V I L Á G S I K E R E K. Peter James JÓL ÁLL NEKIK A HALÁL. (Tartalomjegyzék) Helennek

V I L Á G S I K E R E K Peter James JÓL ÁLL NEKIK A HALÁL (Tartalomjegyzék) Helennek 1. fejezet

Az egykor szebb napokat látott sorház ajtaján egy csinos, fiatal nő lépett ki a júniusi napsütésbe – életének utolsó reggelén. Rövid szaténruhája hol rátapadt hosszú combjára, hol hullámzott a lába körül. Egy évszázaddal azelőtt, Brighton tengerparti korzójától alig egy kőhajításnyira még tágas, hófehér villák álltak, melyek a londoni előkelőségek pihenőhelyéül szolgáltak. Mára szoba–konyhás apartmanokat, olcsó bérlakásokat alakítottak ki belőlük, a régi ragyogás tovatűnt. A homlokzatok kifakultak; a sárgaréz kopogtatókat régen felváltották a műanyag kaputelefonok paneljei; az ingatlanügynökségek tarka hirdetőtáblái bokáig álltak a járdát mindinkább elborító szemétben; az utcán parkoló, ütött–kopott, rozsdás autók pedig a sirályok és galambok szőnyegbombázásának voltak kitéve. A fiatal nőről sugárzó elegancia szöges ellentétben állt a lehangoló környékkel. Hosszú, szőke haját hanyagul hátradobta, divatos napszemüveget és csillogó Cartier karkötőt viselt, a vállán Anya Hindmarsh táska lógott. Mediterrán barnasága, arányos testalkata, harmonikus mozgása és az őt körüllengő issey Miyake parfüm csábító illata ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Az a fajta nő volt, aki otthonosan mozog a Bergdorf Goodman üzletei között, a Schrager Hotel bárjában, sőt, egy puccos, St. Tropez–i jachton is. Nem rossz teljesítmény egy joghallgató egyetemistától, aki szűkös ösztöndíjából kénytelen boldogulni. Janie Strettont azonban túlságosan elkényeztette az apja – akit szűnni nem akaró bűntudat gyötört Janie édesanyjának halála óta –, mintsem hogy beérje a szimpla boldogulással. Könnyedén biztosította anyagi jólétét, igaz, nem is a polgári foglalkozásából kellett megélnie. A jogi szakma kemény dió. Négy év magolás után még csak gyakornoki éveit töltötte a brightoni irodánál egy válóperes ügyvéd keze alatt. Összességében élvezte a munkát, bár gyakran akadt olyan ügyük, ami még őt is sokkolta. Mint például a tegnap érkezett ügyfélé… A kedves, jóindulatú Bernie Milsin túl volt a hetedik ikszen, és makulátlan, szürke öltönyben, gondosan megkötött nyakkendővel jelent meg. Janie félrevonult, leült az iroda egyik sarkában, míg Martin Broom, akinek

segédkezett az ügyben, jegyzetelt. Mr. Milsin arról panaszkodott, hogy a nála egyébként három évvel idősebb neje nem hajlandó vacsorát készíteni, míg ő orálisan ki nem elégíti. Naponta háromszor, mint azt Martin Broomnak elmondta. – Tudják, az én koromban ez már képtelenség, a térdemet igen bántja a köszvény. Alig tudta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan, és úgy tűnt, Mr. Broom is a rekeszizmaival küzd. No lám, nemcsak a férfiaknak vannak perverz szeszélyeik… Mindennap tanul valami újat az ember, de Janie már nem volt benne biztos, hogy tudása legjavát vajon a Sussexi Egyetem jogi karán, vagy az élet nevű továbbképzésen szedte–e össze. Gondolatmenetét egy bejövő SMS sípjele szakította félbe, épp amikor odaért piros– fehér Mini Cooperéhez. Ránézett a telefon kijelzőjére. [Ma este, 20.30?] Janie elmosolyodott, majd egy rövid [xx]–szel válaszolt. Megvárta, míg egy busz és jó néhány autó elhaladt mellette, és csak utána nyitotta ki a kocsi ajtaját. Beszállt, de indulás előtt még ücsörgött egy darabig, összeszedte gondolatait, rendszerezte magában az aznapi teendőit. Nyugtalanította a macskáján lévő, egyre növekvő csomó, szerette volna minél előbb megnézetni Binst egy állatorvossal. Két évvel azelőtt talált rá az éhhalál szélén tántorgó kóbor jószágra, amint épp az egyik kukát próbálta kifosztani. Befogadta, Bins pedig soha nem adta tanújelét, hogy szándékában állna továbbállni. Ennyit a macskák függetlenségéről, gondolta, persze az is lehet, hogy csak ő kényeztette el. De a fenébe is, Bins szerető társnak bizonyult, más pedig amúgy sem volt az életében, akit kényeztethetett volna. Majd megpróbál egy kései időpontot kérni aznap estére. Úgy számolt, ha fél hétre ott tudna lenni a dokinál, még mindig elég ideje maradna. Az ebédszünetben meg kell vennie apja születésnapi ajándékát – pénteken lesz ötvenöt az öreg. Már egy hónapja nem látta; üzleti ügyei az USA–ba szólították. Mostanában egyre többet volt távol, sokat utazott. Kereste a nőt, aki talán elvesztett felesége örökébe s lánya anyjának helyébe léphet. Sosem beszélt erről, de Janie tudta, hogy az apja egyedül érzi magát, és folyton az üzlet miatt aggódik, ami bizony nem ment valami fényesen mostanság. Persze az sem segít apja magányán, hogy nyolcvan kilométerre laknak egymástól. Becsatolta a biztonsági övét, és elindult anélkül, hogy tudatában lett volna a rá irányuló távcsőnek vagy a Pentax fényképezőgép kattogásának, amit kétszáz méterről egyébként is elnyomott a lüktető forgalom zaja. A férfi figyelte, amint Janie ráadja a gyújtást, majd beleszólt a mobiljába. – Elindult. – Biztos vagy benne, hogy ő az? – kérdezte a vonal túlsó végén egy jéghideg, reszelős hang. Igazi cukorfalat, gondolta a férfi. Egy hete figyelte a nőt a nap huszonnégy órájában, otthonában és a ház falain kívül is, de nem unt rá a dologra. Az iménti kérdést feleslegesnek érezte, de azért válaszolt rá. – Igen – mondta. – Halálbiztos.

2. fejezet

A vonaton vagyok! – üvöltötte a telefonba a nagydarab, lányos arcú seggfej, aki mellette ült. Másik utastársával, egy vadul SMS–ező tinilánnyal sem volt nagyobb szerencséje, ő meg émelyítően édes parfümöt használt. – A vonaton. VO–NA–TON! – tagolta emelt hangon a seggfej. – Igen, igen, szarakodik a vonal. Beértek egy alagútba. – Na, bassza meg – hőbörgött a dagadt. Tom Bryce elnyomta feltörni készülő kajánságát. Barátságos, kölyökképű férfi volt, pimasz mosollyal, bár ez utóbbi mostanában ritka vendég volt gondterhelt arcán, nem úgy, mint rakoncátlan, barna tincsei, melyek örökké a homlokába lógtak. Aznap nem volt nagy formában, csak kókadozott a fullasztó melegben, akárcsak a feje feletti poggyásztartón elhelyezett nagy csokor virág, amit a feleségének szánt. Harminc fok lehetett a fülkében, de a szűk helyen még többnek érezte. Tavaly még első osztályon utazott, ahol egyrészt sokkal jobb a kocsik légkondicionálása, másrészt kevésbé zsúfoltak. Most azonban takarékoskodnia kellett. Arra azért ügyelt, hogy hetente egyszer meglepje Kellie–t egy szép csokorral vagy valami más figyelmességgel. Fél perccel később, amint kiértek az alagútból, a seggfej újra tárcsázott, és a rémálom folytatódott. ÉPP MOST MENTÜNK ÁT EGY ALAGÚTON bömbölte, mintha még mindig a föld alatt lettek volna. – Ahogy mondod, kurvára HIHETETLEN! Hogy lehet, hogy nincs valami vezeték vagy akármi, hogy ne szakadjon meg a vonal? Igen, az alagútban. Mér’, a sztrádák alagútjain is meg tudták oldani, nem? Tom megpróbálta kizárni a külvilágot, és csak a térdén imbolygó Mac laptopjára és az e–mailjeire koncentrált. Csak a szokásos. Egy szar irodai munkanap még szarosabb lezárása. Volt még vagy száz megválaszolatlan üzenete, és percről perce jöttek az újabb letöltések. Minden este rendbe tette a postafiókját, és kitörölte a felesleges leveleket – ezt megkövetelte magától, mert úgy érezte, ez az egyetlen módja, hogy fennmaradjon a hullámok tetején, melyek máskülönben biztosan elborítanák. A beérkezett üzenetek egy része csak valami vicc, néhány kétes csatolt fájl a barátaitól. Majd később elolvassa őket, mert az emlékezetes Szőke nő a szamáron Power Point dokumentum óta megtanulta, hogy ezeket ne a zsúfolt vonaton nyissa meg. A vonat vadul csattogott, kattogott, ringott és rázkódott, majd apró rángatózással vibrálni kezdett, ahogy beértek a következő alagútba. Már közel jártak Brightonhoz. A nyitott ablakokon besüvített a szél, ami olykor harsogássá erősödött a szűk, fekete falak között. Hirtelen korom és lábszag furcsa keverékének bűze töltötte be a fülkét. A feje feletti poggyásztartón vészjósló táncba kezdett egy táska, Tom pedig idegesen pislogott felfelé, nem tudva, melyik pillanatban fog a fejére esni, vagy rágurulva szétlapítani a virágcsokrát. Egy zsémbes arcú, molett lány ült vele szemben, aki egy tinimagazinba temetkezett. A fölötte lévő üres reklámtáblára kacska betűkkel pingálták rá: Fasszopó Brighton. Jellemző,

gondolta Tom. A futballdrukkerek még azt sem tudják tisztességesen leírni, hogy faszszopó. Szakadt róla a veríték. Végigfolyt az arcán, a tarkóján, jól szabott inge gyakorlatilag az egész testére rátapadt. A zakóját már levette, és meglazította a nyakkendőjét, de nagy kedve lett volna lerúgni zárt, fekete Prada cipőjét is. Amint kiértek az alagútból, fáradt tekintetét elfordította a laptop képernyőjéről. A levegő azonnal megváltozott, a mezők friss, édes illatát hozta a szél. Még néhány perc, és egy árnyalatnyi, csipetnyi só is keveredik majd az elegybe, jelezvén a La Manche csatorna közelségét. Tizennégy évi ingázás után Tom csukott szemmel is tudta, mikor közeledik mennyire jár közel az otthonához. Kinézett az ablakon, végigtekintett a mezőkön, a farmházakon, a villanyoszlopok között magasodó víztornyon és a távoli hegyeken, majd visszatért az e–mailjeihez. Átfutotta, majd egyből ki is törölte egyik értékesítője üzenetét, aztán megválaszolt egy panaszlevelet – még egy fontos ügyfél, aki nem kapta meg időben a rendelését. Most az emblémával ellátott tollak, korábban a feliratozott golfernyők leszállításával késtek el. Az egész kiszállítói részleg egy szemétdomb. Egyrészt az új számítógépes rendszer, másrészt az idióták miatt, akik vezetik. Az egyre szűkösebb piacon ezeknek a malőröknek komoly súlyuk van. Két nagy ügyfelét, az Avis autókölcsönzőt és az Apple Computerst is egy héten belül vitte el a konkurencia. Nagyszerű. Az üzletet súlyos adósságok terhelik. Túl gyorsan növekedett, Tom mindent a fejlesztéseknek rendelt alá, a házuk is roskadásig volt terhelve jelzáloggal. Nem lett volna szabad Kellie–re hallgatnia a hitel kapcsán, főleg nem akkor, amikor lassult a piac, küszöbönállt a gazdasági recesszió. Kezdhetett aggódni a fizetőképességéért, a bevételek már nem fedezték a kiadásait. Akárhogy győzködte a feleségét, Kellie változatlan lendülettel szórta a pénzt. Mindennap vett valami újat, általában az eBay–en, ami az ő logikája szerint alkalmi vételnek minősült, így természetesen nem is számított pazarlásnak. Ráadásul rendszeresen felhánytorgatta, hogy Tom bezzeg mindig drága designer ruhákat vesz magának, akkor hogy kérheti számon az ő kis kiadásait? Úgy tűnt, az a tény, hogy Tom magának csak kiárusításokon vásárol, és hogy a munkája kívánja meg az eleganciát, a legkevésbé sem zavarta. Annyira aggasztotta a neje féktelen pénzszórása, hogy a gondját nemrégiben megosztotta egy barátjával is, aki éppen a válása utáni depresszióval küzdött, és tanácsadásra járt. Néhány vodka–martini fölött – amiben Tom egyre gyakrabban keresett megnyugvást az utóbbi hónapokban – Bruce Watts elmondta neki, hogy vannak emberek, akik kényszeresen költekeznek, de ez az állapot kezelhető. Eltűnődött, vajon Kellie elérte– e már azt a szintet, ahol indokolt lenne a terápia. És ha igen, hogyan hozza elő a témát? A seggfej megint rákezdte. – Helló, BILL, igen, itt RON. Tudod, a PARTS–tól. Jól mondod, öregem. Csak gondoltam, megdoblak pár új infóval a … Szentségit. BILL…?! ITT VAGY? Tom ráemelte tekintetét anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. Elment a térerő. Hát mégis van Isten. Legalábbis olykor mintha akadnának tanújelei. Aztán megszólalt egy másik telefon. A sajátja – döbbentette rá az ingzsebében érzett vibrálás. Elővette a készüléket,

megnézte a hívó felet, majd miután suttyomban körbetekintett, úgy süvöltött bele a telefonba, mint egy kiképzőtiszt. – SZERVUSZ, DRÁGÁM! A VONATON VAGYOK. A VO–NA–TON! EGY KICSIT KÉSÜNK! – Rávigyorgott a dagadékra, néhány másodpercig kiélvezte a pillanat nyújtotta elégtételt, majd civilizált hangon folytatta a beszélgetést Kellie–vel. A vonat időközben befutott a Preston Park állomásra, az utolsó megállóhelyre Brighton előtt. A seggfej összeszedte a motyóját, és olcsó sporttáskáját szorongatva lekászálódott a lépcsőn. A szerelvény újra elindult. Csak a beszélgetés végeztével vette észre, hogy a seggfej ottfelejtett egy CD–t az ülésen. Felvette, s azt nézegette, talál–e rajta valami azonosítót, ami alapján visszajuttathatná a tulajdonosának. A műanyag tok átlátszó volt, sem írást, sem címkét nem talált rajta. Kivette az ezüstös lemezt, forgatta, vizsgálódott, de nem talált rajta semmit. Majd később beteszi a gépébe, hátha talál rajta valami használhatót, ha meg mégsem, majd leadja a talált tárgyak osztályán. Nem mintha megérdemelné ez a seggfej… Meredek töltés emelkedett a sínpár mindkét oldalán, aztán baloldalt már házak és egy park tűnt fel. Pillanatokon belül megérkeznek az állomásra. Sebaj, úgy döntött, majd otthon megnézi a CD–t, most már nem lenne rá elég ideje. Ha a leghalványabb sejtelme lett volna, mit fog vele rászabadítani saját életére, az ülésen hagyta volna azt az átkozott CD–t. 3. fejezet

A lenyugvó nap sugarai miatt hunyorogva próbált fókuszálni a Mini Cooper műszerfalán lévő órára, ami legnagyobb rémületére 19.55–öt mutatott. A biztonság kedvéért ránézett a karórájára is, de az is ugyanazt mutatta. Ezredszer is elátkozta magában a brightoni tengerparti sétány forgalmát. – Mindjárt otthon vagyunk, Bins – mondta a fogai közt szűrve a szavakat – Bárcsak másik úton jöttem volna! óIdegességében bekapott egy rágót. Gazdájával ellentétben a macskának nem volt aznap estére programja, nem sietett sehová. Nyugodtan üldögélt az anyósülésen lévő kosarában, s közben meglehetősen morózusan nézelődött a rácsok mögül. Biztos az állatorvosnál tett látogatás volt rá ilyen hatással. Janie túl gyorsan fordult rá a lakásához vezető utcára, meg kellett fognia Bins kosarát, hogy az ne boruljon fel. Parkolóhelyet keresve lassított, és imádkozott, hogy szerencséje legyen. Sokkal később ért haza, mint szeretett volna. Jellemző. A főnökének pont aznap volt rá szüksége, hogy még további jegyzeteket készítsen egy másnap reggeli, különösen rázósnak ígérkező válás megbeszéléséhez. Az ügyfél jóképű, de arrogáns naplopó volt, aki csak azért vett feleségül egy örökösnőt, hogy annyi pénzt facsarjon ki belőle, amennyit csak lehet. Janie attól a pillanattól kezdve utálta, hogy a férfi két hónapja betette a lábát az irodába. Titkon azt remélte, hogy ez az élősködő egy huncut vasat sem fog kapni. Erről ugyan nem számolt be a főnökének, de úgy sejtette, ő sem érez másként.

A rendelőben legalább fél órát kellett várnia, hogy Mr. Conti fogadja őket, ráadásul még azt sem mondhatja el, hogy sikeres lett volna a vizit. Cristian Conti, a meglepően fiatal és trendi állatorvos, sokáig tapogatta a csomót, majd teljesen átvizsgálta Binst, végül arra kérte, hozza vissza másnap, hogy elvégezhessék rajta a biopsziát. A lehetőség, hogy a csomó rákos daganat is lehet, halálra rémítette Janie–t. Mr. Conti mindent megtett, hogy megnyugtassa, felsorolt jó néhány egyéb lehetőséget is, de az orvos megnyugtatónak szánt szavai nem érték el céljukat Hirtelen észrevett egy szabad helyet két autó között, nem messze a lakásától. Fékezett, majd rükvercbe kapcsolt. – Minden rendben, Bins? Nem vagy éhes? A két év alatt, mióta ismerték egymást, nagyon hozzánőtt ez a fehér–vörösessárga teremtmény, a zöld szemeivel és a kackiás bajszával. Volt valami a tekintetében, az egész lényében, ami rabul ejtette. Ahogy dorombolva befúrta magát Janie ölébe, amikor ő tévézett, vagy ahogy rászegezte azt a mindent tudó, felnőttes, már–már emberi tekintetét. Néha, amikor a macskámmal játszom, az az érzésem, sokkal inkább ő játszik velem – hallotta egyszer valakitől, és teljesen egyetértett vele. Rátolatott a helyre, ám elsőre teljesen elhibázta, újra kellett próbálkoznia. A második kísérlet sem lett szépségdíjas megoldás, de a célnak megfelelt. Bezárta a napfénytetőt, megfogta a macska kosarat, és kikászálódott az autóból. Még egyszer ránézett az órájára mintegy valamiféle csodában reménykedve –, de csalódnia kellett. Egy perccel járt nyolc előtt. Fél órája maradt, hogy megetesse Binst, és elkészüljön. Az esti ügyfele kényszeresen kontrollmániás volt, neki mindig pontosan ugyanúgy kellett megjelennie a találkozókon. Karja, lába frissen borotválva, ugyanaz az Issey Miyake parfüm, frissen mosott haj, ugyanaz a sampon és kondicionáló, a jól megszokott smink, vékony csíkra borotvált szeméremszőrzet. Előre megmondta, mit vegyen fel, milyen ékszereket viseljen, és a lakásban pontosan hol várja őt. Ez teljesen ellentmondott Janie személyiségének, hiszen ő világéletében független nő volt, sosem engedte a férfiaknak, hogy uralkodjanak felette. Ez a feltűnően jól öltözött kelet–európai férfi valahogy más volt. Nyers, szinte közönséges, csupa izom, ellentétben a legtöbb ügyfelével, akik művelt, finom, előzékeny úriemberek voltak. Három találkozó után szinte a rabjává vált, már a gondolatától nedves lett. Bezárta a kocsit, és elindult a lakása felé. Egy másodpernyi figyelmet sem szentelt annak a fényes, fekete Volkswagen Golfnak, ami néhány lépésre parkolt tőle, pedig talán ez volt az egyetlen autó az utcában, amit nem borított guanó. Az autó sofőrje, aki a füstüveg miatt láthatatlan maradt a járókelők számára, egy apró távcsővel figyelte a lányt, majd tárcsázni kezdett. 4. fejezet

Fél hét után nem sokkal Tom Bryce a teniszpályák mellett haladt el ezüst Audi kombijával. Megkerülte a Hove Parkot, a környék kedvelt pihenőhelyét, ami aznap is tele

volt kutyájukat sétáltató gazdikkal, kocogókkal és fűben heverésző emberekkel, akik lustálkodva élvezték a nap utolsó sugarait a kellemes, nyár eleji napon. Az ablak le volt engedve, a kocsit megtöltötte a frissen nyírt fű üde illata, és Harry Connick Junior zenéje, akiért csak ő rajongott, felesége egyszerűen cikinek találta. Kellie nem értékelte a minőségi zenét, még Sinatrát sem hallgatott, ő inkább a house, a garage vagy a beat felé hajlott, ami viszont Tomot hagyta hidegen. Minél régebben voltak házasok, annál inkább úgy tűnt, alig van bennük közös vonás. Már nem is emlékezett, mikor tudtak utoljára megállapodni egy közös filmben, egyedül a péntek esti Jonathan Ross–show–t nézték együtt, azt viszont rendszeresen. Pedig szerették egymást, ezt biztosan tudta, a gyerekek pedig minden másnál fontosabbak voltak számukra, ők jelentették az életük értelmét. Ez volt számára a nap fénypontja: ahogy jóleső izgatottsággal térhet haza a családjához, akikért rajongott. Aznap este különösen nagy volt a kontraszt a nyomorúságos, izzadságszagú vonatozás és a hazatérése felett érzett öröme között. Jókedve percről percre nőtt, áthajtott a puccos, Woodland Drive–i csomóponton, melyet impozáns, kertes házai után Milliomos Sorként emlegetett a köznyelv. Kellie is egy hasonló presztízsű otthon után sóvárgott, de ez a jelenlegi anyagi helyzetük miatt csak vágyálom volt, és a dolgok állását tekintve valószínűleg az is marad mindörökre, gondolta bánatosan. Továbbra is nyugat felé haladt, át a takaros ikerházakból álló Goldstone Crescent negyeden, majd ráfordult a Felső–Viktória sugárútra. Senki sem tudta biztosan, miért nevezték felsőnek, hiszen Alsó–Viktória sugárút nem létezett. Len Wainwright, idősödő szomszédjuk – akit Kellie–vel csak zsiráfként emlegettek maguk között, lévén több mint két méter magas volt – gyakran csillogtatta nem létező műveltségét a kertkapun támaszkodva, ebben az ügyben azzal érvelt, hogy a sugárút egy hegyre vezet fel, minden bizonnyal innen az elnevezés. Ez nem volt valami nagy ívű érvelés, de tulajdonképpen még nem hallott jobbat. A Felső–Viktória sugárút és környéke nagyjából harmincéves ingatlanfejlesztés eredménye volt, de mégsem tűnt úgy, hogy átlépte volna a felnőttkor küszöbét. Az utcákat szegélyező fák még inkább csemeték voltak, a kétszintes ikerházak téglái szinte újként vöröslöttek, a Tudor–stílusú fagerendákat még nem kezdte ki sem a szú, sem az időjárás. Nyugodt, csendes környék volt, alig néhány üzlettel. Leginkább fiatal párok éltek erre, egy–két gyermekkel. A kevés kivétel egyike volt Len és Hilda Wainwright, akik Birminghamből orvosuk tanácsára költöztek délre nyugdíjas napjaikra, mondván, a tengeri levegő jót tesz Hilda asztmájának, bár Tom úgy vélte, hasznosabb lett volna a napi két doboz cigiről lemondania. Ráfordult a fedett kocsibeállóra, és leparkolt Kellie öregedő Renault Espace–a mellé. Zsebre vágta a mobilját, fogta az aktatáskáját, a virágcsokrot, és kiszállt. A szemközti újságos még nyitva volt, csakúgy, mint a konditerem, de a fodrász, a vegyeskereskedés és az ingatlaniroda már bezárt. Két fiatal, felcicomázott csajszi álldogált a megállóban buszukra várva, apró miniszoknyában; ami fél feneküket fedetlenül hagyta. Önkéntelenül is átfutott rajta a borzongás, ahogy tekintete egy pillanatig elidőzött csupasz lábukon. Aztán meghallotta a bejárati ajtó csapódását, és rögtön utána felhangzott Kellie izgatott kiáltása is.

– Megjött apátok! Mint minden marketinges, Tom is jól bánt a szavakkal, de ha valaki megkérte volna, írja le, mit érez ilyenkor, minden egyes este, mikor hazatérve a családja lelkesen üdvözli, valószínűleg megállt volna a tudománya. Ha egy boldog képbe sűríthette volna életét, ez lett volna az. Ahogy áll az ajtóban, és gyermekei forró szeretettel csüggnek rajta, a háttérben Lady, a család németjuhásza, pórázzal a szájában ácsingózik esti sétája után, őrült motollaként csóválva farkát, s persze Kellie mosolygós tekintete. Kellie az ajtóban állt fehér pólóban és farmer kertésznadrágjában. Huncut, kusza, szőke tincsei és gyönyörű mosolya beragyogták az estét Átnyújtotta a fehér–rózsaszín– sárga csokrot, amit hozott, Kellie kék szeme pedig, mint mindig, most is felragyogott az örömtől, s el volt ragadtatva, mintha a világ legszebb bokrétáját kapta volna. Aztán beleszagolt azzal a hetyke, szemtelen kis orrával, amit mindig is imádott benne. – Rózsák…! A kedvenc virágom a kedvenc színeimben… Nagyon figyelmes vagy, drágám! – lelkendezett, és megcsókolta Tomot. Az aznap esti csók mintha a szokásosnál is hosszabb, epekedőbb lett volna. Talán egy pajkos éjszaka előszele? – reménykedett Tom, de rögtön sötét felhő szaladt át homlokán. Talán csak így készíti elő a terepet az aznapi, őrült eBay–vásárlás számára? Isten őrizzen… Bementek a lakásba. Tom gyors terepszemlét tartott, de nem látta jelét sem újabb doboznak, csomagolópapírnak, ládának, sem egyéb gyanús kacatnak. Tíz perccel később, miután megszabadult átizzadt ruháitól, és lezuhanyozott, rövidnadrágba és pólóba bújt, libikókaszerűen hullámzó hangulata azonnal felfelé indult, még ha csak átmenetileg is. A fia, Max, a „pontosan hétéves, tizennégy hetes és háromnapos” nagylegény rajongott a Harry Potter–könyvekért E mellett büszkén hordta az Add át a múltnak a szegénységet, és az Állj ki, és hallasd a hangod antirasszista kampány fekete–fehér karkötőit. Tom örült, hogy a fia érdeklődik a világ dolgai iránt, és nem baj, ha még nem is érti pontosan, mi van a szlogenek mögött. Leült a fia ágya melletti székbe, és átadta magát a felolvasásnak. Max összegömbölyödött, nyakig magára húzta Harry Potter–es takaróját, épp csak kócos fejét dugta ki, és tágra nyílt szemmel úgy szívta magába a történetet, mintha először hallaná. A négyéves Jessica most nem tudott a mesére figyelni, szegénykének fogproblémái voltak. Panaszos hüppögése áthallatszott a két gyerekszobát elválasztó falon, hiába igyekezett Kellie, hogy megvigasztalja. Tom a fejezet végére ért, jóéjtpuszit nyomott kisfia kobakjára, majd óvatosan a helyére tette a Roxfort Express földön heverő kocsiját, a Playstation mellé. Lekapcsolta a lámpát, és az ajtóból dobott még egy csókot a fiának. Benyitott Jessica rózsaszín szobájába, amire tökéletesen illett a Barbie–szentély elnevezés. Ránézett a kislány kipirult, könnyáztatta arcára. Kellie, aki a Micimackóból olvasott fel neki, tehetetlenül vonta meg a vállát. Tom leült melléjük, de ő sem tudta megnyugtatni a gyermekét. Másnap reggelre kértek időpontot a fogorvostól, de ennél többet nem tehettek.

A Barbie babák és legóhalmok között egyensúlyozva kihátrált a szobából, és egyenesen az ínycsiklandó illatokat árasztó konyhába ment, ahol viszont majdnem átesett Jessica triciklijén. Lady, aki addig a kosarában pihent, egy akkora csontot rágcsálva, mint egy dinoszaurusz csülke, újabb reménykedő pillantást vetett gazdájára, és tétován csóvált egyet a farkán. Aztán kiugrott a vackából, átszaladt a szobán, és hanyatt dobta magát Tom lába előtt. A kutya hátravetett fejjel, kilógó nyelvvel élvezte a vakarászást. – Később, öreglány. Megígérem, hogy később sétálunk. Kezet rá. Kellie a konyha miatt döntött úgy, hogy ezt a házat választják. A korábbi tulaj egy vagyont költött a márványra és a rozsdamentes burkolatokra, ami persze nem akadályozta meg Kellie–t abban, hogy további drága kütyükkel szerelje fel. Kinézett az ablakon. A kis, téglalap alakú kertet folyamatos zizegéssel pásztázta a locsolófej. Egy feketerigó fürdőzött a permetben, csőrével tisztogatva tollait. A szárítókötél tele volt a gyerekek apró, színes ruháival, alattuk egy felborult roller árválkodott. A kert végében kicsiny üvegház állt, Tom maga nevelgette a paradicsomot, a málnát, az epret és a cukkinit. Ez volt az első év, hogy megpróbált ültetni valamit, és határtalanul büszke volt eddigi sikereire. A kerítés felett épp látta a Zsiráf hosszú, bús arcát. Szomszédjaik örökké a kertben dolgoztak, szüntelenül metszettek, gyomláltak, ritkítottak, gereblyéztek és locsoltak, a Zsiráf görnyedt alakja fel–alá imbolygott a kert teljes hosszában. Aztán a gyerekek műveire tévedt a tekintete: a zsírkrétával rajzolt–színezett képek teljesen elfoglalták az egyik falat – de nem látott újat közöttük. Harry Potter mellett Max az autókért rajongott, szinte az összes rajzát ellátta kerekekkel. Jessica furcsa alakokat és még furcsább állatokat rajzolt, az ő védjegye a ragyogó napocska volt, valahogy mindig talált neki helyet a képeken. Tom kevert magának egy vodka–áfonya koktélt, jól megrakta tört jéggel, amit Kellie egy újabb alkalmi vételének, a felvágós, beépített LCD tévés amerikai hűtőszekrénynek köszönhetett, aztán bement a nappaliba. Fontolgatta, hogy kimegy szétnézni a melegházba, vagy csak egyszerűen kiül a kertbe, de végül a tévé mellett döntött. Fogta a távirányítót, behuppant a drága, állítható támlájú fotelébe – amit kivételesen ő rendelt a neten –, és bekapcsolta a hatalmas, síkképernyős Toshiba tévét, Kellie legutóbbi tékozlásának gyümölcsét, ami nemcsak nappalijának, de jövedelmének jelentős részét is lefoglalta még legalább egy évig a törlesztőrészletek miatt. Ettől függetlenül be kellett ismernie, hogy a sportközvetítéseket hihetetlenül élvezte a nagy képernyőn. Szokás szerint a QVC jött be a tévén, Kellie kedvenc TV Shop csatornája. Kapcsolgatott egy darabig, végül a Simpson család mellett döntött. Homer, a családfő volt a kedvence, sorstársként tekintett rá, hiszen bármivel is próbálkozott, az élet mindig beintett neki is. Jólesően iszogatta koktélját. Szerette ezt a fotelt, szerette az egész szobát. A gyerekek és Kellie fényképeit, az olcsó művészképeket a falakon – melyek közül a Palace Piert ábrázoló festmény volt a kedvence, és az üvegszekrényt, amiben a golf – és krikettereklyéit tárolta. Úgy hallotta, Jessica sírása kezd alábbhagyni. Lehúzta koktélja maradékát, és éppen egy újat kevert magának, amikor felesége bejött a konyhába. Fáradt volt, meggyötört, és nem volt kisminkelve, de így is gyönyörűnek látta a két gyerek után is karcsú Kellie–t. –

Micsoda nap! – sóhajtott fel, két karját teátrálisan az égnek emelve. – Nekem is jót tenne egy ital. Ez jó jel volt, az alkohol mindig kívánóssá tette az asszonyt, Tom pedig egész nap be volt indulva. Már reggel hatkor, jó szokása szerint kanosan ébredt, és szintén jó szokása szerint rámászott Kellie–re egy gyors menet reményében, de aztán – micsoda meglepetés – a gyerekek azonnal megjelentek a hálószobában. Már–már azt gyanította, Kellie beszerelt egy pánikgombot az ágy mellé, amivel a közeledése első jelére behívhatta a gyerekeket. Egyre több frusztráció épült be az életébe: az állandó munkahelyi problémák, a növekvő adósság és a szűnni nem akaró kielégítetlenség. Hozzálátott, hogy egy ütős koktélt keverjen a nejének, miközben Kellie jobbra–balra pörgött a konyhában, állandó megfigyelés alatt tartva a készülő vacsorát. Hol a sütőbe nézett be, hol a mártást vagy a csirkét kavargatta–forgatta. Tom csodálattal adózott ennek a képességének, ő sosem tudott volna egyszerre ennyi dologra koncentrálni. – Jess–szel minden rendben? – Ma egy kicsit játssza az úrinőt, ennyi az egész. Adtam neki aszpirint, az majd elnyomja a fogfájást, nem lesz gond. Milyen napod volt? – Ne is kérdezd. Kellie a tenyerébe fogta a férje arcát, és megcsókolta. – Mikor is volt utoljára egy jó napod? – Ne haragudj, nem akartam nyavalyogni. – Ugyan, hiszen a feleséged vagyok, – Nekem elmondhatod, ha akarod. – Tom ránézett, majd gyengéden homlokon csókolta. – Majd vacsora közben. Gyönyörű vagy, minden egyes nap szebb leszel. Kellie egy vigyorral lerázta magáról a bókot. Dehogy, csak romlik a látásod. A korral jár. Hátrált néhány lépést, majd magára mutatott. – Tetszik ez neked? – Mi? – Hát a farmerem. – Tomnak rossz előérzete támadt. – Új? – Igen, ma jött meg. – Nem tűnik újnak. – Pont ez a lényeg! – Stella McCartney ruhái sosem tűnnek újnak. – Hát nem vagány? – Stella? Paul McCartney lánya?

– Igen. – Azt hittem, az ő ruhái elég borsos árúak. – Általában igen, de ez szinte ingyen volt. – Biztos voltam benne. Inkább a koktél készítésére koncentrált, aznap este nem akart vitát. Körülnéztem a neten, hátha találok valami jó kis akciós utat. Beszéltem anyámékkal, azt mondják, július első hetére el tudják vállalni a gyerekeket Mit szólsz? Tom elővette a palmtopját, és megnézte a naptárat. – Június végén vagy egy kiállításunk, a július eleje viszont már nyugis. De tényleg csak egy szerény út fér bele. Talán maradhatnánk Angliában is. – A neten hihetetlen árak vannak! El tudunk menni egy hétre Spanyolországba olcsóbban, mintha itthon maradnánk. Majd vacsora után nézz rá pár oldalra – elmentettem őket a kedvencek közé. Hollynak, tudod, aki itt lakik pár házzal lejjebb, van egy barátja, aki most jött vissza St. Luciáról, és csak kétszázötven font volt az út. Karib–szigetek! Hát nem lenne csodálatos? Tom letette a palmtopot, megfogta lelkesen csicsergő felesége kezét, és szájon csókolta. – Ma estére félreteszem a munkát, és inkább rád koncentrálok. – Kellie viszonozta a csókot – Csak nehogy elvonási tüneteid legyenek, azt nem szeretném felelte az asszony huncut csillogással a szemében. – Amúgy is van egy Jamie Oliver–műsor, amit meg akarok nézni, te viszont ki nem állhatod. Még fél óra munka nem fog megártani. – Ha megtehetnénk, hová utaznál legszívesebben? – kérdezte Tom, miközben átnyújtotta neki a koktélt. – Bárhová, ahol nincsenek visító gyerekek. – Egyáltalán nem bánod, hogy távol lesznek tőlünk? Biztos, hogy nem gondolod meg magad? – Kellie még sosem akart a gyerekei nélkül lenni. – Most akár boldogan el is adnám őket – nevetett, majd egy húzásra megitta a koktélja felét. Egy órával később, kicsivel kilenc után, Tom felment az emeleti dolgozójába. A szoba ablakai az utcára néztek. Még mindig világos volt. Imádta a hosszú, nyári estéket, és örömmel nyugtázta, hogy a következő hetekben csak egyre hosszabbak lesznek. A szemközti házak teteje között épp rálátott a La Manche csatorna egy kis szeletére. Egy csapat seregély cikázott be a képbe, de a következő pillanatban már el is tűntek. A szomszédból ínycsiklandó barbecue illatát sodorta felé a szél, és habár már vacsorázott, összefutott a nyál a szájában. A szemközti edzőteremben néhány ellenszenves krapek görnyedt a súlyok alatt, személyi edzőjük egy tapodtat sem tágított mellőlük. Tomnak ez ügyben rossz volt a lelkiismerete. Azonkívül, hogy Ladyt elvitte sétálni, nem sokat mozgott az utóbbi hónapokban. Túl sok üzleti vacsora, túl sok pia – kedvenc ruhái máris feszülnek rajta. Kellie őrültségnek tartotta – és erre gyakran emlékeztette is –, hogy nem használja ki a konditermet, ami az orra előtt van. De az is csak pénzbe kerülne…

Talán ha hosszabb, kellemes esti sétákra vinné Ladyt, vagy ha újra elkezdene úszni… A heti egy golf már kevésnek bizonyult kezdődő kappanhája ellen. Mindig megvetően nézte azokat a lottyadt, sörhasú férfiakat a golfklubban, és egyre kényelmetlenebbnek érezte a gondolatot, hogy nemsokára maga is közéjük fog tartozni, ha nem tesz valamit. Mintha ébresztőt fújna, hasba öklözte magát néhányszor. – Mire nyaralni indulunk, hat kockát szeretnék itt látni! Elkortyolgatta a harmadik pohár sauvignont is, kezdett ellazulni, a napi gondokra az alkohol jótékony homálya borult. Maga mellé tette a poharát, rápillantott a webkamerára, amit leginkább csak arra használt, hogy olykor szót váltson Ausztráliában élő bátyjával. Beírt egy gyors parancsszót a laptopján, és végigfuttatta tekintetét a bejövő üzenetein. Rob Kempson írt, aki még a Motivation Businessnél volt a főnöke, de a jó viszony megmaradt köztük. Tom, Ki ne hagyd ezeket a didkókat! Rob Egyelőre nem nyitotta meg a linket, most jobban érdekelte a CD, amit a seggfej hagyott a vonaton. Betette a laptopba. Egy ideig csak a vírusirtója dolgozott, végül megjelent a CD ikonja az asztalon, de semmi jel nem utalt a tartalmára. Megnyitotta a fájlt. Egy pillanattal később elsötétült a képernyő, csak egy kis üzenetablak ugrott fel: Helyes a megadott Mac cím? Feltételezve, hogy csak a szokásos Windows–Apple Macintosh kompatibilitási problémáról van szó, Tom az [Igen]–re kattintott. Egyből kapott egy másik üzenetet. Üdvözöljük, előfizető. Csatlakozás folyamatban. Egy másodperccel később megjelent egy felirat, de szinte azonnal el is tűnt: Szkarabeusz Produkció A képernyő egyre világosabb lett, majd egy hálószoba homályos képe tűnt elő a sötétből. A kép igen szemcsés volt, mintha csak egy biztonsági kamera felvételeit nézné az ember. Tágas női hálószobának tűnt. A franciaágy paplannal volt letakarva, díszpárnák hevertek szerteszét. Egy öltözőasztalt, egy nagy, fakeretes antik tükröt és egy faragott láda körvonalait látta még a félhomályban. A padlót néhány vastag, kézi csomózású szőnyeg borította. A sötétítőfüggönyök be voltak húzva, csak két éjjeli lámpa és a résnyire nyitva hagyott fürdőszobaajtón beszűrődő fény világította meg a szobát. Ha jól vette ki, néhány

fekete–fehér Helmut Newton–aktfotó lógott a falról. Az ággyal szemben két nagy, tükrös ajtajú szekrény magasodott, amiben egy másik, valószínűleg a folyosóra nyíló ajtó látszott. Egy vékony, fiatal nő lépett ki a fürdőszobából, megigazította a ruháját, majd idegesen az órájára pillantott. Gyönyörű nő volt, klasszikusan elegáns. Feszes, testhezálló fekete ruhát viselt, nyakában egysoros gyöngysor, kezében egy apró táska, mint aki éppen fogadásra indul. Gwyneth Paltrow–ra emlékeztette Tomot, sőt, egy múló, tűnődő pillanatra azt hitte, valóban ő az. Aztán a nő megfordult, így tisztán látta, hogy bár feltűnő a hasonlóság, valaki mást lát. Leült, pontosabban helyet foglalt az ágy szélén, és Tom meglepetésére lerúgta magas sarkú cipőit. Mintha nem tudná, hogy ott a kamera… Aztán ismét felállt, és nekilátott, hogy kigombolja a ruháját. Újra nyílt a fürdőszoba ajtaja. Egy köpcös, kigyúrt férfi jelent meg, tetőtől talpig feketében. Arcát símaszk takarta. Becsukta maga mögött az ajtót, így Tom láthatta, hogy kesztyűt visel. A nő vagy nem hallotta, vagy nem vett róla tudomást, a gyöngysorát próbálta kikapcsolni. A férfi lassan közeledett. Egy pillanattal később egy fényes, csillogó tárgyat húzott elő a bőrkabátja alól. Amikor Tomban tudatosult, hogy a férfi hosszú tőrt tart a kezében, önkéntelenül is előrehajolt meglepetésében. A férfi két öles lépéssel elérte a nőt, megragadta a nyakát, és a lapockája közé döfte a pengét. Tom dermedten figyelte, ahogy a nő levegő után kapkod. Nem tudta eldönteni, hogy amit lát, az csak színjáték, vagy valóság. A férfi kihúzta a pengét, amit – látszólag – vér borított. Aztán lesújtott, újra és újra. Valósággal spriccelt a vér a sebekből. A nő leesett a földre. A férfi mellé térdelt, és durván letépte a ruháját. Egy hanyag mozdulattal elvágta a melltartó pántját, és nyers erővel a hátára fordította áldozatát. A nő szemei fennakadtak, telt, formás keble megremegett. A férfi végighasította a harisnyáját, és teljesen meztelenre vetkőztette a nőt. Egy ideig mereven bámulta a nő fedetlen, szinte tökéletes testét, majd alig valamivel a vékony csíkra borotvált szeméremszőrzet fölött a hasába vágta a pengét. Tom továbbra is dermedten figyelt, hányinger fogta el, és ki akart lépni az oldalról, de a kíváncsisága fogva tartotta. Vajon csak színészkedik, és a tőr színpadi kellék, a vér pedig művér? A férfi, kegyetlenül, mint egy gép, újra és újra belevágta a testbe a tőrt. Tom összerezzent, ahogy kinyílt a dolgozó ajtaja. Megpördült a székkel, de csak Kellie–t látta egy pohár borral a kezében. Szemmel láthatóan be volt csiccsentve. – Találtál valami szép helyet, drágám? – kérdezte. Tom hátrafordulva lecsapta a laptop képernyőjét, nehogy a felesége meglássa. – Nem – válaszolta remegő hangon. – Egyelőre nem, semmit. Kellie közelebb jött, és átkarolta a nyakát, de a mozdulat közben véletlenül rálöttyent egy kis bor a számítógépre. – Hoppá, bo–bocsi! Tom előkapta a zsebkendőjét, és felitatta a foltot. Miközben ezzel foglalatoskodott, Kellie kihasználta a helyzetet, szabad kezét becsúsztatta a férfi ingje alá, és Tom

mellbimbójával kezdett játszani. – Úgy döntöttem, eleget dolgoztál mára. – Gyere az ágyba. – Öt perc – mondta. – Csak öt percet kérek. – Csak nehogy elaludjak addig – incselkedett Kellie. – Tom odafordult, és megcsókolta. – Legyen akkor kettő, rendben? – Egy percet kapsz – mondta a nő, és elindult kifelé. – Még meg sem sétáltattam Ladyt. – Sétált eleget délután, köszöni, remekül van. – Már ki is engedtem. – Oké, egy perc, és jövök. Harminc másodperced van – fenyegette meg Kellie pajkosan az újával. Ahogy kilépett az ajtón, újra felnyitotta a laptopot, de már csak egy hibaüzenetet látott. Engedély nélküli hozzáférés. A kapcsolatot bontottuk. Néhány pillanatig ülve maradt, gondolkodott. Mi az ördögöt látott? Bizonyára csak egy filmelőzetest, annak kellett lennie. Aztán újra nyílt az ajtó, és Kellie hangját hallotta. – Tizenöt másodperc, vagy elkezdem nélküled. 5. fejezet

Messze ez volt a legnagyszerűbb születésnapi ajándék, amit az elmúlt ötvenkét évben kapott. Igen, vitán felül. A többi még a közelébe sem érhetett. Sem az MG sportautó, amit Dontól kapott a negyvenedikre rózsaszín masnival átkötve (nem mintha Don megengedhette volna magának), sem az ezüst Cartier óra, amivel az ötvenediken lepte meg (ami szintén túlzottan megterhelte Don pénztárcáját), sem pedig a gyémánt karkötő, amit tegnap kapott az ötvenkettedikre, vagy az egyhetes, a Grayshott egészségfarmra szóló út, amire Julius és Oliver, a két fia, közösen fizette be. Roppant kedves volt tőlük, bár nem teljesen értette – talán kövérnek látják, vagy mi a szösz? Igazából mindegy is. Hilary Dupont nem is törődhetett volna kevésbé ezzel a kérdéssel, hiszen mind a hetvenöt kilójával a föld felett lebegett. Szinte kiröppent a bejárati ajtón, kezében Néró pórázával, és mániákusan ismételgette: – Egy kézitáskában, Mr. Worthing? Egy kézitáskában… ?! Peacehaven, ahol Hilary lakott, Brighton keleti városrészén terült el. A lakónegyedet

főleg nyaralók és családi házak alkották, a part menti szikláktól egészen a vidékies South Downs határáig. Egy nagy kiterjedésű szántóföld húzódott Hilary házától csak egy saroknyira. Ha valaki kipillantott az ablakon ezen az esős, borongós júniusi reggelen, egy molett, de feltűnően csinos, szőke hölgyet láthatott, amint magában beszél, és hevesen gesztikulál. Hosszú, pöttyös egyberuhát, köpenyt és zöld gumicsizmát viselt, nyomában egy jó húsban lévő, fekete labrador ügetett egyik villanyoszloptól a másikig, akkurátusán megjelölve mindegyiket. Hilary balra fordult az utca végén, követte az autóutat, miközben aggódó pillantásokat vetett Néró felé, ahogy egy árukihordó furgon eldübörgött mellette. Átment az úttesten, felsétált egy kapuig, ami egy hatalmas, virágzó repcerétre nyílt, és olyan sztentori hangon kiáltott oda Nérónak – aki éppen egy kocsifelhajtót készült megtisztelni –, hogy az még a Wembley stadiont is elhallgattatta volna. – Néééróóó! Meg ne próbáld! Azonnal gyere ide! A kutya felemelte a fejét, meglátta a nyitott kaput, vidáman galoppozni kezdett, majd szertelen loholásba váltott. Egy pillanattal később beleveszett a repceföldbe. Az asszony becsukta mögötte a kaput, majd újra megismételte: – Egy kézitáskában, Mr. Worthing? Egy kézitáskában?! Ragyogott az arca, egyszerűen kivirágzott, mióta megtudta a hírt, a csodálatos, hihetetlen, nagyszerű hírt. Már felhívta Davidet, Sidonie–t, Juliust, Olivert és az anyját is, mert mindenkinek tudnia kell róla: megkapta Lady Bracknell szerepét a Dél–angliai Színművészeti Társaságtól! Csúcsszerep, ő lesz az est sztárja! Huszonöt év amatőr színészkedés és a Brightoni Kisszínház után most végre felfedezték, kézzelfogható közelségbe került az áttörés, semmi kétség. A Dél–angliai Színművészeti Társaság egy félprofi szerveződés volt, szabadtéri darabokat adtak elő nyaranta. Először mindig a Lewes–kastély bástyafalai között, aztán beutazták a darabbal az egész Egyesült Királyságot. A társaságot szerte Angliában ismerték és elismerték, a kritikák rendszeresen megjelentek előadásaikról, foglalkozott velük a sajtó. Most majd megismerik az ő nevét is, érezte, így lesz, így kell lennie. Hacsak nem… – Édes istenem, most ne hagyj el! – A gondolattól máris görcsbe rándult a gyomra. Játszott már ebben a darabban egy kisebb szerepet, de az évekkel ezelőtt volt. Viszont a szöveg nagy részét még most is fejből tudta, ez valamelyest megnyugtatta. Ahogy felfelé haladt a domboldalon, továbbra is hevesen gesztikulált, a hangját próbálgatta a tökéletes hangerőt és intonációt keresve az egész darab legdrámaibb, egyben legviccesebb sorához. Ha ezt a mondatot meg tudja ragadni, meglesz az egész karakter is. Egy kézitáskában, Mr. Worthing? Egy kézitáskában találtak önre?! Egy repülőgép fordult rá a leszállókörére, Gatwick felé ereszkedett, így Hilarynek is fel kellett emelnie a hangját, hogy hallja magát. – Egy kézitáskában, Mr. Worthing? Egy kézitáskában találtak önre?! Egy kézitáskában, Mr. Worthing? Egy kézitáskában találtak önre?! Folytatta sétáját, egyre az ominózus sort ismételgetve, állandóan változtatva a hanglejtést de azért arra is jutott a figyelméből, hogy eltöprengjen, vajon kit hívhatna még fel a hírrel. Csak hat hét volt vissza a bemutatóig, nem túl sok. – Istenem, mennyit kell

még tanulnom! Lelkébe befészkelte magát a kétely. Mi lesz, ha nem tud felnőni a feladathoz? Mi lesz, ha leblokkol, vagy ha belesül a szövegbe? Ennyi néző előtt az maga lenne a megsemmisülés, sőt minden bizonnyal maga a vég. Nyugalmat erőltetett magára. – Miért ne sikerülne? – Hiszen a színjátszás a vérében van, már nagyszülei is a Music Hall művészei voltak, mielőtt megvásároltak volna egy brightoni fogadót, melyet nyugdíjaséveikben is ők maguk vezettek. Időközben felért a dombtetőre. Amerre csak nézett, szántóföldek terültek el a völgyben, a táj egyhangúságát csak egy–egy elszórt facsoport vagy drótkerítés törte meg. Nérónak színét sem látta. Az erős szélben jobbra–balra hajlongott a repce, és odébb a hosszú, zöld szárú búza. Tölcsért formált a kezéből, és a kutyát szólította. – Néró! Ide, kiskutyám! Néééró! – Néhány pillanat múlva cikcakkban kezdett hullámzani a repce, Néró egyszerűen képtelen volt egyenesen futni. Kidugta fejét a virágos mezőből, és megindult gazdája felé. Nem jött üres kézzel, valami fehér lógott ki a szájából. Biztos egy nyúl, gondolta Hilary, és remélte, hogy a kutya végzett a nyomorulttal. Szörnyű volt, mikor még élő, de súlyosan megsebzett nyulakat hozott nagy büszkén gazdája lába elé, és neki végig kellett néznie a haláltusájukat. – Gyere, okos kiskutyám. Mi van a szádban, mit találtál? Hozd ide a gazdinak! Gyanakodva méregette a zsákmányt, a hideg is kirázta, ahogy egyre közelebbről látta a merev, fehér valamit Aztán velőtrázó sikoly szakadt ki belőle. Roy Grace főfelügyelő nem rajongott a sajtótájékoztatókért. Persze tudatában volt, hogy a rendőrségi dolgozók tulajdonképpen közalkalmazottak, és hát a köznek jogában áll megtudni az igazat. De ahogy ezek a dögkeselyűk mindent felfújnak, abból már nagyon elege volt. Az újságíró elsődleges érdeke nem a tömegtájékoztatás, hanem a példányszám növelése, így a híreket elferdítve szenzációhajhász sztorikat gyártanak. Minél szaftosabbra sikeredik, annál jobb. És ha semmi izgalmas nem akad éppen, miért ne firkálnának valamit magáról a rendőrségről? Kevés dolog ragadja meg jobban az emberek figyelmét, mintha valamilyen rendőrségi túlkapásról, hanyagságról vagy rasszista megnyilvánulásról olvashatnak. Az utóbbi évek slágere és gumicsontja a balul elsült autósüldözések témája volt Ha civil sérültjei, netán áldozatai is vannak a rendőrök életveszélyes manővereinek, mint az előző nap – két, lopott kocsival menekülő gyanúsítottat vettek üldözőbe, akik végül a folyóba fulladva végezték, miután átszakították a híd szalagkorlátját –, az hab a tortán. Pont emiatt állt most itt, a zsúfolásig megtelt eligazítószobában, az újságírók tekintetének kereszttüzében. Vele szemben a nyitott oldalú, téglalap alakú asztalsor, ahová már egy széket sem lehetne bepréselni, háta mögött a hatalmas, kék kijelző, rajta öt rendőrjelvény, mindegyik alatt jól láthatóan feltüntetve a www.bunuldozes.co.uk internetes cím. Úgy becsülte, körülbelül negyventagú a médiaslepp – újságírók, rádió – és televízióriporterek, fotósok, kameramanok és hangtechnikusok a legtöbbjüket ismerte is, de volt közöttük pár új arc is, főleg a helyi lapoktól, akik a nagy kiugrásról ábrándoztak, arról, hogy egyszer majd az országos lapoknál dolgozhatnak. És persze itt voltak a a vén, kiégett szivarok is, akik csak arra vártak, hogy vége legyen a felhajtásnak, és mehessenek

kocsmázni. Balján Alison Vosper, a helyettes rendőrfőkapitány asszony állt, egy negyvenes éveit taposó, kemény, eltökélt, de csinos nő, rövid szőke hajjal. Neki csak annyi szerepe volt, hogy erősítse a látszatot, miszerint a rendőrség komolyan kezeli az ügyet, ha már a nagyfőnök, Jim Bowen nem tudott eljönni egy konferencia miatt. Jobbján a közvetlen elöljárója, Gary Weston, a nyomozói főosztály vezetője foglalt helyet. Még abból az időből származott az ismeretség, mikor mindketten csak járőrök voltak, és azóta is barátként tekintettek egymásra. Weston, aki csak egy hónappal volt idősebb Grace–nél, egész másképp gondolkodott. Afféle politikus alkat volt, befolyásos barátokkal, egyik szemét mindig a karrierén tartotta – másképp nem is lehetett volna nyomozó főosztályvezető. Az ő képességeivel és motivációjával az sem kizárt, hogy egyszer feljusson a csúcsra, és bekerüljön a Metropolitan Rendőrség kötelékébe. Grace gyakran nézett rá csodálattal emiatt, de sosem irigykedett a sikereire. Gary Weston nem véletlenül állt ravasz róka hírében, aznap sem szándékozott megszólalni a nyilvánosság előtt. Hagyta, hadd beszéljen Roy, aztán majd meglátják, meddig süllyed a barna szaftban. Egy fanyar ábrázatú, fiatal riporternő kérdezett, akit sosem látott korábban. – Grace felügyelő, úgy értesültem, hogy egy newhaveni balesetben megsérült egy nő, majd egy idős úr szintén balesetet szenvedett a brightoni elkerülő úton, és néhány perccel később egy rendőr is uralmát vesztette a motorkerékpárja felett. Meg tudná mondani, milyen indokok vezették arra, hogy engedélyt adjon az üldözés folytatására? – A newhaveni baleset még az üldözés megkezdése előtt történt – kezdte a pontosítással Grace, és ügyelt minden szavára. – Közvetlenül az említett baleset után, a gyanúsítottak megfenyegették, és erőszakot alkalmazva kényszerítették egy Land Rover tulajdonosát, hogy az adja át gépjárművét. Később ezzel a járművel hajtottak bele egy idős úr Toyotájába az alagútban. Ekkor gépjárművet váltottak, és immár a Toyotával menekültek tovább a helyszínről. Tudtuk, hogy legalább az egyik gyanúsított fegyvert visel, tehát igen veszélyes. A közbiztonság megóvása érdekében úgy láttuk jónak, hogy folytassuk az üldözést. Szabadlábon nagyobb veszélyt jelentettek volna a társadalomra, mint amekkora kockázatot vállaltunk az üldözés folytatásával. – Még akkor is, ha ez később a halálukhoz vezetett? – ütötte tovább a vasat a nő. A hanghordozás finoman szólva sem volt ínyére, uralkodnia kellett magán, hogy ne borítsa el szitkokkal a nőt, hogy ne üvöltse a képébe, hogy a két rohadék pont azt kapta, amit megérdemelt, annál igazságosabb ítélet pedig nem is születhetett volna, minthogy a folyó legalján végezzék. Ez sokkal inkább igazságot szolgáltatott azoknak az embereknek, akiket bántottak, félrevezettek, vagy megöltek, mint valami mimózalelkű, liberális bíró nevetséges börtönbüntetése. Persze ezt nem mondhatta ki a sajtó nyilvánossága előtt, másnap azonnal a címlapra került volna. – A haláleset körülményeit és pontos okát majd a vizsgálat fogja tisztázni – válaszolta önuralmat gyakorolva, kimérten. Zúgolódás támadt a válasza nyomán, kezek lendültek izgatottan a magasba, és egyszerre vagy harminc kérdés hangzott el. Rápillantott az órára, és megkönnyebbülten

nyugtázta, hogy lejárt az előre megszabott idő. – Sajnálom – mondta határozottan –, a nyomozás érdekében nem mondhatok többet. Visszament az irodájába, és lehuppant a forgószékébe. Még nem szokta meg a környezetet, minden új volt és idegen. A kétszintes, art deco stílusú épület, ami otthont adott a Sussex Megyei Rendőr–főkapitányságnak, eredetileg egy, az ötvenes években épült kórház volt a fertőző betegségek kezelésére, de nemrégiben teljesen átépítették. Egy ideig fészkelődött az új székén, próbálta beállítani a megfelelő magasságot, de nehezen ment. A régi irodáját a Brightoni Rendőrkapitányságon sokkal jobban szerette. Az tágas volt, kényelmes, ütött–kopott bútorokkal, de a legfőbb különbséget az jelentette, hogy abban az épületben volt élet, ráadásul a városközpontban állt. A megyei kapitányság új épületét egy ipari parkban húzták fel a város szélén, üresen, lélektelenül állt. Frissen festett falak, új szőnyegek, az irodákban modern bútorok, kilométernyi hosszú, csendes folyosók, de sehol egy kantin! Még csak egy pohár teát sem lehetett kapni, az ember vagy elkészítette magának, vagy vett egyet a nyomorúságos automatából. Ugyanez volt a helyzet a szendvicsekkel is, melyekért át kellett sétálni a szemközti Asda szupermarketbe. Na, ennyit a tervezőbizottság munkájáról… Egy ideig szeretettel nézegette a többtucatnyi öngyújtóból álló gyűjteményét, amely az íróasztal és az ablak közti párkányon volt összezsúfolva, s eszébe jutott, hogy hetek óta nem volt lehetősége hobbijának hódolni. Anno még Sandyvel, a feleségével kezdték el felfedezni a bolhapiacok és kiárusítások világát mindenféle régi kacat után kutatva, és ez a tevékenység a mai napig megnyugtatóig hatott rá. A háta mögötti fal központi részét egy nagy, kerek, fakeretes óra foglalta el, amit Sandy vett neki a huszonhatodik születésnapjára. Igazi ereklye volt, a Yard című rendőrsorozat díszletéből árverezték el. Alatta nagy büszkesége, egy közel ötkilós barna pisztráng kapott helyet – amit mellesleg egy utcai árustól vásárolt a Portobellón, de ezt nem kötötte a többiek orrára. A trófea okkal került az óra közelébe: lehetőséget adott egy– egy szakállas vicc elsütésére a türelemről és a nagy halról, valahányszor újoncoknak tartott eligazítást. Az iroda többi részét egy televízió, egy DVD–lejátszó, egy ovális asztal négy székkel, ügyiratok és egyéb dokumentumok, a helyszínelő–táskája, valamint oszlopokban álló dossziék foglalták el. Minden egyes földön heverő akta egy le nem zárt bűntényt jelentett. Grace pillantása egy zöld borítékra esett, melyet félig elleptek a porcicák. Vagy húsz kartondoboznyi anyag kivonatát tartalmazta, mely dobozok érintetlen iratszekrények mélyén vagy az illetékes rendőrkapitányság pincéjében dohosodnak abban a körzetben, ahol a bűntény történt. A borítékban Richard Ventnor, egy meleg fogorvos lezáratlan aktájának kivonata volt, akit tizenkét évvel ezelőtt brutális kegyetlenséggel agyonvertek a rendelőjében. A helyszínen készült fényképek, törvényszéki szakértők jelentései, bizonyítékok, szemtanúk vallomásai, dokumentumok másolatai – mind–mind akkurátusán lefűzve, biztonsági szalaggal átkötve. Ez is része a munkakörének. Rég elfeledett, megoldatlan bűntények feltárása, jelentések készítése az illetékes hatóságok számára, a körülmények vizsgálata; annak megítélése, hogy változott–e valami az elmúlt években, évtizedekben, ami indokolná a nyomozás újraindítását.

A legtöbb dosszié anyagát fejből ismerte. Kiváló memóriája volt, ami sokszor segítette ki a különböző vizsgáin mind a diákévekben, mind a rendőrség kötelékében szolgálva. Neki többet jelentettek ezek az akták, mint holmi lezáratlan bűntény vagy egy–egy szabadlábon lévő gyilkos. Közel álltak a szívéhez. Egy–egy családot jelképeztek, aki továbbra sem tudják lezárni életük egy tragédiáját, mert a rejtélyt nem oldotta meg senki, tehát az igazságszolgáltatás is várat magára. Az esetek között volt harminc évvel ezelőtti is. Grace tudta, hogy ő jelenti az utolsó szalmaszálat a családoknak. Mindössze egy eset volt, amiben valós előrelépés történt az utóbbi időben. A Tommy Lytle–ügy. Ez az ügy volt Grace legrégebbi aktája. Tommy Lytle tizenegy éves volt, mikor utoljára látták egy februári délutánon. Az iskolából tartott hazafelé – azóta sem látta senki. Ennek huszonhét éve már. Az egyetlen nyom egy Morris teherautó volt, és egy szemtanúnak volt annyi lélekjelenléte, hogy feljegyezze a rendszámát is. Összességében nem sikerült kapcsolatot találni a kocsi tulajdonosa – egy hangyás fazon, aki már többször került a rendőrség látókörébe pedofília gyanújával – és Tommy eltűnése között. Most viszont, alig két hónapja, a teherautó újra feltűnt a színen, mikor új tulajdonosát, egy oldtimer–rajongót megállították ittas vezetés miatt. A szakértők eszköztárát össze sem lehet hasonlítani a huszonhét évvel ezelőtt lehetőségekkel. A modern DNS–vizsgálatokkal gyakran kérkednek a törvényszékiek – nem minden alap nélkül –, mondván, ha egy emberi lény egyszer betette a lábát egy szobába, akkor nem számít mikor, hány évvel azelőtt tette, mindenképen tudnak rá bizonyítékot találni. A legkisebb bőrszövet, amit nem sikerült a porszívóval eltüntetni, egy hajszál vagy egy textilrost – legyen akár egy gombostű fejénél százszor kisebb – már elég lehet, az már egy áruló nyom. És most megvan az autó, és a gyanúsított is életben van. A törvényszékiek már átvizsgálták a járművet, de mint ahogy az előző este tett jelentésükből kiderült, eddig nem találtak semmit, ami alapján eljuthatnának a gyanúsítotthoz. A bűnügyi helyszínelők találtak ugyan egy hajszálat, de a DNS–teszt nem mutatott egyezést. Grace mindenre el volt szánva; akkor is találni fognak valamit, ha személyesen kell darabjaira szednie azt az átkozott kocsit. Ha kell, centiről centire át fogja vizsgálni egy csipesszel. Kortyolt egyet az ásványvizéből, majd grimaszolni kezdett az íze – pontosabban az ízetlensége miatt. Ezzel a színtelen, enyhén fémes ízű löttyel próbálta leszoktatni magát arról, hogy egy dézsa kávét döntsön magába mindennap. Visszaterelte a kupakot, és kinézett az ablakon. A kilátást jórészt takarta a szemben lévő Asda hipermarket, de még így is jól látta az üzlet felett gyülekező felhők sűrű, szürke tömegét. A következő napra gondolt. Csütörtök este igazi randija lesz, mégpedig egy gyönyörű nővel, remélhetőleg nem olyan katasztrofális vakrandi, mint a legutóbbi, amit egy internetes ügynökség hozott össze a számára. Izgatottsággal vegyes várakozással gondolt rá, azon idegeskedett, mit vegyen fel, hová menjenek, és vajon tud–e majd beszélgetni vele. És persze Sandy miatt is nyugtalan volt. Vajon mit szólna hozzá, hogy egy másik nővel randizik? Ő is érezte, kilenc év után kissé abszurd a gondolat, de nem tudott tenni ellene. Pont úgy, mint azok ellen a gondolatok ellen sem, melyek minden ébren töltött

percében kínozták. Hol van, merre lehet? Mi történt vele? Vajon életben van még? Újra belekortyolt az Evianba, aztán félretette az üveget. Némileg tanácstalanul nézegette a lassan az egész irodát elborító dossziék tömegét, aztán vetett egy pillantást az egymásra tornyozott reggeli újságokra. A legfelső példány, a helyi Árgus ezt harsogta a címlapon: KÉT HALOTT A RENDŐRSÉGI ÜLDÖZÉS SORÁN Nem is olvasott tovább, undorral dobta a földre. Belépett a postafiókjába, és átfutotta a legújabb e–mail–áradatot, aztán megnyitotta a központi nyilvántartást. Még csak ismerkedett az új rendőrségi szoftverrel, a Vintage–dzsel, de már most jobb véleménnyel volt róla, mint elődjéről, a GreenScreenről. Ellenőrizte az éjszaka eseményeiről szóló bejegyzéseket. Általában ez volt az első dolga, de ma reggel a sajtótájékoztatóra kellett készülnie, így csak most kerített rá sort. Nem történt semmi különös, csak a szokásos brightoni hétköznapok apró–cseprő ügyei sorjáztak: néhány utcai rablótámadás, betörés, kocsilopás, egy másik rablás egy éjjel– nappali üzletben, kocsmai verekedés, pár közlekedési baleset – szerencsére halálos áldozatok nélkül, illetve egy peacehaveni riasztás egy gyanús tárgy ügyében. Semmi komolyabb ügy, semmi súlyos bűncselekmény, semmi, ami megragadta volna a figyelmét. Nem is baj, utol kell érnie magát az adminisztrációval. Az utóbbi néhány napban alig járt az irodában – néhány órától eltekintve, amit a sajtótájékoztatóra szánt, illetve amit egy helyi nehézfiú folyamatban lévő bírósági ügye miatt töltött bent. Blackberry–jét összehangolta az asztali gépével, és ellenőrizte a naptárát. Nem volt új bejegyzés. A titkárnője, Eleanor Hodgson, vagy ahogy a politikai korrektség mostanában megkívánta, a vezetőségi asszisztens, minden megbeszélését törölte, hogy nyugodtan tudjon koncentrálni a tárgyalásra és egyéb folyó ügyeire. Sajnos, tapasztalatból tudta, nem sokáig marad betöltetlen a naptára. Kopogtak, majd szinte azonnal ki is nyílt az ajtó. Eleanor volt az. Feszes modorú, agilis nő volt, jó ötvenes. Az a gerinces típus, gondolta Grace, aki a vállán hordja Anglia problémáit, akivel mondjuk egy lelkész teapartiján találkozhat az ember – nem mintha kapott volna már effajta meghívást. Már három éve dolgoztak együtt, de Eleanor még mindig dekára kimért és udvarias volt, néha túlságosan is. Olykor meg ideges, mintha attól tartana, fel találja főnökét bosszantani, noha annak halvány fogalma sem volt, mi készteti erre. Egy nagy köteg újságot hozott, jó kartávolságra tartva magától, mintha szennyes lenne. – Khm… Roy, meghoztam a lapok délutáni kiadását, gondoltam, talán látni kívánja őket. – Van valami fejlemény? – Nem sok, nagyjából ugyanazt hozzák. A Guardian idézi Julia Drake szavait a Független Rendészeti Panasztestülettől. – Fogadni mertem volna, hogy azonnal rákezdi ez az álszent, ostoba picsa. – Eleanor összerándult ezekre a szavakra, viszolygását mosollyal próbálta leplezni. – Úgy vélem, mindenki nagyon szigorúan ítéli meg önt. Grace rápillantott a vízre, de nem kívánta. Egy kávé után sóvárgott. Kávé és cigi. Erre volna szüksége. Talán egy ital is beleférne… Még

az ebédidőn sem voltak túl, ő pedig lehetőség szerint csak este ivott egy–egy pohárral, most viszont úgy érezte, aznap kivételt kéne tennie. A Független Rendészeti Panasztestület – már csak ez hiányzott… Vajon hány óráját fogják feleslegesen rabolni a következő hónapokban? Tudta, csak idő kérdése, és előbb–utóbb úgyis beavatkoznak, de most hogy ez valóban bekövetkezett, még rosszabb előérzete támadt. Csöngött a telefonja. Nem várta meg, hogy Eleanor kimenjen, azonnal felvette. Rögtön felismerte a főnöke manchesteri akcentusát. – Szép munka, Roy! – veregette meg virtuálisan a vállát Gary Weston, amitől Grace sokkal inkább a felettesének érezte, mint eddig bármikor. – Jól álltad a sarat. – Kösz. – A firkászok után most itt van nekünk az FRP. – Majd megoldjuk. Ráérsz három felé? – Igen. – Gyere át az irodámba. – Összeállítunk nekik egy anyagot. Grace megköszönte a felajánlott segítséget, és letette a kagylót, de a telefon szinte azonnal újra megszólalt. Ezúttal egy operátor hívta a Koordinációs Központtól. – Helló, Roy, hogy s mint? – Voltam már jobban is – válaszolta. A peacehaveniek hívtak, kellene nekik egy tapasztalt bűnügyi nyomozó. Helyszínük van, most azonnal. Tudod vállalni? – Grace csendesen felnyögött. Miért nem tudott ez mást hívni… ? – Mi tudsz mondani róla? – Egy helyi lakos a kutyáját sétáltatta a Peacehaven és Piddinghoe közötti réteken. A kutya elszaladt, és egy emberi karral a szájában tért vissza. A helyiek kimentek pár nyomkereső kutyával, és még jó pár testrészt találtak. Azt mondják, friss a nyom. Mint minden nyomozó, Grace is huszonnégy órás készenlétben tartotta táskáját, amiben volt egész testre kiterjedő védőöltözet, kesztyű, zseblámpa és a bűnügyi helyszíneléshez szükséges minden egyéb felszerelés. – Rendben – mondta beletörődően. – Add meg a pontos helyszínt, húsz perc múlva ott vagyok. Ez aztán nem hiányzott neki, végképp nem. 7. fejezet

Ahogy az utcán sétált, összesúgtak a háta mögött, kinevették. Az időjós az ilyesmit a csontjaiban is érezte, ahogy mások a hidegfrontot vagy a nyirkos levegőt. Éppen ezért kerülte a szemkontaktust kivétel nélkül mindenkivel. Anélkül is érzékelte, hogy az emberek megállnak, és mutogatnak rá, sugdolóznak,

vihorásznak, megbámulják. Már megszokta. Így volt ez egész életében, de legalábbis az elmúlt huszonnyolc évben, amit ezen a bolygón töltött. Gyanította, hogy az előző bolygóján ez másképp volt, de ők kitörölték az emlékeit. Viking, Észak–Utsire, Dél–Utsire, délnyugati 4 vagy 5, alkalmanként északnyugati 5– 7–re fokozódhat. Látási viszonyok jók – mormogta maga elé séta közben. Dühös volt, felzaklatta, hogy elhívták az irodából, és félbe kellett hagynia az ebédjét. Viking körzetében erős szél, változó 8, záporok, zivatarok, tengerállás enyhe vagy mérsékelt. Forties – változó irányú szél, 5–től 7–ig, később északnyugati 7–es, alkalmanként 9–essé fokozódhat. Eső, záporeső. Gyorsan beszélt, bár nem is a hajózási előrejelzés foglalkoztatta igazából. Egy algoritmuson agyalt az új programhoz, amit a munkahelyén fejlesztett. Ez majd feleslegessé teszi a jelenleg használt rendszer felét, amit egyébként csak nemrégiben vásároltak. A fejesek biztosan be fognak pöccenni. Nem mintha érdekelte volna, legközelebb majd jobban megnézik, mire költik az adófizetők pénzét, és nem vesznek meg minden szemetet. Az élet egy tanulási görbe, csak meg kell értened, hogyan olvasd le az értékeket. Ahogy Q is megmondta a Star Trekben: Ha nem bírsz ki egy kis orrvérzést, nyomás haza, bújj az ágy alá. Idekint nem vagy biztonságban. Az élet csodás; mind a gyengéd, mind a mocskos vágyakat jóllakatja. De a gyáváknak nem való. A Férfi, Aki Nem Volt Gyáva folytatta útját, keresztülvágott az ebédidőben mindig zsúfolt North Streeten, majd egymás után hagyta hátra az üzleteket. Először egy drogériát, aztán a Woolwich épületét, végül a zálogházat. Vérszegény volt, sápatag, egész lénye esetlen. Olcsó szemüvege és borzas szemöldöke csak rontott a helyzeten. Szarvasbőr kabátja alatt fehér, lyukacsos pólót, rajta fehér mellényt viselt. Lábán szürke gyapjúnadrág és szandál, vállán hátizsák, amiben laptopját és szendvicseit tartotta. Nagyokat lépdelt, már–már szökdécselve folytatta útját, mintha az egyre erősödő délnyugati szél a bátorságát is meghozta volna. Cromarty, Forth, Tyne, Dogger, északnyugati 7–től erős 9, hátoldalként délnyugati 4 vagy 5, később 6. Eső, záporeső, tengerállás nyugodt – folytatta a Brit–szigetek reggeli – 05.55 greenwichi középidő szerinti – hajózási előrejelzésének felidézését. Mindegyiket megtanulta kívülről, naponta négyet a hét minden napján. Így volt ez tízéves kora óta. Úgy találta, ez a legjobb módja, hogy kimerészkedjen az emberek közé. Amíg eljut A–ból B– be, nincs is más dolga, mint az előrejelzéseket ismételgetni. Ez lekötötte a figyelmét, és nem foglalkozott az emberek pillantásaival, a felhangzó nevetéssel, a tekintetekkel, melyek szinte égették a bőrét. Ez arra is jó volt, hogy a többi gyerek ne nevesse ki az iskolában. Maga is meglepődött rajta, de nagyon sok iskolásfiút érdekelt az aznapi előrejelzés, a Mile Oak–i suliban mindig elmondatták vele. Ennek örült, sosem fordult elő, hogy ne tudta volna felmondani. Információ. Az információ az igazi valuta. Kinek kell pénz, ha van infó? A legtöbb ember elég béna információszerzésben. Mint ahogy általában mindenben. Ezért is nem kiválasztottak. Erre még a szülei tanították. Ezenkívül nem sokat köszönhet nekik, de legalább

ennyije van. Éveken keresztül, szinte mániákusan tudatosították benne: „Különleges vagy, Isten választott ki téged. Mindig vigyázni fog rád. ” Az utolsó részben nem hitt különösebben, de nem vesződött azzal, hogy felvilágosítsa a szüleit. Nem érte meg a fáradságot. Elhaladt egy játékterem mellett, aztán az óratoronynál balra fordult a West utcára, maga mögött hagyta az antikváriumot, a kínai éttermet és egy utazási irodát. Egyenesen a tengerpart felé tartott. Néhány perccel később bement a Regency Hotel forgóajtaján, belépett az előcsarnokba, és az információs pulthoz sétált. Egy fiatal nő ült az asztalnál sötét kosztümben, a mellén feltűnő, aranyszínű kitűzőbe gravírozták a nevét. Arlene. A nő gyanakodva méregette, ahogy közeledett a pult felé, de végül kötelességszerűen rámosolygott. – Miben segíthetek? Az Időjós a masszív tölgyfa pultot bámulta, mert most is kerülte a szemkontaktust. Kiszúrt magának egy halom American Express hitelkártya–igénylő adatlapot, és arra fókuszált. – Miben segíthetek, uram? – ismételte meg a kérdést a nő. – Ööö, igen, talán… – Egyre csak a nyomtatványokat bámulta. Mióta megérkezett nőttön–nőtt benne a düh. – Megmondaná, melyik irodában találom Mr. Jonas Smitht? – A nő ránézett a számítógép monitorára. – Mr. Jonas Smitht mondott? – Khm. Igen. – Várja önt? – Arra mérget vehetsz, te ribanc. – Nos, igen. – Kit jelenthetek be? – Khm. John Frost vagyok. – Egy pillanat türelmét kérem, Mr. Frost. – Felemelte a kagylót, és tárcsázott. – Mr. Frost megérkezett, itt vár a recepción. Felküldhetem? Köszönöm – tette hozzá rövid szünet után, majd letette a kagylót, és újra az Időjóshoz fordult. – Hétszáztizennégyes szoba, hetedik emelet. Még mindig az American Express nyomtatványokat bámulva egy pillanatra beharapta alsó ajkát, majd bólintott. – Rendben. Khm… értem. Lifttel ment fel a hetedikre, végigsétált a folyosón, és bekopogott. Egy másodperccel később nyílt az ajtó, az albán engedte be. Az igazi neve Mik Luvic volt, de az Időjósnak a Mick Brown nevet kellett használnia. Micsoda röhejes színjáték ez az egész, gondolta,

mely alól ő sem kivétel. Csak álneveket használhatnak. Az albán egy kigyúrt, karcsú férfi volt, a harmincas évei közepén. Kemény, határozott tekintetéről sugárzott a fölényes magabiztosság, rövid, szőke haja tüskésre volt zselézve. Arany mintákkal díszített, fekete atlétát, kék pantallót és félcipőt viselt, a nyakában súlyos aranylánc lógott. Tetoválások borították izmos vállát és alkarját. Ahogy apró, éles fogaival rágózott, az időjósnak a helyi akváriumban látott piráják jutottak eszébe. A szőnyeget pásztázva az Időjós végre megszólalt. – Ööö, helló. Mr. Smithhez jöttem. Az albán, aki a mostani, kényelmesebb állása előtt illegális utcai bunyókkal és ketrecharccal kereste kenyerét, szótlanul méregette egy darabig, miközben nyitott szájjal rágózott folyamatosan, aztán a fejével intett neki, hogy kövesse. Egy áporodott szagú, dohányfüsttől bűzlő szobába mentek. A szoba klasszikusan elegáns bútorokkal volt berendezve. Az albán becsukta mögöttük az ajtót, és unottan az átjáró felé mutatott, majd hátat fordítva az Időjósnak visszatért a tévében zajló focimeccshez. Már többször találkoztak, de még sosem hallotta beszélni. Egy ideig azt fontolgatta, hogy talán süketnéma a fazon, de később elvetette a gondolatot. Elindult az átjáróban, amerre az albán mutatott, és végül egy sokkal tágasabb szobába érkezett. A petyhüdt dagadék, akiben Mr. Smitht tisztelhette, a szoba közepén levő kanapén pöffeszkedett, és a dohányzóasztalon elhelyezett négy monitor kijelzőjét vizslatta egyszerre, miközben – mintha csak csirkecomb lenne – a körmeit rágta. Hasáig kigombolt hawaii–mintás inget hordott, mely látni engedte szőrtelen, fehér hájhurkáit, lógó melleit. Kurta, tuskószerű lába olyan vaskos volt, mint egy ősöreg tölgyfa. Ezzel szöges ellentétben állt apró, puha, babaszerű lábfeje, amit most Gucci papucsán nyugtatott. Zoknit nem viselt. Testéhez képest feje is aránytalanul kicsi volt, gondosan ápolt, hosszú, ezüstös haját apró lófarokba kötötte, pedig már jócskán benne járt a korban. Tokás volt, mint egy mangalica. Amíg ki nem nyitotta apró száját, s ezzel mozgásba nem hozta a száj körüli izmokat, az időjós nehezen tudta eldönteni, hol végződik az arca, és hol kezdődik a tokája. – Akarsz valami ebédet, John? – kérdezte Smith vontatott, louisianai akcentusával, minden melegség nélkül. Húsos, disznószerű ujjával rábökött egy tálalókocsira, ami tele volt szendvicsekkel és melegen tartó tálakkal. – Őszintén szólva van saját szendvicsem – válaszolta az Időjós a szőnyegen tartva a szemét. – Értem. Akkor egy italt? Hozass magadnak valamit, és ülj le. – Nos, oké. Khm… legyen… akarom mondani, nem, azt hiszem, khm, mégsem. – Idegesen az órájára pillantott – Akkor csak simán ülj le a seggedre. Az Időjós habozott egy pillanatig, de elnyomta feltörekvő dühét, és elindult a legközelebbi szék felé. Az amerikai folytatta körmei rágcsálását, és apró malacszemeivel az Időjóst vizslatta, aki lecsatolta hátizsákját, és óvatosan, mintha forró volna a szék, leült a szélére, miközben pillantásával a szőnyeg mintázatát pásztázta, mintha valami rejtett üzenet után kutatna. – Egy kóla? Kell egy kóla? – Hm… tulajdonképpen… khm… nekem kettőre vissza

kell érnem – motyogta az Időjós, miközben újra az órájára pillantott. – Azt majd én kurvára tudom, hogy mikor mész vissza. Az Időjós éhes volt, azon a tofus–babos szendvicsen járt az agya, ami a hátizsákjában pihent az uzsonnás dobozában. Nem szerette, ha nézték evés közben. Vett egy nagy levegőt, becsukta a szemét – ez mindig segített legyűrni a haragját. Fisher, Germany Bight, délnyugati 4 vagy 5, északnyugatra fordulhat, 6–tól erős 8–ig. Szórványos záporok, tengerállás jó, megfelelő. Mikor újra kinyitotta a szemét, a kanapé melletti asztalon észrevett egy üveg hamutálat, benne egy félig elszívott, kialudt szivarral. – Mi a szar van, mit hordasz itt össze? – Hajózási előrejelzés. Egyszer még jól jöhet. Az amerikai, akit igazából Carl Vennernek hívtak, rászegezte a tekintetét. Csak egy eszközt látott benne, semmi többet, aki félig zseni, félig őrült, agyából hiányoznak bizonyos áramkörök. Egy ostoba, jellegtelen méregzsáknak tartotta, aki tele van viselkedési zavarokkal. Tudta, hogyan kezelje az ürgét, ennél komolyabb tagokat is elintézett már. Most viszont még szüksége van rá, emlékeztette magát, de ha majd nem veszi már hasznát, a kutyának sem fog hiányozni. – Értékelem, hogy ilyen gyorsan idejöttél – kezdte Venner röpke mosollyal, de hangja hideg maradt. – Öö, nem gond. – Van egy kis problémánk, John. Az Időjós bólintott. – Értem. Hosszú szünet következett. A csendben inkább csak érezte, mint hallotta, hogy valaki bejött a szobába. Hátrafordult, és az albánt látta az ajtóban, amint keresztbe font karral őt bámulja. Két másik férfi is volt vele. Az Időjós tudta, hogy oroszok, de sosem vesződtek azzal, hogy bemutassák neki őket. Minden alkalommal – mintha csak a falakból lépnének elő – megjelentek, mikor Vennerrel találkozott, és most sem volt ötlete, vajon honnan jöttek elő. Szinte egymás tükörképei voltak – sötét öltöny, szigorú, karakteres arc, merev tekintet, gondosan nyírt haj. Pontosan nem tudta, kifélék–mifélék, de mindenesetre elég kényelmetlenül érezte magát a jelenlétükben. – Mintha azt mondtad volna, hogy a rendszerünket nem lehet feltörni – törte meg a csendet Mr. Smith. – Szóval kurvára tudnám díjazni, ha elmagyaráznád Mr. Brownnak és nekem, hogyan történhetett, hogy tegnap mégis megtörtént. – Öt különböző tűzfalunk van, senki sem tud átjutni rajtuk. Két percen belül kapok egy figyelmeztető üzenetet, ha valaki illegálisan akar belépni. Tegnap is ez volt a helyzet, megszakítottam a kapcsolatot, és ennyi. – Mégis, hogyan juthatott be? – Nem tudom, egyelőre dolgozom rajta. Illetve csak dolgoznék, tette hozzá magában ingerülten, ha ez nem rángat ide. – Lehet, hogy csak egy szoftverhiba. – Tizenegy évig dolgoztam az amerikai hírszerzésnek, John. Az európai hálózatokat figyeltük, én voltam a góré. Különbséget tudok tenni egy szaros szoftverhiba és egy betörés között. Márpedig ez betörés volt. Gyere, nézd csak meg –

bökött rá az egyik képernyőre. Az Időjós lassan odasétált a monitorhoz. Végigfuttatta szemét a bonyolult, titkosított algoritmusokon, végül tekintete megállapodott egy villogó számcsoporton. Egy ideig tanulmányozta őket, aztán összevetette a másik három képernyővel. Visszatért az első kijelzőhöz, a kitartóan villogó csoporthoz. – Hát, van több magyarázat is… Valóban, számos oka lehet – hagyta rá türelmetlenül az amerikai. – Csakhogy én már mindegyiket kizártam. Az egyetlen magyarázat, hogy illetéktelen kezekbe került egy előfizető CD–je. Éppen ezért, most szépen kideríted nekem, hogy ki vesztette el a CD–t, és ki találta meg. Neveket és címeket akarok hallani. – Az előfizető felhasználói azonosítóját meg tudom mondani, a bejelentkezéskor nyomot hagyott. Viszont az, hogy ki találta meg, már keményebb dió. – Ha ő meg tudott találni minket, akkor te is meg tudod találni őt. – Mr. Smith keresztbe fonta a kezét, és felvillantotta cápaszerű vigyorát. – Megvannak az eszközeink. Használd őket. 8. fejezet

Fehér védőruhájában Roy Grace derékig gázolt a repcében, lábán védőbakancs. Egy ideig csak nézte a szürreális jelenetet, ahogy a levágott női kézen hangyák sürgölődnek a rét közepén, aztán letérdelt, elhajtott egy kék dongólegyet, és orrát az emberi húsdarab felé közelítette. Nem volt semmilyen szaga, amiből arra következtetett, hogy még egészen friss. Ebben a párás, nyári időben maximum huszonnégy órája lehet itt. Évekkel ezelőtt, még zöldfülű nyomozóként a Brightoni Templomkertbe hívták helyszínelni. Megerőszakoltak, majd megfojtottak egy nőt. A rendőrségi kordonon kívül egy vörös hajú, csinos újságírónő őgyelgett a helyi Árgustól. Arra volt kíváncsi, hogy mi játszódik le benne, mikor a helyszínre ér, átéli–e a borzalmakat, vagy csak egyszerű munkaként tekint rá. Habár ez idő tájt boldog házasságban élt Sandyvel, élvezte a kibontakozó flörtölést, és nem akarta bevallani, hogy tulajdonképpen az az első bűnügyi helyszínelése életében. Leadta a macsó dumát, hogy ez számára csak munka, a mindennapjai része, és a bűntények nem viselik meg különösebben. Ez a hencegő hazugság járt most a fejében. Az igazság az, hogy ha eljön a nap, amikor csakis és kizárólag munkaként tekint majd egy halottra, amikor már nem érinti meg a tragédia – na, akkor fog visszavonulni, de ez még jóval odébb van. Egyszer menthetetlenül bekövetkezik majd, megtörtént az apjával is, ezt látja a rendőrségnél szolgáló öreg haverok arcán is. De neki még sok van hátra. Ugyanazt érzi a gyomrában, mint eddig mindig, amikor helyszínre hívták. A félelem, hogy vajon mi tárul majd a szeme elé, a felelősség terhe, ami felügyelőként mázsás súlyként nehezedik a vállára, a tudat, hogy bárki is ez a nő, voltak szülei, talán testvérei, férje, szeretője, talán gyermekei is. Egy hozzátartozónak azonosítani kell a testet, és mindannyiukat ki kell kérdeznie – a legmélyebb gyász és fájdalom közepette.

Karcsú, finom, elegáns kéz volt. Kecses ujjak, ápolt köröm. Az élénk rózsaszín lakk erős kontrasztban állt a kihűlt, alabástromszínű kézzel. Egy mélyvörös, alvadt vércsík futott végig hosszanti irányban a hüvelykujjtól a csuklóig. Valószínűleg védekezés közben szerezte a sebet. Eltűnődött, vajon ki ez a nő, milyen ember lehetett, és mi történt, ami idáig vezetett. A gyilkosság felderítésének kulcsa mindig az első huszonnégy óra. Utána már minden apró nyom megtalálása kínosan lassú, fáradságos kutatómunkát igényel. Tudta, hogy a következő néhány napban jószerével az összes teendőjét félre kell tenni, csak erre az ügyre koncentrálhat. Mindent meg kell tudnia a nő életéről, a haláláról, az otthonáról, a barátairól, a személyes ügyeiről. Amit csak lehet. Összességében valószínűleg többet fog megtudni róla, mint bárki tudhatott, amikor még az áldozat életben volt. A nyomozás során mélyre kell ásni, olykor brutálisan mélyre. A halál önmagában lecsupaszít egy embert, megfosztja minden méltóságától, de ez még semmi a nyomozáshoz képest. És akkor még nem beszéltünk az áldozat lelkéről, mely mintha csak üldözné, nyomon követi minden mozdulatát – legalábbis sokszor így érezte. – Úgy tűnik, ott kell keresni a további nyomokat – mutatott a távolban felállított, rendőrségi kordonnal körülvett négyszögletű, fehér sátorra Bill Barley, a nagydarab felügyelő a helyi erőktől, aki a védőöltözetébe bele–belekapó széltől most még vaskosabbnak tűnt. A lezárt helyszínen nyüzsögtek a fehér ruhás bűnügyi helyszínelők. A mező szélén, ahol Grace is parkolt, egyre több jármű tűnt fel. Megkülönböztetett jelzésű vagy éppen civilnek álcázott rendőrautók, a nyomkövető kutyák furgonja, a fényképészek járgánya, de mindegyiket háttérbe szorította a bűnügyi helyszínelők robusztus teherautója. A halottkém baljós, fekete autója még nem érkezett meg, és hál’ istennek az újságírók sem szagoltak ki még semmit, de biztos volt benne, nemsokára megérkeznek ők is – mint a döglegyek. Barley harcedzett, sokat látott, vérbeli zsaru volt – jó ötvenes, nyers sussexi akcentussal, kerek ábrázattal, amit gyakran vörösre festettek az elpattant hajszálerek. Grace–t lenyűgözte a sebesség, amivel biztosította a területet. Rémálom olyan helyszínen dolgozni, ahol a bizonyítékokat már földbe tiporták a tapasztalatlan, fiatal kollégák. Úgy tűnt, ebben az esetben minden rendben, urai voltak a helyzetnek. Barley szakszerűen becsomagolta a kezet, majd elindult. Grace követte, akkurátusán a nyomaiba lépve, hogy a lehető legkisebb kárt tegyék a helyszínben, miközben fél szemmel a német juhászokat, a rendőrség nyomkövetésre kiképzett kutyáit figyelte. A legzsúfoltabb terület felé haladtak, ahol a legnagyobb volt az aktivitás. Azonnal megértette, miért. A középpontban egy nagy, fekete, gyűrött, rojtosra tépett szemeteszsák állt, foszlányai hevesen lobogtak a szélben. Kék dongólegyek rajzották körül. Grace biccentett a bűnügyi helyszínelők egyik tagjának, akit jól ismert. Joe Tindall volt az, aki régebben őrült tudós benyomását keltette kusza, drótszerű hajával, szódásüveg szemüvegével, viszont mióta beleszeretett egy fiatal lányba, alapozót használt, kopaszra borotválta negyvenéves fejét, precízen nyírt szakállt hordott, ami alsó ajka közepétől az álláig húzódott, és négyszögletű, kék lencsés szemüveget viselt. Inkább emlékeztetett drogdílerre, mint műszaki szakemberre. – …reggelt, Roy – köszönt oda Tindall a jól megszokott szarkazmussal a hangjában. – Üdvözöllek az „Ezer és egy teendő a

szemeteszsákkal egy peacehaveni szerda reggelen” című vetélkedőn. – Vásárolni voltál? – kérdezte Grace a zsák felé mutatva. – Nem is hinnéd, mi mindent kap manapság az ember a bónuszpontjaiért – válaszolt Tindall, majd a zsák mellé térdelt, és óvatosan kinyitotta. Roy Grace tizenkilenc éve szolgált a rendőrségnél, ennek nagy részét a gyilkossági csoportnál töltötte, neki jutott a mocsok legjava. Habár minden haláleset felzaklatta, már egy jó ideje nem ütközött meg semmin. De a fekete zsák tartalma még neki is sok volt. Egy vérbe fagyott, vékony, fiatal nő torzója. Megcsonkított testét szinte elborították a vadállati vérengzésre, tébolyult őrjöngésre utaló szúrásnyomok, melyeket valószínűleg késsel vagy egyéb éles tárggyal ejtettek. A fej hiányzott, mind a négy végtagját levágták, de a bal kéz kivételével a test mellé csomagolták. – Jézusom – nyögte Grace. Még Tindall sem volt humoránál. – Elfajzott egy korccsal van dolgunk. – Még mindig nincs meg a fej? – Keressük. – Halottkémnek szóltatok már? Tindall elhessegetett egy csapatnyi döglegyet, de azonnal újabbak tűntek fel, s ezeket Grace próbálta dühödten távol tartani. A kék dongólegyek – vagy közönséges döglegyek – kilométerekről összegyűlnek a bomló emberi hús szagára. Mivel zárókonténer nem állt rendelkezésre, így lehetetlen volt megakadályozni a legyek rohamát. Néha azonban ez hasznosnak bizonyul. A döglégy elsősorban húsra és dögre rakja petéit. A lárvák a hőmérséklettől függően 12–36 óra múlva kelnek ki, és néhány nap alatt kifejlődnek. Egy többhetes, érintetlenül talált testnél a peték, lárvák és nyüvek számából hozzávetőlegesen következtetni lehet a halál időpontjára. – Joe, mondd, hogy valaki szólt már a halottkémnek – nógatta Grace. – Igen, Bill már elintézte – bólintott Tindall. – Nadjuska…? – kérdezte Grace reménykedve. A gyilkosság helyszínét figyelembe véve két patológus jöhetett számításba, akik elérhető közelségben laktak. A rendőrség kedvence Nadjuska De Sancha volt, egy orosz arisztokrata ősöktől származó spanyol, szoborszerű nő, aki Anglia egyik legjobb plasztikai sebészéhez ment feleségül. Nemcsak segítőkészsége és kifogástalan munkája miatt kedvelték, hanem mert jólesett ránézni. Jó negyvenes volt, de egy tízest bármikor letagadhatott volna, örökös vita tárgyát képezte a munkatársak körében, hogy ebben vajon mekkora szerepe van a férjének, amit csak tovább erősített az a tény, hogy télen–nyáron egyformán garbót hordott. – Nem. Ami nekünk szerencsétlenség, neki szerencse. Ezúttal dr. Theobalddal kell dolgoznunk, és egy másik rendőrségi szakértő is úton van. Nadjuskát megkíméljük ettől a látványtól. – Aha – konstatálta Grace, miközben csalódottságát próbálta leplezni. Egyik kórboncnok sem szerette az ilyen eseteket, mivel minden egyes szúrt sebet gondosan le kell mérni. Nadjuska De Sanchán szívesen legeltette a szemét minden férfiember, ráadásul

szeretett flörtölni, kiváló humora volt, és nem utolsósorban gyors és pontos munkát végzett. Vele ellentétben Fritz Theobald körülbelül annyira szórakoztató, mint az áldozatok, akikkel dolgozott, ráadásul fájdalmasan lassú és teszetosza. Viszont a munkán, amit elvégzett, nem volt fogás, kínos pontossággal tette a dolgát, sosem hibázott. A szeme sarkából Grace hirtelen meg is pillantotta emberét – bár feje búbja alig látszott ki a repcéből –, tetőtől talpig fehér védőruhában, kezében nagydarab táskáját szorongatva közeledett feléjük. – Jó reggelt, mindenki – üdvözölte gyors kézfogással a jelenlévőket. Ötvenötödik éve körül járt, alacsony, köpcös, jókötésű férfi volt gombszerű, barna szemekkel és hatalmas krumpliorral, mely alatt sűrű, tömött bajszot hordott, mint Hitler. Már csak egy kubai szivar hiányzott a szájából, és kusza, rendezetlen hajával máris indulhatott volna az álarcosbálba, mint Groucho Marx, az ismert, zsidó származású amerikai komikus alteregója, habár Grace–nek voltak kétségei afelől, hogy dr. Theobald betenné a lábát egy ilyen haszontalan helyre, mint az álarcosbál. Nem ismerte közelről, csak annyit tudott a fickó magánéletéről, hogy egy mikrobiológust vett feleségül, és hogy szabadidejében egyedül vitorlázik egy dingin. – Nos, lássuk, Grace felügyelő – mondta, miközben a zsákban lévő emberi maradványokat és a környezetet vizsgálta. – Be tudna avatni a részletekbe? – Természetesen, dr. Theobald. – Az első fél óra mindig igen formális beszélgetéssel telt. – A zsákban egy fiatal nő megcsonkított holttestét találtuk, számtalan szúrt sebbel. – Barley felé fordult, mintegy megerősítésképpen, és a helyi nyomozó át is vette a szót. – Az East Down–i kapitányságra futott be a hívás a ma reggeli órákban, egy kutyáját sétáltató hölgy tett bejelentést. Az állat találta meg az áldozat kézfejét, eddig nem nyúltunk hozzá. Ahogy láthatja, körbezártuk a helyszínt, és az áldozat testére már a rendőrségi kutatócsoport bukkant rá. A zsákot szintén érintetlenül hagytuk. – A fejet nem találták meg? – Nem, még nem. A doktor először letérdelt, majd ráült a táskájára, óvatosan kihajtotta a zsákot, és néhány percig csendben tanulmányozta a megcsonkított törzset. – Szükségünk van az ujjlenyomatra és DNS–tesztre, mégpedig azonnal, hátha kideríthetjük az áldozat személyazonosságát – tette hozzá Grace. Végignézett a hegyoldalon, át a mezőkön, egészen a házakig és a La Manche csatorna szürke tömegéig, ami szinte egybeolvadt az égbolttal, majd Barley felé fordult, és folytatta. – Házról házra járva ki kell kérdeznünk a lakosságot, hátha találunk valami használhatót. Minden gyanús, szokatlan tevékenységről szóló jelentésnek utánamegyünk. Lássuk a környéken eltűnt személyek listáját, de akár egész Brightonra, sőt Sussexre is kiterjeszthetjük a keresést. Hogy állunk a térfigyelő kamerákkal, Bill? – Nincs túl sok erre, csak néhány üzlet körül vannak. – Értesítsd őket, hogy az elmúlt hét nap felvételeit őrizzék meg. – Máris intézkedem. – Helyes – bólintott Grace. – Van valakinek ötlete, hogyan kerültek ide a maradványok? – Találtunk pár lábnyomot. A mintázat alapján egy bakancstól származnak. Jó mélyek a nyomok, a nőt valószínűleg ölben cipelték ide –

mutatott egy rendőrségi szalaggal elkerített, kitaposott ösvényre Barley. Dr. Theobald időközben kinyitotta a táskáját, és a levágott kezet kezdte figyelmesen vizsgálni. Grace fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon kicsoda? Miért ölték meg? Hogyan került ide? Forrt benne a düh, de más is nyomasztotta. A szörnyű tudat, amivel sosem mert szembenézni, hogy talán eltűnt felesége is úgy végezte, mint ez a fiatal nő. Kilenc évvel ezelőtt Sandy egyszerűen eltűnt a föld színéről, és azóta sem találtak egyetlen nyomot sem. Meglehet, őt is meggyilkolták, aztán megszabadultak a tetemtől. Lemészárolták, és kegyetlenül feldarabolták. Számtalan módja van, hogy valaki megszabaduljon egy testtől, mégpedig úgy, hogy soha az életben ne találják meg. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Valaki vette a fáradságot, hogy feldarabolja a nőt, levágja a fejét. De ha lehetetlenné akarták volna tenni az azonosítást, nem hagyták volna itt a kezeket sem. Vajon miért nem vitték el? Miért hagyták a rét közepén, ahol bárki rábukkanhat véletlenül? Miért nem ástak legalább egy sekély sírt? Meglehet, talán szándékosan hagytak nyomokat. Valaki azt akarja, hogy megtalálják. 9. fejezet

Kellie a szoba közepén gubbasztott lila joggingjában, ölében laptopja, hátát kényelmesen a karosszéknek támasztotta, miközben egy doboz ecetes–sós csipszet készült eltüntetni. Nem éppen a legegészségesebb ebéd, gondolta, de nincs benne túl sok zsír, nem fog ártani az alakomnak. Szokás szerint az aukciós oldalakat böngészte a neten, most éppen egy lila Swarovski kristály karkötőn akadt meg a szeme. Rákattintott, hogy kinagyítsa a képét. Hiába volt bűntudata, nem tudta megállni, hogy ne képzelje el magán az ékszert. Egy kicsit ugyan túlzó, egy kicsit hivalkodó, de ugyan már, mindenki tudja, hogy egy Swarovski ékszer öltöztet, győzködte magát. Nem tehet róla, imádja őket. Ráadásul a piaci ára egy ilyennek százötven font körül van, az oldalon pedig 10,75 font volt a legmagasabb ajánlat. És már csak három óra ötvenkét percig tart a licit! Ennyi pénz szinte semmiség! Tizenkét fontot ajánlott. Ez meg sem kottyan a családi büdzsének. Ha meg tudná szerezni közel ennyiért, néhány hét elteltével akár újra aukcióra bocsáthatja magasabb áron, és még haszna is lesz belőle! Még percekig nézte a képernyőt, de nem érkezett magasabb ajánlat. Eddig minden a terv szerint haladt, ösztönösen nyúlt az üvegért, letekerte a Smirnoff vodka kupakját – ami a fehérneműi közt tartott, még Tom előtt is titkos készletből származott –, és ivott egy kortyot. Ez még csak a harmadik ma délelőtt, mentegetődzött magában – nem véve tudomást arról a tényről, hogy egy újabb üveget kezdett meg, és ez már a harmadik volt az utóbbi időben. Odakint szakadt az eső. Lady ügetett be a szobába. Toporgott kicsit Kellie előtt, megböködte az orrával, és nyüszögni kezdett. – Szeretnél sétálni menni, igaz, drágám? Sajnálom, meg kell várnod, míg eláll az eső. – Magyarázata nem sokat segített, a kutya nyüszítése egyre hangosabb lett. Letette az üveget, és a magasba emelte a karját. Lady felugrott a mellkasához, majd hanyatt vágta magát a padlón. – Te is csak nőből vagy

– korholta Kellie szeretettel –, csak azt akarod, hogy valaki cirógassa a cicidet. – Szavai némileg egybefolytak a vodka hatására, de legalább szokásos napközbeni levertsége tovatűnt. A kutya hasát vakargatta, átkarolta a nyakát, és adott egy puszit a fejére. Magába szívta az állat erős, meleg szagát. – Szeretlek, Lady. A kutya hirtelen felkapta a fejét, morogni kezdett, és eliramodott az előszoba irányába, ellenőrizni a zaj forrását. Ugatni kezdett, egy másodperccel később pedig Kellie hallotta a kutyaajtó csapódását, amint Lady kiviharzott a kertbe, hogy egyik legfontosabb teendőjének eleget tegyen, és elkergesse a magukról megfeledkezett madarakat, akik a kertjében merészeltek leszállni. Még mindig Kellié volt a legmagasabb licit. Egy nap eljön majd az ő ideje, és ráérez az online aukciók hogyanjára. Pár héttel ezelőtt kivágott egy cikket a Daily Mailből, és eltette. Arról szólt, hogyan lehet vagyonokat keresni az aukciós oldalakon. Megpróbálta megértetni Tommal – persze nem sikerült –, hogy ő csak tapasztalatokat szerez, és tulajdonképpen a maga módján megpróbál pénzt keresni a családnak, csak még nem megy elég jól. Még nem, de majd ő megmutatja. Ránézett az üvegre. Egye fene, még egy kortyocska belefér. Belefér? Behunyta a szemét. Mi a fene van velem? Mi van az életemmel? Rosszak a génjeim? A szüleire gondolt. Az apjára, aki mindig tele volt álmokkal, akiért rajongott, és aki most – alig ötvennyolc évesen – a lakás foglya volt előrehaladott Parkinson–kórja miatt. Visszagondolt a gyerekkorára, mikor az apja egyre–másra fogott – és bukott – bele az üzleti terveibe. Először Brightonban taxizott, aztán saját vállalkozásba kezdett, és limuzinokat adott bérbe, míg be nem csődölt. Aztán megvette egy egészségital franchise– jogát, abból szeretett volna milliomos lenni, de végül a házuk is ráment. Az anyja támogatta, amiben csak tudta. Munkát vállalt, és keményen dolgozott a gatwicki reptér vámmentes övezetében, egy parfümériában, amíg a férje nem szorult ápolásra. Most örökös félelemben éltek Whitehawkban, egész Brighton legrosszabb hírű környékén, egy tanácsi bérlakásban. Errefelé mindennaposak voltak a betörések, a rablások, a vandalizmus. Kellie az előző héten látogatta meg őket. Csak egy órát töltött náluk, de ennyi idő is elég volt, hogy lelopják a dísztárcsákat az öreg Renault Espace–áról. Visszagondolt, milyen volt Tom, amikor először találkoztak egy barátnője huszonegyedik születésnapi partiján. Nem tudta nem észrevenni, mennyire hasonlít az apjára. Arra az apára, akire mindig is emlékezni akart; aki fiatal volt, csibészesen jóképű, sármos, tele élettel és energiával. Tom is céltudatos volt, előrelátó, kézzelfogható üzleti érzékkel, de ő mindig alaposan átgondolta a terveit, mielőtt cselekedett volna. Először értékes tapasztalatokat szerzett sikeres cégeknél, s csak azután fogott saját vállalkozásba. Kellie mindig is hitt benne. El sem tudta képzelni, hogy Tom elbukhat. A barátai is azonnal megkedvelték, a szülei is rajongtak érte. Még aznap este beleszeretett. Két nappal később szeretkeztek először Tom pici, Hove utcai lakásában, órákon keresztül egy Scott Joplin CD–t hallgatva. Azóta is alig van rá példa, hogy egymástól távol töltenének egy éjszakát. A házasságuk első néhány évében minden csodás volt. Tomnak szinte azonnal beindult az üzlete, nagyobb lakásba költöztek, aztán családi házat vettek. Akkor kezdtek rosszabbra fordulni a dolgok, mikor ő Max születése előtt nem sokkal otthagyta a tanítói állását. Először csak unatkozott, később sokat szenvedett a szülés utáni depressziótól. Nehezen

viselte, hogy egész nap otthon van a babával. Tom már kora reggel elindult munkába, Londonba, és csak késő este ért haza, általában túl fáradtan, hogy megbeszéljék a problémáikat. Megígérte Kellie–nek, hogy nem lesz ez mindig így, a mostani túlórákkal csak a jövőjüket alapozza meg. Aztán megszületett Jessica, és ugyanazt a fárasztó, magányos harcot kellett megvívnia. Az üzlet még jobban visszaesett, és Tom egyre többet dolgozott, de még annyit sem beszéltek, mint korábban. Amikor Max nagyobb lett, ő hozta–vitte az iskolába, és közben szert tett néhány új barátra. Úgy tűnt, az összes többi nőnek sikeres férje van, csodás ruhái, szép autója, puccos háza, és mindig valami egzotikus helyre mennek nyaralni. Az egész eBay–üzleteléssel azért próbálkozott, hogy segítsen Tomnak, de ezt ő nem akarta megérteni. Jogos, akadt pár dolog, de nem túl sok, amit magának vásárolt, de leginkább alkalmi vételekbe ment bele azzal a céllal, hogy majd később haszonnal adja tovább a megszerzett tárgyakat. Valahogy mégsem akart összejönni, közel sem kapott olyan ajánlatokat, mint amennyit ő fizetett egy–egy holmiért. Volt még egy oka az állandó költekezésnek, amit leginkább az eBay–en és a teleshop– csatornán folytatott, de ezt nem mondhatta el Tomnak: így leplezte azt a heti negyven fontot, amit vodkára költött hetente. Ez csak átmeneti állapot, nyugtatgatta magát, csak segít leküzdeni a stresszt. Nem, dehogyis alkoholista… Csak éppen így birkózik meg a mostani krízissel. Egy–két korty még nem bűn. Mintha magát akarná meggyőzni, fogta az Árgust, és felütötte az állásajánlatoknál. Ez lenne a legjobb megoldás – ha találna egy félállást. Legalább a rezsihez hozzá tudna járulni. És volna egy kis dugipénze is, amiből olykor vodkát vehetne. No, nem mintha szüksége lenne rá… Megcsörrent a telefonja. A konyhapulton volt, ahol hagyta. Átkozódva talpra állt, és enyhén dülöngélve kiment a szobából. Ránézett a kijelzőre, egy barátnője, Lynn Cottesloe kereste. – Helló, hogy vagy? – szólt bele a telefonba, és ijedten konstatálta, hogy akadozik a nyelve. – Itt vagyok az Orsinóban, téged várlak. – Merre jársz? – Ó, a francba… Annyira sha–shajnálom. – Minden rendben? A francba – gondolta Kellie. A francba, a francba, a francba! Teljesen kiment a fejéből, hogy megbeszélték, együtt ebédelnek ma. Ránézett az órájára. Negyed kettő. – Halló! Minden rendben? – Ó, hát persze. A legnagyobb mértékben. Ugyan mi baj lenne? – adta a fesztelent Kellie. 10. fejezet

Tom Bryce borús hangulatban ücsörgött cége, a BryceRight Promóciós és Márkatermék ügynökség londoni irodájának asztalánál. Hogy feszültségét oldja, meglazította a nyakkendőjét, és felhajtotta az ingujját. Így meg fázni kezdett. Átkozott

angol időjárás, dühöngött magában. Az előző nap elviselhetetlen meleg, aznap meg befagy az ember segge. Komolyan fontolgatta, hogy felveszi a zakóját. Az irodájával elégedett lehet, pont a megfelelő imidzset sikerült kialakítania a rendelkezésre álló tőkéjéből. Egész jó környéken volt, és bár a helyiség nem túl nagy, néhány üvegfallal sikerült arányosan beosztani a teret, így még a plafonon lévő stukkódíszítéseket is megőrizhette eredeti formájukban. Az ügyfelek az előtérbe érkeztek, ami egyben a bemutatóterem funkcióját is ellátta. Innen nyílt maga az iroda, ahol öt ember kényelmesen tudott dolgozni, hátul pedig egy kis személyzeti konyhát rendeztek be. A cégnév Kellie ötlete volt. A maga részéről kicsit sablonosnak találta, de felesége rámutatott, hogy ezt a nevet legalább könnyű megjegyezni, és mind a családra, mind a cég tevékenységére utal. A BryceRight elsősorban reklámtárgyakkal, promóciós anyagokkal és céglogókkal, emblémákkal, szlogenekkel foglalkozott. A termékskála széles volt, a tollaktól, számológépektől, egérpadoktól és íróasztaldíszektől kezdve a sportruházaton, pólókon, baseballsapkákon át a serlegekig és emléktárgyakig tartott. A Brightoni Egyetem közgazdász szakának elvégzése után az egyik legnagyobb hasonló területen dolgozó cégnél, a Motivation Businessnél helyezkedett el, és később, csaknem tíz évvel ezelőtt, felesége maximális támogatása mellett alaposan megterhelte a családi házukat jelzáloggal, hogy be tudja indítani saját vállalkozását. Az első években otthonról, a mostani dolgozószobájából és két vendégszobájukból működtette a céget, de nem sokkal Max születése után már megfelelő tőke állt rendelkezésére, hogy bérbe vegye a szűkös belvárosi irodát a Bond utca közelében, egy kelet–londoni raktárhelyiséggel együtt. Az első hat évben az ügynökség virágzott, folyamatosan terjeszkedett. Veleszületett üzleti érzéke és megnyerő modora miatt az ügyfelei kedvelték, minden rózsás volt. Aztán jött a szeptember 11–i terrortámadás, két napig nem csengett a telefonjuk, és utána is egyre ritkábban – az aranykor véget ért. Négy értékesítési ügynököt alkalmazott, ketten közülük Londonban dolgoztak, egyikük fenn északon, akit pedig utoljára vett fel, Skóciában. Egy titkárnője volt, Olivia, és Maggie is itt dolgozott velük az irodában, ő volt az ügyfélkapcsolati menedzser és a termékkutató egy személyben. A raktárhelyiségben szintén négyen voltak. A raktárvezető, egy minőségbiztosítási ellenőr és két rakodómunkás. Nagyon sok problémája volt velük, talán mert csak ritkán látogatta meg őket személyesen, így a dolgok olykor kicsúsztak a keze közül. A BryceRightnak igen elegáns vevőköre volt, sikerült megszerezniük egy–egy céget a legnagyobbak közül is, mint a Weetabix, a Range Rover, a Nestlé, a Legal, az Allianz vagy a Chivas Regal, de sok kisebb partnerük is volt. Az első években örömmel járt be dolgozni, sőt a terrortámadást követő időszakban is sikeresen tartotta fenn a cég forgalmát egy ideig, de az utóbbi időszak gazdasági visszaesése és az egyre élesebb konkurenciaharc kezdte ellehetetleníteni a cég működését, a bevételei már nem fedezték a kiadásokat. A vetélytársak egyre több ügyfelét csábították el, a megmaradó vevői pedig egyre kisebb rendeléseket adtak le. Az előző hónapokban pedig egyik katasztrófa követte a másikat, mind az alkalmazottak, mind saját maga komoly hibákat követett el. Íróasztala roskadozott a kifizetetlen számláktól, melyek közül nem egy

kilencvennaposnál is régebbi volt. A hónap végén megint nagy trükköket kell bemutatnia, hogy egyensúlyban tartsa a követeléseket és a költségeit, nehogy a fizetési csekkjeit visszadobják. És akkor még nem beszélt egy másik, szintén nem elhanyagolható pénzügyi faktorról, Kellie megszállott költekezéséről. Egész családja ott mosolygott az asztalán álló, ezüstkeretes fényképen. Szerette ezt a fotót, kiváló minőségű felvétel volt, tökéletesen megragadta azt a boldog pillanatot, amikor készült. Kellie arcát nézte, miközben gyors imát rebegett, hogy legalább az elkövetkezendő időszakban kímélje meg őt az asszony a komolyabb meglepetésektől, legalábbis anyagi téren. Hogyan mondhatná el neki, hogy meglehet, lassan el kell adniuk a családi házat? És hova fognak költözni? Egy bérlakásba? Hogyan tudná megmondani Jessicának és Maxnek, hogy nem lesz többé kertjük, ahol játszani tudnának? Kibámult a második emeleti ablakon a zuhogó esőbe, a szemközti üzletek kirakatát nézte. A Conduit utca szűk volt, a magas épületek pedig leárnyékolták az egészet még a napfényes órákban is. Az utcán hömpölyögtek az esernyős emberek, ami így ebédidőben megszokott látvány volt. Taxik, teherautók és gépkocsik álltak hosszú sorban, egészen a Bond utcai kereszteződésben lévő közlekedési lámpáig. Kiszúrt magának egy rozsdabarna Bentley Continentalt. Azóta vágyott egy ilyenre, hogy először meglátta, de roppant borsos ára miatt ezekben az időkben nem is gondolhatott rá, körülbelül olyan messzire volt tőle, mint egy kertje kerítésénél vánszorgó csiga a Marstól. Elmajszolt egy tonhalas–kukoricás rozskenyér szendvicset. Igaz, egyikért sem rajongott különösebben, a kenyérben lévő köménymagok pedig rendszeresen a fogába ragadtak, de aznap reggel olyan erős elhatározással ébredt, mint már régen – már ami az egészséges táplálkozást illeti. Ez a szendvics márpedig egészséges volt. Általában jobb szerette a sonkás tojást, a sajtokat vagy a vagdalt húst, de az előző este végleg betette a kaput. A hálószobában voltak Kellie–vel, és felesége játékosan megsimogatta hasát, vagy ahogy ő fogalmazott: a pocakját. Pocak?! Erről szó sem lehet. Kinyitotta az asztalán heverő Marketing magazin legújabb számát, és azt látta, hogy az egyik legnagyobb vetélytársa most jelentette be, hogy ki szeretnének lépni a tőzsdére. Mi lehet a titkuk? – tűnődött. Vajon ők mit csinálnak olyan marha jól, és ő mit csinál olyan marha rosszul? Beleharapott a szendvicsébe, letette az újságot, és inkább Chris Webbet figyelte, a számítástechnikai szakembert, akivel cége szerződésben állt. Negyven év körüli, magas, szűkszavú férfi volt, apró fülbevalóval, rövidre nyírt hajjal, aki úgy kezelte Tomot, mintha valami vásott kiskölyök lenne. Tom időről időre reménykedő pillantásokat vetett a laptopja képernyőjére, pedig Chris még jócskán a gépben turkált csavarhúzójával. Viszont akárhányszor a számítógépére nézett, mindig eszébe jutott az előző este. Nem tudta kiverni a fejéből, amit látott. A nőt, a döféseket, a vért. Éjjel háromkor a saját kiáltására ébredt fel rémálmából. Biztos csak egy mozifilm volt, egy bemutató, győzködte magát. De valahogy túlságosan valóságosnak tűnt. – Attól tartok, az összes adatod elveszett – jelentette be Chris Webb idegesítő vigyorral az arcán. – Igen, pont ezt mondtam én is. Azért hívtalak, hogy hozd helyre. Ahogy a

technikus újra a laptop fölé görnyedt, Tom megpróbált a magazinra koncentrálni, de túlságosan elveszettnek érezte magát a számítógépe nélkül. A vitrineket nézegette, a cége termékeit, őszintén szólva kicsit fáradtnak tűntek, avíttnak. Fel kellene dobni a kínálatát. Aztán a Jaguar termékek üvegszekrényét vette szemügyre. Széldzseki, baseballsapka, póló, töltőtoll, kulcstartó, sofőrkesztyű, sál és nyakkendő – mind a Jaguar színeiben. Volt már néhány frissebb dizájnja is, de azok még nem kerültek ki. Pedig itt volna az ideje… Egy másik vitrinben egérpadok, tollak, számológépek és esernyők voltak a Weetabix lógójával. Ezeket is át kell gondolni, a cégnek meg kell újulnia. Megérkezett Olivia, a titkárnője. Csinos, kedves, huszonéves nő volt, de egyik magánéleti válságból a másikba sodródott, sehogy sem jött ki a pasijaival. Egyik kezében fényes bevásárlótáskát lóbált, a másikban mobiltelefonját tartotta, erősen bele volt merülve egy beszélgetésbe. A titkárnő mögött Peter Chard, a legjobb ügynöke ült – elegánsan, mint mindig. Klasszikus szabású öltönyeivel, lenyalt hajával úgy nézett ki, mint Leonardo DiCaprio abban a csekkhamisítós filmben, aminek most nem ugrott be a címe. A vele párhuzamos íróasztal a hongkongi születésű Simon Wongé volt. Mindig csendben, szorgalmasan végezte munkáját, inkább a keze járt, mint a szája. Most is egy megrendelőjük adatlapja felé görnyedt. Új ügyfél volt, ráadásul elég nagy tételben rendelt tőlük már első alkalommal. Az élet apró örömei, gondolta Tom. Megszólalt a telefon, Olivia még mindig a mobiljával volt elfoglalva, és nem nagyon izgatta magát a bejövő hívás miatt. Peter és Simon a fülük botját sem mozdították, Maggie pedig nem volt az irodában. – FELVENNÉ VALAKI AZT A KURVA TELEFONT? – engedte ki a hangját Tom. A titkárnője bocsánatkérően feltette a kezét, majd az asztalához billegett. – Talán vegyük át még egyszer, mi történt – fordult felé elgyötörten Chris Webb. Úgy beszélt, mintha Tom egy tökkelütött idióta lenne, még a két értékesítési ügynök is felkapta a fejét. – Ma reggel a vonaton be akartam kapcsolni a gépet, de nem állt fel a rendszer, teljesen halott. – Most nincs vele gond, prímán működik. Csak éppen nincs rajta semmi, egy megveszekedett adatállomány sem. Ezért látod feketének a képernyőt. Tom lehalkította a hangját, hogy megszabaduljon a kéretlen hallgatóságtól. – Ezt nem értem. – Nincs ezen mit érteni, pajtás. Az adatbázis teljes törlésre került. – De hisz’ ez lehetetlen, nem csináltam semmit. – Vagy összeszedtél valami vírust, vagy feltörték a gépet. – Úgy tudtam, a Mac gépekre nincs vírus. – Nem tettél semmi olyat, amit megtiltottam, ugye? Sírva kérlek, mondd, hogy nem csatlakoztál vele az irodai hálózatra. – Mondtam már, hogy nem. – Mázli, azt is letörölte volna. – Ezek szerint mégiscsak vírus. – Az, vagy valami olyasmi, a hardvernek semmi baja. Jézusom, Tom! El sem hiszem, hogy ekkora marha voltál. Betenni a gépbe egy CD–t, amit a vonaton találtál?! – Tom gyorsan körbepillantott, de a többiek már rég elveszítették

az érdeklődésüket – Mit értesz azon, hogy marha voltam? Ez egy laptop, nem? Erre találták ki. Beteszel egy CD–t, ez meg lejátssza. Bármilyen CD–t. Ott vannak a vírusirtók, amiket te telepítettél, mi mást kellett volna még tennem? Webb maga elé tartotta a CD–t. – Beolvastam ezt a szart egy gépen, amiben nem tehet kárt. Ez egy kémprogram. Átkonfigurálja a rendszert, és isten tudja, miféle szemetet telepít fel a gépre. Tényleg a vonaton találtad? – Tegnap este. – Meg is érdemelted, azonnal le kellett volna adnod a talált tárgyak osztályán. Tom néha maga sem hitte, hogy ennek az embernek részben ő adja a fizetését. – Kösz a tippet. Csak megpróbáltam segíteni, hátha találok rajta egy címet, amire visszajuttathatnám. – Igen? Akkor legközelebb, ha ilyesmi előfordul, inkább küldd el nekem, majd én megnézem. Ettől eltekintve, megnyitottál valami csatolmányt, amit nem ismertél? – Nem. – Biztos vagy benne? – Sosem teszem. Évekkel ezelőtt figyelmeztettél erre, és azóta mindig figyelek rá. Csak olyan fájlokat nyitok meg, amik ismerősöktől jönnek. – Pornó? – Csak a szokásos. Pornó, viccek, miegymás. – Legközelebb keríts egy óvszert, mielőtt netezni kezdesz. – Nem vagy valami vicces. – Nem is viccnek szántam. Valami nagyon csúnya vírust szedtél össze, hihetetlenül agresszív. Ha ma reggel csatlakoztál volna az irodai szerverhez is, most azt is cseszhetnénk. Az összes alkalmazottad adatállományát, még a biztonsági mentéseket is. – Bassza meg… – Jól mondod, magam sem fogalmazhattam volna pontosabban. – Hogyan szabadulhatok meg tőle? – Például úgy, hogy fizetsz nekem egy csomó pénzt. – Jól hangzik. – Vagy vehetsz egy új gépet. – Na, hallod, te aztán fel tudod dobni az embert. Te kérdezted, mi a helyzet, én csak a tényeket mondom. – Még mindig nem értem, úgy tudtam, nincsenek Mac vírusok. – Elvétve azért akadnak. Peched volt, lehet, hogy pont belefutottál egybe. De én akkor is a CD–re fogadnék. Persze van egy harmadik lehetőség is – tette hozzá, majd a bögréje után kutatva körülnézett, és nagyokat kortyolt a teájából. – És mi lenne az? – kérdezte Tom. – Lehet, hogy felbosszantottál valakit – válaszolta Webb. – Egyébként csípem a nyakkendőd, ha ettől jobban érzed magad. Tom lepillantott a szóban forgó darabra. Egy levendula nyakkendő volt, ezüst lovakkal. Egyike Kellie „kiváló” internetes fogásainak – a feleségének fogalma sincs a takarékoskodásról. – Eladó, ha érdekel.

