Vagy magyar liturgia, vagy külön magyar egyházmegye. A főrendiház 1911. évi június hó 30-án tartott dott beszéd és gróf Zichy kultuszminiszter
ülésén elmonválasza.
Nagyméltóságú elnök úr! méltóságos főrendek! Teljes bizalommal viseltetem a kormány iránt s azért az előttünk fekvő indemnitási törvényjavaslatot elfogadom és megszavazom. Legyen szabad azonban néhány megjegyzést tennem s kissé bővebben reflektálnom a kultuszminiszter úrnak a képviselőház június 16-ki ülésében tartott beszédére, illetve a beszédnek arra a két kijelentésére, amely a gör. kath. magyarságra vonatkozott s amely ennek a görög kath. magyarságnak soraiban bizonyos nyugtalanságot idézett elő. Nem térhetek ki ez elől, mert, sajnos, a 250.000 főből álló gör. kath. magyarságnak, mint ilyennek, vagyis az 1898-ban sorakozott gör. kath. magyar intelligentia soraiból, a képviselőházban egyetlen kéviselője sincsen, hogy ott — ha már egyszer a mi kényes szövetű ügyünk szóba jön — megvédelmezhesse e magyarság érdekeit. Már pedig talán nem szerénytelenség tőlem, ha azt állítom, hogy a logika törvényei szerint mégis csak mi, gör. kath. magyarok vagyunk a legkompetensebb szakemberek és informátorok olyankor, amikor a gör. kath. magyarság létérdekeiről van szó. Szó szerint idézem a miniszter úr két kijelentését, mert azt a hírlapok némileg elferdítve közölték. „A görög katholikus magyarság helyzete — így szól az egyik 20*
kijelentés —- nem olyan sötét és szomorú, mint némelyek állítják; határozottan kijelenthetem ugyanis, hogy a görög katholikusok egyházi élete szabályos mederben folyik és sehol sem látni jeleket arra nézve, mintha a rutén elem ó-szláv liturgikus nyelve hátrányosan befolyásolná a magyarságot." A másik kijelentés pedig a görög katholikus magyarság által már régóta sürgetett külön egyházmegyére vonatkozik s erre nézve azt a véleményét fejezte ki a miniszter úr, hogy ily külön egyházmegye felállításának következményekép „könnyen megtörténhetik, hogy az új egyházmegyéből kimaradó exclusiv rutén jellegű területen esetleg olyan nemzetiségi viszszahatások merülhetnek fel, amelyeknek horderejét ma egyáltalában kiszámítani nem tudom". Méltóságos főrendek! A miniszter úr nem tett említést a román egyházmegyékben élő magyarajkú hívekről és ezt a példát követve, én is csak az ó-szláv liturgia területén élő gör. katholikus magyar hívek helyzetére szorítkozom. És adja Isten, hogy rossz próféta legyek, de nem tagadom, hogy a jelenleg fennálló szélcsend ellenére, én a magyarság helyzetét, főleg pedig annak jövőjét itt is sötétnek és nyugtalanítónak tartom mindaddig, amig vagy a magyar liturgia ügye nem nyer törvényes szabályozást, vagy pedig a magyarajkú hívek részére külön egyházmegyét nem létesítenek. És ez nem pusztán az én egyéni véleményem. Ebben a kérdésben velem együtt a gör. kath. magyarok vezetőségének öszszes mérvadó tagjai így ítélik meg a helyzetet. Az ellenkező felfogást, amely erre nézve újabb időben mérvadó egyházi és politikai körökben tért foglalt s amelynek ő nagyméltósága is kifejezést adott, csak annak tulajdonithatjuk, hogy az ilyen kérdésekben félre nem vezethető népies köztudat ellenére, éppen e mérvadó körökben már régóta, mondhatnám végzetszerüleg, az a téves állítás terjedt el, hogy az egyházi ó-szláv nyelv nem élő, hanem éppen, olyan kihalt egyházi nyelv, mint aminő a nyugati egyházban a latin. Már pedig ha ez az egyházi nyelv élő, vagyis egyházi megjelölés szerint vulgáris nyelv, akkor senki sem tagadhatja meg annak a magyarokra hátrányos befolyását abban az esetben, ha ezek saját nyelvük helyett akár kizárólagosan, akár csak részben is, ezt az egyházi nyelvet kénytelenek használni. Éppen ezért engedelmet kérek, hogy ezt a kérdést kissé közelebbről megvilágítsam. Ismeretes, hogy az 1648-íki egyházi unióban a szláv nyelv használatát épp úgy nem kötötték ki, mint ahogyan a későbbi
