VILÁGSIKEREK
Allan Folsom
A GYÓNÁS NAPJA
GENERAL PRESS KIADÓ 1998
© by Allan Folsom DAY OF CONFESSION 1998 Published Little, Brown and Company Hungarian translation Gieler Gyöngyi © GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A Kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Sorozatszerkesztő BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette
ISSN 1416-7026 ISBN 963 9076 24 4
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft Nyomta és kötötte: ALFÖLDI NYOMDA Rt Készült Debrecenben az 1998. évben Felelős vezető GYÖRGY GÉZA vezérigazgató
Karennek, Rileynak és Ellennek…
PROLÓGUS Róma, június 28. vasárnap Ma S.-nek nevezte magát, és egészen meglepő módon hasonlított Miguel Valerára, a harminchét éves spanyolra, aki altatóval elkábítva, könnyű álomba merülve hevert a szoba túlsó sarkában. Az ötödik emeleti lakás egy szűkös odú volt: két aprócska szoba, kis konyhával és fürdőszobával. A bútorok olcsók és ütött-kopottak, mint minden rövid távra bérbe adott lakásban. A legszembetűnőbb bútordarab egy megfakult bársonyhuzatú kanapé volt, amelyen a spanyol végignyúlt, és egy lehajtható lapú asztalka az ablak előtt, ahol S. állt. A lakás tehát ócska kis lyuk volt. Igazi értéke a kilátásban rejlett: ablakai a Piazza di San Giovanni zöld gyepére néztek, és azon túl az impozáns Lateráni Szent János-bazilikára, Róma székesegyházára, „minden templomok anyjára”, melyet még Nagy Konstantin császár alapított 313-ban. Ezen a napon a szokottnál is érdekesebb látvány nyílt az ablakból. A bazilikában épp Giacomo Pecci, vagyis XIV. Leó pápa cerebrált misét, 75. születésnapja alkalmából. A templomból kiszorult, hatalmas embertömeg a piazzát is csordultig betöltötte, mintha egész Róma együtt akarna ünnepelni a pápával. S. végigfésülte ujjaival feketére festett haját, és vetett egy pillantást Valerára. Tíz perc múlva ki fog nyílni a szeme. Húsz perc múlva már teljesen éber és cselekvőképes lesz. S. hirtelen elfordult, és a sarokban álló, özönvíz előtti, fekete-fehér televíziókészülék képernyőjére nézett: élő közvetítést adtak a bazilikában zajló eseményekről. A pápa épp beszélt, tekintetét az előtte ülő hívők arcára szegezve. Szerette őket, és ők viszontszerették, amitől a pápa hajlott kora és erősen hanyatló egészségi állapota ellenére mintha új erőre kapott volna. A kamera szöget váltott, és a tömeget kezdte pásztázni, ismert politikusok arcát mutatta, hírességeket, üzletembereket, majd röviden megpihent öt egyházi személyiségen, akik a pápa mögött foglaltak helyet. Régi, bizalmas tanácsadói voltak. Uomini de fiducia, megbízható emberek, talán a legbefolyásosabb csoport a római katolikus egyházon belül. Umberto Palestrina bíboros 62 éves volt. Árva nápolyi utcagyerekből
küzdötte fel magát, míg végül a Vatikán külügyminisztere lett. Óriási népszerűségnek örvend az egyházon belül, és nemzetközi diplomáciai körökben is hasonló nagyrabecsüléssel illetik. A 67 esztendős Rosario Parma, Róma bíboros vikáriusa, Firenzéből került a Vatikánba, az ő egyházkerületébe tartozik a Szent János-bazilika. Joseph Matadi bíboros 57 éves, a püspökök kongregációjának prefektusa. Zaire-ban született. Világot látott ember, sok nyelven beszél, ravasz diplomatának tartják. A 62 esztendős Monsignor Fabri Capizzi, a Vatikáni Bank igazgatója Milánóban született, Oxfordban és a Yale egyetemen folytatta tanulmányait, majd a saját erejéből milliomos lett, mielőtt harmincéves korában belépett volna a papi szemináriumba. Nicola Marsciano bíboros 60 éves volt, egy igen egyszerű toscanai földműves legidősebb fia. Svájcban és Rómában tanult. Az Apostoli Szentszék vagyonát kezelő bizottság elnöke, és mint ilyen, a Vatikán befektetéseinek legfőbb irányítója. Klikk. S. kesztyűs kezével kikapcsolta a tévét, és ismét az ablak előtt álló asztalkához lépett. Miguel Valera köhécselni kezdett, és mozgolódott álmában. S. vetett rá egy futó pillantást, aztán ismét az ablakhoz fordult. A rendőrség közvetlenül a bazilika előtt kordonokat állított fel, hogy kiszorítsák a tömeget a macskaköves térről, és most lovas rendőrök helyezkedtek el a bronzkapu két oldalán. Mögöttük, ahová a téren tolongó emberek már nem láthattak el, de S. az ablakból igen, egy tucat sötétkék furgon várakozott. Előttük a rohamrendőrök, falanxba tömörülve, szükség esetén azonnali bevetésre készen. Hirtelen egy sötét Mercedes gördült oda, a pápát és a bíborosokat védő Polizia di Stato jelöletlen autója. Megállt a bazilika lépcsőinek tövében. A pápára és a bíborosokra várt, akiket majd vissza kell szállítani a Vatikánba. A bronzkapu egyszer csak szélesre tárult, és a tömegből örvendező kiáltások harsantak fel. Ugyanebben a pillanatban mintha Róma összes harangja megkondult volna. Egy ideig nem történt semmi, aztán a nagy harangzúgásban S. meghallott egy újabb üdvrivalgást, amikor a pápa megjelent a kapuban. Palástjának fehérsége élesen kiviláglott a bíborszínek tengeréből. Mögötte vonultak a bíborosok, őket pedig szorosan körülvették a fekete öltönyös, sötét szemüveges biztonságiak. Valera felnyögött, a szeme egy pillanatra kinyílt, és megpróbált a másik
oldalára fordulni. S. ránézett, de épp csak futólag. Aztán megfordult, és felemelt valamit, ami törülközővel letakarva feküdt az ablak mellett. Az asztalra rakta, kibugyolálta a törülközőből, és a szeme elé emelte a finn gyártmányú lövészpuskát. A távcsőben azonnal megjelent a bazilika felnagyított képe. Ugyanebben a pillanatban Palestrina bíboros előbbre lépett, és teljesen betöltötte a látómezőt. A célkereszt pont szélesen mosolygó szájára irányult. S. nagy levegőt vett, és mozdulatlanul tartotta a fegyvert, kesztyűs ujja lágyan rásimult a ravaszra. Palestrina hirtelen félrelépett, és így Marsciano bíboros mellkasa került a célkeresztbe. S. hallotta, hogy Valera megint felnyög a háta mögött, de nem zavartatta magát. Kissé balra mozdította a fegyver csövét, átsiklott a bíboros vörös öltözékén, míg meg nem látta a pápa fehér leplét. Egy szempillantás múlva a célkereszt épp a pápa szeme közé került, kicsivel az orrnyerge fölé. Valera hangosan felkiáltott, S. megint nem vett tudomást róla. Az ujja szorosabban simult a ravaszra, miközben a pápa egy biztonsági ember mellett elhaladva előrelépett, és mosolyogva integetett a tömegnek. S. váratlanul jobbra rántotta a fegyver csövét, és a célkeresztet a Rosario Parma bíboros nyakában függő arany feszületre irányozta. Rezzenéstelen arccal gyors egymásutánban háromszor meghúzta a ravaszt, mennydörgő csattanásokat keltve a szobában. Kétszáz méterrel odébb XIV. Leó pápát és a körülötte állókat tetőtől talpig befröcskölte a bíboros vére.
1. fejezet Los Angeles, július 2. csütörtök 9:00 Az üzenetrögzítőn megszólaló hangban félelem csengett. − Harry, én vagyok az, Danny, az öcséd… Tudom, nagyon rég nem beszéltünk, de… de nincs senki más, akihez fordulhatnék, és… annyira félek, Harry! Nem tudom, mihez kezdjek… hogy mi fog történni velem. Csak az Istenben bízom. Ha ott vagy, kérlek, vedd fel! Harry, hallasz? Ezek szerint mégsem vagy otthon… Később még visszahívlak, jó? − A francba! Harry Addison lerakta az autó telefonját, aztán megint felvette, és lenyomta az újratárcsázó gombot. Hallgatta a pittyegést, ahogy a telefon automatikusan újratárcsázta a számokat. Aztán kis csönd, majd az olaszországi telefonhálózat kimért kattogása és berregése. − Gyerünk, Danny, vedd már föl! A tizenkettedik csöngetés után Harry lerakta a telefont, és kibámult az ablakon. A szembejövő autók reflektorfényei imbolyogtak a szeme előtt, szinte hipnotizálták, már nem is tudta, hol van… Egy sofőr vezette limuzinban száguld a repülőtér felé, hogy elérje a tízórás esti gépet New Yorkba. Los Angelesben most este kilenc óra van, ez azt jelenti, hogy Rómában reggel hat. Vajon hol lehet ilyenkor egy pap? Hajnali misén? Igen, talán ott van, azért nem veszi föl a telefont. Harry, én vagyok az, Danny, az öcséd. Annyira félek, nem tudom, mihez kezdjek. Csak az Istenben bízom. − Jaj, Istenem! − sóhajtott fel Harry, s egyszerre elöntötte a tehetetlenség és a pánik. Évek óta nem beszélt Dannyvel, még levelet sem váltottak egymással, és most tessék, teljesen váratlanul, mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak megszólal Danny hangja az üzenetrögzítőjén. Ráadásul nagyon úgy hangzik, mintha valami komoly bajban lenne. Danny az üzenet végén még meghagyta a római számát, és megkérte, hogy hívja vissza, amint tudja. Danny hívása két órával ezelőtt érkezett, kaliforniai idő szerint valamivel hét óra után, amikor Rómában még csak hajnali négyre járt. Mi a fene ennyire fontos, hogy ilyen lehetetlen
időpontban telefonál? Harry ismét fogta a telefont, és felhívta a Beverly Hills-i ügyvédi irodát, ahol dolgozott. Nemrég ért véget egy fontos értekezlet, talán lesz ott még valaki. − Joyce, Harry vagyok. Byron ott van még? − Épp most ment el, Mr. Addison. Megpróbáljam az autójában hívni? − Igen, legyen szíves. Harry hallgatta az elektrosztatikus sziszegést a vonalban. − Sajnálom, de nem veszi fel. Mintha azt mondta volna, hogy útközben megáll vacsorázni. Hagyjak neki üzenetet otthon? Harry szeme előtt összemosódtak a fények. Érezte, hogy a limuzin kissé oldalra dől, ahogy a sofőr lefordult a Ventura autópályáról, besorolt a San Diegó-i sztráda kocsisorába, aztán felgyorsított. Nyugalom, gondolta Harry, Danny valószínűleg misén van, vagy dolgozik, vagy egyszerűen csak sétálni ment. Nem kell azonnal halálra rémülni és másokat is megijeszteni, amikor még nem is tudja, mi történt. − Nem, nem fontos. Épp indulok New Yorkba. Majd reggel felhívom, ráér addig. Köszönöm, Joyce. Harry letette a telefont. Kicsit habozott, aztán még egyszer megpróbálta hívni a római számot. Ismét ugyanaz a kattogás, aztán ugyanaz a csönd. Senki nem vette föl a telefont.
2. fejezet Olaszország, július 3. péntek 10:20 Daniel Addison atya egy ablak melletti ülésen, a turistabusz leghátsó részében ült, és szunyókálni próbált. Minden érzékét szándékosan a dízelmotor halk zúgására összpontosította, miközben a busz észak felé haladt a sztrádán, Assisibe. Civil ruhában volt, papi öltözéke és minden személyes holmija egy kis táskában a feje fölötti csomagtartón, a szemüvege és iratai a dzsekije zsebében, amihez farmert és rövid ujjú inget viselt Daniel atya harminchárom éves volt, és akár egyetemistának is nézhette volna az
ember; úgy festett, mint egy átlagos, magányos turista, és ő pontosan ezt a benyomást szerette volna kelteni. A Vatikánba kirendelt amerikai papként immár kilenc éve élt Rómában, és most Assisibe tartott, ahol ugyanennyi időt szándékozott eltölteni, úgy érezte, az umbriai hegyek között megbúvó ősi városka, egy egyszerű szerzetes szülőhelye, akiből szent lett, fontosabb lesz spirituális benső utazása szempontjából, mint bármely hely, ahol eddig megfordult életében. De most minden romokban hevert körülötte, szinte a hite is. A tanácstalanság, a félelem és a kétségbeesés minden mást elnyomott benne. Már az is óriási lelki tusájába került, hogy az ép eszét megőrizze. De azért itt ült a buszon, útban Assisi felé. Halvány fogalma sem volt, mit fog csinálni, ha odaért. A körülbelül húsz utas legtöbbje beszélgetett, olvasgatott, vagy hozzá hasonlóan szundikálni próbált, élvezve a légkondicionáló keltette hűvösséget. Odakint a nyári forróság vibrálva csillogott a tájon, az érett búzatáblák és az édesedő fürtű szőlőtőkék fölött. A nap könyörtelenül tűzött a dombok tetején itt-ott felbukkanó ősi falmaradványokra. Daniel atya hagyta, hogy szabadon elkószáljanak a gondolatai; Harryre gondolt, és az üzenetre, amit a hajnali órákban hagyott a számára. Azon tűnődött, vajon megkapta-e egyáltalán. És ha megkapta is, nem lehetségese, hogy neheztel rá, és szándékosan nem hívta vissza. Ő és Harry kamaszkoruk óta meglehetősen eltávolodtak egymástól. Nyolc éve nem beszéltek, és tíz éve találkoztak utoljára személyesen. Akkor is csak futólag, amikor mindketten hazautaztak Maine-be az édesanyjuk temetésére. Harry akkor huszonhat éves volt, ő huszonhárom. Nem indokolatlan az a feltételezés, hogy Harry már leírta az öccsét, és egyszerűen nem törődik vele többé. De ebben a pillanatban Danny úgy érezte, nem számít, hogy mi távolította el őket egymástól. Nem akart mást, csak hallani a bátyja hangját, belekapaszkodni, a segítségét kérni. Nem volt senki más, akihez fordulhatott volna. Egy sötét és borzalmas labirintusba tévedt, ahonnan nincs kiút. Az is előfordulhat, hogy soha többé nem fogja viszontlátni már a bátyját… Az zökkentette ki a merengésből, hogy hirtelen valami mozgást vett észre az ülések között húzódó kis folyosón. Egy férfi közeledett felé: negyvenes évei elején járhatott, az arca borotvált volt, könnyű sportzakót
és khekiszínű nadrágot viselt. A legutolsó pillanatban ugrott fel a buszra a római pályaudvaron. Danny úgy gondolta, talán a vécére tart, ami épp az ő ülése mögött volt. De a férfi megtorpant mellette. − Maga ugye amerikai? − kérdezte brit akcentussal. Danny a férfi háta mögé pillantott. A többi utas ugyanazzal volt elfoglalva, mint addig: kinézegettek az ablakon, beszélgettek, pihentek. A legközelebbi is hat hellyel előbbre ült. − Igen. − Gondoltam. − A férfi szélesen elvigyorodott. Kellemes, sőt kedélyes volt a modora. − Az én nevem Livermore. Angol vagyok, ha még nem jött volna rá. Nem baj, ha leülök ide? − A választ meg sem várva, lehuppant a szomszédos ülésre. − Építész vagyok, vakáción. Két hét Olaszországban. Jövőre az Államokba készülök. Még soha nem jártam ott. Ha amerikaiakkal találkozom, mindig megkérdezem, szerintük hova érdemes elmenni. − A férfi beszédes volt, egyenesen tolakodó, de azért nem bántóan. − Megkérdezhetem, maga hová valósi? − Maine-be. − Danny érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta volna megmondani, mi. − Az ugye New Yorktól kicsit északabbra van? − Igen, jóval északabbra. − Danny a busz elejébe pillantott. Az utasok közül senki nem nézett hátra. A tekintetét visszafordította Livermore-ra, épp idejében, hogy észrevegye, amint a férfi az előttük lévő vészkijáratot vizsgálgatja. − És most Rómában él? − érdeklődött barátságosan Livermore. Miért nézett a vészkijáratra? − Az előbb azt kérdezte, amerikai vagyok-e. Miből gondolja, hogy Rómában lakom? − Elég sok időt töltöttem ott. Valahogy ismerősnek tűnt, gondoltam, talán ott láttam. − Livermore jobb keze az ölében hevert, de a balját Danny nem látta. − Mivel foglalkozik? A beszélgetés ártatlannak tűnt, de Danny érezte, hogy nem az. − Író vagyok. − És miket ír? − Forgatókönyveket, az amerikai tévének. − Nem, ez nem igaz. − Livermore modora egy csapásra megváltozott. A
tekintete megkeményedett. Kicsit közelebb hajolt, és Dannynek dőlt. − Maga pap. − Tessék? − Mondom, maga pap. A Vatikánban dolgozik, Marsciano bíborosnak. Daniel atya rámeredt. − Ki maga? Livermore felemelte a bal kezét. Egy kis, hangtompítós automata pisztolyt szorongatott benne. − A kivégzője. Ebben a pillanatban a busz alá erősített időzítő szerkezet digitális órája 00:00-ra kattant. Egy pillanattal később mennydörgésszerű robbanás hallatszott. Livermore eltűnt. Az ablakok szilánkokra törtek. Ülések és emberi testek röpültek szerteszét. Egy borotvaéles acéldarab szinte lefejezte a sofőrt; a busz élesen jobbra rándult, egy fehér Fordot teljesen nekilapítva a szalagkorlátnak. A busz lepattant, és visszavágódott az autók közé, csikorogva, pörögve, mint egy húsztonnás tűzgolyó. Egy motorbiciklis eltűnt a kerekei alatt. A busz letépte egy kamion hátsó részét, és félrelökődött. Nekicsapódott egy ezüstszürke Lanciának, és teljes erővel áttörte a korlátot, egyenesen egy szembejövő benzines tartálykocsiba rohanva. A tartálykocsi vezetője vadul a fékre taposott, és jobbra rántotta a kormányt. Csikorgó kerekekkel egyszerre csúszott előre és oldalra, nekilökve a Lanciát a busznak, mint egy biliárdgolyót, ami aztán letaszította az égő buszt a meredek domboldalon. A jármű egy pillanatig két kerékre ágaskodott, aztán átfordult. Az utasok kizuhantak belőle, sokan lángolva, darabokra tépve. Ötven méter után a busz megállt, és a száraz fű azonnal sziszegve lángra lobbant körülötte. Néhány másodperc múlva felrobbant az üzemanyagtartály, a füst és a lángnyelvek az égig törtek, a tűzvihar pedig addig dühöngött, míg végül nem maradt más, csak a busz megolvadt, kiégett váza, és egy vékonyka, kígyózó füstcsík.
3. fejezet A Delta Airlines New Yorkból Rómába tartó gépe, július 6. hétfő 7:30
Danny halott volt, Harry pedig Rómába tartott, hogy hazavigye a holttestét az Egyesült Államokba. Az utolsó egy órában szinte álomszerűen szép volt az út. Elnézte, ahogy a felkelő nap fénye végigsiklik az Alpok csúcsain, és ahogy megcsillant odalenn a Tirrén-tenger, amikor nagy ívben kanyarodva ereszkedni kezdtek az olasz táj fölött, közeledve Rómához, a Leonardo da Vinci nemzetközi repülőtérhez. Harry, Danny vagyok, az öcséd… Szüntelenül Danny hangja zakatolt a fülében. Újra meg újra lejátszotta magában az üzenetet, mint egy magnószalagot− az a félelemmel és kétségbeeséssel teli hang, aztán néma csönd. Harry, Danny vagyok, az öcséd… Egy intéssel elutasította a kávét, amit egy mosolygó stewardess kínált. Hátradőlt az elsőosztályú kabin plüssülésén, lehunyta a szemét, és újból végiggondolta, mi történt azóta, hogy megkapta az üzenetet. Útközben New York felé még kétszer megpróbálta felhívni Dannyt. Aztán ismét próbálkozott, amikor megérkezett a szállodájába. De az öccse nem vette föl a telefont. Harry egyre nyugtalanabb lett, ezért aztán felhívta egyenesen a Vatikánt, azt remélve, Danny munkába ment. Ide-oda kapcsolgatták egyik osztályról a másikra, és jó pár emberrel beszélt, akik hol tört angolsággal, hol olaszul, hol a kettő keverékével felelgettek, míg végül kiderült, hogy „Daniel atya csak hétfőn lesz itt”. Harry úgy vélte, ezek szerint Danny elutazhatott valahová a hétvégére. Ez megmagyarázná, hogy miért nem veszi föl a telefont. Harry is hagyott egy üzenetet az öccse üzenetrögzítőjén, és megadta neki a New York-i szálloda számát. Ezek után némi megkönnyebbüléssel nekilátott a hivatalos ügyei elintézésének, amiért New Yorkba utazott: egy utolsó megbeszélésen kellett részt vennie a Warner Brothers stúdió terjesztőivel és piackutatóival. Július 4-én mutatták be ugyanis a stúdió legújabb filmjét, amit Harry egyik kliense, a huszonnégy éves Jesus Arroyo rendezett. Kutya a Holdon volt a címe, s arról szólt, hogy egy NASA holdutazás során egy kutyát is visznek magukkal az űrhajósok, aztán véletlenül ottfelejtik a Holdon, de végül sikerül megmenteni, és visszahozni a Földre. Harry Addison, aki olyan jóképű volt, hogy filmsztárnak is beillett volna, az egyik legsikeresebb ügyvédnek számított a filmiparban. Ügyvédi
irodája a hollywoodi társaság krémjét képviselte, multimilliomos sztárokat. Az ügyfeleik listáján kizárólag olyanok szerepeltek, akik az elmúlt öt évben játszottak valamelyik óriási sikert arató tévé- vagy mozifilmben. A barátai egytől-egyig a sztárok és hírességek közül kerültek ki, akiknek képe hétről hétre ott virított a nemzetközi magazinok címlapjain. A Variety magazin egy cikke nemrégiben úgy fogalmazott, hogy Harry Addison sikere leginkább annak köszönhető, hogy „ragyogóan okos, keményen dolgozik, és a munkastílusa feltűnően eltér a vadul versengő fiatal cápákétól, akiknek csak az anyagi haszon számít. A kisfiús hajviseletű, mindig jellegzetes hófehér ingben és sötétkék Armani öltönyben járó Harry Addison számára azonban az a lényeg, hogy olyan megegyezéseket kössön, amelyek a lehető legkevesebb vérontással járnak, és mindkét fél számára a lehető legelőnyösebbek. Ezért sikeresek a szerződései, ezért imádják a kliensei, ezért tisztelik a filmstúdiók, és ezért keres évente egymillió dollárt” – fejezte be a cikk. A fene vinné el, mit számít most mindez? Az öccse halála mindent beárnyékolt. Harry egyfolytában csak arra tudott gondolni, hogy nem tehetett-e volna valamit a megmentéséért. Talán fel kellett volna hívnia az amerikai nagykövetséget, vagy esetleg a római rendőrséget, és odaküldeni őket Danny lakására? Dehát még a címét sem tudta. Ezért hívta legelőször Byron Willist, a főnökét, mentorát és legjobb barátját. Meg akarta kérdezni, nincs-e valami ismerőse Rómában, aki esetleg segíthetne. Ha sikerült volna intézkednie, Danny talán még ma is élne. Persze akkor sem valószínű − nem volt már idő bármit is tenni. Az elmúlt esztendők során hányszor is próbált kapcsolatba lepni Dannyvel? Az édesanyjuk halála után egy ideig még váltottak formális karácsonyi és születésnapi üdvözleteket, aztán lassanként elmaradoztak a lapok. Harryt lefoglalta a saját élete meg a karrierje, és lassanként beletörődött, hogy így alakult a kapcsolata Dannyvel. Testvérek voltak ugyan, de egy világ választotta el őket egymástól. Bizonyára mindkettőjüknek átfutott olykor-olykor az agyán, hogy neki kellene kezdeményezni a közeledést, de aztán egyikük sem tette. Szombaton este Harry épp a Warner stúdió New York-i irodájában vett részt egy partin, amivel a filmpremier sikerét ünnepelték. Tizenkilenc millió dollárt hozott csak a szombat esti bemutató, a várható teljes hétvégi bevételt 38-42 millió között becsülték. Itt hívta fel Los Angelesből Byron
Willis. Harryt Rómából, a Vatikánból keresték, de nem akartak a szállodájában üzenetet hagyni neki, inkább odatelefonáltak a munkahelyére, és beszéltek a főnökével. Byron tapintatosan közölte vele, hogy az öccse meghalt, úgy néz ki, egy terrorista bombamerénylet áldozatául esett egy buszon, útban Assisi felé. Harry ezek után úgy döntött, nem utazik vissza Los Angelesbe, hanem foglaltatott magának helyet egy vasárnap esti római járatra. Odamegy, és személyesen gondoskodik Danny holttestének hazaszállításáról. Ha már nem tudott segíteni rajta, kötelessége legalább ezt megtenni. Vasárnap reggel kapcsolatba lépett a külügyminisztérium tisztviselőivel, és megkérte őket, hogy a római nagykövetségen keresztül intézzék el, hogy találkozhasson azokkal, akik a nyomozást vezetik a buszrobbantás ügyében. Danny nagyon félt valamitől a halála előtt; ha ezt elmondja az olasz rendőröknek, talán segíthet a nyomozásban. Utána bement egy templomba – nem is emlékezett rá, ez mikor fordult elő vele utoljára −, imádkozott és sírt. Hirtelen meghallotta, hogy kiengedik a gép futóművét. Kinézett a kis kerek ablakon, és látta, hogy közelednek a leszállópályához. Körös-körül mezők és szántóföldek terültek el. Nagy huppanással földet értek, a gép lelassított, majd végiggördült a betonon az Aeroporto Leonardo da Vinci alacsony, hosszan elnyúló, napfényben fürdő terminálépületei felé. Az útlevélvizsgálatnál az üvegfal mögött ülő, a légitársaság formaruháját viselő nő megkérte, hogy várjon egy kicsit, és felemelte a telefont. Harry az üvegfalban visszatükröződő képét nézte, és várt. A szokásos sötétkék Armani öltöny és fehér ing volt rajta, amit a Variety cikke is megemlített. A bőröndjében egy másik öltöny és egy ing lapult, egy könnyű pulóver, egy tréningruha, egy-két póló, farmer és edzőcipő, ugyanazok a holmik, amiket még a New York-i tartózkodására csomagolt A nő lerakta a telefont, és Harryre nézett. Pár pillanat múlva két rendőr bukkant fel, a vállukra vetett UZI gépfegyverrel, és a nőhöz sétáltak. Az egyik belépett az üvegfalú fülkébe, megnézte az útlevelet, aztán Harryre pillantott, és intett, hogy menjen be. − Lenne szíves velünk jönni? − Természetesen. Ahogy elindultak, Harry látta, hogy az első rendőr leveszi a válláról a
gépfegyvert. Miközben átvágtak a terminálon, két másik rendőr is csatlakozott hozzájuk. Az utasok félrehúzódtak és utat nyitottak nekik, aztán visszafordultak, és jól megbámulták őket. A terminál túlsó végében megálltak egy Biztonsági szolgálat feliratú ajtónál. Az egyik rendőr benyomott egy kódszámot az elektronikus zár műszerfalán. A búgó hangra a férfi kinyitotta az ajtót. Elindultak felfelé egy lépcsőn, aztán végigsiettek egy folyosón. Megálltak egy újabb ajtó előtt. Az első rendőr bekopogott, aztán beléptek egy ablaktalan helyiségbe, ahol két öltönyös férfi várakozott. Harry útlevelét átadták az egyiknek, azzal a rendőrök távoztak. − Ön ugye Harry Addison? − Igen. − A vatikáni Daniel Addison atya fivére? Harry bólintott. − Nagyon kedves, hogy már vártak, és… A férfi, akinél Harry útlevele volt, negyvenöt körül járhatott, magas volt, napbarnított és feltűnően kisportolt. Kék öltönyt viselt, világoskék inget és gondosan megkötött, sötétbordó nyakkendőt. Jól érthető angolsággal, de erős akcentussal beszélt. A másik férfi kissé idősebbnek tűnt, majdnem ugyanolyan magas volt, de vékonyabb testalkatú. A hajába itt-ott már ősz szálak vegyültek. Kockás ing volt rajta, világosbarna öltöny, és ugyanolyan színű nyakkendő. − Én Otello Roscani felügyelő vagyok az olasz rendőrségtől. A társam Pio felügyelő. − Örvendek. − Megkérdezhetem, mi célból érkezett Olaszországba, Mr. Addison? Harry nem tudta mire vélni a dolgot. Hát nem azért várták a repülőtéren, mert tudják, miért jött? − Azért, hogy hazaszállítsam az öcsém holttestét… és beszéljek az önök kollégáival. − Mikor tervezte el, hogy Rómába utazik? − Egyáltalán nem terveztem, de… − Kérem, válaszoljon a kérdésre. − Szombat este. − Nem korábban? − Nem, dehogy. − Ön intézte a szállodai szobafoglalást? − Pio felügyelő most először szólalt meg. Szinte akcentus nélkül beszélt angolul, mintha csak született
amerikai lenne, vagy legalábbis sok időt töltött volna az Államokban. − Igen, én. − Szombaton. − Szombat este. Már mondtam − Harry egyik felügyelőről a másikra nézett. − Nem értem, miért kérdezik. Önök tudtak róla, hogy idejövök, vagy nem? Megkértem az amerikai nagykövetséget, intézzék el, hogy beszélhessek az olasz rendőrséggel. Roscani a zsebébe csúsztatta Harry útlevelét. − Meg kell kérnem, hogy jöjjön velünk Rómába, Mr. Addison. − De miért? Itt is beszélhetünk. Persze nem mintha olyan sokat tudnék mondani. − Harry egyre kényelmetlenebbül érezte magát. − Talán engedje meg, hogy ezt mi döntsük el, Mr. Addison. Harry megint egyikükről a másikra nézett. − Dehát miről van szó? Miért nem mondják el? − Egyszerűen csak máshol szeretnénk folytatni önnel ezt a beszélgetést. − De miről? − Róma bíboros vikáriusának meggyilkolásáról.
4. fejezet Harry bőröndjét berakták a csomagtartóba, aztán elindultak, és teljes csöndben autóztak háromnegyed órán át. A két rendőr egyetlen szót vagy pillantást sem váltott egymással. Pio ült a szürke Alfa Romeo volánjánál, Roscani hátul Harryvel. A sztrádán száguldottak az Örök Város felé, átrobogtak a Magliana és Portuense nevű külső kerületeken, aztán végig a Tevere mentén, egészen Róma szívéig. Útközben elsuhantak egy épület mellett, amiről Harry úgy sejtette, a Colosseum lehet, de nem volt egészen bizonyos benne. A Questura, a rendőr-főkapitányság egy régi, ötemeletes, barna homokkő- és gránitépületben székelt a Via di San Vitalén, egy szűk, macskaköves utcácskában, nem messze a Via Nazionalétól. Egy boltíves kapu vezetett az udvarára, melyet rendőrök és biztonsági kamerák őriztek. A rendőrök szalutáltak, amikor Pio áthajtott az Alfa Rómeóval a kapun, a
belsőudvarba. Pio szállt ki elsőnek, és bevezette őket az épületbe. Elhaladtak egy tágas, üvegfalú portásfülke mellett, ahol két újabb egyenruhás rendőr figyelte a bejáratot és a több sorban felállított monitorokat. Egy vakítóan kivilágított folyosón elsétáltak a liftig. Miután a lift elindult fölfelé, Harry egy darabig a két rendőrt figyelte, aztán a földre szegezte a tekintetét. Minden összekavarodott benne, és csak súlyosbította a helyzetet a két felügyelő hallgatása. Azért útközben volt egy kis ideje legalább arra, hogy megpróbálja átgondolni, mi is történik, és valami logikát találni az egészben. Arról hallott, hogy a bíborost nyolc nappal korábban meggyilkolták, egy lakás ablakából lőtt rá a merénylő. De többet nem tudott az ügyről, csak annyit, ami a tévéből megütötte a fülét, és amit az újságokban olvasott futólag. Danny egy felrobbantott buszban lelte a halálát, nem sokkal ezt követően; valóban logikusnak tűnt, hogy esetleg lehet valami köze egymáshoz a két ügynek. Hiszen Danny is vatikáni pap volt, akárcsak a meggyilkolt bíboros. A rendőrség nyilván valami összefüggést keres a két eset között. Talán van is. De miből gondolják, hogy ő bármit tudna mondani nekik? Valószínűleg nem lehet könnyű dolguk, az ügy nagy port verhetett fel, és a nyomozás alakulását nyilván élénk érdeklődéssel kíséri a sajtó és a közvélemény. Az lesz a legjobb − gondolta Harry −, ha félreteszi a saját aggodalmait, és megpróbál a lehető legszabatosabban válaszolni minden kérdésükre.
5. fejezet Mr. Addison, mikor lépett be a kommunista pártba? − Roscani kicsit előbbre hajolt. A keze ügyében egy jegyzettömb feküdt az íróasztalon. − A kommunista pártba? − Igen. − Soha életemben nem voltam a kommunista párt tagja. − Az öccse mióta volt a párt tagja?
− Nem tudok róla, hogy az lett volna. − Tagadja, hogy kommunista volt? − Én nem tagadok semmit. De pap létére? Kiközösítették volna az egyházból, ha… Harry nem hitt a fülének. Honnan veszik ezt a badarságot? Legszívesebben felpattant volna, és megkérdezi, honnan szedik ezt, és mi a fenéről beszélnek egyáltalán. De fegyelmezte magát, csak ült a széken a tágas iroda közepén, és igyekezett megőrizni a hidegvérét. Előtte két íróasztal állt, derékszögben egymáshoz illesztve. Roscani az egyik mögött ült; a számítógép vibráló monitorja mellett egy bekeretezett fényképen egy nő volt látható, nyilván a felesége, és három tinédzserkorú fiú. Egy hosszú, vörös hajú, csinos nő ült a másik asztalnál, és az elhangzottakat gépelte be egy másik számítógépbe. A billentyűk halk kopogásának hátterében zajosan búgott egy elöregedett légkondicionáló berendezés, az egyetlen ablak alatt. Pio ott álldogált mellette, a falnak támaszkodva, összefont karokkal, kifejezéstelen arccal. Roscani cigarettára gyújtott. − Beszéljen nekem Miguel Valeráról. − Nem ismerek semmiféle Miguel Valerát. − Az öccsének közeli barátja volt. − Nem ismerem az öcsém barátait. − Soha nem beszélt magának Valeráról? − kérdezte Roscani, és közben följegyzett valamit. − Nem. − Biztos benne? − Felügyelő úr, az öcsém és én nem álltunk különösebben közel egymáshoz. Nagyon régóta nem beszéltünk már − emelte fel a hangját Harry. Roscani egy pillanatig rábámult, aztán a számítógépéhez fordult, és leütött pár billentyűt. A monitorra szegezett tekintettel várta, hogy megkapja a kért információt. − Az ön telefonszáma ugye 310-555-1719? − Igen… − Harry fejében hirtelen kigyulladt a figyelmeztető piros lámpa. Az otthoni száma titkos. Persze a rendőrség megszerezhette, ha akarta. De minek kellett nekik? − Az öccse múlt pénteken felhívta önt, római idő szerint reggel négy óra tizenhat perckor.
Szóval listájuk van Danny telefonhívásairól. − Igen, valóban. De nem voltam otthon. Pár szót hagyott az üzenetrögzítőmön. − Úgy érti, egy üzenetet? − Igen. − Mit mondott? Harry keresztbe tette a lábát, jó lassan ötig számolt magában, aztán Roscanira nézett. − Pontosan ezért szerettem volna beszélni az olasz rendőrséggel, hogy ezt elmondjam. Roscani nem felelt semmit, csak várta a folytatást. − Az öcsém nagyon meg volt rémülve. Azt mondta, nem tudja, mit tegyen, kihez forduljon, és hogy mi fog történni vele. − Mi miatt mi fog történni vele? − Fogalmam sincs, nem mondta. − Még mit mondott? − Csak elnézést kért, hogy így a semmiből váratlanul telefonál, ilyen hosszú idő után. És hogy majd újból próbál hívni. − És hívta? − Nem. − Mitől félhetett? − Fogalmam sincs. Bármi volt is az, eléggé megrémítette ahhoz, hogy nyolc év után most először felhívjon. − Nyolc éve nem beszéltek, egymással? Harry bólintott. Roscani és Pio összenéztek. − Mikor találkoztak utoljára? − Az édesanyánk temetésén. Tíz évvel ezelőtt. − Tehát hosszú évek óta nem beszélt az öccsével. Aztán rövid idővel a halála előtt egyszer csak magára telefonál. − Igen. − Volt valami különösebb oka, amiért nem beszéltek egymással? − Egy bizonyos oka? Nem. Egyszerűen csak így alakult. − Vajon miért épp magát hívta? − Azt mondta… azt mondta, nincs senki más, akihez fordulhatna. Roscani és Pio megint összenéztek. − Szeretnénk meghallgatni azt az üzenetet.
− Letöröltem. − Miért? − Tele volt a szalag. − Tehát nincs rá semmi bizonyíték, hogy az üzenet valóban létezett. És arra sem, hogy nem beszélt az öccsével, akár ön, vagy esetleg valaki más, aki épp a lakásán tartózkodott a híváskor. Harry hirtelen kiegyenesedett. − Mire akar célozni ezzel? − Arra, hogy ön esetleg nem mond igazat. Harrynek nehezére esett visszafojtani a dühét. − Először is: senki nem volt a lakásomon a hívás időpontjában. Másodszor: abban az időben én épp a Warner stúdió burbanki irodájában tartózkodtam, egy forgatókönyvíró és rendező kliensem új filmjének szerződéséről tárgyaltam. A filmet ezen a hétvégén mutatták be, ha esetleg érdekli önöket. − Mi a film címe? − Kutya a Holdon − felelte szenvtelenül Harry. Roscani egy pillantig rámeredt, aztán megvakarta a fejét, és valamit felírt a jegyzettömbre. − A rendező neve? − kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. − Jesus Arroyo. Roscani erre felkapta a fejét. − Spanyol? − Spanyol-amerikai. Mexikói származású. Los Angelesben született és nőtt fel. − Harry egyre dühösebb lett. Összevissza faggatják, és közben úgy viselkednek, mintha meg lennének győződve róla, hogy Danny és ő is bűnös valamiben. Roscani elnyomta a cigarettáját. − Miért gyilkolta meg az öccse Parma bíborost? − Hogy mit csinált? − Harry alig jutott szóhoz, teljesen váratlanul érte a kérdés. − Miért gyilkolta meg az öccse Rosario Parmát, Róma bíboros vikáriusát? − Ez képtelenség! − Harry Pióra pillantott. Semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Ugyanúgy állt, mint addig, összefont karokkal, a falnak támaszkodva az ablak mellett. Roscani újabb cigarettát halászott elő. − Mielőtt Daniel atya pappá lett volna, az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgált.
− Úgy van. − Harry feje még mindig kóválygott, próbálta felfogni, mivel vádolják az öccsét. Képtelen volt világosan gondolkodni. − Egy elit egység tagjaként különleges kiképzésben részesült. És kiváló mesterlövész volt. − Ezerszámra vannak kiváló mesterlövészek. Az ég szerelmére, az öcsém pap volt! − Egy pap, aki szükség esetén képes rá, hogy kétszáz méterről háromszor eltalálja egy ember mellkasát. − Roscani mereven nézett Harryre. − Az öccse nagyon jó lövész volt. Versenyeket is nyert. Mindent tudunk róla, Mr. Addison. − Ez még nem jelenti azt, hogy gyilkos. − Újból kérdezem: hallott valaha Miguel Valeráról? − Mondtam már, hogy soha nem hallottam róla. − Szerintem igenis hallott. − Nem, soha. Amíg maga szóba nem hozta az előbb. A titkárnő ujjai pihenés nélkül cikáztak a billentyűkön, mindent leírt, ami elhangzott. − Akkor majd én mesélek róla. Miguel Valera egy spanyol kommunista, Madridból. Két héttel a merénylet előtt kibérelt egy, a Piazza San Giovannira néző lakást. Ennek az ablakából dördültek el a gyilkos lövések. Amikor odaérkeztünk, Valera még ott volt. A fürdőszobában, egy csőre felakasztva a nadrágszíjával… − Roscani az íróasztal lapjához kocogtatta a cigaretta füstszűrős végét. − Tudja, mi a Sako TRG 21-es, Mr. Addison? − Nem. − Finn gyártmányú lövészpuska. Egy ilyen fegyverrel lőtték le Parma bíborost. Megtaláltuk a lakásban a kanapé mögött, egy törülközőbe becsavarva. Valera ujjlenyomatai voltak rajta. − Csak az övéi? − Igen. Harry hátradőlt, állát a kezébe támasztotta, és Roscanira szegezte a tekintetét. − Akkor miként lehet, hogy az öcsémet vádolják a gyilkossággal? − Valaki más is volt abban a lakásban. Aki kesztyűt viselt. Az illető szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy Valera egyedül cselekedett. − Roscani lassú mozdulattal a szájához emelte a cigarettát, és rágyújtott. − Tudja, mennyibe kerül egy Sako TRG 21-es?
− A leghalványabb fogalmam sincs. − Körülbelül négyezer dollárba, Mr. Addison. − Roscani a hamutartóba pottyantotta a gyufaszálat. − A lakás bére heti ötszáz amerikai dollárnak megfelelő összeg volt. Valera készpénzben fizetett. Miguel Valera egész életében kommunista volt. Kőműves a szakmája, de ritkán dolgozott. Felesége volt és öt gyereke, akiket alig tudott etetni és ruházni. Harry értetlenül meredt rá. − Azt akarja mondani, hogy az öcsém volt az a másik személy a lakásban? Hogy ő vásárolta a fegyvert, és ő adta Valerának a pénzt a lakásra? − Ugyan, miből telt volna neki rá? Az öccse pap volt, Mr. Addison, szegény ember. Az egyháztól csak szerény járadékot kapott. Egyáltalán nem volt pénze. Még bankszámlája sem… Honnan vett volna négyezer dollárt egy fegyverre? − Folyton ellentmond önmagának, felügyelő úr. Először kijelenti, hogy az ujjlenyomatok a gyilkos fegyveren Valerától származtak, ugyanakkor azt akarja, hogy elhiggyem, az öcsém húzta meg a ravaszt. Aztán elmagyarázza, hogy semmiképp nem lehetett pénze sem a fegyverre, sem a lakásra. Mire akar kilyukadni? − A pénz valaki mástól származott. − Mégis kitől? − Harry dühös pillantást vetett Pióra, aztán visszanézett Roscanira. A felügyelő egy pillanatig hallgatott, aztán felemelte a jobb kezét, a cigarettával az ujjai között, és Harryre mutatott. − Például öntől, Mr. Addison. Harry szája hirtelen kiszáradt. Próbált nyelni, de nem tudott. Szóval ezért várták a repülőtéren, és ezért hozták be a főkapitányságra. Danny a fő gyanúsítottjuk, és most őt is megpróbálják belerángatni. De ő nem hagyja magát. Hirtelen felállt, és hátralökte a széket. − Szeretnék telefonálni az amerikai nagykövetségre. Most azonnal. Roscani odaszólt valamit olaszul Piónak. Pio közelebb jött az ablak mellől. − Tudtunk róla, hogy ön Rómába jön. Azt is, hogy melyik géppel, de nem azért, amiért maga gondolja. Pio modora könnyedebb volt, mint Roscanié, bár talán csak annak volt köszönhető ez a hatás, hogy amerikai kiejtéssel beszélt. − Vasárnap az FBI-hoz fordultunk segítségért. Mire ők ráakadtak magára, ön már a gépen ült, útban idefelé. − Pio leült Roscani
íróasztalának szélére. − Ha beszélni akar a nagykövetséggel, ehhez joga van. De akkor az FBI-nak is lesz egy-két szava magához. − Csak egy ügyvéd jelenlétében. − Harry nagyon jól tudta, hogy az FBI különleges ügynökei minden amerikai nagykövetségeken jelen vannak, és együttműködnek a helybéli rendőrséggel. De nem ijesztette meg a fenyegetés. Nem fogja hagyni, hogy akár a római rendőrség, akár az FBI tovább faggassa, amíg nincs mellette egy olasz jogban jártas ügyvéd. − Fare veniré mandato di cattura − Roscani Pióra nézett. Harry felcsattant. − Beszéljenek angolul! Roscani felállt, és megkerülte az íróasztalát. − Azt mondtam neki, kérjen letartóztatási parancsot. − Mégis mivel vádolnak? − Egy pillanat. − Pio Roscanira nézett, és az ajtó felé intett a fejével. Roscani nem vett róla tudomást, csak mereven nézte Harryt. Úgy viselkedett, mintha legalábbis ő ölte volna meg Parma bíborost Pio félrevonta a kollégáját, és mondott valamit olaszul. Roscani habozott. Aztán Pio megint mondott valamit. Úgy tűnt, Roscani beleegyezik valamibe, és mindketten kimentek a szobából. Harry nézte, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, aztán visszafordult. A hosszú hajú nő rábámult. Harry felállt, és az ablakhoz sétált. A vastag üvegen át egy szűk, macskaköves sikátorra látott, és a túloldalon egy téglaépületre. Az utca végében egy tűzoltólaktanyának látszó épület magaslott. Olyan volt, mintha egy börtön ablakán nézne kifelé. Mi a pokolba keveredett bele? Lehet, hogy nem tévednek, és Dannynek tényleg van valami köze a merénylethez? Dehát ez őrültség! Vagy mégsem? Dannynek kamaszkorában voltak kisebb összeütközései a törvénnyel. Nem nagy dolgok, csak apróságok, mint sok nyughatatlan kamasznak. Jelentéktelen lopások, vandalizmus, verekedések. Ez volt az egyik oka, amiért belépett a haditengerészethez, hogy egy kis fegyelmet tanuljon. De ez már nagyon régen volt, azóta komoly felnőtt ember lett belőle, ráadásul pap! Képtelenség lenne gyilkosnak elképzelni. Persze Harry kénytelen volt beismerni, bármilyen nehezére esett is, hogy a haditengerészetnél Dannynek bőven volt alkalma megtanulni, hogyan kell ölni. És az a telefonhívás… mi van, ha erről a dologról akart beszélni neki? Az ajtó nyílt, és belépett Pio, egyedül. Harry a háta mögé pillantott,
Roscanit keresve, de ő nem jött vissza. − Ugye foglalt szállodai szobát, Mr. Addison? − Igen. − Hol? − A Hasslerben. − Intézkedem, hogy szállítsák oda a poggyászát − Pio a zakója zsebébe nyúlt, kivette Harry útlevelét, és átadta. − Erre szüksége lesz a bejelentkezésnél. Harry csodálkozva ránézett. − Elmehetek? − Bizonyára fáradt lehet… a rossz hír, a hosszú utazás… – Pio kedvesen elmosolyodott. − Ráadásul egy rendőrségi kihallgatás, amire nyilván nem számított. De föltétlenül szükséges volt, higgye el. Szeretném elmagyarázni részletesen, miről is van szó. Van itt az utca végében egy csöndes kis étterem. Szereti a kínai konyhát? Harry csak nézett. Szóval eljátsszák itt neki a rossz zsarut meg a jó zsarut, ahogy az Államokban is szokás. Pióra esett a jó szerep, a baráté, aki Harry oldalán áll. Ezért vezette Roscani a kihallgatást. Nyilvánvaló, még nem végeztek vele. Vagyis nemigen van más választása, mint hogy elfogadja a meghívást. − Persze − felelte.− Szeretem a kínai konyhát.
6. fejezet KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁN AZ ADDISON CSALÁD Harry még most is pontosan maga előtt látta a fényképet a házilag készített karácsonyi üdvözlőlapon, amit a rokonoknak küldtek szét: a feldíszített fenyőfát a háttérben, a mosolygó arcokat a télapósipkák alatt. Valahol egy fiók mélyén őrizte otthon, az egykor ragyogó színek már szinte pasztellre halványultak. Ez volt az utolsó karácsony, amikor mindnyájan együtt voltak. Az anyja és az apja harmincas éveik közepén jártak, ő tizenegy éves volt, Danny nyolc. Madeline majdnem hat. Január elsején volt a születésnapja. Két héttel utána meghalt. Vasárnap délután volt, napos, szikrázóan tiszta idő, és farkasordító
hideg. Dannyvel és Madeline-nel egy kis befagyott tavon játszottak, a házuktól nem messze. Néhány nagyobb gyerek hokizott, száguldoztak a jégen a korongot hajszolva. Harry soha nem felejtette el azt az éles reccsenést. Olyan volt, mint egy pisztolylövés. Látta, ahogy a hokizók megtorpannak. Aztán a jégtábla hírtelen kettéhasadt, pontosan ott, ahol Madelaine állt. Fel sem sikoltott, csak eltűnt a nyílásban. Harry odaordított Dannynek, hogy szaladjon segítségért, ledobta a kabátját, és beugrott a húga után. De hiába, nem látott semmit, csak a jeges víz feketeségét. Majdnem besötétedett, mire a tűzoltóság könnyűbúvárai megtalálták a holttestet. Az égbolt alját a kopár fák mögött vörös sáv töltötte ki. Harry, Danny és a szüleik egy pap társaságában várakoztak a hóban. Nézték, ahogy közelednek feléjük a tűzoltók: a parancsnokuk, egy magas, bajuszos férfi átvette a kis holttestet a búvároktól, és egy takaróba csavarva a karjában tartotta. A part mentén, biztos távolságban ott ácsorogtak és némán bámészkodtak a hokizó gyerekek, a szüleik, testvéreik, szomszédok és idegenek. Harry oda akart rohanni a tűzoltóparancsnokhoz, de az apja szorosan megragadta a vállát, és visszatartotta. A pap elmondott egy imát, és széthajtották a takarót. Amikor befejezte, a tűzoltóparancsnok és a könnyűbúvárok odamentek a várakozó mentőautóhoz, berakták Madeline holttestét, és elhajtottak vele a sötétségbe. Harry addig nézte a piros hátsó lámpákat, míg el nem tűntek. Aztán megfordult. Danny ott állt, rázta a hideg. Ránézett a bátyjára. − Madeline halott − mondta, mintha önmagának próbálná megmagyarázni. − Igen… − suttogta Harry. Vasárnap történt, január tízenötödikén, Bathban, Maine államban. Piónak igaza volt: a Yu Yuan kínai étterem a Via delle Quattro Fontane végében tényleg csöndes hely volt. Ott legalábbis, ahol Harryvel helyet foglaltak, egy lakkozott fekete asztalnál, távol a piros lampionokkal díszített bejárattól, ahol sűrűn jöttek-mentek az ebédelni érkező vendégek. Az asztalon egy kanna tea és ásványvíz állt. − Tudja, mi a Semtex, Mr. Addison?
− Egy robbanóanyag. − Ciklotrimetilén, pentaerytritol, tetrontirát és plasztik keveréke. A robbanás után jellegzetes nitrátnyomok és plasztikszemcsék maradnak hátra. A fémet is apró darabokra szaggatja. Ezzel robbantották fel az Assisibe tartó buszt. A tényt ma reggel erősítették meg a technikusaink, délután fogjuk nyilvánosságra hozni. Az információ tehát bizalmas, gondolta Harry. De hiába, neki semmit nem árult el a Dannyvel kapcsolatos dolgokról. Pio pontosan ugyanazt csinálja, mint Roscani: csak annyi információt közöl vele, amennyit feltétlenül szükségesnek tart, és hagyja sötétben tapogatózni. − Azt tehát már tudják, mivel robbantották föl a buszt. Azt tudják, hogy ki tette? − Nem. − Az öcsém volt a célpont? − Nem tudjuk. Csak annyi biztos, hogy most már két ügyben nyomozunk: egy bíboros meggyilkolása és egy turistabusz felrobbantása. Egy korosodó ázsiai pincér lépett hozzájuk, Harryre vigyorgott, és váltott néhány barátságos szót olaszul a felügyelővel. Pio mindkettőjüknek rendelt, anélkül, hogy megnézte volna az étlapot. A pincér kissé meghajolt, és távozott. Pio visszafordult Harryhez. − A Vatikánban öt bíboros dolgozik a pápa közvetlen tanácsadójaként. Parma bíboros volt az egyikük. Marsciano bíboros a másik… − Pio ásványvizet töltött a poharába, várta Harry reakcióját, de ő nem mondott semmit − Tudta, hogy az öccse Marsciano bíboros magántitkára volt? − Nem. − Ez a pozíció lehetővé tette, hogy közvetlenül belelásson a Szentszék legbensőbb ügyeibe. Például a pápa napirendjébe. Mikor, hol fog megjelenni, mennyi időt tölt ott, hol fog belépni egy épületbe és hol távozik. Milyen biztonsági intézkedések veszik körül. A svájci gárda tagjai őrzik-e, a rendőrség vagy mindkettő… Daniel atya soha nem mesélt ilyesmiről? − Mondtam már, hogy nem álltunk szoros kapcsolatban. Pio Harry arcát fürkészte. − Miért nem? Harry nem válaszolt. − Nyolc éve nem beszélt az öccsével. Mi volt ennek az oka? − Semmi értelme ebbe belemenni.
− Egyszerű kérdés. − Mondtam már: így alakult. Régi dolgok ezek. Családi ügy. Unalmas. Semmi köze a merénylethez. Pio egy pillanatig nem csinált semmit, aztán felemelte a poharát, és belekortyolt a vízbe. − Most először jár itt Rómában, Mr. Addison? − Igen. − És miért épp most? − Az öcsém holttestéért jöttem. Semmi más okból. Ezt is mondtam már. Harry érezte, Pio kezd erőszakosabb lenni, mindenáron rajta akarja kapni, hogy valamit takargat, éppúgy, mint Roscani. Arra számít, hogy ellentmondásba keveredik. − Ispettore Capo! A pincér vigyorogva melléjük lépett. Helyet csinált az asztalon, lerakott négy gőzölgő tányért, és közben olaszul hablatyolt valamit. Harry megvárta, míg elmegy, aztán Pióra nézett. − Igazat mondok, higgye el. Azt ígérte, részletesen elmeséli, miért gondolják, hogy az öcsémnek köze van a bíboros elleni merénylethez. A tányérok ínycsiklandóan illatoztak. Pio intett Harrynek, hogy szolgálja ki magát. Harry megrázta a fejét − Hát jó. − Pio előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott papírlapot, és átadta. − A madridi rendőrség ezt találta Valera lakásán. Nézze meg alaposan. Harry széthajtogatta a papírt. Egy kinagyított fénymásolat volt, úgy nézett ki, mintha egy notesz kitépett lapjáról készült volna. Kézzel írott nevek és címek, spanyolul, jobb oldalon telefonszámok. A legtöbbjük madridinak tűnt. A lap alján egy telefonszám egymagában, balra mellette egyetlen betű: „R”. Harry számára nem volt se füle, se farka az egésznek. Spanyol nevek, madridi telefonszámok. Mi köze ennek bármihez is? Az R betű talán Rómát jelenti? De név nem volt mellette. Aztán hirtelen megértette. − Jézusom… − mormogta, és újból megnézte a papírlapot. A telefonszám ugyanaz volt, mint amit Danny meghagyott az üzenetrögzítőjén. Harry felkapta a fejét, és Pióra nézett. − És ez nem minden, Mr. Addison. Telefonhívások is voltak. A merényletet megelőző három hétben Valera vagy egy tucatszor hívta az öccse lakását a mobiltelefonjáról. Eleinte Madridból, aztán Rómából. A
vége felé sűrűbbek lettek a hívások és rövidebbek, mintha csak megerősítettek volna a korábban megbeszélt dolgokat. Amennyire meg tudtuk állapítani, itt Rómában mással nem is beszélt Valera. − Néhány telefonhívás sem tesz még valakit gyilkossá! Harry nem akarta elhinni, hogy ez minden bizonyítékuk. Egy újonnan érkezett pár odanézett egy szomszédos asztaltól. Pio megvárta, míg elfordulnak, aztán lehalkított hangon megszólalt. − Azt már mondtam, bizonyítékunk van arra, hogy egy másik személy is tartózkodott abban a bizonyos lakásban. És meggyőződésünk, hogy nem Valera, hanem ez a másik személy lőtt. Valera jelentéktelen kis kommunista agitátor volt, semmi több. Az öccse viszont, mint tudjuk, mesterlövész, remek kiképzéssel a háta mögött. − Ez tény, de nem bizonyít semmit. − Még nem fejeztem be, Mr. Addison… A gyilkos fegyver egy Sako TRG 21-es volt, ehhez általában 308-as Winchesterhez való töltényeket használnak. Ebben az esetben amerikai gyártmányú Hornady 150-es töltényekkel volt megtöltve. Ezeket speciális fegyverboltokban árulják, leginkább vadászathoz használják. Három lövedéket találtak a holttestben. A fegyver tárába tíz fér. A többi hét még benne volt. − És? − Valera notesze alapján jutottunk el az öccse lakására. Őt nem találtuk otthon, nyilván már úton volt Assisibe, de ekkor még ezt nem tudtuk. Házkutatási parancsunk volt… Harry csak hallgatott, nem szólt közbe. − Egy átlagos dobozban húsz töltény van. Az öccse lakásában egy kulcsra zárt fiókban találtunk egy dobozt, tíz Hornady 150 lövedékkel. Mellette egy másik tár, ugyanahhoz a fegyverhez. Harry úgy érezte, az ájulás kerülgeti. Válaszolni akart, mondani valamit Danny védelmében, de nem jutott eszébe semmi. − Találtunk továbbá egy nyugtát egymillió hétszázezer líráról. Ez valamivel több mint ezer dollár, Mr. Addison. Az az összeg, amit Valera fizetett a lakás bérletéért. A nyugtán Valera aláírása. A kézírás ugyanaz, mint a noteszban. Ez persze csak közvetett bizonyíték. Ha az öccse életben lenne, megkérdezhetnénk, és módot adhatnánk neki, hogy megcáfolja a feltételezéseinket. – Pio hangja egyre dühösebb és szenvedélyesebb lett. − És azt is megkérdezhetnénk, miért tette azt, amit tett. És ki vett még részt
benne. És hogy valójában nem a pápát akarták-e eltenni láb alól. Dehát erre sajnos nincs módunk. − Pio hátradőlt, forgatta a kezében a vizespoharat. Harry látta, hogy lassan lecsillapszik. − Talán ki fog derülni, hogy mi tévedtünk. De nem hiszem. Elég régóta vagyok ebben a szakmában, Mr. Addison. Ha a legfőbb gyanúsított halott, elég nehéz kibogozni, hogy mi az igazság. Harry elfordította tekintetét. Minden összemosódott előtte. Egészen mostanáig szentül meg volt győződve róla, hogy tévednek, Danny ártatlan. De most már kezdte másképp látni a dolgot. − Na és a buszrobbantás? − kérdezte szinte suttogva. − Ki tudja? Talán az a kommunista frakció, amely a Parma bíboros elleni merénylet mögött áll, el akarta hallgattatni a gyilkost? Esetleg, valami ettől teljesen független maffiaügy? Egy sértett alkalmazott bosszút akart állni a busztársaságon? Sejtelmünk sincs, Mr. Addison. Mint mondtam, a két ügyet külön kezeljük. − Mikor fog mindez nyilvánosságra kerülni? − Amíg a nyomozás folyamatban van, valószínűleg nem. Azután majd gondolom, figyelembe vesszük a Vatikán kívánságait. Harry összekulcsolta a kezeit, és az asztalt bámulta. Elárasztották az érzelmek. Mintha azt közölték volna vele, hogy valami gyógyíthatatlan betegségben szenved. Hitetlenség, tagadás, minden hiába: a röntgenképet nem lehet megcáfolni. Mindennek ellenére egyértelmű, határozott bizonyíték még mindig nincs a rendőrség kezében, ezt Pio is beismerte. És Danny üzenetét csak Harry hallotta, csak ő tudja, milyen volt a hangja, csupa félelem és kétségbeesés. Nem egy gyilkos hangja volt, hanem olyan valakié, aki valami szörnyű csapdába esett, ahonnét nem tud menekülni. Valamilyen okból, maga sem tudta, miért, Harry hirtelen közelebb érezte magához az öccsét, mint gyerekkoruk óta bármikor. Talán mert végső kétségbeesésében hozzá fordult. Vagy mert valójában fontosabb volt a számára, mint sejtette. Elviselhetetlen fájdalom tört rá hirtelen, úgy érezte, nem bírja tovább, most feláll, szó nélkül elmegy. De aztán elfojtotta az érzéseit, és próbált higgadtan gondolkodni: nem hagyhatja, hogy az öccse Parma bíboros gyilkosaként kerüljön be a történelembe. Meg kell mozgatnia minden követ, míg minden kétséget ki nem záró bizonyítékot szerez az ártatlanságára.
− Mr. Addison, még legalább egy nap, talán több is, míg befejeződik az azonosítási eljárás, és kiadják önnek az öccse holttestét. Egész idő alatt a Hassler szállóban fog tartózkodni, amíg Rómában van? − Igen. Pio elővett a tárcájából egy névjegyet, és átnyújtotta. − Ha esetleg elhagyná a várost, vagy valami olyan helyre megy, ahol nehéz elérni… nagyon hálás lennék, ha előtte tájékoztatna róla. Harry átvette a névjegyet, és a zakója belső zsebébe csúsztatta. Aztán Pióra emelte a tekintetét. − Ne féljen, nem lesz nehéz megtalálnia.
7. fejezet Euró vonat, úton Genfből Rómába, július 7. éjjel 1:20 Nicola Marsciano bíboros csak ült a sötétben, és hallgatta a kerekek ritmikus zakatolását. A vonat egyre jobban gyorsult, elhagyta Milánót, és délkeleti irányban robogott tovább Firenze, majd Róma felé. Odakint a sápatag hold épp csak annyi fényben fürdette a tájat, hogy a körvonalakat lehessen látni. Egy pillanatra a római légiók jutottak az eszébe, melyek évszázadokkal ezelőtt itt meneteltek, és ugyanez a hold nézett le rájuk. De már csak kísértetek, ahogy egy napon belőle is az lesz, az ő élete sem több, mint csepp az idő végtelen tengerében… A 311-es számú vonat este nyolc óra huszonöt perckor indult el Genfből, valamivel éjfél után lépték át a svájci-olasz határt, és csak másnap reggel nyolckor fognak megérkezni Rómába. Hosszú út, főleg ahhoz képest, hogy repülővel alig két órát venne igénybe, de Marscianónak időre volt szüksége, hogy gondolkozzék, és egyedül lehessen. Az Isten szolgájaként általában papi öltözékben járt, de most egyszerű üzletemberre valló öltönyt viselt, nem akart feltűnést kelteni. Ugyanebből az okból az elsőosztályú hálókocsit egyszerűen N. Marsciano névre foglaltatta. Jobb névtelenségbe burkolózni. A hálófülke szűkös volt ugyan, de mindent megadott, amire szüksége volt: egy helyet, ahol lehajthatta a
fejét − már ha tud aludni −, és ahol nyugodtan beszélhet a mobiltelefonján, anélkül, hogy attól kellene tartania, valaki kihallgatja. Ült a sötétben, és igyekezett kiverni a fejéből Daniel atyát − a rendőrség vádjait, az állítólagos bizonyítékokat, a felrobbantott buszt. Nem akart rágondolni, bár tudta, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie vele. Az ügy kimenetele óriási befolyással lesz nemcsak a saját, de az egész egyház jövőjére is. Az órájára pillantott. A számok zöldesen világítottak a sötétben. 1:27. A mobiltelefon a kis lehajtható asztalkán pihent, és néma volt. Marsciano idegesen dobolt az ujjaival az ülés keskeny karfáján, aztán beletúrt őszülő hajába. Előbbre hajolt, és kitöltötte poharába a néhány kortyot, ami még az üveg alján lötyögött. A Sassicai nagyon száraz és testes vörösbor, igen drága, és Olaszországon kívül nemigen ismerik. Itália telis-tele van titkokkal. És minél idősebb lesz az ember, annál inkább veszélyesnek tűnnek ezek a titkok. Különösen, ha valaki ilyen magas pozíciót tölt be, ekkora hatalom és befolyás van a kezében, mint neki. 1:33. A telefon továbbra is hallgatott. Marsciano aggódni kezdett, nincs-e valami baj, de nem engedte meg magának, hogy elidőzzön ennél a gondolatnál. Belekortyolt a borba. Tekintete a telefonról az aktatáskájára siklott, amely az ágyon hevert. Benne egy borítékban a papírjai és személyes apróságai alatt egy rémálom lapult: egy magnókazetta, amit Genfben kapott kézhez, vasárnap kora délután, ebéd közben. Egy SÜRGŐS feliratú csomagocskában érkezett, és egy boy hozta, üzenet és feladó nélkül. De amint meghallgatta, azonnal tudta, kitől jöhetett, és mi célból. Az Apostoli Szentszék vagyonkezelő bizottságának elnökeként Marsciano bíboros kezében nyugodtak a végső pénzügyi döntések a Vatikán sok százmillió dolláros vagyonának befektetéseiről, így egyike volt azon keveseknek, akik pontosan tudták, mekkora is ez a vagyon, és hová van kihelyezve. Komoly felelősséggel járó pozíció ez, és a bíboros ki volt téve minden olyasminek, aminek a magas beosztású emberek általában: a lélek és a szellem korrupciójának. Akik engednek az ilyen kísértéseknek, azokat többnyire a kapzsiság és a hatalomvágy hajtja; Marscianóra egyik sem volt jellemző. A kazetta érkezésének időzítése, vagyis az, hogy közvetlenül Parma
bíboros meggyilkolása után küldték, csak még inkább súlyosbította a helyzetet. Nemcsak a személyes biztonságát fenyegette, hanem sokkal messzebbre nyúló kérdéseket is felvetett. Vajon mit tudnak még? Kiben bízhatok meg? Nem hallatszott más hang, csak a kerekek kattogása, ahogy vonat közeledett Rómához. Miért nem jön már a várva várt hívás? Mi történhetett? Valami baj lehet. Most már egészen bizonyos. Hirtelen megszólalt a telefon. Marsciano megrezzent, és egy pillanatig mozdulatlanul ült. Aztán összeszedte magát, és felvette a készüléket. − Si − szólt bele fojtott, aggodalmas hangon. Alig észrevehetően bólintott, és hallgatta a vonal túlsó végén szóló hangot. − Grazie − suttogta végül, és lerakta a telefont.
8. fejezet Róma, július 7. kedd 7:45 Jacov Farel svájci volt, és több mint húsz esztendeje állt az Ufficio Centrale Vigilanza, a Vatikán benső rendőrségének élén. Reggel hét után öt perccel hívta fel telefonon Harryt, felébresztve mély álmából. Csak annyit mondott, hogy mindenképpen beszélniük kell egymással. Harry beleegyezett, hogy találkozzanak. Negyven perccel később már egy kocsiban ült, amelyet Farel egyik embere vezetett. Átkeltek a Teverén, pár száz métert a folyó partja mentén haladtak, majd befordultak az oszlopsorokkal szegélyezett Via della Conziliazionére. Előttük feltűnt a Szent Péter-székesegyház összetéveszthetetlen kupolája. Harry biztos volt benne, hogy odamennek, a Vatikánba, Farel irodájába. A sofőr azonban váratlanul jobbra kanyarodott. Egy diadalívszerű kapun áthajtva egy keskeny utcácskákból és ódon házakból álló negyedbe jutottak. A második saroknál félrehúzódtak, és megálltak egy kis trattoria előtt, a Borgo Vittorión. A sofőr kiszállt, kinyitotta az ajtót Harrynek, és bekísérte a kisvendéglőbe. Egy fekete öltönyös férfi álldogált a bárpultnál, egymagában. Háttal
volt, a jobb kezét egy csésze kávé mellett nyugtatta. Úgy 180 centi magas lehetett, tagbaszakadt alakja volt; az a kevés haja, ami még megmaradt, le volt borotválva. A feje búbja úgy ragyogott a felülről ráhulló villanyfényben, mintha ki lenne suvickolva. − Köszönöm, hogy eljött, Mr. Addison. − Jacov Farel enyhe francia akcentussal beszélt angolul. A hangja rekedtes volt, mintha erős dohányos lenne. Kezét lassan elhúzta a kávéscsésze mellől, és megfordult. Harry hátulról nem érzékelte, milyen erő árad belőle, de most szinte mellbe vágta. A borotvált koponya, a széles arc, a lapos orr, a vaskos bikanyak, a széles mellkas, amelyen megfeszült a fehér ing − mind nyomasztó agresszivitást árasztott. Lapátkeze is hatalmas volt és erős, mintha egész életében kalapáccsal dolgozott volna. A szeme mélyen ülő volt, zöldesszürke, könyörtelen. Egy pillantást lövellt a sofőrre, aki szó nélkül megfordult, és kiment. Az ajtó kattanva becsukódott mögötte. Farel tekintete visszasiklott Harryre. − Tudja, az én munkaköröm más, mint a római rendőrségé. Ők egy várost védelmeznek. A Vatikán önálló állam az államban. Én tehát egy egész ország biztonságáért felelek. Harry önkéntelenül körbepillantott a helyiségben. Kettesben voltak: sehol egy pincér, egy mixer vagy más vendég. Csak ő és Farel. − Parma bíboros vére az én ingemet és arcomat is befröcskölte, ott voltam, amikor lelőtték. Még a pápa palástját is bemocskolta. − Ha valamiben segíteni tudok, nagyon szívesen állok a rendelkezésére. Farel alaposan szemügyre vette Harryt. − Tudom, hogy már beszélt a rendőrséggel. És tudom, mit mondott nekik. Olvastam a kihallgatási jegyzőkönyvet. Olvastam a jelentést is, amit Pio felügyelő írt a kis magánbeszélgetésükről. Engem az érdekelne, amit nekik nem mondott el. − Miért, mi az, amit nekik nem mondtam el? − Jobban mondva, amit ők nem kérdeztek. Vagy amit ön kihagyott a válaszaiból, akár szándékosan, akár mert nem emlékezett rá, vagy egyszerűen csak nem tartotta fontosnak. Farel jelenléte szinte betöltötte az egész helyiséget. Harry hirtelen megérezte, hogy nyirkos lett a tenyere, és verejték gyöngyözik a homlokán. Megint körülnézett: sehol egy lélek. Elmúlt nyolc óra. Vajon mikor nyitnak itt? Miért nem tér be senki egy kávéra vagy reggelizni? Csak Farel kedvéért nyitották volna ki az éttermet?
− Mintha kényelmetlenül érezné magát, Mr. Addison. − Talán csak mert kimerített a rendőrségi kihallgatás. Nem követtem el semmit, mégis úgy viselkedtek, mintha legalábbis… Azért egyeztem bele örömmel, hogy találkozzunk, mert hiszek benne, hogy az öcsém ártatlan. Hogy bebizonyítsam, hajlandó vagyok bármiféle együttműködésre. − De nem ez az egyetlen oka, Mr. Addison… − Mit akar ezzel mondani? − Az ügyfelei. Rájuk is gondolnia kell, ugyebár. Ha valóban felhívja az amerikai követséget, vagy elintézte volna, hogy egy olasz ügyvéd álljon ön mellett a kihallgatás alatt, valószínűleg kiszivárog a dolog, és megszimatolja a sajtó. És akkor nemcsak az került volna nyilvánosságra, hogy az öccsét mivel gyanúsítják, hanem az is, hogy maga szintén belekeveredett. Egy ilyen jó nevű ügyvéd esetében ez nem lenne kellemes. Senki nem akar kapcsolatba kerülni egy olyan üggyel, mint Parma bíboros meggyilkolása. − Mégis mit gondol, kik azok az ügyfeleim, akik… Farel közbevágott, és villámgyorsan elkezdte sorolni hollywoodi sztárügyfeleinek nevét. − Folytassam, Mr. Addison? − Honnan jutott ehhez az információhoz? − Harry döbbent és dühös volt. Az irodájuk klienseinek névsorát a lehető legdiszkrétebben kezelték. Ezek szerint Farel nemcsak hogy alaposan utánanézett a hátterének, de olyan összeköttetései vannak Los Angelesben, amelyek révén szinte bármit megtudhatott. Ez már ömagában elég ijesztő volt. − Most tegyük félre azt a kérdést, hogy az öccse ártatlan vagy bűnös. Legyünk gyakorlatiasak. Azért fog önként együttműködni velem, Mr. Addison, hogy megőrizze a neve tisztaságát. A saját karrierje érdekében. − Farel bal kezével végigsimított tar koponyáján. − Szép időnk van ma, mi lenne, ha sétálnánk egyet? A reggeli napfény már a téren álló házak felső emeleteit cirógatta, amikor kiléptek a vendéglőből. Farel balra fordult, a Via Degli Ombrellarira, egy keskeny, macskaköves utcácskára, ahol járda sem volt. A lakóházak között bárok és éttermek bújtak meg, kicsit távolabb egy gyógyszertár. Egy pap sétált el a túloldalon. Két férfi nagy csörömpöléssel üres ásványvizes- és borosüvegeket rakodott az egyik étterem előtt egy furgonba.
− Ugye Mr. Byron Willis, az ön ügyvédi irodájának vezetője tájékoztatta az öccse haláláról? − Igen. Szóval Farel ezt is tudja. Ugyanazt csinálja, amit Roscani és Pio, próbálja megfélemlíteni és kizökkenteni a nyugalmából, érezteti vele, hogy bármit mond, akkor is gyanús. Az, hogy Harry olyan ártatlan, mint egy ma született bárány, nem változtatott semmin. Az ügyvédi gyakorlatából nagyon is jól tudta, hogy a börtönökben nem egy ártatlan ember ül, akit ennél sokkal enyhébb dologgal vádolnak. Ez kissé nyugtalanító volt, sőt ijesztő. Farel nagyon is az elevenére tapintott: a nyilvánosság elkerülése valóban nagyon fontos volt a számára. Még előző nap beszélt telefonon Byron Willisszel, miután Piótól elválva megérkezett a szállodájába, és ő is szinte szóról szóra ugyanazt mondta a nyilvánosság elkerülésének szükségességéről, mint most Farel. − Mr. Willis tudta, hogy Daniel atya korábban kereste magát telefonon? − Igen. Amikor felhívott, és közölte, mi történt, elmeséltem neki, hogy Danny hívott. − És azt is, mit mondott az öccse? − Részben… a legnagyobb részét. Benne van a jegyzőkönyvben, a rendőrségen tegnap elmondtam. − Harryben kezdett feltolulni a düh. − Miért érdekes ez? − Mióta ismeri Mr. Willist? − Tíz-tizenegy éve. Ő segített elindulni az ügyvédi pályámon. Miért? − Közel áll hozzá? − Igen, mondjuk úgy… − Nagyon közel? − Azt hiszem. − Vagyis neki esetleg olyasmit is elmondana, amit másoknak nem? − Mire céloz? Farel szürkészöld tekintetét Harry szemébe mélyesztette. Aztán elfordult, és továbbsétált, lassan, kimért léptekkel, Harry-nek fogalma sem volt, hová tartanak. Eltűnődött, vajon Farelnek van-e valami határozott célja, vagy egyszerűen csak így szeret kikérdezni embereket. Mögöttük egy kék Ford fordult be a sarkon, lassan gördült fél háztömbnyit, aztán lelassított, melléjük húzódott és megállt. Senki nem
szállt ki belőle. Harry Farelre pillantott. Ha észrevette is a kocsit, nem adta semmi jelét. − Az öccsével egyáltalán nem beszélt? − Nem. A rekeszeket rakodó férfiak végeztek, a furgon elhajtott. Mögötte egy sötétszürke Fiat várakozott. Harry hátrapillantott. A Ford még mindig ott volt. Ha mindkét kocsiban Farel emberei vannak, az azt jelenti, hogy gyakorlatilag lezárták a rövid utca mindkét végét. − És az üzenetet, amit hagyott, letörölte. − Ha tudtam volna, hogy így alakulnak a dolgok, nem tettem volna. Farel megtorpant. Már majdnem odaértek a szürke Fiathoz. Harry látta, hogy a benne ülő két férfi őket figyeli. A sofőr egészen fiatal volt, szinte gyerek, és érdeklődve előrehajolt, mintha azt várta volna, hogy valami történjen. − Mr. Addison, úgy viselkedik, mintha nem tudná, hol vagyunk. − Farel lassan elmosolyodott, aztán az előttük álló, sárgás színű, málladozó vakolatú, négyemeletes házra mutatott. − Tudnom kellene? − Via Orfeo Ombrellari 27. Nem mond semmit? Harry végignézett az utcán. A kék Ford még mindig ugyanott állt. Aztán Farelre pillantott − Nem, semmit. − Ebben a házban lakott az öccse.
9. fejezet Danny kisméretű és rendkívül spártaian berendezett lakása a földszinten volt. A négyzet alakú nappali egy zsebkendőnyi hátsóudvarra nézett, és nem volt benne más, csak egy fotel, egy asztalka, egy állólámpa és néhány könyvespolc. Mind úgy festett, mint amit a bolhapiacon szedtek össze. Még a könyvek is antikvárnak tűntek; a legtöbb a katolicizmus történetével foglalkozott, olyasféle kötetek, mint A pápai Róma utolsó napjai 18501870, vagy Az egyház a keresztény római birodalomban.
A hálószoba még puritánabbul volt berendezve: egy takaróval leterített ágy, egy kis komód, rajta egy lámpa és telefon. A szekrényben alig néhány holmi. Egy akasztón egy rend papi ruha, fekete ing, fekete nadrág és fekete kabát. Egy farmer, egy kockás ing, egy kinyúlt szürke pulóver, és egy pár kitaposott edzőcipő. A fiókos szekrényben papi gallér, viseltes fehérnemű, egy összehajtogatott kardigán és két póló, az egyik Providence College felirattal. − Minden úgy van, ahogy hagyta, amikor Assisibe ment − mondta csöndesen Farel. − Hol találták a töltényeket? Farel a fürdőszobába kísérte Harryt, ahol egy ócska fiókos szekrény állt. A fiókok zárhatóak voltak, de feltörték őket, valószínűleg a rendőrség. − A legalsó fiókban. Hátul, a vécépapír mögött. Harry egy pillanatig belebámult a fiókba, aztán elfordult, és lassan visszasétált a hálószobába, majd a nappaliba. A könyvespolc tetején egy kis elektromos főzőlap állt, az előbb nem is vette észre. Egy bögre kanállal, mellette egy üveg nescafé. Ennyi. Konyha, hűtőszekrény, tűzhely nem volt. Úgy festett minden, mint egy ösztöndíjból tengődő elsőéves egyetemista lakása a Harvardon. − A hangja… Harry megfordult. Farel a hálószoba ajtajában állt, és őt nézte. Borotvált feje hirtelen aránytalanul nagynak tűnt a testéhez képest. − Az öccse hangja az üzenetrögzítőn. Azt mondta, ijedtnek hangzott. − Igen. − Mintha az életét féltette volna? − Igen. − Neveket nem említett? Közös ismerősöket, családtagokat, barátokat? − Nem, senkit. − Gondolja meg jól, Mr. Addison. Ideges volt, amikor az üzenetet hallgatta. Az ember könnyen elfelejt dolgokat egy ilyen helyzetben. − Ha említett volna neveket, elmondtam volna a rendőrségen. − Arról beszélt, hogy Assisibe készül? − Nem, egyáltalán nem említette Assisit. − És valami más várost? − faggatózott Farel. − Ahová esetleg utazni akart? − Nem.
− Dátumokat? Egy napot, egy fontos időpontot… − Nem − mondta Harry. − Semmiféle dátumról nem volt szó. Semmi ilyesmit nem mondott. Farel tekintete megint rátapadt. − Egészen biztos benne, Mr. Addison, hogy… − Igen, egészen biztos. Hirtelen éles kopogtatás hallatszott. A kék Ford fiatal sofőrje lépett be az ajtón. Farel Pilgernek szólította. Még fiatalabb volt, mint Harry először gondolta, gyerekarcú, alig pelyhedzett a szakálla. Egy pap kíséretében érkezett. Pilgerhez hasonlóan ő is fiatal volt, talán még harminc sem. Magas volt, a haja sötét és göndör, fekete szeme fekete keretes szemüveg mögött csillogott. Farel olaszul mondott neki valamit. Váltottak néhány mondatot, aztán Farel Harryhez fordult. − Ez itt Bardoni atya, Mr. Addison. Marsciano bíboros mellett dolgozik. Ismerte az öccsét. − Beszélek angolul, egy keveset legalábbis − mondta Bardoni atya kedves mosollyal. − Fogadja őszinte részvétemet. − Nagyon köszönöm. − Harry hálásan bólintott. Ez volt az első alkalom, hogy valaki bármi más összefüggésben említette Dannyt, mint egy gyilkossági ügy gyanúsítottjaként. − Bardoni atya most jön a halottasházból, ahová az öccse holttestét szállították − mondta Farel. − Még folyik a papírmunka. Az iratok holnapra készen lesznek, önnek csak alá kell majd írni őket. Bardoni atya majd elkíséri. Holnapután reggel pedig indulhat is a repülőtérre. Már foglaltunk önnek egy elsőosztályú helyet. Daniel atya földi maradványai is a gépen lesznek, önnek ezzel nem lesz semmi gondja. − Nagyon köszönöm − mondta ismét Harry. − Mr. Addison, a nyomozásnak még nincs vége − figyelmeztette Farel. − Az FBI folytatni fogja az Államokban. Bizonyára önt is ki akarják majd hallgatni, és Mr. Willisszel is beszélni szeretnének. Szükségük lesz az öccse rokonai, barátai, egykori katonatársai nevére és címére. − Rajtam kívül nincs élő rokona, Mr. Farel. Csak Danny és én maradtunk a családunkból. Hogy kik voltak a barátai, arról pedig sejtelmem sincs. Szinte semmit nem tudok az életéről. De egyvalamit hadd mondjak: én legalább annyira szeretném tudni, hogy mi történt, mint önök.
Talán még jobban is. És föltett szándékom ki is deríteni. Harry egy másodperccel hosszabban nézett Farelre a kelleténél. Aztán biccentett Bardoni atyának, még egy utolsó pillantással felmérte a lakást, ahol az öccse élt, aztán az ajtó felé indult. − Mr. Addison! Farel hangja élesen harsant. Harry visszafordult. − A beszélgetésünk elején azt mondtam, engem az érdekel, amit a rendőrségnek nem mondott el. És ez még mindig áll. Mint ügyvéd, bizonyára tudja, hogy sokszor a legjelentéktelenebbnek látszó mozaikdarabka lehet a legfontosabb. − Mindent elmondtam, amit az öcsém szájából hallottam. − Ön legalábbis ezt állítja. − Farel szeme összeszűkült, és Harry szemébe fúrta tekintetét. − Egy bíboros vérében már megfürödtem. Nem szeretném, ha egy pápa vére is rajtam száradna.
10. fejezet Hotel Hassler, július 7. kedd 22:00 Hát ez fantasztikus! Nagyon örülök neki… És telefonon beszéltél vele? Igen, gondoltam. Hogy nem tudod, hol van? Bujkál? Harry hangosan felnevetett. A telefonnal a kezében, kigombolt nyakú, feltűrt ujjú ingben, cipő nélkül támaszkodott az ablak mellett álló antik íróasztal széléhez. − Végtére is huszonnégy éves, és nagy sztár, hadd csináljon, amit akar! Harry lerakta a kagylót, aztán megigazgatta a telefont az asztalon, ahol festői rendetlenségben hevertek a jegyzettömbök, faxok, ceruzák, egy félig megevett szendvics és mindenféle összegyűrt papírlap. Mikor is nevetett utoljára ilyen jóízűt? Mindenesetre most nagyon jólesett. A Kutya a Holdon óriási kasszasikernek bizonyult: 58 millió dollár bevételt hozott három nap alatt, 16 millióval többet, mint amire a Warner Brothers vezetői legmerészebb álmukban is számítottak. A várható teljes bevételt ezek után feljebb srófolták 250 millióra. Az író-rendező Jesus Arroyót Harry fedezte fel hat évvel ezelőtt egy hátrányos helyzetű
tinédzserek számára tartott írótanfolyamon, és azóta is támogatta. A karrierje most egyik napról a másikra üstökösként a magasba ívelt. Alig három nap alatt enfant terrible lett belőle, kikiáltották az új Spielbergnek. A stúdiók máris elárasztották sokmilliós szerződésajánlatokkal. Minden nagyobb tévés talk-show vendégül akarta látni. És hol van eközben Jesus? Nagy dáridókat csap valahol Vailben vagy Aspenben? Új villát keres magának a tengerparton? Nem, ő ehelyett elrejtőzik! Harry megint felnevetett. A szíve mélyén Jesus még mindig az a félénk kisfiú, akinek megismerte. Elbújt mindenki elöl, senki sem tudja, hol van, nemcsak a riporterek, de még a barátai, a barátnője és az ügynöke sem, akivel Harry az előbb beszélt telefonon. Harry azonban sejtette, hol lehet. Jesus Arróyo Manuel Rodriguez csak a szülei házában bujkálhat, Los Angeles keleti részén, az Escuela Streeten, a szülei, testvérei, unokatestvérei, nagynénik és nagybácsik szerető körében. Harry nagyon szerette volna felhívni, hogy gratuláljon, de inkább nem tette. Hadd legyen a családjával. Ha Jesus beszélni akar vele, úgyis megkeresi. Hadd ünnepeljen a maga módján, minden egyéb ráér később. Az ő életét még nem irányítja úgy a karriervágy és az üzleti érdek, mint Harryét és mindenki másét, aki sikeres a szórakoztatóiparban. Amikor Harry előző nap megérkezett a szállodába, máris tizennyolc telefonüzenet várta. De senkit nem hívott vissza, azonnal belezuhant az ágyba, és tizenöt órán át aludt. Teljesen ki volt merülve mind érzelmileg, mind fizikailag. De ma este, a Farellel való találkozás után szinte megkönnyebbülést jelentett, hogy a munkájával foglalkozhat. Minden ügyfele, akivel beszélt, gratulált a film nagy sikeréhez, mind együttérző volt a tragédia miatt, ami érte, és elnézést kértek, amiért ilyen körülmények között üzleti ügyekkel zavarják. Egy ideig öröme telt a munkában, mert lefoglalta és elterelte a gondolatait Dannyről. De amikor végzett az utolsó telefonbeszélgetéssel is, beléhasított, hogy akárhány emberrel beszélt is, egyikük sem sejti, milyen helyzetbe került: hogy az öccse a fő gyanúsított egy bíboros meggyilkolásában. És nem is mondhatta el nekik. A barátai ugyan, de inkább csak üzleti kapcsolat fűzi hozzájuk, semmi több. Életében először tört rá az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire magányos. Byron Willistől eltekintve − akinek felesége volt és két
kisgyereke, de ugyanannyit dolgozott, mint Harry, talán még többet is − nem volt egyetlen igazi barátja sem, akihez szorosabb kötelék fűzte volna. Az élete túl gyorsan zajlott ahhoz, hogy szorosabb barátságokat köthetett volna. A hollywoodi társaság legbelsőbb köreihez tartozott, állandóan szebbnél szebb nők vettek körül, kihasználta őket, és ők is kihasználták őt. A leghosszabb viszonya egy színésznőhöz fűzte, és alig tartott tovább hat hónapnál. Túlságosan elfoglalt volt, állandóan lekötötték a saját ügyei. És egészen mostanáig fel sem merült benne, hogy ez nem jól van így. Elfordult az íróasztaltól, az ablakhoz lépett, és kinézett. Amikor utoljára elgyönyörködött a városban, vakító reggeli napfényben fürdött minden, de azóta leszállt az éj, és Róma fényei most sziporkázva ragyogtak. Odalent, a Spanyol-lépcsőn és a Piazza de Spagnán hullámzott a tömeg. Távolabb kis utcák és sikátorok útvesztője; rá lehetett látni az épületek okkersárga cseréptetőire, az ódon háztömbökre, melyek egészen a Tevere fekete szalagjáig húzódtak. A folyón túl ott lebegett a Szent Péterszékesegyház kivilágított kupolája. Ott terül el Jacov Farel birodalma, a Vatikán, ott él a pápa, a világ 950 millió katolikusának feje. És ez az a hely, ahol Danny élete utolsó éveit töltötte… Hogyan tudhatná meg, milyenek is voltak ezek az évek? Vajon csak a tudománynak és a munkának szentelte magát? Egyáltalán, miként jutott Danny arra a döntésre, hogy a haditengerészet után papi pályára lép? Ezt Harry soha nem értette igazán. Ami persze nem meglepő, hiszen akkoriban már alig beszéltek egymással. Most, ahogy elnézte a kivilágított kupolát, eltűnődött, hogy vajon ott, a Vatikánban lappang-e valami sötét titok, ami Danny életébe került. Vajon kitől vagy mitől volt annyira megrémülve? Harry úgy gondolta, a rejtély kulcsa a buszrobbantásban rejlik. Ha a rendőrség ki tudná deríteni, ki tette, és miért, akkor megtudhatnák, hogy valóban Danny volt-e a célpont. És így egy nagy lépéssel közelebb jutnának annak a bizonyításához, amiben Harry a szíve mélyén még mindig hitt: Danny ártatlan. Ismét felcsendült a fülében a rémült hang, mint már annyiszor. Nagyon félek, Harry… Nem tudom, mihez kezdjek… hogy mi fog történni velem. Csak az Istenben bízom.
11. fejezet Harry képtelen volt elaludni, végül úgy döntött, inkább jár egyet, és kiszellőzteti a fejét, végigballagott a Via Condottin a Via Corsóig, nézegette a kirakatokat, sodortatta magát az éjszakai sétálók áradatával. Mielőtt elindult volna, még felhívta Byron Willist Los Angelesben, elmesélte neki a Jacov Farellel lezajlott találkozót, és figyelmeztette, előfordulhat, hogy érdeklődnek majd utána az FBI-tól. Aztán még megvitatta vele, hol kellene eltemettetni Dannyt. Bardoni atya, a fiatal pap, akivel Danny lakásán találkozott, az előbb kereste telefonon, és elmondta, hogy amennyire ők tudják, Daniel atya nem hagyott hátra végakaratot. A halottasház igazgatójának értesítenie kell a hatóságokat abban a városban, ahol majd Dannyt eltemetik, ezért Harrynek minél előbb el kellene döntenie, hol legyen a végső nyughelye. − Szerinted hol, szeretett volna nyugodni? − kérdezte Byron Willis. Amire Harry csak azt tudta felelni, hogy fogalma sincs. − Nincs családi sírhelyetek? − kérdezte Willis. − De van − felelte Harry. A szülővárosunkban, Bathban, a Kennebec folyó partján fekvő kis temetőben. − Gondolod, hogy így akarta volna? − Byron, a leghalványabb fogalmam sincs. − Harry, tudod, hogy mindenben számíthatsz rám, de ezt neked kell eldöntened. Harry tudta, Byronnak igaza van; elbúcsúzott tőle, és letette a kagylót. Byron volt ugyan a legközelebbi barátja, de még neki sem beszélt soha a családjáról, csak a legérintőlegesebb módon. Byron annyit tudott, hogy Harry egy Maine állambeli, tengerparti kisvárosban nőtt fel, az apja dokkmunkás volt, és Harry tizenhét éves korában elkerült otthonról, amikor ösztöndíjat nyert a Harvard egyetemre. Harry soha nem mesélt a családjáról, se Byronnak, se az egyetemi társainak, se a barátnőinek, a világon senkinek. Senki nem tudott a húga, Madelaine tragikus haláláról. Vagy arról, hogy az apja egy hajógyári balesetben vesztette életét, alig egy évvel később. Az anyjuk, aki teljesen magára maradt és pánikba esett, tíz hónap múlva újból férjhez ment.
Mindnyájan átköltöztek egy sötét, komor, viktoriánus külsejű házba. A mostohaapjuk özvegyember volt, öt gyerekkel. Fagyasztott élelmiszerek forgalmazásával foglalkozott. Szinte soha nem volt otthon, és csak azért nősült meg, hogy legyen házvezetőnője, és valaki gondoskodjék a gyerekeiről. Kiskamaszkorában Dannynek sokszor meggyűlt a baja a rendőrséggel. A két testvér elhatározta, hogy amilyen hamar csak lehet, elmenekülnek innen, elfelejtik ezeket a nyomasztó éveket, és soha nem térnek vissza. Megfogadták, hogy mindenben segíteni fognak egymásnak. Hogy is fogadhatná el ezek után Byron javaslatát, hogy a családi sírhelyen temettesse el Dannyt? Öccse biztosan nem így akarná. Mit mondjon a halottasház igazgatójának? Holnapig ki kell találnia valamit. És egyelőre a leghalványabb ötlete sem volt. Fél óra múlva Harry vissza is tért a szállodába. Melege volt a fülledt éjszakában, szinte fürdött a verejtékben. A pultnál elkérte a szobakulcsát. Nem vágyott másra, csak hogy végre belezuhanhasson az álom teljes önfeledtségébe. − Egy hölgy várja, Mr. Addison. − Egy hölgy? − csodálkozott Harry. Nem ismert senkit Rómában, a rendőrökön kívül. A recepciós elmosolyodott. − Igen, uram. Méghozzá egy nagyon csinos hölgy, zöld estélyi ruhában. A bárban várja. − Köszönöm. − Úgy látszik, az irodájuk valamelyik színésznő ügyfele épp Rómában van; talán a kollégái biztatták, hogy keresse meg, és próbálja elterelni a gondolatait a tragédiáról. Enyhén szólva nem volt hozzá nagy kedve egy ilyen nap után, hogy bárkivel is találkozzék. Harry rögtön meglátta a nőt, amikor belépett a bárba. Egyedül üldögélt; smaragdzöld estélyi ruhát viselt, hosszú, vörösesbarna haja a vállára omlott. Harrynek egy pillanatra szinte elállt tőle a lélegzete. Aztán megismerte a nőt: számtalanszor látta már a televízió képernyőjén, többnyire jellegzetes baseballsapkában és sportos dzsekiben, amint épp egy boszniai harctérről, egy párizsi terrorista merénylet helyszínéről, vagy épp egy afrikai menekült-táborból adott tudósítást. Adrianna Hall volt, a World News Network európai tudósítója. Harry bármely más körülmények között boldog lett volna, ha
megismerkedhet ezzel a nővel. Egyidős lehetett vele, talán kicsit fiatalabb; merész volt, kalandvágyó, intelligens, és ahogy a recepciós mondta, feltűnően csinos. Csakhogy Adrianna Hall is a média képviselője, és Harry most egyetlen riporterrel sem akart találkozni. Fogalma sem volt, hogyan akadt rá a nő, de ráakadt. Most nagyon gyorsan ki kell találnia, mit tegyen. Talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen sarkon fordulna, és kiosonna. Meg is fordult, aztán egyszer még visszapillantott, igyekezett úgy tenni, mintha keresett volna valakit a bárban, aki nincs ott. Már majdnem a hallban járt, amikor a nő utolérte. − Harry Addison? Harry megtorpant és hátrafordult. − Igen. − Adrianna Hall vagyok, a WNN-től. − Tudom. A nő elmosolyodott. − Nem akar beszélni velem, igaz? − Nem. A nő megint mosolygott. Furcsán hatott rajta az elegáns estélyi ruha, valahogy nem illett hozzá. − Épp itt vacsoráztam a szállodában egy barátommal, aki itt lakik, és amikor kifelé indultam, megláttam magát. A kulcsát adta le. A recepciós azt mondta, sétálni ment. Reméltem, nem megy túl messzire. − Nagyon sajnálom, de tényleg nem szeretnék nyilatkozni. − Nem bízik bennem? − Most csak a nő szeme mosolygott, évődő kis szikra villant benne. − Egyszerűen csak nincs mit mondanom. Ha nem haragszik, késő van. Harry el akart fordulni, de a nő megragadta a karját. − Mit tehetnék, hogy megbízzon bennem? Legalább egy kicsivel jobban? Ha elmondanám, hogy tudok az öccséről? Arról, hogy a rendőrség várta a repülőtéren? Hogy ma találkozott Jacov Farellel? Harry megrökönyödve nézett a nőre. − Ne csodálkozzon ennyire. Az a dolgom, hogy kiszimatoljam, mi történik. De nem szóltam még senkinek egy árva szót sem róla. És nem is fogok, míg hivatalosan nem jelentik be. − És kíváncsi rá, hogy én mit tudok. − Úgy valahogy. Harry kicsit habozott, aztán elmosolyodott. − Értem. Már mondtam, késő van.
− És ha azt mondanám, hogy roppant vonzónak találom, és csak ezért vártam meg? Harry igyekezett nem elvigyorodni. Hozzá volt szokva az efféle játékhoz. Magabiztos és minden kertelés nélküli szexuális kihívás, amit a másik fél vagy komolyan vesz, vagy viccnek, a hangulatától függően. − Egyrészt azt mondanám, ez roppant hízelgő. Másrészt azt, hogy nem helyes megközelítés, ha így akar egy sztorihoz hozzájutni. − Szóval ezt mondaná? − Ezt. Három idősebb vendég jött ki a bárból, és épp mellettük álltak meg beszélgetni. Adrianna Hall rájuk pillantott, aztán Harryre, kissé közelebb lépett hozzá, és lehalkította a hangját. − Hát akkor lássuk, meg tudom-e közelíteni direktebben a témát, Mr. Addison. Néha szeretek vadidegenekkel lefeküdni − mondta, és a szemét egy pillanatra sem vette le Harryről. Harry némi habozás után végül annyit felelt, hogy „Én is”. De aztán rögtön hozzátette, hogy sem Dannyről, sem Parma bíboros meggyilkolásáról nem hajlandó egyetlen szót sem váltani, amibe Adrianna bele is egyezett. Taxiba ültek, és Adrianna szállodájába mentek. Útközben Amerikáról beszélgettek, leginkább politikáról és sportról. Adrianna Hall Chicagóban született, aztán tizenhárom éves korában Svájcba költöztek. Az édesapja, aki a Chicago Blackhawks csapatának védőjátékosa volt, edző lett a svájci válogatottnál. Miután beléptek a szobájába, Adrianna halk kattanással becsukta az ajtót. Aztán megfordult, szinte rávetette magát Harryre, és hevesen megcsókolta. A nyelve felfedezőútra indult a szájában. Harry keze gyöngéd és szakértő mozdulattal siklott végig az estélyi ruha selymén, érezte, ahogy megmerevednek a nő mellbimbói. Adrianna keze a nadrágjához csúszott, és lehúzta róla. Harry lehámozta Adriannáról a ruhát és a melltartót, aztán a karjába kapta, és átbotladozott vele a nappalin. Adrianna kuncogva irányítgatta a sötétben a hálószobáig. Előkotort egy óvszert a fiókból, és halkan motyogva káromkodott, míg végre sikerült a fogával feltépni a fóliát. − Fordulj meg − suttogta Harry. Adrianna elbűvölő mosollyal megfordult. Harry hátulról hatolt belé,
körülölelte a selymes melegség. Ami utána következett, mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Utána még hosszan visszhangoztak a fülében Adrianna sikolyai. Harry úgy számolta, három óra alatt nyolcszor élvezett el, ami nem is olyan rossz teljesítmény harminchat évesen. Hogy Adrianna számolta-e a saját orgazmusait, nem is sejtette. De utána nem akarta, hogy Harry ott aludjon. Megcsókolta, és azt mondta, menjen szépen vissza a saját szállodájába, mert neki két óra múlva fel kell kelnie.
12. fejezet Július 8. szerda 4:32 Harry ismét az órára pislantott. Az idő ólomlábakon vánszorgott. Ha aludt is valamicskét, nem vette észre. Még mindig csiklandozta az orrát Adrianna szinte férfias parfümje, citrusillat és cigarettafüst keveréke. Azt mondta, két óra múlva munkába kell mennie. Persze nem úgy, mint a legtöbb embernek. A repülőtérre indult, ahonnan Zágrábba utazik, majd tovább Horvátország egy eldugott vidékére, ahol riportot akartak készíteni a szerbek elleni állítólagos kegyetlenkedésekről. Harry valamikor az este folyamán megtörte a saját fogadalmát, és szóba hozta Dannyt. Megkérdezte Adriannát, mit tud a buszrobbantás ügyében folyó nyomozás állásáról. Adrianna kertelés nélkül válaszolt, de csak annyit mondott, hogy a rendőrség nem tudja, ki tette. Harry Adriannára nézett a sötétben: csak a szeme ragyogását látta, s épp csak ki tudta venni a melle hullámzását, ahogy lélegzett. Próbálta megítélni, igazat mond-e. De nem tudta eldönteni, és végül ennyiben is hagyta a dolgot. Két nap múlva úgyis hazautazik, és soha többé nem látja viszont ezt a nőt, legföljebb a tévében. Nem számított más, nem akart mást, csak még egyszer végigsimogatni a testét, és a magáévá tenni. Aztán még egyszer. És még egyszer. Amíg semmi más nem marad a gondolataiban, csak Adrianna. Ez önzés, igen. De nem egészen egyoldalú. Végül is Adrianna ötlete volt az egész.
Lassan végigsimított a combja belső felén. Adrianna felsóhajtott, amikor a keze a lába közé ért. Épp föléhajolt, amikor Adrianna hirtelen elhúzódott, fölékerekedett, ráfeküdt és magába fogadta. A feje mellett megtámaszkodott, és tágra nyitott szemmel nézte. Lassan mozgott fel-le, majd egyre gyorsabban, teljes súlyát beleadva, mint a telivér ló erejét próbára tevő zsoké, míg végül egyszerre át nem szakították a célszalagot. Harry furcsa mód egész idő alatt úgy érezte, mintha lényének egy része kívülről figyelne mindent, és azon tűnődött, Adrianna vajon csak azért szemelte-e ki őt, mert főszerepet játszik egy érdekesnek tűnő sztoriban. Talán ez a bevett munkamódszere, és egyáltalán nem csak arról van szó, hogy szeret lefeküdni vadidegenekkel. Vagy fél a zágrábi úttól, és ki akarja élvezni az életet, ameddig még lehet? És véletlenül épp ő akadt az útjába. 4:36. Halál. A Hotel Hassler 403-as szobájának sötétségében, a csukott spaletták és összehúzott függönyök mögött már lopakodva közeledett a hajnal, de Harry szemére még mindig nem jött álom. Örvénylett körülötte a világ, arcok bukkantak fel a semmiből. Adrianna. A két felügyelő, Pio és Roscani. Jacov Farel. Bardoni atya, aki majd kikíséri őt és Danny földi maradványait a repülőtérre. Danny. Halál. Elég! Felkapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, és felkelt. A kis íróasztalhoz ment, ahol a telefon volt. Elkezdte lapozgatni a jegyzeteit a szerződésekről, amelyeket a nap folyamán sikerült tető alá hozni: egy színésznek elintézett egy négy évre szóló szerződést egy filmsorozat főszerepére, epizódonként ötvenezer dolláros gázsi növekedéssel. Egy kitűnő forgatókönyvíró az ő közbenjárására elvállalta, hogy feljavít egy már négyszer átdolgozott forgatókönyvet. Egy jó nevű rendezővel megbeszélte, hogy forgat a stúdiónak egy akciófilmet máltai és bangkoki színhelyeken. A szerződést végül fel kellett bontani, mert a férfi főszereplő ismeretlen
okból váratlanul visszalépett. Harrynek két órájába és fél tucat telefonhívásba került, míg rábeszélte, hogy mégis vállalja el, de időközben a rendező már más ajánlatot kapott. Egy telefonhívás a filmsztárnak, aki épp egy elegáns Los Angeles-i étteremben ebédelt, egy a stúdió vezetőjének, aki a kocsijában ült valahol a San Fernando-völgyben, egy a rendező ügynökének, illetve magának a rendezőnek, a malibui lakására. Negyven perc alatt, egy négyszemélyes konferenciabeszélgetéssel sikerült rávenni mindenkit, hogy mégis vállalja a forgatást: Holnap reggel utazik is Máltár. Harry mindent egybevéve hét és félmilló dollárnyi üzletet kötött, aminek öt százaléka, durván háromszázhetvenöt ezer dollár, a Willis, Rosenfeld és Barry ügyvédi irodát illeti. Nem is rossz eredmény, ráadásul ilyen körülmények között: a világ túlsó végén, komoly lelki megrázkódtatások után. Hiába, Harry Addison mégiscsak Harry Addison… Hirtelen elöntötte az érzés, hogy mennyire értelmetlen és üres ez az egész. Lekattintotta a lámpát, és lehunyta a szemét. Azonnal körbevették az árnyak. Megpróbálta eltaszítani őket magától, igyekezett másra gondolni. De hiába. Az árnyak elsuhantak egy távolinak tűnő, fényekben játszó fal előtt, és lassan feléje lopóztak. Kísértetek. Egy, kettő, három, aztán a negyedik… Madeline. Az apja. Az anyja. És Danny…
13. fejezet Július 8. szerda 10:00 Harry Bardoni atya és a halottasház igazgatója, Signore Gasparri társaságában ballagott lefelé a lépcsőn. A lépteik szinte semmi zajt nem ütöttek. A lépcsősor alján balra fordultak, aztán végighaladtak egy hosszú, mustárszínű folyosón, amelynek falait itáliai tájakat ábrázoló festmények
díszítettek. Harry megtapogatta zakója zsebében a nagyalakú borítékot, amelyet Gasparri adott át neki, amikor megérkezett. Danny néhány személyes aprósága volt benne, amiket a robbanás színhelyén megtaláltak: egy megperzselődött vatikáni igazolvány, egy majdnem sértetlen útlevél, egy szemüveg (a jobb lencséje hiányzott, a bal pedig elrepedt) és egy karóra. Az óra tanúskodott leginkább az iszonyatról, ami történt: a szíja elszenesedett, rozsdamentes acél részei feketére égtek, üvege szilánkokra zúzódott. Július 3-án, délelőtt 10:51-kor állt meg, pár másodperccel azután, hogy a Semtex robbant. Harry még reggel meghozta a döntést, hogy hol temettesse el Dannyt: egy Los Angeles nyugati felén fekvő, kis temetőbe fogják szállítani. Végül is élete nagy részét Los Angelesben töltötte, az olaszországi epizód ellenére, és Harrynek nem volt semmi oka azt gondolni, hogy másutt szeretne nyugodni. Vigasztaló volt az a tudat, hogy a közelében lesz. Bármikor kimehet hozzá, gondozhatja a sírját így egyikük sem lesz magányos. Ironikus módon ez a közelség talán segíthet eltörölni a távolságot, amely oly hosszú időn át elválasztotta őket. − Mr. Addison, kérem… − Bardoni atya hangja gyengéd volt és csupa együttérzés. − Az ön érdekében mondom. Tegyen le erről. Próbáljon csak a szép emlékekre gondolni. − Bárcsak tudnék, atyám, de képtelen lennék rá. Az, hogy felnyissák a koporsót, csak a hotelből idefelé jövet, a kocsiban merült fel Harryben. Borsódzott ugyan tőle a háta, de tudta, hogy ha nem teszi meg, élete végéig bánni fogja. Gasparri megállt, és kinyitott előttük egy ajtót. Egy halvány fényben úszó terembe vezette őket, ahol több sorban székek álltak szemben egy egyszerű, sötét fából faragott oltárral. Gasparri valamit mondott olaszul, aztán magukra hagyta őket. − Arra kért, várjunk itt − tolmácsolt Bardoni atya. A fekete keretes szemüveg mögül együttérzés sugárzott a tekintetéből. Harry tudta, hogy megint arra akarja kérni, gondolja meg magát. − Atyám, én tudom, hogy jót akar. De kérem, ne fáradjon, úgysem tud lebeszélni. − Harry egy pillanatig mereven ránézett a papra, megérti-e, aztán elfordult, és szemügyre vette a helyiséget. Mint az épület többi része, ez is öreg volt és lepusztult. Falai
repedezettek voltak, több helyen gipsszel kijavítva, és ugyanolyan agyagosán sárgás színűek, mint a folyosó. Az oltár és a székek sötét színével éles kontrasztban állt a szinte fehérnek tűnő terrakotta padló. A színe alaposan megfakult az évtizedek, vagy ki tudja, talán évszázadok során, mióta a gyászolók hosszú sora koptatta. Harry leült az egyik székre. A buszmerénylet áldozatául esettek holttestének azonosítását a szokásosnál jóval gyorsabban és hatékonyabban végezte el a rendőrség, az olasz kormány kifejezett kérésére. Az azonosítási eljárás végeztével a koporsóba zárt holttesteket különböző ravatalozókba szállították, ahonnan aztán a hozzátartozók hazavihették a temetésre. Annak ellenére, hogy belekeveredett a bíboros elleni merénylet ügyébe, Dannyt sem kezelték másképp. Szétroncsolódott holtteste most itt fekszik valahol ebben az épületben, a hazaszállításra várakozva. Harry tudta, az lenne a helyes, ha ennyiben hagyná a dolgot, és nem nyittatná fel a koporsót. De nem volt képes megállni. Nem számít, milyen állapotban van Danny. Látnia kell még egyszer, utoljára, utolsó gesztusként, amivel azt mondhatja: sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy segítsek, amikor szükséged lett volna rám. Sajnálom, hogy a kölcsönös keserűség és a félreértések eltávolítottak minket egymástól. Hogy soha nem beszéltünk róla igazán. Csak annyit akarok mondani: Isten veled, nagyon szeretlek, mindig szerettelek, bármi történt is közöttünk. − Mr. Addison… − Bardoni atya odalépett, és megállt Harry mellett. − Láttam már embereket, akik olyan erősek és határozottak voltak, mint ön, mégis összeomlottak, amikor a szemük elé került az iszonyú látvány. A saját érdekében kérem. Törődjön bele, hogy ez volt Isten akarata. Az öccse is azt akarná, hogy úgy emlékezzen rá, amilyen életében volt. Hirtelen nyílt az ajtó a hátuk mögött, és egy rövidre nyírt hajú, galambősz férfi lépett be. Magas termetű volt, a vonásai finomak, és valami különös aura vette körül, amely egyszerre volt arisztokratikus, mégis kedves és emberi. Fekete reverendát viselt, a derekán a bíborosok vörös övét, a nyakában arany feszület lógott. − Eminenciás uram… − Bardoni atya kissé fejet hajtott. A férfi odabólintott, és a tekintetét Harryre fordította. − Mr. Addison, Marsciano bíboros vagyok. Fogadja őszinte részvétemet. Marsciano kitűnően és fesztelenül beszélt angolul. A modora is fesztelen volt, a tekintete, a mozdulatai, egész lénye valami vigasztalót és
megnyugtatót sugároztak. − Köszönöm, eminenciás uram. − Harry hírességekkel és milliomosokkal barátkozott ugyan, de bíborossal még soha nem találkozott, hát még ilyen magas pozíciót betöltővel, mint Marsciano. Bár katolikusnak nevelték, nem volt vallásos, és nem járt templomba. Most mégis meg volt illetődve, mintha legalábbis egy államfővel találkozott volna. − Daniel atya a magántitkárom volt, immár évek óta. − Igen, tudom. − Ugye azért vár itt, mert személyes kívánsága volt, hogy láthassa a holttestét? − Igen. − Bardoni atya felhívott engem, amíg ön Signore Gasparrival beszélt. Úgy gondolta, nekem talán inkább sikerül meggyőznöm, hogy ne tegye. − Halvány mosoly villant a bíboros szája körül, de azonnal el is tűnt. − Én láttam, milyen borzalmas állapotban van… − Nem számít. − Harryt semmi nem tántoríthatta el, Marsciano bíboros sem. Úgy érezte, csak rá tartozik, amit tenni akar, rá és Dannyre. − Nem tud lebeszélni róla, kérem, értse meg. Marsciano egy hosszú pillanatig hallgatott. Aztán annyit mondott: − Igen, megértem. Bardoni atya kicsit tétovázott, aztán szó nélkül kiment. − Maga nagyon hasonlít az öccsére − mondta csöndesen Marsciano. − Ezt bóknak szántam. − Köszönöm, eminenciás uram. Kisvártatva nyílt az oltár mögötti ajtó, és visszajött Bardoni atya, mögötte Gasparri meg egy nagydarab férfi, ropogósra keményített fehér köpenyben, aki egy kerekes asztalt tolt. Rajta egy kisméretű koporsó, alig nagyobb, mint egy gyermeké. Harry torkát kaparni kezdte valami. Ebben fekszik Danny, vagy legalábbis ami megmaradt belőle…. Harry jó mély levegőt vett, és várt. Hogyan lehet felkészülni ilyesmire? Végül Bardoni atyára pillantott − Kérje meg őket, hogy nyissák ki. − Biztos, hogy ezt akarja? − Igen. Harry látta, hogy Marsciano bólint. Gasparri kicsit még habozott aztán
előrehajolt, és felemelte a koporsó fedelét. Harry egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán erőt vett magán, odalépett, és belenézett a koporsóba. Hangosan felszisszent. A holttest a hátán feküdt. A törzsének jobb fele szinte teljesen hiányzott. Ahol az arcának kellett volna lennie, csak a koponya péppé zúzódott maradványai voltak, meg néhány hajcsomó, a jobb szem helyén egy hatalmas üreg tátongott. Mindkét lábat térdből letépte a robbanás. A karok sehol. Az egész attól lett még obszcénabb, hogy valaki egy alsónadrágot húzott rá. − Te jóságos úristen − mormogta Harry. − A borzalom, az undor és a veszteség teljes erővel megrohanta. Az arcából kiszaladt a vér, és meg kellett kapaszkodnia, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, valahonnan nagyon távolról pergő olasz beszédet hallott; pár pillanatba telt, míg rájött, hogy Gasparri mond valamit Harry felemelte a tekintetét. − Mondja neki, hogy még ne… Harry igyekezett uralkodni magán, és még egyszer a megcsonkult holttestre nézett. Minden erejét össze kellett szednie, hogy gondolkozni tudjon. Hogy elmondhassa magában mindazt Dannynek, amit el akart mondani. De látta, hogy Marsciano bíboros int egyet, és Gasparri odalép a koporsó fedelével. Ugyanebben a pillanatban Harrynek eszébe villant valami. − Ne! − kiáltott fel, mire Gasparri mozdulatlanná dermedt Harry kinyújtotta a kezét, és megérintette a holttest mellkasát, baloldalt, a mellbimbó alatt. Hirtelen úgy érezte, összecsuklik alatta a lába. − Jól van, Mr. Addison? − kérdezte Bardoni atya. Harry ellépett a koporsótól, és a többiekre nézett − Ez nem ő. Ez nem az öcsém.