11. fejezet

Délután fél öt körül, háromórányi szőrszálhasogató, aprólékos munka után a halottkém úgy döntött, hogy nincs értelme a helyszíni vizsgálatokat tovább folytatni, amit lehet, megtett az ügyben, a repceföld közepén, zuhogó esőben felállított ponyvasátor alatt dolgozni egyébként sem tartozik a dévaj örömök közé. Már csak egy feladat volt hátra, megtalálni a feldarabolt testet borító elemi szálakat, idegen rostokat. Egyszerű, de nagyszerű módszert használt: centiről centire haladva ragasztócsíkokat húzott le a testről, mintha csak legyantázná, majd csipeszével átvizsgálta a szeméremszőrzetet is. Minden egyes ragasztócsíkot külön nejlontasakban helyezett el. Még egyszer, utoljára átvizsgálta a testrészeket, hátha valami elkerülte a figyelmét, aztán intett, hogy befejezte. Grace jobban örült volna, ha a boncolásra és a teljes körű halotti szemlére még aznap este sor kerül – ez volt egyébként a bevett gyakorlat is –, de dr. Theobald sajnálkozva tájékoztatta, hogy egy gyanús jachtbaleset áldozatához is neki kell kimennie Hampshire– be. Ideális körülmények között a halottszemlét a gyilkosság helyszínén szokták végezni, mert a test elszállítása bizonyos kockázatokat rejt magában, a legnagyobb körültekintés mellett is elveszíthetnek döntő fontosságú nyomokat, melyek szabad szemmel esetleg nem is láthatóak. De a saras, esőáztatta, szeles domboldal távolról sem számított ideális környezetnek, mint ahogy az esetek többségében ez a helyzet. A legtöbb patológus nem szeretett a helyszínen dolgozni, inkább a halottasház relatíve kellemes környezetét választották, ha csak tehették, de dr. Theodbaldról ezt nem lehetett elmondani. Ha a helyzet megkívánta, késő estig vagy akár egész éjszaka képes volt munkálkodni, és csak akkor szállíttatta el a testet, ha már saját mércéje szerint is kielégítő alapossággal elvégezte az összes vizsgálatot. Grace az órájára pillantott, és a másnap esti randevúja járt a fejében. Szeretett volna végezni, még mielőtt az üzletek bezárnak. Tudta, hogy nem szerencsés ez a megközelítés, de a testvére és a kollégái évek óta nyaggatták, hogy szakítson időt a magánéletére is. Sandy eltűnése óta most először érezte úgy, hogy készen áll egy új kapcsolatra, hogy igazán érdekelné egy másik nő. Viszont a ruhásszekrényére nem volt büszke, ráfért volna a lomtalanítás, jó pár nyári ruhára lesz szüksége. Aztán elhessegette ezeket a gondolatokat, és a munkájára koncentrált. A fiatal nő fejét még mindig nem találták meg, pedig Roy Grace a különleges kutatócsoportot is mozgósította, akik számos gépjárművel és nyomkereső kutyákkal érkeztek a helyszínre. A rossz látási viszonyok, a pára és a szakadó eső súlyosan megnehezítette a dolgukat; valószínűleg az alacsonyan repülő helikopter is feleslegesen pásztázta a környéket, de sosem lehet tudni… A helyi gazdák legnagyobb bánatára egy hatvanfős, fluoreszkáló láthatósági mellényt viselő, rendőrökből álló csatárlánc állt fel, hogy szisztematikusan átkutassa a környező területeket – egyben le is tapossa a terményeket. Egyedül a kutyák, a rendőrség által előszeretettel alkalmazott német juhászok tűntek boldognak, őket nem izgatta egy kis eső.

Grace az ideje nagy részét telefonálással töltötte. Megszervezte a kutatást, fel kellett állítania csapatát a műveleti központban, fedőnevet kellett kérni az akcióhoz, melyet egyébként véletlenszerűen generált a számítógép, végighallgatta az összes, a környéken mostanában eltűnt fiatal nő személyleírását. A helyszín tíz kilométeres körzetében csak egy eltűnést jelentettek az előző néhány napban, aminek érdemes utánajárni, még hármat, ha Sussex egész területét vizsgálják, és másik hatot, ha Anglia teljes délkeleti régióját tekintik. Dr. Theobald egyelőre meglehetős szófukarsággal nyilatkozott az ügyről, mindössze annyit mondott, hogy a szeméremszőrzet alapján a nőnek valószínűleg világosbarna haja van, és húszas évei végén, harmincas évei elején járhat. Ez is segített, négy főre szűkült a kör. Grace tisztában volt az idevágó statisztikákkal. Évente 230 000 személy eltűnését jelentik be Angliában, és harminc százalékuk többé sosem kerül elő. Az első néhány nap a döntő, a megkerült személyek kilencven százaléka a bejelentést követő hetvenkét órán belül bukkan fel. Általában csak fiatalkorú vagy idős emberek eltűnésekor indítanak azonnali vizsgálatot, más esetben huszonnégy óráig automatikusan jegelik az ügyet, de a körülményektől függően ez az időszak akár hosszabb is lehet. Az eltűnt személyekről érkező bejelentések mindig szíven ütötték Roy Grace–t, minden alkalommal összerezzent már a kifejezés hallatán is. Sandy is eltűnt személyként volt nyilvántartva. Kilenc évvel ezelőtt, Grace harmincadik születésnapján tűnt el a föld színéről, egyszerűen nyoma veszett. Nincs bizonyíték arra, hogy az évente eltűnő hetvenezer személy életét vesztette volna, sőt, a legtöbb eltűnésre találtak ésszerű magyarázatot. Általában családi okok álltak a háttérben, hol a férj, hol a feleség lépett ki a boldogtalan házasságból, de a gyerekek esetében sem ritka, hogy elmenekültek otthonról. Aztán ott voltak még a pszichiátriai esetek, ám Grace–nek el kellett ismernie, még ha gyűlölte is a gondolatát, hogy az eltűnések nyugtalanítóan nagy hányadában ezeknél komolyabb okok húzódnak meg a háttérben. Az eltűnt személyeket meggyilkolják, vagy akaratuk ellenére fogva tartják őket. Időről időre szörnyű történetek látnak napvilágot a világ minden pontján olyan esetekről, mikor évekig, ritkán évtizedekig fogva tartottak valakit. Legrosszabb pillanataiban, mikor igazán kétségbe volt esve, Grace mindig arra gondolt, hogy Sandyt is egy pince mélyén őrzi láncra verve valami mániákus őrült. Még mindig hitt abban, hogy életben van, bármi legyen is eltűnésének az oka. Az elmúlt kilenc évben számtalan látnokkal és egyéb médiummal találkozott emiatt, ha jó hírét vette valamelyiknek, azonnal felkereste, és a Brightonba látogató médiumok nyilvános szeánszain is rendszeresen részt vett. De ennyi év alatt nem találkozott eggyel, egyetleneggyel sem, aki kapcsolatba tudott volna lépni Sandyvel, vagy üzenetet közvetített volna tőle. Grace rendületlenül bízott a médiumokban, sokkal jobban, mint az orvosokban vagy tudósokban, mindig is nyílt, befogadó volt a világ dolgaira, nem utasította el a természetfelettit. Hitt kedvence, Sherlock Holmes egyik híres mondásában: „Ha egy ügy kapcsán már minden racionális okot kizártál, bármi is maradjon hátra, az az igazság.” A mobiltelefonja csörgése zökkentette ki gondolataiból. Ránézett a kijelzőre, de a hívó fél száma nem volt

megjelenítve. Valószínűleg egy kollégája az, gondolta – a rendőrök körében a hívószám letiltása bevett gyakorlat. – Roy Grace – szólt bele a telefonba. Hahó, öreg cimbi! – rikkantotta egy ismerős hang. – Szakadj le rólam, dolgom van – válaszolta egy vigyorral. Három órán keresztül reménytelenül próbált beszélgetést folytatni a lakonikus dr. Theobalddal, örült, hogy most válthat néhány értelmes szót barátjával, Glenn Branson nyomozóval. Már évek óta együtt dolgoztak, és most ő volt ez első ember, akit Grace bevont a nyomozói csapatába a legújabb ügyhöz. – Rossz embert próbálsz etetni ezzel a maszlaggal, haver. Amíg te a második whiskyt iszogatod a háromfogásos ebéded után, én a belem is kidolgozom helyetted. Grace fintorogva gondolt vissza paradicsomos–tonhalas szendvicsére, amit ebéd címszó alatt bekapott. – Ne is mondd, esélyem sem volt rá. Miért hívtál? – Tegnap este láttam egy zseniális Al Pacino–filmet, a Serpicót. Tudod, amelyikben korrupt zsaruk után nyomoz a New York–i rendőrségen. Láttad? Branson megszállottan rajongott a filmekért. – Láttam, de még vagy harminc évvel ezelőtt. – 1973–ban forgatták. Neked viszont elég sokáig tartott, mire rácsodálkoztál. Ilyen lassan jutnak el a filmek a környékedre? – Marha vicces vagy. Mindegy, a lényeg, hogy ezt újra meg kell nézned. Briliáns a film, vitathatatlanul Al Pacino a legnagyobb király. – Köszönöm az értékes információt, Glenn – válaszolta, majd kilépett a sátor alól a szakadó esőbe, hogy hallótávolságon kívülre kerüljön az ott ácsorgó emberektől: dr. Theobaldtól, egy Jim Thirrup nevű fényképésztől és Dennis Pondstól, aki a rendőrség sajtókapcsolati osztályát vezette, és most arra várt, hogy Grace közleményben tájékoztatassa a média képviselőit a történtekről. A tapasztalata azt mutatta, hogy egy ilyen horderejű ügyben az a legjobb, ha alig árul el valamit a részletekről. Minél kevesebb információ lát napvilágot az áldozatról és a körülményekről, annál nagyobb eséllyel tudják kiszűrni a számos – és igen gyakran ostoba vagy öncélú – lakossági bejelentés közül azokat, melyek valóban a nyomozás hasznára lehetnek. Ugyanakkor, a rendőrségnek fel kell ismernie, hogy sokkal bölcsebb dolog a média oldalán, és nem a média ellen küzdeni, bár Grace szénája nem állt túlságosan jól ebből a szempontból. A mai hírek a két gyanúsított halálával voltak tele, akik a rendőrségi üldözés során vesztették életüket, az előző héten pedig amiatt állították pellengérre, hogy egy gyilkossági ügy tárgyalásán elismerte a bíróságon, hogy a nyomozás során konzultált egy médiummal. – A hegyen állok, szakadó esőben. Pontosan hogyan is fogja a filmnézés segíteni a nyomozást? – A nyomozást sehogy, de a műveltségedet annál inkább. Csupa gagyit nézel. – Mi bajod a Született feleségekkel? Jó embernek hozod fel a témát… nekem is sikerült kifogni egyet – fintorgott Glenn. – Viszont híreim vannak a számodra.

– Hallgatlak. – Egy ügyvédbojtár – még egyetemista. Most jelentették az eltűnését. – Tragikus veszteség lenne – mondta Grace jó adag gúnnyal a hangjában. – Egy mocskos, szívtelen dög vagy, ugye, tudod? – Nem, csak őszinte. Mint a legtöbb kollégája, Roy Grace sem szívlelte a jogi szakmát, és különösen nem a büntetőügyvédeket, akik számára a törvénykezés csak játék volt. A rendőrök mindennap az életüket kockáztatták, hogy harcoljanak a bűnözés ellen, ezek a disznók meg busás hasznot húztak abból, hogy a törvény kiskapuit keresgélve kihozzák a söpredéket a sittről. Persze, Grace is tudta, hogy az ártatlanul letartóztatott állampolgárokat megilleti a védelem. Nem hibáztatta Glennt, még csak rendőri pályája elején járt, nem látott még elég szemetet kisétálni a börtön ajtaján a csavaros eszű ügyvédek miatt. – Ahogy érzed. Mindenesetre ma nem ment be dolgozni. Egy barátja elment hozzá a lakására, de nem talált ott senkit. Kezdenek aggódni érte. – Mikor látták utoljára? – Tegnap délután, mikor eljött a munkahelyéről. Egy fontos ügyféllel lett volna találkozója ma reggel, de nem ment el. Nem jelentkezett, még csak nem is telefonált. A főnöke szerint ez egyáltalán nem jellemző rá. Úgy hívják, hogy Janie Stretton. – Négy név van a listámon, Glenn. – Miért éppen ő? – Csak egy megérzés. – Janie Stretton? – Ahogy mondod. – Oké, legyen, ahogy akarod, felveszem a listára. – Ne! Egyenesen vele kezdd. Az eső átáztatta az öltönyét, haja, arca csuromvíz volt. Grace visszasétált a sátortető menedékébe. – Még mindig nincs meg a fej. És van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogjuk megtalálni. Már lefuttattuk az ujjlenyomat–vizsgálatot, de nem találtunk semmit. Hiába küldtük a DNS–mintát kiemelt prioritással Huntingdonba, a vizsgálatok még napokig tartanak. – Érzem, ő lesz az. Akarsz fogadni? – ajánlotta Glenn Branson. – Janie Stretton? – Janie Stretton. Én inkább arra tennék, hogy éppen valami menő ügyvéddel kufircol valahol. – Nem, Roy – ellenkezett továbbra is Glenn. – Szerintem épp ott fekszik előtted. 12. fejezet

Tom szinte az egész délutánját egy fontos, új ügyféllel töltötte. A Polstar Vodkát

sikerült megszereznie, de mintha a fogát húzták volna, el kellett mennie a legvégső árig, hogy elhappolja a konkurencia orra elől. Sikerült, bár nem sok köszönet lesz benne. Nyomorultul érezte magát a laptopja nélkül, a kezében lévő ötvenezer fontos megrendelés sem derítette jókedvre, ami gravírozott martinispoharakról és dombornyomott, ezüst poháralátétekről szólt. Eredetileg jelentős haszonnal számolt az ügylet kapcsán, de most meg kell elégednie az új ügyfél megszerzésével, még ha ez az összeg nagyjából a költségei fedezésére lesz csak elég. Legalább a forgalmát növeli, ami jól fog mutatni a bank felé, ugyanakkor fájdalmasan tisztán élt gondolataiban a régi bölcsesség: a forgalom merő hiúság, csak a haszon számít. Talán idővel ez az üzlet is hasznot hoz majd a számára, legalábbis ebben reménykedett. Valamivel öt előtt ért vissza az irodába, és megkönnyebbülten látta, hogy laptopja újra működőképes, másrészről viszont ez arra emlékeztette, hogy hét igencsak drága munkaórát fog kifizetni Chris–nek, ami egyáltalán nem volt ínyére a mostani időkben. Peter Chardot nem látta az asztalánál, Simon Wong telefonált, és Maggie–nek is a füléhez nőtt a kagyló. Olivia hozott be néhány dokumentumot aláírásra. Gyorsan elintézte őket, majd Chris felé fordult, aki éppen az elvégzett rendszerváltoztatásokról, frissítésekről és az új vírusirtó szoftverről tartott neki kiselőadást – természetesen további súlyos pénzeket facsarva ki belőle. Nem tudott újat mondani a vírusról, mely letörölte a komplett adatbázisát, még mindig az volt a teóriája, hogy a CD– ről került a gépre. A biztonság kedvéért azért magával vitte a diszket további vizsgálatokra. Miután a rendszergazda elment, Tom egy félórát szentelt az e–mailjeinek, utol akarta magát érni a levelezésével. Aztán puszta kíváncsiságból megnyitotta az Explorert, és végignézte a böngészőprogram bejegyzéseit, mely rögzítette, milyen oldalakon járt az elmúlt huszonnégy órában. Volt pár Google–találat, jó néhány a jeeves.co.uk oldalról és egy a Railtrackről – itt nézte meg előző nap a vonatok menetrendjét. Az utolsó weboldal, amit megnyitott, a Polstar Vodka honlapja volt, a délutáni találkozó előtt frissítette fel az emlékeit a cégadatokkal kapcsolatban. De volt itt még valami, amit nem tudott hova tenni. Egy hosszú, összetett, bonyolult karakterjegyekből álló cím. Chris utolsó megjegyzése, mielőtt lelépett volna, az volt, hogy ne nyisson meg egy weboldalt sem, amelyet nem ismer, de Tom már nagyon régóta használta az internetet, és elég jól értette a működését is. Tudta, hogy egy csatolmány megnyitása megfertőzheti a gépét, de nem fogadta el, hogy egy weboldal megnyitása is veszélyes lehet. Arról már hallott, hogy bizonyos weboldalak úgynevezett sütiket töltenek le a számítógépekre, ami aztán nyomon követi a felhasználó útját a neten, a kereskedők pedig egész pontos profilokat tudnak összerakni a felhasználókról, és ki tudják deríteni, milyen termékek érdeklik az embereket. Na de fertőző weboldalak? Nem, az nem lehet. Rákattintott a címre. Szinte azonnal megjelent egy üzenetablak. Hozzáférés megtagadva. Engedély nélküli belépés. – Szükséged van még valamire, Tom? – Felnézett Olivia szemmel láthatóan indulásra készen álldogált az asztala mellett, kezében a retikülje. – Nem, mára végeztünk, köszi. – Oliviának felragyogott az arca. – Este randim lesz, és még fodrászhoz is kell mennem.

Drukkolj nekem. – Sok szerencsét! – Egy magazin–lapcsoport marketingigazgatója, ebből akár még valami üzlet is összejöhet. – Mindent bele! – Rajta leszek. Visszatért a képernyőhöz, és újra a címre kattintott, de ezúttal is ugyanaz történt. Hozzáférés megtagadva. Engedély nélküli belépés. Aznap este az átlagosnál jóval több martinit ivott, a vacsorához pedig elfogyott majdnem egy teljes üveg ausztrál Margaret River chardonnay, holott csak egy–két pohárral szokott bedobni. Felment az emeletre, és bevette magát a dolgozójába. Kinyitotta a laptopját, belépett a postafiókjába, és dolgozni kezdett. Szinte percenként érkeztek az újabb és újabb üzenetek. Egymás után két megrendelés is befutott, ami feldobta a kedvét. Az elsőt egy nagyobb ügyfél marketingigazgatója írta személyesen, megköszönvén az eddigi munkáját, és további együttműködési szándékáról biztosította. Kimondottan mosolygós kedvvel futotta át a többi üzenetet, egypárat megválaszolt, a többit kitörölte. Aztán befutott egy újabb levél. Kedves Mr. Bryce! A tegnapi nap folyamán Ön illetéktelenül látogatta meg weboldalunkat, és az imént újból megpróbált kapcsolatot létesíteni. Tudnia kell, Mr. Bryce, hogy nem szeretjük a hívatlan vendégeket. Amennyiben a történtek után megpróbál kapcsolatba lépni a rendőrséggel, vagy ismételt kísérletet tesz a weboldal megnyitására, úgy sajnálatos módon ugyanaz a sors vár feleségére, Kellie–re, valamint gyermekeire, Maxre és Jessicára, mint az Ön laptopjára. Ezt az információt jól vésse az eszébe, és alaposan gondolja meg, mit cselekszik. Üdvözlettel: Barátai a Szkarabeusz Produkciótól Mire felfogta volna a sorok valódi jelentését, azok már köddé is váltak, sőt az összes többi e–mailje is – mintha csak savban oldódna fel – szép lassan eltünedezett a postafiókjából. Eszébe sem jutott kikapcsolni a gépet, a rémülettől megdermedve tehetetlenül figyelte, ahogy minden adat eltűnik a kijelzőről, míg végül csak az elsötétült képernyő maradt. Leütött néhány billentyűt, de nem történt semmit, csak a nyomasztó, fekete hátteret látta. 13. fejezet



Dennis Pondsot a kollégái csak Forrásnak hívták a háta mögött. Mostanában túl sok infó és történet szivárgott ki a sajtóhoz, és a legtöbben rá gyanakodtak. Korábban ő maga is újságíró volt, de inkább hasonlított egy brókerre, mint tollforgatóra. Negyven év körül járt, fekete haját hátrafésülve hordta, mindig kifogástalan, drága öltönyben mutatkozott. Az ő feladata volt, hogy a sajtókapcsolati és kommunikációs feladatokat ellássa, és volt már a rendőrség szóvivője is, ami igencsak ingoványos terület manapság. Roy Grace ásványvizet kortyolgatva méregette őt íróasztala mögül. A legtöbb társával ellentétben, Roy érzett némi empátiát iránta, pokoli nehéz feladat volt az övé. A társak nem bíztak benne, a sajtó pedig folyamatosan megkérdőjelezte motivációját, szavai igazságtartalmát. Elődje szanatóriumban kötött ki, a laposüveget jobban forgatta, mint a szavakat. Ponds letette a reggeli újságok vaskos kötegét az asztalra, és kezeit tördelve helyet foglalt vele szemben. – Legalább nem kerültünk a címoldalra, Roy – mondta, miközben dús szemöldöke szinte az égig szaladt, mint egy fürge hernyó. Mázlijuk volt, a királyi családdal kapcsolatos események elfoglalták az első oldalak javát. Így változnak az idők – a csonka torzó csak egy–két sort kapott a legtöbb újságban, de volt, amelyik nem is hozta. KÉT HALOTT A RENDŐRSÉGI ÜLDÖZÉS SORÁN – ez bezzeg ott üvöltött mindegyik országos napilapban, a Daily Mailben rögtön fél oldalon. – Megtetted, amit lehetett – mondta Grace. Fontosnak érezte, hogy Ponds ne távolodjon el tőlük, ne érezze kirekesztettnek magát – Eddig jól kezelted a sajtótájékoztatókat – válaszolta a Forrás. – A legjobb, amit tehetsz, hogy ma a torzóra fókuszálsz. Összehívtam egy sajtótájékoztatót kettőre. Készen állsz? – Persze, megetetem a keselyűket. – Dobhatok nekik egy–két csontot előtte? Grace a kupakkal játszadozott, ki–be tekergette az üveg nyakán. – Az ujjlenyomat alapján nem tudtunk meg semmit, várjuk a DNS–jelentést a labortól, és ellenőrizzük az eltűnt személyek listáját. – Kitudódhat, hogy a fej még mindig nincs meg? – Nem, nem szeretném, ha ezt bárki megtudná egyelőre. Csak annyit fogok mondani, hogy a testet súlyosan megcsonkították, ami megnehezíti az azonosítást. – Eddig azt hittem, az én feladatom a féligazságok gyártása. Grace elmosolyodott. – Nyilvánvalóan jó tanárunk voltál. – Valami forró nyom? – kérdezte Ponds, miközben szemöldöke fel–alá futkosott. – Ne kezdd te is, Dennis. Olyan vagy, mint egy újságíró. – Csak szeretném valamivel betömni a szájukat. – Egyelőre próbáljuk szűkíteni a kört, van néhány ötletünk. – Úgy hallottam, az a legvalószínűbb, hogy egy brightoni lány az, egy ügyvédjelölt. Jól hallottam? – Ezt meg honnan veszed? – kérdezett vissza Roy döbbenten. – A madarak csiripelték – vonta meg a vállát Ponds. – Hagyjuk a rizsát, kitől tudod? Ponds egy ideig farkasszemet nézett a felügyelővel. – Három különböző újság is felhívott ezzel ma reggel. Grace megpróbálta felidézni az előző nap délutánján folytatott telefonbeszélgetését Glenn Bransonnal, amikor a fiatal nő kilétéről spekuláltak. Valaki lehallgatta őket? Az szinte képtelenség, az új rendszer folyamatosan digitális háttérjelekkel zavarja a vételt. Grace–ben egyre nőtt a feszültség, a düh.

– Ki a picsa mondta el nekik? Dennis, ennek a halott nőnek – bárki is legyen – családja van. Férj, anya, apa, talán gyerekek is, akik szerették. Ez nem az a helyzet, amikor feltevésekbe bocsátkozhatunk. – Tudom, Roy, és igazad van. De nem hazudhatunk a sajtónak. Mint mindig, most is Sandy járt Grace a fejében. – Hát nem érted, miről van szó? Most mindenki, akinek eltűnt egy rokona, akire illik a személyleírás, rá lesz tapadva az újságok, tévék, rádiók szavaira. Az én munkám a bűnüldözés, nem a találgatás. Dennis Ponds gyorsan firkantott pár sort egy jegyzettömbbe. – Ez jó, ez tetszik. Amit utoljára mondtál. Beleírhatom a sajtóközleményünkbe is? Grace mereven bámulta egy ideig. Tipikus összekötő tiszt Egy kiragadott félmondat, ez a mindene. Bólintott, majd vetett egy pillantást az órájára, indulnia kell az eligazítóba, gyorsan tájékoztatni akarja a csapatát, tízkor kezdődik a boncolás, azon mindenképp részt akar venni. Azonban nemcsak a munkája iránt érzett elkötelezettség volt az egyetlen ok, amiért ott akart lenni. A halottasházban dolgozik az a fiatal nő, akivel este randija lesz. Volt egy férfiaknak szóló stílusmagazinja a napilapok kupaca alatt. Abban reménykedett, aznap reggel talán lesz ideje átfutni a lapot, hogy néhány ötletet merítsen belőle, meg úgy egyáltalán, legyen valami fogalma a mostani férfidivatról. Glenn Branson örökösen a ruháival, a frizurájával húzta, de még az órája miatt is rendszeresen kapott megjegyzéseket. A jó öreg Seiko – még Sandytől kapta. Úgy tűnik, mostanra túl régimódi lett, túl kicsi és jellegtelen, emiatt téves következtetéseket lehet levonni belőle. Hogy a fenébe legyen manapság menő az ember? Harmincnyolc évesen érdemes egyáltalán próbálkozni? Aztán eszébe jutott Cleo Morey, és rögtön triplacsavart írt le a gyomra az izgatottságtól, közvetlen mielőtt cementtömbbé változott volna. Igen, de még mennyire. Nagyon is érdemes próbálkozni. Dennis Ponds továbbra is ott ült az asztalánál, és folyamatosan fecsegett. Az együtt töltött idő már egy örökkévalóságnak tűnt, de Grace igazából nem bánta. Egyrészt jól tudta, hogy az ilyen beszélgetések jót tesznek a csapatszellemnek, másrészt tényleg mondott pár érdekes pletykát Alison Vosperről, no meg Gary Westonról, aki Grace közvetlen főnöke volt. Azt beszélik, egyre inkább elmerült a lóversenyek és a kutyafuttatások világában, hanyagolja a munkáját is, olyannyira, hogy a munkatársai elkezdtek suttogni a háta mögött. Bármi legyen is az igazság, nem volt bölcs dolog az ambiciózus főnöke részéről, hogy teret engedett ezeknek a szóbeszédeknek. Mivel barátjának tekintette, talán felhozhatná a témát. De vajon hogyan? Ráadásul bár ezt sosem ismerte volna be magának – valahol mélyen féltékeny volt Gary Weston sikereire, az életstílusára, a könnyedségére, a tökéletes családi hátterére, a szakmai előmenetelére, a karrierjére. Valakitől egyszer azt hallotta, hogy „Amikor egy barátom igazán sikeres lesz, bennem meghal valami”. Szomorú, de igaz, gondolta. Végre elment Dennis. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Grace rögtön a magazin után nyúlt, és átlapozta, de ahelyett, hogy ez segített volna, csak visszatért a borongása. Húsz különböző karakter húsz különböző oldalon. Vajon melyikben festene divatosnak és

trendinek? És melyikben csinálna hülyét magából? Sajnos, csak egy módját ismerte, hogy mindezt kiderítse, de az súlyos presztízsveszteséggel jár majd. 14. fejezet

Grace odahagyta az irodáját, átment a Vezetőségi asszisztencia részlegre, ahol Eleanor és három másik kolléganője dolgozott, ők négyen adták a vezetőség és a felügyelők adminisztratív hátterét a kapitányságon – kivéve persze Gary Westont, aki csak a saját asszisztensével dolgozott. Sehogy sem tudta megszokni az épület személytelen, uniformizált jellegét. Lehet, hogy csak azért érezte így, mert messze esett a várostól, vagy mert teljesen új és modern volt minden, a jól megszokott foltokban hulló vakolat, az összekarcolt falak, a kopott szőnyegek, a plafont borító nikotinfoltok nélkül valahogy túl sterilnek érezte a környezetét. Nem voltak törött ablakok, nyikorgó székek, csálé asztalok – hiányoztak neki a használatból eredő hibák, melyek nem tették ugyan komfortosabbá az ember életét, de személyiséggel ruházták fel a helyet. Eleanor asztalán egy csokor ibolya állt egy pici porcelánvázában, mellette a négy gyermeke fényképe, de érdekes módon a férjéről semmi. Egy újságból kitépett, félig megoldott Sudoku és egy műanyag uzsonnásdoboz törte meg a katonás rendet, de lefogadta volna, hogy ez is csak átmeneti állapot. Grace láttán felvillantotta ideges mosolyainak egyikét. Annyi év közös munka után jó pár dolog akadt, amit Eleanornak nem kellett elmondania, tudta magától, mi a dolga, ha Grace egy új ügyet kapott. Most is azonnal szabaddá tette az egész hetét, lemondta az összes programját és megbeszélését, egyebek mellett egy belső vizsgálatot és egy meghallgatást a lezáratlan aktákat felügyelő bizottságnál. A sussexi rendőrség rögbicsapatának esedékes mérkőzésén sem fog részt venni. Fogadta Emil Gaylor hívását is, aki a Brightoni Bíróság képviseletében tájékoztatta, hogy nem szükséges megjelennie a Suresh Hossein–ügy soron következő tárgyalásán. Hossein egy helyi gazember volt, aki főleg ingatlanban utazott, de most egy riválisának meggyilkolásával vádolták. Felkapta táskáját, melynek mélyén ott lapult az FHM magazin is, amit nem szívesen tett volna közszemlére, majd keresztülvágott a zöld szőnyeggel borított, tágas termen, ahol kétoldalt katonás rendben sorakoztak a feljebbvalóság titkárnőinek asztalai. A balján lévő hatalmas üvegpanelen keresztül belátott Gary Weston nyomozó főosztályvezető irodájába, aki kivételesen a helyén tartózkodott, éppen asszisztensének diktált valamit. Az átjáró végén lehúzta azonosító kártyáját az Interflex beléptetőrendszeren, kinyitotta az ajtót, és belépett a hosszú, kihalt, szürke folyosóra, ami erős festékszagot árasztott. Elhaladt egy nagy, vörös tábla mellett, amely a Lisszabon–művelet fejlécet viselte. A tábla közepét egy szakállas kínai férfi fényképe foglalta el, körülötte a helyi Beachy Head lábánál elterülő sziklás partvidékről készített képek garmadája – mindegyik képen pirossal bekarikázva a fontos részlet. A férfit négy hete holtan találták a sziklák lábánál, és azóta sem sikerült azonosítani. Először öngyilkosságnak vélték, de a halottkém boncolásából

kiderült, hogy már az előtt halott volt, hogy lehajították volna a szikláról. Grace elhaladt a Külső Nyomozati Csoport tágas irodája előtt, ami azoknak a nyomozóknak a munkahelye volt, akiket más szervezetektől vontak be egy–egy kiemelt bűncselekmény felderítésébe, végül megérkezett a céljához. A bal oldali ajtón a SIO felirat állt, mely a nyomozásokat vezető felügyelők irodáit illette meg – átmenetileg itt fog dolgozni Grace, amíg le nem zárják a Janie Stretton–gyilkosságot. Közvetlenül ezzel szemben állt a MIR–1, most ide tartott. A MlR–1 és a M1R–2 a kiemelt esetek műveleti központja, verőere volt. A magasan lévő, és egyébként is átlátszatlan ablakok ellenére ez volt a kedvenc helye az épületben. A falak fehérre voltak meszelve, friss, üde levegő járta át a helyiséget, jól volt megvilágítva, itt mindig feltöltődött energiával. Az épület többi részében hiányzott neki a megszokott lüktetés, a munkazaj, ami szinte hozzánőtt az évek során – erre a teremre viszont szava sem lehetett, úgy érezte magát, mintha egy gépházban lenne. Az L alakú szoba szinte futurisztikus volt, akár a NASA műveleti központja is lehetett volna. Három különálló munkaállomásra osztották, a hosszú, hajlított asztaloknál egyenként akár nyolc személy is elfért. A falakon hatalmas táblák függtek. Kormorán– művelet, Lisszabon–művelet, Lavina–művelet – mindegyiket fényképek, adatok és jelentések borították. Az előző napon egy új tábla is került a terembe, a Fülemüle– művelet. Az elnevezéseket a rendőrségi számítógép véletlenszerűen generálta, így kaphatta ezt a fedőnevet a feldarabolt lány ügye. Abban is különbözött az épület többi részétől, hogy sem a falakon, sem az asztalokon nem voltak személyes tárgyak. Sem családi képek, sem poszterek, sem vicces képregények részletei. A berendezés minden egyes darabja az adott nyomozás előmenetelét szolgálta, ennél funkcionálisabb nem is lehetett volna. Itt még a zrikálásokat is mellőzték. Csak a csendes, megfeszített munkára koncentráltak, amit csak a lenémított mobilok rezgése vagy a nyomtató kattogása tört meg olykor. Minden munkaállomáson legalább egy nyomozó, egy rendszergazda, egy elemző, egy indexelő és egy gépírónő dolgozott. Grace legalább arcról ismerte legtöbbjüket, de itt mindenki túlságosan el volt foglalva a munkájával, mintsem hogy megálljon olyan apróságok miatt, mint a köszönés. Az emberek még a fejüket sem emelték fel, ahogy saját csapata felé tartott a termen keresztül, kivéve Glenn Branson nyomozót, aki magasra tartott kézzel üdvözölte. Glenn magas volt, egy majdnem százkilencven centis fekete srác, kopasz, mint egy biliárdgolyó. Ahogy általában, most is a legújabb divat szerinti barna, hajszálcsíkos öltönyben volt, fehér, keményített nyakú ingben, hozzá olyan nyakkendővel, ami úgy nézett ki, mintha egy betépett, színvak csimpánz tervezte volna. – Szeva, öreg cimbi – rikkantott oda Grace–nek fennhangon, amitől a szobában mindenki megállt egy pillanatra. Grace rövid mosollyal köszöntötte nyolctagú csapatát. Szinte mindannyiukat az utolsó ügyéről emelte át ide, nem sok pihenőjük jutott. Jók voltak együtt, prímán megértették egymást, és hatékonyan dolgoztak. Grace hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy amennyiben lehetséges, a jó csapaton nem érdemes változtatni. A mindig vidám, borzas hajú Bella Moy nyomozó volt a rangidős köztük. Észre sem vette Grace érkezését, arcát szinte a billentyűzetbe fúrva vadul gépelt valamit, mellette az

elmaradhatatlan M&M’s drazsé. Grace nézte, ahogy elmélyülten, feszült arccal dolgozik, miközben jobb keze, mintha csak önálló életet élne, szinte másodpercenként mozdult a klaviatúrától jobbra, hogy újabb csokigolyót küldjön az eddigiek után. Vékony, karcsú nő volt, de többet evett, mint bárki, akit Grace valaha ismert. Mellette Nick Nicholl nyomozó foglalt helyet, egy húszas évei végén járó, póznaszerű, rövid hajú srác, egy igazi, megszállott rendőr, aki mellesleg pokoli jó futballcsatár volt. Grace azt tervezte, hogy ősztől, amikor átveszi a rendőrségi rögbicsapat elnökségét, beveszi őt is a keretbe. Vele szemben egy zöldfülű újonc, Emma–Jane Boutwood nyomozó ült, éppen egy jó adag nyomtatványon próbálta keresztülrágni magát. Csinos, fiatal nő volt, hosszú szőke hajjal, szinte tökéletes alakkal. Grace eleinte azt gondolta róla, hogy túlságosan érzékeny a nyomozói munkához, de a közös ügyeik alkalmával bizonyította rátermettségét, és egyre szebben fejlődött. Valami azt súgta neki, a lány ragyogó karriert futhat be, ha a rendőrség kötelékében marad. – Az van – kezdte Glenn Branson –, hogy megváltozott a megérzésem. Most már csak az a kérdés, hogy tudnálak meggyőzni, hogy az új tippem a helyes. Szerintem Teresa Wallington az. – Mit tudunk róla? – kérdezte Grace. – Peacehaveni lány. Tegnap este nem ment el az eljegyzési partijára. Grace bensőjét fagyos hideg járta át ezekre a szavakra. – Folytasd. – Beszéltem a vőlegényével. – Úgy érzem, megvan az emberünk. – Nem is tudom… – válaszolta Grace. Az ösztönei azt súgták, túl könnyen megtalálták a megoldást, de nem akarta letörni Glenn Branson lelkesedését. A bűntény helyszínéről készült képeket tanulmányozta a falon, melyeket külön kérésére gyorsított ügymenettel juttattak el hozzájuk, majd a levágott kézről és a széttrancsírozott testről készült közeli felvételeket vette szemügyre. – Bízz bennem, Roy. – Bízzak benned? – kérdezett vissza Grace, tekintetét változatlanul a fotókra tapasztva. – Látod, már megint ezt csinálod…! – fakadt ki Branson. – Pontosan mit is? – felelte Grace, némiképp összezavarodva. – Azt, amit mindig is csinálsz, haver. Kérdésre kérdéssel válaszolsz. – Csak azért, mert sosem tudom, hogy éppen mi a fenét akarsz mondani. – Egy nagy szart. – Hány eltűnt személyünk van, akit még nem zártunk ki? – Nincs változás tegnap óta, a szóba jöhető területet nézve még mindig öt. Jóval több, ha az országos adatokat nézzük. – A DNS–tesztek még nem jöttek meg a laborból? Ma este hatra meg tudják mondani, hogy van–e egyezés az adatbázisukkal – vetette közbe Boutwood. Grace az órájára nézett Még tizenöt perc, és indulnia kell a hullaházba. Dr. Theobald nézete szerint a nő kevesebb, mint huszonnégy órája volt halott, mikor

rátaláltak. Az szinte mindennapos, hogy valaki eltűnjön egy napra. De ennél hosszabb idő után már aggódni kezdenek a barátok, családtagok, kollégák. Ha aznap estére rájönnek, ki az áldozat, az már haladás lesz. – Kiöntöttétek már a lábnyomot? – kérdezte Nichollt. – Dolgozunk rajta. A „dolgozunk rajta” semmit sem ér – torkolta le Grace. – Ma reggel világosan elmondtam az eligazításon, hogy két ember öntse ki a lábnyomokat, és járják végig a túraboltokat, hátha találunk egyezést. Meglehet, a bakancsot a környéken vásárolták a gyilkosság előtt, márpedig akkor a biztonsági kamera rögzítette. Nem lehet túl sok túrabolt a környéken, ellenőrizzétek mindegyiket. A 18.30–as eligazításon látni akarom a jelentést. Nicholl bólintott, majd azonnal telefonálni kezdett. – Már két napja nem jelentkezett erőszakoskodott tovább Branson. – Kicsoda? – kérdezte Grace, aki időközben kizökkent a beszélgetésből. – Teresa Wallington. A vőlegényével él. Nem találtunk semmilyen ésszerű magyarázatot az eltűnésére. – És a másik négy esetében? – Ott sem – ismerte be Branson kelletlenül. Branson már harmincegy volt, de csak hat éve rendőr. Korábban nem a legjobb irányba tartott az élete, egy éjszakai bárban dolgozott kidobóként. Grace kedvelte, okos volt, lelkiismeretes, és kiváló megérzései voltak. A megérzéseknek fontos szerepe volt a rendőri munkában, de akadtak hátulütői is – előfordult, hogy rossz, elsietett következtetéseket vontak le belőlük, mielőtt körültekintően elemezték volna a körülményeket vagy átgondolták volna az egyéb eshetőségeket is, és tudat alatt szelektíven úgy válogattak a bizonyítékok között, hogy azok alátámasszák a megérzésüket. Néha Grace–nek vissza kellett fogni Branson lelkesedését, mindannyiuk érdekében. De jelenleg nemcsak a megérzései miatt volt szüksége Bransonra – más irányú válaszokat keresett, amit nemigen tanítottak az akadémián. – Eljössz velem a hullaházba? Branson kérdően nézett rá. – Baszki, öregem, minden randidat oda szervezed? Grace elvigyorodott Branson poénja közelebb csapott le, mint sejtette volna. 15. fejezet

Tom Bryce egy hosszú, keskeny tanácsteremben üldögélt. Az ipari park a Heathrow tőszomszédságában épült, olyannyira, hogy az épület felett elzúgó Boeing ereszkedés közben szinte levitte a tetőt. A motorok bőgtek, fékszárny nyitva, futómű kiengedve – Tom számára egy pillanatra úgy tűnt, egyenesen a szobában fog landolni, de végül csak a gép baljós árnya suhant át az épületen. A terem ízléstelen volt, giccses, csiricsáré. A barna, önmagukban mintás falakon horror – és sci–fi filmek jelenetei voltak bekeretezve, középen egy nagyjából húszfős, bronz tárgyalóasztal állt, ami mintha csak egy tibeti kolostorból került volna ide. A magas támlájú székek borzalmasan kényelmetlenek voltak, talán hogy rövidre fogják az üléseket.

Az ügyfele, Ron Spacks meglehetősen bizarr jelenség volt. Úgy állt a haja, mintha fordítva tette volna fel a parókáját, arca hatvan év számtalan tivornyájáról árulkodott, ellenben fogai makulátlanul ragyogtak. Kopott, szakadt Iron Maiden–pólóban, farmerben és szandálban feszített Tommal szemben a BryceRight–katalógust lapozgatva, és olykor hangos frankó felkiáltással nyilvánította ki tetszését. Tom türelmesen kortyolgatta kávéját. A Gravytrain Distributing az egyik legnagyobb DVD–nagykereskedés volt az országban, a cég sikereiről hangosan tanúskodott a Spacks nyakában lógó, öklömnyi aranymedál, a gyémántköves gyűrű, valamint az odakint parkoló fekete Ferrari. Spacks – mint ahogy azzal minduntalan büszkélkedett egy bódéval kezdte üzleti pályafutását a Portobello úton. Használt DVD–kel kereskedett már akkor, amikor a legtöbb ember azt sem tudta, mi az a DVD, később beszállt a zeneiparba is. Tom úgy sejtette, hogy a birodalmát nem kimondottan a jogtiszta DVD–k forgalmazásából építette fel, de jelenleg nem volt abban a helyzetben, hogy morális alapon válogassa meg az ügyfeleit. Spacks mindig nagy tételben rendelt, és napra pontosan fizetett. – Frankó – dünnyögte újra maga elé Spacks. – Tudod, Tom, az ügyfeleim nem vágynak semmi flancosra. Idén milyen újdonságod van számomra? – Papír CD–tok – ötvenkettedik oldal, ha jól emlékszem. Nyomtatással is rendelhető. Spacks odalapozott. – Frankó – mondta megint, de nem úgy hangzott, mint aki tényleg le van nyűgözve, sőt. – Frankó – ismételte újra, mint egy megakadt lemez. – És mennyi lenne úgy százezer darab? Egy font körül el tudom hozni, nem? Tom elveszettnek érezte magát a gépe nélkül, de azt éppen Chris Webb próbálta feltámasztani az irodában. Az árlistája is a gépen volt, és anélkül nem mert konkrét árajánlatba bocsátkozni, különösen nem ilyen tételben. – Ezt most nem tudom pontosan megmondani, de még ma küldök egy e–mailt. – Aszondom, max. egy fontot adok darabjáér’ – mondta Spacks, és kinyitott egy dobozos kólát. – De inkább menjünk rá a hetven pennyre. Tomnak megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre, és látta, hogy Kellie az. Kinyomta a hívást. A hetven penny kizárt dolog, ezt rögtön tudta, ez még az önköltségi árat sem éri el, de úgy döntött, ezt az információt egyelőre nem osztja meg Spacksszel. – Azt hiszem, ez elég merész ár, de majd meglátjuk, mit tehetek – válaszolta diplomatikusan. – Aha, értem. Mondok mást, ami érdekelne. Kábé huszonöt arany Rolex. – Arany Rolex? Valódi? – Mi más? Nem utazom bóvliban, rendes cucc kell. Kellene rájuk egy logót is maratni. Mondj rá egy árat. Sürgősen kellene, legkésőbb a jövő hét közepére. Tom megpróbálta leplezni meglepődését, különösen annak a tükrében, amit Spacks mondott a hivalkodást kerülő ügyfeleiről, most meg karórákról beszélgetnek, melyeknek darabja több ezer font. Újra megszólalt a telefonja. Megint Kellie kereste, ami nyugtalanította Tomot, mert ilyen esetekben általában üzenetet szokott hagyni. Csak nem beteg az egyik gyerek? – Nem bánod, ha felveszem? – fordult Spacks felé. – A feleségem.

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Az Oyster egy klasszikus Rolex darab, igaz? Tom annyit tudott az arany Rolexek világáról, mint a csirketenyésztés fortélyairól, de azért rábólintott. – Hogyne, természetesen. Még egyszer elnézést kért Spackstől, és felvette a telefont – Szia, drágám. – Sajnálom, hogy ezzel zavarlak, Tom, de az előbb kaptam egy nagyon furcsa telefonhívást, amitől kicsit megijedtem. A felesége furcsán beszélt, zavartnak tűnt. Felállt, kicsit odébb sétált ügyfelétől. – Mondd el, szívem, mi történt. – Elmentem, hogy megcsináltassam a körmeim. Alighogy hazaértem, csörgött a telefon. Egy férfi volt, azt akarta tudni, hogy é–én vagyok–e Mrs. Bryce. Mondtam, hogy igen, erre megkérdezte, hogy „Mrs. Kellie Bryce”? Megint igent mondtam, ő meg letette. Párás, esős idő volt odakint, a légkondicionálótól pedig a kelleténél is hidegebb volt a szobában. De hirtelen ennél valami sokkal fagyosabb, dermesztő érzés markolt a lelkébe. A fenyegetés, amit az előző este kapott. A levél, ami után megint törlődött a laptop memóriája. Ennek a hívásnak vajon van valami köze az üzenethez? Amennyiben a történtek után megpróbál kapcsolatba lépni a rendőrséggel, vagy ismételt kísérletet tesz a weboldal megnyitására, úgy sajnálatos módon ugyanaz a sors vár feleségére, Kellie–re, valamint gyermekeire, Maxre és Jessicára, mint az Ön laptopjára. Természetesen nem tette sem egyiket, sem másikat. Megpróbálta végiggondolni a lehetőségeket. – Visszahívtad a hívó felet? Tudod, tárcsázni kell az egy–nulla–hetet. – Próbáltam, de a szám titkos. – Hol vagy most, drágám? – Itthon. Ránézett az órájára – remegett a keze. Még csak kora délután volt. – Nyugodj meg, drágám. Valószínűleg semmiség az egész, csak egy téves hívás. Nem tudom. Talán valaki egy eBay–rendelésnek próbált utánajárni? Ezernyi oka lehet – mondta, és próbált meggyőzőnek hangzani, de magának nem tudott hazudni. Egyre csak annak a gyönyörű, fiatal nőnek a képe lebegett a szeme előtt, akit brutálisan meggyilkoltak abban a szobában. – Éppen egy megbeszélésen vagyok, de amint tudlak, visszahívlak. – Szeretlek – válaszolta Kellie. Rápillantott Spacksre, aki továbbra is a katalógust lapozgatta. – Én is. Pár perc és hívlak. – Hja, asszonynép – mondta Spack együttérzően, mikor letette. Tom bólintott. – Az asszonynak mindig igaza van. – Így van – hagyta rá Tom. – Szóval a Rolex órák. Mondj nekem egy árat huszonöt arany Rolexre. Szállítás a jövő hét végéig. Tomot

annyira lekötötte felesége iránti aggodalma, hogy nem is fogta fel a lehetőség súlyát. – Milyen gravírozásra gondoltál? – Egy miniatűr kép. – Küldd át, amint tudod. – Jelentkezni fogok, megkapod a legjobb árat. – Frankó. 16. fejezet

Glenn Branson vezetési stílusától mindig is ódzkodott Grace, de mióta részt vett a vezetési továbbképzéseken – melyekre a Szervezett Bűnözés Elleni Főosztályhoz való áthelyezési kérelme miatt volt szükség – még drámaibb lett a helyzet. Mindennek a tetejébe Glenn folyamatosan rapzenét üvöltetett a kocsiban, amitől Grace úgy érezte magát, mintha egy mixerbe dugta volna a fejét. A rendőrség vezetéstechnikai pályája lehetővé tette, hogy felkészüljenek a nagy sebességű autós üldözésekre, és most, hogy Bransonnak lehetősége nyílt tudását fitogtatni, az egyetlen olyan útvonalat választotta, ahol jó esélyük volt egy nagy sebességű karambolra anélkül is, hogy keresnék a bajt. Márpedig ő kereste. Három kilométernyi egyenes, kétsávos aszfaltút állt előttük – mintegy a Downland kerület gerince –, ami Brighton központját kötötte össze az ipari parkkal, ahol a főkapitányság is épült. Mintha versenypályán lennének. Grace messzire belátta az előttük feltáruló utat. A két, alig észrevehető ívet, a hosszú egyenest és az azt lezáró éles jobbkanyart, majd tovább egy újabb egyenest, ami egy éles balosban ért véget. Még nincs egy hete, hogy halálos balesetnél helyszíneltek ott. A feléjük közeledő teherautót figyelte, aztán Branson felé fordult abban a reményben, hogy ő is észleli, nagyjából egyszerre fognak az éles jobbkanyarhoz érkezni, de Branson egyelőre csak az előttük álló tempós, sodrás balkanyarra koncentrált. A kilométeróra – messze túl a sebességhatáron – százhatvanat mutatott, és egyre csak kúszott felfelé. A szélvédőn apró esőcseppek jelentek meg. – Hesszeled, aranyapám?! – harsogta túl Branson a hangfalakból áradó zenét. – Kiteszed jobbra, így tökéletesen belátod a kanyar ívét, aztán a lehető legnagyobb szögben húzod rá a kivezető részre. A Forma–1–ben sem csinálnák különbül. Grace halkan füttyentett, amint barátja „kitette jobbra”, és nemcsak az ideális ívet csípte meg, hanem az útszéli, saras gizgazokat is. Az autó veszélyesen megdőlt, Grace–t pedig kirázta a hideg veríték. A teherautó közeledett. Grace először a biztonsági övét ellenőrizte, majd ránézett a kilométerórára. A semmilyen megkülönböztető jelzést nem viselő Opel Vectra száznyolcvannal szaggatta az aszfaltot. Mérlegelte, hogy megkérdezi, Bransonnak szándékában áll–e egyáltalán fékezni, mielőtt a derékszögű fordulóhoz érnének, de mivel már csak néhány száz méterre lehettek, jobbnak látta csendben maradni, nehogy elterelje barátja figyelmét. A szeme sarkából észrevette, hogy két férfi golfozik a mellettük lévő domboldalban.

Maga előtt látta utolsó földi pillanatait, amint két trottyos, golfruhás öreg szivar hasztalanul próbálja kirángatni a hamburgertől, dohányfüsttől és izzadságtól bűzlő rendőrségi Opel betört szélvédőjén keresztül, miközben egy általa ismeretlen rapper válogatott sértéseket vág a fejéhez. – Szóval a megérzésem – kezdte Branson a kanyar bevezető ívén, a teherkocsitól alig száz méterre. Grace két kézzel kapaszkodott az ülésébe. A fizika minden törvényével szöges ellentétben valahogy bevették a kanyart, a kocsi végig a helyes irányba tolta az orrát. Már csak egy veszélyes szakaszt kell túlélni, és bent vannak a 60 km/h–s zóna relatív biztonságában. – Csupa fül vagyok. – Bocs, haver, de nem hallok semmit a szívverésedtől – vigyorgott rá Branson. – Örülök, hogy még egyáltalán ver. – Grace lehalkította a zenét, válaszul Branson is lassított. – Lássuk a tényeket, ok? Teresa Wallington a vőlegényével él. Kedd estére, az Al Duomóba tűzik ki az eljegyzésüket, mert a srác valami furcsa, váltott műszakban dolgozik, és csak a hét közepén ér rá. Barátok, rokonok érkeznek az egész ország területéről, tudod, hogy megy az ilyesmi. Grace egy szót sem szólt. Habár csendesebb vizeken eveztek, ahol hatvan kilométeres sebességkorlátozás volt érvényben, a veszély még nem múlt el. Amíg Branson lelkesen magyarázott a rádió gombját tekergetve, kezdtek átsodródni a szembejövő sávba, egyenesen egy közeledő busz elé. Már éppen azon volt, hogy pánikszerűen félrerántsa a kormányt, mikor Branson is észlelte a helyzetet, és ráérősen a saját sávjukba kormányozta az autót. – Aztán egyszerűen nem jelenik meg – folytatta Branson. – Se üzenet, se telefon, semmi. – Tehát a vőlegénye ölte meg? Berendeltem kihallgatásra ma délutánra, egypár keresztkérdéssel megdolgozzuk a fickót. A rendőr–főkapitányságon volt egy apró szoba, ahol az esetek szemtanúit hallgatták ki. A helyiség be volt kamerázva, így a szomszédos szobából nyomon tudták követni a kihallgatás menetét, a szemtanú viselkedését. Tanulmányozták az alanyok metakommunikációját, testbeszédét, amivel a szavahihetőségüket próbálták megállapítani. Ugyanakkor Grace gyakorlatában előfordult az is, hogy a lehetséges gyanúsítottakat is itt hallgatták ki először, csak az érintetteket nem tájékoztatták, hogy tulajdonképpen nem házastársi vagy szeretői minőségükben vannak jelen. A tanúkihallgató szoba kényelmes, piros karosszékében olykor sokkal több mindent elmondtak az emberek, mint a brightoni kapitányság zordon, fenyegető falai között, egy kényelmetlen széken feszengve. A felvételeket képzett pszichológusok elemezték, személyiségrajzokat állítottak fel, ami sokszor hasznosnak bizonyult. Ez volt az oka annak is, hogy az áldozatok hozzátartozóival olykor tévéfelvétel, vagy riport készült, egy ilyen helyzetben sokkal nehezebb leplezniük az áruló jeleket. – Szóval letettél az ügyvédjelöltről? Pedig úgy tűnt, nagyon biztos vagy a dolgodban –

élcelődött Grace. – Beszéltem a legjobb barátnőjével. Azt mondja, előfordult ez már máskor is, olykor minden magyarázat nélkül eltűnik néhány napra. Az egyetlen dolog, ami nem stimmel, az a munkája. Korábban sosem történt meg, hogy napokat hiányzott volna. – Azt állítod, hogy kicsit holdkóros? – Nekem úgy tűnik bólintott Branson, még mindig a rádió keresőjével babrálva. Grace megint aggódni kezdett, vajon Branson észrevette–e a piros lámpánál felgyülemlett, álló kocsisort – vészesen közeledtek egy szemétszállító kamion hátuljához, úgy döntött, ezúttal nem bízza a véletlenre. – GLENN! Branson ösztönösen a fékbe taposott, mögöttük csikorgó kerekekkel fékeztek az autók. Egy kis, piros járgány centikkel a lökhárítójuk mögött tudott csak megállni. – Mi van azzal a vezetéstechnikai tanfolyammal, ahová jársz? Elmondanád, mégis mi a fenét művelsz? Úgy vezetsz, mint aki Braille–írással kapta kézhez az instrukciókat. – Kapd be – válaszolta Glenn. – Folyton nyavalyogsz, mint egy nyúlbéla. Igazi vasárnapi sofőr vagy, tudd meg, a hátsó ülésen a helyed. Grace valóban fontolóra vette az ajánlatot, hátul nagyobb biztonságban érezte volna magát. A motor leállt, Bransonnak újra kellett indítania. – Emlékszel az Olasz meló elejére? Tudod, amikor a Ferrarival behajtanak az alagútba, és BUMM! – A feldolgozásra gondolsz? – Dehogy is, az egy szar. – Az eredetire, Michael Caine–nel. Én csak a végére emlékszem, ahogy a szakadék szélén imbolyognak. Erre a jelenetre hajaz a te stílusod is. – Na ja, mit tudsz te a vezetésről. Úgy vezetsz, mint öreganyám. Grace elővette az FHM–et a táskájából. – Félre tudnál állni egy pillanatra? Kérdezni akarok valamit. A lámpa zöldre váltott, Branson előregurult pár száz métert, és beállt a buszmegállóba. Grace kinyitotta a magazint egy dupla oldalnál, ahol különböző stílusban öltözött férfi modellek voltak. Branson furcsán nézett rá. – Csak nem lettél meleg vagy ilyesmi? – Lesz egy randim. – Közülük valakivel? – Nagyon szellemes. Ma este randira megyek, egy komoly randira. Te vagy a sussexi rendőrség divatguruja, szükségem lenne a tanácsodra. – Branson a képeket nézegette egy ideig. – Mondtam már ezerszer, csinálj valami a hajaddal. – Te könnyen beszélsz, neked egy szál sincsen. – Csak azért borotválom a hajam, mert így pöpec, világos? – Hát én nem fogom. – Ismerek egy menő fodrászt, Ian Habben, a Pointban dolgozik, megadhatom a számát. Dobd fel a frizurád kicsit, növeszd meg felül, oldalt vágasd rövidebbre, és használj zselét. – Este nyolcig nem sokat fog nőni, te nagyokos. Csak arra van időm, hogy vegyek pár

új göncöt. Branson ezúttal őszinte mosollyal fordult barátjához. – Fúú, ez tényleg komoly, öcsém. Te frankón készülsz erre a randira. örülök neki, veled vagyok, tesó – szorongatta meg Grace vállát. – Épp itt volt az ideje, hogy kezdj valamit az életeddel. Nos, ki a csaj? Ismerem? – Lehet. – Grace némileg meghatódott barátja őszinte reakcióján. – Hagyd ezt a ködösítő dumát. Ki az? Emma–Jane? Jó kis pipi. – Nem. Ő amúgy is túl fiatal hozzám. – Akkor ki? Bella? – Csak azzal törődj, hogy mit vegyek fel. – Az biztos, hogy ne ezt a kiszolgált zakót, ami rajtad van. – Eddig én is eljutottam. Mondj inkább valami használhatót. – Az attól függ, hova mentek. – Egy olasz étterembe, a Latin in the Lanesbe. Ismered? – Hűha, első osztályú hely, te aztán nem garasoskodsz – derült fel Branson arca. – Ajánlom a grillezett tenger gyümölcsei tálat. – Mégis, hova vinném? A McDonald’sba? – Figyeld, hogyan eszik. – Miért is? Abból, ahogy eszik, meg tudod mondani, milyen lesz az ágyban. – Pompás, majd észben tartom – fintorgott Grace. Branson elhallgatott egy időre, a magazint tanulmányozta jobbra–balra lapozgatva. – A te korodban már nem venném túl fiatalosra a figurát. – Kinyalhatod. Branson rámutatott egy laza, sportosan elegáns modellre. Könnyű, bézs zakó, alatta fehér hosszú ujjas póló, farmer, barna cipő. – Ez illik hozzád, ebben jól festenél. Menj el a Luigiba a Bond utcában, ott biztos kapsz valami hasonlót. – Eljössz velem a hullaház után? – Segíthetnél választani. – Csak ha én is kapok egy randit. Valaki dühödten nyomta a dudát mögöttük. Mindketten hátrafordultak, és egy buszt láttak tornyosulni a hátsó szélvédő mögött. Branson sebességbe kapcsolt, és elhajtottak. Pár perccel később a zsúfolt körforgalom felé ereszkedtek, maguk mögött hagyták a Tesco egyik hatalmas áruházát, és egy jó érzékkel ide települt temetkezési vállalkozó irodáját, majd balra fordultak, át egy kovácsoltvas kapun. A téglaépület oldalán apró réztábla hirdette: Brighton – városi proszektúra. Grace–nek nem volt kétsége afelől, hogy léteznek ennél rosszabb helyek is a világon, ebből a szempontból nem panaszkodhatott az életére. De számára ez volt a lehető legrosszabb, ahová tévedhet. „A hely, ahol a halál is közhely” – hallotta egyszer valamelyik kollégájától. Jellegtelen, szürke, hosszú, funkcionálisan tervezett, egyszintes épület volt, hátborzongató aurával, kőporos vakolattal. A fedett kocsibejáró magasépítésű volt, hogy a mentőautók is beférjenek. A halottasház csak egy megálló volt a temetőhöz vagy a krematóriumba vezető úton azok számára, akik hirtelen, erőszakos halállal, vagy megmagyarázhatatlan körülmények között vesztették életüket, esetleg olyan fertőző betegség végzett velük, mint a vírusos

agyhártyagyulladás, ahol a boncolás során szerzett orvosi tapasztalatok talán egy nap segítséget jelenthetnek az élők számára. Általában önkéntelenül is beleborzongott, amikor áthaladt az épület kapuján, de ez a nap más volt. Aznap kellemes izgatottság töltötte el. Nem az áldozat testének tanulmányozása és a várható eredmények miatt, sokkal inkább a boncolást végző szakember személye miatt. Este vele fog randizni, de ezt az információt nem akarta megosztani Glenn Bransonnal. 17. fejezet

Tom óvatosan tolatott ki Audiával a Gravytrain Distributing parkolójából, kínosan ügyelve arra, hogy ne húzza meg Ron Spacks Ferrarijét. A kihangosítóba csúsztatta telefonját, és gondterhelt arccal Kellie–t tárcsázta. A fiatal nő lemészárlásának képei folyamatosan ott keringtek az agyában, a hideg is kirázta olykor. Biztos csak egy film volt, annak KELL lennie – győzködte magát. Számtalan film akadt, amit még nem látott, biztos azokból kapott el egy jelenetet, vagy talán magát az előzetest. Manapság minden filmtrükköt meg tudnak csinálni. Csak egy film volt, így kell lennie. De belül tudta, csak a valóságot próbálja tagadni. A számítógép memóriájának törlése, a fenyegető levél? Megremegett, rossz előérzete támadt, nagyon rossz. De vajon mi az ördögöt láthatott kedd este? Aztán meghallotta Kellie hangját, már kicsit vidámabbnak tűnt. – Szió! – Ne haragudj, drágám, egy nagyon körülményes emberrel tárgyaltam. – Nem, semmi gond, biztos én fújtam fel. Csak tudod, egy kicsit megijesztett, ennyi az egész. Gyártelepek és raktárok egész sora mellett haladt el, ráadásul egy másik gép is leszálláshoz készülődött, a lárma miatt fel kellett emelnie a hangját egy kicsit. – Mondd el, mi történt pontosan. – Csak egy telefonhívás volt. Egy férfi megkérdezte, hogy a Bryce lakással beszél–e, és hogy én vagyok–e Mrs. Kellie Bryce. Mikor igent mondtam, letette. – Tudod, mire gondolok? – kérdezte Tom. – A napokban olvastam egy bűnbandáról, akik sorozatos csalásokat követnek el. Felhívják az embereket, mintha a bankjuktól beszélnének, és biztonsági adategyeztetés címszóval pontos részleteket szednek ki az emberekből. A házukról, a jelszavaikról, a bankszámlájukról vagy a hitelkártyájukról. Talán ez is egy ilyen hívás volt, csak megszakadt valamiért. – Talán igazad van – válaszolta Kellie, de Tom úgy érezte, feleségét nem győzte meg teóriája. – Egyébként furcsa akcentussal beszélt. – Miféle akcentussal? – Európaival. Nem angol volt, az biztos.

– És semmi mást nem mondott? – Nem. – Vársz valami csomagot? – Kínos csend következett. – Nem, nem igazán… – Hát ez remek, már megint vett valamit. – Hogy érted azt drágám, hogy nem igazán? – A licit még nem zárult le. Tom nem is akarta tudni, mire irányul a mai esztelen pénzköltés. – Figyelj, megpróbálok korábban hazamenni, csak még be kell mennem a városba, hogy elhozzam a laptopom. Meg kellett bütykölni rajta valamit. – Még mindig rossz? – Igen, belefutottunk egy makacs hibába, amit nehéz megszüntetni. Milyen az idő otthon? – Egyre jobb, kisütött a nap. – Ha sikerül időben hazakeverednem, talán sütögethetnénk a kertben a gyerekekkel. Kellie válasza furcsa volt, mintha kerülni akarná a témát. – Persze, nem is rossz ötlet, majd meglátjuk. Tom ráfordult a főútra, a táblákat figyelve próbálta megtalálni a London felé vezető sávot, szeretett volna besorolni még a közelgő körforgalom előtt. Egész úton azon töprengett, vajon mi oka lehet valakinek ezeket a kérdéseket feltenni, majd bontani a vonalat. Ideje bőven volt rá, a szűk M4 autópálya lassan haladt, köszönhetően Ken Livingstonnak és az átkozott buszsáv–ötletének. Tom gondolatban jó néhány tökönrúgást helyezett már kilátásba a polgármester számára. Biztos csak egy futár érdeklődött, de megszakadt a vonal, ilyen egyszerű, felesleges aggódni. Kivéve, hogy nagyon is jó oka volt rá. Rajongásig szerette családját, Kellie–t, Maxet és Jessicát. A szüleit korán elvesztette, alig húszéves volt, mikor autóbalesetben meghaltak az M1 autópályán. Csak az öt évvel idősebb bátyja, Zack maradt neki, aki viszont sosem tudta feldolgozni a tragédiát. Manapság valahol Sydneyben élt, alkalmi munkákból tartja fenn magát, de legtöbb idejét füvezéssel és szörfözéssel tölti a Bondi Beachen. Zacken kívül az anyai nagybátyja élt még, szintén Ausztráliában, Melbourne–ben, de őt nem látta tízéves kora óta, még a szülei temetésére sem volt képes eljönni. Kellie, Max és Jessica jelenti számára a családot, így aztán még különlegesebbek neki. Amikor az autópályáról ráfordult a Cromwell útra, megcsörrent a telefonja. A hívó fél telefonszáma le volt tiltva. – Halló? – Tom Bryce–szal beszélek? – kérdezte egy férfi, erős, kelet–európai akcentussal. – Igen, én vagyok – válaszolta óvatosan, mire a férfi letette. 18. fejezet

Az áldozat földi maradványai a steril, rozsdamentes boncasztalon feküdtek kiterítve, átlátszó műanyag fóliába burkolva, mint a mirelit termékek a szupermarketben. A test

darabjai – a törzs, a lábak és a kéz külön kerültek izolálásra. A végtagokra még egy pluszzsák is került, hogy felfogja a körmök alól esetleg kihulló bőrdarabokat, földet, elemi és textilszálakat. Az egész egyetlen hatalmas védőfóliába is be volt csomagolva. Először a külső burkolatot kezdte eltávolítani dr. Theobald, miközben kínosan ügyelt rá, nehogy a legapróbb morzsalék is kárba vesszen, ami a szállítás során kihullhatott az áldozat körme alól vagy a hajából. Akár egy mikroszkopikus részlet is lebuktathatja a gyilkost. Grace már nem is emlékezett, hányadszor jár itt. Húsz évvel ezelőtt, még kezdőként vett részt az első boncolásán. Ma is élénken élt emlékezetében annak a hatvanéves férfinak a csupasz holtteste, ahogy mereven feküdt az asztalon, minden emberi méltóságától megfosztva, nagylábujján egy barna cédula és egy fémlap. Leesett a létráról, ostoba halál. A patológus közvetlenül a hajvonal alatt félköríves bemetszést készített a fejbőrön, majd előrehajtotta azt, le az állig, láthatóvá téve a koponyát. A szike után a körfúróért nyúlt, és csikorogva dolgozni kezdett a csonton. Itt jutott el Grace arra a pontra – ahová egyébként szinte minden zöldfülű újonc eljut –, hogy kezét szája elé téve kirohant a szobából, és a mosdóba hányt. Ez először és utoljára fordult vele elő, de még ma is, minden alkalommal beleborzong, amikor ide kell jönnie. Három dologtól ódzkodott. A Trigene fertőtlenítőszer szagától, ami beleitta magát az ember pórusaiba, és még hosszú órákon keresztül érződött, bármit is próbált tenni ellene. Az opálos ablakokon beszűrődő, szórt fénytől, ami a halottasházban még tovább fokozta a túlvilági hangulatot, és a gondolattól, hogy a halottasház tulajdonképpen nem más, mint egy raktár, egy lerakat – olykor brutális átjáró a halál és a végső megnyugvás között. A testek addig maradtak itt, amíg bizonyosan meg nem állapították a halál okát, vagy ameddig nem azonosították az áldozatot. Aztán átadták őket a temetkezési vállalkozónak, aki a család utasítása szerint járt el a halottal. Néha az is megesett, hogy egy áldozatot nem sikerült azonosítani. A hátsó hűtőkamrában lassan egy éve feküdt egy idős férfi, akit senki sem keresett. Egy pádon találtak rá az egyik brightoni parkban. Grace azon gondolkodott gyenge pillanataiban, hogy egy nap vajon vele is megtörténhet–e mindez. Szüleit elvesztette, nem volt se felesége, se gyereke, csak egy nővére. De mi van, ha kettőjük közül a testvére hal meg korábban? Sok időt azért nem fecsérelt erre a vízióra, volt elég baja az élettel is, semhogy a halálán rágódjon, bár úgy általánosságban a halál kérdése gyakran foglalkoztatta. Különösen ezen a helyen. Elnézte a hűtőkamrák ajtaját, és azon gondolkodott, vajon hány szellem lehet az épületben. Cleo Morey – a városi proszektúra főorvosa – segített dr. Theobaldnak eltávolítani a védőfóliát, gondosan összehajtotta a tároláshoz, hiszen ha a boncolás nem vezet eredményre, ezt is elküldik a törvényszéki szakértőknek további vizsgálatra. Grace tekintete elidőzött a nőn. Csodálatosnak látta, mint minden kollégája, még munkaruhájában is csinosnak tűnt. A doktor lefejtette a torzót borító fóliát is, és nekilátott, hogy egyesével lemérje és feljegyezze mind a harmincnégy szúrt seb méretét és mélységét.

Az áldozat bőre halványabb volt, mint az előző nap, és bár a test nagy részét – beleértve a melleket is – szinte felismerhetetlen, vöröses péppé marcangolták a brutális szúrások, a márványosodás folyamata szemmel láthatóan megkezdődött. A terem közepén két boncasztal állt, az egyik rögzített, a másik kerekeken mozgatható, ez utóbbit használták most is. Egyik oldalán néhány mosdókagyló sorakozott, alattuk egy összetekert, sárga locsolócső. A szemközti falat a padlótól a mennyezetig kitöltötték a hűtőkamrák, előttük egy kék, hidraulikus emelő állt. A termet szürke csempe borította, a falak lábánál vízelvezető futott körbe. A másik oldalt egy széles munkapad, egy acélból készült vágólap és egy üvegszekrény foglalta el, amiben orvosi eszközök, néhány csomag Duracell elem és az áldozatok után maradt hátborzongató „emléktárgyak” – leginkább pacemakerek – kaptak helyt. Mellette egy falitábla lógott, melyen feltüntették az elhunyt nevét, és külön oszlopban az agy, a tüdő, a szív, a máj, a vese és a lép súlyát. Ismeretlen nő – egyelőre csak ennyi állt rajta. A boncterem kellően tágas volt, de ezen a reggelen mégis szűknek érződött Ott volt dr. Theobald, a törvényszéki orvosszakértő, Cleo Morey, a proszektúra főorvosa, Darren, egy kedves, igen értelmes, és punk stílusú hajtüskéi ellenére is jóképű fiatal srác, aki az asszisztensük volt. Jelen volt még Joe Tindall, a bűnügyi helyszínelők főnöke – aki minden egyes szúrt sebről külön felvételt készített, amint a doktor melléjük illesztette a tájékoztató adatként szolgáló vonalzót –, valamint Glenn Branson és ő maga. Az orvosi személyzeten kívül mindenki zöld védőköpenyt és fehér gumikesztyűt viselt, cipőjükre műanyag védőhuzat került, de aki akart, gumicsizmát is húzhatott. A boncolást végző orvosok és asszisztensük kék műtősruhát, vastag, strapabíró kötényt és lazára kötött maszkot hordtak. Grace elkapta Cleo Morey tekintetét, egy múló pillanatra összenéztek, majd a nő alig észrevehetően rámosolygott, amitől Grace szíve rögtön hevesebben kezdett dobogni. Izgatott lett, mint egy kamasz. Pontosan tudta, hogy viselkedése szakmailag kifogásolható, sőt egyenesen gyerekes – és mint olyan, helytelen –, de nem tudott tenni ellene. Képtelen volt kivonni magát a nő bűvköréből, és minden idegszálával az ügyre koncentrálni. Néhány nappal korábban már volt egy randijük, már ha annak lehet nevezni. Mindössze egy gyors italra volt idejük az egyik belvárosi pubban, mielőtt Grace–t elrángatták volna telefonon. Istenem, de gyönyörű vagy, gondolta. Mit keres egy ilyen nő, egy csodaszép, rózsás arcú, hosszú szőke hajú, intelligens, alig harmincéves fiatal nő a halottasházban? Hogy jöhet be azokon a bomba lábakon minden áldott reggel erre a szörnyű, nyomasztó helyre, hogy aztán hullákkal töltse a napját? Ilyen alakkal akár modell vagy színésznő is lehetne, pengeéles eszével pedig bármilyen területen nagy karriert futhatna be – erre ő ezt választja. A túlórákat, a hétvégi és az éjszakai ügyeleteket. Bármikor hívhatják; egy folyópartra, egy kiégett raktárépülethez, egy sekély, erdei sírhanthoz – a hullákat mindenhonnan nekik kell begyűjteni, ő készíti elő a testeket a törvényszéki boncolásokhoz, aztán a vizsgálat végeztével neki kell újra összedrótozni őket – még akkor is, ha teljesen összeégtek, vagy már rothadásnak indultak –, hogy a családtagok azonosítani tudják az áldozatokat, akiket ráadásul neki kell vigasztalni, és legalább azt a

hamis illúziót megadni számukra, hogy a szerettük nem szenvedett a halála előtt, még ha a holttest az ellenkezőjéről tanúskodik is. Ahogy dr. Theobaldot figyelte, amint az ötös számú, köldök felett szúrt seb mellé illeszti a vonalzót, arra gondolt, hogy Cleót sem irigyli ezért az ügyért. Kis szerencsével a DNS–minták alapján sikerül azonosítani a fiatal nőt, és akkor egy családtagnak sem kell ezzel a látvánnyal szembesülnie, különösen nem a szülőknek. Ugyanakkor tapasztalatból tudta, hogy sok hozzátartozónak fontos, hogy még utoljára, saját szemével lássa az áldozatot. Gyakran megesett, hogy minden igyekezete ellenére sem tudta őket lebeszélni, hogy bejöjjenek a halottasházba, és búcsút vegyenek szeretteiktől. Hogy lezárhassák magukban a történteket. Ez az, amire ő sosem volt képes, és pontosan emiatt tudta mégis megérteni azokat, akik ragaszkodtak egy utolsó találkozáshoz, bármilyen fájdalmas is legyen, mert e nélkül esélyük sincs, hogy továbblépjenek. Mint ahogy neki sincs, hiszen Sandy eltűnésén nem tud túllépni. Épp mostanában váltott jegyet egy felkapott, fiatal médium szeánszára, ami másnap lesz a Brightoni Holisztika Központban. Valószínűleg egy újabb kudarcnak néz elébe, még fizetett is a pofonért, de meg kellett próbálnia, ha már az angol és a nemzetközi erők nyomozása sem vezetett eredményre. Cleo egy újabb apró, kacér pillantást küldött felé. Grace először körbenézett, hogy Glenn nem figyeli–e, és csak aztán mosolygott vissza. Káprázatosán szép vagy! – szólt a nőhöz megint magában, de szíve összefacsarodott a bűntudattól, amit Sandy miatt érzett. Még ennyi év után is úgy érezte, hűtlenség egy másik nőre gondolni, főleg randira hívni. Csipogott a mobilja, üzenetet kapott. Elővette a készüléket a belső zsebéből, és elolvasta. Teresa Wallingtont kizárhatjuk. Nicholl nyomozó küldte a műveleti központból. Grace azonnal odasétált Branson mellé, és a terem hátsó, csendesebb részére vezette. – Szerintem dolgozni kellene a megérzéseiden – mondta neki, aztán megmutatta az üzenetet. – Francba. Pedig szinte biztosra vettem, hogy jó nyomon vagyok – csüggedt neki Branson olyannyira, hogy Grace szinte megsajnálta, legszívesebben barackot nyomott volna a kopasz fejére, de csak hátba lapogatta. – Nyugi, Glenn, megtörtént ez Morgan Freemannel is a Hetedikben, sőt, ő még rosszabbul járt. – Ezzel azt akarod mondani, hogy a fekete zsaruknak béna ötleteik vannak? – Hová gondolsz, hisz’ ő csak egy színész. Ellenben nem zárom ki, hogy ez jellemző a nagydarab, kopasz gorillákra – de egy újabb baráti vállon veregetéssel elvette a poén élét. A szeme sarkából Cleót figyelte. Gyönyörű, szőke hajával egészen valószínűtlen jelenség volt a boncasztal mellett, még zöld műtősköpenyében is ellenállhatatlannak találta. Aztán az asztalon álló vezetékes telefonhoz fordult, és felhívta Nicket a központban. A rendőrség digitális rendszerét szinte lehetetlen volt lehallgatni a folyamatos háttérzavarás miatt, de a mobiljaik egyelőre a hagyományos módon működtek, ezért Grace a kényesebb hívásokat inkább vonalas telefonról intézte.

– Csak a szokásos, esküvő előtti pánik. Lelépett, és most adja a Bűnbánó Magdolnát – szolgált bővebb magyarázattal Nick. – Hát ez roppant kedves tőle – kommentálta a híreket Grace. – Mindjárt elmondom Bransonnak is, issza az ilyen limonádé sztorikat, sok hepienddel – próbált szellemeskedni, de Nick nem a humorérzékéről volt híres, most is csak hallgatott, mint a csuka. Átfutották a lehetséges áldozatok listáját, és Grace Nick lelkére kötötte, hogy mind a négyüktől szerezzen valahogy DNS–mintát, és küldje be a laborba. Nicholl nem sok eredményről tudott beszámolni a repceföld átkutatását illetően. Hiába fésülték át a területet a hiányzó kar és a fej után, egyelőre nem találtak semmit. Grace tulajdonképpen nem is nagyon bízott benne, hogy találnak valamit. Talán a kar még előkerülhet, ha szerencséjük van, csak arrébb vitte egy róka vagy egy kutya. Igen, a kar még meglehet, de a fejre nem sok esélyt látott. Eleresztett egy másik hívást is, hogy megtudja Suresh Hossein tárgyalásának részleteit, az ügy személyesen is érintette. Bonyolult eset volt. Az ügyészség is elkövetett néhány hibát, és ő sem a legjobb tudása szerint járt el az ügyben. Hülye volt, hogy elvitte az áldozat cipőjét – mely bizonyítékként szolgált – egy médiumhoz. A védelem valahogy kiderítette, és lejáratta őt a komplett bíróság előtt. Dr. Frazer Theobald szokás szerint komótosan, de rendkívüli alapossággal végezte a munkáját. Az áldozat gyomrának vizsgálata kiderítette, hogy nem evett a halála előtti órákban, ami arra engedett következtetni, hogy inkább a kora esti órákban ölték meg, máskülönben vacsorázott volna. Nem találtak alkoholfogyasztásra utaló nyomot sem, tehát feltehetőleg – bár távolról sem biztosan – nem járt bárban vagy étteremben sem. Nem sokkal negyed tizenkettő után Grace újra félrevonult, hogy felhívja Dennis Pondsot a kettőkor kezdődő sajtótájékoztató miatt, de még mielőtt tárcsázott volna, Glenn Branson lépett oda hozzá. – Jobb, ha ezt megnézed, Roy. Grace eltette a telefont, és követte barátját. Mindenki dermedt csendben állt a boncasztal körül. Ahogy közeledett, hirtelen megcsapta a gyomor és a bélgázok penetráns bűze. A nő torzóját feltárva találta, tisztán látta a bordákat. A szívet, a tüdőt és az egyéb létfontosságú szerveket már eltávolították és bezsákolták, majd csak a további vizsgálatok lefolytatása után helyezik vissza a tetembe. A fém bonctálcán egy hosszúkás, világosbarna, csőszerű dolog hevert, úgy nézett ki, mint egy szál kolbász. Két–három centi volt az átmérője, alvadt vér, bélsár és nyálka borította. Dr. Theobald apró bemetszést készített rajta, és egy csipesszel feltárta a vágatot, hogy mindenki láthassa. A kórboncnok a megszokottnál is komorabb arccal fordult Grace felé. – Azt hiszem, ezt látnod kell, Roy. Az anatómia sosem volt Grace erős oldala, a halottak belső szerveinek vizsgálatakor olykor megesett, hogy törnie kellett a fejét, mit is lát tulajdonképpen. Most is ez volt az helyzet, erősen gondolkodott, mivel áll szemben, úgy vélte, a bélrendszer egy darabja.

Ahogy vizsgálódott, dr. Theobald csipeszével még szélesebbre tárta a bemetszést, és Grace észrevett valamit odabent. Valamit, amit már rajta kívül mindenki látott a szobában. Valamit, amitől hosszú másodpercekig csak zavarodottan nézett maga elé, mint aki nem hisz a szemének. Önkéntelenül is hátrált egy lépést, mint aki minél távolabb szeretne kerülni a látványtól. – Úristen – mondta, és egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, mert a vér hirtelen kiszaladt az arcából. Erős hányinger fogta el, felfordult a gyomra. – Atyaúristen. 19. fejezet

Egy ötcentis, fényes, potrohos, fekete bogár volt, tüskés lábakkal, bordázott háttal, a fején előreálló, hajlott szarvval. Frazer Theobald óvatosan megfogta a csipesszel és a magasba tartotta. A teremtmény mozdulatlan volt. Grace, aki sosem kedvelte a rovarokat és a csúszómászókat, most még egy lépést hátrált. A pókokat kifejezetten rühellte, de a bogarak felé is csak óvatosan közelített. Ez itt pedig különösen fertelmes példány volt. Elkapta Cleo tekintetét; a nő arcán is átsuhant az iszonyat. – Az ott meg micsoda? – bökte ki Branson a bonctálca felé mutatva, akaratlanul is megmentve Grace–t attól, hogy marhaságot kérdezzen. – A végbele, természetesen – válaszolt dr. Theobald kissé kioktatóan. Branson iszonyodva fordult el. A doktor az orrához emelte a bogarat, és közvetlen közelről nagyot szippantott a levegőből, remegő bajsza szinte beleakadt a bogár lábtüskéibe. – Formaldehid – jelentette ki, aztán igazolás céljából Grace felé nyújtotta a bogarat. A felügyelő leküzdötte hányingerét, és ő is megszagolta. Egy szagfoszlány is elégnek bizonyult, hogy felidézze magában az iskolai bonctan gyakorlatát. – Igen – erősítette meg, aztán inkább a boncasztal felé fordította a tekintetét. – A vizuális vizsgálat során nem láthattam, túlságosan mélyre nyomták fel a bélbe. Grace a hurka végét bámulta az asztalon – a fiatal nő végbélnyílását. – Véleményed szerint, Frazer, a halál beállta előtt, vagy az után helyezték fel? – Nem tudom megmondani. Aztán feltette a kérdést, ami mindannyiuk fejében ott motoszkált – Miért? – Attól tartok, ezt neked kell kiderítened. Branson a szoba túlsó felén állt – bár ez némiképp túlzás, inkább a mosdóba kapaszkodott. – Emlékszel a Bárányok hallgatnakra? Grace átkozottul jól emlékezett rá. Olvasta a krimit, ami egyike volt azon kevés könyveknek, melyek megrémisztették, és látta a filmet is. – Minden áldozat torkán egy lepkét nyomtak le. Egy halálfejes lepkét – folytatta Branson. – Igen, ez volt a gyilkos kézjegye – fejezte be a gondolatot Branson. – Talán ebben az esetben is egy kézjeggyel van dolgunk. Grace a bogarat tanulmányozta, amit a kórboncnok még mindig a magasban tartott

Egy pillanatra megesküdött volna, hogy mozogni látja a lábait, hogy még mindig életben van a dög. – Tudja valaki, miféle bogár ez? – kérdezte. – Talán szarvasbogár – vetette fel Cleo. – Ekkora? – szólt közbe Darren, az asszisztens. Én valamikor tanultam rovartant, de ilyen méretű bogárra nem emlékszem. Szerintem ez nálunk nem honos. – Külföldről hozták volna be? Végigjárták az importálás fáradságos procedúráját, csak hogy feldugják valakinek a végbelébe? Miért? – kérdezte Grace. Mindenki hallgatott. Végül dr. Theobald ezt is egy nejlontasakba tette, és egy címkét ragasztott rá. – Mindent ki kell derítenünk róla, amit csak tudunk. Grace a gondolataiba merült. Az évek során rengeteget olvasott a bűnözők, gyilkosok lélektanáról, tudása kiterjedt volt. Az elkövetők legtöbbször angol állampolgárok voltak, áldozataikat személyesen ismerték, nem voltak gyilkos ösztöneik, csak a pillanat hatása alatt cselekedtek. A gyilkosok egy kis csoportja viszont vérbeli, megátalkodott gazember volt, akik csak kedvtelésből öltek, és kihívásokat intéztek a rendőrség felé. Ezek az emberek úgy hagytak hátra jeleket, ismertetőjegyeket, mintha csak gúnyolódnának; tessék, itt a kulcs. Kapjatok el, ha tudtok, seggfejek – Grace az órájára nézett. Ismert egy férfit, aki valószínűleg azonnal, ránézésre meg tudná mondani, milyen bogarat találtak. Hogy ez segítene–e konkrétan, vagy sem, abban nem lehet biztos, mindenesetre érdemes utánajárni. – A sajtó nem tudhatja meg, teljes hírzárlatot rendelek el, rendben? Mindenki bólintott, azonnal megértették a ki nem mondott indokait. Egy ennyire szokatlan bűnjelet csak a valódi gyilkos ismerhet. Nem egyedi eset, hogy valaki betelefonál a rendőrségre pusztán szórakozásból vagy kíváncsiságból, és kiadja magát a gyilkosnak. De ha titokban marad, egy ilyen jel órákat, napokat spórolhat meg a rendőrségnek, és nem kell minden hülye bejelentését komolyan venni. Grace utasította Bransont, hogy fogja az egyik csapatot a központból, és járjon utána az összes olyan gyilkosságnak, ahol valamiféle bogarat találtak a helyszínen. Aztán feltett egy ostoba kérdést dr. Theobaldnak. Tudta, hogy ostoba, de muszáj volt megkérdeznie. – A bogár ugye döglött volt, mikor felhelyezték? – Elég valószínűtlen, hogy valaki a tartalék formaldehid–készleteit a végbelében tartsa – válaszolta a doktor csipetnyi szarkazmussal a hangjában. – Meg aztán – mutatott egy kicsiny fiolára, ami az orvosi tálcán állt – vettem mintát a bélnyálkahártyából is. Formaldehidnek nincs nyoma. Grace megköszönte a doktor munkáját, aztán számolgatott egy kicsit. Ha a sajtótájékoztató végeztével egyből elindul, lesz ideje megmutatni a dögöt annak az embernek, akinek maximálisan megbízott a tudásában. 20. fejezet



Viking északkelet, délkeleti 5–össé, 6–ossá fokozódhat. Délutáni órákban változó irányú lehet. Záporok. Tengerállás megfelelő. Észak–Utsire, Dél–Utshire északnyugati 4– es, 5–ös, változékony 3–as, 4–es – motyogta maga elé az Időjós, miközben lepusztult, rozsdamarta Fiat Pandájával a Shoreram rakparton haladt. Shoreram Brighton kereskedelmi kikötője volt, ez a terület kötötte össze a várost a Hove–val. A rádióban egy – megítélése szerint – ostoba kontár arról magyarázott, hogy milyen könnyű ellopni valakinek a személyiségét, és különböző csalásokat elkövetni, de most, hogy a tengerparti úton haladt, a hajózási előrejelzés sokkal jobban lekötötte figyelmét. Bal oldalán a Sussex Motor Jacht Klub terült el, amit egy óriási raktárház követett, jobbján sorházak végeérhetetlen láncolata. Már megint Jonas Smith – igazi nevén Carl Venner – rendelte be magához. Ezektől a látogatásoktól egyre bosszúsabb, sőt inkább dühösebb lett. Anno csak azért állt össze Vennerrel, hogy bosszút álljon korábbi munkaadóján, aki szemét módon viselkedett vele. Most meg örökké iderángatja a világ végére, az első hívó szóra indulnia kell, mert ez a hájas szemétláda nem használ sem telefont, sem e–mailt, mint minden normális ember. Mindig ugyanazt a röhejes komédiát kellett végigjátszania, nem hozhatott magával mobilt, figyelnie kellett, hogy nem követik–e, lepusztult hotelszobákban találkoztak, mint a legutóbbi alkalommal is, és csak nagyon ritkán rendelte be az irodába. A sorházak végén elhagyott egy jachttárolót, aztán jobbra indexelt. Várt, amíg két kocsi között be tudott kanyarodni, aztán nagy gázt adott, és befordult a Portslade Units ipartelepére. Könnyű volt kiszúrni az épületet, amit keresett, egy helikopter állt a tetején, mint valami nagy, fekete rovarmutáns. Venner magánhelikoptere volt. Elment egy régiségkereskedés mellett, aztán behajtott egy masszív, modern raktárház parkolójába, és megállt egy hatalmas, fekete Mercedes mellett, amiről tudta, hogy Venner flottájához tartozik. Oceanic&Occidental Export/Import – hirdette az épület falán lévő felirat. Leállította a motort, de még hallgatta az ötös csatorna rádióadását. Azt mérlegelte, hogy betelefonálóként kijavítsa–e ezt a dilettáns majmot, aki az észt osztotta. Cromarty, Forth, Tyne, Dogger, északnyugati 7–től erős 9, hátoldalként délnyugati 4 vagy 5, később 6. Eső, záporeső, tengerállás nyugodt. Kiszállt az autóból, a központi zár távirányítójával bezárta az ajtókat, majd azért automatikusan végigellenőrizte az összeset, odasétált a bejárathoz, belenézett a biztonsági kamerába, és csengetett. Berregés hallatszott, és a zár hangos kattanással kinyílt. Benyomta a súlyos bejárati ajtót, és belépett az óriási csarnokba. Akkora volt, mint egy futballpálya, és amerre a szem ellátott, mindenfelé hatalmas konténerek álltak, a tengeri kereskedelem elmaradhatatlan kellékei. Két goromba arcú, overallos kelet–európai férfi biccentett neki annak jeléül, hogy felismerték. Az egyikük nagydarab, kopasz, tetovált fejű fickó volt, a másik ellenben hosszú, fekete sörénnyel bírt. Csak egy pillanatra álltak meg a munkában, aztán vissza is fordultak a levegőben lévő konténer felé, amit egy hatalmas villás targonca emelője ragadott a magasba. Az Időjós korábban feltörte a cég számítógépes rendszerét, így pontosan tudta, mi van a konténerekben. A rakomány fele legális árucikk volt, gépalkatrészek és mezőgazdasági vegyi anyagok, a többiben viszont lopott luxusautók álltak orosz és közel–keleti

megrendelők részére, de katonai felszerelést is szállítottak Szíriába és Észak–Koreába, olykor lejárt szavatosságú gyógyszereket Nigériába. Ezt azonban esze ágában sem volt megemlíteni Vennernek, ez csak hasznos tudás, kellő tájékozottság volt a részéről. Nem állt szándékában sokáig időzni, röviden elmondja, amit kiderített, aztán megy is vissza az irodájába – legalábbis ez volt a terve. Ráadásul aznap este Monával randizik. Igaz, hogy ez csak egy chatrandi, hiszen Mona Amerikában él, Idahóban, de akkor is. Leginkább a természetről és a környezetvédelemről beszélgettek, de a legfrankóbb az volt benne, hogy ő is olvassa Robert Anton Wilsont, és amúgy is, egy csomó közös vonásuk volt. Mona egyetértett az Időjóssal abban, hogy hamarosan eljön az idő, amikor az emberek össze tudják kapcsolni agyukat a számítógéppel, és mindenki a virtuális térben él majd, ahol nem kell alkalmazkodni a gyarló emberi test korlátaihoz. Az ipari méretű teherlifttel felment az első emeletre. – Csökkenő légnyomás keleti negyvennél és Dogger körzetében – tájékoztatta az őt fogadó Mick Brownt, aki már az ajtóban állt szürke Prada joggingban és fehér edzőcipőben, mikor a felvonó megérkezett. Az albán soha életében nem hallott egy hajózási előrejelzést sem, fogalma sem volt, miről beszél az Időjós, de különösebben nem is érdekelte. Tátott szájjal rágózott, így látni lehetett apró, éles fogait. Végigmérte az Időjóst: idétlen ábrázatát, idétlen haját, idétlen fehér pólóját, bézs nadrágját, idétlen szürke cipőjét. Rutinosan ellenőrizte, hogy van–e a fickónál fegyver, nem mintha feltételezte volna a hülye kis Mr. Frostról, hogy tudná használni, de ezért fizették, így hát megtette. Frost nyápic, erőtlen, gyenge férfi volt. Könnyű lesz megölni, ha eljön az ideje, de sajnos nem lesz benne semmi öröme. Az albán a harcosokat szerette, akik küzdöttek, ellenálltak, netán visszaütöttek, főleg ha nők voltak azok. Azt különösen élvezte. – Mobil? – kérdezte torokhangján, erős akcentussal beszélve. – Nincs nálam. – Hol hagytad? Kocsi vagy iroda? – Iroda – hazudta –, ahogy kértétek. A lifttel pontosan szemben egy vaskos ajtó állt, mellette biztonsági kamera és egy kártyaolvasó. Az albán elővette belépőkártyáját, nekinyomta az érzékelőnek, majd belökte az ajtót, és intett az Időjósnak, hogy kövesse. Ahogy belépett, rögtön megérezte az ismerős szivarbűzt. Egy kicsi, ablaktalan, olcsó padlószőnyeggel borított szobába jutottak. Berendezése is igen szegényes volt, Időjós mindössze egy fém íróasztalt látott, amely úgy nézett ki, mintha lomtalanítás során jutottak volna hozzá, mögötte egy forgószék búslakodott. A fal terjedelmes részét ellenben egy hatalmas plazmatévé foglalta el, épp egy futballmeccs ment, mellette öt monitor. Közülük négy az épület környékét pásztázta háromszázhatvan fokban, az ötödik a lifttel szemben lévő ajtó előtti teret mutatta. – Itt vár – böffentette az albán, és az iroda hátsó részéhez ment, kinyitott egy ajtót, átment a másik terembe, de becsukta maga mögött, így az Időjós nem látta, mi van ott. Néhány perc múlva viszont hallotta. Venner üvöltözött valamit, de csak a tompa zaj jutott el hozzá, érteni nem értette.

