„..vagy együtt, vagy sehogy… !”
2016. 2. szám
Magyar Hazám
jöttünk mezítláb krisztusi hitbe kapaszkodva Hazát keresve sorsunk összeforrt Isten tenyerében a Kárpátok alatt… Ruva
Farkas István 80. születésnapja alkalmából Szent István emlékéremmel kitüntetve. (10. oldal)
Balázs János Gordiuszi csomó
EGY ÚJ FOLYÓIRAT ELÉ
Szakonyi Károly
Dikhes – Látod, ez az új folyóirat címe, a Cigány Írószövetség és a Nemzeti /köz/ Művelődési Társaság fóruma. Dikhes, mondja a cím, lásd, látnod kell mi van körötted a világban, különösen ha nem te intézed a dolgokat, de azért kell látnod, hogy mégis intézhesd. Hogy formáld szókimondásoddal, véleményeddel, tapasztalatoddal az életet, az életedet. Erre vállalkozott Ruva Farkas Pál, a folyóirat elindítója és spiritus rectora. Ruva újságíró, szociológus és szociálpolitikus, ismeri nemzetsége minden búját és örömét, hiszen a néprajzban is járatos, de ami a legtöbb: író, sőt költő, ami biztosíték arra, hogy a folyóirat a humanizmus jegyében működjön. Kívánom, hogy így legyen.
Ruva Farkas Pál már sokszor bizonyította költeményeiben, a cigányság életéről írott prózai műveiben, elsősorban jeles könyvében, a Gipsy passióban, hogy tud igazságosan ítélni, ezt hozta magával Újkígyósról, ahol 1952-ben a világra jött, s ahol a családi körben bibliás apjától, és a versekben olyan csodálatos hűséggel újra és újra feltámasztott édesanyjától az emberséget megtanulta, Ruva Pál Aranytollas újságíró, a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett író és közéleti személyiség.
LEGYEN MINDEN NAP KARÁCSONY!
Ruva Farkas Pál
Már megint izgatottan várom az estét, jaj mikor gyújtja meg Anyánk a lámpást, s akasztja fel a temető felőli kis ablakunk mellé jó magasra, hogy az egész kis szobánkat belepje a fény. Mikor nyílik már az ajtó, s apánk csak úgy ceremónia nélkül, leteszi a dobozba bújt ajándékot a kemence padkájára. Bár igaz, ami igaz is volt, azzal a karácsonyi ajándékkal kapcsolatban, hogy én sohának a soha nem bírtam kivárni ébren a Mikulást meg a Jézuskát, mert az izga-
lomtól rendre elaludtam – de a reggeli ébredések, annál örömtelibbek voltak évről évre. Az ágyunk előtt ott várt kibontva a dobozból a fekete gumicsizmám, és úgy csillogott-villogott, mint az ágyunk felett a sarokban, a plafonig érő szegre akasztott karácsonyfaágon az ezüstpapírba rejtett szaloncukrok. Nem tudtam betelni az örömökkel, hol a karácsonyfaágban, hol a csizmáimban gyönyörködtem, öleltem, szorítottam magamhoz és közben néztem Apám ágyát és küszködtem a sírással, mint most is, de Apám ágya már üres volt, mert már hajnalban kellett mennie a vonathoz a Jó Apánknak Édesanyánkkal együtt. Elszálltak, mint a galambok, hogy estére legyen újfent, napról-napra elemózsiánk nekünk a kis fiókáinknak az asztalon. Hát igen. Most is nézem, minden reggel a szüleim képeit a falon, az ágyammal szemben, mert bárhová vet a sorsom, ők néznek le rám a falról, de sajnos már csak a képekről. Most én kérdezem Tőlük minden áldott reggel: de sosko suno dikline aratyi – lolo-párno? (mit álmodtatok az éjjel, – pirosat-fehéret?) és nem várom a választ, rendre elmondom nekik, hogy én, mit álmodtam.
Így volt ez, jövőre lesz harminc éve annak, amikor a Romano Nyevipe című, első cigány újság megjelent 1987 Karácsonyára. Igen, elmondom szüleimnek, hogy mit cselekedtem, napról-napra, és mit kívánok, szeretném ha sikerülne, magamnak a családomnak, gyerekeimnek, unokáimnak, s bővebb értelemben az országomnak, a nagyobb családomnak. És persze a cigányoknak, a romáknak. Hogy mindenki asztalán legyen kenyér, elemózsia, s minden gyerek lábaira jusson meleg cipő, csizma, és mindenek előtt boldogságos békét, szabadságot mindenkinek, hogy senkinek ne kelljen rettegnie az egész nagy Magyarországon, S ráadásként azt, hogy ez a DIKHES című lap – folyóirat csak sikerekről, örömökről és szeretetről számoljon be amíg a világ világ lesz. Amen, kade te del o Sunto Deloro. (Amen, úgy adja a Szent Isten) u.i.: 2016. február 13-án vasárnap, amikor nyitva van a mennyország és mindenki hallja odafönn az égben a kérésemet.
DIKHES
Józsefvárosi „West side Story” a Turay Ida Színházban
2016/2
Bubamara – Katicabogárka
Tipikus nyolckeres romacsalád-történetet dolgoz fel a Turay Ida társulat. Egy Szabolcsból Pestre feljött cigányasszony, Margit (Szabó Anikó)egyedül neveli gyermekeit, két lányt és egy fiút. Munka mellett elvégzi az esti iskolán a nyolcat, majd kitanulja a varrónői szakmát, próbál megélni a főváros hajtásban. A két lány közül a fehérbőrű Vivien (Magyar Tímea) gimnáziumba jár, társai nem is tudják, hogy cigány. A barna bőrű csalogányhangú Bubamara, Sára (Bódi Barbara) otthon segít az anyjának varrni, és takarítani jár. A fehérbőrű cigánylány nem találkozik a rasszizmus kegyetlenségeivel és bekerül a színjátszó csoportba. De amikor a főszereplő lány megbetegszik, bajba kerül a bemutató – mert a beugró osztálytárs, csak a rasszista igazgató (Csere László) rokoni kapcsolata miatt jöhet szóba, de finoman szólva, csak a protekció „játszik” a valóság helyett. Nos itt kezdődik a bonyodalom, és ettől válik figyelemre méltóvá a darab. A mindig igazat mondó Zerge tanár úr (Győri Péter) kényszeresen kimondja a „frankót”, miszerint az igazgató rokon-kislányával, Stefivel (Germán Lívia) vesztésre-bukásra van ítélve a darab. Na ki, hogy segít, ki hogyan menti meg a bemutatót. Fergeteges, figyelemreméltó
tehetséggel, hőbörgő ordítozó dervisként ismerjük meg Bubamara bátyját, Bárót (Kurkó József) a tipikus „féltem a húgomat” , mert már csak ő maradt meg neki, és a családnak, mint a féltve őrzött cigány kultúra és hagyomány által jegyzett értéktár”! Minden szerep igazi gyöngyszem, az ügyvédcsalád gyermekének Zalánnak (Sövegjártó Áron) pálfordulása és főleg, ahogy Irén, az édesanya, akit Hűvösvölgyi Ildikó alakít, az elutasító és démoni ördög, aki rendhagyó módon alakul át a darab végére angyallá. A rasszista flegma hetyke viselkedés a nézők szeme láttára alakul-fejlődik és sziporkázik – amit a nézők vastapssal hálálnak meg – a mindent fölülíró szerelemnek helyet adva. A jómódú főszereplő Zalán, hogy cseréli ki a szívében és agyában azt a bizonyos chipet, amitől megváltozik az ő, és az egész színjátszó csoport felfogása, hozzáállása is a magyar – cigány kirekesztő bevésődésről. A szeretet, mint egy varázspálca, melynek köszönhetően, mind két oldalon szoftvercsere jön létre a lelkekben. Aminek nagyon-nagyon is ideje, hogy tükröt mutatva az évszázadok óta a társadalomba berögzött előítéletesség szégyenletesen lelepleződjön és végre eltűnjön, miután utat tör a tehetség és a szeretet. A sötét középkort fölválthatja, mindkét oldalon a befogadás és a másság értékeket hordozó reneszánsz korszaka. Add Uram, hogy ez így legyen, mert bizony ideje, ránk fér, erre az előítéletektől meggyötört pici országunkra, az Isteni gondviselés. Szeretettel ajánlom, az egész ország számára ezt a darabot, mert felemelő lenne, ha a televízió bemutathatná, de még a határon túl élő testvéreinknek is, mert meglehet ismerni az emberléptékű szeretetet - mert meglehet tanulni belőle az emberség, az elfogadás nagyon is értékes szeletkéjét. Ruva
Szentandrássy István Nomád király
Mondókák – Phendimo (Fordította: Ruva Farkas Pál)
Cini-cini, muzsika,
táncol a kis Zsuzsika, Jobbra dől, balra dől, tücsök koma hegedül.