14. fejezet Harry egyszerűen nem tudta, mit gondoljon. Egyáltalán nem azért nyittatta fel a koporsót, mert gyanakodott, hogy esetleg nem Danny az, aki benne fekszik. Felfoghatatlan volt a számára, hogy a rendőrségi nyomozás, az azonosító eljárás, a megtalált személyes holmik mind nem jelentenek
semmit, mégis ekkora baklövést követhettek el. Marsciano bíboros Harry vállára tette a kezét. − Mr. Addison, önt nagy megrázkódtatás érte, és bizonyára nagyon kimerült lehet. Ilyen körülmények között az érzelmeink nem mindig engedik, hogy tiszta fejjel gondolkozunk. − Eminenciás uram! − szakította félbe Harry éles hangon. Mindnyájan, rábámultak, a bíboros, Bardoni atya, Gasparri és a fehér köpenyes férfi is. Igen, kimerült volt, és persze, nagy megrázkódtatás érte. De soha életében nem volt még tisztább a feje. − Az öcsémnek egy óriási szemölcs volt itt a bal mellbimbója alatt. „Harmadik mellbimbónak” is nevezik az orvosok. Gyerekkorunkban Danny rengeteget bosszantotta az anyánkat azzal, hogy mutogatta az embereknek. Bárki fekszik is ebben a koporsóban, nincs semmi a mellbimbója alatt Ez itt nem az öcsém. Ez ilyen egyszerű. Marsciano bíboros becsukta Gasparri irodájának ajtaját; és az íróasztal előtt álló aranyozott karfájú székekre mutatott. − Inkább állok − mondta Harry. A bíboros bólintott, és leült. − Mr. Addison, hány éves ön? − Harminchat. − És mikor látta utoljára az öccsét ruhátlanul? Vagy akár felöltözve? Tudja, nekem Daniel atya nem egyszerűen a magántitkárom volt, hanem a barátom is… Hány éve is, hogy nem találkoztak? − Eminenciás uram, az a holttest nem az öcsémé. − Egy szemölcsöt el is lehet távolíttatni. A plasztikai sebészet ma már csodákra képes, ezt nyilván ön is tudja. − Danny semmiképp nem tette volna, eminenciás uram. Mint sokan mások, ő is kisebbségi komplexusban szenvedett gyerekkorában. Szeretett volna kitűnni valamivel, más lenni, mint a többiek. Másképp csinálni a dolgokat. Az anyánkat megőrjítette vele, hogy folyton kigombolta az ingét, és fűnek-fának mutogatta a szemölcsöt. Szeretett arról álmodozni, hogy valami különleges születés jele, hogy királyi családból származik. És ha csak gyökeresen, a lelke mélyéig meg nem változott az egyénisége, nem tudom elképzelni, hogy eltávolíttatta volna. Olyan volt neki, mint egy kitüntetés.
− Az emberek folyton változnak, Mr. Addison − mondta halkan a bíboros. − Daniel atya nagy változáson ment keresztül az elmúlt néhány év alatt is, amióta ismertem. Harry egy darabig csak hallgatott, és nézte a bíborost. Amikor megszólalt, már halkabb volt a hangja, de ugyanolyan eltökélt. − Miért ne lenne lehetséges, hogy összecserélték a halottasházban? Talán egy másik családnál van Danny holtteste, egy lezárt koporsóban. És ők nem is tudnak róla. Ez igazán nem képtelen feltételezés. − Mr. Addison, ezeket a maradványokat a rendőrség azonosította. − A bíboros élesen, szinte felháborodottan felelt. − Nekem az olasz hatóságok szolgáltatták ki. − Marsciano modora már cseppet sem volt vigasztaló, hirtelen csípősre és tekintélyt parancsolóra váltott. − Huszonnégy ember volt azon a buszon, Mr. Addison. Nyolcan életben maradtak. Tizenöt halottat egyértelműen azonosítottak a hozzátartozóik. Egyetlen egy maradt…. − Marsciano határozottsága egy pillanatra megingott. − Én is reménykedtem benne, hogy talán tévedés történt, higgye el. Hogy valaki más az. Hogy Daniel atya talán valami ismeretlen helyen tartózkodik, és nem is hallott az egészről. De szembe kellett néznem a tényekkel és a cáfolhatatlan bizonyítékokkal. Marsciano hangjába visszatért a csípős él. − Az öccsét többen is látták felszállni arra a buszra. A busz útközben sehol nem állt meg. Nem volt rá mód, hogy bárki is leszálljon a robbanás előtt. És a roncsok között megtalálták a személyes holmijait. A szemüvegét, amit olyan jól ismerek, hiszen annyiszor felejtette az íróasztalomon… A vatikáni igazolványa ott volt a szakadt dzsekije zsebében. Nem tehetünk semmit a tények ellen, Mr. Addison. Szemölcs ide vagy oda, az a szomorú igazság, hogy az öccse halott. És ami megmaradt a porhüvelyéből, azt az előbb láthatta. − Marsciano elhallgatott, és Harry pontosan érzékelte, hogy megint megváltozik a hangulata. Valami sötét ült ki a tekintetébe. − Ön beszélt a rendőrséggel és Jacov Farellel, mint mindnyájan, akik ismertük Daniel atyát. Én sem tudok felelni a kérdéseikre. Valóban részt vett volna valami összeesküvésben Parma bíboros meggyilkolására? A szíve mélyén valóban kommunista lett volna, és gyűlölt bennünket? Csak annyit mondhatok, hogy én szeretetre méltónak és becsületesnek ismertem, és nagyon jó munkatársnak. − Ismét egy felvillanó, de rögtön eltűnő
mosoly lágyította meg Marsciano arcát. − Eminenciás uram − szólalt meg Harry határozottan. − Tudott róla, hogy Danny egy üzenetet hagyott az üzenetrögzítőmön néhány órával a halála előtt? − Igen, hallottam róla. − Halálosan rémült volt, félt valamitől. Nem is sejti, hogy mitől? Marsciano pár pillanatig nem felelt. Aztán egyenesen és halkan az mondta: − Mr. Addison, vigye szépen haza az öccsét. Temettesse el otthon, és őrizze az emlékét élete végéig. Higgyen benne, ahogyan én is, hogy tévesen vádolták, és egy nap erre fény is fog derülni. Bardoni atya lelassított a kis fehér Fiattal egy turistabusz mögött, aztán ráhajtott a Ponte Palatinóra. Harryt vitte vissza a Tevere túlpartjára, a szállodájába. Dél felé járt az idő, Róma zajos volt, a nap hétágra sütött, és óriási volt a forgalom. De Harry se nem látott, se nem hallott, teljesen lefoglalták a gondolatai. Vigye haza az öccsét, és temettesse el otthon. Marsciano még egyszer elismételte, mielőtt elváltak volna, aztán beült egy sötétszürke Mercedesbe, és elhajtott, Farel egy sötét öltönyös emberével. Marsciano persze nem minden hátsó szándék nélkül hozta szóba a rendőrséget és Jacov Farelt. Harry pontosan megértette. Amikor a kocsijához indult, a bíboros egyszer még visszafordult, és szigorúan Harryre nézett. A pillantása többet mondott, mint bármi, ami addig elhangzott közöttük. A tekintete azt sugallta, hogy valami sötét veszély rejlik a háttérben, ajtók, amiket nem szabad kinyitni. És a legjobb, amit Harry tehet; hogy amilyen gyorsan és csendben csak lehetséges, távozik. Amíg módjában áll.
15. fejezet Ispettore Capo Gianni Pio Questura di Roma secione homicidi
Harry a hotelszobájában üldögélt, és Pio névjegyét forgatta az ujjai között. Bardoni atya valamivel dél előtt tette ki a szállodánál, és azzal búcsúzott el, hogy másnap reggel fél hétkor érte jön, és kiviszi a repülőtérre. Danny koporsója már ott fogja várni, addigra minden hivatalos teendőt elintéznek, és Harrynek nem lesz más dolga, mint felszállni a gépre. A baj csak az volt, hogy Marsciano bíboros figyelmeztetése ellenére Harry úgy érezte, egyszerűen képtelen lenne így elmenni. Nem viheti haza eltemettetni ezt a holttestet, amikor a szíve mélyén meg van győződve róla, hogy nem Dannyé. És azt sem engedheti, hogy az itteni rendőrség hivatalosan is lezárja a Parma bíboros gyilkossági ügyét, és Dannyn egyszer s mindenkorra ott ragadjon a „gyilkos” bélyeg. Rómában délután fél egy van, tehát Los Angelesben hajnali fél négy. Kit hívhatna fel ilyenkor segítségért, aki mást is tudna tenni, mint hogy együttérez vele? Még ha Byron Willis, vagy valaki más az irodából el is tudná intézni, hogy egy jó nevű olasz ügyvéd képviselje őt Rómában, ez is beletelne néhány órába. És ha ezt el is intézi, akkor mi van? Jó, találkozik azzal az ügyvéddel. És megint ott van, ahol a part szakad. Nem egyszerűen egy tévesen azonosított holttest ügyét kellene tisztázni, hanem egy nagy port kavart gyilkossági ügyet. Pillanatok alatt a média érdeklődésének középpontjába kerülne a dolog. Nem, valami más megoldást, kell találni. Valaki olyanhoz kell fordulnia, aki már ismeri az ügyet. Harry pillantása megint Pio névjegyére esett. Miért ne beszélhetne a felügyelővel? Végül is elég jól megértették egymást, és Pio bátorította is, hogy keresse meg, ha bármi adódna. Valakiben muszáj megbíznia; úgy döntött, Pio lesz az. 12:35. A főkapitányságon valaki angolul közölte, hogy a felügyelő épp nincs bent, de felírta Harry nevét és telefonszámát, és azt mondta, Pio vissza fogja hívni. Ennyi. Hogy mikor, arról nem mondott semmit. 12:55. És mit tegyen, ha Pio mégsem hívja vissza? Fogalma sem volt. Mást nem tehet, mint hogy bízik a felügyelő hivatástudatában és reménykedik, hogy még valamikor holnap reggel fél hét előtt visszahívja.
13:20. Harry lezuhanyozott, és épp borotválkozni kezdett, amikor megcsörrent a telefon. Azonnal felkapta a fürdőszobai készülék kagylóját, amely a mosdó mellett volt a falra szerelve, jól össze is kente Ralph Lauren borotvahabbal. − Mr. Addison? Harry azonnal felismerte az összetéveszthetetlen hangot: Jacov Farel. − Új fejlemények vannak az öccsével kapcsolatban, Gondoltam, talán érdekelné. − Miről van szó? − Azt hiszem, jobb lenne, ha a saját szemével látná. A sofőröm odamegy magáért, és elviszi a buszrobbantás helyszínére. Én ott fogom várni. − Mikor? − Tíz perc múlva ott lesz a kocsi. − Rendben, várom. A sofőrt Lestinginek vagy Lestininek hívták, Harry nem értette pontosan a nevét, de nem is kérdezte, mert a férfi nyilvánvalóan nem beszélt angolul. Harry napszemüveget viselt, fehér pólót, farmert és edzőcipőt. Beült a Maroon Opel hátsó ülésére, hátradőlt, és csak nézte az elsuhanó, egybemosódó római utcákat. A gondolat, hogy újból találkoznia kell Farellel, épp elég nyugtalanító volt. De még inkább aggasztotta az, hogy vajon mi fogja várni a robbanás helyszínén. Bármi lesz is az, Farel hangjából úgy sejtette, nem vet jó fényt Dannyre. Lestingi vagy Lestini, aki Farel embereinek jellegzetes sötét öltönyében volt, lelassított a díjbeszedő kapunál, fizetett, és ráhajtott a sztrádára. A város pillanatok alatt a távolba veszett mögöttük. Előttük csak szőlőlugasok, farmok és szántóföldek, ameddig a szem ellátott. Miközben az Opel észak felé száguldott, nem hallatszott más, csak a kerekek surrogása és a motor halk zümmögése; elhaladtak Feronia, Fiano, majd Civitella San Paolo mellett. Harry gondolatai Pión jártak, és azt kívánta, bárcsak inkább ő hívta volna, nem pedig Farel. Pio és Roscani kőkemény zsaruk ugyan, de azért mégiscsak van bennük valami emberi. Farel viszont díjbirkózó alakjával, rekedt hangjával, metszően acélos
tekintetével, amely szinte belehasít az emberbe, inkább valamilyen veszedelmes és könyörtelen vadállatra emlékeztet. De talán csak azért látszik ilyen könyörtelennek, mert komolyan veszi a munkáját. Hiszen ahogy mondta, egy egész állam és a pápa biztonságáért felel. És a hatalmas felelősség és az állandó nyomás akarata ellenére is kiforgatja önmagából az embert.
16. fejezet Húsz perc után a sofőr lefordult a sztrádáról egy országútra. Elhaladtak egy benzinkút és egy hatalmas mezőgazdasági épületegyüttes mellett. Aztán semmi, csak kukoricatáblák az út mindkét oldalán. Továbbhajtottak, az autó csak úgy falta kilométereket. Egyre inkább eltávolodtak a sztrádától, pedig a robbantás ott történt. − Hová megyünk? − szólalt meg hirtelen Harry. A sofőr ránézett a visszapillantó tükörben, és megrázta a fejét. − Non capisco inglese. Pa utolsó tíz percben egyetlen autó sem jött szembe velük. Harry hátranézett a válla fölött. A kukorica buján zöldellt az út két oldalán, és olyan magasra nőtt, hogy az autó szinte elveszett közöttük. Jobbra és balra földutak ágaztak el, de ők tovább hajtottak az országúton. Már vagy tíz kilométert megtettek. Harry egyre idegesebb lett. Aztán egyszer csak megérezte, hogy lassítanak. Figyelte a sebességmérőt: a mutató visszaesett 80 kilométerről 60-ra, aztán 40-re, majd 20-ra. A sofőr éles ívben jobbra kanyarodott, letért az országútról, és elindult egy hosszú, hepehupás földúton. Harry ösztönösen az ajtóra pillantott, megnézte, hogy le van-e nyomva a biztonsági zár gombja, és elektronikusan működtethető-e elölről, a műszerfalról. Nem volt biztonsági zár. A helyén üres lyuk tátongott a bőrborításon. Aztán rájött, hogy hiszen ez egyfajta rendőrségi autó, azokban pedig soha nincs zár a hátsó ajtókon, csak kívülről nyithatók. − Hová megyünk? − kérdezte Harry hangosabban. A szíve vadul kalapált, a tenyere izzadt.
− Non capisco inglese. A sofőr megint ránézett a visszapillantó tükörben. Harry látta, hogy a lába a gázpedálra tapos, és az autó ismét zötykölődve felgyorsult a hepehupás úton. A kukoricasorok elszáguldottak mellettük. A nyomukban porfüggöny lebegett. Harrynek meg kellett kapaszkodnia, hogy megtartsa az egyensúlyát. Verejtékpatakocskák kezdtek csordogálni a hóna alatt. Életében először félt igazán. Váratlanul nagyot kanyarodott az út. Egy tisztásra értek ki, ahol egy újnak látszó, egyemeletes épület állt. Egy szürke Alfa Romeo parkolt a kiszáradt füvön, egy háromkerekű kis traktorféleség mellett. Az Opel lelassított, aztán megállt. A sofőr kiszállt, és a kavicsokon csikorgó léptekkel megkerülte a kocsit. Kinyitotta a hátsó ajtót, és intett Harrynek, hogy szálljon ki. − A kurva életbe − motyogta Harry. Lassan kikászálódott, közben a férfi kezét figyelte, és azon tűnődött, mit csináljon, ha valami gyanús mozdulatot tesz. Hirtelen nyílt a ház ajtaja, és két férfi lépett ki rajta. Farel volt az egyik, a másik pedig Harry mérhetetlen megkönnyebbülésére nem más, mint Pio felügyelő. Utánuk még egy férfi jött ki, két kamaszfiú kíséretében. Harry körbenézett, és hangosan felsóhajtott. A ház mögött nem is olyan messze, egy fasoron túl ott húzódott az autópálya. Egyszerűen csak annyi történt, hogy egy nagy vargabetűt tettek, és hátulról közelítették meg a házat, nem a sztráda felől.
17. fejezet A felügyelő úr majd elmondja, miről van szó. − Farel Harryre szegezte a tekintetét, de csak néhány másodpercig, aztán elfordult, és Pióval együtt az Alfa Rómeóhoz indultak. Amikor Pio felnyitotta a csomagtartót, Harrynek feltűnt, hogy mindkét férfin gumikesztyű van, és a felügyelő egy nejlonzacskót szorongat a kezében. Bármi volt is benne, berakta a csomagtartóba, aztán lehúzta a kesztyűjét, és elővett egy noteszt. Kitöltött valami nyomtatványt, aláírta, majd átnyújtotta Farelnek, aki szintén odafirkantott egy aláírást, letépte az
első példányt, összehajtogatta és a zakója zsebébe csúsztatta. Farel odabiccentett a férfinak, aki a házból együtt jött ki velük, megint Harryre pillantott, aztán beszállt az Opelba. Felbőgött a motor, és csikorgó kerekekkel elszáguldottak; egy pillanat múlva már csak a lebegő porfelleg jelezte, hogy egyáltalán ott voltak. − Grazie − mondta Pio a férfinak, aki ott ácsorgott a két fiúval. − Prego − felelte a férfi, aztán visszaterelte a fiúkat a házba. Pio Harryre nézett. − A fiai. Ők találták meg. − Micsodát? − A pisztolyt. Pio az autó csomagtartójához lépett, és megmutatta Harrynek, amit belerakott. A bizonyítékok tárolására szolgáló áttetsző zacskóban egy pisztoly volt. Harry látta, hogy kis kaliberű automata pisztoly, ráerősített hangtompítóval. A kékes fém feketére szenesedett, műanyag részei a markolatnál szinte teljesen elolvadtak. − Még mindig meg van töltve − pillantott Harryre Pio. − Valószínűleg akkor repült ki, amikor a busz megpördült, különben a robbanásnál elsült volna, és az egész pisztoly szétrobban. − Úgy gondolja, az öcsémé volt? − Én nem gondolok semmit, Mr. Addison. Azonkívül, hogy a legtöbb Assisibe induló zarándok nem visz magával hangtompítós automata pisztolyt. Mellesleg, ha érdekli, ez egy Llama XV. − Pio lecsapta a csomagtartó tetejét. − Spanyol gyártmány. Szótlanul száguldottak végig a kukoricaföldek között. Az Alfa zötykölődött a földúton, a por szállongott mögöttük. Az országúthoz érve Pio balra fordult, a sztráda bejárata felé. − A kollégája hol van? − próbálta Harry megtörni a csöndet. − Épp ma bérmálkozik a fia. Szabadnapot vett ki. − Kerestem magát telefonon. − Igen, tudom. És miért? − Történt valami a halottasházban. Pio nem mondott semmit, csak vezetett tovább, mintha várná, hogy Harry befejezze. − Magának nem mondták? − Harry őszintén csodálkozott. Biztos volt benne, hogy Farel mindenképp értesült a történtekről, és az lett volna a
legkevesebb, hogy Piót is tájékoztatja. − Mit nem mondtak? − Megnéztem az öcsém holttestét. Nem ő az. Pio felkapta a fejét. − Biztos benne? − Igen. − Elcserélték a halottasházban. − Pio vállat vont. − Sajnos ilyesmi előfordul. Különösen érthető az adott körülmények… Harry közbevágott. − Ugyanazok a maradványok voltak, mint amiket Marsciano bíboros korábban azonosított a központi halottasházban. − Honnan tudja? − Ő is ott volt, ő maga mondta. − Marsciano odament? − Igen. Pio őszintén meglepettnek látszott. Harrynek ez épp elég volt, hogy elmeséljen neki mindent. Tömören összefoglalta a szemölcs dolgát, és hogy Danny miért nem távolíttatta volna el soha. Aztán beszámolt a beszélgetésről, amit a bíborossal folytatott Gasparri irodájában, és hogy Marsciano mennyire határozottan állította, hogy az az öccse holtteste, és azt mondta, törődjön bele, és vigye haza, amíg teheti. Pio megállt a kapunál, fizetett, ráhajtott a sztrádára, és száguldani kezdtek Róma felé. − Tehát bizonyos benne, hogy nem maga téved? − Igen, teljesen. − Ugye tudja, hogy az öccse személyes holmijait megtalálták a roncsok a között? − Itt vannak nálam. − Harry megérintette a zakója zsebét. A boríték, amit Gasparritól kapott, még mindig ott lapult. − Az útlevele, órája, szemüvege, a vatikáni igazolványa. Lehet, hogy ez mind az övé volt, de a holttest akkor sem az. − És maga szerint Marsciano bíboros tudja, hogy… − Igen. − Tudatában van, hogy ő az egész Vatikán egyik leghatalmasabb és legbefolyásosabb embere? − Ahogyan Parma bíboros is az volt. Pio szemügyre vette Harryt, aztán a visszapillantó tükörbe nézett. Egy sötétzöld Renault pár száz méterrel mögöttük már egy ideje követte őket.
Pio tekintete az útra fordult, felgyorsított, és megelőzött egy vontatós rönkszállító teherautót. − Ugye tudja, én mire gondolnék a maga helyében? − kérdezte Pio az útra szegezett tekintettel. − Hogy az öccse esetleg él. És ha igen, hol lehet? Harry Pióra nézett, aztán elfordította a fejét. A gondolat, hogy Danny esetleg életben van, abban a pillanatban felötlött benne, amikor rádöbbent, hogy nem az ő holtteste. De nem engedte meg magának, hogy eltöprengjen ezen. Danny rajta volt azon a buszon. Tudják, hogy ki a néhány túlélő. Egyszerűen lehetetlen, hogy az öccse életben legyen. Ahogy annak idején az is lehetetlen volt, hogy Madeline életben maradjon a jeges vízben. Harry mégis ott vacogott a vizes ruhájában, és egyszerűen nem volt hajlandó hazamenni, végignézte, ahogy a búvárok keresték a holttestet. Úgy érezte, Madeline még él. De hiába reménykedett. És Danny sem lehet életben, ezt be kell látnia. Ostobaság ezen rágódni, csak saját magának okoz vele fájdalmat. − Mindenkinek ez lenne az első ösztönös reakciója, Mr. Addison. Ha egy ilyen új tényező merül fel, természetes, hogy az ember reménykedni kezd. Mi lenne, ha megpróbálnánk utánajárni a dolognak? − Pio elmosolyodott, és ismét a visszapillantó tükörbe nézett. A rönkszállító teherautót már vagy másfél kilométerrel elhagyták. Egy hosszan elnyúló dombvonulat végéhez közeledtek. Pio hirtelen megpillantotta, hogy egy kocsi bukkan fel a teherautó mögül, megelőzi, és besorol elé. A zöld Renault volt.
18. fejezet Négy óra elmúlt, amikor a sztrádáról lekanyarodva beleolvadtak a Via Salarián a belváros felé hömpölygő kocsisorba. Pio egész idő alatt figyelte a zöld Reanult-t a tükörben. Arra számított, követni fogja őket, amikor majd letérnek az autópályáról a kijáratnál, és szükség esetén rádión segítséget kért volna. De a Renault nem követte őket, nyílegyenesen továbbhajtott a sztrádán. Ennek ellenére az, hogy olyan sokáig a nyomukban maradt,
nyugtalanította Piót, és miközben Harryhez beszélt, fél szemmel egyfolytában figyelte az utat a hátuk mögött. Elmondta, a rendőrségnek az a terve, hogy a robbantás színhelyén talált pisztoly miatt újraindítják a nyomozást, és újból kikérdezik a robbanás túlélőit, hátha láttak valakinél pisztolyt a buszon. Fennáll az a lehetőség, hogy a pisztolyt használta is valaki, csak a hangtompító miatt a többi utas nem hallotta. Ami elég merész húzás lett volna, profira valló. De ha jól csinálta az illető, akkor minden valószínűség szerint sikerülhetett is. Az áldozatról mindenki azt hitte volna, hogy csak alszik, és nem találták volna meg, csak az assisi végállomásnál, amikor már mindenki más leszállt. Ez jó ürügy lesz, hogy végigvizsgáljanak mindenkit; aki a buszon volt, a halottakat és az életben maradtakat is. A nyolc túlélővel kezdik. Néhányat még mindig kórházban ápoltak, a többiek már hazatérhettek. Ha Daniel atya nincs közöttük − márpedig Pio meg volt győződve róla, hogy nincs −, akkor elkezdik sorra vizsgálni a halottakat, lőtt sebet keresve, amire az első alkalommal esetleg nem figyeltek fel a holttestek állapota miatt. Újból ellenőriznek minden holttestet, és ha ezek után továbbra sem kerül elő Daniel atya, akkor jogos lesz a feltételezés, hogy esetleg még mindig életben van. Roscani tisztában lesz az újonnan indított nyomozás valódi céljával, de rajta kívül senkivel nem közlik, még Farellel sem. − De azt is meg kell mondanom, Mr. Addison − Pio megállt egy piros lámpánál −, hogy csak addig folytathatjuk a nyomozást, míg Farel rá nem jön. Ő lefújhat mindent. − Hogyhogy? − Ahogy Marsciano bíboros is mondta, ez az ügy a Vatikánra tartozik. Ha az ügyet lezárják, nekünk nincs rá jogcímünk, hogy újraindítsuk a nyomozást. A Vatikán független állam, nem része Olaszországnak. A mi dolgunk csak annyi, hogy együttműködjünk a Szentszékkel, és segítsünk, amiben tudunk. Ha ők nem kérnek fel a nyomozásra, mi nem tehetünk semmit. − És akkor mi lesz? A lámpa zöldre váltott. − Semmi. Hacsak maga nem beszél Farellel. De biztosíthatom, Farel nem lesz segítőkész. Harrynek feltűnt, hogy Pio megint a tükörbe pillant. Már jó párszor megtette, mióta lefordultak a sztrádáról, de Harry eddig nem törődött vele,
úgy gondolta, csak óvatosan vezet. De az utóbbi néhány percben már harmadszor fordult elő. − Valami baj van? − Nem tudom… Egy kis fehér Peugeot Picolo jött két kocsival mögöttük. Pio szemmel tartotta, mióta a Via Salariára kanyarodtak. Most balra fordultak, a Via Chianára, aztán jobbra, a Corso Triestére. A Peugeot a nyomukban maradt. Egy kereszteződéshez közeledtek, és egy kis parkhoz. Pio nagy sebességgel befordult, indexelés nélkül. Az Alfa kerekei élesen csikorogtak. Pio azonnal lelassított, a tükörre szegezve a tekintetét. A Peugeot felbukkant, de nem kanyarodott be utánuk. − Kapaszkodjon! − Pio megint felgyorsított. A park mellett egy csöndes lakónegyed húzódott, régi és új épületek vegyesen. Hatalmas fák, zöldellő bokrok, mindenfelé virágzó oleander. Pio egy sarkon befordult, és ismét a visszapillantó-tükörbe nézett. A Peugeot mögöttük jött. Épp kivágott egy mellékutcából, és gyorsítva közeledett. Pio elővett egy 9 milliméteres Berettát a műszerfal alól, és az ülésre rakta maga mellé. Ugyanakkor a rádió gombjához nyúlt. − Mi az, mi történt? − Harrybe belemarkolt a rémület. − Nem tudom… − Pio a tükörbe pillantott. A Peugeot közvetlenül mögöttük jött. A szélvédője sötét füstszínű volt, nem lehetett látni, ki ül benne. Pio jól beletaposott a gázba. − Ispettore Capo Pio… − szólt bele a rádióba. − Vigyázzon! − ordított fel Harry, de túl későn. Egy teherautó vágott eléjük váratlanul egy mellékutcából, elzárva az utat. Hatalmas csikorgás, aztán fülsiketítő csattanás: az Alfa telibe találta a teherautót. Pio hátralökődött az ütközés erejétől, a feje nagyot rándult. Harry előrezuhant, aztán visszarántotta a biztonsági öv. Hirtelen valaki feltépte mellette az ajtót, egy villanásra látott csak egy arcot, aztán erős ütést érzett, és minden elsötétedett körülötte. Amikor Pio felnézett, a saját pisztolya szegeződött rá közvetlen közelről, egy idegen kesztyűs kezében. Próbált elhúzódni, de a biztonsági öv visszatartotta. Aztán látta, hogy a pisztoly megrándul, és hallani vélte a mennydörgésszerű csattanást. Pedig már nem hallhatta.
19. fejezet Szent Cecília Kórház, Pescara, július 8. szerda 18:20 Elena Voso nővér elsietett az ajtó előtt álló fiatalember mellett, és belépett a kórterembe. A betege pontosan ugyanúgy feküdt, ahogy hagyta, az oldalán. Félálomban hevert, időnként felnyitotta a szemét, és ha Elena megszorította a kezét vagy a lábát, és megkérdezte, hogy érzi-e, akkor válaszul hunyorgott. Majdnem fél hétre járt; ismét át kellett fordítani a másik oldalára. Az ajtóban őrködő fiatalember szokott segíteni Elenának. Kétóránként mindig megforgatták a beteget, mert a hosszas mozdulatlanság nemcsak felfekvéshez vezethet, de veseelégtelenséghez is. Egyikük megfogta a vállát, másikuk pedig a lábát, és nagyon óvatosan átfordították a másik oldalára, különösen ügyelve az infúzióra, a törött lábára, amely gipszben volt, és a gondosan bekötözött égési sebeire. A kórlap szerint a beteg neve Michael Roark, kora 34 év. Ír állampolgár. Lakhelye Dublin. Családja nincs, nőtlen, gyermektelen. Vallása római katolikus. Autóbalesetet szenvedett a tengerpart közelében, július 7-én, hétfőn, az assisi buszrobbantást követő napon. A huszonhét éves Elena Voso a Szent Szív franciskánus apácarend tagja volt. Öt évig a sienai Szent Bernardine kórházban volt ápolónővér, aztán átkerült ebbe a kis katolikus kórházba, mely egy dombtetőn állt, és az Adriai-tengerre nézett. Csak tegnap érkezett. Természetes dolog volt, hogy a fiatal nővérek ilyen feladatot kapnak, távol a megszokott zárdájuktól, hogy felkészítsék őket a későbbi hivatásukra. És valószínűleg azért is rá esett a választás, mert beszélt angolul, és ha a beteg jobban lesz, tud majd érintkezni vele. − Elena Vosónak hívnak. Apáca vagyok, ápolónővér. A maga neve Michael Roark. Egy olasz kórházban van. Autóbalesetet szenvedett. Újból és újból elmondta ugyanezt a betegnek, igyekezett megnyugtatni, remélte, hogy hallja és érti, amit mond. Nem volt túl sok információ ez, de arra gondolt, ha ő lenne ilyen helyzetben, ő is ezt szeretné hallani.
Az ajtó előtt álldogáló fiatalembert Marcónak hívták, minden nap délután háromtól éjjel tizenegyig volt ügyeletben. Néhány évvel idősebb volt Elenánál, széles vállú, markos, jóképű és napbarnított. Azt mondta, halász, és csak olyankor vállal kisegítő munkát a kórházban, amikor nem túl jó a fogás. Elena azt is tudta róla, hogy csendőr volt, mert elmesélte neki. Délelőtt látta is csendőrökkel beszélgetni, amikor a tengerparti sétányon járkált a rövidke ebédszünetben. Az is feltűnt neki, hogy Marco fehér köpenye mindig kidagad a dereka táján; úgy sejtette, hogy pisztoly van nála. Miután megfordították a beteget, Elena ellenőrizte a folyadékot az infúzióban, rámosolygott Marcóra, és megköszönte a segítséget. Aztán átment a szomszédos szobába, ahol nyugodtan alhatott, olvashatott, vagy levelet írhatott, de azért mindig a beteg közelében volt. Ez is ugyanolyan kis kórterem volt, külön zuhanyozóval és vécével, ahol teljesen egyedül lehetett, nem úgy, mint a zárdában. A gondolatait nem kellett megosztania mással, csak az Istennel. Becsukta az ajtót, és leült az ágyra; azt tervezte, levelet ír haza. Rápillantott a beteg lélegzését ellenőrző műszer piros lámpácskájára az ágy melletti asztalon. Az egyenletes légzés tisztán hallható volt, olyan élesen, mintha csak ott állt volna mellette. Elena elnyúlt az ágyon, a párnára hajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és hallgatta a férfi lélegzetét. Erős volt és egészséges, és olyan közeli, mintha csak ott feküdne mellette. Minél tovább hallgatta, annál izgatóbb lett, lassanként szinte már úgy érezte, mintha a testük is összesimulna. Egyszerre lélegzett vele, mintha együtt emelkedne-süllyedne a mellkasuk. Egyre mélyebb levegőket vett, a keze a mellére siklott. Szerette volna megérinteni a férfit, felfedezni a testét, de egészen másként, mint amikor a sebeit kötözgette. − Elég! − suttogta magának. Felpattant, kiment a fürdőszobába, megmosta az arcát és a kezét. Az isten megint próbára tette, mint már annyiszor, különösen az elmúlt két évben. Nem is tudta, mikor tájt ébredtek benne először ezek az érzések. Egyszerűen csak rátörtek, a semmiből. Felkavaróak voltak, érzékiek és erotikusak. Valóságos testi-lelki éhség, amit korábban soha nem tapasztalt. Senkinek nem beszélhetett róla. A szüleinek semmi esetre sem − szigorúak és konzervatívok voltak, mint a régi olasz katolikus családok általában. A
többi apácának még annyira sem beszélhetett ilyesmiről, a főnökasszonyról már nem is szólva. Gyötrő volt ez az érzés, szinte lüktetett a leküzdhetetlen vágytól, hogy egy férfi karjában érezze magát, és nő lehessen a szó legteljesebb értelmében. Mindig is jellemző volt rá valami különös merészség, kalandvágy és testi bátorság. Egyszer még tizenéves korában Firenzében jártak a szüleivel, és ott szemtanúi voltak egy autóbalesetnek. A szülei legnagyobb döbbenetére ő odarohant, és kirángatta a volán mellől az eszméletlen vezetőt, pillanatokkal azelőtt, hogy az autó felrobbant. Egyszer később a Szent Bernardine kórházbeli apácákkal volt pikniken, és felkapaszkodott egy harminc méter magas rádióadó-toronyra egy kisfiú után, aki felmászni felmászott ugyan, de lejönni már nem mert. Idővel aztán rájött, hogy ez a fizikai merészség és az érzéki vágy nem ugyanaz. És akkor megértette, hogy ezt a kísértést és a próbatételt az isten küldte rá. Próbára teszi a benső erejét, a szüzességre és engedelmességre tett fogadalmát. És napról napra súlyosabb volt a próbatétel, egyre nehezebb lett legyőzni a kísértéseket. De valahogy mégiscsak sikerült, mindig visszatáncolt a szakadék szélétől, ahogyan most is. És ez bátorságot és meggyőződést adott neki, hitt benne, hogy van ereje az ellenálláshoz. Mintha csak saját magát akarná próbára tenni, szándékosan hagyta, hogy Marcóra terelődjenek a gondolatai, aki a betegszoba előtt őrködött. Izmos testére, ragyogó szemére, a mosolyára… Nem beszélt róla, hogy van-e felesége, jegygyűrűt mindenestre nem viselt. Elena eltűnődött, vajon minden szabadidejét azzal tölti-e el, hogy lányokat cipel az ágyába. Elég jóképű ahhoz, hogy megtehesse. Marco azt mondta, kapott ápolói képzést, ahogyan feltehetőleg a többiek is, akik itt szoktak ügyelni. De vajon miért hord magánál pisztolyt? És a többiek? A zömök termetű Luca, aki este tizenegykor váltotta fel Marcót, és Pietro, aki reggel hétre érkezett, mikor Luca elment − vajon náluk is van fegyver? És ha igen, miért? Miért őrzik így ezt a beteget? Miféle fenyegetéstől kellene tartani egy ilyen békés tengerparti kisvárosban?
20. fejezet Róma, 18:45 Roscani körbejárta az autót. A rendőrségi kordon mögött összecsődült emberek megbámulták, és találgatták, vajon ki lehet, valami fontos személyiség-e. Az Alfa mögött, a járdától nem messze, a kis park bokrai között egy másik holttestet is találtak. Két lövés érte: egy a szívébe, egy a bal szeme fölött. Idősebb férfi volt, iratokat nem találtak nála. Roscani a gyilkossági csoport két nyomozójára, Castellettire és Scalára hagyta az ismeretlen férfit. Őt csak az Alfa Romeo érdekelte. A szélvédő megrepedt, a kocsi eleje harmonikaszerűen összenyomódott, amikor belerohant a teherautóba. Épp csak hajszálon múlt, hogy nem találta el az üzemanyagtartályt. Pio holtteste még ott volt, amikor Roscani a helyszínre érkezett. Nem nyúltak hozzá, csak lefényképezték, és videofelvételeket készítettek róla. Később aztán elszállították, a bokrok között talált holttesttel együtt. Csakhogy kellett volna lenni egy harmadik holttestnek is: Roscani tudta, hogy az amerikai, Harry Addison is Pióval volt, most jöttek vissza arról a helyről, ahol azt a spanyol gyártmányú Llama pisztolyt találták. Csakhogy Addisonnak se híre, se hamva. Sőt a pisztoly is eltűnt. A kulcs benne volt a csomagtartó zárjában, mintha valaki pontosan tudta volna, hogy ott kell keresni a pisztolyt. Az Alfában megtalálták Pio saját fegyverét, a 9 milliméteres Berettát; úgy tűnt, ezzel oltották ki az életét. A hátsó ülésen hevert, a sofőrülés mögött, mintha csak hanyagul odahajították volna. Az első utasülésen vérnyomok éktelenkedtek, főleg a fejtámla alatt. A szőnyegen lábnyomok, bár nem túl jól kivehetők. A kocsi tele volt ujjlenyomatokkal. A technikusok rögzítették a nyomokat, mindenféle anyagmintákat vettek, megjelölték és zacskókba rakták őket. Két rendőrségi fotós is ott sürgölődött még a helyszínen. Az egyik egy Leicával készített felvételeket, a másik egy átalakított Sony HI-8-as kamerával filmezett. A Mercedes márkájú teherautóról kiderült, hogy az ellopását aznap délután jelentették be. A sofőrje eltűnt.
Roscani beült sötétkék Fiatjába, és lassan elhajtott a kordon és a szájtátva bámészkodó csődület előtt. A rendőrség által felállított reflektorok miatt olyan fényárban úszott minden, mint egy filmforgatás helyszínén, ami jól jött az újságíróknak és a tévéseknek, akik már izgatottan ott nyüzsögtek. − Felügyelő úr! Felügyelő úr! − kiáltoztak férfi és női hangok Roscani után. − Ki a tettes? Van valami köze Parma bíboros meggyilkolásához? Ki az áldozat? Kit gyanúsítanak? Roscani ügyet sem vetett rájuk. A gondolatai Pio körül forogtak, és azon, hogy mi történhetett a halálát megelőző pillanatokban. Gianni Pio nem az az ember volt, aki hibákat követ el − de ma délután látszólag mégis ez történt. A laboratóriumi jelentések és a boncolási jegyzőkönyv nélkül Roscani egyelőre csak találgatni tudott. Kavarogtak benne a kérdések, és fojtogatta a düh meg a szomorúság. Gianni Pio a gyerekei keresztapja volt, jó barátja és munkatársa több mint húsz éve. Roscani elindult Rómán át, Garbatella kerületbe, ahol Pio lakott, hogy felkeresse a feleségét és a gyerekeit, és megpróbáljon vigaszt nyújtani nekik. Közben küzdött önmagával, hogy elfojtsa a személyes érzéseit. Mint rendőrnek ez a kötelessége, másképp megakadályoznák abban, hogy elsőrendű és legfontosabb feladatára koncentráljon: arra, hogy a föld alól is előkerítse Harry Addisont.
21. fejezet Thomas Kind állt a sötétben, és nézte a férfit, aki egy magas, támla nélküli széken ült előtte. Még két, overallba öltözött férfi volt a szobában, valahol a háta mögött, hogy kéznél legyenek, ha segítségre lenne szüksége, ami persze nem valószínű. Csak annyi lesz a dolguk, hogy utána eltakarítsák, amit el kell takarítani. Thomas Kind harminckilenc éves volt, 170 centi magas, karcsú testalkatú, legfeljebb 70 kiló, és kitűnő testi erőnek örvendett. Hollófekete haja egészen rövidre volt nyírva, fekete nadrágot, cipőt és pulóvert viselt,
így szinte alig lehetett észrevenni a sötétben. Csak sápadt arca derengett egészen halványan. Szemének mély kékje volt rajta az egyetlen szín. A széken ülő férfi megmozdult. Keze és lába össze volt kötözve, a szája leragasztva vastag ragasztószalaggal. Thomas Kind közelebb lépett, egy pillanatig nézte, aztán a szék mögé sétált. − Nyugalom − mondta halkan. A türelem és a higgadtság volt a fő jelszava. Így cselekedett mindig, higgadtan kivárva a kellő pillanatot. Ez volt Thomas Jose Alvarez-Rios Kind legfőbb tulajdonsága. Ecuadorban született, angol anyától. Alapos és kitűnő oktatásban részesült, sok nyelven beszélt. Valamikor színész volt. Ezenkívül a világ egyik legkeresettebb terroristája. Nyugalom − Harry fülét ismét ugyanez a szó ütötte meg. Egy férfihang beszélt, ugyanaz, mint az előbb. Harry mintha úgy érezte volna, hogy valaki elmegy mellette a koromsötétben, de nem volt egészen biztos benne. A feje úgy lüktetett, hogy az minden egyebet elnyomott. Csak annyit tudott, hogy egy széken ül, keze-lába összekötözve, a szája leragasztva. Körös-körül mindent áthatolhatatlan sötétség borított. Pedig a szeme nem volt bekötve. De akárhogy forgatta a fejét, mindenfelől sötétség vette körül. Sehol egy árnyék, sehol egy ajtórés, amin egy kis fény szűrődne be. Csak feketeség. Pislogott egyet. Aztán megint. Ide-oda forgatta a fejét, hátha tévedett. De hiába. Hirtelen belecsapott: akármi történt is, és akárhová került is, ez csak azt jelentheti, hogy megvakult. − Nem!!! − ordított fel. − Nem!! Thomas Kind közelebb lépett. − Hogy van az öcséd? − kérdezte ugyanazon a nyugodt hangon. − Úgy hallom, mégis életben van. Valaki letépte a ragasztószalagot Harry szájáról. Felkiáltott, legalább annyira a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. − Hol van? − A hang most sokkal közelebbről jött, mint eddig. − Nem… én nem tudom… hogy életben van-e − Harry szája és torka olyan száraz és reszelős volt, mint a smirgli. Próbált annyi nyálat összegyűjteni a szájában, hogy nyelni tudjon, de nem ment. − Azt kérdeztem, hol van az öcséd.
− Kérek… egy kis… vizet. Kind egy távirányítót vett a kezébe. Megnyomott rajta egy gombot. Ebben a pillanatban valahol a távolban felvillant Harry előtt egy fénypont. Összerándult a meglepetéstől. Tényleg látja, vagy csak képzeli? − Hol van az öcséd? − A hang most a bal füle mellől, kissé hátulról jött. A fénypont lassan közeledni kezdett felé. − Én… − Harry megint nyelni próbált − nem tudom. − Látod a fényt? − Igen. A fénypont még közelebb ért. − Helyes. Kind a hüvelykujjával megnyomott egy másik gombot. Harry látta, hogy a fénypont lassan letér eddigi pályájáról, és a bal szeme felé közeledik. − Azt szeretném tudni, hol van az öcséd. − A hang most Harry jobb fülébe suttogott. − Nagyon fontos, hogy megtaláljuk. A fénypont egyre közeledett a bal szeméhez, és egyre élesebben ragyogott. Amikor Harryt elfogta a rémület, hogy megvakult, szinte el is feledkezett a kínzó lüktetésről a fejében. De most a fény miatt újra elkezdődött. A lassú, kitartó dobolás egyre erősödött, ahogy a fénypont közeledett. Harry félrerántotta a fejét, próbálta elfordítani, de valami keménység megakadályozta. A másik oldalra is próbálkozott, de ott is akadályba ütközött. Aztán hátrahajtotta a fejét, de bármivel is próbálkozott, nem tudott elfordulni a kínzó fényponttól. − Eddig még nem éreztél fájdalmat. De majd fogsz. − Kérem… − Harry szorosan összeszorította a szemhéját, és amennyire tudta, elfordította a fejét. − Ez nem fog segíteni! − A hang színe hirtelen megváltozott. − Nekem… fogalmam… sincs, hogy… hogy él-e… az öcsém. Honnan tudnám… hogy hol van? A fénypont már egészen közel ért, egyre tűhegyesebb és élesebb lett. Kicsit körözött Harry bal szeme előtt, aztán megállapodott a pupilla közepénél. − Ne, kérem! − Hol van az öccséd?
− Halott! − Nem, él, és te tudod, hol van. A fénypont már alig egy centire volt. Mind fényesebb és vakítóbb lett. Harry feje egyre jobban lüktetett. A fénypont még közelebb jött, mintha egy tű hatolt volna egyenesen az agyába. − Ne! Hagyják abba! − Hol van? − kérdezte a férfihang. − Mondd meg, és kialszik a fény. A lüktetés csak úgy dübörgött a fejében. Hangosabban, mint bármi, amit eddig életében hallott. Mintha csak egy hatalmas üstdob peregne a feje belsejében. A fény lassan kúszott az agya középpontjába, mint egy fehéren izzó tű. Ilyen fényességet eddig elképzelni sem tudott volna. Fényesebb volt, mint egy hegesztőpáka csúcsa. Mint a nap középpontja. A fájdalom mindent elárasztott; olyan szörnyű volt, hogy úgy érezte, a halál sem vetne véget neki. Magával viszi ezt a borzalmat az örökkévalóságba. − Nem tudom! Nem tudom! Nem tudom!!! Hagyják abba! NEEE! Kérem!!! Halk kattanás. A fénypont kialudt.
22. fejezet Róma, Harry Addison szobája a Hassler Hotelben, július 9. csütörtök 6:00 Semmihez nem nyúltak hozzá. Harry aktatáskája és jegyzetei az asztalon hevertek, a telefon mellett, ahol hagyta őket. A ruhái a szekrényben, a holmija a fürdőszobában. Csak annyi változott, hogy lehallgatókészüléket helyeztek el mindkét telefonban, a hálószobában és a fürdőszobában lévőben is, továbbá egy kis videokamerát szereltek fel az ajtóval szemben lévő karos falilámpa mögé. Ez része volt a tervnek, az olasz belügyminisztérium által felállított Gruppo Cardinale fedőnevű különleges csoport dolgozta ki, melyet az ügyészség, a Vatikán, a csendőrség és a rendőrség összefogásával állítottak fel Parma bíboros meggyilkolását követően.
A bíboros elleni merényletet és az assisi buszrobbantást immár nem külön ügyként kezelték. A Gruppo Cardinale védőszárnya alatt tömörülő csendőrök, a rendőrség különleges nyomozói, valamint a DIGOS nevű speciális alegység, amely politikai motivációjú ügyekkel foglalkozott, mind a Gruppo Cardinale fejének tettek jelentést − a köztiszteletben álló Marcello Taglia főügyésznek, ő hangolta össze a különböző nyomozó szervek tevékenységét. De azért mindenki pontosan tisztában volt vele, hogy a csoport lelke és valódi irányítója mégiscsak Otello Roscani felügyelő. Roscani mereven bámult a boncasztalra, aztán elfordult. Nagyon jól tudta, milyen egy boncoláskor felvágott koponya, látott már ilyet épp eleget. Csontfűrésszel eltávolítják a tetejét, hogy kivehessek az agyat. Pio testét szinte cafatokra szedték, hátha találnak valamit, amiből következtethetnek arra, ki lehetett a gyilkos. Roscani a maga részéről úgy gondolta, épp elég információ áll a rendelkezésére, amiből kétségtelenül megállapíthatja, hogy ki volt Pio gyilkosa. Pio 9 milliméteres Berettájáról kiderült, hogy valóban ez volt a gyilkos fegyver. Több tiszta ujjlenyomatot is találtak rajta. A zömük Pióé volt, de kettő valaki másé − az egyiket a markolat bal oldalán találták, a másikat a ravasz mellett, jobboldalt. Az FBI Los Angeles-i irodájához fordultak segítségért, és a kaliforniai közlekedésrendészeti alosztályról kikérték Harry Addison, Benedict Canyon Drive 2175. alatti lakos jogosítványát, amelyhez ujjlenyomat is volt mellékelve. Alig harminc perc múlva a komputerrel kinagyított ujjlenyomat be is futott faxon a Gruppo Cardinale főhadiszállására, Rómába. Az ujjlenyomat barázdáról barázdára tökéletesen megegyezett azzal, amit a pisztolyon találtak. Roscani életében először összerezzent a csontfűrész hangjától, amikor felsivított mögötte. Becsukta a boncterem ajtaját, és elindult a folyosón a lépcsőház felé. A karrierje során ezerszer is megfordult itt. Látott már rendőröket holtan. Látta brutálisan meggyilkolt nők és gyerekek holttestét. De bármilyen tragikus volt is minden ügy, profihoz illő módon távolságot tudott tartani. De most képtelen volt rá. Roscani ízig-vérig rendőr, és tisztában volt vele, hogy a rendőrök élete állandóan kockán forog. Ezt az igazságot nap mint nap belesulykolta az
élet. El kellett fogadnia, hogy így van. Bármilyen tragikus és szomorú is, de ilyen az élet. És ha ilyesmi történik, a profi dolga az, hogy továbbmenjen, düh nélkül, gyűlölet nélkül. Ez is hozzátartozik a szakmájához, amit önként választott Az ember azt hiszi, kellőképpen fel van vértezve, egészen addig, míg egy nap ki nem hívják egy gyilkosság színhelyére, s oda nem lép legközelebbi kollégája holttestéhez, és látnia kell az iszonyatot, amit a golyók műveltek vele. És akármilyen profi is valaki, erre lehetetlen lelkileg felkészülni. A veszteségérzet és a düh úgy tombolt benne, mint egy bozóttűz, mindent elemésztve, ami csak az útjába került. Roscani ingerülten megtaszította az ajtót, és kilépett a reggeli napsütésbe. A langyos melegség megkönnyebbülést kellett volna hogy jelentsen az odabenti dermesztő hideg után, de ő meg sem érezte. Megkerülte az épületet, és közben próbálta lecsillapítani az érzéseit, mindhiába. A saroknál befordult, és a parkoló felé sétált, ahol a kocsija várakozott. Ólomsúllyal nehezedett rá a szomorúság. Végül mégsem ült be a kocsiba; a járda szélénél megvárta, amíg néhány autó elhajt, aztán átment az utca túloldalára, és lassan ballagni kezdett. Szüksége volt egy kis csendre és magányra, hogy nyugodtan átgondolhasson mindent. Hogy kisétálja magából, amit érez, és hogy végre úgy tudjon gondolkozni, mint egy speciális csoportot vezető nyomozó, és nem mint olyan valaki, aki épp elveszítette a legjobb barátját.
23. fejezet Thomas Kind az ablak mellett állt, és onnan figyelte, ahogy a két overallos férfi kilép az épületből, és átvonszolják Harry Addisont az udvaron. Ő már végzett vele, az embereinek nem maradt más dolguk, mint hogy megszabaduljanak tőle. Harry csak a jobb szemével látott, azzal is inkább csak árnyakat. A bal szemét teljesen élettelennek érezte. A többi érzéke azt súgta, hogy kihozták a szabadba, valami kemény burkolaton botladozik, és valószínűleg két férfi kíséri. Valahonnan nagyon távolról derengett annak az emléke, hogy egy
széken ül, és szavakat ismétel el hangosan, amiket egy fülhallgatón keresztül mond neki az a hang, amelyet korábban is hallott. Némi ügyetlenkedés után a két férfi illesztette a fülébe a kis fülhallgatót, közben többnyire olaszul vitatkoztak, de időnként angol mondatok is keveredtek bele. Nem jó a méret. Látszani fog. Nem fog működni. Hirtelen élesen felcsendült mellette egy olaszul beszélő férfihang, egy azok közül, amelyeket már korábban is hallott. Egy pillanattal ezután egy kéz hátulról meglökte, majdnem orra bukott. A két keze még mindig össze volt kötözve a háta mögött. Valahonnan motorzúgás ütötte meg a fülét. Az agya egyre jobban kitisztult, és eszébe villant, hogy ha járni tud, akkor talán, futni is tudna. De nem lát, és nem tudja használni a kezét. Hátulról megint keményen megtaszították. Elesett, hangosan felkiáltott, az arca a betonhoz ütődött. Próbált átfordulni a hátára, de egy láb rátaposott és a földre nyomta. Valahonnan közelről egy erőlködő hang hallatszott, mintha az egyik férfi valami nehezet emelne, majd egy fémes csattanás, aztán valami súlyos vastárgyat húztak el a kövön Harry füle mellett. Megragadták a vállánál, talpra rángatták, és valami gödörféleség széléhez állították. A lába alatt egy acélrudat érzett, és rájött, hogy egy fémlétrán kell lefelé indulnia. Azonnal eltűnt az a halványan derengő fény is, ami eddig körülvette, és valami szörnyű bűz öntött el mindent. Egy másik férfihang kicsit távolabb káromkodott. Aztán vízzubogás hallatszott. Harry ekkor rájött, hogy egy csatornában vannak. Olasz szavak hangzottak fel. − Prepararsi? − Si. Harry éles fájdalmat érzett a csuklójában. Egy kattanás, és a kezei kiszabadultak. Aztán megint egy halk kattanás: egy kibiztosított pisztoly félreismerhetetlen hangja. − Sparagli! Harry ösztönösen hátralépett egyet, és az arca elé kapta a kezét. − Sparagli! Dörrenés. Valami a kezéhez ütődött, aztán a fejéhez. Az ütés ereje hátralökte a vízbe. Harry már nem láthatta a pisztolyos férfi arcát, aki keresztüllépett a testén. Sem a másik férfit, aki egy zseblámpát tartott a kezében. És nem
láthatta, amit ők láttak: az arca bal oldala vérben úszott, a haja is ragacsos lett tőle; a vérpatakocska cseppenként csordogált bele a csatorna vizébe. − Morto − suttogta az egyik hang. − Si. A pisztolyos férfi letérdelt mellé, és beljebb lökte Harry testét a szennyvízbe, oda, ahol már sodra volt, aztán nézte, ahogy elúszik. − I topi faranno il resto. A patkányok majd elintézik a többit.
24. fejezet Róma, rendőr-főkapitányság A képernyőn Harry Addison volt látható: egy támlátlan széken ült, a bal halántékán kötéssel. Fehér pólót, farmert, napszemüveget viselt, ugyanazt az öltözéket, mint amikor elhagyta a szállodát tegnap délután fél egy tájban. Majdnem harminc órával ezelőtt. Az alig egy perces videofelvétel a körözött szökevény Harry Addisonról névtelen küldeményként érkezett a Szentszék sajtóirodájába, délután háromnegyed négykor, azzal a kéréssel, hogy juttassák el személyesen a pápának. Amikor beérkezett a csomag, nem nyitották fel mindjárt, hanem félretették egy polcra, és csak öt óra előtt tíz perccel bontották föl. Ekkor rögtön elküldték Farel irodájába, ahol megnézte egy beosztottja, aztán bevitte Farelnak. Hat órakor már Farel, Marcello Taglia, az ügyész, Roscani, Castelletti és Scala, a Pio halálát vizsgáló két gyilkossági nyomozó és még fél tucat rendőr együtt nézték a felvételt a főkapitányság egy elsötétített szobájában. − Danny, kérlek, add fel magad − mondta Harry angolul. Egy rendőrségi tolmács fordította a szavait a jelenlévőknek. A felvétel alapján csak annyit tudtak megállapítani, Harry egy magas széken ül, egy sötét szobában, egyedül. A falat a háta mögött mintha dombormintás tapéta borította volna. Előtte Harry a sötét szemüvegben, a halántékán kötéssel − ennyi látszott, semmi több. − Mindent tudnak… Kérlek, a kedvemért… add fel magad. − Kis szünet.
Harry feje megrezzent, az ajka szétnyílt, mintha még mondani akarna valamit, aztán a felvételnek hirtelen vége szakadt. − Nekem miért nem mondta senki, hogy felmerült az az eshetőség, hogy Daniel atya még életben van? − Amikor kigyulladtak a fények, Roscani először Tagliára, aztán Farelre nézett. − Én is csak percekkel azelőtt értesültem róla, hogy ez a videokazetta megérkezett hozzám − mondta Farel. − Tegnap derült ki, amikor Addison felnyittatta az öccse koporsóját, és megesküdött, hogy nem az ő maradványai vannak benne. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Marsciano bíboros is ott volt. Szerinte Addison csak ki van merülve érzelmileg, és nem tudja, mit beszél. Ma délután, amikor a bíboros úr meghallotta, mi történt Pióval, akkor küldte el hozzám Bardoni atyát, hogy mesélje el, mi történt tegnap. Roscani felállt, és átsétált a szoba túlsó végébe. Fortyogott a dühtől. Ezt azonnal közölniük kellett volna vele. Egyébként sem voltak a legnagyobb barátságban Farellal, de ez már sok. − És magának fogalma sincs, kitől származhat a kazetta? Farel mereven Roscanira nézett. − Ha tudnánk, felügyelő úr, már léptünk volna valamit, nem gondolja? Az elegáns, hajszálcsíkos, sötét öltönyt viselő Taglia, akinek egész lénye arisztokratikus származásra és neveltetésre vallott, közbevágott. Most először szólalt meg. − És mért csinálta ezt Addison? − Hogy miért nyittatta fel a koporsót? − Igen. − Nekem azt mondták, hogy érzelmi rohamában, el akart búcsúzni az öccsétől. A vér nem válik vízzé és a többi. Aztán, amikor meglátta a holttestet, nagyon meglepődött. Roscani visszasétált, és igyekezett nem tudomást venni Farel tenyérbemászóan arrogáns modoráról. − Tegyük fel, hogy igaz. De ebből még miért feltételezi, hogy él? És miért kéri, hogy adja föl magát? − Akárki is áll a dolog mögött, nyilván aggódik, hogy Daniel életben van, és valamit elmondhat, ha elfogják. Megpróbálja a bátyjával előcsalogattatni, hogy aztán eltehessék láb alól − mondta Taglia. − És a bátyja, aki így kötődik hozzá érzelmileg, segít nekik? − Talán kényszerítették − mondta Farel, és hátradőlt a székén.
− De ha meg is van győződve róla, hogy az öccse él, miért kellett világgá kiabálnia? Daniel atya hivatalosan halottnak van nyilvánítva. Miért nem hagyta ennyiben? Szép csendben is megkereshetné, feltűnés nélkül. − Ugyan hol keresse? − kérdezte Taglia. − Miért ne segíthetne a rendőrség? Roscani kirázott egy szál cigarettát a dobozából, és rágyújtott. − De nem a rendőrségre küldték a videokazettát, hanem a pápának. Vajon miért? Elég sokat ír a sajtó rólunk, bizonyára tudják, ki vezeti a nyomozást. − Mert azt akarták, hogy eljusson a médiába. A rendőrség vagy kiadja a sajtónak és a tévének, vagy nem. Gondolom, azért küldték a Szentatyának, mert abban reménykedtek, hogy ő majd személyesen intézkedik. Mindenki tudja, milyen nagyon megrázta a bíboros halála, és mennyire szívén viseli, hogy elfogják a gyilkosát. − És a pápa megkérte önt, hogy hozza nyilvánosságra a kazettát? − Igen. Roscani egy pillanatig Farelre meredt, aztán arrébb lépett. − Fel kell tételeznünk, hogy ezek minden eshetőségre számítottak. Tudják, hogy ha úgy döntünk, nem adjuk át a kazettát a médiának, azzal egy nagy esélyt játszunk el. Ha viszont kiadjuk, és Daniel atya valóban él, és látja a tévében, vagy olvas róla az újságban, és úgy dönt, megteszi, amire a bátyja kéri, akkor lehet, hogy mi találjuk meg előbb, és nem ők. Így elmondhatja nekünk azt a valamit, amit ők annyira szeretnének titokban tartani. − De úgy tűnik, hajlandók vállalni ezt a kockázatot − jegyezte meg Taglia. − Úgy tűnik. − Roscani elnyomta a cigarettát, és Tagliáról Farelre siklott a tekintete, aztán a többi nyomozóra. − Van még egy probléma − Farel felállt, és begombolgatta a zakóját. − Ha a média megkapja a kazettát, egy fotót is kell adnunk Daniel atyáról, és részletes információkat közölni róla, amiket eddig szigorúan bizalmasan kezeltünk. Egy vatikáni pap, akit egy bíboros meggyilkolásával vádolnak… Konzultáltam Palestrina bíborossal, a vatikáni külügyminiszterrel, és ő is úgy véli, ha ez az egész kipattan, a Szentszék olyan botrány közepébe csöppen, amire évtizedek óta nem volt példa. És épp most, amikor egyébként sem mondhatjuk, hogy az egyház népszerűsége az egeket ostromolná.
− Itt most egy gyilkosságról van szó − nézett Roscani keményen Farelre. − Próbálja meg visszafogni a személyes indulatait, felügyelő úr. − Farel egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett Roscanival, aztán az ügyészhez fordult. − Bízom benne, hogy helyes döntést fog hozni. − Azzal kisétált a szobából.
25. fejezet Mint már annyiszor, Roscaninak ismét Farel ellenében kellett dolgoznia. A kérlelhetetlen vatikáni rendőrfőnök mindig mindenek elé helyezte a Szentszék érdekeit. Roscani egészen más egyéniség volt, és más módszerekkel szeretett dolgozni, végezte a dolgát, legjobb tudása szerint. Ezt még az apjától tanulta, aki bőrdíszműves volt. A kis műhelyében halt meg nyolcvanéves korában, szívrohamban, amikor épp egy ötvenkilós üllőt próbált megmozdítani. Rendíthetetlen kötelességtudatát és szorgalmát a fiaiba is beoltotta. A legtöbb, amit tehet, hogy nem vesz tudomást a Farel-félékről, minden energiáját hasznosabb dolgokra fordítja, és csak a feladatra összpontosít, amit meg kell oldania. Miután Farel elment, Scala megjegyezte, hogy a kötés Harry Addison fején arra utal, hogy megsérülhetett, amikor Pio kocsija összeütközött a teherautóval. Ha igen, lehetséges, hogy orvosi kezelésre szorult, és ha meg tudnák találni az orvost, aki ellátta, talán valami nyomra akadhatnának, hol lehet most. Castelletti sem tétlenkedett, fogta a videokazettát, felírta a gyártó nevét és sorozatszámát. Ki tudja, ez is elvezethet valahová. Esetleg egy bizonyos üzletbe, ahol az eladó emlékezhet rá, kik vettek az utóbbi időben ilyen kazettát. A megbeszélés ezzel véget is ért; Roscani és Taglia kettesben maradtak a szobában. Nem volt más hátra, mint hogy Taglia meghozza a döntést a kazettával kapcsolatban, Roscaninak pedig ha tetszik, ha nem, engedelmeskedni kell neki. − Maga ugye azt akarja, hogy adjuk át a kazettát a médiának, és kérjük a
lakosság segítségét? − kérdezte halkan Taglia. − Néha beválik. − Néha viszont csak még messzebbre űzi a szökevényeket. De egyéb tényezőket is figyelembe kell vennünk. Amiről Farel beszélt. Ez az ügy roppant kényes. Diplomáciai zűröket is okozhat Olaszország és a Vatikán között… Természetesen az sem mindegy, hogy a pápa személy szerint mit szeretne, de Farel nem véletlenül hozta szóba Palestrina bíborost. Az ő dolga őrködni a Vatikán jó híre felett − Más szavakkal egy diplomáciai botrány súlyosabb, mint egy gyilkosság. És nem fogjuk kiadni a videokazettát. − Nem, nem fogjuk… A Gruppo Cardinale köteles továbbra is a legbizalmasabban kezelni az információkat. − Taglia felállt. − Sajnálom, Otello. Viszlát. − Viszlát. Az ajtó becsukódott Taglia után. Roscani magára maradt. Bosszús,volt, és tehetetlennek érezte magát. Talán a feleségének, tényleg igaza van: az ő hivatástudata teljességgel hiábavaló, a világ nem igazságos és nem tökéletes. És ő nem tehet semmit, hogy ezen változtasson. Az egyetlen, amit tehet, hogy nem rohan fejjel a falnak, amivel kissé megkönnyítené a saját életét és a családjáét is. Igen, a feleségének igaza van… csakhogy mind a ketten tudták, hogy saját magán éppúgy képtelen változtatni, mint a világon. Azért lett rendőr, mert nem akarta az apja hivatását folytatni. Fiatal házas volt, biztonságos körülményeket akart teremteni, mielőtt családot alapítaná. És a rendőri pálya izgalmas és nemes hivatásnak tűnt. De a hivatása lassanként mind jobban beleszólt a magánéletébe. Napról napra szembesülnie kellett az értelmetlen erőszak által tönkretett emberi életekkel. Amikor előléptették és a gyilkossági csoporthoz került, csak rosszabbodott a helyzet. Minden meggyilkolt áldozatra úgy tekintett, mintha gyerek lenne, akinek joga lett volná végigélni az életét. Parma bíboros ugyanúgy egy édesanya fia volt, ahogyan Pia. Mindent elkövetett, hogy elkapja a gyilkosokat, mielőtt újból ölnének. De hányszor kellett látnia, hogy ilyen vagy olyan okból a bíróság szabadon engedi őket? Megnyerhetetlen háborút vívott, de azért harcolt tovább. Talán csak azért, mert az apja fia volt, és olyan makacs, mint egy öszvér. Roscani hirtelen felkapta, a távirányítót, és bekapcsolta a készüléket. Visszacsévélte a kazettát, és újból megnézte a felvételt.
− Danny, kérlek, add fel magad... Mindent tudnak… Kérlek, a kedvemért… Add fel magad. Roscani figyelte, ahogy Harry elhallgat, aztán megrezzen az ajka, elkezd formálni egy szót, mintha még mondani akarna valamit, de akkor a felvételnek hirtelen vége szakadt. Roscani újból visszatekerte, és még egyszer lejátszotta. Aztán még egyszer és még egyszer. Minél többször nézte meg, annál inkább érezte, hogy gyülemlik benne a düh. Arra vágyott, bárcsak nyílna az ajtó, és belépne rajta Pio. De csak Harryt látta, ahogy ott ül a képen, Mr. Hollywood a napszemüvegében, és az öccsének könyörög: adja fel magát, csak azért, hogy ezek a gazemberek elkaphassák. Roscani kikapcsolta a tévét. A félhomályban újból keringeni kezdtek a gondolatai, leginkább arról, hogy legszívesebben kinyírná Harry Addisont, ha sikerülne kézre kerítenie. És nem volt semmi kétsége, hogy előbb-utóbb meg fogja találni. Megint bekapcsolta a tévékészüléket, cigarettára gyújtott, és határozottan elfújta a gyufát. Nem engedheti meg magának, hogy ilyen gondolatok járjanak a fejében, vajon az apja mit csinálna az ő helyében? Távolságot kell tartani. Újból, és újból lejátszotta a kazettát. Kényszerítette magát, hogy hidegen, higgadtan és objektíven nézze, mint egy tapasztalt rendőr. Hátha megakad a szeme valami alig észrevehető apróságon. Minél többször végignézte a felvételt, annál inkább nyugtalanította két dolog: a mintás, dombornyomású tapéta, ami Harry háta mögött látszott; és a felvétel vége, amikor a férfi szája kinyílik, hogy mondjon valamit. Elővett a zsebéből egy kis noteszt, és feljegyzett pár szót. Számítógépes nagyítás/tapéta Leolvasni szájról az utolsó szót Ismét visszatekerte és elindította a kazettát, de a hangot levette. Utána még egyszer visszatekerte, és újból végignézte az egész felvételt, némán.
26. fejezet Róma, Via Po, a Vatikán olaszországi nagykövetsége
Umberto Palestrina bíboros, Joseph Matadi bíboros, Monsignor Fabio Capizzi és Nicola Marsciano bíboros elvegyültek a vendégseregben, az Európai Unió miniszteri tanácsának tagjai között, akik épp Rómában rendeztek egy találkozót, amelynek témája a közepesen fejlett, illetve fejlődő országokkal való gazdasági kapcsolatok voltak. A minisztereket egy nem hivatalos koktélpartira hívta meg Giovanni Bellini érsek, az apostoli nuncius. A Parma bíboros elleni merénylet óta ez volt az első alkalom, hogy a pápa megmaradt tanácsadói megjelentek a nyilvánosság előtt. A négy pápai tanácsadó közül a külügyminiszter, Palestrina bíboros látszott a leginkább társasági embernek. Nem papi öltözéket viselt, mint a többiek, hanem egyszerű fekete öltönyt fehér gallérral, és tudomást sem véve a civil ruhás svájci gárdistákról, akik árgus szemekkel figyeltek mindenkit a teremben, barátságosan járkált egyik vendégtől a másikig. Palestrina már százhúsz kilós termetével is megfordította maga után a fejeket. De a meglepő kecsesség, amivel mozgott, a széles mosoly, a megragadó szürke szempár, a lobogó fehér haj még érdekesebbé tette. Vaskemény kézfogással köszöntötte a vendégeket, akikkel aztán többnyire az anyanyelvükön társalgott. Ahogy ide-oda járkált a teremben, üdvözölve a régi barátokat, és új ismeretségeket kötve, inkább úgy festett, mint egy választási körúton járó politikus, és nem mint a katolikus egyház második leghatalmasabb embere. Pedig az volt: az egyházat és a pápát képviselte, jelenléte mindenkit emlékeztetett rá, hogy a nemrégiben történt tragédia sötét árnya ellenére mennyire fontosnak tartja a Szentszék, hogy fáradhatatlanul munkálkodjon az Európai Közösség jövőjén. Marsciano bíboros a terem túlsó végében egy ideig Dánia képviselőjével beszélgetett, aztán elfordult, és az órájára pillantott: 7:50. Amikor felnézett, észrevette, hogy a svájci bankár, Pierre Weggen lép be a terembe. Kíséretében Jiang Youmei, a kínai nagykövet, Zhou Yi, a kínai külügyminiszter, valamint Yan Yeh, a Kínai Nemzeti Bank elnöke. A teremben érezhetően elhalkult a zsongás, és mindenki meglepetten felkapta a fejét. A Kínai Népköztársaság és a Vatikán nem álltak diplomáciai kapcsolatban, mióta a kommunisták 1949-ben hatalomra kerültek hazájukban − és most egyszer csak mindenki szeme láttára besétál a vatikáni követségre két magas rangú kínai diplomata és Kína egyik legbefolyásosabb pénzügyi vezetője.
Palestrina azonnal odasietett, hogy köszöntse őket, mélyen meghajolt, aztán széles mosollyal kezet fogott mindegyikükkel. Itallal kínálta őket és olyan vidáman csevegett velük − Maisciano azt is sejtette, hogv kínaiul −, mintha régi jó barátok lennének. Kína, melynek kapcsolatai egyre jobban fejlődnek a Nyugattal, mindinkább figyelembe veendő gazdasági hatalomnak számít a világban. Ez azonban semmi hatással nem volt Róma és Peking gyakorlatilag nem létező diplomáciai kapcsolataira. Nem folyt közöttük semmiféle hivatalos kommunikáció; a Szentszék azonban próbálta megtörni a jeget, Palestrina irányításával. A bíboros közvetlen célkitűzése az volt, hogy megszervezzen egy pápalátogatást Kínába 2000-ben, amikor az egyház fennállásának második évezredes évfordulóját ünneplik. Ennek persze igen messzire nyúló következményei lennének: azt jelezné, hogy Peking nemcsak hajlandó megnyitni kapuit a katolikus egyház előtt, de örömmel is fogadja a jelenlétét. Palestrina persze nagyon jól tudta, hogy a kínaiak erre soha nem lesznek hajlandóak, se 2000-ben, se máskor; így tehát a terve legalábbis merésznek volt mondható. De ő nem adta fel egykönnyen, és annyit máris elért, hogy a kínaiak legalább nyilvánosan megjelentek a társaságában. Az, hogy a kínai diplomaták egyáltalán hajlandóak voltak eljönni erre a fogadásra, leginkább Pierre Weggen erőfeszítéseinek volt köszönhető, akivel már évek óta együttműködtek, és akiben nagyon megbíztak. Vagy legalábbis annyira, amennyire a kínaiak egy nyugatiban meg tudnak bízni. Weggen, a nemzetközi körökben jól ismert befektetési bankár hetvenéves volt, magas, előkelő jelenség. A világon mindenhol nagy tiszteletnek örvendett, és főképp azzal foglalkozott, hogy globális partnerkapcsolatok kiépítésére törekvő multinacionális cégek egymásra találását segítse. Eközben magántanácsadóként is dolgozott régi kliensei és barátai számára, azoknak a személyeknek, cégeknek és szervezeteknek, akiknek a hírnevét köszönhette. Ez a szoros kliensi kör mindig szigorúan bizalmas maradt. A Vatikán is beletartozott. Nicola Marsciano, a Vatikán befektetéseit kezelő bizottság elnökeként az egész délutánt a Via Princiana egy lakásában töltötte, Weggen és jó néhány ügyvéd meg könyvelő társaságában, akiket Genfből hozott magával. Marsciano és Weggen már több mint egy éve igyekeztek szorosabbra
fogni a Szentszék részvény-portfolióját. Próbálták leszűkíteni a befektetések körét, és elsősorban az energiaiparra, a szállításra és az acélgyártásra összpontosítani. Továbbá olyan cégekre és vállalatokra figyeltek, amelyek nagyszabású nemzetközi infrastrukturális beruházásokkal foglalkoztak, mint például az útépítés, csatornázás vagy erőművek építése, főként a fejlődő országokban. Palestrina rendkívül fontosnak tartotta a Vatikán befektetési stratégiájának megváltoztatását, úgy vélte, ezen áll vagy bukik az egyház jövője. Ezért hívták meg a kínaiakat, akik viszont azért jöttek el, hogy megmutassák, Kína modern ország, melynek ugyanolyan érdekei fűződnek a fejlődő országokhoz, mint európai barátaiknak. Palestrinát azonban nem általában véve a fejlődő országok érdekelték, hanem egy bizonyos ország: maga Kína. Pierre Weggenen és a pápa négy legközelebbi tanácsadóján kívül senki, még maga a pápa sem sejtette, mi Palestrina valódi célja, ő ugyanis azt szeretné, ha a Vatikán láthatatlanul a háttérben maradva nagymértékben befolyásolná a Kínai Népköztársaság fejlődését, mind gazdasági, mind egyéb téren. A ma esti találkozó a kínaiakkal csak a kezdő lépés volt. A második lépés pénteken fog megtörténni, holnapután, amikor is Marsciano ismerteti az átdolgozott Befektetési stratégia a fejlődő országokban című jelentést a négy bíborossal, akik vele együtt a Vatikán befektetéseit felügyelik. A megbeszélés valószínűleg viharos lesz, mert a bíborosok megrögzötten konzervatívak, és nem szívesen fogadják az újításokat. Marscianóra vár a nem épp irigylésre méltó feladat, hogy meggyőzze őket. A jelentés kimerítő részletességgel tárgyalta, hogy mely régiókat veszi célba az új befektetési stratégia: Ázsiát, Latin-Amerikát, Kelet-Európát és Oroszországot. Persze Kínáról is esett szó, de csak az átfogó Ázsia címszó alatt, ahová Japán, Szingapúr, Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Dél-Korea, Tajvan és India is tartozott. De ez még csak a kezdet kezdete. Palestrina nagyon is jól tudta, Kína a fennen hangoztatott nyitottság ellenére alapjában véve még mindig szorosan zárt társadalom, amelyet szigorú ellenőrzés alatt tartanak a kommunisták. Ennek ellenére Kína gyorsan modernizálódik; és a modern Kína, az emberiség egynegyedével és az ezzel járó gazdasági befolyással kétségtelenül rövid időn belül a földkerekség legfélelmetesebb hatalmává fogja kinőni magát
Palestrina azt akarta elérni, hogy a jövő századra a katolikus egyház megvesse a lábát Kínában, jelen legyen minden városban és faluban. És így száz éven belül megszülethet az új Szent Római Birodalom. Kína népe többé nem Peking, hanem Róma uralma alatt fog állni, s a Szentszék lesz a világ legnagyobb szuperhatalma. Mindez persze hajmeresztő őrültség volt. Marsciano egyenesen elmebeteg ötletnek tartotta. De senki nem állhatott Palestrina útjába. A pápa nagyon nagyra tartotta, és halvány sejtelme sem volt a terveiről. Gyönge lábakon álló egészsége és sűrű hivatalos elfoglaltságai miatt úgy bízott Palestrinában, mint saját magában, és a Szentszék globális távlati céljainak kidolgozását szinte teljesen az ő kezébe tette. Tehát, ha valaki elmenne a pápához, hogy panaszt tegyen, az ugyanannyi lenne, mintha magához Palestrinához fordulna, aki úgyis mindent letagadna; és aki vádaskodni merészelne, az rövidesen egy isten háta mögötti egyházkerületben találná magát. Pierre Weggenen kívül, aki rendíthetetlenül hitt Palestrinában, mindenki más rettegett tőle − Marsciano, Matadi bíboros és Monsignor Capizzi is. És rettegtek azoktól az őrültektől is, akik neki dolgoztak: Farel nem egyszerűen a vatikáni rendőrség főnöke volt, hanem Palestrina könyörtelen csatlósa; és a terrorista Thomas Kind úgy tette el láb alól Palestrina legfőbb ellenségét, Parma bíborost, hogy a pápa és Palestrina szép nyugodtan ott álltak mellette, amikor végrehajtották a merényletet. Marsciano nem tudta, a többiek mit éreznek, de biztos volt benne, hogy egyikük sem veti meg annyira önmagát a saját gyengeségéért és gyávaságáért, mint ő. Ismét az órájára nézett: 8:10. − Eminenciás uram − lépeti mellé Pierre Weggen Yan Yeh társaságában. A Kínai Nemzeti Bank elnöke alacsony és vékony emberke volt, fekete haját ősz szálak tarkították. − Ugye emlékszik Yan Yehre? − kérdezte Weggen. − Igen, hogyne. − Marsciano elmosolyodott, és megszorította a kínai kezét − Isten hozta Rómában. Egyszer találkoztak már, Bangkokban egy vacsorán, ahol adódott néhány kínos pillanat, amikor Palestrina arról beszélt, milyen nagyszerű jövő vár a katolikus egyházra Kínában, mire azt a hideg és határozott választ kapta, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy Peking és Róma
közeledjen egymáshoz. Marsciano egyébként nagyon barátságosnak, nyíltnak, sőt szellemesnek találta Yan Yeht. A kínai pajkos csillanással a szemében megemelte a vörösboros poharát, és Marsciano poharához koccintotta. − Azt hiszem, sokat tanulhatnánk az olaszoktól a borkészítés rejtelmeiről. Marsciano közben észrevette, hogy a pápai nuncius Palestrinához lép, és félrevonja a kínai nagykövet és a külügyminiszter társaságából. Váltottak néhány mondatot, aztán Palestrina Marsciano felé pillantott, és kiment a teremből. Apró, másnak észrevehetetlen gesztus volt, de ő pontosan értette. − Ezt talán el lehet intézni − fordult vissza mosolyogva Yan Yehhez. − Eminenciás uram! − A nuncius odalépett a bíboroshoz, és megérintette a karját. Marsciano odafordult. − Igen, tudom… Hová kell mennem?
27. fejezet Marsciano egy pillanatra megtorpant a lépcsősor aljánál és fölnézett, aztán elindult fölfelé. Befordult egy keskeny folyosóra, mely egy cikornyás faragással díszített ajtóhoz vezetett. Lenyomta a kilincset, és belépett. A késő délutáni napfény élesen vágott be az egyetlen ablakon, és kettészelte a pompásan berendezett fogadószobát. Palestrina az egyik oldalon állt, félig az árnyékba húzódva. A mellette álló személynek épp csak a körvonalai rajzolódtak ki, de Marsciano így is tudta, ki az: Jacov Farel. A bíboros becsukta maga mögött az ajtót. − Eminenciás uram… Jacov… − Foglaljon helyet, Nicola − intett Palestrina egy csoport magas támlájú székre, melyek egy antik márvány kandalló előtt álltak. Marsciano átvágott a napfénypászmán, és leült. Farel vele szemben telepedett le, hanyagul keresztbe tette a lábát, és kigombolta a zakóját. A tekintete könyörtelenül Marscianóra szegeződött, egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét. − Feltennék egy kérdést, Nicola, és szeretném, ha a teljes igazságot
válaszolná rá. − Palestrina keze egy pillanatra megpihent az egyik szék támláján, aztán kicsit arrébb húzta és leült, szemben Marscianóval. − Életben van az a pap? Attól a pillanattól kezdve, hogy Harry Addison kijelentette, a holttest nem az öcséé, Marsciano tudta, hogy csak idő kérdése, és Palestrina magához fogja hívatni, és felteszi ezt a kérdést. Meglepte, hogy ilyen soká történt meg. De így legalább volt ideje felkészülni a válaszokkal. − Nem, nincsen − felelte egyenesen. − A rendőrség szerint életben van. − Tévednek. − A bátyja szerint is él − tette hozzá Farel. − Ő csak annyit mondott, hogy a holttest nem az öccséé. De ő is tévedett. − Marsciano tárgyilagos és határozott hangon beszélt. − A Gruppo Cardinale kezében van egy videofelvétel, amelyen Harry Addison látható, és arra kéri az öccsét, hogy adja fel magát. Ön szerint, bíboros úr, ez nem arra utal, hogy a bátyja szerint is él? Marsciano egy pillanatig hallgatott. Amikor megszólalt, Palestrinához intézte a szavait, ugyanolyan higgadtan, mint az imént. − Jacov ott volt velem a halottasházban, amikor az azonosítás történt − mondta, és Farelhez fordult − Nem így van, Jacov? Farel nem felelt. Palestrina jól szemügyre vette Marscianót, aztán felállt, és az ablakhoz sétált. Hatalmas alakja elfogta a napfényt. Amikor visszafordult, teljesen árnyékba került, semmi nem látszott, csak egy sötét folt. − Én egyszerű nápolyi utcagyerekként nőttem fel. A tapasztalat volt az egyetlen tanítóm. Ha az ember ott ül a járda szélén, vérző fejjel, mert valaki hazudott neki, de ő elhitte, hogy igazat mond… abból tanul. És ügyel rá, hogy többször ne forduljon elő ilyesmi. − Palestrina megállt Marsciano széke mellett, és lenézett rá. − Még egyszer kérdezem, Nicola: él az a pap? − Nem, eminenciás uram. Halott. − Akkor végeztünk is. − Palestrina Farelre pillantott, aztán váratlanul elhagyta a szobát. Marsciano nézte, ahogy távozik, aztán Farelre emelte a tekintetét − Halott, Jacov, higgye el − ismételte meg.
Farel egyik civil ruhás biztonsági embere állt a lépcső aljában, amikor Marsciano lefelé indult. Egy pillantásra sem méltatta, úgy ment el mellette. Marsciano egész életében az Istent és az egyházat szolgálta. Erős lelkű volt és becsületes, mint a toscanai parasztok, akiktől származott. Az olyanok, mint Palestrina vagy Farel egy más világban éltek, ahol ő nem találta a helyét, és amitől félt; de a körülmények és a saját tehetsége mégis odajuttatták. Bármilyen magasra emelkedett is, tudta, hogy Palestrinával soha nem szállhat szembe. Mindent elkövetett, hogy halottnak nyilváníttassa Daniel atyát, pedig tudta, hogy él. És ha nem csöppen ide a bátyja, akkor sikerült is volna. Most már nincs más választása, mint tovább játszani a játékot, és időt nyerni. A pillantás, amit Palestrina Farelre vetett, mielőtt kiment volna, mindent elárult. Marsciano pontosan tudta, hogy ettől kezdve állandóan figyeltetni fogják. Bárhová megy, bárkivel beszél, akár telefonon, akár egy vatikáni folyosón, akár az otthonában, figyelik és jelentik. Először Farelnek, ő meg Palestrinának. Ami szinte egyenlő a házi őrizettel. És ő nem tehet ellene semmit Az órájára nézett 8:50. Imádkozott, hogy ne legyen semmi baj, és remélte, hogy mostanra sikerült nekik kijutniuk onnan, ahogy tervezték.
28. fejezet Pescara Elena Voso nővér egy sima, szürke furgon hátuljában ült, egy lehajtható ülésen. A félhomályban épp csak ki tudta venni Michael Roark alakját, aki háton feküdt egy hordágyon, tekintetét az infúziós palackra szegezve, amely lassan himbálózott ide-oda. Elenával szemben ott ült a jóképű Marco. A tagbaszakadt Luca vezetett; úgy kanyargott a keskeny utcácskákon, mintha ő pontosan tudná, hová mennek, bár senki nem mondott erről egy árva szót sem. Elenát teljesen készületlenül érte, amikor alig egy órával ezelőtt a főnökasszony felhívta a siénai zárdából, és közölte vele, hogy a rábízott
beteget egy magán mentőautóval aznap este elszállítják valahová, és neki is vele kell mennie. Amikor megkérdezte, hová szállítják, csak annyit kapott feleletül, hogy egy másik kórházba. Röviddel ezután meg is érkezett Luca a mentőautóval, és elindultak. Villámgyorsan és csendben távoztak a Szent Cecília kórházból, alig hangzott el egy szó is, mintha csak szöknének. Áthajtottak a Pescara hídján, ide-oda kanyarogtak néhány mellékutcán, aztán ráfordultak a tengerparttal párhuzamosan futó főutcára, a Viale della Riviérára, és beleolvadtak a lassan hömpölygő kocsisorba. Az éjszaka párás és fülledt volt, sokan sétálgattak a tengerparton sortban-pólóban, vagy a pizzériák előtt üldögéltek a homokos part mentén. Elena épp eltűnődött, vajon itt a városban mennek-e át egy másik kórházba, de ekkor Luca elfordult a tengerpartról. Cikcakkban átvágtak a városon, elhaladtak a pályaudvar mellett, aztán északkelet felé száguldottak tovább a városból kifelé vezető főúton. Michael Roark tekintete ide-oda járt egész idő alatt, az infúzióról Elenára siklott, aztán a két férfira, majd megint a nővérre. Elena úgy sejtette, magánál van, tiszta a feje, és próbálja kitalálni, hogy hol lehet. Úgy tűnt, fizikailag meglepően jó állapotban van a körülményekhez képest, a vérnyomása és a pulzusa megfelelő volt, a légzése normális. Elena látta az érkezése előtt készült EKG és EEG eredményeket, amelyek arról tanúskodtak, hogy mind a szív-, mind az agyműködése rendben van. A diagnózis szerint akut traumát szenvedett, az égési sebeken és a törött lábakon kívül a legsúlyosabb sérülése az agyrázkódás volt. Nem lehet tudni, hogy teljesen fel fog-e gyógyulni, vagy csak részlegesen. Elena dolga annyi volt, hogy gondoskodjon az életműködéseinek fenntartásáról, amíg az agy gyógyulóban van. Amikor magán érezte a beteg tekintetét, kedvesen rámosolygott. Aztán felpillantott, és észrevette, hogy Marco is őt bámulja. Elmosolyodott: izgalmas volt a gondolat, hogy két férfi nézi egyszerre. Aztán gyorsan elfordult, zavarba jött. Most tűnt fel neki, hogy az autó hátsó ablakát sötét függöny takarja. Visszafordult, és kérdőn Marcóra pillantott. − Miért van befüggönyözve az ablak? − Bérelt az autó, így kaptuk. Elena kicsit habozott. − Hová megyünk? − Nekem nem mondták. − Luca tudja.
− Akkor kérdezze tőle. Elena Lucára pillantott, aztán megint Marcóra. − Veszélyben vagyunk? Marco elvigyorodott. − Micsoda kérdés! − Teljesen váratlanul azt az utasítást kaptuk, hogy távozzunk, szinte az éjszaka közepén. Úgy kacskaringózunk, mintha nem akarnánk, hogy valaki kövessen. Az ablakok elfüggönyözve. És magánál… pisztoly van. − Nálam? − Igen. − Mondtam, hogy csendőr vagyok. − Már nem az. − Tartalékos. − Marco hirtelen előreszólt. − Luca, Elena nővér tudni szeretné, hová megyünk. − Északra. Marco összefonta a karjait a mellkasa előtt, hátradőlt, és lehunyta a szemét. − Szunyókálok egy kicsit − mondta. − Aludjon maga is. Hosszú még az út. Elena nézte, aztán Lucára pillantott a kormánynál, egy pillanatra felviláglott az arca, mert épp cigarettára gyújtott. Amikor berakták a hordágyat a mentőautóba, Elena észrevette, hogy Luca zakója furcsán kidudorodik, beigazolva azt a gyanúját, hogy nála is fegyver van. És habár nem mondták neki, azt is tudta, hogy a reggelente ügyeletes ápoló, Pietro kocsival jön mögöttük. Michael Roark lehunyta a szemét. Elena eltűnődött, álmodik-e, és ha igen, miről. Vajon hová viszik? Ő sem tudja, hová vezet az ismeretlen út a sötétben? Elena ismét eltöprengett, ahogy már korábban is, ki lehet ez a férfi, és miért őrzik így.
29. fejezet Róma Harryt hirtelen olyan érzés fogta el, mintha száz meg száz apró lábacska szaladgálna rajta. Könnyű, csiklandozó kis lábak, mint az egereké.
Emberfeletti erőfeszítéssel kinyitotta az egyik szemét, és meglátta őket: nem egerek voltak. Patkányok. Csak úgy nyüzsögtek a mellkasán, a hasán, a lábán. Teljesen magához tért, és felordított, sőt szinte sikoltott. Próbálta lesöpörni őket magáról. Páran eltűntek, de jó néhány ottmaradt. Hegyezték a fülüket, és apró, parázsló vörös szemekkel őt figyelték. Aztán megint megcsapta az orrát a bűz. Eszébe jutott a csatorna. Körülötte vízzubogás hallatszott, megérezte, hogy nedves, és rájött, hogy a vízben fekszik, a szennyvíz ott csobog el mellette. Felkönyökölt, elfordította a fejét, és a jó szemével meglátott még több patkányt. Kicsit feljebb, a száraz parton százával hemzsegtek. Figyelték, és vártak. Azért nem jöttek közelebb, mert nem akartak a vízbe menni. Csak a legbátrabbak merészkedtek oda a sekély széléhez, ahol Harry feküdt. A feje fölött egy ősrégi, félköríves kőboltozat alkotta a mennyezetet. Némi betonnal kiegészítve ugyanilyen kő szegélyezte a falakat mindkét oldalon, és a csatorna medrét is; ahol feküdt. Itt-ott dróthálóval körülvett, halványan pislákoló villanykörték sugároztak egy kis fényt. Lát! Legalábbis egy kicsit. A hátára feküdt, és lehunyta a jobb szemét: minden elsötétedett. Egy pillanatig így feküdt, aztán összeszedte magát, és kinyitotta a bal szemét. Sötétség, semmi. Felpattant a jobb szemhéja, és a világ visszatért. Halvány fények. Kő. Beton. Víz. Patkányok. Kettőt látott, egész közel a jobb szeméhez, alig egy-két centire. Az orruk izgatottan mozgott. Kivillant a foguk. A leges-legbátrabbak nem tágítottak. Mintha csak tudnák, hogy elég egy szemét kivájni, és tehetetlen lesz. − Takarodjatok! − ordította, és megpróbált feltápászkodni. A patkányok nem mozdultak. − Takarodjatok a francba!!! Egyik oldaláról a másikra gördült. A hangja kongva visszaverődött a kőfalakról. Megpróbált odahajítani egy követ, de a mozdulattól beljebb csúszott a csatornába. Érezte, hogy a szennyvíz átcsap rajta és magával sodorja. A patkányok éles cincogással kimenekültek a partra. A többiek is fülhasogató visongást csaptak. Harry nagyra tátotta a száját, próbált levegőhöz jutni. Fuldokolva tovább sodródott. Semmi mást nem érzékelt,
csak a borzalmat a szájában: a saját vérével keveredő ocsmány csatornavíz ízét.
30. fejezet Július 10. 1:00 Egy kéz érintette meg Harry arcát. Reszketve felnyögött. A kéz elhúzódott, aztán egy perc múlva visszatért, egy nedves ronggyal megtörölgette az arcát, és letisztogatta a sebet a homlokán. Aztán kicsit feljebb siklott, és gyengéden ledörzsölgette a hajáról a rászáradt vért. Valahonnan a távolból tompán dübörgő zaj hallatszott, és finoman megrázkódott a föld, aztán a hang és a mozgás is megszűnt. Harry érezte, hogy megfogják a vállát, és kinyitotta a szemét, legalábbis az egyiket, amelyikkel látott. Amikor felnyílt a szemhéja, összerezzent: egy hatalmas arc hajolt fölé, a szemek megcsillantak a félhomályban. − Parla Italiano? − Egy férfi ült mellette a földön, a hangja magas és vékony volt, és különös, éneklő akcentussal beszélt. Harry lassan odafordította a fejét. − Ingelese? − Igen… − suttogta Harry. − Amerikai? − Igen… − suttogta ismét Harry. − Én is az voltam. Pittsburghben éltem. Azért jöttem Rómába, mert úgy volt, hogy szerepelni fogok egy Fellini-filmben. De nem jött össze. Aztán itt ragadtam. Harry hallgatta a saját lélegzését. − Hol vagyok? A férfi elmosolyodott. − Herculesnél. Hirtelen megjelent egy másik arc, és az is föléhajolt. Egy nő volt, sötét bőrű, negyven körüli, a haja egy tarka virágos kendővel hátrakötve. Letérdelt mellé, és megérintette a fejét, aztán odanyúlt a bal kezéhez, és felemelte. A keze be volt kötözve. A nő a furcsán nagyfejű férfira pillantott, és valamit mondott egy olyan nyelven, amit Harry még soha nem hallott. A férfi bólintott. A nő megint Harryre pillantott, aztán hirtelen
felállt, és elment. Pár pillanattal később mintha egy súlyos ajtó nyílt és csukódott volna. − Csak az egyik szemével lát… De nemsokára rendbe jön a másik is. Ő mondta. − Hercules rámosolygott Harryre. − Naponta kétszer ki kell mosnom a sebeit, és holnap kicseréljük a kötést a kezén. Ezt is ő mondta… Megint valami dübörgés és a rázkódás. − Én itt lakom − mondta Hercules. − Ez a metróalagút egy bedeszkázott része, egy régi munkaalagút. Öt éve vagyok itt, és senki nem tud róla. Kivéve egy-két embert, mint ez a nő. Nem rossz, mi? − Felnevetett, aztán kinyújtotta kezét, és egy alumínium mankóra támaszkodva feltápászkodott. − A lábaim bénák − mondta. − De a vállam nagyon erős. Hercules törpe volt, talán 140 centi magas. A feje hatalmas volt, és majdnem tojásdad. A válla valóban nagyon széles volt, a dereka azonban csenevész, a lábai piszkafavékonyak. Odabicegett a sötétbe burkolózó falhoz, és valamit elvett onnan. Amikor visszafordult, egy másik mankóra is támaszkodott − Valaki magára lőtt. Harry csak bámult üres tekintettel. Semmire nem emlékezett. − Nagyon szerencsés volt. Kiskaliberű pisztoly volt. A kezét találta el, és lepattant a koponyájáról. A csatornából halásztam ki. Harry a jó szemével rábámult Herculesre, próbált magához térni, mintha nagyon mély álomból kellene visszatérnie a valóságba. Valamilyen okból Madeline jutott az eszébe. Megjelent előtte a kép, ahogy széttárt karokkallábakkal, libegő hajjal ott úszik a jég alatt a fekete vízben, és arra gondolt, ő is ezt érezte-e: a rémisztő valóságból átsiklott valami álomszerű lebegésbe, míg végül el nem nyelte a végső, mély álom… − Nem fáj semmije? − Nem. Hercules elvigyorodott. − Mert ő adott orvosságot. Cigányasszony, ért a gyógyításhoz. Én nem vagyok cigány, de jóban vagyok velük. Adnak nekem dolgokat, meg én is nekik. Szívességeket teszünk egymásnak. Tiszteljük egymást, és nem lopunk egymástól… − vihogott, aztán megint elkomolyodott. − Magától sem, atyám. − Atyám…? − Harry értetlenül meredt Herculesre. − A zsebében voltak az iratai, Addison atya… − Hercules egyik kezével a mankóra támaszkodott, a másikkal oldalra mutatott.
Harry ruhái ott száradtak egy összetákolt állványon. Mellettük a földön gondosan kiteregetve ott volt a boríték, amit még Gasparri adott neki, benne Danny holmijai: a félig elégett óra, a törött szemüveg, a vatikáni igazolvány és az útlevél. Hercules hirtelen szinte akrobatikus mozdulattal eldobta mankóit, és lehuppant a földre Harry mellé. − Van egy kis baj, atyám. Gondolom, szeretné, ha értesítenék valakit a holléttéről. Talán a rendőrséget. De még nem tud járni, én pedig nem árulhatom el senkinek, hogy itt van, mert akkor felfedeznék a rejtekhelyemet. Ugye érti? − Igen. − Úgysem árt, ha még pihenget egy kicsit. Kis szerencsével már holnap képes lesz lábra állni, és akkor odamehet, ahová akar. Hercules hirtelen az előző mozdulatsor fordítottjával, a mankókra támaszkodva felemelkedett. − Most el kell mennem egy időre. Aludjon nyugodtan, itt biztonságban van. Azzal elbotorkált és eltűnt a sötétségben, a mankó kopogása visszhangzott egy darabig, aztán súlyos ajtónyikorgás hallatszott, mint az előbb, amikor a cigányasszony távozott. Harry visszafeküdt. Csak most érezte meg, hogy párna is van a feje alatt, és takaró borul rá. − Köszönöm − suttogta. Megint meghallotta a furcsa távoli dübörgést, ahogy elszáguldott egy metrószerelvény. Rátört a halálos kimerültség; ahogy Hercules eltűnt, lehunyta szemét és elaludt.
31. fejezet Beverly Hills, Kalifornia, július 9. csütörtök este Byron Willis nagyot sóhajtott, és letette a telefont. A Sunset Boulevard-ról rákanyarodott a Stone Canyon Roadra, és felkapcsolta a Lexus reflektorait. A fény megvilágította a vadszőlővel befuttatott kőfalakat, amelyek a hatalmas, elegáns villákat rejtették. Egyszerűen hajmeresztő képtelenség, ami történt. Harry Addison, akit ő hozott be a céghez, és akit testvéreként
szeretett, hirtelen körözött szökevény lett Olaszországban, és egy római rendőrfelügyelő meggyilkolásával vádolják. Ráadásul az öccséről azt feltételezik, hogy ő követte el a Parma bíboros elleni merényletet. És mindez egyik pillanatról a másikra derült ki. A sajtó máris ostromolta az irodát, hogy megpróbáljanak valami nyilatkozatot kicsikarni belőle vagy a kollégáiból. Akármi történt is, Harrynek minden segítségre szüksége lesz, és az ügyvédi irodának is. Az estét azzal fogja tölteni, hogy megkísérli lefegyverezni a médiát. Beszél a kollégáival és a legfontosabb klienseikkel, és a lelkükre köti, hogy semmit ne nyilatkozzanak, akárhogy is faggatják őket a riporterek. Eközben megpróbálja valahogy felkutatni Harryt, és megszerezni neki a lehető legjobb jogi képviseletet Olaszországban. Byron Willis óvatosan lelassított, amikor megpillantotta a háza, a Stone Canyon Road 1500. kapuja előtt összesereglett televíziós közvetítőkocsikat. Megnyomta a távirányító gombját, amely a kaput nyitotta, megvárta, amíg félrehúzódnak az útból az emberek, és behajtott, közben udvariasan kiintegetett, de azért csak annyira vett róluk tudomást, amennyire elkerülhetetlen volt. Miután behajtott, hátranézett, hogy nem csusszant-e be valaki a kapun. A reflektorok fénycsóvája belehasított a sötétségbe, megvilágítva az ismerős, hosszú behajtóutat, amely a házig vezetett. − A francba… − suttogta. Egyetlen pillanat alatt a legjobb barátja egész élete fenekestül felfordult. Ettől csak még jobban átérezte, a saját helyzete tulajdonképpen mennyire irigylésre méltó, és ő mennyire nem értékeli. Megint egy későig tartó értekezlet, késő esti hazatérés… A felesége és a gyerekek a Sun Valleyben lévő nyaralóban voltak. Az asszony és a két kisfiú, akiket még ha itthon voltak, akkor is szinte alig látott. Ki tudja, mit tartogat számára a jövő? Az élet csupa meglepetés. Nem lepne szabad, hogy a munka ennyi idejét lefoglalja. Ebben a pillanatban szentül elhatározta, hogy ha Harry ügyét sikerült elrendezni, akkor rövidít a munkaidején. Kicsit több időt tölt a családjával, megpróbálja kiélvezni az örömöket, amiket az élettől kaphat. Ismét megnyomott egy gombot a távirányítón. Felgördült a garázsajtó. Ilyenkor automatikusan fel szoktak gyulladni a lámpák is, de most valamiért nem így történt. Willis el sem tudta képzelni, miért. Kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt.
− Byron! − szólalt meg a sötétségben egy férfihang. Byron Willis rémülten összerezzent és megpördült. Egy közeledő alak halvány körvonalait pillantotta meg. − Kicsoda maga? − Harry Addison barátja. − Harry barátja? − Ez meg mi a fene? Hirtelen beléhasított a rémület. − Hogy jutott be ide? Mit akar? − Nem sokat. Valami fény villant fel, és egy egészen halk pukkanás hallatszott. Willis érezte, hogy valami kemény ütődik a mellkasának. Ösztönösen odapillantott. Aztán megrogyott a térde. Újból az a kis pukkanás, kétszer egymás után. A férfi már egészen közel állt hozzá. Byron Willis felnézett. − Nem értem… Ezek voltak az utolsó szavai.