A tévét bámulta. Ideges volt. Ez nem igaz, hogy már megint ebédidőben rángatták ide, ráadásul ez már a második eset ezen a héten – dühöngött Figyelmét megragadta egy, a padlószőnyegbe tiport alufólia–darab, azt vizsgálgatta, miközben azon töprengett, hogyan mondja el Vennernek, hogy nem akar többet neki dolgozni. Újra a képernyőre nézett, azt kívánta, bárcsak a Star Trek menne a hülye foci helyett. A Star Trek erőt ad neki, inspirálja. Mindig más és más karakter helyébe képzeli magát, az éppen aktuális kedvence helyébe. – Hrmmm – köszörülte meg torkát A Férfi, Aki Nem Volt Gyáva. Továbbra is azon agyalt, honnan merítsen erőt. Carl Venner nem lesz lelkes, ha megtudja, hogy… Eszmefuttatását félbe kellett szakítania, mert újra nyílt Venner szobájának ajtaja. Most már értette, miért ordibál magas fejhangján a dagadt amerikai, vontatott louisianai tájszólásával. – Vidd ki innen a szemem elől ezt a kurvát! Hihetetlen, meg mert harapni ez a hisztis picsa! Nem sokkal később egy riadt tekintetű kislány szaladt ki a szobából, reszketett a félelemtől. Kelet–európai vonásai voltak, hosszú, barna haja, ajka élénk színnel volt kirúzsozva, de már meglehetősen elkenődött. Magas sarkú cipőt és mélyen dekoltált blúzt viselt, hozzá olyan rövid miniszoknyát, ami szinte közszeméremsértő volt. A jobb szeme alatt egy frissen szerzett monokli éktelenkedett, és bal arca is fel volt dagadva, a bőre felrepedt, a sebből még mindig szivárgott a vér. Az Időjósnak úgy tűnt, egy nappal sem lehet tizenkét évesnél idősebb. Találkozott a tekintetük, a kislány könyörögve nézett rá, de ő elfordította a fejét, és ismét az alufóliát gusztálta. Sajnálta ugyan, de nem tudott mit tenni, tehetetlen volt. Viszont elhatározása új erőre kapott, meg fogja mondani Vennernek a magáét, persze csak miután kifizette, amivel tartozik neki. Az albán is kijött, és élesen a lányra förmedt, de az Időjós nem értette, nem beszélte ezt a nyelvet. A kicsi nem ijedt meg, sőt korához képest felemelte a hangját, és bátran szembeszállt Mr. Brownnal, miközben újabb esdeklő pillantást vetett az Időjósra, de ő csak a szőnyeget bámulta mereven, miközben maga elé motyogott. Az Időjós vállára egy kéz nehezedett, és már is érezte a fojtogató szivarbűzt és az izzadt testszagot, amit a Comme des Gargons Homme parfüm sem tudott elfedni. A múltkor megjegyezte az összes férfiparfüm szagát a gatwicki reptér vámmentes zónájában, mert agyon kellett valamivel csapnia az időt a gépe indulása előtt. – Nem akarja, hogy seggbe dugjam. Mit szólsz ehhez, John? – kérdezte Venner, akinek az esetében tényleg igaz volt a mondás, hogy könnyebb átugrani, mint megkerülni. Nagyjából százhatvan centi lehetett, és ugyanennyi kiló. Zaklatottnak tűnt, mellkasán friss kaparásnyomokat látott. Mindig kifogástalan, hullámos, ezüstös haja most kusza volt, lófarka félig kijött a hajgumiból. Aznap smaragdzöld inget viselt, a gombok fele le volt tépve, így látni lehetett undorító hájhurkáit és az övére lógó súlyos, csupasz sörhasát. Az arca vörös volt – hogy a kimerültségtől vagy a haragtól, azt nem lehetett tudni, és így még inkább előjöttek a pirosló ekcémafoltok a homlokán, amit az Időjós egyébként már korábban is kiszúrt. Levegő után kapkodott, zihált, mint akit bármelyik pillanatban leteríthet egy szívroham. – Nem szereti, ha seggbe dugják – ismételte meg előbbi

mondatát kicsit átfogalmazva Venner. – El tudod ezt hinni? Az Időjósnak nem volt különösebb véleménye a témáról. – Hmmm – mormogta válasz helyett, miközben Carl Venner amorf tömege az irodája felé terelte őt. Megálltak egy pillanatra, az amerikai Mr. Brown felé fordult. – Csinálj a kiscsajjal, amit akarsz, aztán szabadulj meg tőle. Az Időjósnak elege volt ebből az egészből, az ilyesmi nem szerepelt a megállapodásukban, és nem is akart sem részese, sem tanúja lenni. Korábban még nem látta át Venner lelkének valódi sötétjét, csak miután feltörte a személyes mappáját a számítógépén. Először az interneten találkozott Vennerrel, egy számítógépes fórumon, ahol az informatikusok szakmai kérdéseket vitattak meg egymás között, de gyakran technikai jellegű feladványokkal, rejtvényekkel cukkolták egymást. Venner egy olyan kérdéssel találta meg, amiről először azt hitte, csak elméleti. Azt akarta tudni, hogy lehetséges–e olyan weboldalt készíteni, amit a keresőprogramok nem találnak meg, és teljes mértékben lenyomozhatatlan. Az Időjós tulajdonképpen már tervezett egy hasonló rendszert, a brit titkosszolgálatnak akarta felajánlani, de aztán berágott rájuk az iraki háború miatt, és amúgy sem bízott egyik kormányszervben sem, sehol a világon. Venner betessékelte csarnokszerű irodájába, ami a raktárépület emeletének legnagyobb részét elfoglalta. Hatalmas, ablaktalan, lélektelen hely volt, ugyanazzal az ócska padlószőnyeggel és bútorzattal, kivéve a hátsó részt, ahol Venner lenyűgöző számítógépes rendszere állt. Az Időjós úgy ismerte, mint a tenyerét, maga telepítette. Venner asztalán mindössze három nyitott laptop, egy üveg hamutartó – benne két szivarcsutka – és egy üvegtál volt, tele mindenféle csokoládéval. Mögötte egy bőr igazgatói fotel állt, mellette egy széles, barna bőrkanapé. Az Időjósnak feltűnt, hogy egy ócska, gyűrött bugyi hever előtte. A raktárépület fémtetején kopogott az eső. Ahogy rendszerint, most is megjelent Venner mellett a két szótlan, fapofájú orosz fekete öltönyben, mintha csak a falakból léptek volna elő. Most sem szóltak hozzá, csak alig észrevehetően biccentettek. – Jól megharapott ez a kis kurva, ezt nézd! Egészen az Időjós elé tartotta mutatóujját, aki érezte Venner bűzös, dohányszagú leheletét. Az Időjós két dolgot vett észre. Az egyik, hogy tövig volt rágva a körme, a másik a mély fognyom, pont az első ujjperc alatt. Egy ideig csak bámulta, mielőtt megszólalt volna. – Szükséged lesz egy tetanuszra. – Tetanuszra? Az Időjós a földön heverő bugyira fókuszált, miközben előre–hátra dülöngélt, és gondolataiba mélyedve hallgatott. – Tetanuszra? – ismételte meg az amerikai ijedten. Még mindig a bugyit bámulta Frost, de azért válaszolt. – Az emberi harapás a legrosszabb a sebbe kerülő baktériumok szempontjából, veszélyesebb, mintha egy állat

harapna meg. Van róla fogalmad, hány organizmus hemzseg az ember szájflórájában? – Nincs. – Körülbelül egymillió per milliliter, ebből közel kétszáz valamilyen baktériumfajta. – Hát ez nagyszerű – nézegette a sebet aggodalmas pofával Venner. – Nos… – húzta ki magát rátartian az amerikai, felvéve a tárgyalási pozícióját. Apró köröket írt le járkálás közben, kezét összekulcsolta, a témaváltás hatására egész lénye megváltozott – Megszerezted az információt? – Ühüm – hümmögte dülöngélés közben az Időjós, változatlanul a bugyira függesztve tekintetét – Mi lesz… khm… mi lesz, hmm… a lánnyal? Mi lesz a sorsa? – Mick hazaviszi. – Van valami problémád ezzel? – Ööö… nem, nincsen, oké… rendben van. – Elhoztad nekem, amit kértem? Amiért a kibaszott pénzed kapod? Az Időjós kihúzta a hátizsákja hátsó zsebének cipzárját, és elővett egy papírdarabot, amit egy jegyzettömbből tépett ki, majd összehajtotta. Átadta Vennernek, aki mohó vigyorral az arcán kapott utána. – Száz százalékig biztos vagy benne? – Igen. Venner beérte ennyivel. Odadöcögött az íróasztalához, hogy elolvassa. A papírdarabon Tom és Kellie Bryce címe állt. 21. fejezet

Grace meglátása szerint Lars Johansson sokkal inkább tűnt bankárnak, mint tudósnak, aki fél életét azzal töltötte, hogy denevérbarlangokba kúszott be, mocsarakban turkált, és a legbarátságtalanabb dzsungelekben és a föld egyéb területein kutatott ritka rovarok után. Magas, szőke, egyenes hajú, sármos férfi volt, félig angol, félig svéd. Kifogástalan, háromrészes, csíkos öltönyt és teknőckeretes, orrhegyre illeszthető, „félhold” típusú olvasószemüveget viselt. Ahogy hatalmas bükkfa íróasztala mögött ült, áradt belőle a magabiztosság és a jó modor. A Londoni Természettudományi Múzeum legfelső emeletén lévő irodájában fogadta a főfelügyelőt, aki nem bánta, ha csak felügyelőnek szólítják. Grace meglepő rendetlenséget tapasztalt maga körül. Mindenfelé vitrineket látott, melyek zsúfolásig tömve voltak egzotikus rovarokat tartalmazó üvegedényekkel, mikroszkópokkal és egy egész sor, különböző mérőeszközzel. Az egész szoba, úgy, ahogy van, bármely Indiana Jones–díszletben megállta volna a helyét. Néhány évvel ezelőtt a Nemzetközi Bűnüldözési Szervezetek Szakmai Konferenciáján találkoztak először, melyet hagyományosan valamelyik amerikai nagyvárosban rendeztek

meg éves jelleggel, és rögtön barátságot kötöttek. Ettől függetlenül Grace szívesen ráhagyta volna valamelyik emberére ezt a mostani találkozót Johanssonnal, de mivel jól ismerte a professzort, tudta, akkor kapja meg leggyorsabban a válaszokat kérdéseire, ha személyesen jön el hozzá. A rovarbiológus kivette a műanyag zacskóban lévő bogarat a barnássárga tasakból, melyben a rendőrségi bizonyítékokat szokás tartani. – Megtisztítottátok, Roy? kérdezte kiművelt brit hanghordozással. – Igen. – Ezek szerint kivehetem? – Minden további nélkül. Egy csipesz segítségével óvatosan kicsomagolta az ötcentis bogarat, és az írómappájára helyezte. Percekig némán tanulmányozta egy nagyítóüveg alatt, ezalatt Grace jóízűen iszogatta kávéját, bár bosszús volt, hogy le kellett mondania aznap esti randiját Cleo Morey–val. Egyrészt azért, hogy el tudjon jönni a professzorhoz, másrészt az utazással töltött idő miatt az esti eligazítás még később fog elkezdődni, és értelemszerűen befejeződni is. Pedig sokkal jobban várta a találkozót, mint bármi mást az elmúlt években, és nagyon elszomorította, hogy aznap mégsem láthatja a nőt. Szerencsére meg tudtak beszélni egy másik időpontot szombatra; az már csak két újabb napot jelent. Az egyetlen előnye, hogy így legalább lesz ideje beszerezni pár új göncöt. – Ez egy nagyon érdekes faj, Roy. Nagyon különleges. – Mit tudsz róla mondani? – Mit mondtál, hol is találtad? Grace gyorsan elmagyarázta a körülményeket. A professzornak – becsületére legyen mondva – szinte a szeme sem rebbent. – Passzol a képbe – mondta. – Beteges, de nagyon is passzol. – Passzol? – kérdezett vissza Grace. – Ez az elhelyezés nagyon is illik ehhez a fajhoz. Mindjárt elmagyarázom, meg fogod érteni – válaszolta fanyar mosollyal. – Csupa fül vagyok. – Meg akarod hallgatni a másodévesek biológia szemináriumának összes idevágó részét, vagy beéred a summázott magyarázattal is? – A rövid változat is megteszi. Tudod, tovább kell adnom egy csomó embernek, akik még nálam is sötétebbek. A rovarbiológus elmosolyodott. – A neve Copris lunarís, ez itt pedig egy átlagos példány, rendszerint negyven és hatvan milliméter között van a hosszuk. Dél–Európában és Észak–Afrikában őshonos. – Nálunk egyáltalán nem fordul elő? – Nem, az állatkerteken kívül nem. Grace homloka ráncba szaladt az információ lehetséges következményeit fontolgatva. A professzor folytatta. – Az ókori egyiptomiak szent állatként tisztelték. Ganajtúró

bogárként vagy szkarabeuszként is közismert, de számos változatuk van. A tiéd egy holdszarvú ganajtúró. Grace hirtelen megértette. – Ganajtúró bogár? – Pontosan. Még másképpen galacsinhajtónak is mondják. A fejüket és az elülső lábaikat használják, hogy összekaparják az állati ürüléket, és galacsint formáljanak belőle, amit a megfelelő helyre görgetnek, és eltemetik, hogy komposztálódjon. – Igazán ínycsiklandóan hangzik – mondta Grace. – Én inkább a svéd húsgolyókra szavazok. Grace elgondolkodott egy pillanatra. – Tehát van valamiféle jelentősége annak, hogy a bogarat a nő végbelébe helyezték. – Meglehetősen bizarr, de lehetséges. Egy szirénázó autó süvített el alattuk az utcán. – Úgy vélem, joggal feltételezhetjük, hogy az emberünk értékrendszere némiképp elüt a miénktől – vélte Grace fintorogva. Látott már ezt–azt a karrierje során, már többször is eljutott arra a pontra, hogy őt már semmilyen meglepetés nem érheti, aztán mindig történik valami – mint ez a mostani eset is –, ami arra kényszeríti, hogy revideálja az álláspontját. – Pontosan mi is a kapocs a bogár és az ősi egyiptomiak között, Lars? – Majd kinyomtatok pár oldalt neked, elképesztően érdekes. – Segíteni fog a nyomozásban? – Egy olyan emberrel állsz szemben, aki nyilvánvalóan otthon van a szimbolizmusban. Azt mondanám, számodra is fontos lehet, hogy annyit tudj meg a dologról, amennyit csak lehetséges. Még nem jártál Egyiptomban, igaz? – Még nem volt szerencsém. A professzor kezdte elemében érezni magát, szinte kivirágzott. – Ha elmész Luxorba, a Királyok Völgyébe vagy bármely templomba, mindenhol szkarabeuszokkal fogsz találkozni, ezek mind a felső; mind az alsó–egyiptomi kultúra szerves részét képezték. Nagy szerepük volt a temetkezési szokásaikban is. Grace lassan kortyolgatta a kávéját, és közben rendszerezte az esti teendőit. A professzor ezalatt a számítógépével volt elfoglalva. Nagyjából húsz perccel korábban kapott egy hívást a központból, Emma–Jane Boutwood kereste. A labor elkészült néhány DNS–teszttel, de nem találtak egyezést az adatbázissal. A hiányzó testrészek sem kerültek elő, viszont még egy személyt sikerült kihúzni a lehetséges áldozatok listájáról. A többi DNS–mintát futár vitte a laborba – remélhetőleg ezek közül valamelyik eredményes lesz, ellenkező esetben a kutatást azonnal szélesebb körben kell folytatni. A nyomtató kattogása zökkentette ki gondolataiból, a néhány lépésre lévő gép hirtelen dolgozni kezdett, és jó néhány oldalt köpött ki magából. – Temetkezési szokások? – Igen. Milyen szerepük volt a bogaraknak a szertartás során, Lars? – A sírkamrába helyezték

őket, hitük szerint a szkarabeusz hozta el az örök életet és a feltámadást. Grace eltűnődött a hallottakon. Egy vallási fanatikussal van dolga? A nagystílű játékossal? Nyilvánvalóan művelt, tájékozott ember a gyilkos, ha egyszer járatos az ókori Egyiptom kultúrájában. A bogarat nem véletlenül helyezte fel az áldozat végbelébe. – Hol lehet hozzájutni mifelénk egy szkarabeuszhoz? Csak az állatkertben? – Nem, van néhány importőr, aki egzotikus állatokkal kereskedik, és nincsenek kétségeim afelől, hogy az interneten is beszerezhető. Grace elraktározta az információt, majd valakit kiküld, hogy ellenőrizze a környékbeli exportőröket, és nézzen körbe a neten is. A rovarbiológus visszatette a bogarat a bizonyítékok tárolására szolgáló nejlonzsákba. – Van még valami, amiben tudok segíteni? – Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben igen, de jelenleg kifogytam a kérdésekből. Hálás vagyok, hogy időt szakítottál rám. – Ugyan, semmiség – intézte el ennyivel a professzor, majd kinézett az alattuk elterülő Exhibition útra. – Egész kellemes esténk van. Innen visszamész Sussexbe? – Grace bólintott. – Meghívlak egy italra, mit szólsz? A felügyelő az órájára pillantott. A következő brightoni gyorsvonat negyven perc múlva indul. Nem igazán fér bele az idejébe egy komótosan fogyasztott ital, de csábítóan hangzott az ajánlat, és mivel a professzor már annyiszor segített neki a múltban, udvariatlanságnak érezte volna, ha nemet mond. – Egy gyors ital belefér, de aztán rohannom kell. Kisvártatva egy zsúfolt kocsma teraszán üldögélt, és azon gondolkodott, hogy mi a fene van az életével. Éppen randiznia kellene a legcsodálatosabb nővel, akivel valaha találkozott, ő meg a második korsó langyos sörét issza, miután végighallgatott egy negyedórás értekezést a szkarabeusz emésztőrendszeréről, most meg a professzor átment siránkozósba, és hosszasan fejtegette, hogy mi baj a házasságokkal a férfiak szempontjából. 22. fejezet

A Londonból kivezető, csütörtök esti forgalom mostanában még a szokásosnál is ádázabb volt. Aznap este meg különösen úgy tűnt, minden londoni arra használja a kellemes, balzsamos estét, hogy vidékre meneküljön a városból. Tom rendszerint vonattal utazott, de aznap kocsival kellett jönnie, hogy ki tudjon menni Ron Spacks irodájába, majd vissza a városközpontba, hogy begyűjtse a laptopját. A tervét, hogy korán hazaérjen, és kerti pikniket csapjon a családjával, szertefoszlatta az a tény, hogy Chris Webb jókora késéssel látott neki a számítógép megjavításának, ráadásul sokkal tovább tartott, mint gondolta. Majdnem fél öt volt, mire Chris végzett, és Tom végre elszabadult az irodából – közlekedés szempontjából a lehető legrosszabb időpontban. Általában telefonokat intézett a kocsiból, vagy a rádiót hallgatta. Londonban leginkább

David Prever műsorát követte az LBC–n, máskülönben a négyes csatorna híreit vagy a Jazz FM–et favorizálta. Ezen az estén azonban hagyta pihenni a telefonját, csak Ron Spackset hívta vissza, hogy megnyugtassa, csapatával keményen dolgozik, hogy a legjobb áron szerezze be neki a Rolexeket – erről a megrendelésről nem szabad lecsúsznia, de ettől eltekintve csendben vezetett, a rádió sem szólt. Sötét gondolatok kínozták. Tom Bryce–szal beszélek? Az erős, kelet–európai akcentus… A Kellie–vel folytatott telefonbeszélgetése… Miféle akcentussal? Európaival. Nem angol volt, az biztos. Vajon ugyanaz a férfi hívta őket? A tegnapi nap folyamán ön illetéktelenül látogatta meg weboldalunkat, és az imént újból megpróbált kapcsolatot létesíteni. Tudnia kell, Mr. Bryce, hogy nem szeretjük a hívatlan vendégeket. Amennyiben a történtek után megpróbál kapcsolatba lépni a rendőrséggel, vagy ismételt kísérletet tesz a weboldal megnyitására, úgy sajnálatos módon ugyanaz a sors vár feleségére, Kellie–re, valamint gyermekeire, Maxre és Jessicára, mint az Ön laptopjára. Ezt az információt jól vésse az eszébe, és alaposan gondolja meg, mit cselekszik. Tomnak eszébe nem volt a rendőrséghez fordulni azzal kapcsolatban, amit kedd este látott. Az internet tele volt minden szeméttel, ha az ember igazán mocskos, vagy beteges dologra vágyik, ott biztosan megtalálta. Véletlenül odakeveredett egy weboldalra, ami vagy egy mozifilm promóciós oldala volt, vagy külön a beteg agyú pszichopatáknak tervezték, és ennyivel lezárta magában az ügyet. Nem az ő feladata, hogy a szemétben turkáljon. De ez a fenyegető levél elbizonytalanította, talán többről, másról van itt szó. Közelített South Down felé. Bár még mindig nagy volt a forgalom, tempósan haladt. Valami csillant a balján – a vonat fénykürtje tükröződött az üvegen. Egy pillanatra megfeledkezett nyomorúságos helyzetéről, és irigyelte a szerelvény utasait, amiért ilyen kényelmesen közlekedhetnek. Sebaj, még negyedóra, és otthon vagyok, gondolta. Alig várta, hogy hazaérjen, és keverjen magának egy kiadós italt. A szélvédőn keresztül pont a lenyugvó nap sárga korongját látta maga előtt, ahogy utolsó erejével beragyogta a hegyeket. Az ő hegyeit, melyek otthonát, szentélyét takarták. Most mégsem nyugtatta meg az otthon közelsége, belül reszketett az idegességtől, kavarogtak benne az érzelmek. Zavarodott volt, és félt. Kellie–nek nem akarta elmondani, hogy ő is kapott egy hasonló hívást, csak még jobban felzaklatta volna. Ugyanakkor mindig nyitott és őszinte volt feleségével, ezért azt mérlegelte, vajon mekkora hiba lenne elhallgatni a részleteket. Persze, ha nem hallgatja el, akkor a CD–ről is be kellene számolnia. És aztán? A fenyegetés egyértelmű volt. Ha tájékoztatja a rendőrséget, ha megpróbál fellépni az oldalra. Egyiket sem áll szándékában megtenni, tehát nincsenek veszélyben. A furcsa

telefonhívásokat viszont nem tudta mire vélni. Nagy hülyeség volt újra fellépni az oldalra, futott át az agyán. Ahogy befordult az utcájukba, és felfelé haladt a hegyen, egy riasztó szólalt meg mellette. Már látta Kellie öreg, gesztenyebarna Renault–ját az utcán parkolni. Furcsa. Általában ráfordult a kocsifelhajtóra, miért állt most az utcán? – tűnődött. Néhány pillanattal később, amikor megérkezett a házhoz, rögtön megértette az okát. A felhajtó szinte minden centijét elfoglalta egy hatalmas faláda – magasabb, mint a garázsajtó –, aminél nagyobbat talán még soha életében nem látott. Egy kifejlett elefánttal is kényelmesen lehetett volna fogócskázni odabent. Aznap nem vágódott ki a bejárati ajtó, Kellie, Max, Jessica és Lady nem szaladtak ki, hogy üdvözöljék, csak felesége dugta ki fejét a résnyire nyitott ajtón, és aggodalmas pillantással nézett körbe, mielőtt kijött volna. Bő, fehér pólót, farmer rövidnadrágot és papucsot viselt. A háttérben Lady izgatott csaholását hallotta, a gyerekek nem voltak sehol. – Egy kicsit nagyobb, mint gondoltam – üdvözölte Kellie szelíden, szinte bocsánatkérően. – Holnap visszajönnek, hogy összeszereljék. Tom nem szólt egy szót sem, csak nézte a feleségét. Hirtelen nagyon sebezhetőnek látta. Vajon a telefonhívás, vagy az ő érkezése zaklatta fel? – Mi… mi van benne? – kérdezte. Csak arra tudott gondolni, hogy bármi is legyen, bizonyára nem adták olcsón. – Muszáj volt megvenni – válaszolta Kellie. – Tényleg, nagyon jó áron szereztem meg. Jézusom. Igyekezett nem elveszíteni a türelmét. – De mégis, mit? Felesége megvonta a vállát, próbálta elbagatellizálni a dolgot – sikertelenül. – Ó, ez csak egy kerti sütő. Most értette csak meg a korábbi szűkszavú, zavaros válaszát, emiatt volt olyan furcsa, mikor az esti barbecue–ról kérdezte. – Egy kerti sütő? És mégis, mi a jóistent süt az ember egy ekkora böhöncben? Egy bálnát? Vagy egy dinoszauruszt? Esetleg a teljes aberdeeni marhacsordát? – A listaára nyolcezer font körül van, én pedig megszereztem háromezerért! – kiáltotta diadalmasan. Tom hátat fordított a feleségének, másodpercek választották el attól, hogy felrobbanjon az idegességtől. – Hihetetlen vagy, drágám. Hiszen van egy tökéletes kerti sütőnk. – De már kezd rozsdálódni. – Akkor talán vehettünk volna egy újat, mondjuk hetven fontért. Te meg elköltesz háromezret? Egyáltalán hova fogjuk tenni? Elfoglalja a fél kertet. – Nem, nem is. Sokkal kisebb, ha össze van szerelve. És olyan frankón néz ki! – Vissza kell küldenünk – mondta ki az ítéletet, majd elhallgatott. – Hol vannak a gyerekek? – Mondtam nekik, hogy először kettőnknek kell beszélnünk, és figyelmeztettem őket, hogy apa egy kicsit morcos lehet ma este. – Kellie a nyaka köré fonta a karját. – Van még valami, amit nem mondtam el. Meglepetésnek szántam – mondta egy csók kíséretében. Jesszusom, mi jöhet még?! Csak nem arra készül, hogy bejelenti, hogy terhes? pánikolt némán Tom. – Találtam magamnak egy állást. Tom meleg mosollyal üdvözölte a

bejelentést. Fél órával később a lenyugvó nap utolsó sugarait élvezte feleségével és egy masszív vodka–martinival a teraszon. Már túl volt a szokásos esti teendőin. Meglocsolta a paradicsomokat az üvegházban, a kis eperültetvényét és a cukkíniket. Jessicával tovább olvasta a Micimackót, Maxszel pedig a Harry Potterrel haladtak néhány fejezetet. Koccintottak. Az estéhez Lady szolgáltatta a zenei aláfestést, ahogy a csonton rágódott. Len Wainwright feje bukkant fel a visztériák között. A futónövényt még Kellie telepítette a kerítés tetejére, hogy takarása némi intimitást biztosítson a számukra. A növény szépen fejlődött, láthatóan terjeszkedett a szomszédos kerti fészer irányában. A fészer építésének különböző fázisaiban Len kényszeresen Tomot traktálta a történeteivel, akinek viszont sem ideje, sem türelme nem volt a locsogáshoz. Érdekes módon arra sosem kerített sort, hogy elmondja, miféle céllal építi a fészert. Kellie még azon viccelődött korábban, hogy bizonyára a feleségétől akar megszabadulni, és a pavilon alatt tervezi elrejteni. Régebben ezt viccesnek találta, de most nem volt kedve mosolyogni. Édes illata volt az estének, a kertet betöltötte a madárcsicsergés. Az évnek ezt a szakaszát kedvelte legjobban, és ezen belül is az ehhez hasonló estéket, amikor ellazulhat és élvezheti a nyugodt pillanatokat. De nem aznap este. Semmi sem csökkenthette azt a megfoghatatlan félelmet, ami újra és újra átjárta a lelkét. – Nem is tudtam, hogy készen állsz a munkavállalásra… Úgy értem, hogy… hogy kevesebb időt tölts a gyerekekkel, és többet munkával. Menni fog? – Jessica már bölcsődés, így több időm van – válaszolta felesége a borát kortyolgatva. – Nyílt egy új hotel Lewi’s–ban, és felajánlottak egy állást a recepción. Rugalmas munkaidő, hétfőn már kezdek is. – Miért pont egy hotelben? Sosem dolgoztál hotelben. Ha már egyszer dolgozni akarsz, miért nem mész vissza tanítani? – Valami mást szeretnék csinálni. Nem nagy ügy, majd betanítanak. Legtöbbet úgy is a számítógép előtt leszek. És legalább egész nap az eBay–en lóghatsz – gondolta Tom, de nem szólt egy szót sem. Jókora adag vodka–martinit döntött le a torkán, és az új helyzetet mérlegelte. Ha Kellie csak annyit keresne, amivel fedezné az eBay–költségeit, már az is nagy segítség lenne. Megáll az ember esze… Háromezer font ezért az otromba kerti sütőért? Komoly érvágás, ezért Kellie–nek hónapokig kellene dolgozna, tűnődött. Gondolatait a szobában megcsörrenő telefonja zavarta meg. Összenéztek. Látta a félelmet megvillanni a felesége tekintetében, és azon tűnődött, vajon rajta is meglátszott–e a félsz. Besietett a házba, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy csak Chris Webb keresi. – Helló, Chris. Találtál valamit a CD–n? – Nem – válaszolta Chris savanyúan. – Nem úgy tűnik, hogy bármit is ki tudok hozni belőle.

– Az hogy lehet? – Most értem haza, az egész házat feldúlták. Mindent átkutattak, felforgattak, az egész ház egy hatalmas disznóól. Egy hétig pakolhatok. – Te jó ég. Sok mindent elvittek? – Nem, sőt – válaszolta Chris. A beálló, pillanatnyi csöndben egy öngyújtó kattanását lehetett hallani, majd Chris nagyot slukkolt a cigijéből. Úgy tűnik, mindössze egyvalamit vittek el. – És mi az? – A rohadt CD–det. 23. fejezet

Alison Vosper, a rendőrfőnök helyettese volt Grace legfőbb elöljárója, mindenekfelett neki tartozott számadással. A nő vérmérséklete olyan volt, mint a higany. Az egyik pillanatban kedves és könnyed, a másikban keserű és cinikus. Évekkel ezelőtt akasztotta rá a Huszonhetes becenevet az egyik munkahelyi kópé a közeli kínai étterem étlapja alapján – ez a szám takarta ugyanis az édes–savanyú mártást. Ez aztán rajta is ragadt, bár Grace nem is emlékezett, mikor látta utoljára derűsnek és jókedvűnek. Ma egész biztosan nem volt az. A péntek reggel a főnöke irodájában érte, kilenckor kellett megjelennie. Most is ugyanazzal a szorongó gyomorgörccsel állt az íróasztalnál, mint középiskolás korában, ha az igazgatónál kellett jelentkeznie. Nevetségesnek érezte, hogy még ebben a korban is feszeng az elöljárója előtt, de Alison Vosper mindig is nagy hatással volt az embereire, nagyobbal, mint azt bármelyikük beismerte volna. Ma reggel azért kérette be, hogy személyesen tegyen neki jelentést még a sajtótájékoztató előtt, de Grace–nek nem sok mondanivalója akadt. Közel negyvennyolc óra telt el a gyilkosság felfedezése óta, de sem az áldozatot nem tudták azonosítani, sem gyanúsítottjuk nem volt. Ha megtanult valamit a rendőri munkája során az évek alatt, az az volt, hogy a felettesei micsoda jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy gyors, kézzelfogható eredményeket produkáljanak. A rendőrségi munka pozitív megítélése és a közvélemény megnyugtatása miatt néha az volt az érzése, hogy az elöljáróinak olykor fontosabb, hogy bilincsben lássanak valakit, mint az a tény, hogy az illető bűnös vagy ártatlan–e. Így legalább gyors eredményeket tudtak felmutatni, azt az érzetet keltve, hogy valóban haladnak az ügyekkel. Igaz, előfordult, hogy később egy firkászokkal teli teremben kellett elismerniük, hogy nem biztosak a dolgukban – újabb alapot szolgáltatva az újságíróknak az ellenük való áskálódásra. Velük ellentétben, akik a Sussex Megyei Rendőr–főkapitányság új, modern, ám lélektelen épületében szolgáltak, a vezetőség tagjai mind a Queen Anne utcában lévő,

hangulatos villaépületben dolgoztak, mely a brightoni rendőrség kusza épületeinek közepén állt a város történelmi negyedében, Lewes–ban. Az épületet szinte eredeti szépségében őrizték meg, különös tekintettel a beltéri stukkókra és a márvány díszítőelemekre. Alison Vosper földszinti irodája természetesen egyike volt a legszebbeknek. Ragyogott a tisztaságtól, ablakai a gondosan ápolt kertre néztek. Elegáns antik bútorokkal volt berendezve, ami egyszerre szimbolizálta az állandóságot és a hatalmat. A szoba központi helyét egy rózsafa berakásos, súlyos íróasztal foglalta el. Mindössze egy nagyméretű, fekete bőrregiszter, egy tulipános kristályváza, egy megkövesedett ősi ammoniteszből kifaragott tolltartó és két családi fénykép állt az asztalán. Az egyik a férjét ábrázolta, aki maga is a rendőrség kötelékében szolgált, de hiába volt jó néhány évvel idősebb Vospernél, rangban bőven alatta maradt. A másik képen a gyerekei voltak, egy fiú és egy lány, mindketten kifogástalan iskolai egyenruhában. A reggeli újságok is ott tornyosultak előtte, de szerencsére ezen a reggelen Grace nem szerepelt a címoldalon. Alison Vosper nemcsak hogy hűvös volt irányában aznap reggel, de egyenesen jéghideg, és ezt a hidegséget csak még jobban hangsúlyozta magas nyakú, halványkék blúza és gyémántosan csillogó melltűje. Grace egy pillanatra megesküdött volna, hogy még a parfümjének is csípős az illata. Jó szokása szerint Vosper most sem kínálta hellyel, ezt a taktikáját rendszeresen alkalmazta a beosztottjaival szemben. Így biztos volt, hogy a beszámoló gyors lesz és lényegre törő. Grace mindenről beszámolt, ami az előző napi eligazítás óta történt. Az egyetlen látható reakció az elfojtott undor volt, amikor a szkarabeuszról kezdett beszélni, mindössze ennyi utalt arra, hogy mélyen, a felszín alatt Alison Vosper is ember. – Szóval még mindig három lehetséges jelöltünk van azok közül, akik az utóbbi néhány napban tűntek el? – kérdezte erős, midlandi akcentussal. – Így van. Mindannyiuk lakásából szereztünk DNS–mintát, már továbbítottuk is a laborba. Kértem tőlük egy szívességet, még ma megkapjuk az eredményeket. – És ha nem lesz egyezés? – Akkor kiterjesztjük a keresést. Megszólalt Vosper telefonja. Lenyomott egy gombot, majd a hívóra förmedt: – Nem érek rá. – Aztán megint a felügyelő felé fordult. – Ugye tudja, Roy, hogy nagyon sok múlik ezen az ügyön? – Több, mint más ügyeken? Hosszú, kényelmetlen csend következett. – Úgy vélem, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Grace nem érezte túl jól magát a válasz hallatán, nem tudta pontosan, mire számíthat. Vosper a jegygyűrűjével babrált, forgatta az ujján, talán ettől is lágyult el egy gondolatnyit. – Maga szerencsés ember, Roy, hogy ilyen hosszú időn keresztül egy helyen szolgálhatott. A legtöbb rendőrtisztet folyamatosan áthelyezik, másképp nem tudnak

előrelépni. Mint engem is. Birminghamben születtem, de csak három évig szolgáltam ott a karrierem során. Egyik helyről a másikra, örökké vándoroltam. Northumberland, Ipswich, Bristol, Southampton. Egész más életem volt, mint az ön apjának, ő világéletében a brightoni rendőrségnél volt, igaz? – Ha Worthinget is ide számítjuk, akkor igen. Vosper alig láthatóan elmosolyodott. Worthing alig néhány kilométerre feküdt Brightontól, szintén az óceán partján. Egy pillanattal később azonban újra megkeményedtek a vonásai. – Úgy tudom, az ön apját mindenki tisztelte és szerette. Most néhány ember mégis úgy gondolja, az alma messze esett a fájától. A levegőben hagyta a kijelentését. Roy úgy érezte magát, mint akit szíven szúrtak. Mintha egy dárda ütött volna sebet rajta, érezte, elhagyja az ereje. Ránézett a nőre, össze volt zavarodva, hirtelen nagyon elesettnek érezte magát. – I–igen, tudom, vannak kritikusaim – küzdött ki magából egy választ, de ő is pontosan érezte, hogy elég bénára sikeredett. Vosper a fejét csóválva ezúttal teljesen lehúzta ujjáról a karikagyűrűt, mintha ezzel is azt akarta volna szimbolizálni, hogy semmi sem tart örökké. Csak egy mozdulat, ugyanez az egyszerű mozdulat, mint amivel a gyűrűjét levette, és Grace repül a rendőrségtől. – Nem a kritikusai miatt aggódom, Roy. A főnök nincs elájulva a teljesítményétől, az utóbbi időben rengeteg kárt okozott a sussexi rendőrségnek. Majdnem tönkretett egy jól előkészített tárgyalást azzal, hogy képes volt egy médiumhoz rohanni a hivatalos bizonyítékkal. Az egész országban ezzel voltak tele a lapok, mindenki rajtunk röhögött. Aztán engedte, hogy két gyanúsított is belehaljon egy közúti üldözésbe. Grace megpróbálta félbeszakítani és elmondani, hogy mennyire igazságtalannak érzi az ellene felhozott vádakat, de a nő egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Negyvennyolc óra telt el a gyilkosság óta, és sem személyazonosság, sem gyanúsított nincs még, csak valami nyomorult bogár szimbolikájával tud előállni. Grace most már komolyan mérges volt. – Már megbocsásson, de ez egyáltalán nem fair, és ezt ön is nagyon jól tudja. – Ez nem arról szól, hogy mi fair és mi nem, Roy. Itt arról van szó, hogy a rendőrségnek a lehető legnagyobb szakszerűséggel kell eljárni, meg kell őriznie a közrendet, és megvédenie az állampolgárokat. – Azok ketten, akik a kocsiban haltak meg, veszélyes bűnözők voltak, nyakig a mocsokban, úttorlaszokon hajtottak át, kocsikat raboltak el, egy motoros járőrt kiütöttek a nyeregből. Hagynom kellett volna, hogy eltűnjenek? – Tehetetlen dühében csak a fejét csóválta. – Amit mondani akarok, Roy, az az, hogy talán mindenkinek jobb lenne, ha egy olyan körzetbe kerülne, ahol senki sem ismeri. Talán valahova északra, ahol nagy szükség lenne a munkájára. Mondjuk Newcastle–ba. Nemrégiben kértek tőlem egy tapasztalt főfelügyelőt, aki lefolytatna egy kényes nyomozást. Bonyolult ügy, talán hónapokig is eltarthat, vagy akár egy egész évig is. Szerintem maga a megfelelő ember a feladatra. – Most bizonyára viccel. Ez az otthonom, nem megyek innen sehová. Ha mégis

áthelyeznének, valószínűleg kilépnék a rendőrség kötelékéből. – Akkor azt tanácsolom, szedje össze magát, és tegyen valamit ellene. Bevonok még egy nyomozót a lezáratlan ügyeibe, mert úgy gondolom, az kevés, amit fel tud mutatni, ennél több fejleményt várok. Az illető korábban felügyelő volt a MET–nél, most megkapta az ön rangját. – Ismerem? – Úgy hívják, Cassian Pewe. Grace tűnődött egy darabig, majd gondolatban felnyögött. Cassian Pewe nyomozóból mára Cassian Pewe felügyelő lett. Grace néhány évvel ezelőtt akadt össze vele, mikor a MET–től kértek támogatást a Munkáspárt brightoni konferenciájának biztosításához. Egy arrogáns, pökhendi alak volt. – Idejön? – Hétfőn kezd. – Többnyire terepen fog dolgozni. – Van ez ellen valami kifogása? Hogyne lenne, vágta rá majdnem, de visszafogta magát. Hát ez nagyszerű. Hova máshova is helyezhetnék, ha nem ide? Hiszen itt nagyszerű helye lesz, bármikor elcseveghetnek Vosperrel, hogy hova is helyezzék át ezt az idegesítő, tehetségtelen Roy Grace–t. Természetesen nem volt más választása, mint nemet mondani. – Nincs. – Kap egy sárga lapot, Roy. Ért engem? Annyira összeszorult a torka, hogy csak egy bólintásra futotta. Aztán az ő mobilja csörrent meg. A nő egy fejmozdulattal jelezte, hogy nyugodtan vegye fel. Hátrébb lépett az asztaltól, és megnézte a kijelzőt. A műveleti központból keresték. – Roy Grace – szólt bele a telefonba. Nicholl volt az, megjöttek a teszteredmények a huntingdoni laborból. Az izgatottságtól alig tudta elmondani, hogy az egyik minta egyezést mutat. 24. fejezet

El sem hiszem, hogy ezt a szart hallgatod, haver – mondta Branson. Frankón mondom, ez csúcsgagyi, ez a legjobb kifejezés. A hegyről levezető kétsávos autóúton haladtak nyugat felé, elhagyták a második világháborús harci kiképzőközpont hatalmas kiterjedésű területét, amit ma Shoreram Repülőtérként ismernek az emberek. Leginkább magángépek és kereskedelmi járatok használják, melyek főként a Brit–szigetek tagjai és Southampton között repülnek. Shoreham a város legnyugatibb kerülete volt. Grace mindig vegyes érzésekkel hagyta maga mögött. Egyrészt elszomorodott, mert Brighton volt az igazi otthona, máshol elveszettnek érezte magát, gyökértelennek, mint akit csak a szél sodor. Másrészt viszont meg is könnyebbült, mert Brighton és Hove az ő területe volt, igazából sosem tudta

elengedni magát, mindig úgy viselkedett, mint aki szolgálatban van. Ennyi, a rendőrségnél töltött év után ösztönösen, tudat alatt is ellenőrzött minden járókelőt, minden sofőrt és utast az utakon. Ismerte a helyi söpredéket, főként az utcai drogdílereket, a rablókat és a betörőket; tudta, mikor járnak jó helyen, és mikor tévedtek zsákutcába. Ezért is volt olyan röhejes Alison Vosper fenyegetése. Egy élet tapasztalata állt mögötte a brightoni utcákon. Roy úgy döntött, inkább maga vezet. Semmi kedve nem volt kitenni az idegeit még egy Branson–féle, eszement vezetéstechnikai bemutatónak, de most már abban sem volt biztos, hogy tovább tudja–e hallgatni az örökös piszkálódását a zenei ízlését illetően. De Branson még távolról sem végzett. – Beatles? Ki az ördög hallgat manapság Beatlest a kocsijában? – Például én, nagyon is szeretem őket – válaszolt Grace védekezően. – A te problémád, barátom, az, hogy nem tudsz különbséget tenni jó zene és hangos zene között. – A Lancing College–i útkereszteződésben pirosat kaptak, megállította az Alfa Romeót. A saját kocsijával jöttek, mert már régen használta, és az akkumulátornak csak jót tesz egy kis töltés. Arról nem is beszélve, hogy ha szolgálati autóval lettek volna, akkor Branson ragaszkodott volna a volánhoz, és meg is sértődött volna, ha nem hagyják vezetni. – Vicces ezt pont tőled hallani – riposztolt Branson. – Neked fogalmad sincs a zenéről, egyáltalán nem vágod. – Aztán hirtelen témát váltott a szemközit pubra mutatva. – Ez egy jó kis hely, a hal egészen kiváló, Arival voltam itt egyszer. Remekül éreztük magunkat. – Aztán figyelmét újra a CD–lejátszó felé fordította. – Didó…! – Mi baj van Didóval? Branson megvonta a vállát. – Ha te bírod az ilyesmit… észre sem vettem, hogy ennyire letört vagy mostanában. – Ha éppen tudni akarod, én nagyon is bírom. – Úristen, hát ez meg hogy kerül ide? Egy doboz mosópor mellé kaptad ajándékba? – Bob Berg – válaszolt Grace, és kezdett kijönni a sodrából. Aznap már másodszor. – Történetesen napjaink egyik legjobb dzsessz–zenésze, te nagyokos. – Az lehet, de nem fekete. – Hm. Nem is tudtam, hogy minden igazi dzsessz–zenésznek feketének kell lennie. – Nem ezt mondtam. – Dehogynem, pontosan ezt mondtad. Egyébként mindegy is, pár éve meghalt egy autóbalesetben, én pedig csípem a zenéjét, nagyszerű szaxofonos. Na, van még valami, amit meg akarsz vitatni? Vagy beszéljünk inkább a megérzéseidről? Glenn Branson mogorván bekapcsolta a rádiót, és egy rapzenei adóra állította. – Holnap megyünk ruhákat venni, jól emlékszem? Hát, öregem, én elviszlek egy CD– boltba is. Beszáll a csaj a kocsidba, meglátja a zenéid, és rögtön azt keresi majd, hol tartod a nyugdíjszelvényeid. Grace nem törődött vele tovább, csak az előttük álló feladatra, feladatokra koncentrált, amit minél előbb meg kell oldania.

Egy kicsit vibráltak az idegei. Egyrészt a reggeli, Alison Vospernél tett látogatásától, ami után elég cefetül érezte magát, másrészt a közelgő találkozás nyomasztotta. Grace a nyomozói munka szinte minden milliméterét élvezte, kivéve ezt az egyet, ehhez nem lehetett hozzászokni. Közölni egy családtag halálhírét. Az utóbbi időben csak ritkán fordult elő vele, ezt a feladatot inkább a különleges képzésen átesett családi összekötő tisztek végezték. De voltak speciális helyzetek, mint például a mostani, amikor jelen akart lenni, minden elérhető információmorzsára szüksége volt a nyomozás során, látnia kellett, hogyan reagálnak a hozzátartozók. Úgy gondolta, egy ilyen esetből Glenn is sokat tanulhat, így magával vitte. A gyász, a lesújtó hírek szinte mindenkire egyformán hatottak. Az első néhány óra gyakorlatilag sokkos állapotban telik, nem kontrollálják cselekedeteiket, bármit elmondanak a rendőrségnek. De aztán gyorsan visszahúzódnak, a rokonok is falként körbezárják őket, elérhetetlenné válnak a külvilág számára. Ha valaki információhoz akar jutni, azt csak az első néhány órában tudja megtenni. Kegyetlen dolog, de szinte mindig hatásos, máskülönben hetekre, hónapokra leállhat az ügy. Ezt sajnos a bűnügyi riporterek is pontosan tudják. Felismerte a két családi összekötő tisztet, akik a kocsiban üldögéltek, Maggie Campbell és Vanessa Ritchie voltak. Az út szélén, a ház bejáratánál álltak meg kis, szürke, jelzés nélküli Volvójukkal, Grace úgy döntött, ő is melléjük parkol az Alfával. Mindketten fagyos, rosszalló tekintettel méregették Grace–t, már a szélvédőn keresztül. – Beszarás, haver. Hogy engedhet meg magának valaki egy ilyen házat? – kérdezte Glenn a kovácsoltvas kaput nézve, mely két masszív, kőgolyóval lezárt oszlop között állt. – Úgy, hogy sosem állt rendőrnek – zárta rövidre a kérdést Grace. Sosem tulajdonított túl nagy jelentőséget a pénznek. Persze, ő is szerette a szép dolgokat, de sosem vágyakozott luxusra, és tudatosan figyelt rá, hogy mértéket tartson az élete minden területén. Sandy nagyon okosan tudott takarékoskodni, mindig talált rá módot, hogy megfogja a pénzt. Grace–t lenyűgözték az olyan apróságok, mint hogy a felesége már a januári árleszállításokon megvette a karácsonyi lapokat. A megtakarításokat általában arra fordította, hogy apró jutalmakban részesítse magukat, ő legalábbis így hívta. A házasságuk első két évében például, amikor még egy utazási irodában dolgozott, és lehetősége volt kedvezményes utakra befizetni, kétszer is összespórolt annyi pénzt, hogy két hetet külföldön nyaralhassanak. Azonban sem garasoskodás, sem takarékoskodás, sem a világ összes túlórája nem lett volna elég, hogy ehhez legalább nyomokban fogható házat mondhasson magáénak. – Emlékszel a filmre, a The Great Gatsbyre? kérdezte Branson. – A Jack Clayton–féle változatra, Robert Redforddal és Mia Farrow–val. Grace bólintott, bár csak halvány emlékei voltak. A címre mindenesetre emlékezett. – Hát nem kiköpött hasonmása? Én mondom, barátom, ez a ház kicseszett durva. Az volt. Több száz méter hosszú, fákkal szegélyezett, egyenes út vezetett a fehér, Palladio stílusában épült házhoz, mely kör alakú parkolóvá szélesedett a rezidencia előtt. A parkoló közepén egy ízlésesen díszített, mesterséges tavacska kapott helyet. Grace egyetértett vele. A szeme sarkából látta, hogy a Volvo ajtaja kinyílik. – A baj nem jár egyedül – szűrte

fogai közt a szót Grace, mikor a két összekötő tiszt feléjük indult. Maggie Campbell, egy harmincas, fekete hajú nő és Vanessa Ritchie, egy magas, vörös hajú, komor tekintetű és hűvös modorú kolléga sétált oda hozzájuk. Mindketten elegáns, de nagyon egyszerű, visszafogott ruhát viseltek. – Kizárt dolog, hogy mind a négyen bemenjünk. Ez túl sok, több, mint amennyit kezelni tudnának – szólította meg őket köszönés nélkül Ritchie. – Én előremegyek Glenn–nel, elmondom nekik a híreket. Aztán felhívlak titeket, ha már úgy gondolom, át kell vennetek a terepet. Látta, hogy Maggie Campbellnek ez egyáltalán nem tetszik, és Ritchie is a fejét csóválta. – Pont fordítva kellene eljárnunk, ezt te is jól tudod. – Igen, tudom. De ezt most másképp akarom lejátszani. – Lejátszani? – méltatlankodott Vanessa. – Ez nem valami átkozott kísérlet. – Amire készülsz, az helytelen. Ami helytelen, Vanessa, az az, hogy most be kell mennem egy apa házába, és elmondani neki, hogy a lányát vérbe fagyva találták egy mező közepén, feldarabolták, a fejét még most sem sikerült megtalálnunk, és egy szkarabeuszt helyeztek fel a végbelébe. Na, ez az, ami kurvára helytelen. – Mi erre lettünk kiképezve. Mindent tudunk a közeli hozzátartozók haláláról, a hírek feldolgozásáról, a gyászról. Ez a szakterületünk. Grace végigmérte a nőt – Ismerem a képzést, amiben részt vettetek, és ismerlek titeket is. Többször dolgoztunk együtt, tisztelem a munkátokat. A mostani döntésemnek semmi köze a képességeitekhez. A ti segítségetek fontos, de végül is a nyomozásról szól az életünk. Jó okkal mondtam, hogy én szeretnék először bemenni, és én akarom elmondani a híreket. Amíg én vezetem a nyomozást, addig én írom a szabályokat. Nem szeretnék fancsali pofákat magam körül, számítok az együttműködésetekre. Érthetően fejeztem ki magam? A két nő bólintott, de nem jószántukból. – Eldöntötted már, mennyire avatod be az apát a részletekbe? – kérdezte Vanessa Ritchie kesernyésen. – Egyelőre nem, majd rögtönözni fogok. Mindenről tájékoztatni foglak titeket, mielőtt bejönnétek. Maggie Campbell némileg megenyhülve, egy félmosoly kíséretében bólintott. Ritchie–től csak egy te–vagy–a–főnök típusú vállrándítást kapott. Grace intésére Branson megnyomta a csengőt, a kapu pedig pillanatokon belül kitárult. Kocsival gurultak be a házig, Grace egy ősöreg Subaru kombi és egy szintén lestrapált hetes BMW közé parkolt. Ahogy a ház felé közeledtek, kinyílt az ajtó. Egy előkelő, ötvenes éveiben járó férfi állt a verandán, sötét haja már őszült a halántékánál. Fehér, kigombolt inget viselt, arany mandzsettagombokkal, pantallót és sötét öltönycipőt. A kezében egy mobiltelefont tartott. – Grace felügyelő? – kérdezte alig hallhatóan, az arisztokrata rétegre jellemző hanghordozással, miközben bizonytalanul mustrálta mindkettőjüket. Halvány mosoly ült arcán, de a kékesszürke szemek nem hazudtak, szomorúságot és reményvesztettséget

tükröztek. – Mr. Derek Stretton? – kérdezte Grace rendőrigazolványával a kezében, és bár ezt puszta udvariasság volt, példáját sietve követte Branson is. A házigazda bevezette őket a házba. – Könnyen idetaláltak? – Igen, megoldottuk – válaszolt Grace –, és ilyentájt már forgalom sincs. – Szörnyű ez az út. Nem is értem, miért nem alakítják át autóútnak. Janie órákat szokott állni a dugóban, mikor hazalátogat. Az első dolog, ami Grace–nek feltűnt, az a ház meglehetősen hiányos berendezése volt. Egy hosszú, intarziaberakásos asztal, ami mellett antik székek sorakoztak és egy fiókos szekrény – mindössze ennyi bútor állt az előtérben. Nem voltak szőnyegek, sem falikárpitok, de világosan látszott azoknak a festményeknek a helye, amit valószínűleg nemrégiben távolítottak el a falakról. Bevezette őket a szalonba, de ez sem festett jobban. Két nagy kanapé, közöttük egy műanyag piknikasztal, ami most dohányzóasztalként funkcionált, csupasz, díszüket vesztett falak, hiányzó festmények, itt–ott kilógó vezetékek, gyér megvilágítás. Derek Stretton sietett magyarázattal szolgálni. – Ahogy látják, el kellett adnom a családi ezüst egy részét – volt néhány kudarccal végződött befektetésem az utóbbi időben. Ez megmagyarázza a falakon lévő árnyképeket, gondolta Grace. Valószínűleg egy aukciósházhoz kerültek. Stretton csüggedtnek, lehangoltnak tűnt, őszintén megsajnálta a férfit, aki pedig még nem is sejtette, Grace miféle bombát készül az életére dobni. – A komornyikom most… – tehetetlenül tárta szét kezét. – De egy teát vagy kávét én is el tudok készíteni. – Köszönjünk, már majdnem kiszáradtam – válaszolt Grace. – Egy teát kérek tejjel, cukor nélkül. – Én is ugyanezt kérem – tette hozzá Branson. Ahogy Stretton kiment, Grace körbesétált a szobában, majd megállt egy elegáns asztalkánál a fal mellett, amit családi fényképek borítottak. Jobbára idősebb embereket ábrázoltak, valószínűleg a nagyszülőket. Aztán volt ott egy kép a fiatal Derek Strettonról is, egy hozzá hasonló korú, csinos nővel. Mellette – Grace legalábbis úgy sejtette – Janie fényképe állt, még tizenhét–tizennyolc éves korából. Gyönyörű volt fekete, bársonyból készült estélyi ruhájában, nyakában egy finom díszítésű, rövid ezüst nyaklánccal. Klasszikus szépség, csupa báj és elegancia. Hosszú, szőke haja két csillogó csattal volt feltűzve, Grace kísérteties hasonlóságot vélt benne felfedezni Gwyneth Paltrow–val. Minden elfogódottság nélkül, egyenesen a kamerába nézett. Igen, gyönyörű vagyok, és ezt tudom is – ez volt az arcára írva. Egy másik képet is talált róla, ezen még szinte gyerek volt. Egy sítúrán készült. Lila dzsekit, divatos, márkás napszemüveget és szikrázó mosolyt viselt. Grace megnézte a pontos időt. 11.30 volt. Lelépett a sajtótájékoztatóról, Dennis Ponds nyakába varrta az egészet. Meghagyta, tájékoztassa a sajtót, hogy azonosították az áldozatot, és aznap délután, amikor tájékoztatják a családot, nyilvánosságra hozzák a nevet is. Kimondottan megkérte Pondsot, hogy annyi helyen hozassa le a lány fényképét, ahányon csak tudja, hátha megtudnak valamit az állampolgároktól, merre járt a lány az utolsó néhány órájában. Azt is meghagyta, hogy az anyag kerüljön be a bűnügyi krónika

következő, szerdai adásába, ha addig nem sikerül jelentősen előrelépni az ügyben. Branson a kandalló mellett téblábolt. A párkányán megannyi születésnapi üdvözlőlap sorakozott, ami felkeltette Grace érdeklődését is. Odasétált, és leemelt egyet a sok közül. Egy kézzel rajzolt karikatúra volt rajta, egy büszkeségtől sugárzó, öltönyös, csokornyakkendős férfi. Egy nagyon különleges Apának! – szólt a felirat. Kinyitotta, hogy elolvassa az üzenetet is. Drága Papa! Teljes szívemből kívánok sok boldogságot! Millió és millió puszi: J. Grace visszatette a lapot, és az ablakfülkéhez ment. Lenyűgöző volt a kilátás, egészen a Hamble folyóig el lehetett látni. Branson is csatlakozott hozzá, és egy pillanatig elmerengtek a birtokon végighúzódó bükkerdő és a kikötőben ringó vitorlások árbocainak látványán. – Sosem érdekeltek a hajók, egyszerűen nem érzem biztonságban magam a nyílt vízen. – Pedig az óceán partján nőttél fel. – Látod, ez a lényeg. A partján. – Megcsörrent a telefonja. – Tessék, Branson. Ó, helló, éppen Royjal vagyok, nem messze Southamptontól. Várható érkezésünk? Szerintem kettő körül. Hat harminckor Roy eligazítást akar tartani, mindenki legyen ott, rendben? Ok. Megkaptuk az erősítést, amit kért? Csak egyet? És ki az? Francba, ezt nem mondhatod komolyan. Miért pont őt küldték a nyakunkra? Roy nagyon ki lesz bukva, ha megtudja. Innen egyenesen a lány lakására megyünk. Roy üzeni, hogy valaki menjen ki a munkahelyére is, beszéljen a főnökével, kollégákkal. Ok, rendben. Hat harminc, ott leszünk. Branson a zsebébe csúsztatta a telefont. – Bella volt az. Tudod, kértél erősítést az ügyhöz. Nem fogod kitalálni, kit sóztak ránk. – Ne kímélj. – Norman Potting. Grace felnyögött. – Nem kellett volna ezer éve visszavonulnia? Öregebb, mint a Jóisten. – A csajok sem voltak elájulva, Bella sem túl boldog. Norman Potting nyomozó elmúlt ötven, a többiekhez képest viszonylag későn csatlakozott a céghez. Régimódi alak volt, politikailag inkorrekt, korlátolt, az előléptetés pedig egyáltalán nem érdekelte. Két dolgot került: a felelősségvállalást és a nyugdíjat, ezért is maradt a rendőrségnél az ötvenöt éves korhatár után is. Szerette a munkáját, és jól is csinálta. Ezt ő következetes kutatómunkának hívta. Módszeresen, tervszerűen dolgozott, és minden ügynek a legmélyére ásta magát, amilyen mélyre csak kellett ahhoz, hogy újabb nyomot fedezzen fel. A legjobb, amit Normanról el lehetett mondani, az az, hogy kitartó volt, és képes az önálló munkavégzésre. Viszont hihetetlenül unalmas volt, és abban viszont nagyon tehetséges, hogy mindenkit felbosszantson maga körül. – Azt hittem, hogy végleg áthelyezték Gatwickbe a terrorelhárítókhoz – mondta Grace panaszosan.

– Nyilvánvalóan elegük lett belőle. Biztos az őrületbe kergetett mindenkit az örökös viccelődésével – ironizált Branson. – Ráadásul Bella azt mondja, a tag bűzlik a pipadohánytól, és sem ő, sem Emma–Jane nem hajlandóak a közelébe ülni. – Egyem a szívüket szegénykéknek. Derek Stretton visszatért a szobába, három teáscsészét és egy kis kancsó tejet hozott be a tálcán. Letette a műanyag asztalkára, majd hellyel kínálta őket, ő maga velük szemben ült le. – Felügyelő, ha jól értettem, azt mondta a telefonban, hogy hírei vannak Janie–ről – kezdte reménykedve. Most jött el az a helyzet, amikor Grace elátkozta a pillanatot, hogy nem a két összekötő tisztet küldte be. 25. fejezet

Tom gyakorlatilag egy szalmaszálat sem tett keresztbe délelőtt. Csak ült az asztalánál, figyelte a megválaszolatlan e–mailjei egyre fenyegetőbb tömegét, néhányszor felvette a telefont, és átnézte a Rolex Oyster karórák árjegyzékét. Végzett néhány kalkulációt – legalább a számítógépe újra működött –, de jobbára nem csinált semmit, csak gondolkodott. Gondolkodott. Folyamatosan pörgött az agya, de nem kapta el a fonalat. Az a telefonhívás előző este… a betörés Chrisnél. Úgy tűnik, mindössze egyvalamit vittek el. A rohadt CD–det. Járt már korábban Chris Webb lakásán, ahol rendszerint irtózatos kupleráj uralkodott, az ember bokáig járt a lomokban, egy ilyen helyen könnyen eltűnhet egy CD. Valaki nyilvánvalóan nem örült, hogy hozzá került a lemez, és ezt azzal adta a tudtára, hogy kétszer is letörölte a laptopja memóriáját. Most pedig vissza is szerezték? Vajon Chris megpróbálta lejátszani, és ez riasztotta őket? Ha a tulajdonosa, akárki is az, most hogy megkapta, amit akart, végre békén hagyja őket? Talán a seggfej megint ott lesz a vonaton aznap este? Ebben nem nagyon bízott Tom. Hosszú évek óta ingázott, de még sosem látta korábban. Ráadásul nem is tudta, hogy mitévő legyen, ha mégis újra látja. Talán odamegy, és leordítja a fejét, talán túl ideges lesz, hogy egy szót is szóljon. Kellie–nek még mindig nem mondott semmit. A legjobb, ha meglapul, és csendben marad. Több telefonhívást nem kaptak, ami remélhetőleg azt jelentette, hogy a fickó egyelőre beérte ennyivel. Az mindenesetre halálbiztos, hogy ő maga megértette az üzenetet. 26. fejezet

Az ön lánya, Mr. Stretton, egy brightoni bérházban lakik. Az épület gondnoka segített

nekünk bejutni a lakásba, hogy DNS–mintát vehessünk a személyes tárgyaiból a vizsgálatokhoz. Mintát vettünk a hajkeféjéből és egy rágóból, amit a szemetesben találtunk – kezdett bele Grace. Derek Stretton, kezében a csészével, hallgatott. Nem ivott a teából, nem is kérdezett. – A mintákat elküldtük a rendőrségi laborba, Huntingtonba, és ma reggel megérkezett az elemzés eredménye. A DNS–vizsgálat kimutatta, hogy a haj és a rágógumi egyazon személytől származik, és teljes egyezést mutat azzal a mintával, ami a szerdán megtalált testből származik. Sajnálom, de az egyetlen következtetés, amit a tényállásból le tudunk vonni, uram, hogy a meggyilkolt fiatal hölgy az ön lánya, Janie. Hosszú csend állt be. Közben Grace–nek az volt az érzése, hogy Derek Stretton bármelyik pillanatban kontrollálhatatlan röhögésbe törhet ki, és hátravetett fejjel gurgulázni kezd a kanapén. Ám mindössze annyi történt, hogy a teáscsésze egyre hangosabban csörömpölt a csészealjon, míg végül a férfi le nem tette az asztalra. – É–értem – szólalt meg végül. Először Grace–re nézett, aztán Bransonra. Lassan elveszítette a tartását, magába roskadt, összecsukott, mint egy rongybaba. – Ő volt a mindenem, nincs másom rajta kívül. Kérem, mondják, hogy nem igaz! Hisz’ ma estére várom, ma van a születésnapom, megyünk vacsorázni. Grace meredten nézett maga elé, még Branson tekintetét is kerülte. Kétségbeesetten kívánta, bárcsak azt mondhatná, hogy mindez nem igaz, tévedés történt. De nem, a tévedés kizárt, nem tudott mit hozzátenni az elmondottakhoz, nem mondhatott semmit, ami enyhítette volna az apa bánatát. – Az édesanyját, a feleségemet, három éve vesztettem el. Rákban. Most pedig Janie. Én… Grace hagyott neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, majd megkérdezte: – Milyen lány volt Janie, uram? Úgy értem – közel álltak egymáshoz? Újabb hosszú, súlyos csend következett. – Mindig azt hallottam, hogy apa és lánya között különleges kapcsolat, kötődés van. Ezt csak megerősíteni tudom. – Törődött önnel? – Hogyne. Sosem felejtette volna el a születésnapom, a névnapom vagy az apák napját. Ő szinte… szinte… tökéletes… Elcsuklott a hangja. Grace felállt. – Kaphatnánk róla egy mostanában készült képet? Közzé szeretném tenni, amilyen gyorsan csak lehet. Derek Stretton üresen bólintott. – Nem bánja, ha körbenézünk a hálószobájában? – Én is magukkal menjek… vagy… ? – Köszönjük, inkább maradjon. – Egyedül is odatalálunk. Első emelet, a lépcsőfordulónál jobbra a második ajtó. Egy fiatal, rendszerető, kiegyensúlyozott lány szobájába sétáltak be. Az ágyon egy sor plüssállat támasztotta a díszpárnákat, mögöttük egy U2–poszter lógott a falon.

Az öltözőasztalon kagylók sorakoztak szép rendben. A könyvespolcon jórészt mesekönyvek voltak, tiniregények és pár jogi thriller Scott Turow–tól, John Grishamtől és más amerikai íróktól. A földön egy házipapucs várta gazdáját, az ajtó hátuljára egy régimódi hálóköntös volt akasztva. Grace és Branson kihúztak minden fiókot, átkutattak minden szekrényt, a ruháit, a fehérneműket, pólókat, pulóvereket, de a világon semmit sem találtak, amiből következtetni tudtak volna arra, hogy miért lett gyilkosság áldozata. Aztán Grace kézbe vett egy kicsiny ékszerdobozt, és felpattintotta a tetejét. Egy finom, ametiszt fülbevalót, egy ezüst karkötőt, egy arany nyakláncot és egy pecsétgyűrűt talált, amin egy kereszt volt. Visszazárta a dobozt, de nem tette vissza a helyére. Nagyjából negyedóra alatt végeztek, és visszamentek a földszintre. Derek Strettont ugyanúgy találták, meg sem mozdult, a teájához sem nyúlt. Grace felmutatta a dobozkát, és újra kinyitotta, majd megmutatta tartalmát Janie apjának. – Mr. Stretton, az ékszer mind a lányáé? A férfi vetett rájuk egy pillantást, majd bólintott. – Kölcsönkérhetném az egyiket? – kérdezte, miközben szándékosan figyelmen kívül hagyta Branson kérdő tekintetét. – Azt, amelyiket talán nemrégiben is viselt. – Vigye a pecsétgyűrűt. A családi címer van rajta, ezt viselte leggyakrabban, egy időben szinte mindig az ujján volt. Grace elővett egy apró, a bizonyítékok tárolására szolgáló tasakot, amit külön erre a célra hozott magával. Zsebkendőjével óvatosan megfogta a gyűrűt, és belehelyezte. – Mr. Stretton, gyanakszik bárkire? Van, akinek oka lehetett, hogy ártson a lányának? – kérdezte Grace. – Nem, senkire – suttogta. Grace visszaült a kanapéra Derek Strettonnal szembe, megvakarta az állát és előrehajolt. – Volt udvarlója? Derek Stretton továbbra is a padlót bámulta. – Nem, nem tudok róla… – Nem is találkozgatott senkivel? Ezúttal felnézett Grace–re, némileg visszanyerte a lélekjelenlétét. – Csodálatos nő volt, akinek lenyűgöző a természete, az egész személyisége. Sosem volt híján kérőknek, de nagyon komolyan vette a tanulmányait és a gyakornoki állását is, azt hiszem, mostanában a karrierje fontosabb volt, mint a magánélete. – A lánya ügyvéd? – Nem, még nem. A Southampton Egyetemen diplomázott, az elmúlt három évet pedig a Guildford Jogi Egyetemen töltötte. Most egy brightoni jogi irodánál töltötte hat hónapos gyakorlatát. Aztán visszamegy… visszament… volna még egy évre a Guilfordra. – Ön támogatta a tanulmányai során? – Megtettem mindent, amit tudtam. Az utóbbi hónapok elég szűkösek voltak, problémákkal küzdőm. Én… Grace

együttérzően bólintott, hogy megértette a helyzetet. – Visszatérhetünk az udvarlókhoz? Meg tudná mondani a legutóbbi barátja nevét? Úgy tűnt, Derek Stretton húsz évet öregedett az elmúlt húsz percben. Egy ideig gondolkodnia kellett. – Justin Remington. Nagyjából egy évig voltak együtt. Igen kedves fiatalember. Janie ide is elhozta néhányszor. Ingatlanfejlesztéssel foglalkozik Londonban. A magam részéről nagyon kedveltem, de úgy vélem, nem volt elég intellektuális a lányomhoz. Elmosolyodott, tekintete a távolba révedt. – Nagyon vág… nagyon vágott az esze. Kilencéves korában vertem meg utoljára Scrabble–ben. – Meg tudná mondani, hol tudom utolérni Mr. Remingtont? Strettonnak újra gondolkodnia kellett, fel–le járt a szemöldöke. – Ha jól emlékszem, nagyon odavolt a pelotáért. Nem hiszem, hogy túl sok játékos lenne Londonban, még kevesebb a pálya… Úgy rémlik, Queensben játszott – mondta végül. Egyre világosabb lett Roy Grace számára, hogy ennél többet nemigen fog megtudni ettől az embertől. – Van valaki, akit szeretne felhívni? Egy barát, egy rokon, aki át tudna jönni? – A testvérem, Lucy – válaszolta halkan. – A közelben lakik, majd felhívom. Le lesz sújtva. – Miért ne hívná fel addig, amíg itt vagyunk, uram? – forszírozta a dolgot Branson. Diszkréten elvonultak a szoba hátsó sarkába, amíg Stretton felhívta a testvérét. Hallották az apa szipogását, miközben telefonált, és aztán a férfi kiment a szobából. Amikor végül visszajött, odalépett hozzájuk, és átadott egy barna borítékot. – Összeszedtem néhány fényképet Janie–ről, de nagyon kérem önöket, vigyázzanak rájuk, szeretném visszakapni őket. – Természetesen – válaszolta Grace készségesen, holott pontosan tudta, hogy a szerencsétlen férfi tucatszor fog majd telefonálni a rendőrség különböző ügyosztályaira az elkövetkezendő hónapokban, hogy végre visszakaphassa őket. Az ehhez hasonló anyagok menthetetlenül elkeverednek a rendszerben. – Lucy már elindult, még körülbelül fél óra, és itt lesz. – Szeretné, ha itt maradnánk önnel, míg megérkezik? – Nem, megvagyok, de köszönöm a kedvességüket. Szükségem van egy kis időre, hogy gondolkodni tudjak. Én… szóval… maguk szerint láthatnám Janie–t még egyszer? Grace jelentőségteljes pillantást vetett Bransonra. – Nem hiszem, hogy tanácsos lenne, uram. – Csak szeretném még egyszer látni. Tudják, szeretnék elbúcsúzni tőle. Kinyújtotta a karját, és kétségbeesetten megragadta Grace vállát, aki ebből végleg arra következtetett, hogy a férfi nem értesült az újságokból, hogy a fiatal nő – vagyis Janie – fejét levágták, és a rendőrség nem is találta meg. Úgy döntött, nem ez a megfelelő pillanat, hogy mindezt megtudja, legyen ez a két családi összekötő tiszt feladata. Az egyszer biztos, hogy Vanessa Ritchie és Maggie Campbell most megszolgálhatja a költséges tréninget, amin a rendőrség jóvoltából átestek. – Velünk van két női nyomozó is. Egyelőre odakint várakoznak, de hamarosan csatlakoznak önhöz. Igazából családi összekötő tisztek, ők majd eligazítják

ebben a kérdésben. – Köszönöm, sokat jelentene nekem. – Szomorkásán felnevetett. – Tudják, sosem beszéltem Janie–vel a halálról. Azt sem tudom, hogy temetést vagy hamvasztást szeretne. Aztán hirtelen tágra nyílt a szeme. – És ott van még a macska is – vakarta meg Stretton a fejét. – Hát persze, Bins! Mindig magával hozta, ha eljött hozzám. Nem is tudom… ez az egész… – A hölgyek majd mindenben segítenek, ezért vannak itt. – Csak… sosem gondoltam arra, hogy akár meg is halhat. Grace és Branson szótlanul, nyomasztó némaságban sétált vissza a kocsihoz. 27. fejezet

A polgárőrség egy tagja – akinek egyenruhája csak árnyalatnyian tért el a rendőrjárőrökétől – a megbeszéltek szerint a Kemp Town–i épület előtt várt, amelyben Janie Stretton lakást bérelt. Kezében kapcsos írótáblát szorongatott, melyre gondosan feljegyzett minden, a házba be–és kimenő személyt – többek között ez volt a feladata. A lány apjának csodás, bár kissé kopott fényű villája után ez a hely még lehangolóbbnak tűnt – általában csak kispénzű egyetemisták laktak ezen a környéken. Az utcában lepukkant sorházak előtt lepukkant autók álltak, az ember mindenhol csak az ingatlanügynökségek hirdetéseibe és szemétbe ütközött. A XIX. században Kemp Town még különálló város volt, előkelő, arisztokrata családok laktak itt csodaszép, Regency–stílusú házaikban. Magasan a hegyre épült, egykor itt állt a lóversenypálya is, pompás kilátás nyílt a La Manche csatornára. De a következő század második felében, ahogy szép lassan egyre több tanácsi bérház és lakótelep épült, a Brightont és Kemp Townt elválasztó határ eltűnt, ide is begyűrűzött ugyanaz a siralmas, nyomorúságos hangulat, ami Brightont már korábban megfertőzte. Már messziről, az utca túlvégéről kiszúrták a gyilkossági helyszínelők robusztus furgonját, ami legalább kétszer akkora volt, mint egy hagyományos jármű. Grace elhajtott mellette, majd a legközelebbi parkolóhelyre bepréselte Alfáját, és a két nyomozó, kezükben a helyszíneléskor használt felszerelésükkel, visszaballagott az épülethez. Három óra felé járt az idő. Grace–nek megfájdult a gyomra attól a két rákos szendvicstől, Mars szelettől és dobozos kólától, amit az autóban tömött magába, amíg idefelé tartottak. Maga is meg volt lepve, hogy egyáltalán van étvágya a lesújtó hírek kézbesítése után, márpedig igencsak volt. Mohón falta be az ételt, mintha nemcsak farkaséhségét csillapítaná, de egyben az életkedvét is visszaszerezhetné. Lám, túlzásba is vitte, és a természet bosszút állt. Metsző, csípős szél fújt, az égen egyre több felhő gyülekezett. Sirályok köröztek a fejük felett nagy rikácsolva–vijjogva; egy Mishon Mackay hirdetőtáblát majd kidöntött egy szélroham,

ahogy elhaladtak mellette. Brightonnak ezt a részét mindig is szerette Grace, a tengerpart közelségét, a hangulatos, teraszos villákat. Ha az ember becsukta a szemét, és eltekintett a reklámtábláktól, a kaputelefonok paneljaitól és a málló vakolatoktól, könnyedén maga elé tudta képzelni a múltat. A tehetős, londoni nyaralókat, ahogy száz évvel azelőtt színpompás ruhájukban, felcicomázva kiléptek az utcára, talán hogy a tenger szélén álló apró, fából készült fürdőházaikban hűsítsék le magukat, vagy beüljenek egy habos kávéra valamelyik elegáns kávéházba, esetleg fölényes mosollyal az arcukon végigsétáljanak a tengerparti promenádon, és élvezzék a város szépségeit. A város rengeteget változott azóta, de még az ő rövid élete alatt is. Még emlékezett rá, hogy gyerekkorában ezek az utcák a házinénik területének számítottak, akik turistáknak adták bérbe szobáikat. Alig néhány évtizeddel később, az ingatlanirodák átvették az uralmat a környék felett, és a villákból szoba–konyhás apartmanokat, olcsó bérlakásokat alakítottak ki a fiatal egyetemistáknak, akik készpénzben fizettek a lakhatásért az ügynökségek buldogjainak, akiknek ezenkívül nem volt gondjuk a környékre, ha valami tönkrement, csak a legritkább esetben javíttatták meg Az esős vasárnapokon Grace kedvelt időtöltése volt, hogy ellátogasson a helyi múzeumokba, és a Brightonról készült képeket, festményeket, egy letűnt kor emlékeit nézegesse. Olykor elgondolkodott, milyen lehetett itt az élet azokban az időkben. Csak az apja elbeszéléseire támaszkodhatott, a történetekre, amiket mesélt például a fogorvosról, aki még lábbal hajtott fúrót használt. Ilyenkor – a modern társadalom minden visszássága ellenére – hálát adott a sorsnak, hogy a XX. században született. – Min gondolkodsz? – kíváncsiskodott Glenn Branson. – Szeretem ezt a részét Brightonnak. – Nem mondod? – fordult felé meglepetten barátja. – Szerintem meg egy lepratelep. – Fogalmad nincs az igazi szépségről, ezért nem is tudod értékelni. A városnak ez a része mindig egy filmre emlékeztet, A Bríghtoni sziklára. Dickie Attenborough játszotta Pinkie–t. – Igen, emlékszem, olvastam a könyvet is – vágta ki Grace diadalittasan. – Egy könyv alapján készült a film? – Glenn nem tudta leplezni meglepődését. – Jézusom, te melyik kő alól másztál elő? – használta ki a helyzetet Grace. – Graham Greene… Ez az egyik leghíresebb könyve, még a negyvenes években adták ki. – Ez mindent megmagyaráz, öreg harcos. Ez a könyv a te generációdnak való. – Na, persze, örökké azzal traktálsz, hogy te aztán mennyi mindent tudsz a filmekről, de a szíved mélyén csak egy beszűkült nyárspolgár vagy, ez az igazság. Branson megállt, és felmutatott egy zsalus ablakra, mely körül már hullott a vakolat, a fatábla színét a nap már régen kiszívta. – Most mondd meg, mit lehet ezen szeretni? – Magát az építészetet, a környék lelkét. Hát, én egy éjszakai klubban melóztam huszonnégy órában, de a hely szellemével egyszer sem találkoztam, csak a drogos vadmarhák végeláthatatlan sorával hozott össze az

élet. Odaértek a szemüveges polgárőrhöz, és felmutatták igazolványukat. A fickó lelkiismeretesen bejegyezte nevüket a nyilvántartási naplóba, a leglassabb kézírással, amit Grace életében látott. A polgárőrséget azért vezették be Anglia–szerte, hogy segítsék a rendőrök munkáját, és a városok apró–cseprő gondjainak a terhét levegyék a vállukról. A köznyelv műanyag zsarunak csúfolta őket, de az egyszerű feladatokra alkalmasak voltak. – Második emelet – mondta az őr nyájasan. – A lépcsőházat és a bejáratot már átvizsgálták a törvényszékiek, de nem találtak semmit. Úgy beszél, mintha legalábbis ő vezetné a nyomozást, gondolta Grace, magában jól mulatva a férfin. Bementek. Az épület pont olyan volt, mint az összes többi bérház, ahol Grace már járt. Kopott szőnyeg a padlón, a postaládák szórólapokkal tömve, szakadt tapéta, kelkáposztaszag, szűk lépcsőház, lelakatolt biciklik. A lakás bejárata kék, sárga, fehér – Sussex Rendőrség – feliratú szalaggal volt lezárva. Grace és Branson elővették fehér védőöltözetüket, a kesztyűt és a cipőjükre húzható fóliát, feltették a kezeslábas kapucniját, majd bekopogtak. Néhány pillanat múlva Joe Tindall nyitott ajtót. Ugyanazt a védőöltözetet viselte, mint ők maguk. Nem számított, Grace hányszor látta már a helyszínelőket munka közben, mindig az jutott eszébe róluk, hogy bizonyára kormányügynökök, akik éppen a földönkívüliek nyomait tüntetik el. És szintén nem számított, hányszor látta már Joe Tindallt az utóbbi napokban, képtelen volt megszokni új külsejét. – Most mondd meg, Grace, hát nem a város legjobb helyein találkozunk mostanában? – kérdezte Tindall üdvözlésképpen. – Szeretem elkényeztetni az embereimet – vigyorgott Grace. – Igen, azt észrevettem. Bementek az előszobába, Tindall becsukta mögöttük az ajtót. Egy másik alak éppen négykézlábra ereszkedve vizsgálta a szegélyléceket. Grace–nek feltűnt, hogy már az egyik radiátort is leszerelték a falról. Mire itt végeznek, az összes fűtőtestet leszerelik, több helyen felszedik a parkettát, de itt–ott még a tapétát sem fogják kímélni. Egy rendőrségi ragasztócsík volt kihúzva az előszoba teljes hosszában, mindenkinek ehhez a vonalhoz kellett igazodni. Tindall kínos gonddal és aprólékossággal őrizte a bűntények helyszíneit. – Valami érdekes…? – kérdezte Grace a fehér–tarka színű macskára pillantva, aki előjött érkezésükre, hogy végigmérje őket. – Az attól függ, mit tartasz érdekesnek – válaszolta Tindall kifürkészhetetlen arccal. – Vérfoltok a hálószoba szőnyegén, amit valaki megpróbált kisikálni. Vércseppek a falon és a mennyezeten. Megtaláltuk a kint parkoló Mini Morris kulcsait, de így is egy trélerrel fogjuk elvitetni. Nem akarom, hogy bárki beleüljön, és összerondítsa a nyomokat. – Jó gondolat – nyugtázta Grace, majd rögtön elraktározta az információt, hogy Janie Stretton nem ült autóba, hogy találkozzon a gyilkosával. Egy szállal kevesebbet kell felgombolyítani. Letérdelt, és megsimogatta a macskát. – Majd kerítünk valakit, aki elvisz a nagyapádhoz.

– Gyere velem – mondta Tindall ugyanazzal a kifürkészhetetlen arckifejezésével. – Te bizonyára Bins vagy – mondta Grace az állatnak, mert hirtelen eszébe jutott, amit Derek Stretton mondott a macskáról. Panaszos nyávogást kapott cserébe. – Megetette már valaki? – Van egy automata etető a konyhában. Roy Grace követte a SOCO–tisztet – ahogy a bűnügyi helyszínelőket rövidítették a rendőrségnél. A ház küllemével és a közös helyiségek sanyarú állapotával ellentétben Janie Stretton lakása tágas volt, ragyogott a tisztaságtól, és bár a berendezést nem a luxus jellemezte, nagyon is ízléses volt. Az előszobában és a nappaliban fényesre polírozott parketta volt, melyet fehér rongyszőnyegek díszítettek, az ágytakarók és a függönyök is fehérek voltak. A bútorok nagy része fekete volt, gondosan lelakkozva, eltekintve az étkezőasztal körül álló hat, átlátszó műanyag széktől. A falakon lógó fekete–fehér képek láttán Grace–nek azonnal feltűnt, hogy egyikük–másikuk erősen szexuális töltetű. A nappali utcára néző oldalán lévő ablakmélyedést egy ingatagnak látszó íróasztal foglalta el, rajta egy Sony laptop, mellette egy üzenetrögzítővel kombinált telefon. Az új üzenetet jelző lámpácska folyamatosan villogott. Amilyen tágas volt a lakás, olyan aprócska a konyha és a vendégszoba. A hálószoba viszont kimondottan tágas volt kényelmes franciaággyal. A szobát kellemes parfümillat lengte be, ami Grace–nek halványan ismerős is volt. Elevenébe vágott a gondolat, hogy bár a nő régen halott, az illata még mindig itt van. A szobát fehér padlószőnyeg borította faltól falig. A közepén egy nagyobb, összefüggő foltot látott, mely körül még számos apró pötty éktelenkedett. Vérfoltok, amit valaki hasztalanul próbált kisikálni. A fürdőszoba a hálóból nyílt, az ajtaja nyitva volt. A vérfoltokat gondosan elkerülve odament, és benézett. Egy üres műanyag vödör és egy súrolókefe állt a fürdő közepén, a kád mellett. Visszament, és körbehordozta tekintetét a hálón, próbált minden részletet az emlékezetébe vésni, miközben egy másik SOCO–tiszt minden létező helyről ujjlenyomatokat gyűjtött. Az ágyon díszpárnák hevertek, lábánál egy cédrusfa láda. A fésülködőasztalon fakeretes tükör állt, a sötétítők be voltak húzva, az ágy két oldalán éjjeli lámpa égett. Az ággyal szemben egy tükörrel borított gardróbszekrény kapott helyet. A falakat vérpöttyök tarkították, melyeket a gyilkos gondatlanul ott felejtett, vagy, ami szintén nem kizárt, megzavarták munka közben, esetleg szimplán belefáradt a hasztalan erőfeszítésbe. Furcsamód a vödör és a súrolókefe is makulátlanul tiszta volt. Még egy rejtély. Bins vonult be a szobába, majd Grace lábához dörgölődzött, aki szinte oda sem figyelve megsimogatta az állatot. Aztán Tindall példáját követve ő is a mennyezet felé fordította tekintetét, és észrevette az ágy fölött, a plafonra erősített, jókora tükröt. – Egy kicsit szokatlan, nem gondolod? – Szerintem kimondottan erotikus – vetette közbe Branson. – Én bírom a csajt. – Talán isiász kínozta – folytatta szemtelenül Grace –, és ez volt az egyetlen módja, hogy kifesse magát. – Van itt még más is – tette hozzá Tindall, és kinyitotta az ágy lábánál álló cédrusfa

ládát. Grace és Branson kíváncsian fordultak oda. Legnagyobb meglepetésükre tele volt olyan holmikkal, amit általában szado–mazo szexshopokban látni. Anélkül, hogy különösebben feltúrta volna a tartalmát, első blikkre is széles volt a választék: korbács, bilincs, bőrmaszk, mindenféle szíj, beleértve egy szöges nyakörvet is, amit nyilvánvalóan nem kutyák számára terveztek, széles szigetelőszalag, bambuszpálca és vibrátorok egész garmadája. Grace füttyentett. – Azt hiszem, megtaláltuk a játszódobozát. Kinek–kinek a maga gyönyörűségére, nemdebár? – kommentálta Joe Tindall. Grace letérdelt, és közelebbről is szemügyre vette a kínálatot. – Még valami? – Az éjjeliszekrényében találtunk vagy húsz pornómagazint, elég friss szám mindegyik. Igazi kemény cucc. Grace és Branson átfutották a magazinokat. Nők férfiakkal, nők nőkkel, férfiak férfiakkal, minden elképzelhető párosításban. A körülmények ellenére Grace–t elöntötte a vágy, ahogy a leszbikus jeleneteket nézegette. Nem tehetett róla, sőt igazság szerint még örült is, hiszen évek óta – felesége eltűnése óta – először érzett hasonlót. Tehát újra vannak vágyai, érzései… – Mit gondoltok, ez normális? – kérdezte Branson. – Férfiaknál már számtalan alkalommal találtunk pornót válaszolta Tindall. – A nőkre nem nagyon jellemző. Grace eltávolodott a többiektől, egyedül járta be a lakást. Át akarta érezni a lakás hangulatát, de minél többet járt körbe, annál kevésbé érezte otthonosnak a helyet. Emlékezett rá, amit anno a híres építész, Le Corbusier mondott. A lakások olyan gépek, melyekben élünk. Pont ezt érezte. A lakás természetellenesen tiszta; a mellékhelyiségben és a hálószobában is illatosítót talált; a mosogató csillogott, ragyogtak a tükrök, az ablakok; a fürdőszobában a piperecikkektől a fogkrémig minden a helyén. Ahhoz képest, hogy egy diáklány lakott itt, a lakás hihetetlenül steril volt. Összehasonlította a látványt az apa lakásában látott lányszobával. A poszter a falon, a plüssállatok, a kagylógyűjtemény, a könyvek – ezekből össze lehet állítani egy ember személyiségét. Abból, ami itt van, aligha. Grace visszament a nappaliba, egy zsebkendővel megfogta a telefont és megnyomta az újratárcsázó gombot. Néhányszor kicsöngött, aztán egy jogi iroda üzenetrögzítője jelentkezett be – az irodáé, ahol Janie dolgozott. Aztán a 1471–et hívta, hogy lássa, mi volt az utolsó bejövő hívás, de a szám le volt tiltva. Aztán lejátszotta az üzeneteket. Bins megint ott sürgölődött körülötte, de észre sem vette. Janie bekeretezett képét nézte, ami a telefon mellett állt. Hosszú estélyiben volt a Glyndebourne Operaház előtt Érdekes, gondolta, a lány minden fényképe olyan mesterkéltnek, beállítottnak tűnik… A rögzítő zümmögött egy ideig, aztán egy kellemes női hangot hallott. – Ó, szia, Janie, itt Susan, Mr. Broom titkárnője. Már tizenegy is elmúlt, Mr. Broom reggel nyolcra várt, hogy befejezzétek az anyagot a tanácsadással kapcsolatban. Kérlek, hívj vissza. Grace minden részletet feljegyzett a noteszába. Volt egy hasonló üzenet Susantől a délutáni órákban, aztán fél négykor egy másik, fiatalabb nő telefonált élénk hangon. – Helló, Janie, Maggie vagyok. Kicsit aggódom miattad, nem jöttél ma. Minden oké? Hazafelé lehet, hogy benézek hozzád. Csörögj, üzenj, vagy valami. Még egy órával

később, egy harmadik nő telefonált izgatottan. – Helló, Janie, Claire vagyok. Van valamim a számodra, hívj vissza, lécci. A következő üzenet Derek Strettontól érkezett. – Szia, Janie, drágám. Megkaptam a lapod, nagyon kedves vagy. Alig várom, hogy pénteken találkozzunk. A kedvenc helyeden foglaltam asztalt, végre elmehetünk kettesben valahova, végigesszük a tengeri fogásokat. Hívj fel addig is, ha lesz egy perced. Szeretlek, kicsim, ölellek. Aztán egy érdes hang következett. – Üdvözlöm, Miss Stretton, Darren vagyok, a Beneficial Rt. képviseletében keresem önt. Egy igen kedvező otthonbiztosítási ajánlattal szeretném megkeresni, később újra megpróbálom elérni. A következő üzenet megint Claire–től jött. – Helló, Janie, itt megint Claire. Kezdek aggódni, nem kaptad meg az előző üzenetemet sem. Megpróbállak a mobilodon utolérni, a ma estéről lenne szó. Grace grimaszolt egyet. A ma estéről? Ez szerdát jelentett, amikor már huszonnégy órája halott volt. Egy sor hangposta–üzenet érkezett a következő napról, mindannyiszor az irodából keresték, aztán Claire – ezúttal már sokkal bosszúsabban, aztán újra az apja jelentkezett aggódva. – Janie, bogaram, felhívtak az irodádból, azt mondják, kedd óta nem voltál bent, és kezdenek komolyan aggódni. Minden rendben? Kérlek, hívj fel. Szeretlek. Apa. Grace visszatekerte a szalagot, hogy újra meghallgassa Claire első, izgatott üzenetét. – Helló, Janie, Claire vagyok. Van valamim a számodra, hívj vissza, lécci. Volt valami ebben az üzenetben, ami nem hagyta nyugodni, de nem tudott rájönni, mi az. Megnézte, hogy az üzenetrögzítő eltárolja–e a bejövő hívások számait, de csalódnia kellett. – Glenn, még te értesz közülünk legtöbbet a számítástechnikához. Mit gondolsz, bele tudsz nézni a laptopon tárolt címtárba? Glenn odasétált a géphez, és felnyitotta. – Az attól függ, hogy jó kislány volt, vagy rossz kislány, vagyis kell–e jelszót adnunk a belépéshez… úgy látom nem. Nagyszerű, nem kér jelszót. Kihúzott egy széket, és leült az asztalhoz. – Mondod a nevet? – Claire. – Claire mi? – Csak ennyi, Claire. Néhány kattintás után Branson felemelte a fejét. – Csak egy van, pedig többféle írásmóddal is rákerestem. – Megvan a címe? – Csak egy telefonszám. – Az is jó, mondhatod – kérte Grace, és már tárcsázta is a számot. Néhány csöngés után egy férfi szólt bele bizonytalanul a kagylóba. – I–igen, tessék. – Beszélhetnék Claire–rel? – Épp a másik vonalon beszél. Ki keresi? Grace–nek sebesen járt az agya. Akkor adták le Janie képét a műveleti központban, mikor a lakásához tartottak – egyúttal elhozták Glenn táskáját is. Még órák kérdése, míg a másolatok eljutnak a sajtóhoz, egyelőre csak a rendőrség és a közvetlen család tudja, hogy Janie halott.

– Janie Stretton kért meg, hogy telefonáljak. – Rendben, tartsa a vonalat, azonnal itt lesz. Grace a Négy évszak zenéjét hallotta néhány másodpercig, majd Claire szólt bele a telefonba, azonnal felismerte a hangját. – Helló – mondta kicsit bizonytalanul. – Helló. Egy üzenet miatt telefonálok, amit még szerdán hagyott Janie Stretton rögzítőjén. – Pontosan kivel beszélek? – kérdezte most már nagyon óvatosan, túlságosan is óvatosan. – Roy Grace felügyelő vagyok a Sussex Megyei Rendőr–főkapitányságtól. A vonal megszakadt. Grace azonnal rányomott az újratárcsázó gombra. Jó néhányszor kicsöngött, mielőtt a hangposta bekapcsolt volna. – Sajnálom, jelenleg nem tudjuk fogadni a hívását… – Lófaszt! – szakadt ki Grace–ből dühösen. Elővette a rádiót, bediktálta Bellának a telefonszámot, és megkérte, a lehető leggyorsabban nézzen utána a címnek. Aztán az asszisztensét, Eleanort hívta, hogy hívjon össze egy sajtótájékoztatót negyed négyre. A lehető legnagyobb publicitást és közfigyelmet szerette volna elérni még a hétvége előtt, mielőtt a világ átmenetileg szabadságolja magát. Amíg a címre várt, kézi számítógépén átfutotta az e–mailjeit, hátha friss híreket kapott a Suresh Hossein–tárgyalásról, de úgy tűnt, az ügy napról napra mélyebbre süllyed a jogszabályok végeláthatatlan mocsarában. Öt perccel később befutott Bella hívása – hatékony munkatársnak bizonyult, mint mindig. A kapott cím nem esett messze tőlük, a Hove állomás közelében volt. Kocsival tíz perc, ha az ember szabályosan vezet, de ha megkülönböztető jelzést használnak, két– három perc alatt ott lehetnek. A szám egy üzleti előfizetéshez tartozott, amit a BCE–247 Kft. nevére jegyeztek be. A név nem mondott neki semmit. – Pakold össze a laptopot, magunkkal visszük fordult Branson felé. – Elmegyünk kocsikázni egy kicsit, nem szeretem, ha valaki rám csapja a telefont 28. fejezet

Grace szorosan bekötötte magát, és ezt tanácsolta Bransonnak is, majd padlógázzal elindult, és amilyen gyorsan csak mert, ide–oda cikázva, dudálva, a fényszórót villogtatva belevetette magát a forgalomba. Bárcsak lenne szirénája… Amint zsinórban a harmadik piroson is átment, Grace fejében szöget ütött egy kellemetlen gondolat, amitől nem tudott szabadulni: Ha nekimegyek bárminek, már kezdhetek is lakást keresni Newcastleben… A cím, amit Bellától kapott, egy üzletsoron volt, a Hove állomástól dél felé futó utcában. Grace csikorgó kerekekkel abszolvált egy balost, maga mögött hagyott egy népszerű kocsimosót, aztán még egy meredek balkanyar következett, ahol veszélyesen

közel keresztezte egy kikanyarodó taxi útját. Feltűnt neki egy farmerruhás nő, aki szemmel láthatóan sietve lépett ki egy csempeszaküzlet és egy újságos közötti ház ajtaján. Nagyjából harminc lehetett. Jó alakja volt, tüsi, vörös haja, sápadt arca, a kelleténél két árnyalattal több sminket viselt. Egy nagy bőr aktatáskát cipelt. Grace kint volt a kocsiból, mielőtt a kerekek megálltak volna, átrohant az utcán, és a nő után kiáltott: – Claire? A nő azonnal megfordult, így már nem tagadhatta kilétét. Grace felvillantotta igazolványát – Egy kicsit korán fejezte be ma a munkát, nemde? A nő jobbra–balra tekingetett, menekülési útvonalat keresett szorult helyzetéből. – Én… én csak kiugrottam, hogy vegyek egy szendvicset. – Erős kelet–londoni akcentussal beszélt. – Pár perccel ezelőtt beszéltünk telefonon, és biztos megszakadt a vonal. – Ó – mondta a nő tétován –, valóban? – Tudja, arra gondoltam, talán egyszerűbb, ha beugrom személyesen. Megbízhatatlanok ezek a telefonok. Claire tekintete aggodalmat tükrözött, mosolynak nyoma sem volt rajta. – Nem bánja, ha beugrunk az irodába egy percre, és beszélgetünk egy kicsit? – kérdezte Grace, miközben a közeledő Bransont figyelte a szeme sarkából. A nőn egyre inkább eluralkodott a pánik. – Nem is tudom, ezt meg kellene beszélnem az üzlettársammal. – Nézze, két lehetősége van. Vagy csináljuk szépen, vagy rondán. A jobbik eset, hogy most besétálunk az irodába, és egy csésze tea mellett kedvesen elbeszélgetünk. A ronda változat szerint én itt maradok önnel, addig a társam bemegy a kapitányságra, és egy házkutatási paranccsal és hat másik rendőrrel tér vissza, akik a parkettától a mennyezetig kurvára szétszedik az irodáját. A pánik félelemmé változott a nő szemében. – Felügyelő, elmondaná, miről is van szó pontosan? – Úgy érti, azon a tényen kívül, hogy rám csapta a telefont? Claire elpirult, nem tudta, mit mondjon. Bőgő motorral dübörgött el egy busz mellettük, Grace–nek várnia kellett egy pillanatot. – Akkor most elmondom magának, miről van szó. Arról van szó, hogy Janie Stretton halott. A nő döbbenten kapta a szája elé a kezét – Úristen! Janie?! Grace úgy érezte, érdemes fokozni a nyomást. – Kedd este egy mániákus őrült számtalan késszúrással megölte, majd feldarabolta, mint egy mészáros. Látta a híreket arról a fej nélküli testről, amit Peacehavenben találtunk? A nő arcából kiszaladt a vér, erős sminkje még kontrasztosabb lett sápadt arcán. Ajkát beharapva bólintott. – Ma azonosítottuk az áldozatot, aki minden kétséget kizáróan Janie Stretton. Most már nyitottabbnak érzi magát egy beszélgetésre? A BCE–247 Kft. második emeleti irodája az utcára nézett, a hátsó főzőfülkét kivéve. Attól eltekintve, hogy halványlilára festették a falakat, semmi nem utalt arra, hogy valaki törődött volna azzal, hogy milyen benyomást tesz az iroda az idelátogatóra, állapította meg Grace. Három öreg, ütött–kopott íróasztal és a hozzájuk tartozó ócska forgószék, valamint négy fém iratszekrény alkotta a berendezést. Állapotuk alapján egy használtirodabútor–kereskedésből származhattak. Ezenkívül egy olcsó CD–lejátszót és egy hasonló kaliberű tévét látott az irodában. Viszont az asztalokon álló számítógépek és telefonok a legmodernebb eszközök közé tartoztak. Az egyik telefon folyamatosan csörgött, de Claire nem vett róla tudomást, még mindig sokkos

állapotban volt. Branson és Grace egy–egy műbőr fotelben foglaltak helyet a nő asztalával szemben, teát kortyolgatva. Grace elővette a jegyzettömbjét, de közben a nő szemébe nézett. – Az ön teljes neve… A nő szeme balra mozdult, az agy emlékközpontja felé. – Claire Porter – fejezte be a mondatot. Grace feljegyezte. – Ez az ön cége? – Az enyém és a társamé. – Őt hogy hívják? Claire szeme újra balra mozdult. Nem valószínű, hogy akár a saját nevéről, akár a cégtársáéról hazudott volna, ami a pszichológiai tréningeken tanultak alapján azt jelentette Grace számára, hogy a nő szeme balra mozdul, ha az emlékeiben kutat, és az igazat mondja, következésképpen jobbra, az agy kreatív központja felé fog nézni, ha hazudni akar. – Barry Mason. Grace elgondolkodott egy másodpercre. – BCE–247 Kft. Barry és Claire Enterprise? – Nem, de közel jár az igazsághoz. Jegyzettömbjét a térdén egyensúlyozva Grace széttárta a karját. – Akkor talán elmondaná az igazi nevet? A nő szeme szinte azonnal jobbra mozdult, valószínűleg egy hihető hazugságot próbált kitalálni. Aztán hirtelen összeomlott, arcát a kezébe temette. – A picsába, ezt nem hiszem el. Olyan kedves lány volt, nagyon kedveltem. – Egy üzenetet hagyott a rögzítőjén szerda délután három órakor. Azt mondta, idézem: Van valamim a számodra, hívj vissza, lécci. – Tartott egy kis szünetet. – Ez mire vonatkozott? Claire felnézett szeme nyugtalanságot tükrözött, és újra jobbra mozdult. Branson – a klasszikus felosztás szerint most a jó zsaru szerepét alakítva Grace oldalán – közbevágott. – Claire, ez a legjobb, amit tehet. Ha rejteget valamit, úgyis ki fog derülni, mindenkinek előnyére válik, ha most elmondja az igazat. Úgy tűnt, szavai célba találtak. Szeme ide–oda rebbent, mintha a kijáratot keresné szorult helyzetéből. – Istenem, Barry meg fog ölni… A rövidítés azt jelent: Barry és Claire Escort Ügynökség 24/7. Huszonnégy órában a hét minden napján. Grace megdöbbent a hallottakon, el is hallgatott néhány pillanatra. – Azt akarja mondani, hogy Janie Stretton… luxuskurva volt?! Claire hirtelen nagyon is védekező lett, szinte kikérte magának. – Mondjuk úgy, hogy hosztesz, nem kurva. A nő szeme változatlanul jobbra villant, ahogy megpróbált a lehető legjobban kijönni a helyzetből. – Őszintén mondja? – kérdezte Grace. – Igen, ez az igazság. – Ó, hát persze. Mit gondol, nem hallottam még efféléről? Persze ha az ügyfél egy privát randevút is akar, ahhoz a cégnek már nincs köze. A nő nem válaszolt azonnal, fontolgatta, mit

mondjon. – Azt hiszem, inkább felhívnám az ügyvédemet. – Felesleges, nem áll szándékomban felgöngyölíteni a kis üzletét – vette elejét a dolgoknak Grace. – Persze, ha gondolja, hívja csak az ügyvédet, és garantálom magának, hogy már csak a móka kedvéért is rámászunk az ügyre, és szétcincáljuk az eddigi munkásságát. Mindezt elkerülheti, mert engem csak Janie gyilkosa érdekel. Segítsen megoldani az ügyet, és szemet hunyunk a kis ügyletei felett. Remélem, értjük egymást. A nő grimaszolt, majd beleegyezése jeléül bólintott. – Mennyit számláznak ki az ügyfeleknek? – Hatvan fontot egy órára. – Ebből mennyi a cég része? – Negyven százalék. – A maradékot és a borravalót a lányok kapják? – Igen, minden extra pénzt megtarthatnak. – Értem. Kivel találkozott Janie kedd este? A nő a számítógéphez fordult, és megnyitotta a lány mappáját. – Antonnal – mondta kis keresgélés után, – Anton? Milyen Anton? – Azt nem tudom. – Nem tudják az ügyfelek nevét? – Csak ha elárulják, mi nem kérdezzük. – És hány százalékuk árulja el? Nagyon kevesen, de azokról sem tudhatjuk, nem álnevek–e. Grace érezte, kezd egyre idegesebb lenni. – Ezek a lányok bejelentkeznek magánál, aztán randikra szervezi ki őket, amiből zsíros hasznot húz, és mindezt anélkül, hogy legalább az ügyfelek nevét megkérdezné? Claire megint hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt volna. – Az első alkalom után mindig ellenőrizzük a lányokat. Az idő lejártával felhívjuk őket, hogy biztosak legyünk, jól vannak. Van néhány rejtett kódszavunk szükség esetére, és van személyzetünk, hogy garantáljuk a biztonságukat. Ez volt a negyedik találkozója Antonnal, nem aggódtam miatta. Úgy értem, semmi okom nem volt rá, hogy nyugtalan legyek. – Az sem zavarta, hogy egy ártatlan diáklány? – Nagyon sok diák van a lányaink között. Szerintük ez egy jó lehetőség, hogy finanszírozni tudják a tanulmányaikat. Tony Blairnek köszönhetően a legtöbb diák súlyos adósságokkal fejezi be a tanulmányait, amit csak évek alatt tudnak visszafizetni. Az escortmunka valós alternatíva a számukra. Én úgy látom, hogy igazából inkább segítjük, mintsem kihasználjuk őket. – Hát hogyne, természetesen – válaszolta Grace maró gúnnyal.

– Önzetlen vállalkozás a maguké. Az is nagy segítség volt Janie számára, hogy összehozták egy vérengző mészárossal. – Elhallgatott, próbálta rendezni gondolatait. – Hány lány dolgozik a cégnek? – Nagyjából harminc, és mellettük tíz férfi. – Láthatnám a fényképeket? – Igen. – Hadd nézzem Janie fotóját. Claire az iratszekrényhez sétált, elővette a megfelelő dossziét, kivette a laminált képet, és átnyújtotta Grace–nek. Nem hasonlított egy képhez sem, amit az apja vagy a lány lakásán talált. Ez egy másik Janie volt, az éjszaka királynője. Egy kiterített leopárdbőrön feküdt csábosan. Kihívóan rövid bőr miniszoknyát és fekete csipkefelsőt viselt, ami köldökig ki volt gombolva, szinte teljesen csupaszon hagyva formás, feszes melleit. Grace átnyújtotta Bransonnak. – Csak escort, mi? – kérdezte cinikusan a nőtől. – Hölgykíséret társasági alkalmakra, erről van szó? – Igen, pontosan erről. – Claire, kérem, ne nézzen idiótáknak minket. Janie benne volt a játékban, ugye? – Ha benne is volt, mi erről nem tudunk. – Hol hirdetnek? – Magazinokban, újságárusoknál, az interneten. – Grace bólintott. – és honnan jön a legtöbb ügyfél? – Változó. – Gyakran egymásnak adják tovább a címünket. – Milyen magazinokban jelennek meg? – Claire habozott válaszolni. – Társkereső újságokban, programfüzetekben, a helyi lapokban és pár pikáns magazinban. – Pikáns? A nő megint habozott megmondani az igazat, de aztán válaszolt. – Fétis, legfőképp… Latex, kikötözés, tudja, kicsit perverz cuccok… – Cuccok…? A nő összerándult, de nem részletezte. – Van bármilyen módja, hogy kiderítsük, ez az Anton hogyan került kapcsolatba önökkel? Claire újra az indexelt mappáért nyúlt, és felütötte a keresett névnél. – Május 6–a, Anton. Erős kelet–európai akcentus. – Azt mondta – próbálta kibetűzni saját kézírását a nő –, azt mondta, a Listben találkozott a hirdetésünkkel. Grace ismerte a kiadványt, egy helyi hirdetési újság volt. Újra megcsörrent a telefon. Claire nem vett róla tudomást, úgy tett, mint aki további jegyzeteit próbálja kibogarászni hunyorogva. – Szerette volna a lányok képét megnézni, így a weboldalra irányítottam. Fél órával

később újra telefonált, azt mondta, Janie–vel szeretne találkozni. Megadta a számát is. Grace hirtelen kiegyenesedett ültében, és látta, hogy Branson is felélénkül. – Megvan a száma? – Mindig kérek egy elérhetőséget az ügyfelektől, ahol vissza tudom őket hívni. Segít kontrollálni a dolgokat. – Mondja a számot, kérem. Grace leírta, amit a no diktált, és azonnal tárcsázott is. A hívott szám nem elérhető. – Bassza meg. – Van bármi más, amit el tudna nekünk mondani erről az Antonról? – Bárcsak segíthetnék. Gondolják… lehetséges, hogy ő volt az a férfi, aki…? – Talán nem ő ölte meg, de akkor is feltehetően ő látta utoljára élve Janie–t, így mindenképp fontos, hogy megtaláljuk. A lányok nem szoktak maguktól betelefonálni, ha véget ér a randi? – Előfordul, attól függ, mennyi az idő. Túlságosan későn már nem szoktak. – Telefonált Janie azon a kedd estén? – Nem. – Szerdán azért kereste, hogy összehozza egy újabb ügyféllel, ugye? – Igen – tekintett a jegyzeteibe –, egy másik férfi is őt szerette volna. Megadjam a nevét és a számát? Grace bólintott. – Igen, ha kérhetem. Majd leellenőrizzük. – Számíthatok a diszkréciójukra? – A legdiszkrétebb emberemet fogom az ügyre állítani. – Grace nem tudta megállni vigyorgás nélkül. A feladatot nem más fogja kapni, mint az új segéderő, Norman Potting, aki nagyjából annyira volt diszkrét, mint egy felbőszült elefánt a porcelánboltban. 29. fejezet

Délután négyre Tom irodája kezdett kiürülni. Tipikus péntek, gondolta. Derűs, napos délután volt Londonban, és az időjárási előrejelzések is biztatónak tűntek. Az alkalmazottaik szép lassan, egyesével szállingóztak ki az irodából, összepakolták asztalukat, majd vidáman kellemes hétvégét kívántak a még maradóknak, és az ajtó felé vették az irányt. Irigyelte őket a gondtalanságuk miatt, és arra próbált visszaemlékezni, neki vajon mikor adatott meg utoljára, hogy nyugodtan, munka nélkül, pihenéssel töltse a hétvégét, hogy ne kelljen a kimenő és bejövő számláit rendszerezni, dokumentumokat töltögetni, vagy aggodalmas pillantásokat vetni Kellie válla fölött az eBay–re. Az utcáról beömlő zaj ellenére nyitva volt az ablaka, felüdítette a levegő tavaszi illata. Talán most hétvégén ő is el tudja engedni magát egy kicsit, már amennyire a nyomorult CD miatt nyugodt lehet. Kellie–nek új állása van, ez mindenképpen jó hír. A pénz ugyan nem túl sok, de ez is jól jön, hogy kompenzálja esztelen kiadásait. Tom nagyon remélte, hogy felesége is így gondolja, és keresete nem sarkallja majd további költekezésre. Negyed ötkor végleg elege lett. Pokolba a munkával, ha most elindul, még eléri a következő gyorsvonatot, és elég korán ér haza, hogy sort kerítsenek az elmaradt kerti sütögetésre, és kipróbálják az új monstrumot.

Hitetlenkedve csóválta meg a fejét, ahogy újra eszébe jutott az új barbecue. Őrület… A lelke mélyén azonban kíváncsi volt, hogy szuperál a készség, és főleg, hogy mi a jóisten került rajta ennyibe. Engedélyezett egy kis luxust magának – no nem olyat, mint Kellie szokott –, és busz helyett ezúttal taxival ment ki a Viktória pályaudvarra, és még éppen elcsípte a vonatát. A peronon lévő automatából futtában vett egy Evening Standardét, és anélkül, hogy megvárta volna a visszajárót, kemény sprintet vágott ki, és még épp felkapaszkodott az utolsó kocsiba, mielőtt a vonat nekiindult volna. Elszánt arccal járta végig a szerelvény minden egyes kocsiját, hátha megpillantja a seggfejet, de nyomát sem látta. Mire végzett a kutatással, jól leizzadt a mozgástól a melegben. Leült a kevés szabad hely egyikére, és elővette a laptopját. Táskáját és zakóját a poggyásztartóba tette, majd számítógépét a térdén nyugtatva kinyitotta az újságot. HARMINC HALOTT AZ IRAKI MÉSZÁRLÁSBAN Átfutotta a cikket, és szégyenkezve állapította meg, hogy szinte érzéketlenné vált az iraki öngyilkos merényletekről szóló hírekre. Mindennap ezzel voltak tele az újságok. Igazából sosem vette a fáradságot hogy kialakítsa álláspontját ez ügyben, nem törődött sem Bushsal, sem Blaire–rel, de az ismétlődő vérontások csak megerősítették a hitét abban, hogy a világ nem lett biztonságosabb hely az amerikai invázió óta sem. Amikor bekukkantott az alvó gyerekei szobájába, olyankor érezte igazán, milyen kiszolgáltatott is az ember, és mekkora felelősséggel tartozik a gyerekeinek, a családjának. Úgy érezte, a maga részéről minden tőle telhetőt megtett, ugyanakkor mély sajnálattal gondolt a világpolitikai helyzetre. Lapozott az újságban, és hirtelen úgy érezte, mintha egy dimenzión túli, jeges kéz szorítaná satuba a gyomrát. Egy fiatal nő fényképe nézett vissza rá a harmadik oldalon, alatta hátborzongató főcím. AZONOSÍTOTTÁK A FEJ NÉLKÜLI HOLTTESTET Annak a nőnek az arca… Csakúgy, mint első alkalommal, azon a kedd estén a dolgozószobájában, most is Gwyneth Paltrow jutott róla az eszébe. Ezt a nőt látta a videón, semmi kétség. Mohón olvasni kezdett: „A Sussex Megyei Rendőr–főkapitányság ma megerősítette, hogy a kedden talált megcsonkított női holttest a huszonhárom éves Janie Strettoné. A tetemet Sussex keleti részén, a Peacehaven melletti mezőn találták meg.” A nyomozást vezető tiszt, Roy Grace főfelügyelő újságunknak elmondta: Ez az egyik legbrutálisabb gyilkosság, amit húszéves szolgálati időm alatt láttam. Janie Stretton egy

közkedvelt, szorgalmas joghallgató volt. Mindent meg fogunk tenni, hogy kézre kerítsük az elkövetőt. Derek Stretton, a gyászoló apa, aki Southampton közelében, a Hamble folyó melletti, több milliót érő villájában él, rövid közleményt adott ki a lesújtó eset kapcsán. Janie a legcsodálatosabb lány volt, akit apa csak kívánhat, erős támaszom volt akkor is, mikor édesanyját elveszítettük. Remélem, a rendőrség megtalálja a gyilkosát, még mielőtt újabb ártatlan áldozat vesztené az életét. ” Tom tekintete újra a lány arcára ugrott, és szinte azonnal elméjébe hasítottak a fenyegető levél szavai. A tegnapi nap folyamán Ön illetéktelenül látogatta meg weboldalunkat, és az imént újból megpróbált kapcsolatot létesíteni. Tudnia kell, Mr. Bryce, hogy nem szeretjük a hívatlan vendégeket Amennyiben a történtek után megpróbál kapcsolatba lépni a rendőrséggel, vagy ismételt kísérletet tesz a weboldal megnyitására, úgy sajnálatos módon ugyanaz a sors vár feleségére, Kellie–re, valamint gyermekeire, Maxre és Jessicára, mint az Ön laptopjára. Ezt az információt jól vésse az eszébe, és alaposan gondolja meg, mit cselekszik. Üdvözlettel: Barátai a Szkarabeusz Produkciótól Gyorsan körülpillantott, de az utastársak semmit sem vettek észre. Egy kamasz ült vele szemben, idegesítő hangerővel hallgatta a zenét, iPodja olyan hangosan dübörgött, hogy elnyomta a vonat zakatolását is. Az együttest nem ismerte fel, túlságosan torz volt a hang. Mások szintén újságjaikba voltak merülve, egy nő A Da Vinci–kód viharvert példányát olvasta, egy öltönyös férfi pedig a laptopján dolgozott. Tom megint a kép felé fordult. Lehetséges volna, hogy téved? Van erre bármi esély? Nincs. Nem áltathatja magát, ő az. A lány, akit a videón látott. Most töprenghetett csak igazán, mitévő legyen. 30. fejezet

Fél hétkor Roy Grace, Glenn Branson és a nyomozást végző csapat többi tagja – beleértve a frissen hozzájuk csatlakozott Norman Pottingot is – az eligazítóteremben ült a műveleti központ MIR–1 szobájával szemben, ahol a Fülemüle–akció főhadiszállását berendezték. Grace orrát facsarta a Norman Potting ruhájából áradó keserű pipafüst bűze. Az öregedő tiszt özönvíz előtti barna öltönyben feszített. Fehér inge úgy nézett ki, mintha részegen vasalta volna, zöld, pecsétes nyakkendőt kötött hozzá, lábán vaskos, barna cipő. Magabiztos, vagy inkább öntelt, három házasságon túljutott veterán volt, keskeny, gumiszerű arccal, elpattant hajszálerekkel és előreálló állal. Fogait sárgára festette a nikotin, hiúságából mindössze annyira futotta, hogy kopaszodó feje búbján keresztbe

fésülte maradék haját. Grace formálisan üdvözölte Norman Pottingot, és a többiekkel kerülte a szemkontaktust. – Örülök, hogy a csapat tagja lehetek – mormogta mély hangon Potting. – Ebből a néhány szóból is erősen érződött devoni táj szólása. – Különösen annak, hogy ilyen szemtelenül csinos, fiatal nőkkel dolgozhatom együtt – kacsintott Bellára és Emma–Jane– re. Grace–nek alig észrevehetően megrándult az arca, de szó nélkül folytatta. Hétkor – amennyiben ez lehetséges mindenképp el kell indulnia. Kézbe vette a jegyzeteket, amit Bella és Eleanor készített neki az eligazításra. – Június 3–a, péntek, délután hat óra harminc perc, a Fülemüle–művelet második eligazítása. A nyomozás célja a brutális kegyetlenséggel meggyilkolt, mára Janie Amanda Strettonként azonosított áldozat ügyének felderítése. A holttest felfedezése óta két nap telt el, összefoglalom, mire jutottunk az eltelt időben. Néhány perc alatt Grace felvázolta az eseményeket, a fej nélküli tetem felfedezését, a boncolás során előkerült szkarabeuszt, de ezen a ponton Norman Potting félbeszakította. – Néhány évvel ezelőtt az újságokban lehetett olvasni, hogy a hollywoodi sztárok egereket nyomtak fel a seggükbe. Emlékszel, Roy? – Köszönjük a közbevetést, Norman, de nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne az ügyhöz. – Ne felejtsd el, hogy egy nagy csomó színész dilinyós, sosem tudhatjuk. – Köszönjük, Norman – állította le Pottingot Grace nyomatékos hangsúllyal. Tudta, hogy féken kell tartania a fickót. Már éppen folytatni akarta, amikor Glenn Branson keze lendült a magasba, újra megtörve Grace lendületét. – Korábban beszéltél nekem a szkarabeusz szimbolikájáról, Roy, szerintem érdemes lenne a többiekkel is megosztanod a részleteket – Igen, éppen azon voltam. Röviden: az ókori egyiptomi mitológiában a szkarabeuszt vagy Kheprit, ahogy ők nevezték, szentként tisztelték. Khepri annyit tesz: ő, „aki eljött közénk”, vagy: „ő, aki a földből vétetett”. Az egyiptomiak napimádók voltak. Úgy képzelték, hogy úgy hajtja Khepri maga előtt a napot keletről nyugatra, ahogy a szkarabeusz görgeti maga előtt a galacsinját, így aztán a napisten, Rá egyik manifesztációjaként tekintettek Kheprire. Ez a háttere annak, hogy a szkarabeusz igen fontos szerepet töltött be a kultúrájukban, a teremtés, a feltámadás és az örök élet szimbólumává vált az ókori egyiptomi mitológiában. – Ezek az egyiptomiak aztán nagy észlények voltak. Ezek után már csak azt nem értem, hogy a csudába építették fel azokat a piramisokat. Én persze sosem bíztam bennük, szerintem jobb vigyázni a magukfajta sötét alakokkal… – nyelvelt Norman. Grace szűkölt kínjában, lapos pillantást vetett Bransonra, majd újra Potting felé fordult, miközben azon tűnődött, miféle gonosz tréfája ez a sorsnak, hogy még mindig a cégnél lehet egy ilyen alak, ráadásul pont az ő csapatában, ahelyett hogy a bíróság előtt állna szexuális zaklatás vagy rasszista megjegyzései miatt. – Norman, nem tolerálom az effajta beszédet, így arra kérlek, a továbbiakban tartózkodj a hasonló megnyilvánulásoktól. Egy pillanatra úgy tűnt, Potting válaszra nyitja a száját, de végül jobbnak látta, ha

egyelőre csendben marad, és a papírjaiba temetkezik. – Roy, van elképzelésed, hogy ennek a szimbólumnak miféle szerepe lehet a konkrét ügyben? – kérdezte Nick Nicholl. – Nem, még nincs. Abban bíztam, hogy lesz közöttünk egy ügyeletes zseni, aki rávilágít a lényegre – vigyorgott rá Grace, majd folytatta a beszámolóját Janie Stretton titkos, második életéről, végül a lehetséges gyanúsított, Anton nevének említésével zárta az összefoglalót. Azt már kiderítették, hogy a szám, amit Anton az ügynökségnek megadott, egy feltöltőkártyás telefonhoz tartozik, éppen ezért lenyomozhatatlan. Grace pillanatnyi szünetet tartott, ivott egy korty vizet. – Eddig megvolnánk. Az East Down–i körzet roppant segítőkésznek mutatkozott, több embert is felajánlottak az ügy felgöngyölítéséhez. Egyelőre a helyszínt kutatják át, ahol a törzset és a végtagokat megtaláltuk, hátha rábukkannak a hiányzó testrészekre is. A kutatást az elmúlt negyvennyolc órában fokozatosan kiterjesztettük, és készek vagyunk még nagyobb területet átfésülni. A munkába bevontam a rendőrségi búváregységet is, az ő feladatuk a helyi tavak, folyók, víztárolók felderítése. Kérvényeztem egy helikopteres terepszemlét is. Rátért a napirendi pontokra, a munka további menetére. Tájékoztatta a csapatot, hogy napi két eligazítást fog tartani, reggel 08.30–kor, és az aznapi alkalomhoz hasonlóan délután 18.30–kor, valamint hogy a Holmes–féle informatikai csapat összeállt, és szerdán megkezdte tevékenységét. Felolvasta a nyomozati stratégiát, melyben kitért a médiával folytatandó kommunikáció részleteire is. Hangsúlyozta, hogy semmilyen körülmények között nem kerülhet ki a szkarabeuszról szóló információ a sajtóhoz, és hogy a gyilkosságról a jövő heti bűnügyi krónika számol be részletesebben. Most Emma–Jane jelentkezett. – Nyilvánosságra hozzuk Janie Stretton titkos életének részleteit? Grace maga is ezen gondolkodott. Derek Strettonra gondolt, aki már így is éppen eléggé össze volt törve, az élete darabokra hullott. Vajon hogyan reagálna ezekre a hírekre? Egyáltalán, van értelme nyilvánosságra hozni? Elképzelhető, hogy valaki Janie korábbi ügyfelei közül használható információval jelentkezne? Nem valószínű, de volt már rá példa. A sajtó egész biztosan lecsapna az új információra, felfújná az ügyet, és minél nagyobb a felhajtás, annál nagyobb az esélye, hogy valaki előáll valamivel. Egy csapos, egy pincér talán látta Janie–t és Antont együtt. – A két családi összekötő tiszt ezekben a pillanatokban is Janie apjával van. A végső döntést csak az után fogom meghozni, hogy velük beszéltem, de hajlok arra, hogy nyilvánosságra hozzuk – válaszolta. – Igen, ha nincsenek súlyos ellenérvek, ha nem áll fent a veszély, hogy Mr. Stretton képtelen feldolgozni a helyzetet, akkor nyilvánosságra hozzuk. – Lássuk a törvényszékiek jelentését. – Grace elmondta, hogy a szkarabeuszon kívül egyéb újdonságot nem hozott a boncolás, bár fontosnak tartotta megemlíteni, hogy nem találtak erőszakos közösülésre utaló jeleket. Előtte feküdt dr. Frazer Theobald jelentése, de nem látta értelmét, hogy pontról pontra felolvassa a technikai jellegű részleteket. Janie halálát egy hosszú, vékony pengéjű eszköztől származó szúrt sebek okozták. Bár a tény, hogy levágták a fejét, szintén nem javított a túlélési esélyein, tette hozzá gondolatban.

