Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október
LVI. évfolyam, 4. szám
2011. április
TARTALOM
RUDYARD KIPLING Elherdált hajnal (Mesterházi Márton fordítása) ........................................ YVON GIVERT versei (Lackfi János fordításai) ............................................. JOE HRADIL Képek arc nélkül (Körtvélyessy Klára fordítása) ..................................... RAOUL SCHROTT versei (Zsellér Anna fordításai)...................................... SZAÁDAT HASZAN MANTÓ A bajusz (Négyesi Mária fordítása) ................................................................ JEAN ROUAUD A becsület mezején (Lôrinszky Ildikó fordítása) .....................................
247 266 270 275 279 291
TÁJÉKOZÓDÁS ÁDÁM PÉTER Tocqueville és a magyar 1848........................................................................... ALEXIS DE TOCQUEVILLE Emlékezések (Ádám Péter fordítása) ............................................................
NV11-04.indd 245
298 299
2011.03.28. 7:59:20
Kopogtatás a szemhatáron Albert Zsuzsa beszélgetése Rába Györggyel ............................................. SZATHMÁRY ISTVÁN A kilátástalanság könyve (Józef Mackiewicz: Út a semmibe) .............
KÜLFÖLDI SZERZÔINK ..........................................................................................
308 321
324
Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
Nemzeti Kulturális Alap
NV11-04.indd 246
2011.03.28. 7:59:45
RUDYARD KIPLING
Elherdált hajnal C’est moi, c’est moi, c’est moi! Je suis la Mandragore! La fille des beaux jours qui s’éveille a` l’aurore Et qui chante pour toi!1
Hajdanában-danában, a régi, szép idôkben, s még az Ítéletek elôtt, egy Graydon nevezetû lángelme rájött, hogy a köznevelés fejlôdésével és az életszínvonal emelkedésével minden szellemi termék elmerül a szabványosított olvasnivalók szittyós lápjában, így a kereslet kielégítése végett létrehozta a Fikciókínálati Konzorciumot. Miután egy-két napi munkáért többet fizetett, mint más egyhetiért, sok ifjú embert – köztük néhány immár fényes nevet – verbuvált csapatába. Meghagyta nekik, hogy tartsák kezük ügyében a Filléres Álomfejtôt, a Hadi Szállítók Katalógusát (mert remekül követi a bútorok és kellékek változásait), s A jó barát kandallójának heti füzeteit, melyek utolérhetetlen szakértelemmel búvárolják a családi érzelmeket. Ám az ifjúi oroszlánkörmök még így is megmutatkoztak, s a Vészterhes szenvedélyek némelyik csapatmunkában összehozott szerelmes párbeszéde, vagy az Ena holt hódolóiban az Earl meggyilkolásának leírása – hogy csak néhány olyan mûremeket említsünk, melyekrôl a zsarolás vádja miatt ma már nem ildomos beszélni – bármikor megütötte a szerzô által késôbbi, elegánsabb években saját néven publikáltak mértékét. A Graydon bárkájára vissza-visszaszállni kénytelen ifjú hollók közé tartozott James Andrew Manallace – az a sötétebb bôrû, lassú északi típus, aki tüzet nem fog, de adott esetben robban. Ha szóban vagy írásban kapta a cselekményvázlatot, semmi hasznát nem lehetett venni; ám a meséjére vonatkoztatható féltucatnyi képbôl elképesztô dolgokat hozott ki. Imádott továbbá egy asszonyt, a késôbb híressé vált Vidal Benzaquen2 anyját, aki egy érdemtelen férfi iránti szerelme miatt átélt szenvedésbe halt bele. Tagja volt a kompániának egy Alured Castorley nevezetû modoros, pocakosodó illetô is, aki sokat beszélt és írt a londoni bohémvilágról, de csak ritkán merte kompromittálni magát a Hestern Square-i Neminaka kávéház 1 Én, én, én, én vagyok! / Én, én, a Mandragóra! / Szép napok lányaként ébreszt a hajnalóra / És neked dalolok! 2 Orfeumkomikus.
247
NV11-04.indd 247
2011.03.28. 7:59:45
vacsoráin, ahol a Konzorcium munkáját – ki-ki magának alapon – kiporciózták. Vidal anyját egy idôben ô is szerette – a maga módján. Mármost, egy szombat este a Neminakában Graydon, aki improvizáció céljából egy tucat lapot adott (volt) Manallace-nak – A számûzött királynô címû gyerekkönyvbôl tépte ki ôket – megkérdezte tôle, mi az eredmény. Manallace beletúrt a télikabátja zsebébe, majd pillanatnyi habozás után elôadta, hogy (kézen-közön valahogy) versezet lett a dologból. – Marhaság! – Éppenhogy nem – replikázott a fiatalember. – Meglehetôsen jól sikerült. – Akkor viszont nem tudjuk használni – nevetett Graydon. – Visszahoztad a metszeteket? Manallace odaadta: Volt köztük egy várkastély; egy lovag vagy afféle páncélban; egy kétszarvú fejdíszt viselô idôs hölgy; egy hasonló, de ifjabb példány; egy félreismerhetetlenül héber kereskedô; egy tollal s tintaszaruval felruházott írnok, amint boroshordókat vesz számba valami rakparton; és egy keresztes lovag. Az egyik lap hátán ott állt megjegyzésként: „Ha annyira nem akar menni, miért ne kaphatnák el, s tarthatnák fogva váltságdíj fejében?” Graydon megkérdezte, ez meg mi légyen. – Egyelôre nem tudom. Talán vígopera – mondta Manallace. Graydon, aki ritkán pocsékolta az idôt, továbbadta a metszeteket másnak, Manallace-nak pedig adott két aranyfont elôleget, hogy pártolja a tisztes ipart; amin Castorley megmérgelôdött, és tett is volna pár kellemetlen megjegyzést, de letorkolták. A vacsora fele idejében Castorley közölte a társasággal, hogy meghalt egy rokona, aki tisztes összeget hagyott rá, tehát ô mostantól ejti a „négermunkát”, s a „magas irodalmat” fogja mûvelni. A Konzorcium általában kitörô örömmel fogadta, ha egy csapattagot szerencse ért, de Castorley-nak adottsága volt, hogy fölébressze a többiek ellenszenvét. Így a hírt köszönettel nyugtázták; ô pedig még a vacsora vége elôtt távozott, és – a rossz nyelvek szerint – megkérte Vidal Benzaquen anyjának kezét, de kosarat kapott. Akárhogy is, a társasághoz nem tért vissza. A kissé emelkedett hangulatban érkezô Manallace éjfélre úgy berúgott, az egyik ifjúnak kellett ott maradnia, hogy hazakísérje. De Manallace feje bármennyi italtól is tiszta maradt, úgyhogy miután az egyik oldalsó szobában aludt egy sort, a csillár gázégôinek elszavalta a képek ihlette versezetet; kijelentette, hogy ha jobban meggondolja, mégis vígoperát ír belôle; kárhoztatta Gilbert és Sullivan3 Upas-fájának4 sorvasztó befolyását; pár taktust énekelt is (a) té3 W. S. Gilbert (1836–1911) librettista és Arthur Sullivan (1842–1900) zeneszerzô az angol operett/vígopera klasszikusai – legismertebb mûveik: A királynô kalózai, A mikádó. 4 Mérgezô nedvû – sôt állítólag mérgezô árnyékú – Jáva szigeti fa.
248
NV11-04.indd 248
2011.03.28. 7:59:45
tel bizonyítására; majd – miután szót váltott (ne feledjük) egy sárga szaténba burkolt fekete nôvel – lakásába kalauzoltatott. Graydon elôrelátó lángelméje néhány év múltán elnyerte jutalmát. A széles közönség emelkedettebb színvonalon kezdett olvasni és mérlegelni, a Konzorcium pedig meggazdagodott. Majd, idô múltán, az emberek kezdték ugyanazt elvárni az olvasnivalójuktól, amit A ruházatuk és A bútoraik (beszerzésekor elvártak). Tehát – amint a három aranyfontba kerülô kézitáska mellett három héten belül megjelenik a hatvan pennys másolat – a széles közönség jóízûen fogyasztotta a Cselekmény, Érzelem és Indulat teljes értékû, szintetikus pótszereit. Graydon, aki még a Némafilm-feliratok iskolájának trónfoglalása elôtt elhalálozott, huszonhétezer aranyfontot5 hagyott özvegyére. Manallace hírnevet, s ami fontosabb, pénzt szerzett magának; a pénzt Vidal Benzaquen anyjának gyógyíttatására, mikor az asszonyon a paralízis elsô jelei mutatkoztak, a férj pedig olajra lépett. Terméktípusa a derûsen szentimentális (mûközépkori) kalandregény lett, melynek elôadói stílusa pontosan megfelelt az általános elvárásoknak, de soha túl nem szárnyalta ôket. Mikor egy ízben arra ösztökélték, hogy „írjon már egy igazi könyvet”, a következôket mondta: „Megvan a márkanevem, és nem fogom elprédálni. Aki megspórolja az embereknek a gondolkodást, az bármit megcsinálhat velük.” Eltekintve azonban attól, amit a piacra termelt, Manallace hamisítatlan irodalmi férfiú volt. Vidéken bérelt egy kis villát, és mindennel takarékoskodott, kivéve Vidal Benzaquen anyjának gyógyíttatását és annak költségeit. Castorley magasabbra tört. Mikor az örökségnek hála megszabadult a „négermunkától”, elôbb kritikusként mûködött – e minôségében hûségesen sorra lerántotta (irodalmi mûvel jelentkezô) hajdani csapattársait – majd szakterület után nézett. Meg is lelte (Chaucer6 lett a préda), pozícióját pedig, mielôtt elfoglalta volna, megszilárdította: megfontolt szavakkal, pallérozott viselkedéssel és barátainak suttogó propagandájával – e barátoknak ô spórolta meg a gondolkodást. Mindennek következéseképpen mikor Chaucer tárgyában elsô komolyabb cikkeit közreadta, a Chaucerban érdekelt egész kis világ kimondta: „Ez szaktekintély.” De csalni Castorley nem csalt. Alaposan kitanulta költôjét és korát; majd egy szigorúan színvonalas irodalmi hetilapban megmérkôzött egy elismert Chaucer-kutatóval, s egy hónapon át tartó acsargó sövényrágás során fasírtot csinált belôle. Majd – mint egyik barátjának írta, „a régi üdôk emlékére” – kiharcolta, hogy ô írhasson Manallace újabb könyvérôl, s a kritikában a bizalmas értesültség alapján hosszú ideig 5
Mai áron kétmillió font. Geoffrey Chaucer (1343–1400) költô, elbeszélô, „az angol irodalom atyja”. Mûvei közül a legismertebb a Canterbury mesék – Európa Könyvkiadó, 1961, majd több új kiadás. 6
249
NV11-04.indd 249
2011.03.28. 7:59:45
rekordszámba menô inszinuatív dedukciókat produkált (ez ugyanis még Freud divatja elôtt történt). A néhai Konzorcium egyik tagja, alkalom adódván, megkérdezte, hogy – a régi üdôk emlékére – nem kíván-e Vidal Benzaquen anyjának (új) terápiájához hozzájárulni. Castorley azt felelt(e), hogy ô „az illetô hölgyet csupán igen felszínesen ismerte (volt), anyagi kötelezettségei pedig” stb. A közös ismerôs megmutatta a levelet Manallace-nak, aki annyit mondott: örül neki, hogy Castorley nem piszkált belé. Addigra Vidal Benzaquen anyja teljesen megbénult. Csak a szeme mozgott, az pedig egyre az olajra lépett férjet kereste. Így is halt meg Manallace karjában, vagy három hónappal a Háború kitörése elôtt.7 A Háború során Manallace és Castorley valamiféle (osztályos) szövegpucolóként mûködött a Koordinált Felügyeleti Hivatalban.8 Itt Manallace ismét ízelítôt vehetett Castorley-ból. Amaz, édesszájú lévén, minden teájához egyegy kockacukrot9 kunyorált (ki) az egyik gépírónôtôl; Amikor (pedig) a kisasszony A kockacukrát egy fiatalembernek kezdte adogatni, Castorley följelentette, hogy tiltott helyen dohányzik. Manallace, kárpótlásul a könyvérôl közölt kritikáért, az ügy minden apró részletét kinyomozta. Majd eljött egy éjszaka, amikor egy nagyobb légitámadásra várva a két férfi emberileg elbeszélgetett, és Manallace Vidal Benzaquen anyjáról mesélt. Amire Castorley mondott is valamit válaszképpen. Ez órában indult – mint jó néhány év múltán megtudtuk – Manallace küldetése és igazi életmûve. A Háború után Castorley nekilátott, hogy Chaucer-ügyben ô legyen a Pontifex Maximus; módszerei semmivel sem voltak finomabbak a mérges gáznál. Az angol pápa magánéleti veszteségek miatt hallgatott; a nagy tudású svábot pedig, aki mögé az európai szakma híven felsorakozott volna, elvitte a spanyolnátha. Castorley tehát kihívó nélkül kukorékolhatott Uppsalától Sevilláig; miközben Manallace visszatért a vidéki villába, Vidal Benzaquen anyjának a kandallópárkányon álló fényképéhez. Az asszony mintha kiürítette volna az életét, és csak a különc semmiségek iránti sekélyes érdeklôdést hagyta volna meg neki. Magántermészetû szórakozását bizonytalan kimenetelû kísérletek jelentették, melyek – mint mondta – az egész napi „aggebfattyázás” és „mordizomadtázás” után kellemesen pihentetik. Egyik hétvégén például ott találtam a szerszámoskamrául is szolgáló mosókonyhában, amint valami nyálkás fakéregfôzetet forralt, amelybôl tölgyfagubaccsal, kénsavval és borral keverve (állítólag) porított tinta lesz. 7 8 9
1914 áprilisában. Fiktív sóhivatal. Az elsô világháború alatt a cukor csak jegyre volt kapható.
