Felzárkózás vagy lemaradás? (Beszélgetések a magyar gazdaságpolitika elmúlt húsz évéről)

SZAKOLCZAI GYÖRGY

NAPLÓ ÉS KRITIKA

Felzárkózás vagy lemaradás? (Beszélgetések a magyar gazdaságpolitika elmúlt húsz évéről) Az alábbi írás több mint egyszerű könyvismertetés. Kísérlet – természetesen a könyvismertetés keretein belül maradva – a magyar gazdaság és a magyar alkalmazott közgazdaság-tudomány jelenlegi helyzetének felmérésére tíz neves magyar közgazdász nyilatkozata alapján. Ez indokolja a könyvismertetések megszokott terjedelménél valamivel nagyobb hosszát. A könyv maga két részből áll. Első, Koncepciók ma című és lényegesen terjedelmesebb része a szerző rövid összefoglalójával kezdődik, majd tíz vezető közgazdásszal készített interjút közöl az interjúk készítésének sorrendjében. Az alcím és a főrész címe némileg ellentétben van egymással, az alcím szerint ugyanis ezek az interjúk Beszélgetések a magyar gazdaságpolitika elmúlt húsz évéről, a főrész címe pedig Koncepciók ma, ami mintha még csak nem is a jelenre, hanem a jövőre vonatkozó elképzelésekre utalna. Szerintünk a jövővel foglakozó részek a legfontosabbak, és ebben az ismertetésben is ezeknek adunk nagyobb súlyt. A tíz interjúalany Julius Horvath (a vele lebonyolított interjúk kelte 2004. július – 2010. január), továbbá Greskovits Béla, Csaba László, Török Ádám, Lengyel László, Bokros Lajos, Matolcsy György, Oblath Gábor, Bod Péter Ákos és Surányi György (a vele készített interjúk kelte 2004. július – 2009. november). A könyv második, lényegesen rövidebb, Koncepciók a hőskorban című része húsz évvel ezelőtti, átlagosan mintegy három oldalas interjúkat közöl. E húsz éves és lerövidített interjúk első csoportja a Makroökonómiai koncepciók címet viseli, és részei A Jó Patriarcha Menedzser – Surányi György, A Költségvetés Gazdája – Soós Károly Attila, A Kitekintő Szakértő – Oblath Gábor és A Modernizátor – Pártos Gyula. A második csoport címe Privatizációs és polgárosodási koncepciók. Ennek részei, először ismételten A Jó Patriarcha Menedzser – Surányi György, majd A féldemokratizáló – Bod Péter Ákos, ezután újra A Költségvetés Gazdája – Soós Károly Attila, s a továbbiakban Az Igaz Baloldali Liberális – Szalai Erzsébet, A Szociális Érdekvédő – Réti Tamás és A kultúrmisszionárius – Lengyel László. Már az itt címként megadott minősítések is elég érdekesek ahhoz, hogy arra indítsák az olvasót: olvassa el eredetiben ezt az itt kivonatolhatatlan harminc oldalt is. Annál is inkább, mert a recenzens, akit elsősorban a jövő érdekel, ez utóbbi interjúkkal alábbiakban egyáltalán nem foglalkozik, noha csábító volna többek húsz évvel ezelőtti és mostani kijelentéseinek összehasonlítása. A kötetet az összesen 14 interjúalany eddigi legfontosabb munkahelyeinek, pozícióinak az áttekintése zárja le. (Matolcsy György: A polgári Magyarország gazdasági műhelyében) Ha a főrész tíz interjúalanyának egyike a jelenlegi gazdasági miniszter, akkor mi sem logikusabb, mint hogy ezt a recenziót az ő interjújával kezdjem el, és ennek az interjúnak – sajnálatos módon a többiek rovására – a többiekénél nagyobb súlyt adjak. Ez az interjú is a múlttal, a privatizáció kérdésével foglalkozik, de már a múltról mondottak is a jövőre vonatkozó koncepciót fejezik ki. „A Fordulat és reformban az erős polgárság, erős középosztály megteremtését […] képzeltük el” (i. m. 185). Aligha

98

SZAKOLCZAI GYÖRGY: FELZÁRKÓZÁS VAGY LEMARADÁS?

tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a szerző jövőre vonatkozó koncepciójának is ez a központi eleme, amit megerősít, hogy „az új Magyarországnak erős középosztályra volna szüksége. Az erős középosztály erős polgárságot jelent, az erős polgárság vagyoni és szellemi tulajdont feltételez” (i. m. 184). A következő oldalakon a múlt elemzése folytatódik. Matolcsy szerint „1990-ben az új kormány csak szavakban indult el az európai szociális piacgazdaság felé, tettekben valójában egy angolszász piaci modell felé vette az irányt. Nem egy, a munkahelyeket, a reálgazdaságot megőrző, a bankrendszer szanálását a reálgazdaság szanálásával kiegészítő, szerves átmenet útján indult el, hanem egy sokkterápia útján” (i. m. 187–188). „Ez volt az első sokkterápia. A második volt a Bokros-csomag 1995–1996-ban és a harmadik 2006. szeptember 1-jétől tart mostanáig. [Az interjú kelte 2009. április.] […] [Ennek] máig nyúló árnya az, hogy rögtön kisepert a gazdaságból másfél millió munkahelyet. Az, hogy ma a cseheknél egymillióval több a munkahely, jelentős mértékben annak köszönhető, hogy ők a kilencvenes évtizedben nem sokkterápiával indítottak” (i. m. 188). A múlt kritikája a Bokros-csomag részletes kritikájával folytatódik. „Itt érdemes egyenesen szembenézni az egész Bokros-programmal. Ezt hamis mítosznak tartom, sőt, veszélyesen hamis mítosznak, amely úgy szól, hogy a Bokros-program eredményeképpen helyreállt az egyensúly, és ez teremtette meg a későbbi növekedés alapját. A Bokrosprogram kiindulópontja is hamis. Azzal indított, hogy […] elfutott a fogyasztás, tehát az emberek azok, akik bűnösök, mert sokat fogyasztottak, felborították az egyensúlyt. Ez hamis. 1994-ben 7 százalék körüli reálkereset-bővülés történt Magyarországon, miközben 0,3 százalékkal csökkent a fogyasztás (i. m. 192–193). Emellett „a monetáris politika megszorította a vállalatok hitelfelvételét, aminek hatására újból meglódult a munkanélküliség, és újból csődhullám alakult ki” (i. m. 194). A sokkterápia és a csődtörvény, valamint a Medgyessy-kormány és a „Chikán Attilaféle gazdaságpolitikai vonal” (i. m. 200) kritikájának részleteivel itt nem foglalkozhatunk, de azt le kell írnunk, hogy ez a kritika egészen általános következtetésekre vezet. „Kétfajta nézet van, két iskola (kiemelés tőlem, Sz. Gy.). Az egyik szerint először az egyensúlyt kell helyreállítani vagy megteremteni, és utána abból automatikusan következik a növekedés, amely fenntartható. A másik iskola azt mondja, hogy az egyensúly forrása a növekedés, és a növekedés forrása a munkahely. […] Tehát a közgazdászok egy része […] ma azt mondja, hogy először megteremtjük az egyensúlyt, leszorítjuk az inflációt, rendbe hozzuk az államháztartási egyensúlyt, és elviselhető fizetésimérleg-deficitet alakítunk ki. Ez teremti meg a fenntartható növekedés forrását. […] A másik iskola pedig fordítva […] indul ki, […] talppontja a magas szintű foglalkoztatás, amelynek nyilvánvalóan vannak előfeltételei” (i. m. 195). Aligha vonható kétségbe, hogy valóban ez a vita központja. A jövő útjának keresését itt is – mint ahogy látni fogjuk, más interjúalanyoknál is – az vezeti be, hogy mely ország útját kell követnünk. Matolcsy nagy szimpátiával nyilatkozik a szlovén példáról: „A szlovén gazdaság hajtotta végre a legsikeresebb átmenetet az önigazgatói államszocialista modellből a piacgazdasági modellbe. Itt egy családi jellegű, közös, szövetkezeti fajta tulajdon alakult ki, amely tulajdonosi fékként működött az elbocsátásoknál, és megelőzte Szlovéniában a hatalmas, nyílt munkanélküliséget, illetőleg a kedvezményes nyugdíjba küldést. […] Ma már utólag látszik, hogy ők jobban jártak” (i. m. 191). Szimpatikus számára a lengyel és a cseh modell is, továbbá azt írja, hogy számunkra „az észak-itáliai, bajor, baden-württembergi, osztrák, szlovén, akár a


