Wilbur Smith Az angyalok zokognak A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wilbur Smith: The Angels Weep 1983 by Pan Books Ltd, London, in association with William Heinemann Ltd © Wilbur Smith 1982 Fordította: FEHÉR KATALIN Borítóterv: CSÁSZMA JÓZSEF Hungarian edition by © Delej Kft., 1991 Hungarian translation © Fehér Katalin, 1991
"... De a dölyfös ember Parányi kis hatalmával feszítve Nem látja meg hogy lénye nem egyéb Egy rossz tükörnél! Mint veszett majom Tombolva ágál a nagy Ég előtt Hogy sírnak fönn az angyalok..." William Shakespeare SZEGET SZEGGEL (Mészöly Dezső fordítása)
Szeretett feleségemnek, Danielle Antoinette-nek
Első rész
1895 Három férfi lovagolt ki az erdőből uralkodva türelmetlenségén, amely a több hete tartó kimerítő keresés alatt sem csillapodott. Egyvonalban megállva lenéztek az újabb sekély völgybe. A száraz, téli fűszálak szép, halványrózsaszín, pelyhes végét könnyű szellő borzolta és táncoltatta, amitől a fűben hasig gázoló homoki antilopcsorda úgy látszott, mintha egy kavargó rózsaszín ködpadban lebegett volna. Az egyszem vezérbika marja vagy tizennégy marok magas volt. Fényes háta és lapockája koromfekete, akár a párducé, de hasa és pofamaszkjának tekervényes rajzolatai a gyöngyház minden színében játszottak. Nagy, hornyolt szarvai görbék, mint Szalauddin handzsárja, majdnem a faráig hátrahajoltak, s fejét oly büszkén tartotta, akár egy arab telivér. A déli földtekének a vadászok jóvoltából már csaknem kipusztított e legnemesebb antilopfajtája jelképezte Ralph Ballantyne számára ezt a Limpopo és a széles zöld Zambezi közt elterülő szép, új földet. A nagy fekete bika kihívóan bámulta a lovasokat odafönn a hegygerincen, majd felhorkant és harciasan megrázta fejét. Tömött, fekete sörénye csak úgy repült utána, ahogy hangos patadobogással átvágtázott csokoládébarna tehenei élén a köves talajon és eltűnt a szemközti hegy mögött, faképnél hagyva a nagyságától és szépségétől lenyűgözött bámészkodókat. Ralph Ballantyne eszmélt föl elsőnek, és apja felé fordult a nyeregben. – No, apa – kérdezte –, nem ismerős a környék? – Több mint harminc év telt el... – motyogta Zouga Ballantyne, akinek az erős töprengés nyíl alakú ráncot vetett a szemöldöke közé –, harminc év, és malária gyötört. – Aztán a másik lovashoz fordult, egy aszott kis hottentottához, aki hajdanán a kísérője és szolgája volt: – Mit gondolsz, Jan Cheroot? A hottentotta levette viharvert kepijét, és végigsimított gyapjas, hófehér haján. – Lehet... Ralph hirtelen közbevágott: – Lehet, hogy az egész csak lázálom volt. Apja homlokán a ráncok még jobban elmélyültek, és kellemes, szakállas arcán a csontporcelán színű sebhely rózsaszínre váltott. Jan Cheroot már előre mosolygott: tudta, hogy ami most jön, jobb mulatság lesz a kakasviadalnál. – A fenébe, fiam! – fortyant föl Zouga. – Jobb lenne, ha visszamennél a szekerekhez, és az asszonyokkal szórakoznál! – Elővette a vékony láncot órazsebéből, és meglóbálta a fia orra előtt. – Tessék! – kaffogta. – Ez itt a bizonyíték! A lánckarikán egy kis kulcscsomó, szivarvágó, s egy érett szőlőszem nagyságú, szabálytalan kvarckristály fityegett. A finom, kékmárványszerű pettyekkel tarkított kvarcdarabka közepén vastag, csillag alakú, természetes fém csillogott. – Nyers vörösarany – mondta Zouga. – Csak fel kell venni a földről! Ralph szemtelen és kihívó mosolyt villantott apjára, mert már unta a dolgot. A több hetes, eredménytelen vándorlás és keresgélés nem az ő műfaja volt. – Hamis kacatnak hittem, amire egy ócskásnál bukkantál rá a fokvárosi vásáron. Mikor apja arcán a forradás haragos vörösbe fordult, Ralph élvezettel elnevette magát, és megpaskolta Zouga vállát. – Ugyan, apa, csak nem hiszed, ha valóban így gondolom, elvesztegettem volna rá heteket? Ott a vasútépítés meg a tucatnyi többi labda, amivel zsonglőrözök, de én itt vagyok Johannesburg vagy Kimberley helyett. Gyengéden megrázta Zouga vállát, és mosolya már nem volt csúfondáros. – Persze, hogy itt van, én is tudom. Lehet, hogy már most az aranyteléren állunk, vagy a hegygerinc túloldalán lesz.
Zouga forradása lassan újra kifehéredett, Ralph pedig higgadtan folytatta: – Csak kérdés, hogy rábukkanunk-e ismét. Lehet, hogy egy óra múlva felfedezzük, de az is, hogy még tíz évig kereshetjük. Apát és fiát figyelve Jan Cheroot némi csalódottságot érzett. Rég volt, mikor utoljára látta megküzdeni őket egymással. Az azóta már majdnem harmincéves, férfikora teljében lévő Ralph megtanulta kezelni – beszéddel, ököllel és csizmával – a szállító társaságánál és építő brigádjaiban dolgozó durva férfiak százait. Magas volt, kemény és harcias, akár egy vívókakas, de Jan Cheroot úgy érezte, az öreg kutya még mindig bele tudná vágni kölykét a porba. A még mindig fürge és karcsú Zouga Ballantyne-t a matabelék "Bakelá"-nak, vagyis Ökölnek becézték. Bizony, gondolta Jan Cheroot sajnálkozva, még mindig szívesen végignézné őket, de majd máskor, mert a viharfelhők elvonultak, s apa és fia egymáshoz hajolva a nyeregben, ismét halkan és izgatottan beszélgetett. Az ember inkább fivéreknek gondolta volna őket, mert – bár a hasonlatosság szembeszökő volt – Zougából senki sem nézte volna ki, hogy ekkora fia van. Bőre túl világos és ránctalan volt, tekintete rendkívül fürge és élénk, a perzselő afrikai nap csupán aranyos szakállába fakított halovány ezüst szálakat. – Ha legalább csak a napállásra emlékeznél, helyben lehetnénk, hiszen eddig minden megfigyelésed hajszálpontos volt – sopánkodott Ralph. – Az összes elefántcsont rejtekhelyhez odataláltam, amiket abban az évben otthagytál. – Közben megkezdődött az esős évszak – rázta meg fejét Zouga. – Uramisten, hogy zuhogott! Egy hétig nem láttuk a napot, az összes folyó kiöntött és nagyokat kerültünk, míg végre találtunk egy gázlót. – Elhallgatott és felemelte gyeplőt tartó bal kezét. – De ezt már százszor hallottad. Menjünk, folytassuk – mondta halkan. Lekaptattak a völgybe, ahol Zouga ki-kihajolva nyergéből a talajt fürkészte, hátha akad rajta aranytelér töredék, azután lassan körbefordulva pásztázta szemével a látóhatárt, hátha megismeri a hegyeket, vagy ismerősnek találja valamelyik távoli, kéken elmosódó dombot az afrikai égbolt alatt, amelyen ebben a szép időben ezüstös gomolyfelhők úsztak magasan és derűsen. – Csak egyetlen biztos támpontunk van, a Nagy Zimbabwe romjai – motyogta Zouga. – Azoktól nyolcnapi járásra van nyugatra. – Kilencnapira – helyesbített Jan Cheroot. – Egy napot vesztett Matthew halála miatt. Aztán meg lázas is volt. Úgy ápoltam, mint egy csecsemőt, ráadásul még azt az átkozott kőmadarat is magunkkal cipeltük. – Legfeljebb tíz mérföldet ha meg tudtunk tenni naponta – folytatta Zouga rá se hederítve a hottentottára. – Nyolcnapi menetelés pont nyolcvan mérföld. – És Nagy Zimbabwe ott van ni. Épp keletre tőlünk. – Ralph megzabolázta lovát a következő hegygerincre érve. – Az ott az Őrszem – mutatott egy sziklás dombra, amely távolba vesző kék ormával, kuporgó oroszlánra emlékeztetett. – Amögött vannak a romok, ha akarnám sem téveszthetném el. A romvárosnak apa és fia számára egyaránt különleges jelentősége volt. Annak masszív kőfalai között bukkant rá Zouga és Jan Cheroot az ősrégi madárszobrokra, egy letűnt város őrzőire. Zouga, a Zambezitől északnak tartó, hosszú expedíció során a láz és egyéb nehézségek következtében előállt, kétségbeejtően keserves helyzetben is ragaszkodott ahhoz, hogy magával vigyen egy szobrot. Azután, hosszú évekkel később Ralphra került a sor. Apja naplója és a benne rögzített, szeksztánssal végzett aprólékos megfigyelések alapján sikeresen elküszködte magát az elhagyatott fellegvárhoz. Bár Lobengula, a matabele király határőrsége üldözőbe vette, megtörte a szent helyen a király tabuját és elvitte a többi szobrot is. Így mindhárman jól ismerték azokat a kísértetek és szellemek járta romokat. A romokat jelző távoli dombokra meredve némán elmerültek emlékeikben.
– Vajon kik építhették Zimbabwét? – kérdezte végül Ralph. – És hová lettek? – Hangjába tőle idegen, álmodozó tónus vegyült, nem várva választ. – Sába királynő bányászai? Vagy a bibliai Ophir? És a kibányászott aranyat Salamonhoz vitték? – Talán sose tudjuk meg – eszmélt föl Zouga ernyedtségéből. – Csak annyit tudunk, hogy az arany akkor is aranyat ért. Én találtam némi aranyfüstöt, színarany szemcsét és rudat Nagy Zimbabwe udvarában, és pár mérföldre innét, ahol most állunk, fedeztük fel Jan Cheroottal a föld alatti aknákat és bukkantunk rá a sajtolásra váró, törött telér kupacokra. – Zouga a kis hottentottára pillantott. – Nem ismerős a környék? Jan Cheroot sötét manó arcocskája a töprengéstől úgy ráncba szaladt, mint egy aszalt szilva. – Talán onnét, attól a hegytől – motyogta panaszosan, mire a trió lelovagolt a völgybe, amely cseppet sem különbözött az elmúlt hetek során útba ejtett száz másiktól. Ralph könnyű vágtában vagy egy tucat lépéssel megelőzte őket, egy sűrű vadébenfa liget elé irányítva lovát, de egyszer csak felállt a kengyelben és kalapját lekapva meglengette a feje fölött. – Hajrá! – ordította. – Meglépnek! És Zouga észrevette az óarany színű villanást a túlsó lejtőn. – Három ördög! – Ralph tónusa és hanghordozása leplezetlen izgatottságot és gyűlöletet árult el. – Jan Cheroot, te balra tereled őket! Te meg, apa, vágd el az útjukat a szurdok felé! A könnyed parancs természetesnek hatott Ralph Ballantyne szájából, s a két idősebb férfi fenntartás nélkül engedelmeskedett, meg sem kérdezve, hogy miért kéne megölniük a bozótból felvert, pompás állatokat. Ralphnak kétszáz darab tizenhat ökörfogatos szekere volt. Zouga birtoka, King's Lynn – amelyet a Brit Dél Afrika Társaság adományozott neki, mert önkéntesként ő is részt vett a matabele király kafir harcosainak elpusztításában – egy több tízezer acre-os földterületet ölelt fel, amelyet most a matabeléktől elrabolt tenyészmarha csorda színe-java és az Angliából és a Jóreménység-fokáról behozott telivér bikák népesítettek be. Apa és fia, mindketten marhatenyésztők lévén, ugyancsak megszenvedték az oroszlánfalkák garázdálkodását, amelyek valósággal hemzsegnek ezen a Limpopo Shashi folyóktól északra fekvő, szép vidéken. Számtalanszor ébredtek értékes és becsben tartott állataik halálbőgésére éjszaka, és találtak rá hajnalban széttépett maradványaikra. Mindkettőjük szemében az oroszlán jelentette a legnagyobb kártevőt, így óriási lelkesedéssel vetették magukat a világos nappal adódó, ritka zsákmányszerzési lehetőségre. Ralph fürgén kihúzta az ismétlő winchestert a bal térde alatti bőr tokból, miközben vörösbarna heréltjét megsarkantyúzva a nagy sárga macskák után vágtatott. A hím oroszlán futott legelöl, és Ralph csak egy villanásra látta a csapott hátú, rengő hasú állatot, ahogy sűrű, tarkás sörényét riadtan felborzolva, hatalmas és súlyos tappancsain befutott az ősbozótba. Az öregebb nőstény, amelyik szaporán követte, sovány volt, és ezer vadászat forradása éktelenkedett kortól megkékült lapockáján és hátán. Szökdécselve nyargalt tova. Az emberhez szokott fiatalabb nőstény oroszlán viszont olyan vakmerőnek és kíváncsinak látszott, akár egy macska. Bár aranyosdrapp hasán még ott voltak a kölyök-kor pettyei, a cserjés felé fordult, hogy összezavarja üldözőit. Fülei a koponyájára simultak, pelyhes rózsaszín nyelve kilógott a tépőfogai közül, s a bajusza olyan fehér és merev volt, akár a sündisznótüske. Ralph a herélt nyakába dobta a gyeplőt, mire a ló azonnal megtorpant, felkészülve a lövésre, s csak fülei ollózása árulta el izgatottságát. Ralph felkapta a winchestert, s amint a tusaborító lemez a vállához illeszkedett, tüzelt. A nőstény oroszlán hangosan felbődült, mikor a golyó a lapockájába fúródva, a szíve felé tartott. Megvonaglott és hatalmasat bukfencezve halálhörgést hallatott, majd összerogyott és a hátán fetrengve tépázta a bozótot kieresztett, sárga karmaival, míg végül egy utolsó görcsös rázkódás után kinyúlva beleernyedt a halálba. Ralph újabb töltényt dugott a winchesterbe és felemelte a gyeplőt. A herélt előrelódult.
Jobbra, a vízmosás szélén Zouga kaptatott fölfelé előredőlve nyergében, és mikor az öregebbik nőstény oroszlán kibukkant előtte a sűrű bozóttal benőtt szurdok felé nyargalva, rálőtt. Ralph port látott felcsapódni az állat hasa alól. "Alacsony volt és célt tévesztett. Apa öregszik", gondolta gúnyosan Ralph, hirtelen megtorpantva lovát. De mielőtt elsüthette volna fegyverét, Zouga ismét lőtt, s a nőstény oroszlán összerogyva, sárga labdaként gurult végig a köves talajon, fülétől egy arasznyira találta el nyakán a lövés. – Malacod van! – nevette el magát Ralph izgatottan és megsarkantyúzva lovát kaptatott tovább fölfelé apja mellett a lejtőn. – Hova lett Jan Cheroot? – kiáltott fel Zouga, s kérdésére mintegy válaszul puskaropogás hallatszott az erdőből. Mindketten abba az irányba rántották lovukat. – Te látod? – kiáltotta Ralph. A bozót sűrűbb volt errefelé és a tüskés ágak a combjukat csapkodták útközben. Újabb lövés dördült, amelyet egy oroszlán velőtrázó, dühödt bömbölése és Jan Cheroot éles rémület kiáltása követett. – Bajban van! – ordította Zouga idegesen, miközben kitörtek a bozótból. A hegygerinc taraját szegélyező, magas, lapos koronájú akácfák tövében finom füvű rét terült el előttük. Jan Cheroot száz yardnyira vágtatott a hegygerinc mentén, s nyergében kicsavarodva bámult hátrafelé, rémült arcában óriási szemei fehéren villogtak. Elvesztette a sapkáját és puskáját és egyre csak hajszolta lovát a nyakát és lapockáját csapdosva, pedig az állat vadul, fejvesztetten vágtatott. Az oroszlán tizenegynéhány méterre volt mögöttük, de ruganyos ugrásaival úgy felzárkózott, mintha ők mozdulatlanul álltak volna. Hullámzó oldala síkosan fénylett a vérétől, de sebe nem tette harcképtelenné, sőt a mozgását sem lassította le, csak még jobban megvadította, és torkából mennydörgésszerű bömbölés tört elő. Ralph oldalra rántotta lovát, hogy megelőzze a kis hottentottát és egy másik szögből, szemből tüzeljen a vadállatra, amely abban a pillanatban felágaskodott a kígyózó rohanásból, s hosszú, görbe karmaival végigszántotta a ló domborúan feszülő fertályát. A verejtéktől sötét bőrön nyílt hosszanti, mély sebekből vér gőzölgött kifelé, finom, karmazsinvörös felhőben. A ló felnyerített és hátrarúgva úgy mellen találta az oroszlánt, hogy az megtántorodott és lemaradt ugyan egy méterre, de a következő pillanatban magához térve ismét a sarkukban volt. A száguldó ló mellé érve a kifürkészhetetlenül sárga szemű macska újból rá készült magát vetni a megsérült jószágra. – Ugorj le! – ordította Ralph Jan Cherootnak. Az oroszlán túl közel volt, hogy megkockáztathatott volna egy lövést. – Ugorj, a fene vigyen el! – De Jan Cheroot, mintha nem hallotta volna, tehetetlenül és a félelemtől bénultan kapaszkodott a kócosan csapkodó sörénybe. Az oroszlán könnyedén felemelkedett és úgy huppant a ló hátára, mint valami óriási, sárga madár, Jan Cherootot vércsíkos testének tömege alá temetve. Ló, lovasa és a fenevad belesüllyedni látszott a földbe, s csak egy kavargó porfelhő jelezte hollétüket. Ezzel szemben a feltüzelt állat fülsiketítő üvöltései és Jan Cheroot rémület sikolyai hangosabbá váltak, miközben Ralph felvágtatott arra a pontra, amerre eltűntek. A winchesterrel egyik kezében kirántotta lábát a kengyelből, és nagy lendülettel leugorva a lóról egy meredek verem szélén találta magát, amelynek fenekén egymásba gubancolódott testek ziháltak. – Ez az ördög megöl! – nyüszítette a lova alá szorult Jan Cheroot. A ló kitörhette a nyakát, mert élettelenül hátracsukló fejjel hevert, miközben az oroszlán a tetemet és a nyerget marcangolva igyekezett hozzáférni Jan Cheroothoz. – Ne mozdulj! – kiáltott le neki Ralph. – Nehogy eltaláljalak! De az oroszlán hallotta meg. Otthagyta a lovat és egy fára mászó macska ügyességével kúszott fölfelé a verem függőleges falán, fényes, izmos hátsó fertályával könnyedén lökve magát előre,
miközben halványsárga szemeit a mély gödör szélén álló Ralphra szegezte. Ralph fél térdre ereszkedve megtámasztotta magát és célba vette a széles, aranysárga mellkast. Az oroszlán nagyra tátotta pofáját, bajusza olyan hosszú volt, mint egy mutatóujj és fehér, akár a csiszolt elefántcsont, és a torkából kitörő, velőtrázó üvöltés Ralph arcába hasított. Ralphot megcsapta a rothadó hús szagú lehelet és a vadállat nyála az arcába fröccsent. Olyan gyorsan eresztett bele két golyót is egymás után, hogy a dördülések szinte egymásba olvadtak. Az oroszlán hátrahanyatlott, még tartotta magát, de a következő pillanatban felbukott és a ló tetemére zuhant. Nem volt több mozgás a gödörben, de a csend nyomasztóbb volt az előbbi idegtépő üvöltésnél. – Jan Cheroot, nem esett bajod? – kiáltott le nyugtalanul Ralph. A két állat teteme alá temetett kis hottentotta meg se nyikkant. – Jan Cheroot, hallasz, engem? – A halottak nem hallanak – mormolta a hottentotta tompa hangon. Mindennek vége, az öreg Jan Cherootnak befellegzett. – Mássz már ki onnét! – utasította Zouga Ballantyne Ralph mögé lépve. – Jan Cheroot, nincs időnk a bohóckodásra! * Ralph ledobott egy tekercs kenderkötelet és egyesült erővel felhúzták Jan Cherootot és az elpusztult ló nyergét. Az üreg, amelybe Jan Cheroot esett, egy keskeny és mély árok volt a hegygerinc taraján. Helyenként a húsz láb mélységet is elérte, de sehol sem volt szélesebb hat lábnál. Gyom és kúszónövények tenyésztek buján benne, mégsem fért hozzá semmi kétség, hogy emberi kéz ásta. – Az aranytelért ezen a vonalon tárták fel – vélekedett Zouga, ahogy végigmentek a régi árok szélén –, hajdani bányászok csak kiásták és nem vesződtek a betemetésével. – De hogyan robbantották ki az aranytelért? – kérdezte Ralph. – Az tömör szikla odalenn. – Feltehetőleg tüzet raktak rajta, aztán hirtelen leöntötték vízzel. Az összehúzódástól megrepedt a szikla. – Ám úgy tűnik, az utolsó szemcséig kitermelték és egy morzsányit sem hagytak nekünk. Zouga bólintott. – Először ezt a szakaszt termelhették ki, majd mikor az aranytelér elvékonyodott, gödröket ástak a telér irányvonala mentén, hátha sikerül megint rábukkanniuk. – Zouga Jan Cheroothoz fordult és megkérdezte: – No, Jan Cheroot, ismerős már a hely? – A hottentotta tétovázását látva lemutatott a lejtőn: – Az ingovány amott a völgyben, meg a tikfák... – Igen, igen! – csapta össze a kezét Jan Cheroot örömtől felcsillanó szemekkel. – Ez az a hely, ahol megölte az elefántbikát... amelyiknek az agyarai King's Lynnben vannak, a verandán! – A régi hányó itt lehet valahol. – Zouga előresietett. Mikor megtalálta a fűvel benőtt, alacsony buckát, letérdelt és négykézláb matatott tovább a fű tövében. Talált néhány fehér cukorkvarc törmeléket, amiket gyors szemrevételezés után el is hajított. Egyiket-másikat megnedvesítette nyelvével, a napfénybe tartotta, hogy lássa, mennyire csillog, végül összevonta szemöldökét és csalódottan rázta meg fejét. Aztán felállt és beletörölte a kezét lovaglónadrágjába. – Ez kvarc, de a régi bányászok valószínűleg kézzel vizsgálták át a hányót. Meg kell találnunk a régi tárnákat, csak azokban van szemmel látható arany az érben. A régi hányó tetejéről Zouga már gyorsan tájékozódott. – Az elefántbika itt valahol rogyott össze – mutatta, és Jan Cheroot már rá is bukkant a fűben egy óriási combcsontra, amely krétaszáraz és fehér volt, s csak most, harminc év után kezdett málladozni.
– Ő volt az elefántok atyja – mondta tisztelettel Jan Cheroot. – Soha nem lesz még egy olyan, mint ő. És ő vezetett minket erre a helyre. Mikor rálőtt, itt rogyott össze, hogy jelet hagyjon nekünk. Zouga kissé elfordult és újból kinyújtotta kezét. – Ott lesz a régi furat, ahová az öreg Matthew-t temettük. Ralph felidézte az elefántvadászatot, apja nagy sikerű könyve, "A vadász odisszeája" alapján. A bennszülött puskahordozó halált megvető bátorsággal a hatalmas elefántbika elé vágva adta oda Zougának a második puskát, feláldozva életét a gazdájáért. Ralph megértette ezt, s egy szót sem szólt, mikor Zouga letérdelt a puskahordozó sírját jelölő kőhalom elé. Aztán Zouga felállt, leporolta a térdét, és egyszerűen csak annyit mondott: – Jó ember volt. – Jó, de buta – kontrázott rá Jan Cheroot. – Egy bölcs ember elszaladt volna. – És egy bölcs ember jobb sírt választott volna – motyogta Ralph. – Egy aranytelér kellős közepén van, így hántolhatjuk ki. De Zouga a homlokát ráncolta. – Nem fogjuk bolygatni. Más furatok is vannak a telérlelethez. – Sarkon fordult, s a másik kettő követte. Száz yard után ismét megtorpant. – Ez az! – kiáltotta boldogan. – A második furat... összesen négy volt belőlük. Ezt a nyílást is sziklák zárták el. Ralph lerángatta magáról a zubbonyt, puskáját a legközelebbi fának támasztotta, aztán leereszkedett a sekély gödörbe, és a szűk, elzárt nyílás fölé hajolt. – Szabaddá teszem. Fél órán keresztül feszegették egy indigófaággal a simára kopott sziklatömböket, azután kézzel félregörgették őket, és a négyszögletes aknanyílás hozzáférhetővé vált. Ám az olyan szűk volt, hogy legfeljebb egy gyerek ha befért volna. Letérdelve bebámultak a nyíláson. Nem lehetett megállapítani, mennyire mély, mert koromsötét volt odabenn, és orrukat doh, gomba, denevér és rothadás bűze csapta meg. Ralph és Zouga borzadállyal és lenyűgözve bámultak be a nyíláson. – A régiek állítólag rabszolga gyerekekkel és busman foglyokkal dolgoztattak – suttogta Zouga. – Meg kell tudnunk, van-e odalenn aranytelér – motyogta Ralph. – De felnőtt ember nem... – elhallgatott, majd egy pillanatnyi töprengő csend után apa és fia összenézett, és elmosolyodva Jan Cheroot felé fordultak. – Soha! – tiltakozott hevesen a kis hottentotta. – Én beteg öregember vagyok! Soha! Még ha megölnek, se... * Ralph talált egy gyertyavéget a nyeregtáskájában, Zouga pedig szaporán összekötötte a lovak kipányvázására szolgáló három tekercs kötelet, mialatt Jan Cheroot úgy figyelte az előkészületeket, ahogy egy halálraítélt az akasztófa ácsolását. – Huszonkilenc éven át, amióta csak az eszem tudom, a bátorságodról és vakmerőségedről szóló történetekkel traktáltál – emlékeztette Ralph egyik karját Jan Cheroot vállára téve, és gyengéden visszakormányozta az akna szájához. – Lehet, hogy túloztam egy kicsit – ismerte be Jan Cheroot, miközben Zouga megcsomózta a kötelet a hóna alatt, és rászíjazta a nyeregtáskát apró derekára. – Te, aki vademberekkel harcoltál, elefántra és oroszlánra vadásztál, csak nem ijedsz meg ettől a kis lyuktól? Néhány kígyótól, egy kis sötétségtől és egy-két halott szellemétől? – Lehet, hogy nemcsak egy kicsit túloztam – motyogta Jan Cheroot fátyolos hangon. – Hát ilyen gyáva lennél, Jan Cheroot? – Igen bólintott buzgón Jan Cheroot. – Az vagyok, és ez nem gyáváknak való hely. Ralph visszahúzta a kötél végén horogra akadt törpeharcsa módjára vergődő emberkét, majd
felkapta és leengedte az aknába. Jan Cheroot tiltakozásai fokozatosan elhaltak, ahogy Ralph lefelé engedte a kötelet. Ralph kinyújtott karjai közt mérte a kötelet. Egy hossz hat lábra jött ki, s a kötél megereszkedéséből ítélve, a kis hot-tentotta valamivel hatvan láb alatt ért földet. – Jan Cheroot! – kiáltott le Zouga. – Egy kis barlang – hallatszott Jan Cheroot visszhangtól tompított és torzított hangja. – Csak állni tudok! A telér fekete a koromtól! – Főző tüzek. A rabszolgákat nyilván odalenn tartották – vélte Zouga. – Soha életükben nem látták meg többé a napvilágot. – Azután ismét lekiabált: – Mi van még ott? – Kötelek, fűből fonva... meg vödrök... olyan bőrvödrök, amiket a gyémántbányában használtunk... New Rushban! – Aztán felkiáltott: – Szétmállanak, ha az ember hozzájuk ér... már csak por van belőlük! – Jan Cheroot fojtott tüsszentése és köhögése hallatszott – nyilván a felvert portól –, aki megvastagodott orrhangon folytatta: – ...meg vasszerszámok... egy bárdszerűség... – Hangja remegővé vált: – A Nagy Kígyóra...! Halottak! Halott emberek csontjai! Föl akarok menni! Húzzanak föl! Ralph lebámult a szűk aknába, és meglátta a fenekén a gyertya reszketve pislákoló lángját. – Van valami alagút, ami kivezet onnét? – kiáltott le. – Húzzanak fel! – Nem látsz alagutat? – De... de most már, könyörgök, húzzanak vissza! – Majd, ha elmentél a végéig! – Megőrült? Csak négykézláb férnék be! – Vigyél valami vasszerszámot, és fejts le egy darabkát a telérből. – Nem! Elég volt! Nem megyek beljebb... halottak őrzik ezt a helyet... – Jól van, Jan Cheroot! – ordította le Ralph. – Akkor a kötél végét is utánad dobom! – Nem teheti ezt! – Aztán pedig szépen visszahordom a sziklákat a nyílás elé. – Jó, megyek! – hallatszott Jan Cheroot kétségbeesett hangja, s a kötél ismét lefelé siklott az aknába, mint egy kígyó a fészkébe. Ralph és Zouga a nyílás előtt guggoltak, és egymásnak adogatva utolsó manilaszivarjukat kelletlenül és türelmetlenül várakoztak. – A munka végeztével a rabszolgákat berekeszthették az aknába. A rabszolga értékes portéka volt, amit az is bizonyít, hogy tovább dolgoztak a teléren, és nagy sietve távoztak. – Zouga elhallgatott, felszegett fejjel fülelt, majd elégedetten felkiáltott: – Ez igen! – Odalentről a mélyből kőnek koccanó fémszerszám távoli zaja hallatszott. – Elérte a fejtési felületet! De még hosszú percek teltek el, míg újból felcsillant az imbolygó gyertyafény a fenéken, és meghallották Jan Cheroot remegő és keservesen sopánkodó hangját. – Megvan... Ralph gazda! Kérem...tessék most már felhúzni... Ralph, csizmás lábait szétvetve, megállt az akna fölött és mindkét kezével megragadta a kötelet. Karizmai ki-kidagadtak a vékony pamutingből, miközben folyamatosan húzta fölfelé a hottentottát a pakkjával. Mindvégig egyenletesen és normálisan lélegzett, és még csak egy verejtékcsepp sem volt arcán. – Hadd lám, Jan Cheroot, mit találtál? Jan Cheroot tetőtől talpig finom, halvány porréteggel volt belepve, amin a verejték maszatcsíkokat szántott, s a kicsi ember denevérürülék és a régóta elhagyatott barlangok gombabűzét árasztotta. Félelemtől és kimerültségtől reszkető kezeivel kinyitotta a nyeregtáskát a derekán. – Ezt találtam – brekegte, és egy nyers, durva kődarabot nyújtott oda Zougának.
A kristályos szerkezetű és jeges csillogású, márványos kéken erezett kvarcdarabkát barázdáló aprócska rések és repedések némelyike keresztbe hasadt a vasbárd alatt, amellyel Jan Cheroot a sziklafalról lepattintotta. De a csillogó kvarctöredékeket összetartotta egy anyag, amely minden repedést és törésvonalat kitöltött az ércben. Ez a kötőanyag egy csillogó, képlékeny fémréteg volt, amely, mikor Zouga megnedvesítette a nyelve hegyével, csak úgy sziporkázott a napfényben. – Jesszusom, Ralph, ezt nézd meg! – Ralph olyan áhítattal vette át a kvarcdarabot apjától, mintha valami szentséget vett volna magához. – Arany! – suttogta a rávillanó szép, sárga fém láttán, amelynek azóta rabja az ember, amióta csak két lábra állt. – Arany! – ismételte Ralph. Ezért a csillogó értékes fémért apa és fia szinte egész életében robotolt: messzire ellovagolt és más fosztogatókkal együtt, véres csatákat víva segített elpusztítani egy büszke nemzetet, és magányos halálba űzni királyát. Egy beteg, szívnagyobbodásban szenvedő, de nagyratörő álmokat kergető férfi vezetésével hatalmas földterületet kaparintottak kezükbe, amelyet azóta, ennek az óriási egyéniségnek tiszteletére Rhodesiának neveztek el. Hatalmukba kerítették illatos legelőit, szép hegyláncait, dús őserdeit, jól táplált marhacsordáit és az izmos fekete bennszülöttek légióit, akik bagóért robotoltak a hatalmas termés betakarításán. És most, végül, az utolsó kincset is magukénak mondhatták. – Arany! – ismételte Ralph harmadszor is. * Ágakat vágtak az akácfákról, amelyeknek fejszeütötte sebeiből áttetsző nedv szivárgott, azután a fejsze lapjával a kemény földbe verve őket, végigkarózták a hegygerincet. Aztán kőhalmokat raktak a bányaterület mindegyik sarkára. A Fort Victoria Egyezmény alapján, amelyet mindketten aláírtak, mikor önkéntesként Lobengula kafir harcosai ellen vonultak, ki-ki jogcímet szerzett magának tíz aranybánya engedélyre. Ez Jan Cherootra természetesen nem vonatkozott. Hiába hatolt be Jameson repülőhadoszlopával Matabele-földre és lövöldözött a matabele amadodákra a Shangani és a Bembesi folyóknál szívvel-lélekkel szolgálva gazdáit, csak színes bőrű volt, és mint ilyen, nem részesedhetett a zsákmányból. Zouga és Ralph a Victoria Egyezmény alapján kijáró zsákmányukhoz még egy sor bányatelket szereztek Jameson hódító seregének néhány züllött és tékozló katonájától – egyiktől-másiktól egy üveg whiskyért, így szilárdan magukhoz ragadták és körbe karózták az egész hegygerincet, s a völgyek zömét mindkét oldalon. Kemény munka volt, de nem tűrt halasztást, nehogy valamelyik külföldről érkező aranykereső a nyomukba eredjen. Látástól vakulásig dolgoztak, és annyira kimerültek, hogy ott nyomta el őket az álom, ahol a fejsze kiesett kezükből. A negyedik estén végre megpihenhettek, megnyugodva, hogy az egész aranytelért bebiztosították maguknak. Nem volt hézag a karók között, ahová egy másik aranykereső befurakodhatott volna. – Jan Cheroot, csak egy üveg whiskynk maradt – dörmögte Zouga kinyújtóztatva sajgó hátát –, de ma este te is kaphatsz egy kortyot. Szórakozva figyelték Jan Cherootot, ahogy gyakorlott kézzel színültig igyekezett tölteni bögréjét, ügyet sem vetve a napi grog adagja hagyta karikára a fenekén. Mikor a bögre megtelt, megelőzendő, hogy akár egy csöppet is kilöttyintsen, négykézlábra állva, akár egy kutya, leivott belőle.
Ralph visszavette az üveget, sajnálkozva szemügyre vette megcsappant tartalmát, aztán maguknak is töltött egy-egy pohárkával. – A Harkness Bányára! – emelte poharát Zouga. – Miért éppen Harkness? – kérdezte Ralph leengedve bögréjét, és keze fejével letörölte bajszát. – Az öreg Tom Harknesstől kaptam a térképet, amelynek alapján rábukkantam – felelte Zouga. – Jobb nevet is találhatnánk neki. – Lehet, de én ehhez ragaszkodom. – Igaz, az arany attól még nem fog kevésbé csillogni –adta föl Ralph és észrevéve, hogy a kis hottentotta bögréje közben kiürült, elővigyázatosan eltette a whiskys üveget a keze ügyéből. – Örülök, hogy újra együtt vágunk bele valamibe, apa. Ralph kéjesen dőlt le nyeregtáskájára. – Bizony – mondta Zouga csöndesen. – Jó ideje annak, hogy egymás mellett dolgoztunk a New Rush-i gyémántbányában. – Tudok egy fickót, aki megnyithatja nekünk a vágatokat. Elsőrangú szakember, nincs nála jobb a witwatersrandi aranymezőn, csak fel kell hozatnom a szekereken a gépeket, mielőtt megkezdődne az esőzés. Apa és fia előzetesen abban állapodtak meg, hogy Ralph adja az embereket, a gépeket és a pénzt a Harkness Bánya kitermelő munkájához. Ralph ugyanis gazdag ember volt. Egyesek szerint máris milliókat tudhatott magáénak, de Zouga tudta, hogy nem így van. Bár, ha arra gondolt, hogy Ralph biztosította a fuvarozást és az ellátmányt a mashona-földi hadoszlop és a Lobengula ellen vonuló matabeleföldi expedíció számára..., és hogy mekkora összegek ütötték a markát Mr. Rhodes Brit Dél-Afrika Társaságától, ha nem is készpénzben, de részvényekben... Ralph ugyanazt csinálta, mint ő, Zouga: juttatott földeket vásárolt az eredeti hadoszlop egykori derékhadát alkotó, léha vájároktól, whiskyért, amit a saját szekerein hozott fel a vasútvonal végétől. Ralph Rhodesiai Földhivatalának több föld volt a tulajdonában, mint Zougának valaha. Ralph a Brit Dél-Afrika Társaság részvényeivel is spekulált. A hadoszlop Fort Salisburybe érkezésének mámorító napjaiban a Mr. Rhodestól egy fontért vásárolt részvényen 3 font 15 shillingért adott túl a londoni értékpapírpiacon. Azután, mikor a pionírok optimizmusa és hiú reményei lassan szertefoszlottak Mashonaföld hideg, bozótos síkságain és meddő érctestein, miközben Rhodes és Jameson titokban már kitervelte a támadást a matabele király ellen, nyolc shillingért visszavásárolta őket. Mire a hadoszlop bevonult Lobengula gubulawayói kraljának égő romjai közé, a részvények már 8 fonton álltak, ráadásul a Társaság bekebelezte a matabele fejedelem egész birodalmát. Most, a fiát hallgatva, akinek magával ragadóan energikus és karizmatikus beszédmodora a napokig tartó kemény robot után sem vesztett erejéből, Zouga Ralph érdemeire gondolt. Ő szereltette fel a távíróvonalakat Kimberleytől Fort Salisburyig, és az ő munkásai dolgoznak jelenleg is a vadonon át Bulawayóba vezető vasútvonal kiépítésén. Kétszáz szekere fuvarozza az árut az ugyancsak az ő tulajdonát képező több mint száz Becsuanaföldön, Matabeleföldön és Mashonaföldön működő boltba. A mai nappal pedig társtulajdonosa lett egy olyan aranybányának, amely legalább akkora gazdagságot ígért, mint a mesés witwatersrandiek. Zouga, miközben magában somolyogva hallgatta a tűz villódzó fényében szónokló Ralphot, hirtelen arra gondolt: "A kutya vigye el, talán mégis igaz, amit beszélnek... hogy a kölyök máris milliomos". Az atyai büszkeségre irigység vetett árnyékot. Zouga maga is sokat dolgozott és álmodozott – Ralph akkor még a világon sem volt –, sok áldozatot hozott és olyan megpróbáltatásokon ment keresztül, amelyeknek ma a puszta gondolatára is kirázza a hideg – sokkal kevesebb jutalomért. Leszámítva az új aranytelért, mindaz, amit egy életen át tartó gürcölés eredményeként felmutathatott, King's Lynn és Louise volt. Elmosolyodott. De velük százszor gazdagabbnak érezte magát még Mr. Rhodesnál is.
Zouga felsóhajtott és szemére billentve kalapját, Louise kedves arcára gondolva lassan álomba merült, mialatt a tűz túlsó oldalán Ralph halkan tovább beszélt, már inkább saját maga, mint apja előtt ecsetelgetve a gazdagság és hatalom új látomásait. * Két teljes napig tartott a visszaút a szekerekhez, s bár még félmérföldnyire voltak a táborhelytől, észrevették őket, és feleségek, gyerekek, szolgák és kutyák vidám és lármás serege szaladt ki elébük. Ralph előre vágtatott és kihajolva a nyeregből szilajul fölkapta Cathyt maga elé. A fiatal nő haja az arcába omlott és zihálva sikított, de Ralph szája ajkára tapadt és szemérmetlenül csókolta, miközben a kis Jonathan türelmetlenül ugrándozva a ló körül kiáltozta: – Engem is! Engem is vegyél föl, apa! Ralph végre abbahagyta a csókolgatást, de feleségét továbbra is szorosan magához ölelve, szúrós fekete bajuszával a fülét csiklandozva, odasúgta neki: – Csak legyünk bent a sátorban, Cathy, szerelmem, alaposan kipróbáljuk az új matracodat. Az asszony arca sötétebb rózsaszínre váltott és könnyeden, incselkedőn arcul legyintette Ralphot. Az elnevette magát, aztán lenyúlt, félkézzel felkapta Jonathant is, és maga mögé ültette a lóra. A fiúcska, átölelve apja derekát, magas sipító hangon kérdezte: – Találtál aranyat, apa? – Egy tonnára valót! – És hány oroszlánt lőttél? – Százat! – És matabelét? – Az idénynek vége – nevette el magát Ralph, és összeborzolta fia sötét, dús fürtjeit, de Cathy máris leteremtette: – Micsoda dolog ilyet kérdezni a papától, vérszomjas, istentől elrugaszkodott kölyke! Louise kimértebb léptekkel követte a fiatal nőt és a gyereket, könnyedén és rugalmasan járva a szekérút sűrű porában. Haja, amelyet hátra fésült széles homlokából egyetlen vastag fonatban lógott a derekáig és kiemelte magas, félkörívű pofacsontját. Szemei ezúttal is színt váltottak. Zougát mindig lenyűgözte a látvány, mikor az asszony hangulatváltozásai tükröződtek a nagy, ferdevágású szemekben. Most világosabb, melegebb kékek voltak a boldogságtól. Mikor megállt a ló előtt, Zouga kilépett a kengyelből, és kalapját levéve egy pillanatig komolyan szemügyre vette, majd azt mondta: – Még ilyen rövid idő után is elfelejtettem, mennyire szép vagy. – Nekem nem volt rövid – ellenkezett Louise. – Számomra minden óra, amit távol töltök tőled, örökkévalóságnak tűnik. A Cathy és Ralph otthonául szolgáló tábor jól fel volt szerelve. Nem volt más otthonuk, mert akár a cigányok, mindig oda vándoroltak tovább, ahol nagyobb haszon kecsegtetett. Négy szekér állt a magas; hajlott vadfügefák alatt a folyóparton, a gázlónál. Vadonatúj, hófehér vászonsátraik egyike, amelybe mosakodni jártak, a többitől valamivel távolabb volt felverve. Egy galvanizált vasfürdőkád állt benne, amelyben végig lehetett feküdni. Egy szolga állandóan tűzön tartotta a sátor mögötti negyven gallonos dob alakú vastartályt, hogy éjjel-nappal folyamatosan és korlátlan mennyiségben legyen meleg víz. A mellette álló kisebb sátor egy illemhelyet takart, amelynek faülőkéjére Cathy kupidókat és rózsacsokrokat festett, és – ami már fényűzés netovábbja volt – egy szantálfa dobozban illatosított, puha papírköteget helyezett mellé. A tábori ágyakon lószőr matrac volt, az oldalt felhajtott ponyvájú étkezősátorban pedig kényelmes vászonszékek és egy hosszú kecskelábú asztal állt. Vászonhűtőkben tartották a pezsgős és limonádés üvegeket, volt néhány rovarok ellen gézfüggönnyel ellátott
élelmiszerszekrényük és harminc szolgájuk. Azok vágták a fát, táplálták a tüzet, mostak és vasaltak – hogy az asszonyoknak minden napra friss ruhája legyen –, ők ágyaztak be, sepregették fel a sátrak közé hullott leveleket, és locsolták fel a tábort, hogy ne legyen por. Külön szolga vigyázott Jonathan úrfira, etette, fürdette, a nyakában lovagoltatta, vagy énekelt neki, ha nyűgösködött. Szolgák főzték és tálalták fel az ebédet, gyújtották meg a lámpásokat, engedték le a sátorlapokat sötétedéskor. Még a pingált illemhely vödrét is külön szolga ürítette ki, ha jelzett a kis csengettyű. Ralph belovagolt a táborba, amely magas tüskesövénnyel volt körbekerítve az éjszakánként garázdálkodó oroszlánok ellen. Cathy és a fia még mindig vele együtt ültek a lovon. Elégedetten körbepillantott a táborban és megszorította Cathy derekát. – Hinnye!, de jó végre itthon! Beleülni egy kád forró vízbe és megmosatni veled a hátamat! – Elhallgatott, és meglepetten fölkiáltott: – A nemjóját, asszony! Szólhattál volna! – Tán adtál rá lehetőséget? – védekezett az asszony. A szekérsor végén egy fedett kocsi állt rugós kerekekkel, és tikfa ablaktáblákkal, amelyeket fel lehetett húzni a hőség ellen. A hosszú utazástól most sáros és poros jármű kellemes halványzöld színű volt, arany szegélyes kerekekkel és faragott aranylevelekkel díszített ajtókkal. Belül fényes bőrkárpit borította, a függönyökről aranyrojtok lógtak. A tetőcsomagtartóra bőr és sárgaréz hajókofferek voltak szíjazva. A Ralph tüskesövény kraljában álló kocsi mögött színre és nagyságra gonddal összeválogatott, nagy, fehér öszvérek a friss fűcsomókat majszolgatták, amelyeket Ralph szolgái vágtak nekik a folyóparton. – Vajon hogyan talált ránk Őurasága? – kérdezte Ralph, miközben leengedte Cathyt a földre. Nem volt kétsége a látogató személyét illetően, hiszen a pompás díszfogatot mindenki ismerte a kontinensen. – Csupán egy mérföldre vagyunk a déli főúttól – emlékeztette Cathy ingerülten. – Aligha kerülhetett el minket. – És úgy látom, az egész sleppje vele van – dörmögte Ralph a két tucat telivérre mutatva. Mind a király lovai és a király emberei – mondta Cathy, és abban a pillanatban Zouga sietett be a kapun Louise-zal a karján. Őt ugyanúgy felizgatta a látogató, ahogy Ralphot felbosszantotta. – Louise azt mondja, azért tért be hozzánk, mert velem akar beszélni. – Akkor ne várakoztasd meg, apa – vigyorodott el ironikusan Ralph. Nem fért a fejébe, hogy kerülhet így mindenki, még a tartózkodó és hidegfejű Zouga Ballantyne őrnagy is, az ominózus látogató bűvkörébe. Ralph büszke volt magára, hogy ő volt az egyetlen, aki ellent tudott neki állni, noha olykor ez tőle is tudatos erőfeszítést igényelt. Zouga fürgén, nagy léptekkel elindult a szekérsor mellett a belső cölöpkerítés felé Louise-zal, aki csak szökdécselve tudott lépést tartani vele. Ralph szándékosan tétlenül őgyelegve megcsodálta Jonathan folyami agyagból formázott figyelemre méltó állatszobrait, miközben a fiúcska az elismerését leste. – Szép vízilovak, Jon-Jon! Nem vízilovak? Á, persze, leesett a szarvuk, igaz? Hát akkor ezek a legszebb és legkövérebb szarvatlan kuduk, amiket láttam. Egyszer csak Cathy rántotta meg a karját. – Ralph, veled is akar beszélni! – nógatta, mire Ralph a vállára vette Jonathant, és belekarolt Cathybe, tudva, hogy a családi élet eme fitogtatása bosszantani fogja látogatóját, és besétált a belső cölöpkerítés kapuján. Az étkezősátor oldalsó lapjait felcsavarták, hogy a hűvös, délutáni szellő átjárhassa. A hosszú, kecskelábú asztalnál féltucat ember üldögélt. A társaság közepén egy drabális férfi ült, bő, drága angol szövet nadrágban, nyakig gombolt zekében. Nyakkendőcsomója félrecsúszott és az Oriel College színei elhalványultak a Kimberley gyémántvárosából ide vezető hosszú út porától. Még Ralph, aki igencsak vegyes érzelmekkel – egyfajta ellenérzésekkel vegyes, kelletlen csodálattal – viseltetett az esetlen óriás iránt, is megdöbbent a változások láttán, amiket néhány
rövid év vésett rá. Durva arccsontjain a hús valósággal lötyögött, és a bőre természetellenesen kipirult volt. Alig volt negyvenéves, de vörösesszőke bajusza és tarkója már halvány ezüstbe csavarodott, és tizenöt évvel idősebbnek látszott a koránál. Csak a sápadt, kék szemek őrizték meg erejüket és misztikus látnoki csillogásukat. – Hogy van, Ralph? – kérdezte, nagydarab testéhez nem illő éles, tiszta hangján. – Jó estét, Mr. Rhodes – köszöntötte Ralph, és önkéntelenül lecsúsztatta fiát a válláról, aki nyomban eliramodott. – Hogy halad a vasutam, miközben maga itt szórakozik? – Előbbre tartunk a tervezettnél, és kevesebb a költség az előirányozottnál – replikázta Ralph a csaknem nyílt szemrehányásra, és némi erőfeszítéssel kivonva magát a kék szemek hipnotizáló pillantása alól, a Mr. Rhodes társaságában lévő férfiakra nézett. A nagy ember jobbján ült az árnyéka, egy kistermetű, keskeny vállú férfi, aki olyan nett volt, amilyen slampos a gazdája. A pedáns, de jellegtelen, tanító képű férfi satnya haja már ritkult a homloka fölött, de sóvár és kapzsi szemei az egész arcot meghazudtolták. – Jameson – bólintott feléje Ralph, hűvösen mellőzve a "doktor Leander Starr Jameson", vagy a barátságosabb és meghittebb "Jim doktor" megszólítást. – Ballantyne úrfi... – Jameson kissé megnyomta a kicsinyítő szót; némi lenéző élt adva neki. Egymás iránti ellenszenvük első perctől fogva kölcsönös és ösztönös volt. Rhodes bal oldaláról felállt egy fiatalabb, délceg tartású és széles vállú férfi, s a nyílt, csinos arc barátságos mosolyra húzódva nagy, szabályos, vakítóan fehér fogakat fedett fel. – Hello, Ralph. – Kézfogása erős és száraz volt, könnyed, kellemes kentucky-i akcentussal beszélt. – Harry, épp ma reggel emlegettelek! – Ralph leplezetlen örömmel pillantott Zougára. – Apa; bemutatom neked Harry Mellow-t, aki a legjobb bányamérnök Afrikában. Zouga biccentett. – Már bemutattak minket egymásnak. – Aztán apa és fia megértően összenézett. Ez a fiatal amerikai volt az, akit Ralph kiválasztott a Harkness Bánya kiaknázására és működtetésére. Nem sokat törődött azzal, hogy Harry Mellow, akárcsak a legtöbb jó képességű, különlegesen ígéretes fiatal diplomás Dél-Afrikában, már Cecil John Rhodes-nak dolgozott. Ralph csalit keresett, amivel átcsábíthatná magához. – Beszélnünk kell utána, Harry – súgta oda, majd az asztal végén ülő fiatalemberhez fordult. – Jordan! – kiáltotta. – De örülök neked! A két fivér egymáshoz lépett és megölelte egymást. Ralph nem próbálta leplezni öccse iránti szeretetét, és különben is, mindenki szerette Jordant. Az aranyszőke hajú fiatalember, nemcsak szép és kedves volt, hanem sokoldalú és melegszívű is, aki egész környezetének juttatott gondoskodásából. – Ó, Ralph, oly sok kérdezni és meséinivalóm van. – Jordan ugyanúgy örült Ralphnak, mint az őneki. – Majd később, Jordan – vágott közbe Mr. Rhodes nyűgösen. Nem szerette, ha félbeszakították és visszaintette Jordant a helyére. Jordan azonnal szótfogadott. Tizenkilenc éves kora óta volt Mr. Rhodes magántitkára, és az engedelmeskedés mostanra második természetévé vált. Rhodes Cathyre és Louise-ra pillantott. – Hölgyeim, bizonyára unalmasnak találnák a megbeszélésünket, és gondolom halaszthatatlan teendőik vannak. Cathy felpillantott férjére, és látta, hogy Ralphot elönti a méreg Mr. Rhodes otromba önhittsége miatt, aki csak úgy betelepedett a táborába és az életébe. Cathy lopva nyugtatólag megszorította kezét, mire Ralph érezhetően lecsillapodott. Még az ő indulatának is voltak határai. Noha nem állt Rhodes alkalmazásában, a vasútépítési szerződés és fuvarok százai függtek ettől az embertől. Cathy azután Louise-ra nézett, aki ugyanolyan sértettnek látszott ettől az elbocsátástól. Szikra
villant kék szemében, s orcája finom szeplői alatt halvány pír jelent meg, de nyugodt, hűvös hangon válaszolta Cathy és a maga nevében: – Helyesen gondolja, Mr. Rhodes. Elnézést. Köztudomású volt, hogy Mr. Rhodes mindig feszélyezve érezte magát nőtársaságban. Nem vett föl női szolgálót, nem tűrt meg nőt ábrázoló festményt vagy szobrot Jóreménység-foki, Groote Schuur-i díszes udvarházában, de még házasembert sem alkalmazott közvetlen munkatársként, és képes volt a legmegbízhatóbb emberének is kitenni a szűrét, ha az a jóvátehetetlen házasságba süllyedt. – Nem lehet úgy táncolni, ahogy egy nő fütyül és közben engem szolgálni – közölte az egyik bűnössel, mikor kirúgta. Most Rhodes magához intette Ralphot. – Üljön ide, hogy lássam – utasította, majd Zougához fordulva kérdéseket zúdított rá, melyek ostorcsapásként pattogtak, de a figyelem, amivel a válaszokat hallgatta, tanúbizonysága volt Zouga Ballantyne iránti megkülönböztetett tiszteletének. Sok-sok éve ismerték egymást, a gyémántbányászat beindulása óta a hajdani colesbergi dombnál, amit azóta Kimberleynek neveztek el annak a gyarmati titkárnak a nevéről, aki hozzácsatolta Őfelsége a királynő birtokaihoz. Abban az időszakban Zouga egyszer azon a bányaterületen dolgozott, ahol a mesés "Ballantyne Gyémánt"-ot találták, de az most Rhodes tulajdonában volt, ahogy az összes többi is a vidéken. Attól kezdve Rhodes személyes közvetítőjeként alkalmazta Zougát a matabele király, Lobengula kraljában, mivel folyékonyán beszélte a nyelvet. Mikor doktor Jameson különítménye gyors és végső leszámolásra indult a király ellen, Zouga, mint egyik törzstisztje, elsőként vonult be az elmenekült király lángokban álló gubulawayói kraljába. Rhodes Lobengula halála után Zougát nevezte ki az Ellenség Vagyona Kezelőjének, így az ő feladata lett a matabelék csordáinak összeterelése, majd hadizsákmányként való felosztása a sereg katonái és Jameson önkéntesei között. Miután eleget tett ezen megbízatásának, Rhodes a Bennszülött Ügyek Főbiztosának akarta megtenni a matabele indunákkal folytatandó tárgyalásokhoz, de Zouga inkább visszavonult King's Lynn-i birtokára ifjú menyasszonyával és átengedte a tisztséget Mungo St. John tábornoknak. De a Brit Dél-Afrika Társaság igazgató tanácsának továbbra is tagja maradt és Rhodes kevés emberben bízott meg úgy, mint őbenne. – Matabeleföld fellendülőben van, Mr. Rhodes – jelentette Zouga. – Majd meglátja, Bulawayo kész város lett, saját iskolája és kórháza van. Már több mint hatszáz fehér nő és gyermek él Matabeleföldön, ami biztos jele annak, hogy a telepesek végleg ittmaradnak. Az összes juttatott föld el van foglalva, és sok farm már megművelés alatt áll. A foki telivér állomány alkalmazkodik az itteni körülményekhez, és jól szaporodnak a matabele csordákban. – És a bányákkal mi a helyzet, Ballantyne? – Vagy tízezer jog van bejegyezve, s már magam is láttam néhány igen gazdag télért. – Zouga tétován Ralphra pillantott, és látva, hogy bólint, ismét Rhodeshoz fordult. – A napokban a fiammal újra megtaláltuk és körbekaróztuk a régi vágatokat, amikre még én bukkantam rá a hatvanas években. – A Harkness Bánya – bólintott nehézkesen Rhodes, s még Ralphot is lenyűgözte rendkívüli és éles észjárása. – Emlékszem a legelső leírására "A vadász odisszeájá"-ban. Mintát is vett a telérből? Zouga válaszul egy tucat kvarcdarabkát tett le elébe. A nyersarany csillogott, az asztal körül ülő férfiak megbabonázva nyújtották a nyakukat előre. Mr. Rhodes ide-oda forgatta az egyik mintát nagy, májfoltos kezeiben, aztán továbbadta az amerikai mérnöknek. – Mennyit néz ki ezekből, Harry? – Legalább ötven unciát tonnánként – suttogta Harry. – Legalább olyan gazdag lehet, mint a Nome-i és Klondike-i. – Az amerikai Ralphra pillantott. – Milyen vastag az aranytelér? Milyen
széles a telérlelet? Ralph megrázta a fejét. – Nem tudom, a vágatok túl szűkek, nem lehet hozzájuk férni. – Ez persze kvarc, nem olyan telérkonglomerátum, mint a witwatersrandi – motyogta Harry Mellow. A telérkonglomerátumot a tejkaramellás, diós, mandulás, szegfűszeges bonbon után nevezték el, amihez annyira hasonlított. Rég betemetett, sűrű üledékes tómedrekből állt, nem olyan dús aranytartalmú, mint ez a kvarcdarab, de több láb vastag, és akkora kiterjedésű, amekkorák a tavak voltak hajdanán – egy olyan anyatelér, amelynek száz év után sem merülnek ki a tartalékai. – Túlságosan dús – ismételte Harry Mellow a kvarcmintát simogatva. – Nem tudom elhinni, hogy több lehetne egy néhány inches érczsinórnál. – És ha mégis több? – kérdezte nyersen Rhodes. Az amerikai nyugodtan elmosolyodott. – Akkor nemcsak a világ majdnem egész gyémántkészletét fogja a kezében tartani, Mr. Rhodes, hanem az aranyának nagy részét is. Szavai éles emlékeztetőül szolgáltak Ralph számára, hogy a Brit Dél-Afrika Társaságnak ötven százalékos bányajövedék volt a tulajdonában minden, Matabeleföldön bányászott uncia aranyban. Az előbbi neheztelés elemi erővel támadt fel benne újra. Rhodes és mindenütt jelenlevő B. D. A. Társasága óriás polipként fojtotta meg a kisebbek erőfeszítéseit és szerencséjét. Elengedné velem Harryt pár napra, Mr. Rhodes, megnézni a telérleletet? – Ralph ingerültsége némi élt vitt kérésébe, mire Rhodes felkapta nagy, bozontos fejét, a sápadtkék szemek egy pillanatra a velejéig látszottak hatolni, végül bólintott, majd fürge irányváltoztatással ejtve az aranytémát, Zougára lövellte következő kérdését. – És a matabele indunák... hogy viselkednek? Zouga ezúttal habozott. – Panaszkodnak, Mr. Rhodes. – Igen? – A beesett vonások egy komor tekintetbe rándultak. – A csorda, és ez már elég is, a baj fő forrása – mondta Zouga nyugodtan, mire Rhodes sietve közbevágott. – Nem egész 125 000 szarvasmarhából 40 000-et visszaadtunk a törzsnek. Zouga nem akarta emlékeztetni, hogy ez csak a nővére, Robyn St. John heves rábeszélése után történt meg. Robyn, a Khami Misszió Állomás misszionárius orvosa egykoron Lobengula legközelebbi barátja és tanácsadója volt. – 40 000 szarvasmarhát, Ballantyne! Ez igen nagylelkű gesztus volt a Társaság részéről! – ismételte nagyképűen Rhodes, de ezúttal sem említette, hogy csak azért adta vissza az állatokat, mert Robyn St. John figyelmeztette, hogy olyan éhínség törhet ki, ami megtizedelheti a legyőzött matabele nemzetséget, és minden bizonnyal maga után vonná a whitehalli birodalmi kormányzat intervencióját – de még a királyi okiratot is, melynek alapján Rhodes Társasága Mashonaföldet és Matabeleföldet kormányozta. Végtére is, nem éppen egetverő jótékonysági aktus, gondolta savanyúan Rhodes. – A 40 000 marha visszaadása után 85 000 sem maradt nekünk, ami a Társaságnak még a háborús költségek fedezésére sem volt elég. – Pedig az indunák azt állítják, hogy csak silány állatokat kaptak vissza, öreg, meddő teheneket és satnya bikákat. – Az ördög vigye el, Ballantyne, az önkéntesek kivívták maguknak a jogot, hogy ők választhassanak a csordákból! És persze, magától értetődik, hogy a színe-javát választották. – Kivágott a jobb kezével, mutatóujját pisztolyként szegezve Zouga szívére. – Ők mondják, hogy az elfogott állományból kiválasztott csordáink a legjobbak Matabeleföldön. – Az indunák nem értik meg ezt – válaszolta Zouga. – Hát akkor legalább azt értsék meg, hogy ők a legyőzöttek! És a jólétük a győztesek jóindulatának függvénye. Ők aztán nem sokat törődtek az általuk leigázott törzsekkel, mikor az
egész földrészt az uralmuk alá hajtották! Mzilikazi egymillió védtelen lelket gyilkolt le, mikor feldúlta a Limpopótól délre fekvő területeket, a fia, Lobengula pedig a kisebb törzseket kutyáknak nevezte, akiket meg kell ölni, vagy rabszolgasorsba dönteni, ha úgy tartja az úri jókedve. Akkor most mit nyafognak? A vereségnek keserűbb az íze! Erre még az asztal végén ülő szelíd Jordan is bólintott. – Többek között azért vonultak be Gubulawayóba, hogy megvédjük a mashona törzseket Lobengula fosztogatásaitól – motyogta. – Én azt mondtam, panaszaik vannak – hangsúlyozta Zouga –, nem pedig, hogy azok megalapozottak. – Akkor mi másért panaszkodnának? – kérdezte Rhodes. – A Társaság rendőrei miatt. St. John által toborzott és felfegyverzett matabele suhancok föl-alá páváskodnak a kralokban és az indunák hatalmát bitorolva maguknak sajátítják ki a fiatal lányokat... Rhodes ismét közbeszólt. – Még mindig inkább ezt, mint egy kafir lázadást az indunák vezetése alatt. Képzeljenek csak el húszezer kafir harcost élükön Babiaannal, Gandanggal és Bazóval! St. John igenis jól tette, hogy megtörte az indunák erejét. Mint a Bennszülött Ügyek Főbiztosának, az ő feladata biztosítani a védelmet a matabele harci hagyomány újraéledése ellen. – Különös tekintettel a jelenleg tőlünk délre végbemenő eseményekre – szólalt meg most először doktor Leander Starr Jameson, mire Rhodes fürgén feléje fordult. – Nem tudom, helyes-e ezt épp most megvitatni, Jim doktor. – Miért ne? Itt csak megbízható és diszkrét emberek ülnek. Mindnyájan a Birodalom elkötelezett hívei, és az úr is tudja, nem kell attól félnünk, hogy bárki kihallgathat itt a vadon közepén. El sem tudok képzelni jobb alkalmat, hogy megmagyarázzam, miért kell a Társaság rendőrségét még jobban megerősíteni, felfegyverezni és a legnagyobb készültségre is kiképezni – jelentette ki Jameson. Rhodes ösztönösen Ralph Ballantyne-ra pillantott, aki cinikusan és enyhén kihívóan felvonva egyik szemöldökét, megerősítette Rhodest elhatározásában. – Nem, Jim doktor – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Majd máskor. – Jameson egy vállrándítással föladta, Rhodes pedig Jordanhoz fordult. – Alkonyodik – mondta, mire Jordan engedelmesen felállt és megtöltötte a poharakat. Az alkonyati whisky már amolyan hagyományos befejezését jelentette a napnak errefelé, a Limpopótól északra. * A tábor fölött már a Dél Keresztjének ragyogó fehér ékkövei homályosították el a kisebb csillagokat, és permetezték gyöngyházszínű fénnyel a gránitdombok kopasz csúcsait, miközben Ralph a sátra felé igyekezett. Ugyanolyan jól bírta az italt, mint apja, járása határozott és biztos volt. A gondolatai mámorosították meg, nem a whisky. Lehajolva belépett a sötét sátorba és leült a tábori ágy szélére. Megérintette Cathy arcát. – Ébren vagyok – mondta halkan az asszony. – Hány óra van? – Elmúlt éjfél. – Mi tartott vissza ilyen sokáig? – suttogta, mert Jonathan pont a ponyvalap túloldalán aludt. – A hatalomtól és sikertől megittasult emberek álmai és kérkedései. – Elvigyorodva a sötétben lehúzta csizmáját. – De Isten az atyám, szépen kivettem én is a részem az álmodozásból és kérkedésből. – Felállt és lehúzta a bricseszét. – Mi a véleményed Harry Mellow-ról? – kérdezte hirtelen más témába csapva. – Az amerikairól? Nagyon... – Cathy tétovázott. – Hát... elég kemény, helyes embernek látszik. – Vonzónak? – kérdezte Ralph. – Ellenállhatatlannak egy nő szemében? – Tudod, hogy én nem így gondolkodom! – tiltakozott Cathy kimérten.
– Egy fenét nem – kuncogott Ralph, aztán megcsókolta, és egyik kezét gömbölyű melléré tette, ami a vékony pamut hálóingen keresztül olyan feszes volt, mint egy érett sárgadinnye. Az gyengéden erőlködött, hogy kiszabadítsa ajkát, és lefejtse ujjait melléről, de Ralph szorosan fogta. Cathy pár másodperc után feladta, és átölelte férje nyakát. – Izzadság, szivar és whisky szagod van. – Röstellem. – Nem baj, én szeretem – dorombolta az asszony. – Várj, levetem az ingem. – Ne, én akarom levenni. Jó idő elteltével Ralph a hátán feküdt, Cathyt a csupasz mellére ölelve. – Mit szólnál, ha idehozatnám a húgaidat Khamiból? – kérdezte hirtelen Ralph. – Élvezik a tábori életet, ráadásul szívesen elszabadulnának egy kicsit anyádtól. – Én akartam meghívni az ikreket – emlékeztette Cathy álmosan. – És te mondtad azt, hogy túlságosan... rakoncátlanok. – Én azt mondtam, hogy túl lármásak és pajkosak – javította ki Ralph, mire az asszony felemelte fejét és ránézett a ponyván átszűrődő sápadt holdfényben. – Hogy megenyhültél... –– Cathy eltűnődött egy pillanatra, mert tudta, hogy férje még a legoktalanabb javaslatokat is alapos megfontolásból szokta tenni. – Az amerikai miatt – kiáltott fel olyan hangosan, hogy a ponyva túloldalán Jonathan megmozdult és nyöszörgött. Cathy hangja indulatos suttogásba csapott át. – Remélem, nem a húgaimat akarod felhasználni...? Vagy igen? Ralph visszahúzta őt a mellére. – Elég nagy lányok már. Hány évesek is? – Tizennyolc. – Összehúzta orrát, amit a férfi izzadt, göndör mellszőrzete csiklandozott. – De Ralph... – Máris vénkisasszonyok. – Képes lennél a húgaimat is felhasználni? – Khamiban soha nem fognak rendes fiatalemberekkel megismerkedni. Anyád mindenkit elijeszt mellőlük. – Rémes alak vagy te, Ralph Ballantyne. – Akarod, hogy megmutassam, milyen rémes tudok még lenni? Cathy egy pillanatra fontolóra vette, majd azt felelte: – Igen, légy szíves. * – Ugye, apa, egyszer én is lovagolhatok majd veled? – kérdezte Jonathan. – Hamarosan arra is sor kerül – nyugtatta meg Ralph, és összeborzolta a fiúcska sötét, göndör haját. – De most az a feladatod; hogy vigyázz Anyára, míg visszajövök, Jon-Jon. Jonathan bólintott, sápadt arca eltökélt volt, és férfiasan lenyelte könnyeit. – Megígéred? – szorította magához Ralph az ölében tartott kis meleg testet, aztán leemelte a földre, Cathy mellé. Jonathan oltalmazón megfogta anyja kezét, akinek még a csípőjéig sem ért. – Megígérem, apa – mondta, és nagyot nyelve pillantott fel apjára a magas lóháton. Ralph kissé megérintette Cathy arcát az ujjai hegyével. – Szeretlek – suttogta az asszony. – Én szépséges Cathym! – És ez igaz is volt. Hajában a nap első sárga sugarai ragyogó fényudvarba fordultak, és olyan derűs volt, mint egy madonna a szerelmük erős kötelékében. Ralph megsarkantyúzta lovát, és Harry Mellow melléje ugratott. A Mr. Rhodes magánistállójából származó szép, vörös telivért Harry a puszták embere módján ülte meg. Az erdő széléről mindketten hátra fordultak. Az asszony és gyermek még mindig a kapuban állt. – Szerencsés ember vagy – mondta Harry csendesen.
– Egy jó asszony nélkül nincs jelen; egy fiúgyermek nélkül nincs jövő – nyugtázta Ralph. * A keselyűk még mindig a fák tetején kuporogtak a fatetőkön, pedig az oroszlán csontjai már teljesen letisztítva és szerteszórva hevertek a hegygerinc köves talaján. Meg kellett emészteniük felpüffedt hasuk tartalmát, hogy felszállhassanak, és a világos téli égbolt előtt kirajzolódó sötét, idomtalan alakjuk kalauzolta Ralphot és Harryt az utolsó néhány mérföldön a Harkness Bányát magába záró hegygerinchez. – Ígéretesnek látszik – kockáztatta meg Harry a véleményét az első éjszaka a tábortűz mellett guggolva. – Az anyakőzet érintkezik az aranytelérrel. Lehet, hogy a telér igazi mélységben folytatódik, de a csapást úgy két mérföldnyire jelöltük meg. Holnap megjelölöm a kutatófúrási pontokat. – Itt mindenhol ásványi anyagokkal átitatott érctestek húzódnak – mondta Ralph. – Errefelé folytatódik a nagy witwatersrandi aranyfélhold és a Zarándok Pihenő-i és Tati aranymezők kanyarulata... – Ralph elhallgatott. – De azt beszélik, neked megvan az a különleges adottságod, hogy ötven mérföldről is megérzed az aranyat. Harry elhárító mozdulatot tett kávésbögréjével, de Ralph folytatta: – Nekem viszont vannak szekereim és tőkém a vállalkozás finanszírozásának megelőlegezésére és a lelet feltárására. Kedvellek Harry, és úgy érzem, jól tudnánk együtt dolgozni. Most a Harkness Bányában, aztán ki tudja, talán ebben az egész nyavalyás országban. Harry szólni akart, de Ralph karjára téve kezét, leállította. – Ez a földrész egy kincsesláda. A kimberleyi gyémántmezők és a witwatersrandi aranytartalmú konglomerátum egymás mellett, az összes gyémánt és arany egy kupacban... ki hitte volna ezt valaha is? – Ralph – rázta meg Harry a fejét. – Én már Mr. Rhodeshoz kötöttem a sorsom. Ralph felsóhajtott és egy teljes percig a tűz lángjaiba bámult. Aztán meggyújtotta kialudt manilaszivar csutkáját, és érveléssel és hízelgéssel próbálkozott a maga meggyőző módján. Egy órával később, miközben pokrócba burkolózott, megismételte ajánlatát. – Rhodes mellett sohasem leszel a magad ura. Örökre szolga maradsz. – Te is Mr. Rhodesnak dolgozol, Ralph. – Szerződöm vele, Harry, de a haszon vagy veszteség az enyém. A lelkem még az enyém. – Én viszont nem – kuncogott Harry. – Szállj be hozzám, Harry. Próbáld ki, milyen a saját lovaidra tenni, a magad kockázatát kiszámítani, parancsolni, nem pedig engedelmeskedni. Az élet egy játszma, Harry, amit csak egy módon lehet játszani: teljes gőzzel. – Én Rhodes alkalmazottja vagyok. – Ha itt lesz az ideje, visszatérünk rá – fejezte be Ralph és fejére húzta a pokrócot. Pár perc múlva lélegzése lassúvá, szabályossá vált. * Reggel Harry megjelölte kövekkel a kutatófúrási helyeket, és Ralph látta, micsoda szakértelemmel húzza meg az aranytelér kiterjedt vonalát, hogy a mélységét is megállapítsa. Délre készen volt, és míg felnyergelték a lovakat, Ralph gyorsan kiszámította, hogy Cathy ikerhúgai két nap múlva érkeznek meg Khami Misszióból a táborhelyükre. – Ha már idáig eljöttünk, igazán tehetnénk egy kis kitérőt keletnek, mielőtt visszafordulnánk. Isten tudja, mi mindent találhatunk... még több aranyat, gyémántot. – És mikor Harry tétovázva
azt felelte: – Mr. Rhodes már biztos visszaért Bulawayóba. – Ralph így replikázott: – Fogadást tart legalább a jövő hónapig, így nem fogsz neki hiányozni. Harry gondolkodott egy pillanatig, majd elvigyorodott, mint egy iskolásfiú, aki épp készül meglépni az osztályból, hogy gyümölcsöt lopjon. – Menjünk! – mondta. Lassan kocogtak, minden folyómedernél megálltak, és átmosták a zöld pocsolyák fenekén lévő sódert. Ahol a kőzet a felszínre türemkedett, mintákat törtek. Feltárták a hangyász-medve és tarajos sün odúkat, a hemzsegő fehér termeszek fészkeit, hogy megnézzék, milyen szemcséket és törmelékeket hoztak fel a mélyből. A harmadik napon Harry azt mondta: – Egy tucat ha sonló színmutatót szedtünk össze. Nekem főleg azok a berillium kristályok tetszettek, többnyire smaragd üledékre utalnak. Harry lelkesedése minden megtett mérföld után nőttön-nőtt, de mikor elérkeztek a külső útszakasz végéhez, Ralph is belátta, hogy ideje visszafordulni. Öt napja jöttek el a táborból, elfogyott a kávéjuk, cukruk, az elemózsiájuk, s Cathy is aggódhat már. Még egy utolsó pillantást vetettek a vidékre, amelynek átvizsgálását máskorra kellett halasztaniuk. – Meseszép – motyogta Harry. – Sosem láttam gyönyörűbb vidéket. Mi a neve annak a hegyvonulatnak? – Az a Matopos déli vége. – Mr. Rhodestól már hallottam róla. Nem azok a matabelék szent hegyei? Ralph bólintott. – Ha hinnék a boszorkányságban... – elhallgatott és zavartan elnevette magát. – Van valami azok körül a hegyek körül. A nyugati égbolton feltűnt az alkonyat első pírja, és rózsaszín márvánnyá változtatta a távolban merengő hegyek simára koptatott szikláját, az ormokat pedig légies, elefántcsontszínűből lágyan szürkébe ereszkedő sugarakkal áttört felhőkoszorú övezte. – Van ott egy titkos barlang, amelyben hajdanán egy boszorkány élt, és elnökölt a törzsek felett. Az apám benyomult oda a rohamcsapatával, és megölte a Lobengula elleni háború elején. – Hallottam a történetet, ez már legendaszámba megy. – Pedig igaz. Azt beszélik... – Ralph elhallgatott, és eltöprengve vette szemügyre a csipkézett tetejű kővonulatot. – Azok ott nem felhők, Harry – mondta végül. – Hanem füst. Pedig a Matoposban nincsenek kralok. Bozóttűz lehet, de mégsem... nem hosszú. – Akkor honnét jöhet? – Majd utána nézünk – felelte Ralph, és mielőtt Harry tiltakozhatott volna, könnyű vágtába fogott a halovány téli fűvel borított lapályon, s a látóhatárt elrekesztő magas, csupasz gránitbástya felé tartott. Az agyag égetőkemence körül nyüzsgő férfiaktól tisztes távolságra egy matabele harcos üldögélt egy fa gyér árnyékában. Olyan sovány volt, hogy bordái kiálltak a rájuk simuló ruganyos izomtakaróból. Bőre a perzselő naptól koromfekete volt, akár a faragott ébenfa, és egészséges fényű, mint a fajtiszta telivér szőre, eltekintve a mellén és hátán éktelenkedő régi, puskagolyó ütötte sebek kifehéredett hegeitől. Egyszerű, cserzettbőr szoknyában és köpenyben volt, nem viselt tollakat, csörgőket, és szőrmét, sem marabu tollbóbitát a fején. Fegyvere sem volt, mert a fehér emberek ropogó máglyákat raktak a hosszú, nyersmarhabőr pajzsokból, és elszállították szekereiken a széles ezüst lándzsákat, s a Martini-Henry puskákat is elkobozták, amelyeket Lobengula király kapott a Társaságtól a földjében rejlő ásványkincsért cserébe. Az indunák gumiból és agyagból gyúrt, fekete és vaskemény fejgyűrűjét viselte a hajába tapasztva. A rangjelvény elárulta, hogy ő volt az utolsó matabele király, Lobengula tanácsadója. Az egyszerű gyűrű királyi származását jelentette, a Kumalo törzs Zanzi vérvonalát, amely tisztán és töretlenül nyúlt vissza a több mint ezer mérföldre délre fekvő régi Zuluföldre.
A harcos Mzilikazi unokája volt, azé a Mzilikazié, aki a zsarnok Chakával dacolva északra vezette népét. Mzilikazi, a kis főnök, aki egymillió embert mészárolt le borzalmas átvonulása során, hatalmas, Chakánál is erősebb és kegyetlenebb császárrá vált. Mzilikazi telepedett le ezen a gazdag és szép földön nemzetével, hatolt be elsőként ezekbe a bűvös hegyekbe és hallgatta az Umlimo, a Kiválasztott, a Matopos boszorkányának és jósnőjének miriád kísérteties jóslatát. Lobengula, Mzilikazi fia, aki az öreg király halála után jutott hatalomra, nagybátyja volt a fiatal harcosnak. Lobengula tüntette ki őt az indunák fejgyűrűjével, és nevezte ki az elit kafir harcos csapat parancsnokává. De Lobengula már halott volt, a fiatal induna kafir harcosait szitává lőtték a Maxim géppuskák a Shangani folyónál, neki magának pedig mély, rücskös forradásokat hagytak a felsőtestén. A neve Bazo, azaz "Fejsze" volt, bár mostanában többnyire "Vándor"-ként emlegették. Egész nap a fa alatt üldögélve figyelte a kovácsok szertartásos munkáját, akik egyedüli ismerői voltak a vascsinálás titkainak. A kovácsok nem a matabele, hanem egy régebbi törzshöz, egy régi néphez tartoztak, amelynek eredete valahol összefonódott az egykori Nagy Zimbabwe lerombolt, kísértetjárta kőfalaival. Bár az újdonsült fehér gazdák és tengerentúli királynőjük megtiltották a matabeléknek az amaholik, azaz rabszolgák tartását, ezek a Rozwi kovácsok még mindig a matabelék kutyái voltak, és harcias uraik szolgálatába állították művészetüket. Az ércet a bányából a tíz legöregebb és legbölcsebb Rozwi kovács válogatta ki, aprólékos gonddal szemügyre véve minden egyes darabot, akár a hiú asszonyok a kerámiagyöngyöket a kereskedőnél. Miután kiválasztották a vasércet a színe, súlya, a benne lévő fém finomsága és tisztasága alapján, minden darabot a kívánt méretre ütöttek üllőiken. És miközben elmerülten és teljes odaadással dolgoztak, néhány inas fát vágott, gödrökben faszénné égette, aztán leterítette földdel és néhány agyagedény vízzel lehűtötte. Az inasok egy másik csoportja pedig a távoli mészkőbányából zúzott katalizáló anyagot hozott ökörhátra szíjazott bőrzsákokban. Ha a kovácsmesterek nagy kegyesen megfelelő minőségűnek találták a faszenet és mészkövet, megkezdődhetett az agyag égetőkemence-sor építése. Az égetőkemencék alakja mindenórás állapotos nő torzójára hasonlított: az óriási, kidagadó hasban terítették egymásra a vasérc-, faszén- és mészkőrétegeket. Az alján, a jelképesen szétágazó agyagcombcsonkok közti szűk nyílásba dugták a bőrfújtató szarvasagancsból készült fúvókáját. Mikor már minden készen állt, a kovácsok vezetője lecsapta az áldozati kakas fejét, és végigmenve az égetőkemencék előtt, mindegyiket lespriccelte meleg vérrel, miközben a vas szelleméhez szóló, ősrégi varázsigét kántálta. Bazo megigézve bámulta, és babonás áhítat bizsergette meg bőrét, mikor bevezették a tüzet a kemencék vaginaszerű nyílásaiba, s az egybegyűlt kovácsok ujjongva ünnepelték a teherbeejtés mágikus pillanatát. Aztán a fiatal inasok szinte vallási extázisban pumpálni kezdték a fújtatókat, az olvasztás sikerét, s a megfelelő mozgásritmust biztosító himnuszokat énekelve. Mikor kimerülten hátratántorodtak, helyüket mások vették át, tovább fújtatva a levegőt az égetőkemencék hasüregébe. A kemencék fölött halvány füstköd lebegett, amely, mint csendes nyáridei tengerről a pára, gomolygott lassan a magas, kopasz hegycsúcsok köré. Elérkezett végre a csapolás ideje, s mikor a kovácsok vezetője kihúzta az első kemence agyagdugóját, és a tiszta, csillogó fémfolyam kinyomult a kohó méhéből, boldog hálakiáltás szakadt fel a gyülekezetből. Bazót ugyanolyan remegés fogta el az izgalomtól és csodálattól, mint mikor az első fia született idefönn a hegyen, egy barlangban. – A pengék születése – suttogta fennhangon, s már hallani vélte a fémet pörölyöző kalapácsok fülsiketítő zaját, és a széles pengéjű döfő lándzsák élét és hegyét megedző hideg víz sistergő
sercegését. Valaki megérintette a vállát, mire felrezzent merengéséből, és elmosolyodva pillantott fel az előtte álló nőre. A nőn a férjes asszonyok gyöngyökkel díszített bőrszoknyája volt, de sem karperecet, sem bokaperecet nem viselt hamvas fiatal tagjain. Teste egyenes és kemény volt, meztelen keblei formásak és tökéletesen arányosak, s a fiacskája szoptatásától sem ereszkedtek meg. Hasa lapos, akár egy agáré, bőre sima és feszes volt. Nyaka hosszú és kecses, orra keskeny és egyenes, egyiptomi ívű pofacsontja fölött mandulavágású szempár. Arca viszont olyan volt, mint egy régi fáraósírban talált szobrocskáé. – Még ezer penge, Tanase – mondta Bazo, de látva az asszony arckifejezését, elhallgatott. – Mi a baj? – kérdezte hirtelen aggódva. – Lovasok – felelte Tanase. – Kettő. Fehér emberek jönnek a déli erdőkből, és sebesen közelednek. Bazo úgy pattant fel a földről, mint a közelgő vadászoktól megriadt leopard. Most látszott csak igazán, hogy milyen magas és milyen széles vállú – egy teljes fejjel volt magasabb a mellette álló kovácsoknál. Ajkához emelte a nyakában egy bőrszíjon lógó szarvasagancs sípot, és élesen megfújta, mire a kemencéknél tüstént abbamaradt a lázas sürgés-forgás, és a mesterkovács odasietett hozzá. – Mennyi idő alatt tudjátok lecsapolni a maradékot és lerombolni a kemencéket? – kérdezte Bazo. – Két nap, nagyuram – felelte az olvasztár tiszteletteljes meghajtással. A füst véresre csípte a szemét, és piszkossárga foltokat hagyott gyapjas fehér haján. – Pirkadatig kell... – Uram! – Maradj fönn egész éjjel, de ne látszódjanak a tüzek a síkságról! – Azzal sarkon fordult és öles léptekkel felkaptatott a meredek hegyoldalon a gránit kúphoz, ahol már húsz ember várta. Ugyanolyan egyszerű bőrszoknyát viseltek, mint Bazo, és fegyverük nekik sem volt, de háborúban és harci gyakorlatokban megedződött és megügyesedett a testük, s kihívó testtartásban, vadul csillogó szemmel köszöntötték indunájukat. Látszott rajtuk, hogy matabelék, nem pedig amaholi kutyák. – Gyertek utánam! – parancsolta Bazo, és futólépésben levezette őket a szirtfal tövébe, egy szűk barlanghoz. Félrehúzta a bejáratot takaró kúszónövényfüggönyt, és bedugta fejét a sötét nyíláson. A barlang folyosóját tíz lépés után laza kőomladék zárta el. Bazo intett, mire két embere a torlaszhoz lépett, és félregördítette a köveket. A mögöttük lévő üregben fénylő fém csillogott, mint valami szendergő hüllő pikkelyei. Mikor Bazo oldalra lépett a bejáratból, a lenyugvó nap rézsútos sugarai mélyen bevilágítottak a barlangba, felfedve a titkos fegyvertárat. A lándzsák tizes kötegekben, nyers marhabőr szíjakkal átkötve voltak egymásra rakva. A két harcos levett egy köteget, és letépve a szíjakat, gyorsan szétosztották őket a többiek között. Bazo megemelte a döfőlándzsát, amelynek nyele polírozott, vörös mukusziból, vérfából volt. Kézzel kovácsolt pengéje olyan széles volt, mint Bazo tenyere és olyan hosszú, mint a fele karja, és olyan éles, hogy akár a szőrt is leborotválhatta volna vele a keze fejéről. Idáig meztelennek érezte magát, de most, a jól ismert súlyt emelgetve, megint férfi volt. Intett embereinek, hogy gördítsék vissza a köveket a csillogó új pengéket rejtő üreg nyílásába, aztán újra fölmentek az ösvényen. A hegyháton Tanase várt rá a sziklaperemen, ahonnét be lehetett látni az egész füves prérit, s mögötte, az esti fényben kéken álmodó erdőket. – Odanézz – bökött le ujjával, és Bazo meglátta őket. Két lovas közeledett könnyű sétagaloppban. A hegy lábához érve továbblovagoltak mellette, járható ösvényt keresve. Fölfelé tekintgettek a kőtömbszövevényre és a sima, gyöngyfényű gránitlapokra, de nem láttak sehol kapaszkodót.
A kovácsok völgyéhez mindössze két, keskeny és meredek hágókkal megszakított, könnyen védhető csapás vezetett. Bazo hátrafordult. Az égetőkemencék füstje már oszladozott, és csak néhány halovány csík kígyózott fölfelé a szürke gránit szirtfalak mentén. Reggelre semmi sem lesz, ami a rejtekhely felé vonzhatná a kíváncsi utazót. Már csak egy óra, vagy még annyi sem volt hátra sötétedésig, mert az este meghökkentően hirteleül köszönt be a Limpopo folyón túl. – Fel kell tartanom őket sötétedésig – döntött Bazo. – Elcsalom őket, nehogy megtalálják az ösvényt. – És ha nem sikerül? – kérdezte halkan Tanase. Bazo válaszul csupán megváltoztatta fogását a jobb kezében tartott széles pengéjű lándzsán, majd gyorsan megálltak, és egyikük, a magasabbik, szélesebb vállú férfi, figyelmesen pásztázni kezdte a hegyoldalt látcsövével. – Hol a fiam? – kérdezte Bazo. – A barlangban – felelte Tanase. – Tudod, mit kell tenned, ha... – nem fejezte be, mert Tanase bólintott. – Tudom – felelte csöndesen, mire Bazo sarkon fordult, és szökdécselve lefelé indult a meredek csapáson húsz felfegyverzett amadodával a nyomában. Az elkeskenyedett szakaszhoz érve, ahol Bazo mondta, megálltak. Vezérük szabad kezének egyetlen mozdulatára végigosontak a keskeny csapáson, és sorra elrejtőztek kétoldalt a magas kőrakások közti résekben és hézagokban. Mikor mind eltűntek, Bazo letört egy lombos ágat a sziklás katlanban álló egyik törpefáról, aztán visszaszaladt a gyalogösvényen, és eltakarította a legcsekélyebb nyomot is, amiből egy körültekintő ember csapdára gyanakodhatott volna. Azután egy vállmagasságban kiugró peremre helyezte lándzsáját, és leborította a lombos ággal. Így legalább a közvetlen kezeügyében lesz, ha nem marad más hátra, mint becsalogatni a fehér lovasokat a folyosóba. – Megpróbálom elterelni őket, ami nem biztos, hogy sikerülni fog! Itt várjatok rám! – kiáltotta a rejtőző harcosoknak. – Aztán gyorsak legyetek! Emberei vagy kétszáz lépésnyire szétszóródtak az ösvény két oldalán, de itt, a kanyarulatban összetömörültek. A jó lesállás két sorfalból áll: ha az áldozatok áttörnék a támadók első vonalát, a hátrébb várakozók karjaiba szaladnak. Ez a szakasz kitűnő csapda volt, mert a rossz, élesen lejtő és keskeny úton egy ló sem tudott sem egyből megfordulni, sem tovább előre vágtatni. Bazo elégedetten bólintott, aztán úgy, ahogy volt, fegyver és pajzs nélkül, fürgén szökellve, mint egy kőszáli antilop, lefelé iramodott a nehezen járható úton a síkság irányába. * – Fél óra múlva ránksötétedik – kiáltotta Ralph után Harry Mellow. – Táborhelyet kéne keresnünk. – Kell itt lennie egy ösvénynek. – Ralph tovább baktatott előre, egyik keze a csípőjén, nemezkalapja föltolva a homlokán, a vad szirtet kémlelve. – Szerinted mi lehet odafönn? – Nem tudom, és ez a rohadt benne. – Ralph épp hátravigyorgott rá, mikor a lova váratlanul megtorpant. Elvesztette egyensúlyát, egyik lába kis híján kicsúszott a kengyelből, de sikerült megkapaszkodnia a nyeregkápa gombjában, és közben átordított Harrynek: – Fedezzél! – a szabad kezével pedig kirántotta a winchestert a csizmaszárából. De lova két lábra ágaskodva, táncolni kezdett egyhelyben, és Ralph képtelen volt a vállához emelni a puskát. Tudta, hogy elállja Harry útját, és jó pár másodpercig tartó védtelenségében és tehetetlenségében elkáromkodta magát. Már fel volt készülve, hogy lándzsákkal fölfegyverzett feketék rontanak rá a sziklamélyedésekből és a bozótból. De mikor látta, hogy csak egy ember van ott, az is fegyvertelen, villámgyorsan átüvöltött
Harrynek, aki már kikattintotta a závárt, töltött és felhúzta a kakast. – Várj! Ne lőj! A herélt újból felágaskodott, de Ralph most visszarántotta, és a sziklahasadékból nesztelenül és váratlanul elébe toppant, magas, fekete férfira meredt. – Ki vagy te? – kérdezte fátyolos hangon a döbbenettől, ami még mindig ökölbe szorította gyomrát, és vadul hajszolta a vért ereiben. – A fene vigyen el! Majdnem lelőttelek! – Ralph erőt vett magán, és ismét megkérdezte folyékony szindebele nyelven, a matabelék nyelvén: – Ki vagy te? A dísztelen bőrköpenyes, magas férfi enyhén meghajtotta fejét, de testét szálegyenesen tartotta, üres kezeit maga mellett lógatva. – Hogy kérdezhet ilyet egyik testvér a másiktól? – kérdezte a matabele komolyan. Ralph rábámult, szemügyre véve az induna fejgyűrűjét és komor arcát, amelyre csak egy iszonyatos szenvedés szánthatott ilyen mély barázdákat és ráncokat, egy akkora bánat vagy betegség, ami már a pokol kapujáig taszította ezt az embert. Ralph megrendült a csupa ránc arc láttán, mert a villogó sötét szempár és a mély, kimért hang nagyon ismerős volt neki, mégsem tudta hova tenni, úgy elváltozott. – Henshaw – szólalt meg ismét a férfi, Ralph Ballantyne-t a matabele ragadványnevén szólítva. – Henshaw. Sólyom, hát nem ismersz meg engem? Ennyit változhattunk ez alatt a pár év alatt? Ralph hitetlenkedve rázta meg fejét, és hangja megtelt csodálkozással. – Bazo, te volnál az...? Hiszen te Bazo vagy! Ezek szerint nem vesztél oda a kafir harcosokkal együtt a Shanganinál! Ralph kihúzta lábát a kengyelből, és leugrott a lóról. – Bazo! Tényleg te vagy az! – A matabeléhez szaladt és megölelte. – Testvérem, fekete testvérem! – kiáltotta, és őszinte öröm ömlött el hangjában. Bazo nyugodtan fogadta az ölelést, kezeit továbbra is az oldala mellett lógatva, míg végül Ralph hátralépett, és karhossznyira eltartotta magától. – A Shanganinál, mikor a fegyverek elhallgattak, otthagytam a szekereket, és kimentem a teknőbe. Láttam az embereidet a Hegyi Vakondokat. – Ezt a nevet – szindebele nyelven Izimvukuzane Ezembintaba – Lobengula király adta Bazo kafirjainak. – Megismertem őket a vörös pajzsukról, marabu-tollaikról és vakondbőr fejpántjukról. – Ezek voltak a reguláris harcosok, akiket az öreg király hagyományozott Bazóra, s a fekete fiatalember szemében fájó emlékezés csillant meg, miközben Ralph folytatta: – Úgy hevertek egymáson, mint lehullott levelek az erdőben. A hátára fordítottam néhányat... téged kerestelek, de rengetegen voltak. – Rengetegen – ismételte Bazo, s csak szemei árulták el megrendültségét. – És nekem nagyon kevés időm volt – mondta csendesen Ralph. – Lassan ment a keresés, vigyáznom kellett, mert néhány embered csak tettette magát halottnak. – Ez régi zulu trükk volt, így várták meg, míg az ellenség kijött a csatatérre kifosztani és megszámolni a halottakat. – Nem akartam egy lándzsadöfést a hátamba. Aztán a szekértábor megbomlott, és a király kraljába indult. És nekem mennem kellett... – Pedig ott voltam – mondta Bazo, és félrehúzta bőrköpenyét. Ralph a borzalmas sebhelyekre meredt, aztán lesütötte szemét, és Bazo ismét elfedte felsőtestét. – A halottak közt feküdtem. – És most? – kérdezte Ralph. – Most, hogy vége, mit csinálsz itt? – Mit csinálhat egy harcos egy háború után, amelyben leverték és lefegyverezték az embereit, és megölték a királyát? – Bazo vállat vont. – Vadmézet gyűjtök. – Fölpillantott a szirtre, ahol már az utolsó füstcsíkok is beleolvadtak a sötétülő égboltba, ahogy a napkorong a nyugati erdő tetejét érintette. – Épp egy méhkast füstöltem kifelé, mikor észrevettelek. – Á! – bólintott Ralph, – Az a füst vezetett minket ide. – Ez igazán szerencse, Henshaw testvérem. – Még mindig testvérednek nevezel? – csodálkozott el meghatódva Ralph. – Hiszen én is
lehettem, aki kilőtte azokat a golyókat... – Elhallgatott, Bazo mellére pillantva. – Senkinek sem lehet szemére hányni, amit a csata hevében tett – mondta Bazo. – Ha azon a napon elérem a szekereket... – vállat vont –, akkor lehet, hogy most te viselnéd ezeket a forradásokat. – Bazo – Ralph intett Harrynek, hogy jöjjön oda hozzájuk –, ez Harry Mellow, a föld rejtélyeinek ismerője, aki megtalálja nekünk az aranyat meg a vasat. – Nkosi, légy üdvözölve – köszöntötte Bazo Harryt komoran, és uramozva őt, egy pillanatra sem mutatta mélységes neheztelését. Királyát és nemzetét a fehér embernek az elátkozott sárga fém iránti különös szenvedélye döntötte romlásba. – Bazo és én együtt nőttünk föl a Kimberley-i gyémántmezőkön. Ő volt a legjobb barátom – tette hozzá gyorsan, majd hirtelen ismét Bazóhoz fordult: – Van egy kis elemózsiánk, oszd meg velünk, Bazo. – Ralph ezúttal észrevette a változást Bazo tekintetében, de nem törődött vele. – Maradj itt velünk éjszakára. Oly sok mesélnivalónk van egymásnak. – Az asszonyom és a fiam is itt vannak – felelte Bazo. –A hegyekben. – Hozd el őket – biztatta Ralph. – De siess, hogy visszaérjetek, mielőtt besötétedik. * Bazo jelt adott a frankolin-fajd alkonyati kiáltását utánozva, mire egyik embere előbújt és kilépett az ösvényre. – Odalent tartom őket éjszakára – mondta neki Bazo halkan. – Talán sikerül elterelnem a figyelmüket a völgyről, és megszabadulnom tőlük. De azért szólj a kovácsoknak, hogy hajnalra locsolják le a kemencéket. Ne lássak füstöt! Bazo utasításba adta, hogy rejtsék el a már kész fegyvereket és frissen olvasztott fémet, és takarítsanak el minden nyomot az ösvényről. A kovácsokat küldjék vissza a titkos úton beljebb a hegyekbe, a matabele őrök kíséretében. Utánatok jövök, ha a fehér emberek elmentek. Várjatok a Vak Majom csúcson. – Nkosi – köszöntek el tőle, aztán nesztelenül tova surrantak, akár az éjszaka vadászó leopárd, és a szürkület elnyelte őket. Bazo rátért az elágazásra, s mikor a sziklanyúlványhoz ért, Tanase már várta, kisfiával a csípőjén, fején az összegöngyölt alvógyékények, hátán a bőrből készült gabonás zsák. – Henshaw az – mondta neki Bazo, mire az asszony úgy szisszent fel, mint a kígyó. Bazo nem látta az arckifejezését, de el tudta képzelni, milyen. – A kölyke a fehér kutyának, amelyik meggyalázta a szent helyeket... – Ő a barátom – vágott közbe Bazo. – Esküt tettél! – emlékeztette bőszen Tanase. – Hogy lehet még mindig egy fehér ember is a barátod? – Akkor volt a barátom. – Emlékszel, milyen látomásom volt, mielőtt ennek az apja megfosztott a jósképességemtől? – Tanase – engedte el Bazo a füle mellett a kérdést –, le kell hozzá mennünk. Ha látja, hogy a feleségem és a fiam is velem van, nem fog gyanakodni, és elhiszi, hogy valóban vadmézet gyűjtünk. Gyere utánam. – Azzal visszafordult a gyalogútra Tanaséval a nyomában, aki suttogóra fogta a hangját, de jól kivehetően beszélt hozzá. Bazo nem nézve hátra hallgatta. – Emlékszel a látomásomra, Bazo? Amikor legelőször találkoztam ezzel az emberrel, akit te Sólyomnak hívsz, óva intettelek. A fiad születése előtt, mikor még szűz voltam, s a fehér lovasok még nem jöttek ide a háromlábú puskákkal, amik úgy kacagnak, mint a Zambezi zuhataga mögötti sziklákban tanyázó démonok. Mikor még testvérednek meg barátodnak nevezted, már akkor is szóltam, hogy vigyázz vele.
– Emlékszem – felelte fojtott hangon Bazo. – Láttalak magasan lógni egy fán. – Igen – suttogta a férfi, és továbbra is előre nézve folytatta útját a csapáson. De hangjából babonás remegés érződött, ugyanis szépséges ifjú felesége annak idején az őrült varázsló, Pemba tanítványa volt. Mikor Bazo kafir harcosaival megrohamozta a varázsló hegyi erődjét, lecsapta Pemba fejét és elvitte Tanasénak, de a szellemek visszakövetelték a hadizsákmányt. A lakodalmuk előestéjén, mikor Bazo feleségül akarta venni első menyasszonyát, az érintetlen Tanasét, egy öreg varázsló jött le érte a Matoposról és magával vitte. Bazo nem akadályozhatta meg, mert Tanase a sötét szellemek lánya volt, így mennie kellett. – Olyan tisztán láttalak, hogy sírva fakadtam – folytatta Tanase, és Bazo megborzongott. A Matopos hegyi titkos barlangban a szellemek átruházhatták hatalmukat Tanaséra, aki Umlimóvá, kiválasztottá, jósnővé vált. Tanase jövendölte meg a szellemek kísérteties hangján Lobengula király tragikus sorsát. Ő látta előre a fehér emberek jövetelét, akik csodálatos szerkentyűikkel az éjszakát világos nappallá változtatták, és kis tükreikkel, amelyek úgy szikráztak a hegyeken, akár a csillagok, üzeneteket röpítettek a végtelen síkságokon át. Senki sem vonhatta kétségbe, hogy Tanase látnoki képességgel rendelkezett és misztikus transzba esve átlátott a matabele nemzet sorsát leplező sötét fátylakon. Rendkívüli képessége azonban az érintetlensége függvénye volt. Ezt mondta is Bazónak és kérlelte, vegye el a szüzességét, és szabadítsa meg borzalmas hatalmától, de Bazo addig akadékoskodott a jogra és szokásra hivatkozva, míg túl késő lett, és lejöttek érte a varázslók a hegyekből. A háború kezdetén, amit a fehér ember robbantott ki hirtelen Lobengula gubulawayói kralja ellen, egy kisebb banda kivált a hadseregből élén Bakelával, az Ököllel. Ők voltak a legkeményebbek és legkegyetlenebbek, s maga a vezérük is kíméletlen, vad ember volt. Gyorsan belovagoltak ezekbe a hegyekbe, a titkos ösvényen, amelyet Bakela fedezett fel vagy huszonöt évvel korábban, és betörtek az Umlimo titkos barlangjába. Bakela tudta, hogy a fontos és szent jósnő elpusztítása mennyire elkeserítené a matabele nemzetet. Lovaskatonái agyonlőtték a barlang őrzőit, és erőszakkal behatoltak. Kettő rábukkant a szép, fiatal és meztelen Tanaséra a hegy méhében, aztán megerőszakolták, durván megfosztva szüzességétől, amit nemrég Bazónak még szelíden felkínált. Addig üzekedtek rajta, míg vértócsa támadt a barlang földjén, és Bakela is odament a sikoltozására. Ököllel és csizmával zavarta le embereit róla, s mikor egyedül maradt, lenézett a lábai előtt véresen, összetörve heverő lányra. És a kemény és vad férfi szíve egyszer csak furán ellágyult és megszánta őt. Azért tette meg ezt a veszélyes utat, hogy az Umlimót elpusztítsa, de katonái állatias viselkedése megingatta elhatározásában, és úgy érezte, valamiveljóvá kell tennie. Bakela tudhatta, hogy a szüzesség elvesztése megsemmisíti az Umlimo hatalmát, mert azt mondta: – Umlimó voltál, de már nem vagy az. – Puska és kard nélkül is elpusztítottam. Azután sarkon fordult, és nagy léptekkel kiment a sötét barlangból, megkímélve Tanase életét a szüzessége és sötét erői fejében. Tanase már sokszor elmesélte ezt a történetet Bazónak, aki tudta, hogy az idő ködfüggönye összezárult Tanase szemei előtt, és eltakarta előle a jövőt, de hajdani látnoki képességét senki sem vonhatta kétségbe. Bazo megborzongott, és a szellem ujjainak érintését érezte nyakszirtjén, miközben Tanase fojtott hangon tovább suttogott: – És ahogy ott sirattalak, Bazo, ó, én uram, a férfi, akit te Henshaw-nak, Sólyomnak hívsz, fölfelé nézett rád... és mosolygott! *
Hideg marhahúst ettek egy vadászkés pengéjével kanalazva ki a konzervdobozokból, amiket kézről kézre adtak. Kávéjuk nem volt, így a fogukra ragadt ételmaradékot a filcbevonatú kulacsaikban lévő langyos vízzel öblögették le. Ralph elosztotta a maradék manilaszivarokat hármuk között. Gallyakkal gyújtottak rá a tűzről, és egy jó darabig csendben pöfékeltek. Valahol egész közel hozzájuk egy hiéna trillázott zokogó hangon a sötétben, a tűz fénye és az ételszag vonzhatta oda. Távolabb a síkságon pedig oroszlánok vadásztak, a holdvilág felé osonva, de ölés előtt nem üvöltöttek, csupán torokhangú kahucolásuk tartotta őket érintkezésben más, prédának alkalmas állatokkal. Tanase, gyermekével ölében a tűzfény peremén külön üldögélt, és a férfiak rá se néztek. Bazo ugyanis sértésnek vette volna, ha a kelleténél jobban odafigyelnek rá. Ralph azonban egyszer csak kivette a szivart szájából, és az asszony felé tekintett. – Hogy hívják a fiad? – kérdezte Bazótól, aki pillanatnyi habozás után felelte: – Tungata Zebiwének. Ralph összevonta szemöldökét, de lenyelte a nyelvére toluló nyers megjegyzést, és csak annyit mondott: – Helyes gyerek. Bazo a gyermek felé nyújtotta kezét, de Tanase némán visszarántotta a Fiút. – Engedd ide – parancsolt rá Bazo éles hangon, mire Tanase vonakodva elengedte, s az álmos gyerek odabotorkált apjához, és a karjába bújt. A szép, sötét, karamella színű fiúcskának nagy pocakja és dundi végtagjai voltak. Minden öltözéke néhány vörösréz drót karkötő, s a derekán lévő gyöngysor volt. A fekete, gyapjas haj keretezte arcból bagolyszerű szemek bámultak álmosan Ralphra. – Tungata Zebiwe – ismételte a nevét Ralph, és kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a fejét. A gyerek nem próbált elhúzódni, és szemmel láthatóan nem ijedt meg tőle, Tanase azonban halkan felszisszenve a sötétben ösztönösen utánakapott, de aztán máris visszahúzta kezét. – "Ellopott Javak Visszakövetelője" – fordította le Ralph a fiúcska nevét, elkapva az anya sötét tekintetét. – "Az Igazságkereső". Nehéz feladat egy ilyen kisgyereknek. Alig látszik ki a földből, s máris bosszúállásra van nevelve – jegyezte meg halkan. Azután taktikusan más témára váltott. – Emlékszel, Bazo, mikor először találkoztuk? Zöldfülű kölyök voltál, akit apja és nagybátyja, a király elküldött a gyémántmezőkre dolgozni. Én még nálad is fiatalabb és éretlenebb voltam, mikor apámmal beléd botlottunk a prérin, és aláírattuk veled a hároméves munkaszerződést, mielőtt bármelyik ásó rád tehette volna a bélyegét. Bazo szenvedés és bánat szántotta arca szinte kisimult, ahogy elmosolyodott, és pár pillanatra újra nyíltszívű és gondtalan ifjúvá változott. – Csak később jöttem rá, hogy Lobengula azért küldött téged és még pár ezer fiatal kölyköt a gyémántmezőkre, hogy lopjatok neki annyi kövér gyémántot, amennyit csak haza bírtok vinni. – Mindketten elnevették magukat, Ralph szomorúan. Bazo ifjúkori vígsága maradékával. – Lobengula nagy kincset rejthetett el valahol. Jameson találta meg a gyémántokat, miután elfoglalta Gubulawayót:. – Emlékszel Scipióra, a vadászsólyomra? – kérdezte Bazo. – És az óriáspókra, amivel az első aranyfontunkat nyertük a kimberleyi pókviadalon? – kontrázott rá Ralph. Élénken csevegve felidézték, mikor egymás mellett dolgoztak a nagy gyémántaknában és a sok-sok bolondozást, amivel megtörték az egyhangú robot unalmasságát. Harry Mellow nem értette őket, ezért pokrócába burkolózott és fejére húzta. Tanase továbbra is úgy ült a sötétben, mint egy szép, ébenfa szobor, és rezzenéstelen arccal figyelve a nevetgélő férfiakat, csüggött minden szavukon. Egyszer csak Ralph ismét témát váltott. – Nekem is van egy fiam – mondta. – A háború előtt született, egy-két évvel lehet idősebb a tiednél.
Bazo arcáról elhalt a nevetés, és tekintete semlegessé, szemei gyanakvóvá váltak. – Ők is barátok lehetnének, mint mi – vélekedett Ralph, mire Tanase oltalmazó pillantást vetett fiára, és Bazo nem felelt. – Ismét dolgozhatnánk együtt – folytatta Ralph. – Nemsokára nyitok egy nagy aranybányát amott az erdőben, és szükségem lesz egy induna főnökre, aki felügyelne a néhány száz munkásra. – Én már harcos vagyok, nem bányász – felelte Bazo. – Változik a világ, Bazo – mondta lágyan Ralph. – Matabeleföldön már nincsenek többé harcosok. A pajzsok elégtek, a lándzsák eltörtek. A szemek már nem pirosak, Bazo, a háborúnak vége. A szemek most fehérek, és ezer évig béke lesz ezen a földön. Bazo néma maradt. Gyere velem, Bazo. Hozd a fiadat is, hogy elsajátítsa a fehér ember tudományát. Megtanul írni, olvasni, és egy napon fontos ember lesz, nemcsak egy egyszerű vadmézgyűjtő. Változtasd ezt a szomorú nevet másra. Adj neki valami vidámabbat, és hozd el hozzánk, hadd ismerje meg a fiamat. Együtt fogják élvezni ezt a szép földet, és ugyanolyan testvérek lesznek, mint régen mi. Bazo ekkor felsóhajtott. – Talán igazad van, Henshaw. Jól mondod, a kafirok csapata szétzilálódott... A hajdani harcosok most Rhodest hívják Lodzinak, mert nem tudják kiejteni az r betűt. – És Bazo arra a munkástoborzó módszerre célzott, amit a Bennszülöttügyi Főbiztos, Mungo St. John tábornok vezetett be Matabeleföldön. Bazo ismét felsóhajtott. – Ha már egy férfinak dolgoznia kell, akkor méltóságteljes és fontos munkát végezzen egy olyan embernek, akit tisztel. Mikor kezded meg az aranyásást, Henshaw? – Az esős évszak után. De addig is, gyere velem. Hozd magaddal az asszonyodat és a fiadat... Bazo felemelve egyik kezét, félbeszakította. – Majd az esős évszak és a nagy viharok után visszatérünk rá, Henshaw –mondta halkan, mire Tanase bólintott, és most először halvány, helyeslő mosoly jelent meg arcán. Bölcsen tette Bazo, hogy színlelt, és homályos ígéretet tett Henshaw-nak. Tanase rendkívül jól fejlett emberismerete azt súgta, hogy a fehér fiatalember (zöld szemeinek egyenes és nyílt tekintete és gyerekes mosolya ellenére), még az apjánál, Bakelánál is keményebb és veszélyesebb lehet. – Majd a nagy viharok után – ígérte Bazo, aminek rejtett jelentése volt: nagy viharnak nevezték a titkos hadműveletet amit terveztek. – Néhány dolgot még el kell intéznem, aztán megkereslek – biztosította Bazo. * Bazo fölfelé igyekezett a gránithegyek legmélyébe vezető keskeny, meredek csapáson. Tanase tíz lépésnyire lemaradva követte. Könnyedén egyensúlyozva vitte fején az alvógyékényt és a vasfazekat egyenes háttal és osonó, puha léptekkel. A fiúcska mellette botladozott, és sipító hangon gyerekes értelmetlenségeket danászott. Ő volt az egyetlen, akire nem hatott a sötét völgy vészterhes légköre. Az ösvényt kétoldalt sűrű tüskebozót szegélyezte. A csend nyomasztó volt, egyetlen csivitelő madár vagy kisállat sem zördítette meg a leveleket, Bazo puhán lépkedett keresztül a nagy köveken a gyalogösvényt keresztező keskeny patakmederben. Egy pillanatra megállt és hátranézett, miközben Tanase a tenyerével vizet meregetett, és a gyerek ajkához tartotta, azután folytatták útjukat. Mikor az ösvény egyszer csak véget ért egy meredek, gyöngyházfényű gránitszirtfalban, Bazo megállt, és rátámaszkodott könnyű hajítólándzsájára. Ez volt az egyedüli fegyver, amit a bulawayói fehér kormányzó a feketéknek engedélyezett, hogy megvédhessek magukat és családjukat a vadonban hemzsegő ragadozók ellen. De ez törékeny holmi volt, nem igazi harci eszköz, mint a széles döfőlándzsa. A lándzsára támaszkodva fölpillantott a magas sziklafalra. A csúcs alatti peremen álló
zsúpfedeles őrkunyhóból egy öregember reszketeg hangja hallatszott: – Ki merészkedett a titkos ösvényre? Bazo fejét felszegve ordította, hogy csak úgy pattogott lefelé a visszhang a kőfalakról. – Bazo. Gandang fia! Bazo, a Kumalo királyfi. Azután, válaszra sem várva, belépett a kürtös gránit kapuboltozaton a sziklahasadékba. A folyosó olyan keskeny volt, hogy legfeljebb két felnőtt ember fért el benne egymás mellett és hófehér, csillámkőtörmelékes homokja úgy szikrázott és ropogott, mint a cukor a lábai alatt. Úgy kanyargott, mint valami csonka kígyó, majd egyszer csak mély, dúsan zöldellő völgybe torkollott, amelyet egy közeli sziklából fakadó, csörgedező patak szelt át. A legfeljebb egy mérföldnyi kerek medencét magas sziklafalak vették körül. A közepén apró szalmakunyhók álltak, s mikor Tanase is kilépett a titkos átjáróból, és megállt Bazo mellett, mindketten a falucska mögötti, szemközti sziklafalat nézték. A fal tövében egy alacsony, széles barlangnyílás tátongott, akár egy fogatlan száj. Hosszú percekig szótlanul bámulták a szent barlangot, és megrohanták őket az emlékek. Az a barlang volt Tanase borzalmas tanulóidejének és felavatásának színhelye, melynek során Umlimóvá vált, és annak köves talaján fosztották meg hatalmától durva meggyalázói, és változtatták ismét hétköznapi asszonnyá. A barlangban most másvalaki foglalta el Tanase helyét, és töltötte be a nemzet szellemi vezetőjének szerepét, mert az Umlimo hatalma soha sem szűnik meg, csupán csak másra száll át, ősidőktől fogva, a hajdani Nagy Zimbabwe falainak megépítése óta. – Mehetünk? – kérdezte végül Bazo. – Igen, uram – felelte Tanase, és elindultak a falu felé. Útközben egy különös menettel találkoztak, amelyben néhányan négykézláb mászva vinnyogtak és csaholtak, mint az állatok. Voltak köztük aszott vénasszonyok, akiknek fonnyadt emlői a hasát verték és szép, sarjadzó keblű, merev és mosolytalan tekintetű gyereklányok, porban csúszó rokkant öregemberek és karcsú, izmos testű, kényeskedően lépdelő fiatal férfiak. Szemük eszelősen kifordult üregéből, és különböző félelmetes, szellemidéző és varázslókellékekkel, oroszlán- és krokodilhólyagokkal, kígyóbőrökkel és madártollakkal, majomkoponyákkal, ember- és állatfogakkal voltak fölcicomázva. Vonagló táncot lejtve, vinnyogva és szemforgatva közrefogták Bazót és Tanasét. Bazónak már viszketett a bőre az undortól, és a vállára emelte fiát, hogy megóvja érintésüktől, tolakodó fogdosásaiktól. Tanase higgadt maradt, hiszen ez a fantasztikus tömeg hajdanán őt kísérte, és arcizma sem rezdült, mikor egy visszataszító vén banya elébe csúszva, nyáladzó szájával csókolgatni kezdte lábait. Az Umlimo őrzői énekelve-kántálva bekísérték a vándorokat a faluba, azután visszaosontak szalmakunyhóikba, és eltűntek szem elől. De Bazo és Tanase nem maradt magára. A falu közepén egy szép, szalmafedeles, nyitott fehér mopani cölöp setenghi állt. Az alatta tartózkodó férfiak cseppet sem hasonlítottak a furcsa népséghez, amellyel a faluhoz érve találkoztak. A férfiak alacsony faragott zsámolyokon ültek. Volt köztük nagyon kövér, nagyon sovány és hajlott hátú, de mindegyikük méltóságot és tekintélyt sugárzott. A gyülekezet galambősz hajú, hófehér szakállú, csupa ránc arcú, és életük és erejük teljében lévő tagjai kivétel nélkül egyszerű fekete, gumiból és agyagból gyúrott fejgyűrűt viseltek. Az Umlimo titkos völgyében összegyűlt férfiak a matabele nemzet megmaradt vezetői voltak, a szarvakkal körülzáró és szüggyel támadó bika alakzatát öltve harcoló kafirok egykori parancsnokai. Néhányan a legidősebbek közül még emlékeztek a kivonulásra délről, a búr lovasoktól űzve; harcoltak fiatalon a nagy Mzilikazi seregében, s még most is büszkén viselték a kitüntetésül tőle kapott bojtot. Hajdanán mind a nagy Mzilikazi fia, Lobengula király tanácsában ültek, és jelen voltak az
Induanák Hegyén azon a végzetes napon, mikor a király megállt az összegyűlt seregek előtt, és kelet felé nézett, amerről a fehér katonákból és szekerekből álló hadoszlop benyomult Matabeleföldre. "Bayete!", kiáltották a királyoknak kijáró köszöntést, mikor Lobengula nehezen megtartva nagy, kövér testét köszvénytől elnyomorodott lábain, kihívóan hajította királyi jelképes lándzsáját a támadók irányába, akik még nem tűntek fel a kék horizonton. Ezek az indunák vonultatták el az uralkodót dicsőítő himnuszukat és harci indulókat éneklő seregeket Lobengula előtt – utoljára köszöntve őt. Azután elindultak a fehér ember szekértábora ellen, a szekéroldalak és vastag tüskebozótfal mögött várakozó Maxim géppuskák csöve elé. A tiszteletre méltó gyülekezet közepén a három legnemesebb és legtiszteletre méltóbb induna, Mzilikazi három életben maradt fia ült. A bal szélen elhelyezkedő Somabula volt a legidősebb, száz véres csata győztese, akiről a szép Somabula erdőket elnevezték. Jobbra a bölcs és vakmerő Babiaan volt. Törzsén és végtagjain vitézül szerzett forradások éktelenkedtek. De a középső férfi emelkedett fel díszes faragású vadébenfa zsámolyáról, és lépett ki a napfénybe Bazo elé. – Dalol a szívem, hogy köszönthetlek, ó Gandang, atyám! – kiáltotta Bazo. – Légy üdvözölve – köszöntötte fiát Gandang, és csinos arca kigyúlt az örömtől, és valósággal megszépült, mikor Bazo letérdelt elébe. Áldó mozdulattal megérintette fejét és felemelte őt a földről. – Baba! – Tanase tisztelettudóan összeütötte tenyerét arca előtt. Gandang egy bólintással fogadta a köszöntést, s a fiatalasszony némán visszavonult a legközelebb eső kunyhóba, hogy a vékony nádfal mögül hallgassa beszélgetésüket. Asszony nem vehetett részt a nemzet nagyjainak tanácskozásán. A királyok idején egy egyszerűbb asszonyt lándzsával szúrtak volna agyon, ha csak közelíteni mer egy ilyen indabához. De Tanase valamikor mégiscsak Umlimo volt, s még mindig a kiválasztott szócsövének számított. Azonkívül a világ is megváltozott, a királyok meghaltak, s velük együtt a régi szokások is kihalóban voltak, így csak a legmagasabb rangú indunáknak volt nagyobb hatalma, mint Tanasének. De a régi szokások iránti kegyeletből átment a szomszéd kunyhóba. Gandang tapsolt egyet, mire rabszolgák zsámolyt és egy sörrel teli agyagedényt hoztak fiának. Bazo jókora kortyot húzott a sűrű, kesernyés, habzó nedűből, majd először Somabulához szólva, szigorú rangsorban köszöntötte induna honfitársait. Csak közben döbbent rá szomorúan, hogy mennyire megfogyatkoztak – mindössze huszonhatan maradtak. – Légy üdvözölve Kamuza, unokafivérem és legjobb barátom – fordult végül a huszonhatodik és egyben legifjabb indunához. Azután egy addig példa nélkül való dolgot tett: felállt és a fejük fölött elnézve folytatta a köszöngetést: – Köszöntelek, bátor Manonda! – kiáltotta. – Látlak lógni a mkusifa ágán. Inkább önkezeddel vetettél véget életednek, mintsem fehér ember rabszolgájaként élj tovább. Az összegyűlt indunák hátrafordultak, és tekintetük babonás áhítattal fordult Bazo pillantásának irányába. – Te vagy az, Ntabene? Hegy volt a neved életedben és a Shangani partján is hegyként omlottal le. Légy üdvözölve, hőslelkű férfiú ! Az indunák csak akkor értették meg, hogy Bazo a hősi halottakat köszönti, és felmorajlottak. – Sakubona, Ntabene. – Köszöntelek, Tambo, akinek vére vörösre festette a Bembesi vizét. – Sakubona, Tambo – zúgták a Kumalo indunák. Bazo széthúzta a köpenyét, és táncra perdült. Miközben érzékien vonagló táncát lejtette, izzadságtól fénylő mellén a forradások úgy ragyogtak, mint megannyi sötét ékszer. Az eltűnt indunák nevét kiáltva mellmagasságig kapta jobb térdét, és miközben meztelen lábával nagyot dobbantott a kemény földön, a gyülekezet visszhangzotta a hős nevét.
Végül lerogyott a zsámolyára, s a csend mámoros harci kedvvel telt meg, és lassanként minden arc Somabula, a legidősebb és legmagasabb rangú induna felé fordult. Somabula felemelkedett, megállt előttük, és tekintettel a jelenlegi indaba komoly jelentőségére, regélni kezdte a matabele nemzet történetét. Az indunák, jóllehet gyerekkoruk óta már ezredszer hallották, sóvár érdeklődéssel dőltek előre. Mivel nem volt mód leírni és írásos formában megőrizni ezt a történetet, szóról szóra meg kellett tanulni, hogy tovább adhassák gyermekeiknek és a gyermekeik gyermekeinek. A történet ezer mérföldre délre, Zuluföldön kezdődött, mikor az ifjú harcos, Mzilikazi szembehelyezkedett az őrült zsarnok Chakával, és egyetlen kafir harcos csapatával északra menekült a zulu uralom elől. A történet bolyongásait, harcait a Chaka által nyomába eresztett üldözőkkel, s az útjában álló kisebb törzsek felett aratott győzelmeit beszélte el. A meghódított törzsek ifjait bevette seregébe, a fiatal nőket pedig összeházasította harcosaival. Nyomon követte a lázadó szökevény, Mzilikazi fölemelkedését, aki előbb egy kisebb törzs főnöke, majd nagy hadvezér, s végül hatalmas király lett. Somabula hűen előadta a Mzilikazi nevéhez fűződő borzalmas M'fecanét, egymillió lélek lemészárlását az Orange és Limpopo folyó között. Azután megjelent a fehér ember, és megváltozott a hadviselés módszere. A szakállas férfiak zömök kis pónilovakon vágtatva sorakoztak lövőállásba, és átfordulva újratöltöttek, mielőtt az amadodák beléjük vághatták volna a lándzsát. Az öreg induna felidézte a kafir harcosok első találkozását a gördülő erődítményekkel, a láncokkal összekapcsolt szekerekkel. A tüskeágakkal keresztül-kasul font küllők és fabarikádok falainál matabelék egész sorai bomlottak fel és vesztek oda. Szomorú suttogássá halkult hangon adta elő a menekülést északra a marcona szakállas lovasoktól űzve, melynek során a gyengébbek és a gyermekek közül sokan meghaltak. Végül hangosan örvendezve leírta az átkelést a Limpopo és a Shashi folyókon ide, erre a szép és gazdag vidékre. Somabula berekedt, és fáradtan visszaülve zsámolyára ivott egy kortyot söréből. Most Babiaan állt fel, a féltestvére, és a matabelék virágkorával folytatta, mikor leigázták a környező törzseket, és tömérdek marhájuktól csak úgy feketéllettek az illatos, aranysárga prérik. Azután Lobengulára, a "szélvészként száguldó"-ra szállt át a királyság, aki alatt a kafir harcosok több száz mérföldre portyáztak a határokon túlra, és zsákmánnyal és rabszolgákkal tértek vissza, és naggyá tették a matabele népet. Babiaan felidézte a toll- és szőrmedíszekbe öltözött harcosok csapatait, amelyek színpompás pajzsaikkal úgy hömpölyögtek el a király színe előtt, mint a Zambezi végtelen áradata, s az Első Gyümölcsök Ünnepén vadvirágokkal és gyöngyökkel felékesített, és fénylő vörös agyaggal bemázolt, meztelen keblű hajadonok táncát. Felelevenítette a kincs titkos közszemlére tételét, mikor Lobengula feleségei a király hatalmas testét vastagon bekenték zsírral és abba nyomkodták bele a gyémántokat, amiket a fiatal niggerek a fehér ember bányáiból a messzi délen loptak. A történetet hallgatva az indunák ismét maguk előtt látták a király kövér testét, amelyen úgy csillogtak a csiszolatlan gyémántok, mint valami értékes páncéling, vagy egy csodálatos, mesebeli szörny pikkelypáncélja. Milyen hatalmas volt akkor még a királyuk, a csordáinak se szeri se száma, milyen vadak és harciasak voltak még az ifjak, és szépek a hajadonok, kiáltották bólogatva. Babiaan ekkor leült, és Gandang állt fel helyette. A magas, keménykötésű, még jó erőben lévő férfiú igazi nemesnek látszott, aki százszor is bizonyságát adta bátorságának, mély, zengő hangon folytatta a történetet. Elmesélte, hogyan jött föl a fehér ember délről. Eleinte csak egy-kettő jelent meg, és kisebb szívességeket kértek: hogy lelőhessenek néhány elefántot, gyöngyöket és palackokat cserélhessenek rézre és elefántcsontra. Aztán megszaporodtak, és már erőszakosabban, nyugtalanítóbb követelésekkel léptek fel. Prédikálni akartak egy fura, háromfejű istenségről, meg
lyukakat ásni és sárga fémet és csillogó köveket keresni. Es mikor Lobengula teljesen feldúltan behúzódott ide, a Matoposba, az Umlimo figyelmeztette, hogy amint a szent madarak képmásai elrepülnek Nagy Zimbabwe romjairól, vége a békének az országban. – Amikor a kősólymokat ellopták a szent helyekről – emlékeztette őket Gandang –, Lobengula tudta, hogy ő éppúgy nem fogja tudni felvenni a harcot a fehér emberrel, mint az apja, Mzilikazi. Így kiválasztotta a fehér kérvényezők leghatalmasabbikát, a nagydarab, kék szemű "Lodzi"-t, a tengerentúli fehér királynő indunáját, aki a gyémántbányákat kimerítette. Lobengula, azt remélve, hogy szövetségesévé teheti, egyezséget kötött vele, melynek értelmében arany pénzekért és puskákért cserében beleegyezett, hogy Lodzi keleti birtokain az eltemetett kincsek után kutasson. De Lodzi mégis egy nagy szekérsort küldött több száz fiatal, katonamódra felfegyverzett fehér emberrel, akiket két kemény harcos, Selous és Bakela vezetett, hogy birtokukba vegyék a bérelt földet. Gandang panaszos hangon adta elő az őket ért sok-sok sérelmet, s a hitszegést, amelyet a Maxim-géppuskák kelepelése, s a király bulawayói kraljának lerombolása követett, maga Lobengula pedig északra menekült. Végül elmesélte Lobengula halálát. Miután az összetört szívű és beteg király mérget vett be, Gandang maga vitte el a holttestét egy, a Zambezi völgyére néző, titkos barlangba, majd összes ingóságát – a zsámolyát, elefántcsont fejtámláját, alvógyékényét, szőrmetakaróját, sörösedényeit, evőtálkáit, puskáit, harci pajzsát, fejszéjét és döfőlándzsáját – melléje tette, a csillogó gyémántokkal teli agyagedénykét pedig Lobengula köszvénytől elnyomorított lábaihoz helyezte. Utána a rabszolgákkal befalaztatta a barlang nyílását, s mikor készen voltak, legyilkolta őket. És ezt követően visszavezette a szétszóródott nemzetet délre, a rabságba. Az utolsó szavaknál Gandang maga mellé ejtette kezeit, fejét széles, izmos és forradásos mellkasára horgasztotta, s a gyülekezetre keserű csend települt. Aztán a második sorban megszólalt egy induna. Törékeny öregember volt, minden foga hiányzott fölülről. Alsó szemhéja lefittyedt, vizenyős szemgolyói alatt szabadon hagyva a rózsaszín, bársonyszerű húst, hangja recsegő és elfúló volt. – Válasszunk új királyt – javasolta, de Bazo félbeszakította. – Rabszolgakirályt? Rabszolgakirályt? – kacagott fel megvetően. – Nem lehet király, amíg nincs ismét nemzet! Az agg induna visszaült helyére, becsukva fogatlan száját, szerencsétlenül pislogott maga köré, aztán, mint afféle öregember, más gondolatot vetett fel. – És a csorda? – motyogta. – Elvették a csordánkat. A többiek dühös egyetértésben hümmögtek. A csorda volt az egyedüli igazi vagyon; az arany és gyémánt fehér embernek való cifraság, a csorda viszont a nemzet jólétének alapja volt. – Csillogó Félszem matabele fattyakat küld uraskodni a kralokra... – panaszolta egy másik. A Csillogó Félszem Mungo St. John tábornok, a matabeleföldi Bennszülöttügyi Főbiztos matabele neve volt. – A Társaság rendőrei puskákkal vannak felfegyverezve, és nem tisztelik a szokásokat meg a törvényt. Kinevetik az indunákat és a törzs véneit, a fiatal lányokat meg becipelik a bozótba... – Csillogó Félszem arra kényszeríti az amadonáinkat, de még a tiszteletre méltó zanzi harcosokat és harcosok apáit is, hogy alávaló amaholikként, földtúró rabszolgákként az útjait építsék. Mikor Somabula, Babiaan, Gandang és Bazo külön ültek, a haragos indunák sorra ismét felpanaszolták valós és képzelt sérelmeiket. – Lodzi elégette a pajzsainkat és letörte a döfőlándzsák pengéjét. Megfosztotta ifjainkat a mashonák kifosztásának ősi jogától, pedig mindenki tudja, hogy a mashonák a kutyáink, akikkel azt tehetünk, ami nekünk tetszik. – Csillogó Félszem szétzilálta a kafir harcosok csapatát, s most senki sem tudja, ki vehet magának feleséget és melyik kukoricaföld melyik falué, miközben az emberek éhenkórász
kölykök módjára a Lodzitól visszakapott néhány göthös marhán civakodnak! – Mit tegyünk? – kiáltotta valaki, mire ismét különös és példátlan dolog történt. Mindenki, még Somabula is a magas, sebhelyes, Vándor nevű fiatalemberre nézett bizonytalanul, reményteli várakozással. Bazo intett kezével és Tanase kilépett a nádkunyhóból, karcsú, szálegyenes testét csupán egy rövid bőr csípőkötő fedte. Ruganyos léptekkel Bazo előtt termett, letérdelt és a karjában tartott alvógyékényt kigöngyölte előtte. A legközelebb ülő indunák, mikor meglátták, mi van benne, izgatottan felmorajlottak. Bazo két kezébe fogta, és a feje fölé emelte. A valami úgy csillant meg a fényben, hogy a lélegzetük is elállt tőle. A penge – amit maga Chaka király tervezett, és az ügyes Rozwi kovácsok kalapáltak laposra és fényesítettek ezüstösen csillogóra – vörösréz dróttal és vastag, fekete, elefántbikafarok szőrrel áttekercselt vérfanyélben folytatódott. – Dziii! – szakadt fel egy indunából a kafir harcosok elnyújtott csatakiáltása, amit a többiek kórusban visszhangoztak, enyhén himbálózva erejétől, a harci láz első mámorában kigyúlt arccal. Gandang azonban közbelépett. Felpattant helyéről, és egyetlen kézmozdulattal csendre intette őket. – Egyetlen penge nem fegyverzi föl a nemzetet, egyetlen penge semmi Lodzi háromlábú kispuskái ellen. Bazo felállt és szembefordult apjával. – Vedd a kezedbe, atyám – biztatta, s bár Gandang haragosan megrázta fejét, nem bírta levenni szemét a fegyverről. – Ennek a súlya még egy rabszolgát is férfivá tesz! – erősködött Bazo halkan, mire Gandang kinyújtotta a jobb kezét. Tenyere vértelen fehér volt az izgalomtól, és ujjai remegve fonódtak a markolat köré. – Ez akkor is csak egyetlen lándzsa – ismételte, de nem tudott ellenállni a kezében tartott szép fegyvernek, és a levegőbe döfött vele. – Ezer ilyen van még – suttogta Bazo. – Hol? – vakkantotta Somabula. – Mondd el nekünk! – kiáltotta a többi induna is, de Bazo még jobban fel akarta csigázni őket. – És az esős évszak beköszöntére még ötezer lesz belőlük. Ötven helyen serénykednek a kovácsok a hegyekben. – Hol? – ismételte Somabula. – Hol vannak? – Itt a hegyekben, barlangokba rejtve. – És nekünk miért nem szóltál róla? – vonta kérdőre Babiaan. – Mert egyesek kételkedtek volna benne, hogy lehetséges, mások meg óvatosságra és türelemre intettek volna, és nekem nem volt időm szócséplésre – felelte Bazo. Gandang bólintott. – Bizony, igaza van, a vereség locsogó vénasszonyokká változtat minket. Most viszont... –– átnyújtotta a lándzsát a mellette állónak: – Markold meg! – parancsolta. – De hogy szedjük össze a kafirokat? – kérdezte az, megforgatva kezében a fegyvert. – Szétszóródtak és megtörtek. – A ti feladatotok lesz újra összetoborozni őket, hogy készen álljanak, mire a lándzsák megérkeznek. – És a lándzsák hogy jutnak el hozzánk? – Az asszonyok hozzák el őket, szalmakötegekben és alvógyékényekben. – Mikor támadunk? A fejre csapunk le? A fehér ember bulawayói nagy kraljára? – Nem! – csattant fel Bazo. – Az az őrültség egyszer már tönkretett bennünket! Dühünkben megfeledkeztünk Chaka és Mzilikazi taktikájáról, és nyílt terepen, fedezék nélkül egyenest a szekerekkel álcázott puskacsövek elé rohantunk. – Bazo elhallgatott és meghajtotta fejét a
rangidős indunák felé. – Bocsánat, atyám, a kölyökkutya csak az öreg kutyák ugatása után vakkanthat. Még nincs rajtam a sor. – Te nem vagy kölyökkutya, Bazo – dörmögte Somabula. – Folytasd csak! – Bolháknak kell lennünk – mondta halkan Bazo. – Be kell bújnunk a fehér ember ruhája alá, és addig csipkednünk a lágyrészeit, míg beleőrül. De ha vakarózik, máshová ugrunk át. A sötétségben megbújni és hajnalban támadni, a nehéz terepen meglesni, és oldalról vagy hátulról rárontani. – Bazo egyszer sem emelte fel hangját, mégis mindenki feszülten hallgatta. – Sose szabad nekirohanni a szekértábor falainak, és a háromlábú puskák vénasszony kacagására úgy kell iszkolni, mint reggeli köd a nap első sugaraira. – Ez nem háború – tiltakozott Gandang. – De az, atyám! – ellenkezett Bazo. – Újfajta háború, mert csak ilyenben győzhetünk. – Igaza van! – kiáltott valaki az indunák közül. – Ezt így kell csinálni! Aztán szép sorjában mindenki hozzászólt Bazo mellett érvelve, s végül ismét Babiaan kapott szót. – Somabula testvéremnek igaza volt, nem vagy te kölyökkutya, Bazo. Csak áruld el végre, hogy mikor lesz? – Ez az, amit nem tudok megmondani. – Ki tudja? Bazo a még mindig a lábainál térdelő Tanaséra nézett. – Nem véletlenül gyűltünk össze ebben a völgyben – mondta Bazo. – Ha mindenki egyetért, akkor az asszonyom, aki az Umlimo bizalmasa és a rejtélyek beavatottja, felmegy a szent barlangba a jóslatért. – Gyorsan menjen! – Nem, atyám. – Tanase szép feje még mindig mélyen, tisztelettudóan le volt hajtva. – Meg kell várnunk, míg ő küld le értünk. * Bazo testén a forradások helyenként csomósra keményedtek, a géppuskagolyóktól maradandó sérüléseket szenvedett. Egyik karja – szerencsére nem az, amelyikkel a lándzsát használta – kifordult és megrövidült: örökre megnyomorodott. Egy-egy keményebb menetelés, fegyveres gyakorlat vagy idegfeszítő tervezés és hosszas érvelés után a göbösen összeforrt sebhelyek keservesen nyilallni kezdtek. Tanase, miközben mellette térdepelt a kis nádkunyhóban, észrevette, hogy sötét bőre alatt az izomcsomók olyan görcsösen rángatóznak és vonaglanak, mint a selyemtarisznyából szabadulni akaró, fekete mambák. Tanase erős ujjbegyeivel bemasszírozta a zsírból és füvekből készített kenőcsöt a kidudorodó gerinc- és lapockaizmokba, a gumiszerű összehúzódások mentén, egész föl a tarkójáig. Bazo felnyögött az asszony csontkemény ujjai okozta, jóleső fájdalomtól, azután fokozatosan elernyedt, és az izomcsomói kisimultak. – Te sok mindenben pont jó vagy nekem – suttogta. – Ezért születtem – felelte az asszony, de Bazo felsóhajtott, és lassan megrázta fejét. – Mi mind a ketten egy olyan célért születtünk, amely még rejtve van előttünk. És tudjuk ezt, mi mások vagyunk, te meg én. Tanase csillapítóan megérintette ajkát ujjaival. – Majd holnap beszélünk róla. Azután mindkét kezét Bazo vállára tette, hátrahúzva hanyatt fektette a gyékényen, és a mellét és lapos kemény hasának merev izmait vette kezelésbe. – Ma este csak mi létezünk – mondta Tanase egy lecsapni készülő nőstény oroszlán rekedt dorombolásával. Bár élvezte a hatalmat, amit a férfira már ujjhegyei puszta nyomásával is
gyakorolni tudott, olyan határtalan gyengédség feszítette keblét, hogy majd kiszakadt tőle a szíve. – Ma este mi vagyunk a világ. – Lehajolt és megérintette a golyóütötte sebeket nyelve hegyével, amitől a férfi úgy felgerjedt, hogy hüvelykujjai és hosszú rózsaszín ujjhegyei már nem csillapították. Bazo fel akart ülni, de az asszony könnyedén visszanyomta mellét, azután kioldva csípőkötője zsinórját, lovaglóülésben rajta termett. Önkéntelen kiáltás szakadt fel mindkettőjük melléből az egymás teste utáni vad, féktelen vágyakozástól, és a gyönyörű örvénylés máris a mélybe húzta őket. Utána Tanase keblére ölelte Bazo fejét, és dúdolgatott neki, mint egy kisgyermeknek. Mikor a férfi már mélyen és szabályosan lélegzett, ő akkor sem aludt el, csak csendesen feküdt a sötét kunyhóban, és csodálkozott, hogy milyen vadság és gyengeség kerítheti egyszerre hatalmába. – Soha nem adatik meg nekem többé a békesség – döbbent rá hirtelen. – És neki sem. – És szomorúság fogta el a szeretett férfi miatt, akit egy ösztönző erő rendíthetetlenül sodort előre a felé a végzet felé, amely őt, Tanasét is várta. * A harmadik napon az Umlimo küldötte lejött a barlangból a faluba az indunákhoz. Egy szép kislány volt az, arckifejezése fennkölt, szeme akár egy öreg bölcsé. Az eperszínű mellbimbókban formálódó kemény kövecskékből, s a combjai közti mély rés zsenge pelyhedzéséből ítélve a pubertás határán volt. Nyakában talizmán lógott, amit csak Tanase ismert. Azt jelezte, hogy ez a gyermek az Umlimo szentpalástjának jövőbeni várományosa, s egy napon ő fog parancsolni a falu mögötti szirtfalban lévő félelmetes barlangból. A lányka ösztönösen a férfiak sorai mellett guggoló Tanaséra pillantott, aki pillantásával és a beavatottak titkos kézjelével Somabula, a rangidős induna felé intett. A gyerek bizonytalansága is a matabele társadalom gyors hanyatlásának tünete volt. A királyok idejében senkinek, lett légyen az gyerek vagy felnőtt, nem lett volna kétsége a rangsort illetően. Mikor Somabula felállt, két oldalán ülő féltestvérei, Babiaan és Gandang is felálltak, és vele együtt követték a hírnököt. – Gyere te is, Bazo – szólt neki Somabula, s bár Bazo fiatalabb és alacsonyabb rangú volt néhány indunánál, senki sem tiltakozott, hogy magukkal vigyék. A boszorkánypalánta megfogta Tanase, a sötét szellemek másik nővérének kezét, és ketten vezették a menetet fölfelé a meredek ösvényen. A barlang nyílása száz lépés hosszú volt, de a plafonja az ember fejét súrolta. Valamikor réges-rég a bejáratot ugyanolyan faragott kőtömbökkel erősítették meg, amilyenekből Nagy Zimbabwe falai épültek, de azok most rendetlen kupacokban álltak, olyan hézagosan, mint egy öregember fogai. A kis csoport önkéntelenül megtorpant. A négy induna hátramaradva közelebb húzódolt egymáshoz, mintha egyik a másikából akart volna lelket meríteni. Ezeket a férfiakat, akik száz véres csatában forgatták a lándzsát és nekirohantak a fehér ember szekértáborának a puskacsövek elé, most megszeppentette a sötéten tátongó barlangbejárat. A csendben hirtelen egy hang szólalt meg a fejük fölül, a csupasz, sima, zuzmócsíkos gránit szirtfalból, – Lépjetek be e szent helyre, királyi Kumalo indunái! – hallották a reszketősen sipító vénasszonyhangot, mire a harcosok félve fölfelé néztek, de egy lelket sem láttak, és egyiküknek sem volt bátorsága megszólalni. A lányka keze kissé megremegett Tanase kezében az erőlködéstől, ahogy a hasából beszélt, de az ismerte a boszorkányok módszereit, és neki is valamikor, leendő Umlimo korában, megtanították a hanghordozás művészetét. A gyermek már sok mindent megtanult, és Tanase önkéntelenül is megborzongva arra gondolt, hogy már bizonyára más félelmetes praktikákhoz is értett, amelyeket
iszonyú megpróbáltatások és borzalmas szenvedések árán sajátíthatott el. Egy empatikus pillanatban megszorította a gyermek keskeny, hideg kezét és beléptek a romos alagútboltozatba. A négy derék harcos vakmerő gyerekek módjára utánuk nyomult, és szorongva maguk köré bámulva botladoztak a hepehupás talajon. A barlang folyosója összeszűkült, és Tanase pillanatnyi fekete humorral arra gondolt, hogy az indunák a gyér fényben nem tudják világosan kivenni az oldalfalakat, és még az ő halált megvető bátorságuk is megrendült a katakombák félelmetességétől. Egy régmúlt korban, amelyet már a Rozwi és a Karanga törzsek szájhagyománya sem őrzött, nemzedékekkel azelőtt, hogy a bátor Mzilikazi ezekbe a hegyekbe hozta törzsét, egy másik martalóc is garázdálkodott ezen a vidéken. Valószínűleg a legendás hódító királynő és könyörtelen hordái tarolták le az országot, mindent elpusztítva, ami az útjukba került, nem kímélve asszonyokat, gyermekeket, de még a háziállatokat sem. A fenyegetett törzsek a völgybe menekültek, de a rablók keresztül törtek a keskeny átjárón, s a szerencsétlen tömeg végül ebbe a barlangszentélybe menekült. A támadók nem vették a fáradságot az ostromra, hanem elhúzták a védőfalat, a nyílás elé pedig zöld bozótból és fából máglyát raktak. Az egész törzs ott lelte halálát, és a füst mumifikálta a maradványaikat. A barlang plafonját még most is koromréteg borítja. Aztán a halotthegyek az évek során földhányásokká és kupacokká váltak, amelyektől a barlang talaja megemelkedett. Mind beljebb tartva Tanase egy halvány, kékes fényt pillantott meg, amely egyre erősödött, s Bazo egyszer csak felkiáltott, és az emberi maradványok falára mutatott maga mellett. Helyenként a levált, pergamenszerű hús alól elefántcsontszínű koponyák vigyorogtak rájuk, s a kificamodott csontvázkarok kísértetiesen integetni tűntek utánuk. Az indunák a sötétség és hideg ellenére verejtékben úsztak, arcuk sápadt volt, és babonás áhítat ült rajta. Tanase és a lányka magabiztos léptekkel mentek tovább előre a kanyargós folyosóban, amely végül egy mély amfiteátrum tetejére torkollt. Egyetlen napsugár sütött lefelé egy keskeny repedésből a kupolás tetőről. Az amfiteátrum fenekén nyitott tűzhely állt, amelyről halványkék füstcsík kígyózott lassan a kupolahasadék felé. Tanase és a kislány előre indult lefelé a kőlépcsőkön, az amfiteátrum sima, homokos fenekére, s Tanase intésére a négy induna fellélegezve telepedett le az előttük parázsló tűzhöz. Tanase elengedte a gyermek kezét, és leült oldalt a férfiak mögé. A lányka odament a szemközti falnál álló nagy kerek agyagedényekhez, és az egyikből kivett egy marék füvet. Ahogy Tanase rádobta a füvet a tűzre, nagy, sárga, csípős füstfelhő csapott föl belőle, s mikor lassan eloszlott, az indunák babonás félelemmel összerezzenve felkiáltottak. Egy groteszk alak nézett farkasszemet velük a lángokon keresztül. Az ezüstszínű, leprás bőrű, albínó nő volt, terjedelmes, súlyos, halovány, de vérpirosan izzó bimbójú mellekkel. Az anyaszült meztelen nő dús szeméremszőrzete olyan fehér volt, mint télen a zúzmarás fű, és fölötte a hasa hájredőkben lötyögött. Alacsony, csapott homlokával, és nagy, vékony szélű szájával varangyosbékaszerűnek hatott. Széles és lapos orrán és sápadt, pigmenthiányos arcán zsenge, nyílt kiütések voltak. Megvastagodott karjai össze voltak fonva a hasán, és hatalmas gyömbérszínű foltokkal tarkított combjai széttárultak, miközben letérdelt egy zebrabőrre, és átható pillantással szemügyre vette az előtte ülő férfiakat. – Légy üdvözölve, ó, Kiválasztott – köszöntötte Somabula, akinek hangja a legnagyobb erőfeszítése ellenére is remegett. Az Umlimo nem válaszolt, mire Somabula visszabillent a sarkára, és csendben várt. A lányka, aki addig az edények körül serénykedett, most a kövér albínóhoz lépett és elébe térdelve átnyújtotta neki a megtöltött agyagpipát. Mikor az Umlimo vékony ezüstös ajkai közé tette a hosszú nádcsutorát, a gyermek puszta kézzel kivett egy izzó széndarabot a tűzből, és a pipába helyezte. A benne lévő növénygalacsin
parázslani és sercegni kezdett, s az Umlimo mélyet szippantott belőle, és kieregette az illatos füstöt majomszerű orrlyukain. A várakozó indunák orrát nehéz, édeskés insanghuszag csapta meg. Minden jósnő másféleképp ejtette magát transzba. Tanasénál ez annak idején spontán következett be, és a szellem szavai görcsös vonaglások közepette szakadtak ki torkából. Groteszk utóda ezzel szemben az indiai kenderhez folyamodott, annak összezúzott, galacsinná gyúrt és a napon megszárított magjai és virágai nyitották meg előtte a szellemek világát. Csendesen pöfékelt, több rövidet szippantva, de nem engedte ki, benntartotta, míg sápadt arca felduzzadni látszott, és rózsaszín pupillái elhomályosultak. Azután hirtelen kiokádta magából a füstöt, és ismét megszívta pipáját. Az indunákat annyira lenyűgözte a látvány, hogy nem figyeltek fel a földről hallatszó halk kaparászásra. Bazo rezzent össze elsőnek, és önkéntelenül felmorranva megmarkolta apja karját. Gandang felkiáltott és fel akart ugrani ijedtében és döbbenetében, de Tanase hangja visszatartotta. – Ne mozdulj! Veszélyes – suttogta gyorsan, és Gandang egy hang nélkül visszaroskadva, kővé dermedt. A barlang sötét hátsó üregeiből egy homárszerű lény szaladt keresztül a világos, homokos talajon az Umlimo felé. Mikor odaért hozzá, a tűz fénye megcsillant fényes, páncélszerű burkán, és fölfelé kezdett mászni a puffadt, ezüstfehér testen. Az Umlimo ölében megállt, hosszú, ízelt farka lüktetve felemelkedett, mert póklábai beleakadtak az Umlimo sprőd, fehér szeméremszőrzetébe. Azután tovább kúszott fölfelé a kidagadó hason, és rácsimpaszkodva az egyik halovány mellre úgy lógott rajta, mint valami gusztustalan gyümölcs az ágon, onnét pedig a nő vállára kapaszkodott, és füle tövénél megállt. Az Umlimo meg sem moccanva szippantgatta tovább a kábítószert a pipából, miközben rózsaszín szemei világtalanul meredtek az indunákra. A csillogó, óriás rovar tovább kúszott a halántékára, onnét pedig az Umlimo heges, ótvaros homlokára, amelyen fejjel lefelé lógva megállt, és mutatóujjnál is hosszabb skorpiófarka visszagörbült szaruhátára. Az Umlimo dünnyögni és motyogni kezdett, fehér tajték buggyant ki sebes ajkán. Mondott valamit egy furcsa nyelven, mire a skorpió visszacsapta hosszú, ízeit farkát, s a végén, a piros méregfog hegyén egy világos cseppecske jelent meg gyémántként szikrázva a gyér fényben. Az Umlimo rekedt, elnyújtott hangon ismét valami érthetetlen nyelven kezdett beszélni. – Mit mond? – suttogta Bazo Tanase felé fordulva. – Milyen nyelven beszél? – A beavatottak titkos nyelvén – súgta vissza Tanase. – A szellemeket hívogatja, hogy költözzenek beléje. Az albínó lassan felnyúlt, és levette homlokáról a skorpiót. A markába szorította, csak a hosszú farkat hagyva vadul ide-oda csapkodni, majd lassan a mellére helyezte. A farok lecsapott, és a merev méregtüske mélyen beleszúródott a visszataszító, rózsaszín húsba. Az Umlimónak arcizma sem rezdült, és a skorpió újra és újra megcsípte, apró piros pontocskákat hagyva a puha keblen. – De hát meghal! – hápogta Bazo. – Ugyan már! – sziszegte Tanase. – Ő nem olyan mint a többi nő. A méreg nem hat rá, csak megnyitja a lelkét a szellemeknek. Az albínó levette kebléről a skorpiót, és a tűzbe pottyantotta, s mikor az gyötrelmes vonaglás után kis, elszenesedett kupaccá zsugorodott, az Umlimo hátborzongató hangon felsikított. – Most költöznek bele a szellemek – suttogta Tanase. Az Umlimo szája megnyílt, és vékony, átlátszó nyálcsíkok folytak le állán, miközben további három-négy szilaj üvöltés tűnt szinte egyidejűleg kitódulni torkán, férfi, női és állati hangok, amelyek közül végül egy tisztán kicsengett, és elnyomta a többit. Egy férfihang volt az, misztikus nyelven beszélt, és a hanglejtése és beszédritmusa is teljesen idegen volt, de Tanase halkan lefordította. – Midőn a napkorongot délidőben szárnyak takarják el, és a fák lombjukat vesztik tavasszal,
akkor matabele harcosok, élesítsétek az acélotokat! A négy induna bólintott. Már hallották ezt a jóslatot, ugyanis az Umlimo gyakran megismételte magát és mindig homályosan fogalmazott. Már előtte is töprengtek ezeken a szavakon. Ezt az üzenetet továbbította Bazo és Tanase annak idején a szétszóródott matabele népnek kralról kralra járva. A kövér albínó látnok úgy hörgött és hadonászott karjaival, mint aki egy láthatatlan ellenféllel viaskodik. Sápadt, rózsaszín szemei kigúvadtak és ide-oda forogtak, hol bandzsítottak, hol pislogtak, és az Umlimo úgy vicsorgott, mint egy csontját féltő vadászkutya. A lányka csendesen felállt az edényektől, s az Umlimo fölé hajolt, és egy csipetnyi átható szagú vörös port szórt arcába. A jósnő rohama enyhült, összeszorított állkapcsa leesett, azután egész más, artikulátlan és homályos, nem éppen emberi hangon, de az előbbi titokzatos nyelven beszélt. Tanase csak előrenyújtózkodva tudta kivenni a szavakat, amelyek így szóltak: – Midőn a marhák feje oldalra kornyad és nem bírnak többé felkelni, bátorodjatok föl, matabele harcosok, mert közel az idő! Ez a jövendölés már némiképp másként hangzott, mint amit előzőleg hallottak, s miközben eltöprengtek rajta, az Umlimo arcra bukott, és ernyedten fetrengeni kezdett, akár egy csontnélküli medúza. Azután fokozatosan mozdulatlanná válva elterült, mint aki meghalt. Gandang már felállt volna, de Tanase figyelmeztetőn rászisszent, így a helyén maradt. Vártak. A barlangban csak a tűz pattogása és ropogása, s a boltozatnak ütköző denevérek szárnycsapdosása hallatszott. Az Umlimo háta ismét megvonaglott, majd begörbült, a rettenetes arcát fölemelte és ezúttal csengő gyermekhangon, a matabelék nyelvén szólt hozzájuk: – Mikor a szarvatlan marhákat felfalja a nagy kereszt, megkezdődhet a vihar! Az Umlimo feje lekonyult, és a lányka egy puha sakálbőrt takart testére. – Vége – mondta Tanase. – Befejezte. A négy induna megkönnyebbülten felállt, és visszaindultak a sötét, föld alatti folyosón, s mikor a végén újra megpillantották a napfényt, illetlenül és méltatlanul szedve lábukat tódultak kifelé a nyíláson a völgybe, egy darabig kerülve egymás pillantását. Este, ismét a nyitott falu stegnghiben üldögélve, Somabula elismételte az Umlimo jóslatát a gyülekezetnek. Az indunák az elsőre csak bólogattak, mert százszor hallották, egy darabig ezúttal is eltöprengtek rajta eredménytelenül, azután leszögezték: – Majd rájövünk a jelentésére, ha eljött az ideje. Mindig így szokott lenni. Aztán Somabula elmondta az Umlimo harmadik igencsak új és szokatlan találós kérdésnek tűnő jóslatát: – Mikor a szarvatlan marhákat felfalja a nagy kereszt. Az indunák burnótot szíva és a sörösedényeket egymásnak adogatva érveltek és próbálták kibogozni a rejtett jelentést. Miután mindenki elmondta a véleményét, Somabula a mögöttük üldögélő Tanaséra pillantott. Az asszony bőrköpenye alatt melengette gyermekét a hűvös esti levegőn. – Valóban ezt jelentheti, asszony? – kérdezte. – Még maga az Umlimo sem tudja – felelte Tanase. – De mikor őseink először látták a délről érkezett fehér embert, a lovait szarvatlan marháknak hitték. – Lovakról lenne szó? – kérdezte Gandang eltöprengve. – Lehet – felelte Tanase. – Az Umliino egyetlen szavának is annyi jelentése lehet, mint krokodil a Limpopo folyóban. – Es mi a kereszt? A nagy kereszt? – kérdezte Bazo. – A kereszt a fehér ember háromfejű istenének a jele – válaszolta Gandang. – A legidősebb feleségem, Juba, a Kisgalamb is azt hordja a nyakában. A misszionáriusnő adta neki Khamiban, mikor vizet öntött a fejére.
– Lehetséges, hogy a fehér ember istene felfalja a fehér ember lovait? – hitetlenkedett Babiaan. – De hát az a védelmezőjük, nem az ellenségük! És a vita ismét megélénkült, míg a tábortűz már alacsonyan égett, és a völgyön túl a széles ragyogó égbolt komor méltósággal sötétbe borult. Délre az égitestek között egy négy fehér csillagból álló csoport jelent meg, amit a matabelék "Manatassi fiai"-nak hívtak. Manatassi, a véreskezű királynő, állítólag saját kezével fojtotta meg újszülött gyermekeit, attól való félelmében, hogy egy napon a hatalmára törnek. A legenda szerint, a kicsinyek lelke az égboltra emelkedett, hogy magasan ragyogva hirdessék örökre anyjuk kegyetlenségét. Senki sem tudta az indunák közül, hogy ezeket a csillagokat a fehér ember Dél Keresztjének nevezi. * Ralph Ballantyne tévedett, mikor azt mondta Harry Mellownak, hogy mikorra visszaérnek a táborhelyre, Mr. Rhodes kíséretével már Bulawayóban lesz. A kerítéskapun belovagolva látták, hogy a pompás öszvérfogat el sem lett mozdítva helyéről, sőt még egy tucat más rozoga és utazástól megviselt jármű-társszekér, fedeles bricska, meg egy lekopott, bivalybőrrel pótolt abroncsú kerékpár is állt mellette. – Mr. Rhodes tanyát ütött nálunk – magyarázta Cathy dühösen, a fürdősátorban kettesben maradva Ralphfal. – Nem azért tettem a tábort a kelleténél is kényelmesebbé, hogy ő fogja magát, és ide betelepedjen. – Mindennel ezt csinálja – jegyezte meg Ralph filozofikusan, és lehúzva bűzlő ingét a sarokba hajította. – Öt napig volt rajtam... jól verje ki az inas bottal, mielőtt beteszi a kádba! – Ralph, te nem veszed ezt komolyan! – toppantott Cathy kiábrándultan. – Ez az én otthonom! Mégpedig az egyetlen otthonom! Ráadásul tudod, mit... mit mondott nekem Mr. Rhodes? – Van még szappanunk? – kérdezte Ralph, miközben fél lábra ugorva lefelé rángatta bricseszét. – Egy nem lesz elég. – Azt mondta: "Jordan fogja irányítani a konyhát, míg itt vagyunk, Mrs. Ballantyne, ő ismeri az ízlésemet". No, mit szólsz ehhez? – Jordan kitűnő szakács. – Ralph lassan beleereszkedett a kádba, és felnyögött, mikor meztelen ülepe a forró vízhez ért. – Ki vagyok tiltva a saját konyhámból! – Szállj be! – parancsolta Ralph, mire az asszony elhallgatott, és hitetlenkedve meredt rá. – Mit mondtál? – kérdezte, de Ralph már el is kapta a bokáját, és a tiltakozva sikítozó Cathyt magára rántotta. A sátorponyva telefröcskölődött vízzel és szappanhabbal, s mikor Ralph végre elengedte, Cathy derékig vizes volt. – Csuromvíz lett a ruhád – mondta neki Ralph önelégülten –, most már tényleg jobb lenne levenned! Cathy beült a kádba, meztelen hátával a férfi mellének dőlve, felhúzta térdét, vizes haját a fejebúbjára tornyozta, aztán folytatta tiltakozását. – Már Louise sem bírta tovább ezt a pimasz és nőgyúlölő alakot! Visszavitette magát apáddal King's Lynnbe, így most egyedül kell elviselnem! – Remek lány vagy – mondta neki Ralph, és végigsimította selymes hátát a szappanos flaneldarabbal. – Es közben híre ment, hogy itt van, és az összes éhenkórász és semmittevő idejön Matabeleföld minden zugából egy kis potya whiskyért. – Mr. Rhodes nagyvonalú ember – nyugtázta Ralph finoman továbbcsúsztatva a szappanos flanelt
a vállára és előre a mellére. – A te whiskyd – mondta Cathy, és elkapta a csuklóját, mielőtt a flanelt még lejjebb tolhatta volna. – Ez a Rhodes egy pléhpofájú alak – jött ki most először Ralph némiképp a sodrából. – Meg kell szabadulnunk tőle. Az a whisky 10 fontba kerül Bulawayóban. – Ralphnak sikerült kissé délebbre csúsztatnia a flanelt. – Ralph, csiklandozol! – Cathy fickándozott. – Mikor érkeznek meg a húgaid? – kérdezte a férfi ügyet se vetve tiltakozására. – A hírnök szerint sötétedés előtt itt kell lenniük. Ralph, azonnal add ide azt a rongyot! – Majd meglátjuk, mennyire acélosak Mr. Rhodes idegei... – Ralph, köszönöm szépen, de én is meg tudom csinálni, add ide azt a flanelt! – És hogy milyen élesek Harry Mellow reflexei... – Ralph, megőrültél? A kádban vagyunk! – Két legyet ütünk egy csapásra... – Ralph, ezt nem lehet! Azt már nem... a fürdőkádban! – Ha megérkeznek, két órán belül kirakjuk Jordant a konyhából, Harry Mellow elvállalja a Harkness-bányát, Mr. Rhodes pedig útban lesz Bulawayo felé... – Ralph, drágám, hagyd már abba! Nem tudok egyszerre kétfelé figyelni – dünnyögte Cathy. * A tabló az étkezősátor kecskelábú asztalánál éppoly változatlannak látszott, mintha Ralph Madame Tussaud Panoptikumában látta volna utoljára. Ráadásul Mr. Rhodes is, akinek karizmája az egész sátrat uralta, múltkori öltözékben volt. Csak a hosszú asztal szemközti oldalán ülő kis kérvényezők voltak mások. A sikertelenség üldözte aranykeresők, koncessziókérvényezők és nagyravágyó kalandorvállalkozók gyülevész hadát úgy vonzották Mr. Rhodes hírneve és milliói, akár a sakált és hiénát az oroszlán prédája. Matabeleföldön a férfiak bizarr fejfedőkkel fitogtatták eredetiségüket, így Mr. Rhodesszal szemközt egy sastollal és sárga füstkvarccal ékesített skót sipka, egy magas, zöld színű St. Patrick szalaggal díszített hódprém fejpánt és egy pompázatos, hímzett mexikói szombrero sorakozott fel. Mr. Rhodes félbeszakította a szombrero gazdájának sirámait, mert jobb szeretett beszélni, mint másokra odafigyelni. – Szóval elege van Afrikából, nem igaz? Csak nincs pénze hazamenni? – kérdezte hirtelen. – Így van, Mr. Rhodes, tudja, öreg édesanyám... – Jordan, állítson ki ennek a fickónak egy kötelezvényt a nevemre, útiköltségre. – Egy legyintéssel elhárította a férfi hálálkodását, és Ralph beléptére felpillantott. – Harry azt mondja, nagy sikerrel jártak. Kimosta a Harkness telér zúzalékát. Harminc unciát ad tonnánként, harmincszor többet, mint a leggazdagabb konglomerátum Witwatersranden. Erre pezsgőt kell bontani. Jordan, maradt még a Pommery 87-ből? "Még jó, hogy pezsgővel nem látom el magam olyan jól, mint whiskyvel", gondolta cinikusan Ralph poharát emelve. – A Harkness Bányára! – zúgta engedelmesen együtt a többiekkel, és miután ivott, dr. Leander Starr Jamesonhoz fordult: – Mi a helyzet a bányászati joggal? – kérdezte. – Harrytől azt hallottam, átveszik az amerikai bányászati törvénykönyvet. – Van ellene kifogása? – pirult el Jameson, homokszínű bajusza felborzolódott. – Azt a törvénykönyvet azért szövegezték meg a jogászok, hogy az érte kapott zsíros
honoráriumból életük végéig fényűző módon élhessenek. Az új witwatersrandi törvények egyszerűbbek és százszor jobban alkalmazhatóak. Uramisten, hát nem elég, hogy a maguk társaságának fizetett bér az ötven százalékát ellopja a hasznunknak? – Ralph alig hogy ezt kimondta, rádöbbent, hogy az amerikai bányatörvénykönyv csak füstfüggöny lenne, ami mögött a fortélyos Rhodes nyugodtan spekulálhatna. – Emlékezzen csak, Ballantyne úrfi – simított végig Jameson a bajuszán jámborul pislogva. – Emlékezzen, hogy kié a vidék, ki fizette a Mashonaföld elfoglalásával járó költségeket és ki finanszírozta a matabele háborút. – Egy kereskedelmi társaság kormányoz, ez igen! – Ralph ismét érezte, hogy elfogja a méreg, és ökölbe szorította kezét maga előtt az asztalon. – Egy társaság tartja kezében a rendőrséget és a bíróságot! És ha nézeteltérésem támad a maguk társaságával, ki fog döntést hozni... csak nem a B. D. A. T. elöljárója? – Vannak ilyen precedensek – szólt közbe Mr. Rhodes tárgyilagos és békítő hangon. – A Brit Kelet India Társaság... Ralph félbeszakítva replikázta: – De a brit kormánynak végül ki is kellett vennie Indiát azoknak a kalózoknak, Clive-nek és Hastingsnak, és annak a társaságnak a kezéből a bennszülöttek korrupciója és elnyomása miatt! A szipoly felkelés volt a logikus következménye kormányzásuknak. – Mr. Ballantyne! – Mr. Rhodes hangja mindig metszővé vált, ha izgatott vagy haragos volt. – Legyen szíves visszavonni történelmileg pontatlan és burkoltan sértő megjegyzéseit! – Maradéktalanul visszavonom. – Ralph haragudott magára. Ő általában sokkal higgadtabb volt, semmint hagyja magát provokálni. Semmit nem nyert volna, ha nyílt összeütközésbe kerül Cecil John Rhodesszal. Fesztelen, barátságos mosollyal folytatta: – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükségünk az elöljáróra. Mr. Rhodes hasonló fesztelenséggel viszonozta mosolyát, de acélos kék villanással szemében emelte fel poharát. – Egy mély bányára és egy még mélyebb kapcsolatra! – mondta, amiből a sátorban csak egy ember hallotta ki a kihívást. Jordan nyugtalanul fészkelődött a tábori széken a sátor végében. Ő nagyon jól ismerte ezt a két embert, és mindkettőt nagyon szerette. Ralph, a bátyja mindig mellette állt a magányos és viharos gyermekkorban, védelmezője és vigasza volt a nehéz időkben és vidám barátja a jólétben. Ha az ember rájuk nézett és összehasonlította őket, alig akarta elhinni, hogy két testvér ennyire különböző lehet. Jordan szőke, karcsú és finom volt, Ralph pedig fekete, izmos és erős. Míg Jordan gyengéd és szerény, Ralph kemény, vakmerő és vad volt, akár a sólyom, amiről célzatosan a matabele nevét kapta. Jordan azután ösztönösen a nagy drabális férfira nézett az asztal túloldalán: az őiránta érzett szeretete egyfajta vallási buzgóságba csapott át. Nem igazán vette észre a változásokat, amelyek a néhány év leforgása alatt végbementek bálványán. Pedig az eredetileg is nagydarab Mr. Rhodes elhízott, arca felpuffadt és megdurvult, megjelentek rajta a rossz szívműködés kékes foltjai, vörösesszőke haja megritkult és a halántéka már őszbevegyült. Ahogy a szerető asszony nem törődik a szeretett férfi külsejével, Jordan sem látta meg a rohanó évek által rávésett szenvedés és betegség nyomait. Ő csak a férfi acélos valóját, óriási erejének és borongós megjelenésének forrását látta. Jordan szeretett volna átkiáltani bátyjának, odaszaladni hozzá és megakadályozni, hogy ezt az óriáslelkű embert ostoba módon ellenségévé tegye. Volt már egypárszor tanúja ilyesminek, és Mr. Rhodes minden esetben könyörtelenül eltaposta az ellene fenekedőket. És Jordan, gyomrában émelygő érzéssel azt is tudta, kinek a pártjára állna, ha a rettegett összeütközés egy állásfoglalásra kényszerítené. Nála első helyen Mr. Rhodes állt, csak utána jöhetett a testvére és a családja – ő végérvényesen Mr. Rhodesé volt.
