Veronica Roth: The Transfer ~The Divergent Story~
A szimulációból egy kiáltás kíséretében szabadulok. A szám csíp, és mikor elemelem előle a kezemet vért látok az ujjvégeimen. Biztos elharaptam a teszt alatt. A Bátor nő aki adminisztrálja az Alkalmassági Vizsgámat-Tori, azt mondta, így hívják-, furcsán néz rám, miközben hátra simítja a haját, és kontyba rendezi. A karja tele van tintával, ami lángokat, fénysugarakat és egy sólyomszárnyat ábrázol. - A szimulációban tudatában voltál annak, hogy az nem a valóság?-kérdezi tőlem Tori, miközben elfordul a gépezettől. Teljesen hétköznapinak látszik és hallatszik, de ez a hétköznapiság egy betanult dolog, melyet az éveken át tartó gyakorlás alatt sajátított el. Tudtam mikor megláttam. Mindig tudom. Hirtelen a szívverésemre leszek figyelmes. Az apám mondta, hogy ez fog történni. Elmondta, hogy meg fogják kérdezni, hogy tudatomnál voltam- e a szimuláció alatt, és azt is elmondta, mit válaszoljak erre a kérdésre. -Nem -mondom.-Gondolod, ha tudatomnál lettem volna, elharapom a számat? Tori egy pár másodpercig bámul rám, majd ráharap a gyűrűre ami a szájában van, mielőtt ezt mondja -Gratulálok! Az eredményeid alapján Önfeláldozónak minősülsz. Bólintok, de az Önfeláldozó szó mintha egy hurok lenne a torkom körül. -Nem örülsz? -kérdezi. -A csoporttagok biztos örülni fognak. -Nem róluk kérdeztem, hanem rólad.-Tori szája és szemei a sarkuknál kicsit lefelé konyulnak, mintha egy kis súly terhelné őket. Mintha szomorú lenne valami miatt. -Ez egy biztonságos szoba. Bármit elmondhatsz itt. Tudtam, hogy mit kapok eredményül az Alkalmassági Vizsgámon, még azelőtt, hogy reggel megérkeztem volna az iskolába. Ételt választottam a fegyver helyett. A kutya elé vetettem magam, hogy megmentsem a kislányt. Már a teszt vége előtt tudtam, hogy ezek a választások az Önfeláldozókat hozzák eredményül. De azt nem tudom, hogy más döntéseket hoztam volna akkor, ha az apám nem edzett volna, ha nem irányította volna minden részét az alkalmassági vizsgámnak. Szóval, mire számítottam? Milyen csoportot akartam? Bármelyiket. Bármelyiket, csak ne az Önfeláldozókat. -Én is örülök -mondom határozottan. Nem érdekel, hogy mit mond, nincs olyan, hogy biztonságos szoba. Nincsenek biztonságos szobák, nincsenek biztonságos igazságok és nincsenek biztonságos titkok, amiket el lehetne mondani. Még mindig érzem, ahogy a kutya fogsora a karom köré zárul, szétszakítva a bőrömet. Biccentek Torinak, majd elindulok az ajtó felé, de mielőtt kilépnék, érzem a kezét a könyökömön. -Te vagy az, akinek a döntésével együtt kell élnie -mondja- Mindenki túl fogja tenni magát rajta, mindenki tovább lép, nem számít hogyan döntöttél. De te, soha nem fogsz. Kinyitom az ajtót és kisétálok. Visszatérek az ebédlőbe, és leülök az Önfeláldozók asztalához, azok közé az emberek közé, akik alig ismernek. Az apám nem engedi, hogy részt vegyek a legtöbb közösségi eseményen. Azt mondja, valamivel megzavarnám ezeket, vagy tennék valamit, ami ártana a hírnevének. Nem érdekel. Sokkal boldogabb vagyok a
szobámban a csöndes házban, mintha a tiszteletteljes és állandóan bocsánatkérő Önfeláldozók gyűrűje venne körül. A következménye az állandó hiányzásomnak az lett, hogy a többi Önfeláldozó óvatos velem, meg vannak győződve arról, hogy valami nincs rendben velem, hogy beteg vagyok, vagy erkölcstelen, vagy fura. Még akkor sem hajlandóak teljesen a szemembe nézni, ha biccentenek. A kezemet a térdeim közé szorítva ülök, a többi asztalt nézem, míg a többi tanuló is befejezi az alkalmassági vizsgát. A Műveltek asztala tele van olvasási kellékekkel, de nem tanul mindegyikük, csak úgy csinálnak, helyette különböző ötletekről beszélgetnek, de a szemeik azonnal a betűkre tapadnak, amint úgy érzik, valaki figyeli őket. Az Őszinték hangosan beszélnek, mint
mindig. A Barátságosak nevetnek, mosolyognak, ételt vesznek elő és körbe kínálják egymás között. A Bátrak durvák és hangosak, az asztalok és a székek között futkorásznak, egymást piszkálják és ízlelgetik. Nekem bármelyik csoport jó, bármelyik a sajátomat leszámítva, ahol már eldöntötték, hogy nem vagyok érdemes a figyelmükre. Végre egy Művelt nő bejön az ebédlőbe és feltartja a kezét csöndet kérve. Az Önfeláldozók és a Műveltek azonnal elhallgatnak, de a nőnek el kell magát üvöltenie, hogy "Csöndet!", ahhoz, hogy a Bátrak, az Őszinték és a Barátságosak is észre vegyék. - Az alkalmassági vizsga befejeződött-mondja.-Emlékezzetek, hogy nem beszélhetitek meg senkivel az eredményeteket, sem a barátaitokkal, vagy a családtagjaitokkal. A Választási Ünnepség holnap este lesz a Központban. A kezdés előtt tíz perccel érkezzetek. Elmehettek. Mindenki az ajtó felé kezd rohanni, kivéve a mi asztalunkat, ahol megvárjuk, amíg mindenki más elmegy, mielőtt mi egyáltalán föl állnánk. Tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy Önfeláldozóként viselkedjek, például most akár órákat is várhatok a buszmegállóban arra várva, hogy mindenki előttem szálljon fel a buszra. Nem hiszem, hogy elbírok többet ebből a csendből. Ahelyett, hogy követném őket, kisurranok az ajtón az iskola melletti sikátorra. Már többször is végig mentem ezen az úton, de általában lassan, mert nem akartam, hogy meglássanak, vagy meghalljanak. Ma, semmi mást nem akarok, csak futni. A sikátor végéig sprintelek, majd befordulok egy csendes utcára és átugrok egy csatorna nyílást. Tépi a szél a laza Önfeláldozó kabátom, érzem ahogy távolodik a vállamról, én meg hagyom, hadd lobogjon a szélben, akár egy zászló. Az ingem alá dugom a könyökömet, majd kocogásra lassítok, mikor a testem már nem bírja tovább a sprintet. Olyan mintha az egész város elmosódna, mintha az épületek egybeolvadnának. Hallom a cipőm nyikorgását, de úgy érzem, mintha ez a hang nem hozzám tartozna. Végül kénytelen vagyok megállni, az izmaim égnek. A csoport nélküliek kopár helyén vagyok, ami az Önfeláldozók, a Műveltek és az Őszinték központja és különböző népszerű helyek között fekszik. Minden csoport találkozón, a vezetőink, akik leginkább az apámon keresztül szoktak beszélni, arra ösztökélnek mindenkit, hogy ne féljenek a csoport nélküliektől, hogy normális emberi lényként kezeljék őket, mintsem megtört elveszett teremtményekként, de én sosem féltem tőlük. Átmegyek a járdára, így be tudok nézni az épületek ablakain. Legtöbbször régi bútorokat, üres szobákat és szemetes padlót látok. Mikor a város lakói elhagyták az épületeket-muszáj volt nekik, mivel a populációnk nem töltik meg az épületeketvalószínűleg nem siettek, mert az elfoglalt helyek nagyon tiszták voltak. Semmi érdekes nem maradt. Mikor a sarkon elhaladok az egyik épület mellett, úgy tűnik, mintha valami lenne odabent. A szoba ugyanolyan elhagyatott, mint bármelyik másik ahogy benézek az ablakon, de az ajtónál látok egy darabka parazsat, egy égő széndarab. Ráncolom a szemöldököm és megállok az ablak előtt, hogy megnézzem, nyitva van-e. Először nem mozdul, de fel-le rángatom és végül kinyílik. Először a testemet préselem át, majd utána a lábaimat, és a földre esek, felhorzsolva a könyökömet. Az épületnek főtt étel, füst és izzadság szaga van. Előrébb araszolok, figyelek, hátha valamilyen zaj a csoport nélküliek jelenlétére figyelmeztetne, de nem hallok semmit. A szomszéd szoba szinte teljesen sötét, az ablakon lévő kosz és festék miatt, de átszűrődik egy csík napfény így látom, hogy a padlót hullámos raklapok borítják, és hogy műanyag edényekben odaszáradt étel maradék van. A szoba közepén egy kis faszén grill áll. A legtöbb széndarabka már fehér, de még világítanak, ami azt jelenti,
hogy valaki volt itt, és nem is olyan rég. A szagból, a rengeteg régi dobozból és takarókból ítélve, nem is egy valaki. Mindig arra tanítottak bennünket, hogy a csoport nélküliek külön, egymástól elszigetelve élnek. Most ahogy szétnézek ezen a helyen, azon tűnődöm, ezt miért hittem el. Még is mi állítaná meg őket abban, hogy csoportokat alkossanak, ahogy mi is? Ez benne van a természetünkben.