99

katalóniai családi középvállalkozások lehetnek a minták” (i. m. 206). Ennyi minta talán már egy kicsit túl sok is. A tényleges szándékról talán többet árul el a következő: „Nekem nagyon rokonszenves […] az ázsiai családközpontú modell. […] Benne van a családi öngondoskodás […], s nem kell hozzá nagy állami újraelosztás, még csak nagy állami nyugdíj- és egészségügyi rendszer sem, meg nagy állami szociálpolitika sem” (uo.). A végső következtetés azonban egyértelmű: „A szlovák válasz 2000-től igen sikeres, és döntően két elemre épül föl. Az első a külföldi tőkebefektetések vonzása, elsősorban az autóiparba, a második a 2004-es egykulcsos adóreform. E kettő együttes hatása az, hogy Szlovákia már 2007-ben elhagyott minket az egy főre jutó GDP terén, továbbá hogy ott már van euró, nálunk meg nincs” (i. m. 205). Mi tehát a követendő út? „Adóreform kell, adó- és járulékcsökkentés és egyszerűsítés az állam által az üzleti szektorra és háztartásokra rótt adminisztratív terheket illetően” (i. m. 207). Mivel indítunk? „Adó- és járulékreformmal. Mindenképpen, bármilyen helyzetben is leszünk. Ez az első lépés. Mert komolyan gondoljuk azt az összefüggést, logikát, hogy adó- és járulékcsökkentés kell. Ami foglalkoztatásbővülést, beruházást is jelent, amiből GDP-többlet és ebből egyensúly is keletkezik” (i.m. 208). Nem lehet feladatunk a részletes kritika és vita, már csak azért sem, mert erre itt nincs tér. Mégis kötelességemnek tartom, hogy leírjam a következőket. A legteljesebb mértékben egyetértek azzal, hogy az 1990-es évek legsúlyosabb hibája másfél millió munkahely megszüntetése volt, és a legfontosabb feladat a foglalkoztatottak számának egymillióval való növelése. Ez nyilvánvaló és vitathatatlan, számos művemben írtam hasonlót, és évről-évre előadom ugyanezt a hallgatóimnak. A magyar munkanélküliség azonban nem ciklikus, hanem strukturális. Nem arról van szó, hogy jól képzett emberek nem kapnak munkát, mert rossz az üzletmenet, hanem arról, hogy a munkaerő-állományból kiszorultak a nem foglalkoztathatók, mert képzetlenek és műveletlenek. Ez a probléma tehát nem oldható meg adó- és járulékcsökkentéssel, hanem csak évtizedes vagy akár több évtizedes céltudatos erőfeszítéssel, a képzés, továbbképzés és átképzés előmozdításával, sőt erőltetésével. Ezért nálunk nem a jóléti kiadások csökkentésére, hanem növelésére van szükség, igaz ugyan, hogy más struktúrában, elsősorban a képzésre, az átképzésre és a továbbképzésre koncentrálva, mert így lehet megállítani egyre szélesebb tömegek leszakadását, és így lehet előmozdítani a munkaerő-állományba való visszatérésüket. (Bokros Lajos: A radikális gazdasági és társadalmi reformok útja) A méltányosság legelemibb követelménye, hogy recenziónkat e nyilatkozat ismertetésével folytassuk, tekintettel Matolcsynak a Bokros-csomag elleni éles támadásaira. Amint Matolcsy, úgy Bokros sem hagy sok kétséget afelől, hogy hogyan gondolkoznak egymásról, egymás gazdaságpolitikai elveiről és elgondolásairól. Bokros félreérthetetlenül kijelenti: „Semmit sem fogadok el abból, amit Matolcsy mond” (i. m. 170). (Hogy félreértés ne essék, Bokros nyilatkozata három hónappal korábbi, mint Matolcsyé, tehát nem erre a nyilatkozatra, hanem Matolcsy korábbi, de hasonló értelmű kijelentéseire adott válasz.) „A nemzetközi tapasztalatok fényében egyszerűen színvonaltalan megközelítés ez. Én pontosan tudom, hogy az ország az államcsőd felé közeledett. Amikor államcsőd van, akkor nem lehet arra várni, hogy majd három év múlva esetleg a termelés még jobban fog növekedni, és majd akkor kilábolunk ebből” (i. m. 170). Bokros tehát elkerülhetetlennek és így vitathatatlanul jónak tartja tizenöt évvel ezelőtti intézkedéseit. Bokros ezt követően félreérthetetlenül leírja, hogy „Hayek és más libertariánus […]

100


közgazdászok álláspontjából” (i. m. 161) indult ki. A Matolcsyval szembeni ellentét a sokkterápia, a privatizáció és a munkahelyfenntartás terén mutatkozik meg a legélesebben. Bokros szerint „Magyarországon cseh-lengyel mintájú sokkterápiára […] a rövid lejáratú gazdaságpolitikát illetően nem volt szükség” (i. m. 164), ilyen tehát itt nem is volt, ami nyilván éles ellentétben áll Matolcsy és mások véleményével. Ugyanakkor nálunk „hála Istennek nem mentették meg ezeket a cégeket […]. Ráadásul be is jött egy roppant erős csőd- és felszámolási törvény. Ennek eredményeként tízezrével mentek tönkre a vállalatok. Ez a csőd- és felszámolási hullám […] tisztítótűzként jelentkezett” (i. m. 166). Bokros szerint tehát nem volt sokkterápia, annak ellenére, hogy tízezrével mentek tönkre a vállalatok, ami szerinte helyeslendő, továbbá annak ellenére, noha ezt nem mondja ki explicit módon, hogy megszűnt másfél millió munkahely. A következő vitapont – most nem Matolcsyval, hanem sokakkal – „a költségvetés egyenlegét tekintve nem túl nagy jelentőségű jóléti reformok” (i. m. 169) kérdése. Ezek alig észrevehető mértékben javították valamit a költségvetés helyzetét, de óriási mértékben fokozták a tömegeknek a reformokkal szembeni ellenállását. A nyilatkozat szerint Bokros ezeket az intézkedéseket ma is, tizenöt év távlatából, helyesli. Az, amit eddig Bokrostól idéztem, pontosan az, amit tőle várni lehetett. Most követezik azonban az, ami ugyan nem új, de nem vártam tőle, és ami egy Bokros-nyilatkozatban számomra és feltehetőleg sokak számára is meglepő. A részletekbe menő idézés elkerülhetetlen. „A maastrichti követelmény alacsony inflációt és alacsony kamatot ír elő. Márpedig minél magasabb növekedéssel jár a reálkonvergencia, ha megvalósul, annál nagyobb lesz az infláció is. Itt van a fő inkonzisztencia” (i. m. 173). Ezt a BalassaSamuelson-hatás korrekt kifejtése követi, azzal a korrekt végkövetkeztetéssel, hogy „az étteremtől kezdve a fodrászaton át a városi tömegközlekedésig […] egészen egyszerűen nem tudsz alacsony inflációt gyártani. Magas inflációhoz pedig magas kamatok kellenek. Ha nem csinálsz hozzá magas kamatokat, akkor még jobban felfűtöd a növekedést, ami elronthatja a fizetési mérleget, és akkor padlóra küldöd az országot. Hogyha pedig magas kamatokat csinálsz, és arra számítasz, hogy majd a reál effektív árfolyam felértékelődik, az pedig óriási szívó hatást gyakorol a rövidlejáratú spekulatív tőke beáramlására. Ez egy csapdahelyzet, ennek az egyenletrendszernek nincs jó megoldása, ezt most már az ECB is tudja. Itt arról van szó, hogy a monetáris politikák tehetetlenek egy olyan országban, ahol teljes tőkeliberalizáció van (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) – és az Európai Unióban ez a belépés feltétele volt. Ezekben az országokban nem lehet olyan monetáris politikát folytatni, amely egyszerre próbálja a kamatokat és az árfolyamot stabilan tartani. Ez ellentmond egymásnak, ez inkonzisztens, ezt ők is tudják, de ma már ezt akkor, amikor már két ország belépett, és teljesítette a feltételeket, a többire nem lehet nem kötelezővé tenni” (i. m. 173-174). A legteljesebb elismerés illeti meg Bokrost ezért az elemzésért, csak éppen azzal nem lehet egyetérteni, hogy az elkövetett hiba nem korrigálható. A gazdaságtörténet azt mutatja, hogy az elkövetett hiba valamilyen korrekciója előbb-utóbb bekövetkezik, és a későbbi és kikényszerített korrekció rosszabb, mint a korábbi, megfontolt és önkéntes. Bokrosnak ezeket a megállapításait szükségképpen annak kell követnie, hogy mit is tehetünk ilyen körülmények között. Bokros, akárcsak Matolcsy, hosszasan foglalkozik a külföldi példákkal, Svédországtól Olaszországon át Csehországig, sőt találunk még említést a lengyel, horvát, szerb, román, a bolgár, sőt a finn esetről is. A végkövetkeztetés azonban egyértelmű: „A legjobb példa – és tudom, hogy ez a magyaroknak nem fog tetszeni – Szlovákia. Az már valami lenne, ha csak azt megtennénk, amit a szlovákok