32. fejezet Róma, július 10. péntek 7:00 Thomas Kind végigsétált a Tevere-part menti járdán, és türelmetlenül várta, hogy megszólaljon a zsebében lapuló mobiltelefon. Bézsszínű öltöny volt rajta, könnyű lenvászonból, a gallérjánál kigombolt kékcsíkos ing, a homlokába húzott fehér panamakalap, ami nemcsak a reggeli nap sugaraitól óvta meg, de a kíváncsi tekintetektől is, nehogy valaki felismerje, és jelentse a rendőrségen. A fák árnyékának védelmében sétált, és néhány lépés után elérkezett egy helyhez, ahol a Tevere hullámai közvetlenül alatta mosták a magasított gránitfalakat. Körbepillantott, de nem látott senkit és semmit, csak a reggeli autóáradatot az úttesten. Kigombolta a zakóját, az övébe nyúlt, és kihúzott egy fehér selyem zsebkendőbe csavart tárgyat. Könnyedén előrehajolva rákönyökölt a part menti balusztrádra, mintha csak a folyóban gyönyörködő turista lenne, és kipottyantotta a zsebkendőből a tárgyat. Egy pillanattal később hallotta a loccsanást. Lassan felegyenesedett, a zsebkendővel hanyagul megtörölgette a tarkóját, aztán szép nyugodtan
továbbsétált. A spanyol gyártmányú Llama pisztoly már valahol a folyó fenekén feküdt. Tíz perccel ezután, a Piazza Farnese közelében belépett egy kis trattoriába, a bárpultnál rendelt egy jegeskávét, és leült egy hátsó asztalnál. Türelmetlenül várta továbbra is a hívást. Kivette a zsebéből a telefont, hívott egy számot, kétszer hagyta kicsöngeni, aztán benyomott egy három számjegyű kódot. Hátradőlt, fogta a poharát, és várta, hogy visszahívják. Thomas Jose Alvarez Rios Kind 1984-ben vált hírhedtté az egész világon. Ekkor gyilkolta meg a francia rendőrség terroristaellenes alakulatának négy emberét, akik egy razzia során rátörtek Párizs egyik külvárosában, és azóta is a sajtó s a terrorista alvilág kedvence volt. Az újságírók Carloshoz hasonlították − olyan terrorista volt, aki csak a pénzzel törődik, és azt szolgálja, aki a legtöbbet fizeti. Dolgozott már mindenkinek, az olasz Vörös Brigádoktól kezdve a francia Action Directe-ig, Kadhafitól Abu Nidalig, sőt az iraki hírszerzésnek is Belgiumban, Franciaországban, Angliában és Olaszországban. Aztán Miamibe és New Yorkba ment, ahol a Medellin drogkartellnek dolgozott. Később visszatért Olaszországba, ahol a Cosa Nostra vette igénybe a szolgálatait, része volt maffiaügyekkel foglalkozó vizsgálóbírók meggyilkolásában Calabriában és Palermóban. Kind büszkén hangoztatta, hogy ünnepelt hírességnek számít. Az is volt. Az évek során a világ legnagyobb újságaiban jelent meg a fényképe, így a Time, a Newsweek, sőt a Vanity Fair címlapján is. A Sixty Minutes című tévéműsor kétszer is készített róla dokumentumfilmet. Csakhogy az utóbbi időben egyre inkább aggasztotta, hogy nincs-e valami baj a szellemi és lelki épségével. Először úgy gondolta, egyszerűen csak arról van szó, hogy végzetesen utat tévesztett. A kezdet kezdetén forradalmárnak indult, a szó legigazibb értelmében. 1976-ban idealista tinédzserként Ecuadorból Chilébe ment, és fegyvert ragadott Valera utcáin, hogy megbosszulja a marxista diákok halálát, akiket Pinochet tábornok katonái mészároltak le. Aztán egy ideig Londonban élt az anyja családjánál, a legkiválóbb angol iskolákba járt, majd politológiát és történelmet tanult az oxfordi egyetemen. Nem sokkal ezután találkozott egy KGB-ügynökkel Londonban, aki felajánlotta neki, hogy Moszkvában kiképezik szovjet titkosügynöknek, útközben egy kis időre megállt Franciaországban, és ekkor történt az a bizonyos eset a francia rendőrséggel. És ezzel váratlanul rászakadt a világhír.
Az utóbbi néhány hónapban azonban kezdte megérteni, hogy egyáltalán nem az ideáljai vagy a forradalmi eszmék vezették, hanem egyszerűen csak a gyilkolás ösztöne. Nemcsak hogy gyönyörűségét lelte benne, de egyenesen szexuális kielégülést jelentett neki. Olyan mértékben, hogy szinte minden mást kiszorított az életéből. És még ha nem is szívesen vallotta be magának, minden egyes alkalommal csak fokozódott a gyönyör intenzitása. Iszonyú volt az egész, gyűlölte, amit érez, megrémisztette. De mégis vágyott utána. Kétségbeesetten hadakozott a gondolattal, hogy ez valami betegség. Szerette volna azt hinni, hogy csak belefáradt abba, amit csinál, hogy öregszik. De tudta, ez nem igaz, hogy valami sokkal nagyobb baj van. Egyre inkább bizonytalannak érezte a lelki egyensúlyát, mintha lényének egy része sokkal súlyosabb lenne, mint a többi. A helyzetet csak tovább rontotta, hogy gyakorlatilag senkinek nem beszélhetett magáról, hiszen félnie kellett, hogy lebuktatják. Hirtelen megcsörrent a könyökénél pihenő telefon, ami visszazökkentette a jelenbe. Azonnal felkapta. − Tessék. − Hallgatott és többször bólogatott. Azt a hírt kapta, amire várt: megerősítették, hogy a potenciális probléma az Államokban elrendeződött. Ha Harry Addison közölt is valami kényes információt Byron Wilisszel, már nem tudja továbbadni. Ezután közöltek vele még egy információt, aminek a megszerzése sokkal hosszabb időbe telt, mint amire számított. − Értem − mondta végül. − Szóval Pescara. Rögtön indulok.
33. fejezet Hercules Harry szájához segítette a bögrét. A bal kezén levő kötés akadályozta, mintha vastag kesztyű lett volna rajta. − Egy kis meleg tea − mondta. − Tud nyelni? − Igen − bólintott Harry. − Fogja meg két kézzel.
Harry belekortyolt a teába, de rögtön öklendezni kezdett. − Rémes az íze, mi? A cigányok csinálják. Nagyon erős és keserű. Igya csak meg. Meggyógyítja, és a szemének is jót tesz. Harry kicsit tétovázott, aztán nagy kortyokban nyeldekelve felhajtotta a teát, próbálta nem érezni az ízét. Hercules figyelte, ahogy iszik, mint egy modelljét tanulmányozó festő. Amikor Harry megitta a teát, Hercules kikapta a kezéből a bögrét. − Maga nem az, akinek mondja magát. − Tessék? − Maga nem Daniel atya, hanem a bátyja. Harry felkönyökölt. − Honnan tudja? − Először is az útlevélben lévő fényképről. Másodszor, mert a rendőrség körözi magát. Harry összerezzent. − A rendőrség? − A rádióban hallottam. Gyilkosságért keresik. Nem azért, amiért az öccsét. De a maga ügye is elég szaftos. − Miről beszél? − Arról a rendőrről, Mr. Addison. A Pio nevű felügyelőről. − Pio meghalt? − Jól elintézte. − Hogy én…? Ebben pillanatban minden beléhasított. Pio, ahogy az Alfa Romeo visszapillantó tükrébe nézeget. Ahogy előveszi a pisztolyát. Ahogy felbukkan előttük a teherautó. Hallotta saját hangját, ahogy azt ordítja, „Vigyázzon!”. És most még valami eszébe villant. Egy hang. Egy rettenetes Csattanás. Egy mennydörgő robbanás, amely azonnal megismétlődött: két lövés. Aztán eszébe jutott az arc is, egy pillanatra villant fel, mint a másodperc töredékére kigyulladó villanykörte. Sápadt volt és kegyetlen, halvány mosoly játszott a szája körül. Aztán valamilyen okból, bár nem tudta, miért, egy mélykék szempár tűnt fel előtte, olyan kék, amilyet még soha nem látott. − Nem… − suttogta alig hallhatóan. Döbbenten Herculesre emelte a tekintetét. − Nem én tettem. − Az nem számít, hogy maga tette vagy sem. Csak az, hogy a rendőrség azt hiszi, maga volt. Olaszországban nincs halálbüntetés, de a zsaruk úgyis
megtalálják a módját, hogy bosszúból kinyírják. Hercules hirtelen felállt, a mankóra támaszkodott, és lenézett Harryre. − Azt mondják, maga valami ügyvédféle. Kaliforniából. Filmsztároknak dolgozik, és dúsgazdag. Harry visszafeküdt. Szóval erről van szó. Hercules pénzt akar, zsarolni fogja. Bármilyen okból is mentette meg az életét, most rájött, hogy az ölébe pottyant az arany tojást tojó tyúk. − Igen, van egy kis pénzem. De nem tudok hozzájutni anélkül, hogy a rendőrség ne fedezzen fel. Még ha akarnék is adni magának, akkor sem tudnék. − Nem számít. − Hercules közelebb hajolt, és vigyorgott. − Vérdíjat tűztek ki a fejére. − Vérdíjat? − A rendőrség felajánlott százmillió lírát a nyomravezetőnek. Az nagyjából hatvanezer dollár. Ez nagyon sok pénz ám, különösen annak, akinek egy vasa sincs. Hercules előkotorta a másik mankóját, hirtelen hátat fordított, és elbicegett, beleolvadva a sötétségbe. − Nem én öltem meg! − ordított utána Harry. A rendőrök úgyis elintézik. − Hercules szavai ott visszhangoztak, míg bele nem vesztek a metró távoli dübörgésébe. Ismét a súlyos ajtó csapódása hallatszott. Aztán néma csönd.
34. fejezet Cortona, július 10. péntek Michael Roarkot nem egy másik kórházba szállították, hanem egy magánházba. A Casa Alberti nevű villa, mely egy ősi firenzei család nevét viselte, szépen helyreállított, kétemeletes vidéki ház volt. Elena először csak a körvonalait tudta kivenni a hajnali ködpárában, amikor begördültek a vaskapun, és elindultak egy hosszú, kaviccsal felszórt behajtóúton. Miután elhagyták Pescarát, az A14-es főútra fordultak el, aztán egy darabon áttértek az A24-esre, majd ismét visszatértek az A14-esre. A
tengerparton haladtak észak felé San Benedettóig, aztán Civitanove Marche következett. Valamivel éjfél után nyugati irányba kanyarodtak, elhaladtak Foligno, Assisi és Perugia mellett, aztán felkapaszkodtak a hegyekbe. Hajnalban érkeztek meg a Casa Albertihez, amely az ősi toscanai városkától, Cortonától keletre feküdt. Marco kiszállt, kinyitotta a kaput és besétált, Luca pedig behajtott a mentőautóval. Pietro mögöttük jött a kocsijával, ő zárta be a kaput, aztán ő ment be először a házba, mindent gondosan ellenőrzött, mielőtt beengedte volna a többieket. Elena szótlanul figyelte, ahogy pár perc múlva Marco és Luca bevitték a hordágyat, és felcipelték egy emeleti helyiségbe, amit kineveztek betegszobának. Elena kitárta a spalettákat az ablakon: a nap tűzvörös gömbje épp kezdett felemelkedni a láthatáron. Pietro kiment a házból, és a kocsijával keresztbe állt a mentőautó előtt, szinte eltorlaszolva az utat, mintha meg akarná akadályozni, hogy bármilyen jármű a ház elé hajthasson. Elena hallotta, hogy leáll a motor; Pietro hátrament a csomagtartóhoz, és kivett belőle egy puskát. Nagyot ásított, visszaült a kocsiba, de az ajtót nyitva hagyta. Összefonta a karját, hátradőlt és elaludt. − Szüksége van valamire? Marco állt az ajtóban. − Nem, köszönöm − mosolygott rá Elena. − Luca az emeleti szobában fog aludni. Én lent leszek a konyhában, ha szüksége lenne rám. Marco ránézett, aztán elment, és becsukta maga után az ajtót. Elenára azonnal rátört a fáradtság. Útközben néha el-elszunyókált, de az érzékei félig éberek maradtak. Most, hogy végre megérkeztek, úgy érezte, nem tud tovább ellenállni az álom csábításának. Jobb kéz felé egy tágas fürdőszoba nyílt, káddal és külön zuhannyal. Balra egy kis benyíló, egy ággyal, egy szekrénnyel és egy spanyolfallal, amit az alkóv elé lehetett állítani. Michael Roark mélyen aludt. Az utazás bizonyára őt is kimerítette. Az út nagy része alatt ébren volt, a tekintete ide-oda kalandozott Elenáról a férfiakra, aztán megint rá, mintha próbálná megérteni, hol van és mi történik körülötte. Ha félt is, nem látszott rajta, de talán csak azért, mert Elena sokat beszélt hozzá, nyugtatgatta, elmondta, hogy barátokkal van, és
olyan helyre viszik, ahol majd pihenhet. Egy-két órával a megérkezésük előtt mélyen elaludt, és azóta nem is ébredt fel. Elena kinyitotta az orvosságos ládikát, amit Marco hozott fel, és lerakta egy székre. Elővette a vérnyomásmérő készüléket, és megmérte a beteg vérnyomását. Közben az arcát fürkészte. Beesettnek látszott a kötések alatt, sokat fogyhatott. Eltűnődött, vajon hogyan festett azelőtt. És milyen lesz, ha kezd felgyógyulni, ha majd rendesen ehet, és visszanyeri a régi erejét. Felállt, és elrakta a műszert. A beteg vérnyomása ugyanannyi volt, mint előző délután, amikor először megmérte Pescarába érkezése után. Se nem jobb, se nem rosszabb. Beírta az eredményt a kórlapra, aztán levetkőzött, hálóinget vett, és ágyba bújt. Remélte, hogy legalább egy órát alhat. Mielőtt lehunyta a szemét, még az órájára pillantott: húsz perccel múlt nyolc.
35. fejezet Róma Marsciano bíboros a könyvtárszobában üldögélt, és egy kis tévékészüléken nézte a rögtönzött sajtókonferenciát. Marcello Tagliát, a Gruppo Cardinale vezetőjét megrohamozták és sarokba szorították a riporterek, amikor kocsijával behajtott a főkapitányság udvarára. Kénytelen volt válaszolni a záporozó kérdésekre. Taglia elmondta, hogy nem tudják, kitől származik a videofelvétel az amerikai ügyvédről, Harry Addisonról. Azt sem tudják, az ő tiltása ellenére ki juttatta el a sajtónak és a televíziónak a kazettát és a fényképeket Daniel Addison atyáról, akit azzal gyanúsítanak, hogy meggyilkolta Parma bíborost. Noha ő is rajta volt a felrobbantott buszon, az a gyanú merült fel, hogy életben van, és valahol Olaszországban bujkál. Igen, igaz, százmillió líra jutalmat tűztek ki annak, aki nyomra vezet bármelyik Addison hollétét illetően. A kép hirtelen visszaváltott a stúdióba, ahol a csinos bemondónő néhány mondattal bevezette a Harryről készült videofelvételt. Utána mindkét fivér fényképét is bemutatták, és megadtak egy telefonszámot,
amelyen jelenteni lehet, ha bárki látná őket. Marsciano kikapcsolta a tévét, de tovább bámulta az elsötétedett képernyőt. A gondolataiban még sötétebb volt minden. Az elkövetkező órákban szinte lehetetlen feladat vár rá. Nemsokára ott fog majd ülni a négy másik bíboros, a Vatikán befektetéseit intéző bizottság előtt, hogy jóváhagyás céljából eléjük terjessze a legújabb befektetési tervezetet. A megbeszélésnek fél kettőkor vége lesz, utána tíz perc alatt átsétál a Vatikánból az Armariba, a Viale Angelicón található kis családi vendéglőbe. Ott egy emeleti különszobában találkozik Palestrinával, hogy jelentést tegyen neki a megbeszélés eredményéről, amitől nemcsak Palestrina kínai terveinek sikere függ, de Marsciano, sőt Daniel atya élete is. Próbálta kisöpörni a fejéből ezeket a gondolatokat; attól tartott, meg fog látszani rajta, mennyire fél és kétségbeesett, ha majd a bíborosok elé áll. De bármennyire küzdött is ellene, az emlékek hátborzongatóan előtolakodtak. Felvillant előtte a kép, ahogy ott ült Pierre Weggen genfi irodájában azon az estén, amikor a buszrobbantás történt. Egyszer csak megcsörrent a telefon: őt keresték. Palestrina volt az, közölte, hogy Daniel atya a buszon volt, és valószínűleg halott. A bíboros lélegzetvételnyi szünet nélkül, azonnal folytatta, azt is elmondta, hogy a rendőrség egyértelmű bizonyítékok alapján úgy véli, Daniel atya gyilkolta meg Parma bíborost. És még mielőtt Marsciano tiltakozhatott volna, Palestrina figyelmeztette, hogy ha netalántán kudarcot vallana ezen a bizonyos megbeszélésen a bíborosokkal, és nem sikerül elfogadtatni a befektetési javaslatokat, akkor a rendőrség nemsokára arra is bizonyítékokat fog találni, hogy a merénylet mögött nem Daniel atya állt, hanem ő, Marsciano bíboros. Marsciano döbbenten lerakta a kagylót. Most már nem volt semmi kétsége, hogy ki robbantotta fel a buszt. Megfordult, és kinézett a könyvtárszoba ablakán. Az utca túloldalán ott várakozott a szürke Mercedes, amely majd a lakásáról a Vatikánba viszi. A sofőrje új ember volt, Farel egyik kedvence, a vatikáni rendőrség civil ruhás tagja, a gyerekképű Anton Pilger. A házvezetőnője, Maria-Catarina nővér is új volt. Továbbá a titkára és az irodavezetője is. A régi embereiből kizárólag Bardoni atya maradt meg, ő is csak azért, mert jól értett a
számítógépekhez, és tudta, hogyan kell kezelni a Weggen genfi irodájával közös adatbázist. Marsciano biztos volt benne, hogy ha a portfoliót elfogadják, Bardoni atyának is mennie kell. Ő az utolsó igazán hűséges embere. Ha ő is itthagyja, végképp teljesen magára marad, és nem lesz körülötte más, csak Palestrina félelmetes viperahada.
36. fejezet Harry tétován botorkált a sötétben. A feje még mindig sajgott a golyó horzsolásától. A be nem kötözött kezével ügyetlenül tapogatózott az alagút érdes fala mentén, és próbálta megtalálni az ajtót. Ki kell jutnia, mielőtt Hercules visszatérne. Ki tudja, kit hoz magával? Barátokat vagy a rendőrséget? Mennyit jelenthet neki hatvanezer dollár? Hol van már az ajtó? Lehetetlen, hogy ennyire messze lenne. Talán elment mellette a sötétben? Megállt és hallgatózott. Remélte, talán meghallja a metró távoli dübörgését, ami némiképp eligazítaná, hogy merre jár. Csönd. Minden erejére szüksége volt, hogy fel tudjon öltözni, összeszedje Danny holmiját, és kimásszon Hercules odújából. Hogy mit fog csinálni, ha kijutott, azt még nem tudta, de az volt az érzése, minden jobb, mint itt várni. Előtte és mögötte mindenütt koromsötétség. Aztán végre-valahára a távolban felbukkant valami aprócska fény: az alagút vége. Harry felsóhajtott. A fény egyre erősödött. Megszaporázta a lépteit. Valami furcsa keménységet érzett a lába alatt. Megtapogatta a talpával: acél. Egy sínpár volt az. A fény egyre közeledett. Pontosan olyan volt, mint az a kínzóeszköz, amelyet a fogvatartói használtak. Hirtelen megrázkódott alatta a föld gyomra, s a fény robogni kezdett felé. Ekkor döbbent rá, hol van: egy metrószerelvény dübörgött pont szembe vele. Sarkon fordult, és fejvesztve rohanni kezdett visszafelé. A bal lába megcsúszott a sínen, majdnem elesett. Hallotta a vonat éles füttyentését, aztán az acél sivító csikorgását, ahogy a vezető rátaposott a
fékre. Hirtelen durva kezek markolták meg, és az alagút falához lökték. A metrókocsi kivilágított ablakai alig néhány centiméterrel az orra előtt húztak el. Látta az utasok rémült arcát. A szerelvény úgy ötven méterrel odébb, fülsiketítőén éles csikorgással megállt. − Megőrült? − Hercules arca szinte Harryéhez ért, és a kezével úgy szorította a karját, mint egy satu. Kiáltások harsantak az alagútban, valaki egy zseblámpával jött feléjük. − Erre! − Hercules megfordította Harryt, és gyorsan berángatta egy szűk oldalalagútba. Pár lépés után fellökdöste egy létrán, aztán ő maga is követte, a mankóval a karja alatt, olyan ügyesen, mint egy cirkuszi akrobata. A hátuk mögül kiáltozást hallottak. Hercules dühösen Harryre nézett, aztán továbbvezette egy másik keskeny alagútba, ahol mindenféle vezetékek húzódtak. Továbbhaladtak, Harry elől, Hercules a sarkában. Talán egy kilométert is megtehettek, míg végül megálltak egy szellőzőakna alatt, ahonnan némi világosság szivárgott le. Pár pillanatig Hercules nem szólt semmit, csak hallgatózott, aztán, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem követték őket, Harryre nézett. − Ezt jelenteni fogják a rendőrségnek. Idejönnek a zsaruk, és átkutatják az alagutakat. Ha megtalálják a helyemet, nem lesz hova mennem. − Nagyon sajnálom… − Mindenesetre ebből legalább megtudtunk két dolgot. Elég jól van ahhoz, hogy járni tudjon, sőt akár futni is. És már lát is rendesen. Harry valóban visszanyerte a látását. Eddig még nem is volt ideje, hogy nyugtázza. Többnyire sötétben tapogatózott, de aztán, amikor jött a szerelvény, látta a fényeit, sőt az utasokat is a kocsiban, és nemcsak az egyik szemével, mind a kettővel. − Hát akkor, mostantól szabad, oda megy, ahová akar − mondta Hercules, és Harry kezébe nyomott egy bebugyolált csomagot. − Nézze meg. Harry engedelmeskedett. Kibontotta a csomagot, és szétteregette a tartalmát: egy fekete nadrág, fekete ing, fekete kabát és egy fehér papi gallér, mind kopottas, de elfogadható. − Maga lesz az öccse.
Harry értetlenül bámult. − Jól van, ha nem is az öccse, de egy pap. Miért is ne? A szakálla is kezd kinőni, egészen megváltozott a külseje. Egy ilyen városban, ahol nyüzsögnek a papok, nincs ennél jobb álruha. A nadrág zsebében van párszázezer líra. Nem sok, de ahhoz elég, hogy talpra álljon és kitalálja, mi legyen a következő lépés. − Miért segít nekem? − kérdezte Harry. − Fel is jelenthetett volna, és megkaphatta volna a jutalmat. − Él az öccse? − Nem tudom. − Ő ölte meg a bíborost? − Nem tudom. − Hát tessék. Ha feladtam volna a rendőrségen, talán soha nem tudja meg a választ ezekre a kérdésekre. És közben magát is körözik egy rendőr megöléséért, ez ugye még érdekesebbé teszi a kérdéseket. − Abból a pénzből nagyon sokáig megélhetett volna. − De ahhoz el kellene mennem a rendőrségre. Én nem mehetek oda. Mert én is gyilkos vagyok… És ha valakit megkérnék, hogy vegye fel helyettem, úgyis csak meglógna a pénzzel. Mire mennék vele? Maga börtönbe kerülne, és én sem keresnék rajta semmit. − Akkor miért? − Miért segítettem? − Igen. − Hogy lássam, mihez kezd. Mire elég az esze és a bátorsága. És van-e ereje, hogy életben maradjon, hogy megtalálja a válaszokat a kérdéseire, és bebizonyítsa az ártatlanságát. Harry jól megnézte Herculest − De nemcsak ez az oka, igaz? Hercules a mankóira támaszkodott, és kicsit hallgatott. Harry most először vette észre, mennyire szomorú. − Az az ember, akit megöltem, nagyon gazdag volt, és részeg. Fejbe akart vágni egy téglával, csak mert törpe vagyok. Meg kellett védenem magam. Maga jóképű és intelligens. Ha felhasználja az adottságait, jó esélyei vannak… Nekem nincs semmi esélyem. Törpe vagyok és gyilkos, arra kárhoztatva, hogy a föld alatt éljem le az életemet. De ha maga sikerrel jár, talán nem feledkezik meg rólam, és visszatér. Használja fel a pénzét és a tudását, és segítsen nekem. Ha még életben vagyok, az a cigányasszony tudni fogja, hol talál.
Harry egészen meghatódott, furcsa melegség öntötte el. Úgy érezte, egy különleges emberi lénnyel hozta össze a sors. Félrehajtotta a fejét, és elgondolkozott a helyzetén. Egy héttel ezelőtt még New Yorkban intézte a hivatalos ügyeit mint Hollywood egyik sztárügyvédje. A csúcson volt, és azt hitte, csak még feljebb vezethet az útja. És most, egy héttel később hajmeresztő fordulatoknak köszönhetően itt áll, tetőtől talpig mocskosan, sebesülten, egy római metróalagútban, és gyilkosságért körözi a endőrség. Hihetetlen lidércnyomásnak tűnik az egész, mégis igaz. És itt ez az ember, akit könyörtelenül megtaposott az élet, egy szerencsétlen nyomorék, akinek semmi reménye arra, hogy valaha is szabadon élhet − és neki köszönheti az életét. − Mindent el fogok követni, ami csak tőlem telik − mondta Harry. − Megígérem.
37. fejezet Róma, Termini pályaudvar, 9:30 Roscani ült a pályaudvari büfében, és nézte, ahogy a férfi elsétál a vonatok felé, aztán eltűnik a tömegben. Úgy döntött, előbb megissza a kávéját, aztán majd szép lassan indul utána, nehogy bárkinek is feltűnjön, hogy ismerik egymást, vagy hogy együtt voltak. Enrico Cirelli a pultnál kávét rendelt, amikor megérkezett, aztán odasétált az asztalhoz, ahol Roscani ült, a reggeli újságot olvasgatva. Egy tucat szót ha váltottak, de ennyi is elég volt, Roscani mindent megtudott belőle, amit akart. Cirelli villanyszerelő volt, vidéken dolgozott, és csak tegnap érkezett vissza Rómába. Roscani számára azonban megérte a várakozás. Cirelli a szélsőséges olasz kommunistákat tömörítő Baloldali Demokrata Párt vezetőségének tagja, és így pontosan tisztában volt vele, mi folyik Róma szélsőbaloldali csoportosulásaiban. Határozottan tagadta, hogy bármi közük lenne a Parma bíboros elleni merénylethez, a buszrobbantáshoz, vagy Pio felügyelő meggyilkolásához. Az persze lehet, hogy valami szakadár csoport vagy frakció műve. Ha így van, ki fogja deríteni.
− Köszönöm. − Roscani mindössze ennyit felelt, Cirelli pedig felállt, és szó nélkül távozott. Nem volt rá szükség, hogy nyugtázza a köszönetet. Roscani úgyis meghálálja majd a szívességet. Végül Roscani is felállt, és kisétált a büféből. A Harry Addisonról készült videofelvételt időközben már minden olaszországi tévéállomás leadta, fényképet is bemutattak róla és az öccséről. Roscani hajnali háromkor hívta fel Tagliát, hogy közölje vele, az olasz tévé valahogyan megszerezte a kazettát, egy fényképet is Daniel atyáról, valamint részletes információkat a Gruppo Cardinale nyomozásának eddigi eredményeiről. Taglia megbízta Roscanit, hogy derítse fel, ki szivárogtatta ki az anyagot. Ez alapos és körültekintő nyomozást igényel. Egyetértettek, hogy nem lesz könnyű dolguk, és az is lehet, hogy nem jutnak semmire. Taglia persze tökéletesen tisztában volt vele, valójában Roscani szivárogtatta ki az információkat, és Roscani is nagyon jól tudta, hogy Taglia tudja. Roscani átvágott a nyüzsgő pályaudvaron, kilépett az utcára, és elvegyült a tömegben. Feltűnt neki, hogy rengeteg a rendőr mindenfelé. Tudta, nagy létszámban vannak jelen minden fontosabb nyilvános helyen: repülőtereken, buszpályaudvarokon és kikötőkben, Rómától Szicíliáig, északon pedig a francia, a svájci és az osztrák határig. Ahogy kilépett az üvegajtón a ragyogó napfénybe, és a kocsijához indult, azon kapta magát, hogy egyfolytában az arcokat fürkészi maga körül. Hogy Daniel atya él-e vagy halott, ezt csak találgatni lehet. De Harry Addison itt jár-kel az emberek között. Csak idő kérdése, míg valahol felismerik. Ha ez megtörténik, azonnal figyeltetni kezdi, eltávolíttat körüle mindenkit, aki útban lehet. Aztán a megfelelő időpontban, sötétedés után egy ember majd a nyomába szegődik. A kezében pisztollyal, a szívében bosszúvággyal és egy elvesztett bajtárs emlékével. Ő maga, Roscani lesz az.
38. fejezet Július 10. péntek 9:50
Harry kilépett a metróból a ragyogó nyári verőfénybe a Manzoni állomásánál. Abban a ruhában pompázott, amelyet Hercules hozott neki. Az volt az érzése, úgy festhet, mint egy pap, egy átkozottul rossz éjszaka után. Borostás volt az arca, a bal halántékán még ott fehérlett a kötés, a bal keze is be volt pólyálva, a hüvelyk-, mutató- és középső ujját géz fogta össze. Alighogy kilépett az utcára, azonnal szembe találta magát a rideg valósággal: a metróállomás közelében az újságosstandon az Il Messagero és a La Republica címlapjáról szinte rákiáltott a saját fényképe, mellette pedig Dannyé. Rémülten sarkon fordult, és elindult ellenkező irányba. Úgy döntött, legelőször kicsit rendbe szedi magát, mert attól tartott, ilyen állapotban túlságosan magára vonja a figyelmet. A következő sarkon meglátott egy kis kávézót. Bement, remélve, hogy talál egy mosdót, ahol legalább az arcát és a kezét megmoshatja, benedvesítheti és hátrasimíthatja a haját, hogy úgy-ahogy elfogadható legyen a külseje. A kávézóban talán egy tucat vendég üldögélt; senki nem emelte fel a tekintetét, amikor belépett. A pult mögött egy pincér állt a presszógép mellett, háttal. Harry elsietett mellette, feltételezve, hogy a mosdó valahol hátul lehet. Meg is találta, de épp foglalt volt, várnia kellett. Kicsit hátrébb húzódott, a falnak támaszkodott egy ablak mellett, és igyekezett eldönteni, mitévő legyen. Közben az ablakon át látta, hogy két pap halad el az utcán. Az egyik fedetlen fővel volt, a másik fekete barettsapkát viselt, ferdén a homlokába húzva, mint egy húszas évekbeli bohém párizsi festő. Hirtelen nyílt a mosdó ajtaja, s egy férfi lépett ki. Egy pillanatig Harryre meredt, mintha felismerné, de aztán visszaindult a kávézóba. − Buon giorno, padre − vetette oda. − Buon giorno − felelte Harry, és belépett a mosdóba. Becsukta és elreteszelte az ajtót, aztán belenézett a tükörbe. Megijedt a saját képétől. Az arca nyúzott volt, betegesen sápadt, és a szakálla is sokkal jobban kinőtt, mint gondolta. Amikor elindult Los Angelesből, a lehető legjobb formában volt 95 kiló, a 185 centis termetéhez. Meg volt győződve róla, hogy most nem nyomhat többet hetvenegynéhány kilónál. A fekete papi ruha csak még inkább vékonyította. A drasztikus fogyás és a szakáll szinte a felismerhetetlenségig elváltoztatta a külsejét Megmosta a kezét és az arcát, amennyire a kötésektől tudta,
benedvesítette a haját, és hátrasimította a tenyerével. Valami zajt hallott: valaki a kilincset rázogatta. − Momento − szólt ki ösztönösen olaszul, aztán kicsit ijedten eltűnődött, vajon tényleg így mondják-e. Odakintről türelmetlen kopogás hallatszott, és megint dühösen megrázták a kilincset. Harry elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Egy türelmetlen nő állt ott, dühös pillantást vetve rá. Semmilyen hatást nem tett rá, hogy egy pappal áll szemben. Nyilvánvalóan sürgős dolga volt. Harry udvariasan odabólintott, kifurakodott a nő mellett, átvágott a kávézón, és kilépett az utcára. Eddig tehát két emberrel találkozott közvetlen közelről, szemtől szembe, de egyikből sem váltott ki semmilyen reakciót. Persze lehetséges, hogy később, percek vagy akár órák múlva meglátják majd a fényképét az újságban, a homlokukra csapnak, és felhívják a rendőrséget. Olyan gyorsan el kell távolodnia ennek a kávézónak a környékéről is, ahogy csak lehet.
39. fejezet Roscani végigrohant a sínek mentén, Scala és Castelletti szorosan a nyomában bukdácsoltak. Reflektorok világították be az alagutat. Gépfegyveres rendőrök nyüzsögtek mindenfelé. A metrórendőrség jó néhány embere is ott volt, valamint a metrókocsi vezetője, aki majdnem elgázolta a szökevényt. − Ketten voltak. Az az amerikai, meg egy kis emberke, mankóval. Talán törpe. Roscani akkor értesült a dologról, amikor a pályaudvari találkozó után visszaért a főkapitányságra. Későn jött a bejelentés, majdnem egy órával az incidens után. A metróvezető jelentette a történteket a központnak, aztán továbbindult, nem akart késlekedni, csúcsforgalom volt. Csak a következő pihenője során került a kezébe az Il Messagero, a címoldalon Harry Addison képével, és akkor ugrott be neki, hogy ezt a férfit látta egy pillanatra az alagútban. − Egészen biztos benne, hogy ő volt? − kérdezte Roscani.
− A másodperc egy töredékére láttam csak, a reflektor fénysugarában. De többé-kevésbé biztos, vagyok benne. Valami kötés volt a fején. − Merre mehettek? − fordult Roscani egy magas, bajuszos férfihoz, a metrótársaság képviselőjéhez. − Bármerre. Ezen a környéken jó néhány alagút van, amiket ilyen vagy olyan okból nem használunk. Roscani habozott. Az alagútnak ezen a szakaszán lévő két metróállomást már lezárták. Az utasokat árgus szemekkel figyelő rendőrök sorfala között kiterelték, és buszokkal szállították tovább. De ha itt nem találnak senkit, akkor az lesz a vége, hogy a teljes metróhálózatot le kell zárni. − Van térkép ezekről a használaton kívüli alagutakról? − Igen. − Hozza ide, kérem − Roscani Scalához fordult. − Menjen el Addison szállodai szobájába. Keressen valami olyan ruhadarabot, amelyet nemrégiben viselhetett, és nincs kimosva. Hozza ide, amilyen gyorsan csak lehet. − Kutyákkal fogjuk kerestetni? − Igen. Harry szaporán szedte a lábát, már patakokban folyt rajta a verejték a júliusi kánikulában. Addig rendben volna, hogy a lehető leggyorsabban elhagyja a kávézó környékét, csakhogy a fényképe ott virít minden újságosstandon. Nemcsak hogy kellemetlen volt a helyzete, hanem egyenesen bizarr, mintha egyszer csak egy idegen bolygóra csöppent volna, ahol mindenki őt üldözi. Hirtelen megtorpant, mintha villám csapott volna belé: a saját hangja ütötte meg a fülét Épp egy elektromos cikkeket árusító bolt előtt haladt el, amelynek kirakatában bekapcsolt tévékészülékek sorakoztak. Mindegyikről a saját arca nézett vissza rá. Egy széken ült, napszemüvegben, fehér pólóban és farmerban, amit ott hagyott Herculesnél; a hang egy kis hangszóróból jött, amely az ajtó fölé volt felerősítve. − Danny, kérlek, add fel magad… mindent tudnak… Kérlek, a kedvemért… Add fel magad. A kép egy stúdióbelsőre váltott. Egy hírolvasó ült az asztal mögött, és
olaszul mondott valamit. Harry csak a saját és Danny nevét tudta kihámozni belőle. Aztán egy filmbejátszás következett a Parma bíboros elleni merényletről. Mindenfelé rendőrök, mentők, egy pillanatra felvillant Farel arca, majd a szentatyával elszáguldó Mercedes. Harry hirtelen észrevette, hogy mások is ácsorognak mellette a járdán, és a tévét nézik. Elfordította a fejét, és gyorsan továbbment. Honnan van ez a videofelvétel? Homályosan derengett csak az emlék, hogy a fülébe raktak egy hallgatót, és hangosan el kellett ismételnie, amit azon hallott. Aztán megütötték, és minden elfeketedett körülötte. Most döbbent rá, mi is történt. Azért kínozták meg, mert ki akarták szedni belőle, hol van Danny, és amikor belátták, hogy tényleg nem tudja, akkor kényszerítették erre a videofelvételre, aztán elvitték, és eltették láb alól − legalábbis ők azt hitték. Lelépett a járdaszélen, várt, amíg elmegy egy autó, aztán átment a másik oldalra. Már az is épp elég nagy baj, hogy az újságok közölték a képét, és tessék, most ráadásul a tévében is ország-világ láthatja. Még szerencse, hogy rajta volt a napszemüveg, talán egy kicsit takarta az arcát. Egy ódon falhoz érkezett, a falat egy íves kapu szakította meg. Arra a kapura emlékeztette, amely a Vatikán közelében állt, és áthajtottak alatta, amikor a Farellel megbeszélt találkozóra ment. Eltűnődött, vajon ez nem ugyanaz a fal-e. Ilyen közel lenne a Vatikánhoz? Egyáltalán nem ismerte ki magát Rómában; amióta kibukkant a metróból, találomra sétált. Ez nem túl szerencsés, még az is lehet, hogy körbe-körbe járkál. Behúzódott a kapu alá, az árnyékba. Egy pillanatra némi megkönnyebbülést jelentett az árnyas hűvösség a tűző júliusi nap után. Aztán kiért a kapu túloldalán, és ismét a napfényre lépett. Ekkor megint megtorpant, ahogy pár perccel ezelőtt is. Alig fél saroknyira tőle több rendőrautó állt. Lovas rendőrök szorították hátrább a járókelőket. Az egyik oldalon egy mentőautó is várakozott, tévés közvetítőkocsik, köztük két műholdas is. Emberek siettek el mellette a csődület irányába. Harry kicsit oldalra lépett, hogy szemügyre vehesse, mi is történik, és megpróbálja kitalálni, hol van. De hiába, csak azt látta, hogy egy kereszteződésben áll, ahová több utca fut össze: Via La Spezia, Via Sannio, Via Magna Grecia. Amin ő áll, az a Via Appia Nuova. − Mi történik itt, atyám? − Egy fiatal, New York-i akcentussal beszélő hang szólalt meg mögötte.
Harry összerezzent. Egy End Of the Dead feliratú pólót viselő kamaszfiú állt mögötte, egy kerek arcú lánnyal. Mind a ketten a kavarodást bámulták. − Sajnos nem tudom − felelte Harry. Aztán sarkon fordult, és elindult visszafelé. Nagyon is jól tudta, hogy mi történik: a rendőrség őt keresi. A torkában dobogó szívvel megszaporázta a lépteit. Balra egy kis piazza terült el, zöld pázsittal, amögött egy hatalmas és nagyon réginek tűnő templom emelkedett. Harry gyorsan átvágott a túloldalra, és elindult keresztül a kis téren, a templom felé. Eközben két rendőrautó is elhajtott mellette vijjogó szirénákkal, szinte összeért a lökhárítójuk. Harry fürgén tovább lépkedett. A templom már ott magaslott előtte: hatalmas volt, ősi és hívogató, menedék a háta mögötti kavarodástól. A templom lépcsőin jó páran álldogáltak, valószínűleg turisták. Volt, aki arrafelé nézett, ahonnan Harry jött, figyelték, hogy mi történik. Mások inkább a templomot csodálták. Rengeteg ember… Dehát mire is számíthat egy nagyvárosban? Nem menekülhet el az emberek elől, akárhová megy, mindenhol körülveszik. Vállalnia kell a kockázatot. Ahogy átvágott a macskaköves terecskén, felment a lépcsőkön. Az emberek ügyet sem vetettek rá, amikor belépett a hatalmas bronzkapun a templom belsejébe. Odabent szinte néma csönd honolt, annak ellenére, hogy sokan voltak a templomban. Harry egy csoport turistához csapódott, és nézelődni kezdett. A középhajó úgy 15 méter széles lehetett, és talán ötször-hatszor, olyan hosszú. A cikornyás faragásokkal és aranyozással díszített mennyezet legalább harminc méter magas volt. A talpa alá fényes márványpadló simult. A mennyezet közelében lévő színes üvegablakokon ferde fénydárdák hatoltak be. A freskókkal díszített falak mentén körben kisebb szobrocskák sorakoztak, és tizenkét életnagyságú apostolszobor. Nem is annyira templom volt, inkább-katedrális. Egy csoport ausztrál turista elindult a fal mentén, a középhajó végében álló főoltár felé. Harry csendben közéjük vegyült; lassan lépkedett, megcsodálva a műalkotásokat, és igyekezett tovább játszani a turistát. Eddig egyetlen egyszer vette csak észre, hogy valaki ránézett, egy idősebb nő, de ő is inkább csak a kötést bámulta meg a halántékán, nem őt magát. Egyelőre tehát biztonságban van. Félt, és szörnyen kimerült volt.
Hagyta magát sodortatni a tömeggel. Érezte, hogy a katedrális az elmúlt korok leheletét árasztja, és eltűnődött, vajon hányan fordultak meg itt az évszázadok során. Közben odaértek az oltár elé. Az ausztrálok közül többen is kiváltak a csoportból, letérdeltek az oltár előtti padon, és lehajtott fejjel imádkoztak. Harry melléjük térdepelt. Közben rátört egy erős érzelemhullám. Könnybe lábadt a szeme, küzdenie kellett, hogy visszafojtsa a kitörni készülő zokogást. Soha életében nem érezte még magát ennyire elveszettnek, magányosnak és ijedtnek. A leghalványabb fogalma sem volt, hová menjen, mihez kezdjen. Már azt kívánta, bárcsak Herculesnél maradt volna. Még mindig térdepelve hátrapillantott a válla fölött. Az ausztrál turistacsoport már kifelé vonult libasorban, de közben mások sereglettek be, köztük két biztonsági őr, akik a tömeget figyelték. Fehér, váll-lapos zubbony volt rajtuk és fekete nadrág. Távolról nehéz volt megállapítani, de úgy tűnt, mintha rádió adóvevő is lett volna az övükre akasztva. Harry visszafordult az oltár felé. Maradj ott, ahol vagy! – parancsolt magára. Nem fognak közelebb jönni, hacsak valamivel nem hívod fel a figyelmet magadra. Csak nyugalom. Gondolkozz! Hogyan tovább? Gondolkozz!
40. fejezet A kutyák vadul szaglásztak, a pórázt megfeszítve vonszolták maguk után a gazdájukat. Roscani, Scala és Castelletti a nyomukban botladoztak, át a piszkos, rosszul megvilágított alagutakon, míg végül kikötöttek a Manzoni állomás egyik szellőzőaknájánál. Castelletti, aki a legkisebb termetű volt hármójuk közül, levetette a zakóját, és bemászott az aknába. Odafönt ki volt lazítva a fedél. Félretolta, és kidugta a fejét a metróállomás föld feletti részén találta magát. − Itt mászhatott ki − visszhangzott Castelletti hangja az aknában, miközben négykézláb visszafelé araszolgatott. − Lehetséges, hogy itt is jött le?
− Létra nélkül nemigen. Roscani az egyik kutyás rendőrre pillantott. − Akkor próbáljuk megkeresni, hol jött le. Tíz perc múlva már ismét a fő alagútban voltak, követték visszafelé a nyomokat, amerre Harry kifelé jött Hercules rejtekhelyéről. A kutyák erős szagot fogtak a pulóver alapján, amit a Hotel Hasslerből hoztak el. − Még csak három napja van Rómában, hogy a fenébe tudna eligazodni? − Scala hangja visszaverődött a falakról. Zseblámpájának éles fénycsóvája utat vágott a sötétben, előtte haladtak a rendőrök a kutyákkal, szintén zseblámpákkal. Az élen rohanó kutya hirtelen megállt, és a levegőbe szaglászott. Roscani gyorsan előre sietett. − Mi történt? − Elvesztették a nyomot. − Hogyhogy? Ha idáig eljutottak? Egy alagút kellős közepén vagyunk! Hogy a csudába… A rendőr a kutya mellé lépett, és ő is szaglászni kezdett. − Mi az? − Roscani követte. − Tea. Mintha valami rémesen keserű teaszag lenne. A rendőr előbbre lépett, és a zseblámpa fénysugarát a földre irányította. Hosszú métereken át tealevelekkel volt minden vastagon teleszórva. Mintha pontosan azért hintették volna el, hogy eltüntessék a nyomokat. Roscani felvett egy csipetnyit, óvatosan az orrához emelte, aztán undorodva eldobta. − Cigányok jártak itt − mondta határozottan.
41. fejezet Marsciano türelmesen hallgatta, ahogy Jean Tremblay, Montreal bíborosa felolvas az előtte heverő vaskos dossziéból. − Villamos energia, acélgyártás, földmozgató gépek, építőipar, szállítás, daruk, exkavátorok. − Tremblay lapozott a dossziéban, és tovább olvasta a vállalatok névsorát; a cégek nevét nem mondta, csak a működési körüket
nevezte meg. − Építőipar, nehézipari termékek, acélgyártás, építőipar, ismét építőipar. − Végül becsukta a dossziét, és felnézett. − Ha jól látom, a Szentszék az építőiparra kíván összpontosítani. − Bizonyos értelemben igen − mondta Marsciano, közvetlenül Tremblay bíborosnak válaszolva. Úgy ki volt száradva a szája, hogy minden szót csak nagy küzdelem árán tudott kiejteni. A saját hangja kongva visszhangzott a feje bensejében. Tudta, hogy ha a gyengeség legapróbb jelét adja, veszíteni fog. És ha ő elbukik, Daniel atyát is magával rántja, Az olasz Mazetti bíboros, az argentin Rosales bíboros és az ausztrál Boothe bíboros úgy ültek az előttük immár csukva heverő dossziékon pihentetve összekulcsolt kezüket, mint egy bíróság tagjai, és Marscianóra szegezték a tekintetüket, aki velük szemben feszengett az asztal túloldalán. − Miért tértünk át az eddigi kiegyensúlyozottabb befektetési portfolióról erre? − kérdezte Mazetti. − Ez így túlságosan egyoldalú. Ha beüt a recesszió, akkor ezek a cégek a szó szoros értelmében bele fognak ragadni a sárba − tette hozzá Boothe. − Ez kétségtelen − felelte Marsciano. Rosales bíboros elmosolyodott, az asztalra könyökölt, és kezébe támasztotta az állát. − Úgy látom, nagyon érdeklődnek a fejlődő gazdaságok iránt. Marsciano fogott egy pohár vizet, belekortyolt, aztán letette a poharat. − Pontosan − mondta. − Emögött nyilván Palestrina áll − jegyezte meg Rosales. − Őszentsége hisz benne, hogy az egyháznak terjeszkedni kell, mind spirituálisan, mind gyakorlati értelemben, és bátorítani a kevésbé szerencsés országokat. Segíteni nekik, hogy megtalálják a helyüket az egyre bővülő világpiacon − mondta Marsciano. − Őszentsége hisz ebben vagy Palestrina? − kérdezte Rosales. − Mindketten. − Tehát azt mondja, hogy bátorítsuk a világ vezetőit arra, hogy segítsenek a fejlődő országok előretörésében, ugyanakkor profitáljunk is belőle? − kérdezte Tremblay. − Mondjuk úgy, eminenciás uram, hogy csak a saját meggyőződéseinket követjük, és eközben igyekszünk a szegényebb országokat is gazdagabbá tenni.
A bizottsági ülés egyre jobban elhúzódott. Már fél kettőre járt, ideje lett volna szünetet tartani. Marsciano nem örült volna, ha azt kell jelentenie Palestrinának, hogy nem sikerült szavazni. Azt is tudta, hogy ha most hagyja szétszéledni a bizottság tagjait anélkül, hogy megegyezésre jutnának, akkor ebéd közben óhatatlanul erről beszélnek majd egymás között, és minél többet beszélnek róla, annál kevésbé fog tetszeni nekik az egész terv. Talán meg is sejtik, hogy valami nincs rendben vele, és hogy olyasmihez kérik a hozzájárulásukat, ami mögött rejtett célok lappanganak. Palestrina persze tüntetőleg a háttérben maradt. De bármennyire gyűlölte is őt Marsciano, nagyon jól tudta, milyen tisztelet és félelem övezi, és mekkora hatalma van a puszta nevének is. Marsciano felállt az asztaltól. − Ideje egy kis szünetet tartani. Meg kell mondanom, hogy Palestrina bíborossal fogok együtt ebédelni. Ő bizonyára megkérdezi majd, hogyan fogadta a bizottság a terveket. Örülnék, ha arról számolhatnék be neki, hogy alapjában véve helyesléssel fogadták, egyetértenek azzal, amit eddig tettünk, és néhány apró változtatással végül áldásukat fogják adni a terveinkre. A bíborosok némán néztek vissza rá. Marsciano meglepte őket, ezt ő is tudta. Lényegében azt mondta nekik: vagy beleegyeznek abba, amit előterjesztettem, vagy Palestrinával találják szemben magukat. − Mos tehát, akkor ugye megnyugtathatom Palestrina bíborost? Boothe bíboros összetette a két kezét, mintha csak imádkozna, és az asztalra meredt. − Igen − mormogta halkan. − Igen − mondta Tremblay is. − Igen − bólintott Mazetti. Rosales maradt utoljára. Felnézett Marscianóra. − Igen – mondta éles hangon, aztán gyorsan felállt, és dühödten kiviharzott a szobából.
42. fejezet július 10. péntek 16:15 Adrianna Hall aprócska irodájában üldögélt, a World News Network római
központjában, és már vagy tizedszer nézte végig a Harry Addisonról készült videofelvételt. Próbált valami magyarázatot találni rá, de hiába. Alig három órát töltött el vele − bár meg kell hagyni, meglehetősen szenvedélyes három órát −, de ezalatt a rövid idő alatt is kiismerte annyira, hogy biztos legyen benne: nem az az ember, aki képes lenne megölni egy rendőrt. Az olasz rendőrség mégis meg van győződve róla, hogy ő a tettes, ráadásul ott a bizonyíték is: az ujjlenyomatok a pisztolyon. Adrianna azt is tudta, hogy a spanyol gyártmányú Llama pisztoly, amelyet a buszrobbantás helyszínétől nem messze találtak, eltűnt Pio kocsijából, és a rendőrség úgy véli, Harry vitte magával, miután elmenekült a gyilkosság helyszínéről. Adrianna az asztalára tenyerelt, és hirtelen mozdulattal fölállt, hátralökve a székét. Egyszerűen nem tudta, mit gondoljon az egészről. Ekkor megcsörrent a telefon. Egy pillanatig várt, mielőtt felvette volna. − Ismét Mr. Vasko keresi − szólt be a titkárnője. Vasko az elmúlt két órában már kétszer telefonált; a számát nem hagyta meg, de azt mondta, majd visszahívja. Elmer Vasko egykor profi hokijátékos volt, a Chicago Blackhawks csapatában játszott annak idején, amelynek Adrianna apja volt az edzője. Kedves, mackós óriás volt, aki mindig is amolyan távoli nagybácsiként kezelte Adriannát, de már hosszú évek óta nem hallott felőle. És erre egyszer csak felbukkan Rómában, a lehető legalkalmatlanabb időpontban. Adrianna aznap reggel érkezett vissza Horvátországból. Amikor meghallotta a hírt Harry Addisonról, azonnal úgy döntött, hogy visszamegy Rómába. A repülőtérről egyenesen a főkapitányságra sietett, ahol épp elcsípte Marcello Taglia rögtönzött sajtótájékoztatóját. Megpróbálta elkapni a főügyészt, hogy feltegyen neki néhány kérdést, de nem sikerült; aztán elment, hogy megkeresse Roscanit, hátha őt mikrofonvégre tudja kapni, de vele sem járt több sikerrel. Ezután hazament, lezuhanyozott, gyorsan átöltözött, és épp a haját szárította, amikor értesült a metróban történtekről. Úgy ahogy volt, nedves hajjal azonnal odarohant a helyszínre, az operatőr mopedjének hátulján kapaszkodva. De a riportereket nem engedték a metróállomás közelébe sem. Egy óra múlva Adrianna visszatért a stúdióba, elkezdte összeállítani a híranyagot, és ekkor nézte meg először a videokazettát. Aztán egy időre elment valahová, és amikor visszaért, már két üzenet is várta Elmer Vaskotól, aki most újból jelentkezett. Nincs más választása, beszélnie kell
vele. − Elmer, hogy vagy? − szólt bele Adrianna a kagylóba. Igyekezett vidámságot és kedvességet erőltetni a hangjába. − Halló? A vonal süket volt. Adrianna már majdnem lerakta, amikor megszólalt egy hang. − Szükségem van a segítségedre. − Úristen… − Adriannának torkán akadt a szó. Harry Addison volt az. Harry egy telefonfülkében szorongott, egy kis kávéház előtt, a Piazza della Rotondán, amely a Pantheon ősi, kör alakú épületéről kapta a nevét. A fejét sapka fedte, egy fekete barett, amit egy kis sarki üzletben vásárolt. Jól a homlokába húzta, hogy eltakarja a kötést a halántékán. Bekötözött bal kezét a zsebébe süllyesztette. − Hol vagy most? − Adrianna hangja már nem volt olyan megrökönyödött, úgy-ahogy magához tért a meglepetésből. − Én… Harry nem tudta, hogy Adrianna visszajött-e már Horvátországból, de úgy gondolta, próba, szerencse. Miután alaposan meghányta-vetette a lehetőségeit, arra jutott, hogy Adrianna az egyetlen, akihez fordulhat, és akiben megbízhat. De most, hogy meghallotta a hangját a telefonban, már nem volt olyan biztos ebben. Adrianna sok embert ismer a rendőrségen, jóban van velük, gyakran kap tőlük információkat, amiket máshonnan nem szerezhetne meg. Lehet, hogy most megbeszél vele egy találkozót, aztán a nyakára hozza a rendőröket? − Harry, hol vagy? − sürgette Adrianna. Harry tétovázott. A fejében még mindig tompán lüktetett a fájdalom, képtelen volt tisztán gondolkozni. − Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni! Egy csapat hangosan vihorászó iskoláslány haladt el a fülke előtt. Olyan csivitelést csaptak, hogy Harrynek el kellett fordulnia, hogy hallja a telefont. A másik oldalon ekkor megpillantott két lovas csendőrt, épp átbaktattak a piazzán, felé közeledve. Harry egy pillanatra pánikba esett, de aztán úgy döntött, az lesz a legjobb, ha marad, ahol van, és megvárja, amíg elhaladnak. Kissé elfordult, és halkan beleszólt a kagylóba. − Nem én öltem meg Piót.
− Mondd meg, kérlek, hol vagy! − Rettenetesen félek, hogy az olasz zsaruk, meg akarnak ölni. − Harry, hol vagy? Csönd. − Harry, te hívtál engem. Feltételezem, azért, mert megbízol bennem. Nem ismered Rómát, nem beszélsz olaszul. Ha én ajánlanék valami helyet, ahol találkozzunk, nem biztos, hogy odatalálsz. Ha megmondod, hol vagy, odamegyek. Jó lesz így? A csendőrök már egészen közel voltak: egy férfi és egy nő, nagy testű, fehér lovakon. Az oldalukon pisztolytáska. Harry látta, hogy alaposan szemügyre vesznek minden járókelőt az utcán. − Épp felém jön két lovas csendőr… − Harry, az ég szerelmére, hol vagy? − Én… én nem is tudom…. − Harry hátrafordult, és körbepillantott a téren, egy utcatáblát keresve, vagy egy kávéházat, aminek a neve alapján azonosítani lehetne, hol van. Végre meglátott egy utcatáblát elég messze, úgy húsz méternyire. − Nem tudom, valami rotunda vagy mi. − Piazza della Rotonda? A Pantheonnál? − Igen, azt hiszem. − Egy nagy, kerek épület, oszlopokkal? − Igen. A csendőrök már közvetlenül a fülke mellett voltak, egészen fölé magaslottak, a tekintetük az emberek arcát fürkészte, akik a kávéházak elé kirakott asztaloknál üldögéltek. A csendőrnő megállt, alig fél méternyire Harrytől. − A rohadt életbe! − suttogta Harry. − Mi az? − Itt vannak, egészen közel. Meg tudnám érinteni a lovat. − Harry, rád néznek? − Nem. − Akkor ne vegyél tudomást róluk. Egy perc, és úgyis továbbmennek. Ha elmentek, vágj át a téren, és a Pantheontól jobbra fordulj be bármelyik mellékutcába. Két sarok után kijutsz a Piazza Navonára. A középső szökőkút előtt vannak kőpadok, ülj le valamelyikre, majd megtalállak. − Mikor?
− Húsz perc múlva ott leszek. Harry az órájára pillantott. Fél öt múlt két perccel. − Harry? − Igen? − Bízz bennem. Adrianna lerakta a telefont. Harry egy darabig még mozdulatlanul állt, kezében a kagylóval. A két rendőr még mindig ott volt. Ha meglátják, hogy leteszi a kagylót, akkor kénytelen lesz kilépni a fülkéből. Hátralesett. A szíve a torkában dobogott. Két újabb lovas csendőr jelent meg, odaléptettek a másik kettőhöz, és szóba elegyedtek velük. Négy csendőr alig egy méternyire! Harry lassan lerakta a kagylót. Valamit tennie kell, mielőtt valamelyik idenéz, és észreveszi, hogy csak úgy ácsorog itt. Egyszerűen kilépett a fülkéből, és elballagott mellettük, át a téren, a Pantheon felé. Az egyik csendőr, a nő, pár pillanatig követte a tekintetével, de aztán a lova megrántotta a zabláját, és vissza kellett fognia. Mire felpillantott, a fekete ruhás alak már eltűnt a térről.
43. fejezet Roscani szórakozottan elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, miközben az olaszra fordított faxot olvasgatta, amit Taglia irodájából továbbítottak neki. Az FBI Los Angeles-i irodájából érkezett a jelentés, egy David Harris nevű különleges ügynöktől. Byron Willist, a Beverly Hills-i ügyvédi iroda vezetőjét, Harry Addison főnökét előző este ismeretlen tettes agyonlőtte a garázsa előtt. Látszólag rablógyilkosság történt. A pénztárcája, az arany karikagyűrűje és Rolex órája eltűnt. A Los Angeles-i gyilkossági csoport nyomozói már dolgoznak az ügyön. A boncolás eredménye rövidesen várható. Az FBI a további részletekről is tájékoztatást fog küldeni. Roscani megdörzsölgette fáradt szemét. Mi a fene ez az egész? Mivel ennél több információ nem állt rendelkezésére, egyelőre kénytelen volt véletlennek elkönyvelni a gyilkosságot. De valami nagyon is azt súgta neki, hogy ez az eset összefüggésben van a Harry Addison-üggyel. De
milyen okból ölhették meg Byron Wilsont? Tudott volna valamit Harryről? Vagy talán Daniel atyáról? Roscani legépelt egy gyors választ, és odaadta a titkárnőjének, hogy fordítsák le angolra, és küldjék el Harrisnak Los Angelesbe. Megköszönte az FBI-nak az együttműködést, és megkérte őket, ha bármi új fejlemény adódna, feltétlenül értesítsék. Biztos volt benne, hogy az FBI ki fogja hallgatni Harry Addison több közeli barátját és ügyfelét is. Épp befejezte a gépelést, amikor megszólalt a telefon. Valentina Gori kereste, a beszédterápia-tanár, aki a szájról olvasás szakértője volt, és akit Roscani megkért, hogy elemezze a Harry Addisonról készült videofelvételt. Amikor Roscani belépett a videoszobába, legelőször a tévé képernyőjére esett a tekintete. Harry Addison arca volt látható rajta, kimerevítve. Megfogta Valentina kezét, és arcon csókolta. Az ötvenéves Valentina Gori nemrégiben lett nagymama, de még mindig nagyon csinos nő volt. A leuveni egyetemen szerzett diplomát, Belgiumban, aztán a hetvenes években a francia pantomimszínházat tanulmányozta. Egy időben szinkronszínész volt, eközben a rendőrségnek és a csendőrségnek is dolgozott szakértőként Ugyanabban a római kerületben nőtt fel, mint Roscani, jól ismerte a családját is. Amikor ő húszéves volt, Roscani pedig tizenhat, egy rövid ideig együtt jártak, ő volt az első nő az életében. A jó barátság a mai napig megmaradt. Valentina volt az egyetlen a feleségén kívül, aki bármit a szemébe mondhatott. − Azt hiszem, igazad van. Nagyon úgy néz ki, hogy a végén még mondani akarna valamit. De azért én nem vagyok róla egészen meggyőződve. Valentina fogta a távirányítót, és lelassítva elindította a kazettát Harry ajka megmozdult, és halk, gurgulázó hang hallatszott. Aztán elérkeztek az utolsó mondathoz. Harry hirtelen esetlenül felkapta a fejét, megint nyílt az ajka, valami furcsa sziszegő hangot adott − és itt ért véget a kazetta. − Olyan, mintha azt mondta volna, hogy „én”. − Miért mondta volna? − Roscani nem vette le a szemét a képernyőről, Harry kimerevített képéről. − Nem tudom. Szerintem az is lehet, hogy egyszerűen csak kiengedte a levegőt.
− Nem, mondani akart valamit Nézzük meg még egyszer. − Valentina újból elindította a felvételt, lejátszotta egészen lelassítva, aztán félsebességgel, végül normál sebességgel. Minden alkalommal a végén az a kis fura sziszegő hang, aztán megszakadt a felvétel. Roscani Valentinára nézett. − Mit akarhatott mondani? Te aztán igazán értesz hozzá, kell hogy legyen valami ötleted. Valentina elmosolyodott − Ezer ötletem is van, Otello. De csak arra támaszkodhatom, amit látok és hallok. És csak egy elgyötört embert látok, aki megtette, amit akartak tőle, és most fáradt. Talán aludni szeretne. Roscani mereven a nőre nézett − Hogy érted azt, hogy amit akartak tőle? − Nem is tudom, csak megérzés. Előfordul, hogy az ember olyasmit tesz, amit szíve szerint nem tenne. Én nem vagyok pszichológus, Otello. Ránézek a képernyőre, és egy fáradt embert látok, aki látszólag a saját szavaival beszél, de mégis úgy hangzik, mintha parancsnak engedelmeskedne. Mint egy gyerek, aki vonakodik rendet rakni, mielőtt kimehetne játszani. − Gondolod, hogy akarata ellenére készült a felvétel? − Ne akard, hogy következtetéseket vonjak le a semmiből, Otello. Ez így túl nehéz lenne. − Valentina elmosolyodott, és Roscani kezére fektette a kezét. − Ez nem az én dolgom, hanem a tiéd.
44. fejezet Harry figyelte a közeledő nőt, aki átsétált a Piazza Navonán a szökőkút felé, egy műanyag Coca-Colás pohárból üdítőt kortyolgatva. Világoskék szoknya, fehér blúz, a haja kontyba összefogva, a léptei ráérősek. Mint egy titkárnő az ebédszünetben, vagy egy bámészkodó turista − bárkinek inkább nézte volna az ember, mint híres riporternek, aki Olaszország legkörözöttebb emberével készül találkozni. Ha hozott is magával rendőröket, Harry sehol nem látta őket. Adrianna ide-oda pillantgatva körbesétálta a szökőkutat Aztán az órájára nézett, és letelepedett az egyik kőpadra, úgy öt-hat méternyire egy
embertől, aki épp akvarellképet festett a térről. Harry várt, még mindig habozott. Végül aztán felállt, és nagy ívben elindult Adrianna felé. Hátulról közelítette meg, és leült mellé a padra, a bal oldalára, egy méternyire tőle, ellenkező irányba nézve. Nagy meglepetésére Adrianna nem csinált semmit, épp csak egy pillanatra odanézett. Vagy nagyon óvatos, vagy a szakáll és az álöltözet hatásosabb, mint Harry gondolta. Élvezte a helyzetet, tetszett neki, hogy Adrianna nem ismeri meg. Kicsit felé fordította a fejét. − Mondja, csinálta már pappal? Adrianna összerezzent, és odafordult; Harrynek egy villanásra az volt az érzése, hogy pofon fogja vágni. De Adrianna az arcába bámult, aztán hangosan azt felelte: − Ha egy pap illetlen ajánlatokat akar tenni egy hölgynek, legalább olyan helyen tegye, ahol senki nem hallja. A 12. számú lakás egy ötemeletes épület legfelső szintjén volt, a Via di Montoro 47. szám alatt, tíz percnyi sétára a Piazza Navonától. Adrianna egy barátjáé volt, aki épp nem tartózkodott a városban. Adrianna mindössze pár mondatot váltott Harryvel, aztán hirtelen felállt és elment, otthagyva a kiürült Coca-Colás poharat a padon. A kulcs az alján feküdt. Harry belépett a ház előcsarnokába, a lifttel felment a legfelső emeletre, és megkereste a 12. ajtót. A folyosó legvégén volt. Belépett, gondosan bezárta maga után az ajtót, és körbenézett. A lakás kicsi volt, de otthonos: hálószoba, nappali, kis konyha, fürdőszoba. A szekrényben férfiruhák lógtak − sportzakók, nadrágok, két öltöny. Az ággyal szemben álló fiókos szekrényben fél tucat ing, több pulóver, zoknik és alsóneműk. A nappaliban telefon és kis képernyős tévé. Az ablak melletti bemélyedésben íróasztal, rajta számítógép és nyomtató. Harry az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. Nem látott semmi különöset: autók, mopedek, néha egy-egy kósza járókelő. Levette a kabátját, ledobta egy székre, és kiment a konyhába. A mosogató melletti szekrényből kivett egy poharat, és vizet csorgatott bele, de hirtelen le kellett tennie. Forgott vele a világ, alig kapott levegőt. Az érzelmi és fizikai kimerültség teljes erővel rátört. Már az is csoda, hogy életben van. És égi ajándék, hogy ilyen remek rejtekhelyet sikerült találnia. Végül összeszedte magát annyira, hogy legalább meg tudja mosni az arcát. Mennyi idő is telt el azóta, hogy otthagyta Herculest? Három óra?
Négy? Nem tudta eldönteni, teljesen összezavarodott az időérzéke. Péntek van, július 10. Délután öt óra múlt öt perccel. Vagyis Los Angelesben tíz perccel múlt reggel nyolc. A telefonra tévedt a tekintete. Nem, nem lehet. Ne is gondolj rá! Az FBI nyilván lehallgatja az összes telefont a lakásában és az irodában is. Ha megpróbálna bárkit felhívni, egy szempillantás alatt kiderítenék, honnan beszél. De még ha sikerülne is beszélnie valakivel anélkül, hogy rajtakapnák, ugyan mit érne el vele? Mit tehetne érte bárki, akár Adrianna is? Belecsöppent ebbe a rémálomba − csakhogy egyáltalán nem álom, hanem valóság. Csupasz, kegyetlen valóság. Ettől a néhány négyzetmétertől eltekintve, a világon egyetlen hely sincs, ahová mehetne, és ne kellene attól tartania, hogy a rendőrség kezére kerül. És itt is meddig van biztonságban? Nem maradhat az idők végezetéig. Hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét: egy kulcs zörgött a zárban. Harry torkában dobogó szívvel a konyha falához lapult. Hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. − Mr. Addison! − szólt be egy éles férfihang. Harry épp rálátott a székre a nappaliban, amire a kabátját dobta. Ha valaki belép, annak rögtön szemet fog szúrni. Kétségbeesetten körbepillantott. A konyha inkább csak egy kis főzőfülke volt. Nincs más kiút, csak vissza a nappaliba. − Mr. Addison? − harsant megint a hang. A francba! Szóval Adrianna tényleg a rendőrök kezére játszotta. És ő szépen belesétált a csapdába. A könyökénél egy késtartó állt, hatalmas konyhakésekkel. Nem, nincs semmi értelme. Ha késsel a kezében belép, habozás nélkül elintézik. − Mr. Addison, itt van? − Akárki volt is az, akcentus nélkül beszélt angolul. Most mit csináljon? Legegyszerűbb, ha besétál a szobába, és szembenéz a rendőrökkel, remélve, hogy Adrianna, vagy valaki más a sajtótól vagy a tévétől szintén itt van, és akkor legalább nem fogják itt helyben azonnal lepuffantani. − Itt vagyok! − szólalt meg hangosan. − Most bemegyek a szobába. Nincs nálam fegyver, ne lőjön. − Harry nagy levegőt vett, és magasba emelt kézzel belépett a nappaliba. De nem rendőrök várták, hanem egy homokszőke hajú férfi, egyedül.
− A nevem James Eaton. Adrianna Hall barátja vagyok, ő mondta, hogy szüksége lenne egy búvóhelyre, és… − Jézusom… Eaton a negyvenes éveinek végén, ötvenes éveinek elején járhatott. Középmagas volt, átlagos testfelépítésű. Szürke öltönyt viselt, csíkos inget és szürke nyakkendőt. Kimondottan jelentéktelen figura volt, mint egy banktisztviselő, akinek az a legfőbb szórakozása az életben, hogy Disneylandbe viszi a családját, és szombatonként füvet nyír a kertben. − Nem akartam megijeszteni. − A magáé a lakás? − Harry lassan leengedte a kezét. − Valahogy úgy. − Ezt hogy értsem? − Nem az én nevemen van, és a feleségem nem tud róla… Harry meglepődött. − Szóval maga és Adrianna…? − Már vége. Eaton kicsit habozott, Harryt nézte, aztán átsétált a szoba túlsó felébe, és kinyitotta a tévé fölötti szekrénykét. − Iszik valamit? Harry vetett egy pillantást a bejárati ajtóra. Ki ez a pasas? Lehet, hogy az FBI-tól van? Csak ellenőrizni akarta, hogy valóban egyedül van-e és fegyvertelen? − Nyugodjon meg, ha elmondtam volna a rendőröknek, hogy itt van, most nem kínálgatnám itallal, vodkát vagy skót whiskyt? − Adrianna hol van? Eaton elővett egy vodkásüveget, és töltött két ujjnyit mindkettőjüknek. − Én az amerikai nagykövetségen dolgozom. A politikai attasé titkára vagyok, jég sajnos nincs. − Eaton átadta Harrynek a poharat, aztán leült a kanapéra. − Ön pácban van, Mr. Addison. Adrianna úgy gondolta, én talán tudnék segíteni. Harry forgatta a kezében a poharat. Rettenetesen fáradt és összetört volt. Az idegei romokban hevertek, de azért résen kell lennie. Eaton talán tényleg az, akinek mondja magát, és azért van itt, hogy segítsen. De az is könnyen lehet, hogy csak valami diplomáciai húzás az egész. Nem akarnak zűrt az Egyesült Államok és Olaszország között. − Nem én öltem meg azt a felügyelőt. − Szóval nem maga volt? − Nem.
− Mi a helyzet a videofelvétellel? − Megkínoztak, aztán kényszerítettek rá. Utána elvittek egy csatornába és lelőttek, azt hitték, meghaltam. − Harry felemelte a bekötözött kezét − De nem haltam meg, lepattant a golyó. Eaton hátradőlt. − Kik voltak ezek az emberek? − Fogalmam sincs, nem láttam őket, sötét volt. − Angolul beszéltek? − Néha-néha igen… de inkább olaszul. − Tehát azt állítja, hogy ismeretlenek elrabolták és megkínozták, és ők ölték meg a felügyelőt is. − Igen. Eaton kortyolt az italából. − De miért? Mit akartak? − Az öcsémről faggattak. − A papról? Harry bólintott. − És mit akartak tudni róla? − Hogy hol van. − És maga mit mondott? − Hogy nem tudom. Azt sem, hogy él-e egyáltalán. − És ez igaz? − Igen. Harry felemelte a poharát, és egy nagy kortyra lehajtotta az ital felét, aztán egy második korttyal a maradékot is, és letette az asztalra az üres poharat. − Mr. Eaton, én ártatlan vagyok. Hiszek benne, hogy az öcsém is az. És halálosan félek az olasz rendőrségtől. A követség nem tudna segíteni nekem? Valamit csak tudnak tenni. Eaton hosszan nézte Harryt, és mintha gondolkodott volna valamin, végül felállt, fogta Harry poharát, a bárszekrényhez ment, és mindkettőjüknek újból töltött. − Nekem kötelességem lett volna tájékoztatni a konzult, ahogy Adrianna engem megkeresett. És a nagykövetség értesítette volna az olasz hatóságokat. De akkor elárultam volna egy jó barátomat, aki megbízott bennem, és a segítségemet kérte, maga pedig már börtönben ülne, vagy még rosszabb is történhetett volna… És ez senkinek nem használna. Harry értetlenül nézett Eatonre. − Mit akar ezzel mondani?
− A mi dolgunk az információszerzés, Mr. Addison, nem az igazságszolgáltatás. A politikai attasé feladata az, hogy kiismerje az adott ország belpolitikai klímáját. A mi esetünkben ez nemcsak Olaszországra vonatkozik, de a Vatikánra is. Róma bíboros vikáriusának meggyilkolása és az assisi busz elleni merénylet mindkét államot érinti. Mint Marsciano bíboros magántitkára, az ön öccse kivételezett pozícióban volt. Ha valóban ő ölte meg Parma bíborost; nagyon valószínű, hogy nem egyedül tervelte ki. És ez esetben minden okunk megvan feltételezni, hogy valami bonyolult összeesküvésről van szó, amelynek szálai a Szentszék legmagasabb köreibe vezetnek. − Eaton átadta Harrynek a poharát. − És minket pontosan ez érdekel, Mr. Addison: a Vatikán belső ügyei. − És mi van, ha mégsem az öcsém tette? Ha semmi köze az egészhez? − Én csak annyit tudok, amennyit a rendőrség: hogy a buszrobbantásnak az volt a célja, hogy az öccsét eltegyék láb alól. Bárki áll is mögötte, nagyon félhet attól, amit az öccse tud. És nyilván mindent el fog követni, hogy előkerítse és elhallgattassa. − Hogy elhallgattassa, nehogy elmondja, amit tud… − Harry hirtelen megértette, mire akar kilyukadni Eaton. − Szóval maguk is szeretnék megtalálni. − Úgy van − felelte halkan Eaton. − Pontosabban maga, személyesen. Nem a nagykövetség, nem az attasé, hanem maga. − Mr. Addison, ötvenegy éves vagyok, és még mindig csak titkár. El sem tudja képzelni, hányszor mellőztek már az előléptetéseknél. Nem akarok így nyugalomba vonulni. Tehát kell valamit tennem, hogy változtassak a pozíciómon. Ha a nyomára akadnék valami komoly összeesküvésnek a Vatikánban, az nagyot lendítene a karrieremen. − És azt akarja, hogy segítsek magának. − Harry alig hitt a fülének. − Amivel nemcsak nekem segítene, de saját magának is, Mr. Addison, és esetleg az öccsének is. Harry nem felelt, csak nézett Eatonra. − Ha valóban él az öccse, és az életét félti, honnan tudhatná, hogy az a videofelvétel kényszer alatt készült? − folytatta Eaton. − Ő csak azt tudja, hogy maga azt akarja, adja föl magát. És ha nagyon kétségbeesett helyzetben van, akkor muszáj megbíznia valakiben. Ki másban, mint a saját bátyjában?
− Talán… De ő nem tudja, hol vagyok. Én sem tudom, ő hol van. − A rendőrség valószínűleg aprólékosan átvizsgál mindenkit, akik ott voltak a buszon. Az életben maradtakat és halottakat is, hátha találnak valami nyomot, ami arra utalna, hogy az öccse mégis megmenekült. − De nekem mi hasznom van ebből? − Adrianna… − Mi van Adriannával? − Ő a legprofibb profi. Tudott magáról attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett Rómába. Szóval szándékosan várta a szállodájában. Egész idő alatt kiszámítottan cselekedett, csak a sztori kedvéért csábította el. Igen, vérbeli profi. És erre neki igazán rá kellett volna jönnie, aki szintén profi a maga szakterületén. − Mit gondol, miért hívott Adrianna azonnal engem, miután magával beszélt? Tisztában volt a saját céljaival, tudta, hogy nekem mire van szükségem, és hogy én segíthetek magának. És ha ügyesen irányítjuk az eseményeket, mindannyian hasznot húzhatunk belőle. − A kurva életbe… − Harry idegesen a hajába túrt, felállt, és arrébb sétált. Aztán visszafordult, és Eatonre nézett. − Szóval remekül végiggondoltak mindent. Egyvalamit kivéve: még ha meg is találjuk Dannyt, nem mehetek oda hozzá, és ő sem jöhet hozzám. Eaton az italába kortyolt. − Megteheti más személyazonossággal. Új néven, új útlevéllel. Ha óvatos, oda megy, ahová akar. − Tudna szerezni hamis papírokat? − Igen. Harry rámeredt Eatonre. Dühös volt, úgy érezte, kihasználják. − Én a maga helyében nagyon örülnék, Mr. Addison. Két ember is akadt, aki segíteni akar magának. És tud is. Harry egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiról. – Eaton, maga egy megátalkodott gazember. − Ugyan, Mr. Addison, csak megátalkodott karrierista.
45. fejezet
Harry feküdt Eaton ágyán, és próbált elaludni. Az ajtót gondosan bezárta, és a biztonság kedvéért egy széket is odatolt a kilincs alá. Próbálta bemagyarázni magának, hogy minden a lehető legjobban alakul. Eatonnak végső soron igaza van: mostanáig egyedül volt, csak magára utalva, teljesen kilátástalan helyzetben. Most legalább van rejtekhelye, és két segítője is akadt. Eaton elment, hogy hoz valami ennivalót. Azt javasolta, Harry addig zuhanyozzon le, és mossa ki a sebeit is. De ne borotválkozzon meg, a szakáll egyelőre jó szolgálatot tesz. Arra is kérte, gondolja ki, milyen személyazonosságot szeretne, kinek mondja magát. Talán lehetne jogászprofesszor, vakációzó újságíró, regényíró, aki Rómáról akar anyagot gyűjteni, vagy valami hasonló. − Maradok pap, mint eddig − közölte Harry, amikor Eaton visszaérkezett a pizzával, egy üveg vörösborral, kenyérrel és kávéval másnap reggelire. − Amikor mindenki egy amerikai papot keres? − Itt mindenfelé nyüzsögnek a papok. Gondolom, nem egy amerikai is van köztük. Eaton kicsit habozott, aztán csak bólintott. Átment a hálószobába, és hozott két inget meg egy pulóvert. Az egyik fiókból elővett egy 35 mm-es fényképezőgépet, filmet rakott bele. Harryt a fal elé állította, és tizennyolc fényképet készített róla. Hat képen az egyik inget viselte, haton a másikat haton a pulóvert. Mielőtt távozott volna, Eaton még ráparancsolt Harryre, hogy ne menjen sehová. Másnap délig vagy ő vagy Adrianna mindenképpen meglátogatják. Odakintről halkan felszűrődtek Róma esti neszei. A Via di Montoro eldugott mellékutca volt, sokkal csendesebb, mint az a hely, ahol a Hotel Hassler állt, a Spanyol-lépcső tetejénél. De azért itt is volt egy kis zaj, az autók és mopedek szüntelen berregése, a járókelők beszélgetése. Lassanként minden hang egybemosódott a fülében, és úgy zsongott, mint egy távoli szimfónia. A tiszta ágy, a fáradtság lassan az álom felé csalogatta. Lehunyta a szemét, és lebegni kezdett. A karácsonyi családi kép villant fel előtte: a karácsonyfa a háttérben, a mosolyogó arcok, a szülei, Madeline, Danny és saját maga… Aztán eltűnt a kép, és Pio hangja szólalt meg: Tudja, én mit gondolnék, a maga helyében? Hogy az öccse esetleg
életben van. Marsciano egyedül üldögélt a könyvtárszobában, előtte az íróasztalon kikapcsolva feküdt a laptop. A könyvek, amelyek minden tenyérnyi helyet betöltöttek a falon a padlótól a mennyezetig, most csak értelmetlen dekorációnak tűntek a számára. Egy kis halogénlámpa világított az asztalon. A fénytócsában ott hevert a boríték, amelyet Genfben kapott kézhez, a SÜRGŐS feliratú csomagban. Benne a magnókazetta, amit egyszer meghallgatott, de többször nem. Nem is sejtette, most mi készteti rá, hogy újra meghallgassa, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Kihúzta az egyik fiókot, elővett egy kis magnót, aztán kinyitotta a borítékot, és kivette belőle a kazettát. Egy pillanatig tétovázott, majd határozott mozdulattal berakta a kazettát, és bekapcsolta a magnót, zúgás hallatszott, aztán megszólalt egy halk, de tiszta hang. − Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Irgalmazzon neked az Úr, aki belelát minden szívbe, és ismeri minden bűnödet. Egy másik hang ráfelelt: − Ámen. − Atyám, vétkeztem − folytatta a hang. − Sok éve nem gyóntam már. Számosak a bűneim… Marsciano hirtelen kikapcsolta a magnót, képtelen volt topább hallgatni. A gyónást a pap és a gyónó tudta nélkül rögzítették. A gyónó ő maga volt. A gyóntató Daniel atya. Kétségbeesésében az egyetlen emberhez fordult, akiben megbízhatott: Daniel atyához, aki nemcsak közeli munkatársa és jó barátja volt, de pap is. Tudta, hogy neki bármit elmondhat, védi a gyónási titok szentsége. De tévedett. Palestrina magnóra vetette. Marscianónak már nem volt semmi kétsége, hogy Farel lehallgatókészülékeket helyezett el minden lehetséges helyen, magánlakásokban és a vatikáni hivatalos helyiségekben is. Palestrina mindenkiben ellenséget látott, egyre inkább eluralkodott rajta az üldözési mánia. Marsciano emlékezett rá, hogy egyszer, évekkel ezelőtt részegen arról beszélt neki, hogy mindig is úgy hitte, hogy ő Nagy Sándor reinkarnációja. Ebben a tudatban élte az életét, és ezért emelkedett ilyen magasra. Hogy mások mit hisznek, az nem számít, a lényeg az, hogy ő hisz benne. És Palestrina valóban egyre inkább úgy viselkedett, mint egy véres háborút vívó tábornok.
Milyen villámgyorsan és brutálisan cselekedett, miután a kezébe került ez a magnókazetta! Marsciano csütörtökön késő este gyónt, Daniel atya másnap kora reggel indult Assisibe. Marsciano már rég nem kételkedett abban, hogy ki robbantotta fel a buszt, feláldozva számtalan ártatlan életet. Eddig is sejtette, milyen ember Palestrina, de csak most értette meg igazán, leplezetlenül, teljes iszonyatában. Parma bíboros hatalmas ceremóniával megrendezett temetése után, másnap reggel Palestrina összehívta a még mindig mélyen megrendült pápai tanácsadókat − Marscianót, Joseph Matadit és Fabio Capizzit − Rómától nem messze fekvő grottaferatai magánvillájába, amelyet gyakran vett igénybe nem hivatalos találkozók céljára. Itt ismertette meg velük először a kínai terveit. Amikor megérkeztek, a háztól elég messze fekvő, ápolt kertbe vezették őket. Palestrina egy kovácsoltvas asztalnál üldögélt, kávét kortyolgatott, és egy laptop komputerrel dolgozott. Farel is ott volt, a széke mögött állt, mint egy komornyik. Harmadik személy is jelen volt: egy jóképű férfi, még nem lehetett negyvenéves. Karcsú, középmagas termet, hollófekete haj, áthatóan kék szempár. Kétsoros sötétkék öltönyt viselt, fehér inget, sötét színű nyakkendőt és szürke pantallót. − Ugye még nem találkoztak Thomas Kinddel? − kérdezte Palestrina, miután a vendégek leültek. Kind felé intett, mintha csak egy előkelő, zártkörű klub új tagját mutatná be. − Segít nekünk a kínai terveink végrehajtásában. Marsciano még most is érezte a döbbenetet és a hitetlenséget, ami elöntötte, és látta a többiek arcán, hogy ők is ugyanazt érzik. Capizzi pengevékony ajka önkéntelenül megrándult, Joseph Matadi mindig humortól csillogó szeme aggodalmasan elsötétedett. Thomas Kind felállt, és sorra, a nevükön szólítva üdvözölte őket, egyenesen a szemükbe nézve. − Buon giorno, Monsignore Capizzi. Matadi bíboros úr… Marsciano bíboros úr… Marsciano látásból már ismerte Kindet: nem egészen egy évvel korábban találkozott vele, ugyanitt, de akkor csak messziről látta. Egy középkorú kínai férfi társaságában volt. Marsciano és Daniel atya épp egy megbeszélésre érkeztek Pierre Weggennel. Akkor nem is sejtette, hogy ki lehet ez a férfi, és nem is nagyon törődött vele. De most, hogy megtudta, kicsoda, rémisztő volt a találkozás.
Palestrinán látszott, hogy kimondottan élvezi a döbbenetüket és a rémületüket. Az, hogy ide hívatta őket, félreérthetetlen figyelmeztetés volt: ha bármelyikük is ellene akarna fordulni, keresztezni próbálná a terveit, vagy azt forgatná a fejében, hogy a pápához vagy a bíborosi karhoz fordul, annak Thomas Kinddel gyűlik meg a baja. Marsciano ismét az íróasztalán fekvő kis magnóra pillantott. A gyónásában beszélt a Parma bíboros elleni merényletről, és arról, hogy ő is cinkosként segédkezik Palestrina őrült terveiben; és már nem pusztán csak a Vatikán befektetéseinek manipulálásáról van szó, de sokkal súlyosabb dolgokról, számtalan ártatlan kínai haláláról. A gyónásával akaratlanul is halálra ítélte Daniel atyát. Az első alkalommal az Isten, vagy talán a sors keze közbeavatkozott, és megmentette. De amint megbizonyosodnak róla, hogy életben van, Thomas Kind mindenképpen fel fogja kutatni; és másodszor megmenekülni egy ilyen valaki kezéből, az már egyenlő a lehetetlenséggel. Palestrina nem fogja hagyni, hogy másodszor is hibázzanak.
46. fejezet Pescara, Via Arapietra, július 11. szombat 7:10 Thomas Kind ült a bérelt fehér Lancia volánjánál, és türelmesen várta, hogy végre nyíljon az utca túloldalán az 1217. szám ajtaja, mely egy betegszállító társaság irodája volt. A tükörbe pillantott, lesimította a haját, aztán ismét az iroda ajtajára tapadt a tekintete. Fél nyolckor nyitottak. Nem valószínű, hogy bárki korábban megérkezne, főleg szombaton, várni kell. A türelem a legfontosabb. 7:15. Egy kocogó futott el a járdán az 1217. szám előtt. Néhány másodperccel később egy fiú biciklizett el ellenkező irányba. Aztán semmi. Türelem. 7:20. Hirtelen két motorbiciklis rendőr képe villant fel a visszapillantó
tükörben. Kindnek szeme sem rebbent. A rendőrök lassan közeledtek, aztán továbbhajtottak. Az 1217. ajtaja még mindig zárva. Hátradőlt a bőrülésen, és végiggondolta, mit is tudott meg eddig. A Szent Cecília kórházat szerdán este háromnegyed tízkor hagyta el egy PE 343552 rendszámú, Iveco márkájú mentőautó. Egy férfi beteget szállítottak, két ápoló és egy apáca kíséretében, aki nyilván ápolónővér is volt. Farel Kind kérésére kiderítette, hogy az elmúlt hét folyamán egész Olaszországban mindössze nyolc kórházba vettek fel névtelen beteget. És a Szent Cecíliába érkezett beteg volt az egyetlen, aki a harmincas éveiben járó férfi volt. Kind tegnap, valamivel dél után érkezett meg Pescarába. Első útja a kórházba vezetett. Gyorsan körülnézett, és azonnal beigazolódott a gyanúja: a kórházban biztonsági kamerák működtek, minden folyosót, bejáratot és kijáratot figyeltek. Remélte, hogy valóban minden mozgást rögzítettek. A portán egy biztonsági rendszerekkel foglalkozó milánói cég ügynökeként mutatkozott be, mondván, hogy a kórház biztonsági főnökével szeretne beszélni. Mint kiderült, az illető nem volt bent, csak este nyolcra várták. Thomas Kind bólintott, és azt mondta, akkor majd visszajön. Negyed kilenckor már a biztonsági főnökkel üldögélt kuckónyi irodájában, és barátságosan csevegtek. Kind az üzletre terelte a beszélgetést, és megkérdezte, hogy az utóbbi időben történt, egész Olaszországot felkavart merényletek miatt a kórház nem gondolt-e esetleg a biztonsági rendszer modernizálására. A magabiztos fellépésű és meglepően fiatal biztonsági főnök megnyugtatta, hogy ők egyáltalán nem aggódnak emiatt. Pár pillanat múlva belépett két biztonsági őr, és letelepedtek a tizenhat monitor elé, amelyekre az épületben elhelyezett kamerák képei futottak be. Az egyik monitor azonnal megragadta Thomas Kind figyelmét: azt a bejáratot tartotta szemmel, ahová a mentőautók érkeztek. − A kamerák ugye huszonnégy órán át állandóan működnek? − kérdezte. − Igen. − És a videokazettákat megőrzik?
− Ott vannak − mutatott a biztonsági főnök néhány polcra. − A kazettákat hat hónapig megőrizzük, mielőtt letörölnénk őket. Én magam terveztem a rendszert. Kind látta, hogy a fiatalember roppant büszke a teljesítményére. Lelkes érdeklődéssel közelebb húzta a székét, és megkérte, mutassa meg, hogy lehet visszakeresni egyes eseményeket a kazettákon. Meg lehetne-e nézni például, hogy egy bizonyos napon egy bizonyos időpontban ki távozott mentőautóval? Mondjuk, múlt szerdán, este fél tíz körül? A biztonsági főnök boldogan elvigyorodott, és lenyomott néhány gombot a műszerfalon. Kivilágosodott a monitor, a jobb felső sarkában megjelent a dátum és az időpont aztán a hátsó kijárat képe. A biztonsági főnök előrepörgette a kazettát, míg meg nem jelent egy mentőautó. A betegszállítók hordágyon bevittek egy beteget a kórházba. Tisztán kivehető volt az arcuk, és a betegé is. Egy perc múlva visszatértek, és a mentőautó már el is hajtott − És ugye, le is lehet lassítani, ha valami probléma adódna, és mondjuk, az autó rendszámát akarnánk leolvasni? − Hát persze. − A biztonsági főnök visszatekerte a kazettát, aztán lelassítva beindította, és amikor a rendszámtábla jól látható pozícióba került, kimerevítette. − Fantasztikus − mosolygott elismerően Kind. − Nézhetném még egy kicsit tovább a kazettát? A kazetta forgott tovább. Kind a szemét az időkódon tartotta, és közben könnyedén társalgott a biztonsági főnökkel. Több mentőautó is jött-ment, mígnem tíz órakor megérkezett egy szürke Iveco furgon. − Hát ez mi? Valami árut szállítanak? − Kind figyelte, ahogy egy erős testalkatú férfi kiszáll a volán mellől, és kényelmesen besétál a kórházba. − Nem, ez egy magánmentő. − És hol a beteg? − Nem beteget hoztak, elvisznek valakit. Nézze csak. − A biztonsági főnök egy kicsit előrepörgette a kazettát, aztán normál sebességgel nézték tovább, ahogy a férfi visszatér, egy apáca társaságában és két másik férfivar, akik ápolónak festettek. Egy beteget cipeltek hordágyon, bekötözve, infúzióval. Betették a mentőautóba, az apáca és az egyik ápoló beszálltak mellé. Becsukták az ajtót, a sofőr előresietett, beült a kormányhoz és elhajtott
− És persze ezt a rendszámot megállapítani sem lenne probléma. − Ugyan, dehogy. − A biztonsági főnök visszatekerte a kazettát, aztán megvárta, amíg a képbe kerül a rendszám, és kimerevítette. Tisztán el lehetett olvasni: PE 343552. Kind elmosolyodott − PE, ez Pescara. Helybéli társaságé a mentőautó? − Servizio Ambulanza Pescara. Mi itt mindenről tudunk! – sugárzott a büszkeségtől a biztonsági főnök. Thomas Kind csodálattal rámosolygott, és néhány hízelgő megjegyzéssel pillanatok alatt kiszedte belőle a beteg nevét is: Michael Roark. Ezek után már elég volt fellapozni a szaknévsort. Pillanatok alatt megtalálta a bekeretezett hirdetést a Servizio Ambulanza Pescara szolgáltatásairól. A társaság irodája a via Arapietra 1217. alatt található. A telefonkönyvben szerepelt az igazgató neve is, valamint a tulajdonosé, Ettore Caputoé, akiről egy fénykép is volt mellékelve. A nyitvatartási időt is megadták: hétfőtől szombatig, reggel fél nyolctól este fél nyolcig. Kind megint az órájára pislantott öt perc múlva fél nyolc. Hirtelen felkapta a fejét. Egy férfi fordult be a sarkon, és elindult az utcán. Kind figyelte, aztán elmosolyodott. Ettore Caputo volt az. Négy és fél perccel korábban érkezett a kelleténél.
47. fejezet Az útlevélben a fénykép Harryt ábrázolta, szakállasan. Maga az okmány elnyűtt volt, a borítója meggyűrődött, mintha már hosszú évek óta használták volna. Kiadta az Amerikai Egyesült Államok Belügyminisztériumának Útlevélosztálya, New Yorkban, 1991. március 11-én. 2001. március 10-én jár le az érvényessége. A belső oldalakon pecsétek sorakoztak: a brit bevándorlási hivatal pecsétje a Heathrow-n került bele, 1992. május 20-án, a francia hatóságoké a Charles de Gaulle repülőtéren, 1994. június 17-én, egy pecsét pedig a Dulles repülőtéren, 1995. július 26-án. A fénykép alatt JONATHAN ARTHUR ROE név állt. Született 1960.
szeptember 18-án. Az asztalon egy jogosítvány is hevert, és még egy belépő a Georgetown egyetemre. A jogosítvány szerint a lakcíme a Georgetown egyetem területén található Mulledy Building, Washington D.C. A jogosítványon és az igazolványon is volt fénykép. A három fénykép teljesen különbözőnek tűnt, senki nem gondolta volna, hogy egy időpontban, egy és ugyanazon a helyen készültek. − Tessék, itt van minden − mondta Adrianna, és egy borítékot rakott az asztalra. − Pénz is van benne. Kétmillió líra, az úgy ezerkétszáz dollár. Ha kell, tudunk többet is szerezni. De Eaton azt mondta, figyelmeztesselek, hogy a papoknál nem szokott pénz lenni, úgyhogy ne költekezz túl feltűnően. Harry Adriannára nézett, aztán felnyitotta a borítékot, és kivette, ami benne volt: kétmillió líra, ötvenezres címletekben, és egy papírlap, amelyre három bekezdésnyi szöveg volt sűrűn gépelve. − Le van írva részletesen, hogy ki vagy, hol dolgozol, minden, ami kell − mondta Adrianna −, hogy tudj mit mondani, ha valaki megkérdezné. Jegyezd meg jó alaposan, aztán semmisítsd meg a papírt Harry Addison tehát mostantól fogva Jonathan Arthur Roe atya, jezsuita pap, professzor a Georgetown egyetem jogi fakultásán. Az egyetem területén található jezsuita vendégház lakója, 1994 óta. A New York állambeli Ithacában nőtt fel, egyetlen gyermekként. A szülei már meghaltak. Felsorolták, hogy milyen iskolákba járt, mikor és hol lépett be a papi szemináriumba, leírást adtak a Georgetown egyetemről és környékéről, egészen addig a részletig terjedően, hogy a hálószobájából a Potomac folyóra látni, de csak ősszel és télen, amikor az ablak előtti fák éppen kopaszok. Harry felnézett Adriannára. − Ha jezsuita pap vagyok, akkor szegénységi fogadalmat is tettem. − Ezért nincs hitelkártyád. Harry elfordult, és átsétált a szoba másik végébe. Eaton megtartotta, amit ígért, mindennel ellátta, amire szüksége lehet. Most rajta a sor. − Furcsa; hogy teljesen másvalakivé kell válnom, mintha egy szerepet játszanék. – Nincs más választásod. Harry Adriannára nézett. Itt ez a nő, egy a számtalan közül, akivel lefeküdt, mégis alig ismerte. Tulajdonképpen jobban ismeri a tévé
képernyőjéről, mint a valóságban. − Mondd, Adrianna, hány éves vagy? Harmincnégy, harmincöt? − Harminchét. − Szóval harminchét. Ha valaki más lehetnél, ki lennél legszívesebben? − kérdezte Harry nagyon komolyan. − Ezen még soha nem gondolkoztam. − Ha kapásból kellene válaszolni? Adrianna összefonta a karját. − Nem akarnék senki más lenni. Szeretek az lenni, aki vagyok, és szeretem, amit csinálok. És pokolian sokat dolgoztam, míg idáig jutottam. − Biztos vagy benne? − Igen. − Nem akarnál anya és feleség lenni? − Viccelsz? − Adrianna nevetése egyszerre volt könnyed és védekező, mintha Harry valami érzékeny pontra tapintott volna. De Harry nem hagyta annyiban. Valamiért szerette volna megtudni, ki ez a nő valójában. − Sok nő össze tudja egyeztetni a karriert és a családi életet. − Én nem. − Adrianna keményen vágott vissza, és a hangja egyre komolyabb lett. − Mondtam már, hogy szeretek idegenekkel lefeküdni. És tudod, miért? Nemcsak mert izgalmas, hanem mert tökéletes függetlenséget biztosít. És nekem ez a legfontosabb a világon, mert így tudom a legjobban végezni a munkámat, és mert így a legvégsőkig elmehetek az igazság kiderítésében. Gondolod, hogy ha gyerekem lenne, kiállnék egy harctér kellős közepére, a röpködő gránátok közé? Vagy hogy kissé kézenfekvőbb példát hozzak fel, kockáztatnám, hogy egy olasz börtönben rohadjak, mert hamis papírokkal láttam el Olaszország legkeresettebb szökevényét? Nem, nem tenném, mert gondolnom kellene a gyerekeimre. Magányos vagyok, mert így szeretem. Sokat keresek, azzal bújok ágyba, akivel kedvem tartja, rengeteget utazom, olyan helyekre, amelyekről te csak álmodsz, és a világ legérdekesebb embereivel találkozom. Önzés ez? Nem tudom, lehet. De ez nem színjáték. Ez vagyok én. És ha valami hibát követek el, és rajtavesztek, senkit nem sebzek meg vele, csak saját magamat. − És hogy fog mindez festeni, mondjuk hetvenéves korodban? − Majd akkor elmesélem.
Harry egy pillanatig csak nézte a nőt. Még mindig ugyanúgy érezte, mint az elébb: hogy csak a tévé képernyőjéről ismeri. Az egész lénye csak annyi, amit a képernyőn látni lehet belőle. Ez ő, és nem is akar több lenni. Egy héttel ezelőtt Harry még nagyjából ugyanazt mondta volna, mint most Adrianna: a szabadság minden. Az ember vállal minden kockázatot, és ha veszít, hát veszít. De most már kezdte kicsit másképp látni a dolgokat. Talán mert már egyáltalán nem volt szabad. Mert rájött, hogy eddig nem ismerte fel igazán, hogy a szabadságért milyen nagy árat kellett fizetnie. Homályosan úgy érezte, lappang itt valami, amit jobban meg kellene értenie; és mindaz, ami történik vele, talán segíteni fog ebben. − Most hová menjek? − kérdezte hirtelen. − És melyikőtökkel maradjak kapcsolatban? Veled vagy Eatonnal? − Velem. − Adrianna kinyitotta a táskáját, kivett egy mobiltelefont, és Harry kezébe nyomta. − Legalább száz telefonom van naponta, ha esetleg figyelne is a rendőrség, eggyel több vagy kevesebb nem fog feltűnni. − És mi lesz Eatonnel? − Majd én beszélek vele. − Adrianna kicsit habozott, aztán félrehajtotta a fejét, pontosan úgy, ahogy a képernyőn szokta, amikor magyarázott valamit. − Ha esetleg lebuknál, és bárki megkérdezné, soha nem is hallottál James Eatonről. Ő sem találkozott veled, csak az újságokból és a tévéből ismer. Engem sem ismersz különösebben, csak egyetlen egyszer találkoztunk, ott a szállodában, amikor interjút akartam készíteni veled. − Na és ezek? − Harry az asztalra mutatott, ahol a hamis útlevél; a jogosítvány és az egyetemi belépő hevert. − Mi történik, ha ne adj’ isten belesétálok Roscani karjaiba, és megtalálja nálam a papírokat? Tudni akarja majd, honnan szereztem. − Harry, ügyes fiú vagy, próbáld meg elkerülni − mosolygott rá Adrianna. Hozzáhajolt, és könnyedén arcon csókolta. − Vigyázz magadra − mondta. Az ajtóból még visszaszólt, hogy amint megtud valami újat, azonnal telefonál. Harry csak állt, és nézte, ahogy becsukódik Adrianna után az ajtó. A zár nagyot kattant. Aztán az asztalra tévedt a tekintete, ahol az iratok hevertek. Életében először futott át a fején, hogy milyen jó lenne, ha meg lenne áldva némi színészi tehetséggel.
48. fejezet Cortona, július 11. szombat 9:30 Elena végzett a vásárlással, és kilépett a Piazza Signorellin lévő boltocskából, egy nagy szatyornyi friss zöldséggel. Gondosan, saját kezűleg válogatta ki őket, levest akart főzni, olyan ízleteset és táplálót, amilyet csak lehet. Nemcsak a három kísérőjének, de Michael Roarknak is. Ideje, hogy megpróbálkozzon valami rendes étellel. Talán, ha leturmixolja a zöldségeket, az illat elég csábító lesz, hogy megkóstolja. Ha csak egy kanállal eszik, az is jobb, mint a semmi, és minél előbb áttér a szilárd táplálékra, annál hamarabb levehetik az infúzióról. Marco a kocsiból nézte Elenát, ahogy kijön a zöldségestől, és elindul a macskaköves utcácskán. Szívesen elkísérte volna, hogy segítsen cipelni a szatyrot, de úgy gondolta, nem lenne jó, ha bárki is együtt látná őket. Olaszok ugyan, de Cortonában mégiscsak idegenek − egy apáca és egy férfi együtt, akik több embernek való élelmiszert visznek valahová… Ennyi is elég lehet, hogy valaki megjegyezze őket. Marco látta, hogy Elena megáll, hátrafordul, aztán visszamegy pár lépést, és betér egy kis üzletbe. Marco eltűnődött, vajon mit akarhat. Bal felől egy keskeny, meredeken lejtő utcácska indult lefelé a dombról. Messzire el lehetett látni innen, le a síkságra, és a kanyargós utakra, melyek felvezettek a dombtetőre, ahol a falakkal, körbevett, ősi etruszk városka állt. Cortona erődítmény volt valamikor. Marco nagyon remélte, nem lesz rá szükség, hogy ismét az legyen. Megint Elena felé pillantott: épp kilépett az üzletből, és indult a kocsi felé. Egy perc múlva már oda is ért az ezüstszürke Fiathoz − ez volt az az autó, amelyben Pietro követte őket idefelé Pescarából. Marco kiszállt, megvárta, amíg elhaladt két arrajáró, aztán elvette Elenától a szatyrot, és kinyitotta az ajtót − Minek ment be abba kis üzletbe? − kérdezte, amikor elindultak. − Miért, nem szabad? − Dehogynem. Csak csodálkoztam. − Csak ezért − mondta Elena, és felemelt az öléből egy kis dobozt.