250
NV11-04.indd 250
2011.03.28. 7:59:46
Hétfô reggelig forraltuk, s a ragasztó, melyet nyertünk, erôsebbnek bizonyult az enyvnél, bele is ragadtunk mind a ketten. Máskor, havonta tán egyszer, elcipelt, hogy a hûségesek körében meghallgassuk, mit mond Castorley Chaucerrôl. Castorley hangja már ifjúkorában, mikor még le lehetett torkolni, eléggé kellemetlen volt; ám pallérozott és tapintatos (állapotában) szinte kibírhatatlanná fejlôdött. A modorosságai is, amint szaporodtak, úgy csontosodtak meg. Ama rémes estéken hol mórikálta, hol mennydörögte, hol rágta, hol ripacskodta a mondatokat; és nemcsak Chaucert fröcskölte be méreggel, hanem az angol irodalom hozzá méltatlannak nyilvánított összes többi szeletét is. Szemérmetlen volt az önpropaganda és az „elismerés” dolgában is: bonyolult intrikákat szôtt; kisszerû barátságokat kötött, klikkeket hozott létre, melyeket egy hétre rá ígéretesebb szövetségesek és szövetségek reményében felrobbantott; politikusokat megszégyenítô hízelgéssel, lekezeléssel, szervezéssel, elôadásokkal és hazugságokkal hajszolta a lovagi címet, mely nem is neki járna (ki) (Teremtô[je] óvja meg [ilyesminek] még a gondolatától is, nyilatkozta), hanem köteles hódolatként Chaucernek. Viszont olykor képes volt szakítani e rögeszmével, s olyankor kiderült, hogy a komoly munka még az ô lelkét is megválthatná. Elbûvölôen mesélt nekünk a tizenötödik századi angol és németalföldi íródeákokról, akik sokszorosították Chaucer kéziratait, melyek közül fenn is maradt – és megadta a pontos számot; elmondta, hogyan tudja (ô, és – mint sejtette – csakis ô) megkülönböztetni ôket egymástól egy sajátosan formált betû, egy furcsa szóköz, vagy más hasonló másolói fogás alapján; és hogyan tudja mûködésük idejét ötévnyire pontosan meghatározni. Néha akár egyórányi igazán érdekes anyagot adott le – aztán megint rátért a régóta esedékes „elismerésre”. Engem undorítottak ezek a váltások, de Manallace védelmébe vette, mint szakmájának mesterét, aki legalább egy hálás léleknek megmutatja a valódi Chaucert. Emlékezetem szerint Manallace ezen az ôszön üdült a Shetland- (vagy a Faröer-) szigeteken, ahonnan is egy ’quern’ ôrlôköves kézimalmot cipelt haza. Azt mondta, etnológiai szempontból keltette föl az érdeklôdését. Ez a rigolyája eltartott a rá következô aratásig, s egy vallási mániá(ba) torkollott, melynek természetesen irodalmi folyományai is lettek. Megmutatta nekem azt a viharvert, csonka (pörös pergamenekkel) toldozott kötésû 1485-ös Vulgatát,10 melyet két aranyfontért vásárolt. Hóbortos képzeletét szemlátomást megragadta, hogy annak idején valamelyik szerzetes megpróbálta vö-
10
Szent Jeromos (347–420) latin nyelvû bibliafordítása, 1546 óta a hivatalos katolikus szöveg.
251
NV11-04.indd 251
2011.03.28. 7:59:46
rössel kiemelni a fejezetek iniciáléit; ezért hetekig pancsolt arany- és ezüst(mázzal teli korhû) festéktartó (kagylóiban). Mikor ez a hóbortja is kihunyt, átutazott a Kontinensre, couleur locale-t keresni egy Alba herceg és a lázadó hollandusok idejében11 játszódó szerelmi történethez, s a következô évre gyakorlatilag eltûnt a szemem elôl. Ez fölmentett Castorley rendszeres hallgatása alól, de idôrôl idôre azért nála vacsoráltam, mikor is felesége – vajmi kevéssé kívánatos, hamuszürke képû asszony – a legkevésbé sem titkolta, hogy férjének barátai majdnem ugyanannyira untatják, mint a férje maga. Ám mikor késôbb – nem sokkal azután, hogy Manallace befejezte németalföldi regényét – találkoztunk, egy diadalmámorral és fájdalmasan kikívánkozó fôbenjáró információval robbanásig teli Castorley-t láttam viszont. Bizalmasan közölte, hogy közel az idô, midôn nagy dolgok kerülnek napvilágra, s az „elismerés” sem maradhat el. Természetesnek vettem, hogy Chaucer-körökben friss botrány, netán eretnekség erjed, és féken tartottam kíváncsiságomat. Csakhamar sürgönyhír érkezett New Yorkból: egy mind ez idáig ismeretlen Canterbury mese nyugszik biztonságosan a hetvenmillió dollár összértékû Sunnapia Gyûjtemény12 acélborítású páncéltermében. Ez bizony világszenzáció volt. Az Újvilág ujjongott, az Ó- fájdalmasan kárhoztatta „a brit adórendszer aránytalan terheit, melyek ilyen kincseinket stb.”, némelyik léhább újság pedig olvasóinak szórakoztatására produkálta magát; mert „a mi Don Godofrédunk13 – mint egy komoly vasárnapi szemleíró megjegyezte – közelebb áll a nemzet szívéhez, mint alejtanánk”. A társasági illendôség parancsára meglátogattam Castorley-t, aki meglepô módon még nem lépett ki a küzdôtérre. Friss korrektúrába mélyedt, mikor rányitottam; egészen megifjodott az örömtôl. Igen, mondta, úgy igaz, ahogy hírlelik. Ô természetesen kezdettôl tudott mindent. A plébános meséjének megkurtított végéhez fércelve százhét új Chaucer-sort találtak; az írás Abraham Mentziusé, ismertebb nevén Antwerpeni Mentzelé14 (1388–1438/9) – nyilván emlékszem rá, ô is elôadott róla – akinek megkülönböztetô jegye „g”-inek bizáncias alakítása, a sarlósan faragott nádtoll, mely bizonyos betûknél belehasít a velinpergamenbe; és legfôképpen az angol szavak holland szokás szerinti írása, melyre a kézirat legalább egy meggyôzô példát szolgáltat. Íme a példa, melyet ô ki is másolt a kedvemért: az utált házasság elhárulásáért imádkozó leány a következôket mondja: 11
A XVI. században. Fiktív. 13 A legnagyobb költôknek a reneszánsz óta – irodalmi körökben – divatos becézése; Geoffrey latinosan Godofréd. 14 Fiktív kéziratmásoló mester. 12
252
NV11-04.indd 252
2011.03.28. 7:59:46
O Iesus annia, zand megh ezt a kynt Elherdaalt haynal nem vyrad meghint. Szíveskednék-e megfigyelni az „elherdaalt” írásmódját? A félreismerhetetlen holland „aa” – Mentzel makacs kis bûne! Persze ô, Castorley, az ô pozíciójában semmit sem vehet készpénznek. A lap egy öreg Biblia hátlap-kötésében bújt meg, a Bibliát a nagybani kereskedô Dredd vette meg kilóra, mert volt benne néhány vörössel kiemelt fejezet-iniciálé; ugyanô szállítmányozta egy rakomány hasonló limlom társaságában a Sunnapia Gyûjteménynek, akik is összes vitrinjükben be akarták mutatni a kódexfestés teljes történetét, és nem érdekelte ôket, hány könyvet fognak e célból kibelezni. De valaki észrevett egy hasadást a kötet hátlapján, és kibányászta. Castorley mondta tovább: – Elôször fogalmuk sem volt, mi légyen. De rólam tudtak! Tehát egy mukkot sem szóltak, amíg a véleményemet ki nem kérik. Talán észlelte is, hogy három hónapig színemet sem lehetett látni Angliában. – Természetesen odaát voltam. Az ilyet „rontaléknak” hívják – Mentzel rontotta el a holland írásmódjával – gondolom, diktálták neki a Chaucer-szöveget – aztán talán a nádtollait próbálgatta a velinpergamenen; végül, nyilván elhajította. A „rontalékot” kétrét hajtották, összeragasztották, és belecsúsztatták erôsítésül a régi kötésbe. Én felgôzöltettem, és analizáltam az üledéket. Ki is adta szépen a durva csirizben a lisztôrleményt, persze az ôsrégi ôrlôkô miatt – találtunk homokkôszemcséket is. Hogy? Ó, föltehetôleg egy Mentzel korabeli kézimalomról. Az is lehet, hogy a kettôbe hajtott rontott lapot a fametszetek egyengetéséhez használta alátétnek. Az a lap évekig hányódhatott a mûhelyében. Ami gyakorlatilag bizonyos, mert egy németalföldi inas pár sornyi kolostori latin himnuszfélével próbálgatta rajta a nádtollát – egész jó kis nóta lehetett –, akkoriban nyilván közszájon forgott. Ó, hogyne, beköthették azt a lapot más könyvekbe is, mielôtt a Vulgata hátlapjában kikötött. Az nem számít semmit – bezzeg ez! Idehallgasson! Az egyik sarkában volt egy paca, abból analizálni való mintát vettem – a paca, gondolom, akkor esett, amikor Mentzel már letett róla, hogy a lapot bármiféle könyvben használja, és oda sem figyelt rá – és effektíve kinyertem az akkor használt tintát! Gyakorlatilag az örök alapanyag – az a Bury St. Edmunds-i barát keverte ki elôször, pillanatnyilag nem jut eszembe a neve – galagonyakéreg és bor. Akárhogy is, az ô keveréke. Persze önt ez sem érdekli különösebben, de – az összes többi bizonyíték koronájaképpen – ez végleg eldönti a dolgot. (Majd olvashatja az egészet hétfôn, a Sajtónyilatkozatomban.) Lehengerlô, igaz-e? – Lehengerlô – feleltem, ôszintén. – De mondja el, mirôl szól a mese. Ahhoz mégiscsak jobban értek. 253
NV11-04.indd 253
2011.03.28. 7:59:46
– Tudom; de nekem minden oldal felôl föl kell fegyverkeznem. A versrôl viszonylag könnyû ítéletet mondani. A frissesség, a humor, az emberség, az egésznek az aromája ékesszólóan – mit: bömbölve – nyilvánítja ki, hogy ez a mi Don Godofrédunk mûve. Hisz az, hogy „elherdált hajnal”, egymaga Don Godofréd pénzverdéjének próbajele. Harsány, mint a végítélet harsonája, kedves uram, harsány, mint a végítélet harsonája! Az egész ott áll a Sajtónyilatkozatomban. Nos, nagy vonalakban: a töredék egy leányról szól, akit szülei egy öregecske kérôhöz akarnak adni. Az anya nem erôltetné annyira, de az apa, az öreg Lovag igen. A leány természetesen egy szegényebb ifjúba szerelmes. Közhely? Elfogadom. Akkor az apát kirendelik egy Keresztes Hadjáratra, melyet sem teste, sem lelke nem kíván; ô pedig továbbadván a rúgást – ahogy a Háborúban mondtuk volt – megparancsolja, hogy a leányt szobafogságban tartsák, amíg ô haza nem tér, vagy amíg el nem fogadja az öregecske kérôt. Újabb közhely? Úgy van. De ez már sok az anyának. Felhívja a Lovag figyelmét a korára, a gyönge egészségére s a Keresztes Hadjárat kellemetlenségeire. Biztos, hogy nem untatom? – Nem, dehogy – mondtam, bár agyamban az idô viharsebesen száguldott vissza a Neminaka egyik vörösbársony tapétás, pomádészagú oldalsó szobájába, melyben Manallace merev képpel énekelt a csillár gázégôinek. – Majd olvashatja az egészet jövô héten, a Sajtónyilatkozatomban. Röviden: az idôs hölgy megemlít neki egy bizonyos Rablólovagot, aki a francia partok mentén kellô díjazás ellenében fogságba ejt afféle lovagokat, akiknek nem fûlik a foguk a keresztes hadakozáshoz, és lehetetlen váltságdíjakat diktálva ott tartja mindaddig, amíg véget nem ér a hadi sereglés évadja, vagy amíg betegség örvén haza nem küldheti ôket. A La Manche-on járôrözô hajójával szedi fel a madárkáit, átszállítja a parton lévô kastélyába, s a hírek szerint jóltartja ôket. Mint az idôs hölgy rámutat: Es ha talam a kezoekben essel A Kerezt hodut nelkewled vyssel. – Érti? Lényegében modern, mint Gilbert és Sullivan, de ilyen kidolgozásra csakis Don Godofréd képes! Majd az asszony az atya orra alá dörgöli, hogy „Boeczullet es agh czont” nehezen fér össze. A Lovag még kivág egy pompás sorpárt a lovagi erényekrôl: Bar ki valtozhat a zerencze vak Halalig hywen zolgal a Lowag.