– Jelenleg a szkarabeusz a legfontosabb nyom, ezen indulunk el. Talált valaki olyan gyilkossági ügyet az utóbbi időszakból, ahol valamilyen bogarat hagytak a helyszínen? – Még áprilisban holtan találtak egy nőt Wimbledonban felelte Nick. – A csuklóján egy ezüst karkötő lógott, melyet egy családtag sem ismert fel. Átkértem a felvételeket, ki is nyomtattam, itt vannak. – Átnyújtotta Grace–nek a fotókat. – Erőszakos közösülésnek nem volt nyoma, az ügy még lezáratlan, nem sokra jutottak vele. Grace a karkötőn lógó kicsi ezüstbogarat tanulmányozta. Semmi kétség, egy szkarabeusz volt. – Szép munka – nyugtázta a híreket. – Bármi hasonló? Egyelőre csak a Metropolitan válaszolt a megkeresésünkre – felelte Nick. Grace tovább nézte a képeket. – Az az érzésem, további esetekre is számíthatunk. Megkaptuk már az ügy aktáját? Nick a jegyzeteire pillantott. – A nyomozást vezető tisztet Dickinsonnak hívják. Felajánlotta, hogy szívesen találkozik velem, vagy bárkivel a csapatból. – Szokatlanul segítőkész egy MET–nyomozóhoz képest – mondta Grace cinikusan, mert az volt a véleménye, hogy a Metropolitan Rendőrség gyakran törvény és szabályok felett állónak képzeli magát. Arrogáns, felfuvalkodott banda, a legjobbnak képzelik magukat, és nem süllyednek odáig, hogy a helyi erőkkel együttműködjenek. – Össze tudnál hozni ezzel a Dickinsonnal egy találkozót holnap dél körül? – Úgy volt, hogy a rendőrségi focicsapattal lesz meccsem holnap, de persze, megoldom. – Még csak június van, ez most a krikett ideje, nem a futballé – mondta Grace hidegen. – Van itt egy apa, akinek a lányát most mészárolták le. Nem hinném, hogy le lenne nyűgözve, ha tudná, a nyomozást elhalasztottuk, mert éppen futballmeccset kell játszanunk. Nick elpirult. – Hogyne, Roy… izé… uram. Amikor a jelentések végére ért, Grace levonta a konklúziókat. – Megtaláltuk és lezártuk a helyszínt, ahol a gyilkosság történt. Bella és Nick megkezdték a szomszédok kikérdezését, de még nem értek a végére. Ahogy látom, a következő alternatívák állnak előttünk. Egy: elszigetelt esettel van dolgunk, és a gyilkosságot valami beteg agyú holdkóros követte el. Kettő: egy sorozatgyilkossal állunk szemben, aki minden gyilkosság helyszínén otthagyja a kézjegyét, egy szkarabeuszt. Megvárjuk a MET jelentését, hogy a másik hasonló ügyben találtak–e szkarabeuszt a karkötőn kívül is, hátha szoros az összefüggés a két eset között. Ebben az esetben a gyilkos már legalább kétszer ölt, mindkét esetben fiatal nő az áldozat, és okunk van feltételezni, hogy újra gyilkolni fog. Van valakinek egyéb jelentenivalója? Potting elmondta, hogy a délután nagy részét a jogi irodában töltötte, ahol beszélt Janie főnökével, Martin Broommal – akivel egyébként Grace már egyszer szembetalálta magát a bíróságon egy kimondottan csúnya válás kapcsán –, és kihallgatta közelebbi munkatársait is. Egybehangzó véleményük szerint Janie szorgalmas, lelkiismeretes, szeretetre méltó nő volt. Vajon mindannyiunknak van sötét oldalunk? – töprengett magában Grace.

– Kértem még egy embert a csapatba, az áldozat laptopját pedig átküldtem az informatikai főosztálynak, ők majd darabjaira szedik a gépet, tőlük is remélek valami használható infót. – Aztán Boutwoodhoz fordult. – Sajnálom, Emma–Jane, hogy pont neked adom ezt a feladatot, de szeretném, ha átvizsgálnátok az összes brightoni térfigyelő kamera kedd este készült felvételeit. Ha kell, vonj be segítséget is. Ezt a lányt keressük – koppintott Janie fényképére, amit a sajtónak is közreadott. – Négy alkalommal találkozott ezzel az Antonnal vagy kivel, mert nem tudjuk a valódi nevét, és vele volt randija kedd este is. Valaki biztosan látta őket együtt. – Aztán Nichollhoz fordult. – Nick, szervezz magad köré egy csapatot, vigyétek el a fényképet minden bárba, étterembe, kocsmába Brightonban és Hove–ban, derítsétek ki, látta–e őket valaki. A langaléta tiszt bólintott. – Bella, az áldozat apjától úgy értesültünk, hogy Janie legutóbbi barátja Justin Remington, egy londoni ingatlanfejlesztő volt. Találd meg, lássuk, mit tud nekünk mondani. – Bella szintén egy fejbólintással vette tudomásul a feladatát. – Emma–Jane, hogy állnak a dolgok a trópusirovar–exportőrökkel? – Eddig tizenhatot találtam az Egyesült Királyság területén. Néhányan csak az interneten keresztül dolgoznak, de találtam hét tenyésztőt is. Az egyikük Bromley–ban, Dél–Londonban működik. Tíz nappal ezelőtt kaptak megrendelést egy élő példányra, egy kelet–európai akcentussal beszélő férfitól. Ez érdekes lehet számunkra. – Pompás – mondta Grace. – És? – Elintéztem, holnap meglátogatom a pasast. – Rendben, veled tartok. Grace a jegyzeteibe nézett. – Norman, a nő lakásáról elhoztuk az üzenetrögzítőjét, jelenleg elemzik. Ha bármit kiderítenek, a te feladatod utánajárni. – Van esély, hogy belefutok egy csinos pipibe? – Majd ebben is segítek, ha felmutatsz valami nyomot. – Tetszik nekem ez az ügynökség. Remélem, akad még Janie Strettonhoz hasonló kaliberű nőcijük. Grace nem törődött tovább Pottinggal, utóbbi megjegyzését válaszra sem méltatta. – Holnap reggel 08.30–kor ugyanitt. – Sajnálom, hogy megint tönkrevágtam a hétvégét. Miközben ezt mondta, különösen Glenn Bransonnal kerülte a szemkontaktust. Glenn felesége egyre rosszabbul viselte a szüntelen rendőrségi munkát, az átdolgozott hétvégéket. De hát mit mondhat erre? Glenn maga választotta a rendőrségi hivatást. Aki egyszer beállt a kötelékbe őfelsége rendőrségében, az egy életre elkötelezte magát. Ezt persze nem foglalják bele a szerződésbe, de ez a valóság. Aki normális életet szeretne élni, az a rendőrségi hivatással rossz lóra tesz. 31. fejezet



Brightonban szelesebb volt az idő, mint Londonban, de még elég meleg ahhoz, hogy a szabadban vacsorázzanak. A Girls Aloud szólt a kerti sütőbe épített CD–lejátszóból, digitális fények ugráltak a zene ritmusára. Jessica – buggyos szárú, bő farmerben, fekete felsőben, fényes lakkcipőjében Kellie–vel táncolt a pázsiton, hosszú haja lobogott a szélben. Szemmel láthatóan remekül szórakoztak, kacagtak, pörögtek–forogtak. Max piszkos, szürke nadrágjában és még piszkosabb Dumbledore–pulóverében még nem végzett a kerti sütő tüzetes vizsgálatával. Nagy tisztelettel közeledett a berendezés felé, úgy nézett rá, mintha egy űrhajó landolt volna egyenesen a kertjükben, és nem is tévedett túl sokat, már ami a megjelenést illeti. Hatalmas volt, nagyjából háromszor három méter, elfoglalta a kert nagy részét. Hajlított, rozsdamentes acélból és valami furcsa, márványszerű anyagból készült, modern, futurisztikus design szerint. Sokkal inkább egy minibárnak tűnt azokból a csillogó– villogó, drága hotelekből, ahol Tom olykor az ügyfeleivel találkozott. Max arca kipirult az izgatott vizsgálódástól, kusza haja izzadtan tapadt a homlokába. A Zsiráf legalább hússzor haladt el a kerítés mellett, szinte őrjáratozott. Len Wainwright feje többször is feltűnt a zárt palánkkerítés felett Tom tekintetét keresve, hogy semmitmondó beszélgetésbe elegyedhessen az új kerti sütőről, de Tomnak aznap este nem volt kedve a szomszéddal diskurálni. – Ez mire jó, apa? – kérdezte Max a digitális kijelzőre bökve, túlkiabálva a zenét. Tom letette kezéből rozés poharát, majd kézbe vette a használati utasítást, mely a londoni telefonkönyv vastagságával vetekedett. – Úgy nézem, a benne sülő hús hőmérsékletét méri. Max eltátotta a száját, szinte hápogott a meglepetéstől, mint mindig, ha valami igazán lenyűgözte. Aztán ráncolni kezdte a homlokát. – És azt honnan tudja? Tom kinyitott egy rekeszt, és a benne lévő tüskére mutatott. – Látod ezt? Van benne egy érzékelő, ez olvassa le a belső hőmérsékletet. Olyan, mint egy hőmérő. – Hűha! – Max szeme tágra nyílt, aztán szemmel láthatóan újra gondolkodóba esett. – Egy kicsit nagy, nem? – Igen, némileg – válaszolt Tom. Anyu azt mondta, lehet, hogy elköltözünk, és akkor sokkal nagyobb kertünk lesz, és akkor majd nem tűnik ilyen nagynak. – Tényleg ezt mondta? – Igen, szó szerint. Játszunk egyet a kamionversennyel? – El kell kezdenem a sütést, hogy nemsokára ehessünk. Nem vagy már éhes? Max ismét gondolkodóba esett. Minden választ megfontolt, még a legegyszerűbb kérdésekre sem válaszolt azonnal. Tom ezt a tulajdonságát különösen kedvelte, az intelligencia jeleként értékelte, és boldogan nyugtázta, hogy Max nem örökölte anyja felelőtlen hebehurgyaságát. – Háát… Igen, lehetséges, hogy nemsokára megéhezem. – Úgy gondolod? – mosolygott rá Tom, és gyengéden megsimította a fiú buksi fejét.

Max elrántotta a fejét. – Ne már, apa, összekócolod a hajam. – Nocsak. Nekem úgy tűnik, már így is egy madárfészek van a fejeden. Max nagyon komoly tekintettel nézett vissza rá. – Szerintem te berúgtál. Tom majd hanyatt esett meglepetésében. – Berúgtam? Én? – Ez a harmadik pohár borod. – Nézd csak, hát te számolod? – Az iskolában beszéltünk a túl sok borivásról. Tom még jobban meglepődött. A dadáskodó állam azzal bízta meg a gyerekeket, hogy a szüleik után kémkedjenek? – Mégis, kivel beszélgettetek erről? – Egy nővel. – Az egyik tanárotokkal? – Nem – rázta meg a fejét. – Egy diabolikussal. Tomot megcsapta a kerti sütögetés ínycsiklandó illata a szomszédból. Még mindig a használati utasítást lapozgatta, sehogy sem tudott rájönni, hogyan kell begyújtani a gázégőt. – Egy diabolikussal?! Max eltöprengett egy darabig, mielőtt válaszolt volna. – Arról beszélt, hogy hogyan együnk egészségesen. Tom hirtelen megértette, legalábbis úgy gondolta. – Úgy érted, dietetikus? Max még az eddigieknél is jobban elgondolkodott, végül bólintott. – Nem játszhatnánk mégis egyet a kamionversennyel, mielőtt sütni kezdesz? Csak egyetlenegyet. Tom végre megtalálta a keresett kapcsolót. A kézikönyv szerint bekapcsolás után húsz percre volt szükség az üzemi hőfok eléréséhez. Kellie és Jessica remekül mulattak, teljesen belemerültek a táncba. – De csak egyet. – Megígéred, hogy nem győzöl le? – kérdezte Max. – Ez így nem lenne túl igazságos, nem igaz? – mondta Tom, miközben a ház felé mentek. – Nem mintha lenne nyerési esélyem, mindig te nyersz. Max szemtelenül kinevette apját, majd eliramodott a hálószoba felé. Tom elidőzött a konyhában egy kicsit, rápillantott a televízióra, hátha elkapja a híreket, miközben újra teletöltötte a poharát. Ezzel ki is végezte az üveget. Ha időközben Kellie nem töltött magának, akkor Max tévedett. Ez már a negyedik pohár volt. Ettől függetlenül eldöntötte, hogy hétfőn felhívja Max osztályfőnökét. Ezt tényleg komolyan gondolták, hogy majd a gyerekek fogják megfigyelni a szüleik alkoholfogyasztási szokásait? – dühöngött magában.

Óvatosan haladt felfelé a lépcsőn, vigyázva, hogy ne löttyintse ki a borát. A fia ellen készült versenyezni, de az agya egész máshol járt. Megállt a lépcső tetején. Max kiáltása zökkentette ki gondolataiból. – Bármivel lehetsz, kivéve a zöldet, hallod? A zölddel én leszek. – Oké – kiáltotta vissza Tom –, a zöld a tiéd. Max könnyedén nyerte az első futamot. A fia szobájának padlóján ücsörögve, kezében a kontrollpanellel, Tom képtelen volt a játékra figyelni. A második menet is gyorsan eldőlt, az első kanyarban kisodródott, a következőben pedig a szénabálák között kötött ki, miután megpördült a gumifalon, és kiszaltózott a pályáról. Az elmúlt két órában, mióta látta Janie Stretton fotóját az Evening Standardben, majd hazaérvén a hatórás hírekben, az agya teljesen lebénult. Nem tud továbbra is úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az e–mailek, amelyek tönkretették a laptopját, a telefonhívások, mind azt mutatták, hogy aki vagy akik az ügy mögött állnak, nem tréfálnak. Ami azt jelentette, hogy a családja súlyos veszélyben van. Megtehetné, hogy nem vesz tudomást a történtekről. Végül is, mi hasznosat tudna mondani a rendőrségnek? Mindössze egy néhány perces videót látott, amin egy fiatal nőt leszúrt egy csuklyás alak. Ez az információ mennyivel segítené a nyomozást? Megéri ezért kockára tennie a családja biztonságát? – futtatta le magában újra és újra ezt a gondolatsort. Minden egyes alkalommal elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutott, hogy igen, el kell mondani a rendőröknek, amit látott, mert fontos lehet. Máskülönben miért fenyegették volna meg őt? Meg kell beszélnie Kellie–vel, döntötte el. Vajon hinni fog neki, hogy teljesen ártatlanul játszotta le azt a CD–t? És ha ellenezni fogja, hogy elmondják a rendőröknek? Akkor mit kezdjen a lelkiismeretével? Mindig is azokat az embereket csodálta, azok voltak a hősei, akik kiálltak a helyes ügy mellett, akik készen álltak rá, hogy szükség esetén felvállalják a konfrontációt. Akik tudták a különbséget jó és rossz között. Tom a fiát nézte, ahogy biztos kézzel, gyakorlott mozdulatokkal száguld végig a versenypályán. Odakint egy pillanatra szünetelt a zene, így behallatszott Jessica vidám nevetése. A gyerekek is kapjanak beleszólást a dologba? Kockára teheti a gyerekei életét egy eszme miatt, amiben hisz? Az apja vajon mit tenne a helyében? – gyötörte magát további kérdéseivel Tom. Ezek voltak azok a helyzetek, amikor nagyon hiányoztak a szülei. Ha hozzájuk fordulhatna tanácsért, sokkal egyszerűbb lenne az élete. Az apja becsületes, tisztességes ember volt. Egy német cégnek dolgozott, mint értékesítési menedzser, ipari tisztítókeféket gyártottak. Magas, szikár férfi volt, presbiter a helyi anglikán templomban, és minden vasárnap ott volt az istentiszteleten. És mi volt érte a jutalom? Negyvennégy évesen levitte a fejét egy tejszállító kamion kinyíló hátsó ajtaja az M1–es autópályán. Biztos volt benne, az apja keresztényi módon közelítette volna meg a kérdést, becsületes állampolgárként jelentette volna a történteket, és fiának is ezt tanácsolta volna. Tom azonban sosem osztozott apja istenhitében. Meg kell beszélnie Kellie–vel, a felesége

bölcs asszony. Bármit is tanácsol majd, elfogadja. 32. fejezet

A kacska kézírással megírt poszter celluxszal volt az ajtóra ragasztva. BRENT MACKENZIE, VILÁGHÍRŰ LÁTNOK ÉS SPIRIT1SZTA. CSAK MA ESTE! A papírra utólag filctollal rápingálták: SAJNÁLJUK, MINDEN JEGY ELKELT. Az épület nem volt túl bizalomgerjesztő kívülről. Grace valami tágas előadóteremre számított, de a Brightoni Holisztikus Központ nem volt nagyobb, mint a sarki fűszeres boltja, ráadásul fertelmes rózsaszínben pompázott. A negyvenes éveiben járó, boglyas fejű jegyszedőnő fekete munkaruhában és szürke köpenyben állt az ajtó túloldalán. Grace elővette a tárcáját, beletúrt, és felmutatta a jegyét, amit már hetekkel korábban megvett. Ideges volt. Gyomra fel–le ingázott, ettől nem volt könnyű nyugalmat, magabiztosságot mutatni. Mindig így érezte magát, ha médiummal, spiritisztákkal vagy egyéb látnokokkal találkozott. A remény befészkelte magát a szívébe, hogy kilenc év után végre történik valami, most tényleg megtalálja a választ, amit hosszú ideje hiába keres. Legalább egy üzenetet, egy nyomot, egy helyszínt… Bármit, amiből biztosan megtudhatja, hogy Sandy még életben van, vagy már meghalt. Ez a legfontosabb kérdés az életében. Persze, megannyi más kérdésére is szeretett volna választ kapni, de erre a leginkább. Tudnia kell az igazat. Talán ma este…? Átnyújtotta a jegyét, aztán három idétlenül vihorászó leányzó nyomában elindult a szűk folyosón. Testvéreknek tűntek, a legkisebb tizennyolc lehetett, a legidősebb harminc körül. Elmentek egy lepattogzott festésű ajtó mellett, amin egy CSENDET KÉRÜNK, TERÁPIA ZAJLIK feliratú tábla lógott, aztán belépett a terembe. Nagyjából húsz műanyag széket zsúfoltak össze itt L alakban, középen egy kis térrel, ahol feltételezése szerint a látnok áll majd. A kék sötétítőfüggönyök be voltak húzva, a falon lévő polcokon cserepes növényeket helyeztek el, a hátteret egy provence–i tájkép szolgáltatta. A legtöbb szék már foglalt volt. Előtte két fiatal lány ült tésztaképű anyjukkal, aki szemmel láthatóan a könnyeivel küszködött. Mellettük egy hosszú hajú, legalább hetvenéves öregasszony foglalt helyet nagy, virágos pulóverben, farmerszoknyában és akkora szemüvegben, amilyet eddig csak a rendőrségi búvárokon látott. Grace két fiatal, a húszas évei végén járó srác mellett talált szabad helyet. Az egyikük egy nevetségesen kövér alak volt, aki Ken Doddra, a komikusra emlékeztette, üres tekintettel bámult maga elé, miközben gépiesen rágózott. A másikuk egy sovány főszer volt, akiről szakadt az izzadság, egy dobozos Pepsit szorongatott olyan ünnepélyesen, mintha legalábbis jogar lett volna. Grace belehallgatott beszédükbe, az elektromos csavarhúzókról folyt a vita. Egy másik anya–lánya páros érkezett a terembe, elfoglalva az utolsó két szabad széket Grace mellett. A lány, aki szemmel láthatóan már az esti vörös–fekete buliszerkóját

viselte, vékony volt, mint egy fogas, és valószínűleg olcsó parfümöt használt, mert erős, légfrissítőt idéző illatot árasztott. Az anya, aki maga is fel volt cicomázva, a lány húsz évvel öregebb mása volt. Grace maga is használt „öregbítő” számítógépes technikát a cégnél; olykor így készítettek fantomképet korábbi bűnesetek elkövetőiről, vagy évek óta eltűnt személyekről. Tavaly ilyentájt készített hasonló digitális képet Sandyről, és alig akart hinni a szemének, hogy nyolc év ennyire megváltoztat egy embert. Várakozástól feszült légkör uralkodott a szobában. Grace körbenézett az őt körülvevő arcokon. Úgy vélte, legtöbben elhunytak hozzátartozói lehetnek, de akadhatnak egyszerű, eltévedt bárányok, akik iránymutatásért jöttek. Mindannyian tíz fontot fizettek ki, hogy egy vadidegennel találkozzanak, akinek sem orvosi, sem szociológiai végzettsége nincs, valakivel, akitől azt remélték, hogy olyan dolgokat mond nekik, ami megváltoztatja az életüket. Olyan dolgokat, melyeket a szellemek üzennek ezúttal Brent Mackenzie által – ez az illető legalábbis ezt állította magáról. Grace ismerte az ilyen szeánszokat, nem sok újat lehetett neki mutatni. És mégis, újra meg újra visszatért, hogy próbálkozzon. Olyan volt ez, mint valami kábítószer. Csak még egy este, aztán befejezi, fogadta meg örökké. De természetesen sosem állt le a dologról, és nem is fog, egészen addig, amíg valami biztosat nem tud Sandy eltűnéséről. Talán a szellemek aznap kegyesek lesznek hozzá, talán ez a médium majd olyan dolgokat mond neki, amit még nem hallott – csak ebben reménykedett. Roy Grace tudta, hogy ezekkel a szeánszlátogatásaival a megítélését teszi kockára, hogy nevetség tárgya lehet, de azt is tudta, hogy nincs ezzel egyedül a rendőri állomány soraiban, messze nincs. Nem tehet róla, változatlanul hisz a természetfeletti dolgokban. Ez számára nem kérdés, hiszen gyerekkorában kétszer is előfordult vele, hogy szellemeket látott. Minden nyáron eltöltött: egy hetet a nagybátyjáénál, akik egy bembridge–i kúriában éltek a Wight–szigeten. A szemközti jómódú, polgári ház első emeleti teraszáról két kedves, idős hölgy gyakran átintegetett neki. Csak egy évvel később, a következő látogatásán tudta meg, hogy a ház hosszú évtizedek óta lakatlanul áll, a két nő még 1947– ben követett el öngyilkosságot. Tudta, biztos volt benne, hogy nem a képzelete játszott vele, ott voltak, látta őket, de nem csak ő, hanem mások, így nagybátyjáék is. A hallgatóság egyre csendesebbé vált, a mellette ülő srácok is befejezték az elektromos csavarhúzók taglalását. Pontosan háromnegyed nyolc volt. Hallotta egy szénsavas üdítő szisszenését, majd egy mobiltelefon üzenetjelző sípjelét. A virágos pulóveres anyóka irulva–pirulva túrta elő készülékét a táskája mélyéről, hogy kikapcsolja. A médium egy, a mellékhelyiséget keresgélő vendég arckifejezésével oldalgott be a terembe. Negyven év körül járhatott. Bő, narancssárga pólót és fényes, fehér nadrágot viselt, nyakában gyöngysor lógott. Komoly sörpocakkal rendelkezett, arcát többnapos borosta fedte, orra lapos volt, mint egy bokszolóé. Grace–nek feltűnt, hogy a férfi egy – látszólag – nagyon drága órát visel. Egy ideig semmi tanújelét sem adta, hogy tudatában volna, egy zsúfolt szobába sétált be, ahol mindenki csak rá vár, és Grace már–már gyanakodni kezdett, hogy nem is a médium az. Aztán a sötétítők felé fordulva Brent Mackenzie beszélni kezdett. Vékony, éles hangja

volt, sokkal kevésbé markáns, mint amit egy ekkora embertől várni lehetett volna, de határozottan, összeszedetten beszélt. – Ma este nem a saját gondolataimra fogok támaszkodni. Üzenetem van mindannyiuk számára, és mindent el fogok követni, hogy önök ezt az üzenetet meg is kapják. Grace körbenézett, de csak feszült, áhítattal figyelő arcokat látott maga körül a csendben. – Az első üzenetem egy hölgynek szól, Brendának. – Szép lassan a hallgatóság felé fordult, végül tekintete megállapodott a tésztaképű asszonyságon. – Ah, Brenda, kedvesem, hát itt van. Ha azt mondanám, hogy ön egy óriási döntés előtt áll, akkor tévednék? A nő gondolkodott egy ideig, majd lelkesen megrázta a fejét. – Igen, pontosan ezt hallom a szellemvilágból. Ez a döntés az egész életére hatással lesz, ugye? A nő a lányaira nézett, mintha tőlük várna megerősítést, de azok csak fanyalogtak. – Nem, nem mondhatnám. Kellemetlen csend telepedett a helyiségre. Néhány pillanat múlva a látó folytatta. – Ha jól értem, ez a döntés végül mégis sokkal fontosabb lesz az önök életében, mint ahogy azt most gondolják. De ne aggódjanak, minden rendben lesz, helyesen cselekszenek – mondta, majd, mintegy szavait megerősítendő, megnyugtatóan bólintott a nő felé. Grace minden mozdulatát figyelte, és nem nagyon tetszett neki, amit látott. Ami történt, a médiumok kedvelt fogása volt. Manipulálta a hallgatóságot úgy, hogy szavait a válaszokhoz igazította, ha az első mondat nem talált. – Van üzenetem egy bizonyos Margaret számára is – folytatta Brent Mackenzie, és tágra nyílt szemmel a szobát pásztázta. Egy pici, harminc év körüli, egérszerű nő emelte fel a kezét, aki eddig elkerülte Grace figyelmét. – Kedvesem, mond önnek valamit az Írisz név? A nő megrázta a fejét. – Akkor talán Írország? Újra nemet intett. – Pedig a szellemek határozottan Írországot mondanak. Még ha most nem is gondol rá, a közeljövőben oda fog utazni. Corkba, hogy pontos legyek. Él valaki Corkban, aki meg fogja változtatni az életét. A nő üres tekintettel fogadta a jövendölést. – Még később visszatérek önhöz, Margaret, de most szólítanak a szellemek. Olykor nagyon türelmetlenek, sőt, kimondottan gorombák, ha fontos mondanivalójuk van. Üzenetet hozok Roy számára. Grace–t jóleső izgalom fogta el, mintha elektromosság szaladt volna végig rajta. Brent Mackenzie tett felé néhány lépést, egyenesen a szemébe nézett. Grace állta a felette tornyosuló médium tekintetét, de kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát – Van itt velem egy úriember, úgy tűnik, az ön édesapja. Egy jelvényt mutatott az imént, amit a munkája során viselt. Jelent ez önnek valamit? Talán igen, gondolta Grace, de nem adok neked egyetlen tippet sem. Azért fizettem, hogy te adj nekem válaszokat, és nem fordítva. Grace továbbra is színtelen tekintettel nézett föl a médiumra. – Most a sisakját látom, úgy vélem, rendőr volt, mielőtt eltávozott volna. Ugye már nincs velünk az édesapja? Grace kelletlenül bólintott.

– Azt mondja, nagyon büszke magára, és tudja, hogy nehéz időszakon megy keresztül. Valaki keresztbe akar tenni önnek a munkahelyén. Egy szőke, rövid hajú nőt látok. Lehetséges, hogy a neve Vespa, mint a motorbiciklié? A hallottak megbabonázták Grace–t Alison Vosper? Kétségbeesetten vágyott rá, hogy kimondja Sandy nevét, hátha a médium tud róla valamit De nem akart neki segíteni, és a bátorsága is elhagyta. Talán az apja, az apja majd üzen Sandyről. – Az apja mutat nekem valamit, Roy. Egy apró rovart, ha jól látom, egy bogár az. Úgy tűnik, az apja nagyon izgatott e miatt a bogár miatt, de nem értem tisztán. – A spiritiszta a kezébe temette arcát – Sajnálom, lassan elveszítem. Még annyit mondott, hogy a bogár megmenthet valamit. Grace végre összeszedte magát, és megtalálta a hangját. – Pontosan mit mondott, mit tudna megmenteni? – Sajnálom, Roy, ezt nem értettem pontosan. Elvesztettem a kapcsolatot – mondta neki a médium, és már folytatta is az útját. – Üzenetem van Bernie számára. Grace alig hallotta, gondolataiba merült. A férfinak két találata is volt. Az apja és a bogár. Azt mondta, ezzel megmenthet valamit. Majd a gyűlés végén újra előveszi a tagot, nem érdekli, milyen fáradt lesz, valamit még ki kell szednie belőle. Mire gondolt a médium? Mi az ördögöt tudna megmenteni? A karrierjét? Egy másik életet? A médium becserkészése miatt nem kellett aggódnia, a szeánsz végén Brent Mackenzie maga szólította meg. – Roy, ugye? – kérdezte. Hosszú anorákot viselt pólója felett. Grace bólintott. – Általában nem szoktam ilyesmit tenni, de beszélnünk kell. Négyszemközt. – Értem, rendben. Grace követte őt egy kicsi tárgyalóba. Egy asztal, néhány szék és rengeteg fehér gyertya volt a teremben. A médium becsukta az ajtót, és újra a székben ülő Grace felett tornyosult. Ebben a kicsiny szobában még nagyobbnak tűnt. Mackenzie állva maradt, úgy folytatta. – Nézze. Sajnálom, tudom, hogy nem volt teljes mértékben kielégítő az este, de nem akartam mindenki előtt beszélni. Ugye, megérti? Vannak dolgok, amit jobb szeretek négyszemközt közölni. Ez nem túl gyakran fordul elő velem, de ma este nagyon rossz érzésem volt magával kapcsolatban. A bogárról beszélek, amit láttam. Nem tudom kiverni a fejemből. Olyan fajta, amit az ókori Egyiptomról szóló filmekben látni. Grace felemelte a fejét. – Egy szkarabeusz? – Igen, pontosan. Egy szkarabeusz. Grace bólintott. – Ennek van értelme. A médium furcsán nézett rá. – Van értelme? – A munkámhoz van köze, de nem fogok beszélni róla. – Maga rendőr, ha nem tévedek. – Ennyire látszik? A férfi elmosolyodott. – Én is rendőr voltam közel tíz évig, a manchesteri kapitányságon szolgáltam.

– Csak szolgált? – Nos, igen. Hosszú történet, majd máskor elmesélem. A helyzet az, barátom, hogy a szellemek nagy veszélyről beszéltek. Valamiről ezzel a bogárral kapcsolatban. Vigyázzon magára! 33. fejezet

Mire Tom kitalálta, hogyan kell bekapcsolni a barbecue–t, már jócskán eljárt az idő, a gyerekek ilyenkor már ágyban szoktak lenni. Mire a húsok és kolbászok elkészültek, Jessica édesen aludt, és Max is nagyon nyűgös volt már. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Tom alaposan a pohár fenekére nézett, pedig még meg kellett írnia a huszonöt gravírozott Rolex Oysterre szóló árajánlatot Ron Spacks számára. A DVD–nagykereskedő megerősítette, hogy érdeklődése nem is lehetne komolyabb, Tom pedig ígéretet tett, hogy még aznap átküldi az anyagot. Sikerült felkutatnia egy legális forrást, ahonnan igen kedvező áron tudta megrendelni a karórákat, úgy érezte, korrekt ajánlatot adhat Spacksnek, és még így is harmincötezer font tiszta haszon származhat az ügyletből. Nemcsak önmagában lesz remek fogás, de mind a magánéletében, mind a cégnek a legjobbkor jön. Gyengéden pillantott Kellie–re, aki a tévé előtti kanapén heverészett. Egy Jonathan Ross–interjút nézett – Tom még sosem hallott erről a rocksztárról. Lady szokás szerint az ajtóban strázsált, szájában a pórázzal. A korlátba kapaszkodva felvonszolta magát az emeletre, de úgy érezte, mintha az Everestet kellene megmásznia. Benyitott Jessica szobájába. A verandáról beszűrődő fény árnyakat vetett a szobára. Kislánya egyenletes szuszogással, mélyen aludt, karjai közt a hatalmas, puha mackóját szorongatva. Bensőjét újra vasmarokkal ragadta meg az aggodalom, mintha egy szikladarabot hajítottak volna a mellkasára. Csak állt mozdulatlanul a lányát figyelve, és a világ megszűnt létezni körülötte. Az ő gyermeke volt, a lánya, aki miatta született erre a világra. Egy pici, ártatlan emberke. Jessica. Szerette az utolsó haja száláig, őszintén elmondhatta, ő aztán semmilyen különbséget nem tett a gyermekei között, mindkettőjüket egyformán szerette. Könnyű csókot lehelt az alvó kislány fejére, csendesen becsukta az ajtót, és nehéz szívvel bevette magát dolgozószobájába, hogy véglegesítse ajánlatát Ron Spacks számára. Amikor elkészült, újra és újra ellenőrizte a levelet, elküldte, majd visszament a földszintre. Jonathan Ross épp a farka méretéről beszélt a tévében, de Kellie erről már mit sem tudott. Békésen aludt egy üres borospohár és egy doboz félbehagyott csokis keksz társaságában. Miután lefektették a gyerekeket, Tom mindent elmondott neki a CD–ről, a

weboldalról, a laptopjáról, a fenyegető e–mailekről és Janie Stretton fotójáról. Együtt nézték meg a tízórás híreket. Látták a meggyilkolt lányról szóló beszámolót, a helyszínt, ahol megtalálták Peacehavenben, végül Roy Grace főfelügyelő nyilatkozatát, melyben arra kérte az állampolgárokat a Brightoni Rendőr–főkapitányság nevében, hogy minden lehetséges eszközzel, információval segítsék a nyomozók munkáját. Kellie reakciója igencsak meglepte. Azt gondolta, jól ismeri a feleségét, pedig a helyzet mást mutatott. Úgy képzelte, felesége számára a család biztonsága lesz a legfontosabb, különösen, mikor említést tett a fenyegető e–mailekről. De nem – mindössze fél percig emésztette döbbenten a hallottakat, majd meghozta a döntést. – Képzeld magad elé Jessicát húszévesen kezdte. – Képzeld el, hogy ez a mi lányunkkal történik, hogy mi vagyunk a szülők, akik kétségbeesetten várják, hogy igazságot tegyenek. E szerint gondold végig, hogy te vagy a szemtanú, talán az egyetlen. Te tehetsz arról, hogy letartóztatják–e a gyilkost, vagy megint lesz egy újabb áldozat, egy újabb tönkretett család. Képzeld el, hogy Jessicát egy olyan ember öli meg, akit meg lehetett volna állítani, ha a korábbi bűntény szemtanúja csak egy kicsit is bátrabb, és kiáll ellene. Kiment a konyhába, elővette kedvenc Bowmore whiskyjét, és jó háromujjnyit töltött magának. Néhány órával korábban eldöntötte, hogy elfogadja Kellie tanácsát, és nem állt szándékában, hogy megváltoztassa döntését. Igaz, akkor még úgy vélte, Kellie a biztonságosabb utat fogja választani, és nem tesznek semmi olyat, ami a családot veszélybe sodorhatná. Ha ez azzal jár, hogy nem tesznek semmit, akkor nem tesznek semmit. Felesége viszont eltökélt volt, és szilárdan kitartott azon álláspontja mellett, hogy a lehetséges következmények mérlegelése nélkül a rendőrséghez kell fordulniuk. A bárszéken ücsörögve az ablaküvegen tükröződő képét nézte. Egy görnyedt férfit látott, aki szájához emel egy pohár whiskyt, és nagyot kortyol belőle, majd poharát visszateszi az asztalra. Teljes kétségbeesést látott a férfi arcán. ,Megitta a maradék italát is, aztán visszament a nappaliba, hogy felébressze Kellie–t. Volt még miről beszélniük. Éjszakába nyúlóan beszélgettek, végül a megpróbáltatásoktól kimerülve Tom aludni tért, de a hajnali három óra még mindig ébren találta. Majd a négy is. Csak hánykolódott az ágyban, jobbra–balra forgott, zavart volt, ideges, kínzó fejfájás gyötörte. Pedig még biztonságban vannak, még nem kell aggódni a fenyegetések miatt. Kellie biztos volt benne, hogy a rendőrség majd megvédi őket, de Tom nem osztotta az optimizmusát. Kezdett hajnalodni. Öt körül nagy fékcsikorgást és üvegcsörömpölést hallott az utcáról. Még egy óra, és ébren lesznek a gyerekek, első dolguk lesz beszaladni a hálóba, hogy az ágyon ugráljanak, gondolta. Szombat. Általában ez a kedvenc napja a héten. Kellie azzal érvelt, hogy bizalmas formában is a rendőrség tudtára adhatja, ami történt, és ezt a rendőrség tiszteletben is tartaná. Egyébként is, hogyan derülhetne ki, hogy tőlük származott az információ? – Minden rendben, drágám? – kérdezte Kellie váratlanul. – Még mindig ébren vagyok, le sem hunytam a szemem. – Én sem.

Tom kinyújtotta a kezét, megkereste a feleségéét, és gyengéden megszorította. – Szeretlek – mondta neki. – Én is szeretlek – válaszolta, majd tartott egy kis szünetet – Döntöttél? Tom hallgatott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. – Igen – mondta végül csendesen. 34. fejezet

Aznap éjjel Roy Grace sem tudott aludni. A Fülemüle–művelet végeláthatatlan teendői kavarogtak a fejében, megfejelve a Brent Mackenzie–től hallottakkal. A helyzet az, barátom, hogy a szellemek nagy veszélyről beszéltek. Valami ezzel a bogárral kapcsolatban. Vigyázzon magára! Hogy kell ezt értenie? Talán a médium csak ráérzett a szkarabeuszra, hiszen az ő gondolatait is a bogár töltötte ki, ezt érezhette meg. A gondolatai visszakanyarodtak Janie Strettonhoz. Távol tartott magától minden személyes érzést, azokat is, amelyeket a lesújtott apával kapcsolatban érzett. A rendőrségnél töltött hosszú évek már megkeményítették a lelkét. Talán keményebbre is formálták, mint szerette volna, de ki tudja, lehet, hogy ez a boldogulás egyetlen módja. Azon gondolkodott, amit a lánnyal tettek. Mi értelme volt eltüntetni a fejét, miközben a kezét otthagyták? Talán ez is valamiféle üzenet? De kinek? A rendőrségnek? Vagy csak egy beteg elme számára fontos, hogy efféle trófeát szerezzen? És mi van a bogárral? A gyilkos így akarja megmutatni az intelligenciáját? Aztán az Alison Vospertől kapott figyelmeztetésre koncentrált. Nem szabad elfelejtenie, hogy ez az utolsó esélye, mindenképp bizonyítania kell ahhoz, hogy megtarthassa brightoni munkáját, a megszokott életét. Mindezt úgy, hogy a gyilkos után folytatott hajtóvadászat közben ne kövessenek el egy hibát sem, ne legyen több szalagcím, sem halálos autós üldözés, és a médiumnál tett látogatása is titokban maradjon. Nem kérdéses, innentől kezdve vékony jégen jár. Ennél még a vízen is könnyebb lenne… Hat órára elege lett a hajnali zajokból, a madárkórusból, a tejesüvegek csörömpöléséből, a kutyaugatásból és a fejében zsongó kakofóniából. Ledobta magáról a takarót, és kiült az ágy szélére. Elücsörgött egy darabig, a szeme égett az alváshiánytól, a feje lüktetett, összesen talán ha egy órácskát aludt, azt is nyugtalanul. Ráadásul aznap este randija volt, komoly randija. Nem hazudott magának, pontosan tudta, hogy ennek is nagy szerepe volt az ébren töltött éjszakában, izgatott volt, mint egy kamasz, és nem is tudott tenni ellene. Már nem is emlékezett, mikor érezte így magát utoljára. Az ablakhoz sétált, kihúzta a függönyöket, és kitekintett. Az ég tiszta volt, mélysötét vászon, szép nap lesz. Minden nyugodtnak tűnt. Egy hatalmas rigó ugrándozott sután a harmatos fűben, a földet csipegette giliszták után kutatva. Grace az ovális Zen sziklakertre fordította figyelmét, amit még Sandy épített nagy, lapos kövekből és apró, vízkedvelő növényekből, mely a pázsitot zárta le a kert végében. Nagy részük mára elpusztult, az életben maradottak pedig csak kuszán burjánzottak a kövek között.

Grace–nek fogalma nem volt a kertészkedésről, ez mindig is Sandy felségterülete volt. Viszont szívesen segédkezett neki, hogy kialakítsa a maga kis paradicsomát az unalmas füvesítés, gyepgondozás helyett. Ásott, trágyázott, locsolt, hordta a tőzeget, gyomlált, ültetett – Sandy felügyelete alatt öröm volt megvalósítani az asszony elgondolásait. Ezek voltak a legszebb évek, amikor együtt, reményekkel telve építették otthonukat, fészküket, közös jövőjüket. A szép kis kert, amit Sandy alakított ki, most elhanyagoltan állt. Még a gyep is kopott és ápolatlan volt, tele gyommal. Sokszor gyötörte bűntudat emiatt. Elképzelte, vajon mit szólna hozzá Sandy, ha hazatérne. A szombat reggelek… Mindig korán reggel járt el futni, hogy aztán a Church Road sarkán lévő pékségből friss mandulás croissant–t és egy újságot hozzon Sandynek. Kitárta az ablakokat, hadd áradjon be a hajnali levegő és a napfény. Körbenézett a szobában, és hirtelen, kilenc év után először, most más szemmel tekintett rá. Egy nő hálószobáját látta, melynek nagy részét a rózsaszín különböző árnyalatai uralták. Egy viktoriánus, mahagóni fésülködőasztalt látott – amire még a Gardner utcai piac egy bódéjában bukkantak –, amin csupa női holmi áll. Hajkefe, fésű, sminkkészlet, parfümök. Volt ott egy közös fénykép is, az egyetlen közös hajóútjukon készült. Az SS Black Watch kapitánya mellett álltak, Sandy elegáns estélyiben, ő maga öltönyben, nyakkendővel. Látta eltűnt felesége papucsát a földön, hálóköntösét a helyére akasztva. Mire gondolna ebből egy nő, akit a lakásba hoz? – jutott hirtelen eszébe. Mire gondolna ebből Cleo? Csak most döbbent rá, hogy ezek a gondolatok sosem jutottak eszébe az elmúlt kilenc évben. A házban megállt az idő. Mindent úgy hagyott, ahogy azon a napon, július 26–án, kedden volt, mikor Sandy eltűnt, egyszerűen köddé vált. Még mindig élénken élt emlékezetében az a nap. A harmincadik születésnapjának reggelén Sandy ébresztette fel. Kezében egy tálcát tartott, rajta egy kicsike torta egy szál gyertyával, egy pohár pezsgő és egy nagyon malac üdvözlőkártya. Kibontotta az ajándékait, aztán szeretkeztek. Grace úgy ment el otthonról, ahogy reggelente szokott. Kilenc után ért be a rendőrségre, és fél tízkor már egy eligazításon ült. A pokol angyalainak – ami egy motoros banda volt – egy tagját aznap reggel holtan találták a kikötőben. Kezei hátra voltak kötve, lábára egy kőkockát láncoltak. Megígérte Sandynek, hogy korán hazaér, mert vacsorára vártak egy másik párt, Dick Pope–ot és a feleségét. A férfi Grace kollégája volt, nejével pedig Sandy is jól megértette magát. Aznap volt néhány fejlemény a friss ügyben, így a tervezettnél két órával később ért haza. Sandynek színét sem látta. Először arra gondolt, dühös volt rá a késés miatt, és most tüntetőleg elment otthonról. A lakást rendben találta. Sandy táskája és slusszkulcsa ugyan nem volt a helyén, de dulakodásnak nyomát sem látta. Aztán huszonnégy órával később megtalálták a kocsiját, egy öreg, fekete VW Golfot a Gatwick reptér egyik parkolójában. Az eltűnése napján két tranzakciót bonyolítottak le a bankkártyájával. Az egyiket egy cipőboltban, a másikat a Tescóban. Nem vitte magával sem a ruháit, sem egyéb használati tárgyait. A szomszédai nem láttak semmit, nem vettek észre semmi gyanúsat ezen a csendes, tengerparti környéken. Az egyik oldalon egy túláradóan kedves görög család lakott, akiknek jó néhány kávézójuk volt a városban, de ők aznap nem voltak otthon, éppen nyaraltak. A másikon egy idős özvegy élt, aki ráadásul

nem hallott túl jól. Mindig a tévé előtt aludt el, ami maximális hangerőn üvöltött. Az ikerház falán keresztül most is hallotta az öreglány tévéjét. Egy amerikai akcentussal beszélő hang – talán John Wayne – éppen egy rakás csavargót rendezett le mennydörögve. Lement a földszinten lévő konyhába, miközben azon tűnődött, hogy előbb igyon egy csésze kávét, vagy rögtön elmenjen futni. Az aranyhala céltalanul körözött az akváriumban, mint mindig. – Jó reggelt, Marion! – üdvözölte könnyedén. – Hogy megy a reggeli úszkálás? Nem vagy éhes? Marion tátogott néhányat. – Mit mondjak, nem vagy valami nagy dumás. Feltette a teavizet, és leült a konyhaasztalhoz. Azon tűnődött, milyen Sandyre utaló jelek vannak a konyhában. Az ezüst hűtőszekrényt kivéve minden – nyomokban vagy teljes egészében – piros volt. A sütő és a mosogatógép piros volt, de pirosak voltak a konyhaszekrény fogantyúi is, a munkalap és a kilincsek is. Még a konyhaasztal is piros– fehér volt. Mindegyiket Sandy választotta ki. Akkoriban ez volt a divatos szín, de mostanra a berendezés egy kicsit fáradtnak tűnt, a kerámiafelületek megtöredeztek, a csuklópántok lógtak, és a festék is kezdett lepattogni itt–ott. Grace is tudta, még ha félt is beismerni, hogy egy lakásban jobb helye lenne, a házban csak kerülgetik egymást Sandy szellemével. Kinyitotta a mosogató alatti ajtót, lehajolt, és előbányászott egy fekete szemeteszsákot, de még mielőtt használatba vette volna, megakadt a szeme az egyik polcon. A fényképet még a nászútjukon készítette róluk egy idegen a Vezúv tetején. Mindketten pólóban voltak, a nehéz mászástól kipirult arccal, izzadtan, háttérben a füstölgő kráterral. Óvatosan a zsákba tette a képet. Aztán csak állt a konyha közepén, mint aki arra vár, hogy lesújtson rá a villám. Nem történt semmi. Kivéve, hogy pokoli bűntudat tört rá. Mi lesz, ha este minden jól alakul, és Cleo Morey–val együtt tér haza a vacsora után? Rájött, hogy mindent el kell pakolnia, ami nyilvánvalóan Sandyé volt valaha. Ez hatalmas mérföldkő lenne az életében, vagy inkább egy óriási hegy, amit meg kell másznia. Ki tudja, talán épp itt az ideje. Mégis, kivette a fényképet a zsákból, és visszatette a polcra, a helyére. Furcsa lett volna, hogy egy fénykép sincs róla a lakásban. Csak a személyes tárgyaival kellene kezdeni valamit. Felment a hálószobába, Sandy hajkeféjét nézte. A tüskék között még mindig ott volt néhány hosszú, szőke hajszála. Kivett egyet közülük és maga elé tartotta. Majd megszakadt a szíve. Elengedte, s nézte, ahogy a hajszál szép lassan a földre ereszkedik. A gombóc a torkában egyre nagyobbra nőtt. Aztán az arcához emelte a hajkefét, és magába szívta az illatát, de Sandynek már nyoma sem volt benne, csak valami száraz, állott szagot érzett. A kefét és a többi személyes holmit beletette a zsákba, majd kiment a fürdőbe, és onnan is kirámolt. A zsákot a vendégszobába vitte, ahol a felesleges kacatjait szokta egyébként tárolni, és egy doboz mellé tette le, amiben még a laptopját szállították ki neki. Most régi karácsonyi csomagolópapírok álltak benne. Felvette rövidnadrágját, atlétáját, és futócipőbe bújt. Indulás előtt még egy ötfontos bankjegyet gyűrt a zsebébe, és nekivágott a szokásos reggeli penzumnak. Egyenesen sétált a Kingsway – egy széles, kétsávos autóút – mentén, ami

párhuzamosan haladt a hove–i tengerparttal. Az út túlfelén házak sorakoztak, melyek egyhangúságát különböző stílusú – modern és viktoriánus – szállodák és hotelek törték meg, mintegy kilométernyi hosszan. A víz felőli oldalon apró csónakkikötők voltak, aztán egy játszótér, majd a parti sétány következett kicsiny házikóival, utána egy kavicsos partszakasz, végül a régi Nyugati Hullámtörőből az, ami megmaradt. Az utcák még kihaltak voltak, úgy érezte, az egész világ csak az övé. Szerette a hétvégi hajnalok nyugalmát – mintha csak az élet mókuskerekéből lopott volna némi pihenőt, hogy kicsit önmaga lehessen. Az apály hullámai felett látta a felkelő nap korongját, már jócskán elhagyta a horizontot. Az apály–dagály koptatta, saras területen egy férfi sétált fémdetektort lóbálva. A távolban Grace egy teherhajó körvonalait vélte felfedezni, mozdulatlannak tűnt. Egy tisztítókocsi közeledett Grace felé zúgó motorral. Sebesen pörgő keféi a szokásos péntek esti szemetet takarították el, a gyorséttermek kartondobozait, üres üvegeket, cigarettacsikkeket, egyszer használatos tűket. Grace megállt a sétány közepén, nem messze egy borissza, a padon alvó hajléktalantól, és elvégezte szokásos légző – és nyújtógyakorlatait, miközben mélyen magába szívta a semmihez sem foghatóan friss tengeri levegőt. Imádta ez az erős, átható, sós illatot azzal együtt, hogy belevegyült az öreg hajókötelek, rothadó halak, a rozsda és a kátrány bűze is, amit az idős, tapasztalt tengerparti házkiadók előszeretettel tüntettek fel ózondúsként a brosúráikban. Futásnak eredt. Általában tíz kilométert futott, a Marina kezdetéig és vissza. Az utolsó kilométeren mindig tett egy kis kitérőt a Church Road felé, hogy a bevásárlóutca egyik sarkán álló éjjel–nappaliban megvegye a reggeli tejet és valamelyik napilapot, esetleg egy érdekesebbnek tűnő magazint. Azt fontolgatta, hogy aznap talán vesz egy másik, férfiaknak szóló stílusmagazint is, mondjuk az Arénához hasonlót. Jól jönne néhány ötlet az esti randi előtt. Megállt a bolt bejárata előtt. A futástól némileg felfrissült, de az ébren töltött éjszaka nem múlt el nyomtalanul. Erősen izzadt. Elvégzett néhány nyújtógyakorlatot, aztán benyitott, és egyenesen az újságosstandhoz sétált. Tekintete azonnal megakadt a helyi lap, az Árgus címlapján. REJTÉLY! MILYEN SZEREPE VAN EGY SZKARABEUSZNAK A MEGGYILKOLT JOGGYAKORNOK ÜGYÉBEN? Dühtől fortyogva fölkapott egy példányt. Janie Stretton képe mellé – melyet ő maga bocsátott előző nap a sajtó rendelkezésére – egy másik fénykép is került, egy bogár képe. A Sussex Megyei Rendőr–főkapitányság nem kívánja megerősíteni azt az információnkat, mely szerint egy ritka szkarabeusz bogár lehet a kulcs a Janie Stretton–gyilkossághoz. A boncolás során előkerült bogár ügyében szerettük volna megkérdezni a műveletet elvégző orvosszakértőt, dr. Frazer Theobaldot, és a nyomozást vezető Roy Grace főfelügyelőt, de megkeresésünkre nem kívántak reagálni.

Grace sóbálványként meredt a sorokra, egy vulkán készült kitörni belőle. Méghogy a megkeresésünkre nem kívántak reagálni?! Kurvára nem kereste meg senki, arról nem beszélve, hogy a legszigorúbban megtiltotta, hogy ez az információ kiszivárogjon. Melyik idiótától ment ki az infó?! 35. fejezet

Lezuhanyozott, bekapott egy tálka zabpelyhet reggelire, majd – nem tudván, mi vár rá aznap, kivel kell találkoznia – a hétvége ellenére öltönyt és nyakkendőt vett, és 08.30 előtt néhány perccel megérkezett a központba, a MlR–1 eligazítóba, arca lángolt a haragtól, készen állt, hogy elevenen megnyúzzon valakit. Már a teljes csapata ott várt rá, és az arcukról rögtön leolvasta, hogy mindannyian olvasták az Árgus reggeli számát. Arra az esetre, ha valakinek mégis elkerülte volna a figyelmét, kitűzte a lapot az egyik táblára, majd üdvözlés helyett csak ennyit kérdezett: – Oké, szóval ki a lófasz a felelős ezért? Glenn Branson, Nick Nicholl, Bella Moy, Emma– Jane Boutwood, Norman Potting és a csapat többi tagja üres tekintettel nézett rá. Grace első gondolata Norman Potting volt, így rá szegezte vádló tekintetét. – Mit gondolsz, Norman? – kérdezte. – A cikket az a fiatal mitugrász, Kevin Spinella írta – morogta Potting mély hangon, vidékies tájszólással. – Ez egy minden lében kanál, örökké csak a baj van vele. Grace hirtelen rádöbbent, hogy vak dühében ő maga el is felejtette megnézni a cikkíró nevét. Túlságosan fáradt volt, az álmatlan éjszaka után még nem volt sebességben az agya. A reggeli futásoktól általában feltöltődött, de aznap inkább megviselte, kimerült volt, és ellenállhatatlan vágyat érzett egy kávé után, az asztalokon gőzölgő bögrék illata pedig csak fokozta tantaluszi kínjait. Kevin Spinella csak nemrégiben került az újsághoz, de már ismert volt éles hangú bűnügyi riportjairól, a sussexi rendőrség rovására szeretett volna hírnevet szerezni magának. Grace–nek – legtöbb kollégájához hasonlóan – már korábban is volt vele afférja. – Rendben van, Norman, ma az legyen az első dolgod, hogy előveszed ezt a szarzsákot, és addig rázod, míg ki nem köpi az informátora nevét. Potting pofákat vágott, majd figyelmét inkább a habos kávéja felé fordította. – Valószínűleg arra fog hivatkozni, hogy meg kell védenie a forrásait, és nem mond majd semmit – felelte Norman olyan önelégülten, ami kezdte végleg kihozni a sodrából Grace–t. Minden önuralmára szükség volt, hogy ne kezdjen ordítani vele. Leginkább az tartotta vissza, hogy az öreg nyomozónak minden bizonnyal igaza van Spinellával kapcsolatban. – Az a probléma, Roy – kapcsolódott be Branson –, hogy bárki lehetett, túl sokan tudnak róla. A fejesektől, a kutatócsoportból, de akár a hullaházból is kiszivároghatott. Neki is igaza volt, Grace jól tudta. Ez a baj a nagyobb ügyekkel. Mindenki kíváncsi rájuk, az emberi természet már csak ilyen. Elég egyetlen pletykafészek, egy meggondolatlan mondat, és már kész is a baj, a hírek gyorsan terjednek. Nem volt mit tenni, ami történt, megtörtént. Egy ideig parkolópályára tette ezt a vonalat, és inkább a Bella és Eleanor

készítette jegyzetekre figyelt, melyet napjában többször is frissítettek az egész nyomozás során, és ez így fog menni, amíg le nem zárják az ügyet. A gondolatait próbálta rendszerezni az előtte álló eligazítás kapcsán, de Norman Potting megint félbeszakította. – Sosem tudhatjuk, Roy, talán találunk valami sötét dolgot Kevin Spinellával kapcsolatban – mondta mindentudóan. – Mint például? – Nos, úgy hírlik, forró a levegő a srác körül. Tudod, szeret a hátsó ajtón besurranni, mint egy tolvaj. Grace megint egy tipikus Potting–féle megjegyzést orrontott a háttérben. – Úgy érted, hogy meleg? Homoszexuális? – Pontosan, barátom. Grace rideg pillantással jutalmazta. Miféle világban él ez az ember? Elmondanád, hogy pontosan miben is segíthetne nekünk ez az információ? Potting elővette vadrózsafa pipáját, melynek szára jócskán össze volt már rágva, és lefittyedt szájszéllel nézegette. – Azon gondolkodom, vajon az Árgus főszerkesztője, Mr. Brighton mit szólna hozzá, ha kiderülne, hogy egy buzeráns dolgozik a lapjánál. Grace alig akart hinni a fülének. – Norman, mindenki tudja, hogy arányaiban Brightonban és Hove–ban él a legnagyobb meleg közösség az egész Egyesült Királyságban, szerintem azt sem bánná, ha a komplett szerkesztőség homokos lenne. Potting kihívóan fordult Emma–Jane felé, és félreérthetetlenül rákacsintott, majd hüvelykujjával a mellkasára bökött. – Nem kell izgulni, drágám, azért vannak még igazi férfiak a környéken. Csak ki kell hozni belőlük a legjobbat – mondta, miközben nyál bugyborékolt a szája sarkában. – Majd ha látok egyet, biztosan megteszem – válaszolta a nő. – Norman, a stílusod minden határon túlmegy, az eligazítás után jelentkezz az irodámban, beszédem van veled. A csapat felé fordulva folytatta. – Rendben, emberek, szedjük össze magunkat. E–J. és én tizenegyre a rovarfarmra megyünk Bromley–ba. Norman, te Spinellával és Janie Stretton üzenetrögzítőjével legyél elfoglalva. Pontról pontra végigment a listán, a csapat minden tagjának személyreszólóan osztotta ki a feladatokat. Ha minden a terv szerint halad, délután lesz egy órája, hogy Glenn–nel összefusson a belvárosban, és komolyan rajtaüssön a divatáruüzleteken. Folyamatos harcot vívott háborgó lelkiismeretével, már a vásárlás gondolatára is erős bűntudat fogta el, hiszen minden idejét és energiáját a gyilkosság felderítésére kellene fordítania. Mégis, hosszú évek kemény szolgálati pokla után ennyi kicsapongást talán engedélyezhet magának. Ekkor – mintha csak felhő takarná el a napot – megint eszébe jutott Sandy. Lényegében mindig is ott volt vele, igaz, csendesen a háttérbe húzódva, de ott volt. Úgy érezte, mintha szüksége lenne az engedélyére mindenhez, amit tesz. Mocskosnak, bűnösnek érezte magát amiatt, amit alig egy órája tett. Összepakolta és egy fekete szemeteszsákba rakta Sandy dolgait. Mindezt azért, mert szerette volna aznap este

hazavinni Cleo Morey–t? Vagy csak szeretné lezárni a múltját, hogy újra megtalálja a boldogságot az életben? Nemsokára, ha lesz végre egy kis ideje saját magára is, elmegy egy ügynökséghez, és meghirdeti azt a francos házat. Már a gondolattól is úgy érezte, hatalmas súlyok esnek le a válláról, megkönnyebbült. Megszólalt Glenn Branson telefonja. Mielőtt felvette volna, Glenn Grace felé pillantott, mintha engedélyt kérne, aki bólintott is. – Itt Branson felügyelő beszél, miben segíthetek? – Tudjátok, miért hal meg a legtöbb férfi még a felesége előtt? – kérdezte Norman Potting hirtelen. Grace próbálta figyelemmel kísérni a telefonbeszélgetést, és egyben felkészíteni magát a borítékolhatóan idióta válaszra. – Mert a férfiak mindig a könnyebb utat választják. – A nők egyszerre sóhajtottak fel. Glenn egészen a fejéhez szorította a telefont, miközben kezével befogta a másik fülét, hogy jobban halljon. Potting, az egyetlen ember a teremben, aki viccesnek találta a poént, diadalittasan nyerített. – Köszönjük, Norman – mondta Grace. – Van ott még több is, ahonnan ez jött. – Fogadni mertem volna – vágott vissza Grace. Szombat reggel háromnegyed kilenc van. Talán egy későbbi alkalomra kellene tartogatnod a sziporkáid, mondjuk, miután letartóztattuk a gyilkost. – Kiváló terv! válaszolt Potting egy pillanatnyi tűnődés után. – Erre nem tudok nemet mondani, Roy. Grace újra végigmérte ezt a fickót. Gyakran nehéz volt eldönteni, hogy hihetetlenül okos, vagy elképesztően ostoba. Az évek tapasztalataiból azt kellett gondolnia, hogy a nyomozó furcsa módon egyszerre képes ötvözni a kettőt. Roy újra a telefonbeszélgetésre koncentrált. Branson aznap is elegáns volt, mint mindig. Gallér nélküli bőrdzsekit viselt, alatta fekete pólót. Éppen a jegyzetfüzetébe körmölt valamit nagy lendülettel. – Tíz perc – mondta. – Igen, visszahívom, nyugodjon meg. Természetesen. Köszönöm – tette hozzá, és letette a telefont. Hirtelen mindenki elhallgatott, a tekintetek Bransonra szegeződtek. – Egy újabb lehetséges nyom. – Hallgatunk – mondta Grace. Egy férfi hívott egy telefonfülkéből, az otthoni készülékét nem meri használni, de aztán aggódni kezdett valami utcán parkoló autó miatt. Azt mondta, kimegy és ellenőrzi, hívjam vissza pontosan tíz perc múlva. Branson ránézett az órájára, egy masszív, rozsdamentes acélból készült, bazi nagy téglalapra, amivel előszeretettel villogott. Orosz búváróra volt – mint azt mindenkinek elmondta –, amit Brighton egy előkelő üzletében vásárolt. Grace úgy vélte, minden bizonnyal ez a legnagyobb karóra a világon, még az öregapja faliórájának is kisebb számlapja volt. Az ügy kipattanása óta kétszázötven telefonhívás futott be a rendőrségre. Mindegyiknek utána kell járniuk, még ha tudják is, hogy a döntő többségük hasznavehetetlennek fog bizonyulni.

Most, hogy a nyomorult Árgus lehozta a szkarabeuszról szóló információt – és Grace– nek nem voltak kétségei afelől, hogy másnap az országos lapok is tele lesznek az üggyel –, a hívások száma még tovább fog emelkedni, szinte lehetetlen lesz kiszűrni a valódi nyomokat. – Valami hülye a fickó, vagy komolynak hangzott? – kérdezte Grace. – Úgy gondolja, tanúja volt Janie Stretton meggyilkolásának. 36. fejezet

Grace ült a megkülönböztető jelzés nélküli Mondeo volánjánál, míg Emma–Jane az anyósülésről mondta neki az internetről kinyomtatott itinert, miközben egy nagy barna borítékot szorongatott. Kimondottan csinos volt fehér blúzában, tengerkék, kétrészes kosztümjében. Roy Grace máskülönben arra használta volna az egyórás autóutat, hogy jobban megismerje ifjú kolléganőjét, de most túlságosan lefoglalták a gondolatai – melyeknek csak kis részét foglalta le a Norman Potting iránt érzett dühe –, ezért beszélgetésük szórványos volt. E–J. mesélt egy kicsit magáról, hogy az apjának reklámügynöksége volt Eastbourne–ben, és hogy a kisöccse túlélt egy agytumort néhány évvel ezelőtt. Arra elég volt Grace számára, hogy felfedezze az érző nőt a fiatal, karrierista rendőrtiszt álarca mögött. Ő maga nem sokat árult el magánéletéről, és E–J. néhány kísérlet után ráérzett arra, hogy Grace inkább csendre vágyik, gondolkodni szeretne. Grace tartotta a száztíz körüli tempót az M25–ös autópályán. Nem szívlelte ezt az utat, az állandó torlódások miatt sokan csak a világ legnagyobb parkolójának csúfolták, de aznap szerencséjük volt, gyér volt a forgalom, lendületesen lehetett haladni. A reggeli szép időnek viszont már alig volt nyoma, az ég kékje piszkosfehérbe fordult, a szélvédőn megjelentek az első esőcseppek, de az ablaktörlőt még nem kellett bekapcsolni. Grace mindebből alig vett észre valamit, robotpilótaként vezetett, teljes mértékben a nyomozásra koncentrált. Janie Strettont valamikor kedd este gyilkolták meg, ma pedig már szombat van. Sem a fejet nem találták meg, sem a lehetséges indítékra nem jöttek rá, nincs gyanúsítottjuk sem. De még csak egy nyomorúságos tippjük sincs, hogy pontosan merre induljanak. Mindennek a tetejébe Alison Vosper világosan megmondta neki, hogy hétfőn a szuperarrogáns Cassian Pewe csatlakozik a nyomozáshoz a MET–től – Grace–szel azonos rangban. Nem voltak illúziói, tudta, hogy egy rossz lépés, és Vosper azonnal kipenderíti az ügyről, hogy Pewe–t, a ragyogó, szőke hajú, kék szemű Pewe–t ültesse a helyére. Grace–nek az volt a benyomása, hogy Alison Vosper nagyon is a szívén viseli kis protezsáltja sorsát, akinek az előléptetéséhez pont kapóra jönne egy ekkora horderejű ügy, amiben a meglévő csapat nem sok haladást tud felmutatni. Ez kiváló belépő lenne Pewe számára. A gyilkosság barbár brutalitása sem hagyta nyugodni Grace–t. Az elkövető nyilvánvalóan őrjöngve sújtott le újra és újra a pengével, de erőszakos behatolásnak, közösülésnek mégsem találták nyomát. Talán most is egy zavart elméjű őrülttel állnak

szemben, mint a yorkshire–i hasfelmetsző, Peter Sutcliffe, aki állítása szerint egyenesen a Jóistentől kapta az utasításokat a prostik lemészárlására? Vajon Janie Stretton szerzett magának efféle ellenségeket rövid élete során? Természetesen gyanúsítottként szóba jöhet legutóbbi barátja, Justin Remington, de az alapján, amit Janie apja elmondott, ez a forgatókönyv nem tűnt túl valószínűnek. Bella Moy kiváló emberismerő, ezért is bízta rá a találkozót, amire szerencsés esetben, ha Bella elő tudja ásni a férfit valahonnan, még aznap sor kerül, és akkor Grace tisztábban lát majd a kérdésben. Ha a legkisebb gyanú is felmerül, ha Bellának nem tetszik a pasas, akkor ő személyesen fog találkozni vele, és végére jár a dolognak. De ha nem Justin Remington az, akit keresnek – márpedig erre jó esély volt –, akkor kicsoda? És miért ölt? Merre lehet? Vajon egy újabb áldozat után kutat? Az előző este, mikor eljött a Brent Mackenzie–féle szeánszról, vett egy adag sült halat hasábburgonyával, és bement az addigra meglehetősen kiürült MIR–1 központba. A vacsorát egy pohár fertelmes teával öblítette le, amit az automatából vásárolt, majd átnézte az ügy iratait amit a csapat titkár – és gépírónője, Hannah Loxley készített neki elő. Sokáig ült bent egyedül hol Janie Stretton fotóját, hol a falakon lévő táblákat vizsgálgatva. Utóbbiak egyikére egy térkép volt tűzve, amit a felderítők készítettek a helyszínről. A térképen pirossal karikázták be azokat a koordinátákat, ahol a fej nélküli torzót és a kart megtalálták. Ott voltak a holttestről készült helyszíni fotók is, még néhány másikat a boncolás közben készítettek. Az egyiken a végbélbe helyezett szkarabeusz is látható volt. Grace–t remek képi memóriával áldotta meg a sors, emlékezett a kép minden részletére, önkéntelenül is megborzongott. Mi történt veled kedd este, Janie? És ki ez az Anton? Ő tette ezt veled? A gondolatai visszatértek Derek Strettonhoz. Az Egyesült Királyságban a gyilkosságok nagy részét családtagok, vagy olyan emberek követik el, akiket az áldozatok ismernek. Volt valami, amit az apánál tett látogatáskor nem vettek észre, ami felett elsiklott a figyelmük? Mondott valamit, amiből arra lehetne következtetni, hogy képes volt lemészárolni a saját lányát? Grace már nem lepődött meg semmin, bármit el tudott képzelni. Nincs olyan, hogy valaki minden gyanú felett áll, ezt már megtanulta a cégnél. De Stretton fájdalma, gyásza, szomorúsága, elveszettsége őszintének tűnt. Nem egy gyilkos aurája lengte körül. A kocsi rádiója életre kelt. A megyei rendőr–főkapitányság rádióhullámai ide már nem értek el, egy bromley–i helyszínelő üzenetét fogták, aki támogatást kért egy közúti balesethez. Emma–Jane elhallgattatta az eszközt. – Mindjárt ott vagyunk. Hajts egyenesen a körforgalomig, azután a második utca balra. Hirtelen, mintha eddig nagy nehezen türtőztette volna magát, leszakadt az égbolt, ömleni kezdett az eső. A nagy, kövér esőcseppek úgy kopogtak a tetőn, mintha kavicsokkal dobálnák a kocsit. Grace kapkodva kutatott az ablaktörlő kapcsolója után, végül sikerrel járt. Először csak lassan törölte a szélvédőt, aztán magasabb fokozatba kapcsolt, de csak annyit ért el, hogy opálos filmréteget vont az ablakra, és néhány másodpercig minden idegszálával koncentrálnia kellett, mert a világon semmit sem látott. – Jók a megérzéseid, E–J.? – kérdezte Grace.

– A nő grimaszolt. – Nem igazán. Hát neked? – Lehetnének jobbak is – vallotta be őszintén Grace. Befordult balra, ahogy Emma–Jane kérte. Az utcában a századelőn épült ikerházak sorakoztak, a végén egy kisebb ipartelep állt. Az utat egy vasúti felüljáró zárta le. A bal oldalukon, a házakat maguk mögött hagyva egy üzletsor tűnt fel előttük. – Ez lesz az – mondta Grace. Lassított, parkolóhelyet keresett a boltok közelében. Egy pékséget, egy gyógyszertárat és egy régiségkereskedést láttak maguk előtt, mely utóbbi kínálata elborította a járdát is. Egy egészségügyi központ következett, aztán egy sportbolt, végül egy kisállat–kereskedés, melynek kirakata tele volt apró, üres ketrecekkel. A homlokzaton az Erridge és Robinson – Import&Export felirat állt. A közelben sikerült is megállniuk. A szakadó esőben visszarohantak az üzletig, Emma–Jane a nagy, barna borítékot a feje fölé tartva próbált védekezni az égi áldás ellen. Benyitottak, az ajtóban lévő csengettyű élesen csilingelve szólalt meg. Azonnal mellbe vágta őket az üzlet szaga, az áporodott, fanyar bűz, fűrészporral keveredve. A gyéren megvilágított üzlet a padlótól a plafonig körben tele volt ketrecekkel. Jó részük UV–háttérfénnyel volt megvilágítva, így Grace jól látta a terráriumokban lévő ízeltlábúakat. Elszörnyedve vett észre egy nagy, barna dögöt, félelmetes rágószerve folyamatos mozgásban volt. Grace komfortérzetéhez képest a bogár túl nagy és túl közel volt hozzá. Hátrált néhány lépést, lesöpörte az esőcseppeket kabátjáról, majd sokatmondóan társa felé pillantott: hová az ördögbe kerültünk… Ezzel még nem volt vége. A következő pillanatban egy hatalmas pókra esett a tekintete, pontosabban csak a hosszú, szőrös, sárga lábára. Majd még egyre, és még egyre; az állat három gyors mozdulattal átvágott a terráriumán. Most, hogy teljes nagyságában látta, most szörnyedt csak el Grace igazán. A pók nem fért volna el egy lapostányéron sem. Emma–Jane sem tudta levenni tekintetét az állatról, szemmel láthatóan roppant kényelmetlenül érezte magát, Grace nemkülönben. Minél hosszabban nézelődött, annál több szempárt és tapintószervet látott, az üzletben uralkodó bűztől kezdeti émelygése erős hányingerré fokozódott. Kinyílt egy hátsó ajtó, és egy alacsony, vékony, negyven év körüli emberke tűnt fel. Barna overallt viselt, alatta fehér pólóval. Apró, gyanakvó szeme bozontos szemöldök árnyékában ült, amely úgy húzódott végig keresztbe a homlokán, mint két szőrös hernyó. – Miben segíthetek? – sipította vékony hangján, kimondottan agresszív stílusban. – Ön George Erridge? – I–igen – habogta zavartan a férfi. – Én Boutwood nyomozó vagyok – mondta E–J. Tegnap beszéltünk telefonon, ő pedig Roy Grace főfelügyelő, a Sussex Megyei Rendőr–főkapitányságtól. Grace felmutatta az igazolványát. A férfi mereven bámulta, elolvasva minden egyes betűjét, arca rángatódzott, szemöldöke fel–alá ugrált. – Hm, igen,

értem – válaszolt, de ettől eltekintve csendben maradt, várakozóan nézett rájuk. E–J. elővett egy színes fényképet a borítékból, és átnyújtotta a férfinak. – Keressük a lehetőségeket, hogy vajon ki és hogyan juthat hozzá egy ilyenhez Angliában. – George Erridge csak egy futó pillantást vetett a képre, és már azonnal mondta is. – Copris lunaris. – Foglalkozik egzotikus rovarok importjával? A férfi szinte meg volt sértve. – Az egész világról vannak állataink, a trópusokról, Európából, Ázsiából, Ausztráliából. – Előfordulhat, hogy ön hozta ezt az állatot az országba? – Általában van ilyenem készleten. – Meg akarják nézni? Grace legszívesebben rávágta volna, hogy nem, köszönjük, eszünk ágában sincs, de kötelességtudata erősebb volt az ellenszenvénél. – Igen, szeretnénk. A férfi hátravezette őket azon az ajtón keresztül, ahol ő maga is felbukkant. Egy harminc méter hosszú raktárba érkeztek. A bolthoz hasonlóan itt is a plafonig voltak felhalmozva a különböző ketrecek, rekeszek és terráriumok, de ha lehet, itt még büdösebb volt, a terem megvilágítása pedig gyér volt, inkább állandó félhomálynak mondható. – Ez itt a csótányok birodalma – mondta a férfi nem kevés büszkeséggel a hangjában. – Egy sor gyógyszergyárnak szállítunk, kísérleteket végeznek velük. Grace, aki mindig is iszonyodott a csótányoktól, megállt, és bepillantott az egyik dobozba, ahol legalább húsz példány, húsz gusztustalan barna bogár zsúfolódott össze. Kirázta a hideg. – A világ legellenállóbb állatai, igazán bámulatosak. Azt tudták, hogy fej nélkül is képesek legalább két hétig életben maradni? Mivel képesek járni, újra és újra felkeresik a megszokott táplálékforrásukat – táplálkozni persze már nem tudnak. – Fúj – szakadt ki Emma–Jane–ből. – Nem, nem tudtuk – válaszolt helyette is Grace. Köszönjük, hogy mindezt megosztotta velünk, tette hozzá gondolatban. – Túlélnének egy nukleáris katasztrófát is. Az evolúciójuk már évszázadokkal ezelőtt befejeződött. Hol tartunk mi, emberek, ehhez képest? Grace nem érzett késztetést, hogy bármit is válaszoljon. Követték a férfit, aki egy újabb ajtón keresztül egy másik, még nagyobb raktárba vezette őket. A sor felénél George Erridge megállt, és egy kisebb rekeszre mutatott. – Megjöttünk, íme, a Copris lunaris, parancsoljanak. Grace–nek meresztgetnie kellett a szemét, mielőtt a félhomályban észrevett volna egy mozdulatlan példányt. – Megkérdezhetem, mi okból érdeklődnek ezek után a bogarak után? Grace–t csábította a lehetőség, hogy elmondja az igazat, csak hogy lássa, milyen képet vág a pasas a dologhoz, de erőt vett magán. – A pontos körülményekről nem beszélhetek, de egy bűntény helyszínén találtunk egy ilyen bogarat. Azt szeretnénk kérni öntől, hogy állítson össze egy listát azokról a vásárlókról, akik az utóbbi időben szkarabeuszt vásároltak vagy rendeltek öntől. George Erridge csendben maradt, csak szemöldöke járt izgatottan. – Mindössze egy vásárló volt az elmúlt hónapokban. Nincs rájuk túl nagy kereslet,

csak gyűjtők és múzeumok érdeklődnek utánuk. – Ki volt a legutóbbi megrendelő? Erridge zsebre dugta a kezét, és beharapta felső ajkát is, nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát. – Hm. Egy furcsa fazon, valami kelet–európai kiejtéssel. Nagyjából két hete telefonált, kimondottan az iránt érdeklődött, hogy tartok–e Copris Iunarist készleten. Hat darabot szeretett volna. – Hatot? – kérdezte rémült arckifejezéssel Grace, rögtön megjelent előtte öt további áldozat képe. – Igen. – Élve vagy preparálva kérte az állatokat? – Erridge furcsán nézett rá. – Élve, természetesen. – Általában kiknek szállít, milyen ügyfelei vannak? Mint azt már mondtam, gyógyszergyáraknak, természettudományi múzeumoknak, magángyűjtőknek… Néha a filmipartól is befut egy–egy megrendelés. Nemrégiben a BBC kért tőlem egy tarantulát. Elmondok önöknek egy titkot: a rovarokkal sokkal könnyebb dolgozni, mint más állatokkal. Ha egy nyugodt csótányra van szükség, csak be kell tenni a hűtőbe pár órára. Ha egy ideges csótány kell, fel kell tenni pár percre lassú tűzre. – Majd észben tartom – felelte Grace. – Nagyszerű – válaszolt a férfi komolyan –, pontosan ezt kell tenni velük. Tudják, nem is szenvednek igazából, egész másképp érzékelik a fájdalmat, mint mi. – Jó nekik. – Azt meghiszem. Tudna közelebbi részletekkel szolgálni arról az ügyfeléről, aki a hat darabot rendelte? – kérdezte E–J. Erridge rögtön visszakozott. – Nem mondhatok túl sokat, csak a rendszeres vevőimről készítek feljegyzéseket. – Tehát korábban nem találkozott ezzel az emberrel? – Nem. – Találkozott vele egyáltalán? Nem, telefonon érdeklődött, majd rögtön le is adta a rendelést. Azt mondta, majd érte küld valakit. Egy minitaxi jött érte, a sofőr készpénzben fizetett. – Egy helyi futárcég volt? – Ezt nem tudom. Én nem dolgozom futárcégekkel, túl drágák nekem. Grace mobilja csipogott, majd vibrálni kezdett. Elnézést kért, és kicsit félrevonult a többiektől, hogy nyugodtan beszélhessen. – Itt Grace felügyelő. Branson volt az. – Halihó, öreg harcos. Mi újság? – Éppen vásárolok. Szülinapi

ajándékot keresek a számodra. Miért hívtál? – A főszer miatt, aki az eligazítás alatt telefonált, tudod, a paranoiás, aki a nyilvános telefonkészülékről beszélt, és aki úgy hiszi, hogy tanúja volt a gyilkosságnak. Megvan? – Aha, igen, azt hiszem. – Azt mondja, a laptopján látta a gyilkosságot, miután betett valami CD–t, amit a vonaton talált. – Mi is meg tudjuk nézni a felvételt? – Éppen úton vagyok a házához. 37. fejezet

Mutasd a laptopod, megmondom ki vagy. Jon Rye nyomozó mélyen hitt abban, hogy egy ember lelke, személyisége nagyban tükröződik számítógépe tartalmán is, márpedig hosszú évek tapasztalata állt a háta mögött. Megtippelni sem tudta volna, hány számítógépet szedett szét és vizsgált át alaposan az elmúlt hét évben, de hogy több százat, az biztos. Aznap egy újabb példány került a karmai közé, egy alig használt, egy év körüli Mac laptop, tizenötös kijelzővel. Még sosem találkozott olyan géppel, amiből ő és csapata ne tudta volna kiszedni a legféltettebb titkokat is. A bűnözők – betörők, csalók, autótolvajok, gyilkosok, pedofilok – mind abban a hitben voltak, hogy elég letörölniük a merevlemezt, és titkaik rejtve maradnak. Pedig ilyesmi egyszerűen nem létezik, a merevlemezt nem lehet csak úgy véglegesen és nyom nélkül letörölni. A szoftver, amit használnak, minden bitnyi adatot helyre tudott állítani, ami csak megfordult a gépen, nyoma maradt minden műveletnek, még a legkomplexebb, legrejtettebb fájlokhoz is hozzá tudott férni – a digitális ujjlenyomatok mindenhol jelen voltak, csak le kellett őket tapogatni. Most éppen egy Tom Bryce nevű férfi lelkébe készült bepillantást nyerni, és a rendőrség hipermodern számítógépes laborjában erre minden eszköz a rendelkezésére állt, különösen, hogy ő az osztályvezető. Esély sincs rá, hogy elodázza a munkát, erre mindenképp rámegy a hétvégéje. A laptop tulajdonosa ugyanis nem gyanúsított, hanem tanú az ügyben, hétfő reggelre vissza kell kapnia a gépét. Jon Rye gyakran kérkedett azzal – nem minden alap nélkül –, hogy egy óra munkával többet tud meg egy férfiról, mint annak a felesége egy hosszú élet során. Nem véletlenül használta a férfi szót, hiszen a keze alá kerülő számítógépek óriási többsége nem nőké volt. A Sussex Megyei Rendőr–főkapitányság informatikai részlege és számítógépes laborja tekintélyes részt foglalt el az épületből. Az avatatlan szem számára nem sokban különbözött az épület többi osztályától. Összefüggő, nagy, nyitott terek álltak a dolgozók rendelkezésére, melyek tömve voltak munkaállomásokkal. Ezek jó részét vaskos szervertornyok foglalták el, míg más asztalokon kibelezett gépek hevertek. Átnézett egy szemközti munkaállomásra, Joe Moody asztalára. A polcain disznóól uralkodott, egymás hegyén–hátán álltak a dossziék, köztük egy csomag cukorka. A falat egy Bart Simpson falióra díszítette. Joe egy nagydarab, lófarkas tag teljesen bele volt merülve munkájába, orra szinte a monitort érte. Éppen képeket töltött fel az adatbázisba, leginkább vandál fiatalokról, akik még az átlagosnál is ostobábbak voltak, és fényképeket

készítettek magukról, amint épp felgyújtanak egy frissen lopott autót. A terem egy részlege üvegfallal volt leválasztva a többitől. Ez a terem adott helyet a Glasgow–műveletnek, ami egy két éve tartó nyomozás kódneve volt. Igen közel álltak hozzá, hogy felszámolják Európa egyik legnagyobb pedofil szervezetét. Azért volt leválasztva, hogy a különböző információk és bizonyítékok ne keveredjenek egyéb ügyekkel, és az üvegfal a kíváncsi füleket is távol tartotta. Aznap négyen dolgoztak a ketrecben, Rye nem irigyelte őket. Az elmúlt huszonnégy hónapban nap mint nap beteges, erősen szexuális tartalmú, pedofil képeket kellett nézniük a munkájuk során. Jon Rye–t semmi sem bőszítette fel jobban, mint amikor ártatlan gyerekeket aláztak meg a kamera előtt. Nagy az Isten állatkertje, a világ tele van rohadékokkal, sokkal többel, mint ami elviselhető, berzenkedett magában. A terem ablakán le voltak engedve a sötétítők, ettől még nyomasztóbbá vált ez a szürke, esős nap, de legalább elfogadható volt a hőmérséklet. A legtöbb nyári napon szakadt róluk a veríték a hőség miatt, az ablakokat pedig nem lehetett nyitni. Jon Rye edzett, szikár férfi volt, kopaszodó feje búbjára és közel negyven évére azonban rácáfolt kisfiús tekintete, ami rögtön rettenthetetlenre változott, amint bűnüldözésről volt szó. Fehér, rövid ujjú inget, kék farmert és fekete cipőt viselt – mint rendszerint, ez amúgy is közel állt mind személyiséghez, mind az uniformishoz. Már meg sem lepődött, hogy szombaton is dolgoznia kell, manapság inkább az volt a furcsa, ha nem kellett bejönnie hétvégén. Jont mindig is érdekelték a számítógépek és egyéb technikai kütyük. Egy évtizeddel ezelőtt, mikor a számítógépes forradalom kezdetét vette, azonnal felismerte, hogy ez a bűnözők számára is teljesen új lehetőségeket nyit meg, erre a fajta kihívásra pedig a rendőrség egyáltalán nincs felkészülve sem technikailag, sem az emberi erőforrások szempontjából. Úgy látta, a hosszú távú rendőrségi munkája akkor van a legnagyobb biztonságban, ha a számítógépes bűnüldözés mellett teszi le a névjegyét, már csak azért is, mert az így megszerzett tudását messzemenően tudja kamatoztatni a civil életben is, ha majd a rendőrségtől visszavonul. Már régen feladta, hogy meggyőzze feleségét arról, hogy ez csak átmeneti állapot, és a bolondokháza nem tart majd örökké – persze az sem volt elképzelhetetlen, hogy pont fordítva történt, és a felesége fáradt bele az örökös magyarázatok hallgatásába. Rye körbenézett, s megpróbálta leolvasni a kollégái arcáról, közülük vajon hánynak kell otthoni problémákkal megküzdeni a munkájuk miatt. A helyzet egyszerű: iszonyatos túlterheltség mellett dolgoznak. Már most is kilenc hónapnyi a restanciájuk, ennyi lefoglalt géphez még hozzá sem tudtak nyúlni, nemhogy szakszerű, törvényszéki jelentést írjanak róluk. Nagyon úgy tűnt, a vezetőknek fontosabb, hogy a költségvetés nagy részét egyéb célokra fordítsák: például elárasszák az utcákat rendőrökkel, akik betörők, rablók, autótolvajok vagy drogdílerek ellen küzdenek. Ettől persze a rendőrség statisztikai mutatói is javultak, és a vezetőségi hozzáállás alapján azt lehetett hinni, hogy az ő osztálya csak valami szükséges rossz, egy kölönc, amit cipelni kell, de törődést már nem érdemel. A csapat legtöbb tagja igazi kockafejű megszállott volt, akiket a cégen kívülről alkalmaztak, egy részüket rögtön az egyetemi diplomájuk megszerzése után, míg másokat

civil vállalatoktól vagy egyéb kormányszervektől csábítottak el. A mögötte lévő asztalnál ült a legkockább kocka, a legbeszűkültebb informatikus, akit valaha látott, Andy Gidney. A huszonnyolc éves Gidney furcsa, különc, már–már hátborzongató figura volt: szánnivalóan vékony, olyan arcszínnel, mint aki még életében nem volt a napon, vagy legalább friss levegőn. Haját minden bizonnyal maga vágta, olcsó szemüveget és olyan ruhákat viselt, melyeket még a turkálókban is nehezen lehet összeválogatni. Viselkedése meglehetősen antiszociális volt, ettől függetlenül messze ő volt a legragyogóbb elme a csapatában. A srác egyszerűen zseniális volt: hét nyelven beszélt folyékonyan, beleértve az oroszt is, és még soha, egyetlen jelszó nem fogott ki rajta. Az esetek nagy részében tulajdonképpen nem is volt szükségük jelszavakra, mert a szoftver, amit alkalmaztak, egy kiskaput kihasználva juttatta be őket a rendszerbe, de a jelszóval védett, tömörített fájlok komoly fejtörést tudtak nekik okozni. Az utóbbi hetekben Andy egy különösen makacs fájllal birkózott egy gyanúsított gépén. A laptopot egy csalássorozat felderítésekor foglalták le, a bűnbanda pénzintézetek weboldalait klónozta, és így jutott hozzá az ügyfelek azonosítójához és jelszavához. Andy nem törődött bele az eddigi kudarcokba, határozottan visszautasította, hogy feladja, és a gépet átküldjék a speciális kódfejtő csoportnak. Jon nem törődött különösebben Gidney–vel, de nagyra értékelte kitartását és képességeit. Már régen elfogadta, hogy a csapatában lévő emberek semmiben sem hasonlítanak azokhoz a benzinfaló rendőrökhöz, akikkel a közlekedésrendészetnél dolgozott – közel húsz év szolgálati idejéből tízet ugyanis ott töltött. A közlekedésieknél is volt egy–két borzalmas ügye, szívszorító tragédiák, értelmetlen balesetek. De itt, az informatikai főosztálynál, az ember legsötétebb oldalával találkozott. Ezt az esetet is úgy kezdte, mint minden másikat. A laptopot egy lezárt terembe vitte, ahol a bizonyítékokat tárolták. A faburkolatú falakon rengeteg akasztó volt, azonkívül sok tárolórekesz a lefoglalt gépek számára. Ezekre tetthelyekként tekintettek, a bizonyítékokat pedig fényes, átlátszó, műanyag zsákokban tárolták, akkurátusan felcímkézve. A zsákok egy része már jó ideje itt állt. Számos nagyobb műanyag rekesz volt színültig pakolva bizonyítékokat tartalmazó zsákokkal, ami egyben kilenc hónapnyi restanciájukat is jelentette. Rye finoman a munkaasztalára helyezte Tom Bryce gépét, lecsavarozta a burkolatot, és óvatosan eltávolította a merevlemezt, amit rögtön egy négyszögletű, üveglappal fedett acéldobozhoz csatlakoztatott. Az acéldoboz tulajdonképpen egy adatvédő szerkezet volt, a Fastbloc, ami byte–ról byte–ra átmásolta az eredeti merevlemez tartalmát a törvényszéki munka számára. Amikor végzett a procedúrával, összeszerelte a laptopot, visszavitte az asztalához, csatlakoztatta a hálózatra, és munkához látott. Csak megszokásból az első kereső parancs, amit begépelt, a Buffy volt. Nem talált semmit. A másodiknak a Star Trek következett, de most sem kapott találatot. Ez még nem bizonyított semmit, de nagy valószínűséggel Tom Bryce nem volt pedofil. Az osztálya különös tényre lett figyelmes az elmúlt években. A pedofilok több mint kilencven százaléka rajongott mindkét sorozatért. Buffy, a vámpírok réme és a Star Trek. Ha ezekre a filmekre utaló jeleket talált egy gépen, az mindig gyanús volt.

Jon gyorsan és szisztematikusan dolgozott. Átfutotta a családi fotóalbumot. A képek legtöbbjén egy szőke, hullámos hajú, csinos nő volt két gyerekkel, egy fiúval és egy kislánnyal. A fényképek egészen újszülött koruktól datálódtak, már néhány napos korukból voltak felvételek. A kislány most négyéves lehetett, a fiút hétre saccolta. Átlagos családi képek voltak, semmi különös, semmi, ami gyanús lehetne. Aztán átnézte Bryce kedvenceinek listáját, de itt sem csigázta fel semmi az érdeklődését. Visszamenőleg is megvizsgálta a férfi által látogatott oldalakat, megnézett minden egyes weblapot, amit az elmúlt egy évben Tom Bryce használt. Tucatnyi pornóoldalt is talált, de ez szinte természetes volt, ha egy férfi gépét vizsgálta, akadt köztünk néhány leszbikus tartalom is, de ez minden, különösebb perverziónak nem akadt nyomára. Viszont – szinte véletlenül – átesett valamin, ami nyugtalanította. Elsőre egy vírus nyomának vélte, de amikor jobban megnézte, rájött, hogy ez egy öninstalláló kémprogram forráskódja. A tervezése, maga a programozás ismerősnek tűnt számára, de hirtelen nem tudta megmondani, honnan és miért, óvatosan követte a kódot, hagyta, hogy átvezesse különböző linkeken. Látta, hogy a program létrehozott egy felhasználónevet a hozzá tartozó jelszóval. Beütötte őket, de időközben már érvénytelenítették, a folyamat pedig blokkolás alá került. Megfordult. Andy Gidney mögötte dolgozott, fülében elmaradhatatlan iPodjával láthatóan mélyen munkájába volt mélyedve. Az ujjai olyan fürgén és elegánsan jártak a klaviatúrán, mintha koncertzongorista volna. A nyomozó felállt, odament kollégájához, és megkocogtatta a vállát. – Kellene egy kis segítség, Andy. Be tudnád fejezni néhány percre, amit csinálsz? Szükségem lenne egy felhasználónévre és egy jelszóra, ami átjuttat egy tűzfalon. Anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna, Andy morcosan átsétált Rye asztalához, és leült a géphez. Jon kiment egy csésze kávéért, és mire visszatért, Andy újra a saját munkájával volt elfoglalva. – Megoldottad? – kérdezte. – Az isten szerelmére, ez egy nyolc számjegyű kód! – válaszolta. Gidney, mintha csak egy idiótával beszélne. – Többnapos meló is lehet. Jon csalódottan tért vissza munkaállomásához, levette a kávéja műanyag tetejét, és a géptől maximális biztonságban letette. Újra átfutotta a kémprogram szerkezetét, és hirtelen rájött, honnan volt olyan ismerős neki. Tökéletesen emlékezett rá, tisztán látta maga előtt. Egy másodperccel később már ott is volt a bizonyítékos szobában, és óvatosan lefejtette a csomagolást egy asztali számítógépről és egy szervertoronyról, amit épp csak néhány héttel korábban hoztak be. 38. fejezet

Mi lesz, gyerünk már! Jézusom, hihetetlenül el vagyunk késve. Jessica, azonnal mars vissza az ágyadba! – Tom Bryce kezdte végleg elveszíteni a türelmét, a lánya már vagy az

ötödik alkalommal jött le a földszintre rózsaszín hálóingjében. Idegei mostanra pattanásig feszültek. Az emeletről Max üvöltése hallatszott. – Apuuu! – Fogd be a szád, Max, nyomás aludni. – Neeem! Tom teljes ünnepi menetfelszerelésben – fekete Armani zakójában, fehér ingben, kék szövetnadrágban és szintén fekete öltönycipőjében – már régen készen állt az indulásra, de most fel–alá nyargalászott a nappaliban, miközben egy jókora adag vodka–martinit döntött le a torkán. – Kellie, mi a szent szart csinálsz még? És hol a pokolban van a bébiszitter? – Bármelyik pillanatban megérkezhet! – rikoltotta vissza a felesége az emeletről. – Egyébként jövök már, kész vagyok. Jessica, te pedig azonnal gyere föl! – Apu, miért nem vigyázhat ránk Holly? Mandyt nem szeretem. – Jessica, szedd a lábad! – Holly ma este nem ér rá, értsd meg – magyarázta Tom a lányának. – Mandy különben is nagyon kedves, mi bajod vele? Jessica, aki újabban szintén két karkötőt viselt, egy rózsaszínt és egy sárgát, hogy a bátyját utánozza, most ledobta magát a kanapéra, megragadta a távirányítót, és a csatornák között kezdett szörfözni. – Fel az emeletre, kisasszony! – Mandy örökké a barátjával beszélget telefonon. – Van neki saját mobilja, azt hív fel, akit akar válaszolta Tom. Jessica kifésülte haját kipirult arcából, és nagyon felnőttesnek gondolt testtartásban, egy igazi, prűd dáma hanghordozásával azt mondta: – A szexről beszélgetnek. – Jessica drágám, először is nem illik mások telefonbeszélgetését kihallgatni, másodszor pedig neked az ágyban kellene aludnod, amikor itt van, szóval miért fontos ez? – Csak – durcáskodott tovább a kislány. Kellie viharzott le a lépcsőn. Káprázatosan nézett ki, nyomában ellenállhatatlan illatfelhővel. A Gucci parfümöt még Tom vette neki, aki az illatot hihetetlenül szexisnek találta a feleségén. Kellie rövid, testhezálló fekete ruhát viselt, ami nemcsak igen merész dekoltázzsal bírt, de kiemelte hosszú, gyönyörű lábát is. Kiegészítőnek egy római stílusú ezüst nyakpántot választott, összességében maga volt a megtestesült, klasszikus elegancia. Ma estére pont tökéletes. Egyik új ügyfele hívta meg őket vacsorára, akit Tom mindenáron le akart nyűgözni. Kellie kérdően nézett a férjére. – Máris elkezdtél inni? – Csak egy kis erőt merítek az estéhez. Felesége szeme egy pillanatra résnyire szűkült. – Azt hittem, ma este te fogsz vezetni, hogy megspóroljuk a taxit. – Aztán Jessicához fordult. – Most aztán tényleg nyomás az ágyba – mondta élesen –, vagy holnap nincs tévé, komolyan mondom. Jess barátságtalanul nézett a szüleire, először anyjára, majd apjára. Úgy tűnt, lenne még mondanivalója a témával kapcsolatban, de jobban meggondolva a dolgot, inkább elindult a szobája felé, habár mindezt kínos lassúsággal, a lehető legidegesítőbb módon tette.

– Ugyan már, ha ott leszünk, már csak egy pohár bort fogok inni, aztán átváltok ásványvízre. – Semmi gond – enyhült meg Kellie –, majd megint én vezetek. – Szerintem az lenne a legjobb, ha ma este mindketten elengednénk magunkat kicsit – mondta Tom, majd felesége felé indult, és szorosan magához ölelte. – Gyönyörű vagy – lehelt csókot a homlokára. – Te is jó nézel ki. – Szeretem, ha fehér ing van rajtad. Jessica még mindig csak a lépcsőnél járt. – Szeretnélek most azonnal bedönteni az ágyba – súgta Kellie fülébe. – Hát, azzal várnod kell kicsit. Nem fogok újra vetkőzni– öltözni. Csöngettek. Azonnal csapódott a kutyaajtó, Lady száguldott be a kertből nagy ugatva, és egyenesen a bejárat felé rohant. Tom a nappaliban maradt koktélját szürcsölve. Az ital már kezdte éreztetni hatását, jobb kedve kerekedett, magabiztosnak érezte magát. Aztán Mandy bejött a szobába, és Tomnak szinte leesett az álla. Mandy a felesége egyik barátnőjének a lánya volt, akit a fitneszteremből ismert. Az utóbbi három évben néhány alkalommal vállalt már náluk gyerekfelügyeletet, de Tomnak nem tűnt fel, hogy a kislányból ez idő alatt majdnem érett nő vált. Aznap este erre nincs jobb szó – egy két lábon járó szexbombának tűnt. Tizenhét–tizennyolc éves lehetett, rövid, szőke hajával, bomba alakjával – melyet bátran közszemlére is tett – Britney Spears mellett is megállta volna a helyét. Fényes, szinte átlátszó, flitteres topot, a szó legszorosabb értelmében vett miniszoknyát és combig érő bőrcsizmát viselt. Ízlésesen volt kifestve, szája és körme diszkréten csillogott, telefonja megfelelt a legújabb trendeknek. Vagány, belevaló csajszi volt. Tom szemöldöke azért felszaladt a homlokába. Hogy lehet, hogy így elengedik a szülei? Már előre félt, mi lesz akkor, ha Jessicából is tini lesz. Le merné fogadni, hogy ő is így fog majd öltözködni. – Jó estét, Mr. Bryce – köszönt oda könnyedén. – Hogy vagy, mi újság, Mandy? – Egész jól, köszönöm. Van pár vizsgám a hónapban, elég sokat magolok. – És ez a magolós ruhád? – kérdezte Tom vigyorogva. A lány nem vette a poént, és nagy komolyan válaszolt. – Aha, így van. Egyébként megvan a jogsim is. – Ügyes vagy, gratulálok. – Harmadjára végre sikerült. Anyám azt mondta, néha kölcsönkérhetem a kocsiját – egy tök új Toyotája van. – Hát, ez nagyon kedves tőle – mondta Tom, és gondolatban újabb strigulát húzott be a „Miért nem akarom, hogy felnőjenek a gyerekeim” rovatba. Kellie jött be a szobába. – Éjfél körül itthon leszünk. Jó ez így neked, Mandy? – Persze, szuper. Jó mulatást! Tom fogta üres poharát, és még egy utolsó, hosszú, vágyódó pillantást lövellt a lány

felé, amiből hirtelen rájött, hogy kezd berúgni. Vigyáznia kell az itallal – gondolta. Philip Angelides – az egyik legfrissebb ügyfele – kétszázötvenmillió fontos vagyonával igen előkelő helyet foglalt el a Sunday Times leggazdagabb briteket feltüntető listáján. Kiterjedt üzletbirodalma volt, a gyógyszeripartól az autószalonokon át az utazási irodákig és az ingatlanfejlesztésig mindennel foglalkozott – csupa olyan terület, ahol hasznát veheti a BryceRight termékeknek. Tom – hol máshol – vele is a golfklubban találkozott először, mint megannyi más ügyfelével, és kiderült, hogy Brightontól alig félórányi kocsiútra áll egyik pazar villája. Az esti vacsorameghívás nagy lehetőségekkel kecsegtette Tomot. Sajnálatos módon, szinte semmi kedve nem volt kimozdulni otthonról. Egész nap ideges volt, mióta eljött a Hollinbury telepen álló rendőr–főkapitányságról, ahol mindent elmondott egy magas, fekete rendőrtisztnek. Branson nyomozó nagyon komolyan vett mindent, amit elmondott, és biztosította, hogy bizalmasan fogják kezelni a bejelentését. Mindazonáltal roppant ideges lett, mikor Branson arra kérte, laptopját hagyja a rendőrségen a hétvégére, hogy megnézzék, mit tudnak kideríteni a memóriájából. Még délelőtt visszament a géppel, de továbbra is kételyek gyötörték, hiába bizonygatta Kellie, hogy helyesen cselekedtek. A délutáni golfparti borzalmasan sikerült, még életében nem játszott ilyen gyengén. Nem tudott koncentrálni, az agya máshol járt Meg volt rémülve, fejében sötét gondolatok kavarogtak. Egyre csak azon járt az agya, hogy talán veszélybe sodorta a feleségét és a gyermekeit. Hogy talán ez volt élete legrosszabb döntése. 39. fejezet

Egy vodka–tonikot kérek – mondta Cleo Morey. A pincér most Roy Grace felé fordult. – Én sört kérek, egy Peronit. – Aztán hirtelen meggondolta magát, úgy érezte, valami erősebbre van szüksége, még ha kocsival jött is. Emiatt ráér később aggódni. – Ne haragudjon, mégis inkább egy whiskyt szeretnék, egy pohár Glenfiddichet, jéggel. Egy tengerparti olasz étterem, a Latin in the Lanes hátsó részén volt asztaluk. Választhatott volna valami új, felkapott helyet is, mint a Hotel Du Vin, vagy egy klasszikusan elegánsát, mint a Blanche House – rengeteg étterem kínálta magát, ahol sosem voltak Sandyvel. Akkor vajon miért választotta mégis azt, ami egykor a kedvencük volt? Maga sem volt biztos a válaszban. Talán mert ezen a helyen otthonosan mozgott, megnyugtatta a környezet, ismerte a dörgést. Vagy talán mert éppen szembe akar nézni múltja démonaival? A személyzet jó néhány tagja még most is ismerősként köszönt rá, habár jó ideje nem járt itt. Nem felejtették el, az arcát legalábbis biztos nem, rég nem látott barátként üdvözölték. Az éttermet átjárta a szombat este bizsergése. Mikor kilenc körül megérkeztek – némileg később, mint Grace remélte –, már minden asztal foglalt volt. A 18.30–as eligazítás hosszabbra sikerült a tervezettnél, és ettől függetlenül is bent

kellett még maradnia, hogy néhány dolgot elintézzen, és rajta tartsa a kezét az ügy minden rezdülésén, még ha csak egy területen sikerült is előrelépni. Bella lenyomozta Janie Stretton utolsó barátját, Justin Remingtont, és kiderítette, a tag épp most tért haza a thaiföldi nászútjáról. Mindenesetre felkereste személyesen is, és mind a látottak, mind az útlevelében álló vízumpecsét azt támasztotta alá, hogy kihúzhatják a gyanúsítottak listájáról. Nicholl erőfeszítéseit nem sok siker koronázta, hiába látogatta végig a létező összes bárt, éttermet és klubot Janie fényképével, sehol sem jutott használható információhoz. Az egyetlen biztató nyommal Jon Rye, az elsősorban a digitális és internetes bűnüldözés elleni küzdő informatikai főosztály vezetője állt elő. Átvizsgálta egy férfi laptopját, aki tanúként jelentkezett a rendőrségnél – még reggel hallgatta ki Branson. A laptop analizálása után megállapítható volt, hogy a férfi – bár valószínűleg nem volt tudatában – rácsatlakozott egy zárt láncú videomegosztóra, amit egy albán szervergépről üzemeltettek. Ugyanaz az útvonal, ugyanaz a protokoll, ugyanaz az IP–cím volt, mint amit egy néhány héttel korábban lefoglalt képen is felfedeztek. Abban az ügyben egy pedofil bűnszövetkezet után nyomoztak Rye vezetésével. A gép tulajdonosa egy bizonyos Reginald Hal’Al – ellen már korábban körözést adtak ki, és a fickó többször volt büntetve szexuális zaklatásért és gyermekpornográfiáért. Hal’Alt jelenleg egy nemzetközi per koronatanújaként védőőrizet alá helyezték, egy orosz, de Angliában tevékenykedő maffiaszindikátus ellen fog tanúskodni a bíróságon. Személyes biztonsága érdekében most a tanúvédelmi program keretén belül biztonságos helyen bújtatták. Az eligazítás után legalább egy órát telefonált feleslegesen, hogy megkapja a védett ház címét. Először udvariasan próbált meg célt érni, de mivel az ügyben eljáró tiszt minimális segítőkészséget sem mutatott, elveszítette türelmét, és vaskos kifejezéseket használva követelte a nőtől, hogy kapcsolja neki a felettesét, és végre megkaphassa Reggie Hal’Al elérhetőségét. Ezt ugyan nem sikerült kiharcolnia, de legalább egy kelletlen ígéretet kisajtolt belőle, hogy másnap délelőtt tíz körül visszahívják az ügyben. Cleo gyönyörű volt, túlragyogta az ezüst evőeszközöket és a kristálypoharakat is, Grace–nek a lélegzete is elállt a nőtől. A gyertyaláng reszkető fényében csillogott a haja, szeme a lenyugvó nap szépségét idézte, parfümje illatának pedig lehetetlen volt ellenállni. A Roy felé sodródó illatfoszlányok elnyomták a konyhából áradó olívaolaj, fokhagyma és sült hal szagát is. Élvezettel szívta magába, szexuálisan egyre izgatottabb lett. Ha jobban belegondolt, a nő minden porcikája izgatta. Édes, pisze orra, telt ajka, az arcán lévő gödröcskéi. Krémszínű, stílusos kabátban volt, alatta mélyen dekoltált, bő, szürke felső, nyakában hanyagul hátravetett kendő, fülében hatalmas karika fülbevaló. Grace–nek feltűnt, hogy számos gyűrű ékesíti ujjait; egy nagy, dombormintás, arany pecsétgyűrű, egy gazdagon díszített antik darab, melynek rubinkövét apró gyémántok közé foglalták, és egy modern, futurisztikus ezüstgyűrű, aminek világoskék kő foglalta el a közepét Minden szempontból klasszikus szépség volt, Anglia rózsakertjének legszebb virága, És most itt ült vele szemben, randit adott neki! A gyomra megvadul lift módjára ingázott. A pincérek és a többi vacsoravendég is Cleót nézte, minden más nőt lekörözött az étteremben. Káprázatos szépség volt, egy földre szállt angyal.

Egy bökkenő mégis akadt. Grace hirtelen kifogyott a szavakból, elképzelése sem volt, mit mondhatna ő ennek a csodának, semmi sem jutott az eszébe. Egy szó sem. Üres volt az agya, mintha egy hacker törölte volna belőle az összes épkézláb gondolatot. Mosolygott, próbált jó pofát vágni a dolgokhoz, miközben kétségbeesetten kutatott valami után, amivel ráadásul nem is csinál bolondot magából, de az agya cserbenhagyta. Előrehajolt, hogy vegyen egy sós rudat, de zavarában felborított egy borospoharat, ami hangos csörömpöléssel tört össze Cleo tányérján. Érezte, hogy elvörösödik. Cleo azonnal nekilátott, hogy összeszedegesse a nagyobb darabokat, még mielőtt a pincér odaért volna. – Hű, elnézést – szólalt meg végül Grace, bár nem egészen így tervezte. – Semmi gond, amúgy is azt mondják, szerencsét hoz. Mármint ha eltörünk egy poharat – tette hozzá. – Úgy tudtam, ez csak a görög lagzikra igaz. – Ott tányérokat törnek, poharakat meg a zsidó szertartásokon. A nő hangját is imádta. Határozott volt, mégis könnyed és nőies. Egy olyan hang, ami egy egészen más világot tükrözött, mint ahonnan Grace származott. A magániskolák, a privilégiumok és a jólét hangja, egy másik társadalmi osztály hangja. Gyakran alig hitte el, hogy Cleo a hullaházban dolgozik. Habár, az atyai házból ítélve Janie Stretton is arisztokrata család sarja, aztán mégis egy ócska escort–ügynökségnek dolgozott. Az előkelő neveltetés a másság látszatát adja az embernek. Az író, John Fitzgerald, akit nagyon kedvelt, mindig azt mondja, hogy a gazdagok mások, mint mi. De végül is, talán annyira mégsem azok. – Én… szóval nagyon tetszenek a gyűrűid – mondta sután. Más egyszerűen nem jutott eszébe. Úgy tűnt, Cleo őszintén el van ragadtatva az apró bóktól. Egyesével felmutatta hosszú, vékony, kecses ujjait, megvillantva a vagyont érő kollekciót. – Te nem hordasz egyet sem? – kérdezte, de még be sem fejezte a mondatot, már el is pirult. Tudta, akaratlanul is érzékeny témát érintett. – Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni. Grace megrázta a fejét. – Sosem hordtam gyűrűt – válaszolt. Még akkor sem, amikor házas voltam, de ezt már csak gondolatban tette hozzá. Tulajdonképpen még most is házas volt. Legalábbis hivatalosan. A pincér megérkezett az italokkal. Grace felemelte poharát, koccintottak. – Egészségünkre! – mondta, majd hirtelen, szinte megmagyarázhatatlan módon megnyugodott a nő mosolyától, sőt új erőre kapott. – Nem is nézel ki rosszul ahhoz képest, hogy a hullaházból jössz. – Ez igazán kedves. – Cleo kortyolt egyet a borából, majd ő sem maradt adós: – Tudod, te is egész jól nézel ki egy rendőrhöz képest. Grace vigyorogva nyugtázta a hallottakat, de hirtelen – aznap már másodszor – igen kellemetlen érzés fogta el az öltözéke miatt. Először még az üzletben törtek rá a kételyek, Luiginál, mert Branson ragaszkodott hozzá, hogy oda menjenek. Glenn először transzba esett, aztán teljesen megvadult, őrült módjára vetette magát a ruhák közé, és tucatszámra hordta őket a próbafülkébe, mintha csak a januári árleszállítások első vevői lennének.