Cini-cini muzhika,
khelel e cini Zhuzhika. Chacho del, stungo del, grilari amal bashavel.
Csörög a szarka,
billeg a farka. Ki lesz a vendég, egy kis növendék.
Chörgij e kekerashka, billegij laki pori. Kon avla o vizitori, jek cino barimori. 3
2016/2
Hát csak gyönyörködjetek még sokáig ott, ahol a szegénységem szépségbe roskadott.
Nincsenek verseim, csak álmaim, nem is kétlábon járok, csak a képzelet szárnyain lebegek kábán, valahol: a sejthető talajon, amelyen ármány és vétek gomolygása borong: ebből sarjadoztam, mint ahogy a tél lett és van; vad futásában az idő mércéjének, amelyet dönget és ront veszendő háborgás: a hegy, a domb, a belső tűz, melynek erejét kötöm, feszítem: ahogy a csábító öröm tévelyegve bolyong: e vándorlásban benne a lelkem, a szívem.
Képzelné valaki, aki még hisz a művészetben, hogy milyen kicsiség, mihaszna dolog: írok, festek, rajzolok, lázongó, vegyes, idétlen, érdekes, tapogatódzó látomásokat, csupasz kevergést; úgy, ahogy nyersen az életben mérgesen szétfreccsen, s betölti világomat, mint az öröm, a kenyér, s az emberek küzdelmében a végtelenbe tér.
4
Balázs János
Elmondhatom, hogy eléggé jó erőben lehetek, mert sorsomat félig már legyőztem. Másokra mi gondom: senkihez nincs közöm, s én hogy élek: ezt mások orrára bizony nem kötöm. Legyen jégbe - hóba fagyva a táj, s nekem a sorsom bármennyire fáj: ki segít azon, ha vonaglom elesettségemben, amit lelkembe vésnek sokrétű kínok, mert nem látta senki, ha örülök, ha sírok.
Fekete béka, foszló cérna, rozoga kocsin bádog ülés, vegyes széna, limlom halom, jajszó, fájdalom. Reng a csendben rezgő ének; ha múlnak is, maradnak az évek. Én nem sietek, nem mondom: Isten veletek. Rohanni kár: az izom sovány, a csont szikár. Az ifjúság is vénség, az öregség se más: olyan csekélység, mint gödöri mélység, amit a sors megás.
Haragban vagyok a nyárral, tenyeremmel tapasztom ragadós sárral kunyhóm oldalát, a korhadó omladékot. Bizalmam sikong, majd víg nótába csap; de majd a tél más nótát zenél, mikor a táj hóruhába fagy. Mert bevégzem sanyarú munkámat, mert ma még
megdörren az ég, s lehet, hogy én is haragosan dörgök, s akkor engem is, meg a napot is elviheti az ördög!
Emberi mocsokba mártott, hazugsággal színesített komisz világ: beléd nézni nem is szépség, igazságosabb csak nevetni rád, vagy szomorkodni csendben mindazon, amin nincs dísz, csak álcázott fazon, nyomorékságba vésett divat. Ám a mű nem márvány, se nem kő: a korhadó fán így igazít valami keveset a teremtő. Olyan az írásom, mint egy horpadt, vésett homlokú, kopott arcú, rongyos sírásó: hulla színű újszerű régiség, siratni való égi szép, pokoli rút, felszántott, görbe hegyi út, poshadt rohadást tároló árok, melyben dögök bűzlőn rohadnak; felette dögevő hollók, varjak serege károg. Vizet inni én is odajárok: harapok is ott, mert kedves ételem a rohadó piszok.
Most már könnyű és szép cselekvés tőlem kibeszélni, hogy érdemes lenni
DIKHES a festéshez értően: feszülni, égni lángján az alkotásnak, és messzire merengni el: hogy mennyi álomkép, amit szellemem kunyhómba cipel. Rengeteg tünemény, halomnyi képlet. Azt is értem, hogy a szűk térben szépen összeférnek. Most már kimondom: nagy világ van nálam, velem, a kunyhómban, a görbe hátú dombon. Egyszerű meséimben óriási rönkök frissen mozdulnak, hegyek emelkednek , sziklák szétborulnak. Ősi titkok is gyakran mutatkoznak ábrázatában a tépett szájú sorsnak. Hatalmas szörnyek, jelenései az őskornak: meszes csontdarabok kopogó csörgése tüneményes port csap. A gőz, a füst, a pára, amely óceánná árad és keresztülcsapong a föld gödreiben, ez az örökig tartó valóság, ami nem hogy megszűnne, sohasem pihen.
Petőfi Sándor dörgedelmes égi háborúja, melyet a Költő Salgó romjának csúcsáról látott átzúgni a tájon; nyakamba zúzta vészes ostromát. Palócok földjén élek, de most már nem járom gyakran e vidéket. Távolról látva érzem: mennyire szent ez a tájék nekem. ...
DIKHES
2016/2
Ruva Farkas Pál Himnusz
Isten a Szentség újra megsegít a szabadságunk nehogy elvegyék
A föld a Hazánk ahol élhetünk reméljük nem lesz a szenvedésünk
Gyere testvérem fogd meg a kezem ha fehér is vagy egy vagy Te velem * * *
Himno
O Del o Sunto pale Zhutija anel amenge e slobodija
E luma Cara chi avla pale kaj vi ame sam amari robija
Avtar muro prhal xutyil muro vast vi gazho te san jek san amenca
Csip csip csóka,
vak varjúcska! Jó volt-e a kisfiúcska? Ha jó volt a kisfiúcska, ne csípd meg őt, vak varjúcska. Hess, hess, hess!
Esik az eső, süt a Nap,
Paprikajancsi dalolgat. Hát az öreg, mit csinál? Jancsikának furulyál. Eltörött a furulya, abbamaradt a nóta
Mondókák – Phendimo
Chip, chip chóka,
korri choxalya! Lasho sas o cino shavoro? De lasho te sas o cino shavo, na churindeles korri chóka, Hessh, hessh, hessh!