i"
309
— 1700-ban létrejött — unióban a Rómával egyesült románok sem kötötték ki saját nyelvük használatát, hanem csak azt: ut ritum graecum ipsis servare liceat, vagyis, hogy az egyesült görög katholikusok a görög ritust továbbra is megtarthassák, amely rítusnak pedig köztudomás szerint évezredes jogszokása az, hogy hívei saját élő, vagy avult nyelvüket használhatják. Az egyházi unió ügyével az 1648. évi szeptember havában Nagyszombatban tartott nemzeti zsinat foglalkozott és a szláv nyelvről csak az e zsinat határozatából Lippay György akkori hercegprímás által 1660. évi január 4-én kiállított oklevélben történik említés. Ez kimondja, hogy a római egyházzal egyesült hívek, illetve egyházi férfiak az öszszes istenitiszteleteket, a szentségek kiszolgálását és mindennemű egyházi funkciókat a görög rítusnak az apostoli szék által már régen jóváhagyott gyakorlata szerint vulgáris, vagyis illyr, illetve glagolit nyelven végezhetik: „iuxta usitatam et a Sede Apostolica iam olim approbatam Graeci Ritus consuetudinem vulgari Illyrica, seu Glagolitica lingua Divina omnia peragere, populoque sibi commisso Sacramenta mm&itare, ac reliqua Ecclesiastica munia poterunt in Domino exercere". Már ebből az oklevélből is világosan kitűnik tehát, hogy az az egyházi nyelv, amelyet az egyesült szlávajkú gör.-katholikusok az egyházi unió alkalmával használtak és változatlanéi mai nap is használnak, nem kihalt liturgikus nyelv, hanem vulgáris, vagyis élő nyelv; és nem egyéb tévedésnél, ha ezt a vulgáris nyelvet Lippay hercegprímás oklevele a délszláv katholikusok illyr, vagyis glagolit nyelvével tévesztette össze. De még inkább kitűnik ezen egyházi nyelvnek vulgáris jellege a következő tényből. A munkácsi püspökség kanonizálása után ugyanis Mária Terézia királynő 1773-ban az egyházi könyvek kinyomatása érdekében Bécsbe rendelte az uniált püspököket. Ezzel az alkalommal a királynőnek arra a kérdésére, hogy minő nyelven történjék a könyvek kinyomatása, az értekezletről felvett jegyzőkönyvek szerint Bacsinszky András, az első kanonizált munkácsi püspök azt a feleletet adta, hogy irodalmi orosz nyelven (idiomate slavorussico litterali) cyrill betűkkel kell a könyveket kiadni. Erre maga a nagy királynő az udvari kancelláriának 1773. május 24-én kelt előterjesztésére úgy döntött, hogy a könyvek kiadása oroszszláv irodalmi nyelven történjék. Igaz ugyan, hogy — mint Bőhm Lajos dr. egri kanonok, a
„Liturgikus nyelvekről" szóló munkájában irja — az akkori latin egyházi tudósok a nyugati egyház azon ismeretes álláspontjáról, amely a liturgiában élő nyelvet kizártnak tekinti, rossz néven vették Bacsinszkynak ezt a bejelentését és a „vetero-slavica" megjelölés mellett kardoskodtak. De ez a felfogás nem állhat meg akkor, amikor a régi szláv egyházi könyvek maradványaiból ki lehet mutatni, hogy a görög ritus ó-szlávnak nevezett jelenlegi egyházi nyelve nem azonos azzal a paleo-szláv nyelvvel, amelyet a tudomány ilyennek ismer és amely ma már