-Mit keresel itt? -kérdezi egy parancsoló hang, és a hangja úgy ér, mint egy áramütés. Megfordulok, és egy elmosódott, sápadt arcú férfit látok a másik szobában, ahogy egy rongyos törülközőbe törli a kezét. -Én csak...- a grillre nézek -Én csak láttam a tüzet. Ennyi az egész. -Ó -a férfi a farzsebébe tűri a törülközőt. Fekete Őszinte nadrágot visel, ami kék Művelt anyaggal van megfoltozva, és hozzá meg egy szürke Önfeláldozó inget, ugyanolyat, mint amilyet én. Sovány, akár egy deszka, de látszik, hogy erős. Elég erős ahhoz, hogy bántani tudjon engem, de nem hinném, hogy fog. -Köszönöm, azt hiszem -mondja. -Nem lenne jó, ha itt bármi lángra kapna. -Azt látom -mondom. -Miféle hely ez? -A házam -mondja egy hideg mosoly kíséretében. Hiányzik az egyik foga. -Nem számítottam vendégekre, így nem foglalkoztam a takarítással. A szétszórt konzervdobozokra fordítom a tekintetemet. -Sok időt vehetett igénye, míg ide hordtad ezt a rengeteg takarót. -Soha nem találkoztam még olyan Szerencsétlennel, aki ennyire beleavatkozott volna mások dolgába -mondja. Közelebb lép hozzám, és ráncolja a szemöldökét. Ismerősnek tűnsz. Tudom, hogy még soha nem találkoztam vele, ott nem ahol élek, abban a szomszédságban, ahol a házak egyformák, ahol minden ember ugyanolyan rövid hajat visel, ahol mindenki ugyanazt a szürke ruhát hordja. Aztán hirtelen eszembe jut: apám még mindig a tanács vezetője, még mindig ő az egyik legbefolyásosabb ember a városban, és még mindig hasonlítok rá. -Elnézést a zavarásért -mondom a legjobb Önfeláldozó hangomat megütve. -Már megyek is. -Ismerlek -mondja a férfi. -Te Evelyn Eaton fia vagy, ugye? Merev leszek a neve hallatán. Évek óta hallottam utoljára, mivel az apám nem beszél róla, és nem reagál rá, ha hallja. Újra hozzá csatlakozva, még ha csak az arcunk hasonlósága alapján is, olyan érzés, mintha egy olyan ruhába kéne belebújnom, ami már nem jó rám. -Honnan ismerted őt? -Jól kellett, hogy ismerje, ha meglátja az arcát az enyémben, az én bőröm halványabb, mint az övé, és a szemeim kékek, sötét barna helyett. A legtöbb ember nem figyel eléggé ahhoz, hogy felismerje a közös vonásainkat: a hosszú ujjainkat, a kicsit görbe orrunkat, az egyenes szemöldökünket. Egy kicsit gondolkodik, mielőtt válaszol. -Néha jelentkezett önkéntesnek az Önfeláldozókkal. Hogy meleg ruhát, takarót és ételt osztogassanak. Emlékezetes arca volt. Plusz egy tanácsvezető felesége volt. Ki nem ismerte őt? Néha tudom, hogy mikor hazudnak az emberek, mert a szavak amik elhagyják a szájukat, nagyon kényelmetlenül hatnak rám, akárcsak mintha egy Művelt egy nyelvtanilag helytelen mondatot olvasna. Akárhogy is, ő ismerte az anyámat, és nem azért, mert levest adott neki. De szomjazom, hogy minél többet tudhassak róla, így hát nem erőltetem a dolgot. -Meghalt, tudtad? -mondom. -Évekkel ezelőtt. -Nem, nem tudtam -a szája lekonyul a sarkánál. -Sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Furcsán érzem magam, ahogy ezen a nyirkos helyen állok, aminek élő test és füst szaga van, ahol üres konzervek hevernek szanaszét, amik szegénységet és kudarcot sugallnak. De valami vonzó is van itt. A szabadság, annak megtagadása,
hogy ezek az emberek azokba az önkényes csoportokba tartozzanak, amit magunknak hoztunk létre. -Holnap kell, hogy legyen a Választásod, amiért ennyire aggodalmaskodó képet vágsz -mondja a férfi. -Milyen csoportot kaptál? -Nem mondhatom el az embereknek -mondom automatikusan. -Én nem vagyok ember -mondja. -Én egy senki vagyok. Ezzel jár a csoport nélküli lét. Még mindig nem mondok semmit. A tilalom, ami megtiltja, hogy beszéljek az Alkalmassági Vizsgám eredményeiről, vagy bármilyen más titkomról, olyan erősen belém ivódott, hogy képtelenség rajta változtatni. - Ó, egy szabály követő -mondja, mintha csalódott lenne. -Az anyád mondta nekem egyszer, hogy őt a tehetetlenség vitte az Önfeláldozókhoz. Itt volt a legkisebb az ellenállás. -Sóhajt. -Higgy
nekem, mikor azt mondom neked Eaton fiú, az ellenállás a legrosszabb amit tehetsz. Hirtelen harag fut át rajtam. Nem kéne úgy beszélnie az anyámról, mintha hozzá tartozna, és nem hozzám, nem kéne megkérdőjeleznie az emlékeimet vele kapcsolatban, csak azért, mert egyszer vagy adott neki ételt, vagy nem. Egyáltalán nem kéne mondania nekem semmit, -O egy senki, egy csoport nélküli, egy elkülönített, egy semmi. -Igen? - kérdezem. -Nézd meg az ellenállás hova juttatott téged. Konzerveken élni, lepusztult épületekben. Nem hangzik túl jól. Elindulok a felé a szoba felé ahonnan a férfi jött ki. Tudom, hogy arra felé fogok találni egy folyosóra nyíló ajtót; nem érdekel, hogy hol, ha minél előbb szabadulhatok innen. Végig manőverezek a szobán, ügyelve arra, hogy ne lépjek rá a takarókra. Mikor a bejárathoz érek, hallom, hogy a férfi ezt mondja: -Inkább eszem konzervből, mint hogy hagyjam, hogy egy csoport megfojtson. Nem nézek vissza. Mikor hazaérek, leülök az elő lépcsőre és mélyeket a lélegzem a hideg tavaszi levegőből. Az anyukám volt az, aki megtanított arra, hogy lopjak magamnak pillanatokat, olyanokat mint ez, a szabadság pillanatai, még akkor is, ha ő nem ismerte ezeket. Néztem őt, ahogy magáévá teszi ezeket a pillanatokat, ahogy kisurran az ajtón este, a sötétbe, míg az apám aludt, és visszajön napkeltekor, mikor még csak épphogy látszanak a napsugarai az épületek mögött. Akkor is tartott ilyen pillanatokat, mikor velünk volt, a mosdókagylónál állt, behunyt szemekkel, annyira távol a jelentől, hogy nem hallotta, ha beszéltem hozzá. De még valamit megtanultam, miközben őt néztem, azt, hogy ezeknek a szabad pillanatoknak mindig vége van. Felkelek, leporolom a nadrágomat, és kinyitom az ajtót. Az apám a nappaliban ül egy egyszerű székben, papírmunkával körül véve. Kihúzom magam, hogy magasabbnak tűnjek, így nem szidhat meg azért, hogy megint görnyedt vagyok. Elindulok a lépcsők felé. Talán megengedi, hogy a szobámba menjek észrevétlenül. -Mesélj nekem az Alkalmassági Vizsgádról -mondja, miközben a kanapéra mutat, hogy üljek le. Átvágok a szobán, óvatosan átlépek egy köteg papírt a szőnyegen, és oda, ahova mutat leülök, a párna szélére, hogy majd hamar fel tudjak állni. -Nos? -leveszi a szemüvegét és várakozóan néz rám. Feszültséget érzek a hangjában, azt a fajtát, ami egy nehéz munkanap után szokott lenni. Óvatosnak kell lennem. -Mik voltak az eredményeid? Nem is gondolok arra, hogy nem mondom el neki. -Önfeláldozók. -És semmi más? Ráncolom a szemöldököm, Nem, természetesen nem. -Ne nézz így rám! -mondja, és kisimul az arcom. -Semmi érdekes nem történt a teszt alatt? A tesztem alatt tudtam, hogy hol vagyok, tudtam, hogy miközben a középiskola ebédlőjében állok, valójában egy széken ülök elterülve egy gépezethez csatlakozva, rengeteg vezetékkel. Furcsa volt. De nem akarok neki erről beszélni, most, hogy egy vihar dúl benne. -Nem -mondom. -Ne hazudj nekem! -mondja és megragadja a karomat, az ujjai olyan erősek, mint egy satu. Nem nézek rá. -Nem hazudok -mondom. -Önfeláldozókat kaptam, ahogy gondoltuk. A nő alig nézett rám, mikor kimentem a szobából. Esküszöm. Elenged. A bőröm pulzál ott, ahol az előbb szorított.
-Jó -mondja. -Biztos vagyok benne, hogy van min gondolkodnod. Menj a szobádba. -Igen, uram. Felkelek, és átvágok a szobán megkönnyebbülten. -Ó -szólal meg. -Néhány tanácstag átjön ma este, jó lenne, ha korán vacsoráznál.