Del o brishind,
pkel o Kham, Paprikajanchi gilyabel, Haj o phuro so kerel? E Jancheske trilavel. Phadyilas e trillara, nachilas e gilyi.
Csip, csip csóka,
vak varjúcska. Komámasszony kéreti a szekerét. Nem adom oda, tyúkok ülnek rajta. Hess le tyúkok, hess, hess, hess.
Véletlenül úgy esett,
Sára néni elesett. Felrepült a szoknyája, kapkodott is utána. Nem szép rajta nevetni, inkább segíts neki felkelni.
(Fordította: Ruva Farkas Pál)
Chip, chip chóka,
korri choxalya. Xanamika mangel pesko vurdon, Chi davles kothe, khannya beshen pe leste. Hessh tele khannya, hessh, hessh, hessh.
De sar kade pelas, E Shara lala pelastar. Opre hurrilas laki coxa, xuttykerdas pala late. Naj shukar pe kadi te assajvas, feri zhutisar opre te ushtyel.
5
2016/2
ifj. Ruva Pál
A barátság katedrálisa
Barátom Horváth Elemér 29. születésnapjára
Mint a platánfa kinek lombjai alatt évszázadok lovashintói elsuhantak ősi némaságban őrzi évgyűrűibe zárva titkait, a szőke kékszemű tavasz szégyenlős csókjait, a fekete hajú nyári éjszaka forró ölelését... Ki tudja hány emlék, szép remény levelét tépte szét a szívszaggatóan szomorú őszi szél, de Ő fennséges magányban, szent nyugalommal védi álmait erős koronája idegrendszerében a tél halálosan fagyos csendjében is, hogy én újra meg újra lombjai alá zarándokolhassak hogy a sorsomat perzselő örök napsütésben vándorló lelkem néha megpihenjen barátságunk hűvös árnyék katedrálisában...
Rézműves Dávid
6
Jónás Tamás
A gonoszság éneke
Eljutottam az Istenig. Más, amilyennek hirdetik. Üres az arca, nincs is épp. Sorstalan, mondhatni, némiképp. Tévét néz, Hold a kapcsoló. Nem emberek közé való. Csodát hagy néha dolgokon. Idegen, pedig vélt rokon. Félmeztelen, a melle tyúk. Halott talán, a Földbe fúlt. Taknyos az orra, válla szög. Bedeszkázzák az ördögök. Olvasgat óriás lapot. Irigyel, mert én hallgatok. Ereklyét őriz, skalpokat. A spájzban jövőt tartogat. Unja magát, unalmas is. Ha nem szól, még az is hamis. Gyanút ültet belém, kapál. Hitem forgatja, fakanál. Erdőre jár, kiáltozik. Fáj neki, hogy nem változik. Ásít, ha Bibliát lapoz. Mindent láttamoz, csillagoz.
Ágyazz meg
Ágyazz meg, úgy elfáradtam Elalszom hát néhány napra Ne is kelts föl, mert nem érzem Hogy fel kéne keljek, így nem! Ne akarj megtudni mindent, Jó helye van ennek itt bent
Aggódnod se kell miattam nem kelek föl majd riadtan. De legyél majd ott mellettem, hazatértem, úgy érezzem. Ne kérdezd, hogy mit akarnál Csak mondd szívből, itt maradnál...
DIKHES Hongyász
A Szent Mihály templom árnyékában, festett, feslett házak között valaki nem didereg, nem köhög és nem kacarászik. Elsétálok egy ismerős ház előtt egy másik, már ismeretlen házig. Megállok, álltam itt. Gondoztam akkor mások álmait. Fiatal voltam, bátor és szerény. Amilyen most bennem a céljait tévesztett, sok, szertelen remény. Nem innen, ide menekültem én. Zsebemben, szívemben ugyanaz a semmi. Talán, ha lenne bátorságom táncolni, énekelni. Talán, ha lenne bátorsága másnak is velem, kikékülhetne pirosló szégyenem. Kibékülhetne minden barátom magával, hogy engedje idő és tér, hogy újra lássam őket, telebeszéljem szégyenemmel finom tenyerük, hogy rám simogassák, vissza, belém. Kolozsvár főterén.
Szepesi József
Ahol az éjszaka Hova nem világít lámpa lángja: árnyék lapul, az est homálya.
Ahol az éjszaka, ott az álom valóság: rongyos szalmazsákon.
Cigányul siratják még a lámpát. Meggyújthatom-e én a lángját?
DIKHES
2016/2
kas I s t vá n B át yá r a F ú mt ó 80 évet élt s c l Bú Ott fenn a csillagok között
Kályi testvérünk temetésén A fiúk és a lányok után Pista is a mennybe felszállt… egyre többen vannak ott fenn amiért kár hogy nem itt lenn ott ahová ők repültek retúr jeggyel nem mehettek
meggyújtom még azokat a gyertyacsonkokat amelyek akkor égtek amikor átkaroltalak a nyolcvanadik születésnapodon… majd szelfiztünk egy párat magadhoz ölelted a Dikhes újságot miután átlapoztad és láttam az arcodat küszködtél a sírással… na kananár hát ezt is életre hívtad mondtad… még alig bontotta ki kontyát a Tavasz a napot a kis pintyőke egrecírozta a tuján amikor útra keltél itt hagytad nekünk emlékeid összesét mert hazudnak a gyöngybetűk a hófehér papíron
árván maradt kikeletben kivel menjek ki a kertbe…? hol az Anyánk fekszik csenben paso fijam halkan lelkem míg az élet furulyázik
Édesapánkkal nótázik 84-ben
énekelted citerázva egy életen át… mert te mindig mindig megtaláltad a hóban hagyott vércseppjei nyomán a MAMÁT hogy életben maradjon a poronty a nagykendő alatt… de most zokog a szó mert oka fogyott minden ami itt lent a földön jó hiszen száz ménesnek lettél ura ott fenn a csillagok között hogy végre odahajthass ahová akarsz és széles mosollyal felgyűrt ingujjakkal állhass a tieid elé és azt kiálthasd én mindent, de mindent
Glóriás mester
Pista ott is citerázik ne sírjatok kisfecskéim csillagszemű gyermekeim mikor a NAP újfent felkel áldást szórok rátok reggel o Ruva
szívemből adtam szót fogadtam és meghajoltam… rátok hagyom amire nem volt időm osszátok szét elkóborolt álmaimat mukav tumen Suntone Devlesa mure phral mure shavora tumaro Pista anda cherhaja majd avo ke akanak sima ek cini butyi… de na daran ke sama lav pe tumende vi kothar anda Sunto cheri…
2016. március 10. 04.30’ a csillagok alatt tyo phral o Palchi
1988 Karácsonya előtt az első cigányújság megjelenésének idején Nagy Gusztival
2016. február 24. 80. születésnapján Medgyesen
7
2016/2
Szabadjeggyel a Mennyországba