Egészségügyi betét. Tizenegy órakor a leves már a tűzhelyen rotyogott a konyhában, és a turmixolt zöldségek is elkészültek. Elena az emeleti szobában volt, Michael Roarkkal. A beteg egy karosszékben ült, mindkét karja alá egyegy párna gyűrve. Most először ült fel. Marco segített kitámogatni az ágyból, aztán kiment a kertbe, hogy elszívjon egy cigarettát. Luca a második emeleti hálószobában aludt, Ő őrködött éjszakánként, ahogy a pescarai kórházban is, minden este tizenegytől másnap reggel hétig kint ült a furgonban. Kétóránként feljött az emeletre, hogy segítsen Elenának átfordítani a beteget, aztán ment vissza őrködni. De miért? Ki ellen? − töprengett Elena ismét, mint már annyiszor. Az ablakból épp rálátott Marcóra, aki az udvar déli oldalán sétálgatott cigarettázva fel-alá, egy kőfal mellett. A fal másik felén egy út húzódott, azon túl egy nagy farm, majd szántóföldek terültek el, ameddig csak a szem ellátott a nyári verőfényben. Egy traktor dolgozott a földeken, por szálldogált a nyomában, ahogy rótta a barázdákat. Egyszer csak az ablak alatti ciprusok között megjelent Pietro, feltűrt ingujjal, kigombolt gallérral, és Marco felé indult. A pisztoly az övtáskájában már el sem volt rejtve. Amikor odaért Marcóhoz, megállt, és beszélgetni kezdtek. Marco a ház felé pillantott, mintha érezné, hogy valaki figyeli őket. Elena elfordult az ablaktól, és Michael Roarkra nézett. – Kényelmesen ül? − kérdezte. Roark alig észrevehetően bólintott, épp csak megrezzent a feje. De azért válasz volt, sokkal határozottabb, mint eddig, amikor csak hunyorgással reagált. − Csináltam egy kis ennivalót. Megkóstolja, hátha lecsúszik? Roark most nem reagált. Csak ült, nézett Elenára, aztán az ablak felé fordult a tekintete. Elena figyelte. Ahogy elfordította a fejét, kirajzolódott a profilja; ilyen szögből még soha nem látta az arcát. Kicsit habozott, egy pillanatig tanulmányozta, aztán bement a kis benyílóba, ahol a saját ágya állt. A kis üzletbe valójában azért tért be, mert megakadt a szeme a kirakott újságokon. A La Republica főcíme így szólt: „A Parma bíboros meggyilkolásával gyanúsított szökevények még mindig szabadlábon vannak”. Alatta kisebb betűkkel: „A rendőrség újból megvizsgálja a
buszrobbantás áldozatait”. Elena mindkét esetről hallott, de a részletekről nem tudott semmit. Á bíboros meggyilkolásáról persze sokat beszéltek a zárdában, és nem sokkal azt követően történt a buszrobbantás. Elena ezután átkerült Pescarába, és azóta nem nézett tévét és nem olvasott újságot. De abban a pillanatban, ahogy meglátta az újság címlapját, azonnal összeállt a fejében minden: felfegyverzett férfiak, akik huszonnégy órán át őriznek egy balesetben megsérült férfit… A boltban jól megnézte a két körözött személy fényképét. A gondolatai szédülten kavarogtak. A buszrobbantás pénteken történt, Michael Roark autóbalesete állítólag hétfőn. Ő kedden reggel kapta az utasítást, hogy induljon Pescarába. A buszrobbantás során könnyen szenvedhetett égési sérüléseket, és kerülhetett kómába. És eltörhette a lábát is. Nem lehet, hogy egy másik kórházból hozták át a pescaraiba? Vagy pár napig valahol egy magánházban ápolták, mielőtt a pescarai kórházba került volna? Elena vett egy újságot, aztán, hogy legyen valami ürügy, amiért bement a boltba, egy csomag betétet. Amikor visszaértek a házba, gondosan összehajtogatta az újságot, és elrejtette a ruhái alá, amiket még nem csomagolt ki a bőröndjéből. Lehetséges lenne, hogy Michael Roark és Daniel Addison atya egy és ugyanaz a személy? Megmosta a kezét, átöltözött, aztán elővette az elrejtett újságot. Alaposabban szemügyre akarta venni a fényképet, hogy hasonlít-e a betegére. Ekkor azonban beszólt neki a folyosóról Marco. Gyorsan visszadugta az újságot, és kiment megnézni, hogy mit akar. Most azonban, hogy Marco és Pietro lent vannak az udvaron, Luca pedig odafönt alszik, nyugodtan megnézhetné a fényképet. Michael Roark még mindig kifelé bámult az ablakon. Háttal volt Elenának, amikor kijött a benyílóból. Közelebb lépett, és úgy tartotta az újságot, hogy a fénykép odakerüljön a profilja mellé. A kötések miatt nehéz volt megállapítani, hogy van-e hasonlóság, és időközben Michael Roarknak szakálla is nőtt, míg a Daniel atyát ábrázoló kép egy borotvált arcú férfit mutatott. De azért a homloka, a járomcsontja, az orra, a fejtartása… Michael Roark hirtelen visszafordította a fejét, és Elenára pillantott. Elena összerezzent, hátrább lépett, és gyorsan a háta mögé dugta az
újságot. Roark mereven rábámult, és Elenának az volt az érzése, észrevette, mit csinált. Aztán lassan nyílt az ajka. − Vi… viii… zet − hörögte rekedten. − Vizet…
49. fejezet Róma Roscani nem tudta volna megmagyarázni, miért pont most jutott eszébe, hogy leszokjon a dohányzásról. De ma reggel hét órakor ünnepélyesen úgy döntött, mostantól kezdve nem dohányzik. Elnyomta a félig elszívott cigarettát, és kijelentette, hogy ez volt az utolsó. Azóta mindenfélével próbálkozott, hogy pótolja a dohányt: kávé, rágógumi, cukorka. Még egy kávé, még egy rágógumi. Most éppen a csokifagylaltnál tartott; nyalogatta az olvadozó édességet, miközben a déli nyüzsgésben a Questura felé sétált. De sem a fagylalt, sem a nikotinhiány nem tudta elterelni a gondolatait arról, ami szüntelenül foglalkoztatta: az eltűnt hangtompítós automata Llama pisztoly. Az éjszaka kellős közepén jutott eszébe egy új szempont, és utána már nem is tudott elaludni. Reggel az volt az első dolga, hogy megnézte a bizonyíték-átvételi elismervényt, amit Pio és Farel írtak alá a vidéki háznál, ahol megtalálták a pisztolyt. Minden korrekt volt és legális. Tehát egészen biztos, hogy a pisztoly Piónál volt. Aztán megölték, és a pisztolynak nyoma veszett, Harry Addisonnal együtt. Csakhogy nem ez ébresztette fel, és nem ez nyugtalanította egész reggel. Eddig meg volt győződve róla, hogy a spanyol gyártmányú pisztoly csakis Daniel atyáé lehetett, és egészen biztosan a spanyol kommunistától, Miguel Valerától származott. Most azonban az a gondolat ötlött fel benne, hogy mi van, ha mégsem Daniel atyáé volt a pisztoly, hanem valamelyik másik utasé? Valakié, aki esetleg épp őt akarta megölni? Ha így van, egy újabb bűnesettel állnak szemben: egy pap elleni gyilkossági kísérlettel. Parás, fülledt hőség volt. A meleg, amely az elmúlt hét óta egyre
fokozódott, még ilyen késő éjszaka sem enyhült; fél tizenkettő tájban is harminc fok körül volt a hőmérséklet. Marsciano átöltözött, a gyapjúszövet papi ruhát kheki vászonnadrágra és rövid ujjú ingre cserélte, aztán kiment a hátsó udvarra, remélve, hátha lengedez egy kis szellő. A könyvtárszobája ablakából kiszűrődő fény rávetült a paradicsom- és paprikatövekre, amelyeket április végén ültetett el. A nagy meleg miatt korán kifejlődtek, már szinte érett volt a termésük. Persze ezen nincs mit csodálkozni, errefelé mindig nagyon meleg a július. Marsciano halványan elmosolyodott: eszébe jutott a toscanai kis tanyaház, ahol felnőtt, a négy fivérével és három nővérével. A nyári hőség két dolgot jelentett gyerekkorában: kimerítően hosszú napokat, amikor az egész család a földeken dolgozott napkeltétől napnyugtáig − és skorpiókat. Ezrével voltak. Naponta kétszer-háromszor ki kellett takarítani őket a házból, és soha nem volt szabad úgy ágyba feküdni, nadrágot, inget, cipőt húzni, hogy előtte nem ellenőrizték, nincs-e benne skorpió. A skorpiómarás olyan fájdalmas, hogy sokáig nem felejti el az ember. A skorpió volt Isten egyetlen teremtménye, amit szívből gyűlölt. De akkor még nem ismerte Palestrinát. Marsciano megtöltött vízzel egy locsolókannát, jó alaposan megöntözte a töveket, aztán visszarakta a helyére a kannát, és letörölte a verejtéket a homlokáról. A levegő meg sem rezdült, és az éjszaka egyre fojtogatóbb lett. A hőség… Megpróbált másra gondolni, de hiába; tudta, hogy Palestrina pontosan erre a hőségre vár a kínai terveinek beindításához. Marsciano napról napra aggodalmasan figyelte az újságokban és híradóban az ázsiai időjárásjelentést, sőt az interneten is a hosszú távú előrejelzéseket. Tudta, hogy Palestrina pontosan ugyanezt teszi. Persze neki külügyminiszterként sokkal szélesebb körű információk állnak a rendelkezésére. Palestrina belevetette magát a meteorológia tanulmányozásába, alig egy év alatt szinte szakértője lett a számítógépes modellálásnak és a hosszú távú előrejelzésnek. Palestrina arra várt, hogy bekövetkezzen egy hosszan tartó forró és párás időszak Kína keleti részén. Ilyenkor a tavak felszínét rövid időn belül beborítják a napfény által táplált algák, és elszaporodnak a vízben a különféle biológiai toxinanyagok, megmérgezve a tavak körül fekvő
városok vízkészletét. És ha majd a helyzet elég súlyosra fordul, Palestrina kiadja a jelszót az akció beindítására. Egy kimutathatatlan anyaggal megmérgezik a nagyobb tavakat. A vízminőség romlásának látszólag az algásodás lesz az oka, és az elöregedett víztisztító berendezések, melyek képtelenek megbirkózni a feladattal. Az emberek nagy számban fognak mérgezésben elpusztulni, amit hatalmas felzúdulás követ majd. A kínai kormány vezetői aggódni fognak, hogy a provinciák pánikba esnek, és úgy látják majd, Peking nem képes kézben tartani a helyzetet, és esetleg azzal fognak fenyegetőzni, hogy elszakadnak és önállósulnak. Ami Kínát a katasztrófa felé sodorhatja, bekövetkezhet a teljes összeomlás, ahogy a szovjet birodalom is összeomlott. A kormány vezetői boldogan elfogadják majd egy régi, jól bevált tanácsadójuk javaslatát, hogy bízzanak meg egy Kínában már egyébként is jelen lévő nemzetközi konzorciumot, hogy építsék újjá az ország ősrégi, szétesőben lévő vízhálózatát, a csatornákat, a víztárolókat, a gátakat és a víztisztító telepeket. Ez a régi, jól bevált tanácsadó természetesen nem más lesz, mint Pierre Weggen. És a cégek, amelyek elvégzik a munkát, a Vatikán által kontrollált cégek. Palestrina tervének ez volt a lényege: aki ellenőrzi Kína vízkészletét, az ellenőrzi Kínát. De mindehhez legelőször is nagy melegre volt szükség. Olaszországban tombolt a hőség, és Kelet-Kínában is egyre melegedett az idő. Marsciano pontosan tudta, hogy hacsak be nem következik valami váratlan időjárásváltozás, már csak napok kérdése, és Palestrina kiadja a jelszót. És akkor kezdetét veszi a borzalom. Marsciano megfordult, hogy befelé induljon. Egy pillanatra egy arc villant fel az emeleti ablakban, aztán gyorsan visszahúzódott. Maria-Louisa nővér, az új házvezetőnője − jobban mondva inkább Palestrina házvezetőnője −, aki mindig szemmel tartotta. Olyan érzése volt, mintha Palestrina állandóan ott ólálkodna a háta mögött. Marsciano bement, fáradtan leült az íróasztalához, és elkezdte átolvasni az előző napi bíborosi értekezlet jegyzőkönyvének végleges változatát. A bizottság jóváhagyta az új befektetési stratégiát. Hétfőn reggel Palestrina elé kerül aláírásra, és ezzel hivatalosan is érvénybe lép. Marscianót borzasztóan gyötörte a saját gyengesége iránt érzett megvetés, és az, hogy ennyire fél Palestrinától. Miért nem emelte fel a
hangját már korábban, miért nem szállt szembe Palestrinával, miért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Palestrina tervei egy teljesen ártatlan elemzésből születtek, amely a pápa kérésére készült még évekkel ezelőtt, arról, hogy milyen lehetőségek állnak az egyház előtt a terjeszkedésre a jövő században. De az őrült terv csak az elmúlt néhány hónapban bontakozott ki a fejében teljes egészében. Amikor Palestrina először eléjük terjesztette, Marsciano a többiekkel együtt nevetett rajta. Azt hitték, tréfa. Csakhogy egyáltalán nem volt az. Palestrina halálosan komolyan gondolta. Marsciano legnagyobb megdöbbenésére csak Parma bíboros állt ki nyíltan a terv ellen, a többiek, Monsignor Capizzi és Matadi bíboros egy árva szót sem szóltak. Így visszatekintve már Marsciano nagyon is jól megértette őket Mindketten igen ambiciózusak voltak, nem véletlenül kerültek a csúcsra. Matadi és Capizzi is megszállott és ravasz politikus volt, és az egyházon belül nagy táborral rendelkeztek. Mindketten a pápaságra áhítoztak − és nagyon jól tudták, hogy Palestrinának hatalmában áll hozzásegíteni őket, ha akarja. Marscianót azonban egészen másfajta fából faragták; ő soha nem törődött a politikával; szíve mélyén egyszerű pap maradt, hitt az egyházban és Istenben. És egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a gonosz gyökeret verhetett a modern egyház szívében. Mire azonban rájött, hogy ez valóban megtörténhetett, akkor már késő volt. Palestrina gyakorlatilag az egész Szentszék irányítását magához ragadta. Parma bíboros meghalt, Capizzi és Matadi pedig a saját személyes érdekeiket szem előtt tartva fejet hajtottak, és engedelmeskedtek Palestrinának. És most már nem lehet visszafordítani semmit. Palestrina és cinkosai csak arra várnak, hogy beköszöntsön a kínai nyár forrósága.
50. fejezet Peking, Gloria Plaza Hotel, július 12. vasárnap 10:30 A negyvenhat esztendős Li Wen kilépett a liftből a nyolcadik emeleten, és
elindult a folyosón, hogy megkeresse a 886-os szobát, ahol találkozója volt James Hawleyval, a kaliforniai Walnut Creekből érkezett hidrobiológus mérnökkel. Kint épp elállt az eső, a napsugarak kezdtek áttörni a felhőkön. A nap hátralevő része nyomasztóan párás lesz, ahogyan az időjárásjelentésben jósolták, és ez így várható a következő néhány napban is. A 886-os szoba a folyosó közepén volt; amikor Li Wen odaért, látta, hogy az ajtó résnyire nyitva áll. − Mr. Hawley? − szólt be. Semmi válasz. Li Wen kissé megemelte a hangját − Mr. Hawley! − Továbbra sem jött válasz. Betaszította az ajtót, és belépett. A színes tévé be volt kapcsolva, épp híreket mondtak. Az ágyon egy elegáns, világosszürke öltöny feküdt kiterítve, szemmel láthatóan magas férfira való. Mellette egy rövid ujjú fehér ing, csíkos nyakkendő és egy boxeralsó. Balra a fürdőszóba ajtaja félig nyitva volt, Li Wen hallotta a zuhany csobogását. − Mr. Hawley? − Á, Mr. Li! − szólalt meg James Hawley hangja. − Elnézést kell kérnem, de váratlanul elhívtak egy sürgős megbeszélésre a Mezőgazdasági és Halászati Minisztériumba. Nem tudom, milyen ügyben. De mindent kikészítettem önnek, ott van egy borítékban az öltözködőasztal fiókjában. Tudom, hogy el kell érnie a vonatját. Ha legközelebb találkozunk, majd megiszunk valamit. Li Wen kicsit habozott, aztán odalépett az asztalhoz, és kihúzta a fiókot. A szálloda borítékja feküdt benne, rajta L.W. monogram. Kivette, felnyitotta, egy gyors pillantással felmérte a tartalmát, aztán a zakója zsebébe csúsztatta, és becsukta a fiókot. − Köszönöm, Mr. Hawley! − szólt be a párától gőzölgő fürdőszobába, majd gyorsan távozott. A borítékban pontosan az volt, amit ígértek neki; nem lett volna semmi értelme, hogy tovább időzzön. Hét perce volt, hogy elhagyja a hotelt, átverekedje magát a csúcsforgalmon, és elérje a vonatot. Ha Li Wen esetleg ottfelejtett volna valamit, és visszamegy érte, egy alacsony, zömök, sötét öltönyös kínait látott volna kilépni a fürdőszobából James Hawley helyett. A kínai az ablakhoz ment, és a tekintetével elkísérte Li Went, aki átkelt az utca túloldalára a szálloda előtt, és gyors léptekkel a pályaudvar felé sietett.
A kínai elfordult az ablaktól, gyorsan előhúzott egy bőröndöt az ágy alól, belerakta az ágyra teregetett ruháit, aztán kiment. A szobakulcsot az ágyon hagyta. Chen Yin öt perc múlva már ezüstszínű Opeljában ült, kezében a mobiltelefonnal. Elégedetten elvigyorodott. Jól menő kereskedő volt, vágott virágokkal foglalkozott, de emellett volt egy hobbija is, amiről kevesen tudtak: a nyelvek nagy szakértője volt, sok nyelven beszélt, és remekül tudott utánozni mindenféle akcentust. Az egyik, amelyet különösen szeretett használni, az amerikai angol volt − az a nyelv, amit James Hawley, a kaliforniai hidrobiológus mérnök beszélne, ha létezne.
51. fejezet Cortona, július 12. vasárnap 5:10 Nagyon köszönöm − mondta Thomas Kind. Kikapcsolta a mobiltelefont, és lerakta maga mellé az ülésre. Chen Yin hívása a megbeszélt időben érkezett. Minden a tervek szerint alakult. Li Wen megkapta a dokumentumokat, és elindult Hefeibe. Nem találkoztak szemtől szemben. Chen Yin nagyon megbízható ember volt. Ő akadt rá Li Wenre, aki tökéletes gyalog volt a sakkjátszmában, megteszi a dolgát, aztán, ha a körülmények úgy kívánják, egyszerűen eltüntethető. Chen Yinnek részben előre fizettek, baráti gesztusként; és ha Li Wen végrehajtotta a feladatát, akkor megkapja az összeg hátralévő részét is. Aztán majd mind a ketten eltűnnek: Li Wen azért, mert többé nem lesz rá szükség a játszmában; Chen Yin pedig azért, mert részéről okosabb lesz, ha egy időre elhagyja Kínát. A pénze egyébként is külföldön volt, San Franciscóban, a Wells Fargo Bank Union Square-i fiókjában. Valahol egy kakas kukorékolása harsant. Thomas Kind a hajnali szürkületben épp csak ki tudta venni a házat. Az úttól kicsit távolabb feküdt, kőfallal körbevéve. A távolban, a barázdákkal csíkozott földeken köd lebegett. Bemehetett volna a házba akkor is, amikor megérkezett, valamivel éjfél
után. De akkor sötétben kellett volna végezni az áldozatával, ami nem lenne könnyű feladat, úgy, hogy hárman is őrzik. Inkább várt, egy bérelt Mercedesben, egy kilométerrel arrébb, egy kis zsákutcában. Ellenőrizte a fegyvereit − két 9 milliméteres Walther MPK, harmincas tárral −, aztán csak ült és pihent. A gondolatai leginkább a szerencsétlenül alakult pescarai eseményeken jártak. Ettore Caputo, a betegszállító társaság tulajdonosa és a felesége nem voltak hajlandók semmit mondani az Iveco mentőautóról, amely szerdán este hagyta el a Szent Cecília kórházat, ismeretlen célpont felé. Mind a ketten megmakacsolták magukat. Egyszerűen nem voltak hajlandóak beszélni, márpedig Thomas Kindnek válaszok kellettek. A kérdés egyszerű volt: kik voltak a mentőautóban, és hová mentek? Csak amikor egy .44-es magnum pisztolyt szorított Signora Caputo homlokához, akkor volt hajlandó a férfi végre beszélni. Azt mondta, fogalma sincs, hogy ki lehetett a beteg, és kik voltak még az autóban. A sofőr egy Luca Fanari nevű férfi volt, régebben csendőr, aki időnként nekik dolgozott. Luca a hét elején bérelte az autót meghatározatlan időtartamra. Hogy hová mentek, azt nem tudta. Thomas Kind erre kissé erősebben szorította a pisztolyt a nő fejéhez, és újból megkérdezte. − Az ég szerelmére, hívják fel Fanari feleségét! − könyörgött Signora Caputo. Caputo a telefonhoz rohant Luca Fanari felesége minden további nélkül megadta neki a számot és címet, ahol a férje elérhető, de figyelmeztette, hogy nem adhatja ki senkinek, semmilyen körülmények között Luca Fanari északra szállított egy beteget, Cortona határába. Az ég alján már pirkadt, amikor Thomas Kind átmászott a falon, és hátulról a ház felé lopakodott. Kesztyűt viselt, szürke farmert, sötét pulóvert és fekete edzőcipőt. Az egyik Walther a kezében, a másik szíjjal a vállára vetve. Mindkettőn hangtompító. Úgy festett, mint egy kommandós; tulajdonképpen az is volt. Látta, hogy az Iveco ott parkol az épület oldalsó bejárata közelében. Öt perc alatt végzett a ház átkutatásával. Teljesen üres volt
52. fejezet Róma, 7:00 Harry egy órával korábban, egy angol nyelvű hírcsatornán értesült a történtekről. Képek villantak fel Byron Willisről, külső felvételek a Beverly Hills-i ügyvédi irodáról és Byron Bel Air-i házáról. Legjobb barátja, főnöke és mentora halott; lelőtték, amikor csütörtökön este hazaérkezett. Mivel kapcsolatban állt Harryvel, és így a jelenleg Olaszországban zajló eseményekkel, a rendőrség a nyomozás érdekében egy darabig visszatartotta a hírt. Az FBI, valamint a Gruppo Cardinale nyomozói is bekapcsolódtak az ügybe, akik ma érkeznek meg Los Angelesbe. Harry döbbenten és rémülten meredt a képernyőre. Felhívta Adriannát az irodájában, és hagyott neki üzenetet, hogy azonnal hívja vissza Elmer Vaskot. Adrianna vissza is hívta, egy óra múlva, Athénból. Épp most ért vissza Ciprusról, ahol villongások voltak a görögök és a törökök között Adrianna maga is csak most értesült a Byron Willisszel történtekről, és mielőtt visszahívta volna Harryt, megpróbált több információt is beszerezni. − Volt valami köze hozzám, vagy ehhez az egész rohadt ügyhöz, ami itt folyik? − Harry dühös volt és elkeseredett, alig tudta visszafojtani a könnyeit. − Egyelőre senki nem tudja. De… − De micsoda? − Amennyit én tudok, abból nagyon úgy néz ki, hogy profi bérgyilkos tehette, − Te jóságos ég! Dehát miért? − suttogta Harry. − Byron nem tudott semmit! Harry még megkérdezte, mi a helyzet az öccse felkutatásával kapcsolatban. Adrianna azt felelte, hogy a rendőrség továbbra sem talált semmi újabb nyomot, a helyzet változatlan. Ezért nem is hívta Harryt eddig. Harry úgy érezte, mintha összeomlott volna körülötte az egész világ. Nagyon szerette volna felhívni Barbara Willist, Byron feleségét, hogy
valamiképp megpróbáljon osztozni vele ebben az iszonyú fájdalomban, jó lett volna felhívni az iroda vezetőit, Bill Rosenfeldet és Penn Barryt is, hátha ők tudnak valamit mondani. De nem tehette. Nem használhatott telefont, faxot vagy e-mailt, anélkül, hogy attól kelljen félnie, rátalálnak. De arra sem volt képes, hogy itt üljön ölbe tett kézzel, tehetetlenül. Ha Danny tényleg életben van, csak idő kérdése, amíg az üldözői ráakadnak, ahogyan Byront is megtalálták. Marsciano bíboros jutott az eszébe, aki nyomatékosan figyelmeztette a halottasházban, hogy vigye haza a holttestet, és ne kérdezősködjék tovább. Nyilvánvaló, hogy a bíboros sokkal többet tud, mint amennyit elárult. Ha valaki tudhatja, hol van Danny, akkor az Marsciano. − Adrianna! − szólt bele Harry határozottan a telefonba. – Szükségem lenne Marsciano bíboros otthoni telefonszámára. Nem a központira, hanem a privát telefonjára, amit remélhetőleg ő vesz fel személyesen. − Nem biztos, hogy meg tudom szerezni. − Próbáld meg.
53. fejezet Július 12. vasárnap A Via Carissimin elegáns lakóházak sorakoztak. Az utca egyik végét a Villa Borghese árnyas parkja zárta le, a másik vége a fasorral szegélyezett Via Princianába torkollt. Harry fél tíz óta szemmel tartotta a 46. számot, egy négyemeletes, vadszőlővel befuttatott házat. Már kétszer hívta fel Marsciano számát, mind a kétszer az üzenetrögzítő jelentkezett. Kétszer próbálkozott a mobiltelefonjával, hasonló eredménnyel. Harry üzenetet hagyni nem akart. Úgy döntött, legjobb lesz, ha türelmesen vár, legalább még egy ideig. Később majd újból próbálkozik, hátha a bíboros veszi föl a telefont. Délben újból megpróbálta, megint ugyanazzal az eredménnyel. Bosszúsan sétálni indult a Villa Borghese parkjában. Egy órakor letelepedett egy padra, a kerítés közelében, ahonnan rálátott a bíboros házára.
Végül negyed háromkor egy sötétszürke Mercedes állt meg a ház előtt. A sofőr hátrament, és kinyitotta az ajtót az utasának. Marsciano szállt ki az autóból, majd Bardoni atya. Felmentek a kapuhoz vezető néhány lépcsőfokon, és beléptek a házba. A sofőr azonnal visszaült, és elhajtott. Harry az órájára pillantott Előkapta a mobiltelefont, megvárta, míg elhaladt egy arra sétáló fiatal pár, aztán benyomta az újratárcsázó gombot. − Pronto − szólalt meg a bíboros hangja. − A nevem Roe atya, a Georgetown egyetemről jöttem, és… − Hogy szerezte meg ezt a számot? – Szeretnék beszélni önnel egy orvosi problémáról… − Micsodáról? − Hallott már a harmadik mellbimbóról? Egy darabig csönd volt, aztán másik hang szólalt meg. − Itt Bardoni atya beszél. A bíboros úr titkára vagyok. Miben segíthetek? − Monsignor Grayson a georgetowni jogi fakultásról volt olyan kedves és megadta nekem a bíboros úr telefonszámát Azt mondta, ha segítségre lenne szükségem, őeminenciája szívesen áll a rendelkezésemre. Harry a padon ülve várt, míg meg nem látta, hogy Bardoni atya lejön a ház lépcsőjén, és elindul az utcán. Felállt, és lassan elballagott egy nagy szökőkút felé, mely körül emberek csoportosultak, enyhülést keresve a júliusi délután fojtogató hősége elől. Hátranézett, és figyelte Bardoni atyát, aki belépett a park kapuján. Könnyedén lépkedett, mintha csak sétálna. De Harry látta, hogy egyenesen felé néz, őt keresi a tömegben. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, és igyekszik nem kelteni feltűnést. Abból, hogy eljött, Harry arra következtetett, hogy jól sejtette: Danny él. És Marsciano tudja, hol van.
54. fejezet Harry mozdulatlanul állt, kissé a fröcskölő gyerekek mögé húzódva, hagyta, hogy Bardoni magától találja meg. Végül oda is lépett hozzá.
− Megváltozott... − mondta. Megállt Harry mellett, de nem rá nézett, hanem a játszadozó és visongó gyerekekre. Harry valóban nagyon lefogyott, ráadásul a szakáll, a papi öltözék és a homlokába húzott barettsapka is alaposan elváltoztatta a külsejét. − Találkozni szeretnék a bíboros úrral. Mindketten nagyon halkan beszéltek, közben a gyerekeket figyelték, néha-néha rájuk mosolyogtak. − Attól tartok, ez lehetetlen. − Miért? − Egyszerűen csak mert nagyon sok az elfoglaltsága. Harry Bardonira nézett. − Marhaság. Bardoni tekintete elsiklott Harry mellett − Kicsit feljebb a dombon két lovas csendőr van, Mr. Addison. Jobbra pedig két motorkerékpáros rendőr. − A tekintete visszasiklott Harryre. – Maga a legkörözöttebb ember egész Olaszországban. Ha csak pár lépést teszek és intek nekik… ugye érti? − Az öcsém él. És a bíboros úr tudja, hol van. Vagy odavisz hozzá, vagy tessék, hívja csak ide a rendőrséget, és majd ők meggyőzik a bíborost, hogy vezessen el hozzá. Bardoni jól megnézte Harryt. Aztán észrevette, hogy a szökőkút túlsó felén egy kék inges férfi őket figyeli. − Talán inkább sétáljunk egyet. Harry is észrevette, hogy amikor elindultak, a kék inges kicsit távolabbról követi őket. Átvágtak a füves részen, és elindultak a park belseje felé egy kövezett úton. − Ki ez? − kérdezte Harry. − Az a kék inges férfi. Bardoni atya levette a szemüvegét, megtörölgette a ruhája ujjába, aztán visszabiggyesztette az orrára. Szemüveg nélkül valahogy sokkal határozottabb és erőteljesebb volt a külseje. Harry fején átfutott, vajon kell-e neki egyáltalán a szemüveg, nemcsak azért hordja-e, hogy szelídebbé tegye a megjelenését. Talán inkább testőr Marsciano mellett, nem is annyira titkár? − Mr. Addison… − Bardoni atya hátrapillantott a válla fölött. A kék inges férfi még mindig a nyomukban volt. Bardoni hirtelen megtorpant, és hagyta, hogy a férfi beérje őket − Farel embere… − mondta halkan. A férfi utolérte, őket, és amikor elhaladt mellettük, odabiccentett Bardoninak. − Buon giorno.
− Buon giorno − felelte Bardoni atya. Bardoni nézte, ahogy távolodik, aztán Harryre pillantott − Magának fogalma sincs, hogy mi folyik itt, és mibe csöppent bele. − Miért nem mondja el? Bardoni a kék inges férfi után nézett, aki még mindig távolodott. Megint levette a szemüvegét, és Harryhoz fordult. − Beszélni fogok a bíboros úrral, Mr. Addison. És megmondom neki, hogy találkozni szeretne vele. − Nemcsak szeretnék, atyám. Bardoni atya kicsit habozott, mintha azt latolgatná, mennyire elszánt Harry, aztán felvette a szemüvegét − Hol tartózkodik most? Hogyan tudunk kapcsolatba lépni önnel? Az út végében a kék inges férfi megállt, és visszanézett. Látta, hogy a két pap kezet ráz, aztán Bardoni atya elindult visszafelé, amerről jöttek. A másik pap, a barettsapkás egy darabig utánanézett, aztán elindult egy másik irányba.
55. fejezet Castelletti kivett egy szál cigarettát az asztalon heverő dobozból, és épp rá akart gyújtani, amikor észrevette, hogy Roscani villámló szemekkel rámered. − Ki menjek? − Nem kell. − Roscani dühösen nagyot harapott a sárgarépából, amit rágcsált. − Folytasd csak. − Scalára pillantott, aztán elfordult, és tovább bámulta a hirdetőtáblát a falon. Roscani irodájában voltak, mindhárman zakó nélkül, feltűrt ingujjal. A két nyomozó épp tájékoztatta Roscanit a legújabb eredményekről. Castelletti utánanézett a videokazetta sorozatszámának, és kinyomozta, hogy a Via Frattina egyik üzletében vásárolták, alig öt percnyi sétára a Hotel Hasslertől, ahol Addison megszállt. Scala annak járt utána, hogy nem részesült-e valahol Harry Addison orvosi ellátásban. Bejárt minden utcát egy kilométeres körzetben attól a
helytől, ahol Piót meggyilkolták. Huszonhét orvosi rendelő volt a környéken, és három klinika. Egyik sem kezelt a gyilkosság délutánján vagy estéjén olyan sebesültet, akire ráillett volna Harry Addison személyleírása. Roscani kérésére készítettek egy számítógépes nagyítást, hogy részletesebben szemügyre vehessék a tapéta mintáját a háttérben, de nem jártak különösebb sikerrel. Még így sem lehetett elég világosan kivenni a mintát ahhoz, hogy ennek alapján ki lehessen deríteni, hogy milyen fajta tapéta. Roscani rágcsálta a répát, és igyekezett nem tudomást venni a csábos nikotinillatról, amely Castelletti cigarettájából terjengett. Egy csomó fáradozás, és semmi eredmény − dehát ez is hozzátartozik a rendőri munkához. Megint a falitáblára nézett: kis kártyákon az assisi busz huszonnégy utasa közül huszonháromnak a neve volt felszögezve rá, mellettük fényképek. Roscani már vagy százszor végignézte a fotókat. Ha Daniel atya él, vajon melyiküknek a holtteste kerülhetett a helyébe? A tizenhat halottból a fogorvosi kartonok alapján egy kivételével mindet határozottan azonosítani tudták, még azokat is, akik a felismerhetetlenségig összeégtek. Csak azzal az egy holttesttel volt probléma, amelyiket Daniel atyának gondoltak. Egy tehát hiányzik. A 24. számú áldozat, a megcsonkított holttest a koporsóban. Akinek nincs neve, nincs fényképe. A halottkém a legaprólékosabb vizsgálattal sem talált semmit a holttesten, aminek alapján azonosítani lehetett volna. Valamennyi megmaradt ugyan a fogsorából, de nem volt mihez hasonlítani. Az eltűnt személyek aktái alapján sem jutottak semmire. Márpedig valahol valakinek mégiscsak el kellett tűnnie. Egy fehér bőrű férfi, valószínűleg a harmincas éveinek végén, negyvenes éveinek elején. A magassága valahol 170 és 175 centi között. A súlya nagyjából… Roscani hirtelen a kollégáira kapta a tekintetét − Na és mi van, ha nem huszonnégy ember volt azon a buszon, hanem huszonöt? Abban a hatalmas felfordulásban, közvetlenül a robbanás után, ki tudta volna pontosan megállapítani? A sebesülteket és halottakat két különböző kórházba szállították. Nyüzsögtek a helyszínen a mentősök, orvosok, ápolók. Rengeteg összeégett sebesült, letépett karok, lábak,
hordágyak a folyosón, rohangálás, ordítozás… Ugyan ki ért volna rá számolgatni? És utána majdnem egy napig tartott, amíg kihallgattuk a mentősöket, átnéztük a kórházi feljegyzéseket, beszéltünk a busztársasággal, és ellenőriztük az eladott jegyeket. Aztán még egy napba telt, míg megállapítottuk a személyazonosságokat. Senki nem vonta kétségbe, hogy huszonnégyen voltak, mi sem. Egyáltalán nem lehetetlenség, hogy egyvalaki kicsúszott a nagy kavarodásban. Valaki, aki ha nem sérült meg komolyabban, egyszerűen szépen elsétálhatott. Vagy talán segített is neki valaki, hogy eltűnjön. Roscani nagyot csapott az öklével az asztalra. − A fenébe is! Eddig eszünkbe sem jutott, hogy esetleg nem a meglévő áldozatok között kell keresgélni! Vissza kell menni a kórházakba, átvizsgálni minden aznap felvett beteg kartonját. Beszélni mindenkivel, aki akkor ügyeletes volt. Hátha ráakadunk a hiányzó személyre. Negyven perccel később Roscani már a sztrádán száguldott észak felé, Fiano Romanóba, a kórházba. Úgy érezte magát, mint egy zsonglőr, akinek eggyel több labdát kell a levegőben tartania, mint amivel meg tud birkózni, vagy mintha egy képet kellene kiraknia, amihez túl sok a mozaikdarabka. A gondolatai kavarogtak. Próbálta félretolni őket, kiüresíteni az agyát, hadd működjön inkább a tudatalattija. Lehajtotta az ellenzőt a szemébe tűző napfény ellen. Rettenetesen vágyott egy cigarettára. A kesztyűtartóban még volt egy doboz. Már nyúlt is érte, de aztán visszafogta magát, és az ülésen heverő barna papírzacskóból kivett egy sárgarépát, amit a felesége csomagolt neki. Épp bele akart harapni, amikor hirtelen minden összeállt a fejében. A többieknek nem mondott semmit arról, hogy szerinte a Llam pisztoly esetleg nem Daniel atyáé lehetett, hanem valakié a buszon, aki azért volt ott, hogy megölje. De nem volt semmi tény, amivel alátámaszthatta volna, és bizonyíték nélkül csak idő- és energiapocsékolás lett volna ezen töprengeni. De ha ezt összekapcsoljuk azzal, hogy esetleg egy huszonötödik utas is volt a buszon, aki mondjuk, a legutolsó pillanatban szállt fel, és a buszon vett jegyet… És ha az ő holtteste van abban a koporsóban, az mindent megmagyarázna. Persze ez egyelőre még csak találgatás. De nem tudta elnyomni a megérzést, hogy nem téved. Minden ösztöne ezt súgta. Igenis, volt egy
huszonötödik utas azon a buszon, akinek az lett volna a dolga, hogy megölje Daniel atyát. De ki robbantotta fel a buszt, és miért?
56. fejezet Xian, július 13. hétfő 2:30 Li Wen cigarettára gyújtott, és hátradőlt; amennyire csak lehetett, igyekezett elhúzódni a kövér férfitól, aki a szomszédos ülésen terpeszkedett. Negyedóra múlva a vonat befut Xianba. Akkor ő leszáll, és a kövér akár mindkét ülést is elfoglalhatja. Li Wen májusban egyszer már megtette ugyanezt az utat, aztán júniusban is, csak akkor luxuskörülmények között utazott, a Marco Polo-expresszen, amely az egykori Selyemút vonalát követi, több mint háromezer kilométeren át, Pekingtől Urumquiig, a Xin-jiang provincia székhelyéig. A kínaiak remélték, hogy ez a vonal is csábítani fogja majd a kalandvágyó, gazdag utazókat, ahogy a Párizs és Isztambul között közlekedő híres-nevezetes Orient-expressz. Ezen az éjszakán azonban Li Wen egy túlzsúfolt, fapados vonaton utazott, amely máris majdnem négyórás késésben volt. Gyűlölte az ilyen zsúfolt vonatokat. Gyűlölte a hangos zenét, az időjárás-jelentéseket és a jelentéktelen semmiségeket, amiket állandóan bemondtak a vonat hangosbeszélőjén. A kövér férfi fészkelődött mellette, és az oldalába vájta a könyökét. Egy középkorú nő, aki az előtte levő ülésen ült, hangosan krákogott, aztán a padlóra köpött, pont az ülések közti üres részen álló férfi és a mellette szorongó fiatalember közé talált. Li arrébb lökte a kövér férfi könyökét, és nagyot szippantott a cigarettájából. Xianban majd átszáll egy másik vonatra; remélte, az már kevésbé lesz zsúfolt. Aztán továbbindul Hefei felé, ahol az Overseas Chinese Hotelban lefoglalt szobájában talán tud majd aludni pár órát. Ezt is ugyanígy csinálta májusban és júniusban is. És ugyanígy lesz majd augusztusban is. Ezek azok a hónapok, amikor a nagy meleg miatt egész Közép-Kínában szaporodni kezdenek az algák az ivóvizet szolgáltató
tavakban és folyókban. Li Wen régebben a wuhani Hidrobiológiai Intézetben volt adjunktus, most pedig a központi kormányzatnak dolgozott vízminőség-ellenőrző szakemberként. Az volt a feladata, hogy ellenőrizze a víztisztító telepek által szolgáltatott ivóvíz bakteriális minőségét. Ma is ugyanúgy végzi a dolgát, mint máskor: reggel ötre megérkezik, az egész napot, és talán még a holnapot is azzal tölti, hogy ellenőrzi a telepen a víz minőségét, aztán jelentést ír, amelyet továbbítanak a központi bizottságnak. Azután pedig továbbutazik a következő víztisztító telepre. Unalmas és egyhangú élet volt, többnyire teljesen eseménytelen. Legalábbis egészen a legutóbbi időkig.
57. fejezet Comói-tó, július 12. vasárnap 20:40 A motorok hangja hangos berregésből lágy zümmögéssé halkult. Elena érezte, hogy a szárnyashajó lassít, és az orra belesimul a vízbe. Előttük hatalmas villa emelkedett a tóparton. Az alkonyi félhomályban látta, hogy egy férfi áll a kikötőmólón, a kezében vastag kötéllel. Marco kilépett a kormányosfülkéből a fedélzetre. Luca és Pietro épp a biztonsági öveket lazították ki, melyekkel a hordágyat rögzítették a húszperces út alatt. A szárnyashajó elég nagy volt, Elena úgy becsülte, akár hatvan utas is elférne rajta. A tó partján fekvő városkák közti közlekedésre használták, de most csak ők voltak rajta − Elena, Marco, Luca, Pietro és Michael Roark. A cortonai házból előző nap jöttek el, valamivel dél után. Kapkodva indultak, csapot-papot otthagyva, csak Michael Roark gyógyszereit hozták magukkal. Korábban valaki telefonon kereste Lucát. Elena vette föl, közölte, hogy Luca épp alszik, de a férfihang azt mondta, okvetlenül ébressze föl, nagyon fontos. Luca az emeleten, a saját szobájában vette föl a kagylót Amikor Elena visszament a konyhába, hogy helyére tegye az ottani készülék kagylóját, hallotta, hogy a férfihang épp azt mondja: − Tűnjetek el onnan, azonnal! − Elena nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak,
hallgatni kezdte a beszélgetést, de Luca rászólt, hogy tegye le. Pietro azonnal elment valahová kocsival, aztán háromnegyed óra múlva visszajött, egy furgonnal. Alig ötven perccel később már mindnyájan benne ültek. Az Iveco mentőautót, amivel idejöttek, a háznál hagyták. Észak felé indultak, az A1-es sztrádán hajtottak végig Firenzéig, aztán tovább Milánó felé. Egy külvárosi lakásban töltötték az éjszakát, és a következő nap nagy részét. Michael Roark itt vett először magához szilárd táplálékot, egy kis rizspudingot, amit Marco készen vásárolt. Lassan evett, sok vizet kortyolt közben, de sikerült lenyelnie és magában is tartani az ételt. De azért ez még nem volt elég, továbbra is kapott infúziót Az újság, amit Elena vett Daniel atya fényképével, a nagy sietségben ottmaradt Cortonában. Nem jutott semmire az összehasonlítással. Lehet, hogy Michael Roark az amerikai pap, akit keresnek, de az is lehet, hogy nem. A propellerek nagy zúgással leálltak, aztán a hajó oldala lágy koccanással megérintette a mólót. Marco kidobta a kötelet az ott várakozó férfinak. Elena megfordult, és látta, hogy Pietro és Luca elindulnak a partra a hordággyal. Michael Roark közben kicsit fölemelte a fejét, és Elenára pillantott, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy ő is velük megy-e. Még mindig csak néhány hörgő, gurgulázó hangot tudott kiadni, és nagyon gyönge volt. Elena pontosan érezte, hogy érzelmileg is rátámaszkodik, nemcsak ápolónőnek tekinti. Ez meghatotta, olyan melegséget érzett a férfi iránt, mint még soha egyetlen betege iránt sem. Egy perc múlva kint voltak a parton. A motorok felberregtek, és a hajó már ki is futott a tóra, az egyre sűrűsödő sötétségbe. A lámpák világítottak a tatján, a kormányosfülke fölött libegett a szélben az olasz lobogó. A hajó felgyorsult, az orra kiemelkedett a vízből, olyan volt, mint egy nagy testű, esetlen gázlómadár. Aztán már el is tűnt, a fekete víztükör elsimult mögötte, mintha a hajó ott sem lett volna. − Elena nővér! − szólt oda Marco. Elena megfordult, és követte a többieket, fel a kőlépcsőkön, a kivilágított ablakokkal várakozó, hatalmas villa felé.
58. fejezet
Róma Harry Eaton aprócska konyhájában állt, és a mobiltelefont bámulta az asztalon. Mellette egy fél vekni kenyér és egy kis sajt hevert, amit Eaton az egyik vasárnap is nyitva tartó boltból hozott. Marsciano mostanra tudni fogja, mit beszéltek ő és Bardoni a parkban. És a bíborosnak el kell döntenie, mit tegyen, ha Harry újból felhívja. Ha felhívja. „Fogalma sincs, mi folyik itt, és mibe csöppent bele.” Bardoni figyelmeztetése hátborzongatóan visszhangzott Harry fülében. A kék inges férfi Farel egyik embere volt, és Bardoni atyát figyelte, nem Harryt. Eaton meg van győződve róla, hogy valami sötét és baljós intrika folyik a Szentszék legmagasabb köreiben. Talán Bardoni atya is erre célzott, amikor figyelmeztette Harryt, hogy veszélyes dologba üti bele az orrát, és olyan lavinát indíthat meg, amely mindnyájukat maga alá temetheti. Harry elfordult a telefontól. Nem tudta, mit tegyen. Ha tovább faggatja Bardonit vagy a bíborost, lehet, hogy csak ront a helyzeten. De kinek a helyzetén? Fogott egy kést, és vágott egy szelet kenyeret és egy darabka sajtot. Hétköznapi konyhakés volt, kicsit életlen, de azért megtette. Felemelte és megforgatta a kezében, a penge megcsillant a lámpafényben. Aztán dühödt mozdulattal beledöfte a megmaradt kenyérbe. Legszívesebben felordított volna. Nem érdekli a Vatikán, a hatalmi harcok és a sötét intrikák. Nem számít más, csak Danny. Mindenki más elmehet a pokolba!
59. fejezet Szent János Kórház, Via dell’ Amba Aradam, 9:50 Harry egyedül volt a kis kápolnában. A harmadik padsorban ült az oltár előtt, fekete barettsapkáját a zsebébe gyűrte, a fejét lehajtotta, és úgy tett, mintha imádkozna. Negyedórája volt ott, amikor nyílt az ajtó, belépett egy
férfi rövid ujjú ingben és farmerban, és leült nem messze tőle. Harry előbb az órájára nézett, aztán az ajtó felé pillantott. Marscianóval itt beszélték meg a találkozót, húsz perccel ezelőttre, úgy döntött, vár még öt percet, aztán elmegy. Megint felpillantott, és csak ekkor vette észre meglepetten, hogy a férfi, aki az előbb bejött, nem más, mint Marsciano. A bíboros egy ideig mozdulatlanul ült, lehajtott fejjel, némán, végül felnézett, a tekintete találkozott Harryével, és a bal oldali ajtó felé biccentett. Felállt, keresztet vetett az oltár előtt, és kiment az ajtón. Közben belépett egy fiatal pár, letérdeltek az oltár előtt, keresztet vetettek, aztán leültek az első padba. Harry lassan húszig számolt magában, aztán felállt, ő is keresztet vetett, és kiment az ajtón Marsciano után. Az ajtó egy keskeny folyosóra nyílt, a bíboros ott várta. − Jöjjön velem − mondta. A lépteik hangosan kongtak a kopottas, fekete-fehér kövezeten. A bíboros végigvezette Harryt az üres folyosón, amely az épület egy régi részébe vitt. Befordultak egy másik folyosóra, aztán Marsciano benyitott egy ajtón, és beléptek egy kis imateremszerű helyiségbe. Alig volt megvilágítva, sokkal kevesebb volt a fény, mint a kápolnában. Kőpadló, kifényesített padok, a falon egyszerű bronz feszület. Magasan, egészen a mennyezetnél, balra és jobbra is egy-egy keskeny ablak. Odakint már besötétedett. − Beszélni akart velem. Itt vagyok, Mr. Addison. − Marsciano becsukta az ajtót, és talán szándékosan, talán véletlenül olyan szögbe fordult, hogy a szeme és a feje teteje teljesen árnyékban maradt Félelmetes hatást keltett. De Harry nem hagyta magát megfélemlíteni. − Az öcsém él, bíboros úr, és ön tudja, hol van. Marsciano hallgatott. − Kitől védelmezi? A rendőrségtől? Fareltől? Harry látni nem látta, de érezte, hogy Marsciano őt nézi, és tekintete a szemébe mélyed. − Szereti az öccsét, Mr. Addison? − Igen… − Szereti az öccsét? – kérdezte a bíboros ismét, szinte könyörtelen hangon, minden egyes szót külön megnyomva. − Azt mondta, eltávolodtak egymástól, évek óta nem beszéltek.
− Akkor is az öcsém. − Ez még nem jelent semmit. − Nem értem… − Ennyi ideje nem törődött vele, most mitől lett hirtelen ilyen fontos? − Mert fontos. − Akkor miért teszi kockára az életét? Harryt elöntötte a düh. − Mondja meg, hogy hol van! − És azt végiggondolta már, hogy akkor mit fog tenni – Marsciano meg sem várta a választ, úgy folytatta. − Vele marad? Együtt rejtőzködnek mindörökre? Előbb vagy utóbb szembe kell nézniük a dolgokkal. A rendőrséggel. És ha előjönnek a rejtekhelyükről, mindkettőjüket megölik. Az öccsét azért, amit tud. Magát azért, mert azt fogják hinni, magának is elmondta. − De hát mit? Mi az, amit tud? Marsciano egy darabig hallgatott, aztán kilépett az árnyékból. Harry döbbenten nézett rá. Már korántsem olyan arisztokratikus és tekintélyes figurának látta, mint régebben, hanem egy magányos, elgyötört és rettegő embernek. − Egyszer már megpróbálták meggyilkolni, újból meg fogják próbálni. Egy bérgyilkost küldtek utána. − Marsciano Harryre szegezte a szemét. − Via di Montoro 47. Nehogy azt higgye, hogy amikor ma visszatért abba a lakásba, nem követték. Nehogy azt higgye, hogy a papi ruha elrejti. Figyelmeztetem, hogy maradjon ki ebből. Mert ha nem… − Hol van az öcsém? És mi a nyavalyát tud?! − …mert ha nem, akkor én fogom elmondani nekik, hogy hol van. És akkor egyikünk sem hall róla soha többé. − Marsciano hangja suttogássá halkult. − Itt most nagyon sok forog kockán… Az egyház sorsa. Harry megborzongott. A bíboros váratlanul sarkon fordult, kiment az imateremből, és eltűnt a folyosón. A lépteinek kopogása lassan elhalkult, és beleveszett a csöndbe.
60. fejezet Július 13. hétfő 1:20
Roscani anyaszült meztelenül kapta fel a telefont. A nagy hőség miatt nem vett pizsamát. A feleségére pillantott, aki mélyen aludt; egy kis türelmet kért, fogta a köntösét, aztán átment a dolgozószobájába, és ott vette föl a kagylót, felkattintva az asztali lámpát. Pescarában holtan találtak egy középkorú férfit és a feleségét. Agyonlőtték őket. Egy magán-mentőtársaság tulajdonosai voltak. Az irodájuk mögött bukkantak rájuk. Legalább harminchat órája halottak voltak, amikor a családtagjaik felfedezték őket. Az elsőként a helyszínre érkező helybéli nyomozók úgy gondolták, a férfi ölte meg a feleségét, aztán öngyilkos lett. De miután kikérdezték a legközelebbi hozzátartozóikat és barátaikat, elvetették ezt a feltevést
Pescara, 4:30 Roscani körbejárta a gyilkosság színhelyét, a kis fészert a Servizio Ambulanza irodája mögött. Ettore Caputo és a felesége harminckét éve voltak házasok, hat gyerekük volt. A pescarai rendőrség szerint köztudottan sokat veszekedtek, zajosan és szenvedélyesen, de soha nem fajult tettlegességig a dolog. És Ettore Caputónak soha életében nem volt pisztolya. Signora Caputót érte először a lövés, közvetlen közelről. Úgy tűnt, mintha ezután a férfi saját maga ellen fordította volna a pisztolyt, rajta voltak az ujjlenyomatai. A fegyver egy kétlövetű .44-es magnum volt. Kisméretű, de nagy hatóerejű. Az a fajta, amelyről a legtöbben nem is hallottak, csak a fegyverszakértők. Roscani megcsóválta a fejét. Miért használt a gyilkos épp egy ilyen pisztolyt? Csak két lövést lehet leadni belőle, ami nemigen ad lehetőséget tévedésre. Az egyetlen előnye a kis mérete, könnyű elrejteni. Roscani hátrább lépett, és odabólintott az egyik helyszínelőnek, aki egy zacskóba rakta a pisztolyt. Roscani kisétált a fészerből, és az udvaron átvágva bement az irodába. Kint az utcán, a hajnali szürkületben már emberek csoportosultak a rendőrségi kordon mögött Roscani végiggondolta, a tegnapi este folyamán mit derítettek ki ő és az
emberei, miután végigjárták a Róma környéki kórházakat, hogy megpróbálják megerősíteni a feltételezését, mely szerint a buszon volt egy huszonötödik utas is, aki a robbanás után a saját lábán el tudott menekülni. Vagy ha nem, valaki érte jött kocsival, esetleg éppen egy magánmentőautóval. Castelletti és Scala odabent várták. Mind a ketten cigarettáztak, de amikor meglátták Roscanit, azonnal eloltották. − Már megint az ujjlenyomatok… − mormogta Roscani, és határozott mozdulattal elhessegette a füstfelhőt. − Ott voltak Valera ujjlenyomatai a gyilkos fegyveren a merényletnél. Aztán Harry Addison ujjlenyomatai a Llama pisztolyon. És most megint gyönyörű, tiszta ujjlenyomatok az állítólagos gyilkostól. Először minden alkalommal teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy ki lőtt. A bíboros esetében tudjuk, hogy a látszat csalt. Nem lehetséges, hogy a másik két esetben is? Valaki úgy próbálja beállítani, mintha más lőtt volna. Nem lehet, hogy ugyanaz a személy volt mindhárom esetben? Valaki, aki lelőtte a bíborost, megölte Piót, és most itt is gyilkolt. − A pap? − kérdezte Castelletti. − Vagy valaki más. − Roscani elővett egy rágógumit, szórakozottan kicsomagolta és a szájába dugta. − Mondjuk, hogy a pap nagyon rossz állapotban volt, és az egyik Róma környéki kórházból mentőautóval szállították át Pescarába. − És ez a bizonyos illető megtudta, és utána jött, hogy megkeresse − mondta Scala halkan. Roscani ránézett, aztán gondosan összehajtogatta a rágógumi papírját, és a zsebébe rakta. − Igen, miért ne? − És ha így történt, akkor esetleg mégsem Harry Addison ölte meg Piót. Roscani arrébb sétált, és lassan majszolgatta a rágógumit. Elgondolkozva a padlóra szegezte a tekintetét, aztán a mennyezetre. Az ablakon kipillantva meglátta a felkelő napot, hatalmás gömbje épp felemelkedett a tenger fölé. − Igen, talán nem ő tette. − Felügyelő úr! Mindhárman felnéztek. Egy pescarai rendőr jött be, az arcán már folyt a verejték a reggeli hőségtől.
− Találtunk valamit. A halottkém épp most vizsgálta meg egy nő holttestét, aki tegnap este halt meg, egy lakástűzben. Roscani rögtön tudta, mi lesz a folytatás. − De nem a tűzben halt meg? − Nem. Meggyilkolták.
61. fejezet Róma, 6:30 Harry a Colosseum felé sétált, lehajtott fejjel, a gondolataiba merülve, tudomást sem véve a Via dei Fori Imperali hatalmas reggeli forgalmáról. Autók. Buszok. Mopedek. Motorberregés. Mindenki siet a dolgára, a gondolataik ártatlan dolgokon járnak, az előttük álló napon, ahogyan neki is minden áldott reggel, míg ide nem jött Rómába. Minden olyan kényelmes és kitaposott volt az életében, mint egy régi cipő. Minden nap hatkor kelt, aztán egy órát tornázott a hálószobájából nyíló kis edzőteremben. Többnyire együtt reggelizett a kliensekkel vagy potenciális kliensekkel, aztán bement az irodába. A mobiltelefon mindig a keze ügyében volt, még a zuhany alatt is. Persze ez most sem változott, a telefon most is vele volt, a zsebében. Ott lapult, de nem merte használni. Pillanatok alatt le lehetne nyomozni, honnan jön a hívás, és azonnal elárasztanák a zsaruk az egész környéket. Hirtelen hűs árnyék vetült rá. Felnézett: a Colosseum falának tövében állt. A szeme sarkából valami mozgást vett észre az árnyékban. Megtorpant. Egy rongyos ruhájú nő ácsorgott az ősi boltívek alatt, és őt nézte. Aztán mellé lépett egy másik. Aztán egy harmadik, a karjában egy csecsemővel. Cigányasszonyok. Harry kicsit arrébb fordította a fejét, és meglátta, hogy még többen vannak, legalább nyolcan-tízen. Lassan közelebb óvakodtak, és körülvették. Csak nők voltak, a legtöbbjük szoknyájába egy purdé kapaszkodott. Harry gyorsan hátrapillantott az utcára. Sehol egy lélek. Érezte, hogy valaki megrántja a nadrágszárát, és lenézett. Egy öregasszony a cipőjét vizsgálgatta. Harry elrántotta a lábát, és hátrább lépett. De a háta mögött egy másik cigányasszony állt, egy fiatalabb nő.
Rávigyorgott. Elöl több foga hiányzott. Kinyújtotta a kezét, pénzt kunyerálva. Harry érezte, hogy valaki a hátához ér, és zsebébe siklik egy kéz. Megpördült, és elkapta egy fiatal nő csuklóját, aki vadul visítani kezdett. A többiek ijedten húzódtak hátrább. A nő próbálta kirántani magát a szorításából, és úgy sikoltozott, mintha nyúznák. Harry közelebb húzta magához, olyan közel, hogy szinte összeért az arcuk. − Hercules… − mondta igen halkan. − Herculest keresem. A törpe ült, egyik kezével a csípőjén, a másikkal megtámasztva az állát, és figyelmesen nézte Harryt. Épp elmúlt dél; egy padon üldögéltek egy poros kis téren, a Tevere túlpartján, Gianicolo kerületben. A tér túlsó végénél hömpölygött a kocsisor, most tetőzött a déli csúcsforgalom. De a tér maga majdnem üres volt, csak két öregember üldögélt kicsit arrébb egy másik padon. Harry azért tudta, hogy a cigányok nincsenek messze, valahonnan figyelik őket. − A rendőrség megtalálta az alagutamat. Most az utcán élek. Hála magának! − Hercules nagyon felháborodott és haragos volt. − Nagyon sajnálom. − És most megint itt van. Ha jól sejtem, nem azért, hogy nekem segítsen, hanem mert segítségre van szüksége. − Igen. Hercules elfordította a fejét. − Mit akar tőlem? − Hogy kövessen valakit. Tulajdonképpen két embert. A cigányok is segíthetnének. Hercules felnézett. − Kit kell követni? − Egy bíborost és egy papot, ők tudják, hol van az öcsém… és elvezethetnének hozzá. − Egy bíborost? − Igen. Hercules előkapta a mankóját, és hirtelen fölállt. − Nem. − Meghálálnám. − Mivel? − Pénzzel. − Honnan szerez? − Van pénzem… − Harry kicsit tétovázott, aztán előhúzta a zsebéből a pénzt, amit Eatontól kapott. − Mennyit akar?
Hercules a pénzre nézett, aztán Harryre. − Ez sokkal több, mint amit én adtam. Honnan van? − Szereztem. Ennyi van. Mennyit akar? − Ennél többet − Mennyivel többet? – Tud még szerezni? − kérdezte Hercules meglepetten. − Azt hiszem. − Ha valaki ilyen sok pénzt adott magának, miért nem kéri meg őt, hogy kövesse a bíborost? − Ez nem ilyen egyszerű. − Miért, nem bízik benne? − Hercules, segítségre van szükségem. Hajlandó vagyok fizetni érte. Tudom, hogy jól jön a pénz… Hercules nem felelt. − Azt mondta, nem tud elmenni a fejemre kitűzött díjért. Ha van pénze, nem kellene az utcán élnie. − Őszintén szólva, nem szívesen mutatkozom a társaságában, Mr. Harry. Magát keresi a rendőrség. Engem is. Ha együtt vagyunk, még rosszabb mindkettőnknek. Nekem ügyvédre van szükségem, nem pénzre. Arrivederci! Hercules dühödten meg akarta ragadni a másik mankóját is, de Harry megelőzte, gyorsan odakapott, és elhúzta. Hercules szeme dühösen szikrázott. − Ez nem túl jó ötlet. Harry nem adta vissza a mankót. − Azt mondta, látni akarja, mire jutok, meddig visz el a bátorságom. Hát eddig. Próbálkoztam, de nem jutottam semmire. − Harry lehalkította a hangját, egy pillanatig nézte Herculest, aztán lassú mozdulattal visszaadta a mankót. − Nem tudom egyedül végigcsinálni. Szükségem van a segítségére. Alighogy kimondta ezeket a szavakat, megcsörrent a zsebében a telefon. Mind a ketten összerezzentek az éles hangra. − Igen − szólt bele Harry fáradtan. Tekintete közben a teret fürkészte, mintha attól félne, csak valami trükk a hívás, és a rendőrség már be is kerítette. − Adrianna! − Harry elfordult, és a másik fülét befogta az autók zaja elől. Hercules a mankójára támaszkodva felállt, és figyelt.
− Hol? − Harry bólintott, aztán még egyszer. − Igen, értem. Milyen színű? Oké, megtalálom. Visszacsúsztatta a zsebébe a telefont, és Herculesre pillantott. − Hogy jutok el innen a pályaudvarra? − Az öccse…? − Látták valahol. − Hol? − Herculesre is azonnal átragadt az izgalom. − Északon, a Comói-tó mellett, egy kisvárosban. − Az legalább öt óra vonattal, Milánón keresztül. Túl hosszú út, kockázatos. − Nem vonattal megyek. Valaki szerzett nekem egy kocsit, a pályaudvarnál vár. − Egy kocsit? − Igen. Hercules szikrázó szemekkel nézett Harryre. − Szóval most már vannak barátai, akik segítenek, rám nincs szükség! − Csak azt szeretném tudni, hogy jutok el a pályaudvarra. − Keresse meg egyedül. Harry értetlenül rámeredt Herculesre. − Először azt mondja, nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzám, most meg dühös, amiért nincs szükségem magára. Hercules nem felelt. − Hát jó, megtalálom magamtól is. − Harry felpattant, és elindult − Nem arra, Mr. Harry! Harry megtorpant, és visszafordult. − Na látja, mégiscsak szüksége van rám. Kissé feltámadt a szél, felborzolta Harry haját, a por táncolt a lába körül. − Jól van, szükségem van magára. − Egészen a Comói-tóig. − Rendben − felelte Harry némi habozás után. Hercules már fel is pattant, és sietve felé bicegett, de meg sem állt mellette, csak visszaszólt a válla fölött. − Erre, Mr. Harry, erre!
62. fejezet Comói-tó, július 13. hétfő 16:30 Roscani hátranézett Scalára és Castellettire. Aztán a helikopter pilótájára is vetett egy pillantást, majd visszafordult az ablakhoz. Közel három órája repültek már észak felé, először végig az Adriai-tenger partja mentén, Ancona, Rimini és Ravenna fölött, utána a szárazföld belseje felé, egészen Milánóig, majd megint északra. Átsuhantak a Comói-tó fölött, és a part mentén magasló hegyek lábánál lejjebb ereszkedve, közeledtek Bellagio városkához. Odalent, a tó mélykék víztükrén a hajók által húzott fehér tajtékcsíkok olyanok voltak, mint cukormázdíszítés a tortán. Balra vagy egy tucat, ápolt parkokkal körbevett villa pöttyözte a partvonalat, jobbra a meredek hegyoldalak emelkedtek. Roscani még a lakástűz színhelyén volt, amikor sürgősen kereste telefonon Taglia. Értesülései szerint Daniel Addison atyát előző este bérelt szárnyashajóval egy villába szállították, a Comói-tónál. A hajó kapitánya látta a tévében a felhívást a keresett személyekről, és többé-kevésbé biztos volt benne, hogy Daniel atya volt az utasa. De nem akart jelentkezni a rendőrségen, mert a villa nagyon előkelő volt, és attól tartott, valami nagy ember dolgába üti az orrát, és esetleg elveszítheti az állását Végül aztán ma reggel a felesége mégiscsak rábeszélte, hogy értesítse a hatóságokat A holttest, amelyet a lakástűz helyszínén, a romok között találtak, Giulia Fanarié volt, Luca Fanari feleségéé. Még a tűz kitörése előtt megölték. Valami éles szerszámmal többször is fejbe vágták, valószínűleg egy jégcsákánnyal. A gyilkosság elkövetésének módja enyhén szólva nem vallott hidegvérre. Roscaninak nagyon úgy tűnt, mintha egyenesen élvezetét lelte volna benne a gyilkos. Nyilvánvaló volt, hogy lelkiismeretlen vadállat lehet aki tette, egy szociopata, aki teljesen közömbös más emberek érzései és szenvedése iránt. És könnyen lehet, hogy ez az a bizonyos személy, aki a többi gyilkosságot is elkövette. Mindenesetre az már biztos, hogy férfi, mert egy ilyen gyilkossághoz nagy testi erő kell. És ha valóban azért volt Pescarában, mert Daniel atya nyomát követte, és megtudta, hová szállították, akkor az azt jelenti, hogy ő sokkal
közelebb van a megtalálásához, mint a rendőrség. Roscani nézte, ahogy egyre közeledik a föld. Hirtelen hatalmas porfelhő verődött fel körülöttük. A helikopter leszállt egy sűrű erdő szélénél, a tótól nem messze, imádkozott, hogy a sebesült, akit ideszállítottak a villába, valóban Daniel atya legyen, és ők jussanak el hozzá először, ne a jégcsákányos őrült.
63. fejezet Thomas Kind egy Zeiss Diavari látcsővel figyelte a sötétkék Alfa Rómeót, amely lefelé gördült a hegyoldalon, Bellagio felé. A célkereszt épp Castelletti homlokára irányult, ha kicsit balra mozdította, akkor pedig Roscanira. Miután vetett egy pillantást a volánnál ülő csendőrtisztre is, hátrább lépett. Nem tudta, hogy ma is S.-nek nevezze-e magát, mert nem tudta, hogy a körülmények valóban elé hozzák-e ma az áldozatot S. a kedvenc Sako puskájáról. Ha arra készült, hogy öljön, úgy érezte, mintha teljesen kicserélték volna, mintha más személyiséggé válna, és ilyenkor a nevétől is meg akart szabadulni. 1976-ban volt az első ilyen eset, amikor egy irodai ablakból lelőtt egy fasiszta katonát, aki tüzet nyitott a tüntető marxista diákokra. Kicsivel lejjebb eresztette, majd jobbra mozdította a távcsövet. Látta, hogy a palota nagyságú Villa Lorenzihez vezető behajtóút elején a csendőrök egy őrposztot állítottak fel. Még távolabb három rendőrségi motorcsónakot pillantott meg, melyek a vízen ringatóztak, a parttól mintegy száz, egymástól kétszáz méternyire. Farel révén Kind megtudta, hogy a Villa Lorenzi egy híres olasz regényíró, Eros Barbu tulajdona, aki épp Kanadában tartózkodik. Tavaly szilveszter óta nem járt a villában, amikor is megtartotta szokásos újévi bálját, amely Európa-szerte híres társasági eseménynek számított. A villában most nincs senki más, csak egy fekete bőrű dél-afrikai költő, Edward Mooi, aki ingyen itt lakhatott, amiért cserébe felügyelt a házra és a személyzetre. Mooi Barbu utasítására engedélyezte a rendőrségnek, hogy
átkutassák a házat és a kertet. Barbu ügyvédje hivatalos nyilatkozatban közölte, hogy sem Eros Barbu, sem Edward Mooi soha nem is hallott Daniel Addisonról, és sem ők, sem a személyzet nem tudnak róla, hogy bárki is érkezett volna hajóval a villába. Thomas Kind a villa fölött emelkedő erdős hegyoldalon, egy kiugró sziklán állt. Kicsit hátrább lépett, és ismét felemelte a távcsövet. A tekintetével elkísérte Roscani Alfa Rómeóját, amely közben megérkezett a kapuhoz, ahová Edward Mooi is közeledett az épület felől, egy rozoga, háromkerekű kerti traktoron. Kind elmosolyodott. Mooi kheki inget, farmert és bőrsarut viselt. Halántékánál már kissé deresedő, hosszú haja lófarokban összefogva; úgy festett, mint egy hippi a hőskorszakból. Mooi és Roscani váltottak pár mondatot, aztán a költő visszaült a járművére, és a behajtóúton bevezette Roscani kocsiját és a két nagy teherautót, amelyen felfegyverzett csendőrök ültek. Thomas Kind biztos volt benne, hogy a rendőrök nem fognak semmit találni. De abban is ugyanolyan biztos volt, hogy a célpontja valahol itt rejtőzködik a közelben. Várni fog és figyelni, aztán megteszi a kellő lépést. Csak türelem.
Hefei, Overseas Chinese Hotel,július 14. kedd Li Wen nyugtalanul a másik oldalára fordult. Fojtogatóan nehezedett rá a hőség, a levegő mozdulatlanul állt. Nem bírt elaludni. Fél perc múlva megint átfordult, és az órára pillantott. Hajnali fél egy. Három óra múlva fel kell kelnie, négy óra múlva már munkába indul, visszahanyatlott a párnára. Ma éjjel szüksége lenne a pihenésre, jobban, mint bármikor, de csak nem jött álom a szemére. Igyekezett nem gondolni arra, amit majd tennie kell, és arra, hogy mi fog történni Hefeiben huszonnégy óra múlva, miután a James Hawleytól kapott anyaggal megmérgezte a víztartalékokat a víztisztító telepen. A többgyűrűs telítetlen alkoholvegyületeket nem vizsgálták a vízben a minőségi ellenőrzésnél; a méreg sem ránézésre, sem ízre, sem szagra nem hagy nyomot. Az anyagot fagyott formában, hógolyó nagyságú labdákban kell beletenni a már tisztított vízbe, ahol pillanatok alatt feloldódik. A hatására emésztőrendszeri görcsök lépnek fel,
hasmenés, végül belső vérzés. A halál huszonnégy órán belül bekövetkezik. Egymillió vízrészecskére számolva tíz rész méreg is elég. Ezúttal akár százezer ember elpusztítására is elegendő. Li Wen képtelen volt bármi másra gondolni. A távolban hirtelen mennydörgés csattant. Szinte ugyanabban a pillanatban hűvös szellő tört be a szobába, a függönyök meglebbentek a nyitott ablakban. Front közeledett, szelet és meleg esőt hozva magával; reggelre aztán elvonul, és holnap jó párás lesz az idő, és még melegebb, mint eddig. Villám cikázott át az égbolton, egy pillanatra vakító fénybe borítva a szállodai szobát. Nyolc másodperccel később hatalmas dörrenés hallatszott. Li Wen felkönyökölt az ágyban, és körbenézett a szobában. A sarokban, a bőröndje mellett egy kis hűtőszekrény állt. Kevés kínai szállodában van hűtő, különösen az ilyen kisvárosokban, mint Hefei. Ezért is választotta ezt a szállodát, és kérte ezt a szobát. És ami még fontosabb, mélyhűtő rekesz is volt; ott őrizte a megfagyasztott „hólabdákat”. Ismét villámlott. Az ablak alatt egy pillanatra kialudt a hotel neonreklámja, aztán megint kigyulladt. Li Wen már teljesen éber volt. Aggodalmasan bámult a sötétségbe. Még csak az hiányzik, hogy áramszünet legyen.
64. fejezet Como, július 13. hétfő 19:00 Roscani idegesen átviharzott a comói főkapitányságon sebtében berendezett, agyonzsúfolt kommunikációs központon. Egy tucat egyenruhás rendőr ült az íróasztaloknál a telefonok mellett, és ugyanannyian dolgoztak a számítógépeknél, melyeket ott állítottak fel, ahol helyet tudtak találni a szűkös helyiségben. Ezenkívül még jó néhány rendőr járkált állandóan ki-be, a kezükben cigarettával, kávéval. Mivel a Villa Lorenzi átkutatása nem járt semmilyen eredménnyel, a további nyomozás koordinálására állították fel ezt a központot. Roscani a szoba túlsó falához igyekezett, ahová egy hatalmas térkép volt kiszögezve Como környékéről. Apró olasz zászlócskákkal voltak
jelölve azok a pontok, ahol a Gruppo Cardinale emberei ellenőrzéseket tartanak az utakon, átkutatva minden elhaladó járművet, ami elég komoly feladat, figyelembe véve, hogy a környéken hány útvonal kínálkozik a menekülésre. Bellagio a tóba benyúló háromszög alakú félsziget egyik felső csúcsában feküdt. A tó tovább húzódott észak felé, ugyanakkor délkeleten kinyúlt Lecco, délnyugaton pedig Chiasso felé. A svájci határ nem messze, északnyugatra húzódott. Az elhelyezkedése miatt Chiasso tűnt a legkézenfekvőbb menekülési útvonalnak, ide rengeteg rendőrt irányítottak, de bőven akadtak helyek még Olaszország határán belül, ahol a szökevények esetleg meghúzhatják magukat, hogy kivárják, míg befejeződik a kutatás. A tó túlsó partján, nyugaton szóba jöhetett Mennagio, Tremezzo és Lenno, keleten Bellano, Gittana és Varenna. A félszigeten, és nyugat felé távolabbra is feküdt még néhány városka, mint Vanessa vagy Maisano. Nagyarányú és intenzív embervadászat folyt, a környéken szinte mindenki megérezte. A helyzetet még súlyosbította a média képviselőinek nagyszámú jelenléte. Mindenki azt remélte, Parma bíboros gyilkosa rövidesen kézre kerül, és élőben közvetítették a kutatást. Roscani számára persze nem volt újdonság az ilyen nagyszabású akció, és tudta, hogy az ilyesmi mindig hatalmas cirkusszal jár. A döntéseket villámgyorsan kellett meghozni, és ilyenkor óhatatlanul becsúsznak hibák. Ha az ember kereszttűzbe kerül, nem adatnak neki nyugodt pillanatok, hogy zavartalanul gondolkozzék, és logikusan elemezgesse a helyzetet Az ajtó felől hirtelen hangzavar harsant. Roscani felkapta a fejét. Egy pillanatra meglátta a folyosón nyüzsgő riporterek tömegét, akik kérdéseket ordibáltak, miközben Scala és Castelletti befelé igyekezett a szárnyashajó kapitányával és két emberével, akik átszállították Daniel atyát és a kísérőit Bellagióba, a Villa Lorenzihez. Roscani követte őket egy kis alkóvba; egy rendőr elhúzott egy függönyt, némi nyugalmat biztosítva nekik. − Otello Roscani felügyelő vagyok. Elnézést kell kérnem a felfordulásért. A kapitány elmosolyodott és bólintott. Negyvenöt körül járhatott, és nagyon kisportoltnak látszott. Sötétkék kétsoros zakó volt rajta, ugyanolyan színű nadrággal. Az emberei világoskék, rövid ujjú, váll-lapos
zubbonyt viseltek és sötétkék nadrágot. − Kérnek egy kávét? − kérdezte Roscani, látva, hogy mindhárman kissé idegesek. − Vagy egy ciga… − Roscani elharapta a szót, aztán elmosolyodott. − Azt akartam kérdezni, hogy nem kérnek-e egy cigarettát, de épp most hagytam abba a dohányzást. Attól tartok, ha most rágyújtanának, én is csatlakoznék. Roscani megint elmosolyodott, látta, hogy a három férfi is megnyugszik egy kicsit. Az elkövetkező húsz percben alaposan kifaggatta őket, végigkérdezett minden részletet a Comótól Bellagióba vivő útról, személyleírást kért a három férfiról és a nőről, akik a hordágyon szállított beteget kísérték. Megtudta azt is, hogy a hajót az utazás előtt egy nappal bérelte ki egy milánói utazási irodán keresztül bizonyos Giovanni Scarso, aki azt állította, egy rokona súlyosan megsérült egy autóbalesetben, és őt kellene Bellagióba szállítani. Scarso készpénzben fizetett az irodában. Amikor a hajó már közeledett Bellagióhoz, csak akkor utasította a kapitányt az egyik férfi, hogy forduljon délre, a Villa Lorenzi előtti mólóhoz. Roscaninak ezek után már semmi kétsége nem volt, hogy a beteg, akit a villába szállítottak, csakis Daniel Addison atya lehetett. Castellettihez fordult, és megkérte, hogy még egyszer vegye át a részleteket a tanúkkal, aztán kilépett a függöny mögül, és gyors léptekkel kisietett a zajos és zsúfolt helyiségből. Kiment a keskeny folyosóról nyíló mosdóba, vizelt, megmosta a kezét, és az arcára is fröcskölt egy kis hideg vizet. Úgy érezte, egyszerűen képtelen cigaretta nélkül gondolkodni. Két ujját a szájához szorította, és mélyen beszippantotta a levegőt. Leszívta az elképzelt füstöt, szinte érezte, ahogy szétárad a nikotin a szervezetében, aztán a falnak támaszkodott, és megpróbált a csendben gondolkodni. A délután folyamán ő maga, Castelletti, Scala és még vagy két tucat rendőr a villa Lorenzi minden talpalatnyi helyét átkutatták, de nem találtak a világon semmit, ami arra utalt volna, hogy Daniel atya és a kísérői ott tartózkodtak. Az sem volt elképzelhető, hogy esetleg egy mentőautó várt rájuk a villa kertjében, és azzal utaztak tovább, mivel az épületet kizárólag két úton lehetett megközelíteni: a fő behajtóút felől, és egy hátsó gazdasági bejáraton. De mindkettőt kapu rekesztette el, amelyeket belülről, a villából lehetett nyitni távirányítással. Egyetlen jármű sem hajthatott ki vagy be a
személyzet tudta nélkül. És Mooi szerint semmi ilyesmi nem történt Persze bármilyen készségesnek is tűnt Edward Mooi, lehetséges, hogy hazudik. Vagy hogy valaki más segített Daniel atyának a szökésben, Mooi tudtán kívül. És persze az is lehet, hogy a pap mégiscsak ott rejtőzik valahol a villa területén, csak nem akadtak rá. Roscani megint nagyot szippantott a képzeletbeli cigarettából. Úgy döntött, hajnalban Scalával, Castellettivel és egy maroknyi válogatott emberrel visszamegy majd a Villa Lorenzibe, bejelentés nélkül, és újból átfésülik a házat. Kutyákat is visznek, és mindent felforgatnak a pincétől a padlásig, ha kell, tégláról téglára szétszedik az egész villát.
65. fejezet Chiasso… − szólalt meg Hercules. Az A9-es sztrádán távolodtak Milánótól, sűrű forgalomban, a sötétszürke Fiattal, amit Adrianna otthagyott a pályaudvar előtti parkolóban. A kulcs a bal első kerék alá volt csúsztatva, ahogy mondta. Harry nem felelt. A gondolatai Comón jártak, ahol találkozót beszélt meg Adriannával; onnan majd átkelnek a tavon Bellagióba, ahol feltehetően Danny is van. − Chiasso − mondta megint Hercules. Harry rápillantott, és észrevette, hogy mereven rábámul. − Micsoda? − Segítettem eljutni idáig, igaz, Mr. Harry? Kitalálni Rómából a sztrádára. Én mondtam, hogy észak felé kell menni, amikor maga dél felé indult volna… Hercules nélkül már Szicíliába tartana, nem Comóba. − Nagyszerű volt, mindent magának köszönhetek. De még mindig nem értem, mit akar. Harry áthúzódott a jobb oldali sávba, egy nagy sebességgel száguldó Mercedes mögé. Hosszú volt az út, fárasztotta a vezetés. − Chiasso a svájci határon van. Szeretném, ha elvinne oda. Ezért akartam magával jönni. − Vigyem át Svájcba? − Harry nem hitt a fülének.
− Mr. Harry, engem itt gyilkosságért köröznek. − Engem is. − De én nem tehetem meg, hogy papnak öltözöm, és másnak adom ki magam. Egy törpe egy buszon vagy vonaton feltűnést kelt. − És egy kocsiban nem? Hercules, ez nem sétakocsikázás, és nem vakáció. − Tudom, az öccsét akarja megtalálni. Ahogy a rendőrség is. De Chiasso csak egy ugrásra van Comótól. Én szépen kiszállok, maga meg visszafordul, és visszamegy. Nem tart semeddig. − És ha azt mondom, nem? Hercules feldühödött. − Megígérte, hogy segít! Amikor odaadtam a ruhákat, megkértem, hogy segítsen nekem. Azt felelte, mindent megtesz, ami magától telik. − Úgy értettem, Rómában, és ügyvédként. − Az adott körülmények között szerintem egyszerűbb lenne, ha itt és most segítene. Csak húsz percet kellene rám szánnia az életéből. − Húsz perc… − És akkor kvittek vagyunk. − Hát jó, nem bánom. Nem sokkal ezután elhaladtak a tábla mellett, amely a Como felé vezető kijáratot mutatta, de továbbhajtottak. Négy-öt kilométerrel Chiassótól délre váratlanul lelassult a forgalom, egy sávra szűkült az út. Aztán elakadtak. Harry és Hercules csak bámulta a hátsó piros lámpák végtelennek tűnő sorát. Aztán meglátták, hogy géppuskás rendőrök közelednek lassan feléjük a kocsisor mellett, és minden autó ablakán benéznek. − Forduljon vissza, gyorsan! Harry pár métert rükvercben ment, aztán nagy csikorgással, hajtűkanyarral megfordult, és elszáguldott visszafelé. − Mi a francnyavalya lehet ez? − nézett Harry a visszapillantó tükörbe. Hercules nem felelt, csak bekapcsolta a rádiót. Kicsit keresgélt az állomások között, míg talált egyet, ahol épp híreket mondtak olaszul. Fordított Harrynek: a határ közelében, Chiassónál a rendőrség ellenőrzőpontot állított fel. Minden járművet átvizsgálnak, a szökevény papot, Daniel Addisont keresik, aki valahogy kicsúszott a rendőrség kezéből Bellagióban, és most feltehetően megpróbál átszökni a határon Svájcba.
− Kicsúszott a kezükből? − nézett csodálkozva Herculesre Harry. − Ezek szerint valaki látta? − Ezt nem mondták, Mr. Harry.
66. fejezet Como, 19:40 Nem sokkal azután, hogy lefordultak a sztrádáról, a Comóba bevezető főúton Hercules megkérte Harryt, hogy álljon meg. Harry az út szélére húzódott, és leállt. A kocsit betöltötte a lemenő nap sárga, lágy fénye, éles kontrasztban az elhaladó autók már bekapcsolt reflektorainak fehér fényével. − Akárhogy is nyüzsögnek erre a rendőrök, túl közel van Chiasso, hogy ne próbálkozzak meg vele. Ugye megérti, Mr. Harry? − Értem. Sajnálom, hogy nem tehettem többet. − Hát akkor, sok szerencsét. − Hercules elmosolyodott, és hirtelen kinyújtotta a kezét, Harry pedig megrázta. − Magának is. Azzal Hercules kiszállt. Harry egy pillanatig nézett utána. Hercules visszafordult és rávigyorgott, aztán elbicegett a mankóin az alkonyatba, Svájc felé. Tíz perccel később Harry leparkolt egy mellékutcában, a vasútállomástól nem messze. Egy zsebkendővel letörölgette az ujjlenyomatait a volánról és a sebességváltóról. Kiszállt, és bezárta a kocsit. Követni kezdte a táblákat, amelyek a tó felé vezető utat mutatták, végighaladt a Via Borsierin, majd a viale Varesén. A Piazza Cavourra kellett eljutnia. Kényelmesen ballagott, ahogy a sétálók is körülötte, igyekezett elvegyülni, hogy ne látsszék másnak, mint egy papnak, aki élvezi a kellemes nyári estét. Olykor-olykor valaki rámosolygott, vagy odabólintott a szembejövők közül. Harry viszonozta, aztán lopva hátrafordult, és utánuk nézett, hogy megbizonyosodjék róla, nem súgnak-e össze a háta mögött Átvágott egy kis téren, továbbra is figyelve az eligazító táblákat.
Észrevette, hogy az emberek erre még lassabban sétálnak, a tömeg is nagyobb lett. Kicsit távolabb egy újságosbódé állt. Ahogy közelebb ért, azonnal meglátta Danny fényképét az esti újságok rikító címlapján. Szinte mindegyiken ugyanaz volt a főcím: FUGITIVO SACERDOTE DENTRO BELLAGIO? Bellagióban van-e a szökevény? Harry gyorsan sarkon fordult, és továbbsétált. Befordult egy utcába, aztán a következő saroknál egy másikba. Igyekezett követni a táblák kissé zavaros útmutatását a tóhoz és a Piazza Cavourra. Kikerült egy kéz a kézben sétáló párt, befordult egy sarkon, aztán megtorpant. Az utca vége rendőrségi kordonnal volt elrekesztve. Mögötte rendőrautók és tévés közvetítőkocsik sorakoztak. Az utca végében állt a helyi rendőrkapitányság épülete. − Jesszusom… − Harry igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét. Egy kereszteződés előtt állt, találomra gyorsan balra fordult. Teljesen váratlanul elé tárult a tó; a partján vezető úton lassan hömpölygött az autóáradat. Harry meglátott egy táblát az orra előtt, amely a Piazza Cavourt mutatta. Nemsokára kiért egy széles sétányra. Jobb kéz felől ott emelkedett a Palace Hotel, egy hatalmas, barna homokkő épület. Előtte, a kávézó teraszán jó néhányan üldögéltek. Vidám, pattogós zene szólt, az emberek ettek-ittak, fehér kabátos pincérek sürgölődtek körülöttük. Normális, hétköznapi emberek, hétköznapi dolgokkal elfoglalva. Egyikük sem sejti, milyen közel van a káosz: elég lenne, ha csak egyvalaki felismerné a szakállas, barettsapkás papot, és az utcát pillanatok alatt ellepnék a rendőrök, mint egy amerikai akciófilmben. De nem történt semmi. Harry már el is sétált mellettük, néhány másodperc múlva befordult a sarkon, és kiért a Piazza Cavourra. Közvetlenül előtte ott állt a Hotel Barchetta Excelsior.
67. fejezet
Harry bekopogott az 525-ös szobába, és várt, kezében a sapkájával. Verejtékben úszott, az idegességtől legalább annyira, mint a júliusi hőségtől. Majdnem este nyolcra járt az idő, de még mindig harminc fok volt. Épp újból kopogni akart, amikor az ajtó hirtelen kitárult; Adrianna állt ott, vizes hajjal, fehér frottírköntösben, a füléhez szorított mobiltelefonnal. Harry gyorsan belépett, becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. − Épp most jött meg − mondta a telefonba Adrianna, közben az ablakhoz lépett, és behúzta a függönyt. A tévé be volt kapcsolva, a hang levéve. Valaki épp a Fehér Ház elől tudósított. Aztán a brit parlamentre váltott a kép. Adrianna a fésülködőasztalhoz ment, föléhajolt, és felfirkantott valamit egy jegyzettömbre. − Ma este… Jó, felírtam. Kikapcsolta a telefont, aztán felpillantott Harryre, aki őt nézte a tükörben. − Eaton volt az? − Igen. − Adrianna szembefordult Harryvel. − Hol a pokolban van Danny? − Senki nem tudja. − Adrianna futó pillantást vetett a tévére. Fél szemmel mindig figyelte, hátha történik valami a nagyvilágban; ez amolyan munkaköri ártalom volt nála. Aztán Harryre nézett. − Alig pár órával ezelőtt Roscani és az emberei átkutatták azt a villát Bellagióban, ahová állítólag szállították. Mindent tűvé tettek, de nem találtak semmit − A rendőrök biztosak benne, hogy Danny volt az, és nem valaki más? − Amennyire csak biztosak lehetnek benne anélkül, hogy a saját szemükkel látták volna. Roscani még itt van Comóban. Ez már önmagában elég sokat mond. − Adrianna a füle mögé simított egy rakoncátlankodó, nedves hajtincset. − Úgy festesz, mint aki el akar olvadni. Levehetned a zakódat. Nem iszol valamit? − Köszönöm. Nem. − Én iszom. Adrianna a bárszekrényhez lépett, kinyitotta, és kivett egy kis üveg konyakot. Mindent kitöltött belőle, ami még benne volt. − Most mit csináljak? Hogyan jutok el Bellagióba? − kérdezte Harry. − Haragszol rám, igaz? Azért, ami Rómában történt, amiért Eatont is
belekevertem. − Nem, egyáltalán. Nagyon is hálás vagyok. Soha nem jutottam volna el idáig a ti segítségetek nélkül. Mindketten a saját érdeketekben segítettetek ugyan, de ez most nem számít. Csak tőled kicsit könnyebb elfogadni, amiatt, ami köztünk történt. − Ami történt, azért történt, mert akartam. És mert te is akartad. És mert mindkettőnknek jó volt. Ne mondd, hogy soha nem csináltál még ilyet. Ha nem így akarnál élni, már feleséged lenne és családod. − Nem beszélnénk inkább arról, hogy most mit csináljak? − Jól van. − Adrianna, kezében a pohárral, a fésülködőasztalnak támaszkodott. − A késő esti hajóval elmész Bellagióba. Foglaltunk neked szobát a Hotel Du Lac-ban, a kikötővel szemben, Jonathan Roe atya nevére. Megadom neked annak az embernek a telefonszámát, aki a Villa Lorenzi gondnoka. A neve Edward Mooi. − És hívjam fel? − Igen. − Miből gondolod, hogy ő tudja, hol van Danny? − A rendőrség szerint tudja. − Akkor biztosan lehallgatják a telefonját − Na és, mit fognak hallani? − Adrianna kortyolt az italából. − Egy amerikai pap felajánlja a segítségét. Hallotta a hírekben, mi történt egy honfitársával, és megkérdezi, nem tehet-e esetleg valamit. − Én a helyében azt hinném, hogy valami csapda a hívás, a rendőrség így akarja lebuktatni. − Persze, csakhogy mire te odaérsz, addigra ő fog kapni egy faxot Milánóból, egy vallási témájú könyveket áruló boltból. Ez hirdetés lesz egy újonnan megjelent könyvről. Eleinte nem fogja érteni, és a rendőrség sem, ha ne adj’ isten a kezükbe kerül. De Edward Mooi előbb-utóbb rá fog jönni, mit akar jelenteni. − Milyen fax? Adrianna lerakta a poharát, előhalászott egy papírlapot egy kopottas bőrtáskából, amely az ágyon feküdt, és átnyújtotta Harrynek. Kezét csípőre rakva megint az asztalnak támaszkodott. A köntöse résnyire szétnyílt. − Nézd meg. Harry a papírra pillantott.
Genezis 4:9 Jonathan Roe legújabb könyve! Ennyi volt rágépelve, semmi több. − Ugye emlékszel a Bibliára, Harry? Genezis 4:9… − „Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” − vágta rá Harry, és az ágyra ejtette a papírlapot. − Mooi művelt ember. Meg fogja érteni a célzást. − És azután? − Várunk. Én is Bellagióban leszek. Talán még előbb odaérek, mint te. − Adrianna hangja ellágyult, a tekintete Harry szemébe mélyedt. − Majd kereslek. A telefon mindig a zsebedben lesz. Ahogy Rómában is csináltuk… Harry egy darabig hallgatott, csak állt és nézte Adriannát. A tekintete végigsiklott a nyitott köntösön. − Szétnyílt a köntösöd, − Tudom… Hátulról tette a magáévá, ahogy Adrianna szerette, mint Rómában is. Csak most égett a villany: a fürdőszobában voltak, Adrianna a márványmosdóra támaszkodott, és mindketten szembenéztek a tükörrel. Harrynek az volt az érzése, van ebben valami illetlen, mintha saját magával csinálná. De a saját lénye lassan feloldódott és megszűnt, már nem látott mást, csak Adriannát, hátrahajtott fejét és lehunyt szemét, a szétáradó gyönyört az arcán. A teste átforrósodott, a bőre fénylett a verejtéktől. Minden pontosan olyan volt, mint Rómában: Harry szeme előtt apró fénypontok táncoltak, a szíve olyan vadul vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Adrianna hirtelen felkiáltott, és egy hatalmas robbanással megszűnt Harry körül a világ. A térde megroggyant, és meg kellett támaszkodnia a mosdó szélén. Tudta, hogy mindennek vége, más már nincs hátra, egyiküknek sem.
68. fejezet
Hefei, július 15. kedd 4:30 HEFEI, ANHUI MEGYE, „A” VÍZTISZTÍTÓ TELEP Li Wen belépett a főbejáraton. Egyik kezében súlyos bőr aktatáskát cipelt. A zakója hajtókájára névtábla volt csíptetve. Biccentett a félig szunyókáló biztonsági őrnek, aki egy asztalnál ült. Kinyitott egy újabb ajtót, befordult egy folyosóra, és elhaladt a központi irányítóterem előtt, ahol egy nő épp csak oda-oda-pislantva szemmel tartotta a falon sorakozó műszereket, amelyek többek között a víz nyomását, tisztasági fokát, átfolyási sebességét és a különböző kémiai összetevők arányát mutatták. Közben egy képes újságot lapozgatott. − Jó reggelt! − szólt be Li Wen határozott és tekintélyes hangon. A képes újság azonnal eltűnt. − Minden rendben van? − Igen, uram. Li Wen egy pillanatig szúrósan nézte a nőt, hogy tudtára adja, nem helyesli az újságot. Aztán határozott biccentéssel megfordult, továbbment a folyosón, át egy lengőajtón, majd lefelé indult a hosszú lépcsősoron, amely egy hosszúkás, betonfalú terembe vezetett, a szűrőberendezésekhez. Itt zajlottak a szűrés és tisztítás utolsó fázisai, mielőtt a vizet továbbpumpálták volna a víztároló medencébe, onnan pedig a városi vezetékekbe. A helyiség jóval a föld szintje alatt volt. Kellemesnek érezte a hűvösséget a párás meleg után, ami odakint, sőt az épület felső szintjein is uralkodott. A tisztítótelepet három évvel ezelőtt hat hónapra bezárták, hogy korszerűsítsék, de légkondicionálás még mindig nem volt. Azt mondták, az már csak az új tisztítótelepen lesz, amit a századforduló után terveztek megépíteni. Kína legtöbb víztisztító telepén ugyanez volt a helyzet. Egyiket-másikat kissé felújították ugyan, amikor Pekingből a központi bizottság hajlandó volt némi pénzt áldozni rá. De pénz helyett többnyire csak ígéretekkel szolgáltak. Igaz, egyes helyeken már beköszöntött a jövő: egy nyugati építészeti és tervező cég, a Sino-French százhetvenmillió dolláros beruházással új vízművet épített Guan-csuban, harminchat milliárd dollárért pedig hatalmas gátrendszert a Jangcén. Az év egyes szakaszaiban, főként ilyenkor, a nyár derekán, amikor a
hosszú forró napok ideális körülményeket teremtettek az algák elszaporodásához, és az általuk termelt biológiai toxinoknak, a víztisztító telepek szinte teljesen csődöt mondtak. Alig tudtak jobbat juttatni a lakások csapjába, mint poshadt folyó- vagy tóvizet. Li Wen dolga az volt, hogy ellenőrizze a Chao tóból származó víz minőségét, amely az egymillió lakosú Hefei elsődleges vízforrása volt. Lassan tizennyolc éve végezte ezt a munkát. És a tizennyolc év alatt soha nem jött még rá, hogy ezzel pénzt is lehet keresni. Rengeteg pénzt. Annyit, ami elég ahhoz, hogy elmeneküljön az országból. Ráadásul ahhoz is hozzájárulhat, hogy megdőljön ennek a gyűlölt kormányzatnak a hatalma. 1957-ben „ellenforradalmárnak” bélyegezték az apját, aki tiltakozott Mao kulturális forradalma ellen. Munkatáborba hurcolták, ahol három évvel később meghalt. Li ötéves volt ekkor, úgy nőtt fel, hogy tisztelte az apja emlékét, és kötelességtudóan gondoskodott az édesanyjáról, aki soha nem heverte ki a férje halálát. Li Wen ránézésre jelentéktelen egyénnek tűnt, olyan valakinek, akinek nincsenek érzései és szenvedélyei. De belül csak úgy forrt a dühtől és a gyűlölettől. Titokban tagja volt egy, a tajvaniakkal szimpatizáló csoportnak, amely a pekingi rezsim megdöntését tűzte ki célul. Nőtlen volt, és szinte egyfolytában utazott. Legközelebbi barátja egy Tong Qing nevű lány volt, huszonöt éves számítógép-programozó és festő, akivel két évvel ezelőtt ismerkedett meg, egy titkos földalatti találkozón Nanjingben. Ő mutatta be neki a megnyerő modorú virágkereskedőt, Chen Yint, akit azonnal nagyon rokonszenvesnek talált. Chen Yinnek a kormányzathoz fűződő családi kapcsolatai révén sikerült külföldön is több szakmai utat tennie, meglátogatott jó néhány tisztítótelepet Európában és Észak-Amerikában. Chen Yin révén ismerkedett meg Thomas Kinddel is, aki elvitte egy villába, Rómától nem messze, ahol bemutatta annak az embernek, akinek a megbízásából a jelenlegi akción dolgozik. Magas férfi volt, papi ruhában. A nevét nem mondták, de látszott, hogy tekintélyes pozíciót tölt be, és igen nagy hatalom van a kezében. Ez a találkozó gyökeresen megváltoztatta Li Wen életét. Soha nem volt még része olyan izgalmakban, mint az utóbbi egy évben. Végre-valahára bosszút állhat az apja haláláért, és ráadásul még busásan meg is fizetik érte. Utána majd Chen Yin segítségével kijuttatják az országból, Kanadába, ahol új néven új életet kezdhet, és onnan figyelheti kárörömmel, ahogy porrá
omlik a rezsim, amely megfosztotta a gyerekkorától. Az aktatáskáját lerakta egy padra, és visszanézett az ajtó felé. Miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, odalépett az egyik négyszögletes nyíláshoz, ahol bele lehetett látni az odalent áramló tisztított vízbe. Nagy sebességgel folyt, de korántsem volt olyan kristálytiszta, mint a téli hónapokban, hanem zavaros és poshadt szagú. Megfordult, és visszament az aktatáskájához. Kinyitotta, felhúzott egy vékony gumikesztyűt, aztán felnyitotta a szigetelt belső rekeszt. Hat darab szürkés hólabdaszerűség lapult a műanyag tokban, a külsejük már kezdett olvadozni. Li Wen megint az ajtó felé pillantott, aztán kiemelte a műanyag tartót, és a vízhez vitte. Fogta az elsőt labdát, a víz fölé hajolt, és belepottyantotta. Közben diadalmas érzés öntötte el. Aztán gyorsan bedobta a többit is, és figyelte, ahogy lassan elsodródnak és eltűnnek a zavaros vízben. Visszasietett a táskához, belerakta a műanyag rekeszt, és becsukta. A falon lévő szekrénykében keresett egy fiolát, mintát vett a vízből, aztán gyorsan végigcsinálta a megszokott teszteljárásokat, hogy megfelel-e a kormány által előírt tisztasági foknak.
69. fejezet Bellagio, július 14. hétfő 22:40 Harry fogta a kis bőröndöt, amit Adrianna adott neki, amikor eljött a szállodából. A maroknyi késő esti utas közé vegyülve lesétált a hajó fedélzetéről, és kilépett a kikötőmólóra, melynek végében egy Navigazione Lago Di Como feliratú kis bódé állt, már zárva. A tó partján álló fák sűrű lombja sötét árnyékot vetett a kis parkra, melyből egy kivilágított utca indult ki; ennek a végében állt a Hotel Du Lac. Egy-két perc alatt ott is lesz. Az utazás idegtépő volt. Útközben kikötöttek Argegnóban, Lezzenóban, Lennóban és Tremezzóban is. Minden kikötőben azt várta, hogy fegyveres rendőrök fogják elözönleni a hajót, és ellenőrzik az utasokat. De semmi
ilyesmi nem történt. Amikor elhagyták Tremezzót, az utolsó állomást Bellagio előtt, Harry kissé megnyugodott. Hosszú ideje először csitult el benne az az érzés, hogy veszélyben van, és üldözik. Most, ahogy kilépett a mólóra a többi utas nyomában, szinte úgy érezte, mintha csak turista lenne, iszonyúan kimerült volt, érzelmileg és fizikailag egyaránt. Szeretett volna lefeküdni, kikapcsolni maga körül mindent, és legalább egy hétig aludni. De ez nem a legalkalmasabb hely erre. Bellagio a Gruppo Cardinale embervadászatának fő helyszíne. És nemcsak Dannyt keresik. Jobban résen kell lennie, mint eddig bármikor. − Mi scusi, padre. Két rendőr toppant elé a sötétségből. Fiatalok voltak, a vállukon Uzi gépfegyver lógott. Az első elállta az útját. Harry megtorpant, a többi utas elsietett mellette. − Come si chiama? − kérdezte az első rendőr. Harry egyikről a másikra nézett. Itt az első próbatétel. Vagy meggyőzően eljátssza a szerepet, amit Eatonnel kitaláltak, vagy mindennek vége. − Come si chiama? Harry még mindig nagyon sovány volt, sokkal vékonyabb, mint a videofelvételen. És még mindig megvolt a szakálla. Talán ez elég lesz álcának. − Elnézést − mosolyodott el. − Nem beszélek, olaszul. − Americano? − Igen − mosolygott megint Harry. − Kérem, jöjjön egy kicsit idébb − szólalt meg angolul a másik rendőr. Harry követte pár lépésnyit, a kivilágított jegyárusító bódé fénykörébe. − Van útlevele? − Hogyne, persze. Harry a zsebébe nyúlt, és megtapintotta az útlevelet, amelyet Eatontól kapott. Habozott. − Passaporto! − szólt rá nyersen az első rendőr. Harry lassan előhúzta az útlevelét, és átadta az angolul beszélő rendőrnek. Aztán figyelte, ahogy tanulmányozzák az okmányt. Az utca túloldalán, szinte csak karnyújtásnyira ott volt a hotel; előtte a kávézó teraszán élénk éjszakai élet folyt. − Sacco.
Az első rendőr a bőröndjére mutatott. Harry habozás nélkül átnyújtotta neki. Közben a szeme sarkából észrevette, hogy egy rendőrautó áll meg a szálloda előtt. A volánnál ülő rendőr feléjük nézett. − Jonathan Roe atya. − A második rendőr becsukta az útlevelét, de még a kezében tartotta. − Igen. − Mióta tartózkodik Olaszországban? Harry tétovázott. Ha azt mondja, eddig Rómában, esetleg Milánóban vagy Firenzében volt, vagy valahol másutt Olaszországban, megkérdezhetik, hol szállt meg. Bármit mond, könnyen lenyomozhatják. − Ma délután érkeztem vonattal Svájcból. Mindkét rendőr figyelmesen nézte, de nem szóltak semmit. Harry imádkozott, nehogy elkérjék a vonatjegyét, vagy megkérdezzék, Svájcban hol járt. Végül a második rendőr szólalt meg. − Mi célból jött Bellagióba? − Csak turista vagyok. Évek óta készülök ide. Most végre sikerült − felelte Harry mosolyogva. − Hol fog megszállni? − A Hotel Du Lacban. − Késő van. Foglalt előre szobát? − Igen, egy barátom foglalt nekem, legalábbis remélem. A rendőrök továbbra sem vették le róla a szemüket, mintha bizonytalankodnának. Harry látta, hogy az autó vezetője is figyel. Idegfeszítő pillanat volt, de nem tehetett mást, mint hogy állt, és várta, hogy a rendőrök mit mondanak. A második rendőr hirtelen átnyújtotta az útlevelét. − Elnézést, atyám, amiért feltartottuk. Az első rendőr visszaadta a bőröndjét, aztán mindketten hátrább léptek, és intettek, hogy továbbmehet. − Köszönöm − mondta Harry. A zsebébe csúsztatta az útlevelet, és elindult az utcán. Megvárta, amíg elhalad egy moped, aztán átsétált a másik oldalra, a szállodához. Kínosan tudatában volt, hogy az autóban ülő rendőr még mindig őt figyeli. Miközben a bejelentőlapot töltötte ki, egyszer összeszedte a bátorságát, és hátranézett. A rendőrautó épp abban a pillanatban indult el a szálloda elől.
70. fejezet Egy jóképű, világító kék szemű férfi ült az egyik hátsó asztalnál a Hotel Du Lac kávézójának teraszán. Farmert és vékony vászoninget viselt. Az este nagy részében ott üldögélt, kortyolgatta a sörét, és nézte a járdán elhaladó emberek forgatagát. A fehér kabátos, fekete nadrágos pincér megállt, és a majdnem üres pohárra mutatott. – Ja − mondta Thomas Kind. A pincér bólintott, és elsietett. Kind külseje egészen megváltozott. Fekete haját és szemöldökét szőkére festette. Skandinávnak nézett ki, vagy mint egy kaliforniai szörföző. Az útlevele holland volt. Frederik Voor nevére szólt, aki szoftverügynök volt Amszterdamban. Aznap érkezett, és a Hotel Florence-ben vett ki szobát. Annak ellenére, hogy három órával korábban a rendőrség bejelentette, hogy a körözött, amerikai papot, Daniel Addisont már nem Bellagióban keresik, mivel kiderült, hogy téves volt az információ, mely szerint itt látták, azért a városból kivezető utakat még mindig szemmel tartották. Vagyis a rendőrség még nem adta fel teljesen. Ahogyan Thomas Kind sem. Az ösztönei azt súgták, várjon. Csak ült, figyelte az érkező hajókról lesereglő utasokat. Jól bevált módszere volt ez: az ember kiválaszt egy helyet, ahol a legvalószínűbb, hogy felbukkan a keresett személy. Aztán felszerelkezik jó sok türelemmel, és vár. Mint már annyiszor, ma is bevált ez a taktika. Az emberáradatban akadt egy nagyon érdekes figura: egy szakállas pap fekete barettsapkában, aki a késő esti hajójárattal érkezett. A majdnem teljesen kopasz, középkorú éjszakai portás kinyitotta a 327-es szoba ajtaját, felkapcsolta az ágy melletti kis lámpát, lerakta Harry bőröndjét, és átadta a kulcsot − Köszönöm. − Harry a zsebébe kotort borravalóért. − No, Padre, grazie. − A férfi rámosolygott, aztán sarkon fordult, és kiment. Harry azonnal ráfordította a kulcsot − ez már szokásává vált −,
mély levegőt vett, és körbenézett a szobában. Kicsi volt, az ablaka a tóra nézett. A bútorok használtak ugyan, de még nem kopottak. Franciaágy, szék, komód, íróasztal, telefon és tévé. Levette a kabátját, és kiment a fürdőszobába. Kicsit folyatta a vizet, hogy jó hideg legyen, aztán megnedvesítette a tarkóját. Felemelte a fejét, és szembenézett magával a tükörben. Más volt a tekintete, mint amit akkor látott − neki úgy tűnt, időtlen időkkel ezelőtt −, amikor Adriannával szeretkezett. Riadt volt és magányos, de valahogy mégis erő és elszántság sugárzott belőle. Elfordult a tükörtől, és visszament a szobába. Közben az órájára nézett. Tizenegy múlt tíz perccel. Az ágyhoz ment, és kinyitotta a kis bőröndöt. Volt benne valami, ami szerencsére elkerülte a rendőrök figyelmét a sietős átvizsgálás alatt: a Barchetta Excelsior szálló jegyzettömbjéről letépett lap, Edward Mooi telefonszámával. Harry felemelte a kagylót, kicsit habozott, aztán tárcsázott. A harmadik csöngetés után valaki felvette. − Pronto − mondta egy férfihang. − Elnézést, hogy ilyen későn zavarok. Edward Mooit keresem. A nevem Jonathan Roe atya, a Georgetown egyetemről jöttem, Amerikából. Épp most érkeztem Bellagióba. − Nem értem… − A hang óvatos volt. − Daniel Addisonról lenne szó… Láttam a tévében, hogy… − Nem értem, miről beszél. − Mint amerikai pap, gondoltam, talán segíthetnék valamit. − Sajnálom; atyám, de én nem tudok semmit erről a dologról. Ez valami tévedés lehet. Ha nem haragszik… − A Hotel Du Lacban szálltam meg, 327. szoba. − Jó éjszakát, atyám. − Kattanás. Harry lassan visszarakta a helyére a kagylót. Mielőtt Edward Mooi letette volna, Harry meghallott a vonalban valami egészen halk sziszegést, ami megerősítette a gyanúját: a rendőrség lehallgatta a beszélgetést
71. fejezet Bellagio, július 14. kedd 4:15 Elena a barlang központi termében állt, és hallgatta, ahogy a hullámok lágyan mossák a sziklafalakat. Már nagyon várta, hogy Luca meg a többiek végre visszajöjjenek. A barlang mennyezete legalább tíz méter magas volt, talán több is. A széles folyosó vagy harminc méter hosszan nyúlt el, egészen a tóból eredő csatornáig, ahol egy csónak várakozott kikötve. Körös-körben kezdetlegesen kifaragott padok voltak a falba vájva, már alaposan elkoptatta őket az idő. Akár kétszáz ember is elférhetett volna itt. Elena eltűnődött, vajon annak idején eleve rejtekhelynek szánták-e a barlangot? De vajon mikor készítették, és kik? Talán még a rómaiak? Az előttük vagy az utánuk itt élt nép? A barlangot − jobban mondva barlangrendszert, mert több terem is nyílt egymásba − azóta modernizálták, és minden igényt kielégítő lakosztállyá alakították át. Be volt vezetve a villany, a telefon, volt egy kis konyha is, egy tágas, nappaliszerű helyiség luxusbútorokkal berendezve, azután még fürdőmedencék, masszázsszobák és kényelmes hálófülkék. Ezenkívül Európa egyik legnagyobb borpincéje is csatlakozott hozzá. Vasárnap este hozta ide őket a halk szavú Edward Mooi, közvetlenül azután, hogy megérkeztek a Villa Lorenzibe. Egy karcsú, lapos fenekű motorcsónakkal vágtak neki a sötétségben a tónak, déli irányba. Jó tíz percig közvetlenül a partvonal mentén haladtak, aztán egyszer csak befordultak egy nyílásba, mely a meredek sziklafalon tátongott. Átmanővereztek a sziklák között, és végül besiklottak egy barlang széles száján. Odabent Mooi felkapcsolta a motorcsónak erős reflektorait. Keskeny kis csatornák labirintusában kanyarogva végül megérkeztek egy kikötőhelyhez. Itt mindent kirakodtak a csónakból, amit magukkal hoztak, Elenát és Michael Roarkot pedig elvezették ebbe a lakosztályba, amely két nagy helyiségből állt − egy hálószobából, ahol Elena aludt, és egy kis nappaliszerű részből, ahol Michael Roarkot helyezték el. A kettőt egy díszes, csupa márvány, arany csapokkal felszerelt fürdőszoba választotta
el. Mooi elmesélte, hogy a barlang még a Villa Lorenzi területéhez tartozik. Évekkel ezelőtt fedezte fel a villa tulajdonosa, Eros Barbu. Először a hatalmas borpincét csináltatta meg, azután készült el a lakórész. A munkásokat, akik építették, Mexikóból hozatta, és a munkálatok végeztével azonnal visszaszállíttatta őket. Titokban akarta tartani a barlang létezését, különösen a helybéliek elől. A hatvannégy éves Barbu nemcsak sikeres és ismert író volt, de keresztnevéhez méltóan legalább olyan híres volt szerelmi kalandjairól. A barlang diszkrét helyszínként szolgált a világ legszebb nőivel folytatott kalandjaihoz. De bármilyen fényűző is volt a barlang, Elena nagyon félt benne. Még most is maga előtt látta, milyen döbbent volt Luca Fanari arca, amikor meghallotta, hogy a feleségét meggyilkolták. Miután lerakta a kagylót, azonnal elindult, vissza Pescarába, hogy részt vegyen a temetésen, és hogy a három gyerekük mellett legyen. Marco és Pietro is elkísérték. Az első szárnyashajóval mentek Bellagióból Comóba, odáig pedig az egyetlen rendelkezésre álló közlekedési eszközzel, egy kis kétevezős dingivel. Elena kettesben maradt Michael Roarkkal, aki aludt a szobájában. Imádkozott, hogy végre-valahára meghallja a visszaérkező motorcsónak zúgását. De nem hallott mást, csak a hullámok lágy mormolását A szobájába indult, hogy telefonáljon. Fel akarta hívni a sienai zárda főnökasszonyát, hogy elmesélje, mi történt, és tanácsot kérjen tőle, hogy most mit tegyen, amikor egyszer csak megütötte a fülét egy távoli bugás, mely visszaverődött a barlang falairól. Biztos volt benne, hogy Luca és a többiek jöttek meg, Szinte futva indult a kikötő felé. Aztán meglátta egy zseblámpa éles fénysugarát, hallotta, hogy a motor leáll, és a csónak orra odasiklik a kikötőhelyhez. Edward Mooi ült benne.
