DRAGAN JOVANOVI Ć DANILOV VERSEI KISVÁROSOKBAN ÉLNI És akkor halk sercegést hallottam, olyat, mint mikor anya kora reggel fánkot süt, persze, az es бcseppek, amelyek szétloccsannak az ablakon, az arcomon. Igazán, mit is csinálni ebben a városban délután három órakor? Talán a feny бk tűlevelének az illatát élvezni, a joghurt jóságát ízlelni, vagy, mondjuk, valakinek a szeméremt бl forró mellén a szemölcsöket csókolgatni. Lehorgonyozni a másodpercek gyöngéd ölelésében, a napokban, amikor madarak nélkül vannak a tükrök, és persze a n бi profilokban foglyul ejtett mákszemekben. Alkonyatkor verset írni egy kisfiúról, aki heged űn játszik egy kis temetбben, szépben, mint egy altató. Igen, hogyan túlélni ebben a városban, amikor a kislányok sántaiskoláznak, és egy olyan világból nevetnek rám, amelyet meg sem érinthetek, elmémben illatokat terjesztenek a park virágai, s a felh бk gyorsan vonulnak az égen. A szüretnek vége, a jelentések szбlбskertjei le vannak tépve. A fölöttem repked б denevérek feketék, mint a kurva csipkés melltartói. Amikor a szarvasok elpusztulnak, az alkony már úgyis itt van — mosolyog a szerencséjén.
DRAGAN JOVANOVIĆ DANILOV VERSEI
547
DIONYSOS LUSIOS Részben Hamvas Béla nyomán Sava Babićnak
S azután, egyszerre az álmomban — a fügék. A délutánok kövér csendje. Pásztoridillkék. Ó, érett búzaföldek, s fölöttük hogy éget. A kis petrezselyemágyásokban minta babák alszanak a méhek. A fűzfa barkái smaragdba merülnek. Jólesik, amikor a napsugarak a vállra ülnek, s ha mohón nyaldossák Ráchel mellbimbóit. Minden sz űz önmaga b űvkörébe zárt kagyló valamiképpen. Az aranykörte húsától elb űvölve megszépült az Isten. A quatrocent бi nők mézszínben csillognak. Csípőjük, minta lekerekített muzsika. Szépek, minta hurik, minta bölcs kariatidák. A tőkéken pirula sz őlő. Diaszpórában az alkoholillatok. A tavalyi muskotály a fejembe száll, megóv az általánosításoktól. A leheletem is tetszik az algáknak, s az estélyi ruhák és a madárrajok krinolinja. Édes görcsben remeg az ajkam. Megbolondít a bor szoprán hangja. A gyönyör szárnycsapkodása. A sz őlőfürtök opál gyűrűjében kiégett minden tisztátlanság. Hogyan is szól a zsoltár: ízleljétek és lássátok! Jó, ez így rendben, de mi van akkor, ha Noé nem telepít szőlővesszőt a Vízözön után?
NOVEMBER, GLORIAS, AZ ESKÜV Ő FÉNYEI S finoman, mint mikor teával és tejjel megfürdetik a kisbabát, érkezik a november, imádkozásom hava, az algák táncának, hajók vitorlájának, a lucfeny őknek a hónapja, a nyírfák kérgének, s a szarvasok párzásának a tajgákban, az id ő , amikor mákkal altatják a gyerekeket a viskókban a dadák, míg utaznak, s a csordák, minta szamovárok vonulnak, és a sztyeppek kristályszelében fürödnek a pirókok, s r бt
HÍD
548 hajtincsek lobognak a bölcs őben fekvő kisfiú halántékán, a kagylóba zárt jegyesek mint gyöngyöző harmatcseppek szívják a nyúlszájacskák véges átlátszóságát, nehogy mint a sirályok puha melle elüljenek a hóban, bíborvörösben jön, a november, a születésemnek, a t űz és a hideg esküvőjének hava, amely megtépáz minden mikróbát, az idб, amikor a nimfák mézzel teli szememben bozontos sörényüket mossák, szívdobogásokkal érkezik a hálaadás hónapja, ezekkel a kis izgalmas mantrákkal a balerinák mellkasában, az őszülő vállak hava a rózsatükör ováljában, amely, mint Nana Mouskouri esti ruhája összehúzódik és ráncos lesz, amely körül a fehér nyuszikák elt űnnek a sötétben, mint a marcipánpopsijú angyalok oltatlan vágya, oh, november, a kifehérített ágyhuzatok s ifjú házasok tollban és Burow-borogatásban Mitteleuropa-szerte hömpölyg ő hava. A márvány vízesések hava és a jégtáblák örömhíre, amikor a skorpiók és a halak borostyánkövesen csókolóznak, érkezik a november az én oszlopfős és mesés hónapom, kígyókirályhava, Schubert hava, és az őzek halhatatlan félelmének a violák között, napok, amikor a szerelemnek az ajkai között illatos bimbó vagyok, hajnalhasadással földíszítlek, s találkozásunkkor hangodtól lemeztelenítve szomorúan harmatba merülök, s dalolva elmúlok a sebhelyr ől, fölélesztem a sorra kihalt szavakat, a blueskirályn ő torkába fagyottakat, aki ezüstössé tesz hangjával, s rozmaring gyöngyével megszenteli a templomokat.