anynyira kihalt nyelv, hogy azt a mai szlávok talán még kevésbbé értenék meg a templomban, mint a román népek a latint. Hivatkozom végre egy másik tudós görög kath. egyházfő, néhai dr. Tóth Miklós eperjesi püspök kijelentésére, aki 1S81. évi április hó 26-án kelt és Trefort Ágost akkori kultuszminiszterhez intézett emlékiratában következőleg nyilatkozott: „Ezen szláv liturgikus nyelv, egyes nyelvészeti formáiban és szókötéseiben a mostani szláv dialektustól eltér ugyan, de az orosz és különösen a rutén dialektushoz oly közel áll, hogy a (ruténajkú) hívek azt mindenütt nehézség nélkül megértik, hol a vallásos fogalmak magasztossága és az elvont eszmék szellemi képességüket nem korlátozzák". Nyilvánvaló, hogy a latin egyházi tudósok ellenkező és az élő nyelvnek oltári használatát perhorreszkáló felfogása miatt nem mert ugyan Tóth püspök olyan határozottan nyilatkozni, mint Bacsinszky, de a két nyilatkozat teljesen fedi egymást és lényegében Tóth is megerősítette Bacsinszky bejelentését, amely különben teljes mértékben megfelel az ily kérdésekben félre nem vezethető, elfogulatlan köztudatnak is. Tény az, méltóságos főrendek, hogy ebben az itt szóbcnforgó egyházi nyelvben bizonyos archaisticus szólásformák is használatosak s azért távol áll tőlem kétségbevonni a már hivatalos használatba vett „ó-szláv" megjelölés jogosultságát. Azonban az előadottakból világosan kitűnik, hogy ezen, a tudományos értelemben vett paleo-szláv nyelvtől eltérő ó-szláv egyházi nyelv lehet ugyan bizonyos értelemben avult nyelv, de semmi esetre sem holt, hanem élő nyelv. Ennélfogva akár a hitéletre, akár a nemzeti életre való kihatás szempontjából végzetes hiba volna ezt az egyházi nyelvet egyenlő elbírálás alá vonni és egyenértékűnek tekinteni a nyugati egyház liturgikus latin nyelvével. Végzetes volna ez a kihatás már pusztán csak a hitélet szempontjából is.
311 Mert ha már az ó-szláv nyelvet a Lippay hercegprímás említett oklevelében — bizonyára a római Szentszék jóváhagyásával — biztosított „usitata et a sancta Sede Apostolica iam olim approbata consuetudo" ellenére, nem mint vulgáris, hanem mint szoros értelemben vett liturgikus nyelvet ^fcStlene kezelni, akkor azt egyszerre vagy fokozatosan a magyar egyházakban is kizárólagossá kellene tenni. Igen ám, csakhogy ehhez az kellene, — hogy ez a magyarajkú nép az ószláv nyelvű, istenitiszteletet megértse — hogy a rutén nyelvet is bevigyük a gör. kath. magyar népiskolákba. Ez pedig, legalább is átmenetileg, amíg a tiszta magyar nép a rutén nyelvet megtanulja, a hitéletnek kimondhatlan züllését idézné elő. Hogy ha pedig ezt nem akarnók, akkor viszont valamelyes a görög ritus természetével ellenkező bilinguizmust kellene egyházhatóságilag rendszeresíteni. Ez azonban még ilyen egyházhatósági rendezés mellett sem lehetne egyéb átmeneti állapotnál, mert aki a görög ritust ismeri, az tudja, hogy e ritus berendezése mellett a nép lelki szükségét csak úgy lehet kielégíteni, ha az összes istenitiszteletek a nép által értett nyelven folynak. Úgyde, méltóságos főrendek, a nemzeti élet szempontjából még végzetesebb lenne annak a következménye, ha a mostani magyar nyelvű istenitiszteleti gyakorlatot teljesen betiltanák és az ó-szláv nyelvet kizárólagossá tennék. Sőt merem állítani, hogy nem kevésbbé végzetes volna a következmény akkor is, ha az ó-szláv nyelv a korresponzoriumokban nagyobb tért kapna a mainál. Mert, ismétlem, a