Kétségbeesetten igyekezett valami elfogadható magyarázattal megtörni a feszültséget a két ember között, akik a világon a legfontosabbak voltak számára. De a helyzetet a véletlen oldotta meg kívülről. A cölöpkerítésen túlról szolgák örömujjongása, vad kutyaugatás, keréknyikorgás és izgatott női hangok kiáltozása hallatszott. Ralphot egyedül Jordan figyelte, így csak ő vehette észre azt a ravasz és önelégült arckifejezést, amellyel bátyja felkelt székéről. – Úgy látszik, más látogatóink is vannak – mondta Ralph, s az ikrek már bent is voltak az udvaron. Victoria lépkedett elöl – Ralph jól számított –, hosszú, formás lábai kirajzolódtak vékony, örvénylő pamutszoknyái alatt. Úrikisasszonyi mivoltával dacolva mezítláb volt, cipőjét az egyik kezében fogta és Jonathant lovagoltatta a csípőjén. A gyerek úgy nyüszített, akár egy varacskos malac, amelyiknek kicsúszott az anyja melle a szájából. – Vicky! Vicky! Mit hoztál nekem? – Egy puszit a képedre meg egy legyintést a popsidra! – kacagott fel harsányan és őszintén boldogan a lány. Szája kicsit nagy volt, de ajka szépen ívelt és bársonyos, mint a rózsaszirom, nagy, szögletes fogai csontporcelánfehérek, amelyek közül, ha nevetett, kilátszott macskaszerű, rózsaszín nyelve. Szeme zöld volt és nagy, bőre tipikusan angol, amelynek makulátlan fényét sem a nap, sem a malária elleni jókora kininadagok sem tudtak megfakítani. Amúgy is feltűnő megjelenését még feltűnőbbé tették sűrű, rézvörös fürtjei; amelyeket vadul borzolt a szél, és tengerként hullámzottak az arca előtt és vállain. Minden férfi, még Mr. Rhodes is fölfigyelt rá, mikor Jonathannal a csípőjén odaszaladt Ralphhoz, és szabad kezét a nyaka köré vetette. Csak lábujjhegyre ágaskodva érte föl a férfi ajkát. Puha, nedves szája csak egy pillanatra érintette Ralphét, aki a testének nyomódó ruganyos, meleg keblektől és comboktól enyhe bizsergést érezve a gerincében, eltolta magától. A lány zöld szeme csúfondárosan megvillant, maga sem igazán értve, mire tüzelte; ő csupán csak örömét lelte a férfiak fölötti mámorító hatalmában, amelynek még nem próbálta ki, meddig terjednek a határai. Aztán odalökte Jonathant Ralphnak, és mezítláb a sátorhoz rohanva Jordan nyakába ugrott. – Ó, Jordan, drágám, annyira hiányoztál nekünk! – Magával húzta a férfit és körbetáncolta vele a cölöpkerítést, vidáman trillázva és ide-oda csapkodva csillogó sörényét. Ralph Mr. Rhodesra pillantott, s a férfi döbbent és feszengő arckifejezését látva elvigyorodott. Letette Jonathant, aki Vickyhez rohant, és a szoknyájába kapaszkodva sipító hangján vele együtt zsivajgott, aztán átszaladt a másik nagynénjéhez. Elizabeth ugyanolyan magas volt, mint Vicky, de sötétebb. Fényes mahagóni haja burgundi vörös szikrákat vetett, aranyosra sült bőre olyan színű volt, mint a tigris szeme. Karcsú, vékony dereka volt, akár egy táncosnőnek és hosszú hattyúnyaka. Elegánsan hegyes melle kisebb volt, mint Vickyé, nevetése halk és fátyolosan doromboló, de ajka hetykén fölfelé görbült, és vadmézszínű tekintetében kimért ártatlanság és tudatosság ült. Most kihúzta a karját Cathyéból, és Ralphhoz lépett. – Legkedvesebb sógorom – suttogta a szemébe nézve, és Ralph arra gondolt, hogy bár Elizabeth halk szavúbb és visszafogottabb ikertestvérénél, minden együtt elkövetett haszontalanságuknak ő volt az értelmi szerzője és a fokolomposa. Elizabeth közelről látszott igazán szépnek. Talán kevésbé feltűnő szépség volt, mint Vicky, de vonásai és mély, aranybarna pillantásának harmóniája izgatóbbá tette. Futó csókot nyomott Ralph ajkára, de ölelése még a Vickyénél is kevésbé testvéries volt, s ahogy hátralépett, olyan ártatlanul sütötte le szemét, aminél a kacér viselkedés sem lehetett volna kihívóbb. Ralph szakította meg a villamos érintkezést, és komikusan belenyugvó fintort vágva Cathyre nézett, remélve, hogy felesége még mindig hiszi, hogy módszeresen kerüli a nagyhangú és gyerekes ikreket. Vicky kipirultan zihálva elengedte Jordant, és csípőre tett kézzel kérdőre vonta Ralphot: – Ralph,
miért nem mutatsz be minket a társaságnak? – Mr. Rhodes, engedelmével, bemutatom a sógornőimet – mondta élvezettel Ralph. – Ó, a híres Mr. Rhodes! – ömlengett teátrálisan Vicky, szemeiben apró zöld szikrák villóztak. – Micsoda megtiszteltetés, hogy találkozhatom a matabele nemzet meghódítójával, Lobengula király ugyanis személyes jóbarátja volt családunknak. – Kérem, bocsásson meg a húgomnak – pukedlizett Elizabeth negédes arccal. – Nem udvariatlan akart lenni, csak a mi szüleink voltak az első misszionáriusok Matabeleföldön, és apánk az életét áldozta Lobengula megsegítéséért, mikor az ön csapatai hajtóvadászatot rendeztek ellene. Anyánk pedig... – Kisasszony, én nagyon jól tudom, ki az édesanyja – vágott élesen a szavába Mr. Rhodes. – Ó, az más – mondta Vicky nyájasan. – Akkor örülni fog az ajándéknak, amit, megkért, adjak át önnek. Vicky benyúlt hosszú szoknyája mély zsebébe, és előhúzott egy vékony könyvet. Kartonba volt kötve, nem szattyánbőrbe, és sárga, durva és matt papírra nyomtatták. Vicky letette az asztalra Mr. Rhodes elé, akinek, a címét látva, összeszorult súlyos állkapcsa. Még Ralph is meghunyászkodott kissé. Számított rá, hogy az ikrek csinálnak valami stiklit, de azonnali botrányra nem volt felkészülve. A "Hackett, a katona Matabeleföldön" című könyv szerzője az ikrek anyja, a lánykori nevén publikáló Robyn Ballantyne volt. Aligha akadhatott ember a cölöperődítményben, aki ne olvasta, vagy legalább hallott volna a könyvecskéről, ezért úgy elszörnyedtek, mintha Vicky egy élő mambát dobott volna az asztalra. A könyv olyan kényes témáról szólt, hogy három neves londoni kiadó is elutasította, de Robyn St. John magánkiadásban mégis megjelentette, óriási port verve föl vele. Fél év alatt közel kétszázezer példány kelt el belőle, és szinte minden fontosabb újság foglalkozott vele Angliában és külföldön, a gyarmatokon. A címoldalon lévő rajz frappánsan utalt a tartalomra. A borongós képen egy tucat fehér ember a B. D. A. T. mundérjában fölfelé nézett egy nagy, magas tikfára, amelynek felső ágain négy félmeztelen matabele holtteste lógott. Nem volt hozzá szöveg és a fehér emberek arcát sem lehetett tisztán kivenni. Most Mr. Rhodes a könyv után nyúlt, és kinyitotta a hátborzongató illusztrációnál. – Ezek azok a matabele indunák, akik a Bembesinél megsebesültek, és inkább az öngyilkosságot választották, minthogy megadják magukat nekünk – dörmögte. – Nem valamiféle kegyetlenkedés áldozatai, amire ez a sértő fércmu célozgat. Mikor Mr. Rhodes becsapta a könyvet, Elizabeth negédesen felkiáltott: – Ó, Mr. Rhodes, milyen csalódott lesz a Mama, ha megtudja, hogy az ő kis története nem tetszett önnek. A könyv Hackett, a B. D. A. Társaság expedíciós lovashadserege katonájának képzeletbeli kalandját beszélte el. Hackett szívvel-lélekkel mészárolta a matabeléket géppuskával, hajszolta és lőtte agyon a menekülő túlélőket. Részt vett a kralok fölégetésében, Lobengula marhacsordájának fosztogatásában és a fiatal matabele lányok megerőszakolásában. Aztán egyszer csak elszakadt a csapatától, és éppen tábortüzet rakott a vadonban, egy dombon, mikor hirtelen egy titokzatos fehér idegen lépett ki az éjszakából, és leült mellé a tűzhöz. – Látom, maga is a háborúból jön – mondta Hackett, és előre hajolva a férfi lábára bámult. – Uramisten, mind a kettő! És teljesen keresztül... micsoda borzalmakat állhatott ki! Az idegen erre azt felelte: – Ez már nagyon régen történt –, és az olvasó azonnal rájön az idegen kilétére, akit a szerző igen előkelő modorú, szúrós, kék szemű úriembernek ír le. És a jövevény egyszer csak szóvirágokkal ékesített utasításokat kezd adogatni az ifjú Hackettnek: – Vigyen üzenetet Angliába. Kérdezze meg attól a nagy néptől, hol a kard, amely azért adatott kezetekbe, hogy igazságot szolgáltassatok és könyörületet osszatok vele? Hogyan adhattátok
olyanok kezébe, akik arany után kutatnak és gazdagságot szomjaznak, akik számára embertársaik lelke és teste nem egyéb, mint játékzseton érme, akik egy nagy nép kardjával most földimogyorót kereső disznó módjára a földet túrják arany után? Ralph csak mosolygott magában. Nem volt csoda, hogy Mr. Rhodes, miután eltolta magától a könyvet, a kezét, amelyikkel megfogta, beletörölte gyűrött Norfolk kabátja hajtókájába. – De Mr. Rhodes! – motyogta Vicky angyalian ártatlan szemeket meresztve. – Igazán elolvashatná, hiszen a Mama még dedikálta is önnek! – Felvette a félredobott kötetet, kinyitotta az előzéklapnál és hangosan felolvasta: "Cecil John Rhodesnak, akinek erőfeszítései nélkül ez a könyv soha nem íródhatott volna meg". Mr. Rhodes esetlenül méltóságteljesen felállt székéről. – Ralph – kezdte higgadtan –, köszönjük a vendéglátást. Jim doktornak és nekem most tovább kell mennünk Bulawayóba. Már így is túl sokáig maradtunk. – Azután Jordanra pillantott. – Az öszvérek kipihenték magukat. Holdas esténk lesz Jordan? – Igen – vágta rá tüstént Jordan –, felhőtlen az égbolt, világos lesz az úton. – Akkor hát indulhatunk este? Ez parancs volt és Mr. Rhodes nem várva válaszra kisétált a sánckapun a sátra felé, a kis doktorral a sarkában. Mikor elmentek, az ikrek vidám, csilingelő nevetésben törtek ki, és örömmámorban úszva egymás nyakába ugrottak. – De büszke lett volna rád a Mama, Victoria Isabel... – Én viszont nem vagyok az – szakította félbe Jordan hangja a boldog viháncolást. Arca sápadt volt és remegett dühében. – Ti neveletlen, buta fruskák! – Jaj, Jordan! – sopánkodott Vicky, megragadva a kezét. – Ne haragudj ránk! Tudod, hogy mennyire szeretünk, téged! – Ez így van! Mind a ketten! – Elizabeth megfogta a másik kezét, de Jordan elhúzódott tőlük. – Hát nem fogjátok fel azzal a kerge agyacskátokkal, hogy milyen veszélyes játék ez? És nemcsak tinektek! – Jordan sarkon fordült, de egy pillanatra megállt Ralph előtt és megenyhült arccal a vállára tette kezét. – Kérlek, légy óvatosabb, ha másért nem, legalább az én kedvemért. – Azután követte gazdáját a sátorba. Ralph előhúzta aranyfedeles zsebóráját a mellénye belső zsebéből, és tüntetőleg megnézte. – Ez igen – mondta az ikreknek. – Tizenhat percen belül szedelőzködni kezdtek. Ezzel, szerintem még ti is rekordot döntöttetek. – Visszadugta az órát a zsebébe, és egyik kezét Cathy vállára tette. – Ismét tiéd az otthonod, Cathy, szerelmem, az idegenek elmentek. – Nem mind – suttogta egy hang lágy kentucky-i akcentussal. Harry Mellow felkelt a farönkről, amelyen mindvégig üldögélt, és levette a szombrerót göndör fürtjeiről. Az ikrek egy pillanatig döbbenten meredtek rá, majd cinkos pillantást váltva egymással figyelemre méltó változáson mentek át. Liza lesimította szoknyáját, Vicky hátrasöpörte az arcába hulló dús tincseket, tekintetük megkomolyodott és igazi úrihölgyekké váltak. – Bemutatnád nekünk a fiatalembert, Ralph kuzin? – szólította fel Vicky olyan előkelő stílusban, hogy Ralph önkéntelenül ránézett, mert alig hitt a fülének. Mr. Rhodes öszvérfogata egy emberrel kevesebbel hajtott ki a külső cölöpkerítés kapuján. – Mit mondtál Mr. Rhodesnak? – kérdezte Cathy Ralph karjába kapaszkodva, miközben a holdsütötte úton tovagördülő kocsi sötét árnyékát figyelték. – Azt, hogy még egy-két napig szükségem volna Harry segítségére a bányaterület kijelöléséhez. – Ralph meggyújtotta aznapi utolsó szivarját, aztán elindultak szokásos, szinte szertartásszámba menő sétájukra a táborban. A megelégedettség és örömteli várakozás pillanatai voltak ezek, mikor kitárgyalták a napközben történteket és a másnapi leendőket. Séta közben megmegérintették egymást, s miközben Cathy férjébe karolt, összekoccant a csípőjük, aminek
természetes és kellemes következményeként, kupola alakú sátrukba visszatérve, összebújtak a hosszú, puha tábori ágyban. – És ez tényleg igaz? – kérdezte Cathy. – Félig – ismerte be Ralph. – Nekem ő nem csupán egykét napra kell, hanem tíz vagy húsz évre. – Ha sikerrel jársz, egyike leszel azon keveseknek, akik fölébe tudtak kerekedni Mr. Rhodesnak, aki nem fog ennek örülni. Ralph megtorpant. – Hallgasd csak! A belső cölöptáborban a narancssárgán fénylő tűz mellől bendzsó hangja hallatszott. A hangszerből értő ujjak csodaszép, tisztán csengő dallamot varázsoltak – hol trillázott, mint valami egzotikus madár, hol lehetetlen crescendóba emelkedett, s mikor hirtelen elhallgatott, másodpercekig csend remegett a levegőben, mintha a fák éjszakai tücsökzenekara szégyellt volna azonnal rázendíteni a bravúros zeneszerszám után. A tétován újrakezdődő ciripeléssel egyidejűleg puha tenyerek összecsapódása és az ikrek önfeledt örömujjongása hallatszott. – Sokoldalú ember ez a te Harry Mellow-d. – De a legértékesebb tulajdonsága, hogy az aranyat kilométerekről, meg egy fogban is megérzi. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a húgocskáid más képességeit is nagyra fogják becsülni. – Ágyba kell küldenem őket – motyogta Cathy. – Ne akarj a gonosz nővér lenni – dorgálta Ralph, és a zene ismét felhangzott, de most Harry Mellow magasba szárnyaló baritonja kísérte, s a refrénnél az ikrek is bekapcsolódtak tisztán csengő hangjukon. – Hagyd békén szegénykéket, eléggé kijut nekik otthon – kormányozta el onnét Ralph. – Ez a feladatom – tiltakozott erőtlenül Cathy. – Ha ennyire ügybuzgó vagy, asszony – kuncogott Ralph –, adok én neked ennél sürgősebb elvégezni valót! Ralph hanyatt fekve kinyújtózott az ágyon, és a lámpa fényénél lefekvéshez készülődő Cathyt figyelte. Jó időnek kellett eltelnie, míg az asszony megfeledkezett a keresztény misszionárius szüleitől kapott neveltetéséről, és hagyta magát nézni, most viszont már szinte kellette magát előtte. Ralph elmosolyodva kinyúlt, elnyomta a szivart és kitárta a karját. – Gyere ide, Cathy! – hívta, de Cathy kacéran kérette magát. – Tudod, mit szeretnék? – Nem, csak azt, hogy én mit szeretnék! – Egy otthont szeretnék... – Van otthonod. – Téglaházat zsúptetővel, igazi kerttel. – Van kerted, tiéd a legszebb kert a világon, amely a Limpopótól a Zambeziig terjed. – Amiben rózsák és muskátlik nyílnak. – Az ágyhoz lépett, s a férfi felemelte a lepedőt. – Ugye építesz majd nekem egy otthont, Ralph? – Igen. – Mikor? – Ha a vasútvonal be lesz fejezve. Cathy halkan felsóhajtott. Ralph akkor is ezt ígérte neki, mikor a telegráf vonalat szerelték, még Jonathan születése előtt, de okosabb volt, mintsem emlékeztette volna rá. Inkább becsúszott a lepedő alá, s mikor a férfi a karjába zárta, fura módon úgy érezte, az az otthona. * A dél-afrikai tavasz derekán a kontinens pajzsába fejszecsapásként hasított óriási geológiai törés,
a Rift-völgy fülledt, mély teknőjében meghúzódó egyik nagy tó partja bizarr jelenség színhelye volt. A tóparti laza talajba tömegével beásott Schistocerca gregaria, azaz sivatagi sáska petéiből kikeltek a lárvák. A tojások szokatlanul kedvező időszakban és környezetben kerültek a földbe. A tenyésző rovarokat nem idényszerű szelek rajokban a tó porhanyós talajú partvidékén tömörítették, ahol az állandó bőséges táplálék fokozta a termékenységüket. A lerakott petéket egy újabb kedvező szél egy tömegben egy megfelelő savasságú száraz, laza talajú, gombafertőzéstől védett területre sodorta, ahol a tóról fölfelé párolgó enyhe nedvesség tökéletesen rugalmas peteburkot biztosított a kikeléshez. Más, kevésbé kedvező időszakokban sokszor kilencven százalékban elpusztultak, de ebben az évben a kedvező talaj annyi lárvát termelt, hogy nem tudta őket magában tartani. Bár a szaporulat közel ötven négyzetkilométernyi területet ölelt fel, a rovarok csak tíz-húsz soros rétegekben, egymás hegyén-hátán bírtak mászni, úgy hogy a sivatag felszíne egyetlen ijesztően és undorítóan pezsgő, élő takaróvá változott. A szüntelen egymáshoz súrlódás következtében a folyamként hömpölygő lárvák csodával határos átalakuláson mentek keresztül. Színük az eredeti szürkés sivatagi barnáról élénk narancssárgára és fémes éjfeketére változott. Anyagcseréjük lódulásszerűen meggyorsult és hiperaktívvá, idegessé váltak. Hátsó lábaik meghosszabbodtak és megerősödtek, szárnyaik meghökkentő gyorsasággal nőttek és nyájképző stádiumba kerültek. Utolsó vedlésük után, mikor a szárnyuk is megszáradt, az idő újabb kedvező löketet adott nekik. A trópusi felhők elvonultak a völgyszakadék fölül, és perzselő nap kezdett tűzni a rovarok csúszómászó áradatára, s a katlanná vált völgyből a kifejlett sáskahad egyszer csak a levegőbe emelkedett. A repülés által kifejtett izomtevékenység következtében a völgy forró talajától eleve átmelegedett testük hőmérséklete még jobban megnőtt. Nem bírtak megállni, és olyan hatalmas felhőkben repültek dél felé, hogy eltakarták a napot, és sötétbe borították az egész égboltot. Az esti hűvösségben az óriási felhő leereszkedett az erdőre, de a fák nem bírták el őket. Derékvastagságú ágak szakadtak le recsegve-ropogva a tömegével rájuk telepedett rovarok alatt. Reggel a felszálló hőség megint repülésre késztette őket, és felemelkedtek, elsötétítve az égboltot. Az erdő kopaszon maradt utánuk, úgy lecsupaszították a fákat zsenge tavaszi lombjuktól, hogy az üres, kicsavart ágak egy különös, halott táj nyomorék végtagjainak látszottak. És ahogy a se vége, se hossza siserehad feltartóztathatatlanul özönlött a levegőben délre, alattuk a Zambezi ezüstcsíkja tompán csillogott rávetődő árnyékukban. A Khami Misszió déli napfényben csillogó, meszelt falai úgy égették a szemet, akár a kifehéredett csont. A széles, árnyékos verandával övezett, vastag, sötét zsúpfödeles lakóház kissé távolabb állt a templomtól és a hozzá tartozó épületektől, de úgy bújtak meg mind az erdős dombok tövében, mint a kiscsibék az anyjuk szárnya alatt az égbolton köröző héja elől. A homlokzati lépcső felőli park a kút mögött csörgedező kis patakig nyúlt. A ház körül rózsák, bougainvilleák, mikulás- és lángvirág ágyások alkottak élénk és merész színkontrasztot a nemrég véget ért hosszú, száraz téltől még barna dél-afrikai prérivel. De a pataknál elterülő kukoricaföldeken, amelyeket a missziókórház lábadozó betegei gondoztak, a magas zöld szárakon a csövek már keményedni kezdtek. A rendek között új tökpalánták lapultak a sötét levelek árnyékában. Ezek a földek táplálták a több száz éhes szájat, családot, szolgákat, betegeket; s a Matabeleföld minden részéből erre a reményt és segítséget jelentő kicsiny oázisba érkező megtérőket. A család épp délebédjét költötte a főépület verandáján egy nehéz, csupasz, kézi gyalulású mukwafa asztalnál. Gőzölgő, levelében sült, sós kukoricakenyeret ettek, és egy kőkorsóból "maas"-t, hideg, sűrű savanyú tejet ittak hozzá. Az ikrek aránytalanul hosszúnak találták az asztali áldást egy ilyen
szerény táplálék elé. Vicky nyugtalanul izgett-mozgott, Elizabeth pedig az adagjára sóhajtott, amelyet gondosan kiszámítva épp csak akkorára szelt, amivel még nem vonja magára anyja haragját. Doktor Robyn St. John, a Khami Misszió alapító tagja kötelességtudóan köszönetet mondott a Mindenhatónak bőkezűségéért. Robyn lehunyta szemét, vonásai megenyhültek és derűssé váltak, bőre csaknem olyan ránctalan volt, mint Victoriáé. Sötét hajában, amely ugyanolyan élénk vörösesbarna színekben játszott, mint Elizabethé, csak egyetlen vékony ezüst csík a halántékán árulta el a korát, – Édes jó Istenem – mondta –, Te, aki oly bölcs vagy, hagytad, hogy a legjobb tejelőnknek, Boglárkának, elmenjen a teje. Legyen meg a te akaratod, biztosan okod volt rá, de nekünk szükségünk van tejre, hogy ez a kis misszió folytathassa munkáját a Te dicsőségedre... – Robyn áhítatos szünetet tartott. – Ámen! – szólalt meg Juba az asztal túlsó végén. Megkeresztelkedése óta Juba egy nyakiggombolós férfi alsóing alá rejtette fekete, dinnyenagyságú kebleit, és a hajdani tengeri csiga és csillogó kerámia gyöngyfüzérek helyett most egy vékony, aranyozott láncon kereszt lógott a nyakában. Ezeket leszámítva, továbbra is az előkelő matabele asszonyságok hagyományos öltözékét viselte. Robyn kinyitotta szemét, és rámosolygott. Sok éve voltak társak. Robyn mentette ki Jubát az arab rabszolga-kereskedők karmaiból a mozambiki úton, mikor még mindketten ifjú hajadonok voltak, de Lobengula király csak röviddel a Társaság seregének támadása előtt engedélyezte Jubának a kereszténység felvételét. Juba, a Kisgalamb bizony nagyon megváltozott a hosszú évek alatt. A legidősebb felesége volt Gandangnak, a matabele nemzet egyik nagy indunájának, Lobengula király öccsének, akinek tizenkét fiút szült. Elsőszülöttje Bazo, a Fejsze maga is induna volt. Négy fiának a Maximgéppuskák oltották ki életét, a Shangani véres háború után Juba visszatért Khami Misszióba, Robynhoz. Ahogy viszonozta Robyn mosolyát, fényes teliholdarcának selymes fekete bőre simán megfeszült a zsírpárnákon. Sötét szemében élénk értelem szikrázott, fogsora hófehér és hibátlan volt. Széles ölében, férficomb vastagságú karjai közt Robyn St. John egyszem fiacskája üldögélt. A soványka, nem egész kétéves Robert nem örökölte apja nehéz csontozatát, de ugyanolyan különös, sárgával pettyezett szemei voltak, mint neki. Bőre sárgás volt a rendszeres, malária elleni kininadagoktól. Mint sok menopauza határán született gyermeket, őt is valamiféle furcsa, régimódi komolyság lengte körül, és olyan volt, mint egy öreg kis gnóm, aki már száz évet élt. Úgy bámult anyjára, mintha minden szavát értette volna. Robyn ismét lehunyta szemét, s az ikrek, akik hetykén felkapva fejüket már-már utolsó áment mondtak, összenéztek és belenyugvón magukba roskadtak. – Édes jó Istenem, Te ismered, mi vár alázatos szolgáidra, mielőtt véget érne e nap, és tudjuk, hogy számíthatunk a megértésedre és oltalmadra az elkövetkező veszélyes napokban. Juba angol tudásával épp hogy csak megértette ezt az utasítást, és a mosoly elillant arcáról. Még az ikrek is zavartan és elszontyolodva pillantottak fel ismét, és mire Robyn kimondta a várva várt áment, már egyikük sem nyúlt a fatálak és köcsögök után. – Victoria, Elizabeth, hozzáláthattok! – Robynnak kellett nógatnia őket, mire ímmel-ámmal rágcsáltak egy darabig. – Nem mondtad nekünk, hogy ma lesz a napja – bökte ki végül Vicky. – A Zama králbeli lány tökéletes alany, egy órája kezdte el rázni a hideg, és számításom szerint a láza csúcspontra hág napnyugta előtt. – Kérlek, Mama! – Elizabeth felugrott helyéről, és Robyn elébe térdelve mindkét karjával átölelte a derekát. Arca döbbent volt. – Kérlek, ne tedd meg! – Ugyan, ne butáskodj már Elizabeth! – szólt rá Robyn határozottan. – Ülj vissza a helyedre és
fejezd be az evést. – Lizzie-nek igaza van. – Vickynek zöld szemében könnyek ültek. – Nem akarjuk, hogy megtedd! – Olyan veszélyes... olyan rettenetes! Robyn arckifejezése meglágyult kissé, és vékony, de erős kezét Elizabeth fejére tette. – Néha olyasmit is meg kell tennünk, amit félünk megtenni. Isten ezáltal teszi próbára az erőnket és hitünket. – Robyn hátrasimította Elizabeth fényes, sötét haját a homlokáról. – A nagyapád, Fuller Ballantyne... – Nagyapa dilis volt – vágott közbe hirtelen Vicky. – Tiszta őrült volt. Robyn megrázta fejét. – Fuller Ballantyne nagy ember volt. Határtalanul előrelátó és bátor. Csak a pitiáner kis senkik tartották őt bolondnak. Ugyanúgy nem hittek benne, ahogy most énbennem, de én megmutatom nekik! – mondta harciasan. A megelőző évben Robyn, mint a Khami Misszió vezető orvosa levelet küldött a Brit Orvosi Társaságnak, amelyben felsorolta a trópusi maláriával kapcsolatos, húsz évig folytatott vizsgálatainak következtetéseit. A levele elején udvariasan elismeréssel adózott Charles Louis Alphonse Laveran munkásságának – aki elsőként izolálta a malária parazitát mikroszkóp alatt –, majd azzal folytatta, hogy véleménye szerint a betegséget jellemző periodikus hidegrázás és lázrohamok egybeesnek a parazitáknak a páciens véráramlatában végbemenő szegmentációjával. A Brit Orvosi Társaság nagytiszteletű tagjai hírből már jól ismerték Robynt, ezt a radikálist és politikai bajkeverőt, aki szembe mert szegülni a konzervatív felfogással. Soha nem bocsátották meg, és felejtették el neki, hogy férfinak adva ki magát beiratkozott az orvosi egyetemre, és megszentségtelenítve ezt a kizárólagosan férfiaknak fenntartott szakterületet, hamis színekben diplomát szerzett. Keserűen gondoltak vissza, micsoda rajongó bámulatot és megbotránkozást váltott ki a dolog, mikor a londoni St. Matthew Kórház – ahol Robyn gyakornokoskodott – igazgatósága vissza akarta venni tőle – s joggal – a doktori címet. Piszkálta a csőrüket, hogy egy nő egy sor rendkívül sikeres könyvet publikált, most meg ezzel a "Hackett, a katona Matabeleföldön"-nel még a Társaságot is gonoszul kikezdte, amibe a tőkéjük nagy része volt fektetve. De a nagytiszteletű testület nagytiszteletű tagjai természetesen fölötte álltak az olyan mondén emócióknak, mint az irigység és rosszindulat, így egyikük sem sajnálta Robyntól a műveiért kapott fejedelmi tiszteletdíjakat. És ha valamelyik lehetetlen, trópusi betegségekkel kapcsolatos elmélete végül helyesnek bizonyult, és Oliver Wicks, a "Standard" kiadója – és Robyn pártfogója – nyomására nagy kegyesen visszavonták cáfolataikat. Ennek ellenére, ha dr. Robyn St. John, volt: Codrington, született: Ballantyne, egyszer ráfizetett volna a vakmerőségére és elbizakodottságára, a Brit Orvosi Társaság tagjai aligha tolongtak volna a temetésén. Ezek után némi riadalommal kezdték olvasni Robyn legújabb, a malária lázzal kapcsolatosan végzett megfigyeléseit. Elmélete a parazita-szegmentációnak és a páciens testhőmérsékletváltozásának egybeeséséről, csak még öregbítheti a hírnevét. De továbbjutva egyre jobban felvidultak, mert úgy érezték, az asszony ezúttal is veszélynek teszi ki önmagát és hírnevét. Mióta Hippokratész az i. e. V. században először leírást adott a betegségről, vitathatatlan tény volt, hogy a maláriát, ahogyan a neve is magában foglalja, a mocsaras talajú vidékek fülledt, éjszakai, szennyezett levegője közvetíti. És Robyn St. John ezt most téveszmének tartva, azt állítja, hogy a betegségben szenvedőkről terjed tovább vér útján. Továbbmenve pedig kifejti, hogy a hordozó ágensek a rendszerint a betegség melegágyaként ismert mocsaras és ingoványos talajokon koncentrálódó repülő moszkitók. Állítását Robyn a rovarok gyomrában mikroszkópos vizsgálattal kimutatott malária paraziták felfedezésével támasztotta alá. Ezt az alkalmat, a nagytiszteletű kollégák úgy érezték, meg kell ragadniuk Roby förgeteges lejáratására. "Doktor St. John hibát követ el azáltal, hogy szenzációhajhász hajlamának engedve
holmi koholmánnyal szentségteleníti meg az orvosi kutatómunkát", írta egyik jámborabb kritikusa. "A leghalványabb bizonyíték sincs arra, hogy bármely betegség átvihető lenne a vérbe, s a kórnak repülő rovarok általi közvetítése nincs messze a vámpírokban és farkasemberekben való hiedelemtől." – A nagyapátokat is piszkálták. – Robyn felszegte állát, miközben ezt mondta, és ez a tartás ijesztően eltökélt és erőtől sugárzó tekintetet kölcsönzött arcának. – Mikor megcáfolta hiedelmüket, miszerint a sárgaláz fertőző, ragályos betegség, bizonyítást követeltek tőle. Az ikrek már tucatszor hallották a családi történelemnek ezt a felvonását, és már előre hányinger környékezte őket. – Bement a lázkórházba, ahol a jeles sebészek egybegyűltek. Ott felfogott egy pohárnyit egy, a kórtól már haldokló páciens sárga hányadékából, és kollégái felé emelve a szemük láttára felhajtotta az egészet. Vicky szája elé tette a kezét, és Elizabeth némán elfehéredett az undortól. – A nagyapátok bátor ember volt, és én az ő lánya vagyok – mondta Robyn egyszerűen. – Most pedig egyetek tovább szépen. Számítok a segítségetekre ma délután. * A templom mögött állt az új betegpavilon, amelyet már első férje halála után épített. Az oldalakon nyitott, alacsony, derékmagas építmény zsúpfedelét mopanifa cölöpök tartották. Melegben jól átjárta a szellő, ha pedig hűvösre fordult, leeresztették oldalain a gyékényszőtteseket. Az alvógyékények egymás mellé voltak terítve az agyagpadlón, hogy a családtagoknak is legyen hely, mert az egészséges házastársak és gyermekek a beteg mellett maradtak. Robyn jobban elviselte a nyüzsgő családtagokat, mint a magukat halálra epekedő páciensek látványát. Viszont a kellemes környezet és finom koszt után nehezen lehetett távozásra bírni a gyógyultakat. Végül Robyn cselhez folyamodott, és kiküldte a lábadozókat és családtagjaikat dolgozni a földekre, vagy új pavilonokat építtetett velük, ami végül nagymértékben és eltartható számúra csökkentette a klinika népességét. Robyn laboratóriuma, amely a templom és a kórházterem között állt, egy kis, kerek, vályogtégla épület volt, egyetlen ablakkal. Polcok és munkapad húzódtak benne végig körben a fal mentén. A főhelyen Robyn új mikroszkópja volt elhelyezve, amelyet a "Hackett, a katona Matabeleföldön" honoráriumából vásárolt, mellette pedig vastag bőrkötésű munkanaplója, amelybe épp az előzetes megfigyeléseit jegyezgette. "Alany: makkegészséges kaukázusi típusú nő...", rögzítette határozott, tiszta kézírásával, és ingerülten pillantott fel kezében tollával a tragikus képet vágó Juba siránkozó hangjára. – Esküvel fogadtad meg a nagy Lobengula királynak, hogy gondoskodsz a népéről halála után. Hogy fogsz ennek eleget tenni, ha meghalsz, Nomusa? – kérdezte Juba szindebele nyelven Robynt a matabele nevén, Nomusának, azaz Könyörület Leányának szólítva. – Nem fogok meghalni, Juba! – csattant fel idegesen Robyn. – A Jóisten áldjon meg, ne vágj már ilyen képet! – Nem bölcs dolog a sötét szellemeket ingerelni, Nomusa. – Igaza van Jubának, Mama – kontrázta Vicky. – Direkt nem szedsz kinint már hat hete, pedig te magad állapítottad meg, hogy a maláriaveszély fokozódott... – Elég! – csapott tenyerével az asztalra Robyn. – Egy szót se többet...! – Rendben van – hagyta annyiban Elizabeth. – Nem próbálunk többet megakadályozni, de ha súlyosan megbetegszel, elmegyünk Bulawayóba, és idehozzuk St. John tábornokot Robyn úgy vágta le tollát a nyitott naplóra, hogy szétfröccsent a tinta, és talpra ugrott.
– Azt már nem, leányom! A közelébe sem mégy annak az embernek! – De Mama, mégiscsak a férjed! – mutatott rá Vicky ésszerűen. – És Bobby apja – vágta rá Elizabeth. – Aki szeret téged – kottyantotta még ki Vicky. Robyn falfehér volt, és reszketett dühében, de valamitől – önmagát meghazudtolva – még mindig nem bírt megszólalni, és Elizabeth ezt használta ki: – Ő olyan erős... – Elizabeth! – Robyn visszanyerte a hangját, amely úgy csengett, mint a hüvelyből kirántott kard. – Megtiltottam, hogy akár a nevét is kiejtsd annak az embernek! – Azzal visszaült a helyére, felvette tollát, és egy jó percig a tollhegy sercegése volt az egyetlen hang a szobában. Mikor Robyn ismét megszólalt, hangja higgadt és hivatalos volt. – Amíg nem tudom vezetni a naplót, ez Elizabeth feladata lesz... neki szebb a kézírása. Óránkénti bejegyzéseket kérek, függetlenül a helyzet súlyosságától. – Igenis, Mama. – Vicky, te végzed majd a kezelést, de csak ha a ciklus már minden cáfolati lehetőséget kizárva beállt. Részletesen leírtam az utasításokat arra az esetre, ha érzéketlenné válnék. – Igenis, Mama. – És én, Nomusa? – kérdezte Juba halkan. – Nekem mi a dolgom? Robyn arckifejezése megenyhült, és kezét az asszony karjára tette. – Juba, értsd meg, én nem szegem meg az ígéretemet, hogy gondoskodom a népedről. Csak egy betegségnek fogok a végére járni, amely a matabelék között és egész Afrikában dühöng, amióta a világ világ. Bízzál bennem, drága barátnőm, ezzel nagy lépést teszek előre, hogy megszabadítsam a te népedet és az enyémet ettől a borzalmas kórtól. – De nem lehetne valahogy másképp, Nomusa? – Nem. – Robyn megrázta a fejét. – És azzal tudsz segíteni, ha velem maradsz, és bátorságot adsz nekem. – Tudod, hogy számíthatsz rám – suttogta Juba és magához ölelte. Robyn karcsúnak és lányosnak hatott Juba terjedelmes karjaiban, akinek testét a zokogás vele együtt rázta. * A fekete lány a pavilon alacsony falánál lévő gyékényen feküdt. Eladósorban lehetett, mert mikor lázálmában felkiáltva levetette magáról az állatbőrt, meztelen teste teljesen fejlett volt, széles, asszonyos csípővel és kemény hegyes mellbimbókkal, de a magas láz megviselte. Bőre olyan törékenynek látszott, akár a pergamen, ajkai szürkék és cserepesek voltak, szeme a láztól természetellenesen csillogott. Robyn benyúlt a lány hónaljába, és felkiáltott: – Tűzforró, szegény gyermek a csúcsponton van –, azzal visszahúzta kezét, és rátakarta a lányra a vastag, puha szőrmét. – Azt hiszem, ez az a pillanat. Juba fogja meg a vállát, Vicky tartsa a karját, te meg Elizabeth, hozd a tálkát. A lány takaró alól kilógó, csupasz karját Vicky a könyökénél tartotta, miközben Robyn egy bőrszíjat tekert az alkarjára, és addig csavarta, míg a csuklóerek sötétvörösen és keményen úgy duzzadtak ki, mint megannyi éretlen szőlőszem. – Gyerünk, fiam – szólt rá Robyn Elizabethre, aki odaadta neki a fehér zománctálat, és levette róla a kendőcskét. Keze remegett. Robyn kezébe vette a fecskendőt, amelynek sárgaréz hengerében vékony üvegcső futott végig. Robyn kihúzta a lyukas belsejű tűt a végén lévő illesztékből, és közben a másik keze hüvelykujja finom masszírozó mozdulattal megtapogatta a matabele lány csuklóján az ereket. Utána egyetlen döféssel átszúrta a vastag tűvel a bőrt. Szinte egyből eltalálta a vénát, s a tű nyitott végén vékony,
sötétvörös vérsugár lövellt ki és fröccsent az agyagpadlóra. Robyn visszaillesztette rá a fecskendőt és lassan kifelé húzva a dugattyút, feszülten figyelte a henger átlátszó üvegcsövébe áramló, láz-fertőzött vért. – Két köbcentit veszek le – motyogta, mikor a mozgó, piros csík elérte a sárgarézbe vésett fokjelzést, azzal kirántotta a tűt a lány karjából. Hüvelykujját a szúrásra nyomva, belepottyantotta a tálba a fecskendőt, és kiengedte az érszorítót. – Juba – mondta –, most adj neki kinint, és maradj mellette, amíg izzadni kezd. – Robyn nagy szoknyasuhogással felállt, és az ikrek csak futva tudtak lépést tartani vele, a laboratóriumba menet. A kör alakú házikóba lépve Robyn bevágta az ajtót. – Gyorsan kell csinálnunk – mondta, kigombolva és jól feltűrve ruhája sonkaujját. – Nehogy valamelyik organizmus megromoljon benne. – Odanyújtotta karját Vickynek, az pedig ráhurkolta az érleszorítót, és megszorította. – Nézd meg a pontos időt – utasította Robyn. – Hat óra tizenhét perc – mondta Elizabeth, s ahogy mellette állva a zománcedényt tartotta, alig tudva uralkodni elszörnyedésén, bámult a kék erekre anyja karjának fehér bőre alatt. – A könyökhajlati vénába szúrunk – közölte Robyn magától értetődő hangon, és egy friss tűt vett ki az asztalfiókból. Robyn beharapta ajkát a szúrásra, de finoman tovább nyomta befelé a tűt a kidudorodó érbe, míg egyszer csak vér lövellt ki a tű szabad végéből, és Robyn elégedett dörmögéssel nyúlt a megtöltött fecskendő után. – Jaj, Mama! – kiáltott fel Vicky, nem bírva tovább uralkodni magán. – Nyugalom, Victoria. Robyn ráillesztette a fecskendőt a tűre, és nem tartva drámai szünetet vagy mondva nagy szavakat, belefecskendczte a beteg matabele lány még meleg vérét a vénájába. Azután, mint aki jól végezte dolgát kihúzta a tűt, és visszatűrte a ruhája ujját. – No, ez megvan – mondta. – Ha jól számítom, márpedig jól számítom, az első roham negyvennyolc órán belül várható. * A valódi méretű biliárdasztal az egyetlen volt Afrikában a Kimberley Clubtól északra és a kairói Shepheard's Hoteltől délre. Darabokban szállították oda a vasút végállomásától háromszáz mérföldről, ami Ralph Ballantyne-nak 112 fontjába került. De a Grand Hotel tulajdonosa tizenkétszeresen megtérítette a költségét, mert a tömzsi tikfalábak tartotta tömör palalapot az ő szállodája bárjának közepén állította fel. Az asztal a bulawayói polgárok büszkesége volt. Egyfajta átmenetet tűnt jelképezni a barbarizmusból a civilizációba, hogy Victoria királynő alattvalói most zöld posztón elefántcsont golyókat lökögetnek azon a helyen, ahol alig pár éve még egy pogány fekete király rendezett ijesztő szellemidéző ceremóniákat és rémes kivégzéseket. A bárhelyiség falai mellett tolongó nézők – sokan még a hosszú bárpultra is felálltak, hogy jobban lássák a játékot – többnyire jómódú emberek voltak, akik akkor szerezték földjeiket és aranybánya-engedélyüket, mikor Jim doktor hódító seregével belovagol az országba. Mindegyikük kapott háromezer acre illatos legelőjű prérit, rá pedig a részesedésüket Lobengula elfogott marhacsordáiból. Sokuk már leszúrta jelzőkaróját a gazdag felszíni telérekbe, amelyeken szemmel láthatóan csillogott az arany a fehér matabeleföldi napfényben. Persze akadt olyan telér, amelyik nem kifizetődő érczsinór volt; Ed Pearson viszont egy olyan régi vágatot karózott körbe a Hwe Hwe és Tshibgiwe folyó közt, amely tonnánként ötunciás
aranymintákat adott. "Globe és Phoenix"-nek nevezte el, és Harry Mellow, mikor Mr. Rhodes utasítására megvizsgálta a télért, 2 000 000 tonnásra becsülte a készletet. Pearson bányáját tartották a leggazdagabbnak, amíg Ralph Ballantyne fel nem fedezte délebbre a becslések szerint ötmilliós és tonnánként húsz unciát – ami egyenesen lélegzetelállító – adó Harkness Bányát. Gazdag vörösarany, és csak a Jóisten tudta, még mi más kincs rejtőzött ebben a földben, s a hangulat derűlátó és vidám volt. Bulawayo gyorsan fejlődő város volt. A nézők most rekedt hangon incselkedve és extravagáns fogadásokat kötve buzdították a játékosokat. Mungo St. John tábornok gondosan megkrétázta a dákóját, majd letörölte a kék port ujjairól egy selyemzsebkendővel. Magas, széles vállú, keskeny csípőjű férfi volt, de a zöld asztal körül helyet változtatgatva egyik hosszú, erős lábával óvatosan lépkedett egy régi, golyóütötte seb jóvoltából, amit senki sem mert említeni előtte. Nem volt rajta kabát, fehér vászon ingujját arany csipeszek tartották a könyöke fölött, és ezüst és arany szállal hímzett mellényt viselt. Egy alacsonyabb férfin e teátrális cicoma kirívónak hatott volna, de Mungo St. Johnhoz úgy illett, akár egy császárhoz a hermelines bíborpalást. Megállt az asztal sarkánál, és szemügyre vette a golyók helyzetét. Egyetlen szemében, amely homoksárga és furcsán pettyezett volt, akár a sasé, ragadozó fény csillant. Hiányzó szeme üregét egy fekete posztódarab takarta, amitől egy úrikalózra emlékeztetett, ahogy átmosolygott az asztalon ellenfelére. – Karambol és saját golyó lyukba lökése pirosnál – jelentette be Mungo St. John halkan, mire a nézők felmorajlottak, és egy tucatnyian öt az egyhez fogadást kötöttek. Harry Mellow kisfiúsan elvigyorodott, és felszegve fejét vonakodva csodálta a magas férfi merészségét. A játéknak, amit játszottak "Zambezi három mandiner" volt a neve, és legalább olyan távol állt a közönséges biliárdtól, mint a bárhelyiség szarufáin futkosó kis gekko-gyíkok a Zambezi pocsolyáiban tanyázó húsz láb hosszú, rücskös óriáskrokodiloktól. Ez egy helyi változat, amely kombinálta az angol és francia biliárd legnehezebb elemeit. A játékosnak dákóheggyel három mandinert kellett elütnie az asztalról a pontszerű ütést megelőzően, de ez még mind nem elég: a játékosoknak előzetesen pontosan be kellett jelentenie, hogyan szándékozik pontot szerezni. Ez kiiktatta a szerencsés véletleneket, és aki bejelentés nélkül vitt véghez egy véletlen sikeres ütést, arra büntetést szabtak ki az elnyerendő pontokért. Nehéz játék volt. A tét a játékosok között 5 font volt pontonként, de persze a játékosok és a nézők maguk között is köthettek különfogadásokat a játékosok mellett, vagy hogy lyukba küldik-e a bejelentett golyót a másik kettő érintése nélkül. A Harry Mellow - Mungo St. John kaliberű párosok esetében 1000 fontot, vagy még annál is többet tettek minden egyes ütésre, és izgalomtól rekedt hangok kiáltottak és fogadtak el téteket. Mungo St. John visszatette a hosszú, fekete manilaszivart fogai közé, és kis háromágú támasztékot formálva bal keze ujjaival, a politúrozott juharfa dákót a hüvelykujja és mutatóujja görbületébe helyezte. Egy utolsó fogadásroham támadt, majd csend telepedett a zsúfolt helyiségre, amely kék dohányfüstben úszott, és kipirult, verejtékező arcok nyúltak előre. Mungo St. John beállította a fehér dákógombot egyetlen csillogó szemével, Harry Mellow pedig az asztal túloldalán mély lélegzetet vett és tartotta. Ha Mungónak sikerülne a karambol, két pontot nyer, és még hármat pirosnál saját golyó lyukba lökéséért, de nemcsak ez volt a tét, mert Harry 50 fontos külön fogadást is kötött a lövés ellen. Állta, hogy vagy veszít, vagy nyer 100 guinea-t. Mungo St. John arca olyan komoly volt, akár egy filozófia professzoré, aki a világegyetem rejtélyén töpreng, miközben egy finom próbaütést végzett, amit megállított a hosszú dákó végén lévő bőrgombbal, majdnem érintve a golyót. Azután határozottan visszahúzta a dákot teljes lökethosszába. Alig hogy ütni akart, egy fiatal női hang hasított bele a feszült, néma csendbe. – St. John tábornok, jöjjön gyorsan! Mindössze száz fehér nő volt az egész hatalmas körzetben a Shashitól északra és a Zambezitől
délre, akik közül kilencven valószínűleg férjnél volt, a fennmaradó tíz zömének pedig már megkérték a kezét. Egy ilyen bájosan csilingelő hangra minden férfi fejet hajtott volna a ChampsÉlysées-n, de a nőkre kiéhezett Bulawayo Grand Hoteljének biliárdtermében egy rövid hatótávolságú kartácssorozat hatását váltotta ki. Egy pincér leejtett egy söröskorsókkal megrakott tálcát, egy nehéz fapad éktelen robajjal felborult, mikor hat férfi felugrott róla, és gárdista módra vigyázzba vágta magát, egy részeg kocsis meg hátraesett a pultról a mixerre, aki ösztönösen teljes erejéből be akart húzni neki, de célt tévesztett, és lesöpörte a polcról az összes whiskysüveget. A halotti csendben támadt hirtelen zenebona egy márvány Zeusz-szobrot is kizökkentett volna a nyugalmából, Mungo St. John azonban könnyedséggel fejezte be ütését, s az egyetlen sárga szem a nyugodt, jóképű arcban rezzenéstelenül követte mindvégig a golyó röppályáját. A fehér golyó élesen koccant a szemközti mandinernek, megkerülte az asztalt és megpördülve a sarokban olyan szögben ütközött a mandinernek, ami lefékezte a golyó sebességét. Az visszagörgött Mungo St. Johnhoz, aki felemelve bal kezét elengedte maga előtt. A golyó épp csak annyira érintette a másik fehér golyót, hogy az egy hajszálnyira kitérve továbbgurult, és úgy csókolta meg a piros golyót, akár egy szerető. Az érintkezés megfosztotta saját golyóját a maradék lökőerejétől is, amely egy pillanatnyi elcsigázott lézengés után a saroklyuk szélén hangtalanul belepottyant a hálóba. Tökéletes, előre bejelentett és kivitelezett karambol és saját golyó lyukba lökése volt, és az alatt a néhány másodperc alatt ezer font cserélt gazdát, de a helyiségben minden férfi, Mungo St. Johnt kivéve, szinte hipnotikus bűvöletben az ajtóra meredt. A tábornok kiemelte saját golyóját a hálóból, visszatette a helyére, s miközben újra bekrétázta a dákót, azt motyogta: – Victoria, kedvesem, vannak pillanatok, mikor még a legcsinosabb ifjú hölgynek is csendben kell maradni. – Újból az asztal fölé hajolt. – A pirosat lököm be –jelentette be, de a társaságot úgy megigézte a magas, sötétvörös hajú lány, hogy nem ajánlottak és nem is kötöttek fogadást, ám mikor Mungo St. John ismét ütésre emelte dákóját, Victoria megint megszólalt. – St. John tábornok, az anyám haldoklik. Erre Mungo St. John már felkapta a fejét, egyetlen szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől, s miközben Vickyre bámult, a fehér golyó vad gikszerben lekacskaringózott az asztalról. Mungo St. John kezéből egy csattanással a földre esett a dákó, ő maga pedig kirohant a bárból. Vicky az ajtóban maradt még pár másodpercig. Haját kuszálta a szél a vállán, és még mindig úgy zihált, hogy keblei szívsajdítóan hullámzottak a vékony pamutblúz alatt. Pillantása átfutott a vigyorgó és behízelgő ábrázatok tengerén, és megállapodott Harry Mellow-n. A magas férfin sötét lovaglócsizma és bricsesz volt, és a nyakán nyitott, fakó kék ing alól kitüremkedett kissé sprőd, göndör mellszőrzete. Vicky elpirult, aztán sarkon fordult és kisietett az ajtón. Harry Mellow odadobta dákóját a csaposnak és átverekedte magát a csalódott tömegen. Mire kiért az utcára, Mungo St. John fedetlen fővel és ingujjban már egy nagy pejkancán ült, de kihajolva a nyeregből épp mondott valamit gyorsan a kengyelnél álló Vickynek. Mungo felpillantott és észrevette Harryt. – Mr. Mellow – kiáltott oda neki – lekötelezne, ha kikísérné a mostohalányomat a városból! Nekem azonnal Khamiba kell mennem. – Aztán megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a poros utcán. Vicky felkapaszkodott a rozoga kis kordéra, amely elé két melankolikusan fülét lógató törpeszamár volt fogva. A bakon egy matabele asszony hatalmas, fekete alakja tornyosult. – Miss Codrington! – kiáltott utána Harry. – Kérem, várjon! Hosszú léptekkel a kocsi mellett termett, és felnézett Vickyre. – Annyira vártam, hogy... viszontláthassam. – Mr. Mellow – kapta fel a fejét Vicky gőgösen –, a Khami Misszióhoz egyértelmű jelzésekkel ellátott út vezet, így nem valószínű, hogy eltévedt volna. – Átkozottul jól tudja, hogy a mamája kiutasított onnét. – Megkérem, uram, hogy ne használjon közönséges szavakat előttem – felelte kimérten Vicky.
– Már megbocsát, de a mamájának híre van. Egyszer állítólag dupla csövű puskával lőtt rá egy nemkívánatos látogatóra. – Hát, ez igaz – ismerte el Vicky –, de az Mr. Rhodes egyik bérence volt, azonkívül anya madársöréttel lőtt rá, és az egyik cső még célt is tévesztett. – Nos, én is Mr. Rhodes bérence vagyok, és lehet, hogy az édesanyja azóta már szerzett őzsörétet, és célozni is jobban céloz. – Én az elszánt férfiakat szeretem... az olyat, aki elveszi magának, amit akar... pokolba a következményekkel! – Hű, de csúnyán beszél Miss Codrington. – Minden jót, Mr. Mellow! – Vicky megrántotta a gyeplőt, és a szamarak mélabús, botladozó vágtába kezdtek. A kordé már az új peremvárosban járt, ahol egytucatnyi téglaépület között fűkunyhók és szakadozott, poros vászonsátrak éktelenkedtek; kétoldalt az útszélen fuvarozó szekerek álltak egymás mellett még megrakodva a táskákkal, kelmékkel és bálákkal, amelyeket a végállomásról hoztak fel. Vicky úgy ült, mint a cövek és előre nézett, de közben nyugtalanul azt mondta Jubának a szája sarkából: – Szólj, ha meglátod, de nehogy észrevegye, hogy figyeled. – Jön – jelentette be Juba nyugtatóan –, úgy jön, akár a gepárd a gazella után. Mikor Vicky meghallotta a lódobogást hátulról, még peckesebben kihúzta magát. – Hűha! – mosolyodott el Juba mélabús nosztalgiával. – Ez aztán a szenvedély! Az én uram ötven mérföldet nyargalt egyfolytában, még enni-inni se állt meg, mikor a szépségemtől még megőrültek a férfiak. – Ne bámulj rá, Juba! – Milyen erős, tüzes... milyen fájintos lurkókat fog ez neked csinálni! – Juba! – Vicky rákvörös lett. – Még gondolni is bűn ilyesmire egy keresztény hölgynek. Juba vállat vont és kuncogott. – Hát, akkor majd másnak csinálja azokat a fájintos lurkókat. Láttam, hogy nézett Elizabethre, mikor Khamiban volt. Vicky arcán a pír most sötétebb, haragos árnyalatra változott. – Gonosz asszony vagy, Juba... – de nem folytatta, mert Harry Mellow megállt mellettük sudár heréltjével. – A mostohaatyja énrám bízta magát, Miss Codrington, ezért nekem kell hazavinnem, méghozzá gyorsan. Hosszú, izmos karját a kocsi felé nyújtotta, s mielőtt Vicky észbe kapott volna, derékon kapta, és a döbbenettől rúgkapáló és sivalkodó lányt maga mögé rántotta a nyeregbe. – Kapaszkodjon belém erősen! – parancsolt rá – és Vicky ösztönösen átkarolta a karcsú, izmos testet, aztán meghökkenve saját magán hátrébb csúszott. Csakhogy Harry épp abban a pillanatban ösztökélte lovát vágtára, s ő kis híján lebukfencezett az út porába. Újult buzgalommal kapta el megint Harryt, és közben igyekezett elfojtani gondolatában és testében ezt az ismeretlen érzést. Beléje nevelték, hogy minden olyasmi, ami ilyen melegségérzetet kelt a hasa aljában, libabőrössé teszi a karját, elakasztja lélegzetét és megrészegülten könnyelművé teszi, az csak istentelen és bűnös dolog lehet. Hogy elterelje figyelmét, a pihéket nézte a férfi tarkóján meg a puha selymes bőrt a füle mögött, de megint csak valamiféle fojtó, fullasztó gyengédség tolult föl a torkába. Szinte ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy a fakó, kék ingbe temesse arcát és beszívja a férfitest szagát. A csípős, taplóhoz ütött kovaszaghoz egy melegebb illat vegyült, amely az első esőcseppektől áztatott, napégette földére emlékeztetett. Zavara egyből elszállt, mikor észrevette, hogy még mindig gyors vágtában haladnak, amiben egykettőre visszaérnek Khamiba. – Agyonhajszolja a lovát, uram. – Remegő és hamisan csengő hangjára Harry hátrafordult.
– Nem hallom, mit mond! Vicky erre annyira közel hajolt hozzá, hogy lobogó haja az arcát érintette, és ajka a fülét súrolta. – Ne ilyen gyorsan – ismételte meg. – Az édesanyja... – ...nem olyan nagy beteg. – De hiszen St. John tábornoknak azt mondta... – Gondolja, hogy Juba meg én eljövünk Khamiból, ha igazán baj volna? – És St. John? – Csak jó ürügy volt, hogy újra összehozzuk őket. Olyan romantikus, hadd maradjanak egy kicsit magukra. Harry lassan lépésre fogta lovát, de Vicky, ahelyett, hogy lazított ölelésén, még közelebb fészkelődött hozzá. – Az anyám nem ismeri el az érzéseit – magyarázta. – Néha Lizzi-nek és nekem kell a dolgokat kézbe venni. De már meg is bánta, hogy megemlítette ikertestvére nevét. Ő is észrevette, hogyan nézett Harry Mellow Elizabeth-re, mikor náluk járt Khamiban, és azt is látta, hogyan állta Elizabeth a pillantását. És mikor Harry sebtében távozott Khamiból Robyn búcsúszavaival fülében, Vicky ígéretet akart kicsikarni testvérhúgából, hogy nem fogja többé bátorítani Mr. Mellow lángoló pillantásait. Válaszul Elizabeth elmosolyodott a maga dühítő módján. – Nem gondolod, hogy Mr. Mellowra kellene bíznunk a döntést? Az amúgyis vonzó Harry Mellow-t Elizabeth érthetetlen konoksága most ellenállhatatlanná tette Vicky számára, és ösztönösen szorosabban fogta a férfi derekát. Abban a pillanatban meglátta a fás dombokat, amelyek már a Khami Missziót jelezték előre az alacsony, cserjés bozóton túl, és rémület fogta el. Harry nemsokára szembetalálja magát a mézbarna szemű, selymes, sötét, vörösesen csillogó sörényű Elizabethszel. Vicky most maradt életében először úgy felügyelet nélkül, hogy anyja, Juba, vagy akár az ikertestvére elérhető közelségben lett volna és ez felvillanyozta. Ösztönzést adott a többi ismeretlen és harsány érzésnek, amely eddig hatalmába kerítette, és szigorú vallásos neveltetésének utolsó korlátait is ledöntötte hirtelen nyugtalan, lázadó hangulatában. Csalhatatlan női ösztönével megérezte, hogy megkaphatja, amit annyira akar, de csak akkor, ha azonnali, vakmerő akcióba lép. – Sajnálatos és elkeserítő, ha egy nőnek egyedül kell élnie, mikor annyira szeret valakit. Hangja halk dorombolásba ment át, ami olyan hatást tett Harryre, hogy sétalépésre fogta lovát. – Isten nem egyedüllétre teremtette a nőt – suttogta Vicky, és látta a vért fölfelé áramlani a férfi füle mögötti finom bőr alatt. – De a férfit sem – folytatta, mire Harry lassan hátrafordult, és belenézett a zöld szemekbe. – Úgy tűz a nap – suttogta Vicky állva a tekintetét. – Jó lenne megpihenni pár percre az árnyékban. Mikor a férfi leemelte a nyeregből, csak állt mellette némán, továbbra is arcára szegezve pillantását. – Itt minden csupa por a szekerektől, nem lehet hová leülni – mondta Vicky. – Mi lenne, ha beljebb mennénk kissé az úttól? Azzal megfogta Harry kezét, és a legnagyobb természetességgel átvezette a puha, halovány, térdmagas füvön egy mimózafához. A terjedelmes, lehajló lombkorona alatt fedezékben lesznek, ha netán arra tévedne egy utazó. *
Mungo St. John kancájának oldalán sötét tajtékcsíkok folytak végig, s a lovas csizmáját telefröcskölte a lihegő ló pofájából lecsapódó hab, miközben fölfelé kaptatott a buckák közötti földszorosra, megállás nélkül nyomulva előre a Misszió fehér epületei felé. A lódobogásra, amelyet visszhangoztak a dombok és a házak falai, Elizabeth karcsú, szoknyás alakja jelent meg a tanyaház tágas verandáján. Kezét ellenzőként szeméhez emelve bámult a lejtőre, s mikor felismerte Mungót, lesietett a lépcsőn, ki a napfényre. – St. John tábornok, Istenem, csakhogy megjött. – Odaszaladt és megfogta a kanca fejét. – Milyen állapotban van? – Mungo csontos arcán vad, űzött tekintet ült. Kirúgta lábait a kengyelből, leugrott a lóról és nyugtalanul megrázta Elizabeth vállát. – Játéknak indult. Vicky és én ide akartuk csalni, mert a Mamának szükségé van magára... de akkor még csak egy kicsit volt lázas: – A fene vigyen el, lányom! – ordított rá Mungo. – Mi történt? Erre a hangra Elizabeth nem tudta tovább visszatartani a zokogást, és könnyek patakzottak végig az arcán. – Megváltozott... a lány vérétől... megöli annak a lánynak a vére! – Szedd össze magad! – Mungo újból megrázta. – Lizzie, Lizzie, ez nem rád vall! Elizabeth nyelt egyet, és erőt vett magán. – Beoltotta magát egy lázas beteg vérével. – Egy néger lányéval? De az Istenért, miért? – kérdezte Mungo, aztán meg sem várva a választ, faképnél hagyta Elizabethet, és felszaladt a verandára. Mikor berontott Robyn hálószobájába, az ajtóban megtorpant. A kis, zárt helyiségben olyan áporodott szag terjengett, mint egy disznóólban, és a tábori ágyon fekvő lázas test forrósága olyan párával lepte be az egyetlen ablak üvegtábláját, akár a forró vízgőz. Az ágynál, mint egy kiskutya a gazdája lábánál, Mungo fia kuporgott. Robert óriási, komoly szemével felpillantott apjára, és szája elgörbült a keskeny, sápadt arcban. – Kisfiam! – Mungo tett egy lépést az ágy felé, de a gyerek feltápászkodott, némán az ajtó felé pillantott és fürgén elugorva Mungo kinyújtott keze elől úgy iramodott ki a szobából, hogy csupasz lábacskája megcsúszott a verandán. Mungo egy pillanatra szeretett volna utána menni, de aztán megrázta fejét, odalépett az ágyhoz és lenézett a nyugodtan fekvő alakra. Robyn úgy lesoványodott, hogy arc- és homlokcsontjai élesen kiálltak a sápadt bőr alatt. Lehunyt szemei mélyen be voltak esve ólmos-vörös üregeikbe. Ezüstösbe vegyülő haja a halántékán száraz és törékeny volt, akár a préri füve télen. Mikor Mungo lehajolt és megérintette homlokát, olyan hidegrázás jött az asszonyra, hogy belezörgött a vaságy, és úgy vacogtak a fogai, hogy félő volt, darabokra törnek, mint a porcelán. Mungo ujjait szinte perzselte a forró bőr, és átható pillantást vetett a mellette álló Elizabeth döbbent arcára. – Kinin? – kérdezte a férfi. – Máris többet adtam be neki a kelleténél... 100 szemet reggel óta, de semmi hatás. – Elizabeth elhallgatott, mert nem akarta elmondani neki a legrosszabbat. – Hogyhogy? – A Mama már hat hete nem szedte a kinint, hogy megkapja a betegséget, és bebizonyíthassa elméletét. Mungo elszörnyedve meredt rá. – De hiszen az ő vizsgálatai... – hitetlenkedően rázta meg fejét. – Ő maga mutatta ki, hogy a kihagyás utáni nagy dózisok... – nem folytatta, mintha attól félt volna, hogy még a falra festi az ördögöt. Elizabeth viszont kimondta: – Ez a sápadtság – suttogta –, és a kininre egyáltalán nem reagál... nagyon félek. Mungo ösztönösen átkarolta Elizabeth vállát, s a lány egy pillanatra hozzásimult. Mungót sajátos kapcsolat fűzte az ikrekhez, akik mindig készséges cinkosai és titkos szövetségesei voltak az első naptól kezdve, mikor elgennyesedett lőtt sebbel a lábán, félholtan beállított a Khami Misszióba. Bár a lányok akkor még épphogy csak serdülők voltak, ők sem maradtak mentesek attól a
különös, igéző hatástól, amelyet a férfi a nők minden korosztályára tett. – Vicky és én az Istent kísértettük, mikor azt mondtuk, hogy Mama haldoklik. – Ugyan kérem – rázta meg gyengéden Mungo. – Vizel? Pisál? – ismételte meg durvábban, hogy leplezze zavarát. – Tegnap este óta nem. – Elizabeth szerencsétlenül megrázta a fejét, mire a férfi az ajtó felé tolta. – Meg kell itatnunk. Van egy üveg konyak a nyeregtáskámban. Hozz citromot a kertből, egy tálka cukrot és egy nagy kancsó forró vizet. Mungo Robyn fejét tartotta, mialatt Elizabeth apró kortyonként diktálta bele a gőzölgő folyadékot halottsápadt anyja szájába, aki a borzalmas malárialáz lidérceitől űzve és hajszolva önkívületben dulakodott velük. Addig erőlködött, míg a Robynt rázó jeges borzongásokat egyszer csak perzselő forróság váltotta fel, amely kiszárította bensejét, s bár nem ismerte meg sem Mungót, sem Elizabetht, mohón, fuldokolva kortyolta a szájához tartott vizet, pedig olyan gyenge volt, hogy mikor föl próbálta emelni fejét, az visszahanyatlott és oldalra csuklott, úgy, hogy Mungónak kellett megtartani. Az erős, kegyetlennek látszó kezek furán gyengéden és szeretettel fogták meg az asszony állát, és törölték le róla a melléfolyt cseppeket. – Mennyit ivott meg? – kérdezte a férfi. – Több mint négy pintet – felelte Elizabeth belenézve a kancsóba. A fény a szobában megváltozott az alkony beköszöntésével. Elizabeth felállt, az ajtóhoz ment és a verandán keresztül a földszorosról lefelé vezető utat fürkészte. – Vickynek és Jubának már itthon kéne lennie – mondta, de anyja ismét felkiáltott, mire becsukta az ajtót, és visszasietett a tábori ágyhoz. Ahogy letérdelt Mungo mellé, hirtelen megérezte a szobában terjengő ammóniákszagot. Elfordította tekintetét, és halkan azt mondta: – Tisztába kell tennem. De Mungo nem kelt fel. – Robyn a feleségem – mondta. – Vicky és Juba nincsenek itt, segítenem kell neked. Elizabeth bólintott, de mikor lehúzta az ágyneműt, fátyolos hangon csak annyit suttogott: – Édes jó Istenem... – Ettől féltünk – mondta Mungo halkan, reményvesztetten. Robyn hálóinge felcsúszott halovány, lányos combjain. Át volt ázva az alatta lévő vékony matraccal együtt, de nem kénes, sárga vizelettől, amit reméltek. A foltos ágyneműre meredő Mungónak az az otromba nóta jutott eszébe róla, amit Jameson seregének katonáitól hallott egykoron: "Feketén, mint a szurok, Feketén, mint a korom, Szégyen-feketén folynak A láz folyamok. Nemsokára letesszük őt sírjába, És földet dobunk arcára." A bűzös folt olyan fekete volt, mint a rég megalvadt vér. A vesék igyekeztek megtisztítani a véráramlatot a Robyn szervezetében futótűzként terjedő anémiától, akinek borzalmas sápadtságát a vörösvértestek pusztulása okozta. A malária ugyanis, közben valami még súlyosabbá és végzetesebbé alakult át benne. Miközben mind a ketten tehetetlenül bámultak a betegre, hirtelen mozgás hallatszott a verandáról és kivágódott az ajtó. A küszöbön Victoria állt. Valamiféle belső fény sugárzott róla. annak a fiatal nőnek a különös, törékeny szépsége, aki most fedezte fel a szerelem csodáját és titkát.
– Hol voltál, Vicky? – kérdezte Elizabeth, aztán észrevette a magas, fiatal férfit mögötte az ajtóban, és megértette Harry Mellow homályos, de büszke arckifejezését. Nem érzett neheztelést, sem irigységet, csak röpke örömet. Ő soha nem pályázott Harry Mellow-ra, csak azért mutatott iránta érdeklődést, hogy a testvérét cukkolja. Ő egy olyan férfit szeretett, akiről tudta, soha nem lehet az övé, de ebbe már régen belenyugodott. Miközben örült Vicky boldogságának, a magáéra gondolva elszomorodott, és Vicky félremagyarázta arckifejezését. – Mi van? – A fény elhalványult Vicky szép arcán, és egyik kezét a keblére tette, mintha a bensejében emelkedő rémületet akarná visszaszorítani. – Mi történt, Lizzie? Mi ez? – Vérvizelés – felelte kertelés nélkül Elizabeth. Szükségtelen volt többet mondania. Az ikrek egy kórháztelepen élték le addigi életüket, és tudták, hogy a betegség menynyire szelektív. Csak fehér embert támadott meg, melynek okát Robyn kutatásai a kininszedésben jelölték meg, amihez szinte kizárólag csak fehérek folyamodtak. Robyn jó ötvenegynéhány esettel találkozott a misszióban töltött évek folyamán. Régen az elefántvadászok és vándorárusok kapták meg, az utóbbi időkben pedig Jameson seregének katonái, új telepesek és aranykereskedők, akik átrajzottak a Limpopo folyón. Az ikrek tudták, hogy az ötven vérvizelésesből csak három maradt életben, a többi a folyón túli kis temetőben nyugodott. Anyjuk komoly életveszélyben volt. Vicky odarohant az ágyhoz és letérdelt mellé. – Istenem, Mama – suttogta mélységes bűntudattal. – Itt kellett volna maradnom... * Juba vízmosta folyami köveket melegített a nyitott tűzhelyen, amelyeket pokrócba göngyölve Robyn teste köré helyeztek, és letakartak négy vadbőr takaróval. Az asszony erőtlenül igyekezett lehányni magáról a takarókat, de Mungo lefogta. A bensejében tomboló láz és a forró kődunsztpakolás ellenére bőre szárazon égett, és szeme akár a víztől simára koptatott sziklakristály, tompán, vakon csillogott. Mire a napkorong a fák koronáját érintette, és a szoba sötét narancssárgába fordult, a láz letört, és úgy gyöngyözött kifelé a viaszfehér bőr pórusain, mint az összehúzott cukornád leve a présen. Homlokán és állán kövér, csillogó verejtékcseppek ütöttek ki, majd egymásba folyva széles, csúszós patakokban kígyóztak hátrafelé a hajába, amely úgy átázott, mintha a zuhany alól lépett volna ki, és olyan gyorsan áramlottak a szeme felé, hogy Mungo alig győzte törölgetni. A nyakán lefolyó verejték már a szőrmetakarót is átáztatta és összecsomósította, tovább futott a vékony matracra, amelyről esőszerű kopogással hullott alá a kemény, száraz padlóra. Testhőmérséklete rohamosan csökkent, s mikor teljesen kiizzadta magát, Juba és az ikrek szárazra törölték meztelen testét, amely úgy kiszáradt és lefogyott, hogy a bordái és a szeméremcsontja hegyesen kiálltak. Rendkívül óvatosan mozdították meg, mert egyetlen rossz mozdulattól is eltörhettek volna a vesevéredények vékony, sérült falai, viharos belső vérzést idézve elő, amivel gyakran végződött ez a betegség. Mikor megvoltak, kiszóltak Mungónak a verandára, ahol Harry Mellow-val üldögélt. Robyn még mindig eszméletlen volt. Mungo a padlóra helyezte a lámpást, hogy a gyér fény ne zavarja az asszonyt. – Majd szólok nektek, ha változás van. – Miután a nők elmentek, leült az ágy melletti székre. Robyn állapota az éjszaka folyamán rosszabbodott, és a betegség olyan rombolást végzett szervezetében, hogy a hajnalpírban úgy nézett ki, mint akinek egy rettenetes vámpír kiszívta a vérét. A férfi tudta, hogy haldoklik, és megfogta kezét, de Robyn nem moccant. Valaki halkan besurrant az ajtón, mire Mungo hátranézett, és Robertet, a fiát pillantotta meg. Viseltes és pecsétes hálóinge hónaljban szűk volt és térdéig sem ért. Sűrű, kócos fürtjei magas,
halovány homlokába hullottak, miközben rezzenéstelenül bámult Mungóra, álomittas szemeivel. Mungo nyugodtan ült tovább helyén, mert érezte, a gyerek a legcsekélyebb mozdulatra is úgy menekülne, mint valami riadt kis vadállat. Vagy száz szívdobbanás után a gyermek anyja arcára fordította pillantását, és szemei most először érzelmet tükröztek. Lassan odalopakodott az ágyhoz, és tétovázva, kinyúlva megérintette anyja arcát. Robyn kinyitotta szemét, amely üvegesen és világtalanul már egy másik, sötét világot látott. – Anyu – mondta Robert –, anyu, kérlek szépen, ne haljál meg. Robyn pillantása ide-oda rebbent, és egyszer csak, csodával határos módon megállt Robert arcán. Fel akarta emelni kezét, de az épphogy csak rándult egyet és újból elernyedt. – Úgy halj meg, hogy a gyerek az enyém lesz utána – mondta neki kíméletlenül Mungo, mire az asszony szeme feléje fordult. – Úgy halj meg – ismételte fenyegetően. Az asszony most megismerte, és szavai eljutottak tudatáig. Szemébe harag gyúlt, és emberfeletti erőfeszítést téve meg akart szólalni, de egyetlen hang sem jött ki torkán, miközben ajkai egyetlen szót formáltak. – Soha! – Akkor éljél! – provokálta a férfi. – Éljél, a fene vigyen el! – És az asszony újabb erőfeszítést tett, hogy megszólaljon. * Robyn hol erőre kapott kissé, hol visszahanyatlott a betegség borzalmas sodrásába, amelyben újabb perzselő lázrohamok csaptak át jeges hidegrázásokba, s a gyötrelmes verejtékezéseket ernyedt önkívületi állapot követte. Sokszor lázálmában múltbeli látomásokkal és démonokkal viaskodva. Olykor Mungo St. Johnra nézett, és ismét olyannak látta, amilyen rég volt szép baltimore-i klippere, a Huron hátsó fedélzetén, mikor ő, Robyn még a húszas évei elején járt. – Milyen jóképű – suttogta. – Pokolian... hihetetlenül jóképű. Azután, világos pillanataiban, a láz csak fokozta haragját. – Megölted őt... megölted őt, aki egy szent volt – suttogta tisztán, kivehetően, de dühtől remegő hangon, és Mungo nem tudta megnyugtatni. – A férjem... átküldted a férjem a folyón, ahol tudtad, hogy matabele lándzsák várják. Megölted... csak épp nem saját kezűleg szúrtad a pengét a szívébe. Azután hangulatváltozás állt be nála. – Kérlek, hagyj békén végre! – könyörgött olyan elhaló hangon, hogy Mungo csak föléje hajolva tudta kivenni szavait. – Tudod, hogy nem bírok neked ellenállni, pedig minden, amit te jelképezel, sért engem, sérti az Istent... és sérti azt a remény és vezető nélkül maradt népet, amely a gondjaimra lett bízva. – Igyál! – parancsolt rá a férfi. – Innod kell! – s az asszony erőtlenül küszködött, ahogy ajkához tartotta a kancsót. Azután a betegség keményebbre fogva rajta szorítását újabb perzselő lázködbe burkolta, amelyben megszűnt minden értelem és realitás. A nappalok és éjszakák egymásba mosódtak. Néha Mungo arra ébredt, hogy éjfél elmúlt, és egyik vagy másik lány a széken aludt az ágy túloldalán. Ilyenkor fáradságtól zsibbadtan felállt, és folyadékot erőltetett Robynba. – Igyál! – suttogta neki. – Ha nem iszol, véged! Aztán visszaroskadt székébe, és mikor újra felébredt, már pirkadt, és a fia állt mellette, az arcába bámulva. Amint kinyitotta szemét, a gyerek eliramodott; s mikor utána szólt, Robyn szenvedélyesen azt suttogta az ágyról: – Soha nem lesz a tiéd... soha! Néha délidőben, mikor Robyn sápadtan és némán feküdt egy-egy lázroham között, Mungo alhatott néhány órát a veranda végében álló nyugágyban, amíg Juba vagy valamelyik lány fel nem ébresztette, mert újabb roham kezdődött. Ilyenkor az ágy mellé sietett, és újabb
ösztökéléssel kipiszkálta Robynt letargiájából, és további küzdelemre késztette. Mungo, akinek csontos arca beesetté, nyúzottá vált, az ágy mellett ülve olykor csodálkozott saját magán. Száz, ennél szebb nője volt életében, és tudta, milyen furcsa vonzerőt gyakorol még mindig a nőkre, ám ő mégis ezt választotta, ezt a nőt, akit soha nem tudott birtokolni. Ezt a nőt, aki szenvedélyesen szereti és gyűlöli egyszerre, aki egy észveszejtő együttlét eredményeképp megfogant tőle, hogy azután minden eszközzel távol tartsa tőle gyermekét. Ő akart hozzámenni feleségül, mégis megtagadta hitvesi kötelességét, s csak ilyenkor tűrte meg őt, Mungót a színe előtt, mikor nem volt ereje tiltakozni, vagy azon ritka alkalmakkor, midőn a vágya felülkerekedett az értelmén és visszatetszésén. Ez utóbbi egy hónappal ezelőtt fordult elő utoljára. Gyertyafényre ébredt Bulawayo szélén álló vályogháza belső szobájában, és Robynt pillantotta meg a helyiség egyetlen bútordarabját képező tábori ágya mellett. Képes volt átlovagolni a sötét vadonon érte... – Az Isten bocsássa meg nekem! – suttogta, és őrült vágytól égve rávetette magát. Pirkadatkor kifacsarva és bódultan faképnél hagyta őt, s mikor másnap kiment hozzá Khamiba, vadászpuskát fogott rá a verandáról, és Mungo tudta, jobb, ha nem közelít hozzá, mert képes és agyonlövi. Soha nem látott még olyan gyűlöletet, ami Robyn szemeiben lobogott ő és saját maga iránt. Az asszony megállás nélkül szellőztetgette az otthoni és fokvárosi lapokban az ő, Bennszülöttügyi Főbiztosként tett minden nyilatkozatát. Támadta az őáltala bevezetett dologra sorozási rendszert, melynek révén feketéket küldtek dolgozni a kétségbeejtő munkaerőhiánnyal küszködő farmerekhez és bányászokhoz az új ország fennmaradása érdekében. Elítélte bennszülöttekből toborzott rendőrségét, amelyet a törzs nyakára ültetett. Egyszer még egy indabára is berontott, amelyen Mungo a törzsi indunákkal tanácskozott, és folyékony szindebele nyelven, a férje jelenlétében lázította az indunákat vénasszonyok és gyáva nyulak gyülekezetének nevezve őket, amiért behódolnak Mungónak és a Brit Dél-Afrika Társaságnak. Aztán, nem egész egy óra múlva, a gázlóhoz vezető ösvény melletti sűrű bozótban várva rá útját állta. Pucéron szeretkeztek a nyeregtakaróján, a prérin, akár a vadak, olyan, szinte egymást pusztító dühvei, ami őt, Mungót megrázta és elborzasztotta. – Gyűlöllek! Uramisten, hogy gyűlöllek! – suttogta Robyn könnybe lábadt szemmel, ahogy felszállva lovára elvágtatott, nem törődve a szoknyájába akadó tüskékkel. Az indunák buzdítása csupán hangos izgatás volt lázadásra és véres forradalomra, de a "Hackett, a katona Matabele-földön"-ben már nevén nevezte Mungót, olyan szavakat adott a szájába és olyan tetteket tulajdonított neki, amelyekkel kimerítette a legdurvább becsületsértés fogalmát. Mr. Rhodes és a B. D. A. Társaság más igazgatói igyekeztek rábeszélni, hogy fogja perbe az asszonyt. – A saját feleségemet, uram? – Mungo összehúzva egyetlen szemét, keserűen elmosolyodott. – Teljesen bolondot csinálnék magamból. Robyn volt a legkönyörtelenebb és legádázabb ellenfél, akivel valaha is dolga akadt, mégis, a halála gondolata annyira elkeserítette, hogy valahányszor az asszony visszacsúszott a szakadék felé, ő is vele együtt süllyedt, s mikor újra erőre kapott, ő is felvidult. Pedig az érzések játéka és az asszony életben tartása az utolsó energiatartalékait is kiszívta és lelkileg teljesen kimerítette. S ez így ment tovább, szünet nélkül, nap mint nap, míg végül egy napon Elizabeth verte fel néhány óra után mély álmából. A lány hangja remegett a felindultságtól, szemében könnyek csillogtak. – Vége, St. John tábornok – mondta, s ő megdöbbenve, mintha arcul ütötték volna, kábultan felkászálódott. Szemét könnyek csípték. – Nem tudom elhinni. – Akkor vette észre, hogy Elizabeth mosolyog a könnyein keresztül, mikor elébe tartotta a kezében lévő zománcedényt.
A folyadékból ammónia és áporodott betegségbűz áradt, de színe most már nem sűrű sötétbarna, hanem világos aranysárga volt. – Elmúlt – ismételte Elizabeth. – A vizelete kitisztult. Megmenekült! Hála legyen érte Istennek! Megmenekült! Délutánra Robyn olyan jól lett, hogy fel tudta szólítani Mungo St. Johnt a Khami Misszió elhagyására, másnap reggel pedig már az ágyból is ki akart szállni, hogy érvényt szerezzen felszólításának. – Nem engedhetem, hogy a fiam egy nappal is tovább az ön rossz hatása alatt legyen! – Asszonyom... – kezdte a férfi, de Robyn belefojtotta a szót. – Mostanáig el tudtam kerülni, hogy beszéljek a gyereknek önről. Ő nem tudja, hogy az apja volt a vezetője a leghírhedtebb rabszolgakonvojnak, amely valaha is végigvonult Afrikán az Atlantióceántól Nyugat-Indiáig. Nem tud arról a sok ezer elátkozott lélekről, Afrika ártatlan gyermekeiről, akiket ön egy távoli kontinensre hurcoltatott. Nem tudja, hogy ön és a hasonszőrűi viseltek véres és indokolatlan háborút Lobengula és a matabele nemzet ellen. És azt sem, hogy ön a kegyetlen elnyomás eszköze, de ha nem távozik, tudatni fogom vele mindezt. – Hangja részben visszanyerve régi erejét pattogott, és Jubának le kellett fognia a vállát. – Felszólítom, hogy azonnal távozzék Khamiból! Robyn sápadtan zihált az erőfeszítéstől, miközben Juba gyöngéd, dundi kezei visszanyomták a vánkosra. Elizabeth odasúgta Mungónak: – Még visszaesik. Talán az lenne a legjobb. Mungo szája a jól ismert, gúnyos mosolyba görbült, amelyre Robyn olyan jól emlékezett, de egyetlen szemének aranyos mélyében Robyn egy árnyékot, megbánást vagy borzalmas magányosságot vélt felfedezni. – Alászolgája, asszonyom – hajolt meg, mélyebben a kelleténél, majd nagy léptekkel távozott a betegszobából. Robyn hallgatta, ahogy átvág a verandán és lefelé megy a lépcsőn, s csak akkor lökte le magáról Juba kezét és fordult be a sivár, meszelt fal felé. A dombtetőn, ahol az ösvény egy hágóban folytatódott a sűrű erdő borította hegyek közé, Mungo St. John megállította lovát és hátranézett. Mikor látta, hogy a tanyaház verandája üres, felsóhajtott, aztán megfogta a gyeplőt, és egyenesen nézett maga elé az úton északra. De nem indult el. Összevonta szemöldökét és felnézett az égre. Az északi égbolt sötét volt, és vastag, nehéz függöny ereszkedett róla alá a földre. Felhőnek túlságosan vastag és testes lett volna, inkább ahhoz a titokzatos, vörös árapályban látott undok planktontelephez hasonlított, amely az Atlanti-óceán déli vizein vonult át, halált és pusztulást hagyva maga után. Ilyet azonban Mungo most látott először. A valami hihetetlenül nagy kiterjedésű volt, félkörív alakban, szinte az egész látóhatárt eltakarva száguldott a delelőre álló nap felé. Valamikor a messzi északon, a Szaharában látott óriási homokviharokat, amiket a hamuszín szelek kavartak, de errefelé még homoksivatag sem volt ezer mérföldön belül, így a jelenséget valami más idézhette elő. Mungónak fogalma sem volt, mi lehet az, és tanácstalanságát ijedtség váltotta fel, mikor látta, hogy a valami szédítő sebességgel közeledik felé. A sötét fátyol rojtjai már a napkorong szélét súrolták, a fehér déli fény megváltozott. A kanca kényelmetlenül ficánkolt Mungo alatt, s az ösvény melletti fűben az előbb még csipogó gyöngytyúkok elnémultak. A borongós áradat pillanatok alatt úgy elfedte az égboltot, hogy a nap mogorva narancssárgába fordult, mint valami felizzított vasgolyó, és hatalmas árnyék telepedett a vidékre. A természetre csend borult. Az erdőben döngicsélő rovarkórus elhallgatott, a bozótban a kismadarak abbahagyták a csicsergést és csipogást, és lassanként az afrikai táj minden háttéri zaja teljesen elcsitult.
A csend nyomasztóvá vált. Mikor a kanca méglóbálta fejét a zablalánc csörrenése szinte fülsiketítőnek hatott. A szétterülő függöny megvastagodott, és teljesen eltakarva az eget még jobban fokozta a félhomályt. Aztán egyszerre csak egy halk, távoli, zizegő hang hallatszott, mint mikor szél fodrozza a sivatagi dűnék cukorszerű, fehér homokját. A nap olyan tompán fénylett, mint a hamvadó tábortűz. A hang egyre közeledett, s most már a fülhöz tartott tengeri kagyló tompa bugásához hasonlított; s a nap fénye kísérteties bíborvörösen szűrődött le a földre. Mungo babonás áhítattal megborzongott, pedig a déli hőség a félhomályban még nyomasztóbbnak hatott. A furcsa zizegés mély, zümmögő szárnyrezegtetéssé, majd csattogássá változott, s a nap eltűnt, teljesen el lett takarva. A gyér világosságban Mungo észrevette, hogy alacsonyan, az erdőn át egyenest feléje száguld kígyózó oszlopokban, mint egy óriási ködpad. Halk morajlással úgy csapott le rá, akár egy kartácssorozat, és a kemény szárnyú testek olyan zsibbasztó erővel vágódtak arcába, amitől felszakadt a bőre és kiserkent a vére. Mikor kezeit védekezőn arca elé kapta, a megrémült ló felágaskodott, és Mungo csak az ügyességének köszönhette, hogy nem esett le róla. Félig elvakította és elkábította a fejére csapódó szárnyzuhatag, amely olyan sűrű volt, hogy mikor belekapott, egy repülő rovar a kezében maradt. Majd kétszer olyan hosszú volt, mint a mutatóujja, és csillogó, narancssárga szárnyait kusza fekete rajzolatok tarkították. A torát kemény páncél borította, sisakos fejéből kidülledő összetett szemei sárgák voltak, mint a csiszolt topáz, és hosszú hátsó lábai éles, vörös karmokban végződtek. A rovar olyan görcsösen kapálózott kezében, hogy felsértette bőrét, és keskeny vérző csíkot hagyott rajta. Mungó összenyomta, mire reccsenve szétment és sárga folyadék fröccsent ki belőle. – Sáskák! – ámult el Mungo felpillantva, hogy ilyen sokan lehetnek. – Az egyiptomi harmadik csapás – mondta fennhangon, aztán elrántotta lovát a nekitámadó újabb rovarfelhő elől, megsarkantyúzta és levágtatott a dombon a Misszió felé. Ám a sáskahad gyorsabb volt a vágtató kancánál, és Mungo alig látott ki a hatalmas, surrogó szárny függöny mögül. Vagy tucatszor kis híján letérítették az ösvényről a körülötte sűrűn rajzó rovarok. A hátára szálltak, s ahogy végig másztak rajta, hegyes lábaik szurkálták a bőrét. Hiába verte le őket, újabbak telepedtek helyükre, és Mungót borzadály töltötte el a gondolatra, hogy úgy ellephetik, hogy belefojtják testük zubogó üstjébe. Előtte a Khami Misszió épületei körvonalazódtak ki az elsötétült déli napvilágban. Az ikrek és szolgák a verandára csődülve megdermedtek a döbbenettől, és Mungo leugorva lováról feléjük iramodott. – Menjen ki mindenki, aki csak járni tud, a földekre! Vigyetek magatokkal lábasokat, dobokat..., bármit, ami csörömpöl, és pokrócokat, amikkel csapkodni lehet... Az ikrek azonnal észbekaptak. Elizabeth sálat kapott fejére, és kiszaladt az örvénylő sáskaviharba a templom és a betegpavilonok irányába, Vicky pedig eltűnt a konyhában, ahonnét jó néhány, egymásba rakott vaslábast cipelt ki magával. – Okos kislány vagy! – Mungo egy pillanatra magához ölelte. – Ha ennek vége, majd beszélünk rólad és Harryról. – Elkapta a legnagyobb edényt a lánytól. – Gyerünk! De mielőtt nekiiramodtak volna, a levegő egy csapásra kitisztult, és a nap ismét olyan fehéren és vakítóan tűzött, hogy el kellett takarniuk a szemüket. A sáskafelhő nem szállt le, csak leereszkedett a földre, s noha az égbolt kék és magas volt, a mezők és az erdő megváltoztak. A legmagasabb fák groteszk színekben játszó szénakazlaknak, buzogva forrongó narancssárga-feketetarka kupacoknak látszottak. Az ágak hajladoztak és lekonyultak a tengernyi apró test megtarthatatlan súlya alatt, és szinte másodpercenként letört egy
ág éles reccsenéssel, és hullott robajjal a földre. A lábon álló gabona a szemük láttára feküdt le a földre, amely nem látszott ki a rajta hemzsegő, pattogva surrogó rovarok alól. Vagy száz ember rohant be őrjöngve a szántóföldre fémedényeket kongatva egymáshoz, és a szürke, kórházi pokrócokkal csapkodva. A sáskák kurta szárnysurranással a levegőbe emelkedtek, de amint elvonult a menet, újra leszálltak. Egyszer csak egy új, élesebb hang hasított keresztül a levegőn, és több ezer, izgatottan sivítozó madár csapott le, és kezdte kétpofára habzsolni a sáskahadat. A hosszú villásfarkú szénfekete drongók, a malahitzöld különböző árnyalataiban játszó seregélyek, kékcsókák, türkizkékben, napsárgában, kárminvörösben és bíborban pompázó méhfaló gyurgyalagok fickándoztak és kergették egymást teljes sebességgel, mohóságtól megrészegürten. A gólyák hosszú léptekkel térdig gázoltak az eleven szőnyegbe, és ijesztő pikkelyesfejű marabuk, gyapjas nyakú, fehér pehelygalléros gólyák és sárga mellényes, hosszú vörös és fekete nyereg-csőrűek csipegették éhesen az eleven lakomát. Egy óráig sem tartott az egész. Aztán ugyanolyan hirtelenül, ahogy letelepedett, a hatalmas raj mintegy gombnyomásra ismét a levegőbe rebbent. Újabb természetellenes sötétség borult a földre, ahogy a napot eltakarták, amelyre újabb mesterséges hajnal következett, mikor a szárnycsattogtató felhők elvékonyodva dél felé vonultak. Az üres földeken az elszörnyedve maguk köré tekintgető emberi alakok aprónak és jelentéktelennek látszottak. Nem ismertek rá az otthonukra. A kukoricatábla a puszta barna földig le volt tarolva, a sáskák még a durva csutkákat is felfalták. A tanyaház körüli rózsabokrok csupasz barna karókká változtak. A gyümölcsös őszibarackfáiról és almafáiról eltűntek a virágok, és a kopasz, kicsavart ágak a tél ekhóinak tűntek. Még a hegyeken az őserdők és a Khami folyó két partján burjánzó sűrű bozót is semmivé lett. Egyetlen zöld növény, levél, de még fűszál sem maradt épen Matabeleföld szívében, ahol a sáskahad átvonulását széles, bama nyomtáv jelezte. * Juba két nő kíséretében indult útnak. Ez is a matabele nemzet hanyatlási tünete volt. Hajdanán, a Társaság betelepedése előtt, a Kumalo Ház nagy indunájának legidősebb feleségét egy negyven nőből álló kíséret és ötven, tolldíszt viselő és felfegyverzett amadoda várta készenlétben, hogy biztonságban elkísérjék a férje kraljába. Most azonban Juba maga vitte az alvógyékényét a fején. Terebélyes kövérsége ellenére rendkívüli könnyedén és kecsesen mozgott, egyenes háttal, feltartott fejjel. A Missziótól eltávolodva levetette pamutingét, csak a keresztet hagyta a nyakában. Óriási, zsírral bekent meztelen mellei ifjonti rugalmassággal himbálózva és ugrálva csillogtak a napfényben. Lábszárai kivillantak a rövid, tehénbőr csípőkötő alól, miközben meglepő gyorsasággal szinte úszott előre a homokos ösvényen. Kísérői, két, vele egy kralból való fiatal újházas asszony, szorosan mögötte haladtak. Egy szót sem szóltak, nem énekeltek, nem nevetgéltek, csupán ide-oda forgatva fejüket a rajta lévő teherrel, megilletődötten bámulták a sivár és lecsupaszított tájat. A sáskahadak erre is elvonultak. A kopasz, megcsonkított fákon sem madár, sem rovar nem volt. A nap már felperzselte a védtelen földet, amely porrá mállott és a kis szélörvények tovarepítgették. Egy alacsony dombra felérve önkéntelenül megtorpantak, közelebb húzódtak egymáshoz, és a batyujukat is elfelejtették letenni, úgy elszörnyedtek azon, ami a szemük elé tárult. A hajdan Gandang parancsnoksága alatt álló inyati kafir hadsereg nagy kralja volt az. Miután az új bulawayói Bennszülöttügyi Főbiztos dekrétumban elrendelte a kafir harcosok csapatainak feloszlatását és szétzilálását, a kralt felégették. Azóta már új fű kezdte lassan benőni a foghíjakat,
de a sáskahad most azt is letarolta, újra felfedve a gyűrű alakú, fekete hamupadokat. A letűnt nagyság emlékét idéző nagy kralhoz képest a Gandangnak és közeli hozzátartozóinak otthont adó új kral kicsinek és jelentéktelennek látszott. Az Inyati folyótól egy mérföldre volt, és a közte elterülő legelő elpusztult. Mivel a tavaszi esők még nem töltötték föl a folyót, a homokpadok ezüstfehérek voltak, s a nagy, sima, vízmosta kövek hüllő-pikkelyekként csillogtak a napfényben. Az új kral elhagyottnak látszott, és a marhakarámok üresen álltak. – Megint elvitték a marhákat – mondta Ruth, a Juba mellett álló csinos fiatal nő, aki még húszéves sem volt, s bár már két éve férjes asszony fejdíszét viselte, még nem esett teherbe. A meddőségtől való titkos félelmében vette fel a keresztény vallást, mert úgy okoskodott, ha az a három isten tényleg olyan mindenható, amilyennek Juba mondja őket, akkor csak nem hagyhatják, hogy egy hívük gyermektelen maradjon. Nomusa keresztelte meg őt a legutolsó teliholdkor, s nevét az új istenek nevében Kampuról Ruthra változtatta. És most alig várta, hogy találkozzék férjével, Gandang egyik unokaöccsével, hogy próbára tegye új vallása hatékonyságát. – Nem – felelte Juba kurtán. – Gandang küldhette a csordákat északra, új legelőt keresni. – És az amadodák... hol vannak a férfiak? – Lehet, hogy a csordával mentek. – Az a kölykök dolga, nem a férfiaké. Juba rávakkantott. – Amióta Csillogó Félszem elvette a pajzsaikat, a férfiaink csupán csak mujibák. A mujibák a csordapásztor fiúk voltak, akiket még nem vettek fel a harcosok seregébe, és a két fiatal nőt szégyen fogta el, mert tudták, hogy Jubának igaza van. A férfiakat valóban megfosztották fegyvereiktől, és a marha- és rabszolga-zsákmányoló portyákat, az amadodák fő tevékenységét és kedvenc szórakozását megtiltották. Az ő férjeik vérbeli harcosok voltak, akik megmártották lándzsáikat Wilson lovaskatonáinak vérében a Shangani folyónál, a háború egyetlen szép matabele győzelemmel végződött csatájában, de mi lesz a fiatalabb férfiakkal most, hogy nem lehetnek többé harcosok? Hogy vívják ki így a harcmezőn a jogot, hogy bemehessenek a nőkhöz feleséget venni maguknak? Vagy azok a szokások és törvények, amelyek szerint eddig éltek, most érvényüket vesztik és feledésbe mennek? Akkor viszont mivé válik a nemzet? – Az asszonyok még itt vannak – mutatott Juba a barna, letarolt búzamezőkön a kapálás ütemére ringó sorokra. – Újra beültetik a földeket – mondta Ruth. Már késő motyogta Juba. – Nem lesz termés, amit megünnepeljünk az idény első gyümölcsei táncán. – Azután erőt vett magán. – Menjünk le. A homokpadok közt az egyik sekély tavacskánál letették fejükről terheiket, aztán levették a csípőkötőjüket, és a hideg, zöld vízben lemosták magukról az izzadságot és az út porát. Ruth talált egy kutyatej folyondárt, amely megmenekült a sáskáktól, és leszedegetve a sárga virágokat, mindenkinek font egy koszorút. A földeken dolgozó asszonyok, mikor meglátták őket feljönni a partra, örömtől ujjongva szaladtak elébük, majd fellökve egymást, hogy hódolattal adózzanak Jubának. – Mamewethu – mondták meghajolva, és összecsapva a kezüket mély tiszteletük jeléül. Elvették a csomagjait, és két unokája lépett hozzá félénken, és jobbról-balról megfogták a kezét. Azután a kis menet köszöntőket énekelve bevonult a kralba. Nem minden férfi ment el. Gandang a vadfügefa kopasz koronája alatt ült faragott főnöki székén, zsámolyán, és Juba odasietve hozzá letérdelt elébe. Gandang nyájas mosollyal és elégedetten bólogatva fogadta az asszony kötelességtudatának és odaadásának kifejezésre juttatását. Utána, mintegy Juba iránti érzéseinek rendkívüli jeléül felemelte őt, és leültette a gyékényre, amelyet valamelyik fiatalabb felesége terített mellé.
Megvárta, míg Juba szomját oltotta a nagy, agyag sörösedényből, amit egy másik feleség letérdepelve átnyújtott neki. Azután egy intéssel elbocsátotta az asszonyokat és gyermekeket. Mikor végre magukra maradtak, a szerető társak egymáshoz hajtva fejüket beszélgetni kezdtek: – Nomusa jól van? – kérdezte Gandang. Ő nem rajongott úgy a Khami Misszió doktorasszonyáért, mint Juba, és tulajdonképpen mélységes gyanakvással viseltetett a legidősebb felesége által felvett idegen vallás iránt. Gandang kafir harcos csapata fogta el és mészárolta le az utolsó szál emberig Wilson kis felderítő osztagát a háború alatt, a Shangani partján. A meztelenre vetkőztetett, borzalmas, szederjes, lándzsaütötte sebekkel borított fehér holttestek között ott feküdt a misszionáriusnő első férje is. Ahol már vér volt, ott nem lehet többé szeretet. Ennek ellenére Gandang tisztelte a fehér asszonyt. Azóta ismerte, amióta Jubát, és figyelemmel kísérte a matabele nép támogatása és védelmezése érdekében tett lankadatlan erőfeszítéseit. Az asszony Lobengula király barátja és tanácsadója volt, és sok beteg és haldokló matabelének nyújtott vigasztalást. Gandang aggodalma tehát őszinte volt: – Lerázta magáról a rossz szellemeket, akiket magára szabadított, mikor megitta a lány vérét? Várható volt, hogy Robyn kísérletét elferdítve mesélgetik majd tovább, és boszorkányságot fognak belemagyarázni. – Nem itta meg a lány vérét. – Juba meg akarta neki magyarázni, hogy Nomusa a matabele nemzet érdekében fecskendezte be magának azt a vért, de mivel maga sem egészen értette a dolgot, érvelése nem lehetett meggyőző. Látva a kétkedést Gandang szemében, feladta. – És Bazo, a Fejsze? – kérdezte meg inkább. – Ő hol van? – Elsőszülött fia egyben a kedvence is volt. – A hegyekben, a többi férfival – felelte Gandang. A Matopost a matabelék mindig olyankor használták búvóhelyül, ha valami baj vagy veszély volt, és Juba aggódón, előrehajolva megkérdezte: – Csak nincs valami baj? Gandang válaszképp megvonta a vállát. – Manapság mindig van valami baj. – És most mi az? – Csillogó félszem üzent a kankáival, a csatlósaival. Kétszáz fiatal matabele férfit követel munkára délre Henshaw, a Sólyom új aranybányájába. – És nem küldted el neki őket? Gandang megvetően kankáknak, azaz kis dögevőknek nevezte a Társaság bennszülött rendőreit, akik az oroszlán nyomában sompolyognak a hulladékért. Ez az elnevezés egyben kifejezte a matabelék gyűlöletét is az árulók iránt. – Megmondtam a kankáknak, hogy a fehér ember megfosztott a pajzsomtól, lándzsámtól és induna tisztemtől, így nincs többé jogom olyan parancsokat adni a fiataloknak, hogy ássanak gödröket és építsenek utakat neki. – És Csillogó Félszem most idejön? Juba belenyugvóan viselkedett. Már ismerte a sorrendet: először a parancs, aztán a kihívás, végül a szembeszállás. Ez mindig így történt, de neki már elege volt a férfiak büszkeségéből, háborúkból, a halálból, megnyomorodásból, éhezésből és szenvedésből. – Igen – értett egyet Gandang. – Nem minden kanka áruló. Az egyik megüzente, hogy Csillogó Félszem útban van ide ötven emberrel, mire a fiatal férfiak fölmentek a hegyekbe. – És te miért maradtál itt? – kérdezte Juba. – Fegyvertelenül és egyedül várod Csillogó Félszemet és ötven fegyveresét? – Én soha nem futamodtam meg senki előtt – mondta Gandang egyszerűen. – Soha életemben. Juba csordulásig telt büszkeséggel és szerelemmel, ahogy ránézett a markáns, csinos arcra, és mintha csak most vette volna észre a fejgyűrűje fölötti sötét hajkoronán megcsillanó dért. – Gandang, én jó uram, a régi idők elmúltak. A dolgok megváltoztak. Lobengula fiai inasokként dolgoznak Lodzi kraljában a messzi délen, a nagy víz mellett. A kafir harcosok csapata
szétszóródott, és egy új és jóságos isten, Jézus istene van az országban. Minden megváltozott, és nekünk is meg kell változnunk. Gandang jó darabig szótlanul a folyón túlra bámult, mintha meg sem hallotta volna. Aztán felsóhajtott, és kicsippentett egy kis piros burnótot a nyakában, egy bőrszíjon lógó szarvasagancsból. Tüsszentett, utána megtörölte szemét, és az asszonyra nézett. – A te tested része az enyémnek – mondta. – Az elsőszülött fiad az én fiam. Ha benned nem bízom, magamban sem bízhatok. Ezért elmondom: tudd meg, hogy a régi idők vissza fognak térni. – Mit beszélsz uram? – kérdezte Juba. – Miféle különös szavak ezek? – Az Umlimo szavai, aki felidézett egy jóslatot. A nemzet felszabadul, és újból nagy lesz... – Az Umlimo küldte a harcosokat a géppuskák elébe a Shanganinál és a Bembesinél – suttogta keserűen Juba. – Az Umlimo háborút, halált és dögvészt hírdet. Most új isten van, béke, Jézus istene. – A békéé? – kérdezte Gandang kiábrándultan. – Ha ezt az istent így hívják, akkor a fehér ember nemigen hallgat rá. Kérdezd csak meg a zulukat; miféle béke várt rájuk Ulundiban, és Lobengula árnyékát, hogy miféle békét hoztak Matabeleföldnek. Juba erre sem tudott mit válaszolni, mert erre vonatkozóan sem értette teljesen Nomusa magyarázatát, így beletörődve fejet hajtott. Kis idő múlva, mikor Gandang úgy érezte, az asszony egyetért vele, így folytatta: – Az Umlimo három dolgot jósolt meg. Az első már be is következett: a sötétség délben, sáskaszárnyaktól, és a tavasszal lombjukat vesztett fák. Most már élesíthetjük a pengéinket. – A fehér ember összetörte a lándzsákat. – A hegyekben új acél születik. – Gandang ösztönösen suttogóra fogta hangját. – A Rozwi kovácsok kemencéi éjjel-nappal égnek, és úgy árad belőlük a folyékony vas, akár a Zambezi vize. Juba rámeredt. – Ki tette ezt? – Bazo, a fiad. – A puskagolyó ütötte sebek még frissen fénylenek testén. – De Kumalo induna – suttogta Gandang büszkén –, és férfi. – Férfi, férfi – replikázta Juba. – Egyetlen férfi. És hol vannak a kafir harcosok? – Már készülődnek titokban a vadonban. Újra begyakorolják a harc művészetét, amit még nem felejtettek el. – Gandang, én jó uram, megint össze fog törni a szívem, érzem, úgy gyűlnek a könnyeim, mint mikor nyári zápor készülődik. Hát folyton háborúnak kell lennie? – Te, aki délről származó matabele lány vagy, akinek a nagyapja követte Mzilikazit, az apja pedig ugyanúgy ontotta érte a vérét, ahogyan Bazo Lobenguláért, te kérdezel tőlem ilyet? Juba hallgatott, mert tudta, fölösleges vitatkozni vele ilyenkor, mikor ott az a kis lángocska a szemében. Ha elfogta a harci láz, beszélhetett neki. – Juba, kisgalambom, lesz neked munka, ha az Umlimo jóslata az utolsó szóig valóra vált. – Hogyhogy, uram? – kérdezte Juba. Ti, asszonyok viszitek majd el a pengéket gyékényekben és szalmakötegekben a fejeteken a harcosoknak. Értem, uram – mondta Juba színtelen hangon, és lesütötte szemét, miközben Gandang csillogó szemmel folytatta: – A fehér emberek és kankáik nem gyanakszanak asszonyokra, és benneteket nem fognak feltartóztatni. Te vagy most a nemzet anyja, most, hogy a király feleségei meghaltak vagy szétszéledtek. Neked kell összehívni és kioktatni a fiatal nőket. És te fogod elkísérni őket az acéllal a harcosokhoz, ha eljön az idő, ami az Umlimo jóslata szerint akkor lesz, mikor a kereszt felfalja a szarvatlan marhákat.
Juba nem akart felelni, mert félt, hogy feldühíti Gandangot. De a férfi nem tágított. – Hallottad a szavaimat, asszony, így tudod, mi a kötelességed a férjed és néped iránt. Juba erre felemelte fejét, és belefúrta pillantását Gandang vad, sötét tekintetebe. – Bocsáss meg nekem, uram. de ebben nem engedelmeskedhetem neked. Nem segíthetek újabb bánatot zúdítani az országra. Nem bírnám újból hallgatni az özvegyek és árvák jajveszékelését. Mással vitesd el azokat a gyilkos pengéket. Juba számított Gandang haragjára, és el is tudta volna viselni, ahogy már oly sokszor életében, csakhogy most olyasmit pillantott meg szemében, amit még soha nem látott azelőtt: megvetést. És azt már nem bírta volna elviselni. Mikor Gandang egy szót sem szólva többet felállt és a folyó felé indult, Juba legszívesebben utána szaladt volna, hogy a lábaihoz vesse magát, de eszébe jutottak Nomusa szavai. – Az Isten jóságos, de az út, amelyet számunkra kiszab, kimondhatatlanul nehéz. És Juba azon kapta magát, hogy nem bír mozdulni. Két különböző világ és két ellentétes kötelesség között őrlődött, és úgy érezte, a szíve hasad ketté tőle. * Juba a nap hátralévő részét egymagában üldögélve töltötte a kopasz vadfügefa alatt. Karba téve kezét dús, fénylő mellein, némán ringatta magát, hátha az megnyugtatja, mint valami nyűgös gyereket, de sem a mozgás, sem a gondolkodás nem hozott enyhülést. Így valósággal megkönnyebbülve pillantott fel végül, mikor két kísérője letérdelt elébe. Nem tudta, mióta lehettek ott. Nem hallotta őket jönni, annyira bele volt merülve a bánatába és tanácstalanságába. – Légy üdvözölve, Ruth – bólintott a keresztény lánynak és társnőjének –, és te is, Imbali, kis virágom. Miért vágtok ilyen szomorú arcot? – A férfiak felmentek a hegyekbe – suttogta Ruth. – És magukkal vitték a szíveteket – mosolygott Juba a fiatal nőkre. Mosolya jóságos, de szomorú volt, mintha a saját ifjúkori szenvedélye jutott volna eszébe, sajnálva, hogy a lángok már alacsonyan égnek. – Én csak az én szép emberemről álmodtam minden magányos éjszakán – mondta halkan Ruth. – Meg arról, hogy mit fog csinálni veled – vihogott Juba. Ismerte a lány heves vérmérsékletét, és kedvesen tovább heccelte. – Lelesa, a Villámcsapás, pont illik a neve az emberedre. Ruth lehorgasztotta fejét. – Ne csúfolódj, Mamewethu – motyogta keservesen, mire Juba Imbalihoz fordult. – És te, kis virág, neked sincs méhecskéd, amelyik megcsiklandozná a szirmaidat? A lány kuncogott és szája elé kapva kezét feszengett zavarában. – Ha akarod, Mamewethu – ajánlotta fel buzgón Ruth –, veled maradunk. Juba kínosan váratta még őket pár pillanatig. Milyen kemény és anyányi a húsuk, formás és fiatal a testtik! Micsoda mohóság és éhség ül nagy, sötét szemeikben minden után, amit az élet csak kínálhat. Juba újból elmosolyodott, és tapsolt egyet. – Eredjetek csak, eredjetek – mondta. – Van, akinek nagyobb szüksége van rátok, mint nekem. Menjetek föl az uratok után a hegyekbe. A lányok boldogan felsikoltottak, és félrerúgva minden ceremóniát, örömükben megölelték Jubát. – Te magad vagy a napfény és a hold! – mondták, azzal beszaladtak a kunyhójukba készülődni az útra. Juba bánata kis időre enyhült, de mikor leszállt az est, és egyik fiatal feleség sem jött, hogy behívja Gandang kunyhójába, elemi erővel tört rá ismét a szomorúság. Aztán addig sírdogált egyedül gyékényén, míg álomba sírta magát. Borzalmas lángnyelvekről és rothadó hús szagáról álmodott, és mikor felsikoltott, senki sem volt, aki meghallotta és felébresztette volna.
* Mungo St. John tábornok megállította lovát, és körbepillantott a letarolt erdőben. Nem volt fedezék a sáskák jóvoltából, ami még jobban megnehezítette a dolgát. Levette szombreróját, és megtörölte a homlokát. Ez az öngyilkosság hónapja volt. A nagy gomolyfelhőpadok magasan az égig emelkedtek a látóhatáron, és a hőség délibábban reszketett és imbolygott a csupasz, megperzselt földön. Mungo óvatosan megigazította a fekete posztót üres szemüregén, és hátrafordulva nyergében szemügyre vette az embereket, akik libasorban követték. Ötvenen lehettek, mind matabelék, fura, hagyományos és európai hevenyészett gúnyában. Némelyek pecsétes bársony-bricseszt, mások rojtos szőrme lágyékkötőt viseltek. Egyesek mezítláb voltak, a többi nyers marhabőr szandálban, vagy a csupasz lábára húzott szögestalpú csizmában parádézott. A legtöbbjük derékig meztelen volt, de akadt, aki kiselejtezett zubbonyt vagy rongyos inget viselt. Csak egyvalami volt mindegyiken azonos: a bal könyökük fölötti láncon a fényes sárgaréz azonosítási jegy, amelybe a B. D. A. T. Rendőrsége volt vésve. Új, ismétlő winchesterekkel és sárgaréz tölténytartókkal voltak felszerelve. Térdig porosak voltak, mert erőltetett menetben haladtak délnek, könnyedén lépést tartva Mungo St. John ügető lovával. Mungo komor megelégedettséggel nézett végig rajtuk. A fedezék hiánya ellenére is hitt abban, hogy a gyors előrenyomulással meglepetésszerűen le tudnak csapni a kralokra. Olyan volt, mint a rabszolga-expedíciók hajdanán a nyugati partvidéken, mielőtt még az az átkozott Lincoln meg az a rohadt Királyi Flotta véget vetett a sok millió dolláros üzletnek. Hej, azok voltak aztán a szép idők! Gyors előrenyomulással körülzárták a falut, és hajnalban már fürgén tovább is álltak, és a fekete gyapjas koponyák csak úgy recsegtek a rabszolgahajcsárok botjai alatt. Mungo erőt vett magán. A korral járna, hogy egyre gyakrabban idézi fel a múltat? – töprengett el. – Ezra! – szólította magához őrmesterét. Mungón kívül csak ő ült lovon a csapatban – egy durvaszőrű, csapott hátú szürkén. Ezra nagycsontú matabele volt, arcán sebhellyel, amit egy baleset során szerzett a kimberleyi nagy gyémántfejtő aknában, hatszáz mérföldre délre. Ott vette fel új nevét is és tanult meg angolul. – Mennyire van még Gandang kralja? – kérdezte tőle Mungo angolul. – Ennyire – írt le Ezra karjával egy körívet az égen, ami vagy két órát jelentett a nap útvonalából. – Jól van – bólintott Mungo. – Küldheted a felderítőket. De nem akarok baklövéseket! Magyarázd el nekik még egyszer, hogy a kral felső részéhez keljenek át az Inyatin, aztán járják körbe, és várjanak a hegy lábánál. – Nkosi – bólintott Ezra. – Mindenkit fogjanak el, aki szökni próbál, és vigyék vissza a kralba. Mungónak terhére volt lefordíttatni minden egyes parancsot, és már századszor fogadta meg, mióta átkeltek a Limpopón, hogy megtanul szindebeléül. Ezra eltúlzottan nagyot szalutált Mungónak, a brit katonákat utánozva, akiket rácsos cellaablakából figyelt meg, mikor a büntetését töltötte gyémántlopásért. Utána megfordult nyergében, és hátra ordította a parancsokat a mögöttük haladó embereknek. – Szólj nekik, hogy pirkadatra helyezkedjenek állásba. Akkor lovagolunk be. Mungo lecsatolta posztóbevonatú kulacsát a nyeregkápa gombjáról, és lecsavarta róla a kupakot. – Készen állnak, Nkosi – jelentette az őrmester. Jól van, őrmester, akkor induljanak – mondta Mungo, és ajkához emelte a kulacsot. *
Juba felébredve hosszú pillanatokig azt hitte, hogy az asszonyok kiabálását és a gyerekek vinnyogását is lidérces álmaiban hallja, és fejére húzta az állatbőr takarót. De egyszer csak nagy robajjal belökték az ajtót, és egy csomó ember tódult be a sötét kalyibába. Jubának egy pillanat alatt kiment az álom a szeméből, és lelökte magáról a takarót, de máris durva kezek ragadták meg, és hiába sikított és rúgkapált, meztelenül kivonszolták a szabad ég alá. Az égbolt már sápadozott a pirkadattól, s mikor a rendőrök újabb fahasábokat raktak a tűzre, és Juba felismerte a fehér embert, gyorsan visszahanyatlott a zokogó és jajveszékelő asszonytömeg fedezékébe, nehogy észrevegye a férfi. Mungo St. John dühtől tajtékozva üvöltözött őrmesterével, miközben nagy léptekkel fel-alá járkálva a tűz másik oldalán, lovaglóostorával fényes csizmáját csapkodta. A feje úgy kivörösödött, mint a totyogó fekete singisi, a bozótos dél-afrikai préri groteszk hollókeselyűjének bőrlebernyege, és egyetlen szeme izzott a tűz fényében. – Hol vannak a férfiak? Azt kérdeztem, hová lettek a férfiak! Ezra őrmester sietve végigment a rémült asszonyok előtt, sorra arcukba bámulva. Juba előtt megállt, azonnal felismerte a törzs nagyasszonyát, aki peckesen kihúzva magát még így, meztelen kövérségében is méltóságteljes és királynői volt. De az őrmester tiszteletadás és udvariasság helyett elkapta csuklóját, és olyan durván kicsavarta karját, hogy térdre esett. – Hol vannak az amadodák? – sziszegte. – Hová mentek a férfiak? – Tényleg nincsenek itt férfiak... mert akiken Lodzi karperece van, nem azok... – Tehén! – sziszegte az őrmester. – Dagadt fekete tehén! – És vadul fölfelé csavarta karját, arccal a földre kényszerítette. – Elég, kanka! – hasított keresztül egy hang a zsivajgáson erejével és határozottságával azonnali csendet parancsolva. – Hagyd békén azt az asszonyt! Az őrmester önkéntelenül elengedve Jubát hátralépett, a még dühösen járkáló Mungo St. John is megtorpant. Gandang termett a tűz fényében, és bár csak fejgyűrűjét és rövid lágyékkötőjét viselte, olyan félelmetes volt, akár a zsákmányleső oroszlán, és az őrmester meghátrált előtte. Juba nagy keservesen föltápászkodott, és a csuklóját dörzsölve Mungo St. Johnhoz lépve megkérdezte: – Mit keresel fehér ember, mint egy tolvaj a kralomban éjszaka? Mungo az őrmesterre nézve a fordítást várta. – Tolvajnak nevezte – mondta neki az őrmester, mire Mungo fejét felszegve meredt Gandangra. – Mondd meg neki, hogy tudja jól, miért jöttem! A kétszáz erős fiatal férfiért! Gandang erre afrikai módra nyomban a jól begyakorolt bárgyúság védősánca mögé húzódott, amelyet csak kevés európai tudott bevenni, és főleg nem a feldühödött St. John, aki még a nyelvet sem értette, és a nehézkes fordítgatásra szorult. A nap már jó magasan állt, mikor Gandang ismételten feltette egy órával korábbi kérdését. – Miért akarja a fiatal férfiakat magával vinni? Ők jól érzik itt magukat. Mungo ökölbe szorított kezei remegtek a visszafojtott indulattól. – Mert minden férfinak dolgozni kell – fordította az Őrmester. – Így szól a fehér ember törvénye. – Mondd meg neki – replikázta Gandang –, hogy a matabeléknél ez nem szokás. Az amadodák méltóságukon aluli és alantas tevékenységnek tartják a földtúrást, ami asszonyoknak és amaholiknak való. – Az induna azt mondja, hogy az ő emberei nem fognak dolgozni – fordította az őrmester álnokul. Mungo St. John kijött a béketűrésből, előreugrott és lovaglóostorával az induna arcába vágott. Gandang pislogott, de nem hátrált meg és nem kapott az arcán támadt fényes, vastag hurkához, és hagyta, hogy a felrepedt ajkából kígyózó keskeny vércsík végigfolyva állán meztelen mellére
csöpögjön. – Most üres a kezem, fehér ember – mondta suttogva, ami láthatóbb volt az üvöltésnél –, de nem lesz mindig az. – Azzal sarkon fordult, és a kunyhója felé indult. – Gandang! – ordította utána Mungo St. John. – Márpedig embereid dolgozni fognak, és ha kell, becserkészem és megláncolom őket, mint az állatokat. * A két lány gyors, puhán ringó léptekkel haladt az ösvényen, ügyesen egyensúlyozva fején nagy batyuját. Mindegyikük különleges ajándékokat vitt emberének; sót, törött búzát, tubákot, gyöngyöket és lágyékkötőre való kartont, amit Nomusától kunyeráltak a Khami Misszió raktárából. Maguk mögött hagyva a sáskahadaktól letarolt vidéket, jókedvűen folytatták útjukat a tavaszi, aranysárga virágba szökkent akácfaligetben, amelyben méhecskék döngicséltek. Mikor megpillantották az első gyöngyszínű gránitkupolákat, tudták, hogy már nincs messze az emberük. Vidáman kiáltozva incselkedni kezdtek egymással és hangos, csilingelő nevetésük betöltötte a tájat. Megkerültek egy magas sziklafalat, és pihenés nélkül folytatták útjukat fölfelé kaptatva a természetes, szürke kőlépcsőkön, amelyek egy meredek szurdokon át a csúcsra vezettek. Imbali ment elöl, és gömbölyű, izmos csípője ringott a rövid szoknya alatt a hepehupás földön haladva. Ruth szorosan a nyomában maradva buzgón követte, míg egyszer csak az ösvény élesen két hatalmas kerek szikla közé kanyarodott, amelyek föntről gurultak le. Imbali úgy torpant meg, hogy Ruth majdnem beleszaladt, és riadtan felszisszent. Az ösvény közepén egy férfi állt. Bár félreismerhetetlenül matabele volt, a lányok soha nem látták még. Az idegenen kék ing volt, a könyöke fölött kerek sárgaréz lemez szikrázott, és a kezében puskát tartott. Ruth fürgén hátra pillantott és újból felszisszent. A nagy kő mögül még egy fegyveres férfi lépett elő és zárta el az utat. Mosolygott, de mosolya korántsem volt megnyugtató. A lányok letették a batyut fejükről, és közelebb húzódtak egymáshoz. – Hová-hová, szép cicuskák? – kérdezte a mosolygó kanka. – Tán kandúrt kerestek? Egyik lány sem válaszolt, csak rémülettel kimeredt szemekkel bámulták. – Mi is veletek jövünk. – A mosolygó kankának olyan széles mellkasa és annyira izmos lábai voltak, hogy torznak látszott. Hófehér lófogai voltak, mint egy lóé, de a mosoly soha nem terjedt ki apró, hideg és halott tekintetű szemeire. – No, kiscicák, fogjátok a batyutokat, és induljunk a kandúrokhoz. Ruth megrázta a fejét. – Mi csak gyógyító gyökereket keresünk. Mit akartok tőlünk? A kanka közelebb lépett. Vastag, görbe lábain szinte gördülni látszott. Hirtelen belerúgott Ruth batyujába, ami szétesett. – Lám, lám! – mosolyodott el hidegen. – Miért kell ennyi mindent cipelni, ha csak mutit keresni jöttetek? Ruth letérdelve igyekezett összekotorni a kövek közé szóródott búzát és gyöngyöket. A kanka a hátára eresztette kezét és megsimogatta a fénylő fekete bőrt. – Dorombolj, cicuska – vigyorodott el, és Ruth megborzongott, ahogy ott kuporgott a lába előtt, markában az összeszedett magokkal. A kanka könnyedén felfuttatta ujjait a tarkójára. Mikor a lapátkéz bütykös, vastag és erős ujjai a nyakára fonódtak, Ruth-t elfogta a remegés. A kanka az ösvényt még mindig őrző társára nézett, aki viszonozta pillantását. Imbali észrevette és megértette. – Ő ifjú házas – suttogta. – Gandang unokaöccse a férje. Vigyázz, kanka! A férfi rá se hederített. Felhúzta Ruth-t a nyakánál fogva, és arcát maga felé fordította.
– Vezess a férfiak búvóhelyére! Ruth némán rábámult, aztán hirtelen jól szemen köpte. A habzó nyál szétfröccsent a férfi arcán, és lecsöpögött az állán. – Kanka! – sziszegte. – Áruló kutya! A férfi mosolya egy pillanatra sem halványult. – Erre vártam – mondta neki, aztán beleakasztotta ujját Ruth szoknyájának pertlijébe és megrántotta. A szoknya leesett. A férfi a tarkóbőrénél fogva tartotta a vergődő lányt, aki mindkét kezét ágyékára szorította. A kanka végignézett meztelen testén, és lélegzése megváltozott. – Vigyázz a másikra! – szólt társának, és odadobta neki a puskáját, amit az a tusánál felkapott, aztán böködni kezdte Imbalit a csövével, míg felállt és nekihátrált a magas gránittömbnek. – Mindjárt ránk kerül a sor – biztosította a lányt, és miközben a sziklának szegezve tartotta, a másik pár után fordult. A kanka becibálta Ruth-t az ösvénytől pár lépésnyire lévő ritkás, lecsupaszított bozótba. – Ezért megöl az emberem! – üvöltötte Ruth. Imbali és a másik mindent hallottak az ösvényen, még a kanka lihegését is. – Akkor tegyél ki magadért, hogy megérje – röhögött a férfi, aztán keservesen felnyögött. – A nemjóját, cicuskám, de élesek a karmaid! – Egy ütés tompa csattanása és dulakodás hallatszott, miközben a bozót hullámzott, és kilazult kavicsok gurultak lefelé a lejtőn. Az Imbalira vigyázó rendőr kinyújtotta a nyakát, hogy lássa, mi folyik. Ajka megnyílt, és megnyalta. A kopár bokrok között kivett némi mozgást, azután egy nagy puffanás hallatszott és Ruth elfúló szusszanása, amit a rázuhanó súlyos test szorított ki belőle. – Nyugalom, cicuskám! – zihálta a kanka. – Ne dühíts föl! Feküdj rendesen! – A következő pillanatban Ruth velőtrázó hangon felsikoltott, mint egy haláltusáját vívó állat. És attól kezdve egyre csak sikított. – Ez az... hörögte a kanka, aztán szuszogni kezdett, mint egy kandisznó a vályúnál, azután halk, ritmikus, csapódó hangok vegyültek Ruth sikoltozásával. Imbali őre a kőtömbnek támasztotta társa puskáját, majd a saját fegyvere csövével félrenyomta a bokor ágait, és mögéje bámult. Arca valósággal megduzzadt és elfelhősödött a szenvedélytől, és teljesen elmerült a látványban. Imbali ezt kihasználva eloldalazott a kőtömb mellett, megállt egy pillanatra, aztán erőt vett magán, és eliramodott. Már a kanyarban volt, mikor a kanka hátrafordult és észrevette. – Gyere vissza! – ordította. – Mi van? – szólt ki a bozótból a másik megvastagodott, elkínzott hangon. – A másik... meglóg! – Kapd el! – bődült el a kanka, és társa a szökevény után vetette magát. Imbali vagy ötven lépéssel előtte járt már, olyan sebesen szökdelve lefelé a göröngyös hegyoldalon, akár egy rémülettől hajtott gazella. A férfi hüvelykujjával felhúzta a kakast, és vállához kapva a puskát gyorsan, célzás nélkül vaktában tüzelt. A nagy puha ólomgolyó vesetájon találta el a lányt, és a hasán át távozott. Imbali összerogyott, s ahogy lefelé gurult a meredek ösvényen, tagjai élettelenül bicsaklottak ide-oda. A rendőr leeresztette a puskát. Arckifejezése döbbent volt és hitetlenkedő. Lassan, tétován lement utána. A lány a hátán feküdt, szeme nyitva volt, és lapos, zsenge hasán a távozó golyó ütötte borzalmas, tátongó lyukon kibuggyantak a belek. Tekintete a férfi arcára fordult, egy pillanatra fellángolt benne a félelem, aztán lassan elenyészett, beleveszett a sötétségbe. – Meghalt! – A másik kanka otthagyta Ruth-t, és lement az ösvényen. Lágyékkötőjét a bozótban felejtette, és kék inge szárnyai csupasz lábszárai körül repkedtek. Lebámultak a halott lányra, – Nem akartam – mondta a gyilkos, akinek a puska még meleg volt a kezében. – Most a másikat sem engedhetjük el, mert elmeséli, mi történt – mondta a társa, és visszafordult
az ösvényre. Útközben elvette puskáját a szikla mellől, és belépett a ritkás bozótfüggöny mögé. A még mindig áldozata üveges szemét bámuló gyilkos a második eldördülésére hátrahőkölt és felnézett. Mikor a gránitszirtek már elnyelték a visszhangot, a kanka ismét kilépett az ösvényre. – Ki kell találnunk, mit mondjunk Csillogó Félszemnek meg az indunáknak – mondta halkan, miközben visszaerősítette az állatbőr lágyékkötőt vastag derekára. * Áldozataikat keresztbe fektették az őrmester szürkéjének hátán, és visszaindultak Gandang kraljába. Bár pokrócba csavarták a meztelen holttesteket, mintha szégyellték volna a sebeiket, a vér átütött a pokrócon, és a feketén megszáradó foltok nagy, zöld bögölyök vidám raját vonzották magukra. A kral közepén az őrmester intett a lovat vezető társának, majd hátralépett, és elvágta a tetemek bokáit összefogó kötelet, s azok egyensúlyukat veszítve, fejjel lecsúsztak a felsöpört udvarra. Egymásba gabalyodott csupasz végtagjaikkal épp olyan méltóság nélkül huppantak le, akár a prérin elejtett, megnyúzásra és spékelésre szánt apróvad. Az addig néma asszonyok most rázendítettek hátborzongató siratóénekükre, egyikük pedig felvett egy maroknyi port és a fejére szórta. A többi követte példáját. A jajveszékeléstől az őrmesternek futkározott a hideg a hátán, de közönyös arccal, higgadtan fordult Gandanghoz. – Te okoztad ezt a szomorúságot a népedre, vénember. Ha engedelmeskedsz Lodzinak és teljesítve kötelességedet elküldted volna neki a fiatal férfiakat, ez a két nő még mindig élne és fiúkat szülnének a nemzetnek. – Mi bűnt követtek el? – kérdezte Gandang legidősebb feleségét figyelve, aki előre lépett, és letérdelt a véres és poros holttestek mellé. – Meg akarták ölni két emberemet. – Még ilyet! – juttatta Gandang megvetően kifejezésre hitetlenségét, s az őrmester hangja most már haragtól csikorgott. – Az embereim elfogták őket, és fel akarták velük vezettetni magukat az amadodák búvóhelyére. Tegnap éjszaka, mikor a tábortűznél aludtak, a két lány kihegyezett botokat akart a fülükön át agyukba szúrni. Csakhogy az embereim felriadtak, mire ez a kettő beleiramodott a sötétségbe, de sikerült újból elkapniuk őket. Gandang hosszasan bámult az őrmesterre, és tekintete olyan fenyegető volt, hogy Ezra a legidősebb feleség felé fordult, aki az egyik lány mellett térdelt. Juba helyére illesztette a lefittyedt állkapcsot, majd gyengéden letörölte az alvadt vért Ruth ajkairól és orrlyukaiból. – Nézzed csak – mondta Gandang Ezrának. – Nézd meg jól, fehér ember szolgája és emlékezzél rá a halálod napjáig! – Fenyegetni merészelsz, vénember? – dühöngött az őrmester. – Minden embernek meg kell halnia – vont vállat Gandang –, csak egyesek korábban és csúnyábban halnak meg, mint mások. – Azzal sarkon fordult és visszavonult. * Gandang egymagában üldögélt a kis füstölgő tűzrakásnál kunyhójában. Hozzá se nyúlt a melléje tett nagy, lapos fatányéron lévő sült marhához és fehér kukoricalepényhez. A lángokba bámulva hallgatta az asszonyok jajveszékelését és a dobok tamtamját. Tudta, hogy Juba bejön szólni neki, ha a holttesteket már lemosták, és frissen leolt ökör zöld bőrébe csavarták. Napkeltekor neki kell majd ellenőrizni a sír kiásását a marhakrál közepén, így nem lepődött meg, mikor halk kaparászást hallott az ajtón. Halkan kiszólt Jubának, hogy jöjjön
be. Az asszony belépett és letérdelt melléje. – Minden készen áll reggelre, férjemuram. Gandang bólintott. Hallgattak egy darabig, majd Juba azt mondta: – El szeretném énekelni a keresztény éneket, amit Nomusától tanultam, mikor a földbe helyezzük őket. Miután a férfi beleegyezőn biccentett, Juba folytatta: – És azt szeretném, ha az erdőben ásnád meg a sírjukat, hogy keresztet állíthassak rájuk. – Ha úgy tetszik az új istenednek, ám legyen – egyezett bele ebbe is Gandang, azután felállt és átment a sarokba az alvógyékényéhez. – Nkosi – Juba térdeplő helyzetben maradt. – Uram, van még valami. – Mi az? – Gandang megfordult, szeretett tekintete zárkózott volt és hideg. – Elviszem az asszonyokkal az acélt, ahogyan kívántad – suttogta Juba. – Esküt tettem ujjamat Ruth sebére téve. Elviszem a lándzsákat az amadodáknak. Gandang nem mosolyodott el, de a hidegség eltűnt szeméből és feléje nyújtotta kezét. Mikor Juba felkelt és hozzálépett Gandang kézen fogta, s a gyékényhez vezette. * Bazo három nappal azután jött le a hegyekből, hogy a két lányt nyugalomra helyezték egy terebélyes, de kopasz koronájú óriásmimóza alá, a folyó felőli oldalra. Két fiatal férfi volt a kíséretében, és Juba egyenest a sírokhoz vezette mindhármójukat. Egy idő múlva Bazo magára hagyta a gyászoló vőlegényeket, és visszament apjához, aki a nagy fa alatt várt rá. Miután eleget tett az előírásos üdvözlési formaságoknak, egy sörösedényből ittak némán, kézről kézre adogatva, s mikor kiürült, Gandang felsóhajtott. – Ez borzalmas. Bazo élesen felnézett rá. – Örvendezz, atyám, és adózz hálával az ősök szellemeinek – mondta. – Jobb vásárt csináltunk, mint amilyet valaha is kívánhattunk volna. – Nem értem – bármult Gandang a fiára. – Két élet árán, két nem igazán fontos élet árán, amik úgyis hiábavalósággal és üresfejű könnyelműséggel lettek volna leélve, egy ilyen jelentéktelen árért tüzet gyújtottunk a nemzet hasában A leggyengébb és leggyávább amadodánkat is megacéloztuk. Így ha eljő az idő, senki sem fog tétovázni. Örvendezz, atyám, hogy ez megadatott nekünk. – Irgalmatlanná váltál – suttogta Gandang. – Büszke vagyok rá, hogy annak találsz – felelte Bazo. – De ha mégsem volnék elég irgalmatlan a feladatra, a fiam, vagy később az ő fia lennének azok. – Nem hiszel az Umlinio jóslatában, amelyben győzelmet ígért? – kérdezte Gandang. – Nem atyám – rázta meg Bazo a fejét. – Gondold csak át alaposan a szavait. Ó csak azt mondta, hogy vágjunk bele, de semmit sem ígért. Egyedül csak rajtunk múlik a siker vagy a bukás. Ezért kell keménynek és irgalmatlannak lennünk, ezért nem szabad senkiben sem bíznunk. És ezért kell előnyt szereznünk és teljes mértékben kihasználnunk. Gandang eltöprengett, majd újból felsóhajtott. – Azelőtt nem így volt. – És nem is lesz többé. Megváltozott a világ, Baba, és nekünk is vele kell változnunk. – Akkor mondd meg, mi a teendőm? – kérdezte Gandang. – Mivel járulhatnék hozzá a sikerhez? – Parancsold meg a férfiaknak, hogy jöjjenek le a hegyekből, és menjenek dolgozni, ahogy a fehér ember kívánja. Gandang szótlanul fontolóra vette a kérdést. – Mostantól kezdve bolhákká változunk. A fehér ember köpenye alá költözünk, egészen a bőrére, hogy meg ne láthasson, annyira közel megyünk hozzá, hogy meg sem fordul majd a fejében, csak
arra várunk, hogy csíphessünk. Gandang bólintott, hogy érti, de valamiféle kifürkészhetetlen sajnálkozás ült tekintetében. – Nekem jobban tetszett, mikor szarvával támadó bika alakzatban kerítettük be az ellenséget, és a veteránok középen tömörülve szétzúzták őket. Én jobban szeretem a csapatok dicsőítő énekét zengve vonulni, s fényes nappal, fejünkön repkedő tollakkal megvívni a csatát. – Annak örökre vége, Baba – mondta neki Bazo. – Az az idő nem jön vissza többé. Ezentúl a fűben kell lapulnunk összetekeredett viperákként. Talán csak egy évet kell várnunk, de az is lehet, hogy tízet, vagy egy életet, vagy még annál is többe telik, és mi már meg sem érjük, atyám. Talán csak a gyermekeink gyermekeinek sikerül majd kitörniük a sötétségből más fegyverekkel, mint az ezüstacél, amelyet mi annyira szeretünk, de nekünk kell megnyitni számukra az utat, a nagysághoz visszavezető utat. Gandang bólintott, és új fény gyúlt szemében, amely olyan volt, mint a hajnal első sugara. – Nagyon jól látod a dolgokat, Bazo. Nagyon jól ismered őket, és igazad van. A fehér ember mindenben erős, csak türelme nincs. Mindent adjuramisten, de mindjárt akar. Mi viszont tudunk várni. Szótlanul üldögéltek, válluk enyhén összeért, s mikor a tűz már alacsonyan égett, Bazo megmozdult. – Elmegyek, mielőtt kivilágosodna – mondta. – Hová? – kérdezte Gandang. – A mashonákhoz keletre. – Minek? – Hogy felkészítsem őket a nagy napra. – A mashona kutyákhoz mégy segítségért, azokhoz a földevőkhöz? – Oda megyek segítségért, ahol találok – mondta Bazo egyszerűen. – Tanase azt mondja, a határainkon túl, a nagy folyó másik partján is találhatunk szövetségeseket. Sőt, egy olyan országbeli szövetségesekről is beszél, amely olyan hideg, hogy a vizei megkeményednek és kifehérednek, akár a só. – Létezik ilyen ország? – Nem tudom, csak azt tudom, hogy szívesen kell fogadnunk minden szövetségest, akárhová valók is. Mert Lodzi emberei kemény, ádáz harcosok – volt szerencsénk megismerni őket. * Az öszvérfogat nyitott ablakain az ellenzők csak annyira voltak leeresztve, hogy Mr. Rhodes kényelmesen beszélgethessen a kocsiból kétoldalt mellette lovagló kísérőivel. Ez az egytucatnyi ember alkotta az új ország arisztokráciáját, akik hatalmas, szűz termőföldeket, népes marhacsordákat és olyan bányaterületeket tartottak kezükben, amelyeken a föld mélyében felbecsülhetetlen értékű ásványkincs rejtőzött. A fényűző, öt válogatott fehér öszvér húzta kocsiban ülő férfi volt a vezetőjük, aki polgár létére akkora gazdagsággal és hatalommal bírt, amekkora fölött rendszerint csak királyok rendelkeztek. A Társasága nagyobb területet mondhatott magának, mint az Egyesült Királyság és Írország együttvéve, amelyet ő dekrétum által saját magánbirtokaként igazgatott. Ő tartotta ellenőrzése alatt a világ gyémánttermelését egy kartellen keresztül, amelyet olyan erőssé tett, mint egy választott kormány. Az ő tulajdonában voltak a világ gyémánttermelésének kilencvenöt százalékát adó bányák. A mesés witwatersrandi aranymezőkön kisebb befolyása volt, mint amilyen lehetett volna, mert sok esetben nem élt bányaterület-szerzési jogával azokon a telérleleteken, amelyeken a hajdanán büszkén, éles és fekete cápauszonyként a préri fölé emelkedő gazdag aranytelért a bányászok lefarigcsálták.
– Nem érzek erőt ebben a telérben – mondta egyszer a kibúváson állva, és rosszkedvűen bámulva rá sápadt, messiási kék szemeivel. – A kimberleyi nagy vágat mellett ülve pontosan meg tudom mondani, hány karát érkezik a felszínre rakományonként, de ez itt... – Megrázta fejét és visszament a lovához, hátat fordítva százmillió font értékű színaranynak. Mikor végül kénytelen volt elfogadni a "Fehér Vizek Fodra" igazi potenciálját, és már visszasietett volna, hogy magához ragadja a még megszerezhető kevéske birtokot, egy tragikus baleset megakadályozta ebben. A legkedvesebb barátját, egy nagyszerű és szép fiatal férfit, bizonyos Neville Pickeringet, aki társa és partnere volt hosszú évek óta, levetette a ló, és maga után vonszolta. Rhodes Kimberleyben maradt, hogy ápolja, majd mikor meghalt, gyászolja őt. A néhány hét alatt nagy alkalmakat szalasztott el. De végül megalapította a teléren az Egyesült Aranymezők Társaságot, amely bár nyomába sem jöhetett a másik társaságának, a De Beers Egyesült Bányáknak, sem annak az aranybirodalomnak, amit régi vetélytársa, J. B. Robinson épített ki, az elmúlt pénzügyi év végén 125 százalék osztalékot fizetett. Akkora vagyona volt, hogy mikor szeszélyből a fejébe vette, hogy meghonosítja Dél-Afrikában a lombhullató gyümölcsök termesztését, utasítást adott egyik ügyvezetőjének, hogy vásárolja meg az egész Fransehhoek-völgyet. – De Mr. Rhodes, az egymillió fontba jön! – aggályoskodott a megbízott. – Én nem azt kértem, hogy felértékelje – utasította rendre Rhodes –, hanem a megvásárlásával bíztam meg. A közélete legalább olyan látványos volt, mint a magánélete. Mint a királynő titkos tanácsadója, közvetlen kapcsolatban lehetett azokkal az emberekkel, akik a világon valaha is létező legnagyobb birodalmat kormányozták, de akik közül tulajdonképpen nem mindegyikkel rokonszenvezett. Gladstone egyszer meg is jegyezte: – Én csak egy dolgot tudok Mr. Rhodesról: tömérdek pénzt csinált rövid idő leforgása alatt, s ez nem túl nagy bizalmat ébreszt bennem irányában. A brit nemesség többi tagja nem volt ennyire finnyás, és ha Rhodes Londonba látogatott, ő volt a társaság üdvöskéje – lordok, hercegek és earlök sereglettek köréje, mert igen jövedelmező állások várták a B. D. A. Társaság igazgatótanácsában betöltésre, továbbá Mr. Rhodes egyetlen szava öldökléshez vezethetett az értéktőzsdén. És mindezeken felül Mr. Rhodes Cape Colony választott miniszterelnökeként a zsebében tartotta minden angol ajkú állampolgár szavazatát, és régi barátja, Hofmeyr és Afrikander Bondja segítségével a holland anyanyelvűek zömét is. Így, a kocsi zöld bőrülésén slampos, gyűrött, magas gombolású öltönyben elterpeszkedő férfi félrecsúszott Oriel College nyakkendőjével a gazdagsága, hatalma és befolyása csúcspontján volt. A vele szemközt ülő Jordan Ballantyne, mintha a Mr. Rhodes által az imént lediktált gyorsírásos feljegyzéseket tanulmányozná, pedig a jegyzettömb fölött a gazdáját fürkészte némi aggodalommal, hosszú szempillák keretezte érzékeny szemeiben. Bár a kalap lapos karimája árnyékot vetett Mr. Rhodes szemére, és Jordan a szenvedés leghalványabb jelét sem olvashatta ki belőle, de az arcszíne betegesen sötét volt, s bár lankadatlan energiával beszélt, erősebben izzadt, mint ahogy a reggeli hűvös időben indokolt lett volna. Egyszer csak felemelve hangját dölyfösen, szinte ingerülten kiszólt: – Ballantyne! – Zouga Ballantyne az ablakhoz ugratott és figyelmesen kihajolt a nyeregből. – Megmondaná, kedves barátom, mi az, ami ott épül? – kérdezte Rhodes. A frissen kiásott alapozó árkokra és vörös téglarakásokra mutatott a Bulawayo két széles, poros utcájának kereszteződésében lévő saroktelken. – Az új zsinagóga – felelte Zouga. – Ami azt jelenti, hogy a zsidóim maradnak! – mosolyodott el Mr. Rhodes, és Zouga majdnem
biztos volt benne, hogy Mr. Rhodes nagyon is jól tudja, mi az, csak azért kérdezte meg, hogy legyen min a nyelvét köszörülnie. – Akkor jól fognak menni a dolgok az új országomban. Ők a jó előjel madarai, akik soha nem raknak fészket kivágásra ítélt fán. Zouga kötelességszerűen elnevette magát, és tovább beszélgettek. A bolyban lovagló Ralph Ballantyne eközben olyan kíváncsian figyelte őket, hogy megfeledkezett a mellette baktató hölgyről, aki megpaskolta a karját ostornyelével. – Azt mondtam, kíváncsi vagyok, mi lesz, mikor megérkezünk Khamiba – ismételte Louise, és Ralph figyelme visszarebbent mostohaanyjára. Ő volt az egyetlen nő Ralph ismerősei közül, aki lovaglóülésben lovagolt, méghozzá elegánsan és biztosan ülte meg a lovat bokáig érő szoknyanadrágjában. Ralph egyszer tanúja volt, ahogy maga mögött hagyta Zougát is egy kimerítő mezei futamban nehéz terepen. Ez még Kimberleyben volt az északra vándorlás előtt, de az évek igazán kegyesen bántak Louise-zal. Ralph elmosolyodott magában, visszaemlékezve, mennyire belehabarodott kamaszfejjel, mikor először meglátta az asszonyt végighajtani, két világos aranybarna húzta phaetonján Kimberley zsúfolt főutcáján. Már sok éve ennek, és Louise már rég apja felesége volt, de Ralph továbbra is sajátos, nem fiúi és nem is kötelességszerű szeretetet érzett iránta. Az asszony alig pár évvel volt idősebb nála, és az ereiben csörgedező fekete lábú indián vér valamiféle időtlen szépséggel ruházta fel. – Nem tudom elképzelni még Robynról, az én nagybecsű nénémről és anyósomról sem, hogy a legkisebb lánya házasságát politikai előnyszerzésre akarná fölhasználni – mondta Ralph. – Ezt le is mernéd fogadni, mondjuk egy guinea-ban? – kérdezte Louise rávillantva szabályos fehér fogsorát, mire Ralph hátra vetett fejjel elnevette magát. – Hogyisne! Veled már megjártam! – Aztán halkabban hozzátette: – Különben sem igazán hiszek az anyósom józanságában. – Akkor mi a csudának akar Mr. Rhodes minden áron ott lenni az esküvőn? Tudhatná, hogy mire számíthat. – Nos, először is, mert a Misszió az ő földjén áll, másodszor pedig, mert nyilván úgy érzi, a khami hölgyei egy becses vagyontárgytól fosztják meg őt. – Ralph állával a vőlegény felé intett, aki valamivel a csoport előtt haladt. Harry Mellownak virág volt a gomblyukában, csizmája fénylett, ajka mosolyra húzódott. – De hát nem vesztette el – vélekedett Louise. – Azonnal kirúgta Harryt, mikor látta, hogy a szép szó nem használ. – Úgy hírlik, olyan jó geológus, hogy egy mérföldről megérzi az aranyat. – Mr. Rhodes nem szereti, ha a fiatal alkalmazottai megnősülnek, mindegy, milyen tehetségesek. – Szegény Harry és Vicky, mi lesz most velük? – Ó, már minden el van intézve – mondta Ralph sugárzó arccal. – Veled? – kockáztatta meg Louise. – Ki mással? – Rájöhettem volna. Tulajdonképpen az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a te műved volt az egész – gyanúsította Louise és Ralph sértődött képet vágott. – Nagyon igazságtalan vagy velem, Mama. – Tudta, hogy az asszony ki nem állhatja ezt a megszólítást, és készakarva ingerkedett vele. Aztán Ralph előrenézett és olyan képet vágott, mint a fácánt szimatoló vadászkutya. A násznép maga mögött hagyva a város utolsó új épületeit és vityillóit, rátért a széles, kitaposott szekérútra. Egy szekérkonvoj jött velük szemben, dél felől. A tíz szekér között akkora távolságok voltak, hogy a legutolsót csak a lapos koronájú akácfák fölé felszálló finom fehér por jelezte. A legelső ponyváján Louise már ki tudta venni a "RHOLANDS", "Rhodesian Lands and Mining Co" (Rodéziai Földbirtok és Bányászati Társaság) rövidítését, amit Ralph fedőnévül választott szerteágazó üzleti tevékenységeire.
– A teremtésit! – kiáltott fel boldogan. – Az öreg Isazi öt nappal a tervezett előtt felhozta őket! Ez a kis fekete ördög valóságos csoda! – Kalapját bocsánatkérőn megbillentette Louise felé. – Amolyan üzleti kiszólás... elnézést, Mama. – Azzal előrevágtatott, s a vezető szekérhez érve leugrott lováról, és magához ölelte a kiselejtezett katonakabátot viselő kis emberkét, aki a fogat mellé szökkenve megsuhintotta harminc láb hosszú ökörhajtó ostorát. – Hol időztél el ennyi ideig, Isazi? – kérdezte Ralph. – Csak nem botlottal valami csinos matabele lányba útközben? A kis zulu hajtó igyekezett elfojtani vigyorát, de az arcát behálózó ráncok összeszaladtak, és huncut fény villant szemében. – Nekem annyi idő elég elintézni egy matabele lányt meg az anyját, meg a húgait, amennyi alatt te egyetlen ökröt befogsz. Ezzel nemcsak a saját férfiasságára akart utalni, hanem Ralph fogathajtó tehetségére is. Isazi mindent megtanított neki a nyílt útról, amit csak tudott, de még mindig olyan elnéző leereszkedéssel kezelte Ralphot, ahogy egy kisfiút szokás. – Nem, kis Sólyom, nem azért hoztam őket öt nappal előbb, hogy plusz jutalompénzt csikarjak ki tőled. Isazi ezt finom emlékeztetőnek szánta, hogy mit vár el a következő fizetési paklijában. Aztán a kis zulu deres fején a gyűrűvel, amit még az Ulunci csata előtt kapott, hátralépett, és úgy végigmustrálta Ralphot, ahogy az ökröket szokta. – Ejha, Henshaw, miféle cicoma ez? – Ralph öltönyére és angol csizmájára pillantott és a mimózaágacskára a gomblyukában. – Még virágja is van... akárcsak egy finom, elsőbálos kisasszonynak. Es mi az ott a kabátod alatt? Nálatok a Nkosikazi hordja ki a bébiket a családban? Ralph lepillantott a hasára. Isazi igazságtalan volt, mert aligha láthatott rajta annyi húsfelesleget, amit egy egyhetes nehéz vadászat alatt ne adhatna le, de Ralph folytatta az élcelődést, amit mindketten élveztek. – A nagy embereknek kijár, hogy szép ruhában járjanak és finom dolgokat egyenek. – Hát akkor, láss csak neki cifra tollú kis Sólyom! – rázta meg rosszallóan Isazi a fejét. – Falatozz kedvedre. Mialatt a bölcsebbek dolgoznak, te játszol, mint egy gyerek. – Meleg mosolya meghazudtolta tónusát és Ralph a vállára csapott. – Soha nem született még a földre hozzád fogható hajtó, Isazi, és valószínűleg nem is fog. – Lám, lám, Henshaw, ezek szerint mégiscsak tanultál tőlem valamit, ha egyszer ilyen szemed van az igazi nagysághoz! – kuncogta végezetül Isazi, majd ágyúlövésszerű durranással a levegőbe suhintott hosszú ostorával, és rákiáltott az ökreire. – Hejhó, Fransman, fekete ördöge! Mozgás, sátán, virágszálam! Pakarnisa, előre! Ralph visszaült a nyeregbe, és lehúzódva az útról figyelte, ahogy a megrakott szekerek tovagördülnek. Csak ez az egy konvoj háromezer font hasznot hajtott neki, és kétszáz szekere közlekedett rendszeresen az egész hatalmas szubkontinensen. Ralph megilletődve rázta meg fejét, ahogy visszagondolt arra az öreg, tízennyolc láb hosszú szekérre, amivel először hajtottak ki Kimberleyből ő és Isazi. Kölcsönpénzen vásárolta, s a rakomány sem az ő tulajdonát képezte. Hosszú, nehéz út volt – mondta fennhangon, aztán megfordult és megsarkantyúzva lovát az öszvérfogat után vágtatott. Mikor visszaért Louise mellé, az asszony úgy el volt merülve gondolataiban, mintha észre sem vette volna távollétét. Ábrándozunk, ábrándozunk – kapta rajta az asszonyt, aki ezt nem is próbálta tagadni, szétterjesztette kecses ujjait, majd felemelte kezét: Odanézz, Ralph! Milyen szép! – mutatott a kocsi előtt keresztben elszálló madárra. Egy fényes, fekete hátú gébics volt az, amelynek pompás, karmazsinvörös mellénye úgy szikrázott a fehér napfényben, mint valami értékes rubint.