72. fejezet A csónakban Mooin kívül egy férfi és egy nő is volt, akiket Elena nem
ismert. − Marco és a többiek elmentek − mondta gyorsan. − Tudom. − Mooi éles pillantást vetett rá, aztán bemutatta a férfinak és a nőnek. Eros Barbu régi, megbízható alkalmazottai voltak, és azért jöttek, hogy vigyázzanak Michael Roarkra, amíg Elena Bellagióba megy. − Bellagióba? − kérdezte ijedten Elena. − Találkoznia kell valakivel. Egy amerikai pappal, és elhozni ide. − Ide, a barlangba? − Igen. Elena a férfira és a nőre pillantott, aztán vissza Mooira. – De miért én? Miért nem megy maga? − Engem ismernek Bellagióban, magát nem. Elena megint a két idegenre nézett. Mooi Salvatore és Marta néven mutatta be őket. Ők nem mondtak semmit, csak nézték Elenát. Ötven körül járhattak mindketten. Salvatore arca napbarnított volt, a nő inkább sápadt. A férfi valószínűleg a szabadban dolgozhat, talán kertész, a nő meg bent a házban. Mindketten viseltek ugyan jegygyűrűt, de Elena nem tudta megállapítani, hogy férj és feleség-e. Lerítt róluk, hogy nagyon félnek, de elszántak, és mindent megtesznek, amire csak Edward Mooi kéri őket. − És ki ez a pap? − kérdezte Elena. − Michael Roark rokona − felelt Mooi. − Nem, az nem lehet − mondta Elena határozottan. Már nem félt, inkább csak dühös volt, amiért nem avatták be korábban az egészbe, se Luca, Marco és Pietro, se a főnökasszony. − Michael Roark nem létezik, vagy ha igen, ez itt nem ő. Ez Daniel Addison atya, a vatikáni pap, akit köröznek Parma bíboros meggyilkolásáért. − Daniel atya nagy veszélyben van, Elena nővér, azért hoztuk ide… − Mooi nyugodt hangon beszélt. − Ezért rejtegetik hamis néven. Elena rámeredt. − Maga miért védelmezi? − Megkértek rá… − Kicsoda? − Eros Barbu. − Egy világhírű író egy gyilkost rejteget? Edward Mooi nem felelt semmit. − Luca és a többiek tudják? A főnökasszonyom a zárdában?
− Ezt én nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy a rendőrség minden lépésemet figyeli. Ezért kérem magát, hogy menjen el Bellagióba. Ha én mennék, vagy valaki a villa személyzetéből, azonnal letartóztatnák, vagy követnék idáig. − Ez a pap ugye Addison atya bátyja? − Azt hiszem. − És azt akarja, hogy hozzam el ide? Edward Mooi bólintott. − Igen. Van egy út a szárazföld felől is, majd megmutatom, merre. − És ha egyenesen a rendőrségre megyek? − Nem tudhatja biztosan, hogy Daniel atya valóban gyilkos-e. És láttam, milyen odaadóan ápolja… − Mooi tekintete kicsit ellágyult. − Magára van bízva az élete. Nem tudom elhinni, hogy elárulná.
73. fejezet Villa Lorenzi, 6:00 Edward Mooi zilált hajjal, mezítláb, egyszál köntösben állt a gondnokház ajtajában. Közönyösen vállat vont, és hagyta, hogy Roscani és hadseregnyi embere, a Gruppo Cardinale nyomozói, felfegyverzett csendőrök és a hadsereg öt belga farkaskutyája másodszor is átfésüljék a Villa Lorenzi egész területét. Újból átkutatták a palota nagyságú épületet, először a tizenhat hálószobát rejtő oldalszárnyat, azután a másik szárnyat, ahol Barbu magánlakosztálya volt, majd az alagsort és a pincét. A kutyák keresték a nyomot a Rómából ideküldött ruhák alapján, amiket Daniel atya Via Orfeo Ombrellarin lévő lakásából, illetve Harry Addison Hotel Hassler-beli szobájából hoztak el. Átvizsgálták a főépület mögötti, kupolával borított toldaléképületet is, amelynek földszintjén úszómedence és teniszpálya volt, az emeletén pedig egy hatalmas, aranyozott cirádákkal díszített bálterem. Aztán átnézték a nyolc kocsinak helyet adó garázst, a személyzeti lakásokat, a két földszintes gazdasági épületet, és végül a háromnegyed holdon fekvő
üvegházat. Roscani mindent személyesen végigjárt. A nyakkendőjét meglazította, az inggallérját kigombolta. Már korán reggel tombolt a hőség. Figyelte a kutyák minden mozdulatát, saját kezűleg nyitogatta ki a szekrényeket, kopogtatta a falakat, a padlódeszkákat. A gondolatai közben állandóan elkalandoztak, a pescarai gyilkosság és a jégcsákányos őrült járt az eszében. Vajon ki lehetett az? Még előző nap sürgős kéréssel fordult a Interpol lyoni központjához, listát kért az Európában szabadlábon lévő legismertebb terroristákról és bérgyilkosokról. Kérte, hogy tájékoztassák gyanítható tartózkodási helyükről, és lehetőleg pszichológiai profilt is mellékeljenek róluk. Nos, eleget látott, felügyelő úr? − kérdezte Edward Mooi. Még mindig köntösben volt. Roscani a gondolataiból kizökkenve felpillantott; csak most vette észre igazán, hol áll: egy lépcsősor tetején, amely levezetett a tóparton lévő kis csónakházhoz. A reggeli nap fénye meg-megcsillant a tó rezzenéstelen vizén. Odalent a parton két kutya szimatolt és fojtottan morgott egy motorcsónak orra mellett, amely ki volt kötve a mólónál. A kutyákat szabadon engedték, hadd szaglásszanak kedvükre. Négy csendőr közben figyelte őket. Roscani és Edward Mooi is odafordult és a kutyákat nézte. Roscani közben vetett egy pillantást a költőre. A kutyák végül szemlátomást feladták a keresést, lustán járkáltak ideoda a mólón. Az egyik csendőr felnézett Roscanira, és megrázta a fejét. − Grazie, Signore − mondta Roscani Mooinak. − Prego − bólintott Mooi, aztán elindult a kerti ösvényen a villa felé. − Ennyi, köszönöm − szólt oda a Roscani a kutyásoknak, akik felkapaszkodtak a lépcsőn, és Edward Mooi nyomában elmentek a ház felé, amely előtt sorban parkoltak a rendőrségi autók. Roscani lassan bandukolt utánuk az ösvényen. Több mint két órát töltöttek itt, és semmit nem találtak. Két elpocsékolt óra. Ha tévedett, hát tévedett, be kell ismernie, és tovább lépni. De hátha mégsem… Megtorpant, és visszanézett. A csónakház és a tó… A rendőrök és a kutyák majdnem a villánál jártak. Mooit már nem látta sehol. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami elkerülte a figyelmüket. A villától balra, a csónakház előtt terült el a hatalmas, kikövezett,
kőkorláttal körbevett kikötőhely, ahol a szárnyashajó kapitánya szerint partra rakták az utasaikat. Roscani tekintete megint a csónakházra esett. Szórakozottan a szájához emelte kezét, mintha szippantani akarna a cigarettából. Szemét a csónakházra szegezve kiejtette a képzelt cigarettát az ujjai közül, eltaposta, visszament a csónakházhoz, és belépett. Körbenézett, de nem látott semmi érdekeset, csak egy kikötött motorcsónakot, a karbantartásához szükséges felszereléseket és szerszámokat. A csónakház túlsó végében egy négyszögletes nyílás vezetett ki a tóra. Minden pontosan ugyanúgy volt, mint az előbb. Lassacskán lejjebb ment, a mólónál kikötött csónakhoz. Elsétált mellette, az orrától a végéig, aztán a végétől az orráig. Nézte. Fogalma sem volt, mit keres. Aztán bemászott a csónakba. Jól szemügyre vette a fenekét, az üléseket. Ez csak egy csónak, vesztegeti az idejét. Épp ki akart mászni, amikor valami az eszébe villant. Imbolyogva visszabukdácsolt a csónak végébe, és megnézte a két Yamaha motort. Letérdelt, és óvatosan végigsimította az oldalukat. Langyosak voltak.
74. fejezet Bellagio, 8:00 Elena keresztülsétált a téren, és elindult lefelé a tóhoz vezető lépcsőn, amelynek mindkét oldalát kis szuvenírboltok szegélyezték. A legtöbbjük már kinyitott. A vevők és eladók mind vidámak és mosolygósak voltak, láthatóan örömmel néztek az előttük álló nap elébe. A tó vizét csónakok és hajók szelték keresztül-kasul. A lépcső aljában volt a szárnyashajó kikötője. Elena eltűnődött, vajon kifutott-e már az első kora reggeli járat. Luca, Marco és Pietro talán már Comóban vannak. Vagy lehet, hogy még Milánóban várnak a pályaudvaron a vonatra? A tó partjától nem messze állt a Hotel Du Lac. Elena még most sem tudta pontosan, mit is fog tenni, ha odaér. Miután Edward Mooi távozott a motorcsónakkal a barlangból, Elena bevezette Salvatorét és Martát Michael Roarkhoz, vagyis Daniel atyához.
A férfi ébren volt, felkönyökölt, amikor beléptek. Elena bemutatta neki Salvatorét és Martát, azt mondta, jó barátok, és ők fogják gondját viselni, amíg ő vissza nem tér. Michael Roark nem szólt semmit, csak a tekintete fúródott kutatóan Elena szemébe, mintha tudná, hogy rájött, kicsoda. − Minden rendben lesz − nyugtatta meg Elena, aztán elment, Daniel atyát Marta gondjaira bízva, aki megnyugtatta, hogy ki fogja cserélni a kötéseit. Salvatore elkísérte Elenát a barlang egy olyan részébe, ahol addig még nem járt. Több kacskaringós kis folyosón át eljutottak egy drótketrecszerű lifthez, amely a szikla egy természetes nyílásán át felvitte őket a föld színére. Sűrű, bozótos részen bukkantak ki, és elindultak egy erdei ösvényen, amelynek végében kis furgon várakozott. Salvatore besegítette Elenát, és elmagyarázta, merre vezet az út Bellagióba, és mit csináljon, ha odaért. Elena megállt a Hotel Du Lac előtt. Akármerre fordult, mindenfelé rendőröket látott. Az orra előtt egy mentőautó és három rendőrautó parkolt, az utca túloldalán egy csoport bámészkodó álldogált. Balra egy kis park terült el, ott állt a telefonfülke, ahonnan az utasítások szerint fel kellett hívnia Daniel atya bátyját a szállodában. − Valaki a tóba fulladt − ütötte meg a fülét egy nő hangja. Többen is elrohantak mellette, lefelé a lépcsőn, hogy megnézzék, mi történt. Elena egy darabig figyelte őket, aztán a telefonfülkére pillantott. Igen, Daniel atya élete rá van bízva, ahogy Mooi mondta. A józan esze mégis azt súgta, hogy az lenne a leghelyesebb, ha egyenesen a rendőrségre menne. Hogy Daniel atya valóban gyilkos-e vagy sem, az nem rá tartozik. Arra való az igazságszolgáltatás, hogy kiderítse. Gyilkosságért körözik őt is és a bátyját is. És most itt egy csomó rendőr, alig karnyújtásnyira. Csak annyit kellene tennie, hogy odalép hozzájuk. El is indult, eltávolodva a telefonfülkétől, és átvágott az utca másik oldalára. Amikor a járda széléhez ért, a vízparton ácsorgó tömeg felmorajlott. Még többen rohantak oda kíváncsian, hogy megnézzék, mi történt. − Odanézz! − kiáltott fel valaki. Elena meglátta, hogy a búvárok egy holttestet húznak ki a vízből a lépcső tövében. A parton álló rendőrök átvették tőlük, és kiterítették a mólón. Egy rendőr odaszaladt, és gyorsan egy takarót dobott a halottra.
Elena kővé dermedve állt a többi emberrel együtt. Egyetlen villanásra látta csak a holttestet. Egy férfi volt. Luca Fanari.
75. fejezet Harry a hotelszobája ablakából még egy pillanatig elnézte a rendőröket és a tömeget, aztán elfordult, és megint a tévére pillantott. Adrianna szokott baseballsapkájában és sportos dzsekijében tudósított a WHO genfi központja elől, zuhogó esőben. Egy szenzációs sztori volt kibontakozóban. Egyelőre lassan csordogáltak az információk Kínából. Meg nem erősített jelentések szerint a kelet-kínai Hefei városában súlyos katasztrófa történt, mérgezett ivóvízkészletek miatt. Állítólag több ezer ember szenved mérgezéses tünetekben, és már több mint hatezer a halott. A kínai Xin-hua hírügynökség és a központi sajtóiroda alaptalannak minősítette a híreszteléseket. Harry lenyomta a hangot elnémító gombot. Mi a nyavalyát keres Adrianna Genfben? Nincs jobb dolga, mint hogy egy ilyen légből kapott sztorival foglalkozzék? Nyugtalanul kipillantott az ablakon, aztán az éjjeliszekrényen álló órára nézett. Húsz perccel múlt reggel nyolc. Senki nem hívta telefonon. Mi történhetett Edward Mooival? Nem értette meg a faxot? Adrianna meg Genfben van, amikor Bellagióban lenne a helye! Harry úgy érezte, cserbenhagyták, és magára maradt. Itt rostokol egy apró szállodai szobában, miközben a világban zajlanak az események. Megint az ablakhoz fordult. Épp egy rendőrautó állt meg a hotel előtt, a túloldalon. Az ajtók kivágódtak, három civil ruhás férfi szállt ki, aztán sietve elindultak a móló felé. Harrynek egy pillanatra megállt a szívverése. A legelől haladó férfi Roscani volt. − Az istenit! − Harry ösztönösen hátrább lépett az ablaktól. Szinte ugyanebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Minden idegszála megfeszült. Megint kopogtattak. Gyorsan az ágyhoz ment, kinyitotta a bőröndöt, és kivette a cédulát,
amin Edward Mooi telefonszáma volt. Apró darabokra tépte, aztán kirohant a fürdőszobába, és lehúzta a vécén. Megint kopogtattak, most halkabban. Nem a rendőrökre jellemző, tekintélyt parancsoló dörömbölés volt. Harry kicsit megnyugodva az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Egy fiatal apáca állt odakint. − Ön Roe atya? Harry kicsit habozott, mielőtt felelt volna. − Igen. − Én Elena Voso vagyok, ápolónővér. − A nő akcentussal beszélt angolul, de jól érthetően. Harry bizonytalanul rámeredt. − Bemehetnék? Harry végigpillantott a folyosón a nő válla fölött. Sehol senki. − Igen, persze, tessék… Hátrább húzódott. Az apáca belépett, és becsukta maga után az ajtót. − Ugye ön telefonált Edward Mooinak? − kérdezte óvatosan Elena. Harry bólintott. − Azért jöttem, hogy elkísérjem önt az öccséhez. Harry szeme tágra nyílt a csodálkozástól. − Nem értem… − Nincs semmi baj, ne féljen − Elena látta, hogy Harry nagyon bizonytalan és óvatos. − Nem a rendőrség küldött, ne aggódjon. − Ne haragudjon, de fogalmam sincs, miről beszél. − Ha át akarja gondolni, várhatok egy kicsit. A lépcsőknél, a tóparton leszek. Az öccse nagyon beteg. Kérem, Mr. Addison…
76. fejezet Harry a hátsó lépcsőhöz vezette Elenát, aztán egy földszinti ajtón kiléptek a folyosóra. USCITA. A falon lévő táblán nyíl mutatta a kijáratot. Harry tétovázott. Mindenképpen hátul akart kimenni, nem a főbejáraton, ahol Roscani karjába szaladhat. De csak ez az egy kijáratot jelző tábla volt Nem volt mit tenni, követték a nyilat; egy perc múlva beléptek a hotel halljába. Nem volt
más kiút, csak a főbejáraton át − A fene vinné el! − Harry körülnézett. A pultnál többen is álldogáltak, épp ki- vagy bejelentkeztek. Mellettük egy nagydarab, pocakos férfi élénk beszélgetésbe merült a portással. Harry hátrapillantott. Fogalma sem volt, merre keresse a hátsó kijáratot, ha van egyáltalán. Ekkor szétnyílt a lift ajtaja: két pár és a bőröndjeiket kerekes kocsin toló londiner közeledett feléjük. Harry megfogta Elena karját, és úgy igazította a lépteit, hogy együtt haladjon a londinerrel. Amikor az ajtóhoz értek, intett neki, hogy menjen csak előre, ő bólintott, és kitolta a poggyászkocsit. Harry és Elena szorosan a nyomában kiléptek. A napfény és a meleg szinte mellbe vágta őket. Harry azonnal balra fordult a hotel előtt, és belevegyült a sétálók forgatagába. − Buon giorno. − Egy fiatal pár jött szembe velük, majdnem összeütköztek. A férfi megbillentette a kalapját, aztán továbbmentek. − Forduljon be a következő sikátorba, balra! − mondta halkan Elena. Harry ekkor észrevette Roscanit, aki épp felfelé jött a tópartról. Szaporán lépkedett, a két civil ruhás rendőr szorosan a sarkában. Harry közelebb húzódott Elenához, igyekezett maga és a rendőrök közé tolni. Már majdnem odaértek a sarokhoz. Harry már látta is a lépcsős kis sikátort, amely felfelé kanyargott a domboldalon. Roscani ekkor felpillantott, egyenesen Harry irányába. Elena elkezdett hangosan, olaszul hadarni valamit Harrynek fogalma sem volt, mit mond. Előre mutogatott, és maga után húzta Harryt, mintha valami nagyon sürgős és fontos dolguk lenne. Amikor a sikátorhoz értek, azonnal befordult. A lépcsőn jöttek-mentek az emberek, a sikátor mindkét oldalán kis üzletek és éttermek sorakoztak. Harry csak akkor pillantott vissza, amikor felértek a lépcsősor tetejére. A rendőröknek már se híre, se hamva. Roscani sehol. Nem látott senkit, csak a mindenfelé nyüzsgő turistákat. − Azok az emberek rendőrök voltak − mondta Elena. − Tudom − felelte Harry. Elenára nézett, és most először tűnődött el, ki lehet ez a nő, és miért csinálja ezt
77. fejezet Harry élesen csikorgó kerekekkel befordult egy sarkon, összeszorította a fogát, megint sebességet váltott, és felgyorsított a keskeny utcácskán. A furgon meglehetősen rozoga volt, és kissé szeszélyes természetű. Harry akkor használt utoljára kézi sebességváltót, amikor gimnazista korában vezetni tanult. Megint megragadta a sebességváltót, és befordult egy park mellett. Aztán már ki is értek a városból. − És hogy van az öcsém? − Harry egy pillanatra levette a szemét az útról, és Elenára nézett. − Mindkét lába el van törve, az arcán és a felsőtestén égéseket szenvedett, és nagyon súlyos agyrázkódása is volt. De már sokat javult az állapota. Egy ideje szilárd táplálékot is kap, és valamennyire beszélni is tud. Az emlékezete még nem tökéletes, de ez ilyen eseteknél előfordul. Gyenge, de szépen javul. Azt hiszem, teljesen rendbe fog jönni. Szóval Danny él. Harryt leírhatatlan megkönnyebbülés öntötte el. Mintha csak most fogta volna föl igazán, mi történt. Az útra pillantott. Az előttük haladó autók lassítottak, és megálltak. − Csendőrök − mondta Elena. Harry a sebességváltóhoz nyúlt. Épp hogy sikerült lefékeznie egy fehér Lancia mögött, a rendőrségi ellenőrző pontnál feltorlódott kocsisor végében. Két csendőr vizsgált át minden egyes autót, másik kettő kissé félrehúzódva állt és figyelt Az előttük haladó autót továbbintették. Harry indított, és a furgon nagy döccenéssel előbbre gördült. Az egyik csendőrnek félre kellett ugrania, és ráordítani, hogy álljon meg, mert Harry véletlenül a kuplungra lépett a fék helyett. A csendőrök odaléptek a kocsi ablakához. Harry ijedten Elenára pillantott. − Beszéljen velük maga. Mondjon valamit! − Buon giorno − a csendőr Harryt nézte. − Buon giorno − mosolygott rá Harry. Elena megszólalt, és mint a géppuskaropogás, hadarni kezdett olaszul. Lendületes gesztusokkal
mutogatott hol Harryre, hol az autóra, egyszerre intézve a szavait mindkét csendőrhöz. Pár másodperc múlva mindketten hátrább léptek, tisztelegtek, és intettek, hogy mehetnek. Harry a szokásos csikorgással elindult, kékes benzingőzbe burkolva a négy csendőrt Égy darabig még figyelte a visszapillantó tükröt, aztán Elenára nézett. − Mit mondott nekik? − Hogy az autót kölcsönkaptuk, temetésre igyekszünk, és máris elkéstünk… Harry idegesen visszanézett a tükörben az ellenőrző pontra, aztán lassan elfordította tekintetét, és megint Elenára nézett, aki szótlanul ült, és gondolataiba merülve az utat bámulta. Hirtelen megfordult, és Harryre pillantott, mintha csak olvasna a gondolataiban, és tudnál, mit akar kérdezni. − A zárdából rendeltek ki az öccse mellé ápolónőnek. − Úgy érti, tudta, hogy kicsoda? − Nem. − És a zárdában tudták? − Fogalmam sincs. Mindenesetre most már tudja, hogy kicsoda Danny, és azt is, hogy Harry ki. Mindenféle veszélynek tette ki magát, csak hogy segítsen nekik. − Tudom, ostoba kérdés, de miért csinálja ezt? − Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak, Mr. Addison. Meg kell mondanom, hogy amikor megérkeztem Bellagióba, azt terveztem, elmegyek a rendőrségre, és elmondok mindent. És majdnem meg is tettem, csak aztán… Az a holttest, amelyet a tóból húztak ki, épp amikor megérkeztem… ő volt az egyik, aki segített ideszállítani és őrizni az öccsét. Órákkal ezelőtt értesült róla, hogy a feleségét meggyilkolták. Azért ment el, hogy a temetésén ott legyen… − Elena elhallgatott, mintha túl szörnyűek lennének az emlékek, és nem bírna beszélni róluk. De aztán erőt vett magán, és folytatta. − Azt mondják, a vízbe fulladt, de én nem hiszem, hogy baleset lett volna… Volt vele még két férfi. Nem tudom, ők most hol vannak, mi történt velük. Így aztán döntöttem… − És hogyan döntött? − Az Isten azt a feladatot bízta rám, hogy gondoskodjak az öccséről. Bármi történik is, csak ez számít. Tulajdonképpen egyszerű döntés volt. −
Elena pár pillanatig mereven Harryre nézett, aztán megint az útra fordította a tekintetét. − A fák után jobbra lesz majd egy földút. Ott kanyarodjon be.
78. fejezet Edward Mooi épp kiszállt a fürdőkádból, víztől csöpögve, meztelenül állt, kezében a törülközővel. − Hát maga kicsoda? Mit keres itt? Nem hallotta az ajtó nyitását, és el sem tudta képzelni, hogy jött be a farmert és könnyű vászonzakót viselő szőke férfi a második emeleti lakosztályba. Hogyan jutott el egyáltalán a Gruppo Cardinale emberei mellett, akik még mindig a kapu előtt őrködnek? − Azt akarom, hogy vigyen oda a paphoz – mondta halkan a szőke férfi. − Tűnjön el innen, de azonnal, vagy hívom a biztonsági őröket! − Edward Mooi dühösen maga köré csavarta a törülközőt. − Nem hinném. − A szőke férfi kivett valamit a zakója zsebéből, és lerakta a költő mellé, a fehér porcelán mosdóra. − Mit csináljak ezzel? − Mooi a csomagra pillantott. Egy sötétzöld, éttermi damasztszalvétába volt becsavarva egy kis tárgy. − Bontsa ki. Mooi a férfira meredt, aztán lassan felemelte a csomagocskát, és kibugyolálta. − Atyaúristen! Egy iszonyatosan megkékült, véres, dagadt emberi nyelv volt benne, a szalvéta zöld szöszeivel borítva. Mooi öklendezve a mosdóba dobta, és rémülten hátralépett. − Kicsoda maga? − A mentőautó sofőrje nem volt hajlandó semmit mondani a papról. Küzdött a végsőkig − mondta a szőke férfi. − Maga nem küzdő típus. Úgy hallottam a tévéből, hogy költő. Vagyis intelligens ember. Ezért tudom, hogy engedelmeskedni fog, és odavisz a paphoz. Edward Mooi nagy szemeket meresztett a férfira. Szóval előle rejtegetik Daniel atyát
− Tele van a ház rendőrökkel. Nem tudunk elmenni mellettük úgy, hogy ne vegyenek észre. − Majd meglátjuk, mit tehetünk, Mr. Mooi. Roscani nézte az elázott, véres holttesteket, amelyeket a vízből halászott ki az egyik tóparti villa idős tulajdonosa. A helyszínelők elözönlötték a szépen ápolt pázsitot, fényképeztek, feljegyzéseket készítettek, és kérdezgették a férfit, aki megtalálta a holttesteket, hogy nem tudja-e esetleg, kik voltak. Roscani azonban magától is nagyon jól tudta, kik lehettek: a két másik ápoló, akik a szárnyashajón kísérték Addison atyát a Villa Lorenzibe. Roscani majd megőrült egy cigarettáért. Már-már azon volt, hogy kiveszi valamelyik kollégája kezéből. De aztán erőt vett magán, előhalászott egy csokis nápolyit a zsebéből, kicsomagolta és beleharapott. Még nem tudta, hogyan gyilkolták meg a két férfit, de fogadott volna egy évre elég nápolyiban, hogy a jégcsákányos műve volt. A víz széléhez ment, és kibámult a tóra. Elfogta az a nyugtalanító érzés, hogy valami elkerüli a figyelmét. Valami fontos, árulkodó nyom. − Uramatyám! − Roscani villámgyorsan megfordult, és visszarohant a gyepszőnyegen át a kocsijához. − Gyerünk, indulás! Scala és Castelletti azon nyomban otthagyták a helyszínelőket, és ők is utánarohantak. Roscani bepattant a kocsiba, és felkapta a rádió mikrofonját. − Itt Roscani! Azonnal vegyék védőőrizetbe Edward Mooit! Indulok oda. Egy pillanattal később Scala már indított is, és széles ívben kanyarodva áthajtott a frissen nyírt füvön. Roscani mellette ült, Castelletti hátul. Egyikük sem szólt egy szót sem.
79. fejezet Harry figyelt és hegyezte a fülét; a napfény fokozatosan elhalványodott körülöttük, aztán mindent beborított a sötétség. A lift drótketrece nyikorogva ereszkedett lefelé a sziklafalak között. Odalent valahol Danny
vár rá. Eltelt egy perc, kettő, három. Nem hallatszott más hang, csak a lift nyikorgása, és az elektromos motor távoli zümmögése. Időnként elhaladtak egy-egy biztonsági lámpa előtt, amelyek a sziklafalra voltak erősítve. A fel-felvillanó, majd elhalványuló fényben Harry néha látta kirajzolódni Elena alakját, erős, hosszú nyakát, az arcának lágy kerekségét, amelyet kissé ellensúlyozott a szögletes orr, és a szemében megcsillanó szikrát. Hirtelen valami elterelte a figyelmét: dohos, poshadt szag csapta meg az orrát. Átható és furcsán ismerős volt. Valamikor nagyon régen érzett már ilyet… Egyetlen szempillantás alatt a múltban találta magát. A tizenharmadik születésnapja jutott az eszébe. Egyedül kószált aznap iskola után a közeli kiserdőben, ahol pontosan ugyanez a nyirkos, dohos szag terjengett. Az élet sok mindentől megfosztotta az elmúlt alig két évben: Danny és ő tragikus körülmények között elvesztették a húgukat és az apjukat. Az anyjuk újból férjhez ment, és ők egy idegen házba, idegen családba csöppentek, öt másik gyerek közé. A születésnapjaik belevesztek a mindennapok káoszába. Habár próbálta leplezni, Harry teljesen elveszettnek és feleslegesnek érezte magát. Mint legidősebb fiúnak, neki kellett volna a vezető szerepet játszani a családban. De melyik családban? A fogadott testvérei között két idősebb fiú is volt. Visszahúzódó és bizonytalan lett, félt bármit is tenni, attól tartott, hogy csak még rosszabbra fordulnak a dolgok. Teljesen magába zárkózott. Az új iskolában kevés barátot szerzett. Olvasott, tévét nézett, ha egyedül volt otthon, vagy csak sétálgatott, ahogyan most is. Ez a nap különösen nehéz volt − a tizenharmadik születésnapja. Mostantól már nem gyerek, hivatalosan is tinédzsernek számít. Tudta, hogy otthon nem lesz ünnepség, a mostohatestvérei talán nem is tudnak róla, hogy születésnapja van. Legfeljebb az anyja és Danny ad majd valami ajándékot, lopva, lefekvés előtt, a szobájukban. Harry látta, hogy az anyja ugyanolyan elveszettnek érzi magát, mint ő, és nem akarja, hogy úgy tűnjön, a saját gyerekeivel kivételez. De azért rosszul esett neki, hogy titokban kell megünnepelni a születésnapját, mintha nem lenne méltó rá. Így hát inkább kóborolt az erdőben, és igyekezett nem is gondolni az egészre. Egyszer csak megpillantott egy sziklát, az ösvénytől kicsit távolabb,
félig elrejtve egy bokor mögött. Azért akadt meg rajta a szeme, mert valami felirat virított rajta. Kíváncsi lett, átmászott egy kidőlt fatörzsön, és odament, hogy megnézze. Nagy betűkkel, tisztán olvashatóan, krétával ennyi volt odafirkálva: AZ VAGY, AKI VAGY. Ösztönösen körbepillantott, nincs-e még a közelben, aki írta. De nem látott senkit, visszafordult a sziklához és megint elolvasta a feliratot. Minél tovább nézte, annál inkább az volt az érzése, hogy neki szól az üzenet. Egész nap és egész este csak ez járt a fejében. Mielőtt lefeküdt volna, felírta egy füzetbe. És ezzel valamiképpen a sajátjává vált, olyan volt, mint egy függetlenségi nyilatkozat. Abban a pillanatban megértette, hogy szabad. Az, hogy kicsoda, és mivé válik, csak tőle függ, és a sorsa a saját kezében van. Elhatározta, hogy ez mindig így is lesz, soha nem fog senkitől függeni és senkire támaszkodni. És ez eddig be is vált. Hirtelen fluoreszkáló fények villantak Harry arcába. Felocsúdott az emlékezésből. A lift leért az akna aljába, és nagy zökkenéssel megállt. Harry felpillantott, látta, hogy Elena ránéz. − Mi az? − Tudnia kell, hogy az öccse borzasztóan le van fogyva. Ne ijedjen meg, ha meglátja. − Értem… − Harry bólintott, aztán a ketrec ajtajához nyúlt, és kinyitotta. Követte Elenát több kacskaringós, keskeny barlangfolyosón át, amelyeknek egyik oldalán díszes bronz falilámpák sorakoztak, a padlózatuk pedig zöld athéni márvánnyal volt burkolva. A mennyezet nagyon magas volt, de helyenként teljesen váratlanul lesüllyedt, Harrynek jól be kellett húznia a nyakát, hogy elférjen. Végül néhány kanyar után megérkeztek egy szélesebb, központinak látszó folyosóra. Hosszan elnyúlt, a falakba kétoldalt egészen ősinek tűnő padok voltak vájva. Elena balra fordult, aztán öt-hat méter után megállt egy csukott ajtó előtt. Halkan bekopogott, valamit mondott olaszul, aztán benyitott Salvatore és Marta azonnal felálltak, amikor Elena és Harry beléptek. Még valaki volt a helyiségben rajtuk kívül. A túlsó végében, egy ágyon
feküdt, aludt. Egy állványon infúziós palack csüngött mellette. A fejét és a felsőtestét kötések borították. Szakállas volt, mint Harry. És ahogy Elena mondta, ijesztően sovány. Danny…
80. fejezet Harry lassan közelebb óvakodott az ágyhoz, és lenézett az öccsére. Semmi kétsége nem volt, hogy ő az, bár hosszú évek óta nem látták egymást, és időközben bizony nagyon megváltozott. Odanyúlt, és megérintette a kezét meleg volt, de nem reagált az érintésére, − Signore − Marta odalépett Harry mellé, közben Elenára pillantva. − Nyugtatót adtunk neki. Elena aggódva felkapta a fejét. − Miután maga elment, nagyon nyugtalan lett − mondta Salvatore olaszul Elenának. – Kimászott az ágyból, és mire rátaláltunk, már a víz széléig vonszolta magát. Nem hallgatott rám. Próbáltam visszavinni, de nem hagyta magát. Attól féltem, valami kárt tesz magában, vagy a vízbe esik. Volt itt orvosság, és a feleségem tudta, mennyit kell beadni. − Jó, rendben van − mondta halkan Elena, aztán elmesélte Harrynek is, mi történt. Harry az öccsére nézett, és elmosolyodott − Kemény fickó volt mindig, soha nem hagyta magát. − Aztán kérdőn Elenára pillantott. − Mikor tér magához? − Mennyit adtak be neki? − kérdezte Elena Martától olaszul. − Egy óra, talán kettő − mondta aztán Harrynek. − El kell vinnünk innen − jelentette ki Harry. − Hová? − Elena Salvatoréra és Martára nézett. − Az egyik férfit, aki ide kísért minket, Luca Fanarit holtan találták a tóban. Nem hiszem, hogy baleset érte. Szerintem ugyanaz tette, aki a feleségét is megölte. És most itt van, és Daniel atyát keresi. Pillanatnyilag az lesz a legjobb, ha ittmaradunk. Nem tudok ennél biztonságosabb helyet.
Edward Mooi vezette a motorcsónakot a sziklák között manőverezgetve a barlang bejárata felé. Amikor besiklottak rajta, felkapcsolta a reflektort. − Oltsa le! − Thomas Kind szeme dühösen megvillant Mooi azonnal odanyúlt és kikapcsolta. Ugyanabban a pillanatban érezte, hogy valami éles dolog súrolja a fülét. Felszisszent és odakapott: véres lett a keze. − Borotva van nálam. Ezzel vágtam ki a sofőr nyelvét. Mooi gondolatai kétségbeesetten száguldoztak. Minek hozta ide ezt az őrültet? Így is, úgy is itt fogja hagyni a fogát. Inkább ordítani kellett volna, és a rendőrök felé rohanni, vállalni a kockázatot. De nem tette. Rettenetesen félt, csak azért engedelmeskedett neki. Mooi egész életét a szavaknak és a költészetnek szentelte. Eros Barbu, akinek véletlenül kerültek a kezébe a munkái, kiemelte a nyomorúságos életből, amit Dél-Afrikában folytatott, ahol egy irattárban robotolt. Lakást biztosított neki, és nyugodt körülményeket, ahol dolgozhat. Cserébe csak annyit kért, hogy felügyeljen a villára az ő távollétében. És Mooi meg is tette. Idővel aztán költőként is nevet szerzett magának. Már majdnem hetedik éve lakott a Villa Lorenziben, amikor Barbu megkérte egy szívességre. Csak annyit mondott, hogy egy beteg férfit fognak idehozni szárnyashajóval, aki védelemre szorul. Visszautasíthatta volna, de nem tette. És most ő is és az a férfi is az életével fog fizetni. Mooi kikerült egy sziklát a sötétben a csónakkal. Még száz méter. Két kanyar, és meglátják a kikötőhely fényeit. A víz itt nagyon mély volt és nyugodt. Lassan megmozdult a keze, és hüvelykujjával a motor vészleállító kapcsolójához nyúlt. Az utolsó mozdulata az volt, hogy bekapcsolta a csónak figyelmeztető szirénáját. A következő pillanatban villant a borotva, és átvágta torkát.
81. fejezet Salvatore azonnal kisietett a szobából, amikor meghallotta a szirénát, és a központi folyosón a kikötőhely felé rohant. De nem látott mást, csak a sötétséget, és nem is hallott semmit, úgyhogy visszament. Azonnal el kell tűnniük innen, mondta. Eros Barbun kívül csak Edward
Mooi tudja, hogyan lehet csónakkal megközelíteni a kikötőt A sziréna csakis valami figyelmeztetés lehetett. Ha a rendőrség lett volna az, már ideértek volna. Mooi valaki más miatt akarta figyelmeztetni őket. − Salvatorénak igaza van. − pillantott Harry Elenára. − El kell tűnnünk, azonnal. − De hogyan? A lifttel nem tudjuk felvinni az öccsét. Még ha el is cipeljük odáig, a liftben túl szűk a hely. − Kérdezze meg Salvatorét, nincs-e másik csónak? − Nem kell megkérdeznem, nincs. Luca és a többiek elvitték az egyetlen csónakot. − Azért kérdezze csak meg! − Harry tudatában volt, hogy egyre jobban sürget az idő. − Egy kis tutaj, evezős csónak, bármi, amire rá tudjuk rakni Dannyt. Elena Salvatoréhoz fordult, és elismételte Harry kérdését olaszul is. − Forse − felelte Salvatore. − Forse. Talán.
82. fejezet Nem is csónak volt, inkább csak egy alumínium uszályféleség, lapos fenekű, úgy három méter hosszú és másfél méter széles. Arra használták, hogy a motorcsónak után vontatva, árut vagy szemetet szállítsanak rajta. Az egyik mellékjáratban talált rá Salvatore, úgy száz méterre a kikötőtől. Ki volt húzva a fal mellé, egy súlyos ajtónál, amely Barbu híres borpincéjébe vezetett. Két evező is tartozott hozzá. Harry és Salvatore a vízre rakták, és kötéllel kikötötték egy cölöphöz. Harry belelépett, és kipróbálta, mennyire biztonságos. Megmaradt a vízen, nem szivárgott, és elbírta a súlyát. Lehajolt, behelyezte az evezőket a villába. − Oké, hozzuk ide Dannyt! Salvatore és Harry fogták a hordágyat, és a csónak hátsó részén keresztbe fektették. Aztán berakták a kis táskát is a gyógyszereivel. Harry besegítette Elenát, aztán Salvatorére nézett, de ő és a felesége hátrább
léptek. A csónak túl kicsi lenne mindnyájuknak, fordította Elena, amit Salvatore mondott. A sziklafalakra jelek vannak vésve, amelyek mutatják a barlangból kifelé vezető utat, ha azokat követik, ki fognak találni. − Na és velük mi lesz? − Harry aggodalmasan pillantott Salvatoréra. Ők majd felmennek a lifttel − fordított ismét Elena. − A teherautóval elmennek egy kis öbölig, ott találkoznak, a tóparton. Salvatore gyorsan elmagyarázta Elenának, hogy találja meg az öblöt, aztán még Harryre pillantott. − Arrivederci − mondta szinte bocsánatkérően, majd gyorsan kézen fogta Martát, és eltűntek a barlang belsejében.
83. fejezet A sziklafalba vájt jelzések valóban jól látszottak, valamivel a víz szintje fölött, ahogy Salvatore mondta. Elena a csónak orrában állt, kezében a zseblámpával, Harry pedig evezett. Lassan siklottak a kis csatorna vizén. Harry középen ült, háttal Elenának, és igyekezett minél nesztelenebbül evezni. − Hallgassa csak… − Elene lekapcsolta a zseblámpát. Harry abbahagyta az evezést, és kiemelte a vízből az evezőket. A csónak lassan siklott. De ő nem hallott mást, csak a víz lágy csapkodását a sziklafalakon. − Mi volt az? − kérdezte suttogva Harry. − Arra… Most már Harry is hallotta. Valami távoli zúgás verődött vissza a sziklafalakról. − Mi ez? − Egy motorcsónak. − Vajon ki lehet az? − Akire Mooi figyelmeztetett. Itt van, a csatornán… Nyilván minket keres.
Hefei, víztisztító telep,július 15. kedd 18:30
Li Wen hátrább lépett, és higgadt nyugalommal figyelte az embereket, akik a falakon sorakozó mérőműszerek körül járkáltak. Fogalma sem volt, miért időznek itt, a műszerek már nem működtek, a telepet lezárták. Ott állt Zhu Yubing, Anhui megye kormányzója, mellette Mou Qiyan, a helyi vízügyi és elektromos szolgáltató vállalat igazgatóhelyettese. Dühös szavak és kölcsönös vádaskodások hangzottak el közöttük. Időközben kiadták a hivatalos szakvéleményt, mely szerint a Chao-tavat nem mérgezték meg sem véletlenül, sem szándékosan. És nem is a környékbeli farmokról és üzemekről a tóba kerülő tisztítatlan szennyvíz okozta a mérgezést, hanem a napfény által táplált algák és az azok által termelt biológiai toxinok. Mindketten évek óta panaszkodtak a felsőbb vezetésnek, mert tisztában voltak a készülődő katasztrófával. Most, hogy bekövetkezett a borzalom, döbbenten és tehetetlenül álltak. A halálosan mérgező, poshadt víz, amely a város vezetékeiből folyt, pestisként pusztított. Az áldozatok száma hihetetlenül magas volt. A Chao-tó közel egymilló ember ivóvízforrása volt Az utóbbi tíz órában 27 508 haláleset történt, 55 000 ember pedig súlyosan megbetegedett. Az áldozatok száma percről percre nőtt. Senki nem tehetett semmit, a hadsereg katasztrófaelhárító alakulatai sem, legfeljebb annyit, hogy elszállították a halottakat, vártak, és számolták az áldozatokat. Még mindig nem hallatszott más hang, csak a víz lágy csobogása. Elena mozdulatlanul állt a csónak orrában, Harry pedig hagyta, hogy sodorja őket a gyenge áramlat. Ha túl közel értek a sziklafalhoz, a kezével tolta el a csónakot, hogy ne súrlódjanak oda. Tökéletes volt a sötétség, áthatolhatatlan. Harry pontosan tudta, hogy Elenának ugyanazok a gondolatok járnak a fejében, mint neki. Végül Harry suttogása törte meg a csöndet. – Tegye a kezét a zseblámpa elé, hogy épp csak egy kis fény szivárogjon ki. Irányítsa a falra. És ha bármit meghall, azonnal kapcsolja ki. A sötétségbe belehasított egy egészen vékonyka fénysugár, és táncolni kezdett a gránitfalakon. Elena kereste a bevésett jelölést, de nem találta sehol. − Mr. Addison… − suttogta Elena. Harry most először hallotta meg a
hangján, hogy mennyire fél. − Keresse tovább! Harry ellökte a faltól a csónakot, a vízbe eresztette az evezőt, és lágyan meghúzta. A csónak előrelendült, együtt siklott az alig érezhető áramlattal. Elena érezte, hogy egyre nyirkosabb a tenyere. Nézte a sziklákon játszó ezüst fénycsóvát, de hiába kereste a jelzést. Harry is figyelte, és próbált nem gondolni arra, hogy túl messzire sodródtak a sötétben, és elmulasztották a kijáratot. A fénysugár egyszer csak átsiklott egy bevésésen. Harry hallotta, hogy Elena fojtottan felkiált. − Jól van, minden rendben lesz − suttogta Harry. Továbbhaladtak öt métert, tízet. Újabb jelek a falon. − Világítson végig előttünk a csatornán. Elena odafordította a fénysugarat. A sziklafallal szegélyezett csatorna egyenesen haladt előre, ameddig csak elláttak. − Oltsa el. Kérem. Elena azonnal kikapcsolta a lámpát, aztán belebámult a sötétségbe, és imádkozott, hogy végre megpillantsák a fényfoltot, ami az alagút végét és a tóra kivezető nyílást jelzi. De nem látott mást, csak feketeséget. Ugyanaz a nyirkos levegő, az evezők halk csobbanásai. Szinte önkéntelen mozdulattal keresztet vetett magára. Megint egy próbatétel. De ki kell tartania a legfélelmetesebb helyzetben is. Erősnek maradni, és vigyázni a rábízott betegre. − Bár a halál völgyében járok is, félelem nincsen énbennem… − suttogta. − Elena nővér! − hirtelen mintha Salvatore hangja hasított volna a sötétségbe. Elena összerezzent. Harry mozdulatlanná dermedt, és kihúzta az evezőt a vízből. − Ez Salvatore − suttogta Elena. − Elena nővér! − szólalt meg újból a hang. − Minden rendben, én vagyok! A távolból zúgás hallatszott, a motor hangja. Elena szeme megcsillant a sötétben, ahogy Harryre nézett, és fordította, mit mondott Salvatore. − Elena nővér, merre van? Harry bevonta az evezőket, és a kezét végighúzta a sziklafalon, hogy lassítsa a csónakot. A motor hangja egyre erősödött: közeledett feléjük a
motorcsónak a csatornán.
84. fejezet Thomas Kind Salvatore torkához szorította a borotvát, miközben a motorcsónak lassan siklott előre. A motor zúgása felerősödve verődött vissza a barlang falairól. Marta holtteste mögöttük feküdt a csónak aljában; a homlokán, a szemei között apró lyuk tátongott, amiből még mindig szivárgott a vér. Salvatore kicsit elfordította a fejét, és Kindre nézett. Az arcának jobb oldalán vércsíkok éktelenkedtek, ahol Marta megkarmolta. Kind akkor érte utol őket, amikor már éppen a lift ajtajánál jártak. A küzdelem rövid volt és gyorsan eldőlt, de Salvatore azért büszke volt Martára. Ő azonban nem volt olyan bátor, mint a felesége. Már az is nehezére esett, hogy hazudnia kellett a rendőrségnek, amikor kétszer is ott jártak átkutatni a Villa Lorenzit. Az is elég félelmetes volt, hogy odamenjen a barlangba, vigyázni a szökevény papra, míg Elena elment a bátyjáért. Salvatore Belsito a Villa Lorenzi főkertésze volt, szelíd ember, aki nagyon szerette a feleségét, és semmi más nem érdekelte, csak a virágok. Eros Barbu otthont és munkát adott mindkettőjüknek, amiért nagyon hálás volt, és úgy érezte, sokkal tartozik neki. De az életével talán mégsem. − Még egyszer! − parancsolt rá Thomas Kind. Salvatore kicsit tétovázott, aztán újból kiáltotta Elena nevét. Salvatore kiáltása kongva verődött vissza a gránitfalakról. Sokkal hangosabban és sokkal közelebbről szólt, mint az előbb. Aztán elnyomta egy felgyorsuló motor rekedtes berregése. − Forduljon jobbra − szólalt meg Elena Harry háta mögött. A zseblámpájának vékony fénysugara követte a jelzéseket a falon. Egy majdnem derékszögű kanyarhoz érkeztek. Harry keményen meghúzta a jobb evezőt. Közben a bal hozzásúrlódott a barlang falához, és majdnem kicsúszott a kezéből. Halkan átkozódott, és jól megszorította a bal evezőt; az is belesimult a vízbe, és bevették a
kanyart. Harry minden erejét beleadva evezett tovább. A tenyere már felmorzsolódott és hólyagos lett, a homlokán patakokban folyt a verejték, bele a szemébe. Szerette volna, ha legalább egy pillanatra megállhat, hogy levegye a szoros papi gallért, és egy kis lélegzethez jusson. − Elena nővér!!! Salvatore kiáltása ismét gyöngyöző visszhangot keltett, úgy követte őket a barlangban, mint egy utánuk nyomuló hullám. Váratlanul vakító fény világította be a hátuk mögött a vizet, mintha csak fényes nappal lenne. Harrynak az volt az érzése, a motorcsónak már olyan közel van, hogy tíz másodpercen belül ugyanoda fog érkezni, ahol most ők vannak. Kétségbeesetten körülnézett, és meglátott egy kis csatornát, amely úgy húsz méterig egyenesen futott, aztán élesen balra kanyarodott. Nem volt sok esélyük, hogy eljussanak oda mielőtt a motorcsónak utolérné őket. Egy helyen azonban felülről, lecsüngött egy szikla, ami mögé el lehetett volna bújni. − Mr. Addison, nézze! − Elena hirtelen előre mutatott. Előttük kicsit balra, úgy tíz méternyire egy árnyfolt sötétlett a sziklafalon, mintha kisebb barlang vagy bemélyedés szája lenne. Legfeljebb másfél méter magas, és nem sokkal szélesebb. De talán épp elég tág ahhoz, hogy besurranjanak rajta a csónakkal. A hátuk mögött hirtelen felerősödött a motorbúgás. Harry hátrapillantott: a fény egyre erősödött. Bárki vezette is a motorcsónakot, gyorsított. Harry ismét teljes súlyát és erejét beleadva meghúzta az evezőket, és a bejárat felé indult. − Bemegyünk oda! − kiáltott hátra Elenának. − Húzza be a fejét, és vigyázzon Dannyére is! Harry egy pillanatra leállt az evezéssel, amíg Elena hátrább ment a csónakban Danny mellé, aztán újból belehúzott. A jobb evező megcsúszott a kezében, és kiemelkedett a vízből. A csónak élesen balra rándult. Fémes csikorgás hallatszott, ahogy végigkarcolta a falat, aztán visszalökődött róla. Harry a barlang szája felé kormányozott. Ugyanebben a pillanatban Elena felnézett, és meglátta, hogy a motorcsónak orra beúszik a csatornára, épp a kiszögellő szikla mögött. Azonnal felvillant a reflektor vakítóan éles fénycsóvája, és könyörtelenül
feléjük siklott. Harry hátranézett. Közben épp a barlang szájához értek. − Vigyázzon! − kiáltott fel. Harry jól behúzta a fejét, és bevonta az evezőket. A csónak besiklott a résen, mindkét oldalon épp csak egy-két centi hely maradt. Elena is lehajolt, és a kezét védelmezőn Danny fejére helyezte. A csónak vége is átsiklott, és végre odabent voltak. Harry háton feküdt, és a kezével a mennyezet szikláiba kapaszkodva tolta előre a csónakot. Alighogy beértek, a reflektor fénye végigsöpört a nyíláson. A motorok leálltak. Harry visszafojtotta a lélegzetét. Egy pillanattal később meglátta, hogy a motorcsónak elsiklik a nyílás előtt. Egy éles profilú, szőke férfi sziluettje rajzolódott ki, egyik kezét a kormányon tartotta, a másikat Salvatore Belsito torkához szorította. Aztán már el is tűntek, a fénysugár is velük együtt. Harry kinyújtotta a karját kétoldalra, hogy a csónak ne ütődjön neki a falnak. A szíve vadul kalapált. Amennyire tudott, felült, és hallgatózott. Pár másodperc múlva hallotta, hogy a motorok megint leállnak. Aztán a hullámcsapkodás is elhallgatott, és mindenre néma csönd borult.
85. fejezet Thomas Kind hagyta, hogy a csónak lágy ívben elkanyarodjon, végül szembefordult azzal az iránnyal, amerről jöttek, és megállt. Tekintete végigkutatta a sziklafalakat, a cikcakkos kiszögelléseket, a mélyzöld, majdnem fekete víztükröt, amelyről visszaverődött és ezernyi irányba szerteszóródott a reflektor fénye. − Üljön le… − Lassan elvette a borotvát Salvatore torkáról, és a csónak orrában lévő padra intett a fejével. Salvatorénak elég volt a pillantása, hogy engedelmeskedjék. Leült, összefonta a karját, és tekintetét a barlang mennyezetére szegezte, hogy ne kelljen a felesége holttestére néznie, mely ott hevert a lábánál. Kind vele cipeltette el a lifttől a csónakig. Thomas Kind Salvatoréra pillantott, aztán a zsebébe nyúlt. Elővett egy
kis, rádió-adóvevőre emlékeztető műszert. A fejére illesztette és a fülébe igazította a fülhallgatót, a mikrofont a zakója hajtókájára csíptette, a zsinórját bedugta a derekára erősített készülékbe. Halk kattanás hallatszott, és kigyulladt egy apró piros lámpa. Hüvelykujját a hangerősítőre rakta. A környezet minden nesze azonnal felerősítve hallatszott. A barlang visszhangjai, a víz csobogása. Kind figyelmesen hallgatott, aztán lassú mozdulattal jobbról balra elmozdította a mikrofont. Semmi. Visszafelé is próbálkozott, balról jobbra. Semmi. Előrehajolt, lekapcsolta a reflektort, és a barlang elsötétedett, várt. Eltelt húsz másodperc. Harminc. Egy perc. Megint megmozdította a mikrofont. Balról jobbra, aztán visszafelé. − Kérem… várjon… Kind megdermedt, amikor meghallotta Harry Addison hangját. Alig hallható suttogás volt csak. Várt. Semmi. Kind nagyon lassan visszafelé mozdította a mikrofont. − …infúzió nélkül nem… − hangzott fel Elena fojtott suttogása, Igen, ott vannak, valahol előttük a sötétségben. Roscani hunyorgott a ragyogó napfényben, amely betűzött Edward Mooi hálószobájába. A helyszínelők még mindig dolgoztak a fürdőszobában. Vérnyomokat találtak a mosdókagylón, a kövezeten pedig egy talplenyomat halvány körvonalait. A költőt senki nem látta, mióta visszament a lakosztályába azután, hogy Roscani kora reggel átkutatta a villát. Nem látta senki sem a személyzetből, sem a tucatnyi csendőr közül, akik a kapu előtt őrködtek. Mooi egyszerűen felszívódott, éppúgy, mint Barbu motorcsónakja a csónakházból. Roscani a balkonajtón kipillantva látta, hogy a tavon két rendőrségi csónak lebeg. Castelletti ott van az egyikben, a vízen folyó kutatást irányítja. Scala, aki valamikor a hadseregben volt kommandós, a partot járja egy csapat jól kiképzett emberrel, a villától délre fekvő részen. Azt feltételezték, Mooi semmiképp nem mehetett észak felé, mert arra egyenesen Bellaggióba jutna, ahol mindenki ismeri, és egyébként is tele van rendőrökkel. Ezért Scala úgy döntött, inkább dél felé kezdik a keresést, ahol a part mentén a barlangok és a víz fölé benyúló fák és bokrok jó fedezéket nyújtanak. Itt könnyedén el lehet rejteni egy csónakot úgy, hogy
se a tóról, se a levegőből ne lehessen észrevenni. Roscani elfordult az ablaktól, és kiment a folyosóra. Épp megérkezett egy küldönc, tisztelgett, átnyújtott egy vaskos borítékot, aztán már ott sem volt. Roscani kinyitotta, és gyorsan átfutotta a tartalmát. Az első oldal tetején az Interpol emblémája állt, minden lapra URGENTISSIMO volt pecsételve. Az Interpol küldte el a kért információt a legismertebb terroristák gyanítható tartózkodási helyéről és pszichológiai profiljáról. Roscani, a papírokat a kezében tartva, még egyszer visszanézett a szobába. Edward Mooi köntöse ott hevert az ágyra dobva. A fürdőszobába is belátott: a helyszínelők még mindig ott sürgölődtek. Hirtelen rátört az a bizonytalan érzés, hogy elkéstek. A jégcsákányos férfi már itt járt.
86. fejezet Harry hallotta a sötétben, hogy egy csónak oldala a sziklafalhoz súrlódik, és ebből tudta, hogy a szőke férfi kézzel evezve közeledik feléjük a csatornán. Tudja-e, hogy itt rejtőznek? Ha igen, hogy találta meg őket? Harry épp csak villanásnyira látta, amikor elhaladt a barlang nyílása előtt. Úgy tűnt, fogva tartja Salvatorét. Dehát ő sem tudhatja, hogy hol vannak. A szőke férfi valahogy mégis rájött. És már csak méterekre, vagy talán még annyira sincs a bejárattól. Az egyetlen reménye az volt, hogy a vízből kiemelkedő szikla miatt elég nehéz észrevenni a barlang száját. Elena is csak azért látta meg, mert épp rávetült a motorcsónak reflektora, mely akkor fordult be utánuk. Anélkül nem látszott volna többnek, mint egy árnynak a falon. Ismét felhangzott a kaparászó hang, már egészen közel, ahogy a motorcsónak oldala nekisúrlódott a sziklának, majd elhallgatott. Harry biztos volt benne, hogy a motorcsónak ott áll közvetlenül a bejárat előtt, olyan közel, hogy Elena talán meg is érinthette volna. Harry visszafojtotta a lélegzetét, minden idegszála pattanásig feszült, minden érzéke felfokozottan működött. A szíve úgy dobolt, mint egy hatalmas üstdob. Biztos volt benne, hogy Elena is ugyanezt érzi;
tehetetlenül vár, és imádkozik, hogy menjen tovább a csónak. Thomas Kind némán állt, egyik kezével a gránitfalba kapaszkodott, hogy egyhelyben tartsa a csónakot, a másikkal megigazította a fülhallgatót. Felsőtestét lassan jobbra, majd balra forgatva hallgatózott. Sehol semmi. Talán még sincsenek itt? Lehet, hogy tévedés volt ebben a barlangjáratban maradni. A mikrofon és a kihangosító műszer is végtelenül érzékeny. Az egyenetlen sziklafalak és a víz felszíne úgy működnek, mint egy hatalmas hangszóró, minden irányba szétszórva a hangokat. Könnyen lehet, hogy rosszul ítélte meg, és nem ebből az irányból jött a suttogás, hanem a másik járatból, amit épp elhagytak, vagy talán egy olyanból, amibe még nem is merészkedett. Halk nyikorgás hallatszott a sötétségben, közvetlenül Elena háta mögött, és valami kis légmozgás csapta ,meg a csatorna felől. A motorcsónak indult el a bejárat elől. Elena megkönnyebbülten keresztet vetett, aztán azt suttogta: − Elmegy… − Várjunk még pár percig… Ekkor hirtelen éles kiáltás harsant fel a sötétben, közvetlen közelről. Elena kővé dermedt a rémülettől. A kiáltás megint felharsant, még hosszabban és hangosabban. − Jézusom, ne! − suttogta Harry. Danny magához tért.
87. fejezet Thomas Kind épp a motor indítójához nyúlt, amikor az éles kiáltás felverte a barlang csendjét. A két kétszázötven lóerős Yamaha motor beindult, és a reflektorok felgyulladtak. Kind széles kanyarral megfordult, és visszament oda, ahonnan elindult. Leállította a motorokat, és hagyta, hogy a csónak sodródjon egy kicsit. A reflektor fényét végigfuttatta a sziklafalon. Harry, kezével a mennyezetről cseppkőszerűen lecsüngő sziklákba
kapaszkodva, még beljebb lökte a csónakot. A reflektor fénycsóvája végigsiklott a barlangocska száján. Elena Danny mellé simulva feküdt a csónak végében, a hordágy mellett. Danny közben már elhallgatott. Némán feküdt, és halkan, egyenletesen lélegzett, ahogy addig is. A fénycsóva elhaladt a nyíláson. Abban az egyetlen pillanatban, amikor bevetült a fény, Harry úgy-ahogy ki tudta venni, mi van előttük a barlangban: három-négy méteren át még egyenesen haladt a járat, aztán hirtelen összeszűkült, és a mennyezet is egészen alacsony lett. Hogy azután mi következik, már nem látta. Nem lehetett tudni, át fog-e férni a csónak a szűkületen. Thomas Kind újból végigvilágított a sziklákon. Nem látott semmit, csak árnyakat. De nagyon jól hallotta a kiáltást, és most nem volt semmi kétsége, melyik irányból jött. Valahonnan innen, a falnak erről a szakaszáról. Visszafordította a reflektort, és sasszemekkel vizsgálgatta a falat. Salvatore a rémülettől szinte kővé dermedve ült mögötte. Úgy érezte, csak néző egy veszélyes játékban, ennél több nem telik tőle. Megvan! Kind megpillantott egy nyílást a lecsüngő szikla alatti falban. Elégedett és kegyetlen mosoly villant az arcán, és arra kormányozta a csónakot. Hangos karcolás hallatszott, aztán egy tompa puffanás, és a csónak megakadt. − A zseblámpát, gyorsan! − suttogta Harry. A motorcsónak tompa berregése egyre közelebbről hallatszott, és a falakon feléjük táncoló fény is érezhetően erősödött. − Itt van. − Elena Harryhez hajolt a zseblámpával. Egy pillanatra összevillant a tekintetük, aztán Harry átvette a lámpát, és körbevilágított a barlangban. A csónak épp a szűkület torkában akadt meg. Kis manőverezéssel talán át lehetne jutni rajta. De mi lesz azután? A szőke férfi most már tudja, hol vannak. Nincs más dolga, mint kint megvárni, amíg előbújnak. Ha továbbjutnak, és találnak egy kijáratot a tóra, az nagyszerű. De ha mégsem sikerül? Hirtelen rájuk, vetült a reflektor fénypászmája.
− Oldalra, gyorsan! Harry előre és egy kicsit oldalra dőlt, közben megragadta Elena ruháját, és őt is magával rántotta. A csónak orrán át a vízbe vetették magukat, miközben egy automata fegyver fülsiketítő ropogása csattant mögöttük. Harry a víz alá bukva átvonszolta Elenát a szűkület túlsó oldalára. Aztán hátranézett: a csónak körül szinte forrt a víz a golyózáportól. Golyók pattogtak a sziklafalról, és éles hangot adva, a csónak hátuljának verődtek. Még egy-két másodperc, és átlyuggatják a vastag alumíniumot, és eltalálják Dannyt. Harry lebukott, a csónak alá úszott, és alulról erősen megtaszította. Megpróbálta elfordítani, hogy Danny kikerüljön a golyók útjából. A tüdeje majd szétrobbant. A víz alatt, a sziklafalba kapaszkodva próbálta beljebb húzni a csónakot az átjáróba. Egyszer csak megakadt valamiben. Harry küszködve próbálta kiszabadítani és továbbvonszolni, de hiába. A mellkasa égett, muszáj volt levegőt vennie. Felrúgta magát a felszínre. Egy pillanatra látta a torkolattüzet, és mintha a szőke férfi arca is felvillant volna. Golyók süvítettek el a feje mellett, záporoztak az alumíniumra. Vett egy jó nagy levegőt, és megint lemerült. A sziklába kapaszkodott, a vállával próbált nekifeszülni a csónaknak, és kicsit megemelni. Semmi. Megint próbálkozott, aztán megint. Újból levegőt kellett volna vennie. Hirtelen úgy érezte, mintha mozdulna a csónak. Majd szétrobbant a tüdeje, de még egy nagyot lökött rajta. A csónak elszabadult, és előrelökődött. Harry tovább tolta. Aztán fel kellett mennie levegőért. Felbukkant a felszínre, és jó mélyen beszívta a friss levegőt. Ebben a pillanatban elhallgatott a golyózápor, és kialudt a reflektor. Mindent feketeség borított. − Elena… − suttogta Harry rekedten a sötétségben. − Elena! − kiáltotta sürgetőbben és hangosabban. Már-már arra gondolt, a nőt eltalálta egy golyó, és most a víz mélyén fekszik. − Itt vagyok, a csónak mellett, belekapaszkodom… − szólalt meg egész közel Elena hangja. Lihegve próbált levegőhöz jutni. − Mi legyen Dannyvel? − Sodródunk! − kiáltott fel hirtelen Elena rémülten. Ekkor Harry is megérezte, hogy a víz egyik pillanatról a másikra sokkal
hidegebb lesz. A csónak elkezdett távolodni tőle. Valami nagyon erős föld alatti áramlatba kerültek, amely magával sodorta őket. Harry félig úszva, félig a sziklafalba kapaszkodva gyorsan a csónak után vetette magát. Utol is érte, és megragadta. A csónak felgyorsult, egyre sebesebben sodorta a víz. Harry ide-oda csapódott a csónak oldala és a sziklafal között. A csónak szélébe kapaszkodva hátrább csúszott a vége felé. − Elena! − kiáltott hátra, A hangját majdnem elnyomta a hangos vízzúgás, és a sziklafalhoz verődő csónak zaja. Nem jött válasz. − Elena, merre van? Elena!
88. fejezet Thomas Kind kétségbeesetten próbálta lefejteni torkáról a szorongató kötélféleséget. Salvatore sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott. A felesége hajából kivett selyemkendőt megcsavarta, és hátulról átvetette Kind nyakán. Még erősebben szorította, és a térdét a háta közepébe nyomta. − Bastardo − sziszegte. – Bastardo! Kind erre egyáltalán nem számított. Eszébe sem jutott, hogy tartania kelljen egy ilyen puhánynak és gyávának tűnő embertől, mint Salvatore Belsito. De rajta nem fog ki. Hagyta, hogy a teste elernyedjen, és előredőlt, ami meglepetésként érte Salvatorét. Mindketten előrebuktak a csónakban. Kind ekkor egyetlen mozdulattal kitépte magát, oldalra hengeredett, és Salvatore háta mögé került. A borotva megvillant a kezében. Megragadta az olasz haját, és hátrarántotta a fejét, megfeszítve a nyakát − Az a járat, ahol voltak − Kind mély lélegzetet vett, és próbált lecsillapodni −, hová vezet? Salvatore elszántan farkasszemet nézett Kinddel. Furcsamód egyáltalán nem félt. − Sehová. Kind elhúzta a borotvát Salvatore orra alatt, aki felkiáltott. Vöröslő vérpatakocska buggyant ki a szája fölött.
− Hová vezet? Salvatore fuldokolva próbálta kiköpni a vért. − Mint a többi járat, egy föld alatti patakhoz, az meg vissza a tóba. − Merre? Északra, délre? Salvatore arcán széles mosoly terült el, mintha az egész lelkét beleadta volna. − Nem… nem mondom meg.
89. fejezet Harry a csónak szélébe kapaszkodott, Elenát erősen magához szorította, miközben a csónak a hátuljával előrefordulva sodródott az áramlatban, amely mennydörgő zúgást keltett Szuroksötétség vette őket körül. Harry keze már kisebesedett és vérzett, mert állandóan bele-belekapaszkodott a sziklafalba, hogy lassítani próbálja a csónak sebességét Érezte, hogy Elena hozzásimul, és minden erejével küzd, hogy a víz fölött tartsa a fejét. Fogalma sem volt, hogy Danny egyáltalán a csónakban van-e még. Aztán hirtelen semmi nem volt alattuk, csak levegő. Egy zuhataghoz érkeztek. Harry hallotta, hogy Elena felsikolt. Mély vízbe zuhantak. Minden sötétebb volt, mint valaha. A hatalmas erő lelökte Harryt a víz alá, valami örvényben forogva leért a víz fenekére, aztán fellökte magát a felszínre. Felbukkant. Fuldokolva, zihálva kapkodta a levegőt. Látta, hogy a sötétségbe egy fénycsík hasít. − Elena! − ordított fel. − Elena! Elena hangja a háta mögül válaszolt. Harry ijedten megfordult látta, hogy a nő felé úszik. Váratlanul szilárd talajt érzett a lába alatt egy víz alá benyúló sziklapad volt. Kimerülten, zihálva megállt rajta. Előtte növényzet függönye csüngött, a lombokon átcsillant a tó tükre. Elena közben odaért mellé, és kikötött a sziklapadkán, visszafelé fordult, amerre jöttek. Harry követte a tekintetét, és érezte, hogy beléhasít a jeges hidegség. Danny ott feküdt a tó partján, úgy festett, mint egy kísértet. Sápadt volt,
szinte áttetsző. Szakállas, félig meztelen, a kötések letépve. Ott feküdt a tóparton, és őt nézte. − Harry… − suttogta. − Te jóságos atyaúristen… Danny és Harry egymásra meredtek, félig örvendezve, félig hitetlenkedve, hogy nemcsak élnek, de együtt vannak annyi év után. Harry felállt, és gyorsan odabotorkált Danny mellé. − Fogd meg a kezem! Danny lassan odanyúlt, a kezük találkozott, és Harry segített neki feltápászkodni, vigyázva a törött lábaira, melyeken csodával határos módon még mindig ott volt a gipsz. − Jól vagy? − Igen… − Danny erőtlenül bólintott, és mosolyogni próbált. Harry látta, hogy lassan erőt vesz rajta a kimerültség. A hátuk mögül hirtelen zokogás hallatszott. Mindketten felkapták a fejüket. Elena a szikla szélén ült, ahol Harry hagyta. A szemét lehunyta, maga köré fonta a karját, és egész testét rázta a megkönnyebbült zokogás, hiába igyekezett visszafojtani. Harry gyorsan odasietett a vizes sziklán csúszkálva, és letérdelt mellé. − Minden rendben van − mondta, és átölelte. − Jaj, ne haragudjon − Elena csak ennyit tudott kinyögni, aztán Harry vállára borult és tovább zokogott. − Nem lesz semmi baj − csitítgatta Harry. − Mindnyájan biztonságban vagyunk. Harry hátranézett, látta, hogy Danny figyeli őket Igen, biztonságban vannak. De vajon meddig? És most hogyan tovább?
90. fejezet Róma, a Kínai Népköztársaság Nagykövetsége, július 14. kedd 14:30 A fekete Cadillac rákanyarodott a Via Bruxelles-re, és végighajtott a múlt századi kőfal mentén, amely körbevette az egykori Parco di Villa Graziolit.
A limuzin lassított. Egy páncélozott csendőrségi autóhoz közeledett, amely keresztben állt a járdán. Kicsit odébb egy másik. A kettő között volt az 56. szám. A Cadillac elé kanyarodott, és megállt egy magas, zöldre festett kapunál. Egy pillanat múlva a kapu kinyílt, és a limuzin behajtott. A kapu azonnal bezárult mögötte. Az Egyesült Államok olaszországi nagykövete, Leighton Merriweather Fox kiszállt a kocsiból, és odasétált a négyemeletes, rózsaszín téglából és márványból készült épülethez, amely a Kínai Nagykövetség székhelye volt. A kíséretében érkezett Nicholas Reid, a helyettes konzul, Harmon Alley, a politikai attasé, valamint a titkára, James Eaton. A nagykövetségen komor hangulat uralkodott. Eaton figyelte, ahogy Fox meghajtja a fejét, és kezet fog Jiang Youmeivel, a kínai nagykövettel, Nicholas Reid pedig a külügyminiszterrel, Zhou Yivel, míg Harmon Alley a külügyminiszter-helyettest, Dai Ruit üdvözölte. A beszélgetés csak egy téma körül forgott az aranyozott cirádákkal ékes, halványzöld falú fogadószobában: a Hefei városában bekövetkezett tömegkatasztrófáról. A szennyezett ivóvíz miatt elpusztult áldozatok száma immár hatvankétezerre emelkedett, és még tovább nőtt. Az egészségügyi szakértők megbecsülni sem tudták, mennyi lesz a végleges szám. Hetvenezer, nyolcvanezer? A tisztítótelepeket lezárták, az ivóvizet repülőgépeken, vasúton és teherautókon szállították a régióba. De a pusztulás már megállíthatatlan volt. A kínai hadsereg nagy erőkkel jelen volt a helyszínen, de nem tudtak megbirkózni az emberfeletti feladattal, a rengeteg beteggel és halottal. Annak ellenére, hogy Peking megpróbálta visszatartani a híreket, már az egész világ értesült a történtekről. Leighon Merriweather Fox és Nicholas Reid azért érkeztek, hogy részvétüket nyilvánítsák, és felajánlják az Egyesült Államok segítségét. Harmon Alley és James Eaton feladata az volt, hogy politikai szempontból elemezzék a helyzetet. Az egész világon mindenütt hasonló jelenetek játszódtak le: magas rangú diplomaták keresték fel a kínai nagykövetségeket, látszólag azért, hogy segítő kezet nyújtsanak, de valójában, hogy körülszimatoljanak, milyen politikai következményekkel jár majd a kialakult helyzet. Mindenki azon törte a fejét, képes lesz-e a kínai vezetés megoldani a válsághelyzetet, vagy az lesz a vége, hogy a provinciák fellázadnak, és elszakadnak Pekingtől. Mindenki tisztában volt vele, hogy Kína a szakadék szélén táncol. Azt talán még kibírja a központi
kormányzat, ami Hefeiben történt, de ha ugyanez a szörnyűség holnap, a jövő héten vagy jövőre megismétlődik az országban másutt is, az akár a teljes összeomlásba döntheti a Kínai Népköztársaságot. Minden külföldi kormány tudta, hogy ez a legszörnyűbb rémálom a pekingi rezsim számára. Eaton udvarias főhajtással elvett egy csésze teát a tálcáról, amit egy szürke ruhás fiatal nő kínált, és átsétált a vendégekkel zsúfolt szobán, itt-ott megállva és kezet szorítva egy-egy ismerős diplomatával. A jelenlétének leginkább az volt a célja, hogy felmérje, ki van még itt más országok képviselői közül. Miközben elcsevegett a francia politikai attaséval, valami mozgolódás támadt az ajtónál. Mindketten odanéztek, hogy ki érkezett. Eatont nem érte váratlanul, amit látott: a vatikáni külügyminiszter, Umberto Palestrina bíboros lépett be, egyszerű fekete öltönyben, fehér papi gallérral, a nyomában pedig a Szentszék három másik vezető személyisége, Joseph Matadi bíboros, Monsignor Fabio Capizzi és Nicola Marsciano bíboros. A beszélgetés zsongása szinte azonnal elhalt a teremben, a diplomaták mind azt figyelték, ahogy Palestrina odalép a kínai nagykövethez, meghajtja fejét, és kezet szorít vele, mintha a legrégebbi és legjobb barátok lennének, és mintha mit sem számítana, hogy Peking és a Vatikán között gyakorlatilag nem léteznek diplomáciai kapcsolatok. Eaton elnézést kért francia kollégájától, és lassan átsétált a terem másik felébe. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Palestrináról és kísérőiről, akik a nagykövettel beszélgettek. Még nagyobb érdeklődéssel figyelte, amikor a héttagú csoport elhagyta a fogadószobát. Parma bíboros meggyilkolása óta ez már a második alkalom volt, hogy a Vatikán képviselői és vezető kínai diplomaták nyilvánosan együtt mutatkoztak. Eaton módfelett szerette volna, ha most itt lenne Daniel Addison atya, aki talán meg tudná mondani, mi lappang emögött.
91. fejezet Marsciano némán imádkozott magában, hogy az Isten segítsen neki találni valami módot, amivel gátat vethet a borzalmaknak. Belépett a halványzöld
és rózsaszín kárpitokkal díszített kis szalonba, és leült a többiek közé Palestrina, Matadi bíboros, Monsignor Capizzi, Jian Youmei nagykövet, Zhou Yi és Dai Rui voltak jelen. Palestrina pont szemben ült vele, egy aranyozott karfájú székben, és kínaiul, mandarin nyelvjárásban társalgott kínai vendéglátóival. Egész lényéből és minden gesztusából mélységes együttérzés sugárzott, mintha legszívesebben személyesen zarándokolna el Hefeibe, hogy saját kezével ápolja a betegeket, és gondoskodjék a haldoklókról. A kínaiak udvariasan fogadták a gesztust, ha nem is hálásan. Marsciano látta rajtuk, hogy csak a diplomáciai etikett követelményeinek tesznek eleget, és tudta, hogy ezzel Palestrina is tisztában van. Bármennyire megrendítette is őket az emberi tragédia, elsősorban mégiscsak politikusok, és a kormány hatalmának megszilárdítása a legfontosabb a számukra. Persze álmukban sem gondolták volna, hogy a katasztrófáért nem az elöregedett víztisztítórendszer és nem is a természet vak erői okolhatók, hanem a tiszteletreméltó, galambősz bíboros, aki itt ül mellettük, és vigasztaló szavakat mond. Ráadásul a jelen lévő nagy tekintélyű papok mind tudnak róla, és segédkezet nyújtanak neki. Ha Marsciano eddig dédelgetett is némi reményt, hogy Capizzi vagy Matadi bíboros végül észre tér, és szembeszáll Palestrinával, minden reményét szertefoszlatta egy bizalmas levél, amelyet személyesen adtak át a bíborosnak aznap reggel, és amelyben támogatásukról biztosították a pekingi kormányzathoz való közeledésben. Marscianót is felszólították, hogy írja alá, de ő nem volt hajlandó. Palestrina szemében az, hogy a kínai kormányzat nem hajlandó együttműködni a katolikus egyházzal, annyit jelentett, hogy Kínában nincs vallásszabadság. És úgy döntött, majd ő megteremti. Hogy milyen áron, nem számít. Akik meghalnak, mártírként halnak meg egy szent ügyért. Capizzi és Matadi pedig teljes szívükből egyetértettek. Számukra a pápai trónra való törekvés volt minden; ostobák lettek volna szembeszállni azzal az emberrel, aki oda juttathatja őket. Az emberi életek az ő szemükben is csak eszköznek számítottak a nagy cél eléréséhez. És a helyzet rövidesen még súlyosabb lesz. Marsciano tudta, hogy Palestrina azt tervezi, két további tavat is meg fognak mérgezni. − Kérem, bocsássanak meg. − Marsciano hirtelen felállt. Émelygett az egész képmutató színjátéktól, képtelen volt tovább elviselni.
Palestrina meglepetten felkapta a fejét, és éles pillantást vetett rá. − Rosszul érzi magát, eminenciás uram? Marsciano ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Palestrina már olyan jól játssza a szerepét, hogy maga is elhiszi, amit mond és csinál. − Rosszul érzi magát? − kérdezte ismét Palestrina. − Igen… − felelte halkan Marsciano. Egy pillanatra Palestrinára szegezte a szemét, és a tekintetébe belesűrítette minden gyűlöletét és megvetését. Elfordult, és udvariasan meghajolt a kínaiak felé. − Róma imádkozik önökért − mondta, aztán átsétált a szobán, majd ki az ajtón. A hátában érezte, hogy Palestrina tekintete minden lépését követi.
92. fejezet A limuzinban néma csönd volt Marsciano konokul kibámult az ablakon, miközben a zöld kapu becsukódott mögöttük, és kigördültek a Via Bruxelles-re. Tudta, hogy ami az előbb történt, megpecsételte a sorsát. A tavakon jártak a gondolatai, amelyeket Palestrina már bizonyára kiszemelt. Csak ő tudja, melyik kettő fog következni a Chao-tó után. Palestrina beteges kegyetlensége egyszerűen felfoghatatlan volt Marsciano számára. Hogyan válhatott ilyen elvetemült gazemberré egy intelligens és tiszteletreméltó ember? Vagy a szörnyeteg mindig is benne lakozott, csak eddig szunnyadt? A sofőr a Via Salariára kanyarodott. Lassan araszolgattak a délutáni csúcsforgalomban. Marscianót nyomasztotta Palestrina jelenléte az oldalán, és egyfolytában magán érezte Capizzi és Matadi tekintetét, akik vele szemben ültek, és figyelték, de ő úgy tett, mintha nem venné észre. A kínai bankárra gondolt, Yan Yenre. Amellett, hogy nagyon ravasz üzletember, a kínai kommunista párt nagy hatalmú tagja, a párt elnökének kiemelt tanácsadója, sőt barátja is. Yan Yen mindig is szívén viselte a tömegek jólétét, sokat beszélt a szegények sorsáról, az egészségügy és az oktatás fejlesztésének fontosságáról, aztán a következő pillanatban felnevetett, és már az olasz vörösborokról értekezett.
− Gyakran telefonál Amerikába? − szólalt meg váratlanul Palestrina. Marsciano elfordult az ablaktól. Palestrina ránézett. Hatalmas alakja szinte betöltötte az egész ülést. − Nem értem… − Például Kanadába. − Palestrina nem vette le a szemét Marscianóról. − Alberta megyébe. − Nem értem a kérdést. − 1011 403 555 2211 − mondta Palestrina fejből. − Nem ismerős ez a szám? − Ismernem kellene? A kocsi finoman oldalra dőlt, ahogy bekanyarodtak a Via Princianára. Feltűntek a Villa Borghese parkjának ismerősen zöldellő lombjai. A Mercedes hirtelen gyorsított, a Tevere felé hajtottak tovább. Nemsokára átkelnek a hídon, ráfordulnak a Lungotevere Mellinire, a Vatikán félé. Marsciano kipillantott az ablakon. Csak egy ugrás innen a lakása a Via Carissimin… Tudta, hogy most látja utoljára ezt a környéket. − Ez a Banff Springs Hotel telefonszáma. E hó 12-én, szombaton kétszer hívták fel az irodájából, egy mobiltelefonról, amely Bardoni atya nevén van nyilvántartva. A magántitkáráén, aki Daniel atya helyére lépett. Marsciano vállat vont. − Sok telefonhívás megy az irodámból, szombatonként is. Bardoni atya rengeteget dolgozik, mások is… Nem tarthatok számon minden egyes hívást. − Ön azt mondta nekem Jacov Farel jelenlétében, hogy az a pap halott. − Az is. − Marsciano keményen szembenézett Palestrinával. − Akkor ki volt az, akit a bellagiói Villa Lorenzibe szállítottak két nappal ezelőtt, vasárnap este? Marsciano gúnyosan elmosolyodott. − A tévében látta? − A telefonhívás a Banff szállóba szombaton ment, a papot vasárnap vitték a Villa Lorenzibe. − Palestrina közelebb hajolt Marscianóhoz; a zakója pattanásig feszült a mellén. − A Villa Lorenzi egy híres író, Eros Barbu tulajdona, aki épp a Banff Springs Hotelben nyaral. − Ha azt akarja kérdezni, hogy ismerem-e Eros Barbut, a válasz igen. Régi jó barátok vagyunk, még gyerekkoromból ismerem, Toscanából. Palestrina pár pillanatig mereven nézte Marscianót, aztán hátradőlt. − Akkor bizonyára sajnálattal fogja hallani, hogy Barbu öngyilkos lett.
93. fejezet Comói-tó, 16:30 A furgon zötykölődve, rángatózva, ide-oda csúszkálva haladt a göröngyös, gazos erdei. úton. Harry a liftakna kijáratához igyekezett; remélte, hogy Elena és Danny már várni fogják. Két óra telt el azóta, hogy kimászott a tó partjára, és elment, hogy megkeresse a furgont. Késő délutánra járt már, az erdőben egyre mélyültek az árnyak. Harry nehezen igazodott el, idegennek tűnt a táj. Nemcsak hogy lassan haladt, de veszélyes is volt az út. Az öreg furgonnak rossz volt a fékje, az abroncsok pedig szinte már teljesen simára koptak. Alig tudta uralma alatt tartani a járművet a hepehupás ösvényen. Egyre-másra élesen kanyarodott az út, mindig attól kellett félnie, hogy kicsúszik, és a szakadékba zuhan, egyenesen bele a tóba. Odalent a tavon egész flottányi csónakot látott, amelyek vagy lehorgonyozva álltak, vagy lassan cirkáltak körbe-körbe. A part közelében három nagyobb hajó állt, valószínűleg a parti őrség. A rendőrség ezek szerint megtalálta a barlangot. Amint befordult egy éles kanyarban, megpillantott egy helikoptert, amely épp felszállt arról a szirtről, ahol úgy húsz perccel ezelőtt járhatott. Hirtelen az egész világ megpördült körülötte. A furgon megcsúszott a kavicsokon. Harry vadul a fékbe taposott, és visszairányította a kerekeket az útra. De hiába, a furgon továbbcsúszott oldalra. Közeledett a szakadék széle. Aztán a jobb első kerék hirtelen megakadt egy bemélyedésben. A kormány nagyot rándult a kezében, a furgon hátravágódott, és visszalökődött az útra. Harry még öt percen át küszködött a furgonnal és az úttal, míg végre leért a hegyoldalról a tó szintjére. Az út haladt még vagy húsz métert, aztán váratlanul véget ért egy bozótosnál, nem messze a vízparton álló terebélyes fáktól. Leparkolt a fasor mögé húzódva, olyan helyen, ahol semmiképp nem lehetett észrevenni a tóról, kiszállt, és a parthoz sétált. Átbujkált a
bozótoson, és megkereste a barlang sötétlő bejáratát. A távolból hallotta a köröző helikopter zúgását; nagyon remélte, hogy nem fog közelebb jönni.
94. fejezet Roscani a barlangban, a kikötőhelynél állt, és belebámult a csónakba. Egy férfi és egy nő holtteste hevert benne. A nőnek szerencséje volt, hogy nem borotvával intézte el a gyilkos, mint a férfit, és Edward Mooit is, akinek szinte lefejezett holttestét egy belső csatornában, a vízen lebegve találták meg. − A rohadt életbe! − csattant fel Roscani. − A rohadt kurva életbe! − Rá kellett volna jönnie, hogy Mooi rejtegette a papot. Azonnal vissza kellett volna mennie, és kiszedni belőle mindent, ahogy észrevette, hogy a csónak motorja meleg. De nem tette, mert épp telefonon keresték, akkor értesült a tóban talált holttestekről, és inkább oda sietett. A csónakot és a holttesteket a helyszínelőkre hagyta, és visszasétált a barlang központi folyosóján a hátsó helyiségbe, ahol a papot rejtegették. Scala és Castelletti ott várakoztak. Épp egy csendőrt hoztak oda a hátsó barlangfolyosók labirintusából. A jégcsákányos egy újabb áldozata. A gyilkosról most már annyit tudtak, hogy szőke, és valószínűleg karmolások vannak az arcán. − Bionda… − A haldokló csendőr ennyit tudott kinyögni. A szeme üveges lett, egyik kezével Scala kezét szorongatta, a másikkal gyengén a saját arcához nyúlt. − Staccare − hörögte, az arcára mutatva. − Bionda… staccare. Tehát szőke, s az arcán karmolások vannak. És nyilván nagyon erős és villámgyors. A karmolások valószínűleg a meggyilkolt nőtől származnak. A körme alatt talált bőrdarabkákat majd elküldik a laboratóriumba, DNSelemzésre. A modern technika csodái, gondolta Roscani. Persze ennek csak akkor veszik hasznát, ha már lesz gyanúsítottjuk, akitől vérmintát vehetnek az összehasonlításhoz. Roscani belépett a helyiségbe, szó nélkül elsétált Scala és Castelletti mellett, és átment a másik szobába, ahol az apáca holmiját találták. Mint
kiderítették, a neve Elena Voso, huszonhat éves, a Szent Szív ferences rendbe tartozó apáca, ápolónő, egy sienai zárdából. Roscani visszament a központi folyosóra, a hajába túrt, és azon töprengett, mi célt szolgálhat ez a barlang egyáltalán. Mindenfelé Eros Barbu mesés gazdagságának nyomai. Vajon miért engedte meg, hogy rejtekhelyül használják? A kérdésre Barbu már soha nem válaszolhat. A kanadai rendőrség már nyomozott állítólagos öngyilkosságának ügyében. Egy hegyi ösvényen találtak rá, a Loise-tó közelében, Banffban. A szájába lőttek egy vadászpuskával. Roscani meg volt győződve róla, hogy nem öngyilkosság volt, hanem a jégcsákányos egy kollégájának műve. Vagy egyszerűen azért ölték meg, mert segített Daniel atyának a menekülésben, vagy mert ki akarták szedni belőle, hol van. Talán ugyanaz az illető tette, aki Harry Addison főnökét is megölte Kaliforniában. Ha így van, akkor az egész ügy sokkal bonyolultabb és szerteágazóbb, mint eddig gondolták. Roscani a távolból hallotta a rendőrkutyák csaholását. A kanyargó folyosókon próbálták követni Elena Voso, a szökött pap és Harry Addison nyomait. Roscaninak nem volt semmi bizonyítéka, hogy ő is velük van, csak a megérzései súgták így. Kivett a zsebéből egy félig elrágcsált csokis nápolyit, és beleharapott. A helikopteres egység átvizsgálta a barlang fölött húzódó sziklákat és az erdőt. Tisztán kivehető lábnyomokat találtak a felszínre vivő lift közelében, és egy jármű keréknyomait is. De hogy mindez elvezet-e a szökevényekhez vagy a szőke gyilkoshoz, még korai lett volna megmondani. Mindenesetre egyvalami fájdalmasan egyértelmű volt: már nem egyszerűen egy szökevény papot és a bátyját kell üldözniük, hanem egy szerteágazó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, profi bűnözőt is, aki gondolkodás nélkül öl. És mindenki, akinek csak a leghalványabb sejtelme is van a pap rejtekhelyéről, életveszélyben van, bárhol elérhetik, és lesújthatnak rá.
95. fejezet
Amikor Harry belépett a barlangba, Dannyt egyedül találta. A bejárattól nem messze üldögélt, törött lába feltámasztva, Harry fekete kabátja a vállára terítve, alatta csak egy vékony köntös. Harry körbepillantott. Hová tűnhetett Elena? Aztán észrevette, hogy Danny őt nézi, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy kicsoda. Most kezdett csak kiütközni rajta a fáradtság. Harry attól félt, rosszabbra fog fordulni az állapota. − Danny, tudod, ki, vagyok? Danny nem felelt, csak tovább nézte Harryt, tétován, töprengve. − A bátyád vagyok, Harry. Megismersz? Danny végül nagyon bizonytalanul bólintott. − Egy barlangban vagyunk, Olaszországban, a Comói-tónál. Danny megint bólintott, de még mindig nagyon gyengén, mintha a szavakat hallaná ugyan, de nem igazán fogná fel a jelentésüket. − Tudod, hová ment Elena nővér? Az ápolónő, aki vigyáz rád. Hol van? Néhány másodpercig semmi reakció; aztán lassan, de határozottan balra mozdult Danny szeme. Harry követte a tekintetét a barlang hátsó részébe, ahol egy nyíláson besütött a nap. Odament, és elindult kifelé, de rögtön megtorpant. Elena odakint állt, épp öltözködött, derékig még meztelen volt. Ijedten összerezzent, amikor Harry kilépett. − Bocsánat − mondta gyorsan Harry, megfordult, és visszament a barlangba. Egy perc múlva Elena felöltözve követte, és zavartan mentegetőzni kezdett. − Csupa víz volt a ruhám, Mr. Addison, kiteregettem a napra a sziklákra, hogy megszáradjon, a maga kabátját és az öccse köntösét is. Aludt, amikor itthagytam. − Értem, semmi baj… − Harry elmosolyodott, hogy megnyugtassa Elenát. − A furgonnal jött? − Igen. − Harry…? − kérdezte Danny félrebillentett fejjel, amikor melléléptek. Most értette csak meg, hogy Harry az. Borzasztóan gyengének érezte magát. A puszta gondolkodás is − hogy megpróbálja megérteni, hol vannak, hogy került ide Harry − emberfeletti erőfeszítésébe került. Felvillant előtte a kép, ahogy Harry a kezét nyújtja, és segít neki kimászni
a vízből. Aztán az a pillanat, amikor egymásra néztek, és megértették, hogy annyi idő után ismét együtt vannak. − Én… − Danny megérintette a homlokát. − …nem tudok gondolkozni. − Nincs semmi baj, Danny − nyugtatta gyengéden Harry. − Minden rendben lesz. − Ilyen állapotban ez nem szokatlan − jelentette ki Elena. − Szándékosan mondom Daniel atya előtt, mert jobb, ha ő is tisztában van a helyzettel. Nagyon súlyos sérülések érték. Akármennyit javult is, most valamennyit visszaesett. Azt hiszem, fizikailag hamar rendbe fog jönni, de még jó ideig lehetnek problémái a megértéssel és a beszéddel. Nem fognak, eszébe jutni szavak. Csak az idő döntheti el, ez mennyire jön rendbe. Elena Harryre pillantott. − Milyen messze van a furgon? − kérdezte. Félt, hogy kicsúsznak az időből. Odakint már kezdtek megnyúlni az árnyékok. − Milyen messzire kell gyalogolnunk? Harry kicsit habozott, és Dannyre pillantott. Nem akarta felizgatni vagy megijeszteni. Megfogta Elena karját, és arrébb vonta, a barlang bejáratához. Azt mondta, onnan megmutatja, hol várakozik a furgon. Amikor odaértek, és kiléptek a szikla mögül, amely elrejtette a barlang bejáratát a tó felől, Harry szembefordult Elenával. − A rendőrség megtalálta a barlangot. Egy helikopter köröz a hegy fölött, épp ott, ahová a liftakna nyílik. Lehet, hogy a szőke férfi arra jutott ki. De a rendőrség most már biztosan tudja, hogy Danny ott volt a barlangban. A maga holmija is ott maradt, Elena, úgyhogy bizonyára már azt is kiderítették, maga kicsoda. Sőt talán már azt is tudják, hogy én ott jártam. Nem nagyon vigyáztam, sok mindent összefogdostam, lehet, hogy azonosították az ujjlenyomataimat. Át fogják kutatni a barlangot és a csatornákat, aztán az egész környéket elözönlik a rendőrök. Ha kijutunk innen, mielőtt még ideérnének, lehetőleg sötétedés előtt, hogy ne kelljen felkapcsolni a reflektort, akkor talán sikerülhet elmenekülni. Az országúton már beleolvadhatunk a többi kocsi közé. És sötétedés után talán átcsúszunk az esetleges ellenőrző pontokon is, ahogy ma reggel is sikerült. − És hová megyünk? − Ha kis szerencsénk van, és eljutunk Comóig, ott ráfordulunk a sztrádára, aztán Chiassónál átmegyünk Svájcba. Elena egy pillanatig hallgatott. − És onnan?
− Azt még nem tudom. − Harry megérezte, hogy Danny figyeli őket a barlangból. Most először vette szemügyre kicsit messzebbről az öccsét. Eddig nem is tűnt fel neki, hogy tulajdonképpen mennyire megváltozott. Lefogyott, megtört… Harry visszafordult Elenához. Tisztázni akart vele néhány dolgot, mielőtt nekivágnak az útnak. − Ugye tudja, hogy engem is köröznek egy olasz rendőr meggyilkolásáért? Danny pedig a fő gyanúsítottja a Parma bíboros elleni merényletnek. − Igen. − Szeretném, ha tudná, hogy nem én öltem meg azt a rendőrt… Hogy az öcsém mit csinált és mit nem, azt nem tudhatom, és nem is fogom megtudni, míg rendbe nem jön annyira, hogy megkérdezhessem tőle. De bármi történt is, valaki az életére tör. Mert valamit tud. És akárki akarja is megölni, feltételezni fogja, hogy akik vele vannak, azoknak is elmondta, amit tud. − Magának és nekem? − Igen. Váratlanul egy helikopter légcsavarjának berregése hangzott fel a fejük fölött. Harry megragadta Elena karját, és gyorsan berántotta a barlangba, épp amikor a helikopter elsöpört fölöttük. Kirepült a tó fölé, széles ívben kanyarodott egyet, aztán eltűnt az erdő fölött. Elena Harryre nézett. − Tisztában vagyok a helyzettel, Mr. Addison, és kész vagyok bármire. Harry kicsit hallgatott. − Jól van − mondta végül, aztán megfordult, és bement a barlangba Dannyhez.
96. fejezet Roscani lenézett a tóra, aztán a fák koronájának tetejére, ahogy a helikopter elhúzott a sziklás hegyoldal fölött. Még egyszer utoljára a saját szemével akart körülnézni; de hiába, sehol semmi, csak fák és sziklaszirtek, balra pedig a víz csillogó tükre. − A francba! − káromkodott halkan a bajusza alatt. Pedig valahol itt kell
lenniük odabent, mindnyájuknak: Daniel atyának, az apácának, Harry Addisonnak és a szőke jégcsákányosnak. A megérzése beigazolódott: Harry Addison valóban ott járt a barlangban. Megtalálták az ujjlenyomatait abban a szobában, ahol Daniel atya is rejtőzött. Roscani el sem tudta képzelni, Addison hogyan menekült meg előlük, hogy talált rá a barlangra, és hogy sikerült elmenekülnie a szőke férfi elől. Mindenesetre annyi előnye van a helyzetnek, hogy most már nem egész Olaszországban kell hajkurászni a keresett személyeket. A szóba jöhető terület leszűkült egy-két négyzetkilométerre. Viszont most már több szökevényt is keresnek − Addisonékat és a szőke férfit. A pilóta észak felé haladt az egyre sötétedő alkonyatban. Roscani a távolban meglátta a Gruppo Cardinale embereinek nyüzsgését; a több száz katona és csendőr épp megérkezett egy taktikailag fontos helyre, a barlang fölött tornyosuló sziklákra. Roscani odaszólt a pilótának, hogy indulhatnak vissza a Villa Lorenziben néhány órával korábban felállított főhadiszállásra. A gondolatai már a következő lépésen jártak. Mostantól tehát két nyomot kell követniük. Az amerikaiakról és az apácáról legalább tudnak valamennyit, de hogy ki lehet a szőke jégcsákányos, arról még mindig a leghalványabb sejtelme sincs. És most mindennél fontosabb, hogy ezt kiderítse.
97. fejezet A kormány kegyetlenül nyikorgott Harry kezében. A furgon zötykölődött, a kerekek csikorogtak a hegyre meredeken felfelé futó kavicsos ösvényen. Ki-kicsúsztak oldalra, veszélyesen megközelítve a szakadék szélét. Aztán végre-valahára megérkeztek egy földútra, ahol a furgon kerekei már jobban tapadtak. − Hát eddig megvolnánk. − Harry egy félmosollyal Elenára nézett, aki falfehéren az ajtónak támaszkodott. Danny kettőjük között szorongott, és a semmibe bámult, mintha nem is lenne tudatában, mi folyik körülötte. Harry tekintete a furgon primitív műszerfalára esett. Benzin. A tank alig a negyedéig volt. Ki tudja, meddig lesz ez elég.
− Mr. Addison, az öccsének a lehető leghamarabb szüksége lesz folyadékra és ennivalóra. Közben szinte teljesen besötétedett. A távolban már látták a Bellagióba vezető főúton hömpölygő kocsisor lámpáit. A dél felé haladó országút a tó partja mentén vitt Comóig, ahová Harry el akart jutni. Hogy milyen messze van, és hány település van útközben, nem tudta sem ő, sem Elena. − Az egyháznak ma is van joga menedéket nyújtani a szökevényeknek? − kérdezte hirtelen Harry. Eszébe jutott az évszázados hagyomány. − Nem tudom, Mr. Addison. − Segítenének, ha menedéket kérnénk, legalább egy éjszakára? − Bellagióban, a tópart közelében van a Santa Chiara templom. Azért tudom, mert ferences templom, és én is ferences apácarendbe tartozom. Ha valahol segítenek, akkor ott. − Bellagióban? − Harrynek nem nagyon tetszett az ötlet. Túl kockázatos. Jobb lenne dél felé haladni a tó partján, arra talán még nincs jelen a rendőrség. − Mr. Addison … − szólalt meg halkan Elena Dannyre pillantva. − Szorít az idő. Harry követte a tekintetét, és ő is Dannyre nézett. A testvére aludt, feje a mellkasára bukott. Bellagio. Igen, Elenának igaza van, most nincs idejük messzebbre menni.
98. fejezet Roscanit egészen elvakította a felvert porfelhő és a reflektorok fénye, miközben leereszkedtek a Villa Lorenzi előtti behajtóúton. Behúzott nyakkal elsietett a még mindig forgó légcsavar alatt, átsétált a kerten, és belépett a főhadiszállásra, amelyet Eros Barbu báltermében állítottak fel. Odabent vágni lehetett a cigarettafüstöt. Az aranyozott gipszcirádákkal díszített, kristálycsillárokkal megvilágított terem úgy festett, mintha egy megszálló hadsereg kvártélyozta volna be magát. Roscani átverekedett a nyüzsgésen, válaszolgatva a záporozó kérdésekre, aztán megállt a falra kiszögezett hatalmas térkép előtt, amelyen
kis zászlócskák jelölték az ellenőrző pontokat. Már az akció puszta mérete is aggasztotta. Túl sok az ember, túl nagy a zaj, túlságosan kezelhetetlen az egész. Tényleg olyan, mintha egy hadsereget kellene irányítania. Sok szempontból csak akadályozza a nagy erő, míg akiket üldöznek, könnyen mozgó kis gerillacsapatként tudnak manőverezni. Belépett a terem végéből nyíló kis szobába, ahol irodát rendeztek be. Becsukta az ajtót, és leült. Több telefonüzenet is várta − Taglia hívta Rómából, Farel a Vatikánból, és a felesége otthonról. Legelőször a feleségét hívta vissza. Aztán jön Taglia, majd Farel. Ezt követően legalább húsz percig nem akar beszélni senkivel. Szüksége van egy kis nyugalomra és csendre, hogy átgondolja az Interpoltól kapott információkat, és megfontolja, hozzásegítenek-e a szőke férfi kilétének megállapításához.
Bellagio, Hotel Florence, 20:40 Thomas Kind az öltözőasztalnál ült, és megszemlélte magát a tükörben. Alaposan kitisztogatta a mély karmolásokat, amelyeket Marta körme hagyott, és amennyire tudta, összehúzta a sebet, hogy eltakarja a rákent alapozó. Valamivel öt óra után ért vissza a hotelba. Lestoppolt egy autót a Bellagio felé vezető úton. Két vakációzó angol egyetemista vette fel. Azt mondta nekik, összeveszett útközben a barátnőjével, aki kirakta a kocsiból, és ő karmolta meg veszekedés közben. Egy kilométerrel a rendőrségi ellenőrző pont előtt kiszállt, mondván, hogy még mindig szörnyen dühös, szeretne gyalogolni egy kicsit, hátha attól lecsillapodik. Amikor elhajtott az autó, bement a fasor mögé, átvágott egy mezőn, és kikerülte az ellenőrző pontot, úgy tért vissza az útra. Húsz perc alatt be is ért Bellagióba. A szállodában a hátsó lépcsőn lopakodott fel a szobájába. Aztán visszament a portára szólni, hogy holnap kora reggel elutazik, a számlát továbbítsák amszterdami címére. Utána jó alaposan szemügyre vette magát a tükörben, és úgy döntött, ráfér egy zuhany, no meg némi átalakítás a külsejére. Közelebb hajolt a tükörhöz, és spirállal kifestette a szempilláját, aztán
felrakott még egy is szemhéjpúdert. Elégedetten hátradőlt, és megvizsgálta az összhatást. Magas sarkú cipőt vett fel, bézsszínű nadrágot, bő, fehér selyemblúzt, világoskék lenvászon blézert. Apró arany fülbevaló és egy gyöngysor egészítette ki az öltözéket. Becsukta a bőröndjét, és vetett még egy utolsó pillantást a tükörbe. A fejébe nyomott egy széles karimájú szalmakalapot, a szobakulcsot az ágyra dobta, és kisétált az ajtón. Mindössze ennyi kellett, hogy Thomas Jose Rios-Alvarez Kind − alias Frederick Voor Amszterdamból − átalakuljon Julia Louise Phelps San Franciscó-i ingatlanügynökké.
99. fejezet Harry a lélegzetét visszafojtva figyelte a két fegyveres csendőrt, akik továbbintették a fehér Fiatot Bellagio felé, aztán odaléptek a következő járműhöz. Intettek, hogy gördüljön előbbre, az ellenőrző pontnál felállított lámpák fényébe. Kicsit távolabb, az út túloldalán két csendőr a városból kifelé jövő autókat vizsgálta. Még messzebb, az út szélén egy páncélozott kocsi mellé húzódva további négy csendőr ácsorgott. Harry már messziről észrevette a lámpák fényét, és tudta, mi fog következni, még mielőtt érezhetően lelassult volna a kocsisor. Az első alkalommal, amikor Elenával áthaladtak az ellenőrző ponton, nagy szerencséjük volt. Csakhogy most hárman vannak… Visszafojtotta lélegzetét, és felkészült a legrosszabbra. − Mr. Addison… − Elena mereven előre bámult. Harry ekkor látta, hogy az előttük álló kocsi elindult, és rájött, hogy már ott is vannak az ellenőrző pontnál. Az egyik csendőr intett, hogy hajtson előbbre. Harry szíve hevesen kalapált. A volánt markoló tenyere izzadni kezdett. A csendőr megint intett. Harry jó nagy levegőt vett, és felengedte a kuplungot. A furgon előbbre lódult. A csendőr intett, hogy álljon meg. Harry megállt. Két csendőr lépett az ablakhoz, mindkét oldalról, erős fényű zseblámpákkal a kezükben. − Te jóságos ég… − Mi az? − kérdezte gyorsan Elena.
− Ez ugyanaz a pasas, mint reggel. A csendőrön is látszott, hogy azonnal megismeri Harryt. A pap, aki reggel kis híján elgázolta! − Buona sera − mondta a csendőr. − Buona sera − viszonozta Harry. A csendőr feljebb emelte a zseblámpát, és bevilágított a furgon belsejébe. Danny még mindig aludt, Elenának dőlve. Harry fekete papi kabátja volt rajta. A másik csendőr, aki Elena oldalán állt, intett, hogy tekerje le az ablakot. Elena nem vett tudomást róla, a Harry ablakánál álló csendőrre nézett. − Egy temetésen voltunk, ugye emlékszik ránk? − kérdezte. − Persze. − Most indulunk visszafelé. Dolgetta atya − Elena Dannyre mutatott, és lehalkította a hangját, mintha nem akarná felébreszteni − Milánóból érkezett, hogy misét mondjon. Nagyon beteg szegény, de ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön. Igyekszünk gyorsan hazavinni és ágyba dugni, mielőtt rosszabbra fordul az állapota. A csendőr egy hosszú pillanatig bámult, aztán megint végigfuttatta a zseblámpa fényét Harryn és Dannyn. − Mi az, mit akar még? Szálljunk ki és ébresszük föl, rángassunk ki egy beteg embert? − Elena szeme dühösen szikrázott. A hátuk mögött türelmetlen dudálás harsant. Az autók kezdtek egyre jobban feltorlódni. A csendőr végül kikapcsolta a zseblámpát, bólintott a társának, aztán hátrább lépett, és továbbintette őket.
100. fejezet Roscani letört egy darabka csokoládét, beleharapott, és becsukta az Interpoltól kapott dossziét. Az első rész ötvenkilenc oldalon át részletes ismertetést adott huszonhét férfiről és kilenc nőről, az Európában működő legismertebb terroristákról. A második rész huszonnyolc oldalas volt, a valószínűleg Európában
tartózkodó, szabadlábon lévő bérgyilkosokról adott információkat. Összesen tizennégyen voltak, mind férfi. Bármelyikük közreműködhetett a buszrobbantásban. Bármelyikük összeégett holtteste lehetett, amit Daniel atyáénak gondoltak, és bármelyiküké lehetett a Llama pisztoly is. Roscani azonban a pszichológiai profilok alapján úgy vélte, egyikükben sincs meg az a szinte erotikusan szadisztikus hajlam, amit a szőke jégcsákányos férfiban sejtett. Bosszúsan felállt, átkozva magát, amiért eszébe jutott az a marhaság, hogy leszokik a dohányzásról. Kinyitotta a csendes kis szentély ajtaját, és kilépett a Villa Lorenzi báltermébe. Miközben átvágott a tömegen, és körbenézegetett, az futott át a fején, hogy az előbb tévedett. Igen, ez valóban egy hadsereg. De figyelembe véve a helyzetet, nagyon is jó, hogy ennyi embere van. Nem szívesen nézett volna szembe egyedül a feladattal. Ebben a küzdelemben szükség van legalább ezer éles szemre. Csak így tudja csapdába ejteni a szökevényeket, másképp megint bottal ütheti a nyomukat.
Bellagio, Santa Chiara templom 22:15 Harry Danny mellett ült a sötét furgonban, és várta, hogy Elena végrevalahára visszajöjjön. Már vagy félórája elment, és Harry egyre inkább aggódni kezdett. Az utca túloldalán egy csapat tinédzser vonult el, hangosan nevetgélve, az egyikük gitárt pengetett. Pár perccel korábban egy idős férfi ment el ugyanarra, dudorászgatva, két kis kutyát sétáltatva pórázon. A fiatalok hangja lassan elhalt; Harry csak még idegesebbnek érezte magát a csendben. Kicsit félrefordította a fejét, és Dannyre nézett, aki a szomszédos ülésen aludt, begipszelt lábát furcsa, magzatszerű pózban maga alá húzva. Ártatlan volt az arca, mint egy alvó gyereké. Szerette volna megérinteni, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Elfordult, és a dombon álló templom felé nézett, remélve, hogy végre meglátja Elenát közeledni. De nem látott semmit, csak a kihalt utcát, és a járdaszélen parkoló autók sorát.