101

megcsináltak” (i. m. 178). S ezt még egy tétel követi „A stabilizációnak adok komoly esélyt, a reformoknak nem. Szétválasztom a kettőt: a stabilizáció csak arra jó, hogy a csődöt elkerüljük, a reformok viszont a növekedés újraindítása végett lennének szükségesek” (i. m. 179). Az ezt követő, nagyrészt akkor aktuális kérdések itteni tárgyalása nem látszik indokoltnak. A fentiek alapján először azt kell leírnom, hogy valósággal döbbenetes, hogy két annyira mélységes ellentétben álló személyiség, mint Matolcsy és Bokros, mélységes ellentéteiknek a legkeményebb szavakkal való kifejtése után, ugyanarra a végkövetkeztetésre jut: kövessük a szlovák példát. Ezért a továbbiakban elsődleges súllyal kell tárgyalnunk ezt a kérdést. Nagyon fontos Bokrosnak az a megjegyzése is, amely elkülöníti a stabilizációt és a reformokat. Ez annak elismerését jelenti, hogy a stabilizáció nem vezet automatikusan növekedésre, hanem reformok is kellenek, amivel nem lehet eléggé egyetérteni. Ha Matolcsy nyilatkozatához fűztem egy néhány mondatos személyes megjegyzést, akkor ezt most is meg kell tennem. Megítélésem szerint csak az lehet kőbe vésett és örök, ami igaz. Mózes kőbe véste, hogy tiszteld atyádat és anyádat, ne ölj, ne lopj, és hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen. Ezek a parancsok ma is érvényesek, mert jogosak és igazak. Az viszont, hogy a maastrichti követelmények egy része kényszerzubbony, főként az Európai Unió kevésbé fejlett országai számára, majdhogy nem egyértelmű tudományos igazságnak minősíthető. A nemzetközi tőkeforgalom teljes szabadságát pedig olyanok helytelenítették, hogy csak a legnevesebbeket említsem, mint Keynes, Tobin és Stiglitz. Semmi okot sem látok arra, hogy eleve elutasítsuk nyilvánvalóan helytelennek bizonyult szabályok módosítását, sőt ki merem mondani, hogy ha korrekciójukat elutasítják a ma erre feljogosítottak, akkor korrigálni fogja őket az élet. (Csaba László: Szlovénia vagy Szlovákia nyomában) Ha mind Matolcsy, mind Bokros arra a végkövetkeztetésre jut, hogy kövessük a szlovák példát, akkor ez a recenzió nem folytatható mással, mint Csaba László fenti nyilatkozatának ismertetésével, amely címe szerint Szlovénia és Szlovákia összehasonlításával foglalkozik. Csaba könyveiben (2005, 2006, 2009), de talán a legkifejezettebb módon egy könyvrészletében (2007) a kelet-közép-európai és kelet-európai, tehát a volt szovjet birodalomhoz tartozó országokat négy csoportra osztja. Ezek: „a közép-európai, a délkelet-európai, a balti államok, és a Független Államok Közösségének országai” (Tardos 2010: 81). A számomra is sok tekintetben szimpatikus szlovén megoldásra vonatkozó elemzése meglehetős szkeptikus, és azt írja, hogy „Szlovénia a kakukktojás, amely nem nagyon illeszkedik a világgazdasághoz” (i. m. 83). „Szlovénia a maga elzárkózó politikájával abszolút egyedülálló a fejlett országok körében. Nem látunk senkit, aki ilyen módon tartós növekedést tudott volna felmutatni, de […] a minőségi mutatók, a kivitel dinamikája, összetétele és korszerűsége tekintetében bizony nagyon aggasztó jelek mutatkoznak” (uo.). „A kivitel üteme nem megfelelő és összetétele sem korszerű. […] Csak akkor tud valaki a nemzetközi részegység-megmunkálásba bekapcsolódni, azaz konjunktúra-érzéketlenül tartósan, mindentől függetlenül kivitelt növelni, ha beépül a nemzetközi vállalati munkamegosztásba. […] Emiatt úgy gondolom, hogy a szlovén út nem tartható fenn következmények nélkül” (i. m. 83-84). Ezt a katasztrofális mértékű történelmi lecsúszás lehetőségére, valamint a korporativista rendszer alkalmazhatatlanságára való utalások követik, tehát Csaba szerint a szlovén út semmiképpen sem tekinthető követendőnek. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Csaba a szlovák út követését javasolná, és