Mennyi szépség – lelkesedett Louise, mikor a madár beleveszett a bozótba. Kifordulva nyergében, széles mozdulattal körbemutatott, miközben csak úgy repkedtek a rojtok fehér szarvasbőr kabátja ujján. – Tudod, Ralph, King's Lynn lett az első igazi otthonom. – Ralph csak ekkor vette észre, hogy ez még az apja földje. Zouga Ballantyne a kimberley-i tárna kék földjéből szerzett egész vagyonát hatalmas földterületekbe fektette, amelyeket azoktól a henye és örök elégedetlen katonáktól vásárolt fel, akik Jameson doktor seregével vonultak be Matabeleföldre Lobengula király ellen. Az expedíció valamennyi résztvevőjét négyezer acre-nyi, tetszés szerint kiválasztott földterület illette meg, amelyet némelyik egy üveg whiskyért ruházott át Zouga Ballantyne-ra. Egy jó lovon is három napba telt volna körbejárni King's Lynn határát. Zouga a távoli hegyek egyikén építette fel otthonát, amely egy széles, akácossal és illatos fűvel benőtt síkságra nézett. A téglaház vastag, aranyos zsúpfedelével olyan harmonikusan illeszkedett a magasra nyúló, árnyékos ligetbe, mintha öröktől fogva ott állt volna. – Ebben a szép országban sok örömünk fog telni – suttogta Louise fátyolos hangon, boldogságtól elérzékenyült tekintettel. – Vicky ma férjhez megy, és a gyermekei itt fognak gyökeret ereszteni. Talán... – elhallgatott és szeme egy pillanatra elfelhősödött. Még nem adott fel minden reményt, hogy hordhatja Zouga gyermekét. A meghitt éjszakai szeretkezések után mindig hasára tette kezét és összeszorította combját, hogy magában tartsa a férfi magját, és imádkozott, miközben férje békésen aludt mellette. – Talán – ... de babonából meggondolta magát, és másképp fejezte be a mondatot –, talán egy napon Jonathan vagy a következő megszületendő fiad lesz King's Lynn ura. – Rátette kezét Ralph karjára. – Ralph én úgy érzem, az utódaink is örökre itt fognak élni. Ralph gyengéden rámosolygott. – Nos, kedves Louise-om, még Mr. Rhodes is csak négyezer évet ad neki. Annyi időre már érdemes letelepedni, nem? – Ó, te! – Louise játékosan ráütött a vállára. – Hát soha nem fogsz megkomolyodni? – Aztán hirtelen kiugratott a menetből. A csapás mentén egy lapos koronájú akácfa alatt két tízévesforma matabele fiúcska állt. Egy kis lágyékkötő volt minden öltözékük, és szégyellősen hajtották le fejüket, mikor Louise folyékonyan csobogó szindebele nyelven köszöntötte őket: A King's Lynnben tucatszám alkalmazott mujibák közül valók voltak, akik a nagy bennszülött marhacsordát és a Zouga által délről fölhozott tenyészbikákat őrizték. Louise név szerint ismerte őket, s a fiúk boldogan felragyogó arccal viszonozták köszöntését. – Te is légy üdvözölve, Balela. – Louise matabele ragadványneve "Derűt és Napfényt Hozó"-t jelentett. A gyermekek türelmesen és kötelességtudóan válaszoltak kérdéseire, míg Louise végül benyúlt a szoknyája zsebébe és egy-egy cukorkát pottyantott rózsaszín markukba. A fiúcskák visszarohantak csordájukhoz, pofazacskójuk kidagadt, mint a mókusé, szemük tágra nyílt az élvezettől. – Elkapatod őket – dorgálta Ralph, mikor Louise visszalovagolt mellé. – Ők a mi házunk népe – felelte egyszerűen Louise, majd szinte sajnálkozva hozzátette: – Ez a birtok határa. Olyan rossz elhagyni a földünket. A menet, elhaladva az egyszerű útjelzőtábla mellett, rálépett a Khami Misszió földjére. Ennek ellenére majd egy órába telt, míg feljutottak a sűrű bozóttal szegélyezett meredek ösvény végén lévő egyenletes földszorosba, ahol az állatok kifújták magukat, mielőtt továbbindultak volna az alant fekvő missziótelep fehérre meszelt épületei felé. Úgy látszott, mintha egy hadsereg táborozott volna le a völgyben. Jordan leugrott a kocsiról, lekanyarintotta a pamut porköpenyt szép, galambszürke öltönyéről és lesimítva dús aranyos fürtjeit, odament bátyjához. – Mi a csuda folyik itt, Ralph? – kérdezte. – Erre aztán nem számítottam.
– Robyn a fél matabele nemzetet meghívta az esküvőjére, a másik fele meg eljött magától – mosolygott le Ralph öccsére. – Sokan száz mérföldet tettek meg idáig, Robyn összes volt betege és megkereszteltje, minden férfi, nő és gyerek, aki valaha is ügyes-bajos dolgaival Nomusához fordult a misszióban, most itt van. Még a rokonaikat és barátaikat is magukkal hozták. Ez lesz a legnagyobb mulatság Lobengula utolsó, 93-ban tartott Chawala ceremóniája óta. – De ki fogja ezt mindet etetni? – szólalt meg Jordanból az ellátmányfelelős. – Ne féltsd Robynt, telik neki rá a honoráriumából, meg aztán tőlem is kapott ötven vágómarhát ajándékba. Ráadásul Gandang felesége, az öreg, kövér Juba állítólag ezer gallont főzött a híres Twalájából. Felpuffadnak majd, mint a pitonok, és kicsattannak a jókedvtől. – Ralph gyöngéden megbokszolta öccse karját. – Erről jut eszembe, hogy magam is alaposan megszomjaztam. No, induljunk. Az út két oldalán virágokkal és gyöngyfüzérekkel feldíszített lányok énekeltek, zsírral és agyaggal bemázolt bőrük bronzként fénylett a napsütésben. Rövid csípőkötőjük hullámzott a combjuk körül, és meztelen keblük finoman rázkódott és szökdécselt, ahogy dobbantgatva riszálták magukat. – Odasüss, Jordan! Láttál te már ilyen szép kiállítást? – cukkolta Ralph az öccsét, tudva róla, hogy milyen merev és tartózkodó nők dolgában. – Az a kettő amott, szavamra, hófúvásban is melegen tartaná a füleidet! Jordan elpirult és fürgén visszaindult gazdájához, mikor a lányok a fogat köré csődültek, s az öszvérek sétalépésre kényszerültek. Az egyik lány felismerte Mr. Rhodest. – Lodzi! – kiáltotta és társai visszhangozták: – Lodzi! Lodzi! Azután észrevették Louise-t. – Légy üdvözölve, Balela! Köszöntünk, Balela! – kántálták tapsolva és ringatózva. – Köszöntünk Derű és Napfény Hozója! Zougát megpillantva azt kiáltották: – Béke kísérje lépésedet, Ököl! – Ralphnak meg: – Szemünk fehér az örömtől, hogy látunk, kis Sólyom! Zouga levette a kalapját és meglengette a feje fölött. – A nemjóját! – súgta oda Louise-nak –, sokért nem adnám, ha Labouchére meg az az istenverte Bennszülöttvédő Egylet ezt láthatná! – Olyan boldogok és felszabadultak, amilyenek soha nem voltak Lobengula uralma alatt – értett egyet Louise. – Boldogok leszünk ezen a földön, azt súgja a szívem. Ralph a lóhátról átlátott a lányok mögé. Kevés férfi volt a tömegben, azok is leghátulra szorultak, de az egyikük arca megragadta Ralph figyelmét – az egyetlen komoly arc a mosolygó sokaságban! – Bazo! – kiáltott fel Ralph intve neki, mire a fiatal induna ránézett, de arca rezzenéstelen és komoly maradt. – Később beszélünk! – kiáltotta oda Bazónak, aztán elügetett az embersereg mellett a magas, sötétzöld, narancsszínű virágú spathodea fákkal szegélyezett sétányon. A pázsit széléhez érve a táncoló fekete lányok megtorpantak, mintegy hallgatólagos megegyezéssel, tudva, hogy az a fehér vendégeknek, van fenntartva. Vagy százan összegyűltek már a tágas, zsúpfedeles verandán. Cathy is ott volt, aki három nappal előbb érkezett segíteni az előkészületekben. Karcsú volt és légies sárga muszlinruhájában, sötét haján szekérkerék nagyságú, fényes selyem művirágokkal díszített kalapot viselt, amit Ralph Londonból hozatott. Jonathan felsivított, mikor meglátta Ralphot, de Cathy erősen fogta a kezét, nehogy eltapossa a tömeg, amely nagy vigassággal előretódult a vőlegény köszöntésére, Ralph otthagyta lovát, keresztülfurakodott a vendégseregen és olyan hevesen ölelte meg feleségét, hogy kis híján leverte a kalapját. Miközben Cathy utánakapott, egyszer csak megborzongott és kiszaladt a vér arcából. Az öszvérfogat ajtaja kinyílt, Jordan kiszállt és leengedte a lépcsőt. – Ralph! Ez ő! – buggyant ki az asszonyból, aki a karjába kapaszkodott. – Mit keres itt?
Mikor Mr Rhodes tömege megjelent az ajtónyílásban, döbbent csend támadt. – Jaj, Ralph, mit szól majd Mama? Nem tudtad volna visszatartani? – Őt nem lehet visszatartani – motyogta Ralph, anélkül, hogy elengedte volna. – Azonkívül, ez jobb lesz, mint egy kakasviadal. Alighogy ezt kimondta, Robyn St. John kilépett a házból megnézni, mi okozta a hirtelen nyugtalanságot. A tűzhely melegétől kipirultan szívélyes mosollyal jött az újabb vendégeket üdvözölni, de mikor meglátta a kocsi ajtajában álló férfit, a mosoly lehervadt arcáról. Megmerevedett és elsápadt. – Mr. Rhodes! – mondta élesen a csendben. – Örülök, hogy ide jött Khamiba. Mr. Rhodes pillantása úgy repdesett, mintha arcul ütötték volna. Mindenre számított, csak erre nem! Óvatos galantériával meghajtotta fejét, de Robyn máris folytatta: – Az ég küldte, hogy felszólíthassam, ne merészelje még egyszer átlépni a küszöbömet! Mr. Rhodes megkönnyebbülten bólintott, mert ki nem állhatta a tisztázatlan, zavarba ejtő helyzeteket. – Elismerem, hogy az ott a maga területe – mondta Mr. Rhodes. – De a küszöbén innen, ez a föld, amelyen most állok, annak a Társaságnak a tulajdona, amelyiknek én vagyok az elnöke... – Téved, uram! – cáfolta hevesen Robyn. – A Társaság a haszonélvezeti jogot nekem adományozta... – Az már jogi kérdés – rázta meg Mr. Rhodes komolyan a fejét. – Majd az ügyvezetőm megadja rá a pontos választ. – Az ügyvezető doktor Leander Starr Jameson volt. – Addig azonban innék egy pohárral az ifjú pár boldogságára. – Biztosítom, Mr. Rhodes, hogy önnek nem lesz felszolgálva frissítő Khamiban! Mr. Rhodes biccentett Jordannak, aki visszasietett az öszvérfogathoz és pánikszerű buzgalommal vezényelte a libériás szolgákat, akik tábori székeket és asztalokat pakoltak ki a spathodea fákon a sáskajárás óta kihajtott zsenge növények árnyékába. Amint Mr. Rhodes és kísérete letelepedett, és Jordan kipukkantva az első pezsgősüveg dugóját teletöltött a gyöngyöző nedűvel egy kristálypoharat, Robyn St. John beillant a verandáról. Ralph átadta Cathynek Jonathant. – Készül valamire – mondta, aztán átszaladt a pázsiton. Átugrotta a veranda alacsony mellvédjét és épp akkor rontott a nappaliba, mikor Robyn levette a vadászpuskát a kandalló fölötti szögről. – Mit csinálsz, Robyn néni? – Kicserélem a töltényeket, nagymenetűeket teszek a sörét helyére! – Drága anyósom, ezt nem teheted meg! – tiltakozott Ralph, feléje oldalazva. – Nem lőhetek nagymenetűvel? – Robyn óvatosan kitért előle és a cifra, kacskaringós kakassal ellátott vadászpuskát mellmagasságba emelte. – Csak nem akarsz rálőni? – Miért ne? – Gondolj a botrányra! – A botrány és én kenyerespajtások vagyunk, amióta csak az eszem tudom. – Akkor gondolj a pánikra! – győzködte Ralph. – Majd a pázsiton csinálom – mondta Robyn, és Ralph tudta, hogy komolyan beszél. Kétségbeesetten igyekezett újabb érvet találni... – És a Hatodik Parancsolat? – kiáltotta és Robyn megborzongva meredt rá. – A Hatodik Parancsolat! Ne ölj! – Azt Isten nem Cecil Rhodesra értette! – védekezett Robyn, de tekintete tétován megrezzent. – Ha a Mindenható vadászidényt engedélyezne különleges célpontokra, biztos vagyok benne, hogy arra lábjegyzetben utalt volna – használta ki Ralph az előnyét, mire Robyn f'elsóhajtott, és visszafordult a kampón lógó bőr tölténytáskához.
– Most meg mit csinálsz? – kérdezte gyanakvón Ralph. – Visszateszem a madársörétet – motyogta Robyn. – Isten a hússebre vonatkozóan nem rendelkezett. – Ralph ekkor elkapta a puska agyát, amit Robyn némi ellenállás után elengedett. – Ó, Ralph – suttogta. – Micsoda arcátlan alak ez... káromkodni volna kedvem... – Isten megértené – buzdította Ralph. – A franc essen bele a fajtájába! – tört ki Robynból. – Most jobb? – Nem sokkal. – Tessék – mondta Ralph, kihúzva ezüstflaskáját a farzsebéből. Az asszony meghúzta és hunyorogva elfojtotta a szemét csípő dühkönnyeket. – És most? – Valamivel – ismerte el Robyn. – Mit csináljak, Ralph? – Légy hűvösen méltóságteljes. – Jól van. – Robyn eltökélten felszegett fejjel visszament a verandára. A spathodeafák alatt Jordan már fodros fehér kötényben és magas szakácssapkában pezsgőt és nagy adag cornwalli húspástétomokat szolgált föl boldog-boldogtalannak. Az öszvérfogat befutása előtt vendégekkel zsúfolt veranda most üres volt. Mr. Rhodes körül viszont vidám csődület tolongott. – Kezdjük főzni a virslit – mondta Robyn Jubának. –Szólj a lányaidnak, hogy fogjanak hozzá. – De hát még nem házasok, Nomusa! – vetette ellen Juba. – A szertartás csak ötkor kezdődik... – Etesd őket! – parancsolta Robyn. – Az én virslim majd visszacsábítja őket Jordan Ballantyne pástétomjától! – Én viszont lefogadom, hogy Mr. Rhodes pezsgője ott tartja őket – mondta neki Ralph. – Versenyre tudsz vele kelni? – Egy csepp pezsgőm sincs, Ralph – ismerte el Robyn. – Van söröm és brandym, de pezsgőm, az nincs. Ralph elkapta a pázsiton álló egyik fiatal vendég pillantását, aki bulawayói nagykereskedelmi lerakatát vezette. A férfi elértette Ralph tekintetét, és felsietett hozzá a verandára. Pár pillanat alatt vette az utasításokat, és már szaladt is a lovához. – Hová küldted? – kérdezte Robyn. Érkezett ma egy konvojom. Még nem rakodhatták le a szekereket. Pár órán belül egy szekérderékra való pezsgőd lesz. – Soha nem fogom tudni ezt viszonozni neked, Ralph – nézett rá Robyn, aztán lábujjhegyre ágaskodott, és életében először könnyed, száraz csókot nyomott ajkára, aztán besietett a konyhába. Ralph szekere drámai pillanatban tűnt fel a dombtetőn. Jordannak épp akkor fogyott el az utolsó csepp pezsgője is. Az üres zöld palackok egymás hegyén-hátán tornyosultak a standja mögött, s a tömeg elfelé szállingózott az ökörsütők felé, ahol Robyn híres fűszeres marhavirslije sistergett aromafelhőkben. Isazi megállt a szekérrel a veranda előtt, és egy bűvész mozdulatával lerántotta a ponyvát a rakományról. Mindenki odasereglett, faképnél hagyva Mr. Rhodest puccos hintajánál. Pár perc múlva Jordan odaosont bátyjához. – Ralph, Mr. Rhodes szeretne néhány ládát venni a legjobb pezsgőből. – Nem adok el kis tételekben. Mondd meg neki, hogy vagy az egész rakomány, vagy semmi – Ralph nyájasan elmosolyodott. – Üvegje 20 font. – Ez rablás – lihegte Jordan. – Viszont nincs más hozzáférhető pezsgő Matabele-földön. – Mr. Rhodes nem fog neki örülni.
– Majd örülök én helyette is – biztosította Ralph. – És azt is mondd meg neki. hogy készpénzben és előre. – Mikor Jordan elment megvinni a rossz hírt gazdájának, Ralph átballagott a vőlegényhez, és karját a vállára tette. Köszönetet mondhatsz nekem Harry fiam. Az esküvődet száz év múlva is emlegetni fogják. De szóltál már a szépséges Victoriának a nászútról? – Még nem – ismerte be Harry. – Bölcsen tetted, öcsém. Wankie-földjének úgysincs olyan vonzereje, mint a fokvárosi Mount Nelson Hotel nászutas lakosztájának. – Ő meg fogja érteni – mondta Harry tétova bizakodással. – Persze, hogy meg – nyugtázta Ralph, aztán megfordult, és Jordan felé indult, aki lobogtatva hozta a csekket, amelyet Mr. Rhodes egy szakadozott pezsgősüvegcímkére firkantott. – Milyen elbűvölően frappáns – motyogta Ralph, és a mellényzsebébe gyömöszölte. – Felküldöm Isazit még egy szekérre valóért. Mikor híre ment, hogy Khami Misszióban ingyenpezsgőt osztogatnak. Bulawayo kísértetvárossá változott. A Grand Hotel csaposa ezzel a konkurenciával már nem tudott versenyre kelni, így bezárta bárját, és maga is a délnek tartó zarándokmenethez csatlakozott. A hír hallatán a rendőrségi gyakorlótéren folyó krikettmeccs "célkapu léc"-nek nevezett bírói és mind a huszonkét játékos, úgy, ahogy voltak, flanelnadrágban, díszőrségben vonultak Isazi szekerével, a város lakossága pedig lovon, biciklin és gyalog követte őket. A Misszió kis templomába a meghívottaknak és hívatlan vendégeknek csak egy kis része fért be, a többi a parkban tolongott, bár a zömük továbbra is a két egymástól tisztes távolságra álló pezsgős szekér körül tömörült. A sok jókora korty meleg pezsgőtől szentimentálisan duhajjá vált férfiak és zokogó nők mennydörgésszerű kiáltással köszöntötték a verandára lépő menyasszonyt. A sétányon sógora karján és testvérei kíséretében végighaladó Victoria előtt szétvált a tömeg a pázsiton. Már akkor is nagyon csinos volt, ragyogó zöld szemével és fehér szaténruhájára omló, csillogó, vörösrézszínű hajtömegével, de férje karján visszatérve még jobban megszépült. – A dolog törvényes részével meg is volnánk – jelentette be Ralph. – Kezdődjék hát a mulatság! Azzal intett a zenekarnak – egy sebtében összetoborzott kvartettnek, amelyet Matabeleföld egyetlen temetkezési vállalkozója dirigált hegedűn –, amely rázendített egy tüzes Gilbert és Sullivanre. Ez volt ugyanis az egyetlen beszerezhető kotta a Limpopótól északra. A kvartett minden egyes tagja a maga szájíze szerint interpretálta a Mikádót, így a táncolók keringőzni is meg polkázni is tudtak rá, ahogyan az úri jókedvük vagy a pezsgő diktálta. Pirkadatra a vendégek úgy belemelegedtek a mulatozásba, hogy egyesek ökölre mentek a templom mögött. De Ralph közbelépett és rendre utasította az ingujjra vetkőzött ellenfeleket: – Ez nem illendő viselkedés, uraim, egy ilyen örömünnepen szeretettel kell viseltetnünk egymás iránt. – Aztán, mielőtt felfoghatták volna, mit akar, Ralph a bal és jobb keze egy-egy lengőütésével gyors egymásutánban földre küldte őket, majd féltő gonddal felsegítette mindegyiket és tántorgón kacsázva a legközelebb eső italos szekérhez vezette. Másnap hajnalra a vigalom tetőfokra hágott. Az ifjú pár, egyetlen pillanatot sem akarva elszalasztani a mulatozásból, még nem indult nászútra, hanem a spathodea fák alatt vezette a táncot. Mr. Rhodes, aki az éjszakát a kocsijában töltötte, most előjött, hogy elfogyassza reggelijét. A kiadós szalonnás rántottát, amit Jordan készített neki a szabad ég alatt, egy hasaspohárnyi pezsgővel öblítette le, amitől szónokló kedve támadt. Felállt a bakra és ékesszólását és karizmáját az alkalomra kihegyezve és a saját izzó hitével fűszerezve fogott bele mondókájába. – Rodéziai gyermekeim! – szólt hallgatóságához, amely ezt jobbára kedveskedésnek, semmint birtoklási igénynek vette tőle és szerette érte. – Ti és én, mi együtt nagy ugrást tettünk a felé a
nap felé, amelyen Afrika térképe rózsaszínre lesz színezve Fokvárostól Kairóig, amelyen ez a szép földrész India mellé kerül, hatalmas gyémántként szeretett Királynőnk koronájának csillogó rubinija mellé... Az amerikaiak, görögök, olaszok és írek erre éppolyan éljenzésben törtek ki, mint a "szeretett Királynő" saját alattvalói. Robyn St. John félóráig bírta ezt az érzelgést, aztán kivetkőzve Ralph tanácsolta hűvös méltóságteljességéből, a tanyaház verandájáról olvasni kezdte egy, még meg nem jelent költeményét: "Szelíd mélabúval beletörődve őrzi Más csordáit apja egykori mezején, Hol most a fehér ember építi házát, S gőgösen osztogat parancsokat. Sötét szemében nem gyúlfény, Csüggedt keze juhászbotot markol, Nem forgathat többé fénylő acélt, Fejet hajt az elnyomó előtt... " Magas tiszta hangja túlharsogta Mr. Rhodesét, s a fejek úgy forogtak ide-oda egyikről a másikra, mintha teniszmeccset néztek volna. – De ez még csak a kezdet! – emelte fel hangját Mr. Rhodes –, igaz, nagy kezdet, de mégiscsak kezdet. Vannak tudatlan és arrogáns emberek, nem mind feketék – még a legostobább hallgató is rájött, hogy Rhodes itt az öreg Kruegerre, a transvaali Dél-Afrikai Köztársaság búr elnökére céloz –, akiknek alkalmat kell adni, hogy inkább szabad akaratukból, mint fegyverektől kényszerítve jöjjenek a pax britannica védőpajzsa alá. Az újból Rhodes hatása alá került hallgatóság figyelmének visszahódítására Robyn harcias vetélkedő kedvében egy másik művét kezdte szavalni: "Fájdalmat megvetve, nem törődve alig beforrt sebével Fényesíti lándzsáját s pajzsát háborúra. Lázadó? Igen, párviadal ez A fekete bőrű, s fehér ragadozó ölni, A rosszért vadul rosszal fizet. Primitív? Akkor te neveld őt jobb hitre Hogy rászolgálhass a keresztény névre!" A hallgatóság kritikai érzéke eltompult a két nap két éjszakai dőzsölésétől és Robyn keményhangú versét is lelkesen megtapsolták, bár a mondanivalója szerencsére, süket fülekre talált náluk. – Ments meg Uram minket az émelyítő nemzetieskedéstől hasmarsot okozó verseléstől! – dörmögte Ralph, majd vállán a fiával, és kezében Mr. Rhodes egyik pezsgősüvegével eloldalgott a kerti úton, hogy ne is hallja a szónokvetélkedőt. Jonathan, akin matrózruha volt és zsirardikalap hátul lelógó szalaggal, locsogott és úgy ösztökélte sarkával apját, akár egy pónilovat. Ötven vágómarha és ezer gallon sör volt, amit Juba főzött, s a fekete bőrű násznép nagy ügybuzgósággal szentelte magát a falatozásnak. Itt már energikusabb tánc folyt, mint odébb a spathodea fák alatt – a fiatal férfiak úgy vonaglottak, és dobbantgattak, hogy derékmagas port kavartak maguk körül, és izzadság patakzott lefelé meztelen hátukon és mellükön. A lányok csoszogva csípőjüket ringatva énekeltek, a dobosok pedig frenetikusan ütötték hangszerüket, s
mikor kimerülten kidőltek, mások kapták fel fabotjaikat, s verték tovább a hangosan kongó, üreges fatörzseket. Miközben Jonathan boldogan sivítozott Ralph hátán, egy hatalmas, púpos hátú vágómarhát vonszoltak ki a kralból, aztán egy lándzsás előre ugrott és átdöfte ütőerénél a torkát. Az állat egy halálbőgéssel összerogyott és görcsösen rúgkapált. A hentesek a tetem köré tódulva egy darabban lefejtették a bőrét, aztán kivágták az ínyencfalatokat, vesét, májat és belsőségeket, a nedvesen fénylő szerveket rádobták a parázsló szénre, aztán szétfejtették a bordákat, s a vastag sütni való szeleteket ráhelyezték a tűzhelyrácsokra. A hús félig nyersen, zsírtól és létől csöpögve tűnt el a mohó szájakban, és a sörösedények a forró, kék nyári égbolt felé billentek. Az egyik szakács odadobott Ralphnak egy lángoktól megpörkölődött belsőségfüzért – a gyomorhoz még hozzátapadt a tartalma –, aki szemlátomást aggályok nélkül letépte a cafrangot, és jókorát beleharapott az alatta lévő illatos, fehér húsba. – Mushle – mondta a szakácsnak. – Finom! Nagyon finom! – Aztán felnyújtott egy darabkát a gyereknek is. – Egyél, Jon-Jon, ami nem öl meg, az hizlal –, a fiúcska pedig hangos csámcsogással jelezte, hogy egyetért vele. – Mushle, ez tényleg mush, Papa. Aztán táncosok vették körül őket és ágaskodva-forogva hívogatták maguk közé. Ralph fölültette Jonathant a csordakrál kerítésére, hogy jól lásson, aztán beugrott a középre a Nguni táncos heroikus pozitúrájába, amit még Bazo tanított meg neki legénykorában. A jobb térdét vállmagasságba kapta, és csizmás lábával nagyot dobbantott a földön a táncosok buzdító és elismerő zúgása közepette. – Dzsii! Dzsii! Miközben Ralph ugrott, dobbantott és figurázott, és a többi táncos vetélkedett vele, a nők tapsoltak és énekeltek, és Jonathan a kerítésen izgatottan és büszkén hahotázott. Nézzétek az apukámat! Mikor inge már átázott az izzadságtól, zihálva-nevetve kiállt és visszaültette Jonathant a vállára. Tovább mentek, név szerint köszöntgetve az ismerősöket, elfogadva itt-ott hol egy darab feléjük nyújtott húst, egy korty kesernyés, zabkása sűrűségű sört, mígnem a kral mögötti dombon egy fatörzsön ülve, távol a táncoló és vigadozó sokaságtól, Ralph megtalálta, akit keresett. – Légy üdvözölve, Bazo, a Fejsze – mondta leülve melléje, aztán letette a pezsgősüveget kettejük közé és megkínálta Bazót egy manilaszivarral, amire az még hajdanán a gyémántmezőkön kapott rá. Miközben némán szivarozva a vigasságot nézték, Jonathan elunta magát és odébbállt valami izgalmasabb elfoglaltságot keresni magának, amit rögtön meg is talált. Egy nála legfeljebb egy évvel fiatalabb fiúcska toppant elébe. Tungata, Bazo fia, Gandang unokája és a nagy Mzilikazi dédunokája teljesen meztelen volt, csupán egy fényes kerámia gyöngysor díszítette derekát. Köldöke kitüremkedett kis pocakján, tagjai izmosak, térdei gödröcskések, csuklói egészségesen hurkásak voltak. Kerek, sima és fényes arcában a nagy, komoly szempár teljes bűvöletben meredt Jonathanra. Jonathan is leplezetlen kíváncsisággal bámult rá, és nem húzódott el, mikor Tungata kinyújtotta kezét, és megérintette matrózgallérját. – Hogy hívják a fiadat? – kérdezte Bazo, sötét arcán kifürkészhetetlen tekintettel nézve a két gyereket. – Jonathannak. – Az mit jelent? – Isten ajándéka – felelte Ralph. Jonathan egyszer csak lekapta szalmakalapját, és rátette a matabele hercegecske fejére. A meztelen, fekete fiúcska fején a szalagos kalappal és kis potroha alatt hetykén kiálló, kis körülmetéletlen nemi szervével olyan komikus képet nyújtott, hogy a két férfi önkéntelenül elmosolyodott. Tungata vidám, gyöngyöző nevetéssel megfogta Jonathan kezét, aki
engedelmesen követte a táncolok közé. A bűvös pillanatnak a két gyerek között lengedező melegsége feloldotta a két férfi merevségét. Futólag ismét megtalálták egymással a hangot, ugyanúgy, mint legénykorukban. Egymásnak adogatták a pezsgősüveget, s mikor kiürült, Bazo tapsolt egyet, mire megjelent Tanase és kötelességtudóan elébe térdelve átnyújtott neki egy gyöngyöző itallal teli agyagedényt. Azután, rá sem nézve Ralphra, ugyanolyan szótlanul távozott, ahogyan jött. Délben Tanase visszament az elmerülten beszélgető férfiakhoz, kézen fogva vezetve Jonathant és Tungatát, akinek még mindig fején volt a szalmakalap. Ralph, aki teljesen megfeledkezett a környező világról, hevesen összerezzent, mikor meglátta fiát. A gyermek üdvözült mosolya alig látszott a korom és marhazsírréteg alatt. Matrózruhája áldozatul esett az újdonsült pajtásával együtt kitalált csodálatos játékoknak. A gallérját már csak egy cérna tartotta, térdén kilyukadt a nadrág, amelyen Ralph hamut, marhavért, sarat, és friss ganajt fedezett fel. A többit nem tudta pontosan azonosítani. Magasságos Isten! – nyögte. – Anyád megfojt mindkettőnket. – Vigyázva felemelte fiát. – Mikor látlak ismét, öreg barátom? – kérdezte Bazót. – Hamarabb, mintsem gondolnád – felelte halkan Bazo. – Mondtam, amint készen vagyok, újból neked fogok dolgozni. – Jól van – bólintott Ralph. – És már készen vagyok – mondta egyszerűen Bazo. * Victoria bámulatos finomságról tett tanúságot, mikor Harry Mellow szégyenlősen elmagyarázta neki, miért kell későbbre halasztani a mézesheteket: – Ralph ötlete volt. Utána akar járni egy afrikai legendának egy Wankie-földje nevű helyen, a nagy vízesésnél, amit Doktor Livingstone fedezett föl a Zambezin. Vicky, én tudom, mennyire készültél Fokvárosba, hogy végre megláthasd a tengert, de... – Ha húsz évig megvoltam nélküle, akkor kibírom még egy darabig. – Megfogta Harry kezét. – Bárhová mégy, szerelmem, Wankie-földjére, Fokvárosba, vagy az Északi-sarkra, nem bánom, csak együtt maradjunk. Az expedíciót Ralph Ballantyne a szokásos módján szervezte meg: a két család hat szekérrel és negyven szolga kíséretében vonult át Észak-Matabeleföld pompás erdein a hatalmas Zambezi felé. Az idő kellemes volt, és nem kellett sietni. A vidék bővelkedett apróvadban, és a turbékoló, ifjú házasok olyan vágyakozó pillantásokat vetettek egymásra, hogy az már ragályos volt. – Mégis, kinek a nászútja ez? – dünnyögte Cathy egy ellustálkodott, szeretkezésre való reggelen. – Előbb a cselekvés, utána a kérdések – felelte Ralph, mire Cathy önelégült torokhangon kuncogva visszabújt a szekér tollmatracára. Esténként és étkezések előtt Jonathant erőszakkal kellett lehúzni a pónilováról, amelyet Ralphtól kapott az ötödik születésnapjára, és Cathy nem győzte kenegetni a fiúcska feltört ülepét. A huszonkettedik napon megérkeztek Wankie falujába, s a karaván idillikus hangulata most először, mióta elhagyták Bulawayót, visszahuppant a realitásba. A Lobengula király uralkodása alatt élt Wankie törvényen kívüli és renegát volt. Lobengula elküldött négy büntető harcoscsapatot a nyomába, hogy hozzák el levágott fejét GuBulawayóba, de Wankie agyafúrt is volt, nemcsak arcátlan; álnok és megbízhatatlan, s a kafirok mind üres kézzel tértek vissza, kitéve magukat a király haragjának. Lobengula veresége és halála után, Wankie cinikusan kikiáltotta magát a Zambezi és a Gwaai folyó közti terület törzsfőnökének, és sarcot követelt a kereskedőktől és elefántvadászoktól. Az elefántcsordákat a rossz földekre, a Zambezi völgyének meredek lejtőjére hajtották, ahonnét a
lovasokat a cecelegyek visszafordították, gyalogszerrel pedig csak a legbátrabbak mertek a hatalmas állatok nyomába eredni. Wankie jóképű, magas, középkorú, nyílt tekintetű férfi volt, aki nem hálás ömlengéssel, hanem egy igazi főnök méltóságteljességével fogadta el Ralph ajándékait, a pokrócokat és gyöngyöket. Miután udvariasan érdeklődött Ralph, az apja, öccse és fia hogyléte felől, várt, mint krokodil az ivóhelyen, hogy a vendég kirukkoljon látogatása igazi céljával. – A kövek, amik égnek? – ismételte bizonytalanul és eltakarva szemét kezével fontolóra vette a kérdést, mintha valami rendkívüli dolog után kutatna emlékezetében, majd köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy világéletében egy szekérre vágyott. Lobengulának volt egy szekere, így Wankie úgy érezte, minden nagy főnöknek kell lennie egynek, és elfordulva székén célzatos pillantást vetett Ralph hat pompás, Fokvárosban készült, tizennyolc láb hosszú szekerére, amelyek kifogva álltak a kral előtti tisztáson. – Az a nyavalyás gazember olyan pofátlan, akár egy fehér ember! – háborgott keserűen Ralph a tábortűzön át Harry Mellow-nak. – Már mindjárt egy szekér kéne neki! Ami testvérek között is 300 font! – De drágám, ha Wankie el tud oda vezetni, akkor ez igazán nem ár érte – mondta Cathy szelíden. – Nem! Ha a fene fenét eszik, sem adom oda neki! Pár pokrócot meg egy láda brandyt nem bánok, de egy 300 fontos szekeret... – Átkozottul igazad van, Ralph – kuncogott Harry. – Úgy értem, annyiért már Long Islandet is megkapjuk... Nem folytatta, mert a háta mögül tapintatos köhögés hallatszott. Bazo jött át csendesen a szomszéd tűztől. – Te nekem azt mondtad, bivalyra vadászni jövünk, aminek bakancs készül a bőréből – tett neki szemrehányást. – Nem bíztál meg bennem? – Bazo, hiszen a testvérem vagy! – És te hazudsz a testvéreidnek? – Ha Bulawayóban beszélek a kövekről, amik égnek, száz szekér követett volna minket kifelé a városból. – Nem mondtam neked, hogy ezekben a hegyekben vadásztam a harcosaimmal arra a szőrtelen babuinra, akit te most elhalmozol ajándékkal? – Nem mondtad – felelte Ralph, és Bazo nem firtatta tovább a dolgot. Nem volt büszke a Wankie elleni hadjáratára, az egyetlenre, amit az alatt az egy év alatt vezetett, míg a "Vakondok" indunája volt, mert nem végződött teljes sikerrel. Még mindig fülébe csengtek a király vádaskodásai, amelyeket, úgy érezte, amíg él, nem fog elfelejteni. – Ha előbb elmondod nekem, Henshaw, – nem kellett volna vesztegetnünk az időnket és lealacsonyodnunk ehhez az undorító sakálfajzathoz, ehhez a... Bazo abbahagyta vendéglátójuk jellemzését, mert Ralph felállt és megragadta a vállát. – Bazo, oda tudsz vezetni minket? Ezt akartad mondani? Megmutatod az utat a kövekhez, amik égnek? Bazo beleegyezően bólintott. – És még egy szekeredbe sem fog kerülni – mondta. Vörös és füstös pirkadatban vágtak át az erdő nyitott tisztásain. Előttük a bivalycsordák szétnyíltak, utat engedve nekik, és ahogy elhaladtak, összezárultak mögöttük. A hatalmas, fekete állatok magasra tartották nedves pofájukat, és a tömör, palaszürke szarvdudorok megfontolt méltóságteljességet kölcsönöztek nekik, miközben lagymatag csodálkozással bámultak a pár száz lépesre elhaladó lovasok után, aztán nyugodtan tovább legeltek, A lovasok rájuk se hederítettek, mindegyikük Bazo széles, forradásos hátát figyelte, aki az előttük lévő erdőből kiemelkedő, alacsony tetejű hegyek felé vezette őket. Az első lejtőn kipányvázták a lovakat, és gyalog kapaszkodtak tovább felfelé, miközben fölöttük a borzas barnakecske zergegyorsasággal szökellt biztos lábbal a sziklákon, és a csúcsról egy öreg
kutyafejű majom vakkantott le rájuk. Bár szaladtak fölfelé, nem tudtak lépést tartani Bazoval, aki bevárta őket félúton egy kiszögelésben, amely fölött a part meredeken emelkedett tovább. Bazo minden különösebb ceremónia nélkül biccentett a fejével. Ralph és Harry csak bámultak zihálva, képtelenül arra, hogy megszólaljanak. Nyakig vizesek voltak az izzadtságtól. Egy húsz láb vastag, vízszintes telér volt beékelődve a szirtfalba, olyan hosszan, ameddig csak a szem ellátott, kinyúlva minden irányba. Fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, mégis különös, zöldes színben játszva csillogott a kora reggeli nap rézsutos sugaraiban. Csak ez az egy hiányzott nekünk ezen a földön – mondta halkan Ralph. – A kövek, amíg égnek, a fekete arany most mind a miénk... Harry Mellow előrelépett, olyan áhítattal tette rá kezét, mintha egy szent ereklyét érintene meg egy kegyhelyen. – Soha nem láttam ilyen minőségű szenet ilyen mély rétegben még a kentuckyi hegyekben sem. Hirtelen lekapta a kalapját és vad, indián csatakiáltást hallatott. – Gazdagok vagyunk! – ordította. – Gazdagok! Gazdagok! Gazdagok! – Jobb, mint Mr. Rhodesnak dolgozni? – kérdezte Ralph, mire Harry megragadta a vállánál és ujjongva, ugrabugrálva körtáncot jártak a keskeny peremen, Bazo pedig a fekete széntelérnek dőlve, mosolytalanul nézte őket. Kétheti kutatás után végre körbe karózhatták a bányaterületet, amely magában foglalta a föld alatt megbúvó rétegeket is. Harry bejelölte szögmérőjével a vonalakat, Bazo és Ralph pedig mögötte dolgoztak egy csapat fejszés emberrel, akik leszúrták a karókat és megjelölték a sarkokat egy-egy kővel. Munka közben még vagy egy tucat helyet fedeztek fel a hegyekben, ahol mély és gazdag szénrétegek csillogtak a felszínre. – Ezer évre is elegendő – állapította meg máris Harry. – Szén a vasutaknak, kohóknak, szén egy új nemzet hatalmának megerősítésére. A tizenötödik napon mindketten visszamentek a táborba a halálosan fáradt matabele csapat élén. A férjétől két hétre megfosztott Victoria olyan sápadt és elhagyatott volt, mint valami gyászoló özvegy, de másnap reggelre visszatért az egészséges pír arcára, és csillogó szemmel sürgölődött Harry körül. Újabb kávét töltött neki, és telerakta a tányérját füstölt varacskosdisznó szeletekkel és élénksárga, habart strucctojással. Az óriási mszaszafák alatt álló reggelizőasztal főhelyén ülő Ralph odaszólt Cathynek: – Bonts egy üveg pezsgőt, Cathy, édesem, mert meg kell ünnepelnünk valamit. – Aztán csordultig töltött bögréjét köszöntőre emelte: – Hölgyeim és uraim, emelem poharam a Harkness Bánya aranyára és a Wankie-mező szenére és a kettő közül a gazdagabbikra. Elnevették magukat, aztán összekoccantották bögréiket és megitták az áldomást. – Maradjunk itt örökre – mondta Vicky. – Olyan boldog vagyok. Nem akarom, hogy véget érjen. – Még maradunk – egyezett bele Ralph, átkarolva Cathy derekát. – Azt mondtam Tim doktornak, bivalyra vadászni jövünk. Ha nem viszünk vissza néhány szekérre való bőrt magunkkal, az utazásunk szöget üthet a doktorka lejébe. * Az esti szél finoman feltámadt keletről. Ralph tudta, hogy ebben az évszakban mindig fújni fog éjszakánként, és csak fokozódik a nap melegével. Elküldött két csapat Swan Vestas gyufával felfegyverzett matabelét két ökörrel keletnek. Pirkadatra elérték a Gwaai folyó partját, ahol kivágtak két nagy, kiszáradt galagonyafát és ráakasztották a szekérláncokat a rönkökre. Mikor meggyújtották az ágakat, a száraz fa fáklyaként égett és az ökrök megrémültek. A hajtók
melléjük szaladva ellenkező irányokba vágtáztatták őket a szélben, s a mögéjük kötött parázsló fák szikrázó csapást és izzó gallyakat hagytak maguk után a magas, száraz fűben. Egy óra múlva már mérföldekre terjedt az erdőtűz, hátában a széllel, és már a nyitott tisztás felé morajlott, amelyen Ralph szekerei álltak. Ralph pirkadat előtt tábort bontott és ellenőrizte a forró hamut, mikor a harmat már elnyomta és kezelhetővé tette a tisztáson a lángokat. A matabelék felgyújtották a füvet a nyitott tisztás szélfújta oldalán és az erdő szemközti széléig hagyták harapózni, ahol leverték, mielőtt a lángok a fákba kaphattak volna. Isazi kigurította szekereit a megfeketedett, még forró földre, és négyszög alakzatba állította őket drága ökrei körül. Most végre megpihenhettek és kelet felé néztek. Az erdőtűz sötét füstfelhője elfüggönyözte a hajnali égboltot, és biztonságos oázisuk hirtelen nagyon kicsinek látszott a borzalmas tűzvész útjában. Még a rendszerint jókedvű matabelék is kedvükszegetten és feszengve tekintgettek a kavargó füstvonalra bőrlenyúzó késeik fenése közben. – Csupa kormok leszünk – panaszkodott Cathy. – Minden koszos lesz. – És így kicsit még meg is perzselődünk – nevetett Ralph, miközben Bazóval együtt ellenőrizte a tartalék lovakat, és becsúsztatta a puskákat a hüvelyükbe. Utána Cathyhez lépett és átkarolva vállát, azt mondta neki: – Te és Vicky a szekerekben maradtok. Ne hagyjátok el őket, bármi történjék is. Ha túl meleg lesz, spricceljetek magatokra vizet, de maradjatok a helyeteken. Aztán beleszippantott a szélbe és megérezve az első füstfuvallatot, Harryre kacsintott, aki vágyakozó öleléssel búcsúzott Vickytől. – Felteszem a Wankie-részemet a tiéd ellenében. – Nincs szüksége az őrült fogadásaidra, Ralph Ballantyne – vágott közbe gyorsan Vicky. – Harrynek most egy feleséget kell eltartania! – Akkor egy guinea-t! – mérsékelte Ralph a tétet. – Legyen! – állt rá Harry. Egy kézfogással megpecsételték, aztán nyeregbe pattantak. Bazo elővezette Ralph tartalék lovát egy puskával a hüvelyben, s csillogó, sárgaréz tölténytartó hevederrel a nyeregkápán. – Maradj a közelben, Bazo – mondta neki Ralph, és Harryre nézett, aki szintén készen állt, maga mögött a matabele lovászával és tartalék lovával. – Mehetünk? – kérdezte Ralph, mire Harry bólintott és kivágtattak a szekértáborból. A kesernyés füstszag most erősen érződött a szélben, s a lovak idegesen szimatolva, macskaléptekkel osontak előre a parázsló, forró hamun. – Odanézz! – mondta Harry megilletődötten. A bivalycsordák széliránnyal előre vonultak a bozóttűz elől, majd fokozatosan egybeolvadtak és százból ötszáz, ötszázból ezer lett. Aztán az ezer is meghatványozódott, mikor már valósággal csörtettek nyugat felé, a fekete testek közelebb szorultak egymáshoz, és a föld enyhén remegni kezdett vasfekete patáik alatt. Most már pár percenként megtorpant és hátranézett valamelyik fekete és robusztus, kőszoborszerű bika, gátolva a tehenek vágtató özönét. Felszegve óriás, csipkézett, szarvdudoros fejét, nedves orrlyukaival beleszippantva a keleti szélbe, hunyorgott a füsttől, aztán megfordult és folytatta vadul dübörgő vágtáját. Nyugtalansága átragadt a tehenekre, a vörös borjak pedig rémülten bőgve nyomultak anyjuk oldalának. Azután a csordák egyre összébb tömörültek. A hatalmas állatok, melyek közül némelyik másfél tonnát is nyomott, teljes hosszukban egymáshoz szorulva nyomakodtak előre egymérföldnyi távon. A vezetők már kifelé csörtettek az erdőből a tisztásra, mikor a tömött sorok még az égig csapó porba nyúltak, és elrejtették őket az ezüstös, kicsavarodott törzsű mszaszafák. Ralph arca elé kötötte sálját, és mélyen a szemébe húzta kalapját.
– Harry fiam, mindegyik, amelyik a szekereknek erre az oldalára esik – széles mozdulatot tett –, az enyém. Amelyik pedig arra, az a tiéd. – És egy guinea a batyura – állt rá Harry. Belenyomott egy töltényt Lee Enfieldjébe és hangos rikoltással megsarkantyúzva lovát a legközelebbi állatokhoz ugratott. Ralph elengedte, majd ügetésre fogta a lovát. Finoman oldalazgatott a hömpölygő csordák felé, vigyázva, mert egyelőre még nem akarta megriasztani őket, addig jó, míg a mögöttük lévő lángokra koncentrálnak és nem az elébük kerülő vadászra. Mikor már elég közel ért hozzájuk, kinézett magának egy szép bikát az első sorban. Ráhajolt puskájára és megcélozta a vastag nyaknak azt a pontját, ahol a szőrtelen, rücskös bőr összeráncolódott a lapockája fölött. A lövést szinte elnyomta a fülsiketítő patadobogás és borjúbőgés, de a bivaly felbukott és a hátára hemperedve görcsösen rúgkapált haláltusájában, és olyan baljósan bőgött, akár egy ködkürt erős téli szélben. A csordák teljes vágtába csaptak át. Ralph lovát a sarkával és lábujjaival kormányozva, hogy mindkét kezét használhassa a töltésre, célzásra és tüzelésre, nekinyomult a sebesen száguldó fekete testek falának. Néha olyan közel került, hogy a puska csöve alig pár centire volt csak egy-egy óriási nyaktól vagy válltól, s a gyors és fényes torkolattüzet lándzsaként nyelte magába a vastag fekete bőr. Minden lövésdördülésre felbukott egy állat – abban a sorban egy tapasztalt vadász igazi aratást végezhetett. Ralph addig tüzelt, míg a kakas süketen kattant, majd új tölténysorozatot dugott a tárba, és olyan gyorsan adta le ismét lövéseit, ahogy a töltőkar húzogatása csak engedte, le sem véve a puskát a válláról és szemét a látványról. A cső már forrón füstölgött, és a puska agya minden lövésnél keményen visszapattant a vállának. Fogai összekoccantak és a jobb keze mutatóuja vérzett, és a második percén bőrcafrang fityegett, amit a ravaszvédő kengyel szakított ki, s bár az másodpercekkel hátráltatta az újratöltésben, ismét tüzelt. A puskatűztől megsüketülve, a lövéseket már csak tompa pukkanásoknak hallotta, és a csorda patadübörgése, bőgése és bömbölése álomszerűvé és távolivá vált. Látása elhomályosult a fejmagasságig emelkedő porfellegben és egy újabb erdőbe rontva, a fölötte összeérő fakoronák sötét árnyékában. Vérzett az álla, ajka és a homloka, a száguldó paták nyomán arcába vágódó, makknagyságú kövektől. De tovább töltött, tüzelt és újratöltött. Már rég nern tudta számon tartani a zsákmányt, és a végtelen csorda még mindig közel nyomult botladozó lova oldalaihoz. Egyszer csak meglepetten vette észre, hogy az egyik töltény tartó üres – száz töltényt kilőtt! Újat húzott elő nyeregtáskájából, ösztönösen lebukva egy lelógó ág előtt, de mikor felegyenesedett, egy óriási bika vágtatott félhosszal előtte. Ralph torzító látása a bivalyok fejedelmét vélte felfedezni benne. Akkora agancsa volt, amit egy ember aligha tudott volna átérni, olyan súlyos, akár a Matopos valamelyik gránittömbje, és olyan öreg, hogy a hegyei tompára és kerekre koptak. A fartöve és háta megszürkült és kikopaszodott a kortól, és óriási, himbálózó heréinek mély bőrráncaiban, mindkét oldalon kék fürtökben lógtak a tetűlegyek. Ralph lova már fújtatott és alig tudta megtartani lovasát, és a bika vadul nyargalt előre; óriási tompora ki-be rándult, hasított patái majdnem csánkig süppedtek a puha, homokos talajba hatalmas súlya alatt. Ralph felállt a kengyelben és megcélozta a bivaly dühödt rohanásban ideoda csapkodó, hosszú, bojtos farka tövénél a gerincét. De a tüzelés pillanatában válla beleakadt egy ágba, és a golyó célt tévesztve, a húsos, kerek fekete tomporba fúródott. A bivaly megbotlott és megtorpant, hogy erőt vegyen magán, aztán hirtelen félreugrott, miközben hátsó lábain vér folyt lefelé. Ralph utána ösztökélte kimerült lovát, ám hirtelen alig tudott kikerülni. A durva fakéreg a térdét súrolta, a bivaly pedig beleveszett a száguldó állatok és por hullámzó tengerébe. – Menj csak! – kiáltotta Ralph. Nem volt esély még egy elszigetelt állatot találni a tömegben. Újabb tárat gyömöszölt a závárzatba, és tarkón lőtt egy karcsú, vörös nőstényt, és a rákövetkező
pillanatban félig felnőtt borjának is golyót küldött a lapockájába. A puska kiürült és Ralph nekilátott az újratöltésnek, minden figyelmét a feladatra összpontosítva, de hirtelen ösztönösen felpillantott. A sebesült bivaly visszafordult, hogy üldözőbe vegye őt. Úgy zúdult ki a homályból, mint valami fekete görgeteg, és félreöklelve a tunyákat útjából, törtetett keresztül a száguldó, fekete állatfolyamon. Nedvesen csillogó pofáját magasra tartotta, öblös orrlyukaiból hosszú, ezüst takonycsíkok folytak. Szimatolva közeledett, miközben a poros föld tompán pufogott sebesen rohanó patái alatt. – Gyerünk, fiú! – ordított Ralph kétségbeesve fáradt lovára, miközben a térdeivel és ágyékával ösztökélve félreugrasztotta a rárontani készülő bivaly elől, és újabb kartácsot gyömöszölt a winchester töltő bemenetébe. A bika kígyózó rohanással közeledett, mire Ralph vállához kapta a puskát, és vaktában megcélozta a gigantikus fejet, tudva, hogy nem lesz idő még egy lövésre. A bivaly feje megrándult és egy palaszürke szarvszilánk hasadt le az óriás kerek dudorokról, mire a bivaly megszilárdította magát, s egy gazella kecsességével lépkedett tovább vaskos, mellső lábaival. Úgy leszegte fejét, hogy Ralph kinyúlva kényelmesen megfoghatta volna a borzas sörényt a hátán. De épp csak annyi ideje volt, hogy magasan átlendítse lábát a túloldalra, s a bivaly már bele is akasztotta tömör szarvait a ló oldalába. A fekete szarv tompa hegye ott fúródott bele az állat szügyébe, ahol az imént még Ralph lába volt. A bordák úgy reccsentek és szakadtak be, mint a száraz ágak, és a ló torkából artikulátlan, sikolyszerű nyerítés tört ki, azután lovasával együtt a magasba emelkedett. A ló sikoltozva vívta haláltusáját, és levetette a hátáról Ralphot, akinek kirepült kezéből a puska, s az oldalára esve térdre gurult. Az eséstől nem bírt rögtön a jobb lábára állni, és értékes másodperceket veszített. A bivaly, bár a vér már bugyogva folyt végig masszív, izmos tomporán, mellső lábait kifelé fordítva, páncélos fejét alacsonyan előreszegve nekirontott a ló hasának, és úgy felhasította, akár egy halaskofa a tőkehalat a taligáján. Lágy, nedves, főtt spagettiszerűen csúszós belek tekeredtek tompa szarvhegyére, s mikor fölkapta fejét, az egészet kiszakította a tátongó hasüregből. A ló egy utolsót rúgott és többé nem moccant. Ralph a jobb lábát húzva egy vadtikfa alá vonszolta magát. – Bazo! – üvöltötte. – Hozd a puskát! Bazo, hozd a lovat! Bazo! Kihallotta hangjából a rémület és félelem sikolyát, amely a bivalynak sem kerülte el a figyelmét. Otthagyta a lovat, és Ralph már hallotta is a széttartó paták pufogását a homokos talajon és a szuszogó lélegzést, és orrát megcsapta a szarvasmarhafélék áporodott kigőzölgése. Ismét elüvöltötte magát, és felhúzódzkodott az ép lábára. Tudva, hogy nem érheti el a mopanit, megperdülve szembenézett a dühöngő bikával. Már olyan közel ért hozzá, hogy Ralph látta a bozontos, fekete pofában ülő apró, vérben forgó malacszemek sarkából lefolyt könnyek nedves csíkját, és a vörös-szürke-tarka szivacsos nyelvet, amely kilógott, ahogy az állat rábőgött. A bivaly mélyen leszegte fejét, hogy őt is felöklelje és kibelezze, mint a lovat, de abban a pillanatban valaki azt üvöltötte szindebele nyelven: – Hóóó! De pocsék dög vagy! – A bivaly megtorpant és megfordult tömzsi mellső lábain. – Gyere, te boszorkányok átka! Bazo, miközben elterelte Ralphról a bivaly figyelmét, kivágtatott a porfelhőből, maga után húzva a tartalék lovat a gyeplőjénél, és a vadállat elé vágva, majombőr köpenyével gúnyolódva pofán csapta. A bivaly bekapta a csalit, és fejét leszegve üldözőbe vette. A ló, amelyen Bazo ült, még pihent volt, és elugrott a nagy himbálódzó fej elől, mikor a fényes szarv megcsillant a tüdeje magasságában. – Henshaw! – üvöltötte Bazo. – Kapd el a lovat! – És még mindig teljes vágtában odadobta a tartalék ló gyeplőjét Ralphnak.
A szürke kanca észrevette az útjában kuporgó embert, és már-már kikerülte, de Ralph felugrott és elkapta a nyeregkápát. Néhány méteren keresztül még a vágtató ló mellett szökdécselve próbált felugrani rá, míg végül nagy lendülettel sikerült a hátára pattannia. A nyeregbe huppanva nem vesződött a kengyelkereséssel, hanem kirántotta a tartalék puskát a térde alóli hüvelyből, és megsarkantyúzva a kancát visszairamodott a hatalmas, fekete bivaly után. A vadállat elszántan fenekedett Bazóra, aki még mindig groteszkül cammogón nyargalva üldözte őt, rejtélyes sebességgel nyelve a távolságot. Abban a pillanatban egy lelógó ág végighorzsolta a félmeztelen matabele induna vállát és arcát. Bazo oldalra pillantott, miközben a majombőr köpeny olyan röpködve csapdosott rajta, mint valami elhízott, fekete varjú. Azután addig csúszott lefelé, míg már fejjel lefelé lógott és kis híján a földet söpörte a ló dobogó patái között. A bivaly véres tompora mögé kerülve Ralph belelőtt a hátába, megpróbálva eltalálni a fekete bőrés izomköteg borította gerincet. Gépiesen tüzelt, a töltőnyelet csikorogtatva, és a visszapattanás úgy hasított fülébe, hogy nemigen hallotta. A nehéz ólomgolyók szőnyegporolásra emlékeztető hanggal belecsapódtak a bivaly testébe. Eltalálhatta, mert az állat orrlyukaiból hirtelen dőlni kezdett a vér, és támadó rohamról botladozó vágtára váltott Mikor Ralph mellé lovagolt, a bivaly feléje fordította nagy fejét, és ránézett haláltusakönnyekben úszó szemével. Ralph előretartotta puskáját, melynek a csöve szinte érintette a széles nyakat a kiugró szarvak alatt. A bivaly a lövéstől hátravetette fejét, némán térdre rogyott, és többé nem mozdult. Ralph tovább vágtatott, elkapta Bazo száguldó lovának kantárját, és megállásra késztette. – Csak egy matabele lovagol fejjel a kengyelben és lábbal a nyeregben – lihegte és a nyeregbe húzta Bazót. A durva ág lehorzsolta a sötét bőrt Bazo homlokán, s a halványrózsaszín nyers húson apró, kristálytiszta nedvcsöppek gyöngyöztek kifelé. – Henshaw, kis Sólymom – mondta fátyolos hangon, alig érthetóően. – Úgy üvöltöttél már, hogy azt hittem, a szüzességedet veszi el hátulról a szarvával Ralph levegő után kapkodva rázkódott a nevetéstől, szinte hisztérikusan, hogy megszabadult a félelemtől és életveszélytől. Bazo megrázta fejét, hogy kitisztuljon, aztán rápillantott és gonoszkodva elvigyorodott. – Eredj vissza az asszonyhoz, Henshaw, ha úgy kiabálsz, mint egy süldőlány. Add ide a puskádat, és megnyerem neked ezt a guinea-t. – Majd meglátjuk, hogy bírod – mondta neki Ralph, és megsarkantyúzva lovát elvágtatott. A félelem valamiféle atavisztikus dühöt váltott ki belőle, felgerjesztve vadászszenvedélyét, és vérszomjasan vetette magát a vágtázó csordák után. De a bozóttűz utolérte őket és végét vetett a mészárlásnak. Ralphot és Bazót kis híján körbe ölelték a lángok, és ahogy kitörtek belőlük, lovuk sörénye megpörkölődve bűzlött a forróságtól, és Ralph inge is foltosra perzselődött. Azután a forró hamuszentélyből figyelték babonás áhítattal a kétoldalt mellettük elsöprő tüzet. Izzó fuvallat kapott égő ágakat a magasba és vágta őket fától fáig százlábnyit is ugorva mély, surrogó morajjal, és olyan messzire robbantva a következő fát, akár egy howitzer liddit bombája. A lángok úgy elszívták az oxigént, hogy zihálva kapkodtak levegő után, miközben a forróság mélyen behatolt tüdejükbe és köhögtek, mint a kenderszívók. Kiszárította az arcbőrüket, szemgolyójukat, és úgy elvakította őket, mintha az izzó napkorongba bámultak volna. Mikor a tűz tovaharapózott nyugatnak, megnémultan és döbbenten figyelték, lenyűgözve monumentalitásától és a saját kicsinységüktől egy ilyen elemi erőhöz képest. A talaj csak másnap reggelre hűlt ki annyira, hogy a nyúzók kimehettek dolgozni. A bivalytetemek félig megégtek fölül, csak az oldaluk volt ép, amelyiken feküdtek. A táj letarolt és
megfeketedett földjével, groteszkül kicsavarodott, kopasz fáival és a tetejükön kuporgó keselyűk borzalmas sziluettjével Hieronymus Bosch egy pokolbéli víziójára emlékeztetett. Az első csapat megfordította az óriási tetemeket, finoman bemetszették a bőrt a nyak körül, a végtagokon és felpuffadt hason hosszanti irányban. A következő csapat egy darabban lehúzta a bőröket, a harmadik pedig durva fehér kősót lapátolt a nedves bőrökre, és kiterítette a napra. Másnapra a levegőt a több száz oszló bivalytetem nehéz rothadásszaga töltötte meg, amihez a dögevők üvöltő, vonító és károgó kórusa szolgáltatott méltó zenei aláfestést. A szürke füstfüggöny már szétfoszlott, de az égboltot most fényes, fekete varjúszárnyak, élesen csapkodó kis vöröskányaszárnyak, és hatalmas, méltóságteljesen szétterjesztett keselyűszárnyak sötétítették el. A megnyúzott, undorító rózsaszín, felpuffadt tetemek körül hiénák köhögtek és kacagtak, és olyankor kis, kutyaszerű sakálok vetették izgágán magukat közéjük csenni egy-egy falatkát a lakomából. A keselyűk rikoltozások és szárnycsapkodások közepette civakodtak, és egymást marcangolva kampós, acélkemény csőrükkel, a tetem kifeszített végbélnyílásán át furakodtak a hasüregbe. A magas, fekete-fehér, ünnepélyes temetkezési vállalkozókra emlékeztető marabu gólyák hetykén, magosan lépdeltek, és szemük mohón csillogott bőr arcmaszkjukban. Rózsaszín, kopasz begyük, amely úgy nézett ki, mint amit leforráztak, úgy fityegett a torkuk előtt, akár valami albínó gusztustalanul megdagadt heréi. Hosszú, erős csőrükkel kihasítottak maguknak egy-egy oszlástól már zöldesen csillogó húscsíkot. Aztán az ég felé tartva csőrüket, mohón lihegve és nyújtózkodva letornázták a falatot dugig megtelt bögyükbe. Az égett és rothadó hús és a dögevők bűze a szekértábort is elérte, és a nők nem tudtak tőle aludni. – Ralph, tovább mehetnénk holnap? – suttogta Cathy. – Miért? – kérdezte a férfi álmosan. – Hiszen annyira tetszett neked itt. – De most már nem tetszik – felelte Cathy és kis idő múlva hozzátette: – Ralph, ha továbbra is így égetünk és gyilkolunk, meddig fog ez tartani? A férfi úgy meghökkent, hogy felkönyökölt és rábámult a gyertyafényben. – Mi a csudáról beszélsz, fiacskám? – Ha az állatok kipusztulnak, ez a föld már nem lesz ugyanaz, amit ismerek és szeretek. – Kipusztulnak? – Ralph olyan megértőn rázta meg fejét, mintha egy hülyegyerekkel beszélne. – Méghogy kipusztulnak! Miket nem mondasz! Hát nem láttad a csordákat odakinn? Megszámlálhatatlanok... kifogyhatatlanok. Annyian vannak, hogy sorba állítva elérnének egészen északig, Khartunig! Ha mindennap ilyen vadászatot rendeznénk, sem fogyatkoznának meg. Nem Cathy, sosem fognak kipusztulni. – Hányat öltél meg? – kérdezte halkan Cathy. – Én? Kétszáztizennégyet, harminckettővel többet, mint a nagyra becsült sógorod. – Ralph kényelmesen visszafeküdt és mellére vonta az asszonyt. – És ez egy guinea-jébe fog kerülni a pimasz csirkefogójának az ebül szerzett koncból. – Ketten együttvéve majdnem négyszázat... egyetlen nap leforgása alatt, Ralph. – Alig hallhatóan beszélt, de a férfi nyersen felcsattant. – Ott egye meg a fene, Cathy! Nekem szükségem van azokra a bőrökre! Az enyémek, én akkor veszem el őket, mikor akarom. Erről ennyit. Most pedig aludj szépen, csacsi lány. * Ralph Ballantyne becslése a bivalycsordákat illetően még így is óvatos volt. Talán soha egyetlen nagyemlős sem szaporodott el ilyen tömegesen, amióta a világ világ. A nagy Szudántól, ahonnét
a kisded Nílus mérhetetlen papiruszingoványokon kanyarog délre Kelet- és Közép-Afrika széles szavannáin keresztül, a Zambezin túli Matabeleföld aranyos tisztásain és erdein át, mindenütt hatalmas fekete csordák kóboroltak. Primitív törzsek nemigen vadásztak a nyilaikhoz és lándzsáikhoz túl fürge, vad és erőteljes állatokra. A hatalmas bivalyok tőrbe ejtéséhez szükséges nagy, mély csapdák megásása olyan kemény munkát jelentett, hogy a törzsbeliek inkább a táncot, sörivást és a marhacsordák fosztogatását választották helyette. A földrész belsejébe hatoló arab utazókat sem vonzotta a durva nagyvad – ők inkább ifjú fekete leánykákra és legénykékre vadásztak, akiket megláncolva a malindi és zanzibári piacokra hajtottak, vagy ráncos, szürke, görbe agyarú elefántokra. Európai utazó meg csak nagyon kevés merészkedett el finommívű fegyverével ezekre a távoli vidékekre, s a csordákat követő hatalmas oroszlánfalkák sem tudták lelassítani azok természetes szaporodását. A legelők szinte feketéllettek az óriásemlősöktől. Némelyik csorda húsz-harmincezer fős volt, amelynek a vége a szó szoros értelmében éhen maradt, mikor odaért az előtte haladók által már teljesen lepusztított legelőre. Óriási számuktól legyengülten fogékonnyá váltak az északról lefelé terjedő járványra. Egyiptomban ugyanaz a járvány tört ki, amit Mózes idejében Jahvé küldött a fáraóra. A marhapestis vagy marhavész néven ismert vírusos betegség kérődzőket, de azok közül is elsősorban a szarvasmarhaféléket, a bivalyt és házimarhát támadja meg. A megbetegedett állatok megvakulnak és fuldokolnak az orrlyukaikból és pofájukból vastagon folyó, nyúlós nyálkahártyaváladéktól, amely rendkívül ragályos. A legelő még akkor is fertőz, mikor a vírusgazda, amely átvonult rajta, már rég kimúlt. A betegség gyors lefolyású és gyógyíthatatlan. A nyáladzást állandó hasmenés és vérhas követi – az állatok még akkor is székelési ingerrel küszködnek, mikor már csak véres nyálka jön a beleikből. Végül összerogynak, nem bírnak többé lábra állni, rángatózva köröznek szarvukkal, míg a fejük egyszer csak az oldalukra kornyad. Ebben a testhelyzetben múlnak ki. A marhavész orkánsebességgel söpört végig a földrészen és egyes helyeken, ahol nagyszámú bivaly tömörült, pirkadattól naplementéig egy tízezres csorda pusztult ki. A tetemek olyan sűrűn egymás mellett hevertek a lekopaszított szavannán, mint a mérgezéstől elpusztult, partra mosott szardíniarajok. Az elhullott állatok nehéz betegségszagához hamarosan rothadásbűz elegyedett, mert a százszám hemzsegő keselyűk és nagybélű hiénafalkák az ezredrészét sem bírták felfalni a szerte heverő dögöknek. A halált szóró betegség rohamosan terjedt dél felé, pusztítva az oktondin bőgő csordákat, míg végül elérte a Zambezit. De még a szélesen hömpölygő zöld víz sem bírta feltartóztatni a járványt, amelyet a keselyűk és dögevők átvittek a túlpartra degeszre tömött bögyükben és repülés közben ürítve szétterítették a legelőkön. És a borzalmas járvány futótűzként terjedt tovább még délebbre. * Isazi, a kis zulu hajtó ébredt mindig elsőként a szekértáborban. Elégedetten nyugtázta saját éberségét a többiekkel szemben, akik feleannyi idős létükre még aludtak. Felkelt gyékényéről és a fehér pernyévé hamvadt tábortűzhöz lépett. Összetolta a megfeketedett farönkvégeket, száraz pálmaleveleket dugdosott közéjük. Utána lehajolt, lefújta a hamut, s addig élesztgette a lomhán csillámló széndarabot, míg a pálmalevél vidám lángocskára lobbant. Mikor a rönkök tüzet fogtak, Isazi egy pillanatig föléjük tartotta tenyerét, aztán kilépett a szekértáborból, és átballagott a kipányvázott ökrökhöz. Isazi úgy szerette az ökreit, mint a gyermekeit vagy a kutyáit. Mindegyiknek nevet adott, ismerte
a természetüket és gyengéiket. Tudta, hogy melyik próbál kifordulni a fogatból, ha túl nehéz az út vagy túl puha a talaj, és tudta, melyik különösen melegszívű és okos. Persze, azért voltak kedvencei is, mint például a hatalmas, vörös rudasökör, melyet Sötét Holdnak keresztelt nagy bársonyos szemei miatt. Ez az ökör egyszer megtartott egy megrakott, tizennyolc láb hosszú szekeret a Shashi áradásával szemben, mikor az iszappad leomlott a patái alatt. Hollandit, a fekete-fehér tarka vezérökröt meg ő, Isazi idomította be – ha füttyentett neki, úgy ment hozzá, mint egy kutya és a fogathoz vezette a többieket. Isazi szeretettel kuncogva nyitotta ki a rögtönzött kral tüskebozót kapuját és füttyentett Hollandinak. A pirkadat előtti sötétségben valamelyik állat furán, keservesen köhögött és rémület nyilalt Isaziba. Egészséges ökör nem köhög így! A kral bejáratában orrát ismeretlen szag csapta meg, s bár nem volt erős, felfordult tőle a gyomra. A koldusok... a leprások szagára emlékeztetett. Isazi, legyőzve undorát és félelmét, belépett. – Hollandi – szólította. – Hol vagy, szépségem? A vérhasban szenvedő állatok pöfögő köpködését hallva, odaszaladt hozzá. A gyér fényben is felismerte a terjedelmes foltos testet: az ökör a földön feküdt. Isazi közelebb lépett. – Talpra! kiáltott rá. – Vusa thandwa! Kelj föl, galambom! – Mert amelyik állat már lefekszik, az feladta a reményt. Az ökör görcsös erőfeszítést tett, de nem bírt lábra állni. Isazi térdre esett és átkarolta a nyakát, amely erőtlenül, természetellenesen ki volt fordulva úgy, hogy a bársonyos orr az állat oldalának nyomódott. Fényes szőre alatt az izmok merevgörcsbe rándultak. Isazi végigsimított a nyakán és érezte, hogy ég a láztól, majd a pofáján, ami nyálkásan nedves volt. A kis zulu megszagolta sűrű nyállal bemaszatolódott kezét, és felfordult a gyomra. Feltápászkodott, ijedten kihátrált a kralból, aztán sarkon fordult és visszafutott a szekerekhez. – Henshaw! – ordította vadul. – Gyere gyorsan, kis Sólyom! * Lángliliom – dörmögte Ralph Ballantyne. Haragtól elsötétült, vértolulásos arccal vágott át nagy léptekkel a kralhoz. A fényes, zöld bokrokon nyíló szép, karmazsinvörös, aranyszélű lángliliom csábította a gyanútlanul legelésző állatokat. – Hol vannak a csordásfiúk? Kerítsd elő azokat a nyavalyás mujibákat! – Megállt. Sötét Hold kicsavarodott teteme mellett; egy ilyen idomított rudasökör 50 fontot ért. Ráadásul nemcsak az pusztult el, még nyolc ökör feküdt a földön, és a többi is beteg volt. Isazi és a hajtók bevonszolták a csordásokat. A rémült fiúk akik közül a legidősebb kamaszkorú, a legfiatalabb pedig tízéves volt – fejletlen ágyékát csak egy mutsha takarta, gömbölyű kis faruk pucér volt. – Ti nem ismeritek a lángliliomot? – ordított rájuk Ralph. – A ti dolgotok figyelni a mérges növényeket és távol tartani tőlük az ökröket! Szíjat hasítok abból a fekete hátsó feletekből, de móresre tanítalak titeket! – Nem is láttunk liliomot – hajtogatta a legnagyobbik konokul, mire Ralph rátámadt: – Te pimasz kis fattyú! Kezében egy majd öt láb hosszú vízilóbőr korbácsot tartott, amelynek a boldogabb vége vastagabb volt egy ember hüvelykujjánál és a hegye ostorzsinórba vékonyodott. Szép, tajtékpipaborostyán színűre volt érve. – Majd megtanuljátok, hogy az állatokra figyeljetek, ahelyett hogy lefeküdnétek az első fa alá aludni! Ralph a fiú vádlijára suhintott ostorával, amely úgy sziszegett, mint a dél-afrikai vipera. A fiú felüvöltött fájdalmában, de Ralph elkapta a csuklóját és még egy tucat ütést mért a lábára és az
ülepére. Azután eleresztette és a másik mujibát vette kezelésbe. A gyerek táncot járt az ostor surrogásra, és minden csapásra fölordított. – Így ni! – mondta végül Ralph, mint aki jól végezte dolgát. – Most pedig mars befogni az egészségesét! Mindössze három fogathoz elegendő ökrük maradt, így Ralph kénytelen volt a másik hármat a besózott bivalybőr rakománnyal együtt otthagyni, mikor napfelkeltekor útra kerekedtek. Egy óra múlva újabb ökör hullott el az ösvényen, oldalára kornyadt fejjel. Kifogták és otthagyták az útszélen. Félmérfölddel távolabb megint összerogyott kettő. Ezt követően egymás után dőltek ki a fogatból, és Ralphnak még két szekeret el kellelt hagynia. Az utolsót már csak egy pár ökör húzta. Ralph dühét már régen döbbenet váltotta fel, mert világossá vált számára, hogy itt már nem egyszerű növénymérgezésről van szó. A hajtók is értetlenül álltak a jelenség előtt, amelyhez foghatóra még a gazdag afrikai szájhagyományban sem volt példa. – Ez tagathi – vélekedett Isazi, aki szinte összement szeretett jószágai kimúlása feletti bánatában, és úgy nézett ki, mint egy fekete manócska. – Csak valami szörnyű boszorkányság lehet. – Amondó vagyok, Harry – kormányozta odébb Ralph újdonsült sógorát, nehogy az asszonyok meghallják – hogy örülhetünk, ha egy szekeret is haza tudunk vinni. Még jó pár nehéz gázló áll előttünk. Jobb lenne, ha szárazföldön mennénk tovább és egy könnyebb átkelőt keresnénk a Lupane folyón. Már csak öt mérföldre voltak a folyótól, és látták a sötétzöld partmenti erdőt. Ralph és Harry gondterhelten és nyugtalanul baktattak egymás mellett. – Öt szekér marad itt ebek harmincadjára – dörmögte bosszúsan Ralph. – 300 font darabja, nem szólva a barmokról, amiket vesztettem... – elhallgatott és peckesen kihúzta magát a nyergében. Újabb nyitott tisztáshoz érkeztek a folyóparton, ahol Ralph három óriási, foltos zsiráfra lett figyelmes. Hosszú gémlábaikkal és kecses hattyúnyakukkal ők voltak a legfurább kinézésű afrikai emlősállatok. Nagy szemük szelíd és bánatos volt, különös, csúnyán szép fejüket bőrrel és szőrrel borított csontkinövések koronázták. Járásuk ugyanolyan lassú és megfontolt volt, mint egy kaméleoné, pedig egy nagy bika sokszor egy tonnát nyomott és a tizennyolc láb magasságot is elérte. Némák voltak, még a legnagyobb fájdalom vagy szenvedély sem szakított ki akár egy suttogó hangot is hattyútorkukból. Szívük akkora volt, mint egy dob, hogy felpumpálhassa a vért a fejükbe, nyaki ütőerei pedig szelepekkel voltak ellátva, nehogy szétvesse a nyomás agyukat, ha szétvetett lábakkal előrehajoltak inni. A három állat libasorban vonult át a tisztáson. A szimatoló, kortól már majdnem fekete öreg vezérbikát a vörösesbarna foltokkal tarkított tehén követte, nyomában a szép világosdrapp, már nagyocska borjúval. Ralph még soha nem látott ehhez foghatót. A borjú táncléptekkel himbálózva haladt előre, lassú, elegáns piruettekkel, nyakát egyik oldalról a másikra csavargatva. Az anya időnként nyugtalankodva hátranézett csemetéjére, aztán a kötelesség és az anyai szeretet között őrlődve ismét előrefordult és követte az öreg bikát. Egyszer csak a borjú nagyon lassan, bágyadt kecsességgel lerogyott a fűbe és ottmaradt hosszú tagjai kuszaságában. A tehén föléje hajolt egykét percig, aztán, engedelmeskedve a vadon törvényének, sorsára hagyta a gyengét és ment tovább a bika után. Ralph és Harry lassan, szinte kelletlenül a borjúhoz lovagoltak. Csak melléje érve lettek figyelmesek a végzetes tünetekre: az állat szájából és orrlyukaiból váladék dőlt és foltos hátsó fertályát hasmenés mocskolta be. Hitetlenkedve meredtek a tetemre, míg Harry egyszer csak elfintorítva orrát a levegőbe szimatolt. – Ugyanaz a szag, mint az ökröké... – kezdte és hirtelen megvilágosodott előtte a dolog. – Ez lépfene... – suttogta. – Szűzanyám! Ralph, hiszen ez járvány! Mindent elpusztít, vadállatot és ökröt egyaránt! – Ralph
barnára sült arca viaszsárgára váltott. – A kétszáz szekerem, Harry – suttogta –, ... majd 4000 ökörrel! Ha ez a kór tovább terjed, mindet elvesztem! – Úgy megingott nyergében, hogy ha el nem kapja a nyeregkápát, leesett volna a lóról. – Tönkre fogok menni... mind elpusztul... – Hangjában önsajnálat remegett. Aztán hirtelen megrázta magát, úgy rázva le az elkeseredést, mint spániel a vizet, és a szín visszatért jóképű arcára. – Nem, nem megyek tönkre! – jelentette ki elszántan. – Nem adom fel harc nélkül! – Élénken Harry felé fordult. – Te visszaviszed az asszonyokat Bulawayóba – rendelkezett. – Én pedig magammal viszem a négy legjobb lovat. – Hová mégy? – kérdezte Harry. – Kimberleybe. – Minek? De Ralph máris úgy megfordította lovát, akár egy pólópónit, és a nyakára fekve visszavágtatott az egyetlen szekérhez, amelyik épp abban a pillanatban bukkant ki mögöttük az erdőből. Alig hogy odaért hozzá, az egyik igavonó ökör összerogyott, és fetrengve elterült a csapáson. * Isazi másnap hajnalban nem ment be a kralba, mert félt attól, amit ott találhat. Bazo ment helyette. Az összes állat kimúlt. Már merevek és hidegek voltak, szoborszerűen belekövülve borzalmas, utolsó rángásukba. Bazo megborzongott és szorosabbra vonta majombőr köpönyegét a nyakán. Nem a hajnali hideg, hanem egyfajta babonás félelemmel vegyes tisztelet jeges ujja érintette meg. – Midőn a marhák feje oldalra kornyad és nem bírnak többé fölkelni... – ismételte meg fennhangon az Umlimo szavait és félelmét ujjongó harci kedv söpörte el. – A jóslat beteljesedett. Az Első számú Kiválasztott jövendölése soha nem volt még ennyire csalhatatlan. És neki, Bazónak, azonnal rá kellett volna jönnie, de az események förgetege úgy megzavarta, hogy csak most világosodott meg előtte a végzetes járvány igazi jelentése. Legszívesebben máris elhagyta volna a szekértábort, és futott volna egyfolytában megállás nélkül délre, a szent hegyekben megbúvó titkos barlangba, hogy az indunák elé állva a szemükbe vághassa: – Ti, akik kételkedtek, most elhihetitek az Umlimo szavait! Ti, akiknek tej és sör van a hasában, tegyetek követ a helyére. El akart menni a bányákba, tanyákra, az új falvakba, amiket társai a fehér embereknek építettek, kezükben az ezüstpenge helyett csákánnyal és lapáttal robotolva, a kafir harcosok tollai és szoknyái helyett gazdáik rongyos katonazubbonyát viselve. Meg akarta kérdezni tőlük: – Emlékeztek még az Izim-vukuzane Ezembintabára, a Vakondok Hegy Alatt Túrnak harci indulóra? Rajta, ti más földjét túrók, rajta, énekeljétek velem a Vakondok dalát! De még nem érkezett el az idő: míg nem válik valóra az Umlimo harmadik, és egyben utolsó próféciája, addig neki, Bazónak és régi fegyvertársainak a fehér ember szolgája szerepét kell játszania. Erőt vett kitörő örömén, és visszahúzódott Afrika kifürkészhetetlen maszkja mögé. Otthagyta az elpusztult ökröket, és odament a megmaradt szekérhez, amelyben a fehér asszonyok és a gyermek aludtak, alatta pedig Harry Mellow feküdt pokrócába burkolózva – ott nem érte a harmat. Henshaw előző nap késő délután vált el tőlük, mielőtt a Lupani partjára értek. Miután kiválasztotta a négy leggyorsabb és legerősebb lovat, titokban megbízta Bazót, hogy vezesse vissza a kis társaságot Bulawayóba gyalog. Utána megcsókolta a feleségét és fiát, kurtán kezet fogott Harry Mellow-val és úgy elvágtatott délnek a gázló felé, maga mögött három, hosszú
gyeplőn tartott tartalék lóval, mint akit vadkutyák üldöznek. Bazo a szekérhez lépett és lassan, tagoltan beszólt alá a pokrócba burkolózott Harry Mellow-nak. Bár a fiatal amerikai napról napra többet értett szindebele nyelven, szókincse még mindig nem volt gazdagabb egy ötéves gyermekénél, így Bazo meg akart bizonyosodni, hogy megérti-e őt. – Az utolsó ökör is felfordult. Egy lovat megölt a bivaly, négyet pedig Henshaw vitt magával. Harry Mellow gyorsan felült és döntött. – Akkor egy-egy hátasló jut az asszonyoknak, Jon-Jon meg majd valamelyik mögé ül. Mi meg gyalog megyünk. Mennyi ideig tart az út vissza Bulawayóba, Bazo? Bazo sokatmondóan vállat vont. – Egy gyors és ügyes kafircsapatnak öt nap. De fehér embernek, csizmában... Úgy néztek ki, mint a menekültek: a szolgák csak a legfontosabb készleteket vitték batyuba kötve fejükön, és rendetlenül elnyúló sorban lézengve követték a lovakat. De mikor pihentették a lovakat, a nőket akadályozta a hosszú szoknya a gyaloglásban és Bazo nem tudta a lassú iramot tartani. Jócskán megelőzte a csapatot, s amint eltűnt szem elől és senki sem hallhatta, táncra perdült és toporzékolva döfködött egy képzeletbeli lándzsával egy nem létező ellenségre. A giyát, azaz kihívó táncot a hajdani kafir harcosok csatadalával kísérte: "Akár vakond a föld gyomrában, Bazo rábukkant a titkos útra... " Az első versszaka a varázsló Pemba hegyi erődítménye elleni támadásnak állított emléket, mikor Bazo oly sok idővel ezelőtt kafir harcosai élén a szirt tetejéig hatolt a hegy gyomrában húzódó folyosón keresztül. Lobengula ezért a hőstettéért léptette elő indunává, adományozott neki fejgyűrűt és engedte be a nőkhöz, hogy feleségül válassza magának Tanasét. Bazo, magában táncolva az erdőben, a többi versszakot – amelyek, a legutolsó kivételével, mind egy-egy híres győzelem után születtek meg – is elénekelte. Az utolsó versszakot már nem énekelhette el az egész hadsereg csatarendben, mert az már a Vakondok utolsó ütközetéről szólt, mikor élükön Bazóval rárontottak a szekértáborra a Shanganinál. Bazo saját szerzeménye volt, amelyet a Matoposban egy barlangban komponált élet-halál között, egy golyóval testében. "Miért sírtok Shangani-özvegyek, Mikor a háromlábú puskák hangosan kacagnak? Miért sírtok Vakondok fiacskái, Mikor apáitok eleget tettek a király parancsának?" És hirtelen egy újabb versszak ötlött Bazo eszébe, olyan spontánul és hibátlanul, mintha már tízezredszer énekelné: "A vakondokok a föld alatt vannak, »Meghaltak?« kérdezték Mashobane lányai. Haliga szép leányok, hát nem halljátok? Valami megmoccant a sötétben " És miközben Bazo, a Fejsze a puha, vörös levélpalásttal borított mszaszafák felé kiáltotta versét, a három fa kissé meghajtotta koronáját a keleti szélben, mintha megértették volna. *
Ralph Ballantyne betért King's Lynnbe, és odavetette a kantárokat Jan Cherootnak, az öreg hottentotta vadásznak. – Itasd meg őket, öreg és töltsd meg az abrakos tarisznyákat, mert egy óra múlva indulok. Azután felszaladt a hosszan elnyúló, zsúpfedeles tanyaház verandájára, ahol a mostohaanyja fogadta. Megdöbbenése örömre fordult, mikor megismerte Ralphot. – Ó, Ralph, úgy megijesztettél... – Hol van apa? – kérdezte Ralph komolyan arcon csókolva, mire Louise arca is elkomolyodott. – Az északi körzetben, billogot ütnek a borjakra... miért, mi van, Ralph? Még nem láttalak ilyennek... Ralph elengedte a füle mellett a kérdést. – Az hat órás lovaglás. Nem veszíthetek annyi időt. – Valami baj van – érezte meg Louise. – Ne gyötörj már, Ralph! – Sajnálom – tette Ralph kezét az asszony karjára. – Valami rettenetes marhavész terjed lefelé északról. A Gwainál megtámadta az állataimat és mindet elvesztettem..., vagy százat tizenkét óra leforgása alatt. Louise rámeredt. – Talán... – suttogta, de Ralph közbevágott: – Mindent elpusztít, zsiráfot, bivalyt, ökröt, eddig csak a lovakat kímélte. Isten az atyám, Louise, tegnap, útközben idefelé egy csomó elhullott bivalyt láttam az út két oldalán heverni. Bűzlöttek! Állatokat, amelyek az előző nap még erősek és egészségesek voltak: – Mitévők legyünk, Ralph? – Eladjuk őket – felelte az. – Eladjuk az egész csordát, mindegy mennyiért, mielőtt lecsapna rá a kór. – Megfordult és odakiáltott Jan Cherootnak: – Hozd ide a jegyzetfüzetet a nyeregtáskámból! Miközben egy levelet firkantott apjának, Louise megkérdezte: – Mikor ettél utoljára? – Már nem is emlékszem. Ralph befalta a hideg őzhúst nyers hagymával, csípős sajttal és kőkemény kenyérrel, s miközben leöblítette egy kancsó sörrel, utasításokat adott Jan Cherootnak: – Csak az apámnak beszélhetsz róla, senki másnak! Indulj máris! – De Ralph előbb ült nyeregbe és távozott, mint ahogy a kis hottentotta felcihelődött az útra. Ralph nagy ívben elkerülte Bulawayót, nehogy ismerőssel találkozzék – egy kihalt helyen akart a távíróvonalhoz férkőzni, jó messzire a főúttól. Az ő munkásai szerelték föl a távíróvonalat, így minden mérföldjét és minden sebezhető pontját ismerte, és tudta, hogyan lehet a leghatékonyabban elvágni Bulawayót és Matabeleföldet Kimberleytől és az egész külvilágtól. Kikötötte lovait egy távírópóznához, aztán felkúszott a porcelán szigetelő és fénylő vörösrézdrót fürthöz. Egy bőrszíj végére erősített kampóval visszatartotta a drótvégeket, nehogy a földre essenek, aztán elvágta a drótot a csomók között. A drót egy dallamos pengessél elpattant, de a szíj megtartotta. Ralph lemászott a póznáról, aztán fölpillantott rá. Tudta, hogy csak egy szakavatott ellenőr fedezhetné fel a szakadást. Visszalódult a nyeregbe, megsarkantyúzta lovát és elvágtatott. Délben elkanyarodott és délnek folytatta útját. Óránként váltotta lovát és csak akkor állt meg, mikor már úgy besötétedett, hogy nem látta az ösvényt. Kipányvázta a lovakat és már aludt is, mint a tej, a kemény földön. Pirkadat előtt elköltött egy jókora darabot a sajtból egy karéj durva kenyérrel, amit Louise pakolt a nyeregtáskájába, és a nap első sugarára ismét útra kerekedett. Késő délelőtt letért a csapásról és megkereste a távíróvonalat, egy lapos tetejű domb mögött. Tudta, hogy a társaság ellenőrei már kutatják a meghibásodást és hamarosan meg is találják, és előfordulhat, hogy valaki a bulawayói távíróhivatalból buzgón jelentést küld Mr. Rhodesnak a csordákat pusztító borzalmas járványról. Ralph két helyen elvágta a huzalt, aztán folytatta útját. Késő délutánra az egyik ló összerogyott a hajszától, és Ralph otthagyta az út mellett. Ha egy oroszlán nem kapja el addig, talán valamelyik hajtója ráismer a billogra.
Másnap, ötven mérföldre a Shashi folyótól, találkozott az egyik délről jövő, huszonhat szekérből álló konvojával, amit egy fehér felügyelő vezetett. Ralph csak annyira állt meg, hogy elkobozza tőle a lovakat, aztán otthagyva neki a saját kimerült állatait, továbblovagolt. Még két helyen elvágta a távíróvonalat, a Shashi folyó mindkét partján, mielőtt a végállomáshoz ért volna. Először a munkafelügyelőjéhez, egy vörös hajú skóthoz ment, aki egy csapat feketével öt mérfölddel a derékhad előtt a csapást vágta a síneknek. Le sem szállt a nyeregből. – Megkapta a sürgönyömet Bulawayóból, Mac? – kérdezte, nem vesztegetve köszönésre az időt. – Nem én, Mr. Ballantyne. – A skót megrázta poros fürtjeit. – Semmi hír északról öt napja... állítólag a vezetékek elszakadtak. Ilyen hosszú kimaradás még nem volt. – A nehézségbe! – káromkodta el magát Ralph dühösen, hogy leplezze megkönnyebbülését. – Egy tehervagonra lett volna szükségem. – Ha siet, Mr. Ballamyne, van egy üres szerelvény, amelyik megy vissza. Ralph megérkezett az öt mérfölddel távolabb lévő csonkavasút végéhez, egy széles, lapos, tövisbozóttal tarkított síkságra. A lázas tevékenykedés valahogy nagyon nem illett ehhez a kietlen, zord vidékhez a Kalahári-sivatag szélén. Egy zöld mozdony ezüstös gőzoszlopokat pöfögve az üres égboltra, a lapos tetejű forgó alvázsort tolatta a csillogó ezüst sínek végéhez. Éneklő, lágyékkötős, feszítőrudakkal felszerelt feketék emelték le az acélsíneket a vagonokról, és mikor a sínek kis porfelhőt kavarva földet éltek, már ott is termett a következő csapat, amely ráemelte a tikpárnafákra, és helyükre illesztette őket. Miután a munkavezetők öntöttvas ékekkel elegyengették a síneket, egy fiú kalapáccsal nagyfejű acélszegecseket vert beléjük, csengő zenebonával. Félmérfölddel odébb állt az iroda, egy négyszögletes, kopott fa és rozsdás vas kabin, amit nap mint nap távolabbra költöztettek. A főmérnök ingujjban izzadt sűrített tejesládákból összeeszkábált íróasztalánál. – Mennyit jutottak előre? – kérdezte Ralph az ajtóból. – Mr. Ballantyne! – ugrott fel a bivalynyakú, vastag szőrös karú mérnök, aki egy inchcsel magasabb volt Ralphnál, és a szemén látszott, hogy fél tőle. Ralph ezt elégedetten nyugtázta – sosem próbált a legnépszerűbb emberré válni Afrikában. Azt nem díjazta senki. – De hát csak a hónap végére vártuk... – Tudom. Mennyivel jutottak előbbre? – Volt egy-két problémánk, uram. – A Jóisten áldja meg, hát harapófogóval kell kihúznom magából? – A hónap eleje óta... – a mérnök tétovázott. Tudta, hogy nem származik belőle haszna, ha hazudik Ralph Ballantyne-nak... – Tizenhat mérfölddel... Ralph a tervrajzhoz lépett és megnézte a számokat. Idejövet megfigyelte a végállomást jelző számozást. – Tizenöt mérföld és hatszáz yard, az nem tizenhat – mondta. – Nem, uram. Majdnem tizenhat. – És maga meg van ezzel elégedve? – Nem, uram. – Mert én sem. – Ennyi elég is, gondolta Ralph. Ha tovább firtatja, csak csökkentené a férfi hasznavehetőségét, márpedig nála jobbat nem tudott az Orange folyótól idáig terjedő körzetben. – Megkapta a sürgönyömet Bulawayóból? – Nem, Mr. Ballantyne A vonalak már napok óta nem működnek. – A kimberleyi sem? – Az működik. – Jó, akkor küldesse ezt el a távirdászával. Ralph gyorsan lefirkantott pár sort a jegyzettömbjére. – Aaron Fagan ügyvéd részére; De Beers Street, Kimberley. Holnap reggel hatkor érkezem.
Sürgősen hozzon össze nekem egy találkozót délre Rough Riderrel a Rholandtől. Rough Rider Roelof Zeederberg fuvarozónak, Ralph legnagyobb vetélytársának a kódneve volt. Zeederberg gyors kocsijai Delagoától Algoa Bayig közlekedtek, a Zarándokok Pihenőjearanymezőktől Witwatersrandig és a kimberleyi csonkavasút végéig közlekedtek. Mialatt a távírász kikopogta a sárgaréz és tikfa szerkentyűn a levelet, Ralph ismét a mérnökéhez fordult: – És most hadd hallom, mik voltak azok a megoldhatatlan problémák, amelyek megakadályozták? – A legsúlyosabb a kimberleyi rendező pályaudvari torlódás volt. Vagy egy órán át dolgoztak, míg végül a mozdony füttyentett odakinn a kalyiba előtt. A két férfi még mindig vitatkozva és tervezgetve kilépett, és Ralph földobta a nyeregtáskáját és összecsavart pokrócát az első lapos kocsira, de még tíz percig feltartotta a vonatot, hogy az utolsó részleteket is megbeszélje mérnökével. – Mától mindig több sínt fog kapni, mint amennyit le tud rakatni – ígérte neki baljósan, miközben felugrott a kocsira és intett a vezetőnek. A füttyszó gőzt lövellt a száraz, sivatagi levegőbe, a kerekek megpördültek, egy zökkenéssel megtapadtak, azután a hosszú, üres kocsikból álló szerelvény elindult dél felé és egyre jobban felgyorsult. Ralph letelepedett egy huzat mentes sarokba és beburkolózott a pokrócába. Nyolc napig lovagolt a Lupani folyótól a vasút végéig. Ezzel rekordot dönthetett. – Csak nem adnak érte díjat – vigyorodott el kimerülten, szemébe húzva kalapját és hallgatta a talpfákon zakatoló kerekek énekét. – Si-et-nünk kell. Si-et-nünk kell. – És mikor már-már álomba merült, az ének megváltozott: – A csor-da hal-dok-lik. A csor-da hal-dok-lik – skandálták a kerekek újra és újra, de őt már ez sem tudta tovább ébren tartani. * Tizenhat óra múlva befutottak a kimberleyi rendező pályaudvarra, valamivel hajnali négy után. Mikor a mozdony lassított a váltónál, Ralph leugrott a kocsiról és nyeregtáskáját a vállára vetve elkutyagolt a De Beers útra. A távíróhivatalban égett a villany és Ralph addig kopogott a fa félajtón, míg az éjszakai kezelő kibámult rá, mint gyöngybagoly a fészkéből. – Sürgős táviratot akarok küldeni Bulawayóba. – Sajnálom, öregem, nincs vonalam. – És mikor lesz? – Isten tudja, már hat napja nem működik. Ralph még akkor is vigyorgott, mikor peckesen besétált a Gyémánt Liliom Hotel előcsarnokába. Új éjszakai portás volt, aki nem ismerte Ralphot. Csak egy magas, szikár, napbarnította férfit látott, akin pecsétes és poros ruha lógott. A szilaj lovaglás megszabadította Ralphot összes hústöbbletétől. Nem borotválkozott, amióta a Lupanit elhagyta, és csizmája szárát lekoptatta a tüskebozót, amelyen átlovagolt. A mozdony koromja rárakódott arcára és a portás bányásznak vélte. – Sajnálom, uram – mondta. – A szállodánk tele van. – Ki lakik a Kék Gyémánt lakosztályban? – kérdezte nyájasan Ralph. – Sir Randolph Charles – felelte a portás tiszteletteljes hangon. – Rakja ki onnét! – utasította Ralph. – Hogyan? – hőkölt hátra a portás fagyos arccal. Ralph átnyúlt a pulton és megragadva a férfi moaré kravátliját magához húzta. – Rakja ki a lakosztályomból! – ismételte Ralph közvetlenül a fülébe. – Egykettő! Abban a pillanatban a nappali portás lépett a recepciós irodába.
– Mr. Ballantyne! – kiáltotta, riadtsággal vegyes, színlelt örömmel sietve kollégája segítségére. – Az állandó lakosztálya egy perc múlva készen áll. – Azután belesziszegte az éjszakai portás másik fülébe: – Szabadítsd fel azt a lakosztályt azonnal, ha nem akarod, hogy ő tegye meg helyetted. Kimberleyben a Kék Gyémánt mondhatta magáénak azon ritka fürdőszobák egyikét, amelyekben meleg víz folyt a csapból. Két fekete szolga tüzelte a forralót az ablak alatt, hogy folyamatosan fütyüljön a gőz a szelepből, mialatt Ralph nyakig elmerült a kádban, és nagylábujjával elcsavarva a csapot, engedett még egy kis meleg vizet. Közben megborotválkozott egy borotvakéssel, tükör nélkül kitapintva arcát. A nappali portás személyesen ellenőrizte Ralph hajókofferjának kihozatalát a raktárszobából, és az inasok mellett állva figyelte a belőle elővett öltönyök kivasalását, és csizmák ragyogóra glancolását. Öt perccel dél előtt Ralph, brillantin és kölnivíz illatfelhőben bemasírozott Aaron Fagan irodájába. Aaron sovány, hajlott hátú férfi volt, ritkás hajjal, amelyet simán hátrafésült magas, intellektuális homlokából. Orra kampós, ajka vastag és érzéki volt, kökényszínű szemében értelem csillogott. Kegyetlen, könyörületet nem ismerő kalabrias játékosnak ismerték, pedig azért volt benne könyörületesség, amit Ralph ugyanolyan nagyra becsült, mint a többi tulajdonságát. Ha ismerte volna Ralph szándékát, bizonyára megpróbálta volna lebeszélni róla, de kielemezve a dolgot, épp ő javasolta volna a szerződés megszövegezését olyan könyörtelenül, mint mikor a győző ütésre emeli a jászát és meneljét a kalabriasban. Ralphnak nem volt most ideje etikáról vitatkozni vele, így a nyájas ölelés és vállonveregetés után, útját állva minden kérdésnek, megkérdezte: – Itt vannak? – majd betolta a belső irodába nyíló ajtót. Roelof és Doel Zeederberg nem álltak fel a beléptére és sem ők, sem Ralph nem mutattak hajlandóságot kézfogásra. Túl sok csúnya és eldöntetlen nézeteltérésük volt már egymással. – Nos, Ballantyne, megint az időnket akarja rabolni? – Roelof kiejtésén még mindig erősen érződött, hogy svéd származású, de világos, vörösesbarna szemöldök keretezte szemeiben érdeklődés villant. – Ugyan, kedves Roelof – tiltakozott Ralph. – Már hogyan tennék ilyet? Én csak azt szeretném, ha megállapítanánk a díjszabást az új matabeleföldi útra, mielőtt kitennénk egymást az üzletből. – Ja! – értett egyet Doel gunyorosan. – Ez éppolyan lehetetlen, mint az, hogy az anyósom szeressen engem. – Azért szentelünk magának néhány percet – mondotta Roelof közömbösen, de hangja érdeklődést árult el. – Valamelyikünknek fel kell vásárolni a másikat és megállapítani a saját díjszabásait – mondta nyájasan Ralph, mire a fivérek önkéntelenül összenéztek. Roelof nagy ügybuzgalommal próbálta meggyújtani kialudt szivarját, hogy palástolja meglepődését. – Bizonyára nem egészen értenek engem – mondta Ralph. – Nem értik, hogy Ralph Ballantyne miért akarhat kiárusítani. – A fivérek meg sem mukkantak, csak vártak, mint a keselyűk a fa tetején. – Az az igazság, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet Matabeleföldön. A Harkness Bánya... A feszültségráncok kisimultak Roelof szája körül. Ők is hallották a johannesburgi értékpapírtőzsde parkettján, hogy a bánya termelőképessé tétele ötvenezer fontba fog kerülni. – Elmaradásom van a vasútszerződésben Mr. Rhodes felé – folytatta Ralph higgadtan és komolyan. – Készpénzre van szükségem. – És mennyire gondol? – kérdezte Roelof és megszívta szivarját. Ralph bólintott és közölte vele, mire Roelof fuldokolni kezdett saját füstjétől. Fivére addig veregette a hátát, míg visszanyerte a szufláját, azután elnevette magát és megrázta fejét.
– Ja – mondta. – Ez igen! Ezt nevezem! – Úgy látszik, mégis magának volt igaza – ismerte el Ralph. – Csak az idejüket rabolom. – Hátralökte székét és felállt. – Üljön le! – Roelof abbahagyta a nevetést. – Üljön le és beszéljük meg a dolgot – mondta gyorsan. És másnap délre Aaron Fagan már meg is szövegezte a szerződést. Nagyon egyszerű volt. A vevők a vagyonnyilatkozatot teljesnek és helyesnek ismerték el. Beleegyeztek az összes meglévő fuvarozási szerződés teljesítésébe, és átvállalták a már útnak indított szállítmányokért való felelősséget. Az eladó nem adott semmilyen garanciát. A kifizetés készpénzben történt, nem részvényátruházással, az aláírás napján – tehát a szerződés azonnal érvénybe lépett. Miután a felek ügyvédeik jelenlétében ellátták a szerződést kézjegyükkel, jogi képviselőik kíséretében átmentek a szemközti Birodalmi Gyarmati és Tengerentúli Bankba, ahol a Zeederberg Fivérek csekkjét az igazgató a szabályoknak megfelelően beváltotta. Ralph belesöpörte az ötfontos bankjegykötegeket az útitáskájába és megbillentette kalapját a Zeederberg fivérek felé. – Minden jót, uraim – azzal karon fogta Aaron Fagant és a Gyémánt Liliom Hotel felé kormányozta. Roelof Zeederberg megdörgölte kopasz feje búbját. – Hirtelen különös érzésem támadt – motyogta feszengve, miközben figyelte őket eltávolodni. * Másnap reggel Ralph elbúcsúzott Aaron Fagantól az irodája ajtajában. – Fog még hallani a jó Zeederberg fivérekről, hamarább, mint várná – intette nyájasan. – Próbáljon nem zavarni engem a vádaskodásaikkal, jóember. – Átballagott a Piac téren, faképnél hagyva az eltöprengve utána bámuló ügyvédet. Ralph csak lassan jutott előre, mert lépten-nyomon ismerősök állították meg. Ki-ki aggódóan érdeklődött a hogyléte felől, aztán megkérdezték, igaz-e, hogy eladta a fuvarozó vállalatát, vagy azt próbálták megtudni tőle, szándékozik-e kibocsátani Harkness Bánya-részvényeket. – Jelezze, ha döntött, Ralph. – Bármiben örömmel állok rendelkezésére, Mr. Ballantyne. Mivel elterjedt, hogy a Harkness Bánya hatvan uncia aranyat ad tonnánként, mindenki, akivel csak összefutott, bele akart szállni és Ralphnak majd egy órájába telt, míg eljutott a De Beers Egyesült Bánya Társaság ötszáz yardra lévő irodájáig. A hatalmas, háromemeletes épület volt a gyémántimádat felszentelt temploma. A nyitott erkélyeket finoman csipkézett vasrácsok fogták körbe, a vöröstéglából épült falak sarkát faragott terméskő díszítette, az ablak festett üvegtáblákkal, az olajozott tikfa ajtók pedig fényes, sárgaréz veretekkel voltak ellátva. Miután Ralph beírta nevét a látogatók könyvébe, a libériás, fehér kesztyűs portás felkísérte a kanyargós lépcsősoron a legfelső emeletre. A tikfa ajtón a sárgaréz táblán csak "Mr. Jordan Ballantyne" állt, titulus nélkül. Belépve azonban, az iroda nagysága utalt rá, hogy Jordan fontos pozíciót tölt be a De Beers Gyémánt Társaság hierarchiájában. A dupla ablakok a kimberleyi bányákra néztek, s bár a feltárás még egy mérföldre sem volt, még ebből a magasságból sem látszott a mélysége. Úgy nézett ki, mintha egy lezuhant meteor ütött volna krátert a földbe. Nap mint nap mélyebbre ástak a bányászok a kék kimberlit mesés kúpjának konglomerátumába. A gödörből már csaknem tízmillió karát finom gyémánt került felszínre, s az egész a Mr. Rhodes Társaságáé volt. Ralph csupán egyetlen pillantást vetett a gödörre, ahol az ifjúsága legjavát töltötte, hason csúszva
kapirgálva a csalóka kövek után, aztán tüzetesen szemügyre vette a helyiséget. A falakat színes faragású, kiérlelt tölgyfa lambéria borította, a padlót selyemperzsa szőnyegek takarták, s a könyvespolcokon aranyfüsttel préselt szattyánbőr kötésű sorozatok álltak. A nyitott fürdőszobaajtón át vízcsobogás hallatszott és kiszólt egy hang: – Ki az? Ralph a fogasra akasztotta kalapját és az ajtó felé fordult, mikor Jordan belépett az irodába. Finom lenvászon magas gallérú inget viselt könyökvédővel, és moaréselyem kravátlit. Egy monogramos törülközővel törülgette a kezét, de Ralphot megpillantva megmerevedett, aztán félredobva a törülközőt felkiáltott örömében, és három nagy lépéssel mellette termett. Végül Ralph kibontakozott öleléséből és karnyújtásnyira eltartva magától, végigmustrálta Jordant. – Te örök dendi! – csipkelődött Ralph és összeborzolta öccse divatosan fésült, dús, arany fürtjeit. Nem volt az a megszokás, ami elhomályosította volna akár a bátyja szemében is Jordan jóképűségét: Ralphnak el kellett ismernie, soha nem látott még öccsénél csinosabb férfit. De nem, Jordan nem csupán jóképű, hanem kimondottan szép volt, és a fivére láttán érzett öröme még jobban kiemelte ragyogó bőrét, s a hosszú, göndör szempillákkal keretezett zöld szempár eleven csillogását. Ralphot ezúttal is lenyűgözte öccse karizmája és kedves természete. – Hát te? – nevetett Jordan –, csuda izmos, sovány és barna vagy! Hová lett az a szépen gömbölyödő pocakod? – Odaveszett az úton, Matabeleföldtől idáig! – Matabeleföld! – Jordan arckifejezése megváltozott. Akkor nyilván tudod, micsoda borzalom történt. – Jordan bőrrel bevont tetejű íróasztalához lépett. – A távíróvonal már több mint egy hétig nem működött, s csak most jött át az értesítés. Nem egész egy órája írtam át. Átnyújtotta Ralphnak a vékony selyempapírt, szép kézírásával a távírógépelt sorok közt. A sürgöny doktor Jameson távollétében Matabeleföld kormányzói tisztét betöltő Mungo St. John tábornoktól érkezett "Jove"-nak, amely Mr. Rhodes kódneve volt. "Marhabetegség kitörését jelentették Észak-Matabele-földről. A veszteség hatvan százalék, ismétlem hatvan százalék. A Társaság állatorvosa az 1880-as olaszországi marhapestisjárványhoz hasonló tüneteket ismer fel. A betegség marhavész néven is ismeretes. Nem tudnak rá gyógyszert. Megfelelő elkülönítés és ellenőrzés nélkül az egész állomány elpusztulhat. Kérjük a hatóságokat, hogy sürgősen öljék le és égessék el az összes szarvasmarhát a központi tartományban, a dél felé terjedést megakadályozandó" Ralph meglepődést és döbbenetet színlelve, az első sorokat olvasva gyorsan végigfutotta a szöveget. Ritka alkalom volt, hogy elolvashatott egy dekódolt B. D. A. T-jelentést. Jordan csak nagy izgalmában adhatott a kezébe ilyesmit. Rendőri erők és intézkedések, meglévő és kiadott pénzösszegkivonatok, kereskedelmi engedélyekhez szükséges hivatalos közlemények és javaslatok, és a Bulawayóban bejegyzett bányaengedélyek voltak feltüntetve rajta. Ralph az alkalomhoz illően komoly arccal visszaadta a papírt öccsének. Az új bányaengedélyek listáján legfölül egy negyven négyzetmérföldes terület Wankie Szénbánya Társaság névre volt bejegyezve. Ezt a nevet adta Harry Mellow a társaságuknak és Ralphot titokban majd szétvetette a boldogság. Ezek szerint Harry, amint biztonságban megérkezett az asszonyokkal és Jonathannal Bulawayóba, késlekedés nélkül benyújtotta a bányaengedély-kérelmet. Ralph megint csak gratulálni tudott magának, hogy a sógorát választotta partneréül. Csak a jegyzékhez csatolt, St. Johntól származó függelék hagyott benne némi bizonytalanságot: "Tájékoztassák mihamarább a Társaság vezetőségét a szén- és nem nemesfémbányászati engedély kérelmekről jegyezzenek be 198-at a Wankie Szénbánya Társaság nevére a tisztázástól függően."
A bányaengedély-kérelmet már iktatták, de még nem igazolták vissza, de, gondolta Ralph, emiatt még ráér aggódni. Pillanatnyilag Jordan nyugtalanságára kellett összpontosítania. – Apa pont beleesik ennek a hogyishívjáknak, ennek a marhavésznek az útvonalába. Olyan keservesen dolgozott egész életében és olyan rohadtul peches volt... Jaj, Ralph, ez nem történhet meg vele... nem történhet újra meg vele! – Jordan elhallgatott és másvalami jutott eszébe. – Meg te is. Neked, Ralph, hány ökörfogatod van Matabeleföldön? – Egy se. – Egy se? Nem értem... – Az utolsó szálig eladtam őket szekerestül a Zeedeberg fivéreknek. Jordan rámeredt. – Mikor? – kérdezte végül. – Tegnap. – Mikor jöttél el Bulawayóból, Ralph? – Mi köze a kettőnek egymáshoz? – kérdezte Ralph. – A távíróvonalat szándékosan vágta el valaki... négy helyen. – Ne mondd! De ki lehetett az? – Jobb, ha nem gondolok rá. – Jordan megrázta fejét. – És csak annyit kívánok hozzátenni, hogy nem akarom tudni, mikor hagytad el Bulawayót, és azt sem, hogy apa is ugyanolyan sietve adotte túl a marháin, mint te. – Eredj már, Jordan! Gyere, meghívlak a klubba estebédre. Egy üveg pezsgő majd elfeledteti veled, hogy gazemberek a családtagjaid, meg az is, akinek dolgozol! A Kimberley Klub homlokzata teljesen kivehetetlen volt. Alapítása óta két ízben bővítették ki feltűnően elütő toldalék-szárnyakkal: először galvanizált vasra rakott kiégetetlen téglából, azután pedig vörös samott-téglából. Vasteteje festetlen volt, de nagyzoló, fehér karókerítés övezte és a főbejárati ajtót velencei tükör borította. Amíg egy férfi nem vált a tagjává, nem igazán tekinthette magát dél-afrikainak. Tagnak lenni pedig olyan nagy dolog volt, hogy még Barney Barnato – akinek a jelentkezését a milliói ellenére is állandóan elutasították –, is képes volt a gyémánt vagyonrészét eladni Mr. Rhodesnek, mert az alkuban az oly régóta vágyott tagságra tett ígéret is benne foglaltatott. Barnatónak már kezében volt a toll, de még akkor is tétovázott, hogy aláírja-e a szerződést. – Honnét tudjam, hogy nem fogok-e megint zárt ajtókat döngetni, ha már aláírtam? – Drága cimborám, örökös taggá választjuk – nyugtatta meg Mr. Rhodes. Klubtagsága első estéjén Barnato, úgy öltözve, mint egy színházi impresszárió, nagy peckesen odament a hosszú bárpulthoz és egy rund italt rendelve az egész társaságnak, megvillantott egy hatalmas, tízkarátos kék-fehér gyémántot a középső ujján. – Hát ehhez mit szólnak, uraim? Az egyik tag szemügyre vette egy pillanatra, aztán megjegyezte: – Szörnyen ütik egymást a körmével, öregfiú. – Utána, rá se hederítve a feléje nyújtott italra, átballagott a biliárdszobába, és Barney Barnato és a csapos kivételével, a többiek követték. Ilyen klub volt ez. Ralph és Jordan tagsága biztosítva volt nagykorúságukat elérve, mert apjuk nem csupán alapító és örökös tag, hanem a Királynő által tiszti rangra emelt úriember is volt. Az ilyesmit többre becsülték a Kimberley Klubban a közönséges ember gazdagságánál. A portás név szerint köszöntötte a fivéreket és feltette belépő kártyáikat a táblára. A csapos a hosszú bárpult mögött se szó, se beszéd, rózsaszínű gint és indiai tonicot töltött Jordannak, azután mentegetőzve fordult Ralphhoz. – Ritkán látjuk, Mr. Ralph. Még mindig Glenlivet Whisky vízzel? Az ebédlőben a felszolgáló kocsiról ezerízű karúi fűszerekben pácolt, leveses szopósbárányt választottak petrezselymes újburgonyával körítve. Jordan udvariasan visszautasította Ralph
pezsgőmeghívását. – Én dolgozó ember vagyok – mosolyodott el –, egyszerűbb az ízlésem, mint a tiéd. Nekem a Chateau Margaux 73 is megfelel. A húszéves bordeaux-i négyszer többe került, mint az itallapon szereplő legdrágább pezsgő. – Jesszusom! – mondta Ralph részvevőn. – Hiába ez a városi álarc, igazi Ballantyne vagy! – Te viszont, gondolom, jó zsíros haszonra tettél szert a jól időzített piszkos üzletből. Testvéri kötelességem segíteni, hogy megszabadulj tőle. – Tűzben megsérült áruk kiárusítási árán – vetette ellen Ralph elismerő bólintással adózva a vörösbornak. Megelégedett csendben ettek pár percig, aztán Ralph megfogta a poharát. – Mi a véleménye Mr. Rhodesnek a szénfekvésről, amit Harryvel együtt kicövekeltünk? – kérdezte jámboran úgy téve, mintha a bor rubintos csillogását vizsgálgatná, de közben öccse reakcióját figyelte. Jordan szája széle megrezzent a meglepetéstől, szemében kifürkészhetetlen fény villant, aztán ezüstvillájára szúrt egy rózsaszín húsdarabot, kényeskedve megrágva lenyelte és megkérdezte: – Szén? – Igen, az! – erősítette meg Ralph. – Harry Mellow-val körbecövekeltünk egy hatalmas, kiváló minőségű szénfekvést Észak-Matabeleföldön, nem láttad a beadványunkat? Nem hagyta még jóvá az igazgatótanács a bejegyzést? Neked tudnod kell róla, Jordan. – Kitűnő ez a bor – lélegezte be Jordan a bukét. – Egy nagy, fűszeres parfüm. – Hát persze! A távíróvonal nem üzemelt. Nem került még a kezedbe? – Ralph, a kémjeim jelentették – kezdte óvatosan Jordan, mire Ralph közelebb hajolt hozzá –, hogy a klubtitkár a minap kapott egy húszfontos stiltonsajtot Fortnumsból. Nagyon jól fog esni az utazás után. – Jordan – meredt rá Ralph, de öccse nem nézett fel. – Nézd, én nem mondhatok semmit – suttogta keservesen. Elfogyasztották a stiltont vizes kekszen, és portóit ittak hozzá a kis fahordóból, ami nem volt feltüntetve az itallapon, s csak a kiváltságos tagok tudtak róla. Végül Jordan előhúzta arany zsebóráját az órazsebéből. – Mennem kell. Holnap délben Mr. Rhodesszal Londonba utazunk, és egy csomó dolgot el kell még intéznem. De a klubból kilépve Ralph erősen megfogta öccse könyökét és családi pletykákkal elterelve figyelmét a De Beers útra kormányozta, egy vadrózsabokrok mögött rejtőző vöröstégla villa elé, amelynek rombusz alakú ablaktábláit fodros csipkefüggöny takarta és a kapuján mesterkélten szerény kis tábla állt: "FRANCIA SZABÓSÁG. HAUTE COUTURE. EURÓPAI VARRÓNŐK. KÜLÖNLEGESSÉGEK, EGYÉNI ÍZLÉS SZERINT" Mielőtt Jordan felfoghatta volna, miben sántikál bátyja, Ralph lenyomta a kapukilincset és befelé vezette a kerti útra. Ralph úgy érezte, hogy a jó étel és bor után egy ifjú hölgy társasága, akit a Gyémánt Liliom választott ki remek ízléssel és nagy gonddal, a Rózsa Villába, bizonyára még egy Jordan-féle hűséges szolgának is megoldja a nyelvét és sikerül rábírnia egy kis indiszkrécióra a gazdája ügyeit illetően. Jordan hátralépett és a kelleténél vadabbul lerázta magáról Ralph kezét. – Hová mégy? – vonta kérdőre úgy elsápadva, mintha egy mamba siklott volna el a lábai előtt. – Tudod te, mi ez? – Hogyne – bólintott Ralph. – Tudtommal ez az egyetlen kupleráj, amelyikben a portékát orvos
ellenőrzi legalább egyszer hetente. – Ralph, nem mehetsz ide be! – Eredj már, Jordie – mosolyodott el Ralph és újból megfogta a karját. – A te Ralph bátyád előtt nem kell színészkedned. Egy ilyen izgalmas ifjú legényember, mint te... lefogadom, minden ágy fölött ott lóg a neved egy kis táblán... – elhallgatott, mert látta, hogy Jordan igazán meg van döbbenve. – Mi az Jordie? – Ralph elbizonytalanodott. – Ne akard velem elhitetni, hogy még soha nem tűrted fel a mandzsettádat a Liliom valamelyik varrónőjéért! – Én soha nem tettem be a lábam erre a helyre! – rázta meg hevesen Jordan a fejét. Elsápadt és ajkai remegtek. – És neked sem szabad, Ralph! Házasember vagy! – Jaj, Jordie fiam, ne légy már ekkora csacsi! Még a kaviárral meg a pezsgővel is el lehet telni, ha csak azt fogyaszt az ember nap mint nap. Néha jólesik egy jó darab falusi sonka, meg egy kancsó olcsó almabor. – Ez a te dolgod! – förmedt rá Jordan dühösen. – De én nem óhajtok itt álldogálni ez előtt a... az intézmény előtt és vitatkozni. Sarkon fordult és sietve eltávolodott a járdán vagy féltucat lépésre, aztán visszanézett. – Jobb lenne, ha az ügyvédeddel konzultálnál az átkozott szenedről, nem pedig... – döbbent arccal elhallgatott, szemlátomást elszörnyedve a saját indiszkrécióján, aztán elsietett a Piac tér felé. Ralphnak összeszorult az állkapcsa, szeme olyan hideggé és keménnyé vált, mint a csiszolt smaragd. Jordan burkolt figyelmeztetése még egy örömlány árába sem került neki... A Rózsa Villa homlokzati ablakán felemelkedett a csipkefüggöny és a szép sötét szemű, világos, ovális arcú lány puha piros ajkát mosolyra húzta és megrázva göndör fürtjeit befelé invitálta. – Ülj csak rajta, aranyoskám – mondta komoran Ralph. – És tartsd nekem melegen. Majd később visszajövök. Eltaposta a félig szívott Romeo és Julieta szivart a sarkával, aztán sietve visszaindult Aaron Fagan irodájába. * Aaron Fagan a "farkasfalká"-nak hívta őket. – Mr. Rhodes láncon tartja őket, különlegesen megépített ólakban, és csak néha ereszti ki őket, hogy egy kicsit megkóstolják az emberhúst. A négy férfi nem különösebben látszott ragadozónak. Öltözékük diszkrét volt, koruk harmincegynéhánytól ötvenegynéhány évig terjedt. Aaron előbb egyenként, majd együttesen bemutatta őket: – Az urak a De Beers Társaság állandó jogtanácsosai, és ha nem tévedek, a Brit Dél Afrika Társaság ügyeit is intézik. – Így igaz, Mr. Fagan – mondta a legidősebb férfi és kollégái helyet foglaltak a hosszú asztal szemközti oldalán, ki-ki szép rendesen maga elé tette disznóbőr irattáskáját, majd akár egy bohózatot próbáló stáb, egyszerre felpillantottak. Ralph csak ekkor vette észre a ragadozó csillogást szemükben. – Miben segíthetünk? – Ügyfelem tisztázni szeretné a B. D. A. Társaság által kihirdetett bányászati törvényeket – felelte Aaron. Két óra múlva Ralph kétségbeesetten tapogatózva a jogi zsargon és nyakatekert kis kapuk szövevényes útvesztőjében próbálta nyomon követni a beszélgetést, és ingerültsége szemlátomást fokozódott. Aaron halkan csendet kért, mire Ralph erőt véve magán lenyelte az ajkaira toluló dühös szavakat, lejjebb csúszott székében és szándékosan neveletlenül feltette egyik csizmáját a politúrozott asztalon szétrakosgatott okiratokra, és a másikat bokában keresztbe vetette rajta.
Még egy órán keresztül hallgatta morcos arccal, egyre lejjebb csúszva székében a szemközt ülő jogászokat, míg végül Aaron Fagan alázatosan megkérdezte: – Úgy értsem ezt, hogy önök szerint ügyfelem nem tett eleget a 27/B szakaszban foglalt 5. számú Záradéknak és a 7. szakasznak? – Nos, Mr. Fagan, először is a 31. szakaszban foglalt esedékes teljesítést kell megvizsgálnunk – válaszolta óvatosan a falkavezér és végigsimítva bajuszán segédeire pillantott, akik ismét bölcsen egybehangoltan bólintottak. – A szakasz úgy rendelkezik... Ralph hirtelen kijött a béketűrésből és úgy csapta le csizmáját a padlóra, hogy a szemközt ülő négy szürkeöltönyös férfi megszeppent. Az egyikük a földre ejtette irattartóját, amiből úgy repültek szét a papírok, mint a tollak, mikor sivatagi hiúz ront a tyúkólba. – Én nem tudom, mi a különbség az "esedékes teljesítés" és a maguk kipufogónyílása közt – közölte olyan hangon, hogy a vezér elsápadt és behúzta a nyakát. Mint általában a szavak emberei, irtózott a durvaságtól, ami Ralph rászegezett tekintetéből sütött. – De a szekérderékra való lótrágyát már megismerem, ha látom! És maguk itt nekem, uraim, elsőosztályú lótrágyával hozakodnak elő! – Mr. Ballantyne! – Az egyik fiatalabb bojtár bátrabb volt a főnökénél. – Tiltakoznom kell az ön által használt szavak ellen! Ez inszinuáció! – Szó sincs róla! – vakkantotta Ralph. – Akarják tudni, minek tartom magukat? Közönséges zsiványoknak! Értjük egymást? Vagy, ha az jobban tetszik, rablóknak, kalózoknak! – Uram... – A bojtár felháborodásában elvörösödve felpattant, de Ralph átnyúlt az asztalon és elkapva a kravátliját erősen megcsavarta és torkára fojtotta a tiltakozást. – Csendet kérek, jó cimborám, most én beszélek – dorgálta meg Ralph, aztán folytatta: – Nem tárgyalok tovább kis tolvajokkal! A banditavezérrel akarok beszélni! Hol van Mr. Rhodes? Abban a pillanatban odalent a rendező pályaudvaron egy mozdony füttyentett. A hang még egyenletesebbé tette a kérdést követő csendet, és Ralphnak eszébe jutott Jordan előző napi mentegetőzése, amiért be kellett fejeznie az ebédet. Olyan hirtelenül eresztette el a vergődő jogászt, hogy az levegő után kapkodva rogyott vissza székébe. – Hány óra, Aaron? – kérdezte Ralph. – Nyolc perc múlva dél. – Átejtett... a sunyi fattya! Átejtett! Azzal sarkon fordult és kirohant a tanácsteremből. * Fél tucat ló volt a jászol elébe fogva az épület előtt. Ralph találomra egy megtermett, erősnek látszó pejhez rohant oda. Megragadta a hevedert, kioldozta a kantárokat és az út felé fordította a lovat. – Hé, maga! – ordította az ajtónálló. – Az Sir Randolph hátaslova! – Mondja meg Sir Randolphnak, hogy visszaköltözhet a lakosztályába! – kiáltotta neki Ralph nyeregbe pattanva. Jól választott, a ló derekasan bírta az iramot. Miután maga mögött hagyta a bányaállványzatokat és átvágtatott a magas meddőhányóbuckák között, megpillantotta Mr. Rhodes magánvonatát. A szerelvény épp a váltón haladt át a rendező pályaudvar déli végén és nekivágott a nyílt vidéknek. A négy kocsit húzó mozdony hajtókerék dugattyúiból minden kattanásnál gőz lövellt ki. A jelzőkar lefelé állt, a szemaforok zöldek voltak. A mozdony szaporán gyorsított. – Gyerünk, fiú! – ösztökélte Ralph a pejt a vágány melletti szögesdrót kerítés felé. A ló megszilárdította magát, előre szegve fülét bemérte a célvonalat, aztán merészen nekiiramodott. – Klassz vagy! – emelte őt Ralph a kezével és térdével. A ló két láb magasan átrepülte a kerítést és szépen földet ért. Lapos, nyílt terep előttük, és a
vágányok enyhén elkanyarodtak. Ralph át akart vágni a vargabetűn. A ló nyakára fekve vigyázott a köves talajban lévő lyukakra. A vonat ötszáz yarddal előtte fokozatosan távolodott, de a pej csak vadul nyargalt utána. Mikor a mozdony a Magersfontein hegyek meredek emelkedőjéhez ért, a kazán másképp kezdett fújtatni és a vonat lassított. Ralph negyed mérföldre a tetőgerinctől utolérte és sikerült annyira megközelítenie, hogy kihajolva a nyeregből el tudta kapni az utolsó kocsi hátsó peronjának korlátját. Ralph átlendült az űrön és felkapaszkodott a peronra. Hátranézett: a pej már elégedetten legelészett a karúi bozótban a vágányok mentén. – Éreztem, hogy jössz. – Ralph gyorsan megfordult, és a kocsiajtőban Jordant pillantotta meg. – Még meg is ágyaztattam neked egy vendégfülkében. – Hol van? – kérdezte Ralph. – A szalonkocsiban vár. Érdeklődéssel figyelte a bravúros vágtádat. Nyertem egy guinea-t rajtad. A vonatot állítólag valamennyi De Beers-igazgató igénybe vehette, de az igazgatótanács elnökétől eltekintve, egyik sem merészelt élni ezzel a jogával. A kocsik és a mozdony kívülről csokoládébarnára és aranyszínűre voltak lakkozva. A fényűző enteriőrök, a szalonkocsi plüss szőnyegpadlója és metszett üveg csillárai, s a fürdőszobák színarany és ónix szerelvényei, mind korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló pénzre utaltak. Mr. Rhodes egy gombtűzéses, borjúbőr fotelba süppedve üldögélt magánkocsija nagy panorámaablakánál. Olasz íróasztala arany dombornyomású bőrlapján iratkötegek voltak, a kezeügyében pedig egy kristálypohár whisky állt. Rhodes fáradtnak és betegnek látszott, sötét bíborszínű arca fel volt puffadva. Több ezüst, mint aranyos vörös szál csillogott bajuszában és hullámos hajában, de a szeme most is vaksápadt kék, hangja pedig magas és éles volt. – Üljön le, Ballantyne – mondta. – Jordan, hozzon italt a bátyjának. Jordan letett egy ezüsttálcát egy rekeszes palacktartóval egy Stuart korabeli kristálypohárral és hozzá való borvörös vizeskancsót az asztalra Ralph mellé. Mr. Rhodes eközben ismét az előtte fekvő papírokra fordította figyelmét. – Mi a legértékesebb kincse egy nemzetnek, Ballantyne? – kérdezte hirtelen, fel sem pillantva. – Gyémántok? – vélekedett Ralph csúfolkodón, és hallotta, hogy Jordan hangosan levegőt vesz mögötte. – Emberek – mondta Mr. Rhodes, mintha nem is hallotta volna. – Fiatal, jóeszű emberek, akik életük legfogékonyabb időszakában nagy terveket szövögetnek. Fiatalok, mint maga, Ralph, kiváló képességű angol férfiak... – Mr. Rhodes szünetet tartott. – Ösztöndíj-alapítványt teszek a végrendeletemben, hogy ezeknek a fiatalembereknek a legjava Oxfordba mehessen tanulni. – Először pillantott fel Ralphra. – Látja, ez az, amibe nem lehet belenyugodni... hogy a legnemesebb gondolatok is megszűnnek a halállal. Ők lesznek az én élő gondolataim. Ezeken a fiatalembereken keresztül örökké élni fogok. – És minek alapján fogja kiválasztani őket? – kérdezte Ralph, akinek felcsigázta a kíváncsiságát, hogy ez a beteg szívű óriás halhatatlanságra pályázik. – Épp ezen dolgozom. – Rhodes összerakosgatta papírjait. – Az irodalomban, hittudományokban és férfias sportokban elért kiváló eredményeik és vezetésre alkalmas egyéniségük alapján. – De hol fog ilyeneket találni? – Ralph egyelőre megfeledkezett haragjáról és csalódottságáról, – Angliában? – Nem, nem – rázta meg Mr. Rhodes bozontos oroszlánfejét. – A birodalom minden sarkában; Afrikában, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, sőt Amerikában. Amerika tizenhárom ösztöndíjat kaphat évente, államonként egyet. Ralph elfojtott egy mosolyt. Afrika kolosszusának, akiről Mark Twain azt írta: "Ha a Táblahegyen áll, árnyéka a Zambezire vetődik", akadtak fehér foltok nagy, intrikáló elméjében. Azt
hitte, hogy Amerika még mindig csak tizenhárom államból áll. Az ilyen kis hiányosságok felbátorították Ralphot, hogy szembenézzen, szembeszálljon vele. Nem nyúlt hozzá a könyökénél álló üveghez. Minden figyelmére szüksége volt, hogy újabb gyenge pontot tapinthasson ki nála, amit kihasználhat. – És az emberek után mi a második legnagyobb kincse egy új országnak? – kérdezte Rhodes. – A gyémánt, ahogy maga hiszi, netán arany? – Megrázta fejét. – Energia! Ami a vonatokat hajtja, a bányák aknatornyát működteti, a kohókat fűti! Az energia, amely az összes kereket forgatja! Szén! Pár pillanatig csendesen bámultak egymásra. Ralphnak minden izma megfeszült, tarkóján a pihék felborzolódtak valamiféle atavisztikus szenvedélyben, mint mikor a fiatal bika először fordul szembe a csordával, hogy megmérje erejét. – Nagyon egyszerű dolog, Ralph. A Wankie-földjén talált szénfekvéseknek felelős kézben kell lenniük. – A Brit Dél Afrika Társaságéban? – kérdezte mogorván Ralph. Mr. Rhodes-nak nem kellett felelnie. Továbbra is farkasszemet nézett Ralph-fal. – És milyen eszközzel fogja elvenni tőlem? – törte meg Ralph a csendet. – Amilyen csak szükséges. – Törvényesen vagy más úton? – Ugyan kérem, Ralph, maga is tudja, hogy én azt tehetek törvényessé, amit akarok, Rodéziában. – Nem Matabeleföldet vagy Mashonaföldet mondott, figyelt föl Ralph, hanem Rodéziát. A megalomániás álom a nagyságról valóra vált. – De természetesen, kárpótlást fog kapni... földet, aranyat, bányaengedélyt, vagy amit akar. Nos, Ralph? Ralph megrázta fejét. – Én a szénfekvéseket akarom, amiket én fedeztem fel és jelöltem ki karókkal. Azok az enyémek és harcolni fogok értük. Rhodes felsóhajtott és megcsípte orrnyergét. – Rendben van, akkor nem kap kárpótlást, viszont rámutatnék egy-két dologra, amelyekről, gondolom, nincs tudomása. A Társaság két vezetékellenőre is hajlandó esküvel megerősíteni a bulawayói kormányzó előtt, hogy látták, maga vágta el a távíró-huzalokat 4-én, hétfőn, délután négy órakor. – Hazudnak – mondta Ralph és öccse felé fordult. Csak ő vonhatta le ezt a következtetést és szólhatott Mr. Rhodesnak. Jordan nyugodtan ült egy karosszékben a szalon végében, szemét az ölében lévő gyorsírótömbre szegezve, szép arca derűs volt. Ralph keserű ízt érzett torkában ettől az árulástól és ismét szembefordult ellenfelével. – Lehet – hagyta rá lágyan Mr. Rhodes. – Mindenesetre megesküsznek rá. – Szándékos károkozás a Társaság tulajdonában – vonta föl egyik szemöldökét Ralph. – Ez most halálos bűn? – Látom, még mindig nem értjük egymást. Minden olyan szerződést, amely szándékos félreértelmezéssel jött létre, a bíróság semmissé nyilváníthat. Ha Roelof Zeederberg be tudja bizonyítani, hogy a megállapodásuk aláírása idején magának tudomása volt a Rodéziában dühöngő marhavészjárványról (már megint ez a Rhodézia!), akkor maga bűncselekményt követett el azáltal, hogy ezt eltitkolta előtte... – Mr. Rhodes nem fejezte be a mondatot, hanem felsóhajtott és hüvelykujjával megdörzsölte az álla alatti ezüstös, reszelős borostát. – Negyedikén az édesapja, Zouga Ballantyne őrnagy ötezer tenyészmarhát adott el az én tulajdonomat képező Gwai Szarvasmarha Farmnak. Három nappal később a fele állományt elvitte a marhavész, a megmaradottakat pedig a kiadott intézkedés értelmében le kell ölni. Már a Zeederberg fivérek is elvesztették a magától vásárolt ökrök hatvan százalékát és kétszáz szekerük rakománnyal együtt a nagy északi úton vesztegel. Belátja végre, hogy mind a maga, mind az apja adásvételi szerződése semmisnek és érvénytelennek nyilvánítható. Mindkettőjüket kötelezni lehet a pénz
visszafizetésére és több ezer elhullott és haldokló állat visszavételére. Ralph arca szobormerev volt, de úgy elsápadt, mint aki már öt napja lázas beteg. Görcsös mozdulattal félig töltötte az öblös kristálypoharat whiskyvel és úgy ivott egy kortyot, mintha üvegszilánk volna benne, Mr. Rhodes pedig úgy ejtette maguk közé a marhavész témát, mint egy összetekeredett viperát, és más irányba terelte a beszélgetést. – Remélem, hogy jogtanácsosaim utasításaimnak megfelelően tájékoztatták a bérleti területekre vonatkozó bányászati és kutatási törvényekről. A transvaalival ellentétes amerikai törvény alkalmazása mellett döntöttünk. – Mr. Rhodes ivott egy kortyot és megforgatta poharát az ujjai közt. A pohár talpa nedves karikát hagyott a drága, olasz bőrön. – Van néhány sajátos vonása ezeknek az amerikai törvényeknek, s mivel, feltételezem, még nem volt alkalma átnézni az összeset, ha megengedi, rámutatnék egyre. A 23. szakasz értelmében, ha a bányaengedélykérelemmel kapcsolatos terület a napnyugtától napkeltéig terjedő időközben lett karókkal kijelölve, semmissé nyilváníttatik és a reá való jogcím igény bányabiztosi utasításra töröltethetik. Volt erről tudomása? Ralph bólintott. – Hallottam róla. – A Kormányzó asztalán már ott fekszik egy esküvel megerősített nyilatkozat, amelyet egy bizonyos Jan Cheroot tett békebíró jelenlétében. A Zouga Ballantyne őrnagy házi szolgálatában álló hottentotta tanúbizonysága alapján a kérdéses Rodéziai Föld és Bányászati Társaság, amelynek maga a legnagyobb részvényese, nevére bejegyzett és Harkness Bányaként ismert bányaterület határai az éjszaka leple alatt lettek kijelölve, így a jogcím érvénytelennek nyilvánítható. Ralph úgy összerezzent, hogy pohara az ezüst tálcának koccant és a whisky kifröccsent belőle. – És mielőtt még megfenyítené a szerencsétlen hottentottát, tudja meg, ő azt hitte, hogy a maguk legjobb érdekében cselekszik, mikor esküvel erősítette meg nyilatkozatát. A percekig tartó csendben Mr. Rhodes kifelé bámult az ablakon a tejkék égbolt alatt elnyúló, kifehéredett, kopár, napperzselte karui síkságra. Aztán hirtelen ismét megszólalt: – Tudom, hogy már megrendelte a gépeket a Harkness Bányába és váltót írt alá vagy 30 000 fontról. De még egyszerű a választás. Szépen lemond a Wankie szénfekvésekről, ha nem akarja a Zeederberg-szerződést és a Harkness-jogot is elveszíteni. Még mindig jobb gazdag emberként tovasétálni, mint... Ralph vagy fél percig hagyta a befejezetlen kijelentést a levegőben lógni, utána megkérdezte: – Mint? – Mint koldusbotra jutni – felelte Mr. Rhodes. Higgadtan állta a fiatal férfi gyűlölettől lángoló tekintetét. Már hozzászokott a talpnyaláshoz meg a gyűlölethez is, amelyek nem bírtak jelentőséggel az ő nagy célkitűzéséhez képest. De azért békülékenyen hozzátette: – Szeretném, ha megértené, Ralph, hogy nem személyeskedésről van szó. Én magát csak csodálni tudom a bátorságáért és elszántságáért. Mint mondottam, a magafajta fiatalembereket tekintem a jövő reménységének. Higyje el, nem személyes ok vezérel, csupán nem engedhetem meg senkinek, hogy az utamba álljon. Én tudom, mi a feladatom és nagyon kevés időm van már az elvégzésére. Ralph agya elborult a dühtől és veszett gyilkosvágy fogta el. Elképzelte, ahogy ujjai ráfonódnak a püffedt torokra, és hallani vélte a hüvelykujja alatt szétroppanó gégéből felszakadó velőtrázó sikolyt. Aztán lehunyta a szemét és leküzdötte vad indulatát. Úgy vetette le magáról, mint egy viharban átázott köpönyeget, s mikor újra kinyitotta a szemét, már egész más színben látta az életet. Jeges nyugalom szállta meg, kezeiből elmúlt a remegés és hangja egyenletesen csengett. – Értem – bólintott. – A maga helyében talán én is ugyanezt tenném. Megkérhetnénk Jordant a szerződés megszövegezésére, amelyben átruházom a magam és társaim minden, a Wankie szénmezőkkel kapcsolatos jogát a B. D. A. Társaságra, melynek fejében a Társaság
végérvényesen megerősíti a Harkness néven ismert bányához való jogomat. Mr. Rhodes elismerően bólintott. – Maga sokra viszi még, fiatalember. Tud küzdeni. – Utána Jordanre pillantott. – Írja meg – utasította. * A mozdony továbbrobogott az éjszakában és a keréktengelyeken elhelyezett több tonna ólom ellenére – hogy ne rázza annyira Mr. Rhodest – a kocsik ritmikusan zötyögtek és az acélkerekek hangosan zakatoltak a talpfákon. Ralph a luxusfülkéjében ült az ablaknál. A díszes pehelypaplan hívogatóan vissza volt hajtva a dupla ágyon, a zöld bársonyfüggönyök mögött, de nem vonzotta. Még mindig fel volt öltözve, pedig az aranyozott bronzóra az éjjeliszekrényen már hajnali hármat mutatott. Részeg volt, de az agya természetellenesen vágott, mintha dühe azonnal elégette volna a megivott alkoholt. Kibámult az ablakon. Telihold sütött a különös alakú, bíborszínű dombokra a látóhatáron és a zakatoló kerekek gongként kondultak, valahányszor áthaladtak egy alacsony acélhídon egy száraz folyómeder fölött, amelyben a cukorfinom homok olvasztott ezüstként csillogott a holdfényben. Ralph végigülte a vacsorát, mialatt Mr. Rhodes magas, fülsértő hangján felvonultatott egy sor bizarr és grandiózus elképzelést, hirtelen közbevetve egy-egy meghökkentő igazságot vagy agyonpufogtatott frázist, amelyek vég nélkül dőltek ebből az idomtalan, nagydarab emberből. Ralph csak azért tudott uralkodva érzelmein jó képet vágni, sőt még egyetértőn bólintani vagy mosolyogni Mr. Rhodes egy-egy kirohanásán, mert újabb gyengeségét fedezte fel ellenfelének. Mr. Rhodes annyira fölötte élt a többi embernek, körbepárnázta magát óriási vagyonával és elvakult a saját vízióitól, hogy még csak meg sem fordult a fejében, hogy halálos ellenséget szerzett magának. Mert ha belegondol Ralph érzéseibe, akkor feltehetőleg már leszámította volna a Wankie szénmezők elvesztését és ugyanolyan filozofikusan és közönyösen fogadta volna, mint maga Ralph. Ralph a kitűnő ételt és a nemes borokat így is olyan íztelennek érezte, mint a fűrészport. Alig tudott egy-egy falatot legyűrni és nagy kő esett le a szívéről, mikor Mr: Rhodes végre értésére adta, hogy az est véget ért, szokásos hirtelenségével se szó, se beszéd hátralökve székét és felállva. Csak akkor vette egy pillanatra szemügyre Ralph arcát. – Én abból ítélek meg egy embert, ahogy szembenéz a balszerencsével – mondta. – Maga nem elveszett ember, ifjú Ballantyne. Ralphnak most sem hiányzott sok, hogy elveszítse önuralmát, de Mr. Rhodes medvemód kicammogott a szalonból, magukra hagyva a fivéreket az asztalnál. – Sajnálom, Ralph – mondta Jordan egyszerűen. – Nem kellett volna kihívást intézned ellene és választásra kényszerítened engem kettőtök között. Betettem egy üveg whiskyt a fülkédbe. Reggelre Majiesfonteinbe érünk, ahol van egy első osztályú szálloda, egy Logan nevű fickó vezeti. Ott megvárhatod a holnap esti kimberleyi vonatot. Ralph csodálkozva nézett a kiürült whiskysüvegre. Önkívületi állapotba kellett volna kerülnie ekkora mennyiségtől. De mikor felállt, lábai cserben hagyták és nekitántorodott a mosdóállványnak. Összeszedte magát és belebámult a tükörbe. Nem egy részeg arca nézett vissza rá: állkapcsa megkeményedett, szája határozott vonalú, szeme komor és haragos volt. Ellépett a tükörtől és az ágyra pillantott, de tudta, hogy úgysem bírna elaludni, pedig már teljesen kimerült a dühtől és gyűlölettől. Hirtelen enyhülésre, egy kis feledésre vágyott és tudta is, hol találja meg. A szalonkocsi túlsó végében, a gazdag intarziás magas, dupla ajtó mögött egész gyűjteményre való üveg állt valamennyi civilizált ország legfinomabb és legegzotikusabb pálinkáiból – ott feledést találhatott. Ralph a fülke ajtajához ment és némi babrálás után a kilinccsel, kilépett. A hűvös éjszakai levegő
összeborzolta haját, és meg-megborzongva feltűrt ujjú ingében végigkacsázott a keskeny folyosón a szalonkocsi felé. Hol az egyik, hol a másik vállával ütközött a politúrozott tikfa rekeszfalaknak és szidta magát az ügyetlenségéért. Mikor átlépett a nyitott peron ütközőpallóin, a korlátba kapaszkodott és erőt véve magán igyekezett befelé a szélből. A következő kocsi folyosóján épp kinyílt egy tolóajtó, s a sárga fénysugárban egy karcsú, kecses alak lépett ki a fülkéből. Jordan nem vette észre bátyját. Megállt az ajtóban és visszanézett a luxusfülkébe. Tekintete oly gyengéd és szeretettől sugárzó volt, mint egy alvó gyermeke mellől távozó anyáé. Finoman, a legnagyobb óvatossággal behúzta az ajtót, a legcsekélyebb neszt is kerülve. Mikor megfordult, Ralph állt előtte. Jordan nem viselt kabátot és inge a bricsesz ezüstkapcsáig ki volt gombolva és a mandzsettája nyitva lebegett, mintha kutyafuttában kapta volna magára a ruhadarabot. Cipőtlen, szép formájú lábai fehéren világítottak a sötét szőnyegen. De Ralph ezen sem lepődött meg. Gondolta, biztos Jordan is megéhezett, mint jómaga, vagy a mellékhelyiségbe készül. Túl részeg volt ahhoz, hogy szöget üssön fejébe a dolog, és már épp javasolni akarta öccsének, hogy kísérje el egy üveg italt keresni, mikor megpillantotta az arckifejezését. És abban a pillanatban eszébe jutott egy tizenöt évvel azelőtti eset apja zsúpfedeles bungalójában, a kimberleyi bánya nagy aknájánál, ahol ő és Jordan ifjúságuk legjavát töltötték. Egy éjszaka Ralph onanizáláson kapta öccsét, és ugyanezt a rémülettel és bűntudattal teli kifejezést látta öccse szép arcán. Jordan most is rémülettől kővé dermedten és elfehéredve meredt Ralphra, és egyik kezével, mintegy védekezőn, a torkához kapott. Ralph hirtelen kapcsolt és elszörnyedve nekihátrált a csukott peronajtónak. Néhány, végtelennek tűnő másodpercig megnémulva nézett farkasszemet öccsével. Aztán végre megszólalt, olyan elfúló hangon, mint aki egy kemény versenyt futott. – A szentségit, most már értem, mért nincs neked kurvákra szükséged! Mert te is az vagy! Azzal megfordult, felrántotta az ajtót és kirontott a pallóra, és vadul maga köré pillantva, mint aki csapdába esett, végigpásztázta a holdfényben fürdő világos, bozótos síkságot. Azután kirúgta a kaput, lecsapta a lépcsőt és kilendítette magát az éjszakába. Keményen a földre vágódva legurult a töltésről, mígnem hason fekve megállapodott a vágány melletti durva bozótban. Mikor fölnézett, a zárfékező kocsi vörös fényei már a távolba vesztek és a kerekek hangja elnémult. Feltápászkodott és sántikálva-támolyogva nekivágott az üres, bozótos síkságnak. Félmérföldnyire a sínektől émelyegve térdre rogyott és öklendezve kiadta magából a whiskyt és az undort. A hajnal földöntúli, narancsszín máza már kikörvonalazta a fekete, lapos tetejű hegyeket. Ralph feléje emelte arcát és fennhangon azt mondta: – Esküszöm, ezt nem fogja megúszni szárazon! Tönkreteszem ezt a szörnyeteget, ha belepusztulok is! Abban a pillanatban a nap karimája előbukkant a hegyek mögül és bronzos fényt árasztott Ralph arcába – mintha Isten, meghallva szavait, lánggal pecsételte volna meg esküjét. * – Apám ezen a helyen ölt meg egy nagy elefántot, amelynek az agyarai most ott vannak a verandán, King's Lynnben – mondta halkan Ralph. – Én meg egy szép oroszlánt ejtettem el ugyanitt. Milyen fura, hogy mindez nem fog többé megismétlődni ezen a helyen... Harry Mellow fölegyenesedett mellette szögmérőjéből és arca egy pillanatig komoly volt. – Azért jöttünk ide, hogy meghódítsuk a vadont – mondta. – Itt nemsokára egy aknatorony fog az
égnek meredezni, s ha a Harkness telér beváltja reményeinket, egy egész város épül majd ide iskolákkal, templomokkal és több száz vagy több ezer családdal. Nem ezt akarjuk mindketten? Ralph megrázta fejét. – Bolond volnék, ha nem ezt akarnám. Csak most olyan különösnek tűnik, ahogy így ránéz az ember. A sekély völgyeket még halványrózsaszín fűtakaró borította, a hegygerinceken magas erdők álltak, s a fák törzse ezüstösen csillogott a napfényben. De az egyiknek hirtelen megremegett a koronája, azután megingott és recsegve-ropogva a földre zuhant. Az óriást fejszékkel fel fegyverzett matabelék lepték el, s miközben lefelé hasogatták ágait, sajnálkozás árnyéka vonult át Ralph szemén, aztán elfordult. – Jó helyet választottál – mondta. Harry követte a pillantását. – A Knobs Hegyet – nevette el magát. A zsúpfedeles vályogkunyhó nem a fekete munkások telepére nézett, hanem a lélegzetelállítóan szép erdőre, amelynek déli lejtője beleolvadt a végtelen kék messzeségbe. Egy apró női alak lépett ki a kunyhóból, tulipánsárga köténye vidám színfoltot képezett a durva vörös föld közepén, amelyen Vicky kertet akart varázsolni. A két férfit megpillantva lefelé integetett nekik. – Isten az atyám, ez a lány csodákat művel! – Harry szerelemtől ellágyult arckifejezéssel meglengetve kalapját visszaintegetett neki. – Remekül állja a sarat, semmitől sem borul ki... ma reggel egy kobrát talált a vécében, mire kapott egy vadászpuskát és agyonlőtte. Még meg kell csinálnom az ülőkét. – Ezt szokta meg – mutatott rá Ralph. – Ha egy nagyvárosba vinnéd lakni, tíz perc múlva sírva menekülne onnét. – Szó sincs róla! – vetette ellen Harry büszkén. – Rendben van, jól választottál – ismerte el Ralph –, de nem való dicsekedni a feleségeddel. – Már miért ne? – rázta meg csodálkozva a fejét Harry. – Ó, ti angol bevándorlók! – mondta és visszahajolt a szögmérője fölé. – Hagyd azt a vackot egy percre – csippentett Ralph a vállába. – Nem azért lovagoltam háromszáz mérföldet, hogy a hátsó feledet nézzem. – Nagyon jó – egyenesedett fel Harry. – A munka megvár. Miről akarsz beszélgetni? – Látni akarom, hol lesz az 1. akna – mondta Ralph. Miközben lesétáltak a völgybe, Harry elmagyarázta, milyen tényezők alapján választotta ki a helyet. – A régi árkok kábé negyven fokra lejtenek, és három kristályos palaréteg fut rajtuk keresztül. Most kiterjesztettem a régi telér sávját, és itt lesznek a lyukak... A feltáró üregek keskeny, függőleges aknák voltak és mindegyik fölött nyersfa állványzat állt, bizonyos térközökre egymástól és egyvonalban a hegyoldalon. – Ötben már lejutottunk pár száz lábra a morzsalékos szinteken keresztül, és elértük a felső, kristályos palaréteget... – Kristályos palából nem fogunk meggazdagodni. – Nem, de alatta telér van. – Honnét tudod? – Az orrom miatt fogadtál föl, nem? – kuncogott Harry. – Érzem a szagát. – Tovább vezette Ralphot. – Szóval, mint látod, ez a legjobb hely a főaknának. Háromszáz lábnál ismét átvágom a telért, mert ha már rajta vagyunk, lépcsőzetesen tudjuk jöveszteni. Egy kis csapat matabele tisztogatta épp az aknatorok környékét, és Ralph megismerte a legmagasabbikat. – Bazo! – kiáltotta, mire az induna felegyenesedett és a csákánya nyelére támaszkodott. – Henshaw – mondta komolyan –, eljöttél megnézni, hogy dolgoznak a férfiak? Bazo lapos, kemény izma úgy fénylett, mint a nedves antracit, és verejték kígyózott rajta lefelé. – Az igazi férfiakat? – kérdezte Ralph. – Kétszázat ígértél, de csak húszat hoztál belőlük.
– A többiek még várnak – közölte Bazo. – Csak akkor jönnek, ha az asszonyaikat is magukkal hozhatják. Csillogó Félszem azt akarja, hogy az asszonyok a falvakban maradjanak. – Annyi asszonyt hozhatnak, ahányat csak akarnak. Majd én beszélek Csillogó Félszemmel. Menj csak el értük, hozd magaddal a legerősebbeket és legjobbakat, a hajdani bajtársaidat a Vakondok kafircsapatából. Mondd meg nekik, hogy nálam jó fizetést és kosztot kapnak, és elhozhatják az asszonyaikat meg a nagyobb, erős fiaikat is dolgozni a bányákba. – Reggel indulok – állt rá Bazo. – Mire a hold ismét megmutatja a szarvait, visszatérek. Bazo hosszasan bámult az ellenőrző vonalon eltávolodó fehér emberek után, arca kifejezéstelen, szeme kifürkészhetetlen, aztán a társaira nézett és bólintott. A matabelék a tenyerükba köptek, felemelték csákányaikat és Bazo előénekelte a munkadal első versszakát. – Ubunygnyo bu ginye entudhla. A kis fekete hangyák fel tudják falni a zsiráfokat. Bazo komponálta ezt a dalt hajdanán egy marhavészben elpusztult zsiráf teteme mellett, amelyhez hozzá sem nyúltak a jóllakott dögevők, de egy fekete szafari hangyakolónia csontig letisztította róla a húst. És Bazo akkor megértette: kitartással a legnagyobbakat is le lehet győzni. Az ártatlannak tűnő danászás valójában a mellette robotoló amadodák leplezett felkészítése volt. A felszólításra egyszerre lendítették magasba csákányaikat, amelyeknek félhold alakú feje kikörvonalazódott az ég sápadt kék háttere előtt. – Guga mzimba! – válaszolták zengő kórusban. – Sala nhliziyo. – Testünk elcsigázott, de szívünk állhatatos maradt. Azután együtt rávágták: – Dzsiii! – és a csákányfejek egyként szisszenve a levegőben egyetlen reccsenéssel beletemetkeztek a vaskemény földbe. És míg kiemelték a csákányt és előbbre lépve újból nekigyürkőztek, Bazo énekelt: – A kis fekete hangyák fel tudják falni a zsiráfot. A jelenet újra és újra, még százszor megismétlődött, miközben szakadt róluk a verejték és szállt a vörös por. * Bazo mindig megtévesztőén könnyed, szökellő járással haladt előre a meredek hegyoldalakon és hirtelen mélyülő völgyekben egyaránt. Jó kedve volt – csak most, hogy eljött, érezte, mennyire elfáradt a többhetes robotban. Hajdanán is csákányozott és lapátolt a kimberleyi sárgagyémánt aknában, de Henshaw-val, a társával játéknak vették a kegyetlenül nehéz, sziszifuszi munkát. Megizmosodtak és megerősödtek tőle, igaz, de a lelküket megbéklyózta, míg végül már egyikük sem bírta tovább és megszöktek együtt. Azóta Bazo megismerte a vad örömét és isteni őrületét annak a borzalmas pillanatnak, amit a matabelék "bekerítés"-nek neveznek. Farkasszemet nézett a király ellenségeivel, napfényben ölt és harci tollai röpködtek. Kivívta magának felettesei tiszteletét és megbecsülését. Ott ült a király tanácsában induna fejgyűrűvel homlokán, eljutott a fekete folyó partjára és egy pillanatra átnézett rajta a tiltott földre, amit az emberek halálnak neveznek és most újabb igazságot tanult meg. Keservesebb volt a múltra gondolnia, mint a jövőre. Az alantas rabszolgamunka még fájdalmasabbá tette a múlt dicsőségét. Az ösvény elkanyarodott a folyó felé és úgy siklott bele a sűrű, sötétzöld vegetációba, mint kígyó az üregébe. Bazo meghajolva belépett a sötét alagútba és megborzongott. Jobb keze önkéntelenül a nemlétező pajzs alatti ugyancsak nemlétező lándzsa után kapott – a szokás hatalma! Azt a pajzsot már rég elégették a máglyán tízezer másikkal együtt, s a pengék is kettétörtek a B. D. A. Társaság kovácsainak üllőin. Azután látta, hogy nem ellenség tart felé a folyóparti keskeny bozótalagútban és szíve szinte fájdalmasan dobbant bordái alatt.
– Légy üdvözölve, uram – köszöntötte halkan Tanase. Ugyanolyan karcsú és egyenes tartású volt, mint az a fiatal lány, akit Pemba, a varázsló fogva tartott erődítményében. Ugyanazok a hosszú, kecses lábak, ugyanaz a nádszál derék, és finom fekete hattyúnyak. – Miért jössz el ilyen messzire a falutól? – kérdezte Bazo, mikor az asszony kötelességtudóan letérdelt elébe, és feje fölött halkan összeütötte tenyerét. – Megláttalak az úton, Bazo, Gandang fia. Bazo már-már szóra nyitotta ajkát, hogy tovább kérdezgesse, de hirtelen meggondolta magát, mert babonás, rovarláb érintésszerű bizsergést érzett tarkóján. Olykor még mindig nyugtalanította valami Tanaséban, aki nem teljesen vesztette el titokzatos Umlimo-hatalmát a barlangban. – Légy üdvözölve, uram – ismételte Tanase. – Testem úgy sóvárogja a tiédet, mint álmából ébredt gyermek az anyja mellét. Bazo felemelte és tenyerébe fogva arcát, úgy nézett rá, mint egy ritka szép erdei virágra. Csak hosszú idő elteltével szokott hozzá a szerelmi virágnyelvhez, amit Tanase használt. A matabele nőknek ugyanis azt tanították, hogy illetlenség az élvezetüket kimutatni nemi aktus közben és nevén nevezni a dolgokat, ahogy a férfiak teszik. Az asszony arra született, hogy alkalmazkodó és engedelmes közvetítőedénye legyen férje magjának, állandóan rendelkezésére álljon urának és tartózkodón a háttérbe húzódjon annak távollétében. De Tanase mindenben más volt, mint a többi. Bazót eleinte meghökkentette és megijesztette Umlimo-palánta korában elsajátított titokzatos praktikáival, de a férfi meghökkenése bűvöletté változott, miután Tanase minden tudományát felfedte előtte. Olyan bájitalokat és illatszereket tudott keverni, amelyek egy kimerült vagy harcmezőn megsebesült férfi vágyát is felébresztették és hangjával és pillantásával is lélegzetelállítóan fortélyosan bánt. Biztos ujjakkal kitapintott testén olyan erogén zónákat, amelyekről ő, Bazo maga sem tudott, és úgy játszva rajta, mint a marimba billentyűin, olyan érzéseket váltott ki belőle, amikről álmában sem gondolta, hogy létezhetnek. Tanase a saját testével ügyesebben bánt, mint Bazo a pajzsával és lándzsájával a csatában. Minden egyes izmát külön, a többitől függetlenül tudta mozgatni és megfeszíteni. Ha úgy akarta, szakadékba rántotta magával, és ha megint csak úgy akarta, a magasba lebegve tartotta, mint egy éles szárnyú, fekete vállú vörös kánya az áldozatát. – Nagyon hosszú volt ez a távollét – suttogta Tanase olyan hangon és olyan pillantást lövellve rá mandulavágású szemeivel, amitől Bazónak elállt a lélegzete és felgyorsult a szívverése. – Azért jöttem ki idáig, hogy egyedül maradhassak veled, távol a fiad lármás imádatától és a falubeliek tekintetétől. – Azzal levezette Bazót az ösvényről, aztán kikapcsolta bőrköpenyét és leterítette a lehullott levelek puha ágyára. Jóval miután elült a vihar, a fájó feszültség kiköltözött Bazo testéből, lélegzése ismét mély és egyenletes volt és szemhéja a szeretkezést követő ernyedt elégedettségtől lezárult, Tanase fölébe könyökölt és ujja hegyével tiszteletteljes csodálattal körberajzolva Bazo arcát, halkan mondta: – Bayete! Ez a köszöntés csak a királyoknak járt ki. Bazo erre feszengve megmozdult és tágra nyílt szemekkel Tanaséra nézett. Az asszonyt nem ernyesztette és álmosította el a szeretkezés. A királyi köszöntés nem tréfából hagyta el ajkát. – Bayete! – ismételte meg Tanase. – Miért kavar fel ez a szó, én szép, éles pengéjű fejszém? Bazo hirtelen ismét érezte a félelem és babona rovarainak mászását bőrén, amitől ijedtség és harag fogta el. – Ne mondd ezt, asszony! Ne sértsd meg az ostoba gyerekes fecsegéseddel! Tanase erre kegyetlen, macskaszerű mosollyal azt felelte: – Ó, Bazo, miért hökkentenek meg ennyire téged, ki a legbátrabb és legerősebb vagy, az én gyerekes szavaim? Téged, kinek ereiben a legtisztább Zanzi vér folyik? Mzilikazi fiának,
Gandangnak a fia, hát nem álmodsz már a kis vörösfenyő lándzsáról, amit Lobengula tartott kezében? Juba fia, akinek dédnagyapja a védencénél Chakánál is nemesebb hatalmas Diniswayo, a zuluk királya volt, nem ébreszt benned az ereidben folyó királyi vér leküzdhetetlen vágyat olyasmik után, amiket még kiejteni sem mersz a szádon? – Elment az eszed, asszony! Belementek a fejedbe a mopani méhek és megbolondították! De Tanase elmosolyodott, továbbra is a férfi füléhez tartva ajkát és puha, rózsaszín ujja hegyével megérintette szemhéját. – Nem hallod a Shangani és Bembesi özvegyek hangos sírását? "Lobengula atyánk elment és árván hagyott, senki sincs, aki megvédjen bennünket". Nem látod a matabele férfiakat, akik üres kézzel ekképp fohászkodnak a szellemekhez: "Adjatok nekünk királyt!" kiáltják. "Kell nekünk egy király!" – Babiaan – suttogta Bazo. – Somabula és Gandang. Ők Lobengula fivérei. – Ők öreg emberek, a kő már kiesett hasukból, s a tűz is kialudt szemükből. – Ne mondd ezt, Tanase! – Bazo, én uram és királyom, hát nem látod, ki felé fordítják az indunák szemüket a nemzet tanácsában? – Ez őrültség! – rázta meg Bazo a fejét. – Nem tudod, kinek a szavára várnak éppen, nem veszed észre, hogy Babiaan és Somabula is odafigyelnek Bazóra? Tenyerét Bazo szájára téve elnémította tiltakozásait, azután fürgén lovaglóülésben rápattant. Bazo csodával határos módon ismét kívánta, sőt nem is akárhogy kívánta, és Tanase vadul felkiáltott: – Bayete, királyok fia! Bayete, királyok atyja, akinek ivadéka ismét uralkodni fog, ha a fehér embert már elnyelte az óceán, amely annak idején kiokádta magából. Bazóból velőtrázó üvöltés szakadt ki – az asszony a zsigereiből is kiszívta az életerőt, leküzdhetetlen vadászvágyat és tüzet hagyva vérében, ami, tudta, csak akkor csillapodhat, ha kezében tartja a kis vörösfenyő lándzsát, a Nguni fejedelem szimbólumát. * Kéz a kézben ballagtak egymás mellett, ami szokatlan dolog volt, mert egy matabele feleségnek, fején az összetekert alvógyékénnyel, a férje mögött volt a helye. De ők úgy mentek, mint az álomvilágba került gyerekek. Az átjáró tetején Bazo átölelte asszonyát és úgy magához szorította, mint még soha. – Ha én fejsze vagyok, akkor te az élem, a legélesebb részem vagy. – Mi ketten együtt, uram, mindenen átverekedjük magunkat, ami az utunkban áll! – mondta Tanase lelkesen és kibontakozva Bazo öleléséből felnyitotta az övén lógó gyöngyös erszényt. – Van egy ajándékom, ami bátor szívedet még bátrabbá és az akaratodat acélkeménnyé teszi. – Egy puha, selymes, szürke szőrmepántot vett elő és lábujjhegyre állva Bazo homloka köré kötötte. – Viseld ezt a vakondprémet az egykori és az eljövendő dicsőségért, Hegy-Alatt TúróVakondok indunája. Eljő a nap, mikor majd felcserélheted az aranypöttyös, királykék gémtollas leopárdbőr fejpánttal! Aztán ismét kéz a kézben lefelé indultak a hegytetőről, de mielőtt a füves síkságra értek, Bazo újból megállt és lehajtott fejjel hallgatózott. Az enyhe, száraz szellő halk, durrogó hangot hozott, amely olyan volt, mint a forrásban lévő zabkásában szétpukkanó buborékok. – Puskák – mondta Bazo. – Még messze vannak, de sok van belőlük. – Bizony, uram – erősítette meg Tanase. – Amióta elmentél, Csillogó Felszem kankáinak puskái úgy kelepelnek, akár az öregasszonyok söriváskor.