Hirtelen furcsa gondolat ötlött fel benne: mintha egyszer csak megértette volna, miért van itt, és miért történik vele mindez. Ez a karmája. Tartozik vele. Most váltja be az ígéretét, amit egyszer régen tett Danny-nek, mielőtt a Harvardra ment volna. Danny akkoriban lázadóbb volt, mint valaha, állandóan bajba keveredett otthon és az iskolában, sőt a rendőrséggel is összerúgta a port. Harry készült elutazni a Harvardra; két nap múlva kezdődött a tanév. Már lent volt a hallban a bőröndjével, és Dannyt kereste, hogy elbúcsúzzon tőle. Danny egyszer csak bejött. Az arca piszkos volt, a haja kócos, a jobb ökle kisebesedett, látszott, hogy verekedett. A bőröndre pillantott, aztán Harryre, és egyetlen szó nélkül elment mellette. Harry utánakapott, keményen megragadta a karját, és visszarántotta. Még most is hallotta a saját szavait: − Fejezd be a gimnáziumot, oké? Utána visszajövök érted, és magammal viszlek. Nem hagylak itt, megígérem. Több volt ez, mint puszta ígéret − a fogadalom megerősítése, amit évekkel korábban tettek, hogy segítenek egymásnak kijutni innen, és soha többé nem térnek vissza. Aztán ilyen-olyan okokból kifolyólag végül soha nem váltotta be az ígéretét. És bár soha nem beszéltek róla, Harry a lelke mélyén tudta, hogy az elidegenedésüknek az volt az oka, hogy nem ment vissza Dannyért. Nem tartotta be az ígéretét, és Danny ezt mind a mai napig felrója neki. Hát most beváltja az ígéretét. Eljött érte, hogy magával vigye. Az órájára pillantott, aztán fel a hegyoldalba. Öt perc múlva fél tizenegy. Az utca sötét és üres. Elena sehol. Hirtelen egy telefon tompított csöngése hasított a csöndbe. Harry összerezzent, és körbenézett, azon tűnődve, honnan jöhet a hang. Aztán rájött, hogy a saját mobiltelefonja szól a kesztyűtartóból. A csöngetés elhallgatott, majd kis szünet után újból kezdődött. Harry kinyitotta a kesztyűtartót, kivette telefont és bekapcsolta. − Tessék − szólt bele óvatosan, bár tudta, hogy csak egyetlen valaki tudhatja elérni − Harry? − Adrianna… − Harry, hol vagy most? Adrianna hangjában nem csengett sem aggodalom, sem barátság. Az egész érezhetően csak hivatalos ügy volt a számára, üzlet. Eaton és ő kell
hogy először beszéljenek Dannyvel, mielőtt bárki más utolérné. Neki csak ez számított. − Harry…? − Itt vagyok, mondjad. − Az öcséd veled van? − Igen. − Mondd meg, hol vagytok. Harry gyors pillantást vetett az utcára. Fél tizenegy. − Te hol vagy, Adrianna? − Itt, Bellagióban. A Du Lac szállóban. Ahol te is megszálltál. − Eaton is veled van? − Nincs, de úton van ide Rómából. A hegyoldalba felnyúló utca végében hirtelen kigyulladt két reflektor, és lassan közeledni kezdett. Két rendőr volt, motorkerékpáron. Lassan haladtak, az utcalámpák fénye meg-megcsillant a sisakjukon. A parkoló autókat és a járdát figyelték. − Harry, ott vagy? Harry hallotta, hogy Danny mozgolódni kezd mellette. Csak nehogy most térjen magához, a lehető legrosszabbkor, mint a barlangban is! − Mondd meg, hol vagy, odamegyek. Danny megint megmoccant. A rendőrök már majdnem ott voltak, egykét parkoló autó választotta csak el őket a furgontól. − A fenébe, Harry, szólalj már meg! Mondd meg, hol vagytok! Harry kikapcsolta a telefont, aztán Danny fölé hajolva jól lehúzta a fejét. Imádkozott, hogy ne adjon semmi hangot. Ismét megszólalt a telefon. Adrianna hívta vissza. Hangos, fülsértő volt a csöngés, Harrynek az volt az érzése, mintha egy hangszórón szólna kihangosítva. Kétségbeesetten tapogatózva próbálta megkeresni a telefont, de az beszorult valahová az ülés, Danny és az inge ráncai közé. Igyekezett ránehezedni teljes testével, hogy elfojtsa a hangot, nehogy a rendőrök meghallják. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a csöngés abbamaradt. Harry nagyon szeretett volna kinézni az ablakon, hogy elmentek-e már a rendőrök, de nem mert. A fülében hangosan dörömbölt a szívdobogása. Ekkor erőteljesen kopogtak az ablakon. Harry ereiben megfagyott a vér. A kopogás hangosabban megismétlődött. Végül rémülten és megadóan felemelte a fejét.
Elena állt ott, egy pappal. Egy tolószéket hoztak.
101. fejezet A Hotel Florence bárjában, az ablak közelében egy csinos nő üldögélt egyedül, kék blézerben, széles karimájú szalmakalapban. Egészen a tópartig el lehetett látni innen, a szárnyashajó kikötőjére. Jól látta a csendőröket is, akik a jegyárusító bódé közelében álldogáltak a mólón, szemmel tartva a hajóra várakozó embereket. A nő hátat fordított a bárban ülő többi vendégnek, kivett egy mobiltelefont a táskájából, és egy milánói számot tárcsázott. A hívást speciális kapcsolótábla fogadta, és továbbította egy másik számra, egy másik kapcsolótáblához Citiavecchiában, onnan pedig egy titkos római telefonszámra. − Si − szólalt meg egy férfihang. − Itt S. − mondta Thomas Kind. − Un momento − válaszolta a férfihang. Csönd. − Tessék − szólalt meg egy másik férfi. A hangja elektronikusan el lett torzítva, hogy ne lehessen felismerni. A beszélgetés francia nyelven folyt. − A célpont még életben van. Valószínűleg megsebesült. De sajnos azt kell jelentenem, hogy kicsúszott a kezemből. − Tudom − felelte a férfihang. − Mik az újabb utasításai? Ha úgy gondolja, lemondok a megbízatásról. − Nem. Erre ne is gondoljon. Nagyra értékelem az ügybuzgalmát és a szakértelmét. A rendőrség már tudja, hogy maga ott van, és keresik. − Gondoltam. − El tud távozni onnan? − Ha szerencsém van, igen. − Akkor jöjjön ide. − Tovább üldözhetem a célpontot, még ha a rendőrség itt is van. − Igen, de minek? Most, hogy a pille feléledt, majd szépen idecsalogatjuk a gyertyalánghoz.
Palestrina lenyomott egy gombot egy dobozkán a telefon mellett, és odanyújtotta a kagylót Farelnek, aki átvette, és lerakta. Palestrina pár pillanatig csak ült a szinte teljesen sötét irodában, és elnézte a festményeket, a szobrokat, az ősrégi, bőrbe kötött könyvekkel telerakott polcokat. Sok évszázadnyi történelem vette körül a rezidenciájában, amely a pápai lakosztály alatti emeleten volt. A pápa pihent a kimerítő nap után, abban a megnyugtató tudatban, hogy megbízható tanácsadói addig is kezükben tartják a Szentszék ügyeit. − Ha megengedi, eminenciás uram… − szólalt meg Farel. Palestrina felnézett rá. − Tessék, mondja csak ki, amit gondol. − Az a pap… Thomas Kind nem tudja megállítani, és Roscani sem a hadseregnyi rendőrrel. Olyan, mint egy macska, kilenc élete van. Lehet, hogy végül sikerül csapdába csalnunk… De mi lesz, ha addig eljár a szája? − Arra céloz, hogy egy ember miatt elveszíthetjük Kínát? − Igen. És nem tehetünk ellene semmit. Legfeljebb mindent tagadhatunk. De a kínai terveinknek akkor is vége, és a gyanú árnyéka örökre ránk tapad. Palestrina megfordult a forgószékkel a háta mögött álló antik szekrénykéhez. Egy kisméretű, ókori mellszobor állt rajta: Makedónjai Nagy Sándor. Az 5. században faragták görög márványból. − A makedón király fiaként születtem − mondta Palestrina − halkan Farelnek, de közben megbabonázva a szobrot nézte. − Arisztotelész volt a nevelőm… Húszéves koromban atyámat meggyilkolták, és én király lettem. Mindenfelől atyám ellenségei vettek körül. De én megsemmisítettem őket, magam köré gyűjtöttem a hozzám hűségeseket, és eltapostam minden lázadást… Két év múlva már Görögország kormányzója voltam, és átkeltem Perzsiába, harmincötezer görög és makedón katonával… Palestrina lassan Farel felé fordult. A szekrénykén álló lámpa fénye különösen hullott rá, a feje és a Nagy Sándor szoboré szinte egybemosódott. Tekintete Farelébe kapcsolódott, és tovább beszélt. Farel hátán végigfutott a hideg. Palestrina tekintete minden szónál egyre jobban elsötétedett és egyre távolabbivá vált; teljesen beleélte magát a szerepbe. − Trója mellett megvertem egy negyvenezres sereget, és mindössze száztízet vesztettem a saját katonáim közül. Dél felé nyomultunk tovább,
és megütköztünk Dárius királlyal és ötszázezres hadával. Dárius elmenekült, hátrahagyva anyját, feleségét és gyermekeit. Ezután elfoglaltam Thyrust és Gazát, és bevonultam Egyiptomba. Ezáltal a Földközi-tenger egész keleti partját uralmam alá vontam. Ezután következett Babilon, és ami még megmaradt a perzsa birodalomból, a Kaszpi-tenger déli partjain túl. Majd észak felé nyomultam tovább, KözépÁzsiába. Palestrina hirtelen Farel felé fordult, a tekintetén látszott, hogy visszazökkent a jelenbe. − Nem vallottam kudarcot Perzsiában, Jacov. És Kínával sem fogok kudarcot vallani. − Palestrina hangja elhalkult. A tekintete szinte belehasított Farelbe. − Hozza ide nekem Bardoni atyát. Most azonnal.
102. fejezet Bellagio, 22:50 Elena feküdt a sötétségben, és a kis ablak halványan derengő négyszögét bámulta. A templom mögötti rendházban szállásolták el őket, amely a papok lakhelyéül szolgált. Most csak ketten-hárman tartózkodtak ott Renato atyán kívül, ő volt az alacsony, köpcös, barátságos pap, aki elkísérte Elenát a furgonhoz. A rendház többi lakója épp lelkigyakorlaton vett részt, így Elenának külön szoba jutott, Daniel atyáé mellett, és Harry egyedül lakott a folyosó túlsó végében. Elena nagyon bánta, hogy annyit késlekedett, és ezzel kellemetlen perceket szerzett Harrynek, de nem tehetett róla. Renato atyát nem volt könnyű meggyőzni. Csak miután felhívták a sienai zárda főnökasszonyát, és ő beszélt Renato atyával, akkor egyezett bele, hogy szállást adjon nekik. A templom árnyékába húzódva megvárták, amíg a motorkerékpáros rendőrök eltűnnek, aztán behozták ide Daniel atyát, megvacsoráztatták és lefektették. Később Renato atya a rendház kis konyhájában megvendégelte őket a vacsoráról maradt spagettivel. Aztán a szobájukba vezette a vendégeket, és ő is nyugovóra tért. De előbb figyelmeztette őket, hogy
holnap visszatér a többi pap, és addigra nekik mindenképpen távozniuk kell. Távozni… − gondolta Elena, tekintetét még mindig az ablak négyszögére szegezve. De hová? A saját szabadsága jutott az eszébe, jobban mondva inkább a szabadság hiánya. Nem hagyta nyugodni annak a pillanatnak az emléke, amikor a barlangban zokogni kezdett, és Harry átölelte és vigasztalta, pedig nyilván maga is az összeomlás szélén állt. A másik emlékkép még élesebb volt: amikor Harry ruhátlanul kapta a barlang előtt. Már nem volt zavarba ejtő, inkább izgalmas. Eltűnődött, hogy ha nem lenne apáca, akkor is olyan gyorsan elfordult volna. Hiszen szép és fiatal… Most először törtek rá a jól ismert, felkavaró érzések azóta, hogy a pescarai kórházban a szobájában feküdt, a betegének lélegzését hallgatva. Látta maga előtt Harryt, ahogy kilép a barlangból, érezte magán a tekintetét. Ebben a pillanatban megértette, hogy ezek az érzések, amelyek olyan régóta gyötrik, valóságosak, és már nem félt tőlük. Az Isten által rá mért próbatételeknek nem az a célja, hogy megerősítsék a szüzességre és engedelmességre tett fogadalmát, hanem éppen az, hogy segítsenek neki megtalálni önmagát. Hogy megtudja, ki is ő valójában, és ki akar lenni. Talán ezért történik minden, és ezért lépett az életébe Harry Addison: hogy segítsen neki meghozni egy fontos döntést. Az egyénisége olyan hatással volt rá, mint még soha senkié. Volt benne valami megnyugtató, felszabadító, frissítő, mintha megszűntetné a bűntudatot és az elszigeteltséget, amit ezek az érzések régebben mindig keltettek benne. Egyszer csak kitárult egy ajtó, ő pedig rájött, hogy mögötte az élet örömteli, biztonságos, és nagyon jó élni, Elena Vosónak lenni, ugyanolyan érzésekkel és szenvedélyekkel, mint más emberek. Harry halk kopogtatást hallott, és a sötétségben lassan nyílni látta az ajtót. − Mr. Addison… − suttogta Elena. − Történt valami? − Harry ijedten felült. − Nem, nincs semmi baj… Bejöhetek? Harry kicsit csodálkozva bólintott. − Igen, persze… Az ajtó szélesebbre tárult, és a folyosóról beszűrődő gyenge fényben kirajzolódott Elena alakja, aztán becsukódott mögötte az ajtó. − Ne haragudjon, hogy felébresztettem.
Harry épp csak annyit látott, hogy Elena közelebb lép az ágyhoz. Apácaruhában volt, de mezítláb. Egyszerre látszott izgatottnak és idegesnek. − Üljön le − mondta Harry, az ágy szélére mutatva. − Inkább állnék, Mr. Addison. − Harry. − Harry… − Elena még mindig idegesen elmosolyodott. − Mi az? − Én… én csak eldöntöttem valamit, és szerettem volna elmondani. Harry bólintott; még mindig nem értett semmit. − Én… mondtam nem sokkal azután, hogy először találkoztunk, úgy érzem, az Isten azzal a feladattal bízott meg, hogy vigyázzak az öccsére. − Igen. − Amikor majd túl leszek ezen az egészen, én… − Elena elhallgatott − …azt tervezem, hogy kérni fogom az apácafogadalmam feloldozását, és otthagyom a zárdát. Harry egy darabig nem felelt semmit. − És a tanácsomat kéri? − Nem, csak közölni akartam. − Elena… − mondta gyöngéden Harry. − Mielőtt végleges döntést hozna… Szerintem a pillanatnyi helyzetben egyikünk sem tud igazán tisztán gondolkozni. − Igen, tudom. De azt is tudom, hogy amin keresztülmentem, segített tisztázni a gondolataimat és az érzéseimet, amelyek már egy ideje gyötörtek. Egyszerűen csak szeretni akarok egy férfit, és azt akarom, hogy ő is szeressen ugyanúgy. Harry még a sötétben is látta az elszánt csillogást a lány szemében. − Ez nagyon személyes dolog. Elena nem felelt. Harry halványan elmosolyodott. − Nem értem, miért épp nekem mondta el. − Mert nem tudom, mi fog történni velünk holnap, és mindenképpen el akartam mondani valakinek, akiről tudom, hogy megérti. …Magának akartam elmondani. Elena egy darabig csak nézte Harryt. − Jó éjszakát − suttogta aztán, és gyorsan kiment. Harry utána nézett: egy pillanatra felvillant az alakja az ajtónyílásban, aztán eltűnt.
Még mindig nem értette igazán, miért éppen vele akart megosztani valami ennyire személyes dolgot. Azt azonban már jól tudta, hogy soha nem találkozott még ilyen nővel, mint Elena. De most nem szabad erre gondolni, csak zavaró körülmény lenne, elvonná a figyelmét, ami a jelenlegi helyzetben akár az életükbe is kerülhet.
103. fejezet A várakozó utasok között egy csinos, szalmakalapos nő is ácsorgott a kikötőmólón. A szárnyashajó már közeledett a parthoz a tó sötétlő vizén. A lépcsősor legtetején négy rendőr állt és figyelt, a Gruppo Cardinale emberei. Négyen a part mentén járőröztek, az utasok arcát fürkészve keresték a szökevényeket. Akiket igazoltattak, majdnem mind külföldi turista volt: angolok, németek, brazilok, ausztrálok, amerikaiak. − Grazie − mondta az egyik fiatal rendőr, és visszaadta Julia Louise Phelps útlevelét. Megbökte a sapkáját, és rámosolygott. Annyi biztos, hogy ez nem összekarmolt arcú szőke férfi, nem apáca, és nem is a szökevény pap vagy a bátyja. Magas, karcsú, csinos nő, amerikai, ahogy gondolta is róla. Széles karimájú kalap, feltűnő mosoly. Nem is azért lépett oda hozzá és kérte el az útlevelét, mert gyanúsnak találta, csak mert megtetszett neki. A szárnyashajó közben befutott, az utasok kitódultak róla. A nő elrakta az útlevelét a táskájába, még egyszer rávillantotta mosolyát a rendőrre, aztán a többi várakozó utassal együtt felszállt a kiürült hajóra. Pár perc múlva behúzták a pallót, a motorok felberregtek, és a hajó eltávolodott a parttól. A rendőrök figyelték, ahogy felgyorsul, az orra kiemelkedik a vízből, aztán pár pillanat múlva belevész a tó sötétjébe. Tremezzo és Lenno irányába tartott a szárnyashajó, onnan Lezzenóba és Argegnóba, majd vissza Comóba. A FRECCIA DELLE BETULLE volt az esti utolsó járat. Az összes rendőr kicsit fellélegzett, mikor távolodni látták, annak biztos tudatában, hogy jól végezték a munkájukat, és egyik szökevény sem csúszott ki a kezük közül.
Róma, Vatikán, július 15. szerda 12:20 Farel kinyitotta Palestrina irodájának ajtaját. Bardoni atya belépett, teljesen nyugodtan, szemlátomást nem zavarta sem a késői óra, sem az, hogy idehívatták. Semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán. Palestrina az íróasztala mögött ült, és helyet mutatott Bardoni atyának egy széken. − Azért kérettem ide, mert szerettem volna személyesen tájékoztatni, hogy Marsciano bíboros megbetegedett − mondta, miután Bardoni leült. − Megbetegedett? − Bardoni atya meglepetten előrehajolt. − Itt az irodámban esett össze, kora este, miután visszaérkeztünk a kínai nagykövetségről. Az orvosok szerint pusztán csak kimerültségről van szó, de egyelőre nem tudnak semmi biztosat mondani. Ezért megfigyelés alatt tartjuk. − Hol van most? − Itt, a Vatikánban. A San Giovanni toronyban lévő vendéglakosztályok egyikében. − Miért nem kórházban? − Bardoni atya a szeme sarkából észrevette, hogy Farel közelebb lép, és megáll mellette. − Én döntöttem úgy, hogy itt tartjuk. Azt hiszem, én tudom, mi a „kimerültségének” az oka. − Mi? − A Daniel atyával kapcsolatos dilemma. − Palestrina éles tekintettel figyelte Bardonit. Ő továbbra sem mutatott semmiféle érzelmet, még most, Daniel atya említésére sem. − Nem értem. − Marsciano bíboros megesküdött, hogy Daniel atya halott. És talán még mindig nem hiszi, hogy életben van, ahogy a rendőrség gondolja. Az újabb bizonyítékok arra utalnak, hogy Daniel atya nemcsak hogy él, de elég jól van ahhoz, hogy elmeneküljön a hatóságok elől. De ha valaki tudja, hol van, kapcsolatba léphetne vele… Palestrina hirtelen elhallgatott, mintha nagyon gondosan akarná megválogatni a szavait, nehogy véletlenül is félre lehessen érteni, amit mond.
− Mennyire örülne Marsciano bíboros úr, ha megtudná, hogy Daniel atya valóban él! De mivel jelenleg ugyebár orvosi kezelés alatt áll, és utazni sem tud, ezért csak úgy találkozhatnának, ha Daniel atya idejönne, vagy valaki idehozná, hogy meglátogassa a bíboros urat. Bardoni atya egy másodpercre megingott, villámgyors, lopott pillantást vetett Farelre. Ösztönös reakció volt, látni akarta, Farel vajon támogatja-e Palestrinát, és Marsciano fogva tartását. Hideg, közönyös tekintetéből azt olvasta ki, hogy kétségtelenül támogatja. Dühösen visszafordult Palestrinához. − Arra akar célozni, hogy én tudom, hol van Daniel atya? És hogy vigyem el neki ezt az üzenetet? Azt hiszi, én el tudnám intézni, hogy idejöjjön a Vatikánba? − Kinyitottuk a dobozt, és kirepült a pille. Vajon merre száll? Sokan vadásznak rá. De senki nem találja meg, mert az utolsó pillanatban mindig felröppen és tovaszáll. Ha beteg vagy megsérült, az megnehezíti a helyzetét. Hacsak valaki nem segít neki… Egy jó barát, mondjuk egy híres író, egy paptárs… és valaki ápolja is, mondjuk, egy apáca. Például egy sienai zárdából. Elena Voso. Bardoni atya nem reagált, csak üres tekintettel nézett a bíborosra, mintha halvány sejtelme sem lenne, miről beszél. Igyekezett leplezni az előbbi kis megingását, de már késő volt, és ezt ő is tudta. Palestrina előbbre dőlt. − Daniel atyának titokban kell idejönnie. Nem beszélhet senkivel. Ha útközben elkapnák, és bárki megkérdezi, akár a rendőrség, akár a sajtó emberei, akár Taglia vagy Roscani, azt kell mondania, hogy semmire nem emlékszik, mi történt. Bardoni atya tiltakozni akart, de Palestrina felemelt kézzel belé fojtotta a szót, és egészen halkan tovább beszélt. − Szeretném, ha megértené, hogy minden órával, amivel Daniel atya késlekedik, Marsciano bíboros állapota testileg-lelkileg rohamosan rosszabbodni fog. − Eminenciás uram − csattant fel Bardoni. − Rossz embert szemelt ki. Én semmivel nem tudom jobban, hol van Daniel atya, vagy hogyan lehet eljutni hozzá, mint ön. Palestrina egy pillanatig nézte Bardonit, aztán keresztet vetett. − Che Dio la mandi buona a tu − mormolta. Az Isten legyen hozzád irgalmas. Farel azonnal az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Bardoni atya kicsit tétovázott, aztán elment Farel mellett, és kilépett a sötétbe, épp, amikor
elkongatták az éjfélt a harangok. Palestrina nézte, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Bardoni Marsciano hű embere, mindig is az volt. Csak ő szervezhette meg, hogy Daniel atyát a pescarai kórházba menekítsék, és azóta is az ő keze egyengeti az útját. Igen, ezt mindig is gyanították; követték, lehallgatták a telefonját. Azt is gyanították, hogy ő bérelte a szárnyashajót Milánóban. De semmit nem tudtak bebizonyítani. Az egyetlen apró hiba, amit elkövetett, az a pillantás volt, amit Farelre vetett − de ez is épp elég volt. Palestrina tudta, hogy Marscianóhoz a végsőkig hűségesek a hozzá közel álló emberek. És ha Marsciano eléggé megbízott Daniel atyában ahhoz, hogy gyónjon neki, nyilván Bardoniban is megbízik annyira, hogy a kezébe tegye Daniel atya életét. Tehát pontosan ő a megfelelő ember. Palestrina meg volt győződve róla, hogy az üzenete el fog jutni a kellő helyre. Éjjel három óra volt. Palestrina a hálószobájában, egy kis íróasztalnál üldögélt, bíborszínű selyemköntösben és saruban. Lobogó ősz hajával, óriás termetével úgy festett, mint egy római császár. Az asztalon fél tucat külföldi újság első reggeli kiadása hevert. A vezércikk mindegyikben a kínai tömegkatasztrófáról szólt. Egy kis tévékészüléken a World News Network ment, élő képeket adtak Hefeiből. A hadsereg épp bevonult teherautókon a városba. A katonák overallt, kesztyűt viseltek, az arcuk előtt maszkot − ahogy a hasonló öltözéket viselő tudósító elmondta − az esetleges fertőzések megelőzésére. A halottak száma továbbra is nőtt. Palestrina a könyökénél sorakozó telefonokra pillantott. Tudta, hogy Pierre Weggen ebben a pillanatban épp baráti beszélgetést folytat Yan Yehvel, megtéve az első lépéseket Palestrina tervének megvalósítására. Bízott benne, hogy Pierre Weggen pozíciója és a régi ismeretség, ami a Kínai Nemzeti Bank vezetőjéhez fűzi, elegendő lesz, hogy meg tudja győzni Yan Yeht, aki ezek után majd a Kommunista Párt főtitkára elé terjeszti az ügyet. Weggen megígérte, hogy fel fogja hívni, amint véget ér a megbeszélés, és tájékoztatja az eredményekről. Palestrina az ágyra nézett. Aludnia kellene, de tudta, hogy úgysem lenne képes. Felállt, átment a szomszédos öltözőszobába, és felvette a szokásos fekete öltönyt és fehér gallért. Aztán kiment a lakosztályából.
A hátsó, gazdasági lifttel ment le a földszintre, hogy senki ne vegye észre, és egy oldalsó ajtón kilépett a kertbe. Egy órát sétálgatott, talán többet is. Fel-alá járkált a kerti ösvényeken, jó darabig elidőzött Giovanni Vasanzio 17. századi szobra, a Fontana dell’ Aquilone, a sas szökőkútja mellett A sas a Borghese család címerállata volt, és így V. Pál pápáé is. De Palestrinának személyesen is sokat jelentett ez a szobor. Ha ránézett, mintha az ősi Perzsiában érezte volna magát, előző életében, és ez erőt adott és meggyőződést, hogy amit tesz, az helyes. Elgondolkozva tovább ballagott a sötétségben. Egy idő után elhaladt a két INTELSAT állomás mellett, ahonnan a Vatikáni Rádió adását sugározták, aztán továbbsétált a végtelennek tűnő, buján zöldellő kertben, amelyet kertészek hada gondozott. Pázsit, magnóliák, bougainvillea bokrok, fenyők és pálmák, tölgyek és olajfák, szépen nyírt sövények. Olykor-olykor vízpermet fröccsent rá az éjszaka is működő automata öntözőberendezésekből. Végül visszafordult. A lassan már derengő hajnali fényben megint elérkezett a Vatikáni Rádióhoz, a sárga téglaépület bejáratához. Benyitott, felkapaszkodott a lépcsőn a toronyba, és kilépett a legtetején körbehúzódó erkélyre. Vaskos kezével megtámaszkodott a korláton, és elnézte, ahogy a nap kezd felemelkedni Róma dombjai fölé. Az egész városra rá lehetett látni innen, a vatikáni palotára és parkjaira, a Szent Péter-székesegyházra. Kedvenc helye volt, és a lehető legbiztonságosabb is. Maga az épület egy kis dombocskán állt, távolabb a vatikáni palotától, és szükség esetén könnyen védhető lett volna. Az erkély az egész tornyon körbevonult, tisztán látható volt mindenki, aki bármely irányból közeledett; egy hadvezér könnyen irányíthatná innen a védőket. Az járt a fejében, amit Farel mondott korábban, hogy Daniel atya olyan, mint a macska, kilenc élete van. Egy ember, aki egymagában keresztülhúzhatja a kínai terveit. Eddig csak kellemetlen kis akadálynak tekintette. De az, hogy sikerült megszöknie nemcsak Roscani, de Thomas Kind elől is, mélyen aggasztotta Palestrinát. Titokban hitt egy sötét és pogány alvilág létezésében, a rossz szellemekben, amelyek ott lakoznak. Meg volt győződve róla, hogy ezek a rossz szellemek idézték elő a hirtelen rátört lázat, amely a halálát okozta harminckét éves korában, amikor Nagy Sándor volt. És most ezek a rossz szellemek segítik ellene Daniel atyát…
− Nem! − ordított fel hangosan, aztán sarkon fordult, és lesietett a toronyból, ki a kertbe. Nem engedheti, hogy rossz szellemeken járjon az esze. Ezek nem valóságosak, csak a képzeletének szülöttei; és nem fogja hagyni, hogy a saját képzelete leigázza.
104. fejezet Hefei, július 15. szerda 11:40 A bürokratikus elintéznivalók sokasága és a víztisztító telepen uralkodó hatalmas zűrzavar még jó ideig feltartotta Li Went. Végül aztán csak sikerült elszabadulnia; kisétált, otthagyva a heves vitába bonyolódott politikusokat és tudósokat. Egyik kezében a súlyos aktatáskát cipelte, a másikkal egy zsebkendőt szorított az orrára, mert az oszlásnak indult holttestek iszonyú bűzt árasztottak. Elindult az utcán, hol a járdán haladt, hol lelépett az úttestre, kerülgetve a mentőautókat és az emberek hömpölygő áradatát, akik kétségbeesetten próbáltak kimenekülni a városból, vagy a rokonaikat keresték, és közben rettegve várták, mikor tör rájuk a hidegrázás és a hányinger, a mérgezés első tünetei. A következő saroknál elérkezett az Overseas Chinese Hotelhez, ahol megszállt. A hotelt időközben átalakították a katasztrófaelhárító erők főhadiszállásává. A vendégeket minden teketória nélkül kidobták a szobájukból, a csomagjaikat a hallban halomba hányták, még az utcára is jutott belőlük. De Li Wen nem ment volna vissza akkor sem, ha ideje engedi. Túl sokan vannak ott, akik felismerhetik, megállíthatják, hogy kérdésekkel nyaggassák, és csak tovább késleltetnék. Lehajtotta a fejét, hogy ne is lássa maga körül a rémült arcokat. Néhány saroknyi gyaloglás után elért a vasútállomásra. Katonai teherautók várakoztak hosszú sorban, ezekre szálltak át a vonatokon százával érkező katonák. Verejtékben úszva átfurakodott a katonák és a rendőrök hadán. Minden lépés egyre inkább nehezére esett, már alig vonszolta magát. Kissé kövérkés, negyvenhat éves teste nehezen tudott megbirkózni az elmúlt napok megpróbáltatásaival, az állandó hőséggel, a rothadó hullák ocsmány,
mindent betöltő bűzével. Végül odaért a csomagmegőrzőhöz, és kivette a kopottas bőröndöt, amit még hétfőn adott be, amikor megérkezett a városba. Ebben voltak a vegyszerek, amelyek a mérgező „hólabdák” előállításához szükségesek. Most már kétszeres súlyt kellett cipelnie. A peronon előbbre ment úgy ötven métert. Minden talpalatnyi helyen menekültek várakoztak a következő vonatra. Negyedóra múlva befut az ő vonata. Az érkező katonák leszállnak, ő és a többi várakozó pedig megrohamozzák a vonatot. Mint kormányhivatalnoknak, ülőhelyet biztosítottak neki, amiért most nagyon hálás volt. Ezután egy ideig szép nyugodtan hátradőlhet és pihenhet. Az út Wuhuig közel két óra, ott átszáll egy másik vonatra, amely Nanjingbe viszi, aztán megszáll a Xuan-wu szállóban, a tervek szerint. Ott majd kicsit pihen, és talán végre arra is lesz ideje, hogy kiélvezze a sikert. És aztán várhatja az utasítást, hogy hol lesz a következő célpontja.
105. fejezet Bellagio, Villa Lorenzi, július 15. szerda 6:50 Roscani kigombolt nyakú ingben, zakó nélkül üldögélt a főhadiszálláson. Éjfél óta csak az elengedhetetlenül szükséges néhány ember tartotta a frontot. Mivel úgy tűnt, nem várható semmi fontos fejlemény, a többieket leküldte az első emeletre, hogy aludjanak egy kicsit a hadseregtől kapott tábori ágyakon. Pár ember még mindig járta a hegyoldalt és az erdőt, Castelletti pedig pirkadatkor elment a helikopterrel. Scala már előtte visszaindult a barlangba két kutyás rendőrrel, mert nem volt róla meggyőződve, hogy az összes járatot átkutatták. Roscani éjjel kettőkor kérte a hadseregtől, hogy küldjenek nyolcszáz katonát, aztán maga is lefeküdt egy kicsit. Negyed négykor már fent volt, lezuhanyozott, és felvette ugyanazt a ruhát, amit két napja hordott. Négykor már az volt az érzése, hogy mindnyájuknak elege van az egészből. Reggel hatkor bemondtak egy közleményt a helyi rádióadók és kábeltévék, és a reggeli misék után is felolvasták a templomokban. Két óra
múlva, pontban nyolc órakor az olasz hadsereg katonái megkezdik házról házra járni az egész környéket. A szökevények még mindig itt bujkálnak, és bárki, aki rejtegeti őket, a cinkosuknak minősül, és büntetőjogilag felelősségre vonható. Roscani arra számított, a szökevények úgy fognak okoskodni, hogy a nyolc órai határidő előtt van még egy kis idejük. A Gruppo Cardinale és a hadsereg emberei azonban félórával korábban elhelyezkednek a stratégiai pontokon. Némán várnak majd, és figyelnek, remélve, hogy kiugrasztják a nyulat a bokorból. Roscani a rokokó faliórára nézett. Három perc múlva hét. Aztán végigpillantott a számítógépek és telefonok sora mellett ülő férfiakon és nőkön, akik a lakossági bejelentéseket fogadták, az információkat osztályozták, és koordinálták az odakint dolgozókat. Roscani még kortyolt néhányat a kihűlt kávéból, aztán kiment. A tó vize nyugodt volt, a levegő sem rezzent. Roscani lesétált a partra, aztán visszanézett az impozáns villára. Felfoghatatlan volt a számára, hogy valaki megengedhesse magának, hogy így éljen. Elindult a tópartot szegélyező, kaviccsal felszórt sétányon. Az Interpol-dosszié járt a fejében, amiből semmit nem tudott kihámozni a szőke férfiról. Hirtelen erős vadvirágillat legyintette meg az orrát. Átható volt, mármár kellemetlen. Eszébe villant egy négy évvel ezelőtti emlék, amikor a belügyminisztérium maffiellenes szekciójánál dolgozott, egy szicíliai sorozatgyilkosság ügyében. Egyszer egy Palermo határától nem messze fekvő mezőre hívták ki őket. Egy környékbeli parasztember holttestre bukkant az egyik árokban. Ugyanilyent kora reggel volt akkor is, a levegő csípősen friss, és a vadvirágok édes illata mindent elárasztott, ahogyan most is. Amikor a hátára fordították az arccal lefelé heverő hullát, meglátták, hogy a torkát fültől fülig átvágta valaki borotvával. Mindnyájan egyszerre kiáltottak fel. Azonnal tudták, ki tette. − Thomas Kind − mindta ki Roscani hangosan, és tetőtől talpig megborzongott. Megtorpant. Thomas Kind. Mi a fenéről jutott most eszébe a híres terrorista? Már vagy három éve eltűnt a nyilvánosság elől, azóta nem lehetett hallani róla semmit. Azt feltételezték, hogy Szudánban él, kényelmes visszavonultságban. − Te jóságos ég! − Roscani hirtelen sarkon fordult, és rohanni kezdett a
villa felé. Öt perc múlva háromnegyed nyolc. Húsz perc múlva megkezdik sorra járni a házakat.
106. fejezet Bellagio, kompkikötő Harry tűkön ülve figyelte a felfegyverzett csendőrt, aki az előttük lévő sötét színű Lancia utasait igazoltatta. A férfit kiszállította a kocsiból, hátra mentek, és kinyitották a csomagtartót. Mivel nem talált semmi gyanúsat, a csendőr továbbintette őket. A Lancia felhajtott a rámpán a kompra, a rendőr pedig Harryék kocsijához lépett. − Mi jövünk − mormogta Harry. A fülében megint hangosan dorombolt a saját szívverése. Öten voltak a fehér Ford furgonban, amelynek oldalán Santa Chiara felirat virított. Renato atya ült a volánnál, mellette Elena. Harry, Danny, és egy fiatal, gyerekképű pap, Natalini atya hátul. Elena egyszerű kosztümöt viselt és szarukeretes szemüveget, a haját szorosan hátrafogta kontyba. A papok megszokott fekete öltözékükben. Dannyn is szemüveg volt, és még mindig szakállt viselt, akárcsak Harry. Mindkettőjükön fekete ruha volt: hosszú, fekete kabát, a fejük búbján fekete sábeszdekli. Rabbinak voltak öltözve. − Ismerem őket − mondta halkan Renato atya, amikor a csendőrök az ablakhoz léptek. − Buon giorno, Alfonso. Buon giorno, Massimo. − Padre Renato! Buon giorno. − Alfonso magas volt és kissé görnyedt tartású. Szélesen elvigyorodott, amikor felismerte a két papot. − Buon giorno, Padre − szólt oda Natalini atyának is. − Buon giorno − felelte a fiatal pap. A következő másfél perc alatt Harrynek többször is majdnem elakadt a szívverése. Renato atya és a csendőrök olaszul beszélgettek; időnként megütötte a fülét egy-egy szó, amit megértett. Rabbino… Israele… Christiano-giudeo conferenza.
A rabbiöltözék Harry ötlete volt Úgy érezte magát, mintha egy őrült kalandfilmbe csöppent volna, de muszáj volt kitalálni valamit. Elena kora hajnalban bejött a szobájába Renato atyával, és közölték, hogy Elena főnökasszonya talált nekik egy helyet Svájcban, a határtól nem messze, ahol egy ideig meghúzódhatnak. Renato atya beleegyezett, hogy segít eljutni odáig − de hogy mi módon, arra vonatkozóan semmi ötlete nem volt. Harry épp öltözködni kezdett, szórakozottan a tükörbe pillantott és meglátta szakállas képét, amikor eszébe villant az ötlet. Őrültség, de beválhat. Harry katolikus volt ugyan, de sok zsidó barátja volt filmes körökből, akik nem egyszer meghívták szédervacsorákra. Beverly Hillsben rengeteg zsidó rendező, író, komikus élt. Harry sokszor elgondolkozott a két vallás külsőségeinek hasonlóságán. Úgy döntött, ő és Danny rabbinak öltöznek. Izraelből érkeztek, egy keresztény-zsidó konferencia résztvevői, Elena pedig a tolmácsuk Rómából. Csak nehogy valaki héberül akarjon társalogni velük… − Fugitivo − hallotta Harry hirtelen az egyik rendőr szájából. Ijedten összerezzent. − Fugitivo − bólogatott Renato atya, és hadarva válaszolt valamit. A két rendőr nyilvánvalóan egyetértett vele, mert bólogattak, hátrább léptek, tisztelegtek, és intettek, hogy mehetnek. Harry Elenára pillantott Renato atya a sebességváltóhoz nyúlt, a kocsi előrelódult, és felhajtottak a kompra. Harry hátrafordult, látta, hogy a csendőrök a következő kocsihoz lépnek. Kiszállították a benne ülőket, ellenőrizték az irataikat, és átkutatták a csomagtartót. Nem mertek egymásra nézni, csak ültek némán, idegtépő tíz percen át, míg az utolsó autó is felgördült a fedélzetre, és a komp végre-valahára kifutott. Harry érezte, hogy a nyakán és a hóna alatt patakokban folyik a verejték. Vajon hányszor sikerül még hajszál híján megmenekülniük? Meddig lesz még mellettük a szerencse? A komp nyolc óra előtt öt perccel futott ki Mennagio felé, négy perccel azelőtt, hogy megkezdődött a félsziget átfésülése, és tizenöt perccel azután, hogy Salvatore Bensito furgonját megtalálták egy utcában, egy kilométerre a Santa Chiara templomtól. Natalini atya hagyta ott, valamivel hat óra előtt. Gondosan letörölgette a kormánykereket és a sebességváltót, aztán
gyalogosan visszasietett a Santa Chiarába. A következő feladatuk az volt, hogy átjussanak a svájci határon. Ez már keményebb dió, Renato atya itt nem lehet a segítségükre az ellenőrző pontnál. Natalini atya azonban, aki Porlezzában, egy Mennagiótól nem messze fekvő városkában nőtt fel, jól ismerte a keskeny mellékutakat, amelyek a dombok között kígyózva felkanyarogtak az Alpokba; így kikerülhetik a Gruppo Cardinale Orianál felállított ellenőrző pontját. Reggel tíz óra után húsz perccel minden gond nélkül megérkeztek Svájcba.
107. fejezet Vatikán, San Giovanni torony, 11:00 Marsciano megállt az erkély üvegajtaja előtt. Ez volt az egyetlen nyílás a szobában, ahol beszűrődött a napfény. A hallból kivezető, bezárt ajtó, az egyetlen kijárat előtt őr állt. A háta mögött vibrált a bekapcsolt tévékészülék képernyője, mint egy mindent látó szem. Nem bírt ránézni. Persze ki is kapcsolhatta volna, de nem tette. Palestrina nagyon is jól ismerte a jellemét ahhoz, hogy tudja, így lesz. Épp ezért rendelkezett úgy, hogy a kis képernyős Nokia tévét hagyják ott, amikor az egyszobás luxuslakosztályból mindent elvittek, csak a legszükségesebb bútorokat hagyva ott: egy ágyat, íróasztalt, széket. A lakosztályt elzárták az épület többi részétől. − A halottak száma Hefeiben időközben elérte a hatvanhatezret és tovább nő. Senki nem tudja megbecsülni, hány halottra lehet számítani. − A helyszíni tudósító hangja élesen harsogott a tévéből. Marsciano nem fordult a képernyő felé. Tudta, hogy megint ugyanazt a színes grafikont mutatják, mintha csak egy választás eredménye lenne. Kinyitotta az ajtót, és kilépett az aprócska erkélyre. A friss levegő jólesően simogatta az arcát, és szerencsére ide már a tévé hangja sem hallatszott ki. A vaskorlátra támaszkodott, és lehunyta a szemét. Mintha az, hogy nem látja a világot maga körül, enyhítené a szörnyűséget. De lehunyt szemhéja
mögött is megjelent egy kép − Matadi bíboros és Monsignor Capizzi sötét összeesküvő arca, ahogy szenvtelenül figyelték a limuzinban, amikor visszafelé jöttek a kínai nagykövetségről. Aztán Palestrina az autó telefonja után nyúlt, és felhívta Farelt. A tekintetét nem vette le Marscianóról, míg várta, hogy Farel a telefonhoz jöjjön. Aztán halkan azt mondta: − Sajnos Marsciano bíboros úr rosszul lett a kocsiban. Készítsenek, elő neki egy szobát a San Giovanni-toronyban. A hátborzongató emlékre felpattant Marsciano szemhéja. Odalent, a torony tövében egy kertész állt meg, és felnézett rá. Egy pillanatig bámulta, aztán folytatta a munkáját. Hányszor is járt már ebben a toronyban, amikor az itt elszállásolt külföldi vendégeket látogatta meg? Hányszor nézett fel ő is odalentről erre a kis erkélyre, nem is sejtve, hogy egyszer a börtöne lesz? Az erkély alig volt szélesebb, mint maga az ajtónyílás, egy méterre sem nyúlt ki, körben vaskorlát védte. A fal fölfelé tovább emelkedett vagy tíz métert, a többi lakosztály kissé kiugró, ablakaival. Ha fölnézett, az ablakoknál tovább nem látott el. De tudta, hogy a torony legtetején van egy kőrbehúzódó erkély, afölött pedig a torony csúcsa. Marsciano lassan elengedte a korlátot, és visszament a szobája börtönébe, a tévéhez. Nézte, amit az egész világ borzadva látott: helikopterről felvett légifelvételeket adtak a Chao-tóról, aztán a hatalmas, vándorcirkuszra emlékeztető sátrakról, amelyeket Hefei parkjaiban és a város szélén, a szántóföldeken emeltek, közben a riporter elmondta, hogy ezek sietve felállított, rögtönzött halottasházak, ahol a hullákat gyűjtik össze. Marsciano elnémította a hangot. Nézni ugyan tovább nézte, de hallgatni nem bírta a kommentárt. Forró ólomként égette a fülét, mintha a saját bűneinek lajstromát kellett volna hallgatnia. Igen, bűnös. Ahogyan Matadi és Capizzi is. Hagyták, hogy Palestrina elkövesse ezt a rémséget. És ami még szörnyűbb, Pierre Weggen azóta már biztosan meggyőzte Yan Yeht. És a kínai bankárt, akiről Marsciano nagyon jól tudta, milyen érzékeny és lelkiismeretes, bizonyára annyira megrázta a „természeti katasztrófa”, hogy minden befolyását latba vetve nyomást fog gyakorolni a kommunista párt vezetőire, hogy hallgassanak Pierre Weggenre. De még ha a pártvezetők bele is egyeznek, hogy találkozzanak vele, az időbe telik. Márpedig az idő vészesen fogy: a
Palestrina által megbízott szabotőrök már nyilván kiszemelték a második tavat.
108. fejezet Lugano, július 15. szerda 12:00 Elena szinte rá sem nézett Harryre, mióta reggel segített neki felöltöztetni Dannyt és beültetni a furgonba. Harry eltűnődött, vajon zavarban van-e az éjszakai beszélgetés miatt, és nem tudta, miként viselkedjen vele. Maga is meglepődött, mekkora hatást tett rá érzelmileg ez az egész dolog. Elena okos, szép, bátor és kedves. Hirtelen megtalálta önmagát, és szabadságra vágyott. És abból, ahogy besétált hozzá az éjszaka közepén, Harry úgy sejtette, hogy ebben valamiért az ő segítségére is számít. A baj csak az, hogy a jelenlegi helyzetük és az időpont nem a legalkalmasabb az ilyesmire. A gondolatait most egészen másra kell összpontosítania. Leértek a hegyekből a Luganói-tóhoz, és behajtottak Lugano városába. Átkeltek a hídon a Cassarate folyó fölött, végigmentek a Via Serafino Balestrán, végül befordultak a Via Monte Cenerire, és megálltak a 87. szám alatti kis emeletes ház előtt. Egyértelmű volt, hogy nem utazgathatnak így az idők végezetéig, körözött bűnözőkként, abban reménykedve, hogy csak akad valaki, aki a segítségükre siet. Dannynek szüksége van egy helyre, amely elég biztonságos ahhoz, hogy pihenjen, és legalább annyira összeszedje magát, hogy képes legyen beszélni, és összefüggően elmondani mindent, amit Parma bíboros meggyilkolásáról tud. És égető szükségük lenne egy nagyon jó ügyvédre. − Megérkeztünk? − kérdezte Danny erőtlen hangon, amikor Renato atya behúzta a kéziféket, és leállította a motort. − Igen. Daniel atya. Szerencsésen megérkeztünk. Miközben kiszállt, Elena észrevette, hogy Harry röviden rápillant, aztán gyorsan elfordul. Natalini atya kigördítette a tolószéket a furgon hátuljából. Danny egy árva szót sem szólt egész úton csak bámult ki az ablakon az elsuhanó tájra. Elena látta rajta, hogy nagyon kimerítették az elmúlt
negyvennyolc óra eseményei. Szüksége van evésre és nagyon sok alvásra. Elena hátrább lépett, és nézte, ahogy Harry és Natalini atya besegítik Dannyt a tolókocsiba, aztán felcipelik a Via Monte Cenerin álló ház első emeletére. Ami előző éjszaka történt, inkább csak furcsa, mint zavarba ejtő volt Elena számára. A fáradtság miatt rátört érzelmi rohamban kicsit többet mondott el magáról, mint kellett volna. De ami megtörtént, megtörtént, nem lehet visszacsinálni. A kérdés csak az volt, most miként viselkedjen Harryvel. Nem tudta eldönteni, ezért nem is nézett rá egész úton, és alig szólt hozzá a feltétlenül szükséges néhány szónál többet. Hirtelen nyílt egy ajtó a lépcsősor tetején, és egy nő állt ott, a vendéglátójuk. − Jöjjenek be, gyorsan! − mondta Veronique Vaccaro, és félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen. Azonnal becsukta utánuk az ajtót, aztán sorra végignézett mindegyikükön. Az alacsony, filigrán, temperamentumos, középkorú Veronique festőművész és szobrász volt. Pergőn áradó mondataiban meglepően keveredtek a francia, az angol és az olasz szavak. Renato atyára nézett. − Merci. Most menniük kell. Capisce? Egy bellagiói templomhoz tartozó furgon itt parkol a házam előtt. Ennyi erővel akár a rendőrséget is felhívhatnánk, és megmondhatnánk, hogy itt vannak! Renato atya elmosolyodott és bólintott. Veronique-nak igaza van. Amikor ő és Natalini atya sarkon fordultak, hogy induljanak, Danny mindnyájuk meglepetésére saját maga gördítette oda a tolókocsit, és kezet fogott mindkettőjükkel. − Grazi. Grazi mille − mondta őszinte hálával. Pontosan tisztában volt, mit tettek érte. Miután a két pap elment, Veronique azt mondta, összeüt nekik valamit vacsorára. Elsietett a fél tucat nagyméretű absztrakt szobor mellett, amelyek betöltötték a napfényes kis nappalit, és eltűnt egy ajtón. − Daniel atyának pihennie kell − mondta Elena. − Megyek, megkérdezem Veronique-tól, hol lesz a szobája. Harry utána nézett, ahogy kiment azon az ajtón, ahol Veronique is. Egy pillanatig nézte a becsukott ajtót, aztán Dannyhez fordult. Harry mostanáig magába fojtotta a kérdéseit, annyi időt akart adni az öccsének, amennyit csak lehet, hogy begyógyulhassanak a testi és lelki sebei. De abból, ahogy Danny a papoktól elköszönt, gyanítani kezdte, hogy
jobban van, mint amennyire mutatja, és pontosan érti, mi történik körülötte. Most, hogy kettesben maradtak, Harryt hirtelen elöntötte a düh. Elege volt belőle, hogy Danny szándékosan elhallgat előle dolgokat, amikor pedig annyi mindent tett érte. Bármi is az igazság, legfőbb ideje, hogy kiderüljön. − Danny, emlékszel rá, hogy felhívtál telefonon? Hagytál egy üzenetet a rögzítőmön. − Igen… − Borzasztóan féltél valamitől. Elég furcsa volt ennyi év után így hallani a hangodat. Mitől féltél annyira? Danny nagyon lassan Harry arcára emelte a tekintetét. − Szeretnék kérni tőled valamit. − Micsodát? − Menj el innen, most azonnal. − Menjek el? − Igen. − Csak én, egyedül? − Ha nem mész el, Harry, meg fognak ölni. Harry az öccsére meredt. − Kik? − Menj el, kérlek! − Talán nem ártana, ha elmondanék egyet-mást, amire vagy nem emlékszel, vagy amit nem tudsz… Mind a kettőnket gyilkosságért köröznek, Danny. Téged a… − Engem a Parma bíboros elleni merényletért, téged pedig egy római felügyelő megöléséért − fejezte be Danny a mondatot. − Láttam egy újságot. Harry habozott, nem tudta, miképp fogalmazzon. Végül kimondta. − Te ölted meg a bíborost, Danny? − Te ölted meg a felügyelőt? − kérdezett vissza Danny. − Nem. − Én sem öltem meg a bíborost. − Danny válasza határozott és egyértelmű volt. − A rendőrség egy csomó bizonyítékot talált, amelyek ellened szólnak, Danny. Farel elvitt a lakásodra, és… − Farel? − vágott közbe éles hangon Danny. − Szóval tőle származnak a bizonyítékok.
− Ezt hogy érted? Danny hosszan hallgatott, aztán elfordította a fejét A tekintete azt mondta, hogy máris túl sokat fecsegett, ennél tovább nem mehet el. Harry zsebre vágta a kezét, és elkezdett körbejárkálni, a szobrokat nézegetve. Végül visszafordult Dannyhez. − Rajta voltál azon a felrobbantott buszon. Mindenki azt hitte, meghaltál. Hogy sikerült megmenekülnöd? Danny megrázta a fejét. − Fogalmam sincs. − A vatikáni igazolványodat és az útleveledet megtalálták egy dzseki zsebében − folytatta Harry. Danny nem szólt semmit. − Az a busz Assisibe ment. Erre emlékszel? − Gyakran megyek oda. − Danny szeme dühösen megvillant. − Tényleg? − Igen. Harry, menj el innen, amíg lehet. − Danny, évek óta nem beszéltünk egymással. Még nem szeretnék elmenni. – Harry odahúzott egy széket, és lovaglóülésben letelepedett, szemben Dannyvel. − Kitől féltél, amikor felhívtál? − Nem tudom. − Fareltól? − Mondtam már, nem tudom. − De igenis tudod, Danny − mondta Harry halkan. − Ezért próbáltak megölni azon a buszon. Ezért követett egy szőke férfi Bellagióba, aztán a barlangba. Danny a padlóra szegezte a tekintetét, és konokul a fejét rázta. − Valaki kimenekített egy római kórházból, és eljuttatott Pescarába. Elena zárdájának főnökasszonya is segített, ő bízta meg az ápolásoddal. És most Elena élete is legalább annyira veszélyben forog, mint a tied vagy az enyém. Danny hirtelen dühösen kitört. − Akkor vidd őt is magaddal! − Ki segített neked, Danny? Danny nem felelt. Harry tovább faggatózott − Marsciano bíboros? Danny szikrázó szemekkel felkapta a fejét − Honnan ismered Marsciano bíborost?
− Találkoztam vele, többször is. Figyelmeztetett, hogy maradjak ki az egészből. Előtte igyekezett meggyőzni arról, hogy halott vagy. Marsciano segített, igaz? Ő intézett el mindent − Nem emlékszem semmire, Harry. Arra sem, hogy felhívtalak, arra sem, miért mentem Assisibe. Arra sem, ki segített. Semmi. Teljes sötétség. Semmire sem emlékszem. Megértettél? − Mi folyik a Vatikánban, Danny? − Harry… − Danny hangja elcsuklott. − Könyörgöm, tűnj el innen, mielőtt megölnek.
109. fejezet Roscani próbált nem tudomást venni a helikoptermotor idegesítő, tompa zúgásáról, miközben nagy kanyart tettek az odalent szürkén elterülő Milánó háztetői fölött, és délkeleti irányba, Siena felé indultak. Minden figyelmét az Interpoltól nemrégiben kapott faxra összpontosította. Az információk, legtöbbje persze nem volt újdonság a számára. THOMAS JOSE ALVAREZ-RIOS KIND Interpol-profil: A világ egyik leghírhedtebb terroristája, mióta meggyilkolta egy francia terroristaellenes alakulat több emberét. Jelenleg szökésben, letartóztatási parancs van kiadva ellene. Rendkívül veszélyes! Eddigi bűncselekményei: több gyilkosság, emberrablás, bombamerényletek, túszszedés, repülőgépeltérítés. Nemzetisége: ecuadori. Főbb jellemzői: nagy mestere az álruhának. Sok nyelven beszél, többek között olaszul, franciául, spanyolul, arabul, angolul. Rendkívül individualisztikus egyéniség, egyedül dolgozik, de széles körű terroristakapcsolatokkal rendelkezik az egész világon. Önmagát forradalmárnak tekinti, veszélyes szociopata. Bérgyilkosként is dolgozik, bárkinek, aki megfizeti. Utolsó ismert lakhelye: Khartoum, Szudán.
A lap aljára kézzel oda volt még firkantva pár sor. „Nem tudunk róla, hogy elhagyta volna Szudánt. A kérésére a francia titkosszolgálat most ellenőrzi. Az eredményről azonnal tájékoztatjuk.” − Én így is meg tudom mondani, hogy nincs ott − mormogta Roscani. Becsukta a vékony dossziét, és lerakta maga mellé az ülésre. − Nem Szudánban van, hanem Olaszországban, annyi szent. A zsebébe nyúlt, elővette az utolsó darab nápolyit, és beleharapott, ugyanolyan szórakozottan, ahogy cigarettára gyújtott volna. Gondolatai a milánói halottasházban jártak, ahonnan félórával ezelőtt jött el. Egy huszonhatéves divattervező, bizonyos Aldo Cianetti holttestét Como és Milánó között félúton, az A9-es autópálya egy benzinkútjának női mosdójában találták meg, egy tisztítószeres szekrénybe gyömöszölve. A torkát elvágták, a vért papírtörülközővel felitatták. Négy órával később előkerült Cianetti vadonatúj sötétzöld BMW-je is, a milánói Palace hotel közelében parkolt − Thomas Kind − mondta Roscani hangosan, csak úgy magának. Lehet, hogy a nyomozás végül kideríti, hogy téved, de neki határozottan az volt az érzése, hogy a gyilkos nem más, mint a jégcsákányos. Valahogy átcsúszott a Gruppo Cardinale hálóján, és eljutott Bellagióból Milánóba. Útközben nyilván stoppolt, és Cianetti vette föl. Aztán megölte, és a kocsijával ment tovább. De vajon Milánóból merre vitt tovább az útja? Vagy még mindig Milánóban bujkál? De a legfontosabb kérdés az, miért maradt egyáltalán Olaszországban, amikor átmehetett volna a biztonságos és nyugodt Svájcba, ahol meglapulhatna? Mi lehet ilyen fontos neki Olaszországban, hogy ekkora kockázatot vállaljon érte?
Lugano, 2:00
Harry udvariasan hátrahúzott Elenának egy széket ő pedig leült. − Köszönöm − mondta, de még mindig nem emelte a férfira a tekintetét. Az asztal két személyre volt megterítve, sárgadinnye, sonka és egy kancsó vörösbor állt rajta. Miután megetették és ágyba fektették Dannyt az emeleti hálószobában, Veronique az asztalhoz vezette őket, a bougainvilleákkal
szegélyezett erkélyre, aztán bement. Most először maradtak kettesben az elmúlt éjszaka óta. − Miről beszélgettek az öccsével? − kérdezte Elena, miután Harry is leült. − Láttam, amikor visszamentem a szobába, hogy valami történt maguk között. − Semmi különös. Testvérek egymás közt… Nagyon rég nem beszéltünk már. − Én a maga helyében kérdeztem volna a bíboros elleni merényletről. − De nincs az én helyemben, igaz? − csattant fel Harry élesen. Nem akarta megosztani Elenával, mi történt közte és Danny között. Legalábbis egyelőre nem. Elena rápillantott, aztán fogta a kést és a villát, és enni kezdett. Közben lágy szellő lebbentette meg a haját, felemelte a kezét, és kisimította az arcából. − Ne haragudjon. Nem akartam így magára förmedni − mondta Harry. − Csak vannak dolgok, amik… − Egyen, Mr. Addison − Elena tányérjára szegezte a tekintetét Levágott egy kis darabkát a sárgadinnyéből, egy falatot a sonkából, aztán lassan lerakta az evőeszközöket, és témát váltott. − Szeretnék elnézést kérni, amiért múlt éjjel kissé… tolakodó voltam. − Csak kimondta, amit érez − mondta gyengéden Harry. − Nem, tolakodó voltam, elnézést kell kérnem. − Nézze… − Harry elhallgatott, felállt az asztaltól, és a balkon széléhez lépve kinézett a sárga cseréptetős házak fölött, amelyek a tóig nyúltak. − Bármit érez most… − Harry visszafordult, úgy folytatta: − …és én bármit is érzek, ebbe most nem bonyolódhatunk bele. Ezt magammal is tisztáztam, és magának is meg kell értenie. Azért csattantam fel így az előbb. Nagyon nagy bajban vagyunk, és valahogy ki kell kecmeregnünk belőle. Veronique nagyszerű nő, és nyilván mindent megtesz, ami tőle telik, de itt nem vagyunk biztonságban. Roscani mostanra már nyilván rájött, hogy kicsúsztunk a kezéből. Lugano túl közel van az olasz határhoz. Rövidesen a svájci rendőrség is keresni kezd minket. Ha Danny tudna járni, más lenne a helyzet, de így… − Harry hirtelen elhallgatott. − Mi az? − Semmi, csak eszembe jutott valami… Még hétfőn egy barátom, akivel együtt jöttünk Comóba, kiszállt a kocsimból, és gyalog indult át Svájcba.
Nem volt könnyű dolga, mert őt is körözi a rendőrség. Ráadásul nyomorék, mankóval jár. De azért nekivágott, bátran és mosolyogva, mert hitt benne, hogy meg tudja csinálni. Herculesnek hívják. Nagyon remélem, hogy sikerült neki. Elena elmosolyodott. − Én is remélem. Harry visszafordult a város felé. Szándékosan hátat fordított Elenának, mert elárasztották az érzelmek. Az riasztotta fel, hogy megszólalt az ajtócsengő. Harry ijedten megfordult, és hátranézett, Elena is. Kis csönd, aztán ismét felharsant a csengő. Egy másodperc múlva megjelent Veronique, és odalépett a kaputelefonhoz. Lenyomott egy gombot, valamit mondott, kicsit várt, aztán megnyomott egy másik gombot, amelyik a kaput nyitotta, és beengedte a látogatót, bárki volt is az. − Ki az? − lépett ki Harry a hallba, a nyomában Elenával. Veronique ránézett. − Valaki az öccsét szeretné látni − mondta halkan. Aztán az ajtóhoz ment, és kitárta. − Ki tudhatja, hogy itt van? Harry hallotta, hogy léptek közelednek felfelé a lépcsőn. Férfi lehetett, a lépések túl súlyosak voltak ahhoz, hogy nő legyen, be vajon ki az? A szőke férfi? Talán a papok feladták őket a svájci rendőrségnek, és most ők jönnek? Miért ne, még mindig nagy jutalom van kitűzve a nyomravezetőnek. Ha a papok nem is fogadhatják el a pénzt, Veronique igen. Harry hátrapillantott Elenára, és az emelet felé intett a fejével. Elena már rohant is fel Dannyhez. A lépések egyre hangosabbak lettek, a lépcső legtetejére értek. Harry odaugrott az ajtóhoz, hogy becsapja, és ráfordítsa a kulcsot. − Nincs semmi baj! − állította meg Veronique. Egy férfi bukkant elő a lépcsőház árnyékából. Nem a szőke férfi volt. Egy magas alak, farmerben és pulóverben. Aztán belépett az ajtón. Sötét, göndör haj, ismerősen csillogó fekete szempár a fekete keretes szemüveg mögött. Bardoni atya.
110. fejezet Az apró termetű Carmela Fenti tisztelendő anya hatvanhárom éves volt. A szeme vidáman szikrázott, de most némi aggodalom is csillogott benne. Agyonzsúfolt, puritán irodájában ült Roscani társaságában, a sienai Szent Bernardine kórház első emeletén. Neki is elmondta ugyanazt, amit korábban a sienai rendőrségnek: július 7-én, hétfőn kora este telefonhívást kapott Maria Cupinitól, a pescarai Szent Cecília kórház főnővérétől, aki elmondta, hogy egy ír állampolgárságú beteget szállítottak be hozzájuk, aki megsérült egy autóbalesetben. Súlyos agyrázkódást szenvedett, töréseket és égéseket. Cupini főnővérnek nem állt rendelkezésére elég ápolószemélyzet, és megkérdezte Carmeia anyát, nem tudná-e kisegíteni. Ő pedig segített neki. Fenti anya csak ennyit tudott az egész ügyről, amíg be nem állított a rendőrség, hogy beszéljen vele. Nem szokta tartani a kapcsolatot a nővérekkel, akiket más kórházakba rendelnek ki, és nem tudja, mi lett Elena nővérrel. − Ismeri személyesen is Cupini nővért? − kérdezte Roscani. − Nem. − Carmela anya − Roscani kicsit hallgatott, aztán folytatta. − Cupini nővér azt mondta a pescarai rendőrségnek, hogy ő nem telefonált. Azt is állítja, és ezt a kórházi feljegyzések is igazolják, hogy neki nem volt tudomása arról, hogy ilyen beteget felvettek volna a Szent Cecília kórházba. − Felügyelő úr, én csak annyit tudok, amit elmondtam. − A pescarai rendőrség szerint nem történt semmiféle súlyos autóbaleset abban a bizonyos időpontban. − Én csak azt tudom, hogy egy ferences nővér felhívott, és segítséget kért tőlem. − Carmela anya kihúzott egy fiókot, és elővett egy kopottas bőrnoteszt. Lapozgatott benne, aztán egy oldalra bökött a mutatóujjával, és Roscani elé tolta. − Minden telefonhívásról feljegyzést készítek. Tessék, láthatja, a hívás július 7-én, este hét óra tíz perckor érkezett, és hat percig tartott. A hívó neve ott van jobbra: Maria Cupini nővér. Tollal írtam, semmi nem lett megváltoztatva. Roscani bólintott. A telefontársaságnál már ellenőrizték, és valóban
nyoma volt a hívásnak. − Ha az a nő, akivel beszéltem, nem Cupini nővér volt, miért állította volna, hogy ő az? − Mert valakinek szükség volt egy apácára, aki ápolja a szökésben levő Daniel Addison atyát − És akkor hol van most Elena, felügyelő úr? Mi történt vele? − Fogalmam sincs. Azt reméltem, ön tudni fogja. − Sajnos, nem tudom. Roscani egy pillanatig fürkészően nézte a főnökasszonyt, aztán felállt, és az ajtóhoz ment − Ha megengedi, szeretném, ha még valaki hallaná, amit mondani akarok. Roscani kinyitotta az ajtót, és bólintott valakinek, aki odakint várakozott. Egy csendőrtiszt lépett be, vele egy büszke tartású, ősz hajú férfi, körülbelül Carmela Fentivel egyidős. Habár igyekezett erősnek és közömbösnek látszani, lerítt róla, hogy nagyon meg van rázva, sőt fél. − Fenti anya, ez itt Domenico Voso, Elena édesapja. − Igen, ismerjük egymást. Buon pomeriggio, Signore. Domenico Voso biccentett és leült egy székre, amit a csendőrtiszt húzott oda. − Tisztelendő anya, Signore Vosónak már elmondtuk, hogy szerintünk mi történt a lányával, hogy valahol Daniel atyát ápolja, de azt gyanítjuk, inkább áldozat ebben az ügyben, mint cinkos. Mindazonáltal szeretnénk mindkettőjükkel közölni, hogy Elena nagyon nagy veszélyben forog. Valaki meg akarja ölni Daniel atyát, és valószínűleg senkit sem fog kímélni, akit mellette talál. És ez az illető nem csak ravasz és ügyes, de rendkívül kegyetlen is. Roscani Domenico Vosóra pillantott; nagyon jól tudta, min mehet keresztül. Elég volt kicsit belegondolnia, hogy ő mit érezne, ha valamelyik gyereke Thomas Kind kezébe kerülne. − Sajnos egyelőre nem tudjuk, hol van a lánya, Signore Voso, de a gyilkos könnyen lehet, hogy már tudja. Ha esetleg maga tudja, hogy hol van, nagyon kérem, mondja meg. Elena érdekében. − Nem is sejtem, hol van. Szívemből kívánom, hogy bárcsak tudnám. − Voso könyörgő tekintetet vetett Fenti anyára. − Én sem tudom, Domenico, higgye el. Már mondtam a felügyelő úrnak
is. Ha megtudunk valamit, akár én, akár Roscani felügyelő úr, maga lesz az első, akivel közöljük. − Carmela anya felállt. − Köszönöm, hogy idefáradt. Carmela anya nagyon is jól tudja, hol van Elena Voso. Domenico Voso viszont nem. − Roscani ezzel a benyomással távozott a Szent Bernardine kórházból. Húsz perccel később a sienai csendőrség épületében, egy eldugott kis hátsó szobában üldögélt. Igen, a főnökasszony tudja, csak letagadja. Akkor is, ha emiatt megszakad egy apa szíve. Bármilyen barátságos szikra csillog Carmela Fenti szemében, a szíve mélyén kemény és nagyon ravasz. És elég erős ahhoz, hogy akár azt is hagyja, hogy Elena Vosót megöljék, csak hogy megvédelmezzen valakit, akinek a védelmével megbízták. Mert nyilván megbízta valaki. Nincs annyi hatalom a kezében, hogy egyedül irányítson mindent. Egy kis sienai zárda főnökasszonya nem fog szembeszállni az egész egyházzal és Olaszország minden hatóságával. Nem valószínű, hogy Cupini nővér is a szövetségese lenne. Az ilyen dolgokat a lehető legszűkebb körben kell elintézni. Minél több ember bonyolódik bele, annál nagyobb a kockázata, hogy valaki hibát követ el. Nem, csak Carmela anya keze van benne. Márpedig ő nem fog beszélni. Valahogy ki kell kerülni. Roscani hátradőlt, és nagyot kortyolt a hideg kávéból. Hirtelen eszébe is villant, hogyan lehetne innen továbblépni.
111. fejezet Euró City-vonat, 16:20 Julia Louise Phelps könnyedén rámosolygott a férfira, aki vele szemben ült az első osztályú kupéban. Aztán az ablak felé fordult, és elnézte a földeket, amelyeket lassan kezdett felváltani az előváros képe. Néhány kilométer alatt a szántóföldek és mezők helyét elfoglalták a raktárépületek, gyárak, az első külvárosi lakóházak. Tizenöt percen belül Rómában lesznek. Onnan taxival megy a Via Venetón lévő Majestic Hotelbe. Aztán pár perc múlva már tovább is hajt egy másik szállodába, a Tevere túlsó partjára, a Via
Germanicón álló Amaliába − kicsi, otthonos és diszkrét hely, kényelmes közelségben a Vatikánhoz. A Bellagióból Rómába vezető úton csak egy probléma adódott: kénytelen volt meggyilkolni a fiatal divattervezőt, akivel még a szárnyashajón elegyedett szóba. Kiderült, hogy a kocsija Comóban várja, ahonnan azonnal indul tovább Milánóba. Kind rábeszélte, hogy vigye el őt is. A dolgok akkor vettek baljós fordulatot, amikor a fiatalember szóba hozta az egész környéket lázban tartó embervadászatot, és könnyedén tréfálkozni kezdett a rendőrök tehetetlenségén, akik nem képesek elkapni a szökevényeket. Túl alaposan kezdte vizsgálgatni Kindet, hatalmas szalmakalapját, a ruháját, a túlzottan vastag festéket az arcán, aztán félig viccelődve, félig komolyan megjegyezte, hogy akár ő is lehetne az egyik körözött szökevény. Ha régebben esik meg Kinddel ilyesmi, fel sem vette volna. De az állandó veszély miatt most felfokozott lelkiállapotban volt. Nem is az aggasztotta, hogy a fiatal divattervező esetleg veszélyes szemtanú lehet; egyszerűen csak rátört az elfojthatatlan vágy a gyilkolás és az azzal járó kielégülés után. Ez a vágy, ami valamikor egészen halványan élt csak benne, az utóbbi néhány hétben egyre inkább eluralkodott rajta. Parma bíboros meggyilkolása óta egyre csak fokozódott a vágy szenvedélyessége és hevessége. Ezután következtek a pescarai és bellagiói gyilkosságok, és a barlangban történtek… Hány embert is ölt meg néhány óra lefogása alatt? Hatot? Egész kis hullahegy. Most, ahogy itt ült a vonaton, ismét gyötrelmesen rátört a vágy. Ellenállhatatlanul vonzotta a szemben ülő férfi, aki semmiféle veszélyt nem jelentett a számára. Időnként flörtölve rámosolygott. Nem, ebből elég! Gyorsan elkapta a tekintetét a férfiról, és kinézett az ablakon. Beteg. Szörnyen, rettenetesen beteg. Talán meg is őrült. De kihez fordulhatna Thomas Jose Alvarez Rios Kind? Hol találhatna segítséget úgy, hogy végül ne a börtönben kössön ki? − Róma, Termini pályaudvar! − szólalt meg recsegve a hangosbemondó. A vonat lelassult, és begördült a csarnokba. Az utasok felálltak, hogy leszedjék a csomagjaikat a poggyásztartóról. Julia Louise Phelpsnek nem kellett fáradoznia, a szemben ülő férfi azonnal felpattant, és
készségesen lekapta a bőröndjét. − Nagyon köszönöm − mosolyogott rá Kind a legnőiesebb mosolyával. − Prego − felelte a férfi. A vonat kis döccenéssel megállt, ők pedig egy utolsó mosollyal elváltak egymástól, és ki-ki ment a maga útjára.
112. fejezet Lugano Harry bekopogott a hálószobába, benyitott, és Elenával együtt belépett. Danny egyedül volt, az ágy szélén ücsörgött, és egy antik asztalkán álló kis tévékészülékre szegezte a tekintetét. − Hová lett Bardoni atya? − kérdezte Harry. Több mint két óra telt el azóta, hogy a pap felment az emeletre Dannyhez. Harry végül nem bírta tovább a várakozást, és úgy döntött, ő is beszél Bardoni atyával. − Már elment − felelte Danny, még mindig csak a tévére figyelve. − Hová? − Vissza Rómába. − Eljött idáig Rómából, csak ezért? Danny nem felelt, továbbra is a tévére meredt. Élő tudósítást adtak Kínából. Hefeiben éjszaka volt, kísérteties csönd borult az egész városra. A tudósítóknak nemigen akadt új mondanivalójuk. A maszkot és védőszemüveget viselő fegyveres katonák a kordonok mögé szorították a sajtó képviselőit. A távolban két jól kivehető, narancsszínű tűz lobogott a fekete égbolt háttere előtt. Nem kellett szavakkal kommentálni: hatalmas halmokban égették a holttesteket a katasztrófaelhárító alakulat emberei. A képernyő jobb alsó sarkában állandóan ott állt a felirat: „A halottak száma eddig 77 600.” − úristen… − sóhajtott fel Danny. Csak most értesült arról, mi folyik Kínában. Miután Bardoni atya elment, akkor kapcsolta be a tévét, hogy az ellene folyó embervadászatról keressen valami híradást. − Danny? − Harry az öccse mellé lépett, és megérintette a vállát. Danny felkapta a távirányítót az ágyról, és kikapcsolta a tévét. A
képernyő elsötétedett. Danny Harryre pillantott, aztán Elenára. − Magunkra hagyna minket, nővér? − mondta halkan olaszul. − Természetesen, atyám. − Elena vetett egy pillantást Harryre, aztán kiment. Miután az ajtó halk kattanással becsukódott, Danny a bátyjára nézett. − Marsciano bíboros beteg. Vissza kell mennem Rómába. Szükségem van a segítségedre. − Rómába akarsz menni? − kérdezte Harry hitetlenkedve. − Igen. − Minek? − Most mondtam. − Csak annyit mondtál, hogy Marsciano bíboros beteg. Ez még nem válasz. − Harry az öccsére meredt Az volt az érzése, egy tapodtat sem jutottak előbbre Danny továbbra sem hajlandó elárulni neki semmit. − Mondtam már, hogy nem beszélhetek erről. − Oké, nem beszélhetsz róla. Akkor próbálkozzunk mással. Honnan tudta Bardoni atya, hogy itt vagy? − Elena nővér főnökasszonyától. − Értem. Folytasd. − Mit folytassak? − kérdezte Danny hűvösen. − Rómába kell mennem, ennyi. De nem tudok járni. Még a fürdőszobáig sem tudok elbotladozni segítség nélkül. − Miért nem mentél el Bardoni atyával? − Neki azonnal vissza kellett sietnie. Repülővel megy Milánóból. Én nem tehetem be a lábam egy repülőtérre, azonnal elfognának. − Danny, a fényképünk benne van minden újságban, és állandóan mutogatja a tévé. Mit gondolsz, meddig jutnánk el? − Ha idáig eljutottunk, Rómába miért ne? Harry alaposan szemügyre vette az öccsét. Próbálta leolvasni az arcáról a választ, amit Danny nem mond ki. − Nem olyan rég még azt mondtad, tűnjek el innen, mert megölnek. Most azt akarod, hogy menjek vissza az oroszlánbarlangba. Mitől változott meg a véleményed? − Akkor még nem tudtam, hogy áll a helyzet. − Miért, hogy áll a helyzet?
Danny nem felelt. Harry makacsul folytatta. − Mi a fene ez az egész, ami a Vatikánban zajlik? Danny még mindig nem mondott semmit. − Marsciano el akarta hitetni velem és mindenki mással, hogy halott vagy. Azt mondta nekem, meg fognak ölni mindkettőnket, téged azért, amit tudsz, engem pedig azért, mert azt fogják hinni, nekem is elmondtad. Most már ráadásul Elena is nyakig benne van. A rohadt életbe, ha azt akarod, hogy kockáztassam az életemet, akkor ideje lenne, hogy elmeséld, mi ez az egész! − Nem lehet… − mondta Danny szinte suttogva. − Beszélj, miért nem! − Harry rendíthetetlen volt, mindenképpen ki akart csikarni valami választ. − Én… − Miért nem?! Egy hosszú pillanatig csönd volt, aztán Danny megszólalt: − A te szakmádban, Harry, ezt úgy nevezik, hogy ügyvédi titoktartás. Az enyémben gyónási titoknak. Most már érted? − Marsciano gyónt neked? − Harry meg volt hökkenve. Ez eddig fel sem merült benne. − Én ezt nem mondtam, csak annyit, hogy… Harry elfordult, és kibámult az ablakon. Szerette volna, ha egy oldalon állhatnának Dannyvel. Tulajdonképpen nem is az igazságot akarta megtudni. Sokkal inkább az volt a fontos a számára, hogy Danny megbízzon benne annyira, hogy elmondjon neki mindent. De most már nyilvánvaló volt, hogy nem teheti. − Harry − szólalt meg halkan Danny. − Marsciano bíborost fogva tartják a Vatikánban. Ha nem megyek oda, megölik. Harry visszafordult. − Kicsoda? Farel? − A vatikáni külügyminiszter, Palestrina bíboros. − De hát miért? Danny alig láthatóan megrázta a fejét − Egyszerűen nem mondhatom meg. Harry visszament az ágyhoz. − Téged akarnak, cserébe Marsciano életéért, igaz? − Igen. De nem kell féltened. Bardoni és én kihozzuk onnan a bíborost.
Azért ment vissza egyedül, hogy nekikezdjen az előkészületeknek. Nem kockáztathattuk, hogy együtt utazzunk, és esetleg mindkettőnket egyszerre kapjanak el. − Ki akarjátok hozni Marscianót a Vatikánból? − Harry nem akart hinni a fülének. − Két pap, az egyik szinte magatehetetlen, szemben Farellel és a vatikáni külügyminiszterrel? Danny bólintott − Tudom, nem hangzik könnyűnek. − Te megőrültél! − Nem, nagyon is alaposan és módszeresen végiggondoltam mindent. Meg lehet csinálni. Ne felejtsd el, hogy tengerészgyalogos voltam. Tudok egy-két trükköt − Nem! − mondta Harry élesen. − Mit nem? − Nem mész, és kész! − jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrő hangon. − Igaz, annak idején nem mentem vissza érted, de most jóvá akarok tenni mindent. Eljöttem New Yorkból Rómába, onnan Comóba, onnan Bellagióba, és most itt vagyok veled. És nem Rómába viszlek, hanem Genfbe. Valahogy eljutunk oda, és feladjuk magunkat a Nemzetközi Vöröskeresztnél. És reméljük, hogy a médiafelhajtás legalább egy kis védelmet nyújt az olasz rendőrséggel szemben. Harry az ajtóhoz ment. Már a kilincsen volt a keze, de visszafordult. − A többi nem érdekel, öcskös. Nem hagyom, hogy feláldozd magad, se Marsciano, se a Szentszék kedvéért. Nem akarlak elveszíteni, ahogy Madeline-t. Harry keményen ránézett az öccsére; aztán kifelé indult. − Az vagy, aki vagy! − kiáltott utána Danny. Harry megtorpant, mintha egy kést döftek volna belé. Visszafordult, és szembenézett Dannyvel. − A tizenharmadik születésnapodon történt. A sziklán volt az erdőben, azon az ösvényen, ahol mindig kóboroltál, amikor nem akartál hazajönni. És aznap nagyon nem akartál hazajönni, igaz? − Te írtad…? − Ajándéknak szántam. Ez volt az egyetlen, amit adni tudtam. Azt akartam, hogy bízz magadban, mert semmi másban nem bízhattál. És te meg is küzdöttél azért, hogy az legyél, aki vagy, felépítetted az életedet. És igazán jól csináltad… − Danny kicsit hallgatott. − Nagyon sokat jelent nekem, hogy eljöttél Rómába, Harry. Most rajtad a sor, hogy ajándékot adj
nekem. Harry csak állt. Danny kijátszotta az ütőkártyáját, az egyetlent, ami a kezében volt. Harry végül visszalépett a szobába, és becsukta az ajtót. − Hogy a fenébe jutnánk el innen Rómáig? − Ezzel. Danny felemelt egy nagyalakú, barna borítékot az éjjeliszekrényről, és kicsúsztatott belőle két hosszúkás, fehér rendszámtáblát, SCV 13 felirattal. − Vatikáni diplomáciai rendszám. Senki nem fog megállítani egy ilyen kocsit. Harry lassan Dannyre emelte a tekintetét. − De honnan szerzünk kocsit? − kérdezte.
113. fejezet A rabbiöltözéket újból felváltotta a papi ruha. Harry ismét Jonathan Arthur Roe atyaként indult útnak, hogy megkeresse a bérelt szürke Mercedest, amelyet Bardoni atya hagyott ott a pályaudvartól nem messze, a vágányok túloldalán, egy domboldalba felvezető lépcsősor végében, a Via Tomasón. Harry zsebében egy nagy csavarhúzó lapult, a borítékot a vatikáni rendszámtáblákkal a hóna alatt szorongatta. Veronique útmutatását követve, siklóval ment fel a Piazza della Stazionéig. Lehajtotta a fejét, és igyekezett nem nézni az emberek szemébe. A pályaudvaron áttolakodott a vonatra várakozók tömegén, és kereste a helyet, ahol átkelhet a sínek túloldalára, a Via Tomasóra vezető lépcsőkhöz. A gondolatai már Rómán jártak, és hogy sikerül-e eljutniuk odáig anélkül, hogy elkapnák őket. És mi legyen Elenával? Annyira belemerült a gondolataiba, hogy teljesen készületlenül érte, ami azután történt, hogy befordult a legszélső peronra. Hat rendőr bukkant ki a tömegből, épp az orra előtt. Határozott léptekkel siettek egy vonat felé, amely akkor futott be az állomásra. Három megbilincselt foglyot vezettek. A második, aki épp Harry mellett haladt el, Hercules volt. A bilincs és a láncok miatt alig tudott botladozni a
mankóival. Megpillantotta Harryt, és összetalálkozott a tekintetük. Hercules gyorsan elfordult, nehogy a rendőröknek feltűnjön, hogy ismerik egymást. Aztán már oda is értek a vonathoz, és Herculesszel együtt felszálltak. Harry még látta, hogy fönt a vonaton az egyik rendőr elveszi Herculestől a mankóit, és segít neki leülni az ablak mellé. Harry átfurakodott a tömegen, és elindult a vonat mellett, az ablak felé. Hercules észrevette, gyorsan megrázta a fejét, aztán elfordult, és másfelé nézett. A hangosbemondó megszólalt, és a vonat svájci pontossággal el is indult a megadott időben, Olaszországba. Harry döbbenten elfordult, és tovább kereste a Via Tomaso felé vezető lépcsőket. Az egész egyetlen perc leforgása alatt zajlott le. Hercules sápadt volt, és úgy tűnt, beletörődött a sorsába, egészen addig, míg meg nem látta Harryt. Aztán már mintha csak az érdekelte volna, hogy őt megvédje, nehogy észrevegyék a rendőrök. Egy pillanatra visszatért belé az élet, mintha megint lenne valami célja.
Siena, főkapitányság, 18:40 Roscani egy meg nem gyújtott cigarettát szorongatott az ujjai között. Időnként néhány pillanatra a szája sarkába biggyesztette. De megfogadta, hogy ennél többet semmiképpen nem enged meg magának. Akármilyen ideges vagy fáradt lesz, nem fog a gyufáért nyúlni. A biztonság kedvéért tüntető gesztussal elővette a zsebében őrzött doboz gyufát, és a papírkosárba dobta. Egy pillanatra bizonytalanság lett úrrá rajta, de aztán gyorsan a telefontársaságtól kapott listára nézett, amely előtte feküdt az íróasztalon, és újból végigfuttatta rajta a tekintetét. A Carmela Fenti irodájából és lakásáról jövő, illetve oda befutó hívások időrendi sorrendben voltak feltüntetve, a buszrobbantás dátumától kezdve egészen a mai napig. Összesen tizenegy nap. Roscani hirtelen felkapta a telefont és tárcsázott. Egy pillanatig várt, aztán mondott valamit, és már le is rakta a kagylót. Felállt, átsétált a szoba túlsó végébe. Ekkor megcsörrent a telefon. Gyorsan megfordult, visszament, és felkapta. Bólogatva felírt valamit egy cédulára, aláhúzta,
mondott egy-két szót, és lerakta a kagylót. Egy másodperccel később eldobta a kezében szorongatott cigarettát, fogta a cédulát, és kifelé indult. − Valaki vigyen el a helikopter-felszállóhelyhez! − mondta. − Hová akar menni? − Az egyik rendőr, már talpon is volt, és elindult vele a folyosón. − Svájcba, Luganóba.
114. fejezet Lugano Egy vatikáni rendszámú, sötétszürke Mercedes indult kifelé Luganóból. Az első ülésen két pap ült. Még épp csak leszállt az alkonyat de a zuhogó eső miatt olyan sötét volt, mintha este lenne. Elhaladtak a tó partján álló szállodasor előtt, ráfordultak a Via Giuseppe Cattorira, aztán nyugati irányba indultak az N2-es autópályán, amely Chiasso után dél felé továbbhaladva, Olaszországba visz. Elena hátul ült, és figyelte, ahogy Danny utasításokat ad Harrynek a térkép alapján, amit a kislámpa fényében böngészgetett. Feszült volt a hangulat a két fivér között. Elena érezte, de hogy pontosan mi lehet az oka, nem tudta, Harry nem beszélt róla. Mielőtt elindultak, felajánlotta Elenának, hogy maradjon Svájcban, de ő mindenáron velük akart menni. Akárhová mennek, ő is odamegy. Ezt nagyon határozottan megmondta Harrynek, és kijelentette, hogy Daniel atya ápolása még mindig rá van bízva. Különben is, segítségükre lehet, ha van mellettük valaki, aki beszél olaszul. Harry alig észrevehetően elmosolyodott Elena harciasságán és az elszántságán, és ezzel el is dőlt a vita. Amikor elértek az autópályára, Danny kikapcsolta a kislámpát, és sötétbe borult az arca. Elena most már csak Harryt látta. A műszerfal lámpáinak halvány derengésében nézte kezének ideges mozdulatait a kormánykeréken. A koncentrációt az arcán, ahogy az útra figyel. Harry folyton fészkelődött az ülésen, hol hátradőlt, hol előbbre, de akadályozta a biztonsági öv. Persze valójában nem a kocsi volt kényelmetlen neki, hanem az úti cél. Elena sejtette, hogy nem az ő ötlete
volt, hogy visszamenjenek Rómába. − Jól van? − kérdezte Harry halkan, Elenára nézve a visszapillantó tükörben. − Igen. − Elena tekintete Harryébe kapcsolódott, és némán nézték egymást. − Harry! − szólalt meg Danny hangja az ablaktörlők ritmikus kattogásában. Harry azonnal elkapta a tekintetét Elenáról, és az útra nézett. Előttük lelassult a kocsisor. A sötét esti égbolton higanygőzlámpák rózsaszínes derengése tűnt fel a távolban. − Ez már az olasz határ − mondta Danny, és izgatottan kiegyenesedett Elena látta, hogy Harry szorosabban markolja a kormányt. A Mercedes lelassult. Harry megint Elenára pillantott a tükörben, aztán visszafordította tekintetét az útra.
115. fejezet Peking, július 16. csütörtök Pierre Weggen fekete, sofőr vezette limuzinja behajtott az elkerített, gondosan őrzött épületegyüttesbe, ahol Kína legmagasabb rangú vezetői laktak. Nem sokkal múlt éjjel egy óra. Öt perccel később a svájci bankárt bevezették egy tágas nappaliba, Wu Xian, a kommunista párt főtitkára otthonában. A Kínai Nemzeti Bank elnöke, Yan Yeh is ott volt, igencsak komor hangulatban. A főtitkár állva fogadta Weggent, barátságosan kezet fogott vele, és bemutatta a jelen lévő fél tucat központi bizottsági tagnak, akik mind hallani akarták Weggen javaslatait. Köztük volt az építésügyi, a tájékoztatásügyi és a népjóléti miniszter, akik mind tudni szerették volna, mennyire nagyszabású a terv, mennyibe kerülne, és mennyi időt vesz igénybe a végrehajtása. − Köszönöm a kedves fogadtatást, uraim − kezdte Weggen kínaiul. Őszinte részvétéről biztosította Kína egész népét, de különösen Hefei lakóit. Aztán rögtön a tárgyra tért: nekilátott részletesen ismertetni az
ország teljes vízszolgáltató rendszerének gyors tempójú átépítésére vonatkozó tervet. Yan Yeh kissé arrébb húzott egy széket, oldalra fordulva leült, és rágyújtott egy cigarettára. Mélyen megrázták a szörnyű események, és nagyon fárasztó napja is volt. Őszintén remélte, hogy ez a hajnali megbeszélés eredményes lesz, és az ország vezetői be fogják látni, hogy a Weggen által eléjük terjesztett terv létfontosságú a kínai nép biztonsága és jóléte érdekében. Talán képesek lesznek lenyelni a büszkeségüket, félretenni a belső politikai viszályokat, és leküzdeni a nyugat iránti mélyen gyökerező gyanakvásukat. Remélhetőleg elfogadják a tervet, és a lehető leghamarabb hozzá is látnak a megvalósításához, mielőtt újból bekövetkezne ez a szörnyűséges katasztrófa. De aggasztotta valami személyesebb dolog is. Mindenki, egész Kínában, aki csak hallott a hefei tragédiáról, rettegett az ivóvíztől, különösen azokon a helyeken, ahol tavakból származott. És bármilyen befolyásos személy volt is, ez alól Yan Yeh sem vonhatta ki magát. Három nappal ezelőtt a felesége tízéves fiával együtt elutazott látogatóba a szüleihez vidékre, egy Wu-xi nevű városkába, amely egy tó partján feküdt. Néhány órával ezelőtt felhívta a feleségét, megnyugtatta, hogy a Hefeiben történt katasztrófa egyszeri esemény volt, az országban mindenütt szigorúan ellenőrzik az ivóvíz minőségét, és a kormány máris megtette a kellő lépéseket. Yan Yeh nagyon remélte, hogy valóban így van, és ez a tragédia elszigetelt incidens volt. De a lelke legmélyén valami azt súgta, hogy ez egyáltalán nem olyan biztos.
Róma, Vatikán, július 15. szerda 19:01 Palestrina az ablak mellett állt a könyvtárszobában, és elnézte a hullámzó tömeget, amely betöltötte a Szent Péter teret, a turistákat, akik még igyekeztek kiélvezni az utolsó napfényes órákat. Elfordult az ablaktól, és körbepillantott az irodáján. Az íróasztal mögötti szekrénykén Nagy Sándor márványfeje az örökkévalóságba dermedve állt. Palestrina szomorkásán szemlélte egy darabig. Hirtelen megváltozott a hangulata, határozott léptekkel az íróasztalához
ment, leült, és felemelte a telefont. Tárcsázott, aztán várt, és hallgatta, ahogy a velencei kapcsoló automatikusan továbbítja a hívást egy milánói számra, ahonnan aztán Hongkongba ment tovább a hívás, majd pedig Pekingbe. Chen Yin a mobiltelefonja csöngésére ébredt mély álmából. A harmadikra kipattant az ágyból; meztelenül állt a sötét hálószobájában, amely a virágüzlete fölött volt az emeleten. − Tessék? − szólt bele a telefonba kínaiul. − Szeretnék leadni egy rendelést holnap kora reggelre, a hal és rizs vidékére − mondta egy elektronikusan eltorzított hang, szintén kínaiul. − Értem, meglesz − Chen Yin csak ennyit mondott, és kikapcsolta a telefont. Palestrina lerakta a kagylót, aztán megfordult a székével, és szembenézett a Nagy Sándor szoborral. A második tó kiválasztásához kihasználta Pierre Weggen közeli barátságát Yan Yehvel. Weggen csevegés közben kiszedett belőle egy-két dolgot a mindennapjairól, a családjáról, a barátairól. „A hal és rizs vidékének” nevezett országrész Nanjing-tól délre terül el, sok tó és folyó van arrafelé, és rendkívül enyhe klíma jellemzi. Alig néhány óra vonattal attól a helytől, ahol Li Wen most tartózkodik. A kiszemelt tónak Taihu a neve. Egy Wu-xi nevű városka fekszik a partján.
116. fejezet Harry a visszapillantó tükröt figyelte, miközben a Mercedes lassan felgyorsult, és elhagyták az ellenőrző pontot. A háta mögött látta a fényeket, az észak felé tartó kocsik hátsó piros lámpáit, a rengeteg olasz rendőrségi autót és a páncélozott csendőrségi járművet. Nagy ellenőrző pont volt, két órányira Milánótól. A chiassói ellenőrzéstől eltérően, ahol szinte le sem kellett lassítaniuk, csak úgy továbbintették őket, itt állig felfegyverzett katonák megállították a Mercedest. Egyikük hirtelen rámutatott a rendszámtáblára. Futó pillantást vetettek a kocsiban ülő
papokra, aztán gyorsan intettek nekik, hogy mehetnek. − Nagyon okos voltál, mondhatom − jegyezte meg Danny, miután biztos távolságba értek az ellenőrző ponttól. − Csak mert visszaintettem neki, hogy köszönöm? − kérdezte Harry. − Igen, csak mert intettél neki. És ha meggondolja magát, és mégis megállít? − Akkor te elmagyarázhattad volna neki, hogy mi a helyzet, és minek megyünk Rómába. Talán még fegyveres kíséretet is adott volna mellénk. − A hadsereg nem teheti be a lábát a Vatikánba, Harry. Se az olaszok, se mások. − Nem, csak te fogsz bejutni a Vatikánba, meg Bardoni atya, ugye? − jegyezte meg Harry csípős hangon. Danny bólintott. − Pontosan. Én meg Bardoni atya.
Róma, San Crisogno templom: július 16. Csütörtök 5:30 Palestrina kiszállt a Mercedes hátsó üléséről a kora hajnali ködben, óvatosan körülkémlelt a kihalt utcán. Farel egyik fekete öltönyös embere előtte ment, és kinyitotta a 18. századi templom ajtaját. Aztán hátrább lépett, és Palestrina már egyedül ment be. A léptei nagyokat koppantak, ahogy közeledett az oltárhoz, ahol keresztet vetett, és letérdelt. Egyvalaki volt csak rajta kívül a templomban: egy feketébe öltözött nő imádkozott az oltár előtt, a kezében rózsa füzérrel. − Régóta nem gyóntam, atyám − mondta anélkül, hogy a bíborosra nézett volna. − Gyónhatok önnek? − Hogyne. − Palestrina keresztet vetett és felállt, ő és Thomas Kind elvonultak a gyóntatófülke sötét magányába.
117. fejezet Lugano, július 16. csütörtök
Roscani leballagott a lépcsőn és kilépett az utcára. Az öltönye enyhén szólva gyűrött volt, az arca borostás. Rettenetesen fáradt volt, túl fáradt ahhoz is, hogy gondolkozzon, pedig most nagy szükség lett volna rá. Torkig lett vele, hogy állandóan mindenki hazudik neki. Ráadásul ilyen tiszteletre méltó és komoly nők is, mint például Carmela Fenti anya, vagy itt Luganóban Veronique Vaccaro, a festőművész és szobrász, aki égreföldre megesküdött, hogy semmit nem tud a szökevényekről. A luganói rendőrség helikopter-leszállóhelyén az a főfelügyelő fogadta Roscanit, aki kihallgatta Veronique Vaccarót. Roscani átnézte a jegyzőkönyvet a kihallgatásról és a házkutatásról is. Semmit nem találtak a lakásban, ami arra vallott volna, hogy bárki is tartózkodott ott Veronique Vaccaro távollétében. Szemfüles szomszédok jelentették a rendőrségen, hogy tegnap dél körül rövid ideig egy bellagiói templomhoz tartozó fehér furgon állt a ház előtt. Két kisfiú, akik kutyát sétáltattak arra estefelé az esőben, azt mondták, láttak egy kocsit − a nagyobbik fiú szerint Mercedest −, amely ott parkolt. De amikor visszafelé jöttek a kutyasétáltatásból, már nem volt ott. Signora Vaccaro alibijét lehetetlen volt igazolni vagy cáfolni: azt mondta, alig percekkel azelőtt érkezett haza, hogy a rendőrség becsöngetett hozzá, az Alpokban volt túrázni és vázlatokat készíteni, egyedül. Castelletti és Scala sem járt több eredménnyel: a bellagiói nyomozást kénytelenek voltak lezárni, miután Mosignor Jean-Bernard Dalbouse-t, a Santa Chiara francia születésű plébánosát is kihallgatták, ahogy mindenkit, aki a templomhoz tartozott. Egytől-egyig mind tagadták, hogy előző nap 4 óra 20 perckor telefonon hívták volna Carmela Fenti anyát Sienában. Hazudnak. Mind hazudnak. De miért? Roscani kezdte úgy érezni, megőrjíti ez az ügy. Ennyi ember, aki mind kockáztatja, hogy börtönbe kerüljön, nem is rövid időre. És egyetlen pillanatra sem inognak meg. De kit vagy mit védelmeznek ilyen elszántan? Veronique házából kilépve, elindult az utcán. Csendes volt a környék, a lakók többnyire még aludtak. A távolban elnyúló Luganói-tó is nyugodt volt, a tükre sima, még csak apró hullám sem borzolta. Mégis mit keres még itt? Nyomokat, amelyeket a többi rendőr nem vett észre? Már megint az apjától örökölt buldogmakacssága hajtja? Rója a köröket, míg végre
nem talál valamit? Mintha egy tűt keresne a szalmakazalban. Végül vállat vont, úgy döntött, hogy legalább sétál egyet a friss levegőn. Elővett a zakója zsebéből egy doboz agyonnyomorgatott cigarettát, a szája sarkába dugott egy szálat, de nem gyújtotta meg, aztán visszafordult a házhoz. Pár lépés után megakadt a szeme valamin. A járda szélén hevert, egy fölé hajló bokornak köszönhetően nem áztatta el az előző esti nagy eső. Egy barna, nagyalakú boríték, rajta egy autó abroncsának mintás lenyomata. Roscani eldobta a cigarettát, lehajolt, és fölvette a borítékot. Rongyosabb volt, mint első ránézésre látszott, valószínűleg hozzátapadhatott a nedves abroncshoz, és jó párszor átfordult vele a kerék, mielőtt leesett. A felülete helyenként kidomborodott, mintha valami kemény lett volna benne, és annak a lenyomata maradt volna meg. Roscani visszament a házba, Veronique-hoz, aki még mindig dühöngött a rendőrség zaklatása miatt. A konyhában üldögélt, köntösben, egyik kezében egy csésze kávét tartott, az ujjaival pedig idegesen dobolt az asztalon, mintha ezzel próbálná elüldözni a rendőröket. Roscani udvariasan megkérdezte, nem tudna-e adni egy hajszárítót. − A fürdőszobában van. Nincs kedve esetleg lezuhanyozni is, és utána szunyókálni egyet az ágyamban? Roscani savanyúan rámosolygott Castellettire, és bement a fürdőszobába. Fogta a hajszárítót, és óvatosan megszárogatta a borítékot. Castelletti is bejött, és figyelte, ahogy Roscani kisimítja a borítékot a mosdó szélén, aztán elővesz egy ceruzát, és elkezd satírozni, ahogy a gyerekek szokták a rajzlap alá fektetett pénzérmét átrajzolni. Lassanként előbukkant a kidomborodó felirat, annak a lenyomata, ami a borítékban volt − A mindenit… − Roscani keze megállt a levegőben. Felemelte borítékot: jól kivehető számok és betűk voltak rajta. Egy diplomáciai rendszám. SCV 13. − Ez vatikáni rendszám − mondta Castelletti. − Az − bólintott Roscani. − Egy vatikáni rendszám.
118. fejezet
Róma Még sötét volt, amikor valamivel hajnali öt óra előtt Danny hirtelen szólt Harrynek, hogy álljon meg. A Via Nicolo V. 22. elé érkeztek. Régi, de karbantartott, háromemeletes ház volt, egy fasorral szegélyezett utcában. Kiszálltak, bezárták a Mercedest, aztán Harry és Elena felvitték Dannyt a tolószékben a liften a felső emeletre. Danny előhalászott egy kulcsot egy borítékból, amit Bardoni atya adott neki még Luganóban, és kinyitotta egy tágas, az épület hátsó frontjára néző lakás ajtaját. Danny, akit láthatón igencsak kimerített a hosszú út, azonnal lefeküdt. Harry gyorsan körbenézett a lakásban, figyelmeztette Elenát, hogy senkit ne engedjen be rajta kívül, aztán elment. Danny utasításait követve több saroknyit arrébb hajtott a Mercedesszel, ott megállt, levette a vatikáni rendszámtáblát, és visszacsavarozta az eredetit. Aztán becsapta az ajtót, de a kulcsot benne hagyta a kocsiban, és elsétált, a rendszámtáblát a kabátja alá rejtve. Tizenöt perc múlva vissza is ért a Via Nicolo V. 22-be, és a lifttel felment a lakásba. Majdnem reggel hat óra volt; Danny úgy beszélte meg Bardonival, hogy fél hétre idejön. Harrynek nagyon nem tetszett az egész. Teljes őrültségnek tartotta azt az ötletet, hogy Bardoni atya és Danny a jelenlegi állapotában megpróbálják kiszabadítani Marscianót, bárhol tartják is fogva. Danny azonban rendíthetetlen volt, és úgy tűnt, Bardoni atya is az. Ami csakis egy dolgot jelenthet: ez Danny életébe fog kerülni. Ha tényleg Farel rendezte úgy, hogy Dannyt vádolják a bíboros elleni merénylettel, akkor nyilván maga Palestrina áll a merénylet mögött. Ez világos. És Marsciano ezt tudja, különben nem tartanák fogva. A bíboros nyilván ezt gyónta meg Danny-nek. Vagyis azzal, ha megölik Dannyt, Palestrina megszabadul az egyetlen tanútól, aki elvezethet hozzá. De kinek mondhatná el mindezt? Roscaninak? Adriannának? Eatonnek? És mégis mit mondjon nekik? Hiszen mindez végső soron csak találgatás. És még ha lenne is bizonyítéka, a Vatikán szuverén állam, nem vonatkoznak rá az olasz törvények. Vagyis a vatikáni hatóságokon kívül senkinek nincs joga, hogy akár a kisujját is megmozdítsa. De ha nem tesznek semmit, Marsciano meghal. Márpedig Danny mindent el fog követni, hogy megakadályozza, a saját életének kockáztatása árán is.
− A fene enné meg az egészet! − mormogta Harry, miközben belépett a lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót. Legalább annyira benne van a pácban, mint Danny. Nemcsak mert a bátyja, hanem mert megígérte neki, hogy őt nem fogja elveszíteni, ahogy Madeline-t. Mi a fenéért tesz folyton ilyen hülye ígéreteket? Amikor belépett a lakásba, Elena azonnal elé sietett. − Nem nagyon ismerem Rómát, csak most jöttem rá, hol vagyunk. Harry azonnal kizökkent a gondolataiból, amikor Elena hozzálépett. − Hogyhogy? − Jöjjön, megmutatom… Elena a nappaliba vezette Harryt, a nagy ablakhoz. A reggeli verőfényben jól látszott, amit érkezésükkor nem vettek észre, mert még sötét volt az utca túloldalán egy magas, sárga téglából épült kerítés húzódott. Mindkét irányba hosszan elnyúlt, ameddig csak elláttak. Jobbra, már árnyékban több épület állt, balra pedig fák lombozata zöldellt, mintha a fal valami nagy parkot kerítene be. − Nem értem… − mondta Harry. El sem tudta képzelni, mit talál ezen Elena olyan érdekesnek. − Ez a Vatikán, Mr. Addison. Egy része legalábbis. − Biztos benne? − Igen, egyszer már jártam a kertjében, ismerem. Harry visszanézett, keresett valami épületet, amit esetleg felismer. Próbálta kiokoskodni, merre fekszik ez a kőkerítés a Szent Péter térhez és a főbejárathoz képest. De sehogy sem tudott eligazodni. Épp megint kérdezni akart valamit Elenától, amikor felpillantott, és észrevette, hogy közben ráesett a napfény egy hatalmas épületre, amelyre addig árnyék vetült, és ezért nem ismerte fel: egyenesen a Szent Péter-székesegyházra nézett. − Jézusom… − motyogta. Nemcsak hogy zavartalanul megérkeztek Rómába, ráadásul egy kőhajításnyira vannak Marsciano börtönétől! Harry egy pillanatra az ablaküvegnek támasztotta a homlokát, és lehunyta a szemét. − Fáradt lehet − szólalt meg Elena halk és anyáskodó hangon. − Igen − mondta Harry. Kinyitotta szemét, és ránézett a lányra. Még mindig az a kosztüm volt rajta, amit Bellagióban szereztek neki a papok, a haja szoros kontyba fésülve. Harrynek az volt az érzése, most először néz rá úgy, mint egy nőre, és nem mint egy apácára.
− Én legalább aludtam valamennyit útközben a kocsiban, de maga semmit. Van itt egy másik hálószoba is, dőljön le egy kicsit, legalább, amíg Bardoni atya megjön. − Igen… − felelte Harry, és már akart is indulni, de aztán felötlött benne, hogy van még egy probléma, amit meg kellene oldania: Elena. Hirtelen kezdett veszélyesen valóságossá válni az, amit Danny és Bardoni eddig csak tervezgettek. Nem hagyhatja, hogy Elenát is belerángassák. − A szülei ugye még élnek? − kérdezte óvatosan. − Hogy jön ez most ide? − Elena félrebillentette a fejét, és ő is óvatosan nézett rá. − Hol laknak? − Toscanában. − Milyen messze? − Miért? − Tudni szeretném, fontos. − Úgy két óra autóval. Idefelé jövet el is haladtunk arra a sztrádán. − Az édesapjának van kocsija? − Miért? − Van kocsija? − ismételte meg Harry türelmetlenül. − Igen, persze. − Hívja fel, és kérje meg, hogy jöjjön ide magáért. Elena a falnak támaszkodott, összefonta a karját, és dacosan Harryre nézett. − Ezt nem tehetem. − Ha most elindul, ideérhet Rómába kilencre, legkésőbb fél tízre. Mondja meg, hogy álljon meg a ház előtt, de ne szálljon ki. Ha meglátjuk, hogy megérkezett, maga szépen lemegy, beszáll, és azonnal indulhatnak is. Senki nem fogja észrevenni. Elena egyre dühösebb lett. Hogy merészel ilyet javasolni Harry? Csak nem fogja az apját idehívni, mint valami bajba került iskolás lány! − Sajnálom, Mr. Addison − mondta bosszúsan −, de kötelességem Daniel atya mellett maradni. És vele is maradok, míg hivatalosan fel nem mentenek a megbízatás alól. − Ha csak annyi kell, én ezennel felmentem. − Ezt csak a főnökasszonyom teheti! Néma csönd lett. Farkasszemet néztek egymással. De nem derült ki,
melyikük állja tovább. Hirtelen hatalmas csattanással kivágódott a konyha ajtaja, nekicsapódva a falnak. − Harry! − Danny rontott ki, két kezével hajtva a tolókocsi kerekét. A szemében ijedtség csillogott. Az ölében ott hevert a mobiltelefon. − Nem tudom elérni Bardoni atyát, pedig három számot is megadott. Az egyik a mobiltelefonjáé, amit mindig magánál hord. Mindet megpróbáltam, semmi válasz! − Danny, nyugodj meg, ez még nem jelent semmit − Már negyedórája itt kellene lennie! És ha úton volna idefelé, a mobilt akkor is felvenné.
119. fejezet Harry befordult a Via Parione sarkán, és elindult lefelé az utcán. Öt perc múlva fél nyolc; majdnem egy óra telt el azóta, hogy Bardoni atyának találkozni kellett volna velük. Harry útközben ismét megpróbálkozott a mobiltelefonnal, de hiába. Azért próbált nem aggódni, s a józan eszére hallgatni, amely azt súgta, hogy Bardonit egyszerűen csak feltartóztatta valami. Megérkezett a 17. számhoz, ahol Bardoni atya lakott. A ház mögött egy sikátor húzódott, ahogy Danny leírta, onnan nyílt egy régi fakapu, az épület hátsó bejárata. Danny azt mondta, a kapu mellett, egy cserép muskátli alatt megtalálja a kulcsot. Harry befordult a kis sikátorba, és úgy húsz méter után meg is látta a kaput. A muskátli is ott volt, alatta a kulcs. Bardoni atya lakása a legfelső emeleten volt. Harry felsietett a hátsó lépcsőn. Még mindig igyekezett arra gondolni, hogy nem történt semmi különös, és valami egészen egyszerű magyarázat van az atya késlekedésére. De a lelke mélyén ugyanolyan nyugtalan volt, mint öccse. A lépcsősor tetejére érve elindult egy keskeny folyosón, aztán megállt a lakás ajtaja előtt. Nagy levegőt vett, a zárba illesztette a kulcsot, és kezdte elfordítani. De az ajtó nem volt bezárva, magától kinyílt. − Bardoni atya…?