ISTENEM, KINYITOTTAM ABLAKOM, S KILÉPTEM AZ ÉJSZAKÁDBÓL Istenem, kinyitottam ablakom, s kiléptem az éjszakádból, a bevégezett romok alól. Mélyen bent, sebeimet nyaldossa a reggel, a tükörb ől kivonulnak Jézus és a latrok, s ott lesz az én fám is, mert minden, ami van, eljön egyszer napjaimba, s mint a kialvó csillagok utolsó szikrája, bearanyozza a fénykoszorút. De én nem is ismerem a te méltóságteljes békédet, fáradalma vagyok kerek e világnak, Istenem,
DRAGAN JOVANOVIĆ DANILOV VERSEI
549
a te létezésed, Harmónia, s ezt nekem nem bocsátod meg soha, harminckét fogacskámmal kilométerek hosszan belém harapsz, míg a letiportak zilált leheletét szívom. Mit érzel, Mindenható, míg puskagolyózápor szaggatja az ifjak testét, akiket 6k, a pincér fбnökök a nagy lakomáért vetekedve legszívesebben véres bifsztekként szolgálnak fel? Megkegyelmezel-e nekünk mindent beragryog б líraiságod közelségével? Nekünk, ó, az ég kegyeltjeinek, nekünk legjobbaknak, legszebbeknek és legбsibbeknek? Nekünk, akik magunk sötétsége vagyunk, s nekik, akik saját alviláguk lettek? 01y sok hang de egy sem a felebaráté, sem a tiéd, atyám! Ki kit ismer, hol vannak a lelkek, ha léteznek, a béke vagy a bánat tájékán? A meg őrült idő vidékén, amely hátrafelé tart? A lemészárolt angyalok alvadt vérének halmazán? Hitvány életünk tájképeiben, amelyek szétfeslenek a történelemben a karavánutakon, amelyek az elérhetetlenbe és a csalfa reménybe vezetnek? Amim van, a hideg tenger, amelyen a dermedt jégtáblák kegyetlen tényként úsznak. Innen a hegyr ől nézve, éjjel, mint egy tenyéren, neonnal kivilágított kisvárosom parodizálja a poklot. Lüktet a vér meredek sziklaszirteken, amíg csak el nem ernyed, sötét erd ők árnyéka aknákat rejteget. Messze túl a kimondott és elhallgatott szavainkon a Pantokr(e)átor. Az Arcról a tömjént nemzedéken keresztül viszi tovább a szél, mint egry nagy elbeszélést. Végül is mindnyájan tükör, feneketlen kút vagyunk. Az intim erd бnek nincs közepe, sem ennek az álmatlan világnak, ha szívb бl siratják. Óhajtott, te, aki elköszöntél a kékség szűziességétбl, mint a hold, fasorként ölel ő tenyeremb ől mák láng tör fel, nyirkosság enyhíti benned a poklot, hideg, süketségben tükrözбdб képed, de én érezni akarom pokoli és növényi lelked, mint valami újszülött élet. Cimetes lélegzeted, mint vad vidéknek huhogása, vagy kopár csúcsokon a kísértetpelyheknek viharos tánca. Hallgasd csak: az ólom másodpercek — felhalmozódnak, tovat űnnek, s alig oldanak meg valamit a Létben. Az öldöklб pedig oly kéjvággyal vall a legyilkoltakról! Átgázoltuk a Gyerekkorok és az Ifjúságok lázálmait, itt a halált úgy szívjuk be, mint a hársfavirággal illatosított
550
HÍD
levegő t, lásd, a sötét barlangokban a lelkek szentekké válnak, és győztesekké és legyőzöttekké a feneketlen mélyben, amely most lakhelyük és templomuk is egyben, véres fény ragyog, s te sem tudod, aki pedig mindenható vagy, miért uszítottad egyiket a másik ellen, és jó távolról veszekedést szítottál, talán neked is elborult az elméd. És az édes mediterrán neszek helyett a gyöngyházkagylóból szörny ű morajlás tör fel, s az üveghátú tenger az egek kétségbeesett kékségét veszi fel. Csak az elásott él bennünk igazán, legjobb vérünkkel táplálkozva. Rajtunka Szent Bertalan-éjszaka fényének csókja. A homokórában halálfejeket képeznek a homokszemek, a betegség viruló gyöngyszemeket dob ki magából, a sírgödör a hónaljban nyugszik, minta nirvána. Aki körülnéz, nem tartozik a beavatottakhoz. Nem látlak, Istenem, sehol! S ami nincsen, az tényleg egyszer megsz űnik nem lenni. Még föl nem ébredt jövendőbeli szentem, minek már szentsége földi egyetemben? GÉBÉR László fordításпi