* – Borzalmas járvány söpör végig az országon. – Mungo St. John tábornok egy agyag hangyabolyra állva szólt az egybegyűltekhez. – Úgy terjed egyik állatról a másikra, mint a bozóttűz. Ha nem tudjuk megfékezni, elpusztulnak a csordák. A hangyaboly lábánál Ezra őrmester hangosan fordította Mungo St. John szavait a csendesen guggoló matabeléknek. Vagy kétezer ember gyűlt egybe az Inyati két partján a Lobengula katonai kraljai helyén létesített falvakból. Az első sorokban helyet foglaló, kifejezéstelen arcú, de éber tekintetű férfiak mögött a kamaszok és ifjak guggoltak, akik még nem nyertek felvételt a harcosok közé. Ők voltak a mujibák, azaz csordások, akiknek mindennapi élete szorosan összefonódott a törzsi állatállományéval, így ez az indaba éppúgy nyugtalanította őkét, mint az idősebbeket. Az asszonyok nem vettek részt rajta, mivel a csordáról, a nemzet vagyonáról volt szó. – Nagy bűnt követtek el, ha továbbra is megpróbáljátok elrejteni a marháitokat a hegyekben és a sűrű erdőkben. Az állatok a veszélyes betegség csíráját hordozzák magukban. – Megvárta, míg őrmestere lefordítja, azután folytatta: – Lodzi és én nagyon megharagszunk az effajta csalásért. Súlyos bírságot fizettetünk azokkal a falvakkal, amelyek elrejtik a marhákat. Mellékbüntetésként pedig megduplázom a férfiak munkarészét és amaholik, rabszolgák módjára robotolhattok, ha megszegitek Lodzi parancsát. – Mungo St. John újból szünetet tartott és felemelve fekete szemvédőjét, letörölte a szombrerója alól folydogáló verejtéket. A gyengülő csorda rajokban vonzotta a nagy, fényeszöld legyeket a tüskebozót kralba, s a levegőben tehéntrágyabűz és áporodott emberszag terjengett. Mungónak már fogytán volt a türelme, mert eddig harminc indabán ismételte el ugyanezt a figyelmeztetést Matabeleföld különböző vidékein a félmeztelen és nehézfelfogású vadembereknek. Közben az őrmester befejezte a fordítást és várakozón pillantott fel rá. Mungo St. John a mögötte lévő kralban kipányvázott állatokra mutatott. – Be kell látnotok, hiába próbálnátok elrejteni őket, a bennszülött rendőrség úgyis a nyomukra bukkan. – Mungo ismét elhallgatott és bosszúsan összevonta szemöldökét. A második sorban felállt egy fiatal férfi és nyugodtan szembenézett vele. A magas, finom izomzatú matabele egyik karja esetlenül ki volt csavarodva vállból. Az élete teljében lévő testhez tartozó arc olyan mélyen barázdált és megviselt volt, mintha valami nagy gyászba vagy fájdalomba öregedett volna bele. Sűrű, gyapjas haján az indunák fejgyűrűjét viselte, homlokát szürke prémpánt övezte. – Baba, Atyám – szólt az induna –, olyan értetlenül állunk szavaid előtt, mint a gyermekek. – Ki ez a fickó? – kérdezte Mungo Ezra őrmestertől, s a válaszát hallva bólintott. – Hallottam hírét. Közönséges bajkeverő. – Azután felemelve hangját Bazóhoz fordult. – Mi olyan érthetetlen abban, amit mondok? Mi az, ami neked fejtörést okoz? – Azt mondod, Baba, hogy a betegség elpusztítja a marhákat... így jobb, ha máris agyonlövöd őket. És azért teszed ezt, hogy megmentsd a csordát. A nyugodt matabelék most fészkelődni kezdtek. Arcuk továbbra is rezzenéstelen maradt, de egyik-másik elköhintette magát, meztelen lábaival a port kavargatta, vagy vesszővel a köröző legyeket csapkodta. Senki sem nevetett, gúnyolódott vagy mosolygott. Mungo St. John mégis nevetségesnek érezte magát. Tudta, hogy a kifürkészhetetlen afrikai álarc mögött jót mulatnak a barázdált, öreg arcú induna alázatosan feltett, csúfondáros kérdésein – Mi nem érjük fel ésszel ezt a mély bölcsességet, Baba, ezért kérlek, légy türelmes a gyermekeidhez, és magyarázd meg nekünk. Azt mondod, ha elrejtjük a marhákat, Lodzi nevében súlyos bírságot fizettetsz velünk. De ugyanakkor azt is mondod, hogy ha engedelmes
gyermekeidként idehozzuk neked az állatokat, akkor lelövöd és elégeted őket. A tömött sorokban egy fehér szakállas aggastyán burnótot szippantott és hangosat lüsszentett, mire valóságos tüsszentés- és köhögésroham tört ki. Mungo St. John tudta, hogy a ravaszul pimasz fiatal induna alá akarnak ezzel lovat adni. – Baba, Jóatyánk, azt mondod, megduplázod a munka részünket és rabszolgává teszel bennünket. Ezt sem értjük. Miért kevésbé rabszolga az, aki egy napot dolgozik mások parancsára, mint az, aki kettőt dolgozik? Léteznek félig rabszolgák... és felig szabad emberek? Baba, kérlek. magyarázd el nekünk, milyen fokozatai vannak a rabszolgaságnak. Halk morajlás hallatszott, mint a méhkasból délben, és bár a Mungo St. Johnnal szemben álló matabele ajka nem mozdult, látta, hogy a torkuk enyhén remeg. Már doboltak is előjátékként a mély csengésű ,,Dzsiii! Dzsiii!'' kántáláshoz. – Ismerlek, Bazo! – kiabálta Mungo St. John. – Jól hallottam és megjegyzem a szavaidat. És biztosra veheted, hogy Lodzi is meghallja majd őket. – Megtisztelő számomra, Atyácska, hogy alázatos szavaim a nagy fehér atyához, Lodzihoz is eljutnak. A Bazót körülvevő férfiak arcán alattomos és kárörvendő mosoly jelent meg. – Őrmester! – ordította Mungo St. John. – Hozza ide azt az embert! A nagydarab, karján csillogó sárgaréz rangjelzést viselő őrmester előreugrott, de a csendes matabelék abban a pillanatban felálltak és soraik Bazo köré zárultak. Senki sem emelt kezet, miközben az őrmester keresztültörtetett az eleven fekete futóhomokhoz hasonlító tömegen. Mire arra a helyre ért, ahol az imént Bazo állt, az induna eltűnt. – Így is jó – bólintott komoran Mungo St. John az őrmester jelentésére. – Menjen csak. Most úgyis dolgunk van, de ami késik, nem múlik. Sorakoztassa az embereit tüzelőállásba! Egy tucat fegyveres fekete rendőr ügetett előre és lövésre tartott puskával felsorakoztak a tömeggel szemben. A többiek ezalatt felmásztak a kral töviskerítésére, és a parancs elhangzásakor megtöltötték ismétlő winchestereiket. Mungo bólintására eldördült az első sortűz. A fekete rendőrök a kerítés tetejéről egymás után lőtték ki a kralban tolongó állatokat, amelyek szarvas fejüket hátravetve rogytak a többi patája alá. A friss vér szagától megvadult csorda fejvesztetten és fülsiketítő halálbőgéssel nekirontott a tüskekerítésnek, s a matabelék soraiból együttérző, keserves fájdalomkiáltás szakadt fel. Ezek az állatok képezték minden vagyonukat és létalapjukat. Mujiba korukban látták őket megszületni a prérin és elkergették mellőlük a hiénákat és a többi ragadozót. Mindegyiket név szerint ismerték és úgy szerették őket, ahogyan csak pásztorember tudja szeretni az állatát, akár az életét is kockáztatva érte. – Az első sorban állt egy nagyon öreg harcos, akinek lába már olyan vékony volt, akár a marabu gólyáé és dohányszínű bőrét ezernyi apró ránc hálózta be. Bár agg csontváza teljesen kiszáradtnak látszott, nehéz, kövér könnycseppek gördültek lefelé fonnyadt arcán, ahogy a mészárlást figyelte. A puskák napnyugtáig ropogtak, s mire elhallgattak, a kralban már csak tetemek voltak. Úgy hevertek egymáson, mint búzarendek a kasza nyomában. De a matabelék nem mozdultak, csak csendben nézték őket – már jajszavuk sem maradt. – El kell égetni a tetemeket! – Mungo St. John nagy léptekkel elvonult a harcosok előtt. Hordjatok fát rájuk! Mindenki! A betegek és öregek sem képeznek kivételt ez alól! Minden férfikézben fejszét akarok látni! És ha végeztetek, magam gyújtom meg a tüzet. * – Milyen a néphangulat? – kérdezte Bazo halkan, mire Babiaan, a király egykori legmagasabb
rangú tanácsadója válaszolt neki. A kunyhóban összezsúfolódott gyülekezetnek nem kerülte el a figyelmét a tiszteletteljes hang, amelyen Babiaan Bazóhoz szólt. – Elegük van a gyászból – mondta Babiaan. – Az öreg király halála óta nem éreztek ekkora elkeseredést a szívükben, mint most, hogy a csordát elpusztították. – Ez már olyan, mintha a fehér ember a saját szívébe akarná mártani a lándzsát – bólintott Bazo. – Minden kegyetlen tettével csak megerősít minket és az Umlimo jövendölését. Vannak még valakinek kételyei köztetek? – Nincsenek. Készen állunk – felelte Gandang tétova várakozással Bazóra pillantva. – Nem állunk készen – rázta meg Bazo a fejét. – Majd csak akkor, ha az Umlimo harmadik jóslata is beteljesült. – Mikor a szarvatlan csordát felfalja a kereszt – suttogta Somabula. – A szemünk láttára pusztították el ma a csordát, amit a járvány megkímélt. – A jövendölés nem erre vonatkozik – mondta Bazo. – Mikor beteljesül, nem lesz kételyünk felőle. Addig is folytatnunk kell az előkészületeket. Hány lándzsa van készen, és hol vannak elrejtve? Az indunák egyenként felálltak és ki-ki megtette a maga jelentését. Elmondták, hány kiképzett harcosuk van eddig, hol várakoznak a különböző csoportok, és mennyi időn belül állhatnak teljes fegyverzetben harcra készen. Mikor az utolsó is befejezte mondókáját, Bazo előírás szerint kikérte a magas rangú indunák tanácsát, azután eligazítást adott a parancsnokoknak. – Suku, Imbezu harcosok indunája. Te a Malundi gázló és a Gwanda-bánya közti szakaszt tisztítod meg az embereiddel. Mindenkit megölni, aki az utatokba került és elvágni a vörösréz drótokat a póznákon. A bányánál az ott dolgozó amadodák csatlakoznak hozzátok. Gwandában huszonnyolc fehér van a nőkkel és a boltos családjával együtt. Utána megszámoljátok a holttesteket, hogy megbizonyosodjatok, egy fehér sem szökött meg. Suku szóról szóra megismételte a parancsokat azzal a fantasztikus és kérkedő emlékezőtehetséggel, amivel az írástudatlanok rendelkeznek, akik nem támaszkodhatnak írott jegyzetekre. Bazo bólintott, azután a következő parancsnoknak is megadta utasításait és felmondatta vele. Jóval elmúlt éjfél, mire mindenki megkapta és elismételte a parancsát. Bazo ezután mindnyájukhoz fordulva azt mondta: – A settenkedés és a gyorsaság az egyetlen szövetségesünk. Egyetlen harcosnál sem lehet pajzs, mert még elfogná a kísértés, hogy megdöngesse, mint a régi időkben. Csak acél, néma acél. Rohamra indulva nem énekelhettek harci indulót – a leopárd sem morog ugrás előtt. A leopárd sötétben vadászik és a kecskeólba rontva nem kímél semmit – nemcsak a bakkecske torkát harapja el, a nősténnyel és a gidákkal is végez. – Az asszonyokat is...? – kérdezte komoran Babiaan. – Igen. Ők is agyonlőtték Ruthot és Imbalit – bólintott Bazo. – De a gyerekek... – kezdte egy másik induna. – A fehér kislányok felnőve fehér kisfiúkat szülnek, akik felnőve puskát fognak. A bölcs ember, ha mambafészket talál, nemcsak a kígyót öli meg, a tojásait is széttapossa. – Senkit sem kímélünk? – Senkit – felelte Bazo halkan, de valami a hangjában megborzongatta Gandangot. Érezte, hogy ez az a pillanat, mikor az igazi hatalom átment az öreg bikától a fiatalhoz. Most már kétségbevonhatatlant Bazo volt a vezér. És övé volt az utolsó szó is: – Indába pelile! A tanácskozás befejezve! – Az indunák sorra elköszöntek tőle és kiosontak a kunyhóból az éjszakába. Mikor az utolsó is távozott, Tanase elhúzta hátul a kecskebőr függönyt és kilépve mögüle, odament Bazóhoz. – Olyan büszke vagyok rád – suttogta. – Sírni szeretnék, mint egy kislány.
* A hosszú menet nőkkel és gyermekekkel együtt közel ezer főből állt és vagy egy mérföldnyi hosszúságban tekergett csonka viperaként lefelé a hegyekből. Ezúttal is fittyet hánytak a szokásokra, mert bár a férfiak vezettek, ők cipelték a gabonástarisznyákat és a főzőedényeket is. Az öregek csak a pajzsukat és fegyvereiket vitték. Több erős férfi volt köztük, mint az a kétszáz, akiket Bazo Henshaw-nak ígért. Az asszonyok mögöttük mentek. Sok férfi nemcsak egy feleséget hozott – némelyik négyet is. Még a kis gyereklányok is összetekert alvógyékényeket egyensúlyoztak fejükön. Az asszonyok csípőjükre kötve vitték apró gyermekeiket, hogy hozzáférhessenek kövér, fekete mellükhöz útközben. Juba gyékénytekercse nem nyomott kevesebbet, mint másoké, a fiatal nők mégis csak jól kilépve tudtak lépést tartani a nagytestű asszonnyal, aki magas, tiszta szopránján vezette az éneket. Mikor Bazo könnyed szökelléssel hátraszaladt a menetben, a hajadonok óvatosan utánafordítva teherrel megrakott fejüket összesúgtak és kuncogtak. A tönkretett és sebhelyekkel borított férfit övező erő és elszántság aurája még mindig nagy vonzerőt gyakorolt a legfiatalabbjára és legkönnyelműbbjére. Bazo Jubához érve felzárkózott mellé. – Mamewethu – köszöntötte tisztelettudóan. – A lányok megszabadulnak csomagjaik egy részétől, ha átkeltünk a folyón. Otthagyunk majd háromszáz lándzsát a sukuk kölestárolóiba és kecskeólai alá rejtve. – És a többi? – kérdezte Juba. – Azokat továbbvisszük a Harkness Bányába. A rejtekhely már elő van készítve. Onnét hordják majd ki őket a lányaid apránként a környező falvakba. Bazo vissza akart indulni a menet elejére, de Juba utánaszólt: – Fiam, én nagyon aggódom... borzalmasan aggódom. – Ne szomoríts el, Anyácska. Mi az, ami aggaszt? – Tanase azt mondja, minden fehér embert meg kell ölni. – Mindet – bólintott Bazo. – És Nomusának, aki olyan nekem, mint az anyám, neki is meg kell halnia? Fiam, ő csupa jót cselekedett a népünkkel! Bazo gyengéden karon fogta és levezette az ösvényről, hogy senki se hallhassa őket. – Épp az a nagy jósága, amiről beszélsz, teszi őt valamennyi közül a legveszélyesebbé – magyarázta Bazo. – Az iránta érzett szereteted mindünket elgyengít. Ha őt hajlandó lennék megkímélni, akkor te a kisfia, a lányai, meg azoknak a gyermekei számára is kegyelmet kérnél. – Bazo megrázta fejét. – Nem! Tudd meg, ha már nagyon meg kéne kímélnem közülük valakit, az egyedül Csillogó Félszem lenne. – Pont ő?! – hökkent meg Juba. – Nem értem. Az a kegyetlen, vad és érzéketlen ember...! – Igen. Mert ha a harcosaink az ő arcába néznek és az ő hangját hallják, a sok-sok szenvedés jut majd eszünkbe, ami fokozza az erejüket és haragjukat. De Nomusát látva elgyengülnének és elbizonytalanodnának. Ezért az elsők között kell meghalnia. Valamelyik jó emberemet bízom majd meg ezzel a feladattal. – Így hát mindnek meg kell halnia? – kérdezte Juba. – Az ott ni... az is meg fog halni? – Juba előremutatott, ahol az ösvény lustán elkanyarodott a szétterjedő lapos koronájú akácfák alatt. Egy lovas tartott könnyű vágtában feléjük a Harkness Bánya irányából. A nyeregben ülő széles vállú, hetyke tartású férfit még ekkora távolságból sem lehetett összetéveszteni. – Nézd meg! – folytatta
Juba. – Te adtad neki a kis Sólyom nevet. Gyakran mesélted, hogyan dolgoztatok vállvetve egymással és ettetek egy tányérból a régi időkben. Milyen büszkén emlegetted a vadsólymot, amit együtt fogtatok és idomítottatok. – Juba halkabbra fogta hangját. – Ezt az embert akarod megölni, fiam? Akit testvérednek nevezel? – Nem is hagyom, hogy más tegye meg – jelentette ki Bazo. – Saját kezűleg végzek vele, akkor gyors és tiszta lesz a dolog. Utána megölöm a feleségét és a fiát is. Ha őket elintéztem, nem lesz többé visszaút. – Megkeményedtél, fiam – suttogta Juba kimondhatatlan sajnálkozással szemében, fájdalmas hangon. Bazo sarkon fordult és visszament az ösvényre. Ralph Ballantyne észrevette és meglengette a feje fölött kalapját. – Bazo! – lovagolt oda hozzá nevetve. – Már megtanulhattam volna, hogy sose kételkedjem benned! Hiszen ez nem csak kétszáz, amennyit ígértél! Ralph Ballantyne King's Lynn déli határát átlépve még két órát lovagolt, míg végül kibontakoztak előtte a horizonton a tanya dűnéinek homályos, tejszürke körvonalai. A csendes és csaknem kihalt préri olyannyira nyomasztotta Ralphot, hogy tekintete elkomorult és baljós gondolatok törtek rá. Ahol pár hónapja még apja tömzsi testű, tarka csordái legelésztek sűrű, zöld új fű sarjadt kifelé letaposatlanul, mintha el akarná takarni a fehér csontokat, amikkel a föld telis-tele volt szórva. Zouga Ballantyne-t Ralph figyelmeztetése mentette meg a teljes tönkremenéstől. Sikerült eladni a csordája egy részét a Gwaai Marha Farmnak, a B. D. A. Társaság leányvállalatának, még mielőtt a marhavész lecsapott King's Lynnre, de a többi marháját elvesztette. Azoknak a csontjai csillogtak most gyöngysoronként az új, zöld fűben. Előbbre, a mimózafák közt állt apja egyik karámja. Ralph felállt a kengyelben és kezével elernyőzve szemét, értetlenül meredt a régi cölöpkerítés fölött lebegő vöröses porfüggönyre. A port paták verték föl és éles ostorcsattanás hallatszott, amitől már elszokott az ember füle Matabeleföldön az elmúlt hónapok alatt. Még ebből a távolságból is felismerte a cölöpkerítés mellvédje fölött körvonalazódó, két öreg, girhes varjúra emlékeztető alakot. – Jan Cheroot! – kiáltotta feléjük ügetve. – Isazi! Mit szórakoztok, vén csirkefogó? A feketék boldogan rávigyorogva odakecmeregtek hozzá. – Urambátyám! – kiáltott fel Ralph leplezetlen csodálkozással, mikor megpillantotta a karámban az állatokat, amelyeket eddig vastag porfüggöny takart el szeme elől. – Szóval ezzel foglalkoztatok a távollétemben, Isazi? Kinek az ötlete volt? – Bakeláé, az apádé – Isazi tekintete melankolikussá vált. – Mondhatom, ostoba ötlet. A kövér, fekete-fehér csíkos, fényes szőrű állatoknak olyan sprőd sörénye volt, akár a sörtekefe. – De hisz ezek zebrák! – Ralph megrázta fejét. – Hogy fogdostátok össze? – Egy tucat jó lóval cserkésztük be őket – magyarázta Jan Cheroot és sárgás, pergamenszerű arca rosszallón ráncba szaladt. – Apád abban reménykedik, hogy ezek a buta csacsik helyettesíthetik az igavonó ökröket, mikor olyan vadak és oktalanok, akár a libák. Rúgnak-harapnak, miközben fölvezeted őket az útra, ott meg lefekszenek és nem hajlandók húzni. – Isazi undorral sercintett. Valóban őrültségnek látszott, hogy valaki pár hónap alatt át akarja hidalni a vadállat és a domesztikált igavonó barom közt tátongó szakadékot. Még az igavonó ökör bátorságának, engedelmességének és erős hátának kifejlesztése is ezer éven át tartó nemesítés eredménye volt. Zouga a telepesek elkeserítő szállítási problémáinak megoldása végett próbált ehhez az eszközhöz folyamodni.
– Isazi – rázta meg Ralph a fejét –, ha befejezted ezt a gyerekes szórakozást, akkor férfimunka vár rád a csonka vasútvonalnál a táborban. – Veled megyek, ha visszajöttél – mondta lelkesen Isazi. – A gyomrom fordul föl ezektől a csíkos szamaraktól! – Ralph Jan Cheroothoz fordult: – Beszédem lenne veled, öreg barátom. – Mikor már jócskán maguk mögött hagyták a cölöpkerítést, Ralph megkérdezte a kis hottentottát: – Igaz, hogy rátetted a jeled a Társaság papírjára, amin az állt, hogy sötétben jelöltük ki a Harkness Bánya határait? – Soha sem hagynálak cserben – jelentette ki büszkén Jan Cheroot. – St. John tábornok azt mondta, ha ráteszem a kézjegyem arra a papírra, megmentem a bányát neked és az őrnagynak. – Ralph arckifejezését látva aggodon kérdezte: –Talán nem jól tettem? Ralph kihajolt a nyeregből és megpaskolta a csontos öreg vállát. – Egész életemben jó és hű barátom voltál. – Amióta csak a világra jöttél – bizonygatta Jan Cheroot. – Az édesanyád halála után én etettelek és dajkáltalak. Ralph kinyitotta nyeregtáskáját, és az öreg hottentotta szeme felcsillant a brandys üveg láttán. – Adj egy kortyot Isazinak is – mondta neki Ralph, de Jan Cheroot úgy szorította melléhez az üveget, mint az elsőszülött fiát. – Kár ez a finom brandy egy fekete vademberbe – jelentette ki méltatlankodva, Ralph pedig elnevette magát és ellovagolt a King's Lynn-i tanyaház felé. Fel volt készülve a sürgés-forgásra és izgatottságra, ami ott fogadta. A nagy zsúpfedeles ház alatti bekerített réten idegen lovak és Mr. Rhodes úri fogatának jellegzetes fehér öszvérei bóklásztak. A hintó az udvaron állt a fák alatt, a festett, csillogó lószerszám pedig gondosan fel volt akasztva az istállók melletti karámban. Ralph haragja fellángolt. A gyűlölet úgy égette gyomrát, mint egy demizsonra való silány bor, és a nyelőcsövében érezte savas ízét. Keményen nyelve egyet, erőt vett magán és leszállt a nyeregből. Két fekete lovászfiú szaladt a lovához. Az egyik leoldozta róla a pokrócot, a nyeregtáskákat és puskahüvelyeket, és elfutott velük a nagy ház felé. Ralph utánament. Mikor a pázsit közepére ért, Zouga Ballantyne lépett ki a széles verandára egy vászon asztalkendővel elernyőzve szemét a fény ellen. Még rágta az ebédnél bekapott falatot. – Ralph, fiam! Csak estére vártalak! Ralph felszaladt a lépcsőkön, megölelték egymást, aztán Zouga belekarolt és végigvezette a verandán. A falakat trófeák díszítették: hosszú csavart kudu és tehénantilop szarvak, csillogó, fekete, homoki és aranyderes antilophandzsá-rok. A dupla ebédlőajtót két hatalmas agyar fogta közre – az óriás elefántbikáé, amelyet Zouga Ballantyne a Harkness Bányánál lőtt. A súlyos, görbe elefántcsont rudak magasabbak voltak egy embernél és vaskosabbak, mint egy kövér nő combja. Zouga és Ralph belépett köztük az ebédlőbe. A zsúpfedeles házban hűvös és sötét volt a fehéren izzó déli napfényhez képest. A padló és a tetőgerendák kézi fűrészelésű, vad tikfából voltak. A hosszú ebédlőasztalt és a bőrhevederes székeket Jan Cheroot ácsolta a birtokon vágott fából, de a csillogó ezüstnemű a Ballantyne család angliai King's Lynn-i otthonából származott és egyfajta laza köteléket képezett a két azonos nevű, ám egymáshoz semmiben sem hasonlító hely között. Zouga széke a hosszú asztal távoli végén állt üresen. A vele szemközti széken, az asztal innenső végén a gondolataiba merült, ismerős, nagydarab férfi Ralph beléptére felemelte bozontos fejét. – Nini, Ralph, örülök, hogy látom. – Ralphot nagyon meglepte, hogy Mr. Rhodesnak sem a hangjában, sem a tekintetében nem volt neheztelés. Csakugyan túltette volna magát és meg sem történtnek tekintette a Wankie szénmező miatti nézeteltérést? Ralph erőt vett magán és viselkedését a másik férfiéhoz igazította. – Hogy van, uram? – fogadta el természetes mosollyal a bütykös lapátkezet, amely olyan hideg
tapintású volt, mint valami hüllő, a rossz szív okozta keringési zavar miatt. Örült, mikor végre elengedhette és végigmehetett a hosszú asztal mellett. Nem tudta, meddig lesz képes elleplezni igazi érzéseit a közvetlen közelről rászegeződő sápadt, hipnotikus szemek elől. Mindnyájan ott voltak. A sima modorú kis doktor Mr. Rhodes jobbján, az őt megillető helyen ült. – Ballantyne úrfi – nyújtott kezet hűvösen, ülve maradva. – Jameson! – bólintott Ralph szándékosan elhagyva a doktori titulust. Tudta, hogy ez legalább annyira rosszulesik a kis embernek, amennyire őt bosszantotta a vállveregető "úrfi" megszólítás. A Mr. Rhodes balján ülő vendég jelenléte meglepte. Ralph életében először látta Mungo St. John tábornokot King's Lynnben. A szikár, őszbe csavarodó katonának, akinek fél szemében sötét és rosszindulatú tekintet ült, kapcsolata volt Ralph mostohaanyjával sok évvel ezelőtt, jóval Ralph északra, Kimberleybe utazása előtt. Ralph soha nem tudott meg bővebbet erről a kapcsolatról, még csak pusmogni sem hallott róla. De figyelemre méltó volt, hogy Louise Ballantyne nem tartózkodott a szobában és teríték sem volt számára az asztalon. Ha Mr. Rhodes ragaszkodott St. John részvételéhez az összejövetelen és Zouga Ballantyne hajlandó volt meghívni őt, annak nyomós okának kellett lennie. Mungo St. John Ralphra villantotta farkasmosolyát, mikor kezet fogott vele. A családi nézeteltérések ellenére Ralph titokban mindig csodálta ezt a romantikus kalózra emlékeztető figurát és szívélyesen visszamosolygott rá. Az asztalnál ülő többi férfi jelenléte megerősítette, hogy valami fontos és nagy horderejű tanácskozásról lehet szó. Ralph érezte, a teljes titoktartás megőrzése érdekében gyűltek itt össze Bulawayo városa helyett. És a vendégeket feltehetően nem az apja, hanem Mr. Rhodes választotta ki és hívta meg. Köztük volt Percy Fitzpatrick, a Corner House bányászati csoport társtulajdonosa a Witwatersrandi Bányászati Kamara, a johannesburgi aranybárók orgánumának jeles képviselője. A vidám, jóképű, fehér bőrű, vörös hajú és vörös bajuszú fiatalember igen változatos életutat mondhatott magáénak. Banktisztviselőként kezdte, aztán fuvarozó lett, citrusfélék termesztésével próbálkozott, kalauzolta Lord Randolph Churchill afrikai expedícióját, és végül íróként és bányamágnásként állapodott meg. Sok-sok évvel később Ralph ironikusan reflektált, mikor ez a rendkívüli ember egy Jock nevű kutyáról szóló szentimentális regényével akarta megalapozni halhatatlanságát. Fitzpatrick mellett a nagytiszteletű Bobbie White ült, aki épp Mr. Rhodesnál vendégeskedett Johannesburgban. A jóvágású, kellemes modorú fiatal angol arisztokrata testesítette meg Mr. Rhodes zsánerét. Vezérkari tiszt volt és tiszti egyenruhája hivatásos katonai mivoltára utalt. Őutána John Willoughby következett, a Fort Salisburyt és Mashoneföldet elfoglaló első pionír hadoszlop helyettes parancsnoka, aki Jameson Lobengula elleni hadjáratában is részt vett. Közel egymillió acre-nyi, első osztályú legelőt tartott kezében Rhodéziában a Willoughby Consolidated Company, amely Ralph vállalatának vetélytársa volt, így tar-tózkodóan üdvözölték egymást. Szomszédja, doktor Rutheford Harris, a Brit Dél-Afrika Társaság első titkára, aki Mr. Rhodes politikai pártján belül a kimberleyi választótestületet képviselte a fokvárosi parlamentben. Ralph nem bízott a hallgatag, komor tekintetű szürke férfiban, aki egyike volt Mr. Rhodes tányérnyalóinak. Az asztal végén Ralph az öccsével, Jordannel került szembe, és tétovázása csak egy másodperc töredékéig tartott, mert kétségbeesett könyörgést olvasott ki a szelíd szempárból. Kurtán, mosolytalanul kezet szorítva öccsével olyan hűvös, személytelen hangon köszöntötte, mint valami ismerőst, azután helyet foglalt Zouga mellett az asztalfőn, ahol egy fehér libériás, széles, skarlátvörös selyemövet viselő szolga sietve megterített neki. A Ralph beléptére félbeszakadt beszélgetés élénken folytatódott Mr. Rhodes vezénylete és irányítása alatt.
– Mi a helyzet az idomított zebráival? – kérdezte Zougától, aki megrázta aranyos szakállát. – Amolyan kétségbeesett, hamvában holt próbálkozás volt. De figyelembe véve, hogy a marhavész előtti százezer fős állományunkból mindössze ötszáz állat maradt életben, minden esély kecsegtetőnek látszott. – Állítólag a fokvárosi bivalynak még az írmagját is elpusztította a járvány – vélekedett doktor Jameson. – Igaz ez, őrnagy úr? – A veszteségeik katasztrofálisak. Két hete fellovagoltam északra, egész a Pandamatenga folyóig, ahol egy évvel ezelőtt még több mint ötezer fős csordákat számoltam össze, most azonban egyetlen egy élő állatot sem láttam. Mégsem tudom elhinni, hogy kipusztultak volna. Szerintem vannak még kint valahol szétszóródva természetes immunitással rendelkező túlélők, amelyek szaporodni fognak. Mr. Rhodes nem volt egy sportember. Egyszer azt mondta a saját öccséről, Frankról, hogy "remek fickó, aki vadászik és halászik, vagyis igazi naplopó". Untatta a vadállatokról folytatott beszélgetés, így Ralphhoz fordulva azonnal témát változtatott: – Hol tart a vasútvonal építése, Ralph? – Még mindig két hónappal előbbre vagyunk a tervezettnél – felelte Ralph némi kihívással. – Két hete átléptük Matabeleföld határát... mostanra, gondolom, a sínek már elérhetik a Plumtree-i áruraktárt. – Az is jó – bólintott Rhodes. – Mert záros határidőn belül szükségünk lesz a vasútvonalára. – Cinkosán összenézett doktor Jimmel. Miután jóízűen elfogyasztották Louise kenyérből és vajból készült, dióban és mazsolában bővelkedő, vadmézzel leöntött pudingját, Zouga elküldte a szolgákat, és miközben konyakot töltött mindenkinek, Mr. Rhodes meghökkentő hirtelenséggel ismét témát és lépést váltott, és Ralph csak ekkor kapcsolt, hogy miért hívatták őt valójában King's Lynnbe. – Uraim, egyikük előtt sem ismeretlen az életcélom, hogy Afrika térképét Fokvárostól Kairóig pirosra színezve lássam, és átadhassam ezt a földrészt Királynőnknek újabb ékszerként koronájára. – Mindaddig ingerlékeny és gunyoros hangja most különös, delejes színt öltött. – Nekünk, angolul beszélő angolszászoknak, a világ első nemzetének szabta ki a sors a szent kötelességet, hogy egy zászló és egy uralkodó alatt valósítsuk meg a világ békéjét. Egész Afrikát meg kell szereznünk és hozzácsatolnunk a Királynő birtokaihoz. Már elküldtem az embereimet északra a Zambezi és a Kongó közti zónába előkészíteni a terepet. – Rhodes elhallgatott és haragosan megrázta fejét. – De mindez hiábavalóvá válik, ha a földrész déli csücske kicsúszik a kezünkből. – A Dél-afrikai Köztársaság – mondta Jameson. – Paul Kruger kis transvaali banánköztársasága – tette hozzá halk, keserű hangon. – Ne érzelegjen, doktor Jim – tiltakozott mérsékelten Rhodes. – Csak a tényekre szorítkozzunk. – És melyek azok, Mr. Rhodes? – dőlt előre kíváncsian Zouga Ballantyne az asztalfőn. – Arról van szó, hogy egy fanatikus vén bolond az általa vezetett analfabéta, holland, nomád csőcseléket Isten különleges, újonnan kiválasztott népének képzeli. És ez a rendkívüli személyiség úgy ül lovaglóülésben az afrikai földrész leggazdagabb vidékének egy nagy kiterjedésű sávján, mint valami csapzott és vérszomjas kopó a csontjával és vicsorogva fogad minden fejlődésre és felvilágosodásra tett erőfeszítést. Mr. Rhodes végigpásztázta keserű kirohanásától megnémult hallgatóságát, azután folytatta: – A witwatersrandi aranymezőkön tevékenykedő angolok fizetnek a Kruger ládáiba áramló bevételek minden húsz fontjából tizenkilencet, azok az angolok, akik némi civilizációt vittek abba a szellemi elmaradottságban élő köztársaságba. Kruger mégis megtagadja tőlük a választóés képviseleti jogot és kíméletlen adóval sarcolja őket. A szavazati jog iránti kérelmeiket a Volksraadban összeverődött, tanulatlan fajankók gyülevész bandája lenézően nevetség és gúny
tárgyává teszi. – Rhodes Fitzpatrickra pillantott: – Nem így van, Percy? Maga ismeri őket, hiszen köztük él. Helyesen jellemzem a transzváli búrokat? Percy Fitzpatrick vállat vont. – Mr. Rhodesnak igaza van. A transzváli búr egész más állatfaj, mint fokvárosi unokatestvére. A fokvárosi holland már elsajátította az angol életforma jó oldalait és civilizált városi emberré vált. A transzváli, ezzel szemben, sajnos semmiben sem különbözik tohonya, konok, ellenséges, gyanakvó, alattomos és rosszindulatú holland ősétől. És egy ilyen népség küld pokolba minket, ha a minden szabad embert megillető jogot, a szavazati jogunkat kérjük. Mr. Rhodes megelégelve, hogy más vigye a szót, így folytatta: – Kruger nemcsak sértegeti honfitársainkat, annál veszélyesebb játékokat is játszik. Megkülönböztető, büntető díjtételeket szabott ki az angol árucikkekre. Kereskedelmi monopóliumokat adott az alapvető bányászati árukra, még a dinamitra is, a rokonságának meg a kormánytagoknak. Nagy csinnadrattával a német Krupp Művektől rendelt puskákkal fegyverzi fel a burghereit és egy tüzérségi hadtestet, és nyíltan cicázgat a Kaiserrel. – Rhodes szünetet tartott. – Egy német befolyás alatt álló szféra Őfelsége a Királynő birtokainak kellős közepén örökre szertefoszlathatná a Brit Afrikáról szövögetett álmainkat. A németekben nincs meg a mi altruizmusunk. – És az a szép sárga arany mind Berlinbe menne – tűnődött halkan Ralph, és már meg is bánta, de Mr. Rhodes mintha nem hallotta volna, folytatta: – Kruger nem tárgyalóképes. Hogyan próbáljunk szót érteni egy olyan emberrel, aki a szíve mélyén titokban még mindig laposnak hiszi a Földet? Mr. Rhodes megint verejtékezett, pedig a helyiségben hűvös volt. Keze úgy remegett, mikor a konyakjáért nyúlt, hogy felborította a poharat és az aranyos nedű kidőlt a politúrozott asztallapra. Jordan felugrott és hamar letörölte, nehogy Mr. Rhodes ölébe folyjon, azután kivett egy ezüst gyógyszeres szelencét órazsebéből és egy fehér pirulát helyezett Mr. Rhodes jobb keze mellé. A nagydarab férfi fölvette és nehezen szedve a levegőt, a nyelve alá tette. Pár pillanat múlva már könnyebben lélegzett és folytathatta mondókáját. – Én mégis elmentem hozzá, uraim. Elmentem Kruger pretoriai házába, de kiüzent egy szolgával, hogy aznap nem tud fogadni. Már mindnyájan hallották a történetet és csak azon csodálkoztak, hogy képes Mr. Rhodes másodszor is elmesélni egy ilyen megalázó esetet. Kruger elnök egy fekete szolgával üzent neki, a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének: "Most nem érek rá. Egy burgheremmel tárgyalok a beteg ökréről. Jöjjön vissza kedden." – Isten a tudója – szólt közbe doktor Jim, hogy megtörje a kínos csendet –, hogy Mr. Rhodes mindent megtett, amit egy értelmesen gondolkodó ember csak tehet. Ha továbbra is kitenné magát a vén búr sértegetésének, nemcsak a saját, hanem a Királynő és a Birodalom tekintélyének is ártana vele. – A kis doktor szünetet tartott és egyenként ránézett a gyülekezet miden tagjára, akik elmerülten várták, mi következik még ezután. – Mit tehetünk ebben a helyzetben? Mit tegyünk ebben a helyzetben? Mr. Rhodes megrázta magát és a pompázatos uniformist viselő vezérkari tisztre nézett. – Bobbie? – mondta nógatva. – Uraim, én a minap tértem vissza Transvaalból. – Bobbie White egy bőr irattartó táskát emelt fel széke mellől a padlóról, az asztalra tette és egy ropogós, fehér papírköteget vett ki belőle. Mindenkinek átnyújtott egy lapot. Ralph a maga példányára pillantva kissé meghökkent: a Dél-afrikai Köztársaság hadseregének harcparancsát tartotta kezében! Úgy meglepődött, hogy az első részét nem is hallotta Bobbie White mondókájának. – A pretoriai erőd javítás és bővítés alatt áll, melynek következtében a falakon pillanatnyilag
rések tátonganak és teljes mértékben sebezhetők egy kicsi, de elszánt haderővel szemben is. – Ralph alig bírt hinni a fülének. – A tüzérségi alakulaton kívül nincs állandó reguláris hadsereg. Mint az önök előtt lévő papírokból is kiderül, Transvaal csak a polgári védelmi csapattesteire támaszkodhat és azoknak az ütőképessé tétele is egy-másfél hónapba telhet. Mikor Bobbie White befejezte mondókáját, Mr. Rhodes Percy Fitzpatrickhoz fordult: – Percy? – Tudja, hogy nevezi Kruger azokat a honfitársainkat, akik a tőkéjükkel és vagyonukkal kifejlesztették az aranybányászat iparát? Uitlandereknek, azaz "nem búr"-oknak, "külföldiek"nek. Uraim, önök is tudják, hogy mi külföldiek saját képviseleti testületet választottunk magunknak, amit Johannesburgi Reform Bizottságnak hívunk, így én most a transvaali angolok nevében beszélek. – Szünetet tartott, lassan végigsimított bajuszán a mutatóujjával, azután folytatta. – Két üzenetet hoztam önöknek. Az első rövid és egyszerű. így szól: "Elszántan csatlakozunk az ügyhöz. A legmesszebbmenőkig számíthatnak ránk". Az asztal körül ülők bólintottak, de Ralphnak viszketett a bőre. Ezek tényleg komolyan veszik az egészet..., ennek fele se tréfa! A történelem egyik legvakmerőbb kalózakcióját készülnek végrehajtani! Ralph csak óriási erőfeszítéssel tudta megőrizni komoly és higgadt arckifejezését, mialatt Fitzpatrick folytatta: – A második üzenetet egy levél tartalmazza, melyet a Reform Bizottság összes tagja aláírt. A címzett doktor Jameson, Rodézia kormányzója. És most, engedelmükkel, felolvasom önöknek: Johannesburg Tisztelt Uram! A helyzet ebben az államban olyan válságosra fordult ,hogy biztosra vehetjük, nem sok hiányzik egy konfliktus kirobbanásához a transvaali kormány és az uitlander lakosság között... Ralph a levelet tovább hallgatva rájött, hogy egy fegyveres felkelés megindokolásáról van szó. Sorsunkat egy németek és hollandok tulajdonában lévő társaság tartja kezében, akik a búr vezetőkkel egyetértésben oly módon akarják azt formálni, amely teljesen idegen a brit népek szellemétől... A fegyverek erejével próbáljuk magunkhoz ragadni a világ legnagyobb aranytelérét, gondolta Ralph kábultan. Mikor a választójogi kérelmünk megvitatása napirendre került a Volksraadban, és az egyik tag kihívóan azt mondta az uitlandereknek, hogy harcolják ki maguknak a kívánt jogokat, senki sem szólalt fel ellene. A transvaali kormány a fegyveres konfliktushoz szükséges valamennyi elemet létrehívta. Ezen körülmények között kénytelenek vagyunk önökhöz mint angolokhoz fordulni segítségért, amennyiben bármi zavar támadna. A támogatásunkkal kapcsolatosan felmerülő költségeiket természetesen fedezzük. Kérjük, higgyék el, hogy kizárólag szorult helyzetünk késztetett bennünket e felhívás megfogalmazására. Percy Fitzpatrick, miután befejezte, doktor Jimre pillantott. – A Bizottság minden tagja aláírta: Leonard, Phillips, Mr. Rhodes öccse, Francis, John Hays Hammond, Farrares jómagam. Nem dátumoztuk. Az asztalfőn Zouga Ballantyne halk sípolással kifújta magából a levegőt. Még akkor sem szólalt
meg senki, mikor Jordan felállt és körbemenve a kristályüveggel újra megtöltötte a vendégek poharát. Mr. Rhodes előredőlt az asztalon és állát kezefejére támasztva kifelé bámult az ablakokon túli hegyek, az Indunák hegyeinek távoli kék vonala felé, ahol hajdanán a matabele király kralja állt. Az asztalnál mindenki őrá várt. Végül gondterhelten felsóhajtott. – Én jobb szeretem egy embernek az árát megtalálni és megfizetni, mint harcra kelni vele, de nekünk itt most nem egy normális emberrel van dolgunk. Csak a szentektől meg a fanatikusoktól óvjon meg az Isten! Mert a megátalkodott gazemberekkel legalább szót lehet érteni. – Doktor Jameson felé fordult, s ábrándos kék szemei rászegeződtek. – Jim doktor – szólt neki, mire a kis doktor hátrabillent székével mélyen zsebre dugott kézzel. – Küldünk ötezer puskát és egymillió töltényt Johannesburgba. A nyugtalan és meghökkent Ralph önkéntelenül közbekottyantotta: – De honnét... honnét szerezzük be őket? Azok nem közönséges árucikkek... Jim doktor bólintott: – Jó kérdés, Ballantyne. A puskák és a töltények már a De Beers bányaraktáraiban vannak Kimberleyben. Ralph csak pislogott. Az összeesküvés sokkal előrehaladottabb stádiumban volt, mint hitte volna. És akkor jutott eszébe, milyen gyanakvóan viselkedett a kis doktor a táborban, mikor felfedezték a Harkness telért. Már hónapok óta ezen munkálkodhatnak! Meg kell tudnia minden részletet! – És hogyan juttatjuk be Johannesburgba? Csak becsempészni lehet, ahhoz viszont túl nagy a szállítmány... – Ralph – mosolyodott el Mr. Rhodes. – Remélem nem hitte, hogy csak az ebéd kedvéért hívtuk meg ide? Maga szerint kinek van itt köztünk a legnagyobb tapasztalata a fegyverszállításban? Ki vitte a Martini-puskákat Lobengulának? Ki a legravaszabb fuvarkezelő az alkontinensen? – Énrám gondol? – hökkent meg Ralph. – Bizony magára – felelte Mr. Rhodes. Ralph rettenetes izgalomba jőve rámeredt. Tehát neki szánták a központi szerepet ebben a bődületes összeesküvésben! Ez azt jelenti, hogy a legapróbb részletekről is tájékoztatni fogják! Agya villámgyorsan dolgozni kezdett. Valami azt súgta neki, olyan lehetőség ez, amilyen csak egyszer adódik az ember életében, és neki teljes mértékben ki kell aknáznia. – Akkor, természetesen, számíthatunk magára? – A szúrós kék szempárba halvány árnyék költözött. – Természetesen – felelte Ralph, de az árnyék még mindig ott volt. – Angol vagyok és tudom, mi a kötelességem – tette hozzá higgadtan és őszintén, mire az árnyék eloszlott Mr. Rhodes szemében. Ebben már hihetett és bízhatott. Ismét doktor Jamesonhoz fordult. – Elnézést, hogy félbeszakítottuk – mondta Mr. Rhodes. Jameson folytatta: – Itt állítunk fel egy hatszáz főnyi lovashadsereget, a legjobb emberekből... – John Willoughbyre és Zouga Ballantyne-ra nézett, akik mindketten harcedzett katonák voltak. – A legjobban magukra kettőjükre számítok. – Willoughby bólintott, de Zouga összevonva szemöldökét megkérdezte: – Hatszáz embernek hetekbe telhet Bulawayóból Johannesburgba lovagolni. – Csakhogy mi nem Bulawayóból indulunk – mondta Jameson rezzenéstelenül. – Megvan a Brit Kormány jóváhagyása arra, hogy mozgó hadsereget tartsak fenn Becsuana-földön, a transzváli határon húzódó koncessziós vasútvonal sávon. A sereg a vasútvonal védelmét biztosítja, de a bázisa Pitsaniban lesz, mindössze 180 mérföldre Johannesburgtól. Ötvenórás kemény lovaglás után ott lehetünk, jóval mielőtt a búrok bármi ellenállást megszervezhetnének. Ralph számára most már járhatónak tetszett az út. Doktor Leander Starr Jameson legendaszámba menő szerencséjével sikerre vihetik a dolgot. Éppoly könnyűszerrel megkaparinthatják Transvaalt, mint Lobengulától Matabeleföldet. A nemjóját! Az lenne aztán a zsákmány! Egybillió fontsterling aranyban, hozzácsatolva a Rhodes
földjéhez, Rhodéziához. Az után már minden lehetséges lenne – Brit Afrika, az egész kontinens! Ralphot elszédítette a nagyszabású terv. De ezúttal is a tévedhetetlen Zouga Ballantyne tapintott rá a terv óriási szépséghibájára. – És mi az álláspontja Őfelsége, a Királynő Kormányának? Támogatnak bennünket? – kérdezte. – Mert anélkül az egész hiábavaló lenne. – A minap tértem vissza Londonból – felelte Mr. Rhodes. – Ottlétem alatt együtt vacsoráztam a gyarmati titkárral, Mr. Joseph Chamberlainnel. Mint tudják, ő honosította meg a lendület és határozottság szellemét a Downing Streeten. Mr. Chamberlain teljes mértékben együtt érez a johannesburgi angolokkal szorult helyzetükben. Tudomása van arról, hogy német invázió fenyeget Dél Afrikában. Biztosítani szeretném önöket, hogy Mr. Chamberlain és én megértjük egymást. Egyelőre nem mondhatok többet csak annyit, hogy bízzanak bennem. Ha ez igaz, gondolta Ralph, akkor jobb esélyei nem is lehetnek a teljes sikernek. Egy gyors döfés a felkészületlen ellenség szívébe, a fel fegyverzett polgárság felkelése, felhívás a nemes szívű Brit Kormányhoz, és végül annektálás. A tervezgetést hallgatva Ralph máris kiszámította az összeesküvés sikeres kimenetelének következményeit, amelyek közül a leglényegesebb az lenne, hogy a Brit Dél Afrika Társaság és a De Beers Egyesült Gyémánt Társaság, Mr. Rhodes alteregói, válnának a földkerekség leggazdagabb és leghatalmasabb kereskedelmi vállalataivá. Ralphban olyan hevesen támadt fel újra a harag és a gyűlölet, hogy remegő kezeit kénytelen volt óvatosan letenni az ölébe és önkéntelenül is öccsére pillantott. Jordan olyan leplezetlen imádattal bámult Mr. Rhodesra, hogy azt másnak is észre kellett vennie az asztalnál, és Ralphnak felfordult a gyomra szégyenében. De fölösleges volt aggódnia, mert a többek teljesen bele voltak szédülve a hatalom és dicsőség ábrándjába, és magával ragadta őket az asztalfőn ülő borzas fejű kolosszus karizmája és ellentmondást nem tűrő vezéregyénisége. De a pragmatikus katonaember, Zouga, most is a hézagot és a hibát kereste. – Jim doktor, mind a hatszáz embert itt, Rodéziában akarja összetoborozni? – kérdezte. – A titoktartás és a célszerűség nem engedi, hogy Cape Colonyból, vagy máshonnét szedjük össze őket – bólintott Jameson. – A marhavészjárvány mindenkinek nagy érvágást jelentett, ezért úgy vélem, még annál is több fiatal rhodéziai igyekszik majd felcsapni akár a fizetésért és fejadagért is, csupa jó katona, akik a matabelék ellen is harcoltak. – Ön szerint bölcs dolog kivonni az összes épkézláb férfit az országból? Mr. Rhodes felvonva szemöldökét közbevágott. – Mindössze pár hónapról van szó, azon kívül, tudtommal egyetlen olyan ellenségünk sincs, akitől félnünk kellene. – Nincs? – kérdezte Zouga. – Hiszen több tízezer matabele... – Ugyan kérem, őrnagy úr! – szakította félbe Jameson. – A matabelék már csak egy legyőzött és szétzilálódott csőcselék. A távollétemben St. John tábornok fogja ellátni a kormányzói teendőket abban a körzetben. Nála jobb embert nem is tudnék a félelmeik lecsillapítására. Mindnyájan a Jameson mellett ülő magas férfira néztek, mire Mungo St. John kivette a hosszú manilaszivart szájából és mosolyra húzta egyetlen szemét. – Kétszáz felfegyverzett bennszülött rendőröm van, akiknek a hűségéhez nem férhet kétség. Minden nagyobb matabele faluban informátoraim vannak, akik a legcsekélyebb mozgolódásról is értesítenek. Nem, őrnagy úr! Biztosíthatom, hogy az egyetlen számba jöhető ellenségünk az a nyakas, vén, pretoriai búr. – Hát, ha St. John tábornok mondja... – adta be a derekát Zouga egyszerűen, és ismét Mr: Rhodeshoz fordult. – Akkor térjünk rá a részletekre: hogyan toborozzuk össze az embereket és mennyi pénzünk van? Ralph, ahogy elnézte az arcukat tervezgetés és vitatkozás közben meglepődve állapította meg, hogy az apja épp olyan kapzsi és nyereségvágyó, akár a többi. Minden szó, amit kiejtenek a
szájukon, gondolta Ralph, minden, amiről beszélni látszanak, vagy beszélnek, a pénz körül forog. Ralph hirtelen visszaemlékezett arra a pirkadatra, mikor a kopár karui sivatagban, egyszál magában térdepelve, Istent híva tanúságul esküt tett, és minden akaraterejét latba vetve uralkodott magán és nem pillantott fel Mr. Rhodesra. Tudta, hogy most képtelen lenne színlelni. Szemét az előtte lévő kristály konyakospohárra szegezte és önuralmat gyűjtve igyekezett szenvedély mentesen gondolkodni. Ha tönkretehetné ezt az óriást, vele együtt a Társaságát is tönkretenné és elragadná tőle a vezetést és az összes földjét és bányáját Rodéziában. Ralphnak a vére is bizsergett az izgalomtól, mikor rádöbbent, hogy ez nemcsak a leszámolásra, hanem egy hatalmas vagyon megkaparintására is esélyt adhat neki. Ha az összeesküvés elbukik, a benne részt vevő aranybányász társaság a Corner House bányacsoport, Rand Bányák, Egyesült Aranymezők is összeomlanának. Egy hirtelen bessz a johannesburgi tőzsdén több millió fontot hozna tisztán a konyhára. Ralph Ballantyne valósággal megílletődött a nagyszerű terven, amely akkora gazdagság és hatalom lehetőségét rejtette magában, amilyenről eddig álmodni sem mert. Meg sem hallotta a hozzá intézett kérdést, s csak akkor pillantott fel, mikor Mr. Rhodes megismételte. – Azt kérdeztem, mikor tud a leghamarabb Kimberleybe indulni, és átvenni a szállítmányt? – Holnap – felelte Ralph semleges hangon. – Tudtam, hogy számíthatok magára – bólintott Mr. Rhodes. * Ralph szándékosan lődörögve megvárta, míg mindenki eltávozott King's Lynnből. Apjával együtt a verandán állva figyelte a poroszlopot, amit Mr. Rhodes öszvérfogata kavart, ahogy lefelé tartva a dombról lassan elnyelte a távolság. Ralph nekidőlt az egyik fehérre meszelt tetőtartó oszlopnak, napbarnította izmos karjait mellén összefonva és összehúzta szemét a fogai közt lógó manilaszivar felfelé kígyózó füstje mögött. – Remélem, apa, nem vagy annyira naiv, hogy bedőlj annak, amit Percy úrfi a búrokról mondott? Zouga elnevette magát. – Tohonya, gyanakvó, rosszindulatú és a többi... ez zagyvaság. – Megrázta a fejét. – Keményen ülik meg a lovat, pontosan céloznak és minden fekete törzset legyőztek a Limpopótól délre. – Nem úgy, mint a mieink – mondta Ralph. – 1881-ben Colley tábornokot és kilencven emberét temették el a Majuba hegy csúcsán, míg a búrok egyetlen embert se vesztettek. – Jó katonák – ismerte el Zouga –, de a meglepetésszerű lecsapással előnyt szerzünk. – De azt azért tudod, hogy ez egy közönséges rablóhadjárat? – Ralph kivette a manilaszivart szájából és lepöccintette a hamut. – Semmi erkölcsi alapja. Ralph látta, hogy a sebhely Zouga arcán porcelánfehérre változik, ami tévedhetetlen barométere volt hangulatának. – Nem értem – mondta Zouga, de mindketten tudták, hogy tökéletesen érti. – Ez rablás – bizonygatta Ralph. – Nem holmi kis útonállás, hanem egy nagyszabású rablás. Mi egy egész ország ellopására szövetkezünk. – Akkor ezt a földet is elloptuk a matabeléktől? – kérdezte Zouga. – Az más – mosolyodon el Ralph. – Ők pogány vademberek voltak, most viszont keresztény hittestvéreink kormányát készülünk megdönteni. – Mi a Birodalom érdekeit nézzük. – Zouga forradása jegesfehérről karmazsinvörösbe fordult. – A Birodalomét, apa? – Ralph még mindig mosolygott. – Legalább mi ketten legyünk őszinték egymással. Nézz a szemembe és úgy mondd nekem, hogy az egészből semmi más hasznunk nem lesz, mint a megelégedettség, hogy megtettük a Birodalom iránti kötelességünket.
De Zouga nem nézett rá. – Én katonaember vagyok... – Igen – szakította félbe kurtán Ralph. – De farmer is, aki a közelmúltban élt át egy marhavészt. Igaz, sikerült eladnod ezer marhát, de mind a ketten tudjuk, hogy az nem elég. Mennyi tartozásod van, apa? Zouga pillanatnyi habozás után kelletlenül felelte: – Harmincezer font. – Van valami elképzelésed, hogy miből fizeted ki? – Nincs. – Hacsak nem foglaljuk el Transvaalt... Zouga nem válaszolt, de a forradás elhalványult és felsóhajtott. – Rendben van – mondta Ralph. – Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem vagyok egyedül az indítékaimmal. – Át fogod tudni vinni? – kérdezte Zouga. – Ne aggódj, apa! Kimászunk belőle, ezt megígérem. – Ralph ellökte magát az oszloptól, és szólt az inasoknak, hogy hozhatják a lovát. Mikor a nyeregből lenézett apjára, észrevette, mennyire megfakította zöld szemét a kor fáradtsága. – Fiam, az, hogy néhányunkat majd megjutalmazzák az igyekezetéért, még nem jelenti, hogy nem egy nemes vállalkozásról van szó. Mi a Birodalom szolgálói vagyunk, és a hűséges szolgákat megilleti a rendes fizetség. Ralph lenyúlt, megpaskolta a vállát, aztán felvette a gyeplőt és leügetett a dombról az akácerdőkön át. * A csonkavasút úgy araszolt fölfelé a meredek lejtőn, mint egy óvatos vipera. Gyakran a régi elefántutakon haladt, mert a hatalmas állatok taposták ki elsőként a legkönnyebb kaptatókat és a legbarátságosabb ösvényeket. Ahogy messze maga mögött hagyta az odalent a Limpopo medencéjében álló vastag majomkenyér- és sárgalázfákat, az erdők szebbek, a levegő illatosabb, a patakok pedig tisztábbak és hidegebbek voltak. Ralph tábora tovább költözött a végponttal egy félreeső völgybe, hallótávolságon kívülre a kalapálás-szegecseléstől. A helyben sok volt a távoli vadon bájából. Esténként egy feketeantilop csorda jött táplálkozni a tábor előtti füves tisztásra, amelyet a hegyi babuinok ugatása riasztott fel minden hajnalban. A távírókunyhó a végállomásnál tízperces sétára volt az erdős domb mögött, és a Kimberleyből síneket és talpfákat szállító mozdonyok a The Diamond Fields Advertiser legfrissebb számát és a táborlakók által kért egyéb apró luxuscikkeket is elhozták. Szükség esetén Cathy felhívhatta a munkafelügyelőt vagy annak valamelyik emberét, a tábort pedig húsz hűséges matabele szolga őrizte és Isazi, a kis zulu hajtó, aki szerényen rámutatott, hogy ő egymaga hússzor többet ér a legbátrabb matabelénél is. A Harkness Bánya csupán harminc mérföldre volt, és Harry és Vicky megígérték, hogy minden hét végén átlovagolnak, ha Cathy esetleg magányosnak erezné magát, vagy unatkozna. – Nem jöhetnénk mi is veled, apa? – könyörgött Jonathan. – Én tudnék neked segíteni, tényleg... Ralph az ölébe vette. – Egyikünknek itt kell maradnia vigyázni anyára – mondta neki. – És te vagy az egyetlen, akiben megbízom. – Akkor őt is vigyük magunkkal – indítványozta buzgón Jonathan, és Ralph elképzelte a feleségét és a gyerekét egy fegyveres forradalom kellős közepén, az utcákon barikádokkal és mindent letaroló búr rohamcsapatokkal. – Az csuda jó lenne, Jon-Jon – értett egyet Ralph –, de mi lesz a kisbabával? Mi lesz, ha közben megjön a gólya és senkit se talál, akinek átadhatná a kishúgodat?
Jonathan morcos képet vágott. Máris egészséges utálatot érzett a még meg nem érkezett, de örökké jelenlevő nőnemű lény iránt, mert szemlátomást útjában állt minden kellemes kilátásnak és izgalmas tervnek. A szülei már most szinte folyton a húgáról beszéltek, az anyja pedig, aki azelőtt minden szabad idejét neki áldozta, most többnyire kötögetett, varrogatott vagy épp csak üldögélt és mosolygott maga elé. Nem járt ki vele többé lovagolni reggelenként és esténként és nem állt oda hangoskodva és rohangászva kergetőzni, amit ő, Jonathan, annyira élvezett. Jonathan az igazat megvallva, már megkérdezte Isazit, hogyan üzenhetné meg a gólyának, hogy ne fáradjon, mert meggondolták magukat. Isazi válasza nem volt túl biztató, de azért megígérte, beszél a helyi kuruzslóval az érdekében. Jonathan, újból szembesülve a mindenütt jelenlévő nőnemű lénnyel, kelletlenül kapitulált. – És akkor jöhetek, ha már a kishúgom itt lesz és vigyáz anyára? – Tudod mit, öcsi? Akkor még jobb helyre megyünk! Mit szólnál ahhoz, ha egy nagy hajóval elmennénk a tengerre? – Jonathant ez teljesen levette a lábáról, és kigyúlt arccal kérdezte: – És vezethetem is azt a hajót? – Biztos megengedi majd a kapitány, hogy segíts neki – kuncogott Ralph. – És ha megérkezünk Londonba, egy nagy szállodában fogunk lakni és egy csomó ajándékot veszünk anyának. Cathy ölébe ejtette kötését és rábámult a lámpafényben. – És énnekem? – kérdezte Jonathan. – Nekem is veszünk egy csomó ajándékot? – Igen, meg a húgocskádnak is – egyezett bele Ralph. – Aztán, ha visszajövünk, elmegyünk Johannesburgba és veszünk egy szép nagy házat, fényes csillárokkal és márványpadlókkal. – Meg istállóval a pónimnak – tapsikolt Jonathan. – És kutyaóllal Chakának – borzolta össze a haját Ralph. – Te pedig szép téglaiskolába jársz majd, sok másik kisfiúval együtt. – Jonathan mosolya erre kissé elbizonytalanodott, apja kicsit túllőtt a célon. Ralph letette, megpaskolta a popsiját és azt mondta: – De most adj puszit anyának, kívánj jó éjszakát és mars az ágyba! Cathy nemsokára kilépett a gyerek sátrából. Az állapotos nők megható, elnehezült mozgásával visszament a félhomályban Ralphhoz, aki egy összecsukható vászon széken ült, csizmás lábát a lobogó tűz fényébe nyújtva, whiskyspohárral kezében. Megállt férje mögött, átölelte a nyakát és arcára nyomva ajkát azt suttogta: – Komolyan beszélsz, vagy csak húzni akarsz? – Derék, bátor kislány voltál mostanáig. Olyan házat veszek neked, amilyet még álmodban se láttál! – Csillárokkal? – Meg egy kocsit, hogy azon járj az operába. – Nem tudom, szeretni fogom-e az operát... még soha nem láttam. – Majd elmegyünk Londonba, jó? – Istenem, Ralph; sírni tudnék a boldogságtól! De mért is ne? Mi olyan történhet, ami ezt megváltoztathatná? – Valami, karácsony előtt. Éspediglen az, hogy gazdagok leszünk. – De hát én azt hittem, máris gazdagok vagyunk! – Jó, jó, de igazán gazdagok. Olyanok mint Robinson és Rhodes. – Megtudhatnám, mitől? – Nem – felelte egyszerűen Ralph. – Bírd ki azt a pár hetet karácsonyig. – Ó, kedvesem! – sóhajtotta az asszony. – Olyan sokáig távol leszel és annyira fogsz hiányozni nekem! – Akkor ne pazaroljuk a drága időt beszélgetésre. – Felállt, a karjába emelte Cathyt és óvatosan bevitte a terebélyes vadfügefa alatt álló kupola alakú sátorba. Reggel Cathy szorosan fogva Jonathan kezét, felnézett a zöld mozdony csapóhídján álló Ralphra. – Úgy látszik, nekünk már csupa búcsúzkodásból áll az életünk. – Cathynek túl kellett kiabálnia a
hajtó kerekekből sziszegve kitörő gőzt és a tűztérben morajló lángok hangját. – Ez az utolsó – ígérte Ralph. Milyen jóképű és vidám! Cathynek csak úgy dagadozott a szíve a túláradó szeretettől. – Siess vissza hozzám! – Visszajövök, amint tudok! – A mozdonyvezető lehúzta a sárgaréz fojtószelepkart, és a hirtelen felfortyanó gőz elnyomta Ralph hangját. – Mi? Mit mondtál? – kiáltotta Cathy nehézkesen futva az acélvágányokon tovagördülő mozdony mellett. – Nehogy elveszítsd a levelet! – ismételte Ralph. – Nem, nem – nyugtatta meg Cathy, aki nem bírta tovább az iramot és megtorpant. Már csak fehér csipkezsebkendőjével integetett utána, míg végül a mozdony a délnek tartó vágányokra kanyarodva eltűnt egy domb mögött, és a gőz utolsó panaszosan zokogó füttyentését is elnyelte a távolság. Cathy visszaindult a bricskánál várakozó Isazihoz. Jonathan kirántotta kezét az anyjáéból, előreszaladt és felmászott az ülésre. – Hadd hajtsam, Isazi! – esdekelt és Cathyban pillanatnyi harag szikrázott fel a gyermeki állhatatlanságra... egyik pillanatban könnyezve sirat, a következőben meg már a gyeplőért nyafog. Cathy elhelyezkedett a hátsó, tűzött bőrülésre és a kötényzsebébe csúsztatta kezét, hogy megbizonyosodjék, benne van a lepecsételt boríték, amelyet Ralph nála hagyott. Előhúzta és elolvasta a rajta álló gyötrelmes utasítást: "Csak a sürgönyöm kézhezvétele után bontandó fel." Már-már visszatette zsebébe, aztán küzdött a kísértés ellen, de végül csak végighúzta körmét a borítékfül alatt, feltépte és kivette belőle az összehajtott papírlapot: Amint megkapod a sürgönyömet, azonnal küldj táviratot az, alábbi szöveggel: "Zouga Ballantyne őrnagy úr részére. Rhodéziai Lovashadsereg Főhadiszállása, Ptsani, Becsuanaföld. "FELESÉGED, MRS LOUISE BALLANTYNE SÚLYOS BETEG, AZONNAL GYERE HAZA KING'S LYNNBE." Cathy még egyszer elolvasta az utasítást és hirtelen halálos félelem fogta el. – Uramjézus, drágám, miféle őrültségre készülsz? – suttogta, miközben Jonathan vágtára ösztökélve a lovakat, a tábor felé hajtolt a csapáson. * A Simmer és Jack aranybánya műhelyrészlege a hegygerincen álló acél aknatorony előtt volt. Johannesburg városa a sekély völgyben, és a távolabbi kerek dombokon terült el. A műhely teteje és falai hullámlemezből voltak, betonpadlóján fekete motorolajtócsa éktelenkedett. A vasbarakkban rekkenő hőség volt és a végében lévő nagy, dupla tolóajtókon át vakító kora nyári nap tűzött befelé. – Húzzátok be az ajtókat! – parancsolta Ralph Ballantyne, mire két ember a kis csoportból nekiveselkedett és a szokatlan erőkifejtéstől nyögve-verejtékezve nagy nehezen megbirkóztak a súlyos vas- és faszerkezettel. Az ajtók becsukásával olyan sötét lett, mint egy gótikus székesegyházban, és a vasfalak résein fehéren beszüremlő fénykévékben porszemcsék örvénylettek. A helyiség közepén ötven sárga dobtartály sorakozott, melyeknek a tetején fekete sablonfelirat hirdette: "NEHÉZ MOTOROLAJ–44 gallon". Ralph levetette drapp vászon ujjasát, meglazította a nyakkendője csomóját és feltűrte az inge ujját. Elvett egy kétfontos kalapácsot és egy hidegvágót a legközelebbi munkapadról és behasította az egyik keze ügyébe eső vashordó tetejét. A másik négy ember kíváncsian állta körbe. A kalapácsütések tompán visszhangzottak a hosszú barakkban. A sárga festék apró
szilánkokban lepattogzott a hidegvágó nyomán, és a nyers fém úgy csillogott alatta, mint az újonnan vert schilling. Végül Ralph felfeszítette és hátrahajlította a félig megcsonkított fedelet, amely alatt olaj csillogott síkosan és szénfeketén a félhomályban. Ralph a jobb kezével könyékig belenyúlt, és egy hosszúkás, impregnált anyagba csavart tárgyat húzott ki belőle, ami sűrű olajtól csöpögött. Odavitte a munkapadhoz és a vágóval felhasította a köteléket. Mikor lerántotta a huzatot, elégedett kiáltások hallatszottak. – A legújabb Lee Metford csapszeges szerkezetű puskák, amelyek a legújabb, füstmentes kordittölténnyel működnek. Nincs az a puska a világon, ami ezzel vetekedhetne. Kézről kézre adták a fegyvert és Percy Fitzpatrick ki-be kattintotta a csapszeget. – Hány van belőle? – Minden hordóban tíz – felelte Ralph. – És ötven hordó. – És a többi? – kérdezte Frank Rhodes, aki legalább annyira különbözött öccsétől, mint Ralph Jordantól. Magas, szikár férfi volt, mélyen ülő szemekkel és magas pofacsontokkal, őszülő haja hátrafésülve magas, csontos homlokán. – Öt szállítmányt tudok áthozni öt hét alatt – felelte Ralph, olajos kezeit egy pamutrongyba törölgetve. – Nem lehetne gyorsabban? – Meg lehet tisztítani és szétosztani ennél gyorsabban? – vetette ellen Ralph, és válaszra sem várva John Hays Hammondhoz, a jeles amerikai bányamérnökhöz fordult, akiben jobban bízott, mint Mr. Rhodes pipogya bátyjában. – Megvan már a végleges haditerv? – kérdezte. – Mr. Rhodes bizonyára tudni akarja, mikor térek vissza Kimberleybe. – Legelőször a pretoriai erődöt és az arzenált vesszük be – felelte Hays Hammond, és miközben a részleteket megvitatták, Ralph egy cigarettapakli belső fedelére jegyezgetett. Mikor végül bólintott és visszadugta a paklit a zsebébe, Frank Rhodes megkérdezte: – Mi újság Bulawayóban? – Jamesonnak mintegy hatszáz felfegyverzett lovasa van. A legfrissebb jelentés szerint a hónap utolsó napján indulhatnak délre, Pitsaniba. – Ralph felrángatta ujjasát. – Okosabban tesszük, ha nem mutatkozunk együtt. Mindenkihez odalépett kezet fogni, de Frank Rhodes ezredeshez érve nem állta meg, hogy megjegyezze: – Öntől is bölcsebb lenne, ezredes úr, ha csak a lényegre korlátozná a sürgönyeit. A kód, amit használ és napi utalásai az állítólagos aranybánya flotációjára még a legtompább agyú transvaali rendőrségi besúgónak is feltűnhet, és tudomásunk szerint a johannesburgi távíróhivatalban is dolgozik egy. – Uram, mi nem szükségtelen kereskedelembe mentünk bele – replikázta Frank Rhodes begombolkozva. – Akkor minek minősíti a legutóbbi erőfeszítését? "Van-e a hatszáz északi részvényes abban a helyzetben, hogy adósságait kiegyenlítse?", utánozta Ralph első vénkisasszonyos mondását, azután biccentett búcsúzóul, elkötötte lovát és elügetett a fordsbergi lejtakna mellett a városba vezető úton. * Elizabeth, anyja egyetlen pillantására felállt, hogy összeszedje a levesestányérokat. – Nem etted meg az egészet, Bobby – mondta öccsének. – Nem vagyok éhes, Lizzie – védekezett a fiúcska. – Olyan fura íze van. – Mindig kitalálsz valamit, csak enni ne kelljen, Robert úrfi – dorgálta Elizabeth. – Nem csoda,
hogy ilyen csontváz vagy. Sose nősz meg és leszel olyan erős, mint apuka. – Elég legyen ebből, Elizabeth! – csattant fel Robyn. – Ne erőltesd, ha egyszer nem éhes. Látod, hogy nincs jól. Elizabeth anyjára pillantott és engedelmesen beletette Robert tányérját is a többibe. Ő és Vicky soha nem hagyhattak ott ételt, még maláriától szédelegve sem, de már megtanulta, hogy ne ellenkezzék, ha Robyn igazságtalanul engedékeny egyetlen fiával. Elizabeth, egyik kezében a tányérok, másikban a petróleumlámpa, kilépett a hátsó ajtón és átment a zsúpfedeles konyhakunyhóba. – Ideje lenne férjhez mennie – rázta meg Juba szomorúan a fejét. – Férfi kéne az ágyába és kisbaba a mellére, az megmosolyogtatná. – Ne beszélj badarságot, Juba – mordult rá Robyn. – Még ráér. Ő fontos munkát végez itt és nem engedhetem el. Felér egy képzett orvossal. – Minden fiatalembert kikosaraz, akik idejönnek Bulawayóból – fújta csak a magáét Juba, rá se hederítve Robyn parancsára. – Elizabeth komoly, érzékeny lány – értett egyet Robyn. – Szomorú lány, akinek titka van. – Ugyan Juba, nem minden nő akarja egy férfi tulajdonaként leélni az életét! – gúnyolódott Robyn. – Emlékszel milyen volt kislánykorában? – folytatta zavartalanul Juba. – Okos, csupa vidámság, és úgy sziporkázott, akár a reggeli harmatcsepp. – De már felnőtt. – Először azt hittem, a magas, tengerentúli, kőkereső fiú miatt van... hogy Vickyt vette el. – Juba megrázta fejét. – De nem. Elizabeth nem nevetett volna olyan vidáman Vicky esküvőjén, ha a szerelmét vesztette volna el. Valaki más lehet az – vélekedett Juba –, egy másik férfi... Robyn újból tiltakozni akart, de a sötét udvarból hallatszó izgatott hangokra, sietve felállt. – Mi az? – szólt ki. – Mi folyik odakinn? – Elizabeth közeledett futva feléje, akinek a himbálózó lámpás csak a lábát világította meg. – Mama! Mama! Gyere gyorsan! – Hangja izgatottan csengett, ahogy berontott az ajtón. – Nyugalom, lányom – rázta meg Robyn a vállát, mire Elizabeth mély lélegzetet vett. – Az öreg Mózes van itt a faluból... azt mondja, katonákat látott... több száz lovaskatona vonult el a templom mellett! – Juba adj Bobbyra kabátot. – Robyn előkapta gyapjúkendőjét és sétapálcáját az ajtó mögül. – Elizabeth, add ide a lámpást! Robyn végigvezette a családot a spathodea fákkal szegélyezett, sötét kocsiúton a kórházépítményeken túli templom irányába. Szoros csoportban mentek, a gyapjúkabátba bugyolált Bobbyval Juba kövér csípőjén, és mielőtt a templomhoz értek volna, egy csomó siető alakot vettek észre a sötétségben maguk körül. – Kijönnek a kórházból! – méltatlankodott Juba. – Aztán holnap megint rosszul lesznek! – Nem lehet őket feltartóztatni – mondta Elizabeth lemondóan sóhajtva. – A macskát is a kíváncsisága ölte meg. – Hirtelen felkiáltott: – Ott vannak! Mózes igazat mondott... oda nézzetek ! A csillagok fénye megvilágította a hegyszorosból lefelé vezető úton özönlő lovasok menetét, akik kettes sorokban haladtak egymás mögött. A sötétben nem látszott az arcuk a széles karimájú szombrerók alatt, de vállukon a puskacsövek megannyi vádló ujjként mutattak a hideg csillagfényben fürdő égboltra. A csapást borító vastag por halk, lisztes pufogássá tompította a patadobogást, de a zsírzott bőrnyergek meg-megcsikordultak és zablalánc csörgött, ha egy ló halkan fölhorkant és hátrakapta fejét. A csend, amelyben a hatalmas tömeg vonult, roppant nyugtalanító volt. Legfeljebb suttogó
hangokat lehetett hallani és elmaradtak az ilyenkor szokásos "felzárkózni!" és "vigyázz, gödör!" figyelmeztetések, pedig a lovasok tömött, zárt alakzata sötétben haladt át egy ismeretlen terepen. Az oszlop eleje a templom előtti elágazáshoz érve lefordult balra, a délnek vivő, régi szekérútra. – Kik ezek? – kérdezte Juba babonás áhítattal vegyes félelemmel hangjában. – Olyanok, mintha szellemek volnának. Nem szellemek – mondta Robyn határozottan. – Jameson ólomkatonái, az új rhodéziai lovasregiment. De mért a régi úton vonulnak? – Elizabethre is átragadt Juba suttogása a természetellenes csendben. – És miért sötétben? – Szerintem Jameson meg a gazdája már megint valamiben törik a fejüket. – Robyn az út szélére lépett és feje fölé emelve lámpását hangosan elkiáltotta magát: – Merre tartanak? Az oszlopból valaki halkan azt válaszolta: – Oda-vissza, nagysád. Megnézni, mennyire vannak egymástól. – Szavait fojtott kuncogások követték, és az oszlop folyamatosan hömpölygött tova a templom mellett. A közepén haladtak a szállítóeszközök, hét szekér, amelyeket öszvérek húztak, mert a marhavész minden igavonó ökröt elpusztított. A szekerek után nyolc kétkerekű kocsi következett, ponyvával letakart Maxim-géppuskákkal, majd három könnyű tábori ágyú – ereklyék Jameson néhány évvel ezelőtti bulawayói hadjáratából. A menet vége ismét kettős sorokban vonuló lovasokból állt. Húsz perc múlva az utolsó sor is maga mögött hagyta a templomot, és a leszállt csendben már csak a levegőben érződő dohos porszag tanúsította, hogy ott jártak. A kórház ápoltjai szállingóztak az útszélről a sötétbe burkolózott spathodeafák közé, de a család kis csoportja csendben várta, hogy Robyn elinduljon. – Anya, fázom! – Bobby nyafogása felriasztotta Robynt. – Ki tudja, milyen disznóságban sántikálnak megint – motyogta és visszaindult velük a dombra, a tanyaház felé. – Már biztos kihűlt a bab – sopánkodott Elizabeth a konyhakunyhóba sietve, Robyn és Juba pedig felmentek a verandalépcsőn. Juba letette Bobbyt, aki visszairamodott az ebédlő barátságos lámpafényébe. Juba utána akart menni, de Robyn a karjára téve kezét visszatartotta. A két asszony az őket összekötő szeretet és bajtársiasság meghittségében és biztonságérzetében, egymás mellett állva a völgyön túlra bámult, amerre a sötét és néma seregnek nyoma veszett. – Milyen szép! – suttogta Robyn. – Én mindig a barátaimnak éreztem a csillagokat, oly állhatatosak, oly jó emlékűnek, és ma este egész közel vannak. – Felemelte kezét, mintha le akarná szedni őket az égboltról. – Ott az Orion... és ott a Bika. – Amott meg Manatassi négy fia – mondta Juba –, a szegény megölt kisbabák. Robyn magához ölelte Jubát. – Ugyanazok a csillagok ragyognak le ránk, csak más-más néven ismerjük őket. A négy fehér csillagot, amiket te Manatassi Fiai-nak nevezel, mi Keresztnek, a Dél Keresztjének hívjuk. Robyn érezte, hogy Juba összerezzen és megborzong és aggódva kérdezte: – Mi a baj kis Galambom? Igaza van Bobbynak – suttogta. – Hideg van, menjünk be. – Juba szótlanul ült egész vacsora alatt, és mikor Elizabeth bevitte Bobbyt a hálószobába, egyszerűen azt mondta: – Nomusa, vissza kell mennem a falumba. – De Juba, hiszen a minap voltál ott. Mi a baj? – Van egy olyan érzésem Nomusa, azt súgja a szívem, hogy az uramnak szüksége van rám. – Férfiak! – mondta Robyn keserűen. – Csak tőlük kéne megszabadulnunk... mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mi, nők igazgatnánk a világot.
* – Ez már a jel – suttogta Tanase, keblére szorítva fiát. A kunyhó közepén füstölgő kis tűz árnyékban hagyta arcát és szemüregei üresnek tűntek. – Ez mindig így történik az Umlimo jóslatával: a jelentése csak az események bekövetkeztével válik világossá. – A szárnyak déli sötétségben – bólintott Bazo –, az oldalra kornyadó fejű marhák, most meg... – A kereszt lenyelte a szarvatlan marhákat: a lovasok délre mentek éjszaka. A harmadik, és egyben az utolsó jel, amire vártunk! – lelkendezett halkan Tanase. – Az ősök szellemei cselekvésre késztetnek. A várakozás ideje lejárt. – Anyácska, a szellemek téged választottak, hogy tolmácsold nekünk őket. Tenélküled sose tudtuk volna meg, hogy hívja a fehér ember azt a négy csillagot. Most azonban újabb feladat vár rád. Csak te tudod egyedül, hogy hányan vannak Khami Misszióban. Juba az urára pillantott, ajka megremegett, nagy sötét szemei könnyben úsztak. Gandang bólintott, hogy beszéljen. – Hát, Nomusa... – suttogta. – Nomusa, aki több nekem, mint az anyám és a nővérem. Nomusa, aki elvágta a láncomat a rabszolgahajón... – Jobb, ha mindezt kivered a fejedből – tanácsolta szelíden Tanase. – Ez most nem ide tartozik. Az érdekel minket, kik vannak még a Misszióban. – Elizabeth, az én kedves, szomorú Lizzie-m... meg Bobby, akit a csípőmön hordok. – És? – nógatta Tanase. – Nincs más – suttogta Juba. Bazo apjára pillantott. – A Khami Misszióba te mégy. Tudod, mit kell tenned. Gandang bólintott, Bazo pedig ismét anyjához fordult: – Anyácska – hangját halk puhatolózóra fogta. – Mesélj nekem Bakeláról, az Ökölről és az asszonyáról. Őróla mit tudsz? – A múlt héten a nagy házban volt, King's Lynnben Bakelával együtt. Bazo a Gandang mögötti sorban ülő egyik indunához fordult: – Suku! Az induna feltérdelt. – Baba? – kérdezte. – Bakelát és az asszonyát te kapod – mondta Bazo. – Ha ott végeztél, továbbmégy Hartley Hillsbe és elintézed az ottani bányászokat, három férfit, egy asszonyt és négy porontyot. – Nkosi Nkulu – vette tudomásul az induna a parancsot, és senkinek sem volt kifogása vagy ellenvetése, hogy "Nkosi Nkulu"-nak, királyomnak szólította Bazót. – Mondd, Anyácska, hol van Henshaw és az asszonya, Nomusa lánya? – Nomusa három napja kapott tőle levelet. A vasút végpontjánál van a kisfiával együtt. Gyermeket vár, a Chawala ünnepség táján fog szülni. Írta, hogy milyen vidám és boldog. – És Henshaw? – kérdezte Bazo türelmetlenül. – Ő hol van? – Cathy azt írta, hogy Henshaw, a boldogsága forrása vele van. Lehet, hogy most is ott van. – Ők az enyémek – mondta Bazo. – Ők és a többi öt fehér ember a végpontnál. Aztán tovább száguldunk a szekérúton és elintézzük a két férfit, az asszonyt és a három gyereket az Antilop bányánál. – Higgadtan osztogatta az utasításokat a parancsnokoknak, ki-ki megkapta a maga farmját és magányos bányáját a leendő áldozatok létszámával együtt. Azután folytatta: – A távíróvonalakat elvágni, a bennszülött rendőröket kivégezni, a vájatokhoz őröket állítani! Az összes szekérutat átfésülni, tűzfegyvereket elkobozni, az állatokat elhajtani és elrejteni! – Az asszonyokhoz fordult: – Tanase, te fogod fölvinni a nőket és a gyerekeket a Matoposba, a régi szentélybe. Ügyelj rá, hogy külön-külön kis csoportokban maradjanak, a mujibák és a még felavatatlan fiúk pedig a
hegytetőről figyeljenek, nem közeledik-e fehér ember. Az asszonyok készítsék el a gyógyító italokat és a mutikat a sebesültek számára. – Nkosi Nkulu – mondta Tanase minden utasítására, és Bazo arcát nézve alig bírta leplezni büszkeségét és határtalan örömét. Királyának nevezte, ahogy a többi induna tette. Miután minden elhangzott, már csak egy dologra vártak. A kunyhóban feszült, néma csend honolt, s a szemek fehérje világított a fénylőn várakozó ébenarcokban, míg Bazo végül megszólalt: – A hagyomány szerint a Chawala hold éjszakáján Mashobane, Mzilikazi és Lobengula fiai és leányai megrendezik az Első Gyümölcsök Ünnepét. Ebben az évben nem lesz kukorica, és nem lesz fekete bika, amit a fiatal harcosok puszta kézzel megölhetnének, mert a marhavész már elvégezte helyettük a munkát. Bazo lassan körbepásztázta az arcokat. – Ezért a Chawala hold éjszakáján kezdjük. Tomboljon a vihar, forduljanak vörösbe a szemek, rohanjanak a matabele ifjak! – Dziii! – zúgta Suku a második sorban. Az öreg Babiaan és a többiek visszhangozták a csatakiáltást és ide-oda himbálva magukat torkuk megfeszült és szemeik vörösen kigúvadtak a tűz fényében, ahogy az isteni harci őrület egyre jobban hatalmába kerítette őket. * A lőszer szállítása volt a leginkább időrabló, és Ralphnak mindössze húsz megbízható embere volt erre a feladatra. A W. D. kezdőbetűkkel és nyílvesszővel megjelölt fedelű vasládák mindegyike tízezer töltényt tartalmazott. Egyszerű szorítóbilincs fogta le őket, amint egy puskatussal is fel lehetett kattintani. A Brit Hadsereg mindenért keményen megfizette a tanulópénzt. Ezt illetően például Isandhlwanában, a Zuluföld határán álló Kis Kéz Hegyén okultak. Történt ugyanis, hogy Lord Chelmsford ezer emberét a támaszponton hagyva egy rohamcsapatokból álló menetoszlop élén a zulu indunák ellen indult, ám az indunák kikerülték a sereget és támadást intéztek a támaszpont ellen. Csak mikor a kafir harcosok óriási hullámokban már áttörtek az előretolt állások külső hadövezetén, vették észre a hadbiztosok, hogy Chelmsford magával vitte a lőszeresládák kulcsait. Isazi, a kis zulu hajtó, aki ott volt, mesélte el Ralphnak a történteket. – Baltával, bajonettel és a puszta kezükkel estek neki a ládáknak. Káromkodtak és ordítoztak dühükben és elkeseredésükben, mikor rájuk támadtunk a lándzsákkal, és végül üres puskáikkal próbálták megvédeni magukat. – Az öreg Isazi szemei úgy elködösültek, mintha egy elvesztett szerelemre emlékezett volna vissza. – Meg kell hagyni, kis Sólyom, vitézül küzdöttek – igazi mészárlás volt. Senki sem tudhatta pontosan, hány angol vesztette életét a Kis Kéznél, mert Chelmsford csak majdnem egy év múlva foglalta vissza a területet, de egy biztos: a brit hadtörténelem egyik legborzalmasabb katasztrófája volt, amelyet követően a hadügyminisztérium azonnal másfajta lőszeresládákat formaterveztetett. A tény, hogy most 303 lőszer volt a W. D. jelzésű ládákban, a Mr. Rhodes és a Whitehall-ban ülő gyarmati titkár közötti mélységes megértésre utalt. De a nagyméretű csomagokat szét kellett bontani és újracsomagolni viaszpapírba. Az egyenként száz töltényt tartalmazó paklikat bádoglemezek közé forrasztva tették be az olajoshordókba. A fárasztó feladatot a De Beers Egyesült Bánya Vállalat műhelyében végezték, és Ralph örült, hogy megléphet néhány órára. Aaron Fagan már kabátban és Derby kalapjával kezében várt rá az irodájában. – Maga egyre titkolódzóbbá válik, Ralph – vetette szemére. – Legalább némi elképzelést adhatott volna, hogy tudjam, mire számítsak.
– Nemsokára megtudja – ígérte Ralph és egy manilaszivart dugott szájába. – Engem csak az érdekel, hogy mennyire szavahihető és diszkrét a fickó. – A nővérem legidősebb fia! – húzta fel az orrát Aaron, és Ralph egy gyufát tartott a szivar végéhez, hogy lecsillapítsa. – Ez mind nagyon jó, de tudja tartani a száját? – Az életemet teszem rá. – Ajánlom is – mondta Ralph szárazon. – No, akkor induljunk el ahhoz a mintaemberhez. David Silver tömzsi fiatalember volt, rózsaszín, simára borotvált arccal és aranykeretes orrcsíptetővel, brillantintól fénylő haját középen elválasztva viselte, és koponyája úgy csillogott a választékban, mint egy beforrt kardvágás. Udvarias meghajlással köszöntötte bácsikáját és szinte a lelkét is kitette, hogy a vendégek kényelemben érezzék magukat. A fénynek háttal ültette le őket és gondoskodott, hogy mindegyikük keze ügyében legyen hamutartó és egy csésze tea. – Ez narancs pekkótea – mutatott rá szerényen és leült íróasztalához. Egymáshoz illesztette ujjhegyeit és mesterkélten beharapva ajkát, várakozón Ralphra nézett. Miközben Ralph röviden elmagyarázta a kívánalmakat, a férfi megértőn biccentett és elismerőn csettintgetett nyelvével. – Mr. Ballantyne – bólogatott továbbra is, akár egy kínai bólogató baba, miután Ralph befejezte –, ez az, amit mi, értékpapírügynökök magunk között – helytelenítően széttárta kezeit – besszre spekulálásnak, vagy olcsón eladásnak nevezünk. Ez egy elég szokványos tranzakció. Aaron Fagan kissé feszengve bocsánatkérő pillantást vetett Ralphra. – David, Mr. Ballantyne, azt hiszem tudja... – Nem, nem – emelte fel egyik kezét Ralph –, kérem, Mr. Silver folytassa. Biztos vagyok benne, hogy mondanivalója hasznos lesz számomra. – Arckifejezése komoly volt, de szemében játékos fény csillant. David Silver nem vette észre az iróniát, és készséggel engedelmeskedett. – Ez egy egyszerű, rövid távú spekulatív szerződés. Ezt fontosnak tartom megemlíteni minden ügyfelemnek, mielőtt belemennének az ilyesmibe. Hogy egészen őszinte legyek, Mr. Ballantyne, én nem vagyok híve az effajta spekulációnak. Az én szememben az Értéktőzsde a törvényes befektetések színhelye, az a piac, amelyen a tőke törvényes vállalkozással társul. Nem volna szabad bukmékerek turfjává változtatni, amelyen a sportemberek ismeretlen képességű lovakra fogadnak. – Igen nemes gondolat – értett egyet Ralph. – Örülök, hogy ön is így látja. – David Silver fellengzősen felfújta arcát. – De térjünk vissza az olcsó részvényeladásra. Az ügyfél a piacon felkínálja eladásra egy bizonyos társaság részvényeit, amik nincsenek a birtokában, áron alul azzal, hogy az átadásra egy későbbi időpontban, ami rendszerint három hónap, kerül majd sor. – Igen – bólintott Ralph, komolyan. – Azt hiszem, eddig világos. – Persze a besszjátékos közben arra bazíroz, hogy a részvények értéke jelentősen csökken, mire át kell őket adnia a vevőnek. Így, minél nagyobb az értékcsökkenés, annál nagyobb lesz az ő profitja. – Vagy úgy! – mondta Ralph. – Így könnyű pénzt csinálni. – Másfelől pedig – David Silver kövérkés arca könyörtelenné vált –, még ha a részvények értéke emelkedik is, a besszre spekuláló jelentős veszteségeket könyvelhet el magának. Kénytelen lesz ismét belépni a piacra és a csökkent áron megvenni a részvényeket, hogy eleget tehessen kötelezettségének a vevő felé, amiért természetesen az előzőleg megszabott árat fogja kapni. – Természetesen ! – Most tehát látja, miért próbálom lebeszélni ügyfeleimet az efféle ügyletekről? – A nagybátyja biztosított, hogy ön óvatos ember. David Silver önelégültnek látszott. – Mr. Ballantyne; feltételezem, tudja, hogy a piacon derűlátó
hangulat uralkodik. Azt rebesgetik, hogy néhány Witwatersrand vállalat magas profitot fog elkönyvelni ebben a negyedévben. Nézetem szerint most inkább vásárolni érdemes aranyrészvényeket, mint eladni. – Mr. Silver, én szörnyen pesszimista vagyok. – Rendben van – sóhajtott föl David Silver egy felsőbbrendű lény arckifejezésével, aki már hozzáedződött az egyszerű halandók értetlenségéhez. – Megtudhatnám, Mr. Ballantyne, egész pontosan mi az elképzelése? – Olcsón el akarom adni két vállalat, az Egyesült Aranymezők és a Brit Dél-Afrika Társaság részvényeit – felelte Ralph. David Silver arca mélabús kifejezést öltött. – Pont a legerősebbeket választotta, Mr. Rhodes vállalatait. Milyen összegre gondol, Mr. Ballantyne? A minimális eladható tétel száz részvény... – Kétszázezer – felelte jámboran Ralph. – Kétszázezer font!? – hápogta David Silver. – Részvény – helyesbített Ralph. – De Mr. Ballantyne! – Silver elsápadt. – A B. D. A. 12 fonton, az Egyesült pedig 8 fonton áll. Ha kétszázezer részvényt ad el... nos, az kétmillió fontos tranzakció! – Nem, nem! – rázta meg Ralph a fejét. – Félreért engem. – Hála az Úrnak! – A szín visszaköltözött David Silver pufók arcába. – Én nem összesen, hanem társaságonként kétszázezerre gondoltam, ami négymillió font. David Silver úgy pattant fel, mintha bolha csípte volna meg, és miközben székét nagy robajjal nekirúgta a falnak, úgy tűnt, mintha ki akarna menekülni az irodából. – De... – sipákolta –, de... – erre már végképp nem tudott mit mondani. Orrcsíptetője bepárásodott és felsőajka úgy előrefittyedt, mint egy duzzogó gyereké. – Üljön le! – szólt rá szelíden Ralph, és a férfi elanyátlanodva visszasüppedt karosszékébe. – Ez esetben, szíveskedjék letétet adni – tett Silver egy utolsó erőfeszítést. – Mennyi lesz az? – 40 000 font. Ralph kinyitotta a csekk-könyvét az íróasztal szélén és kivett egy tollat David Silver tolltartójából. A fülledt irodában csak a tollhegy sercegése hallatszott, míg Ralph végül hátradőlt és meglobogtatta a csekket, hogy a tinta megszáradjon rajta. – Már csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmét – mondta. – Senkinek, az égvilágon senkinek nem szabad soha megtudnia, hogy én vagyok a megbízó ebben a tranzakcióban. – Szavamat adom önnek. – Vagy a heregolyóit... – figyelmeztette Ralph, ahogy közelhajolva hozzá átadta a csekket. Mosolygott, de szemei olyan hideg zöldek voltak, hogy David Silver megborzongott, és máris éles nyilallást érzett mostantól kockán forgó szervében. * A tipikusan búr felföldi tanyaház egy sziklás hegygerincen állt, egy fodrozódó ezüstös fűvel borított, fátlan síkság fölött. Galvanizált hullámlemez tetejét itt-ott foltokban már kikezdte a rozsda. A házat tágas verandák övezték és az elszíntelenedett mész lefelé pattogzott a faláról. Mögötte szélmalom volt egy csontvázszerű tornyon. Lapátjai a sápadt felhőtlen ég alatt elmosódva forogtak a száraz, poros szélben, s a szelepszár minden egyes fásult csikordulására egy csészényi zavaros, zöld víz folyt a konyhaajtó melletti, kerek betonciszternába. Kertnek vagy pázsitnak nyoma sem volt. Egy tucat vékonypénzű kendermagos szárnyas kapirgált a kopár megperzselt földön vagy gubbasztott búskomoran az ebek harmincadjára hagyott kétkerekű szekéren és egy másik tönkrement felszerelésen, amilyenből minden búr tanyaház
udvarán ékeskedett egy. A legszélesebb oldalon egy magas, ausztráliai eukaliptuszfa állt, amelynek elöregedett kérge cafatokban lógott ezüstös törzséről, akár a vedlő kígyóbőr. A fa gyér árnyékában nyolc robusztus, barna póni volt kipányvázva. Mikor Ralph lassan leszállt lováról a veranda alatt, egy falka korcs kutya rohant feléje kapkodva és vicsorogva. Jó néhányat rájuk üvöltött, amit a csizmájával és rinocéroszbőr lovaglóostora sziszegő suhintásával tett nyomatékosabbá. – U kom'n bietije laat, meneer. – Egy férfi lépett ki a verandára ingujjban, barna nadrágját, ami alól kilátszott meztelen bokája, nadrágtartó tartotta. Lábán nyersmarhabőr szandál volt, zokni nélkül. – Jammer – kért elnézést Ralph a késésért a holland nyelv leegyszerűsített változatán, amit a búrok "taal"-nak, a nyelvnek hívtak. A férfi tartotta neki az ajtót és Ralph előregörnyedve belépett az ablaktalan nappaliba, ahol áporodott füst és kialudt hamuszag áradt a nyitott kandallóból. A padlót kákagyékény és állatbőrök borították. A helyiség közepén egyetlen, durván megmunkált sötét faasztal állt. A falon csak egy hímzett, felnémet nyelvű Tízparancsolat lógott a kandallóval szemben. Az egyetlen könyv a szobában egy hatalmas, bőrkötéses, sárgaréz kapcsos holland Biblia, nyitva feküdt a csupasz asztalon. Az asztal körül bőrhevederes székeken ülő nyolc férfi mind felpillantott Ralph beléptére. Egyikük sem volt fiatalabb ötvenévesnél, mert a búrok a tapasztalatot és szerzett bölcsességet értékelték a vezetőikben. Legtöbbjük szakállas volt, mindnyájan durva, agyonhordott öltözéket viseltek; arcuk komoly, mosolytalan. A Ralphot fogadó férfi némán rámutatott egy üres székre. Mikor Ralph leült, a borzas, szakállas fejek az asztal végén ülő alak felé fordultak. Az a férfi volt a legmegtermettebb a szobában, és ijesztően csúnya, akár egy buldog vagy egy hatalmas, emberszabású majom. Ősz, cikcakkos szakálla fölött a felső ajka le volt borotválva. A sok-sok éve rátűző afrikai naptól sötétre égett arcbőre redőkben és lebenyekben lógott, bibircsókok éktelenkedtek rajta és jóindulatú bőrrák pettyezte – olyan foltos volt, mint egy ősrégi könyv lapjai. Egyik szemhéja lefittyedt, ami fondorlatos; gyanakvó kifejezést kölcsönzött neki. Világosbarna szemei a fehér afrikai napfénytől, és a préri és a csatamező durva porától örökösen vérben forogtak, gyulladtak és dagadtak voltak. A népe Oom Paulnak, Paul Bácsinak hívta és majdnem ugyanannyira tisztelték, mint ótestamentumi Istenüket. Paul Kruger tovább olvasott fennhangon az előtte fekvő nyitott Bibliából, lassan, ujjával követte a szöveget. A hüvelykujja hiányzott, egy puskagolyó vitte el harminc éve. Ralph tüzetesen szemügyre véve a hatalmas, összegörnyedt alakot, akinek széles vállain úgy kuporgott csúnya feje, mint egy csapzott madár a hegy ormán, ezt a különös férfit övező legendára gondolt. Paul Kruger kilencéves volt, mikor apja és nagybátyjai felpakolták szekereiket, összeterelték csordáikat és északra indultak a brit uralom elől, népi hőseik emlékétől ösztökélve, akiket Slechters Nekben felakasztottak a Vöröskabátosok. A Krugerek a rabszolgáikat felszabadító igazságtalanság, a fekete vidékre kiszálló angol bíróságok, az ő nyelvüket nem beszélő bírák, a saját földjeikre kivetett adók, és az adó fejében szeretett nyájaikat elkobzó külföldi csapatok elől kerekedtek útra. 1835-öt írtak akkor, és a kemény úton Paul Kruger megemberesedett abban a korban, amikor a vele egyívásúak még sárkányt eregettek és golyóztak. Mindennap egy tölténnyel és egy lövésre való puskaporral elküldték húst szerezni a családnak. Ha antilop nélkül tért vissza, apja megverte. A szükség igazi mesterlövésszé tette. Az ő feladata volt előremenni vizet és jó legelőt keresni, és odavezetni a karavánt. Kitűnő lovassá vált és szinte misztikus vonzódás alakult ki benne a prérihez és a család vagyonát képező kövér farú birkákhoz és tarka marhacsordákhoz. Minden állatot név szerint ismert, akárcsak a matabele
mujibák, és egy mérföldről is észrevette a csordában a beteg jószágot. Mikor Mzilikazi, a matabele uralkodó a kis szekérkaraván ellen küldte hosszú pajzsokkal felszerelt kafir seregét, a kis Paul a férfiakkal együtt elfoglalta helyét a barikádokon. A szekértábort harminchárom búr harcos védte. A szekerek ökrösszekér-láncokkal voltak egymáshoz erősítve, a kerekek közti nyílásokat tüskeágból font rácsok töltötték ki. Se szeri, se száma nem volt a matabele amadondáknak. Egyik regiment a másik után indított támadást mélyen csengő csatakiáltásukat zúgva. Hat órán át rohamoztak megállás nélkül, s mikor a golyók kifogyóban voltak, a búr asszonyok ólmot olvasztottak és öntöttek a csata közepén. Mikor a matabelék végül visszavonultak, a halottaik mellmagasságban tornyosultak a szekerek körül, és a kis Paul azáltal, hogy embert – sok embert! – ölt, férfivá vált. Bármily furának is tűnjék, élete első oroszlánját csak négy évvel később ölte meg: egy jól irányzott golyót küldött a szívébe, miközben az ráugrott a lova hátára. Addigra már lovat betörni is tudott, hepehupás talajon vágtatva. És ha levetette a ló, az ifjú Paul talpra esett, mint a macska és helytelenítőn megrázva fejét továbbsétált. Ha bivalyra vadászott, fordítva ült a lovon, hogy jobban tudjon célozni, mikor az állatok üldözőbe veszik. Ebben a szokatlan helyzetben is ugyanolyan jól megülte a lovat, mint rendesen és olyan fürgén és simán meg tudott fordulni a hátán teljes vágtában; hogy nem zökkentette ki a lépésből. Körülbelül ebben az időben nyilvánult meg természetfölötti képessége. Vadászat előtt, a lova fejénél megállva transzba ejtette magát és leírta a környező vidéket és az ott lévő vadállatokat. "Egy óra lovaglásra északra van egy sáros kis föld-teknő. Éppen egy kvagga csorda iszik benne és még öt kövér tehénantilop tart az ösvényen a víz felé. Fölötte, a hegyen, egy tevetövisfa tövében egy oroszlánfalka rejtőzik, 'n Ou swart maanhaar, egy öreg, fekete sörényű hím és két nőstény. Az azon túli völgyekben meg három zsiráf." A vadászok rá is bukkantak az állatokra, vagy az ottjártukat jelző nyomokra, amik pont olyanok voltak, amilyennek az ifjú Paul leírta. Tizenhat éves korában elnyerte a férfiaknak azt a jogát, hogy lóháton megkerüljön két farmot, vagyis egy akkora területet, amit egy lovas egy nap alatt bejár. Mindegyikük vagy tizenhatezer acre volt. Azok voltak az első hatalmas földbirtokok, amelyeket megszerzett és egész életében megtartott, és előfordult, hogy egy tizenhatezer acre-nyi, kitűnő legelőterületet egy ekéért vagy egy zsák cukorért cserélt el. Húszéves korában tábori zászlósnak választották meg, ami a ranglétrán a békebíró és a seriff között állt. Márpedig akit ilyen fiatalon kiválasztottak a kort tisztelő férfiak, az csakis rendkívüli ember lehetett. Körülbelül ugyanebben az időben, gyalogversenyt futva telivér csataménen ülő ellenfelével egy több mint egymérföldes szakaszon, ő ért be elsőnek. Később, mikor a fekete Sekukuni főnök elleni csatában a búr tábornok, egy kétszáznegyven font súlyú nagydarab ember fejlövést kapott és legurult a dombról, Paul Kruger leugrott a kranokon, felnyalábolta a sebesültet és visszafutott vele a hegyoldalba az ellenség muskétatüzében. Mikor leánykérőbe indult, elzárta útját a széles, vadul kiáradt Vaal folyó, amelynek hömpölygő vize szarvasmarha- és apróvadtetemet sodort. Hiába kiáltoztak neki a révészek, a csizmáját sem véve le belegázolt lovával a vízbe és átkelt rajta. Paul Krugert nem olyan fából faragták, hogy egy áradó folyó feltartóztathatta volna. Miután legyőzte Moshes-t, Mzilikazit és az összes többi harcias törzset a Limpopótól délre, felégette Dr. David Livingstone misszióját, azzal gyanúsítva, hogy fegyverrel látja el a törzseket és felvette a harcot saját népe, a Szabad Orange Állam búr lázadói ellen is. A hadsereg főparancsnokává, majd a Dél-afrikai Köztársaság elnökévé tették meg. A féktelen, bátor, bivalyerejű, csúnya, konok, istenfélő és kötekedő öregember, hatalmas földek és csordák ura most fölpillantott a Bibliáról és befejezésül egy egyszerű felszólítást intézett a figyelmesen várakozó férfiakhoz. – Féljétek Istent és ne bízzatok az angolokban! – mondta, azzal összecsukta a Bibliát.
Azután, véreres szemeit továbbra is Ralphra szegezve, sztentori hangon elbődült: – Hozzál kávét! – és egy színes bőrű cselédlány lépett be serényen egy gőzölgő bögrékkel megrakott tálcával. Az asztal körül ülők kézről kézre adták maguk közt a fekete Magaliesberg-dohányzacskókat, és pipájukat tömködve zárkózott és tartózkodó arccal figyelték Ralphot: Miután az olajos kék füst elködösítette a levegőt, Kruger ismét megszólalt. – Beszélni akar velem, mijn heer? – Négyszemközt – egészítette ki Ralph. – Ezekben az emberekben megbízom. – Rendben van. A "taal"-t használták. Kruger elég jól tudott angolul, de Ralph érezte, hogy elvből nem fog az ő nyelvén beszélni. Ralph a gyémántmezőkön tanulta meg a taalt. Az volt a legegyszerűbb európai nyelv, amely pont megfelelt egy vadászokból és farmerekből álló, egyszerű berendezésű társadalom mindennapi életének, bár a politika és vallásgyakorlás kérdéseiről folytatott vitákban átváltottak a gazdagon árnyalt felnémet nyelvre. – A nevem Ballantyne. – Tudom. A maga apja volt az elefántvadász. Ő erős, egyenes ember hírében áll, maga viszont... – mérhetetlen gyűlölet költözött az öregember hangjába –, maga annak a pogány Rhodesnak a sleppjéhez tartozik. – Hiába rázta meg Ralph a fejét. Kruger folytatta: – Ne higgye, hogy nem jutottak a fülembe az istenkáromló kijelentései! Tudom, hogy mikor megkérdezték tőle, hiszel-e Istenben, mit válaszolt. – Most először erős akcentussal angolul szólalt meg: "Vagy létezik, vagy nem." – Kruger lassan megrázta fejét. – Meg fog bűnhődni ezért, mert az Úr azt parancsolta: "Isten nevét ajkadra hiába ne vegyed." – És lehet, hogy nem is olyan sokára – mondta Ralph halkan. – Talán épp magát választotta ki Isten a megbüntetésére. – Maga is istenkáromlásra vetemedik? – vonta kérdőre éles hangon az öreg ember. – Nem – rázta meg fejét Ralph. – Én azért jöttem, hogy a kezébe adjam az istenkáromlót. – Azzal letette a borítékot a sötét asztallapra és az elnök elé pöccintette. – Egy lista a fegyverekről, amiket titokban Johannesburgba küldött, és a tárolási helyükről. A lázadók névsora, akik használni készülnek őket. A rohamcsapat – amely az ön határain, Pitsaninál van összevonva – nagysága és ütőképessége; az útvonal, amelyen keresztül csatlakozni akarnak a johannesburgi lázadókhoz; a támadás időpontja. Valamennyi jelenlévő kővé dermedt a megdöbbenéstől, csak az öregember pöfékelt nyugodtan tovább. A legkisebb mozdulatot sem tette a boríték felé. – Miért jött hozzám evvel? – Mert ha észreveszem, hogy betörő akar behatolni a szomszédom otthonába, kötelességemnek érzem szólni neki. Kruger kivette szájából a pipát és lerázott a száráról egy kis sárga dohánylét maga mellé a döngölt padlóra. – Mi szomszédok vagyunk – magyarázta Ralph. – Afrikában élő fehér emberek, akiknek közös a sorsuk. Sok az ellenségünk és egy napon talán együtt kell majd felvennünk a harcot. Kruger pipája halkan kotyogott és teljes két percig néma csend honolt, amit végül Ralph tört meg. – Jó. Rendben van – bökte ki. – Rhodes kudarca nagyon sok pénzt hozna nekem. Kruger felsóhajtott és bólintott. – Ez a beszéd. Most már hiszek magának. Ez elégséges indok egy angolnak, hogy árulást kövessen el. – Azzal felvette a borítékot barna, bütykös, öreg kezébe. – Isten vele, mijn heer – adta ki Ralph útját halkan. *
Cathy ismét elővette a festékesdobozát, amely Jon-Jon születése előtt volt a kezében utoljára. Most megint itt volt az ideje, bár negédes családi portrék és szép tájképek helyett valami komolyabbat akart alkotni. Elkezdett egy tanulmányt Rhodézia fáiról, amelyekről már jelentős portfoliója gyűlt össze. Először az egész fát festette meg, vagy húsz tanulmányt készítve a tipikus specimenekről, mielőtt megállapodott volna egy-egy reprezentatív példánál. Azután az eredeti festményen részletesen megrajzolta a leveleket, virágokat és gyümölcsöket, amiket vízfestékkel tett élethűvé. Végül valódi leveleket, virágokat és magokat préselt le, és részletes leírást készített a növényről. De nagyon hamar rájött a tudatlanságára és levélben botanikai könyveket rendelt Fokvárosból és Londonból és megrendelte Linnaeus Systema Naturae-jének növénytani kötetét. Ezekből a művekből gyarapította-gazdagította ismereteit. Eddig nyolc olyan fát különített el, amelyet még nem írtak le azelőtt. Egyet Ralph után "Terminalia Ralphii"-nek nevezett, egy másiknak pedig a Jonathan nevet adta, mert a fiúcska mászott föl a tetejére és hozott le neki a szép, rózsaszín virágokból. Bátortalanul elküldött néhány szárított speciment és egy dossziéra való rajzot Sir Joseph Hookernek Kew Gardensbe, aki egy buzdító levélben gratulált neki hiteles művészi munkájához és alátámasztotta az új fajok osztályozását. Hooker levelével együtt a Genera Planatarum című művéből is küldött egy példányt, amelyet "természet csodáit tanulmányozó kollégámnak" dedikált, ami egy megejtő levelezés kezdetét jelentette. Cathy új hobbyját együtt űzhette Jon-Jon madárfészek-keresésével és kitöltötte a szomorú napokat Ralph távollétében, bár már egyre inkább nehezére esett lépést tartania a gyerekkel, nagy hasa miatt groteszkül kacsázó járásával. A sziklamászást és nyújtózkodást ezentúl Jon-Jonra kellett bíznia. Azon a reggelen a tábor mögötti hegyek egyik vízmosásában tevékenykedtek, ahol találtak egy szép, terebélyes fát különös gyümölcsfürttel a tetején. Jonathan húsz láb magasságban kifelé oldalazva egy ágon már-már elkapott egy fürtöt, mikor Cathynek szólongatás ütötte meg fülét a vízmosás száját elzáró sűrű bozót felől. Sietve begombolta blúzát és visszaengedte a szoknyát csupasz lábára, amit a katlan tikkasztó hőségében a patak partján üldögélve a csörgedező vízbe lógatott. – Halló! – kiáltotta és a távirdász kaptatott izzadva fölfelé a lejtőn. Az apró termetű, búskomor, kopasz és dülledt szemű emberke volt Cathy egyik legbuzgóbb csodálója. A távirat érkezése jó ürügy volt számára, hogy elhagyhassa kunyhóját és megkeresse az asszonyt. Imádattal várakozott kalapjával kezében, míg Cathy elolvasta az üzenetet. "Hely lefoglalva az Union Catlerre, amely március 20-án fut ki Fokvárosból Londonba stop bontsd fel a borítékot és pontosan kövesd az utasításokat stop nemsokára jövök, ölellek, Ralph." – Elküldené a választáviratot, Mr. Braithwaite? – Természetesen, Mrs. Ballantyne, készséggel. – A kis ember úgy elpirult, mint egy lány, és szemérmesen lehajtotta fejét. Miután Cathy leírta a Zouga Ballantyne-t hazahívó üzenetet rajztömbje egy lapjára, Mr. Braithwaite úgy szorította a papírt horpadt melléhez, mint valami szent talizmánt. – Boldog karácsonyt, Mrs. Ballantyne – mondta és Cathy meghökkent. Úgy elröpült az idő, észre sem vette, hogy már csak ennyi van hátra 1895-ből. És a hirtelen gondolatra, hogy talán ezt a karácsonyt is egyedül fogja tölteni a vadonban, Ralph nélkül, iszonyat fogta el. – Boldog karácsonyt, Mr. Braithwaite – felelte, remélve, sikerül visszafojtani könnyeit a férfi előtt. A terhesség annyira elgyengítette és elérzékenyítette... ha legalább Ralph visszajönne. Ha legalább...
* Pitsani nem hogy város, de még falu sem volt, csupán egy egyszerű, elhagyatottan álló csereügynökség a sík Kalahari homoksivatag szélén, amely 1500 mérföldre terjedt nyugatra. Ezzel szemben, mindössze pár mérföldre volt a transvali határtól, amelyet sem kerítés, sem határjelző karó nem jelzett. A vidék olyan lapos és tagolatlan és a bozót olyan alacsony volt, hogy az ügynökség lóhátról még hét mérföldről is látszott és körülötte a katonai tábor kis fehér sátorkúpjai kísértetekként csillámlottak meg a kánikulai délibábban. A lovas könyörtelenül hajszolta lovát harminc mérföldön át a mafekingi vasúttól, mert sürgős üzenetet vitt. A béke hírnökére nem éppen találóan esett a választás Maurice Heany kapitány személyében, aki katona és az akció embere volt. A jóképű, sötét hajú, bajuszos, csillogó szemű férfi Carrington lovasalakulatánál és a becsuanai rendőrségnél szolgált, és a matabele háborúban egy lovascsapat parancsnoka volt. Egy sólyom volt, aki egy galamb üzenetét vitte. Az őrszemek már két mérföldről észrevették a porfelhőt és sebbel-lobbal riasztották az őrséget. Mire Heany bevágtatott a táborba, az összes magas rangú tiszt a parancsnoki sátorban gyülekezett. A kapitányt maga doktor Jameson fogadta és kezet fogva vele betessékelte a kíváncsi szemektől megóvó sátorba. Zouga Ballantyne tonikot öntött egy kortynyi ginre és odavitte neki. – Sajnos, Maurice, ez nem a Kimberley Klub, jéggel nem szolgálhatunk. – Ez így magában is életmentő. Nagyon jól ismerték egymást. Maurice Heany volt Ralph Ballantyne és Harry Johnston egyik fiatalabb társa, midőn vállalkoztak, hogy elhozzák az első pionír sereget Mashona-földre. Heany ivott, és megtörölte a bajszát, aztán John Willoughbyre és a kis doktorra pillantott. Kínosan érezte magát, mert nem tudta, kinek adja át az üzenetet. Bár Willoughby volt az ezredparancsnok és Zouga Ballantyne a helyettese, doktor Jameson pedig hivatalosan csak civil megfigyelő, mindnyájan tudták, kinek a kezében van a végső döntés. Jameson zavarát enyhítendő, közvetlen utasítást adott: – Hát akkor ki vele, ember! – Nem jó hírek, Jim doktor. Mr. Rhodes ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjon, míg a Reform Bizottság hatalmába keríti Johannesburgot. – És az mikor lesz? – kérdezte keserűen Jameson. – Nézzen ide! – Egy távirat-paksamétát vett fel a tábori asztalról. –Szinte óránként jön egy távirat Frank Rhodes förtelmes kódolásával. Tessék, ez itt a tegnapi. – Jameson felolvasta: "Minden eszközzel késleltetni az alapítást, míg nem születik megegyezés a társaság cégjelzését illetően". Jameson kiábrándultan ejtette vissza a táviratot az asztalra. – Ez egy nevetséges köntörfalazás arra vonatkozóan, hogy milyen zászlót lengessünk. Még ilyet! Hát mi a fenéért csináljuk, ha nem a brit lobogóért? – Ez tisztára olyan, mint a félénk menyasszony, aki miután kitűzte az esküvő napját, jóleső zavarral néz elébe – mosolyodott el Zouga Ballantyne. – Ne felejtsék el, hogy a johannesburgi Reform Bizottság-beli barátaink jobban hozzá vannak szokva a tőzsdéhez és a pénzügyi spekulációkhoz, mint a kardforgatáshoz. Olyanok, mint a pironkodó szűz: szükségük van némi törvényes kényszerítésre. – Úgy bizony! – bólintottdoktor Jameson. – És Mr. Rhodes még óva int bennünket az elébük meneteltől. – Egy dolgot azért nem ártana tudniuk. – Heaney tétovázott. – Nagyon úgy tűnik, hogy a pretoriai uraknak tudomása van róla, hogy valami készül. Sőt azt is rebesgetik, hogy áruló van köztünk. – Ez elképzelhetetlen! – csattant föl Zouga. – Szerintem is, Zouga – bólintott doktor Jim. – Sokkalta valószínűbbnek tartom, hogy Frank Rhodes nyavalyás gyerekes távirataira figyelhetett fel az öreg Kruger. – Akárhogy is van, uraim, a búrok már bizonyos előkészületeket tesznek, sőt azt sem tartom
kizártnak, hogy a rohamcsapataikat is riasztották Rustenburg és Zeerust körzetében. – Ha így áll a helyzet – mondta Zouga halkan –, akkor két dolgot tehetünk: vagy máris megindulunk, vagy hazavonulunk Bulawayóba. Doktor Jameson nem bírt tovább ülve maradni, és felugorva vászonszékéről szapora, rángatózó kis léptekkel fel-alá kezdett járkálni a sátorban. A többiek csendben figyelték. Végül megállt a sátornyílásban és keresztülbámult a napperzselte síkságon a keleti horizont előtt elterülő hatalmas witwatersrandi aranykoncra. Mikor ismét feléjük fordult, látták, hogy elhatározásra jutott. – Én megyek – mondta. – Sejtettem, hogy így fog dönteni – motyogta Zouga. – És maga? – kérdezte Jameson ugyanolyan halkan. – Magával megyek – felelte Zouga. – Sejtettem – mondta Jameson, majd Willoughbyre pillantott, aki bólintott. – Jól van! Johnny összehívná az embereket? Szólni akarok hozzájuk indulás előtt... Zouga, vágassa el a távíróvezetékeket. Nem kérek többet Frankié sürgönyeiből! A további mondanivalóit majd személyesen közölheti velem Johannesburgban. * – Elfogták Jamesont! – S a kiáltás úgy visszhangzott a Kimberley Klub elegáns csendjében, akár egy hun csatakiáltás Róma kapui előtt. A jelenlévők elképedése és megrendülése nem ismert határt. Mindenki kirohant a hosszú bárhelyiségből a márvány előcsarnokba a hírhozó köré. Az olvasóteremből a lépcsőn lefelé tóduló klubtagok izgatott kérdéseket ordibáltak. Valaki olyan sietve igyekezett kifelé az ebédlőből az előcsarnokba, hogy nekiment a tálalókocsinak, ami nagy robajjal felborult, miközben a pecsenye tovább gurult a padlón egy sült burgonya előfutárcsapat nyomában. A hírnök egy gazdag kimberleyi gyémántbeszerző volt, ami már nem számított "menő" foglalkozásnak – aki nagy izgalmában még a zsirardiját is elfelejtette levenni; úgy lépett be a klubba. Az effajta kihágás rendes körülmények között megrovást vont volna maga után a bizottság részéről. Az előcsarnok közepén állva kalapban és bíborvörös orra hegyére csúszott olvasószemüvegében izgatottan és feldúltan olvasta fennhangon a The Diamond Fields Advertiserből, amelyen még olyan friss volt a nyomdafesték, hogy megfogta az ujját: "Jameson kitűzi a fehér zászlót Doornkopnál, miután tizenhat ember elesett a heves harcban. Dr. Jameson, megtiszteltetés számomra, hogy találkozhatom önnel. Cronje tábornok elfogadja a megadást" Ralph Ballantyne nem állt fel székéről a sarokasztaltól, pedig vendégei a többiekkel együtt kirohantak az előcsarnokba. Intett a megzavarodott italospincérnek, hogy töltse meg poharát, azután, míg várakozott, vett még egy kanállal a "sole bonne femme"-ból. Vendégei úgy vonultak be ismét Aaron Fagannal élükön, mint a temetőből távozó gyászolók. – A búrok már várhatták őket... – Doktor Jim egyenest besétált a... – Mégis, mit képzelt az az ember? Székek recsegtek és mjndenki a pohara után nyúlt, amint leült. – 660 embere és puskája volt. Isten az atyám, alaposan kitervelték. – Ez be fog tenni néhány embernek. – És fejek fognak a porba hullani. – Doktor Jim szerencséjének végül csak bealkonyult. – Ralph, az apja is a foglyok között van! – olvasta Aaron az újságban. Ralph erre már reagált. – Az nem lehet! – Kikapta a lapot Aaron kezéből és gyötrődve bámult rá.
– Hogy lehet az? – motyogta. – Úristen, mi történhetett? Újabb ordítás hallatszott az előcsarnokból: – Kruger lefogatta az egész Reform Bizottságot... azzal fenyegetőzik, hogy halálra ítélteti őket. – Az aranybányák! – hasított bele egy másik hang a beállt csendbe, mire minden fej az ebédlőajtó fölötti óra irányába rándult. Fél kettő múlt tíz perccel. Az értéktőzsde kettőkor nyit... Újból az ajtónak rohant mindenki. Az utcán fedetlen fejű emberek kiáltoztak idegesen kocsijukért, de voltak, akik elszántan gyalogszenei nyargaltak az értéktőzsde épületei felé. A klub szinte teljesen kiürült, legfeljebb tízen vacsoráztak tovább az ebédlőben. Aaron és Ralph egyedül maradt a sarokasztalnál. Ralph még mindig kezében szorongatta a foglyok névsorát. – Nem tudom elhinni – suttogta. – Ez tényleg katasztrófa. Hogy tehetett ilyent Jameson? – értetlenkedett Aaron. Úgy érezték, ennél borzasztóbb hírt már nem is hallhatnak, de egyszer csak a klubtitkár lépett ki irodájából és állt meg hamuszürke arccal az ebédlőajtóban. – Uraim! – károgta. – Még rosszabb hírt kaptunk az imént távírón. Mr. Rhodes benyújtotta lemondását Cape Colony miniszterelnökségéről. A Charter Company, a De Beers és a Consolidated Company elnökségéről is lemondott. – Rhodes is! – suttogta Aaron. – Mr. Rhodes is benne volt! Ez összeesküvés... egyedül Isten a megmondhatója, milyen következményei lehetnek és hogy kiket fog Mr. Rhodes magával rántani. – Talán kérjünk egy üveg portóit – mondta Ralph, eltolva magától tányérját. – Már nem vagyok éhes. A búrok börtönében fogva tartott apjára gondolt. Lelki szemeivel már látta, ahogy Zouga Ballantyne fehér ingben, hátrakötött kezekkel a meszelt fal előtt áll és ezüstszálakkal átszőtt, aranyos szakálla csillog a napfényben, miközben zöld szemeit higgadtan a vele szemközt felsorakozott kivégzőosztagra szegezi. Ralphot émelygés fogta el és a kitűnő portóit kininízűnek érezve, letette poharát. – Ralph. – Aaron rábámult az asztalon keresztül. – A bessz tranzakció... Olcsón eladta a Charter és az Egyesült részvényeit és a helyzete még nyitott. * – Lezártam minden tranzakcióját – tájékoztatta David Silver. – A B. D. A. részvények átlagértéke valamivel 7 font fölé jött ki, ami részvényenként a jutalék- és adólevonások után közel 4 font hasznot jelent. De ennél is jobban járt az Egyesült Arany mezőkkel, pedig azokat sújtotta legnagyobb mértékben a krach. Miután 8 fontért eladta őket, majdnem 2 fontra zuhantak, mikor úgy nézett ki, hogy Kruger megtorlásul kezébe akarja kaparintani a witwatersrandi bányatársaságokat. – David Silver elhallgatott és megilletődötten nézett Ralphra. – Az ilyen fogások válnak legendássá a parketten, Mr. Ballantyne. Félelmetes kockázatot vállalt – csodálattal rázta meg fejét. – Micsoda kurázsi! Micsoda előrelátás! – Micsoda szerencse! – mondta türelmetlenül Ralph. – Itt a különbözeti csekkem? – Igen. – David Silver kinyitotta az ölében lévő fekete bőr kézitáskát, és kivett belőle egy skarlátvörös viaszrózsa pecsétes, hófehér borítékot. – A bankom ellenjegyezte és szavatolta. – Áhítattal letette a borítékot Aaron bácsikája íróasztalára. – Összesen – suttogta, mint egy szerető – egymillió-ötvennyolc font nyolc shilling és hat penny. Az után, amit Mr. Rhodes kiállított Barney Barnatónak a kimberleyi bányaterület ellenében, ez volt a legnagyobb összegre szóló csekk, amelyet Afrikában, az Egyenlítőtől délre valaha is beváltottak... mit szól ehhez Mr. Ballantyne? Ralph az íróasztal mögött ülő Aaronra nézett. – Tudja, mi a következő teendője.
Megbizonyosodni, hogy soha, semmilyen nyom nem vezethet hozzám. – Értem – bólintott Aaron és Ralph témát változtatott. – Jött már válasz a táviratomra? A feleségem gyorsabban szokott válaszolni. – Régi barátok voltak és Aaron ugyanúgy szerette a bájos Cathyt, mint annyi más csodálója. Ralph így folytatta: – Már csak két hónapja van a szülésig. Most, hogy a Jameson kis kalandja kavarta por kezd letelepedni és megszűnt a háborús veszély, le akarom hozni Cathyt. Itt legalább szakorvosi ellátásban részesülhet. – Átküldöm az ügyvédbojtáromat a távíróhivatalba. – Aaron felállt és a külső irodába nyíló ajtóhoz indult, de hátrafordult és megkérdezte unokaöccsétől: – Van még valami, David? – A kis értékpapírügynök, aki egy hős iránti imádattal bámult Ralph Ballantyne-ra, összerezzent. Azután sietve összeszedte papírjait, belegyömöszölte irattartó táskájába és Ralph felé nyújtotta fehér kezét. – Nem tudom elmondani, micsoda megtiszteltetés számomra, hogy kapcsolatba kerültem önnel, Mr. Ballantyne. És a jövőben is, ha bármiben segíthetek... Aaronnak úgy kellett kituszkolnia az ajtón. – Szegény David – motyogta, visszamenve íróasztalához. – Az első milliomos vízválasztót jelent minden fiatal értékpapírügynök életében. – Az apám... – Ralph még csak el sem mosolyodott. – Sajnálom, Ralph. Többet nem tehetünk. Őt visszaviszik Angliába láncra verve Jamesonnal és a többiekkel együtt, ahol a Wormwood Scrubsban kell megvárniuk a tárgyalás napját. – Aaron kiemelt egy lapot az asztalnál fekvő paksamétából. – "Nevezettek más személyekkel egyetemben, 1895 december havában Őfelsége a Királynő dél-afrikai birtokán törvénytelen hadjáratot készítettek elő és kíséreltek meg egy baráti állam domíniuma, a Dél-afrikai Köztársaság ellen, mely cselekedetük ellenkezik az 1870-es Külföldi Toborzási Törvénnyel". Aaron letette a papírt és megrázta fejét. – Itt már egyikünk sem tehet semmit. – Mégis, mire számíthatnak? Ez főbenjáró bűn... – No nem, Ralph, biztos vagyok benne, hogy nem fog odáig fajulni. Ralph, lecsúszva a karosszékben rosszkedvűen bámult kifelé az ablakon. Nem győzte magát ostorozni, amiért nem akadályozta meg, hogy Jameson elvágja a távíróvonalakat, mielőtt bemasírozott volna Johannesburgba. Cathy sürgönye, amelyben Louise súlyos betegségére hivatkozva hazahívta, soha nem jutott el Zouga Ballantyne-hoz, aki emiatt a többiekkel együtt beleszaladt a rájuk váró búr rohamcsapatba. "Ha legalább..." – gondolta Ralph, de nem jutott tovább. Várakozón felpillantott a tétován belépő ügyvédbojtárra. – Van válasz a feleségemtől? – kérdezte, mire a férfi megrázta fejét. – Igazán sajnálom, Mr. Ballantyne... nincs. – Miért, mi van? – unszolta Ralph a habozó férfit. – Bökje már ki, jóember! – Úgy tűnik, hétfő óta minden összeköttetés megszakadt Rodéziával. – Á, szóval erről van szó! – Nem, Mr. Ballantyne, nem csak erről. Jött egy üzenet Tatiból, a rodéziai határról. Egy lovas hozta ma reggel. – Az ügyvédbojtár nyelt egyet. – Állítólag ő az egyetlen túlélő... – Túlélő? – meredt rá Ralph. – Ezt meg hogy érti?! Miket, beszél itt összevissza?! – A matabelék felkeltek. Minden fehér embert megölnek Rodéziában... férfiakat, nőket és gyerekeket... egyszerűen lemészárolják őket! * – Anyu, Douglas és Süss nincsenek itt. Senki se ad nekem reggelit! – panaszkodott Jon-Jon a
sátorba lépve, miközben Cathy a haját kefélte és fölfelé tűzte vastag fonatait. – Kiáltottál nekik? – Kiáltottam és kiáltottam. – Szólj valamelyik lovászinasnak, hogy keresse meg őket, drágám. – A lovászinasok is nincsenek itt. – A lovászinasok sincsenek itt! – javította ki Cathy és felállt. – Hát akkor menjünk megnézni, mi van a reggeliddel. Cathy kilépett a pirkadatba. Odafönn az égbolt szép sötétrózsaszínből érett narancsszínbe fordult keleten, és a fák tetején a madarak csiripelő éneke olyan volt, mint megannyi ezüstcsengettyűcsilingelés. A tábortűz kialudt és szürke kupaccá hamvadt. – Tégy rá egy kis fát, Jon-Jon – mondta Cathy és átment a konyha-kunyhóba, de egyetlen lelket sem talált. Bosszúsan összevonta szemöldökét. Épp levett egy konzervdobozt a gézzel elfátyolozott ételszekrényből, mikor az ajtónyílás elsötétült. – Te vagy az, Isazi? – örült meg a kis zulunak. – Hol a többi szolga? – Ki tudja, hová bújik el egy matabele kutya, pont mikor szükség van rá – kérdezte Isazi megvetően. – Biztos táncoltak meg sört vedeltek az éjszaka, azt most olyan nehéz a fejük, hogy nem bírják megtartani a nyakukon. – Akkor te segítesz nekem, míg meg nem jön a szakács – mondta Cathy. Befejezve a reggelit az étkezősátorban, Cathy ismét behívta Isazit a tűztől. – Visszajött már valamelyikük? – Nem még, Nkosikazi. – El akarok menni a vasúthoz. Hátha jött távirat Henshaw-tól. Fogd be, kérlek, a pónikat a bricskába. Cathy ekkor aggodalmas kis szemöldökráncolásra lett figyelmes az öreg zulu barázdált arcán. Mi az? – A lovak... nincsenek a kralban. – Hát hol vannak? – Talán valamelyik mujiba korán vitte ki őket, megyek, megkeresem. – Hagyd csak. – Cathy megrázta fejét. – Nincs olyan messze a távírda. Egy kis séta jót fog tenni. – És már kiáltott is a gyereknek: – Hozd ide a kalapomat, Jon-Jon! – Nkosikazi, talán nem bölcs dolog, a kicsi... – Jaj, nem kell ebből akkora hűhót csinálni! – mondta neki Cathy szeretetteljesen és megfogta Jonathan kezét. – Ha közben mégis megtalálnád a pónikat, gyere értünk. – Azután kalapját a szalagjánál himbálva a mellette ugrándozó Jonathannal elindult az erdős hegyoldalon körbevezető csapáson a végponthoz. Jonathannak tűnt fel elsőként, hogy nem hallani kalapácskopogást a sínek felől. – Olyan csönd van, anya. – Megálltak hallgatózni. – Ma nem péntek van – motyogta Cathy. – Nem ma fizet Mr. Mac a munkásoknak. – Megrázta fejét, de még mindig nem sejtett rosszat. – Furcsa. – Folytatták útjukat. A hegy sarkánál ismét megálltak, és Cathy szeme elé tartotta kalapját az alacsonyan sütő nap ellen. A selymesen csillogó pókhálószálakként dél felé futó sínek hirtelen véget értek előttük a bozótba frissen vágott csapásnál. A végpontnál talpfák voltak toronyba rakva és acélsínek egy kisebb kupacban – a menetrendszerű mozdony aznap délutánra volt esedékes Kimberleyből az utánpótlással. A kőtörő kalapácsok és lapátok ugyanott voltak szép rendesen lerakva, ahol a munkások az előző este hagyták őket. Egy lélek sem volt a végpont környékén. – Ez még furcsább – mondta Cathy. – Anya, hol van Mr. Henderson? – kérdezte Jonathan szokatlanul levert hangon. – Hol van Mr. Mac és Mr. Braithwaite?
– Nem tudom. Biztos a sátrukban vannak még. A fehér munkafelügyelő, a mérnök és a felügyelők sátrai közvetlenül a négyszögletes galvanizált vas távírókalyiba mögött álltak egy kupacban. De semmi élet nem volt sem a kalyiba, sem a takaros ponyvapiramisok körül, kivéve egy fekete varjút, amely az egyiknek a csúcsán üldögélt. Rekedt károgása halkan ért el hozzájuk, és miközben Cathy figyelte, szétterjesztette fekete szárnyait és letottyant a sátor bejáratánál. – Hol vannak a kalapáló emberek? – kérdezte sipákolva Jonathan, mire Cathy hirtelen megborzongott. – Nem tudom, drágám. – Hangja megtört és megköszörülte a torkát. – Megyünk, megnézzük. – Azon kapta magát, hogy túl hangosan beszél, Jonathan a lábához bújt. – Anyu, félek! – Ne légy csacsi – szólt rá határozottan Cathy és kézen fogva a gyereket, lefelé indult a hegyről. A távírókunyhónál már úgy sietett, ahogy csak bírt nagy gömbölyű hasától, miközben saját lélegzését fülsiketítőnek hallotta. – Maradj itt! – Maga sem tudta, mi késztette hirtelen, hogy a verandalépcsőn hagyva Jonathant, visszamenjen a távírókunyhóhoz. Belökte a résnyire nyitott ajtót. Mr. Braithwaite az asztalnál ült az ajtóval szemben, a sápadt, kidülledő szemei Cathyre meredtek és a szája tátva volt. – Mr. Braitwaite – szólt neki Cathy és a hangjára olyan zümmögés támadt, mintha egy méhraj szállt volna fel. A férfi mellét ellepő nagy, kobaltkék legyek egyetlen felhőben rebbentek a levegőbe, és Cathy csak akkor látta, hogy a hasán egy pépesen vöröslő lyuk tátong és a belei összegabalyodva lógnak lefelé a lábai közt az asztal alá a padlóra. Cathy az ajtó felé hátrált. Úgy érezte, mintha lábai gumiból volnának és szeme előtt fekete árnyékok suhantak el, mint denevérszárnyak napnyugtakor. Egy fémeskék légy az arcára telepedett és lustán a szája sarka felé mászott. Cathy lassan előrehajolt és okádni kezdett – reggelije szétterült a lába előtt a fapadlón. Óvatosan kihátrált az ajtón, és fejét rázogatva igyekezett megszabadítani ajkát a hányadék undorítóan édeskés ízétől. Kis híján elbukott és leroskadt a földre. Jonathan odaszaladt hozzá és a karjába kapaszkodott. – Mi történt, anyu? – Legyél bátor, kis ember – suttogta. – Anyu... rosszul vagy? – A gyermek izgatottan rázta meg anyja karját, és Cathynek nehezére esett a gondolkodás. Rájött, kik csonkították meg olyan borzalmasan a kunyhóban lévő holttestet: a matabelék szokták kibelezni áldozataikat. Ezzel a rítussal szabadították ki a halott lelkét, hogy útnak indulhasson a holtak birodalmába. Az érintetlenül hagyott has a földön tartja az áldozat szellemét, amely visszajár üldözni gyilkosát. Mr. Braitwaite hasát egy beretvaéles matabele lándzsa hasította fel, úgy tépve ki belőle a meleg beleket, mint egy csirkéből. Ez matabele harcosok műve volt. – Anyu, hol van Mr. Henderson? – sivította Jon-Jon. – Megnézem a sátrában! A nagydarab mérnök Jonathan egyik kedvenc pajtása volt. Cathy elkapta a fiúcska karját. – Ne, Jon-Jon... ne menj! – Miért ne? A mérnök sátra előtt a varjú összeszedte bátorságát és egy huppanással eltűnt a nyílásban. Cathy tudta, mi vonzotta oda. – Jaj, nyugodj már meg, Jon-Jon – kérlelte Cathy. – Hagyd anyát gondolkodni. Ezért tűntek el a szolgák! Figyelmeztették őket a matabele munkásokkal együtt, hogy háború
készül és megszöktek... Cathynek borzalmas gondolata támadt: talán még a szolgák, az ő háza népe is részt vettek a mészárlásban! Hevesen megrázta fejét. Nem, az nem lehet. Ezt csak egy kis renegát csoport tehette, nem az övéi. És persze hajnalban, a kedvenc napszakukban támadtak. Hendersont és a munkafelügyelőt álmukban lepték meg. Csak a hűséges kis Braitwaite ült a gépénél. A távírógépnél... Cathy összerezzent... a távíró volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal! – Maradj itt, Jon-Jon! – parancsolta és visszamászott a kunyhó ajtajához. Erőt vett magán és benézett, igyekezve elkerülni a széken ülő emberke látványát. Egy gyors pillantás is elég volt: a távírógép kitépve a falból, ripityára törve hevert a padlón. Cathy feltápászkodott és az ajtó melletti vasfalnak dőlve mindkét kezét a hasára tette és ismét gondolkodni próbált. A harci csapat a végpont elleni támadás után visszavonult az erdőbe... Cathy megint a szolgákra gondolt. A tábor... nem tűnhetett el, biztosan ott bujkálnak valahol a tábor körül a fák között. Kétségbeesve körbepillantott, mint aki arra számít, hogy bármelyik pillanatban kimasírozhatnak a tollakkal feldíszített harcosok néma, fekete sorai a bozótból. A szállítóvonat csak késő délutánra várható Kimberleyből... és ő itt van egyedül Jonathannal. Térdre rogyott és kétségbeesett erővel magához szorította fiát. Csak akkor vette észre, hogy Jonathan befelé bámul az ajtón. – Mr. Braitwaite halott! – mondta Jonathan tárgyilagos hangon. Cathy gyorsan másfelé fordította a gyerek arcát. – Minket is megölnek, ugye, anya? – Jaj, Jon-Jon! – Puskára van szükségünk. Én tudok lőni. Apa megtanított rá. Puska... Cathy a néma sátrakra nézett. Úgy érezte, még belépni sem merne egyikbe sem, nemhogy fegyvert keresni. Tudta, milyen vérfürdőt találna odabenn. Egy árnyék vetődött rá fölülről és felsikoltott. – Nkosikazi. Én vagyok az. Isazi olyan halkan jött le a hegyről, mint egy párduc. – A lovak eltűntek – mondta és Cathy a távírókunyhóba mutatott. Isazi arca rezzenéstelen maradt. – Úgy – mondta halkan –, a matabele sakálok még tudnak harapni. – Nézz be a sátrakba – suttogta Cathy. – Keress fegyvert. Isazi egy fiatalember ruganyosan himbálózó lépteivel futott egyik sátorból a másikba és végül egy törött nyelű lándzsával tért vissza. – A nagy ember derekasan küzdött. Még életben volt, de kiontott beleit a varjak eszegették. Már nem bírt beszélni, csak rám nézett. Megszabadítottam a szenvedéstől. De puska, az nincs... a matabelék mindet elvitték. – A táborban van puska – suttogta Cathy. – Gyere, Nkosikazi. – Isazi gyengéden felsegítette Cathyt, Jonathan pedig férfiasán belekarolt a másik oldalon, bár a melléig sem ért. A sűrű bozótba vágott csapáshoz érve Cathy fájdalmas nyilallást érzett és kétrét görnyedt. A kis zulu és Jonathan tartották, míg a görcs elmúlt. A fiúcska nem értette; mi történik, de Isazi komoly volt és szótlan. – Semmi baj – egyenesedett végül ki Cathy és megpróbálta félresimítani verejtékező arcába ragadt hosszú tincseit. Cathyvel lépést tartva felmentek az ösvényen. Isazi mindvégig az erdőt figyelte kétoldalt, sötét harcosokat kutatva, szabad kezében a döfésre tartott, eltört nyelű lándzsával. Cathy zihált és megtántorodott az újabb görcstől, de ezúttal nem sikerült megtartaniuk és térdre rogyott a porba. Mikor a fájdalom elmúlt, felnézett Isazira.
– Túl gyorsan jönnek egymás után. Megindult... A zulu megértette. – Vidd el Jonathant a Harkness Bányába. – Nkosikazi, a vonat... – Addigra már késő! Indulj el! – Nkosikazi... és teveled mi lesz? – Ló nélkül úgysem jutnék el oda... majdnem harminc mérföld az út. Egy percet sem veszíthetsz tovább! A gyerek élete forog veszélyben! Isazi nem mozdult. – Ha őt megmented, Isazi, megmentesz belőlem egy darabot. De ha ittmaradsz, mindnyájan meghalunk. Menj. Eredj már! Isazi meg akarta fogni Jonathan kezét, de a gyerek elugrott. – Nem hagyom itt az anyukámat! – visította hisztérikusan. – Apa azt mondta, nekem kell vigyáznom rá! Cathy összeszedte magát. Minden lelkierejére szüksége volt, hogy végrehajtsa fiatal élete legnehezebb feladatát. Teljes erőből felpofozta Jonathant. A fiúcska eltámolygott tőle –halvány arcán vörös ujjnyomok éktelenkedtek. Cathy még soha nem ütötte arcul. – Tedd, amit mondtam! – förmedt rá dühösen. – Tessék Isazival menni! A zulu felkapta a gyereket és lepillantott Cathyre. – Olyan bátor vagy, mint egy anyaoroszlán. Légy üdvözölve, Nkosikazi. – És beszökdécselt Jonathannal az erdőbe. Mikor eltűntek szem elől, Cathyből úgy tört ki a zokogás, hogy egész teste belerázkódott és fuldoklott. Arra gondolt, hogy a teljes egyedüllétet a legnehezebb elviselni a világon. Ralphra gondolt, és soha nem szerette és vágyott rá úgy, mint abban a pillanatban. Egy darabig úgy érezte, a bátorsága utolsó morzsáját is elszórta, mikor Jonathant pofonokkal kényszerítette a csekély eséllyel kecsegtető menekülésre. Nem számított, hogy ő, Cathy itt maradt a kora reggeli napfényben a porban térdelve, és várta, hogy érte jöjjenek a könyörtelen pengével. Valahol a legbensejében maradt még annyi erő, hogy felálljon és felbicegjen az ösvényen. A hegy sarkáról lenézett a táborra, amely nyugodtnak és rendezettnek látszott. Az otthona... A tábortűz füstje halványszürke tollként emelkedett föl a mozdulatlan reggeli levegőbe, melegséget és biztonságot sugallva. Valószínűtlen módon úgy érezte, hogy a sátrában nem érhetné baj. Elindult és alig egy tucat lépés után robbanást érzett a testében, valahol a legbensejében és egyszer csak forró nedv folyt végig a combja belső oldalán. Magzatvíz! Tovább küszködte magát átázott szoknyájába bele-beleakadva, míg végül csodával határos módon elérte a sátrát. Olyan hűvös és sötét van benne, mint egy templomban, gondolta, amikor lábai újból kiszaladtak alóla. Kínkeservesen továbbmászott a földön, haja az arcába hullott és elvakította, tapogatózva elvergődött a nagy tábori ágy lábánál álló utazókofferhez, aztán nekitámaszkodott és kisimította a haját a szeméből. A láda fedele olyan súlyos volt, hogy csak minden erejét megfeszítve sikerült végül nagy zajjal felcsapnia. A pisztoly a horgolt fehér ágyterítők alá volt dugva; amelyeket abba az otthonba tartogatott, amit Ralph megígért neki. A nagy szolgálati Webleyt csak egyszer sütötte el azelőtt úgy, hogy Ralph a háta mögött állva tartotta a csuklóját és lefékezte a visszaütést. Most mindkét kezére szüksége volt, hogy ki tudja emelni a ládából. Túl fáradt volt felmászni a tábori ágyra. Háttal a ládának támaszkodva, lábait egyenesen kinyújtva a földön két kézzel markolta a pisztolyt az ölében. Elszundikált. Meztelen talpak lépteinek neszére riadt fel, és fölpillantva egy férfiárnyékot vett észre a nap rézsútos sugaraitól megvilágított, fehér ponyván. Olyan volt, mint egy árnyjáték figura. Cathy felemelte a pisztolyt és a bejáratra szegezte. A csúf fekete fegyver bizonytalanul
megingott markában, mikor egy férfi lépett be a felhajtott sátorajtón. – Ó, hála Istennek! – Cathy visszaengedte a pisztolyt az ölébe. – Hála Istennek, hogy te vagy az – suttogta és előreejtette fejét. Haja sűrű függönyként leomlott és kettényílva a tarkóján, szabadon hagyta halovány, zsenge bőrét. Bazo lenézett és megpillantotta a bőr alatt lágyan lüktető pulzust. Bazón nem voltak se tollak, se bojtok, csak egy cibetmacskafarok-szoknya és a homloka körül egy vakondprém pánt. Mezítláb volt. Bal kezében széles döfőlándzsát, jobbjában pedig egy tüskés botot tartott, amely a középkori lovagok buzogányához hasonlított. Három láb hossz nyele fényezett orrszarvú agyarból volt, s a végén lévő súlyos ébenfa golyóból kézzel kovácsolt natúrvas szögek álltak ki. Bazo, széles vállának minden izmát megfeszítve, teljes erejéből lesújtott a buzogánnyal az asszony halovány tarkójára. Két harcosa lépett a sátorba és közrefogták Bazót, szemükben még mindig gyilkolásvágy csillogott. Ők is vakondprém homlokpántot viseltek. Lenéztek a földön fekvő testre és egyikük vágásra emelte lándzsáját. – Az asszony lelkének ki kell szállnia – mondta. – Csináld! – mondta Bazo, mire a harcos lehajolt és gyors, szakértő kézzel elvégezte a vágást. – Élet van benne! – kiáltotta. – Nézzétek! Még mozog! – Fojtsd el! – parancsolta Bazo és nagy léptekkel kiment a sátorból a napfényre. – Keressétek meg a fiút! – parancsolta kint várakozó embereinek. – Csípjétek el nekem azt a fehér kölyköt! * A mozdonyvezetőben elhűlt a vér. Megálltak pár percre a Plumtree-i kitérővágánynál a csereállomáson, ahol az elülső udvarban a boltosnak és családtagjainak holttestei hevertek. Ralph Ballantyne a lapockájába nyomva a puskacsövet visszaterelte a gépészfülkéhez és kényszerítette, hogy menjen északnak Matabeleföld belsejébe. A kimberleyi rendező pályaudvartól végig teljes gőzzel jöttek és a kazánfűtőt leváltva Ralph lapátolta a platformon a darabos fekete szenet a tűztérbe gépiesen, csupasz melle verejtékezett a kazán fényében, arca és karja olyan fekete lett a szénportól, mint egy kéményseprőé, mindkét tenyere merő seb volt a kifakadt vízhólyagoktól. Majdnem két órával megdöntötték a rekordot a végállomásig. Amint pöfögve elkanyarodtak a hegyek között és feltűnt a távírókalyiba vasteteje, Ralph ledobta a lapátot és a gépészfülke oldalára kapaszkodva előrebámult. Majd kiugrott a szíve a boldogságtól, mikor mozgást látott a kunyhó és a sátrak körül. Élnek! De hamar odalett a jókedve, mikor kivette a lopakodó, kutyaszerű lényeket. A hiénákat annyira lekötötte a civakodás a sátrakból kivonszolt valamiken, hogy a félelemről is megfeledkeztek. Csak Ralph lövéseire rebbentek széjjel, aki egy tucatnyit leterített az undorító állatokból, míg a tár kiürült. A kunyhó után sorra beszaladt a sátrakba, aztán visszafutott a mozdonyhoz. A vezető és a fűtő nem hagyták el a gépészfülkét. – Mr. Ballantyne, bármelyik percben visszajöhetnek azok a rohadt, pogány gyilkosok... – Várjon! – ordított rá Ralph és felkapaszkodott a marhavagon oldalán a hajtókocsi mögött. Leverte a záró peckeket és az ajtó nagy robajjal levágódott, mint egy csapóhíd. Ralph kivezette a lovakat a kocsiból. Négy volt belőlük, az egyik felnyergelve, a legjobb hátaslovak, amiket találhatott. Csak annyi időre állt meg, míg elkapta a hevedert, aztán puskával a kezében nyeregbe pattant. – Én nem fogok itt várni! – ordította a vezető. – A Mindenható Krisztusra, azok a niggerek állatok! Állatok!
– Ha a feleségem és a fiam itt vannak, el kell hoznom őket. Csak egy órát várjon – kérte Ralph. – Egy percet sem várok tovább! Visszamegyek! – A vezető megrázta fejét. – Akkor menjen a pokolba – mondta fagyosan Ralph. Megsarkantyúzta lovát és a tartalék hátaslovakat maga után húzva a kantáron, elindult a domboldalon a táborba vezető ösvényen. Útközben ismét arra gondolt, Aaron Faganra kellett volna hallgatnia, összetoborozni egy tucat lovast Kimberley-ben és azokkal együtt jönni ide. De tudta, hogy képtelen lett volna még néhány órát maradni, míg megfelelő embereket talál. Így kapta magát és nem egész fél órával a hír vétele után elhagyta Kimberleyt, ami arra volt elég, hogy elhozza a winchesterét, megtöltse a nyeregtáskákat lőszerrel, és kivezesse a lovakat Aaron istállójából a rendező pályaudvarra. Mielőtt a hegy sarkát megkerülte, hátrapillantott a válla fölött. A mozdony már visszafelé pöfögött a kanyaron túl, dél felé. Most már, ha minden igaz, ő az egyetlen életben lévő fehér ember Matabeleföldön. Ralph bevágtatott a táborba. Már ott jártak. A tábor ki volt fosztva, Jonathan sátra összedőlt, ruhái szétszórva hevertek a porba taposva. – Cathy! – ordította Ralph leszállva nyergéből... – Jon-Jon! Hol vagytok? Papír zizegett a lábai alatt, mire lepillantott. Cathy földre dobott rajzalbuma feküdt ott szétesve, és festményeit, amelyekre az asszony oly büszke volt, széttépdesték és összegyűrték. Ralph felvett egyet, amelyik a Kigeiia africana, azaz afrikai virslifa szép, skarlátszínű kürtvirágát ábrázolta. Ki akarta simítani az összegyűrt lapot, de aztán megértette a mozdulat hiábavalóságát. A nappali sátorhoz rohant és felrántotta a ponyvát. Cathy a hátán feküdt, megszületlen gyermekével maga mellett. Lányt ígért Ralphnak – és megtartotta ígéretét. Ralph térdre roskadt melléje és megpróbálta felemelni fejét, de már beállt a borzalmas hullamerevség és a test olyan merev volt, mint egy faragott márványszobor. Mikor mégis felemelte, megpillantotta a tátongó, csésze alakú lyukat a tarkóján. Ralph elhátrált és kirontott a sátorból. – Jonathan! – üvöltötte. – Jon-Jon! Hol vagy? Úgy rohant át a táboron, mint aki eszét vesztette. – Jonathan! Jonathan, fiacskám! Mikor egyetlen élőlényt sem talált, betámolygott az erdőbe és fölment a domboldalra. – Jonathan! Én vagyok az, apa! Bújj elő, kicsim! Homályosan, fájdalomtól elködösülten ráébredt, hogy kiáltozása úgy odavonzhatja az amadodákat, mint kecskemekegés a leopárdot, de hirtelen teljes szívéből azt kívánta, bárcsak úgy történne. – Gyertek! – üvöltötte bele a néma erdőbe. – Gyerünk! Gyertek ide! – Abbahagyta a levegőbe lövöldözést, amelynek visszhangjai lefelé bucskáztak a völgybe. Mikor már belefáradt a rohangászásba és ordibálásba, lihegve nekidőlt egy fatörzsnek. – Jonathan! – hörögte. – Hol vagy, fiam? Lassan megfordult és lement a dombról. Járása olyan volt, mint egy aggastyáné. A tábor szélén megállt és összehúzott szeme megakadt valamin a fűben. Lehajolt és felvette, ideoda forgatta kezében, aztán olyan erővel szorította markába, hogy ízületei belefehéredtek. Egy finom cserzésű vakondprém homlokpánt volt az. Még akkor is a kezében szorongatta, mikor visszament a táborba, hogy eltemesse halottját. * Robyn St. John halk kaparászásra ébredt a hálószobája ablaktábláján és félig felkönyökölt. – Ki az? – szólt ki. – Én vagyok, Nomusa. – Juba, kis Galambom, nem vártalak!
Robyn kibújt az ágyból és odament az ablakhoz. Mikor kinyitotta, az opálos holdfényben megpillantotta az ablak alatt kuporgó Jubát. – Hiszen te fázol! – Robyn megfogta a karját. – Csúnyán meghűlhetsz. Gyere be hamar, adok egy takarót. – Várj, Nomusa! – Juba elkapta a csuklóját. – Mennem kell! – De hiszen csak most jöttél! – Senkinek sem szabad megtudnia, hogy itt jártam, kérlek, Nomusa, senkinek se szólj róla. – Mi bajod? Te remegsz... – Jól figyelj rám, Nomusa. Én soha nem tudnálak elhagyni... te az anyám, a nővérem és a barátnőm vagy. Soha nem tudnálak elhagyni... – Juba... – Ne szólj semmit! Hallgass végig – kérlelte Juba. – Nagyon kevés időm van. Robyn akkor döbbent rá, hogy Juba terebélyes teste nem az éjszakai hidegtől rázkódik és reszket. A félelemtől és rémülettől kitört belőle a zokogás. – El kell menned, mennetek innét, Nomusa! Neked, Elizabethnek és a gyereknek! Semmit se vigyetek magatokkal, azonnal induljatok! Menjetek Bulawayóba, ott talán biztonságban lesztek. Ez az egyetlen esélyetek. – Nem értelek, Juba. Miféle értelmetlenség ez? – Már útban vannak ide, Nomusa! Jönnek! Kérve kérlek, siessetek ! Azzal otthagyta Robynt. Nagy teste ellenére fürgén és nesztelenül mozgott és szinte beleolvadt a holdárnyékokba a spathodeafa alatt. Mire Robyn megtalálta a kendőjét és leszaladt a verandán, Jubának nyoma veszett. Robyn a kórházbungalók felé sietve megbotlott az ösvény szegélyén, miközben egyre kétségbeesettebben kiáltozta: – Juba, gyere vissza! Hallasz engem? Nem tűröm tovább ezt az ostobaságot! A templomnál elbizonytalanodva megállt, nem tudva, melyik úton menjen tovább. – Juba! Hol vagy? A csendet csak egy sakál csaholása törte meg odafönt, a Misszió fölötti hegyoldalon. Egy másik válaszolt rá az átjáró tetejéről, ahol a Bulawayóba vivő út átszelte a hegyeket. – Juba! A tábortűz a kórházbungalónál leégett. Robyn odament hozzá és rádobott egy rönköt a farakásról. A csend természetellenes volt. A rönk tüzet fogott és fellángolt. Fényében Robyn felmászott a legközelebbi bungaló lépcsőjén. A páciensek alvógyékényein, amelyek két sorban voltak leterítve egymással szemben a falaknál, senki sem feküdt. Még a legsúlyosabb betegek is eltűntek. Nyilván elvitték őket, hiszen némelyikük már járni sem tudott. Robyn szorosabbra fogta vállán a kendőt. – Szegény, tudatlan pogányok – mondta fennhangon. – Megint valami boszorkányságtól ijedhettek meg és most futnak a saját árnyékuk elől. Szomorúan sarkon fordult és átvágott a sötétben a ház felé. Elizabeth szobájában világosság volt és mikor Robyn felment a verandalépcsőn, kinyílt az ajtó. – Mama! Te vagy az? – Mit csinálsz, Elizabeth? – Mintha hangokat hallottam volna. Robyn habozott, nem akarta megijeszteni Elizabethet, bár, ha érzékeny gyermek is, aligha esne pánikba holmi kis matabele babonától. – Juba volt itt. Megint valami boszorkányság-pánik törhetett ki. És el is szaladt. – Mit mondott? – Ó, csak azt, hogy menjünk Bulawayóba, ha meg akarunk menekülni valamiféle veszélytől.