254
NV11-04.indd 254
2011.03.28. 7:59:46
– De utána természetesen beadja a derekát: Ha azt az ahsun tettetny akarya Tege a fery uag elue iut pakalra. – Akkor az asszony megemlíti, hogy a leány ifjú szerelmese, aki Bordeaux-i borral kereskedik, elkezdhetne egyezkedni az emberrablásról, persze anélkül, hogy a Lovagot kompromittálná. És itt az a gondatlan barom Mentzel elrontja a lapot, és kihajítja! De ennyibôl is kitetszenek a továbbiak. Majd olvashatja az egészet a Sajtónyilatkozatomban. Nincs az az irodalmi lelet, ami ennek nyomába léphetne... Ezek meg közben fûszereseket15 ütnek Lovaggá, amiért jó teát árulnak! Megléptem, mielôtt a téma még jobban lendületbe hozza. Gondolkodni akartam, és beszélni Manallace-szal. De megvártam a Sajtónyilatkozatot. Hát, se rést, se kibúvót nem hagyott rajta. Mikor pedig kissé megkésve megjelent Castorley (névleg a Sunnapia-csapat) „tudományos” beszámolója az elvégzett analízisekrôl és tesztekrôl, a kritikai hangok elnémultak, s az újságok egy része követelni kezdte a „nyilvános elismerést”. Errôl Manallace is írt nekem, így fölkerestem a villájában, ahol tüstént felszólított, írjam alá a Castorley-t támogató Nyílt Levelet. Némi szerencsével, mondta, föltétethetjük a következô Birodalmi Kitüntetési Listára, és megkaphatja a Lovagkereszt Parancsnoki Fokozatát. No és a Sajtónyilatkozatot olvastam-e? – Olvastam. De elôbb kérdeznék valamit. Emlékszel arra az estére, amikor berúgtál a Neminakában, és én maradtam ott, hogy gondodat viseljem? – Ja, arra az estére – mondta merengve. – Várj csak! Emlékszem, Graydon adott két aranyfont elôleget. Bôkezû kincstárnok volt. Arra is emlékszem... ki az ördög gurított be a dívány alá... és mi célból? – Mi voltunk, közösen – feleltem. – Fel akartad olvasni nekünk, amit azokból a Chaucer-metszetekbôl írtál. – Erre nem emlékszem. Nem! A díványepizód utánról semmire sem emlékszem... Te mindig úgy mesélted, hogy te vittél haza – nem? – De, és a régi Empire Színház elôtt azt mondtad Kentucky Kate-nek, hogy „A magam módján hû valék, Cynara”. – Ezt mondtam volna? Uramisten! Hát, akár mondhattam is. – A tûzbe bámult. – Más? – Mielôtt hazaindultunk volna, még a Neminakában elszavaltad nekem, amit a metszetekbôl kisütöttél – az egész mesét! Úgyhogy... érted?
15
Pl. Sir Thomas Liptont.
255
NV11-04.indd 255
2011.03.28. 7:59:46
– Aha. – Bólintott. – Mit akarsz kihozni a dologból? – Te mit akarsz kihozni belôle? – Én segíteni akarok, hogy Lovaggá üssék – kezdetképpen. – Miért? – Hallgasd meg, mit mondott Vidal anyjára, akkor éjszaka, amikor az a légitámadás érte a hivatalt. Meghallgattam. – Hát ezért – mondta. – Igazam van? Szerintem tökéletesen igaza volt. – No és ha már Lovaggá ütötték? – firtattam. – Az már attól függ. Több dolog is jár az eszemben. Többféle cél is érdekel. – Te jó Ég! Mindig úgy képzeltem, céltalanul lézengsz a világban. – Úgy is volt. Ami célom van, Castorley-nak köszönöm. Tôle kaptam mindet – a mesét kivéve. – Az hogy kezdôdött? – Volt azokban a rémes metszetekben valami, ami elindított bennem... egyfajta megszállottságot, gondolom. Meg szerelmes is voltam. Nem csoda, hogy úgy berúgtam aznap este. Egy hétig én voltam Chaucer! Aztán fölmerült, hogy vígoperát is csinálhatnék az ötletbôl. De Gilbert és Sullivan túlerôben volt. – Emlékszem, mesélted akkoriban. – Ott tartottam a kezem ügyében, így aztán Chaucer egyre jobban érdekelt – filológiai szempontból meg egyébként is. Évekig dolgoztam rajta az eredeti elképzelésem szerint. Már 14-ben nem volt a szövegben egy makula hiba sem. Késôbb is alig-alig kellett belenyúlnom. – Rajtam kívül elmesélted bárkinek is? – Nem, csak Vidal anyjának – amikor éppen képes volt figyelni – altatóképpen. De mikor Castorley azt mondta rá... amit mondott, úgy gondoltam, még felhasználhatom. Nem volt nehéz. Ô volt a tanárom. Emlékszel rá, mikor az enyvvel kísérleteztem, amibe a kezünk beleragadt? Azzal a tintával pedig több mint egy évig kínlódtam. Castorley igazított el, hol találom meg a receptjét. No és amikor hasra estél a kézimalomban? – Abból lettek a homokkôszemcsék a mikroszkópjuk alatt? – Abból. A búzát itt a kertben termesztettem, és magam ôröltem meg. Castorley a teljes Mentzel-anyagot leadta nekem. Ô állított rá arra a British Museum-beli kéziratra, amelyik szerinte az életmû legszebb szemelvénye. Hónapokig másoltam a bizánciasan alakított „g”-it. – És a „sarlósan faragott” toll? 256
NV11-04.indd 256
2011.03.28. 7:59:46
– A nád egyik sarkát úgy kell lecsippenteni, hogy karcolja a pergament, és a betûk görbületénél bele is hasítson. Castorley elmagyarázta Mentzel sorközeit és margóit is. Csupán az írásmód logikájára kellett ráéreznem. – Mennyi idôdbe telt mégis? – Néha-néha dolgoztam rajta – pár évig. Eleinte túl ambiciózus voltam: az egész mesét meg akartam csinálni. De az kockázatos lett volna. Akkor Castorley említést tett a rontott lapokról, és én kapva kaptam a tippen. Mentzelesen írtam az „Elherdaalt haynal”-t – ebben is biztosra mentem. Amúgy a sorpár sem rossz. Megfigyelted, mennyire imádja a „harsányságát”? – Kit érdekel Castorley! Mondd tovább! Mondta is. Castorley fáradhatatlan kalauza volt mindvégig, s a legapróbb részletekig leírt minden – utóbb az ô lábának állított – csapdát. A felhasznált velinpergamen antwerpeni lelet, s egy hosszú könyvkötészeti-önképzô elvégzése elôtt gondolni sem lehetett rá, hogy a Vulgata hátlapjába becsúsztatódjék. Végül Manallace egy régi szerzôdés és Horatius 1686-ban kinyomtatott Ódáinak egyik lapja közé ágyazta be – ez a XVII–XVIII. századi könyvtulajdonosok bevett szokása volt, ha a kötést kellett javítaniok; de az utolsó elôtti pillanatban eszébe jutott Castorley elmélete, mely szerint a rontott lapokon a mûhely inasai gyakoroltak, és XV. századi írásmóddal – a Sajtónyilatkozat megadja a pontos dátumot – néhány latin szót írt a töredék egyik üres sorközébe. A szöveg a következô: Illa alma Mater ecca, secum afferens me acceptum. Nicolaus Atrib.16 Ezután mi sem volt könnyebb, mint a dolgot célba juttatni. Néhány napig csellengett Dredd tizenöt termes, sötét könyvüzletében, ahol jól ismerték, mint sokat böngészô, keveset vásárló kuncsaftot, mígnem egyik nap az idôsebb Dredd megmutatta neki azt a láda olcsó, angol és európai gót betûs anyagot, amit a Sunnapia Gyûjtemény részére raktak össze; Manallace pedig bedugta a maga kontribúcióját a többi közé, de elôbb jókorát csavart a hátlapon, hogy a komolyabb kutatót nyomra vezesse. – Aztán? – kérdeztem. – Vagy fél év múltán Castorley értem küldetett. A sunnapiások megtalálták a dolgot, és mivel Dredd közölte, hogy hiányzik, tehát semmiféle pénzbeli lóláb nem lógott ki, félig-meddig elejétôl fogva biztosra vették, hogy hiteles. De azért áthívták Castorley-t. Ô tárgyalt a szakértôikkel, és tudományos vizsgálatokat javasolt. Ezt a bolhát egyébként én tettem a fülébe, mielôtt hajóra ült volna. Ez minden. Nos, aláírod a Nyílt Levelünket? Aláírtam. Mielôtt hosszabban házaltunk volna vele, egész sereg befolyásos 16 Az odavetett szöveg hevenyészett fordítása: Ama tápláló Anya (áldott emlékû Iskola) íme, engem, a szívesen látottat magával visz – (akit) Nicolasnak vélnek. – A szöveg odavetettségében is eléggé tudatos.
257
NV11-04.indd 257
2011.03.28. 7:59:46
név támogatta ügyünket, nem szólva a dicsô kincslelet minden apró részlete körül támadt irodalmi eszmecserék keltette hírverésrôl. Mindennek eredményeképpen a következô Birodalmi Kitüntetési Lista közölte, hogy Castorley elnyerte a Lovagkereszt Parancsnoki Fokozatát; Lady Castorley pedig már az újonnan nyomtatott névjegykártyával látogatta meg a baráti körét. Pár nap múlva Manallace magával vitt, hogy a házaspárnak kifejezzük elégedettségünket és örömünket. Jutalmunkképpen láthattuk, hogyan fest egy kipihent és felövezetlen – hogy úgy ne mondjam, pucéran dagonyázó – férfiú a Siker csúcsán. Biztosított bennünket, hogy „A Cím” semmit nem változtat jövôbeli kapcsolatunkon, hisz semmilyen tekintetben nem az ô személyének szól, hanem – mint ô gyakran hangoztatta – köteles hódolatként Chaucernek; „végül is – mondta, s belepillantott a kandallópárkányon lévô tükörbe – Chaucer ideáltípusa volt a Brit Birodalom „ygen tekelletes nemus Lovagjának”, már amennyiben e birodalom akkortájt létezett. Elfelé menet Manallace elmondta, két lehetôséget vesz fontolóra: vagy a szennysajtóban tesz közzé meglepetésszerû leleplezést, mely a reggeli mellé Castorley fejére rogyasztja a dicsôséget; vagy bizalmas beszélgetés során világítja meg Castorley-nak, hogy immár élete végéig köteles pártolni a hamisítást, mert ha ki akar hátrálni belôle, ô leleplezi. A második terv jobban tetszett neki. – Ha a sajtóban zúdítom rá a hideg zuhanyt, megbuggyan az ygen tekelletes nemus elméje. Márpedig az intellektusát épen akarom tartani. – No és a te pozíciód? A hamisítás nem sokat számít. De ha ezt a képébe vágod, meg is ölöd. – Föltett szándékom. Ja, az én pozícióm? Én... tizennégy áprilisa óta halott vagyok. De semmi sietség. Mit is mondott neked a hites asszony, amikor elköszöntünk? – Ecsetelte, milyen sokat jelentett a férjének a te együtt érzô megértésed. Úgy gondolja, Sir Alured nem méri föl egészen, mennyire lekötelezted. – Igaza van, de a megfogalmazást nem szeretem. – Puszta közhely – hogy Castorley közhelyét használjam. – Nem ennek az asszonynak a szájából. Ez az embernek a gondolatait is meghallja. – Soha ilyesmit nem éreztem. – Nem te játszol ellene. – Rossz a lelkiismereted, Manallace? – Hm! Ki tudja. Az enyém vagy az övé? Bár ne mondta volna. „Jobban, mint amennyire Sir Alured fölméri.” Egy darabig nem fordulok elô náluk.
258
NV11-04.indd 258
2011.03.28. 7:59:47
Távol is tartotta magát, amíg azt nem olvastuk, hogy Sir Alured múló gyöngélkedés miatt nem vehetett részt egy tiszteletére rendezett vacsorán. Érdeklôdésünkre azt a választ kaptuk, hogy mindez csak a túlfeszített munka okán, ideges emésztési zavar formájában jelentkezô természetes reakció, és Sir Alured bármikor örömmel fogadná Manallace látogatását. Manallace jelentette, hogy Castorley eléggé gyönge és nyúzott, de az új életforma és pozíció miatt csupa lendület, és büszke rá, hogy erôfeszítései ilyen szenvedéssel koszorúzták. Föltett szándéka minden e tárgybeli nyilatkozatát és következtetését egy hiteles és mértékadó kötetben kibôvítve, újraszerkesztve összegyûjteni. – Némi munkát nekem is bele kell adnom – mondta Manallace. – Ami az újságokban tôle megjelent a Leletrôl, azt majdnem mind összeszedtem, és megígérte, hogy ami hiányzik, pótolja. Segíteni fogok neki. Megint lesz valami célom. – Hogy akarsz nekilátni? – kérdeztem. – Gondolom, sorra idézem majd, milyen következtetésekre jutott a bizonyítékok alapján, s ezeket egybevetem a saját kísérleti eredményeimmel – a tintával, a csirizzel és a többivel. Elég érdekesnek ígérkezik. – De akkor is csak a te szavad áll az övékével szemben. Nehéz leleplezni a közkeletû hazugságot – mondtam. – Különösen ha te indítottad az útjára. Elnevette magát. – Errôl is intézkedtem – arra az esetre, ha bármi érne. Emlékszel a „kolostori himnusz-félére”? – Hogyne! Egész irodalma van már. – Nos, írd egymás alá azt a tíz szót, olvasd ki akrosztikonként az elsô, majd a második betûket, és lássuk, mire jutsz.17 A megfejtés a bankomnál van letétben. Kedvvel és kényelmesen látott neki az új feladatnak, Castorley pedig állta a szavát: mindenben segítette. Gyakorlatilag összedolgoztak, mivel Manallace azt javasolta, hogy Castorley összes szigorúan tudományos okfejtése szerepeljen egy helyen, a következtetések és a dicshimnuszok viszont a függelékben. Biztosította Castorley-t, hogy az olvasók ezt a szerkezetet szívesen fogadnák, amaz pedig érett megfontolás után beleegyezett. – Mindjárt más – mondta erre Manallace. – Így már nem lesz annyi lyuk az idézeteimben. Ha az olvasó három pontot lát, az jut eszébe, hogy az ember nem bánik tisztességesen azzal, akirôl ír. Egybefüggôen fogom idézni, s a párhuzamos hasábban bizonyítékról bizonyítékra, dátumról dátumra cincálom szét. Hanem ez a könyv jobban kimeríti, mint szeretném. Amióta együtt
17
Iames a manallace fecit – azaz James Manallace csinálta.