102


ezért, amint erre már utaltunk, még e nyilatkozat címének a megválasztása sem látszik szerencsésnek. Amit Csaba Szlovákiáról ír, annak legfontosabb eleme annyi, hogy „elképesztő ütemben épültek be a nemzetközi munkamegosztásba” (i. m. 87), amit nyilván helyesel, továbbá hogy „a szlovák út egyelőre járhatónak tűnik” (i. m. 93), de nem találunk olyan ajánlást, sőt utalást sem, hogy a szlovák utat kellene követnünk. Ez ellentétes is lenne Csaba Lászlónak azzal az alapfelfogásával, hogy minden országnak a nagyrészt a saját múltja által meghatározott saját útját kell követnie, és ezért már az a kérdésfelvetés is helytelen, hogy melyik másik ország útját kellene járnunk. Csaba elemzésének lényege tehát szerintem nem az, amit a cím mond. Lényege az, hogy, messze túllépve az előző két nyilatkozaton, egyrészt leírja, hogy itt alapvetően értékrendi kérdésekről van szó, másrészt pedig, hogy, ugyancsak messze túllépve az előző két nyilatkozaton, nagyon részletes és mély elemzést közöl a problémákról, ezek mélységéről és megoldásuk nehézségeiről. Foglalkozzunk egymás követően ezzel a két kérdéskörrel. Ami az elsőt illeti, leírja, hogy „a rendszerváltás jelentős részben public choice típusú kérdéseket, közösségi választásokat vet föl, miszerint egy országban sok vagy kevés állami újraelosztást szeretnének, sok vagy kevés állami gondoskodást szeretnének, gyors vagy lassú átmenetet szeretnének. Ezek tipikusan értékrendi kérdések” (i. m. 76, kiemelés tőlem, Sz. Gy). Ez a nézet azonnal más megvilágításba helyezi az eddig legnagyobb súllyal tárgyalt kérdéseket, a Bokros-csomagot és a privatizációt. A Bokros-csomag vonatkozásában ez azt jelenti: „ahhoz, hogy Magyarországnak ’95ben javuljon a fizetési mérlege, […] nem volt szükséges semmiféle intézkedést bevezetni, mondjuk, az egészségügyben, az oktatásban és egy sor más területen, ahhoz az volt szükséges, hogy kellő mértékben leértékeljük a forintot, meg hogy vámpótlékból kellő bevételt szerezzünk” (i. m. 77). Aligha hiszem, hogy félremagyarázom Csaba véleményét, ha ezt úgy értékelem, nála durvábban kifejezve, hogy Bokros itt saját világfelfogását és saját értékítéleteit erőltette rá a társadalomra, amire, mint pénzügyminiszternek és mint egy pénzügyi jellegű stabilizációs csomag kialakítójának nem volt felhatalmazása. Ezzel kiváltotta a társdalom ellenkezését a stabilizációs csomag leghelyesebb elemei és egésze ellen is. Ez alapvetően politikai jellegű, public choice kérdés, amely eleve kívül esik a pénzügyminiszter hatáskörén. Hasonló meggondolásokra juthatunk a privatizáció kapcsán is. Amint Csaba írja, ha megnézzük „a pártok gazdaságpolitikai programját, ’89-ben, ’93-ban, ’96-ban, az a mozzanat, hogy nagyvállalati tulajdont magánosok és külföldiek kezére kell átjátszani, nem szerepel” (i. m. 78). Ez mégis megtörtént, és ennek következménye, hogy „ha fölvetették volna az átlagválasztónak azt a kérdést, hogy a nagy magántulajdon, az micsoda, […] tízből hét azt válaszolta volna, hogy az ebül szerzett jószág” (i. m. 78-79). Mindebből bizony az következik, hogy alapvető értékrendi kérdések nem dönthetők el társadalmi közmegegyezés vagy legalábbis, ha közmegegyezés nem érhető el, korrekt közösségi döntési eljárás nélkül. Csaba szerint elsősorban az értékítéletek körüli kérdések tisztázatlansága, sőt megfelelő formában való tisztázásuk meg sem kísérlése vezetett a válságos helyzet kialakulására és az összes kapcsolódó problémára. Konkrét javaslatai a növekedés helyreállításától az euró bevezetéséig megfelelnek a mai közgazdász közvélemény szerint általánosnak tekinthető elképzeléseknek, és nem látszik indokoltnak részletezésük. Ha az előző két nyilatkozatról írt ismertetést saját véleményemmel zártam le, akkor saját véleményem leírásával itt is tartozom. Ez itt egészen egyszerű: nem vagyok teljes


103

mértékben meggyőződve a szlovén út járhatatlanságáról írtak helyességéről, de – megfelelő részletismeretek híján – nem vállalkozhatom ellenvélemény megfogalmazására. Egyébként teljes mértében egyetértek a Csaba által leírtakkal, különösképpen az értékítéletek és a public choice tekintetében, és ezért is foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel ilyen részletességgel. (Greskovits Béla: Gazdaság és politikum Kelet-Európában) Csaba László nyilatkozata után elkerülhetetlenül a Greskovits-interjú ismertetésével kell folytatnom, mert ebben is Szlovéniáról és Szlovákiáról van szó, talán még nagyobb mértékben. Greskovits is a múlttal kezdi, visszamenve még a rendszerváltás idejére, folytatva az akkori latin-amerikai problémákkal, Kornai rendszerparadigmájával, Lányi Kamilla, Oblath Gábor és Pártos Gyula nézeteivel. Ezután Szlovénia hosszas tárgyalására tér át, Csaba Lászlóval ellentétben rendkívül pozitívan értékelve az ott történteket. „A mi nyolc országunk közül egyértelműen Szlovénia a legsikeresebb” (i. m. 52), írja, majd: „Ehhez képes elég megdöbbentő, hogy a szlovén példát nem nagyon propagálják Magyarországon” (uo.). „A kelet-európai országok közül egyedül a szlovének kötöttek társadalmi-gazdasági paktumot az euróhoz vezető úton” (i. m. 58), viszi tovább. Újra hangsúlyoznom kell, hogy nincs kellő informáltságom ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak, de feltétlenül fel kell hívnom a figyelmet erre az alapvető nézetkülönbségre. A nyilatkozat ez utáni részében azt a meglepő tételt olvashatjuk, hogy „Kelet-Európában nem láttam egyetlen példát sem következetes populista gazdasági stratégiára” (i. m. 62), sőt „gazdaságpolitikai szempontból még Meciar esetében sem beszélhetünk populizmusról” (uo.), ami éles ellentétben áll azzal a doktriner neoliberális állásponttal, amely, ha szabad egy kicsit sarkítva fogalmaznom, hajlik arra, hogy populizmusnak minősítsen minden, az övétől eltérő álláspontot. Greskovits további megnyilatkozásai is eléggé radikálisak. Ami az eurót illeti: „Kiderült, hogy Európának sem jó a túlzott sietség, nem is erőltetik. […] Látták, hogy ezeknek a szegény országoknak reális konvergenciára van szükségük” (i. m. 63.). „Azt, hogy az euró kényszerzubbony, azt például Surányi György is szokta mondani. […] Egy maastichti kutatóintézet is ugyanerre jutott.” (i. m. 64.). Továbbá: „Magyarországon kit hoznak föl követendő példaként? Szlovákiát? A balti államokat? Arról közben nem szól a fáma, hogy a nagyon is kétes sikerű balti modellnek az volt az ára, hogy a munkavállalók jelentős részét kirekesztették a demokratikus döntéshozatalból, hogy drasztikusan megnyirbálták a munkavállalói jogokat és juttatásokat. […] Így már sokkal kevésbé vonzó a példa” (i. m. 67-68). Greskovits tehát, akárcsak Csaba László, nem követi Matolcsyt és Bokrost abban, hogy Szlovákiát tekinti követendő példaképnek. És végül, ami a közgazdaságtudomány jövőjét illeti: „A válság ugyan fölerősítette a tudományággal szembeni kritikai hangokat, de én ezeket, bár szimpatizálok velük, még gyengének látom bármiféle áttöréshez. […] Akár egy hibás eszmerendszer is igen befolyásos maradhat, amíg van politikai támogatottsága. […] Ezért én azt hiszem, végső soron a válság ma még nem teljesen átlátható politikai hatásai befolyásolják majd, hogy megújul-e a közgazdaságtan, vagy minden marad a régiben” (i. m. 73). Mindehhez csak azt a személyes megjegyzést fűzhetem, hogy ez a nyilatkozat megérdemelte volna, hogy ennél részletesebben foglalkozzunk vele. (Bod Péter Ákos: Az Antall-korszak gazdaságpolitikájának vonzásában) Ha már az indításnál a jelen vagy a múlt gazdaságpolitikai vezetőivel foglalkoztunk először, akkor méltánytalanul elhanyagoltuk Bod Péter volt minisztert és volt MNB elnököt. Ő is a