Elizabeth kilépett a verandára hálóingben, kezében a gyertyával. – Juba keresztény és nem foglalkozik boszorkányságokkal. – Elizabeth tónusa aggódó volt. – És még mit mondott? – Csak ezt – ásított Robyn. – Én visszamegyek lefeküdni. – Elindult a verandán, de aztán megtorpant. – Ja, és a betegek is mind megszöktek. A kórház üres. Igazán bosszantó. – Mama, talán jobb lenne Jubára hallgatni és elmenni. – Mit beszélsz? – Úgy érzem, azonnal Bulawayóba kell mennünk. – Elizabeth, én okosabbnak hittelek téged. – Borzasztó érzésem van! Menjünk innét! És ha tényleg veszélyben vagyunk? – Ez az otthonom. Az apád és én a két kezünkkel építettük. Nincs az a hatalom ezen a földön, ami rákényszeríthetne, hogy elhagyjam – mondta Robyn elszántan. – Most pedig visszabújok az ágyba. Nehéz napunk lesz holnap segítség nélkül. * Hosszú, néma sorokban kuporogtak a magas fűben a hegygerinc alatt. Gandang nyugodtan végigment a sorok mellett, csak néha állt meg egy-egy szót váltani valamelyik régi fegyvertársával és felidézni egy másik, régen volt csata előtti várakozás emlékét. Furcsa volt a csupasz földön üldögélve várni. A régi szép időkben ki-ki a maga hosszú, kőkemény, foltos ökörbőr pajzsán ült, de nem kényelemből, hanem hogy elrejtőzzenek az ellenség éber szeme elől, míg eljő a pillanat, hogy rémületet üssenek a hasába és acélt mártsanak a szívébe. Másrészt pedig azért kuporogtak rajta, nehogy némelyik fiatal kölyök az isteni Őrület önkívületében túl korán kezdjen dobolni a nyers marhabőrön lándzsájával és felfedje a rejtőzködő harcosokat. Az is furcsa volt, hogy az Inyati kafir harcosok nem öltöztek teljes harci díszbe, hiányoztak róluk a tollak, prémek és tehénfarokbojtok, bokájukon és csuklójukon nem csörgött harci csörgő, fejüket nem koronázta magas bóbita, amitől egy férfi óriásnak látszott. Szelíd neofitáknak tűntek szoknyáikban, de a forradások sötét testükön és a szemükben lobogó tűz megcáfolták ezt a benyomást. Gandangnak csak úgy dagadozott a szíve a büszkeségtől, pedig már azt hitte, sose fogja többet ezt érezni. Szerette őket, szerette a vadságukat és bátorságukat, és bár arca nyugodt volt és kifejezéstelen, szeméből szeretet sugárzott, amit harcosai éreztek és százszorosan viszonoztak. – Baba! – susogták mély hangjukon. – Atyánk, már azt hittük, sose harcolhatunk az oldaladon többé! Atyánk, fiaid, akik ma meghalnak, örökre ifjak maradnak. A hegyszoroson túl egy sakál üvöltött baljósan, amire egy másik válaszolt a közvetlen közelből. A kafir harcosok úgy lapultak harcállásban a Khamit övező hegyekben, mint egy összetekeredett mamba, éberen és ugrásra készen. Az égbolton megcsillant a hamis hajnal fénye, amelyet még nagyobb sötétség szokott követni az igazi hajnal előtt. Azt a sötétséget szerették és használták ki rendszerint az amadodák. Halk mocorgás támadt, ahogy sarkuk közé helyezték a lándzsanyelet a "Rajta, gyermekeim! Lándzsát kézbe" parancsszavakra várva. De a parancs most nem hangzott el és a hajnalpír vérbe borította az eget. Fényében az amadodák egymásra néztek. Egy magas rangú harcos, aki ötven csatamezőn nyerte el Gandang tiszteletét, szólt a többiek nevében. Odament a harcosoktól némi távolságra egyedül ülő Gandanghoz: – Baba, gyermekeid nem értik, mi történik. Megmondanád, miért várunk? – Öreg barátom, csak nem annyira szomjasak a lándzsáink asszonyok és kisgyermekek vérére,
hogy ne böjtölhetnének ki egy gazdagabb lakomát? – Addig várunk, amíg te parancsolod, Baba. Csak olyan nehéz. – Öreg barátom, én egy leopárdot csalogatok zsenge kecskecsalival – mondta neki Gandang és visszaengedte állát kemény, izmos mellkasára. Az egyre feljebb nyomuló napkorong már bearanyozta a hegyek fáinak koronáját, de Gandang még mindig nem mozdult a fűben némán várakozó sorok előtt. Egy fiatal harcos odasúgta a szomszédjának: – Már kitört a vihar. Testvéreink mindenütt máshol serénykednek már. Kinevetnek, ha megtudják, hogy mi meg közben a hegytetőn üldögéltünk... Egy idősebb férfi rendreutasítóan lepisszegte, mire az ifjú harcos elhallgatott, de távolabb a sorban egy másik iíjonc elfordult derékból és lándzsája a szomszédjáénak koccant. Gandang nem pillantott föl. Aztán a hegytetőn vad frankolinfajd rikoltott: – Kuaali! Kuaali! – Az éles, átható kiáltás jellemző hangja volt a dél-afrikai prérinek és csak a kifinomult fül észlelte, hogy ez most nem madártól származik. Gandang felállt: – Jön a leopárd – mondta halkan és nagy léptekkel fel lopakodott arra a pontra, ahonnét az egész, bulawayói utat beláthatta. A vadfácán-rikoltással jelzést adó őrszem szótlanul az útra bökött lándzsája nyelével. Egy nyitott batár és egy csapat lovas haladt az úton. Gandang megszámolta őket: tizenegyen voltak és a Khami Hegyek felé igyekeztek. A menet vezetőjét még ebből a távolságból is fel lehetett ismerni hosszú derekáról, éber fejtartásáról és hosszú kengyelszíjáról. – Hau! Csillogó Félszem! – köszöntötte Gandang halkan. – Sok hosszú hold óta várok rád. * Mungo St. John tábornokot éjnek évadján verték föl álmából. Hálóingben hallgatta végig egy színes bőrű szolga hisztérikus szóáradatát, aki a Tíz-Mérföldes Vágat csereállomásáról menekült el. A férfi, akinek lehelete brandyszagú volt, kegyetlen mészárlásról és gyújtogatásról számolt be. – Be van rúgva – mondta Mungo St. John egykedvűen. – Vigyétek a szemem elől és náspángoljátok el. Az első fehér ember három órával pirkadat előtt ért a városba. A combja át volt döfve és a bal karját két helyen is eltörte egy buzogány. Az ép karjával kapaszkodott a lova nyakába. – Elszabadultak a matabelék! – ordította. – Felégetik a farmokat... – és ájultan csúszott le nyergéről. A hajnal első fényére már ötven szekér formált tábort a piactéren: igavonók nélkül, kézi erővel tolták össze őket. A városból minden gyermeket és nőt betelepítettek a szekértáborba, ahol tépést csináltak, puskákat töltögettek és kenyeret sütöttek ostrom esetére. Az a kevés épkézláb férfi, akiket doktor Jameson nem vitt magával Transvaalba, így nem esett vele együtt fogságba, sietve csapatokba rendeződött, s akinek nem volt lova és puskája, annak kerítettek. A sürgés-forgás és zűrzavar közepette választott ki Mungo St. John egy gyors, nyitott batárt, egy színes bőrű hajtót és egy csapatra való jó kiállású és ügyes lovast, és megbízott kormányzói minőségében kiadta az indulási parancsot. A Khami Misszió fölötti hegyszorosba érve megzabolázta lovát, ahol a csapás a legjobban elkeskenyedett és kétoldalt magas, sárga fű- és erdőfal szegélyezte. Mungo St. John a kezével ellenzőt formált egyetlen szeme elé. – Hála legyen Istennek! – suttogta. A misszió zsúpfedeles házai, amelyeket lelki szemeivel már lángokba és füstbe borultan látott, derűsen álltak odalenn, a békésen zöldellő völgyben. A lovak tajtékoztak és fújtattak a hegymenettől, a kocsi pedig kétszáz lépésre hátramaradt.
Fölérve Mungo, pillanatnyi pihenőt sem hagyva az öszvéreknek, azt kiáltotta: – Csapat! Előre! – azzal megsarkantyúzta a lovát és nyomában az embereivel, levágtatott a csapásról. Robyn St. John, mikor kilépett kerek, zsúpfedeles laboratóriumából és felismerte az oszlop élén haladó férfit, kezeit fiús csípőjére téve haragosan fölszegte fejét. – Hogy jön ahhoz, hogy betolakodjék ide, uram? – vonta kérdőre. – Asszonyom, a matabelék fellázadtak. Asszonyokat és gyermekeket hánynak lándzsaélre és tanyaházakat égetnek fel. Robyn oltalmazón hátralépett a sápadt arcú Robert elé, aki kijött a klinikaépületből és szoknyájába kapaszkodott. – Azért jöttem, hogy biztonságos helyre kísérjem önt és a gyermekeit. – A matabelék a barátaim – mondta Robyn. – Nekem nincs tőlük félnivalóm. Ez itt pedig az otthonom, amelyet nem áll szándékomban elhagyni. – Nincs időm meddő vitába bocsátkozni arról, hogy mihez van kedve és mihez nem – mondta baljósán és felállt a kengyelben. – Elizabeth – bődült el, mire a lány kilépett a tanyaház verandájára. – A matabelék fellázadtak. Mind életveszélyben vagyunk. Két perced van, hogy összepakold a legszükségesebbet... – Ügyet se vess rá, Elizabeth! – ordította Robyn dühösen. – Mi ittmaradunk! Mielőtt Robyn felfoghatta volna, mi készül, Mungo megsarkantyúzva lovát a laboratóriumajtó felé hátrált. Aztán kihajolt a nyeregből, derékon kapta Robynt és úgy felrántotta a nyeregkápa mögé, hogy szoknyája fellebbent és kitakarta a hátsó felét. Robyn hiába rúgkapált és sikítozott sértéseket, Mungo a nyitott kocsihoz léptetett vele és egyetlen vállmozdulattal és újabb alsószoknya-fellibbentéssel ráhuppantotta a hátsó ülésre. – Ha nem marad ott, asszonyom, kénytelen leszek szégyenszemre megkötöztetni. – Ezt soha nem bocsátom meg magának! – zihált Robyn elfehéredett ajakkal, de látta a férfin, hogy nem tréfál. – Robert! – szólt Mungo St. John a fiának –, eredj az anyádhoz! Mars! A gyerek a kocsihoz rohant és felmászott. – Elizabeth! – bődült el ismét Mungo St. John. – Mozogj, lányom. A perceink meg vannak számlálva! Elizabeth kiszaladt a verandára egy batyuval a vállán. – Derék lány vagy! – mosolygott rá Mungo St. John. A helyes, bátor és higgadt Elizabeth mindig is a kedvence volt. Mungo leugrott lováról, felsegítette a lányt a kocsira, aztán visszapattant a nyeregbe. – Csapat! Indulj! Mozgás! – parancsolta és kifordult az udvarból. A kocsi az oszlop végén haladt, előtte a tíz lovas kettesével, s az egész menetet Mungo St. John vezette. Elizabeth-et önkéntelenül is kellemes izgalom és félelem fogta el. Ez olyan más volt, mint a Khami Misszióban megszokott egyhangú, nyugodt élet: a fegyveres férfiak, a sietség és feszültség, a körülvevő ismeretlen sötét fenyegetés, a hűséges férj szerelme, aki átlovagol a halál árnyékának völgyén, hogy megmentse szeretett asszonyát. Mily nemesnek és energikusnak látszott az oszlop élén, milyen könnyedén ülte meg a lovat, és milyen haláltmegvető mosollyal nézett olykor hátra a kocsira! Elizabeth csak egyetlen hozzáfogható férfit ismert. Bárcsak Ralph Ballantyne jött volna egyedül őt megmenteni! De máris elhessentette ezt a bűnös gondolatot és menekülni akarva előle hátrafordult és lenézett a dombról. – Jaj, mama! – kiáltotta felugorva a kilengő kocsiban és izgatottan mutatott lefelé. – Odanézz! A Misszió lángokban állt. A templom zsúpfedele a fölfelé kúszó lángnyelvekben fáklyaként égett. A tanyaházból füst gomolygott kifelé és anya és lánya elszörnyedve meredtek a spathodeafák szegélyezte ösvényen égő száraz fűnyalábokkal szaladó sötét emberi alakokra. Az egyik megállt és a klinika tetejére hajította fáklyáját.
– A könyveim – suttogta Robyn. – A feljegyzéseim! Az életem munkája! – Ne nézd tovább; mama. – Elizabeth visszaült mellé az ülésre és úgy kapaszkodtak egymásba, mint az elveszett gyermekek. A kis menet elérte az átjáró tetejét és a megállás nélkül hajtott, elcsigázott lovak eltűntek a gerinc mögött, ahol a matabelék előbukkantak a csapás mindkét oldalán. Két fekete hullámban emelkedtek ki a fűből és zümmögő harci kántálásuk olyan sebesen erősödött, mint a meredek hegyoldalon felgyorsuló lavina. Bár a lovasok kezében fel volt húzva a karabély kakasa, a tusa pedig a jobb combjukon pihent, a matabelék olyan hirtelen rohanták meg őket, hogy már az első áradatuk legázolta a csapatot, amely nem riasztotta meg a feketeemberhullámot. És mikor a lovak rémült nyerítéssel felágaskodtak, a támadók kirángatva a katonákat a nyeregből, lándzsáikkal összevissza döfködték őket. A harcosoknak eszét vette a vérszomj. Vicsorogva és torkukszakadtából ordítva rontottak a fehérekre, mint vérebek a rókatetemre. Egy jól megtermett, izzadságtól fénylő testű harcos elkapta a színes bőrű hajtó lábát és lerántotta a bakról, de mielőtt az földet érhetett volna, egy másik harcos rátűzte lándzsájának széles ezüstös végére. Csak az oszlop élén haladó Mungo St. Johnnak sikerült kitörnie. De már őt is megszúrták az oldalán és a vér patakokban folyt végig a bricsesze szárán és lovaglócsizmáján és csöpögött sarkáról a földre. De továbbra is peckesen ülve nyergében, hátrapillantott. A matabelék fölött Robyn szemébe nézett, majd egy szempillantás alatt megfordulva belelovagolt a fekete tömegbe, a kocsi irányába. Pisztolyával belelőtt egy harcos arcába, aki melléje ugorva el akarta kapni a lova fejét, de közben a másik oldalról egy másik matabele mélyen a hónaljába mártotta lándzsáját. Mungo St. John felnyögött és tovább sarkantyúzta lovát. – Itt vagyok! – ordította Robynnak. – Ne félj, drágám... – abban a pillanatban egy harcos átdöfte a hasát. A tábornok összegörnyedt. Éles acéllal szíven szúrt lova kiszaladt alóla, és már-már úgy látszott, vége a dalnak, de Mungo St. John csodával határos módon fölállt és szilárdan megvetette lábát a földön, kezében pisztolyával. Szemvédőjét elvesztette és üres szemürege olyan ördögien fénylett, hogy a harcosok egy pillanatra visszahőköltek és ott állt középen a borzalmasan vöröslő, lándzsaejtette sebekkel a mellén és hasán. Gandang előrelépett és csend telepedett a tömegre. A két férfi farkasszemet nézett egymással, és miután Mungo fel akarta emelni pisztolyát, de ereje cserben hagyta, Gandang úgy döfte mellbe lándzsájával, hogy a penge tenyérnyire a hátán jött ki. Aztán megállt a holtteste fölött és egyik lábát Mungo St. John mellére téve, kihúzta belőle a lándzsát, amely olyan cuppanós hangot adott, mint csizma a vastag sárban. A csend a harci kántálásnál és a haldoklók sikolyánál is ijesztőbb volt. A sűrű fekete tömeg elborítva a holttesteket körülzárta a kocsit. Az amadodák körbeállták a hátán fekvő Mungo St. Johnt, akinek arca a düh és haláltusa grimaszába torzult és egyetlen szeme a számára már láthatatlan ellenségre meredt. A harcosok egy emberként emelve föl fejüket, a kocsiban összebújva kuporgó nőkre és gyermekre bámultak. A levegő vészterhes volt, szemükben gyilkos őrület izzott és a karjukat, mellüket és arcukat telefröcskölő vér egy rémisztő harci maszknak látszott. Soraik úgy hullámzottak, mint a préri enyhe szellőtől borzolt füve. Leghátul már felhangzott egy zümmögő hang, de mielőtt kórussá dagadhatott volna, Robyn St. John felállt a kocsiban és a magasból lenézett rájuk. A zümmögés elhalt. Robyn előrenyúlt és megfogta a gyeplőt. A matabelék figyelték, de senki sem mozdult. Robyn megrántotta a gyeplőt és az öszvérek lassan megindultak. Gandang, Mzilikazi fia, a matabelék legmagasabb rangú indunája ellépett az útból és mögötte az
amadodák sorai is szétnyíltak. Az öszvérek lassan haladtak tova közöttük az ösvényen, finnyásán lépkedve át a lovasok megcsonkított tetemein. Robyn mereven fogva a gyeplőt egyenest előrenézett. Csak egyszer pillantott oldalra, Mungo St. John holtteste mellé érve, azután ismét az útra szegezte tekintetét. A kocsi lassan gördült lefelé a hegyről, és mikor Elizabeth hátra mert nézni végre, az út üres volt. – Elmentek, mama – suttogta és csak akkor látta, hogy Robynt néma zokogás rázza. Elizabeth átkarolta a vállát, és Robyn egy pillanatra elengedte magát. – Rémes ember volt, de Isten bocsássa meg nekem, nagyon szerettem őt – suttogta. Aztán kiegyenesedett és nagyot rántva a gyeplőn továbbhajtotta a kocsit Bulawayo felé. * Ralph Ballantyne egész éjszaka lovagolt, inkább a hegyeken át vezető, nehezen járható, de egyenes ösvényt választva, mint a széles szekérutat. A tartalék lovak a táborból megmentett élelmiszerekkel és pokrócokkal voltak felpakolva. Lépésben és a legnagyobb kímélettel vezette át őket a sziklás terepen. Puskája megtöltve és felhúzott kakassal az ölében feküdt. Úgy félóránként megmegállította lovát és leadott három egyforma lövést a csillagos ég felé. A három lövés a gyülekezés egyezményes jele volt. Miközben a visszhangok dübörögve lefelé morajlottak a hegyekben, fülelve, lassan elfordulva a nyeregben körülnézett és torkaszakadtából beleüvöltötte kétségbeesését a vadon csendjébe. – Jonathan! Jonathan! Azután lassan tovább lovagolt a sötétben. Pirkadatkor lecsutakolta a lovakat egy pataknál és hagyta őket pár órát legelészni, ő maga pedig egy földhányáson üldögélve néhány szem keksszel elköltött egy marhahúskonzervet és közben hallgatózott. Különös módon, a sóváran hallgatózó ember a bozót több hangjában is gyermekkiáltást vélt felfedezni. Egy szürke lóri rikoltására Ralph kalapáló szívvel ugrott talpra, és a bozontos farkú rókamanguszta visítására, de még a lombokban jajongó szél hangjára is felfelkapta fejét. Késő délelőtt felnyergelt és folytatta útját. Tudta, hogy nappali világosságban nagyobb a kockázata annak, hogy egy matabele őrjáratba botlik, de fütyült rá. Azon kapta magát, hogy még örülne is neki. A lelke legmélyén egy hideg és sötét terület volt, amelyről eddig nem tudott, és csak most, útközben fedezte fel, olyan gyűlöletet és haragot találva ott, amiről nem is hitte volna, hogy létezhet. A tiszta, fehér napfényben a szép erdőkön lassan keresztüllovagolva rádöbbent, hogy csak most kezdi megismerni önmagát. Megállította lovát egy magas, kopár hegygerincen, hogy az esetleg vizslató matabelék messziről is kivehessék az ég kék háttere előtt, és kihívóan ismét leadott három lövést. De senki sem rohant rá a lövéseket követően, és a gyűlölete és haragja csak fokozódott. Délután egykor már az ősök hegyén járt, ahol apja elejtette az óriás elefántot, és lenézett a Harkness Bányára. Az épületek le voltak égve. A végén lévő taréjon a falak, amelyeket Harry Mellow húzott fel, még álltak, de az üres ablakok úgy tátongtak, mint egy koponya szemüregei. A tetőgerendák csupaszok és feketék, némelyik leszakadt az elszenesedett zsúpfedél súlyától. A kertek le voltak taposva és gyepen széjjelszórva két fiatal ingóságai hevertek – a sárgaréz ágykeret, kibelezett matracok, Vicky nyitott kelengyésládája szétcibált tartalmával megperzselődött. A valamivel távolabb a völgyben álló boltocska és irodahelyiség is leégett. A megfeketedett áruhalmazok még parázslottak és a levegőben gumi és bőr szaga terjengett. De Ralph valami más szagot is érzett, ami a forrásban lévő disznózsírra emlékeztette. Még soha nem érzett emberhússzagot, de az ösztöne azt súgta, hogy ez az, és felkavarodott a gyomra.
A kiégett épületek körüli fákon púpos hátú keselyűk kuporogtak. Több száz volt az undorító dögevőkből, a nagy, fekete, kopasz, vörös fejű keselyűktől a piszkosbarnákig, amelyeknek hosszú nyakát csúf, gyapjas pihe borította. Volt köztük dögevő gólya, rekedt hangú varjú és kicsiny, fekete, keringő kányák. Nem akármilyen lakoma vonzhatott oda ennyi dögevő madarat. A dombtetőről lelovagolva megpillantotta az első holttesteket. Matabele harcosok, nyugtázta komor elégedettséggel, akik sebesülten idáig vonszolták magukat meghalni. Harry Mellow drágábban adta, mint a vasútépítők a végpontnál. – Vagy ezer fekete hóhért magával vihetett – bizakodott Ralph fennhangon és óvatosan tovább baktatott lövésre emelt puskával. A bányabolt romjai mögött leszállt lováról és lazán kipányvázta, arra az esetre, ha hirtelen menekülnie kellene. Ott már több matabele halott feküdt az eltört és elejtett lándzsák között. A hamu még forró volt és a kiégett boltépületben is volt három-négy felismerhetetlen halmocskává égett holttest, a disznózsírszag kibírhatatlan volt. Ralph, magasra tartva puskáját, vigyázva átlépkedett a hamun és a törmeléken az épület sarka felé tartva. A keselyűk és dögevők vijjogása és szárnycsattogtatása minden más neszt elnyomott és Ralph felkészült az esetleg lesben álló harcosok hirtelen rohamára. Arra is felkészült lelkileg, hogy bármelyik pillanatban Harry és a helyes kis szőke Vicky holttestébe botolhat. Hiába temette el a saját megcsonkított szeretteit, nem edződött hozzá a borzalomhoz, ami itt is várhatott rá. Az épület sarkához érve levette kalapját és óvatosan kikukucskált a fal mögül. A kiégett boltot egy kétszáz yardos grund választotta el az I. akna ásító szájától, amelyet Harry a hegy oldalába vágott. A grundon egymás hegyén-hátán, gúlákban vagy sorban egymás mellett hevertek a halott matabele harcosok. Némelyik a haláltusában kicsavarodott végtagokkal merevedett szoborrá, míg mások egyedül, összegömbölyödve feküdtek, mintha csak pihennének. Legtöbbjüket már kikezdték a madarak és sakálok, de akadtak érintetlenek is. A mészárlás láttán keserű káröröm fogta el Ralphot. – Becsületedre válik, Harry fiam – suttogta. Már-már kilépett a grundra, mikor majd beszakadt a dobhártyája egy dörrenéstől és olyan közel süvített el a feje mellett egy golyó, hogy a haja a homlokára lapult tőle. Visszaugrott a fal mögé és megrázta fejét, hogy abbamaradjon fülében a zümmögés. A golyó legfeljebb egy inchre téveszthetett célt, ami túl jó lövés volt egy matabele orvlövésztől. A matabelék ugyanis híresen csapnivaló lövészek voltak. Ez elővigyázatlanság volt tőle. A matabele hullák elaltatták az éberségét, és ostoba módon azt képzelte, hogy a kafir harcosok már elvégezték véres munkájukat és odébbálltak. Leguggolva visszafutott a leégett épület mellett, villámgyorsan végigpásztázta a fedezék nélküli oldalt az erein vadul kercsztülszáguldó adrenalintól élessé vált szemekkel. A matabelék szerették a bekerítő hadmozdulatot: ha előtte vannak, akkor hamarosan a háta mögé kerülnek, odébb, a fák között. Végül odaért a lovakhoz, eloldotta a pányvát és átvezette őket a forró hamun a falak közé. A nyeregtáskából új töltényhevedert vett elő és keresztbe vetve mellén, mint valami mexikói bandita, azt motyogta: – Ám legyen, fekete fattyai, égessünk egy kis puskaport. A kőfal egyik sarka összeomlott, ahol a kiégetetlen kimberleyi tégla nem állta ki a hőséget. A cikcakkos nyílás megtörte a feje árnyékát, a hátsó fal pedig elfogta a fényt. Óvatosan kitekintett a véres grundra. Biztosan az akna fölötti bozótban rejtőznek... Azután meglepetten összerezzenve látta, hogy az aknaszáj el van torlaszolva fagerendákkal és kukoricás zsákokkal. A bányaaknában volnának? De hát annak mi értelme lenne? Ralph tanácstalan volt. Pedig valami máris azt látszott igazolni... Az akna torkát elzáró barikád mögül halk mocorgás hallatszott, és
ezúttal Ralph orra előtt fütyült el egy golyó, amely a fal szélét találta el és teleszórta a szemét téglaporral. Ralph alábukott, megtörölgette könnybe lábadt szemét, aztán teleszívta a tüdejét és elordította magát: – Harry! Harry Mellow! Csend volt, még a keselyűk és sakálok is elnémultak a levegőt megrázó dörrenésre. – Harry... én vagyok az, Ralph! Halk válaszkiáltást hallott, mire felugrott és átugorva a leomlott falon az akna felé szaladt. Harry Mellow nyargalt feléje, keresztülugrálva a halott matabeléken, széles mosollyal arcán. Odaérve egymáshoz a megkönnyebbülés hevével összeölelkeztek és szótlanul paskolgatták egymás vállát. Mielőtt bármelyikük is szólt volna, Ralph a magas amerikai háta mögé nézett. További alakok bukkantak elő a hevenyészett barikád mögül: Vicky bricseszben és férfiingben, puskával kezében, vörösrózsaszínű haja összekuszálódva omolva a vállára. Mellette Isazi, az apró termetű zulu és egy még őnála is kisebb emberke, aki előttük szaladt, mindkét kezével a levegőt kaszálva és grimaszolva. Ralph felkapta és magához szorította, nyúzott, borostás arcát a fiúcska bársonyos bőréhez nyomva. – Jonathan – nyögte és elfúlt a hangja. A gyermek kis meleg testének érintésére és izzadságának kutyakölyök-illatára elszorult a szíve. – Apa – Jon-Jon hátrahúzta fejét, arca sápadt és szomorú volt. – Nem tudtam vigyázni anyára. Nem hagyta. – Semmi baj, Jon-Jon – suttogta Ralph. – Te mindent megtettél... Ralphból szárazon elcsukló, szívet tépő zokogás tört ki, amelyben benne volt a szerelmétől örökre elszakított férfi minden fájdalma. * Ralph egy pillanatra úgy érezte, képtelen elengedni a gyereket, de végül erőt véve magán letette és elküldte Isazival, hogy etessék meg a lovakat az aknanyílásnál. Azután félrevonta Vickyt és Harry Mellow-t az alagút félhomályába, ahol nem láthatták arcát és egyszerűen közölte: – Cathy meghalt. – Hogyhogy? – törte meg Harry a döbbent csendet. – Hogy halt meg? – Borzalmasan – felelte Ralph. – Borzalmasan... jobb, ha nem mondom el. Harry átkarolta a zokogó Vickyt. Az első megrendülés után Ralph folytatta: – Nem maradhatunk itt. Két helyre mehetünk: a végponthoz vagy Bulawayóba. – Lehet, hogy Bulawayót már felégették és kifosztották – vélekedett Harry. – És az is, hogy a végponthoz vezető úton kafir harcosok vannak – jelentette ki Ralph. – De ha Vicky délre akar menni, elvisszük a végpontra és felültetjük Jon-Jonnal együtt a legelső délnek tartó vonatra. – És aztán? – kérdezte Harry. – Aztán mit teszel? – Bulawayóba megyek. Ha még életben vannak, akkor szükségük lesz harcolni tudó emberekre. – Vicky? – Harry megölelte feleségét. – Az anyám és a családom Bulawayóban vannak. Ez a szülőföldem... én nem futamodom meg. – Hüvelykujjaival letörölte a könnyeket arcáról. – Én is veletek jövök Bulawayóba. Ralph bólintott. Azon lepődött volna meg, ha a lány hajlandó délre menni. – Eszünk és indulunk. A szekérúton mentek északnak. Az út nyomasztó volt. Lépten-nyomon gazdátlan szekereket láttak, amelyek még a marhavész idején maradtak ott. A ponyvájuk már cafatokra rongyolódott,
rakományukat ellopták és körülöttük a fűben ládák, összetört dobozok és rozsdásodó konzerves dobozok voltak szétszórva. Némelyik szekér nyomában ott hevertek az ökrök mumifikálódott maradványai úgy, ahogy elhullottak: hátracsavarodott nyakkal, görcsök közepette, halálba merevedett végtagokkal. De frissebb keletű és még megrendítőbb pusztulás nyomaira is bukkantak a csapáson. Az út közepén a Zeederberg fivérek egyik gyorskocsija állt – az öszvérek lándzsával agyonszúrva feküdtek a földön, a hajtó és utasai pedig kibelezve lógtak egy tüskefán. Az Inyati folyó gázlójánál lévő csereállomásból csak megfeketedett falak maradtak. A görög boltos feleségének és három lányának meztelen tetemei sorban egymás mellett feküdtek az elülső udvarban és nemiszervükből buzogányfejek álltak ki. A családfő törzse a tűzön égett, lándzsára tűzött feje pedig az út közepéről meredt rájuk. Ralph Jon-Jon arca elé húzta köpenyét és magához szorította a gyereket, míg a látvány mellett elhaladtak. Azután előreküldte Isazit felderítésre, aki visszatérve közölte, hogy a csapást védik. Ralph felzárkóztatta a kis társaságot, aztán vágtába fogtak és meglepetésszerűen rajtaütve a tucatnyi matabele amadodán négyet egyből lelőttek közülük, miközben a fegyvereikért futottak, és áttörtek rajtuk porfelhőt kavarva és tüzelve. Nem követte őket senki, de azért Ralph minden eshetőségre elkészülve visszafordult és egy darabig lesben állt az út mentén. Jonathan egész éjszaka apja ölében aludt, aki szinte negyedóránként felriadt lidérces álmaiból, amelyekben Cathyt hallotta újra és újra sikoltani és kegyelemért könyörögni. Hajnalban azon kapta magát, hogy a vakondprém homlok-pántot szorongatja markában, pedig nem is emlékezett rá, hogy kivette volna a zubbonyából. Visszatette a zsebébe és rágombolta a fület, mintha valami ritka értékes tárgy lett volna. Folytatták útjukat észak felé, egész álló nap lovagoltak, maguk mögött hagyva kis "egyszemélyes" aranybányákat és a tanyaházakat, ahol férfiak és családjaik kezdtek valamikor emberi arcot adni a vadonnak. Némelyiküket teljesen meglepetésszerűen érte a támadás – hálóingben voltak. Egy kisfiú még mindig a játékmackóját szorongatta és halott anyja feléje nyújtott keze már nem érte el vizes fürtjeit. Más tanyaházak lakói drágán adták az életüket, mert a halott matabelék olyan szétdarabolva hevertek, akár a fűrészmalomból kikerült faforgácsok a leégett hajlékok körül. Egy ízben csak amadodák tetemeire bukkantak, amelyek mellett lópata- és szekérnyomok vezettek északra. – Andersonék elmenekültek – állapította meg Ralph. – Adja az Isten, hogy Bulawayóban legyenek. Vicky a Khami Misszió mellett vezető régi szekérúton akart menni, de Ralph ellenezte. – Ha ottrekedtek, akkor már úgyis elkéstünk. Elég borzalmat láttál. Ha viszont sikerült elmenekülniük, találkozunk velük Bulawayóban. A harmadik napon korán reggel lovagoltak be Bulawayo városába. A város főterén megnyíltak a barikádok és beeresztették őket a hatalmas szekértáborba, ahol összeszaladtak az emberek és kérdésekkel ostromolták a jövevényeket: – Jönnek már a katonák? – Mikorra érnek ide? – Nem látták a fivéremet? Az Antilop bányában... – Van újabb fejlemény? Vicky, mikor meglátta az egyik szekér tetején integető Robynt, ismét elsírta magát. Elizabeth leugrott a szekérről és a tömegen keresztül Ralphhoz furakodott. – És Cathy?... – kérdezte. Ralph, miközben megrázta fejét, a saját bánatát látta visszatükröződni a tiszta, borostyánszínű szemekben. Elizabeth felnyúlt és levette Jon-Jont a nyereg elől. – Én fogom gondját viselni, Ralph – mondta csöndesen.
* A család a szekértábor egyik sarkában rendezkedett be. Robyn és Louise az egyetlen szekeret zsúfolt, de megfelelő otthonná alakították. A felkelés első napján Louise és a kis hottentotta Jan Cheroot hozták be a szekeret King's Lynnből. A Victoria Bánya ellen intézett matabele támadás egyik túlélője riasztotta őket alig érthető ordítozással a tanyaház mellett elvágtatva. Louise és Jan Cheroot, akik már a matabele munkások és szolgák szökése után rosszat sejtettek, felpakolták a szekérre a legszükségesebbet, konzerveket, pokrócokat és lőszereket és Bulawayóba hajtattak. Miközben Jan Cheroot a nyomokat olvasta, Louise a rakomány tetején ülve, puskával a kezében figyelt. Két ízben is szemtanúi voltak távolról kisebb matabele csoportok vérengzésének, de néhány figyelmeztető lövéssel sikerült kordában tartaniuk őket, így az elsők voltak a menekültek között, akik a városba érkeztek. A család Louise jóvoltából nem szorult a városiak jótékonyságára, mint sokan mások, akik csupán egy tajtékos lovon, üres puskával futottak be Bulawayóba. Robyn felállított egy ponyvával fedett rendelőt a szekér mellett, mert az Ostrom Bizottság őt kérte fel a szekértábor lakói egészségvédelmének és egészségügyi ellátásának biztosítására. Louise ezalatt – teljesen magától értetődően – a nők tevékenységét szervezte meg. Az összes élelmiszert és alapvető ellátmányt egy közös raktárba gyűjtve beosztotta, a mintegy féltucat árvát nevelőanyák gondjaira bízta és megszervezte a szórakozást és oktatást. Megtanította, hogyan kell megtölteni és kezelni a tűzfegyvereket azoknak az úrihölgyeknek, akik járatlanok voltak ebben a tudományban. Ralph Vickyre bízta, hogy közölje Cathy halálhírét az anyjával és Jon-Jont Elizabethre hagyva elindult, hogy megkeressen valakit az Ostrom Bizottságból. Csak sötétedés után ment vissza a szekérhez. Meglepő módon valamiféle törékeny, ünneplő hangulat telepedett a városra. A legtöbb családot ért nagy gyász és a szekértáboron kívül gyülekező sötét kafir harcosok ellenére a szekerek között boldogan kacagó gyerekek bújócskáztak, egy harmonikából vidám dallamok szálltak. Az asszonyok nevetése és a jókedvű lobogó tábortűz a régi szép idők piknikjeit idézte. Elizabeth már megfürdette Jonathant és Robertet, és éppen mesét mondott a két kipirult és karbolos szappanszagú fiúcskának, akik a tábori asztalnál vacsorázva a lámpafényben óriásgolyókként fénylő szemekkel hallgatták. Ralph hálásan rámosolygott, aztán odabiccentett Harry Mellow-nak. A két férfi látszólag fesztelen sétára indult az elsötétedő szekértáborban. Azután Ralph közelebb húzódott Harryhez és halkan tájékoztatta: – Az Ostrom Bizottság szemlátomást érti a dolgát. Már népszámlálást is tartottak és 632 nőt és gyermeket és 915 férfit írtak össze a szekértáborban. A város védelme biztosítottnak látszik, de itt mindenki csak a védekezésre gondol. Megörültek, mikor elmondtam nekik, hogy már Kimberleyben és Fokvárosban is tudnak Bulawayo szorult helyzetéről. Én hoztam nekik az első híreket a külvilágból a felkelés kirobbanása óta – Ralph megszívta szivarját –, és ez éppúgy megnyugtatta őket, mintha néhány lovascsapat tartana már idefelé. De mi ketten tudjuk, hogy ez nincs így. – Jamesont és a tisztjeit már viszik Anglia felé a tárgyalásra, Rhodest pedig vizsgálóbíróság elé idézték. – Ralph megrázta fejét. – És ami még ennél is rosszabb hír: a matabelékkel együtt a mashona törzsek is felkeltek. – Magasságos Isten! – Harrynek elakadt a hangja és megragadta Ralph karját. – Az egész vidék... egyidejűleg? Alaposan kitervelték, mondhatom! – Véres harcok voltak a Mazos völgyében és Fort Salisbury környékén Charter és Lomagundi
járásban. – Mondd, Ralph, hány embert gyilkoltak le ezek a vadak? – Senki sem tudja. Több száz farm és bánya van elszórtan errefelé. Számításaim szerint legalább ötszáz férfit, nőt és gyereket. Szótlanul ballagtak tovább egy darabig. Egyszer egy őrszem megállásra szólította fel őket, de aztán megismerte Ralphot. – Hallottam, hogy sikerült átjutnia, Mr. Ballantyne... jönnek már a katonák? – Már megint a katonák... – motyogta Ralph, mikor eltávolodtak. – Az Ostrom Bizottság tagjai is mind ezt kérdezik. – A szekértábor végéhez érve egy őrszem halkan odaszólt Ralphnak. – Menjen csak, Mr. Ballantyne, de tartsa nyitva a szemét. Azok a gyilkos pogányok már itt settenkednek a környéken. Ralph és Harry kiléptek a városba, amely teljesen kihalt volt, összes lakója a szekértáborba költözött. A két férfi a sötét és néma, zsúpfedeles vályogházak között végigsétált a széles, poros főutca közepén. Mikor már az épületek mindkét oldalon elfogytak, Ralph és Harry megálltak és az előttük elterülő bozótos vidéket fürkészték. – Hallgasd csak! – mondta Ralph. Egy sakál csaholt odalenn az Umguza pataknál és egy másik felelt rá délről, a sötét akácerdőből. – Sakál – mondta Harry, de Ralph megrázta fejét. – Matabelék! – Meg fogják támadni a várost? Ralph nem felelt azonnal. A prérit vizslatta és közben úgy morzsolgatott valamit a kezében, mint a görögök a nyugtató gyöngysort. – Legalább húszezer nigger harcos lehet odakinn. Beszorítottak bennünket ide, és előbb vagy utóbb, ha már összegyűltek a kafir harcosok és fölbátorodtak, jönni fognak. És jóval előbb, mint ahogy a katonák ideérnek. – Mik az esélyeink? Ralph a kezében gyömöszkölt valamit, egyik ujjara csavarta és Harry látta, hogy egy szürkésbarna prémcsík az. – Négy géppuskánk van, és a nők, gyerekek és a férfiak fele alkalmatlan a fegyverek kezelésére. Nem fogjuk tudni megvédeni Bulawayót, ha a szekértáborban üldögélve bevárjuk őket... Ralph megfordult, visszasétáltak a csendes utcán. – Mondták, hogy csatlakozzam az Ostrom Bizottsághoz, de közöltem velük, hogy én nem szeretem az ostromot. – Mit akarsz tenni, Ralph? – Összeverbuválok egy kis csoportot. Olyan emberekből, akik ismerik a törzset és az országot, jó lövészek és beszélik úgy a szindebelét, hogy bennszülöttnek adhassák ki magukat... Aztán fölmegyünk a Matoposba, vagy akárhová, ahol rejtőzködnek, és hozzálátunk az üldözésükhöz. * Isazi tizennégy embert hozott magával. Mind zuluk voltak délről, a Zeederberg Társaság hajtói és szekérkísérői, akik valamikor a Rholands Transportnál dolgoztak, és Bulawayóban rekedtek a marhavész miatt. – Azt tudom, hogy egy tizennyolc ökrös fogatot el tudtok hajtani – bólintott Ralph a tűz körül üldögélő zulukra nézve, akik kézről kézre adogatták egymásnak a piros konzervdoboz "Wrights No. 1. Best Stuff '-ot. – Azt is tudom, hogy annyi sadza kukoricakását tudtok egy ültő helyetekben megenni, amennyit nyomtok, és annyi sört meginni hozzá, amitől még egy orrszarvú is berúgna. De harcolni tudtok-e? Isazi válaszolt helyettük, abban a türelmes hangnemben, amit értetlen gyerekekkel szoktak használni.
– Mi zuluk vagyunk. – És ezzel mindent megmondott. * Jan Cheroot még hat embert hozott: – Mindegyikük fokvárosi busman és hottentotta keverék, akárcsak jómagam. – Ez itt Grootbroom, vagyis Nagy Fa. – De a férfi Ralphot jobbára egy Kalahári-sivatagi sötét, száraz és tövises tüskefára emlékeztette. – Káplár volt az 52. Gyalogosban a Fokvárosi Erődben. Az unokaöcsém. – Miért jött el Fokvárosból? Jan Cherootot szemlátomást kínosan érintette a kérdés. Nézeteltérése támadt egy hölgy miatt. Egy férfinak kiszúrták a bendőjét, és az én drága unokaöcsémet vádolták az alávaló tett elkövetésével. – És nem ő tette? – Dehogynem. Nem ismerek olyat, aki jobban bánna nála a késsel... saját magamat kivéve – jelentette ki Jan Cheroot szerényen. – És miért akarsz matabeléket ölni? – kérdezte Ralph szindebeléül, mire a hottentotta ugyanazon a nyelven azt válaszolta: – Mert ez olyan munka, amihez értek és élvezem. Ralph bólintott és a következő férfihoz fordult. – Lehet, hogy ez még közelebbi rokonom – mutatta be Jan Cheroot. – A neve Taas, és az anyja híres szépség volt. Volt egy hírhedt zugkocsmája a Jelző-hegy lábánál, a fokvárosi dokk fölött. Hajdanán szerelem és barátság fűzött a hölgyhöz, de aztán sok más barátja is lett neki. A leendő rekrutának ugyanolyan lapos orra, magas pofacsontja, ferde vágású szeme és viaszsima bőre volt, mint Jan Cherootnak... Ha valóban Jan Cheroot zabigyereke, aki a gyerekkorát a hírhedt fokvárosi dokkországban töltötte, akkor tudhat harcolni. Ralph bólintott. – Öt schilling naponta – mondta. – És ingyen láda, amiben eltemetünk, ha a matabelék kinyírnak. * Jameson sok száz lovat délre vitt, és a farmokon a matabelék elpusztították a lovakat. Maurice Gofford és emberei 160 hátaslovat vittek magukkal, mikor Gwandába indultak, hogy elhozzák a távoleső farmokon és bányákban rekedt, esetleg még kitartó életben maradottakat. Közben pedig George Grey kapitány megszervezte a "Grey Járőrei" alakulatot, amelynek szüksége volt a megmaradt hátaslovak zömére. Ralph négy szép hátaslovat hozott magával és sikerült még hatot vennie horribilis összegért. Az egyenként 100 fontért vásárolt állatokért nemrég még legfeljebb ha 15 fontot kapott volna a kimberleyi piacon, de nem volt más választása. Még jóval éjfél után is ébren ezen rágódott a szekér alatt, mikor Robyn, Louise, a két lány és a gyerekek már az igazak álmát aludtak a szekér ponyvateteje alatt. Ralph lehunyt szemmel feküdt pár lábra Harry Mellow-tól, aki mélyen és egyenletesen lélegezve, minden apró neszt elnyomott. De Ralph ebben a zaklatott lelkiállapotban is megérezte a jelenlétét a sötétben. Szimatolni kezdett és orrát áporodott, égett fa, cserzett állatbőr és annak a zsírnak a szaga csapta meg, amivel a matabele harcosok szokták bekenni magukat. Ralph a feje alatt lévő nyereg alá csúsztatta jobb kezét és ujjai kitapintották a Webley négyszögletesen recézett diófa agyát. – Henshaw – suttogta egy számára ismeretlen hang. Ralph bal kezével elkapott egy vastag, eres nyakat, miközben pisztolya csövét a férfi testének nyomta. – Ki vagy?! – hörögte. – Beszélj, vagy megöllek!
– Azt beszélik rólad, hogy gyors és erős ember vagy – mondta a férfi szindebele nyelven. – Ezt most már én is tanúsíthatom. – Ki vagy? – Jó embereket hoztam neked, és lovakat is fogok. Mind a ketten suttogva beszéltek. – Akkor miért lopózkodsz, mint a tolvajok? – Mert matabele vagyok, és ha a társaid észrevesznek, megölnek. Azért jöttem, hogy elvezesselek azokhoz az emberekhez. Ralph óvatosan elengedte, és a csizmája után nyúlt. Kiléptek a szekértáborból és keresztülosontak a néma és üres városon. Ralph még egyszer figyelmeztette: Ha becsapsz, megöllek. – Tudom – felelte a matabele. Egymagas volt Ralph-fal, csak keményebb kötésű, és egy ízben, mikor hátrapillantott, a holdfény selymesen megcsillant a jobb szeme alatt az arcán húzódó forradáson. A város legszélén, közel a prérihez, egy ház udvarában, amelyet egy otthonát szerető, kertjét védelmezni óhajtó polgár fallal vett körül – tizenkét matabele amadoda várakozott. Némelyiken állatbőr szoknya, míg másokon rongyos nyugati katonazubbony. – Kik ezek az emberek? – kérdezte Ralph. – És ki vagy te? – A nevem Ezra, Ezra őrmester. Csillogó Félszem rendőrtisztje voltam, de őt megölték a kafir harcosok a Khami hegyekben. Ezek az emberek pedig a Társaság rendőrei. – A Társaság Rendőrségét feloszlatták és lefegyverezték – mondta Ralph. – Így van. Elvették tőlünk a puskát. Azt mondják, nem bíznak bennünk, esetleg átallunk a lázadókhoz. – És miért nem teszitek? – kérdezte Ralph. – Néhány testvéretek megtette. Állítólag száz rendőr csatlakozott hozzájuk puskával együtt. – Mi viszont, ha akarnánk, sem tehetnénk meg. – Ezra megrázta fejét. – Hallottál a két matabele nőről, akiket az Inyati folyónál megöltek? Az egyiket Ruthnak hívták, a másikat Imbalinak, Kis Virágnak. Ralph összevonta szemöldökét. – Igen, emlékszem. – Ezek az emberek tették, az én alárendeltjeim. A Gandang nevű induna élve akar elfogatni minket, hogy végignézhesse a kivégzésünket. – Nekem olyan emberekre van szükségem, akik ugyanolyan könnyen ölik meg az ő asszonyaikat, ahogyan ők ölték meg a mieinket – mondta Ralph. – És a lovak hol vannak? – A lovakat, amiket a matabelék Essexvale-ből és Belingwéből loptak, a hegyekben rejtették el, de én ismerem a helyet. * Jan Cheroot és emberei jóval a kijárási tilalmat jelző harang megszólalása előtt egyesével és kettesével kiszállingóztak a lovakkal a szekértáborból. Mire Ralph és Harry, úgymond vacsora előtti levegőzésre indultak és megérkeztek a főutca végén álló fallal körülvett kertbe, már mindenki egybegyűlt. Ezra őrmester szoknyákat, lándzsákat és buzogányokat hozott, Jan Cheroot pedig egy nagy, fekete, háromlábú, marhazsírral pasztára főzött, lámpakorommal teli edényt. Ralph, Harry és a hottentották meztelenre vetkőztek és bekenték egymást az avas pacsmaggal, gondosan eldolgozva a fülek körül, térdeken és könyökön, és a szemek alatt, ahol a halovány bőr feltűnhet. Mire az anglikán templom harangja megkondult, már mindnyájan matabele amadoda-szoknyában voltak. Ralph és Harry fekete paradicsom-vadpintytoll fejdísszel takarták el hajukat, ami szintén elárulhatta volna őket. Isazi és Jan Cheroot bivalybőr papucsot kötöttek a lovak patáira, mialatt
Ralph szindebeléül – az akció során beszélendő nyelven – az utolsó parancsokat adogatta. A napnyugta és holdkelte között hirtelen beállt sötétben hagyták el a várost. A lópaták kopogását elfojtotta a rájuk húzott saru, és Ezra mezítlábas matabeléi nesztelenül futottak mellettük. Egy óra múlva Ralph kurta parancsára a lovak mindkét oldalán lógó kengyelszíjra egy-egy matabele csimpaszkodott. Menetsebességük soha nem csökkent rövid vágta alá. Addig mentek délkelet felé, míg végül megpillantották a Matopos vonulatainak csipkézett ormait kirajzolódni a holdsápasztotta égbolt alatt. Valamivel éjfél után Ezra azt dörmögte: – Ez az a hely! Ralph felágaskodott a kengyelben és felemelte jobb kezét. Az oszlop felzárkózott és leszálltak a lovakról. Míg Jan Cheroot híres-nevezetes zabigyereke, Taas elvezette a lovakat, Jan Cheroot ellenőrizte a fegyvereket. – A tűzfénybe teszem neked őket – súgta oda neki Ralph, – Figyeld a jeladásomat. Aztán Isazira mosolygott, és fogai fehéren csillogtak fényes feketére festett arcában. – Nem ejtünk foglyot. Maradjatok Jan Cheroot mellett, de óvakodjatok golyóitól. – Henshaw, én is veled akarok menni. Harry Mellow szólalt meg szindebele nyelven, mire Ralph, úgyszintén szindebeléül azt válaszolta: – Te jobban tudsz lőni, mint beszélni. Eredj csak Jan Cheroottal. Ralph következő parancsára, mindenki előhúzta a csípőjén lévő bőrzacskóból a fehér tehénfarok nyakdíszt. Az volt a megkülönböztető jelzés, nehogy egymásra támadjanak a zűrzavarban. Ralph a vakondprém pántot is elővette és a karjára kötötte. Utána felvette a súlyos lándzsát és ébenfa buzogányát és bólintott Ezrának. – Menj előre! Az Ezrát követő Ralph mögött oldalazva nyargaltak a matabelék a hegyoldalon. A déli előhegyet megkerülve megpillantották a völgyben a tábortűz vörös csillogását. Ralph Ezra elé ugrott, a sor elejére, és nagy levegőt véve énekelni kezdett: ,, Emeld fel a követ, ami alatt a kígyó alussza álmát, Emeld fel a követ és engedd szabadon a mambát A mashobanék mambájának ezüstös acélból van a méregfoga." Az Insukamini kafir harcosok harci indulójának refrénjét a matabelék mély dallamos hangon vele együtt zengték. Éneküket visszhangozták a hegyek és odalenn a táborban mozgolódás támadt. Az alvógyékényeikről felkelt meztelen alakok fát dobtak a tűzre, és a vörös fénytől alulról megvilágított akácfakoronák cirkuszsátortetőnek látszottak a fejük fölött. Ezra becslése szerint negyven amadoda őrizte a lovakat, de már a tűz körül is többen voltak és másodpercenként újabbak és újabbak tódultak oda az előretolt állásokból megnézni, mi az a felbolydulás. Ralph erre számított. Nem akarta, hogy akár egy is kicsússzon a hálóból. Egy csomóban kell lenniük, így, ha közéjük lőnek, egy golyó is elvégezheti három vagy négy munkáját. Ralph beügetett a táborba. – Ki itt a parancsnok? – bődült el, félbeszakítva a csatadalt. – A parancsnokkal akarok beszélni, Gandangtól hoztam üzenetet! – Robyntól tudta, hogy a Khami ellen intézett támadást az öreg induna vezette. Gandang nevének kiejtése kiváltotta a remélt hatást. – Én vagyok az, Mazni! – lépett előre tiszteletteljesen egy harcos. – Hallgatom Gandang, Mzilikazi fiának üzenetét. – A lovak nincsenek itt biztonságban. A fehér ember tudomást szerzett róluk. Napfelkeltéig beljebb kell vinnünk őket a hegyekbe – közölte Ralph. – A helyet én választom meg.
– Rendben van. – Hol vannak a lovak? – A kralban, az amadodáim őrzik őket, nehogy oroszlán támadjon rájuk. – Az őröket is hívd ide! – utasította Ralph, mire a parancsnok elordította magát, majd ismét Ralphhoz fordult és lázasan kérdezte: – Mi a hír az ottani harcról? – Véres csata volt – fogott bele Ralph egy mesébe és mondókáját grimaszokkal, ugrándozással, felkiáltásokkal kísérte és olykor a levegőbe döfött lándzsájával. – Hátba támadták a lovasmenetet, így ni... aztán, üsd-vágd... szépen ledöfködtük őket! – A saját matabeléi hosszan elnyújtott csatakiáltásokkal festették alá a történetet, vele együtt ugrálva és pózolva. A hallgatóság megigézetten, lábával dobolva és testét ide-oda himbálva adta jelét rokonszenvének Ralph-fal és az embereivel. A tábor pereméről is bejöttek az őrszemek és felderítők, és attól kezdve nem vált ki több siető fekete alak a félhomályból. Mind együtt vannak... százan, legfeljebb százhúszan lehetnek, becsülte Ralph, az ő negyven embere ellen. De akkor sem aránytalanul nagy a túlerő, mert Jan Cheroot fokvárosi legényei egytől egyig kitűnő lövészek, Harry Mellow pedig puskával a kezében öt emberrel felér. Egész közel a hegyoldal aljában egy kecskefejő rikoltott. A dallamos trillázó rikoltás úgy hangzott, mint maga az Isteni Gondviselés szava – nem véletlenül nevezte a madarat a népnyelv "litánia madár"-nak. Ralph erre a jelre várt. Halvány elégedettséggel nyugtázta, hogy Jan Cheroot ilyen pontosan betartotta az utasításait. Jan Cheroot a hegyoldalról jól kiveheti a tűz fényében álló amadodák alakját. Ralph, mintha a táncát folytatná, fölágaskodva és dobbantva odébb perdült, húszlépésnyire a hozzá legközelebb álló matabelétől. Ott aztán hirtelen megállt egyenesen széttárt karokkal. Halálos csendben állt vadul lángoló szemekkel bámulva közönségére, amelyre szintén csend telepedett. Ralph lassan fölé emelte mindkét karját. Ebben a pózban maradt néhány másodpercig, akár egy kőszobor, zsírtól csillogó kar- és mellizmai büszkén kidagadva, térdig érő cibetmacska-farok szoknyájában, a fehér tehénfarokkal a nyaka körül, amulettjével a tűz fénye mögött ólálkodó halállal szemben. Feketére mázolt arca vérszomjas grimaszba torzult, ami a szemlélőket teljesen megbabonázta. A tánca és éneke jól megtette hatását. Elterelte az amadodák figyelmét, és elnyomott minden zajt, amit a zuluk és hottentották üthettek, miközben elfoglalták állásaikat a táborhely körül. Ralph hirtelen démoni üvöltést hallatott, amitől az amadodák megborzongtak, és leejtette karját – ez volt a jel, amire Harry és Jan Cheroot vártak. A sötétség függönyeit heves puskatűz szaggatta széjjel. A puskák olyan közelről dördültek el, hogy csövük szinte hozzáért a sötét, meztelen testek masszájához. Egyetlen hason, mellen vagy gerincen keresztülfúródó golyó négy embert is leterített, és csak egy-egy vastag medence vagy combcsont akasztotta meg. A támadás olyan váratlanul érte a rendetlenül tülekedő harcosokat, hogy csak miután a harmadik lövés is eldördült az ismétlő winchesterekből, ugrottak széjjel és eredtek futásnak. A matabele csapatnak több mint a fele a földön feküdt és a még talpon lévők zöme is megsebesült. Olyan tömegben zúdultak Isazi zuluira, mint víz a gát falára. Ralph hallotta a lándzsákkal döfködő zuluk diadalkiáltásait, és a leszúrt matabelék halálsikolyát. Végül a matabelék összeverődtek és szorosan felzárkózva egymás mellé, fenyegetőn megindultak a zuluk keskeny vonala felé. Ralph csak erre várt. Matabeléivel nyomában fürgén mögéjük került, és rárontottak a küzdő ellenfél meztelen, védtelen hátára. Sok-sok éve, mikor kamaszfejjel a kimberleyi gyémántvágatokban dolgoztak, Bazo megtanította
Ralphot a lándzsaforgatás művészetére. Ralph olyan tökéletesen elsajátította a széles penge kezelését, hogy nyugodtan felvehette a versenyt bármelyik vele egyívású matabele legénnyel. De más volt gyakorolgatni a mélyen alulról irányzott gyilkos döfést, mint igazából az élő húsba mártani a lándzsahegyet. Ralph nem ismerte, milyen érzés, mikor a kezében lévő acél a testbe szaladva lelassul a szívó ellenállástól. Nem tudta, hogy a fegyver, csontnak ütközve megugrik a haláltusájában vonagló és fetrengő áldozat testében. Ugyanolyan érzés volt, mint mikor a horgászbotra akadt lazac menekülni próbált. Ralph ösztönösen megforgatta a pengét áldozata testében, ahogy Bazotól tanulta, szétroncsolva és áttörve az acélba akadt szövetet. Azután hirtelen kirántotta, és a sebből forró vér spriccelt vékony sugárban az arcába, jobb karjára és mellére. A földön kapálózó haldokló fölé lépett és újra és újra beledöfött a lándzsával. A vérszag és az üvöltés megvadították, mégis, egyfajta hideg vérszomjjal gyilkolt, ami élesebbé tette látását és lelassította előtte a halálos küzdelem mikromásodperceit. Azonnal reagált az ellentámadásra és megvető könnyedséggel ütötte félre támadója pengéjét. Teljes lendülettel, vállból belevágta lándzsáját egy matabele őr kulcscsont fölötti nyakbemélyedésébe. A férfi átvágott hangszálain sípolva szakadt ki a lélegzet, és eldobva lándzsáját a csupasz kezeivel Ralph pengéjébe kapaszkodott. Ralph kirántotta belőle a lándzsát, a beretvaéles pengével csontig vágva a ráfonódó ujjakat, mire a matabele kezei ernyedten leestek, ő maga pedig térdre rogyott. Ralph átugrott rajta és már-már lecsapott egy újabb áldozatra. – Henshaw! – üvöltött egy hang az arcába. – Én vagyok az! – és Ralph gyilkos dühén keresztül megpillantotta a fehér tehénfarokbojtokat a kiszemelt áldozat nyakában és visszafogta a lándzsát. A támadók két vonala egymáshoz ért. – Végük! – lihegte Isazi, és Ralph elképedve pillantott maga köré. Olyan gyorsan zajlott le az egész. Megrázta fejét, hogy kiszabadítsa belőle a harci láz hideg szenvedélyét, amely magával ragadta. Mind a földön voltak, bár néhányukban még volt élet és nyögve vonaglottak. – Isazi, végezzetek velük! – parancsolta Ralph, és végignézte, ahogy a zuluk nekilátva komor feladatuknak, gyors egymásutánban ellenőrizték a földön fekvőket és kitapogatva a pulzust a fülük mögött, egyetlen döféssel a másvilágra küldték őket. – Ralph! – Harry botladozott lefelé a hegyoldalon a fokvárosiak élén. – Istenemre, ez volt aztán a... – Ne angolul – figyelmeztette Ralph, majd felemelte hangját: – Most pedig elvisszük a lovakat! Hozzátok a tartalék kantárokat és vezető gyeplőket! Ötvenhárom szép lovat találtak a tüskebozót kralban. Legtöbbjük a B. D. A. Társaság billogát viselte. Azok a zuluk és matabelék, akiknek nem volt lova, kiválasztottak maguknak egyet, a többi állatra pedig vezető gyeplőt tettek. Közben a fokvárosiak vérbeli banditák gyorsaságával és alaposságával átvizsgálták a terepet, összeszedték a még használható puskákat, míg a régi Martini-Henryseket, előtöltő-lőfegyvereket és buzogányokat a tűzre vetették, a lándzsapengéket pedig egy villásan szétágazó fán kettétörték. A táborban talált rablott evőeszközök, edények és európai ruhaneműk azt bizonyították, hogy ezek a kafir harcosok is részt vettek a felkelés első napjaiban a fosztogatásokban. Azokat is a lángokba hajították. Az első puskalövés eldördülését követő egy órán belül már vissza is indultak. Most már mindegyikük lovon ült, és a tartalék lovakat kantáron vezették sétagaloppban. A pirkadat előtti homályos szürke fényben már Bulawayo főutcáján lovagoltak. A menet élén haladó Ralph és Harry ledörzsölték arcukról a fekete kulimász javát, de a biztonság kedvéért Harry Mellow fehér flaneltrikójából rögtönöztek egy zászlót, nehogy egy ijedős őrszem tüzet nyisson rájuk.
A szekértábor lakói kikászálódtak az ágyból és ásítozva kérdezősködtek, aztán, mikor végül megértették, hogy a kis lovas felvonulás a törzsek elleni megtorlást jelezte a mészárlásért és gyújtogatásért, akkora éljenzésben törtek ki, ami már a hisztéria határait súrolta. Ralph és Harry, miközben Vicky és Elizabeth büszkén dupla reggelit szolgált fel nekik a szekéren, a ponyva alatt, a gratulálók végtelen sorát fogadták. Özvegyasszonyok, akiknek férje a matabele lándzsáknak esett áldozatul, féltucat tojást, vagy frissen sütött süteményt hozva juttatták könnyes szemmel kifejezésre hálájukat. Az ifjak is eljöttek megbámulni a hősöket és csendes vágyódással telve, mohón kérdezték: – Itt lehet jelentkezni Ballantyne Felderítői közé? * Boldog sikongatás támadt, mikor Madárijesztő Asszonyság bottal esett neki pipogya férjének. Az első sorban ülő gyerekek tapsikoltak, miközben az ütések csak úgy pufogtak Paprika Jancsi csörgősipkás fafején és komikus púpján. Jon-Jon úgy beleélte magát a látványba, hogy arca olyan piros lett, mint Paprika Jancsi kampós orra, és a felháborodástól magán kívül, fölugrálva kiáltozta: – Add vissza neki! Hiszen csak lány! – Igazi Ballantyne vagy! – nevette el magát Ralph, miközben alig bírta visszatartani a fiúcskát, aki az igazság bajnokaként a bábuk közé akarta vetni magát. Elizabeth Jon-Jon mögött ült, Roberttel ölében. A gyerek sápkóros arca komoly volt, és olyan önfeledten szopta a hüvelykujját, mint egy kis öreg gnóm a pipáját. Elizabeth-et viszont magával ragadta a vidámság, miközben kipirult arccal és csillogó szemekkel buzdította Madárijesztő Asszonyságot, hogy adjon csak neki. Egy fényes hajtincs kiszabadult szarufésűje alól és zsenge, selymes halántékára lógva a füle köré göndörödött. Szép, formás füle halványrózsaszín volt, és olyan vékony, hogy a napfény átvilágította, mint valami ritka, kínai csontporcelánt. A napsugarak burgundivörös szikrákat csiholtak vastag sötét fürtjeiből. Ralph figyelme elkalandozott a bábukról és lopva a lányt nézte Jonathan göndör feje mögül. Elizabeth rekedtesen doromboló nevetése annyira szívből jövő és felszabadult volt, hogy Ralph a hatása alá kerülve maga is elnevette magát. A lány hátrafordult egy pillanatra és Ralph szemébe fúrta tekintetét. Úgy érezte, egy forró mézesbödönbe néz. Az aranypettyek mögött feneketlen mélység rejtőzött. De Elizabeth már rájuk is engedte sötét, göndör pilláinak fátylát és ismét a kicsiny színpad felé fordult, de már nem nevetett. Alsó ajka megremegett és fülig elvörösödött. Ralphot ez különös bűntudattal töltötte el, felkavarta és, ha figyelmét nem is, tekintetét gyorsan ismét a rikácsolva egymást püfölő bábuk felé fordította. A jelenet, Jonathan legnagyobb megelégedésére, azzal ért véget, hogy egy Mr. Peel kék sisakját viselő rendőr elvitte Madárijesztő Asszonyságot, hogy elnyerje méltó büntetését. Azután a kedves, szemüveges Mr. Meikles, a könyvesbolt tulajdonosa kilépett a rikító csíkos függöny mögül a bábukkal kezén és meghajolt. – Pont úgy néz ki, mint Mr. Kipling – suttogta Elizabeth. – És a képzeletvilága is ugyanolyan vérszomjas és kegyetlen. Ralph mélységes hálát érzett iránta, amiért a váratlan kínos helyzetet ilyen elegánsan feloldotta. Felvette a fiúkat és egyiket az egyik, másikat a másik vállára ültetve az elvonuló közönség után ment. Jonathan úgy csivitelt az apja vállán, akár egy seregélyraj, miközben elmagyarázta a nála jóval fiatalabb és még butuska Bobbynak a bábjáték bonyolultabb fordulatait. De Ralph és Elizabeth némán bandukoltak egymás mellett. A szekérhez érve Ralph letette a gyerekeket a földre, és a két fiúcska eliramodott. Elizabeth
tétován követni akarta őket, de mikor Ralph utánaszólt, megtorpant és feléje fordult. – Nem tudom, mitévő lennék nélküled... borzasztóan kedves tőled... – tétovázott. – Cathy nélkül... – észrevette a fájdalmat a lány tekintetében és elhallgatott. – Csak meg akartam neked köszönni... – Nem kell megköszönnöd, Ralph – mondta halkan a lány. – Ha bármiben segíthetek... rám mindig számíthatsz. Elizabeth tartózkodásán repedés keletkezett és meg akart szólalni, de ajkai remegtek. Hirtelen sarkon fordult és föllépett a gyerekek után a szekérbe. * Ralph ostromárat fizetve az üveg whiskyért sietve ráfirkantott 20 fontot egy marhahúskonzerves doboz csekkül szolgáló címkéjére. Az üveget a kabátja alá dugva vitte oda a tűzhöz, ahol Isazi, Jan Cheroot és Ezra őrmester ültek, tisztes távolságra a többiektől. Miután kiöblítették a kávézaccot zománcbögréikből, Ralph töltött nekik a whiskyből, amit egy darabig csendben kortyolgattak a lángokat bámulva, míg a spiritusz melege szétáradt testükön. Végül Ralph odabólintott Ezra őrmesternek, és a nagydarab matabele halkan belefogott mondókájába: – Gandang ezerkétszáz Inyati kafir harcossal még mindig a Khami hegyekben várakozik. Babiaan az Indunák hegye alatt táborozik hatszáz vérbeli harcossal. Egy órán belül itt lehet... – Ezra gyorsan ismertette a kafir csapatok állásait, felsorolta az indunák neveit, és beszámolt a harcosok hangulatáról és karakteréről. – És Bazo meg a Vakondjai? – tette fel végül Ralph azt a kérdést, amelyik a legjobban izgatta, de Ezra megvonta a vállát. – Semmi hírünk róluk. A legjobb embereim kutatnak utánuk a hegyekben. Senki sem tudja, hová tűntek a Vakondok. – Melyikre csapunk le legközelebb? – kérdezte Ralph retorikusan, eltűnődve bámulva a tűzbe. – Babiaanra az Indunák hegyeiben, vagy Zamára, aki ezer emberrel áll lesben a mangiwei úton? Isazi egy udvarias köhintéssel kifejezésre juttatta helytelenítését, s mikor Ralph felpillantott rá, azt mondta: – Tegnap éjszaka Babiaan egyik tábortüzénél ültem és a húst eszegetve kihallgattam az emberei beszélgetését. A múltkori támadásunkról beszéltek, a lovakat őrző matabelék ellen és arról, hogy az indunák figyelmeztették őket, a jövőben legyenek bizalmatlanok minden idegennel, még akkor is, ha azok a kafir harcosok szőrméit és tollait viselik. Ez a trükk nem fog beválni még egyszer. Jan Cheroot és Ezra egyetértőn dörmögtek, a kis hottentotta pedig felfordította a bögréjét, jelezvén, hogy üres és félreérthetetlen pillantást vetett a Ralph lábai közt álló üvegre. Ralph újabb adagot töltött neki. Jan Cheroot tenyerébe zárta a bögrét és belélegezve a spiritusz szúrós illatát, visszagondolt arra a délutánra... a gyerekek és egy szép fiatal lány kacagására, akinek haja lágyan szikrázott a napfényben. Hangja mogorván érdes volt: – Az asszonyaikat és gyermekeiket biztosan a Matopos barlangjaiban és titkos völgyeiben bujtatták el – mondta. – Azokat keressétek meg! * Öt fiúcska volt a patakpart alatt. Mindegyik anyaszült meztelen, lábuk térdig bemaszatolva csúszós, sárga agyaggal. Vidáman kacarászva és civakodva vájták kifelé hegyes végű botjaikkal a parti agyagot, és durva fonású nádkosarakba rakosgatták. Tungata Zebiwe, "Az Ellopott Javak Visszakövetelője" évickélt ki elsőnek a vízből, és nehéz
kosarát az árnyékba vonszolva leguggolt és munkához látott. A többiek is kijöttek utána egyenként a partra és leültek körbe. Tungata kimarkolt egy darabot az agyagból és vastag, puha rudat sodort belőle rózsaszín tenyerei közt, aztán gyakorlott ujjakkal púpos hátat és vaskos lábakat formázott neki. Mikor megvolt vele, óvatosan a térdei közt lévő száraz faháncsra fektette a testet. Azután nagy gonddal elkészítette hozzá a fejet görbe, vörös ördögszarvakkal, és sima, vízmosta hegyikristályokat nyomott bele szemnek. Rátapasztotta a fejet a vastag nyakra és teljesen belefeledkezve, kidugva a nyelvét, hetyke tartást adott neki, aztán hátradőlt és kritikusan szemügyre vette művét. – Inkunzi Nkulu! Nagy Bivaly! – mondta, nevet is adva a figurának. Boldogan mosolyogva vitte az agyagállatkát a földhányáshoz és leállította faháncs talpára, hogy kiszáradjon a napon. Aztán visszasietett teheneket és borjakat csinálni a csordába. Munka közben leszólta társai alkotásait, hogy azok nem olyan szépek, mint az övé, és fölényesen nyelvelt velük. Tanase egy bokor mögül figyelte fiát. Csendesen jött le a sűrű bozóttal szegélyezett ösvényen a folyópartra, csak a gyerekek csilingelő nevetése és vidám csacsogása kalauzolta. Nem volt szíve megtörni a pillanat varázsát. A szomorúságban és küzdelemben, a háború fenyegetésében és füstjében a vidámság és nevetés már feledésbe látszott merülni. Csak a gyermeki könnyedség és szemlélet tudta felidézni előtte a múltat – és előrevetítetni a jövőt. Szíve majd kicsordult a szeretettől, de a következő pillanatban máris meghatározhatatlan félelem fogta el. Legszívesebben a gyerekhez rohant volna, hogy felkapja és a keblére szorítsa, hogy megvédje a... maga sem igazán tudta, mitől. Abban a pillanatban Tungata felnézett és észrevéve anyját, félénken-büszkén odavitte hozzá az agyagbivalyt. – Nézd, mit csináltam! – Szép. – A tiéd, Umame, neked csináltam! Tanase elvette az ajándékot. – Szép bivaly, sok kis borjút fog nemzeni – mondta és a szeretet könnyei égették szemhéját. Nem akarta, hogy a gyerek meglássa... – Mosd le az agyagot a lábadról meg a kezedről – mondta neki. – Felmegyünk a barlangba. A gyermek mellette ugrabugrált az ösvényen, bársonyos, fekete bőre nedvesen csillogott. Vidám nevetésre fakadt, mikor Tanase az agyagfigurát a fejére tette és egyenes háttal, ringó csípővel egyensúlyozva vitte tovább. Fölértek a szirt aljában lévő menedékhelyhez, amely tulajdonképpen nem barlang volt, hanem egy hosszú, alacsonyan kiszögellő sziklaboltozat. Nem ők voltak az elsők, akik beköltöztek oda. A boltozatot régebbi főzőtüzek korma borította és a fekete falat festmények és bevésések díszítették, a kis sárga busmanok művei, akik hajdanán errefelé vadásztak, mikor Mzilikazi idehozta a hegyekbe kafir harcos csapatát. A csodálatos képek orrszarvúkat, zsiráfokat és gazellákat ábrázoltak, íjakkal felfegyverzett, túlméretezett nemi szervvel rajzolt vonalkaalakokkal nyomukban. Közel ötszáz ember fért el ezen a titkos és biztonságos búvóhelyen, ahová az asszonyokat és gyermekeket küldték, mikor háború vagy más katasztrófa fenyegette a matabeléket. A meredek és szűk völgyből öt irányba is vezettek kifelé rejtett ösvények fölfelé a sziklafalakon vagy keskeny gránithasadékon, így nem ejthette őket csapdába az ellenség. A patak tiszta, friss vizét itták, és marhavésztől megkímélt, harminc fejőstehén tejéből készítették a maast, azaz savanyú tejet, a törzs egyik legfontosabb táplálékát, és minden asszony hozott a fején egy bőrszákra való gabonát. A sáskák felfalták ugyan a termést, de ügyes beosztással hónapokig is kihúzhatták itt. Az asszonyok a sziklamenedék széltében-hosszában serénykedtek. Néhányan búzát törtek száraz fatönkből kivájt mozsarakban nehéz farudakkal, amiket két kézzel a magasba lendítettek, majd
visszaejtettek a mozsárba, aztán összecsapva kezüket újból megfogták a botot, és ütésre emelték. Mások faháncsból alvógyékényt fontak, vadállatbőröket cserzettek, vagy kerámia gyöngysorokat fűztek. A főzőtüzek halványkék ködfátyla alatt az asszonyok édes dudorászásába fekete kisbabák gügyögése és gőgicsélése vegyült, akik meztelenül csúsztak-másztak a köves földön, vagy kövér kullancsokként az anyjuk mellén lógtak. Juba a menedékhely legvégében a sörfőzés titkaiba avatott be éppen két lányt egyik középső fia új feleségével együtt. A már beáztatott és kicsíráztatott cirokmagot most élesztővé szárították és törték. Juba annyira belefeledkezett foglalatosságába, hogy csak akkor vette észre legidősebb menyét és legnagyobb unokáját, mikor már fölötte álltak. Felpillantott rájuk és holdvilágképe széles mosolyra húzódott. – Anyám – térdelt le elébe Tanase tisztelettudón. – Beszélnem kell veled. Juba fel akart tápászkodni, de hatalmas súlya visszahúzta. A lányok kétoldalt megfogva könyökét talpra segítették. Juba felállva meglepően fürgén csípőjére kapta Tungatát és könnyedén elindult vele a csapáson. Tanase mellette haladt. – Bazo üzent értem – mondta neki Tanase. – Széthúzás van az indunák között, és Bazo azt akarja, magyarázzam meg nekik az Umlimo szavait. Anélkül minden erőfeszítésünk tétovázásba és szócséplésbe torkollhat. Elveszíthetünk mindent, amiért olyan nagy árat fizettünk. – Akkor menned kell, gyermekem. – Máris mennék, de Tungatát nem vihetem magammal. – Ő jó helyen lesz itt, én fogom gondját viselni. Mikor indulsz? – Most. Juba felsóhajtott és bólintott. – Hát eredj. Tanase megsimogatta a fiúcska arcát. – Fogadj szót a nagymamának – kötötte a lelkére gyengéden, azután elillant, mint az árnyék, s már el is tűnt a keskeny ösvény kanyarulatában. * Tanase belépett az Umlimo völgyét őrző gránitportálon. Csak az emlékei kísérték el erre a helyre, és azok nem voltak jó útitársak. Ennek ellenére egyenesen, antilop-kecsességgel ment végig az ösvényen, hosszú karjait lóbálva és fejét magasra tartva karcsú gémnyakán. A völgy fenekén álló kis kunyhócsoporthoz érve kifinomult érzékei azonnal észlelték a feszültséget és haragot, amelyek úgy lebegtek a levegőben, mint ártalmas miazma a fertőzött mocsár fölött. Érezte Bazo haragját és csalódottságát, miközben kötelességtudóan elébe térdelt. Észrevette a férfi összeszorított állkapcsa végén megfeszülő izomcsomókat és a vöröses villogást szemében, és tisztában volt a jelentésükkel. Mielőtt felkelt, észrevette, hogy az indunák két csoportot alkotnak. Az idősebbek külön ültek, míg a fiatalja és nyakasabbja Bazo körül csoportosult. Tanase odament az idősekhez is és letérdelt Gandang és galambősz fejű fivérei, Somabula és Babiaan elébe. – Légy üdvözölve, gyermekem – fogadta Gandang komolyan menye köszöntését, azzal máris rátért az okra, ami miatt sürgősen beszélniük kellett vele, Tanaséval. – Magyarázd meg nekünk, mit jelent az Umlimo utolsó jövendölése. – Uram és atyám, én már nem vagyok beavatva a rejtelmekbe... Gandang türelmetlenül félbeszakította az asszony szabadkozását. – Te többet értesz belőle, mint bárki, aki nem abban a borzalmas barlangban él. Hallgasd meg az Umlimo szavait, és pontosan magyarázd meg őket. Tanase beleegyezőn bólintott, de ugyanakkor kissé elfordult, hogy a szeme sarkából láthassa Bazót. – Ekképp szól: "Csak az ostoba vadász torlaszolja el a barlangot, amiből a sebzett leopárd
menekülni akar" – ismételte el Gandang a jóslatot, és fivérei egyetértőn bólogattak. Tanase leengedve sűrű fekete pilláit, egyujjnyira Bazo felé mozdítatta fejét. Látta, hogy a férfi jobb keze meztelen combján pihen. Tanase hajdanán megtanította neki a beavatottak titkos jelbeszédét. Bazo mutatóujja begörbült és megérintette a hüvelykujja első percét, ami parancs volt. "Maradj csendben!", utasította a mozdulat. "Ne beszélj!". Tanase visszajelzett, hogy megértette, kezét az oldalára ejtve. Aztán felemelte fejét. – Ez minden, uram? – kérdezte Gandangtól. – Nem – felelte Gandang.– Az Umlimo mást is mondott: "A forró északi szél felperzseli a dudvát a mezőkön az új búza elvetése előtt. Várjátok az északi szelet". – Az indunák kíváncsian várakozva előrehajoltak, miközben Gandang megkérdezte Tanasét: – Ez mit jelent? – Az Umlimo szavainak jelentése nem azonnal szokott világos lenni. El kell gondolkodnom rajta. – Mikor mondod meg? – Amint megtaláltam rá a választ. – Holnap reggelre – erősködött Gandang. – Talán. – Akkor egyedül töltöd az éjszakát, hogy nyugodtan gondolkodhass – döntött Gandang. – A férjem... – akadékoskodott Tanase. – Egyedül! – ismételte Gandang élesen.– Egy őrrel a kunyhód bejáratánál! Egy fiatal harcost állítottak őrködni a kunyhóhoz, aki, nem lévén felesége, jó médiumnak mutatkozott a női praktikákra. Mikor bevitte Tanasénak a vacsoráját, az olyan mosolyt villantott rá, amitől az ifjúnak egy darabig sehogy sem akaródzott kimenni. És mikor Tanase feléje nyújtott egy finom falatot, bűntudatosan kipillantott, s csak azután lépett közelebb és vette el kezéből. Az ételnek furán kesernyés íze volt, de a harcos, nehogy megsértse, férfiasan legyűrte. Tanase mosolya magát a menyországot ígérte, ám mikor válaszolni akart az asszony kacér megjegyzéseire, hangját idegenül elmosódónak hallotta, és olyan fáradtság vett rajta erőt, hogy egy pillanatra le kellett hunynia a szemét. Tanase visszadugaszolta a markában tartott szarvasagancs fiolát és nesztelenül átlépett az alvó őrön. A patakhoz érve füttyentett, mire Bazo fürgén és halkan odalépett hozzá. – Mit kívánsz, uram, mit tegyek? – kérdezte Tanase suttogva. Mikor visszatért a kunyhóhoz, az őr még aludt, mint a bunda. Tanase a bejáratnak támasztotta és fegyverét keresztbe fektette az ölében. Reggel fájni fog a feje, de aligha fog eldicsekedni az indunáknak, hogy hogyan töltötte az éjszakát. – Alaposan átgondoltam az Umlimo szavait – mondta Tanase az indunák elé térdelve –, és rájöttem, mit jelent a barlangnyílás előtt tétovázó vadászpéldázat. Gandang összevonta a szemöldökét, mintha megérezte volna a félrevezető szándékot az asszony válaszában, de Tanase higgadtan folytatta. – Arra célzott, hogy a bátor és jó vadász vakmerően behatol a barlangba és megöli az ott lapuló vadállatot. Egy idősebb induna helytelenítőn felszisszent és talpra ugrott. – Énszerintem viszont az Umlimo azt akarta ezzel mondani, hogy hagyjuk nyitva a délre vezető utat, hogy a fehér ember asszonyával és holmijával együtt örökre távozhasson erről a földről – kiáltotta, mire Bazo is felpattant és szembefordult vele. – A fehér ember soha nem fog innét elmenni! Csak úgy szabadulhatunk meg tőle, hogy eltemetjük! – A körülötte csoportosuló fiatal indunák egyetértőn felmorajlottak, de Bazo leintette őket. – Ha nyitva hagyjuk a délre vezető utat, a katonák fognak rajta felmasírozni a kis háromlábú puskákkal!
Egyesek dühösen cáfolták ezt, mások viszont lelkesen egyetértettek. – Az Umlimo a forró északi szelet miránk értette! Mi fogjuk felperzselni a gyomot... Az egymás szavába vágó hangzavar csakugyan azt bizonyította, hogy a nemzet vezetői között óriási nézetkülönbségek vannak, és Tanasét mélységes keserűség fogta el. Gandang felállt, mire a hagyomány és szokás ereje még a legvadabb és legkegyetlenebb fiatal indunát is elnémította. – Esélyt kell adnunk a fehér embernek és asszonyának a távozásra. Nyitva hagyjuk nekik az utat, hadd menjenek, és türelmesen megvárjuk a forró északi Szelet, amit az Umlimo jósolt. Az fogja majd elfújni az ellenségeinket... Egyedül Bazo nem guggolt le tisztelettudóan a legmagasabb rangú induna előtt, amit most még valami, eddig példátlannal tetézett: gúnyosan félbeszakította atyját. – Elég esélyt adtál már nekik! – mondta Bazo. – A Khamibeli asszonyoknak és porontyaiknak is szabad elvonulást engedtél! Ezért megkérdezlek, atyám, mi az, amit te javasolsz, kegyesség, vagy gyávaság? Mindenki levegő után kapkodott, hogy egy fiú ilyen hangot mert megütni apjával. Nemhiába, az a világ, amit ők ismertek és értettek, alaposan megváltozott mostanra! Gandang átpillantott Bazóra, s a köztük húzódó keskeny földsáv most szakadéknak tűnt, amelyet soha többé egyikük sem lesz képes áthidalni. A magas, derék Gandang szemébe mélységes szomorúság költözött, amitől hirtelen olyan öregnek látszott, mint a környező gránithegyek. – Nem vagy többé a fiam – mondta egyszerűen. – Te sem az apám! – vágott vissza Bazo, aztán sarkon fordult és kiment a kunyhóból. Tanase követte, majd a fiatal indunák is sorra felálltak és kiléptek Bazó után a napfényre. * Egy hírnök érkezett lóhalálában vágtatva, és olyan hirtelen állította meg lovát, hogy az állat felágaskodott és a gyeplőt rángatta. – Uram, a lázadók egy nagy csoportja tart idefelé az úton! – kiáltotta sürgető hangon. – Jól van, katona. – Nagyméltóságú Maurice Gifford, a bulawayói hadsereg B és D csapatainak parancsnoka sombrerója karimájához emelte kesztyűs kezét. – Menjen előre és tartsa szemmel őket. – Azután megfordult nyergében. – Dawson kapitány, formáltasson szekértábort amoda, a fák alá, ott jó tüzelőállásban lesznek a Maximok... Én kimegyek ötven lovassal megtámadni az ellenséget. Ritka nagy szerencse volt; hogy Bulawayo közvetlen közelében ütközhetnek bele a lázadók egy csoportjába. Gifford 160 lovasa élén hetekig járta a vidéket és talált is vagy harminc túlélőt elszigetelt falvakban és cserekereskedelmi állomásokon, de matabelékkel nem találkoztak. Gifford Dawsonra bízta a szekértábor felállítását, jómaga pedig az ötven legjobb emberével elvágtatott a bulawayói úton. Gifford egy earl legfiatalabb fia volt. A jóképű fiatal arisztokrata altisztként szolgált egy híres gárdaezredben. Épp eltávozáson volt egy afrikai vadászterületen, mikor a bennszülött felkelés szerencsés módon megszínesítette szabadságát. A nagyméltóságú M. Gifford rettenetesen buzgó és átkozottul kemény legény hírében állt, akiről mindenki biztosra vette, sokra viszi még az életben. Az emelkedő tetején megzabolázta lovát és felemelve jobb kezét, megálljt vezényelt a csapatnak. – Ott vannak, uram! – kiáltotta a hírnök. – Mondhatom, vastag bőr van a képükön! Maurice Gifford megtörölte a távcsöve lencséjét sárga selyemsálja végével, majd a szeméhez emelte. – Mind lovon ülnek... – mondta – és milyen jól ülik meg a lovat. Csupa gyilkosképű, marcona alak.
A lovasok már csak félmérföldnyire voltak: a rendetlen oszlopban haladó gyülevész népség bennszülött harci díszbe volt öltözve, fejükön tollbóbita, fegyverzetük a modern és primitív harci eszközök elképesztő egyvelege. – Csapat csatarendbe! Balra át! Jobbra át! – vezényelte Gifford. – Őrmester! A lejtőn támadunk! Aztán szétválasztjuk és a Maxim lőtávolságán belülre tereljük őket. – Bocsánat, uram – motyogta az őrmester –, de úgy tűnik, mintha egy fehér ember vezetné őket. Gifford újra szeméhez emelte távcsövét és belebámult. – Egy fenét az! – motyogta. – Az a fickó állatbőrökbe meg egyéb maskarába van öltözve. A fickó vidáman integetni kezdett nekik, amint közelebb ért hozzájuk a szedett-vedett népség élén. – Jó reggelt, csak nem ön Maurice Gifford? – De én vagyok, uram – felelte Gifford hűvösen. – És engedelmével, ön kicsoda? – A nevem Ballantyne, Ralph Ballantyne. – A fickó lebilincselő mosolyt villantott rá. – Az urak pedig – bökött hüvelykujjával maga mögé – Ballantyne felderítői. Maurice Gifford utálkozva mérte végig őket. Nem lehetett megállapítani, mifélék, mert összevissza voltak maszatolva zsírral és agyaggal, hogy matabeléknek látsszanak, és levetett katonaingeket és törzsi maskarákat viseltek. Csak a Ballantyne-fickó nem kente össze az ábrázatát, nyilván azért, hogy felismerhessék a bulawayói katonák. De biztos ő is feketére mázolja majd a képét, ha már megkapta tőlük, amit akart. És Ralph Ballantyne már rá is tért, hogy mit akar... – Rekvirálás, Mr. Gifford – mondta és átnyújtotta az övéből előhúzott összehajtogatott és pecséttel ellátott írást. Gifford fogával lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, majd elvette a papirost és feltörte a pecsétet. – A Maximokat nem adhatom oda, uram! – kiáltott fel olvasás közben. – Nekem az a feladatom, hogy megvédelmezzem a rám bízott civil lakosságot. – Önök mindössze négy mérföldnyire vannak a bulawayói szekértábortól és az úton egy szál matabele sincsen. Az imént tisztítottuk meg az önök számára. Már semmiféle veszély nem fenyegeti az embereit. – De... – kezdte Gifford. – A rekvirálást William Napier ezredes, a bulawayói haderő parancsnoka írta alá. Azt ajánlom, vele beszélje meg a dolgot Bulawayóban. – Ralph még mindig mosolygott. – Nekünk viszont nincs veszteni való időnk. Csak magunkhoz vesszük a Maximját, és nem zavarjuk többet. Gifford összegyűrte az írást, pár pillanatig tehetetlenül bámult Ralphra, aztán más malomban kezdett őrölni. – Ön, uram, és az emberei az ellenség öltözékét viselik, amivel megsértik a hadviselés törvényeit – vádaskodott. – Az indunáknak magyarázza el a törvényeket, Mr, Gifford, azoknak, akik a polgári lakosságot legyilkolják. – Nem követelmény egy angolnak a vadak szintjére süllyednie, akikkel háborúzik – közölte gőgösen Gifford. – Nem tudom, mit szólna az ön viselkedéséhez atyja, Zouga Ballantyne őrnagy úr, akivel volt szerencsém találkozni. Ő talpig úriember. – Atyám és a többi összeesküvő – akik egytől egyig angol úriemberek – fölött jelenleg törvényt ülnek azzal vádolva őket, hogy háborút indítottak egy baráti kormány ellen. De, biztosíthatom, hogy alkalomadtán meg fogom tőle kérdezni. Most azonban szíveskedjék mellénk adni az őrmesterét, hogy megkaphassuk végre azt a Maximot, és már el is búcsúzunk, Mr. Gifford. Leemelték a Maximot a kocsiról és a háromlábú állvánnyal és lőszeres dobozokkal együtt teherhordó lovakra rakták. – Mivel tudtad Napiert rávenni, hogy lemondjon az egyik értékes Maximjáról? – kérdezte Harry
Mellow a lovakra szíjazva a zsákmányt. – Egyszerű bűvészmutatvánnyal – kacsintott rá Ralph. – A tollnak nagyobb hatalma van... – Hamisítottad a papírt! – meredt rá Harry. – Ezért főbelövés jár... – Ahhoz előbb el kell kapniuk. – Ralph megfordult és jó hangosan elkiáltotta magát: – Csapat! Lóóóra! In-dulj! * Csak varázsló lehetett. Az aszott, Tungatánál és pajtásainál alig magasabb emberke arcára és mellére pompázatos karmazsinvörös, fehér és fekete cikcakkok voltak festve. Mikor előbukkant a titkos völgy patakmenti bozótjából, a gyerekek megdermedtek a rémülettől. De mielőtt magukhoz térhettek és elfuthattak volna, a tarkabarkára festett kismágus mindenféle hangokat kezdett kiadni. Miközben a lovat, sast és babuint utánozta, úgy riszálta magát, hadonászott és markolászta a levegőt, hogy a gyerekek rémülete bámulattá oldódott. Akkor a mágus a vállán lógó tarisznyából elővett egy jókora darab kandiscukrot. Hangosan cuppogva szopogatni kezdte, és a gyerekek, akik már hetek óta nem láttak cukrot, közelebb húzódtak és rámeresztették csillogó, fekete szemüket. Az emberke Tungata felé nyújtotta a cukrot, aki előre oldalazott, kikapta kezéből, és hátraugrott. A varázsló erre olyan jóízűen elnevette magát, hogy nevetése átragadt a gyerekekre is, akik sorra közelebb ugráltak hozzá és kikapdosták kezéből a friss kandis cukrokat. A kacagó, tapsikoló gyerekekkel körülvett emberke felkapaszkodott az ösvényen, a völgy oldalában lévő sziklamenedékhez. A vidám gyermekhangoktól felbátorodott asszonyok is a kis mágus köré gyűltek, és ahogy vihogva bámulták, a legmerészebbje kérdezgetni kezdte: – Ki vagy te? – Honnét jössz? – Mi van a tarisznyádban? Az apró emberke ekkor előhúzott egy maroknyi színes szalagot, amiket a fiatalabb nők hiún sikongatva a csuklójukra és nyakukra kötöttek. – Ajándékokat és örömhíreket hoztam – kotkodálta a mágus. – Nézzétek csak, mit kaptok tőlem! Az acélfésűk, kerek tükröcskék és az édesen csilingelő zenétjátszó kis szelence teljesen megbabonázta őket. – Ajándékokat és örömhíreket! – kántálta a mágus. – Mondd el! Mondd el! – kiáltozták kórusban. – Az ősök szellemei segítségünkre jöttek. Isteni szelet küldtek, ami úgy felfalta a fehér embert, ahogy a marhavész a csordát. Minden fehér ember halott! – Halottak az amakiwák! – Őutánuk maradtak ezek a csodálatos ajándékok. Bulawayo városában már nincs fehér ember, ilyesmikkel viszont tele van... boldog-boldogtalan vihet belőlük. De siessetek, már az összes matabele útban van odafelé. Nézzétek! Nézzétek ezeket a szép ruhákat... ezrével van belőlük. Ki akar ilyen szép gombokat, meg jó éles késeket? Aki igen, jöjjön velem! – énekelte a mágus. – A háborúnak vége! A fehér ember meghalt! A matabelék győztek! No, ki jön velem? – Vezess oda, Atyácska! – kérlelték kórusban. – Veled megyünk! A kifestett mágus nyakra-főre szedegetve elő a mütyürkéket és kacatokat tarisznyájából, a keskeny völgy kijárata felé indult. Az asszonyok felkapva kicsinyeiket, egy rongycsíkkal a hátukra kötözték őket, azután odaszóltak a nagyobbacskáknak és mindnyájan a mágus után siettek. – Előre, Mashobana népe! – trillázta az emberke. – Eljött a ti időtök! Beteljesült az Umlimo jóslata! Az istenektől jött északi szél elfújta az amakiwákat! Tungata izgatottan és rettegve, hogy még otthagyják, rohant végig a sziklafal mellett, míg végre
megpillantotta a falnak dőlve kuporgó, szeretett alakot. – Nagyanyó! – vinnyogta. – A mágus egy csomó minden szépet akar nekünk adni! Gyere gyorsan te is! * A völgy méhéből kivezető keskeny, kanyargós, kétoldalt magas sziklafallal szegélyezett átjárót a patak mosta ki az évezredek során. A grániton sűrű narancssárga és sárga zuzmó tenyészett. A szűk katlanban a patak füstölgőn permetező, fehér vízesésben zuhogott alá és egy sekélyebb és szélesebb völgybe torkollt az alacsonyabban álló hegyek lábánál. A völgyben szép, érlelődő, búzaszínű fű nőtt. Az ösvény a szakadék szélén vezetett – egyik oldalról a meredeken emelkedő szirtfal, a másikról a veszélyesen tajtékozva alázuhanó vízesés szegélyezte. Aztán a kaptató szelídebbé vált és a csapás az alant elterülő, nyugodt völgybe vezetett. Az alacsonyabb fekvésű völgy esővíz és mély vízmosások szabdalta oldala egy sor természetes védőárkot rejtett, melynek egyike ideális helynek bizonyult a Maxim számára. Ralph két katonájával állította fel a géppuskát, amelynek vastag vízhűtő köpenyes csöve pont a vízmosás szájára irányult. A fegyver mellett kétezer töltény volt négyszögletes dobozokban egymásra rakva. Mialatt Harry Mellow ágakat vágott tüskebozótból, a Maxim álcázására, Ralph kimérte a lőtávolságokat a vízmosás előtt és egy kőhalmot hordott az ösvény mellé. Négykézláb visszakapaszkodott a lejtőn és odaszólt Harrynek: – Állítsd be az irányzékot háromszáz yardra. Azután végigmenve a vízmosás mentén, külön-külön eligazította embereit és elismételtette velük az utasításokat a biztonság kedvéért. – Ha Jan Cheroot a kőrakáshoz ér, nyissanak tüzet. Utána vegyék tűz alá a menet végét és söpörjenek rajta végig előre. Ezra őrmester bólintott és töltényt nyomott a winchestere závárzatába. Összehúzott szemmel megállapította a szélirányt a fűszálak mozgása és a saját érzékelése alapján, majd könyökét a természetes lövészárok mellvédjére helyezve, sebhelyes arcát a puskaagyra fektette. Ralph visszament Harry Mellow-hoz, aki épp a Maximot készítette elő. Harry meglazította a csőbeállítást szabályozó csavart, kissé megemelve a csövet, háromszáz yardra állította, majd jobbra és balra elfordítva a puskát a háromlábú állványon, megnézte, hogy az oldalirányzás is teljesen szabad-e. – Tegyél bele egyet – parancsolta Ralph Taasnak, aki bedugta a töltényheveder szabadon lógó sárgaréz végét a nyitott závárzatba. Harry visszaengedte a fogantyút, és a szerkezet nagyot kattant. – Tölts be még egyet! – Ismét hátrahúzta a fogantyút, keresztül vonva rajta a hevedert, és az első töltény már bele is csúszott a závárba. – Kész! – pillantott fel Harry Ralphra. – Most már csak várnunk kell. Ralph bólintott, aztán a derekán lógó zacskóból előhúzta a barna vakondprém pántot, és gondosan a jobb könyöke fölé erősítette. Letelepedtek és vártak. A tűző napon izzadság gyöngyözött kifelé zsíros, meztelen hátuk eltömődött pórusaiból, és a legyek vidáman lepték el őket. A nap közben delelőre hágott és már átcsúszott az égbolt túloldalára. Egyszer csak Ralph felkapta fejét, mire enyhe mocorgás támadt a vízmosás szájánál lesben álló mesterlövészek sorában. A közeledő tömeg hangjait már visszhangozták a völgytorkot őrző zuzmófoltos szirtfalak. Azután csilingelő gyermekének hallatszott, ami minden egyes széllökéssel hangosabbá válva megtöltötte a sziklaátjárót.
A vízmosás bejáratában egy aprócska, táncoló alak jelent meg. Bár Jan Cheroot lapos mopszliképe és vajsárga teste összevissza volt mázolva színes álcázó festékkel, nem lehetett nem megismerni mozgékony járását és madárszerű fejtartását. A csalinak használt csecsebecsés tarisznya már régen kiürült és eldobta. Jan Cheroot az ösvényen szökdécselve Ralph kőrakása felé tartott, nyomában a matabelékkel, akik mohóságukban hármas-négyes sorokban tolongva és egymást taszigálva iparkodtak a mézesmadzag után. – Több, mint reméltem – suttogta Ralph, de Harry Mellow nem nézett rá. A fekete zsírréteg eltakarta arca sápadtságát de tekintete döbbent volt, miközben a Maxim célgömbjébe bámult. Jan Cheroot már majdnem a kőrakásnál volt, de a matabelék hosszú sora még mindig nem ért véget. – Felkészülni! – csikorogta Ralph. Jan Cheroot a kőrakáshoz ért, ahol csiribú-csiribá, egy szemvillanás alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. – Tűz! – vezényelt Ralph. A puskások hosszú vonalában egyetlen ember se moccant. Mind lefelé meredt a völgybe. – Tűz! – ismételte meg Ralph. A menet eleje csodálkozva megtorpant Jan Cheroot hirtelen eltűnésére, de a hátrébb lévők előre nyomultak. – Tüzet nyiss! – parancsolta Ralph. – Nem bírom megtenni – suttogta Harry mindkét kezével a tusanyakakon. – A fene essen beléd! – Ralph hangja remegett. – Felhasították Cathy hasát és kiszakították a lányomat a méhéből! Öld meg őket, a fene egyen meg! – Nem bírom! – mondta Harry elfúló hangon, mire Ralph elkapta a vállát és hátrapenderítette. Lerogyott a puska mögé Harry helyére és megragadta a dupla pisztolymarkolatot. A két mutatóujjával kiakasztotta a biztonsági zárat és hüvelykujjait a kockás recézésű elsütő gombra nyomta. A Maxim pokoli rázkódással ropogni kezdett és a závárzat sugárban okádta kifelé a fényes sárgaréz töltényhüvelyeket. Ralph a kék füstfelhőn átbámulva lassan jobbra fordította a puskát és miközben végigsöpörte az ösvényt a toroktól a kőrakásig, körös-körül az ismétlő winchesterek is beledörögtek a fültépő lármába. A puskatűz nem teljesen nyomta el a völgyből felszálló hangokat. * Juba nem tudott lépést tartani a fiatalabb nőkkel és rohanó gyermekekkel. Egyre jobban lemaradt, miközben Tungata izgatottan nógatta. – Elkésünk, nagyanyó! Sietni kell! Nem messze a völgytoroktól Juba már zihált és botladozott, fényes hurkái minden lépésnél csak úgy rengtek, szemei előtt sötét foltok táncoltak. – Pihennem kell – lihegte és lerogyott az ösvény szélére. A sor hátsó vége tovaözönlött mellette és kinevetve és ugratva őt, benyomultak a völgybe. – Anyácska! Ne vegyünk a hátunkra? Tungata egyik lábáról a másikra ugrálva, türelmetlenül tördelve kezeit várakozott mellette. – Jaj, nagyanyó, már majdnem ott vagyunk... Mikor végre kitisztult a látása, bólintott a fiúcskának, aki megfogta a kezét és minden erejét megfeszítve maga után húzta nagyanyját. Juba sántikálva ment tovább az ösvényen, ők voltak a legutolsók a sorban, de hallották messze elölről a kántálást és nevetést, ami hangosan visszhangzott a völgyben. Tungata előreszaladt, de a
kötelességtudat visszaparancsolta nagyanyjához, és újból kézen fogta Jubát. – Kérlek szépen, nagyanyó, jaj, gyere már! Jubának még kétszer meg kellett állnia. Már csak ketten voltak az ösvényen és a napfény nem hatolt be a szűk torok belsejébe, amely olyan árnyékos és hideg volt a mélybe zuhogó fehér víztől, hogy még Tungata jókedvét is lehűtötte. A kanyar utáni magas gránit alagútportálhoz érve belenéztek a nyitott, napsütötte, füves katlanba. – Ott vannak! – kiáltotta Tungata megkönnyebbülten. A sárga füvű réten átvezető ösvény tele volt emberekkel, de az oszlop eleje, akár a hangyák egy áthághatatlan akadály előtt, felduzzadt és egyhelyben topogott. – Siess, nagymama, még utolérjük őket! Juba nagy keservesen föltápászkodott és a melegen hívogató napfény felé bicegett. Abban a pillanatban megrázkódott a levegő a feje körül, mintha egy madár esett volna bele a koponyájába. Egy szemvillanásig a kimerültsége tünetének hitte, de aztán látta, hogy a tömegben kavargás támad, és az emberek bukdácsolva ide-oda vetődnek, mint porszemcsék a forgószélben. Juba eddig csak hallomásból, a Shangani és Bembesi találkozásánál lezajlott harc résztvevőitől tudott a kis háromlábú puskákról, amik úgy kotkodálnak, mint a vénasszonyok. Hirtelen olyan erőre kapva, amelyről nem is hitte, hogy lakozhat benne, megfogta Tungatát és visszabotorkált a torokba, mint egy menekülő elefánttehén. * Ralph Ballantyne a tábori ágy szélén ült. Az asztalnak használt felfordított teásládán egy saját viaszába ragasztott égő gyertya, egy félig üres whiskys üveg és egy zománcbögre állt. Ralph szemöldökráncolva bámult nyitott naplójára a gyertya pislogó sárga fényében és koncentrálni próbált. Részeg volt. Az üveg félórája még tele volt. Felvette a bögrét, kiitta a tartalmát, aztán újabb adagot töltött az üvegből. Pár csepp a napló üres lapjára csöppent. Letörölte a hüvelykujjával és a részegek eltöprengő pillantásával, a papíron maradt nedves foltra bámult. Megrázta fejét, hátha attól kitisztul, aztán felvette a tollat, bemártotta a tintába és óvatosan letörölte hegyéről a fölösleget. Szorgalmasan rótta a sorokat, de mikor a nedves foltra ért, a tinta halványkék legyező alakban szétterjedt a papíron. Ralphot ez úgy felbosszantotta, hogy lecsapta a tollat és színültig töltötte a zománcbögrét. Majdhogynem egy szuszra itta ki a whiskyt, csak kétszer állt meg levegőt venni, aztán az üres bögrét két térde közé fogta és fejét föléje horgasztotta. Jó idő múlva látható erőfeszítéssel ismét felnézett és újból elolvasta a leírtakat, úgy mozgatva ajkát, mint egy első elemista. – A háború mindünket szörnyeteggé tesz. Ismét az üvegért nyúlt, de odakoccantotta és az aranyosbarna nedű kiloccsant a láda tetejére. Ralph hanyatt feküdt az ágyon, lábát továbbra is a földre lógatva, lehunyta szemét és egyik karját védekezőn arcára emelte. Elizabeth lefektette a fiúkat a szekérben, aztán óvatosan, nehogy felzavarja anyját, bebújt az övéké mellett álló tábori ágyba. Ralph nem vacsorázott együtt a családdal és mikor Jonathant érte küldték, mogorván elbocsátotta. Elizabeth, oldalán fekve a gyapjútakaró alatt, épp kilátott az összefűzött ponyvák közti résen. Ralph sátrában még égett a gyertya, míg odébb a szekértáborban Harry és Vicky sátra már egy órája sötét volt. Elizabeth lehunyta szemét, de olyan nyugtalan volt, hogy nem bírt elaludni. Anyja nyűgösen felsóhajtott álmában és a másik oldalára fordult. Elizabeth kinyitotta szemét és lopva ismét átbámult a résen. Ralphnál még mindig világosság volt. Elizabeth nesztelenül kibújt a pokróc alól, szemét mindvégig anyjára szegezve, azután elvéve
kendőjét a láda tetejéről, hangtalanul kilépett az ágyból. Kendőjével a vállán leült a szekér keresztrúdjára. Csak egy vászonponyva választotta el alvó anyjától. Tisztán hallotta Robyn lélegzését, akinek halk, hörgésszerű szuszogása arra utalt, hogy mélyen alszik. Az éjszaka meleg volt és a szekértáborban csaknem teljes csend uralkodott – csupán egy kiskutya panaszos vinnyogása hallatszott távolabbról, meg egy éhes csecsemő nyöszörgésé a szomszédból, akit hamarosan elhallgattatott az anyamell. Azután két, összetalálkozó őrszem elegyedett suttogó beszédbe. Mikor elváltak, Elizabeth látta az egyik sombrerójának sziluettjét körvonalazódni az éjszakai égbolt alatt. A sátorban még mindig égett a gyertya, pedig már éjfél is elmúlhatott. A lányt úgy vonzotta a láng, mint egy molylepkét. Felállt és halkan, szinte lopva a sátorhoz ment. Felemelte az ajtólapot, besurrant és a ponyva összezárult mögötte. Ralph a hátán feküdt a vaságyon, csizmás lába a földre lógott, egyik karja keresztbe volt téve arcán. Panaszosan felnyöszörgött álmában. A gyertya már csöpögött és a saját viasztócsájában égett, és Elizabeth orrát megcsapta a kifolyt whisky erős, átható szaga. A ládához lépett és felállította a felborult üveget. Pillantása a nyitott naplóra tévedt és elolvasta a nagy, szabálytalan betűkkel belefirkantott mondatot: "A háború mindünket szörnyeteggé tesz". Fájdalom nyilallt leikébe és gyorsan becsukva a bőrkötéses naplót a férfira nézett, aki ezt az elkeseredett megállapítást tette. Már-már kinyújtotta kezét, hogy megérintse a borostás arcot, de aztán beidegződött mozdulattal összehúzva hálóingét, leguggolt az ágy mellé. Kicsatolta a lovaglócsizmák szíját, és egyenként a térdei közé véve őket, lehúzta a férfi lábáról. Ralph motyogott és lekapva karját arcáról, elfordult a fénytől. Elizabeth óvatosan feltette a lábait az ágyra. A férfi ismét felnyögött és összegömbölyödött. – Nagy csecsemő – suttogta a lány elmosolyodva és nem tudva tovább ellenállni, kisimította a sűrű, sötét hajtincset Ralph homlokából, akinek tűzforró arca verejtékben úszott. Elizabeth rátette tenyerét a kemény, durva borostától sötétlő bőrre, amelynek szaga aprócska villamos kisüléseket bocsátott fel karjába. Visszahúzta kezét és újabb beidegződött mozdulattal szétnyitotta a lábnál fekvő pokrócot és a férfira takarta. Mikor föléje hajolva az álla alá akarta húzni, egy kemény, izmos kar fonódott válla köré. Elizabeth elvesztette az egyensúlyát és a férfi mellére zuhant, miközben a kar továbbra is fogva tartotta. Hang nélkül feküdt, de a szíve vadul kalapált. Pár pillanat múlva a kar szorítása enyhült és Elizabeth szelíden megpróbálta kiszabadítani magát. Ám a kar máris olyan vad erővel kapcsolódott újra köréje, hogy majd kiszorította belőle a szuszt. Ralph motyogott, aztán a másik kezét is felemelte és a lány döbbenten megvonaglott, mikor a kezet egyszer csak az ülepén érezte. Tudta, hogy hiába próbálna a szorításból szabadulni. Nem hitte volna, hogy Ralphnak ilyen ereje van, és olyan tehetetlennek érezte magát a karjaiban, mint egy bábu. A férfi parázsló teste átnedvesítette hálóingét és keze már fölfelé matatott a hátán, mikor Ralph egyszer csak magához tért. A kéz ezalatt a tarkójára ért és gyengéden, de ellentmondást nem tűrőn előrenyomta fejét és a férfi forró, nedves ajka már rá is tapadt szájára. A whiskyszaggal keveredő, pézsmaillatú csók elsöpörte akaratát és nem tiltakozott. A józan esze lángkerékként pörgött lezárt szemhéjai mögött és az érzések viharában egyszer csak arra eszmélt, hogy hálóinge a mellére csúszott. A csontkemény és tűzforró ujjak lassú simogató mozgással már a meztelen tompora felé tartottak és a combja tövénél megállapodtak. Ez felvillanyozta... Hangosan zihálva megpróbált kiszabadulni, elmenekülni a saját akarata okozta kínszenvedéstől, marcangoló vágyakozástól a férfi után és a kérlelhetetlen kéztől. Ralph könnyedén fogva tartotta
ajkát a torka lágy részére tapasztva és rekedt, nyers hangon megszólalt: – Cathy! Cathym! Rettenetesen hiányoztál! Elizabeth abbahagyta a küszködést. Szinte holttá dermedt. Már nem dulakodott... nem is lélegzett. – Cathy! – A férfi kezei elkeseredetten keresték, de ő halott volt, halott. Ralph közben teljesen felébredt. Kezei Elizabeth testéről az arcára vándoroltak. Két tenyere közé fogta fejét és felemelte. Egy hosszú pillanatig értetlenül bámult Elizabethre, aki észrevette a zöld szempárban a változást. – Nem Cathy! – suttogta Ralph. Elizabeth szelíden leválasztotta magáról az ujjait és felkelt az ágyról. – Nem Cathy – mondta ő is halkan. – Cathy meghalt, Ralph. A csöpögő gyertya fölé hajolt és begörbítve tenyerét mögötte, elfújta. Utána felegyenesedett a hirtelen támadt koromsötétben, kioldotta a hálóinge övét, lehúzta válláról és a földre engedte. Kilépett belőle és visszafeküdt az ágyra Ralph mellé. Megfogta az ellenállhatatlan kezet és visszatette előbbi helyére. – Nem Cathy – suttogta. – Ma éjszaka, Elizabeth. Ma éjszaka és ezentúl minden éjszaka. – És ajkát Ralphéra tapasztotta. Mikor a férfi beköltözött bensejének minden szomorú és magányos zugába és a gyönyörtől összezúzódni, megsemmisülni érezte lelkét, azt mondta: – Szeretlek! Mindig téged szerettelek... örökké szeretni foglak. * Jordan Ballantyne apja mellett állt a fokvárosi vasútállomás peronján. Mindketten mereven és ügyefogyottan viselkedtek az elválás pillanatában. – Kérlek, ne felejtsd átadni... – Jordan tétovázott a szavak megválasztásában... – legforróbb üdvözletemet Louise-nak. – Biztosan örülni fog neki – mondta Zouga. – Már olyan régen nem láttam... – Zouga elhallgatott. Hosszú hónapokig távol volt feleségétől, amíg a per elhúzódott a Királynő Legfelsőbb Bíróságának ítélőszéke előtt, az angol legfelsőbb bíróság elnöke Baron Pollock, Mr. Justice Hawkins és egy különleges esküdtszék előtt. A legfelsőbb bíróság elnöke vonakodó esküdteket terelt az elkerülhetetlen ítélet felé. – Utasítom önöket, hogy a bizonyíték és az általam feltett specifikus kérdésekre adott válaszaik értelmében az összes vádlottat bűnösnek kell találniuk. – És keresztülvitte akaratát. – A bíróság ezért Leander Starr Jamesont és John Willoughbyt tizenöt hónapi börtönben letöltendő szabadságvesztésre, Zouga Ballantyne őrnagyot pedig három hónapi, úgyszintén börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. Zouga csak négy hetet töltött le Hollowayben, mert a büntetése hátralévő részét elengedték, és szabadulásakor jutott fülébe a borzalmas hír, hogy Rodéziában a matabelék felkeltek és Bulawayo ostrom alatt áll. A hajóút az Atlanti-óceánon kész gyötrelem volt számára. Nem hallott hírt Louise-ról és King'Lynnről és a képzelete szülte rémképeket a mészárlásról és csonkításokról szóló elbeszélések csak táplálták. De aznap reggel, mikor az Union Castle nevű postahajó kikötött Fokvárosban, szörnyű aggodalmai némiképp enyhültek. – Louise biztonságban van Bulawayóban – felelte Jordan, apja első kérdésére. Zouga kitörő örömében megölelte kisebbik fiát, miközben nem szűnt meg hajtogatni: – Hála legyen érte Istennek... hála legyen érte Istennek... Ebéd közben a Mount Nelson Hotel éttermében Jordan elmondta apjának legfrissebb értesüléseit
északról. – Napier és az Ostrom Bizottság állítólag stabilizálták a helyzetet. Bevitték a túlélőket Bulawayóba, és Gray, Selous és Ralph irreguláris csapataik élén súlyos csapásokat mértek a lázadókra, és sikerült tisztes távolságra tartaniuk őket. – De persze a matabelék teljesen szabadon garázdálkodnak a bulawayói, gwelói és belingwei szekértáborokon kívül. Azt csinálnak, ami nekik tetszik, bár, és ez eléggé fura, nem zárták el a délre vezető utakat. Ha sikerül még Kimberleyben érned Spreckley mentesítő seregét, velük a hónap végére Bulawayóban lehetsz – és Mr. Rhodes és én is hamarosan utánatok jövünk. – Spreckley csak alapvető ellátmányt visz oda és pár száz embert Bulawayo védelmének megerősítésére, míg a királynő katonái megérkeznek: Gondolom, tudod, hogy Sir Frederick Carrington tábornok a parancsnok és Mr. Rhodes meg én a vezérkarával jövünk föl. Meggyőződésem, hogy rövid időn belül leszámolunk majd a lázadókkal. Jordan egész étkezés alatt monologizált, hogy leplezze zavarát a bámészkodó és súgdolózó vendégek előtt, akik élvezettel megbotránkoztak Jameson egyik kalózának jelenlétén az étteremben. Zouga viszont ügyet sem vetve rájuk, csak az evésre és Jordanre figyelt, míg a Cape Times egyik fiatal újságírója gyorsíró tömbbel kezében hozzájuk nem lépett. – Szíveskedne elmondani, mi a véleménye a Legfelsőbb Bíróság elnöke által kiszabott ítéletről? Zouga csak ekkor pillantott föl, üres arckifejezéssel. – Pár év múlva kitüntetéseket és lovagi címeket fognak osztogatni azoknak, akik véghezviszik, amit mi megpróbáltunk – felelte csendesen. – És most, megkérem, hagyjon nyugodtan ebédelni. A vasútállomáson Jordan nagy felhajtás közepette betetette Zouga bőröndjét a poggyászkocsiba, és egy menetiránnyal egyező helyet nézett ki neki az utolsó kocsiban. Mikor a kalauz leadta a figyelmeztető sípjelzést, sután szembefordultak egymással. – Mr. Rhodes megkért, kérdezzem meg, továbbra is vállalnád-e a bulawayói megbízottja teendőit? – Mondd meg Mr. Rhodesnak, hogy megtisztelve érzem magam a bizalmától. Kezet fogtak és Zouga felszállt a vonatra. – Ha látod Ralphot... – Akkor? – kérdezte Zouga. – Nem érdekes – rázta meg Jordan a fejét. – Remélem, biztonságban megérkezel, apa. Zouga a peronról kifelé húzó vonat ablakából figyelte kisebbik fia eltávolodó alakját. Milyen szép ifjú, állapította meg magában, magas és kisportolt, szürke háromrészes öltönye divatos, ám a legjobb ízlés szerint való... de valami mégsem stimmel körülötte – amolyan "elhagyott gyermek" benyomást keltett és egész lényéből valamiféle bizonytalanság és boldogtalanság áradt. * Jordan Ballantyne könnyű vágtában végiglovagolt a kocsibehajtón a nagy fehér ház felé, amely tölgyfák és mandulafenyők között húzódott meg a lapos tetejű hegy alsó lejtőjén. Bűntudat gyötörte. Évek óta nem fordult elő, hogy elhanyagolta volna napi teendőit. Még egy éve is elképzelhetetlennek tűnt volna számára az ilyesmi. Minden nap, vasárnaponként és ünnepnapokon is Mr. Rhodes keze ügyében kellett lennie. A kapcsolatukban beállt megmagyarázhatatlan változás még jobban fokozta bűntudatát és még egy annál is roncsolóbb érzést ébresztett benne. Nem kellett volna az egész napot apjával töltenie – a haragosvörös pirkadattól, a délkeleti szél tépázta postahajó befutásától a kikötőbe az északi gyors indulásáig a fokvárosi állomás üvegezett kupolacsarnokából. Néhány óra után valami ürüggyel visszatérhetett volna íróasztalához, de megpróbálta volna kikényszeríteni Mr. Rhodesból, hogy ne akarja őt elengedni, ezáltal is megerősítve nélkülözhetetlenségét.
– Akár néhány napra is elmehet, Jordan... Arnold is el tudja intézni a dolgokat. – Mr. Rhodes szinte fel sem pillantott rá a londoni újságokról. – De hát ott az új vázlata a végrendelete 27. záradékának... – próbálta provokálni Jordan, mire azt a választ kapta, amitől a legjobban rettegett. – Adja csak oda Arnoldnak. Ideje, hogy megismerkedjen az ösztöndíjakkal. Legalább használhatja azt az új keletű Remington masináját. Mr. Rhodes gyerekes öröme, hogy a leveleit gyorsan és szépen kinyomathatja a kalligráfon, is nyugtalanította Jordant. Ő még nem igazán jól kezelte a kalligráf zajos klaviatúráját, főleg, mert Arnold féltékenyen kisajátította a gépet. Jordan rendelt ugyan magának egyet New Yorkból, de hónapokba is beletelhet, míg megérkezik. Jordan megállította nagy, fényes szőrű pejlovát a Groote Schnur hátsó verandalépcsője előtt, azután leszállva nyergéből odadobta a gyeplőt a lovászinasnak és besietett a házba. A hátsó lépcsőn egyenest az emeleten lévő szobájába ment, és már gombolta is ki ingét és húzta le a nadrágtartóját, miközben berúgta az ajtót maga mögött. Vizet töltött a fajansz kancsóból a mosdótálba és meglocsolta arcát. Miután megtörölközött, félredobta a fehér frottírtörölközőt és ezüstnyelű hajkeféjét végighúzta erős szálú, aranyos haján. Már épp elfordult volna a tükörtől, hogy tiszta inget vegyen, de megtorpant és eltűnődve meredt tükörképére. Lassan közelebb hajolt hozzá és megérintette arcát az ujjai hegyével. Szarkalábak voltak a szeme sarkában és hiába húzta szét a bőrt ujjaival, a vonalkák nem tűntek el. Kissé oldalt fordította fejét és a magas ablakon beáramló fény megvilágította a táskákat a szemei alatt. – Csak ebből a szögből látni őket – gondolta és tenyerével hátrasimította haját a homlokán. Fejbőre gyöngyfényűen kivillant a ritkuló tincsek alól és Jordan sietve visszaengedte rá a haját. El akart fordulni, de a tükör valamiféle rettenetes bűvöletben tartotta. Elmosolyodott: felső ajka grimaszba emelkedett. A bal szemfoga sötétebb volt, határozottan szürkébb, mint egy hónapja, mikor a fogorvos kiölte benne az ideget, és Jordant hirtelen jéghideg elkeseredés fogta el, ami egész testét átjárta. – Nem egész két hét múlva harminc leszek... Uramisten, öregszem, öreg és csúnya leszek. Hogy tetszhetem így bárkinek is? Alig tudva visszafojtani a torkát szorongató zokogást, elfordult a kegyetlen tükörtől. Az irodájában egy levélkét talált az íróasztal arannyal préselt, szattyánbőr lapján az ezüst tintatartó alatt. "Jelentkezzék mihamarabb. C. J. R" Az ismerős szálkás betűk láttán Jordan jókedvre derült. Fogta a gyorsíró tömbjét és kopogtatott az összekötőajtón. – Tessék! – szólt ki az éles hang és Jordan belépett. – Jó estét, Mr. Rhodes. Beszélni óhajt velem? Mr. Rhodes nem válaszolt azonnal, tovább javítgatta az előtte fekvő gépelt lapot, kihúzott egy szót és egy másikat írt föléje, egy vesszőt pontosvesszőre változtatott. Jordan mindvégig az arcát figyelte. A romlás megdöbbentő volt. Szinte teljesen megőszült és szeme alatt a táskák sötét bíborszínűre váltak. Tokája megvastagodott lebernyegben lógott állkapocscsontja alatt. Vörös, karikás szemeinek messiási kékje zavaros fakóvá változott. És mindez körülbelül hat hónap leforgása alatt... Jameson végzetes kimenetelű portyája óta. Jordan visszaemlékezett arra a pillanatra, mikor ugyanebben a szobában közölte a hírt Mr. Rhodesszal. Három távirat érkezett. Az egyiket maga Jameson küldte, de nem a Groote Schnur-i udvarházba, hanem Mr. Rhodes fokvárosi hivatalába, így egész hétvégén az üres épület postaládájában hevert. A távirat így szólt: "Amíg ellenkező értelmű utasítást nem kapok..." A második távirat a mafekingi elöljárótól, Mr. Boyestól jött, és többek között az állt benne: "Grey
ezredes rendőri erősítést vitt dr. Jamesonnak..." Az utolsó táviratot a kimberleyi rendőrfőnök küldte: "Kötelességemnek tartom tájékoztatni, hogy dr. Jameson egy fegyveres hadtest élén átlépte Transval határát..." Mr. Rhodes egymás után elolvasva a táviratokat szép rendben, egyenként lerakosgatta őket maga elé az íróasztalra. – Azt hittem, sikerült megállítanom – motyogta egyre olvasás közben. – Azt hittem, megértette, hogy várni kell. Mire végigolvasta őket, viaszsápadt lett és arca úgy beesett, mint a keletlen tészta. – Szegény jó Jameson – suttogta végül. – Húsz éve barátom, erre megy és tönkretesz engem. – Mr. Rhodes az asztalra könyökölt és kezeibe támasztotta arcát. Pár perc múlva tisztán azt mondta: – Nos, Jordan, most majd meglátom, kik az igazi barátaim. Mr. Rhodes öt éjszaka nem aludt ezután. Jordan is ébren feküdt a saját szobájában a folyosó végén és hallgatta a sárga fapadlón súlyosan megnyikorduló, fel-alá járkáló lépteket. De jóval a pirkadat első sugara előtt Mr. Rhodes csöngetett neki és órákig lovagoltak együtt az Asztal-hegy lejtőin. Utána visszatértek a nagy fehér udvarházba szembenézni a legújabb lemondásokkal és elutasításokkal, miközben ő, Jordan valamiféle tehetetlen bűvöletben figyelte életét és munkáját kérlelhetetlenül porrá mállani körülöttük. Aztán megérkezett Arnold és elfoglalta helyét Jordan helyetteseként. A hivatalos címe másodtitkár volt és Jordan örömmel vette segítségét a nagy ház vezetésének hétköznapibb teendőiben. Arnold is velük utazott Londonba Jameson póruljárása után és egy percre sem tágított Rhodes mellől a Szuezi-csatornán, Beirán és Salisburyn át visszavezető úton. Arnold most figyelmesen állt Mr. Rhodes íróasztala mellett, átadott neki egy kalligráfon gépelt lapot, megvárta, míg elolvasta és kijavította, aztán újabb papírt tett elébe. A féltékenység undorító érzésével Jordan most is kénytelen volt elismerni, hogy a szőke, jóképű, tisztaságot sugárzó Arnold Mr. Rhodes eszményképének megtestesítője. Viselkedése szerény és őszinte volt, de ha nevetett, egész lényét valami belső fény világította meg. Az oxfordi Orielben végzett, ahol hajdanán Mr. Rhodes, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Mr. Rhodesnak ugyanolyan örömöt és vigaszt jelent a közelsége, mint egykoron Jordané. Jordan csendesen várakozott az ajtónál és furán kívülállónak érezte magát ezen a helyen, amelyet már egyre inkább az otthonának hitt, míg végül Mr. Rhodes az utolsó lapot is kijavította, átnyújtotta Arnoldnak és felpillantott. – Á, Jordan! – mondta. – Csak figyelmeztetni akartam, hogy előrehozom az utazásomat Bulawayóba. Azt hiszem, a rhodéziaiaknak szükségük van rám. El kell hozzájuk mennem. – Máris intézkedem – bólintott Jordan. – Elhatározta már az időpontot, Mr. Rhodes? – Hétfőn indulok. – Ugye az expresszel megyünk Kimberleybe? – Maga nem jön – mondta határozottan Mr. Rhodes. – Nem értem, Mr. Rhodes – felelte Jordan egy tehetetlen, értetlenséget kifejező kis kézmozdulattal. – Én teljes hűséget és becsületességet követelek meg az alkalmazottaimtól. – Tudom, Mr. Rhodes – bólintott Jordan és arckifejezése egyre nagyobb bizonytalanságot és hitetlenkedést tükrözött. – Csak nem azt akarja mondani, hogy én valaha is hűtlen vagy becstelen voltam... – Hozza ide azt a dossziét, Arnold – parancsolta Mr. Rhodes, és mikor a férfi odavitte neki az asztalról, hozzátette: – Adja oda neki. Arnold szótlanul átment a vastag selyemperzsán, és Jordan felé nyújtotta. Jordan, mikor érte nyúlt, Arnold nyílt és barátian aggódó tekintetében most először gonoszul kárörvendő és diadalittas csillanást vett észre, ami úgy érte, mintha lovaglóostorral arcul ütötték volna. Az egész
mindössze egy szemvillanásig tartott, de Jordanból ijesztő sebezhetőség és veszély érzetét váltotta ki. Letette a dossziét maga elé az asztalra és kinyitotta. Vagy ötven, zömében gépelt papírlap volt benne és mindnek a tetején "Az eredeti másolata" fejléc állt. Voltak benne értékpapírügynököknek feladott rendelések De Beers és Egyesült Aranymezők részvények vásárlására és eladására. A tranzakciókban töméntelen mennyiségű részvény szerepelt, több millió font értékben. Jordan soha nem hallott az ügynökségről, amely a Silver és C. nevet viselte, pedig állítólag Johannesburgban, Kimberleyben és Londonban is bonyolítottak ügyleteket. A dossziéban bizonylatmásolatok is voltak egy féltucat banktól, különböző központokból, amelyekben a Silver és C. irodát tartott fenn. A bizonylatokon vagy egy tucat bejegyzés alá volt húzva piros tintával: "Transzfer Rholandsnek – 86,321 font, 7 shilling 9 penny. Transzfer Rholandsnek 146,821 font, 9 shilling 11 penny. Ralph társaságának neve megdöbbentette és maga sem értette, miért, még jobban fokozta a veszély érzetét. – Nem értem, mi köze ennek énhozzám... – Felnézett Mr. Rhodesra. – A bátyja egy sor nagy besszre spekuláló tranzakcióba fogott azoknál a társaságoknál, amelyeket a legdrasztikusabban érintett Jameson vállalkozásának kudarca. – Úgy tűnik... – kezdte Jordan bizonytalanul, de Mr. Rhodes a szavába vágott. – ...hogy egymillió fontos profitra tett szert, miközben az ügynökeivel együtt mindent megtett, hogy elleplezze és álcázza machinációit. – De Mr. Rhodes... miért nekem mondja ezt, ...és miért beszél velem így? Csak nem engem hibáztat, amiért a bátyám... Mr. Rhodes felemelve kezét csendre intette. – Egyelőre még senki sem vádolta semmivel... ez a buzgó magyarázkodás nem vet jó fényt magára. Aztán elvette Plutarkhosz bőrkötéses "Életek"-jét az íróasztal sarkáról és kinyitotta. Három papírlap feküdt az oldalai között. Mr. Rhodes kivette őket és a legfelsőt odanyújtotta Jordannek. – Megismeri ezt? Jordan érezte, hogy kínosan elvörösödik. Gyűlölte saját magát, hogy megírta ezt a levelet. A borzalmas lelki vívódás vitte rá, amin akkor éjszaka ment keresztül, mikor Ralph meglepte a vagon folyosóján és durva vádakat vágott a fejéhez. – Ez egy bátyámhoz írott levelem másolata... – Jordan képtelen volt fölpillantani Mr. Rhodes szemébe. – Nem tudom, mi késztetett rá, hogy két példányban írjam. Az egyik bekezdésen megakadt a szeme és önkéntelenül újra olvasta a saját szavait. "Bármit megtennék, hogy elhidd, mennyire szeretlek. Csak most, mikor úgy érzem, elveszíthetem, tudom, milyen sokat jelent számomra a becsülése" Nem adta vissza a papírt. – Ez egy bizalmas és magánjellegű közlés – mondta szégyentől és sértettségtől remegő hangon. – A bátyámon kívül, akinek szól, senkinek sincs joga elolvasni. – Ezek szerint nem tagadja, hogy maga írta? – Fölösleges lenne azt tennem. – Valóban – értett egyet Mr. Rhodes, és átadta neki a második írást. Jordan elképedése nem ismert határt, mire elolvasta. A kézírás az övé volt, de a szavak nem. A szöveg olyan ügyes és természetes folytatása volt az előző levél érzéseinek, hogy Jordan már-már kételkedett az emlékezőtehetségében. Az állt benne, hogy – ő, Jordan! – hajlandó Ralphnak bizalmas és kivételes információkat szolgáltatni Jameson transvali intervenciójának tervezéséről és időzítéséről. "Nekem is az a véleményem, hogy a tervezett kalandorakció teljesen a civilizált törvényen kívüli, és ez meggyőzött, hogy segítséget nyújtsak neked... ez és az erkölcsi adósság, amivel, úgy érzem, tartozom neked."
Csak akkor vette észre az egyik betű dőlésén és formáján, hogy az nem az ő kezétől származik. Az egész levél egy ügyes hamisítvány volt. Szótlanul megrázta fejét. Úgy érezte, mintha a léte szövete szakadt volna széjjel. – Az összeesküvésük sikeres volta látszik a gazdag termésből, amit a bátyja betakarított – mondta Mr. Rhodes fásultan, egy olyan ember hangján, akit eddig olyan sokszor elárultak, hogy ez már nem sebezhette meg. – Gratulálok, Jordan. – Honnét származik ez? – A papír megremegett Jordan kezében. – Honnét... – Elhallgatott és a gazdája mögött álló Arnoldra pillantott. A fiatalember komoly és gondterhelt volt, nyoma sem maradt rajta a kárörvendőn diadalmas tekintetnek, és elviselhetetlenül jóképű. – Értem – bólintott Jordan. – Természetesen hamisítvány. Mr. Rhodes türelmetlenül legyintett. – Ugyankérem, Jordan! Ki mászna bele egy olyan zűrbe, hogy bankbizonylatokat hamisít, amiket azonnal le lehet ellenőrizni. – Nem a bankbizonylatok hamisak, hanem a levél. – Beismerte, hogy a magáé. – De nem ez... ez nem... Mr. Rhodes arckifejezése zárkózott volt, szemei hidegek és érzéketlenek. – Felhívatom a könyvelőt a városból az irodából, hogy ellenőrizze magával a háztartási számlákat és készítsen leltárat. A kulcsait pedig szépen átadja Arnoldnak. Ha végeztek, kiállíttatok magának egy csekket háromhavi béréről – felmondás helyett –, bár, bizonyára megérti, ajánlólevéllel már nem szívesen látom el. Lekötelezne, ha távozna a holmijával együtt a házamból, mire visszajövök Rodéziából. – Mr. Rhodes... – Nincs több beszélnivalónk. * Mr. Rhodes a kíséretével és Arnolddal három hete utazott el az északi gyorssal Kimberleybe, majd a matabeleföldi vasúti végpontra. Jordannek pedig három hétbe telt felvenni a leltárt és kiegészíteni a háztartási számlákat. Mr. Rhodes nem beszélt vele többé a végső szembesülés után. Csak Arnold továbbított neki két kurta utasítást, de Jordan megőrizte méltóságát és legyőzve a kísértést, nem vagdosott fölösleges vádakat győztes vetélytársa fejéhez. Csak háromszor látta Mr. Rhodest a végzetes este óta; kétszer az irodája ablakából, mikor éppen visszatért a hegy alacsonyabb lejtőin álló fenyőerdőkben tett hosszú, céltalan lovaglásairól, harmadszor pedig és egyben utoljára, mikor fölszállt kocsijába és a vasútállomásra hajtatott. Jordan már három hete egyedül volt a nagy, kihalt udvarházban. Korán elküldte a szolgákat, majd végigjárva a konyhákat és a hátsó traktust, bezárta az ajtókat. Lassan végigment a szőnyeggel borított folyosókon, két kézzel tartva a petróleumlámpát. Az a kínai selyembrokát kimonó volt rajta, amit Mr. Rhodestól kapott ajándékba a huszonötödik születésnapjára. Kiégettnek érezte magát, megfeketedettnek, mint egy erdei fa, amelynek a tűz elvonulása után kiüregesedett törzse belül még parázslott. Búcsú-zarándokutat tett a nagy házban az emlékei között. A legelső naptól jelen volt, mikor a régi épület felújításának és berendezésének terveit készítették. Hosszú órákon át hallgatta jegyzetelgetve Herbert Baker és Mr. Rhodes megbeszéléseit, melyek során Mr. Rhodes több ízben is kikérte az ő, Jordan, véleményét. Ő javasolta, hogy az udvarház fő díszítőeleme a Rodézia régi romjain látható kőmadár, a Zimbabwe sólyma stilizált változata legyen. A nagy, cápafog motívumokkal keretezett piedesztálon üldögélő ragadozó díszítette a főlépcső korlátait. Bele volt ékelve a Mr. Rhodes
lakosztályához tartozó hatalmas fürdőszoba csiszolt gránitjába, az ebédlő falain egy körbefutó freskó jelenítette meg és a különös madár replikái tartották Mr. Rhodes íróasztalának négy sarkát. A madár részét képezte Jordan életének, amióta csak az eszét tudta. Az eredeti szobrot Zouga Ballantyne hozta el az általa felfedezett régi templomból, amelyben hét egyforma madár állt. Zouga csak egyet bírt elszállítani, így kiválasztotta azt, amelyik a legjobb állapotban maradt, a többit pedig otthagyta az elkerített romok közt. Majd harminc évvel később Ralph Ballantyne elutazott és az apja naplója és térképe alapján megkereste Nagy Zimbabwét. Megtalálta a hat madár-szobrot a templomromok közt – ugyanúgy hevertek, ahogy apja otthagyta őket. Csakhogy Ralph felkészülve érkezett: felrakta őket a magával hozott igavonó ökrökre, és hiába próbálták útját állni a matabele őrök, sikerült délre szöknie és átkelnie a Shashi folyón kincsévél. Fokvárosban egy üzletembercsoport, amelynek a multimilliomos Barney Barnato volt a vezetője, tekintélyes összegért megvásárolta tőle az ereklyéket és felajánlotta a városi Dél-Afrika Múzeumnak. A hat szobor azóta is ott áll közszemlére téve. Jordan végigjárta a helységeket és egy órát töltött teljesen átszellemülten előttük. De az ő szemében az igazi bűverőt az eredeti szobor testesítette meg, amelyet apja fedezett fel és amelyet egész gyermekkorán át egy kis utánfutó bricskán húzott maga után a családi szekér a hatalmas afrikai prériken keresztül való vándorlások idején. Jordan ezer éjszakát aludt a madár előtt, amelynek szelleme valahogy átjárta és a hatalmába kerítette őt. Mikor Zouga végül megállapodott családjával a kimberleyi gyémántásásnál, legutolsó táborhelyükön, a madárszobrot leemelték a kocsiról és egy tevetüskefa alá állították. És miután Jordan anyja, Aletta Ballantyne hastífuszban meghalt, a szobor még nagyobb szerepet kezdett játszani a fiú életében. Panesnek keresztelte a madarat az észak-amerikai indiánok istennője után, később pedig mohón bújta a nagy Panes istennő isméjét, amelyet Frazer vizsgált részletesen "Aranyág" című, mágiáról és vallásról szóló tanulmányában. Abból tudta meg, hogy Panes egy szép nő volt, akit felvittek a hegyekbe. A kamaszkorú Jordan képzeletében a madárszobor Panes összeforrott halott anyja képével. Titokban saját kultuszt teremtett az istennőnek és az éjszaka csendjében, mikor a család minden tagja aludt, kilopózott és egy kis áldozatot mutatva be Panesnek, a saját maga kitalálta rituálék szerint fohászkodott hozzá. Mikor Zouga pénzzavarba kerülve kénytelen volt eladni a madarat Mr. Rhodesnak, Jordan vigasztalan volt – egészen, amíg Mr. Rhodes szolgálatába nem lépett és követve istennőjét, aki mellé ezúttal még egy istenség járult Mr. Rhodes személyében és kitöltötte a lelkében tátongó űrt. Jordan közben férfivá serdült, de a szobor továbbra is fontos helyet foglalt el tudatában, bár már csak ritkán, ha valami nagy lelki baja támadt, folyamodott a gyerekes vallási rituálékhoz. Most, hogy elvesztette élete természetes mágnesét, ellenállhatatlanul vonzotta a szobor. Lassan lement az elkanyarodó főlépcsőn. Útközben megsimogatta az ősi madár képére kifaragott oszlopos korlátot. Odalenn, a magas előcsarnok padlóját fekete-fehér, sakktábla mintában lerakott márványlapok burkolták. A tömör, vörös tikfa főbejárati ajtókat fényes sárgaréz illesztékek díszítették. A kezében tartott lámpás világa groteszkül torz árnyékokat vetett körös-körbe a helyiségben, amelyek hullámzottak a márványpadlón és óriásdenevérekként röpdöstek ide-oda a magas, faragott mennyezeten. Középütt egy súlyos asztal állt, ezüst tálcákkal a névjegykártyák és levelek számára. Közöttük állt egy magas, kiszáradt csodafenyő virágkompozíció, Jordan műve. Jordan úgy tette le a sévres-i porcelán lámpát az asztalra, mint valami rituális lanternát egy pogány oltárra. Hátralépett és lassan felemelte fejét. Az eredeti zimbabwei kősólyom a magas falbemélyedésben trónolva őrizte a Groote Schuur bejáratát. A faragott bálványt igazi mágikus erő aurája lengte körül. Mintha a régi idők zimbabwei papjainak imái és varázsigéi még most is a
levegőben reszketnének körülötte; mintha a márványpadlón imbolygó árnyakból a feláldozottak vére gőzölögne, és mintha az Umlimo, az ősök szellemi kiválasztottjának jövendölései önálló élettel ruházták volna fel. Zouga Ballantyne az Umlimo ajkairól hallotta ezeket a jövendöléseket és hűen feljegyezte naplójába. Jordan százszor is elolvasta, betéve tudta és belefoglalta őket az istennő tiszteletére saját maga kitalálta szertartásba. "Nem lesz béke a mambók és monomatapák királyságában, míg vissza nem térnek. Mert a fehér sas addig fog háborúzni a fekete bivallyal, míg a kősólymok vissza nem térnek fészkükre". Jordan a madár büszke, kegyetlen arcában ülő világtalan szemekre nézett, amelyek kifejezéstelenül meredtek északra, a mambók és monomatapák földje felé. Azon a földön, amelyet most Rodéziának hívtak, a fehér sas és a fekete bivaly között ismét halálos ellentétek dúltak, és Jordan olyan tehetetlennek és üresnek érezte magát, mint aki úgy belegabalyodott a végzet tekervényeibe, hogy képtelen kiszabadítani magát belőlük. – Könyörülj rajtam, nagy Panes! – borult térdre. – Nem tudok elmenni. Nem bírlak elhagyni sem téged, sem őt. Nincs hová menjek... Arca a lámpa halvány, zöldes fényében olyan volt, mintha jégből faragták volna. Felvette az asztalról a porcelán lámpát és két kézzel magasan a feje fölé tartotta. – Bocsáss meg, nagy Panes – suttogta és a faburkolatú falhoz vágta a lámpát. Az előcsarnok egy pillanatra sötétségbe borult és a ripityára tört lámpa lángjai már kialvófélben reszkettek. Aztán hirtelen kísérteties kék fény szárnyalt fel az olajtócsából. A lángok egykettőre a magasba csaptak és már az ablakokon lógó hosszú bársony drapériák széleit nyaldosták. A még mindig a kőszobor előtt térdelő Jordant köhögés fogta el, mikor az első füstgomolyok körülölelték. Kissé meglepte, hogy az első szúrás után már alig érzett sajgást tüdejében. A sólyom képe lassan elködösült fölötte, elhomályosították a szemébe toluló könnyek és a sűrűn kavargó füstörvény. A lángok halkan lüktető morajlással belekaptak a faburkolatba és a mennyezet felé harapóztak. Az egyik súlyos drapéria átégett és lezuhanva úgy terült széjjel, mint valami hatalmas keselyű szárnya. A vastag, égő bársonyszárnyak a térdeplő Jordanre borultak, aki a súlya alatt arcra esett a márványpadlón. A sűrű, kék füsttől megfulladt és nem vergődött, mikor, néhány másodperc múlva a gyűrött bársonykupac halottégető máglyává vált, melynek lángjai játékosan fölfelé ágaskodva már a kősólyom piedesztálját simogatták. * – Bazo végre lejött az Umlimo barlangjától – mondta Isazi halkan. Ralph nem tudta türtőztetni magát. – Biztos vagy benne? – kérdezte mohón és Isazi bólintott. – Ott ültem a tábortűznél a kafir harcosaival, és saját szememmel láttam őt. A forradások úgy fénylettek mellén, mint az ezüst medálok. Saját fülemmel hallottam az amadodákhoz intézett beszédét, amelyben az eljövendő harcra buzdította őket. – És hol van most? Hol tudnék a nyomára bukkanni? – Nem egyedül van. – Isazi nem akarta csökkenteni beszámolója drámai hatását és azonnal kirukkolni a puszta ténnyel. – Vele van a boszorkány is, a felesége. Bazo harcias, de az asszonya, Tanase, a sötét szellemek kegyeltje, vakmerő és könyörtelen és olyan vérszomj hajtja, hogy az amadodák a szépségére pillantva megborzonganak, mintha valami förtelmes csúfságot látnának. – Hol vannak? – kérdezte ismét Ralph. – Bazóval vannak a legvérmesebb és legvakmerőbb fiatal indunák, Zama és Kamuza, akik
magukkal hozták a háromezer legvadabb és legügyesebb amadodájukat. Bazo és Tanase vezetése alatt ezek a harcosok olyan veszélyesek, mint a hasba szúrt oroszlán, olyan életveszélyesek, mint a sűrű fedezékben lapuló öreg bölénybika, amely az óvatlan vadászra les... – Az Isten verjen már meg, Isazi, eleget vártunk! – förmedt rá Ralph. – Bökd már ki, hol van! Isazi szenvedő képet vágott és azért is szippantott még egy kis tubákot. Szemei könnybe lábadtak, élvezettel eltüsszentette magát és tenyerével megtörölte orrát. – Gandang, Babiaan és Somabula nem voltak vele – folytatta Isazi az elbeszélését pontosan onnét, ahol Ralph az imént gorombán félbeszakította. – Kihallgattam az amadodákat, mikor egy indabáról beszéltek, amit jó pár hete tartottak az Umlimo völgyében. Azt mondták, az öreg indunák úgy döntöttek, megvárják a szellemek sugallatát. Addig is nyitva hagyják a délre vezető utat és a pajzsaikon üldögélve megvárják, míg a fehér ember kivonul Matabeleföldről. Ralph lemondóan utálkozva legyintett. – Ne siess elmondani, okostóni – buzdította éles gúnnyal Isazit. – Nehogy a legcsekélyebb részlet is kimaradjon. Isazi komolyan bólintott, de sötét szemei szikráztak és kis kecskeszakállát húzogatva igyekezett visszatartani a vigyorgását. – Az öreg indunák hasa kifelé hűl, a Shangani és Bembesi csatamezőkre gondolnak. A kémeik jelentik, hogy a bulawayói szekértábort a háromlábú puskák őrzik. Én mondom Henshaw, Bazo a kígyó feje. Azt vágd le és a test meghal. – Isazi tudálékosan bólintott. – Leszel végre szíves azt is megmondani, hogy Bazo hol van, derék bölcs öreg barátom? Isazi ismét elismerőn bólintott Ralph hangnemváltására. – Nagyon közel van – felelte. – Még kétórai járásra se innét, ahol ülünk. – Isazi széles mozdulattal körbemutatott a szekértáboron. – Háromezer amadodával áll lesben a Kecskék Völgyében. Ralph felpillantott az égbolton alacsonyan lógó öreg hold kiflijére. – Négy nap van még újholdig – motyogta. – Ha Bazo a szekértábort akarja megtámadni, megvárja az újholdat. – Háromezer ember – suttogta Harry Mellow. – Mi meg ötvenen vagyunk. – Háromezer. A Vakondokok, az Insukaminik és az Uszók. – Ezra őrmester megrázta fejét. – Isazi jól mondta: a legvadabbak és legjobbak. – Lecsapunk rájuk – jelentette ki Ralph Ballantyne higgadtan. – Lecsapunk rájuk a Kecskék Völgyében, holnapután éjszaka, és azt is elmondom, hogyan... * Bazo, Gandang fia, aki megtagadta apját és szembeszállt Kumalo leghatalmasabb indunáival, az egyik őrtűztől a másikhoz ment nádszálkarcsú és kecses asszonyával oldalán. A tűzhöz érve megállt magasan fölötte. A lángoktól alulról megvilágított arcában fekete odúknak látszó szemüregei legfenekén úgy csillogtak a szemei, mint egy életveszélyes hüllő tekervényei. A tábortűz fénye élesen kiemelt minden barázdát és ráncot, amelyeket a szenvedés vésett arcára. Homlokát egy egyszerű vakondprém pánt övezte. Nem volt szüksége gémtollakra és paradicsom vidapintytollakra méltóságteljessége megpecsételéséhez. A hatalmas mellizmain és karizmain megcsillanó fényben, forradásai voltak az egyetlen érdemjelvények. Tanase szépsége még jobban kiemelkedett Bazo megviselt arcvonásai mellett. Meztelen kebleinek – amelyek furán kirívó látványt nyújtottak a harci tanácsokban – selymes domborulatai olyan kemények voltak, mint a csatában edzett izom, és hirtelen ráncba húzódott sötét mellbimbói – amelyek akkorák voltak, mint egy férfikisujj első perce – olyanok voltak, mint a kidudorodás a harci pajzs közepén. Ahogy ott állt Bazo mellett a tűzfényben, tekintete éppolyan vad volt, mint bármelyik harcosé, és
elszánt büszkeséggel nézett föl férjére, mikor az beszélni kezdett. – Most választhattok – mondta Bazo. – Fehér ember kutyái, amaholik, legutolsó rabszolgák maradtok, vagy megint amadodák lesztek... Hangja nem emelkedett fel és nem feszült meg, szinte dünnyögve jött ki torkából, de tisztán csengett a természetes kőamfiteátrum legtetején is, és a teknőt benépesítő harcosok sötét tömege mozgolódott és felsóhajtott szavaira. – De gyorsan kell eldöntenetek. Ma reggel futárok érkeztek délről. – Bazo szünetet tartott, miközben hallgatósága, a háromezer, tömött sorokban guggoló harcos némán, előrenyújtott nyakkal várakozott. – Hallottátok, mikor a nyúlszívűek azt mondták, ha nem vitatjuk a délre vivő utat, akkor a bulawayói fehér ember felpakolja szekereit és az asszonyaival meg a gyerekeivel együtt megjuhászodva elhordja magát a tengerhez. – A harcosok még mindig némák maradtak. – Hát tévedtek... ami most be is bizonyosodott. Lodzi eljött – mondta Bazo, és a szavait követő sóhaj a füvet fodrozó szél hangját idézte. – Lodzi eljött – ismételte Bazo. – A katonákkal és a puskákkal együtt. A vasút végpontjánál gyülekeznek, amit Henshaw épített. És hamarosan megindulnak fölfelé az úton, amit nyitva hagytunk nekik. Mielőtt a telihold a felére hízna, Bulawayóba érnek, és akkor aztán tényleg amaholik maradtok. Ti, a fiatalok de még az ő fiaik is a fehér ember bányáiban fogtok robotolni és őrizhetitek a csordát. Olyan morgás rázta meg a sötét sorokat, mint az álmából felriasztott leopárdé, de Bazo magasra emelte ezüstös lándzsát tartó kezét. – De nem lesz így. Az Umlimo megígérte, hogy ez a föld újra a miénk lesz, de nekünk kell valóra váltanunk a jóslatát. Az istenek nem segítik azokat, akik arra várnak, hogy a gyümölcs a tátott szájukba pottyanjon a fáról. – Dzsiii! – kiáltotta egy hang a tömött sorokból, és a csatakiáltást kórusban zúgták utána. – Dzsíii! – süvöltötte Bazo is, dobbantva a jobb lábával és a holdtalan égbolt felé döfködve lándzsájával. Tanase olyan mozdulatlanul állt mellette, mint égy ébenfaszobor, de ajkai lágyan szétváltak és óriási, ferde vágású szemei holdakként csillogtak a tűz fényében. Végül Bazo ismét széttárva karját csendre intette őket. – Úgy legyen! – mondta és a várakozó harcosok ismét feszülten füleltek. – Először a bulawayói szekértábort pusztítjuk el. A matabelék még sötétben, a pirkadat első sugara előtt szoktak lecsapni ellenségeikre. – A harcosok halk zúgással nyugtázták szavait. – De a fehér ember már ismeri a módszerünket – folytatta Bazo. – Minden hajnalban, mikor még koromsötét az ég, a puskáikhoz állva várják, hogy a leopárd besétáljon a csapdába. "A matabelék hajnal előtt szoktak támadni", mondogatják egymásnak. "Mindig." Én viszont azt mondom nektek, gyermekeim, hogy ezúttal másképp lesz. Bazo szünetet tartott és az első sorban guggolok arcát vizslatta. – Most éjfél előtt fogunk támadni, mikor a fehér csillag feltűnik keleten. Bazo a szokásos módon megállva előttük kiosztotta parancsait, de azokat nem csak az emberei hallották. A félmeztelen fekete testek között, válla hozzájuk érve, feje tollbóbitával borítva, arca és teste zsírral kevert korompasztával bemázolva, ott guggolt Ralph Ballantyne. – Ebben az évszakban a fehér csillag feljöttekor támad föl a szél kelet felől, így mi is keleti irányból támadunk. Mindenki visz a fején egy zsúpszalma köteget zöld mszasza lombokkal letakarva – adta ki az utasítást Bazo, mire Ralph úgy meghökkent, hogy ujjaiban az idegvégződések előre is bizseregni kezdtek. "Füstfüggöny!", gondolta. "Ez tengeri taktika!" – Amint a szél feltámad, nagy tüzet rakunk – fejtette ki máris Bazo. – Aztán ki-ki rádobja a maga kötegét elhaladtában és sötétben és füstben megyünk előre. Akkor aztán lődözhetik fölfelé a
rakétáikat, a füstünk elvakítja a puskásokat. Ralph már látta lelki szemeivel, ahogy az áthatolhatatlan hömpölygő füstfelhőből csak már szúrótávolságban kibukkanó harcosok sora elözönli a szekértábor falait és bekúszik a kerekek között. Háromezer csendesen és feltartóztathatatlanul előrenyomuló ember... még ha a szekértábor felkészül is a rohamukra, aligha bírnák megállítani őket. A Maximok jóformán használhatatlanokká válnának a füstben, a széles pengéjű lándzsák viszont közelről igazán ütőképesek. A mészárlás képe elevenen belevésődött agyába, ismét maga előtt látta Cathy holttestét, és melléje képzelte Jonathan és Elizabeth megcsonkított maradványait. Elizabeth puha, fehér, aljasul meggyalázott testét. Ralphot vad düh fegyverezte fel. – Egyetlenegy sem maradhat közülük életben. Az írmagját is el kell pusztítani. Lodzi katonái már csak holttesteket és leégett épületeket találhatnak és lándzsahegyre szúrjuk őket is, ha mégis odamerészkednének. Azután Ralph már dühében ordítozott és zúgta a vad csatadalt az amadodákkal együtt – ugyanolyan eltorzult arccal és vérszomjas tekintettel, mint ők. – Az indabának vége – mondta Bazo végül. – Menjetek lefeküdni, hogy jól kipihenjétek magatokat holnapra. Napkeltekor az legyen az első, hogy ki-ki annyi száraz füvet és zöld lombot vág magának, amennyit csak el bír cipelni. * Ralph Ballantyne egy állatbőr takaró alatt fekve egy fonott nádgyékényen hallgatózva várta, míg a tábor nyugovóra tér körülötte. A matabelék behúzódtak a völgy szűkebb, nehezebben megközelíthető zugaiba. Ralph látta, hogy az őrtüzek lankadnak és a narancsszínű fénykörök összezsugorodnak rajtuk. A suttogó hangok is lassan elcsendesültek és a mellette alvó harcosok lélegzése megváltozott, mélyebbé és szabályosabbá vált. A Kecskék Völgye egy egyenetlen, sziklás hegyszakadék volt, amit olyan sűrűn benőtt a tüskebozót, hogy a kafir harcosok nem tudtak egy helyen tömörülni. Szétszóródtak a völgyben lévő katlanokban ötven-egynéhány ember helyezkedett el egy-egy tisztáson, a tüskebozótban kacskaringózó szűk ösvényeken keresztül, amelyek fölött a magasabb fák egyfajta baldachint képeztek. Mikor az utolsó tüzek is szürke pernyévé hamvadtak, a sötétség fenyegetőbbé vált és Ralph a szőrmetakaró alatt megmarkolta lándzsája nyelét és várta a megfelelő pillanatot. Az időt elérkezettnek látva, lopva letolta magáról a takarót és négykézláb a legközelebbi harcos mellé kúszott. Ahogy óvatosan tapogatózott, megérintett egy csupasz kart, amelynek gazdája felriadt és hirtelen felült. – Ki az? – kérdezte álomittasan rekedt vastag torokhangon, mire Ralph hasba szúrta. A férfi felordított. Az éles halálsikoly harsányan visszapattanva a sziklafalakról, belehasított az éjszaka csendjébe és még Ralph is elüvöltötte magát: – Démonok! Démonok támadtak rám! – Azzal tovább hemperedve még egy harcosba beledöfött, aki meglepetésében és fájdalmában szintén felüvöltött: – Segítség! Démon! A völgyben égő ötven őrzőtűznél a Ballantyne Felderítők egyszerre döftek és üvöltöttek Ralphfal. – Vigyázat! Szellemek járnak közöttünk! – Tagati! Boszorkányság! Óvakodjatok a boszorkányoktól! – Öljétek meg a boszorkányokat! – Boszorkányság! Védjétek magatokat!
– Meneküljetek! Meneküljetek a démonok elől! Háromezer, gyermekkorától babonákkal és boszorkányságokkal mételyezett harcos riadt fel a halálsikolyokra, artikulálatlan üvöltésekre és a démonok légióival szembeszállók rémült, figyelmeztető kiáltásaira. A vakító, fojtogató sötétségben megragadva fegyvereiket eszeveszetten ordítozva hadonásztak vaktában, és bajtársaik, akiket közben megsebesítettek, üvöltve fenekedtek vissza rájuk. – Megsebesültem! Védekezzetek! Jaj! Jaj! Megölnek a démonok! Az éjszaka benépesült összevissza rohangászó és ordítozó alakokkal, akik mindenkit ledöftek, akit csak értek. – Kísértetek laknak a völgyben! – Mindnyájunkat megölnek a démonok! – Meneküljetek! Meneküljetek! Aztán a völgy mélyéről egy iszonyatos, fülhasogató bőgés hangzott fel, ami csak magától a nagy emberevő démontól, Tokoloshétől származhatott. Az emberek majd eszüket vesztették a rémülettől, és a pokoli fejetlenség tetőfokra hágott. Ralph négykézláb mászva a keskeny csapáson, nehogy szúrás érje, alulról támadt a fejvesztetten rohangászó matabelékre. A csillagok halvány fényében körvonalazódó sziluetteknek az ágyékát és hasát célozva eltekintett a halálos döféstől, és megsebesített áldozatainak üvöltözése csak fokozta az iszonyatos hangzavart. A völgy alján Harry Mellow ismét megfújta a sárgaréz kürtöt, amelynek hangjára újabb üvöltő kórusban törtek ki a lejtőn bukdácsolva fölfelé, a szirten túli nyílt, füves prérire igyekvő menekülők. Ralph előrekúszott, egyetlen hang után fülelve a zsivajban. Az első percekben több száz, zömében fegyvertelen harcosnak sikerült kimenekülnie a völgyből. A szélrózsa minden irányában belevesztek az éjszakába és másodpercenként újabbak követték őket. Ezek az emberek, akik elszántan rohantak volna a géppuskák csöveinek, a természetfelettitől való félelmükben fejvesztett gyermekekként futottak, amerre láttak. Ordítozásukat elnyelte a távolság, és Ralph fülét egyszer csak megütötte a várva-várt hang. – Megállni, Vakondokok! – dörögte a hang. – Ide hozzám, Bazóhoz! Ezek nem démonok! – És Ralph a hang irányába kúszott. Előtte a tisztáson egy tábortűz éledezett lomhán a rádobott friss farönköktől, és Ralph felismerte a magas, széles ösztövér vállú alakot a karcsú asszonnyal oldalán. – Ez a fehér ember trükkje! – kiáltotta az asszony, ura mellől. – Várjatok, gyermekeim! Ralph felugrott és a sűrű bozóton keresztül odarohant hozzájuk. – Nkosi! – kiáltotta. Szükségtelen volt elváltoztatni a hangját, ami durva és rekedt volt a portól, feszültségtől és harci kedvtől. – Bazo, uram, én veled vagyok! Szálljunk szembe együtt az árulással! – Derék dolog, bajtárs! – dicsérte meg Bazo megkönnyebbülten a sötétből előbukkanó Ralphot. – Álljatok háttal egymáshoz kör alakban, hogy mindenki védje a másikat és kiáltsatok a többi bátor embernek, hogy jöjjenek ide hozzánk. Bazo Ralph hátához állt és maga mellé húzta Tanasét. Az asszony ismerte föl hátrapillantva az előregörnyedő Ralphot. – Ez Henshaw! – sikoltotta, de már késő volt. Mielőtt Bazo szembefordulhatott volna vele, Ralph úgy fogva a lándzsát, mint egy hentesbárdot, csapást mért Bazo Achilles-inaira, amelyek halk, gumiszerű pukkanással elszakadtak. Bazo térdre rogyott és megnyomorított lába úgy a földre szegezte, mint egy bogarat a kartonpapírra. Ralph elkapta Tanase csuklóját és kipenderítve a tűz fényudvarából, fejjel levágta a földre. Könnyedén tartva letépte róla a kurta bőrszoknyát és a lándzsahegyet az ágyékának szegezte. – Bazo – suttogta Ralph. – Dobd a lándzsádat a tűzre, vagy felnyitom az asszonyod nemi szervét,
ahogy te tetted az én feleségemmel! * A Felderítők az új nap első halvány fényében lassan, hosszú, szaggatott sorban végigjárva a völgyet, megadták a kegyelemdöfést a sebesült matabeléknek. Eközben Ralph visszaküldte Jan Cherootot a lovakhoz a kötelekért. A hottentotta pár perc múlva visszatért a lovakkal, amelyek nyergén nehéz, vadonatúj, sárga kenderkötél tekercsek lógtak. – A matabelék megint szétszóródtak a hegyekben – jelentette mogorván. – Pár hétbe is beletelik, míg újra egymásra találhatnak és csoportosulhatnak. – Azt nem fogjuk megvárni. Ralph fogta a köteleket és csomókat kezdett kötni rájuk. A Felderítők közben visszajöttek és míg száraz fűcsomókkal a lándzsájuk pengéjét tisztogatták, Ezra így szólt Ralphhoz: – Négy emberünket elvesztettük, de megtaláltuk Kamuzát, az Uszók indunáját, és több mint kétszáz holttestet számoltunk össze. – Álljatok készen az indulásra – parancsolta Ralph. – Már csak egy rövidke teendő van hátra. Bazo a tűz maradványai mellett ült. Karjai bivalybőr szíjakkal hátra voltak kötözve, lábai egyenesen kinyújtva feküdtek. Nem tudott rájuk állni, mert olyan erőtlenek voltak, mint a partra vetett hal. A sarkai fölötti mély vágásból híg vér szivárgott. Tanase mellette ült anyaszült meztelenül, és az ő kezei is hátra voltak kötözve. Ezra őrmester végignézett rajta és azt dörmögte: – Egész éjjel keményen dolgoztunk, megérdemelnénk egy kis szórakozást. Hadd vigyük be a kankámmal egy kicsit az asszonyt a bozótba. Ralph nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon, hanem Jan Cheroothoz fordult: – Hozd a lovakat – parancsolta. Tanase megkérdezte Bazót, de anélkül, hogy az ajkai mozogtak volna, a beavatottak jelbeszédével: – Mi ez az egész a kötelekkel, uram? Miért nem lőnek agyon minket és fejezik be? – Mert a fehér ember ezzel a móddal a megvetését fejezi ki. A tiszteletre méltó ellenséget agyonlövik, a kötelet pedig a bűnözőknek tartogatják. – Uram, azon a napon, mikor először találkoztam ezzel, akit te Henshaw-nak nevezel, azt álmodtam, hogy egy faágon lógsz, ő pedig mosolyogva néz rád fölfelé – suttogta Tanase. – Különös, hogy magamat nem láttam melletted azon a fán... – Elkészültek – mondta Bazo Tanaséra nézve. – A szívemmel ölellek meg. Te vagy az életem forrása. – Ölellek téged, férjem. Ölellek téged, Bazo, aki a királyok apja leszel. Tanase továbbra is Bazo megviselt, szép, csúnya arcát bámulta és akkor sem vette le róla szemét, mikor Henshaw megállt és föléjük magasodva érdes, elkínzott hangon azt mondta: – Én kellemesebb módon végzek veletek, mint ahogy ti végeztetek azokkal, akiket szerettem. * A kötelek nem egyforma hosszúak voltak, így Tanase alacsonyabban lógott uránál. Fejmagasságban lévő talpa egész fehér volt, és lábujjai olyan merőlegesen mutattak a földre, mintha csak lábujjhegyen állt volna. Hosszú gémnyaka teljesen oldalra csavarodott, mintha még most is Bazo hangját hallgatná. Bazo felpuffadt arca a sárga hajnali égbolt felé volt fordulva, mert a hurok épp az álla alá került. Ralph Ballantyne is fölfelé nézett a magas akácfa tövében állva a Kecskék Völgyének fenekén.