259
NV11-04.indd 259
2011.03.28. 7:59:47
dolgozunk, kétszer döntötte ágynak a gyomorgörcs. És pont az a fajta testileg is felfuvalkodott barom, aki képes egy vakbélgyulladással kórházba kerülni. Hamarosan megtudtuk, hogy a görcsös rohamokat epekövek okozzák, tehát a mûtét elkerülhetetlen. Castorley igen jól viselte a rossz hírt. Tökéletesen megbízott a sebészben, házának régi barátjában; mélységesen hitt önnön szervezetének erejében; szilárd meggyôzôdése volt, hogy semmi nem érheti, amíg a könyvét be nem fejezte; és mindenekfölött élt benne az Élniakarás. Hosszan értekezett e kedvezô körülményekrôl; hangja idônként felcsúszott, szeme a szokásosnál jobban csillogott, orra pedig kissé élesebb metszésûvé vált. Gleeagot, a sebészt csak egyszer-kétszer láttam Castorley-éknál, de mindig igen hozzáértô emberként emlegették. Castorley-nak azt mondta, ô így adja meg azt az árat, melyet a haza szolgálata valamilyen formában mindenkitôl megkövetelt; mert ha az igénybevételt tekintjük, ô, Castorley gyakorlatilag kint volt a fronton az alatt a három év alatt, amíg a Koordinált Felügyeleti Hivatalnál szolgált. Mindazonáltal a dolgot idejében elkapták, és néhány hét múltán Castorley-nak emiatt semmi aggódnivalója nem lesz. – No és ha meghal? – vetettem föl Manallace-nak. – Nem hal meg. Beszéltem Gleeaggal. Azt mondja, minden rendben lesz. – No és ha Gleeag szava is csak a közhely? – Ezt bár ne mondtad volna. De csak nem volna pofája ilyen csúf játékot ûzni velem – vagy a hites asszonnyal. – Miért ne volna pofája? Gondolom, volt már ilyen. – De Manallace konokul hajtogatta, hogy ez esetben a dolog lehetetlen. Az operáció jól sikerült; néhány hét múlva Castorley elkezdte átszerkeszteni a könyvet, s az anyag jó részét át is dolgozta. – Hadd csináljam úgy, ahogy én akarom – mondta, amikor Manallace protestált. – Úgy bánnak velem, mintha kisbaba volnék. Semmi kedvem hozzá, hogy Gleeag naponta idejárjon. De Lady Castorley közölte velünk, hogy férjének gondos felügyeletre van szüksége. Az utóbbi idôk megviselték a szívét, ezért semmiféle bosszúságnak vagy csalódásnak nem szabad kitenni. – Még akkor sem – fordult Manallace felé –, ha maga sokkal jobban tudja, hogyan kellene a könyvet megszerkeszteni, mint ô. – No de komolyan... – kezdte Manallace. – Én nagyon is ügyelek rá, hogy ne idegesítsem... Az asszony játékosan megfenyegette. – Ahogy azt maga elképzeli; de ne feledje, nekem Castorley mindent elmesél, amit maga mond neki, ahogy azt 260
NV11-04.indd 260
2011.03.28. 7:59:47
is mind elmesélte, amit ô mondott magának. Ó, nem arra célzok, amirôl maguk, férfiak beszélgetni szoktak. Úgy értem, amit az ô Chaucerérôl beszélnek. – Erre nem gondoltam – mondta Manallace gyönge hangon. – Sejtettem. Soha nem kímél; de nem is bánom – felelte az asszony nevetve, majd átment a napi rendes látogatásra megjelent Gleeaghoz. Gleeag azt mondta, nincs kifogása az ellen, hogy Manallace idôrôl idôre – mondjuk hetente kétszer – dolgozzon Castorley-val a könyvön, de támogatta Lady Castorley azon követelését, hogy ezek (a hölgy szavával) „megszentelt órák” semmiképp ne vegyék túlzottan igénybe a férjét. Akivel egyébként egyre nehezebb volt együtt dolgozni; ráadásul semmivé lett az a kis mérséklet is, amivel öndicséreti rohamait addig féken tartotta. – Azt mondja, a világirodalom történetében soha nem volt ehhez fogható – nyögte Manallace. – A mû elsô oldalán pedig – tudod, ô soha nem dedikál – engem kíván „föltüntetni”, mint „legbecsesebb asszisztensét”. A pokoli az a dologban, hogy az asszony unszolja: adja nyomdába minél hamarább. De miért? Mit gondolsz, mit tud? – Miért kéne tudnia bármit is? – Hallottad, azt mondta, Castorley mindent elmesél neki, amit nekem Chaucerrôl mondott. (Bár ne mondta volna!) Ha kicsit is utánaszámol, muszáj rájönnie, hogy Castorley elképzeléseit meg teóriáit egytôl egyig köznevetség tárgyává teszem. De akkor... akkor... Miért sietteti a megjelenést? Célozgat rá, hogy idegesítem Castorley-t. Közben ô nyaggatja állandóan, hogy igyekezzék. Castorley csakugyan túlhajszolhatta magát, mert néhány hónap múlva a jobb oldalában jelentkezô szúrásról kezdett panaszkodni; amire Gleeag azt mondta, szokványos jelenség, az operáció jelentéktelen következménye. Castorley a jelenség miatt ideig-óráig késlekedett, de aztán töretlen kedvvel folytatta a munkát. A könyv ôszre volt esedékes. Telt-múlt a nyár, a kiadó nyugtalankodott, Manallace-nak pedig – mint Castorley elpanaszolta, mikor jókora szünet után fölkerestem – éppen ilyenkor kellett elutaznia üdülni. Nagyon elégedetlen volt a hajdan fáradhatatlan hadsegéddel, aki újabban csak piszmog, és teli van idôpocsékoló ellenvetésekkel. És ezt már Lady Castorley is észlelte. Idôközben, Lady Castorley segítségével, ô maga minden tôle telhetôt megtesz, hogy siettesse a megjelenést, de Manallace elhányt valahová (mit gondolok, netán féltékenységbôl?) néhány fontos anyagot, amelyeket nemrég ô diktált le neki. Lady Castorley meg is írta Manallace-nak – aki egy kisebb autóbaleset miatt kénytelen tovább külföldön tartózkodni –, hogy a 261
NV11-04.indd 261
2011.03.28. 7:59:47
késedelem miatti idegeskedés árt a férje egészségének. A Kontinensrôl hazatérve Manallace meg is mutatta nekem a levelet. – Azt hiszem, Castorley csakugyan idegeskedett kissé – mondtam. Manallace megborzongott. – Ha külföldön késlekedem, rám sütik, hogy megölöm. Ha segítek, hogy hamar kihozza a könyvet, elvárják, hogy kinyírjam. Az asszony tudja. – Bolond vagy. Agyadra ment ez a dolog. – Dehogy ment! Ide figyelj! Emlékszel: Gleeag heti két alkalmat engedélyezett, hogy Castorley-val dolgozzam, délután négytôl hatig. Az asszony szavával ezek a „megszentelt órák”. Hallottad te is. Nos hát csakugyan azok! Gleeag és az asszony megszentelt órái! Csak az asszony olyan pokolian csúf, én meg olyan naiv marha vagyok, hogy hetekbe telt, amíg rájöttem. – Ez az ô kis ügyük – vetettem ellen. – Nem bizonyítja, hogy a nô bármit is tudna a Chaucer-dologról. – De tud! Castorley mindent elmesélt neki, amit annyi év faggatózásra nekem elmondott. A nô utánaszámolt, miután végighallgatta. És pontosan fölmérte, hol és hogyan állítottam fel a csapdáimat. Tudom! Megpróbált rászorítani, hogy bevalljam! – És te? – Nem is értettem, mire céloz, természetesen. Akkor a jelenlétemben megkérdezte Gleeagot, mit gondol, nem idegesíti-e Sir Aluredet a halasztódó megjelenés. Gleeag szerint nem. Azt mondta, ha a könyv megjelenik, eltûnhet minden további cél. Volt benne ennyi becsület. Hanem az a nô maga az ördög! – Mégis mit gondolsz, mi a terve? – Ha Castorley rájön, hogy csôbe húzták, belepusztul. Ez a nô a célozgatásaival állandóan piszkál, hogy járjon már el a szám. Azt akarja, hogy a kettônk közös kis tréfája legyen, meséltem. Gleeag hajlandó várni. Tudja, hogy Castorley halott ember. Az elszólásaik egyértelmûek: „volt” mondják rá, nem azt, hogy „van”. Tudják mind a ketten. De a nô még elôbb ki akarja nyírni. – Képtelenség. És mit akarsz tenni? – Mit tehetek? Manallace férfiasan küzdött: különféle problémákat talált ki, hogy Castorley érdeklôdését mellékútra terelje, s így késleltesse a megjelenést. Kevés sikerrel. Az ôsz során Castorley sokat idegeskedett, és egyre többet kínlódott a kiújult fájdalmas hasi görcseivel. Gleeag végül közölte vele, hogy a görcsöket szerinte egy lappangó és most lefelé mozgó epekô okozhatja. Egy második, viszonylag jelentéktelen mûtét egyszer s mindenkorra végét 262
NV11-04.indd 262
2011.03.28. 7:59:47
veti a kellemetlenségeknek. Arra az esetre, ha Castorley-t érdekelné egy másik vélemény, Gleeag megnevezett egy kiváló sebészt. „És akkor – mondta vidoran – mi ketten majd átbeszéljük magát.” De Castorley nem akarta, hogy átbeszéljék. Meggyötörte az oldalában fellépô fájdalom, melyet eleinte enyhített a Gleeag felírta májerôsítô oldat, de amely immár mindig, mindenütt ott ólálkodott – akár a fogfájás. Castorley legkönnyebben a dolgozóvá elôlépett hálószobában érezte magát, a kefelevonatai körében. Amikor kiállhatatlanok voltak a fájdalmai, elképzelhetônek tartotta a második mûtétet. Idôközben Manallace-szel – „a metikulózus Manallace”-szel, mint elnevezte – egyetértésre jutott abban, hogy a Mentzel-lapnak a Sunnapia Könyvtár által készített fakszimiléje nem egészen felel meg a nagy mû színvonalának, a Sunnapia-csapat pedig nagylelkûen vállalta, hogy újra elvégzi a munkát. Ez kora tavaszra halasztja a kiadást, de megvan az az elônye, hogy Castorley közben friss szemmel újra átfuthatja a szöveget. E híreket a rövidülô napokkal ritkuló látogatásaink során kaptuk. Castorley ragaszkodott a „megszentelt óráihoz”, Manallace pedig ragaszkodott hozzá, hogy ha csak lehet, elkísérjem. Ilyenkor ô és Castorley vagy félórát külön tanácskozott, míg én a szalonban a kiállhatatlan nagyórát hallgattam. Azután csatlakoztam hozzájuk, és segítettem kihúzni a maradék idôt, mely fôként Castorley szövegelésével telt. A szöveg – a „májerôsítô” hatására – gyakran ködös volt és kusza; Castorley arca pedig, mint a régi pergamen. Pár nappal karácsony elôtt – a mûtétet a rá következô péntekre tervezték – mentünk el együtt hozzájuk. Az asszony elénk jôve közölte, hogy Sir Alured a hideghullám miatt összeszedett egy bosszantó kis téli köhögést, de mi nehogy rövidebbre fogjuk a látogatást. Castorley kamilla- és eukaliptuszgôzben inhalált, mikor benyitottunk. A régi Sunnapia-fakszimilével intett felénk. Egyetértettünk: méltóbb kidolgozásra lenne szükség. Castorley ivott pár korty májerôsítôt, hátradôlt, és megkért, zárjam kulcsra az ajtót. Itt valami valahol nincs rendben, suttogta. Nincs kézzelfogható bizonyítéka rá, de itt van a levegôben. Érzi, hogy játszanak vele. És nagyon nincs ínyére. Valami nagyon nincs rendben ôkörülötte. Ugye mi is észrevettük? Manallace is, én is tagadtuk – nyomatékosan és külön-külön – hogy bármi effélét észleltünk volna. Egy enyhe köhögési rohamnál alig hosszabb szünet után rátört az a borzalmas, tehetetlen pánik, melyet csak rabnál rosszabb sorsú beteg ember él át, aki bármiféle szolgálatért, reményért az egészségesek ítélô irgalmához kénytelen folyamodni. Hogy ô el akar innen menni. Segítenénk-e bepakolni a nagy bôrtáskáját? Vagy ha az túlságosan fölkeltené bizonyos körök figyelmét, segítenénk-e, hogy felöltözzék és távozzék? Fontos ügyet kell rendbe 263
NV11-04.indd 263
2011.03.28. 7:59:47