gyakorlatban ezt nem lehetne másnak tekinteni, mint már magában véve is radikális első lépésnek az ó-szláv nyelvnek teljesen kizárólagossá tételére. Hiszen, méltóságos főrendek, teljesen felesleges azt bizonyítgatni, hogy amikor egy bizonyos területen az egyházi vagy társadalmi életben két élő nyelv küzd egymással, akkor függetlenül az intéző körök akaratától és jó szándékaitól, a küzdelem végső eredményére nézve nem a hazafiság kisebb vagy nagyobb mértéke, hanem egyes-egyedül az erőviszonyok lehetnek döntők. Döntők pedig még akkor is, ha a küzdelem egyenlő fegyverekkel folyik. Ezt pedig az adott esetben már csak azért sem lehet állítani, meri hiszen köztudomású dolog, hogy a szlávajkú görög-katholikusok egyházi nyelve az egyház védelme alatt áll, míg ellenben a magyarajkú hívek egyháznyelvi gyakorlatát az egyház mai napig sem ismerte el. Figyelembe véve tehát az erőviszonyokat, amelyek a görög-
katholikus magyarságra nézve az ó-szláv liturgia területén is — már előbb is — hátrányosak voltak, valóban nem lehet csudálkozni azon, ha a görög-katholikus magyarság soraiban bizonyos keserűséget szült az, hogy akkor, amidőn a m. kir. kormány és a törvényhozás olyan nagylelkűen gondoskodott a szláv-ajkú görögkatholikusok anyagi felsegéléséről, ugyanakkor elmulasztotta azt, hogy a görög-katholikus magyarság hitéletének és nemzeti életének biztosítására nézve garanciákat szerezzen. Pedig erre nézve Lippay hercegprímás oklevelének szavaiban, mint unionalis kikötésben, megtámadhatatlan jogalapot is talált volna. Bizonyos, hogy ilyen garanciák nélkül jövőre az erőviszonyok a görög-katholikus magyarság hátrányára csak roszszabbodni fognak. Egész határozottsággal merem állítani, hogy ő nagyméltósága a kultuszminiszter úr nagyon optimisztikusan ítéli meg a helyzetet, ha ezirányban semminemű hátrányos jeleket nem vél láthatni. Igaz, még nincsenek hangosan kiáltó jelek, de a fenyegető jelenségek — különösen az ismeretes külföldi áramlatok miatt — a dolog természetében rejlenek. Ilyen körülmények között, méltóságos Főrendek, nem lehet szó szabályos mederben folyó egyházi életről addig, amíg a hazai három görög-katholikus népcsoport, t. i. a magyarok, szlávok és románok egyházi életében a q u o d uni iu stum al t e r i a e q u u m elve teljes mértékben nem érvényesül, nem lehet szó erről addig, amíg 50—70 oly tiszta magyar egyházközség van az országban, amelyek templomaiban a magyar nyelv eddig még csak a legminimálisabb mértékben se foglalt tért. Nem lehet pedig szabályozott helyzetről beszélni főleg addig, amig a többi 80—100 magyar egyházközségben (és itt is csak bizonyos korlátozásokkal, de már mégis) tért foglaló magyar nyelv kifejezetten elismerést és egyházhatóságilag szabályozást nem nyer. Azok után, amiket e téren 1896. óta tapasztaltunk, teljes biztonsággal meg lehet állapítani, hogy a törvényes szabályozás előkészítésére nincs más mód, mint egy külön magyar egyházmegye létesítése. Sajnos, 1896-ban az akkori magyar kormány elhatározta, hogy csak akkor lehet szó külön egyházmegye léteitéséről, ha előbb a római sezntszék a magyar liturgiát már engedélyezte. Akkor egyházi körökben is az volt a nézet, hogy ez a sorrend lehetséges. Valóban lehetséges is lett volna ez azon egyháznyelvi türelmesség mellett, amely régebbi időben nemcsak a munkácsi és