Tükörtől tükörig rángatta Grace–t, vizsgálta, forgolódott körülötte. Aznap este Branson speciálisan erre az alkalomra választott darabjait viselte. Egy vékony, bélés nélküli barna antilopbőr kabátot, bézs Dolce&Gabbana nadrágot és egy fekete Jasper Conrad pólót viselt, ami messze a legdrágább póló volt, amit életében vett. Hozzá barna bőrcipőt húzott, és Branson egy pár új zoknihoz is ragaszkodott. Egy egész szekrényre való új ruhát vásároltak, minden alkalomra tisztességesen fel tudott immár öltözni. Több mint kétezer–ötszáz fontot fizetett, holott életében nem költött még száz fontnál többet egy alkalommal ruhákra, de igazából nem bánta, az elmúlt években egyáltalán nem vásárolt magának semmit, most legalább egy füst alatt az egészet letudta. Ha valami majd mégsem tetszik neki, szépen kicseréli. – Egy rendőrhöz képest? Ezt most bóknak vegyem? – kérdezte pimasz mosollyal. Cleo melegen visszamosolygott, tekintetével Grace pillantását keresve. – Vedd, aminek akarod. Hanyagul – legalábbis úgy remélte – megvonta a vállát. – Pár régi holmi, ami a kezembe akadt. Észrevette, hogy a nő a bal vállát figyeli. – Az árcédula is a design része? Megtapogatta a vállát, és szinte azonnal kezébe akadt egy zsinóron lógó merev, műanyag lapocska. Cleo gonoszkodó tekintetétől övezve egészen a gallérjáig ki tudta tapogatni, de nem tépte le, csak hangtalanul átkozta figyelmetlenségét. – Hogyne, még szép, hogy a design része – bólintott –, újabban ez a menő a kabátoknál. Nem tudtad? Cleo felnevetett, és Grace sem fogta vissza magát, idegessége már a múlté volt, hirtelen ezernyi gondolat üldözte egymást a fejében, amit meg akart osztani ezzel a nővel, de amíg azon tűnődött, hogy mégiscsak le kéne szedni azt az átkozott az árcédulát, és feltűnés nélkül a hamutálba helyezni, Cleo megelőzte, és elintézte a dolgot egy mozdulattal. – Kíváncsi vagyok, Roy – kezdte, miközben egy körkörös mozdulattal megszellőztette a borát –, kíváncsi vagyok a feleségedre. Szoktál róla beszélni? Nyugodtan szólj, ha indiszkrét vagyok, nem szeretnék tolakodó lenni. Grace szinte azonnal a zsebéhez nyúlt, cigarettáját kereste. Tulajdonképpen már leszokott, de ezekben a pillanatokban muszáj volt rágyújtania. Közben megérkezett a pincér az étlapként szolgáló nagy, összehajtható kartonlappal. Grace bele sem nézett, azonnal az asztalra tette, és a nő is követte példáját – Nem, nem vagy tolakodó. – Némileg tanácstalanul széttárta a kezét, nem is tudta, hol kezdjen bele a történetbe. – Mindig is őszintén beszéltem erről a dologról, talán túl őszintén is. Csak azt akartam, hogy mindenki tudatában ott legyen, mi történt. Nem is tudom, talán abban bíztam, hogy ha elég emberrel beszélek, akkor majd valakinek beugrik egy emlék, egy apró részlet, ami segíthet. – Hogy hívják? – Sandy. Elővette a cigarettát, és Cleo felé nyújtotta, de ő egy fejmozdulattal elutasította. Grace mindenesetre előhúzott egy szálat. – Igaz az, amit… amit beszélnek? Egyszerűen csak eltűnt?

– A harmincadik születésnapomon – válaszolt, és elhallgatott, mert a visszatérő fájdalom túlságosan felkavarta. Cleo türelmesen várt egy darabig, aztán tovább folytatta. – Szóval a harmincadik születésnapodon…? – Elmentem dolgozni. Úgy volt, hogy este vacsoravendégeket fogadunk. Amikor reggel elindultam, Sandy kiváló hangulatban volt, éppen a nyaralásunkat tervezgettük. Az olasz tóvidékre szeretett volna utazni. Aztán amikor este hazaértem, nem volt sehol. – Összepakolta a dolgait? – Csak a retikülje és a kocsikulcsa hiányzott. Rágyújtott a Sandytől kapott Zippo öngyújtóval, és kortyolt néhányat a whiskyből. Talán nem a legjobb ötlet a feleségéről beszélgetni az első randin. Ugyanakkor azt érezte, hogy szeretne teljesen őszinte lenni Cleóhoz, mindent el akar neki mondani, az összes apró részletet. Nemcsak Sandyvel kapcsolatban, hanem a teljes életéről. Volt ebben a nőben valami, ami megnyugtatta, amitől úgy érezte, megnyílhat előtte. Jobban, mint bárki más előtt. Mélyet slukkolt cigarettájából, kifújta a füstöt. Átkozottul jólesett neki. – Az a furcsa, hogy Sandy megterített az esti vacsorához. Előkészítette az összes hozzávalót a desszerthez. Nem úgy tűnt, mint aki… – És a retikülje meg az autója…? Úgy értem, megtalálták őket valahol? segítette ki Cleo. – Az autót igen, a gatwicki reptér parkolójában állt. A hitelkártyát soha többet nem használta. Az eltűnése reggelén még volt két vásárlása, egy cipőboltban és a Tescóban, de összesen nem költött többet, mint huszonöt fontot. – Nem vitt el semmi mást? – Sem ruhát, sem más személyes holmit? – Nem, semmit – A térfigyelő kamerák…? Abban az időben még nem volt belőlük túl sok. Az egyetlen felvétel, amin látható volt, még a Tesco parkolójában készült. Egyedül volt, semmi különöset nem lehetett felfedezni a viselkedésében. A pénztáros egy idős úr volt, emlékezett Sandyre, mert mindig megjegyezte magának a csinos nőket, ráadásul még el is nevetgéltek valamin. Ő sem vett észre rajta semmi nyugtalanítót, vagy hogy kényszer alatt cselekedne. – Nem hinném, hogy egy nő csak úgy hátrahagyná az életét – mondta Cleo. – Hacsak nem… – Hacsak nem? Cleo mosolyogva nézett rá. – Hacsak nem egy disznó férj elől menekül, aki rendszeresen elveri. – Nevetett, majd még gyengéden hozzátette: – Te nem olyannak tűnsz, aki valaha is bántaná a feleségét. – Úgy érzem, a szülei a mai napig élnek a gyanúperrel, hogy közöm lehet az eltűnéséhez, hogy eltemettem a hátsó kertben. – Komolyan mondod?

Felhajtotta maradék italát, mielőtt válaszolt volna. – Tekintve, hogy minden más eshetőséget kizárt a nyomozás… egyik út sem vezetett sehová. – Meg is vádoltak valamivel? – Nem, nagyon kedves emberek, sosem tennének ilyet. De látom az arcukon. Néhanapján meghívnak egy–egy vasárnapi ebédre, csak hogy megmaradjon a kapcsolat, de inkább csak új híreket remélnek tőlem. Én viszont nem sokat tudok nekik mondani. Ilyenkor mindig furcsán néznek rám, méregetnek, hogy hihetnek–e nekem. Vajon meddig tud még hazudni a lányunkról? – ez van a tekintetükben. – Ez szörnyű lehet. Grace most a csillogó karkötőket kezdte vizsgálni, lenyűgözte a nő finom ízlése, kecses csuklója. – Ő volt az egyetlen gyermekük, az eltűnése gyakorlatilag véget vetett az életüknek. Sosem heverték ki. Ezt már csak a munkámból is tudom, az embereknek szükségük van valamire, amibe kapaszkodhatnak, valamire, amire összpontosíthatják az érzelmeiket, legyen az jó vagy rossz. Egy újabb mély slukk következett a cigarettából, majd Grace az árcédula mellé hamuzott. – Ennyi elég is belőlem, szeretnék többet tudni rólad. Mesélj, milyen a másik Cleo Morey. – A másik Cleo Morey? – Tudod, az a nő, akivé változol, amikor befejezed a munkát a hullaházban. – Nem, még nem végeztem veled, messze nem – incselkedett Cleo. Viszont az italukkal mindketten végeztek, így Grace intett a pincérnek, hogy még egy kört kérnek, aztán visszafordult a nő felé. – Sajnálom, most te következel. Cleo imádnivaló fintort vágott, Grace pedig széles vigyorral jutalmazta a produkciót. – Tudni akarom, hogy mit keres a világ leggyönyörűbb nője egy hullaházban, a világ legszörnyűbb munkakörében. – Korábban ápolónő voltam, de az a munka nem nekem való, talán nincs elég türelmem hozzá. Aztán a Southamptoni Egyetemen szereztem orvosi diplomát. Később néhány hétre áthelyeztek a helyi kórház proszektúrájára, és ott jöttem rá… nem is tudom, hogy mondjam… Ott éreztem először, hogy amit teszek, az igazán számít, értelmet ad az életemnek. Forgattad valaha Chung Ce írásait? – Én csak egy bunkó zsaru vagyok, Brighton egy eldugott utcájából, sosem olvastam magas röptű dolgokat. Mit kell tudni róla? – Chung Ce egy kínai filozófus. Taoista. – Hát persze, tiszta hülye vagyok, hogy még ennyit sem tudok… Cleo belemártotta egyik ujját a pohara alján maradt jeges vízbe, és lefröcskölte Royt. – Szörnyen viselkedsz. – Nem igaz, nem vagyok szörnyű. – De igen. – Na, mondd, mit tudott a vén szivar?

Az volt az elmélete, hogy amiben egy kukac a világ végét látja, abban az Úr a pillangót. – Szóval te pillangóvá változtatod a hullákat? – Legalábbis megpróbálom. Ők hagyták el utoljára az éttermet. Grace annyira elmerült Cleóban, hogy nem is vette észre, már az utolsó társaság is asztalt bontott, és a személyzet fél órája csak arra vár türelmesen, hogy ők is távozzanak. Cleo megpróbálta magához venni a számlát, de Grace kíméletlenül lecsapott rá. – Rendben – nyugtázta a nő a következő az enyém. Úgy legyen – felelte Grace, miközben átnyújtotta hitelkártyáját a pincérnek, bízva benne, hogy a délutáni költekezési őrület után is maradt elég hitelkerete. Néhány perccel később kidülöngéltek a heves szélbe. Grace udvariasan kinyitotta a taxi ajtaját, és zúgó fejjel maga is bemászott a hátsó ülésre. Nem is emlékezett, mennyit ittak, de az biztos, hogy nem maradt szomjas. Aperitifek, aztán két üveg bor kezdetnek, majd pár sambuca. Aztán még néhány… Átkarolta Cleót, aki jólesően fészkelte be magát a karjába. – E… zigazán jó volt – motyogta alig érthetően, de thény…leg. Aztán váratlanul a nő ajkát érezte a száján. Puha, mennyeien puha ajka volt, nyelvük éhesen kapcsolódott össze, szenvedélyesen csókolóztak. Csak egy másodpercnek tűnt, és a taxi már meg is állt a North Lane–en, egy elegáns, belvárosi utcában, Cleo háza előtt. Az alkoholmámor ködén át is felismerte a lakótömböt, melyet egy régi gyárépületből alakítottak ki, anno sokat írtak róla az újságok. Megkérte a taxist, hogy várja meg. Kikászálódott az autóból, és a bejáratig kísérte a nőt, de hirtelen elbizonytalanodott, nem tudta, most mi következik. Ajkuk újabb, szenvedélyes csókban forrt össze. Bár kissé bizonytalanul állt a lábán, szorosan magához ölelte Cleót, beletúrt hosszú, selymes hajába, megmámorosodott az éjszakától, a nő illatától, a puha ajkaitól, a testéből áradó forróságtól. Ezután mintha megállt volna az idő – hirtelen arra riadt szendergéséből már a taxiban ülve, hogy csipog a telefonja – üzenete érkezett. A francba, futott át az agyán, biztos valami munka… Elbíbelődött a gombokkal, mire el tudta olvasni. Cleótól jött. Csók – mindössze ennyi állt az üzenetben. 40. fejezet

Kellie szótlan volt, a város narancssárga fényei ritmikusan világították meg az arcát, ahogy Tom a London utcán újra Brighton felé tartott A4–es Audijukkal. Halk zene szólt a rádióból, egy Louis Armstrong–szám ment, a We have all the time in the world, ami Tomot mindig felkavarta. Felhangosította, hogy figyelmét elterelje a tagjait elnehezítő ólmos fáradtságról, és arról a közel sem örvendetes tényről, hogy teljesen józan. Az autó digitális órája 01.15–öt mutatott.

A Philip Angelidesnél töltött este egész jól alakult, bár rettenetes képmutatás folyt a vendégek között. Néhány évvel ezelőtt Kellie–vel csatlakoztak a National Trusthoz, egy környezetvédelemmel, turizmussal és ismeretterjesztéssel foglalkozó szervezethez. Vasárnaponként gyakran autóztak el a környék látnivalóihoz, ódon kastélyaihoz, díszes épületeihez, de egyik–másik kisebb volt, mint az a palota, amiben aznap este jártak. Tizenhatan ülték körbe az antik ebédlőasztalt, a fegyelmezett személyzet csak úgy sürgött–forgott körülöttük. Angelides elvárta a vendégektől, hogy egyesével megpróbálják kitalálni a felszolgált borok származási helyét, a szőlő fajtáját, a bor típusát és végül az évjáratot. Tom ezt meglehetősen sznob szórakozásnak tartotta. Caro Angelides, az iparmágnás felesége a legönteltebb, legfelfuvalkodottabb nő, akit a balsors idáig asztaltársául rendelt, és a másik oldalán helyet foglaló nő sem bizonyult jobb társaságnak, Tom már a nevére sem emlékezett. A lovakon kívül egyetlen más témáról sem voltak képesek hosszabban beszélni, leginkább még a vadászat és a fogadások kerültek szóba. Egész este egyetlen kérdést sem tettek fel neki a családjáról vagy a munkájáról. Kellie sem járt sokkal jobban. A jobbján ülő manusz állandóan magát fényezte, el volt ájulva saját intelligenciájától, a balján ülő bunkó pedig elég csúnyán beakasztott az est végére, és folyamatosan Kellie lábát próbálta fogdosni az asztal alatt. Az összes többi vendég is rettentő gazdag volt, hozzájuk képest a sztratoszférában éltek, és Tomot különösen bosszantotta, ahogy a házigazda lefitymálta Kellie választásait a borok terén, hiszen természetszerűen ők sosem találkoztak azokkal a különlegességekkel, amit ezek az emberek napi szinten fogyasztottak. Mindennek a tetejébe esélye sem volt, hogy bármiféle üzleti megbeszélést kezdeményezzen. Most, hogy jobban belegondolt, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy Philip Angelides mi az ördögnek hívta meg őket egyáltalán. Talán csak azért, hogy felvágjon előttük? Sebaj, legalább a felszínes kapcsolat kialakult közöttük. Nem csinált semmi hülyeséget annak ellenére, hogy a Nemzeti Derbi kivételével gőze sem volt a lovakról. Egész jól elbeszélgetett a két nőszeméllyel, és amikor rajta volt a sor, még azt is eltalálta, hogy a vörösbor francia, még ha csak disznó mázlija is volt. – Micsoda szörnyű emberek ezek – törte meg a csendet váratlanul Kellie. – Sosem cserélném el őket a barátainkra, ők legalább valódi emberek. – Remélem, valami jó kis üzletet legalább ki tudok hozni belőlük. Felesége hallgatott egy ideig, de aztán nem tudta megállni, hogy ne irigykedjen kicsit. – Viszont ez a ház gyönyörű, meghalnék egy ilyenért. – Te szívesen laknál egy ekkora hodályban? – Hát persze, miért is ne? – Ekkora személyzettel meg különösen. – Aztán még hozzátette: Ne aggódj, drágám, egyszer eljön az a nap, én hiszek benned. Kinyújtotta karját, Kellie kezét kereste, majd gyengéden megszorította, és az út hátralévő részén már el sem engedték egymást. Tom újra gondolataiba süppedt. Újra hazafelé tartottak, a valóság felé. A döntés, hogy elment a rendőrségre, Damoklész kardjaként lebegett a feje fölött, nem

tudott nem törődni a lehetséges következményekkel. De hát mi mást tehetett volna? Ez volt a helyes, ezt kellett tennie, máskülönben nem tudott volna nyugodtan tükörbe nézni. Kellyvel közösen hozták meg a döntést, így volt rendjén. Férj, feleség – egy csapat. Közeledtek az elágazáshoz, ezért elengedte felesége kezét, mindkét karjára szükség volt, hogy biztonságosan be tudják venni az éles kanyart. Az út szinte teljesen üres volt, nem jártak autók. Balra húzódott, és ráfordult a hegyre vezető szerpentinre, mely egy körforgalomban ért véget. Pár perccel később már lefelé ereszkedtek, bekanyarodott a Goldstone körútra, és egy éles balossal már az utcájukban is voltak. Megmászták az emelkedőt, majd Tom ráfordult a kocsibeállóra, leállította a motort, és kiszállt az autóból. Kellie ki sem csatolta magát, az ülésben maradt. Tom a kocsikulccsal a kezében türelmesen várakozott, ujját a központi zár gombján nyugtatva, de felesége nem mozdult, réveteg tekintettel bámult ki az ablakon. Tom az utcájukban parkoló autókat figyelte, a lámpaoszlopok fényénél jól látta mindegyiket. Az árnyakat tanulmányozta. Figyelt. De vajon mit? Hirtelen mozgást? Egy autóban ülő magányos alakot? Kezdek paranoiás lenni, gondolta. Kitárta Kellie ajtaját. – Otthon, édes otthon! – nógatta. Felesége továbbra is mozdulatlan maradt. Ránézett Kellie arcára, hogy talán elaludt, de nem, a szemei nyitva voltak, üresen nézett maga elé. – Hahó, drágám! Csak egy furcsa tekintetet kapott válaszként. – Tudom, itthon vagyunk, köszi, hogy szólsz – mondta végül. Tom összeráncolta a szemöldökét. Már megint egy különös Kellie–pillanat. Mostanában egyre többször fordult elő hasonló: felesége olykor percekre is elmerült valahova, a saját világába. Tom egyszerűen nem tudott rájönni, vajon mi a csuda ez. Amikor utoljára hozta fel a témát, Kellie ráförmedt, hogy néha szüksége van egy kis térre, levegőre, hogy gondolkodjon. Nem tudott mit mondani erre, de az egyszer szent igaz, hogy furcsa pillanatokat és helyzeteket választott a merengéshez. Kellie végre mégis beadta a derekát, kicsatolta az övét, és kikászálódott. Tom egy utolsó pillantást vetett az Audira, aztán a bejárati ajtóhoz sétált, kinyitotta a zárat, és maga elé engedte Kellie–t. Bömbölt a tévé. Jézusom, gondolta, a gyerekek már alszanak, Mandynek nincs egy csöpp esze sem? Meglepetten nézett körbe, ilyenkor Lady már régen körülöttük szokott ugrálni, lelkesen csaholva. Kellie bedugta a fejét a nappali ajtaján. – Helló, Mandy, megjöttünk! Jól telt az estéd? Tedd meg, drágám, hogy lehalkítod a tévét, jó? A választ elnyelte a televízió harsogása. Tom is bement a nappaliba. Mivel ő vezetett, szinte egy kortyot sem ivott, és most úgy érezte, nagy szüksége van egy italra, hogy el tudjon aludni. Rögtön rájött, hogy még várnia kell ezzel, Mandyt haza kell vinnie előbb. Csak néhány kilométerre lakik, felesleges lenne kockáztatni bármit is. A képernyőn egy fiatal lány látszott, aki egy sötét sikátorban állt a szakadó esőben. Hirtelen velőtrázó sikoly tört ki belőle, arcára egy baljós árnyék vetült. Mandy a kanapén feküdt, a földön egy tinimagazin volt kiterítve előtte, körülötte csokipapírok, egy üres

pizzásdoboz és egy dobozos kóla. Annyira belemerült a filmbe, hogy le sem vette a szemét a képernyőről, oda sem nézve próbálta elérni a távirányítót, de hiába pásztázta kezével a szőnyeget, jó néhány centivel mindig elvétette a keresett tárgyat. Ahogy egyre elviselhetetlenebb lett a nő sikítása, Tom letérdelt, felkapta a távirányítót, és elhallgattatta a tévét. – Minden rendben, Mandy? A tinédzsert szemmel láthatóan megzavarta a hirtelen beálló csend. Ásított, majd mosolyogva fordult Tom felé. – Persze, a legnagyobb rendben, Mr. Bryce. A gyerekek aranyosak voltak, nem volt semmi gond. Lady miatt viszont aggódom egy kicsit. – Mi történt? – kérdezte Kellie. Mandy felült, és elkezdett készülődni a hazaútra. – Nem tudom, valahogy nem önmaga. Általában itt szokott üldögélni mellettem, de ma este ki sem mászott a kosarából. Tom és felesége azonnal kisietett a konyhába, arcukon aggodalom tükröződött. Lady a kosarában kucorgott, még csak a szemét sem fordította feléjük. Kellie leült melléje, és megsimogatta a buksiját. – Lady, kincsem, mi baj van? Nem olyan régen rengeteg vizet ivott meg válaszolt helyette Mandy, aki követte őket a konyhába. – Biztos elcsapta a gyomrát – mondta Tom egy félig evett pizzára pillantva, ami a konyhaasztalon hevert, mellette kés, villa, de figyelmét nem kerülte el az a nyitott doboz Tesco karamelljégkrém sem, amit szintén ott látott. Ő is a német juhász mellé telepedett, megvakarta a fülét. – Elrontottad a pocakod, Lady? – Rosszul érzed magad? – Várjuk meg, hátha holnap reggelre jobban lesz. Ha nem, be kell vinnünk az állatorvoshoz. Tom rögtön látta maga előtt megjelenni a súlyos számlát, de ez ügyben nem volt mit tenni. Imádta a kutyájukat, a család, az életük része volt. – Jó ötlet – mondta. Kellie kifizette a gyerekfelügyeletet, és szólt a férjének, hogy majd ő hazaviszi Mandyt. – Köszi, hagyd csak, majd én elintézem. Legalább nem hiába fosztottam meg magam azoktól a csodás boroktól. Nem tart semeddig hazavinni. – Én sem ittam túl sokat – ellenkezett Kellie és te ma már eleget vezettél. Keverj magadnak egy italt, és lazulj el. Tomnak nem kellett kétszer mondani. Töltött magának kétujjnyi whiskyt, lehuppant a kanapéra, és magához vette a távirányítót. Azonnal elkapcsolta a horrorfilmet, amit Mandy nézett, és bekapcsolódott a Porridge aznapi részébe, a BBC örökzöld vígjátéksorozatába. Ronnie Barker börtönkalandjait nézte egy ideig, aztán inkább átkapcsolt az amerikaifoci–meccsre. Hallotta a bejárati ajtó csapódását, és az Audi motorjának a hangját. Már az első korty whiskytől jóleső érzés járta át. Poharába bámult, óvatosan meglötyögtette a mélysötét italt, és eltöprengett. Azon gondolkodott, mi volt a különbség közte és Philip Angelides között. Milyen adottságok,

tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valaki ilyen mérhetetlenül sikeres üzletember legyen? És ő maga miért halmozza a kudarcokat? Szerencse kérdése? A géneké? A könyörtelen céltudatosságé? Odakint Kellie kitolatott a kocsibeállóról, és ereszkedni kezdett a hegyről, miközben csipcsup dolgokról csevegett Mandyvel. Még ha sokkal figyelmesebben tekintett volna maga mögé, akkor sem biztos, hogy észreveszi a visszapillantóban azt az autót, amely nem sokkal utána indult el. A kocsi száz méterrel lemaradva követte, lámpái nem égtek. 41. fejezet

Roy Grace veszélyesen imbolyogva ült a taxi hátsó ülésén, s egyre csak a rövidke üzenetet bámulta: Csók. A szeme elől minduntalan elúszott a kép, és az alkohol dacára, vagy éppen azért viharzottak az érzelmei – úgy fel volt bolydulva, mint egy méhkas. A taxi recsegő rádiójában valami késő éjszakai interaktív műsor szólt, egy betelefonáló arról magyarázott nagy vehemenciával, hogy Tony Blair tevékenysége milyen károkat okozott az egészségügyben. Ránézett az órájára, negyed kettő volt. Iszonyú gyorsan elrepült az este. Még mindig érezte Cleo ízét az ajkán, a nő illata vele maradt az autóban, a ruháján, nem tudott betelni vele. Istenem, milyen csodálatos nő! Még mindig merevedése volt, azóta, hogy kijöttek az étteremből. Ha felhívta volna magához, most vajon… ? Tudta a választ. De mindegy, a nő nem hívta fel. Mély lélegzetet vett, de ezúttal csak a taxi állott műanyagszagát érezte. – Négy hosszú órán át várattak bennünket, anyám különben is rákos, ezek meg négy órán keresztül ültetik a váróteremben a vérző fejével, mielőtt ránézne egy orvos. – Ez tényleg felháborító, nem? – kérdezte a taxis. Teljes mértékben – válaszolta Grace oda sem figyelve, még mindig a telefonjával babrált – Jó kis nő volt magával, hallja–e. Azt hiszem, ismerem is valahonnan, mintha már találkoztunk volna. – A legtöbb ember csak halála után találkozik vele. – Komolyan mondja? – csodálkozott rá a sofőr. – Csak nem egy angyal? De, pontosan az – hagyta rá szórakozottan Grace, aki változatlanul a telefonra koncentrált. Még nagyobb csók – pötyögte be a válaszát, majd elküldte. Mikor hazaért, várt még jó néhány percig, de csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy aznap már nem érkezik újabb SMS. 42. fejezet



Tom kótyagos, zavart fejjel riadt fel hirtelen, valami iszonyatosan zúgott körülötte, és hirtelen azt sem tudta, hol van. A tévében motorversenyt adtak, szép lassan ráébredt, hogy ez a pokoli zaj forrása. Ahogy a távirányító után kutatott, észrevett egy üres whiskyspoharat a földön, a kanapé lábánál, és hirtelen ráébredt, mi történt. Elaludt a tévé előtt. Vajon hány óra lehet? A DVD–lejátszó digitális kijelzője 04.10–et mutatott Á, az nem lehet, gondolta. Ránézett az órájára, és be kellett látnia, hogy valóban hajnali négy van. A versenyzők egy csoportja éppen hosszú egyenesben száguldott, amit rögtön felismert – ez a silverstone–i pálya volt. Egyszer járt ott egy céges kirándulás alkalmával pár évvel ezelőtt, de megfordult néhányszor az angol nagydíjon is. Nagy fék és a Copse kanyar… – idézte fel magában az emlékeket. Végre megtalálta a távirányítót, kikapcsolta a tévét, és feltápászkodott. Sajgott minden porcikája. Miért nem ébresztette fel Kellie, mikor hazaért? – tűnődött. Fogta az üres poharat, és kitámolygott az előszobába. A feje továbbra sem akart kitisztulni, tagjait ólomsúlyúnak érezte. Poharát a konyhában hagyta, majd erőt gyűjtött, és felküzdötte magát az emeletre. Végigsettenkedett a lépcsőfordulón, nehogy felébresszen valakit – bár a motorverseny ezt már valószínűleg megtette volna, ha lett volna rá esély – aztán benyitott a hálószobába. Rögtön érezte, hogy valami nincs rendben. A függönyök kihúzva, a beszűrődő fényben tisztán látta, hogy az ágy üres. Kellie–nek nyoma sem volt. Ettől aztán rögtön magához tért. Nagyon ritkán, de régebben előfordult, hogy ha valamelyik gyerek rosszat álmodott, felesége az ő szobájukban töltötte az éjszakát. Remélve, hogy most is csak ez a helyzet, végigjárta a gyerekek szobáit, de ott sem találta feleségét. Aztán hirtelen, saját hülyeségét átkozva lerohant, feltépte a bejárati ajtót, és ellenőrizte a kocsibeállót. Üres volt. Csak hogy teljesen biztos legyen a dolgában, kisétált az utcára, és mindkét irányban végignézett az ott parkoló autókon, hátha – valami furcsa megfontolásból – neje az út mentén állt volna meg, aztán csak elaludt az autóban. Az Audinak azonban nyoma sem volt. Megint ellenőrizte az időt, azt akarta kitalálni, vajon meddig aludhatott. Mikor is indult haza Mandyvel? Úgy emlékezett, fél kettő körül. Két és fél órája. Két és fél óra egy néhány kilométeres autóútra? Jeges félelem hasított bele a csontjaiba. Csak nem érte baleset? Akkor a rendőrség már bizonyára jelentkezett volna, és értesítik a történtekről, hessegette el a gondolatot. Vagy csak elkapta egy, a szokásosnál is hosszabb „Kellie–pillanat”, és most is kint bambul valahol az éjszakában? Ilyet nem tenne vele a felesége, tudja, hogy halálra aggódná magát. Habár… nem lett volna egyedi az eset, hogy Kellie nem méri fel pontosan tettének lehetséges következményeit. Tulajdonképpen sosem tett olyat, amivel a gyerekeit veszélybe sodorta volna, de néha egész egyszerűen nem gondolkodott. Mint például akkor, amikor nyélbe ütötte azt az eszetlen vásárt az eBay–en, és befizetett egy kedvezményes szépségfarmra arra az időszakra, amikor Tomnak egy németországi kiállításra kellett

utaznia. Eszébe sem jutott, hogy mi lesz a gyerekekkel ez idő alatt. Ettől függetlenül is megesett már, hogy egy egész napra eltűnt, máskor teljes huszonnégy órára. Tom mindkét alkalommal kétségbeesetten kereste, felhívta az összes dél–angliai kórházat, hogy nem érte–e baleset, vagy azzal kínozta magát, hogy a felesége viszonyt folytat valakivel. Ilyenkor később mindig sértetlenül került elő, tudatában sem lévén annak, mit tett, vagy hogy Tomnak szabadnapot kellett kivennie, hogy a gyerekekre vigyázzon. Mindig azzal magyarázta ezeket, hogy „szüksége volt egy kis levegőre”. Eszébe jutott az aznap esti jelenet, amikor Kellie megint kiszakadt ebből a világból, és csak ült mereven a kocsiban, mikor hazaértek. Most is éppen ezt csinálja valahol? Hát ez marha jó, ha így adja tudtára, hogy ismét levegőre van szüksége – zsörtölődött Tom. Visszament a lakásba, és feltárcsázta Kellie mobilját. Egy másodperccel később már meg is hallotta azt az átkozott békás csengőhangot, és letette. Felesége nem vitte magával a mobilját, ott volt a nappaliban. Nagyszerű… Leült a kanapéra, hogy gondolkodni tudjon. Istenem, mennyire szereti a bolondságai ellenére! Sok mindenben különböztek, de összességében mégis remekül megértették és kiegészítették egymást. Aznap este is csodásán viselkedett. Belecsöppentek ebbe a viperafészekbe, egy magasan felettük álló társadalmi osztály köreibe, de megbirkózott a helyzettel. Gyönyörű volt, kedves, nem alázkodott meg a gazdagok előtt sem, sőt, ügyesen terelgette Tom vállalkozása felé a beszélgetést, csupa szép dolgot mondott róla. Aztán eszébe jutott az az irigykedő tekintet, ami a hazaúton ült ki felesége arcára, mikor arról kérdezte, szeretne–e akkora házban lakni, mint az Angelides család. Hát persze, miért is ne? Ekkora személyzettel meg különösen. Aztán még hozzátette: Ne aggódj, drágám, egyszer eljön az a nap, én hiszek benned. Még azt sem merte elmondani Kellie–nek, hogy meglehet, nemsokára még ezt a házat is kisebbre kell cserélniük. Nem tudta, hogy fogjon hozzá, nem akarta látni a fájdalmat az arcán. És különösen nem akart vesztesnek mutatkozni előtte. Jézusom, merre vagy, drágám? Nem tudott tovább ülve maradni, felpattant, és vadul mászkálni kezdett. Balesetet szenvedett? Vagy csak a szokásos Kellie–pillanatok egyike…? Öt perc múlva öt óra. Fel akarta hívni Mandy szüleit, hogy megtudja, épségben hazaért–e a lányuk, talán Kellie–ről is tudnának mondani valamit. Hülye ötlet, ha Mandy nem ért volna haza időben, már régen telefonáltak volna. Még mindig tetőtől talpig felöltözve, ledobta magát az ágyra. Zúgott a feje, és csordultig volt aggodalommal. Erősen hegyezte a fülét, reménykedve, hogy meghallja az Audi ismerős hangját, de csak az egyre erősödő madárdal hallatszott az utcáról. Csak néhány percig bírta idegekkel, aztán a hajnali óra ellenére feltárcsázta Mandy Morrison otthoni számát. Az édesapja vette fel a telefont, aki álmos hangon elmondta, hogy lánya épségben hazaért, nagyjából 01.45–kor. Megköszönte a segítséget, aztán a tudakozót hívta, hogy megtudja a Megyei Központi Kórház telefonszámát. Egy perccel később már kapcsolták is a baleseti ügyeletet, ahol egy fáradt, fakó hangú nő tájékoztatta, hogy nem vettek fel ilyen nevű beteget az éjszaka

folyamán. Ezután megérdeklődte a Brightoni Rendőr–főkapitányság telefonszámát, és felhívta őket is. Néhány perces várakozás után úgy informálták, hogy sem a felesége, sem az Audi nem hozható összefüggésbe semmilyen közúti balesettel. Kifogyott az ötletekből, és végképp nem tudta, mit tegyen. 43. fejezet

Wendy Salternek ez volt a második éjszakai szolgálata, még csak a próbaidejét töltötte. Alig három héttel ezelőtt került ki a Kenti Rendőrtiszti Főiskoláról, de ahhoz, hogy teljes jogú rendőrtiszt legyen, mint társa, Phil Taylor főhadnagy, még csaknem két évig kell majd szolgálnia. Phil jóval idősebb volt nála, közel a negyvenhez, nem is volt kérdés, hogy ő ült a rendőrségi Vectra volánjánál. Nagy sebességgel hajtott, bekapcsolt villogóval, de a szirénára egy ilyen késői órán már semmi szükségük nem volt. Közel jártak a Sussex Megyei Rendőr–főkapitányság épületéhez. Az elmúlt másfél percben szinte az egész városon keresztülszáguldottak, miután segélykérő hívás futott be hozzájuk. Előtte is éppen helyszínen voltak, a tengerparton álló éjszakai bár, az Escape részeg vendégei keveredtek hangos szóváltásba a hely tulajdonosával a számlájukkal kapcsolatban, a nézeteltérés pedig végül ökölharccá fajult. Wendy egyszerűen nem tehetett ellene, mindig hatalmába kerítette az izgalom, amikor szinte padlógázzal hajtottak át a városon, mintha valami gigantikus vidámpark hullámvasútján lennének. A legtöbb rendőr egyébként hozzá hasonlóan érzett, most például Taylor sem tudná letagadni, hogy maga is közéjük tartozik. 04.15 volt. A szélvédőn keresztül is látta, hogy az éj sötétje megtörik, a látóhatáron kezd felszakadozni a sötétség, és lassan megjelennek a hajnal első sugarai. Hirtelen egy rémült nyúl vágódott ki eléjük az útra, és mielőtt bármit is tehettek volna, eltűnt az autó alatt. Wendy várta a puffanást, de végül nem történt semmi. – Hülye kamikáze nyúl, én mondom – kommentálta az eseményeket Phil Taylor derűsen. – Szerintem megúszta, nem trafáltuk el. – Olvastam valahol, hogy egy főszer receptkönyvet adott ki Amerikában az utakon elgázolt állatok legízletesebb elkészítési módjairól. – Hát persze, hogy pont Amerikában – húzta a száját Wendy. Sosem járt még ott, az országról alkotott véleményét jórészt az őrült kaliforniaiakról szóló történetek alapján alakította ki, amiket a tévében látott, ehhez jöttek még a Michael Moore–filmek. Egy erdő mellett hajtottak el, baljukon egy egész Brightonig nyúló lanka terült el. Egy éles jobbkanyar után meglátták célpontjukat, ahogy vörös fénnyel izzott az éjszakában. Egy pillanatra Wendy azt hitte, csak a felkelő nap fénye szűrődik át a fák között, de ezt a gondolatát rögtön el is vetette, hiszen nyugat felé haladtak. A ragyogás erősödött, ahogy közelebb értek, mostanra már a szagát is érezni lehetett. A levegő megtelt csípős, büdös szaggal, az égő műanyag és festék szagával. Taylor fékezett, lehúzódott az útról, és a lángokban álló autótól tisztes távolságban megállt. A

kocsit egy kilátónál lévő aszfaltozott parkolóban állították le és gyújtották fel, innen gyönyörűen be lehetett látni az alattuk elterülő tájat. Wendy ebből mit sem vett észre. Ahogy kiszállt a járőrkocsiból, kötelességtudóan fejébe csapta tányérsapkáját, de a sűrű, fojtogató füstben semmit sem látott, szeméből azonnal ömleni kezdtek a könnyek. Elfordult, heves köhögés fogta el, de aztán társa után rohant, és megközelítették a járművet, legalábbis amennyire a hőség ezt megengedte. A távolból egy sziréna hangját sodorta feléjük a szél. Valószínűleg a tűzoltók – futott át az agyán. Az égő műanyag és festék bűze itt még inkább elviselhetetlen volt, a tűz dühöngésén, vad, pusztító ropogásán kívül mást nem is hallottak. A gépjármű üvegei lassan kezdtek kiégni, így alkalmuk volt bepillantani az utastérbe. Legnagyobb megkönnyebbülésükre az autó üres volt. Egy kombi volt, de a típusát hátulról nem tudta megmondani. Megkerülte a járművet, és a hűtőrácsot megpillantva rögtön könnyebb dolga volt. – Ez egy Audi! – kiáltotta oda Taylornak. – Ez a típus nemrég jött ki, könnyű felismerni az elejéről. – Igen, tudom, ez az új A4. Taylor vetett rá egy elismerő pillantást. – Na, látom, te is igazi benzinfaló vagy. – De feleakkora sem, mint aki ezt tette vágta rá a nő. – Kamaszok – mondta Phil, mintha egy szitokszó lenne. – Szarházi kölykei, erre van eszük. Felgyújtani valakinek a drága pénzen vett autóját. – Vandálok? – Valószínűleg. – Ugyan ki más tenne ilyet? 44. fejezet

Roy Grace vasárnap reggel 06.30–kor ébredt a vekker hangjára. Csontszáraz volt a szája, a feje pedig majd széthasadt. Öt körül bevett ugyan két aszpirint egy fél liter vízzel, de pont annyi hatásuk volt, mint a korábban bevetteknek. Gyakorlatilag nulla. Lenyomta az ébresztőt. A hirtelen beálló csöndben még idegesítőbbnek érezte a madarak hangos csiripelését, olyan volt, mintha egy megakadt CD–t hallgatna. Egy vékony fénycsík szűrődött be a függönyök között, melyeket nem húzott be rendesen, mikor hazaért. Mennyit ihattam tegnap este? Próbálta összeszedni a gondolatait, de úgy tűnt, mintha valaki ad hoc jelleggel összekuszálta volna az agytekervényeit, és most a működésük sehogyan sem akaródzna beindulni. Kinyújtózkodott, hogy elérje mobiltelefonját. Újabb csalódás: Cleo nem küldött üzenetet. Nem mintha épp ésszel reménykedhetett volna benne, reggel 06.30 volt, minden valószínűség szerint még az igazak álmát aludta, de hát mostani állapotát nem igazán az ép ész jellemezte. Lüktetett a halántéka, a francos madarak csak nem adták alább, ráadásul tudta, esélye sincs egy kis vasárnap reggeli lustálkodásra, rengeteg teendő állt előtte.

Lehunyta a szemét, az előző estére gondolt. Cleo minden szempontból tökéletes, egy igazi, bájos nő, nagyszerű ember. Nagyon különlegesnek érezte, és milyen remekül mulattak! Az a csók a taxiban, az a hosszú, szenvedélyes csók a hátsó ülésen! Próbálta felidézni, melyikük kezdeményezett. Cleo volt az, határozottan úgy rémlett neki. Cleo tette meg az első lépést. Szinte fájt, annyira vágyott rá, hogy beszéljenek, hogy újra lássa. Egy pillanatra még az illatát is érezni vélte. Igen, ott volt a kezén, még érezni lehetett. A csuklóján még erősebbnek érezte az illatot, bizonyára ezzel a kezével karolta át a nőt a taxiban, de ilyen apróságokra nem emlékezett. Az orra elé tartotta a csuklóját, és amennyire csak tudta, magába szívta az illatot, miközben szíve, a néhány napja még halottnak hitt szíve vadul dobogni kezdett. Aztán újra beléhasított a bűntudat. Sandy… Elhessegette a gondolatot, lezárta agyának ezt a részét, és elhatározta, hogy ez már így is marad, nem fogja tönkretenni ezt a pillanatot. Újra az órára pislantott, gondolatai menthetetlenül kezdtek a munkája felé kalandozni. Hiába, a 08.30–as eligazítást nem tarthatja meg helyette más. Ráadásul még a kocsijáért is el kell mennie – jutott eszébe. Ha már felkelt, akkor akár futva is elmehet a mélygarázshoz, ahol előző este leparkolt, a friss levegő talán még javíthat is a közérzetén. Kivéve, hogy a teste még a gondolatra is panaszosan felnyögött, inkább még nyolc óra alvás és nem egy reggeli futás után ácsingózott. Erősen összeszorította a szemét, és megmasszírozta a halántékát, hátha csökken az iszonyatos fejfájás, és az agytekervényei is helyrerázódnak. Próbálta kizárni a külvilágot, elsősorban a nyomorult madarakat. Kedve lett volna egytől egyig lelövöldözni őket, csak hogy újra Cleo Morey–ra fókuszálhassa a gondolatait Alig néhány másodpercnek tűnt, és az ébresztő újra megszólalt. Minden porcikája tiltakozott, de kivonszolta magát az ágyból, elhúzta a sötétítőket, és ahogy volt, meztelenül kiporoszkált a fürdőszobába, hogy fogat mosson. Az arc, ami a mosdó feletti tükörből nézett vissza rá, nem volt valami bizalomgerjesztő. Roy Grace sosem volt hiú férfi, de mostanáig fiatalnak legalábbis fiatalos alaknak tartotta magát, aki a maga módján jóképű is. Legnagyobb erényének mélykék szemeit tartotta, melyeknél – Sandy szerint – Paul Newmané sem volt különb, legnagyobb hátránya pedig kicsi, de annál töröttebb orra volt Mostanában viszont egyre inkább úgy találta, hogy reggelente egy idegen, középkorú férfi néz vele farkasszemet a tükörben, ráncos homlokkal, észrevehető tokával, és akkora táskákkal, amit utoljára Derrick felügyelőnél látott a tévésorozatban. Nem, nem a sör, nem a bagó, a gyorséttermi kaja vagy a munkahelyi őrültekháza juttatta ide, vélekedett, hanem a fránya gravitáció. A gravitációval nap mint nap meg kell küzdenünk. Egyre alacsonyabbak leszünk, bőrünk megráncosodik, majd a természet menthetetlenül le, a föld felé húz minket. Sorsunkat sajnos nem kerülhetjük el, a gravitáció mindenkit utolér. Még koporsónk fedelét is a gravitáció csapja le, és ha valaki netán a hamvasztás mellett dönt, és földi

maradványait szétszórják a szélbe, a gravitáció akkor is ott van, nem ereszt, végül pernyeként is leszállingózunk. Néha saját magát is megijesztették, a gondolatai, melyeket egyre morbidabbnak talált. Talán a testvérének van igaza, és tényleg túl sok időt tölt egyedül. Hosszú idő telt el Sandy eltűnése óta, hozzászokott a magányhoz, sőt, számára ez így természetes. Nem ilyesfajta életet tervezett, mostani helyzete köszönő viszonyban sincs azzal, amit tizenhét évvel ezelőtt elképzelt. Akkor kérte meg Sandy kezét, egy meleg, szeptemberi napon, a kikötői móló végén. Azért pont ott, mesélte később a feleségének, hogy azonnal a tengerbe tudja vetni magát, ha esetleg nemet mond. Csak nevetett rajta, azzal a csodás, édes mosolyával, majd egy mozdulattal kisöpörte arcából a pajkos tincseket. Jellegzetes akasztófahumora akkor sem hagyta cserben. – Hidd el, nagyra értékelem, ez aztán igazi próbája a szerelmednek. Mindenesetre nagyobb, mint ha az uszodába vittél volna. Grace magába döntött egy pohár csapvizet, de közben hevesen fintorgott, a fluor íze még a megszokottnál is erősebb volt. – Igyál több csapvizet! – mondogatta neki örökké Ian, a rendőrségi konditerem edzője. Grace megtette, ami tőle tellett, de azért nem esett neki olyan jól, mint egy csésze kávé a Starbucksban. Vagy egy pohár whisky jéggel. Vagy egyáltalán, bármi más. Eddig viszont nem is kellett aggódnia a külseje miatt. Most viszont itt van Cleo. A Sandy eltűnése óta eltelt évek nem múltak el nyomtalanul, mély nyomokat hagytak a nyomozó arcán és lelkében egyaránt. A rendőri munka kemény hivatás, de a legtöbb zsarunak, akit ismer, legalább van kihez hazamenni a szolgálat végén. Van egy társuk, akihez fordulhattak. Őt meg csak egy aranyhal, Marion várja, aki ugyan élőlény, de mégsem az igazi… Belebújt a melegítőjébe, és adott reggelit Marionnak, hátha később elfelejti. Kitessékelte magát a bejárati ajtón, és elindult a kihalt utcán. Hűvös, de gyönyörű nyári reggel volt, a színtiszta kék ég csak úgy ragyogott, egy csodás nap ígéretét hozta. Hirtelen, a másnaposság és a kialvatlanság ellenére tele lett energiával, tettre késznek érezte magát. Repeső szívvel és könnyű lábbal vágott neki az útnak. Hove–ban élt, egy „tizenkettő egy tucat” jellegű lakóövezetben. Ez a városrész pár éve még nem is számított Brighton részének, habár területileg már jóval korábban összeépültek, így aztán idővel azért közigazgatásilag is egyesítették őket. A Hove név a görög nyelvből származott, eredetileg temetkezési helyet jelentett. A névválasztás nem volt alaptalan, hiszen Hove csendes, nyugodt, családias környék volt, nem úgy, mint testvére, a hajdanán hetyke, mindig nyüzsgő Brighton. A határvonalat egy háborús emlékmű és a parti sétányon felfestett, színes csík jelentette a két városrész között, de ezektől a kijelölt pontoktól eltekintve észak felé meglehetősen kusza volt a választóvonal, jó néhány olyan ház akadt, amelyen át is futott – ezek részben Brightonnak, részben Hove–nak fizették a helyi adókat és a kommunális díjakat. Grace otthona, egy szerény három hálószobás ikerházfél, abban az utcában állt, amely lefutott a Kingsway–ig, a tengerpart melletti kétsávos útig, utána már a tengerpart következett. Grace keresztezte az utat, átvágott a harmatos parti sétányon, át a játszótéren,

és lement egészen a csónakkikötőkig, ahová oly gyakran járt ki az apjával gyerekkorában. Az öreg nagy barkácsoló volt, szeretett hajómodellezni, és sokszor Grace–nek is megengedte, hogy ő kezelje a távirányítót. A Lagúna akkoriban még óriásinak tűnt neki, most kicsinek és lepusztulnak látta. Állt ott egy elnyűtt, ütött–kopott körhinta, egy csúszda, melynek festése már jócskán lepattogzott, egy rozsdás hinta és ugyanaz a fagyisbódé, ami már gyerekkorában is ott volt. Nem sok minden változott errefelé, a csónakokat is ugyanúgy elzárták éjszakára. A kisebbik tavon egy csoport kacsa terelődött össze, míg a nagyobbik szélén hattyúk tollászkodtak. Megkerülte a tavacskákat, aztán nekivágott a parti sétánynak, mely pont annyira kihalt volt, mint előző reggel. Elfutott néhány kék kalyiba mellett, melyeket a fürdőzők szoktak használni, aztán a környék szégyenfoltja következett, a világháború után épült örömtelen, iszapszürke lakótömbök sora. Alig várta, hogy elhagyja az egykori Alfréd Király Szabadidő Központot, melynek területén most nagyszabású építkezés folyt, hogy aztán fejét balra fordítva gyönyörködhessen a fasorban, a hatalmas, késő viktoriánus stílusban épült teraszos villák látványában. Korábban ezek önálló lakóhelyek, családi otthonok voltak, a londoni arisztokrácia nyári rezidenciái, de mára a csillagászati ingatlanárak miatt a legtöbbjüket kisebb lakásokra osztották fel, vagy hoteleket alakítottak ki belőlük. Néhány perccel később, ahogy közeledett Brighton és Hove határához, a távolban feltűnt az egykori Nyugati móló, vagy inkább csúfos maradványa, póznák, gerendák, rozsdás vasdarabok emelkedtek ki a vízből rendszertelen kuszaságban. Valaha ugyanolyan élénk, nyüzsgő hely volt, mint párja, a fél kilométerrel keletebbre álló Palace móló, gyerekkorában az volt az egyik kedvenc látványossága, oda mindig szeretett kijárni. Az apja rajongott a horgászatért, általában a Palace túloldalán álló stégekhez jártak, és rendszerint komoly fogással tértek haza: tőkehalakkal, tengeri keszegekkel, lepényhalakkal, de ha szerencséjük volt, és a dagály és az időjárás is megfelelőnek bizonyult, akkor nyelvhal és tengeri süllő is akadt a horogra. Ám nem is a horgászás jelentette a móló legnagyobb csáberejét gyerekkorában, hanem a különböző attrakciók – a dodzsemezés és a szellemvasút, de mindenekfölött a sivító, villogó flippergépek. A szellemház volt a kedvence, erre mindig sikerült néhány pennyt kikönyörögnie az apjától, játék közben a figurák mozogtak, ajtók és ablakok csapódtak, szellemek jelentek meg, fogaskerekek csikorogtak, pörgettyűk forogtak, villódzott az egész szerkezet, mindenféle csontvázak bukkantak fel, sőt, ha valaki elég ügyesen játszott, maga a halál is megjelent, fekete csuklyában, nagy kaszát suhogtatva. Mire elérte a Top Rank Suite fenyegető, gyászos, visszataszító, még a hatvanas években felhúzott épületét, mely borzalmasan elütött környezetétől, lendülete kezdett megtörni, de a felfedezéstől, hogy már ki tudta venni a barátságos Old Ship Hotel homlokzatát, újult erőre kapott. Felszaladt a Felső–sétány lépcsősorán, kettesével véve a fokokat, keresztezte a szinte teljesen kihalt utat, és a hotelig már nem is vett vissza tempójából, befutott a parkolóházba, és órájára pillantott. Francba. Csúnyán elszámította magát. Ha időben be akar érni, márpedig ez a csapat morálja miatt elengedhetetlen, mindössze fél órája van rá, hogy hazaérjen, lezuhanyozzon, átöltözzön, és már kint is legyen a lakásból.

Mindennek a tetejébe kínzó szomjúság tört rá, de nem is gondolhatott arra, hogy hazafelé megálljon valahol egy üveg ásványvízért. Parkolójegyét és hitelkártyáját az automatába helyezte, aztán a lépcsőházon keresztül lesietett arra a szintre, ahol Alfája parkolt. Orrát facsarta az emberi húgy ammóniabűze – egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet az, hogy mindig van valaki, aki összehugyozza a mélygarázsok lépcsőházait. 45. fejezet

8.29–kor, egy perccel az eligazítás kezdete előtt érkezett meg a MlR–1 elé. Futtában vett egy reggelinek szánt Mars szeletet és egy forró kávét az automatákból. A csokit magába tömte, még mielőtt beért volna, és bekapott egy rágót is – nem lett volna szerencsés, ha valaki megérezi rajta a tegnap esti alkoholmámor nyomait. Rágóját visszatette a zsebébe, és már majdnem benyitott a terembe, amikor lépteket hallott maga mögött. – No, hogy ment a randi, öreg harcos? Megfordult, bár jól tudta, hogy csak Glenn Branson lehet az. Aznap reggel is skatulyából húzták ki, tükörfényes bőrkabátban parádézott, kezében egy pohár kapucsínó volt. A habjától úgy tűnt, mintha fehér bajuszt növesztett volna az éjszaka. – Egész jól – válaszolt. – Egész jól? Ez minden, amit mondasz? Egész jól?! – Branson próbált Grace tekintetéből kiolvasni valamit, de Roy csak rágózott tovább fapofával. Végül megkönyörült barátján, és elmosolyodott. – Nos, akkor fogalmazzunk úgy, hogy szerintem remekül. – Szerinted? Nem emlékszem pontosan mindenre, kicsit többet ittam a kelleténél. – Eljutottatok az ágyig? – Ez nem az a fajta randi volt. Branson gyanakodva nézett rá. – Apám, te aztán furcsa alak vagy. Hát nem pont ez lenne a randik célja? eresztett meg egy szemtelen vigyort. – Később mindenről be kell számolnod, pontról pontra. Még annyit mondj, ugye imádta a szerkód? Grace az órájára pillantott, tudta, 8.30 már elmúlt. – Csak annyit mondott, hogy kiváló humora van a szabómnak – kinyitotta a MIR–1 ajtaját, és sarkában Bransonnal benyomult a terembe. – Kizárt, hogy ezt mondta. Ugye csak viccelsz, öreg harcos? Vagy komolyan beszélsz? Gyerünk, ne szórakozz már! A csapat tagjai már a munkaállomásuknál ültek. Hétvége lévén kényelmes, lezser ruhába öltözött mindenki, kivéve Norman Pottingot, aki látszólag legszebb ünneplőjét húzta magára. Bézs ingben, csiricsáré nyakkendőben feszített, ráadásul egy fertelmes, rikító zsebkendőt is kitűzött nagy hetykén a mellkasán lévő zsebbe. Grace is lazára vette a figurát aznap, egyrészt, mert vasárnap volt, másrészt, mert igen fontos találkozója is volt aznap, egy nagyon különleges, ifjú hölggyel, Jaye Somersszel, és nem akart vén, öltönyös főszernek tűnni a keresztlánya előtt. Arról már nem is beszélve, hogy hullafáradt volt, és

nem akarta az öltönnyel tovább rontani a közérzetét. Az előző nap vásárolt új cuccok közül kapott magára ezt–azt. Fehér pólót, farmert viselt, ami ugyan túl szűk volt neki derékban, de Branson szinte hisztérikusan ragaszkodott hozzá, hogy megvegyék, merthogy „menő”. Hozzá fűzős szabadidőcipő volt rajta, ami Grace szerint úgy nézett ki, mint egy futballcsuka stoplik nélkül, de Branson megint csak lehurrogta. Felülre egy könnyű, nyári kabátot vett. Jaye Somers szülei, Michael és Victoria szintén a cégnél szolgáltak, ők voltak Sandy legjobb barátai, akik nem hagyták magára Grace–t a felesége eltűnése utáni hónapokban. Amiben csak tudták, támogatták, jó viszonyuk töretlenül megmaradt. Szinte második családjának tekintette a népes kompániát. Négy gyerekük is volt, a legkisebb kettő, a legnagyobb tizenegy éves. Múlt vasárnap kellett volna elmenniük a Chessington Állatkertbe, Jaye mindenáron zsiráfokat szeretett volna látni, de a közös program véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna, mert Grace hívást kapott a kapitányságról, és ki kellett mennie egy gyilkosság helyszínére. Cserébe megígérte neki, hogy a rá következő vasárnap mindenképpen megnézik azokat a zsiráfokat. Roppantul kedvelte Jaye–t, senki nem kívánhatott volna édesebb, aranyosabb kislányt magának. Okos volt, csinos, érdeklődő, nyitott a világ dolgaira, és a korához képest meglepően bölcs. Remélte, nem kell újabb csalódást okoznia neki, sokadszor is megingatva a kislánynak a felnőttek megbízhatóságába vetett hitét. Az első napirendi pont Reggie Hal’Al ügye volt, a szexuális zaklatással vádolt gyanúsítotté, aki éppen a tanúvédelmi program nyújtotta biztonságot élvezte, és akinek néhány hete foglalták le a számítógépét. Grace–nek már korábban jelentették, hogy Rye nyomozó hasonló internetprotokoll nyomaira bukkant Tom Bryce laptopján is, mint amit Reggie gépén is felfedeztek. Ezeken a protokollokon keresztül jutott el Bryce arra a weboldalra, melyen keresztül – az alapos kihallgatást követő konklúzió szerint – valóban tanúja volt Janie Stretton meggyilkolásának. Grace tájékoztatta csapatát, hogy tíz óra körül várja a tanúvédelmi osztály hívását Hal’Al tartózkodási helyét illetően. Normant és Nicket kérte meg, hogy tartsanak vele a kihallgatásra; valahogy rossz előérzete volt ezzel kapcsolatban, és úgy vélte, ha kellő határozottsággal lépnek fel, és háromfős erődemonstrációt tartanak, az segíthet megszerezni a szükséges információkat. Nick Nicholl jelentette, hogy folytatta a brightoni bárok, pubok és klubok felderítését, késő éjszakáig járta a várost Janie Stretton fényképével, de nem talált semmi használhatót. Norman a BCE–247 escortügynökséggel kapcsolatba kerülő ügyfelekkel foglalkozott, de egyelőre egyik ügyfél sem vallotta be, hogy ismerné Janie–t, és az Anionnak nevezett férfi személyleírása sem passzolt egyikükre sem. – De – tette hozzá – rábukkantam egy másik ügynökségre is, és úgy tűnik, Ms. Stretton mindkét helyről kapott felkéréseket. Felmutatott egy másik, még nem látott képet a lányról, ami még az előzőeknél is provokatívabb volt. Anyaszült meztelenül pózolt a képen, eltekintve a mellbimbóit fedő csillagoktól, combközépig érő, fekete bőrcsizmát és szögecsekkel kivert bőr csuklópántokat viselt. Egyik kezét a csípőjén nyugtatta, másikban egy kilencágú korbácsot szorongatott csábosán. Grace meglepődött Norman hatékony kutatómunkáján, talán rosszul ítélte meg az öreget. – Hol szerezted ezt?

– Az internetről – válaszolta Potting. – Rákerestem a helyi ügynökségek kínálatára, és felismertem az arcát. Grace úgy képzelte, hogy az ehhez hasonló netes kutatómunka meghaladja a régi nyomozói iskola egy képviselőjének a képességeit, de szemmel láthatóan tévedett. – Le vagyok nyűgözve – mondta Normannek, miközben azon tanakodott, vajon csak a nyomozás késztette–e Pottingot arra, hogy átnézze az ügynökségek húspiacát. Az öreg nyomozó elpirult a dicséret hallatán. – Köszönöm, Roy. Tudod, vén kecske is megnyalja a sót mondta, és félreérthetetlen pillantást vetett Emma– Jane felé, aki mintegy válaszként a dokumentumaiba temetkezett. – Jó kis cickók, mi? – nyújtotta át a fényképet a mellette ülő Nichollnak, aki válaszra sem méltatta a megjegyzést. Amikor megérkeztek, a MlR–1 gyakorlatilag üres volt, de percről percre a többi munkaállomás is kezdett megtelni élettel, egyre több kolléga érkezett be hétvégi robotjára. A bűnüldözés nem ismert pihenőnapokat, a nyomozói csoportok életében egyik nap olyan, mint a másik. Emma–Jane is megtette jelentését az ügyben, amivel Grace előző nap bízta meg. Felvette a kapcsolatot a környék össze futárcégével, hogy megtalálják a sofőrt, aki a szkarabeuszokat átvette az Erridge&Robinsontól, majd kézbesítette a megrendelőnek, de nem sikerült eredményt felmutatnia. Fenébe, még csak szerencséjük sincs. Az eligazítást hangos rapzene zavarta meg, Branson új csengőhangja. Branson bocsánatkérő tekintettel fordult a többiek felé. – Sajnálom, a gyerek szórakozott a telefonnal. – Halló, itt Branson nyomozó. A készüléket szorosan a fülére tapasztva távolabb lépett az asztalától, de Grace még elkapta a következő szavait. – Mr. Bryce, mit tehetek önért? Branson csendben hallgatott egy darabig. – Sajnálom, elég rossz a vétel. Azt mondja, hogy a felesége? Nem jött haza tegnap este? Még most sem tud róla semmit? Le tudná írni az autót, amivel elhajtott otthonról? Branson visszatért a munkaállomásához, leült, és jegyzetelni kezdett. – Értem, uram. Azonnal ellenőriztetni fogom a közlekedésiekkel. A4–es Audi kombi, a sportváltozat. Ezen a számon el tudom érni? Amint letette, Nick Nicholl megszólalt. – Egy A4–es kombit említettél? – Igen, miért? Nicholl beírt valamit a gépébe, előrehajolt, szinte bedugta fejét a monitorba, miközben átfutotta a megjelenő listát. – Igen, jól emlékeztem. Grace várakozásteljesen nézett felé. – Hajnali fél ötkor találtak egy kiégett Audi kombit a hegyen, a Ditchling Beacon–i kilátónál. Nem volt rajta rendszámtábla – válaszolta Nick, le sem véve szemét a képernyőről. Branson aggódó pillantást vetett rá, arcán komoly nyugtalanság tükröződött. 46. fejezet

Jessica rózsaszín hálóingjében a konyhapadlón guggolt, és a szörnyen álmosnak, fáradtnak tűnő Ladyt simogatta. Max kifordított Harry Potter–pólójában állt a húga fölött, és mintha csak az ilyen ügyek szakértője lenne, kijelentette: – Vasárnap van, szerintem ez csak egy kis reggeli lustálkodás. – Ezután figyelmét inkább a tévében menő rajzfilm felé

fordította. – Apu, ugye nem fog meghalni, ugye, nem? – kérdezte Jessica panaszosan. Tom le sem hunyta a szemét egész éjjel, s most borostásan, kócos hajjal, az előző nap viselt farmerében és pólójában, mezítláb állt a lánya mellett. Letérdelt, magához ölelte, és nyugtatgatta. Mi mást tehetne? – Nem, kiscicám, csak egy kicsit rosszul érzi magát, ennyi az egész mondta, de a hangja remegett. – Biztos csak elrontotta a gyomrát. Megvárjuk, hogy egy–két óra múlva jobban lesz–e, aztán ha nem, kihívjuk az állatorvos bácsit. Felhívta Kellie szüleit, az összes közelebbi barátjukat, hátha ott töltötte az éjszakát valamelyiküknél. Még testvérét, a Skóciában élő Marthát is megcsörgette. Egyikük sem látta, nem hallottak felőle. Nem tudta, ki mást hívhatna még föl. Jessica összedugta buksiját a kutyával, és megpuszilta. – Ne aggódj, Lady, szeretünk, és meg fogunk gyógyítani. A kutya nem reagált. Max is odajött, ő a kutya bundájába fúrta arcocskáját. – Mindenki nagyon szeret. De most már ideje felkelni, különben lemaradsz a reggeliről. Még egyikük sem evett egy falatot sem, esett le hirtelen Tomnak, pedig már fél tíz volt. – Ha mami hazajön, ő majd megmondja, mit kell tenni – mondta Jessica magabiztosan. – Hát persze, a mami majd tudja – válaszolt Tom üresen. – De már biztos nagyon éhesek vagytok. Mit szeretnétek? Sajtos pirítóst? Kellie minden vasárnap sajtos pirítóst készített. – Te nem tudsz olyan jót, mint anya. Folyton elégeted. – Max felállt, megfogta a távirányítót, és kapcsolgatni kezdte a tévét. – Megpróbálok nagyon figyelni, hogy ne égjen oda. – Miért nem anyu csinálja? – Majd ő fogja, de addig is, kapjunk be pár falatot. – Én nem vagyok éhes – mondta Max nyűgösen. – Kérsz egy kis zabpelyhet? – Folyton elégeted – utánozta bátyját Jessica. – Lemehetünk ma a partra, apu? – kérdezte Max. Anyu megígérte, hogy lemegyünk, ha jó lesz az idő, és szerintem ma nagyon is jó idő van. Tom az idő előrehaladtával mind gondterheltebb lett, és ezt egyre nehezebben tudta titkolni. Kinézett az ablakon. A színtiszta kék ég csak úgy ragyogott, egy csodás nap ígéretét hozta. – Majd meglátjuk. – Ne már, apu, anya már megígérte – fancsalodott el Max képe. – Tényleg? – Igen, becsszó. Majd megkérdezzük, ha hazaér, hogy mihez lenne kedve. – Biztos egy vodkához – jegyezte meg Jessica hanyagul, oda sem nézve. Tom nem volt biztos benne, hogy jól értette. – Hogy mondod, csillagom? Jessica csak a kutyával volt elfoglalva. – Jessica, mit mondtál ez előbb?

– Láttam. – Mit láttál, mit csinált a mami? – Megígértem, hogy nem mondom el. – Tom rosszallóan nézett lányára. – Mit nem szabad elmondanod? – Semmit se – nevetett huncutul a kislány. Csengettek. Max kiviharzott az előszobába, miközben vadul kiáltozott. – Anyuuu! Megjött anyu, itthon van végre! Jessica is felpattant, és a bátyja nyomába eredt, Tom jócskán lemaradva követte őket Max kitárta az ajtót, és rögtön sóbálvánnyá merevedett a meglepetéstől, Jessica léptei is jócskán lelassultak. Egy magas, fekete férfi állt az ajtóban, farmerben, fényes bőrdzsekiben. Tomnak egyáltalán nem tetszett, amit leolvasott a nyomozó arcáról. Glenn Branson letérdelt, hogy tekintete egy vonalba kerüljön a gyerekekkel. – Sziasztok! – mondta. A kislány megpördült, és azonnal visszarohant a konyhába, de Max szilárdan kitartott le sem vette tekintetét a férfiról. – Branson nyomozó… – köszöntötte Tom, némileg meglepetten, hogy itt látja. – Jó napot, Mr. Bryce. Válthatnánk néhány szót? – Természetesen. Kérem, kerüljön beljebb. Branson megint Maxhez fordult. – Mi újság, hogy vagy? – Lady nem akar felkelni a kosarából – panaszolta. – Lady…? – A kutyánk – magyarázta Tom. – Valószínűleg elrontotta a gyomrát. – Értem. Max továbbra is a két férfi között téblábolt. – Miért nem mész vissza a konyhába? Reggelizzetek meg Jess–szel – próbálta menteni a helyzetet Tom. Maxnek szemmel láthatóan nem volt ínyére a dolog, de visszaügetett a húgához. Tom becsukta az ajtót a nyomozó után. – Híreket hozott a számomra? Még mindig azon gondolkodott, amit Jessica mondott a vodkáról. Vajon mit akart ez jelenteni? – Megtaláltuk az Audi kombit, amit a felesége vezetett – kezdte halkan Branson, hogy a gyerekek meg ne hallják. – Felgyújtották, és teljesen kiégett. A hegyi kilátónál fedeztük fel. Bizonyára vandálok tették, az ilyesmi előfordul. Ellenőriztük az alvázszámot, bizonyosak vagyunk benne, hogy az öné. Tomnak a szája is tátva maradt, sokkolta a hír. – Azt mondta, teljesen kiégett? – Attól tartok, uram.

– A feleségem…? – Tomnak minden tagja reszketett. – Senki sem volt a gépjárműben. Hétvégenként ez gyakran megesik. A fiatalok sokszor nem tudják, hol a határ. Berúgnak, elkötnek egy autót, mennek vele egy kört, aztán felgyújtják. Néha csak heccből, máskor azért, hogy eltüntessék a nyomokat. Eltelt néhány másodperc, mire megemésztette a hallottakat. – A bébiszittert vitte haza, hogy az ördögbe tűnt el a kocsi? Kilopták alóla? A nyomozó nem tudott, vagy nem akart felelni. 47. fejezet

Brightonnak rengeteg arca van, Grace jól tudta ezt. Mindenféle embert idefújt a tengeri szél. Angliában nem ritka, hogy egy város különböző etnikumú részekre szakad, de Brighton és Hove külön szociológiai tanulmány volt. Éltek itt előkelő, idős párok, akik ritkán hagyták el oltalmazó villájuk falait, ahol távol tarthatták magukat a világ zajától. Nyaranta olykor kilátogattak egy–egy krikettmeccsre a County Groundra, eljártak tekézni Hove–ba, vagy éppen a tengerparti sétányon ücsörögtek. A teleket viszont nem szívesen töltötték otthon, inkább elutaztak Spanyolországba vagy a Kanári–szigetekre. Persze, éltek itt szegény nyugdíjasok is, akik nyirkos, dohos tanácsi lakásaikban dideregték végig a teleket és a nyári szezon felét. Aztán ott volt a tehetős középosztály. Leginkább Hove 4–ben találkozhatunk velük, tágas, takaros családi házak mélyén élték kényelmes életüket, a különösen jómódúak pedig a tengerparti bérháztömbök nyugalmát élvezték. A szerényebb lehetőségekkel rendelkezők – és ide tartozott Grace is – a Shoreham kikötő és a mellette álló ipari park mögötti kerületekben, Southwick körzetében találták meg a nekik megfelelő helyet, de igazából a város bármely pontján voltak ilyen szerényebb lehetőségekkel rendelkező családok, egészen a Downig húzódó területeken is. A város nyüzsgő, színes lüktetését egyrészt a hatalmas meleg közösség adta, akik nagyon is a mindennapok részei voltak, büszkén vállalva másságukat, másrészt a környék egyetemein tanuló diákok. A Sussex és a Brighton Egyetemek vonzották a legtöbb tanulót, de felsorolni is nehéz a környék egyéb felsőoktatási intézményeit, melyek olykor egész városrészeket foglaltak el vagy alakítottak ki maguknak. A város rohamos fejlődése természetesen vonzotta a zavarosban halászó bűnözőket is. Ott voltak a rossz hírű környékek sötét utcasarkain, leginkább drogot árultak, és az első gyanús jelre a város árnyai közé olvadtak, már kilométerekről megérezve a rendőrök szagát. A züllött csőcseléktől kezdve a legnagyobb cápákig felbukkantak itt mindenféle bűnözők. A tápláléklánc csúcsán álló, nagystílű gengszterek a Dyke körút halandó ember számára elérhetetlen palotáiban vagy annak vonzáskörzetében éltek. Brightont és Hove–ot elsősorban tanácsi bérlakások és lakótelepek szegélyezték, a két legnagyobb – a Moulscombe és a Whitehawk – már hosszú ideje kétes környéknek

számított a bűnözés és az erőszakos cselekmények miatt, bár Grace nem osztotta ezeket a nézeteket. A helyzet az egész városban hasonló volt, de az embereket megnyugtatta, ha ezekre a városrészekre mutogathattak vádló ujjal, mintha errefelé egy külön faj élne, nem pedig átlagos, tisztességes emberek, akiknek legnagyobb bűnük az volt, hogy anyagiak híján nem engedhettek meg maguknak egy drágább lakást valamelyik jobb környéken. Grace ezt a közgondolkodást meglehetősen képmutatónak tartotta. Az utcákról nem hiányoztak persze a csövesek és hajléktalanok sem. Időről időre megpróbálták őket eltávolítani, de ahogy melegebbre fordult az idő, rögtön megjelentek a pályaudvarokon, a bevásárlóutcákban, a kapualjakban és az aluljárókban. Ez nem tett jót a turizmusnak, sem a városatyák lelkiismeretének. Minden évben hagyományos tavaszköszöntő fesztivált rendeznek májusban. A pubok, bárok és éttermek elé padok, székek kerülnek, az utcák csordultig telnek élettel. Bizonyos napokon akár úgy is érezheti magát az ember, mintha Dél–Európa valamely mediterrán országában lenne. Aztán persze a La Manche csatorna felől benyomul a front, menthetetlenül érkezik a délnyugati szél, mely heves záporokat hoz a teraszvendégek nyakába. A kiürült asztalokon vigasztalhatatlanul dobog az eső, az üzletek pedig megtelnek fürdőruhás emberekkel, szürreális életképet kínálva gúnyosan mindazoknak, akik elhitték, hogy Angliában is létezik nyár. A belvároson haladtak keresztül, Brighton lüktető szívén, a Palace móló körüli kétszer két kilométernyi területen, ahol általában a legnagyobb a nyüzsgés. Emellett ott volt még Kemp Town, amit sorházak végeláthatatlan szövedéke alkotott, és ahol Janie Stretton is élt, a Lanes, ami az antikváriumok és régiségkereskedések központja volt, illetve a North Laines, ahol rengeteg apró, felkapott üzletet, butikot találni. Ebben a kerületben lakott Cleo Morey, egy puccosan átalakított egykori ipari ingatlanparkban. Nick Nicholl vezette a Ford Mondeót, melyen semmilyen megkülönböztető jelzés nem utalt arra, hogy rendőrségi gépjármű lenne. Roy Grace az anyósülésen ült, laptopjába pötyögött be feljegyzéseket, emlékeztetőket. Norman Potting a hátsó ülésen utazott. A London Roadon hajtottak a város központja felé. Máskor akár éjjel, akár nappal araszolva haladtak volna a dugóban, de egy ilyen korai, vasárnapi reggelen gyakorlatilag csak az övék volt az út, eltekintve a szórványosan közlekedő buszjáratoktól. Grace az időt számolgatta. Abban bízott, hogy Reggie Hal’Al kikérdezése nem fog túlságosan elhúzódni, így fel tud szabadítani napjából néhány órát, amit a keresztlányával tölthet. Legalább egy gyors ebédre muszáj lenne kiszakadni a munkából, ha a zsiráfokra nem is lesz lehetőség. Elhagyták a Royal Pavilont, a város legjellegzetesebb pontját. Még csak oda sem pillantottak, annyira megszokták már a látványt, hogy szinte láthatatlan maradt előttük. A tornyokkal és minaretekkel gazdagon díszített épület távol–keleti stílusban épült palota volt még IV. György walesi herceg idejéből, aki a XVIII. század végén gyakorlatilag tengerparti kéjlaknak használta, ahol zavartalanul töltheti kedvét kegyencnőjével, Maria Fitzherberttel. Grace biztos volt benne, hogy tengerparti kéjlakok tekintetében ez az épület viszi el a pálmát, sem előtte, sem azóta nem látott ilyet a világ. Megálltak a tengerpartra vezető kereszteződésnél lévő körforgalomnál, ami előttük terült el, az már a Palace mólóhoz tartozott. Nem csoda, hogy a város ezen része már vasárnap

reggel tíz órakor is színesen lüktetett. Egy hosszú lábú szőke ringatta el magát a kocsi előtt, kihívó pillantásokat küldve a kocsiban ülők felé. Miniszoknyája olyan rövid volt, hogy szinte szabadon hagyta a teljes fenekét. Potting, aki addig csendben maradt, hirtelen felélénkült. – Gyerünk, cukorfalat, hajolj le a kedvünkért, mutasd, mid van! Nick Nicholl végre balra tudott kanyarodni a sűrű forgalomban. – Nagyon rendben van, finom áru – lelkendezett Potting, miközben kitekert nyakkal tekingetett kifelé a hátsó ablakon. – Hát persze, csak kár, hogy férfi – hűtötte le Nicholl. – Lófaszt – felelte Potting. – És még te hívod magad nyomozónak? zrikálta tovább Nick. A kikötői sétányon haladtak, átgázoltak egy éjszakai lokál előtti, törött üvegből és kartondobozokból álló szeméthalmon, elmentek a csúcsjampi Van Alen–apartmanház előtt, maguk mögött hagyták a fekete–fehér kovakőből épült házakat és a Sussex tér impozáns félholdját. Ezen a ponton Glenn Branson sosem bírta ki, hogy ne mondja el ezredszerre is Grace–nek, hogy valaha itt lakott Sir Laurence Olivier. – Marhaságokat beszélsz, én mondom, a nő nagyon ott volt a szeren. – Ádámcsutkája volt, ha nem vetted volna észre. – Bekaphatod. Ezt inkább neki kellett volna mondanod, fogadok, szívesen megtette volna – vitte be a tust Nick. – Be kellene tiltani, hogy a fartúrók így mászkálhassanak az utcákon. – Otromba vagy, Norman, csiszolhatnál egy kicsit a stílusodon, hallod? – Sajnálom, Grace, ez van. Nem bírom a buzzancsokat. Sosem értettem őket, és nem is akarom érteni. – Nos, Brighton gyakorlatilag a melegek fővárosa Angliában – hevült bele Grace. Már komolyan idegesítette a másik otrombasága. – És ha ezzel van valami problémád, akkor vagy rossz szakmát választottál, vagy a házszámot tévesztetted el súlyosan. – Ráadásul egy ostoba seggfej vagy, elátkozom a pillanatot, amikor megismertelek, amikor beszálltál ebbe a kocsiba, tette volna még hozzá szíve szerint, de inkább a zsebében kezdett kotorászni némi fejfájás–csillapító után. A késő viktoriánus villák fehérlő gyöngysorát hagyták maguk mögött. Jobbra egy tucatnyi jacht ringatózott a vízen, készen álltak a vasárnapi kiruccanásra. – Ez a csákó, akivel beszélni fogunk, szóval ez a Reggie Hal’Al… ő is homokos? – Nem – felelte Nick –, ő a csajokra bukik, feltéve hogy még serdülőkorban vannak. – Na ez az, amit végképp nem tudok megérteni válaszolt Potting. – Nagyszerű, végre találtunk valamit, amiben hasonlítunk – mormogta maga elé Grace, miközben bekapott egy fehér pirulát. Megmászták a Rottingdean mögött álló meredek hegyet, elhaladtak egy játszótér és az ahhoz tartozó minikrikettpálya mellett. A környéket két fehér, kerekeken mozgatható védőfal védte az eltévedt labdáktól. Megérkeztek végcéljukhoz, befordultak abba az utcába, ahol Reggie Hal’Alt bújtatták. Az utat földszintes családi házak szegélyezték mindkét oldalon, az a fajta csendes, nyugodt környék volt, ahol az átlagostól eltérő legapróbb dolog is azonnal szemet szúr.

Ebben az esetben ez hivatalosan is igaz volt, legalábbis a majdnem minden házon elhelyezett „Polgárőrség által ellenőrzött terület” feliratú, sárga táblák tanúsága szerint. Jó választás egy védett tanú elhelyezésére, gondolta Grace, attól az apró, de igen fontos körülménytől eltekintve, hogy egy közismert pedofilt a helyi iskola játszóterétől pár száz méterre költöztetnek. Agyrém, hát már senki sem tud normálisan gondolkodni?! – Mr. Hal’Al vár minket? – kérdezte Nicholl. – Hát persze, már meg is terített a villásreggelihez. Ha jók leszünk, lesz palacsinta is – szellemeskedett Norman Potting. Legalább ő jól szórakozott saját poénján. Grace tudomást sem vett a gyenge viccről. – A nő, akivel a tanúvédelemtől beszéltem, azt mondta, hagytak neki üzenetet. Megálltak a huszonkilences szám előtt. Az ötvenes években épült ház egy árnyalattal kopottabbnak tűnt, mint a környező épületek, a vakolat itt–ott lehullott róla, és egy festés is ráfért volna. Az előkért is rendezetlen volt, ami arra emlékeztette Grace–t, hogy neki is le kell majd vágni a füvet a hétvégén. De vajon mikor? Utasította Normant, hogy maradjon az utcán, és figyeljen. Volt rá esély, hogy ha Reginald nem kapta meg az üzenetet az érkezésükről, megkísérel elmenekülni. Ők ketten a bejárati ajtóhoz mentek. Feltűnt neki, hogy a nappali ablakain még mindig nem húzták el a függönyt, pedig már majdnem tizenegyre járt az idő. Úgy látszik, Mr. Hal’Al nem az a korán kelő típus. Becsengetett. Hallották a harangjáték hangját, de ettől eltekintve csend volt, nem mozdult senki és semmi. Várt egy darabig, majd újra csengetett. Még mindig semmi válasz. Kinyitotta a levélrést, és azon keresztül kiáltott be a házba. – Jó napot, Mr. Hal’Al, Roy Grace rendőrfelügyelő vagyok a brightoni kapitányságról. Egyre súlyosabbnak érezték a csendet. Követte Nichollt, aki elindult megkerülni a házat. Átpréselték magukat a szeméttárolók közötti résnyi helyen, majd kinyitották a fából készült kertkaput. A hátsó kert még rosszabb állapotban volt, teljesen elhanyagolva burjánzott a gaztól, a füvet sem nyírták le hónapok óta. Az eddig háborítatlanul fészkelő madarak most felháborodottan tiltakoztak érkezésük ellen. Grace átlépett egy fejjel lefelé álló vödrön, aztán a hátsó ajtóhoz sétált. A földön üvegcserepek hevertek, az ajtó üvegbetétje be volt törve. Sokatmondó pillantást vetett Nichollra, aki szemmel láthatóan osztozott aggodalmában. Lenyomta a kilincset, az ajtó akadálytalanul nyílt ki. Mintha visszamentek volna az időben. A konyha berendezése ősöreg volt, cseréptálakkal, mozsarakkal, kézi darálóval. Grace nem is emlékezett, mikor látott utoljára ilyen Lee hűtőszekrényt, de a fából készült Formica konyhabútor is ódon darab volt. Műanyag teáskancsó és egy rozzant kenyérpirító állt a kopott, barátságtalan konyhaasztalon, mellettük egy félig megevett kemény tojás, némi bab és egy bögre tea, aminek egy pedofilmagazin volt nekitámasztva. – Jézusom – nyögött fel undorral Grace az újság képeit látva. Bedugta ujját a teába, ami jéghidegnek bizonyult. Beletörölte kezét egy akasztón lógó konyharuhába, majd kieresztette a hangját. – HELLÓ! Reginald Hal’Al! ITT A SUSSEXI RENDŐRSÉG, JÖJJÖN ELŐ, BIZTONSÁGBAN VAN! CSAK AZÉRT JÖTTÜNK, HOGY FELTEGYÜNK NÉHÁNY KÉRDÉST! SZÜKSÉGÜNK VAN A SEGÍTSÉGÉRE! Néma csend.

Ez egyre inkább nem tetszett Grace–nek, a csend szinte a bőre alá kúszott. De akadt más is, ami zavarta. Nem a konyha áporodott, dohos levegője, terjengett valami más is a levegőben. Egy ismerős, fanyar illat, amit sehogy sem tudott elhelyezni, de az emlékei azt súgták, hogy ez az illat nem tartozik a háztartásokhoz. Nagy szüksége lenne Hal’Alra, mindenképpen beszélnie kell vele arról, amit a számítógépén találtak. Jon Rye–tól tudta, hogy a link, amit Reggie követett, ugyanaz a protokoll volt, amit Tom Bryce is használt, és nem voltak kétségei afelől, hogy Hal’Al bővebb felvilágosítással is tudna szolgálni arról, mit láthatott Mr. Bryce. Ez volt a leghasználhatóbb nyom a Janie Stretton–ügyben, nem csúszhat ki a kezei közül. A nyomozás nemcsak a gyilkos kézre kerítéséről, de saját jövőjéről, karrierjéről is szól. Nem vallhat kudarcot, fel kell göngyölíteni az ügyet. Fejével jelezte Nicknek, hogy derítsék fel a ház többi részét is. A konyhából kilépve egy kicsiny nappaliba jutottak, itt még erősebb volt a szag. A szoba berendezése egy háromrészes, silány ülőgarnitúrából, és egy régi tévéből állt, a falakon ócska kerettel ellátott Turner–poszterek lógtak, az elektromos kandalló párkányán egy fénykép kapott helyet. Grace a képet nézte. Erősen beállított felvételt volt, egy sápatag, gyerekképű, harminc év körüli, kopaszodó férfi pózolt rajta szürke öltönyben, rikító nyakkendővel, miközben egy szigorú tekintetű szőke nő köré fonta a karját. Úgy tűnt, éppen az anyakönyvvezető irodája előtt állnak. – Roy! Atyaúristen! – hallotta Nick kiáltását. Összerezzent a váratlan hangtól, majd szinte azonnal kirontott a szobából. Társát egy szűk folyosó közepén találta, kezével a könnyeit törölgette, és erősen köhögött. Ahogy közeledett felé, az eddig csak kellemetlen szag marni kezdte a torkát. Visszatartotta a lélegzetét, kikerülte Nichollt, és benyitott az avokádószínű fürdőszobába. A fojtogató párában szembetalálta magát Reggie Hal’Allal. Legalábbis ami megmaradt belőle. 48. fejezet

Grace most már azonnal felismerte a szagot. Még a kémiatanára tanított nekik egy beteges dalocskát. Itt fekszik szegény Joe, neki már nem túl jó. Amiről azt hitte, szénsav, kiderült, hogy kénsav. Grace szemei égtek a fájdalomtól, arcát, torkát marta a gáz. Néhány másodpercnél tovább veszélyes lett volna maradni, de már így is eleget látott. Reggie Hal’Al a fürdőkádban feküdt, nyakig merülve egy átlátszó folyadékban, ami első ránézésre akár víz is lehetett

volna. De kénsav volt. Nyaktól lefelé szinte mindent szétmart az anyag, a bőrt, az izmokat, a belső szerveket, csak a letisztult csontváz feküdt a kádban, de már az is kezdett feloldódni a savban. A csontokon itt–ott lógott még valami az egykori Reggie–ből, de a sav szinte a szeme előtt falta fel maradványait. Egy acélsodronyt kötöttek a nyakába, másik végét a feje felett álló törülközőtartóhoz rögzítették. A maró gázok Hal’Al arcát sem kímélték, mindenhol hólyagok borították, bőre cseppfolyóssá nyúlt. Grace szó nélkül hátrált ki a fürdőből, bele is ütközött Nichollba. A két férfi döbbenten nézett össze. – Menjünk ki a levegőre – szedte össze magát Grace, és bizonytalan léptekkel elindult a kijárat felé. Nick követte. – Minden rendben van? – kérdezte Potting pipával a szájában a kocsi oldalának dőlve. – Nem mondanám – préselte ki magából a szavakat Grace hányingerével küzdve. Annyira felzaklatták a látottak, hogy nem is nagyon tudott gondolkodni. Vett néhány mély lélegzetet, szinte itta a friss levegőt. Nem messze tőlük egy férfi a kocsiját mosta, a távolban fűnyíró berregett. Nichollt jobban megviselte a fürdőben tett látogatás, folyamatos köhögés rázta, de úgy, mintha egyenesen a tüdejéből szakadnának le darabkák. Grace elővette zsebéből nemrégiben vásárolt telefonját és a gombokkal ügyködött. Korábban kipróbálta már a kamera funkciót, de igazi felvételt még sosem készített. Zsebkendőt tartott szája–orra elé, aztán visszament a házba, egyenesen a gyilkosság helyszínére. Vett egy nagy levegőt, bement a fürdőbe, és gyors egymásutánban készített néhány felvételt, aztán újra a levegőre sietett. – Rendben vagy, főnök? – kérdezte Nicholl. – Soha jobban – hadarta Grace levegő után kapkodva. Eltette a telefont, és elborzadva gondolt arra, amit most meg kell tennie. Visszament a fürdőbe, leakasztott egy nagy törülközőt, körbetekerte vele Reggie fejét, majd nagyot rántott rajta. Néhány brutális mozdulat után a fej a gerincvelő egy darabjával együtt kiszakadt az acélsodronyból. Grace–t meglepte a fej súlya, de nem volt ideje csodálkozni, és a levegője is fogytán volt. Szürreális terhével a nappaliba szaladt, és letette a padlóra. A fiatal nyomozó csak egy pillantást vetett a batyura, majd szinte azonnal összegörnyedt, nekiesett a falnak, és hevesen öklendezni kezdett. Grace próbálta felidézni magában az elsősegélyórák tananyagát, közben kisietett a konyhába, egy nagy lábast színültig töltött hideg vízzel, majd visszasietett a nappaliba, és az egészet Hal’Al fejének arcrészére borította. A sav eltávolításával talán megmenthet pár nyomot a törvényszékieknek, ami neki is jól jöhet a saját ügyében. Nicholl hányásának bűze az ő gyomrát is felkavarta, öklendezni kezdett, és inkább a konyhába szaladt újabb adag vízért, hogy ki ne dobja a taccsot maga is. Innen hívta fel a kapitányságot, SOCO–tiszteket, helyszínelőket, törvényszéki szakértőket és helyszínbiztosítókat kért, és még néhány embert, akik a környékbelieket azonnal ki tudják kérdezni. Amíg beszélt, észrevette, hogy egy zsinór nélkül telefon fekszik Reggie mocskos újságja alatt, amit utolsó étkezése alkalmával olvasott.

Ahogy befejezte a beszélgetést, zsebkendőjével óvatosan felemelte a készüléket, a füléhez illesztette és megnyomta az újratárcsázó gombot. Egy helyi szám jelent meg a kijelzőn, a telefon kicsöngött. Mindössze két csengetés után egy segítőkész, már–már alázatos férfihang szólt bele a telefonba. – Dobsons, jó napot kívánok. Miben segíthetek? – Itt Roy Grace rendőrfelügyelő beszél a brightoni kapitányságtól. Úgy tudom, egy bizonyos Reginald Hal’Al nemrégiben beszélt önökkel. Meg tudná mondani, milyen ügyben? – Szörnyen sajnálom – felelte Mr. Udvarias –, nem ismerős ez a név. Talán az egyik kollégám fogadta a hívását. – Megmondaná, mivel foglalkozik a cégük? – Temetkezési vállalkozók vagyunk. Grace megköszönte a tájékoztatást, letette, aztán a 1471–et hívta, hogy megtudja az utolsó bejövő hívás számát, de csak az automata jelentkezett. – Sajnáljuk, a hívó fél kérésére a szám titkos. Különös. Hal’Al utolsó hívását egy temetkezési vállalkozóhoz intézte, akik viszont sosem hallottak róla. Talán ez is csak a gyilkos egy újabb morbid vicce? Gondolataiba mélyedve kisétált, és beinvitálta Norman Pottingot is. Nem lett volna szép dolog magára hagyni pipájával a szikrázó napsütésben, a csicsergő madarak között. Egy órán belül megérkezett a helyszínelők első csoportja, velük volt Joe Tindall is, akit meglehetősen zsémbes hangulatban talált a riasztás, és szemmel láthatóan egyre kevésbé rajongott Roy Grace–ért. – Ez az új vasárnapi hobbid, Grace? – Nyugi, valamikor nekem is volt életem – förmedt rá Grace, akit ezúttal cserbenhagyott a humorérzéke. Tindall megrázta a fejét. – Már csak tizenkét év, nyolc hónap és hét napom van vissza a nyugdíjig. Hidd el, számon tartom minden egyes istenverte másodpercét. Grace bevezette a házba, át a közlekedőn egész a fürdőszobáig. A látvány, ami fogadta őket, egy hajszálnyival sem javított Joe Tindall hangulatán. A főfelügyelő magára hagyta kollégáját, újra kifelé indult. Átbújt a rendőrségi védőszalag alatt, amivel a bejáratot biztosították, és utat vágott az egyre növekvő gyülevész tömegben, ami a kíváncsi szomszédságból verődött össze. Hirtelen eszébe jutott, hogy legalább másfél órája nem gondolt Cleóra. Legalább fél tucat rendőrautó parkolt már az utcában, és megérkezett a bűnügyi szakértők furgonja is. Két egyenruhás rendőr, akik erre voltak kiképezve, már meg is kezdte a szomszédok kikérdezését. Kicsit arrébb sétált, hogy hallótávolságon kívül legyen, aztán Somersék számát tárcsázta, hogy sűrű elnézéskérések közepette lemondja a mai találkozót Jaye–jel. A hangjában érezhető csalódottság miatt szörnyen érezte magát. Megígérte, hogy majd jövő héten pótolják, de nem úgy tűnt, hogy a kislány hisz még neki. Aztán Cleót hívta, de csak a hangposta jelentkezett. – Helló! Csak azért hívlak, hogy elmondjam, nagyon jól éreztem magam tegnap este. Ha lesz egy perced, hívj vissza, légy szíves. Ja, saját érdekedben remélem, ma nem te vagy ügyeletben. Egy különösen ocsmány hullába botlottam az imént. A fejfájása, másnapossága most kettőzött erővel tért vissza, a torkát mintha smirglivel dörzsölték volna. Lehangoltan tért vissza társaihoz. Nicholl és Potting az ügyeletes tiszttel

beszélgetett a ház előtt. – Van kedvetek egy italhoz? Én úgy érzem, kurvára rám fér valami tömény. – Hát, ha nem Mr. Hal’Al fürdővizére gondolsz, akkor veled tartok válaszolta Potting. Grace kis híján elmosolyodott. 49. fejezet

Kellie megpróbált mozogni, de a karjában érzett fájdalom minden egyes mozdulattól egyre erősebb lett. A drót, a zsineg vagy bármi, amivel összekötötték a csuklóját, egyre mélyebben vágott bele a húsába. Amikor kiáltani akart, a mélyről feltörő hangtól megremegett az arca, de száját betömték, feleslegesen próbálkozott. – Mmm! Semmit sem látott, nem tudta kinyitni a szemét, a környezete teljes, áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott. Nem látott, nem hallott semmit, az agyában lüktető szívverésén kívül. Mindössze a saját félelmét hallotta. Reszketett. A félelemtől, a hidegtől, az alkohol hiányától. Kiszáradt a torka. Szüksége lett volna egy italra, kétségbeesetten vágyott egy korty vodkára. És vízre. Az öle hideg volt, és viszketett. Nemrég feladta a hiábavaló küzdelmet, nem tudta tovább visszatartani vizeletét, és bepisilt. Eleinte furcsán jóleső melegség öntötte el, néhány percre megnyugodott. Aztán egyre hidegebbnek érezte. Mostanra már a szag is eltűnt, csak a dohos, penészes pincebűz maradt. Nem tudta, hol lehet, arról sem volt fogalma, mennyi az idő. Lüktetett a feje. A félelem méregként keringett a vérében, hideg acélként járta át bensőjét, a pániktól nem tudott tisztán gondolkodni. Olykor úgy rémlett neki, hogy távoli forgalom zaját hallja, máskor mintha szirénák süvítését sodorta volna felé a szél. Vajon őt keresik, az ő megmentésére jönnek? Fogalma sem volt, hol lehet. A ragasztócsík alatt könnyek gyűltek a szemébe. Tomot akarta, Jessicát és Maxet, hogy ott legyenek, átöleljék, hallani akarta a hangjukat. Próbált visszaemlékezni a történtekre, de minden olyan gyorsan történt, össze volt zavarodva. Hazavitte Mandy Morrisont. Félrehúzódott, és megállt a lány szüleinek nagy, modern háza előtt a Tongdean úton, közel a Withdean stadionhoz. Az autóban ülve zenét hallgatott, miközben arra várt, hogy Mandy elérje a bejárati ajtót, mert látni akarta, hogy a lány épségben hazaér, mielőtt továbbhajtana. Mandy kinyitotta az ajtót, megfordult, hogy integessen Kellie–nek, aztán bement. Hirtelen kinyílt a jobb első, majd a hátsó ajtaja is. Egy kéz vasmarokkal szorította hátra a fejét. Arra még emlékezett, hogy valami nedves, szúrós szagú rongyot tesznek az arca elé, aztán semmi, filmszakadás. Felnyögött az emlék hatására. Most meg itt van. Nem tudja abbahagyni a remegést, egy kőkemény padlón fekszik a hátán, nem lát, nem tud beszélni. Újra megvonaglott, de a csuklójába hasító fájdalom kibírhatatlan volt. Megpróbálta a lábait is, hátha azokat tudja mozgatni, de mintha cementbe öntötték volna őket. A légzése kezdett felgyorsulni, a mellkasa összeszorult. Érezte, hogy fény önti el a környezetét, a szemhéja mögötti sötétség most vörösre váltott. Tompa nyögést hallatott, ahogy a

szeméről letépték a ragasztócsíkot, úgy érezte, mintha a bőrét is lenyúzták volna közben. Szaporán pislogni kezdett, elvakította a fény. Egy gusztustalan, hájas férfi állt fölötte, ezüst haját lófarokba fogta, bő inge a hasáig ki volt gombolva, arcán önelégült vigyor. Először megkönnyebbült, azt hitte, a férfi meg fogja menteni. Megpróbált beszélni hozzá, de mondanivalója gurgulázásba fulladt. A férfi alaposan megbámulta az arcát, majd tetőtől talpig végigmérte, de nem szólt egy szót sem. Végül rámosolygott, amitől Kellie–nek azonnal gyorsabban vert a szíve. Hát mégis csak segíteni fog, elviszi innen, háza Tomhoz, Jessicához és Maxhez! A férfi egy pillanatra kidugta a nyelvét, mint valami kígyó, ami szagmintát vesz a környezetéből. Megnyalta ajkait, és elégedetten bólogatott. Aztán amerikai kiejtéssel megszólalt. – Te olyan nőnek tűnsz, aki szereti, ha seggbe dugják. A férfi bedugta egyik kezét a zsebébe. Kellie hallotta, ahogy fémesen kattan valami. A félelem minden porcikáját átjárta, gyűszűnyire szűkült a gyomra, de csak egy vékony ezüstláncot látott a férfi kezében. – Ajándékot hoztam neked, Kellie – mondta olyan hangon, mintha épp azt jelentené be, hogy mától elválaszthatatlan barátok lesznek. Meglóbálta a láncot az arca előtt. Egy medál lógott rajta, de a szeme még nem szokott teljesen hozzá a fényhez, így nem tudta kivenni pontosan mi az, de valami bogárnak tűnt. – Nyugalom, csak egypár képet készítünk a családi albumba. – Mmm – nyögte Kellie. – Ha jó kislány leszel, és pontosan azt teszed, amit mondunk, talán még egy italt is kaphatsz. Stoli vodkát Ez a kedvenced, nem igaz? Másik kezével felmutatott egy üveget. – Nem szeretném, ha szomjan halnál. Igazán kár lenne érted. 50. fejezet

Igazán találó neve volt. Hal’Al. Hát ebből jócskán kijutott neki – mondta Potting. Grace, Norman és Nicholl a Fekete oroszlán tölgyfa burkolatú falai közt üldögélt, mindegyikük előtt egy korsó sör állt. Grace nagyokat kortyolt, a korsó széles peremét az orrnyergének támasztotta, magába szívta a sör kesernyés illatát. Próbálta végleg száműzni a kénsav bűzének maradékát, mely még mindig ott volt az orrában, szájában. De hiszen remeg a keze, vette észre hirtelen. A másnaposságtól? Vagy attól, amit az imént látott? Emlékezett egy estére, még újonc korából, amikor járőrkocsival járta az éjszakát. Egy öngyilkossághoz hívták a London–Brighton vasútvonalhoz. Egy férfi a sínekre feküdt az alagút bejáratánál, a vonat átszáguldott a nyakán. Grace–nek kellett begyalogolnia, hogy a fejet visszahozza. Sosem felejtette el azt a szürreális látványt, ahogy zseblámpája fényében meglátta a levágott fejet. A vágás szinte sebészi pontosságú volt, alig vérzett. Egy ötvenes, borvirágos arcú férfi volt az áldozat. Grace a hajánál fogva emelte fel a fejet a földről, és rögtön elcsodálkozott, milyen nehéz. Hal’Al feje is ugyanilyen volt. Az egyik sarokban felállított nyerőgép fényeit nézte. A szerkezet alig hallhatóan csilingelt. Még korán volt, nem játszott rajta senki, és a bárban sem volt túl sok vendég rajtuk kívül. Egy bájgúnár, az a fajta, aki a médiumokban szokott dolgozni, nyugodtan iszogatta Bloody Maryjét a kandallónál, miközben az Observert olvasta.

Néhány asztallal arrébb egy idős házaspár ücsörgött, csendben ültek italaik felett, mint két növény. Sorba vette az aznapi teendőket – melyeket jócskán összekuszált Hal’Al brutális meggyilkolása –, és aggódott Nick Nicholl miatt. Nick azzal a MET–es nyomozóval találkozik délután Wimbledonban, aki egy Janie Strettonhoz hasonlóan lefejezett nő ügyében nyomoz. A két esetet a szkarabeusz is összeköti, de ennél a nőnél nem valódi bogarat használt a rohadék, hanem egy ezüst karkötőt. Talán jobb lenne, ha ő maga találkozna az emberrel, egyik rendőrnyomozó a másikkal, és nem csak egy fiatal beosztottat küldene oda. Nichollhoz fordulva megkérdezte. – Hánykor is találkozol azzal a nyomozóval Wimbledonban? – Azt mondta, majd ma délután felhív. A bátyja itt él, és ma meglátogatja, együtt ebédelnek. – Értesíts, ha jelentkezik, én is veled megyek. – Úgy lesz, uram. Nick lassan már harminc volt, de társaságban még mindig esetlenül mozgott, mint valami tinédzser, ráadásul arra sem volt képes, hogy Grace–nek szólítsa, mint mindenki más a csapatából. Grace lefuttatta kézi számítógépén teendői egyre gyarapodó listáját, de émelygésétől nem tudott teljes mértékben koncentrálni, gyomra háborgott a konyhából terjengő sült hús illatától. Egyhamar nem fog tudni enni, állapította meg magában. Igazából abban sem volt biztos, hogy a sör jó ötlet, miután annyi aszpirint tömött magába, de ez pillanatnyilag nem igazán érdekelte. Egy ilyen napindító után járt nekik egy ital. Elővette a telefonját, és ellenőrizte, minden rendben van–e, nehogy véletlenül elmulassza Cleo hívását. Eszébe jutott, vajon hogy boldogul Glenn Branson, és kicsit aggódott a barátjáért. Annak idején jó okkal tartottak tőle az éjszakai bárok nehézfiúi, de a kidolgozott izmok alatt érző szív lapult. Túlságosan is érző és jó szándékú ehhez a munkához. – Hm. Kénsav… – tűnődött hangosan Potting, majd megemelte feléjük poharát, és jókorát húzott belőle. Grace most alaposabban is szemügyre vette. Nem lehetett azzal vádolni, hogy az égiek kegyesek lettek volna hozzá, meglehetősen randa ábrázattal áldották meg a szerencsétlen flótást. Az idősödő nyomozót gyakori hibái és bárdolatlan viselkedése ellenére is megsajnálta egy pillanatra, a sok hencegés és handabandázás egy szomorú, magányos életet próbált elfedni. Potting letette sörét egy Guinness alátétre, a zsebében kezdett kotorászni, elővette pipáját, majd a dohányosokra jellemző automatikus mozdulattal nyúlt a gyufásdobozért is. Nick Nicholl majdhogynem áhítatosan nézte a szertartást. – Sosem dohányoztál, igaz? – kérdezte Potting. Nick megrázta a fejét. – Rögtön gondoltam, nem az a fajta vagy. Sokkal inkább fitnesz–matyi vagy, mi? – Legalábbis próbálok az lenni. Az apám dohányzott, még ötven sem volt, mikor elvitte a tüdőrák. Potting elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta a beszélgetést. – Cigarettázott? – Napi húsz szál vagy több. Norman önelégülten emelte fel a pipáját. – Ez egészen más, nekem elhiheted. – Nick kiváló futó – vágott közbe Grace –, meg akarom szerezni a rögbicsapatnak a jövő

szezonra. – A Sussexnek szüksége is van rá, alig vannak jó futók a csapatban, a leváló szélsők csapnivalók, de a védelem talán még gyengébb. A tolongásoknál már oda sem merek nézni, a Surrey ellen is tíz emberünk között lépett ki három, és úgy vezették a fogónkra, hatalmas szégyen! – azzal meggyújtott egy gyufát, és émelyítően édes füstfelhőbe burkolta az asztalukat. Addig pöfékelt, míg a pipa egyenletes, vörös izzásba nem jött. Grace általában szerette a pipa illatát, de ez nem az a nap volt. Elhajtotta maga elől a füstöt, nézte, ahogy lassan gomolyog a mennyezet felé. Reggie Hal’Al meggyilkolása talán csak véletlen egybeesés. Az ember egy nagy, nemzetközi pedofil bűnszövetkezet elleni per koronatanúja volt, számtalan embernek volt rá nyomós oka, hogy végleg elhallgattassa. Mégis, a két különböző számítógépen talált protokoll egyezése egy másik lehetőséget is felvetett a nyomozóban. Bryce halálos fenyegetést kapott, hogy ne merjen kapcsolatba lépni a rendőrséggel. Ám ő – nagyon helyesen – úgy döntött, hogy nem törődik a figyelmeztetéssel. A vizsgálatok során kiderült, hogy kapcsolat lehet a Janie Stretton– gyilkosság és Hal’Al laptopja között. Kevesebb mint huszonnégy órán belül Reggie halott volt, ráadásul hasonló brutalitással végezték ki. Egyre jobban kezdte idegesíteni a nyerőgép szüntelen vijjogása, csilingelőse. Mivel Potting és Nicholl között heves vita alakult ki a krikettel kapcsolatban, jobbnak látta, ha saját gondolatait próbálja rendezni. Már a kocsiban ültek, de még mindig annyira el volt merülve, hogy szinte átsiklott Norman Potting egy érdekes megjegyzése felett, amivel lezárta a krikettvitát, és újra visszatért a Reggie Hal’Al–gyilkossághoz. 51. fejezet

Az ügyeletes állatorvos, aki Dawnként mutatkozott be, egy meglehetősen férfias, harminc körüli ausztrál nő volt. Lady mellett térdelt, aki még mindig álomittasnak tűnt. Lehúzta a német juhász szemhéját, és ceruzavékonyságú lámpájával a szemébe világított. Max és Jessica aggódva figyelték az eseményeket hátuk mögött. Tom próbált nyugalmat sugározni, és átkarolta a gyerekek vállát. Glenn Branson nyomozó kiment a házból, hogy lebonyolítson egy telefonhívást. Tom a kutyát figyelte, de gondolatai egészen máshol jártak. Tegnap reggel elment a rendőrségre, és mindent elmondott, amit a gyilkosságról tudott. Mostanra eltűnt a felesége, és kocsijukat kiégve találták meg a városon kívül. Istenem, drágám, merre vagy? Odakint a szikrázó napsütésben Branson a fülére szorította mobilját. Az egyik családi összekötő tisztet, Linda Buckley–t hívta, és elintézte, hogy a nő azonnal meglátogassa a Bryce családot. Ahogy letette a telefont, az újra csöngött. Dudley Bunting volt az, a Brit Közlekedési Felügyelettől, Branson egy korábbi hívására válaszolt. Glenn elmondta neki, hogy mit keres, és hogy az ügy nem tűr halasztást, Bunting pedig ígéretet tett, hogy amilyen gyorsan csak tudja, visszahívja. Nekem ma van rá szükségem, nem három hét múlva

mondta Branson. – Megoldható? Bunting habozott. – De hisz vasárnap van. – Igen, tudom. Én is szívesebben lennék a templomban. Viszont nem ott vagyok kezdett bedühödni Branson. – Egy család háza előtt állok. Odabent egy apa van, aki a feleségével szeretné tölteni a napot, odabent két gyerek van, akik az anyjukkal szeretnék tölteni a napot a bökkenő csak az, hogy minden jel szerint őt az éjszaka közepén elrabolták. Szóval, ha nem túl nagy kérés, hogy ma kihagyja a családi kerti partit, akkor mozdítsa mega lusta seggét a kedvemért. Bunting biztosította, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Amíg vonalban volt, egy másik hívás is befutott, Ari kereste. Branson nem vett róla tudomást. Befejezte a beszélgetést, és letette a telefont. Két éles sípjel figyelmeztette, hogy üzenete érkezett. A vele szemben álló fitneszterem ablakait nézte. Gym&Tonic. Jó kis elnevezés – gondolta rövid, frappáns, kimondottan tetszett neki. Ökölbe szorította kezét, és finoman hasba bokszolta magát, csak hogy ellenőrizze izmait. Még minden rendben, megvan a kockás hasizma, amiért annyit szenvedett. Régebben mindennap lejárt a terembe, de az utóbbi időszak megfeszített munkája mellett örült, ha hetente kétszer le tudott jutni. Ezen mindenképp változtatnia kell, bűntudatot érzett, hogy így elhanyagolta a testét. De volt valami, ami miatt még komolyabb bűntudat gyötörte. Gyönyörű kék az ég, süt a nap, a családja mellett lenne a helye. Ari, a felesége és a gyerekek mellett. Még Sammy is csak nyolcéves, Remi pedig három. Minden nap minden percében hiányoznak neki, amikor nem lehet velük. Márpedig mostanában ez a helyzet, a munka felemészti az összes idejét és energiáját. Feltárcsázta a hangposta számát, hogy meghallgassa az üzenetet, amit Ari hagyott. Már meg sem volt lepődve, felesége tömör volt, lényegre törő és cinikus. Napról napra rövidebb és cinikusabb. „Glenn, lemegyünk Sammyvel és Remivel a partra, jó lenne, ha tudnál csatlakozni. Már csak azért is, mert eredetileg a te ötleted volt. A gyerekek szeretnének legalább egy órát az apjukkal tölteni a hétvégén. Talán egy telefont még meg tudsz ereszteni. Engem Arinak hívnak, ha esetleg elfelejtetted volna. Ja, és én vagyok a feleséged.” Nagyot sóhajtott. Egyre gyakrabban veszekedtek a munkája miatt. Úgy tűnt, Ari már el is felejtette, hogy a múlt hétvégét teljes mértékben a családjának szentelte, hogy el tudjanak utazni Solihullba Ari húgának a harmincadik születésnapját ünnepelni. Ezért Grace vállára pakolta a saját teendőit is, nem mintha nem lett volna annak elég baja őnélküle is. Glenn Branson legnagyobb problémája az volt, hogy túl sok ambíció szorult bele. Gyorsan és magasra szeretett volna emelkedni a rendőrségnél, úgy, mint Roy Grace. Ő volt a példaképe. De ez azzal járt, hogy iszonyatos mennyiségű túlórát végzett, dolgozott hétköznap, dolgozott a hétvégén. És ez már így is marad a következő húsz évben. A legtöbb kollégája számára komoly gondot okozott a magánélet, a házasság és a munka összeegyeztetése. Csak azok a párok éltek boldogan, melyek mindkét tagja a rendőrség alkalmazásában állt, így pontosan értették egymás gondjait. Tartott tőle, nemsokára eljön

az idő, amikor meg kell hoznia a döntést, és végleg el kell köteleznie magát vagy a karrierje, vagy a családja mellett. A kettő együtt nem fog menni. Milyen ironikus is az élet, gondolta egy savanyú félmosoly kíséretében. Amikor megszületett Sammy, azért hagyta ott állását az éjszakai klubban, hogy olyan szakmája legyen, amire a fia is büszke lehet. Emiatt döntött úgy, hogy rendőr lesz belőle. Már éppen vissza akarta hívni Arit, mikor egy hang megállította a mozdulatát. Tom Bryce bukkant fel mögötte. Nem futott nagy formát, sápadt volt, arca beesett, szeme véreres. – Válthatnánk néhány szót négyszemközt, nyomozó? – Természetesen. Beszálltak Branson Mondeójába, és becsukták az ajtókat. – Mit gondol, nyomozó, veszélyben vagyunk? Biztonságos helyre kellene vinnem a gyerekeket? Elrejtőzzünk? Glenn nem tudta, mit válaszoljon, így inkább egy ideig csendben maradt. Janie Stretton kegyetlen meggyilkolására gondolt, a figyelmeztetésre, amit a Bryce család kapott, és az eltűnt asszonyra. Mégsem tudott válaszolni, túl kevés információ állt a rendelkezésére, ő vajon mit tenne fordított esetben? Hogyan reagálna, ha Ari tűnt volna el megmagyarázhatatlan módon? Tiszta lelkiismerettel nem mondhatja Tom Bryce–nak, hogy maradjon otthon a gyermekeivel. De milyen más lehetőségek vannak? Huszonnégy órás rendőri védelem? Ahhoz komolyabb bizonyítékokra lenne szükség, hogy meg lehessen győzni Alison Vospert. Költöztessék a családot egy rendőrségi menedékházba? Még nincs fél órája, hogy Roy Grace telefonált, és tájékoztatta Reggie Hal’Al kénsavfürdőjéről. Ennyit a menedékházak biztonságáról. – Azt hiszem, szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy a feleségét elrabolták, Mr. Bryce. Pontosan ez volt az, amitől Tom a legjobban tartott, bár volt még egy utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni próbált. Jessica szavai nem mentek ki a fejéből. „Biztos egy vodkához. Láttam. Megígértem, hogy nem mondom el.” – Már beszéltem egy ilyen esetekre szakosodott, családi összekötő tiszttel. A hölgy nagyon érti a dolgát, ideköltözne önökhöz, ha beleegyezik, Mr. Bryce. Ő majd megszervezi, hogy a kollégákkal együtt huszonnégy órás őrizetet biztosítsanak. – Ön is ezt tenné, Branson nyomozó? Elfogadná a védelmet, és a rendőrségre bízná a gyerekei sorsát? – Igen – válaszolta Branson kissé tétován. – Pillanatnyilag mindenképp, de holnapra talán okosabbak leszünk. Glenn Branson lehorgasztotta a fejét, nem tudott sokáig Tom szemébe nézni. Egyre csak a férfi kérdése járt a fejében. Ha velem fordulna elő hasonló, én is a házban maradnék a gyerekekkel? Egyszerűen képtelen volt felelni erre a kérdésre. 52. fejezet

Burgonya… – szólalt meg Norman Potting hirtelen. A három nyomozó már az autóban ült. Nick Nicholl vezetett a rottingdeani pubból visszatérőben a sussexi kapitányság felé. A sörrel nyakon öntött aszpirinek kezdték éreztetni a hatásukat, Roy Grace feje egyre

nehezebb lett, határozottan elálmosodott. – Burgonya…?! – kérdezett vissza Nick, mint aki nem hisz a fülének. – Egy farmon nőttem fel – kezdte Potting. – Az apám mindig kénsavval permetezte a burgonyát. Jócskán felhígítva, persze. Sosem volt belőle semmilyen probléma. – Kénsavval permetezte a burgonyát? Nem mondhatod komolyan. A kénsav szó sokadik említése már Grace füléig is eljutott. – Jegyezd meg, barátom, én mindig komolyan beszélek – replikázott Potting. – A sav szétmarja a gyökereket, és könnyebb a betakarítás. – És az nem baj, hogy azt is megöli, aki eszik belőle? – kapcsolódott be Grace. – Marhaság. Semmi gond nincs a vegyszerekkel meg a rovarirtókkal, ha helyesen használja őket az ember. Nézz csak rám! – Pontosan rád nézek – vigyorgott rá Nick a visszapillantóból. – Soha életemben nem voltam betegszabadságon. Az lehet, a te betegséged nem gyógyítható, gondolta Grace, de nem mondott semmit. – Mondom nektek, megfelelő kezekben ártalmatlan dolgok ezek. – Nem hinném, hogy Reggie Hal’Al is osztaná a véleményedet ellenkezett tovább Grace. – Te adnál olyan krumplit a gyerekeidnek, amiről tudod, hogy korábban kénsavval permetezték? – kérdezte Nick. – Persze, nincs azzal gond. – Hát, nekem van – válaszolta a fiatal nyomozó. Egy ideig hallgattak, majd természetesen Potting törte meg a csendet. – Hány gyereked is van? – Útban van az első, a feleségem mindenórás terhes. Hát neked? – Kettő az első házasságomból, egy a másodikból, és még kettő a harmadikból. A legfiatalabb, Suzie Down–kóros. Nem mintha túl sokat látnám a kis szarosokat – mondta, némi vágyakozással a hangjában. Nichollt szíven ütötték Potting szavai. – Down–kóros? Az öreg bólintott – Sajnálom – mondta Nicholl. Norman megvonta a vállát – Ez már csak így van. Minden családnak megvan a maga keresztje. Egyébként rendes kölyök, mindig boldogan vigyorog. – Nős vagy még? Potting olyan pofát vágott, mint aki citromba harapott. – Á, feladtam. Agglegény vagyok, azt teszek, amit akarok, és oda megyek, ahová akarok, nincsenek kötöttségek. Pont úgy, mint Grace. Én mondom neked, így a legjobb mindenkinek. – Nem hinném, én például boldog házasságban élek – felelte Nick Nicholl. – Mit mondjak? Szerencsés vagy. – Ezzel az egésszel arra akartál kilyukadni, hogy ha olyan embert keresünk, aki képes egy kádat megtölteni kénsavval, akkor a burgonyatermesztőkön kell rajtaütnünk – terelte vissza a szót a nyomozásra Grace. – Aha. Vagy olyasvalakit, aki a termesztőknek szállít. Ellenőriznünk kell a gyógyszergyárakat, mindazokat, akik citrom – vagy tejsavat állítanak elő, az étolaj–

forgalmazókat, a ragasztóanyaggal, robbanószerekkel vagy szintetikus műanyaggal kereskedőket, a víztisztító vállalatokat, a fafeldolgozókat, a bőrcserzőket és az akkumulátorgyárakat, semmiség. – Neked jelentkezni kellene a Multimilliomosba – viccelődött Nicholl. – A kénsav lehetne a választott témaköröd. – Néhány évvel ezelőtt volt egy esetem. Egy croydoni faszi a barátnője arcába löttyintett egy adagot, mikor az kirúgta, úgy tűnik, Afrikában így szokás rendezni a válásokat. – Hm. Jó fej volt az illető. – Igen, elbűvölő. – De hát mit lehet várni a niggerektől? Grace rögtön megélénkült. – Norman, ha nem vetted volna észre, a csapatunkban is van egy fekete nyomozó. Ha még egy rasszista vagy homofób megjegyzést teszel, azonnal felfüggesztelek. Elég világosan fogalmaztam? Rövid hallgatás után Potting elnézést kért. – Sajnálom, Roy, elég otromba tudok lenni néha. Az a Branson jó fiú. Még ha fekete is? – szeretett volna visszakérdezni Grace, de inkább mással folytatta. – Jó néhány kanna kénsavra volt szükség, hogy feltöltsék a kádat, a szomszédoknak látniuk kellett valamit, minden ablakon ott lógott az a röhejes matrica a polgárőrségről. Két dolgod van, Norman. Egy: beszélsz a nyomozókkal, akik a környékbelieket kérdezték ki, és megtudod, láttak–e gyanús vagy szokatlan járművet az utcában az elmúlt néhány napban. Kettő: kideríted, van–e olyan szállító vagy felhasználó, aki nagy mennyiségű kénsavval dolgozik. – Mindezt az előtt, vagy az után, hogy végére jártam az escortszervizek dolgának? – Majd megosztod a figyelmedet és az energiádat a különböző feladatok között, mint a többiek. Kettőt csipogott a telefonja, jelezvén, hogy üzenete érkezett. Ránézett a kijelzőre, látta, hogy Cleo küldte. A szíve azonnal hevesebben kezdett verni, de amikor elolvasta, a dobogás rögtön alábbhagyott. Tán meg is szűnt. 53. fejezet

A videoszoba egy kicsi, ablaktalan helyiség volt, alig néhány méterre a MlR–1 folyosójától. Csak Glenn Branson és Tom Bryce tartózkodott odabent, mégis szűknek érezték a teret, a falak rájuk akartak dőlni. A helyiség egy újabb példája mindazon figyelmetlenségeknek, amit a tervezés során elkövettek, morgolódott magában Branson, pedig ő nem is volt gyakori vendég az épületben. Tom Bryce az asztalnál lévő monitor előtt ült, előtte egy jókora halom DVD és egy videó. A lemezek a Preston Park pályaudvar biztonsági kameráinak felvételeit tartalmazták. Ez volt az első megálló Brightontól északra, rengeteg ingázó használta nap mint nap. Egyrészt, mert közel esett Brighton külvárosához, másrészt a környező utcákban ingyenesen lehetett parkolni. Ez volt az az állomás, ahol a „seggfej”, aki múlt kedden a vonaton hagyta azt az átkozott CD–t, leszállt. Bunting első osztályú munkát végzett, letette eléjük az aduászt. Alig két órával

később, hogy Branson a segítségét kérte, eljuttatta hozzájuk a kérdéses napon készült Preston Park–i felvételeket, abból az órából, amikor a „seggfej” leszállt a vonatról. Tom kényszerítette magát, hogy a felvételekre koncentráljon, de szinte magánkívül volt, annyira aggódott a felesége miatt. Remegett a keze. Egyrészt az éhség miatt, hiszen egész nap nem evett semmit, másrészt a vödörnyi kávé miatt, amit magába döntött. Úgy érezte, mintha egy köteg szögesdrót lenne a gyomrában. Hirtelen megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre, de nem volt ismerős a szám. – Jobban teszem, ha ezt most felveszem. – Branson egyetértően bólintott. Lynn Cottesloe volt az, Kellie legjobb barátnője, aki szintén a városban lakott. Arról érdeklődött, hogy van–e valami fejlemény, és felajánlotta, hogy ha bármiben segíteni tud, szívesen megteszi. Főznek vacsorát, vigyáznak a gyerekekre. Tom megköszönte kedvességét, és elmondta neki, hogy a rendőrség váltott műszakokban vigyáz a családjára. Lynn megígértette vele, hogy azonnal telefonál neki, ha lesz valami fejlemény. Tom biztosította, hogy így lesz, majd visszatért a feladatához. Az első kamera képe teljes hosszában befogta a peront. Éppen egy szerelvény érkezett be az állomásra. A jobb felső sarokban lévő kijelző 19.09–et mutatott. – Ez a Thameslink, amit a London Bridge üzemeltet – világosította fel Glenn Branson. – Az ön szerelvénye néhány perc múlva érkezik. Tom előre–hátra dülöngélt a székén, majd szinte megmerevedett, mikor a kérdéses vonat befutott az állomásra. Az idegei pattanásig feszültek. A szerelvény lassított, majd megállt. Kinyíltak az ajtók, és mintegy harminc ember szállt le a vonatról. Megállította a felvételt, és mindegyiket külön tanulmányozta. A seggfejnek nem látta nyomát. – Biztos, hogy ez az a vonat? – kérdezte. – Teljesen. Ez a 6.10–es gyorsvonat a Victoria pályaudvarról. Azt mondta, ezzel érkezett aznap – válaszolta Branson. – Folytassuk, hátha nem szállt le még mindenki. Tom lenyomott egy gombot, és a kép újra megelevenedett. A szerelvény ajtóit figyelte, melyek egyre–másra csukódtak be. Próbált visszaemlékezni, melyik kocsiban utazott aznap. Talán a harmadik–negyedik lehetett a mozdonytól számolva, de nem volt biztos a dolgában. Aztán hirtelen kiszúrta őt. Egy testes, babaarcú férfi kászálódott le a lépcsőn, laza trikóban és szafariingben, kezében kicsi sporttáska. Óvatosan körültekintett, mielőtt lelépett volna a peronra, mintha csak azt szimatolná, tiszta–e a terep. Vajon miért volt ilyen körültekintő, tűnődött Tom, és újra megállította a felvételt. A férfi lába éppen a levegőben volt, pontosan szemben állt a kamerával, bár erről valószínűleg nem volt tudomása. Az arcán tisztán kivehető volt az aggodalom. Tom ismét elindította a felvételt, és néhány pillanattal később a férfi arca felderült, szinte hetykén vonult végig a peronon a kijárat felé. Tom újra lenyomta a pillanatmegállító gombját, és Branson felé fordult. – Ő az. Branson megdöbbenve nézett a férfira. – Fókuszáljon az arcára, kérem. Tom az irányítópulttal babrált, és bár kissé esetlenül kezelte, sikerült kinagyítania a seggfej arcát. – Teljesen biztos a dolgában? Tom bólintott. – Abszolút ő a mi emberünk, biztos vagyok benne. – Nem lehet, hogy téved?