tennie, és most, hogy birtokában van A Címnek, és tudja, mit akar, minden hamarosan jóra fordul, ô pedig visszanyeri az egészségét. Legyünk olyan drágák, bocsássuk ki, éppen csak ôvele akar beszélni – és megnevezte a régi asszonyt, a régi, Neminaka-beli becenevén nevezte meg. Manallace beleegyezett, s azt ajánlotta, húzza meg a májerôsítôt, hogy a hosszú szobafogság után kissé erôre kapjon. Castorley megfogadta a tanácsot, Manallace pedig azt mondta, legjobb lenne, ha a rövid séta után leköltözne a villájába a hétvégére, s a második korrektúrát is vinné. Még egyszer átnéznék az utolsó fejezetet. Ez a kábítás és munkájának némi további dicsérete jól hatott Castorley-ra: hamarosan álmos, szenvelgô mosollyal folytatta. Igen, a munka jó – bár az mondta, ki nem mondhatta volna. És dicsérte magát egy darabig, mígnem behunyt szemmel, zavartan ráncolt homlokkal közölte, hogy az a nô nemrég azt mondta, túl jó – az egész dolog, ha értjük, mire gondol, túl jó. Bár átérezhetnénk a jelentés pontos árnyalatait. Az a nô kételyeket sugalmazott, vagy inkább sejtetett? Azt mondta – vonjuk le mi a magunk következtetéseit – hogy a Chaucer-lelet „elôre látta az emberiség igényeit”. Dr. Johnson, persze. Ebben ô nem szorul súgásra. De mire célzott az a nô? Mindenható Isten! Az egész élet egyetlen burkolt gyanúsítás! És az a nô azt is mondta, hogy bármit megcsinálhat az emberekkel az, aki megspórolja nekik a gondolkodást. De mit akart ezzel mondani? Ô, Castorley soha nem volt rest gondolkodni. Egész életében lankadatlanul gondolkodott. És a munka nem túl jó, ugye nem? Manallace sem hiszi, hogy túl jó volna – ugye nem? De ahogy csip-csip-csipkedik az ember agyát meg a munkáját, az nagyon kellemetlen, ugye? De mit akar az a nô? Miért keveri bele folyton Manallace-t, aki csak egy barát – nem tudós kutató, pusztán a játék szerelmese – He? – Ezt Manallace maga is megerôsíthetné, ha itt volna, és nem a Kontinensen lopná a napot, épp amikor a legnagyobb szükség van rá. – Már megjöttem – szólt közbe Manallace remegô hangon. – Minden szavát igazolhatom. Nincs miért aggódnia. Ez a maga lelete... a maga érdeme... a maga dicsôsége és... az összes többi. – Esküdjék meg, hogy ezt neki is megerôsíti – mondta Castorley. – Az a nô egyetlen szavamat sem hiszi el. (Azt mondta, soha el nem hitte, már a házasságunk elôtt sem.) Ígérje meg! Manallace megígérte, Castorley pedig azzal folytatta, hogy ôt jelölte ki irodalmi hagyatéka gondozójául, a könyvbôl származó jövedelem pedig a feleségét illeti. – A teljes nyereség, levonás nélkül – lihegte. – Óriási piaci siker, ha jól elôkészítik. Magának nem kell a pénz... Graydonnál magának korlátlan hitele van. Hosszú idôbe... Köhögött, aztán, amint lélegzethez jutott, a fájdalom áttört a csillapító264
NV11-04.indd 264
2011.03.28. 7:59:47
szereken, s a jajszóval megtelt a szoba. Manallace felpattant, hogy elsiet Gleeagért, mikor egy erôs, magas, keserves, emberöltô óta nem hallott hang szólalt meg, mintegy a kínban fetrengô állat üvöltésének kíséreteként, e szóval: – Istenem, miért nem fojtja bele valaki az ordítást abba a vén disznóba odalent! Én nem bírom... Azt akartam mondani maguknak, fiúk, átok hoszszú idôbe telne, hogy Graydon nekem két mallér elôleget adjon. Kimenekültünk a szobából. Gleeag, Lady Castorley-val a lépcsôpihenôn várakozott. Másnap reggel telefonon közölte, hogy Castorley belehalt a bronchitisbe, melyet legyöngült szervezete képtelen volt leküzdeni. – Talán nem is baj – tette hozzá, miután megkértem, tolmácsolja részvétemet az özvegynek. – Hamarosan olyasmire bukkantunk volna, amivel úgyse tudunk megbirkózni. Távol lévén tôlük, felbátorodtam. – Gondolom, kezdettôl fogva tudták. Mi volt, végül is? – Rosszindulatú vesebántalmak – utóbb több áttéttel. – Nem lett volna értelme, hogy még ezzel is izgassuk. A lehetô legkisebb szenvedéssel engedtük távozni. Igen! Szerencsésen szabadult... Hogy? Ja? Hamvasztás. Pénteken tizenegykor. Akkor és ott találkoztunk, Manallace meg én. Elmondta, hogy az asszony megkérdezte: ki kell-e adni mármost a könyvet; ô pedig azt felelte: igen, most fontosabb, mint valaha, az asszony érdekében is, Castorley-éban is. – Hiszen ô lesz az özvegy a világ szemében – egy darabig legalábbis. Nagyon csúffá tettem magamat Castorley-val szemben? – Nem egyértelmûen – feleltem. – Viszont most – a nôvel szemben – egyértelmûen sikerült – mondta Manallace, és elôvette a fekete kesztyûjét. Mikor az elôírt papi szövegre a koporsó oldalvást átcsúszott a zajtalanul záruló csapóajtón, láttam, amint Lady Castorley tekintete megállapodik Gleeagon. MESTERHÁZI MÁRTON fordítása
265
NV11-04.indd 265
2011.03.28. 7:59:47
YVON GIVERT
Mindennap kiüríti Mindennap kiüríti a ládát kiszed mindent belôle juharlevelek mókus gyûjtögette magvak vagy kômorzsalék melyet a hegyekbôl hord ide a szél Zsákmányát szétteríti az asztalon elolvassa a postát Kikövetkezteti belôle az idôjárást a tájat azt hogy mit gondolhatnak emberek állatok errôl a különcrôl ki romok közé jött lakni és várja kizökkenthetetlenül hogy valaki üzenetet dobjon neki a postaládába melyet csak azért is kitett itt a vízmosás szélén
Csontvázamon az idô... Csontvázamon az idô átsüvít öngyilkos álmok maradnak utána a parton Térdem buldózerek dágványába süpped Menekülök tévelygek Zsibárusok megszállta foghíjtelken kóborlok Ópiumszívó int hogy kövessem Magamra maradok egy fa alatt melyen gyümölcs a hold
266
NV11-04.indd 266
2011.03.28. 7:59:47
Elôször csak dobon... Elôször csak dobon bolhapattogás (egy dobbôrön pattogó bolha nesze cseppet sem rémisztô) aztán a tamburmajor tüsszentése aztán egy valóban elviselhetetlenül hörgô trombon Én viszont higgyék el itt állok majd nyugodtan várom a tomboló vihart Kiáltásom visszhangja lekapta kalapom lesodorta parókám lefokozott most csavargok az utcán külvárosi alakként És mindezt egy bolha miatt amelyet kisujjam körmén szépen elmorzsolhattam volna
Húsz csontváz... Húsz csontváz a bánya homokjában. Rend a lelke mindennek, megszámoltam minden egyes porcikát. Mikor neveket kértek tôlem, kételyeimnek adtam hangot. Hiába egy a vérünk, az ember közel sem tudhat mindent a családot gyászba borító tragédiákról. Temessék ôket egyazon kereszt alá, mondtam a felelôsnek. Egyikük zafírköves gyûrût viselt – ez csakis én lehettem, senki más. Hagytam, hadd toljanak el egy kétkerekû targoncán, a többiekkel együtt. Semmit sem éreztem, mikor gyûrûsujjamat lenyiszálva ellopták az ékszert. Halványan még el is mosolyodtam. Csak én tudtam, hogy a gyûrû hamis.
267
NV11-04.indd 267
2011.03.28. 7:59:47
Ott hever... Ott hever Porba gyalázva Rongykupac kôzúzalékon Zászló gyanánt árnyéka lobog már csak mögötte Feje válla reszket lába lanyhán lobog az északi szélben mint bokrokra aggatott bugyogók Hangja segítségért kiált egy pillanattal a puskák csendje és visszhangja elôtt
Vörösbegy... vörösbegy madárhang az aranyesôbokorból hársfa pipiskedik felfújja magát egy csepp birodalom melyen uralkodol ahol alszol ahol álmodol ahová facipôben érkezem mint afféle gyerekrabló
Tárd ki kötényed... tárd ki kötényed beleszedem összes önkívületem lelkifurdalás dióit zokogásom birseit egyiket se veszítsd el együtt esszük meg mindet s ha érzed hogy fogad alatt szemcse ropog ôröld szét lassan elmorzsolódó szívem az 268
NV11-04.indd 268
2011.03.28. 7:59:48
Kardvirágom... kardvirágom jégkunyhóm víg hajnal-klárisom fagyöngyöm játékszerem hosszú ájult véraláfutásom éhem vízbogyóm nyújtózkodóm sóskakezem orchideám kizöldült tölgyem tavam zúzmarám szénarendem LACKFI JÁNOS fordításai
NV11-04.indd 269
2011.03.28. 7:59:48
JOŽE HRADIL
Képek arc nélkül
Hragyil Lajos és ifjú hitvese, született Fürstinger Terézia elsô közös nagy kívánsága egyszerû volt – legyen minél több gyermekük, akiket majd etetni, ruházni és iskoláztatni tudnak. Csakhogy a tanítói fizetésbôl kettejük – a vagyontalan félkarú tanító és háziasszony felesége – megélhetésére is alig futotta. Éppilyen, meglehetôsen egyszerû számításra alapozták hát tervüket, mesélte Jurijnak édesapja, József, és jól számítottak, mondta, hiszen már engem, elsôszülött fiukat is felvettek a tanítók gyermekeinek alapított árvaházba, Debrecenbe, úgy hatvan kilométerre szülôfalumtól, Egrestôl. Késôbb aztán öcsköseim és húgaim is sorra követtek, minden esztendôben egy-egy. Egresbôl, a kis bánáti faluból, amit az elsô világháború után Romániához csatoltak és a nevét is Igrisre változtatták, csak olyasmire emlékszem, ami egy elemista kölyök fejében megragad – sorolta elsô emlékeit Jurij apja –, leginkább az iskolára, ahol apám, Lajos tanította mind a négy osztályt, aztán az iskola tágas udvarára, a kis házra, amelyben születtem, a templomra és a halastóra. Az árvaházban hamarosan megjelent családunk másodszülöttje, Miska, utána évrôl évre jöttek a többiek, Feri, Nóra és Jani, akiket éppúgy mint engem, szintén felvettek az intézetbe. A fiatalabbak, Valika, Jenô, Lajos és Gyula más városokba kerültek, Kôszegre, Lajos Törökudvarra, Gyula Csörnyeföldre. Csak a két legkisebbet nem vették fel sehová. Minden hónap utolsó vasárnapján az intézetbôl kimehettünk a pusztába. A hortobágyi pusztába, erre az Európában egyedülálló, különös sztyeppre, ahova mindannyian örömmel kirándultunk, hogy kiélvezhessük a felkavart por és apró szemcsés homok ködében rezgô határtalan síkság ezernyi varázsát. Ott, a támadó szúnyograjok és bögölyök társaságában csodáltuk az elegánsan szálló ragadozó madarak, ölyvek, csérek, karvalyok, piros lábú pólingok és büszke sólymok röptét, és persze a csordákat, a temérdek állatot, sertést, birkát, bivalyt, lovat, meg a karikás ostort, botot, vesszôt suhogtató csikósokat és csordásokat. Engem különösen a sejtelmes délibáb bûvölt el, amely nyugat felé, a távolban hullámzott, ott, ahol a síkság peremén egyenes vibráló vonallá egyesült ég és föld. 270
NV11-04.indd 270
2011.03.28. 7:59:48
Az intézeti tanulóéveim végére, 1905 nyarára mindig emlékezni fogok. Három szekérrel évzáró kirándulásra vittek bennünket, végzôsöket a puszta kellôs közepére, ahol nekem is, és alighanem osztálytársaim többségének is beteljesült a nagy álma: az egész napot, az egész éjszakát, sôt a következô napot is a Kilenclyukú, kilenc boltívû híd közvetlen közelében tölthettük. Több hátborzongató legendát is hallottunk a híres-nevezetes hídról, különösen az üldözött Rózsa Sándor története nyûgözött le bennünket, aki az utolsó pillanatban úgy menekült meg a pandúroktól, hogy a Hortobágy patak fölé hajló kilenc lány hátán futott végig, mesélte Jurijnak az apja. Az elsô világháborút követô szélcsend tele volt bizonytalansággal. Jurij édesapja nehéz döntés elôtt állt: maradjon-e a frissen alakult Szerb–Horvát– Szlovén Királyságban, vagy lépje át az új határt és menjen vissza a megcsonkított Magyarországra, fivéreihez és nôvéreihez, Debrecenbe, Budapestre, Kispestre, Ceglédre vagy Gárdonyba, ahol az övéi családot alapítottak, otthonra találtak. Inkább az innensô oldalon maradt, ahogy munkaadója, Sömen ügyvéd mondogatta, aki csakúgy mint a háború elôtt, igényes feladatokkal bízta meg, például olyan adatok rendszeres gyûjtésével, melyeket az ügyvéd a szomszédos Magyarország és az újonnan létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság közt kialakult súlyos nemzetközi bonyodalom megoldásához használt fel. Az ilyen munka megkívánta a magyar nyelv megbízható ismeretét, de persze a szlovénét és a murántúli szlovén nyelvjárásét is. Jurij nyolcéves lurkó volt, amikor rokonságának egy részével, nagybácsikkal és nagynénikkel, unokatestvérekkel és másokkal életében elôször találkozott. Abban az évben elsô alkalommal töltötte szünidejét Magyarországon, nagybátyjánál, Feri bácsinál, a péknél, akinek saját péksége is volt. Felejthetetlen péksége. Hogy mit jelentett az örökké éhes kisfiúnak, hogy reggelente magába szívhatta a frissen sült zsemle illatát, azt csak ô maga tudta. Mámorító érzés volt. Igaz, nagybátyjának szigorúan tilos volt akár csak egy zsemlével is többet sütni, mint amennyit a háborús törvény elôírt. A lisztet dekára kiszámítva kapta, meghatározott volt a zsemle súlya is, amit akkoriban jegyre adtak Magyarországon, tehát Kispesten, Budapest külvárosában is. Csakhogy nagybátyja, aki végtelenül szerette Jurijt, mindennek ellenére titokban szinte minden reggel félretett neki valami finom péksüteményt. Titokban – igazából azért, hogy felesége, Juliska, Jurij nagynénje meg ne tudja. Juliska nem kedvelte a fiút, neki Jurij csak szláv csavargó volt, vagy vend, ahogy akkoriban Magyarországon a muramenti szlovénokat nevezték. 271