'« 313 eperjesi, hanem még az erdélyi román egyházmegyékben is fennállott. Hiszen tudjuk, hogy 1848. előtt egy erdélyi román püspök a magyar egyházi nyelvnek az ottani (Székelyföldi) magyar ajkú hívek templomaiba való bevezetése végeit maga tett előterjesztést az akkor fennállott főkormányszéknek s ez a kezdeményezés csakis az akkori esztergomi érsek és a hercegprímás ellenállása miatt szenvedett hajótörést. Tudjuk azt is, hogy pl. Ungváron egészen 1855-ig, vagyis a szamosujvári püspökség kihasításáig a püspöki székesegyházban a szentmisét román nyelven is végezték, mert ezen időpontig a munkácsi egyházmegyének tekintélyes számú román egyházközségei is voltak. Bizonyára ideális állapot lenne, úgy magyar nemzeti szempontból, mint a katholicizmus és különösen a görög katholicizmus közös és általános érdekei szempontjából is, ha ezt az egyháznyelvi türelmességet még egyszer viszsza lehetne állítani. És azonban azt hiszem, hogy ezt az ideális állapotot, legalább is a románokkal szemben, véglegesen elszalasztottuk. Félek, hogy elszalasztottuk a psychologiai momentumot a szláv ajkú görög katholikusokkal szemben is. Ez a psychologiai momentum a görög katholikus magyarok 1900. évi nagy római zarándoklata volt, amikor is nyivánvalóvá vált az, amire a görög katholikus magyarok mindenkor örök hálával fognak visszagondolni, hogy t. i. saját püspökeinken kívül a hazai római katholikus püspöki kar legkimagaslóbb alakjai, élükön Vaszary Kolos hercegprímással, állást foglaltak igazságos ügyünk mellett. Sőt nyíltan állást foglalt mellettünk egy nagytudományú és teljesen elfogulatlan külföldi — osztrák-német — Jézustársasági atya, az Istenben megboldogult Nilles Miklós innsbrucki egyetemi tanár is, aki világhírű szaktekintély volt a keleti egyházak ügyeiben és akinek szava Rómában is nyomósán esett mérlegbe. Mellesleg szólva a románok is a Jézustár sasági atyáknak köszönhetik a román liturgia kialakulását és így nem vehetik tőlünk rossz néven, ha mi is hasonló hálával adózunk Nilles Miklós emlékének. Sajnos, a közbejött politikai viszonyok, nevezetesen pedig az ismeretes obstrukcióknak hol támogatására, hol pedig legyőzésére a kortespolitika szolgálatába állított népszerű politikai divatok, lehetetlenné tették e psychologiai momentum kihasználását. De ha ő Nagyméltósága a kultuszminiszter úr azon a vélemé-
nyeri volna, hogy még nem késő, akkor legyen szabad figyelmét két — szerintem igen fontos —- körülményre ráirányítani. Az egyik az, hogy Lippay György egykori hercegprímásnak 1660. évi január 4-én kelt oklevele és az egyházi unió léterejöttének időpontja közt több, mint tíz év telt el. Ez határozottan arra mutat, hogy a megdicsőült Hercegprímás nem mint magánvéleményét, hanem hosszabb tárgyalások után a római Szentszék egyenes felhatalmazásával jelentette ki azt, hogy a görög rítusban a vulgáris nyelv használatát, mint jogszokást, a római Szentszék már régen approbálta. Ezt a körülményt úgy vélem, nem volna nehéz megállapítani, mert az 1648-iki egyházi unió köztudomás szerint nemcsak egyházi, hanem állampolitikai akció is volt és így véleményem szerint annak miként való végrehajtásához is szava van az államnak. Ha pedig a dolog úgy áll, amint állítottam, akkor tiszta a helyzet, hogy t. i. a magyar liturgia nem jelent ritusváltoztatást, hanem annak ujabb elvi engedély nélkül hely adható, ha gör. kath. magyarok elegendő számban vannak és ha az egyházi könyvek jó és hithű fordításai rendelkezésére állanak. A másik, éppen az utóbbi momentummal összefüggő körülmény