– Kizárt. – Hát, ez nagyon érdekes – mondta a nyomozó. – Tudja, hogy kicsoda? – Igen – mondta Branson. – Pontosan tudjuk. 54. fejezet

Nem sokkal öt előtt Jon Rye még mindig az irodájában volt, az asztalánál dolgozott Tom Bryce laptopján, mikor a közvetlen vonala megszólalt. – Jon Rye – szólt bele a kagylóba. – Halló! Tom Bryce beszél. Itt vagyok az épületben, a videoszobában. Csak szeretnék érdeklődni, hogy állnak a dolgok a laptopommal. Ha lehetséges, beugranék érte. Este még szeretnék dolgozni, holnap lesz egy nagyon fontos megbeszélésem, szeretnék felkészülni. Szóval, mi a helyzet? Mi a helyzet? A helyzet gyalázatos. Maga haza szeretne menni dolgozni, én meg haza szeretnék menni, hogy megmentsem a házasságom, de valószínűleg egyik sem fog megtörténni, gondolta Jon. Mindössze ő és Andy Gidney voltak még bent ezen a kései vasárnapon. Mi a baj velük, mitől ennyire nyomorúságos az életük? Gidney, az elmaradhatatlan iPod fejhallgatóval a fülén a billentyűzete fölé görnyedt. Az asztalán halmokban álltak a kólásdobozok és az automatából vásárolt műanyag kávéspoharak. Gidney azon a kódon dolgozott szüntelen, amit Jon egész héten próbált feltörni. Jon kezdett kicsit aggódni miatta. Elveszett léleknek tűnt. Neki legalább van kihez hazamenni. Persze Nadine egy kicsit hűvös és barátságtalan olykor, de mindig vacsorával várja, és ott vannak a gyerekek is. Az ő élete legalább emlékeztet a normálisra. De vajon mi a helyzet Gidney–vel? Ugyan, mi ez a hülyeség? A rendőrség meg a normális élet – két külön fogalom. A napjaik nagy részét azzal töltötték, hogy pornót néztek a lefoglalt gépeken, és ez bizony nem a Playboyban látható ízléses erotika volt; középkorú férfiak fajtalankodtak gyerekekkel, olykor szinte kisbabákkal. Hogy a francba izgathatja ez bárki fantáziáját? Hogy lehet erre bárki is képes? Hogyan képes egy negyvenéves férfi ilyesmire kényszeríteni egy gyereket? És később hogyan tud ezzel a tudattal élni? A gyakorlat sajnos azt mutatta, hogy minden gond nélkül. Ő aztán pontosan tudta, mit tett volna, ha valaki az ő gyerekeit környékezi meg zsenge korukban. Egy penge és egy forrasztópáka, és már meg is oldotta a problémát. Egy kellemetlenül ismerős, elektromos gépzaj zavarta meg gondolatait, Gidney mobiljának csengőhangja. A kockafejű kivette a füléből a dugókat, és unott hangon, minden érzelem nélkül szólt bele a telefonba. Rye tudta, nagyjából merre lakik Gidney. Valahol a Level környékén, nem messze a versenypályától, egy másfél szobás lakásban. Régebben a kézművesek és mesteremberek

laktak erre, a legtöbb épület viktoriánus sorház volt, de mára elfoglalták az egyetemisták és a fiatal, egyedülálló pályakezdők. Mi várta otthon ezt az embert? Már ha egyáltalán hazament olykor… A babkonzerv a rezsón? Egy másik monitor? A Guardian egy száma? Amit egyébként mindig a hóna alatt hurcolt, de Rye sosem látta, hogy Andy beleolvasott volna. Egy csomó számítógépes magazin…? – Szükségem lenne még egy kis időre, körülbelül fél órára – válaszolt Tom Bryce–nak. – Megvárja, vagy inkább ugorjak be vele önhöz, mikor hazafelé megyek? – Azt nagyon megköszönném. Szeretnék hazamenni, a gyerekek várnak. – Rendben, megvan a címe. Ott leszek, ahogy tudok. – Ránézett az órájára, biztos akart lenni, hogy időben hazaér a Hatodik sebességre – az egyetlen tévéprogramra, amit szinte megszállottan nézett minden héten. Ugyan már jó néhány év eltelt, mióta a közlekedésieknél szolgált, de még mindig benzin csörgedezett az ereiben. Ahogy letette a telefont, még éppen látta, ahogy Gidney – anorákban, kezében táskájával – kifordul az ajtón. Se köszönés, se biccentés, semmi. Mindig ezt csinálta, ennek az embernek fogalma sem volt a viselkedési normákról. A vizsgálódás sokkal tovább tartott, mint korábban tervezte, némi bűntudattal állapította meg, hogy már másfél óra is eltelt, mióta Tom Bryce–szal beszélt telefonon. Lecsukta a laptop fedelét, és már felállni készült asztalától, mikor újra megszólalt a telefon. Egy telefonkezelő kereste a Mailing House rendőrségi központtól, ahová a lakosságtól érkező, de nem sürgős hívások futnak be. – Az informatikai főosztállyal beszélek? – kérdezte a telefonos. Rye mély lélegzetet vett, és legyűrte kísértését, hogy téves kapcsolásra hivatkozva letegye a telefont. – Rye őrmester beszél. – Egy telefonáló arra panaszkodott, hogy valaki engedély nélkül használja a vezeték nélküli internetét. – Na, ne! – tört ki Rye–ból, erre aztán semmi ideje sincs. Majd felrobbant. – Ha vezeték nélküli kapcsolata van, nem kell mást tenni, mint egy jelszóval levédeni a hálózatot, amit használ. – Megtenné, hogy beszél vele, uram? A hónapban ez már a harmadik bejelentés, amit tőle kapunk, most már nagyon zaklatottnak tűnik. Üdv a klubban, gondolta Rye, de kelletlenül igent mondott. – Kapcsolja, kérem. Egy másodperccel később egy idősebb férfihangot hallott a telefonban, erős német akcentussal beszélt. – Ó, igen. Üdvözlöm, nevem Andreas Seiler. Mérnök vagyok, de már nyugdíj. Hidakat korábban terveztem. – Szakadozott a vonal, Rye csendben várt egy ideig. Aztán, hogy megtörje a csendet, és hogy kiderítse, vajon a vonalban van–e még a férfi, megszólalt. – Itt Rye őrmester beszél az informatikai főosztálytól. Miben segíthetek? – Most pont nincs szükségem egy hídra sem, szerette volna még hozzátenni. – Köszönöm. Helyzet az, hogy lopja valaki internet. Rye megint az órájára nézett, fél hatot mutatott. Szerette volna minél előbb letudni ezt a hívást, és hazamenni. A telefonközpontos igazán említhette volna, hogy ez az ember alig beszél angolul. – Mit ért az alatt, hogy lopják az internetét, uram? Nem vagyok biztos benne, hogy értem a problémát

– Én egy tervrajzot szeretnék letöltés. Egy híd, egy régi kolléga tervezett a volt cég. A Kuala Lumpur–i kikötőben lenni majd. Aztán az internet lassú, nagyon, nem tud letölteni. Történik ez már korábban is. – Úgy vélem, vagy az internetszolgáltatójával, vagy a számítógépével van a probléma – felelte Rye. – Azt tanácsolom, először a szolgáltatóval lépjen kapcsolatba. – Természetesen ezt már megtettem. És a gépet is ellenőriz. Nincs semmi baj. Szerintem külső probléma. Szerintem az ember miatt van, aki kint ül fehér kisbuszban. Rye kezdett összezavarodni. Mit szórakozik vele ez a bolond? – Egy fehér kisbuszban ülő férfi lassítja le az internetkapcsolatát, uram? – Igen, úgy hiszem. – Sajnálom, Mr…. – le kellett pillantani a jegyzeteire – Mr. Seiler. Nem tudom követni. Hol van ön pontosan? – Svájcból származom, de itt dolgozom Brightonban. – Pontosan hol, uram? – A Freshfield úton. – Értem. Rye jól ismerte a környéket A Freshfield egy különösen széles út volt a hegyoldalban, két–három emeletes téglaházak szegélyezték, de sokat közülük már kisebb lakásokra osztottak fel. – Az internetkapcsolata szélessávú? – Igen, szélessávú. – És vezeték nélküli internetet használ? – Hogy van–e rooterem? WiFire gondol? – Igen, ez a kérdés. – Hogyne, az van nekem. Rye arca kezdett felderülni, úgy gondolta, megtalálta a problémát. – Titkosítva van a hálózat, amit használ, uram? – Hogyan? Titkos? Nem gondol. Tudja, fiam lakása, számítógépét használom. – Be kell írnia egy jelszót, mielőtt csatlakozik az internethez? – Nem, nincsen jelszó. A jelszó védettsége nélkül bárki, aki rendelkezik mobilinternet–kártyával, rácsatlakozhat valaki más hálózatára. Rye maga is megtette már néhány alkalommal véletlenül, mikor a járőrautóban ücsörgött a laptopjával. Most, hogy jobban belegondolt, az ő otthoni hálózata sem volt jelszóval védve. De ha egyszer végre hazaér… – A kisbusz még mindig odakint áll? – Igen, így van. – Le tudja olvasni a rendszámot? Az idős svájci úr bediktálta a kért adatot. Rye felírta a jegyzettömbjébe, inkább megszokásból, mintsem komoly megfontolásból. – A legjobb, amit tanácsolhatok, hogy tegyen jelszót a hálózatra, és akkor illetéktelenek nem tudják majd használni. – Beszélni fiammal.

– Kiváló ötlet, uram. Rye végre letehette a telefont. Mostanra tele volt a hócipője, úgy döntött, hadd tudja meg az egész őrs, hogy ő vasárnap este hétkor még bent húzta az igát, és hivatalos feljegyzést készített az esetről a központi nyilvántartásba. Begépelte saját és főosztálya nevét, a kisbusz leírását és a rendszámot, majd Harci–Svájci név alatt elmentette a bejegyzést. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de sokkal jobban érezte magát tőle. Azt viszont nem tudta, milyen eredményekhez vezet majd az ártatlan mártírkodás. 55. fejezet

Találtam egy adag lasagnét a fagyasztóban – fordult a konyhába belépő Tom felé a náluk tartózkodó családkapcsolati tiszt. Jessica és Max úgy kapaszkodtak a nadrágjába, mintha sosem akarnák elengedni, nehogy eltűnjön, mint az édesanyjuk. – Szívesen megmelegítem vacsorára, ha gondolja. Tom üres tekintettel nézett Buckley–ra, nem is gondolt a vacsorával. Mióta eljött a rendőrségről, egyre csak Branson nyomozó arckifejezése járt a fejében. A tekintete, amikor kiszúrta a seggfejt a peronon a térfigyelő kamera felvételén. A lakonikus tömörségű válasz, amit arra a kérdésre adott, hogy tudják–e, kicsoda a szalagon látható férfi. – Igen. Pontosan tudjuk. Ez volt minden, a nyomozó nem volt hajlandó több részletet elárulni. Zavarodottan fordult a nyomozónő felé. – Igen, köszönjük, az nagyszerű lesz. – Akad némi zöldség is a hűtőben, paradicsom, saláta, retek, össze tudok dobni egy salátát is. – Nagyon kedves. Lady bújt át a kertre nyíló kutyaajtón, és begaloppozott a szobába. Tomra nézett, majd vakkantott egyet, és hevesen csóválni kezdte a farkát. A levertségnek nyoma sem volt. – Éhes vagy, kiskutyám? – kérdezte Tom. Újabb vakkantás volt a felelet, a kutya várakozással teli pillantásokat vetett felé. – Én nem szeretem a salátát – nyavalygott Max. Én meg csak a mami salátáját szeretem – tette hozzá Jessica, szolidaritásáról biztosítva testvérét. – De hisz ez mami salátája, ő vette – próbálta meg a lehetetlent Tom. – Oké, de nem ő készíti el – durcáskodott tovább Max. – Majd ez a kedves néni megcsinálja. – Tom magához vette a kutya tálját, és a feléig feltöltötte száraz eledellel, majd kinyitott egy húskonzervet, és színültig pakolta a tálat, jól össze is keverte. Az állatorvos nem tudta megmondani, pontosan mi baja lehet, ő is a gyomorrontásra tippelt. Branson nyomozó megkérdezte tőle, lehetséges–e, hogy a kutyát megpróbálták megmérgezni, és ezt az eshetőséget sem zárta ki. Vérmintát vett a kutyától, de csak néhány nap múlva lesz meg az eredménye. Branson megkérte, azonnal jelentkezzen, ha pontosat tud mondani. – Találtam nagyon fincsi, citromos jégkrémet is. Vacsora után kaphattok belőle – mondta Buckley kedvesen. – Én a mami jégkrémjét akarom – válaszolta Max. – Én meg csokisat vagy

epreset kérek! hisztizett Jessica. Tom sokatmondóan nézett össze a rendőrnővel. Úgy tippelte, a harmincas évei közepén járhat, rövid, szőke haja volt, nyílt, őszinte tekintete, barátságos modora. Tom meg volt győződve, hogy ezzel a helyzettel is meg tud birkózni. Rámosolygott, megvonta a vállát, majd letette a tálat a földre, és Maxhez fordult. – Ez tényleg a mami jégkrémje, te is tudod. Max ránézett a nagy, kerek, ártatlan szemeivel, de ezek a szemek most semmiféle érzelmet nem tükröztek. Tom nem tudott olvasni bennük, fogalma sem volt, mi jár a fia fejében. Vagy a lányáéban. Vagy legalább a sajátjában. Kétségbeesetten szeretett volna többet megtudni Jessicától azzal kapcsolatban, amit Kellie–ről és a vodkáról mondott. Hogy az ördögbe kell ezt érteni? – De én akkor sem szeretem a citromosat – nyafogott a kislány. Tom letérdelt, és megölelte. – Ma este nincs másmilyen. De megígérem, hogy holnap hozok csokisat és epreset is. Mit szólsz? De Jessica nem szólt semmit. – Öleld meg apádat, kislányom, rám fér. – Mikor jön haza a mami? Ezt a kérdést mindenképp szerette volna megúszni, nem tudta, mit mondjon. Azt, hogy nem tudja? Vagy egy kegyes hazugságot? Végül a füllentés mellett döntött, úgy minden egyszerűbb. – Nemsokára. – Felkapta a kislányt a karjába, és elindult a fürdőszoba felé. – Itt a fürdés ideje, hajrá! – Azt akarom, hogy a mami fürdessen meg. Lehet, hogy csak nagyon későn ér haza, szóval ma este apu fürdet meg, rendicsek? Jessica duzzogni kezdett. A nappaliból egyre hangosabban szólt a tévé, valami tingli– tangli zene, fékcsikorgás, egy fejhangú, amerikai férfi tiltakozott valami ellen. Max a Simpson családot nézte. Nem is baj, legalább elfoglalja magát vacsoráig. Vagy őt is meg kellene fürdetnie? Hirtelen ráébredt, milyen keveset tud a gyerekek napi rutinjáról vagy a háztartásról. Aztán rádöbbent még valamire, ami sötét, hideg rettegéssel öntötte el. Holnap prezentációt kell tartania a Land Rover számára, a marketingigazgatójuk pedig komoly szerződés lehetőségét pedzegette. Ha Kellie nem kerül elő addigra, fogalma sincs, hogy fog megküzdeni a feladattal. Ó, Kellie, édes, drága Kellie, mondd, hogy nem esett bajod, hogy hazajössz! Annyira szeretlek… Időközben felértek a lépcső tetejére, bevitte Jessicát a szobájába. Becsukta az ajtót, majd maga is leült az ágyra a kislány mellé. – Jessica, kérdezhetek tőled valamit? Arról, amit ma reggel mondtál, mikor arról beszélgettünk, hogy maminak mihez lenne kedve, ha itt volna velünk. Te azt mondtad, hogy biztosan egy vodkához. Emlékszel rá, kicsim? Jess csendben maradt, némán nézett maga elé. – Emlékszel arra, amit mondtál, drágám? Lebiggyesztette az ajkát, és dacosan kivágta: – Te is szoktál vodkát inni. – Igen,

szoktam. De miért mondtad ezt a mamiról? Odalentről Lady ugatása hallatszott, majd megszólalt a csengő. – Mami! Mami! Mamiií! Mami itthon van! – hallotta Max lelkes kiabálását. Tomnak felragyogott a tekintete, torkában dobogott szíve, miközben feltépte az ajtót, és lerobogott a földszintre. Max már nyitotta is az ajtót. Jon Rye állt a verandán, a laptopját hozta vissza. 56. fejezet

Roy Grace a komputeres munkaállomásánál üldögélt a MIR–1–ben, csapata nagy része is vele volt, a legfrissebb jelentéseket és a központi nyilvántartás bejegyzéseit tanulmányozták. Vasárnap este háromnegyed nyolc volt, és bár nem volt éhes, remegése nem szűnt meg. Vagy az alacsony vércukorszint, vagy a túl sok kávé, vagy mindkettő, tűnődött. Mindenesetre, egyre nehezebben tudott a munkájára koncentrálni. Cleo Morey üzenete sem segített éppen a dolgokon, ötpercenként eszébe jutott az SMS, amit még délelőtt kapott tőle. Éppen a Reggie Hal’Al–ügy kapcsán befutó híreket olvasgatta, mikor valaki megkopogtatta a vállát. – Szevasz, öreg harcos. Fel sem kellett néznie, tudta, hogy Branson az. Nemrégiben futott ki a teremből, és most egy csomó fánkkal tért vissza a szemközti szupermarketből, a csapat minden tagjának jutott belőle. Grace is kapott egyet. Felállt az asztaltól, úgy érezte, ki kell nyújtóztatnia elmacskásodott tagjait. Ahogy a folyosó felé sétált, Branson csatlakozott hozzá. – Minden rendben, haver? Úgy nézel ki, mint a mosott szar. Grace beleharapott a fánkba, majd lenyalta a szájára ragadt porcukrot. – Kösz, jó, hogy mondod. Branson lehalkította a hangját – Egy kismadár azt csiripelte, hogy te és Cleo Morey egészen jól elvoltatok a Latin in the Lanesben tegnap este, el sem akartatok menni. Grace meglepetten nézett rá. – Nocsak. – Szóval az ő kezében van a pórázod. – Istenem, micsoda pletykafészek ez a város. – Te is tudod, öregem, kicsi a világ. – Honnan tudsz róla? Branson óvatosan megpofozgatta az arcát. – Hiszen ezt tanítottad meg legkorábban. Első szabály. Egy jó nyomozó kiváló hírszerző hálózatot épít ki maga köré. Grace a fejét csóválta, félig bosszús volt, félig büszke. – Láttad a Zsaruk című filmet?

Tudod, amelyikben Gerard Depardieu rendőrt játszik, és a füleseire alapozva szervezi meg a rajtaütést a drogbandán. – Nem, nem láttam. – Sajnálhatod, remek film. Rád emlékeztetett benne. Persze neked valamivel kisebb az orrod. – Úgy nézek ki, mint Gerard Depardieu? Branson vállon veregette. – Nem, te inkább az a Bruce Willis–fajta vagy. – Na, így már jobb. Igen, határozottan úgy nézel ki, mint Bruce Willis kicsit szerencsétlen bátyja. Esetleg az apja. – Te aztán tudod, hogy kell felvidítani az embert. Tudod mit? Te meg úgy nézel ki, mint… – Mint Will Smith? – Haha, álmodik a nyomor. – Mesélj inkább Miss Morey–ról. – Nincs mit mesélni. Együtt vacsoráztunk. – Szakmai megbeszélés, ugyebár. – A legteljesebb mértékben. Nagyon fontos lehetett, ha még a taxi hátsó ülésén is folytattátok. – Ez hihetetlen! Minden kurva taxisofőr a te informátorod Brightonban és Hove–ban? – Nem, csak egypár közülük. Szerencsém volt. Grace most már tényleg nem tudta, hogy dühös legyen–e pártfogoltjára, vagy inkább büszke, de hogy átkozottul hatékonyan dolgozik, az biztos. – És tetszett neki az új formád? – Azt mondta, rúgjam ki az öltöztetőm, mert teljesen dilettáns. Branson egy pillanatra komolyan megbántottnak tűnt, Grace majdnem nyomott egy barackot a fejére. – Nyugi, igazából nem mondott semmit. – Baszki, az még rosszabb. Van két gyilkosságunk, és egy nő, akit valószínűleg elraboltak. Nem foglalkoznánk inkább a nyomozással? – Nem, egyáltalán nem. Cleo Morey! Az a nő gyönyörű! Ha nem lennék házas, nem sokat haboznék, ha érted, mire gondolok. Egy dolgot kivéve. Hogyan tudsz elvonatkoztatni a munkájától? – Az étterembe nem hozott egy hullát sem, így viszonylag könnyen ment. Branson hitetlenkedve csóválta fejét, elnyomta vigyorát. – Gyerünk már, minden részletet hallani akarok, ne szerénykedj, ki vele. – Nincs miért szerénykednem. Barátja van, maradjunk ennyiben. Igazából a vőlegénye. Ez valahogy kirepült a fejéből a vacsora előtt.

– Nem mondhatod komolyan, csak szívatsz. Grace elővette a telefonját, és megmutatta az üzenetet, amit még délelőtt kapott. „Most nem tudunk beszélni, épp itt van a vőlegényem. Később hívlak. Csók – C” Branson csak egy gondolatnyit habozott, majd kijelentette: – Az a csákó már a múlt. – Na persze. Ezt délelőtt írta, és még most sem hívott. – Nem látod? Azt írja, csókol. Hidd el nekem, dobni fogja az ürgét. Grace betömte a maradék fánkot a szájába. Nagyon ízlett neki, szívesen evett volna többet is. – Ha jól értem, ez most megint egyike a híres megérzéseidnek. Branson sanda pillantást vetett rá. – Legtöbbször bejönnek. Nem Cleo volt az ügyeletes aznap. Ha így lett volna, Grace biztosan elmegy Reggie Hal’Al boncolására – nem mintha ez létfontosságú lett volna, a jelentést úgyis kézhez kapja, mint a nyomozást vezető tiszt, ráadásul Reggie ügyében egy másik csapatot is felállítottak, tehát az már nem az ő dolguk volt innentől kezdve. – Majd meglátjuk – zárta le a kérdést. Grace–nek eszébe jutott egy mondás, amit gyakran hallott az anyjától. Majd az idő eldönti. A sorsunk meg van írva. Édesanyja mélyen hívő asszony volt, de Grace sosem osztozott igazán ebbéli meggyőződésében. Viszont anyjának sokat segített a hite, amikor a rák ellen harcolt. Grace tulajdonképpen mindig is szerencsés embereknek tartotta azokat, akik képesek szilárdan hinni istenben, egy magasabb rendű hatalomban, amely a sorsunkról dönt. Egyúttal megszabadulnak minden felelősségtől is, amit cselekedeteikért kellene vállalniuk. A természetfeletti dolgok mindig nagy hatással voltak Grace–re, de azt sosem hitte, hogy sorsa Isten terveitől függene. Visszament a terembe, egyenesen a gépéhez sétált. A táblán ott volt kitűzve a kép, amit ma készített Reggie Hal’Alról a fürdőkádban, mellette Kellie Bryce fotója, amit már megküldték a sajtónak, az összes angliai rendőrkapitányságnak, a kikötőknek és reptereknek is. Holnap reggeltől itt lesz a nyakán ez az arrogáns szemétláda a MET–től. Cassian Pewe. A lezáratlan aktáin fog dolgozni, de Grace–nek nem voltak illúziói. Ha nem tud felmutatni valami konkrétumot a Janie Stretton–gyilkosság kapcsán, könnyen elvehetik tőle az ügyet, és minden bizonnyal el is fogják. Bransonhoz fordult, valamit muszáj volt megkérdeznie. – Glenn, mennyire vagy biztos benne, hogy nem a férje ölte meg? Ha egy nő megmagyarázhatatlan körülmények között eltűnik, akkor az elsődleges gyanúsított mindig a férj vagy a barát, legalábbis amíg nem tisztázza magát. – Ahogy már az eligazításon is elmondtam egy órával ezelőtt, teljesen biztos vagyok benne. Kihallgattam, még mielőtt a térfigyelő kamerák felvételeit megnéztük volna. Ha gondolod, el tudom küldeni a róla készült anyagot a szakértőknek, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Otthon kellett volna hagynia a gyerekeket az éjszaka közepén, megölni a feleségét, eltüntetni a holttestet, elvinni a kocsit a kilátóhoz, felgyújtani, és tíz kilométert futni hazáig. Ez nem túl valószínű. – Akkor mi lehet a nővel? Gondolod, hogy lelépett a szeretőjével? – Nem hiszem, hogy felgyújtotta volna az autót, ráadásul magával vitte volna néhány személyes tárgyát, ruhákat, nem gondolod?

– Az autó felgyújtása lehet figyelemelterelés, netán bosszú is. Branson hajthatatlan volt. – Nem, kizárt dolog. – Szeretném megnézni magamnak ezt a Mr. Bryce–t. Látogassuk meg. – Most? Ilyen későn? Felőlem elmehetünk, de most elég stresszes, van elég baja a gyerekekkel. Náluk van egy emberünk, ráérünk holnap délelőtt találkozni vele – ha addig sem kerül elő a feleség. – Beszéltél a bébiszitter szüleivel? – Aha. Már ágyban voltak, mikor a lányuk megérkezett. Csak beszólt nekik a hálóba, hogy megérkezett. Ez nagyjából háromnegyed kettőkor volt. Hallották, ahogy elhajt egy autó, de ez minden. – A szomszédok? – Nincs belőlük túl sok, és nem is egymás szájában laknak. Ne felejtsd el, hogy a Sznobok Hegyéről beszélünk. De azért jártam náluk. Senki sem látott vagy hallott semmit. – Ellenőrizted a térfigyelő kamerákat is? Még várok az eredményre, de a srácok dolgoznak rajta. Eddig nem találtak semmit. – Mit tudsz a házasságukról? Jól megvannak? – Egy idős házaspár lakik a szomszédban, velük beszéltem. Az öreg vagy három méter magas, a vénlány meg füstöl, mint a gyárkémény, alig láttam a szobában. Azt mondja, elég jóban van Mrs. Bryce–szal, Kellie– vel. Besegít, ha vészhelyzet van, és vigyázni kell a gyerekekre, ilyesmi. Említette, hogy pénzügyileg nincs minden rendben odaát. Grace érdeklődése jeléül felvonta a szemöldökét. – Nocsak, mit nem mondasz. – A házuk alapján sosem gondolnál rá. A kerti barbecue hatalmas, úgy néz ki, mint valami NASA–űrállomás, több ezerbe kerülhetett. Puccos konyha, márvány mindenfelé, plazmatévé, amit akarsz. – Talán pont ezek miatt vannak anyagi gondjaik – felelte Grace. – Még az is lehet, hogy a kocsi felgyújtása is csak egyszerű biztosítási csalás. Branson homloka ráncba szaladt. – Őszintén szólva, erre nem is gondoltam. Van egyáltalán valaki, aki életében pénzt tudott kicsikarni a biztosítóktól? – Nézz utána, hogy lízingelték–e az Audit, vagy már ki volt fizetve, és hogy megpróbálták–e eladni mostanában. Az informatikai főosztálynak van másolata a merevlemezről, nézzenek utána, hogy adott–e fel hirdetéseket autós oldalakon, kezdjék az Autotraderrel. Talán a nő eltűnésének is ehhez van köze. Minél tovább gondolkodott rajta, annál izgatottabb lett. Pénzügyi problémák. Lehet, hogy téves úton járnak, de érdemes végigmenni rajta, hogy biztosat tudjanak. Az emberek nagyon találékonyak tudnak leni, ha arról van szó, hogy eltüntessék az adósságaikat Végignézett a csapatán. Bella Moy szokás szerint csokigolyókat tömött magába, bár még le sem törölte a fánkról a klaviatúrájára hullott porcukrot. Nick Nicholl a telefonon lógott, komoly képpel hallgatta beszélgetőtársát. Norman Potting is telefonált éppen, az escortügynökségektől szerzett listán dolgozott. Egy–két hölgy roppant ideges lesz ma este, ebben Grace biztos volt. Nem mintha erkölcsileg felsőbbrendűnek tekintette volna magát, maga is sokszor ragadott telefont az elmúlt kilenc évben, amikor úgy gondolta, hogy ideje volna hasonló ügynökségek

szolgáltatásait igénybe vennie, de végül Sandy kísértő árnyéka mindig megakadályozta ebben, és letette a telefont, mielőtt bármi történt volna. Hasonló volt a görögországi kirándulás is. Befizetett egy útra, ahol a résztvevők mindannyian egyedülállók voltak, kimondottan ez volt a koncepció. Azt remélte, ez majd változtat az életén, de a kísérlet katasztrofális kudarccal zárult. Kinyílt az ajtó, és a mindig vigyorgó Tony Case, az adminisztrációs főtiszt nyomult be a helyiségbe. – Hahó, Grace! Csak gondoltam, beugrok, és megkérdezem, hogy állnak a dolgok, tudok–e valamiben segíteni. – A többiek nevében is köszi, Tony, hálásak vagyunk. De minden rendben, megoldjuk. Case feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy vette az üzenetet. – Tudod, a szolgáltatásunk teljes körű – ironizált egy sort. – Csak szólj, ha szükséged van valamire. – Menj, inkább élvezd a hétvégét, legalábbis ami még hátravan belőle. Tony Case megnézte, mennyi az idő. – Hűha, mind a négy teljes órát? Tudod, Roy, ez már majdnem vicces. Ahogy az adminisztratív főtiszt kiment a folyosóra, Grace a központi nyilvántartás bejegyzéseit kezdte böngészgetni, tudni akarta, mi történik a Reggie Hal’Al–ügyben. Nem tartott sokáig, hogy valami érdekesre bukkanjon. A szomszédok kikérdezése során kiderült, hogy az egyikük észrevett egy fehér kisbuszt, ami Reggie háza előtt parkolt az előző este, hét körül, még a rendszámot is lelkiismeretesen felírta. Nocsak, talán mégis jó valamire a polgárőrség – gondolta Grace. Megnyitotta a bejegyzést. A tiszt, aki eljárt az ügyben, lekérdezte a rendszámot a központi nyilvántartásból, de a kocsi ott rendben volt. A Reggie Hal’Al–gyilkosság ügyében egy, még Grace–nél is tapasztaltabb rendőr, Dave Gaylor vezette a nyomozást. Semmi kétség, Dave emberei darabokra fogják szedni a kisbuszt, ha megtalálják. Nicholl huppant le mellé váratlanul. – Roy, most futott be egy hívás az egyik bár tulajdonosától, akivel tegnap találkoztam. Azt mondja, visszanézték a biztonsági kamerák felvételeit néhány hétre visszamenőleg, mert le akarnak kapcsoltatni egy drogbandát, akikről úgy gondolják, a bárban bonyolítják le az ügyleteket, és az ürge a felvételek nézegetése közben felismerni vélte Janie Strettont. Grace, mint akit kígyó mart meg, úgy ugrott fel a hírre. – Milyen gyorsan tudjuk behozni a szalagokat? – Jobban szeretné, ha mi mennénk ki a helyszínre, szüksége van a felvételekre. De felajánlotta, hogy akár most, azonnal megnézhetjük. – Most azonnal? – Igen. Grace nem töprengett sokat. Nick Nicholl elég régen szolgál már a cégnél, de még sokat kell tanulnia. Bízott a fiú képességeiben, de mi van, ha most elkerüli valami a figyelmét? Ez volt az első ígéretes nyom. Ha igaznak bizonyul, létkérdés, hogy annyi információt gyűjtsenek be, amennyit csak lehet. – Hozd a fényképét – mondta Grace. – Én is veled megyek.

Hé, Branson, most el kell mennem, ahogy visszaértem, indulunk Mr. Bryce–hoz. – Akkor elég későn fogunk odaérni – válaszolta Glenn. Tudta, hogy amatőr dolgot mondott, de nem tudta megállni, hogy közben ne gondoljon saját estéjére, életére. Rettenetesen szeretett volna már otthon lenni, a gyerekeivel, a feleségével, ha csak öt percre is, mielőtt ágyba kerülnének. – Glenn, ha Mr. Bryce nem gyilkolta meg a feleségét, vagy azok ketten nincsenek benne egyéb sötét üzelmekben, akkor a fickó egész éjjel ébren lesz, higgy nekem. Grace kelletlenül bólintott, tudta, hogy Grace–nek igaza van. A karórájára pillantott. Biztos volt benne, hogy Grace legalább egy óráig lesz távol, de inkább tovább. Utána még elmennek Mr. Bryce lakásához, kizárt, hogy éjfél előtt végezzenek. Nem félt szembenézni egy fél tucat, késeket lóbáló huligánnal Brighton egy sötét sikátorában, de olykor kifejezetten rettegett Ari haragjától, és ez a pillanat pontosan ilyen volt. Gondterhelten vette elő telefonját, hogy szóljon feleségének, csak késő éjszaka ér majd haza. Grace–t annyira felvillanyozták a hírek, hogy figyelme elsiklott egy másik bejegyzés fölött, amit Jon Rye készített egy órával korábban, Harci–Svájci elnevezéssel. 57. fejezet

Tom a Micimackóból olvasott fel Jessicának, de szinte oda sem figyelve, és a kislány is csak fél füllel hallgatta. Maxszel sem boldogult sokkal jobban. Csak arra tudott gondolni, hogy milyen szánalmas apa ő tulajdonképpen. A gyerekek az anyjukat akarják, ami igazából természetes, de egyre nehezebben viselte elutasításukat, úgy érezte, kudarcot vallott. A kicsik mintha még Linda Buckley társaságát is többet keresték volna, mint az övét. A rendőrnő a nappaliban várakozott, hogy megérkezzen váltótársa, aki átveszi tőle az éjszakai ügyeletet. Letette a könyvet, jóéjtpuszit nyomott Jessica homlokára – aki ugyan teljesen ébernek tűnt –, majd becsukta az ajtót maga mögött, és bement a dolgozószobájába. Megint felhívta Kellie szüleit, akik egyébként is óránként telefonáltak rá, aztán Kellie barátait, még a Skóciában élő testvérét is, aki különösen aggódott, de senki sem hallott róla, nem tudtak mit mondani. Bement a hálószobájukba, és kinyitotta a viktoriánus komódot, ahol Kellie a ruháit tartotta. Feltúrta a pulóvereket, miközben magába szívta felesége illatát. Nem talált semmit. Kihúzta a fiókokat, ahol a fehérneműit tartotta, és abba is beletúrt. Meglepődött, mikor valami nagy, nehéz tárgyba ütközött a keze. Egy üveg kibontatlan Tesco vodka volt. Talált egy második üveget is, majd egy harmadikat. Ez utóbbi már félig üres volt. Leült az ágyra, nem tudta levenni szemét az üvegekről. Három üveg csak a fehérneműk között? „Biztos egy vodkához. Láttam. Megígértem, hogy nem mondom el.” Jézusom. Megint az üvegekre nézett Fel kellene hívnia Branson nyomozót? Megpróbált logikusan gondolkodni. Mi jó származna abból, ha elmondaná? A nyomozó érdeklődését veszítené, és magában leírná feleségét, mint iszákos nőszemélyt, akik alkoholmámorában elkavarodott valamerre. De ő jobban ismerte ennél. Legalábbis egy perccel ezelőtt még

úgy hitte. Feltúrta a hálószoba többi részét is, de mást nem talált. Visszatette az üvegeket, becsukta a fiókot, és lesietett a földszintre. Linda Buckley még mindig a nappaliban ült, tévézett, egy hatvanas évekbeli rendőrsorozatot nézett. Egy detektív éppen a vele szemben ülő, elszánt tekintetű nőt kínálta meg cigarettájából, akinek kontyba volt tűzve a haja. – Szereti a rendőrsorozatokat? – kezdeményezett beszélgetést ügyetlenül a nővel. – Csak a régieket – felelte –, ezeket az új, modern sorozatokat már nem nézem. Annyi hülyeséget hordanak össze, aminek köze nincs a valósághoz, hogy mindig felbosszantom magam. Csak ülök, nézek, és egyre csak azt hajtogatom: de hát az ég szerelmére, ezt nem így csináljuk! Leült a mellé, azt mérlegelte, vajon megbízhat–e benne. – Ennie kell, Mr. Bryce. Megmelegítsem önnek a lasagnét? – kérdezte Tomtól, mielőtt megszólalhatott volna. – Köszönöm, igaza van, ennem kell valamit – válaszolta, pedig úgy érezte, csak egy italra lenne szüksége. A nő felállt, és kiment a konyhába. Tom magára maradt a gondolataival. Üresen bámulta a képernyőt, a vodkásüvegek jártak a fejében. Vajon miért tartott Kellie titkos készletet? Vajon mióta ivott? És főleg, miért? Megmagyarázza mindez az eltűnését? Nem, ez kizárt. Legalábbis gondolni sem akart rá. A sorozat véget ért, kezdődött a kilencórás híradó. Érezte a melegedő étel illatát, de csak felkavarta a gyomrát, egyáltalán nem volt étvágya. Tony Blair fogott kezet George Bushsal. Tom egyikükben sem bízott, de ma este ez a legkevésbé sem érdekelte. Aztán a szokásos iraki képek következtek, majd egy beszámoló, egy csinos newcastle–i lányról, akit megerőszakoltak, majd megfojtottak. Az eset kapcsán megszólalt egy nyomozó is, akinek olyan haja volt, mintha egy sündisznó ülne a fején. Nem artikulált kellőképpen, látszott rajta, hogy sem gyakorlata nem volt, sem médiatréningen nem vett részt. – Az asztalra tettem – monda Linda, szinte parancsolóan. Tom alázatosan, mint egy birka, kiment a konyhába, és leült az étkezőasztalhoz, de továbbra is hallgatta a nappaliból kiszűrődő híreket. Evett egypár falatot a tésztából, de inkább befejezte, alig tudott nyelni. – Szerintem kellene hagynunk egy cetlit a bejárati ajtón a kollégái számára, hogy ne használják a csöngőt. A gyerekek azt gondolnák, hogy az anyjuk érkezett haza. – Jó ötlet – mondta a nő, és már elő is vett egy darab papírt a táskájából, majd az ajtó felé indult. – De üresen akarom látni a tányérját, mire visszajövök. – Értettem, főnökasszony – válaszolt Tom, és kipréselt magából egy mosolyt, majd legyűrt egy újabb falatot az ételből. Mire a nő kiment, újabb hír következett a tévében. – A sussexi rendőrség megkezdte a nyomozást annak a férfinak az ügyében, akit ma reggel holtan találtak rottingdeani otthonában, Kelet–Sussexben. Információink szerint a férfi Reginald Hal’Al, aki korábban pedofília vádjával már büntetve volt. Megjelent Hal’Al fényképe a képernyőn, mire Tom kezéből a villa is kiesett. A seggfej volt az a vonatról. 58. fejezet



Mióta Grace az eszét tudta, folyamatosan dolgoztak a brightoni kishajó–kikötő építésén, és még mindig nem fejezték be. Ki tudja, talán nem is fogják soha, gondolta. A lezárt területen, az építőanyagok végeláthatatlan tornyai között – melyek mindegyike vízhatlan ponyvával volt letakarva – két munkagép is állt, egy hatalmas daru és egy lánctalpas markoló. Sosem tudott határozottan állást foglalni se a beruházás ellen, sem pedig mellette. Miért nem mondta el Cleo, hogy jegyben jár? Persze, némileg ő is hibás, hiszen rákérdezhetett volna, hogy van–e valakije. Az a hosszú, forró csók a taxiban… Egészen addig tartott, míg Cleo lakásához nem értek. Egy nő, aki szerelmes a vőlegényébe, biztosan nem viselkedik így, még ha alaposan be is van rúgva. A nap kezdett az útja végére érni, de még jól láthatóan a horizont felett lebegett. Grace saját, egyre hosszabbra nyúló árnyékát figyelte a deszkapallókon. Egy másik, még hosszabb árnyék is imbolygott az övé mellett, Nick Nicholl alakja. A fiatal nyomozó egy borítékot szorongatott a kezében, melyben Janie Stretton fényképe volt. Nagyokat lépett, és furcsán, előregörnyedve járt, mint aki szégyelli, hogy közel két méterre nőtt. Idefelé, az úton hallgatag volt, mint általában, és ennek kivételesen Grace is örült, nem volt kedve az udvariasan semmitmondó csevegéshez. Elmentek a mostanában igen felkapott Seattle Hotel előtt, és nem sokkal később megérkeztek a Karma bárhoz. A tengerpartra néző terasz zsúfolásig tele volt, csak elvétve láttak egy–egy szabad asztalt vagy ülőhelyet. Grace követte Nichollt a bárba. Járt már itt néhányszor barátai unszolására az elmúlt néhány évben, akik mind meg voltak győződve róla, hogy a magukfajta férfiak számára ez a megfelelő hely, hogy felcsípjenek egy nőt. Az egzotikus beltér minden más brightoni helytől megkülönböztette a bárt; tágas volt, a lampionok meleg fénnyel töltötték meg a teret, a vendégeket padlóba süllyesztett puha párnák hívogatták, a falakat indiai, marokkói és távol–keleti minták díszítették. Nick odasétált az egyik feltűnően csinos pincérnőhöz. – Helló, Rickyt keressük. A nő körbenézett, majd ragyogó mosollyal válaszolt. – Nem látom idekint, biztos az irodában van. Várja önöket? – Igen. Megmondaná neki, kérem, hogy Nicholl nyomozó és Grace felügyelő szeretne találkozni vele? Egy fél órája beszéltünk telefonon. A pincérnő elment, hogy megkeresse a főnökét. – Az embered, az a Dickinson a MET–től… Tudod, a halott lány ügyében nyomoz, aki mellett szkarabeuszt találtak. Holnap dél körül találkozunk vele, igaz? – Így van, pontosan. – Talán nem volt hozzánk kedve ma? Nem illettünk bele a napirendjébe. Mindketten a bárpultra támaszkodtak. Egy Joss Stone–szám szólt éppen. – Ezt kimondottan kedvelem – mondta Grace. Nicholl megvonta a vállát. – Én a countryt és a westernt szeretem. – Ki a kedvenced? – Johnny Cash a király, nem kérdés.

Rachel és én még táncórákat is vettünk, de be kellett fejeznünk, amikor kiderült, hogy várandós. – Na ja, a gyerek megváltoztatja az életet, legalábbis úgy hallom – mosolygott Grace, miközben egy halom színes magazint bámult a pult mögött. – A terhesgondozás meg a hasonló órák nem valami szórakoztatóak, az biztos. Néhány perccel később visszatért a pincérnő, és felkísérte őket néhány lépcsőn egy irodába, ami a bárral ellentétben fekete, funkcionális bútorokkal volt berendezve; egy kanapé és néhány karosszék állt a terem közepén. Az íróasztal mögött egy fiatal, tüsihajú férfi ült, egyszerű ingben és farmerben, a fekete–fehér zárt láncú videorendszer képeit nézte a monitorokon. A terasz és a bár is be volt kamerázva. A fiatalember felállt, megkerülte az asztalt, és barátságos mosollyal üdvözölte őket. – Üdvözlöm, örülök, hogy látom, Mr. Nicholl – mondta, miközben kezet ráztak. Grace–re nézve folytatta. – Ricky vagyok, én vezetem ezt a helyet. Olvastam önről az árgusban, talán tegnap, ha jól emlékszem. – Megeshet. Mit mondjak, nem kímélték. Megkínálhatom önöket valamivel? – Egy ásványvizet kérek, szénsavmentest, ha megoldható. – Egy diétás kólát – mondta Nicholl. A menedzser telefonon leadta a rendelést, majd intett nekik, hogy üljenek le. A kanapét foglalták el, Ricky pedig hozott magának egy széket. – Nos – kezdett bele, elsősorban Grace felé intézve szavait –, elég jó az arcmemóriám, egy ilyen helyen szükség is van rá, hogy ki tudjuk szűrni a bajkeverőket. Ahogy már a telefonban is említettem, biztos vagyok benne, hogy a nő, aki után érdeklődtek, járt nálunk úgy egy hete. Péntek este, egy pasassal. Szerencsénk van, általában egy hét után töröljük a felvételeket, de most akadt egy kis problémánk. Remélem, emiatt nem fognak letartóztatni – eresztett el egy poént. Grace udvariasan mosolygott. – Egyelőre nincs szándékunkban, csak Janie Stretton gyilkosát akarjuk megtalálni. – Akkor minden rendben. – Aztán Rickynek eszébe jutott még valami: – Hogy is volt azzal a bogárral – a szkarabeusszal? – Semmi, ne törődjön vele – válaszolta Grace egy kicsit kurtábban, mint szerette volna. – Csak azért érdekelt volna, mert nekünk is van valami hasonló a VIP–teremben – egy kis bronzszobor, a dekoráció része. Egy szargalacsint hajtó bogár – elég bizarr… – Honnan szerezték? – Nem t’om, a belsőépítész fantáziájára volt bízva minden, és a beszerzésért is ő felelt. – Ricky felkapta az előtte heverő távirányítót, és megnyomott egy gombot. – Nézzék csak a középső monitort! – mondta. A képernyő villódzni kezdett, majd elhomályosult, egy futó kép jelent meg, végül helyreállt a kép. A széles látószögű felvétel a zsúfolt bárt mutatta, a jobb alsó sarokban az aktuális dátum és időpont futott. – Nézzék a bejárati ajtót, most figyeljenek! – Ricky egyre izgatottabb lett. Egy izmos, kigyúrt, harmincas férfi vonult be, mint a dzsungel királya. Csontos, szikár arcán érzelmeknek nyoma sem volt, egy hosszú hajú, miniszoknyás lányt húzott maga után. Janie Stretton volt az, semmi kétség. Grace inkább a férfira koncentrált. Merev, óvatos mozgása a hivatásos kötekedőé volt,

aki csak arra vár, hogy megpróbálják lerohanni, s aztán megmutathassa, mit tud. Mindvégig fogta a lány kezét, miközben könnyedén átvágott a tömegen. Egyenesen a bárpulthoz ment, ahol kikerült a félkörívben mozgó kamera látószögéből. Néhány perccel később újra képernyőre kerültek. A férfi egy korsó sört szorongatott, Janie valamiféle koktélt iszogatott. Szemtől szemben álltak, arcuk szinte összeért. Aztán a férfi váratlanul Janie tarkójára csúsztatta szabad kezét, megragadta a haját, hátrahúzta a fejét, és durván belecsókolt a nyakába. Nick Nicholl az ölében tartotta Janie fényképét, és hol azt, hol a kamera képét figyelte. – Ő az – vonta le a végső következtetést. – Minden bizonnyal – erősítette meg Grace is –, kizárt, hogy tévedünk. – Ki ez a vadállat mellette? – fordult a menedzser felé. – Nem t’om, sosem láttam itt. – Biztos benne? Teljesen biztos persze nem lehetek, rengeteg ember megfordul nálunk, de szerintem őt még sosem láttam. Grace–nek megcsörrent a mobilja, de le sem vette a szemét a képernyőről. Benyúlt a zsebébe, elővette a telefont, és csak akkor vetett rá egy futó pillantást. Cleo Morey. Elnézést kért, fogadta a hívást, majd kilépett az irodából. Cleo hangja édes volt, és visszafogott, mint mindig. – Csak azért hívlak, hogy lenne–e kedved egy italhoz ma este, szeretnél–e átjönni? Grace azonnal elolvadt. – Hogyne, remekül hangzik, de még legalább kétórányi munkám van mára. – Akkor csak ugorj be. – Tudod, egy jóéjt–pohárkára. – Hmm… Nem igazán tudta, mit mondjon, ez nem a legalkalmasabb időpont volt az efféle csevegéshez. – Van itthon bor, sör és vodka is. – Esetleg whisky? – incselkedett Grace. – Nahát, micsoda mázlid van! Akad itthon egy bontatlan üveg Glenfiddich, épp ma délután vettem. – Ezt aztán a véletlen egybeesés – mondta Grace könnyednek szánt hangnemben, de kissé erőltetettnek hallotta saját hangját. – Persze hogy véletlen, mi más lenne? 59. fejezet

Linda Buckley posztját egy vékony, húszas éveiben járó fiatalember, Chris Willingham vette át. Kicsi aktatáskát hozott magával, állítása szerint mindennel fel volt szerelve, ami csak az éjszakai virrasztáshoz szükséges. Be is rendezkedett a hálószobában, fülébe dugta iPod lejátszóját, és egy horvát útikalauzt kezdett olvasgatni. Glenn Branson nem sokkal korábban telefonált Tomnak,

hogy még aznap újra meglátogatják. Tom bízott benne, hogy friss híreket kap. Ugyanakkor el volt szánva, hogy mindenképp kiszedi a nyomozóból, miért hallgatott arról, hogy a seggfej igazi neve Reggie Hal’Al, és hogy aznap délelőtt meggyilkolták. Tom vitt egy csésze feketét és némi csokis süteményt Chris Willinghamnek, majd bevette magát dolgozószobájába, és kinyitotta a vasárnapi újságot, amibe addig bele sem nézett. Rendszerint ez volt a vasárnap esti program Kellie–vel. Elnyújtóztak a nappali kanapéján, és kiolvasták az aznapi újságokat a Timestól a Hétvégi Hírmondóig. Tom mindig az üzleti világról szóló írásokkal kezdte, lehetséges ügyfelekre vadászott, míg Kellie a női rovatokba temetkezett. Ma este feleslegesen nyitotta ki a lapokat egy merő betűkavalkád volt számára az egész, semmi sem tudta lekötni a figyelmét. Nagyon egyedül érezte magát, meg volt ijedve, és borzalmasan aggódott. Kellie nélkül elveszettnek érezte magát. Szinte beleőrült a fájdalomba. Reginald Hal’Alt, a seggfejt a vonatról, aki otthagyta azt a kurva CD–t, ma reggel holtan találták a lakásában. Megfojtották a fürdőkádban. De vajon ki? Ugyanazok az emberek, akik az ő családját is megfenyegették? A kérdés nem hagyta nyugodni. Egy másik híradásból azt is megtudta, hogy Hal’Al – aki nemrégiben Ron Dawkingsra változtatta a nevét – egyezséget kötött az ügyészséggel, hogy a védettségért cserébe tanúskodik egy közelgő maffiaperben, amit egy pedofil hálózat tagjai ellen indított a rendőrség. Elképzelhető, hogy most egy bérgyilkos végzett vele. Vagy éppen egy szülő állt bosszút, akinek korábban molesztálta a gyermekét? Legsötétebb félelme az volt, hogy a seggfej halálát a CD elvesztése okozta, ez volt a köszönet érte a háttérben álló gazemberektől. Fél kilenc volt. Huszonnégy órával korábban még pezsgőt iszogattak Phillip Angelides házában. A parti nem volt nagy szám, de legalább még normális volt az élete. Most fogalma sem volt, mitévő legyen. Próbált a másnapi tárgyalására koncentrálni, de maximum öt perccel tudott előretekinteni. A Land Rover–prezentációt semmiképp sem mondhatja le. Még az tűnt a legjobb megoldásnak, ha valamelyik üzletkötőjét küldi el maga helyett a csapatból. Így persze majd komoly jutalékot kell neki kifizetnie – feltéve hogy sikerrel jár –, ami csökkenti a profitot. Ezt persze bele kell kalkulálnia az ajánlatba, és nem fog tudni olyan kedvező árat mondani, mint szeretne. De most ez érdekelte a legkevésbé. Mégis, ahogy az üzleti ügyein tépelődött, egy pillanatra elborította a düh Kellie miatt. Hogy az ördögbe teheti ezt velem ezekben az időkben?Azonnal elszégyellte magát, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jutott Jézusom, drágám, merre vagy? Kezébe temette arcát, össze akarta szedni magát, hogy tisztán gondolkodhasson, de képtelen volt kiszakadni a rémálomszerű történések hatása alól. Gyűlölte magát, amiért ilyen tehetetlen. Egy órával később egy szedán húzódott félre, és állt meg a ház előtt. Tom a dolgozószobája ablakából figyelte, ahogy Glenn Branson kiszáll a sofőrülésből. Volt vele

egy másik, rövid hajú férfi is. Fehér, közel járhat a negyvenhez, minden porcikájából süt, hogy zsaru. Lerohant a földszintre, nehogy véletlenül becsöngessenek, felébresztve a gyerekeket, és kinyitotta az ajtót. Lady is azonnal ott sertepertélt a lába alatt, de sikerült megnyugtatnia, mielőtt ugatásával felverte volna az egész házat. Mostanra kutya baja sem volt, nyilvánvalóan felépült a gyomorrontásból – vagy az esetleges mérgezésből. – Jó estét, Mr. Bryce. – Elnézést, hogy ilyen későn zavarjuk. – Semmi gond, örülök, hogy látom önöket. Hadd mutassam be Roy Grace főfelügyelőt, ő vezeti a nyomozást a Janie Stretton– gyilkosság ügyében. Bryce gyorsan végigmérte a nyomozót, és meglepődve látta, milyen lezserül van öltözve. Ő mindössze annyit tudott a rendőrségről, amit a CSI–ban, a 24–ben, meg a Szökésben látott, de persze ott is előfordult, hogy a detektívek lazábbra vették a figurát. A férfi tekintete határozott, de barátságos volt, megjelenése – különösen pengeéles tekintete – tiszteletet parancsoló. – Köszönöm, hogy eljöttek – folytatta Tom, miközben beljebb tessékelte a vendégeket, egészen a konyháig. – Van valami fejlemény, Mr. Bryce? – kérdezte Glenn Branson, aki a konyhaasztalnál álló székre huppant le. – Csak egyvalami, de gondolom, ezt önök is pontosan tudják. A ma délelőtt meggyilkolt férfi, Reginald Hal’Al nem más, mint akit a vonaton láttam, aki elveszítette a CD–t. Felismertem az arcát a hírekben is. Grace a lakás feltérképezésével volt elfoglalva. Szemügyre vette a gyerekek rajzait a falakon, a beépített tévés hűtőszekrényt, a drága berendezést, és jól elraktározta az agyában. Ő is leült az asztalhoz, tekintetét Bryce–ra függesztette. – Nagyon sajnálom, ami a feleségével történt. Szeretnénk feltenni néhány kérdést, ami segítségünkre lehet a nyomozás során, hogy mielőbb megtaláljuk. – Természetesen, állok rendelkezésükre. Grace úgy figyelte Tom Bryce minden mozdulatát, mint vércse az egeret. – Mr. Bryce, meg tudná mondani, hogy mikor vásárolta az Audit, amit kiégve találtunk? A férfi szeme azonnal jobbra mozdult. – Persze, most márciusban. – Egy helyi kereskedőtől? A szemek megint jobbra mozdultak, az agy emlékközpontja felé. Ha balra nézne, akkor ki akarna találni valamit, tehát hazudna. Egyelőre azonban a férfi az igazat mondta. – Igen, a Caffynstől. Grace elővette a jegyzettömbjét. – Szeretném, ha időrendben végigvennénk a történteket, egészen a felesége eltűnésének órájáig. Megoldható, Mr. Bryce? – Hogyne, parancsoljon velem. Megkínálhatom önöket egy teával vagy egy csésze kávéval? Grace egy kávét kért, míg Branson egy pohár csapvizet. Tom bekapcsolta a kávéfőzőt, és megkezdte részletes beszámolóját az előző napról. Mikor végzett, Grace előhozakodott a kérdéseivel. – Nem veszekedtek tegnap este, mielőtt elment volna, vagy korábban, a hazafelé tartó úton?

– Nem, szó sem volt ilyesmiről – válaszolta Tom. Szeme alig láthatóan jobbra mozdult. Kellie ugyan furcsa hangulatban volt a parti után, de ez távolról sem nevezhető veszekedésnek, és egyébként is, ilyesmi számtalanszor előfordult vele. – Feltehetek egy személyes jellegű kérdést? – Hallgatom. – Jónak mondaná a házasságát? Nem voltak esetleg mostanában problémák a kapcsolatukkal? Tom Bryce megrázta a fejét. – Nem, nem mondanám jónak a házasságunkat. A mi házasságunk egyszerűen csodálatos. Lassan lefőtt a kávé. Tom már éppen fel akart állni, de a nyomozó következő kérdése a székbe szögezte. – Minden rendben van a pénzügyeik körül, Mr. Bryce? A nyomozó tekintetéből nem volt nehéz kiolvasni, hogy sejt valamit az anyagi problémáikról. – Nem, azt nem mondhatnám, hogy minden rendben. – Volt életbiztosítása a feleségének? Mi az ördögöt akar ezzel mondani? – pattant fel dühösen Tom. – Nézze, Mr. Bryce, tudom, hogy a kérdéseim kellemetlenül érinthetik önt, így ha szívesebben válaszolna rájuk egy ügyvéd jelenlétében, vagy ha némelyikre nem kíván válaszolni, azt is megértem, hiszen jogában áll hallgatni. Mivel időközben a kávéfőző automatikusan kikapcsolt, Tom a helyén maradt. – Nem, semmi szükség ügyvéd jelenlétére. – Értem, és köszönöm – válaszolta Grace. – Akkor lenne szíves válaszolni az imént feltett kérdésre? Van életbiztosítása a feleségének? A szemek megint jobbra mozdultak. – Nincs. Nemrégiben még mindkettőnknek volt, a gyerekek voltak a kedvezményezettek, de pár hónappal ezelőtt felmondtuk a szerződést anyagi okokból. Felállt, kitöltötte a kávét a nyomozónak és a pohár vizet Bransonnak. Grace megvárta, míg a férfi visszaül a helyére, hogy tisztán láthassa az arcát, amikor válaszol. – Észrevett bármilyen változást Mrs. Bryce viselkedésében az elmúlt időszakban? Most először, Grace zavart észlelt a férfi arcán, a szemek pedig egyértelműen balra mozdultak, valami hazugságon törte a fejét. – Nem, egyáltalán nem. Ahogy kimondta, Tomot rögtön megrohanták a kételyek. Meglehet, helyesebb lenne elmondani az igazat a vodkáról, és azokról a bizonyos Kellie–pillanatokról, amikor mintha nem is ebben a világban lett volna. Végül úgy döntött, nem mond semmit. Félt, hogy a nyomozók leírják az ügyet, mit foglalkozzanak egy holdkóros alkoholistával. Nincs értelme elmondani, nem segít vele senkinek. Grace felemelte a csészéjét, de aztán visszatette az asztalra anélkül, hogy kortyolt volna belőle. Egyenesen Tom szemébe nézett. – Mit gondol, Mr. Bryce, elképzelhető, hogy a feleségének viszonya van valakivel? – Kizárt dolog, nincsen semmilyen problémánk a házasélettel, boldogok vagyunk egymással – válaszolta Tom szemrebbenés nélkül. És ez így ment tovább még egy fél óráig, Tom úgy érezte, Grace nyomozó miszlikbe

szedte az életét, szinte kifilézte a kérdéseivel, melyek gyakran igen kellemetlenek és személyesek voltak. Mire végeztek, teljesen kifacsarva érezte magát. Megkönnyebbült, mikor tizenegykor végre becsukta mögöttük a bejárati ajtót, de egyben kellemetlenül is érezte magát. A nyomozó kérdéseiből és a válaszaira adott reakciókból egyértelműen az derült ki Tom számára, hogy a rendőrségnek ő az első számú gyanúsítottja. Úgy érezte, ezen minél hamarabb változtatnia kell, hiszen amíg a rendőrök vele vannak elfoglalva, csak fecsérlik az energiájukat, ez az út nem vezet sehova. Tom bedugta a fejét a nappali ajtaján, a biztonságukat óvó fiatal rendőr továbbra is az útikönyvébe mélyedt. Szólt neki, hogy egész nyugodtan szolgálja ki magát, ha szüksége van valamire, és szabadkozott egy sort, hogy nincsen pótágyuk, amit használhatna. Willingham biztosította, hogy már napközben aludt, és nem áll szándékában lefeküdni az éjszaka. Tom felvonszolta magát az emeletre, ismét bevette magát a dolgozószobájába, túlságosan zaklatott volt, meg sem próbált aludni. Úgyis itt van még a munka is. Muszáj megírnia néhány e–mailt a másnapi prezentációval kapcsolatban, erőt kell merítenie valamiből. Bekapcsolta a laptopját, és várta, hogy felálljon a rendszer. Belépett a postafiókjába. A levelek áradata szinte azonnal megindult, húsz, harminc, negyven bejövő üzenete volt. A nem kívánt leveleket a rendszer hál’ istennek kiszűrte, így csak féltucatnyi e–mailre kellett válaszolnia. Hármat a barátaitól kapott, de ezekkel nem is törődött, tudta, hogy valami vicces képet vagy videót küldtek neki. A negyedik Oliviától, a mindig precíz, pontos titkárnőjétől jött. A heti teendőit összegezte Tom számára, és emlékeztette néhány dologra a másnap reggeli megbeszélés kapcsán. Az ötödik az Ivanhoe–ról jött – erre az orvosi– egészségügyi hírlevélre még korábban iratkozott fel, de csak ritkán volt ideje elolvasni. Az utolsó a scarabInc.com–ról jött. Szigorúan bizalmas – ez állt a tárgyban. Megnyitotta az üzenetet. A szöveg rövid volt, az aláírással sem vesződtek. Kellie szeretne üzenni önnek. Maradjon online. 60. fejezet

Este 23.15–kor Emma–Jane Boutwood és Nick Nicholl még mindig a számítógépüknél dolgoztak. A többiek már egyesével szép lassan hazaszállingóztak, hogy legalább egy kis idejük maradjon a magánéletükre is, kivéve Norman Pottingot, aki épp akkor szedelődzködött. Felállt asztalától, megigazította nyakkendőjét, és felvette a kabátját. A másik két teremben is csak egy maroknyi ember volt. Hegyekben állt a szemét a csatazaj elültével, az asztalokat üres kávéspoharak, üdítősdobozok, csokoládépapírok és az ételek kiszállításhoz használt kartondobozok borították, a szemetesek csordultig tele voltak pakolva. Reggelente mindig tiszta, üde illat fogadta őket, de ilyentájt úgy bűzlött a kapitányság, mint egy legénységi kantin. A szemközti szupermarket oldalában álló kifőzde krumplileves–sült–tészta–hagyma–kávé–hamburger–sült krumpli szaga úszott a

levegőben. Potting nagyot ásított, majd egy böffentéssel zárta aznapi produkcióját. – Hoppá, elnézést – kommentálta röviden a történteket. – Az indiai kajától mindig ez van. – Várt egy ideig, de senki nem válaszolt neki. – Nos, ideje indulnom – folytatta, de csak egyik lábáról a másikra állt, ahelyett hogy valóban nekiindult volna. – Van valakinek kedve egy pofa sörhöz? Megállhatnánk valahol útközben, tudok egy helyet, ahol még ilyenkor is van kiszolgálás. A kollégái a fejüket rázták. Nick Nicholl – amennyire Emma meg tudta ítélni abból a néhány szóból, amit elkapott – éppen egy magánjellegű beszélgetést folytatott, valószínűleg a feleségét próbálta nyugtatgatni, aki igencsak dühös volt valamiért. Nem volt nehéz kitalálni, miért. A férje még vasárnap éjfél felé is bent volt a munkahelyén. Emma furcsamód néha még örült is, hogy neki nincs férfi az életében, akinek számadással tartozna. Bár olykor hiányzott neki egy társ, egy udvarló, lassan egy év telt el, mióta szakított legutóbbi barátjával, Ollival. Legalább nyugodtan koncentrálhat a munkájára, a karrierjére anélkül, hogy lelkiismeret–furdalása lenne az iszonyú mennyiségű túlóra miatt. Tudomást sem véve arról, hogy éppen telefonál, Potting egészen Nicholl arra elé hajolt. – Nem tudod véletlenül a kriketteredményeket? Hiába kerestem a neten. Nicholl ránézve a fejével intett, hogy nem, aztán újra a beszélgetésbe merült. Potting továbbra is tanácstalanul álldogált. Zsebre tette a kezét, és újra kijelentette: – Hát akkor én megyek is. Emma–Jane intett neki. – Viszlát holnap, szép estét. – Így van, ideje hazaindulni, ha holnap reggel nem akarunk elkésni – próbált jópofáskodni Potting. – Akkor holnap 8.30–kor. – Alig várom – vette a lapot E–J. Ivott egy kortyot az ásványvizéből, miközben nézte, ahogy Potting gyűrött öltönyében kiballag a teremből. Nem kedvelte különösebben, sőt, gyakran otrombának és trágárnak tartotta, most mégis megesett rajta a szíve. Nagyon magányos lehet, gondolta, és megfogadta, hogy holnap kicsit kedvesebb lesz vele. Visszatekerte az ásványvíz kupakját, és újra a munkájába temetkezett. A jelentéseken rágta át magát, melyek Reggie Hal’Al szomszédjainak kihallgatása után születtek, miután a rendőrök házról házra járva próbáltak információt gyűjteni. Emellett ott volt még a fehér kisbusz, a Ford Transit ügye is, melyet az egyik szomszéd látott Reggie háza előtt parkolni a gyilkosság előtti este. Habár a Reginald Hal’Al–gyilkosság nem hozzájuk tartozott, és egy külön csapatot állítottak fel a felderítésére, Grace úgy vélte, hogy hasznos lehet a Fülemüle–akció szempontjából is, ha rajta tartják a szemüket a dolgok alakulásán, legalább a kezdeti szakaszban. GU 03 OAG – állt az előtte fekvő papíron, ez volt a kérdéses jármű rendszáma. A bejegyzett tulajdonosa egy cég volt, a Bourneholt International Kft., melynek sikerült megszerezni a címét és a postafiókszámát is, de ezeket majd csak másnap reggel tudja ellenőrizni. Amikor korábban megmutatta Pottingnak, az öreg mindössze annyit dünnyögött, hogy valószínűleg ez csak egy értesítési cím, semmi érdemleges. Úgy tűnt, igaza lesz, mert hiába keresett rá az interneten, nem talált semmit. Az egyik asztalon lévő telefon csörögni kezdett. Mivel Nick még mindig a feleségével

volt elfoglalva, E–J. vette fel a kagylót. – Műveleti központ – szólt bele a telefonba. A hang a másik végen gyorsan, de udvariasan beszélt. – Helló, én Jim Knight vagyok a készenléti telefonközponttól. Tudná nekem kapcsolni Roy Grace nyomozót? – A készenléti központba futottak be a lakossági bejelentések, melyeket nem kellett vészhelyzeti prioritással kezelni. A hívásokat olyan képzett operátorok fogadták, mint Knight, akik tudták, mit hogyan kell kezelni. – Sajnos, ő most nem elérhető. Miben segíthetek? – A Fülemüle–akciócsoport egy tagjával kell beszélnem. – Boutwood nyomozó vagyok, a csoport egyik tagja – felelte, miközben nem kis büszkeség töltötte el Emma szívét. – A másik vonalon várakozik egy hívó fél, egy bizonyos Mr. Seiler, egy fehér kisbusz miatt telefonál. Lefuttattam a szokásos ellenőrzést az általa megadott rendszámtábla alapján, és a rendszer azt dobta ki, hogy Grace nyomozó körözést adott ki a jármű ellen. Gondoltam, talán szeretne beszélni a férfival. – Ő a gépjármű tulajdonosa? – Nem, az ő lakása előtt parkol. Ma este egy korábbi időpontban már tett egy bejelentést, ami hat negyvenkor került rögzítésre. – Igazán? – kérdezte Emma–Jane meglepetten, nem értette, miért nem állt rá senki erre a vonalra. – Köszönöm, kapcsolja az urat, kérem. Egy perccel később egy dühös, idősödő úr szólt bele a telefonba erős német akcentussal. – Halló, kérem? Maga nem rendőrtiszt, akivel beszélek korábban? – kérdezte. E–J. a füle és a válla közé szorította a kagylót, miközben vadul kutatott a rendszerben az említett bejegyzés után. Pár pillanattal később megtalálta, amit keresett. A rögzítés ideje: 18.40 – Harci–Svájci. Bejegyeztető: Rye őrmester. Harci–Svájci? Ez meg mi a francot akar jelenteni? – Nem, attól tartok, ő már korábban hazament, uram. Tudja, vasárnap este van. – Igen, de a férfi, aki ül odakint a fehér kisbusz, megint lopja az internet. Az lenne jó, ha ő ment volna haza. – Lopja az internetet? – értetlenkedett Emma–Jane. Ebben az ügyben úgy látszik, semmit sem ért. Mit akar ezzel mondani? De per pillanat nem is ez az érdekes, inkább a kisbuszra koncentrált. – Meg tudná mondani a gépjármű rendszámát? Néhány pillanat után az idős férfi kínos lassúsággal kezdte bediktálni a kért adatot – G mint Gábor, U mint Ubul, nulla, három, O mint Oszkár, A mint Aladár, G mint Gábor. Emma mindent lejegyzett. GU 03 OAG Hirtelen átszáguldott rajta az adrenalin, és már talpon is volt – Uram, kérem, adja meg a telefonszámát, és azonnal visszahívom. A címe Freshfield út 138, D lakás, ugye? A férfi megerősítette a címet, és lediktálta a telefonszámát is. E–J. azonnal bepötyögte a mobiljába. – Kérem, ne menjen ki az utcára, ne tegyen semmit, amivel elijeszthetné. Néhány perc múlva ott leszek önnél. Most leteszem a telefont, uram, de ne aggódjon, mindjárt visszahívom. – Igen, köszönöm. Nagyon szépen köszönöm a kedvességét. Nick füle még mindig a telefonhoz volt ragadva, nem vette észre E–J. heves gesztikulálását. A lány kétségbeesésében végül durván elrántotta Nicholl kezét a fülétől, és szinte ráordított a

kollégájára. – Indulnunk kell. Most azonnal! 61. fejezet

Tom, kezében egy pohár whiskyvel, reszketett az idegességtől. Próbált a levélírásra koncentrálni, legalább annyit mindenképp meg kellett tennie, hogy tájékoztassa a csapatát a másnapi prezentációval kapcsolatban. Közben percenként frissítette a beérkező leveleit, minden frissítést egy nagy korty whisky követett. 11.20–kor kiürült a pohara, le kellett mennie a földszintre. Willinghamet a konyhában találta, éppen kávét főzött magának. – Ön is kér egyet, Mr. Bryce? Tom felmutatta a poharát. – Köszönöm, de most valami erősebbre van szükségem – mondta enyhén remegő hangon. – Megértem, én is ezt tenném. – Tölthetek önnek is? – kérdezte, miközben lecsavarta az üveg kupakját. – Szolgálatban semmiképp, uram, de köszönöm. Tom megvonta a vállát, majd teletöltötte poharát whiskyvel, a szódának és a jégnek már alig maradt hely. Biccentett, aztán visszament az emeletre. Ahogy visszaült a gép elé, rögtön látta, hogy új üzenetet kapott a scarabInc–től, aminek csatolmánya is volt. Üzenet Kellie–től – ez volt a levél tárgya. Annyira remegett a keze, hogy alig tudta az egér nyilát a csatolmány fölé vinni. Mikor végre sikerült, vett egy nagy levegőt, és megnyitotta. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a program reagált. Aztán hirtelen az egész képernyő elsötétült, és megjelent Kellie arca. Mint egy magányos előadóművész a színpad közepén, egyetlen erős fénycsóvával volt megvilágítva. Egyenesen előrenézett, bele a kamerába, mögötte áthatolhatatlan sötétség. Ugyanazt az estélyi ruhát viselte, amiben tegnap elment otthonról, keze és lába egy székhez volt kötözve. Egy ezüstmedál lógott a nyakában vékony láncon, amit Tom még soha életében nem látott. Jobb szeme alatt hatalmas, sötét folt éktelenkedett – egy ütés nyilvánvaló nyoma, és az ajka is fel volt dagadva. Fojtott hangon, mesterkélten beszélt, mintha betanult szöveget mondana fel. Tom szinte sokkot kapott a látványtól, megnémult, nem akart hinni a szemének. Nem, ez nem lehet igaz, ez csak egy rossz vicc, egy rémálom. – Tom, nézz rám, és figyelj arra, amit mondok – kezdte Kellie remegő hangon. – Miért tetted ezt velem? Miért nem követted az utasításokat, minek kellett a rendőrségre rohannod? Most nekem kell bűnhődnöm a te hülyeséged miatt. Elhallgatott, a sminkjét patakokban ömlő könnyei mázolták el az arcán. A kamera egyre jobban ráközelített az arcára, majd kicsit lejjebb csúszott, és a nyakára fókuszált, az ezüstláncra és a medálra. Egészen addig, amíg be nem töltötte a teljes képernyőt. Addig közelített, míg láthatóvá vált a medál gravírozása. Egy szkarabeusz volt rajta. – Drágám, ne szólj a rendőrségnek arról, amit most láttál. Csak tedd azt, pontosan azt, amit mondanak. Máskülönben Max lesz a következő. Aztán Jessica. Ne próbálj hősködni. Kérlek, tedd, amit mondanak. Ez az… elbicsaklott a hangja. – Ez az egyetlen esélyünk, hogy újra lássuk egymást. Kérlek, könyörgök, ne szólj a

rendőrségnek. Meg fogják tudni. Ezek az emberek mindenről tudnak. Kellie szavai belémartak, mintha szögesdróttal szaggatták volna szét a szívét. A képernyő ismét elsötétült. Aztán egy hangot hallott. Mély nyögésnek indult, majd egyre hangosabb és élesebb lett. A velejéig hatolt. Kellie volt az – döbbent rá. Ő sikoltott. Aztán minden elhallgatott. A film véget ért, az ablak bezárult. Tom a padlóra hányt. 62. fejezet

Nick Nicholl áthajtott a sussexi rendőr–főkapitányság biztonsági kapuján a megkülönböztető jelzés nélküli Opellel, és padlóig nyomta a gázpedált. Emma–Jane rádión adott utasításokat az irányítóközpont operátorának. – Itt Golf–Tango–Juliet–Echo. Erősítést kérünk, egyenruhás járőröket a Freshfield út környékére. Az akcióra a 138. szám alatt kerül sor, de nem akarok rendőröket látni vagy hallani, amíg nem adok rá parancsot. Ez az akció szempontjából különösen fontos. Minden világos? Remegett az idegességtől. Ez volt az első komoly bevetés, amiért ő felelt. Jobban belegondolva, valószínűleg túllépte a hatáskörét, de mi mást tehetett volna? – Kérek megerősítést. – Golf–Tango–Juliet–Echo, egyenruhás járőrök útban a helyszín felé. Freshfield út. További utasításig a megkülönböztető jelzéseket nem használják, az utcán nem mutatkoznak. Várható érkezési idő négy perc. A hosszú, meredek hegyoldalon száguldottak lefelé. Emma–Jane a kilométerórára pillantott, majdnem százzal repesztettek a szűk úton. Feltárcsázta a számot, amit Mr. Seilertől kapott. Egy pillanattal később már vele beszélt. – Mr. Seiler? Itt Boutwood nyomozó, úton vagyunk önhöz. A fehér kisbusz odakint áll még? – Igen, még itt parkol – erősítette meg. – Szeretné, hogy kimenjek, és beszéljek a sofőrrel? – Kérem, ne tegye, eszébe ne jusson! Csak maradjon a lakásban, és tartsa szemmel. Vonalban maradok, míg oda nem érünk. Kérem, mondja el, mit lát. Egy sebességmérő kamera fénye villant mögöttük, begyűjtötték az első gyorshajtásukat. Nick egy másodpercre sem fékezett, tartotta a sebességet, sőt, növelte a tempót, ahogy meglátta maga előtt a következő közlekedési lámpa zöld jelzését. De hiába száguldottak lefelé a hegyről, a lámpa pirosra váltott. – Menj át rajta! – szólt Emma–Jane. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy kivágódtak a kereszteződésbe, és élesen jobbra fordultak. Még pont befértek egy kombi elé, de a sofőr derékig kihajolva átkozta őket. – Még mindig látni fehér kisbusz. Egy ember van benne. – Csak egy férfi? Egy kétszer két sávos úton haladtak. A korlátozó táblák hetvenes sebességet engedélyeztek, az óra százhatvanat mutatott

– Én csak egy férfi látok. – Mit csinál? – Egy laptop van ölében. Még egy vaku villant, megvolt a második gyorshajtás. – Remélem, nem futunk lesre, egyébként ugrik a jogsim suttogta Nick Nicholl. Az utcai lámpák fényei villogtak a kocsi ablakain, az előttük lévő féklámpák csíkká folytak össze, mintha gyorsított felvételen nézték volna őket. Az úton haladó autósok villogtak, és öklüket rázták feléjük. Emma nem is hallotta, amit kollégája mondott, csak a telefonra koncentrált. – Néhány perc, és megérkezünk. – Akkor most már kimegyek? – NEEE! – sikította kétségbeesetten. Kérem, maradjon a házban – tette hozzá nyugodtabban. Nick Nicholl egy kicsit lassított, a negyedik piroson ment át egymás után. Élesen balra kanyarodott az Elm ligetre, egy széles, hegyi útra, amit mindkét oldalon családi házak és üzletek szegélyeztek. A neonfények olyan gyorsan suhantak el mellettük, hogy szinte folyamatos fénycsíkká folytak össze. – Most mit lát, Mr. Seiler? – Nem változ semmi. Hirtelen megszólalt a rádió. – Golf–Tango–Juliet–Echo, itt Godfrey járőr. Uniform– Delta–Zebra–Bravo, közeledünk a célterülethez, érkezés harminc másodperc múlva. – Álljatok meg, ahol vagytok! – válaszolt Emma–Jane, hirtelen nagyon fontosnak érezve magát, ugyanakkor a kudarc lehetőségétől egy pillanatra meg is rémült. Elhaladtak a Brightoni Kórház kivilágított épülete előtt tavaly nyáron itt halt meg a rákos nagymamája, futott át az agyán –, majd csikorgó kerekekkel rákanyarodtak a Freshfield útra. E–J. a házszámokat figyelte – 2…4…6…8. – Oké, lassíts le! – fordult Nichollhoz. – Van előttünk egy S kanyar, annak a túloldalán lesz. Ahogy elhagyták a második kanyar kivezető ívét, fel is tűnt előttük a fehér Ford Transit, körülbelül kétszáz méterre lehetett, a hátsó lámpája vörösen világított. A szíve majd kiugrott a helyéről. Néhány másodperccel később szabad szemmel is le tudta olvasni a rendszámot: GU 03 OAG Kezébe vette a rádiót. – Uniform–Delta–Zebra–Bravo. Egy fehér Ford Transit áll a 128–as szám előtt, a Freshfield úton. Kapcsolják le – utasította a járőröket, aztán társához fordult. – Gyerünk, Nick, állj keresztbe mögötte, zárd le az útját. – Emma kicsatolta a biztonsági övét. Egy másodperccel később Nicholl kilinccsel előre, csikorgó félkörrel fordította keresztbe a Vectrát a kisbusz mögött. Emma–Jane kivágta az ajtót, mielőtt megálltak volna, és egy ugrással máris a Ford mellett termett. Megragadta a kilincset, de az ajtó zárva volt.

Ekkor meghallotta a szirénázó rendőrautó hangját, a villogok kék fénye betöltötte az utcát. A Transit sofőrje ekkor gyújtást adott, a motor felbőgött. A karja szinte kiszakadt vállgödréből, ahogy a kisbusz hátrafelé rántotta. A Transit lendületet vett, és padlógázzal belehajtott az Opeljükbe. Hallotta a csikorgást ahogy fém a fémmel találkozott, az üveg roppanását. A levegő megtelt az egy helyben pörgő kerekek égett gumiszagával, a túlterhelt motor bömbölése felverte az éjszaka csendjét, végül a Transit nyomatéka győzött. Lassan keresztbe fordította a rendőrautót, míg szinte párhuzamosan álltak egymás mellett. Elnyújtott, fémes hang jelezte, hogy sikerül átpasszíroznia magát az Opel mellett, végighúzva a rendőrautó oldalát. – Rendőrség! Álljon meg! – hallotta még Nicholl kiáltását a fülsértő csikorgás közepette, miközben továbbra is vadul szorította az ajtókilincset. Aztán hirtelen kiszaladt a lába alól a talaj. A Transit áttört a holtponton, félrelökte a rendőrautót, most már szabad volt előtte az út. A sofőr beletaposott a gázba. Először élesen balra rántotta a kormányt, amitől a kisbusz oldalába kapaszkodó E–J. lába magasra csapódott. Rögtön utána jobbra fordult, egyenesen egy sor parkoló autó felé. Leírhatatlan fájdalom hasított belé. Tüdejéből kiszakadt a levegő, mindene elzsibbadt, hatalmas nyomást érzett a mellkasán, majd rögtön utána tompa ropogást hallott, mint amikor vastag üvegdarabok törnek apró darabokra. Mielőtt eszméletét vesztette volna a gyötrelmes kíntól, rájött, hogy nem üvegdarabok hangját hallotta pár másodperccel korábban, hanem saját csontjai ropogtak. Keze lecsúszott az ajtókilincsről, tehetetlen teste az útszéli árokba röpült. Nick látta, mi történt, és egy pillanatra elbizonytalanodott. Belenézett a visszapillantóba, a járőrautó fényei még messze mögötte voltak, a Ford hátsó lámpája viszont gyorsan távolodott, ahogy lefelé száguldott a hegyről. A pillanat törtrésze alatt döntött. – Egy rendőr megsebesült, azonnal küldjenek mentőt! üvöltötte a rádióba, miközben csikorgó kerekekkel vetette magát a kisbusz után. Nick érezte, egyre közeledik az üldözött kisbuszhoz. Látta, hogy a hegy lábánál, az Eastern út kereszteződésében pirosat mutat a lámpa. A Transitnak meg kell majd állnia, de legalábbis lassítani kell a tempón. Azonban egyiket sem tette. Ahogy a kisbusz berontott a kereszteződésbe, Nick látta felvillanni egy taxi fényszóróját, és egy pillanattal később a Skoda telibe találta a vezetőoldali ajtót. Hatalmas, fémes csattanást hallott, mintha két hatalmas szemétkuka csapódott volna egymásnak. A kisbusz egy gyors piruett után azonnal megállt; füstöt, vizet és olajat okádott magából, dudája üvöltött, fém – és üvegdarabok hevertek szerteszét az úton. A bal első kerék szinte kitört a helyéről, párhuzamosan állt az aszfalttal, a gumi defektet kapott. A Skoda még jó néhány méteren keresztül fémes, reszelős csikorgással csúszott a lendülettől, a motorháztető alól füst csapott ki, majd a járdaszegélyen gellert kapva eltalálta egy ház kerítését, ahonnan visszapattant az úttestre. Nick leállította a motort, segítséget kért a rádión, majd a kisbusz felé rohant. Amikor közelebb ért, rögtön látta, hogy nincs hova kapkodni. A szélvédő betört, vérfoltok borították. A sofőr teste kifacsarodott, lába a műszerfal alá szorult, felsőteste félig kilógott

a szélvédőn. Arcát összeszabdalták az üvegszilánkok, szeme csukva volt, félrebillent fejjel, mozdulatlanul feküdt. A jármű még mindig füstölt, a levegőben gázolaj szaga terjengett. Nick Nicholl megpróbálta kinyitni az összeroncsolódott ajtót, de a zár nem engedett. Erősen rángatni kezdte, attól tartott, hogy a kocsi kigyullad. Minden erejét beleadta, és néhány centit sikerült is elmozdítania. A szeme sarkából látta, hogy egyre több autó áll meg körülöttük. Két férfit látott a Skoda mellett, egyikük a vezető ajtaját nyitotta ki, míg a másik a hátsó ülésen ülő utast próbálta kisegíteni a kocsiból. Nick nem adta fel, tovább folytatta a küzdelmet a beragadt ajtóval, egyre kijjebb és kijjebb rángatta. Már be tudott nézni a résen, figyelmét rögtön megragadta az utasülés alól kiszűrődő halvány fény. Egy laptop – ismerte fel a fényforrást. Végre sikerült feltépnie az ajtót. Először a férfit vette szemügyre közelebbről. Lélegzett. Az első dolog, amit megtanítottak neki az elsősegély–tanfolyamon, hogy soha ne mozgassa a balesetek sérültjeit, hacsak nincsenek közvetlen életveszélyben. Átnyúlt a férfi fölött, és kikapcsolta a gyújtást. Nem érzett égett szagot. Várt egy darabig, majd megkerülte a járművet, és kivette a laptopot. Figyelt rá, hogy csak zsebkendőjével nyúljon hozzá, nehogy elkenje az ujjlenyomatokat. Nick rettenetesen aggódott Emma–Jane miatt, azonnal helyzetjelentést kért a mentőegységek helyzetéről, de mire megtette, fel is hangzott a szirénák sivítása. Aztán – bármennyire is aggódott E–J. életéért – egy másik gondolat kezdte foglalkoztatni. Roy Grace nem fog ugrálni örömében, ha értesül a történtekről. 63. fejezet

Éjfél előtt fél órával Roy Grace leparkolta Alfáját egy retró stílusú bútorokat árusító üzlet kirakata elé. Kiszállt az autóból, bezárta az ajtót, de nem mozdult. A villanyoszlopok fénye narancssárgára festette az elegáns épület kovácsoltvas kapuját. Vegyes érzelmekkel állt Cleo lakása előtt, a kaputelefont bűvölte. Egyrészt dühös volt a nőre, másrészt idegesen gondolt arra, vajon Cleo mit fog neki mondani. Már amúgy is maga alatt volt. Ez az első eset Sandy eltűnése óta, hogy így érez egy nő iránt. Tegnap éjszaka, miközben ébren feküdt az ágyában, néhány pillanatig komolyan elgondolkodott rajta, hogy talán képes lenne új életet kezdeni. Talán éppen Cleo Morey–val. És akkor megérkezett az üzenete. Vőlegény. Akkor mire volt jó ez az egész? És ki ez az ember? Valami felvágós ficsúr a teniszklubból, Porschével és tengerparti nyaralóval, aki remek parti anyuci és apuci szerint is? Hogy az ördögbe felejtette el megemlíteni azt az aprócska részletet, hogy jegyben jár valakivel? És most vajon miért hívta ide? Hogy elnézést kérjen a tegnap este történtek miatt, hogy elmondja, a csók a hátsó ülésen csak egy félreértés volt, szörnyű hiba, amit az alkohol számlájára kell írniuk, és hogy viselkedjenek felnőttként, mert együtt dolgoznak? És ő mégis miért jött el? Nem kellene itt lennie. Az irodájában kellene lennie, hogy a nyomozás részletein gondolkodjon; vagy hazafelé kellene tartania, hogy végre kipihenje magát, és frissen jöhessen be a 8.30–as eligazításra, vagy a Reginald Hal’Al ügyében

indult nyomozás fejleményein kellene agyalnia, és akkor még nem is említette a Suresh Hossain–tárgyalás nyomon követését. Ehelyett itt ácsorog a bejáratnál. Újra és újra lefuttatta magában Tom Bryce kihallgatásának részleteit. Az utóbbi években több pszichológiai tréningen is részt vett, de általában nem találta őket túl hasznosnak. Arra jók voltak, hogy kiszúrja az áruló jeleket, és három gyanúsított közül talán kiválassza a tettest, de jelen helyzetben semmi hasznát nem vette a tanultaknak. Nem tudhatta biztosra, hogy Tom Bryce csak megjátssza felesége elvesztése miatt érzett fájdalmát, vagy az érzés valódi. Abban viszont teljesen biztos volt, hogy a férfi legalább egyszer hazudott neki. „– Észrevett bármilyen változást Mrs. Bryce viselkedésében az elmúlt időszakban? – Nem, egyáltalán nem. ” Vajon miért hallgatta el Bryce az igazat? Mit akar titkolni előttük? Talán mégiscsak egy szerető áll a háttérben, talán a nő már amúgy is el is akarta hagyni miatta. Együtt érzett a férfival, de az a pillanatnyi hezitálás, ez az egyetlen hazugság elég volt hozzá, hogy ne rendeljen el teljes riasztást Kellie Bryce eltűnése miatt. Másnap reggel azt javasolja majd Alison Vospernek, hogy a nő eltűnésének felderítését bízza rá Cassian Pewe–ra. Kis szerencsével ez az öntelt hólyag rögtön az első ügyében pofára esik, amúgy sincs túl sok nyom, amerre indulhatna. Ez igazán nagyszerű volna. Még mindig a kaputelefont bámulta, a gyomra fel–alá liftezett, mint egy megvadult páternoszter. Szedd már össze magad, ember! Úgy álldogált ott, mint valami szánalmas tinédzser. Mindezt vasárnap este, éjfél előtt nem sokkal. Bravó. Hirtelen fáradtság lett úrrá rajta, ki volt facsarva. Bensőjét elöntötte a harag gyorsan terjedő lángja, dühös volt Cleóra, és dühös volt magára is, hogy egyáltalán idejött. Kedve lett volna bepattanni az autóba, és hazamenni. Meg is fordult, már éppen kulcsai után kotorászott a zsebében, mikor meghallotta a nőt a kaputelefonon keresztül. – Helló! – A hangja furcsa volt, torz és távoli, mégis megállította. Mit megállította? Azonnal feltöltődött energiával. – Pizza! Maga rendel pizza? – válaszolt eltúlzott olasz akcentussal. Cleo nevetett. – Vágjon át az udvaron, aztán forduljon jobbra. Hatos ajtó, a folyosó végén balra. Remélem az extra sajtot nem felejtette el! Hangos kattanással kinyílt a zár. Kitárta a nehéz kaput, aztán megint a zsebeiben kezdett turkálni, hogy megtalálja a rágóját. Bekapott egyet, miközben a halványan megvilágított kockaköveken haladt. A burkolat ragyogott a tisztaságtól, mint ahogy az egész udvar is ápolt, rendezett volt. Amikor elért az ajtóhoz, visszaköpte a rágóját a papírjába, és összesodorva zsebre dugta. Kinyílt az ajtó, mielőtt csengethetett volna, és ott állt előtte Cleo, mezítláb, szűk farmerben, bő, kék pulcsiban. A haja fel volt tűzve, ám néhány rakoncátlan tincs a nyakába hullott, ami Grace–nek különösen kedvére való volt. Cleo sápadt volt, csak nagyon szolid sminket viselt, de így még szebbnek látta, mint eddig bármikor. Szende mosollyal üdvözölte Royt, de a tekintetében némi pimaszság bujkált, mint egy kisgyereknek, aki pontosan tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, de egy szikrányit sem izgatja

magát miatta. – Szia! – szólalt meg Cleo egy apró, bizonytalan kis vállrándítás kíséretében. – Helló – felelte ugyanolyan félszegen Grace. Eltelt néhány kínos pillanat, mintha mindketten arra vártak volna, hogy a másik kezdeményezze a csókot. De egyikük sem mozdult. Cleo végül félreállt az ajtóból, és betessékelte Grace–t. A nappali tágas volt, nagy szabad térrel. Legalább egytucatnyi gyertya égett, de az ultramodern, rejtett háttérvilágítás is be volt kapcsolva. Átható illat töltötte meg a szobát; csábító, édeskés, nőies illat. Roynak tetszett a lakás hangulata, azonnal otthon érezte magát. Minden ízében Cleo, gondolta. A krémszínű falakat absztrakt képek dobták fel, a csiszolt tölgyfa padlót apró rongyszőnyegek borították. A szobában két vörös kanapé állt, a bútorok fekete, fényes lakkal voltak bevonva. A nagyképernyős LCD tévé körül elhelyezett futurisztikus hangfalakból halk, de kristálytiszta zene szólt; a Latino, El Divo egyik albumáról. A buja, zöld növények élettel töltötték meg a teret, a szoba közepén álló dohányzóasztalon elhelyezett kerek akváriumban pedig egy apró aranyhal úszkált a miniatűr görög templom romjai között. – Még mindig érdekel az a whisky? – kérdezte Cleo. – Igen, azt hiszem, rám fér. – Jég? – Jöhet bőven. – Szóda? – Csak mutatóba. Grace az akváriumhoz sétált. – Ő itt Hal – mutatta be Cleo. – Hal, ismerkedj meg Roy Grace felügyelővel. – Szia, Hal – bohóckodott Grace, majd a nő felé fordult. – Nekem is van egy aranyhalam. – Igen, emlékszem. Marion? – Jó a memóriád. – Egy aranyhalénál biztos jobb. Egyszer olvastam, hogy csak tizenkét másodpercnyi időre tudnak visszaemlékezni. Nekem néha egy egész nap is összejön. Grace nevetett, de kényszeredett vihogás bukott csak ki belőle. A légkör feszült volt, mint két bokszoló között, akik méregetik egymást a ringben, mielőtt megkezdődne az első menet. Cleo kiment a szobából, és Grace kihasználta az alkalmat, hogy alaposabban körülnézzen. Egy félreeső kisasztalnál kezdte, amin egy cserepes növény meg egy bekeretezett fénykép állt – minden bizonnyal a Morey házaspárról. A férfi ötven körül lehetett, sármos volt, sugárzott róla az előkelőség. Frakkban és cilinderben állt csinos felesége mellett, aki a megszólalásig hasonlított Cleóra. Az asszony ruhája, kalapja lenyűgözte Grace–t, klasszikus ízlésről és jólétről árulkodott. A háttérben tucatnyi hasonlóan elegáns ember állt. Grace–nek az volt az érzése, hogy a kép az Ascoti Derbi előtt készülhetett, bár sosem járt még Anglia egyik leghíresebb lóversenypályáján. Aztán a hatalmas könyvespolc felé fordult. Graham Greene–regények, Sámuel Pepys

naplója, detektívregények, egy Jeanette Winterson–könyv, valamint James Herbert, Alice Seebold – és Jonathan Franzen–kötetek sorakoztak. Kiszúrta még Maggie Thatcher és Bill Clinton önéletrajzát, aztán egy egész sor, tinilányoknak és nőknek szóló könyv után felfedezte a Gray–féle anatómiakönyv egy antik példányát, ami az egyik legnagyobb hatású orvosi szakkönyvnek számított megjelenése idején, a XIX. század közepén. Legnagyobb meglepetésére a polcon látta Colin Wilson okkultizmusról szóló könyvét is. Cleo két pohárral és rengeteg jéggel tért vissza a szobába. – Sokat olvasol? – Nem eleget, de kényszeresen vásárolom a könyveket. Hát te? Grace imádta a könyveket, és ha alkalomadtán betévedt egy könyvesboltba, ritkán távozott három–négy példány nélkül, de olvasni neki is csak ritkán volt ideje. – Bár lenne több időm, de leginkább csak jelentéseket olvasok. Cleo átadta Grace–nek az italát, a whiskyt jéggel, ahogy kérte. Leültek a kanapéra, de nem egymás mellé, jól érzékelhető távolság maradt közöttük. A nő megemelte felé fehérboros poharát. – Köszönöm, hogy eljöttél. Grace összerándult, megpróbálta felkészíteni magát a várható bomba becsapódására, de nem ez történt. – Csin–csin, pohár csendül! – Pohár csendül? – Arcunk felderül! – Grace értetlenül hallgatta. – Az nem lehet, hogy nem ismered. Csin–csin, pohár csendül arcunk felderül, egy hajtás, pajtás… Cleo ismét megemelte felé poharát, és nagyot kortyolt a könnyű borból. Grace zavarodottan csóválta a fejét, majd úgy döntött, inkább a whiskyjével foglalkozik, abból nem lehet baj. – Hát ez meg mi a fene? Csin–csin, pohár csendül… – Arcunk felderül, egy hajtás, pajtás! – Grace még mindig nem értette, mit akar ezzel. – Ez csak egy mondóka, meg kell tanulnod. Cleóra nézett, aztán az italára. Szándékosan tartott egy kis szünetet, hogy témát válthasson, újabb korty whisky következett, átkozottul jólesett neki. – Szóval, nem akarsz nekem mesélni a vőlegényedről? Cleo is nagyot kortyolt a borból. Grace nem tehetett róla, még azt is imádta benne, hogy nem finomkodva, pipiskedve iszik, hanem lendületesen, ahogy egy belevaló nőhöz illik. – Richardról? – Hát, ha így hívják…

Még a nevét sem mondtam? – kérdezte döbbenten. – Nem, ezt tegnap valahogy elfelejtetted megemlíteni. Mint ahogy a korábbi randinkön is. Cleo úgy bámulta a poharát, mintha legalábbis ősi rúnák lennének előtte. – De hiszen… de hiszen mindenki tud róla. Úgy értem, biztos voltam benne, hogy te is. – Úgy tűnik, én nem vagyok mindenki. A halottasházban már mindenkinek az agyára megy, ez van hónapok óta. Grace meglötyögtette italát, az összekoccanó jégdarabokat nézte. – Nem vagyok biztos benne, hogy tudlak követni. – Negyvenkettő… – Tessék? – Negyvenkettő – ismételte meg a nő. Tudod, az élet értelme. Galaxis útikalauz stopposoknak, nincs meg? Ahá, értem már – esett le Grace–nek is. Eltűnődött, hogy Cleo be van–e rúgva. De nem tűnt részegnek, még csak be sem volt csípve. – Ne haragudj, elvesztettem a fonalat. Szóval van egy vőlegényed, aki mindenkit megőrjít a halottasházban. – Azt hittem, tudsz róla – felelte Cleo, és hirtelen egészen ellágyult az arca. – Ó, én hülye, te meg nem is hallottál róla. – De nem ám. Cleo kiitta a poharát. – Ó, istenem – sóhajtott fel megint, aztán a poharába mélyedt, mintha abban reménykedne, maradt benne még néhány csepp. – Tulajdonképpen a legrosszabb pillanatban hoztam fel Isten nevét. – Nem akarod végre kifejteni? – A teljes Richard–történet érdekel? – Persze, valahol el kell kezdenünk. Richard és én körülbelül három éve ismertük meg egymást. Ő ügyvéd. Eljött a hullaházba, hogy saját szemével vizsgáljon meg egy testet. Egy gyilkossági ügyben védte a vádlottat. Megint a pohara után nyúlt, és csalódottan vette tudomásul, hogy teljesen üres. – Szimpatikus volt, elkezdtünk találkozgatni, a szüleimnek is tetszett, ráadásul a testvéreim is odáig voltak érte. Másfél évvel ezelőtt tartottuk az eljegyzést. De ezzel szinte egy időben rá kellett jönnöm, hogy elég komoly vetélytársam akad. Isten. – Isten? Cleo bólintott. – Richard megtalálta Istent, vagy Isten találta meg Richardot, végül is mindegy. – Szerencsés fickó – mondta Grace. – Nagyon is az – válaszolt Cleo fanyalogva. Irigylek mindenkit, aki úgymond megtalálja Istent. Milyen könnyű is az életük, az összes felelősséget lepasszolhatják, hiszen Isten útjai kifürkészhetetlenek. – Hirtelen felállt.