NV11-04.indd 271
2011.03.28. 7:59:48
Apja másik fivérére Jurij halványabban emlékezett. Nála, Gyula bácsinál egyszer az egész családjával csak néhány napot töltött el. Gyula bácsi egy budapesti soklakásos emeletes nagy bérházban lakott a nevezetes Eiffel-féle Nyugati pályaudvar közelében, a Podmaniczky utca tízben. Lakása sokkal tetszetôsebb volt, mint Feri bácsié Kispesten. Polgári lakás – Gyula tekintélyes ember volt, a Margit-szigeti elôkelô szálloda fôszakácsa –, tele biedermeierrel, mutatós bútorokkal, üvegezett vitrinekkel, zongorával, mély fotelekkel, könyvespolcokkal. Itt minden szép volt, sokkal szebb, mint Jurijék belatinci lakásában. Csakhogy Gyula bácsinál is nagyon kellett vigyáznia, nála történetesen arra, hogy hova ül le, mit vesz a kezébe. Itt is a nagynénje, Gyula bácsi felesége miatt. Igen, a nagynénje miatt, akinek a neve, Ica, anynyira fura volt, hogy Jurij mindenfélét el tudott képzelni róla, még mielôtt megismerte. Jurijnak azért volt emlékezetes ez a látogatás, mert Budapestrôl, ahova tervük szerint hosszabb szabadságra jöttek, hanyatt-homlok haza kellett menekülniük. A várost ugyanis az érkezésüket követô harmadik vagy negyedik estén bombatámadás érte. Azon az estén Jurij legjobban az apjáért aggódott, akárcsak a háromemeletes ház minden asszonya a férjéért. Félt, nagyon félt, hiszen megmondták neki, és saját szemével is látta, hogy apját éppúgy, mint a nagy bérház minden férfiemberét halálos veszély fenyegeti. Apjának is – reflektorok fényében, amelyekkel repülôkre vadásztak, majd megvilágították a gépet, hogy lelôhessék – sisakkal a fején ôrködnie kellett, figyelnie, nem történt-e baj, nem gyulladt ki, nem zuhant le, nem dôlt össze, nem szakadt le, nem tört be valami. A ház többi lakóját leküldték a sötét pincébe, ahol rengeteg gyerek és nô zsúfolódott össze. És mindenki jajveszékelt, kiabált, tülekedett, és – Jurij nem értette, miért – civakodott. Egy idô után, amikor már megszólaltak a bombák, amelyek valahol a városban robbantak fel, a veszekedôk lecsillapodtak. Csend lett, a gyerekek és asszonyok összeverôdtek, közelebb tolták a székeket, padokat, hokedliket, és egymáshoz bújtak. Akik egy perce még lökdösôdve harcolták ki a csakis nekik járó, kisajátított, legbiztonságosabb helyet, most mintha parancsszóra tették volna, összekapaszkodtak a többiekkel, a fojtott jajgatás, pityergés és sóhajtozás egybekovácsolta az embereket. De mihelyt megszólaltak a szirénák, megint szétfutottak, mindenki sietett kifelé, az asszonyok megint könyökölve és szitkozódva, hogy minél hamarább a férjük mellett lehessenek. Jurij apja már másnap reggel eldöntötte, hogy azonnal hazamennek. Öszszecsomagoltak, vonatra ültek, és elindultak Muraszombatba. Az utazás kora délelôttôl késô délutánig tartott, Jurijnak úgy tûnt fel, legalább tíz órát ült a vonaton, és még akkor sem értek haza, csak egy isme272
NV11-04.indd 272
2011.03.28. 7:59:48
retlen állomásra, ahol várniuk kellett a csatlakozásra. A vonat nagyon sokára jött, hiszen az állomásról elsétáltak – ugyan hova máshova – a helyi temetôbe. Jurij emlékezett rá, hogy lefeküdt az elsô sírra, amelynél megálltak, és mint akit fejbe vertek, elaludt. Árnyékban, fenyôk és más fák lombja alatt. Elviselhetetlen hôség volt, az utazás hazáig még sokáig tartott, kétszer is át kellett szállniuk. Arra is emlékezett, ahogy durcásan fogadkozott, hogy soha többé nem megy Budapestre. Nôvére, Edit még sokáig utánozta nyafogó méltatlankodását. Amikor végre megérkeztek haza, Belatincba, a saját udvarukba, amely fölött békés volt az égbolt, a saját fedelük alá, a csendes falak közé, mindanynyian szemlátomást megkönnyebbültek. Jóval a rossz emlékû Rákosi Mátyás bukása után, pontosan két évre rá, hogy l956-ban kitört a világot megrázó magyar forradalom, Jurij az apjával ismét Budapestre utazott. Utolsó látogatásuk óta több mint egy évtized telt el, véget ért a második világháború, Magyarországon a szovjet hadsereg újra csillapította megszálló étvágyát, és az l956-os forradalmat is leverte. Minthogy magyarországi rokonaikról Jurijék jóformán egy évtizedig szinte semmit sem tudtak – hiszen a két állam, Jugoszlávia és Magyarország igen rossz viszonyban volt, még a postaforgalom is szünetelt –, apa és fia úgyszólván vaktában vágott neki az útnak. De már érkezésük másnapján Gyula bácsi lakásában, ahol Jurijék megszálltak, összegyûlt apja összes fivére és húga, Nóra kivételével, aki a távoli Debrecenben élt. A találkozó önmagában is különös volt. Egy kívülálló azt mondhatta róla, hogy az asztalnál kevés szó esett, az is mindig halkan, sôt akárkinek, például Jurijnak is, aki nem értett jól magyarul, úgy tûnhetett fel, hogy a testvérek egy-egy megértô szót fûznek egymáshoz, szót a szóhoz, mely hol egyikük, hol másikuk szájából hangzik el. Az azonban egy idegen szem figyelmét sem kerülhette el, menynyire hasonlítanak egymásra az összesereglett nôvérek és fivérek, mintha egy szájból köpték volna ôket, egyforma volt jellegzetesen lekerekített orruk, és mosolyuk, amely alighanem együtt fogant az elsô gyerekkel, Jurij apjával, és nem maradt hûtlen a legfiatalabbikhoz, Gyulához sem, aki 1901ben született, abban az esztendôben, amikor Jurij nagyapja Csörnyeföldben meghalt. Egyfélék voltak, mint akik világéletükben egy fedél alatt éltek, éjjelnappal egy kupacban, és önkéntelenül utánozták egymást. A valóság homlokegyenest más volt, hiszen a sors, a nehéz életkörülmények már a kezdet kezdetén szanaszét szórták ôket. Az elsô gyerekek, a legidôsebbek, úgyszólván alighogy járni és eszmélni kezdtek, elkerültek a tanítók gyermekeinek alapított debreceni árvaházba, mások egy-egy hason273
NV11-04.indd 273
2011.03.28. 7:59:48
ló intézetbe Budapest környékére vagy Kôszegre, ahova ugyanolyan feltételek mellett szintén csak tanítók gyerekeit vették fel, anyagilag nehéz helyzetbe került szülôkét, mint amilyen a testvérek félkarú édesapja és vagyontalan, kimerült édesanyja volt, akinek életét a kilenc gyerek sorozatos szülése határozta meg. A testvérek Magyarország különbözô szegleteiben nôttek fel, ebben vagy abban az árvaházban, ahol díjmentesen tanították ôket, ahol irodistának, péknek, fodrásznak, szakácsnak, a lányok pedig gazdasszonynak tanultak ki. És mint régi találkozásaik során, most is sokat beszélgettek ifjú éveikrôl, felidézték gyerekkoruk szórványos közös emlékeit, különösen azokat, amelyek a két világháborúhoz kötôdtek. Aztán a szocializmusra terelôdött a szó, amelyet mindannyian nehezen viseltek, kiváltképpen az orosz megszállást. A különös meghittség – ami olyan beszédesen sugárzott a testvérek arcáról, és nemcsak arcáról, de az apró gesztusokból, a titokban elejtett könnyekbôl – késôbb a leveleket is átjárta, melyeket ezután Jurij apjának írtak Belatincba. Amikor aztán apjával az elôzô napi családi összejövetelrôl beszélgetett, Jurij megjegyezte, hogy szerinte rokonai félénken szóltak egymáshoz, hogy a találkozó visszafogott volt. Apja elmosolyodott és ráhagyta, hogy csakugyan volt a levegôben valamiféle óvatosság, amit ô is észlelt, de lassanként kiderült, hogy testvérei sokkal több szörnyûséget éltek át, mint ô, hogy rengeteg csapás érte ôket, különösen az ötvenhatos forradalom után, így aztán magától értetôdônek tartotta, hogy ott, a szabad ég alatt, a lugasban is halkan beszélgetnek, mint akik hangos szót még ott sem mernek kiejteni. Hogy minden külföldi látogatót szigorúan ellenôriznek, azt apa és fia már Magyarországra való érkezésekor tapasztalta, hiszen akárcsak Jugoszláviában, Budapesten is haladéktalanul be kellett jelentkezni a rendôrségen, majd hazautazás elôtt egy nappal kijelentkezni. De mert elutazásuk napján az Operaházban az ünnepelt magyar énekes, Simándy József szerepelt, és mert Ica néninek sikerült jegyet szereznie a magyarok nemzeti operájára, a Bánk bánra, Jurij és apja kérvényezte, hogy egy nappal késôbb utazhasson haza. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerû, a rendôrségen lecsaptak rájuk és külön-külön kikérdezték ôket, hogy ugyan miért, mégis hogy képzelik, tessék indokolni és így tovább. A tortúra ellenére végül maradhattak, és azzal a megállapítással vigasztalták egymást, hogy minden jó, ha a vége jó. KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása
274
NV11-04.indd 274
2011.03.28. 7:59:48
RAOUL SCHROTT
A szentrôl és egyre és mindenben csak téged kerestelek ina és én a lepedôt épp úgy markolták a kezek anna cserzett szája volt a tiéd és isha éhe mindenre aminek gyantás-mézes íze volt éva úgy szaglott ahogy te ott ahol a kulcscsont mélyedése batseba úgy rejtette el mint te az ölét judit és júlia járása hasonlított és vágyuk a csillapíthatatlanra meg borra és zenére nálad így vagy úgy szebb több is akadt hiába-vágyottak de mégis te vagy ki velem vagy éjjel mikor az ablak üresen dereng az asztalon korsó és kenyér maradt itt ebben a hotelben itt és most sokak akik alakot adtak neked részeseid ma is de téged sose találtalak: szépséged törött annyi cserépdarab a fürdô tejüvegén át látom az ajtó épp csak ujjnyira nyitva ahogy a csapnál megmosod hónaljad és hasad és látom ahogy ott állnak mind helyetted és mind hasonlítanak és látom magam karom kinyújtva hosszú ideje már hogy mellettem idegen nô nem aludt és vágy nélküli volt a meztelen közel és mint a két folyam melletti eukaliptuszok ágyuk embernyi mély lapockád vonala kérgükön futott a reggel minden átmenet nélkül kinn az ágakra tapadt tudod te a szemeimen láttad neked mindig az árulkodott és én a tiéden egymáson vagy ami maradt azon gyakoroltuk a szerelmet félresikerült és aztán úgy maradt 275
NV11-04.indd 275
2011.03.28. 7:59:48
és egyre és mindenkiben csak téged kerestelek és hogy téged bennük kétség nélkül felismerjelek megtanultam úgy érinteni hogy ne is fogjam ôket nevüket mintha tiédet írom ide
A szél történetei IV és a szél újra összerakja majd a tagjaidat, új bôrbe bújtat téged, az este korsója meríti a szád és holnap újra várni foglak, jobbomban újsággal, bal kezem üres, a dél és a nappal hírnöke, kolumbuszod, vagy felôlem akár galambod szárnyaim fából, sorsjegy minden szavam, 17, a sárga rózsa, 23, a rézrózsa, ingyenes ahogy lenni szokott, a szomorúság, szétszórom amit nyitott kezemmel éppen még elkaphatok, és most megnevezlek, erre a fehér lapra, csak egyet, egyet felejtettem el, a szívet, ezt a verklit, automatikus zongorát és amit csak akarsz, mindent, kivéve a szél történetét
Alakzatok csak a galambok rekedt nyögései a párkányon nem a pacsirta nem ám a csalogány a lift döndülései és konyhai tányércsörömpölés hallatszik lenn a túlfûtött hotelszobában ahol a szobalány lepett meg minket amikor már nem nagyon tudtuk mi merre hacsak nem át a fehérlô bôrön és alváshoz mereven összezáruló lábaid mint az úszók ollózó lábai elrugaszkodásnál vörös szemekkel azért a kevés élvezetért amit kézhez kapunk mindennek ellenére a visszajárót amit sehol nem lehet már átváltani 276