pedig az, hogy a magyar nyelvű liturgikus gyakorlat 1896. évi betiltása, legalább a mi tudomásunk szerint, nem elvi okból történt, hanem azért, mert a római szentszék helytelenül és rosszakaratúlag úgy volt informálva, hogy görög katholikus magyarok tulajdonképpen nincsenek, hanem csak a magyar kormány kívánná a magyar liturgiával a ruténeket elmagyarosítani és hogy ezenkívül még a használatba vett egyházi könyvek is hibásak. Az előbbi irányban, úgy vélem, a görög katholikus magyarok 1900. évi nagy zarándoklata eléggé megdöntötte e helytelen információt. De nem nehéz megdönteni a meglévő egyházi könyveinkre vonatkozó helytelen információt is. Hiszen köztudomású, hogy a fordítások a munkácsi és eperjesi szentszékek küldötteinek közreműködésével készültek, akiknek egy része — ezt különösen hangsúlyozom — jártas volt az ó-görög nyelvben is. Hangsúlyozom pedig ezt azért, mert az Istenben megboldogúlt Nilles Miklós nagyon nyomatékosan tanácsolta, hogy a fordításoknak az eredeti görög szöveg alapján kell készülniök, amire legyen szabad a kultuszminiszter úr ő nagyméltóságának figyelmét — bárha csak incidentaliter — ezúttal is felhívnom. És ugyancsak közbevetőleg legyen szabad itt a naptáregyesítésről megjegyeznem anynyit,
315 hogy teljes mértékben csatlakozom a miniszter úr ő nagyméltósága felfogásához abban, hogy ezt az ügyet nem szabad erőszakolni ott, ahol a nép nem akarja és úgy tudom, ez a római szentszék álláspontja is; de viszont nem is volna szabad a naptáregyesítést semmiféle ürügy alatt megtagadni ott, ahol a nép határozottan kívánja és kérvényezöleg sürgeti. Méltóságos Főrendek! (Halljuk! Halljuk!) Egész határozottsággal merem állítani, hogy széles Magyarországon nincs görög katholikus ember, nem véve ki a románokat sem, aki a magyar liturgia jogosultságát tagadná, sőt ennek megtagadását — legalább szive legmélyebb rejtekében — az egyházi unió súlyos sérelmének ne tekintené. De azért én mégsem ajánlhatom, sem mint magyar ember, sem pedig mint a görög katholikus magyarok országos bizottságának elnöke, jó lélekkel, illetve a megbízóimmal szemben tartozó hűséggel nem ajánlhatom a kormánynak az eddigi úton való további kísérletezést. Teljesen elhibázottnak tartom a m. kir. kormánynak 1896. évi elhatározását, amely szerint a görög katholikus magyar hívek által már régóta sürgetett külön egyházmegyéről mindaddig nem lehetne szó, amíg a római szentszék előbb a magyar liturgiát nem engedélyezte. Elhibázottnak tartom ezt a modus procedendit először azért, mert a görög ritus egyházi nyelveinek kialakulási története azt tanúsítja, hogy valamely megelőző egyházi nyelv aegise alatt, mindenütt az egyházi terület alakult ki előbb s csak azután az új egyházi nyelv. Másodszor azért, mert a magyar liturgia teljes kialakulása külön püspöki székesegyház és püspöki kormány nélkül nem is képzelhető. Harmadszor azért, mert a magyar liturgia egyházi elismerésének természetes és szükségképi előfeltételeihez tartozik az is, hogy legyen legalább egy egyházmegye, amelyet egészében magyarnak lehet tekinteni. Az uj egyházmegye nem jelentené szükségkép a görög kath. egyházmegyéknek nyelvterületek szerint való elkülönítését. Ez az elkülönítés úgy magyar nemzeti szempontból, mint a hitélet szempontjából indokolt lehet a románokkal szemben, de nincs indokolva a hazafias és magyar érzelmű szláv ajkú görög katholikusok tekintetében. Ezt az álláspontot foglaltuk el mi — görög katholikus magyarok — a római zarándoklatról kiadott Emlékkönyvünkben és ezt az álláspontunkat most is változatlanúl fenntartjuk. Már ebben az Emlékkönyvben is kívánatosnak, sőt szük-