104


múlttal kezdi, és a Blejer és Coricelli (1997) kötetre hivatkozva azt írja, hogy „a kötetben mindenki tagadja, hogy ő sokkterapeuta volna” (i. m. 235). A kérdést föltevő Tardos mondja ki, hogy: „A te habitusodhoz jobban illett a gradualizmus” (i. m. 237), a válasz pedig egyértelmű: „Igen, már csak azért is, mert én […] közelebb voltam a praxishoz” (uo.). Ha már a gradualizmusról van szó, akkor mi sem természetesebb, mint hogy „Oblath Gáborral makrokérdésekben rendre egyetértettem” (i. m. 239). Ha már a múltról van szó, elkerülhetetlen a Bokros-csomag tárgyalása is: „Én úgy gondolom, hogy a Bokros-csomagot megelőző tehetetlenség sokkal jobban elmarasztalható, mint maga a csomag” (i. m. 243), ami a csomag számára sem a legnagyobb dicséret, különösképpen, ha ezt a következők követik: „Ilyen csomagot a magyar államapparátus bármikor össze tud rakni. Nem akarom Bokros érdemeit ezzel csökkenteni, mert kifelé is nagy név lett ezáltal” (i. m. 243). Ahogy nem maradhatott ki ebből a nyilatkozatból Bokros, éppúgy nem maradhatott ki Szlovénia és Szlovákia sem: „Szlovákia érdekes sikertörténet, de előbb Szlovéniáról: róluk keveset tudunk, mert nem verték nagydobra a megoldásokat. Nem privatizáltak, csak ha muszáj volt. Nem nagyon nyitották ki a vámhatárokat, vagy ha kinyitották, akkor is igyekeztek megőrizni a hazai termékeket. Ők épp az ellenkezőjét tették, mint amit a washingtoni konszenzus előírt. […] Szépen lassan átcsusszantak a piacgazdaságba, az unióba, az eurózónába anélkül, hogy ebből valami nagy ügyet csináltak volna. Mert valószínűleg az elitjük ebben szépen lassan megállapodott (i. m. 252). Ugyanakkor „a szlovákoknál is volt Meciar, utána őt kiszavazták. […] Most azután egy pót-Meciart találtak Fico személyében.” (i. m. 251-252). Ez aligha tekinthető a szlovák út követésére bíztató felszólításnak. És végül a közgazdaságtudomány jövőjéről: „Nem íródik meg egy új nagy mű, egy új paradigma, új iskola vagy irányzat – nem látom ezt. Azt viszont látom, hogy azért mindenki magába mélyed, és nincs nagy hurráoptimizmus a szakmában” (i. m. 256). Mi lehet az a rövid mondat, amit ehhez hozzáfűzhetek? Ez bizony eléggé konzervatív nézet, a sokkterápia elutasítása és a gradualizmus igenlése, a szlovén példa követése és a szlovák példa finom elutasítása, valamint a főirány elutasítása és a szociális piacgazdaság igenlése is: „A szociális piacgazdaság koncepcióját” „osztom”, „főleg, ha a német eredetire utalunk vissza” (i. m. 239). Ezt, sajnos, az egészíti ki, hogy nincs reális remény a közgazdaságtudomány új nagy forradalmára, amire pedig szükség volna. A nyilatkozónak a jövőre vonatkozó képe tehát aligha tekinthető különösképpen vigasztalónak. (Oblath Gábor: A gradulalizmus politikája) Ha Bod nyilatkozatában ilyen nagy súlyt kapott a gradualizmus, akkor aligha folytathatjuk ezt a recenziót mással, mint Oblath e nyilatkozatával. Ő is a múlt érékelésével kezdi, félreérthetetlenül a gradualizmus szellemében: „Ha nem azonnal térünk át az effektív dollárforgalomra a keleti kereskedelemben, hanem valamilyen átmeneti dollárklíringet vezetünk be […], akkor a kölcsönös forgalom- és termelés-visszaesés csekélyebb lehetett volna. […] Lányi Kamilla mondta anno a magyar gradualizmusról, hogy a rendszerváltás idején bevezetett importliberalizálás, a csődtörvény és a vállalati finanszírozás elakadása együttesen sokkterápiát jelentettek. […] Valamikor 1992 körül elkezdett az export is zuhanni, s hirtelen fordult át a kereskedelmi és fizetési mérleg nagy deficitbe. […] Ez nem volt elkerülhetetlen: sem az import hihetetlen mértékű növekedése, sem az export zuhanása. Elkerülhető lett volna, ha nem ezzel a nagyon rapid importliberalizálással oldják meg a dolgokat, és ha valami többletösztönzést adtak volna az exportnak” (i. m. 210-213). Ez bizony nem csupán


105

a gradualizmus dicsérete, hanem az akkor történtek határozott elítélése. Ezt követően Oblath szerint kedvező idő következett: „a ’96 és 2000 közötti periódus a hazai fejlődés egyfajta aranykora volt” (i. m. 215), amelyet azonban megtört „a minimálbér megduplázása” (i. m. 216) és a „támogatott lakáshitel, […], amellyel kapcsolatban egyszerűen nem vették figyelembe, hogy ez mekkora költségvetési tehertételt jelent a következő időszakokra” (i. m. 217). Itt is előkerül a „melyik szomszédunkat kövessük” kérdése, de más hangsúllyal. Oblath szerint „nekem még a cseh út tűnik a legkiegyensúlyozottabbnak” (i. m. 222). Mind a szlovének, mint a szlovákok megítélése árnyaltabb, mint a többi nyilatkozónál. A szlovének „azt a mintát követték, amely máshol is megfigyelhető volt: a csatlakozás pillanatáig nagyon visszafogott volt az infláció és a béremelkedés, de lényegében a következő hónaptól kezdve már egyszerre ment fel a bérindex és a fogyasztói árindex” (i. m. 224), ami nem követendő példa, hanem súlyos kritika. Ugyanakkor „a stabil szlovák euró a kezdeti túlértékeltségen túl további relatív felértékelődést szenvedett el. Ez a kilátásokat beárnyékolja” (i. m. 223.), annak ellenére, hogy Oblath részletesen felsorolja a kétségtelen eredményeket. A jövőben viszont „az árfolyammal kapcsolatos említett politikájuk és a környező országokbeli fejlemények azonban a következő időszak beruházásaira, exportjára és a gazdaság egészének növekedésére is hatással lesznek” (uo.), ami nagyon határozott figyelmeztetés. Megjelenik a „felzárkózási infláció” (i. m. 228), amiről Bokrost olyan részletesen idéztük. Ezt a devizahitelezés elítélése követi, amelyet jelentősen meg kellett volna drágítani (i. m. 231). A jövőre vonatkozóan azonban alig találunk többet egyetlen mondatnál: „Ha arra gondolsz, hogy lehet-e nálunk fiskális élénkítéssel előmozdítani a válságból való kijutást, akkor erre egyértelmű nem a válaszom” (i.m. 232), ami bizony negatívum vagy tiltás, de nem pozitív javaslat. Az egymondatos értékelés aligha lehet más, mint hogy Oblath voltaképpen helyteleníti az elmúlt húsz év egész gazdaságpolitikáját, még azokat az elemeit is, amelyeket itt nem tárgyalhattunk, „a ’96 és 2000 közötti periódus […] aranykorá”-tól (i. m. 215) eltekintve. (Surányi György: A monetáris politika művészete) Az előbb azt írtuk, hogy méltánytalanul jártunk el Bod Péter Ákossal szemben. Talán még nagyobb méltánytalanság, hogy Surányi nyilatkozatát csak most tárgyaljuk, és hogy ez az ismertetés csak hézagos lehet. A múlt elítélése Surányinál is majdnem egyértelmű, némi fenntartással: „Talán nem kell szégyellni azokat a nézeteket, amelyeket akkor vallottam. […] Ma is úgy gondolom, hogy abszolút helyes volt a gyors liberalizálás. Egy valami azonban téves volt. A gyors liberalizálást példátlan vámlebontás követte. Ennek következtében, mint Oblath Gábor pedzgette, teljesen védtelen maradt a magyar gazdaság jó néhány területe. Mert a liberalizálás ugyan szükséges feltétele volt a verseny megteremtésének […], ellenben a vámok lebontása nemhogy nem volt feltétele [ennek], hanem néhány területen még inkább emelni is kellett volna azokat” (i. m. 260). Érdemes ezt egybevetni azzal, amit Oblath idéz Lányi Kamillától: Lányi szerint „a nagyon rapid importliberalizálás” (i. m. 213) volt a rossz, ez azonban csak az eszközökkel kapcsolatos nézeteltérés, mert Lányi, nyilván Oblath, és Surányi is egyetért abban, hogy a magyar termelés védelmének megszüntetése volt az igazi rossz, és másodlagos kérdés, hogy a védelem helyes eszköze a kisebb liberalizáció vagy a nagyobb vám lett volna-e. A következő kérdés a „sokkterápia vagy sokkterápia nélküliség” (i. m. 260). Surányi szerint „Magyarországon ilyenre nem volt szükség” (i. m. 261), ez az álláspont