-Igen, uram. Még mielőtt lemegy a nap, megvacsorázom a szekrényben és a hűtőben hagyott maradékból: nyers sárgarépa, és maradék zöldség, egy kis darab sajt és alma, valamint fűszerezetlen csirkehús. Az ételnek mindig ugyanolyan íze van: por és faforgács. Közben figyelem az ajtót, hogy véletlen se találkozzak apám munkatársaival. Tudom, hogy nem örülne neki, ha még mindig lent lennék, mikor megérkeznek. Épp megittam egy üveg vizet, mikor az első tanácstag megérkezik, és átrohanok a nappalin, mielőtt az apám az ajtóhoz érne. A kezét a kilincsen tartja, és homlok ráncolva tekint rám, én meg gyorsan elbújok a korlát mögé. -Helló Marcus -felismerem Andrew Prior hangját. Ő az apám egyik legközelebbi barátja, ami semmit nem jelent, mert senki sem ismeri igazán az apámat. Még én sem. A lépcső tetejéről Andrewra nézek. Megtörli a lábát a lábtörlőben. Néha látom őt és a családját, tökéletesen megfelelnek az Önfeláldozóknak, Natalie és Andrew, egy lány és egy fiú -nem ikrek, de mindketten két évvel alattam járnak az iskolában mindig nyugodtan sétálnak a járdán, mindig biccentenek a járókelőknek. Natalie szervezte be az Önfeláldozók közül az önkénteseket, akik a csoport nélkülieknek segítettek -az anyám biztos ismerte őt, bár ő sem nagyon járt közösségi rendezvényekre, hogy megőrizze a titkait, úgy ahogy én is őrzöm a sajátjaimat, mélyen elrejtve ebben a házban. Andrew szeme találkozik az enyémmel, úgyhogy gyorsan végig futok a folyosón be a szobámba, és bezárom magam mögött az ajtót. Mint ahogy minden, az én szobám is tiszta és gyér, ahogy bármilyen más Önfeláldozó szoba. A szürke lepedőm és a takaróm szorosan be van tűrve az ágyba, és a tankönyveim egy tökéletes toronyban állnak az íróasztalomon. Egy kis szekrény amiben pár szükséges ruhanemű van az ablak mellett áll, így csak nagyon kevés napfény hatol be rajta. Ha kinézek az ablakon láthatom a szembe szomszédom a házát, ami ugyanolyan, mint az enyém, csak öt lábbal arrébb van keletre. Tudom, hogy anyámat is a tehetetlenség taszította az Önfeláldozókhoz, már ha hitelt adhatok azoknak a szavaknak amiket az a férfi mondott. Látom, ahogy ez velem is megtörténik, holnap, amikor a csoportok elemeit tartalmazó tálak előtt állok. Négy olyan csoport, amit nem ismerek, amit nem értek, és egy, aminek ismerem a szokásait. Ugyan, ha az Önfeláldozókat választom, az nem egyenlő az életre szóló boldogsággal, de egyenlő a kényelemmel. Az ágy szélén ülök. Nem, nem fogom, azt hiszem, aztán elfojtom ezt a gondolatot, mert tudom honnan jön, az énem gyermeki részéből, amely fél attól a férfitól aki lent van a nappaliban. Biztosra veszem, hogy az ajtó be van zárva, a széket a kilincs alá akasztom. Aztán leguggolok az ágyam mellé, hogy kivegyem alóla a faládikót. Az anyám adta nekem mikor kicsi voltam, és azt mondta apámnak, hogy takarók vannak benne és egy folyosón találta. De mikor a szobámba rakta, nem tett bele takarókat. Bezárta az ajtómat, az ujját a szája elé tette és kinyitotta a ládát. A nyitott ládában egy kék szobor volt. Úgy nézet ki, mint egy vízesés, de valójában tiszta, polírozott, hibátlan üvegből volt. -Ez mire való? -kérdeztem őt akkor. -Semmire nyilvánvalóan -mondta, és mosolygott, de túl feszes volt a mosolya, mintha félne valamitől. -De talán képes lesz tenni itt valamit -megérintette a mellkasát pontosan a szegycsontja felett. Azóta más is van a ládikóban, amit mások haszontalannak hívnának: szemüveg lencsék nélkül, törött alaplapok, gyújtógyertyák, csupasz vezetékek, eltört zöld üvegek nyaka, rozsdás pengék. Nem tudom, hogy az anyám szépnek nevezné-e őket, szerintem én sem, de mindegyik olyan hatással volt rám, mint a szobor, titkok voltak, és értékesek is, talán pont azért, mert mások figyelmen kívül hagyták. Ahelyett, hogy az Alkalmassági Vizsgám eredményén gondolkodnék, kiveszek
minden egyes tárgyat a ládából, és alaposan megvizsgálom őket, és az emlékezetembe vésem mindegyiknek minden részét.
Marcus lépteire ébredek. Az ágyon fekszem körülöttem a szétszórt tárgyakkal, a léptei egyre lassulnak, ahogy közelebb ér a szobámhoz, ezért kapkodva dobálom vissza a ládába a vezetékeket, a pengéket és minden tárgyat, majd gyorsan bezárom a ládát, a kulcsot a zsebembe rejtem, és visszatolom az ágyam alá. Mikor megmozdul az ajtókilincs akkor veszem észre, hogy a kék szobor elől maradt, így gyorsan a párnámba rejtem, azt pedig szintén az ágyam alá teszem. Aztán elveszem a széket a kilincs alól, hogy belehessen jönni a szobámba, és mikor bejön, gyanakvással méregeti a széket. -Mit keresett az ott? -kérdezi. -Próbálsz kint tartani? -Nem uram. -Ez a második alkalom, hogy hazudsz nekem -mondja Marcus. -Nem hazugnak neveltem a fiamat. -Én... -nem tudom mit mondhatnék, így becsukom a számat, és visszaviszem a székemet az íróasztalom mögé, oda ahova tartozik, a tökéletes tankönyvtornyom mögé. -Mit csináltál itt, amiért nem akartad, hogy lássalak? Erősen markolom a szék támláját és a könyveimre bámulok. -Semmit -mondom csöndesen. -Ez már a harmadik hazugság -a hangja halk, de kemény, akár egy kő. Elindul felém, én pedig ösztönből hátrálok. De ahelyett, hogy utánam nyúlna, kiveszi a ládikát az ágyam alól. Próbálja kinyitni, de a zár nem enged. A félelem kibelez, akár egy penge. Megszorítom az ingem szélét, de nem érzem az ujjbegyeimet. -Az anyád azt mondta, hogy ez a takaróknak kell -mondja. -Azt mondta azért mert fázol esténként. De amin el szoktam gondolkodni az az, hogyha még mindig takarókat tartasz benne, akkor miért van zárva? Felém tartja a kezét, összeráncolja a szemöldökét. Tudom mit akar -a kulcsot. És oda kell adnom neki, mert tudja mikor hazudok, mindent tud rólam. A zsebemhez nyúlok és a kulcsot beleejtem a tenyerébe. Nem érzem a tenyerem, és elkezdődik a légzés is, a szakasos légzés, ami mindig akkor jön elő, mikor tudom, hogy fel fog robbanni. Becsukom a szemem, mikor kinyitja a ládát. -Mi ez? -A keze végig matat a ládában, kezébe veszi a tárgyakat és felém hajigálja őket. -Mire kell neked ez, vagy ez...! Újra és újra megrezzenek, nincs válaszom. Nincs rájuk szükségem. Egyikre sem. -Ez a láda önkényeztetésre szolgál! -üvölti és kiszórja a láda tartalmát a földre. Önzőséggel mérgezi meg a házat! Már az arcomat sem érzem. A kezével nekilök a szekrénynek, majd visszaránt magához és arcon üt. A torkom összeszorul a félelemtől. -A választási Ünnepség Apa! Elhallgat, a felemelt keze megáll a levegőben. Én a szekrény felé hátrálok, de a szemem túl homályos ahhoz, hogy rendesen lássak. Általában nem az arcomat szokta ütni, főleg olyankor nem mikor, olyasmi vár rám mint a holnapi nap, ahol sok ember fog bámulni miközben választok. Leereszti a kezét, egy pillanatra azt hiszem vége van az erőszaknak, de aztán azt mondja: -Rendben van, maradj itt. A szekrénynél állok, jobban ismerem annál, mint hogy azt higgyem visszajön és bocsánatot kér. Sosem csinálja ezt. Egy övvel fog visszatérni, hogy nyomot hagyjon a hátamon, amit könnyen el tudok tüntetni egy inggel, és az engedelmes Önfeláldozó
kifejezésemmel. Megfordulok, és megállítom a testemben a borzongást. Megragadom a szekrény szélét és várok. Ma este a hasamon alszom, bár a fájdalom már csípésre tompult, a földön körülöttem pedig az összetört vagyonom. Mikor már addig ütött, hogy az öklömet a számba kellett tömnöm, hogy elfojtsam az üvöltésem, összetiporta a dolgaimat a felismerhetetlenségig, majd a ládát a falhoz vágta, olyan erősen, hogy a teteje letört a zsanérokról.