Már zsenge gyerekkorában az a hír járta és lengte körül, hogy „ez a gyerek majd meglássátok – mondta Zoga –, tudós lesz, én mondom nektek. – Ide szarjatok a számba – ha nem mondtam igazat”. Az öreg Zoga nagyon szerette a vézna gyereket, így aztán a szépséges minden oldaláról gömbölyű felesége, Angyel körül többet is lebzselt, a fekete göndör hajú, de arca és lelke egyaránt fehér oláhcigány gyerek, mint otthon. Amikor már megengedte az idő Szent György napja után csak úgy Jézus módjára mezítláb járta végig a telepet. Mert hát a szegény cigány apja hiába lótott futott – éjjel fáért ment az erdőbe, reggel vagy fúrókat reszelt, kovácsolt a háromlépésnyi konyhájukban, amit napraforgószárból készített a földbe földelve, kívülbelül sárral betapasztva. Józsi nem szeretett a kis előtérben kovácsolni, mert a szénnek olyan büdös gáz szaga volt, hogy az egerek, de még a békák is kikerülték Pillyáék putriját. A cigányok is sűrűn odakiabálták neki Te, oláh cigány, Furdancs, mert az egyik beceneve ez volt, ha a nyamcók (nácik) nem tudtak minket elpusztítani a gázkamráikban, te biztos megteszed! Pillya, mert a Dobozi cigánytelepen csakis, kizárólag így szólították Pistánkat, hamar megtanulta volna apjától a mesterséget, mint ahogy az írást, olvasást, számolást is, de apja, Józsi mindig elkergette az üllő mellől – ekképpen szólt fennkölten, hiszen ő is papnak tanult, de a sorsa másfelé vezette. – Te gyerek, eridj innen! Ez nem neked való, büdös is meg nehéz is, te vékonydongájú vagy amúgy is, inkább fiskális legyél, hallgass rám. Na így aztán többet volt ő Sinkáéknál, meg az öreg Zogánál, annak csöcsös felesége körül, meg Pesztiéknél, a csinoska csupa báj asszonyságnál. És mivel tudott olvasni, ezért kézről-kézre adták a telepen a cigányok egymásnak. Ő volt a rádiójuk. Ezért aztán minden finomsággal elkényeztették, amit Pillya okosan színlelve viselt. Ezen idő alatt úgy rákapott a könyvekre, hogy szegény anyja nem győzte hordani neki a faluból, kaskaszámra. Pistánk még este is olvasott. Ha sütött a hold az ablaküveghez húzódott, és le sem tette a könyvet még a végére nem járt. Apja nem is tudta, hogy a telep másik végén az öreg Szulpónál egy-kettőre megtanulta a fúrókészítés fogásait, csűrésétcsavarását. Szinte művészi szintre emelte azt is, – mint ahogy az írást, olvasást, azokat a fránya girbe-gurba betűket, jeleket megtanulta az apjától egy hét alatt – a fúrók készítését is hamar kitanulta, oly any-
8
nyira, hogy soha életében egy csepp veríték sem hagyta el a homlokát a kovácsmesterség uzoválása közben, legyen nyár vagy tél – vagy bármelyik évszak! Az Isten, vagy a sorsa úgy határozott – hogy Pistánkból sem lett fiskális, ahogy Jóspiból sem a Doboziak közül, de annál Amikor héttől-tizenegyig vagy bánja a fene, legyen délig elkészítettünk tíz, tizennégy fúrót, ha nagyméretű volt a zöme, akkor tizet, ami a vasút pályafenntartásához és karbantartásához elengedhetetlen volt, na akkor jött a feketeleves. Mert a vödörben ilyenné vált a víz, amibe nyomkodtuk a fúrókat. Az elkészült, több fázisban készre kovácsolt különböző méretű fúrókat, amelyek az üllő melletti padlóra kerülve hűltek ki, elkezdtük, mint már említettem a horganyzott, tíz literes hideg vízzel félig teli vödörben megedzeni a fúrókat. No ezt úgy kell érteni és elképzelni, hogy megint visszadugtam a fúrókat a kohó tüzébe, sőt egész pontosan a tűz közepébe, a felhevített vizes-kovács-szénhalmazba. Ja, ezt nem mondtam, hogy ezt a kohót már nem lábbal kellett hajtani, mint az Apámét otthon Kígyóson a kiskonyhában, ahol csak egy pillanatra hagytam, hogy elbambulhassak a kohó arcomat égető forró tüzétől, amitől úgy éreztem, hogy a meleg ágyban vagyok, anyám karjai között. Pontosan emlékszem szinte, mintha ma lenne – még a szén gázszagát is érzem, ha lecsukom a szemem egy pillanatra. – Amikor a kohó forró tüze, amit én gerjesztettem annyira elandalított, hogy anyám mennyországában érezhettem magamat, ott a mellei között, mert nekem mindig az volt az én saját bejáratú mennyországom, na akkor ütött be a krakk. Mert valamit meg kell tanulni – a milliónyi tudás mellé már gyermekkorunkban, ez nagyon fontos, sőt életbevágó intelem. Elbambulni nem szabad munka közben. Ha nem tudod ezt betartani, megbánod, de nem akárhogy, megtapasztalod saját bőrödön! Nekem a jobb lábam nagyujjának a körmébe került, hogy elszenderedtem! Lecsúszott a lábam a kohó pedáljáról, a lábam ujja pedig a pedál alá került. A rácsapódó hatalmas erő, letépte a nagylábamujjáról a körmöt. Gondolhatjátok, hogy soha többet nem lettem álmos a kohó mellett!?! Térjünk vissza a magyarbánhegyesi műhelybe, a tíz év múlva történtekre. Mármint a fúrók megedzésére. Egyenként kékes-lilára edzettük a majdnem fehérre hevített fúrókat a vödörbe nyomkodva és las-
DIKHES
san kihúzva. Pista bátyám a bal kezében tartva a fúrót az üllőre helyezte, a jobb kezében lévő reszelővel pedig reszelte azt, megtudakolta a fúrótól, hogy elég lila lett-e vagy vissza kell még dugni a vízbe fürödni- kékülni? Majd a kékülés után ugyanezeket a fúrókat vissza kellett ereszteni, mert e nélkül elpattant volna mindegyik, mint a jégcsap, melyek a házunk ereszéről lógtak téltől tavaszig Újkígyóson. Mert azok is nagyon veszélyesek voltak, ha a fejünkre, hátunkra vagy a vállainkra pottyantak, amikor csak úgy mezítláb télvíz idején kénytelenek voltunk hátra szaladni a ház háta mögé leguggolni, ha úgy kívánta a természet, meg a csorróság. Azt ne kérdezzétek, hogy mire való volt ez a sok ceremónikus tesze-tusza dugdosása a fúróknak, mert csak azt tudom mondani, hogy ezt így kellett és kell csinálni, amióta fúró a fúró. Na ezek után délre már én úgy elfáradtam, mint a juhászkutya, kinn a kígyósi legelőn. Dácsi bátyánk a maga módján, mint egy karmester levezényelte a munka fázisok műveleteit. Nem volt sok dolga, mivel most én helyettesítettem őt. Vagy mégis? Az mindjárt kiderül. Úgy húsz, harminc percenként kiment az udvaron álló fabudiba, ha kellett neki, ha nem, mert csak ilyen formán tudta véghezvinni, amit nagyon is akart. Amikor kiment hangosan köszönt, de nem úgy, mint a raklo pályamunkások, akik sűrűn benyitottak ránk, és magyarul mondtak jó napot. Dácsi bátyánk megadta a módját, így aztán kifelé menet ekképpen köszönt „Devlesa mukav tumen mure phral!” (Istennel hagylak benneteket testvérkéim!) S amikor visszajött és benyitott ránk ragyogó arccal, csak úgy Dácsisan – azért jegyzem ezt így meg – mert azt látni kellett volna – úgy csak Dácsi tudott ragyogni. Talán a mai élő rokonok közül Aranka testvérünknek a Pityuja olyan. Ő is úgy, olyan delejesen tud nevetni, mint Dácsi. Viszont akkor, azokban az időkben senki, csak Dácsi tudott úgy üdvözölni minket. Ezt biztos nem az édesapánktól örökölte. Apánk, mindig gyászolta az anyját Mozolt, akivel nem jöhetett létre az utolsó találkozása Gyulán, így sohasem tudhatta meg, hogy hová ásták el a családi kincseket a szülei. Ezért siklott ki az élete és lett belőle az, akivé és amivé tette a sorsa. Tehát Apám ezért gyászos arccal járt-kelt egész életében, ez nyomot hagyott minden gyermekében, még bennem is. Pista ritkán mosolyogott, neki az egész lénye mondott va-
DIKHES
