Magyar vagy román sovinizmus? =
Budapesti
Hirlap
1912.
május
17.
Szerző
neve
alatt.
=
A görög katholikus magyar püspökség küszöbön levő megalapítása miatt a románok telekiabálják a világot, a most kormányon levő magyar államférfiak sovinisztaságával s még minket, görög katholikus magyarokat is sovinizmussal vádolnak. Pedig jól tudják, hogy évszázados küzdelmünk ellenére mi még most sem voltunk képesek elérni anyanyelvünknek azt az oltári jogosultságát, amelynek ők egy erdélyi magyar fejedelem kegyelméből és a magyar jezsuiták jóvoltából akkori szláv érzelmű papjaik ellenzése mellett is birtokábajutottak és mai napig zavartalan élvezetében vannak. A sovinizmusnak ezt a vádját még meg lehetett érteni a báró Bánffy kormánynak azzal az ismeretes tervével szemben, hogy a magyar liturgia szentesítését még a külön görög katolikus egyházmegye létesítése előtt kell kieszközölni. Mert ezt a tervet sokan úgy értelmezték, hogy Bánffy a magyar állami nyelvet liturgikussá akarta tenni a magyarországi mindkét görög (görög katholikus és görög keleti) egyház számára, azzal a célzattal, hogy ezek idővel, az eddigi vulgáris nyelvek fokozatos kiszorításával magyar nemzeti egyházakká alakuljanak át. így értelmezte Bánffy tervét valószínűen Radu Demeter nagyváradi román püspök is, mert néhány év előtt a nagykárolyi (u. n. rutén, de valójában magyar) egyházközséget inkább kirekesztette egyházmegyéjéből, hogysem ennek magyar egyházközségeit — amint mi tanácsoltuk — egy, vagy több esperesi kerületben egyesítette volna. 15
226
im
Teljességgel lehetetlen azonban megérteni, hogy a románok hogyan tehetik a sovinizmus vádját Héderváry Károly gróf ellen, ki megszüntette azt a priuszt, amelylyel Bánffy ezer esztendővel elkésett; vagy Zichy János gróf ellen, aki az ó-görögöt fogadta el az új egyházmegye liturgikus nyelvéül; vagy végre Lukács László ellen, aki mint volt pénzügyminiszter inkább az állam terhére vállalta el az új egyházmegye dotációját, hogysem a magyar paróchiáikat kibocsátó görög katholikus püspökök eddigi javadalmaikban csorbát zsenvedjenek? Még néhány hét előtt Sztanu Flórián dr., a nagyváradi román kispapok lelki igazgatója akképpen nyilatkozott, hogy nekik semmi kifogásuk sincs a magyar püspökség alakítása ellen: csak az ellen emelnek szót, hogy abba román egyházközségeket is belekapcsoljanak. Kiderült azonban, hogy erről szó sincsen, hanem ők románoknak kívánják tekinteni azokat a magyar és székely egyházközségeket is, amelyek a balázsfalvi érsekség területén vanna. Meg kell vallani, hogy a románok furfangosan védekeztek a Bánffy-féle elkésett terv ellen. Nevezetesen pedig a görög rítust, amelynek ezredéves gyakorlatára mi a magyar liturgia követelését alapítottuk, igyekeztek eltüntetni a föld szinéről és ennek helyébe bizonyos nagyzolással a román és rutén rítust akarták állítani. Ezzel a törekvésükkel egyelőre el is értek anynyit, hogy a budapesti görög katholikus egyházból nemcsak az oláh, hanem mindama magyar ajkú híveket is kikapcsolták, akikről be lehetett bizonyítani, hogy valamelyik román egyházmegyéből származnak, ha mindjárt tősgyökeres magyar fajból is. És most az élelmes román urak furfangos törekvéseiknek ezt az alkalmi vívmányát akarnák általánosítani; ami más szóval anynyit jelent, hogy Magyarországon nincs és ne is legyen görög katholikus egyház, hanem