316 ségesnek jeleztük azonban a hajdúdorogi új püspökség létesítését, amelybe a hajdúdorogi vicariatushoz tartozó Hajdú, Szabolcs és Szatmár vármegyében és a szomszéd vármegyék területileg összefüggő részeiben tömören együtt lakó magyarság lenne beosztandó; azonban már geográfiái okokból sem lehetséges úgy létesíteni az új egyházmegyét, hogy abba az összes görög katholikus magyarság bevonható lenne, hogy tehát a munkácsi és eperjesi egyházmegyékben még elég tekintélyes számú magyarság külön nem maradna. A m. kir. kormány semmit sem kockáztatna az új egyházmegyének ilyen módon való létesítésével. Az általam már kifejtett jogalapot nem is említve, az új püspökség ugyanis még minden segítség nélkül is képes lenne magának kiküzdeni ha nem is a teljes magyar liturgiát, de legalább is körülbelül a mai magyar nyelvű istentiszteleti gyakorlatnak olyan törvényes szabályozását, amely híveinek úgy hitéletét, mint nemzeti életét teljes mértékben alkalmas volna biztosiam. Ha pedig ilyen módon a magyar liurgia, vagy legalább a magyar nyelvű gyakorlat törvényes szabályozást nyerne, akkor nem volna többé semmi okunk attól tartani, hogy az új egyházmegye létesítésének káros visszahatásai lehetnének akár a régi mnukácsi és eperjesi egyházmegyékben bennmaradó magyarságra, akár pedig a szláv ajkú görög katholikusokra nézve. A magyar kormány tehát ez irányban sem kockáztatna semmit; sőt ellenkezőleg, merem állítani, hogy szláv ajkú görög katholikusaink igazi magyar érzelme csak akkor fog teljes mértékben érvényesülhetni, ha a törvényes rendezés a magyar nyelvet egyenlő rangra fogja emelni az ő egyházi nyelvükkel és ezáltal, valamint az új egyházmegye létesítése által, minden egyháznyelvi féltékenység szülőoka megszűnik. Viszont azonban nem valószínű, hogy még a teljes magyar liturgia engedélyezése is egymagában képes lenne biztosítani a gör. kath. magyarság emancipálását. Nem akarom túlozni a dolgot, de igenis állítom, hogy itt nem kevesebbről van szó, mint annak a 250.000 főből álló népcsoportnak az emancipációjáról, amelynek érdekében felszólaltam. Ezt az emancipációt csak egy külön intézmény létesítése által lehet elérni. Csakis egy külön magyar egyházmegye dokumentálhatná intézményesen, tehát elvitathatlanúl, hogy gör. kath. magyarság és gör. kath. magyar intelligencia nemcsak tényleg, ha-
nem jogilag is létezik. Ez pedig meggyőződésem szerint politikai szempontból, a magyar nemzeti állam kiéptiése szempontjából a legfontosabb cél: megszünteti azt a régi el/itéletet, hogy Magyarországon mindenki lehet magyar; de aki gör. kath., az csak román, vagy ruthén lehet, magyar azonban nem lehet. Melegen ajánlom az itt előadottakat a kultuszminiszter és a kormányelnök úr ő excellenciájának figyelmébe azzal a tiszteletteljes és legbehatóbb kérelemmel, hogy legyenek kegyesek az új egyházmegye létesítését, illetve az erre vonatkozó, már érintett 1896. évi kormányi határozatot ujabb consideratio tárgyává tenni. (Helyeslés és éljenzés.) Zichy János gr.vallásés közoktatásügyi miniszter: Nagyméltóságú elnök úr! Méltóságos főrendek! Kötelességemnek tartom egészen röviden Szabó Jenő őméltóságának beszédére néhány szóval reflektálni. Őméltósága határozottan félreértette azon