lamit, de csak annak, aki nagyon figyelt rá. Ő olyan magas volt és sudár, ráadásul még munka közben is roppantul elegáns. Fehér, nyakban kigombolt ing, fekete mellény, felgyűrt ingujjakkal, hullámos, félrefésült fekete haj, kipödrött kackiás bajusz, és szinte mindig vasaltnak tűnő sötétkék vasúti kangár nadrág és fényesre pucolt fekete cipő. Hát nem inkább egy sebészorvosra hasonlított? Én mondom – Pista az volt – legalábbis megjelenését, olvasottságát és műveltégét illetően. Dácsi amikor bejött és ragyogó arccal „Devlesa rakhavtumen mure phral”-t köszönt, kisérő zeneként, de inkább figyelemfelkeltés képpen, mint ahogy az édesapánk szokott kopogni az asztalon – mindaddig, amíg csak nem figyelünk tágra nyílt szemekkel a mondandójára!!! – úgy odaverte a jobb lábát a betonpadlóhoz, hogy még a több mázsás méternyi átmérőjű farönkön tespedő vasüllő is megrázkódott bele, hát még én. Összerezzentem, s ha a meleg kohó tüzétől képes lettem volna elszenderülni, nos ez a katonás jutas őrmesterre utaló ceremónia kipofozta volna belőlem, szemeimből az ábrándozást, esküszöm. Én megértettem Dácsi bátyánkat, mert az igenis nagy felelősség volt, s ennél fogva feladat is, hogy vigyázzon az éberségünkre, egy nem kívánt baleset elkerülése érdekében, no meg a régi szokás sem akármi. Azért mert Pista bátyám vadonat új Pannónia motorral járt – meg Tisza TV-t, meg majd méteres széles világvevő Pacsirta rádiót vett a családjának, amit sajnos nem a fizetéséből tudott megvenni, mert abból bizony nem futotta volna, de a hétvégeken tartott lóvásárok annál inkább jövedelmezőbbek voltak. Ott is tekintélye volt a szakértelmének a lovaival egyaránt– de sem a vasúti egyenruha, sem a kupeckedés nem járhatott azzal, hogy feladjuk a régi évszázados szokásainkat. Azt már nem! Olyan Isten nincs és nem is volt – de soha nem is lesz, legalábbis a mi famíliánkban a Ducestyóknál, lovároknál. A régi szokásokat nem adhatjuk fel, még Apánktól és felmenőinktől maradt ránk. Azoknak élni kell a világ végéig. Mondok egy példát a számtalan közül, hiszen ez otthon Kígyóson, a szülőfalunkban a családunkban esett meg. A pendülő lánytestvéreimet, olyan rövid pórázon tartotta Apánk szigora, és a zsebében hordott Szentírás minden sora, bötűje. Ráadásul ott van még a Romani Kris (cigány törvény) no meg ott lapul a Patyiv is (a cigányok etikai kódexe) a mi tudni illik mi illikünk! Így aztán apánk rendhagyó szigora végett családunk lánytagjai idő előtt elhagytak a zárdának minő-
sült kalyibánkat, mert lovainkon sokkal lötyögősebb volt a kantár és a zabla, mint a lánytestvéreimen. Naná, hogy mind egy szálig – pontosabban egymás után – megszöktek otthonról, – hiszen akik nem akarnak apácákká válni azoknak szökniük kell, egészen pontosan menekülniük kellett, szinte hanyat-homlok. Az más kérdés, hogy aztán, mind megbánták tettüket. Pista bátyám, amikor az utolsó napi adag fúró, vagy szerszám lekovácsolása után letette kezéből a kalapácsot, és mielőtt befejezte volna a munkáját, ennek is volt egy rítusa- rituáléja. Amikor az utolsó megmunkált fúró, vagy bármilyen tárgy, szerszám, amit kovácsolni kellett elkészült, akkor Pista bátyám mindkét lábát picit térdben megrogyasztotta, mint a tánc végén a hölggyel szemben teszi a lovagja. Most itt a nőt, a táncpartnert az üllő helyettesítette. Tehát a tánc végén, amit soha nem hagyott volna ki, sem ő sem Dácsi, a kezében lévő kalapácsával egy kis sorozat ropogósat még levezetés képp lekopogott az üllőre – mintegy köszönés képpen, búcsúzóul azt mondaná: köszönöm szépen a táncot, de mára itt a vége, bújj el véle. Majd kezet mosott, természetesen a lavórban és soha nem a horganyzott vödörben lévő vízben, éppen ugyanúgy, mint azoknál az embereknél szokás, akik lovat és jószágot tartanak. Mert az törvényszerű volt, hogy a ló itatóvödöréből csak a ló ihatott, és semmilyen más állat nem. Pista beletúrt szép dús hullámos hajába és leült a nagy műhelyablak mellé. Hogy a nap sütött-e vagy nem, az mindig a hangulatunk meghatározója volt. Ezek után nekiállt ebédelni, ami mindig csak pár falatból állt, hogy több ideje legyen a kedves időtöltésére. Pista mindig is keveset evett, mint anyánk, de káka bélű is volt szegény, gyerek kora óta. Nagyon is gyorsan túl akart lenni mindig is az ebédjén. Megmosta megint a kezét, majd alaposan megtörölte, hogy még véletlenül se maradjon rajta szalonna-, vagy kolbászzsír, netán más valami. Majd ezek után elővette, magához vonta a nagy világosbarna kétzsebes, több rekeszes hatalmas aktatáskáját és kivette belőle a napilapot és az Élet és Tudomány c. folyóiratot. Naná, hogy a pályamester toppant be az ajtón. Hányaveti köszönése után, arrogánsan megkérdezte Pistát, aki éppen az újságot kezdte volna olvasni. – Hát maga mit csinál? Miért nem dolgozik, mint a bátyja? – Magának is Jó napot pályamester úr! Hát tudja én, most tartom az ebédidőmet. A pályamester megnézte az óráját és megállapította, hogy még csak negyed tizen-
2016/2
kettő! – Miért nem déltől ebédel? – Mert én, az öcsémmel már megcsináltuk az egész napra való munkát. Ott van az üllő mellett a szokásos helyen. Meg van kovácsolva, meg van edzve, és vissza van eresztve, tizennégy darab. Ebéd után pedig nekiállunk és kireszeljük őket, de még vár ránk köszörülni való is. A pályamester se köpni, se nyelni nem tudott, egyhelyben toporgott, arca vörös volt, majd szétdurrant a dühtől, és csak annyit tudott flegmán kinyögni. – Mondja, nem kérhetem magától, hogy engemet ne uramozzon? – Kérheti Pályamester úr, de én nem vagyok párttag. – És miért nem az? kérdezett viszsza a mérges pulykakakas? – Hát azt én is kérdezhetném magától! – A pályamester válasz és köszönés nélkül dúlva-fúlva távozott. Én amíg ott dolgoztam szeme színét többé nem láttam hála az Istennek. Pista bátyám csak annyit mondott: elvtárs neked a moszkvai nénikéd térde kalácsa. Majd tüzetesen átolvasta előbb a napilapot, s miután végzett vele, összehajtotta olyan négyre, amilyen a barna táska baloldali bőrzsebbe beleférhetett. Utána következett az Élet és Tudomány c. folyóirat. Az már lényegesen kisebb alakú volt, s benne a tudományos írások mellett sok fotó is látható volt. Azt lassabban, többször visszalapozva olvasta, gondosabban értelmezve, mint a napi lapot. Miután kiolvasta a lapokat, visszarakta azokat a nagy vállonhordható táskájába, amiben más kincseket is hordott és őrzött. Az