Egy gondolat felszínre tör bennem: Ha az Önfeláldozókat választod, soha nem szabadulsz meg tőle. Az arcomat a párnába temetem. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ellenálljak az Önfeláldozók tehetetlenségének, annak a félelemnek ami végig vezet azon az úton amit az apám előkészített nekem. A következő reggelen hideg zuhanyt veszek, nem azért, hogy megfeleljek az Önfeláldozóknak, hanem azért, mert az elzsibbasztja a hátamat. Lassan veszem fel a laza, egyszerűÖnfeláldozó ruháimat, és az előszoba tükre elé állok, hogy levágjam a hajamat. -Majd én -mondja az apám az előszoba végén. -Végül is ez a te Választási Ünnepséged. Leteszem a borotvát a párkányra, és megpróbálok kiegyenesedni. Mögém áll, én meg kerülöm őt a pillantásommal, amint beizzítja a borotvát. Meg van határozva, hogy milyen hosszúságú lehet egy Önfeláldozó férfi haja. Összerezzenek mikor az ujjaival hozzám ér, hogy a megfelelő szögbe állítsa a fejem, és reménykedem, hogy nem látta, hogy a leghalványabb érintése is halálra rémiszt. -Tudod mire számíthatsz -mondja. A fülem tetejét eltakarja a kezével, ahogy a borotvával végig halad a fejem oldalán. Ma megpróbálja megvédeni a fülemet, hogy nehogy megvágja a borotvával, tegnap pedig az övével ütött. A gondolat akár egy méreg, dolgozik bennem. Már majdnem vicces. Már majdnem nevetek. -A helyeden fogsz állni, míg nem hallod a neved, majd előre mész a késért. Majd megvágod magad és a véred a jó tálba csepegteted. -A tekintetünk találkozik a tükörben, és már majdnem mosolyog. Megérinti a vállamat, és rájövök, hogy nagyjából egy magasak vagyunk, hogy szinte egy méret vagyunk, pedig én sokkal kisebbnek érzem magam. Aztán kedvesen hozzá teszi: -A vágás fájni fog egy pillanatig, de meghozod a döntésed, és mindennek vége lesz. Azon gondolkodom, hogy emlékszik-e arra, hogy mi történt tegnap, vagy már rég elzárta egy külön kis helyre az agyában, elkülönítve a szörnyeteg énjét az apa éntől. De nekem nincsenek meg ezek a helyek, látom, hogy az összes személyiségét egymásra rakja, az apát, a szörnyeteget, a Tanács Vezetőt és az özvegyet. És hirtelen túl gyorsan kezd verni a szívem, az arcom túl forró, és már alig bírom elviselni. -Ne aggódj azért, hogy nem tudom kezelni a fájdalmat -mondom. -Elég gyakorlatom van már benne. Egy percre a szeme a tükrön keresztül olyan mint egy tőr, és az erős dühöm elpárolog, átadva a helyét a már ismerős félelemnek. De, csak annyit tesz, hogy kikapcsolja a borotvát, leteszi a párkányra, és lesétál a lépcsőn, otthagyva engem a levágott hajammal, amit leporolok a vállamról és a nyakamról, majd elteszem a borotvát a szekrénybe, a fürdőszobába. Aztán visszamegyek a szobámba és a törött tárgyakat bámulom. Óvatosan egy halomba teszem őket, majd darabonként azt asztalom melletti szemetesbe teszem. Összerezzenek és a lábaimra állok, remegnek. Abban a pillanatban, ahogy arra az üres életre gondolok, ami itt jutott nekem osztályrészül, ahogy a személyes tárgyaim maradékára bámulok, csak arra tudok gondolni, hogy ki kell jutnom innen. Ez a gondolat erős. Érzem, ahogy az erő feltámad bennem, olyan, mint egy vészharang. Tehát újra erre gondolok. Ki kell jutnom innen. Az ágyamhoz sétálok és a kezem a párnám alá csúsztatom ahol az anyámtól kapott szobor van még mindig biztonságban, még mindig kéken ragyog a reggel
fényében. Az íróasztalra rakom a könyvtorony mellé, majd kisétálok a szobámból bezárva magam mögött az ajtót. A földszinten túl ideges vagyok ahhoz, hogy egyek, ettől még van egy falat pirítós a számban, hogy az apám ne kérdezősködjön. Nem kéne aggódnom. Most azt tetteti, hogy nem létezem, azt tetteti, hogy nem rezzenek meg minden alkalommal, mikor le kell hajolnom valamiért. Ki kell jutnom innen. Ez egy dal, egy mantra most már, az egyetlen amibe kapaszkodhatok. Mire befejezi a hírek olvasását, amit a Műveltek jelentetnek meg minden reggel, addigra én
befejezem az edények elmosogatását, és együtt sétálunk ki a házból egyetlen szó nélkül. Lesétálunk a járdán, és egy mosollyal üdvözli a szomszédainkat, és, mint mindig, minden a tökéletes rend szerint van Marcus Eatonnek, minden, leszámítva a saját fiát. Minden rendben van engem leszámítva, mert én egy állandó rendellenesség vagyok. De ma, örülök ennek. Felszállunk a buszra, de állva maradunk átadva a helyünket másoknak, ez a tökéletes Önfeláldozó viselkedési forma. A többi utast figyelem, a hangos Őszinte fiúkat és lányokat, a szorgalmas tekintetű Művelteket. Nézem a többi Önfeláldozót, ahogy felállnak a helyükről, hogy mások ülhessenek oda. Mindenki ugyanoda tart ma -a Városházába, ami két fekete pillér a távolban, az égig ér. Mikor odaérünk, az apám ráteszi a kezét a vállamra, és az ijedség, és fájdalom hulláma söpör végig a testemen. Ki kell jutnom innen. Ez egy kétségbeesett gondolat, és a fájdalom minden egyes lépéssel keresztül száguld rajtam, ahogy lépcsőzőm fel Választási Ünnepségre. Küszködök a lélegzéssel, de nem a fájó lábaim miatt, hanem a gyenge szívem miatt ami minden elmúlt másodperccel erősebb lesz. Mellettem Marcus letörli az izzadságot a homlokáról, a többi Önfeláldozó pedig becsukja a száját, hogy ne vegyenek túl hangosan levegőt, máskülönben úgy tűnne, mintha panaszkodnának. Az előttem lévő lépcsőkre bámulok, és tüzel bennem a gondolat, a vágy, az esély, arra, hogy elszökjek. Elérjük a megfelelő emeletet, és mindenki visszatartja a lélegzetét, ahogy belépünk az ajtón. A szoba homályos, az ablakok el vannak takarva, a székek a vizet, követ, szenet és üveget tartalmazó tálak köré vannak rendezve. Megtalálom a helyem a sorban egy Önfeláldozó lány és egy Barátságos fiú között. Marcus előttem áll. -Tudod, mit kell tenned -mondja, de inkább magának, mint nekem. -Tudod, mi a helyes választás, tudom, hogy tudod. Csak bámulok a semmibe. -Hamarosan találkozunk -mondja. Elmegy az Önfeláldozók szektorához, és leül az első sorba, a többi tanács vezető közé. Az emberek fokozatosan töltik meg a szobát, azok akik választanak ma, a négyzet szélén foglalnak helyet, azok akik csak nézik az eseményt, középen. Az ajtókat bezárják, és van egy pillanatnyi csönd, mikor a Bátrak képviselője kiáll a pódiumra. Maxnak hívják. Az ujjaival megmarkolja a pódium szélét, és még innen is látom, hogy az öklei sebesek. Tanulnak harcot a Bátrak? Biztosan. -Üdvözlök mindenkit a Választási Ünnepségen -mondja Max, a mély hangja könnyen betölti a szobát. Nincs szüksége mikrofonra, a hangja elég hangos és elég erős ahhoz, hogy behatoljon a koponyámba, és betöltse az agyamat. -Ma kiválasztjátok a csoportotokat. Eddig a pontig a szüleitek ösvényét követtétek, a szüleitek által felállított szabályoknak igyekeztetek megfelelni. Ma a saját ösvényetekre léptek, a saját szabályaitokat alkotjátok meg. Szinte látom ahogy az apám megvetően összeszorítja a száját, ezt a tipikus Bátor beszédet hallva. Jól ismerem a szokásait, s majdnem én is ezt teszem, bár én nem osztozom az érzésben. Nincs semmi különös véleményem a Bátrakról. -Sok idővel ezelőtt az őseink rájöttek, hogy mi, minden egyes élőlény felelős a világban végbe menő gonoszságért. De abban nem értettek egyet, hogy mi számít gonosznak -mondja Max. -Voltak akik az őszintétlenséget okolták... Azokra a hazugságokra gondolok, amit éveken át mondtam a sérüléseimről, csak hogy megóvjam Marcus titkát. -Voltak akik az elutasítást és az agressziót hibáztatták... A Barátságosok békés gyümölcsöseire gondolok, ahol szabadságot lelnék a gonoszság és az erőszak elől.
-Mások szerint az önzőség a hibás... Ez a javadra szolgál ezt mondta Marcus mindig, mielőtt először lecsapott volna az övvel.