Nem jött válasz: − Bardoni atya? − Harry belépett a sötét előszobába. Szemben egy kis nappali nyílt. Mint Danny lakása, ez is csak a legszükségesebb bútorokkal berendezve. − Atyám? Semmi válasz. Jobb kéz felé egy szűk kis folyosó indult A közepe táján és a végén egyegy ajtó, mindkettő csukva. Harry lenyomta az első ajtó kilincsét. − Atyám? Az ajtó egy kis hálószobába nyílt. Az ágy bevetve. Az éjjeliszekrényen egy mobiltelefon hevert. Vajon ez az a bizonyos, amit Bardoni mindig magánál hord? Harryt hirtelen valami nagyon rossz érzés fogta el, mintha semmi keresnivalója nem lenne itt. Kilépett a szobából, és a másik ajtóhoz lépett. Mi lehet odabent? Minden ösztöne azt súgta, hogy inkább menjen el most azonnal, és ne nyisson be oda. − Bardoni atya! Csönd. Harry elővette a zsebkendőjét, és a kilincsre tekerte. − Bardoni atya! − mondta olyan hangosan, hogy biztosan hallani lehessen odabent is. Semmi válasz. Harry érezte, hogy verejtékcseppek ütköznek ki az ajka fölött. A torkában dobogott a szíve. Nagyon lassan lenyomta a kilincset. Kis kattanással kinyílt az ajtó. Egy fürdőszoba kopottas fehér kövezetét látta meg, aztán egy mosdókagylót. A sarokban kád. Kitárta az ajtót, és belépett. Bardoni atya a kádban ült, meztelenül, a szeme nyitva. − Atyám? Harry előbbre lépett. A lába megakadt valamiben. A pap fekete keretes szemüvege a földön hevert. Harry megint a kádra nézett. Nem volt benne víz. − Atyám − suttogta egészen halkan, mintha még mindig választ remélne. Talán fürdeni akart, de infarktust kapott, vagy valami egyéb roham tört rá, és már nem tudta megereszteni a vizet…? Még közelebb lépett. − ÚRISTEN!
A szíve majd kiugrott a helyéről. Hátrahőkölt, és tágra nyílt szemmel, iszonyodva meredt a kádra. Bardoni halott volt. A bal kezét levágták csuklóból. Vér szinte nem is volt, csak a csonk a keze helyén.
120. fejezet Milánó Roscani megpillantotta odalent a Linate repülőtér kifutópályáját, és érezte, hogy a helikopter lassan ereszkedni kezd. Mielőtt elhagyta Luganót, nagy adag új információt kapott, és azóta is folyamatosan futottak be az újabb hírek. Castelletti és Scala a háta mögött felváltva beszéltek a rádión, és egyfolytában jegyzetelgettek. Roscani egy összehajtogatott papírlapot szorongatott a kezében, rajta az az információ, amit már nagyon várt egy rövid, de sokatmondó fax az Interpol lyoni központjából. „A francia hírszerzés értesülései szerint Thomas Jose Alvarez-Rios Kind nincs a szudáni Khartoumban. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen.” Roscani azonnal kiadatott egy letartóztatási parancsot a Gruppo Cardinale római főhadiszállásáról, Európa minden rendőrségének szétküldték. Mellékelték Thomas Kind legfrissebb fényképét, amit eljuttattak a világ minden nagyobb tévéállomásának is, azzal a rövid közleménnyel, hogy a Gruppo Cardinale körözi mind a Parma bíboros elleni merénylettel, mind a buszrobbantás ügyével összefüggésben. Amikor felötlött benne, hogy esetleg Thomas Kind az ő emberük, Roscani azt is gyanítani kezdte, hogy a buszrobbantásban csak az ő keze lehetett. A világ mindén rendőrsége tudta, hogy kedvenc módszere bérgyilkosokat alkalmazni. Aztán a lehető leghamarabb megszabadul az illetőtől, semmi nyomot nem hagyva maga után. Ez megmagyarázza a Llama pisztolyt, amit a robbantás színhelyén találtak. Kind felültetett a buszra valakit, azzal a megbízatással, hogy ölje meg Daniel atyát, aztán felrobbantotta a buszt, hogy eltüntesse a bérgyilkost. Csakhogy a gyilkos rosszul időzített, és így felborult a terv. A
pisztoly és a felrobbantott busz együtt egyértelműen Thomas Kindre mutatott. A beérkezett információk alapján egyértelműen le lehetett zárni a Cianetti-gyilkosság ügyét is. A fiatal divattervező a Bellagióból kifutott utolsó esti szárnyashajójáraton utazott, és többen látták beszélgetni egy nagykarimájú szalmakalapot viselő nővel. Egy fiatal bellagiói rendőr emlékezett rá, hogy igazoltatta a nőt, aki amerikai kiejtéssel beszélt, és amerikai útlevele volt. Szemtanúk látták, hogy a divattervező Comóban együtt szállt le a nővel a hajóról. A milánói nyomozók átfésülték a Palace Hotel környékét, ahol meg is találták Cianetti sötétzöld BMW-jét, nem messze a főpályaudvartól. A halál időpontját hajnali kettő és három óra közöttire tették. A rendőrség kikérdezte a pályaudvar pénztárosait, akik kettő és öt óra között dolgoztak, és találtak is egy bőbeszédű, középkorú nőt, aki emlékezett rá, hogy jegyet adott el egy szalmakalapos nőnek, valamivel hajnali négy előtt. Arra is emlékezett, hogy a nő Rómába utazott. Hangos dübörgés hallatszott, és a helikopter könnyű zökkenéssel földet ért. A három nyomozó behúzott nyakkal elsietett a légcsavar alatt, és átszaladtak a betonon a kis chartergép felé, amely már várt rájuk, hogy Rómába vigye őket. − Az SCV 13-as rendszámtábla az, aminek gondoltuk − kiabálta közben Castelletti. − Az ilyen alacsony sorozatszámú kocsik kizárólag a pápát és a legmagasabb rangú bíborosokat szállítják. Az SCV 13 egy Mercedes, jelenleg nincs a Vatikánban, szervízbe vitték. A Vatikán… − gondolta Roscani, és hátradőlt az ülésen. Felbőgtek a motorok, és a gép gördülni kezdett a felszállópályán. Húsz másodperc múlva már a levegőben voltak, hallotta, hogy behúzzák a gép futóművét. Tehát megint visszatér Rómába, oda, ahol elkezdődött ez az egész ügy, Parma bíboros meggyilkolásával. Egy teljes kört tett meg. Roscani meglazította az övet, és kihúzta az utolsó szál cigarettát az elgyötört dobozból. Az üres dobozt visszarakta a zsebébe, a szája sarkába biggyesztette a cigarettát, és kinézett az ablakon. A napfény itt-ott megcsillant egy kis tavon vagy egy épület tetején. Egész Olaszország fölé felhőtlen égbolt borult. Ősi ország, gyönyörű és méltóságteljes, mégis állandóan végigsöpörnek rajta a politikai botrányok. De hát van-e olyan ország vagy történelem, amely mentes ettől? Nem valószínű. Csakhogy ez
az ország odalent a hazája. És neki az a dolga, hogy betartassa a törvényeit, és igazságot szolgáltasson. Megjelent előtte Pio véres holtteste, ahogy kihúzták a kocsiból. Látta maga előtt Parma bíboros golyóktól szitává lyuggatott holttestét, és az assisi busz kiégett, elszenesedett vázát. A mészárlásokra gondolt, amiket Thomas Kind Pescarában és Bellagióban véghezvitt. Mi is az igazság? Igen, ezeket a bűntetteket olasz földön követték el, és neki hatalmában áll, hogy tegyen is valamit ellenük. De a vatikáni falakon túl már nem ér el a keze. Ha a szökevények oda bejutnak, már nem tehet semmit, legfeljebb átadhatja az eddig összegyűjtött bizonyítékokat a főügyésznek, Marcello Tagliának. Ezután az igazságszolgáltatás már nem az ő kezében van, hanem a politikusokéban. Ami azt jelenti, hogy vége mindennek. Nagyon is jól emlékezett Taglia szavaira, aki nyomatékosan figyelmeztette, hogy ez igen kényes ügy, és ha nem vigyáznak, komoly diplomáciai bonyodalmakat okozhat Olaszország és a Vatikán között. Más szavakkal, a Vatikán akár egy gyilkosságot is elleplezhet, ha úgy tetszik neki, és a bűnös minden további nélkül meg is úszhatja.
121. fejezet Harry első ösztönös gondolata az volt, hogy visszarohan a Mercedeshez, betöri az ablakot, kiszedi a kulcsokat. Aztán visszamegy a Via Nicolóra, és azonnal elhozza onnan Dannyt és Elenát. − Bardoni halott. Megcsonkították − suttogta a mobiltelefonba Dannynek. − Ki tudja, mit mondott el nekik? Lehet, hogy már útban vannak felétek! − Harry futólépésben közlekedett, hogy ne keltsen feltűnést. Közben kifordult a sikátorból, és elindult az utcán. − Harry − felelte Danny halkan. − Gyere nyugodtan vissza. Bardoni biztosan nem mondott el nekik semmit. − Honnan a pokolból tudod? − Tudom.
Alig félóra múlva Harry visszaért a Via Nicolo V. 22-be. Gondosan körülnézett a kapu előtt, az előcsarnokban a liftre pillantott, de inkább gyalog ment fel. Úgy érezte, így biztonságosabb. Nem akart csapdába esni a szűk liftben. Danny és Elena a nappaliban várták. Egy pillanatig egyikük sem szólt semmit. Aztán Danny az ablak felé intett. − Nézz csak ki, Harry. Harry kérdőn Elenára pillantott, aztán az ablakhoz lépett. − Mit nézzek? − Balra, a fal mentén − mondta Danny. − A legvégénél emelkedik egy kör alakú torony, látod? Ez a San Giovanni-torony, ott tartják fogva Marsciano bíborost, a közepe táján, a túlsó felére nyíló szobában. Van ott egy kis erkély, az az egyetlen nyílás a torony falán. A torony úgy kétszáz méterre lehetett, Harry tisztán látta a csúcsát. Magas volt, henger alakú, ugyanabból a téglából épült, mint a kerítés, a tetején csipkés pártázat húzódott körbe. − Most már csak mi maradtunk, nekünk kell megcsinálni − mondta halkan Danny. Harry lassan visszafordult. − Te, én és Elena nővér. − Mármint mit csinálni? − Kiszabadítani Marscianót. Harry megrázta a fejét. − Ugyan már, Elena… − Én is segíteni akarok, Harry − mondta a lány elszántan. − Hát persze, hogy segíteni akar. Meg még mit nem! − Harry Dannyre nézett. − Elenának is elment az esze, akárcsak neked. − Nincs más rajtunk kívül − mondta halkan Elena. − Miért vagy úgy meggyőződve róla, hogy itt biztonságban vagyunk? Hogy Bardoni atya nem árult el minket? Danny, én láttam a holttestét. Én a helyében mindent elmondtam volna, annyi szent. − De nem te voltál az, hanem Bardoni atya. Danny hosszan a bátyjára nézett, aztán nagyon nyomatékosan folytatta. − Ez a lakás egész Olaszország egyik legnagyobb gyógyszergyártó cégének a tulajdonosáé. Ő csak annyit tud, hogy Marsciano bíboros kérte kölcsön a lakást néhány napra, és kölcsön is adta, minden kérdezősködés nélkül. − Mi köze ennek Bardoni atyához? − Harry, a bíboros az egyik legközkedveltebb ember egész
Olaszországban. Nézd csak meg, hányan segítettek neki, mennyi mindent kockáztattak. Én… − Danny kicsit habozott, aztán folytatta. − …azért lettem pap, mert teljesen elveszettnek és összezavartnak éreztem magam, miután leszereltem a haditengerészettől. Amikor idejöttem Rómába, még mindig ugyanolyan tanácstalan voltam. Aztán megismerkedtem Marsciano bíborossal, és ő ráébresztett, hogy él bennem valami, amiről addig soha nem tudtam. Az évek során a lelki vezetőm volt, bátorított, hogy megtaláljam a saját meggyőződésemet. Az egyház lett a családom, és a bíborost úgy szeretem, mintha az apám lenne. És Bardoni atya pontosan ugyanígy volt vele. Biztos vagyok benne, hogy nem árulta el. Harry felkavartan elfordult. Túl élesen volt előtte a kép: a megkínzott ember holtteste a fürdőkádban. A tekintete összetalálkozott Elenáéval. Az sugárzott a szeméből, hogy ő pontosan érti, miről beszél Danny, és meg van győződve róla, hogy igaza van. − Harry! − Danny hangja élesen csattant. Harry visszafordult felé. Ekkor vette észre, hogy a háta mögött a sarokban be van kapcsolva a tévé. − Van még valami, amiről eddig is tudtam ugyan, de nem hittem el, hogy tényleg meg fog történni. De Bardoni atya meggyilkolása megerősített benne… Hallottad, mi folyik Kínában? − Valami nagy katasztrófa történt, rengetegen meghaltak. Nem tudom pontosan, valahogy nem volt időm mostanában tévét nézni. Mi a fenét akarsz ezzel? − Bellagióban, amikor a furgonban vártuk, hogy Elena nővér visszajöjjön, valaki hívott a mobiltelefonodon. Felébredtem rá. Két nevet hallottam a beszélgetésből, Adrianna és Eaton. − Na és? − Harry még mindig nem értett semmit. − Adrianna Hall és James Eaton. Harry döbbenten és értetlenül meredt Dannyre. − Őők segítettek nekem eljutni hozzád. De honnan ismered őket? − Az most mindegy. Kapcsolatba kellene lépned velük, amilyen gyorsan csak lehet. − Danny közelebb gördítette a tolószéket. − Meg kell állítanunk, ami Kínában folyik. − Megállítani? De hát mit? − Megmérgezik a tavakat, Harry. Egyet már megmérgeztek. Még kettőre fog sor kerülni. − Miről beszélsz? Ki mérgezi meg a tavakat? Én úgy tudom, természeti
katasztrófa volt. − Nem, nem az volt! − vágta rá Danny. − Palestrina tervei szerint történik az egész. Azt akarja elérni, hogy a Vatikán az ellenőrzése alá vonja Kínát. − Erről beszélt Marsciano a gyónásában? − Harry hátán végigfutott a hideg. − Többek között. Elena keresztet vetett magára. − Szűzanyám… − suttogta. − Rövid idővel ezelőtt a WNN adott egy összefoglalót a Hefeiben történtekről − folytatta Danny. − Két perccel nyolc után, tudom, mert épp az órámra néztem, volt egy riport arról a víztisztító telepről. Felismertem valakit, aki ha nem is maga mérgezte meg a vizet, tudhatja, ki tette. − Honnan ismered? − kérdezte Harry szinte suttogva. − Tavaly nyáron találkoztam vele, Palestrina Róma melletti magánvillájában. Egy másik kínai férfi is volt vele. Nem sok kínait hívnak meg oda… Megkérhetnéd Adrianna Hallt, hogy szerezze meg videokazettán azt a riportrészletet, és keresse meg a férfit. Alacsony, a kép bal szélén áll, a kezében aktatáskával. És ha megvan róla a kép, küldje el azonnal Eatonnek. − És Eaton mi a frászt fog csinálni? Egy jelentéktelen követségi hivatalnok! − Harry, Eaton a CIA római irodájának vezetője. − Mi?! − Harry alig tudott szóhoz jutni a döbbenettől. Danny szemrebbenés nélkül folytatta. − Régóta vagyok már Rómában, Harry. Azon a szinten, ahol én dolgozom, a nemzetközi diplomácia szintjén, az ember sok mindent lát és hall. Tudod, Marsciano bíboros révén olyan helyekre jutottam el, hogy legtöbben a létezésükről sem tudnak. Harry és Elena is látták, Danny mennyire küzd önmagával. A gyónási titok megsértése nélkül nem beszélhet. De ha nem tesz semmit, az talán százezrek életébe kerülhet. Danny hátrább gördítette a tolókocsit. A szemét nem vette le Harryről. − Egy utcai készülékről hívd fel Adriannát. Aztán menj át egy másik telefonhoz, és hívd fel Eatont is. Mondd el neki, amit tőlem hallottál, és hogy Adrianna küldi a képet. Kérd meg Eatont, hogy haladéktalanul tájékoztassa a kínai hírszerzést. Meg kell találniuk azt az aktatáskás férfit, minél előbb. Nagyon nyomatékosan mondd meg Eatonnek, hogy sürget az
idő. Különben a pekingi vezetés lelkén még pár százezer áldozat fog száradni. Harry egy pillanatig tétovázott, aztán a mobiltelefonra bökött. − Ott a telefon, Danny, miért nem hívod fel te Eatont? − Nem tudhatja meg, hol vagyok. − Miért nem? − Mert még mindig amerikai állampolgár vagyok, és ez nemzetbiztonsági ügy. Többet is akar majd kiszedni belőlem, és mindent el fog követni, hogy megszerezze az információkat, amelyek érdeklik. Még ha ehhez illegálisan őrizetbe kell is vennie mindhármunkat. És akkor Marsciano sorsa meg van pecsételve. Harry hosszan Danyre nézett, aztán nagyon lassan bólintott. − Oké. Elena tudta, hogy Harry a lelke mélyén úgy gondolja, amit tesznek, helytelen és a legnagyobb oktalanság. De azt is látta rajta, hogy megérti, milyen szoros szálak fűzik Dannyt a bíboroshoz, és miért kockáztat mindent, hogy megmentse. Ha megteszi, amire Danny kéri, azzal nemcsak azt bizonyítja be, hogy mennyire fontos neki, de végre felnőtt életükben először együtt küzdenének egy célért, és egy oldalon állnának. Volt ebben valami középkorias, mint egy lovagi kaland, ami még Bardoni atya segítségével is épp elég nehéz lett volna. Csakhogy Bardoni halott, és a felelősség terhe most már egyedül Harry vállára nehezedik. Elena látta rajta, hogy vívódik, aztán dönt. A férfi hirtelen Elenára pillantott aztán elfordult, és kiment.
122. fejezet Peking, július 16. csütörtök 15:05 Yan Yeh halálos rettegésben töltötte az egész napot. Az első jelentések Wu-xiból nem sokkal reggel tíz előtt érkeztek. Egy tucat gyanús megbetegedés fordult elő, súlyos hányingerrohamokkal, hasmenéssel vették fel a betegeket a 4. számú megyei kórházba. Ugyanebben az időpontban hasonló jelentések érkeztek az 1. és a 2. számú kórházból is. Fél tizenkettőkor a központi járványügyi hivatal már hatszáz
megbetegedést és kétszázhetven halálesetet jelentett. A vizet azonnal elzárták, a rendőrséget és a katasztrófaelhárítókat teljes készültségbe helyezték. A város a pánik határán volt. Délután egy órára huszonkétezerre emelkedett a mérgezettek száma. Tizenegyezer négyszázötven már meg is halt közülük. Az áldozatok között volt Yan Yeh anyósa és két fivére is. Egyelőre ennél több hírt nem kapott. Hogy a felesége és fia hol van, élnek-e vagy halnak, nem tudta. Még Wu Xian, a kommunista párt főtitkára sem volt képes semmit kideríteni, hiába vetette be minden befolyását. De amit tudtak, az is épp elég volt: azonnal hívatták Pierre Weggent. Most, délután három óra után Yan Yeh még mindig nem tudott semmit a családjáról. Zaklatott lelkiállapotban ült le az asztalhoz svájci barátjával, Wu Xiannal és a tíz komor arcú központi bizottsági taggal. A megbeszélés rövid volt. A kínai vezetők beleegyeztek, hogy a svájci bankár hozzon össze egy találkozót azzal a bizonyos konzorciummal, amelyet korábban javasolt, és bízzák meg, hogy azonnal kezdjen bele az óriási feladatba: a tízéves projektbe, mellyel újjáépítik Kína teljes víz- és áramszolgáltató rendszerét. A gyorsaság és hatékonyság a legfontosabb. Kína népének és az egész világnak látnia kell, hogy Peking kezében van a gyeplő, s a kormány mindent elkövet, hogy biztosítsa a nemzet jólétét és jövőjét. − Mikor köthetjük meg a szerződést? − A főtitkár végül csak ennyit kérdezett Weggentől.
123. fejezet Harry az utcáról, egymástól több saroknyira álló két nyilvános telefonról hívta fel Adriannát és Eatont. A lehető legrövidebben és legtömörebben beszélt velük. Adrianna rögtön azt mondta, meg tudja szerezni azt a riportrészletet, és el is tudja juttatni Eatonnek. De mi van rajta, ami olyan fontos? Harry erre csak annyit felelt, hogy ha Eaton úgy tartja jónak, majd elmagyarázza. Aztán még annyit mondott, hogy ,,köszönöm”, és letette a kagylót, miközben még hallotta, hogy Adrianna belekiabál. − Hol a csudában vagy, Harry?
Eatonnel már kicsit nehezebben ment a dolog, húzta az időt, sokat beszélt, kérdezgette, hogy az öccsével van-e, és hol bujkálnak. Harry sejtette, hogy le akarja nyomoztatni, honnan jön a hívás. − Idehallgasson! − vágott Eaton szavába, aztán gyorsan átadta Danny üzenetét. Elmondta, hogy mi lesz látható a videokazettán, hogy további két tavat akarnak megmérgezni, valószínűleg az aktatáskás kínai közreműködésével, amiről azonnal tájékoztatni kell a kínai titkosszolgálatot. − Honnan tudja mindezt? Ki áll a mérgezés mögött? És mi az indítéka? Harry annyit felelt, hogy őt csak ennek az üzenetnek az átadásával bízták meg. Aztán egyszerűen lerakta a kagylót, és gyorsan elsétált a fülkétől. Befordult a Via Stazione Vaticanára. Egy pap halad végig a Vatikán kőkerítése mellett − remélte, senkinek nem fog feltűnni. A feje fölött ősi kő boltívek húzódtak, valami ókori vízvezeték maradványai. A síneket kereste, melyek egy kapuhoz vezetnek, a Vatikán saját vasútállomására. Amikor Harry megkérdezte Dannytől, hogy tervezték Bardoni atyával, mi módon fogják kijuttatni Marscianót a Vatikánból, Danny azt felelte, vonattal. A vatikáni állomást és az egyetlen vágányt manapság már nagyon ritkán használják. Egy olasz tehervonat szállít be rajta néha-néha valami árut, de ez minden. Valamikor régen a pápa is vonattal utazott a Vatikánból Olaszországba, de ez már a múlté. Mára csak a hatalmas vaskapu maradt meg, az állomásépület és egyetlen sínpár. A sínek végében egy rozsdásodó tehervagon álldogált egy mellékvágányon, amely egy sehová nem vezető kis beton alagútban végződött. Ki tudja, mióta rostokolt ott a vagon. Mielőtt elment volna Rómából Luganóba, Bardoni atya felhívta a vatikáni állomásfőnököt, és azt mondta neki, Marsciano bíborost idegesíti az az ott rozsdásodó tehervagon, és azt szeretné, ha eltávolítanák. Nem sokkal később vissza is hívták az állomásról, és közölték, hogy intézkedtek, pénteken délelőtt tizenegykor el fogják vontatni a rozsdás vagont egy mozdonnyal. És ezen alapult Bardoni terve. Amikor elvontatják a tehervagont, Marsciano már benne lesz. Ilyen egyszerű. Mivel nem az állomásfőnök telefonált, csak egy beosztottja, Bardoni biztos volt benne, hogy az egészet jelentéktelen ügyként kezelik. Teljesen valószínűtlen, hogy egy ilyen aprócseprő dolog eljusson Farel irodájáig.
Harry felfelé ballagott a domboldal emelkedőjén, lassan egy szintbe került a vízvezetékkel. Tovább sietett. Amikor a sínekhez ért, hátrafordult, és visszanézett. A fővágány balra kanyarodott, a sínek fényesen ragyogtak. A jobbra leágazó mellékvágány viszont, amely a Vatikán falaihoz vezetett, már rozsdás volt. Harry tekintetével követte a fővágányt a Stazione San Pietróig. Tíz perce van, hogy odaérjen, körülnézzen, és eldöntse, tényleg meg akarja-e csinálni, amire készül. Ha meggondolja magát, még eltűnhet, mielőtt ők odaérnek. De tudta, hogy nem fogja meggondolni magát. Amikor telefonált a főkapitányságra, már elszánta magát. Háromnegyed tizenegykor találkozója volt Roscanival, az állomáson.
124. fejezet Vatikán, San Giovanni-torony Látni kívánt, eminenciás uram. − Palestrina megállt Marsciano szobájának ajtajában. Gigászi alakja szinte betöltötte a nyílást. − Igen. Marsciano kicsit hátrált, Palestrina pedig belépett a szobába. Egy fekete öltönyös biztonsági ember kísérte, becsukta az ajtót, és megállt mellette őrködni. Ő volt Anton Pilger, az az állandóan vigyorgó fiatalember, aki pár nappal korábban Marsciano kocsiját vezette. − Négyszemközt szeretnék beszélni önnel − mondta határozottan Marsciano. − Ahogy óhajtja. − Palestrina felemelte egyik hatalmas lapátkezét, mire Pilger katonás vigyázzállásba vágta magát, aztán hátraarcot csinált, és kiment. Marsciano hosszan Palestrinára nézett, mintha az arca mögé akarna látni, aztán a tévékészülékre mutatott. A Hefeiben történtek ismétlését adták: teherautó-konvoj katonákkal, rémült emberek hömpölygő tömege az utcákon. Egy riporter, ugyanolyan védőöltözékben, mint a katonák. − A Tahui volt a második megmérgezett tó − mondta Marsciano hamuszürke arcai. − Véget kell vetni ennek. Azt akarom, hogy hagyja abba.
Palestrina könnyedén elmosolyodott. − A Szentatya érdeklődött ön iránt. Szeretné meglátogatni. Azt mondtam neki, sajnos még annyira gyenge, hogy nem fogadhat látogatókat. − Nem akarok több halottat, Umberto − suttogta Marsciano. − Én már a kezében vagyok. Állítsa meg ezt a borzalmat Kínában. Állítsa meg, és akkor megkapja tőlem azt, amit mindig is akart. − Daniel atyát? − Palestrina megint jóindulatúan elmosolyodott. − De hiszen azt mondta nekem, hogy halott. − Nem halott. Ha én megkérem rá, ide fog jönni. Tegyen le a harmadik tó megmérgezéséről, és akkor azt csinálhat velem és vele, amit akar. És a kínai terveit többé nem fenyegeti semmi. − Ez igazán nemes lelkű ajánlat, eminenciás uram. De sajnos már túl késő. − Palestrina egy pillanatra a tévére nézett, aztán visszafordult. − A kínaiak beadták a derekukat, most készülnek megkötni a szerződéseket. De sajnos − Palestrina ajkán ismét mosoly futott át −, a háborúban nincs visszalépés, a hadműveletet végig kell vinni, ahogy terveztük. − Palestrina kicsit hallgatott, Marsciano látta rajta, hogy süket fülekre találna minden józan érvelés. − Ami Daniel atyát illeti, nincs szükség rá, hogy idehívja, már útban van, hogy meglátogassa. Talán már itt is van Rómában, és készül ide, önhöz. − Az lehetetlen! − kiáltott fel Marsciano. − Honnan tudhatná, hogy itt vagyok? Palestrina ismét elmosolyodott − Bardoni atya elmondta neki. − Nem, soha! − Marsciano fuldoklott a dühtől. − Bardoni soha nem adná fel senkinek Daniel atyát. − De bizony megtette, eminenciás uram. Végül sikerült meggyőzni, hogy nekem van igazam, és ön meg Parma bíboros tévedtek. Az egyház jövője fontosabb, mint egy ember élete, bárki legyen is az. Higgye el, Daniel atya el fog jönni. Marsciano soha életében nem érzett gyűlöletet senki iránt. De most mindent elsöprő hevességgel tört rá az érzés. − Nem hiszek magának. − Higgyen, amit akar. Palestrina lassan a zsebébe nyúlt, és elővett egy fekete bársonyzacskót. − Bardoni atya a gyűrűjét küldi önnek, bizonyítékul.
Lerakta a zacskót az íróasztalra, aztán sarkon fordult és távozott. Marsciano nem figyelt oda. Az ajtó nyílását és csukódását sem hallotta. Tekintete a bársonyzacskóra tapadt. Lassan, remegő kézzel kinyitotta. A torony tövében dolgozó kertész meglepetten felnézett, amikor meghallotta a vérfagyasztó ordítást odafentről.
125. fejezet Roscani egyedül sétált végig a Via Innocenzo III. mentén. A kánikula egyre elviselhetetlenebb lett, ahogy a nap feljebb hágott az égbolton. Már nem volt messze a Stazione San Pietro. Egy saroknyira hagyta a kocsit, és egyedül indult az állomásra. Úgy beszélték meg, Scala és Castelletti majd kétoldalról közelítik meg az állomásépületet, egyikük kicsivel Roscani előtt érkezik, másikuk valamivel utána. Megkeresik Harry Addisont, és szemmel tartják, de nem tesznek semmit, amivel megijesztenék, csak akkor lépnek közbe, ha menekülni akarna. Így Roscani nyugodtan beszélhet vele, de ha esetleg próbálna meglépni, valamelyikük majd elállja az útját. Több rendőr nem volt velük. Roscani azt ígérte Addisonnak, egyedül megy. Harry Addison nagyon ügyesen intézte a dolgot. Tíz óra húsz perckor futott be a telefonhívása a főkapitányságra. Egyszerűen csak annyit mondott: − A nevem Harry Addison. Roscani keres engem. − Aztán megadta a mobiltelefonja számát, és azonnal le is tette. Nem volt idő lenyomozni, honnan telefonált. Öt perccel ezután Roscani vissza is hívta, Bardoni atya lakásáról; ott tartózkodott azóta, hogy a gépe megérkezett Rómába. Scalával és Castellettivel azonnal odarohantak, amikor értesültek a gyilkosságról. − Roscani vagyok. − Beszélnünk kell. − Hol van most? − A San Pietro vasútállomáson. − Maradjon ott, odamegyek. − Egyedül jöjjön, Roscani. Nem fog megismerni, elváltoztattam a külsőm. Ha egyetlen rendőrt is meglátok, elmegyek.
− Az állomáson hol? − Majd én megtalálom magát. Roscani átsétált a másik oldalra. Már egészen közel járt az állomáshoz. Eszébe jutott, hogy nem is olyan régen még azt tervezte, egyedül fogja becserkészni Harry Addisont, a kezében pisztollyal. És megöli, hogy megbosszulja Gianni Pio halálát. Csakhogy az ügy, amely akkor még olyan világosnak tűnt, azóta vett egy-két fordulatot, és a szálak szinte kibogozhatatlanul összekuszálódtak. Ha Harry Addison itt várja az állomáson, ahogy ígérte, még kívül van a Vatikán területén. Roscani abban reménykedett, talán van még egy esélye, hogy kiderítse az igazságot, mielőtt Taglia és a politikusok keze végleg sötét leplet borít rá. Harry azonnal megpillantotta Roscanit, amikor belépett a pályaudvarra, átvágott az előcsarnokon, aztán megállt a vágányok közelében. A San Pietro kis rendezőpályaudvar, egy Rómát körbejáró vasútvonalat szolgál ki. Alig néhány ember lézengett az állomáson. Harry körbenézett. Megakadt a szeme egy sportzakót és nyakkendőt viselő férfin, aki akár civil ruhás rendőr is lehetett. De jó pár perccel azelőtt érkezett, hogy Roscani belépett volna, úgyhogy nehéz volt megállapítani, tényleg együtt vannak-e. Harry kisétált az állomásról, kint megkerülte az épületet, és egy másik oldalsó bejáraton ment be, onnan közelítette meg kényelmes léptekkel a peront. Egy pap, aki a vonatra vár. A hamis útlevelét szándékosan otthon hagyta, a hűtőszekrény alá csúsztatva a Via Nicolón. Észrevette, hogy a főbejáraton belép egy férfi. Kigombolt gallérú inget és sportzakót viselt, mint a másik gyanús alak. Roscani ekkor meglátta, hogy Harry közeledik felé. Pár lépésnyire tőle megállt. − Azt ígérte, hogy egyedül jön. − Egyedül is jöttem. − Nem, két ember van magával. − Harry csak blöffölt, de az volt az érzése, eltalálta. Az egyik férfi még mindig bent volt a várócsarnokban, a másik kisétált a peronra, és egyfolytában rajtuk tartotta a szemét. − Tartsa a kezét úgy, hogy jól lássam. − Roscani mereven Harryre
szegezte a tekintetét. − Nincs nálam fegyver. − Tegye, amit mondtam! Harry kicsit eltartotta magától a kezét kétoldalra. Esetlen és kényelmetlen póz volt. − Hol van az öccse? − kérdezte Roscani szenvtelen hangon. − Nincs itt. − Hol van? − Egy lakásban… tolókocsiban ül. Mindkét lába el van törve. − Egyébként jól van? − Nagyjából. − Az az apáca, Elena Voso még mindig vele van? − Igen. Harrynek elszorult a szíve Elena nevére. Szóval jól gondolta, hogy azonosítani tudják a barlangban hagyott holmija alapján. És nyilván úgy tekintik, mintha a cinkosuk lenne. Nem akarta, hogy Elena belekeveredjen ebbe az egészbe, de már benne volt, és nem tehetett ellene semmit. Hirtelen Roscani háta mögé kapta a tekintetét. A másik férfi a peronon állt, még mindig ugyanolyan távol. Mögötte fiatalok csoportja várakozott a vonatra, hangoskodtak, nevetgéltek. − Ugye nem akar bevinni, Roscani? Egyelőre legalábbis. − Miért hívott fel? − Roscani fürkészően nézte Harry Addisont. A felügyelőből most is erő és koncentráció sugárzott, ahogy Harry emlékezett rá. − Mondtam már, beszélnünk kell. − Miről? − Ki kell hoznunk Marsciano bíborost a Vatikánból.
126. fejezet Déli csúcsforgalomban keringtek körbe-körbe a városban. Harry és Roscani hátul ültek. Scala elől, Castelletti vezetett. Egy darabig a TevEre partján hajtottak végig, aztán át egy hídon a Colosseumhoz, végig a Via
San Gregorón, a Palatínus romjai és a Circus Maximus mellett, aztán a Via Ostiensén az Esposizione Universale Romáig. A városnéző körútnak az volt a célja, hogy módjuk legyen nyugodtan beszélgetni, és ne lássa meg őket senki. Harry elmondott mindent, olyan egyszerűen és lényegre törően, ahogy csak tőle telt. Az egyetlen ember, aki pontosan tisztában van vele, mi az igazság a Parma bíboros elleni merénylet, a Gianni Pio meggyilkolása és valószínűleg a buszrobbantás ügyében is, az Marsciano bíboros. Ezért tartja őt most fogva a Vatikánban Palestrina. Talán az élete is veszélyben forog. Harry elmesélte, hogy mindezt az öccsétől tudja. A pontos részleteket Marsciano elmondta a gyónásában, amit Palestrina titokban magnóra vett. Mivel Danny mindenről tudott, Palestrina utasította Jacov Farelt, hogy öljék meg. De előbb, hogy legyen mivel sakkban tartani Marscianót, Farel elintézte, hogy hamis bizonyítékok alapján úgy tűnjön, mintha Danny lenne Parma bíboros gyilkosa. Később, amikor Palestrina gyanítani kezdte, hogy Danny még életben van, elrabolták Harryt − közben megölték Piót −, megkínozták, és megpróbálták kiszedni belőle, hol van az öccse. − Ekkor készült a videofelvétel, amin arra kérte az öccsét, hogy adja fel magát? − kérdezte halkan Roscani. Harry bólintott. − Még sokkos állapotban voltam. Alig emlékszem rá, mi is történt, csak arra, hogy egy fülhallgatón keresztül mondtak valami szöveget, és el kellett ismételnem. Roscani sokáig hallgatott, és nézte Harryt. − De miért csinálják ezt az egészet? − kérdezte végül. − Ez már egy másik ügy. Erről is szó volt Marsciano gyónásában. − Milyen másik ügy? − A kínai tömegkatasztrófával van összefüggésben. − Kína? − Roscani értetlenül félrebillentette a fejét. − Arra a tömeges mérgezésre gondol? − Igen. − Mi köze van ennek ahhoz, ami itt történt? Harry pontosan erre a kérdésre várt. Bármennyire szereti is Danny Marscianót, ostobaság abban hinni, hogy ő, Harry és Elena majd kiszabadítják. De ha Roscani is segít, talán van esélyük. Marsciano az
egyetlen, akinek a vallomása teljes mértékben tisztázhatná nemcsak Dannyt, de Harryt és Elenát is. − Amit elmondtam, felügyelő úr, nem támasztja alá semmi, nincs rá bizonyítékom… Az öcsém pedig semmit nem mondhat, mert köti a papi titoktartás. De Marsciano mindent tud… Roscani hátradőlt, és előkapott a zsebéből egy doboz cigarettát. − Tehát kikérdezzük Marsciano bíborost, ő majd szépen elmond mindent a vallomásában, ahogy a gyónásában is, és hipp-hopp máris minden meg van oldva. − Talán igen − mondta Harry. − A bíboros helyzete most sokkal nehezebb, mint volt. − Az ő nevében beszél? Azt állítja, vallomást fog tenni. Garantálni tudja, hogy neveket és tényeket fog mondani? − Nem, nem az ő nevében beszélek. Csak annyit mondok, hogy ő tud mindent, amit mi nem. De ha nem hozzuk ki onnan, és nem adunk neki egy lehetőséget, akkor soha nem tudjuk meg, hogy hajlandó-e beszélni. Roscani hátradőlt. Még mindig rémesen gyűrött volt az öltönye, az arca borotválatlan. Fáradtnak és öregnek látszott, sokkal elgyötörtebb volt, mint amikor Harry először találkozott vele. − A Gruppo Cardinale az egész országban keresi magukat − mondta halkan Roscani. − A fényképüket bemutatta a tévé, és benne van minden újságban. Nagy jutalom van kitűzve a nyomravezetőnek. Hogy a csudába sikerült eljutniuk a Comói-tótól Rómáig? Aztán ráadásul még vissza is? − Így, papnak öltözve. Az ön hazájában nagyon tisztelik az egyházi embereket, felügyelő úr. Főleg a katolikusok. − Segítettek maguknak? − Igen, néhány ember nagyon kedves volt hozzánk. Roscani a cigarettásdobozt nézegette a kezében, aztán lassan összegyűrte, és a markába szorította. − Nézze, Mr. Addison. Minden bizonyíték maga és az öccse ellen szól. Tegyük fel, hogy elhiszem azt, amit mondott. De mit gondol, ki más fog hinni magának? Az olasz bíróság, a Vatikán? Harry egyenesen Roscani szemébe nézett, nem akarta elfordítani a tekintetét, nehogy úgy tűnjön, hazudik. − Hadd mondjak még valamit. Azon a délutánon, amikor Pio meghalt, engem felhívott Farel a szállodámban. A sofőrje elvitt vidékre, a
buszrobbantás helyszínének közelébe. Pio már ott volt. Egy pisztolyt találtak. Farel azt akarta, én is lássam. Azt sugallta, hogy az öcsémé volt. De ezzel csak nyomást akart gyakorolni rám, hogy mondjam el, hol van az öcsém. De akkor még azt sem tudtam, él-e egyáltalán, hát még, hogy hol van. − És hová lett a pisztoly? − kérdezte Roscani. − Hát nincs maguknál? − nézett rá Harry meglepetten. − Nincs. − Egy zacskóban volt, Pio kocsijának csomagtartójában. Roscani nem felelt semmit Csak ült, és kifejezéstelen arccal nézte Harryt, de közben az agya lázasan dolgozott. Igen, minden, amit Addison mond, valóban igaznak hangzik, és egybevág azzal, amit kinyomoztak. És amit mondott, az némi magyarázatot ad arra is, hogy miért segített és falazott annyi ember Daniel atyának: mert Marsciano megkérte őket rá. Marsciano rendkívül nagy népszerűségnek örvendett egész Olaszországban. Az emberek maguk közül valónak érezték, szerették és tisztelték a magas posztra emelkedett, egyszerű toscanai parasztfiút. Az sem elképzelhetetlen, hogy Palestrinának, a ravasz diplomatának vannak olyan összeköttetései, melyeknek révén felbérelhette Thomas Kindet. Harry látta, hogy Roscani latolgatja, amit elmondott, és vívódik, hogy higgyen-e neki vagy sem. Tudta, hogy ha tényleg meg akarja nyerni magának, és az ő oldalukra állítani, muszáj még valamit letenni az asztalra. − Egy pap, aki Marsciano bíborosnak dolgozott, eljött Luganóba az öcsémhez, és megkérte, hogy jöjjön vissza Rómába. Azért, mert Palestrina azzal fenyegetőzött, hogy különben megöli Marscianót. Ez a pap szerzett nekünk egy Mercedest, vatikáni rendszámtáblával, és egy lakást, ahol megbújhatunk. Ma reggel elmentem hozzá a lakására. Holtan találtam. A bal kezét levágták. Iszonyúan megrémültem, és elrohantam. Megadom a címet, menjenek oda és… Roscani közbevágott. − Tudunk a rendszámtábláról, Mr. Addison, és tudunk Bardoni atya haláláról is. − És arról is tudnak, hogy Bardoni atya hozta el az öcsémet a buszrobbantás utáni kavarodásban a kórházból? Egy orvos barátjához vitte, ő gondoskodott róla, míg sikerült helyet találni neki abban a pescarai kórházban. − Harry kicsit hallgatott. − A többi is igaz, minden, amit
mondtam, higgyen nekem. Castelletti bekanyarodott a Viale deli Oceano Pacificóra, vissza a Tevere felé. − Mr. Addison, tudja, ki ölte meg Bardoni atyát? − Van egy ötletem. A szőke férfi, aki megpróbált minket is megölni a bellagiói barlangban. − Tudja, ki az? − Nem. − Mond valamit magának a Thomas Kind név? − Thomas Kind? − Harrybe mintha villám csapott volna. − Ezek szerint tudja, ki az… − Igen − felelte Harry. Thomas Kind nemcsak hogy a világ egyik leghírhedtebb és legbestiálisabb bűnözője volt, de sokak szemében romantikus hős is − legalábbis Hollywoodban. Az elmúlt néhány hónapban négy mozi-, illetve tévéfilmtervezet is született Thomas Kind életéről. Harry első kézből értesült róluk, mert részt vett a velük kapcsolatos szerződések előkészítésében, az egyiknél egy színészt, a másiknál egy rendezőt képviselt. − Ha az öccse nem lenne tolókocsihoz kötve, akkor is igen nagy veszélyben lenne, hát még így… Kind a maga módján zseniális, mindig megtalálja azt, akit meg akar találni, amit már alaposan bebizonyított Pescarában, Bellagióban és Rómában is. Én azt javasolnám, mondja meg, hol van az öccse, az ő jól felfogott érdekében. Harry habozott − Ha beviszik Dannyt, csak még veszélyesebb lesz a helyzete. Ha Farel megtudja, hogy letartóztatták, azonnal megölik Marscianót, és valakit Dannyre is ráuszítanak. Talán Kindet, talán valaki mást. − Mindent el fogunk követni, hogy ez ne történhessen meg. − Ez mit jelent? − Harry fejében kigyulladt a figyelmeztető piros lámpa. A tenyere izzadni kezdett, és homlokán is verejtékcseppek gyöngyöztek. − Mr. Addison, nincs semmi bizonyíték arra; hogy amit elmondott, valóban igaz. Ugyanakkor kellő mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy gyilkosság vádjával bíróság elé állítsuk magát és az öccsét is. Harry szíve a torkában dobogott. Roscani képes lesz és azonnal
letartóztatja, itt és most. − Hagyná, hogy a koronatanút megöljék, és meg sem próbálja megakadályozni? − Nem tehetek semmit, Mr. Addison. Nincs rá jogom, hogy a Vatikán területére embereket küldjek. És ha be is jutnánk, nem tartóztathatok le senkit. − Harry úgy hallotta Roscani hangján, hogy hisz neki. Vagy legalábbis nagyon szeretne hinni. − Ha megpróbálnánk kiadatni őket − folytatta Roscani − Marscianót Palestrina bíborost vagy Farelt, nem jutnánk vele semmire, Olaszországban a bírónak kell bizonyítania, hogy a gyanúsított minden kétséget kizáróan bűnös. A nyomozó felhatalmazása csak arra szól, hogy bizonyítékokat gyűjtsön az ügyész számára. Csakhogy nekünk nincs bizonyítékunk, Mr. Addison. Milyen alapon vádolhatnánk a Vatikánt? Ön ügyvéd, értenie kell a helyzetet. Roscani tekintete elárulta, mindez mekkora dühöt ébreszt benne, és személyes kudarcként éli meg, hogy ilyen tehetetlen. Harry elfordult, és kinézett az ablakon a ragyogó déli napsütésbe. Őt is elöntötte a tehetetlenség érzése. Elérkeztek az út végére. A politika és a törvény legyőzi az igazságot Harry ebben a pillanatban megértette, hogy teljesen egyedül van. Csak magára számíthat ha meg akarja menteni Dannyt, Elenát és Marscianót − Pio és Parma bíboros… a bellagiói gyilkosságok és a többi… ezeket olasz földön követték el. − Igen − bólintott Roscani. − Ha a kezében lenne Marsciano bíboros, és ő beszélne az ügyésznek ezekről a gyilkosságokról, ha neveket is mondana és beszélne az indítékokról… Ez elég lenne, hogy a Vatikán kiadja a bűnösöket? − Még így is nagyon nehéz lenne. − De lehet, hogy sikerülne? − Igen. Csak az a bökkenő, nincs a kezünkben Marsciano. És nem is tudjuk kiszabadítani. − És ha nekem sikerül? − Magának? − Igen. − Hogyan? Scala hátrafordult. Castelletti is csodálkozva Harryre tekintett a visszapillantó tükörben.
− Holnap délelőtt tizenegykor egy mozdony hajt be a Vatikánba, hogy kivontasson egy régi tehervagont. Bardoni atya intézte el, ez is része volt a bíboros kiszabadítására készített tervének. Talán sikerül megcsinálnom. De szükségem lesz a segítségükre. A vatikáni falakon kívül. − Milyen segítségre gondol? − Védelmet kérek magam, az öcsém és Elena nővér számára. De csak maguk hárman tudjanak róla, senki más. Nem akarom, hogy esetleg Farel fülébe jusson. Adja a szavát, hogy senkit nem fog letartóztatni, míg ki nem hozzuk a bíborost. − Arra kér, hogy szegjem meg a törvényt, Mr. Addison. − Ki akarja deríteni az igazságot, felügyelő úr. Én is. Roscani Scalára nézett, aztán vissza Harryre. − Folytassa, Mr. Addison. − Holnap, amikor a mozdony kivontatja azt a tehervagont, maguk követik, míg meg nem áll. Ha minden jól megy, Marsciano bíboros és én benne leszünk. Visszavisznek minket oda, ahol Danny és Elena nővér rejtőzködnek. Adnak egy kis időt Danny-nek és a bíborosnak, hogy beszélhessenek egymással. Aztán jöhet az ügyész. − És ha a bíboros nem hajlandó beszélni? − Akkor a megállapodásunk érvényét veszti, és maga megteszi, amit tennie kell. Roscani hosszú másodpercekig kőarccal ült. Harry nem tudta, mit fog mondani. Végül megszólalt − Az én szerepem egyszerű lesz, Mr. Addison… De komoly kétségeim vannak magával kapcsolatban. Nem csak arról van szó, hogy becsempéssze a bíborost a tehervagonba. Előbb ki kell derítenie, hol őrzik, és kihozni onnan. Eközben Farellel és az embereivel találhatja szembe magát. Ráadásul valahol itt ólálkodik Thomas Kind is. − Az öcsém tengerészgyalogos volt − mondta Harry halkan. − Ő segít a terv elkészítésében. Roscani pontosan tudta, hogy ez egyszerűen őrültség. Scala és Castelletti ugyanezt gondolták, ők azonban nem segíthetnek, mert ha lebuknak, abból eget rengető diplomáciai botrány kerekedhet. Nem tehetnek mást, mint hogy sok sikert kívánnak. Szerencsejáték, de ez az egyetlen lehetőségük. − Jól van, Mr. Addison − egyezett bele végül Roscani. Harryt elöntötte az elégedettség érzése, de igyekezett nem kimutatni. −
Akkor lenne három dolog. Először is: szükségem lesz egy pisztolyra. − Tud bánni vele? − Tagja vagyok a Beverly Hills-i lövészklubnak, és részt vettem egy hat hónapos önvédelmi tanfolyamon. Az egyik kliensem beszélt rá. − És még? − Szükségem lesz egy kötélre. Jó hosszúra és erősre, ami két ember súlyát is elbírja. − És mi a harmadik? − Ül maguknál egy ember a börtönben. Luganóból hozták ide vonaton. Gyilkossággal vádolják, de ha tisztességes tárgyalásban lesz része, és jó ügyvédet kap, be fog bizonyosodni, hogy önvédelemből tette, és biztosan felmentik. Az ő segítségére is szükségem lesz. Engedjék ki. − Ki az? − Hercules a neve. Egy törpe.
127. fejezet A harmadik számú lakás − mondta Harry. − Értem. − Roscani bólintott, Harry pedig kiszállt a kocsiból. Pár másodpercig még ott állt, nézte, ahogy a rendőrök elhajtanak, aztán bement a házba. Megtette, amit tennie kellett, Roscani most már tudja, hol rejtőznek. Most jön a neheze: el kell mondania Dannynek is, ami történt. Értesítettem Adrianna Hallt és Eatont is, ahogy kérted. − És úgy mellesleg a rendőrséget is értesítetted! − Danny dühöngve elfordult a tolókocsival. Átgördítette a szoba túlsó felébe, és haragosan kibámult az ablakon. Harry nem mozdult, csak állt, nézte az öccsét, és nem tudta, mit mondjon. − Hagyja, majd később… − Elena Harry karjára tette a kezét. Aztán halkan azt mondta, menjen át az egyik hálószobába, és feküdjön le egy kicsit. Már több mint harminc órája talpon van, és Elena hallotta rekedt hangján, látta véres szemén, hogy az elmúlt napok érzelmi hullámzása
végképp kimerítette. De Harrynek nem volt addig nyugta, míg mindent el nem mondott Dannynek és Elenának a telefonhívásokról, aztán a találkozóját a rendőrséggel. Részletesen elmesélte, milyen egyezséget kötött Roscanival. De Danny az egészből csak azt hallotta meg, amit hallani akart: hogy a rendőrség és az államügyész itt fog várni Marscianóra. Mintha valami kém vagy hadifogoly lenne, akiből ki akarják szedni az ellenségnél gyűjtött információt. − Danny! − Harry elhúzta a karját Elena kezéből, és az öccséhez lépett. A fáradtság felingerelte. − Én megértem, hogy dühös vagy, és tiszteletben tartom a bíboros iránti érzéseidet. De az ég szerelmére, próbálj már egy kicsit logikusan gondolkozni! Értsd meg, csak Marsciano menthet meg mindkettőnket a börtöntől. Ha ő nem beszél a rendőrséggel és az államügyésszel, akkor mindnyájan nagyon hosszú időre a börtönben találhatjuk magunkat, Elenát is beleértve! Danny lassan elfordult az ablaktól. − Marsciano bíboros nem fog olyat mondani, amivel ártana az egyháznak, Harry − mondta halkan és higgadtan. − Se a te kedvedért, se Elena nővér kedvéért, se az én kedvemért, még saját magáért sem. − Na és az igazság kedvéért? − Még azért sem. − Talán tévedsz. − Nem, nem tévedek. − Én azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kiszabadítjuk, és hagyjuk, hogy ő döntsön − javasolta Harry ugyanolyan halk hangon. − Ha nemet mond, hát nemet mond. Jó lesz így? Hosszú csend, aztán Danny azt suttogta: − Hát jó. − Oké. − Harryre végképp rátört a fáradtság, és Elenához fordult. − Hol fekhetek le?
128. fejezet Vatikán, San Giovanni-torony
Marsciano bíboros egy magas háttámlájú karosszékben ült, és megbabonázva bámulta a tévé képernyőjét. A hang még mindig le volt véve. Épp egy reklám ment, valami rajzfilm. Nem derült ki, hogy mit reklámoznak. Az asztalon ott hevert a bársonyzacskó, amit Palestrina hozott. Benne az a szörnyűség. Bizonyítéka annak − ha egyáltalán szükség volt még bizonyítékra −, hogy Palestrina végképp teljesen elvesztette az eszét. Marsciano alig bírt ránézni a bársonyzacskóra, hát még hozzányúlni. Megpróbálta rábeszélni az őreit, hogy tüntessék el, de Anton Pilger megmakacsolta magát, és nem volt rá hajlandó. Azt mondta, nem lehet semmit ki- vagy bevinni külön engedély nélkül. Azzal becsukta az ajtót. A retesz hangosan a helyére kattant. Grafikon villant fel a képernyőn, amin a halottak számát szokták rendszeres időközönként bemutatni. Kína térképén be volt jelölve Hefei és Wu-xi. Pekingi idő szerint 22:20 órakor a halottak száma Wu-xiben 1700, Hefeiben 87 553. A kép Pekingre váltott. A tudósító a Tienanmen téren állt. Marsciano felkapta a távirányítót, és felhangosította. A tudósító olaszul beszélt. Azt mondta, rövidesen várható a központi bizottság bejelentése. A megfigyelők szerint valószínűleg hatalmas újjáépítési tervbe fognak, felújítva egész Kína víz- és elektromos infrastruktúráját. Marsciano megint lehalkította a tévét, és lerakta a távirányítót. Palestrina győzött. Győzött, de hátra van még egy tó, még egy város, még egy tömegkatasztrófa. Marsciano lehunyta a szemét. Arra gondolt, bárcsak Daniel atya tényleg meghalt volna a buszon, és soha ne kellene megtudnia a borzalmakat, amelyeket az ő gyűlöletes gyengesége okozott, amiért nem szállt szembe bíborosi tekintélyével Palestrinával. Bárcsak inkább akkor meghalt volna, mint hogy most Farel pribékjei végezzenek vele, amikor majd idejön! Elfordult a tévé kegyetlen képeitől, és a szoba másik felébe pillantott. A kora reggeli napfény belesett az erkély üvegajtaján, és hívogatta. Az alváson és az imán kívül ez az erkély volt az egyetlen vigasza. Innen lelátott a vatikáni kertekre, ahol paradicsomi béke és nyugalom honolt. Odament, félrehúzta a függönyt, és elnézte a fa lombokon átszűrődő napsugarakat, a fények és árnyak játékát a tájon. Gondolta, mindjárt elfordul, az ágyához megy, letérdel, és imádkozik, ahogy annyiszor tette az
elmúlt napokban, hogy bocsánatért könyörögjön, amiért ő is segédkezet nyújtott ehhez az iszonyathoz, ami történt. A gondolatai már az imádságon jártak, és épp el akart lépni az ablaktól, amikor hirtelen eltűnt a szeme elől mindén szépség. Olyan látvány tolakodott a helyébe, amit ugyan százszor is látott már, de még soha nem töltötte el olyan irtózattal, mint most. Két alak közeledett a kavicsos ösvényen. Az egyik hatalmas, toronymagas, fekete ruhában. A másik idősebb, sokkal alacsonyabb, hajlott hátú, fehér ruhában. Palestrina és a Szentatya, Giacomo Pecci, XIV. Leó pápa. Palestrina élénken beszélt valamit, magával ragadó lelkesedéssel gesztikulálva közben. A pápát, mint mindig, teljesen a hatása alá vonta. A végsőkig megbízott benne, és teljesen vak volt az igazságot illetően. Ahogy közelebb értek, Marsciano hátán végigfutott a hideg. Most először értette meg igazán, ki is Palestrina. Nemcsak egy egyszerű nápolyi utcagyerek, amit úgy szeretett mondogatni magáról. Nemcsak egy nagy formátumú, mindenkit meggyőző politikus. Nemcsak a római katolikus egyház második leghatalmasabb embere. Nemcsak egy őrült intrikus, akin egyre inkább elhatalmasodik a paranoia. A mosolygós, piros arcú, fehér hajú óriás, aki itt sétálgat az édeni békességű, napfényben fürdő kertben, az oldalán az elbűvölt Szentatyával, nem más, mint a sötétség, maga a megtestesült Gonosz.
129. fejezet Mr. Harry! − kiáltott fel Hercules, amikor Harry ajtót nyitott, Roscani pedig intett, hogy lépjen be. Hercules meglepetten bebicegett a mankóin, Roscani, Scala és Castelletti pedig követték. Castelletti becsukta az ajtót, a kulcsot is ráfordította, ott maradt őrködni. Scala pedig vetett egy pillantást Dannyre és Elenára, aztán körbejárta a lakást, és ellenőrzött minden helyiséget − A kötél, amit kért, kint van az előszobában − mondta Roscani. Harry bólintott, aztán Herculesre nézett, aki Castelletti előtt állt, leesett állal, teljesen értetlenül.
− Jöjjenek beljebb, foglaljanak helyet. Ez itt az öcsém, Daniel atya, a hölgy pedig Elena nővér. − Harry úgy mutatta be őket, mintha legalábbis vacsoravendégek lennének. Hercules követte Harryt, még mindig csodálkozva. Fogalma sem volt, mi ez az egész. Csak annyit tudott, hogy teljesen váratlanul elhozták a börtönműhelyből, és közölték vele, átszállítják egy másik börtönbe. Negyedóra múlva már egy sötétkék Alfa Rómeóban száguldott át Rómán, a Gruppo Cardinale vezető felügyelőjének társaságában. − Nincs itt senki más − mondta Scala, aki közben visszajött a szobába. − A konyhából nyílik egy hátsó kijárat a lépcsőházba. Retesszel záródik. Ha valaki hátulról akarna bejönni, be kell törnie az üveget. Roscani bólintott, egy pillantással végigmérte Dannyt, majd Harryhez fordult − Herculest azzal hoztuk el, hogy átszállítjuk, egy másik börtönbe. Majd gondoskodom róla, hogy a hivatalos papírok elakadjanak egy kicsit Holnap ilyenkorra vissza akarom kapni. − Holnap ilyenkorra talán mindnyájan a kezében leszünk − mondta Harry. − Hol a pisztoly? Roscani kicsit habozott, aztán bólintott Scalának. A detektív kinyitotta a zakóját, az övéből kihúzott egy félautomata pisztolyt, és átadta Harrynek. − 9 milliméteres Calico parabellum. Tizenhatos tár − mondta erősen idegenszerű angol kiejtéssel, aztán kivett a zsebéből egy másik tárat, és azt is odaadta. − A sorszámát lereszeltük − közölte Roscani. − Ha elkapják, nem tudja, honnan van. Ha bármit is mond arról, ami köztünk történt, mi mindent tagadni fogunk, és a bíróság előtt csak még nehezebb lesz a helyzete. − Csak egyszer találkoztunk, felügyelő úr − felelte Harry. − Azon a napon, amikor elém jöttek a repülőtérre. A többiek soha nem látták magát. Roscani tekintete körbesöpört a szobán, Herculesen, Elenán, Dannyn, aztán visszafordult Harryhez. − A tehervagont holnap vontatják ki a Vatikánból egy, a Trastevere és a Stazione Ostiense közötti mellékvágányra, ahonnan majd később továbbvontatják. Mi odakint várjuk majd a kapu előtt, és végig követni fogjuk. Ami pedig a többit illeti… az már a maguk dolga. Csak azt tudom tanácsolni, hogy nagy ívben kerüljék el Farel embereit. Ami nem lesz könnyű, vannak egy páran. Roscani elővett a belső zsebéből egy tizenháromszor tizennyolc centis
fényképet, és átadta Harrynek. − Ez Thomas Kind. Három évvel ezelőtt készült a fotó. Nem tudom, segít-e valamit, mert olyan gyakran váltogatja az álruháit, mint más az alsóneműt. Hol fekete a haja, hol szőke, hol nőnek van öltözve, hol férfinak. Ráadásul egy csomó nyelven beszél. Ha találkozik vele, gondolkodás nélkül lőjön. Lehetőleg többször is. Aztán meneküljön, és hagyja Farelre a balhét. − Roscani körbenézett a szobában. − Egyikünk kint fog őrködni egész éjjel. − Azt hittem, megbízik… − Esetleg Thomas Kind rájöhetett, hogy itt vannak. Harry bólintott. − Köszönöm − mondta, és őszintén is gondolta. Roscani még egyszer végignézett a társaságon, és annyit mondott: − Buona fortuna. − Aztán biccentett Scalának és Castellettinek. Egy pillanat múlva aztán az ajtó gyorsan becsukódott a három rendőr mögött.
130. fejezet Wu-xi, július 17. péntek 3:20 Egy vaku villant. Li Wen arca megrándult az éles fénytől, és megpróbált elfordulni. Egy kéz visszalökte. Újabb villanások sorozata. Fogalma sem volt, kik ezek az emberek, és hol van. Nem is sejtette, hogyan akadtak rá a tolongó, rémült embertömegben, amely az utcán hömpölygött a vasútállomás felé. Épp el akarta hagyni Wu-xit, miután heves vitája volt a helyi hatóság embereivel a 2. számú víztisztító műben. A víz, amit aznap kora reggel vizsgált, ijesztően magas szintű kékalgatartalmat mutatott, ugyanúgy, mint Hefeiben. És ő meg is mondta. De a figyelmeztetésének csak az lett az eredménye, hogy politikusok és újabb ellenőrök tódultak a telepre. Mire végeztek a vitával, és lezárták a tisztítótelepet, amely a Taihu-tóból és a Liang-xi folyóból vette a vizet, addigra már bekövetkezett a katasztrófa. − Vallja be a bűnösségét! − harsant egy hang. Li Wen felkapta a fejét, és szembenézett a néphadsereg egy tisztjével,
akin azonnal látta, hogy nem egyszerű katona, hanem a rettegett állambiztonsági minisztérium embere. − Ismerje be a bűnösségét! − mondta újból. Li Went hirtelen előbbre lökték egy asztalhoz, amin papírok voltak kiterítve. Rájuk meredt. Azok a formulák voltak, amelyeket az amerikai hidrobiológustól, James Hawleytól kapott. Ott lapultak az aktatáskájában, amikor letartóztatták. − Ezek a receptek a tömeggyilkossághoz, igaz? − kérdezte a hang. Li Wen lassan felemelte a tekintetét. − Én nem csináltam semmit.
Róma,július 16. 21:30 Scala a fotelben ült, és nézte a feleségét és az anyósát, akik kártyáztak. A gyerekei – egy-, három-, öt- és nyolcévesek − már lefeküdtek. Szinte alig emlékezett rá, mikor töltött itthon utoljára egy nyugodt estét. Már az is boldogító érzés volt, hogy hallgathatja a nők fecsegését, és ilyen közel lehet a gyerekeihez. Éjfélkor azonban fel kell váltania Castellettit a Via Nicolón őrködni, míg Castelletti és Roscani vissza nem jönnek reggel hétkor. Azután alhat három órát, majd újból találkozik velük fél tizenegykor, amikor is odamennek a Vatikán kapujához, hogy megvárják a mozdonyt. Scala épp föl akart állni, hogy kimenjen a konyhába kávéért, amikor megcsörrent a telefon. − Si − kapta föl a kagylót azonnal. − Harry Addison Rómában van… − szólalt meg Adrianna Hall hangja. − Tudom. − Az öccse is vele van. − Én… − Hol vannak, Sandro? − Nem tudom. − Dehogynem tudod, Sandro, ne hazudj. Ennyi év után nem ezt várom tőled. Ennyi év után… Scalának eszébe jutott az az idő, amikor Adrianna még fiatal kezdő riporter volt. Rómába került tudósítónak, és épp egy olyan
sztorihoz jutott, ami nagyot lendített volna a karrierjén, ugyanakkor, ha nyilvánosságra kerül a dolog, az veszélyeztette volna a gyilkossági nyomozás kimenetelét, amit Scala épp készült lezárni. Megkérte hát Adriannát, hogy tartsa vissza a hírt, amibe ő nagy nehezen bele is egyezett, amivel lekötelezte Scalát. Azóta számtalanszor meg is hálálta, titokban bizalmas információkat közölt vele, amit Adrianna azzal viszonzott, hogy időnként ő is ellátta egy-egy információval a rendőrséget. De most másról van szó. Ez az ügy most túl veszélyes, nagyon sok forog kockán. Az ég óvjon attól, hogy a média kiszimatolja, hogy a rendőrség összeszűri a levet a körözött Addison fivérekkel. − Ne haragudj, Adrianna, tényleg nem tudok semmit. Most le kell tennem, késő van − mondta halkan, és Adrianna válaszát meg sem várva, lerakta a kagylót.
131. fejezet Mindnyájan a konyhaasztalnál ültek, és Dannyt hallgatták, aki a Vatikánvárost ábrázoló, saját kezűleg rajzolt térképvázlat fölé hajolt. Körülötte kávéscsészék, ásványvizes üvegek és a pizza maradványai. Elena gondoskodott vacsoráról. − Itt a célpont, ide kell eljutnunk − mutatta Danny már vagy huszadszor, újból elismételve az egész tervet. Senki nem gondolta volna róla, hogy pap, úgy beszélt, mint egy katonatiszt az eligazításon. − Itt van a torony, ez pedig a vasútállomás. Danny rábökött ujjával a térképre, és végignézett Harryn, Elenán és Herculesen, hogy megértették-e, mintha legalábbis most hallanák először. − Ez itt egy magas kőkerítés − folytatta −, délkeleti irányba húzódik egy keskeny, kövezett úttal párhuzamosan, amely a toronytól indul ki. Aztán ötven méter után véget ér. Jobbra van a főkerítés − Danny kimutatott az ablakon. − Az, amit innen is látni lehet. A fal végében van egy kavicsos ösvény, amely átvezet a fák között a Viale del Collegio Etiopicóra. Ott elérkezünk egy alacsonyabb falhoz, amely már majdnem az állomásnál van.
− Minden a pontos időzítésen áll vagy bukik. Ha túl sokáig húzzuk az időt Marsciano kiszabadításával, akkor elkaphatnak a biztonságiak. Ki kell jutni vele a toronyból, és be a tehervagonba, még mielőtt tizenegy órakor kinyitják a kaput, hogy beeresszék a mozdonyt. Vagyis legkésőbb háromnegyed tizenegyre kint kell lennie a toronyból, öt perccel tizenegy előtt pedig bent a vagonban. Később semmiképp, mert akkor az állomásfőnök vagy valamelyik vasutas odamegy, hogy ellenőrizze a kapu nyitását. − Nos − Danny megint a rajzra mutatott −, tegyük fel, hogy a toronyból kijuttok ugyan, de valami előre nem látható akadály miatt nem tudtok a fal mentén indulni. Akkor elindultok egyenesen az ösvényen, a parkon át. Egy-kétszáz méter után meg fogtok látni egy másik tornyos épületet, a vatikáni rádióét. Ott jobbra fordultok. Ha ott átvágtok, akkor megint kiérkeztek a Viale del Collegio Etiopicóra, és a vasútállomás melletti falhoz. Követitek az utat a fal mentén úgy harminc méteren át, ott egy vonalba kerültök a sínekkel. A tehervagon ott fog állni a mellékvágányon. Átmentek a síneken a vagon túlsó oldalára. Ott már csak egy sínpár van, és utána a kerítés. Elhúzzátok a vagon ajtaját, ami lehet, hogy nehezen fog járni, mert régi és rozsdás, bemásztok, becsukjátok az ajtót, és szépen megvárjátok a mozdonyt. Van valakinek kérdése? Danny körbenézett az asztal körül ülőkön. Harry nem győzött csodálkozni a szakértelmén és az összeszedettségén. Teljesen lefoszlott róla az eddigi búskomorság. − Pisilnem kell − szólalt meg hirtelen Hercules, felpattant, és a mankóján szélsebesen kirohant a szobából. Harry elmosolyodott. Hercules mindig felvidította, akármilyen nehéz helyzetben volt is. Amikor Hercules megérkezett a rendőrök kíséretében, teljesen döbbenten Harryre meredt, úgy kérdezte: − Hát ez meg mi a fészkes fene? Harry pedig gyorsan elmagyarázta neki, hogy Marsciano bíborost akarata ellenére a Vatikánban tartják, és ha nem szabadítják ki, meg fogják ölni. Szükségük lenne valakire, aki észrevétlenül meg tudja közelíteni a tornyot, és fel tud mászni a falon, és abban reménykednek, Hercules vállalja. Ezért kellett a kötél. Harry azt is rögtön hozzátette, hogy ezzel az életét kockáztatja. Hercules egy hosszú pillanatig rezzenéstelen arccal állt, a semmibe
bámulva. Aztán egyenként körbepillantott mindenkin a szobában, végül széles vigyor terült el az arcán. − Én benne vagyok! − mondta vidáman csillogó szemmel. És ettől a pillanattól tagja volt a csapatnak.
132. fejezet Scala éjjel fél tizenkettőkor indult el otthonról. Az utcán alaposan körülnézett, aztán odalépett fehér Fiatjához. Még egyszer körbepillantott, majd beszállt, és elhajtott. Néhány másodperccel később egy fél sarokkal lejjebb várakozó, sötétzöld Ford indult el a járdaszél mellől. Eaton ült a volánnál, mellette Adrianna Hall. Balra kanyarodtak a Via Marmoratán, és követték Scalát a csekély forgalomban a Piazza di Emporióig, aztán a Tevere túlpartjára, a Ponte Sublición áthajtva, majd tovább, végig a folyó bal partja mentén. Pár perc múlva Scala a Gianicoló kerületbe érkezett, aztán tovább haladt észak felé a Viale deli Mura Aurelién. − Úgy látom, nagyon nem szeretné, ha követnék. − Eaton becsúszott a Forddal egy ezüstszürke Opel mögé, gondosan ügyelve, hogy kellő távolságot tartson Scala Fiatjától. Az, hogy Scala ilyen váratlanul megtagadta az információt Adriannától, már egymagában arról árulkodott, hogy a rendőrség valami nagyon fontos dologban ügyködik. Nem voltjellemző Scalára, hogy elhallgassa Adrianna elől, amit tud. Azt is ő mondta el neki, hogy Bellagióban látták Daniel atyát, órákkal a hivatalos bejelentés előtt. Vagyis alig néhány napja még egyáltalán nem voltak titkai előtte. Az, hogy most ennyire titkolózik, azt engedte sejtetni, hogy a Vatikánban zajló rejtélyes ügy a végkifejlethez közeledik. Eaton és Adrianna feszült figyelemmel kísérték az eseményeket. Marsciano bíborost utoljára kedden látták, amikor távozott a kínai nagykövetségről, látszólag jó egészségben. De ketten együtt sem tudtak több információhoz jutni, mint amit a Vatikán sajtóközleménye tartalmazott: a bíboros beteg, és a Vatikán orvosai gondoskodnak róla.
Aztán-váratlanul visszatér Rómába Roscani, Scala és Castelletti Milánóból. Ma reggel meggyilkolják Marsciano magántitkárát, Bardoni atyát. A rendőrség ezt még nem is hozta nyilvánosságra. Szintén ma reggel hívta őket telefonon Harry Addison. A hívásról kiderítették, hogy a Vatikán közeléből, egy utcai fülkéből jött. A Harrytől kapott információ alapján Eaton azonnal intézkedett, és Kínában órákon belül le is tartóztattak, egy, a kormány alkalmazásában álló vízminőségellenőrt, Li Went. Ráadásul ma reggel tette a rendőrség azt a meglepő bejelentést is, amely szerint felbukkant Olaszországban a régóta rejtőzködő terrorista, Thomas Kind. Ellene a Gruppo Cardinale letartóztatási parancsot adott ki. Scala váratlanul éles ívben balra kanyarodott, aztán a következő saroknál jobbra, majd megint villámgyorsan balra, és jól beletaposott a gázba. Adrianna látta, hogy Eaton halványan elmosolyodik, és könnyedén követi a manővereket. Sebességet váltott, gyorsított, lemaradt, de profi módon követte Scalát. Egészen tegnap estéig ő és Adrianna nem tehettek mást, mint hogy vártak, remélve, Harry Addison előbb vagy utóbb majd csak elvezeti őket Daniel atyához. De most talán a rendőrség vezeti nyomra őket. Még mindig nem is sejtették, hogy tulajdonképpen mi történik, de úgy tűnt, a Vatikánban zajló intrikák valamiképpen összefüggésben vannak a kínai eseményekkel. Bizonyosak voltak benne, hogy valami történelmi jelentőségű dologra bukkantak. − Nem könnyíti meg a dolgunkat… − mondta Eaton, és lelassított. Scala épp jobbra fordult, egy sötét fás utcába, ahol lakóházak sorakoztak. Adrianna nem felelt semmit. Tudta, hogy más körülmények között Eaton maga mellé vett volna, két-három ügynököt, és egyszerűen elrabolják Daniel atyát. De így, az olasz rendőrség orra előtt, ráadásul ebben a kínos, hidegháború utáni helyzetben, amikor Washington és az egész világ árgus szemekkel figyeli a CIA minden mozdulatát, nem tehetett mást, mint hogy kivárja, mi történik. És reméli, sikerül kézre kerítenie Daniel atyát, és végre-valahára alaposan kifaggatni.
133. fejezet július 17. péntek 00:10
Palestrina rémült ordítással riadt fel álmából. Fürdött a hideg verejtékben. A karját előrenyújtotta a sötétségben, próbálta eltaszítani azt a valamit, ami a mellére nehezedett. Ez már a második éjszaka volt, hogy gonosz szellemek nyomasztották álmában. Sok volt belőlük, egész légiónyi. Egy súlyos, mocskos takarót hoztak magukkal, amit ráterítettek, és amiről tudta, hogy betegséget okoz, ugyanazt a betegséget, amiben egyszer már meghalt mint Nagy Sándor… Egy pillanattal később rájött, hogy nemcsak a rossz álom ébresztette fel, de a telefon is csöng az ágya mellett az éjjeliszekrényen. A csöngetés hirtelen elhallgatott, aztán kis szünet után újból kezdte. A több vonal közül annak a lámpája gyulladt ki, amelyiknek a számát csak egy ember tudta: Thomas Kind. Palestrina gyorsan felkapta a kagylót. − Si… − Adódott egy kis probléma Kínában − mondta Kind nyugodt hangon, franciául. Nem akarta megijeszteni Palestrinát. − Li Went letartóztatták. Intézkedtem a helyzet megoldásáról, nem kell aggódnia. − Merci − felelte Palestrina, és lerakta a kagylót. Kirázta a hideg, a jeges lehelet a velejéig hatolt. Hát nem csak álom volt; a gonosz szellemek nagyon is valódiak s egyre közelebb nyomulnak. És ha valami rosszul sül el, és Thomas Kind mégsem tudja elsimítani a helyzetet, vagy a kínaiak mindenre rájönnek? Nem elképzelhetetlen, hogy így fog történni, hiszen Kindnek Daniel atyát sem sikerült még elkapnia… Élesen belé hasított a félelem: Daniel atya nem azért van még mindig életben, mert szerencséje volt, hanem mert az ártó szellemek küldték, őt is és a bátyját is. Eljönnek érte, és nyomukban a Halál… Sőt ő maga csalogatta ide őket, mint pilléket a gyertyalánghoz. Harry belépett a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. A konyhaszekrényhez ment, és ellenőrizte a mobiltelefonok akkumulátorát, hogy biztosan feltöltődtek-e. Két telefon volt: egyet itt a lakásban találtak, a másik pedig, amit még Adrianna adott. Reggel, ha elindulnak a Vatikánba, az egyik Dannynél lesz, a másik Harrynél, így tartják a kapcsolatot. Az akkumulátorok még töltődtek; Harry leoltotta a villanyt, és
visszament a hallba. − Aludnia kellene… Elena a szobája ajtajában állt, amely szemben volt azzal, amin Harry és Danny osztoztak. A haja kibontva és hátrasimítva. Hosszú, fehér hálóingben volt. A nappaliból hallatszott Hercules hangos hortyogása, aki ott aludt a kanapén. Harry közelebb lépett Elenához. − Nem akarom, hogy velünk jöjjön holnap − mondta halkan. − Danny, Hercules és én meg tudunk oldani mindent. − Herculesnek meglesz a maga feladata. Valakinek tolni kell Daniel atya tolószékét. − Elena… a helyzet teljesen kiszámíthatatlan lesz, és nagyon veszélyes. Az ágy melletti kislámpa kiszűrődő fénye hátulról átvilágította Elena hálóingét. Ahogy kissé közelebb lépett, átlátszott a melle. − Elena, nem akarom hogy velünk jöjjön − mondta Harry ellentmondást nem tűrő hangon. − Ha valami történik… Elena megérintette az ujjával Harry száját, és belefojtotta a szót. Aztán szinte ugyanazzal a mozdulattal felágaskodott és szájon csókolta. − De most még itt vagyunk, bármi történik is holnap − suttogta. − Használjuk ki az időt.
134. fejezet Danny az órára pillantott. Éjjel háromnegyed kettő. Amikor utoljára megnézte, fél kettő volt. Nem tudta, hogy aludt-e ebben a negyedórában. Harry öt perccel ezelőtt bújt be az ágyba. Több mint egy óra telt el azóta, hogy kiment ellenőrizni a mobiltelefonokat. Nem tudta, mit csinált ennyi ideig, de az volt az érzése, Elenával együtt tűntek el. Látta, hogy vibrál köztük valami már Bellagio óta, és tudta, hogy előbbutóbb lángra lobban a szikra. Nem számított, hogy Elena apáca. Danny pontosan látta rajta az első pillanattól kezdve, hogy nem az a fajta nő, aki el tudná viselni az egész életre szóló bezártságot és a kontemplatív életmódot. De hogy épp a bátyjába fog beleszeretni, azt azért nem gondolta
volna. Ráadásul ilyen elképzelhetetlenül kalandos és tragikus körülmények között Hirtelen eszébe jutott a férfi a pisztollyal a buszon, aztán a robbanás. A tűz, a sikolyok, a zűrzavar, a felboruló busz. Ahogy szinte ösztönösen cselekedve beledugta a papírjait a pisztolyos férfi dzsekijének zsebébe. Aztán a kép elhalványult, és Marsciano jelent meg előtte, az arca a gyóntatófülke rácsán keresztül. A fülébe csengett a hangja. „Atyám, vétkeztem…” Danny elfordult, és a párnába fúrta a fejét, próbálta elfojtani az emlékeket. De hiába, minden egyes képre és szóra pontosan emlékezett. Adrianna összerezzent a zajra, és felkapta a fejét. Eaton épp kiszállt a kocsiból. Lesimítgatta világos vászon nyári öltönyét, aztán elindult a járdán Scala parkoló autója felé. Kikerülte egy utcalámpa fénykörét, és felnézett a ház sötét frontjára. Az alakja lassan beleveszett az éjszakába. Adrianna a műszerfal órájának narancssárgán derengő számlapjára pillantott, és eltűnődött, mióta is szunyókálhatott. Hajnali negyed három volt. Eaton közben visszajött, és beült a kocsiba. − Scala még mindig ott van? − kérdezte Adrianna. − A kocsijában ül, cigarettázik. − A lakásban nem ég villany? − Nem, sehol. Aludj csak. Majd szólok, ha történik valami. Adrianna halványan elmosolyodott. − Valamikor azt hittem, hogy szeretlek, James Eaton… − A pozíciómat szeretted, nem engem. − De egy darabig téged is. − Adrianna szorosabbra húzta maga körül a farmerdzsekit, és összekuporodott az ülésen. Egy ideig még nézte Eatont, aki az épületet figyelte, aztán elaludt.
135. fejezet Peking, július 17. péntek 9:40
James Hawley, egy amerikai hidrobiológus − mondta Li Wen. A szája kiszáradt, és patakokban folyt róla az izzadtság. − Walnut Creekben lakik, Kaliforniában. Tőle kaptam a receptet. Én… én nem tudtam, mi ez. Azt hittem, valami új tesztelés… a víz toxin-tartalmának mérésére. Az egyenruhás férfi, aki Li Wennel szemben ült az asztal túloldalán, mereven nézte. Ugyanaz a tiszt volt, aki felszólította, hogy ismerje be bűnösségét, amikor hat órával ezelőtt elfogták. Bilincsbe verték, és egy katonai repülőgépen szállították ide, ebbe a fényesen kivilágított, csupa beton épületbe, valami légi támaszpontra. − Nem létezik semmiféle James Hawley Walnut Creekben − mondta a férfi halkan. − De igen, létezik! Tőle kaptam a formulákat! − Megismétlem: James Hawley nem létezik. Már ellenőriztük. Li Wen úgy érezte, minden erő elszáll belőle. Csak most döbbent rá, hogy egész idő alatt bolondját járatták vele. Ő lesz a felelős mindenért, és csak ő fog fizetni érte. − Valljon be mindent! Li Wen lassan felemelte a tekintetét. A férfi mögött egy videokamera volt felállítva, égett rajta a felvételt jelző piros lámpácska. A kamera mögött fél tucat egyenruhás katona ácsorgott, valószínűleg szintén az állambiztonsági minisztérium emberei. Li Wen végül bólintott, és egyenesen a kamerába nézve elmondta, hogyan juttatta a vízrendszerbe a halálos mérget. Részletesen, tudományos terminusokkal elmagyarázta, hogyan kell előállítani a mérgező anyagot, mi a hatása, mekkora halálozási aránnyal jár. Miután befejezte, megtörölte izzadó homlokát. Két katona előbbre lépett, megragadták a karját, talpra állították, és egy pillanat múlva már ki is masíroztak vele egy ajtón. Aztán végig egy halványan megvilágított, betonfalú folyosón. Húsz-harminc métert haladhattak, amikor váratlanul egy férfi toppant eléjük egy ajtón át. A katonák meglepetten megtorpantak. A férfi villámgyorsan előbbre lépett. A kezében hangtompítós pisztoly volt. Li Wen szeme nagyra nyílt a csodálkozástól. Chen Yin volt az. Az ujja meghúzta a ravaszt, és közvetlen közelről lőtt Li Wen hátratántorodott, a vére befröcskölte a folyosó falát. Chen Yin a katonákra mosolygott, aztán lassan hátrálni kezdett. Hirtelen rémület ült ki az arcára. Az egyik katona felemelte a gépfegyverét. Chen
Yin tovább hátrált. − Ne! − ordította. − Ne, hát nem értik, én… Megfordult, és az ajtóhoz rohant. Olyan hang hallatszott, mint egy tompán puffanó kalapácsütés. Az első lövéstől megrándult a teste; a második a fejét találta el, a jobb szeme fölött ő is halott volt, még mielőtt a földre zuhant volna, akárcsak Li Wen.
136. fejezet Harry hajnalban, negyed ötkor kiment a fürdőszobába megborotválkozni. Megszabadult a szakállától, ami nem volt teljesen kockázatmentes, mert így olyan lett az arca, mint amit a Gruppo Cardinale által kiadott fényképek alapján az újságból és a tévéből mindenki ismert. De nem volt más választása. Danny határozottan kijelentette, hogy a vatikáni kertészek nem szoktak szakállt hordani. Hercules a konyhaasztalnál üldögélt, és nézte a kezében szorongatott kávéscsészéből felszálló párafelhőt. Elena vele szemben ült, ő is hallgatott, és hozzá sem nyúlt a kávéjához. Hercules negyedórája jött elő a fürdőszobából. Olyan rég volt része ebben a luxusban, hogy jó félórát eltöltött egy kád forró vízben, aztán ő is megborotválkozott. Ha Harry is elkészült, olyan lesz a csupasz arcuk, mint valami egyenruha, mint a testvériség jelképe. A testvériségé, amivel Hercules nem tudott betelni. Scala látta, hogy nyílik a lakás ajtaja. Harry Addison és Hercules léptek ki rajta. Az előbbit akár hajnali misére igyekvő papnak is lehetett volna nézni, attól eltekintve, hogy egy hosszú, összetekert kötél lógott a vállán. Mellette bicegett a törpe a mankóin, lendületes mozdulatokkal és akrobatikus ügyességgel. Scala figyelte őket, ahogy befordulnak a Viale Vaticanóra a szürkületben. Végigmennek a Vatikán kőkerítése mellett, a San Giovannitorony felé. Scala hirtelen az órájára pillantott: húsz perc múlva öt óra.
Eaton a Ford volánja mögött ülve, egy távcsővel szintén figyelte őket. A mankón bicegő törpe ugyanolyan rejtély volt a számára, mint a kötéltekercs Harry Addison vállán. − Harry az, és egy törpe. − Adrianna azonnal felriadt, és teljesen éber lett; pár pillanatra meg is látta őket, amint elhaladtak egy utcalámpa alatt, aztán megint eltűntek. − Daniel atyának semmi nyoma, és Scala is maradt ott, ahol volt − Eaton elrakta a távcsövet. − Mi a fenének az a kötél? Gondolod, hogy… − Marscianóért mennek? − fejezte be Eaton a mondatot. − És a rendőrség tudtával és beleegyezésével… − Én ezt nem értem. − Én sem.
137. fejezet Egy tűzifát szállító, kisebbfajta teherautó zötykölődött el mellettük, aztán megint kihalt lett az utca. Harry és Hercules kiléptek a Vatikán kőkerítésének egy kiszögellése mögül, ahová behúzódtak. − Tudja, mire való az a sok fa, Mr. Harry? − suttogta Hercules. − A pizzához! A pizzasütő kemencékbe. − Rákacsintott Harryre, aztán a falhoz fordult. − Emeljen fel. Harry gyorsan végigpillantott az utcán, aztán felemelte Herculest a derekánál fogva a párkányzatra, amely úgy félmagasságban végigfutott a kőkerítésen. Hercules felkapaszkodott rá. − Kérem először a mankót, aztán a kötelet. Harry odanyújtotta a mankókat, aztán az összetekert kötelet. Hercules egy méternyit kigöngyölt belőle, egy hurokkal a vállára vetette, a többit pedig visszadobta Harrynek. Harry megragadta a kötelet, és érezte, hogy megfeszül. Hercules rávigyorgott, és intett, hogy jöjjön utána. Néhány pillanat alatt Harry is felkapaszkodott mellé a kőpárkányra. − A lábaim hasznavehetetlenek, de a többi izmom olyan, mint az acél,
mi? − Az az érzésem, hogy élvezi ezt az egészet. − Csak az igazságért küzdünk. Nincs ennél nemesebb cél. Nem igaz, Mr. Harry? − Hercules ránézett, és egész életének minden szomorúsága benne volt a szemében. Aztán a fal tetejére pillantott. − Innen már kicsit nehezebb lesz. Megint fel kellene emelnie. Próbálja a hátát a falnak támasztani, hogy megtartsa az egyensúlyát. Harry a falnak simult, és próbálta minél szilárdabban megvetni a lábát a keskeny párkányon. − Most! − suttogta. Hercules a vállára támaszkodott, és felkapaszkodott. A kötél vége és Hercules lába egy darabig Harry orra előtt lóbálózott, aztán érezte, hogy eltűnik a válláról a súly. Felnézett Hercules már a fal tetején térdelt. − A mankót! − mondta. − Mi a helyzet odabent? − kérdezte Harry, és felnyújtotta a mankókat. Hercules az egyik hóna alá szorította őket, és belesett a falon át a kertbe. A torony ott magaslott egy facsoport mögött, alig harminc méternyire. Harry visszafordult, és intett Herculesnek. − Sok szerencsét. − Odabent találkozunk! − mondta a törpe. Aztán rátekerte a kötél végét egy kiszögellő kőre, a karja alá kapta a mankókat, és eltűnt a fal másik oldalán. Harry egy másodpercig tétovázott, aztán vetett egy pillantást az utcára, és leugrott. Földet érve egyszer áthengeredett, aztán talpra is állt. Leporolta a ruháját, a fejébe húzta a fekete barettsapkát, aztán gyorsan visszasétált a Viale Vaticanón. A Scalától kapott Calico automata pisztoly az övében, a mobiltelefon a zsebében. Az utcában sorakozó házak körvonalai már kezdtek élesen kirajzolódni a lassan kivilágosodó égbolt háttere előtt.
138. fejezet Thomas Kind Farel embereinek sötét öltönyét és fehér ingét viselte, a haja megint fekete volt. A Szent Péter-székesegyház kupoláján körbehúzódó
erkély korlátjának támaszkodva lenézett Róma háztetőire. Két órával korábban értesült róla, hogy Pekingben a helyzet szerencsésen rendeződött. Li Wen és Chen Yin halott. Az első gyilkosságot maga Chen Yin hajtotta végre, aki mit sem sejtett arról, milyen sors vár rá; a másodikat gyorsan, bár jó drágán sikerült elintézni egy észak-koreai titkosrendőr révén, akinek kitűnő összeköttetései voltak a kínai állambiztonsági minisztériumban. Li Went egy katonai légi támaszpontra szállították kihallgatásra. Lefizettek valakit, hogy hagyjon nyitva egy oldalsó ajtót, és hunyjon szemet, amíg Chen Yin belopakodik. Chen Yin el is intézte a dolgát, és arra számított, utána majd egyszerűen sarkon fordul, és kisétál. Ekkor lépett színre a második bérgyilkos, szépen elvarrva a szálakat. Most már nem maradt más ellenfél, mint Daniel atya és a társai. Kind a tegnapi napot a Vigilanza, a vatikáni rendőrség öt emberével töltötte, akiket Farel személyesen választott ki. Ránézésre ugyanolyanok voltak, mint a svájci gárda többi tagja – katolikusok és svájciak. De másban nemigen hasonlítottak hozzájuk. Míg a többiek a svájci hadseregben nyújtott kiemelkedő teljesítményük alapján jutottak be, ennek az ötnek csak annyi állt a személyi lapján, hogy „katonai tapasztalatokkal rendelkeznek”. A részletesebb aktákból már több is kiderült. Mindegyiküket maga Farel toborozta, s a saját vagy Palestrina személyi testőreként alkalmazta őket. Hárman közülük a francia idegenlégióban szolgáltak, de leszerelték őket az ötéves szolgálati idő lejárta előtt. A másik kettőnek nehéz gyerekkora volt, a svájci hadseregben letöltött idő előtt többször is börtönben ültek, és súlyos testi sértés miatt bocsátották el őket a katonaságtól, egyiküket egyenesen gyilkossági kísérletért. Ez volt Anton Pilger. Mind az öten az elmúlt hét hónap során kerültek a Vigilanza soraiba. Kind eltűnődött, Palestrina már akkor sejtette-e, rövidesen milyen bajokkal kell szembenéznie. Kind találkozott az öt emberrel, kiosztotta nekik az Addison fivérek fényképét, és ismertette a haditervet. Addisonék célja az, hogy kiszabadítsák Marsciano bíborost. Kind úgy tervezte, hogy távolról őrzik majd a tornyot, és hagyják, hogy megközelítsék. Amikor aztán bent lesznek a toronyban, akkor egyszerűen rájuk csukják a csapda ajtaját. Agyonlövik őket, a holttesteket szépen berakják egy kocsi csomagtartójába, és Rómától nem messze egy tanyán
hagyják, ahol majd egy-két nap múlva rájuk bukkannak − a gyilkos ismeretlen. Kind lenézett az erkélyről a még teljesen kihalt Szent Péter térre. Még egy óra, és gyülekezni kezdenek az emberek. Attól kezdve percről percre nő majd a tömeg, özönlenek a világ minden tájáról érkezett turisták erre a szent helyre. Arra gondolt, furcsamód mennyire nyugodtabbnak és józanabbnak érzi magát, mióta itt van, mintha csak rá is hatna a hely szelleme. Vagy talán csak a távolságtartás segít, az, hogy most nem saját kezűleg fog ölni, csak a parancsokat osztogatja. Eltöprengett, hogy ha abbahagyná ezt az egészet, ha visszavonulna, akkor talán rendbe is jönne. Nyomasztó volt erre gondolni, mert ezzel mintegy beismerte, hogy tényleg bajban van, szenvedélybeteg módjára ragaszkodik a gyilkoláshoz. De azzal is tisztában volt, hogy mint minden ilyen esetben, az első lépés a gyógyulás útján az, ha az ember beismeri, hogy beteg. És mivel nem fordulhat senkihez segítségért, neki kell saját maga orvosának lennie, s előírni a szükséges kúrát. Tekintete elkalandozott a Tevere kék szalagja felé. A haditerve inkább csak praktikus, mint zseniális, de az adott körülmények között és ezekkel az emberekkel megteszi. Most már nincs más dolga, mint figyelni, és várni Addisonék érkezését. Igen, ez az első lépés a gyógyulás útján; megalkotta a tervet, de hagyja, hogy mások hajtsák végre.
139. fejezet A konyhát üvegcsörömpölés, rum- és sörszag töltötte be. A mosogató lefolyója hangosan bugyborékolt, ahogy Elena kiöntötte az utolsó üveg Moretti sört is. Aztán a csap alatt kiöblítette az üveget, összeszedte a többi négyet, amiket már kiürített, és odavitte őket Dannynek, aki az asztalnál ügyködött. Előtte egy nagy cseréptál állt, benne fele-fele arányban összekeverve két egyszerű összetevő: főzéshez használt rum és olívaolaj. Az asztalon feküdt
még egy olló, és egy csomó nejlonzacskó. Danny negyedekbe vágott tíz nagy vászonszalvétát, aztán beleáztatta a rum-olaj keverékbe, majd szorosan felcsavarta a rongydarabokat Ezeket belehelyezte a nejlonzacskókba, és lezárta őket. Összesen negyven darab volt, a tíz zacskó mindegyikében négy-négy. Miután végzett, megtörölgette a kezét, elvette a sörösüvegeket Elenától, és maga elé rakta őket az asztalra. Felemelte a tálat, és óvatosan áttöltötte az üvegekbe a megmaradt folyadékot − Vágjon fel még egy szalvétát − mondta közben Elenának. − Szükségünk lesz öt száraz kanócra, úgy tizenöt centi hosszúra, jó szorosan összetekerve. − Máris. − Elena felkapta az ollót, és közben a tűzhely fölött lógó órára pillantott.
Roscani kikapta a szájából a meg nem gyújtott cigarettát, és bedobta az Alfa Romeo hamutartójába. Érezte, hogy még egy pillanat, és az öngyújtó után nyúl. Castellettire pillantott, aki mellette ült, aztán a visszapillantó tükörbe, majd az útra. A Viale di Trasteverén hajtottak végig. Roscani idegesebb volt, mint egész éjszaka bármikor; folyton Pio járt a fejében, az, hogy mennyire hiányzik. Életében először teljesen tanácstalannak érezte magát Egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy amit tesznek, helyes-e. Pióval mindent megbeszélhetett volna, és ő biztosan talált volna valami megoldást, ami mindenkinek megfelel. De Pio nincs itt, és a válaszokat neki magának kell megtalálnia. Hangosan megcsikordultak a kerekek, ahogy Roscani élesen jobbra kanyarodott, aztán a következő saroknál ismét jobbra. Bal felől feltűntek a vasúti sínek. A tekintete a mozdonyt kereste, de nem látott semmit. Aztán megérkeztek a Via Nicolóra, és megpillantotta Scala fehér Fiatját, amely ott parkolt az utca végében, a 22. számú ház előtt.
140. fejezet
Ez Roscani és Castelletti − szólalt meg Adrianna, amikor a sötétkék Alfa Romeo befordult az utcába, és megállt a fehér Fiat mögött. A Fiat ajtaja kinyílt, Scala kiszállt, és odament az Alfához, váltott egykét mondatot a kollégáival, aztán visszasétált a Fiathoz, és elhajtott valahová. − Az időzítés fontos lehet − mondta Eaton. − Harry Addison elment két órával ezelőtt, és nem jött vissza. Erre most megjelenik Roscani. Biztosan arra vár, mi lesz Daniel atya következő lépése, és gondoskodni akar róla, hogy ne legyen semmi baj… Éles csöngetés hangzott fel: Eaton személyhívója. Azonnal felkapott egy rádió-adóvevőt, és bekapcsolta. − Igen? Adrianna látta, hogy az állkapcsa megfeszül, ahogy hallgatja az üzenetet. − Mikor? Eaton arcizmai még jobban megfeszültek, és összeszorította a fogát. − Egy szót sem az egészről senkinek, mi nem tudunk róla semmit! Jól van. − Kikapcsolta, és maga elé meredt. − Li Wen bevallotta, hogy ő mérgezte meg a tavakat. Nem sokkal utána agyonlőttek, a támadót pedig lelőtték a biztonsági őrök. Kényelmes megoldás, ugye? Kinek a módszerére emlékeztet ez? Adrianna megborzongott. − Thomas Kind… Eaton a ház felé nézett − Nem tudom, mi a francot képzel Roscani. Hagyja, hogy bemenjenek a Vatikánba Marscianóért? Akár meg is ölhetik valamelyiküket, különösen, ha Thomas Kind várja őket. − James! − mondta hirtelen Adrianna. Az utca végében valami mozgolódás támadt. Roscani kiszállt a kocsiból, körbenézett, mobiltelefont szorítva a füléhez. Castelletti is kiszállt, elindult a járdán. A kezében egy automata pisztoly, a combjához szorítva. Az épületeket figyelte az utca mindkét oldalán. Roscani valamit mondott a telefonba, bólogatott, aztán felnézett, és intett Castellettinek. Azonnal mind a ketten visszaültek az Alfa Rómeóba. Ugyanebben a pillanatban nyílt a 22. számú ház kapuja, és egy nagyvirágos hawaii inget viselő, szakállas férfit tolt ki tolókocsiban egy
napszemüveges, farmernadrágos fiatal nő. A férfi ölében egy fotóstáska feküdt. A nő vállán ugyanolyan táska lógott. − Az istenit, ez ő! − suttogta izgatottan Adrianna. − A nő meg biztosan Elena Voso. Váratlanul kerekek csikorgása hangzott fel. Roscani elindult az Alfa Rómeóval a járdaszélről, és követte a párt, lassan haladt mellettük, ahogy a Vatikán felé sétáltak − turisták kora reggeli városnéző sétán. − Ez elkíséri őket egész a Szent Péter térig! Eaton beindította a motort, és nagyon lassan elindult végig a Via Nicolón. Majd szétvetette a bosszúság. Ha nem akar diplomáciai botrányt kavarni, nem tehet mást, mint hogy külső szemlélőként figyelemmel kíséri az eseményeket Roscani bekanyarodott a Largi di Porta Cavallegeriről a Piazza del Sant’ Uffizióra. Kőhajításnyira volt a déli kolonnádtól, a Szent Péter tér bejáratától. Hirtelen a tükörbe pillantott. Egy zöld Ford jött mögötte, úgy húsz-harminc méterre. Nagyon lassan hajtott, ugyanazzal a sebességgel, mint ő. Amikor odanézett, az utas lehajtotta a fejét. Roscani megkereste a szemével Elenát, aki épp befordult a tolókocsival az oszlopsor felé, aztán megint a tükörbe pillantott. A Ford még mindig ott volt mögötte. Balra húzódott, aztán teljesen váratlanul élesen jobbra fordult, és eltűnt a szeme elől.
141. fejezet Eaton két saroknyit nagy sebességgel száguldott, aztán gyorsan balra kanyarodott, majd megint balra, a Via Della Conciliazionéra. Megelőzött egy turistabuszt, átvágott a jobb oldali sávba, aztán lefékezett egy taxiállomásnál, pontosan szemben a Szent Péter-székesegyházzal. Eaton és Adrianna kipattantak a kocsiból, rá sem hederítve egy taxisra, aki dühösen rájuk ordított, hogy ne hagyják a Fordot a droszton. Az autók között cikázva átrohantak az emberekkel zsúfolt Szent Péter térre. Kétségbeesetten furakodtak át a turisták tömegén, keresték a nőt és a
tolókocsis férfit. Hirtelen hangos dudálás harsant: egy kisbusz közeledett féléjük, az oldalán Musei Vaticani felirat, alatta pedig egy tolókocsit ábrázoló embléma. Mozgássérülteket szállított. Gyorsan elléptek az útjából. Ahogy elhaladt mellettük a busz, Adrianna épp csak egy pillanatra meglátta Daniel atyát, aki az egyik ablak mellett ült. A busz kifordult a térről, arrafelé, ahol a kocsit hagyták. Harry ötven méterrel arrébb épp átvágott a téren, együtt sodródva a székesegyház felé áradó embertömeggel. Scala pisztolya az övében, a fekete barettsapka csibészesen a homlokába húzva, a zsebében − biztos, ami biztos − a Jonathan Roe atya nevére szóló hamis papírok. A papi ruha alatt farmer és flaneling volt rajta. Elért a székesegyház lépcsőjéhez, felment rajta, aztán megállt. Előtte többszáz ember zsúfolódott össze, várva, hogy kitáruljanak a kapuk. Öt perc múlva kilenc óra. A székesegyházat kilenckor nyitják, két órával azelőtt, hogy megérkezik majd a mozdony. Harry lehajtotta a fejét, némán imádkozott, nehogy megismerje valaki, és várt.
142. fejezet Hercules a San Giovanni torony tetején, a pártázat mögé húzódva kuporgott. A feje fölött még úgy öt-hat métert emelkedett a torony cserepekkel borított teteje. Majdnem három órába telt, míg felmászott a fal túlsó oldalán, egyik kapaszkodótól a másikig, meg-megbújva a hajnali árnyékokban, végül sikerült feljutnia a legtetejére. Most sajgott minden izma és majd szomjan halt, de ott volt, ahol a terv szerint lennie kellett, és pont időben. Odalent látta Farel két fekete öltönyös emberét, akik a torony bejáratától nem messze, a bokrok között rejtőztek. Két másik ember kicsit távolabb, a sétány túloldalán, egy magas sövény mögé húzódva várt. Nem tudta, vajon bent a toronyban hány fekete öltönyös van még. Egy, kettő, húsz? Vagy egy sem? De nyilvánvaló volt, hogy bevált Danny jóslata: Farel emberei a háttérbe húzódva, láthatatlanul várnak, mint a pók, remélve, hogy a gyanútlan áldozat belerepül a hálóba.
Danny… Önkéntelenül is így nevezte magában, ahogy Harry szokta. Jólesett, olyan volt, mintha ő is a családba tartozna. És úgy döntött, legalább a mai napon oda is tartozik, ami nagyon sokat jelentett neki. A születése után nemsokkal elhagyták a szülei, és most életében először végre tartozhatott valahová. Az, hogy az Addison fivérek rábízták az életüket, sőt Elenáét és a bíborosét is, célt és méltóságot adott az életének. Megfogadta, hogy bármi történik is, és bármilyen áldozatot kell hoznia értük, nem fogja cserbenhagyni őket. A szemébe tűző napfényben hunyorogva lenézett a vasútállomáshoz vezető keskeny útra. A bokrok mögött, ahol a második csoport fekete öltönyös bújt meg, a pápai helikopter leszállóhelye rejtőzött. Jobb felé, a fák mögött egy másik tornyos épület emelkedett: a vatikáni rádió. Hercules az órájára pillantott: hét perccel múlt kilenc óra. Danny és Elena a főbejáraton át beléptek a Vatikáni Múzeumba, három másik tolókocsis turistával együtt, ők is a kisbuszon jöttek: volt közöttük egy nyugdíjaskorú amerikai házaspár, a férfi L.A. Dodgers feliratú baseballsapkában, aki egyfolytában bámulta Dannyt, akin viszont New York Yankees sapka volt A férfiról lerítt, hogy elege van a múzeumokból, és legszívesebben nekiállna baseballról beszélgetni. A felesége kövérkés volt és mosolygós. Volt még egy francia apa a fiával, aki talán tizenkét éves lehetett, a lába járógépben; egy középkorú nő egy idős, ősz hajú asszonyt tolt, aki az anyja lehetett Valószínűleg angolok voltak, de nemigen lehetett megállapítani, mert alig váltottak egy-egy kurta szót. Mindnyájan beálltak a sorba múzeumi belépőért, aztán megvárták a liftet, amely majd az első emeletre viszi őket. − Tolj oda, az ajtó mellé! − förmedt az ősz hajú nő a lányára. − Csak tudnám, miért ezt a ruhát vetted fel, tudod, hogy ki nem állhatom! Elena megigazgatta a vállán a nehéz fotóstáskát. Átlagos holmi volt, mint bármely turistánál. De nem fényképezőgép és film rejtőzött benne, hanem néhány szál cigaretta, gyufa, az olívaolajba és rumba áztatott rongydarabok a nejlonzacskókban, és a négy sörösüveg, bedugaszolva, kanóccal ellátva, a gyúlékony folyadékkal megtöltve. Kis csilingelés hallatszott, kigyulladt egy lámpácska a lift fölött, és az ajtó szétnyílt. Vártak, míg néhányan kiszálltak belőle, aztán befelé indultak. Mindenkit félrelökdösve a fehér hajú nő nyomult be legelőször. −
Szabad lesz? Elena és Danny utolsónak maradtak, szorosan neki kellett préselődniük a többieknek, hogy be tudjon csukódni mögöttük az ajtó. Ha nem háttal állnak, Danny jól láthatta volna Eatont és Adriannnát, akik ekkor léptek el a kasszától, és még épp megpillantották őket a liftben, mielőtt összezárult volna mögöttük az ajtó.
143. fejezet Harry besétált a székesegyházba, közvetlenül egy nagy csapat kanadai turista nyomában. Megállt velük együtt Michelangelo Pietája előtt, és megcsodálta a szenvedő arcú Madonnát, ölében a halott Krisztussal. Aztán lassan elsodródott a kanadaiaktól, a főhajó közepére, nézegette a hatalmas magasságba tornyosodó kupola belsejét díszítő freskókat végül a pápai oltárra és Bernini baldachinjára fordult a tekintete. Aztán elindult, követve Danny utasításait. Átvágott jobbra, elhaladt a gyóntatófülkék sora mellett, vetve egy-egy pillantást Mihály arkangyal és Petronilla szobrára, aztán elérkezett X. Kelemen pápa emlékművéhez. Mellette egy kiszögellő rész volt a falon, rajta díszes drapéria, amely úgy festett, mintha falikárpit lenne. Harry hátrapillantott, és amikor nem látott senkit a közelben, gyorsan belépett a kárpit mögé, amely valójában függöny volt, és egy keskeny folyosóra vezető nyílást rejtett. A folyosó végén lévő ajtóhoz sietett, kinyitotta, lement egy rövid lépcsősoron egy újabb ajtóhoz, és kilépett rajta. A kertben találta magát, hunyorognia kellett a hirtelen napfénytől. Vetett egy pillantást az órájára: öt perc múlva fél tíz. Elena kinyitotta a vészkijáratot, gondosan kitámasztotta a lábával, és egy ragtapaszdarabkával leragasztotta a zár nyelvét, hogy ne csukódjon be utána. Kilépett a szabadba, az ajtót hagyta becsapódni. Elindult, felpillantva az épület első emeletére, ahonnan jött. Dannyt néhány percre magára hagyta a folyosón, a férfimosdó előtt, a Sixtus-kápolna bejáratától nem messze.
Megigazította a vállán a táskát, és gyorsan átsétált a kis udvaron, a formára nyírt örökzöld bokrok között. Kicsit távolabb, jobb felé indult a kettős lépcsősor, amely a Sacrament szökőkúthoz vezetett. Fürge léptekkel a lépcsőhöz ment, minden pillanatban óvatosan körbenézegetve. Ha valakivel találkozna, majd azt mondja, hogy rossz ajtón lépett ki a múzeumból, és eltévedt. Felsietett a jobb oldali lépcsőn, majd ismét jobbra fordult. Egy óriási fenyőfa tövében néhány kő virágtartó állt. Elena tanácstalan arckifejezéssel körbenézett, mintha tényleg eltévedt volna. Amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, elővett egy cipzárral záródó fekete övtáskát, és a virágtartó mögé dugta a fa tövében. Felállt, megint körülnézett, aztán visszament ugyanarra, amerről jött, át az udvaron, be az ajtón, ahol levette a ragasztószalagot. Becsukta a vészkijáratot, és visszasietett az első emeletre.