indiánkönyveket valamint a pajzán női fotókat, mert Pistánk a könyvek és a jó filmek mellett nagyon szeretet olvasni a különböző formájú nők-asszonyok anatómiájából, idomaiból is. Mert volt egy olyan képessége, a több számtalan között, hogy egy nőnek, asszonynak, vagy lánynak a járásából-mozgásából is – de főleg a szemeiből, szagából, illatából, no meg a kezeinek, ujjainak a formájából is sok mindent meg tudott állapítani. Ezt pedig édesapánktól kaptuk örökül valamennyien! – Na ez tartott ameddig tartott, mert ő már délutánra nem volt hajlandó kovácsolni, de Dácsi mellé, a háromlábú székre ülve, segített fényesre – készre – reszelni a délelőtt elkészített, megkovácsolt fúrókat. Én is igen gyorsan elkerültem a műhelyből, de még a megyéből is, hogy úgy mondjam magával ragadott engemet is a fekete vonat, hát hova máshová, persze hogy Budapestre. Egy igen kis kitérő után, pontosabban két év kihagyás után leérettségiztem és hogy, hogy nem, mit ad Isten, újságírótanonc, majd sok-sok talpalás és vergődés, tanulás, egyetemek és okulások
9
2016/2
után, újságíró lett belőlem. De még ezt is fokoztam, az első Cigány Újság felelős szerkesztője lettem. Amikor már kicsit kiarcosodtam, mint a kölyökgólya, és az életem jobbra fordult, lett lakásom, kocsim és minden olyan tényező, amitől embernek érezhettem magamat, a sorsom majd a kitartásom jóvoltából összehozott minket megint Pista bátyánkkal az élet. Csak most én adhattam átmeneti otthont és ágyat neki, mint ahogy ő adott anno tizenöt éves koromban nekem. Isten is úgy akarta, amit egyáltalán nem bántam, kivihettem magammal a bátyámat Párizsba és más országokba is konferenciákra, tárgyalásokra egyaránt, mint szakértő tanácsadót. Ha hiszitek, ha nem, azon kívül, hogy végig dúdolta Párizs utcáit, parkjait és nevezetesebb szökőkútjait a Szajna partját is beleértve, és meggusztálhatta a fehérbőrű hegyes-csöcsű odaadó, mindig jókedvű lányokat a Moulin Rouge környékén is. Bizony sokat segített a delegációs tárgyalásokon. Elég volt ránéznem és láttam a reakcióit, mert mi szavak nélkül is értettük egymást. A humora meg utánozhatatlan és rendhagyó volt a maga nemében, mint minden egyéb lelki és testi hordozói egyaránt. Sokat segített még akkor is – amikor már visszajött a gyerekeihez Békésmegyébe Medgyesre és a betegsége sajnos már ágyhoz kötötte. Majd jött nemsokára egy telefon. Pistát elvitte a mentő, Gyulán van a kórházban. Beültem a fekete talyigámba és lerepültem hozzá. Az intenzíven feküdt és még maszkkal az arcán is közvetített, segített nekem. Hallasz engem Phrala, Pista? Intett a szemhéjaival, hogy igen. – Pista mi lesz velem, ha elmész? Ki segít nekem, ha valamit nem értek? Meg akarok még írni egykét könyvet, jó lenne, ha olvasnád a kéziratokat. Kinyitotta a szemeit, levette a maszkot a szájáról, és azt mondta kimérten, igen halkan: csak írd meg azokat a könyveket, mert el akarom olvasni. Visszautazásom után pár nap múlva már otthon volt, és megvárta a könyveimet meg a fordításomat is. De harmincéves szünet után egy vadonat új DIKHES című folyóiratot – újságot is elvittem hozzá. Február 24-ére. Nyolcvanadik születésnapján érkeztem Medgyesre. Már nagyon várt minket. Felköszöntöttük Judittal, akit több mint harminc éve lányaként szeretett. Átadtam szerény ajándékaimat, majd kérdőn nézett rám – hát az új könyved és az újságod? Átnyújtottam neki mindkettőt. Megszagolta, átforgatta alaposan a könyvvel együtt. Ez jó, nagyon jó! –
10
állapította meg, majd lényegretörően érdelkődött. – Miért ilyen karcsú ez az újság? – Hát majd lesz ez vállasabb is, feleltem ha az Istenek is úgy akarják?! – Na azért, válaszolta Pista. Néztük egymást, Ő feküdt az ágyában párnákkal feltámasztott fejjel, és éreztem, hogy még mondani akar valamit, valami lényegeset, mélyről jövőt. Kisvártatva kibuggyant belőle: – Hát ezt is megcsináltad Kananar! – motyogta könnyes szemekkel. – Hát igen mester, megcsináltuk, de ha Te nem bíztatsz, és nem adtál volna belém ándungot (akaratot), én nem csináltam volna meg. Pista még tudott sovány, beteg arcával boldogságot sugározni a születésnapján felém és felénk, amikor lefotóztuk. Mozolka a húgunk, aki ott volt, és Pista lányunokája, Lacika lánya, Mazsi is, a következőt állapították meg: – nézd csak Palcsi ezeket a Pistáról készült fotókat? Megnéztem egytől egyig, és tényleg, valóban Pista egész lénye körül, de főleg a feje fölött, egy erős glória fénylett. Én nem szóltam erről a jelenségről neki. Hazaérkezésünk után pár napra megint jött egy telefon a fiától, hogy Pista elment, végleg. Már tudtam, éreztem, hogy Pista váltott egy szabadjegyet a Mennyországba, de csak oda. Most mi lesz velem? Hiszen elszállt a testvérem, aki egyben a tanácsadó mesterem is volt??? o Palchi
DIKHES
A Nemzeti színház előtt 1989-ben Istvánnal és Gyuri bátyámmal, Curi unokájával A nagy szerelmével Bimbissel 1987 Szentestén a Dobó utcában
Ibolyka lányával a lipótvárosi lakásomban 1988-ban
Kitüntetés Farkas István
István, Mozolka a húgunk és én
Születésnapi ajándékok
részére
Az 1988-ban a Romano Nyevipe első magyar-cigány újság alapításában való közreműködéséért, egész életében a cigány nyelv, hagyomány és kultúra kutatásáért, ápolásáért, valamint az 1950-es években Békésmegyében kutató Erdős Kamill néprajzkutató, munkájában való közreműködéséért, és a cigány nyelv oktatásáért Ruva F. Pál főszerkesztő Farkas Istvánnak az államalapító Szent István ezüstérem kitüntetést adományozta. Ruva F. Pál főszerkesztő
DIKHES
Farkas Vivien Hajnalka Vásárlások madamja
2016/2
Néni 50 év feletti, jól szituált, látszólag nagyképű. Történt pár éve Néni: jó napot! Én: jó napot! Néni: Ilyenjük van? Kicsapja a bolt kövére a lábfejét, amit félig takar egy nejlon zokni (még nem láttam ilyet). Én: nincsen, de megmutatom milyen van (eladó létemre ez kötelességem). Néni: elmagyarázta, hogy ezt amúgy ő fabrikálta (gondolom levágott egy térdfixet) és közölte, hogy neki ne mutassak semmit, ezt kérte, más nem érdekeli! Majd elviharzott idegesen és feldúltan. Az én fejemben meg egy kérdőjel. Miért??? Ugyanez a néni. Bejön a boltba. Köszönök. Majd várok egy kicsit, nem rohanom le, (valakit ezzel kilehet üldözni a boltból) hadd nézelődjön, közben én addig szortírozom az árut. Megkérdem: segíthetek? Keres valamit a hölgy? Néni rám förmedve: hát jó lenne ha már segítene!!