Mintha az önfeláldozás megnyílvánulása lett volna az, hogy megüt engem. Mintha fájna neki az, amit velem tesz. Hát, ma nem ő sántított a konyhában. -És az utolsó csoport a gyávaságot okolta. Kevesen felkiáltanak a Bátrak szekciójából, a többi Bátor meg nevet. A félelemre gondolok, ami tegnap este uralt, addig míg már nem tudtam mozogni, míg már levegőt sem tudtam venni. Az évekre gondolok, amit a poros padlón töltöttem az apám sarka alatt. -Így jöttek létre a csoportjaink: Őszinték, Műveltek, Barátságosak, Önfeláldozók és Bátrak- mosolyog Max. -Ezeknek köszönhetjük, az adminisztrátorokat, a tanárokat, a vezetőket és a védelmezőket - megköszörüli a torkát. -Elég ebből. Vágjunk bele. Gyere előre, fogd meg a késed és hozd meg a döntésed. Elsőnek Zellner, Gregory. Úgy tűník, hogy a fájdalom pontosan beleillik a régi és az új életembe is, azzal, hogy egy kést kell a tenyerembe vágnom. Egészen eddig a reggelig nem tudtam, hogy melyik csoportot válasszam menedékként. Gregory Zellner a vérző kezét a sárral teli tál felé tartja a Barátságosokat választva. A Barátságosak tűnnek a megfelelő döntésnek, mint menedék, a békés életükkel, az édes illatú gyümölcsöseikkel, a mosolygó közösségükkel. A Barétságosoknál megtalálnám azt az elfogadást, amire egész életemben vágytam, és talán egy bizonyos idő elteltével, megtanulnék biztosnak lenni magamban, megtanulnám elfogadni azt, aki vagyok. De ahogy azokra az emberekre nézek, akik abban a szekcióban ülnek pirosban és sárgában, csak teljes, egészséges embereket látok, akik képesek egy másikat üdvözölni, egy másikat támogatni. Ők túl tökéletesek, túl kedvesek egy olyan valakihez, mint amilyen én vagyok, aki a félelem és a düh miatt vetné magát a karjaikba. A Választási Ünnepség túl gyorsan halad. -Rogers, Helena. Az Őszintéket választja. Tudom mi a módi az Őszinték beavatásán. Hallottam, ahogy az iskolában valamelyik nap erről sugdolóztak. Ott fel kéne fednem minden titkomat. Élve meg kéne nyúzni magamat ahhoz, hogy az Őszintékhez csatlakozzak. Ezt nem tudom megtenni. - Lovelace, Frederic. Frederic Lovelace teljesen kékbe van öltözve, megvágja a tenyerét, és a Művelteket szimbolizáló vízzel teli tányér fölé tartja. Tudom, hogy a Művelteknél eleget tanulhatnék, de ismerem magam annyira, hogy megértsem, hogy túl lobbanékony, túl érzelmes vagyok egy olyan helyhez, mint az. Túlságosan korlátozva lennék ott, és én szabad akarok lenni, nem pedig egy másik börtönből a következőbe jutni. Semennyi időbe sem tart, amíg a mellettem lévő Önfeláldozó lányt hívják. -Erasmus, Anne. Anne - még valaki, aki pár szónál többet sosem beszélt velem -előre botladozik Max mellé a pódiumra. Remegő kézzel veszi át a kést, megvágja a tenyerét és az Önfeláldozók tálja felé tartja. Könnyű neki. Neki nincs semmi, ami elől menekülnie kéne, őt csak egy üdvözlő, kedves közösség várja vissza. És egyébként, évek óta senki nem hagyta el az Önfeláldozókat. A Választási Ünnepség statisztikája szerint az Önfeláldozók a leghűségesebb csoport. - Eaton, Tobias. Nem vagyok ideges ahogy a tálak felé sétálok, pedig még mindig nem tudom, mit válasszak. Max odaadja a kést én pedig a markolatánál fogom. Sima és hűvös, a penge pedig tiszta. Új kés minden ember számára, és egy új döntés. Ahogy a szoba közepére sétálok, a tálak közé, elhaladok Tori mellett, amellett
a nő mellett aki az Alkalmassági Vizsgámat adminisztrálta. Te vagy az akinek a döntésével együtt kell élnie, mondta. A haja hátra van simítva, látom, hogy a tetoválása a kulcscsontjáról a nyaka felé tekeredik. Sajátos erőt hordoz magában a pillantása, és én rendíthetetlenül bámulok rá vissza, ahogy a tálak
között elfoglalom a helyem. Melyik döntéssel tudnék együtt élni? Nem a Műveltekkel, és nem is az Őszintékkel. Nem az Önfeláldozókkal akiktől menekülni próbálok. A Barátságosokkal sem, mivel túlságosan megtört vagyok ahhoz, hogy hozzájuk tartozzam. Az igazság az, hogy olyan döntést akarok hozni, ami olyan érzés apámnak, mintha tőrt szúrtam volna a szívébe, hogy annyi fájdalommal, szégyenkezéssel és csalódottsággal töltsem el, amennyivel csak lehetséges. Csak egy olyan választás van, amivel ezt elérhetem. Ránézek, ő pedig felém bólint, én meg olyan erősen vágom a kést a tenyerembe, hogy a fájdalomtól könnyek szöknek a szemembe. Elpislogom őket, és ökölbe szorítom a kezem, hogy összegyűljön benne a vér. A szemei olyanok, mint az enyémek, olyan sötétkékek, hogy kevés fényben feketének hatnak. A hátam lüktet és viszket, a pólóm piszkálja az érzékeny bőrt, a bőrt amit ő tett tönkre az övével. A szenek fölött nyitom ki a tenyerem. Úgy érzem, mintha a gyomromban égne, mintha megtöltené a testem tűzzel és füsttel. Szabad vagyok. Nem hallom a Bátrak éljenzését, minden amit hallok, csöngés. Az új csoportom olyan, mint egy sok-kezű teremtmény, felém nyújtóznak. Feléjük indulok, és nem merek visszanézni apám arcára. Kezek paskolják a karomat, dicséret képpen a döntésem miatt, én pedig a csoport hátsó részéhez igyekszem, az ujjaim véresek. A többi beavatottal állok, egy fekete hajú Művelt fiú mellett, aki egyetlen pillantással értékel, és elutasít. Biztos nem tűnök soknak Önfeláldozó szürkében, magas vagyok és vézna, ugyanis tavaly nagyon hirtelen nőttem. A vér ömlik a kezemen lévő vágásból, a padlóra csöpög és az öklömön folyik le. Túl mélyre vágtam a késsel. A döntésem következményeként, az ujjaimmal megcsípem az laza Önfeláldozó pólóm szélét és elszakítom. Az anyagot a kezemre tekerem, hogy elállítsam a vérzést. Többé már nem lesz szükségem ezekre a ruhákra. A Bátrak előttünk ülnek, és amint az utolsó döntés is elhangzik, felállnak és az ajtó felé rohannak, engem is magukkal sodorva. Az ajtók előtt visszafordulok, képtelen vagyok megállni, és látom, hogy az apám még mindig ül, pár Önfeláldozó pedig bizalmasan beszélget körülötte. Kábultnak tűnik. Önelégülten mosolygok egy kicsit. Én tettem, miattam ilyen az arca. Nem vagyok tökéletes Önfeláldozó gyerek, aki arra van ítélve, hogy csendben legyen, és vakon kövessen minden utasítást, helyette évtizedek óta viszont én vagyok az első olyan csoportváltó aki az Önfeláldozókat a Bátrakra cseréli. Megfordulok és elindulok, hogy utolérjem a többieket, nem akarok lemaradni. Mielőtt kiérnék a szobából, kigombolom a szakadt, laza ingemet és a padlóra ejtem. A szürke póló amit alá vettem fel, ugyan nagy rám, de sötétebb, és jobban illik a Bátrak színeihez. Leviharoznak a lécsőn, kivágják az ajtókat, nevetnek és kiáltoznak. Érzem ahogy a hátam, a tüdőm, a vállaim és a lábaim is égnek, és hirtelen elbizonytalanodok a választásomat illetően. Nagyon hangosak és nagyon vadak. Képes leszek beilleszkedni közéjük? Nem tudom. De azt hiszem, nincs más választásom. Keresztül nyomulok a csoporton, a beavatott társaimat keresem, de olyan, mintha eltűntek volna. A csoport szélére megyek, remélve, hogy így lesz valami sejtésem arról, hogy hová tartunk, és látom, a magasban a vasúti síneket, olyannak hat, mint egy ketrec vasból és fából. A Bátrak felmásznak a lépcsőn és kiözönlenek az állomásra. A lépcső előtt olyan sűrű tömeg verődött össze, hogy nem tudok odaférkőzni de tudom, hogy ha hamarosan nem találok rá módot itt maradok, szóval utat török magamnak. Össze kell szorítanom a számat, hogy ne kérjek folyton
bocsánatot amiatt, hogy valakit oldalba könyökölök, és a tömeg a lendülettől felfelé nyom a lépcsőn. -Nem vagy rossz futó -mondja Tori, ahogy mellém áll az állomáson. -Legalábbis egy Önfeláldozó
kölyökhöz képest. -Kösz -mondom. -Tudod, hogy mi fog történni következőnek, ugye? -megfordul és egy növekvő fénypontra mutat a távolban, ami egy mozdonyhoz van erősítve. -Nem fog megállni. Csak egy kicsit lelassít. És, ha nem sikerül feljutnod rá, akkor ennyi volt számodra. Csoport nélküli leszel. Ilyen egyszerű magad már most kirúgatni. Bólintok. Nem vagyok meglepve, hogy a megpróbáltatások már most elkezdődtek, és amiatt sem, hogy ahogy elhagytuk a Választási Ünnepséget, már is a beavatást teljesítjük. És attól sem, hogy a Bátrak már most elvárják tőlem, hogy megmutassam mire vagyok képes. Nézem, ahogy a vonat egyre közeledik -már hallom a fütyülését. Tori rám vigyorog. -Remekül megleszel itt, nem igaz? Miből gondolod? -Sóhajt. -Csak olyan valakinek tűnsz számomra, aki készen áll a harcra. A vonat felénk dübörög, a Bátrak már odagyűltek. Tori az állomás széle felé fut, én meg követem őt, utánozva a tempóját és a mozdulatait, ahogy az ugráshoz készülődik. Megfogja az ajtó szélén lévő korlátot, és behúzza magát, szóval én is ugyanezt teszem, először markolok, bár kissé ügyetlenül, aztán behúzom magam. De arra nem voltam felkészülve, hogy a vonat kanyarodni fog, így megbotlok és az arcom beverem a fémfalba. Megfogom a fájó orrom. -Béna -mondja bent az egyik Bátor. Fiatalabb Torinál, sötét bőre van és könnyű mosolya. -A pontosságot az okostojás Műveltektől kérd számon -mondja Tori. -Itt van a