– Kérsz még whiskyt? Grace a poharára nézett, még majdnem tele volt. – Nem, köszönöm, ma még vezetnem kell. Cleo kiment a szobából, és egy teli pohárral tért vissza, de ezúttal sokkal közelebb ült Grace–hez. – Elkezdtünk templomba járni, a Brightoni Irgalmasokhoz. Megtettem a kedvéért, mert akkor még szerettem, de ahelyett, hogy összehozott volna minket, egyre távolabbra sodródtunk. – Ami miatt ő csak még többet imádkozott. – Pontosan. Hé, egész agyafúrt vagy! Mármint egy rendőrhöz képest… Grace megpróbált szúrós tekintettel válaszolni, de nem tudta elrejteni mosolyát. – Koszi, igazán megtisztelő. Koccintottak. – Elvárta, hogy én is letérdeljek vele imádkozni egy órára, de olykor tovább is, arra kérvén Istent, hogy segítsen a kapcsolatunkon. Egy idő után elegem lett, nem csináltam tovább. – Miért nem? – Mert nem vagyok hívő. – Semmiben sem hiszel? Nézd, mindennap testeket boncolok fel, tudod jól, ez a szakmám. De még egyetlenegyszer sem találtam lelket. Szerveket igen, lelket nem. Veled mi a helyzet? – Hiszek benne, hogy bizonyos formában van élet a halál után. Nekem csak a vallással vannak problémáim. – Ezek szerint egy csónakban evezünk. – Láttam Colin Wilson könyvét a polcodon. Az okkultizmusról. – Érdekelnek ezek a dolgok. Tudom rólad, hogy téged még jobban, és ezzel nincs is semmi probléma. Hihetünk a szellemekben, valamiféle spirituális világban, de miért kellene hinnünk az egy igaz Istenben és az ő mindenhatóságában? Nincs igazam? Grace bólintott. – Hat hónappal ezelőtt szakítottam Richarddal, de ő ezt nem tudja elfogadni. Mániákusan hisz benne, hogy Isten majd átsegít minket a nehézségeken. Már a karrierje is kezdi megsínyleni, a munkája során is Istenhez imádkozik, hogy segítsen neki az ügyek megoldásában, ahelyett hogy a periratokat olvasgatná. Nem tehetek róla, látom azt a sok szörnyűséget a világban, amiért olyan emberek a felelősek, akik a vallás mindenható köpenye alá bújva követik el a bűneiket. Néha azt gondolom, hogy Richard megszállottsága sem áll messze a muszlimok öngyilkos merényleteitől. Bármely vallást vegyük is, mindegyik a halál utáni életről papol, arról, hogy nem az számít, amit ebben az életben teszünk, csak a túlvilág a fontos. Micsoda béna ideológia ez? De nem beszélhetnénk valami másról? Grace ivott még egy kis whiskyt, mielőtt megszólalt volna. – És miről szeretnél beszélgetni? Cleo letette a borát, majd Grace kezéből is kivette a poharat. A nyaka köré fonta a két karját, és a fülébe súgta. – Mi lenne, ha egy ideig egyáltalán nem beszélgetnénk? Cleo ajka a szájára tapadt. Puha, hihetetlenül puha volt csókja. Grace mohón szívta magába édeskés parfümjét, frissen mosott haja illatát; édes, puha nyelvét. Cleo egyre

követelődzőbben csókolt, egyre mélyebbre és mélyebbre húzta magába Grace nyelvét. Testük szorosan összefonódott, Cleo átkulcsolta lábával, és a következő pillanatban már a hálószoba felé tartottak. A heves csókolódzást egy másodpercre sem hagyták abba. Egy lépcső, még egy lépcső, Grace átcsoszogott a polírozott parkettán, át egy szőnyegen. Még mindig El Divo szólt, egy érzéki dzsessz–szám. A zene, a gyertyák, a sejtelmes fények még jobban beindították Grace–t Cleo nyelve bejárta, felfedezte a szája minden pontját, a fogait, a szájpadlását, majd szenvedélyesen újra tempót váltott, nyelvük szinte párbajozott. Grace ágyéka izzott a vágytól. Olyan intenzív érzés járta át a testét, mintha áramütés érte volna, az érzésbe beleborzongott. Kinyitotta a szemét, épp elkapta Cleo huncut, mosolygós tekintetét. A nő lassan kigombolta az inge nyakát, miközben forró, nedves ajkával megcsókolta a szemhéját, még tovább növelve a feszültséget. Megcsókolta a homlokát, az állát, majd a száját. Újra és újra. Grace annyira élvezte, hogy szinte fájdalmat okozott neki. Az elmúlt kilenc évben csak néhány alkalommal esett meg vele, hogy átlapozta az Árgus szexhirdetéseit, és felhívott pár számot, hogy aztán Brighton kiábrándító alagsorainak egyikében találja magát. Az első alkalommal csak sima kézimunkát kért egy húsos, spanyol nőtől, másodjára egy thai lánynak fizetett orális szexért Volt még egy harmadik, kellemetlen emlékű eset is, amikor alig jött össze neki egy lapos, gebe helyi lánnyal. Valószínűleg azért, mert aznap este Sandy is ott volt vele abban a szobában. De a ma este más volt. Cleo vékony, karcsú ujjai az övcsatjával babráltak, miközben nyakát és mellkasát csókolgatta. Érezte, ahogy a lány kikapcsolja az övét. Egy újabb csók a nyakán, majd egyre lejjebb. Cleo végre lefejtette róla nadrágját, és ujjait szép lassan a bokszeralsójába csúsztatta. Gyengéd, de határozott, érzéki érintését egyszerre érezte jéghidegnek és tűzforrónak. – Istenem – nyögte halkan, az izgatottságtól szinte eszét vesztette, de elhatározta, kitart, amíg csak tud, mielőtt elragadná a szenvedély. Cleo újra rámosolygott. De ez a mosoly most más volt: a legkéjesebb, legmocskosabb mosoly volt, amit valaha látott. Újra visszatért a gombjaihoz, egyesével haladt felfelé, majd lehúzta a válláról az ingét. Óvatosan szájába vette jobb mellbimbóját, Grace azt hitte, mindjárt belehal a gyönyörbe. Cleo továbbra is saját tempójában folytatta játszadozását. Lassan, őrjítően lassan kínozta tovább. Ezúttal bal mellbimbóját fogta ujjai közé, először csak gyengéden, majd egyre erősebben, miközben folyamatosan Grace arcát figyelte, olykor felvillantva azt a gyönyörű, kéjes, gonoszkodó pillantását… egy ragadozó mosolyát. Hihetetlen… Mocskos, és éppen ezért őrjítő mosoly volt ez. Grace már annyira kemény volt, hogy alig tudta türtőztetni magát. Cleo mélyen a köldökébe nyomta a nyelvét, kezével megragadta a férfi nadrágját és bokszerét, és egyre lejjebb húzta, egészen a cipőjéig. Végre a szájába vehette. Minden levegő kiszállt a férfi tüdejéből, olyan mélyről, aminek létezésében már nem is hitt, amiről azt gondolta, már a múlté. Becsúsztatta kezét a nő ruhája alá, akin nem

volt melltartó. Megfogta a derekát, aztán lassú, de határozott mozdulattal elindult felfelé. Szeretett volna elveszni ebben a pillanatban, meghosszabbítani az idők végezetéig, az utolsó napig, óráig, szekundumig, nanoszekundumig, pikoszendumig, femtoszekundumig, örökre az időbe zárva. Aztán megérintette a melleit. Nagyobbak, sokkal nagyobbak voltak, mint képzelte. Két kemény, feszes mellet tartott gyengéden a kezében. Cleo halkan felnyögött, ahogy megcirógatta a kebleket, majd újra szájába vette Grace–t, de ezúttal mélyebben, olyan mélyen, ahogy csak tudta. Egy másodperccel később már a leopárdmintás ágytakarón feküdtek, Grace nadrágja és bokszere még mindig bokáján lógott. A másodpercnyi szünetben találkozott a tekintetük. Grace a háta alá csúsztatta a kezét, érezte lapockája, hátizmai kirajzolódó vonalát, finom bőrét, és arra gondolt – bár minden erejével küzdött a gondolat ellen, de hiába –, hogy milyen más érzés ez, mint Sandyvel volt. Nem jobb, csak más. Megrohanták az emlékek, Sandy emléke. Akaratlanul is összehasonlította kettőjüket. Sandy alacsonyabb volt, húsosabb, kevésbé formás. A mellei is kisebbek voltak, alakjuk más, mellbimbói nagyobbak, rózsásabbak, míg Cleóé kisebb, hetyke és karmazsinvörös. Sandy szeméremszőrzete barna volt, buja dzsungel, Cleóé világosabb, búzaszín, mint a haja, vékony csíkra borotválva. A nő szorosan átkulcsolta hosszú, feszes combjával, és nyaka köré fonta a karját. Szinte vonaglott. – Istenem, csodálatos vagy, Roy! Már olyan régóta vágytam erre. Tégy magadévá – sürgette Cleo suttogva. Megpróbálta magába húzni Grace–t, de ő még nem állt készen, még nem. Olyan régen szeretkezett utoljára, hogy alig emlékezett rá, szerette volna lelassítani a dolgokat, ameddig csak lehet, visszafogni magát. Lassított a tempón. Először Cleót akarta kielégíteni. Mindig is ez volt a saját szabálya Sandyvel, meg azzal a néhány lánnyal, akivel korábban lefeküdt. Elindult lefelé Cleo testén, gyengéden végigcsókolta szájával a mellét, lapos hasát, csípőjét, arcával végigsimította a csíknyi, rövid szőrszálakat, magába szívta mósuszillatát, majd megízlelte nedvességét. Ágyékába temette arcát, mámorosán élvezte csodás ízét, vadító illatát, mely parfümjénél is izgatóbb volt. Cleo hevesen nyögdécselt. Istenem, de finom vagy, de csodálatosan finom… Megszólalt a telefonja. Cleo kuncogni kezdett, a telefon továbbra is kitartóan csengett. Végre elhallgatott. Grace nyelvével mélyen Cleóba hatolt. – Roy! – nyögött fel kéjesen. – Roy! Ó, Roy, édes istenem, Roy! Két éles sípjel, egy üzenet érkezett. Az az átkozott telefon! De ennél kevésbé már nem is érdekelhette volna. 64. fejezet



Chris Willingham csak nézte a szemmel láthatóan sokkos állapotban lévő, hisztérikus férfit, aki összehányt pólóban üvöltött vele a nappali bejáratából, és kétségbeesetten próbálta felidézni magában a tréningeken tanultakat, hogy kezelni tudja a helyzetet. – TENNIE KELL VALAMIT! KÉREM, AZONNAL CSINÁLJON VALAMIT, SEGÍTENIE KELL, HOGY MEGTALÁLJAM A FELESÉGEM! Beszélj halkan, nyugodtan. Ez volt az első dolog, ami beugrott neki. Összeszedte magát – Mi történt pontosan? SIKÍTOTT, HÁT NEM ÉRTI? HALÁLRA VAN RÉMÜLVE, EZEK A SZEMÉTLÁDÁK KÍNOZZÁK. – Tom Bryce berontott a szobába, és megragadta a vállánál. – CSINÁLJON VALAMIT, MÉGPEDIG KURVA GYORSAN! A fiatal rendőrnek hányingere lett a pólóból áradó hányás bűzétől, de sikerült erőt vennie magán, nyugalmat erőltetve magára újra feltette a kérdést. – Mr. Bryce, kérem, el kell mondania, mi történt. Tom megfordult, és Kiviharzott a nappaliból. – Gyerünk, jöjjön csak velem, és nézze meg maga is. Ott van a laptopomon. Chris követte a férfit az emeletre, be a dolgozószobába. A szoba zsúfolásig volt könyvekkel, aktákkal és iratokkal, de mindenfelé jutott hely egy–egy családi fényképnek, a gyerekeknek, a feleségének. A laptop az asztalon állt, a kijelző felnyitva, de a képernyő sötét volt. Tom Bryce leütött néhány billentyűt, és újra a postafiókjában volt. Itt még erősebb volt a hányásszag, Chris gondosan vigyázott rá, hogy ne lépjen bele a szőnyegen lévő tócsába, de közben a számítógép kijelzőjére koncentrált. Tom Bryce a gép előtt ült, egyre gondterheltebb arccal kutatott a levelei között. – De hiszen itt volt! Jött egy kurva e–mail egy csatolt fájllal, és most sehol sincs. Hova a picsába tűnhetett? Willingham nem szólt semmit, ami úgy tűnt, nyugtatóan hatott a férfira, de egy másodperccel később újra kiborult. – DE HÁT ITT VOLT! Tom nem akart hinni a szemének. Az e–mail nem volt sehol. Többször is lefuttatott egy keresést, minden szóval próbálkozott, amire emlékezett a levélből, de a keresőprogram sokadszorra sem talált semmit. Kezdett végképp összetörni, arcát a kezébe temetve kitört belőle a zokogás. – Kérem, segítsen! Kérem, csináljon valamit, találja meg a feleségemet, könyörgök, csináljon valamit, bármit! – Jézusom, hallania kellett volna, rettenetes volt. – Látta őt a képernyőn? – Tom bólintott. – De most nincs ott. – Nincs. Willingham azon tűnődött, hogy vajon beszámítható–e a férfi. Nem lehet, hogy az egészet csak képzelte? Összeomlott a nyomás alatt? – Vegyük át még egyszer a dolgokat az elejéről. Tom összeszedte magát, és mindent részletesen elmondott a rendőrnek. Mindent, amit látott, és amit Kellie–től hallott. – Amennyiben mindezt egy e–mailben kapta, annak ott kell lennie a gépén valahol. Tom végignézte a törölt elemeket, a spam mappát és az összes többi könyvtárat is, de most

sem talált semmit. Az e–mail köddé vált. Ezen a ponton maga is elgondolkodott, hogy vajon eszénél van–e. Lehet, csak a képzelete játszott vele? Nem, kizárt. Az a sikoly még mindig ott visszhangzott a fejében. – Most biztos az gondolja, hogy megőrültem, kezdek bedilizni – fordult Willingham felé. – De ez nem igaz, láttam, amit láttam. Akárkik is ezek az emberek, a számítógépekhez nagyon értenek. Ilyesmi már korábban is megtörtént, a héten többször is kaptam üzenetet tőlük, de mindig eltűntek, és vele együtt a teljes adatbázis. Willingham tanácstalanul álldogált, nem tudta, mit tegyen, vagy mondjon. A férfi ramatyul nézett ki, de nem tűnt sem eszelősnek, sem sokkosnak. Valami történt, ebben biztos volt, de tudomása szerint az e–mailek nem szoktak csak úgy eltűnni. Már vele is előfordult, hogy egy–egy levél elkeveredett valahova, de sosem tűnt el. – Nézzük végig az összes mappát, az összes fájlt egyesével. Éjfél is elmúlt, mire végeztek vele, de változatlanul nem találtak semmit. Tom szinte könyörgően nézett a rendőrre. – És most mihez kezdünk? Willingham keményen törte a fejét. – Megpróbálhatnánk az informatikai főosztályt, de nem hiszem, hogy bárkit is bent találunk ilyenkor. Mi lenne, ha kapcsolatba lépnénk a szolgáltatójával? Nekik biztosan éjjel–nappal elérhető az ügyfélszolgálatuk. De előbb meg kell ezt beszélnem Grace felügyelővel. – Ugyan, hagyja csak, már intézem is. – Tom kikereste a szolgáltató számát, és már tárcsázott is. Az automata fogadta hívásukat, de még vagy tíz percig kellett idegesítő zenélést hallgatniuk, mire jelentkezett egy operátor. Indiai akcentussal beszélt, nagyon előzékeny és segítőkész volt. Kérte, várakozzanak türelmesen, amíg utánanéz a dolognak, de egy idő múlva – ami inkább tíz órának tűnt Tom számára – nem tudott semmi pozitívumról beszámolni. Sem az e–mail–nek, sem a csatolt fájlnak nem volt nyoma. Tom dühösen csapta le a telefont. – Mit is mondott önnek pontosan a felesége? kérdezte Willingham. A hangnem egyáltalán nem tetszett Tomnak, megérezte, a fiatal tiszt egyre szkeptikusabb az ügyben. Tom kétségbeesetten próbált minden egyes szóra visszaemlékezni. Drágám, ne szólj a rendőrségnek arról, amit most láttál. Csak tedd azt, pontosan azt, amit mondanak. Máskülönben Max lesz a következő. Aztán Jessica. Ne próbálj hősködni. Kérlek, tedd, amit mondanak. Ez az egyetlen esélyünk, hogy újra lássuk egymást. Kérlek, könyörgök, ne szólj a rendőrségnek Meg fogják tudni. Ezek az emberek mindenről tudnak. – Kik ezek az emberek? – Ugyan honnan tudnám – válaszolta Tom. Még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek. Willingham elővette a CB–rádióját, de Tom azonnal megfogta a csuklóját. – NE! Hosszú csend állt be közöttük, újabb e–mailek jöttek, de az automatikus szűrőrendszer a legtöbbet azonnal törölte, és a többiben sem volt semmi érdekes. Végül Willingham törte

meg a csendet. – Azt hiszem, jelentenem kellene a történteket. – Nem! – csattant fel Tom azonnal. Nyugodjon meg, uram, csak a rendőrségi rendszerben lesz látható, ami teljesen biztonságos. – NEM! Tom Bryce vehemenciája láttán Willingham visszakozott, megadóan emelte fel mindkét kezét. – Rendben van, uram, ahogy gondolja. Mi lenne, ha mindkettőnknek főznék egy kávét vagy teát, aztán közösen kitaláljuk, hogy mitévők legyünk. – Kávé, az jó ötlet, köszönöm. Feketén iszom, cukor nélkül. A rendőr elhagyta a dolgozót. Tom továbbra is a képernyőt bámulta, mintha a jövőjét próbálná kiolvasni belőle. Újabb üzenet érkezett. A scarabInc.com volt a feladó. Tom azonnal megnyitotta. Gratulálunk, Tom! Eddig nagyon okosan viselkedett. Most hagyja el a házat, üljön be Kellie autójába, hajtson az A23–as autóúton észak felé, és várja a további utasításainkat. Mindazonáltal nem tetszett nekünk, hogy határozott figyelmeztetésünk ellenére mégis tájékoztatta a rendőrséget. Ha egy, akár csak még egy szót szól az újdonsült haverjának, annak a zöldfülű rendőrnek, aki házvezetőnőt játszik magánál, akkor, barátom, soha többet nem látja élve a feleségét. Ne próbáljon meg válaszolni erre az üzenetre, és ne törje a fejét, hol van a rejtett kamera – most is egyenesen abba néz. 65. fejezet

Cleo rámosolygott, kedves arca csodásán ragyogott a gyertyák fényében. A háttérben halk dzsessz szólt. Roy Grace az arcán érezte a nő meleg, édes leheletét. Cleo kusza haja lágyan omlott a mellkasára. – Hát, ez nem volt rossz – súgta Cleo. – Egy rendőrhöz képest? A nő játékosan belebokszolt, aztán a kezébe fogta az arcát, és megcsókolta. Grace csodálatosan érezte magát az ágyban, csodálatosan érezte magát Cleóval. Mintha évek óta ismernék egymást, mintha világéletükben a legjobb barátok lettek volna. Tökéletes pillanat volt. Miközben Cleo hátát cirógatta, kellemes melegség áradt szét Royban, úgy érezte, békét, nyugalmat talált a nő mellett. Legalább erre a néhány, múló másodpercre újra átélte azt az érzést, amiről korábban azt hitte, már sosem fogja megtalálni. Aztán eszébe jutott a telefonja, az üzenet, amit kapott, de eddig nem törődött vele. Ránézett az órára, kijelzője kék fénnyel világított az ágy mellett. 01.15. A francba. Az ágy szélére gördült, és vakon tapogatózott a mobilja után. Mikor végre megtalálta, azonnal feltárcsázta a hangpostáját. Glenn volt az. Azt üzente, hogy ha éjfélig megkapja

ezt az üzenetet, hívja vissza, máskülönben majd holnap reggel beszélnek. Megnyugodva tette az éjjeliszekrényre telefonját. – Örülök, hogy átjöttél – motyogta Cleo. – Ne örülj, csak a Glenfiddich miatt volt, nem tudtam neki ellenállni, ez minden. – Ahá, szóval maga ennyire sekélyes alak, Roy Grace felügyelő! Bármit megtenne egy ingyenpiáért? – Nagyjából. És talán egy egész kicsit érdekelt ez a vőlegénytéma is. Most akkor ki is a sekélyes? – akarta mondani, de szinte azonnal kiszaladt belőle minden levegő, ahogy Cleo megmarkolta a golyóit. – Ugye ismeri a mondást, felügyelő? – incselkedett Cleo, szinte simogatássá szelídítve a szorítását. Grace–nek újra elakadt a lélegzete, de ezúttal inkább a vágytól, és csak egész kicsit a fájdalomtól. – Melyik mondást? – Ha a markodban tartod egy férfi golyóit, a szíve–lelke is a tiéd lesz. Grace finoman felszisszent, ahogy a nő újra fokozta kissé szorítását. – Mondd csak, mi a terved az est hátralévő részére? A nő még erősebben markolta játékszerét, s megcsókolta Royt. – Úgy vélem, nem vagy túl jó tárgyalási pozícióban. – Ki tárgyal itt? – Azt hiszed, hogy te. Elengedte Grace–t, kipenderült az ágyból, és ahogy volt, meztelenül kifutott a hálószobából. Grace–t megbabonázta hosszú lába, karcsú alakja, feszes, kemény feneke. Tekintetével addig követte, míg el nem tűnt az előszobában. Összekulcsolta kezét a tarkóján, és hátradőlt a puha, illatos párnák közé. – Sok jéggel! – kiáltott a nő után. Pár perccel később két jéggel teli whiskyspohárral tért vissza az ágyba, az egyiket átnyújtotta Grace–nek, mielőtt újra befészkelte volna magát a férfi mellé. Cleo megemelte felé a poharát, koccintottak. – Csin–csin, pohár csendül, arcunk felderül, egy hajtás, pajtás! – mondta ismét, és ha az egészet nem is, de a pohár felét egyből lehúzta. – Egy hajtás, pajtás – ment bele Grace is a játékba, majd maga is nagyot kortyolt. A holnap elképesztő távolinak tűnt, és ez a csillogó női szempár minden más gondolatát háttérbe szorította. – Szóval azért jöttél át, hogy több mindent megtudj a vőlegényemről. Ez volt a látogatása egyetlen oka, Grace főfelügyelő? – Ezt nem szeretném hallani… Mit szeretnél, hogyan szólítsalak? – húzta tovább Cleo. – Nagy–Britannia legnagyobb csődöre? – Látod, ez mindjárt jobban tetszik – vigyorgott Grace. – De egyébként a Roy is megteszi. A nő a szájához emelte poharát, ivott egy kortyot, majd hosszú, érzéki csókot váltott Grace–szel, miközben egy jégkockát csúsztatott át nyelvével a férfi szájába. – Roy! Milyen jó kis név. Miért kaptad ezt a nevet a szüléidtől? – Nem tudom, sosem kérdeztem. – Miért nem?

Vállat vont. – Fene tudja, soha nem jutott eszembe. – És még te nevezed magad nyomozónak? Azt hittem, mögé nézel mindennek. – Téged miért hívnak Cleónak? – Mert… – Kuncogni kezdett. Nem vagyok rá büszke, de tulajdonképpen azért, mert apám kedvenc olvasmánya az Alexandriai négyes volt. Az egyik szereplő, Clea után akart elnevezni, de végül elbaltázta, és Cleónak betűzött az anyakönyvvezetőnél, aztán ez már így is maradt. – Sosem hallottam az Alexandriai négyesről. – Ne már, biztosan olvastad! – Nem. Már mondtam, halmozottan hátrányos gyerekkorom volt. – Vagy csak eltékozoltad. – Hohó, nem úgy van az! Te például tudtál pókerezni tizenkét évesen? – Látod, pontosan erről beszélek. Istenem, ki kell, hogy műveljelek. Az Alexandriai négyest Lawrence Durrell írta, négy regény, Justine, Balthazar, Mountolive és Clea, összefüggenek egymással, és gyönyörűek. – Hát persze… – Mi persze? – Hiszen te is gyönyörű vagy. Megint megszólalt Grace telefonja, és ezúttal – bár minden porcikája tiltakozott ellene – felvette. Két perccel később dühösen ült az ágy szélén, és a zokniját kereste. 66. fejezet

Kellie, nem vagy nagyon bátor, igaz? A nő a szemébe tűző fénytől félig vakon próbálta hátrafeszíteni magát a kötelékei ellenében, szinte beleolvadni a szék támlájába, hogy minél távolabb kerüljön az undorító, fekete bogár kapálódzó lábaitól, amit a dagadt amerikai tartott az arca elé. – Ne! Kérem, ne! – Ugyan, csak az egyik kis háziállatom – kacsintott rá a férfi. – Mit akar tőlem? Mondja meg, mit akar! A pasas hirtelen mozdulattal elkapta Kellie arca elől a bogarat, és egy üveg vodkát lebegtetett meg előtte. – Akarsz egy italt? Kellie elfordította a fejét. Reszketett. A félelemtől. Az éhségtől. Az alkoholelvonástól. Könnyek gurultak végig az arcán. – Tudom, hogy szeretnél egy italt, Kellie. Igyál egyet, sokkal jobban fogod érezni magad. A nő rettenetesen vágyott arra az üvegre, az ajkához akarta emelni, és alaposan meghúzni. De el volt szánva rá, hogy semmiféle elégtételt nem ad ennek a görénynek. A szeme sarkából a ragyogó fény ellenére is látta a kapálódzó lábakat. – Csak egy kortyot igyál.

– A gyerekeimet akarom. – Szerintem inkább a vodkára vágysz. – Baszd meg a vodkád! Egy árnyat látott elsuhanni – az érkező pofon előszelét. Nagyot csattant az arcán, felkiáltott fájdalmában. – Nem tűröm ezt a hangot egy ilyen kis kurvától. Megértetted? – Dögölj meg! A következő ütés akkora volt, hogy Kellie székestül hanyatt esett. Félelmetes csattanással zuhant a kőkemény padlóra, heves fájdalom járta át karját, lábait, egész testét. Zokogni kezdett. – Miért csinálja ezt velem? Mit akar tőlem? MIT AKAR? – Kezdetben csak egy kis engedelmességet. – A férfi megint az arca elé tette a bogarat, de ezúttal olyan közel, hogy Kellie érezte a rovar furcsa szagát, lábai az arcát kapirgálták. – Neee! – Teljesen magánkívül csapkodott, hányta–vetette magát a padlón, miközben a szék támlája és a kötelékei még több fájdalmakat okoztak. – Ne! Nem, nem, NEEE! – sikította hisztérikusan. Légzése felgyorsult, zihált, levegő után kapkodott. Hirtelen iszonyatos haragot érzett Tom iránt. Hol van?! Miért nem jön már, hogy kiszabadítsa?! Aztán elcsendesedett. Az erős fénysugárba és a mögötte lévő sötétségbe nézett esdeklően. – Kérem, könyörgöm, azt sem tudom, ki maga. Csak a gyerekeimet és a férjemet akarom. Kérem, engedjen el. Biztos az e–mail miatt van az egész, Tomnak nem kellett volna elmennie a rendőrségre. – Miért vagyok itt? – kérdezte, hogy gyanúja igazolást nyerjen. Nem kapott választ – Haragszik rám valamiért? – nyöszörögte. A férfi hangja hirtelen ellágyult. – Csak ha nem viselkedik rendesen, Kellie. Szeretném, ha együttműködne velünk. – Akkor vegye le rólam ezeket a kurva köteleket! – Attól tartok, ezt pillanatnyilag nem tehetem. Kellie lehunyta a szemét, próbált tisztán gondolkodni. Legyűrni az alkohol után érzett vágyát. Olyan jó volna csak egy apró, pici korty… De nem, erősítette meg magát, ettől az alaktól nem kell neki semmi. Soha. Kizárt dolog… Soha–soha–soha… De a vágyakozás túl erősnek bizonyult. Legyűrte. – Kérem, most már kaphatnék egy korty italt? Egy másodperccel később az ajkai közt érezte az üveg száját, mohón döntötte magába a vodkát. A hatása szinte azonnal jelentkezett. Istenem, de jólesik, gondolta magában. Talán rosszul ítélte meg ezt az embert, talán nem is olyan rémes alak. – Helyes, Kellie, ezt már szeretjük. Igyon csak, ne sajnálja. Jólesik, ugye? Hálája jeléül bólintott. – Látja? Csak szeretnék kedves lenni magához. Ha maga kedves, én is az vagyok. Ezt ugye nem nehéz megértenie? Megrázta a fejét. Ahogy a férfi elvette szájától az üveget, hirtelen megint tisztán kezdett gondolkodni. Hirtelen megint reményvesztetten feküdt a földön, fejében az összes valaha látott horrorfilm képei üldözték egymást. Ki a fene ez az

ember? Egy sorozatgyilkos? Mit akar vele tenni? Jeges félelem öntötte el szívét. Meg fogják erőszakolni? Megkínozzák? Itt fogok meghalni a sötétben, anélkül, hogy Jessicát, Maxet vagy Tomot újra látnám. Azon tűnődött, hogyan kezelje a helyzetet. A filmekben, amiket látott, az áldozatok mindig megpróbáltak valamiféle kapcsolatot, köteléket kialakítani elrablójukkal. Igen, kapcsolatot kell velük kialakítania, akkor majd sokkal nehezebb lesz bántaniuk. – Mi a neve? – kérdezte a férfit. – Emiatt nem keli izgatnia magát, Kellie. – Szeretném tudni. – Most magára kell hagynom egy időre. – Remélhetőleg a férje hamarosan csatlakozik. – Tom? – Így van. – Tom idejön? Tom idejön, ugye maga sem akarja, hogy ilyen állapotban lássa a földön fetrengeni? Megint csak a fejét rázta. – Nos, mindjárt felültetem rendesen. – Biztos szeretne tetszeni a kamerának. – Kamera? – Aha. – Miféle kamera? – kérdezte. – Kicsit berúgott, a szavai kezdtek összemosódni. – Igazi sztár lesz magából, Kellie. 67. fejezet

Jay–Z hangja törte meg a hálószoba csendjét l.25–kor – Glenn Branson mobilja csörgött. Szinte összetörte magát nagy igyekezetében, hogy még az előtt elhallgattassa az átkozottat, hogy Ari felébredne, de csak az lett a vége, hogy felborította az éjjeliszekrényen álló poharat meg az ébresztőórát, a telefont pedig leverte a földre. A sötétben kipattant az ágyból, bár az agya még igencsak kusza volt, és négykézlábra ereszkedett, hogy bemásszon a szék alá, ahová telefon esett. A zene közben egyre hangosabb lett. Végre sikerült megkaparintania a készüléket, és fogadta a hívást. – Branson nyomozó – szólt bele a telefonba olyan halkan, ahogy csak tudott, és úgy maradt a földön guggolva, mintha ettől még halkabb lenne a hangja. Tom Bryce kereste. Abból, amit hallott, kitűnt, hogy a férfi valószínűleg szörnyű állapotban van. – Sajnálom,

hogy ilyenkor zavarom, Branson nyomozó. – Semmi gond, csak tartsa egy… – Az isten szerelmére! – csattant fel Ari. Egyszer már felébresztettél éjfél után, mikor hazaértél, és most megint? Azt hiszem, külön hálószobára lesz szükségünk – dörrent Bransonra, majd tüntetőleg befordult a fal felé. Na, ez a hét is jól kezdődik – gondolta Branson bánatosan, miközben kifelé tartott a szobából. Bement a narancssárga fürdőszobájukba, és magára csukta az ajtót. – Elnézést a közjátékért. Hallgatom – szólt újra a telefonba, miközben meztelenül ücsörgött a WC–deszkán. – Miért hívott? A fürdőszobának még mindig habarcsillata volt. Az új, csillogó üvegajtót és a tigrismintás csempét nézte, amit Ari választott. Meg kellett várni, amíg a csempe megérkezik, ezért csak pénteken fejezték be a mesterek. Három hónappal ezelőtt költöztek be a házba. Jó fekvése volt, a tengerpart és a rétek közelében, Saltdeanben. Nyugodt, csendes környék volt, bár Ari elmondása szerint a szomszédság mostanában elég feszült, ami nem csoda, hiszen tőlük nagyjából egy kilométerre találták meg Janie Stretton hulláját. – Tudnom kell, hogy biztonságos–e a vonal! – kiabálta Tom Bryce. Hangja magas volt, szinte hisztérikus. A háttérben motorzajt hallott, mintha a férfi éppen vezetne. Branson ránézett a telefonja kijelzőjére – a férfi a mobilját használta a híváshoz, úgy döntött, a legjobb, ha megnyugtatja. – A rendőrségi mobilomon hívott, nyugodjon meg, a vonal tiszta, minden adás kódolva van. Teljesen biztonságos. Úgy döntött, azt az információt viszont nem osztja meg Tom Bryce–szal, hogy az ő telefonját viszont bárki lehallgathatja, aki ráhangolódott a frekvenciájára. – Hol van most, uram? – Nem akarom megmondani. – Értem. Ezek szerint nem otthonról hív. – Nem, a ház nem biztonságos, be van poloskázva. – Miért hívott? – Szeretne találkozni velem? – Igen. – Nem. – Igen, úgy értem, segítségre van szükségem. – Ezért vagyok itt, Mr. Bryce. – Honnan tudjam, hogy bízhatok–e magában? Mi a garancia, hogy bizalmasan kezeli mindazt, amit mondok? Branson fintorogni

kezdett a kérdés hallatán. – Milyen biztosíték nyugtatná meg? A vonal hosszú időre néma maradt. – Halló! Itt van még, Mr. Bryce? – Igen – válaszolta a férfi elhaló hangon. – Hallotta a kérdésemet? – Nem tudom, hogy bízhatok–e önben. Azt hiszem, nem vállalhatok ekkora kockázatot. A vonal megszakadt. Glenn Branson azonnal visszahívta a számot, de csak a hangposta jelentkezett. Hagyott egy üzenetet a visszahívásról, aztán várt néhány percet. Az agyában csak úgy cikáztak a gondolatok Bárcsak megértőbben viselkedne Ari. Persze, érti ő a feleségét, nem könnyű egy nyomozó életformáját elfogadni, de néha mutathatna egy kis együttérzést. Többre nem jutott, végül vállat vont. Majdcsak lesz valahogy. Talán el kellene olvasnia a könyvet, amit még karácsonyra kapott tőle: A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek. Ari szerint segítene megértenie a nőket, de Branson erről nem volt meggyőződve, sőt egyenesen reménytelennek látta a helyzetet. A férfiak és a nők nem különböző bolygókról származnak, hanem egyenesen különböző galaxisokból. Megint feltárcsázta Bryce mobilszámát, de ismét csak a hangposta jelentkezett. Aztán a férfi otthoni számát hívta, és egyre rosszabb előérzete volt, bár az okát nem tudta volna megmondani. Eltűnt?! – kérdezte Roy Grace hitetlenkedve a Bryce család előszobájában állva. Hajnali negyed három volt, de Branson is ott volt vele. – Hogy a picsába érted azt, hogy eltűnt? – kérdezte még egyszer Chris Willinghamet, ezúttal szabadjára engedve haragját. – Felmentem az emeletre, hogy megnézzem, minden rendben van–e, de nem találtam ott senkit. – Lássuk, jól értem–e. Tom Bryce, a négyéves kislánya és a hétéves fia az éjszaka közepén elhagyják a házat, és neked fel sem tűnik? – Ööö… én… – Chris mindössze csak ennyit tudott kinyögni. – Ez hihetetlen, baszd meg, te elaludtál! – Nem, én csak… Grace – vadul rágózva, hogy elnyomja az esti whisky szagát – vasvilla tekintettel fordult a fiatal rendőr felé. – Az volt a dolgod, hogy vigyázz rájuk, és az is, hogy egyúttal szemmel tartsd az ügy első számú gyanúsítottját. És te hagyod, hogy egyszerűen kisétáljon? Willingham részletesen beszámolt az elmúlt néhány órában történtekről, különös tekintettel az e–mailre, amit Tom Bryce állítólagosán kapott, és ami nyomban el is tűnt a számítógépről. Grace egyenesen a Sussex Megyei Kórházból jött ide, ahol az egyik legreményteljesebb beosztottját, Emma–Jane Boutwoodot ápolták. Állapota válságos volt, már előjegyezték az életmentő műtétre, de sosem lehet tudni. Ráadásul neki jutott a felemelő feladat, hogy felhívja a szüleit, és értesítse őket a történtekről. Arról, hogy a lányuk nem biztos, hogy megéli a hajnalt. Vonakodva hagyta ott Cleo ágyát, de mikor

megtudta, mi történt E–J.–vel, a kellemes este emléke – legalábbis átmenetileg – azonnal szertefoszlott, most csak Emma–Jane állapota érdekelte. A kisbusz sofőrjét még nem sikerült azonosítani, ugyanannak a kórháznak az intenzív osztályán feküdt eszméletlenül, ahol E–J. küzdött az életéért. Grace huszonnégy órás rendőri felügyeletet állított az ágya mellé, és meghagyta a kiérkező rendőrnek, hogy amint magához tér, azonnal tartóztassák le gyilkossági kísérlet vádjával. Csak reménykedett benne, hogy a vádat nem kell később gyilkosságra módosítani. Ezalatt Nick Nicholl a műveleti központban várt rá a lefoglalt laptoppal, amit feltétlenül meg akart vizsgálni, a tetejébe most még Tom Bryce is olajra lépett a két gyerekkel. Ennek vajon mi értelme van? És még csak két óra telt el a hétből – gondolta keserűen. Branson felé fordult. – Mondtad, hogy felhívott ez a Bryce, és hogy furcsának tűnt. Félt? – Nem is kicsit – erősítette meg Branson. Grace töprengett egy darabig. – Kitöltetted vele a szokásos bejelentőívet a felesége eltűnése kapcsán? Branson bólintott. – Be is iktattad? – Igen. – Hívd fel Nicket, ő a központban van. Kérd meg, hogy keresse elő a bejelentést, és nézze meg Mrs. Bryce legközelebbi rokonainak és barátainak a címét. Egy halálra rémült férfi nem fog az éjszaka közepén messzire hajtani a két gyerekkel. Kiadtál már körözést az autóra? Chris Willingham és Glenn Branson is lehajtott fejjel hallgatott. Ez eszükbe sem jutott. – Mi a fasz van ma mindenkivel? Glenn próbálta csillapítani. – Roy, nem tudtuk, meddig mehetünk el vele kapcsolatban. Chrisnek meg csak az volt a dolga, hogy vigyázzon rá, és hogy segítsen neki megbirkózni a helyzettel. – Igen, és ha az átkozott jármű leírását kiadjuk minden egyes járőrnek, akkor még többen lesznek, akik vigyázni tudnak rá, nemdebár? – fortyogott tovább Grace, bár maga is tudta, hogy ilyentájt nem sok rendőr van az utcákon. – Beszóljak Nicknek, hogy hívja össze a csapatot? Grace–nek mérlegre kellett tenni a helyzetet. Habár nagy volt a kísértés, szinte ellenállhatatlan, hogy kirángassa Norman Pottingot az ágyból, biztosra vette, hogy hosszú, iszonyúan hosszú nap előtt állnak. Szerencsésebb, ha hagyja, hadd pihenjenek az emberei, legalább lesz néhány kipihent arc és friss agy a reggeli 8.30–as eligazításon. Az eligazítás gondolata azonban egyéb problémákat is felvetett benne. Megfelelő helyettest kell találnia Emma–Jane pótlására, és valami azt súgta neki, Alison Vosperrel is lesz egy pengeváltása. Hogy az ördögbe fogja megmagyarázni az újabb közúti karambolt, amit – még ha közvetett módon is – az ő emberei okoztak? A taxisofőrt több apró sérüléssel szállították kórházba, az utasának, aki nem volt bekötve, eltört a lába. Az Árgus egyik riporterét látta is a kórházban ólálkodni, és csak idő kérdése, hogy a többi hiéna is megjelenjen. – Bassza meg, bassza meg, bassza meg… ! – Van még egy kis problémánk – mondta Branson.

– Nem tudjuk a kocsija rendszámát. Na, ezt legalább nem lesz túl nehéz kideríteni. Csak találunk valamit a házban, amiből megtudhatjuk. Amíg Branson a telefont intézte, Willingham a földszintet kutatta át, Grace felment az emeletre. Előbb a gyerekek szobájába, majd a hálóba nyitott be, de nem talált semmit. Tom Bryce dolgozószobája viszont ígéretesnek tűnt. Rápillantott az íróasztalra, ami roskadozott a dossziék alatt, az apró webkamerának is alig jutott hely. Beletúrt a fiókokba, de ott sem talált semmit, ami felkeltette volna az érdeklődését, majd egy magas, fekete iratszekrény felé fordult. A „Gépjárművek” feliratú dossziéban mindent megtalált. Nem minden rendőri munkához kell agysebésznek lenni, gondolta. Tizenöt perccel később Grace és Branson már egy nyomasztó liftben állt a whitehawki lakótelep egyik épületében. A falakat obszcén graffitik díszítették, a lift húgyszagtól bűzlött. A hetedikre mentek. Végigmentek a folyosón, majd becsöngettek a hetvenkettes lakásba. Néhány pillanat múlva egy nő hangját hallották. – Ki az? – Rendőrség! – válaszolta Grace. Egy megfáradt, zaklatott tekintetű, ötvenes nő nyitott ajtót, hálóköntösben és bolyhos papucsban. Grace úgy vélte, valaha csinos lehetett, de arcát mostanra kérges barázdák szántották fel, hullámos, szőke haja már őszbe hajlott, és elhanyagoltnak tűnt. Fogai sárgák voltak, a lakásból áradó dohány – és avaszsír–szag nem hagyott kétséget afelől, hogy miért. A háttérből gyereksírás hallatszott. Grace felmutatta az igazolványát. – Roy Grace felügyelő a brightoni rendőrségtől, ő pedig Branson nyomozó – mutatott társára. – Mrs. Margaret Stevensonhoz van szerencsénk? A nő bólintott. – Ön Mrs. Kellie Bryce édesanyja? – Habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. – Egen, de ő nincs itt. – Tomot keresik? Ő sincs itt. – Tudja, hogy hol találhatnánk meg? – Maguk tudják, hogy hol van a lányom? – Ezt próbáljuk kideríteni. Sose tűnne el magától, a gyerekeket nem hagyná el semmi pénzért. Csak akkor nyugodt, ha szem előtt vannak. Minálunk sem hagyta őket sosem. Most is Tom hozta el őket, úgy egy órája. Csak becsöngetett, lerakta őket, mint egy batyut, oszt már itt se volt. – Nem mondta véletlenül, hova megy? – Nem. Asszonta, majd később hívni fog. A gyerekek kiabálása egyre hangosabb lett, az asszony idegesen forgolódott. Grace előhalászott egy névjegyet a zsebéből, és átnyújtotta. – Kérem, hívjon fel a mobiltelefonon, ha hírt kapna tőle. Eltette a névjegyet. – Nem akarnak bejönni? Egy csésze teát? Meg kell nyugtassam

Jessicát, a férjemnek alunnia kell. Tudják, Parkinson–kóros. Sokat kell pihennie. – Sajnálom, hogy ilyenkor zavartunk – válaszolta Grace. – Mr. Bryce nem mondott önnek semmit? – Nem, semmit se. Nem magyarázta meg, miért hozza át a gyerekeket éjnek évadján? A biztonságuk miatt. Mást nem mondott, ez minden. – Miért nincsenek biztonságban? – Nem mondta. Hol van Kellie? Maguk mit gondolnak? – Nem tudjuk, Mrs. Stevenson. De ahogy kiderítjük, értesíteni fogjuk. Mr. Bryce tényleg egy szóval sem említette, hova megy? – Meg akarja találni Kellie–t. – Azt nem mondta, hol keresi? – Nem, azt nem. A kiabálás még hangosabb lett. Grace és Branson sokatmondóan néztek össze. – Elnézést a zavarásért – mondta Grace, majd bátorítóan a nőre mosolygott. – Megtaláljuk a lányát, ebben biztos vagyok. 68. fejezet

Tom lassan elhagyta Brightont, észak felé tartott Kellie Renault–jával. Még mindig remegő kézzel szorította a mobilját. Alig volt forgalom az úton, csak elvétve találkozott autósokkal. Legalább századszor hívta Kellie számát, de mindig a hangposta felelt. „Helló, itt Kellie. Sajnos, most nem tudom felvenni a telefont, de hagyj üzenetet és visszahívlak.” Homályos gondolatok kavarogtak a fejében, mint az árnyak, melyeket az autó fényszórója vetett. Az egész teste görcsben volt. Szinte a szélvédőig előrehajolva szorította a kormányt, miközben ideges pillantásokat vetett a visszapillantóba. A gyomra liftezett a félelemtől és az aggodalomtól. Istenem, drágám, merre vagy? Fogalma sem volt, mit keres ott igazából, és mire számíthat Az agya teljesen leblokkolt, csak azokra a szavakra tudott koncentrálni, amiket a laptopján olvasott. Volt egy visszatérő víziója. Látta maga előtt Janie Strettont, ahogy abban a sötét szobában lemészárolja egy csuklyás férfi. De mostanra már nem Janie Strettont látta maga előtt, hanem Kellie–t. Elképzelése sem volt, hol lehet Kellie, vagy mi történik vele éppen. De meg kell találnia, akármibe is került, bármi áron el kell jutnia hozzá. Pénz. Biztosan pénzt akarnak tőle, futott át az agyán. Elrabolták Kellie–t, és váltságdíjat követelnek. Hinniük kell majd neki, mikor elmondja, hogy nincs túl sok, de azt mind odaadja, mindent és mindenüket. Amit csak akarnak. Cowfold. Haywards Heath – állt az útszéli táblán. – Én vagyok, drágám. Csak újra megpróbáltalak elérni. Szeretlek. Letette, a kijelző néhány pillanat múlva elsötétült, majd újra fényes

lett. Bejövő hívás. Magántelefonszám. Ha Kellie lenne, az ő számát kiírná. Idegesen vette fel a telefont. – Halló? – Mr. Bryce? Branson nyomozó volt az. A francba, gondolta, és kinyomta a hívást. Néhány másodperccel később hangposta–üzenetet kapott. Lejátszotta. Branson volt az, harmadszor kérte, hogy hívja vissza. Kellie, drága Kellie, az istenre kérlek, hívj fel! Egy fényszóró tűnt fel a visszapillantóban. Habár csak hatvannal haladt a kétsávos autóúton, a kocsi mögötte maradt, szorosan követte. Lelassított ötvenre, de akkor sem előzte meg. Összeszorult a torka. Újra megszólalt a telefonja. Nem ismerte fel a számot, óvatosan, reszkető hanggal vette fel a hívást. – Halló? Egy erős kelet–európai akcentussal beszélő férfi szólt bele torokhangon. – Mr. Bryce, hogy van mindig? – Ki… kivel beszélek? A fények még szorosabban tapadtak rá, kezdték elvakítani. – A felesége látni szeretné. Egyre nehezebben tudott a vezetésre koncentrálni, alig látott. – Jól van? Hova vitték? – Köszöni szépen, minden rendben van vele, kiválóan érzi magát. Alig várja, hogy találkozzanak. – Kicsoda maga? – Egy kilométer múlva lesz egy pihenő. Húzódjon félre, és álljon meg. Állítsa le a motort. Maradjon az autóban, és ne forduljon meg. A vonal megszakadt. Nem tudta, mit tegyen. Ahogy egy hosszabb lejtőhöz ért, jól belátta az utat, és rögtön észrevette a kék P betűt a távolban. Ott a parkoló. A szíve összevissza vert, mint ahogy egy kalitkába zárt madár vergődik, a szája kiszáradt a félelemtől. Kétségbeesetten próbált tisztán, racionálisan gondolkodni. Egy hang a fejében azt üvöltötte, hogy ne húzódjon félre, ne álljon meg, hívja vissza Branson nyomozót, és az egészet bízza a rendőrségre. Egy másik, sokkal csendesebb és nyugodtabb hang viszont azt súgta neki, ha nem áll meg, ezek megölik Kellie–t. Fejében még ott visszhangzott a sikoly, amit a számítógépén hallott. Az a sikoly valódi volt. Mint ahogy az is a valóság volt, amit múlt kedden látott. A gyilkosság, a penge, mind igazi volt. Indexelt, lelassított, és lehúzódott a pihenőhelyre. A fényszórók követték. Fékezett, leállította a motort, és mereven ült a helyén, előrenézett, bele a semmibe. Szinte pánikba esett a félelemtől, de összeszorított foggal próbált küzdeni ellene. Jöjjön, aminek jönnie kell. A fényszórók lekapcsolódtak mögötte. Csend volt. Néma csend, csak a hűlő motor pattogott. Minden sötétbe burkolózott. Hirtelen úgy érezte, árnyak mozognak körülötte, és mintha tűhegynyi fények tűnnének fel mögötte. Aztán a fények egyre nagyobbak lettek. Egy teherautó zúgott el mellette, látta, ahogy a vörös helyzetjelzők eltűnnek a távolban. Hirtelen a Renault mindkét hátsó ajtaja kinyílt. Egy pillanattal később úgy érezte,

mintha satuba szorították volna a nyakát. Egy kellemetlen, szúrós szagú rongyot szorítottak az arca elé, a feje szinte azonnal ketté akart hasadni. Aztán, mint amikor az ember kikapcsolja a tévét, csak egy egyre távolodó fénycsíkot látott, mielőtt ráborult volna a sötétség. 69. fejezet

A következő rendőrtiszt, aki hívást kapott a sussexi rendőr–főkapitányságról, Jon Rye volt, az informatikai főosztály vezetője. Az ébresztőórája 02.43–at mutatott, mikor megszólalt a telefonja. Elátkozta a pillanatot, amikor nem kapcsolta ki. A felesége fészkelődni kezdett, de nem szólt egy szót sem, mikor Rye felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát. A férfi hamar magához tért. Ránézett a telefon kijelzőjére, de nem lett okosabb. Bejövő hívás. Magántelefonszám. Majdnem biztos, hogy munka, gondolta. A Janie Stretton–gyilkosság ügyében nyomozó felügyelő hívta. Rye a feleségére pillantott, majd megkérte Grace–t, hogy tartsa a vonalat. Felkapta a fürdőköpenyét, lesietett a konyhába, és magára csukta az ajtót. – Uram, itt vagyok, hallgatom. – Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de sürgősen tudnom kell valamit. Tegnap este volt egy bejegyzése a központi adatbázisba. Harci– Svájci címszó alatt. Ez nem lehet igaz, gondolta Rye. Csak mártírkodásból vitte fel azt a bejegyzést, inkább viccnek szánta, mint bármi másnak. Hihetetlen, hogy egy ilyen dolog miatt találják meg. – Rögzítette egy fehér Ford Transit rendszámát. A kisbuszt előző éjjel egy bűntény helyszínén látták, ma este pedig autós üldözésbe keveredett a járőreinkkel, aminek súlyos baleset lett a vége. – Értem – nyugtázta Rye. – Elmagyarázná, mit akart azzal mondani, hogy Harci– Svájci? Rye pontosan elmesélte, mi történt tegnap este. Amikor végzett, Grace megpróbálta összefoglalni a lényeget a maga számára is. – Oké, tehát ha jól értem, bárki, aki rendelkezik WiFivel, azaz vezeték nélküli internetkapcsolatot biztosító kártyával, rá tud csatlakozni mások hálózatára is, amennyiben az nem jelszóval védett. – Így van, uram. A vezeték nélküli router egy aprócska hardver, nem kerül többe, mint ötven font. Digitálisan továbbítja a jelet, és ha nincs lekódolva a rendszer, bárki rá tud csatlakozni, akinek van internetkártyája. – És így szélessávú internetkapcsolatot tud létesíteni? – Pontosan. – Miért vesződne ezzel bárki is?

Legtöbbször egyszerű lustaságból, ez így a legkényelmesebb. Ha a várost rója az ember, és gyorsan meg akar nézni valamit, vagy szeretné letölteni az e–mailjeit, ez a legegyszerűbb módja. Velem is előfordult már. – Rye mostanra teljesen felébredt, úgy döntött, főz magának egy csésze teát. – Önnel is előfordult? Hogy érti ezt? – Utasként ültem egy autóban Brightonban. Megálltunk egy pirosnál, és észrevettem, hogy online vagyok, vagyis a laptopom rácsatlakozott egy jelszó nélküli hálózatra. Egy másodperc, és már meg is nézheti az ember a leveleit, vagy betölthet egy–két weboldalt, amit akar. Grace hallgatott egy ideig, emésztette a hallottakat. – Szóval Mr. Seiler, aki panaszt tett a rendőrségen, dühös volt a háza előtt parkoló fehér Ford Transit sofőrjére, amiért az rácsatlakozott a vezeték nélküli internetére? – Igen, úgy tűnik, ez a helyzet, uram. – Miért volt Mr. Seiler ideges? Van ennek bármilyen jelentősége? – Igen, lehet. Ha a leveleit vagy egy nagyobb kiterjedésű fájlt szeretne letölteni az ember, akkor a kapcsolat lelassul, ha más is használja. Hadd mondjak egy analógiát. Ha egy házban egyszerre nyitják meg az összes vízcsapot, aktot a víz sokkal kisebb nyomással folyik majd az egyes csaptelepeken, mintha csak egy lenne megnyitva. Nem tökéletes a példa, de remélem, érthető. – Tehát a férfi rájött, hogy arról a helyről simán tudja használni az internetet. – Úgy tűnik. Arról nem beszélve, hogy így fizetni sem kell érte. Grace megint eltöprengett egy darabig. – Mostanra már bárki meg tudja fizetni a netet. Más oka nem lehet? A víz sziszegve felforrt. Rye pillantása a hűtőszekrény oldalán lévő zsírkrétarajzra tévedt. Egy cingár alak ült egy szögletes autóban, fején sapka. Az autó négy kereke mind más méretű volt, alatta bizonytalan betűkkel egy felirat: Apa. A lánya, Becky rajzolta, jó tíz évvel azelőtt, amikor ő még a közlekedésieknél volt. Furcsa, hogy mit nem vált ki a fáradtság az emberből, évek óta rá sem nézett a rajzra. – Más oka? Igen, ha az ember e–mailt akar küldeni vagy fogadni úgy, hogy a lehető legnehezebb legyen lenyomozni. – Köszönöm – mondta Grace. – Nagyon sokat segített. – Nincs mit, ez természetes. Az információ, amit Mr. Bryce laptopjáról és az albán internetprotokollról adtam, hasznosnak bizonyult? – Igen, nagyon is. Hálás vagyok érte. – Ennek örülök, még tovább dolgozunk rajta. – Később talán válthatunk róla pár szót. Azonnal jelentkezni fogok, ha találunk valamit. – Rye érezte a főfelügyelő hangján, hogy szeretné lezárni a beszélgetést, és letenni a telefont. Megtudta, amit akart, és szeretne

továbblépni egy másik, fontosabb dologgal. Ami minden bizonnyal még annál is fontosabb, mint amivel felébresztette őt és az egész családját az éjszaka kellős közepén. 70. fejezet

Grace letette a telefont a műveleti központban, és nagyot kortyolt az édes tejeskávéból, amit pár perccel korábban főzött magának. Azóta, hogy tizenegy felé elment, itt jártak a takarítók. Minden ragyogott a tisztaságtól, az ételszag helyét átvette a tisztítószerek illata, a szemetesek kiürültek. Nick Nicholl, aki mellette ült, szinte vele egy időben rakta le a telefont. – A kórház nem tud semmi újat mondani – fordult feléje Nick. Jelen helyzetben az is jó hír, hogy nincs hír, gondolta Grace. Márpedig ha nincs hír, akkor E–J. életben van. – Oké, köszi – bólintott válaszul. A laptop, amit a Ford sofőrje használt, most ott feküdt előttük egy műanyag bizonyítékos tasakban. – Meg akarom nézni ennek a gépnek a kimenő és a bejövő leveleit. Ránézett a központi nyilvántartó éjszakai bejegyzéseire. Leginkább a saját jelentéseikkel találkozott, ezektől eltekintve nyugodtan, csendesen telt az éjszaka a rendőrök szempontjából, ami nem csoda, hiszen vasárnap volt. Bezzeg pénteken és szombaton tízszer ennyi bejegyzés szokott lenni. Nick felvett egy gumikesztyűt, kivette a laptopot a műanyag tasakból, és felhajtotta a képernyőt. A kisbusz sofőrje számára olyan hirtelen történt minden, hogy nem is tudta kikapcsolni a gépet a rajtaütés óta csökkentett módban, de tovább működött. Eltartott egy kis ideig, míg a gép magához tért, és a processzor lefuttatta a szokásos ellenőrzéseket, de aztán megnyílt az Entourage levelezőprogram, ami minden bizonnyal a rajtaütéskor is futott. Branson, aki eddig némán ült velük szemben, most bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Jon Rye segítőkész volt? Sokkal inkább, mint amennyire én lettem volna a helyében az éjszaka közepén – válaszolta Grace, és tovább fújkálta kávéját, hogy iható hőmérsékletűvé hűtse. – Tudod, régebben a közlekedésieknél szolgált, ennyit igazán megérdemel. Tíz évvel ezelőtt az egyik szarházi csúnyán megbüntetett, lehet, hogy éppen ő volt az. – Ittas vezetés? Szonda? – vigyorgott Grace. – Nem, csak gyorshajtás. Az út tök üres volt, és nem is nyomtam túl durván. A szarházi mégis lemeszelt. – Úgy három éve nekem is volt egy esetem. A23 út, jelzés nélküli mérőautó. Mondtam neki, hogy rendőr vagyok, de ez csak rontott a helyzetemen. Perverz örömet talált benne, hogy megbüntethet valakit, aki közülünk való. – Ismered a régi viccet? kérdezte Branson. – Mi a különbség a sakktábla és a közlekedésfelügyelet járőrautói között? Grace bólintott. – Én nem – szólt közbe Nick. – Semmi, mindkettőben elöl vannak a parasztok. Nicholl eltűnődött egy ideig, mint akinek már nem fog az agya, aztán felderült az arca.

– Haha, ez vicces! – Közelebb tolta a laptopot, hogy Grace is tisztán láthassa. – Kezdjük a bejövő levelekkel – mondta. Azokkal, amelyek… – ránézett a nyilvántartóra, hogy megnézze Jon Rye bejegyzésének idejét – …amelyek tegnap este hat harminc után jöttek. – Mindössze egy levél van a bejövő postafiókban, amihez egy nagyméretű csatolt fájl is tartozik SC5w12 névvel. A levél melletti szimbólumból látszott, hogy valakinek már továbbította. A feladó a [email protected] volt. Grace testében szétáramlott az adrenalin, ahogy meglátta a szkarabeusz szót. – Megütöttük a főnyereményt! – Melyik országot rövidítik úgy, hogy .al? – kérdezte Branson a válluk felett olvasva a levelet. – Albánia – köpte fejből Nicholl. – Grace a fejét vakarta. – Biztos vagy benne? – Igen. – Te aztán igazi könyvmoly vagy, haver, hallod? Honnan tudsz ilyeneket? – kérdezte Branson csodálattal. A fiatal nyomozó Branson felé fordult, kisfiús zavarral somolygott. – Valamelyik este kvízjátékot játszottunk a helyi pubban, és ez volt az egyik kérdés. – Én még sosem játszottam ilyesmit – válaszolt Branson. – Talán egyszer nekünk is el kellene menni sörözni Arival, jót tenne a műveltségünknek. – A házasságunknak meg még jobbat, de ezt már csak gondolatban tette hozzá. Új dolgokat kellene közösen kitalálniuk az örökös civódás helyett. Grace a címet nézte. – Tisana. Ez nem volt benne a kocsmakvízben? – Nem, ez kimaradt – vigyorgott Nick –, de mindjárt megnézem a Google–lal. Nem jött be – csak egy olasz honlapot találtak, valami fordítóprogrammal. Mindenesetre Nicholl rákattintott. Egy pillanattal később hosszú listát kapott kórtünetekkel és az alkalmazandó gyógynövényekkel. – „Akne – olvasta Grace –, sárgarépa, vízben oldódó Tisana vitamin, gabonacsíra, gyógynövénykivonat, bojtorján.” – Továbbment, és ezen a hajnali órán a fáradékonyság szó jobban felkeltette az érdeklődését „Ginzeng, guarana, Tisana vitaminok és ásványi anyagok. Szójalecitin.” – Lehet, hogy valami egészségguru a csávó – jópofáskodott Branson, de Nick most nem volt vevő a humorára, oda sem bagózott. – Lássuk az elküldött elemeket – mondta Grace. Nick követte az utasítást, de ott is csak egy levelet találtak – ugyanazt, mint a bejövő mappában, ugyanazzal a csatolt fájllal. – Meg tudod nézni, ki a címzett? – kérdezte Grace. Különös – mormogta Nick a címzett nem látszik, üres a mező. A biztonság kedvéért azért rákattintott a mezőre, és rögtön megértették az okát. Több száz címre ment ki az üzenet, mindegyikük titkos másolatként kapta. Az e–mail címek számsorokból álltak, de mindegyikben szerepelt a tisana szó. Grace megnézte az első kettőt.

110897@tisana. al 244651@tisana. al – Az első rész valószínűleg egy nevet takar, természetesen kódolva gondolkodott hangosan Nicholl, a tisana pedig az internetszolgáltató lesz. – Akkor hogy lehet, hogy a Google egy találatot sem dob ki rá? – Azt mondanám, azért, mert a szolgáltató nem akarja, hogy megtalálják. – Még a Google elől is el lehet rejteni dolgokat? – Biztos vagyok benne, hogy megoldható. Ha értesz hozzá, bármit el tudsz tüntetni. Grace bólintott. – Lássuk a csatolt fájlt, hátha találunk valami érdekeset benne. Mindannyian a képernyőre tapadtak, ahogy Nicholl megnyitotta a csatolmányt. Másodpercekkel később azt kívánta, bár sose nyitották volna meg. Döbbent, néma csöndben nézték végig a következő négy percet. 71. fejezet

Grace 6.30–kor felhívta telefonon Dennis Pondsot, a rendőrség sajtóosztályának vezetőjét. Udvariasan elnézést kért a korai ébresztő miatt, és megkérte, hogy 8.15–re menjen be hozzá az ideiglenes irodájába, a központba. Mindössze két órát aludt, azt is nyugtalanul forgolódva. A kihallgatóban álló két karosszéket tolta össze, és abba préselte be magát éjszakára, mielőtt hat óra körül visszatért volna asztalához a műveleti szobába. Branson jobban taktikázott, ő a rendőrfőnök irodájában lévő kanapét szúrta ki magának. Nick otthon töltötte az éjszakát, nem akarta várandós feleségét ilyen sokáig egyedül hagyni. 7.20–kor Grace a szemközti Asda szupermarket előtt állt, ő volt aznap az első vásárló, mikor tíz perccel később kinyitották a kapukat. Vett egy eldobható borotvát, borotvahabot, egy fehér pólót, két croissant–t, hat doboz energiaitalt és két csomag koffeintablettát. Semmit sem bízott a véletlenre. Nyolckor felhívta Cleót, de csak a hangpostáját érte el. Egy rövid üzenetet azért hagyott. – Helló, Roy vagyok. Sajnálom, hogy éjszaka el kellett rohannom. Csodálatos vagy, tudod? Hívj vissza, ha tudsz. Csók. Negyed kilenckor, mikor Dennis Ponds benyitott a központi irányítóteremmel szemben lévő irodájába, már szinte pompásan érezte magát. Megmosakodott, borotválkozott, lecserélte az ingét, megivott két doboz Red Bullt, és bedobott hozzá két koffeintablettát, ami meg is tette a hatását. Az egyetlen dolog, ami zavarta, a háta volt. Úgy érezte, mintha égne. Cleo körmei alaposan felszántották, az egyszer biztos. Szinte nem hitt a szemének a férfimosdó nagy, fényes tükre előtt állva. Igazából nem zavarta, sőt vigyorgott rajta. Bőven megérte… A vörös csíkok miatt érzett fájdalom azonban feleakkora sem volt, mint a vágy, amit ágyékában érzett az emlékek hatására. Ez a nő egy igazi vadmacska az ágyban. – …reggelt, Roy – köszöntötte Ponds. Ma reggel le sem tagadhatta volna, hogy vidékről költözött fel a városba. Hátrazselézett haj, hivalkodó,

csíkos öltöny, rózsaszín ing kihajtott gallérral és kék nyakkendő, amit Grace elsőre kígyóbőrnek nézett. Kezet fogtak, és mindketten leültek. – Elnézést, hogy olyan korán hívtalak – kezdte Grace. – Semmi gond – felelte Ponds. – Mindig a madarakkal kelek, tudod, két kisgyerek, három kutya. Nos, miben segíthetek? – Szeretném, ha részt vennél a 8.30–as eligazításon. Van egy videoanyag, amit mindenképp látnod kell. Ponds bizonytalanul nézett rá. – Hát, rendben… csak tudod, elég sűrű a programom ma reggel. Sajtótájékoztatót kell tartanom a Janie Stretton–gyilkosság ügyében, és… – Pontosan erről van szó, Dennis – szakította félbe Grace. – Erről, és még valamiről. Talán még nem hallottál róla, de egy jármű, amit az embereim üldöztek az éjszaka, balesetet okozott Kemp Town–ban, összeütközött egy taxival. Ponds arca megnyúlt meglepetésében. – Erről még nem hallottam. Az egyik legjobb emberem a Sussex Megyei Kórházban fekszik. Megpróbálta feltartóztatni a járművet, mielőtt elhajtott volna. Az imént beszéltem velük telefonon. Túl van egy ötórás műtéten, de még mindig élet és halál között lebeg. Az életét kockáztatta, hogy megállítsa azt a kurva kisbuszt – egy Ford Transitot. Érted te ezt? Az életét tette kockára, Dennis. Huszonnégy éves, az egyik legjobb eszű és legbátrabb rendőr, akit valaha láttam. Belekapaszkodott a Ford oldalába, próbálta megállítani, de a szarzsák, aki a kocsit vezette, beletaposott a gázba, és nekicsapta egy parkoló autónak. A munkáját végezte, a törvényt próbálta védeni. Érted, amit mondok? Ponds tétován bólintott. – Az egyik emberem élet és halál között lebeg, a szemétláda gyanúsított eszméletlenül fekszik a kórházban, a vétlen taxi utasának pedig eltört a lába. – Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni – válaszolta Ponds. Grace hirtelen rádöbbent, hogy a reggeli koffeinbomba miatt talán agresszívabb a kelleténél. – Arra akarok kilyukadni, Dennis, hogy az Árgus szerkesztője meg a többi újság, rádió és tévé szerkesztője adhatna egy kis egérutat. Nem akarok egy teremnyi keselyűvel foglalkozni, akik csak egy újabb olcsó sztoriért jöttek, amivel telefirkálhatják a szaros lapjukat, hogy mennyire gondatlanok a rendőrök, és hogy veszélyeztetik a városlakók életét, mikor pont az ellenkezőjét teszik, akár saját életük kockáztatásával is. – Értem, amit mondasz, de ez nem ilyen egyszerű. – Pontosan ezért szeretném, hogy ott legyél az eligazításon. Pontosan ezért szeretnék mutatni neked valamit, amit ma reggel láttam, és pontosan ezért kapsz tőlem egy másolatot is. Az majd megkönnyíti a dolgokat hengerelte le Grace ördögi vicsorgással. Kimentek a folyosóra, és átsétáltak a műveleti központ nagytermébe. Kezdtek gyülekezni az emberek, egyre többen érkeztek meg reggeli kávéjuk után, a terem megtelt élettel. Nemcsak Grace csapatának tagjai dolgoztak ott, de az új nyomozócsoport is, amit Dave Gaylor felügyelő vezetett Reggie Hal’Al brutális meggyilkolásának ügyében, bár a két csoport között jókora szabad teret hagytak. Grace úgy döntött, hogy inkább az eligazítót fogja használni a gyűléshez, és nem a műveleti termet. Egyrészt a nagyobb tér, másrészt a falon lévő hatalmas plazmatévé miatt.

Jon Rye, akit Grace szintén meghívott aznap reggelre, éppen az előző este lefoglalt laptopot kötötte rá a készülékre. Ahogy végignézett emberei elcsigázott tekintetén, egy pillanatra az volt az érzése, ezek az emberek egy zsák krumplit nem tudnának meghámozni azon a reggelen. Remek. Pont akkor, amikor Cassian Pewe is munkába áll. Grace–nek baljós előérzete támadt az üggyel kapcsolatban. Miért pont ezt az arrogáns barmot helyezték ide? Más sem hiányzik neki, mint hogy áthelyezzék Newcastle–be, az ország másik végébe, amikor ilyen remekül alakulnak a dolgok Cleóval. Ötszáz kilométerre! Nem, ez nem történhet meg, abban kurvára biztos lehet mindenki. A négyperces film nem lesz leányálom a csapat tagjai számára, valószínűleg nem úgy készültek, hogy életük legszörnyűbb horrorfilmjét látják hétkezdés gyanánt. Tudta, hogy sokkolni fogja őket a látvány, de éppen ez volt a taktikája. Nem fog vele új barátokat szerezni, de ez érdekelte a legkevésbé ebben a pillanatban. Megkezdte az eligazítást, úgy, ahogy mindig szokta. – Június hatodika, hétfő, nyolc óra harminc perc, Fülemüle–művelet, hatodik eligazítás a Jane – más néven Janie Susan Amanda–Stretton meggyilkolásának ügyében indult nyomozás során, öt nappal a holttest felfedezését követően. Összefoglalom az eltelt időszak eseményeit. A következő percekben – elsősorban az ügyhöz frissen csatlakozott emberek kedvéért, akik Dave Gaylor csapatához tartoztak – pontról pontra végighaladt Janie Stretton halálának körülményein, a főbb nyomozati cselekményeken és a kulcsfontosságú részleteken. Megemlítette a vonaton talált CD–t, amelynek segítségével Tom Bryce véletlenül szemtanúja lett Janie Stretton meggyilkolásának. Kitért a nő titkos életének részleteire, hogy az ügyvédbojtári állása mellett két escortügynökségnek is dolgozott; aztán a közös vonásra, ami Tom Bryce és Reggie Hal’Al laptopja között állt fenn, és a megelőző este eseményeire, amikor sikerült egy újabb laptopot begyűjteniük a kisbusz roncsai közül, amelynek tartalmát azonnal meg fogják ismerni. Ránézett az órájára. – Bármilyen személyes programjuk is legyen a következő harminchat órában és negyvenöt percben, azt azonnal felejtsék el. Az eligazítás végére meg fogják érteni, miért. Rendben. Megkaphatnám az egyéni jelentéseket? – Először Norman Potting felé fordult. – Még mielőtt belekezdek, megkérdezhetem, hogy mi a helyzet Emma–Jane–nel? – kérdezte Potting. – Még mindig az intenzív osztályon fekszik, állapota válságos felelte Grace kurtán. – A csapat nevében küldettem virágot a szobájába. Milyen fejleményekről tudsz beszámolni a két ügynökség kapcsán, amelyekkel Janie Stretton kapcsolatban állt? – Tegnap este hét harminckor felkerestem Ms. Claire Portert, a BCE–247 társtulajdonosát, hogy írásos vallomást tegyen. A nőnek annyi hasznát vesszük, mint esernyőnek a sivatagban. Nem jutottam vele semmire. – Mi a helyzet az ügyfeleivel? – Még dolgozom rajta, de felvettem a kapcsolatot az ügynökség által forgalmazott többi lánnyal is – válaszolta Potting. Azt rögtön gondoltam, te mocskos disznó, gondolta Grace, és ahogy körbenézett a teremben, az arcokon – még Maggie Campbellén, Vanessa Ritchie–én, Linda Buckley–én és Chris Willinghamén is – azt látta, hogy a többieknek is hasonló gondolataik vannak. – Eddig nem jutottam semmire.

– És a másik ügynökség? Ott még csak regisztrált, de nem közvetítették ki egy ügyfélhez sem. Mi a helyzet ezzel az Anton nevű fickóval, aki négyszer is találkozott Janie Strettonnal a BCE–247 ügynökségen keresztül? – Ellenőriztem a telefonszámot, amit az ügynökségnek megadott. Feltöltőkártyás telefon, bármely üzletben vagy benzinkúton beszerezhette. A vásárlásnak nincs nyoma, képtelenség előkeríteni. Grace szétosztott egy tucatnyi fényképet, ami a Karma bár biztonsági kamerái alapján készült a férfiról. A videofelvételekből emelték ki a pillanatképeket, így a minőség nem volt tökéletes, de használható anyag volt. A férfi arca és jellegzetes tüsihaja tisztán látszott. – A képek május huszonheteikén, pénteken készültek, Miss Stretton és az állítólagos Anton harmadik randiján. Alapos okunk van feltételezni, hogy ez az a férfi, akit keresünk. Országos körözést adtunk ki ellene, a képeket el fogjuk juttatni minden egyes rendőrőrsre, és megpróbálom elérni, hogy bekerüljön a bűnügyi krónika szerdai adásába. Muszáj, hogy valaki felismerje. – Grace tisztában volt vele, hogy mindez személyiségi jogokat sért, hiszen semmilyen bizonyítéka nem volt a férfi ellen, de úgy döntött, ezzel ráér később is foglalkozni, ha a tisztelt ügyészség kifogást emel. Maggie Campbell és Vanessa Ritchie felé fordult, akik Janie apja mellett töltötték az elmúlt napokat. – Ha jól értesültem, az apa jutalmat ajánlott fel a nyomravezetőnek. – Tegnap este megerősítette ezt a szándékát – bólintott Maggie Campbell. – Százezer fontot ajánlott fel minden olyan információért, ami végül a tettes letartóztatásához és elítéléséhez vezet. – Ez jó – nyugtázta Grace –, talán megroppant egy–két lojálisnak hitt gerincet. A két új rendőrtiszttel folytatta, akik Gaylor csapatából kerültek hozzá. Az egyiküket, Don Barkert már ismerte és kedvelte. Egy harmincas éveiben járó, szőke, köpcös, bikanyakú nyomozó volt, akinek világoskék inge majd szétpattant hordószerű mellkasán. A másik egy egészen fiatal nyomozó volt, akit Grace még soha életében nem látott, Alfonso Zafferone. Jóképű, mediterrán típusú férfi volt, vastagon zselézett hajjal, menő kabátban, drága ingben és nyakkendőben. – Uraim, sikerült kideríteni valamit a fehér Ford Transit tulajdonosát illetően? Alfonso Zafferone válaszolt. Beképzelt, pimasz stílusban adta elő mondanivalóját, Grace rögtön leírta magában az embert. Fennhéjázó viselkedéséből sütött, hogy fontosabb feladatokhoz van szokva, és az olyan alantas munkák, minthogy utánanézzen egy gépjármű tulajdonosának, derogáltak neki. – Azt eddig is tudtuk, hogy egy cég nevén van bejegyezve, aminek csak a londoni levelezési címét ismerjük. Leellenőriztem a vállalatot, de nincs benne a cégnyilvántartásban. – Ez mit jelent? – kérdezte Grace. Zafferone csak megvonta a vállát. A fáradtság rosszul hatott a toleranciaszintjére, Grace – szándékosan elhibázva a nevét – azonnal ráförmedt, mert hosszú évek tapasztalatából tudta, ez a leghatásosabb módja, hogy helyre tegyen valakit. – Ez egy gyilkossági ügy, Mr. Zabaglione. Nem szokásunk a vállunkat rángatni, a kérdésekre szóbeli választ adunk. Szeretné még egyszer megpróbálni? A fiatal rendőr jól megnézte

magának Grace–t, úgy tűnt, valami éles visszavágásra készül, de végül nyugodtan csak ennyit mondott: – Ez azt jelenti, uram, hogy a céget vagy valamelyik adóparadicsomban jegyezték be, vagy hamis nevet használnak. – Köszönöm. Az esti, 18.30–as eligazításra szeretném tudni, hogy a két eset közül melyikkel állunk szemben. Járjon utána a levelezési címnek is. Rendben? Zafferone mogorván bólintott. Na, fiam, te sem jutsz messzire, gondolta Grace, hacsak nem a csatornán keresztül, ha valaki meghúzza a budi láncát… – Megtudtuk már a sofőr személyazonosságát? Tíz perccel ezelőtt tért magához, Roy – vette át a szót Don Barker. Sem nála, sem a kisbuszban nem találtunk semmit. Nem úgy tűnik, mintha angol lenne, szerintem kelet– európai. Ahogy véget ér az eligazítás, azonnal indulok a kórházba. – Remek – nyugtázta Grace, majd újra Pottingot vette elő. – Még egy feladatod lenne mára, Norman. Nézz utána a környéken a kénsavat forgalmazó cégeknek. – Rajta leszek. – Nick, mit mondtál, mikor is találkozunk a MET nyomozójával Wimbledonban? – Fél tizenkettőkor, uram. – Addig is folytasd tovább a kutakodást, hátha elő tudsz ásni további eseteket is, ahol szkarabeuszt találtak a helyszínen. – Dolgozom rajta, uram. – Fejezd már be ezt a kurva uramozást, érted? Nicholl elpirult. Grace elszégyellte magát, felesleges volt ráförmedni, sőt felesleges bárkire ráförmedni. Igyekeznie kell lakatot tenni a szájára. Végignézett a csapatán, és megeresztett egy mosolyt. – Rendben, most pedig végignézünk egy rövidfilmet. Sajnálom, de pattogatott kukoricával ma reggel nem tudok szolgálni. Szórványos nevetés futott át a termen. Azok után, amit látni fogtok, nem vágytok majd popcornra, sőt örülhettek ha a reggelit sikerül benntartani, futott végig az agyán, majd bólintott Jon Rye–nak, hogy húzza be a sötétítőt, és indítsa el felvételt. Amíg Rye a sötétítőkkel volt elfoglalva, Grace ismertette a tudnivalókat. – A videót azon a laptopon találtuk, amit tegnap este foglaltunk le. A laptop a fehér Ford Transitban volt. Kivettük belőle a merevlemezt, most már biztonságban van a bizonyítékraktárban. Amit most látni fogunk, csak egy másolat. Jon Rye megkezdte a vetítést, Grace lekapcsolta a lámpákat. A SZKARABEUSZ PRODUKCIÓ bemutatja ‘Reggie a fürdőszobában’ A felvételen szereplő férfi egy pedofília vádjával elítélt egykori fegyenc. Reméljük, élvezni fogják különkiadásunkat.

Néhány másodperccel később megjelent egy régi stílusú, avokádózöld fürdőszoba képe. A kép remegett, a felvételt kézi kamerával készítették. A kamera a fürdőkádra fókuszált, de a látószögébe belefért egy vegyvédelmi ruhát, kezeslábast, kesztyűt, bakancsot és gázálarcot viselő férfi, aki háttal araszolt be az ajtón, szemmel láthatóan valami nehezet cipelve. Egy másodperccel később az is tisztán látható lett, hogy egy meztelen férfi lábait tartja a kezében. Feltűnt egy második alak is, aki a vállánál fogta a testet, de az ő arcát is maszk takarta, és szintén vegyvédelmi ruhát viselt, mely egész testét eltakarta. Nehéz terhüket nemes egyszerűséggel bedobták a kádba, és ekkor láthatóvá vált a megkötözött férfi arca is. Reggie Hal’Al volt az. A nagydarab, babaképű alak, gyérülő hajjal, petyhüdt testtel. Úgy dobálta magát, mint ördög a szenteltvíztartóban. Arcán páni félelem ült, szemeiből sütött a rettegés. Kiáltani nem tudott, száját rongyokkal tömték tele, amit széles ragasztócsíkkal rögzítettek, karjait szorosan a törzse mellé kötözték. Szeme kidülledt, könyörgően tekingetett egyik férfiról a másikra. Mozdulni sem tudott, csak tekergett, mint valami hatalmas, bizarr féreg, csípője és combjai segítségével vergődött a kádban, fejét jobbra–balra vetve próbált szabadulni. Apró, ráncos pénisze ernyedten lógott szőrtelen golyóira. A két férfi kiment a fürdőből, és egy nagy, fekete műanyag hordóval tértek vissza. Grace úgy becsülte, nagyjából ötven liter lehet az űrmérete. Reggie Hal’Al ekkor kezdte csak igazán dobálni magát, egy pillanatra úgy tűnt, sikerül is neki kivergődnie a kádból. A hordót a földre tették, a kád mellé. Míg egyikük Reggie–t tartotta féken, a másikuk elővett egy dróthuzalt, kétszer körbetekerte Reggie nyakán, és a magasan a feje fölött lévő törülközőtartóhoz rögzítette, majd szorosra húzta a hurkot. Reggie szemei még jobban kidülledtek, és mozgása is megváltozott, már inkább görcsösen vonaglott, semmint dobálta magát. Fekvő helyzetéből némi kínlódással feljebb húzták, és a kád lejtős oldalfalának támasztották. Meglazították a hurkot is, ami ugyan még így is mélyen Reggie torkába vágott, de már nem fojtogatta. Valaki – a kamera látószögén kívülről – egy bogarat dobott Reggie mellkasára. A szkarabeusz a hátán landolt, és szinte komikusan görgött lefelé a hájhurkákon, majd megállapodott a férfi nemi szervén. Megpróbált talpra fordulni, de már nem maradt ideje. Minden további időhúzás nélkül a két férfi felemelte a hordót, elvitték a kamera elől, hogy ne takarják a képet, és négy–öt liternyi folyadékot – amiről Grace tudta, hogy kénsav – öntöttek egyenesen a bogárra, azaz Reggie nemi szervére. Hatalmas gőzfelhő szállt fel. Grace még soha életében nem látott így mozogni embert: Reggie olyan vadul tekergeti, mintha minden tagja önálló életre kelt volna, ide–oda rángatta fejét, mintha megpróbálná a kötéllel átvágni nyaki verőerét, szeme fennakadt. Grace lopva végignézett a kollégáin. Ponds a szája elé kapta a kezét, a többiek döbbent, néma csendben figyeltek. Visszafordult a képernyő felé. A két férfi nem habozott tovább, és a hordó teljes tartalmát a kádba borította. Nem sokkal később Reggie elcsendesült, haláltusája véget ért. A szoba lassan megtelt a kémiai gőzökkel. A videó elsötétült, majd egy újabb felirat jelent meg.

TISZTELT ELŐFIZETŐ! Reméljük, élvezte kis bonusz filmünket. Tartson velünk a következő nagy dobásunkon is: Kedd – 21.15 Férj és feleség – az első kettős gyilkosság Grace felkapcsolta a lámpákat. 72. fejezet

A vetítéstől Alfonso Zafferone arca pergamenszínűvé vált. Na, ez sem fog ugrálni most egy jó darabig, gondolta Grace. Nem emlékezett ilyesmire egész rendőri karrierjéből, hogy egy teremnyi rendőr ilyen döbbent, néma csendben üljön. Dennis Ponds mereven bámult a semmibe, olyan arccal, mint akivel most közölték, hogy legközelebb ő kerül a fürdőkádba. A tagnak fogalma sem volt, hol van egyáltalán. Végül – ki más? – Norman Potting törte meg a csendet. – Gondolod, Roy, hogy ez egy valódi házi videó, amit az interneten terjesztenek előfizetők számára? – Hát, gondolom, nem a családi albumba készült – dorongolta le Grace. Még csak el sem mosolyodott senki. Az egyik írnoknő fel sem merte emelni a tekintetét, hátha nincs vége a vetítésnek, és további szörnyűségek következnek. – Dennis – folytatta Grace –, teszünk neked egy másolatot a laptopodra, vidd el az Árgus főszerkesztőjének. Ne mutass meg neki mindent, csak amennyit muszáj, hogy megértse, mivel állunk szemben. Érd el, hogy a délutáni számban a címlapon hozzák le Mr. és Mrs. Bryce fényképét. Másfél napunk van, hogy megtaláljuk őket. Mindenki felfogta, hogy ez mit jelent? Másfél nap, és a kamerák előtt végeznek velük. Branson vett egy mély lélegzetet, majd nagyot fújt. – Jézusom, ki az a mocskos szemétláda, aki ilyenekre gerjed? – Egy csomó, nagyon is átlagosnak tűnő ember. Tán valaki épp ebből a teremből. A szomszédod, az orvosod, egy vízvezeték–szerelő, egy pap, egy bróker. Bárki, akinek elég beteg hozzá az agya. Az olyan típusú emberek, akik megállnak bámészkodni egy közúti balesetnél. A kukkolók. Mindannyiunkban van ebből valami, mert kíváncsiak vagyunk – felelte Grace. – Hát én biztosan nem, sosem néznék ilyesmit. Nick Nicholl keze lendült a magasba. – Azt akarod mondani, hogy mindenki potenciális gyilkos, akár mi mindannyian? Grace– nek eszébe jutott a beszélgetése egy pszichológussal, aki személyiségrajzokat készített a rendőrség számára a lehetséges gyilkosokról. Egy szakmai témájú konferencián találkoztak, majd beültek egy bárba. – Mindenkiben megvan a képesség a gyilkolásra, de közülünk csak kevesen tudnak együtt élni azzal a tudattal, hogy megöltek valakit. Viszont az ember roppant kíváncsi fajta, szeret kipróbálni, átélni dolgokat, még ha csak

másodkézből is. Egy valódi gyilkosságról készült film megtekintése során pedig megszerezhető ez a tapasztalat. Végignézhetjük egy ember halálát. Néhány percig mindenki kiélheti a gyilkos ösztöneit. Ez ott lapul minden emberben, férfiben és nőben. De csak kevesen jutnak el oda, hogy valóban meg is tegyék. – Én szíves örömest megöltem volna az egyik anyósomat – szólalt meg Potting. – Köszönjük az értékes információt, Norman – hallgattatta el Grace, mielőtt Potting még jobban belement volna a témába, és Branson felé fordult – Tom Bryce az éjszaka közepén hagyta el a házát egy Renault Espace–szal. Nem lehetett túl nagy forgalom az utakon. Nem tudjuk, merre tartott, nem tudjuk mennyi benzin volt az autóban. Nem keressük tovább Janie Stretton levágott fejét, visszahívjuk a kutatócsoportot és minden embert erre az ügyre állítunk. A biztonsági ügynököket, a kutató–mentő csoport tagjait. Aki él és mozog, az a város ötven kilométeres körzetében lévő biztonsági és térfigyelő kamerák, üzletek és benzinkutak felvételeit fogja nézni. – Azonnal intézkedem. Barkerral folytatta a sort. – Don, nézd át Reggie Hal’Al személyes holmiját – telefonszámlák, bankszámlakivonat, hitelkártyák. – Egy emberünk már dolgozik rajta. – Helyes. Grace az órájára pillantott. 9.30–kor találkozik Alison Vosperrel, aztán 10 órára a város másik felében kell lenni. Majd megoldja valahogy. – 6.30–kor ugyanitt találkozunk. Mindenki tudja a dolgát. Van kérdés? Általában záporozni szoktak a kérdések, de most mindenki hallgatott. Megszólalt az egyik telefon. Egy titkárnő vette fel, aki néhány pillanat után átadta a kagylót Glenn Bransonnak. Senki nem mozdult, mintha megérezték volna, hogy valami fontos hírt fognak kapni. Branson megkérte a hívó felet, hogy tartsa a vonalat, majd kezével letakarta a telefon mikrofonját. Bryce–ék Renault–ját megtalálták az A23 egyik bekötőútján, Bolney közelében. – Üresen? – kérdezte Grace, bár jól tudta a választ a kérdésére. Glenn bólintott. – Igen, a kocsi teljesen kiégett. 73. fejezet

Alison Vosper szokás szerint hűvös eleganciával fogadta, amikor pontban 9.30–kor belépett az irodájába, Grace–nek pedig szokás szerint remegett a gyomra az idegességtől. Nem tudott ellene mit tenni, a nő maró gúnnyal átitatott személyisége és hivatali rangja minden szempontból fölébe emelte Vospert. Persze az sem segített, hogy idehozta a nyakára az új csodafegyverét, Cassian Pewe felügyelőt. A nő makulátlan tisztaságú íróasztalánál ült, erős parfümjének átható – de a legkevésbé sem csábító – illata lengte körül a szobát. Vosper fekete blézert viselt, amiben válla még szélesebbnek, kisugárzása pedig még fenyegetőbbnek tűnt, hozzá elefántcsontszínű blúzt és finom gyöngysort vett fel aznap. Grace villámló tekintetre és tomboló hurrikánra számított, ehhez képest igencsak meglepte a helyettes rendőrfőnök–asszony mosolya. Lecsavarta ásványvize kupakját, és ivott egy apró kortyot, mielőtt megszólította volna. – Jó reggelt, Roy – mondta kedvesen, már–már barátságosan, majd intett, hogy üljön le az íróasztala előtt álló,

két hatalmas karosszék egyikében. – Foglaljon helyet. Még egy jó jel? – tűnődött Grace. Általában nem szokta leültetni a beosztottjait. Vagy pont emiatt kellene aggódnia? A nő változatlanul mosolygott, úgy tűnt, szokásos fanyar stílusát ma otthon hagyta. – Nos, a Fülemüle–művelet egyelőre jókora fiaskónak tűnik. – Ezt azért így nem… Alison Vosper egy kézmozdulattal elhallgattatta. – változatlanul nincs egy gyanúsított sem. A nő fejét nem sikerült felkutatni. Egy potenciális szemtanút megöltek, két másik eltűnt. Tegnap este újabb közúti üldözésről kaptam hírt, ami ezúttal is, már nem először ért véget karambollal és komoly személyi sérüléssel. – Csodával határos módon még mindig mosolygott, de a kedvesség szikrája is eltűnt a hangjából. Grace bólintott. – Kétségtelen, egyelőre nem a mi szánk íze szerint alakulnak a dolgok. Jól jönne egy kis szerencse. A nő visszacsavarta az ásványvíz kupakját. Gyönyörű, napsütéses reggel volt odakint, de Grace most sötétnek és nyomasztónak érezte az irodát – Rendkívül nagy erőket mozgósított a nyomozás során, az állomány jelentős részét ez az ügy köti le, ami nem is lenne baj, ha eredményeket produkálna. De csak egyre több bosszúságot okoz. Hogy állnak pontosan a dolgok? Grace sietett összefoglalni a helyzetet, majd elhallgatott, és várta az ítéletet. Nagyjából tudta, mire számíthat. Alison Vosper legjobb esetben is kinevezi mellé Cassian Pewe–t a nyomozás élére, legrosszabb esetben elveszi tőle az ügyet, és ez az arrogáns tetű egyedül folytatja. Meglepetésére nem ez történt. Elővett egy vékony, elegáns tollat a díszdobozából, és a mappáját kezdte kocogtatni. – Ugye tudja, hogy harminchat órája sincs? Ha ezek valóban ki akarják végezni Mr. és Mrs. Bryce–t, hogy leadják az interneten, azt a megadott időpontnál korábban fogják megtenni. Az is lehet, hogy már meg is tették. – Tudom. Rövid csend állt be közöttük. Grace a cipőjét nézegette, magán érezte Vosper súlyos tekintetét. Amikor összeszedte magát, és felnézett, megértést látott a nő szemében tükröződni. A főkapitány–helyettes sosem kedvelte Grace–t, de a munkájában profi volt, felismerte és elfogadta, hogy mindaz, ami történt, nem feltétlenül Grace hibája. Ez megnyugtatta, de még mindig ott volt Cassian Pewe kérdése. Mire vár, miért nem hozza már fel a témát? Úgy döntött, óvatosan elébe megy a dolgoknak. – Nem úgy volt, hogy Cassian Pewe is jelen lesz ma reggel? Vagy csak később csatlakozik hozzánk? – Nem, a helyzet úgy áll, hogy kénytelenek vagyunk nélkülözni a társaságát. – Egyre erősebben és gyorsabban ütögette tollával a mappát, de úgy tűnt, ennek nem is volt tudatában. – Értem – mondta Grace némileg megkönnyebbülten, de továbbra is azon agyait, mi lehet a háttérben. Aztán egy pillanattal később megtudta. – Pewe főfelügyelő közlekedési balesetet szenvedett tegnap éjszaka, most törött lábbal fekszik a kórházban. Grace nemcsak a fülének, a szemének sem hitt. Vosper újra mosolygott. Igaz, csak egy halovány árny volt a szája sarkában, de akkor is mosolygott. Mosolyogva közölte Grace–szel a hírt, hogy pártfogoltja törött lábbal fekszik a kórházban. – Sajnálom – préselte ki magából Grace.

– Mi történt? Tegnap este egy taxiban utazott Brighton központjában, mikor egy kisbusz beléjük ütközött. A Ford Transitot egy rendőrségi gépjármű üldözte, de erről minden bizonnyal ön is tud. Grace nem tudott megálljt parancsolni érzéseinek, most már ő is vigyorgott. Akasztófahumor. Mindenkit utolér, aki ebben a szakmában dolgozik. Ahogy elhagyta Vosper irodáját, autóba szállt, és vezetés közben hívta fel a megyei kórházat, hogy a Transit sofőrjének állapotáról érdeklődjön. Tudni akarta, magához tért–e már a tag. Az ő révén juthatnak el leginkább Bryce–ék elrablóihoz. Más esélyük tulajdonképpen nincs is. Kivéve egy utolsó szalmaszálat. Elment Tom Bryce házához, ahol Linda Buckley épp átvette az ügyeletet a porig sújtott Willinghamtől. A nő rákérdezett, hogy érdemes–e egyáltalán a házban maradnia, hiszen a kutya etetésén kívül nincs semmi teendő. Grace azt javasolta, maradjon még néhány órát, remélve, hogy Tom Bryce esetleg felbukkan, bár keserűen kellett megállapítania, hogy ennek szinte semmi esélye sincs. Felrohant a hálószobába, de szinte azonnal vissza is tért a földszintre. A németjuhász az előszobában téblábolva esdeklő pillantásokat vetett Grace–re, mintha tudatában lenne, hogy az előtte álló emberen múlik szeretett gazdáinak a sorsa, csak ő hozhatja őket újra haza. Habár sietett, megállt egy pillanatra, letérdelt a kutya mellé, és megsimogatta okos fejét. – Nyugi, kislány, nem lesz semmi gond, előkerítem a gazdikat, csak bízz bennem, oké? – Belenézett a kutya nagy, barna szemébe, és egy pillanatra tényleg úgy érezte, hogy az állat megértette, amit mondott. Talán a fáradtság volt az oka, talán a stressz, talán csak a képzelete játszott vele, de ahogy elhajtott a háztól a város keleti vége felé, a kutya arckifejezése az agyában maradt, ott kísértett a fejében. Annyira szomorú volt, tekintete mégis tele reménnyel, bizalommal. Tudta, hogy gyerekes viselkedés, de ettől a pillanattól már nem csak Mr. és Mrs. Bryce és a gyerekek miatt cselekedett, de egy kicsit a kutyáért is. 74. fejezet

Tom reszketve ébredt, a feje hasogatott, és rettenetesen kellett vizelnie. Biztos áramszünet van, futott át az agyán, hiszen hálószobájukat máskülönben mindig narancssárgára festette az utcai lámpatestek beszűrődő fénye. És mi az ördögön fekszik egyáltalán? Hiszen ez kőkemény… Aztán hirtelen, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel, derengeni kezdtek a történtek. A büdös francba… A jobb karja teljes hosszában sajgott. Megpróbálta megmozdítani, de nem tudta. Bizonyára elaludtam, gondolta, és most csak el van zsibbadva. Újra próbálkozott. Aztán rájött, hogy a bal kezét sem tudja mozdítani. És a lábait sem. Valami erősen nyomta a jobb combját, az álla sajgott, a szája teljesen kiszáradt. Megpróbált megszólalni, de rémülten vette észre, hogy a száját sem tudja kinyitni. Csak valami fojtott nyögést hallatott. Érezte ugyan, ahogy az erőlködéstől remeg

a szája, de egy szót sem tudott kinyögni. Aztán villámként hasított bele a felismerés. Most hagyja el a házat, üljön be Kellie autójába, hajtson az A23–as autóúton észak felé, és várja a további utasításainkat. Ezt olvasta a laptopján, és pontosan így is tett. Emlékezett az autóútra, a telefonhívásra, a pihenőhelyre. És most itt van. Jézusom, édes istenem, hol lehet Kellie? És hol van ő? Hogy került ide, mit tettek vele? Ki a… A kérdések özönét egy távolban megjelenő fény szakította meg. Egy apró, világos téglalap a sötétség mélyén. Biztos egy ajtó nyílt ki. Egy alakot látott közeledni, a kezében tartott zseblámpa erős fénye vakítóan hasított bele az őt körülvevő sötétségbe. Tom lélegzet–visszafojtva figyelte, ahogy az alak közeledik. A lámpa fényénél úgy látta, hogy valamiféle raktárhelyiségben van, körülötte méretes műanyag hordók álltak. Talán benzin, vagy valami más vegyi anyag lehetett bennük. Ahogy az alak közelebb ért, Tom egy dagadt férfit látott, inge hosszan kigombolva, gyérülő haját hátranyalva, lófarokban hordta. Egy nagy medál lógott a nyakában. Félig vakon nem tudta alaposabban megnézni az arcát, de úgy tippelte, ötven–hatvan körüli lehet. Aztán a fénycsóva egyenesen a szemébe világított, úgy érezte, menten kiég a retinája. Összeszorította a szemhéját. – Most valamiféle hősnek képzeli magát, ugye, Mr. Bryce? – kérdezte a dagadék amerikai akcentussal, olyan hanghordozással, mintha valóban választ várna a kérdésre. Mivel nem tudta, mit kellene mondania, és amúgy sem tudott beszélni, inkább csendben maradt. Érezte, hogy az elemlámpa fénye lekerül az arcáról, ezért kinyitotta a szemét. A férfi előtte guggolt, lassan az arca felé nyújtotta kezét, majd mikor elérte, hirtelen vissza is rántotta. Tom felkiáltott. Valószínűtlenül erős fájdalmat érzett, mintha leszakadt volna a fél arca. Egy vastag ragasztószalag himbálódzott az orra előtt. De legalább mozgatni tudta az állát, a száját, tudott beszélni. – Hol van a feleségem? Hol van Kellie? Kérem, mondja meg, mit tettek vele. A férfi megvilágította a szoba másik oldalát. Tom szíve majdnem ott helyben megszakadt. Amit elsőre összetekert szőnyegnek vélt, az Kellie volt. Ott feküdt tőle alig néhány méterre. Ott feküdt a földön megkötözve, a lábán bilincs, amelyen egy láncot vezettek át, s a láncot egy falra erősített vasgyűrűhöz rögzítették. A szája le volt ragasztva, így csak könyörgő szemekkel nézett férjére. Tomnak az volt az első, ösztönös reakciója, hogy leordítja a hájpacni fejét, de valahogy sikerült erőt vennie magán. Próbált tisztán gondolkodni, hogy kiderítse, mi áll a háttérben, miért kerültek ide, és mit akarnak tőlük. – Kicsoda maga? – Túl sokat kérdezősködik, ez maguknál valami családi vonás. Akar vizet? – Azt akarom tudni, hogy miért vagyok itt. Hogy miért van itt a feleségem. Válasz helyett a férfi sarkon fordult, és visszahúzódott az árnyak közé a sötétségbe. – Kellie! – kiáltotta Tom. – Kellie, jól vagy, drágám? De már nem látta, és persze nem is hallotta a feleségét. – Fogja be a pofáját – röffent rá az amerikai. Fogd be te, rohadt disznó! – akarta válaszolni. Az egyik pillanatban a félelemtől reszketett, a másikban a felgyülemlő haragtól. Hogy meri ez a szarházi megkötözni a feleségét? És őt? Ma reggel lett volna életem legfontosabb üzleti

megbeszélése. Megmenthette volna a cégem. És most lemaradok róla, mert egy ilyen zsírfejű szörnyeteg… Ma reggel? Reggel van egyáltalán?! Bizonytalanul próbálta összerakni fejében a kirakós darabjait, de mintha szitával hordott volna vizet a kútról. Kellie elment otthonról. Az autót kiégve találták. Megkapta azt az e–mailt, és most itt fekszik megkötözve. Hirtelen felvillant előtte a fiatal nő képe, a CD, az estélyi ruha, a csuklyás férfi, a penge. A hólyagja már elviselhetetlenül feszült. – Kérem, muszáj vizelnem – szólt oda a férfinak. – És? Ki tartja vissza? – vetette oda a dagadt a sötétből. Tom ide–oda tekergőzött. A férfi most Kellie fölé hajolt, és letépte a ragasztócsíkot a szájáról. Tom összerándult a hangra. Kellie egy pillanattal később azonnal fogvatartójukra támadt. – Dögölj meg, dögölj meg, te mocskos szemétláda! – Nocsak, lehetne egy picit nőiesebben, ha kérhetném? A nézők a nőies nőket kedvelik. Szeretne esetleg még egy kis vodkát? – Baszd meg a vodkád. Istenem, Kellie! Hihetetlen jó volt újra hallani a hangját, tudni, hogy életben van, hogy elég erős ahhoz, hogy harcoljon, még ha Tom nem is volt biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb módja a helyzet kezelésének. Összeszorította a combját, térdét felhúzta a hasához, így próbált küzdeni a hólyagját feszítő fájdalom ellen. Ez az ember csak nem gondolja komolyan, hogy hugyozza össze magát?! – Kellie, drágám! – kiáltott megint. – Mondd meg ennek a rohadéknak, hogy engedjen el minket. Jessicát akarom, Maxet akarom, azt akarom, hogy azonnal oldozzon el ez a mocsok. – Szeretné, hogy visszategyem a ragtapaszt a szájára, Mrs. Bryce? Kellie a hasára fordult, és arcát a padlóba temetve hisztérikusan zokogni kezdett. Tom majd belepusztult a látványba, egy utolsó, töketlen, használhatatlan, rongy alaknak érezte magát. Kell, hogy legyen valami, amit tehet. Muszáj tennie valamit! A fájdalomtól azonban már nem tudott tisztán gondolkodni, és a feje is mintha ketté akarna hasadni. Az elemlámpa fénye jobbra–balra ugrált. Nem volt sok, de annyit legalább látott, hogy egy nagy raktárban vannak, ahol százával vannak egymásra hordva a méretes műanyag hordók. A halom egészen a tetőig ért. Mindegyik oldalán hatalmas figyelmeztető felirat állt: Veszélyes anyag! Hideg volt, a levegőben fanyar, kellemetlen szag terjengett. Hol a pokolban lehetnek? – Ó, Tom, kérlek, tégy valamit! – sikította Kellie. – Pénzt akar? – kérdezte a férfit Tom. – Pénz kell? Összekaparok, amennyit csak tudok. – Úgy érti, szeretne előfizetni? Előfizetni? – értetlenkedett Tom, de örült, hogy legalább párbeszédet tudott kezdeményezni a férfival. Meg kell próbálnia szóval tartani, beszéltetni, érvelni, amíg ki nem talál valamit. – Szeretne előfizetni, hogy aztán nézhesse magát és a feleségét? – röhögött az

amerikai. – Ez valami eszelősen jó, régen szórakoztam ilyen jól. Tomnak remény támadt a szívében. – Igen, nem számít, mondjon valamit, mennyit szeretne? A fénycsóva most egyenesen az arcába világított. – Látom, még mindig nem érti, maga okostojás. Mégis, hogyan lehetnének egyszerre két helyen? – Én… nem értem, nem tudom. – Maga ostobább, mint gondoltam. Még fizetne is azért, hogy maga meg a reménytelenül alkoholista felesége megnézhessék, milyen jól áll maguknak a halál? 75. fejezet

Roy Grace megállás nélkül telefonált Alfájából, egyik hívást intézte a másik után. Először Emma–Jane állapotáról érdeklődött, aztán egyenként felhívta a csapat tagjait, mindegyiküket a lehető leggyorsabb munkára próbálta sarkallni. Kelet felé tartott a tengerparti úton. Maga mögött hagyta Kemp Town elegáns homlokzatait, a Roedean lányiskola masszív, neogótikus kőépületét és az art deco stílusban épült St. Dunstan Vakok Intézetét. Magasan a parti sziklák felett haladt, egyenesen a fennsík felé. Kedd, 21.15. Az időpont a retinájába égett, mindent, amit tett, ez az időpont határozott meg, minden gondolatába beférkőzött. Hétfő volt, negyed tizenegy, csak harmincöt óra volt hátra a bemutatóig. De vajon mennyivel korábban végeznek Bryce–ékkal? Janie Stretton elkésett az állatorvostól, ezért este 19.40 előtt biztosan nem indult haza. Tom Bryce állítása szerint 21.15 körül látta a videót, tehát a két időpont között végeztek a nővel, és az anyagot feltöltötték a netre. Ha most is ezt a gyakorlatot követik, akkor maximum holnap 19.30–ig van idejük, ami még harminchárom órát jelent. És még mindig nincs a kezükben semmi konkrétum, amin elindulhatnának. Akaratlanul is átfutott az arcán egy könnyű mosoly, ahogy elképzelte Cassian Pewe–t a kórházban. Ironikus egy történet… Micsoda véletlen! Ráadásul – és ez sem kisebb csoda – Alison Vosper is az emberi arcát mutatta, őt is lenyűgözte az eset sorsszerűsége. Grace jól tudta, hogy erre nem lehet büszke, de a legkisebb sajnálatot sem érezte sem a történtek, sem a pökhendi nyomozó balesete miatt. Az ártatlan taxisofőrt persze sajnálta, de nem azt a szarrágó Cassian Pewe–t, aki a friss előléptetésével a zsebében csak úgy besétál Brightonba, hogy ellopja a vacsoráját. Na, azt már nem! Abból nem eszik. A probléma persze ezzel nem oldódott meg, de a lábtörés azért kellően elodázza majd. Áthajtott a kicsiny történelmi falucskán, Rottingdeanen, amely a hegytetőre épült Innentől egy merő hullámvasút az út lefelé, a háború után épült Saltdean kusza külvárosáig, majd Peacehavenig, amerre Glenn Branson is lakik, és ahol Janie Stretton holttestét megtalálták. Lefordult a parti útról, be a hegyoldal szűk, kanyargós útvesztőjébe, ahol egymás hegyén–hátán álltak a nyaralók és az apró családi házak. Egy meglehetősen elhanyagolt,

földszintes családi ház előtt lassított, és leparkolt a mellette veszteglő ősrégi lakóbusz mellé. Előzőleg értekezett Norman Pottinggal, aki meglehetősen alapos munkát végzett a környék kénsav–beszállítóival kapcsolatban, majd ledöntött még egy doboz Red Bullt, és bekapott két koffeintablettát. Most pedig a kerti törpékkel szegélyezett úton felsétált a ház verandájához. A szélcsengők mozdulatlanul lógtak a bejáratnál. Bekopogott. Egy apró emberke nyitott ajtót, aki feltűnő hasonlóságot mutatott a kertben lévő törpékkel, amelyek mellett pár pillanattal korábban haladt el. Legalább hetven; de talán nyolcvanéves is megvolt a kecskeszakállas öreg. Hosszú, ősz haját lófarokban hordta, kaftánt, bő overallt viselt, nyakában egy ősi egyiptomi kereszt, az ankh lógott, amely az örök életet szimbolizálta. Az öreg túláradó örömmel üdvözölte, fejhangon kiáltozott, miközben megragadta Grace kezét, mint aki egy rég nem látott jó baráttal találkozik. – Grace felügyelő! De örülök, hogy ilyen gyorsan viszontlátom! – Hát még én, barátom – viszonozta Grace a kedves fogadtatást. – Sajnálom, hogy késtem. – Grace alig egy héttel azelőtt járt nála utoljára. Akkor az öreg Frame segített neki megmenteni egy ártatlan ember életét. Harry Frame olyan erővel ragadt meg a kezét, ami mind előrehaladott korához, mind termetéhez képest meglepő volt, majd rászegezte zöld szemét, és átható pillantással méregette. – Nos, ezúttal minek köszönhetem a szerencsét? Mindenesetre kerüljünk beljebb. Grace követte az öreget a gyéren megvilágított előszobába, ahol mindössze egy búsan himbálódzó lámpás szolgáltatta a fényt. A falakat mindenféle tengeri motívum díszítette, a középpontban egy réz kajütablakkal. A nappali is hasonlóan volt berendezve, roskadoztak a polcok a különböző hajómodellektől, de itt már kellemetlen, dohos szag uralkodott, amit az öreg bútorok és szőnyegek árasztottak. A szoba közepén egy háromrészes drapp ülőgarnitúra volt, a támlákat erős védővászonnal burkolták be. A falon egy silány festmény lógott, amelyre Grace minden alkalommal rácsodálkozott. Shakespeare nejének, Anne Hathaway–nek házikóját ábrázolta, alatta egy bekeretezett idézet: A megvilágosult elmét nem lehet határok közé szorítani. Az öreg egy tölgyfa asztalka felé terelte, körülötte három szék állt. – Teát? – Nem kérek, köszönöm – válaszolta Grace, holott ölni tudott volna egy csészéért. – Borzalmasan sietek. – Az élet nem verseny, Grace felügyelő, hanem tánc – korholta szelíden Harry Frame. – Majd észben tartom. Nem felejtek el beírni egy lassú valcert a nyárbúcsúztató báli táncrendembe. Leültek az asztalhoz egymással szembe. – Szóval? – nézett rá kérdően Harry. – Csak nem a miatt a szerencsétlen, ifjú hölgy miatt látogatott el hozzám, akit a múlt héten gyilkoltak meg Peacehavenben? Harry Frame médium volt, látnok és ingajós. Grace már több alkalommal fordult hozzá. Olykor zavarbaejtően pontos dolgokat mondott neki, máskor teljesen használhatatlannak bizonyult. Grace előhúzott a zsebéből három tasakot, amelyeket bizonyítékok tárolására használtak, és az asztalra tette őket, Frame elé. Elsőként a pecsétgyűrűre mutatott, amit Janie Stretton hálószobájában találtak. – Mit tud nekem mondani ennek a tulajdonosáról? Frame elővette a gyűrűt, forgatta, tapogatta. Csukott szemmel ült néhány percig, ráncos, aszott arca megfeszült a koncentrálástól. Harry Frame végül megrázta a fejét, feladta. – Sajnálom, Roy, ma nincs szerencsénk. Gyenge a kapcsolat a szellemekkel, nem

érzek semmit. – Semmit? A világon semmit nem tud mondani a gyűrűről? – Sajnálom. Talán holnap, holnap újra megpróbálhatjuk. Grace visszatette a gyűrűt a tasakba, és zsebre vágta. Most egy ezüst mandzsettagombot és egy ezüst karkötőt tolt az öreg elé, amit a Bryce család hálószobájából és Kellie ékszerdobozából hozott el. – Meg kell találnom ezek tulajdonosát. Meg kell találnom őket még ma. Nem tudom, hol vannak, de azt gyanítom, hogy valahol Brighton és Hove körzetében kell őket keresni. A médium kiment a szobából, és egy katonai térképpel tért vissza, ami a szóban forgó környéket ábrázolta. Félretette az asztalon álló gyertyát, és kiterítette a térképet az asztalon, majd elővett egy rövid zsinórt a zsebéből, amelynek egy pici óndarab lógott a végén. – Lássuk, találunk–e valamit – mondta. – Igen, kezdjünk is hozzá – biztatta magát. Bal kezébe fogta a mandzsettát és a karkötőt, és könyökét továbbra is az asztalon nyugtatva, arccal a térkép fölé hajolt és kántálni kezdett. – Jarum, jarum. Bran–bran. Jarum – mormogta. Aztán hirtelen felegyenesedett, mutató – és hüvelykujja közé fogta a zsineget, és ingaszerűen meglóbálta az óndarabot a térkép felett. Újra összeszorította az ajkát, úgy próbált koncentrálni. A kezdeti lendület után egyre kisebb és kisebb amplitúdóval lóbálta a zsineget módszeresen haladva a térkép felett, egyetlen négyzetcentimétert sem hagyva ki. – Telscombe? – kérdezte magától hangosan. – Piddinghoe? Ovingdean? Kemp Town? Brighton? Hove? Portslade? Southwick? Shoreham? – De mindegyikre csak a fejét rázta. – Sajnálom, de nem észlelek semmit ebben a térségben. – Meg tudjuk próbálni egy nagyobb területen? Frame újra kiment, és egy másik térképet hozott, amin teljes egészében rajta volt Sussex. Ugyanezzel a módszerrel próbálkozott, percekig lóbálta az óndarabot feszült összpontosítással, de ezúttal sem jutott semmire. Grace szerette volna keze közé kapni az embert, és jól megrázni. Iszonyatosan frusztrált volt – Semmi? Az égegyadta világon semmi? A médium csak a fejét ingatta. – Mindketten meghalnak, ha nem találom meg őket. Harry Frame visszaadta neki az ékszereket. – Sajnálom, később újra megpróbálhatom. – Igazán sajnálom. – Akár még ma délután? Frame bólintott. – Hagyja itt őket, Grace felügyelő, egész nap próbálkozni fogok. – Köszönöm, igazán nagyra értékelném – válaszolta Grace. Nehéz szívvel jött ki az öregtől, tudta, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodik. 76. fejezet

A reggeli eligazítás után Jon Rye majdnem három órán keresztül birkózott a laptoppal, amit a Ford Transit sofőrjétől foglaltak le, de a gép nem adta meg magát, Jon vesztésre

állt. 11.20–kor már nagyon frusztrált volt, úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Kiment a kávéautomatához, hogy némi koffeinnel frissítse fel agyát, de azonnal vissza is tért gépéhez. A kudarc nem hagyta nyugodni. A legtöbb számítógép esetében könnyűszerrel hozzájutott a memóriában tárolt adatokhoz és a korábban használt internetprotokollokhoz. A törvényszék számára fejlesztett szoftver ugyanis kihasználta a rendszerben lévő kiskapukat, és egyszerűen megkerülte a jelszóvédelmet. Ezzel a géppel azonban semmire sem ment. Az informatikai nyomozócsoport főosztályára csak mágneskártyával lehetett bejutni; itt tárolták a bűntények felderítése során lefoglalt bizonyítékokat meg az átvizsgálásra váró asztali számítógépeket és laptopokat. Jon lehúzta kártyáját a biztonsági ajtónál, és belépett a terembe, amit hörcsögketrec névvel illetett magában. Itt dolgoztak a Glasgow Műveleti Csoport tagjai, akik egy gyermekpornográfiával foglalkozó csoport ellen nyomoztak. Egyenesen átvágott a termen, közben biccentett annak a néhány tagnak, akik vették a fáradságot, hogy jöttére kivegyék a fejüket a monitorból, és benyitott az osztály fő munkaterületét képező terembe. Andy Gidney és a csapata többi tagja a napi robotba temetkeztek, ő is visszaült asztalához, hogy újra nekifeszüljön a frissen lefoglalt laptop merevlemezéről készült másolatnak. Az eredeti anyagon sosem dolgoztak, azokat biztonságos körülmények között elzárva tartották a külön erre a célra kialakított tárolóban. Habár már három éve ő vezette az osztályt, Jon Rye tisztában volt a korlátaival, sosem szégyellt segítségért fordulni beosztottjaihoz. őt a közlekedésiektől helyezték át, míg a csapatában voltak olyan műszaki lángelmék, akik kölyökkoruktól kezdve szívták magukba a számítástechnika minden byte–ját, együtt lélegeztek a gépekkel, és kiváló eredményekkel végezték egyetemi tanulmányaikat. Andy Gidney még közülük is kiemelkedett. Ha van valaki ebben a teremben, aki rá tudja venni a laptopot, hogy árulja el titkait, akkor az csak ő lehet. Kivette a merevlemezt a géptoronyból, felállt, és Gidney asztalához sétált. Gidney még mindig annak a kódnak a feltörésén dolgozott, amivel egy bűnszövetkezet online banki csalásokat követett el. – Andy, kérlek, tegyél minden mást félre a következő néhány órára, és segíts nekem ezzel – nyújtotta át a lemezt. – Két ember élete a tét. – Hm, az a helyzet, hogy már elég közel vagyok a megoldáshoz, nem szívesen hagynám félbe. – Andy, nem érdekel, milyen közel vagy. Ha most befejezem, lehet, hogy elveszítem az egész számsort. Ezt nézd meg! – Gidney megpördült székével, hogy szembekerüljön Rye–jal, a szeme csillogott az izgatottságtól. – Azt hiszem, már csak egy számjegynyire vagyok. – Mennyi időre van szükséged? Hm, lássuk csak – kezdte Gidney, majd csukott szemmel töprengeni kezdett, miközben rendszeres fejbólintásokkal nyugtázta saját gondolatmenetét. – Lássuk csak, lássuk csak… hm… – Kinyitotta a szemét, de továbbra is a padlót bámulta. – Remélem, a hét végére be tudom fejezni. – Sajnálom – mondta Rye –, nincs ennyi időnk, ezt most félre kell tenned. Szükségem van a segítségedre, mégpedig most azonnal. – Hm, az a helyzet, hogy van rajtam kívül hét másik embered az osztályon, nem, Jon?

– Igen? Mit akarsz ezzel mondani? – Miért pont én? – kérdezte Gidney, de a fejét egyetlen pillanatra sem emelte fel. Rye úgy érezte, itt az ideje egy kis hízelgésnek, úgy döntött meglegyezgeti kicsit a srác szakmai hiúságát. – Azért, mert te vagy a legjobb közülünk. Gidney durcásan pördült vissza asztalához, Rye–nak háttal ülve felemelte kezét, és nyűgösen odavetette: – Jói van, add ide! – Az anyagról készült másolat 340–es munkaszámmal van elmentve. – Mit keressek? Rye–nak nem tetszett, hogy a hátának kell beszélnie, de az évek során rájött, hogy akkor ér el legkönnyebben eredményt ennél a fura fickónál, ha alkalmazkodik a különcségeihez. Most is ezt tette hát. – Postacímek, telefonszámok, e–mail címek. Bármi, amiből Mr. és Mrs. Bryce, Tom és Kellie tartózkodási helyére következtetni tudunk. – Le is betűzte neki a neveket. – Megteszem, amit tudok. – Kösz, Andy. Rye visszatért az asztalához, de szinte azonnal odahívta magához az egyik kollégája a terem másik végéből. John Shaw nyomozó volt az, Rye egyik kedvence. Magas, jóképű fiatalember volt, alig túl a harmincon. Majdnem akkora koponya volt, mint Gidney, ugyanazon az egyetemen is végeztek, de személyiségük tökéletes ellentétben állt egymással. Egy különösen megdöbbentő, szívfacsaró fotóalbumon dolgozott. A gépet egy rajtaütés során foglalták le, az akció egy feltételezhetően pedofil férfi lakása ellen irányult. Shaw–nak feltűnt, hogy korábban is találkozott már hasonló jellegű képekkel, amelyek tanúsága szerint az elkövető szintén elverte a kiskorú gyermekeket, mielőtt fényképeket készített volna róluk aktus közben. Nem emlékezett pontosan, de tudta, hogy nemrégiben bukkantak fel azok a hasonló képek, emiatt akart mindenképpen egyeztetni Rye–jal. Gyorsan átbeszélték az esetet, s Rye tíz perccel később már újra a saját asztala felé tartott. Megedzették a rendőrségnél töltött hosszú évek, megtanulta, hogyan kezelje az irdatlan mennyiségű internetes mocskot, amivel a munkája összehozta, de amikor azt látta, hogy gyerekeket vernek és aláznak meg, mindig kiborult. Minden egyes alkalommal. A gondolataiba mélyedt, kicsit el is bambult, mikor feltűnt neki, hogy Gidney nem ül a helyén. Pár perccel később, amikor szusszanásnyi szünetet tartott két e–mail között, Rye a válla fölött meglepve vette észre, hogy Gidney még mindig nem tért vissza, ami a rábízott feladat fontossága miatt eléggé felbosszantotta. Felállt, és odasétált a kockafejű gépéhez. Hajózási közlemény – A Tengerjárási Ügynökség és a Parti Őrség megbízásából kiadta a Metropolitan London. Kelt 2005. június 6. Időpont: 05.55. Általános előrejelzés este 00.00–ig

Franciaország: alacsony tengerszinti légnyomás 1014 hPa, nyugati szél Délkelet– Anglia partjainál várhatóan 1010 hPa 13.00 óráig Rockall körzetében csökkenő 1010 hPa, délkeleti szél Fastnet körzetében 1010 hPa, emelkedik Mi az ördögöt akar ez az ember a hajózási előrejelzéssel, amikor a fejük felett lóg a katasztrófa, és a lehető legrövidebb időn belül kellene eredményt produkálniuk? És hova a pokolba tűnt egyáltalán? Legalább húsz perce, hogy elment. Még húsz perccel később az is világos lett Jon számára, hogy Andy Gidney végleg eltűnt. Lelépett. És ez még csak a kisebbik baj volt. Gidney szisztematikusan letörölt mindent a szerverről, és magával vitte a bizonyítékként lefoglalt laptopot és az arról készült másolatot is. 77. fejezet

Roy Grace megtörtnek, levertnek érezte magát, ahogy elhajtott Harry Frame házától. Már nyoma sem volt az alig fél órával korábban ledöntött Red Bullnak és a koffeintablettáknak. Egyelőre nem akart többet bevenni, túl korai lett volna. Nagyon bízott benne, hogy a médium mond neki valamit, amin elindulhat, vagy legalább inspirálja egy jó ötlettel. Csalódnia kellett. Csörgött a telefonja. Branson volt az. Remélte, hogy talán tőle jó híreket kap. – Hogy boldogulsz, öreg harcos? – Csúnyán lesre futottam az előbb, semmim sincs. Nálad mi újság? – Az előbb hívott valaki Gaylor csapatából. Átvizsgálták Reggie Hal’Al személyes iratait, és rábukkantak a hitelkártya–kivonatára is. Havi rendszerességgel utalt ezer fontot egy cégnek, a Szkarabeusz Produkciónak. – Ezer fontot? Havonta? – Ahogy mondod. Honnan van egy Reggie Hal’Al–féle embernek havi ezer fontja bármire is? – Gondolom, a pedofil ügyleteiből. – Hol van bejegyezve a cég? – Na, ez a gond. Panamában. Grace–nek gondolkodnia kellett egy kicsit. Emlékezett rá, hogy bizonyos országokban a kormány teljes diszkréciót garantál a cégek működésének, egyszerűen lehetetlen őket ellenőrizni. Egy korábbi esetéből úgy rémlett neki, hogy Panamával is ez a helyzet. – Hát, ez nem fog sokat segíteni, rövid távon legalábbis biztosan nem. Havi ezer font?! – kérdezett rá még egyszer. Nem akart hinni a fülének. – Ezek nem viccelnek, nagy lóvé, nagy üzlet – válaszolta Branson. – Nem tudnánk kényszeríteni a hitelkártya–kibocsátókat, hogy adják ki azoknak az ügyfeleiknek a listáját, akiknek rendszeres fizetési megbízásuk van érvényben a Szkarabeusz felé? – Tekintve, hogy két ember élete forog kockán, talán meg tudnánk oldani, de nem hiszem, hogy segítene. Kapnánk egy hosszú listát a bankoktól, meg egy még hosszabb lekoptató levelet valamelyik panamai ügyvédi irodától, amivel nem tudnánk mit kezdeni.