Csipkés titok zoknit keresek. Mivel elég sok típus található az üzletben, és sok ember másként sorol be egyegy zoknit, típusát illetően, ezért többet akartam mutatni, és megfogtam a számomra leginkább megfelelőt. - Erre gondolt a hölgy? Néni: nem erre gondoltam, ezt kértem!! Ezek után többet nem illedelmesedtem, hanem megkérdeztem mennyit és milyen színeket kíván, gyorsan behúztam a gépbe az árucikkeket és siettem, hogy minél hamarább véget érjen tartalmas csevelyünk! Valamiért ugyanez a néni megint engem talált meg... Pakolom az árut. Bejön a boltba, köszönünk egymásnak. Hajolásból felegyenesedvén, hogy ráfigyeljek, mit kíván, jobboldali szemzugomat kissé megvakartam, de nem nyúltam bele a szemembe... Néni: hát ez undorító!!! Pénzes, csipás kezével fogja meg az árut, hát ez förtelem! Én: lefagytam kikerekedett szemekkel figyeltem és csak annyi jött ki a számból, hogy csak megvakartam a szememet! Néni: hát ez undoritó, hogy a pénzes kezével.... Majd jött a felmentő sereg, kedves kolleganőm átvette a „hölgyet”... És megint egy kérdés: Minek akar hölgynek látszani egy nő, akinek ilyen borzalmas a modora? Ha valaki úrinő, mégha undorító jelenséggel is találkozik, nem figyelmen kívül hagyja? Később arra az álláspontra jutottam, hogy valószínű egy megkeseredett, magányos vén satrafa, és lehet energiavámpir! ☺ Azért vannak persze hálás vevők is, sőt visszajárók is. Meg akadnak szimplán jó kedélyű, jó indulatú hölgyek is. Bejön a boltba egy idős hölgy, megkér, hogy mutassam meg a férfi zoknikat. Meg-
mutatom, és megjegyzi, hogy ő is ilyeneket szokott kötni. Valamint, hogy ő mindig kiáll az eladólányok mellett. Hogy milyen kedvesek, de még ha nem olyan kedvesek, akkor igen is kiáll és stb. stb... Majd hirtelen váltás: amúgy ez a „Gazella” milyen márka? Gondolkodtam erősen, hogy most mire gondolhat, párhuzamot próbáltam találni a gazella testű kolleganőm meg a bolt között és rájöttem...! Kérdem én: mármint a CALZEDONIA milyen márka??? Olasz kérem, olasz... Magamban meg igen nagyot nevettem és megmaradt az aranyköpéseink falán, rossz napokon felvidít ☺ És még egy felejthetetlen. Visszajáró vásárlónk egy dekoratív vörös hajú hölgy, nagyon kedves, és valahogy eddig mindig úgy alakult, hogy nálam vásárolt. A kislányával szokott bejönni, aki down kóros. Ez egyáltalán nem jelent nehézséget, kicsit sincs éreztetve, hogy máshogy lennének kezelve ezáltal, vagy hogy sajnálnánk őket. Egy alkalommal a kislány nagyon közel került hozzám, szerintem valami jót érezhetett irányomban és ez kölcsönös volt, mivel a vásárlás közben ölelgetett (én is őt), megpuszilt és olyan finoman végigsimította a lábamat, karomat, mintha valamiféle kitüntetett figyelmet, odaadást kapnék tőle, ami feltétel nélküli. Az ujjacskái épphogy érintették a lábamat és a karomat, olyan volt, mint egy folyamat, mintegy kezelés, simogatás ☺ Ezt erős ölelések követték. Anyukája meg is jegyezte, hogy ilyet nem szokott csinálni. Úgyhogy kitüntetett figyelemben és szeretetben is volt részem. Valami olyasfélében, ami egyszerre megfoghatatlan, de ugyanakkor természetes, és a „fájdalom” ellenére csodálatos.