106


azonban távolról sem egyértelmű. Szerinte ugyanis „valamiféle sokkterápia mégis bekövetkezett, [és] „ezt mikroökonómiai sokknak lehetne nevezni. […] ’92 januárjától egyszerre és koncentráltan lett bevezetve az új csődtörvény, az új számviteli törvény, az új jegybanktörvény és az új banktörvény” (uo.). Ez megteremtette a pénz koordináló szerepét, de „a mikroökonómiai sokk, ami ’92 január elsejével egyszerre, koncentráltan érintette és súlyosan megrázta a magyar gazdaságot, rövid távon roppant fájdalmas volt, de nagyon rövid idő alatt megteremtette egy modern, működő piacgazdaság koordinátarendszerét” (i. m. 262). Ez a történtek igenlése, de annak tárgyalása nélkül, hogy valóban elkerülhetetlen volt-e a „koncentrált” intézkedés és a „mikroökonómiai sokk”, tehát az az óriási áldozat, amibe a termelés, a foglalkoztatás, a munkahelyek száma, a nemzetközi kereskedelmi és fizetési mérleg, valamint az eladósodás terén került, és amit mindmáig nem hevert ki a magyar gazdaság. Nem hiszem, hogy egyedül állok, amikor fölvetem ezt a kérdést. Surányi ezután hosszasan foglalkozik számos olyan problémával, amelyek rövid ös�szefoglalása lehetetlen. Ezért azt hiszem, hogy a jövőben követendő úttal kapcsolatos megállapításaira és ajánlásaira célszerű áttérnünk, amelyeket valósággal meglepőnek, feltétlenül pozitívnak és saját álláspontommal megegyezőnek kell tekintenem. Egyrészt, akárcsak Bokros, felveti, hogy a felzárkózó országokban „az egyensúlyi reálkamatnak magasabbnak kell lennie, mint az alacsonyabb növekedésű országokban” (i. m. 281), ami vitathatatlanul igaz, de aminek összes következményei nagyon messze visznek. Ez a tétel nem új, nagyon is új viszont az, hogy „a növekedési modellről eddig azt mondtuk, hogy a fenntartható növekedési modell legfontosabb feltétele az export- és beruházásvezérelte növekedés, amely kiegészül a nagymértékű külföldi tőkebeáramlással. A fenntartható növekedés ezen peremfeltételei legalábbis megkérdőjeleződnek vagy elbizonytalanodnak a válság fényében” (i. m. 283, kiemelés tőlem, Sz. Gy.). „Egyrészt a külső egyensúlyhiányt illetően [az elmúlt években kialakult] norma […] fenntarthatatlan” (uo.). „A másik tényező az export- és beruházás vezérelte pálya. Itt az exportnövekedés korlátai erősödnek” (i. m. 284). „És van egy harmadik tétel is. A válság nyomán a bankok, a pénzügyi szektor viselkedése is jóval konzervatívabb lesz” (uo.). Mindez vitathatatlanul igaz, sőt ennek nagy részét már korábban is előre lehetett látni, de a következmények tárgyalása nyilván meghaladja e recenzió kereteit. A most leírtakat a közszférára és az újraelosztásra vonatkozó, szerintem feltétlenül helyes, de ebben a kontextusban mégis meglepő tételek követik. Mindenekelőtt: „Ahhoz, hogy az egészségügy jobb működése a gazdaság versenyképességében is tükröződjék, az kell, hogy az emberek életkörülményei, a várható életkor láthatóan javuljanak” (i. m. 285-286). Ennek helyessége vitathatatlan, de ez nem megy többletráfordítás és többletköltség nélkül. Majd folytatólag: „A reformokat illetően […] az valószínűleg segítene a növekedési körülményeken, ha – mondjuk – az állami újraelosztás mérséklődne. Nem mindegy [azonban], hogy hol mérséklődik. Van olyan terület, ahol ez esetleg kifejezetten megakasztaná a gazdaság működését. […] De e mögött nagyon súlyos értékválasztási kérdés van” (i. m. 286, kiemelés tőlem, Sz. Gy.). Ezzel pontosan ott vagyunk Csaba László már ismertetett érvelésénél. Mi több, talán annál az érvelésnél is, hogy a közszféra aránya nehezen csökkenthető, sőt akár egyáltalán nem, de óriási reformokat kell bevezetni a közpénzek elosztásának és felhasználásának módszereit illetően. Surányi azonban visszatér az egészségügyre. „Ha az egészségügyből pénzt kivonni nem lehet” – márpedig nem lehet, amint ezt mind a várható életkor növekedése, mind az idősek egészségügyi ellátásának nagyobb költsége, mind pedig a gyógyászati eljá-


107

rások drágulása egyértelműen bizonyítja –, „akkor az állami újraelosztás nem mérséklődik. (Kiemelések tőlem, Sz. Gy.) Ha pénzt kivonni nem lehet az egészségügyből,” – amivel egyetértek – „akkor ez azt jelenti, hogy rövid távon a legjobb reform – ha van ilyen egyáltalán az egészségügyben – sem fog a növekedéshez hozzájárulni. Ha pénzt nem lehet kivonni, akkor vagy az adóterhet nem tudjuk mérsékelni (kiemelés tőlem, Sz. Gy.), vagy ha az adóteher mérséklődik, akkor az egyéni hozzájárulás növekedése fogja ugyanezt az összeget elvenni, tehát összességében a munkaerőköltségek nem fognak változni ettől” (i. m. 287). Surányi még tovább viszi ezt az érvelést ebben a szellemben, de ez már nem idézhető. Mindezt az egészségügyiek és az őket támogató közgazdászok, e recenzens is, régen mondják. Ennek a kijelentésnek az ad nagy súlyt, hogy most egy vezető pénzügyi közgazdász írja le, nem pedig egy szakmai elfogultsággal és önérdekvédelemmel vádolható egészségügyi szakértő. Ha Surányi így vélekedik az egészségügyi reformról, akkor még le kell írnunk, hogy hogyan vélekedik a 2001 és 2009 közötti időszakról, tehát lényegében véve a Medgyessy- és a két Gyurcsány-kormány tevékenységéről. „Hogyha ugyanígy semmiféle reformot sem csináltunk volna 2009 tavaszáig, csak 2001 és 2006 között Magyarország nem tévelygett volna olyan módon és mértékben, mint amit Lengyel László könyvével kapcsolatban megpróbáltam leírni, akkor állítom, hogy a magyar GDP ma, a válságot is beleszámítva, körülbelül 10-12 százalékkal magasabb volna. Ez pedig azt jelentené, hogy 1989 és 2008 között a régióban […] Magyarországnak lenne Lengyelországgal együtt a leggyorsabb növekedési üteme” (i. m. 288). A recenzió természetes korlátai miatt, amelyeket már átléptem, most, ha már igazságtalan voltam a második négy szerzővel szemben, még igazságtalanabb módon kell bánnom az utolsó hárommal, ünnepélyesen bocsánatot kérve ezért tőlük. (Julius Horvath: Háromszögelés Kelet-Közép-Európában és az EU-ban) E szerző élete „háromszögelés” a cseh, a szlovák és a magyar gazdaság között, és ezért nem csoda, hogy elsősorban e három ország összehasonlításával foglalkozik. Nyilatkozatában emellett nagy teret szentel az optimális monetáris övezet kérdésének, ami szorosan összefügg az euróval és az euró jövőjével, az EU döntéshozatali problémájával kapcsolatos nehézségeknek és az adózás problémáinak, tehát olyan kérdéseknek, amelyek kevéssé kapcsolódnak e recenzió központi kérdéséhez, az ezután követendő magyar gazdaságpolitika problematikájához. E kérdések, sajnos, itt nem tárgyalhatók. Ami viszont kulcsfontosságú ennek az egész recenziónak, sőt a recenzió végkövetkeztetésének a szempontjából, az ennek a cikknek az első néhány mondata: „A hetvenes és nyolcvanas években nagyon eltérő volt a közgazdasági kutatói közeg a két országban, Csehszlovákiában és Magyarországon. Magasabb intellektuális szinten volt abban az időben a magyar közgazdasági gondolkodás. Emlékszem, hogy mindig vártuk az Acta Oeconomica legújabb számát. Kifinomultabbak voltak a viták, mint Csehszlovákiában. […] Magyaroszág nyitottabb volt a nyugati világ irányába, nemcsak gazdaságilag, de kulturálisan, intellektuálisan is” (i. m. 23). Hol vagyunk ma ettől? (Török Ádám: Ejtőernyőzés Kelet-Európában) Ez a nyilatkozat is elsősorban a könyv központi problémájától távolabb álló kérdésekkel foglalkozik. Hosszasan tárgyalja a múltat, az 1987-ben írt tanulmányukkal kezdi, az 1989-ben írottal folytatja, áttér az 1990. évi benzinügyre és így tovább. A jövőt illető legnagyobb problémának azt tartja, hogy „lassan-lassan eltűnt az iparpolitika. Ebben, azt hiszem, nagyon fontos szerepe