vonaton, Armar, és csak ez számít. -A másik kocsiban kéne lennie a többi beavatottal -mondja Armar. A szeme találkozik az enyémmel, de nem azt sugározza mint előbb a Művelt csoport váltóé. Kíváncsinak tűnik, mint bármi másnak, mintha furcsa lennék, és alaposabban meg kellene vizsgálnia ahhoz, hogy megértsen. -Ha egy barátod, akkor azt hiszem rendben van. Mi a neved Szerencsétlen? A név a nyelvem hegyén van, és már majdnem válaszolok, ahogy mindig is teszem, hogy Tobias Eaton vagyok. Természetesnek kéne lennie, de ebben a pillanatban nem vagyok képes arra, hogy kimondjam hangosan, nem azok között az emberek között, akik reményeim szerint a barátaim lesznek, az új családom. Nem lehetek -nem leszek -többé Marcus Eaton fia. -Hívhatsz Szerencsétlennek, nem igazán érdekel -mondom, próbálom megütni a Bátor hangot, amit eddig csak az iskola folyosóin és az órákon hallottam, egészen mostanáig. A vonatkocsiban érzem a szelet, ahogy gyorsul a szerelvény, nagyon hangos, süvít a fülembe. Tori furcsán néz rám, és egy percig biztos vagyok benne, hogy el fogja árulni Armarnak a valódi nevem, ugyanis biztos vagyok benne, hogy emlékszik rá az Alkalmassági Vizsgáról. De csak bólint egy aprót, én meg megkönnyebbülök, a nyitott ajtó felé fordulok, a kezem még mindig a korláton van. Sosem adatott meg nekem a lehetőség, hogy megtagadjam a nevem, vagy, hogy egy újat adjak magamnak, egy teljesen új személyiséget kreáljak. Itt szabad vagyok, szabad vagyok az emberektől, attól, hogy megtagadjam őket, szabad vagyok arra, hogy éljek. Látom az utcákat a fagerendák között, amik a vonatot támogatják, olyan, mint egy történet, melyet magunk mögött hagyunk. De előttünk látom, ahogy a régi kocsikat újat váltják fel, ahogy az állomások egyre és egyre magasabban vannak, az épületek teteje öleli körül őket. Az emelkedés fokozatosan történik, tehát nem is venném észre, ha nem nézném a földet, ahogy egyre távolodik alólunk, ahogy utazunk felfelé, az ég felé. A félelemtől elgyengülnek a lábaim, ezért lesüllyedek az egyik fal mentén, és
úgy várom, hogy odaérjünk oda, ahová tartunk. Még mindig abban a pozícióban vagyok -a falnak támaszkodva ülök, arcomat a kezeimbe
temetem -mikor Armar megérint a lábával. -Kelj fel Szerencsétlen -mondja, de nem barátságtalanul. -Mindjárt itt az idő az ugráshoz. -Ugrás? - Kérdezem. -Igen -önelégülten mosolyog. -Ez a vonat nem áll meg senki kedvéért. Felnyomom magam. Az anyag amit a kezem köré csavartam, teljesen átázott, vörös. Tori pont mögöttem áll, és az ajtó felé lök. -Először a beavatottat engedjétek! -Üvölti. -Mit csinálsz? - kérdezem, mogorván nézek rá. -Szívességet teszek neked - mondja, és megint a nyitott ajtó felé lök. A többi Bátor ellép előlem, és mindegyik úgy vigyorog rám, mintha egy darab hús lennék. A kocsi széle felé csoszogok, megragadom a korlátot, olyan erősen, hogy az ujjvégeim elzsibbadnak. Látom, hova kéne ugranom -előre, a háztetőkre ugyanis teljesen körbeölelik a kocsikat. A rés kicsinek tűnik innen, de ahogy a vonat egyre közelebb ér hozzá, a bekövetkezendő halálom egyre valósabbnak tűnik. Az egész testem remeg, ahogy a többi Bátor kiugrál előttünk. Egyikük sem téveszti el a tetőt, de ez nem jelenti azt, hogy én sem fogom. Leválasztom az ujjaimat a korlátról, és olyan határozottan nyomom magam előre, amilyen határozottan csak tudom. Remegés rázza a testem, és a tenyeremre és a térdeimre esem. A tetőn lévő kavicsok belefúródnak a sérült tenyerembe. Az ujjaimra bámulok. Úgy érzem, mintha az idő előre szaladt volna, az igazi ugrás csak egy pillanat volt, már nem több puszta emléknél. -A fenébe -mondja valaki mögöttem. -Reméltem, hogy később felkaparhatunk a betonról egy kis Szerencsétlen palacsintát. A földre bámulok és a sarkaimra ülök. A tető ingadozik és dülöngél alattam nem tudtam, hogy valaki szédülhet a félelemtől. Viszont tudom, hogy már teljesítettem a beavatás két fázisát: feljutottam egy mozgó vonatra, és leugrottam egy tetőre. A kérdés már csak az, hogy a Bátrak hogyan jutnak le a tetőről. Egy pillanattal később Armar a párkányra áll, és már meg is van a válasz a kérdésemre. Azt akarják, hogy leugorjunk. Becsukom a szemem, és azt tettetem, hogy nem vagyok itt, nem térdelek a kavicsokban körülvéve ezekkel az őrült, agyon tetovált emberekkel. Azért jöttem ide, hogy megszökjek, de ez nem szökés, csak egy másfajta kínzás, és már túl késő van ahhoz, hogy megszökjek. Az egyetlen reményem most már, hogy életben maradjak. -Üdvözöllek titeket a Bátraknál! -Üvölti Armar. -Ahol vagy szembe néztek a félelmeitekkel, és megpróbáltok nem meghalni a beavatás folyamán, vagy pedig gyávaként elhagyjátok a központot. Nem meglepően, idén is nagyon kevés a csoportváltó. A Bátrak Armar körül a levegőbe öklöznek, és üvöltenek, mintha büszkék lennének rá, hogy kevesen csatlakoznak hozzájuk. -Az egyetlen módja, hogy erről a tetőről bejuss a Bátrak központjába az, hogy leugrasz a párkányról- mondja Armar, miközben a kezével az üres teret mutatja maga körül. A sarkára áll, miközben a kezével hadonászik úgy, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, aztán visszarántja magát és vigyorog. Mély levegőt veszek az orromon keresztül és benntartom. -Mint mindig, most is megadom a lehetőséget, hogy a beavatottak menjenek elsőnek, nem számít, hogy Bátor születésűek, vagy nem- leugrik a párkányról, és a mélység felé mutat, a szemöldökét összeráncolja. A fiatal Bátrak csoportja egymásra pillant. A szélen, csak az előbb említett Művelt fiú áll, egy Barátságos lány, két Őszinte fiú, és egy Őszinte lány. Mindössze hatan vagyunk csoportváltók. Egy Bátor születésű előáll, sötét bőrű fiú, a barátai éljeneznek neki. -Gyerünk Zeke! -Üvölti az egyik lány. Zeke felugrik a párkányra, de elvéti, így elveszti az egyensúlyát. Valami
érthetetlent kiabál és eltűnik. Az Őszinte lány a közelben a zihálását úgy próbálja leplezni, hogy a kezét a szája elé teszi, azonban Zeke barátaiból nevetés tör elő. Azt hiszem nem ilyen drámai és hősi pillanatot tervezett. Armar vigyorog és megint a párkány felé mutat. A Bátor születésűek felsorakoznak
mögötte, és ugyanígy tesz a Művelt fiú és a Barátságos lány. Tudom, hogy nekem is csatlakoznom kell hozzájuk, tudom, hogy nekem is ugranom kell, nem számít hogyan érzek iránta. A sor felé mozdulok, mereven, mintha rozsdásak lennének az ízületeim. Armar az órájára néz, és 30 másodpercenként küldi le a beavatottakat. A sor csökken, eltűnik. Már csak én maradtam. A párkányra állok, és várom Armar jelzését. A Nap már lemenőben van, az épületek mögé süllyedt, nem hat egy sem ismerősnek ebből a szögből. A fény arany színűen világít, közel a horizonthoz, a szél belekap a ruhámba. -Gyerünk -mondja Armar. Becsukom a szemem és megfagyok. Arra sem vagyok képes, hogy előrelökjem magam, csak eldőlök, és esem. A gyomrom a torkomban van, a kezemmel meg hadonászok, hogy megkapaszkodhassam valamiben, de nincs semmi, csak a levegő, néhány vízcsepp, és a kétségbeesett zuhanásom a föld felé. Aztán a hálóba csapódom. Körém csavarodik, a szálak erősen tartanak. Kezek nyúlnak felém a szélekről. Az ujjaimat a hálóba mélyesztem és feléjük húzom magam. Fapadlón landolok a lábammal, és egy férfi, sötét barna bőrrel és sebes ököllel rám vigyorog. Max. -A Szerencsétlen! -Megüti a hátamat, amitől kissé meghátrálok. -Jó látni, hogy idáig eljutottál. Menj, csatlakozz a beavatott társaidhoz, biztos vagyok benne, hogy Armar pár másodpercen belül itt lesz. Mögötte egy sötét alagút van, sziklafalakkal. A Bátor központ a föld alatt van feltételezem, hogy régen, magas épületekről lelógó köteleken jöttek le, ami a megnyilvánulása lenne a legrosszabb rémálmomnak. Próbálok lesétálni a lépcsőkön a többi beavatotthoz. Úgy tűnik, a lábaim megint működnek. A Barátságos lány rám mosolyog. -Ez meglepően vicces volt -mondja. -Én Mia vagyok. Jól vagy? -Úgy tűnik, éppen azon próbálkozik, hogy ne dobja ki a taccsot -mondja az Őszinte fiú. -Csak engedd ki ember -szólal meg a másik Őszinte fiú. -Szeretnénk látni egy kis műsort. A válaszom a semmiből jön. -Fogd be! -Csattanok fel. Meglepetésemre be is fogják. Gondolom azért, mert nem sok Önfeláldozó mondta nekik, hogy fogják be. Pár másodperccel később látom Armart, ahogy kimászik a hálóból. A lépcső előtt áll, vadnak és gyűröttnek tűnik, készen áll egy újabb őrült kaszkadőr mutatványra. Magához inti a beavatottakat, mi köréje gyűlünk. Armar összeérinti kezeit maga előtt. -Armarnak hívnak -mondja. -Én vagyok az oktatótok. Itt nőttem fel, és három évvel ezelőtt bravúrosan teljesítettem a beavatást, ami azt jelenti, hogy addig képzem az újonnan érkezőket, ameddig csak akarom. Jó nektek. A Bátor születésűek és a csoportváltók a beavatás fizikai részét külön teljesítik, így nem kell aggódnunk, hogy már elsőnek kettőbe törik őket -erre a mondatra a másik sarokban álló Bátor születésűek szája fél mosolyra húzódik. -De ebben az évben valami mást is kipróbálunk. A Bátor vezetőkkel együtt tudni szeretném, hogy az, hogy ha mindenek előtt szembesítünk titeket a félelmeitekkel, az jobban felkészít-e titeket a beavatás további fázisaira. Szóval mielőtt megengednénk azt, hogy egyetek, előtte részt vesztek egy kis önismeretben. Kövessetek. -Mi van, ha nem akarok megismerni önmagam? -Kérdezi Zeke. Amarnak mindössze egy pillantásba kerül az, hogy Zeke visszasüllyedjen a többi Bátor születésűközé. Olyan típusú emberrel, mint Armar még sohasem találkoztam - az egyik percben kedves, a másikban komoly, néha pedig egyszerre mindkettő. Keresztül vezet bennünket az alagúton, majd megáll egy falba épített ajtónál amit a vállával nyit