Meg sem közelíthetnénk a cégeket. – Vajon hány előfizetőjük lehet? Ilyen havi díjak mellett nincs is szükség túl sokra, virágzik az üzlet. És ezek az emberek mindent meg fognak tenni, hogy megvédjék az aranybányájukat. TISZTELT ELŐFIZETŐ! Reméljük, élvezte a kis bonusz filmünket. Tartson velünk a következő nagy dobásunkon is: Kedd – 21.15 Férj és feleség – az első kettős gyilkosság – Előfizetésenként ezer fontért sok mindenre képes az ember, egy pedofilt savfürdőbe mártani bonuszként már simán belefér nekik. – Itt vagy még, cimbora? – Persze. Ezenkívül van még valami? Az egyik felvételen kiszúrtuk a Renault Espace–t, Mr. Bryce a pyecombe–i Texaco kúton tankolt az éjjeli órákban, a biztonsági kamera rögzítette. – Látható másik autó is a felvételen? – Sajnos nem. – Mi a helyzet a kiégett kocsival? A törvényszékiek dolgoznak rajta, darabjaira szedték, de eddig semmi. – Úton vagyok vissza a műveleti központba, kábé húsz perc, és ott leszek. – Egy frissen főzött kávéval foglak várni. – Tripla eszpresszót kérek, arra van most szükségem. – Azt hiszem, nekem is. Grace letette a telefont, és tempósan folytatta útját. Lekanyarodott a parti útról Kemp Town felé, elhaladt a divatos lányiskola épülete, majd a St. Mary Hall, a Sussex Megyei Kórház és egy sor felkapott magániskola előtt, míg a Brightoni Egyetem elé nem ért. Nem sokkal maga előtt, balkézre, meglátott egy köpcös, jó kötésű férfit, aki úgy járt, mintha karót nyelt volna. Ismerősnek tűnt neki, de hirtelen nem tudta hova tenni. Nem az a fajta nyomozó volt, aki bármilyen megérzést csak úgy félvállról kezelne, bevágott hát egy gyors ipszilon fordulót, félreállt az út másik oldalán, kikapcsolta a motort, és a legklasszikusabb rendőri eszközhöz nyúlt: várt, és figyelt. A férfi szinte azonnal felbukkant az újságos mögül. Szája sarkában cigaretta, kezében egy átlátszó műanyag zacskó lógott, tele színes magazinnal. Egyenesen egy fekete Volkswagen Golf felé tartott, ami két kerékkel a járdán parkolt bekapcsolt elakadásjelzővel.

Grace feszülten figyelt, kizárta a külvilágot, csak a férfi arcára, mozdulataira koncentrált. A merev, már–már kihívó tartása a seregtől leszerelt kivagyi barmokat juttatta eszébe, akik azt gondolják, ők bármit megtehetnek, övék az egész város. Egyszerű atlétatrikót, fehér farmert és fehér cipőt viselt, nyakában vastag aranylánc lógott, rövid tüsihaja alaposan be volt zselézve. Hol az ördögben látta már korábban? Egy pillanattal később beugrott Vizuális memóriája most sem hagyta cserben. Tegnap! Tegnap este, a Karma bár biztonsági kamerájának felvételén. Aznap este ő volt Janie Strettonnal a bárban. Grace szíve kalapálni kezdett. A Golf elindult. Megjegyezte a rendszámot, hagyta, hogy egy taxi és egy sárga British Telecom kisbusz elhaladjon mellette, csak aztán sorolt be a forgalomba. Megfordult egy újabb ipszilonnal, és tisztes távolból, feltűnés nélkül követni kezdte a férfit. Azonnal tárcsázta a műveleti központ számát. A telefont egy csörgés után Denise Woods, egy komoly, szinte komor, de nagyon hatékony munkát végző titkárnő vette fel. – Helló, itt Grace. Azonnal szükségem van egy biztonsági ellenőrzésre. Egy fekete Volkswagen Golfot követek, a rendszáma Papa–Lima–Zéró–Három–Foxtrot–Delta–Oscar. Denise megígérte, hogy visszaszól, amint megkapja az eredményt. A következő lámpánál a Golf pirosat kapott. A taxi és a British Telecom kisbusza szerencsére továbbra is takarta Grace–t. Mikor a lámpa zöldre váltott, a Volkswagen ráfordult a Lower Rock Gardens útra, ami a tengerpart felé vitt. A másik két jármű viszont egyenesen folytatta útját. Grace kivárt, majd ő is balra fordult, de akkora követési távolságot hagyott, amekkorát csak mert. Gyerünk már, Denise! Az út végén álló lámpa a Marine sétány felé zöld volt, a Golf lassítás nélkül folytatta útját, így Grace–nek kicsit bele kellett taposnia, hogy átférjen a sárgán. Utána rögtön visszavett a tempóból, és hagyta, hogy egy Ford Focus és egy öreg Porsche is megelőzze, de emberét nem tévesztette szem elől egy pillanatra sem. Amint a Golf a Palace Pier előtti körforgalomhoz ért, megcsörrent a telefonja. Denise volt az. A Volkswagen Golf bejegyzett tulajdonosa a Bourneholt International Kft. volt, brightoni postacímmel. Az autó a rendőrségi nyilvántartás alapján tisztának tűnik, semmilyen bejelentés nem érkezett vele kapcsolatban. Bourneholt International Kft. – ismételte hangosan Grace. – Ezt a nevet ismerem. – Aztán az is beugrott neki, honnan. – Denise, kérlek, gyorsan nézz utána a tegnap este karambolt szenvedett Ford Transit tulajdonosának, tartom a vonalat. A Golf továbbra is nyugati irányba haladt a tengerparton. Már a Royal Albion Hotel épületét is elhagyták, és közeledtek az Old Ship Hotelhez. A férfi a külső sávba húzódott, jobbra indexelt. Grace legnagyobb megkönnyebbülésére az előtte haladó kék Mercedes is ugyanezt tette. Szorosan a nyomában maradt. Látta maga előtt a fekete Golfot, amint jobbra fordul a hotelnél, egyenesen a hatalmas Bartholomew téri föld alatti parkolóházba. A Mercedes szintén. Grace árnyékként követte. Denise újra vonalban volt. – Ördögöd van, Roy. Bourneholt International Kft., ugyanaz a cég. – Ezt már szeretem – csapott az öklével a levegőbe Grace.

Az automata sorompó felemelkedett a Mercedes előtt, utána már Grace következett. – Szép munka, Denise! – Várt, amíg parkolójegyét kinyomtatta a masina, gyorsan megragadta a fecnit, de a sorompó mozdulatlan maradt. Már éppen kezdett volna idegeskedni, amikor az automata megkapta a várt jelet, a sorompó felemelkedett, és Alfájával behajthatott a parkolóházba. Nem jutott sokáig. A sorok közül egy hármas BMW tolatott ki, elzárva Grace útját. A sofőr lassan, ügyetlenül vezetett, centiről centire araszolt kifelé. Gyerünk már! – üvöltött rá magában Grace. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a BMW végre kifordult, és a kijárat felé hajtott. Grace gázt adott. Ellenőrizte a szintet, és bár minden parkolóhely foglalt volt, a Golfot nem látta. Megkereste a lehajtót, és nekiindult a következő szintnek. Ez is tele volt, majd a következő is. Már indult volna tovább, amikor újabb idegesítő balszerencse következett. Egy gyerekeket szállító Ford Galaxy állta el az útját, a volánnál egy ideges anyuka bénázott. Jézusom, asszony, el az útból…! Nem volt választása, megint várnia kellett. Végre lent volt a negyedik szinten. Itt még rengeteg üres hely akadt. Gázt adott, minél előbb meg akarta találni a Golfot. Ahá, ott vagy! – szúrta ki a kocsit két oszlop között. Az autó üresen állt, a sofőr eltűnt. Grace szitkozódva állt meg mögötte, de mielőtt kiszállhatott volna, heves dudálást hallott. Egy Land Rovert látott a visszapillantójában. Dühösen beintett a sofőrnek, továbbhajtott, majd az első szabad helyen megállt, leállította az autót, és kiugrott. A kijárat felé sprintelt, kettesével vette a lépcsőfokokat, míg ki nem ért a nagy, tágas térre, aminek egy japán étterem foglalta el a közepét. Balkézre a Renaissance Hotel állt, a tér többi részén üzletek sorakoztak. A tüskés hajú férfit sehol sem látta, pedig jellegzetes járásáról könnyen felismerte volna tömegben is. Újabb vaskos káromkodások hagyták el a száját. Gondolkodj, Grace, gondolkodj! – sürgette saját magát. A parkoló Golfhoz legközelebb eső kijáratnál állt. Biztos volt benne, hogy a tag nem vette észre, hogy követi. Efelől nyugodt volt. De vajon mikor jön vissza a kocsijához? Öt perc múlva? Vagy öt óra múlva? Ezt nem tudhatja. Hirtelen támadt egy ötlete. A korábbi állomáshelyét, a Brightoni Központi Kapitányságot hívta. Sürgősen Mike Hopkirk felügyelőt kérte, ez a körzet hozzá tartozott. Mike–kal régi cimborák voltak. Hopkirk egy rutinos, öreg zsaru volt hosszú évek rengeteg tapasztalatával a háta mögött. A cégnél szinte mindenki ismerte és tisztelte, beosztottjai különösen kedvelték. Grace nem véletlenül fordult pont hozzá, tudta, hogy kényes az ügy, és gyorsan kell cselekedni. De ha egyszer Hopkirk áldását adja rá, mindén rendben lesz. Mázlija volt, gyorsan kapcsolták. – Roy! Hogy s mint? Gyakran olvasok rólad az újságban, örülök, hogy az áthelyezésed óta sem hagytad el egyetlen idegesítő szokásodat sem. – Nagyon vicces – fanyalgott Grace. – Most figyelj rám, majd később csevegünk. Egy szívességet szeretnék kérni. Egy nagy szívességet, ráadásul azonnal. Két ember életéről van szó. Alapos okunk van feltételezni, hogy mindkettőjüket elrabolták, és bármelyik pillanatban megölhetik – Tom és Kellie Bryce? – kérdezett rá Hopkirk, alaposan meglepve Grace–t. – Ezt meg honnan az ördögből tudod? – Hajlamos volt elfelejteni, hogy barátja joviális megjelenése

ellenére pengeéles agyú zsaru volt. Egy teherautó zúgott el mellette, semmit sem hallott a válaszból. Befogta a másik fülét, úgy próbált koncentrálni. – Ne haragudj, meg tudnád ismételni, amit az előbb mondtál? Nem hallottam semmit. – Honnan tudom? Mindenki tudja, ott vannak az átkozott Árgus címlapján. Ezek szerint Dennis elintézte. Pompás. – Oké, Mike, kapaszkodj meg. Azt szeretném, hogy zárd le a Bartholomew téri parkolóházat egy órára. Át kell vizsgálnom egy autót, muszáj. Hopkirknek a szava is elakadt egy pillanatra. – Zárassam le? – Csak egy órát adj. Zárassam le a legnagyobb brightoni parkolóházat a nap közepén? Megőrültél? – Nem. Te is tudod, ha nem lenne rá jó okom, nem hívtalak volna ezzel. Zárasd le, Mike, zárasd le, mégpedig most azonnal. – És mégis milyen alapon, Roy? – Bombariadó. Hívást kaptál egy terroristacsoporttól. – Egy nagy szart. Most komolyan beszélsz? – Ugyan már, Mike, átlagos hétfő délelőtt van. Szedd össze az embereidet. – És ha kudarcot vallunk? – Elviszem a balhét. – Na, persze. – Te is tudod, Roy, hogy engem fognak seggbe rúgni. – De azért megteszed? – Bartholomew tér? – Bartholomew tér. – Rendben, megteszem – mondta bizonytalanul. – De el ne cseszd nekem, hallod? Most pedig szállj ki a vonalamból, szükségem van rá. Grace eleresztett egy vigyort, és bontotta a vonalat. Felhívta a műveleti központot, és kért egy technikai helyszínelőcsoportot, meg valakit a közlekedésiektől, aki elboldogul egy VW Golf zárjával és a biztonsági rendszerével is. A következő hívást Bill Ankram felügyelő kapta, ő felelt a rendőrségi megfigyelésekkel kapcsolatos munkacsoportért. Mázlija kitartott, Ankramnak jó hírei voltak. – A csapat éppen Brighton belvárosában dolgozott, de végeztek az üggyel, már vissza akartam rendelni őket egy kis délutáni gyakorlatra, de még nem indultak el. – Milyen gyorsan tudnák körülvenni a Bartholomew téri parkolóházat, és bepoloskázni a Golfot? – Egy órán belül, amúgy is a közelben vannak. Grace egyeztette a részleteket, megadta a jármű pontos helyét, leírását és rendszámát, aztán újra saját csapatát hívta a műveleti központban, hogy faxolják át a Volkswagen sofőrjének fényképét Ankram számára. Nick Nichollal is váltott pár szót, elmondta neki, hogy mégis egyedül kell majd találkoznia a MET felügyelőjével, mert neki más dolga akadt. Még éppen be tudta fejezni mondandóját, amikor fülsiketítő szirénázással megérkeztek Hopkirk emberei. Akkora hangzavart csaptak, mintha Brighton és Hove

összes szirénával felszerelt járműve ott nyüzsgött volna. 78. fejezet

Kellie viselkedése kezdte megijeszteni Tomot. Mintha egy idegennel lett volna összezárva a sötétben, akinek egy mozdulatát sem tudta kiszámítani. Hosszú szünetek álltak be közöttük, melyeket leginkább csak Kellie hisztérikus vádaskodása szakított meg. Kezdett berekedni a sok ordítástól. – Te ostoba balfasz! Te idióta! Minden miattad van! Ha otthagyod a vonaton azt a kurva CD–t, mindez nem történik meg. SOSEM FOGNAK ELENGEDNI! FELFOGTAD AZZAL A HÍG AGYADDAL, TE RAKÁS SZERENCSÉTLENSÉG? ÉS MÉG TE NEVEZED MAGAD FÉRFINAK? Újra zokogásban tört ki. Ha ez így megy tovább, az ő idegei is fel fogják mondani a szolgálatot. Szörnyen érezte magát, megszakadt a szíve, ahogy Kellie zokogását hallgatta. Kezdett kifogyni a szavakból. Mióta a dagadt amerikai magukra hagyta őket, folyamatosan beszélt a feleségéhez, megpróbálta nyugtatni, csitítani, felrázni, lelket önteni belé, de nem járt sikerrel. A hólyagját feszítő fájdalom szinte elviselhetetlenné vált, szája csontszáraz volt, gyomrát éhség mardosta. Azon gondolkodott, hogy Kellie viselkedésének vajon a vodka, vagy épp ellenkezőleg, a vodka hiánya–e az oka. Lehet, hogy már hónapok óta az összeomlás szélén áll, mint a Jessica születését követő időszakban, de az elmúlt hetek nyomása, a stressz súlya alatt végképp összeomlott? A kóros internet – és eBay–függőség? Ez is csak egy újabb tünet volt, egy segélykiáltás, aminek nem tulajdonított kellő jelentőséget? – EGY RAKÁS SZAR VAGY! – visította Kellie újra. Tom összerándult. Egy rakás szar. Tényleg ilyennek látja a felesége? Tulajdonképpen igaza van. Csődöt mondott az üzleti életben, és most itt van megkötözve, képtelen arra, hogy megvédje családját. Ennél nagyobb kudarc nincs is. Becsukta a szemét, és Istenhez fohászkodott, pedig nem beszélt hozzá vagy húsz–huszonöt éve. Kinyitotta a szemét, de nem történt semmi, teljes sötétség vette körül. A lába kezdett görcsöt kapni, olyan szorosan kötözték össze. A másik oldalára fordult, de alig fejezte be a mozdulatot, iszonyú fájdalom hasított a bokájába, ahogy a lánc megfeszült, és a bilincs, szorítókapocs, zsineg vagy akármi, amivel ezek a szadisták megkötözték, mélyen a húsába vágott. Gondolkodj! Koncentrálj! – biztatta magát. A fal és a padló teljesen sima volt mellette, márpedig neki valami egyenetlen felületre lenne szüksége, amihez oda tudná dörzsölni a kötelékeit. Hátha szét tudná morzsolni, vagy legalább meglazítani. De nem talált semmit, a világon semmit, ami hasznára lehetett volna. – HALLASZ, TE SZERENCSÉTLEN IDIÓTA? ÖRÖK VESZTES VAGY! Tomnak könnyek gyűltek a szemében. Ó, istenem, Kellie! Annyira szeretlek! Ne csináld ezt velem… Mit akar a dagadék? És kicsoda egyáltalán? Hogy képes egy ember

ilyesmire? De mélyen, legbelül tudta, kicsoda ez az ember, és miért tartja őket fogva. A félelem egyre jobban elhatalmasodott rajta, ahogy saját gondolatmenetét követte. A gyerekeket az éjszaka közepén átvitte anyósához, aki ugyan bátor, határozott asszony volt, de súlyos beteg férjére nemigen számíthatott semmiben. Vajon a gyerekeket is bele akarják rángatni ebbe az egészbe? Mi van, ha akkor ütnek rajta a lakáson, mikor Kellie anyja nincs otthon? Kétségbeesésében újra forgolódni kezdett. A lánc nem engedett, de nem vett róla tudomást, összeszorította a fogát, és nagyot rántott rajta. Majd újra, újra és újra. Nem ért el vele semmit. Nyugton maradt egy darabig. Aztán hirtelen támadt egy ötlete. Ebben a pillanatban újra fényt látott a távolban, az ajtó kinyílt. Két alak közeledett elemlámpával. Pulzusa felgyorsult, a torkában azonnal gombóc nőtt. Minden izmát megfeszítve várakozott. Harcolni fog, küzdeni, minden lehetséges eszközzel, határozta el. Az egyik alak Kellie felé tartott, a másik őfeléje. A felesége csendben volt, nem szólt egy szót sem. A következő pillanatban elvakította a lámpa erős fénye, mintha higanyt öntöttek volna a szemébe. Aztán a csóva a föld felé fordult, és egy darab száraz kenyeret és egy pohár vizet világított meg. – Étel magának – mondta egy mély hang kelet–európai akcentussal, tört angolsággal. – Ki kell mennem a mosdóba – válaszolta Tom. – Ugyan, hugyozz csak a nadrágodba, mint mindenki más itt. Erre talán még te is képes vagy – támadt rá eszelős hangon Kellie. – Nem pisál! – zárta rövidre a kérdést a férfi. – Muszáj. – Muszáj kimennem, engedjenek ki a mosdóba. A tag magas volt, vékony, szikár. Harminc körül lehetett elegáns, élére vasalt öltönyt viselt, haját divatosan hordta, a két lámpa fényénél Tom tisztán látta az arcát is. De ami ennél is fontosabb volt, azt is látta, ami mögötte volt: egy sor vegyszeres hordót. – Egyen – ismételte meg a férfi, majd társával együtt kisétált. Tom megvárta, míg bezáródik mögöttük a raktár ajtaja, várt egy kicsit, majd feleségéhez fordult. – Hallasz, drágám? – kérdezte Tom. – Semmi válasz. – Drágám, figyelj rám, kérlek. – Miért nem hoztak inni? – szólalt meg Kellie. – De hiszen hoztak vizet. – Kurvára nem vízre gondoltam. Vajon mióta szokott rá a vodkára? Hogy lehet, hogy nem vette észre? – tűnődött Tom. – Egyébként hogyan tudnék inni, ha egyszer mindkét kezem a törzsemhez van kötözve? Megmondanád, én drága nagyokos férjem? Tom a földre tette fejét, és óvatosan közeledett a helyhez, ahová a vizet és a kenyeret tették. Orrával elérte a pohár szélét. Elmormogott néhány fojtott szitkot, amiért ilyen megalázó helyzetbe hozták ezek a szemetek, majd óvatosan a szájához illesztette a pohár szélét. Fogával erősen megragadta a műanyagot és vigyázva, nehogy egy csepp is kárba vesszen, felemelte a poharat. Lassan hátrahajtotta

fejét, és mohón nyelni kezdte a vizet. Aztán, mint valami vak, éjjeli állat, az orrára bízta magát, megpróbálta megkeresni a kenyeret is. Nem volt étvágya, de kényszerítette magát, hogy egyen egy falatot, majd még egyet, de ez volt minden, a többit már nem tudta lenyelni, inkább kiköpte. – Szerintem itt az ideje, hogy hazainduljunk – jelentette be Kellie. – Mit gondolsz, kapunk úticsomagot? Az elmúlt napok, órák után Tom most először mosolyodott el. Talán ez jó jel, és Kellie Kezd megnyugodni. – Hát, eddig nem vagyok elájulva a vendéglátástól – próbált maga is egy viccet megereszteni, de úgy tűnt, szavait elnyeli a sötétség. A víztől és a darabka kenyértől máris jobban érezte magát, némileg erőre kapott. Úgy döntött, itt az ideje cselekedni. Kúszva, mászva próbált eljutni a balra lévő hordók felé. Lassan haladt, minden mozdulat fájdalmas volt, és csak remélni tudta, hogy a sötétben jól tájolta be magát, hiszen csak egy futó másodpercre látta a hordókat az imént. El kell jutnia a hordókig. Szinte megállt a szíve, mikor a lánc végleg megfeszült. Nem, ez nem lehet. Csak egy kicsit, csak egy egészen kicsit még! Tovább rángatta a láncot, de csak annyit ért el, hogy felkiáltott fájdalmában. – Tom, nincs baj, drágám? – kérdezte Kellie. Hála istennek, megnyugodott. – Igen – suttogta, nehogy meghallja valaki –, minden rendben. – Valami keménynek ütődött az arca. Add istenem, hogy ne a fal legyen, fohászkodott. Óvatosan nekiütögette a fejét. Hideg volt, kerek és műanyag. Egy hordó! Megpróbálta álló helyzetbe tornázni magát a hordó segítségével, de az billegni kezdett, Tom pedig visszacsúszott a földre. Hasra fordult, maga alá húzta lábait, és nem törődve a bokájába hasító fájdalommal, újra és újra nekirugaszkodott, összeszorított fogakkal küzdötte fel magát centiről centire, a végén még a lélegzetét is elfojtotta, ahogy egy utolsó erőfeszítéssel sikerült a hordó pereme fölé fölküzdenie az állát. A hordó vékony, érdes pereme fölé. Átkozottul jó érzés volt. Lassan, minden mozdulatát megfontolva, teljes testével nekidőlt, és megpróbálta hátrafelé billenteni. A hordó nehéz volt, sokkal nehezebb, mint gondolta volna, túl súlyos a finomkodáshoz. Hangos, tompa puffanással ért földet, miután átbillentette a holtponton. – Tom? – kiáltotta Kellie, akinek fogalma sem volt, mi történik. – Nyugodj meg, minden rendben. – Mit csinálsz? – Semmi különöset. Amilyen gyorsan csak tudott, odakúszott a hordóhoz, kitapogatta az éles peremet az alján, és reszelni kezdte a köteléket, amikkel karját a testéhez rögzítették. Néhány perc után megkönnyebbülten tapasztalta, hogy terve a gyakorlatban pontosan úgy működik, ahogy kigondolta, és fokozatosan nő a karja mozgástere. Tudta, ez egyelőre csak egy apró lépés, de úgy érezte, mintha a Mount Everestet mászta volna meg. Még néhány mozdulat, és a karja szabaddá vált. Igen, megcsinálta! Innen már könnyebb dolga volt, csak a két csuklóját összekötő zsinegeket kellett átvágnia, ráadásul a sikerélménytől szinte szárnyra kapott, és újult erővel esett neki a hordó peremének. Lassan, de folyamatosan lazult fel a

kötés, míg végül az anyag megadta magát, és hirtelen mindkét kezét szabadon tudta mozgatni. Az utolsó darabot is leszedte a csuklójáról, felállt, kinyújtóztatta a lábát, végzett néhány karkörzést, és megmasszírozta a kézfejét, hogy minél előbb helyreálljon a vérkeringése. – Itt fogunk meghalni, Tom? – nyöszörögte Kellie. – Nem, nem fogunk. Apa és anya nem tudná felnevelni a gyerekeket. Erre is gondolnunk kell. – Bízz bennem, nem fogunk meghalni. – Nagyon szeretlek, drágám. Tomnak ismét könnyek gyűltek a szemében, annyi gyengédség és szeretet áradt Kellie hangjából. – Jobban szeretlek bárkinél és bárminél, Kellie – válaszolta. Előrehajolt, kezével végigtapogatta a lábait összekötő zsinórt, és megkereste a csomót. Rettenetesen szűkre volt húzva, de hangyaszorgalommal dolgozva, apró mozdulatokkal végül sikerült kilazítania. A csomó engedett, néhány pillanattal később szabadon tudta mozgatni a lábait – eltekintve persze a két bokáját lebéklyózó lánctól. Ha visszatér a dagadék, ők ketten nagy bajban lesznek, futott át az agyán, de ezzel a gondolattal már elkésett. Vállalnia kell hát a kockázatot. Letérdelt, megragadta a hordót, és bár minden erejére szüksége volt, talpra állította. Végigsimította a hordó tetejét a fedél záróbilincsét keresve, és néhány bizonytalan mozdulat után meg is találta. Óvatosan megmozgatta, megtapogatta, próbált rájönni, hogyan tudná kinyitni. Életében először érezhette át, milyen lehet vaknak lenni. Egy vékony drót volt a bilincs köré tekerve, és valami papírfecni is lógott rajta. Bedugta ujját a drót alá, és megpróbálta elszakítani, de ez reménytelennek tűnt, túlságosan a húsába vágott. Elővett egy zsebkendőt, az ujja köré csavarta, majd ismét próbálkozott. Ezúttal sikerrel, a drót elpattant. – Miért vagyunk itt, Tom? – folytatta Kellie panaszosan. – Ki ez a szörnyű ember? – Nem tudom. – Mit értett azon, hogy jól fog nekünk állni a halál? Csak megpróbált ránk ijeszteni – válaszolt Tom megjátszott magabiztossággal, bár érezte, hogy elvékonyodik a hangja, miközben továbbra is a hordó fedelével volt elfoglalva. Egy halvány, bizonytalan terv kezdett körvonalazódni a fejében. Közben rájött, hogy kell meglazítani a bilincset, és négy–öt körbetekerés után lejött a fedél is. Azonnal maró, csípős, kesernyés bűz vágta orrba. Hátratántorodott, egész testét rázta a köhögés, miközben levegő után kapkodott. A fedél kiesett a kezéből, és elgurult valamerre a sötétben. – TOM!! – kiáltotta Kellie. A férfit tovább rázta a köhögés, szinte fuldoklott, a tüdeje égett. Megpróbálta felidézni a kémiaórán tanultakat, de ebből a tárgyból mindig is gyenge volt. A laborban kísérleteztek néha savakkal, a só – és a kénsav rémlett fel neki első körben. Bármi legyen is ezekben a tartályokban, át tudja marni a láncot? Jó kérdés, gondolta magában, de az még jobb, hogy vajon mi módon tudja tervét kivitelezni a vaksötétben. Ha a hordó felborul, és a sav kiömlik, meg is ölheti vele Kellie–t, de arra is jó esély van, hogy simán megfulladnak mindketten a mérges kipárolgástól. Hirtelen megmerevedett. A szeme

sarkából meglátta az ajtón beszűrődő fényt. Valaki bejött a raktárba, és egyenesen feléjük tartott. 79. fejezet

A Bartholomew téri mélygarázs negyedik szintjén egy csapatnyi rendőr vette körül a fekete Volkswagen Golfot, míg a többiek lezárták az összes kijáratot. Az épületet kiürítették, rajtuk kívül egy lélek sem tartózkodott odabent. – Nem akarom, hogy a tulajdonos rájöjjön, hogy megpiszkáltuk a kocsiját – mondta Grace a fiatal rendőrnek, aki a vezetőoldali ajtó előtt térdelt. Az egyik kezében egy hatalmas karikát tartott, amin mindenféle apró eszköz lógott, a másikban rádióvevő volt. – Efelől nyugodt lehet. Kinyitom, bezárom, sosem fog rájönni. Joe Tindall rágózott Grace mellett fehér kezeslábasában. A sokévi átlagnál is nyűgösebbnek tűnt aznap. – Látom, nem elég, hogy a hétvégéimet tönkreteszed, Roy, most már a hét első napján biztosra mész, hogy tutira el legyen cseszve az egész. A Golf ajtaja hangos kattanással nyílt ki. Azonnal megszólalt a riasztó, fülsiketítő sivítással visszhangzott a teremben. A közlekedésiektől érkezett férfi felpattintotta a motorházat, és rögtön derékig merült benne. Néhány másodperc múlva a riasztó elhallgatott, gyorsan vissza is csukta a géptetőt. – Na, ezzel megvolnánk – mondta feléjük fordulva. – A tiétek. Grace, maga is fehér védőruhában, előreengedte Tindallt, és csendben figyelte, ahogy dolgozik. Ránézett az órájára. Éppen huszonöt perccel ezelőtt zárták le a parkolóházat. Az épületen kívül teljes volt a káosz, rendőrségi járművek, mentők, tűzoltók sorakoztak egymás hegyén–hátán, miközben vásárlók, turisták és üzletemberek tömege hullámzott körülöttük. Ahogy várható volt, a lezárás kihatott a város egészére, a közlekedés először csak lelassult, majd teljesen lehetetlenné vált a környéken. Grace tisztában volt vele, hogy ez már nem tréfa, komolyan megütheti a bokáját, ha nem jutnak eredményre. Tindall eközben szorgosan dolgozott a kezében tartott ecsetével, ujjlenyomatokat gyűjtött a sokat ígérő helyekről; a visszapillantóról, a váltókarról, a dudáról, a belső fogantyúkról és az ajtókilincsekről. Mikor ezzel végzett, apró hajszálat gyűjtött be a fejtámláról egy apró csipesszel, amit rögtön be is tett egy műanyag tasakba. Végül kivett egyet a hamutartóban lévő csikkekből, és azt is elcsomagolta. Öt perccel később kiszállt a kocsiból. Már sokkal jobb kedve volt, mint amikor érkezett. – Van itt pár nyom, amin el tudunk indulni. Azonnal indulok is a központba, a srácok majd lefuttatják az ujjlenyomat–azonosító rendszeren. – Rendben, tíz perc múlva megyek én is. – Mire megérkezel, ott fog várni az eredmény. – Köszönöm, nagyra értékelem, jövök neked eggyel. Eggyel? – kérdezett vissza Tindall, és átható pillantással nézett egyenesen Grace szemébe. – Egyébként őszintén szólva leszarom, hogy értékeled–e, vagy sem. Grace olykor nem tudta eldönteni, hogy Tindall viccel, vagy komolyan beszél. Furcsa humora volt az embernek. Ezúttal sem tudta igazán hova tenni, amit mondott.

– Pompás! – válaszolta végül Grace poénra véve a dolgokat. – Őszintén csodálom az odaadásodat. – Odaadás? Egy lófaszt. Azért csinálom, mert ezért kapom a fizetésemet. Mint mondtam, nem izgat különösebben, hogy értékeled–e. Kibújt a kezeslábasból, begyűrte egy zsákba, és elsietett a kijárat felé. Grace összenézett a közlekedésiek emberével. – Néha igazi seggfej tud lenni – nyugtázta beletörődve. – Viszont faszányos a szemüvege – vigyorgott rá a fiatal rendőr. Grace most maga mászott be a Golfba, és szisztematikusan végignézett minden rekeszt, minden tárolót. A kesztyűtartóval kezdte, de csak az üzemeltetési kézikönyvet találta benne. Benézett az ülések alá, eltávolította a védőhuzatokat, de ott sem talált semmit. A Golf inkább bérautónak tűnt, mint személyes tulajdonnak. Felnyitotta a csomagteret. Ez is ragyogó tiszta volt, csak a kötelező tartozékokat találta meg; a pótkereket, a szerszám – és izzókészletet, az elakadásjelző háromszöget. Végül bemászott a kocsi alá, de az alvázon sem látott semmi gyanúsat, se sárfoltokat, se egy horpadást, semmit, amiből következtetéseket vonhatott volna le. Kimászott az autó alól, leporolta magát, és utasította a rendőrt, hogy zárja vissza a kocsit és kapcsolja be a riasztót, majd az Alfája felé indult, hogy visszahajtson a központba. Rettenetesen bízott benne, hogy ez a kötekedő seggfej Tindall valami kézzelfogható eredménnyel várja a vizsgálatok után, és hogy a Golfon elhelyezett nyomkövető is rendben működik majd. Ha kiderül, hogy feleslegesen bénította meg Brighton közlekedését, Alison Vosper finoman szólva nem lesz elragadtatva, és törött láb ide vagy oda, Cassian Pewe–nak rögtön szuper kilátásai nyílnak egy vezető beosztásra. A gondolat hatására azonnal eszébe jutott Cleo. Dél múlt húsz perccel, és még mindig nem hívta vissza. 80. fejezet

Tom levette magát a földre, és a kemény, hideg kövön fekve kétségbeesetten próbálta összekaparni kötelékei darabjait. A zseblámpa fénye felszaggatta a sötétséget. Először Kellie arcán állapodott meg, majd az övén, de már tovább is táncolt, megvilágítva a savval teli hordók hosszú sorát. Azt is, amelyiknek levette a fedelét. Bassza meg, bassza meg, bassza meg, bassza meg…! Az oldalán feküdt, próbált mozdulatlan maradni, összeszorította a két lábát, még a lélegzetét is visszatartotta. Szakadt róla a jéghideg veríték, a szíve kalapált, mint egy őrült vekker. Dum–du–dumm, dum–du– dumm… A lépések egyre közeledtek. Lüktetett a halántéka, az erek kidagadtak a nyakán, gyomorsava a torkát marta. Hát eljött az idő, gondolta, pillanatokon belül lelepleződik. Jézus, megint hülyeséget csinált?! Nem kellett volna eljönnie otthonról, nem kellett volna hagynia, hogy beüljenek az autójába, de legfőképpen, nem kellett volna megkísérelnie a szökést. Kellie–nek volt igaza, minden szó igaz volt, amit korábban a fejéhez vágott. Minden

fronton csődöt mondott. Egy pillanatra becsukta a szemét, halk imát mormolt, és próbálta leküzdeni feltörő hányingerét. Hát így ér véget? Búcsút inthet mindennek? Sosem látja viszont a gyerekeket? Soha többé… Egy hangos csattanás szakította félbe pánikrohamát. Hallotta, hogy valami végiggurul a padlón. Bármi is volt az, a fején találta el. Kemény volt, de alig volt súlya. Odafordította a fejét, de figyelt rá, hogy továbbra is mozdulatlan maradjon a teste. A fénycsóva egyenesen a szemébe világított. Látni ugyan nem látott semmit, de eljutott a tudatáig, amit a tört angolsággal beszélő, kelet–európai férfi mondott. – Pisálni, nem szarni. A zseblámpa fényét most a tárgyra irányította, ami néhány centire feküdt arcától. Egy narancssárga műanyag vödör volt. A férfi lépéseinek hangja távolodni kezdett. Tom megfordult, hogy lássa, mi történik, szemével követte a zseblámpa fényét, amíg a férfi el nem érte a kijáratot. A nagy, súlyos fémajtó csattanása mintha csak jelzés lett volna, újra sötétbe borította a raktárát. Tom alig hitte el, hogy ekkora szerencséje van. Nem értette, mi járhatott a férfi fejében, hiszen összekötözött kezekkel és lábakkal igen nehezen tudta volna használni a vödröt, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. 81. fejezet

Elment a kibaszott eszed? – üvöltötte Carl Venner még kigombolt ingénél is vörösebb fejjel. Forrt a dühtől, majd’ felrobbant. A karmolás, amit a fiatal lányt ejtett rajta, még mindig jól látható volt. – Hogy a picsába képzeled, hogy csak úgy idejössz? Világosan megmondtam, hogy soha, de soha, semmilyen körülmények között ne gyere ide, hacsak nem hívatlak. Mondd, John, a nyomorult agyaddal pontosan melyik részét nem sikerült értelmezni ennek a mondatnak, hogy soha, de soha, semmilyen körülmények között ne gyere ide, hacsak nem hívatlak?! Andy Gidney az olcsó, világosbarna szőnyeget bámulta lehajtott fejjel a raktárház legfelső emeletén lévő irodában, pontosabban csak a szőnyeg egyik csomóját. Azt próbálta megsaccolni, nagyjából hány szálból tevődik össze. Venner idegességében megint a mutatóujja körmét kezdte rágni, pedig egy szivar is ott füstölgött előtte a hamutálban. – Egyébként hol a francban voltál? Egy órája próbállak elérni telefonon! – Hm, éppen útban voltam ide. – Igen? Akkor miért nem vetted fel a kibaszott telefonodat? – Mert azt mondtad, hogy soha ne hozzam ide magammal. Az Időjós legnagyobb örömére ez a válasz egy időre elhallgattatta Vennert, aki idegességében tovább rágcsálta a bőrt az ujján. Megvizsgálta az eredményt, de nem volt vele elégedett, úgyhogy tovább folytatta. – Azért hívattalak ide, mert váratlan és egyben roppant kellemetlen fordulatot vett az ügy. Tulajdonképpen kettőt is, gondolta az Időjós, csak a másodikról még nem tudsz… Nem mintha zavarta volna. Carl Vennert a szeme előtt sújthatta volna agyon a villám, az sem érdekelte volna egy cseppet sem. Továbbra is a szőnyeget vizsgálgatta. Venner felvette az időközben kialudt szivarcsutkát, meggyújtotta, és nagyokat slukkolva felszította a parazsat, miközben szája sarkán eregette ki a füstöt. – És ez a fordulat kurva

nagy buktához vezethet. Értesz? – Cromarty, Forth, változó délnyugati, várhatóan északi 4–5–ig erősödhet, North– Utsire–nél esetenként 6 – tájékoztatta Vennert, még mindig a padlót bámulva. – Szórványos eső, tengerállás nyugodt, megfelelő… – Mi a faszt mormolod folyton ezeket a kurva időjárás–jelentéseket? – Hm, tulajdonképpen… hm… Ezek hajózási előrejelzések. Venner értetlenkedve rázta meg a fejét. – Az egyik emberünk kómában fekszik a kórházban, és te az istenverte hajózási jelentésekkel jössz nekem? – Khm… hát igen. Azzal. Venner csak a szemét meresztgette egy ideig, nem tudott mit kezdeni ennek az embernek a viselkedésével. – John, az a helyzet, hogy az emberünknél volt egy laptop, és éppen a legfrissebb ajánlatunkat töltötte fel az előfizetőinknek. A zsaruk persze lefoglalták a gépet. Vissza kell szereznünk. – Már megtettem – válaszolta nyugodtan Gidney –, és a másolatot is elhoztam az informatikai főosztályról. Venner döbbenten nézett rá. – Hogy érted azt, hogy már megtetted? – Khm… ahogy mondom. Elhoztam őket. – Kihoztad őket a rendőrségről? – Pontosan. A dagadt viselkedése azonnal megváltozott. Felemelkedett a kanapéról, és megrázta a meglepett Gidney kezét. – Te aztán fifikás egy szarházi vagy, hallod–e! Aztán rögtön vissza is ereszkedett, mintha csak túlzottan megerőltette volna magát. Egyik kezével a szivarját fogta, a másikat pedig az Időjós felé nyújtotta, mint egy falánk kisgyerek, aki még több cukorkát szeretne. – Akkor add ide. Ott vannak a hátizsákodban? – Ne–em, csak egy szendvics van benne. Az egyik nagydarab, hallgatag ruszki jött be a szobába. Szokás szerint fekete öltönyben volt, fekete pólóval, és nem szólt egy szót sem, csak megállt fapofával Venner háta mögött néhány lépésnyire. Az Időjós ekkor a szőnyeg mintázatát kezdte tanulmányozni, tudomást sem véve Venner feléje nyújtott, mohó kezéről, és próbálta összeszedni a bátorságát, hogy elmondja, valójában mit akar. Megint a Star Trekre gondolt, Q szavait mormolta maga elé. Ha nem bírsz ki egy kis orrvérzést, nyomás haza, bújj az ágy alá. de kint nem vagy biztonságban. Az élet csodás,– mind a gyengéd, mind a mocskos vágyakat jóllakatja. De a gyáváknak nem való. A Férfi, Aki Nem Volt Gyáva, nagy levegőt vett, és bár dadogva, vérvörös arccal, de kibökte. – Tu–tulajdonképpen, nincsenek nánálam. – Vennernek elsötétült a tekintete.

– Akkor hol vannak – tulajdonképpen?! Gidney inkább megérezte, mintsem hallotta a lépéseket maga mögött, de aztán észrevett egy halvány árnyékot is a szőnyegen. Venner behívta az embereit, hogy megfélemlítsen, értékelte ki a helyzetet magában. Elöl a ruszki, hátul az albán. De aznap férfi volt, sőt, A Férfi, Aki Nem Volt Gyáva. Most majd kiáll magáért. Reszketett, fehér inge alatt patakokban folyt róla az izzadság, az arca lángolt, de nem engedett. – Egy biztonságos helyen hagytam őket. – Mennyire biztonságos? – érdeklődött Venner hidegen. – Nagyon. – Helyes, tudtam, hogy bízhatok benned. Ha meg akarja kapni őket, ki kell fizetnie, amiben megállapodtunk. És… és… és énnemakaroktöbbetmagánakdolgozni – szakadt ki belőle egy szuszra. Aztán levegő után kapkodva gyorsan visszatért a szőnyeg mintáinak tanulmányozásához. – Jól értelek, John? Nem akarsz tovább a csapat tagja lenni? – kérdezte Venner nyugodtan. – Így van. Nem akarok. – Ez fáj, John, nagyon fáj. Azt hittem, jól kijövünk egymással. Tudod, John, tulajdonképpen azt gondoltam, hogy éppen kezdünk barátok lenni, igazi barátok. Ezért fáj annyira, amit az imént mondtál. Na persze, ha te szeretnél elmenni, és szeretnéd megkapni a pénzed, az is teljesen rendben van. Az Időjós hallgatott. Nem erre a reakcióra számított, arra volt felkészülve, hogy Venner őrjöngeni fog. – Mit is mondtál, hol van ez a nagyon biztos hely, ahova a gépeket rejtetted? Gidney büszkén emelte fel a fejét. – Sosem hinnéd el. Senki sem fogja ott keresni, ezer év alatt sem találnák meg. – Senki sem? Az Időjós izgatottan bólogatott. – Még a rendőrség sem? – Teljesen kizárt. Venner sugárzó arccal nézett Gidney–re, majd csettintett, és mutatóujjával egy gyors kört írt le a levegőben. A mozdulat nem tetszett az Időjósnak, valami rejtett kódnak gondolta, de különösebben nem izgatta magát miatta. – Itt repül a kismadár! – vigyorgott Venner. Az Időjós egyre jobban összezavarodott. A ruszki, aki addig Venner mögött állt, közelebb lépett, és felemelte a kezében lévő kamerát. Az albán pedig, aki Gidney mögött állt, egy gyors ugrással mellette termett, és egyetlen határozott kézmozdulattal kitörte az Időjós nyakát. 82. fejezet



A bűnügyi nyilvántartó foglalta el a legnagyobb termet a rendőrkapitányság épületének földszintjén, az informatikai főosztály közelében. Grace akármikor jött ide, mindig gyorsan, csendben dolgozó embereket látott. Mintha csak egy kaptárban lett volna – eltekintve attól, hogy itt mindig egy árnyalatnyi tintaszag úszott a levegőben az ujjlenyomatok miatt. Derry Blane, az egyik ügyeletes tiszt az asztalok és egyéb berendezési tárgyak útvesztőjében ült az asztalánál, a terem közepén. A számítógépe monitorján a legjobb ujjlenyomatminta volt látható, amit a Golf visszapillantó tükréről szereztek. Grace és Tindall a háttérből figyelte az eseményeket. A kopasz, szemüveges Blane öreguras tempóval, csendben, pontosan dolgozott, egész lényéből áradt a magabiztosság. Tudta, mit csinál. Leütött pár billentyűt, és hirtelen a teljes mintasor megjelent a képernyőn. Tíz különböző ujjlenyomat. Lefuttatta a keresést, Grace–nek pedig elakadt a szava. A férfi, aki aznap este ott volt a Karma bárban Janie Strettonnal, a férfi, aki a fekete Golfot vezette, most ott volt előtte, névvel, fényképpel, egyenesen a rendőrségi nyilvántartóból. – Itt van az embered, elkaptuk a jómadarat – mondta Derry Blane. – A központi nyilvántartás szerint egy évvel ezelőtt vettünk tőle ujjlenyomatot egy verekedés miatt. Az Escape nevű éjszakai lokálból hoztuk be, de óvadék ellenében szabadlábra került Mik Luvicnak hívják, albán, nincs bejelentett lakcíme. – Mit tudunk még róla? – kérdezte Grace. – Gondoltam, hogy érdekelni fog – felelte Blane, miközben újabb parancssort gépelt be –, ezért korábban már lefuttattam egy részletes keresést. Benne van a Nemzetközi Bűnügyi Nyilvántartásban is, az Interpol nyomoz utána. Grace izgatottsága tovább fokozódott. – Lekértem a teljes aktáját, egy másodperc, és ti is látni fogjátok – folytatta Blane. Így is lett. – Az albán nem egyedül dolgozik, ezt nézzétek! – mutatott egy másik fényképre. A monitoron egy otromba, hájas, kövér férfi fotója jelent meg. A testéhez képest aránytalanul kicsi feje volt, őszülő haját hátranyalva, lófarokban hordta. – A neve Carl Venner, alias Jonas Smith. Érdekes történet az övé. Venner az amerikai hadseregben szolgált, helikopterpilótaként megjárta Vietnamot. Bíborszívvel tüntették ki harctéri sebesülései miatt, aztán egészségügyi okokból áthelyezték, és rádiós operátor lett, majd magas pozícióba emelték a katonai hírszerzésnél, de belekeveredett egy ronda ügybe. Biztos emlékeztek, egy haditudósítót és néhány fotóst azzal vádoltak, hogy felvételeket készítettek vietkongok kivégzéséről, és később az interneten árulták Képeket, videókat. De ez a Venner okos fickó, szépen kihátrált a vádak alól, az ügyét ejtették. Az amerikai hadsereg kötelékében maradt, de később Németországba helyezték át. Ott is a hírszerzésnek dolgozott, aztán amikor kitört a délszláv háború, áthelyezték oda. Innentől ugyanaz a történet. Megint hadbíróság elé állították, mert filmre vette a foglyok kivégzését, az anyagot pedig a nemzetközi piacra dobta, természetesen az interneten keresztül. – Komolyan mondod? – kérdezte Grace. – Hogyne. Ennek az embernek semmi sem számít. Amit művel, az aztán mindennek a legalja. Egy nagymenő ügyvéd persze megint kivakarta a szarból, és újra felmentették a vádak

alól, de elég sáros lett a neve ahhoz, hogy kitegyék a szűrét a seregből. A következő alkalommal Atlantában bukkant fel a neve egy nemzetközi pedofil banda ellen lefolytatott nyomozás kapcsán. De ez nem a szokásos anyag volt, hanem még annál is sokkal durvább. A férfiak előbb fajtalankodtak a gyerekekkel, aztán hidegvérrel meggyilkolták őket. Legtöbbjük ázsiai, indiai volt, de akadt köztük fehér is. – Gratulálok, Roy, kiváló körökben forogsz – jegyezte meg Tindall egy félmosoly kíséretében. A siker hatására visszatért a humora. – Ugyan, ez semmi. Legközelebb téged is meghívlak az egyik estélyemre. Nem hagyhatod ki. – Várni fogom a meghívót. – És aztán? Mi lett vele? – tért vissza a tárgyhoz Grace. – Idejében lelépett, egyszerűen eltűnt az FBI szeme elől. Aztán három évvel ezelőtt Törökországban bukkant fel, onnan Athénba, majd Párizsba ment, ahol megint majdnem elkapták. Ott éppen illegális viadalokat szervezett. Ökölharc. A francia rendőrség rajtaütött egy párizsi lakáson, megtalálta a felvételeket, és letartóztatott pár embert. Mindegyikük Venner ellen vallott, mondván, ő mozgatta a szálakat. Azóta nem látták – Mi köze van Luvichoz? – Az Interpolnak van egy embere Londonban, úgy hívják, Barry Farrier. Ezen a számon el tudod érni nyújtott át Grace–nek egy jegyzetlapot. – Köszönöm, Derry, remek munkát végeztél, ráadásul hihetetlenül gyorsan. A közlekedési dugó miatt korábban húsz perc késéssel ért vissza a mélygarázsból, mint tervezte, de valószínűleg ez volt a helyzet Tindallal is, ami azt jelentette, hogy Blane–nek maximum tizenöt perce volt rá, hogy utánanézzen az ujjlenyomatoknak. Grace felment az emeletre, egyenesen a műveleti központba, és felhívta a nyomkövető egységet, akik a Golfon tartották a szemüket. A jelentés szerint a sofőr még nem tért vissza a kocsihoz. Már éppen hívni akarta Barry Farriert, mikor megcsörrent a mobilja. Ahogy felvette, azonnal megismerte Harry Frame magas fejhangját. – Van valamije a számomra? – kérdezte Grace a médiumot. – Nos, nem tudom, hogy ez jelent–e önnek valamit, Roy Grace felügyelő, de egy óra képét látom megjelenni. – Egy óráét? Úgy érti, egy karóráét? – kérdezett vissza Grace. – Pontosan! – rikkantotta Frame lelkesen. – Egy karóra! Van rajta valami furcsa, valami különleges, de nem tudom kivenni, mi az. Mindenesetre ez majd elvezeti valami nagyon fontos dologhoz az üggyel kapcsolatban, amin jelenleg is dolgozik. – Tudna közelebbit mondani? – Nem, azt hiszem, ez minden. Ahogy mondtam is, nem tudom, hogy segít–e önnek. – Miféle karóráról beszélünk? Milyen gyártmány? – Azt nem tudom, de drágának tűnik. – Drágának? – Igen, ebben biztos vagyok. – Férfi vagy női? – Férfi. És akár több is lehet belőle. Grace a fejét ingatta, próbált valami kapcsolatot felfedezni a dolgok között, de hiába törte a fejét, nem tudott mit kezdeni a karórákkal.

– Rendben, köszönöm. Ha eszébe jutna még valami, kérem, hívjon fel. – Úgy lesz, hogyne, ígérem. Grace letette a telefont, és eredeti tervéhez híven azonnal tárcsázta az Interpol londoni központját. Jó két percig is eltartott, mire kapcsolták neki a nyomozót, ráadásul addig a Greensleeves unalomig ismert dallamát kellett hallgatnia. – Tessék, Farrier nyomozó – szólt bele egy hang a telefonba tipikus londoni kiejtéssel. Grace bemutatkozott, mire Farrier rögtön felélénkült. – Görögországban, Törökországban, Svájcban és Párizsban is vannak embereink, akik nagyon szívesen elbeszélgetnének Mr. Luviccsal. – Tudom, hol áll az autója – terítette ki kártyáit Grace. – Mit tud mondani Carl Vennerről? – Gyakorlatilag semmit, három éve senki nem látta. Pedig jókora pacák. Egy méretes zsírosbödön. Kopogtak. Norman Potting jött be egy halom paksamétát lobogtatva. Grace jelzett, hogy most nem alkalmas, mire Norman kiment, és az iroda előtt várakozott tovább. – Viszont nagyon érdekelne bármi infó róla – folytatta Barry Farrier. – Olyan hosszú a bűnlajstroma, mint a karom, egész Európában körözik. – Előfordulhat, hogy itt van Angliában? – Ha Luvic itt van, ő sem lehet messze. – Mit kell tudnom Luvicról? – Harminckét éves, albán születésű. Okos gyerek. Az egyetemen számítástechnikát tanult, de mellette feketeöves karatés, így gyakran vett részt illegálisan szervezett, pusztakezes viadalokon. Ezeken a helyeken nagy pénzekben fogadnak, és nem ritka, hogy életre–halálra megy a küzdelem. Egyébként tipikus történet az övé. Elvégezte az egyetemet, de Albániában nem kapott állást. Belekeveredett egy bandába, akik számítógépvírusokat írtak, de inkább csak viccből, vagy mert unatkoztak. Luvic azonban továbblépett, és nem sokkal később cégeket kezdett zsarolni. – Mi volt a módszere? – Nagy üzlet volt. Nézzünk példának egy nagy, hazai sporteseményt, mondjuk az Epsoni Derbit. A nagyobb fogadóirodákat megfenyegette, hogy a futam előtt néhány nappal vírusokkal árasztja el a hálózatukat, a verseny napján pedig huszonnégy órára lezárja a rendszert, ha nem fizetnek, ők pedig fizettek, mint a köles. Még mindig ez volt nekik az olcsóbb megoldás. – Hallottam már ilyesmiről – mondta Grace. – Sima ügy, nagy kasza. Valahogy az interneten keresztül akadt össze Vennerrel, de erről keveset tudunk. Valószínűleg Venner felbérelte egy feladatra, de a párizsi ökölharcokat már közös alapon futtatták. Nagyjából egyszerre tűntek el, átküldhetem az anyagot. – Azt megköszönném. – Rendben, emiatt ne aggódjon, azonnal megkapja. Egy dolgot

mondhatok. Sokért nem adnám, ha összefuthatnék velük egy sötét sikátorban. Csak öt perc; ez minden, amit szeretnék. Luvic és Venner két aljas, mocskos szemétláda. – Értem, mire gondol. Még azt mondja meg, mond–e önnek bármit az, hogy szkarabeusz. Kapcsolatba tudja hozni velük? – Szkarabeusz? Mint a bogár? – Pontosan. Néhány másodpercnyi csönd után Barry Farrier újra megszólalt. – A franciaországi balhéik alkalmával minden filmjükben, minden képükön ott volt egy skorpió. – Élő vagy döglött? – Döglött. Megkérdezhetem, hogy miért hozta fel a témát? – Úgy tűnik, nagy rajongója az ősi egyiptomi kultúrának. Ha ugyanarról az emberről beszélünk – amin nem lennék meglepve –, most szkarabeuszokat, azaz galacsinhajtókat használ. – Pontosan illik a képbe. Grace megköszönte a segítséget, ígéretet tett, hogy azonnal tájékoztatja Farriert a fejleményekről, és letette a telefont. Norman Potting szinte azonnal ott termett az asztalánál, és egy jókora adag paksamétát tett Grace elé. – Az anyag, amit a kénsavbeszállítókról kértél. Nem dicsekvésképpen mondom, de elég alapos munka, az egész országra kiterjed. Öt vállalat van jelen délen, közülük kettő a mi körzetünkben. Az egyik Newhavenben, a másik Portslade–ben működik. Grace még mindig a Barry Farriertől hallott híreket emésztette, de most gyorsan váltott, és a listára koncentrált. Átfutotta a neveket, címeket, a két helyi cég adatait pedig meg is jegyezte magának. Hirtelen kivágódott az iroda ajtaja, és Glenn Branson viharzott be megdicsőült ábrázattal. Tudomást sem vett Pottingról, egyenesen az íróasztalhoz masírozott, és két kézzel rátámaszkodva olyan közel hajolt Grace–hez, hogy az arca alig néhány centire volt tőle. – Érzem, közel vagyunk. – Nagy híreim vannak. – Halljuk. Branson diadalittasan csapta ki az asztalra a fekete VW sofőrjének a képét. – Épp az imént kaptam egy hívást az egyik megbízható taxisofőrömtől. – Tán csak nem attól, aki akkor éjszaka látott minket Cleóval? – vetette közbe Grace, bár maga sem tudta, hogy miért. – De, véletlenül épp attól – vigyorgott Branson, majd büszkén folytatta. – Szóval már korábban eljuttattam ezt a képet minden informátoromhoz, és az egyikük, a taxisofőr, most hívott. Azt mondja, nagyjából húsz perccel ezelőtt vett fel egy fuvart Brighton belvárosában, és telibekapta. Biztos benne, hogy ez a férfi volt az utasa. Portslade–be vitte, egy raktárépülethez. Itt a címe – csúsztatott egy kézzel írt jegyzetet a főnöke elé. Grace elolvasta, majd azonnal a Potting–féle lista után nyúlt, és összehasonlította a portslade–i kénsav–beszállító cég címével. Ugyanaz volt. 83. fejezet

Tomnak eszébe jutott valami. A mobiltelefonját ugyan elvették, de maradt nála valami. Folyamatosan nyomta az oldalát, mikor a földön feküdt, nem is értette, miért nem jutott előbb az eszébe. Nadrágzsebébe nyúlt, és elővette Tungsten kéziszámítógépét. Megnyomott egy gombot az alján, és a kijelző rögtön életre kelt. A készülék képernyőjének derengő fénye most felért ezer gyertyával. Látott! – Mi az? – kiáltotta Kellie. – A kéziszámítógépem. – Látta, újra látta a felesége arcát! – Hogyan… hogy tudsz mozogni? – suttogta. – Kiszabadítottam a kezem. A készülék fénye nem volt túl erős, csak egy széles, de meglehetősen rövid részt világított meg, ám ahhoz elég volt, hogy fogságba esése óta először tájékozódni tudjon, ha csak egy kicsit is. Egy hatalmas raktárépületben voltak, a belmagasság legalább hat–hét méter. Százával, talán ezrével voltak összezsúfolva a különböző konténerek és hordók. Egészen a plafonig álltak hosszú sorokban. Az ablaktalan hangár padlója betonból volt, ablak sehol. A bejáratig sem látott el ilyen gyér világítás mellett. A hőmérsékletből és a fény teljes hiányából arra következtetett, hogy a föld alatt lehetnek. Kell lennie egy hatalmas kapunak, amin egy emelőtargonca is befér, talán egy liftnek is. Megvizsgálta a bokáján lévő bilincset. Olyannak tűnt, amilyeneket a rendőrök használnak a filmeken. Két széles, fém befogópofa, köztük pedig szemeslánc feszült, amelyet egy másik, ipari lánc kötött össze a falban lévő masszív vasgyűrűvel, amit meg sem lehetett mozdítani. Kellie tőle távolabb, egy másik gyűrűhöz volt rögzítve; az őt fogva tartó lánc szinte teljesen meg volt feszítve. Tom felállt, és elindult felesége felé, de amikor a lánc visszarántotta, még mindig legalább három méter választotta el tőle. – Telefonálásra nem tudod használni ezt a bigyót, igaz? – Nem. – Mi a helyzet az e–maillel? – Ahhoz szükség lenne a telefonomra is. Visszament a narancssárga vödörhöz, amit a férfi hozott neki néhány perccel ezelőtt, és könnyített magán. Néhány percre a mennyországban érezte magát. – Ne felejtsd el lehúzni – szólt oda Kellie. Tom vigyorgott, rettenetesen imádta a feleségét, amiért így visszatért a lélekjelenléte. Amíg az ember tud mosolyogni, mindig van remény, másképp nem is lehet átvészelni a megpróbáltatásokat – Nem fogom, és a deszkát sem felejtem el lehajtani. Visszabotorkált a hordóhoz, aminek korábban sikerült levennie a fedelét, és megvilágította az oldalát. A címkét akarta leolvasni, amit egyszer már kitapogatott a

sötétben. Hamar meg is találta. Fehér papír volt, könnyen el tudta olvasni. 25 liter koncentrált H2S04. Talált mellette egy másik, kisebb címkét is, ami fekete–sárga betűkkel hirdette: Vigyázat! Veszélyes anyag. Tom minden kémiaórákról származó emlékét megpróbálta összeszedni. Vajon szétmarja ez az anyag a fémet? És milyen gyorsan? Csak egy módja volt, hogy megtudja. Kéziszámítógépét a földre tette, és megragadta a vödröt, de még el sem indult vele a hordó felé, mikor hirtelen újra vaksötét lett. Egy pillanatra megállt a szíve, azt hitte, lemerült az akkumulátor, de aztán rájött, hogy a világítás szabályos időközönként automatikusan kikapcsol. Gyorsan állandóra állította a kijelzőn a világítást. Újra felvette a vödröt, tartalmát pedig a lehető legmesszebbre próbálta üríteni kettőjüktől. Figyelmét ezután a hordóra fordította. Mivel a fedelet már korábban eltávolította, a szag egyre csípősebb lett, ahogy közeledett hozzá. Vett egy nagy lélegzetet, és egészen közel ment. Olyan szorosan ragadta meg a hordót, ahogy csak bírta, tisztában volt a következményekkel, hogy mi történik, ha kicsúszik a kezéből. Amilyen óvatosan csak tudta, megbillentette, és egy kevés savat öntött a földre a vödör mellé. Bassza meg! Gőz csapott fel a földről. A sav nyilvánvalóan reakcióba lépett valamivel, ami tulajdonképpen jó jel volt. – Mi az ördögöt csinálsz? – Kísérletezem. – Kísérletezel? És mégis mivel? – kérdezte Kellie szánalomra méltó remegéssel a hangjában. Ugyan tudása meglehetősen hiányos volt, de úgy emlékezett, vannak olyan savak, amik oldják a fémet, de a műanyagot nem. Mivel a hordók műanyagból voltak, feltételezte, hogy a vödröt sem fogja szétmarni. A maró bűz egyre rosszabb lett, már a torka is kapart. Hátracsoszogott, vett néhány mély levegőt, felemelte a vödröt, és újra próbálkozott. Ezúttal sikerrel járt, a vödröt félig megtöltötte savval, aztán kezébe vette a palmtopját és alaposan megvizsgálta a vödröt, hogy nem fröccsent–e sav a fülére, vagy más olyan helyre, amihez hozzáérhet. Aztán óvatosan egy kis savat löttyintett a láncra, ami a falhoz kötötte. Nem történt semmi azonkívül, hogy újra gőz szállt fel a padlóról a láncszemek környékéről, de a fémre látszólag semmilyen hatással nem volt az anyag. Megkövültén bámult, még soha életében nem érzett ilyen csalódottságot. Veszettül káromkodni kezdett. Ezzel az erővel akár vízzel is locsolhatná a láncaikat. 84. fejezet

Carl Venner fel–alá kacsázott az irodában, szája sarkában egy szivar lógott, izgalmában a kezét tördelte. Mérges hangon felváltva osztotta ki Luvicot, aki egyszerre dohányzott és rágózott, meg az oroszt. – Nincs ez így jól, fiúk, kurvára nincs ez így jól.

Felemelte a kezét, és kivette a szivart a szájából, majd újra a mutatóujja körme körüli bőrt kezdte rágni, vagy még inkább marcangolni. Az orosz, aki szinte sosem beszélt, most megszólalt. – Ki kell hozni Jurij a kórház, mielőtt magához tér. – Vagy kihozzuk, vagy végleg elhallgattatjuk – válaszolt Venner. – Nem ölöm meg bátyám – mondta sötéten. – Nekem dolgozol, Roman, azt teszed, amit mondok. – Akkor tovább nem dolgozok. Venner kihúzta magát, és a férfi elé állt. – Na ide figyelj, te szarházi! Még mindig egy kibaszott traktort vezetnél valahol Ukrajnában, ha én nem vagyok, szóval soha többet ne fenyegetőzz nekem felmondással, mert a végén lehet, hogy elfogadom, és akkor aztán mi a lófaszhoz fogsz kezdeni? Az orosz baljós tekintettel méregette, de nem szólt semmit. Luvic a saját nyakára tette a kezét, és úgy tett, mintha megtekerné. – Majd én megold. Az orosz minden sietség nélkül közvetlenül Luvic elé állt. Egy jó fejjel magasabb volt, mint a korábbi ökölharcos. – Te megöl bátyám, én megöl téged. Az albán gúnyosan nézett vissza rá, a rágózást egy pillanatra sem hagyta abba. Aztán gyors egymásutánban kétszer is szájához emelte a cigarettáját, két rövidet slukkolt, majd mélyen letüdőzte. – Azt teszem, amit Mr. Smith mondani. Én engedelmeskedni Mr. Smith mondta az orosznak, miközben arcába fújta a füstöt. – Most egy másik problémával kell foglalkoznunk – vetett véget a vitának Venner. – El kell takarítanunk ezt a kis pöcsöt, ezt a John Frostot, Gidney–t. A mai időjárás–előrejelzést egy kicsit benézte. A két embere furcsán nézett rá. – Elfelejtette megemlíteni a várható savas esőt! Az orosz vigyorgott, de az albánnak semmi humorérzéke nem volt. Nem értette Venner viccét, sőt, magát a problémát sem igazán. Beleteszi az egyik kénsavval teli tartályba, aztán a csontjait átrakja a sósavba. Alig egy nap, és nyoma sem marad. – A nagyobbik probléma, hogy nem tudjuk, kinek és mit mondott, mielőtt idejött volna. Ráadásul a telefonjával kapcsolatban is hazudott, igaz? Az albán megerősítésképpen bólintott. – Odakint volt a kocsiba, bekapcsolva. – Tudjuk, hogy ez mit jelent. Mindkét férfi bólintott. – A rendőrség lekérheti a szolgáltatójától a rádiójelét, a pontos útvonalát és a helyszíneket, ahol megfordult ma. Uraim, attól tartok, ideje olajra lépnünk. Elhagyjuk ezt az országot, és egy időre visszamegyünk Albániába, míg el nem csendesednek a dolgok. – Én inkább marad itt – mondta az orosz. Venner magára bökött. – Ötvenkilenc éves vagyok. Gondolod, hogy hátralévő életem egyetlen pillanatát is abban a szarfészekben tölteném, ha nem lenne muszáj? Még a nők is rusnyák, mint a bűn. Azért vagyunk ebben az országban, mert szeretünk itt lenni. Ti, srácok, viszont ezt most jól elbasztátok. – Miért? – kérdezte most már dühösen az orosz. – Miért? – visszhangozta Venner, akit már

maga a kérdés is megdöbbentett. – Mikre rátapad egy zsaru fényes nappal, Brighton belvárosában. Követi a mélygarázsig, és… – Igen, de ott le is hagytam – vágott közbe az albán. – Őt is, meg a Volkswagent is, nagyokos. – Nem gond, majd visszaszerez. Venner tudomást sem vett róla, haragját újra az orosz felé fordította. Az idióta bátyád meg felhívta magára a rendőrök figyelmét, összetörte magát egy autós üldözésben, és hagyta, hogy a rendőrök megszerezzék a laptopját, rajta a Reggie Hal’Al–videóval. Szerinted ez akkor nem lett elbaszva? Az orosz csendben maradt. – Elmondom, mit teszünk – folytatta Venner nyugodtabb hangon. Megcsináljuk a filmet Bryce–ékkal most azonnal, és megszabadulunk tőlük. Aztán lelépünk, Párizsba repülünk még ma délután, aztán onnan még tovább állunk. Értve vagyok? Két kelletlen, de határozott bólintást kapott válaszul. – Hogy csinál film? – kérdezte az albán. – Itt, ebben az irodában. Van néhány szuper ötletem. Mr. Bryce elég sok kényelmetlenséget okozott nekünk, ezt most szeretném viszonozni. Először végig fog nézni mindent, amit a feleségével teszünk, és csak aztán kerül sorra. Az orosz felé fordult. – Roman, hozd ide őket. A lábukról vedd le a bilincset, de ragaszd le a szájukat. Imádom letépni azt a szart. A várható izgalmak és szadista ötleteinek hatására Vennernek hirtelen jó kedve kerekedett, és dudorászva ment ki az irodából. 85. fejezet

Tom! A Kellie hangjából áradó rettegés miatt Tom azonnal befejezte az ügyködést, és felnézett. – Bassza meg! – Ismét fény jelent meg a raktárépület másik végében, valaki kinyitotta az ajtót. Egy magas, izmos férfi közeledett fekete ruhában. A kelet–európai. Tom levetette magát a földre, hogy eltakarja a kéziszámítógépe fényét. Bár reszketett a keze, gyorsan megtalálta a kikapcsológombot, és azonnal le is nyomta. Vajon azért jött, hogy kiürítse a vödröt? – tűnődött Tom naivan. Karjait teste mellé szorította, összezárta a lábát, amilyen szorosan csak tudta, és megpróbálta felvenni azt a pozíciót, amiben ott hagyták, amikor még meg volt kötözve. Mozdulatlanul feküdt, az egyre közeledő, táncoló fénycsóvát figyelte. A következő pillanatban egyenesen az arcába világított a férfi. – Most felvisz önöket, Mr. Bryce. Nemsokára lenni maguk nagy filmsztárok. Tom reszketett a rémülettől, csak arra tudott gondolni, hogy a férfi azonnal észreveszi, hogy nincsen megkötözve. Ha nem teljesen vak vagy idióta, akkor muszáj észrevennie.

– Mit ért azon, hogy filmsztár? – kérdezte Kellie félelemtől remegő hangon. A férfi most a nő arcára irányította a fénycsóvát. – Sok a beszéd! Mindjárt jól megdug magát, akkor lesz csönd. Mr. Bryce, szeretné látni én megdug felesége? Tom rettegése hirtelen gyilkos indulattá változott. – Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, megöllek! A férfi feléje fordult, és ellentmondást nem tűrő hangon ráordított. – ELÉG LEGYEN! TÚL SOK BESZÉD, MONDTAM MÁR! – Egyenesen Tom arcába világított. – KUSSOLJ, KISFIÚ! NEM LENNI VESZÉLY RÁM, NEM FENYEGET! A férfi letérdelt. Tom hallotta a ragasztószalag jellegzetes hangját, ahogy a férfi lehúzott egy darabot a tekercsről, és tudta, mi következik. Erősen kellett pislognia, de még így is látta, hogy a férfi fölé hajol. Már az arcvizét is érezte. Erős, férfias illata volt. Tom megmerevedett. Tudta, csak ez az egy dobása van, semmi több. Nincs ideje mérlegelni, azonnal cselekednie kell. A férfi egy széles ragasztócsíkot tartott a kezei között. – Becsuk száj – utasította. – Kifújhatom előtte az orromat? – kérdezte. – Nincs fújkálás. – Tüsszentenem kell! Megérezte a férfi másodpercnyi tétovázását, tudta, eljött az ideje. Oldalra lökte magát, megfordult a tengelye körül, mindkét kezével megragadta a vödröt, és felemelte. Mire visszafordult, pont az arcába kapta a vakító fénysugarat. Annyit még látott, hogy Kellie tőlük balra van, biztonságos távolságban, így minden erejével a fénysugár irányába zúdította a vödör tartalmát. Égető fájdalmat érzett a kezében, néhány csepp sav őt is elérte, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a férfi kapott. Szörnyű, éles visítása betöltötte a csarnokot. Az elemlámpa a földre esett, Tom azonban így is látta, hogy a férfi hátratántorodik, kezével az arcát markolássza. El kell kapnia! El kell kapnia, mielőtt a lánc hosszán kívülre érne. Muszáj! Lendületet vett, és mint egy rögbijátékos, előrevetette magát a férfi irányába. Tudta, hogy a földön is elég sok sav lehet, de nem érdekelte. Ez volt az egyetlen esélyük. A megfeszített erőlködéstől karja szinte kiszakadt vállgödréből, de sikerült elérnie a férfi jobb bokáját, mielőtt a sajátja irtózatosat rándult volna, jelezve, hogy eddig enged a lánc. Aztán olyan erővel kezdte húzni a lábat maga felé, amivel még magát is meglepte. A férfi elvágódott; ráesett Tomra, kezét még mindig az arcára tapasztva hevesen vergődött. Ordított, fetrengett kínjában. Kellie is sikoltozni kezdett. – Tom! Tom! Tom! – SEGÍTSÉG! – üvöltötte az orosz. SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG, VALAKI SEGÍTSÉG! Hangja fokozatosan artikulálatlan bömböléssé változott, az arcát markolászta, vonaglott a fájdalomtól, miközben megpróbált minél messzebb kerülni Tomtól. A férfi azért jött, hogy felvigye őket, futott át Tom agyán. Akkor pedig a bilincs kulcsainak is nála kell lennie. Megragadta az elemlámpát, és minden erejével lesújtott a férfi tarkójára. Egy utolsó villanással a fény kialudt. A férfi elcsendesült, mozdulatlanul feküdt. Néma

csönd telepedett a helyiségre, csak a sav halk, pezsgő sistergését lehetett hallani. Fertelmes szag kezdett terjengeni a feje körül. Az égő hús és haj szaga. Tom öklendezni kezdett, és hallotta, hogy Kellie is köhög. A sav maró, alattomos gőzökkel töltötte meg a levegőt. Megtalálta a kéziszámítógépét, bekapcsolta, és átkutatta a férfi zsebeit. Szinte azonnal megtalálta a kis láncot, mindössze két apró kulcs volt rajta. Felállt, remegett a sokktól és a félelemtől, nem tudhatta, hogy valaki más is fogja–e követni a férfit, vagy hogy meghallották–e az üvöltését. Letette a palmtopot a földre, hogy mindkét kezét használni tudja, és a készülék mellé térdelt. Megkereste a kulcslyukat, de annyira remegett a keze, hogy nem tudta beilleszteni a kulcsot a zárba. Jézusom, mi lesz már, gyerünk! Végre beletalált a zárba, de nem tudta kinyitni. Biztos a másik kulcs lesz az. Szerencséje volt, a másik kulccsal elsőre a zárba talált. A zár halk kattanással nyílt ki, és Tom egy másodperccel később már Kellie felé bicegett. A kezei egyre jobban égtek, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Felesége mellé kuporodott, és megcsókolta. – Szeretlek – súgta Kellie–nek. Nagyra nyílt szemekkel bámult rá, sokkos állapotban volt, meg sem mozdult. Levette róla a bilincset, aztán a lábai köré tekert zsineggel kezdett babrálni. Nehezen ment, a keze egyre jobban remegett, a csomó pedig szoros volt, nagyon szoros. Meg sem tudta mozdítani, hiába próbálta újra és újra. – Jól vagy, drágám? – Semmi reakció. – Drágám? Még mindig semmi. Aztán olyan hangon, amitől Tom minden porcikája megborzongott, Kellie halkan megszólalt. – Tom, bejött valaki. Felnézett Egy elemlámpa fénye közeledett feléjük a bejárattól. Aztán meghallotta a dagadt amerikai kedélyesen korholó hangját. – Maga nagyon buta fiú, Mr. Bryce. Hatalmas ostobaságot követett el. A fénycsóva lekerült az arcáról, és végigpásztázta a környéket. Nem tartott soká, míg megállapodott az orosz hulláján. Tomnak pattanásig feszültek az idegei, nem gondolkodott, csak döntött. Fogalma sem volt, mi fog pontosan történni, de úgy gondolta, annál minden csak jobb lehet mint hogy a földön kuporogva megvárja, míg az amerikai odaér hozzájuk. Felpattant, és rohanni kezdett a kijárat felé, egyenesen a kigombolt ingben álló férfit vette célba lehajtott fejével. Aztán csak rohant, rohant, miközben artikulátlanul üvöltött. – TE MOCSKOS SZEMÉTLÁDA! Inkább csak észlelte, mint látta, hogy a férfi megpróbál valamit elővenni a zsebéből. Valami fényes, fekete dolgot. Egy pisztolyt. A következő pillanatban teljes lendülettel nekicsattant az amerikai gyomrának. Olyan volt, mintha egy hatalmas párnába fejelt volna. Elfojtott nyögést hallott, ahogy a levegő kiszaladt a dagadék tüdejéből, de az ő nyakát is megviselte az ütközés, egy pillanatra nem látott a fájdalomtól. Az amerikai felborult, mint egy krumpliszsák, és vele repült Tom is. Feje a férfi lábai között koppant a kemény padlóra, de volt ennél nagyobb baja is.

A következő pillanatban úgy érezte, mintha satuba szorították volna a fejét. Egy kéz ragadta meg a nyakát hátulról, és hihetetlen erővel szorítani kezdte. Mozdulatlanná merevedett, könnyek szöktek a szemébe, mintha orrba vágták volna. Egy pillanatra enyhült a szorítás, a kéz tulajdonosa durván megragadta a haját, és felrántotta a fejét, majd könnyedén a hátára fordította. A torkánál fogva a földre szegezte, Tom pislogni sem tudott. De nem is mert. Egyenesen egy pisztoly csövébe nézett, mögötte csak egy jéghideg, könyörtelen szempárt látott. A férfi köpcös volt, bikanyakú, kigyúrt vadállat. Rövid, szőke haja az égnek volt zselézve, karját tetoválások borították. Fehér sporttrikóban volt, a nyakában lógó súlyos aranymedál szinte Tom arcát súrolta. Még az izzadságszagát is érezte. A férfi kifejezéstelen tekintettel bámult rá, miközben apró, hófehér fogaival szüntelenül rágózott. Tomot egy pirájára emlékeztette. Az amerikai lassan összekaparta magát, és feltápászkodott. – Akarod, hogy megöljem? – kérdezte a rágós. – Nem – zihálta a hájpacni. – Az erőlködéstől alig tudott megszólalni. – Ó, nem. Nem ússza meg ilyen könnyen… RENDŐRSÉG! DOBJA EL A FEGYVERT! – hallotta Tom egy férfi hangját, miközben valahol a háttérből rohanó léptek zaja törte meg a raktár csendjét. Tomot azonnal elengedte a támadója, aki megpördült meglepetésében, de nem sokat hezitált, azonnal tüzet nyitott a hang irányába. A dörrenéstől Tom gyakorlatilag megsüketült néhány pillanatra, orrát megtöltötte a lőpor bűze. A következő pillanatban az amerikai és a támadója eltűntek. A háttérből fájdalmas kiáltást hallott. – Eltaláltak, atyaúristen, eltaláltak! 86. fejezet

Grace kilépett a liftből, és szélesre tárt egy már amúgy is félig nyitott ajtót, melyen fekete–sárga figyelmeztető felirat állt. Belépés csak védőruhában! Még látta, amint Glenn Branson, aki elsőként robbant ki a felvonóból, eltűnik a folyosó sarkán, aztán csak a kiáltását hallotta: – RENDŐRSÉG! DOBJA EL A FEGYVERT! Egy másodperccel később gyors egymásutánban öt lövés dördült, majd Glenn felüvöltött. Amikor odaért, barátja a földön feküdt összegörnyedve, szeme fennakadt, mindkét kezét a gyomrára szorította. Erősen vérzett. Roy a rádiójáért nyúlt. – Itt Grace felügyelő. Egy rendőr megsebesült, azonnal küldjenek orvost! A behatoló egység azonnal kezdje meg az előrenyomulást, a többi egység utána! Megállt, nem tudta eldönteni, hogy barátja mellett maradjon, vagy üldözőbe vegye a menekülőket. Odakint két osztag felfegyverzett, egyenruhás rendőr várakozott, kapott egy behatoló egységet a Bevetési Főcsoporttól, és már megérkezett a harminchat fős rendfenntartó különítmény is, pajzsokkal és gumibotokkal felszerelkezve, az ő feladatuk a terület biztosítása volt. Időközben megérkezett mellé Nicholl és Potting is.

– Norman, te maradj itt Glenn–nel! – üvöltötte feléjük, és már rohant is tovább. Még éppen látta, amint becsapódik előtte a vészkijárat fémajtaja. Egy másodpercig sem habozott, kiviharzott a lépcsőházba, kettesével vette a fokokat, nyomában Nicholl csörtetett. Egyik lépcsőforduló követte a másikat, de csak rohantak tovább. A következőnél már meglátták az előttük menekülő, rövid, tüskésre nyírt hajú férfit. Farmerben és fehér atlétában volt. Nem kétséges, hogy ő az emberük, akit Derry Blane, a bűnügyi nyilvántartás alapján Mik Luvicként azonosított. – MEGÁLLNI! RENDŐRSÉG! – üvöltötte Grace. A férfi lelassított, majd megfordult, célra tartott, és azonnal tüzelt. Grace a falhoz lapult, miközben karjával hátranyúlt, hogy megállítsa Nick Nichollt is. Látta a torkolati tüzet, hallotta a golyó süvítését, a következő pillanatban kőpor és cementdarabok borították el az arcát. A férfi eltűnt. Grace várt néhány másodpercig, majd folytatta az őrült rohanást. Nem érdekelte a veszély, csak vak dühöt érzett. Hihetetlen elszántságot érzett, hogy elkapja a rohadékot, és a tulajdon két kezével tépje darabokra. Újabb fordulóhoz érkezett, és megállt. Luvicnak nem volt nyoma. Rohant tovább a következő fordulóig, a szíve a torkában dübörgött. Újra lelassított, óvatosan kidugta fejét a sarkon. Semmi. Már közel járhatnak a tetőhöz, futott át az agyán. Még egy lépcsősor, még egy forduló. Majd még egyszer ugyanez. Feltűnt előttük egy újabb fémajtó, felette jól látható, vörös KIJÁRAT felirattal. Még hallották becsapódni. Grace ismét vágtatni kezdett, majd amikor elérte az ajtót, fújtatott egyet. – Óvatosan – figyelmeztette Nichollt. A fiatal nyomozó bólintott. Odakint feldübörgött, és furcsa hangon sivítani kezdett egy motor. A helikopter, amit odakintről láttak, esett le a tantusz Grace–nek. Vállával résnyire belökte az ajtót. Egy tohonya, lófarkas alak ült a pilótaülésben. A fénykép alapján, amit Derry Blane mutatott neki, azonnal felismerte. Carl Venner. A gép nem volt nagy, egy négyüléses Robinson. Luvic a helikoptertalpakat rögzítő acélsodrony hornyait oldozta ki a fémaljzatokból. Kivágta az ajtót, és újra elkiáltotta magát. – MEGÁLLNI! RENDŐRSÉG! Az albán fegyvert rántott. Grace azonnal a földre vetette magát, ahogy meglátta a torkolattüzet. Erős szél fújt, amit csak súlyosbított az egyre gyorsuló forgólapátok keltette légáramlat. A szél és az albán fegyvere elől fedezékbe gurult a legközelebbi építmény mögé, amelyről feltételezte, hogy a liftakna teteje. Az egyik golyó a füle mellett csapódott be. Hét lövést számolt össze. De vajon hány van még a tárban? Luvic kiszabadította a hornyot, és futva megkerülte a helikoptert. Grace odafordult Nichollhoz. – Maradj veszteg! – kiáltotta. Ő maga hason csúszva nyomult előre, miközben tekintetével a környezetét kutatta, keresett valamit, amit fegyverként használhatna. A jobbján észrevett néhány cementes– zsákot és egy téglarakást. A Tüskésfejű a második sodronnyal bíbelődött. Grace feltérdelt, és megmutatta magát. Luvic felemelte a pisztolyát, és tüzelt. Grace azonnal oldalra vetette magát, miközben gondatlanságát átkozta, hogy nem vett fel golyóálló mellényt. Egy pillanattal később hallotta, hogy a pisztoly üresen kattan. Luvic újra meghúzta a ravaszt, de nem történt semmi. Grace egyenesen nekitámadt. A következő, amit látott, az albán talpa volt, egyenesen az arca felé tartott, végül az álla alatt találta el. Nagy ívben hanyatt repült, kiszaladt belőle

a szusz, kábán elterült az épület tetején. Hallotta, ahogy a motor egyre jobban felpörög. Hasra fordult, és kábán pislogott néhányszor, mire összeszedte magát. Szétnézett, de csak háztetőket és egy magányos gyárkéményt látott a távolban, ami az egykori shorehami erőműhöz tartozott. Érezte, hogy a szél erősödik. Luvic már a fedélzeten volt, a helikopter pedig emelkedni kezdett. Kétségbeesésében a téglák felé vetette magát, de közben észrevett egy hosszú vascsövet. Az építéskor használt csőállvány egy ott felejtett darabja lehetett, ami a téglák mellett feküdt. Megragadta, egyszer körbefordult vele, majd teljes erőből a rotor felé hajította. Mintha lassított felvételt nézett volna, a vascső úgy hasított a levegőben. Elsőre úgy tűnt a dobás túl széles lesz, és elkerüli a farokrészt, de legnagyobb ámulatára egyenesen célba talált, pont a farokrotor közepébe. Fémes csikorgás hallatszott, szikrák röpültek mindenfelé, a helikopter oldalra dőlt. Aztán mégis úgy tűnt, kudarcot vallott, mert a helikopter előbb élesen felemelkedett, és csak utána kezdett el pörögni a saját tengelye körül. A farokcsavar teljesen leszakadt. Megpördült egyszer, kétszer, majd erősen imbolyogva még egyszer. Közben veszélyesen közel sodródott hozzá, a földre kellett vetnie magát, hogy le ne tarolják a leszállótalpak. A motor üvöltött a túlterheltségtől. Tombolt a szél, Grace úgy érezte, hogy letépi róla kabátját, és a haját is. Hatalmas csattanást hallott, majd a következő pillanatban – aznap már másodszor – fém – és kőtörmelék terítette be, ahogy a helikopter a liftakna tetejének csapódott. Mint valami gigantikus szitakötő, amit rovarirtóval fújtak le. A gép megbillent, szinte az oldalára dőlt, az egyik rotorlapát letört darabjai centikre zúgtak el Grace mellett, aki pánikszerűen hengeredett arrébb, hogy kikerüljön az útjából. Elkapta Venner pillantását, látta az arcára kiülő páni félelmet, ahogy vörösesbarna ingében kétségbeesetten rángatja az irányítókarokat, Luvic halálra vált arccal, dermedten ült mellette. A helikopter az oldalára esett, megpattant, egy teljes fordulatot írt le a levegőben, majd ezt még egyszer eljátszotta, és a tető széle felé bukdácsolt. Grace–nek azok az olcsó keljfeljancsi–játékok jutottak eszébe, amiket az utcai árusoknál szokott látni. Feldőlnek, majd az aljukba tett súly miatt újra talpra állnak. A következő pillanatban megérezte a kerozin szagát a levegőben. A viharvert, utolsókat rúgó gép újra a liftakna tetejének vágódott, majd továbbpördült egészen a tető széléig. A pilótafülke már a semmi felett lógott, de mégsem esett le, mert a törzs beékelődött az épület széle és a liftakna szerkezete közé. A motor végre leállt. Grace talpra ugrott, és odaszaladt. A helikopter a tető szélén imbolygott, mint egy libikóka. Luvic eszméletét vesztve, fejjel lefelé feküdt az üvegbuborékban, tulajdonképpen a pilótafülke tetején. Venner is fejjel lefelé lógva küszködött, belegabalyodott a hevederekbe. A gép bármelyik pillanatban lebucskázhatott a tetőről. – Segítség! – esedezett Venner, és kinyújtotta karját a nyitott, himbálódzó ajtón keresztül. – Kérem, az isten szerelmére kérem, segítsen, ember! Grace–nek erős tériszonya volt. Letérdelt, és lenézett a mélyben elterülő parkolóra. A szél majdnem lesodorta a tetőről. Elkapta a férfi csuklóját, vastag és zsíros volt, mint egy kötözött sonka.

A helikopter lejjebb csúszott. A kiömlő kerozin bűze kezdett elviselhetetlen lenni. Grace–nek egyre jobban vágta valami a kezét. A férfi karórája. Fogást váltott, inkább a húsos alkarját ragadta meg. A mozdulat közben újra találkozott a tekintetük, a férfi apró szemeiben rettegés ült. – Segítsen, húzzon ki innen – rimánkodott. A medálja az arca előtt lógott. A helikopter megint megmozdult, Grace–t is magával rántva kissé. Még egy ilyen, és ő is menthetetlenül leesik. Hirtelen rájött, mi a teendő. – A biztonsági heveder! Kapcsolja ki a hevedert! Venner teljesen pánikba esett, már nem tudott gondolkodni. – SEGÍTSÉG! – sikította. – KAPCSOLJA KI AZT A KURVA HEVEDERT! – Üvöltött az arcába még egyszer Grace. Újabb csikorgás hallatszott. A helikopter lassan átfordult a holtponton. Már csak másodperceik lehetnek, villant át Grace agyán. – AZ ÖV, CSATOLJA KI AZ ÖVÉT! Úgy érezte, menten kiszakadt a karja. Grace küzdött, ahogy tudott, de egyre erősebb fájdalom nyilait a vállába. Csak azért is tartotta. Tartani fogja a végtelenségig! Újra belenézett a férfi apró, kétségbeesést sugárzó szemébe. Ekkor felbukkant mellette Nick Nicholl, és mélyen behajolt a gépbe. Egy fémes kattanás hallatszott. Aztán, mintha csak egy álmodná az egészet, a helikopter végleg megindult lefelé. Zuhant, mint egy hatalmas játékszer. Összezúzta az alattuk parkoló Mercedest és a mellette álló fehér Fiatot is, majd szinte azonnal óriási tűzgolyóvá változott. Az ólomsúlyú, halálra vált Venner ott vergődött a semmi felett. Grace és Nicholl együttes erővel próbálták felhúzni. Venner órája megint a csuklójánál volt, az éles fájdalom visszatért. Vennerből artikulálatlan, gurgulázó hangok törtek fel. A lángok égették az arcukat, Venner pedig kezdett kicsúszni a kezükből. Meg kell tartania! Azt akarta, hogy életben maradjon a nyomorult, a halál túlságosan könnyű megváltás lett volna neki. Valahonnan mélyről, maga sem tudta honnan, újabb erőtartalékokat szabadított fel, és úgy tűnt, Nicholl is megfeszíti minden erejét. A következő pillanatban, mintha egy hatalmas, zsírtól duzzadó bálnát rántanának a csónakba, Vennert visszahúzták a perem fölé, majd bevonszolták a tetőre. Venner a hátán feküdt, és egész testében remegett. Egy jókora folt volt a nadrágján. Összehugyozta magát. Másodpercekkel később Grace már rajta is volt, átfordította a hasára, megragadta a csuklóját, és megbilincselte. Nem volt vesztegetni való idejük. Hirtelen fertelmes bűzt éreztek; ez a szemétláda össze is szarta magát. Grace szinte észre sem vette, gépiesen cselekedett, mintha bekapcsolt volna a robotpilóta. Rákiáltott Nichollra, hogy vigye ki az épületből az amerikait, míg ő maga a tűzlépcsőhöz futott, végigrohant az egész lépcsőházon, egészen az alagsorig. Norman Potting és két egyenruhás rendőr térdelt Glenn Branson mellett, aki úgy tűnt, félig magánál van. – Az egész kurva épület fel fog robbanni! Vigyük ki innen! – üvöltötte Grace. Barátja válla alá csúsztatta kezét, az egyik rendőr a derekánál támasztott alá, míg társa és Potting egy–egy lábát tartották. Felvitték a lépcsőkön, aztán a vészkijáraton át kimenekültek a parkolóba, ahol azonnal lecsapott rájuk a rettentő hőség: mindkét autó és a helikopter lángokban állt, az égő gumi és műanyag fojtogató bűzt árasztott, a káoszt a háttérben

felhangzó szirénák kakofóniája tette teljessé. Bransont olyan messzire vitték, amennyire csak tudták, míg meg nem látták a szirénázva érkező mentőautót. Akkor megálltak. Grace lenézett barátjára, majd egészen közel hajolt hozzá. – Hogy érzed magad? – Emlékszel John Wayne–re? – Tudod, amikor meglövik abban a filmben, amelyik… – Túlélte? – szakította félbe Grace. – Még szép. – Te is túl fogod? – Hát persze. Grace anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, hirtelen homlokon csókolta. Szerette ezt az embert. Aztán hagyta, hogy a rohammentősök átvegyék a terepet. Hirtelen furcsa dologra lett figyelmes; valami vágta a csuklóját. Lenézett, és egy kék számlapos Breitling órát látott egy törött karkötőbe akadva. Mindkettő csupa vér volt. A saját vére. Ez az óra volt a dagadék csuklóján, döbbent rá. De hogy az ördögbe…? És akkor eszébe jutott egy másik dolog aznapról, ami néhány órával korábban történt A látnok, Hány Frame telefonja. – Nos, nem tudom, hogy ez jelent–e önnek valamit, Roy Grace felügyelő, de egy óra képét látom megjelenni. – Egy óráét? Úgy érti, egy karóráét? – kérdezett vissza Grace. – Pontosan! – rikkantotta Frame lelkesen. – Egy karóra! Van rajta valami furcsa, valami különleges, de nem tudom kivenni, mi az. Mindenesetre ez majd elvezeti valami nagyon fontos dologhoz az üggyel kapcsolatban, amin jelenleg is dolgozik – Tudna közelebbit mondani? – Nem, azt hiszem, ez minden. – Ahogy mondtam is, nem tudom, hogy segít–e önnek. – Miféle karóráról beszélünk? Milyen gyártmány? – Azt nem tudom, de drágának tűnik. – Drágának? – Igen, ebben biztos vagyok. Miközben megpróbálta csillapítani a vérzést, Nichollhoz fordult, aki épp akkor csapta rá a rendőrautó ajtaját Vennerre. – Értesz a karórákhoz? A fiatal nyomozó falfehér volt, reszketett, elég komoly sokkot kaphatott. – Nem sokat. Miért? Grace felmutatta a kezében lévő darabot. – Erről tudsz valamit mondani? – Ez egy Breitling – szólt közbe Norman Potting. – Mit tudsz róla? Csak annyit, hogy sosem engedhetnék meg magamnak egy ilyet. Borzasztó drága egy

ilyen óra. Egy rendőr közeledett hozzájuk futva, rémült arckifejezéssel. – Kérem, menjenek távolabbra, amilyen távolra csak tudnak. Attól tartunk, az egész épület felrobbanhat – tele van vegyi anyagokkal. Most hirtelen Grace esett pánikba. – Atyaúristen, hol van Mr. és Mrs. Bryce? – Minden rendben – nyugtatta meg a rendőr. – Egy mentőautóban ülnek, útban vannak a kórház felé. – Szép munka, ember! 87. fejezet

Öt perccel az után, hogy az első tűzoltóautó megérkezett, az épület felrobbant. A lökéshullámtól ötszáz méteres körzetben a környék összes ablaka betört. Két napig tartott, mire a helyszín lehűlt annyira, hogy bemehettek a törvényszékiek. Két ember maradványait találták meg odabent. Az egyiküket néhány héttel később – az egyaránt kórházi és rendőri felügyelet alatt álló – bátyja azonosította, a nyakában talált, félig megolvadt medál alapján. A másikat, Andy Gidney–t, a fogazata alapján azonosították. A rettenetes hő hatására alig maradt valami a csontjaiból, így a halál pontos okát nem tudták megállapítani, mint ahogy arra sem találtak magyarázatot, hogy mit keresett a helyszínen. Néhány hónappal később Jon Rye nyomozó, az informatikai főosztály vezetője majd hivatalból feljelentést tesz a bíróságon. A bíróság megállapítja majd a bűncselekmény tényét, de bizonyítékok hiányában az ítéletet ismeretlen elkövető ellen mondja ki. Az egésznek annyi értelme sem lesz, mint egy szélbe kiáltott hajózási előrejelzésnek. Fél öt volt, mire Grace elszabadult a tűzvész helyszínéről, amit a tűzoltóknak még távolról sem sikerült megfékezniük. Egyenesen a Sussex Megyei Kórházba hajtott, a védett kórtermet kereste, ahol Glenn Branson feküdt. Glenn csinos felesége, Ari már ott volt. Sosem volt túl kedves Grace–hez. Valószínűleg őt tartotta felelősnek azért, hogy férje ilyen kevés időt tölt otthon, de ez csak Grace gyanúja volt. Mindenesetre a jég nem ma fog megtörni, gondolta. Bransonnak szerencséje volt. Csak egy golyó találta el, átszakította hasfalát, és a gerincétől néhány centire távozott a testéből. Egy ideig feküdnie kell, de egyébként teljesen felépül majd. Grace–nek nem volt kétsége afelől, hogy lábadozása alatt folyamatosan filmeket fog nézni. Olyanokat, amikben a hős kap egy–két golyót, de persze mindig túléli. Innen az intenzív osztályra ment. Találkozott Emma–Jane szüleivel. Édesanyja egy csinos, negyvenes nő volt, sztoikus mosollyal köszöntötte. Édesapja végig csendben maradt, egy teniszlabdát szorongatott a kezében, mintha lánya élete múlna rajta. Az orvosok azt mondták, E–J. állapota valamit javult; de ennél többet nem mertek ígérni. Grace szomorúan hagyta el a kórházat, azon gondolkodott, miféle vezető az, akinek két embere is ilyen közel került a halálhoz. Megállt egy önkiszolgáló étteremnél, és vacsora gyanánt betermelt két szál sült kolbászt, rósejbnivel és babbal, és megivott rá egy nagy csésze erős teát.

Tele hassal már sokkal jobban érezte magát. Egy ideig még elücsörgött az asztalánál, elintézett pár telefonhívást. Már éppen indulni készült, amikor csörgött a mobilja. Nick Nicholl volt az. A hogyléte felől érdeklődött, majd beszámolt Grace–nek a megbeszélésről, amit a MET nyomozójával folytatott a lánnyal kapcsolatban, akit Wimbledonban találtak meg, és egy szkarabeuszmedállal díszített nyaklánc lógott a nyakában. A találkozónak nem volt jelentősége, zsákutca volt. A lány barátja beismerte a gyilkosságot. Bella Moy sem talált egy hasonló esetet sem, ahol valamilyen bogarat vagy egyéb rovart találtak volna a gyilkosság helyszínén. Lehet, hogy ezúttal szerencséjük volt, és korán lekapcsolták a bogaras bandát? – morfondírozott Grace. Sajnos Janie Stretton számára nem elég korán. Azt tanácsolta Nichollnak, hogy menjen haza mindenórás feleségéhez, ölelje át, és mondja el neki, mennyire szereti. Úgy tűnt, Nicholl nagyon meglepődött ezen, de hálásan megköszönte. Ebben a pillanatban Grace ezt tartotta a legfontosabbnak. Az élet csodás, de kiszámíthatatlan. Sosem tudhatjuk, mi vár ránk a sarkon túl. Ki kell élvezni minden pillanatát, amíg még megtehetjük. Éppen a kocsijába készült beszállni, amikor újra megszólalt a mobilja. Cleo volt az. Hangja élénk és derűs volt, mint általában. – Szia, ne haragudj, hogy csak most hívlak vissza. Nem zavarok? – Egyáltalán nem, sőt. – Helyes – vágta rá Cleo nevetve. Iszonyú napom volt, négy hulla, ráadásul egy ilyen hétvége után. – Szegénykém. – Egy motorbaleset, egy ötvenes férfi, aki leesett a létráról, és két idős hölgy. Nem említve azt a fejet, amit tegnap hoztak be. Ennyi maradt a pasasból. De gondolom, erről már te is tudsz. – Nem sokat. – Aztán ebédidőben be kellett mennem a belvárosba, hogy ajándékot vegyek az őseim évfordulójára. – A hőseid micsodájára? – Nem hőseim, hanem őseim. – Tudod, a szüleim. – Így már világos. Aztán benn ragadtam a Bartholomew téri mélygarázsban, valami hülye bombariadó miatt. El tudod ezt hinni? – Nem mondod komolyan? – Mire kiengedtek, az egész város bedugult, képtelenség volt közlekedni. – Most hogy mondod, hallottam róla valamit. – És neked milyen napod volt? – Ó, csak a szokásos. – Semmi izgalmas? – Nem, semmi. Hirtelen csend állt be a beszélgetésbe, de nem érezték kellemetlennek. Végül Cleo szólalt meg. – Tudod, egész nap fel akartalak hívni, de vártam, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

Futtában mégsem hívhattalak fel, hogy „helló, jót henteregtünk tegnap”. Na csaó! Grace szívből jövően felnevetett Hirtelen rádöbbent, hogy már régen, nagyon régen nem nevetett így. Aztán jóval később, miután órákat töltött az irodai papírmunkával, amire valószínűleg az egész hete – vagy még több is – rá fog menni, Grace újra Cleo mellett találta magát. Aznap este, miután szeretkeztek, úgy aludt el a nő karjaiban, mint egy kisgyerek, mozdulatlanul, mint akit agyonvertek, de erre a néhány órára maga mögött hagyta minden félelmét, amiben az elmúlt napjait töltötte. 88. fejezet

Kedd reggel még mindig pokolian fájt hatalmas kötésbe bugyolált, savmarta keze, de Tom Bryce bement az irodába néhány órára. Alkalmazottai kitörő lelkesedése, és az asztalán tornyosuló helyi és országos megjelenésű újságok és magazinok címlapjai – melyek az ő történetüket harsogták az elmúlt néhány napban – azt mondatták vele, távolléte nem ártott a BryceRight Promóciós és Márkatermék Ügynökség jövőbeni terveinek. Peter Charddal és Simon Wonggal, a londoni iroda két értékesítési ügynökével madarat lehetett volna fogatni, nem is emlékeztek, mikor égtek így utoljára a vonalak, folyamatosan kapták a hívásokat már meglévő és potenciális ügyfelektől. – Arról nem is szólva – tette hozzá Chard az asztala mellett állva –, hogy van még egy jó hírünk. Leszállítottuk az arany Rolexeket Ron Spacksnek. Mind a huszonötöt. Hihetetlen hasznunk lesz rajta. – Nem is láttam a végső mintát – válaszolta Tom aggodalmasan. Ha bármi gond lesz a huszonöt arany Rolex gravírozásával, az felér egy pénzügyi katasztrófával, becsukhatják a boltot. – Ne aggódj, már tegnap felhívtam, hogy minden kóser–e. Örült, mint majom a farkának. – Tedd meg, légy szíves, hogy összegyűjtőd nekem az ezzel kapcsolatos anyagokat, jó? Egy perccel később már ott is volt az asztalán a teljes dokumentáció. Tom kinyitotta, és egy teljes percig csak a megrendelőlapot bámulta. Elképesztő üzletet sikerült kötni, ezernégyszáz fontot kerestek darabján. Ha ezt megszorozzuk huszonöttel, az annyi mint harmincötezer jó angol font. Tom úgy érezte, mintha összes sebét hirtelen hájjal kenegetnék. Még soha, egy üzleten sem kaszált ennyit. Emelkedett hangulata azonban gyorsan borússá vált. Kellie beleegyezett, hogy részt vegyen egy alkoholelvonó kúrán egy szanatóriumban. Aztán új életet kezdenek, együtt, közösen. A jó intézmények viszont drágák, a legjobbakért egész vagyont kell fizetni. Akár több ezer fontnak is búcsút inthet – hetente, márpedig a kezelés hónapokig is eltarthat. Nyugodtan kalkulálhat harminc–negyvenezer fonttal, különösen, ha a gyerekfelügyeletért kifizetendő pénzt is hozzáveszi, márpedig ez elkerülhetetlen lesz. Sebaj, ezzel a megrendeléssel legalább meglesz rá a fedezet. Hat éve áll üzleti kapcsolatban Ron Spacksszel, az ember mindig napra pontosan fizetett. Szállítástól számított hét napra. Sem előbb, sem később. A dokumentumokat lapozgatva Tom rákérdezett. – Mikor kézbesítettük az órákat?

– Tegnap. – Szép munka – gratulált Tom. – Hiszen csak múlt… – …csütörtökön kaptuk a megrendelést – vágott közbe Peter Chard. – Szerencsére szinte azonnal találtam egy beszállítót, akinek volt belőle raktárkészlete, és megsürgettem a gravírozókat is, egész éjszaka dolgoztak. – Mi lett végül a minta? Úgy volt, hogy nekem küldik el. Chad beletúrt egy nagy halom papírba, és rábökött egy A4–es fénymásolatra. – Ez egy nagy felbontású nagyítás. A valódi minta tulajdonképpen mikroszkopikus, szabad szemmel nem is látható. Tom ránézett a lapra. A rajz egy bogarat ábrázolt. Inkább furcsa volt, mint ijesztő, és különös jeleket fedezett fel a hátán. És egy nagy szarv volt a fején. A hideg is kilelte. – Ez egy szkarabeusz – magyarázott lelkesen Peter Chard. – Szent állatok voltak az ókori Egyiptomban, vagy valami ilyesmi. – Valóban? – Ahogy mondom. – Szerintem undorító egy szerzet. – Galacsinhajtó a másik neve. – Miért akarna bárki is egy szkarabeuszt az órájára? – Chard vállat vont. – DVD–ben utazik, nem? – Igen, mégpedig elég komolyan. – Talán van egy ilyen nevű kiadó. Vagy együttes – vonta meg újra a vállát Chard. – A te ügyfeled, azt hittem, te majd tudni fogod. Tom beleborzongott a hallottakba. Talán említést tesz majd a dologról Roy Grace felügyelőnek, ha legközelebb találkoznak. Ha mást nem, legalább jót nevetnek a furcsa véletlenen. De az holtbiztos, hogy előbb megvárja, míg Ron Spacks kifizeti a vételárat az utolsó pennyig. Köszönetnyilvánítás

Elsősorban Dave Gaylornak, a sussexi rendőrség nyomozó főosztály–vezetőjének – akiről Roy Grace karakterét formáztam – tartozom köszönettel, amiért mindvégig mellettem állt, és segédkezett a könyv megírásában: fáradhatatlanul javította a kéziratot; újabb és újabb ajtókat nyitott meg számomra az Egyesült Királyság és a nemzetközi rendőri erők különböző szervezeteinél – olyan lehetőségeket tárt fel, melyekről korábban nem is álmodhattam. Hálás vagyok a sussexi rendőrség számtalan dolgozójának a meleg fogadtatásért, türelmükért, szolgálatkészségükért; Ken Jones rendőrfőkapitánynak, amiért nagylelkűen megengedte, hogy betolakodjak a rendőrség mindennapjaiba; Paul Hastings, Ray Packham

és John Shaw nyomozóknak, valamint az informatikai főosztály minden munkatársának a lelkes támogatásért, és hogy ott bábáskodtak a történet kulcsfontosságú elemeinek megszületésénél. Köszönet Kevin Moore nyomozó főfelügyelőnek, Peter Coll nyomozó főosztályvezetőnek, Andy Parr és Keith Hallet nyomozóknak, a sussexi rendőrség Holmes–egysége tagjainak; Brian Cooknak, az információtechnológiai és műszaki főosztály vezetőjének, William Warner detektívfelügyelőnek, Stuart Leonardnak, a közlekedésrendészeti osztály helyszínelő és balesetvizsgálójának, Amanda Stroud és Louise Pye családi összekötő tiszteknek, Tony Case–nek, a bűnügyi főigazgatóság bűnügyi koordinációs osztályvezetőjének és Dániel Salternek, a számítástechnikai központ munkatársának. Nagyrabecsülésem dr. Peter Dean kórboncnok főorvosnak, dr. Nigel Kirkham kórboncnoknak, dr. Vesna Djurovic törvényszéki kórboncnoknak, akik értékes segítséget nyújtottak, és köszönet a Brighton & Hove városi proszektúra csodálatos dolgozóinak; Elsie Sweetmannak, Sean Didcottnak és Victor Sindonnak felbecsülhetetlen támogatásukért. Szeretném kifejezni hálámat Tony Monningtonnak és Eddie Gribble–nek, akik eligazítottak a vegyi anyagok területén, Phil Homan helikopterpilótának, Sue Ansellnek a jogi szaktanácsadásért, Chris Webbnek, személyi asszisztensemnek, aki nélkül teljesen elvesztem volna, miután a genovai reptéren ellopták a laptopomat. Imogen Lloyd– Webbernek, Anna–Lisa Lindebladnak és Carina Colemannak a kézirataim átolvasásáért, nagyszerű észrevételeikért és éleslátásukért. Köszöneti illeti kiváló ügynökömet, Carole Blake–et fáradhatatlan munkájáért és józan tanácsaiért (és csodálatos cipőjéért!), Tony Mullikent, Margaret Veale–t és mindenkit a Midasnál, valamint kiadóm, a Macmillan fantasztikus csapatát Szerető gondoskodásuk, támogatásuk mélyen meghatott. Richard Charkin, David North, Geoff Duffield, Anna Stockbridge, Ben Wright, Ed Ripley, Vivienne Nelson, Liz Johnson, Caitriona Row, Claire Round, Claire Byrne, Adam Humphrey, Marié Gray, Michelle Taylor, Richard Evans – nektek külön is köszönöm, amit értem tettetek. Nem feledkezhetem meg Stef Bierwerthről, a világ legnagyszerűbb szerkesztőjéről. Danke! – üzenem németországi kiadómnak, a Scherznek és lelkes csapatának, név szerint: Peter Lohmann–nak, Júlia Schadénak, Andrea Engennek, Cordelia Borchardtnak, Bruno Backnak és Indra Heinznek, az ő odaadó támogatásuk nélkül nehéz dolgom lett volna. Mindent köszönök a zseniális szerkesztőnek, idegenvezetőnek és vásárlási tanácsadónak, Andrea Diederichsnek. Mint mindig, most is szeretném kifejezni hálámat két hűséges kutyámnak, Bertie–nek és Phoebe–nek, amiért mindig megérezték, mikor van igazán nagy szükségem egy kiadós sétára. Egyetlen hibájuk, hogy még mindig nem tudnak egy jó martinit keverni nekem… Utolsó előttiként, hozzád fordulok, Helen, rendíthetetlen támaszom voltál a hosszú úton, köszönöm, drágám! Végül szeretném megköszönni olvasóimnak a rengeteg levelet, támogatást és bátorítást, ami elmondhatatlanul sokat jelent számomra. Peter James Anglia, Sussex

scary@pavilion. co.uk www.peterjames.com Impresszum

Veszélyes dolog egy vonaton talált CD-t csak úgy hazavinni, és kíváncsiságból belenézni… A fiatal üzletember, Roy ezt teszi, és nem érti, miért törlődött le a laptopjáról minden adat. Hamarosan kiderül, hogy ez még csak a kezdet: tettével halálos veszélyt szabadított magára és egész családjára. Egy előfizetők számára készült filmfelvételen valódi, véres gyilkosság látható: egy meztelen, gyönyörű nőt brutálisan megkéselnek. Roy később fenyegető e-mailt kap egy névtelen feladótól: ha ő vagy a felesége szól a rendőrségnek a felvételről, az ő haláluk is hamarosan “adásba kerül”… Peter James (Könnyű léptek, A bosszú játéka, Kegyetlen tréfa), a torokszorító izgalmak közepette félelmetes világot vázol fel, amely az internet révén bárki otthonába betörhet. A csak erős idegzetű olvasók számára ajánlott thrillerben kőkemény erőszak jelenik meg a maga vérfagyasztó valóságában; kíméletlen és szélsőséges maffiamódszerek pőre filmkockái peregnek a szemünk előtt, miközben körmünket rágva hajtjuk szélsebesen az oldalakat, hogy lássuk, a kiszolgáltatott átlagember - ha képes rá - hogyan tudja felvenni a harcot a kegyetlen, profi, pénzéhes gyilkosokkal.

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988–BAN A mű eredeti címe Looking Good Dead Copyright © Really Scary Books 2006 Hungárián translation © MÁRTHA BENCE © GENERAL PRESS KIADÓ

Fordította MÁRTHA BENCE Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416–7026 ISBN 978 963 643 151 8 Kiadja a GENERÁL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9–11. fezt. 2. Tel.: 359–1241, 270–9201 Fax: 359–2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BESZE BARBARA Készült 25 nyomdai ív terjedelemben, 53 g–os, volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1869–09 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a Könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.–ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató Tartalomjegyzék

1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 31. fejezet 32. fejezet 33. fejezet 34. fejezet 35. fejezet 36. fejezet 37. fejezet 38. fejezet 39. fejezet 40. fejezet 41. fejezet 42. fejezet 43. fejezet 44. fejezet 45. fejezet 46. fejezet 47. fejezet

48. fejezet 49. fejezet 50. fejezet 51. fejezet 52. fejezet 53. fejezet 54. fejezet 55. fejezet 56. fejezet 57. fejezet 58. fejezet 59. fejezet 60. fejezet 61. fejezet 62. fejezet 63. fejezet 64. fejezet 65. fejezet 66. fejezet 67. fejezet 68. fejezet 69. fejezet 70. fejezet 71. fejezet 72. fejezet 73. fejezet 74. fejezet 75. fejezet 76. fejezet 77. fejezet 78. fejezet 79. fejezet 80. fejezet 81. fejezet 82. fejezet 83. fejezet 84. fejezet 85. fejezet 86. fejezet 87. fejezet 88. fejezet Köszönetnyilvánítás Impresszum