szavaimat, amelyeket a képviselőházi tárgyalások alkalmával a görög katholikus magyarságot illetőleg elmondtam, ha azokból azt a konklúziót méltóztatott levonni, hogy én más álláspontot foglalok el, mint aminő álláspontot hivatali elődeim a kérdésben elfoglaltak, és mintha magam részéről azt óhajtanám, hogy az ó-szláv liturgikus nyelv minden áron és feltétlenül érvényesüljön a gör. kath. magyar hitközségben is. Méltóságos főrendek! Midőn a képviselőházban azt a kijelentést tettem, hogy én nem látok jeleket arra nézve, hogy a rutén elem ó-szláv liturgikus nyelve hátrányosan befolyásolná a magyarságot, akkor tulajdonképpen arra a processzusra gondoltam, mely abban áll, hogy a magyar liturgikus nyelv használata a görög katholikus hitközségekben gyakorlat útján folytonosan erősbödik és ezen megerősödési processzusban a rutén ó-szláv liturgia nyelve a magyarságot hátrányosan nem befolyásolja. Ezt a tényt akartam csak konstatálni és bizton remélem azt, méltóságos főrendek, hogy a gyakorlat további megerősödése folytán a római curia is módját fogja találni annak, hogy meglelje az eszközöket, az utat és az alkalmat arra nézve, hogy a görög szertartású liturgiában a magyar nyelv megfelelően érvényesüljön. (Helyeslés.) Méltóságos főrendek! Én részemről nagyon szívesen foglalkozom a magyar püspökség létesítésének kérdésével abban az egymásutánban is, ahogy azt őméltósága kifejtette; de őszintén be kell vallanom, hogy nem tudom magamat emancipálni attól a
318
iaao
felfogástól, hogy tulajdonképpen a logikai rend szerint is elsősorban a liturgikus nyelv rendezése kell, hogy bekövetkezzék és csak azután dönthető el a magyar püspökség kérdése, mert tulajdonkép mindaddig, míg a magyar liturgikus nyelv tételesen elismerve és szentesítve nincs, nincs meg a magyar püspökség létés jogalapja. Amint azonban az létrejön, automatice ki fog alakúim és ki kell, hogy alakúljon a magyar püspökség is. Ami egyébként azon aggodalmakat illeti, melyeknek a képviselőházban különösen nemzetiségi szempontból kifejezést adtam, ezek teljesen fedik azt az álláspontot, melyet a gör. kath. magyar országos bizottság 1900-ban megjelent emlékiratában kifejezésre juttatott, mely bizottságnak éppen őméltósága, Szabó Jenő az elnöke. Ebben az emlékiratban kimondatik az, hogy a magyar püspökség fölállítását nem tekinti feladatáúl a bizottság, továbbá, hogy a liturgikus gyakorlatok végleges szabályozása érdekében az egyházmegyék kereteit megbolygatni nem okvetlenül szükséges, de nem is tanácsos, még pedig azért — és itt méltóztassék megengedni, hogy szó szerint idézzek — „mert különböző ajkú hittestvéreknek ilyen elhatárolása, egymástól való elszakítása úgy az egyházi, mint a nemzeti békére nézve ugyanazon hátrányos következményeket vonhatná maga után, mint amelyeket a román egyházi provincia kihasítása körül tapasztaltunk." Méltságos főrendek! Kérem, méltóztatnak tehát konstatálni, hogy azon kijelentésem, melyet a képviselőházban tettem, teljesen fedi azt, amit a bizottság idézett memorandumában kifejtett. Egyébiránt ismételten hangsúlyozom, hogy én a legnagyobb előszeretettel és kötelességszerűen szívesen fogok foglalkozni ezzel a kérdéssel az ő Méltósága által kontemplált szellemben és intencióval is, és azt hiszem, hogy mindannyian csak hálával tartozunk őméltóságának azért, hogy a görög katholikus magyarság ügyét ilyen szimpatikus hangon a méltóságos főrendiházban szóvá tette. (Helyeslés.)