108


volt a külföldi mintáknak” (i. m. 117). Ez azonban nemcsak Magyarországon van így: „2004-2005 óta az Európai Unió elég nyíltan hirdeti, hogy valamilyen közösségi iparpolitikára szükség van, különben az ipar elhagyja az Európai Közösségeket, és olyan helyre megy, ahonnan sokkal alacsonyabb minőségben, drágán és messziről kell kielégíteni az igényeket” (i. m. 117). Azt hiszem, hogy ezzel a gondolattal nem lehet eléggé egyetérteni, és ezt a gondolatot mi sem fejezi ki jobban, mint 2006-ban megjelent könyvének címe: „Stratégiai ágazat stratégia nélkül? (Török 2006), amihez még hozzátehetjük, hogy a stratégiáért igazán felelős intézmény nélkül. Egyet kell értenem azzal, hogy ipari stratégia és ezért felelős intézmény nélkül aligha lehet megtalálni a szklerózisból kivezető utat akár Magyarországon, akár Európában. A cikk végén nagyon érdekes fejtegetést találhatunk a közgazdaságtan jövőjéről, amelyet érdemes nagyrészt szó szerint idéznünk. „Az úgynevezett neokeynesiánusok és az úgynevezett neoliberálisok nem alkotnak valóban új elméleti iskolákat, és szembeállításuk is eléggé mesterkélt. Ez a szembeállítás a manapság létező sokféle gazdaságpolitikai nézetrendszert lényegében egyetlen szempont alapján próbálja két csoportra osztani. Ez a szempont a szükséges állami beavatkozás mértéke, ezzel összefüggésben a költségvetési deficit és az állami eladósodás ésszerű határa. […] Ezért úgy gondolom, hogy ha egyáltalán lenne értelme a két iskola merev szembeállításának, akkor is tudomásul kellene venni, hogy a kettő között az utóbbi egy-két évben jelentős mértékben eltolódtak a határok a fokozott állami beavatkozást elfogadó elméleti iskolák irányába. Valószínűnek látszik, hogy a közgazdaságtanban megindult egy szemléleti változás, amely a gyakorlati igények jobb figyelembevételével, az öncélú, bár elegáns módszertani ujjgyakorlatok népszerűségének háttérbe szorításával járhat” (i. m. 129). Ennek a terjedelmes idézetnek az utolsó mondatával teljes mértékben egyetértek, más részét azonban problematikusnak tartom. Elképzelhető-e nagyobb, mélyebb és egyben aktuálisabb ellentét, mint a nemzetközi tőkeforgalom teljes szabadságának fenntartása, illetve a hatékony ellenőrzés lehetőségének keresése, avagy a problémák megoldásának a jóléti állam leépítésében, illetve ennek fenntartásában, de reformjában való keresése között, felismerve, hogy gazdasági problémáink gyökere társadalmi és politikai jellegű, és ezért itt kell keresnünk megoldásukat is? (Lengyel László: Reform – eszme – történet) Utoljára maradt, nem, mint a legkevésbé fontos, hanem mint talán a legfontosabb, Lengyel László nyilatkozatának ismertetése. Ez is a múlt elemzésével kezdődik, recenzióját azonban a nyilatkozattevő személyes vallomásával kell kezdenem, amely talán az egész könyvből levonható legfontosabb tanulságok kulcsmondata vagy inkább kulcsbekezdése. „Szeretnék meg elmondani egy mozzanatot a saját helyzetemről. Én ’89 őszén arra a következtetésre jutottam, hogy ’88-ban megírt könyvemmel, a Végkifejlettel a közgazdaságtant tulajdonképpen elhagytam. Az volt a véleményem, hogy nem nagyon tudjuk az új rendszerről, hogy az miből áll, s így a Kádár-kori közgazdaságtan ismerőinek le kellene vonulniuk a pályáról, és újra kellene tanulniuk az egészet. Én ezt nem vállaltam el, ezért lettem politikai elemző. A közgazdasági elemzés mára tevékenységem egyharmadára csökkent, és politikai elemzéseim részét képezi, nem fordítva. Azt gondolom, hogy a többség továbbra is a Kádár-korszak közgazdaságtanából szerzett, nyolcvanas évekbeli ismereteire próbált meg alapozni.” (i. m. 139). Ugyanezt folytatva: „A vezető közgazdászok is drámai helyzetbe jutottak. Ha ez a rendszer egy amerikai típusú kapitalizmus felé megy, akkor a mainstream közgazda-


109

ságtan elveivel kell ezt nézni. Az persze probléma, hogy nem stimmel a rendszerre, de erről a rendszer tehet. Akkor alakítsuk hozzá! Valójában a neokonzervatív, neoliberális, mainstream nyelven a magyar gazdaság nehezen volt leírható. Az új nyelv nemcsak tanulási probléma volt, nem csak abból adódott, hogy nem végezted el a Harvardot. Egyfelől nem volt meg az új nyelv, másfelől viszont a régi – valljuk meg, posztkeynesiánus, kicsit marxizáló – nyelv a helyzetre alapozott közgazdaságtanban már nem volt olyan jó. Az egyikkel még nem tudott mit kezdeni – lehet, hogy sohasem fog tudni –, a másikkal már nem. Ennek az átmeneti időszaknak nincs nyelve. És akkor a Washington-konszenzust kérték számon mindenkin. Ez nagyon nagy gondot jelentett” (i. m. 139-140). Az akkori és máig tartó helyzetről ennél jobb leírást nem lehet adni, ezt ilyen határozottan le merem írni. Ez után e nyilatkozat egészéről már csak rövid áttekintést érdemes adni, és rá lehet térni a tanulságokra és következtetésekre. A cikk természetesen a Fordulat és reformmal, Kornai Hiányával és az ezekhez kapcsolódó, kevésbé közismert munkákkal indít, és arra a végtelenül helyes következtetésre jut, hogy: „Nem hiszek abban, hogy előre megtervezhető lenne, hogy hogyan működjünk. Még olyan módon sem, ahogy Hankiss Elemér képzeli, hogy egy értelmiségi társaság kitalálja Magyarországot, és ha jól találja ki, és sikerül meggyőznie a politikusokat, akik ennek következtében jó döntéseket hoznak, akkor holnaptól úgy is működünk majd, mind mondjuk Írország vagy Finnország. Ez így nem megy. Én hiszek abban, hogy a spontán folyamatoknak sokkal nagyobb jelentőségük van: a hagyományoknak, az egymás közötti munkamegosztásnak, a szokásos felfogásnak” (i. m. 138). Határozottan le merem írni, hogy ennél jobb, a neoinstitucionalizmus korszerű szellemének jobban megfelelő elemzés nem adható. Ami a folyamatok menetét illeti, a leírás teljesen őszinte: „A lengyelek például nem azért csináltak sokkterápiát, mert Balczerovicz egy elszánt sokkterápia-hívő volt. Ő erre végül is ideológiát gyártott, de valójában keményen beszorították őket, hogy egyetlen lépéssel csinálják meg a sokkterápiát. Bizonyos értelemben Rabár egész programja hasonló reakció volt, és én is megértettem volna, ha minden nap kaptam volna az IMF-től egy olyan pofont, amilyet ő kapott. Nemigen volt neki lépéslehetősége (i. m. 140). A szlovén-szlovák vitához is találunk nagyon jó adalékot. „Szerintem a szlovén és szlovák modell nem jó példa, egyik sem jellemző ránk. A szlovén fejlődés abszolút speciális: de most képzeljünk el egy összehasonlítást Greskovits Béla műve alapján. Ezt úgy lehet elképzelni, mint ha Magyarországról ’91-ben Északnyugat-Magyarország két megyéje leszakadt volna – mondjuk Győr-Moson-Sopron és Vas megye -, és önálló köztársaságot kiáltott volna ki. Az összes adósságot […], azt ráhagyta volna Budapestre” (i. m. 151). – „Szlovákia kis ország, és azzal a rémülettel, hogy majdnem nem jutottak be az Unióba, hirtelen ráléptek a gázra. És mindent, amit végre lehetett hajtani, végrehajtottak. Meg kell mondanom, hogy az ő távlatos sikereiket illetően óvatos lennék, mert Kelet-Szlovákia pokolian néz ki, sőt Közép-Szlovákia is. Valójában ott is egyetlen régió ment át igazán minőségi változáson, a pozsonyi régió. Ez a térség az, amely egy kicsit hasonlít Szlovéniára” (i. m. 152). A szerzőnek a világ távolabbi jövőjére vonatkozó elemzésével nem foglalkozom, mert ez ezek között a keretek között csak felületesen lenne megoldható. (Tanulságok és következtetések) E hosszú cikk tanulságainak és következtetéseinek ös�szefoglalása csak egészen rövid lehet, az esetleges pontosítás a recenziót követő esetleges vitára maradhat.