ki. Egy nyirkos szobába jutunk, aminek a hátsó
falán egy hatalmas ablak van. Felettünk egy világító fénycső villódzik, Armar pedig egy olyan széknél ügyködik, ami nagyon hasonlít arra, amelyikben az Alkalmassági Vizsgámat adminisztrálták. Csöpögő hangot hallok, a mennyezetről víz csöpög a sarokba. Az ablakon át egy másik hatalmas üres szobát látok, melynek minden sarkában van egy kamera. Vajon a Bátraknál mindenhol van kamera? -Ez a félelem szimulációs szoba -jelenti be Armar anélkül, hogy felnézne. -A félelem szimuláció egy olyan szimuláció, ahol szembe kerültök a legrosszabb félelmeitekkel. A gép melletti asztalon sorba rendezett fecskendők vannak. Elég baljósnak tűnnek, ahogy megcsillan rajtuk a fény, mintha ugyanolyan kínzó eszköz lenne, mint a kés, a penge vagy a forró piszkavas. -Ez hogy lehetséges? - kérdezi a Művelt fiú. -Nem ismered a félelmeinket. -Eric, igaz? -kérdezi Armar. -Igazad van, én nem ismerem a félelmeidet, de a szérum, amit majd beléd fecskendezek, az agyad azon részét fogja stimulálni, mely a félelmet állítja elő, és ennek segítségével a szimuláció akadályokat produkál, hogy úgy mondjam. Ebben a szimulációban, nem úgy, mint az Alkalmassági Vizsgánál, a tudatában lesztek annak, hogy amit láttok, az nem a valóság. Amíg én ebben a szobában leszek és felügyelem a szimulációt, ami azt jelenti, hogy én léptetlek át a következő félelmedbe, mikor a szíved elér egy bizonyos pulzusszámot -más szóval, vagy lenyugszol, vagy igen jelentős módon nézel szembe a félelmeiddel. Ha kifogytál a félelmekből, akkor a program leáll, te pedig a félelmeid legnagyobb tudatában "ébredsz fel". Magához vesz egy fecskendőt és Eric felé sétál. -Engedd meg, hogy kielégítsem a Művelt kíváncsiságodat -mondja. -Te mész elsőnek. -De... -De - mondja Armar simán. -Én vagyok az oktatód, és akkor jársz a legjobban, ha azt teszed, amit mondok. Eric mereven áll egy pillanatig, majd leveszi a kék kabátját, félbe hajtja és egy szék háttámlájára teszi. A mozdulatai szándékosak -előre kiterveltek, gondolom azért, hogy annyira idegesítse Armart, amennyire csak lehetséges. Eric megközelíti Armart, aki már szinte vadul szúrja nyakon a tűvel. Majd a másik szobába irányítja Ericet. Mikor már Eric a szoba közepén áll, az üveg mögött, Armar a géphez köti magát különbözőelektródákkal, majd megnyom valamit a képernyőn, hogy elindítsa a programot. Eric mereven áll, a kezei az oldalánál vannak. Ránk bámul az ablakon keresztül, majd egy pillanattal később már olyan, mintha valami mást látna, mintha a szimuláció már elkezdődött volna. De nem üvölt, vagy csapkod, vagy sír, mint ahogy számítottam rá, mikor az ember a legrosszabb félelmeivel kerül szembe. Az Armar előtti monitoron látjuk a pulzusszámát ahogy növekszik, és növekszik, akár mint egy repülő madár. Fél. Fél, de még csak nem is mozog. -Mi történik? -Kérdezi tőlem Mia. -Működik a szimuláció? Bólintok. Nézem ahogy Eric vesz egy mély levegőt, majd kiengedi az orrán keresztül. A teste rázkódik, remeg, mintha földrengés lenne, de a lélegzete lassú és egyenletes, és a megfeszült izmai fokozatosan engednek föl, mintha csak véletlenül tartaná fönt a feszültség látszatát, és fokozatosan javítana rajta. Nézem az Armar előtti monitort, és látom, hogy a pulzusa egyre csak lassul, míg Armar meg nem érinti a képernyőt, erőltetve a programot, hogy tovább lépjen a következőfélelemre. Ez mind újra és újra megtörténik, ahányszor csak új félelemmel kerül szembe.
Csendesen számolom a félelmeket, tíz, tizenegy, tizenkettő. Aztán Armar még egyszer, utoljára megérinti a képernyőt, és Eric teste megpihen. Lassan pislog, majd az ablakra vigyorog. Észreveszem, hogy a Bátor születésűek, akik mindig, mindenhez fűznek véleményt, most csendben vannak. Ez azt jelenti, hogy helyes, amit érzek, hogy Eric olyasvalaki, akire nem árt figyelni. Talán az is lehet, hogy olyan, akitől tartani kell.
Még egy órán át figyelem, ahogy a többi beavatott is szembesül a félelmeivel, futnak, ugrálnak, néha láthatatlan fegyverrel céloznak, vagy néha a padlón fekszenek és sírnak. Néha, sejtem, hogy mit láthatnak, a kúszók attól tartanak, hogy megkínozzák őket, de legtöbbször a gazemberek, akikkel szembe kerülnek csak számukra és Armar számára láthatóak. A szoba hátsó részében maradok, mindig lejjebb süllyedek, ha a következő embert hívja. De, már csak én maradtam a szobában, és Mia éppen most végzett, a szoba végében guggol, a fejét a kezeibe temeti. Majd feláll, körül néz, és anélkül, hogy Armar elengedné, kisétál a szobából. Armar az utolsó fecskendőre pillant, majd rám. -Csak te és én, Szerencsétlen -mondja. -Gyerünk, érjünk a végére. Előtte állok. Alig érzem, ahogy a tű belém hatol, sosem volt problémám ilyesfajta dolgokkal, nem úgy, mint néhány beavatottnak, akiknek könnyes lett a szeme, mielőtt befecskendezték volna őket. Besétálok a szobába, és az ablakra bámulok, ami innen tükörnek hat. Egy pillanattal azelőtt, hogy a szimuláció megkezdődne, úgy látom magamat, ahogy a többiek láthatták magukat, görnyedtnek, magasnak és csontosnak, és véresnek. Megpróbálok kiegyenesedni, és meglepődöm, hogy ez mekkora különbséget jelent, meglepődöm, hogy ez milyen erőt sugároz, mielőtt eltűnik a szoba. Képek töltik meg a látómezőmet, a város láthatára, a hét emelettel lejjebb lévő lyuk a betonban, a párkány vonala a lábam alatt. A szél nekiront az épület oldalának, erősebben, mint akkor, mikor valójában is itt álltam, csattogtatja a ruhámat, és minden oldalról nekem ront. Az épület velem együtt növekszik magasabbra, így a föld sokkal távolabb kerül. Próbálok lelépni a párkányról, de a szél nem engedi, hogy meghátráljak. A szívem sokkal gyorsabban és keményebben ver, ahogy rájövök arra, hogy mit kell tennem, újra ugranom kell, de most nem bízhatok abban, hogy a végén nem vár fájdalom, mikor becsapódok a betonba. Szerencsétlen palacsinta. Lerázom a kezeimet, összeszorítom a szemeimet, és a szorosra zárt fogsoromon keresztül üvöltök, majd engedek a szélnek, és leugrom a párkányról. Perzselő, fehéren izzó fájdalom rohan át rajtam, de csak egy pillanatra. Felállok, lesöpröm a port az arcomról, és várom a következő megpróbáltatást. Ötletem sincs, hogy mi lesz az. Nem sok időt töltöttem azzal, hogy a félelmeimmel foglalkozzak, vagy azzal, hogy milyen lenne az, ha nem félnék semmitől, így nem tudom, hogy győzzem le őket. Azt hiszem félelem nélkül erős lennék és megállíthatatlan. Az ötlet elcsábít egy pillanatra, de hirtelen valami keményen megüti a hátamat. Aztán ugyanez a valami a jobb és a baloldalamat is megüti, s egy szekrénybe zár, ami épp akkora, hogy elférjen benne a testem. A sokk megvéd a pániktól, elsőnek, aztán ahogy lélegzek és az előttem lévő sötét ürességbe bámulok, érzem ahogy egyre csak szorul a bensőm, míg képtelen vagyok a légzésre. Nem tudok lélegezni. Beharapom az alsó ajkam, így megállítom magamat a sírástól -nem akarom, hogy Armar sírni lásson, és azt mondja a Bátraknak, hogy gyáva vagyok. Gondolkodnom kell, de képtelen vagyok rá, ebben a fullasztó dobozban. A fal, ami a hátamhoz ér, olyan, mint amilyen az emlékemben is él, mert amikor kisebb voltam, büntetésként mindig szekrénybe zártak be. Sosem tudtam biztosra, hogy mikor lesz vége, hogy hány órát töltöttem bent, míg a képzeletemben élő szörnyek előjöttek, és míg az anyámat hallgattam, ahogy lent zokog a folyosón. Csapkodom az előttem lévő falat újra és újra, remélve, hogy mihamarabb kijutok innen, de csak szilánkok fúródnak az ujjbegyeimbe, majd teljes testsúlyommal a falnak támaszkodom, újra és újra meglököm, remélve, hogy kiszabadulok, de semmi haszna, becsukom a szemem, és azt képzelem, hogy nem vagyok itt, hogy nem vagyok itt. Engedj ki, engedj ki, engedj
ki, engedj ki. -Gondold át Szerencsétlen! -Üvölti egy hang, én meg megmerevedem. Már emlékszem, hogy az egész csak egy szimuláció. Gondold át. Mire van szükségem ahhoz, hogy kijussak ebből a dobozból? Szükségem van egy olyan eszközre, ami erősebb nálam. Megérintek valamit a lábfejemmel, és előre hajolok, hogy felszedjem. De, ahogy előre hajolok, a doboz teteje velem együtt mozog, és nem tudok már kiegyenesedni. Elfolytok egy kiáltást, és az ujjaimmal megérintem a feszítővas hegyes végét.