NV11-04.indd 276
2011.03.28. 7:59:48
sem ezért az ajkakról leolvasott történetért s nem értünk szól vasárnap reggel a hazaúton az ablaknak dôlve amerikai prédikátor a rádióban az autópálya fölött rögzített hôlégballonok és minden tekintet fölfelé mered
Erato íróasztalom tölgydeszkáin ül a nap hátába süt ott ahol az írógép is áll és fél lábát lógázza épp nem akarom ôt csak ígéretét · melle dudorodik az ingem alatt mikor vállát vonogatja az összes magazin pózait ismeri még ha nem is sikerülnek neki · leplezetlen utóirat térdeinél fogva vonom magamhoz odakinn fügefa törzsén a fény feketén csorog le a földig a nyár fehér notesz tele kérdôjelekkel és kihúzott mondatokkal így él ô velem · és túl gyakran egyedül átkozza a kutyákat az isteneket védi a sötétség egy megkövült mosoly a fûben kavicsút simul elénk · annyi töredék hogy összegyûjthetetlen annyi különbözô arc megosztjuk az alvást és a kenyeret · itt csak a szél felejt míg ennek a szobának az ablakait lakja most egyik comb a másikhoz dörgölôzik amíg lábujjhegyre ereszkedsz le épp és asztalomat nedvesítô lenyomatod eltûnôben · keskeny sötét hold címerpajzsa
277
NV11-04.indd 277
2011.03.28. 7:59:48
Az írás története λυκοφος · így hívták a görögök a hamis hajnal farkasbozontját amikor még mint a kutya morog · még csak nem is ébredtél fel rá mégis írt valamit kezed a homokba úgyhogy már nem megyek ki · a part minden lépésnél egyre beljebb csúszik a tengerbe zúgva de ha csendben maradok álmodban nyelvvel és ujjal rajzolod hasamra az ábécét · a száj az ómega a lambda a farok · bár inkább fejedre húzott lepedôvel mondod ki ami most ott áll · az ég szeme alatt valami feketedik de nappalra kinövi azt is · ez csak egy másik kifejezés a vállak hajlatára a gödröcskére a nyakon és arra hogy karom addig ér ahol leolvassa a υ-t a mellek tövénél · mint éjszaka ZSELLÉR ANNA fordításai
278
NV11-04.indd 278
2011.03.28. 7:59:49
SZAÁDAT HASZAN MANTÓ
A bajusz
Ha a Fárasz Roadról befordul abba az utcácskába, amelyiknek Fehér sikátor a neve, nos, a legvégén néhány étkezdét talál – persze Bombayban minden lépésre jut egy falatozó –, de azok, amelyekrôl beszélek, azért különlegesek, mert történetesen abban a negyedben találhatók, ahol a legkülönfélébb prostituáltak laknak. Idôtlen ideje, nagyjából húsz éve annak, hogy ezekbe az étkezdékbe járok enni meg teázni. Ha kilépünk a Fehér sikátorból, a Playhouse következik, ahol egész nap áll a bál, egymás után mennek a filmek. A negyed minden kis utcájában négy-öt mozi van, és a bejáratuk elôtt fülsiketítô csengôszóval invitálják a nézôket: – Gyertek, gyertek... Csak két áná... Elsô osztályú szórakozás... Két ánáért... – Megesik, hogy a csengettyûsök erôszakkal taszigálják az embereket befelé. A mozik elôtti székeken és padokon fejüket masszíroztató emberek üldögélnek, akiknek rendkívül tudományos módszerekkel kezelik a kobakját – a masszírozás csakugyan remek dolog, de nem bírom felfogni, hogy a bombayiak miért vannak ennyire elbûvölve tôle, éjjel-nappal, minden pillanatban elengedhetetlen szükségét érzik annak, hogy beolajoztassák és megmasszíroztassák a fejüket. Ha úgy hozza kedvük, éjjel háromkor is könnyûszerrel hívathatják a masszôrt, hisz Bombaynak bármely sarkában legyenek is, biztosan egész éjjel hallhatják ezt a hangot: „sszír... sszír... sszír...” Ez errefelé a masszírozás rövidítése. A Fárasz Road igazából csak egy utca neve, de egy egész negyedrôl kapta, arról, ahol a prostituáltak tanyáznak. Viszonylag nagy városrész számos sikátorral, és azoknak is megvan a maguk neve, a negyedet mégis csak Fárasz Road vagy Fehér sikátor néven emlegetik. Ezekben a szûk utcácskákban sok száz, rácsos ablakú üzlet található, bennük mindenféle fajtájú és a legkülönfélébb korú nôkkel, akik ott üldögélnek és árusítják a testüket, igencsak eltérô áron, nyolc ánától nyolc rúpiáig, nyolc rúpiától nyolcszáz rúpiáig – ebben a kerületben minden árfekvésben találhat nôt magának. Zsidó, pandzsábi, maráthi, kasmíri, gudzsaráti, bengáli, angol-indiai, fran279
NV11-04.indd 279
2011.03.28. 7:59:49
cia, kínai, japán: egyszóval bármiféle nôre befizethet. Hogy milyenek ezek a nôk? – bocsásson meg, errôl ne engem kérdezzen, elég annyi, hogy nôk, és vannak kuncsaftjaik. Ebben a kerületben sok kínai is lakik. Nem tudni, mivel foglalkoznak, de lakni itt laknak, ebben a negyedben. Néhányuknak vendéglôje van, a cégtáblájukon a feliratok mint bogarak hemzsegnek, tudj’ isten, mi van odaírva. Laknak a kerületben üzletemberek és külföldiek is, a világ minden sarkából. Van egy kis utca, a helybeliek Arab sikátornak hívják. Abban az idôben, amelyrôl mesélek, valószínûleg húsz-huszonöt arab élt ott, azt mondták, gyöngyökkel kereskednek, a többiek pedig pandzsábiak meg rámpuriak voltak. Ebben a sikátorban vettem ki szobát magamnak, amelybe a nap sehogy sem tudott besütni, ezért állandóan égett a lámpa. Havi kilenc rúpiát fizettem érte. Ha sohasem lakott még Bombayban, aligha hiszi el, hogy itt senki sem avatkozik a másik dolgába. Ott fordulhat fel a szobájában, senki se nyitja magára az ajtót. Kész csoda, ha a tudomására jut, hogy a szomszédjában meggyilkoltak valakit... De az Arab sikátorban élt valaki, aki közel s távolban mindenkirôl tudott mindent. Mammad bháínak, azaz Mammad testvérnek hívták az illetôt. Mammad bháí rámpuri volt, és kiválóan jártas minden ismert harcmûvészetben. Gyakran hallottam a nevét az étkezdékben, amikor az Arab sikátorba költöztem, de hosszú ideig nem volt alkalmam találkozni vele. Hajnalok hajnalán indultam el az albérletembôl, és csak késô éjszaka értem haza. Minden elfoglaltságom ellenére is nagyon szerettem volna találkozni Mammad bháíval, mivel számtalan történet keringett róla az Arab sikátorban: ha húsz-huszonöt állig felfegyverzett ember támadna rá, akkor sem lennének képesek még a haja szálát se meggörbíteni, egy perc múlva ott hevernének leterítve. Azt is mesélték, hogy egész Bombayban nincs senki, aki hozzá foghatóan forgatná a kést. Ha megkésel valakit, az illetô észre sem veszi, megtesz még vagy száz lépést, aztán egyszer csak összerogy. Ilyen biztos a keze! Arra ugyan nem vágytam, hogy megtapasztaljam, mennyire biztos a keze, de a róla keringô történeteket hallgatva feltámadt bennem a kíváncsiság. Még ha nem beszélek is vele, legalább hadd lássam közelrôl, miféle szerzet. Az egész negyedre rávetette az árnyékát a személye, igazi „keresztapa” volt, dádá, de az emberek ennek ellenére nem fáradtak bele a dicséretébe: senki sem látta, hogy valaha szemet vetett volna bárki lányára, menyére, ami a nôket illeti, puritán volt, a szegények kínjait pedig mindig meghallgatta; az Arab sikátorban, sôt nemcsak ott, hanem valamennyi szomszédos utcá280
NV11-04.indd 280
2011.03.28. 7:59:49
ban, ahány szegény asszony csak volt, mind ismerte. Ugyanis segítette ôket anyagilag. De ô maga sohasem ment el hozzájuk, csak valamelyik legényét küldte oda, hogy általa szerezzen tudomást a hogylétükrôl. Fogalmam sincs, honnan származott a jövedelme – jókat evett és jó ruhákban járt –, volt egy kis lovas kocsija, izmos, erôs póni húzta; a kocsit maga hajtotta, rendszerint három-négy embere is vele volt, tisztelettudó fickók. Miután körbejárta a Bhindí bázárt, vagy felkereste valamelyik muzulmán szent sírhelyét, visszahajtott kocsijával az Arab sikátorba, beült egy iráni étterembe, és belemerült a legényeivel a harcmûvészetek finomságainak tárgyalásába. A szobám mellett volt még egy másik kis szoba, ahol egy márvári muzulmán táncos, Ásik Husszein lakott. Ásik Husszein százszámra mesélte a Mammad bháíról szóló történeteket. Mint mondta, Mammad bháí kincset érô ember: egy alkalommal Ásik Husszein gyomorfertôzést kapott, s amikor Mammad bháí errôl értesült, összegyûjtötte az összes Fárasz Road-i orvost, és azt mondta nekik: – Jól figyeljetek, ha Ásik Husszeinnek bármi baja esik, mindannyiatokat agyoncsaplak... Ásik Husszein mély meggyôzôdéssel állította: – Mantó úr, Mammad bháí egy angyal, egy igazi ôrangyal... Megfenyegette az orvosokat, hogy mind remegni kezdett, és úgy meggyógyítottak, hogy két nap múlva talpra álltam. Az Arab sikátor koszos kis étkezdéiben még ennél is többet hallhattam Mammad bháíról. Az egyik ember, aki valószínûleg az alárendeltje volt, és azt tartotta magáról, hogy remek vívó, ezt mesélte: – Mammad bháí olyan éles acéltôrt tart a ruhája korcába dugva, hogy borotválkozni lehet vele... És ennek a tôrnek nincs hüvelye, csak úgy csupaszon hordja, egészen a hasához szorítva... Olyan hegyes, hogy ha beszélgetés közben, vagy amikor lehajol, Mammad bháí csak egy kicsit is elvétené a mozdulatot, menten bevégezné az életét. Napról napra erôsebb lett tehát bennem a vágy, hogy találkozzam Mammad bháíval. Nem is tudom, milyennek képzeltem a fizimiskáját, megjelenését. Ennyi idô elteltével csak arra emlékszem, hogy egy Mammad bháí nevû nagydarab ember képe lebegett a szemem elôtt, aki úgy festett, mintha a Hercules bicikliket lépten-nyomon hirdetô plakátokról szállt volna le. Már kora hajnalban munkába indultam, este tíz óra tájban pedig, amint letudtam a vacsorát és hazaértem, azonnal elaludtam. Ilyen körülmények között ugyan mikor láthattam volna Mammad bháít? Sokszor elgondoltam, hogy nem megyek be dolgozni, hanem az egész 281
NV11-04.indd 281
2011.03.28. 7:59:49
napot az Arab sikátorban töltöm, és megpróbálok találkozni vele, de ez sohasem sikerült, mivel nevetségesen sok dolgom volt a hivatalban. Akkortájt váratlanul olyan csúnya maláriás rohamot kaptam, hogy komolyan megijedtem. Az Arab sikátor egyik orvosa figyelmeztetett: – Fennáll a veszélye, hogy súlyosbodik a maláriája, és tüdôgyulladás lesz belôle. Egyedül voltam, mint az ujjam. Aki korábban megosztotta velem az albérletet, Púnában kapott állást, így az ô baráti társaságára sem számíthattam. Lázasan ziháltam, és annyira gyötört a szomjúság, hogy a szobámban tárolt összes víz sem volt elegendô, ráadásul nem akadt barát a közelben, aki törôdött volna velem. Elég jó egészségnek örvendek, általában észre se szoktam venni, hogy törôdésre lenne szükségem, de csuda tudja, miféle láz volt ez, miféle malária, vagy mi a fene, hogy kiszívta minden erômet, fájt minden porcikám. Elôször vágytam rá, hogy legyen mellettem valaki, vigasztaljon, vagy ha nem vigasztal is, legalább néha rám nyissa az ajtót, hadd örüljek, hogy van valaki, akit érdeklek. Két napon keresztül hánykolódtam az ágyban nagy fájdalmak közepette, de nem jött senki. Igaz, ugyan ki jött volna, hisz alig ismertem valakit, talán két-három embert, és ôk is messze laktak, úgyhogy még a halálom híre sem jutott volna el hozzájuk. Egyébként is kit érdekel Bombayban a másik ember sorsa? Él-e, hal-e, kinek mi köze hozzá…? Borzasztó állapotba kerültem. Ásik Husszeinnek pedig megbetegedett a felesége, ezért hazautazott a szülôföldjére. A kifôzdében dolgozó egyik fiú mesélte, mert hát ki mással válthattam volna néha szót. Nagyon elesett voltam, és éppen azon gondolkoztam, hogy levánszorgok, szólok már valakinek, amikor kopogtattak az ajtón. A kifôzdés fiú lesz, gondoltam, a „külsôs”, ahogy az ilyet Bombayban nevezik, úgyhogy elhaló hangon kiszóltam: – Gyere be! Nyílt az ajtó, és egy vékonydongájú férfi lépett be, akinek legelôször a bajsza ötlött a szemembe. Ezt az embert a bajusz teszi. Úgy értem, ha nem lenne ekkora bajsza, lehet, hogy fel sem tûnne. Mintha egész létének a bajusz adna értelmet. Vilmos császáréhoz hasonló bajszát pödörgetve odalépett az ágyamhoz. Mögötte sorban bejött még három-négy igen furcsa öltözékû ember. Elcsodálkoztam: kik ezek, és mit keresnek nálam? A császárbajszos cingár férfi nagyon kedves, bensôséges hangon szólított meg: 282