Tanase látomása nem volt pontos: Ralph Ballantyne nem mosolygott. * Tehát Lodzi jött Carrington vezérőrnaggyal és Robert Stephenson Smyth Baden-Powell őrnaggyal, a későbbi "Légy felkészülve" mottó szerzőjével, mögöttük pedig az ágyúk és a katonák. A nők és a gyermekek vadvirágcsokrokkal táncoltak ki a bulawayói szekértáborból elébük az "Éljen, éljen soká"-t énekelve és sírva fakadva örömükben. Kumalo idős indunái, akiket becsapott az isteni beavatkozást ígérő Umlimo, tanácstalanul, hasukban a gyorsan kihűlő tűzzel maguk között guggoltak, meghökkenve, hogy ekkora hadsereget kellett felvonultatni miattuk, azután lassan visszavonultak kafir harcosaikkal Bulawayo környékéről. A brit birodalmi csapatok dübörgő lépésű oszlopai letarolták a völgyeket és a prérit. Felégették az elhagyott falvakat és a lábon álló gabonát és elhajtották azt a kevés marhát is, amelyet a marhavész nem vitt el. Ágyúzták a hegyeket, ahol rejtőzködő matabeléket gyanítottak és lóhalálában üldöztek megfoghatatlan fekete árnyakat, amelyek az erdőben átcikáztak előttük. A Maximok addig tüzeltek, míg felforrt a hűtővizük, de a lőtávolságuk alig valamivel több volt kilencszáz yardnál és a célpontok olyan gyorsan futottak, mint a nyulak. Így teltek a hetek és múltak a hónapok és a katonák megpróbálták kiéheztetni és fegyveres harcra kényszeríteni a matabeléket, de az indunák a fedett terepen duzzogtak és a Mataposban kerestek menedéket, ahová az ellenség már nem merészkedett utánuk ágyúival. Hébe-hóba a matabelék elfogtak egy-egy elszigetelt őrjáratot vagy egyedülálló személyt. Egyszer még a legendás hírű elefántvadász, Frederick Selous is a kezük közé került magányos kalandozása során. Selous leszállt a lováról, hogy "elejtsen" egyet az előtte a hegygerinc mögé eltünedező lázadókból, mikor egy eltévedt golyó súrolta a póniját, mire a rendszerint szelíd állat nekiiramodott és otthagyta gazdáját. A vadász csak akkor látta, hogy eltávolodott a Felderítő főhadtestétől. Ám a matabelék is azonnal észrevették, hogy kutyaszorítóban van, visszafordultak és üldözőbe vették, mint kutyák a mezei nyulat. Selous elefánt vadász korában rohant úgy utoljára. A mezítlábas, könnyű fegyverzetű amadodák gyorsan behozták a távolságot, s mikor már egész közel értek hozzá, kihúzták pengéiket a bőrszíjakból és rázendítettek borzalmas csatadalukra. Csak akkor vágtatott oda lóhalálában Windley főhadnagy, Selous másodparancsnoka és kihúzva bal lábát a kengyelből, hogy parancsnoka rákapaszkodhasson, visszavágtatott vele a közeledő Felderítőkhöz. Máskor a szerencse a katonáknak kedvezett, akiknek sikerült elfogniuk egy-egy keresgélő matabele járőrt egy csapáson vagy a sűrű bozótban, és felakasztották őket a legközelebbi fák teherbíró ágaira. Semmire sem vezető, kegyetlen kis háború volt, amely nem akart véget érni. A hadjáratokat vezető katonatisztek nem üzletemberek voltak, nem költségteljesítmény szintjén gondolkodtak, melynek következtében az első három hónapi számla egymillió font sterlingre rúgott: 500 fontba került minden egyes matabele megölése. A költséget Mr. Cecil John Rhodes és a B. D. A. Társaság fedezte. Míg a Matoposban az indunákat éhínség, Mr. Rhodest Bulawayóban könyörtelen csődbe menés fenyegette. * A három lovas elővigyázatosan, egymást fedezve haladt előre. A csapás közepén maradtak, csőre töltött puskáik lövésre tartva.
Jan Cheroot végezte a felderítést, ötven yarddal előttük lovagolva. Kis gyapjas fejét fáradhatatlanul ide-oda forgatva fürkészte kétoldalt a bozótot. Mögötte baktatott Louise Ballantyne, aki élvezte, hogy kiszabadulhatott a bulawayói szekértáborból a fárasztó hónapok után. Louise lovagló ülésben ült lován az igazi lovasok elánjával, tollal ékesített, kis zöld sapkájában, s mikor hátra-hátrafordult, ajkai bájos mosolyban megnyíltak. Még nem szokta meg, hogy Zouga ismét vele van, így újra és újra meg kellett nyugtatnia magát. Zouga ötven yarddal lovagolt mögötte és úgy viszonozta mosolyát, hogy Louise egész belső valója beleremegett. Zouga egyenesen és könnyedén ült a nyergében, széles karimájú sombrerója egyik szemére billentve. A nap aranyosan változtatta arca Holloway fegyházi sápadtságát, és a szőke szakállába vegyülő ezüstszálakkal egy viking vezérre emlékeztetett. Ilyen elnyújtott sorban lovagoltak föl a füves síkságokról a mszaszafák magasan ívelt ágai alatt, a hegyek első lejtőjére, és Jan Cheroot, az ál-hegygerincre érve felállt a kengyelben és megkönnyebbülten és boldogan felkiáltott. Louise és Zouga, nem bírva tovább uralkodni magukon könnyű vágtában mögéje lovagoltak. – Köszönöm neked, édes Istenem – suttogta Louise fátyolos hangon és megfogta Zouga kezét. – Igazi csoda – mondta halkan Zouga és megszorította az asszony ujjait. Előttük King's Lynn bársonyos zsúpfedele jólesően sütkérezett a napfényben. Úgy érezték, soha nem volt részük ennél szebb látványban. – Teljesen ép – rázta meg Louise csodálkozva a fejét. – Ez lehet az egyetlen tanyaház Matabeleföldön, amit nem gyújtottak föl. – Jaj, menjünk már, drágám! – kiáltotta Louise hirtelen, magánkívül örömében. – Vár az otthonunk! Zouga nem engedte tovább a széles homlokzati fedett előcsarnoknál, és míg Louise a nyeregben maradva lövésre tartott puskával fogta a lovak kantárát, férje és Jan Cheroot átkutatták a tanyaházat, hogy megbizonyosodjanak, nem valami matabele csapda várja-e őket. Mikor Zouga visszajött a verandára, a fegyvert súlyban tartva rámosolygott Louise-ra. – Biztonságos! Lesegítette Louise-t a nyeregből. Aztán Jan Cheroot az istállóba vezette a lovakat és nyakukba akasztotta a magával hozott abrakostarisznyákat, Zouga és Louise pedig kéz a kézben felmentek a főlépcsőn. Az öreg elefántbika vastag agyarai érintetlenül görbültek az ebédlőajtó fölé és Zouga megsimogatta az egyiket elhaladtában. – A szerencsetalizmánod – kuncogott Louise elnézően, engedékenyen. – A házi istenek – javította ki őt Zouga és beléptek közöttük a házba. A ház ki volt fosztva, de ennél kevesebbet nem várhattak. A könyvek viszont, lehányva a polcokról, egyiknek-másiknak megtört ugyan a gerince, bőrkötése megsérült vagy patkányok rágták meg – de mind ott voltak. Zouga megtalálta naplóit és a nagyja port letörölte róluk selyemsáljával. A több tucat kötet élete krónikáját rögzítette szép kézírással, tintarajzokkal és színes térképekkel illusztrálva. – Nagyon fájlaltam volna, ha ezek elvesznek – motyogta, miközben vigyázva egymásra rakosgatta őket a könyvtárszoba asztalán és megsimogatta az egyik piros szattyánbőr kötést. Az ezüstnemű az ebédlő padlóján hevert – némelyik darab megrongálva, de a legtöbb sértetlen maradt. Az ilyesmi nem volt érték a matabelék szemében. Bebarangolták a zegzugos tanyaházat, és áthaladva a szobákon – melyekkel Zouga ötletszerűen bővítette az eredeti építményt –, apró kincsekre bukkantak a limlomok között. Megtalálták az ezüstfésűt, amit Zouga ajándékozott Louise-nak első együtt töltött karácsonyukon és a gyémántköves, zománcberakású mandzsettagombokat, amelyekkel Louise lepte meg egyszer
férjét a születésnapjára. Louise visszaadta neki a mandzsettagombokat és lábujjhegyre ágaskodva, csókra nyújtotta arcát. A konyhában ott álltak a polcokon az agyag- és üvegedények, de az összes evőeszközt és kést ellopták és az éléskamra és a raktár ajtaja ki volt szakítva tokjából. – Ezt nem nagy dolog megjavítani – mondta Zouga. – El sem tudom hinni, hogy ilyen szerencsénk legyen. Louise kiment a baromfiudvarba, ahol négy Rhode Island-i vörös tyúk kapirgált a porban. Bekiáltott Jan Cherootnak az istállóba, hogy hozzon néhány maroknyi magot az abrakostarisznyából. Hívogatni kezdte a tyúkokat, amelyek szárnyukat csapdosva szaladtak csipegetni. A nagy hálószoba ablakait betörték és a szarufákon vadmadarak fészkeltek. Az ágyterítőt összerondították, de mikor Louise felhajtotta, alatta az ágynemű meg a matrac tiszta és száraz volt. Zouga fél kézzel átkarolta Louise derekát és jól ismert tekintettel pillantott le rá. – Nagy kópé vagy te, Ballantyne őrnagy – zihálta fátyolos hangon. – De nincs függöny az ablakokon. – Zsalugáter viszont szerencsére még van. – Miközben becsukta a zsalukat, Louise visszahajtotta a lepedőt és kikapcsolta a blúza legfelső gombját. Zouga épp időben érkezett, hogy segítsen neki kigombolni a többit. Egy óra múlva, mikor kiléptek a homlokzati fedett verandára, Jan Cheroot már leporolta a székeket és az asztalt, és megterített a Bulawayóból magukkal hozott elemózsiás kosárból. Mialatt finom Constantia bort iszogattak a hideg cornwalli kásához, Jan Cheroot az asztal körül sürgölődve anekdotákkal traktálta őket Ballantyne Felderítőinek hőstetteiről. – A nyomunkba se jöhetett egy se – jelentette ki szerényen. – Nekünk, Ballantyne felderítőinek! Megmutattuk a matabeléknek, hogy kivel van dolguk! – Jaj, ne beszéljünk háborúról! – kérlelte Louise. – És hol vannak most ezek a hősök? Még tart a háború és csupa olyan emberre van szükségünk, mint ti. – Ralph gazda megváltozott – felelte Jan Cheroot búsan. Csak úgy hipp-hopp pattintott ujjával. – Attól a naptól, hogy Bazót felakasztottuk a Kecskék Völgyében, már nem érdekelte a dolog. Nem lovagolt ki többé a Felderítőkkel, és egy hét múlva visszament a végpontra, hogy befejezze a vasútépítést. Állítólag ő fogja elvezetni az első vonatot Bulawayóba karácsonyra. – Elég! – szólt rá Louise. – Ez az első napunk King's Lynnben majd egy év óta. Egy szót sem akarok többet a háborúról! Tölts egy kis bort, Jan Cheroot, és igyál te is egy kortyot. – Azután Zougához fordult: – Drágám, nem maradhatnánk most már itt végre? Zouga sajnálkozva rázta meg fejét. – Sajnos nem, egyetlenem. Nem tehetem kockára a drága életedet. A matabelék még mindig harcolnak és ez a hely teljesen elszigetelt... A hátsó udvarból egyszer csak kétségbeesett kotkodálás hallatszott. Zouga felugrott és felkapva puskáját a fal mellől, halkan, de sietve parancsot adott Jan Cherootnak: – Te menj az istálló felől. Én a másik oldalról jövök. – Azután Louise-hoz fordult: – Te maradj itt, de ha lövést hallasz, szaladj a lovakért. – A két férfi nesztelenül leosont a verandáról. Mikor Zouga a nagy hálószoba alatt a ház sarkához lopózott, újabb rémült kotkodálás és szárnycsapkodás hallatszott. Megkerülte a sarkot és végigrohant a baromfiudvar vastag, fehérre meszelt fala mellett és a kapunál meglapult. A riadt kotkodácsolás és szárnycsapkodás kakofóniájában egy hang azt mondta: – Nesze ez! Nehogy elengedd! Matabelék! A következő pillanatban egy félmeztelen alak lépett ki Zouga mellett az ajtón, egyegy csirkével mindkét kezében. De Zouga nem tüzelt... Egy asszony volt az, csupasz mellei lötyögve csapódtak bordáinak futás közben. Zouga úgy hátba vágta a puskatussal, hogy az asszony összeesett, aztán átugrott rajta, be
a konyhaudvarba. Jan Cheroot a konyhaajtónál állt, egyik kezében a puskája, a másikban egy pucér, csonttá soványodott fekete fiúcska rúgkapált. – Kupán vágjam? – kérdezte Jan Cheroot. – Már nem vagy Ballantyne Felderítő – mondta neki Zouga. – Csak fogjad, de ne bántsd. – Azzal megfordult, hogy szemügyre vegye saját foglyát. Az idős matabele asszony az éhhalál szélén volt. Valamikor nagyon kövér lehetett, mert a bőr ráncos redőkben lógott rajta. Hajdan görögdinnye nagyságú, húsos mellei most, mint két üres zacskó, a köldökét verdestek. Zouga megfogta a csuklóját és talpra húzta. Ahogy visszakormányozta a baromfiudvarba, ujjai szinte a csontját fogták a lefogyott karnak. Zouga futólag szemügyre vette Jan Cheroot foglyát. A fiúcska csont és bőr volt, minden bordája és csigolyája kiállt, feje idomtalanul nagynak látszott a testéhez képest és szemei aránytalanul nagynak tűntek arcában. – Ki van éhezve a kis szarházija – mondta Zouga. – Az is egy mód, hogy megszabaduljunk tőlük – szajkózta Jan Cheroot. Abban a pillanatban megjelent Louise a konyhaajtóban puskával a kezében, de arckifejezése megváltozott, amint meglátta a fekete asszonyt. – Juba! – suttogta. – Te vagy az, Juba? – Ó, Balela – nyögte a matabele asszony. – Azt hittem, soha nem látom többé arcod derűs fényét. – Nofene! – morogta Zouga. – Ez aztán a jó fogás, Jan Cheroot! Hiszen ez a nagy és nemes induna, Gandang legidősebb felesége, a kutyakölyök meg az unokája lehet! Egyiket sem ismertem meg, már az utolsókat rúgják. Tungata Zebiwe a nagyanyja csontos ölében ült és némán belefeledkezett az evésbe, akár egy kiéhezett állat. Megette a maradék cornwalli kását, de még a kenyérhéjat is, amit Zouga otthagyott. Louise a nyeregtáskában kutatva talált egy horpadt dobozú marhahúskonzervet és a gyermek, két kézzel tömve szájába a finom, zsíros húst, azt is befalta. – Ez igen! – mondta savanyúan Jan Cheroot. – Hadd hízzon meg jól, aztán úgyis lelőjük. – Azzal mogorván ment felnyergelni a lovakat az induláshoz. – Juba, kis Galambom, az összes gyerek így néz ki? – kérdezte Louise. – Elfogyott az élelmünk – bólintott Juba. – Az összes gyerek ilyen, de a kicsik közül már meg is haltak. – Juba... nem ideje lenne, hogy az asszonyok véget vessenek a férfiak ostobaságának, mielőtt minden gyerek meghalna? – De bizony, Balela – értett egyet Juba. – Már régen itt az ideje. * – Ki ez az asszony? – kérdezte Mr. Rhodes és kétségbeesetten éles hangja elárulta izgatottságát. Zougára meredt és szemei úgy kidülledtek, mintha minden pillanatban ki akarnának szorulni az üregükből. – Gandang legidősebb felesége. – Gandang... ő volt a parancsnoka annak a kafir harcos csapatnak, amelyik lemészárolta Wilson őrjáratát a Shanganin? – Lobengula féltestvére. Ő, Babiaan és Somabula az indunák vezérei. – Nem hiszem, hogy bármit is veszíthetnénk, ha tárgyalnánk velük – vont vállat Mr. Rhodes. – Ez az ügy, ha így megy tovább, mindnyájunkat tönkre fog tenni. Üzenjen azzal az asszonnyal az indunáknak, hogy tegyék le a fegyvert és térjenek vissza Bulawayóba. – Sajnálom, Mr. Rhodes – mondta Zouga –, de nem fogják megtenni. Tartottak egy indabát a
hegyekben, amelyen minden induna egyetértett abban, hogy ez csak egy esetben lehetséges. – Éspediglen, Ballantyne? – Azt akarják, hogy ön menjen el hozzájuk. – Én... személyesen? – suttogta Mr. Rhodes. – Csak Lodzival vagyunk hajlandók beszélni és neki kell feljönni hozzánk a Matoposba fegyvertelenül, katonák nélkül. Három embert hozhat magával, de egynél sem lehet fegyver. Akinél fegyvert találunk, a helyszínen megöljük – ismételte el Zouga az üzenetet, amivel Juba visszatért a hegyekből. Mr. Rhodes lehunyta szemét és eltakarta kezével. Hangja fájdalmasan sípolva tört fel melléből, és Zougának előre kellett hajolnia, hogy hallhassa szavait. – Kiszolgáltatva nekik... – mondta. – Egyedül és fegyvertelenül... teljesen kiszolgáltatva. Mr. Rhodes leejtette kezét és felállt. Nehézkesen a sátor nyílásához ment. Összekulcsolta kezeit a háta mögött és hintázott a sarkán. Odakinn, a poros déli hőségben egy harsona előrenyomulásra adott jelt, amit a szekértáborból kivágtató lovasok, távoli patadobogás és a kemény bőrcsizmákhoz koppanó lándzsanyelek hangja követett. Mr. Rhodes ismét Zouga felé fordult. – Gondolja, hogy megbízhatunk bennük? – kérdezte. – És ön gondolja, hogy van más választásunk, Mr. Rhodes? * A lovakat a megbeszélt helyen hagyták, a gránithegyek miriád völgyeinek egyikében, amelyek hepehupás gerincekben végződtek és olyan meredeken ereszkedtek mély teknőkbe, mint heves viharban az Atlanti-óceánon felkorbácsolt jeges hullámverés. Onnét Zouga Ballantyne vezette tovább őket a sűrű bozóttal szegélyezett tekervényes és keskeny csapáson. Lassan ment előre, gyakran hátrapillantva a mögötte cammogó, medveszerű alakra. Mikor emelkedőhöz értek, Zouga megállt és megvárta, míg útitársa kifújja magát. Mr. Rhodes arca elkékült és szakadt róla a verejték, de pár perc múlva türelmetlenül intett Zougának, hogy mehetnek. Közvetlenül Mr. Rhodes mögött menetelt még két férfi az indunák kikötésének megfelelően. Az egyik egy újságíró volt – Mr. Rhodes túlságosan szerette a látványosságot, semhogy kihagyott volna egy ilyen alkalmat –, a másik meg egy orvos. Rhodes tudta, hogy nem a matabelék lándzsái jelenthetik az egyedüli veszélyt a kimerítő úton. A Matopos hegytetőin csillámló hőség úgy táncoltatta és hullámoztatta a levegőt a gránit felületeken, mint a fafűtéses tűzhely platniján. Az émelyítő és fojtogató csend szinte kitapintható volt, s a hirtelen bele-belehasító, hívogató madárhangok csak hangsúlyozták a sűrűségét. Mikor az ösvény egészen elkeskenyedett, Zouga észrevette, hogy egy ágacska megrezdült és elmozdult, pedig még szellő sem volt. Lassan előrement, félgyászlépésben, akárha a díszgárdát vezette volna egy katonai temetésen. Az ösvény élesen, egy hosszanti hasadékba kanyarodott a gránitfal legtetején és Zouga ismét megállt. Mr. Rhodes beérte és vállával az átforrósodott gránitnak dőlve megtörölte az arcát és nyakát egy fehér zsebkendővel. Mikor percek múlva végre meg tudott szólalni, azt lihegte: – Gondolja, hogy idejönnek, Ballantyne? Lejjebb, a völgy legsűrűbb bozótjában egy vörösbegy kiáltott és Zouga lehajtott fejjel hallgatózott. Az erdei hang szinte tökéletes utánzása volt... – Már itt is vannak, Mr. Rhodes. A hegyekben hemzsegnek a matabelék. – Zouga félelmet keresett a sápadt, kék szemekben, de nem talált és halkan, szinte félénken azt mondta: – Ön bátor ember, uram. – Pragmatikus, Ballantyne. – És a betegségtől elgyötört arc mosolyba görbült. – Mindig jobb
tárgyalni, mint harcolni. – Remélem, a matabelék ugyanúgy gondolják – viszonozta a mosolyát Zouga és beléptek a hasadékba. Sietve keresztülmentek a sötétségen, s mikor ismét kibukkanták a napfényre, egy völgyteknő feküdt a lábuk alatt. Magas, hepehupás gránitsáncok övezték és semmilyen fedezék nem volt benne. Zouga lenézett a kör alakú völgyecskébe és felháborodott benne a stratéga. – Ez egy csapda – mondta. – Egy természetes mészárszék, amelyből nincs menekvés. – Menjünk le – mondta Mr. Rhodes. A teknő közepén egy alacsony, kemény, sárga agyagból készült talapzat emelkedett. A kis csoport ösztönösen felé indult. – Akár kényelembe is helyezhetjük magunkat – lihegte Mr. Rhodes és leroskadt rá. A társaság többi tagja is leült körbe, csak Zouga maradt állva. Megőrizte közönyös arckifejezését, de bőre viszketett, ahogy a félelem rovarai végigmásztak rajta. A Matopos, a matabelék szent hegyének a szívében voltak... az erődjükben, ahol a legmerészebbek és legnyugtalanabbak. Őrültség volt fegyvertelenül ide jönniük és kiszolgáltatni magukat egy kegyetlen és vad kontinens legvadabb és legvérszomjasabb törzsének. Zouga üres kezeit a háta mögött összekulcsolva, lassan elfordulva sarkán, az őket körbezáró sziklafalat vizslatta. De még meg sem fordult a tengelye körül, halkan azt mondta: – Nos, uraim, itt vannak! A kafirok némán, mintegy kimondatlan parancsszóra előbukkantak búvóhelyükről és élő barikádot formáltak a látóhatár mentén. Sűrű sorokban, szorosan egymás mellett állva, teljesen körülzárták a sziklavölgyet. Megszámlálhatatlanul sokan voltak; több ezren is lehettek, de továbbra is olyan néma csend honolt, mintha csak viasz lett volna a fülükben. – Ne mozduljanak, uraim – figyelmeztette a társaságot Zouga és várakoztak a napon. Megvárták, míg a néma és rezzenéstelen kafir harcosok szorosra zárták a gyűrűt körülöttük. Újabb madárfütty hallatszott, de szellő sem rezdítette a tollbóbita és prémszoknya-erdőt. Végül megnyíltak a sorok és egy csoport férfi lépett előre. Azután a sorok ismét összezárultak és a kis csoport lejött az ösvényen. Ők voltak Kumalo nagyhercegei, a Zanzik, akiknek ereiben királyi vér csörgedezett. Borzalmasan le voltak soványodva. Az öregemberek gyapjas haján és szakállán az évek dere csillogott. Göthösek és kiéhezettek voltak, akár a kóbor kutyák, hajdan kemény izmaik olyan aszottak és fonnyadtak, hogy öreg csontjaik kilátszottak alóluk. Némelyiknek piszkos, véráztatta kötések takarták sebeiket, míg másoknak az éhezéstől és nélkülözéstől – nyers pörsenések borították az arcát és végtagjait. Gandang ment elöl, mögötte egy lépéssel a féltestvérei, Babiaan és Somabula. Utánuk következtek a mashobanék fiai, fejükön a becsület fejgyűrű, kezükben a széles, ezüstös lándzsa és a hosszú bivalybőr pajzs, amelyről a "matabele", azaz "Hosszú Pajzsok Népe" nevet kapták. Tíz lépésre Zougától Gandang megállt, a földre engedte pajzsát. Miközben farkasszemet néztek, mind a két férfi arra a több mint harminc évvel ezelőtti napra gondolt, mikor először találkoztak. – Légy üdvözölve, Gandang, Mzilikazi fia – szólt végül Zouga. – Légy üdvözölve, Bakela, az Ököl. Zouga mögött Mr. Rhodes halkan azt parancsolta: – Kérdezze meg tőle, hogy háború lesz vagy béke. Zouga pillantását továbbra is a magas, csont-bőrré soványodott indunára szegezte. – Még mindig vörösek a szemek a háborúért? – kérdezte. Gandang válasza egy mély dörmögés volt, de a kíséretében lévő indunák és magasabban, a sűrű sorokban tömörült harcosok is jól hallották. – Mondd meg Lodzinak, hogy a szemek fehérek – mondta végül, aztán meghajolt és lefektette pajzsát és lándzsáját a földre, a lábához.
* Két lágyékkötős matabele tolta az acélcsillét a keskeny sínen. A végére érve az egyik félreütötte a rögzítő éket, mire a vasserpenyő előrebillent és az öttonnányi cukorszerű kék kvarcot belezúdította a tölcsér alakú aknába. Lebukdácsolt az osztályozó tartályba és a vasrostára rakódott, ahol egy tucat másik matabele esett neki tízfontos kőtörő kalapácsokkal, és addig püfölték, míg átment a rostán az alatta lévő őrlőbe. A masszív öntöttvas őrlők, amelyeket sziszegő gőz hintáztatott monoton ritmusban, hintőpor finomságúra zúzták az ércet. Az őrlők dübörgése fülsiketítő volt. A lenti völgyből felvezetett víz mosta ki folyamatosan az őrlőkből a poros ércet és szállította tovább a faelvezetőkön a munkaasztalhoz. Az alacsony, nyitott oldalú kunyhóban Harry Mellow az 1. asztalnál állva figyelte, ahogy a sűrű sárlé átmosódik az asztallap súlyos, vörösréz lemezén. A lap lejtős volt, hogy az értéktelen sár lefolyhasson a meddőbe. Az asztalt körhagyó bütykök mozgatták finoman, hogy az áramlat szétterüljön és minden ércrészecske érintkezzen a lap rézköpenyével. Harry elzárta a csavarszelepet és a 2. asztalra terelte a sáráramlatot. Utána meghúzta a kart és az asztal megállt. Harry felpillantott Ralph Ballantyne-ra és Vickyre, akik kíváncsian figyelték, és hüvelykujját feltartva jelezte, hogy minden rendben. Az őrlők fülhasogató dübörgése minden más hangot elnyomott. Harry ismét az asztal fölé hajolt. Az asztallapot vastag higanylepedék borította, amit Harry egy széles spatulával lekapargatott a vörösrézről és egy súlyos, sötét gömbbe préselt. A higany egyik rendkívüli tulajdonsága, hogy úgy tudja felitatni az aranyszemcséket, mint itatóspapír a tintát. Harry végül egy baseballnál kétszer nagyobb amalgámozott higanygömböt kapott, amely majdnem negyven fontot nyomott. Csak két kézzel bírta felemelni. Átvitte a Harkness Bánya laboratóriumául és finomítójául szolgáló kerek, zsúpfedeles épületbe. Ralph és Vicky utána nyomultak a parányi helyiségbe. Megbűvölten figyelték, ahogy az amalgámtömb olvadni és buborékolni kezdett a retortában a hordozható rezsó erős, kék lángja fölött. – Kifőzzük a higanyt – magyarázta Harry –, aztán újra kondenzáljuk, de ez marad utána. A forrásban lévő ezüstfolyadék mennyisége megcsappant és változni kezdett a színe. Észrevették az első, ígéretes vörösessárga csillanást, ami több mint hatezer éve bűvös hatalmában tartotta az embert. – Jé! – csapta össze Vicky a kezét, izgatottan megrázva sűrű, vörösréz színű tincseit, és szemében szinte visszatükröződött az értékes folyadék fénye. A higany teljesen elforrt és egy mélytüzű, színarany kupac maradt utána. – Arany! – kiáltotta Ralph Ballantyne. – A Harkness Bánya első aranya! – Fejét hátravetve felkacagott. Harry és Vicky meghökkentek. Nem hallották őt nevetni, amióta elhagyta Bulawayót. Ralph belekarolt a két álmélkodó emberbe és kitáncolt velük a napfénybe. Körtáncot jártak, miközben Ralph úgy kurjongatott, mint egy hegylakó, és Harry úgy rikoltozott, mint egy indián. A matabele kőtörők leállva bámulták őket először meglepődve, aztán rokonszenvezőn kuncogva. Vicky szakította meg a kört zihálva és mindkét kezét erősen gömbölyödő hasára szorítva. – Bolondok vagytok! – zihálta nevetve. – Bolondok! Mind a ketten! De én azért szeretlek benneteket! *
A keverék felerészt a Khami partjáról felhordott folyami agyagból, felerészt pedig sárga szárazföldi agyagból állt, amelynek ragasztó hatását fokozta a földalatti járataikon át felszínre törő termeszek nyála. Az agyagkeveréket egy gödörben tárolták a hátsó kútnál, amelyet még Clinton Codrington, Robyn első férje és Jordan Ballantyne ástak együtt soksok éve; mielőtt a Charter Company pionírjai először megjelentek Matabeleföldön. Két kikeresztelkedett matabele kurblizta a vizet a kútból, amit a keverőgödörbe öntöttek és két másik az agyagot lapátolta bele. Egy tucat meztelen fekete gyerek pedig Robert St. John vezényletével, jó játékot találtak abban, hogy az agyagot megfelelő keménységűre taposták. Robyn St. John segített kiporciózni az agyagot a tizennyolcszor kilenc inches téglalap alakú faformákba. A misszióbeli fiúk és lányok átvitték a teli formákat a szárító területre, ügyesen kifordították a nedves agyagtéglákat a száraz fűsávokra, aztán visszasiettek az üres formákkal, hogy újra megtöltessék őket. Ezerszám feküdtek a sárga téglák hosszú sorokban a napon; Robyn úgy számította, legalább húszezer szükséges egyedül csak az új templom felépítéséhez. Aztán meg persze, az összes építőfát is ki kell még vágni és megpácolni, és a préri füve csak egy hónap múlva nő meg elég magasra, hogy zsúpszalmának le lehessen vágni. Robyn felegyenesedett és sáros kezeit lapockájára téve igyekezett fellazítani az elgémberedő izmokat. Egy őszülő hajtincs kiszabadult a fejére kötött kendő alól, és itt-ott bemaszatolódott arcán és nyakán a verejték-patakocskák alámosta sár a blúza magas gallérját is bepiszkította. Felpillantott a Misszió kiégett romjaira, az elszenesedett tetőgerendák beszakadtak és az elmúlt esős évszak nagy esőzései idomtalan halommá mosták a kiégetetlen téglafalakat. Minden egyes téglát újra le kell fektetni és az összes szarufát a helyére emelni, de Robyn St. Johnt nem keserítette el az előtte álló, soha véget nem érőnek tűnő munka, sőt, égett a vágytól, hogy hozzákezdhessen. Ugyanolyan erőt és energiát érzett magában, mint negyven évvel ezelőtt, mikor fiatal orvos-misszionáriusként ide érkezett erre az engesztelhetetlen afrikai földre. – Legyen meg a Te akaratod, édes Istenem – mondta fennhangon, mire a mellette dolgozó matabele lány boldogan kiáltotta: – Ámen, Nomusa! Robyn rámosolygott és ismét le akart hajolni a formákhoz, de pillantása megakadt valakin. Kezével elárnyékolta szemét, aztán felfogva szoknyáját úgy futásnak eredt a folyóhoz vezető csapáson, mint egy fiatal lány. – Juba! – kiáltotta. – Hol voltál? Olyan régen várom, hogy hazagyere! Juba letette fejéről súlyos terhét és nehézkes léptekkel feléje indult. – Nomusa! – Sírva fakadt, mikor megölelte Robynt. A szeméből kigördülő nagy, kövér, zsíros könnycseppek összevegyültek a Robyn arcát borító sáros verejtékkel. – Ne sírj már, csacska lány! – teremtette le Robyn szeretetteljesen. – A végén még én is bőgni kezdek! Uramisten, hogy nézel ki! Mint egy csontváz! Újra fel kell hizlaljalak. És ez itt kicsoda? A piszkos lágyékkötőt viselő fekete fiúcska félénken előrelépett. – Az unokám, Tungata Zebiwe. – Nem is ismertem meg, úgy megnőtt. – Nomusa, azért hoztam el, hogy tanítsd meg írni, olvasni. – Hát akkor, először is civilizált nevet kell adnunk neki. Nevezzük Gideonnak és felejtsük el azt a rettenetes, bosszúra serkentő nevet. – Gideon – ismételte Juba. – Gideon Kumalo. És megtanítod őt írni, olvasni? – Egyelőre rengeteg munka áll előttünk – mondta Robyn határozottan. – Gideon, te eredj döngölni a többi gyerekkel, te pedig, Juba, segíts nekem a formákat tölteni. Mindent elölről kell kezdenünk, Juba. Az egészet újra fel kell építenünk. *
"Bámulom a Matopos nagyságát és magányosságát, ezért azt kívánom, a Matoposban temessenek el, azon a dombon, amelyre oly sokszor fellovagoltam és amelyet a Világ Tetejének neveztem el. A dombtetőn, a sziklába vágják sírboltomat, amelyet csak egy egyszerű sárgaréz tábla jelezzen az alábbi felirattal: Itt nyugszanak Cecil JOHN RHODES földi maradványai". Így, miután beteg szíve megszűnt dobogni, Rhodes utolsó útjára indult Bulawayóba a vasúton, amit Ralph Ballantyne épített. A holttestet szállító különleges bíborvörös és fekete drapériával díszített szalonkocsit, amerre csak végighaladt, az "ő rhodéziai gyermekei" várták, hogy rátehessék koszorúikat az érckoporsóra. Bulawayóból a koporsót ágyútalpon vitték tovább a Matopos belsejébe, és a koromfekete igavonó ökrök lassan, nehézkesen cammogtak fölfelé a tojásdad alakú gránitdombtetőre, amelyet ő nyughelyéül választott. A nyitott sírbolt fölött egy háromlábú állvány állt egy fémlappal és lánccal a csúcsán. A helyet óriási tömeg állta körül: elegáns urak, egyenruhás katonatisztek, és hölgyek, kalapjukon fekete szalaggal. Valamivel távolabb tengernyi félmeztelen matabele gyűlt össze – vagy húszezren lehettek – megnézni Lodzi nyugovóra helyezését. Élükön az indunák voltak, akik hajdanán majdnem ugyanezen a dombon találkoztak és kötöttek békét vele. Gandang Babiaan és Somabula nagyon megöregedtek azóta. Legelöl a sírnál azok az emberek álltak, akik átvették tőlük a hatalmat: a Charter Társaság és a Milton és Lawley igazgatói, és az első Rhodéziai Tanács tagjai. Ralph Ballantyne is köztük volt ifjú feleségével oldalán. Ralph arckifejezése komoly és tragikus volt, mikor leeresztették a láncokon a koporsót a tátongó sírba, és a püspök szép szavakkal búcsúztatta az elhunytat. Miután a súlyos sárgaréz lap is a helyére került, Gandang kilépett a matabelék soraiból és felemelte kezét. – Az atya halott – kiáltotta, amelyet egyetlen, trópusivihar-szerű zúgás követett. A matabele nemzet először köszöntött ekképpen fehér embert... – Bayete! – zúgták egy emberként. – Bayete! – ismételték meg a csak királyoknak kijáró köszöntést. * A gyászoló tömeg lassan – szemlátomást nehéz szívvel szétszéledt. A matabelék úgy eltűntek, mint a kámfor a dimbes-dombos szent hegyeik belsejében, a fehérek pedig lementek a gránitkúpról az ösvényen. Ralph karon fogta Elizabeth-et a kis hepehupás úton és lemosolygott rá. – Az az ember egy gazember volt, te meg siratod? – csipkelődött vele gyengéden. – Olyan megható volt... – nyomkodta szemét Elizabeth a zsebkendővel. – Mikor Gandang előrelépett... – Aha. Rhodes mindünket lóvá tett, még azokat is, akik tömlőcbe kerültek miatta. Isten bocsássa meg nekem, de örülök, hogy kemény sziklába temették és fémlapot tettek rá, mert még az ördögöt is megvesztegette volna és kikelt volna az utolsó pillanatban. Ralph kikormányozta feleségét az ösvényen haladó emberfolyamból – Szóltam Isazinak, hogy hozza körbe a kocsit idáig, mert semmi kedvem ehhez a tolongáshoz. Lábuk alatt a zuzmóktól élénk narancssárgán rikító grániton kis kék fejű gyíkok menekültek a hasadékokba, amelyekből aztán lüktető torokkal és rút fejecskéjükön felálló taréjjal bámultak ki rájuk. Ralph megállt az alacsonyabban fekvő lejtőn, ahol egy kicsavarodott és elgörbült mszaszafa bizonytalan támasztékot talált magának egy hasadékban, és visszanézett a dombtetőre. – Ő meghalt, végre-valahára, de a Társasága tovább kormányoz bennünket. Még van előttem
munka, annyi, hogy az egész életemet kitölti. Aztán egyszer csak szokatlan módon megborzongott, pedig a nap forrón tűzött. – Mi az, kedvesem? – kérdezte Elizabeth hirtelen aggódva. – Semmi – felelte Ralph. – Talán csak ráléptem a saját síromra. – Elnevette magát. – Siessünk inkább, mert Jon-Jon teljesen megőrjíti szegény Isazit. Karon fogta Elizabeth-et és a kocsihoz vezette, amelyet Isazi az árnyékba állított. Százlépésnyire Jonathan csacsogása hallatszott, aki kérdésekkel és feltevésekkel bombázva Isazit, minden alkalommal hozzátette: – Uthini, Isazi? Mi a véleményed, Isazi? És hallották a türelmes választ: –Jó, jó, Bawu. Igazad van, kis Pákosztos.
Második rész 1977 A Land-Rover letért az aszfaltozott útról a földútra, hátsó kerekeivel halványszínű port kavarva maga mögött. A hajdanán drapp, öreg járműről a tövisek meg a faágak a puszta fémig dörzsölték és karmolták a dukkót. A kő és az éles pala egész darabokat hasított ki az erős védőtüskékkel ellátott gumiabroncsból. Az ajtók és a tető nem voltak rajta és repedt üvegű szélvédője le volt hajtva a motorháztetőre és a szél átsöpört a két férfin az elülső ülésen. Mögöttük állt a puskaállvány, amelynek habszivacsburkolatú villái félelmetes fegyverkészletet tartottak: két szürkésbarna-zöld terepszínűre lefújt FN félautomata puskát, egy rövid, 9 milliméteres Uzi-géppisztolyt, azonnali használatra kiképzett, különlegesen hosszú tölténytárral. Egy vászon védőhuzatban egy súlyos Colt Sauer "Grand African" lapult, amelynek nagy, 458-as tölténye egy elefántbikát is le tudott teríteni. A puskaállvány tetejéről tölténytáskák lógtak a tartalék tölténykeretekkel és tölténytárakkal és egy vízhatlan, vászon vizespalack. Harmonikus himbálózásba kezdtek a LandRover minden egyes zökkenésére és billenésére. Craig Mellow állandóan padlóig nyomta a gázpedált. A zötyögve csattogó, pufogó kasznit mindig maga javította és tartotta karban. A sebességmutató már a stop-mutatónak nyomódott az óra végén. Csak egy módon eshetnek csapdába: ha defektet kapnak. Olyan gyorsan kell hajtania, ahogy csak tud, mert – jutott eszébe – többnyire legalább fél kilométer távolságban állnak lesben. Még 150 km/órával is tizenkét másodperc múlva jön a tüzelés. Ez alatt az idő alatt egy jó lövész egy AK-47-tel három harmincas tölténytárat tud kilőni. Igen, a befelé vivő út gyors volt – de persze egy szárazföldi akna, az már más tészta. Némelyiket tíz kiló plasztikkal megpakolták, ami ötven láb magasra is felröpíthet egy kocsit és az embernek a gerince a koponyáján jön ki tőle. Ezért Craig, bár kényelmesen elterpeszkedett a kemény bőrülésen, mindvégig az utat vizslatta. Ebben a késői napszakban volt keresztforgalom és ő a gyémántösvény felé hajtva a porban, a környezetet fürkészte; hátha felfedez egy nem odaillő fűnyalábot, régi cigarettásdobozt, vagy akár egy rakás megszáradt tehéntrágyát, ami ásásnyomokat álcázhat az úton. Őszintén szólva, ilyen közel Bulawayóhoz, több félnivalója volt a részeg úrvezetőktől, mint a terrorcselekményektől, de akkor is jobb az óvatosság. Craig utasára pillantott, és maga mögé bökött hüvelykujjával. A fiatalember benyúlt a hátsó
ülésen lévő hűtődobozba és kivett belőle két zúzmarás, dobozos Lion sört, miközben Craig tekintetét továbbra is az útra szegezte. Craig Mellow huszonkilenc éves volt, de rakoncátlanul homlokába lógó sötét fürtjeivel, naiv, nyílt tekintetű, mogyoróbarna szemeivel és a széles, puha ajkának sebezhetőséget sugalló görbületével egy olyan kisfiú benyomását keltette, aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban minden ok nélkül letolhatják. Khakiszínű katonainge gallérján még mindig rajta volt az Állat- és Természetvédelem erdőőrségének hímzett zöld villám jele. Mellette Samson Kumalo felhúzta a sörösdobozok nyitógyűrűjét. A sudár matabele fiatalember, akinek magas, intellektuális homloka és simára borotvált, keményen előreugró állkapcsa volt, ugyanazt az egyenruhát viselte, mint Craig. Félrekapta fejét a dobozokból kicsapó hab elől, és az egyiket odaadta társának. Craig köszöntőre emelte a dobozt, jókorát húzott belőle, aztán lenyalta a fehér bajuszt felső ajkáról, ráfordult a Khami hegyekbe vezető kanyargós útra. Valamivel a dombtető alatt Craig beledobta az üres sörösdobozt a szerelvényfalon lógó műanyag szemetestasakba és lassítva a mellékutat kereste. Magas, sárga fű takarta el a kis megfakult jelzést, amelyen ez állt: KHAMI ANGLIKÁN MISSZIÓ KLINIKA-KUNYHÓK NEM ÁTMENŐ ÚT Egy év is eltelt azóta, hogy Craig utoljára erre járt, és már valósággal hiányzott neki. – Itt van! – figyelmeztette Samson, és Craig élesen rákanyarodott a mellékösvényre, amely tekergőzve szelte át az erdőt, míg egyszer csak kilyukadt a klinika-kunyhókhoz vezető, spathodea fákkal szegélyezett hosszú, egyenes sétányra. A fatörzsek vastagabbak voltak egy ember mellkasánál és a sötétzöld lombok fölül összeértek. A sétány elején, jóformán teljesen eltakarva a fáktól és magas fűtől, egy alacsony, fehérre meszelt fal állt rozsdás, kovácsoltvas kapuval. Craig eléje hajtott és leállította a motort. – Miért állunk meg itt? – kérdezte Samson. Maguk között mindig angolul beszéltek, mások előtt azonban átváltottak szindebelére. Ha csak ketten voltak, Samson Craignek nevezte, de mikor mások is hallották, Nkosinak vagy Mambónak szólította. Ez amolyan hallgatólagos egyezmény volt közöttük, mert ebben a meggyötört, háborúszaggatta országban Samson folyékony angolságát pimasz ki ha ő nem-kedésnek vették, Craiget viszont a matabeléhez fűződő bensőséges barátsága miatt kétkulacsos bennszülöttimádónak tartották. – Miért állunk meg a régi temetőnél? – ismételte Samson. – Sok sört ittam. – Craig leszállt a Land-Roverről és nyújtózkodott egyet. – Le kell csapolnom a vizet. Könnyített magán a viharvert elülső keréknél, aztán leült a sírkert alacsony falára, és lógázni kezdte hosszú, csupasz, napbarnította lábait. Khaki sort és antilopbőr sivatagi csizma volt rajta zokni nélkül, mert a kígyófű tüskés termése beleáll a kötött gyapjúba. Craig lenézett a Khami Misszió Állomás háztetőire az erdőkkel borított dombok tövében. Néhány régebbi építménynek, amelyek még a századfordulón épültek, zsúpfedele volt, de az új iskolát és kórházat már vörös cseréptető fedte. A település olcsó kivitelezésű házsorait festetlen, rozsdamentes azbeszt borította, ami csúnya összevisszaságban szürkéllett a szép zöld öntözött földek tőszomszédságában. Bántották Craig szépérzékét, aki elfordult. – Gyerünk, Sam, poroljunk tovább... – Craig elhallgatott és összevonta a szemöldökét. – Hé, mi a fenét csinálsz? Samson bement a kovácsoltvas kapun a fallal körülvett temetőbe és hanyagul levizelte az egyik sírkövet.
– Megőrültél, Sam? – Ez sírgyalázás! – Nem, csak régi családi szokás. – Samson megrázta magát és felhúzta a cipzárját. – A nagyapámtól, Gideontól tanultam – magyarázta, aztán átváltott szindebelére. – A víztől nő ki újra a virág – mondta. – Mi az ördögöt akar ez jelenteni? – Az a férfi, aki odalenn fekszik, megölt egy matabele lányt, akit Imbalinak, Virágnak hívtak – mondta Samson. – A nagyapám mindig lepisálja a sírját, ha erre jár. Craig megdöbbenését fokozatosan kíváncsiság váltotta fel. Átlendítette lábát a falon, és odament Sámsonhoz. "Az 1896. évi matabele lázadás során megölt Mungo St. John tábornok emlékére". Craig fennhangon elolvasta a feliratot: "AZ EMBERNEK SEMMI SEM OKOZ NAGYOBB ÖRÖMET, MINT AZ, HOGY EGY MÁSIKÉRT FELÁLDOZZA ÉLETÉT, RETTENTHETETLEN TENGERÉSZ, BÁTOR KATONA, HŰSÉGES FÉRJ ÉS ODAADÓ APA. ÖRÖKRE MEGŐRZI EMLÉKEZETÉBEN ÖZVEGYE, ROBYN ÉS FIA, ROBERT." Craig kifésülte ujjaival a haját a szeméből. – A hirdetéséből ítélve igazi fenegyerek lehetett. – Egy rohadt gyilkos volt... ha valaki, akkor ő provokálta ki a lázadást. – Tényleg? Craig a következő sírhoz lépett és elolvasta a feliratot: "ITT NYUGSZANAK DOKTOR ROBYN ST. JOHN, SZÜLETETT BALLANTYNE, A KHAMI MISSZIÓ MEGALAPÍTÓJÁNAK FÖLDI MARADVÁNYAI. 1931. ÁPRILIS 16-án TÁVOZOTT EBBŐL AZ ÁRNYÉKVILÁGBÓL, 94 ÉVES KORÁBAN. CSAK JÓT CSELEKEDÉL ÉS HŰ SZOLGÁLÓ VALÁL." Hátrapillantott Sámsonra. – Tudod, ki volt ő? – A nagyapám Nomusának, Könyörület Leányának hívja. A legjóságosabb teremtés volt, aki valaha is létezett a földön. – Róla sem hallottam soha. – Pedig illett volna, hiszen az ükanyád volt. – Én sose foglalkoztam valami sokat a családom történetével. Csak annyit tudok, hogy anya és apa másodunokatestvérek voltak. Mellow-k és Ballantyne-ok nemzedékekre visszamenőleg... sose szortíroztam ki mindet. – "A múlt nélküli embernek jövője sincsen" – idézte Samson. – Az agyamra mész néha, Sam – vigyorgott rá Craig. – Te mindenre tudsz felelni. Elsétált a régi sírok előtt. A finommívű sírköveket galamb és gyászoló angyal szobrocskák díszítették, és az átlátszó üvegburák alatt kifakult művirágok díszelegtek. Egyikmásik sírt csupán egyszerű beton kőlap borította, amelyen a felirat már szinte teljesen elmosódott. Craig kibetűzte, amelyiket tudta. ROBERT ST. JOHN, MUNGO ÉS ROBYN FIA, ÉLT 54 ÉVET. JUBA KUMALO, ÉLT 83 ÉVET. "SZÁLLJ KIS GALAMB" A saját családnevét megpillantva megállt.
VICTORIA MELLOW, SZÜLETETT CODRINGTON, CLINTON ÉS ROBYN LEÁNYA, HAROLD FELESÉGE. ELHUNYT 1936. ÁPRILIS 8-ÁN, 63 ÉVES KORÁBAN. – Hé, Sam, ha igaz, amit a többiekről mondtál, akkor ez a dédnagyanyám lehetett. A sírkőlap egyik repedésében fűcsomó nőtt. Craig lehajolt és miközben kitépte, hirtelen érezte a vérköteléket az alatta nyugvó asszonnyal, aki egykoron kacagott és gyermeket szült, hogy ő, Craig, majdan élhessen. – Hello, Nagymami – suttogta. – Vajon milyen lehettél? – Craig, mindjárt egy óra – zavarta meg Sam. – Oké, jövök már. – De pár pillanatig még visszatartotta a szokatlan nosztalgia. – Majd megkérdezem Bawutól – tökélte el magát végül és visszament a kocsihoz. A falu első kunyhójánál ismét megállt. A kis udvar frissen volt felgereblyézve és a ládákban petúniák virultak. – Te Sam – szólalt meg félszegen Craig. – Most mihez fogsz kezdeni? Beléphetnél a rendőrséghez velem. Talán ki tudjuk bulizni, hogy megint együtt dolgozzunk. – Talán – nyugtázta Sam kifejezéstelen arccal. – Vagy beszélünk Bawuval, hogy alkalmazzon King's Lynnben. – A fizetési irodában? – kérdezte Sam. – Hát... megértelek – vakarta meg fülét Craig. – De az is valami. – Meg kell gondolnom – motyogta Sam. – A pokolba is, olyan kínosan érzem magam... igazán nem kellett volna velem jönnöd. Te ott maradhattál volna az Osztályon. – Szó sincs róla, azok után, amit veled tettek – rázta meg fejét Sam. – Kösz, Sam. Szótlanul ültek egy darabig, aztán Sam leszállt és kicibálta a táskáját hátulról. – Kijövök hozzád, amint elhelyezkedtem. Majd csak kitalálunk valamit – ígérte Craig. – Addig is érintkezésben maradunk, Sam. – Oké – nyújtotta Sam a kezét, és kurtán kezet ráztak. – Shala gashle. Béke veled. Craig megfordult a kocsival és visszahajtott az úton. A spathodea-sétányon belenézett a visszapillantó tükörbe: Sam, táskájával a kezében az út közepén állva bámult utána. Craig fájdalmas űrt érzett magában, hiszen oly hosszú ideig voltak együtt. – Majd kifundálok valamit – ismételte eltökélten. * Craig az emelkedő tetejére érve most is lassított, alig várva, hogy lássa a tanyaházat, de mikor megpillantotta, hirtelen csalódást érzett. Bawu eltávolította a zsúptetőt, melynek helyén most tompa, szürke hullámpala éktelenkedett. De muszáj volt kicserélnie, mert elég, ha egy RPG-7 rakéta a periméteren kívülről beletalál a zsúpfedélbe és az egész ház úgy a levegőbe röpül, mint november 5-én. Craiget ugyanúgy bántotta ez a változás, mint a szép jacarandafák elvesztése, amelyeket még Bawu nagyapja, az öreg Zouga Ballantyne ültetett, aki King's Lynnt is építette az 1890-es évek elején. Tavasszal a jacarandafák virágainak zsenge, kék szirmai mindig szőnyegként borították a pázsitot. De aztán kivágták őket, hogy tűzelhárító mezőt létesítsenek a ház köré, s a helyükön most a tíz láb magas, szögesdrót tetejű drótkerítés állt.
Craig lehajtott a tanyaházhoz vezető szelíd lejtőn a raktárházak és traktorjavító műhelyek komplexuma felé, amely pont a közepén helyezkedett el a nagy kiterjedésű farmnak. Félúton lehetett, mikor egy hórihorgas alak tűnt fel a műhely ajtajában és csípőre tett kézzel figyelte a közeledő autót. – Szia, nagyapó! – Mikor Craig leszállt a kocsiról, az öregember szemöldökét ráncolva akarta leplezni örömét. – Hányszor mondjam, hogy ne szólíts így! Ne akarj engem öregnek feltüntetni! – Jonathan Ballantyne bőrét úgy kiégette és kiszárította a nap, hogy az embernek a Rodéziában ínyencség számba menő sötét, szárított vadkanhús jutott róla az eszébe. Úgy tűnt, ha megvágná magát, vér helyett por jönne sebéből. A szeme még mindig élénkzölden ragyogott, és fejét vállig érő dús, fehér sörény koronázta. Az volt az egyik fő büszkesége. Naponta mosta és kefélte az éjjeliszekrényén tartott ezüstfoglalatú kefével. – Bocs, Bawu – szólította ezúttal Craig a matabele nevén – ami pákosztost jelentett – és megfogta az öregember száraz bőrrel borított, hűvös, csupa csont kezét, amelynek a szorítása meghökkentően erős volt. – No, megint kirúgattad magad? – gyanúsította Jonathan. Műfogsorát – ami jól passzolt és kitöltötte aszott orcáit – olyan szikrázó fehéren tartotta, hogy remekül illett ezüstös hajához és bajuszához. Az is a fő büszkeségei közé tartozott. – Én mondtam föl – füllentett Craig. – Nem igaz, kirúgtak. – Nem sok hiányzott hozzá – ismerte be Craig. – De megelőztem őket és én mondtam föl. Craiget nemigen lepte meg, hogy Jonathan már értesült legújabb balszerencséjéről. Senki sem tudta pontosan Jonathan Ballantyne életkorát, egyesek szerint százéves volt, de Craig nyolcvanegynéhányra becsülte. Az öregember makkegészséges volt. – Felvihetnél a házhoz. – Jonathan könnyedén föllódította magát a magas utasülésre és büszkén mutogatta unokajának a tanyaház védelmi rendszerét megszilárdító kiegészítéseket. – Még húsz Claymore-t helyeztem el az elülső pázsiton. – Jonathan Claymore aknái tíz kiló plasztikkal megtömött ócskavas dobok voltak, háromlábú csőállványokra aggatva, amelyeket a hálószobájából fel tudott robbantani távirányítással. Jonathan krónikus álmatlanságban szenvedett, és Craig elképzelte, ahogy éjszakánként hálóingben üldögélve ágyában, ujját a gombon tartva azon imádkozik, bárcsak hatótávolságon belülre kerülne egy terrorista. Jonathannek a háború húsz évvel meghosszabbította az életét. Sose érezte olyan jól magát, mint az első somme-i csatában, mikor vezérőrnaggyá léptették elő, miután egy szép őszi reggelen három német géppuskafészket is kifüstölt gyors egymásutánban. Craig titokban meg volt győződve, hogy a ZIPRA gerillapalántákat már az első alapkiképzésen figyelmeztetik, hogy nagy ívben kerüljék el King's Lynnt és dilis, öreg lakóját. A biztonsági övezet sövénykapuin áthaladva félelmetes Rottweilerek és Dobermannok egész falkája vette körül őket, és Jonathan ismertette a stratégiáján eszközölt legújabb finomításokat. – Ha a domb mögül jönnek, hagyom, hadd jöjjenek be az aknamezőre, és ott lövöm őket géppuskával halomra... Gesztikulálással kísért tájékoztatóját már a széles verandára vivő lépcsőkön baljósan és sejtelmesen ekképp fejezte be: – A minap találtam fel egy csodafegyvert, amit holnap reggel fogok kipróbálni. Majd megnézed. – Szívesen, Bawu – mondta Craig nem nagy meggyőződéssel. Jonathan előző kísérlete során kimentek a konyhaablakok és megsebesült a matabele szakács. Craig Jonathan után ment a széles, árnyékos verandán. A fal tele volt aggatva vadásztrófeákkal, bivaly, kudu és tehén-antilop szarvakkal. A hajdani ebédlő – most könyvtár – üvegajtaját két hatalmas elefántagyar fogta közre, amelyek olyan hosszúak és görbék voltak, hogy a végük
majdnem összeért az ajtó tetején. Az ajtón belépve Jonathan beidegződött mozdulattal megsimogatta az egyik vastag sárga agyarat, amelyik egy ponton kifényesedett az évtizedek során ujjai érintésétől. – Tölts nekünk gint, fiam – rendelkezett. Jonathan azóta nem ivott többé whiskyt, mióta a Harold Wilson kormány megtorló intézkedéseket hozott Rhodézia ellen. Ezzel a magányos visszavágással próbált csapást mérni a Brit-szigetek gazdaságára. – Te jó isten, ez tiszta víz! – sopánkodott, mikor megkóstolta, mire Craig kötelességtudóan visszavitte poharát a bárszekrényhez és még töltött bele a ginből. – Így már mindjárt jobb. – Jonathan az íróasztala mögé telepedett és letette a Stuart kristálypoharat a bőr és sárgaréz kötésű mappa közepére. – Nos, hadd hallom, ezúttal mi történt? – kérdezte, Craigre függesztve ragyogó zöld szemeit. – Hát, Bawu, ez hosszú történet, nem akarlak untatni vele. – Craig lecsúszott a mély bőr karosszékben és tüzetesen szemügyre vette a bútorokat, amelyeket gyermekkora óta ismert. Elolvasta a polcokon álló szattyánbőr kötésű könyvek gerincén a címeket és végigpásztázta a kék selyemszalag csokrok gazdag gyűjteményét, amiket King's Lynn díjnyertes afrikander bikái kaptak a Zambezitől délre rendezett mezőgazdasági bemutatókon. – Tudod, mit hallottam? Hogy megtagadtad a főnököd, a főigazgató törvényes rendelkezésének végrehajtását, majd erőszakot alkalmaztál, pontosabban, behúztál egyet annak a derék embernek, okot szolgáltatva neki ezáltal, hogy elbocsásson, amit már amúgy is epekedve várhatott a legelső nap óta, amikor betetted a Parkba a lábad. – A füleseid eltúlzottak. – Hagyd ezt az ártatlan vigyorgást, fiatal barátom, ez nem tréfadolog – utasította rendre Jonathan. – Nem voltál hajlandó közreműködni az elefántok kiselejtezésében. Igaz vagy nem? – Vettél te már részt ilyesmin életedben, Jon-Jon? – kérdezte Craig halkan. Csak a legmeghittebb pillanatokban szólította a becenevén nagyapját. – A megfigyelő repülőgép kipécéz egy megfelelő, mondjuk, ötvenfős csordát és rádión feléjük navigál bennünket. Mikor már csak egy mérföldnyire vagyunk tőle, gyalog loholunk tovább utánuk. Közvetlen közelről, mintegy tízlépésnyi távolságból kell rájuk lőnünk, alulról fölfelé. A 458-asokkal ágyúzzuk le őket. Kiválasztjuk az öreg nőstényeket, amelyeket a fiatalabb állatok tisztelnek, szeretnek és nem hagynak el. Legelőször tehát a nőstényeket lőjük – természetesen – fejbe, aztán kényelmesen kinyírhatjuk a többit. Már van benne praxisunk. Olyan jó munkát végzünk, hogy utána vontatóval kell elhúzni a kupacokat. Csak a borjak maradnak. Különös látvány, mikor egy borjú halott anyját próbálja talpra állítani kicsiny ormányával. – Muszáj megtenni, Craig – mondta csendesen Jonathan. – A parkokban párezer állattal több van, mint amennyit be tudnak fogadni. De Craig mintha nem is hallotta volna, folytatta: – Ha az árván maradt borjak még túl fiatalok az életbenmaradáshoz, azokat is megöljük. A megfelelő korúakat viszont összetereljük és eladjuk egy nyájas öregembernek, aki eladja őket a világ különböző állatkertjeinek, ahol rács mögé zárva, láncra vert lábbal szedegetik a földimogyorót, amit bedobnak nekik a turisták. – Ennek így kell lennie – ismételte Jonathan. – Jutalékot szedett az állatkereskedőktől – mondta Craig. – Erre föl azt a parancsot kaptuk, hogy az egész fiatal, árván maradt borjakat is hagyjuk meg, amelyeknek csak ötvenszázalékos esélye volt a túlélésre. Olyan csordákat kellett keresnünk, amikben sok kisborjú volt. Hogy zsebre vághassa a vesztegetéspénzeket a kereskedőktől. – Kicsoda? Csak nem Tomkins, a főfelügyelő? – kiáltott fel Jonathan. – De bizony ő. – Craig felállt és elvitte a poharakat újratölteni. – Van bizonyítékod? – Hát ez az, hogy nincs – felelte ingerülten Craig. – Ha volna, egyenest a miniszterhez mennék
vele. – Így viszont csak a selejtezést tudtad megtagadni. Craig hátradőlt a karosszékben, hosszú, csupasz lábait szétvetve, haja a szemébe lógott. – De ez még nem minden. Az elefántcsontot is lopják. A nagy bikákat nem szabad bántani, Tomkins mégis azt parancsolta, hogy lőjük le mindet, amelyiknek jókora agyara van, aztán az agyarak szépen eltűnnek. – Gondolom, erre sincs bizonyítékod – mondta Jonathan szárazon. – Láttam a helikopteren elszállítani őket. – Tudod a számát? – El volt takarva – rázta meg a fejét Craig –, de katonai gép volt. Meg van szervezve. – Így fogtad magad, és leütötted Tomkinst, mi? – De szép is volt – mondta ábrándosan Craig. – Négykézláb állva szedegette össze a fogait az irodája padlójáról. Még most sem tudok rájönni, vajon mit akart velük csinálni? – Craig, fiam, mit akartál ezzel elérni? Gondolod, hogy ez megakadályozza őket, még ha megalapozottak is a gyanúid? – Nem, de sokkal jobb a közérzetem. Azok az elefántok szinte emberiek. Nagyon megszerettem őket. Mind a ketten hallgattak egy darabig, majd Jonathan felsóhajtott: – Hány munkahelyed volt eddig, Craig? – Nem húztam a strigulákat, Bawu. – Nem tudom elhinni, hogy valakiben, akinek Ballantyne vér folyik az ereiben, ne volna egy szemernyi tehetség vagy ambíció sem. Mi, Ballantyne-ok, fiam, győztesnek születünk, nézd meg Douglast... nézd meg Rolandet... – Én Mellow vagyok és csak félig Ballantyne. – Igen, csakis ez lehet az oka. A nagyapád is elherdálta a Harkness bánya részvényeit, úgyhogy mikor az apád feleségül vette az én Jeanemet, jóformán koldusszegény volt. Nagy Isten! Azok a részvények ma 10 millió fontot érnének! – Az a harmincas évek nagy Depressziója alatt volt... akkor sok ember elvesztette a vagyonát. – Mi nem... a Ballantyne-ok nem! Craig vállat vont. – Igaz, a Ballantyne-ok megduplázták. – Mi győztesnek születünk – ismételte Jonathan. – És most mihez kezdesz? Megmondtam, hogy tőlem egy pennyt sem kapsz többet. – Emlékszem rá, Jon-Jon. – Megint nálam akarsz dolgozni? Mert az legutoljára nem valami jól sült el. Igazam van? – Lehetetlen egy vén csibész vagy te – mondta Craig szeretettel. – Nagyon szeretlek, de előbb dolgoznék Idi Aminnak, mint még egyszer neked. Jonathan roppant önelégültnek látszott. A magáról alkotott képe, miszerint ő egy kemény, könyörtelen és ölni is kész ember, volt a harmadik büszkesége. Mélységesen sértette volna, ha őt bárki is könnyen kezelhetőnek vagy nagylelkűnek nevezi. A nagy adományokat, amelyeket névtelenül küldött minden jótékony, támogató jellegű vagy egyéb célra, minden alkalommal vérfagyasztó fenyegetésekkel toldotta meg, ha bárki is fel merné fedni kilétét. – Akkor mit akarsz csinálni? – Megvan a gépfegyvermesteri képesítésem a katonaságtól és épp van egy szabad, fegyvermesteri állás a rendőrségnél. Szerintem úgyis nekem szólnának, így nem várom meg, hanem én jelentkezem. – Rendőrség... – tűnődött el Jonathan –, annak az az előnye, hogy azon kevés helyek egyike, amiket még nem próbáltál ki. Hozz nekem még egy italt. Mialatt Craig kitöltötte a gin-tonikot, Jonathan felöltötte legzordonabb arckifejezését, hogy
leplezze zavarát és azt morogta: – Nézd, fiam, ha tényleg sóher vagy, akkor most az egyszer megszegem a szavamat és kisegítelek pár dollárral. De ez szigorúan csak kölcsön. – Igazán rendes tőled, Bawu, de a fogadalom, az szent. – Én tettem, én szegem meg! – vetett rá haragos tekintetet Jonathan. – Mennyire van szükséged? – Valamikor nagyon szeretted volna azokat a régi könyveket – motyogta Craig, letéve a poharat az öregember elébe. Jonathan szemébe élénk ravaszság költözött, amit nem sikerült ellepleznie. – Miféle könyveket? – Értetlenkedése hamisan csengett. – Azokat a régi naplókat. – Ja, azokat? – Jonathan önkéntelenül az íróasztal melletti könyvespolcokra pillantott, amelyeken a családi naplógyűjtemény sorakozott. Némelyiket több mint száz éve kezdte írni a nagyapja, Zouga Ballantyne, mikor Afrikába jött 1860-ban és Jonathan apja, Sir Ralph Ballantyne 1929-ben bekövetkezett halálával zárultak. Közben kimaradt néhány év, azután Craig ágával folytatódott a történet újabb három kötettel gazdagodva, amelyeket az öreg Harry Mellow, Sir Ralph üzlettársa és legjobb barátja írt. Craig, valamilyen perverz oknál fogva, amit maga sem értett, mindeddig ellenállt az öregembernek, aki minden áron el akarta kunyerálni őket tőle. Ez valószínűleg azért volt, mert a naplók képezték az egyedüli csekélyke hatalmát Jonathan felett, amióta a tulajdonába kerültek a huszonegyedik születésnapján. Csupán azok képviseltek értéket a rég elhalt apja után maradt ingóságokból. – Igen, azokat – bólintott Craig. – Arra gondoltam, hogy neked adom őket. – Nagyon meg lehetsz szorulva. – Az öregember igyekezett palástolni örömét. – Jobban, mint valaha – vallotta be Craig. – Elherdálod a... – Oké, Bawu. Ezt már elégszer hallottam – szakította félbe Craig. – Kellenek vagy nem? – Mennyiért? – kérdezte gyanakvón Jonathan. – Tavaly ezret ajánlottál darabjáért. – Hibbant lehettem. – Azóta száz százalékos infláció van... Jonathan kedvét lelte a kicsinyes alkudozásban, ami még jobban megerősítette a magáról alkotott kemény és könyörtelen képet. Craig úgy tízmillióra becsülte nagyapja vagyonát, akinek King's Lynnen felül még négy farmja volt. Ő birtokolta a Harkness Bányát, amelyből nyolcvan év után is ötvenezer uncia aranyat termeltek ki évente, és nemcsak ebben az ostromlott országban voltak vagyoni érdekeltségei, hanem tőkéje egy részét az évek során elővigyázatosan Johannesburgban, Londonban és New Yorkban helyezte biztonságba. Tízmillió az óvatos becslések szerint, döbbent rá Craig, és ugyanolyan makacsul alkudozott ő is, mint az öreg. Végül megegyeztek egy összegben, de Jonathan még akkor is morgott: – A felét érik. – De akkor is csak két feltétellel, Bawu. – Jonathan máris újból gyanakvóvá vált. – Egy: rám hagyod őket a végrendeletedben, az egész sorozatot, Zouga Ballantyne és Sir Ralph naplóival együtt cakompakk. – Ronald és Douglas... – Ők King's Lynnt, a Harknesst és az összes többit kapják, azt mondtad. – Úgy bizony – dörmögte Jonathan. – Ők biztos nem fogják elkótyavetyélni, ahogyan te tennéd. – Vigyék csak – vigyorodott el könnyedén Craig. – Ők Ballantyne-ok, ahogy te mondod, de én a naplókat akarom. – És a másik feltétel? – kérdezte Jonathan. – Már most hozzájuk akarok férni. – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy akkor olvasgathassam és tanulmányozhassam őket, amikor csak akarom.
– Mit hallok, Craig! Hiszen eddig fütyültél rájuk! Szerintem még azt a hármat se nyitottad ki soha, amik nálad vannak. – Beléjük lapozgattam – ismerte be Craig szégyenkezve. – És most mi ez a pálfordulás? – Ma reggel fönt jártam a Khami Misszióban, a régi temetőben. Van ott egy sír, Victoria Mellowé... Jonathan bólintott. – Vicky néni, Harry felesége. Folytasd. – Olyan furcsa érzésem támadt, ahogy előtte álldogáltam... mintha kiszólt volna hozzám. – Craig a vastag tincset húzogatta a szeme előtt, nem tudva a nagyapjára nézni. – És hirtelen vágyat éreztem, hogy többet megtudhassak róla meg a többiekről. Mindketten szótlanok voltak egy darabig, aztán Jonathan bólintott. – Rendben van, fiam, elfogadom a feltételeidet. Mind a két sorozat a tiéd lesz egy napon, és addig is kedvedre olvasgathatod őket. Jonathan talán még soha nem örült ennyire alkunak. Végre az övé lett a teljes sorozat, amire már harminc éve fente a fogát, és ha a fiú komolyan el akarja olvasni a naplókat, akkor jobb kezekbe nem is kerülhetnének. Isten a megmondhatója, sem Douglast, sem Ronaldot nem érdekelték, azonkívül, a naplók miatt Craig talán gyakrabban fog King's Lynnbe jönni. Kitöltötte a csekket, s kacskaringósan alákanyarintotta nevét, miközben Craig kiment a kocsihoz és előbányászta a három bőrkötéses kéziratot utazózsákja fenekéről. – Gondolom, az egészet arra a hajóra fogod költeni – vetette a szemére Jonathan, mikor Craig belépett a verandáról. – Egy részét igen – ismerte el Craig. Letette a könyveket az öregember elé. – Álmodozó vagy. – Jonathan átcsúsztatta a csekket az asztalon. – Néha jobb szeretem az álmokat a valóságnál. – Craig futólag szemügyre vette a számjegyet, aztán begombolta a rózsaszínű csekket a felső zsebébe. – Ez a te bajod – mondta Jonathan. – Bawu, ha most ki akarsz oktatni, fogom magam és visszamegyek a városba. Jonathan megadón feltartotta a kezeit. – Jól van, no – kuncogta. – A szobád ugyanúgy van, ahogy hagytad, ha itt akarnál maradni. – Hétfőn találkozóm van a toborzó tiszttel, de hétvégére ittmaradok, ha akarod. – Felhívom Trevort ma este, hogy mikor tud fogadni. Trevor Pennington a helyettes-rendőrfőnök volt. Jonathan úgy gondolta, legjobb mindjárt a fejhez menni. – Kérlek, ne tedd, Jon-Jon. – Ne légy már ilyen együgyű! – förmedt rá Jonathan. – Meg kell tanulnod az előnyöket kihasználni, ha boldogulni akarsz az életben, fiam. Jonathan felvette a háromkötetes kézirat első darabját és gyönyörködve megsimogatta bütykös, barna ujjaival. – Most hagyj egy kicsit magamra – szólította fel Craiget, miközben szétnyitotta drótkeretes olvasószemüvegét és feltette az orrára. – Teniszparti van odaát Queen's Lynnben, napnyugtára gyere vissza. Craig visszapillantott az ajtóból, de a napló fölé görnyedő Jonathan Ballantyne-t a sárga lapok megfakult tintájú bejegyzései már visszaröpítették a gyermekkorába. * Queen's Lynn, bár egy hétmérföldes közös határmezsgyét osztott meg King's Lynn-nel, különálló farm volt. Jonathan Ballantyne az 1930-as évek nagy depressziója idején vette meg negyedáron
és csatolta hozzá birtokaihoz. Most a keleti nyúlványát formálta a Rholands Állattenyésztő Vállalatnak. Queen's Lynn Jonathan egyetlen életben maradt fia, Douglas Ballantyne és felesége, Valerie otthona volt. Douglas a Rholands és a Harkness Bánya ügyvezető igazgatója volt, és ugyanakkor mezőgazdasági miniszter is Ian Smith kormányában. Douglas Ballantyne egyszer őszintén megmondta a véleményét Craignek. "Alapjában egy nyavalyás hippi vagy, Craig... Jobb lenne, ha levágatnád a hajad és a saját lábadra állnál. Nem piszmoghatod el így az életed, várva, hogy Bawu és a családtagjaid tartsanak el örökké." Craig savanyú képet vágott az emlékezésre, miközben a karámok mellett elhajtva megcsapta orrát a tehéntrágya ammóniák szaga. A hatalmas afrikander állatok mind sötét vörösesbarna színűek voltak, a púpos hátú bikák szügyén hintázó lebernyegek szinte a földet söpörték. Ez a fajta tette a rhodéziai marhát majdnem egyformán híressé a köbei márvány marhával. A mezőgazdasági miniszter Douglas Ballantyne feladata volt gondoskodni arról, hogy a megtorló előírások ellenére más országok is hozzájuthassanak ennek az állatnak az ízletes húsához. A világ nagy éttermeihez az út Johannesburgon és Fokvároson keresztül vezetett, ahol meg kellett ugyan változtatni a nevét, de a hozzáértők ráismertek és a nom de guerre-jén rendelték. A fogyasztók ízlelőszemölcseit duplán izgathatta a tiltott gyümölcs vonzása. A rhodéziai dohány, nikkel, vörösréz, és arany ugyanezen az úton távozott külföldre, benzinért és dízelolajért cserében. A népszerű öntapadós matricán egyszerűen csak az állt: "Köszönjük, Dél-Afrika"! A marhakarámok és állatorvosi épület után újabb biztonsági szögesdrótkerítés védte Queen's Lynn zöldellő pázsitú parkját, amelyet virágzó bokorcsoportok és csillogó miatyánkfák díszítettek. Az ablakokat gránát elleni védőlemezek borították és a szolgák lehúzták az acél golyóálló redőnyöket alkonyatkor, de a védelem nem olyan érzékkel volt kiépítve, mint King's Lynné. Bawu ugyanis feltűnésmentesen a környezetbe illesztette védelmi berendezéseit. A szép, régi, piros téglaház tágas, hűvös verandáival pontosan olyan volt, mint a háború előtt. A hosszú, kanyargós kocsifelhajtót szegélyező, virágba borult jacaranda fák olyanok voltak, mint valami halvány, éterikus, kék ködpad. Vagy két tucat autó parkolt alattuk, Mercedesek, Jaguárok, Cadillacek, és BMW-k, belepve a matabeleföldi vörös portól. Craig a vörös és bíborszínű bougainvillae kúszók szövevénye mögé rejtette kiszolgált Land-Roverjét, nem akarva megzavarni a Queen's Lynn-i szombat egyenletes tónusát. Megszokásból a vállára kapta FN-jét és megkerülte a ház oldalát. * Elölről madárcsivitelésre emlékeztető, vidám gyermekhangok hallatszottak és a fekete dadák barátságos korholása, amelybe a teniszpályáról egy hosszú labdaváltás pattogó hangja vegyült. Craig megállt a teraszos kiképzésű pázsit elején. A zöld füvön gyerekek fogócskáztak körbekörbe, mint a kutyakölykök, elhasalva, meg-megbotolva. A sárga agyagudvar közelében ültek a szüleik a gyepre terített rongyszőnyegeken vagy a fehér kerti asztaloknál, a színpompás napernyők árnyékában. Barnára sült, fehér teniszruhás fiatal férfiak és nők teát és sört iszogattak hosszú, tejüveg poharakból és be-bekiáltottak egy-egy vaskos megjegyzést vagy tanácsot a pályára a játékosoknak. Az egyetlen kirívó díszletet a géppuskák és automatafegyverek sora képezte az ezüst teáskészlet és krémes aprósütemények szomszédságában. Valaki megismerte Craiget és odakiáltott neki: – Szia, Craig! Régen láttalak! –, mire mások is integettek feléje a szegény rokonnak fenntartott finom leereszkedéssel mozdulatukban. Mind nagybirtokos családok voltak, akiknek zárt közössége – minden barátságosságuk ellenére –, Craig érezte, soha nem fogja őt teljesen befogadni.
Valerie Ballantyne lépett hozzá, lányosan keskeny csípőjén sikkes, rövid fehér teniszszoknyácskában: – Jaj, Craig, olyan sovány vagy, mint egy piszkafa! – Craig minden nyolc és nyolcvan év közötti nőnemű lényből anyai ösztönöket váltott ki. – Hello, Val néni! – Douglas bácsi Salisburyben van. Smith hívatta oda tegnap. – Sajnálni fogja, hogy nem láthatott téged. – Belekarolt Craigbe. – Mi újság a Vadászoknál? – Nem hinném, hogy tönkremennének nélkülem. – Jesszusom, Craig! Csak nem már megint... – De sajnos, igen, Val néni. – Csöpp kedve sem volt a jövőjéről vitába bonyolódni. – Elnézést, megyek, iszom egy sört. A bárnak kinevezett hosszú, kecskelábú asztalt férfiak állták körbe. A csoport utat engedett neki, de folytatta a rhodéziai biztonsági erők Mozambik ellen intézett legutóbbi váratlan támadásának megvitatását. – Képzeljétek, mikor lecsaptunk a táborra, még főtt az étel a tüzeken – csapot-papot otthagyva elmenekültek. Hiába ment nekik a füles, néhányan csak leszakadtak és sikerült elkapnunk őket. – Igaza van Billnek. Egy hírszerző ezredestől hallottam – nevek és menetgyakorlat említése nélkül –, hogy valaki leadja nekik a drótot. Egy áruló van valahol legfölül... Nem csoda, hogy a terroristák tizenkét órával az akciónk előtt már szedik a sátorfájukat. – Nem volt igazán jó fogásunk tavaly augusztus óta, mikor hatszázat elkaptunk. Craig már unta, hogy másról sem beszélnek folyton, mint a háborúról. Sörét kortyolgatva a szomszédos pályán folyó játékot figyelte. A vegyes páros épp térfelet cserélt. Roland Ballantyne megkerülte a hálót, átkarolva partnernője derekát, nevetett és szabályos fogsora vakító fehéren csillogott napégette arcában. Jellegzetes Ballantyne-zöld szemei olyanok voltak, mint mentalikőr egy kristálypohárban, sűrű, hullámos haját, amelyet a nap mézszínűre szívott, rövidre nyírva viselte. Lusta, suhanó járása egy leopárdéra emlékeztetett, csupasz kar- és lábizmai pompás fizikai erőnlétet sugároztak, amely előfeltétel volt a Felderítők minden tagjánál. Csupán egy évvel volt idősebb Craignél, aki unokabátyja magabiztosságától mindig esetlennek és zöldfülűnek érezte magát. Egyszer egy lány, egy alapjában blazírt és mindenkire fittyet hányó ifjú hölgy, aki nagyon tetszett Craignek, azt találta mondani, hogy Roland Ballantyne a legklasszabb pasas a környéken. Roland észrevette Craiget és meglengette teniszütőjét. – Halló, Craig! – kiáltotta neki a pálya túlsó végéről, aztán mondott valamit a mellette álló lánynak, aki Craigre nézett és kuncogni kezdett. Craignek összeszorult a torka a megdöbbenéstől, amely koncentrikus körökben terjedt széjjel testében. Kővé dermedve bámult a lányra és képtelen volt levenni a szemét arcáról. A lány abbahagyta a nevetést és a következő pillanatban elfordította róla tekintetét, kivonta magát Roland karjából és labdáját könnyedén a földhöz pattintgatva ütőjével, az alapvonalhoz ment. Craig biztos volt benne, hogy a lány arca nem a játéktól lett olyan piros. De még mindig nem tudta levenni róla a szemét. A legtökéletesebb lány volt, akit életében látott. Magas volt, majdnem a válláig ért a hat láb egy inch magas Rolandnek. Rövid, göndör haja mindig más színben csillogott a napfényben, a csiszolt obszidiánétól a nemes burgundivörös gyertyalángéba forduló fényéig. Arca szögletes volt, állkapcsa határozott, szinte makacs, ajka széles, puha és szeszélyes. Szemei távolülőek és olyan ferde vágásúak voltak, hogy egy picit kacsintani látszott, ami vonzóan sebezhető tekintetet kölcsönzött neki. De ahogy Rolandre pillantott, gonoszkodón csipkelődő fény villant benne. – Verjük tönkre őket, párocskám! – kiáltotta és Craig karja libabőrős lett a dallamos hang
hallatán. A lány elfordult csípőből, magasra dobta a sárga labdát és közben lábujjhegyen, himbálózva várta, hogy az a feje fölé érjen és beleüthessen. Az ütés hangosan pattant és a labda alacsonyan átsüvítve a hálón, fehér krétaport vert fel a középvonalról. Fürge, kecses léptekkel helyet változtatott a visszapasszolt labda fogadására. Azután sarokra küldte és Craigre pillantott. – Szép volt – kiáltotta Craig, hangja tompán csengve fülében és a lány szája sarka elégedett kis mosolyra húzódott. Megfordult és lehajolt egy másik labdáért, enyhe terpeszben. Lábai hosszúak és formásak voltak, és a fellibbenő, rövid rakott szoknya egy pillanatra láttatni engedte vékony csipkebugyiba bújtatott farát, amely olyan formás, kemény és szabályosan gömbölyű volt, mint két strucctojás a kalahári nap fényében. Craig bűntudatosan lesütötte szemét, mint egy rajtakapott kukkoló. Szédülés fogta el és furán elakadt a lélegzete. Nehezen tudta csak megállni, hogy ne nézzen ismét a pályára, de a szíve úgy zakatolt, mintha egy mezei futóversenyt futott volna végig. A körülötte folyó társalgást egy meghibásodott rádiókészülék idegen nyelvű közvetítésének hallotta, aminek nem volt értelme. Úgy érezte, órák teltek el, mikor hirtelen egy izmos kar fogta át a vállát és Roland hangja szólalt meg mellette: – Jó színben vagy, öregfiú! – Craig végre maga köré mert pillantani. – Látom, még nem kaptak el a terroristák, Roly. – Nem is fognak, Öcsi – ölelte meg Roland. – Hadd mutassalak be ennek a lánynak, aki szeret engem. – Csak Roland tudott egy ilyen megjegyzést szellemesen és elegánsan elsütni. – Ez itt Bogárka. Bogárka, ő Craig, az én szeretett és hírhedt szexbolond unokaöcsém. – Bogárka? – nézett Craig a furcsa, mandulavágású szempárba. – Ez nem illik magához. – Csak most látta, hogy a lány szeme nem fekete, hanem sötétkék. – Janine – mondta a lány. – Janine Carpenter. – Kinyújtotta keskeny kezét, amely még forró és nedves volt a játéktól. Craignek alig akarózott elengedni. – Ugye megmondtam? – nevette el magát Roland. – Most ne ezt a lányt molesztáld, Öcsi, inkább gyere, játsszunk egy szettet. – Nincs szerelésem. – Csak cipő kell. Egyforma a lábunk, mindjárt hozatok neked egyet a magaméból. Craig vagy egy éve nem játszott, de a kihagyástól mintha megtáltosodott volna. Életében nem játszott ilyen jól! A labda olyan gyorsan és tisztán pattant le ütője legjobb pontjáról, hogy mármár úgy érezte, elvétette, és pörögve, mágnesként talált le az alapvonalra. Craig könnyedén lepasszolta Rolandét, mind a két oldalon, majd olyan kurtán ejtette a labdát, hogy az a középvonalra szegezte őt. Szervái pont a vonalon landoltak és olyan labdákat adott vissza, amelyeket rendes körülmények között meg sem próbált volna kivédeni, azután a hálóhoz rohanva lecsapta Ralph legjobb tenyeresét. Craig egyre jobban élvezte a játékot és annyira megittasult a csodával határos, új keletű fölény és diadal érzetétől, hogy észre sem vette, Roland Ballantyne már régen felhagyott a könnyed évődéssel. Aztán újabb játszmát nyert és Roland azt mondta: – Öt nulla. Roland hangja csak most ért el Craig tudatáig, aki a játék megkezdése óta először nézett unokabátyjára. A fiatal férfi arca csúnyán puffadt és vörös volt. Állkapcsa úgy összeszorult, hogy az izomcsomók kidagadtak a füle mögött. Szeme gyilkoszöld volt, és olyan fenyegető, mint egy sebzett leopárdé. Craig körbepillantott, miközben térfelet változtattak, és látta, hogy a játszma mindenkit lenyűgözött. Még az idősebb nők is otthagyták asztalaikat és a kerítéshez jöttek. Látta Val nénit, ideges kis mosollyal ajkán, aki kemény tapasztalatai alapján azonnal felmérte fia lelkiállapotát, és
látta a cinkos mosolyokat a férfiak arcán. Roland az oxfordi válogatott tagja volt és három év óta Matabeleföld egyetlen bajnoka. A nézők legalább annyira élvezték Roland vereségét, mint Craig a játszmát. Craiget hirtelen megrémítette a saját sikere. A huszonkilenc év alatt soha nem győzte le Rolandot semmiben, még monopolyban és céldobásban sem nyert soha ellene. A rugalmasság és erő kiment a lábából és ismét csak egy suta, hosszú lábú hórihorgas állt az alapvonalon fakó khaki sortban és viseltes teniszcipőben, zokni nélkül. Szerencsétlenül nyelt egy nagyot, kilökte a hajat a szeméből és összegörnyedve várta a szervát. A háló túloldaláról a magas, kisportolt Roland Ballantyne ellenségesen bámult rá. Craig tudta, hogy nem őt látja, hanem egy ellenfelet, valamit, amit el kell pusztítania. – "Mi, Ballantyne-ok győztesnek születünk", mondta előzőleg Bawu. "Megvan bennünk az érzék, hogy a nyakeret találjuk el." Roland óriássá magasodni látszott, mire szervált. Craig balfelé mozgott, de rájött, hogy hibázott és változtatni próbált, de hosszú lábai összeakadtak és elterült a sárga agyagon. Felállt, felvette ütőjét és átment a másik oldalra. Térde véresre horzsolódott. Roland következő labdája bevágódott és Craig ütője még csak nem is súrolta. Mikor hozzá került a szerva, egy labdát a hálóba ütött, a következő pedig a fáról pattant vissza. Roland sorban kivédte a hátralévő három szervát és ez így folytatódott. – Meccslabda – mondta Roland. – A mosoly visszatért arcára és újra vidám, jóképű és barátságos volt, mikor a földhöz pattintva a labdát felállt az utolsó szervához. Craig tagjait ismét elnehezítette a született vesztes elkeseredése. Lepillantott a pályáról. Janine Carpenter, aki az imént még buzdítón mosolygott, most szánakozva nézett rá, azután hirtelen harag villant sötétkék szemében. Craig két kézzel eltrafálta Roland szerváját és a sarokba küldte a labdát, de az ugyanolyan keményen visszajött. Keresztbe ütött egy tenyerest, de Roland vigyorogva visszapasszolta. Craig tökéletesen fogadta a labdát és Roland kénytelen volt a magasba ütni. Craig aláugrott a tehetetlenül lefelé lebegő labdának és hideg dühvel egyensúlyozva, beleadva teljes súlyát, erejét és elkeseredését, eltrafálta. Ez volt a legjobb lövése. Azután már semmi sem állíthatta meg. Roland toppolta visszapattanás közben, mielőtt még felemelkedhetett volna és mohó elkeseredéssel ellenfele jobb csípője mellé ütötte, miközben testét kibillentette az egyensúlyból a saját ütése ereje. Roland elnevette magát és könnyedén átlendítette magát a hálón. – Nem rossz, Öcsi. – Pártfogón átkarolta Craig vállát. – Megtanultam, hogy többet ne engedjelek kezdeni – mondta, lekormányozva Craiget a pályáról. Azok, akik pár perce még kárörvendőn várták, hogy Roland veszítsen, most szervilisen körülvették őt. – Jól játszottál, Roly. – Klassz volt. Craig elosont mellőlük. Levett egy tiszta, fehér törülközőt a kupacról és megtörölte az arcát és nyakát. Igyekezve kevésbé boldogtalannak látszani, mint amilyennek érezte magát, odament az elhagyott bárasztalhoz és kihalászott egy sört a zúzott jégfürdőből. Ivott egy kortyot, de az olyan fanyar volt, hogy a szemei könnybe lábadtak. A könnyfátyolon át hirtelen arra lett figyelmes, hogy Janine Carpenter állt mellette. – Meg tudta volna csinálni – mondta halkan a lány. – De egyszerűen feladta. – Az egész életem története erről szól. – Megpróbált olyan vidámnak és szellemesnek hatni, mint Roland, de válasza szellemtelenül és önsajnálón hangzott. A lány, úgy tűnt, akar még valamit mondani, de aztán megrázta fejét és otthagyta.
* Craig Roland zuhanyozójában tusolt le és mikor kilépett törülközővel a derekán, Rolandot pillantotta meg, aki az embermagas tükör előtt a baszksapkáját igazgatta. A sötétbarna sapkán baloldalt egy sárgaréz jelvény volt. A jelvény egy állatias emberfejet ábrázolt, amelynek homloka és széles, lapos orra egy gorilláé volt. Szemei groteszkül keresztbe álltak és nyelve úgy lógott ki a tányérajkak közül, mint egy maori háborúisten szoboré. – Mikor Ralph dédnagyapa megszervezte a Felderítőket a lázadás idején – mesélte egyszer Roland Craignek –, az volt az egyik legnagyobb hőstette, hogy elkapta a lázadók vezérét és felakasztotta egy magas akácfa ágra. Ezt választottuk csapatjelvényünknek – a felakasztott Bazo fejét. Hogy tetszik? – Csodás – felelte Craig. – Mindig is volt érzéked a dolgokhoz, Roly. Roland három éve agyalta ki a Felderítők csapatát, mikor az addig szórványos összecsapások úgy megsűrűsödtek, hogy végül a jelenlegi könyörtelen, egymást pusztító konfliktusba torkolltak. Eredetileg olyan fiatal rodéziai feherékből akarta összetoborozni a csapatot, akik folyékonyan beszéltek szindebeléül, és olyan fiatal matabelékből, akik gyermekkoruk óta a fehérek szolgálatában álltak és feltétlen hűségük vitathatatlan volt. Egy fehérekből és feketékből álló ütőerőt akart kiképezni, amelynek tagjai könnyedén átjuthatnak a törzsi felügyelet alá tartozó területeken a paraszt farmerok közé. Akik beszélik a nyelvét és ismerik a szokásait az ellenségnek, és ha kell, épp olyan jól ki tudják adni magukat ártatlan törzsi tagnak, mint ZIPRA terroristának. És akik találkozhatnak a határon az ellenséggel vagy az égből csapva le rá, minél kisebb veszteséggel el tudják pusztítani. Felkereste Peter Walls tábornokot az Egyesített Haderők Főparancsnokságán. Persze előbb Bawu ezúttal is megeresztett néhány telefont, hogy kikövezze számára az utat, és Douglas bácsi is súgott egy szót az érdekében Smithy fülébe a kabinetülésen. Így Roland szabad kezet kapott a Ballantyne Felderítők újraélesztésére hetven évvel az eredeti csapat feloszlása után. Az elmúlt három év alatt a Ballantyne Felderítők legendás hírnévre tettek szert. Hatszáz ember, akiknek hivatalosan kétezer ember megölését tulajdonították, akik ötszáz mérföldre a határtól, Zambia belsejébe csaptak le a ZIPRA egyik kiképzőtáborára; emberek, akik a törzsi ellenőrzés alatt álló területeken a falusi tüzeknél üldögélve kihallgatták a hegyekből épp akkor visszatért asszonyok csevegését, akik a ZIPRA kádereknek vittek gabonát kosárszám. Férfiak, akik képesek voltak öt napig is egyfolytában lesben állni – a saját ürüléküket maguk mellé temetve –, türelmesen és olyan mozdulatlanul, akár a leopárd a vizesároknál, a lecsapás sikere érdekében. Roland elfordult a tükörtől, mikor Craig a hálószobába lépett. Vállán ezredesi rangjelzés csillagai fénylettek, szíve fölött az ezüst-keresztnyaláb a ropogósra vasalt khaki bozóting visszahajtható pántja alá volt tűzve. – Vegyél ki magadnak ruhát, Öcsi – mondta Craignek, aki odament a beépített szekrényhez és kiválasztott egy flanelnadrágot és egy fehér krikett szvettert, amelynek nyakát az Oriel College színei szegélyezték. Úgy érezte, azért jött haza, hogy megint a nála egy évvel idősebb Roland levetett holmiját viselje, mint gyermekkorában. – Anyától hallom, megint kirúgtak. – Így igaz. – Craig hangját elfojtotta a szvetter, amelyet épp akkor húzott le a fején. – Beállhatsz a Felderítők közé. – Roly, én nem bírnék zongorahúrt tekerni egy ember nyakára és letépni vele a fejét. – Nem mindennap csinálunk ilyet – vigyorodott el Roland. – Én, személy szerint sokkal inkább a kés híve vagyok, amivel az ember szárított húst is szeletelhet, mikor éppen nem torkokat nyisszant el. De komolyra fordítva a szót, Öcsi, tényleg hasznodat vehetnénk. Úgy beszéled a nyelvüket, mintha közülük való volnál és a robbantásban is büfé vagy. Szűkében vagyunk a
tűzszerészeknek. – Mikor eljöttem King's Lynnből, megesküdtem, hogy soha nem dolgozom többé családtagnak. – A Felderítőknek nincs köze a családhoz. – A Felderítők te vagy, Roly. – Tudod, hogy rendelkezési állományba helyezhetnélek? – Az nem menne. – Nem – értett egyet Roland. – Mindig is önfejű hólyag voltál. – De szólj, ha mégis meggondolnád magad. – Kiütögetett félig egy cigarettát a puha dobozból; majd a szájával kihúzta belőle. – Mi a véleményed Bogárkáról? – A cigaretta megbillent szájában, miközben ezt kérdezte és elébe kattintotta arany Ronsonját. – Helyes – felelte Craig óvatosan. – Csak helyes?! – méltatlankodott Roland. – Gyönyörű, szenzációs, csodálatos, bomba...! Használj líraibb jelzőket arra a nőre, akit szeretek! – Az ezertizedik azoknak a nőknek a sorában, akiket eddig szerettél –javította ki Craig. – Hohó, öregfiú, de ezt el is veszem! Craignek hidegség telepedett lelkére és a tükör felé fordulva fésülni kezdte vizes haját. – Hallottad, mit mondtam? Feleségül veszem! – Ő tud róla? – Hagyom, hogy beérjen egy kicsit, mielőtt szólnék neki. – Szóval meg se kéred? – Az öreg Roly nem kér, hanem szól neki. Neked pedig most azt kéne mondanod: "Gratulálok, Roly, remélem, nagyon boldogok lesztek". – Gratulálok, Roly, remélem, nagyon boldogok lesztek. – Ez a beszéd, Öcsi. Gyere, meghívlak egy italra. Elindultak a házat kettészelő hosszú, központi folyosón, de mielőtt a verandára értek volna, az előszobában megcsörrent a telefon, majd Valerie hangját hallották: – Mindjárt hívom. Tartsa, kérem. – Utána elkiáltotta magát: – Roland, drágám, Cheetan hív! Cheetan volt a Felderítők bázisának hívójele. – Jövök, anya. – Roland nagy léptekkel az előcsarnokban termett és Craig hallotta, amint beleszól a kagylóba: – Ballantyne. – Rövid hallgatás után Roland azt kérdezte: – Biztos, hogy ő az? A mindenit, hisz ez az, amire vártunk! Mikorra tud ideérni helikopterrel? Útban van? Szuper! Akkor kerítsék be a helyet, de ne csapjanak le, míg oda nem érek. Magam akarom elkapni a bébit. Mire visszajött a folyosón, átalakult. Szemében ugyanaz a hideg, fenyegető és könyörtelen pillantás ült, amit a hálón keresztül vetett Craigre. – Visszavinnéd Bogárkát a városba helyettem, Öcsi? Megyünk, lecsapunk rájuk. – Visszaviszem. Roland nagy léptekkel kiment a verandára. Már az utolsó vendégek is szedelőzködtek és kocsijaikhoz indulva összeszedték a dadákat és gyerekeket, aztán búcsúszavakat és a következő hétre szóló meghívásokat kiáltva távoztak. Hajdanán az ilyen összejövetelek legalább éjfélig tartottak, most azonban senki sem vezetett az országutakon délután 4, az új boszorkányok órája után. Janine Carpenter épp nevetve és kezet fogva búcsúzkodott egy házaspártól a szomszéd farmról. – Szívesen átjövök – mondta, azután felpillantott és meglátva Roland arckifejezését, odasietett hozzá. – Mi van? – Be kell mennem. Öcsi visszavisz téged. Majd felhívlak. – Aztán máris az égboltot fürkészte elmerülten és szenvtelenül. A következő pillanatban egy helikopter légcsavarjainak zúgása hallatszott odaföntről, és a gép alacsonyra ereszkedett a domb fölé. Tompa terepszínű barnára
volt festve, s az ajtónyílásban egy fehér és egy fekete bőrű Felderítő állt teljes harci maszkban és szerelésben. Roland átszaladt a pázsiton a helikopter felé s meg sem várva, hogy leszálljon, felugrott és belekapaszkodva a matabele őrmester karjaiba, föllendítette magát a fülkébe. A helikopter felemelkedett, de mielőtt lefelé szegett orral tovazúgott volna a domb fölött, Craig egy utolsó pillantást vetett Rolandre. A baszksapka helyett már puha bozótkalap volt fején, és az őrmester már az álcázó harci overált segítette rá. – Roly megkért, hogy vigyem magát haza. Ugye Bulawayóban lakik? – kérdezte Craig, miközben a helikopter eltűnt és a légcsavarok zaja is a távolba veszett. Úgy érezte, a lánynak nehezére esik őrá figyelnie. – Igen, ott. Köszönöm. – Nem ma este viszem vissza, ilyenkor már lesben állhatnak. Eredetileg a nagyapámnál akartam aludni. – Bawunál? – Ismeri őt? – Nem, de szeretném megismerni. Roly annyit mesélt már róla. Gondolja, hogy nekem is lesz hely nála? – Huszonkét ágy van King's Lynnben. A lánynak, ahogy mellette ült az öreg Land-Roverben szél fújta, borzolta a haját. – Miért hívja magát Bogárkának? – kérdezte Craig, túlkiabálva a motorzúgást. – Mert entomológus vagyok! – kiáltotta vissza a lány. – Tudja, bogarakkal meg hasonlókkal foglalkozom. – Hol dolgozik? – A hűvös esti levegő Janine mellére tapasztotta a blúzt és nagyon úgy látszott, hogy nem visel melltartót. Kis, szép formájú mellének bimbói a hidegtől sötét gombocskákba húzódtak a vékony kelme alatt. Nehéz volt nem rá bámulni. – A múzeumban. Tudja, hogy nekünk van a világon a leggazdagabb trópusi és szubtrópusi rovargyűjteményünk? Még a smithsoni és kensingtoni természetrajzi múzeuménál is gazdagabb. – Bravó! – Bocsánat, biztos untatom. – Szó sincs róla! A lány hálásan elmosolyodott, de témát változtatott. – Mióta ismeri Rolandot? – Huszonkilenc éve. – Maga hány éves? – Huszonkilenc. – Meséljen róla. – Mit mondhatnék még egy olyan emberről, aki tökéletes? – Hátha eszébe jut valami – nógatta a lány. – Eminens tanuló Michaelhouse-ban, rögbi és krikett csapatkapitány. Rhodes ösztöndíj az oxfordi Orielben, az evező és krikett válogatott tagja, iskolai bajnok teniszben, a Felderítők ezredese, ezüstkereszt a bátorságért, és huszonegynéhány millió dollár leendő örököse. Egyszóval csupa szokványos dolog – vont vállat Craig. – Maga nem kedveli őt – vádolta a lány. – Én szeretem őt – mondta Craig. – A magam fura módján. – Nem akar róla beszélni? – Inkább magáról beszéljünk. – Szíves örömest. Mire kíváncsi? Craig szerette volna megmosolyogtatni. – Mindenre. Attól kezdve, hogy megszületett. – Egy kis faluban születtem Yorkshire-ben, a helyi állatorvos lányaként.
– Mikor? Azt mondtam, minden érdekel. A lány kacéran rézsútos pillantást vetett rá. – Miszerint is fejezik ki itt a meghatározatlan dátumot...? Valamivel a marhavész előtt? – Az az 1890-es években volt. – Oké – mosolyodon el a lány újból. – Akkor én valamivel a marhavész után születtem. A dolog sínen van, állapította meg Craig. Ő is tetszik a lánynak. Hamarabb mosolygott és a könnyed évődés kedvére volt. Craig arra gondolt, talán csak csendesen sóvárgó képzelete játszik vele, de aztán határozottan érezte a tetszeni akarást a lány viselkedéséből, fejtartásából és mozdulataiból. Aztán hirtelen Roland jutott eszébe és hideg elkeseredés érintette meg. * Jonathan Ballantyne mikor kilépett King's Lynn verandájára és meglátta a lányt, egy szempillantás alatt magára öltötte a gáláns világfi szerepét. Kezet csókolt Janine-nak. – Kiskegyed a legelbűvölőbb ifjú hölgy, akit Craig valaha is idehozott... egykilométeres körzetben. Valamiféle perverz, gúnyolódó kedv arra késztette Craiget, hogy azonnal tisztázza a dolgot. – Janine Roly barátja, Bawu. – Vagy úgy! – bólintott az öregember. – Rájöhettem volna. Neked nincs ilyen jó ízlésed, fiam. Craig házassága valamivel tovább tartott, mint bármelyik állása, pont egy évig. Bawu nem helyeselte Craig választását, és ennek hangot is adott az esküvő előtt és után, és a válás előtt és után egyaránt és azt követően is minden adandó alkalommal. – Köszönöm, Mr. Ballantyne. – Janine rézsútos pillantást vetett Jonathanra. – Szólítson csak Bawunak – nyilvánította ki Jonathan legnagyobb elismerése jelét és felajánlva a karját, azt mondta: – Jöjjön, kedves, megmutatom a Claymore aknáimat. Craig figyelte őket eltávolodni. A védelmi berendezés bemutatása magas kitüntetésnek számított Bawu részéről. – Három feleséget temetett el a dombon – motyogta Craig szomorúan –, de a vén kecskéje még mindig megnyalná a sót. * Craig a hálószoba ajtaja nyikordulására ébredt, majd Jonathan Ballantyne szólt be nagy hangon: – El akarod aludni a napot? Már fél öt van! – Azért, mert te húsz éve nem aludtál, Bawu? – Elég a szájalásból, fiam! Nagy nap ez a mai! Hozd magaddal Rolandnek azt a szemrevaló csibéjét is, hadd lássa, ahogy kipróbálom a csodafegyveremet. – Reggeli előtt? – tiltakozott Craig, de az öregember, aki olyan izgatott volt, mint egy zsúrra hivatalos gyerek, már ei is ment. A monstrum tisztes távolságra állt a legközelebbi épülettől, mert a szakács megfenyegette, hogy otthagyja, ha a konyhája még egy kísérletkor robbanás-távolságon belülre esik. A konstrukció egy szárba szökkent kukoricaföld szélén vesztegelt és munkások, traktorosok és tisztviselők egész kis tömege vette körül. – Mi a csuda az? – kérdezte tanácstalanul Janine, miközben átvágtak a felszántott földön a masina irányába, de kérdése megválaszolatlan maradt, mert egy kék overálos alak vált ki a tömegből és tartott sietve feléjük. – Csakhogy itt van, miszter Craig! Ne engedje...
– Ne legyen már ilyen vén gügye, Okky! – förmedt rá Jonathan. Okky van Rensburg húsz éve volt főgépész King's Lynnben. A háta mögött Jonathan azzal hencegett, hogy Okky egy darabokra szedett John Deere traktor alkatrészeiből egy Cadillacet és két Rolls Royce Silver Cloudst tud konstruálni. Az izmos, de sovány, csupa olajfolt méregzsák Okky elengedte a füle mellett Jonathan rendreutasítását. – Bawu megöli magát, ha valaki nem tartóztatja fel! – Okky kétségbeesve tördelte forradásos, megfeketedett kezeit. De Jonathan már a fejére is tette sisakját és becsatolta a szíjat az álla alatt. Ugyanaz a bádog sisak volt, amit 1916-ban viselt azon a napon, mikor elnyerte a Hadikeresztet, és oldalán még mindig ott volt a német srapnelszilánk ütötte horpadás. Jonathan, szemében vérfagyasztó tekintettel nyomult előre az ormótlan kasznihoz. – Okky átalakított egy háromtonnás Ford teherautót – magyarázta Janine-nak – úgy, hogy megemelte az alvázat... – A jármű mintha gólyalábakon állt volna a hatalmas recés abroncsokon. – Oda meg fényvisszaverőket rakott be – mutatott Craig a vezetőülés alatti súlyos, v-alakú acéllemezekre, amelyek a felrobbanó szárazföldi aknák ellen biztosítottak védelmet. – A vezetőfülkét páncélburkolattal látta el. – A karosszériája olyan volt, mint egy Tigris tanké, acél nyílásfedelekkel, vezetőfülke nyílással és egy súlyos Browning géppuskával. – De a tetejét nézze meg! – Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy atomtengeralattjáró tűzvezető tornya. Okky még mindig a kezeit tördelte. – Húsz galvanizált acélcsöve van megtöltve plasztikus robbanóanyaggal és harminc font golyóscsapágy van mindegyikben! – Nagy isten, Bawu! – Craigben elhűlt a vér. – Felrobbanhat az egész átkozott szerkentyű! – Betontömbökbe helyezte őket... – nyögte Okky –, és úgy állnak ki minden oldalon, mint Nelson hajóágyúi... Tíz-tíz mindkét oldalon. – Húszágyús Ford! – zihálta Craig elhűlve. – Ha beléjük botlom, csak megnyomom a gombot... és bumm! Egész oldalszélességben háromszáz font golyóscsapágy megy bele a fattyakba! – mondta Jonathan leplezetlen kárörömmel. – Egy gyors kartácstűz, ahogy a jó öreg Bonaparte szokta volt mondani. – A pokolba röpíti magát! – nyögte Okky. – Ugyan, ne rinyáljon már itt, mint valami vénasszony! – mordult rá Jonathan. – Inkább segítsen föl rá! – Bawu, Okkynek igaza van – próbálta feltartóztatni Craig, de az öregember egy cerkófmajom fürgeségével felment az acéllétrán, és olyan drámaian állt be a lejárónyílásba, mint egy páncélosztag parancsnoka. – Először a jobb oldalról fogok sortüzet leadni. – Szemei Janine-re ragyogtak. – Akar a másodpilótám lenni, kedvesem? – Igazán megtisztel, Bawu, de azt hiszem, jobban látok majd az öntöző árokból, eminnét. – Akkor álljanak hátra, mindenki! – Jonathan egy széles, ellentmondást nem tűrő, elbocsájtó mozdulatot tett, mire a matabele sofőrök és munkások, akik tanúi voltak előző kísérletének, úgy nekiiramodtak, mint a hatnapos háborúból távozni igyekvő egyiptomi gyalogos brigád. Némelyik még a domb mögé érve is szaladt. Okky pár méterrel Craig és Janine előtt ért az öntöző árokhoz, aztán mind a hárman lebújtak, csak a fejüket dugták ki óvatosan belőle. A groteszk Ford háromszáz yardnyira állt tőlük monumentális elszigeteltségében a szántóföld közepén. A lejárati nyílásból Jonathan szívélyesen integetett nekik, aztán eltűnt. Mindkét tenyerüket a fülükre tapasztva vártak. Semmi nem történt. – Berezelt – mondta reménykedve Craig, s a következő pillanatban ismét kinyílt a lejáró fedele és Jonathan sisakos feje jelent meg, arca vörös volt a felháborodástól.
– Okky, maga gazember! Kihúzta a vezetéket! – mennydörögte. – Ki van rúgva! Hallja? Ki van rúgva! – Már harmadszor rúg ki a héten – dörmögte Okky morcosan. – Nem tudtam mást kieszelni, hogy megakadályozzam. – Várjon csak, kedvesem! – fordult Jonathan Janine-hoz. – Máris összekapcsolom! – Nem számít, Bawu! – kiáltotta vissza a lány, de az öreg megint eltűnt. Az ólomlábakon tovahaladó percek mindegyike kész örökkévalóságnak tűnt, s ők egyre jobban reménykedtek. – Úgyse fog működni. – Hozzuk ki onnét. – Bawu, odamegyünk érted! – ordította Craig, tölcsért formálva a kezéből. – Jobb, ha nyugodtan kijössz! Lassan felemelkedett az árokban, de abban a pillanatban a páncélozott Fordot hatalmas, kavargó füst- és porfelhő nyelte el. Fehér lángtenger hullámzott végig a kukoricatáblán – úgy lekaszálva a szárakat, mint valami ördögi cséplőgép –, majd akkora detonáció következett, hogy Craig megtántorodott és ráesett az árokban lapuló másik két emberre. Végül kétségbeesett erőfeszítéssel kigabalyodtak egymásból, és félve kinéztek az árokból. Az ijesztő csendet csak a saját fülük csengése, és az öregember vad Rottweiler és Dobermann falkájának távolba vesző csaholása törte meg, amelyek a rémülettől hanyatt-homlok menekültek az úton a tanyaház felé. A földet sűrűn örvénylő füst és barnásvörös porfüggöny sötétítette el. Kimásztak az árokból és belebámultak a füstbe és porba, amelyet a lágy szellő lassan odébbvitt. A Ford hátán feküdt, masszív, tüskés abroncsai az ég felé fordulva, mint ami szánalmasan megadta magát. – Bawu! – kiáltotta Craig, feléje rohanva. A cső-ágyúk tátongó szája még most is eregette az olajfüst karikákat, de más mozgás nem volt. Craig felrángatta a vasfedelet és négykézláb bemászott. A sötét belteret égett plasztik csípős szaga töltötte meg. – Bawu! – Az öregember a vezetőfülke padlóján térdelt, szemlátomást a végét járta. Arcformája teljesen megváltozott és kivehetetlen szavakat makogott. Craig a hóna alá nyúlva felemelte és a nyílás felé húzta, de az öregember kétségbeesett erőfeszítéssel dulakodva kiszabadította magát, és Craig végre megértette, mit mondogatott. – A fogam! Az átkozott robbanás kivitte a fogamat! – És négykézlábra állva elkeseredve matatott. – Isten őrizz, hogy az a lány így lásson engem! Keresd, fiam, keresd! Craig megtalálta a műfogsort a vezetőülés alatt. Jonathan visszatette a szájába, aztán kirontott a nyíláson és dühösen rátámadt Okky van Rensburgra. – Fejnehézre csinálta, szédült vén hülye! – Válogassa meg a szavait, Bawu, már nem vagyok az alkalmazottja! Kirúgott! – Vissza van véve! – bömbölte Jonathan. – Azonnal csinálja meg rendesen ezt a masinát! Húsz verejtékezve kántáló matabele fordította talpra a Fordot, amely végre visszahuppant kerekeire. – Úgy néz ki, mint egy banán – jegyezte meg Okky leplezetlen kárörömmel. – Az ágyúk hátrafutása valósággal kétrét hajlította. Az életben nem lehet többé kiegyenesíteni ezt az alvázat. – Csak egy módon lehet kiegyenesíteni – jelentette be Jonathan, ismét rögzítve a bádogsisak pántját. – Mit akarsz csinálni, Jon-Jon? – kérdezte nyugtalankodva Craig. – Természetesen kilövök egy másik sorozatot – felelte bőszen Jonathan. – Attól majd kiegyenesedik. – De Craig elkapta az egyik karját, Okky a másikat, és míg Janine nyugtatón sugdosott valamit neki, odakormányozták a várakozó Land-Roverhez.
* – Képzelje csak el, ha Bawu a Főutcán végighajtva a szivargyújtó helyett véletlenül más gombot nyom meg! – nevetett Craig. – És az egész paklit egyenest beküldi a Városháza főbejáratán! És egész úton ezen nevetgéltek. A városba érve a szép parkosított ligetek mellett elhaladva, Craig könnyedén felvetette: – Ilyenkor vasárnap este olyan nyüzsgés van Bulawayóban, hogy az már idegekre menő. Ne keveredjen bele, jöjjön el inkább a jachtomra és főzök magának egy finom vacsorát. – Jachtjára...? – kérdezte Janine meglepődve. – Itt? Ezerötszáz mérföldre a legközelebbi sósvíztől? – Nem mondok többet – jelentette ki Craig. – Ha nem jön velem, örökre fúrhatja az oldalát a kíváncsiság. – Akkor inkább megyek – egyezett bele a lány. – Mindig is jó tengerész voltam. Irány a jacht! Craig rátért a repülőtér felé vezető útra, de lekanyarodott az egyik régi lakónegyedbe. Két leromlott házikó egy üres telket fogott közre, amelyet egy nagyon öreg mangófasor sűrű lombjai eltakartak az útról. Craig egy mangófa alá állította a Land-Rovert, aztán átvezette a lányt egy gondozatlan bougainvillca és akácfa dzsungelén. Janine egyszer csak megtorpanva felkiáltott: – Maga nem viccelt! Ez tényleg egy igazi jacht! – Igazibb már nem is lehetne – mondta büszkén Craig. – Livranos-modell, negyvenöt láb hosszú és deszkánként építettem meg ezzel a két alkotó kezemmel. – Craig, ez a hajó gyönyörű! – Majd csak lesz, ha befejeztem! A hajó egy fasólyán állt, oldalai fatámfákkal megtámasztva. A mély tőkesúly és óceánjáró hajótest a rozsdamentes vas fedélzet mellvédeket tizenöt lábra emelte a kíváncsian előreszaladó Janine feje fölé. – Hogy lehet felszállni rá? – Van egy létra odaát, a másik oldalon. A lány felküszködte magát a fedélzetre és leszólt: – Mi a neve? – Még semmi. Craig felkapaszkodott a vezetőfülkébe Janine-hoz. – Mikor bocsátja vízre, Craig? – A Jóisten tudja – mosolyodott el az. – Egy csomó munka van még rajta, és valahányszor elfogy a pénzem, minden gyötrelmesen stagnál. Közben felnyitotta a fedélzeti lejáró tetejét és Janine már le is szaladt a lépcsőn. – Milyen lakályos idelenn! – Itt lakom. – Craig is leereszkedett a szalonba és a padlóra dobta oldalzsákját. – A lenti részt már befejeztem. Az ott a konyha. Két kabin van, két-két ággyal, egy zuhanyozó és egy vegyszeres toalett. – Gyönyörű – mondta ismét Janine, végighúzva ujjait a lakkozott tikfán, aztán ledobta magát a fekhelyre, hogy kipróbálja. – És nem kell lakbért fizetni – toldotta meg Craig. – Mi hiányzik még róla? – Nem sok... motor, csörlők, felcsarnakolás, vitorlák... legfeljebb 20 000 fontos tétel. De épp most pumpoltam meg Bawut vagy tízezerre. – Bekapcsolta a gázhűtőt, aztán kiválasztott egy kazettát és betette a magnóba. Janine pár pillanatig hallgatta a folyékonyan csobogó zongorahangot, majd megjegyezte: – Természetesen Ludwig von B.
– Természetesen, ki más lenne? Janine már kevésbé magabiztosan rákérdezett: – A Patetikus Szonáta? – Kitűnő! – vigyorodott el Craig és közben megtalálta az üveg Zonnebloem Rieslinget a faliszekrényben. – És ki adja elő? – Jaj... ki is... – Találgasson! – Kertner? – Az se rossz, de ez most Pressler. – A lány elfintorította arcát zavarában, Craig pedig kihúzta a dugót és félig töltötte a poharakat a sápadtan aranyló borral. – Hát akkor, isten-isten! A lány ivott egy kortyot és azt motyogta: – Mmm! De finom ! – Lássuk a vacsorát! – Craig megint eltűnt a faliszekrényben. – Rizs és konzerv. A krumpli és hagyma három hónapos, már kicsírázott. – Hosszú életű – mondta Janine. – Az jót tesz. Segíthetek? Boldogan dolgoztak egymás mellett a szűk kis hajókonyhában, valahányszor megmozdultak, egymáshoz értek. A lánynak kellemes szappanillata volt, s mikor Craig lenézett a sűrű, göndör, fényes hajára, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beletemesse arcát. De inkább ment és hozott még egy üveg bort. Beleborított négy összeválogatott konzervet a lábasba, hagymát és krumplit aprított rá, és egy kanál curry port kevert hozzá. Egy tálban szolgálta fel. – Nagyon finom – állapította meg Janine. – Hogy hívják ezt az ételt9 – Ne tegyen fel zavarbaejtő kérdéseket. – És ha vízre bocsátja a hajót, hová megy vele? Craig átnyúlt a lány feje fölött és levett egy tengerészeti térképet meg egy Indiai-óceáni kalauztérképet a könyvespolcról. – Nézzük csak. – Rámutatott egy pontra a térképen. – Itt horgonyzunk, egy elzárt kis öbölben a Seychelles-szigetek egyikén. Ha kinéz a hajóablakon, meglátja a pálmafákat és a cukornál is fehérebb parti homokot. Alattunk a víz olyan tiszta, hogy úgy érezzük, mintha a levegőben lebegnénk. Janine kipillantott az ökörszemablakon. – Tényleg... igaza van! Ott vannak a pálmafák, és hallom a gitárokat... Vacsora után félretolták az edényeket és belemerültek a könyvekbe és tengerészeti térképekbe. – Azután hová menjünk? Mit szólna a görög szigetekhez? – Túl sok a turista – rázta meg fejét a lány. – És Ausztrália és a Korallzátony? – Gyönyörű! – kiáltotta Janine az ausztrál akcentust utánozva. – Mehetek monokiniben? – Még anélkül is, ha akar. – Goromba alak. A bortól kipirult az arca és csillogott a szeme. Könnyedén meglegyintette Craig arcát, aki mármár megcsókolta, de mielőtt megmozdult volna, a lány azt mondta: – Roland szerint maga a fellegekben jár. A név hallatán Craig megdermedt. Hidegség terjedt szét mellkasában és hirtelen haragudott a lányra, amiért megtörte a pillanat varázsát. Vissza akarta neki adni a bántást. – Le is fekszik vele? – kérdezte, mire a lány hátrahőkölt és döbbenten meredt rá. Aztán szeme összehúzódott, mint egy macskáé és orrlyukai elfehéredtek a dühtől. – Mit mondott? Craiget valamiféle perverzitás nem engedte visszafordulni a szakadék széléről, így belelépett. – Azt kérdeztem, lefekszik vele?
– Igazán tudni akarja? – Igazán. – Hát akkor, igen. És isteni dolog. Most jobb? – Jobb – felelte Craig szerencsétlenül. – Most pedig vigyen haza, legyen szíves. Szótlanul ültek, kivéve a lány kurtára fogott útbaigazításait, és mikor megálltak a kétemeletes bérház előtt, Craig észrevette, hogy az épületet Beau Vallonnak hívják – ugyanúgy, ahogy a seychelles-i partot, amelyről fantáziáltak... Janine kiszállt a kocsiból. – Köszönöm a fuvart – mondta és elindult a kikövezett úton a bejárat felé. Mielőtt odaért volna, megfordult és visszament Craighez. – Tudja, hogy maga egy elkényeztetett kisfiú? – kérdezte. – És hogy ugyanúgy felad mindent, mint azt a teniszjátszmát? – Azután eltűnt a kapu alatt, anélkül, hogy visszanézett volna. Hazaérve a jachtra, Craig visszatette a könyveket és térképeket a polcra, aztán elmosogatott, eltörölgetett és berakosgatta az edényeket a helyükre. Úgy emlékezett, maradt egy üveg ginje az egyik szekrényben, de nem találta meg. Bora sem volt több. Leült a szalonban a sercegőn égő gázláng alá, zsibbadtnak és üresnek érezve magát. Nem akart lefeküdni, tudta, úgysem lesz képes elaludni. Kibogozta az oldalzsákját – a bőrkötéses napló, amit Jonathantól kölcsönkapott, a tetején volt. Kinyitotta és olvasni kezdte ükapja, Zouga Ballantyne 1860-ban írott feljegyzéseit. Egy idő múlva Craig már nem érezte magát zsibbadtnak és üresnek – egy nagy hajó tatfedélzetén siklott délnek a zöld Atlanti-óceánon egy vadregényes, elvarázsolt kontinens felé. * Samson Kumalo a poros csapás közepén állva figyelte Craig viharvert Land-Roverját tovazötyögni a spathodes-sétányon. Mikor a régi temető után bekanyarodva eltűnt, Samson felvette táskáját és benyitott a személyzeti épület kapuján. Megkerülte oldalról az épületet és a hátsó bejárathoz ment. Nagyapja, Gideon Kumalo egy egyenes támlájú konyhaszéken ült, mindkét kezét a lába közt álló, csavarodó kígyó alakúra faragott sétabot fején tartotta. Ülve aludt a kényelmetlen széken, a fehéren izzó napon. – Csak így tudok felmelegedni – mondta egyszer Samsonnak. Haja fehér volt és pelyhes, mint a gyapot, és kis kecskeszakálla a legapróbb szusszanásra és megrezzent. Egészen sötét borostyánszínű, pergamenszerű bőre olyan vékonynak és finomnak látszott, mint ami bármelyik percben elszakadhat. Sűrű ráncokkal borított arcát kíméletlenül perzselte a napfény. Samson vigyázva, nehogy elállja előle a napot, felment a lépcsőn és letéve táskáját leült az alacsony mellvédre. Az öregember arcát nézve most is gyengéd, túlcsorduló szeretetet érzett. Több volt ez a matabele fiúknak tanított, öregekkel szembeni kötelességénél, de még a hagyományos szülői szereteten is túlment, mert ő és a nagyapja között szinte misztikus kötelék volt. Gideon Kumalo közel hatvan évig a Khami Misszió iskolájának igazgatóhelyettese volt. Több ezer matabele fiú és lány nőtt fel a keze alatt, de egyik sem volt számára olyan különleges, mint az unokája. Gideon hirtelen összerezzent és kinyitotta szemét, amely tejeskék és világtalan volt, mint az újszülött kutyakölyöké. Fejét oldalt döntve hallgatózott, ahogy a vakok szokták. Samson visszatartotta a lélegzetét és mozdulatlanul ült; attól félt, hogy Gideon végül mégis elveszíthette,
már-már csodaszámba menő érzékelését. Nagyapja tovább hallgatózva lassan más irányba fordította fejét. Orrlyukai kissé kitágultak, ahogy a levegőt szimatolta. – Te vagy az? – kérdezte és hangja olyan rekedten csikorgott, mint egy olajozatlan sarokvas. – Igen... te vagy, Vundla. – A vadnyúl mindig kiemelkedő figurája volt az afrikai folklórnak. Br'er Nyulat, a legenda eredetijét a rabszolgák magukkal vitték Amerikába. Gideon a kedves és okos kis állat után adta Samson becenevét. – Csakugyan te vagy az, Vadnyulacskám! – Baba! – Samson kifújta a levegőt és fél térdre ereszkedett előtte. Gideon kitapogatta a fejét és megsimogatta. – Sose vagy távol tőlem, mert a szívemben élsz – mondta. Samson úgy érezte, egyetlen hang sem tud kijönni a torkán. Némán kinyúlva megfogta a keskeny, törékeny kezeket és ajkához emelte. – Igyunk egy kis teát – motyogta Gideon. – Csak te tudod úgy elkészíteni, ahogy szeretem. Az öregember édesszájú volt, Samson hat púpozott teáskanál barna cukrot tett a zománcbögrébe és ráöntötte a teát a megfeketedett bádogkannából. Gideon két marokra fogta a bögrét, hangosan szürcsölve ivott egy kortyot, aztán elmosolyodva bólintott. – Most pedig mesélj, Vadnyulacskám, mi van veled? Valami bizonytalanságfélét érzek körülötted..., mint aki letévedt az ösvényről és megpróbál visszatalálni rá. Az öreg teáját szürcsölve és bólogatva hallgatta Samsont és mikor az befejezte mondókáját, azt mondta: – Ideje volt már, hogy visszagyere a Misszióba tanítani. Annak idején azt mondtad, nem taníthatod a fiatalokat az életre, amíg magad sem tudsz róla eleget. No, megtanultad, amit akartál? – Nem is tudom, Baba. Mit taníthatnék én nekik? Azt hogy halál arat az országban, s az emberi élet annyit ér csak, mint egy puskagolyó? – Szüntelenül kétségek közt akarsz élni, drága kis unokám? Folyton azokat a kérdéseket kell feszegetned, amelyekre nem létezik válasz? Az az ember, aki mindenben kételkedik, semmit sem fog megpróbálni. A mai világban azok az erős emberek, akik mindig magabiztosak. – Akkor lehet, hogy én sose leszek erős, Nagyapa. Megitták a teát és Samson főzött még egy kannával. Még a mélabús társalgás sem homályosította el a találkozás örömét, amelytől nem tudtak betelni. Végül Gideon megkérdezte: –Mennyi az idő? – Négy óra múlt. – Constance ötkor végez. Lemennél a kórházhoz elébe? Samson farmernadrágot és világoskék inget vett, és magára hagyta az öregembert a tornácon. Lement a dombról. A kórházat övező magas biztonsági kerítés kapujában hagyta, hogy az egyenruhás őrök megmotozzák, azután folytatta útját a megműtöttek pavilonjaihoz, amelyek körül lábadozó betegek üldögéltek kék köntösben a pázsiton a napon. Sokuknak végtagjai is hiányoztak, a Khami kórházban látták el ugyanis a szárazföldi aknarobbanások sérültjeit és a háború sebesültjeit. Valamennyi páciens fekete bőrű volt, mert a Khami kórház csak afrikaiak fogadására volt berendezkedve. A főcsarnokban lévő eligazító pultnál szolgálatot teljesítő két kis matabele ápolónő megismerte Samsont és örömükben olyan csivitelésbe kezdtek, mint a fecskék. Samson óvatosan kiszedte belőlük a legfrissebb helyi eseményeket: kinek volt esküvője, született gyereke, ki halt meg és ki kinek udvarol a szorosan zárt kis közösségben? A csevegést egy éles, ellentmondást nem tűrő hang szakította félbe. – Samson, Samson Kumalo! – A fiatalember megfordult és megpillantotta a kórház igazgatónőjét, aki nagy léptekkel egyenest feléje tartott a széles folyosón. Doktor Leila St. John fehér orvosi köpenyének felső zsebében egy készletre való golyóstoll volt, nyakában sztetoszkóp lógott. A nyitott köpeny alatt egy formátlan, barna szvetter és hosszú, rikító népművészeti mintás, gyűrt indiai pamutszoknya volt rajta. Lábán vastag zöld férfizoknit és
oldalt csatos, nyitott szandált viselt. Szálkás és sima sötét haját bőrszíjak fogták copfba kétoldalt, elálló fülei mögött. Szinte betegesen sápadt, himlőhelyes bőrét az apjától, Robert St. Johntól örökölte. Szarukeretes szemüvege négyszögletes volt és férfias, nagy, keskeny szélű szája sarkában cigaretta lógott. Komoly, prűd, régimódi arca volt, de zöld szemében nyílt és élénk tekintet ült, mikor megállt Samson előtt és határozottan megfogta a kezét. – Szóval a tékozló fiú visszatért..., hogy megszöktesse a legjobb műtősnőmet, igaz? – Jó estét, Leila doktornő. – Még mindig a fehér telepeseknél "inaskodik"? – kérdezte a nő. Leila St. John öt évet töltött politikai fogolyként a gwelói börtönben a rodéziai kormány jóvoltából. Egyidejűleg volt ott Robert Mugabéval, aki jelenleg száműzetésből vezette a felszabadító hadsereg ZANU-szárnyát. – Craig Mellow harmadik generációs rodéziai a családja mindkét ágán és egyben a barátom. És nem telepes. – Samson, maga tanult és jó képességű ember. Körülöttünk a világ beleolvad a változás olvasztótégelyébe, a történelem a háború pörölye alatt ölt alakot. Hogyan tékozolhatja ennyire az istenadta tehetségét és nézheti el, hogy magánál értéktelenebbek ragadják kezükbe a jövőt? – Én nem szeretem a háborút, Leila doktornő. Az édesapja kereszténnyé tett. – Csak a bolondok szeretik, de tud más módot a kapitalista imperialista rendszer esztelen kegyetlenségének elpusztítására? Tud más módot, hogy teljesíthessük a szegények, gyengék és elnyomottak nemes és jogos vágyait? Samson gyorsan körülpillantott az előcsarnokban, de Leila elmosolyodott. – Ne aggódjék, Samson. Itt barátok között van. Igaz barátok között. – Leila St. John a karórájára pillantott. – Mennem kell. Szólok Constance-nak, hogy hozza el vacsorára. Majd még beszélünk. – Azzal sarkon fordult és elkoptatott barna szandálja klaffogott a kockakövön, ahogy az "Ambuláns betegek" feliratú, kétszárnyú lengőajtó felé sietett. Samson leült a folyosón egy hosszú padra a betegek, nyomorékok, köhécselők, szipákolók, bekötözöttek és vérzők közé és várakozott. Úgy érezte, az átható fertőtlenítő és kórházszag beleivódik a ruhájába és bőrébe. Végre jött Constance. Szólhatott neki valaki, mert a fejét kíváncsian ide-oda forgatta és sötét szemei izgatottan fénylettek, ahogy kereste őt. Samson ízlelgette még pár pillanatig az örömöt, hogy láthatja, azután felállt a padról. A lány egyenruhája, a selyemcukor-rózsaszíncsíkos ruha és a patyolatfehér kötény ropogósra volt keményítve és vasalva, fityulája hetyke szögben ült fején. Minősítési jelvényei – műtősnővér, bábaasszony és a többi a mellén csillogtak. Haja a feje búbján szövevényes fonatokból álló frizurába volt fésülve, amely órákig tartó türelmes munkába kerülhetett. Klasszikus nguni szépség volt: arca kerek és sima, mint egy sötét hold, óriási fekete szeme és vakítófehér fogai szívélyes mosolyba villantak. Tartása egyenes, válla keskeny, de erős volt. A fehér kötény formás kebleket, vékony derekat és széles, asszonyos csípőt emelt ki. Jellegzetes afrikai kecsességgel mozgott, mint aki egy olyan zenére táncol, amit csak ő egyedül hall. Megállt Samson előtt. – Légy üdvözölve, Samson – suttogta. – Hirtelen megilletődve lesütötte szemét. – Légy üdvözölve, szívem – válaszolta a férfi ugyanolyan halkan. Nem értek egymáshoz, mert a szenvedély nyilvános kimutatása nemcsak a szokással ellenkezett, hanem ők is ízléstelennek tartották. Lassan felsétáltak a dombon a házikóhoz. Constance nem rokona, csupán a kedvenc tanítványa volt Gideon Kumalónak, mielőtt még az öregembert a látása megromlása visszavonulásra kényszerítette. Gideon feleségének halála után a lány hozzáköltözött, hogy gondoskodjék róla és a háztartást vezesse. Ott találkozott Samsonnel.
Bár a lány meglehetősen fesztelenül csevegett a távollétében történt kisebb eseményekről, Samson valamiféle visszafogottságot érzett ki belőle. Constance két ízben is hátrapillantott az ösvényre és szemében mintha félelem ült volna. – Zavar valami? – kérdezte a férfi a kertkapuban megállva. – Honnét jöttél rá...? – kérdezte a lány, de már válaszolt is a saját kérdésére: – Persze, te tudod. Te mindent tudsz rólam. – Mi az, ami zavar? – Itt vannak a "fiúk" – felelte egyszerűen Constance. Samson megborzongott és libabőrös lett a karja. A "fiúk" és a "lányok" a zimbabwei forradalmi hadsereg geríllaharcosai voltak. – Itt? – kérdezte Samson. – Itt, a Misszióban? A lány bólintott. – Mindenkit bajba... életveszélybe sodorhatnak! – Samson, szívem – suttogta a lány – Ideje, hogy megtudd... Nem vonhatom ki tovább magam a kötelességem alól... csatlakoztam hozzájuk. Most már én is a "lányok" közé tartozom. * Az estebédet a házikó központi helyiségében költötték el, amely egyszerre volt konyha, ebédlő és nappali. Constance abrosz helyett a Rhodesian Herald egy példányával terítette le a lesikált fenyőasztalt. Az újság oldalain egy csomó üres kolumna volt a kiadók néma tiltakozásául a kormány drákói cenzúrarendelkezései ellen. Constance letett a közepére egy nagy lábas keményre és habos fehérre főtt kukoricát, egy tálka belsőséget és cukorbabot. Először az öregembernek szervírozott, azután elébe tette a tányért és kezébe adta a kanalat és egész étkezés alatt mellette ülve gyengéden irányította a kezét és letörölte, ami mellé ment. A falnál álló kis, fekete-fehér képernyős televíziós készüléken a hírolvasó életlen képe látszott. "Az elmúlt huszonnégy óra alatt négy összecsapás zajlott le Mashonaföldön és Matabeleföldön, melyek során a biztonsági erők hat terroristát megöltek. A lövöldözésekben tizenhat polgári személy is életét vesztette. Jelentés érkezett továbbá, hogy a mrewai úton történt szárazföldi aknarobbanásnak nyolc ember esett áldozatul. Az Egyesített Hadműveletek Főparancsnoksága sajnálattal közli, hogy a tűzharcban a biztonsági erők két tagja is elesett. John Sinclair őrmester, a Ballantyne Felderítők..." Constance felállt, kikapcsolta a televíziót, azután visszaült helyére és még egy kis húst és babot tett Gideon tányérjára. – Akár egy futballmeccs – mondta olyan keserűen, amilyennek Samson még soha nem hallotta. – Minden este közlik velünk az eredményt. Terroristák - 2; biztonsági erők - 26 – kár, hogy nem árulnak fogadási szelvényeket és tartanak húzásokat. – Samson észrevette, hogy sír, de semmi vigasztaló nem jutott eszébe. – A fehér katonáknak bemondják a nevét, életkorát, meg hogy hány árvát hagytak maguk után, a többi viszont, azok csak "terroristák", vagy "fekete bőrű polgári személyek". Pedig azoknak is van anyja, apja, felesége és gyermekei. – Szipogott. – Azok ugyanolyan matabelék, mint mi, a mi népünk fiai. A halál olyan könnyűvé, olyan közhellyé vált ebben az országban, és akik nem halnak meg, azok idejönnek hozzánk... a mi embereink, akiknek lába szakadt le testéről, vagy olyan agykárosodást szenvedtek, hogy nyáladzó idiótákká váltak. – A háború mindig kegyetlenebb, ha nőket és gyerekeket is érint – mondta Gideon poros, öreg hangján. – Mi megöljük az ő asszonyaikat, ők meg megölik a mieinket. Halk kaparászás hallatszott az ajtón, mire Constance felállt és gyorsan odament hozzá. Odakinn sötét volt, de Samson látta két férfi sziluettjét a félhomályban, akik már be is surrantak a szobába,
és becsukódott mögöttük az ajtó. Azután Constance felkapcsolta a villanyt. Két férfi állt a falnál. Samson első pillantásra tudta, kicsodák. Farmernadrág és cajgvászon ing volt rajtuk, mozgásuk és nyugtalanul ide-oda rebbenő, csillogó szemük valamiféle állati éberségről árulkodott. Az idősebbik bólintott társának, aki fürgén bement a hálószobákba, hogy megbizonyosodjék, minden csukva van. Aztán egy bólintással jelezve az idősebbnek, hogy a hely biztonságos, kiosont az ajtón. Az idősebb férfi leült a padra Gideon Kumalóval szembe. Finom vonásai voltak, kampós, arabos orra, szinte szénfekete bőr, feje kopaszra borotválva. – A nevem Tebe elvtárs – mutatkozott be halkan. – És magát hogy hívják, öregapám? – Gideon Kumalónak. – A vak ember kissé fölszegett fejjel elnézett a férfi válla mellett. – Ez nem az a név, amit az anyja adott magának és amin az apja szólította. Az öregembert remegés fogta el és csak harmadszori próbálkozásra bírt megszólalni. – Ki maga? – suttogta. – Az nem fontos – mondta a férfi. – Most azt próbáljuk kitalálni, hogy maga kicsoda. Mondja, öreg, hallotta már valaha a Tungata Zebiwe nevet? Az Ellopott Javak Visszakövete-lőjét? Az Igazság Keresőjét? Az öregember erre már olyan hevesen remegett, hogy leverte az asztalról a tányért, amely a lábai előtt pörgött, majd egyre szűkülő köröket leírva, megállapodott a betonpadlón. – Honnét ismeri ezt a nevet? – suttogta. – Honnét tudja ezeket a dolgokat? – Én mindent tudok, öregapám, még egy éneket is. Énekeljük el együtt, maga meg én: És a látogató halk, de szívhez szóló bariton hangon rázendített: "Akár a vakond a föld gyomrában, Bazo rábukkant a titkos útra... " A Vakondokok a kafir harcosok csapatának ősi harci dalát hallva, emlékek rohanták meg Gideon Kumalót. Az aggastyán, aki előtt az elmúlt hét eseményei is összemosódtak, kristálytisztán felidézte gyermekkorát. Ismét látta a barlangot, a Matopos belsejében, apja soha nem feledett arcát a tűz fényében és az ének szövege visszatért emlékezetébe: "A Vakondokok a föld alatt vannak. – Meghaltak? –, kérdezték Mashobane lányai." Énekelte Gideon reszelős öreg hangján, és közben észre sem vette, könnyek csordultak ki vak szeméből és gördültek lefelé arcán. "Hallga, szép leányok, hát nem halljátok? Valami megmoccant a sötétben". Mikor az ének véget ért, a látogató csendben ült, megvárva, míg Gideon letörli könnyeit, majd halkan azt mondta: – Az ősök szellemei szólítanak, Tungata Zebiwe elvtárs. – Én már öreg, vak és gyenge vagyok, nem tudok engedelmeskedni neki... – Akkor küldenie kell valakit maga helyett – mondta az idegen. – Valakit, akinek ereiben Bazo, a Fejsze és Tanase, a boszorkány vére csörgedezik. – Azután lassan az asztalfőn ülő Samson Kumalo felé fordult és a szemébe fúrta pillantását. Samson rezzenéstelenül viszonozta a pillantást. Dühös volt. Tudta ő, mi célból jött ide ez az ember! A matabelék között kevés diplomás és képzett ember volt. Samson már régóta tisztában volt vele, mennyire meg akarják őt nyerni az ügyüknek, és minden leleményességére szüksége
volt, hogy kitérhessen előlük. Most azonban mégiscsak rátaláltak... Nemcsak rájuk haragudott, hanem Constance-ra is, aki rászabadította őket. Nem kerülte el figyelmét, hogy a lány egész vacsora alatt folyton az ajtóra pillantgatott – ő mondta el nekik, hogy itt van! Haragját nehéz, fásult belenyugvás is tetézte. Tudta, hogy nem szegülhet tovább ellen nekik, mert azzal nem csupán önmagát sodorta volna veszélybe! Ezek kemény emberek, akik a vérben elképzelhetetlenül kegyetlenné edződtek. Tudta, hogy az idegen miért Gideon Kumalóhoz fordult először: mert figyelmeztetni akarta. És ha most ő, Samson visszautasítaná őket, a nagyapját sodorná vele szörnyű veszélybe. – Küldenie kell valakit maga helyett. Az ősi alkudozás volt: életet életért. És ha Samson nem fogadja el az alkut, az öregember az életével lakolna, de még azzal sem érne véget az ügy. Őt akarják, őt kell megkapniuk. – Az én nevem Samson Kumalo – mondta. – Keresztény ember vagyok, és irtózom a háborútól és kegyetlenkedéstől. – Tudjuk, ki vagy – mondta az idegen. – De a mostani időkben nincs helye a lágyszívűsködésnek. Az idegen elhallgatott, mert az ajtó résnyire belökődött és az odakinn őrködő társa bedugva fejét, riasztotta: – Kankák! – Csak ennyit mondott. – Fehér ember bérencei! – és már el is tűnt. Tebe felugrott és miközben előhúzott egy 7.62-es Tokarevet a farmerje övéből, lekapcsolta a villanyt. A sötétben azt súgta Samson fülébe: – A bulawayói buszpályaudvaron... Holnapután, reggel nyolckor... Aztán Samson hallotta az ajtó kattanását, és ismét csak hárman voltak. Öt percig vártak a sötétben, majd Constance megszólalt: – Elmentek. – Felkapcsolta a villanyt, leszedte az edényeket és összegöngyölte az abrosz gyanánt használt újságpapírt. – Valami vaklárma riaszthatta meg a "fiúkat". A falu csendes, árnyéka sincs a biztonságiaknak. Egyik férfi sem válaszolt és a lány mindenkinek készített egy bögre kakaót. – Film van a tévében kilenckor. A "Vasút gyermekei". – Én fáradt vagyok – mondta Samson, aki még mindig haragudott Constance-ra. – Én is fáradt vagyok – suttogta Gideon és Samson a homlokzati hálószobához kísérte. Az ajtóból hátrapillantott. Constance olyan patetikusan esdeklő pillantást vetett rá, hogy Samson megenyhült. Az öregemberével szemközti vaságyon fekve, a sötétben hallgatta a konyhából beszűrődő halk hangokat; Constance elmosogatott és reggelihez terített másnapra. Azután a lány kis hálószobájának ajtaja a ház végében becsukódott. Samson megvárta, amíg az öregember szuszogni kezdett, azután nesztelenül felkelt. A durva gyapjútakarót meztelen vállára terítve kilépett a hálószobából és Constance szobájához ment. Az ajtó nem volt bezárva, mihelyt hozzáért kinyílt, s a lány hirtelen felült ágyában. – Én vagyok az – suttogta Samson. – Már úgy féltem, hogy nem jössz. Samson kinyújtotta kezét és megsimogatta a lány csupasz bőrét, amely hűvös és bársonyosan puha volt. Constance megfogva a kezét lehúzta magához, és Samson maradék neheztelése is elszállt. – Bocsáss meg – suttogta Constance. – Nem érdekes – mondta Samson. – Úgysem bújhattam volna el előlük örökre. – Elmégy a találkozóra? – Ha nem teszem meg, nagyapán állnak bosszút és továbbra sem fognak nyugodni. – Te nem emiatt fogsz elmenni, hanem ugyanazért, amiért én megtettem... mert hívott a kötelesség. A lány teljesen meztelen volt, akárcsak ő. Mikor megmozdult, keblei Samson mellének lökődtek,
aki érezte a testében szétáramló forróságot. – Téged is magukkal visznek a bozótba? – kérdezte. – Nem. Még nem. Egyelőre itt kell maradnom. Nekem itt van munkám. – Örülök neki. – Samson a lány torkát súrolta ajkaival. A bozótban nagyon csekély esélyei lesznek. A biztonsági erők hozzávetőlegesen minden harminc emberből egyet megölnek. – Hallottam, hogy Tebe elvtárs megadott neked egy időpontot és egy helyet. Lehet, hogy a bozótban lesz rád szükségük? – Fogalmam sincs. Szerintem először inkább kiképzőtáborba visznek. – Lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt hosszú időre –suttogta a lány. Samson nem szólt semmit, csak végigsimogatta a hátát és keze a bársonyos, rugalmas izomvölgyben le-siklott a fara mély réséig. – Helyezz egy fiút a méhembe – suttogta a lány. – Hadd legyen valakim, akit babusgathatok, míg távol vagy. – Megsértenénk vele a törvényt és a szokásokat. – Nincs ebben az országban törvény, csak puskák és a szokásokat is csak az tartja tiszteletben, aki akarja. – Constance alája hemperedett és átkulcsolta testét hosszú, izmos végtagjaival. – Minden körülmények között, a halál torkában is meg kell őriznünk az életet. Adj nekem gyermeket, még ma éjszaka, mert ki tudja, lesz-e több éjszakánk! Samson egy lidércnyomásszerű tündöklésre ébredt. Fény árasztotta el a kicsiny szobát, az egyetlen ablak foszladozó függönyén át durva mozgású árnyakat vetett a csupasz, fehérre meszelt falra. Constance hozzábújt. Teste még forró és nedves volt a szeretkezéstől, szeme ernyedt az álmosságtól. Odakintről egy borzalmas, artikulálatlan hang parancsokat harsogott. – Itt a Rodéziai Hadsereg! Mindenki azonnal jöjjön ki a házából! Ne próbáljanak elmenekülni, vagy elbújni! Aki ártatlan, nem esik bántódása! Azonnal jöjjenek ki a házakból! Emeljék fel a kezüket! Ne próbáljanak elmenekülni, vagy elrejtőzni! – Öltözz fel és segíts nekem az öreggel – mondta Samson Constance-nak. A lány félálomban tántorgott a sarokba a faliszekrényhez és egy rózsaszín, pamut ingruhát húzott meztelen testére. Azután mezítláb Samson után ment a homlokzati szobába. Samson egy khaki sortban kifelé segítette Gideont az ágyból. Az udvaron hangerősítők rikoltották fémes, sztentori hangon: – Azonnal jöjjenek ki! Aki ártatlan, nem esik bántódása! Ne próbáljanak elmenekülni! Constance egy gyapjútakarót terített az öregember vállára, aztán közrefogták és áttámogatták a nappalin az ajtóhoz. Samson kinyitotta az ajtót és mindkét kezét tenyérrel kifelé magasra tartva kilépett. Az arcába tűző erős reflektorfény úgy elvakította, hogy kénytelen volt eltakarni a szemét egyik kezével. – Hozd nagyapát! Constance kivezette az öregembert az ajtón és mind a hárman megálltak szorosan egymáshoz bújva, elvakítva a fénytől és megzavarodva a hangerősítők ismétlődő bömbölésétől: – Ne próbáljanak elmenekülni, vagy elrejtőzni! A személyzeti házikók sora körül volt zárva. A keresőfények áthatoltak a sötétségen és megvilágították a tanítók és egészségügyi dolgozók családjainak kis csoportjait, ahogy félénken összebújtak, legtöbbjükön csak lenge hálóruha vagy egy sebtében felkapott pokróc volt. A reflektorok mögötti áthatolhatatlan sötétségből alakok váltak ki óvatosan lopakodva, mint a prédára leső párducok. Az egyik átugrott a veranda mellvédjén és a falhoz lapulva Samson testét használta védőpajzsnak. – Csak ti hárman vagytok itt? – kérdezte a katona szindebele nyelven. Szikár, keménykötésű férfi volt, harci öltözékben és dzsungelkalapban. Arca és kezei éjszakai álcázáshoz voltak mázolva, így nem lehetett tudni, fehér-e vagy fekete.
– Igen – felelte Samson. A férfi csípőjén lógó FN enyhén imbolygó csöve mindhármukat befogta. – Ha van valaki a házban, jobb ha most szóltok, mert kinyírjuk! – Senki sincs. A tiszt elkiáltva magát parancsot adott, mire a katonák egyszerre benyomultak az első és hátsó ajtón és az oldalsó ablakokon. Másodpercek alatt átfésülték a házat, ügyes csapatmunkával fedezve egymást. Miután meggyőződtek, hogy tiszta a levegő, újból belevesztek a sötétségbe, otthagyva a három embert a verandán. – Ne mozduljanak! – rikoltották a hangerősítők. – Maradjanak a helyükön! A sötétségben, a spathodeafák alatt Roland Ballantyne ezredes vette az egység beérkező jelentéseit. A negatív eredményektől egyre csalódottabbá vált. Az információik jók voltak és a nyom forró. Ezt a nyomot már azelőtt is gyakran követte. Tebe elvtárs, a ZIPRA egyik kiképzőtisztje, aki már közel hét hónapja tevékenykedett Matabeleföldön, elsőszámú célpontjaik közé tartozott. Már három ízben kerültek ilyen közel hozzá, és mindig kudarcot vallottak. Pedig a füles minden esetben valamelyik informátortól vagy a Felderítők egyik civil álca alatt működő tagjától jött: "Tebe ebben és ebben a faluban van". Erre ők csendesen megközelítették és körülvették a helyet, módszeresen elzárva minden egérutat. Azután az éj leple alatt, amikor már mindenki mélyen aludt, lecsaptak és átfésülték a terepet. Egyszer elfogták Tebe két hadnagyát, de ő maga nem volt velük. Mialatt a Felderítők főtörzsőrmestere, Esau Gondele kihallgatta a két terroristát, Roland figyelte. Hajnalra már egyik sem tudott többé lábra állni, de nem beszéltek. – Vigyük őket helikopterkirándulásra – parancsolta Roland. Gondele kétezer láb magasságból kilógatta a konokabbik terroristát az ajtónyíláson, a hóna alá erősített hevederen. – No megmondod, barátom, hol találjuk meg a te Tebe elvtársadat? A férfi rézsútosan fölfelé fordította fejét, hogy leköpje Esau Gondelét, de a légcsavar lefelé irányuló légnyomása elfújta a köpést. A főtörzsőrmester Rolandre pillantott, s mikor az bólintott, elengedte a hevedert. A terrorista lassan, a saját tengelye körül forogva zuhant lefelé. Talán, mert már nem bírt üvölteni, vagy végső kihívást akart ellenük intézni, mindvégig teljesen néma maradt. Gondele főtörzsőrmester a második terroristának is hevedert hurkolt a hóna alá. Mikor leeresztette az űrbe, s áldozata lábai kétezer láb magasságban kalimpáltak az aranyos matabeleföldi prérik fölött, a férfi felnézett és azt mondta: – Én megmondom, hol van. De azért még fél óráig kilógatták. Mire a Felderítők lecsaptak a Hillside Location-i biztonsági házra, Tebe elvtárs már odébbállt. Roland Ballantyne kudarca sokba került. Az előző héten Tebe elvtárs a szupermarketben egy bevásárlókocsiban pokolgépet hagyott, amely öt nőnek és két tíz éven aluli kislánynak oltotta ki életét. Roland olyan elkeseredetten vadászott rá, hogy mikor rájött, hogy ezúttal is kicsúszott a markából, valósággal ködbe borult az agya. – Hozassa ide az informátort! – parancsolta és Esau Gondele halkan beleszólt a hordozható rádióba. Pár perc múlva már hallották is a Land-Rovert felfelé jönni a dombon, reflektorai átpislákoltak a fák között. – Jól van, főtörzsőrmester. Sorakoztassa csak fel itt ezeket. Hatvan-egynéhány embert sorakoztattak fel az út szélén a személyzeti házacskák hosszú sora előtt a keresőfények vakító és könyörtelen fénycsapdájában. Roland Ballantyne ezredes felugrott a Land-Rover hátsó részébe és szájához tartotta a hangtölcsért. Tökéletes szindebele nyelven beszélt. – A bűnösök köztetek jártak! Halálbűzt hagytak a faluban! Pusztítani jöttek ide, megölni és megnyomorítani benneteket és a gyermekeiteket! A mi védelmünket kellett volna kérnetek! De ti
féltetek a segítségünket kérni és most nagy bajt hoztatok magatokra! A fekete, hálóruhás férfiak, nők és gyermekek hosszú sora még mindig olyan egykedvűen és sztoikusán állt, mint egy bekerített csorda. Két tűz közé kerülve, a gerillák és a biztonsági erők között álldogáltak a fehér keresőfényekben és hallgattak. – A ti apátok a kormány, amely mint minden jó apa, azon van, hogy megvédelmezze gyermekeit. Mégis akadnak köztetek olyan ostobák, akik a bűnösökkel cimborálnak, enni adnak nekik, informálják és figyelmeztetik őket a jövetelünkre. De mi tudjuk mindezt. És azt is, hogy ki figyelmeztette őket. Roland lábánál, a Land-Rover keresztirányú padján egy emberi alak ült. Tetőtől talpig egy vászonzsákba volt bújtatva, hogy még a nemét se lehessen megállapítani. Fölül lyukak voltak kivágva a szemének. – De most majd megtudjuk, kik a bűnösök, akik segítséget nyújtanak a halált hozóknak – jelentette be nekik Roland. A Land-Rover lassan gördült végig a sor előtt, és a katona egész közelről belevilágított elemlámpájával minden nő és férfi arcába. A jármű nyitott hátuljában a titokzatosan elálcázott alak kifelé bámult a szemének vágott lyukakban. Sötét szemei csillogtak az elemlámpa visszaverődő fényében, ahogy az arcokat fürkészte. A lepelbe burkolt informátor mozdulatlanul ült, miközben a Land-Rover az öregembert közrefogó Samson és Constance felé tartott. Samson szájmozgatás nélkül megkérdezte a lányt: – Biztos, hogy nem ismernek? – Nem tudom – felelte a lány. – Mit tegyünk... – De akkor a kocsi őelébük ért és Constance már nem válaszolhatott. A kámzsás fantom most megmozdult és egy hosszú, fekete kar csapott ki a lepedő alól és mutatott egyenest Constance feltartott arcába. Egyetlen szó sem hangzott el, de két harci maszkot viselő Felderítő lépett a sötétből a lány mögé és karon ragadták. – Constance! – Samson előre szaladt és utánakapott. Egy puskatus sújtott le rá vesetájékon, mire égő fájdalom nyilallt gerincébe és csapott föl a koponya tetejéig. Térdre rogyott. A fájdalom eltorzította látását és az arcába világító elemlámpa fénye elvakította. Fellökte magát heves erőfeszítéssel, de érezte, hogy egy puskacső nyomódik a hasába. – Téged nem bántunk, barátom. Csak ne avatkozz bele, ami nem rád tartozik. A felderítők közben elvezették Constance-t, aki engedelmesen ment velük. Nagyon kicsinynek és tehetetlennek látszott a két magas, harci szerelést viselő katona között. Hátrafordult és Sámsonra nézett nagy, bársonyos szemeit arcára szegezve, és ajkai megmozdultak. Azután a Land-Rover egy pillanatra elfogta a keresőlámpák fénynyalábját. A csoportot sötétség burkolta be, de pár másodperc múlva, mikor ismét fényudvarba kerültek, Constance kirántotta magát a katonák kezei közül és futásnak eredt. – Ne! – üvöltötte Samson kétségbeesett, fájdalmas hangon. Tudta, mi fog történni. – Állj meg! Constance, állj meg! A lány úgy repült, mint egy bájos molylepke a fényben, rózsaszín ruhája ide-oda cikázott a spathodeafák között. De a golyók fehér, nedves szilánkokat hasítottak a fatörzsekből körülötte, és Constance már nem volt gyors és kecses – mintha a molylepke szárnyait kitépdeste volna egy vásott gyerek. Négy katona visszahozta a karjainál és lábainál fogva. Constance feje hátra lógott, majdnem a földet söpörte, és az orrlyukaiból és szájából arcán végigfolyó vér olyan sűrű és fekete volt a keresőfényekben, mint a melasz. Feldobták őt a Land-Rover hátsó részébe, ahol úgy hevert összegabalyodott sötét végtagjaival, mint egy elejtett gazella. *
Samson Kumalo Bulawayo főutcáján ment. Még érezni lehetett az éjszakai hűvös levegőt és a jacarandafák árnyéka tigriscsíkokat vetett a kék makadám burkolatra. Könnyedén elvegyült a lustán hömpölygő emberfolyamba a járdán, és nem vette a fáradságot, hogy elfordítsa arcát, amint elhaladt egy khaki egyenruhás, trópusi sisakos rendőr mellett a park sarkán. A villanyrendőrnél várakozva szemügyre vette az embereket maga körül: a védekezőn eltakart szemű matabelék fásult, közömbös arckifejezését, s a ragyogóan csinos, fiatal, virágos ruhás fehér hölgyeket, akik – egyik vállukon retikül, a másikon géppisztoly – bevásárlókörútra indultak. Kevés fehér férfi volt az utcán, zömük túl idős a katonai szolgálatra, a többi pedig egyenruhában felfegyverezve. A kereszteződésben főleg katonai járművek haladtak át. A gazdasági szankciók bevezetése óta a havi üzemanyag adagot néhány literre csökkentették. A városba bejövő farmerok ormótlan, golyóálló lemezekkel és páncélkarosszériávai ellátott, aknabiztos gépeket vezettek. Samson Constance halála óta most, a fehérek arcát szemlélve érezte először igazán, hogy mennyire gyűlöli őket. Érezte, hogy a zsibbadtság, amely egészen idáig fékező hatást gyakorolt, lassan felenged. Nem vitt magával csomagot, mert nem akarta felhívni magára a figyelmet, hátha megmotozzák. Farmernadrág, rövid ujjú ing és edzőcipő volt rajta – dzseki nem, ami fegyvert takarhatott volna – és arca ugyanolyan üres és kifejezéstelen volt, mint a többi matabeléé körülötte. Neki a gyűlölet volt az egyetlen fegyvere. Mikor a lámpa váltott, komótos léptekkel átvágott a túloldalra és a buszpályaudvar felé vette útját, amely már ilyen korán is zsúfolt volt. Türelmesen sorbaálló parasztok várakoztak a törzsi ellenőrzés alatti területekre induló járatokra. Mind alaposan bevásároltak és fel voltak pakolva élelmiszerrel és sóval teli táskákkal, étolajos és parafinolajos kannákkal, vég kelmékkel és élvezeti cikkeket, gyufát, szappant, gyertyát tartalmazó kartondobozokkal. A fémfedeles váróhelyeken guggolva csevegtek és nevetgéltek, sültkukoricát majszólva és Coca-Colát iszogatva. Néhány asszony a kicsinyét szoptatta, vagy haszontalankodó lurkóit fegyelmezte. Szinte két-három percenként beérkezett egy busz zsíros dízel kipufogófüstfellegben, kiokádta magából az utasok tömegét, amelynek helyére azonnal újabb horda nyomult fel rá a végeláthatatlan sorokból. Samson nekidőlt a nyilvános latrina falának, mert az volt a legfeltűnőbb hely és várakozott. Először nem ismerte meg Tebe elvtársat, akin egy szutykos, rongyos kék overál volt piros "COHEN MÉSZÁRSZÉK" felirattal a hátán. Hanyagul görbén tartva magát álcázta magasságát, arcán ártalmatlanul együgyű kifejezés ült. Elment Samson mellett és egyetlen pillantást sem vetve rá, belépett a latrinába. Samson pár másodperc múlva követte. Tömény kapadohány és áporodott vizeletszag csapta meg orrát. A zsúfolt helyiségben Tebe elvtárs nekiütközött és egy kék kartonpapír jegyet csúsztatott a kezébe. Samson a fülkében szemügyre vette! Egy egyutas harmadosztályú jegy volt Bulawayótól a Victoria-vízeséshez. Samson beállt a járatra váró sorba ötödiknek Tebe után. A busz harmincöt percet késett, és az utasok, szokás szerint nagy tülekedés közepette felpakolták poggyászaikat a tetőcsomagtartóra és megrohanták az ülőhelyeket. Tebe egy ablak mellé ült, három sorral Samson előtt. Egyszer sem pillantott körül, mialatt az agyonterhelt busz nehézkesen keresztülcammogott az északi peremkerületeken. Áthaladtak a hosszú, még Cecil Rhodes ültette jacarandafákkal szegélyezett sugárúton, amely az oromfallal ellátott Szövetségi Parlamenthez vezetett, a város fölötti dombra, ahol egykoron Lobengula matabele király kralja állt. A repülőtéri elágazás után megérkeztek az első útakadályhoz. A rendőrök minden utast leszállítottak, és miután kiválaszttattak velük és átkutatták poggyászaikat, kipécéztek néhány férfit és nőt testi motozásra, de sem Samson, sem Tebe nem
volt közöttük. Negyed óra múlva mindenki visszaszállhatott csomagostul és a busz folytathatta útját. Északnak robogva az akácost és szavannát hirtelen fönséges erdő váltotta fel. Samson a kemény padon kucorogva bámulta a tovasuhanó rengeteget. Előtte Tebe aludni látszott. Déltájban megérkeztek a Gwaai folyóhoz, a Sikumi Erdő Rezervátum szélén fekvő St. Matthew Misszióhoz, ahol az utasok zöme leemelte csomagjait a tető-poggyásztartóról és elcammogtak az erdőbe vezető pókhálószövevényen. – Itt megállunk egy órára – jelentette be az egyenruhás sofőr a többieknek. – Rakhatnak tüzet és főzhetnek ebédet. Tebe elkapta Samson tekintetét, majd kényelmesen elindult az útkereszteződésben álló szatócsboltocska felé. Mikor Samson pár másodperc múlva belépett utána, először nem látta Tebét, aztán észrevette a pult mögött résnyire nyitott ajtót, és a tulajdonos intett neki, hogy oda menjen be. Tebe a hátsó traktusban, a kukoricászsákok, szárított bőrök, karbolos szappan és a hideg üdítős rekeszek tornyai közt várt rá. Már levetette a rongyos overált és vele együtt a tunya munkásegyéniséget is. – Légy üdvözölve, Samson elvtárs – mondta halkan. – Már nem így hívnak – felelte Samson. – Hát hogyan? – Tungata Zebiwének. – Akkor légy üdvözölve, Tungata elvtárs – bólintott Tebe elégedetten. – A Vadászoknál dolgoztál és értesz a fegyverekhez igaz? Tebe nem várt válaszra. Kinyitott egy fém liszttároló tartályt a hátsó falnál. Kiemelt belőle egy zöld plasztik műtrágyászsákba tekert hosszú köteget és leporolta róla a fehér lisztport. Kibogozta rajta a spárgát és Tungata Zebiwe felé nyújtotta a fegyvert, aki elvette tőle. A bozótháború első napjaiban a biztonsági erők propaganda kampánnyal igyekeztek besúgókat megnyerni maguknak, hogy jelentsék, ha valaki fegyvert rejteget a falujukban. Felhívásokat intéztek a televízióban és az újságokban. A távoli, törzsi ellenőrzés alatt álló területeken tömegesen szórtak le fotókkal illusztrált röplapokat, amelyeken 5000 dollár pénzjutalmat ígértek azoknak, akik a képeken látható személyek valamelyikének a nyomára vezetnek. Tungata, mikor kezébe vette a 7.62-es automata Kalasnyikovot, meglepően nehéznek találta a nagyságához képest. A NATO-fegyverek zömétől eltérően, ez nem fémpréselt, hanem hengerelt acél alkotórészekből állt. Az agya és a markolata rétegelt lemezből volt. – Ezek itt a tölténytárak. – A rodéziaiak Banánpuskának nevezték el a jellegzetesen görbe tárai miatt. – Így kell megtölteni – mutatta Tebe, lefelé nyomkodva a rövid, könnyű, sárgaréz töltényeket hüvelykujjával a szájba. – Próbáld csak. – Tungata fogta a második, harminc töltényt tartalmazó tárat és hozzáértő kézzel ugyanannyi idő alatt beletette. – Jó – bólintott Tebe, mintegy nyugtázva a saját választása helyességét. – Most megtöltjük a puskát. Így ni. – Belenyomta a tár elülső végét a fogadó résbe, majd a hátsó véget fölfelé buktatta. Egy kattanás jelezte, hogy a závár beilleszkedett. Nem egész három perc alatt Tebe megmutatta, miért a Kalasnyikov a kedvenc fegyvere a gerilláknak mindenütt a világon. Könnyen kezelhetősége és masszív szerkezete ideálissá tette a feladatra. A fajgyűlölő rodéziaiak gúnyosan csak "kafirbiztos" fegyverként kérték a boltban. – A szelektort föl, ameddig megy és biztonságos – fejezte be Tebe a szemléltetést. – Teljesen lent félautomata. Középállásban teljes automata. – Megmutatta Tungatának az öntvénybe préselt cirill betűket. – Ez az AB oroszul automatát jelent. Tessék – nyújtotta át Tungatának, és figyelte, milyen gyorsan és határozottan tölti meg, húzza fel, és szedi ki a töltényeket. – Igen, jól van. Ne felejtsd el, a puska súlyos, de gyorsan átcsúszik automatára. Erősen kell fogni. Tebe becsavarta a fegyvert egy olcsó, szürke pokrócba, amely alól egy pillanat alatt szabaddá
lehetett tenni. – Ez a boltos a mi emberünk – tájékoztatta Tebe. – Most is utánpótlást pakol föl nekünk a buszra. Itt az ideje, hogy megtudd, miért jöttünk ide, és hová megyünk. Mire Tungata és Tebe elhagyták a kis boltot és visszamentek a parkoló buszhoz, a gyerekek már megérkeztek. Vagy hatvanan voltak, a fiúk khaki ingben és sortban, a lányok pedig kék tornaruhában, a St. Matthew Missziós Iskola széles zöld selyemövével derekukon. Mind mezítláb voltak. Felvillanyozottan fecsegtek és kacarásztak, örültek a váratlan kirándulásnak, amely kiszabadította őket az unalmas tanteremből. Tebe azt mondta, nyolcadikosok, ami azt jelentette, hogy tizenöt év körüliek lehettek. A lányok serdülőkorúaknak látszottak, az iskolai egyenruha durva anyaga alatt domborodó kebleikkel. A tanítójuk, egy fiatal, szemüveges matabele mögött, szófogadóan és rendesen sorakoztak a poros piros busz mellett. Mikor a tanító meglátta Tebét, odasietett hozzá. – Teljesítettem a parancsodat, elvtárs. – Mit mondtál az atyáknak a Misszióban? – Hogy atlétikai gyakorlatot tartok, és csak sötétedésre megyünk haza. – Szállítsd fel a gyerekeket a buszra. – Igenis, elvtárs. A buszvezető, akinek ellenzős sapkája tekintélyt parancsolón trónolt fején, tiltakozni kezdett a jegy nélküli ifjú utasok áradata ellen, míg Tebe mögéje állva bordái közé nem nyomta a Tokarevet. Akkor arca olyan szürke lett, mint az egynapos tábortűz hamuja és a helyére ült. A gyerekek ablak melletti ülésekért tülekedtek, aztán várakozó, sugárzó arccal pillantottak fel. – Egy izgalmas utazásra megyünk – jelentette be nekik a szemüveges tanító. – De mindent pontosan úgy kell tennetek, ahogy mondják. Megértettétek? – Megértettük! – válaszolták kötelességtudóan, kórusban. Tebe megérintette a buszsofőr vállát a pisztolycsővel. – Indulás északnak a Zambezi felé, a Victoria-vízeséshez – parancsolta halkan. – Ha biztonsági útakadályba botlanánk, azonnal álljon meg és viselkedjen természetesen. Megértette? – Igen – motyogta a sofőr. – Megértettem, elvtárs, és teljesítem a parancsot – rágta a szájába Tebe. – Megértettem, elvtárs, és teljesítem a parancsot. – Mert ha nem, akkor te halsz meg legelsőnek. Erre szavamat adom. Tungata a busz leghátuljában lévő hosszú padra ült, lábainál a pokrócba tekert Kalasnyikov. Megszámolta a gyerekeket és névsort készített. Ötvenheten voltak, köztük huszonnégy lány. A nevüket kérdezgetve gyorsan felmérte, kik a legértelmesebbek és legrátermettebbek a vezetésre, és egy csillagot tett a nevük mellé a listára. Örült, mikor a tanító megerősítette becsléseit. Négy fiút és egy lányt választott ki. A tizenötéves, jó alakú, mosolygós, értelemtől sugárzó tekintetű lányt Miriamnak hívták. Volt benne valami, ami Tungatát Constance-ra emlékeztette. A lány mellette ült a busz végében, így megfigyelhette, hogyan viszonyul az első indoktrínáláshoz. Miközben a busz észak felé robogott az egyenes, sima makadámúton, a fák csodálatosan összeboruló lombalagútjában, Tebe elvtárs a sofőr mellett állt, szemben a felfelé néző ifjú arcocskákkal. – Tudjátok, hogy hívnak engem? – kérdezte, azután megmondta: – Tebe elvtársnak. Halljam, hogy hívnak engem? – Tebe elvtársnak! – kiáltották. – És tudjátok, kicsoda Tebe elvtárs? Tebe elvtárs a ti barátotok és vezetőtök! – Tebe elvtárs a mi barátunk és vezetőnk! Kérdések és feleletek ismétlődtek. – Kicsoda Tungata elvtárs?