Beékelem a vasat a doboz szélei közé és akkorát taszítok rajta, amekkorát csak tudok. A doboz minden oldala egyszerre nyílik szét és a földre hullik. Megkönnyebbülten szívom magamba a friss levegőt. Aztán egy nő tűnik fel előttem. Nem ismerem föl, a ruhái pedig fehérek, így nem tartozik egyik csoporthoz sem. Felé indulok, de hirtelen egy asztal jelenik meg előttem rajta egy pisztollyal és egy golyóval. Szemöldök ráncolva nézek rá. Ez a félelem? -Ki vagy? -kérdezem, de nem válaszol. Világos, hogy mit kell tennem -megtölteni a fegyvert, és elsütni. Növekszik bennem a rettegés, ami ugyanolyan erős, mint a félelem. A szám kiszárad ahogy a fegyver és a golyó felé tapogatózom. Sosem volt még pisztoly a kezemben, így eltart egy kis időbe míg rájövök, hogyan nyitom ki a tárat és töltöm meg a pisztolyt. Ezekben a másodpercekben arra gondolok, ahogy majd a fény kihuny a szemeiből, ahogy ez a nő meghal, akit nem ismerek, nem ismerek annyira, hogy érdekeljen. Félek -félek attól, hogy mit kell majd megtennem a Bátraknál, és, hogy mit fogok majd tenni. Félek attól, hogy van bennem valami rejtett agresszió az apámtól, vagy attól a sok évnyi csendtől amit az előző csoportom erőltetett rám. A golyót a tárba csúsztatom, majd előre tartom, s mind a két kezemben fogom, hogy megakadályozzam a tenyerem lüktetését. A nő arcába nézek. A felső ajka remeg, a szemét elöntik a könnyek. -Sajnálom -mondom és meghúzom a ravaszt. Látom a sötét lyukat, amit a golyó ütött a testén, a padlóra esik, majd porfelhővé válik. De a rettegés nem múlik. Tudom, hogy valami jönni fog, érzem magamban. Marcus még nem tűnt fel, de tudom, hogy felfog, annyira biztos vagyok benne, mint a nevemben. A nevünkben. Egy fénykör ölel körbe, és látom ahogy egy kopott, szürke cipő járkál a határán. Marcus Eaton belép a fénykörbe, de ez nem az a Marcus Eaton, akit ismerek. Ennek az embernek a szemei és a szája helyén, tátongó, fekete lyuk van. Egy másik Marcus Eaton áll mellette és lassan az egész kör körül ők állnak, fogatlan szájuk nyitva, a fejüket furcsa szögben tartják. A kezem ökölbe szorul. Ez nem a valóság. Ez biztosan nem a valóság. Az első Marcus kicsatolja az övét, majd szép lassan kiveszi a nadrágjából, és vele együtt a többi Marcus is ezt teszi. Az övük olyan, mint egy szögesdrót. Miközben végig húzzák az övüket a padlón, fekete, olajos nyelvükkel megnyalják a szájuk szélét. Egyszerre húzzák vissza a fémköteleket, én meg úgy ordítok, ahogy a tokromon kifér, az arcomat a kezembe temetem. -Ez csak a javadat szolgálja -mondják a Marcusok egyszerre. A kínzó, hasító, aprító fájdalmat érzem. A térdeimre esem, és a kezeimet a füleimre szorítom, mintha ezek megvédenének bármitől, de semmi nem tud megvédeni, semmi. Újra és újra üvöltök, de a fájdalom folytatódik, úgy, ahogy a hangok is. -Nem viselem el az önző magatartást a házamban! -Nem hazugnak neveltem a fiam! Nem hallok. Nem tudok hallani. Hirtelen annak a tárgynak a képe jelenik meg előttem, amit az anyámtól kaptam. Ott látom, ahol hagytam, az asztalomon, és a fájdalom alábbhagy. Minden erőmmel erre a tárgyra koncentrálok, és a többire ami törötten a szemetesem tetején hever. Az anyám kezeire gondolok és a vékony ujjaira, ahogy bezárták a ládát és
odaadták a kulcsot. Egyesével tűnnek el a hangok, addig, amíg semmi sem marad. A kezeimet a padlóra ejtem, és a további akadályt várom. Az ujjaimmal a padlót simogatom amely koszos és poros, majd lépteket hallok, és próbálom magam felkészíteni arra, ami még rám vár. Aztán Armar hangját hallom: -Ennyi? -kérdezi. -Csak ennyid van? Istenem, Szerencsétlen.
Megáll mellettem és felém nyújtja a kezét. Elfogadom, és megengedem, hogy talpra rántson. Nem nézek rá. Nem akarom látni a kifejezését. Nem akarom, hogy tudja azt, amit tud, nem akarok én lenni a sajnált beavatott az elcseszett gyerekkorral. -Ki kell, hogy találjunk számodra egy másik nevet -mondja hétköznapian. -Valami keményebbet a Szerencsétlennél. Például "Penge", vagy "Gyilkos" vagy valami. És ezután ránézek. Mosolyog egy kicsit. Látok egy kis sajnálatot abban a mosolyban, de nem annyit, mint amennyire számítottam. -Én sem akartam, hogy az emberek tudják a nevemet -mondja. -Gyere, együnk valamit. Armar a beavatottak asztalához kísér miután az ebédlőbe érünk. Pár Bátor már ül az asztaloknál és szoba másik végét nézik, ahogy a piercinges és agyon tetovált séfek folyamatosan hordják ki az asztalra az ételt. Az ebédlő egy barlangban van, amit kékes-fehér fény világít meg, így minden kísérteties fényben úszik. Leülök az egyik üres székre. -Jézusom, Szerencsétlen, úgy nézel ki, mint aki mindjárt okádni fog -mondja Eric, az egyik Őszinte fiú meg vigyorog. - Mindannyian túléltétek -mondja Armar. -Gratulálok ehhez. Teljesítettétek a beavatás első napját, ki nagyobb, ki kevesebb sikerrel -Ericre néz. -Bár, egyikőtök sem teljesített olyan jól, mint Négyes. Rám mutat, ahogy beszél. Összeráncolom a szemöldököm -négyes? Most a félelmeimről beszél? - Hé Tori! -Kiáltja Armar hátrafordulva. -Hallottál már valakiről, akinek mindössze négy félelme volt a szimulációban? -Legjobb tudomásom szerint a rekord hét vagy nyolc. Miért? -Kiálltja vissza Tori. -Van itt egy csoportváltó akinek mindössze négy félelme van. Tori rám mutat, Armar pedig bólint. -Akkor megvan az új rekord -mondja Tori. -Szép munka -mondja nekem Armar, majd elfordul és Tori asztalához sétál. Az összes beavatott rám bámul, csöndben, tágra nyílt szemekkel. A félelem szimuláció előtt, olyasvalaki voltam, akit könnyen eltaposhattak, ha a Bátor tagságról volt szó. Most már olyan vagyok, mint Eric -valaki akire figyelni kell, akitől talán tartani kell. Armar sokkal többet adott nekem, egy névnél. Erőt adott nekem. -Hogy is hívnak? E-vel kezdődik? -kérdezi tőlem Eric. Mintha tudna valamit, de nem biztos benne, hogy most kéne megosztania. Talán a többiek is emlékeznek a nevemre, úgy, ahogy én a övéjükre, nem pontosan, csak néhány betűre az ABC-ből, ahogy idegesen mentek előre, határozni az életükről. Most kell magam belevésnem az emlékezetükbe, olyan keményen, amilyen keményen csak tudom, hogy olyan emlékezetes Bátor legyek, amennyire csak tőlem telik, és ezzel talán sikerül megmenteni magam. Hezitálok egy pillanatig, de aztán rákönyökölök az asztalra és szemöldök ráncolva nézek rá. -Négyesnek hívnak -mondom. -Próbálj meg még egyszer Szerencsétlennek hívni, és akkor problémáink lesznek. Csak megforgatja a szemét, de tudom, hogy világossá tettem magam. Új nevem van, ami azt jelenti, hogy új ember is lehetek. Valaki, akinek nem kell elviselnie egy okostojás Művelt hozzászólásait. Valaki aki képes visszaütni. Valaki, aki végre készen áll a harcra. Négyes.