csak román és rutén, de magyar semmi esetre sem. Emellett pedig jajveszékelnek Róma előtt, hogy az egyházi unióban állítólag biztosított anyanyelvük használatától meg akarják őket fosztani. Holott pedig be van bizonyítva, hogy az egyházi unió alkalmával ki sem kötötték nyelvük szabad használatát, hanem ezt csakis a magyar jezsuitáknak köszönhetik és ebben most sem akarja őket senki zavarni, hanem csak abban megakadályozni, hogy saját nyelvüket a magyarokra ráerőszakolják. És Bécsben jajveszékelnek a császár előtt, hogy mint apostoli magyar király és főkegyúr rést enged lőni abba a mentsvárukba,
amelyet az abszolutizmus ideje alatt maga épített számukra, holott pedig ebből sem igaz egy szó sem, mert csak arról van szó, hogy az e „mentsvárban" foglyokul tartott magyarok kiszabadúljanak. Nincs tehát jajveszékelésüknek egy szemernyi magva sem; sem az igazságnak, sem a mérsékletnek, sem a hittestvériségnek, sem a józanságnak, de még a józan sovinizmusnak sem. Hiszen mint görög katholikusoknak csak örvendeniök kellene, ha egy új görög katholikus egyházmegye létesül, még pedig olyan, amely a görög katholicizmust közelebb hozza a magyar nemzet szívéhez. Ez ugyan magában véve semmiképp se hatja meg az ő szívüket, de talán megfontolhatnák azt, hogy például papságuk jelenlegi kongruáját is leginkább magyar hittestvéreik buzgólkodásának köszönhetik. És kérdem: mentsvár-e az, ahol ők anynyi ezer magyar és székely embert foglyokul és tuszokul akarnak megtartani mindaddig, amig őket el nem oláhosítják? Avagy pedig még az egykori osztrák abszolutizmusról is föltehető-e az, hogy egy olyan valóságos egyházi államot akart volna Magyarországon a románság részére kialakítani, mint ahogyan ők egyházukat kialakítani törekszenek? Azt a nagyzolást, hogy a görög helyett román ritust akarnak a görög katholikus magyar egyházmegye megalakítása után, talán még meg lehetne bocsátani, mert hiszen a régi görög szentatyák már nem védekezhetnek ez ellen. És talán Shakespeare szelleme is megbocsátaná, ha jó fordítások révén dráma-művészetét ki akarnák sajátítani az angol irodalomból. Az új egyházmegye létesítése után mi is szükségesnek tartjuk, hogy valami gondoskodás történjék azokról a románok közt szórványosan élő magyarokról, akik a román egyházmegyékben benmaradnak. így például Kolozsváron 7208 görög katholikus hívő közül 1927 magyar anyanyelvű, Aradon 1245 hívő közül 413, Nagybányán 4242 hívő közül 1815, Felsőbányán pedig 1247 hívő közül 895; tehát itt a hívők 27—72 százaléka magyar anyanyelvű. Szükséges lesz tehát a dolgot rendezni. És pedig vagy úgy, hogy a mai törvényes rend, vagyis a görög katholikus egyház egységének megtartásával, amely alól eddig csak Budapesten történt kivétel, a görög katholikus hívek anyanyelvükre való tekintet nélkül mindenkor az illető község görög katholikus plébániája alá tartozzanak; vagy pedig úgy, hogy ha az illető községben saját 15*
228
nyelvük szerinti plébánia nincsen, akkor az ottani római katholikus plébániába osztassanak be. Az azonban, hogy az egyházmegyebeli leszármazás szerint igazodjék a hovatartozás, nemcsak igazságtalan, de lehetetlen is, mert ezt nemzedékről-nemzedékre világlatban tartani nem lehet és nem képzelhető más zsinórmérték, mint az anyanyelv. A sovinizmus vádját pedig a leghatározottabban viszszautasítjuk román hittestvéreinkre.