– Tungata elvtárs a mi barátunk és vezetőnk! A gyerekhangokba harsány lelkesedés költözött, szemük hipnotikusan csillogott. – Mi a forradalom? – A forradalom hatalom a népnek! – rikoltották, akár a velük egykorú nyugati gyerekek egy pop koncerten. – Ki a nép? Mi vagyunk a nép! – Ki a hatalom? – Mi vagyunk a hatalom! Teljesen átszellemülve ringatóztak az üléseiken. Mostanra már a legtöbb lány vad örömmel kiáltozott. – Kicsoda Inkunzi elvtárs? – Inkunzi elvtárs a forradalom atyja! – Mi a forradalom? – A forradalom, hatalom a népnek. A katekizmus megint elölről kezdődött, és a gyerekeket lehetetlenül magasra kapta a politikai fanatizmus szárnyain. Tungata, maga is fura izgalomba jőve, csak ámult az ügyes és könnyed hangszerelésen. Tebe egyre magasabbra szárnyaltatta őket, míg Tungata azon kapta magát, hogy ő is együtt kiáltozik velük a Constance meggyilkolása óta benne erjedő gyűlölet és bánat csodálatos katarzisában. Úgy rázkódott, mint aki lázas, mikor a busz zökkenése hozzálökte Miriam karcsú, alig érett testét, amelytől azonnal és kínosan felizgult. Különös, szinte vallási megszállottság kerítette mindnyájukat hatalmába és végül Tebe elvtárs az énekre tanította őket. – Ezt fogjátok énekelni a csatába menet, ez a dicsőségetek dala, a forradalom dala! Rázendítettek édes, igaz gyermekhangjukon, miközben a lányok összehangolták és spontán ritmusban tapsoltak hozzá: "A határon túl puskák vannak, Meggyilkolt atyáitok megmozdulnak, A folyón túl puskák vannak, És rabszolgának született gyermekeid sírnak. Véres hold kel fel, Szabadság, mikor ébredsz végre fel?" Tungatának most könnyek buggyannak ki szeméből, és forró patakokban folytak lefelé arcán. " Puskák vannak Angolában, Suttogja a szél Puskák vannak Maputóban, A halál bő termést arat, Véres hold kel fel, Szabadság, mikor ébredsz végre fel?" Mikor befejezték, olyan kábák és kimerültek lettek, mint akik valami borzalmas megpróbáltatáson mentek keresztül. Tebe elvtárs halkan odaszólt a sofőrnek, aki lekanyarodott a főútról egy alig észrevehető csapásra az erdőbe. A busz csak lépésben tudott haladni a csapáson, amely ide-oda kígyózott a nagyobb fák között és kiszáradt folyóágyakon át vezetett. Besötétedett, mire megálltak. A csapás véget ért, s a legtöbb gyerek elaludt. Tungata, végigmenve a buszban,
felkeltette és leszállította őket. A fiúkat elküldték tűzifát szedni, miközben a lányok kukoricából és édes teából álló egyszerű vacsorát készítettek. Tebe félrevonva Tungatát tájékoztatta: – Ez itt felszabadított terület. Ebben az övezetben már nincsenek rodéziai járőrök. Gyalog megyünk tovább. Az úticélunk két napi járásra van innét. Te leszel a sereghajtó, vigyázz, nehogy valaki megszökjön. Míg el nem érjük a folyót, a gyávák veszélyt hozhatnak ránk. Most beszélek a sofőrrel. Tebe egyik karját a sofőr vállára téve, kivezette a döbbent és rémült férfit a táborból. Húsz perc múlva, mire visszatért, a legtöbb gyerek már megvacsorázott és kutyakölyök módján, összegömbölyödve feküdt a csupasz földön a tábortűznél. Miriam félénken odavitt nekik egy tál kukoricalepényt és a két férfi szorosan egymás mellé ülve falatozni kezdett. Tebe teli szájjal beszélt. – Te csecsemőknek hiszed ezeket –mutatott az alvó iskolásokra. – Pedig gyorsan tanulnak és kérdés nélkül elfogadják, amit tanítanak nekik. Nem fogják fel a halált, ezért a félelmet sem ismerik. Engedelmeskednek, és ha meghalnak, nem kiképzett, pótolhatatlan embereket veszítünk. A szimbák Kongóban, a vietkongok az amerikaiak ellen használták őket; ők a tökéletes takarmány, amely a forradalmat táplálja. – Kikaparta a tálat. – Ha valamelyik lány kedvedre való, nyugodtan használhatod. Ez is a kötelességük. Tebe felállt. – Először te őrködsz. Éjfélkor felváltalak. – Azzal, még le sem nyelve a falatot, elsétált. Leguggolt a legközelebbi tűznél fekvő Miriam mellé és súgott neki valamit. A lány azonnal felkelt és gyanútlanul kilépett utána a tűz fényudvarából. Később, mikor Tungata megkerülte az alvó tábort, fojtott, fájdalmas jajkiáltást hallott a sötétből, amerre Tebe eltűnt a lánnyal. Egy ütés csattant és a jajgatás halk zokogásba fulladt. Tungata átment a tábor túlsó oldalára, hogy ne hallja. Pirkadat előtt Tungata elvezette a buszt a meredek folyómeder szélére, ahonnét a fiúk lelkendezve lelökték. A lányok segítségével addig hordták az ágakat a járműre, míg úgy betakarták, hogy még egy alacsonyan szálló helikopterről sem lehetett volna észrevenni. A hajnal első sugarára útra kerekedtek északnak. Tebe előrement, fél kilométerrel megelőzve őket. A tanító a gyerekekkel maradt és néma csendben tartotta őket Tebe parancsának megfelelően. Még egy mérföldet sem tettek meg, inge átázott a hátán és a szemüvege bepárásodott. Tungata zárta a menetet. Nem a csapáson, hanem az erdő foltos árnyékában követte őket, két-három percenként megállva fülelni, és óránként visszaszaladva és az ösvény mellett meglapulva megbizonyosodni, nem követik-e őket. A vadászkopó egyetlen beidegződését sem veszítette el. Teljesen elemében, sőt furán boldognak érezte magát. A jövő gondoskodott saját magáról. Végre el volt kötelezve! Már nem volt többé semmi kétsége, sem lelkifurdalása: Gandang és Bazo harcias vére száguldott az ereiben. Délben pihentek egy órát. Nem gyújtottak tüzet, hideg kukoricalepényt ettek és sáros vizet ittak a mopani tározójából. A víz elefántvizelet ízű volt, mert elefántok fürödtek benne az éjszaka. Miriam odavitte Tungatának az adagját, de nem bírt az arcába nézni, azután óvatosan lépkedve, mintha egy sebet kímélne, továbbment. Délután elindultak lefelé a Zambezi irányába. Útközben a bozót más jelleget öltött: a sűrű erdő nyitottabb szavannába ment át, amelyen rengeteg jel utalt vadállatokra. A menet mögött cirkálva Tungata megpillantott egy magányos, öreg, ébenfa és hófehér színű, homoki antilop bikát, amely nemesen és büszkén állt elegáns, hátraálló szarvaival. Tungata furcsa rokonságot érzett vele, de az állat szagot kapott és elvágtatott. Tungata úgy érezte gazdagabb lett a látványtól, erőt merített belőle. Tebe a délután derekán megállította a csapatot és azt mondta: – Éjszaka megyünk tovább. Most pihenjetek. Aztán egy gallyal térképet rajzolt Tungatának a porba.
– Ez itt a Zambezi. A túlsó partja már Zambia. Ők a szövetségeseink. És itt van az, ahová megyünk. Nyugatra Botszvána és vízszegény föld van. Mi a botszvánai határral párhuzamosan haladunk, de mielőtt elérnénk a Zambezit, át kell jutnunk a Victoria-vízesés és Kazungula közti úton, amelyen a rodéziaiak járőröznek. Sötétben kell átmennünk rajta. Azután meg a folyópart mentén ott a rodéziaiak cordon sanitaire-je, az aknamező, hogy megakadályozzák az átkelést. Hajnalra oda kell érnünk. – És hogy jutunk át az aknamezőn? – Az embereink ott várnak ránk és átvisznek bennünket. De most pihenj. Tungata egy kezet érzett a vállán, mire azonnal felébredt és kitisztult a feje. – A lány! – suttogta Tebe. – Miriam megszökött! – Nem tartóztatta fel a tanító? – Azt mondta neki, hogy könnyíteni megy magán. – Ó nem fontos – vélekedett Tungata. – Hadd menjen. – Nem fontos – értett egyet Tebe. – De a példa igen, a többiek számára. Vedd a nyomot – parancsolta. Miriam ismerhette Matabeleföld e legtávolabbi északnyugati csücskét, mert nem visszafelé ment, hanem vakmerően északnak tartott, az ő menetvonalukon. Nyilván azt remélte, még világosban eléri a Kazungula utat, és ott belebotlik egy rodéziai őrjáratba. – Milyen okosan tettük, hogy követtük – suttogta Tebe, amint a nyomvonal nyilvánvalóvá vált. – Az a cafka egy órán belül ránk hozta volna a kankákat. A lány nem is próbálta álcázni a nyomait, így Tungata futva követte őket. Kitűnően bírta az iramot, hisz annak idején Craig Mellow-val együtt dolgozott a véres elefántselejtezéseken és tíz mérföld meg se kottyant neki, még csak a lélegzése sem vált szaporábbá tőle. Tebe elvtárs lépést tartott vele, egy leopárd gyorsaságával és kegyetlen, zord tekintettel törtetve előre. Utolérték Miriamot két mérfölddel azelőtt, hogy elérte volna az utat. Amint megpillantotta őket maga mögött, egyszerűen feladta. Térdre rogyott és olyan remegés fogta el, hogy a fogai vacogtak. Megálltak fölötte, de a lány nem bírt felnézni rájuk. – Öld meg! – parancsolta Tebe halkan. Tungata sejtette, hogy így lesz, lelkét mégis ólomsúlyúnak és jegesnek érezte. – Mi soha nem ismétlünk kétszer egy parancsot – figyelmeztette Tebe, mire Tungata megváltoztatta fogását a Kalasnyikov agyán. – Nem puskával – mondta Tebe. – Az út pont amott a fák alatt húzódik. A rodéziaiak perceken belül itt teremnének. Előhúzott egy bicskát a zsebéből és átnyújtotta neki. Tungata egy mopanifának támasztotta puskáját, aztán kinyitotta a bicskát. Látta, hogy a pengének hiányzik a hegye és végighúzva hüvelykujját az élén, rájött, hogy Tebe szándékosan tompára dörzsölte a kövön. Döbbenet és rosszullét fogta el, ahogy belegondolt, hogy mit várnak tőle. Igyekezett palástolni érzelmeit, mert Tebe árgus szemekkel figyelte. Rájött, hogy próbára akarta őt tenni, azt akarta tudni, mennyire képes a kegyetlenségre és Tungata tisztában volt vele, ha nem engedelmeskedik, ő is halálfia. Szobormerev arccal kihúzta bőrövét a farmerjából és hátra szíjazta vele a lány kezeit. Azután mögéje állt, hogy ne lássa a sötét, rémült szemeket. Térdét a lány lapockái közé nyomva hátrafeszítette fejét, hogy hozzáférjen a karcsú torokhoz, majd újból Tebére pillantott, hátha meggondolja magát. De nem volt irgalom, így Tungata munkához látott. Pár percig küszködött a csorba pengével és a kétségbeesetten viaskodó gyermekkel, míg végül a karotid artéria kirobbant és a lány arcra bukott. Tungata zihálva és a saját áporodott szagú izzadságában fürödve előző életének és Samson Kumalónak az utolsó nyomait is betemette. Most végre igazán Tungata Zebiwe lett, az Ellopott Javak Visszakövetelője – a Bosszúálló.
Letört egy lombos ágat a legközelebbi mopani csemetéről, és ledörzsölte vele a kezét, majd a pengét is a földbe szurkálva megtisztította. Mikor visszaadta a kést Tebe elvtársnak, szilárdan a szemébe nézett, és az együttérzés és megértés szikráját fedezte fel benne. – Most már nincs visszaút – mondta Tebe halkan. – Végre igazán közénk tartozol. * Nem sokkal éjfél után érték el az utat. Azután a tanító az út mellett maga köré gyűjtötte a gyerekeket és csendben tartotta őket, mialatt Tebe és Tungata mindkét irányban átfésülte a határt egy kilométerre, hogy megbizonyosodjanak, nem állnak-e a rodéziaiak lesben. Miután tisztának találták a terepet, átvitték a gyerekeket a Tungata által kiválasztott kemény kavicsos csapáson, amelyen nem marad utánuk nyom. De azért Tungata visszament és óvatosan felsöpörte az utat egy fűnyalábbal. Még pirkadat előtt a cordon sanitaire-hez értek. A műszaki zár negyven mérföld hosszú és száz yard széles volt. Vagy hárommillió különböző típusú robbanószerkezetet rejtett a buktató drótakadályokon lévő Claymore-ok-tól a plasztik gyalogsági aknákig, amelyek többnyire csak végtagokat szakítanak le, nemigen ölnek. Az volt a cél, hogy sebesülteket hagyjanak az ellenségnek, akiket meg kell menteni és istápolni és akikből soha nem lesz többé katona. Az aknamező szélén egy sor kerek zománctábla volt póznákra és fatörzsekre szegezve. A táblákon piros koponyák és csontok voltak és a "Veszély! Aknamező"! felirat állt. Tebe megparancsolta a gyerekeknek, hogy feküdjenek hasra a sűrű, barna fűben, és húzzák a fűszálakat magukra, hogy ne lássák őket a levegőből. Aztán letelepedtek várni és Tebe elmagyarázta Tungatának: – Az AP-aknák egyfajta minta szerint vannak lerakva, aminek megvan ugyan a kulcsa, csak nagyon nehéz rájönni, mert gyakran szándékos hézagokat hagynak a mintában. Nagy ügyesség és halált megvető bátorság kell ahhoz, hogy valaki belépjen a mezőre és megbontsa a mintát, pontosan azonosítani tudja, hogy melyik ponton jött be, és ki tudja számítani a soron következőt. A Claymore-ok megint mások és más trükkökre is van hozzájuk szükség. – Milyen trükkökre...? – Majd meglátod, ha megjön a vezetőnk. – De a vezető nem érkezett meg pirkadatkor. Délben Tebe azt mondta: – Csak várni tudunk. Egyedül bemenni a mezőre, biztos halál. – Nem volt se élelem, se víz, de nem engedte a gyerekeket megmozdulni. – Ez olyasmi, amit úgyis meg kell tanulniuk. – Vállat vont. – A türelem a mi fegyverünk. A vezető késő délután jött meg. Még Tungata sem látta közeledni – mintha az égből pottyant volna közéjük. – Hogyan találtál ránk? – Az út mentén jöttem, míg végül felfedeztem, hol jöttetek át. – A vezető nem sokkal volt idősebb az elrabolt iskolás gyerekeknél, de szeme egy öregemberé volt, akinek az élet már nem tartogat meglepetéseket. – Elkéstél – mondta rosszallóan Tebe. – Rodéziaiak álltak lesben a csapáson – vont vállat a fiú. – Körbe kellett mennem. – Mikor tudsz átvinni minket? – Csak ha már a harmat leesett. – A vezető leheveredett Tungata mellé. – Reggel előtt nem. – Elmagyaráznád a mintát? – kérdezte Tungata, mire a fiú Tebére pillantott, aki beleegyezően bólintott. – Képzeld magad elé a mopanilevél erezetét – kezdte a vezető és vonalakat húzogatott a porba. Vagy egy órán át magyarázott, miközben Tungata bólogatott és időnként kérdéseket tett fel. A vezető, mondókáját befejezve, fejét behajlított karjára hajtotta és nem mozdult másnap
pirkadatig. Ez egy trükk volt, amit mindnyájan elsajátítottak: tudni egy pillanat alatt elaludni, egy pillanat alatt felébredni. Akik ezt nem tanulták meg, nem voltak hosszú életűek. Mikor már elég világos volt, a vezető Tungatával nyomában a mező széléhez kúszott. Jobb kezében egy kihegyezett biciklikerék-küllőt, a balban pedig egy nyaláb sárga műanyag csíkot vitt, amit egy olcsó bevásárló tasakból vágtak ki. A fiú lekuporodott és egész közel hajolt a földhöz, verébmódra felszegett fejjel. – A harmat – suttogta. – Látod? – Tungata összerezzent. Pár lépésnyire előttük egy szikrázó gyémántcseppsor lógott a levegőben, pár inchnyire a földtől. Egy Claymore alig látható buktató drótakadályán csillogott a harmatfüzér a nap első, alacsony sugaraiban. A vezető rátett egy sárga szalagot és szondázni kezdett a bicikliküllővel, ami másodperceken belül beleütközött valamibe a laza, porhanyós talajba. A fiú ujjaival finoman lesepre-gette a földet egy AP-akna szürke, körkörös tetejéről. Föléje állt úgy, hogy az akna a lábai közé essen és újból szondázott. Bámulatos sebességgel dolgozott és talált még három aknát. – Ezzel meg is találtuk a kulcsot – szólt oda a mező szélén hasaló Tungatának. – Most igyekeznünk kell, mielőtt a harmat felszáradna. A fiatal vezető vakmerően kúszott át a folyosón, amelynek felfedezte a bejáratát. Még két Claymore buktató drótakadályt jelölt meg, aztán elérte a láthatatlan elkanyarodást. Ott újból szondázott és amint kitapasztalta a mintát, befordult a következő cikcakkba. Huszonhat perc alatt nyitotta ki és jelölte meg a folyosót a mező túlsó széléig. Aztán visszajött és rávigyorgott Tungatára. – No, a következőt meg fogod tudni csinálni? – Igen – válaszolta Tungata önhittség nélkül, mire a fiú fölényeskedő vigyora elenyészett. – Igen, szerintem is meg tudod... csak mindig ügyelj a csatangolóra, amit szándékosan tesznek le. Egyetlen védekezés van ellene: az óvatosság. Ötös csoportokban vitték át a gyerekeket, akik egymás kezét fogták. Tungata vagy a vezető minden Claymore-nál megállt és lábukkal közrefogták a buktató drótakadályokat, nehogy valaki hozzáérjen elhaladtában. Az utolsó csoport átvitelénél, amikor Tungata már nem egész egy tucat lépésre a biztonságtól épp az utolsó buktató drótakadályt fogta közre lábaival, egy repülőgép motorjának berregése hallatszott. A szemközti irányból, a Victoria-vízesés felől jött és rohamosan közeledett. Tungata és a három gyerek a nyílt terepen rekedtek. Szinte ellenállhatatlan kísértést éreztek, hogy futásnak eredjenek. – Ne mozduljatok! – mondta a fiatal vezető kétségbeesve. – Kuporodjatok le és maradjatok nyugton! – Letérdeltek a nyílt aknamező kellős közepén, és a műanyagcsíkkal megjelölt vékony acéldrót Tungata combjai közé került. Egyetlen inch választotta el a borzalmas haláltól. A repülőgép hangja gyorsan erősödött, amint tovaszállt az ő közöttük és a folyó közti fakoronák fölött. Egy ezüst színű Beechcraft Baron volt az fekete "RUAC" felirattal a törzsén. – "Rhodéziai Egyesült Légi Szállítók" – azonosította a vezető. – Gazdag kapitalista disznó turistákat visznek a Mennydörgő Füsthöz. A gép olyan lassan és alacsonyan szállt el fölöttük, hogy látták a pilótát a mellette ülő női utasokkal csevegni, de aztán bedőlt és már el is tűnt a Zambezi partját szegélyező elefántcsontdiófák lombjai mögött. Tungata lassan fölegyenesedett, inge testéhez tapadt az izzadságtól. – Indulás! – szólt oda a gyerekeknek. – Csak óvatosan! A Victoria-vízesésnél a Zambezi folyó teljes szélességében átbukik egy meredek sziklazátonyon, és mennydörgő permetfelhőörvényben zuhog alá, a mélységben lévő szűk torokba –innen az afrikai "Mennydörgő Füst" elnevezés. E mesebeli jelenségtől pár mérföldre, az árral szemben kezdődnek a gázlók. Negyven mérföldön át, a kazungulai kis határátkelőhelyig, a széles folyó szellős szakaszokon átbotladozva, lomha
gázlókban terül széjjel. Tizenkét olyan pont van, amelyeken ökrösszekerek kelhettek át az északi partra, de egy ember is átgázolhatott, ha nem riadt vissza a Zambezi krokodiljaitól, amelyek közül némelyik egy tonnát is nyomott és egy bivaly lábát is le tudta szakítani és egészben lenyelni. – Lesben szoktak állni a gázlóknál – mondta Tungatának a vézna kis vezető. – De mindet nem tudják őrizni. Azt tudom, hogy reggel hol voltak, de lehet, hogy azóta átmentek máshová. Majd meglátjuk. – Eredj vele! – parancsolta Tebe, amit Tungata a bizalma jelének vett. Aznap reggel megtanulta a kis vezetőtől, hogy az embernek a túléléshez nem csupán a fülét és a szemét, hanem az összes érzékeit használnia kell. Megközelítették a legközelebbi gázlót. Egyszerre és araszolva nyomultak előre, miközben kutatva, hallgatózva átfésülték a sűrű folyóparti bozótot és a liánok szövevényét az erdő víztől megvastagodott fatörzsei alatt. A vezető figyelmeztetőn megbökte Tungatát, és szorosan egymás mellé feküdtek a nedves avarra halálos csendben, de ugrásra készen, akár az összetekeredett vipera. Tungata csak percek múlva vette észre, hogy a vezető a levegőt szimatolja. Aztán rátette ajkát Tungata fülére és suttogása csak egy lélegzet volt. – Itt vannak. – Lassan visszahúzta Tungatát, és mikor biztonságba értek, megkérdezte: – Érezted a szagukat? Tungata megrázta fejét és a vezető elvigyorodott. – Mentol. A fehér tisztek képtelenek megérteni, hogy a fogkrém szaga napokig megmarad a levegőben. A következő gázlót őrizetlenül találták. Vártak sötétedésig, azután megfogatták a gyerekekkel egymás kezét, élő láncot alkotva átkeltek. A túlsó partra érve a vezető nem engedte pihenni az átázott ruhájú, didergő gyerekeket, hanem tovább kényszerítene őket. – Végre Zambiába értünk, de még nem vagyunk biztonságban – intette őket. – A veszély ugyanakkora, mint a déli parton. A kankák akkor jönnek át, amikor akarnak és ha gyanút ébresztünk bennük, hajtóvadászatot indítanak ellenünk. Egész álló éjszaka és másnap délben is meneteltette őket, s a gyerekek már alig vonszolták magukat és nyűgösködtek az éhségtől és fáradtságtól. Délután az ösvény egyszer csak kivezetett az erdőből egy széles irtásra a fő vasútvonalhoz, ahol a sínek mellett féltucat, ponyvából és durván kivágott karókból épült, primitív kalyiba állt. – Ez itt a ZIPRA toborzóállomása – magyarázta a vezető. – Egyelőre biztonságban vagyunk. Reggel, mikor a gyerekeket felszállították egy marhaszállító teherautóra, a szikár vezető Tungatához lépett. – Eredj békével, elvtárs. Én mindig ösztönösen megérzem, kik azok, akik életben maradnak és kik fognak elpusztulni a bozótban. Rólad úgy érzem, élni fogsz és megéred a dicsőség beteljesülését. – Azzal búcsút vett tőle kéz és hüvelykujj fogással, ami a tisztelet jele volt. – Azt hiszem, találkozunk még, Tungata elvtárs. Tévedett. Néhány hónap múlva Tungata hallotta, hogy a kis vezető belebotlott egy őrjáratba a gázlónál. Szétlőtt gyomorral még bevonszolta magát egy hangyászmedve odvába és mikor már az utolsó töltényét is kilőtte rájuk, kibiztosított egy gránátot és felrobbantotta magát. * A tábor kétszáz mérföldre feküdt a Zambezitől északra. Ezerötszáz újonc lakott a zsúpfedeles barakkokban. Az oktatók zöme kínai volt. Tungata kiképzője egy Wan Lok nevű fiatal nő volt. Tömzsi, izmos parasztlány volt jellegtelen, sárga arccal és mandulavágású szemekkel, amelyek úgy villogtak, mint egy mambáé. Bő, pizsamaszerű pamutegyenruhát és kepit viselt. A legelső napon negyven kilométert futtatta őket a hőségben, negyven kilós málhával. Ő
ugyanannyit cipelve könnyedén megelőzte a legjobb futókat is, csak néha maradt hátra buzdítani és ösztökélni a lemaradottakat. Tungata hiúságát estére már nem sértette, hogy egy nő oktatja. Mindennap futottak, nehéz farudakkal gyakorlatoztak és kínai árnyékolást tanultak. Addig gyakoroltak a Kalasnyikovokkal, míg már bekötött szemmel is szét tudták szedni őket és tizenöt másodperc alatt összeállítani. Azután PRG-7 rakétavetővel, gránáttal, bajonettel és kézi harcnál használt kétélű késsel gyakorlatoztak. Megtanulták, hogyan kell szárazföldi aknát lerakni és plasztikkal olyan hatóerejűvé tenni, hogy még egy aknabiztos járművet is elpusztítson. Elsajátították, hogyan lehet a makadámsztráda felszíne alá aknát elhelyezni a szélétől alávezetve; Megtanultak lesben állni erdei ösvényen és főút mellett. És megtanultak mozogva védekezni egy magasabb rendű tűzerővel szemben késleltetéssel és kifárasztással, miközben egész nap csak egy adag kukoricán és egy maroknyi szárított kapentán – a spratthoz hasonló Karibatavi szagos halacskán – éltek. Zambia, a vendéglátó országuk, drágán megfizetett az ügyüknek nyújtott támogatásért. A Victoria-vízesés fölötti hídon délre vezető vasútvonalat még 1973-ban lezárták és rhodéziai harci különítmények támadták meg és rombolták le a hidakat, amelyek Tanzániába és Maputóba vezettek, elzárva így a szárazfölddel körülvett Zambia egyetlen létfontosságú utánpótlási vonalát is a külvilágtól. A gerillák fejadagja lucullusi lakoma volt az átlag zambiai polgáréhoz képest. Kiéhezve és lefogyva, mint az agárkutyák, a kemény kiképzések után a fél éjszakát politikai gyűléseken töltötték, vég nélkül kántáltak, énekeltek és skandálták kórusban a válaszokat a kiképzőtiszt kátéjára. – Mi a forradalom? – A forradalom hatalom a népnek! – Ki a nép? – Ki a hatalom? Éjfél után visszatámolyoghattak zsúpfedeles barakkjaikba aludni hajnali négyig, mikor újra felébresztették őket a kiképzők. Három hét után Tungatát átvitték egy elszigetelt, baljós kunyhóba a táboron kívülre. Kiképzők és politikai biztosok vették körül, meztelenre vetkőztették és ráparancsoltak, hogy "küszködjön". Miközben a legsúlyosabb ócsárlásokat vagdosták üvöltve a fejéhez "rasszista kapitalisták után szaladó kutyá"-nak, "ellenforradalmár"-nak és "imperialista reakciósnak" nevezve őt, belehajszolták Tungatát, hogy a lelkét is vetkőztesse ugyanolyan meztelenre, amilyen a teste volt. Hangosan kiabálta vallomásait, hogyan dolgozott a kapitalista önkényuralkodókkal, tagadta meg véreit, kételkedett és esett vissza ugyanabba a hibába, táplált reakciós és ellenforradalmár gondolatokat, vágyott ennivalóra és alvásra, és árulta el elvtársait, akik megbíztak benne. Teljesen kimerülten és összetörve ott hagyták a kunyhó padlóján, aztán Wan Lok megfogta a kezét, mint anya a gyermekének és visszavezette a botladozó és síró Tungatát a barakkokhoz. Másnap hagyták délig aludni és derűsen és új erőre kapva ébredt. Az esti politikai gyűlésen felszólították, hogy az első sorba üljön a szakaszvezetők közé. Egy hónap múlva Wan Lok a hálókunyhójába hívatta, az oktatók táborába. A tömzsi, gyűrött pamutegyenruhás nő megállt előtte. – Holnap bevisznek – mondta Tungatának és levette a vászonkepit fejéről. Tungata még soha nem látta a haját, amely a derekáig omlott és sűrű, fekete és fényes volt, mint a kifolyt nyersolaj. – Nem látsz többé engem – mondta a nő és kigombolta az egyenruháját. Teste vajszínű, kemény és rettenetesen izmos volt, de Tungatát a szeméremszőrzete hökkentette meg és izgatta fel a legjobban. Ugyanolyan egyenes szálú volt, mint a haja, egyetlen hullámos vagy göndör szál nélkül. Teljesen izgalombajött tőle. – Gyere! – hívta a nő és a kunyhó földpadlóján lévő keskeny matrachoz vezette.
* Visszafelé elkerülték a gázlókat, és egy kivájt fatörzssajkában keltek át a Zambezin ott, ahol a folyó a hatalmas Karibatóba ömlött. A holdfényben, a csillagos ég alatt az elárasztott fák merev sziluettjei olyan ezüstösek és alaktalanok voltak, akár a leprások végtagjai. Negyvennyolcan voltak a keretben, egy politikai biztos és két fiatal, de harcedzett kapitány vezetése alatt. Tungata negyedmagával szakaszvezető volt és tíz ember fölött parancsnokolt. Mindegyikük, még a biztos is, hatvan kilós terhet cipelt, amelynek súlya alatt úgy vánszorogtak, mint a viselős púposok. Élelemnek már nem jutott hely a pakkjukban, így gyíkokkal, patkányokkal és félig kikelt madártojásokkal táplálkoztak. Hiénákkal és keselyűkkel versenyeztek az oroszlán koncából maradt rothadó cafatokért és éjszakánként belopózva a bennszülött farmerok kraljaiba, kiürítették a gabonatárolókat. Átvágtak a Chizarira Hegyeken és csapás nélküli erdőkön és víz nélküli vadonon keresztül nyomultak délnek a Shangani folyóig. Azután, folytatva útjukat, pár kilométer után elérték a mopanierdőben a magányos emlékművet, amely azon a helyen állt, ahol Allan Wilson és csapata utolsó hősies, de kilátástalan harcát vívta Gandang, Mzilikazi fia és az utolsó matabele király, Lobengula fivérének kafir harcosai ellen. A fehér farmerek földjeihez érve munkához láttak. A földutakon lefektették a súlyos szárazföldi aknákat, amiket idáig cipeltek a hátukon. És miután megszabadultak fárasztó terhüktől, megtámadták a fehérek lakta, elszigetelt tanyaházakat. Egy hét leforgása alatt négy ház ellen is támadást intéztek, tudva, hogy a biztonsági erők sötétedés után már nem vonulnak ki egy megostromolt tanyaház felmentésére, mert tudták hogy a támadók minden környező utat aláaknáztak, mielőtt akcióba léptek volna. Így a gerillák egész éjszaka nyugodtan garázdálkodhattak és utána kereket oldhattak. A technika nagyot fejlődött addigra. Alkonyatkor megmérgezték a kutyákat és elvágták a csengő zsinórját. Aztán rakétákat lőttek be az ablakokon és ajtókon és benyomultak a nyílásokon. Két farmon a makacs ellenállás visszaszorította őket, de két másikra sikerült behatolniuk. Szándékosan vandál pusztítást rendeztek, így akarva provokálni a pirkadatkor a helyszínre érkező biztonsági erőket, hogy elkeseredett dühüket és vad indulataikat a bennszülött lakosságon töltsék ki, egyre több embert hajtva ezáltal a ZIPRA táborába. Hat hétig csinálták ezt, míg végül fogyni kezdett a lőszerük és robbanóanyaguk és lassan visszavonulva időnként lesben álltak. Az első leshelyet két nap után elhagyták eredmény nélkül. De a másodikon, egy távol eső vidéki úton már kedvezett nekik a szerencse. Elfogtak egy fehér farmert. A férfi a helyi kórházba rohant a feleségével, akinél egy perforált vakbél következményeként hashártyagyulladás lépett fel. Két tinédzser lányuk is velük volt a kocsiban. A farmernek majdnem sikerült áttörnie páncélozott járművével, de Tungata előugrott állásából és kirohant utána az útra. Egész közelről belelőtt a kocsi puhább hátsó részébe egy páncéltörő PRG-7 rakétát. A farmer és a nagyobbik lány meghalt a robbanásban, de a beteg asszony és a kisebbik lány még éltek. A politikai biztos hagyta, hogy a "fiúk" egymás után végigmenjenek a haldokló asszonyon az úton, a jármű szétszóródott roncsainál. Mikor Tungata nem óhajtott részt venni a mulatságban, a komisszár nagy kegyesen megmagyarázta neki: – Ha a mézkalauz elvezet a méhkashoz, neki is kell hagyni egy darabka lépet. A történelem során mindig a nők megerőszakolása volt a hódítók egyik jutalma, egyrészt, hogy jobban harcoljanak, másrészt pedig, hogy megőrjítsék az ellenséget. Aznap éjszaka visszamentek az útról a hegyekbe, a tó és a szentély felé igyekezve. Ballantyne Felderítői másnap délután ütöttek rajtuk, amit nagyon csekély figyelmeztetés előzött meg. Csak
egy apró Cessna-210-es tüzérségi megfigyelő repülőgép körözött magasan az égbolton fölöttük, és mialatt a komisszárok, és kapitányok parancsaikat ordibálták felfejlődésre és peremsáv felállítására, lecsaptak a Felderítők. A szállítójármű egy öreg kétmotoros Dakota volt, amelyet a Nyugat-Szaharában használt a hadsereg a második világháború alatt. Matt szürkére volt festve, hogy ne érzékelhessék a SAM-7es rakéták infravörös keresői. Olyan alacsonyan repült, hogy szinte horzsolni látszott a kopják göröngyös, köves gerincét, és amint árnyéka egy pillanatra eltakarta a napkorongot, harcosok özönlöttek kifelé a hasán tátongó nyíláson. Olajzöld ernyőik gombái csak másodpercekkel a földnek ütközés előtt pattantak ki. Mire a selyem kiöblösödött, már földet is értek. A lábukon landoltak, és a katonák meg sem várva, míg ejtőernyőik puhán hullámzó redőkben a földre rakódnak, lehányták hevederjeiket, és tüzelve rohantak előre. A komisszár és a két veterán kapitány három perc alatt elesett, miközben a Felderítők mind előbbre nyomulva nekiszorították a halálra rémült gerillákat a kopja tövének. Tungata ösztönösen maga köré gyűjtve a hozzá legközelebb lévő embereket, elkeseredett ellentámadásba vezette őket a Felderítők vonalát kettévágó sekély vízmosásban. Hallotta, amint a Felderítők parancsnoka parancsot ad a hangszórón: – Zöldek és Vörösek, tartsák az állásaikat! Kékek, tisztítsák meg a vízmosást! – Hangja eltorzulva visszhangzott a hegyekben, de Tungata felismerte. Utoljára a Khami Misszióban hallotta azon az éjszakán, amelyiken Constance-ot meggyilkolták. Elméje lehűlt és kitisztult: A megfelelő pillanatban kitört a vízmosásból a FN-ek korbácsoló kelepelésében. Nyugalmas lelket öntött embereibe, mire mozgó védekezésbe ment át, ahogyan Wan Loktól tanulta annak idején. A harcedzett elit csapatokkal vívott háromórás tűzharc során Tungata mindvégig kézben tartotta kis bandáját, amely végül ellentámadásba lendült és AP-aknákat fektetve le maguk után, sikerült megtartaniuk valamennyi természetes megerősített állásukat sötétedésig. Akkor Tungata visszavonult embereivel, akikből már csak nyolcan maradtak, azok közül is három megsebesült. Egy hét múlva reggel, mielőtt még a harmat felszáradt, Tungata folyosót nyitott a cordon sanitaire-en, addig szondázgatva bajonettjével, míg megtalálta a mintához a kulcsot, azután átvezette embereit a gázlón. Addigra már csak öten maradtak, mert a sebesültek nem bírták az iramot, így Tungata agyonlőtte őket a komisszár Tokarevjével, hogy megkímélje őket az üldözők vallatásaitól. Livingstone városában a Zambezi Victoria-vízeséssel szemközti északi partján, mikor Tungata jelentést tett a ZIPRA főhadiszállásán, a komisszár csodálkozott. – De hiszen benneteket mind megöltek! A rhodéziai televízió azt állította... Egy fekete Mercedes, amelynek motorháztetején a párt zászlaja lobogott, Zambia fővárosába, Luszakába vitte Tungatát. Ott egy csöndes utcában bekísérték egy megerősített házba, ahol egy gyér bútorzatú szobában egy férfi ült egy olcsó fenyőfa íróasztalnál. – Baba! – Tungata azonnal felismerte. – Nkosi nkulu! Nagy Főnök! A férfi rekedt hangon, harsányan elnevette magát. – Magunk között hívhatsz így, de mások előtt Inkunzi elvtársnak kell szólítanod! Inkunzi szindebele nyelven bikát jelentett, ami tökéletesen illett a férfihoz. Iszonyú nagydarab ember volt, mellkasa akár egy gabonazsák, hasa, mint egy söröshordó, haja sűrű és fekete. Rendelkezett mindazokkal a rekvizitumokkal, amiket a matabelék tisztelnek: impozáns méreteihez és erejéhez a kort és bölcsességet jelképező fej járult. – Érdeklődéssel figyeltelek, Tungata elvtárs. Én hozattalak ide. – Megtisztelve érzem magam, Baba. – Bőségesen visszafizetted a beléd vetett hitemet. A nagydarab férfi lejjebb csúszott székében és összekulcsolta kezeit terebélyes pocakján. Egy
darabig szótlanul vizsgálgatta Tungata arcát, aztán egyszer csak megkérdezte: – Mi a forradalom? – A forradalom hatalom a népnek! Inkunzi elvtárs ismét vidáman elbődült. – A nép egy hígvelejű csorda – kacagott fel. – Gőzük sem lenne, hogy mit kezdjenek a hatalommal, ha akadna olyan bolond, aki őrájuk ruházná! Szó sincs róla! Ideje megtudnod az igazi választ. – Szünetet tartott és eltűnt a mosoly arcáról. – Az igazi válasz az, hogy a forradalom, hatalom néhány kiválasztottnak. Az az igazság, hogy én vagyok az első az egyenlők között, és Te, Tungata komisszár elvtárs, te egyike vagy az egyenlőknek. * Craig Mellow leparkolta a Land-Rovert és leállította a motort. Elcsavarta a visszapillantó tükröt, megigazította benne az ellenzős katonasapkát a fején. Azután szemügyre vette a múzeumnak otthont adó elegáns, új épületet, amely a botanikus park közepén állt magas pálmák, zöld pázsitok, derűs muskátliágyások és szagosbükkönyök ölén. Craig azon kapta magát, hogy az időt halogatja és eltökélten összeszorította állkapcsát. A parkolóban hagyta a Land-Rovert és felment a múzeum főlépcsőjén. – Jó reggelt, őrmester. – Az információs pultnál ülő lány megismerte a három csíkot Craig keki és tengerészkék rendőri egyenruhája ujján. Craigen még mindig homályos szégyenérzet volt gyors előléptetése miatt. – Ne légy már ilyen átkozottul ostoba! – dörmögte Bawu, mikor tiltakozott a családi befolyás ellen. – Ez technikai randevú, tűzszerész őrmester úr. – Hello! – villantotta Craig kisfiús vigyorát a lányra, akinek tekintete azon nyomban felmelegedett. – Miss Carpentert keresem. – Sajnálom, de nem ismerem. – A lány boldogtalannak látszott, amiért csalódást kellett neki okoznia. – Pedig itt dolgozik! – ellenkezett Craig. – Janine Carpenter! – Ja, igen! – derült fel a lány arca. – Doktor Carpenterre gondol? Várja magát? – Ó, igen, tud róla, hogy jövök – biztosította Craig. – 21l-es szoba. Fönt, a lépcsőtől balra, keresztül a "Csak múzeumi dolgozók" ajtón, aztán a harmadik ajtó jobbra. Craig bekopogott és mikor kiszólt egy hang, hogy "tessék!", belökte az ajtót. A hosszú, keskeny szobának rézsútos ablakai voltak, a plafonon neoncsövek húzódtak és körös körben, a fal tetejéig sárgaréz fogantyúval ellátott fióksorok álltak. Janine a helyiség közepéig nyúló munkaasztalnál állt. Farmernadrágot és világos kockás gyapjú sportinget viselt. – Nem is tudtam, hogy szemüveget hord – mondta Craig. A szemüveg bölcs bagoly tekintetet kölcsönzött Janine-nak, aki sietve lekapta és a háta mögé dugta. – Nos? – kérdezte a lány. – Mit akar? – Tudja – mondta Craig –, csak kíváncsi voltam, mit csinál tulajdonképpen egy entomológus. Nekem eddig az a bizarr elképzelésem volt, hogy maga cecelegyekkel küszködik, sáskákat püföl halálra bottal. – Csendesen becsukta az ajtót és egyfolytában beszélve, az asztalnál álló lány mellé oldalazott. – Ez tényleg érdekesnek tűnik. A lány, aki eddig úgy viselkedett, mint egy prüszkölő macska, amelyik meggörbíti a hátát és minden szál szőrét égnek mereszti, lassan mégenyhült. – Lemezek – magyarázta kelletlenül. – Mikroszkópos vizsgálatot végzek. – Azután hangja újból ingerültté vált. – Maga egy igazi, előítéletekkel teli, tudatlan és tájékozatlan laikus, aki a rovar szót hallva rögtön olyan rovarkártevőkre gondol, mint a sáska vagy bacilusgazdára, mint a
cecelégy. – És baj ez? – A hexapoda a legnagyobb állati törzs, az Arthropoda legnagyobb osztálya. A szó szoros értelmében több százezer tagja van, amik közül a legtöbb hasznára van az embernek, míg a rovarkártevők elenyésző kisebbséget alkotnak. – Ez soha meg sem fordult a fejemben. Hogy érti azt, hogy hasznára van az embernek? – Megporozzák a növényeket, eltakarítják és ellenőrzik a rovarkártevőket, és táplálékul szolgálnak a... – A lány belemerült és pár perc múlva Craig érdeklődése már nem volt tettetett. Janine, mint minden, szakmájáért élő ember, önfeledten beszélt választott területéről. És mikor látta, hogy Craigben fogékony és hálás hallgatóságra talált, még részletesebben magyarázott tovább. A sok-sok lapos fiók tartalmazta a gyűjteményt, amelyet a lány első találkozásukkor büszkén a világ legszebbjének nevezett. Mutatott Craignek a mikroszkóp alatt tollszárnyú, mindössze egy század inch hosszú bogarakat a Ptiliidae családból, utána összehasonlította őket az óriási afrikai góliát bogarakkal. Mutatott ritka szépségű, ékszerre emlékeztető és visszataszítóan csúnya orchideákat, virágokat, botokat, fakérget és kígyókat utánzó rovarokat. Volt egy darázs, amely kavicsot használt szerszámként és egy légy, amely a kakukkhoz hasonlóan, tojásait egy másik fészekbe rakta. Voltak hangyák, amelyek akkora levéltetveket tartottak, mint egy tehén és gombát tenyésztettek. Mutatott gleccserlakó rovarokat és olyanokat, amelyek a Szahara belsejében vagy a tengerben éltek, és nyersolaj tócsákban tanyázó lárvákat, amelyek a ragacsos folyadékba pottyant rovarokkal táplálkoztak. Craig látott húszezer szemű szitakötőket és olyan hangyákat, amelyek a saját testsúlyuknál ezerszer nehezebb terhet is fel bírtak emelni. Janine, miközben furcsa táplálkozási szokásaikat és szaporodásukat taglalta, annyira belefeledkezett mondókájába, hogy hiúságáról is megfeledkezve visszatette a szarukeretes szemüveget orrára. Olyan helyes volt, hogy Craig legszívesebben megölelte volna. Két óra múlva a lány levette a szemüvegét és kihívóan szembefordult vele. – Oké – mondta. – Eredetileg a Hexapoda gyűjtemény kurátora vagyok, de ugyanakkor a Mezőgazdasági Minisztériumnak, az Állat és Természetvédelemnek és Közegészségügynek is dolgozom tanácsadóként. Ebből áll egy entomológus munkája, miszter... most pedig halljam, mi az ördögöt csinál maga? – Entomológusokat keresek fel és meghívom őket ebédre. – Ebédre? – a lány zavartnak látszott. – Mennyi az idő? Uramisten, eltolta az egész szombat délelőttömet! – Bélszínre – dobta be a mézesmadzagot Craig. – Most kaptam fizetést. – Lehet, hogy Rolyval ebédelek – mondta a lány kíméletlenül. – Roly a dzsungelben van. – Honnét tudja? – Felhívtam Val nénit Queen's Lynnben és ellenőriztem. – Rafinált egy alak maga. – A lány most először elnevette magát. – Oké, feladom. Menjünk ebédelni. A bélszín vastag és nedvdús volt és a jéghideg sör habja gyöngyözőn futott le a pohár oldalán. Rengeteget nevettek és ebéd után Craig megkérdezte: – Mit csinálnak az entomológusok szombat délutánonként? – És a rendőrőrmesterek? – vágott vissza a lány. – Az őseik után kutatnak kísérteties és csodálatos helyeken... nincs kedve velem jönni? A lány már ismerte a Land-Rovert, egy selyemsálat kötött fejére és napszemüveget vett fel a szél ellen, Craig pedig feltöltötte a hűtődobozt zúzott jéggel és sörrel. Kihajtottak a Rhodes Matopos
Nemzeti Parkba, a bűvös hegyek közé, ahol valamikor az Umlimo trónolt, akihez a matabelék segítségért és tanácsért felmentek a szentélybe a törzsi katasztrófák idején. Szívet gyönyörködtetően szép hely volt. – Olyanok ezek a dombok, mint a Rajna-parti csodálatos tündérkastélyok – mondta Janine. A völgyekben birkaszelíd vadantilop, fekete antilop és kudu csordák voltak. Alig emelték fel fejüket, mikor a Land-Rover elhaladt mellettük, aztán tovább legelésztek. Úgy látszott, mintha csak az övék lettek volna a hegyek. Nem sokan merték volna megkockáztatni, hogy egyedül nekivágjanak ezeken a földutakon a matabele hagyomány erődjébe. De mikor Craig leparkolta a kocsit egy árnyékos berekben egy masszív, kopasz gránitdomb tövében, egy öreg matabele őr jött elébük a Park Igazgatóság barna egyenruhájában és szombrerójában, és elkísérte őket egy kapuig, amelyen az alábbi felirat állt: "Itt nyugszanak azok a férfiak, akik tiszteletet és megbecsülést érdemelnek a hazától". Felmentek a dombtetőre, ahol természetes gránitkő-őrszemektől őrizve megtalálták Cecil Rhodes súlyos bronzlappal fedett sírját. – Nagyon keveset tudok róla – vallotta meg Janine. – Szerintem senki sem tud sokat róla – mondta Craig.Nagyon különös ember volt, de a temetésén a matabelék királyi köszöntéssel búcsúztak el tőle. Hihetetlen hatalmat tudott gyakorolni más emberek fölött. Átmentek a domb túloldalára, a négyszögletes, kőtömbökből álló mauzóleumhoz, amelyet heroikus alakokat ábrázoló bronzfríz díszített. – Allan Wilson és emberei – magyarázta Craig –, akiket exhumáltak és idehoztak a Shangani csata színhelyéről. Az emlékmű északi falán Craig lefelé futtatta ujját a hősi halottak faragott névsorán és megállt egy névnél. – Nagytiszteletű Clinton Codrington – olvasta fennhangon. – Az ükapám... különös ember volt. Felesége, az ükanyám is figyelemre méltó asszony volt. Ők ketten, Clinton és Robyn alapították a Khami Missziót. Néhány hónappal később az ükapámat megölték a matabelék, Robyn pedig férjhez ment annak a hadoszlopnak a parancsnokához, egy St. John nevű amerikai pasashoz, aki Clintont a halálba küldte. Fogadok, hogy ott is volt valami érdekes csalafintaság! Valami sumák! – Már akkoriban is létezett ilyesmi? – kérdezte Janine. – Azt hittem ez modern találmány. Megkerülték a domboldalt és egy másik sírra bukkantak, amelyen egy idomtalan, eltörpült mszaszafa talált kétes biztonságú kapaszkodót egy repedésben, a kemény grániton. Akárcsak a tetőn lévő sírt, ezt is egy súlyos, megpatinásodott bronzlap fedte és az alábbi felirat állt rajta: "ITT NYUGSZIK SIR RALPH BALLANTYNE, DÉL-RODÉZIA ELSŐ MINISZTERELNÖKE. TISZTELET ÉS MEGBECSÜLÉS A HAZÁTÓL". – Ballantyne – mondta a lány. – Roly valamelyik őse lehet. – Mindkettőnk őse – értett egyet Craig. – Bawu apja és a mi dédnagyapánk. Igazából őmiatta jöttem ki ide. – Mit tud róla? – Elég sokat. Épp most olvastam a naplóját. Belevaló fickó volt. Ha nem ütik lovaggá, valószínűleg fel kellett volna kötniük. A titkos vallomásaiból ítélve hétpróbás gazember, de roppant színes egyéniség volt. – Akkor maga őrá ütött! – kacagott fel a lány. – Meséljen még róla. – Az a fura, hogy esküdt ellensége volt annak a másik vén csirkefogónak odafönt – mutatott Craig a dombtetőre Cecil Rhodes sírja felé –, és ide temették őket, majdnem egymás mellé. Ralph dédanyja azt írja a naplójában, hogy ő fedezte fel a Wankie aranymezőt, de Rhodes kitúrta belőle. Akkor megesküdött, hogy tönkreteszi Rhodes-t és a Társaságát, és ezt így leírta! Majd
megmutatom. Utána pedig azzal dicsekszik, hogy ez sikerült is neki. 1923-ban véget ért a Rhodes Brit Dél-Afrika Társaságának uralma. Dél-Rodézia brit gyarmattá vált, amelynek az öreg Sir Ralph lett a miniszterelnöke. És beváltotta a fenyegetését. Leültek egymás mellé a sír peremkövére és miközben Craig elmesélte neki a legmulatságosabb és legérdekesebb történeteket, amiket a titkos naplóban olvasott, a lány lenyűgözve hallgatta. – Különös belegondolni, hogy ők részünket képezik és mi is a részeik vagyunk – suttogta a lány. – Hogy minden, ami most történik, abban gyökeredzik, amit hajdanán tettek és mondtak. – Múlt nélkül nincs jövő – ismételte Craig Samson Kumalo szavait, azután hozzátette: – Erről jut eszembe, hogy még egy elintéznivalóm van itt, mielőtt visszamennénk a városba. Craig most már magától is megtalálta a rejtett leágazást és ráfordulva a temető mellett húzódó csapásra, végighajtott a spathodeafákkal szegélyezett széles sétányon a Khami misszió fehérre meszelt személyzeti épületei felé. A legszélső házikó elhagyatottnak látszott. Nem voltak függönyök az ablakokon, s mikor Craig felment a tornácra és bebámult, látta, hogy a szobák csupaszok. – Kit keres? – kérdezte Janine, mikor Craig visszament a kocsihoz. – Egy barátomat. – Jó barátja? – A legeslegjobb a világon. Tovább hajtott, le a dombról a kórházhoz, ahol ismét megállt. Janine-t a kocsiban hagyta és belépett az előcsarnokba. Egy nő ment oda hozzá nagy léptekkel, fehér laboratóriumi köpenyt viselt, arca természetellenesen sápadt volt, és szemöldökét ellenségesen összevonta. – Remélem, nem zaklatni és ijesztgetni jött ide az embereinket – mondta. – Mifelénk a rendőrség bajt jelent. – Elnézést – Craig lepillantott az egyenruhájára. – Magánügyben jöttem. Egy barátomat keresem, itt élt a családja. Samson Kumalo... – Ja, igen – bólintott a nő. – Most ismerem meg. Magánál állt Sam alkalmazásban. Nos, ő elment. – Elment? Nem tudja, hová? – Nem – hallotta Craig a határozott és begombolkozó választ. – És a nagyapja, Gideon...? – Ő meghalt. – Meghalt? – Craig meg volt döbbenve. – Hogyan? – Megszakadt a szíve... mikor a maga emberei meggyilkoltak valakit, akit nagyon szeretett. Most pedig, ha nincs több kérdése, távozzék, mert mi nem szeretjük itt az egyenruhákat. * Késő délutánra értek vissza a városba. Craig egyenest a jachtjához hajtott, anélkül, hogy a lány véleményét megkérdezte volna. A mangófák alatt megállva Janine szó nélkül kiszállt a kocsiból és követte őt a létrafeljáróhoz. Craig feltett egy kazettát, kinyitott egy üveg bort, aztán lehozta Sir Ralph bőrkötéses naplóját, amit Bawu kölcsönadott neki, és egymás mellé ülve a padra a szalonban; elmerültek benne. Janine-nak nagyon tetszettek a lapszéleket díszítő tinta- és ceruzarajzok és az 1890-es évek sáskajárásának leírásához érve teljesen le volt nyűgözve. – Jó szeme volt az öreg szivarnak – vett szemügyre egy sáskát ábrázoló rajzot. – Tapasztalt természetbúvár lehetett, nézze csak a részleteket. Felpillantott a szorosan mellette ülő Craigre, aki egy rajongó kölyökkutya szemeivel nézett rá. Janine lassan becsukta a bőrkötésű könyvet, anélkül hogy elfordította volna pillantását és mikor Craig közelebb hajolt hozzá, nem próbált elhúzódni. Ajka ellágyult és megnyílt Craig rátapadó
ajka alatt. Nagy, ferdevágású szemei lecsukódtak és hosszú szempillái olyan finomak voltak, mint a pillangószárnyak. Jó idő múlva Janine fátyolos hangon azt suttogta: – Az isten szerelmére, ne mondj semmi ostobaságot. Csak folytasd amit elkezdtél. Craig engedelmeskedett, s végül a lány törte meg a csendet. Hangja remegett. – Remélem voltál annyira előrelátó, hogy elég szélesre csináld az ágyat kettőnknek. Craig még mindig nem szólt, hanem karjába emelve az ágyra tette, hogy győződjön meg róla. – Tudod, nem is képzeltem volna, hogy ez így lehet. – Hangjában csodálkozás volt, miközben fél könyékre támaszkodva lebámult a lányra. – Olyan jó, természetes és könnyed volt. Ujja hegyét végighúzta Craig csupasz mellén és kis köröket rajzolt vele a mellbimbói köré. – Szeretem a szőrös mellű férfiakat – dorombolta. – Azazhogy... én ezt mindig olyan ünnepélyes dolognak éreztem... amit esküvések és vallomások előznek meg. – Orgonazene? – kuncogott a lány. – Ha nem haragszol a kifejezésért. – Az más – mondta Craig. – Egyedül akkor hallottalak kuncogni, mikor csinálod, vagy épp befejezted. – Mert csak akkor érzek kedvet hozzá – ismerte el a lány. – Légy jó fiú és hozzál poharakat. – Most mi olyan vicces? – kérdezte Craig a kabinlépcsőről. – Olyan fehér és sima a feneked, mint egy csecsemőé... ne, ne takard el! Miközben a konyhában a faliszekrényben keresgélt, Janine kiszólt a kabinból. – Megvan neked a Pasztorál? – Azt hiszem, igen. – Tedd fel, kedves! – Miért? – Elárulom, ha visszajöttél az ágyba. Janine az ágy fejénél ült, anyaszült meztelenül, lótuszülés-ben. Craig átnyújtotta neki az egyik borospoharat és némi erőlködéssel maga is lótuszülésbe csavarta hosszú lábait a lánnyal szemközt. – Akkor áruld el – szólította fel a lányt. – Ne butáskodj, Craig... csak úgy gondoltam, pont jó kíséret ez. Újabb nagy zene és szerelemvihar söpört végig rajtuk, ami után tehetetlenül egymásba kapaszkodva maradtak. A fájó csendben a lány gyengéden hátrasimította Craig szeméből verejték áztatta haját. Ez már túl sok volt Craignek. – Szeretlek! – kottyantotta ki. – Istenem, mennyire szeretlek! A lány szinte durván ellökte magától és felült. – Aranyos, édes, jópofa srác vagy és gyengéd és figyelmes szerető, de valami istentelen tehetséged van arra, hogy rosszul időzítsd a butaságaidat. Reggel Janine azt mondta: – Te csináltad a vacsorát, én készítem a reggelit – azzal kiment a konyhába. Craig egy régi inge volt rajta, amely a térde alá ért és fel kellett tűrnie az ujját. – Annyi tojásod és szalonnád van, hogy akár éttermet is nyithatnál... vendéget vártál? – Nem vártam, csak reménykedtem a jövetelében! – kiáltotta Craig a zuhany alól. – Nekem tükörtojást csinálj! Reggeli után Janine segített neki feltenni a nagy, csillogó, rozsdamentes acélcsörlőket a főfedélzetre. Szükség volt valakire, aki pozícióban tartja a bekötőlemezeket, mialatt ő, Craig kifúrta és csapszeggel összekapcsolta a túloldalon. – Igazi ezermester vagy! – kiáltott le Janine a vezetőfülke széléről a fedélzet alatt dolgozó Craignek. – Kedves tőled, hogy rájöttél!
– És gondolom, kitűnő fegyvermester is vagy! – Úgy bizony! – Ha jól sejtem, puskákat javítasz? – Többek között! – Hogy választhattad ezt a mesterséget? A puskák gyilkos eszközök! – Igazi, előítéletekkel teli, tudatlan és tájékozatlan laikus vagy! – fordította Craig a lány ellen a saját szavait. – A tűzfegyverek egy bizonyos szinten rendkívül gyakorlati és hasznos szerszámok, másfelől pedig pompás műremekek is lehetnek. Az ember mindig fordított az alkotó ösztöneiből a fegyvereire. – És a felhasználási módjuk? – vetette ellen a lány. – Többek között arra is használták őket, hogy megakadályozzák Adolf Hitlert a zsidó nép elgázosításában – mutatott rá Craig. – Ugyan, Craig! És most éppen mire használják őket odakinn a dzsungelben? – Nem a puskák gonoszak, hanem bizonyos emberek, akiknek a kezébe kerülnek. Ugyanezt lehetne mondani a villáskulcsokról is. Megszorította a csavarokat a csörlőn és bedugta fejét a lejárónyíláson. – Mára elég... a hetedik nap a pihenésé. Iszunk egy sört? Craig bekapcsolta a vezetőfülkébe szerelt hangszórót, azután mindketten leheveredtek a napra a fedélzeten, sört iszogattak és zenét hallgattak. – Nézd, Jan, én nem tudom ezt tapintatosan megfogalmazni, de nem akarom, hogy mással is találkozz... érted, mire gondolok? – Már megint ezzel jössz? – A lány szemei összehúzódtak és jegesen kéklettek. – Hagyd már ezt abba, Craig! – De hát azok után, ami köztünk történt... – makacskodott tovább Craig. – Azt hiszem, nekünk... – Figyelj ide, drágaságom, választhatsz... újból feldühítesz, vagy felvidítasz! Melyiket akarod? Hétfőn ebédidőben Janine bement a főparancsnokságra és miközben sonkás szendvicseket eszegettek, Craig körbe kalauzolta a fegyvertárban. Janine akaratlanul is nyugtalanná vált a zsákmányolt fegyverek és robbanóanyagok kirakodóvásártól. Craig elmagyarázta a különféle aknák működési elvét és azt, hogy hogyan lehet őket felderíteni és ártalmatlanná tenni. – Csak kerülnének a terroristák kezébe – mondta Craig. – A disznók kétszáz mérföldön is keresztül tudják cipelni őket a hátukon a dzsungelen. Pedig nem két deka... emeld csak meg. Végül egy kis hátsó helyiségbe vezette a lányt. – Ez itt a különleges tervem, az M és A – "megtalálni és azonosítani". – A falakat borító tengerészeti térképekre és a munkapadnál egymásra rakott nagy, üres tölténykazettás dobozokra mutatott. – Minden összecsapás után a terroristákkal, a fegyvermestereink átfésülik a terepet és összeszedik a kilőtt töltényeket. Legelőször az ujjlenyomatokat ellenőrzik. Így, ha a terrorista szerepel a nyilvántartásban, azonnal azonosítható! Ha pedig megtörölte a töltényeket betöltés előtt, vagy ha nincs nyilvántartásunk az ujjlenyomatairól, még mindig pontosan be tudjuk azonosítani a puskát, amelyből a töltényt kilőtték. Odavezette a lányt a munkapadhoz és belenézetett vele a rajta álló kis mikroszkópba. – A csapszeg minden puskában rovátkát üt a töltény csappantyújába, ami olyan egyedi, akár az ujjlenyomat. Ezáltal követni tudjuk minden kint működő aktív terrorista útvonalát. Pontosan fel tudjuk becsülni, hogy hányan vannak és kik a megszállottak. – Megszállottak? – Janine felpillantott a mikroszkópról. – Minden száz terroristából, akik a terepen vannak, kilencven-egynéhány egy biztos fedezékben húzódik meg egy falu közelében, amely ellátja őket élelemmel és lányokkal és igyekeznek kerülni a veszélyt és az összecsapást a mi katonáinkkal. De a megszállottak, azok mások. Ők a tigrisek, a fanatikus gyilkosok, ezek a térképek az ő első csapatukat ábrázolják.
A falhoz vezette a lányt. – Nézd meg ezt. Mi Kankalinnak hívjuk, mert a csapszege virág formájú nyomot hagy maga után. Már három éve van a dzsungelben és kilencvenhat összecsapásban vett részt, ami minden tíz napban egyet jelent. Vasból lehet a pasas. Craig lefuttatta ujját a térképen. – Ez itt egy másik, akit Leopárd Mancsnak neveztünk el a puskája lenyomata után. Látod? Új fiú, először kelt át a folyón, de már négy farmot támadott meg és vezetett egy lesbenállást, azután megütközött Roly Felderítőivel. Nem sok szokta túlélni az ilyesmit, mert Roly embereit nagyon kemény fából faragták. A legtöbb kádert kinyírták, de Leopárd Mancs úgy harcolt, mint egy veterán és kereket oldott egy maroknyi emberével. Roly harci jelentésében az áll, hogy négy emberével végeztek az AP-aknák, amiket Leopárd Mancs fektetett menekülés közben, és hat embere esett el a tűzharcban. Ez összesen tíz ember. Ilyen súlyos veszteséget a Felderítők még soha, egy összecsapásnál sem szenvedtek. – Craig egy újabb névre bökött a térképen. – Egy megszállott. Sokat fogunk még hallani erről a fickóról. Janine vállat vont. – Borzalmas... ennyi halál és szenvedés. Véget fog ez érni valaha is? – Akkor kezdődött, mikor az ember először felállt a két hátsó lábára és nem holnap fog véget érni. De most inkább a ma esti vacsoráról beszéljünk. Hétre érted megyek a lakásodra, oké? Janine valamivel öt óra előtt felhívta a fegyvertárban. – Craig, ne gyere értem ma este. – Miért ne? – Mert nem leszek otthon. – Mi történt? – Roly visszajött a dzsungelból. Craig dolgozgatott egy kicsit a jacht első fedélzetén, felszerelte a kötélvillákat az orrvitorla lemezekre, de sötétedéskor lement a kabinba. Mélységesen levert volt és nem találta a helyét. A lány ottfelejtette napszemüvegét az ágy melletti asztalon és ajakrúzsát a mosdókagyló szélén. A szalonban még ott lebegett a parfümje, és a két borospohár egymás mellett állt a mosogatóban. – Azt hiszem, berúgok – határozta el magát, de nem volt tonikja és a ginnek tiszta vízzel pocsék íze volt. Kilöttyintette a mosogatóba és feltette a Pastoralt a magnóra. A zene csupa fájdalmas képet idézett fel előtte és leállította. Felvette Sir Ralph bőrkötéses naplóját az asztalról és belelapozgatott. Már kétszer elolvasta. Ki kéne mennie a hétvégén King's Lynnbe, Bawu már biztosan várja, hogy jelentkezzen a következő naplóért. Újból elkezdte olvasni, ami azonnal csillapítószerként hatott a magányosságra. Kis idő múlva keresgélni kezdett a térképasztalfiókban és megtalálta a vonalas irkát, amely a kabinok és a konyha tervrajzait tartalmazta. Kitépte a néhány telerajzolt oldalt és még vagy száz lap maradt a füzetben. Leült a szalonban az asztalhoz, kivett egy ceruzát a tartóból és legalább öt percen át bámult a legelső üres oldalra. Azután írni kezdett: "Afrika alacsonyan kuporgott a horizonton, akár egy lesben álló oroszlán, sárgásbarnán és aranyosan a korai napfényben, kiszárítva a Benguela Áramlat hidegétől. Robyn Ballantyne a hajókorlátnál állva bámulta..." Craig újból elolvasta a leírtakat és furcsa izgatottság fogta el, amilyet még soha nem érzett azelőtt. Igazából látta a fiatal nőt. Látta, ahogy ott áll, fejét türelmetlenül felszegve, miközben a szél a hajába kapaszkodik és összekuszálja. A ceruza száguldásba fogott az üres oldalon, és az asszony mozgott és hangosan beszélt Craig képzeletében. Lapozott és folytatta az írást, mígnem egyszer csak azt vette észre, hogy az irka teljesen megtelt csúcsos, hegyes betűivel, és fejénél az ökörszemablakon már bevilágítottak a nap első sugarai.
* Janine Carpenter emlékezete szerint, amióta csak az eszét tudta, mindig voltak lovak apja istállójában, az állatorvosi rendelő mögött. Nyolcéves volt, mikor apja először elvitte a helyi vadászatra. Pont mikor huszonkét éves múlt, néhány hónappal Afrikába utazása előtt, nyerte a vadászjelvény kitüntetéseit. A hátasló, amelyet Roland Ballantyne-tól kapott ajándékba, egy szép pej kancacsikó volt és semmilyen jelzést nem viselt magán. Fényesre csutakolt szőre úgy ragyogott a napfényben, mint nedves, vörös selyem. Janine gyakran lovagolt rajta azelőtt. A ló fürge és erős volt, és jól ráérzett gazdájára. Rolandnek egy csődöre volt. A hatalmas, fekete állatot Mzilikazinak nevezte el a hajdani király után. Az erek eleven kígyókként dagadtak ki lapockája bőrén és hasán. Nagy, fekete, batyuszerű heréi nyersek és döbbenetesen férfiasak voltak. Mikor hátracsapta fülét és kivicsorította fogait, vad szemei sarkában a nyálkahártya vérvörös volt. Valami olyan arrogancia és fenyegetés volt benne, ami megijesztette Janine-t, de egyúttal izgatta is. Lovak és lovasaik egy pár voltak. Roland Ballantyne barna, ferdecsíkos fésűsszövet bricseszt és tükörfényesre glancolt csizmát viselt. Ropogósra vasalt fehér ingének rövid ujja szorosan megfeszült felsőkarjának kemény, sima izmain. Janine biztos volt benne, hogy Roland azért hord mindig fehéret, hogy még jobban kihangsúlyozza arca és karja barnaságát. Janine fantasztikusan jóképűnek találta a férfit és a benne lakozó kegyetlenség és irgalmatlanság csak még vonzóbbá tette szemében. Az éjszaka a férfi legénylakásán az ágyban Janine megkérdezte tőle: – Hány embert öltél meg eddig? – Amennyit kellett – felelte Roland, s a lányt bár gyűlölte a háborút, halált és szenvedést, ez akarata ellenére is izgatta. Aztán a férfi könnyedén elnevette magát és azt mondta: – Hóbortos egy kis szuka vagy, tudod? – Janine mélységesen elszégyellte magát és olyan dühbe gurult, hogy a szemének akart esni a körmével. Roland erőfeszítés nélkül lefogta és továbbra is kuncogva addig suttogott a fülébe, míg ismét teljesen levette a lábáról. A dombtetőn Roland megállította csődörét. A ló szoros kis körben táncolt, patáit finoman felkapva és meg akarta szaglászni Janine kancáját, de Roland visszahúzta a fejét és körbemutatott a kék távolságba vesző látóhatáron. – Minden, amit innét látsz, minden fűszál, minden göröngy a Ballantyne-oké. Harcok árán szereztük meg és annak, aki el akarná venni tőlünk, előbb engem kéne megölnie. – Az elképzelés, hogy bárki is ilyesmit akarhatna tenni, egyenesen nevetséges volt. A férfi halhatatlan ifjú titánnak látszott. Roland leszállt a nyeregből és egy magas mszaszafához vezette a lovakat. Kipányvázta őket, aztán felnyúlt és leemelte a lányt is a nyeregből. A szakadék szélére kormányozta és hátával a mellére ölelte, hogy Janine jól láthassa az egészet. – Ez az! – mondta Roland. – Nézd csak! Gyönyörű látványt nyújtottak a dús, aranyos prérik; kecses fák és vizek, amelyek tiszta patakocskákban folytak vagy tükörként ragyogtak, ott, ahol a gát falai feltartóztatták őket; a nagy vörös marhák békés csordái, amelyek olyan vörösek voltak, mint a gazdag föld a patáik alatt, és az egészre a magas, felhők tarkította afrikai égbolt kékje borult. – Egy asszonyra van szükség, aki ugyanúgy szereti, mint én – mondta. – Egy asszonyra, hogy szép fiúgyermekeket hozzon a világra, akik ugyanúgy gondját viselik és megtartják, ahogyan én. A lány tudta, mit készül Roland aztán mondani, és most, hogy már-már kimondta, zsibbadtnak és zavartnak érezte magát. Remegés fogta el, ahogy a férfihoz simult. – Azt akarom, hogy te légy az az asszony – mondta ki végül Roland Ballantyne és Janine hevesen sírva fakadt.
* A Ballantyne Felderítők altisztjei külön kis eljegyzési partit rendeztek ezredesük és ifjú arája tiszteletére. Az ünnepséget az altisztek étkezdéjében tartották a Thabas Indunák barakkjainál. Az ezred tisztjeit és feleségeiket is meghívták, így, mikor Roland és Janine megjelentek a Mereedes-ben, egész tömeg zsúfolódott össze az elülső verandán a fogadásukra. Gondele főtörzsőrmester vezetésével vidáman, de dallamtalanul elénekelték az "Éljen, éljen soká"-t. – Tiszta szerencse, hogy nem úgy harcolnak, ahogy énekelnek – mondta nekik Roland. – Mert akkor már több lyuk volna a hátsó felükön, mint egy szitán. Nyers atyai szigorral, de ugyanakkor szereteltel bánt velük, az uralkodó hím könnyed magabiztosságával, és emberei valósággal bálványozták őt. Janine megértette. Az lepte volna meg, ha másként lett volna. De legjobban a Felderítők összetartásán csodálkozott. Tiszteket és közlegényeket, fehéreket és feketéket a bizalomnak és egyetértésnek szinte kitapintható köteléke fűzte egymáshoz. Janine érezte, hogy ez még a legerősebb családi köteléknél is erősebb, és később, mikor felvetette Rolandnak, a férfi egyszerűen azt mondta: – Azok az emberek, akiknek az élete egymástól függ, megszeretik egymást. Óriási tisztelettel, valóságos áhítattal bántak Janine-nal. A matabelék Donnának, a fehérek pedig Madame-nak szólították és Janine azonnal hatással volt rájuk. Gondele főtörzsőrmester egy akkora adag gint hozott neki, amitől egy elefánt is berúgott volna, és megbántottnak látszott, mikor Janine kért még egy kis tonikot. Azután bemutatta a feleségének, egy csinoska tömzsi asszonynak, aki, mint Roly elmondta, egy rangidős matabele törzsfőnök lánya volt, "olyan hercegnőféle". Öt fia volt – Roly és Janine is pont annyit akartak – és kitűnően beszélt angolul. Janine azonnal mély és komoly beszélgetésbe elegyedett vele, amiből végül egy mellette megszólaló hang zökkentette ki. – Doktor Carpenter, elnézését kérem a késésért. – A hang gazdája olyan tökéletesen árnyalt hangsúllyal és klasszikus kiejtéssel ejtette ki mondatát, akár egy BBC-bemondó, vagy a Királyi Drámai Művészeti Akadémia végzett hallgatója. Janine megfordult és egy elegáns férfival találta magát szemben, aki a Rodéziai Légierők alezredesi egyenruháját viselte. – Douglas Hunt-Jeffreys – mutatkozott be a férfi kinyújtva keskeny, szinte nőies finom kezét. – Vigasztalan lettem volna, ha nem találkozhatom vitéz ezredesünk elragadó szívehölgyével. – Kifejezéstelen arca egy kulturált dilettánsé, egyenruhája, bár tökéletes szabású volt, nem passzolt keskeny vállaihoz. – Az egész ezredet lázba hozta ez a fantasztikus újság. Janine ösztönösen megérezte, hogy a férfi megjelenése és finomkodó beszéde ellenére, nem homoszexuális. Nem úgy fogta a kezét, és a körmönfont pillantás, amellyel úgy borította be testét, mint egy selyemköntössel, mielőtt megállapodott volna arcán, másról árulkodtak. Janinenak ez megbizsergette az érdeklődését – a férfi egy bársonyba csavart borotvapenge volt. És ha megerősítésre volt szüksége az alezredes heteroszexualitását illetően, azt máris megkapta Rolandtól, aki látva, hogy kivel beszélget, tüstént mellettük termett. – Dougie, öregfiú! – Roland villogó mosolyában volt valami cápaszerű. – Bon soir, mon brave! – A repülőezredes kivette elefántcsontszipkáját a fogai közül. – Meg kell mondanom, nem hittem volna rólad, hogy ilyen finom ízlésről teszel tanúságot. Doktor Carpenter egyenesen elragadó. Jóváhagyom, drága fiam. Igazán jóváhagyom. – Dougie-nak mindent jóvá kell hagynia, amit csinálunk – magyarázta Roland. – Ő az összekötőnk az Egyesített Hadműveletisekkel. – Doktor Carpenterrel közben rájöttünk, hogy majdnem szomszédok voltunk, egy és ugyanazon
vadászklubhoz tartozunk, ráadásul egy osztályba járt a kishúgommal. Nem is értem, hogy nem találkoztunk előbb. Janine akkor értette meg, szinte hitetlenkedve, hogy Roland Ballantyne féltékeny volt rá és a férfira. Roland még fogta a karját könyök fölött és könnyedén megszorítva elkormányozta onnét. – Megbocsátasz Douglas, de be akarom mutatni Bogárkát néhány emberemnek... – Bogárka... még ilyet! – Douglas Hunt-Jeffreys kínosan hitetlenkedve rázta meg fejét. – A gyarmatiak mind barbárok. – Azzal elsomfordált egy újabb gin-tonikért. – Nem kedveled őt? – Janine nem tudott ellenállni, hogy ne bolydítsa fel kicsit Roland féltékenységét. – Jól végzi a munkáját – felelte kurtán Roland. – Szerintem, nagyon kedves. – Álnok Albion – mondta erre Roland. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy angol. – Én is az vagyok – mondta Janine halvány éllel mosolya alatt. – És ha csak egy kicsit is visszatekintesz, te is angol vagy, Roland Ballantyne. – A különbség csak az, hogy te meg én klassz angolok vagyunk. Douglas Hunt-Jeffreys viszont egy fasz. – Na még ilyet! Ez aztán szép! – a férfi együtt nevetett vele. – Semmit sem ismerek el szívesebben, mint azt, hogy ez egy magamutogató és nyíltan az erotomanias szerepében tetszelgő fajankó – mondta Roland. – Akkor te és én nagyon jól ki fogunk jönni egymással. – Janine magához ölelte a férfi karját békítően, miközben Roland a bár végéhez vezette, ahol egy csoport fiatal férfi állt. Rövidre nyírt hajukkal és friss arcukkal egyetemistáknak látszottak, csak szemükben ült az a vagány tekintet, amit – emlékezett Janine – Hemingway "géppuskás szemek"-nek nevezett. – Nigel Taylor, Nandele Zama, Peter Sinclair – mutatta be őket Roland. – Ezek a srácok majdnem lekésték a partit. Csak két órája értek vissza a dzsungelből. Ma reggel kemény ütközetben vettek részt Gwaainál; huszonhat terroristát megöltek. Janine tétovázott, mit mondhatna erre, végül alig hallhatóan azt motyogta: – Klassz. – Még mindig jobb volt, mint "gratulálok", bár a "klassz" sem igazán illett oda huszonhat emberi élet kioltásáról lévén szó. De azért elégségesnek látszott. – Meglovagolja az ezredest ma este Donna? – kérdezte a fiatal matabele őrmester kíváncsian, és Janine sietve Rolandra nézett magyarázatért. A kérdés még egy ilyen szoros családi körben is meglehetősen bizalmaskodónak hatott. – Ez egy hagyomány a tiszti kantinban – vigyorodott el Roland a zavarát látva. – Éjfélkor a főtörzs és én levágtatunk a főkapuhoz és vissza. Az ő lovasa Gondele hercegnő lesz és attól tartok, tőled is elvárják, hogy megtisztelj engem. – Ön nem annyira kövér, mint a Hercegnő – mustrálta végig a fiatal matabele Janine-t. – Tíz fontot teszek magára, Donna. – Uramisten! Remélem, nem fogja elveszíteni miattunk. Éjfélkor a hangulat tetőfokra hágott – csak azok az emberek képesek ennyire elengedni magukat, akik nap mint nap farkasszemet néznek a halállal és tudatában vannak, hogy e lopott vidám óra talán utoljára jut nekik osztályrészül az életben. Bankjegykötegeket dobáltak a szárnysegéd kezébe, azután rajongásuk tárgyai köré gyűlve rekedt hangon kiáltozva buzdították őket. A Hercegnő és Janine felhúzták a szoknyát harisnyás lábukról és a bugyijuk alá tűrve, mint a kislányok a tengerparton, felálltak egy-egy székre a kantinajtó két oldalán. A makadám főutat a teljes hosszában mellette parkoló katonai járművek reflektorai nappali fénnyel árasztották el egészen a bárig, ahol mindenkit gin és duhaj lelkesedés fűtött.
A bárpulton Gondele főtörzsőrmester és Roland bricseszre és dzsungelcsizmára vetkőztek. Esau Gondele igazi fekete óriás volt, kopaszra borotvált feje akár egy ágyúgolyó, vállai hepehupásak az izomkötegektől. Mellette még Roland is nyápic legénykének látszott, akinek sima, fehér mellét sohasem érte napfény. – Ha most elgáncsol, főtörzs, én lenyakazom – figyelmeztette Roland, mire Esau nyugtatón megpaskolta a vállát. Sajnálom főnök, de maga eddig még csak közel sem volt a botláshoz soha. Az adjutáns az utolsó fogadásokat is felvette, aztán meglehetősen ingatagon megállt a bárpulton, egyik kezében egy szolgálati pisztoly, a másikban egy pohár. – Csendet kérek! Ha lövök, mindkét versenyző megiszik negyed gallon sört, és mikor az üveg üres, ki-ki hátára veheti a maga hölgyét. Elismerő füttykoncert és tapsorkán tört ki. – Csönd legyen, fiúk! – A pult tetején kétesen imbolygó szárnysegéd megpróbált komolynak látszani. – Ismerjük a szabályokat! – Kezdjük már! A szárnysegéd belenyugvón legyintett, aztán a plafonra szegezte a pisztolyt és meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült és kiment egy tetőlámpa. A szárnysegéd kopasz fejére csak úgy záporoztak a szétrobbant villanykörte szilánkjai. – Nahát, elfelejtettem kicserélni vaktöltényre – motyogta szórakozottan, de már senki sem látszott ővele törődni. Gondele főtörzsőrmester és Roland hátra vetették fejüket és a fekete palackok feneke a tető felé irányult, miközben szabályosan lüktető torkuk a habzó sört nyelte. Gondele egy másodperccel Roland előtt végezve leugrott a pultról, jókorát böffentett és nyakába kapta a visongó Hercegnőt. Már kint is volt az ajtón, mikor Janine még épp hogy csak Roland nyaka köré fonta csupasz lábszárait. Roland lefitymálva a verandalépcsőt átugrott a korlát végén. Mikor négy láb magasból földet ért a pázsiton, az edzett vadász Janine csak hevesen a hajába kapaszkodva és valamiféle csoda révén tudta megtartani egyensúlyát, de behoztak két yardot a nagydarab matabele előnyéből. Szorosan a nyomában maradtak végig a hosszú, kanyargós felhajtón, a dzsungelcsizmák dobogtak a fekete aszfaltúton. Roland minden lépésnél felmordult a zötyögő és imbolygó Janine-nal a vállán. A nézők ordítoztak és rádőltek a parkoló teherautók dudájára, pokoli lármát csapva. A főkapunál a fekete őrszem megismerte Rolandot és cikornyásat szalutált neki. – Pihenj! – mondta neki Roland, miközben az Gondele felé fordult. – Ha szerét tudod ejteni, rántsd le Hercegnőt – lihegte Janine-nak. – Az csalás – tiltakozott a lány zihálva. – Ez háború, bébi. Gondele, fújtatva, mint egy bika, nehézkesen kapaszkodott fölfelé a dombra, a reflektorfényben csak úgy csillogtak barna izmai. Roland könnyedén futott, de még mindig két lépés választotta el tőle. Janine érezte a testéből áramként sugárzó erőt, de nem csupán az segített neki araszról araszra csökkenteni a távolságot Gondele mögött. Ugyanaz a düh fűtötte a győzelemért, amely a Queen's Lynn-i teniszpályán is hatalmába kerítette. Nemsokára egymás mellett futottak, emberfeletti erőfeszítést kifejtve. Ez már az akaraterők versengése volt, próbatétel, hogy ki bírja tovább az elkeseredett küzdelmet. Janine átnézett Hercegnőre, és leolvasta az asszony eltökélt arcáról, számít rá, hogy ő, Janine, megpróbálja lerántani. Mindketten tudták, hogy ezt megengedik a szabályok, s az asszony hallotta is, hogy Roland buzdítja rá Janine-t. – Ne féljen! – kiáltotta át neki Janine és egy ragyogó mosolyt kapott cserébe. A két férfi szorosan egy vonalban elfordult a kocsifelhajtón; a pázsit kinyúlt elébük és Janine
érezte, hogy Roland alatta egy már szinte misztikus, nem is létező tartalékhoz folyamodott. Janine abszurdumnak találta, hogy valaki ilyen késhegyre menő küzdelemre legyen képes egy gyerekes verseny megnyeréséért. Egy normális, teljesen épelméjű ember nem cselekedett volna így. Volt valami vadság, valamiféle őrület Roland Ballantyne-ban, ami megrémisztetté és ugyanakkor felajzotta. A reflektorok fényében a morajló tömeg szeme láttára Roland Ballantyne egyszerűen leégette a megtermettebb és erősebb férfit, tántorogva megelőzte féltucat yarddal, aztán felugrott a lépecsőkön, berontott a kantinajtón és rápottyantotta Janine-t a bárpultra. Arca puffadt és csúnya vörös volt, mikor elhúzódott tőle. – Miért nem tetted, amit mondtam? – förmedt rá durván Janine-ra. – Meg ne tagadd még egyszer az engedelmességet! Megértetted?! – Janine abban a pillanatban komolyan félt tőle. Roland azután Esau Gondeléhez lépett, egymás nyakába borultak és könnyes hahotára fakadva, kimerülten körbe támolyogtak, megpróbálva egyik a másikat ledönteni a lábáról. A szárnysegéd egy köteg bankjegyet nyomott Roland kezébe. – A nyereménye, uram – mondta, és Roland lecsapta a pénzt a bárpultra. – Gyerünk, fiúk, segítsenek megszlopálni! – lihegte, még mindig kifulladva. Esau Gondele egy kortyot ivott a söréből és a többit Roland fejére öntötte. – Elnézést, Nkosi! – bömbölte. – De mindig erre vágytam! – Nos, kedvesem, ilyen egy tipikus családi este a Ballantyne Felderítőknél. – Janine elfordult és Douglas Hunt-Jeffreyst pillantotta meg maga mellett, elefántcsont szipkájával a fogai közt. – Olykor, ha ráun erre az egyetemi rögbi klub légkörre és jövendőbelije beveti magát a dzsungelbe, kellemes felüdüléssel szolgálhat egy civilizált ember társasága. – Engem csak az érdekel magában, hogy miből gondolja, hogy ez engem érdekelhet? – A rokon lelkek megérzik egymást. – Maga egy szemtelen alak. Megmondom Rolandnak. – Megteheti – hagyta helyben a férfi. – Világéletemben szerettem a veszélyt. Jó éjt, doktor Carpenter, remélem, még találkozunk. Hajnali kettő után hagyták el a kantint. Az elfogyasztott alkohol ellenére Roland vezetett, mégpedig ugyanolyan gyorsan és jól, mint mindig. Janine házához érve, hiába tiltakozott fojtott hangon a lány, Roland felvitte karjában a lépcsőn. – Az egész házat felvered! – Ha egyszer olyan éberen alszanak... de várd ki, míg felviszlek. Vagy ügyvédi felszólítást, vagy jobbulást kívánó lapokat fogsz tőlük kapni. Szeretkezés után Roland azonnal álomba zuhant. Janine mellette fekve az arcát figyelte a szemközti benzinkút tetején narancssárgán és vörösen villogó neonjelzés be-bevetődő fényében. A férfi így elernyedve még szebb volt, mint ébren, de Janine egyszerre azon kapta magát, hogy a fura és kedves Craig Mellow-ra gondol. – Mennyire különböznek egymástól – gondolta. – De mind a kettőt szeretem, mindegyiket másképp. Ez annyira felkavarta, hogy csak akkor aludt el, mikor a hajnal már elmosta a neon villanásait a hálószoba függönyein. Úgy érezte, alighogy elaludt, Roland felébresztette. – Reggelit, némber! – parancsolta. – Kilenckor megbeszélésem van az Egyesített Hadművnél. Az erkélyen, a miniatűr cserepes virágerdő közepén fogyasztották el a vadgombás rántottat. – Tudom, hogy ez rendszerint a menyasszony előjoga Bogárka, de kitűzhetnénk a dátumot valamikor a jövő hónap végére? – Olyan hamar? Megmondanád miért? – Nem egészen... de ha elkülönítésbe megyünk, lehet, hogy egy időre ki leszek vonva a forgalomból.
– Elkülönítés? – Janine letette a villáját. – Mikor különleges hadműveletre készülünk, teljes elszigeteltségbe vonulva dolgozzuk ki a terveket és végzünk hadgyakorlatokat. Túl sok minden szivárgott ki az utóbbi időkben. A srácokat túl gyakran húzták csőbe. Most egy nagyszabású hadműveletet készítünk elő és az egész csoportot elkülönítik egy speciális táborba; senkinek, még nekem sem szabad kapcsolatot tartani a külvilággal, szülőket és feleségeket is beleértve, míg a hadművelet véget nem ér. – És hol az a tábor? – Nem mondhatom meg, de ha a mézesheteket a Victoria-vízesésnél töltenénk, ahogy tervezted, pont útba esne nekem. Utána te visszarepülsz ide, én meg egyenest a karanténba megyek. – Jaj, drágám, hiszen alig van már addig idő! Egy csomó mindent elő kell készíteni... és lehet, hogy anya és apa ki sem tudnak jönni ilyen sebtében! – Hívd fel őket telefonon. – Rendben van – egyezett bele Janine, – De akkor is borzasztó, hogy utána máris el kell menned! – Tudom. Nem lesz mindig így. – Roland az órájára pillantott. – Indulnom kell. Ma este kicsit később jövök, beszélnivalóm van Öcsivel. Úgy hallom, megint a hajójában lakik. Janine palástolni igyekezett megdöbbenését. – Öcsivel? Miről akarsz beszélgetni vele? Mikor Roland megmondta neki, Janine megnémultan meredt rá az ijesztő csendben. * Janine a múzeumba érve azonnal telefonált a fegyvertárba Craignek. – Craig, beszélnem kell veled! – Szuper! Akkor főzök vacsorát! – Nem, nem... most azonnal! El kell tűnnöd! A férfi elnevette magát. – De hisz csak pár hónapja dolgozom itt, ami még nekem is rekordidő! – Mondd azt, hogy megbetegedett az anyád. – Árva vagyok. – Tudom, drágám, de ez most élet-halál kérdése! – Hogy neveztél engem? – Kicsúszott a számon. – Mondd még egyszer! – Ne hülyéskedj, Craig! – Mondjad! – Drágám. – Mikor és hol? – Fél óra múlva a parkban a zenepavilonnál... Craig, rossz hírről van szó. – És meg sem várva a férfi válaszát, letette a kagylót. Janine látta meg őt először. Craig olyan ugrándozva közeledett hosszú lábain, mint egy bernáthegyi kölyök, haja kilógott a kepi ellenzője alól, aggódó ráncba szaladt szemöldöke meggyűrte arcát, de mikor észrevette a fehérre festett zenepavilon lépcsőjén üldögélő Janine-t, homloka kisimult és szemében kigyúlt az a különleges, gyengéd tekintet, amely oly fájdalmasan hatott a lányra. – Istenem! – mondta Craig. – Már el is felejtettem, milyen szép vagy! – Sétáljunk. – Janine nem bírt ránézni, de mikor Craig megfogta a kezét, Janine-nek nem volt ereje visszahúzni. Egyikük sem szólalt meg újból, míg a folyóhoz nem értek. Megálltak a parton, ahol egy fehér ruhás, rózsaszín masnis kislány etette kenyérmorzsával a kacsákat.
– Először tőlem kell megtudnod – kezdte Janine. – Tartozom neked ezzel búcsúzóul. – Érezte, hogy a fiú teljesen lehűlt mellette, de Janine még mindig képtelen volt ránézni, vagy kihúzni a kezét az övéből. – Mielőtt bármit is szólnál, hadd mondjam neked még egyszer, amit már mondtam. Szeretlek, Jan. – Ó, Craig! – Hiszel nekem? A lány bólintott és nyelt egyet. – Rendben van, akkor most mondd el, miért hívtál ide, mit akarsz közölni velem? – Roland megkért, hogy legyek a felesége. Craig kezei remegni kezdtek. – És én igent mondtam neki. – Miért, Jan? A lány végre elrántotta a kezét. – A fene egyen meg, miért kell folyton ezt csinálnod? – Megmondom – makacskodott a fiú. – Tudom, hogy szeretsz. Miért akarod ezt tenni? – Mert őt jobban szeretem – felelte Janine még mindig haragosan. – Te az én helyemben melyikőtökhöz mennél feleségül? – Így már más – ismerte el Craig. – Azt hiszem, igazad van. – Janine most végre rápillantott. A fiú holtsápadt volt. – Roly mindig is győztes volt. Remélem, nagyon boldog leszel, Jan. – Ó, Craig, annyira sajnálom! – Igen, tudom. Én is. Hagyhatnánk most ezt Jan? Nincs már mit beszélni róla. – De igen, van! Roland elmegy hozzád ma este. Meg akar kérni, hogy legyél a násznagya. * Roland Ballantyne az asztal szélén üldögélt, amelyen Matabeleföld hatalmas, domborművű térképe volt. A biztonsági erőket kis mozgatható zsetonok jelölték, a haderejüket pedig egy megszámozott kártya, amely úgy volt a zsetonokba állítva, mint a menőkártyák a tartójukba. Mindegyik ágazatot más-más szín jelzett – a Ballantyne Felderítőké a rozsdaszín volt. A jelzés szerint a Thabas Indunák barakkjaiban 250 ember volt, plusz egy ötven fős őrjárat a Gwaai-nál, amely még az előző napi tűzharc túlélőit üldözte. A térképasztal túloldalán Douglas Hunt-Jeffreys repülőezredes belecsapott a fa mutatópálcával a tenyerébe. – Jól van – bólintott. – Ez csak a vezérkari főnökökre vonatkozik. Kérlek, menjünk végig rajta a legelejétől, még egyszer. Csak ketten voltak a hadműveleti teremben és a vasajtó fölött égett a piros biztonsági lámpa. – Fedőnév: Bivaly – mondta Roland. – A hadművelet célja: Josiah Inkunzi és/vagy, egy vagy az összes vezérkari főnökének, Tebének, Chitepónak és Tungatának a megsemmisítése. – Tungata? – kérdezte Hunt-Jeffreys. – Az egy megszállott – magyarázta Roland. – Folytasd, kérlek. – Becserkésszük őket a luszakai biztonsági házban valamikor november 15. után, mikor Inkunzi már visszatért magyarországi és kelet-németországi látogatásáról. – Kapsz hírszerzői jelentést a visszatéréséről? – kérdezte Douglas, és mikor Roland bólintott, hozzátette: – Megtudhatnám, ki a forrásod? – Az még terád sem tartozik, Dougie, fiam. – Rendben van, csak bizonyosodj meg róla, hogy Inkunzi valóban megjött, mielőtt lépnél. – Nevezzük mostantól Bivalynak.
– Hogy akarsz bejutni ? – Szárazföldi úton. Egy zambiai rendőrségi jelzésű Land-Rover konvojjal, és az embereim zambiai rendőregyenruhában lesznek. Douglas felvonta az egyik szemöldökét: – És a Genovai Egyezmény? – Ez jogos hadicsel – vetette ellen Roland. – Agyonlőnek, ha elkapnak. – Azt különben is megtennék, egyenruhában, vagy anélkül. Egyszerűen ügyelnünk kell, hogy egyikünket se tudják elkapni. – Jó. Szóval szárazföldön... és merről? – Livingstone-Lusaka. – Az hosszú út ellenséges területen, a légierőnk felrobbantotta Kaleyánál a hidakat. – Van egy alternatív út folyónak felfelé, és vezető fog várni, aki átvisz hozzá a dzsungelen. – Jó, megkerülöd a hidat, de hogyan kelsz át a Zambezin? – Van egy gázló Kazungula alatt. – Amit természetesen leellenőriztél? – Egy gyakorlat során. Kerek kilenc perc alatt vittünk át rajta egy járművet csörlő és csónak segítségével. Az egész harci különítményt átvisszük két óra alatt. Utána van egy csapás, amelyen kijutunk a négy északi útra Livingstone-tól ötven kilométerre északra. – És az utánpótlás? – A kaleyai vezetőnk egy fehér kukoricatermelő farmer, akinek van üzemanyag a farmján és helikopterekkel vonulunk majd vissza. – Ha jól értem, helikopteren menekültök a hadművelet elvetélése esetén. Roland bólintott. – Így van, Dougie. Imádkozz, öregfiú, hogy ne legyen rá szükség. – Akkor térjünk rá az emberekre. Hányat viszel magaddal? – Negyvenöt Felderítőt, beleszámítva a Főtörzset, magamat és tíz szakértőt. – Szakértőt? – A Bivaly főhadiszállásán valószínűleg találunk majd egy rakás dokumentumot, amit nem fogunk tudni mind elhozni. Legalább négy hírszerző szakemberre van szükségünk, akik a helyszínen felbecsülik, mit érdemes megőrizni és mi az, ami tűzre mehet. Válaszd ki őket nekünk. – És a többi szakember? – Két doki. Henderson és a segédje. Már azelőtt is dolgoztunk neki. – Jó, és még kik? – Tűzszerészek, akik felderítik a házban az álcázott csapdákat, és elhelyezik a mieinket távozás előtt, továbbá levegőbe röpítik a hidakat utánunk, hazafelé jövet. – Salisburyből hoznád őket? – Itt, Bulawayóban is ismerek két jó fegyvermestert, az egyik az unokaöcsém. – Pompás. Névsort kérek. – Douglas óvatosan kihúzta a csikket elefántcsont szipkájából, elnyomta és újabb cigarettát tett bele a pakli Gold Leaf-ből. – Mi a helyzet az elkülönítő táborral? – kérdezte. – Van már valami elképzelésed? – A Wankie Szafari Kunyhó a Dett tisztáson, ami kétórás autóútra van a Zambezitől és felügyelő bázis, mióta a Wankie Bánya leállt. – Ötcsillagos luxusszálló, a Felderítők még elpuhulnak. – Douglas csúfondárosan clvigyorodott. – Oké, majd elintézem nektek. – Douglas feljegyezte, aztán felpillantott. –Most pedig lássuk az időpontokat. Mikor tudnátok indulni? November tizenötödikén. Addig nyolc hetünk van összeállítani a felszerelést és begyakorolni a rajtaütést... – Meg az esküvőd időpontjával is pont jól összevág, nem igaz? – Douglas nekikoppintotta a
szipkát a fogának, élvezve Roland Ballantyne hirtelen fölfortyanását. – A rajtaütés időzítésének semmi köze a magánügyeimhez! Teljes mértékben a Bivaly mozgásainak függvénye. Az esküvőmet pedig egy héttel a karantén előtt tartom és a mézeshetünket a Victoria-Vízesés Hotelben töltjük, ami csak kétórai autóútra van a Wankie Szafari Kunyhótól. Azután Janine visszarepül Bulawayóba a menetrendszerű járattal, én meg egyenest a táborba megyek. Douglas védekezőn feltartotta kezét és gunyorosan elmosolyodott. – Jó, jó, ne izgasd fel magad, öregfiú. Csak, mint civil kérdeztem, semmi jelentősége. Apropó, a nekem küldött meghívód elkallódhatott a postán... – De Roland már minden figyelmét a listájára összpontosította. * Douglas Hunt-Jeffreys széles ágyán fekve a lehúzott redőnyű, hűvös hálószobában, a mellette alvó meztelen nőt nézte. Először megkörnyékezhetetlennek látszott sápadt, himlőhelyes arcával és szúrós szemével a szarukeretes szemüveg mögött, hirtelen, agresszív, szinte férfias viselkedésével és hevesen agitáló beszédével. De mikor lekerült róla a plump szvetter, buggyos szoknya, vastag gyapjú zokni és durva bőrszandál, egy karcsú, halovány, szinte lányos testű teremtés állt Douglas előtt szép kis mellekkel, amiket a férfi pont kedvére valónak talált. És mikor levette a szemüvegét, szúrós tekintete a rövidlátók fókusztalan pillantásává enyhült, és Douglas gyakorlott ajkai és ujjai olyan viharos viszonzást váltottak ki testéből, ami meglepte a férfit és örült neki. Douglas úgy érezte, hogy az epileptikus szenvedélyt szinte katatóniás, önkívületi állapotba hozhatná, amelyben a romlottságának már csak ő, Douglas termékeny képzelete szabna csak korlátot. A dögvész jöjjön a szép nőkbe – mosolyodott el magában elégedetten. – Csak a rút kiskacsák képesek az embert teljesen megőrjíteni. Késő délelőtt találkoztak, és tessék! Douglas vigyázva, nehogy megzavarja a nőt, megnézte arany Rolexjét – délután két óra volt. Ez még neki is rekordot jelentett. – Szegény bárányka alaposan kimerült. – Douglas majd elepedt egy cigarettáért, de úgy döntött, ad még neki tíz percet. Nem kellett sietnie. Nyugodtan feküdhet még egy kicsit, hogy kényelmesen végiggondolja az ügyet. Mint sok jó ellenőr, Douglas is úgy találta, hogy a szexuális kapcsolat a női ügynökeivel, sőt olykor még férfiakkal is hatékony manipulációs eszköz, egyfajta rövidzárlat az ő szakmájában kívánatos függőségben és lojalitásban. Ez az eset is tökéletesen példázta. A testi függőség nélkül nehezen kezelhető és kiszámíthatatlan doktor Leila St. John szexuális függésben tartva, a legjobb ügynöke volt. Douglas Hunt-Jeffreys egy háború véletlen közbeszólása folytán Rodéziában látta meg a napvilágot. Apját a II. világháború elején nevezték ki a Királyi Légierők kiképző állomása parancsnokának az afrikai Gwelóba, ahol megismert és feleségül vett egy helybéli lányt. Douglast 1941-ben segítette világra a Légierők egyik orvosa. Apja szolgálati idejének leteltével a család visszatért Angliába, és Douglas követte a família jól kitaposott ösvényét Etonba, majd a Királyi Légierőkhöz. De azután, szokatlan görbét írva le karrierjében, a brit katonai hírszerzésnél kötött ki. Már 1964ben is, mikor Ian Smith hatalomra került Rodéziában és az Angliával való szakítás fenyegető húrjait kezdve pengetni, az egyoldalú függetlenség kikiáltását tervezte, Douglas Hunt-Jeffreyst találták a tökéletes ügynöknek, akit kiküldhetnek a helyszínre. Visszatért Rodéziába, felvette a rodéziai állampolgárságot, csatlakozott a Rodéziai Légierőkhöz, és azonnal fölfelé kezdett törtetni a ranglétrán. Jelenleg a brit hírszerzés fő-koordinátoraként működött az egész területen, és doktor Leila St.
John is az ő beszervezettje volt. Természetesen a nőnek fogalma sem volt a legfőbb alkalmazója kilétéről; a katonai hírszerzésnek – lett légyen az bármelyik országé – már a puszta hallatára is felszaladt volna, mint egy rémült macska a legközelebbi fára. Douglas lustán elvigyorodott a hasonlaton. Leila St. John egy bátor, baloldali kis gerillacsoport tagjának képzelte magát, akinek feltett szándéka kiragadni szülőföldjét a fajgyűlölő fasiszta hódítók kezéből, majd átadni a marxista kommunizmus örömeinek. Douglas Hunter-Jeffreys és kormánya viszont azon munkálkodott, hogy lehető leggyorsabban olyan megállapodásra jussanak, amely elfogadható az Egyesült Nemzetek, az Egyesült Államok, Franciaország. Nyugat-Németország és a többi nyugati szövetségeseik számára, és visszavonuljanak egy zavaros, rendetlen és anyagilag megerőltető helyzetből, amit még meg lehet méltósággal és gyorsasággal oldani, főleg, ha rács mögé dugják még a legpiskótább afrikai gerillavezért is. Brit és amerikai hírszerzői értékelések szerint Josiah Inkunzi, minden szélsőbaloldali retorikája és a kommunista Kínától és a szovjet tömb országaitól kért és kapott katonai segítség ellenére is egy pragmatista volt. A Nyugat szempontjából bár Inkunzi távolról sem volt annyira káros, mint egy csomó, nála sokkal nagyobb kutya, de ha őt eltennék láb alól, megtisztítanák az utat a marxista horda igazán veszélyes szörnyetegeihez, akik, ha átvennék a hatalmat, a nagy vörös medve karmaiba löknék a leendő Zimbabwét. A másodlagos szempont pedig az volt, hogy egy Inkunzi ellen sikerrel végrehajtott rhodéziai lecsapás felélesztené a rhodéziai V. D. I kormány lassan ellankadó harci kedvét, és Ian Smithszel és jobboldali kabinet miniszterei bandájával még nehezebb lenne szót érteni, mint eddig. Nem. Josiah Inkunzi életét minden áron meg kell védeni. Douglas Hunt-Jeffreys gyengéden megcsiklandozta az alvó nőt: – Ébredj, cicuskám – szólongatta. – Ideje, hogy beszélgessünk. A nő felült, nyújtózkodott, aztán egy halk nyögéssel óvatosan megérintette magát. – Aaah! – motyogta rekedten. – Mindenem sajog kívül-belül, de olyan jó érzés. – Gyújtsál nekünk cigarettát – parancsolta a férfi. Leila gyakorlott mozdulattal beletett egy cigarettát az elefántcsont szipkába, aztán meggyújtotta és a férfi szájába tette. – Mikorra várod a következő futárt Luszakából? – Kifújt egy pörgő füstkarikát, ami úgy tört meg a nő keblén, mint hegytetőn a köd. – Már jönnie kellett volna – felelte Leila. – Meséltem neked az Umlimóról? Ó, igen – bólintott Douglas. – A szellemidéző. – Már intézkednek az elhozataláról. Luszaka egy magasrangú pártfunkcionáriust, feltehetőleg komisszárt küld ide, gondoskodni az átszállításáról. Bármelyik pereben megérkezhet. – Megér ennyi vesződséget egy ilyen vén szenilis vajákos asszony? – Ő a matabele nép szellemi vezetője! – vetette ellen hevesen a lány. – Jelenléte a gerillák között felbecsülhetetlen értékű hatást gyakorolhat a harci szellemre. – Értem, értem, már elmagyaráztad a babonáikat. – Douglas nyugtatón megsimogatta arcát és a nő lassan lecsillapodott. – Szóval egy komisszárt küldenek. Jól teszik, bár még mindig nem igazán értem, hogy tudnak ilyen könnyen ki-be korzózni a határokon, a városokba és átjutni az ország egyik végéből a másikba. – Az átlag fehér ember szemében minden fekete arc egyforma – magyarázta Leila. – Nincs menlevél vagy útlevélrendszer, minden falu egy bázis, és majdnem minden fekete szövetséges. Ha nincs náluk fegyver vagy robbanóanyag, nyugodtan utazhatnak buszon és vasúton, és simán átjuthatnak az útakadályokon. – Ez is igaz – értett egyet Douglas. – Akkor az üzenetemet a lehető leggyorsabban el tudod juttatni Luszakába. – Legkésőbb jövő hétre – ígérte meg Leila.
– A Ballantyne Felderítők nagyszabású hadműveletet készítenek elő, hogy kinyírják Inkunzit és a vezérkarát a luszakai biztonsági házban. – Uramisten! Ez nem lehet igaz! – hápogta döbbenten Leila. – Félő, hogy az, hacsak nem sikerül figyelmeztetnünk. Elmondom, hogyan. Véss jól az eszedbe minden részletet... * A zsivajgó utasokkal teli öreg busz lefelé tartott a kanyargós hegyi úton, s az utána maradó zsíros, fekete dízel füstcsík lustán félresodródott az enyhe szellő hátán. A tetőcsomagtartók dugig voltak pakolva kötéllel és zsinegdarabokkal összekötött batyukkal, kartondobozokkal, olcsó bőröndökkel, faháncsból és vesszőből font ketrecekben káráló tyúkokkal és egyéb, bajosabban azonosítható csomagokkal. A sofőr, az útakadályt megpillantva, a fékre taposott és az utasok csevegése és nevetgélése feszült csendbe enyészett. Amint a busz megállt, a fekete utasok mind letódultak az első ajtón és a lent álló fegyveres rendőrök két csoportra osztották őket, férfiak az egyik oldalon, nők és gyerekek a másikon. Közben két fekete bőrű rendőr szállt fel az üres buszba, hogy átkutassa, nem rejtőzik-e valamelyik ülés alatt szökevény, vagy nem dugott-e benne el valaki fegyvert. Tungata Zebiwe elvtárs a felbolydult férfiak csoportjában állt. Kalapja a szemébe volt húzva, rongyos inget, khaki rövidnadrágot és szutykos teniszcipőt viselt, aminek foltos vászonfején kidudorodtak a nagylábujjai. Tipikus szakképzetlen vándormunkásnak látszott, akik az ország munkaerejének zömét adták. Csak addig volt biztonságban, míg a rendőrök felületesen végezték az ellenőrzést, ezúttal viszont minden jel az ellenkezőjére vallott. Miután átkelt a gázlón a Zambezin a sötétben, és átvergődött a cordon sanitaire-en, délnek vette útját az elhagyatott bányaterületen keresztül, kiért a főútra a Wankie-kőszénbányáknál. Egyedül utazott, hamis munkáltatópapírokkal, melyek szerint két napja bocsátották el egy kőszénbányából. A papírok elég jók voltak, hogy bármelyik közönséges útakadályon átjusson velük. Csakhogy, mikor már két órája utazott a zsúfolt buszon, amely már Bulawayo külvárosához közeledett, hirtelen rájött, hogy egy másik ZIPRA futár is van az utasok között. Felismerte a húszas évei végén járó matabele nőt, aki együtt volt vele a zambiai kiképző táborban. A nő parasztlánynak volt öltözve, és a hátára kötve vitt egy kisgyermeket, ősi szokás szerint. Tungata lopva szemügyre vette a nőt, mialatt a busz délnek robogott, reménykedve, hátha nem visz terhelő anyagokat, ha viszont mégis, és kiemelik a sorból valamelyik útakadálynál, akkor a busz összes többi utasát teljes biztonsági vizsgálatnak vetik alá, ami az ujjlenyomatvételt is magába foglalta. És mivel ő, Tungata, annak idején a rhodéziai kormány alkalmazottja volt, az ujjlenyomatai szerepeltek a nyilvántartásokban. A nő, bár szövetségese és elvtársa volt, most halálos veszélyt jelentett számára. Teljesen jelentéktelen gyalogparaszt, egyszerű futár, amolyan "fogyóeszköz" volt, de ki tudja, mi van éppen nála. Tungata lopva egyre csak figyelte, hátha utalást talál a jelenlegi státuszára, aztán figyelmét a lány hátára kötözött csecsemőre összpontosította. A rémülettől görcsbe rándult a gyomra attól, amire rájött. A nő küldetésben volt. Ha lebukik, akkor szinte biztos, hogy őt, Tungatát is lefogják. Most a többi férfi utassal felsorakozott testi motozásra, míg a nők a busz túlsó oldalán külön sort formáltak. Rendőrnők vetkőztették őket pőrére. A futárlány ötödik volt a sorban, s ahogy rázta az alvó gyermeket a hátán, az aprócska fej egyik oldalról a másikra bicsaklott. Tungata hirtelen a sor elejére tolakodott és sietve, de nyugodtan mondott valamit a motozást vezető fekete őrmesternek, majd határozottan a nők között álló lányra mutatott. A lány, mikor
észrevette a vádlón részegeződő ujjat, kirontott a sorból és futásnak eredt. – Feltartóztatni! – bődült el az őrmester, mire a menekülő meglazította a csecsemőt a hátához fogó hevedert és a földre pottyantotta az apró, fekete testet. Megszabadulva terhétől, az utat szegélyező, sűrű tüskés bozót felé rohant. Ám az útakadály épp az ilyen szökések megakadályozására volt hivatva, és két rendőr ugrott elő a bozótból. A lány visszafordult, de bekerítették és egy súlyos puskatusütéstől elterült a fűben. Miközben visszavonszolták, úgy viaskodott, rúgkapált, prüszkölt és vicsorított, mint egy macska, és Tungata mellett elhaladva, odavisította neki: – Áruló! Ezért kinyírunk! Meghalsz, bérenc... Tungata tunya közönnyel bámult rá. Az egyik rendőr felemelte a meztelen csecsemőt a földről, ahová a lány ledobta és a következő pillanatban felkiáltott: – Hideg! – Óvatosan megfordította, a testes és parányi tagok élettelenül csuklottak le. – Halott! – mondta a rendőr döbbenten, aztán újból felkiáltott: – Idenézzetek! Ezt nézzétek meg! A gyermek úgy ki volt belezve, akár egy hal. A vágás az ágyékától futott fölfelé a gyomrán és szegycsontján át a kicsiny torok tövéig és zsákvarró cérnával, durva foltozó öltésekkel volt bevarrva. A fehér rendőrkapitány émelygő arccal elnyisszantotta az öltéseket és a testüreg megnyílt. Barna plasztik robbanózsinórokkal volt telitömve. – Jól van. – A kapitány felegyenesedett. – Mind ittmarad. Alaposan átvizsgáljuk mindegyik fattyút! Azután Tungatához lépett. – Szép munka volt, barátom. – Megveregette Tungata vállát. – Már mehetsz is a jutalomért az őrsre. Ötezer dollár... nem semmi! Csak add oda ezt nekik. – Ráfirkantott valamit a jegyzettömbjére és kitépte a lapot. – Itt a nevem és a beosztásom. Én tanúsítom az igényedet. Az egyik Land-Roverünk mindjárt elindul Bulawayóba... velük bemehetsz. * Tungata engedelmesen alávetette magát a szokásos motozásnak a Khami Misszió Kórház kapujában. Még mindig a rongyos munkásruhát viselte és a Wankie-kőbányából történt elbocsátását tanúsító hamis papírok voltak nála. Az egyik őr szemügyre vette a papírokat. – Mi a bajod? – Kígyó van a gyomromban. Tungata a gyomrára nyomta kezeit. A kígyó a gyomorban bármit jelenthetett a hascsikarástól a nyombélfekélyig. Az őr elnevette magát. – A doktorok majd kivágják a mambádat. Eredj a járóbetegosztályra. – Az oldalbejáratra mutatott és Tungata esetlen, hanyag léptekkel felment a kocsifelhajtón. A pultnál ülő matabele nővér meglepetten villanó tekintetéből kiolvasta, hogy megismerte őt, de arca máris ismét szenvtelenné vált. Írt neki egy kartont és az egyik zsúfolt pad felé intett. Egy-két perc múlva felkelt a pult mögül, bement az "Ügyeletes orvos" feliratú szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Mikor ismét kilépett, Tungatára bökött ujjával. – Maga következik! – szólította. Tungata végigcammogott az előcsarnokon, benyitott a szobába, s mihelyt becsukta az ajtót, Leila St. John örvendezve hozzálépett. – Komisszár elvtárs! – suttogta és megölelte a férfit. – Már annyira aggódtam! – Megcsókolta kétoldalról az arcát. Azután Tungata hátralépett és együgyű parasztból visszaváltozva rettenthetetlen harcossá, félelmetesen hideg tekintettel magaslott föléje. – Van nekem ruha? A spanyolfal mögött gyorsan átöltözött, aztán előjött a fehér orvosi köpenyt gombolgatva. A
hajtókán fityegő műanyag kártyán a "doktor G. J. Kumalo" név minden gyanú fölé helyezte. – No, mit intéztél? – kérdezte Tungata leülve Leila St. Johnnal szemben az íróasztalhoz. – Az Umlimo a geriátriai osztályon. Körülbelül féléve hozták le a hívei a Matopos Rezervátumból. – Milyen állapotban van? – Borzasztó öreg... igazi ősöreg anyóka. El tudom képzelni, hogy tényleg 120 éves, amennyinek mondja magát. Már fiatal asszony volt, mikor Cecil Rhodes martalócai betörtek Bulawayóba és a halálba kergették Lobengula királyt. – Engem az állapota érdekel. – Alultápláltságban szenvedett, de infúziós táplálásra fogtam, amitől lényegesen megerősödött, bár sem járni, sem a belein és hólyagján uralkodni nem bír. Mivel albínó, bőrallergiája van, de kapott tőlem egy antihisztamin kenőcsöt, amelytől az is nagymértékben enyhült. A hallása és látása megromlott, de a szíve és a többi életfontosságú szerve figyelemreméltóan egészséges a korához képest. Az elméje is éles és tiszta. Teljesen észnél van. – Szóval utazhat? – erősködött Tungata. – Már alig várja, hogy elutazzon. Hisz azt jövendölte, hogy a nemzet lándzsái csak azután győzhetnek, ha ő átkelt a nagy vizeken. Tungata türelmetlen kézmozdulatot tett és Leila St. John elértette. – Te nem sokra tartod az Umlimót és a jóslatait, ugye, Tungata elvtárs? – Mért, te talán igen? – kérdezte Tungata. – Vannak szférák, amelyekbe a mi tudományaink még nem hatoltak be. Az Umlimo rendkívüli asszony. Nem azt mondom, hogy mindent elhiszek vele kapcsolatban, de érzem a benne lakozó erőt. – Mi viszont jó propagandaeszköznek tartjuk. A népünk túlnyomó többsége még ma is tanulatlan és babonás. De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: utazhat? – Szerintem igen. Már összekészítettem a gyógyszereit az útra. Kiállítottam az orvosi bizonyítványokat, amelyekkel simán át kell jutnia biztonsági ellenőrzéseken a zambiai határig. Melléje adom az útra az egyik legjobb asszisztensemet, egy matabele férfi ápolót. Én azért nem megyek, mert az már feltűnést keltene. Tungata jó darabig szótlan maradt, csinos, kemény arcvonásai töprengésbe olvadtak. Olyan imponáló és tekintélyt parancsoló jelenség volt, hogy Leila azon kapta magát, szinte félénken lesi, vajon mit fog mondani, és alig várja, hogy válaszoljon neki, akár parancsot ad, akár kérdést intéz hozzá. A férfi azonban halk, merengő hangon szólalt meg. – Az öregasszony holtan is ugyanolyan értékes, mint élve, és egy halottat könnyebb lenne kezelni. Biztosan tudnád konzerválni formaldehidben, vagy micsodában... Leila akaratlanul is megdöbbent, de ugyanakkor furán lenyűgözte ez a kegyetlenség és izgatta a férfi halálos elszántsága. – Könyörgöm, csak azt ne kérd tőlem... – suttogta, a férfira meredve. Soha nem találkozott még ilyen emberrel. – Megnézem, aztán eldöntöm – közölte Tungata higgadtan. – Méghozzá most azonnal. A kórház déli szárnyának legfelső emeletén lévő különszoba ajtaja előtt három kísérteties banya kuporgott. Szárított vadmacska-, sakál- és pitonbőrökbe voltak öltözve, nyakukon és derekukon palackok, lopótökök, bedugaszolt szarvasagancsok, szárított kecsketömlők, csontcsörgők, fiolák és jóslócsontokat tartalmazó bőrzacskók lógtak. – Ezek az öregasszony hívei – magyarázta Leila St. John. – Nem fognak tágítani mellőle. – Dehogynem – mondta Tungata nyugodtan. – Ha én mondom nekik, elmennek. Az egyik öregasszony Tungatához penderült és jajongva, picsogva a lába után nyúlt retkes
kezével, de Tungata félrerúgta. Kinyitotta az ajtót, belépett Leilával a sarkában, azután becsukta maguk után. Kis szoba volt, mozaiklap-padlóval és fényes, fehér falakkal. Az ágy mellett egy éjjeliszekrény állt egy rozsdamentes fémtálcán gyógyszerekkel és műszerekkel. Az ágy lába görgőkben végződött és egy állítókar és csavar volt rajta. A fejtámla meg volt emelve és a lepedő alatt fekvő törékeny alak nem látszott nagyobbnak egy gyermeknél. Az ágy fölött infúziós palack függött, amelyből átlátszó műanyagcső kígyózott le. Az Umlimo aludt. Pigment nélküli bőre poros, rózsaszínesszürke volt és sötét varréteg borította egészen sápadt, kopasz fejéig. Koponyájának leheletvékony bőrén úgy fénylett keresztül a csont, mint egy vízmosta kő a hegyipatak vizében, de szemöldökétől lefelé, az álláig felhúzott fehér lepedőig arca olyan valószínűtlenül ráncos és gyűrött volt, akár egy őshüllők-korabeli leleté. Szája nyitva volt és varas ajkai minden lélegzetvételnél megremegtek, elsorvadt, szürke foghúsában egy szem sárga odvas fog maradt. Kinyitotta a szemét, amely olyan rózsaszínű volt, mint egy fehér nyúlé, és mélyen szürke bőrredőkbe süllyedve úszkált ragacsos nyálkahártyájában. – Köszöntelek, Öreg Anya. – Leila hozzálépett és megérintette a kortól lepusztult arcot. – Látogatód jött – mondta neki tökéletes szindebele nyelven. Az öregasszony halk, nyöszörgő hangot hallatott és egész testében remegni, vonaglani kezdett Tungatára bámulva. – Nyugodj meg, Öreg Anya. – Leila aggódott. – Ő nem akar bántani téged. Az öregasszony kihúzta egyik csontvázszerű karját a lepedő alól. Könyöke megnagyobbodott és deformálódott ízületi kinövésektől, karomszerű, girbe-gurba ujjú keze csupa bütyök volt. Rábökött vele Tungatára. – Királyok fia – sipogta meglepően tisztán és jól kivehetően. – Királyok atyja. Király leszel, ha a sólymok visszatértek. Bayete! Bayete a leendő királynak! – A királyi köszöntésre Tungata megdermedt a döbbenettől. Arca sötétszürkére váltott, szemöldökén apró izzadságcsöppek ütöttek ki. Leila St. John egészen a falig hátrált. Rámeredt a törékeny öregasszonyra a magas vaságyon. A varas ajkakon tajték jelent meg és a rózsaszín szemek kifordultak üregükből, de a nyöszörgő hang magasabbra hágott. – A sólymok messze repültek! Nem lesz béke a mambók és monomatopák királyságában, míg vissza nem tértek. Aki visszaviszi a kősólymokat a fészkükre, az fog uralkodni a királyságokban! – Hangja sivítóvá erősödött. – Bayete, Nkosi nkulu! Mambók királya! Örökké élj, monomatopa! – köszöntötte az Umlimo Tungatát a régi királyok összes megszólításával, aztán visszahanyatlott a puha fehér párnákra. Leila sietve melléje lépett és ráhelyezte ujjait a botvékony csuklóra. – Semmi baj – mondta egy pillanat múlva és Tungatára pillantott. – Mit határoztál? A férfi megrázkódott, mint aki mély álomból ébredt, és fehér köpenye ujjával letörölte homlokáról a jeges verítéket, ami babonás félelmében verte ki. – Viseld jól gondját. Vizsgáld meg, fogja-e bírni az utat. Északra visszük, a nagy folyón túlra – mondta. * Leila St. John befarolt a kis Fiatjával a baleseti ambulancia bejárata melletti beugróba, fedezékbe a bámész szemek elől. Tungata kisurrant a hátsó ajtón és bekuporodott az ülések közé. Leila ráterített egy moherplédet, aztán a főkapuhoz hajtott. Kurtán odaszólt az egyik őrnek és rákanyarodott az igazgatói rezidenciához vezető leágazó útra. Egyenesen előrenézve és ajakmozgatás nélkül hátraszólt: – Semmi jele biztonságiaknak egyelőre. Úgy látszik, sikerült észrevétlen maradnod, de akkor sem fogunk kockáztatni. Beállt az öreg kőépülethez később hozzátoldott garázsba és miközben levette az útitáskáját és a
dossziéköteget az ülésről, megbizonyosodott, nem figyeli-e valaki. A kertet magasra futtatott kúszónövények és virágzó bokrok takarták el az úttól és a zsúptetős templomtól. Leila, miután kinyitotta a ház oldalajtaját, odaszólt neki: – Húzódzkodj össze, amennyire csak bírsz és szaladj be. Tungata kiugrott a kocsiból és Leila utánament a nappaliba, ahol a redőnyök és függönyök be voltak húzva és félhomály honolt. – A nagyanyám építette ezt a házat, miután az eredetit felégették az 1896-os zavargások alatt. Szerencsére megtette az óvintézkedéseket a jövőbeni zavargások ellen. Leila átment a kézzel fűrészelt, felfényesített rhodéziai tikfapadlón, amelyet cserzett állatbőrök és merész mintájú, ősi színekben pompázó kézi szövésű szőnyegek borítottak. Belépett a nyitott kőkandallóba és elhúzta a fekete tűzrostélyt. A kandalló alja palakockákból volt. Leila a piszkavasakkal feszegetni kezdte és kiemelt közülük egyet. Tungata melléje lépve egy mély aknát pillantott meg, amelybe az egyik oldalon kőlépcsők vezettek. – Itt rejtőzött el Tebe elvtárs akkor éjszaka? – kérdezte. – Mikor a Felderítők és a kankák mindent tűvé tettek utána? – Igen, itt. Az lenne a legjobb, ha már most lemennél. A férfi ügyesen leugrott az aknába és sötétben találta magát. Leila becsukta a palanyílást és lement melléje. Egy csupasz villanykörte szolgáltatott világosságot az apró kőcella plafonján. Egy fenyőfa asztalon néhány agyonlapozott könyv volt egymásra rakva. Az asztal alatt egy alacsony zsámoly, a szemközti falnál egy kis keskeny és alacsony, kerekes pótágy állt a lábánál egy vegyszeres vécével. – Nem túl kényelmes – mentegetőzött Leila. – De itt senki sem találhat meg. – Volt már kényelmetlenebb szállásom is – nyugtatta meg őt a férfi. – Akkor most nézzük, ami még hátravan. Az orvosi igazolások már elő voltak készítve az asztalon, így Leila leült a zsámolyra és írta, amit Tungata az Umlimo szállítására vonatkozóan diktált. Mikor végzett, a férfi azt mondta: – Vésd jól az eszedbe és semmisítsd meg. – Rendben van. Leila figyelmesen végigolvasta a listát, aztán felpillantott. – Egy üzenetet akarok küldeni veled Inkunzi elvtársnak – mondta Leila. – A magas helyen lévő barátunktól van. – Mondjad – bólintott Tungata. – Ballantyne Felderítői, a karikák különleges hadműveletre készülnek Inkunzi elvtárs és a vezérkara legyilkolására. A te neved is a legelsők közt szerepel a listájukon. Tungata arckifejezése nem változott. – Részleteket is tudsz? – Mindent – biztosította a nő. – A következőket tervezik... – Lassan, megfontoltan beszélt, közel tíz percen keresztül és a férfi némán hallgatta. És miután a lány befejezte, Tungata hanyatt fekve az ágyon még hosszú percekig szótlanul bámulta a villanykörtét a plafonon, Leila látta, hogy állkapcsa összeszorul és szemgolyói vörös ködbe borulnak. Mikor megszólalt, hangja vastag volt a gyűlölettől. – Roland Ballantyne ezredes. Ha elkaphatnánk! Háromezer honfitársunk halála szárad a lelkén... neki és a kankáinak! A táborokban olyan suttogva ejtik ki a nevét, mint valami démonét. A puszta neve hallatán a legbátrabb embereinknek is inába szállt a bátorsága. Én már láttam őt és a henteseit munkálkodni. Ha legalább csak őt elkaphatnánk! – Felült és villogó szemmel Leilára bámult. – Talán... – hangja elfúlt, gyűlölettől megrészegülten. – Talán most sikerülni fog. Kinyújtotta kezeit és megfogta Leila vállát. Ujjai mélyen a húsba vájódtak és a lány összerázkódva el akart húzódni, de a férfi erőfeszítés nélkül visszatartotta. – Az asszonya... Azt mondod, a Victoria-vízeséstől repülővel utazik haza? Ki tudnád nyomozni
nekem a dátumot, a járat számát és az indulási időt? Leila bólintott. Most már félt tőle, megrémült az erejétől és dühétől. – Van egy emberünk a repülőjegy-irodában – suttogta, de már nem igyekezett kiszabadulni a fájdalmas fogásból – megtudakolom tőle. – A csali... a zsenge bárányka fogja becsalogatni a leopárdot a csapdába. * Leila levitt neki élelmet és innivalót a kőaknába és várakozott. Tungata egy darabig csendben evett, aztán egyszer csak ismét szóba hozta az Umlimót. – Emlékszel, mit mondott az öregasszony a kősólymokról? – kérdezte. A nő bólintott és Tungata folytatta: – Mondd el, mit tudsz ezekről a dolgokról? – Hát... a kősólymok emblémája díszíti az ország zászlaját és fémpénzét. – Tudom. Folytasd. – Ősrégi madárszobrok, amelyekre Zimbabwe romjai között bukkantak rá az első fehér kalandorok és ellopták őket. A legenda szerint Lobengula megpróbálta megakadályozni a dolgot, de nekik mégis sikerült délre szállítaniuk a madarakat. – És most hol vannak? – kérdezte Tungata. – Az egyik tűz martalékává vált Cecil Rhodes Groote Schuur-i házának leégésekor, a többi meg, azt hiszem a délafrikai Fokvárosban van. – De hol? – A múzeumban. A férfi dörmögött egyet, aztán folytatta az evést. Mikor a mély tál és bögre kiürült, félre tolta őket és ismét Leilára emelte ködfátyolos tekintetét. – Az öregasszony szavai... – kezdte, aztán elhallgatott. – Az Uinlimo jövendölése szerint – folytatta helyette Leila –, aki visszahozza a sólymokat, fogja vezetni az országot... és az az ember te vagy. – Senkinek se szólj erről... megértetted? – Nem fogok – ígérte meg a nő. – Mert ha megteszed, megöllek. – Tudom – mondta egyszerűen Leila, aztán összeszedte az edényeket és visszatette a tálcára. Várakozón megállt a férfi előtt, s mikor az nem szólalt meg, megkérdezte: – Van még valami? Tungata egyre csak bámult rá, mire Leila lesütötte szemét. – Itt maradjak? – Igen – felelte a férfi és Leila a villanykapcsolóhoz fordult. – Hagyd égve! – szólt rá Tungata. – Látni akarom a fehérségedet. A lány először félelmében és fájdalmában sikoltott fel, de másodszor, és utána még számtalanszor, esztelen és összefüggéstelen önkívületében. * Douglas Ballantyne kiválasztott egy tucatra valót a King's Lynn-i és Queen's Lynn-i csordák legszebb vágómarháiból. Az elsőrendű tetemek három hétig a hűtőszobában lógva érlelődtek. Most éppen egészben sütögették őket a nyitott kőszénaknákban a park végében. A Queen's Lynni konyhai szolgálók felváltva forgatták a nyársat és locsolgatták zsírral az ínycsiklandó gőzfelhőkben sercegő, arányló marhákat. Három zenekar szolgáltatta a zenét folyamatosan. A zenészeket felszereléssel együtt Johannesburgból hozatták ide repülőgéppel és busás "veszélyességi pótlékot" fizettek nekik, hogy
átjöjjenek a háborús zónába. Ötven mérföldes körzetben minden tanyaház virágoskertjét kifosztották és a nagy sátrak zsúfolva voltak a szivárvány minden színében viruló rózsákkal, mikulásvirágokkal és dáliákkal. Bawu Ballantyne külön bérelt repülőgéppel hozatta az italt – több mint négy tonna finom bort és pálinkát – Dél-Afriká-ból. Némi politikai öntudatvizsgálat után még a saját maga számára előírt, Nagy-Britannia Egyesült Királysága és Észak-Írország elleni szankcióit is felfüggesztette a lakodalmi ünnepség idejére és száz láda Chivas Regal whiskyt is rendelt. Ez volt az ő legbecsesebb hozzájárulása az előkészületekhez – többek között. Áthozatott King's Lynnből néhányat a szívének oly kedves és igen hatékony Claymore aknákból kiegészítésként a Queen's Lynn-i park dekorációjához. – Sose lehet az ember eléggé óvatos – felelte komoran a vádaskodásokra. – Ha a terroristák támadást intéznek a szertartás alatt, akkor... – Olyan mozdulatot tett, mintha egy gombot nyomna meg. A család minden tagja megborzongott, mert lelki szemeikkel már látták a gombafelhőt Queen's Lynn fölött. Egyesült erővel végül sikerült jobb belátásra bírniuk, hogy távolítsa el kedvenceit. Bawu ezt követően belopózott a konyhába és még hat üveg brandyt kevert az esküvői torta tésztájába. Szerencsére Valerie még egyszer megkóstolta – és a lélegzete is elakadt tőle. Azonnal másik tésztát csináltatott a séffel. Bawut büntetésből kitiltották a konyhából és Douglas beosztást készített a családtagok számára, hogy mettől-meddig ki tartsa szemmel az öreget a nagy napon. Elsőként Craig "teljesített szolgálatot" reggel kilenctől – a kétezer meghívott érkezésének kezdetétől – tizenegyig, mikor is leváltotta az egyik unokatestvére, hogy eleget tehessen vőfélyi feladatának Roland mellett. Craig segített az öregembernek felölteni a német császár elleni háborúban viselt egyenruháját, amelyet előzőleg egy helybéli szabó igazított rá King's Lynnben meglepő eredménnyel. Bawu elegánsan és daliásan festett a tiszti derékszíjjal, sétapálcával és mellén a dupla sor színes rendjelszalaggal. Craig büszke volt rá, mikor az öreg elfoglalva helyét a homlokzati verandán, körbehordozta tekintetét a vendégekkel zsúfolt pázsiton és felemelt sétapálcával, végigsimítva csillogó, ezüstös bajuszán, és kepijét huncutul egyik szemére billentve nyugtázta a lelkes "Hello, Bawu bácsi" kiáltásokat. – A nemjóját, fiú! – mondta Craignek. – Ettől a hogyishívjáktól újból gusztusom támad egy kis romantikára. Vagy húsz éve nem nősültem. Kedvem volna még egyszer megpróbálni. – Elvehetned Angus özvegyét – vélekedett Craig, mire nagyapja vérig sértődött. – Azt a vén tyúkot?! – De Bawu, csak ötvenéves és gazdag. – Az már öreg, fiacskám! Fiatalon kell elkapni őket, míg még tanulékonyak. Ez az én mottóm. – Bawu rákacsintott. – Mi a véleményed például amarról ott? A kiszemeltje egy huszonöt éves, kétszeresen elvált asszony volt, aki divatjamúlt miniszoknyájában kihívó pillantásokat lövellt maga köré. – Bemutathatsz neki – engedélyezte Bawu. – Azt hiszem, a miniszterelnök találkozni akar veled, Bawu. – Craig kétségbeesetten töprengett, mivel terelhetné el a nagyapja figyelmét, mielőtt még az alaposat csípne a miniszoknyás nő hetyke farába. Craig már látta Bawut flörtölni... Otthagyta az öreget egy pohár gin-tonikkal kezében, aki éppen nemzetközi diplomáciával kapcsolatos tippeket adogatott Ian Smithnek. – Ne feledje, hogy ezek a fickók, Callaghan meg a barátai munkásgyerekek, Ian fiam, akiket nem lehet úriemberekként kezelni. Nem értenék meg a... És a kötelezettségeitől fásult, fáradt és sápadt miniszterelnök, akinek egyik szemhéja lefittyedt és kopasz homloka göndör, seszínű hajban folytatódott, bólogatva igyekezett visszafojtani a mosolygást.
– Így van, Bawu bácsi, ezt szem előtt fogom tartani. Craig úgy érezte, nyugodtan magára hagyhatja tíz percre – annyi időt csak igénybe vesz, hogy az öreg kifejtse a Brit Munkáspárti Kormányról alkotott nézeteit – és sietve átment a veranda végére, ahol Janine szülei álltak egy kis csoporttal. Diszkréten bevette magát közibük és a szeme sarkából szemügyre vette Janine anyját. Tompa fájdalmat érzett a teljesen Janine-éit idéző arcvonások, állkapocsvonal és magas homlok láttán, amelyeket csak alig homályosítottak el a tovaszállt évek. Ugyanazok a ferdevágású szemek és ugyanaz a csábos, macskaszemen kancsító pillantás... – Az asszony elkapta a tekintetét és rámosolygott. – Mrs. Carpenter, én Janine jóbarátja vagyok. A nevem Craig Mellow. – Ó, igen, Jan írt magáról néhányszor. – Mosolya meleg volt, hangja kísérteties visszhangja volt a lányáénak. Craig azon kapta magát, hogy közlékennyé vált, és addig mondta a magáét, míg az asszony halkan és együttérzőn végül közbe nem szólt: – Jan mondta, hogy milyen helyes fiú. Sajnálom, igazán sajnálom. – Nem értem – merevedett meg Craig. – Nagyon szereti, ugye? Craig szerencsétlenül bámult rá, képtelen volt válaszolni, de az asszony megértőn megérintette karját. – Bocsánat – bökte ki végül Craig. – Roland már biztos öltözik... mennem kell. – Elbotorkált és kis híján leesett a verandalépcsőn. – Ejha, Öcsi, hol voltál? Már azt hittem, egyedül kell belépnem a ringbe! – kiabálta Roland a zuhanyozóból. – Hoztad a gyűrűt? Egymás mellett állva várakoztak az élővirág lugasban rögtönzött oltár előtt, amelyet szintén virágok borítottak. Roland díszegyenruhát viselt: rozsdabarna baszksapkát a Bazo fejét ábrázoló jelvénnyel, vállán ezredesi koronák, mellén a hősiességéért kapott ezüstkereszt, kezén fehér kesztyű, derekán aranyozott, bojtos kard. Craig egyszerű rendőregyenruhájában olyan esetlennek és szürkének érezte magát mellette, mint egy veréb az aranysas, vagy a cirmoscica a leopárd mellett, és a várakozás örökkévalóságnak tűnt számára. És mindvégig abba a reménytelen elképzelésbe kapaszkodott, hogy talán mégsem történik meg a dolog... csak ily módon volt képes elkeseredését kordában tartani. Aztán diadalmasan hömpölyögve megindult a násznép és a ház mindkét, szőnyeggel borított oldalfolyosójából élénken és izgatottan zsongó sokaság áradt kifelé. Craig érezte, hogy lelkére hideg és sötétség telepszik és nem volt ereje körbepillantani. Egyenest előre, a pap arcára bámult. Az egyházfi gyermekkora óta jól ismert arca most idegennek tűnve, elmosódva hullámzott és imbolygott szeme előtt. Aztán Janine szagát érezte orrában; még az oltár virágainak illatán keresztül is megérezte a lány parfümjét és megrohanták az emlékek. Mikor a lány uszálya a bokáját legyintette, kissé hátrébb lépve úgy fordult, hogy még egyszer, utoljára láthassa. Janine-t az apja vezette. A hajára omló és arcát elködösítő fátyol lágy redői alatt is látszottak a trópusi tenger sötétkékjét idéző, szelíden csillogó, nagy, ferdevágású szemei, ahogy felpillantott Roland Ballantyne-ra. – Hőn szeretett hittestvéreim, azért gyűltünk itt egybe Isten színe előtt, s az ő templomának küszöbén, hogy e férfit és nőt szent házasságban egyesítsük... Craig most nem tudta levenni a szemét a lány arcáról. Soha nem látta még ilyen bájosnak. Fejét a szemével megegyező színű, friss violakoszorú övezte. Craig még mindig reménykedett, hogy nem történik meg, hogy valami közbejön... – Ezért, ha bárkinek tudomása van olyasmiről, ami a törvényes egyesítést akadályozhatja, kérem, most szóljon...
Craig szeretett volna közbekiabálni, hogy leállítsa. Legszívesebben azt ordította volna: "Szeretem őt! Ő az enyém!", de a torka úgy ki volt száradva és sajgott, hogy lélegzetet venni is alig bírt. Aztán megtörtént. – Én, Roland Morris, nőül veszlek téged, Janine Elizabeth, és mától fogva asszonyomnak tekintelek... – Roly tisztán zengő hangja fenekestől felforgatta Craig lelkét. Most már semmi sem számított. Craig olyan távol érezte magát az egésztől, mintha a nevetéstől és vidámságtól egy üvegfal választotta volna el. A hangok furán elnémultak, s a fény is tompulni látszott, mintha épp egy felhő vonult volna el a nap előtt. Craig a tömeg mögül, a jacarandafák alól figyelte, ahogy Janine kilép a verandára violacsokrával kezében, de már kék kosztümben, útra készen. Roland most elengedte a kezét és felemelve az izgatott női sikongatások közepette egyensúlyozni és csokrát eldobni igyekvő Janine-t, az asztal tetejére állította. Abban a pillanatban a lány elnézett a fejek fölött és meglátta Craiget. A mosoly ráfagyott bájos, érzéki ajkára, de szemén sötét árnyék vonult át – sajnálkozásé vagy megbánásé? –, aztán eldobta a csokrot, amelyet az egyik nyoszolyólány kapott el. Roland lekapta az asztalról és kéz a kézben átszaladtak a pázsiton a forgó légcsavarral várakozó helikopterhez. Mindketten nevettek, Janine széles karimájú szalmakalapját szorongatta és Roland igyekezett eltakarni őt a körülöttük örvénylő konfetti vihartól. Craig nem várta meg, míg a gép felszáll velük, hanem visszament öreg Land-Roverjéhez az istálló végébe. Hazahajtott a jachthoz. Levetette és az ágyra dobta egyenruháját és selyem kocogósortot vett föl. Bement a konyhába és kivett a frizsiderből egy doboz sört. A habot szürcsölgetve visszament a szalonba. Egész életében zárkózott ember lévén azt hitte, őt sosem fogja magány gyötörni, de most tudta, hogy tévedett. Már vagy ötven, ceruzával teleírt füzet állt egymásra rakva a szalon asztalán. Leült és kiválasztott egy ceruzát a bögréből, amelyből egy egész marékra való meredezett kifelé, akár a tarajos sün tüskéi. Mihelyt írni kezdett, a magányosság romboló gyötrelme fokozatosan enyhült és lassú, tompa sajgássá változott. Hétfőn reggel, mikor bement a főkapitányságra és a fegyvertárba tartott, a szolgálatos tiszt behívta az irodájába. – Craig, áthelyezési papírja van. Különleges megbízatásra megy. – És mi az? – Honnan a fenéből tudjam? Én csak dolgozom itt. Nekem senki nem mond semmit, de az a parancsa, hogy jelentkezzen a területi parancsnoknál, Wankie-ben 28-án... – a szolgálatos elhallgatott és szemügyre vette Craig arcát. – Jól érzi magát, Craig? – Igen, miért kérdi? – Rém rossz színben van. – Pár pillanatig eltöprengett. – Tudja, mit? Léceljen le innét 25-én és pihenjen pár napot, mielőtt a megbízatásra jelentkezne. – Maga a fény az éjszakában, George – vigyorodott el félszegen Craig, miközben magában azt gondolta: "Pont erre van szükségem. Három nap semmittevésre, mikor csak magamat sajnálhatom". * A Victoria-Vízesés Hotel egyike a Birodalom fénykorában keletkezett pompás monumentumoknak. Falai olyan vastagok, akár egy várkastélyé, de csillogó fehérre festve. A padlók márványból vannak a széles lépcsősorokkal és oszlopos előcsarnokokkal, a székesegyház magas, finom stukkó díszítésű plafonján ventilátorok forogtak halk surrogással. A teraszok és pázsitok lenyúlnak a szakadék partjáig, amelyben a Zambezi forrong teljes dühében és
pompájában. A hegyszakadék fölött ívelt a finommívű, áttört csipkézetű acélhíd, amelyre vonatkozóan Cecil Rhodes azt parancsolta: "Azt akarom, hogy a zuhatag vize a vonatomat permetezze, mikor áthaladok rajta". A permetfelhő öröktől fogva hófehér palástként lóg a tátongó szakadék fölött, visszacsavarodva és redőződve saját magára, amint a szellő belekap, s a szünet nélkül lezuhogó víz tompított morajlása távoli viharos hullámtörés hangját idézte. Mikor David Livingstone, a misszionárius felfedező először megállt a hegyszakadék szélén és lenézett a sötét, napfénytelen mélységbe, azt mondta: "Ezt még az angyalok is megcsodálhatják röptükben"! Őróla kapta nevét a vízesésre néző Livingstone-lakosztály. Az egyik fekete londiner, aki felvitte a poggyászukat, büszkén azt mondta Janine-nak: – Gyuri király aludt itt... és Elizabeth kisasszonyka, a mostani királynő, a nővérével, Margarettel, kislánykorukban. Roly elnevette magát. – A pokolba is, ha Gyuri királynak jó volt! – Busás borravalót adott a vigyorgó londinereknek, aztán kipukkantotta a dugót a pezsgősüvegből, amelyet nekik készítettek be egy ezüst jeges vödörben. Kéz a kézben végigsétáltak a Zambezi mellett húzódó vadregényes ösvényen. Félénk, szutykos dzsungellakó néger kölykök menekültek be előlük a trópusi aljnövényzetbe és cerkófmajmok acsarkodtak rájuk a fák tetejéről. Nevetve szaladtak át egymás kezét fogva a sűrű lehulló permetfelhő zuhogó esőerdején; Janine-nak csapzottan lógott a haja arcába, és vizes ruhájuk a testükhöz tapadt. Mikor a magas szirt szélén megálltak csókolózni, a szikla remegett a talpuk alatt, s a lebukó víztömegtől kiszorított légörvény jéghideg permetet csapott arcukba. Alkonyatkor bejárták a partot a folyó szelíd felső szakaszain, délelőtt pedig egy könnyű, bérelt géppel átrepülték a kanyarogva ide-oda kígyózó hegyszakadékot. Janine jólesőn szédülve bújt Rolandhez, mikor alacsonyan szállva berepültek a hegy szakadék sziklás bejáratán. Táncoltak az afrikai rezesbandára a csillagos ég alatt, s a vendégek, akik megismerték Roland egyenruháját, büszkén és szeretettel figyelték őket. – A rendkívüli Ballantyne Felderítők közül való – mondogatták egymásnak és bort küldtek asztalukhoz az uradalmi ebédlőben nagyrabecsülésük jeléül. Roland és Janine későn tértek nyugovóra és reggelenként felhozatták maguknak a reggelit. Teniszezés közben Roland magasakat szervált és visszaadta Janine tenyereseit. Bekenték egymást napolajjal és a napon heverésztek az olimpiaira méretezett úszómedence mellett. Parányi fürdőruháikban egészségtől kicsattanó és tiszta fiatal állatoknak hatottak, és olyan szerelmesek voltak egymásba, hogy szinte nem is láttak mást egymáson kívül. Esténként a nagy fák szétterülő lombsátra alatt ültek a teraszon és Pimms No. 1 cupot iszogatva, kimondhatatlan örömüket lelték a kihívásba, hogy itt páváskodnak halálos ellenségeik szemé láttára, akiktől csak a hegyszakadék választja el őket. Azután egy este a vacsoránál az igazgató megállt asztaluknál. – Ha jól tudom, holnap elhagynak bennünket Ballantyne ezredes. Hiányozni fognak nekünk. – Nem, nem! – rázta meg a fejét Janine nevetve. – 26-áig maradunk. – Huszonhatodika holnap van, Mrs. Ballantyne. * A főlondiner egymásra rakatta poggyászaikat a szálloda bejáratánál és Roland éppen a számlát rendezte. Janine a fedett bejárat alatt várt rá. Összerezzent, mikor észrevette a viharvert, öreg, nyitott Land-Rovert berobogni a kapun és leparkolni az egyik kijelölt álláson. Janine először haragra gerjedve figyelte az ismerős alakot, ahogy ügyefogyottan kigubancolva hosszú lábait és kipöccintve a haját szeméből, lekászálódott a kocsiról.
"Szándékosan jött ide", gondolta. "Hogy mindent el próbáljon rontani! " Craig bandukolva, zsebre vágott kézzel feléje tartott, de mikor már csak egy tucat lépésnyire volt tőle és megismerte, arca kétségbevonhatatlanul őszinte zavart tükrözött. – Jan! – vörösödött el fülig. – Te jó isten, nem is tudtam, hogy itt vagy... Janine haragja lecsillapodott. – Szervusz, Craig kedves. Hát titok is volt mostanáig. – Rettenetesen sajnálom... – Fölösleges, már úgyis megyünk el. – Öcsi, fiam! – Roland lépett ki az ajtón Janine mögött és testvérien átkarolta Craig vállát. – Lett volna még időd lejönni. Hogy vagy? – Te tudtad, hogy jövök? – Craig még zavartabbnak látszott. – Persze – ismerte be Roland –, csak nem ilyen hamar. 28-án kell jelentkezned. – George adott néhány szabadnapot. – Az első döbbent mondatváltás óta Craig nem nézett többet Janine-ra. – Gondoltam, itt töltöm el őket. Helyes, fiú. Jó is lesz, ha kipihened magad, mert nagy meló áll előttünk. Tudod, mit, Öcsi? Igyunk meg valamit gyorsan, közben elmondom neked pár szóban, miről van szó. – Jaj. drágám – vágott közbe Janine sietve –, már nincs annyi időnk. Lekésem a gépet. – Egy pillanattal tovább sem bírta elviselni Craig fájdalmas és zavarodott tekintetét. – A fenébe is, igazad van! – Roland az órájára pillantott. Akkor elnapoljuk a dolgot, Öcsi. Holnapután úgyis találkozunk. – Abban a pillanatban a légitársaság minibusza felhajtott a kocsifeljáróra. Roland és Janine voltak az egyetlen utasok a repülőtérre. – Drágám, mikor látlak újra? – Nem tudom biztosra megmondani. Bogárka. Nagyon sok dologtól függ. – De telefonálni vagy írni azért fogsz? – Tudod, hogy nem tehetem. – Tudom. Mindenesetre otthon leszek, hátha szerét ejtheted... – Azt akarom, hogy költözz ki Queen's Lynnbe... most már az az otthonod. – A munkám... – Ördög vigye a munkádat! A Ballantyne-ok asszonyai nem dolgoznak! – Hát akkor jól figyelj ide, ezredes uram! A te feleséged mindaddig dolgozni fog, míg... – Míg? – kérdezte Roland. – Míg valami jobb elfoglaltságot nem biztosítasz nekem. – Például? – Egy bébit. – Ezt kihívásnak szántad? – Igen, ezredes uram, légy szíves annak venni! A repülőtér vidáman zsivajgó, egyenruhás fiatalemberekkel volt tele, akik a gép felszállását felügyelték. Legtöbbjük ismerte Rolandet és egyik italt a másik után hozták neki és Janine-nak. Ez elviselhetőbbé tette az utolsó perceket. Aztán egyszer csak már a kapunál álltak, s a légikisasszony beszállásra szólította az utasokat. – Iszonyúan fogsz hiányozni – suttogta Janine. – Imádkozom érted... Roland megcsókolta őt és olyan erősen magához szorította, hogy Janine alig kapott levegőt. – Szeretlek – mondta Roland. – Ezt még soha sem mondtad. – Nem – ismerte el a férfi. – És te vagy az első, akinek mondom. De most már eredj, asszony... mielőtt még valami ostobaságot csinálnék. Janine az utasok rendetlen sorának legvégén állva utolsónak ment fel a lépcsőn az öreg Viscountra. Fehér blúz, nárciszsárga szoknya és lapos sarkú szandál volt rajta, fején sárga kendő,
vállán válltáska lógott. A lépcső tetejéről, az ajtóból visszanézett és kezével ellenzőt formálva szeme fölé Rolandet kereste, s mikor felfedezte, elmosolyodva integetett neki, aztán eltűnt a géptörzsben. Az ajtó becsukódott és a beszállólépcsőt elgurították. A Rolls Royce Dart turbólégcsavaros hajtóművek felnyögve beindultak és az ezüst géptest, farkán a zimbabwei repülő madár emblémával hátszéllel kigurult a feltartóztató pontig. Felszálláshoz készülődve visszadübörgött a kifutópályán és lassan felkapaszkodott a levegőbe. Roland megvárta, míg bedől délnek Bulawayo felé, aztán visszament az épületbe, megmutatta belépőjét az őrnek az ajtóban és felment a lépcsőn az irányítótoronyba. – Miben segíthetünk, ezredes úr? – köszöntötte a helyettes irányító a járattervező asztaltól. – Egy helikopternek kell értem jönnie Wankie-ből... – Ön tehát Ballantyne ezredes... igen, szerepel a madár a tervezetben. Már tizenkét perce felszálltak. Egy óra tíz perc múlva lesznek itt. Miközben beszélgettek, az irányító a nagy kilátóablakoknál halkan tartotta a kapcsolatot a felszálló Viscount pilótájával. – Szabad az út a felszállásra, emelkedés tizenötezer láb. Bulawayo 118,6. Jó repülést! – Normál indulás korlátlan emelkedés repülési szinthez... A pilóta nyugodt, csaknem unott hangja megszakadt és az oldalsáv zümmögött pár másodpercig, azután megint felhangzott, izgatottan és recsegve. Roland eliramodott a repüléstervező asztaltól és nagy léptekkel az irányítás-vezérlő asztalhoz ment. Megragadta az irányító székének támláját és a magas ablakokon át az égboltot fürkészte. A magasan álló felhők közben rózsaszínbe fordultak a beköszöntő alkonyaiban, s a Viscount már nem látszott, eltűnt valahol déli irányban. Roland arca megkeményedett és eltorzult a dühtől és félelemtől, miközben a pilóta hangja kifelé recsegett a rádióból. * A SAM-7 típusú hordozható föld-levegő-rakétavető durva kinézetű fegyver, amely alig különböztethető meg a második világháborús páncéltörő rakétavetőtől. Egy öt láb hosszú közönséges lefolyócsőhöz hasonlít, amelynek a kivezető vége tölcsér alakban kiszélesedik. Egyensúlyponton, a cső alatt egy váll-lemez és egy célzó- és gyújtószerkezet van, amely úgy csatlakozik a cső felső felületéhez, mint egy kis hordozható amplitúdómodulációs rádiókészülék. A fegyver működtetéséhez két ember szükséges. A töltő egyszerűen csak behelyezi a lövedéket a cső kimenő résébe, és megbizonyosodva, hogy a végek beleilleszkednek a vajatokba, addig tolja előre, míg a pereme megkapaszkodik az elektromos végekben és tüzelőállásba került. A lövedék súlya nem egész tíz kiló. Hagyományos rakétaformája van, csak az orrkúp előtt helyezkedik el egy homályos üvegszem, mögötte az infravörös érzékelővel. A farokúszók kormányozhatóak, képessé téve a rakétát, hogy ráálljon egy mozgó célpontra és kövesse. A fegyverkezelő vállára helyezi a csövet, felteszi a fülhallgatókat és tápegységre kapcsol. A fülhallgatón át hallja a hangközlőjelzője ciklikus tónusát. Ezt a háttéri infravörös számlálás alá állítja, hogy ne legyen hallható. A fegyver most töltve van és tüzelésre kész. A fegyverkezelő felkutatja a célpontot a keresztirányban vonalkázott lövegirányzékon keresztül. Amint az érzékelő felfedez egy infravörös forrást, a hangközlő figyelmeztető jelzést ad, s egy apró piros fény gyullad ki a lövegirányzék nézőkéjén megerősítésként, hogy a lövedék a helyén van. Ezután már csak a ravaszt kell meghúzni a pisztolyszerű markolaton és a lövedék máris kérlelhetetlenül üldözőbe veszi kiszemelt áldozatát. Saját magát kormányozva pontosan követi az irányt, s ha kell elkanyarodik vagy magasabbra emelkedik. Tungata Zebiwe már négy napja tartotta állásban nyolcfős csoportját, melynek minden tagját ő
maga választotta ki igen nagy gondossággal. Mind kipróbáltan bátor és elszánt veteránok voltak, sőt ami még ennél is fontosabb, rendkívül intelligensek és képesek önálló döntésekre. Mindegyik ki volt képezve a SAM-7-es rakétavető kezelésére, töltésre és kilövésre egyaránt, amelyből mindegyiküknél volt egy az AK-47-es támadópuskán, szokásos gránátokon és AP-aknákon felül. Bármelyik kettő végre tudta hajtani a támadást, amelyről egyébként teljes tájékoztatást kaptak. A szélirány szabta meg a Victoria-vízesés repülőterének kifutópályáját elhagyó összes repülőgép indulási irányát. A szélsebesség is befolyásolja a repülőgép magasságát elhaladtában a kiterjedt középvonal és a külső útvonala oldalszéli szakaszának bármelyik specifikus pontján. Tungata számításai szerencsésen beváltak, mert négy napig, mialatt állásban voltak, éppen az uralkodó északkeleti szél fújt tartósan tizenöt csomóval. Egy kis dombot választott, amelyet elég sűrű erdő borított ahhoz, hogy jó fedezéket nyújtson, ugyanakkor nem annyira sűrű, ami megakadályozná a kilátást a környező fák fölé. A csúcsról kora reggelenként, mielőtt még a ködpára és a por megsűrűsödött volna a hőségtől, Tungata látta az egyhelyben lógó ezüstös permetfelhőt, amely a Victoria-vízesést jelezte az északi látóhatáron. Minden délután elpróbálták a támadást. Fél órával a Victoria-vízeséstől Bulawayóba tervezett járat várható indulási ideje előtt, Tungata helyzetbe mozdította embereit. Hatan gyűrűt vontak a csúcs alatt arra az esetre, ha a biztonsági erők meglepetésszerű támadást intéznének, kettő pedig Tungatával együtt támadóállásba helyezkedett. Tungata volt a fegyverkezelő, a töltő és a segédje pedig két igen éles hallású és éles szemű harcos. Az előző három délután a felszállás után pár perccel már meg is hallották a turbólégcsavaros Rolls Royce hajtómű hangját. Automatára állítva emelkedett és a zúgása is más volt, s az apró keresztnek látszó repülőgép feltűnt a kék égbolton. Az első délután a Viscount jóformán egyenest a dombjuk fölé szállt, legfeljebb nyolcezer láb magasságban. Tungata befogta a lövegirányzékba és nyomon követte a gépet, míg el nem tűnt szem elől és hallástávolságon kívülre nem került. A második délután a gép többé-kevésbé ugyanolyan magasságban szállt el, csak öt mérföldre keletre az állásuktól, azaz a rakéta maximális lőtávolságára. A hangközlőjelzés halk és szaggatott volt és a célbemérő fény is csak pislákolt. Tungata kénytelen volt elismerni magában, hogy támadás esetén kudarcot vallott volna. A harmadik napon a Viscount ismét három mérföldre keletre volt tőlük. Így már jobban megfelelt, az esélyük kettő az egyhez lett volna. Most, a negyedik napon tizenöt perccel előbb állásba vezényelte a támadó csapatot és az alábukó napkorongra célozva próbálta ki a rakétavetőt, amely belesivított a fülébe az óriási infravörös forrás hatására. Tungata kikapcsolta a tápegységet és letelepedtek várni, arcukat az égboltra emelve. A betöltő karórájára pillantott és azt motyogta: – Késnek. Tungata dühösen lepisszegte. Tudta, hogy késnek, és a kétségek máris rátörtek... késleltetik, vagy törlik... a biztonságukon keletkezett legcsekélyebb hézag is pillanatok alatt nyakukra hozhatja a kankákat... – Figyelj! – mondta a betöltő és pár másodperc múlva ő is hallotta a halk fütyülő süvítést az északi égbolton. – Felkészülni! – parancsolta, aztán beállította a váll-lemezt és bekapcsolta a tápegységet. A hangközlő már be volt állítva, de azért még egyszer ellenőrizte. – Tölts! – mondta. Érezte a rakétát becsúszni a résbe és a cső súlyosabbá, kissé faroknehézzé vált. Hallotta a végekbe illeszkedő perem bekattanását. – Betöltve! – erősítette meg a betöltősegéd, megpaskolva a vállát. Tungata oldalirányzással bemérést végzett jobbra és balra, megbizonyosodva, hogy jó a beállítás, mikor a betöltő ismét megszólalt: – Nansi! Ott van! – Átnyújtva karját Tungata bal válla fölött, az égboltra bökött mutatóujjával. Tungata keresni kezdett és megpillantotta a magasban a
napfényben ezüstösen szikrázó fényes fémtestet. – Célpont azonosítva! – mondta és hallotta, hogy két társa puhán oldalt lép a visszalökődő lövedék elől. A parányi folt sebesen növekedett és Tungata látta, hogy nem egész fél mérföldre nyugatra a dombocskától készül elhaladni és legalább ezer lábnyival alacsonyabban repül, mint az előző napokon. Tökéletes célpontot szolgáltatott. Tungata befogta a lövegirányzékba, mire olyan vérengző és kéjsóvár üvöltés hasított fülébe, mint egy teliholdkor vadászó farkasfalkáé. A lövedék érzékelte az infravörös égést a Rolls Royce hajtóművek kipufogócsövéből. A lövegirányzék apró jelzőfénye izzó küklopsz-szemként égett és Tungata meghúzta a ravaszt. Fülsiketítő sivító hangot hallott, de vállán a fegyver alig siklott hátra a nyílástölcsér végének kipufogásától. Tungatát egy másodperc töredékére fehér füst és kavargó por burkolta be, de már látta is a kék égbolt felé törő kis ezüstös lövedéket füstcsóvafarkával. Olyan volt, mint egy kesztyűs ökölből felröppent vadászsólyom, amely a távolságtól egyre kisebbre zsugorodva tört nyílegyenesen prédája felé. Bámulatos sebességgel száguldott pillanatok alatt a semmibe enyészve, s útvonalát csupán egy halk, lüktető moraj jelezte. Tungata tudta, hogy nincs idő még egy rakéta kilövésére. Mire újratöltenének, a Viscount már jóval lőtávolságon kívülre kerülne. Fölbámultak az apró, fényes repülőgépre és a másodpercek ólomlábakon tűntek tovahaladni. Aztán egy kis nyúlős, ezüstös csillanás eltorzította a gépszárny profiljának tökéletes keresztalakját. Úgy pattant széjjel, mint egy érett gyapotbecő, megdőlt, oldalra tántorodott, de ismét visszanyerte egyensúlyát. Pár másodperc múlva egy ütés reccsenő hangja megerősítette a látottakat és rekedt diadalkiáltás szakadt ki Tungata torkából. Azt követően a Viscount lágyan megpördült és egyszer csak egy nagy fekete valami vált ki a bal szárnyból és lefelé kezdett zuhanni. A repülőgép orra merőlegesen a föld felé bukott és a motor zúgása éles, vad nyüszítésbe csapott át. * Roland Ballantyne az irányítótorony padlótól plafonig érő, fényelnyelő üvegablakánál állva bámulta a bársonyos alkonyi égboltot, s a repülésirányító és a Viscount pilótájának gyors és feszült párbeszédét hallgatva, a tehetetlenség és düh bénító vasmarkában vergődött. – SOS! SOS! SOS! Itt a Viscount 782, hall engem, torony? – Viscount 782, mi történt? – Rakétatalálat érte a bal oldali motorházat! Nincs motorom! – Viscount 782, mennyire súlyos a helyzet? A pilóta valóságos dührohamot kapott. – A fene esne magába! Én megjártam Namot... tuti, hogy egy SAM volt! Bekapcsoltam a tűzoltóberendezést... még ura vagyok a gépnek... elfordulok 180 fokkal...! – Megtettük a vészintézkedéseket! Viscount 782, közölje a helyzetét! – Nyolc tengeri mérföld kifelé. – A pilóta hangja megreccsent. – Úristen! Elvesztettem a bal oldali motorom! Hosszú csend támadt. Tudták, hogy a pilóta viaskodva igyekszik uralma alatt tartani a csonka gépet és leküzdeni a megmaradt motor aszimmetrikus dobálását és megakadályozni a Viscount spirális pörgését, amelyet az egyensúly megbomlása lefelé húzott. Az irányítótoronyban mindenki némán megdermedve, kétségek között gyötrődött, míg végül recsegve, károgva ismét megszólalt a rádió. – Ereszkedési szint háromezer láb percenként! Nem tudom... nem tudom megtartani a gépet! Zuhanunk! A fák... zuhanunk! Rengeteg fa... Neeem...! Nee...! Azzal elnémult.