110


(1) Mindenekelőtt köszönet és elismerés illeti meg Tardos Károlyt az interjúsorozat elkészítéséért. A megkérdezettek feltehetőleg többet mertek elmondani szóban, mint amit le mertek volna írni, de, amikor meglátták saját nyilatkozataikat, a jelek szerint nem vonták vissza, amit kimondtak. Ezért összességében őszintébb kép alakult ki, mind amilyen tíz könyv vagy tíz cikk alapján született volna meg. Elolvasásra ajánlom a munkát mindenkinek. (2) A könyvből lesújtó kép alakul ki az elmúlt húsz év Magyarországáról. Itt nem vállalkozhatom idézésre és bizonyításra, az eddig leírtak és maga a könyv illusztrálja állításomat. Bokros Lajos az egyetlen, aki a történteket és főként – természetesen – saját programját teljes mértékben helyesli. Ehhez Surányi ad némi, de bizonytalan, és Török Ádám egy egymondatos támogatást. A többi értékelés elítélő, nemcsak az ő tevékenységéről, hanem az egész húsz évről, a kezdeti túlzott liberalizálásról és vámleszállításról, a Surányi által „mikroökonómiai sokkterápiának” nevezett 1993. januári hatályú intézkedéscsomagról, a Bokros-csomagnak a csúszó leértékelésen és az importilletéken túlmenő részéről, a minimálbér-emelésről és a lakásépítési támogatásról, végül pedig, és egészen különösképpen, a legutóbbi nyolc évről. Erről az időről a Surányitól vett és a vele foglalkozó rész legvégén közölt idézet (i. m. 288) adja a legmegsemmisítőbb bírálatot. (3) A csőd kulcsát Lengyel László adja meg a leginkább egyértelműen. 1990-ben hatalomra került a Fordulat és reform nemzedéke, amely – minthogy nálunk volt a legnagyobb szólás- és írásszabadság az 1980-as években – a leghangosabban merte kimondani és a legnyíltabban merte leírni, hogy a király meztelen, és hogy a „megvalósult szocializmus” tarthatatlan, de nem volt elképzelése arra, hogy mit lehetne megvalósítani helyette. Ezt az űrt a mainstream, a Valutaalap és a washingtoni konszenzus töltötte be, de a gyógyszer, amit ajánlottak, nem volt alkalmas a mi betegségeink gyógyítására. Nem ismerték fel még a baj lényegét sem, ezek a társadalmak ugyanis, szerencsétlen történelmük folytán, mélységesen betegek, és betegségük nem gyógyítható sokkterápiával, nagyobb költségvetési fegyelemmel vagy hasonló eszközökkel. (4) A helyzet tragikumát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ezen az egész könyvön, amely a valaha élenjáró magyar közgazdászoknak a valaha élenjáró magyar gazdaságról tett nyilatkozatait tartalmazza, végighúzódik egy szinte végtelen vita. Vajon a szlovén vagy a szlovák példát kell-e követnünk, avagy netán a csehet vagy a lengyelt, avagy netán a katalánt vagy az olaszt; fel sem tudom sorolni az összes többi felhozott lehetőséget. Ami a helyes megoldást illeti, Csaba László utalt arra, hogy itt értékítéletekről van szó, és public choice jellegű politikai döntésekre van szükség. Lengyel László írja le, North és az új institucionalizmus tanításainak megfelelően, hogy a felvilágosult abszolutizmus és a jozefinizmus szelleme nem követhető, hanem meghatározó szerepük van saját hagyományainknak és saját gondolkozásmódunknak. (5) A magyar intellektuális színvonal elszomorító süllyedését senki sem írja le jobban, mint Julius Horvath cikke első mondataiban (i. m. 23), amelyek egyben a könyv főrészének első mondatai is. A mostani nyilatkozattevők számos, önmagukban jó és hasznos, de egységes képpé össze nem álló javaslatokat adnak elő, de ezek távol állnak attól, hogy megoldást adjanak problémáinkra. Egy biztos: új generációra és új megközelítésre van szükség, de nem a reformdiktatúra és a jozefinizmus, hanem a történelmi hagyományok, a társadalmi közfelfogás vagy – ennek híján – a korrekt politikai döntéshozatal alapján. Be kell látnunk, hogy itt elsősorban politikai, társadalmi, értékrendbeli, sőt erkölcsi kérdésekről van szó, és nem csupán közgazdaságiakról. Be kell vallanunk


111

az úttévesztést, ami már félreérhetetlenül megtörtént, és elkerülhetetlenül keresnünk kell az új, valószínűleg az egészen új utat, de az ideologikus megközelítés helyett a józan ész alapján. Ennél több és konkrétabb következtetés ennek a tiszteletreméltónak joggal minősíthető műnek az alapján nem vonható le. IRODALOM Antal László, Bokros Lajos, Csillag István és Matolcsy György (1987): Fordulat és reform. Medvetánc, 1987/2, Melléklet. Bleier, Mario I., és Fabricio Coricelli (1997): 3 ország, 3 történet, 3 szereplő: Rendszerváltás Kelet-KözépEurópában. Interjú Leszek Balczeroviczcal, Bod Péter Ákossal és Václav Klausszal. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 214 o. Csaba László (2005): The New Political Economy of Emerging Europe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 359 o. Csaba László (2006): A fölemelkedő Európa. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, 482 o. Csaba László (2007): Átmenet – de hova? Társadalmi divergencia Közép- és Kelet-Európában. In: Muraközy (2007), 258-285. o. Csaba László (2009): Crisis in Economics? Studies in European Political Economy. Akadémiai Kiadó, Budapest, 223 o. Kornai János (1980): A hiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 658 o. Lengyel László (1989): Végkifejlet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 317 o. Muraközy László (szerk.) (2007): Fecseg a felszín és hallgat a mély. Tudatok és tudatalattik a gazdaságpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, 359 o. Török Ádám (2006): Stratégiai ágazat stratégia nélkül? A magyar K+F teljesítménye és versenyképessége nemzetközi összehasonlításban. Savaria University Press, Szombathely, 2006, 252 o. (Tardos Károly: Felzárkózás vagy lemaradás? (Beszélgetések a magyar gazdaságpolitika elmúlt húsz évéről), Gondolat Kiadó, 2010. 332 o.)

Felzárkózás vagy lemaradás? (Beszélgetések a magyar gazdaságpolitika elmúlt húsz évéről)

Recommend Documents