Azelőtt mikor dolgoztam egy boltban a Savolya Parkban, munkavégzés után mikor szálltam a villamosra megszólított egy ember, aki hajléktalan életet élt. A villamoson folytatta a kellemetlen kommunikációját, melynek fő témája a sálam volt,
hogy kéne neki! Mondtam, vegyen magának! Erre Ő: de ő megy az utcára én meg haza és nekem nincsen rá szükségem! Gondoltam kötekedés történik, én felkészültem az önvédelemre. Végül udvariasan megemlítette, hogy milyen úri ember vagyok, hogy nem zavart engem amikor megszólított és rabolta az időmet. Pedig
sokan másképpen kezelik én pedig nem ! Boldogan köszönt el tőlem és elnézést kért én meg kedvesen gondolok erre a történetre, hogy egy olyan ember is tud humorizálni, akinek az élete az utcán zajlik, így sok mindent átértékeltem akkor az életemben, hogy milyen szerencsés vagyok! - Pockos -
Olvasói levél
11
2016/2
2016-os terveim, melyek megvalósításához segítséget kérek
DIKHES
Rostás Árpád
Vándorasztalos - Magyar Örökség díjas restaurátor, műbútorasztalos vagyok
Munkám mellett mindig fontosnak tartottam, hogy tudásom toaz vábbadjam utókornak, elsősorban a hozzám hasonló nehéz sorból származó gyermekek részére. Éveken keresztül több tábort, és karácsonyi ajándékozást szerveztem hátrányos helyzetű gyerekeknek. Táboraimban több mint 7000 gyermek ismerkedhetett meg az asztalos munka szépségeivel, és látott példát az én életemen keresztül, hogy van kiút a kilátástalanságból, sok munkával, és szorgalommal boldogulni lehet ezen a földön. Következő nagyszabású tervem, hogy a most készülő trónszéket nehéz sorsú, részben állami gondozott gyermekekkel együtt vigyem ki Rómába, és adjuk át Ferenc Pápának a Vatikánban. A trónszék díszei között szerepel több címer is intarziában, faragások, és a Himnuszunk. Ennek a trónnak az üzenete, hogy a hit, a szorga-
12
lom, a tehetség segítségével minden elérhetetlennek tűnő cél megvalósítható, még egy kétkezi munkásnak is. Az út várhatóan májusban lesz. 2016. június végén két boksztábort tervezek a Balaton partján, ahol nagyrészt hátrányos helyzetű, zömmel roma származású gyerekek vennének részt a 6 napos tematikus táborban. A cél az egészségre nevelés, a sportok szeretetétek átadása, közösség építése. A tábor szakmai vezetője Hranek Sándor Európa, világ és olimpiai bronzérmes, katonai világbajnok ökölvívó. A gyerekek a sport tevékenység választásával indirekt módon vannak irányítva, hogy szabadidejüket inkább hasznosan töltsék, mint az utcán csavargással, drogozással, munkakerüléssel. A gyerekeknek a sport is egy lehetőség, hogy roma sorból, hátrányos családi helyzetből indulva hasznos, értékes tagjai legyenek a társadalomnak. (Szabadulás a deprivált élethelyzetből.) 2016 júliusában, a Börzsönyben, egy táborozás keretében asztalosnak készülő gyerekekkel újítunk fel egy fahidat, és a táborhelyhez tartozó park padjait. A résztvevő gyerekek ezzel egy örök emléket
Intarziák a trónszékhez
hagynak hátra, amit majd gyermekeiknek is büszkén mutathatnak meg a jövőben. Nem győzöm hangsúlyozni – amerre járok – a szakmunkásképzés fontosságát! Szakmunkások nélkül nem épül az ország, nem lehet megmenteni régi értékeinket. Táborom célja a munka világába terelés, a fa szeretetétek átadása. A napi feladatokon kívül a szabadtéri mozgás, kirándulás is teret kap, a természet, az erdő megismerése. Bármelyik programon is vesz részt egy gyermek, garantált, hogy örök élményt kap, hiszen közülük sokan még a településük határát sem hagyták el – tekintve családi körülményeiket –, nem hogy a Balatonnál vagy a Börzsönyben nyaraltak volna, a Vatikánról nem is beszélve. Az egész életükre kihathat az itt szerzett tapasztalat, a kapott szeretet. Amennyiben bármelyik célom megvalósításában segítséget tud nyújtani, anyagi támogatást adni, kérem, hogy vegye fel velem a kapcsolatot avandorasztalos@ gmail.com email címen. Minden segítséget köszönök előre is. Tisztelettel: Rostás Árpád - 06 30 355 7593
DIKHES
Ízelítő Dr. Józsefné Babó Gabriella munkáiból
2016/2
Babó Gabriella képzőművész
A Dunavarsányban élő képzőművész több száz kisplasztikája, olaj- és üvegfestménye vár méltó elhelyezésre. Jó lenne, ha a nagyközönség számára is élvezhető lenne ez a csodálatos életmű. Sajnos nincs a magyarországi cigányoknak múzeuma sem – egyetemekről és közintézményekről nem is beszélve – ahol ezek a felbecsülhetetlen értékű, javarészt a cigányság életét-érzelemvilágát ábrázoló művek mindig láthatóak lennének. Nagy tisztelettel kérem Dr. Orbán Viktor miniszterelnök urat, hogy az előtte lévő kormányok hibáját pótolni szíveskedjen, mint tette azt eddigi tevékenységével is! Ne vesszen kárba és feledésbe a magyarsággal évszázadok óta együtt élő Magyarország legnagyobb lélekszámú nemzetiségének a kultúrája, szokása és pótolhatatlan hagyománya – értékei. Köszönettel a magyarországi cigányság-romák nevében. Ruva F. Pál
13
2016/2
DIKHES
Felhívás
2016. április 9-én 10 órától
100 szeletes torta a Szavalóversenyen
XIV. Országos Cigány versés prózamondó verseny
Résztvevők 2015
helyszín: D U N A V A R S Á N Y Petőfi Sándor Művelődési Házban
IMPRESSZUM
alapító – főszerkesztő Ruva Farkas Pál szerkesztő:
Ruváné Kolbe Judit főmunkatárs: ifj. Ruva Pál kiadja:
a Cigány Írószövetség és Nemzeti (köz)
Művelődési Társaság Megjelent
az Emberi Erőforrások
Minisztériuma támogatásával
A szerkesztőség levelezési címe: 2336 Dunavarsány,
Deák Ferenc u. 18.
Telefon: +36 20 58 58 133 e-mail:
[email protected]
http://ciganyirodalom.freewb.hu ISSN: 2063-8523 Készült:
West-Graph Kft. gondozásában
14
Mondókák – Phendimo
TARTALOM
Szakonyi Károly Egy új folyóirat elé .................2 Ruva Farkas Pál Legyen mindennap Karácsony..2
Bubamara – Katicabogárka .....3
Mondókák......................................3
Balázs János................................4
Miniszterelnök úr levele ..........5
Ruva Farkas Pál Himnusz .....................................5
Mondókák......................................5
ifj. Ruva Pál A barátság katedrálisa ..........6 Jónás Tamás Versek ........................................6 Rézműves Dávid Ágyazz meg...............................6
Szepesi József Ahol az éjszaka........................6
Búcsú István Bátyámtól...........7 Glóriás mester..........................7 Szabadjegy a Mennyországba .....................8
Farkas Vivien Hajnalka Vásárlások madammaja........11 Olvasói levél ..............................11 Rostás Árpád 2016-os terveim ....................12
(Fordította: Ruva Farkas Pál)
Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri,
csiszeg-csoszog a tetű, násznagy akar lenni. Odaugrik a bolha, vőfélynek akar menni, mindenféle csúf bogár vendég akar lenni.
Barvandyol o grilari,cincaraka sha mangel,
chisegi-chosogi e zhuv, xanamik kamel te avel. Kothe xuttyel e pishom, zhamari kamel te avel. sako falo zhungalo bungari, vizitorij kamel te avel.
Gólya volt a szekundáns, kis béka a flótás, dongó darázs a brúgós, pulyka volt a prímás. Táncba ugrik a majom, ő járja a polkát, híres betyár a bagoly, lesi a hurkáját. E golya sas o sekundansho,cini zhamba
o flotashi, Dongó birulyi o brugoshi, o grullo sas o primashi.. Xuttyel khelel e mojma, voj khelel e polka, Hiresho pulyarij o hulyo, dikhel peski hurka.
Farkas volt a mészáros, hat ökröt levágott, mellé még malacot vagy ötvenet kirántott. Kecske volt a szakácsné, jó gulyást főzött, míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött O
ruv sas masari, shov guruven shindas tele, Pasha kodo inke panyvardesh balishen avrirantisardas. Busnyi sas e kiravnyi lasho gulyasho kiradas, De sar o xaben kerdyilas, o grilari xuttykerdas.
Rendhagyó irodalomóra a békéscsabai Széchenyi István KétTanítási Nyelvű Közgazdasági Szakközépiskolában 2016. február 24-én
A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság 25. jubileumi nemzetközi konferenciája 2016. február 26-27-én, Budapesten
Az elnökség
A konferencia résztvevői
Tőkés László ref.püspök, EP-képviselővel
Habsburg Mihály főherceg a felesége Krisztina főhercegnő és Kulin Ferenc társaságában
Balázs János képei
Szürreális kompozíció oltárasztallal
A Nap szerelmese
Szétlátásaim a világba
A bika
A jövő világ urai
Mese