* Az irányítótoronyban Roland odaugrott a repülőgéptervező asztalhoz és ráordított az irányítóra. – Mentőhelikoptereket! – Csak egy helikopter van háromszáz mérföldes körzetben... amelyik most épp önért jön Wankieből. – Biztos, hogy nincs több? – Mindet elvitték egy különleges hadműveletre a Vumba hegyekbe... ez az egyetlen az egész övezetben. – Akkor lépjen vele érintkezésbe! – parancsolta, s mikor ez megtörtént, átvette az irányítótól a mikrofont. – Itt Ballantyne! Lezuhant egy Viscount, negyvenhat emberrel a fedélzetén – közölte. – Vettem – felelte a helikopter pilótája. – A magáé az egyetlen helikopter, amivel menteni mehetünk. Mikor érkezik ide? – Úgy húsz perc múlva. – Hányan vannak magával? – Gondele főtörzs és tíz katona. Roland az éjszakai leugrást akarta elpróbálni útban Wankie felé, így Gondele és a Felderítők feltehetőleg teljes harci szerelést öltöttek és ott van náluk az ő szerelése és fegyverzete is a helikopteren. – A felszállópályán várom magukat. Egy orvos is jön velünk – mondta. – A Cheetah Egy várakozik (készenlétben). * Janine Ballantyne a bal oldali oldalfolyosó utolsó sorában ült. Szomszédja az ablak melletti ülésen egy copfos tinédzser lány volt, aki fogszabályozót hordott. A lány szülei közvetlenül előttük ültek. – Látta a krokodilfarmot? – kérdezte a lány Janine-tól. – Oda már nem jutottunk el – vallotta be Janine. – Van ott egy ötméteres krokó, amit Nagy Papinak hívnak – mondta kuncogva a lány. A Viscount elérte repülési magasságát és az övek becsatolására felszólító jelzések kialudtak. A kék egyenruhás utaskísérő felállt a Janine mögötti ülésről és előrement a folyosón. Janine kinézett a jobb oldali két üres ülés melletti ökörszemablakon. A lenyugvó nap nagy, vörös golyója mogorvának tetszett bíborfelhő-bajuszával. Alattuk végtelen sötétzöld erdőtenger terült el, amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy magasabb földdudorodás. – Kaptam apától egy pólót a Nagy Papi képével, de a táskámban van... Recsegés-ropogás hallatszott, majd egy nagy, kavargó ezüstfelhő homályosította el az ökörszemablakokat, és a gép olyan hevesen oldalra billent, hogy Janine-nak fájdalmat okozott a testébe nyomódó biztonsági öv. A légikisasszony fölvágódott a plafonra és eltört babaként zuhant vissza kificamított testtel egy üres ülés támlájára. Az utasok rikoltozni és üvöltözni kezdtek, s az iszonyatos hangzavarban a lány kétségbeesetten és magánkívül visítozva kapaszkodott Janine karjába. Az utastér puhán, de élesen oldalt dőlt, azután a gép orral előrebukott és vészjóslóan ideoda billegett. Bár biztonsági öve az üléshez fogta, Janine úgy érezte, mintha egy megvadult hullámvasút száguldana lefelé az égboltról. Áthajolt és magához ölelte az eszeveszetten sikítozó kislányt, hogy lecsillapítsa. Feje vadul összevissza bicsaklott, de sikerült kipillantania az ablakon: az egész
látóhatár forgott, mint a ringlispil... Janine-t szédülés és hányinger fogta el. Aztán egyszer csak megakadt a szeme az alatta lévő ezüstös szárnyon: az áramvonalas motorgondola helyén csipkézett szélű lyuk tátongott, amelyen át megpillantotta az erdő vattaszerű tetejét. A leszakadt szárny elfelé görbült és megcsavarodott, sima fémbőre fokozatosan ezer ráncba gyűrődött. Janine fülei bedugultak, dobhártyája recsegett-ropogott a hirtelen nyomásváltozástól, miközben a fák sötétzöld pacában száguldottak feléje. Kitépte a kislány karját a nyakából és fejét erővel lenyomta az ölébe. – Feszítsd meg a térded! – ordította. – Tartsd lenyomva az arcod! – Azután jómaga is azt tette. Pár pillanat múlva lecsapódtak, fülsiketítő recsegés-ropogás és dübörgés közepette egymás hegyére-hátára zuhanva. Janine még mindig az üléséhez szegezve, keresztül-kasul bukfencezett kábán és elvakulva, összevissza törve magát a roncsokon és törmelékzáporban. Úgy érezte, soha semmi sem fogja megállítani. A leszakadt tetőn át napfény vetődött rá egy pillanatra, aztán valami sípcsonton vágta. Az iszonyú hangzavaron keresztül tisztán hallotta a saját csontját eltörni és a fájdalom a gerincén át a koponyájáig hasított. Tovább hánykolódott és újabb ütés érte a tarkóján, amitől csillagokat látott a feketén éneklő űrben. Mikor visszanyerte eszméletét, még mindig az ülésében volt, de fejjel lefelé lógott a biztonsági övön. Arca csurom véres volt a belefolyt vértől, szeme előtt minden imbolygott és hullámzott, mintha délibábot látna. Feje úgy sajgott, mintha egy vörösen izzó szöget vertek volna pöröllyel a homloka közepébe. Lassan félrefordult és a saját törött lábát pillantotta meg az arca előtt lógni, s a lábujja arrafelé mutatott, ahol a sarkának kellett lennie. – Sosem fogok tudni többé járni – gondolta megdermedve a rémülettől. A biztonsági öv kapcsolója után matatott, de eszébe jutott, hogy kitörheti a nyakát, ha fejjel lezuhan. Karját az ülés karfájába akasztotta és kikapcsolta az övet. Esés közben kipenderült az ülésből és a csípőjén ért földet, miközben törött lába a teste alá bicsaklott. A fájdalomtól ismét elvesztette eszméletét. Órák múlva térhetett ismét magához, mert közben majdnem teljesen besötétedett. A csend ijesztő volt. Másodpercekig nézegette a füvet, fatörzseket és a homokos talajt, mire végre felfogta, hogy tulajdonképpen hol is van. Akkor jött rá, hogy a géptörzs pont az ő ülése előtt vált szét, mintha egy guillotine hasította volna ketté és csak a farokrész maradt meg körülötte. Feje fölött utastársa, a kislány teste még mindig a hevederen lógott. Karjai és szőke copfjai a levegőben himbálóztak. Rémülettől kimeredt szemekkel és eltorzult arccal halt meg. Janine a két könyökén, lábait maga után húzva, kifelé kúszott a géproncsból, és hideg borzongás és émelygés fogta el a megrázkódtatástól. Úgy ahogy volt, hason fekve öklendezni kezdett és addig hányt, míg végül annyira legyengült, hogy elméje visszazuhant a sötétségbe. Egy hangra tért magához, amely először csak gyengén hallatszott, majd sebesen erősödött a csendben. Egy helikopter légcsavarjainak kattogása volt az... Janine felnézett az égre, de a fa koronája eltakarta előle, csak azt látta, hogy a nappal utolsó fényei is elenyésztek és a gyors afrikai este már lefelé száguldott a földre. – Jaj! Kérem! – sikoltotta. – Itt vagyok! Segítsenek! Kérem! – De a helikopterzúgás nem erősödött fel. Mindössze pár száz méterre húzhatott el az őt takaró fák fölött, s a légcsavarok hangját már el is nyelte a távolság. Leszállt a sötétség és teljes csend volt. – Tüzet... – gondolta. – Jelzőtüzet kéne gyújtanom... Hevesen körbe pillantott és szinte karnyújtásnyira magától meglátta a szőke lány apjának összetört testét, aki előttük ült a gépen. Odavonszolta magát hozzá és ujjával könnyedén megérintette arcát és szemhéját. A férfi nem rezzent. Janine sírva fakadt és elhúzódott tőle, de azután erőt vett magán és kikutatta a halott férfi zsebeit. A zakója oldalzsebében talált egy Bic műanyag öngyújtót, mely az első kattintásra szép, sárga lángot villantott. Janine megint sírva fakadt – ezúttal örömében.
* Roland Ballantyne a Super Frelon helikopter másodpilótaüléséről bámult lefelé az alatta csak kétszáz lábnyira lévő erdőre. Olyan sötét volt, hogy az elő-előbukkanó tisztások csupán sápadt leprafoltoknak látszottak. A fák koronái egybeolvadtak és egy sötét, amorf matracot képeztek. Még erősebb fényben sem sok esély kecsegtetett, hogy sikerül észrevenniük a fák alatt fekvő roncsot. De előfordulhat, hogy egy leszakadt szárny vagy farokrész a fák tetején akadt fenn és nyomra vezethet. Mindazonáltal nem építhettek erre. Először sérüléseket kutattak a fák koronáin, hátha megpillantanak néhány leszakadt ágat vagy egy nedves, nyers sebfoltot valamelyik fatörzs lehasadt kérgén. Jelzőfényt és füstöt kerestek, s még míg világos volt abban reménykedtek, hátha a késő nap sugarai visszaverődnek a csupasz fémről. Most azonban már kétségbeesetten körözve azt figyelték – nem túlságosan bizakodva –, talán felvillan odalenn egy jelzőtűz vagy elemlámpa, vagy közönséges tűz. Roland odakiabált a pilótának a zajos fülkében: – A leszálló fényeket! Kapcsolja be őket! – Túlmelegszenek és öt perc alatt kiégnek! – ordította vissza a pilóta. – Az nem jó! – Egy percig be, egy percig ki, hogy lehűljön! – kiabálta Roland. – Próbálja meg! – A pilóta a kapcsoló után nyúlt és alattuk az erdőt elárasztotta a foszforeszkáló lámpák vakító, kékesfehér fénye. A pilóta még alacsonyabbra ereszkedett. A fák alatti árnyékok merev feketék voltak. Egy tisztáson a fénycsóva befogott egy kis elefántcsordát. Az állatok félelmetesnek és földöntúlinak látszottak legyezőszerűen riadóra terjesztett füleikkel. Aztán a helikopter továbbhúzott ismét koromsötétbe borítva őket. Ide-oda röpködve kutattak a Viscount légifolyosóján, de az hosszában száz, széltében tíz tengeri mérföld volt – ezer négyzetmérföld. A sötétség teljes volt. Roland karórája világító számlapjára pillantott: kilenc óra volt, már majdnem négy órája, hogy a gép lezuhant. Ha maradtak is életben utasok, mostanra már belehalhattak a hidegbe, megrázkódtatásba, vérveszteségbe és belső sérülésekbe, miközben ők a helikopter főkabinjában egy orvossal, húsz kvart plazmával, plédekkel... az élet esélyével kutatnak utánuk. Roland komoran bámult lefelé a fehéren csillogó fénykörbe – amely úgy táncolt végig a fatetőkön, mint reflektorfény a színpadon – és a hideg kétségbeesés egyre jobban elzsibbasztotta tagjait és megbénította eltökéltségét. Tudta, hogy Janine odalent van, nagyon közel... egészen közel, de tehetetlen volt. Hirtelen összeszorította a jobb öklét és belevágta a mellette lévő fém válaszfalba. Bőre lehorzsolódott és a fájdalom a válláig nyilallt, de ösztönzőn hatva rá ismét felrázta dühét, amely köré úgy vont ellenzőt lelkében, mintha egy gyertya lángját védelmezné az erős szélben. A szomszéd ülésen a pilóta ellenőrizte az időközt a stopperóráján és kikapcsolta a landolólámpákat, hogy lehűlhessenek. A beállt sötétség az erős fény után még sötétebbnek tetszett. Roland sötétségtől elszokott szeme előtt szikrák táncoltak és kénytelen volt pár másodpercre befogni, hogy pihentesse, aztán ismét hozzászoktassa a sötéthez. Így nem láthatta az alant gyengén megvillanó apró piros fénypontot, amely csak egy másodperc töredékére pislant keresztül a lombokon, de már maguk mögött is hagyták, ahogy a helikopter tovazúgott az átkutatandó útvonal következő szakaszára. * Janine összekapart egy kupacra való száraz gallyat és kévébe rakta. Már csak lángra kellett lobbantania az öngyújtóval. Nehéz munka volt. Lassan hátrafelé csúszott az ülepén és kezein,
törött lábát maga előtt húzva gyűjtötte össze az aprófának valót a legközelebbi bokrokból. Valahányszor félrecsavarodott a lába vagy beakadt egy rögbe a felszaggatott talajon, ájulás környékezte a fájdalomtól. Mikor már égett a tűz, letette mellé az öngyújtót és visszaroskadt pihenni. De a vékony ruhában máris átjárta az éjszaka hidege és legyőzhetetlen borzongás fogta el. Hallatlan akaraterővel összeszedte magát és visszafelé kezdett csúszni a repülőgép szétroncsolódott farokrészéhez. A gyér fényben épphogy csak ki tudta venni a pusztítást, amelyet a gép fő elülső része végzett, utat törve magának az erdőben. Fémroncsok, szétszaggatott poggyászmaradványok és holttestek jelezték borzalmas útvonalát, bár a fő roncs, amelyet a saját súlya lódított tovább, nem látszott onnét, ahol ő feküdt. Janine újból elkiáltotta magát: – Van itt valaki? Él még valaki? – De az éjszaka csendes volt. Tovább vonszolta magát. A farok könnyebbik része, amelyben Janine ült, egy nagyobb fának csapódhatott, mikor a géptörzs oldalt dőlt, és teljesen elfordult. A becsapódás ostorcsapásszerűen eltörte a körülötte ülő utasok nyakát. Janine-t az mentette meg, hogy előrehajolt és fejét az ölébe nyomta. Janine elérte a leszakadt farkot és – kerülve pillantásával a felfordított üléséről még mindig fejjel lefelé lógó tinédzser lány holttestét – fölhúzódzkodott rá. A konyha előtti tárolószekrény ajtaja leszakadt és Janine a félhomályban plédek, konzervek és italok egész kincsestárát pillantotta meg. Araszolva feléje vonszolta magát. A gyapjúpléddel a hátán mindjárt sokkal jobban érezte magát. Mohón megivott két doboz keserű citromlét, azután kutatni kezdett a szekrény kiborult és összezagyválódott tartalmában. Megtalálva az elsősegély-felszerelést, bepólyálta és leragasztotta a lábát, legjobb tudása szerint. Máris megkönnyebbült. A ládikában egy tucat ampulla morfium és eldobható fecskendők is voltak. Hirtelen kísértést érzett, hogy csillapítsa fájdalmait, de a következő pillanatban felülkerekedett benne a józan ész: a morfium letompítaná érzékeit és kikapcsolná vagy lelassítaná reakcióit, amivel halálos veszélynek tetiné ki magát a sötétség előtte álló hosszú órái alatt. Még mindig kacérkodott a gondolattal, mikor ismét meghallotta a helikoptert. Gyorsan közeledett... Janine eldobta a fecskendőt és sután a géptörzsön tátongó lyuk felé vetette magát. Lehuppant a poros földre közel három láb magasról, s a lábába hasító pokoli fájdalom másodpercekig a földhöz szegezte. De azon keresztül is hallotta a feléje tartó helikopter süvítő és berregő lüktetését. Belevájva ujjait a földbe és véresre harapva alsó ajkát a fájdalomtól, visszavonszolta magát a fűkupachoz. Addigra a helikopter motorjának hangja már a fejében zúgott, s az égbolt kékes fényben úszott. Felkattintotta az öngyújtót és a száraz fűhöz tartotta. A kupac fürgén lángba borult. Janine az ég felé emelte fejét. A tűz világa és a leszállólámpák erősödő fénye megvilágította arcát, amely csupa maszat volt a portól, a fején lévő vágott sebből ráfolyt és rászáradt vértől, amelyre most a gyötrelem és reménység könnyei buggyantak ki megduzzadt szemhéjai alól. – Istenem! – fohászkodott. – Édes jó, könyörületes Istenem, add, hogy észrevegyenek! A leszállófények még erősebbé; ragyogóbbá és vakítóbbá váltak... aztán hirtelen kialudtak. A sötétség husángként csapott le rá. A helikopter hallhatóan elrepült fölötte, érezte a légcsavarok lefelé csapó légörvényét. Egy röpke pillanatra még látta is a gép fekete cápaalakjának körvonalait a csillagos égbolt háttere előtt... de már el is tűnt, s a forgó légcsavarok zaját gyorsan elnyelte a messzeség. A csendben hallotta a saját, vadul kétségbeesett sikolyát. – Gyere vissza! Nem hagyhatsz itt! Könyörgök, gyere vissza! Felismerte a hisztériát hangjában és belenyomta öklét a szájába, hogy elfojtsa, de továbbra is heves, leküzdhetetlen zokogás rázta testét, s az éjszaka hidegét még elviselhetetlenebbé tette a
jeges kétségbeesés, amely úrrá lett rajta. Közelebb mászott a tűzhöz. Csak pár maroknyi gallyat tudott összeszedni. Nem sokáig tart ki, de a vidám sárga és narancssárga lángoknál kissé megmelegedett, javult valamelyest a közérzete és visszanyerte lélekjelenlétét. Magába fojtotta a ziháló zokogást, lehunyta szemét és miközben lassan elszámolt tízig, érezhetően megnyugodott. Mikor újra kinyitotta szemét, a lángokon keresztül egy pár vászon dzsungelcsizmát pillantott meg. Lassan fölnézett, egyik kezével elárnyékolva szemét. Egy férfialakot vett ki. A férfi magas volt és a tűz villódzó fénye megvilágította arcát, amelyen megfejthetetlen tekintet – együttérzés lett volna? – ült. – Köszönöm Neked, Istenem – suttogta Janine. – Köszönöm. – A férfi felé kezdte vonszolni magát. – Segítsen... hörögte. – Eltört a lábam... kérem, segítsen. * Tungata Zebiwe a dombtetőről figyelte a repülőgépet, amely úgy bukdácsolt lefelé az égről, mint egy röptében lövéstől talált kacsa. Ledobta az üres rakétavetőt és ökölbe szorított kezeit a feje fölé emelve, diadalittasan rázta őket az ég felé. – Talált! – üvöltötte. – Végük van! – Arca felpuffadt a vad harci láztól, szemei olyan füstösen fénylettek, mint a nagy olvasztókemencében vörösen izzóra hevített salak teteje. Mögötte emberei rázták fegyvereiket a fejük fölött. Tungatához hasonlóan őket is hatalmába kerítette a gyilkolás diadalmámora, az ősapáktól örökölt atavisztikus ösztön, akik küzdő bivalyalakzatot öltve támadtak és a szarvak közé döftek. Az erdő fölött zuhanó Viscount a legutolsó pillanatban megtorpanni látszott. A parányi ezüstmasina ismét egyenesbe billent végzetes alábukásából, s néhány röpke másodpercig a földdel párhuzamosan repült, de továbbra is rohamosan ereszkedett. Aztán elérte a fatetőket és rögtön eltűnt szem elől, de a zuhanás helye olyan közel volt, hogy Tungata, ha gyengén is, de hallotta a fáknak és földnek csapódó fém recsegő-ropogó hangját. – Jegyezzétek meg – higgadt le Tungata. – Elvtárs, a kézi iránytűt! Mérd be! – Újból bemérte a távolságot a szemével. – Körülbelül hat mérföld, sötétedésre ott leszünk. Elindultak a domb tövétől lándzsanyél-lándzsahegy futóalakzatban, oldalról fedezve a súlyos felszerelést cipelőket, az utat megszakító szakaszt és leszállást előkészítve. Gyorsan haladtak, majdnem kocogó ütemben, óránkénti hét kilométeres sebességgel. A menetet vezető Tungata tizenöt méterenként megállt, fél térdre ereszkedve ellenőrizte az iránytűt, azután öklével pumpáló mozdulatot téve feje fölött jelezte, hogy továbbnyomulhatnak. Sebesen és rendületlenül törtek előre. Mikor a fény halványulni kezdett és meghallották a heli-kopterzúgást, Tungata oldalra intve "pucolj"-t jelzett és társai fedezékbe ugrottak. A helikopter egy mérföldre keletre elhaladt, Tungata pedig továbbvezette embereit, de tíz perc múlva ismét megállt. Maga köré hívta embereit és halkan azt mondta nekik: – A gép már csak pár száz méterre hever innét. Körbepillantottak; az erdő magas, kicsavart fatörzsoszlopai egészen az elsötétülő égboltig látszottak nyúlni. A lombtető résén keresztül az esti csillag ragyogó fehér fénypontocskája világlott. – Csatárláncban megyünk tovább – közölte Tungata. – Átfésüljük az irányvonalat. – Komisszár elvtárs, ha túl későig elidőzünk, nem jutunk el a folyóig holnapra. És a kankák a hajnal első sugarára itt lesznek – mutatott rá bátortalanul egyik embere. – Megtaláljuk a roncsot – mondta Tungata. – Csak erre gondoljatok. Az egészet azért csináltuk, hogy nyomot hagyjunk a kankáknak. Most pedig kezdjük meg a kutatást.
Szürkefarkasok módjára haladtak előre az erdőben, követve az őket kalauzoló Tungata madárfüttyjeleit. Húsz percig haladtak délnek az ő órája szerint, aztán irányt változtatott, mire ők visszamentek nesztelenül, görnyedezve a málnájuk alatt, de az AK-kat lövésre készen, mellmagasságban tartva. Tungata még kétszer visszafordította őket és ellenkező irányban kutattak tíz percig. Kilenc óra elmúlt és meg volt szabva, hogy mennyi ideig maradhatnak a lezuhant gép körzetében. Az emberének igaza van: a hajnal első sugarára megtorlók özöne fogja ellepni az égboltot. – Még egy órát – mondta magának fennhangon. – Még egy órát kutatunk. – Pedig tudta, ha anélkül távoznak, hogy forró nyomot hagynának a lakájoknak, azt a hadművelet legfontosabb részének elejtését jelentené. El kellett csalogatnia a Ballantyne-t és a kankáit a vesztőhelyre, amelyet ő, Tungata oly nagy gonddal választott ki. Meg kellett találnia a roncsot, hogy otthagyhasson valami olyasmit a kankáknak, ami úgy feldühíti őket, hogy gondolkodás és a következmények mérlegelése nélkül a nyomába erednek. Ekkor meghallotta a helikoptert, amely még messze volt, de sebesen visszafelé tartott. Leszállólámpáinak fénye már áttört a lombtetőn és Tungata fedezékbe intette embereit. A helikopter fél kilométerre tőlük húzott el. Vakítóan ragyogó szeme egybemosta és összekuszálta a fák alatti árnyékokat és úgy hajtotta keresztül őket az erdő talaján, mint kísérteties szökevényeket. Hirtelen a fény kialudt, de emléke forró, vörös foltot hagyott Tungata retináján. Aztán a motor hangja gyengült és Tungata füttyentett embereinek, akik előjöttek és folytatták útjukat. iNem egész kétszáz lépés után Tungata ismét megállt, és beleszippantott az erdő nyirkos, hideg levegőjébe. Fafüst! A szíve majd kiugrott a helyéből és halk, csiripelő madárhívószóval figyelmeztetett a veszélyre. Kibújt a hevederből és óvatosan leengedte a súlyos málhát hátáról a földre. Azután a sor tovább haladt előre nesztelen, puha léptekkel. Tungata előtt egy nagy, sápadt kupac emelkedett a sötétben. Felkattintotta elemlámpáját. A Viscount orr-része volt az, a szárnyai leszakadtak, törzse szétzúzódott. Az oldalára dőlve hevert, így Tungata be tudott világítani a szélvédőn keresztül a pilótafülkébe. A halott legénység még mindig az üléshez volt szíjazva. Arcuk vértelen, sápadt szemük üvegesen kimeredt. A gerillák gyorsan haladtak tovább a repülőgép hasította nyomvonalon, amely tele volt szórva roncsokkal, törmelékkel, az összetört poggyásztartóból kihullott ruhaneművel, könyvekkel és újságokkal, amik céltalanul lebegtek az enyhe éjszakai szellőben. A felfordulásban a holttestek furán békésnek és ernyedtnek látszottak. Tungata belevilágított elemlámpájával egy ősz hajú, középkorú asszony arcába, aki a hátán feküdt és nem volt rajta látható sérülés. Szoknyája illedelmesen le volt húzva a térdén és kezei az oldalán pihentek. De műfogsora kirepült szájából, amitől vénasszonynak nézett ki. Otthagyta az asszonyt és továbbment. Társai lépten-nyomon megállva fürgén átkutatták a halottak öltözékét, megvizsgáltak egy-egy magányosan heverő kézitáskát vagy aktatáskát. Tungata túlélőt keresett. Neki egy túlélőre volt szüksége, de körös-körül mindenfelé csak halottak feküdtek. – A füst – suttogta. – Én füstszagot éreztem... És akkor, szemközt az erdőszélen megpillantott egy szép kis lángvirágot villódzva hajladozni az enyhe légmozgásban. Készenlétbe helyezte a puskát, a szelektort félautomatára csúsztatva. A félhomályból alapos terepszemlét tartott a tűz szűk körzetében, majd odalépett hozzá. Dzsungelcsizmája nem ütött zajt. Egy nő feküdt a tűz mellett. Vékony sárga szoknyája csupa vér– és piszokfolt volt. Arcát a karjára hajtotta. Egész testét elfúló zokogás rázta. Egyik lábát kezdetleges favessző sín rögzítette és gyorskötés volt rajta. Lassan felemelte fejét, s mikor megpillantotta őt, a szavak úgy
bukdácsoltak ki megduzzadt ajkain. – Köszönöm, Istenem – röppent föl ajkáról és Tungata felé kezdett mászni egyik lábát maga után húzva. – Segítsen! – Hangja olyan rekedt és elfúló volt, hogy a férfi alig tudta kivenni szavait. – Eltört a lábam... kérem, segítsen! – Janine kinyújtotta kezét és megfogta a bokáját. – Kérem! – esdekelt, és a férfi leguggolt melléje. – Hogy hívják? – kérdezte nagyon halk, együttérző hangon, de Janine nem tudott gondolkodni... még a saját neve sem jutott eszébe. A férfi fel akart állni, de Janine utána kapott; rettegett, hogy ismét magára maradhat. Megragadta a férfi kezét. – Kérem, ne menjen el! A nevem... Janine Ballantyne vagyok. A férfi megpaskolta a kezét szinte gyengéden és elmosolyodott. Mosolya vad, diadalittas volt és Janine-nak rossz érzése támadt. Visszakapta kezét és térdre húzódzkodott. Riadtan maga köré pillantott. Aztán észrevette a többi sötét alakot is, akik köréje csődültek a sötétből. Látta az arcukat, fehéren csillogó fogaikat, ahogy lefelé vigyorogtak rá. Megpillantotta a puskákat a kezükben és a bámész csillanást szemükben. – Maga! – zihálta. – Maga az! – Igen, Mrs. Ballantyne – mondta Tungata halkan. – Mi vagyunk azok. Tungata felegyenesedett és a körülötte álló férfiakhoz fordult: – Nektek adom. A tiétek. Használjátok... de ne öljétek meg. A saját életetekre... ne öljétek meg... Élve akarom itthagyni. Két férfi előrelépett, elkapták Janine csuklóját és elvonszolták a tűz mellől a roncs magasabb szakasza mögé. Elvtársaik letették a puskáikat és utánuk mentek. Halkan nevetgélve civakodtak az elsőbbségen, miközben kigombolkoztak. A sötétből hallatszó első velőtrázó és szívsajdító sikoltásokra Tungata elfordult és a tűz mellé guggolva gallyakat dobált rá, hogy elterelje figyelmét, de rövidesen már nem hallatszott több sikoltás, csak halk zokogás és időnként egy-egy élesebb, de máris elfojtott kiáltás. A dolog sokáig tartott és Tungata korábbi nyugtalansága megszűnt, le lett küzdve. Itt nem szenvedélyről vagy bujálkodásról volt szó. Az erőszakos aktust az ellenséggel szembeni rendkívüli provokációnak, hadicselekménynek tekintette, amiben nem volt helye sem bűntudatnak, sem sajnálatnak – végtére is Tungata harcos volt. Emberei egyenként visszaszállingóztak a tűzhöz, ruhájukat igazgatva. Furán levertek voltak, arcuk szobormerev. – Vége? – nézett fel Tungata, mire az egyik megmozdult és felálltában kérdőn ránézett. Tungata bólintott. – Akkor igyekezz! – mondta. – Már csak hét óránk van az első fényig. Nem mindegyik ment vissza a roncs mögé, de mikor már indulni készültek, Tungata hátrament. Ballantyne asszonyának meztelen, fehér teste embriószerű-en össze volt gömbölyödve. Nyers hússá rágott ajkáról halk, monoton jajszavak szakadtak fel. Tungata leguggolt mellé, kezei közé fogta arcát és addig fordította fölfelé, míg a szemébe tudott nézni. Belevilágított az elemlámpájával. Egy sebzett és rémült állat szemei meredtek rá. Tungata azt hitte, megtébolyodott és olyan lassan, tagoltan beszélt hozzá, mint egy szellemileg visszamaradott gyermekhez. – Mondja meg nekik, hogy a nevem Tungata, az Ellopott Javak Visszakövetelője, aki igazságot szolgáltat és bosszút áll – mondta és felállt. Janine megpróbált odébb gurulni tőle, de a fájdalom megakadályozta, s ahogy mindkét kezét ágyékára szorította, Tungata látta, hogy friss vér spriccel sugárban az ujjai közül. Elfordult tőle és levette a foltos sárga szoknyát a bokorról, amire rádobták, és miközben nagy léptekkel visszatért a tűzhöz, a szoknyát a zsebébe gyömöszölte. – Lungela! – mondta. – Elvégeztetett. Gyerünk!
* Éjfélkor a pilóta átüvöltött Roland Ballantyne-nak. – Fogytán az üzemanyagunk! Vissza kell fordulnunk! A tartálykocsihoz, a betonkifutóra! Roland pár pillanatig nem látszott megérteni. A műszerfal zölden visszaverődő fényében arca kifejezéstelen volt, de szája keskeny, kegyetlen vonallá változott és szemében félelmetes tekintet ült. – Akkor gyerünk – mondta. – És siessünk vissza. A tarmakburkolaton a Felderítők orvosa, Paul Henderson doktor várta őket, hogy leváltsa az általános orvost, akit a Victoria-vízeséstől hoztak magukkal. A fedélzeten Roland félrehívta Gondele főtörzsőrmestert a többiektől. – Ha legalább csak azt tudnánk, melyik irányba tartanak a fattyak – suttogta. – Délnek, vagy vissza a folyó felé? Vajon megpróbálkoznak a gázlóval... és ha igen, akkor melyikkel? Esau Gondele úgy érezte, mondania kell valamit, bármit, csak elterelje gondolatait a sötét erdőben rájuk váró borzalomtól. – A madárral nem tudjuk követni őket – mondta. – Túl sűrű erdő. Öt mérföldről meghallanának és kámforrá válnának. – Szerintem sem – ismerte el Roland. – Egy SAM-7 van náluk, egyszerűen leszednének minket. Helikopterrel kész öngyilkosság lenne... csak azt tehetjük, hogy levágjuk az utat, aztán gyalogszerrel eredünk a nyomukba. – Egy éjszaka előnyük lesz... egy teljes éjszaka. – Esau Gondele kétkedőn rázta meg nagy, fekete ágyúgolyó fejét. – A macska nem tud ellenállni a halott madár bántalmazásának – mondta Roland. – Talán még el sem indultak... talán megrészegültek a vértől és még elkaphatjuk őket. – Indulhatunk! – kiáltotta a pilóta, miközben az üzemanyag-tartálykocsi elfarolt a helikoptertől, mire máris visszaszaladtak a fedélzeti nyíláshoz és fölkapaszkodtak. A helikopter fürgén a levegőbe emelkedett és nem vesztegetve időt a megfelelő magasság elérésére, alacsonyan elzúgott a sötét bozót fölött. Hajnalban, öt óra előtt tíz perccel, jóval mielőtt a nap felnyomakodott volna a horizontra, viszont a fény volt már olyan erős, hogy ki lehetett venni az alakokat és színeket, Roland megkocogtatta a pilóta vállát és megmutatta neki, hol szálljon le. A pilóta élesen bedőlt a jelzett irányba. Rolandnek egy letört faág szúrt zászlóként szemet, mert a levelei fonákja világosabbnak látszott a körülötte lévőkénél. Azután még egy fehér pontot, egy frissen letört ág nyers csonkját látta csillogni a reggeli fényben. A pilóta beállította az irányt és ötven lábra föléje ereszkedett. Ahogy lefelé bámultak a lombtetőre, valami fehér lebbent a légcsavarok lefelé irányuló légáramlásától. – Szálljon le! – ordította Roland, és ereszkedés közben már elébük is tárult az egész: a ripityára tört gép és az áldozatok poggyászmaradványai, amelyek céltalanul ide-oda repkedtek az erős levegőörvényben. – Ott egy tisztás! – mutatott le Roland, és miközben a helikopter feléje tartott, a Felderítők tizenöt láb magasságból már ugráltak is kifelé és azonnal körkörös védelmi peremsávba szóródtak. Roland zárt hadrendbe állította őket, aztán sebesen előreiramodtak a letarolt sávon, felkészülve az ellenséges tűzre. Pillanatokon belül átfésülték a terepet. – A túlélőket! – csattant fel ingerülten Roland. – Keressenek túlélőket! Visszamentek a csapáson és a hajnali fényben szemük elé tárult az iszonyatos vérfürdő. A Felderítők sietve ellenőrizték az áldozatokat, de csak kihűlt és merev holttesteket találtak, így továbbmentek. Roland az orrszekcióhoz érve benézett a szélvédőüvegen. Ott már nem volt mit tenni – a legénységnek már csak zöld plasztikzsákokra volt szüksége. Roland megfordult és
szemei eszelősen kutattak egy élénksárga kelmefoszlány, Janine szoknyája után. – Ezredes úr! – ütötte meg fülét egy gyenge kiáltás az erdőszélről. Roland arrafelé iramodott. Gondele főtörzsőrmester leterítette Janine meztelen testét a légitársaság kék plédjével. Janine úgy össze volt gömbölyödve alatta, mint egy alvó gyermek, csupán zilált haja látszott ki. Roland fél térdre rogyott és vigyázva felemelte a pléd sarkát. Az asszony lehunyt szemét szederjes horzsolások borították, ajka merő egy nyers, szétrágott hús volt. Roland csak másodpercek után ismerte fel és akkor is azt hitte, halott. De rátéve tenyerét Janine arcára, érezte, hogy a bőr nedves és meleg. Janine kinyitotta szemét. Meggyalázott teste összevissza volt szabdalva. De mikor felnézett Rolandre, fénytelen, élettelen tekintete még sebekkel szántott és csupa kék-zöld testénél is ijesztőbb látvány volt. Azután a szemek megelevenedtek és rémülettel teltek meg. Janine sikítozni kezdett és az őrület csengett hangjából. – Drágám! – Roland a karjába emelte, de az asszony vadul dulakodott és sikítozott. Kimeredt szemében téboly ült. Ajkán felszakadtak a varak és friss vér szivárgott belőlük. – Orvost! – üvöltötte Roland. – Ide! Gyorsan! – Alig tudta féken tartani az asszonyt. Janine lehányta magáról a plédet és meztelenül rúgkapálva csapkodott feléje. Paul Henderson futva érkezett és már fel is tépte orvosi táskáját. Teleszívott egy fecskendőt. – Tartsa erősen – motyogta és lemosta Janine bőrét, karját, azután beleszúrta a tűt és befecskendezte az átlátszó folyadékot. Az asszony még vagy egy percig küszködött és sikoltozott, majd fokozatosan lecsillapodott és elernyedt. Az orvos kivette Roland karjából és bólintott az asszisztensének. A fiatal férfi szabályos spanyolfalként feltartott egy plédet, miközben az orvos ráfektette Janine-t egy másikra. – Menjen innét! – förmedt rá Rolandra és megkezdte a vizsgálatot. Roland felvette puskáját és odabotorkált a Viscount farokrészéhez és nekidőlt. Hörögve, szaggatottan lélegzett, aztán fokozatosan lehiggadt és kiegyenesedett. – Ezredes úr. – Esau Gondele állt meg mellette. – Felfedeztük a nyomukat, amelyen idejöttek és távoztak. – Mennyi ideje? – Legalább öt órája, de inkább több. – Készüljenek az induláshoz. Utánuk megyünk. – Roland elfordult tőle. Szüksége volt még egy kis egyedüllétre; még nem volt teljesen ura önmagának. Két ember érkezett vágtában a helikoptertől egy sárga műanyag, testhez idomuló hordággyal. – Ezredes úr! – Paul Henderson gyengéden bebugyolálta Janine-t a plédbe, aztán az asszisztensével együtt vigyázva a hordágyra emelték és rászíjazták. Mialatt az asszisztens elkészítette a vérplazma infúziót, az orvos félrevonta Rolandet. – Nem sok jót mondhatok – közölte. – Mit műveltek vele? – kérdezte Roland, és Paul Henderson elmondta neki. Roland úgy markolta a puskája tusát, hogy mindkét karja belereszketett, és alkarján az izomkötegek és csomók keményen kidudorodtak. – Belső vérzése van – fejezte be Henderson. – Azonnal a műtőbe kell vinnem. Ez a műtét csak műtőben végezhető el, Bulawayóban. – Menjenek a helikopterrel – parancsolta Roland nyersen. A helikopterhez rohantak a hordággyal, amely mellett az asszisztens magasra tartotta az infúziós palackot. – Ezredes úr! – Henderson hátrafordult. – Még öntudatánál van. Ha akarja... – Nem fejezte be. A kis csoport a helikopternél Rolandre nézett, nem tudva, hogy felrakják-e a hordagyat a fedélzetre vagy még várjanak. Roland furán, kelletlenül elindult feléjük. Az ellenség meggyalázta asszonyát, aki szent dolog
volt számára. Ki tudja, hányan lehettek. Az elképzelés annyira kiborította, hogy csak kényszerítve magát bírt odamenni a hordágyhoz. Lenézett Janine-ra, akinek csak a feje látszott ki a pléd alól. Arca groteszkül puffadt, szája merő nyers, vörös húscafat volt. Nemrég még fényes haja megmerevedett a piszoktól és beleszáradt vértől, de a tekintete tiszta volt, a gyógyszer elűzte belőle a tébolyt. Janine most fölnézett rá: csak a szeme maradt ugyanaz a sötét indigókék. Sebes ajka kínkeservesen egy szót formált, de hang nem jött rajta. A férfi nevét próbálta kimondani. – Roland! Roland egyszer csak már képtelen volt palástolni hirtelen érzelemváltozását. Hány mehetett végig rajta? Egy tucat, vagy még több? Janine az asszonya volt, de tönkretették. Megpróbálta leküzdeni ezt a gondolatot, de undor fogta el és arcát hideg veríték verte ki. Megpróbálta kényszeríteni magát, hogy fölébe hajoljon és megcsókolja a borzalmasan kékre-zöldre vert arcot, de képtelen volt rá. Nem bírt megszólalni, sem megmozdulni és a felismerés csillogása lassan elhalványult az asszony szemében. Helyébe ugyanaz a tompa, üres tekintet költözött, amit Roland előzőleg látott, aztán leengedte sápadt felduzzadt szemhéjait és feje lassan oldalra hanyatlott. – Nagyon vigyázzanak rá – motyogta Roland rekedten és beemelték a hordagyat a helikopterbe. Paul Henderson Roland felé fordult sajnálattól és telhetetlen haragtól eltorzult arccal, és rátette a kezét a karjára. – Roly, nem ő tehet róla – mondta. – Ne szóljon többet, mert még megölöm. – Roland hangja vastag és rekedt volt az undortól és gyűlölettől. Paul Henderson megfordult és felkapaszkodott a gépbe. Roland jelt adott a felszállásra a pilótának a fölötte lévő, lenyitható, átlátszó szélvédőn keresztül, s a nagy, lomha masina nagy zajjal a levegőbe emelkedett. – Főtörzs! Vegye a nyomot! – adta ki a parancsot Roland és hátra sem nézett, mikor a helikopter fölemelkedett a rózsaszínű hajnali égboltra és dél felé vette útját. * Libasorban mentek, hogy ha lesállásba szaladnának, a sor vége bekeríthesse a támadókat, és oldalról lecsapva rájuk, felmenthesse az élen haladókat. Viharos sebességgel törtettek előre, sokkal gyorsabban, mint ami biztonságos lett volna, rendületlenül, akár a maratoni futók. Nem egészen két óra múlva Roland megparancsolta embereinek, hogy dobják el a felszerelésüket. Mindentől megszabadultak, csak a rádiókészüléket, fegyvereiket, vizeskulacsaikat és elsősegélydobozaikat vitték tovább magukkal. Roland még keményebbre vette az iramot. Hol ő, hol Esau Gondele vezette a csapatot, óránként váltva egymást. Két ízben elvesztették a nyomot a köves talajon, de mindkétszer egyből meg is találták. A nyom szabályosan és nyílegyenesen futott, és hamarosan rájöttek belőle, hogy az üldözöttek kilencen vannak. Két óra múlva Roland már személy szerint is azonosította őket a maguk után hagyott nyomok alapján. Az egyik lúdtalpas volt; egy bevágással a bal sarkán és majd egymétereseket lépett, a többinek viszont már körmönfontabb sajátosságai és különös ismertetőjelei voltak. Roland ismerte őket és már régóta pályázott rájuk. – A gázló felé tartanak – dörmögte Esau Gondele, mikor előrejött átvenni a vezetést Rolandtól. – Előre kéne szólnunk rádión, hogy küldjenek elébük egy járőrcsapatot. – Tizenkét gázló van, ami összesen negyven mérföld. Ezer ember sem tudná megtenni. – Roland mind a kilencet magának akarta; Esau Gondelének elég volt egy pillantást vetnie arcára, hogy rájöjjön. Átvette a vezetést. Épp egy nyílt, aranysárga, füves tisztást szeltek át. A menekülők nyomvonalat tapostak a magas fűbe, s a fűszálak még mindig elhajolva mutatták útirányukat és a
napfény különböző erősséggel verődött vissza róluk. Akárha egy autósztrádán haladtak volna végig. Kocogó iramban követték a csapást, míg egyszer csak Esau ismét egyenes fűszálakra lett figyelmes. Már ennyire közel jártak, pedig még dél sem volt! Legalább három órát nyertek a ZIPRA káderek hátrahagyott nyomainak jóvoltából. "Még a folyó előtt utolérhetjük és elkaphatjuk őket", gondolta Esau Gondele hirtelen, ellenállva a kísértésnek, hogy még jobban kilépjen. Ha csak egy kicsit is gyorsítanak, gyorsan kimerülnének, míg ezzel a sebességgel akár napnyugtáig is bírhatják az iramot. Délután kettőkor újból elvesztették a nyomot. Egy hosszú, alacsony, fekete vasérc hegygerincen voltak, amelynek talaja nem rögzítette a nyomokat. Amint Esau Gondele elvesztette a kapcsolatot, a sor megtorpant és védekező állásba helyezkedett, csak Roland kúszott föl melléje tisztes távolságot tartva, nehogy egy lövéssorozat mindkettőjüket lekaszálja. – Mi a helyzet? – kérdezte kihessintve az aprócska mopani méheket a szeméből és orrlyukaiból. A méhecskék őrjítően erőszakosak voltak a nedvességet érezve. – Szerintem egyenesen mennek. – Ha viszont elkanyarodtak, az csak itt lehetett – mondta Roland, karjával megtörölve arcát, amelyről piszkosbarna és zöld pacsmagban jött le a zsíros álcázó festék. – Ha egyenesen megyünk tovább, fél órát, azaz három kilométert veszítünk – mutatott rá Esau Gondele. – Ha viszont vaktában futunk, még annál is többet veszíthetünk és soha nem bukkanunk ismét a nyomukra. – Roland eltöprengve nézett maga köré a hegygerinc mentén húzódó mopani erdőben. – Nem tetszik ez nekem – jelentette ki végül. – Nyomra verődünk. Ketten megkerülték a hegygerincet és Esau Gondelének lett igaza: fél órát vesztettek az előnyükből, de nem bukkantak rá a folytatásra. Nem volt nyom egyenest előre; a menekülők tehát elkanyarodtak. – Csak a hegygerincen mehettek tovább, így csak egy választásunk van. Keletre menve eltávolodnak a gázlótól, amit aligha kockáztatnak meg. Nyugatnak folytatjuk a hegygerincen, vaktában – határozott Roland. Visszafordultak és még keményebb iramban folytatták, egyrészt, mert kipihenték magukat, másrészt, mert egy félórás veszteséget kellett behozniuk. Roland kétségektől gyötörve futott a csizmája alatt csikorgó köves, fekete vasérctalajon. Esau Gondele a jobb oldalán, de jókora távolságra tőle, a hegygerinc alatti puhább talajon futott azt a pontot keresve, ahol a nyom megszakadt és ismét északnak fordult, a folyó irányába – ha minden igaz. Roland nem tudta bejárni a hegygerinc déli szélét is: a vasércsáv túl széles volt és még azt a kevéske erejét is szétforgácsolta volna. A déli oldal holtvágány volt. Ha visszafordultak, vagy keletnek vették útjukat, akkor bottal ütheti a nyomukat. Roland már a puszta gondolatot is elviselhetetlennek találta. Úgy összeszorította állkapcsát, hogy belefájdult és úgy érezte, mintha a fogai szilánkokra akarnának, törni. Órájára pillantott: már háromnegyed órája időznek a gerincen! Éppen az időt számította át távolságra, mikor megpillantotta a madarakat. Négy volt belőlük, két talpastyúkpár, és sajátos, rézsútosan zuhanó repülésük csak egy valamire utalhatott. – Vízhez készülnek leereszkedni – mondta Roland fennhangon és megjegyezve a pontot, ahol eltűntek a fatetők alatt, jelzett Esau Gondelének. A víz egy gödörben állt a mopani erdőben – a legutolsó esőzés ereklyéje lehetett. A húsz méter átmérőjű gödör nagy részét fekete sár képezte, amelyet a vad csordák gitt keménységűre tapostak. A kilenc pár férfi lábnyom tökéletesen kirajzolódva benne, egyenest a középen lévő sáros pocsolyához vezetett, ahonnét északnak folytatódott tovább – a folyó irányába. Ismét üldözésbe mentek át, miközben Roland gyűlölete elemi erővel felizzott. – Igyák ki a kulacsukból a vizet! – parancsolta. Nem volt értelme hozzákeverni maradék
édesvizükhöz a földteknőben álló piszkos, barna löttyöt. Mohón ittak, aztán egy ember összegyűjtötte a kulacsokat és átvágott a sáros talajon, hogy megtöltse őket. Roland nem akarta több emberét kockáztatni odakinn, a nyitott földteknőben. Majdnem négy óra volt, mire ismét felvették a nyomot, és Roland számításai szerint még mindig tíz mérföld választotta el őket a folyótól. – Nem szabad átjutniuk, főtörzs – mondta halkan. – Mostantól nem állunk meg többet. Nyomás előre! Az iram még a magukfajta kemény legénységnek is megerőltető volt. Ha most beléjük szaladnának, szitává lennének lőve, mielőtt még fölfoghatnák, mi történik... De zökkenőmentesen elérték a kazungulai utat. Nem fordult meg biztonsági járőr a köves talajon legalább négy órája. Felfedezték a helyet, ahol a menekülők elővigyázatosan fölsepregették a nyomokat maguk után. De így is értékes perceket vesztettek, pedig már nagyon közel értek az ellenséghez. A föld egy darabon még nedves volt valamelyik terrorista vizeletétől, amit még nem volt ideje a homokos talajnak beinni, sem a napnak felszárítani. Csak percekre lehettek mögöttük... Őrültség lett volna beléjük szaladni, de Roland, miután átvágtak az úton megismételte: – Teljes gőzzel előre! – De mikor meglátta a villanást a hátrapillantó Esau Gondele szemében, azt mondta: – Engedjen előre, én vezetek! Teljes sebességgel rohant előre, átugrálva az útját álló alacsony tüskésbozóton, csak a saját fürgeségében bízott, hogy túléli az első sortüzet, ha netán beléjük ütköznének. Tudta, ha őt leszednék a terroristák, még ott marad Esau Gondele az embereivel, hogy elvégezzék helyette a munkát. Fütyült a halálra, neki most már csak egy dolog számított: összecsapni velük és elpusztítani őket, ahogyan ők tették Janine-nal. Mégis, mikor valami színes villanást vett észre maga előtt a bozótban, rohanás közben hasra vágta magát és villámgyorsan oldalra hemperedett, hogy ne tudják eltalálni. A következő pillanatban már célzott is és kilőtt egy rövid sorozatot; egy könnyed érintés a ravaszon és az FN nekiütődött a vállának. Aztán, mikor a visszhang elült, síri csönd támadt. Senki sem viszonozta a tüzet. A Felderítők hason fekve fedezték hátulról: nem tüzeltek, mert nem volt mire. Roland intett Esau Gondelának, hogy maradjon és fedezze, aztán felállt és összegörnyedve előre rohant, fürgén cikcakkban ugrándozva. Újból a földre vetette magát egy tüskés bokornál. Annak az ágai közt volt az a valami, ami lövésre késztette. Most ismét megbillent a folyóról fújdogáló enyhe, meleg szellőben. Egy puha, vékony pamut, élénk boglárkasárga női szoknya volt az, amelyen száraz vér- és sárfoltok éktelenkedtek. Roland felnyúlt, letépte a szoknyát a tüskéről, a markába szorította, aztán belenyomta arcát a kelmébe. Janine parfümje még mindig érződött rajta, nagyon gyengén, de összetéveszthetetlenül. Roland azon kapta magát, hogy ismét teljes erejéből rohan, minden gyűlöletét és dühét beleadva, ami fölött már elvesztette az uralmat. A fák közül már látta is a cordon sanitaire-re figyelmeztető jelzéseket. Úgy érezte, a kis, pirosra festett koponyák is őt gúnyolják, és ez még jobban felpiszkálta. Rájuk sem nézett, miközben elhaladt mellettük: most már semmi sem állíthatja meg, előtte feküdt az aknamező. Valami nekivágódott a térdhajlatának és egy kéz úgy a földre rántotta, hogy még a levegő is kiszorult a tüdejéből. Rögtön talpra akarta küzdeni magát, de Esau Gondele újból megragadta őt, visszahúzta az aknamező szélétől és mell-mellnek feszülve, ide-oda hemperedtek. – Engedjen! – zihálta Roland. – Hadd menjek, hogy... Esau Gondele kiszabadította a jobb karját és teljes erejéből behúzott neki egyet, amitől félig elkábult. A főtörzsőrmester pillanatnyi előnyhöz jutva hátracsavarta a karját és visszahúzta. Mikor már tisztes távolságra voltak az aknamezőtől, a földre lökte Rolandet és melléje rogyva leszorította egyik vastag fekete karjával.
– Hülye állat! Mindnyájunkat ki akar nyírni? – üvöltötte bele Roland arcába. – Már rácsörtetett... még egy lépés, és... Roland értetlenül meredt rá, mint aki egy lidérces álomból ébred. – Már átmentek! – sziszegte Esau. – Leléptek. Vége. Bottal üthetjük a nyomukat. – Nem! – rázta fejét Roland. – Nem úszták meg! Hozza a rádiót! Nem hagyhatjuk őket meglépni. Roland a biztonsági frekvenciát használta, a 129.7-es megahertzet. – Valamennyi egységnek, itt Cheetah Egy... lépjenek be, bármelyik állomáson. – Halkan beszélt, de hangjából kiérződött a kétségbeesés. A készülék teljesítménye csak négy watt volt, és a Victoria-vízesés vagy harminc mérföldre volt tőlük. Csupán légköri zümmögés és recsegés jött válaszul. Rákapcsolt a 126.0-ás repülési frekvenciára, hátha azon elérheti a Victoria-vízesést. Mikor onnét sem jött válasz, átkapcsolt a toronyra és lenyomta a mikrofon billentyűjét. – Torony, itt Cheetah Egy. Lépjen be, kérem. Suttogás és egy kaparó, halk hang hallatszott. – Cheetah Egy, itt Victoria-vízesés, torony. Csökkentett a frekvenciája. – Torony, itt a Ballantyne Felderítők egyik egysége. Forró nyomot követünk. – Cheetah Egy, azt a bandát üldözik, amelyik lelőtte a Viscountot? – Igen, azt. – Cheetah Egy, számíthat a teljes együttműködésünkre. – Egy helikopterre van szükségem, ami átvisz bennünket a cordon sanitaire-en. Tudnak küldeni? – Nem. Csak repülőgépünk van. – Tartsák készenlétben. Roland leengedte a mikrofont és keresztülbámult az aknamezőn. Olyan keskenynek látszott. Húsz másodperc alatt át lehetne vágni rajta, mégis olyan, akár a Szahara. – Ha küldenek egy járművet... mehetünk a vízeséstől és ejtőernyővel leugrunk a túlsó parton – motyogta Esau Condele mellette. – Nem jó. Az két órát venne igénybe... – Roland nem fejezte be. – A fenébe is! Megvan! – Hüvelykujjával lenyomta a mikrofon billentyűjét. – Torony, itt Cheetah Egy. – Hallgatom, Cheetah Egy. – Van egy fegyvermester a Victoria-Vízesés Hotelben. Craig Mellow őrmester. Dobják le az állásomra minél gyorsabban. Ő majd megnyitja az aknamezőt. Hívják fel a szállodát. – Rendben, Cheetah Egy. – A torony gyenge suttogása elhalt, ők pedig ott feküdtek a napon és izzadtak, a hőségtől és gyűlölettől perzselve. – Cheetah Egy, elcsíptük Mellow-t. Már útban van magukhoz egy ezüstszínű Beechcraft Baronon. RUAC jelzéssel. Közölje a helyzetét és valami ismertetőjelet. – A cordon sanitaire-en vagyunk, úgy harminc mérföldnyire fölfelé a vízeséstől. Fellövünk egy fehér foszforeszkáló gránátot. – Rendben, Cheetah Egy. Tehát fehér füstjelző. A SAM-veszély fennállása miatt, csak egyetlen alacsony átrepülést hajthatunk végre. Húsz percen belül ott vagyunk. – Torony, lassan sötétedik. Mondja meg nekik, hogy siessenek, az Istenért! Különben azok a fattyak kicsúsznak a markunkból! * Esau Gondele FN-je csövéhez illesztette a gránátvetőt. Egyszer csak meghallották a kétmotoros gyenge berregését a folyón lefelé és Roland megérintette Esau karját. – Készen áll? – kérdezte.
A zúgás gyorsan erősödött. Roland föltérdelt és keletre bámult. Megpillantotta az ezüstös villogást a fák fölött és megpaskolta Esau vállát. – Most! Reccsent a hüvely és a gránát már ívelt is fölfelé, lustán parabolát írva le az aknamezőtől a kazungulai út irányába. Aztán felrobbant és fehér füstoszlop csapott a barna, napégette bozót fölé. A kis kétmotoros gép finoman bedőlt a jelzés irányába, aztán ismét egyenesen repült. Az utasajtó le volt véve és egy négyszögletes nyílás ásított a szárnytő fölött. A nyílásban egy ismerős, hórihorgas alak kuporgott az ejtőernyő keresztirányú hevederjével a mellén és vállán. A terjedelmes ugrófelszerelés alacsonyan himbálózva hátulról a lábszárainak ütődött. Ejtőernyős sisakot és védőszemüveget viselt, és csupasz barna lábán egyszerű antilopbakancs volt. A Beechcraft nagyon alacsonyra – túl alacsonyra – ereszkedett. Rolandet hirtelen aggodalom fogta el, hiszen Öcsi nem Felderítő. Igaz, teljesítette az előírt nyolc ugrást az ejtőernyős vizsgán, de azok szabvány ugrások voltak négyezer láb magasságból. A Beechcraft alig kétszáz lábnyira volt a bozóttól. A pilóta nem akarta kockáztatni, hogy esetleg eltalálják egy SAM-mel. – Csináljatok még egy kört! – ordította Roland. – Túl alacsonyan vagy! Feje fölött ollózva karjaival elfelé intette őket, de közben a széltépázta alak a Beechcraft ajtajából már előre is bukott fejjel az ezüstös szárny hátsó élén át. A farok úgy csapott feléje, mint egy kivégző bárd; súrolta a hátát és az oldózsinór hosszú szalagja úgy csapdosott mögötte, még mindig a gyorsító géphez erősítve, mint egy köldökzsinór. Craig kő módjára zuhant a föld felé, és Roland elakadt lélegzettel figyelte. Egyszer csak jól hallható, ostorszerű csattanással kibomlott az ejtőernyő selyemzuhataga és Craig egyenesbe rándult, mereven kiegyenesedett lábaival majdnem érintve a földet. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha akasztófán lógna, aztán végiggurult a hátán összezárt, de magasba emelt lábakkal. Aztán már talpon is volt és karjaival kaszálva a zsinórokat, összeroggyantotta a selyemgombát. Roland kifújta magából a levegőt. – Hozzák be – parancsolta. Két Felderítő a karjainál fogva előre taszigálta Craiget és mindhárman kétrét görnyedve futásnak eredtek. Craig lehuppant Roland mellé a földre, aki harsányan üdvözölte. – Vigyél át minket, Öcsi, amilyen gyorsan csak tudsz. – Roly, rajta volt Janine a Viscounton? – Igen, a fene egye meg! De láss már hozzá! Craig kinyitotta könnyű felszerelését és kiszedegette a szerszámait, szondát, oldalvágókat, színes szalagtekercseket, acél mérőszalagot és iránytűt. – Életben van? – Craig nem bírt Roland szemébe nézni, de a választ hallva megremegett. – Igen, csak éppen... – Hála neked Istenem! Istenem... – suttogta Craig és Roland eltöprengve bámult arcába. – Nem is tudtam, hogy így érzel iránta, Öcsi. – Sose voltál túlzottan élesszemű – nézett fel rá Craig most kihívóan. – Az első pillanattól kezdve szerettem. – Jó, akkor nyilván legalább annyira el akarod kapni ezeket a fattyakat, mint én. Nyisd meg már azt a mezőt, igyekezz! – Roland jelt adott, mire az emberei gyorsan felzárkóztak és végigfeküdtek az aknamező szélén, lövésre tartott fegyverrel. Roland ismét Craigre nézett. – Megvagy már? Craig bólintott. – Ismered a mintát? – Imádkozz, hogy ismerjem. – Mozogj, Öcsi! – parancsolta Roland. Craig felállt, rásétált az aknamezőre és munkához látott a szondával és mérőszalaggal. Roland nem egész öt perc múlva türelmetlenül bekiáltott neki: – Jézusom, Öcsi, két óra múlva
besötétedik! Mennyi időbe telik ez? Craig hátra sem nézett. Előregörnyedve, mint egy krumpliszedő, óvatosan szondázgatta a talajt, miközben a verejték hosszú, sötét foltot áztatott kekiszínű inge hátára. – Nem lehetne gyorsabban? Craig minden figyelmét megfeszítve, akár egy artériát összeszorító sebész, elnyisszantotta egy Claymore-akna zongorahúrszerű kioldóját, aztán lefektetve a színes szalagot maga mögé a földre, továbblépett. Az volt a fonál, amely átvezeti őket a labirintuson. Craig ismét szondázott. Szerencsétlen pontot választott; ott lépett be a mezőre, ahol két különböző rendszer pont átfedte egymást. Rendes körülmények közt a színes szalag mentén visszamenve a peremsáv újabb pontjáról indult volna, de az húsz percbe is beletelt volna és nem volt vesztegetni való idő. – Craig, a rohadt életbe! Egy helyben toporogsz! – kiáltotta megint Roland. – Krisztusom! Csak nem rezeltél be? Craig megrándult a gyanúsításra. Ellenőriznie kellett volna a minta bal oldalát, ahol kellett egy AP-nek lennie 30 fokos szögben attól, amelyikre előzőleg rábukkant. Egy huszonnégy inches hézagnak kellett lennie köztük, ha helyesen értelmezte a mintát. Az ellenőrzés két percet vett volna igénybe. – Csipkedd magad, Mellow, a fene essen beléd! – hajszolta Roland hangja. – Ne állj, mint egy faszent! Gyerünk már! Craig erőt vett magán – három az egyhez volt az esélye – előre lépett egyet és óvatosan ránehezedett a bal lábára. Szilárd volt. Még egy lépést tett a jobb lábával, olyan finoman, mint a macska, amelyik madár után lopakodik... és ott is szilárd volt. Miközben továbblépett a bal lábával, egy verejtékcsöpp hullott szemöldökéről a szemébe és félig elvakította. Kipislogta és leengedte lábát a földre. Most is biztonságos volt. Most jobb oldalt kell lennie egy Claymore-aknának. Bár lábai remegtek, lassan leguggolt. A drót nem volt ott! Eltévesztette a mintát! Vak volt a mező kellős közepén és, egyedül csak a szerencséjétől függött. Gyorsan hunyorított és hirtelen megkönnyebbülve felkapta a szinte láthatatlan drótot pontosan onnét, ahol lennie is kellett. A drót olyan feszülten remegett meg, akár az ő idegszálai. Kinyúlt az oldalvágóval és már majdnem hozzáért a huzalhoz, mikor Roland hangját hallotta közvetlenül a háta mögül. – Ne piszmogj... Craig hevesen összerezzent és visszarántotta kezét az életveszélyes huzaltól. Hátranézett. Roland a színes jelzőszalag mentén jött ki az aknamezőre, és fél térdre volt ereszkedve, combján keresztbe fektetve a puskája, mindössze egyetlen lépésnyire Craig mögött. Arcát vastag réteg álcázó festék borította, amivel olyan vadnak és ijesztőnek látszott, mint egy primitív harcos, aki egy másik korból pottyant ide. – Olyan gyorsan megyek, amennyire csak merek. – Craig hüvelykujjával szétnyomta a nehéz, ideges verejtékcsöppeket szemöldökén. – Nem igaz – cáfolta kereken Roland. – Már vagy húsz perce itt vagy, és húsz lépést sem jutottál előre. Sötét lesz, mire átjuthatnánk, ha ennyit tökölődsz. – A fene essen beléd! – suttogta Craig indulatosan. – Helyes! – ösztökélte Roland. – Dühöngj csak! Vadulj be és dühöngj! Craig előrenyúlt és elnyisszantotta a kioldóhuzalt, amely kurta rezzenéssel elpattant, olyan hangot adva, mint egy körömmel könnyedén megpendített gitárhúr. – Ez az Öcsi! Mozogj! – litániázta Roland halk, monoton hangon a hátában. – Gondolj azokra a fattyakra, Öcsi! Ott vannak kint, menekülnek, mint a veszett sakálok! Gondolj arra, hogy meglógnak előlünk! Craig most már egyre szilárdabban lépkedett előre.
– Mindenkit megöltek azon a gépen, Craig! Mindenkit, férfiakat, nőket, gyerekeket... csak őt nem. – Roland nem mondta ki a nevét. – Őt életben hagyták! Hanem mikor rátaláltam, nem tudott beszélni! Csak sikítani tudott, Öcsi, és úgy viaskodott, akár egy megvadult állat. Craig megtorpant és hátrapillantott. Arca holtsápadt volt. – Ne állj meg, Öcsi! Folytasd! Craig lehajolt és gyorsan tovább szondázott. Az AP pont ott volt, ahol lennie kellett. Belépett a folyosóba gyors, kurta léptekkel, miközben Roland száraz, jeges suttogása kíméletlenül követte. – Megerőszakolták, Öcsi! Mindnyájan! Eltört a lába a zuhanástól, de az se tartotta vissza őket! Rámásztak, mint a dürgő állatok, egyik a másik után! Craig egyszer csak azon kapta magát, hogy rohan előre, bele a láthatatlan folyosóba... csupán a lépéseit számolva, nem ellenőrizve a távolságot a mérőszalaggal, nem mérve az elfordulási szöget az iránytűvel. Végül hasra vágódott és eszelősen döfködött a szondával a földbe, de Roland hangja nem tágított mögüle. – Mikor mind megvoltak vele, újabb menet következett – suttogta. – Csakhogy akkor már megfordították... hátulról folytatták Öcsi... Craig minden egyes döfésnél felzokogott. Megütötte egy akna burkolatát, ami pont a felszín alatt feküdt, és az ütés erejétől megrázkódott a karja. Ledobta a szondát és ujjaival kaparva a földet, felfedte az AP-akna kör alakú tetejét. Akkora volt, mint a régi, ötven darabos Players Navy Cut cigaretta fémdoboza. Craig kiemelte ágyából és félrehelyezte, azután továbbment Roland kitartó suttogásával fülében: – Zsinórban egymás után, Öcsi! Mind! Csak a legutolsó nem! Annak nem ment kétszer, így fogta a bajonettjét, azt döfte föl neki helyette! – Hagyd abba, Roly! Az Istenért, hagyd abba! – Te szereted őt, Öcsi... akkor, siess, az ő kedvéért! Siess! Craig megtalálta a második AP-aknát is és kibányászva a földből, elhajította... Az akna úgy bukfencezett és szökdécselt végig az aknamezőn, mint egy gumilabda, aztán eltűnt egy fűcsomóban. Nem robbant föl. Craig tovább kaparta útját, olyan vadul döfködve a szondával, mintha azok valamelyikének a szívébe döfködött volna. Megtalálta a harmadik, és egyben az utolsó aknát is a folyosó kilencven-fokos sarkában. A folyosó nyitva volt, egészen a túlsó peremsávig, ahol kellett még lennie két Claymore kioldóhuzalnak. Craig fölugrott és végigszaladt a folyosón, amelyen a borzalmas halál kétoldalt csak inchekre volt száguldó lábaitól. Könnyeitől szinte teljesen elvakítva zokogott, rohanó léptei ütemére. A folyosó végére érve megállt. Már csak a kioldóhuzalok, a Claymore-ok kioldózsinórjai vannak hátra és átjutottak a cordon sanitaire-en. – Jól van, Öcsi! – suttogta Roland szorosan mögötte. – Jól van, áthoztál! Craig átvette az oldalvágót a jobb kezébe és előbbre lépett. Valami megmozdult a jobb talpa alatt, aprócskát rugózott, mint amikor az ember föld alatti vakondtúrásra lép és az beomlik alatta. "Ennek nem kéne itt lennie!", gondolta rémülten és az idő megállni látszott. Hallotta a gyújtókupak kattanását, amely úgy hangzott, mint mikor egy fényképezőgép felhúzóját elengedik, csak letompította a rajta lévő vékony homokréteg. "A csatlakozó akna", gondolta, de az idő még mindig meg volt merevedve. Volt ideje gondolkodni. – Ez a csatangoló a mintában. – De semmi sem történt a kattanás után. – Felcsillant előtte egy reménysugár. "Befulladt akna. Csütörtököt mondott. Megúszom..." Az akna a jobb lába alatt robbant. Úgy érezte, mintha valaki egy emelőrúddal teljes erejéből talpon vágta volna a föld alól. Nem érzett fájdalmat, csak egy kábító, rázkódó ütést felfutni a lábából a gerincén, amitől összecsattant az állkapcsa és teljesen átharapta a nyelvét. Semmi fájdalom, csak a rázkódáshullám fülsiketítő robbanását hallotta, amely úgy meghasogatta a dobhártyáját, mintha egy kétcsövű vadászpuskát sütöttek volna el közvetlenül a füle mellett.
Semmi fájdalom, csak az arca mellett felcsapó por- és füstfelhő; aztán a levegőbe repült, mintha egy haszontalan óriás játszott volna vele, és ismét földet ért a hasán. Kiszorult belőle a szusz, levegő után kapkodott, és szája megtelt vérrel elharapott nyelvétől. Szemét csípték a repülő, éles homokszemcsék és a füst. Mikor megtörölte, Roland arcát pillantotta meg maga előtt, amely ködösen imbolygott, mint a kánikulai délibáb. Roland ajka mozgott, de Craig nem hallotta szavait. Füle kegyetlenül zúgott a robbanástól. – Semmi baj, Roly – mondta, de hangja szinte beleveszett a robbanás éneklő emlékezetébe. – Jól vagyok – ismételte Craig. Felhúzódzkodott és ülő helyzetbe gurult. Bal lába egyenesen kinyúlt elébe, lábikráját széttépte és bíborfeketére festette a robbanás. Rövid, kekiszínű nadrágja nyílásából vér szivárgott – srapnel vágódhatott a farába és alhasába, de a bakancs még mindig rajta volt a bal lábán. Megmozdította a lábát... volt benne élet és máris megnyugtatón rábiccentett. De mégsem stimmelt valami. Kába volt és imbolygott, fülében még mindig nem szűnt meg a zúgás, mégis az vezette rá, hogy valami szörnyű nagy baj van... és lassan derengeni kezdett neki, hogy mi az. Nem volt ott a jobb lába, csak egy rövid, vastag csonk kandikált kifelé a nadrágja szárából. A robbanás forrósága kiégette a csonk nyers végét, és olyan fehérre perzselte, mintha megfagyott volna. Lebámult rá... tudta, hogy ez csak optikai csalódás lehet, hiszen érezte, hogy a lába a helyén van. Megpróbálta megmozdítani... érezte, hogy mozog, de semmi nem volt ott. – Roly! – Még a fülében zúgó zenebonán keresztül is kihallotta a hangja hisztérikus tónusát. – Roly, a lábam! Jaj, Istenem, a lábam! Leszakadt a lábam! Aztán végül megindult a vérzés és a vér fényes, vastag sugarakban lövellt ki a forróságtól megperzselt húsból. – Roly, segíts! Roland háttal, terpeszállásban föléje lépett, majd leguggolt és eltakarta Craig elől megcsonkított altestét. Kigöngyölte a vászontáskát, amiben a tábori orvosi felszerelés volt, és ércsíptetőt vett ki belőle. Miután a vérzés csillapodott, gyorskötést tett a csonkra. Gyorsan, gyakorlott és hozzáértő kézzel dolgozott, s mihelyt befejezte, visszafordult Craig felé és belenézett sápadt, poros, verejtékszántotta arcába. – Öcsi, a Claymore-ok... tudnád hatástalanítani a Claymore-okat? Őérte, Öcsi! Próbáld meg! Craig rámeredt. – Öcsi... Janine-ért – suttogta Roland és ülőhelyzetbe húzta. – Próbáld meg! Őérte... próbáld meg! – Oldal vágót... – motyogta Craig, sebzett tekintetét a csonkját borító véráztatta turbánra meresztve. – Keresd meg az oldal vágót! Roland a kezébe nyomta a szerszámot. – Fordíts hasra – mondta Craig. Roland óvatosan megfordította és Craig előre kezdte vonszolni magát; a könyökén csúszott tovább a felhasított, poros földön, megmaradt lábát áthúzta a felrobbant akna ütötte sekély kráteren, azután megállt és előrenyomult. Ismét hallatszott a pengő hang, mikor az első kioldózsinór elpattant a vágópofában, majd serényen, akár egy rovar, amelyet a kertész félig összetaposott sarkával, Craig elvonszolta magát az aknamező legszéléig. Az utolsó akna következett. Craig keze olyan hevesen remegett, hogy meg kellett fognia a csuklóját a bal kezével, hogy megszilárdítsa, azután zokogva az erőlködéstől rávitte a vágó nyitott pofáját a hajszálvékony drótra és összenyomta. A drót egy pengessél elszakadt és Craig kiejtette kezéből a szerszámot. – Oké, nyitva van! – zokogta és Roland előhúzta az inge alatti zsinegen lógó sípot. Szájához emelte, nagyot fújt bele és a feje fölé pumpált karjával. – Gyerünk!
A Felderítők keresztülszaladtak az aknamezőn, szigorúan betartva a tíz lépés követési távolságot a folyosót jelző szalag mentén kacskaringózva. A széléhez érve könnyedén átugrották a még mindig hason fekvő Craiget és beleveszve a mező szélén húzódó nyitott bozótba, mozgó harci alakzatot öltöttek. Roland még egy pillanatig Craig mellett maradt. – Senkit sem tudok itthagyni veled, Öcsi. – Letette az elsősegély-felszerelést a feje mellé. – Van benne morfium, ha túl nagy fájdalmad lenne. – Aztán még valamit letett melléje: egy kézigránát volt az. – Ha a terroristák előbb ideérnének a mi embereinknél... Ne hagyd magad elfogni. Rohadt dolog a gránát, de hatékony. – Azzal lehajolt és homlokon csókolta Craiget. – Isten áldjon meg Öcsi – mondta, és már fel is egyenesedett és futásnak indult. Pillanatokon belül elnyelte a sűrű, folyóparti bozót és Craig lassan behajlított karjába temette arcát. Azután a fájdalom úgy rontott rá, akár egy kiéhezett oroszlán. * Tungata Zebiwe komisszár a keskeny lövészárok fenekén kuporogva hallgatta a hordozható rádióból sugárzó fátyolos hangot. – Átkeltek az aknamezőn és most lefelé tartanak a folyóhoz. Megfigyelői a Zambezi északi partján lévő gondosan előkészített állásaikból jól átlátták a szemközti partot és a széles folyó gázlói közt fekvő, sűrű erdőcskékkel borított kis szigeteket. – Hányan? – kérdezte Tungata a mikrofonban. – Még nem számoltuk. Persze, nem is lehetett megszámolni őket, hiszen az elsötétülő bozótban csupán egy-egy villanásnak látszottak, ahogy egymást fedezve és átfedve sebesen törtek előre. Tungata felpillantott az égre: már egy óra sincs sötétedésig, állapította meg. Ismét feltámadtak ugyanazok a kételyek, amiket nem egész három órája érzett, mikor átkelt a gázlón embereivel. Vajon sikerül-e arra késztetni üldözőit, hogy átkeljenek a folyón? Anélkül ugyanis a Viscount lelövésének és mindannak, amit utána tettek propaganda és pszichológiai értéke felére csökkenne az ellenséggel szemben. Át kellett csalogatni tehát a Felderítőkét a gondosan, mészárlásra előkészített terepre. Hisz épp azért hozta el a nő szoknyáját és hagyta a cordon sanitaire szélén, hogy továbbvonzza őket. Hanem maga is belátta, egy ésszerűen gondolkodó parancsnok nem kelne át ilyen kevés emberrel egy ilyen természetes akadályon, mint a Zambezi a nap végén, mikor percek múlva besötétedhet. Nem hatolhat be ellenséges területre, ahol egy ismeretlen ütőképességű csapat talán már les is rá a maga jóelőre és kényelmesen előkészített terepén. Tungata nem várhatta őket, csak reménykedhetett a jövetelükben. Az egész az üldözők parancsnokának személyétől függ. A csalit, amit bedobott nekik, azt igazán csak egy ember kapná be; a többszörösen megerőszakolt és megcsonkított asszony és a véres szoknya csak egyetlen emberre gyakorolnának igazi hatást: Roland Ballantyne ezredesre. Tungata megpróbálta tárgyilagosan kielemezni magában, mennyi az esélye, hogy Ballantyne vezeti az üldözőket. Ballantyne a Victoria Vízesés Hotelben tartózkodott az eseményt megelőzően – a ZIPRA ügynökei határozottan azonosították. A nő Mrs. Ballantyne-nak nevezte magát, és a Felderítők képviselték a legközelebbi és leghatékonyabb haderőt a térségben. Ebből az következik, hogy ők érkeztek elsőként a roncshoz és csakis Ballantyne vezethette őket. Tungatának bíznia kellett abban, hogy haditerve meghozza a várt eredményt. Tungatában először akkor erősödött meg a meggyőződés, hogy az üldözők közel vannak, mikor valamivel délután négy óra előtt rövid, automatasortüzet hallott a déli partról. Éppen akkor ért át a gázlón csapatával és még átázva és lihegve feküdtek a földön, akár a vadászkutyák egy kemény
futás után. Tungata dermedten gondolt bele, hogy több órás előnyük és az erőltetett menet ellenére is már-már sarkukban voltak a Felderítők. Még húsz perc és elkapják őket a cordon sanitaire déli szélén, és Tungatának nem voltak illúziói, hogy az mit jelentett volna. Emberei, bár a ZIPRA erők elit alakulatából kerültek ki, nem kelhettek versenyre a Ballantyne Felderítőkkel. A déli parton halál fiai lettek volna, de most, hogy már a túlparton vannak, fordult a kocka. Tungata kerek tíz napig készítette elő az üldözők fogadását a zambiai hadsereg és rendőrség teljes együttműködésével. A rádió ismét kuruttyolt, Tungata ajkához emelte a mikrofont és kurtán jelentkezett. A megfigyelő lefojtott hangon beszélt, mintha attól félt volna, hogy áthallatszhat a veszélyes üldözött vadhoz a folyó túloldalára. – Nem próbálták meg az átkelést. Vagy megvárják a sötétedést, vagy nem jönnek. – Jönniük kell – suttogta Tungata saját magának és lenyomta a mikrofonbillentyűt. – Jelzőfényt fellőni! – Kész! – jelentette a megfigyelő. Tungata leengedte a mikrofont és várakozón felnézett a bíbor és rózsaszínű esti égboltra. Kockázatos dolog volt, de ha már itt tartunk, az egész akció kockázatos volt, attól a pillanattól, hogy átkeltek a Zambezin a rakétavetővel. A jelzőfény csíkban ívelt fölfelé az alkonyatban és ötszáz lábra a folyó fölött karmazsinvörös tűzgolyóba robbant, aztán kecsesen visszahullott a föld felé. Tungata körmei a tenyerébe vájódtak, ahogy szorosan markolta a mikrofont. A jelzőfényt az északi partot szegélyező fák mögül lőtték fel, csábítóan közelről, ami két dologra engedett tippelni: vagy elijeszti őket és felhagynak az üldözéssel, vagy arra készteti őket, amiben Tungata reménykedett. Talán megrészegülnek az üldözött vad közelségétől, és felülkerekedik bennük a macskaszerű reflex, hogy utánavessék magukat annak, ami menekül. Tungata várt. A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak tova. Végül megrázta fejét és fontolóra véve az esetleges kudarcot, gyomrában jeges hidegséget érzett, ami egyre jobban szétterjedt bensejében. Aztán megreccsent a rádió és a megfigyelő feszült és rekedt hangon jelentette: – Jönnek! – mondta. Tungata szájához kapta a mikrofont. – Az összes egységnek! Tüzet eltakarni! Itt Tungata elvtárs! Tüzet eltakarni! Aztán szünetet tartott. Megkönnyebbülése félelemmel keveredett arra gondolva, hogy az utolsó pillanatban valamelyik ideges gerillája esetleg idő előtt működésbe hozza a csapdát. Hatszáz embere volt szétszóródva a mészárlásra kijelölt terepen. Csak egy ezred lett volna elegendő a kanka-különítménnyel szemben. Tungata látta már őket harcolni, és tudta, hogy neki legfeljebb húsz embere ér fel azokból eggyel. Megvalósította a számbeli előnyt, de annak is megvolt a maga rejtett veszélye. Az irányítás meggyengült, és minthogy nem minden embere volt elsőosztályú harcos, számolnia kellett azzal, hogy sokukat idegesség és rejtélyes előérzet, szinte babonás félelem foghatja el a legendás hírű Ballantyne Felderítőkkel szemben. – Az összes csapatparancsnoknak! – hajtogatta a mikrofonba. – Tüzet eltakarni! Itt Tungata, a komisszár! Tüzet eltakarni! – Aztán leengedte a mikrofont és még egyszer, utoljára végigpásztázta a terepet. A folyó északi partja nem egész egy mérföldre volt tőle. A partot magas fák sorfala szegélyezte. Az óriási, kicsavarodott törzsű fügefák és mkuszik ágait liánok szövevénye fonta keresztül-kasul, s az égbe nyúló palackpálmák szúrós levelei kirajzolódtak a pirosló alkonyaiban. A buja növényzetfal elfedte a kilátást a folyóra. Aztán az erdővonal hirtelen véget ért a kiterjedt, rétszerű tisztáson, amely egyike volt a Zambezi árterületeinek. Az esős évszakban, mikor a folyó kilép a medréből, ez a terület víz alá kerül,
sekély lagúnává alakul és vízililiom és nádas növi be. Most azonban ki volt száradva, a nád elsorvadt és lefeküdt, nem nyújtva többé fedezéket se üldözőnek, se menekülőnek. Tungata nagyon ügyelt rá, hogy semmi nyom ne maradjon a széles teknő puha talaján, amely mellett alig tíz napja még az a csapat táborozott, amelyik a lövészárkokat és az aknavető ütegek helyét kiásta. Vigyáztak, hogy egy ember se tévedjen rá, nehogy a legcsekélyebb nyom is maradjon a teknőben és útba igazítsa az üldözőket. A talaj csupán vadbivalycsordák, kecses, vörös, rövidszőrű víziantilopok és kilenc ember lábnyomát rögzítette, ugyanazt a kilenc pár lábnyomot, amelyek a gép lezuhanásának helyéről kiindultak és amelyeket Tungata és csapata három órával korábban szándékosan hagyott maga után. Ezek a nyomok a folyóparti bozót szélétől a nyitott árterület közepén keresztül az ezen az oldalon magasabban fekvő erdei talajig vezettek. Tungata rádióhulláma zümmögve megelevenedett és a megfigyelő suttogó hangon figyelmeztette: – Félúton vannak a gázlón. Tungata elképzelte a sötét fejeket az alkonyattól rózsaszínre festett víz felszínén – olyan lehetett, mint gyöngysor a bársony ingvállon. – Hányan? – kérdezte. – Tizenketten. Tungata hirtelen csalódottnak érezte magát. Ilyen kevesen? Többre számított. Pillanatnyi tétovázás után megkérdezte: – Ott a fehér tiszt? – Csak egy fehér férfi van álcázó maszkban. Az vezeti őket. "Ballantyne" – mondta Tungata magában. "Maga a nagy sakál... csak ő lehet az". Ismét megszólalt a rádió: – Átértek... eltűntek a fák között. Elvesztettük őket szem elől. Most vajon nekivágnak-e az ártérnek? Tungata éjjeli távcsövét a fasorra irányította. A különleges csiszolású foncsorozott lencsék minden fénysugarat észleltek, ám a fák és a bozót alakját nem lehetett velük kivenni. A nap már alábukott, az alkonyat utolsó fényei is elenyésztek, és az első csillagok pettyekkel hintették tele az esti égbolt sötét baldahinját. – Még mindig a fák között vannak – jelentette ezúttal egy másik, mélyebb és durvább hang a rádión. Az egyik hátvéd megfigyelő figyelmeztetett a teknő legdélebbi széléről. Tungata újabb parancsot adott a mikrofonba. – Tüzet kitakarni! – mondta halkan és pár másodperc múlva megpillantotta a tábortűz parányi sárga csillanását a folyótól legtávolabb eső fasorban. Látcsövén keresztül egy alakot látott elhaladni az alacsony lángok előtt. A tűz egy nyugodt tábor tökéletes illúzióját keltette, amelyben a gyanútlan üldözöttek, kimerülten a hosszú meneküléstől, végre biztonságban képzelve magukat megpihentek és estebédet készítettek. Remélhetőleg nem tűnik túl átlátszónak a csali, töprengett el aggódva Tungata. Reménykedett, hogy nem vetette el túlságosan a sulykot azzal, hogy az üldözők vak dühére bazírozott. De megingott önbizalma már meg is kapta a visszajelzést, s a zordon hang a rádión át jelentette: – Kijöttek a fák közül... most mennek át a teknőn. Már túl sötét volt, semhogy bármit is kivehetett volna abból a távolságból. Az előretolt állásokon lévő embereire kellett hagyatkoznia. Úgy fordította órája világító számlapját, hogy láthassa a percmutatót. A teknő másfél kilométer széles volt, amit a Felderítők futva körülbelül három perc alatt megtesznek. Anélkül, hogy levette volna szemét a számlapról, beleszólt a mikrofonba: – Aknavetők, felkészülni világítólövedékkel! – Aknavetők, készenlétben! A percmutató körbement a számlapon és megkezdte újabb körét. – Aknavetők, tűz! – parancsolta Tungata. A mögötte lévő erdőből már fel is hangzott a hárominches aknavetők tompa, kotyogó hangja,
amelyet a fürgén fölfelé emelkedő aknák fuvolázása követett. Aztán egyszer csak az útvonaluk zenitjére ért világítólövedékek robbanása hallatszott. Apró ejtőernyőiken függve, éles elektrikus kék fényt bocsátottak ki magukból. A nyitott árterületen olyan világosság támadt, akár egy gigantikus méretű stadionban. A közepén rohanó parányi embercsoport a meztelen fény csapdájába került és árnyékuk a földön olyan feketének és súlyosnak látszott, mint a tömör vas. Azonnal a földre vetették magukat, de nem volt fedezék. Testük még a talajnak lapulva is élesen körvonalazott, jól kivehető kupacokat formált. Hanem szinte azonnal homályba borultak a felcsapódó porfelhő és a földről felrepülő rögök sápadtan örvénylő ködfüggönyében. Tungatának hatszáz embere volt a teknőt szegélyező fasor mögött. Most mindegyik tüzelt, és az automata fegyverek tüze hurrikánként söpört végig a teknő közepén összegyűlt alakokon. Az erdőben hátrébb felállított aknavető ütegekből az aknák magasan Tungata feje fölé emelkedtek, aztán a teknőre hullottak. A robbanások reccsenő hangjai éles ellenpontját képezték a háttérben mennydörgő kis tűzfegyverekének, és az aknák ütötte kráterekből halvány porördögök pattantak fel a világítólövedékek fényében. Senki sem maradhatott életben odakinn. A Felderítőket mostanra már miszlikbe szaggathatták a golyók és srapnelek, de a lövések egyre csak záporoztak, és további világítólövedékek reccsentek vakító, sercegő kék fényben fölöttük. Tungata lassan végigpásztázta látcsövével a levegőben tornyosuló por- és füstgomolyagot. Mikor nem látott mozgást, fogta a mikrofont, hogy tüzet szüntess-t parancsoljon. De mielőtt megszólalhatott volna, mozgást észlelt maga előtt és nem egész kétszáz lépésre az állásától, a porfüggönyből két kísérteties alak vált ki. Egymás mellett futva közeledtek, úgy tűnt, mintha egy sűrű por és füst mocsáron gázolnának keresztül. A világítólövedékek erős fényében félelmetesnek és nem emberinek látszó alakok egyike egy óriási matabele volt. Elvesztette sisakját, feje olyan kerek és fekete volt, mint egy ágyúgolyó, nyitott szája elefántcsontszínű fogakkal szegélyezett, rózsaszín üregként tátongott, bikabőgése még a puskatűz viharának is fölébe emelkedett. Társa egy fehér férfi volt, egyenruhája felső része félig leszakadt testéről és felfedte sápadt mellét és vállát, de arcát rémisztő sötétzöld és barna festékcsíkok borították. Mindketten tüzelve törtek előre és Tungata megborzongott, egyfajta babonás félelmet érezve, amit annyira lenézett a saját embereinél. Ezek immúnisnak látszottak a golyózáporra, amelyen keresztül tovább lövöldöztek. – Nyírd ki őket! – hallotta Tungata a saját üvöltő hangját, mire az egyik FN-ből kitörő golyózápor lesöpörte a keskeny lövészárka előtti laza földpad tetejét. Tungata alábukott és az árok végébe szaladt a súlyos géppuskához. – Pontosan célozz! – kiáltotta, de a fegyverkezelő hosszú, mennydörgő sorozata után a két alak még mindig sértetlenül szaladt feléjük. Tungata félrelökte a géppuskakezelőt és elfoglalta a helyét. Végtelennek tűnő másodpercekig bámult keresztül a célgömbön és hajszál pontos szögbe emelve a gépfegyvert, tüzelt. A magas matabele hátravágódott, mint akit egy száguldó autó ütött el, majd úgy látszott szétmállani és darabokra szakadni a golyózáporban, akár egy szalmabábu a szélviharban. Végül beleolvadt a teknő felszínébe. A másik férfi viszont továbbra is tüzelve csörtetett feléje, valami érthetetlen kihívást ordítva, és Tungata feléje rántotta a géppuska csövét. Egy másodperc töredékéig szünetet tartva célzott, látta a célgömbön keresztül a kemény fehér hús villanását és az ördögien befestett arcot. Tungata tüzelt, a súlyos puska kurtán megugrott kezében, aztán beakadt és csütörtököt mondott. Tungata megdermedt és természetellenes félelem kerítette hatalmába, miközben a férfi rendületlenül jött előre. Már eldobta az FN-jét és a fél válla el volt lőve, szétroncsolt karja
hasznavehetetlenül fityegett oldalán, de talpon volt és egyenest Tungata felé tartott. Tungata felugrott és kihúzta a Tokarevet a derekán lévő pisztolytáskából. Mikor a férfi már tíz lépésre sem volt a lövészároktól, Tungata célba vette. Tüzelt és látta a golyót belecsapódni a csupasz fehér mell közepébe. A férfi térdre rogyott, és miközben erőlködve igyekezett továbbnyomulni, egyetlen megmaradt karját ellensége felé nyújtotta, de hang nem jött nyitott, véres szájüregéből. Ilyen közelről Tungata a vastag álcázó festéken keresztül is felismerte az azon a bizonyos éjszakán a Khami Misszióban látott és soha el nem felejtett arcot. A két férfi egy pillanatig farkasszemet nézett egymással, aztán Roland Ballantyne arcra zuhant. A puskatűzorkán a teknő pereme körül csillapodni kezdett, majd elült. Tungata Zebiwe gémberedetten kimászott a lövészárokból és odament Roland Ballantyne-hoz. Lábával hanyatt gurította a földpadon és szinte hitetlenkedve bámulta, ahogy a szemhéjak megrezzentek, majd lassan felnyíltak. A világító lövedékek fényében a zöld szemek, amelyek fölfelé bámultak rá, még most is dühtől és gyűlölettől lángoltak. Tungata leguggolt melléje és halkan azt mondta angolul: – Igazán örülök Ballantyne ezredes, hogy ismét találkoztunk. Azzal előrehajolt, nekiszegezte a Tokarev csövét a halántékának, csupán egy inchnyire a fülétől és egyetlen golyóval kiloccsantotta Roland Ballantyne agyvelejét. * A St. Giles kórház rehabilitációs osztálya egy olyan menedék, szentély volt, ahová Craig Mellow szívesen vonult vissza. Szerencsésebb volt, mint néhány betegtársa. Őt csak kétszer tolták végig a hosszú, zöld folyosón a kerekeken guruló, zötyögve nyikorgó tolóágyon a dupla lengőajtón túli, fertőtlenítőtől és érzéstelenítőtől bűzlő műtőbe, ahol maszkos, személytelen arcú műtősnők hajoltak fölébe. Először szépen megplasztikázták a csonkját, körbeágyazták húspárnával és bőrrel, hogy illeszkedhessen a művégtaghoz. A második műtéttel a lába közé, altestébe és farába fúró-dott nagyobb srapnel szilánkokat távolították el, és egyúttal azt kutatták – sikertelenül –, mi lehet az oka, hogy deréktól lefelé teljesen megbénult. Megcsonkított teste az operáció után a fiatal, egészséges állatokéra jellemző gyorsasággal begyógyult, de a műanyagból és rozsdamentes acélból készült műláb használatlanul árválkodott az éjjeliszekrénye mellett. Karizmai viszont megvastagodtak a láncfogantyúkon való föl-le húzódzkodástól és a tolószék kezelésétől. Hamar megtalálta a maga különleges búvóhelyeit a hosszan elnyúló régi épületben és parkjában. A nap java részében a terápiaműhelyben tevékenykedett a tolószékében ülve. Teljesen szétszerelte öreg Land-Roverjét, átépítette a motort, leköszörülte a főtengelyt és felfúrta a féktuskót. Aztán átalakította kézi vezérlésűre, fogantyúkat szerelt rá és úgy adaptálta a sofőrülést, hogy könnyebben fordulhasson ide-oda béna alsótestével. Beépített egy tartót az összecsukható tolószéknek a hajdani puskatartó helyére, az elülső ülés mögé, és átfestette a karosszériát fényes vörösesbarnára. Miután az autóval megvolt, rozsdamentes acél- és bronzillesztékeket tervezett a jachtra, órákat töltött az esztergapadnál és oszlopos fúrógépnél. Észrevette, hogy a tevékenységgel száműzheti agyából a kísértő emlékeket, ezért minden érdeklődését és figyelmét a feladatra összpontosítva valóságos kis remekműveket hozott létre fából és fémből. Esténként írt vagy olvasott. Újságot soha nem vett a kezébe és televíziót sem nézett a kórház társalgójában. Soha nem bocsátkozott vitába a többi beteggel sem a harcról, sem a körülményes béketárgyalásokról, amelyek nagy reményekkel kezdődtek, de rendszerint félbe is szakadtak. Így
Craig el tudta hitetni magával, hogy a háború farkasai még nem vadásznak az egész országban. Csak éjszakánként nem volt képes kordában tartani emlékezete csalóka játékait: ismét rémülettől verejtékezett egy végtelen aknamezőn, miközben Roly ocsmányságokat suttogott a fülébe; látta a világítólövedékek elektrikus fényét az esti égen a folyó fölött és hallotta a puskatűz viharát. Aztán üvöltve felébredt és az éjszakai nővért pillantotta meg maga mellett, aki aggódva és együttérzéssel figyelte. – Nyugodjon meg, Craig, csak lidérces álom volt. Nincsen semmi baj. – Csakhogy ő nem nyugodott meg, tudta, hogy igenis van baj. Valerie néni írt neki. Neki és Douglas bácsinak az fájt a legjobban, hogy soha nem találták meg Roland holttestét. A biztonsági erők hírszerzésétől azt a rémtörténetet hallották, hogy Roland szitává lőtt testét közszemlére tették Zambiában, aztán összecsődítették a kiképzőtáborból a gerillákat, akik leköpték és levizelték. Miután mindenki meggyőződött róla, hogy valóban halott, bedobták a kiképzőtábor pöcegödrébe. Valerie néni remélte, Craig megérti, hogy egyelőre sem ő, sem Douglas bácsi nincs abban a lelkiállapotban, hogy meglátogassák, egyben kérte, ha bármire szüksége volna, nyugodtan írja meg nekik. Jonathan Ballantyne viszont minden pénteken meglátogatta Craiget. Az öreg, ezüstszínű Bentleyjén érkezett a szokásos elemózsiás kosárral, amelyben mindig hozott egy üveg gint és féltucat üveg tonikot, amit Craiggel együtt el is szopogatott valamelyik fedett zugban a park végében. Ahogyan Craig, az öregember is kerülni akarta a fájdalmas jelent, így együtt kerestek menekvést a múltban. Bawu minden héten elhozott egy régi családi naplót, amit sóváran mindjárt meg is beszéltek, mert Craig abban reménykedett, hátha sikerül bővebbet is megtudnia nagyapjától azokról a régmúlt időkről. Csak két ízben szegték meg a feledésre és hallgatásra vonatkozó egyezményüket. Craig kezdte azzal, hogy megkérdezte: – Bawu, mi van Janine-nal? – Miután kijött a kórházból, Valerie és Douglas azt akarták, költözzön hozzájuk Queen's Lynnbe, de ő nem ment. Tudtommal még mindig a múzeumban dolgozik. A rákövetkező héten Bawu hozta szóba a témát, mielőtt beszállt volna a kocsijába: – Mikor Rolyt megölték, rájöttem, hogy ezt a háborút mi fogjuk elveszíteni. – Elveszítjük, Bawu? – Igen – felelte az öregember, azzal elhajtott és Craig a tolószékéből bámult a Bentley után. Már tíz hónapja volt a St. Gilesben, mikor elküldték egy sor vizsgálatra, amelyek négy napig tartottak. Volt röntgenen, EKG-n, szemorvosi vizsgálaton; megnézték a reflexeit, hogy miként reagál a bőre a hideg és meleg hatásokra, ami esetleg rossz idegműködésre engedhet következtetni, azután meglumbálták és agyvizet vettek tőle. Craig a végére ideges lett és kimerült. Azon az éjszakán ismét lidérces álma volt. Megint az aknamezőn feküdt, és Janine hangját hallotta maga előtt a sötétből. Éppen azt tették vele, amit Roland elmondott és a lány neki üvöltött segítségért. De ő nem bírt megmozdulni. Mikor végül felébredt, langyos verejtéktócsa volt alatta a vörös gumilepedőn. Másnap a kezelőorvosa azt mondta: – Derekasan végigcsinálta a vizsgálatokat, Craig, igazán büszkék vagyunk magára. Mostantól új kezelést fog kapni és Davis doktor lesz az orvosa. A fiatal és komoly dr. Davisnek zavarbaejtően közvetlen tekintete volt. Craig már az első pillanatban megutálta, mert érezte, hogy a férfi le akarja tépni róla a békének azt a gubóját, amit már-már sikerült maga köré szőnie. Már tíz perce ült Davis irodájában, mikor rájött, hogy a férfi pszichiáter. – Nézze, doktor úr, én nem vagyok dilinós. – Persze, hogy nem az, Craig. De azért még szüksége lehet egy kis segítségre.
– Jól vagyok és nincs szükségem segítségre. – Semmi baja a szervezetének és az idegrendszerének. Én csak azt akarom kideríteni, hogy miért nincs működés az altestében. – Figyeljen ide, doktor úr, én megkímélhetem magát egy csomó vesződségtől. Azért nem tudom mozgatni a csonkomat és azt az egy virgácsomat, mert ráléptem egy AP-aknára, és az egész testem telement repeszekkel. – Craig, létezik egy állapot, amit hajdanán aknasokknak neveztek... – Doktor úr – szakította félbe Craig –, ön szerint tehát semmi bajom? – A teste teljesen meggyógyult. – Fantasztikus! És mért nem mondták ezt előbb is? Craig visszakormányozta magát a folyosón a szobájába. Öt perc alatt összepakolta a könyveit és papírjait, aztán kigurult a vörösesbarnán fénylő Land-Roverhez. Feldobta táskáját a hátsó részébe, fehúzódzkodott a vezetőülésre, beemelte a tolószéket a helyére maga mögé és kihajtott a jachthoz. A kórház műhelyében erre a célra tervezett és összeszerelt emelőcsigás, kézifogantyús szerkezettel könnyen felvonta magát a magas hajótest mellett a fedélzetre. Most a jachton elvégzendő módosítások kötötték le minden energiáját és képzelőerejét. Mindenekelőtt a kapaszkodókat kellett felszerelnie a fedélzeten, vezetőfülkében és fedélközben, hogy közlekedni tudjon. Bőrfoltokat varrt a nadrágja fenekére, mert az ülepén körben csúszva adaptálta a konyhát és az előrészt, engedte lejjebb a hajóágyat és szerelte át a térképasztalt az új körülményeknek megfelelően. Mialatt dolgozott, harsogott a zene a hangszóróból, és egy bögre gin állt a keze ügyében. A zene és az alkohol segített neki elűzni a nemkívánatos emlékeket. A jacht valóságos erődítmény lett. Csak havonta egyszer hagyta el, mikor bement a városba a rendőrségre a nyugdíjáért és élelmiszert és írólapot vásárolt. Egyik ilyen kiruccanása alkalmával vett egy használt írógépet, és egy "Tanuljunk egyedül gépírni" című könyvecskét. Az írógépet a térképasztal egyik sarkára csavarozta, hogy majd annak idején az erős tengeri szélben se mozduljon el, aztán hozzáfogott a rendetlen kézírásos irkák legépeléséhez. Most már nett papírköteg tornyosult előtte és idővel úgy belejött a gépelésbe, hogy a zene ritmusára kopogtatta a billentyűket. Mikor dr. Davis, a pszichiáter végül a nyomára bukkant, Craig leszólt neki a vezetőfülkéből. – Magának volt igaza, doktor úr, én tényleg egy közveszélyes pszichopata vagyok! Ezért, a maga helyében nem tenném a lábam arra a létrára! Craig ezt követően felszerelt egy egyensúlyozót, amivel úgy felhúzhatta a létrát maga után, akár egy felvonóhidat. Csak Bawunak eresztette le, aki most is eljött hozzá péntekenként és a ginjüket iszogatva építgették a maguk elképzelt fantáziavilágát, amelyben mindketten elrejtőzhettek. Aztán egyszer csak kedden is megjelent. Craig az elülső fedélzeten épp a főárboc lépcsőjét erősítette meg. Mikor az öregember kikászálódott a Bentleyből, Craignek ajkára dermedt a boldog, üdvözlő kiáltás. Bawu teljesen össze volt menve. Olyan öregnek és aszottnak látszott, akár egy múmia a British Múzeum egyiptológia-szekciójából. A kocsi hátsó ülésén a matabele szakács ült, aki negyven éve dolgozott nála King's Lynnben. Bawu irányításával a matabele leemelt két nagy deszkaládát a csomagtartóról és a teherliftre rakta őket. Craig felkurblizta a ládákat, aztán visszaeresztette a liftet az öregnek. A szalonban, miközben gint töltött a poharakba, igyekezett nem nézni nagyapjára, nehogy zavarba hozza. Bawu most igazán öregember lett; szeme hurutos és zavaros volt, szája megpetyhüdt, úgy hogy motyogva és hangosan cuppogva beszélt. Kilöttyintett egy korty gint az inge elejére, de észre sem vette. Jó darabig csendben üldögéltek, miközben az öregember magában bólogatva néha összefüggéstelenül dörmögött vagy motyogott valamit. Azután hirtelen megszólalt: – Elhoztam az örökségedet. – Craig kapcsolt, hogy a fedélzeten álló deszkaládák a naplókat
tartalmazhatják, amiken olyan kicsinyesen alkudoztak. – Douglas úgysem tudna mit kezdeni velük. – Köszönöm, Bawu. – Meséltem már neked, mikor Mr. Rhodes az ölébe ültetett? – kérdezte Bawu hirtelen irányváltással. Craig ötvenszer is hallotta a történetet. – Még nem. Meséld el, Bawu. – Hát, a lakodalomban történt, odakinn a Khami Misszióban... 95-ben vagy 96-ban lehetett. – Az öregember vagy tíz percig motyogott, aztán teljesen elvesztette a fonalat és ismét hallgatásba burkolózott. Craig újból megtöltötte a poharakat, és ahogy Bawu a szemközti rekeszfalra bámult, egyszer csak könnyek gördültek lefelé ráncos arcán. – Mi a baj, Bawu? – kérdezte Craig hirtelen ijedten. Azokat a lassú, fájdalmas könnyeket borzalmas volt látni. – Hallgattad a híreket? – kérdezte az öregember. – Tudod, hogy sose hallgatom a híreket. – Vége van, fiam, vége. Vesztettünk. Roly, te, és az a sok-sok fiatal élet... és mindez semmiért... elvesztettük a háborút. Mindent, amiért az apáink harcoltak, mindent, amit megszereztünk és felépítettünk... mindent elvesztettünk. Mindent elvesztettünk egy asztalnál egy Lancaster House nevű helyen. Bawu válla némán vonaglott, és a könnyek csak úgy patakzottak szeméből. Craig átvonszolta magát a szalonon és felhúzódzkodott mellé a padra. Kezébe fogta Bawu kezét, amely olyan keskeny, könnyű és száraz volt, akár egy halott tengeri madár kiszáradt csontváza. Az öregember és unokája úgy üldögéltek egymás kezét szorongatva, mint két rémült gyermek egy elhagyatott házban. * A rákövetkező pénteken Craig korán kikászálódott az ágyból, hogy elvégezze a házi munkát Bawu jöveteléig. Előző nap hozott féltucat üveg gint, nehogy száraz maradjon a torkuk. Egyet kibontott, két fényesre törölt pohárral együtt az asztalra készítette és az első háromszáz gépelt oldalt az üveg mellé helyezte. "Legalább felvidul egy kicsit az öreg", gondolta. Hónapokba telt, míg bátorságot gyűjtött, hogy elmondja Bawunak, mire készül. Most, hogy valaki másnak is meg akarta mutatni művét, Craiget ellentmondásos érzések kerítették hatalmukba. Félt, hogy az egész értéktelen fércműnek bizonyulhat, és akkor hiába fáradozott és reménykedett; azonkívül pedig nem szívesen engedett be senkit az üres fehér lapokon magateremtette világba, még egy olyan szívének kedves lényt sem, mint Bawu. "Egyszer úgyis el kell olvasnia valakinek", vigasztalódott Craig és levonszolta magát a fedélközbe. A vegyszeres vécén ülve látta arcát a mosdótál fölötti tükörben. Ebben a hónapban először vette magát igazán szemügyre. Egy hete nem borotválkozott és a gin puha, hamuszínű táskákat hagyott a szemei alatt. Sebzett tekintetében még mindig ott kísértettek a borzalmas emlékek, és szája úgy legörbült, mint egy sírás szélén álló, elveszett gyermeké. Megborotválkozott, aztán kinyitotta a zuhanyt és alatta ülve élvezte a már majdnem elfelejtett, kellemes, forró, szappanos vizet. Azután előrefésülte vizes haját az arcába, az ollóval egyenesre vágta a szemöldökével egyvonalban, végül addig sikálta a fogait, míg már vérzett a foghúsa. Felvett egy tiszta, kék inget, végigcsúszott a kabinföljárón és felhúzódzkodott a fedélzetre. Leeresztette a létrát, aztán leült a napra, hátát a kabin lapos fedelének támasztva és várta Bawut.
Elszundított. Egy autó motorjának hangjára ébredt, de az nem az öregember Bentleyjének suttogása, hanem egy bogárhátú Volkswagen berregése volt. Craig nem ismerte meg az iszapzöld járművet, sem vezetőjét, aki a mangófák alatt kiszállt és tétovázva elindult a jacht felé. Egy zömök kis alak volt, az a fajta, húszas évei végén járó csúnyácska nő, aki öregségére is meghatározhatatlan korú marad. Nem volt benne kevélység, úgy összehúzta magát, mintha el akarná rejteni keblét és egész női mivoltát. Szoknyája sikktelenül lógott vastag derekán, lapos sarkú, strapabíró cipője alig engedte érvényesülni meglepően szép lábát és bokáját. Mellén összefonta karját, mint aki fázik, pedig melegen sütött a délelőtti nap. Rövidlátón bámult az ösvényre szarukeretes szemüvegén keresztül, miközben hosszú és fénytelen haja sután arcába lógott, míg végül megállt a jacht mellett és felnézett Craigre. Bőre csúnya volt, mint egy helytelenül táplálkozó tinédzseré, arca kerekded, de betegesen sápadt, tekintete félszeg. Aztán levette a szemüvegét, melynek kerete piros benyomódásokat hagyott kétoldalt az orrán. Szemei, azok a nagy, ferdevágású és olyan sötét indigókék, hogy már szinte fekete macskaszemek, bennük azzal a különös kis kancsító tekintettel, összetéveszthetetlenek voltak. – Jan – suttogta Craig. – Uramisten, Jan, te vagy az? A lány egy szívsajdítóan nőies, hiú mozdulattal kisöpörte sima és matt haját arcából és lesütött szemmel, félszegen és esetlenül álldogált slampos szoknyájában. Hangja alig hallatszott fel Craighez. – Bocsánat a zavarásért. Tudom, nem örülsz nekem... de megengeded, hogy feljöjjek? – Hát persze, Jan, gyere csak. – Odavonszolta magát a korláthoz és megszilárdította neki a létrát. – Szia – mosolygott a lányra félénken, mikor az fölért a fedélzetre. – Szia, Craig. – Bocsáss meg, de nem tudok felállni, meg kell szoknod, hogy lefelé beszélj hozzám. – Igen – mondta Janine. – Hallottam. – Menjünk le a szalonba. Bawut várom. Olyan lesz, mint régen... A lány elfordította tekintetét. – Sokat dolgoztál, Craig. – Már majdnem teljesen kész – mondta Craig büszkén. – Gyönyörű. – Janine lement a vezetőfülkéből a szalonba és Craig utánaereszkedett. – Megvárhatjuk Bawut – mondta Craig, föltéve egy könnyed, vidám Debussy-kazettát – ösztönösen kerülve Beethovent. – De persze addig is ihatunk egy pohárral. –Elvigyorodott, hogy leplezze zavarát és feszélyezettségét. – Hogy egész őszinte legyek, nekem most azonnal innom kell egyet. Janine nem nyúlt a poharához, csak ült és bámult rá. – Bawu mondta, hogy még mindig a múzeumban dolgozol. A lány bólintott, és Craig szíve összeszorult a tehetetlen sajnálkozástól. – Bawu nemsokára... – Kétségbeesetten kereste, mit mondjon a lánynak. – Craig, azért jöttem, hogy elmondjak valamit. A család kért meg rá, nem akarták idegennel megüzenni neked a rossz hírt. – Most felpillantott a pohárról. – Bawu nem jön el ma – mondta. – És máskor sem... soha többé. Jó idő múlva Craig halkan megkérdezte: – Mikor történt? – Az éjszaka, álmában. A szíve... – Igen – suttogta Craig. – A szíve. Megszakadt... éreztem. – A temetés holnap délután lesz King's Linnben. Szeretnék, ha te is ott lennél. Mehetünk együtt, ha nem bánod... *
Az időjárás megváltozott az éjszaka folyamán, és a délkeletire fordult szél vékony, hideg, esőt hozott magával. Az öregembert a feleségei, gyermekei és unokái között helyezték nyugalomra a kis temetőben, a dombok mögött. Az esőtől a frissen kiásott vörös földkupac a sír mellett olyan volt, mintha a föld egy halálos sebből vérzett volna. Utána Craig és Janine visszahajtottak a Land-Roverrel Bulawayóba. – A régi helyemen lakom – mondta Janine, mikor áthajtottak a parkon. – Nem volna kedved felugrani? – Ha most egyedül maradnék, úgyis hullarészegre innám magam – felelte Craig. – Nem jönnél inkább te vissza velem a jachtra még egy kicsit? – Craig kihallotta a könyörgést a saját hangjából. – Már nem vagyok olyan jó társaság másoknak – mondta Janine. – Én sem – ismerte be Craig. – De te és én, mi nem vagyunk egymásnak "mások", nem igaz? Craig készített kávét maguknak és áthozta a konyhából. Egymással szemben ültek és Craig csak nehezen állta meg, hogy ne bámuljon rá. – Rémesen festhetek – mondta egyszer csak Janine és Craig maga sem tudta, mit válaszolhatna erre. – Te nekem mindig a legszebb nő leszel. – Craig, elmondták neked, mi történt velem? – Igen, tudok róla. – Akkor nyilván azt is tudod, hogy nem vagyok többé nő. Nem bírnám elviselni, hogy valaha is az életben egy férfi még egyszer hozzámérjen. – Meg tudlak érteni. – Ez az egyik oka, hogy soha nem próbáltam ismét találkozni veled. – És mi a többi? – kérdezte Craig. – Úgy éreztem, látni se akarsz többé, még az emlékezetedből is ki akarsz törölni. – Ezt nem értem. Janine ismét hallgatásba burkolózott és összegörnyedve a padon, védelmezőn átölelte magát. – Roly is így volt vele – bukott ki belőle. – Miután azok elbántak velem, megváltozott. Amikor rám talált a roncsnál és megtudta, mit tettek velem, hozzám sem bírt érni többé... hozzám sem bírt szólni... – Jan... – kezdte Craig, de a lány félbeszakította. – Hagyd csak, Craig. Nem azért mondtam ezt, hogy megcáfold a kedvemért. Csak azért, hogy tudd. Hogy tudd, én már semmit sem nyújthatok egy férfinak. – Akkor hát, ideje, hogy megtudd: én sem nyújthatok többé semmit egy nőnek... Janine szemében őszinte fájdalom jelent meg. – Úristen, Craig... szegény Craigem... azt nem gondoltam volna. Én azt hittem, csak a lábad... – Viszont barátságot és gondoskodást még tudok nyújtani, sőt... – Janine-ra vigyorgott –, még egy pohár gint is. – Azt hittem, nem akarod magad leinni – mosolygott vissza rá a lány gyengéden. – Hullarészegre nem is... bár rendezhetnénk egy kis tort Bawunak... Ő is biztosan így szeretné. Ahogy ott egymással szemben ülve erről-arról beszélgettek, fokozatosan felszabadultak a gintől és lassanként újra megtalálták a régi, baráti és oldott hangnemet. Janine elmondta, miért nem fogadta el Douglas és Valerie meghívását, hogy költözzön Queen's Lynnbe. – Olyan sajnálkozva néznek rám, amitől újból át kezdem élni az egészet. És ettől örökös gyászban élhetnék. Craig beszélt neki a kórházról és elmesélte, hogyan szökött meg onnan. – Szerintük nem fizikai, hanem lelki okok miatt nem tudok járni. Vagy ők bolondok, vagy én... de azt hiszem, inkább ők azok.
Volt két sztékje a frizsiderben, amiket megsütött a gázon, és mialatt Janine salátaöntetet készített, Craig elmagyarázta neki, hogyan alakította át a jachtot. – A guruló alsó vitorlarúddal a kormányzófülkéből tudom lehúzni és kibontani a vitorlát – mondta. – Akár fél kézzel is el tudnám végezni. Kár, hogy soha nem lesz rá lehetőségem. – Hogyhogy? – A lány megállt, egyik kezében a hagyma, másikban a kés. – Az én kedvesem soha nem fogja érezni a sós víz csókját a farán – felelte Craig. – Karámba zárva marad. – Ezt nem értem, Craig. – Kérvényeztem a devizaellenőrző hatóságnál a partmenti hajózási engedélyt. Tudod, hogy milyenek, nem? – Hallottam, hogy rém szigorúak – mondta Janine. – Méghogy szigorúak?! Ez olyan, mint Attilát csupán barátságtalan hunnak nevezni! Ha ki akarsz jutni az országból, még törvényes emigránsként is csak 1000 dollár értékű ingóságot vagy készpénzt engednek kivinni. Szóval, kiküldték ide egy emberüket, aki 250 000 dollárra értékelte a jachtot. Ha ki akarom vinni, negyedmillió dollárt kell letétbe helyeznem! Negyedmilliót! Mikor alig valamivel több, mint 10 000 választ el a tönkremenéstől! De amíg le nem perkálom a 250-et, itt ülhetek! – Ez kegyetlenség! Nem tudsz föllebbezni? Úgy értem, a körülményeidre hivatkozva... – Janine elhallgatott, észrevéve az apró, nyílhegyszerű ráncot a férfi szemöldökei közt. Craig nem volt hajlandó a rokkantságára hivatkozni. – Gondolom, érted, mire megy ki a játék. Minden fehér ember ki akar jutni innét, mielőtt a nagy fekete rosszfiúk felülkerekednének. Megkopasztanánk az országot, ha nem volna ellenőrzés. – De hát akkor mit akarsz csinálni? – Itt maradok, azt hiszem. Nincs sok választásom. Itt fogok ülni és olvasni Hiscock "Utazás vitorlák alatt"-ját, Mellor "Hajózás egyszerűen és biztonságosan"-ját. – Bárcsak segíthetnék valahogyan. – Segíthetsz. Megterítheted az asztalt és kivehetsz egy üveg bort a szekrényből. Janine a felét sem ette meg a sztékjének és a borából is alig ivott. Felállt, odament a kazettakollekcióhoz és szemügyre vette. – Paganini Capricci-je... – suttogta –, látom, mazohista is vagy. – Azután észrevette a kazetták melletti polcon tornyosuló, gépelt papírköteget. – Mi ez? – Megfordította a legfölső néhány lapot és Craigre pillantott, akinek a szép kék szemeitől a valamikor szép, de most felpuffadt, zsírpárnáktól eltorzult arcban és a gyulladt kis pattanásokkal teli áll láttán összeszorult a szíve. – Mi ez? – De látva a férfi arckifejezését, máris visszakozott: – Bocsáss meg. Tolakodó voltam. – Nem! – mondta Craig sietve. – Nem erről van szó! Csak az az igazság, hogy még magam sem igazán tudom... – Könyvnek nem nevezhette, regénynek nevezni pedig nagyképűség lett volna. Janine átpörgette a lapokat. A köteg legalább tizenkét inch vastag volt. – Nem úgy néz ki, mintha merő időtöltésből írtad volna! – nevette el magát. Craig most először hallotta nevetni, mióta újra találkoztak. – Komoly terved lehet vele. – Csak egy történetet próbáltam meg írni. – Elolvashatom? – kérdezte Janine és Craig megrémült. – Nem hinném, hogy érdekelne téged. – Honnét tudod? – Janine átcipelte a jókora papírköteget az asztalra. – Elolvashatom? Craig tehetetlenül vállat vont. – Szerintem nem nagyon fog lekötni, de ha ragaszkodsz hozzá... Janine leült és elolvasta az első oldalt. – Még nagyon nyers, ezt vedd tekintetbe – figyelmeztette Craig.
– Craig, még mindig nem tanultad meg, mikor fogd be a szád? – szólt rá Janine anélkül, hogy felpillantott volna. Fordított egy oldalt. Craig kivitte a tányérokat és poharakat a konyhába, elmosta őket, aztán kávét készített és behozta az asztalra. Janine most sem nézett föl. Craig töltött neki egy bögrével, de a lány teljesen bele volt merülve az olvasásba. Egy idő múlva Craig magára hagyta és átkúszott a kabinjába. Elnyúlt az ágyon és az éjjeliszekrényről felvette a könyvét, amit éppen olvasott. Crawford "Tengerészek Csillagászati Navigációja" volt az. Craig hősiesen birokra kelt a zenit távolságokkal és azimutszögekkel. Janine kezét érezve az arcán, felébredt. A lány visszakapta kezét, ahogy Craig hirtelen felült. – Hány óra van? – kérdezte Craig bódultán. – Reggel van, mennem kell. Egész éjszaka nem aludtam. Nem tudom, hogy fogok ma dolgozni. – Visszajössz? – kérdezte Craig teljesen magához térve. – Kénytelen leszek. Be akarom fejezni az olvasást. Magammal vinném, de ezt csak egy teve bírná elcipelni. Janine megállt az ágy mellett és lefelé nézett rá furcsa töprengéssel ferdevágású, sötétkék szemében. – Alig tudom elhinni, hogy ezt olyasvalaki írta, akiről azt hittem, ismerem – tűnődött el halkan. – Csak most tudom, milyen keveset tudtam rólad eddig. – Órájára pillantott. –Jesszusom! Már itt se vagyok! A Volkswagen valamivel öt után parkolt le ismét a mangófák alatt. – Hoztam sztéket és bort – kiáltotta föl a jachtra. – Felment a létrán és belépett a szalonba. Hangja fölhallatszott Craighez a vezetőfülkébe. – De neked kell megsütni! Nekem nem nagyon lesz rá időm! – Mire Craig leért a szalonba, Janine már le is ült és teljesen átadta magát az olvasás élvezetének. Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó oldal végére ért. Mikor befejezte, csendesen üldögélve, ölében összekulcsolt kezekkel bámult a papírkötegre. Végül felpillantott és Craig észrevette, hogy szemében könnyek csillognak. – Ez fantasztikus – mondta halkan. – Némi időre van szükségem, hogy meg tudjam emészteni és higgadtan beszélhessek róla. Azután újra el akarom olvasni. Másnap este egy hízott cornwalli csirkét hozott magával. – Háztáji! Elég a sztékből, a végén még szarvakat növesztesz! Janine coq-au-vint készített, és vacsora közben a történet szereplőiről kérdezősködött. – Tényleg homoszexuális volt Mr. Rhodes? – Minden jel arra mutat, hogy igen – erősítette meg Craig. – Sok nagy embert a saját tökéletlensége hajtott arra, hogy naggyá váljon. – És Lobengula? Tényleg egy fehér fogolynő volt az első szerelme? És igaz, hogy öngyilkos lett? És Robyn Ballantyne... szeretnék többet tudni róla. Komolyan férfinak adta ki magát, hogy felvegyék az orvosi egyetemre? Mennyi igaz ebből? – Számít az? – nevette el magát Craig. – Ez csak egy történet, ami meg is eshetett. Én csak egy korról és annak hangulatáról akartam portrét festeni. – Igen, nagyon is számít – felelte a lány komolyan. – Nekem nagyon sokat számít. És ennek te vagy az oka. Úgy érzem, mintha én is része lennék... engem is részévé tettél a történetnek. Aznap éjjel, mikor már nagyon későre járt, Craig egyszerűen azt mondta: – Megágyaztam az elülső kabinban. Könnyelműség volna ilyenkor hazakocsikáznod. Janine maradt. Másnap este egy útitáskával érkezett. Berendezkedett az elülső kabinban és lassanként beleszoktak a rutinba. Reggelente Janine zuhanyozott elsőnek, mialatt Craig a reggelit készítette. Craig takarított ki és ágyazott be, Janine pedig bevásárolt és Craig dolgait intézte az ebédszünetben. Hazaérkezve esténként a jachtra pólót és farmert vett és segédkezett Craignek az
utolsó simítások elvégzésében. Különösen a dörzspapírral bánt ügyesen és a lakkozásban jeleskedett; több türelme és kézügyessége volt, mint Craignek. Az első hét végén Craig ekképp vélekedett: – Egy rakás pénzt megspórolhatnál, ha feladnád a lakásod. – Fizetek neked bérleti díjat – ajánlotta föl neki a lány, s mikor Craig tiltakozott, azt mondta: – Jó. Akkor én veszem az ennivalót meg az italt... megegyeztünk? Aznap éjszaka, mikor Janine elzárta kabinjában a gázlámpát, átszólt a sötét szalonon Craig kabinjába: – Craig, tudod, hogy most először érzem magam biztonságban azóta, hogy... – nem fejezte be. – Megértelek – válaszolta Craig. – Jó éjt, kapitány! Craig csak pár nap múlva ébredt fel éjszaka Janine sikoltásaira, amik annyira fájdalmasak, kétségbeesettek és szívet-tépőek voltak, hogy kővé dermesztették. Azután lekászálódott az ágyról és elterült a padlón sietségében. Addig matatott, míg megtalálta a szalon neoncsövének kapcsolóját, azután négykézláb a kabinlejárathoz vonszolta magát. A szalonból kivetődő fényben látta, hogy Janine a kabin sarkában kuporog. Az ágynemű kusza redőkben lógott lefelé az ágyról, hálóinge felcsúszott meztelen combjain és ujjai ketrece mögé rejtette rémülettől eltorzult arcát. Craig feléje nyújtotta kezét. – Jan, nincs semmi baj! Itt vagyok! – Mindkét karjával átölelte, hogy lecsillapítsa a borzalmas rémületkiáltásokat. De Janine abban a pillanatban dühödt állatként rávetette magát. Körmei végigszántották homlokát és ha Craig nem ugrik hátra, a Szemevilágát is elveszthette volna. A vérző, párhuzamos karmolások a szemöldökéig húzódtak és a szemébe folydogáló sűrű, sötét vér félig elvakította. Janine ereje megsokszorozódott és Craig alig bírta lefogni; minél jobban birkózott vele, a lány annál jobban megvadult. Fogait Craig csupasz alkarjába mélyesztette, amelyen félhold alakú harapott seb maradt utána. Craig elhemperedett tőle, mire a lány azonnal visszamászott a sarokba, ahol lekuporodott és magában nyöszörögve, fel-felzokogva, világtalanul csillogó szemmel bámult rá. Craignek bizsergett és viszketett a bőre a félelemtől és meg volt rémülve. Ismét Janine felé nyúlt, de alig hogy megmozdult, a lány, mint egy veszett kutya kivicsorította a fogát, úgy fenekedett rá. Craig kigurult a kabinból és a szalonba vonszolta magát. Eszelősen turkált a kazetták között, míg végre megtalálta a Beethoven Pastoralt. – Benyomta a magnóba és maximális hangerőre állította. A fönséges muzsika betöltötte a jachtot. A hangok Janine kabinjában lassan elcsendesültek és nemsokára ő maga is tétován lejött a lépcsőn a szalonba. Karjait még mindig keresztbe fonva tartotta, de a düh már eltűnt szeméből. – Rosszat álmodtam – suttogta, aztán odament és leült az asztalhoz. – Csinálok kávét – mondta Craig. A konyhában kimosta a karmolásokat és harapásokat hideg vízzel, azután bevitte a kávét Janinenak. – A zene... – kezdte a lány és csak akkor látta Craig összevissza karmolt arcát. – Ezt én csináltam? – Felejtsd el – mondta Craig. – Bocsáss meg, Craig – suttogta. – De hiba volt hozzám érned. Látod, egy kicsit hibbant is vagyok. Ne próbálj még egyszer hozzám érni. * Tungata elvtárs, Zimbabwe újonnan megválasztott kormányának kereskedelmi, idegenforgalmi és tájékoztatási minisztere frissen sétált végig a Szövetségi Állam Parlamentjének buja parkján
keresztül kanyargó egyik keskeny kavicsúton. Négy testőre tisztes távolságból követte. Mindegyik a hajdani ZIPRA alakulatának tagja volt; harcban edzett veteránok, akik százszor is tanúbizonyságát adták hűségüknek.– Csakhogy most a bozótban használatos, terepszínű kezeslábas helyett sötét öltönyt és napszemüveget viseltek – az új politikai elit egyenruháját. A napi zarándoklat, amihez Tungata ragaszkodott, szertartásává vált környezetének. Mint magasrangú kabinetminiszternek, járt neki egy luxuslakás a Parlament egyik melléképületében, amelytől könnyű és kellemes volt elsétálni a parkon át a Parlament épülete mellett az indabafához. A Parlament terebélyes építmény volt fehér falaival és oromzataival, s a Jóreménység foki kúriák tradíciójában boltívekkel díszítették. Annak az ősimperialista Cecil John Rhodes-nak az utasításai szerint épült. Rhodes vonzódása a monumentális és barbár iránt a tervezésben mutatkozott meg, történelmi érzéke pedig a Parlament helyének kiválasztásában. Oda építették, ahol valamikor Lobengula kralja állt, amíg nem törtek be Rhodes martalócai, akik elpusztították, azután hatalmuk alá hajtották ezt az országot. A nagy házon túl, nem egész kétszáz lépésre a széles verandáktól állt egy göcsörtös öreg vadszilvafa, amelyet vasléc védőkerítés vett körül. Ez a fa volt Tungata zarándokútjának végcélja. Megállt a léckerítés előtt, miközben testőrei tapintatosan hátramaradtak, hogy ne zavarják a meghitt pillanatban. Tungata szétvetett lábakkal álldogált, kezeit lazán összekulcsolva a háta mögött. Sötétkék, halvány krétacsíkos öltöny volt rajta, egyike annak a tucatnak, amit Hawkes és Gieves-nél a Savile Row-n varratott legutóbbi londoni látogatása során. Az öltöny tökéletesen simult széles, hegyes vállaira, és rafináltan kiemelte vékony derekát és hosszú lábait. Alatta hófehér inget és vörösesbarna nyakkendőt viselt Gucci márkajelzéssel. A cipője is ugyanabból az olasz divatházból volt. Drága nyugati ruháit ugyanazzal az eleganciával viselte, ahogyan nagyapái a kék gémtollakat és királyi leopárdbőröket. Levette nagy, aranykeretes polaroid szemüvegét és rituáléja részeként elolvasta a kerítésre szögezett kis táblán álló feliratot: "E FA ALATT TARTOTTA TANÁCSÁT ÉS ÜLT TÖRVÉNYT LOBENGULA, A MATABELÉK UTOLSÓ KIRÁLYA" Azután felpillantott az ágakra, mintha csak ősei szellemét kutatná. A fa haldoklott az öregségtől, középső ágai közül némelyik már megfeketedett és elszáradt, de tövében a gazdag vörös talajból új hajtások szökkentek remegve életbe. Tungata megértette ennek a jelentését, és azt suttogta magában: – Úgy megnőnek és megerősödnek, mint a nagy fa hajdanán... én is a régi királyi nemzedék hajtása vagyok. Könnyű lépések hallatszottak a kövesútról, a háta mögül. Tungata összevont szemöldökkel fordult meg, de a ránc eltűnt homlokáról, mikor meglátta, ki az. – Leila elvtársnő! – köszöntötte a sápadt, fürkésző tekintetű fehér nőt. – Megtisztelő, hogy így szólít, miniszter elvtárs. – Leila elébe lépett és kezet nyújtott. – Ön és a családja mindig igaz barátai voltak népemnek – mondta egyszerűen a férfi, megfogva a feléje nyújtott kezet. – Nagyanyja, Robyn Ballantyne gyakran találkozott e fa alatt Lobengulával, az üknagybátyámmal. Lobengula hívatta ide, hogy tanácsot kérjen tőle. – Most én jövök az ön hívására, én, aki, elhiheti, mindig alázatos szolgája voltam. – Tungata elengedte a nő kezét, visszafordult a fához, és hangja nyugodtan, megfontoltan csengett. – Velem volt, midőn az Umlimo, népünk szellem-médiuma, elmondta utolsó jóslatát. Ezért helyénvalónak gondoltam, hogy akkor is itt legyen, mikor a jövendölés már valóra vált. – A kősólymok visszatértek a helyükre – idézte halkan Leila St. John. – De az Umlimo nem
csupán ezt jövendölte meg. Azt is megmondta, hogy az a férfi, aki visszahozza őket Zimbabwéba, fogja kormányozni az országot, ahogyan hajdanán a mambók és monomatopák és ősei Lobengula és a nagy Mzilikazi. Tungata lassan ismét szembe fordult vele. – Ez a mi kettőnk titka, Leila elvtársnő. – És az is marad, Tungata elvtárs. De azt is mindketten tudjuk, hogy az előttünk álló nehéz évek alatt szükség lesz egy erős, Mzilikazihoz fogható férfira. Tungata nem felelt. Felnézett az ősöreg fa ágai közé és ajka néma könyörgést formált. Azután újra föltette aranykeretes szemüvegét és ismét Leila felé fordult. – Az autó vár – mondta. A fekete, golyóbiztos 500-as Mercedesnél négy motorosrendőr várakozott. A kocsit egy kisebb Mercedesben a testőrök követték. A kis konvoj sebesen hajtott a rendőrök szirénázása közepette. Tungata Mercedesének elején színes, miniszteri zászlócska lobogott. Végighajtottak a három kilométer hosszú, jacarandafákkal szegélyezett műúton, amelyet – még Cecil Rhodes jelölt ki Parlamentjének főútvonalául, s már Bulawayo belvárosában robogtak át a geometrikus út- és sugárúthálózat kereszteződésein. Elhagyták a város főterét, ahol hajdanán, a lázadás idején a szekértábor állt a várost fenyegető Bazo és kafir harcosai ellen; áthaladtak a néppark gondosan ápolt pázsitját kettészelő széles sugárúton, végül élesen elfordulva felhúztak a múzeum modern kétemeletes épülete elé. A múzeum főlépcsőjét vörös szőnyeg borította és ott voltak egybegyűlve Bulawayo magasrangú tisztségviselői, élükön az első matabele polgármesterrel, és a múzeum kurátorával. – Szeretettel üdvözöljük Miniszter elvtársat e történelmi jelentőségű esemény alkalmából. Végigkísérték a hosszú folyosón az előadóterembe. Már minden ülőhely foglalt volt, s mikor Tungata belépett, az egész gyülekezet felállt és tapsolni kezdett. A fehérek még a matabeléken is túltéve igyekeztek kifejezésre juttatni jóindulatukat. Tungatát bemutatták a szónoki emelvényen helyet foglaló tisztségviselőknek: – Doktor Van der Walt, a Dél-Afrika Múzeum kurátora. Van der Walt magas, kopasz férfi volt, erős dél-afrikai akcentussal. Tungata kurtán és mosolytalanul fogott kezet vele. A kurátor egy olyan nemzet képviselője volt, amely tevékenyen szembehelyezkedett a népi demokratikus hadsereg dicsőség felé menetelével. Tungata az utána következőhöz fordult. A fiatal, fehér nőt rögtön ismerősnek találta. Jól megnézte magának, de képtelen volt rájönni, hol látta már. A nő teljesen elsápadt a fürkész tekintet alatt, szeme olyan sötétté és rémültté vált, mint egy űzött vadé. Tungata érezte, hogy a kezében tartott kéz ernyedt, hideg és hevesen remeg, de még mindig nem jutott eszébe, honnét ismeri a nőt. – Doktor Carpenter, az Entomológiai Szekció kurátora. – A név semmit sem mondott Tungatának. Ingerülten elfordult a nőtől, bosszantotta, hogy egyszerűen nem tudja hová tenni. Elfoglalta helyét az emelvény közepén, szemben a hallgatósággal, azután a Dél-Afrika Múzeum kurátora szólásra emelkedett. – Az intézeteink közötti kapcsolatfelvételre irányuló tárgyalások sikere elsősorban a tisztelt miniszter úr érdeme, aki a mai napon megtisztelt bennünket jelenlétével. – Egy gépelt lapról olvasott fel, láthatólag alig várva, hogy a végére érjen és visszaülhessen helyére. – Tungata Zebiwe miniszter úr kezdeményezésére kezdődtek meg a tárgyalások, amelyek az ő jóvoltából a nehéz időszak folyamán, mikor úgy tűnt, hogy csak csekély problémát jelentett viszonylagos értéket elhelyezni két, egymástól ennyire különböző kiállításon. Míg az egyik a világ legterjedelmesebb és leggazdagabb trópusi ro-vargyűjteményét, amely sokévi áldozatos gyűjtés és osztályozás eredménye mutatja be, a másik egy ismeretlen civilizáció páratlan ereklyéit tárja az érdeklődők elé. – Van der Walt szemlátomást belemelegedett a témába, mert felpillantva előre
megírt szövegéről, kötetlenül folytatta mondókáját. – A nagytiszteletű miniszter úr eltökéltségével visszaszerezte nemzeti öröksége egy felbecsülhetetlen értékű darabját és az ő érdeme, hogy erre a mai összejövetelre sor kerülhetett. Mikor Van der Walt végül leült, beszédét udvarias zagyva taps követte, majd várakozó csend támadt és Tungata Zebiwe emelkedett szólásra. A miniszter tekintélyt parancsoló megjelenése és szúrós, füstös, rezzenéstelen pillantása lenyűgözte a hallgatóságot. – Van a népemnek egy mondása, amely szájról szájra terjedt törzsünk bölcsei révén – kezdte mély zengésű hangján. –így szól: "A fehér sas lecsapott a kősólymokra és keletre hurcolta őket. Most ismét a sas fogja felemelni őket és messzire fognak repülni. Nem lesz béke a mambók vagy monomatopák királyságában, míg vissza nem térnek. Mert a fehér sas addig fog háborúzni a fekete bikával, míg a kősólymok vissza nem szállnak fészkükre". Tungata elhallgatott, s egy pillanatig baljós előjelű szünetet tartott. Azután folytatta: – Biztos vagyok benne; hogy az itt jelenlévők valamennyien tudják, hogyan rabolták el Rhodes bérencei a zimbabwei madárszobrokat, és hasztalanul igyekeztek őseim megakadályozni, délre, a Limpopo túlsó partjára hurcolták őket. Tungata lelépett a szónoki emelvényről és nagy léptekkel a pódium függönnyel elválasztott hátsó részéhez ment. – Barátaim, elvtársak! – fordult szembe ismét a hallgatósággal. – A kősólymok visszatértek fészkükre! – jelentette be és elhúzta a függönyt. Mindenki némán, lélegzetét visszafojtva és kíváncsian bámult a magas, szappankőből faragott madarak tömött sorára. Hat volt belőlük, az a hat, amelyeket Ralph Ballantyne szállított el az ősi kőtemplomból. A hetedik, amit apja vitt magával első, harminc évvel korábbi zimbabwei utazásakor, a lángok martalékává vált a Groot Schnur-i halottégető máglyán. Így csupán ez a hat maradt meg belőlük. A zöldesen fénylő madarak mindegyike egy-egy talapzaton kuporgott, amelyet cápafogszerű, keresztben egymásba akadó háromszögminta díszített. A szobrok nem voltak egyformák, némelyik oszlopon krokodilok és gyíkok másztak a fölöttük üldögélő madár felé. Egyik-másik szobor nagyon sérült, csonka vagy repedezett volt, csak a középen lévő látszott szinte tökéletesen épnek. A madár egy stilizált ragadozó volt, hosszú, pengeszerű, hátul egymást keresztező szárnyakkal. Fejét büszkén magasra tartotta, kampós csőre kegyetlenséget, világtalan szemei megbocsátást nem ismerő kevélységet sugároztak. A primitív művészet e pompás megjelenítője láttán a zsúfolt előadóterem egész hallgatósága egy emberként spontán tapsban tört ki. Tungata Zebiwe kinyújtotta kezét és a középső madár fejére tette. Azután hátat fordítva közönségének, hogy ne láthassák mozgó ajkát, a tapsvihar zajában azt suttogta: – Üdvözöllek itthon. Üdvözöllek itthon, Zimbabwében, sorsom madara. * – Szóval nem jössz! – Janine reszketett dühében. – Most, hogy nagy keservesen végre elintéztem, hogy fogadjon! Most te egyszerűen megmakacsolod magad és nem akarsz jönni! – Jan, úgyis csak az időnket vesztegetjük! – Köszönöm! – Janine közelebb tolta arcát az övéhez. –Nagyon köszönöm! Felfogod mit jelent nekem újra szembenézni azzal a szörnyeteggel? De erőt vettem magamon, hogy megtegyem érted! Es ezt te időpazarlásnak nevezed?! – Jan, kérlek... – A fene egyen meg, Craig Mellow, én vagyok az, aki terád pazarolom az időmet! Egy magadfajta gyáva nyúlra! – Craig zihálva elhúzódott tőle. – Igenis gyáva vagy! – ismételte a lány meggyőződéssel. – És nemcsak mondom, így is gondolom. Még azt a nyavalyás könyvedet is
rettegtél elküldeni egy kiadónak! Úgy kellett kitépnem a kezedből, hogy elküldhessem! – Elhallgatott, levegő után kapkodva, nem találva szavakat dühében. – Félsz szembenézni az élettel... félsz kibújni ebből a magad építette barlangból, félsz vállalni a kockázatot, hogy visszadobhatják a könyvedet, félsz bármi erőfeszítést tenni, hogy végre vízre bocsáthasd ezt a teknőt, amin annyit dolgoztál! – Széles, extravagáns mozdulattal a jachtra mutatott. –Nem is igazán akarsz te kijutni az óceánra! Inkább bebújsz ide, vedeled a gint és egy álomvilágba menekülsz! Járni sem akarsz! Szívesebben csúszkálsz ide-oda a fenekeden...! Ez a te nagy ürügyed, a te nagy, sziklaszilárd elméleted, hogy kitérhess az élet elől! Janine kénytelen volt megint elhallgatni egy levegővétel erejéig, aztán így folytatta. – Jól van, vágj csak ilyen esendő képet és meressz nagy, szomorú szemeket! Engem ugyan nem hatsz meg vele! Most nem! Vedd tudomásul, felkértek, hogy legyek a Dél Afrika Múzeum kurátora! Én gondoskodnék a gyűjtemény biztonságos elhelyezéséről új otthonában... és el is vállalom! Hallod, mit mondok, Craig Mellow? Itthagylak, csússz-mássz csak a padlón, ha olyan pokolian félsz fölállni! – Azzal beperdült a szalonból az elülső kabinba. Lekapkodta ruháit a polcokról és az ágyra hajigálta. – Jan – szólalt meg Craig mögötte. – Mi van? – Janine nem nézett hátra. – Háromra ott kell lenni... induljunk – mondta Craig. – Te vezess – mondta Janine és ellépve mellette felment a vezetőfülkébe, faképnél hagyva Craiget, aki a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal igyekezett utána. Egyikük sem szólt egy szót sem a jacarandafákkal szegélyezett, hosszú, egyenes sugárút elejéig. Az út végén látszottak a Parlament fehér kapui. Janine maga elé bámulva azt mondta: – Bocsáss meg, Craig. Nehezemre esett neked ilyen dolgokat mondani, de még annál is nehezebb volt hallanom. Az az igazság, hogy én legalább annyira félek, mint te. Azzal az emberrel készülök szembenézni, aki tönkretett. De ha képes leszek megtenni, talán sikerült kiemelkednem valamelyest a romjaimból. Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy érted vállalom. Mindkettőnkért teszem. Craig szó nélkül átnyújtotta a kocsi mellé lépő rendőregyenruhás őrnek a kihallgatásra szóló kártyát. A rendőr utána nézett az előjegyzési naplóban, azután Craig beírta a nevét, címét és látogatása célját: "Kihallgatás Tungata Zebiwe elvtársnál". Az őr visszavette tőle a könyvet és udvariasan tisztelgett. A kovácsoltvas kapuk kinyíltak és Craig behajtott. Balra fordultak a miniszter épületszárnya felé, csak egy villanásnyira látták a fák között a főépület fehér oromzatát és kék palatetejét. Craig leállította a Land-Rovert a látogatók számára fenntartott parkolóban és belecsúszott tolószékébe. Janine mellette ment a szárnyépület verandájához vezető lépcsőkhöz, amelyeken Craig a puszta karizmaival sután felküszködte magát. Azután követték a jelzéseket végig a facölöpökön álló verandán, a kék lilaakác és kúszó bougainvillaeák alatt a várószoba ajtajához. A miniszter egyik testőre átvizsgálta Janine kézitáskáját, végigtapogatta Craiget fürgén és szakértelemmel, azután félreállt és beengedte őket a világos és tágas szobába. A falakon még ott voltak az előző fehér kormányzók és politikusok eltávolított arcképeinek világos, négyszögletes helyei. Minden dekoráció a dupla ajtó belső oldalát borító ZIPRA zászló és az új Zimbabwe nemzetiszínű lobogója volt. Craig és Janine már vagy félórája vártak, mikor nyílt az ajtó és egy másik öltönyös testőr lépett ki rajta. – A miniszter elvtárs kéreti önöket. Craig begördült a belső szobába. A szemközti falon a nemzet vezetőinek, Robert Mugabénak és Josiah Inkunzi portréi lógtak. A padlószőnyeg közepén, egy hatalmas, XIV. Lajos korabeli stílusú íróasztalnál ült Tungata Zebiwe, aki az asztal méreteitől sem látszott kisebbnek.
Craig önkéntelenül megállt félúton. – Sam? – suttogta. – Samson Kumalo? Nem tudtam... elnézést... A miniszter hirtelen felállt. Arca legalább akkora megdöbbenést tükrözött, mint Craigé. – Craig... – suttogta –, mi történt veled? – A háború – felelte Craig. – Azt hiszem, a rossz oldalon álltam, Sam. Tungata gyorsan magához tért és visszaült helyére. – Ezt a nevet jobb, ha elfelejted – mondta halkan. – És azt is, amit valamikor egymásnak jelentettünk. Kihallgatást kért tőlem doktor Carpenter révén. Milyen ügyben kíván velem beszélni? Tungata figyelmesen végighallgatta Craiget, azután hátradőlt székében. – Az elmondottakból tehát kiderül, hogy már kérvényezte a devizahatóságnál a hajókiviteli engedélyt. Nem adták meg? – Nem, miniszter elvtárs – felelte Craig. – És miből gondolja, hogy nekem hatalmamban áll ettől eltekinteni és ellentétes döntést hozni? – kérdezte Tungata. – Tulajdonképpen nem is gondoltam, hogy megteszi –mondta Craig. – Miniszter elvtárs – szólalt meg most először Janine. – Azért kértem ezt a találkozót, mert úgy érzem, a jelen esetben különleges körülményekről van szó. Mr. Mellow egy életre megrokkant és az a hajó minden vagyona. – Doktor Carpenter, Mr. Mellow szerencsés ember. Ennek az országnak az erdői és a vadonjai telis-tele vannak olyan fiatal férfiak és nők jeltelen sírjaival, akik többet adtak a szabadságért, mint Mr. Mellow. Igazán ésszerűbben gondolkodhatna. – Talán igen – mondta Janine halkan. – Miniszter elvtárs, mi már azelőtt is találkoztunk. – Az arca ismerős nekem – ismerte el Tungata. – De nem jut eszembe... – Egy éjszaka, az erdőben, egy repülőgép roncsainál... Észrevette a felismerés fényét a borongós, füstös szemekben, amelyek, úgy érezte, a lelkébe fúródnak. Janine-t ismét rémület kerítette hatalmába óriási, fojtó hullámokban. A földet szédelegve imbolyogni érezte lábai alatt és egyedül csak a férfi arcát látta. Minden maradék erejét és bátorságát összeszedve, ismét megszólalt. – Azzal, hogy nyert egy országot, örökre elvesztette az emberségét? Janine észrevette a halvány változást a sötét, hipnotikus tekintetben, s a férfi szája is alig érzékelhetően meglágyult. Azután Tungata Zebiwe lepillantott az előtte, a fehér mappán nyugvó erőteljes kezeire. – Ön meggyőző ügyvéd, doktor Carpenter – mondta halkan. Felvett egy arany töltőtollat az asztali készletből, kurtán ráírt valamit monogramos írótömbjére, ezután letépte a lapot és felállt. Megkerülte az íróasztalt és Janine elé lépett. – A háborúban még a rendes emberek is elkövetnek kegyetlenségeket – mondta. – A háború mindnyájunkat szörnyeteggé tesz. Köszönöm, hogy emlékeztetett az emberségre. – Átnyújtotta Janine-nak a papírlapot. – Vigye el ezt a devizaellenőrzés igazgatójához – mondta. – Meg fogják kapni az engedélyt. – Köszönöm, Sam. – Craig felnézett rá, mire Tungata föléje hajolt és kurtán, de forrón megölelte. – Eredj békével, öreg barátom – mondta neki szindebele nyelven, aztán felegyenesedett. – Vigye ki, doktor Carpenter, mielőtt teljesen elérzékenyülnék – szólította fel Janine-t Tungata Zebiwe nyersen, és nagy léptekkel odament a széles, függőlegesen nyíló tolóablakokhoz. Kibámult a zöld pázsitra, s mikor hallotta a duplaajtó csukódását, halkan felsóhajtott és visszament az íróasztalhoz. *
– Különös belegondolni, hogy Robyn és Zouga Ballantyne szeme elé ugyanaz az afrikai táj tárult, mikor 1860-ban ideérkeztek a "Huron" nevű rabszolgaszállító klipperen. – Craig hátrámutatott a taton keresztül az Asztalhegy masszív tömegére, amely örökös őrséget állt a földrész legdélebbi csücskén, ezüstös felhőktől koszorúzva, amelyek szétterültek kopár, málladozó sziklaormán. A hegy lábát, mint gyöngysor a nyakat övezték a fehér épületek a korai napfényben, megannyi jelzőfényként csillogó ablakaikkal. – Itt, ezen a helyen kezdődött a családom nagy afrikai kalandja, és itt is ér véget. – Igen, véget ér – értett egyet csendesen Janine. – De ez ugyanakkor egy új kezdés is. – A taton állt, egyik kezével a hátsó támasztékba kapaszkodva. Vékony pólót és kék, rövidre vágott szárú farmernadrágot viselt, csupaszon hagyva hosszú, barna lábait. A jacht utolsó simításainak elvégzése alatt hónapokig járt a Royal Cape Yacht Clubba úszni és szigorú diétára fogta magát: se bor, se gin, se fehérje. Dereka megvékonyodott, és a feneke újra gömbölyűen, feszesen és keményen domborodott ki a rongyos szárú nadrágból. Fiúsan rövidre vágta haját, ami a sós tengeri levegőtől teljesen begöndörödött. Arca lebarnult és eltűntek a foltok a szája sarka körül és az állán. Most lassan elfordult és az előttük elterülő széles látóhatárt bámulta. – Ez végeláthatatlan, Craig – mondta. – Nem félsz? – De, pokolian – vigyorgott föl rá a férfi. – Egyelőre még azt sem tudom, hol fogunk partra vetődni. Dél-Amerikában vagy Indiában, de ugyanakkor rém izgalmas. – Csinálok egy bögre kakaót – mondta Janine. – Gyűlölöm ezt a torokszárító tréninget. – Te rendelkeztél úgy, hogy ne legyen alkohol a fedélzeten... most várhatsz Dél-Amerikáig vagy Indiáig, vagy tudom is én meddig. – Janine eltűnt odalent a szalonban és épp a konyha felé tartott, mikor a rádió a térképasztal fölött felrikoltott. – Zulu Romeo Foxtrot! Itt a fokvárosi tengerészeti rádió! Kérem jelentkezzen! – Jan, ez mi vagyunk! Szólj bele! – kiabálta Craig. – Biztos valaki a jachtklubból akar nekünk istenhozzádot mondani. – Fokvárosi tengerészeti rádió! Itt Zulu Romeo Foxtrot! Váltsunk át a 10. csatornára! – A Bawu nevű jacht beszél? – A központos hangja tiszta és torzítatlan volt, mert még a látóvonalában voltak a kikötő fölötti antennának. – Igen! Itt a Bawu! – Rádióüzenetünk van részükre! Mondhatom? – Hallgatom, Fokváros! – Az üzenet Craig Mellow-nak szól. A szöveg: "A sólyom útja" című kéziratával kapcsolatosan STOP. Meg akarjuk jelentetni STOP. előleg: 5000 font, a tiszteletdíj 12,5 százaléka STOP. Mielőbbi választ kérünk, STOP, gratulálok, Pick, a William Heinemann Publishers elnöke, London. – Craig! – sikította Janine odalentről. – Hallottad? Hallottad ezt? Craig nem bírt válaszolni. Kezei kővé dermedtek a kormánykeréken és a Bawu orrát bámulta, amely lágyan hintázott az Atlanti-óceán távoli kék horizontján. * Két nap múlva hirtelen viharos szél támadt délkelet felől, és a Bawu úgy az oldalára dőlt, hogy a masszív, zöld víz átcsapott a mellvéden és kisöpörte Janine-t a vezetőfülkéből. Csak a mentőövének köszönhette, hogy nem fulladt a vízbe, és Craig vagy tíz percig küszködött, míg visszahúzta a fedélzetre. Eközben a jachtot vadul továbbsodorta a szél és az orrvitorla fülsiketítő reccsenéssel eltört.
A szélvihar öt napig tartott, és már úgy látszott, nincs tiszta felezővonal a tomboló szél és a vad hullámok között. Fülhasogató kakofóniában éltek, miközben a viharos szél úgy játszott a hajótesten, mint egy megbolondult hegedűs, és az Atlanti-óceán szürke hullámtaraja fönséges ritmusban csapdosott át rajtuk. Csontig átfáztak, bőrig áztak, kezük úgy elfehéredett és összeráncosodott, akár a vízbefúltaké, tenyerüket felszaggatták a durva nejlon lepedők és a konokul ellenszegülő vitorlák. Időnként bekaptak egy-egy száraz kekszet vagy egy falásnyi jéggé dermedt babot, ittak egy kis vizet, aztán visszakapaszkodtak a fedélzetre. Felváltva aludtak, de mindig csak pár percet, a szalonba vezető lejáratban kupacba hányt, vizes vitorlákon. Zöldfülűként kerültek a viharba, de mire a szél ugyanolyan hirtelen, ahogy föltámadt, elült, tengerészek lettek. Teljesen kimerültek és lefogytak az átélt rémülettől, de büszkék voltak saját magukra és a hajójukra. Craignek épp csak annyi ereje volt, hogy egyenesbe lavírozza a hajót, azután hagyta, hadd lovagolja meg egyedül a már sima, de még mindig erősen hömpölygő vízáradat. Levonszolta magát az ágyához, lehányta bűzlő és vizes ruháját a padlóra és meztelenül hanyatt fekve a durva pokrócon tizennyolc órát aludt egyhuzamban. Valami új, erős érzésre ébredt, amiről még maga sem tudta, hogy valóság-e vagy csak álom. Az alteste, amelyben előzőleg semmi élet nem volt, most fájdalmasan görcsölt. Újra érezte minden egyes izmát, ahogyan rángva és egymásnak feszülve szinte szét akartak pattanni. A talpától a gyomra gödréig olyan érzékenyek voltak az ideg végződései, mint amik sebesre vannak karcolva. A fájdalom olyan kibírhatatlanná vált, hogy már-már felordított, de akkor hirtelen lágy, szinte elviselhetetlenül kellemes érzés áradt végig testében. Ismét felkiáltott és hallotta a saját hangja visszhangját a feje fölött. Mikor kinyitotta a szemét, Janine arcát pillantotta meg pár inchnyire a magáétól. A lány meztelen teste teljes hosszában az övéhez simult. Craig meg akart szólalni, de Janine, ajkát a szájára tapasztva felnyögött. Craig csak akkor fogta fel, hogy mélyen bele van temetve Janine forró, selymesen rugalmas ölébe... és már együtt szárnyaltak a diadalhullám tetején, amely az Atlanti-óceánon átélt szélvihar korbácsolta hullámoknál is szilajabb volt és magasabbra csapott. Révbe érve, összebújva feküdtek egymás mellett némán és kifulladva. * Janine bevitt neki egy bögre kávét a kormányosfülkébe, aztán leült a párkányra, egyik kezét Craig vállára téve. – Idenézz! – mondta Craig. A párnás ülésen maga elé nyújtott csupasz lábára mutatott és jobbra-balra, majd előre-hátra mozgatta lábujjait. – Ó, drágám! – kiáltotta Janine elfúló hangon. – Ez a legügyesebb mutatvány, amit életemben láttam! – Minek neveztél? – kérdezte Craig. – Tudod, mit gondolok? – Janine nem válaszolt azonnal a kérdésre. – Szerintem mind a ketten rendbejövünk – mondta és csak azután simult arcával az övéhez és súgta a fülébe: –Drágámnak neveztelek. Meg vagy elégedve? – Meg, drágám – felelte Craig és önműködőre állítva a kormányt, karjaiba szorította Janine-t. VÉGE
ISBN 963 7696 65 2
Kiadja a Delej Kft. Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Székely Julianna Műszaki vezető: Szakálos Mihály Megjelent 33,84 (A/5) ív terjedelemben