144. fejezet Danny kinyitotta a férfimosdó ajtaját, és óvatosan kilesett a folyosóra. Odabent két férfi állt a vizeldénél, egy harmadik a tükör előtt a fogát piszkálta. Danny megpróbálta szélesebbre tárni az ajtót, hogy kigördíthesse a tolókocsit. De nem sikerült, mert valaki a másik oldalról épp befelé igyekezett. − Hé! − szólalt meg egy hang az ajtó túloldalán. Danny óvatosan hátrált egy kicsit, nem tudta, mire számítson. Kezével jól megmarkolta a táskát, hogy szükség esetén odavághassa. Az ajtó kitárult, és egy szintén tolókocsis férfi töltötte be a nyílást: az amerikai, akivel együtt jöttek a buszon, az L.A. Dodgers baseballsapkás. A férfi megállt az ajtóban, és szembenéztek egymással. − Maga tényleg a Yankee-srácoknak drukkol? − kérdezte a férfi Danny sapkájára pillantva, gúnyos villanással a szemében. − Akkor maga nagy bolond! Danny kinézett a férfi mögött a folyosóra. Az emberek forgataga szünet nélkül hullámzott. Hol van már Elena? Nagyon szoros az időzítésük, nem
késlekedhetnek. Harry már biztosan a Vatikán kertjében jár, és keresi a kistáskát. − Szeretem a baseballt. Gyűjtöm a sapkákat, mindenfélét. − Danny hátrább gördítette a tolókocsit. − Jöjjön be, aztán majd kimegyek. − Melyik a kedvenc csapata? − A férfi egy tapodtat sem mozdult. − Na, árulja már el, melyik érdekli, az amerikai vagy a nemzeti liga? Elena hirtelen felbukkant a folyosón. Danny a férfira pillantott, és vállat vont. − Ha már itt vagyunk a Vatikánban, mondjuk, hogy a Padres a kedvencem. Ne haragudjon, most mennem kell. A férfi szélesen elvigyorodott. − Hát persze, öregem, menjen csak. − Begördítette a tolószékét a mosdóba, és végre helyet engedett Dannynek, hogy kimenjen. Elena arrébb gördítette a tolókocsit, és elsiettek. Danny hirtelen a kerekekre rakta a kezét. − Álljunk meg! − mondta. Eaton és Adrianna Hall bukkant fel a folyosó végén az emberek között. Szemmel láthatóan kerestek valakit. Danny hátranézett Elenára! − Forduljunk meg, ellenkező irányba, gyorsan!
145. fejezet Harry behúzódott a sűrű sövény mögé, amely azt az ösvényt szegélyezte, ahová kijutott a székesegyházból. Ledobta a barettsapkát és a papi öltözéket; alatta farmer és flaneling volt rajta. A ruhákat elrejtette a bokrok tövében, aztán felmarkolt egy kis földet, és jól szétkente az ingén meg a nadrágján. Megvárta, míg az úton elhalad egy kis fekete Fiat, aztán kilépett a sövény mögül. Nagyon remélte, hogy úgy fest, mint egy kertész. Céltudatos léptekkel átvágott a szépen nyírt gyepen, a Sacrament szökőkút felé. Körbenézett, aztán felment a jobb oldali lépcsősoron. A tetejénél megállt, és gyorsan, körbepillantott. Sehol senki. Előtte ott voltak
a virágtartók és a fenyőfa, pontosan úgy, ahogy Danny leírta. Miközben feléjük lépkedett, elhagyta az eddigi nyugalma. Hirtelen egészen hangosan hallotta a saját kapkodó lélegzését. A Calico kényelmetlenül nyomta az inge alatt, és érezte, hogy száguldani kezd a pulzusa. Odaért a virágtartókhoz a fenyő tövében. Idegesen körbepillantott, aztán letérdelt, és keresgélni kezdett. Azonnal a kezébe akadt a kistáska. Kissé megnyugodott. Ezek szerint Elena és Danny már itt vannak, és a táskát is sikerült behozniuk. Még egyszer körbenézett, aztán felállt; és a fa árnyékába húzódott. Kigombolta az ingét, a táskát a derekára csatolta, és megigazgatta a Calicot. Kicsit begyűrte az ingét, de úgy, hogy azért lazán a derekára hulljon, és elrejtse a kidudorodást. Aztán lement a lépcsőkön. Az egész nem tartott tovább fél percnél.
146. fejezet San Giovanni-torony, 10:00 A zár megnyikordult. Marsciano szobájának ajtaja kinyílt, és megjelent Thomas Kind. Anton Pilger mögötte állt a folyosón, és benézett. Ott maradt az ajtóban, míg Thomas Kind belépett a szobába. − Buon giorno, Eminence − mondta. − Megengedi? Marsciano szótlanul hátrább lépett, míg Kind alaposan körbenézett a szobában, aztán a fürdőszobába is bement. Egy perc múlva kijött, és kilépett az üvegajtón az erkélyre. A korlátra támaszkodva lenézett a kertbe, aztán fölfelé, a falra. Elégedetten visszament a szobába; becsukta az üvegajtót, és egy pillanatig nézte Marscianót. − Köszönöm, eminenciás uram − mondta végül, azzal kiment. Marsciano megborzongott a zár kattanására. Elfordult, az üvegajtóhoz ment, kinézett, és azon töprengett, hogy miért csinálta ezt Kind immár harmadszor az elmúlt huszonnégy órában.
Ha elértünk a folyosó végén az utolsó ajtóhoz, forduljunk jobbra − utasította Danny Elenát, aki kitolta a Borgia-lakosztályból. Elena még soha nem látta Daniel atyát ilyen nyugtalannak és idegesnek. Amikor az előbb olyan hirtelen meg kellett fordulniuk a férfimosdó előtt, egészen ijesztő volt a hangja. Nem egyszerűen feszültség vagy aggodalom, hanem határozottan félelem sugárzott belőle. Áthaladtak az ajtón, Elena jobbra fordította a tolókocsit, és elindultak egy hosszú folyosón. Félúton, balra egy lift ajtaja nyílt. − Álljunk meg! − mondta Danny. Megálltak, és Elena megnyomta a hívógombot. − Mi baj van, Daniel atya? Valami történt? − kérdezte aggodalmasan. Danny pár másodpercig figyelte az elhaladó embereket, akik csapatostul vonultak egyik kiállítóteremből a másikba, aztán éles pillantást vetett Elenára. − Eaton és Adrianna Hall itt vannak a múzeumban. Minket keresnek. Nem szabad, hogy megtaláljanak. A lift ajtaja szétnyílt. Elena épp kezdte betolni a kocsit, amikor a hátuk mögött felcsendült egy ismerős hang. − Szabad lesz? Hátranéztek: a tolakodó, ősz hajú amerikai nő volt az, kötelességtudó, középkorú lányával. − Nem asszonyom, sajnálom − Danny szikrázó szemmel rámeredt a nőre. Elena betolta a liftbe. − Még ilyet!− méltatlankodott a nő. − Nem is mennék egy liftben magával, fiatalember. − Köszönöm! Danny előbbre hajolt, és benyomott egy gombot. Az ajtó összezárult a nő orra előtt. Amikor a lift elindult lefelé, Danny kinyitotta a táskáját, és kivett egy kulcscsomót. Az egyik kulcsot becsúsztatta a lift gombjai alatt egy nyílásba, és elfordította. A lift nem állt meg a földszintnél, hanem tovább süllyedt lefelé. Amikor végül szétnyílt az ajtó, egy halvány fényben úszó, alagsori folyosón találták magukat. Danny kivette a kulcsot, és megnyomott egy „Stop” feliratú gombot. − Jól van. Most balra, aztán az első folyosón jobbra. Fél perc múlva már egy tágas helyiségben voltak, ahol a múzeum
hatalmas szellőzőberendezései álltak. Tíz perccel múlt tíz óra.
147. fejezet Márványpadló, faragott padok, félköríves rózsaszín márvány oltár, fölötte bronz feszület, élénk színekben pompázó, festett üvegablakok. A Szentatya magánkápolnája. Palestrina számtalanszor járt már itt, hogy egyedül imádkozzon, vagy a pápával és néhány válogatott vendéggel, királyokkal, elnökökkel, államférfiakkal. Most először fordult elő azonban, hogy teljesen váratlanul hívatták, hogy imádkozzon a Szentatyával. Amikor belépett, a pápát az oltár előtt álló székében találta, lehorgasztott fejjel imádkozott. Palestrina közeledtére a pápa felnézett. Kinyújtotta a karját, megfogta a bíboros kezét, és aggodalmas tekintettel fürkészte az arcát. − Valami baj van? − kérdezte Palestrina. − Baljós nap ez a mai − suttogta a pápa alig hallható hangon. − Rossz előérzet gyötör. A szívem csupa félelem és rettegés. Nem tudom, mi ez, de úgy érzem, valamiképp összefügg eminenciáddal. Bármi is ez a sötétség… − A pápa habozott. Tekintete Palestrináéba fúródott − Mondja meg nekem, mi ez… − Nem tudom, Szentatyám. Nekem úgy tűnik, gyönyörű napunk van. − Akkor imádkozzon velem, hogy tévedjek, és ez az érzés elszánjon. Imádkozzunk a lelkünk üdvösségéért. A pápa felállt, és mindketten letérdeltek az oltár elé. Palestrina lehajtotta a fejét, míg a Szentatya imádkozott. Tudta, hogy a pápa téved. Annak ellenére, hogy kora reggel olyan riadtan ébredt, és Thomas Kind is rossz hírekkel hívta fel, szerencsére váratlanul minden jóra fordult és rendeződött. Alig egy órával ezelőtt telefonált Pierre Weggen, és elmondta: annak ellenére, hogy kiderült, a tavakat megmérgezték (a kínai hivatalos közlemény szerint „egy bomlott agyú vízminőségellenőr”), a pekingi
vezetés úgy döntött, folytatják a vízhálózat újjáépítését. Ezzel a gesztussal az volt a céljuk, hogy megnyugtassák és lecsillapítsák a még mindig rémült és sokkolt lakosságot, ugyanakkor megmutassák az egész világnak, hogy a központi kormányzat ura a helyzetnek. Vagyis a tervek a zökkenők ellenére a legjobb úton haladnak a megvalósulás felé, és már semmi nem keresztezheti őket. Ráadásul Li Wen és Chen Yin halálával Thomas Kind arról is gondoskodott, hogy semmilyen nyom ne vezethessen Rómához. És Kind biztos kezei rövidesen az utolsó akadályokat is eltávolítják az útból, itt, a Vatikán falain belül. Daniel atya és a bátyja miatt már nem kell aggódnia, nem a gonosz szellemek küldték őket; az egész csak egy apró kellemetlenség, amit el kell söpörni az útból. A Szentatya tehát téved. A sötétség és a baljós előérzet, ami nyomasztja, nem fakad másból, csak egy reszketeg öregember szellemi gyöngeségéből.
148. fejezet Negyed tizenegy volt. Roscani idegesen rágta a körmét, és nézte, ahogy a mozdony lassan közeledik feléjük a vágányon. Öreg volt és rozoga, az egykor fényes zöld festéket már mindenhol olajos-kormos lerakódás borította. − Korán van még − szólt oda Scala a hátsó ülésről. − Mindegy, az a lényeg, hogy itt van a mozdony − mondta Castelletti a nyakkendőjét igazgatva. Roscani sötétkék Alfa Rómeójában ültek, félúton a Vatikán kapuján bevezető mellékvágány és a Stazione San Pietro között. Ahogy a mozdony közeledett, egyszer csak fémesen csikordult valami: a mozdonyvezető fékezett, és a dohogó mozdony kezdett lelassítani. Aztán elhaladt mellettük, még jobban lelassulva, végül megállt. Egy fékező ugrott le róla, és előbbre sétált a síneken. Átállította a mechanikus kéziváltót, aztán intett a mozdonyvezetőnek. A mozdony előrelódult, barna dízelfüst pöfögött a kéményéből. Amikor kellő távolságba ért, a fékező megint intett, a mozdony megállt, aztán a fékező visszaállította a váltót, és felmászott a mozdonyra.
Scala előrehajolt. − Ha most bemennek, teljesen felborul az időrend. Castelletti megrázta a fejét. − Nem fognak bemenni. A Vatikánba nem lehet csak úgy besétálni. Szépen megvárják itt, amíg nyílnak a kapuk, és pontban tizenegykor mennek be. Nincs az az olasz vasutas, aki szembeszállna a Vatikán utasításával. Roscani Castellettire pillantott, aztán megint a mozdonyra szegezte a tekintetét. Egyre inkább aggasztotta mindaz, amit tesz. Talán túlságosan is akarja az igazságot, és hagyta meggyőzni magát, hogy az Addison fivérek hozzásegíthetik… De minél többet rágódott a dolgon, annál inkább az volt az érzése, hogy esztelenség, amit művelnek. Mindnyájan teljesen őrültek, de ő maga a leginkább, amiért beleegyezett. Bármennyire is azt hiszi Harry Addison meg az öccse, hogy fel vannak készülve erre, ő nagyon jól tudta, hogy nem így van. Farel fekete öltönyös embereivel kell szembeszállniuk. Arról már nem is szólva, hogy ráadásul egy olyan valakivel is ujjat akarnak húzni, mint Thomas Kind. De most már késő bánat, nem lehet visszatáncolni. Danny a földön ült, begipszelt lábát esetlenül oldalra fordítva. Előtte egy lepedőnyi újság feküdt kiterítve. Rárakosgatta az utolsó nyolc összetekert, rumba és olajba áztatott rongyot, egymástól úgy húsz centiméternyi távolságba, közvetlenül a múzeum központi szellőzőberendezésének nyílása elé téve. − Hurrrááá! − kiáltott fel magában. Az ősi kelta csatakiáltás, amit az amerikai tengerészgyalogosok is használtak, lelkesítő volt és felajzó. Olyan érzés fogta el, mintha csatában rohamra indulna. Most kezdődik az igazi tánc! Minden eddigi csak előkészítés volt. Hátrapillantott Elenára, aki ott állt, kezében egy ütött-kopott vödörrel, benne vízbe áztatott kéztörlőrongyok. − Készen van? Elena bólintott. − Oké. Danny az órájára pillantott, aztán meggyújtott egy gyufaszálat, és egyenként odaérintette a rongydarabokhoz. Azonnal lángrakaptak, barna füstöt okádva. Az újság is meggyulladt. Danny felkapott még egy nagy csomó összegyűrt újságpapírt, és rádobta a tűz tetejére. Másodperceken belül hatalmas lángnyelvek csaptak fel.
− Most! − mondta Danny. Elena odaugrott a vödörrel, hunyorogva a füsttől. Kivették a vödörből a nedves törlőrongyokat, és egyenként ráborították őket a tűzre. A lángok azonnal kialudtak, csak egészen sűrű, barnásfehér, fojtogató füst szállt fel, egyenesen a szellőzőberendezés nyílásaiba. Danny elégedetten hátrább csúszott. Elena visszasegítette a tolókocsiba. Danny felnézett rá. − Jöhet a következő lépés.
149. fejezet Fél tizenegy előtt öt perccel Harry megállt a fenyőfák árnyékában, és megvárta, amíg az ösvényen elhalad egy kis motoros kerti targonca. Akkor kilépett. Halkan káromkodva babrált a cipzárral, amellyel a kistáska záródott, de végül sikerült kinyitnia. Kihúzta belőle a nejlonzacskót, benne az olajos rongydarabokkal. Egyet kivett belőlük, aztán visszadugta a zacskót a táskába. Távolabb, a székesegyház közelében meglátott két fehér inges vatikáni rendőrt. Az Uffizio Centrale di Vigilanza felé igyekeztek, a vatikáni rendőrség központjába, melynek épülete alig száz méternyire volt a vasútállomástól. − A fenébe! − mondta Harry hangosan. Gyorsan letérdelt, összekapart egy halom lehullott tűlevelet, alájuk dugta az olajos rongyot, és meggyújtotta. Azonnal fellángolt, és a száraz levelekre is átharapózott a láng. Harry ötig számolt, aztán még több tűlevelet szórt a tűzre. A lángok kissé lejjebb lohadtak, de óriási füstöt árasztottak. Aztán ismét felcsapott a lángnyelv, amikor több maréknyi átázott nedves falevelet szórt, a tűzre. Ezeket a nemrégiben öntözött sövény alatt szedegette össze. Ekkor meghallotta a vatikáni múzeumok irányából az első tűzjelző sziréna figyelmeztető sivítását. Még egy ölnyi nedves falevelet szórt a tűzre, megvárta, amíg felkígyózik a füst az égre, gyorsan körbenézett, aztán elindult a központi sétaút felé.
Elena maga elé meredt, és várta, hogy végre megálljon a lift. Próbálta nem hallani a szirénákat, és igyekezett nem gondolni a tömeghisztériára, ami kitörhetett, és arra, hogy milyen károkat okozhat a füst a felbecsülhetetlen értékű műalkotásokban − habár Daniel atya megnyugtatta, hogy szinte semmit. A lift megállt, és az ajtók szétnyíltak. Azonnal betódult a füstszag és a sivító szirénák hangja. − Gyerünk! − sürgette Danny. Elena kigördítette a tolókocsit a folyosóra. Azonnal körbevette őket a rémült turisták áradata, akiket egy fehér inges biztonsági őr terelgetett kifelé. − Az ajtóhoz, a folyosó végében! − rendelkezett Danny. − Máris! − Elena érezte, hogy szétárad a szervezetében az adrenalin, ahogy irányította a tolókocsit az egyre sűrűsödő füstben és káoszban. Hirtelen minden ok nélkül Harry jutott eszébe, az, ahogy szó nélkül ránézett, mielőtt Hercules és ő elindultak volna hajnalban. Nem aggodalom és nem félelem, hanem szerelem volt a tekintetében. Ez a pillantás élete végéig vele marad, bármi is fog történni. − Arra, kifelé! − mondta Danny. A sürgetés a hangjában azonnal felriasztotta Elenát az álmodozásból. Követte az utasítást, és határozottan kitolta a lökdösődő emberek között a tolókocsit a belső udvarra. A vijjogó szirénák szinte elnyomták az ajtókon kifelé áradó emberek rémült ordítozását. Elena látta, hogy Danny kinyitja a fotóstáskát, kivesz három olajozott rongyot, aztán három gyufásdobozt. A tetejük alá filter nélküli cigaretták voltak becsúsztatva, ezek gyújtózsinórként szolgáltak. − Arra! − mutatott Danny három nagy műanyag szeméttartóra, amelyek egymástól húsz méternyire álltak. A füst csak úgy tódult kifelé minden ajtón és ablakon. A rémült, kiabáló emberek fejvesztve szaladgáltak mindenfelé. Danny egyenként becsavarta a gyufásdobozokat a rongyokba. − Lassabban! − mondta, ahogy közeledtek az első műanyag szemeteshez. Elena lelassított. Danny meggyújtott egy gyufát, és az első cigarettához tartotta. Körbepillantott, aztán bedobta a szeméttartóba a gyufásdobozt. − Jól van, tovább! Továbbmentek a következőhöz, ahol ugyanez történt, a harmadiknál úgyszintén. Közben az első szemetesbe dobott gyufásdobozban végigégett a
cigaretta. Nagy sistergéssel az egész lángra lobbant, az olajos rongyot is meggyújtva, ami aztán az egész szemetest lángokba borította. − Menjünk vissza, be! − ordította Danny túlharsogva a szirénavijjogást. Elena a legközelebbi ajtóhoz irányította a tolószéket, ahol emberek folyama áradt kifelé. A füst még sűrűbbnek tűnt, mint addig. Meglátták, hogy fél tucat sisakos, gumikabátos vatikáni tűzoltó rohangál fent a tetőn, a tűz okát keresve. Vagyis még nem fedezték fel, hogy az alagsorból jön a füst. Egyikük megállt, lefelé mutogatott, és valamit ordított. A többiek is megálltak, és lenéztek. Már mindhárom szemetes égett. Danny és Elena közben az ajtóhoz értek. − Scusi! Scusi! − kiáltozta Elena, és befelé nyomakodott a tolókocsival. Nagy nehezen sikerült beverekedni magukat. Miközben végighaladtak a folyosón, Danny előhúzta a mobiltelefonját az inge zsebéből. − Harry, hol vagy most? − A kertben, a domb tetején. A második tűz is ég. Harry fürge léptekkel igyekezett át a sűrűn álló fenyők között a kert északnyugati sarka felé. Minden erejével próbálta elhessegetni a fejéből a gondolatot, hogy hárman akarnak szembeszállni az egész vatikáni rendőrséggel és Thomas Kinddel. Danny számtalanszor elmondta, hogy a pontos tervezés, a meglepetés ereje és az egyéni bátorság mindenre képes, ez a gerillaharc lényege. És eddig be is vált a terve. Ötven méterrel Harry háta mögött ott magaslott a vatikáni rádió épületének tornya. Jobbra, szintén ötven méterre, a lejtő alján sűrű füst szállt fel a sövény tövéből, ahol az előbb járt. Amögött pedig, valamivel távolabb az első tűz füstje szállt az égre. − Szerencsére nem fúj a szél − mondta Harry a telefonba. − Egyhelyben fog maradni a füst. − Már a főcsapok közelében kell lenned. − Oké! Harry kilépett a sövény egy nyílásán, és már ott is állt az öntözőrendszer központi csapjánál. Legalábbis központi csapnak látszott, de Danny szerint nem az volt, csak egy közbeeső csap, amit szinte soha nem használnak. Hacsak az ügyeletes gondnokok nem nagyon régi rókák a Vatikánban, valószínűleg a létezéséről sem tudnak. Ha ezt a csapot elfordítják, azzal lezárják a vizet az innen lejjebb eső összes épületben, beleértve a
székesegyházat, a múzeumokat, a vatikáni palotát és az összes irodaépületet. − Itt vagyok, megvan. Két főcsap, egymással szemben − szólt bele Harry a telefonba. Elena hátradöntötte a tolókocsit, és lefelé döcögött vele a lépcsőfokokon, bele a sűrű füstbe. − Mennyire rozsdásak? − kérdezte Danny köhögve. − Így ránézésre nem tudom megmondani − felelte Harry hangja recsegve a telefonon. Elena megállt a lépcső alján, és kinyitotta a táskáját. Köhögve, könnyező szemét törölgetve kivett két vizes zsebkendőt, és széthajtogatta őket. Az egyiket Danny szája és orra elé kötötte, a másikat a saját arca elé. Aztán tovább tolta a tolókocsit a Chiaramonti szoborgalériába. Cicero, Héraklész, Tiberius, Augustus hatalmas fejszobrai belevesztek a füsttengerbe. Az emberek mindkét irányba tolongtak a keskeny folyosón, a kijáratot keresve. − Harry… − Danny előrehajolva szájához szorította a telefont. − Az első megvan, elzártam. A második…. − Zárd már el, gyerünk! − Jól van, ne sürgess. Harry összeszorította a fogát, és a második rozsdás csapnak is nekiesett teljes erejével. Végül hirtelen engedett, a keze megcsúszott rajta, csúnyán lehorzsolta a tenyerét, és a telefont is elejtette, jó tíz métert repült. − A francba! Elena és Danny úgy festettek az arcuk elé kötött kendővel, mint két vadnyugati bandita. Elena elfordította a tolókocsit és kormányozni kezdte visszafelé, kikerülve egy csapat japán turistát, akik öklendezve, könnyezve feléjük rohantak. Elena kipillantott az egyik ablakon, és meglátta, hogy kék inges, barettsapkás, fegyveres katonák rontanak az udvarra. − Atyám… − kiáltott fel ijedten. Danny is odanézett. − Svájci gárdisták − mondta, aztán a telefonba szólt − Harry… Harry! − Mi az? Harry épp a telefont keresgélte, közben véresre horzsolt kezét
nyalogatta. − Mi van? − Elzártad a vizet? Danny közben felemelte kezét, és intett Elenának. Már a galéria végében jártak. Elena megállt. Előttük egy csukott ajtó vezetett át a következő terembe, a Galleria Lapidariába. Úgy tűnt, nincs odabent senki. Végre magukra maradtak; a pánikba esett tömeg az ellenkező irányba hömpölygött. − Megyek, meggyújtom a harmadikat. Kijöttetek már a múzeumból? − kérdezte Harry. − Még van két elintéznivalónk. − Az ég szerelmére, siessetek már! − A svájci gárdisták itt vannak az udvaron, egy egész hadsereg. − Hagyd a fenébe azt a két dolgot! − Ha ezt a lépést kihagyjuk, felborul a terv. − Akkor ne fecsegjünk, hanem csináld! Danny kinézett az ablakon: a gárdisták gázmaszkot húztak, és tűzoltók is érkeztek újabb csapatban, oxigénpalackokkal, fecskendőkkel felszerelkezve. − Eaton is itt van, Adrianna Hall-lal. − Hogy a pokolba tudták meg, hogy… − Fogalmam sincs. − Jézusom, Danny, hagyd a francba Eatont, inkább tűnj már el onnan!
150. fejezet Ez csak figyelemelterelés, semmi több − mondta Thomas Kind a rádióadóvevőjébe. A torony alatt elvezető úton állt, és nézte a vatikáni múzeumokból felszálló füstöt. A távolból hallotta a Rómából érkező tűzoltóautók szirénáit. − Most mit fog csinálni? − kérdezte Farel hangja. − Az én terveim nem változtak. A maga dolga is marad ugyanaz, amit megbeszéltünk. − Kind hirtelen kikapcsolta az adóvevőt, és a torony felé
fordult. Hercules összekuporodott, lehúzta a fejét a torony pártázata mögé, és még egy jó erős csomót kötött a kötél végére. Közben fél szemmel figyelte, ahogy Thomas Kind az ösvényen közeledik a torony felé, és az adóvevőbe beszél. A sövény túloldalán még mindig ott lapultak a fekete öltönyösök. Hercules megvárta, amíg Kind elhalad a torony alatt. Aztán az összekötözött és a vállán átvetett mankókkal felegyenesedett, kicsit tétovázott, majd meglóbálta a kötelet a feje fölött Szinte a semmiben egyensúlyozva a tető csúcsára dobta. A hurok egy pillanatra megakadt valamiben, de aztán visszahullott. Hercules körbepillantott. Látta a távolban a füstölgő vatikáni épületeket, a dombtetőn álló fák közül felszálló füstöt. Még egyszer meglóbálta a kötelet, de megint visszahullott. Halkan átkozódva megint feldobta. Aztán megint. Ötödszörre végre sikerült, megakadt a hurok. Hercules teljes súlyával rácsimpaszkodott, és ellenőrizte a teherbírását. A kötél erősen tartott; Hercules elvigyorodott, és elkezdett mászni fölfelé, a vállán himbálózó mankókkal. Pár pillant múlva el is tűnt szem elől a piros-fehér cserepekkel borított tetőn.
151. fejezet A rohadt életbe! − Eaton már fuldoklott a füstben. A szájához szorította a zsebkendőjét, és könnyező szemekkel kutatta az udvart az emeleti ablakból, kereste a tolókocsit a kavargó embertömegben. Már látott kettőt is, de egyikben sem Daniel atya ült. Képtelen volt megállapítani, hová tűntek az apácával. Adrianna mintha tudomást sem vett volna a füstről és a kavarodásról, egyfolytában beszélt a mobiltelefonjába. Két híradós stáb is várakozott odakint, egy a Szent Péter-székesegyháznál, egy pedig a vatikáni múzeumok bejáratánál. Ezenkívül még két forgatócsoport útban volt, és egy helikopter is elindult az Adriai-tenger partjáról, ahol az olasz flotta hadgyakorlatáról készítettek tudósítást.
Eaton hirtelen kikapta Adrianna kezéből a telefont, és befogta. − Szólj nekik, hogy keressenek egy szakállas férfit tolókocsiban, akit egy fiatal nő tol! − parancsolta sürgetően. − Mondd nekik azt, hogy őt gyanúsítják a tűz okozásával, vagy bármit. Ha meglátják, ne veszítsék szem elől, és azonnal szóljanak neked. Ha Thomas Kind találja meg őket először, akkor végük. Adrianna bólintott, Eaton pedig ismét a fezébe nyomta a telefont. Danny kínlódva, nagy nehezen felkapaszkodott a tolókocsiból, és teljes súlyával nekidőlt az ablakkeretnek. Egy másodpercig nem történt semmi. Aztán hangos reccsenéssel engedett az öreg, megvetemedett keret, és az ablak kitárult. A Belvedere udvarra nyílt. A tűzoltóság épülete pont szemben volt. Danny kinyitotta a fotóstáskát, kivette az egyik olajjal és rummal töltött palackot a kiálló, rövid kanóccal. Felnézett Elenára. Alig látszott ki az arca a zsebkendő mögül. − Minden rendben? − kérdezte Elenát. − Igen. Danny felemelte a palackot, és egy gyufát érintett a kanóchoz. Aztán ötig számolt, majd nagy lendülettel kihajította a nyitott ablakon. Hangos csattanás hallatszott, majd hatalmas lángnyelvek törtek fel, az égő olaj szertefröcsögött odalent a bokrok között. − A másik oldalra! − mondta Danny. Behajtotta az ablakot, és visszaült a tolókocsiba. Három perc múlva a második palack is felrobbant a háromszög alakú udvaron. Mint az első robbanás, ez is hatalmas lángfalat emelt, és lángra lobbantotta a kert bokrait.
152. fejezet Farel irodájában teljes felfordulás uralkodott. Épp a tűzoltóparancsnok telefonált, aki tudni akarta, mi a fene folyik, ordított, hogy nincs víznyomás, épp csak csöpög a víz, mióta az első robbanás történt a
tűzoltóság előtt. Mi ez, valami terrorista támadás? Márpedig ő nem fogja a tűzoltóit kitenni annak, hogy esetleg fegyveres terroristákkal kerüljenek szembe! Ez Farel dolga. Ezt Farel magától is nagyon jól tudta. Már kiküldte, a fekete öltönyös embereket a múzeumokhoz, hogy segédkezzenek a svájci gárdistáknak, csak a kiválasztott hat ember maradt Thomas Kinddel a toronynál, ahol csapdát állítottak Addisonéknak. Ezután történt a második robbanás. Farel nem akart fölösleges kockázatot vállalni. Lehet, hogy Addisonék csinálják ezt a pokoli felfordulást, de az is lehet, hogy nem. − A vízről gondoskodni viszont a maga dolga, intézkedjen! − ordította a telefonba a tűzoltóparancsnoknak Farel. Izzadó tenyérrel végigsimított kopasz fején, a hangja még rekedtebben szólt, mint máskor. − A rendőrség és a svájci gárdisták gondoskodnak a látogatók biztonságos kimenekítéséről. Engem csak egyvalami érdekel: a Szentatya biztonsága. Semmi más nem számít! − Azzal lecsapta a kagylót, és az ajtó felé indult. Hercules jól látta, amikor kigyulladt a negyedik tűz, amit Harry gyújtott a kertben. Azt is látta, ahogy kibukkan a füstből, és elindul a torony felé, aztán megbújik egy sor vén olajfa mögött. Hercules még egyszer rátekerte a kötelet egy vaskorlátra a torony tetején, aztán a torony hegyes csúcsáról lassan lejjebb ereszkedett a tető pártázatos széléig, és lenézett. Úgy húsz méterrel alatta egy kis erkély ugrott ki, Marsciano szobája előtt. És azután húsz-harminc méterrel következett a talaj. Nem nehéz lemászni, hacsak nem lőnek közben az emberre. Hirtelen észrevette, hogy a kertben újabb tűz gyullad, aztán még egy. A napfény vastag füstfelhőn szűrődött át, és vérvörösre festett mindent. A ragyogó délelőtt egészen elsötétedett. A Harry által a kertben gyújtott tüzek, a múzeumból kitóduló füst, és a teljes szélcsend együttes hatása az utóbbi pár perc alatt összeadódott, és az egész vatikáni dombot kísérteties, ködszerű álomtájjá változtatta. Fojtogató füsttakaró borult mindenre, a formák elmosódottan és testetlenül lebegtek, néhány méternél tovább alig lehetett ellátni. Hercules odalentről öklendező köhögést hallott. Amikor egy pillanatra eltisztult a füst, meglátta, hogy a torony bejáratához legközelebb bujkáló két fekete öltönyös a többiek felé siet, a sövény mögé, remélve, hogy ott
kicsit tisztább a levegő. Ugyanebben a pillanatban észrevett egy alakot, ahogy átrohan az úton a vasútállomás felé, és beveti magát a magas sövények mögé az út túloldalán. Hercules levette a válláról a mankókat, feltérdelt, és integetett velük. Egy pillanat múlva Harry feje kibukkant a sövény mögül. Hercules a mankóval arra mutogatott, ahol a négy fekete öltönyös rejtőzködött. Harry visszaintegetett, de aztán a füst megint arrafelé sodródott, és eltakarta Hercules szeme elől. Fél perccel később fényes, vörös lángnyelvek csaptak fel arról a helyről, ahol Harry volt. Roscani, Scala és Castelletti álltak az Alfa mellett, döbbenten nézték a füstöt és hallgatták a vijjogó szirénákat, ahogy szinte egész Róma. A rádión figyelték a vatikáni, illetve a római rendőrség és tűzoltóság között zajló beszélgetést. Hallották, ahogy Farel egy helikoptert kér a pápának, és utasítást ad, hogy ne a leszállópályán landoljon a kert hátsó részében, hanem a pápai palota tetején. Ugyanebben a pillanatban észrevették, hogy a mozdony kis füstfelhőt ereszt, aztán még egyet, és lassan araszolni kezd a vatikáni kapu felé. A vasutasok utasításait nem változtatták meg a történtek. Az állomás nem ég, és senki nem hívta vissza őket. Így hát elindultak, hogy kivontassák a tehervagont. − Kinek van egy cigarettája? − fordult hátra hirtelen Roscani a kollégáihoz. − Ugyan már, Otello, csak nem akarod megint elkezdeni, amikor… − Ki mondta, hogy rá is fogok gyújtani? − csattant fel Roscani. Scala kis habozás után azt mondta: − Nagyon aggódsz, mi? Főleg amiatt, hogy mi fog történni az amerikaiakkal. Roscani Scalára pillantott. − Igen − felelte, s alig észrevehetően bólintott, aztán elfordult, pár lépést arrébb sétált, megállt a sínek mellett, nézte a mozdonyt, amely lassan zakatolt a Vatikán kőkerítése felé.
153. fejezet A toronytól nem messze, a sövény árnyékában egy fekete Mercedes
limuzin parkolt, amelynek a tervek szerint az volt a rendeltetése, hogy az Addison fivérek holttestét kivigye majd a Vatikánból. Thomas Kind ült a volánnál. Ahogy kigyulladt az első tűz, ő azonnal tudta, hogy ez azt jelenti: jönnek. Először arra gondolt, ez csak egyszerű figyelemelterelő hadművelet, de aztán egyre több tűz gyúlt, és lassan mindent beborított a füst. Kind ekkor már tudta, hogy az ellenfele kitűnő katonai kiképzésben részesülhetett. Azzal eddig is tisztában volt ugyan, hogy Daniel atya mesterlövész, és egy elit egységben szolgált az amerikai haditengerészetnél; de ez a hatásos hadmozdulat azt súgta, hogy valami olyan egységnél lehetett, mint a Force Recon, amelyet gerillaharcra képeznek ki. Egy ilyen egység egészen kis számú emberrel is végre tud hajtani olyan akciókat, amilyenekre egyébként csak egy nagy hadsereg lenne képes. A gerillák teljesen az egyéni teljesítményre támaszkodnak. Vagyis az Addison fivérek sokkal leleményesebbek és sokkal veszélyesebb ellenfelek, mint eleinte gondolta. Kind hirtelen felkapta a fejét: Harry Addison rohant el a sövény mögött. Épp csak egy pillanatra felvillant a bokrok nyílásában, aztán eltűnt a füstfelhőben, a torony felé tartva. Kind első reakciója az volt, hogy azonnal utánarohan, és saját kezűleg megöli. Már indult is, a keze az ajtó kilincsén volt, de aztán visszafogta magát. Nem, elhatározta, hogy uralkodni fog magán, és távol marad a közvetlen harctól. Itt vannak az emberei, akiknek az a dolguk, ezért fizetik őket. Majd ők elvégzik a piszkos munkát. Felkapta a rádió-adóvevőt. − Itt S.! B. célpont civil öltözékben egyedül a torony felé tart. Hadd menjen be, aztán azonnal intézzék el. Harry a torony tövében a bokrok közé húzódott, és felnézett a füstfelhőn át. Épp csak hogy ki tudta venni Hercules alakját, aki megint a távolban húzódó bokrok felé mutogatott, ahol a fekete öltönyösök megbújtak. Harry a kezében a Calicóval visszaintett. Aztán a súlyos, üvegezett kapuhoz sietett, és benyitott. Becsukta maga után a kaput, belülről ráfordította a kulcsot, és gyorsan körbenézett. Egy kis előcsarnokba jutott, ahonnan egy keskeny lépcsősor indult fölfelé, és volt egy lift is. Hátrapillantott a kapura, megnyomta a lift gombját, és várt. Amikor szétnyílt az ajtó, lenyomta a „Stop” gombot, aztán a pisztoly markolatát kalapácsként használva szétverte a kapcsolótáblát, működésképtelenné téve
a liftet. Gyorsan visszafordult, megint a kapura pillantott, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Félúton járt, amikor hallotta, hogy valaki odalent próbálja kinyitni a kaput. Pár másodperc, és betörik az üveget, aztán már bent is lesznek. Felnézett: még egy tucat lépcsőfok következett, aztán élesen jobbra kanyarodott lépcsősor, felrohant, a fordulóban megállt, és a pisztolyt előreszegezve, nagyon lassan kilesett. Sehol senki. A lépcső folytatódott a következő szintig, még vagy húsz fokkal. Hirtelen üvegcsörömpölés ütötte meg a fülét odalentről. Az ajtó kinyílt, két fekete öltönyös rontott be, a kezükben pisztollyal, és felfelé indultak a lépcsőn. Harry behúzódott a lépcsőfordulóba, és megállt. A pisztolyt az övébe csúsztatta, kinyitotta az övtáskát, és elővett egy olajjal és rummal töltött sörösüveget. Hallotta a lépcsőn felfelé rohanó lépteket. Meggyújtott egy szál gyufát, és háromig számolt. Hirtelen kilépett a lépcsőre, és odahajította az üveget a közeledő első férfi lába elé. Üvegcsörömpölés, aztán a fellobbanó lángok sziszegése hallatszott, majd fegyverropogás harsant. Golyók süvítettek el Harry mellett, lepattogva a mennyezetről és a falakról. Aztán a két férfi ordítása váltotta fel a lövések zaját. − Most nem lesz olyan szerencséje, mint a múltkor − szólalt meg hirtelen Harry feje fölött egy erős akcentussal beszélő hang. Harry megpördült, és előreszegezte a pisztolyát. Egy ismerős alak közeledett felé a lépcsőn, egy gyerekarcú fiatalember, fekete öltönyben: Anton Pilger. A kezében hatalmas automata pisztoly, ujja a ravaszon. Harry gondolkodás nélkül tüzelt, megrántotta a Calico ravaszát egyszer, kétszer, háromszor. Pilger szinte táncolni kezdett a lépcsőn, a pisztolyából kilőtt golyók a lába elé a lépcsőbe csapódtak. Az arcán döbbenet és csodálkozás ült. Végül összecsuklott a lába, s a lépcsőre zuhant. A kabátja alatt recsegni kezdett a rádió-adóvevő. Egyébként halálos csönd volt. A hirtelen beállt némaságban Harry rádöbbent, honnan volt olyan ismerős Pilger hangja: ő volt az egyik a két férfi közül, akik a csatornába vitték, ahol megpróbálták megölni. Harry lehajolt, kivette Pilger zakója alól az adóvevőt, aztán továbbment a lépcsőn. Egy pillanatra átfutott a fején, miért is csinálja mindezt. De
aztán rögtön rávágta magában a választ. Mert szereti az öccsét, és mert neki szüksége van rá. Ez minden ok. Háromnegyed tizenegy.
154. fejezet Marsciano a falhoz lapult, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Jól hallotta a lövöldözést a lépcsőházból, az üvegcsörömpölést és az ordításokat. Maga sem tudta, miért imádkozzon inkább − hogy Daniel atya legyen az, aki érte jön, vagy hogy ne ő legyen az. Az ajtó kitárult, és belépett Harry Addison. − Nincs semmi baj − mondta halkan, aztán becsukta és rázárta az ajtót. − Hol van Daniel atya? − Odaviszem hozzá. − Őrök vannak odakint. − Akkor is kimegyünk. Harry körbepillantott, aztán bement a fürdőszobába. Pár másodperc múlva visszajött három jól benedvesített törülközővel. − Ezt tekerje az orra és a szája elé − adta át az egyiket Marscianónak, aztán gyorsan az erkélyajtóhoz lépett, és kinyitotta. Sűrű füst gomolygott be. Ugyanebben a pillanatban megjelent valaki az erkélyen, aki látszólag az égből pottyant oda. Marsciano visszahőkölt. Egy nagy fejű, apró emberke állt meg az erkélyen, egy kötélbe kapaszkodva. − Eminenciás uram… − Hercules elvigyorodott, és tiszteletteljesen fejet hajtott Marsciano felé. Thomas Kind adóvevője ugyanabban a pillanatban vette az adást, mint Adrianna mobiltelefonja, amin keresztül a helikopteres forgatócsoporttal tartotta a kapcsolatot. − Nem tudom, hogy érdekel-e valakit, de kinyitják a vasútállomás felőli kaput, és egy mozdony közeledik felé − mondta a helikopter-pilóta, aki épp ekkor érkezett meg déli irányból a Vatikán fölé. − Biztos vagy benne? − kérdezte Adrianna.
− Teljesen biztos. Adrianna Eatonra pillantott. − Kinyitották a vatikáni vasút kapuját, és egy mozdony hajt be. Eaton rámeredt. − Az istenit, szóval ott akarják kivinni Marscianót! − Maradjatok a mozdony fölött! − szólt vissza Adrianna a helikopternek. Thomas Kind hallotta a kattanást, ahogy Adrianna kikapcsolta a mobiltelefont. Elfordította a slusszkulcsot, és beindította a Mercedest. A toronyból egyik emberétől sem kapott semmi visszajelzést, nem bírt tovább várni, ki akarta deríteni, mi történt. Kihátrált a kocsival a kavicsos ösvényről a torony felé vezető keskeny útra. Felgyorsított, és szinte vakon vezetett a füstben és a szállongó pernyében. Egyszer csak a bokrok között találta magát, hangos csattanást hallott, ahogy a kocsi oldalával végighúzott egy fát, aztán egyenesen belehajtott egy sűrű sövénybe. Rükvercbe kapcsolt, a motor felbőgött, a kerekek forogtak, de a kocsi nem indult. Feltépte az ajtót és kipattant. A kerekek úgy pörögtek a csúszós zöld leveleken, mint egy jégpályán. Kacskaringósat káromkodott spanyolul, az anyanyelvén, aztán a füstben fuldokolva gyalogosan kezdett el rohanni a vasútállomás felé.
155. fejezet Danny és Elena a vatikáni apostoli könyvtár földszinti vészkijáratán léptek ki a füstbe. − Balra! − adta ki az utasítást Danny fojtott hangon a zsebkendő mögül, Elena pedig elindult vele egy keskeny kerti ösvényen. − Harry! − szólt bele Danny sürgetően a telefonba. Semmi válasz. − Harry, hallasz? Valami sziszegés hallatszott, mintha élne a vonal. Aztán egy kattanás, és a telefon elnémult. − A francba! − Mi történt? − kérdezte Elena. Hirtelen beléhasított az aggodalom,
nagyon féltette Harryt. − Nem tudom. Harry, Hercules és Marsciano némán szorongtak a kis erkélyen, és lenéztek a torony oldalán a füsttengerbe. − Biztos, hogy ott vannak? − kérdezte Harry Herculestől. − Igen, a bejárattól nem messze. Miközben Hercules leereszkedett a tetőről az erkélyre, látta, hogy két fekete öltönyös elhelyezkedik az ajtó két oldalán. De innen nem láttak le odáig a megrekedt füst miatt. − Majd ezzel elküldjük őket! − Harry kikapta az övéből Anton Pilger adóvevőjét, és Hercules kezébe nyomta. Hercules átvette, bekapcsolta, és Harryre kacsintott. − Kimásztak a toronyból, kötélen, a helikopter-leszállóhely felé tartanak! − szólt bele olaszul. − Va bene − felelte egy hang. − A helikopter-leszállóhoz! − tette hozzá még egyszer Hercules a nyomaték kedvéért, aztán kikapcsolta az adóvevőt. Odalent léptek zaja hallatszott, aztán meg is pillantották az egyik férfit, majd a másikat, ahogy elrohannak a toronytól. − Most! − szólt Harry. − Bíboros úr… − mondta Hercules. Megtekerte a kötelet a kezében, csinált egy hurkot, és átvetette Marsciano vállán, egy másik hurkot pedig a saját derekán. Egy pillanat múlva már az erkély korlátján egyensúlyozott. Harry segített Marscianónak felmászni, aztán lassan leeresztette mindkettőjüket a kötéllel. − Mr. Harry! − szállt föl Hercules hangja. Harry átkapaszkodott a korláton, és gyorsan lemászott a kötélen. Ebben a pillanatban egy lövés dörrent. A kötelet épp középen szelte ketté a golyó. Harry öt méter magasból lezuhant a földre. Párszor áthengeredett, és feltápászkodott. Hirtelen egy kiáltás ütötte meg a fülét. Hercules elkapta az egyik fekete öltönyöst a bokrok szélénél. Acélerős karjával hátulról átkarolta, és szorította a nyakát. A fekete öltönyösnél még ott volt a pisztolya, amit Hercules nem láthatott. Hátulról épp a fejéhez emelte. − Pisztoly van nála!! − ordította Harry, talpra szökkent, és feléjük
rohant. Hatalmas dörrenés hallatszott, a pisztoly elsült, miközben Hercules birkózott a fekete öltönyössel. Iszonyatos ordítás harsant, és mindketten a földre zuhantak. Harry és Marsciano egyszerre értek oda. A fekete öltönyös mozdulatlanul hevert, a nyaka természetellenes szögben kitekeredve. Hercules a hátán feküdt, az arcát vér borította. − Hercules! − Harry letérdelt mellé. − Édes Istenem − suttogta. Kitapintotta a nyakán a verőeret. Hercules lassan kinyitotta az egyik szemét, megmozdult a keze, és letörölgette a vért a másik szeméről. Hirtelen felült, és pislogni kezdett. Még egyszer megtörölte az arcát, szétkenve a vért. Az arca egyik oldalán hatalmas seb húzódott végig, de épp csak horzsolta a golyó. − Velem nem lehet ilyen könnyen elbánni! A távolból egy mozdonyfütty harsant. Hercules felkapta a mankóját, és talpra kecmergett. − Megjött a mozdony, Mr. Harry! − mondta, s a szeme vidáman megcsillant. − Itt a mozdony!
156. fejezet Adrianna kilépett az épületből, és még épp meglátta Eatont, aki szélsebesen rohant a székesegyház mögötti sétaúton, aztán mint valami lidérc, eltűnt a füstfelhőben. − Mi a helyzet a mozdonnyal? − lihegett bele Adrianna a telefonba, miközben rohant felfelé a domboldalon a vatikáni városháza felé. Háromnégy percnyire lehetett a vasútállomástól. Elena hátrább húzta Dannyt egy fa lecsüngő lombja alá, a San Stefani templom közelében, és megvárta, amíg elhalad fölöttük a helikopter, amely kicsit eltávolodott ugyan, de aztán váratlanul visszakanyarodott a vasútállomás felé. Ugyanebben a pillanatban megcsörrent Danny mobiltelefonja.
− Igen? − Marsciano itt van velünk − mondta Harry. − Mi van a mozdonnyal? Elena szíve hevesen kalapálni kezdett Harry hangjára. Tehát él és jól van, legalábbis pillanatnyilag. − Harry, valaki helikopterről figyel. Nem tudom, kik lehetnek. Menjetek a másik irányba, a vatikáni rádió és az Etiópiai Kollégium mellett. Addigra mi is közelebb leszünk, és talán ki tudom deríteni, mi folyik. Maradjatok itt! − ordított Roscani Scalára és Castellettire, aztán megfordult, és végigrohant a vágányon, az olajzöld mozdony nyomában, amely épp most zakatolt be a nyitott kapun, és eltűnt a füstben. Scala és Castelletti egy pillanatig tátott szájjal álltak, és csak bámulták Roscanit. Aztán ők is rohanni kezdtek utána, de pár méter után megálltak, és nézték, ahogy eltűnik a kapun. Onnan, ahol álltak, úgy festett, mintha az egész Vatikán égne, vagy ostrom alatt állna. Hirtelen az olasz hadsereg egyik helikoptere dübörgött el a fejük fölött. Ebben a pillanatban recsegve megszólalt Farel hangja a rádión; azonosította magát, és felszólította a WNN helikopterét, hogy haladéktalanul távozzon a Vatikán légteréből. A francba! − kiáltott fel Adrianna, amikor felfogta a parancsot. Aztán hallotta, hogy a légcsavarok felpörögnek, és a helikopter elkanyarodott. − Maradjatok a déli fal mentén − kiáltotta a telefonba a pilótának. − És ha a mozdony kijött, kövessétek! A mozdony valamilyen okból megállt, közvetlenül kapu túloldalán. Roscani gyorsan átvágott a síneken, jobbra, a vasútállomás felé igyekezett. Köhögött, a szemét marta a füst. Kigombolta a zakóját, és előhúzott egy 9 milliméteres Berettát. Hunyorogva próbálta kivenni, hol van, aztán elindult az úton a torony felé. Teljesen törvényellenes volt, amit csinált, de nem törődött vele. A törvény elmehet a rohadt francba! Egyetlen szempillantás alatt hozta meg a döntést, amikor a mozdony után sétált, és meglátta, hogy a hatalmas kapu szárnyai széttárulnak. Egyszerűen fogta magát, és berohant. Nem bírta tovább a tétlen várakozást, muszáj volt csinálnia valamit. Küzdött a szemét csípő és torkát kaparó füsttel, és közben imádkozott,
nehogy eltévedjen, és időben megtalálja Addisonékat, még mielőtt Farel emberei vagy Thomas Kind rájuk akadnának. Thomas Kind rohant, kezében a Walther géppisztollyal, a szemét törölgetve, köhögve a maró füstben. Átvágott a pázsiton, átugrott egy alacsony sövényt, de hirtelen nem tudta, hol van, meg kellett állnia. Teljesen elvesztette a tájékozódási képességét, olyan volt, mintha síelés közben eltévedt volna egy hóviharban. Előre, hátra, oldalra, akármerre nézett, mindenfelé egyforma volt a táj. Messziről, bal felől hallotta a szirénákat. Szintén balról egy légcsavar zúgása is hallatszott; valószínűleg az a katonai helikopter, amely a pápai palota fölött köröz, hogy leszálljon a tetején, és elszállítsa a pápát. Kind előkapta az adóvevőt. − Itt S. vétel! Csönd. − Itt S. − ismételte meg. − Vétel! Hercules szaporán szedte a lábát Harry és Marsciano oldalán. Közeledtek a vatikáni rádió épülete felé. A nedves törülközők jó szorosan a szájuk és az orruk elé kötve. Az adóvevőből, amely Hercules övében volt, Thomas Kind hangja bugyborékolt elő. − Ez meg ki? − kérdezte Marsciano. − Azt hiszem, valaki, akivel nem szeretnénk találkozni − mondta Harry, aki ugyan nem ismerte meg a hangot, de ösztönösen is megsejtette, hogy ez csak Thomas Kind lehet. Köhögve az órájára nézett. Hét perc múlva tizenegy. − Bíboros úr − mondta −, öt percünk van, hogy kijussunk a vasútáll… − Mr. Harry! − kiáltott fel Hercules. Harry felkapta a fejét. Egy fekete öltönyös állt közvetlenül az orruk előtt a füstben, alig másfél méternyire. Mindkét kezében pisztoly. Előbbre lépett. Magas volt, fiatal, hullámos hajú. Thomas Kind utolsó embere. − Tegye le a földre a fegyverét − parancsolt Harryre angolul, erős francia akcentussal. − A táskát is a derekáról! Harry nagyon lassú mozdulattal lerakta a Calicót a földre, aztán kicsatolta az övtáskát, és azt is a földre ejtette. − Harry… − szólalt meg Danny hangja a mobiltelefonban, amely az
övére volt akasztva. − Harry! Ebben a pillanatban valami történt, ami egy másodpercre mindnyájukat megzavarta. Könnyű szellő libbent, és épp csak kicsit megemelte az egész füstfelhőt. Ugyanakkor élesen felharsant a mozdony füttye, amely épp behajtott a kapun. A fekete öltönyös elmosolyodott. A vonat itt van ugyan, de ezek hárman nem fognak eljutni odáig. Az egész egyetlen szemvillanásig tartott csak, de ez Herculesnek épp elég volt. A bal mankójára nehezedett teljes testsúlyával, a jobb mankót pedig elhajította. A fekete öltönyöst teljes meglepetésként érte a dolog. A jobb kezét találta el a mankó, kilökte belőle a pisztolyt. De gyorsan magához tért, a másik pisztolyt Harryre szegezte, és meghúzta a ravaszt. Ugyanabban a másodpercben Hercules előrevetette magát. Harry látta, hogy a pisztoly megrándul a férfi kezében, és hallotta a hangos dörrenést, abban a pillanatban, amikor Hercules nekiment és mindketten lezuhantak a földre. Harry gyorsan felkapta a Calicót. Ami azután történt, az másodpercek alatt játszódott le, egyetlen hatalmas kavarodásba olvadva. Harry odarohant, és a fekete öltönyösre vetette magát. Átkarolta a nyakát, letépte Herculesről. A pisztoly a fejéhez közeledett. A fekete öltönyös kirántotta magát a szorításából. A következő pillanatban mindkét kezével Harry hajába markolt, előbbre rántotta, és keményen nekifejelt. Harry vakító villanást látott, aztán minden elfeketedett előtte. Egy pillanat múlva visszatért a világosság. A Calicót látta, néhány centire az arcától, a fekete öltönyös kezében. − Dögölj meg! − ordította, s az ujja már mozdult is ravaszon. Mennydörgő lövés csattant, amit villámgyors egymásutánban három újabb dörrenés követett. Harry látta, hogy a fekete öltönyös feje szétrobban, mintha lassított felvételen játszódna le az egész. A teste meggörnyedt, aztán hátrazuhant, a pisztolyt a fűbe ejtette. Harry megpördült, és odanézett, ahonnan a lövések jöttek. Roscani rohant feléjük a domboldalon, Berettáját a halott fekete öltönyösre szegezve, mintha attól félne, még talpra állhat. − Harry, a mozdony! − szólalt meg Danny hangja a telefonban. Harry talpra kászálódott közben Roscani is odaért. Valamit mondani akart, aztán megdermedt, és felfelé nézett a domboldalon, a hátuk mögé.
− Vigyázzon! − ordított fel Harry. Roscani megfordult. A két fekete öltönyös, akiket Hercules az adóvevőn elküldött a helikopter-felszállóhelyhez, feléjük rohant. Harminc méternyire lehettek. Roscani Herculesre pillantott, akinek hamuszürke volt az arca, a kezét a gyomrára szorította, és vér szivárgott alóla. − Tűnjünk el innen, gyorsan! − ordította Roscani. Megfordult, fél térdre ereszkedett, és lőtt. Az első lövése eltalálta az elöl futó fekete öltönyös vállát, amitől az megpördült, és elesett, de a második tovább rohant. Harry hallotta a fülsiketítő dörrenéseket. Érezte, hogy golyók süvítenek el mellette épp csak centiméterekre, miközben lehajolt, hogy felsegítse Herculest. Ekkor eszébe villant, hogy hol lehet Marsciano. − Bíboros úri − nézett körbe. Marsciano nem volt sehol. Egyszerűen köddé vált.
157. fejezet Roscani hason elterülve feküdt a fűben. Az első fekete öltönyös úgy tizenöt méterre lehetett, a hátán fekve hangosan jajgatott, a második szintén a fűben hasalt, alig tíz méternyire. A szeme nyitva volt, de élettelen, a homlokán lévő lőtt sebből vér szivárgott. Roscani remélte, hogy csak ketten voltak. Áthengeredett a másik oldalára, és lefelé nézett a domboldalon, arra, ahol Harry Herculest cipelte. De csak a kavargó füstöt látta, amely ahelyett, hogy eloszlott volna, inkább egyre sűrűsödött. Óvatosan felállt, és körbepillantott, nincs-e több fekete öltönyös a közelben. Odament a halott férfihoz, elvette a pisztolyát, és az övébe csúsztatta, aztán elindult a másik felé, aki még mindig nyögve hevert a fűben. Danny, hol vagytok? − szólalt meg Harry hangja a telefonban. − Közel az állomáshoz. − Szálljatok be a vagonba. Hercules itt van velem, lövés érte.
Elena megállt a tolókocsival. A fasor és egy sövény mögé húzódtak be, nem messze a városházától. Már ott volt előttük a vasútállomás, Elena látta a vagon végét is. Aztán egy fütty harsant, és bezakatolt egy zöld mozdony, majd megállt. Az állomásépületből kilépett egy ősz hajú férfi, a kezében valami papírral. Megállt a sínek mellett, és mintha feljegyezte volna a mozdony számát, aztán odalépett és felmászott rá. − Nem tudom, Hercules túléli-e − mondta Harry a telefonba. Elena Dannyre pillantott. Mindketten hallották Harry hangján, milyen kétségbeesett. − Danny, Marscinao eltűnt − szólalt meg ismét Harry hangja. − Micsoda? − Egyszerűen nem tudom, hová lett, elment valahová. − Ti hol voltatok, amikor eltűnt? − A rádió közelében. Most megyünk el az Etióp Kollégium mellett… Elena, Herculesnek szüksége lesz rád! Elena odahajolt a telefonhoz. − Persze. Vigyázzatok magatokra! − Danny, Roscani is itt van, és Thomas Kind is. Biztos vagyok benne, hogy tud a vonatról. Figyelj rá. Ne mozdulj! − Roscani két kezében szorítva rászegezte a földön fekvő fekete öltönyösre a Berettát. Közelebb lépett hozzá, és lenézett rá. Az egyik lába kicsavarodva, a szeme lehunyva, véres keze a mellkasán nyugodott, a másik alászorult. A távolból megint felharsant a mozdonyfütty. Roscani hátrafelé nézett a füstben. Harry és Hercules már közeledhetnek az állomáshoz. Talán Marsciano, Daniel atya meg Elena Voso is. Csakhogy az is könnyen meglehet, hogy Thomas Kind is arra tart. Roscani hirtelen megérzett valamit, és hátrafordult. A fekete öltönyös közben felkönyökölt, a kezében az automata pisztoly. Mind a ketten pontosan egyszerre lőttek. Roscani erős ütést érzett, a jobb lába megroggyant és összecsuklott. Térdre roskadt, és lőtt. De nem volt rá szükség: a fekete öltönyös már halott volt. Roscani fogcsikorgatva talpra állt, aztán felkiáltott, és megint leroskadt. A nadrágszárán hatalmas vörös folt terjengett. A jobb combján találta el a golyó. Fülsiketítő dübörgés hallatszott, és az egész épület megrázkódott.
− Va bene − reccsent egy hang Farel rádióján. Farel bólintott, és két felfegyverzett svájci gárdista kitárta a tetőre nyíló ajtót. Kiléptek a füstbe, először az őrök, aztán Farel, aki szorosan markolta a Szentatya karját, és kivezette a fehér ruhás öregembert. Egy tucat svájci gárdista őrködött a tetőn, míg átsiettek a várakozó katonai helikopterhez, amely lassan forgó légcsavarokkal egyensúlyozott a tetőteraszon. Nyitott ajtajában két katonatiszt, és Farel két fekete öltönyös embere. − Hol van Palestrina bíboros? − kérdezte a pápa Fareltől. Arra számított, Palestrina is vele megy. − Arra kért, mondjam meg, hogy később fog csatlakozni szentségedhez − hazudta Farel. Fogalma sem volt, hol lehet Palestrina. Az utóbbi félórában nem hallott róla. − Nem… − A Szentatya hirtelen megtorpant a helikopter ajtajában, és Farelre szegezte a tekintetét. − Nem. Nem fog csatlakozni hozzám. Tudom, és ő is tudja. Azzal a pápa elfordult Fareltől, és hagyta, hogy a fekete öltönyösök besegítsék a helikopterbe. A tisztek is beszálltak utána, az ajtó becsukódott, Farel pedig hátrább lépett, és intett a pilótának, hogy indulhat. A mennydörgő zúgást hatalmas szélvihar követte. Farel és a gárdisták behúzott nyakkal figyelték, ahogy a helikopter felemelkedik. Tíz másodperc múlva már ott sem volt.
158. fejezet Marsciano abban a pillanatban látta meg a füstfelhőn át a testes, toronymagas alakot a rádió épülete felé igyekezni a domboldalon, amikor Hercules elhajította a mankóját. Marsciano ekkor már tudta, hogy ő nem lesz rajta a vonaton. Bármennyire is akar segíteni neki Daniel atya, a bátyja és ez a furcsa törpe, neki még dolga van itt. Valami, amit csak és egyedül ő tud elvégezni. Palestrina már nem az egyszerű fekete öltönyt és szerény fehér gallért
viselte, hanem teljes bíborosi díszben pompázott. Méltóságteljes volt. Fekete reverenda vörös szegéllyel és gombokkal, vörös bíborosi öv a derekán, a nyakában aranyláncon hatalmas arany feszület. Útközben kicsit megállt a sasszoborral díszített szökőkútnál, amit még a sűrű füstben is könnyedén megtalált. De ez a jelkép, amely mindig olyan mélyen hatott rá, erőt, bátorságot és bizonyosságot adott, most cserbenhagyta. Már nem látott benne semmi varázslatosat, nem keltette benne azt az érzést, hogy király és hadvezér. Csak egy régi szobor. Dísz egy szökőkút tetején, semmi több. Nagyot sóhajtott, aztán kezét az orra elé szorítva továbbindult a csípős füstben, az egyetlen menedék felé, ami még megmaradt. Érezte, hogy hatalmas teste alig bírja a megerőltetést, ahogy felfelé kaptatott a lejtőn. Még nehezebben lélegzett, amikor elindult felfelé a keskeny márványlépcsőn, amely a vatikáni rádió tornyába vezetett. A szíve vadul vert, a tüdeje szúrt. Végül letérdelt az oltár előtt a fekete márványpadlóra az aprócska kápolnában, amely az üres stúdiók, mögött volt. Minden üres és értelmetlen, nem jelent semmit, ahogy az a sasszobor sem… A vatikáni rádió volt a végső menedéke. Az a hely; ahonnan irányíthatja a királyság védelmét. Ahonnan az egész világ értesülhet a Szentszék nagyságáról. A Szentszék ural mindent − a püspökök és papok kinevezését, a szentségek kiadását, templomok és egyetemek alapítását… És alattvalóinak sorába a következő évszázadban csatlakozni fog egy új nyáj, az emberiség egynegyede. Róma ismét a világ legnagyobb vallási hatalma lesz, annak köszönhetően, hogy ő, Palestrina elég előrelátó és bátor volt, hogy mindezt megalapozza. Roma locuta est; causa finita est. Csakhogy az ügynek még nincs vége. A Vatikán ostrom alatt áll, és lángok emésztik. Mégiscsak igaza volt: ártó, gonosz szellemek küldték Daniel atyát, ők árasztják a füstöt, amely csupa sötétség és betegség. Mégiscsak a pápának volt igaza, a halál árnyéka nehezedik rá… Palestrina hirtelen felemelte a fejét. Eddig azt hitte, egyedül van, de most megérezte, hogy jelen van még valaki. Nem kellett megfordulnia, így is tudta, ki az. − Jöjjön, imádkozzon velem, eminenciás uram − mondta egy hang halkan.
Marsciano állt a háta mögött. − Miért kellene imádkoznom? Palestrina lassan felemelkedett és hátrafordult Marsciano mereven nézte. − Az Isten közbeavatkozott. A mérgezőt elfogták és megölték. Nem lesz harmadik tó. − Tudom. Palestrina elmosolyodott, aztán lassan visszafordult, megint letérdelt az oltár elé, és keresztet vetett. − Ha tudja, akkor imádkozzon velem. Palestrina érezte, hogy Marsciano közelebb lép. Hirtelen felnyögött. Éles fény villant a szeme előtt, amilyet még soha életében nem látott. Egy kés hatolt hátulról a nyakába, a tarkójánál. Érezte az erőt és dühöt Marsciano kezében, ahogy beledöfte. − Nem lesz harmadik tó… − hörögte Palestrina. Hátrakapott, hogy elérje Marsciano kezét, de nem bírta. − Ha nem ma, hát holnap. Holnap majd kitalál valami új borzalmat. Aztán egy újabbat és megint újabbat. − Marsciano nem látott maga előtt semmi mást, csak egy rettegéssel teli arcot, amit a tévé mutatott, néhány pillanattal azelőtt, hogy Harry Addison betoppant. A barátja, Yan Yeh arca, akit elvezettek egy várakozó kocsihoz, miután közölték vele, hogy a felesége és a fia is áldozatul esett a mérgezett víznek Wu-xiben. Marsciano az oltár fölötti feszületre meredt, de nem látta, csak szorította a díszes papírvágó kést, amelynek markolata már sikamlós volt a vértől. Teljes erejével még mélyebbre döfte a testbe, amely úgy vonaglott, mint egy menekülni akaró óriáskígyó. Palestrina felkiáltott, a testén remegés futott végig, aztán elernyedt. Marsciano hatalmas levegőt vett, és hátratántorodott. A keze csupa vér volt. A szíve a torkában vert. Iszonyodva nézte, hogy mit tett. − Szűz Mária, Istennek szent anyja − mormolta. − Könyörülj rajtunk bűnösökön, most és halálunk óráján… Hirtelen megérezte, hogy van ott valaki. Felkapta a fejét, és hátrafordult. Farel állt az ajtóban. − Igaza volt, eminenciás uram − szólalt meg halkan. Belépett, és becsukta az ajtót. − Holnap talált volna egy újabb tavat… − Farel Palestrinára nézett, és egy hosszú pillanatig bámulta, mielőtt visszafordult volna Marscianóhoz.
− Ezt valakinek meg kellett tenni. Nekem nem volt hozzá bátorságom. Nem volt több, csak egy utcagyerek… − Nem, Ufficio − mondta Marsciano. − Az egyház bíborosa volt. És maga a Gonosz.
159. fejezet Két perccel tizenegy előtt Eaton lihegve, izzadva megállt a vasútállomás épületének hátsó sarkánál, és próbálta visszafojtani a köhögésrohamot, ami a füsttől rátört. A néha-néha megrezzenő szellő valamit segített ugyan, de nem sokat, épp csak annyira tisztult fel a levegő, hogy megláthassa Harry Addisont, ahogy közeledik a füves lejtőn, a karjában cipelve a törpét, akivel hajnalban együtt mentek el a Via Nicolóról. Botladozva szaladt, amennyire tudott, az állomáshoz vezető utat szegélyező fákat használva fedezéknek. A zöld mozdony közben lassan tolatott a rozsdás tehervagon felé. Eaton most már biztos volt benne, hogy ezzel akarnak menekülni. Hátrapillantott: a rozsdás sínek a nyitott kapun át kivezettek a Vatikán falain túlra. Megint visszanézett, Daniel atyát kereste a tekintetével. Ha megtalálja, mindent elkövet, hogy segítsen neki kijutni azon a kapun, ha kell, a karjában cipeli át. Körbeszaladt az állomásépület háta mögött, és kilépett a vágány mellé, háttal a kapunak. Megpillantotta az ősz hajú, fehéringes állomásfőnököt, aki a peronon állt, és figyelte a mozdonyt. Az állomásfőnök problémát jelent, ahogy az a két ember is, akik a mozdonyt vezetik. Csakhogy egyikük sem jelentett akkora problémát, mint az, amit most megpillantott: hirtelen Adrianna bukkant elő a semmiből, és Harry Addison felé sietett a domboldalon. Eaton látta, hogy Harry megtorpan, amikor észreveszi Adriannát. Aztán valamit ordított, mintha elküldené. De hiába, Adrianna szaladt feléjük, odaért hozzájuk, és együtt mentek tovább. Adrianna hol a törpére nézett, hol Harryre. Bármit mondott is, Harry Addison csak rohant tovább, lefelé a lejtőn, a sínek felé.
− A rohadt életbe! − káromkodott Eaton halkan, és a tekintetével megint kétségbeesetten keresni kezdte Daniel atyát. Adrianna, azonnal tűnj el innen! Te nem tudod, mit csinálsz! − ordította Harry, botladozva Herculesszel a karjában. − De, nagyon jól tudom, mit csinálok, veled megyek. Már majdnem a domboldal aljába értek, a vágányhoz. Harry látta, hogy a mozdonyvezető és a fékező nekik háttal állva épp hozzákapcsolják a vagont a mozdonyhoz. − Az öcséd a vagonban van, ugye? A vasutasok nem tudják, de ott van. Harry nem vett tudomást Adriannáról. Sietett tovább, imádkozva, nehogy a vasutasok felnézzenek, és észrevegyék őket. Hercules felnyögött Harry lenézett rá. Hercules halványan mosolygott. − Ne engedje, hogy a rendőrök elvigyék a holttestemet, a cigányok majd eltemetnek. − Ugyan már, nem lesz semmi baj! A vasutasok indultak a mozdony felé. − Indulnak! Harry magához szorította Herculest, és rohanni kezdett a vágány felé. Már egészen közel jártak. Adrianna lépést tartott vele. Tíz másodperc múlva oda is értek. Átbotladoztak a síneken a vagon mögött, ahol a mozdonyvezető nem láthatja őket. Harry szeméből potyogtak a könnyek, a tüdeje égett a füsttől és a megerőltetéstől. Hol a pokolban lehet Danny és Elena? És mi történt Roscanival? Odaértek a vagon ajtajához. Félig nyitva volt. − Danny? Elena? Nem jött válasz. Felharsant a mozdony füttyszava. Hallották, hogy beindul a dízelmotor, a kémény barna füstfelhőt lövellt. − Danny! − kiáltotta ismét Harry. Semmi válasz. Megint felharsant a fütty. Harry az órájára pillantott. Pontosan tizenegy óra volt. Nincs idejük, be kell szállniuk, ha nem akarnak lemaradni. − Szállj be − pillantott Harry Adriannára. − Majd feladom Herculest. − Jó. Adrianna két kézzel a vagon szélére támaszkodott, és felkapaszkodott. Aztán megfordult, és felhúzta Herculest.
A törpe köhécselt, Adrianna kicsit kínlódott, de végül sikerült beemelnie. Harry is bemászott a félhomályos vagonba. Adrianna megfordult, aztán kővé dermedve megtorpant. Thomas Kind állt előtte. Magához szorította Elenát, akinek tágra nyílt a szeme a rettegéstől. Egy hatalmas pisztolyt nyomott a halántékához.
160. fejezet Scala az Alfa Romeo motorháztetejének támaszkodott, és a távcsövet a kapura irányította. Nem látott mást, csak a kanyarodó sínpárt és az állomásépület egy kis részét, ezen kívül minden sűrű füstbe burkolózott, a nemrég feltámadt kis szél ellenére. Castelletti kicsit lejjebb, a síneknél állt, és ő is a kapunyílást figyelte. A szirénák sivítása mellett is tisztán hallották a lövéseket. Várták a vonatot, hogy kijöjjön, aztán kövessék. Egyértelmű volt a parancs, tudták, hogy ez a dolguk, de nagyon nehezükre esett, hogy ne rohanjanak be Roscani után. De nem tehették, és ezt nagyon jól tudták. Álltak, figyeltek és vártak. Önnél fegyver van, Mr. Addison. Megkérhetem, hogy adja át? Harry habozott, mire Kind még jobban odaszorította a pisztolyt Elena halántékához. − Ugye tudja, ki vagyok, Mr. Addison? És hogy mit fogok tenni…? − Kind hangja nagyon nyugodt volt, az ajka körül halvány mosoly játszott. Harry lassú mozdulattal az övébe nyúlt, és kihúzta a Calicót. − Tegye le a földre. Harry engedelmeskedett, aztán hátrább lépett. − Hol van az öccse? − Bár tudnám… − Harry Elenára nézett. − Ő sem tudja − mondta Thomas Kind ugyanolyan nyugodtan. Elena egyedül volt, és épp a vagon felé rohant, amikor Thomas Kind hirtelen elétoppant, megragadta, és megkérdezte, hol van Daniel atya. Elena dacosan azt felelte, hogy fogalma sincs. Elváltak egymástól, nem tudja, merre ment. Daniel atya bátyja épp egy sebesültet hoz ide a vagonhoz, ő
pedig ápolónő, szükség lehet rá, ezért jött ide. Abban a pillanatban, amikor Kind Elena karját megragadta, és megérezte benne a makacs elszántságot és a félelmet, megint hevesen rátört a régi, gyilkos vágy. Érezte az izét a szájában, a felkavaró izgalmat. Hiába áltatta magát a gyógyulással. − Meg fogjuk találni az öccsét, Mr. Addison − mondta Kind halk, jeges hangon. Harry alig hallotta, minden figyelmét Elenára összpontosította, próbálta legalább a tekintetével megnyugtatni, és közben kétségbeesetten törte a fejét, hogyan szabadíthatná ki Kind kezéből. Ekkor váratlanul megjelent valaki a vagon nyitott ajtajában. Eaton volt az. − A tűzoltóparancsnok vagyok! − szólt be tekintélyes hangon. − Maguk mit keresnek itt? − Nagyon jól játszotta a szerepét, Kindre egyáltalán rá sem nézett, mindenkihez beszélt egyszerre, úgy téve, mintha észre sem venné, hogy Kind kezében pisztoly van. − Épp utazni készülünk − mosolygott rá könnyedén Kind. Eaton mintha csak a semmiből varázsolta volna elő automata Coltját. A mozdulat profi volt, tökéletesen kiszámított. Pontosan Kind szeme közé célzott. Kind meg sem rezzent. Rövid sorozat csattant az automata pisztolyából. Az orra alatt találta el Eatont, aki lezuhant a vagon ajtajából, háttal a sínekre, a pisztoly kirepült a kezéből. Elena kővé dermedt az iszonyattól, de nem tudott sikoltani, Kind a szájára szorította a kezét. Adrianna is dermedten állt Semmilyen érzelem nem tükröződött rajta. Hercules a földön hevert, a lélegzetét visszafojtva; tudta, hogy elég Kind ujjának egyetlen mozdulata, és valamelyikük halott lehet.
161. fejezet Adrianna! − szólalt meg váratlanul a csöndben a helikopter pilótájának távoli, fémes csengésű hangja Adrianna bekapcsolva tartott
mobiltelefonján. − Adrianna, a Vatikán kerítése fölött vagyunk, 1500 láb magasságban. A vonat nem mozdul. Maradjunk továbbra is rajta? − Engedje el a nőket és Herculest − mondta Harry Kindnek. Elena tett egy mozdulatot Hercules felé. Kind feljebb emelte a pisztolyt. − Elena! − ordította Harry. Elena megtorpant. − Ha nem kap segítséget, meghal. − Adrianna, hallasz? − szólalt meg ismét a helikopter pilótája. − Mondja meg nekik, hogy hagyják a vonatot, és menjenek a Szent Péter tér fölé − parancsolta Kind halkan. − Gyerünk! Adrianna egy másodpercig rámeredt, aztán felemelte a telefont, és engedelmeskedett. Kind tett egy lépést a vagonajtó felé, és felnézett az égre. A helikopter kelet felé repült, aztán lebegni kezdett a Szent Péter tér fölött. Kind visszanézett a vagonba. − Most szépen kiszállunk, és bemegyünk az állomásra. − Nem mozdíthatjuk meg Herculest… − Elena könyörögve nézett Kindre. − Akkor itt hagyjuk. − Meg fog halni! Harry látta, hogy Kind ujja idegesen megremeg a ravaszon. − Elena, azt kell tennünk, amit mond! Gyorsan végigmentek a vágányon. Kind maga mellett tartotta Elenát. Utánuk jött Harry és Adrianna. Hirtelen valami mozgolódást vettek észre a mozdony elejénél. Alatta két pár lábat láttak, ahogy megfordulnak, és elrohannak. Kind gyorsan előbbre lépett: a mozdonyvezető és a fékező menekültek a nyitott kapu felé. Kind egy vérfagyasztó pillantást lövellt Harryre, hogy ne mozduljon, aztán felemelte a pisztolyt, és két rövid sorozatot adott le. Mindkét vasutas a földre zuhant, mint egy zsák. − Te jóságos atyaúristen! − Elena rémülten keresztet vetett. − Gyerünk! − förmedt rá Kind, és átlökdöste a mozdony előtt. − Oda, be! − mondta, s az állomásépület festett ajtajára mutatott. Harry közben meglátta a szélesre tárt kaput. Odakint, ahol a régi vatikáni sínek összefutottak a fővágánnyal, egy autó állt, mellette két férfi, akik feléjük néztek. Scala és Castelletti. Roscani pedig még mindig bent
van valahol. De vajon hol? Roscaninak iszonyúan fájt a lába, pár lépés után megállt, aztán megint tovább botladozott egy kicsit, jobb kezével elszorítva a sebet a combján, úgy gondolta, az állomás felé tart, de nem volt egészen biztos benne, a füst és a fájdalom miatt egyre inkább kezdett összezavarodni. Azért elszántan tovább botorkált, a szabad kezében a Berettával. − Állj! Kezeket fel! − dörrent hirtelen egy hang a füstködben. Roscani megtorpant. Hat ember lépett elő, a kezükben fegyverrel. Kék inget és barettsapkát viseltek. Svájci gárdisták. − Rendőr vagyok! − ordította Roscani. Fogalma sem volt, hogy ezek Farel emberei-e, de remélte, nem olyan veszélyesek, mint a fekete öltönyösök. − Rendőr vagyok, ne lőjenek! − Kezeket fel, gyerünk! Roscani lassan felemelte a kezét. Valaki kikapta belőle a Berettát. Aztán az egyik gárdista beleszólt az adóvevőjébe. − Mentőt kérünk, gyorsan! − mondta sürgető hangon. Thomas Kind becsukta az állomásépület ajtaját. Egy tágas, márványfalú helyiségben találták magukat, amely egykor a pápák kapuja volt a külvilág felé. Napfény áradt be az ablakokon, éles fénypászmákat vetve a terem közepére, mintha színpadi reflektorok sugara lenne. Ettől eltekintve félhomály derengett, és nagyon hideg volt. De legalább ide nem szállt be a füst. − Jól van. − Kind eleresztette Elena karját, és Harryre nézett. − Az öccse a vonathoz tart. Mivel a vonat még itt van, feltehetőleg hozzá is szerencsénk lesz előbb-utóbb. Harry tekintete lassan végigsiklott Kinden, mintha azt keresné, hol van a legsebezhetőbb pontja. Kind háta mögött, a nyitott ajtón át, meglátott felvillanni, majd eltűnni egy fehér inget. Túl feltűnő volt, hogy valamit néz. − Csak nem? − kérdezte Kind gúnyosan. − Lehet, hogy Daniel atya már itt is van? − Megemelte a hangját. − Hé, maga, az irodában, jöjjön ki! Nem történt semmi. Adrianna egészen lassan egy lépéssel közelebb óvakodott Kindhez.
Harry nézte, el sem tudta képzelni, mit csinál. Adrianna ránézett és megnyugtatóan intett a fejével. − Jöjjön ki! − parancsolta ismét Kind. − Vagy én megyek be! Egy pillanatig nem történt semmi, aztán nagyon lassan megjelent egy ősz fej. Az állomásfőnök, fehér ingben, fekete nadrágban. Hatvan is elmúlhatott. Kind intett, hogy jöjjön közelebb. A férfi lassan kimerészkedett. Riadtan bámult rájuk. − Van itt még valaki? − Nem, senki… − Ki nyitotta ki a kaput? A férfi felemelte a kezét, és magára mutatott. Harry látta, hogy Kind tekintete furcsán elhomályosodik, és tudta, hogy lőni fog. − Ne! Kind rápillantott. − Hol van az öccse? − Ne ölje meg ezt az embert, kérem! − Hol van az Öccse? − Én… nem tudom… − suttogta Harry. Kind halványan elmosolyodott. Meghúzta a ravaszt, és egy tompa puffanás hallatszott. Elena rémülten nézte, ahogy az állomásfőnök fehér ingén vörös folt terül szét. Az öregember egy pillanatig még megőrizte az egyensúlyát, aztán hátratántorodott, oldalra fordult, végigvágódott a földön, és beesett a nyitott ajtón át az irodába. Harry magához rántotta Elenát, és elfordította a szörnyű látványtól. Adrianna megint megmozdult, és még egy lépéssel közelebb húzódott Kindhez. − Jól van, az öcsémet akarja, hát odaviszem hozzá − szólalt meg hirtelen Harry. Már nem volt semmi kétsége, hogy Thomas Kind teljesen őrült, és ha Danny rövidesen meg nem jelenik, mindegyiküket agyonlövi, mintha csak legyeket csapkodna agyon. − Hol van? − kérdezte Kind, és új tárat csúsztatott a pisztolyba. − Kint, a kapu közelében vár. A vonat megállt volna még a kapu előtt, hogy felvegye. − Hazudik. − Nem hazudok. − De igen. Ott már csak a kapu van és a kőkerítés. Nincs hely, ahol el
lehetne bújni. Kind hirtelen észrevette, hogy Adrianna még közelebb lopakodik hozzá, és felé fordult. − Vigyázz! − figyelmeztette Harry Adriannát. − Maga meg mit akar? − kérdezte Kind. − Semmit. − Adrianna még közelebb lépett, fél lépéssel, nem többel. A tekintetét mereven Kindre szegezte. − Adrianna, ne! − figyelmeztette megint Harry. Adrianna megállt. Másfél méterre ha volt Thomas Kindtől. − Maga ölte meg Parma bíborost − mondta. − Igen. − Az utóbbi néhány percben megölt még négy embert. − Igen. − És ha megtalálja Daniel atyát, őt is megöli. Aztán pedig minket. − Talán… − Kind elmosolyodott. Harry látta rajta, hogy kimondottan élvezi a helyzetet. − De miért? − kérdezte Adrianna élesen. − Mi köze van mindennek a Vatikánhoz és a megmérgezett tavakhoz Kínában? Harry rábámult. Nem is sejtette, mire akar kilyukadni. Ebben a helyzetben ő nem nyerhet, amikor Kind kezében van a pisztoly. Aztán rájött, miben mesterkedik Adrianna. Ugyanebben a pillanatban Kind is. − Rejtett kamera van magánál, igaz? Szóval felveszi az egészet! Hol rejtegeti? − Kind elmosolyodott, mintha szórakoztatná a felfedezés. Adrianna is elmosolyodott. − Miért nem válaszol előbb a kérdésre? Aztán majd megbeszéljük a többit. Ami azután történt, egyetlen szemvillanás alatt zajlott le. Kind emelte a pisztolyt, és megint tompa puffanás hallatszott. Adrianna arcán megdöbbenés suhant át, megtántorodott, aztán hátrazuhant. Elena megdermedt a rémülettől. Thomas Kind teljesen belefeledkezett abba, amit csinál. Harry látta, hogy az erek kidagadnak a nyakán és a halántékán, ahogy odalép Adrianna holttestéhez. Még egyszer tüzelt, nem sorozatban, hanem egyenként adva le a lövéseket. Leguggolt Adrianna mellé, és mosolyogva még egyet lőtt, aztán még egyet. Úgy hajolt fölé, mint egy szerelmes. Az egész túl gyorsan történt, Harrynek egyszerűen nem volt ideje, hogy
bárhogy is reagáljon. Csak arra tudott gondolni, hogy itt van ő, Elena és Thomas Kind, egy hatalmas terem közepén, ahol nincs hová elfutni, és nincs hová elbújni. Aztán Harry megmozdult, Kind felé vetette magát. Kind észrevette, és megfordult, közben felemelve a pisztolyát. − HARRY!!! Danny hangja visszhangzott az üres állomásépületben. Harry megtorpant és mozdulatlanná dermedt. Kind ugyanúgy. Tekintete átsöpört az üres helyiségen, amelynek távoli sarkai sötétségbe burkolóztak. Harry hirtelen odaugrott Kind, Elena és a hátuk mögött nyíló ajtó közé, a tűzvonalba. − Elena, rohanj! Harry Kindre szegezte a szemét. Elena lassan és kelletlenül megfordult. − Gyerünk, menj már! Elena futni kezdett az ajtó felé. Egy pillanat alatt kint is volt. − Kind! − harsant fel megint Danny hangja. − Engedje el a bátyámat! Kind érezte, hogy a tenyerébe simul a pisztoly markolata. A tekintete tovább kutatta a helyiséget Sötét volt, a beeső napfénypászmáktól eltekintve minden feketeségbe borult. − Elena már kint van. Ha megöli a bátyámat, azzal nem nyer semmit. Maga engem akar. − Lépjen ki a sötétből. − Előbb engedje el Harryt. − Háromig számolok. Akkor lövök. Harry az ablakon át látta, hogy Elena felmászik a mozdonyra. El sem tudta képzelni, mit csinál. − Kettő…. Hirtelen egy sorozat rövid, éles vonatfütty verte fel az állomás csendjét. Kind nem vett róla tudomást. Lejjebb eresztette a kezét a pisztollyal, és Harry térdére célzott. − Danny! − ordította el magát Harry. − Mi a jelszó? Harry Kindre pillantott. − Én sokkal jobban ismerem az öcsémet, mint ő gondolja − mondta, Kindre szegezett tekintettel. − Danny, mi a jelszó? − ordított megint. A hangját ezerszeresen felerősítették a márványfalak. − Hurrrááá!!! − Danny hirtelen előbukkant a terem hátsó részéből, ahol
a tolókocsival a sötétben rejtőzött. Harry látta, hogy mindkét kezével vadul hajtja a kocsi kerekét. Épp egy fényfoltba került, amelyet a behatoló napsugár vetett. − Hurrrrááá! − ordította Harry is. Kindet a másodperc egy töredékére elvakította a fény, ahogy Danny felé nézett. Közben Harry közeledett Kindhez, aki felemelte a pisztolyt, és Harryre célzott. Ugyanebben a pillanatban Danny is odaért, és előrelódult a tolókocsival. − Hurrrááá! − az ősi kelta csatakiáltás mennydörgően visszhangzott − Most! − üvöltötte Harry. Kind Danny felé fordította a pisztolyt, épp abban a pillanatban, amikor Danny feléhajította az utolsó két sörösüveget. Először egyet, aztán még egyet. Nagy csattanással lángra lobbantak Kind lábánál. Kind érezte, hogy a pisztoly megrándul a kezében, aztán már nem látott semmit. Mindenütt csak tűz és füst. Megfordult, és futni kezdett. De ehhez levegőt kellett venni, és így önkéntelenül is belélegezte a maró füstöt és lángot. Iszonyúan égette a tüdejét soha nem érzett még ilyen fájdalmat. Nem bírt kilélegezni, se belélegezni, annyi levegője sem volt hogy felordítson. Csak azt érezte, hogy mindene ég, és ő rohan. Aztán mintha lelassult volna az idő. Látta az ajtónyílást, az égboltot, a nyitott kaput nem messze! Az egész testét elárasztó kínzó fájdalom ellenére valami furcsa béke öntötte el. A szörnyű betegség, amely felemésztette a lelkét, most elmúlik. Hogy ennek hatalmas ára van, az már nem számított neki. Még néhány pillanat, és örökre szabad lesz. A vonat füttye még mindig szólt. Scala és Castelletti futni kezdtek a sínek mentén. Hallották a lövéseket, a mozdony füttyét, de a vonatot még mindig nem látták sehol. Aztán megtorpantak. Egy férfi rontott ki a kapun. Tetőtől talpig lángokban állt mindene, és feléjük rohant a vágány mentén. Scala és Castelletti visszafojtott lélegzettel nézték, ahogy a férfi továbbrohan, három métert, négy métert. Aztán lelassult, még bukdácsolt jó pár lépést, majd összeesett a síneken. Talán harminc métert tett meg Olaszország földjén, mielőtt összeroskadt volna.
162. fejezet Harry hallotta, hogy a hátuk mögött dörrenve becsukódik a vaskapu. Egy szirénázó mentőautó közeledett a kék inges svájci gárdisták hadán át, és az állomásépület mellett megállt. Az orvosok és az ápolók odarohantak, ahol Elena térdelt Hercules mellett. Egy pillanat alatt bekötötték az infúziót és hordágyra fektették Herculest, aztán felemelték, berakták a mentőautóba, és már el is hajtottak. Harry csak nézett utána, míg el nem tűnt a szeme elől. Aztán elfordult, és észrevette, hogy Danny őt figyeli a tolókocsijából. A tekintetén látszott, hogy pontosan tudja, milyen érzés ott állni, és tehetetlenül végignézni, amikor a mentőautó elvisz valakit, aki nagyon fontos az embernek. Huszonöt év telt el azóta a szörnyű vasárnap óta, amikor a húguk holttestét kiemelték a jeges vízből, takaróba csavarva a mentőbe tették, aztán elhajtottak vele az alkonyatban. A különbség csak annyi, hogy közben eltelt negyedszázad, Rómában vannak és nem Bathban, és hogy Hercules még él. Harry hirtelen rádöbbent, hogy közben egészen megfeledkezett Elenáról. Megfordult, és meglátta, hogy ott áll kicsit távolabb egyedül, és őket figyeli. Mintha megértette volna, hogy szavak nélkül is valami fontos történik a fivérek között, aminek szeretett volna ugyan részese lenni, de mégsem akart közéjük tolakodni. Harry hirtelen úgy érezte, ő a legkedvesebb teremtmény az egész földkerekségen. Önkéntelenül, gondolkodás nélkül odalépett hozzá, és Danny és a kék ingesek arctalan tömege előtt magához szorította és megcsókolta olyan gyöngédséggel, ami csak tőle telt.
163. fejezet Harry és Elena egész délután és este a Szent János Kórház várószobájában üldögéltek. Harry Elena kezét fogta, és a gondolatai összevissza kalandoztak, pedig nagyon szeretett volna nem gondolni semmire,
leginkább azokra nem, akik meghaltak. Eatonre, Thomas Kindre… De a legszörnyűbb Adrianna volt. Az első estén, amikor együtt voltak, az volt az érzése, hogy fél a haláltól. Minden, amit csinált, minden sztori, amiről tudósított, valamiképpen a halállal volt összefüggésben, legyen az a szerbhorvát háború, valamelyik afrikai polgárháború, vagy épp a Parma bíboros elleni merénylet. Mit is mondott egyszer? Valami olyasmit, hogy ha gyerekei lennének, akkor nem lenne képes ezt csinálni. Ki tudja, talán szerette volna összeegyeztetni a családot, a gyereket és a karriert, csak nem volt képes rá. Azt az egyet választotta, amiről úgy tűnt, a legtöbbet adja neki, és talán így is volt. Míg végül az életével nem fizetett érte. Késő délután civil öltözékben csatlakozott hozzájuk Marsciano bíboros is. Egy órával később megjelent Roscani, sápadtan, bekötözött lábbal, tolókocsiban. A kórház egy másik szárnyából hozta át egy ápoló. Tíz óra előtt öt perccel nyílt az ajtó, és belépett egy orvos, még gumikesztyűben. − Minden rendben lesz − mondta olaszul. − Hercules életben marad. Le sem kellett fordítani, Harry ösztönösen megértette, mit mondott. − Grazie − pattant fel, és megszorította a sebész kezét. − Grazie − ismételte. − Prego. − Az orvos még annyit tett hozzá, hogy később tud majd többet is mondani, azzal kiment. Néma csönd lett, egyikük sem szólalt meg. A hosszú és fájdalmas kalandra gondoltak, amin együtt keresztülmentek, és amiről még mindig nem tudták felfogni igazán, hogy véget ért. De véget ért, és a dolgok kezdtek visszatérni a rendes kerékvágásba. Farel késlekedés nélkül kezébe ragadta a helyzet irányítását, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédelmezze a Szentszék jó hírnevét és érdekeit. A történtek után pár órával összehívott egy sajtótájékoztatót, amelyet élőben közvetített az olasz állami televízió. Bejelentette, hogy aznap délelőtt a hírhedt dél-amerikai terrorista, Thomas Jose Alvarez-Rios Kind füstbombákkal támadást intézett a Vatikán ellen, amelynek feltételezett célpontja a pápa volt. A kavarodásban lelőtte a WNN tudósítóját, Adrianna Hallt, valamint a CIA római irodájának vezetőjét, James Eatont. Eközben a Vatikán köztiszteletnek örvendő külügyminiszterét; Umberto Palestrina bíborost, aki a Szentatya
segítségére sietett, szívroham érte, és meghalt. Farel végül még azt is bejelentette, hogy immár Thomas Kind az egyetlen gyanúsított nemcsak a Parma bíboros elleni merénylet, de Gianni Pio felügyelő meggyilkolása és a buszrobbantás ügyében is. Végül pedig azt is közölte, hogy Kind életét vesztette, amikor felrobbant a kezében egy bomba, amit épp meg akart gyújtani. Arról, hogy Roscani engedély nélkül behatolt a Vatikánba, egyetlen szót sem szólt. Roscani körbenézett a várószobában. Azért jött át ide a saját kórterméből, hogy személyesen tájékoztassa az Addison testvéreket és Elenát Farel bejelentéséről, és hogy elejtettek ellenük minden vádat. Marsciano jelenléte meglepetésként érte, de örült neki. Nagyon remélte, talán sikerül néhány szót váltania vele négyszemközt, hogy tisztázzák, mi is történt valójában, mi az igazság Parma bíboros és Palestrina halála ügyében, Thomas Kinddel és a kínai tervekkel kapcsolatban. A bíboros azonban kitért a válasz elől, csupán annyit felelt, hogy a Szentszékkel kapcsolatos kérdésekre csak a hivatalos vatikáni forrásokból lehet választ kapni. Vagyis Marsciano soha nem fogja senkinek elmondani, amit tud. Roscaninak nem volt más választása, kénytelen-kelletlen belenyugodott, és visszament a többiekhez. Maga sem tudta igazán, miért, de még elidőzött egy kicsit. Bármilyen kimerült volt is, inkább várt a többiekkel, hátha hallanak valami újabb hírt Hercules állapotáról. És nemcsak mert úgy érezte, az illendőség így kívánja, hanem mert tényleg ott akart maradni. Talán mert ő is megkedvelte Herculest, akárcsak a többiek. Persze ki tud bármit is pontosan ebben a zavaros, felkavart lelkiállapotban? Na mindegy. Legalább abbahagyta a dohányzást. Ha az egész ügynek nincs más haszna, ez is valami. Az ápoló körbegördítette a tolókocsit, és Roscani mindenkinek elmondta, hogy ha bármiben segíthet a későbbiek folyamán, csak hívják fel, aztán jó éjszakát kívánt és elbúcsúzott De még nem végzett; szándékosan Harryt hagyta utolsónak, és megkérte, kísérje el az ajtóig. − Minek? − Harry megdermedt. − Kérem. Valami személyeset akarok kérdezni. Harry vetett egy pillantást az öccsére és Elenára, aztán nagy levegőt
vett, és elkísérte Roscanit. Az ajtónál megálltak. − Az a videofelvétel… − kezdte Roscani. − Mi van vele? − A legvégén valamit levágtak róla. Egy utolsó szót vagy mondatot. Próbáltam kiokoskodni, hogy mi lehet. Még egy szájról olvasáshoz értő szakemberrel is megvizsgáltattam, ő sem tudta megállapítani. Emlékszik rá, mit mondott a legvégén? Harry bólintott. − Igen. − És mit? − Amikor rájöttem, mi történik, segítséget akartam kérni. Egy nevet mondtam. − Kinek a nevét? − Roscani ugyanúgy nem értett semmit, mint eddig. Harry kicsit habozott. − A magáét. − Az enyémet? − Nem ismertem mást, akire számíthatok. Roscani lassan elmosolyodott. Harry viszonozta.
EPILÓGUS Bath, Maine Megfogadták ugyan, hogy soha nem térnek vissza. Két nappal Palestrina bíboros állami temetése után Harry és Danny mégis visszaindultak a szülővárosukba. Harry cipelte a csomagjaikat, Danny mankókon bicegett. Először New Yorkba repültek, majd onnan Portlandbe, ahonnan autóval hajtottak tovább a ragyogóan szép nyári napon. Elena hazautazott a szüleihez, és elmondta nekik, hogy azt tervezi, kérni fogja a fogadalma feloldozását, és otthagyja a zárdát, aztán Los Angelesbe utazik Harryhez. Harry vezette a bérelt Chevyt át az ismerős kisvárosokon, Freeporton, Brunswickon, míg végül megérkeztek Bathba. A város szinte semmit nem változott: a fehérre festett, deszkaborítású házak, a zsindelyezett tetők csillogtak a júlusi napsütésben, a terebélyes szilfák és tölgyek buján zöldelltek, és ugyanolyan vénséges vénnek látszottak, mint régen. Elhaladtak a bathi vasgyár és a hajóépítő műhely mellett, ahol az apjuk dolgozott valamikor, és ahol a halálos baleset érte. Aztán továbbhajtottak dél felé, a Boothbay Harborig, majd lefordultak a főútról a High Streetre, és pár perc múlva már ott is voltak a Cemetery Roadon, a temetőnél. Az Addison család sírhelyének fűvel benőtt halma a domb legtetején emelkedett, ahonnan az öbölre lehetett látni. Pontosan olyan volt a temető, ahogy mindketten emlékeztek rá: szépen rendben tartott, csendes és nyugodt, közel és távol a madarak csicsergése volt az egyetlen hang. Az édesapjuk Madeline születése után vette meg a sírhelyet, amikor már eldöntötték, hogy nem lesz több gyerekük. Öt hely volt, és már hárman nyugodtak itt, Madeline, az apjuk és az édesanyjuk, aki úgy rendelkezett, hogy halála után Madeline és gyermekeinek apja mellett akar nyugodni. A maradék két hely Harryre és Dannyre várt. Régebben elképzelhetetlen lett volna a számukra, hogy egyszer itt akarjanak pihenni. De azóta sok minden megváltozott, ahogyan ők maguk is. Ki tudja, mit hoz még az élet? Olyan szép és békés volt itt minden. Valahogy megnyugtató volt a gondolat, hogy egyszer ide térhetnek meg. De egyikük sem mondta ki, amit gondolt, nem beszéltek róla, csak ott
lebegett köztük a levegőben. Úgy tervezték, másnap Danny Bostonból visszarepül Rómába, Harry pedig Los Angelesbe. Szomorúbbak, bölcsebbek, és értékes tapasztalatokkal gazdagabbak lettek, de mindketten megpróbálják ott folytatni az életüket, ahol abbahagyták. Danny visszatér Marsciano mellé és az egyház szolgálatába, Harry a hollywoodi őrült élethez, ami azonban mostantól egy csodálatos, új középpont, Elena körül forog majd. A legfőbb változás azonban az volt, hogy mindketten abban a tudatban élhették tovább az életüket, hogy megint van egy testvérük. Giacomo Peccit, XIV. Leó pápát, akit erős őrizet mellett nyári rezidenciájára, a Castel Gandolfóba szállítottak, pénteken délután fél négykor tájékoztatták a Vatikánban történt tragikus eseményekről, és Umberto Palestrina bíboros haláláról. Aznap este fél hétkor, majdnem nyolc órával azután, hogy a helikopterrel távozott, a Szentatya autóval visszatért a Vatikánba. Hét órára már össze is hívta legközelebbi tanácsadóit, hogy együtt imádkozzanak és misét tartsanak a halottakért. Vasárnap délben Róma összes harangja megkondult, Palestrina bíborost gyászolva. A következő szerdán pompás állami temetést rendeztek a Szent Péter-székesegyházban. Jelen volt a nemrégiben kinevezett új vatikáni külügyminiszter, Nicola Marsciano bíboros is. Tíz nappal később, július 27-én, hétfőn Herculest kiengedték a kórházból, és egy magánszanatóriumba küldték további lábadozásra. Három nappal később szép csöndben elejtették az ellene felhozott gyilkossági vádat. Egy hónappal később kijött a szanatóriumból. Kis lakást és munkát kapott a toscanai Montepulcianóban, ahol felügyelő lett Elena Voso szüleinek olajfaültetvényén. Szeptemberben a Gruppo Cardinale élén álló főügyész, Marcello Taglia bejelentette, hogy a nyomozás eredménye szerint Thomas Jose AlvarezRios Kind követte el a merényletet Róma bíboros vikáriusa, Parma bíboros ellen, egyedül cselekedett, semmiféle csoport vagy kormány nem állt mögötte. Ezzel az olasz kormány hivatalosan feloszlatta a Gruppo Cardinalét, és a nyomozást lezárták. A Vatikán hallgatott.
Október elsején, pontosan két héttel azután, hogy Taglia megtette a hivatalos bejelentést, az Ufficio Centrale Vigilanze vezetője, Jacov Farel öt éve először szabadságra indult. Épp át akarta lépni a határt Olaszország és Ausztria között, amikor letartóztatták. A vád bűnrészesség egy olasz felügyelő, Gianni Pio meggyilkolásában. Jelenleg a tárgyalásra vár. A Vatikán nem kommentálta az esetet.
Los Angeles, augusztus 5. A hazatérését követően hatalmas mennyiségű munka zúdult Harry nyakába, többek között egy szerződés megkötése a Kutya a Holdon folytatásának elkészítésére. Ami kis szabad ideje maradt, azt azzal töltötte, hogy több órás telefonbeszélgetéseket folytatott Elenával, aki már nagyon készült Los Angelesbe. Harryt egész idő alatt nem hagyta nyugodni a beszélgetés emléke, amit akkor folytatott Dannyvel, miközben Bostonba autóztak. Mivel továbbra is foglalkoztatták a megválaszolatlan kérdések, úgy érezte, most, hogy újból ilyen közel került Dannyhez, teljesen természetes, ha megkérdez tőle egykét dolgot. − Amikor felhívtál Rómából, és üzenetet hagytál, nagyon féltél, azt mondtad, nem tudod, mit tegyél, és csak az Istenben bízol. − Igen… − Gondolom, akkor hallottad Marsciano gyónását, és amiatt voltál ennyire megrémülve. − Igen. − Ha otthon lettem volna, és felveszem a telefont, elmondtad volna, miről beszélt a gyónásában? − Teljesen össze voltam zavarodva, fogalmam sincs, mennyit mondtam volna el. Azt talán igen, hogy Marsciano gyónt nekem. De hogy miről, azt semmiképp. − De nem tudtál elérni, ezért csak üzenetet hagytál, és pár óra múlva már a buszon ültél, útban Assisi felé. Minek mentél Assisibe? Nemrég volt arrafelé a földrengés, még minden romokban hevert. Dannyn látszott, hogy kezd kényelmetlen lenni neki a faggatózás.
− Az nem számít. Assisi mindig vigasztalást jelentett nekem. Nehéz idők voltak. Mire akarsz kilyukadni? − Talán nemcsak ezért mentél, hanem valami egészen más okból. − Mint például? − Például találkozni akartál valakivel. − Kivel? − Teszem azt, Eatonnel. − Eatonnel? Mi a fenének mennék el Assisibe, hogy Eatonnel találkozzam? − Azt én nem tudhatom. Danny elvigyorodott. − Nem, Harry, tévedsz. − Eaton mindent elkövetett, hogy előkerítsen téged. Még arra is hajlandó volt, hogy hamis papírokat szerezzen nekem. Óriási bajba kerülhetett volna, ha kiderül. − Ez a munkakörébe tartozik. − Feláldozta az életét, hogy téged megvédelmezzen. − Ez is a munkakörébe tartozik. − Ahhoz mit szólsz, hogy szerintem azért mentél Assisibe, hogy valami információt adj át Eatonnek? Danny megint gúnyosan elvigyorodott. − Arra akarsz célozni, hogy a CIA beépített embere voltam a Vatikánban? − Az voltál? − Tényleg tudni akarod? − mosolygott hamiskásan. − Igen. − Nem, nem voltam az. Egyéb kérdés? − Nincs. Harrynek azonban bőven voltak további kérdései. Az irodájából felhívta egy régi barátját, aki a Time magazin szerkesztőségében dolgozott. Tíz perccel később már a magazin washingtoni szerkesztőségének CIAszakértőjével beszélt. Harry megkérdezte, mekkora a valószínűsége annak, hogy a CIA-nek van egy beépített embere a Vatikánban. A válasz nevetés volt. Roppant valószínűtlen, felelte az újságíró. De lehetséges? Igen, lehetséges. − Különösen akkor, ha az olaszországi CIA-iroda vezetője, mondjuk, nagyon érdeklődik a Vatikán belső ügyei iránt. Ami nem elképzelhetetlen a
nyolcvanas évek elején nagy port felvert bankügyi botrányok után. − Bankügyletek? Befektetések és hasonlók? − kérdezte Harry tapogatózva. − Igen. Mondjuk, valaki a CIA-től úgy döntött, ez az ügy érdekes lehet, és beépít valakit, a lehető legközelebb az információforráshoz. Harry hátán végigfutott a hideg. Ki lehet közelebb az információforráshoz, mint a vatikáni befektetéseket felügyelő bíboros magántitkára? − Ez a valaki lehet a római CIA-iroda vezetője? − Igen, persze. − Ki tudna még erről az egészről? − Vannak nagyon titkos kategóriájú ügynökök, akik egészen mélyen beépülnek valahová, ezekét HUMINT-nek nevezik. De még ezeknél is titkosabbak az úgynevezett „nem hivatalos beépített ügynökök”, őket alkalmazzák az olyan kényes helyzetekben, amikor rendkívül óvatosnak kell lenni, mint mondjuk például a vatikáni-amerikai kapcsolatok területén. Az efféle akciók olyan titkosak, hogy még a CIA igazgatója sem feltétlenül tud róluk, mindig csak az az irodavezető, aki beszervezte az adott ügynököt bizonyos speciális feladatra. − Értem… És egy ilyen ügynök lehet akár pap is? − Miért ne? Harry szédelegve tette le a telefont, kiment az irodájából, kisétált az augusztusi hőségbe és szmogba a Rodeo Drive-ra, aztán átvágott a Wiltshire Boulevard-on. Szinte nem is tudta, hogy keveredett oda, de egyszer csak egy Neiman-Marcus üzletben találta magát, ahol a fiatal eladólány nyakkendőket mutogatott neki. − Nem, nem ilyet keresek… − Harry megrázta a fejét a mintás nyakkendőre, amit az eladó mutatott. − Inkább körülnéznék még egy kicsit − Persze, tessék − mosolygott rá a lány, olyan kihívó villanással a szemében, amit nem is olyan régen Harry még nem hagyott volna figyelmen kívül. De most már nem érdekelte ez a játék, és soha többé nem is fogja. Ma szerda van, vasárnap utazik Olaszországba, Elena szüleihez. Csak rá gondolt, őt látta álmaiban, őt érezte minden lélegzetvételében. Hirtelen felvillant előtte egy éles emlékkép: ahogy ott áll a tehervagonban, szemtől-szemben Thomas Kinddel, és merészen az arcába
vágja, hogy „Én sokkal jobban ismerem az öcsémet, mint ő gondolná.” Nem hivatalos beépített ügynök − olyan titkos, hogy még a CIA igazgatója sem feltétlenül tud róla. Danny. Te jóságos ég… Lehet, hogy mégsem ismeri annyira a testvérét, mint gondolja?!
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Különösen hálás vagyok Alessandro Pansának, az olasz rendőrség központi operációs szolgálata vezetőjének technikai jellegű tanácsaiért, Gregory Coiro atyának, a Los Angeles-i katolikus egyházmegye sajtófelelősének, dr. Leon I. Bendernek és dr. Gerald Svedlownak, Niles Bondnak, Marion Rosenbergnek, Imarának, Gene Mancini biológus szakértőnek, Andy Brown tüzérségi őrmesternek, Douglas Fraser törzsőrmesternek az amerikai haditengerészettől, valamint Norton F. Kristynek. Köszönetet szeretnék mondani Alessandro D’Alfonsónak, Nicola Merchiorinak, Wilton Wynn-nek, és különösképpen Luigi Bernabónak Olaszországban nyújtott segítségükért. Hálával tartozom Larry Kirschbaumnak, Sarah Crichtonnak, és mint mindig, a csodálatos Aaron Priestnek. Végül pedig külön köszönet illeti Frances-Jalet Millert értékes tanácsaiért és állhatatos türelméért, amellyel a kéziratot gondozta. Allan Folsom