NV11-04.indd 282
2011.03.28. 7:59:49
– Vamtó úr, ez igazán túlzás... A fenébe, miért nem értesítettél? Nem furcsálltam, hogy a Mantóból Vamtót csinált, de amúgy sem voltam abban az állapotban, hogy helyesbítsek. Bágyadt hangon csak azt kérdeztem a bajuszostól: – Ki vagy te? – Mammad bháí! – felelte. Az ég tudja, hogy történt, de saját erômbôl felültem: – Mammad bháí? Te vagy Mammad bháí? A híres maffiafônök? – szaladt ki a számon, de nyomban ráébredtem a faragatlanságomra, és elhallgattam. Mammad bháí a bajuszát kicsit feljebb nyomta a kisujjával, és elmosolyodott: – Igen, Vamtó testvér, én vagyok Mammad bháí, a nevezetes dádá. Hallottam a „külsôstôl”, hogy beteg vagy... A fenébe, micsoda dolog, hogy nem üzented meg...? Aztán fôhet Mammad bháí feje, ha ilyesmi történik. Éppen válaszolni akartam, de ekkor egyik emberéhez fordult: – Na, mi is a neved?... Eridj, de szedd a lábad, és... hogy a fenébe hívják azt a doktort?... tudod, melyiket... szólj neki, hogy Mammad bháí hívatja... Siess vissza, de nyomban... Mindent hagyjon félbe, jöjjön rögtön... és figyelj csak, el ne felejtsem, szólj neki, hogy hozza magával az összes orvosságát... A fickó, akire Mammad bháí ráparancsolt, lódult azonnal. Én csak hallgattam, s az járt a fejemben, hogy látom ôt – lázas agyamban kavarogtak a mesék, mindaz, amit csak hallottam róla, de teljes összevisszaságban: ahogy elnéztem, bajsza minden mesére rávetette az árnyékát. Úgy éreztem, csak azért növesztett bajuszt, hogy igen kedves, érzékeny és finom metszésû arcát rettegetté tegye. Lázgyötört agyam azt súgta, Mammad bháí igazából nem olyan félelmetes, mint mutatja magát. A szobámban még egy szék sem volt, így hát az ágyam szélén kínáltam hellyel Mammad bháít, de nem ô ült le: – Inkább állok – mondta igen kimérten. Aztán fel-alá sétálgatva, noha a szobában egyáltalán nem volt hely efféle fényûzésre, felemelte a kurtája szélét, és elôvette a padzsámája korcába dugott tôrt. Ezüstbôl lehet, véltem, hisz annyira villog... Elôvette a tôrt, pengéjével végigsimította a csuklóját. Elégedetten sóhajtott, mert a tôr minden útjába esô szôrszálat leborotvált. Aztán Mammad bháí elkezdte vagdosni a körmét. Mintha már pusztán attól lement volna a lázam, hogy meglátogatott. Nagy nehezen összeszedtem magam, és megjegyeztem: – Mammad bháí, ezt a tôrt csak így a ruhád korcában... egészen a hasadnál hordod... nagyon éles... hát nem félsz?…
283
NV11-04.indd 283
2011.03.28. 7:59:49
Egy körömdarabkára összpontosított, majd elpöckölte a tôrével, csak aztán válaszolt: – Másoknak tartogatom a tôrt, és ezt ô is tudja. A fenébe, hisz az enyém! Hogy is árthatna nekem? A tôrrel fennálló rokonságát úgy nyilatkoztatta ki, mintha egy anya vagy apa mondaná: ez az én fiam, ez az én lányom, hogy emelhetne rám kezet? Közben megérkezett az orvos, ôt Pintónak hívta, ahogy engem Vamtónak. A doktor elôször a maga keresztény módján üdvözölte Mammad bháít, csak aztán kérdezte meg, hogy milyen bajhoz hívták. Nos, a bajról Mammad bháí tájékoztatta szûkszavúan, de határozottan, és figyelmeztetésében parancs rejlett: – Úgy vigyázz, ha nem állítod talpra Vamtó testvért, nem kerülhetsz a szemem elé! Pintó doktor engedelmes kisfiú módjára tette a dolgát. Kitapintotta a pulzusomat, sztetoszkópjával megvizsgálta a mellem, a hátam, megmérte a vérnyomásom, és nagyon részletesen kifaggatott a betegségemrôl. Aztán nem nekem, hanem Mammad bháínak magyarázta: – Nem kell aggódnia... egy kis malária... beadok egy injekciót. Mammad bháí kissé félrehúzódva állt, és miközben Pintó doktort hallgatta, tovább borotválgatta csuklóján a szôrszálakat: – Nem értek hozzá, ha injekció kell neki, hát add be, de gondod legyen rá, hogy haja szála se görbüljön... Pintó doktor megremegett: – Legyen nyugodt, Mammad bháí, minden rendben lesz. – Akkor jó... – csúsztatta vissza a ruhája korcába a tôrt Mammad bháí. – Akkor most beadom az injekciót – nyitotta ki a táskáját Pintó doktor, és elôvette belôle a tût. – Várj csak! – Mammad bháít mintha egyszerre elfogta volna az idegesség. Pintó doktor nyomban visszatette a táskájába az injekciós tût, és Mammad bháí felé fordulva motyogta: – Tessék... ? Mit...? – Semmi, csak nem bírom nézni, amikor injekciót adnak valakinek... – mondta Mammad bháí, és kifordult a szobából. A társai utána. Pintó doktor mesteri érzékkel adta be a kinint, épp csak annyira fájt, mint más injekció szokott, pedig az, amit malária ellen adnak, rendszerint nagyon fájdalmas. Amikor végzett, megkérdeztem, mivel tartozom. – Tíz rúpia – válaszolta. Kivettem a párnám alól a pénztárcámat, és egy tízes bankjegyet nyújtottam felé. Éppen átvette a pénzt, amikor Mammad bháí belépett a szobába. 284
NV11-04.indd 284
2011.03.28. 7:59:49
Elképedéstôl tágra nyílt szemmel meredt rám meg a doktorra, aztán mennydörögni kezdett: – Mi folyik itt? – Kifizetem a díját – mondtam. Mammad bháí az orvos felé fordult: – Elment az eszed, hogy díjat mersz kérni? Pintó doktor összezavarodott: – Dehogy kérek... Elfogadtam talán? Ô nyomta a kezembe! – Ostoba, tôlem kérd a fizetséged... Add vissza azt a tízest...! – mondta Mammad bháí olyan éles hangon, mint a tôre. Pintó doktor visszaadta a pénzt, vette a táskáját, és miután bocsánatot kért Mammad bháítól, távozott. Mammad bháí megpödörte szúrós bajszát, és elmosolyodott: – Még ilyet, Vamtó testvér, hogy egy negyedbeli orvos pénzt kérjen tôled...! Esküszöm, levágattam volna a bajszomat, ha ez az ostoba elfogadja! Itt mindenki a te alázatos szolgád. Egy kis idô múlva megkérdeztem tôle: – Mammad bháí, honnan ismersz engem? Megremegett a bajusza: – Kit ne ismerne Mammad bháí? Itt én vagyok a király, kedves barátom, és én nagyon is törôdöm az alattvalóimmal! Saját hírszerzô szolgálatom van, mely tájékoztat, ki érkezett, ki ment el... kinek megy jól a sora, kinek nem... Rólad is mindent tudok. Viccelôdve kérdeztem: – Ugyan mit tudsz rólam? – Ó, te bolond, inkább azt kérdezd, mit nem tudok! Amritszár városából jöttél, kasmíri vagy, egy rossz hírû újságnál dolgozol, tartozol a Biszmillah étkezdének tíz rúpiával, és ezért sohasem jársz arrafele, a Bhindí bázárban pedig egy bételárus sír-rí miattad, neki ugyanis húsz rúpia és tíz áná értékû cigarettáját pöfékelted el, hozomra. Ettôl teljesen leesett az állam. Megsimogatta erôs bajszát, és elmosolyodott: – Vamtó testvér, ne aggódj, el van rendezve minden tartozásod, mától új életet kezdhetsz. Megmondtam mindegyik tökkelütöttnek, hogy jó lesz, ha vigyáz, mert ha bárki is szorongatná Vamtó testvért... Mammad bháí mondja neked, hogy ha Allah is úgy akarja, bizony senki sem fog téged szorongatni... El nem tudtam képzelni, mit mondjak erre – beteg voltam, most kaptam kinininjekciót, még zúgott a fülem tôle, ráadásul határtalanul lehengerelt ez az ôszinte szeretet. Csak annyit bírtam kinyögni: 285
NV11-04.indd 285
2011.03.28. 7:59:49
– Mammad bháí, tartson meg az isten sokáig... Legyél mindig boldog... Megpödörintette a bajszát, és szó nélkül elment. Társai a nyomában. Pintó doktor minden reggel és este felkeresett, én pedig sûrûn szóba hoztam a fizetségét, de mindannyiszor kezét a füléhez emelve fogadkozott: – Nem, Mantó úr, ez Mammad bháíra tartozik... egy fityinget sem fogadhatok el. Folyton azon töprengtem, mitôl olyan félelmetes ember Mammad bháí. Még Pintó doktor is, pedig nagyon zsugori fajta, olyannyira tart tôle, hogy inkább saját zsebbôl állja az injekcióimat, nem fogad el tôlem fizetséget. Mammad bháí betegségem egész ideje alatt látogatott, egy napot sem hagyott ki: néha reggel jött, máskor este, mindig a legényei kíséretében. Minden lehetséges módon tartotta bennem a lelket: – Ha Allah is úgy akarja, Pintó doktor kezelésétôl, gyorsan rendbe jössz. Nagyjából két hét alatt csakugyan felépültem, elmúlt a maláriám, és megerôsödtem. Idôközben egész jól megismertem Mammad bháít. Ahogy az imént mondtam, vékonydongájú ember volt, és huszonöt-harminc éves lehetett; vékony karja, vézna combja volt, de félelmetesen mozgékony keze oly biztosan mártotta az éles, hegyes tôrt az ellenségbe, hogy az észre sem vette – legalábbis ez a szóbeszéd járta az Arab sikátorban. Számtalan mendemonda forgott közszájon róla; hogy párját ritkítja, úgy bánik a késsel, s hogy jártas a harcmûvészetekben; rebesgették, hogy több száz gyilkosság van a háta mögött, de én még most sem adok hitelt ezeknek a híreszteléseknek. Mégis, ha csak eszembe jut, mind a mai napig mintha villanyáram szaladna keresztül egész testemen – az a félelmetes fegyver... Mi végre hordta mindig magánál a salvárja korcába dugva? Miután teljesen felgyógyultam, és újra kimozdulhattam, egy napon az Arab sikátor egyik harmadosztályú kínai vendéglôjében botlottam bele – éppen a körmét vagdosta azzal a tôrrel. – Mammad bháí – szólítottam meg –, manapság már a puska és a pisztoly korát éljük, te meg egy tôrrel jársz-kelsz! Megsimította szúrós bajszát: – Vamtó testvér, miféle élvezetet ad egy puska vagy egy pisztoly? Hisz azt még egy gyerek is el tudja sütni! Csak meghúzza a ravaszt, és puff...! Nincs benne semmi pláne. De ez itt, ez a tôr, ez a kés, ez a penge... az istenre esküszöm, ebben lakik az igazi élvezet! Ez... hogy is mondják? Igen, megvan: ez „mûvészet”. Mûvészet rejlik benne, kedves barátom. Mi a pisztoly? Csak játék! Igaz, kárt tehet vele az ember, de nincs benne semmi öröm, semmi élvezet! De nézd csak meg ezt a tôrt, nézd, milyen éles a pengéje! – Miközben ezt mondta, ajkára tette a hüvelykujját, aztán végighúzta ujjbegyét a penge 286
NV11-04.indd 286
2011.03.28. 7:59:49
élén. – Teljesen zajtalan... Nyomd csak biztos kézzel az ellenség hasába, s ô ostobán észre sem veszi! Puska, pisztoly, ugyan már! Szamárság... Az idô múlásával aztán már naponta találkoztunk, hol itt, hol ott, de valahogy összefutottunk. Hálás voltam neki, le voltam kötelezve. Valahányszor megemlítettem, hogy hálás vagyok, dühbe gurult: – Nem tettem szívességet, csak a kötelességemet teljesítettem. Tüzetesebb nyomozásba kezdtem, és megtudtam, hogy Mammad bháí a Fárasz Road negyed irányítója. Valóban uralkodó, mindenkit számon tart. Ha megbetegedett valaki, ha meggyûlt valakinek a baja ezzel-azzal, ô nyomban ott termett, hiszen a titkosszolgálat – ez volt a dolga – mindenrôl tájékoztatta. Maffiafônök volt, veszedelmes bûnözô – de sehogy sem fért a fejembe, miféle bandita az ilyen. Isten a tanúm, hogy erôszakosságnak a nyomát sem láttam benne, egyedül a bajsza tette félelmetessé a megjelenését. Imádta a bajszát, úgy gondozta, mint a tulajdon gyermekét. A bajusz szálai sündisznó meredezô tüskéire emlékeztettek. Valaki azt mesélte, hogy Mammad bháí mindennap tejszínnel ápolja, evés közben pedig szaftos ujjaival alaposan megdolgozza, mivel az öregek szerint ez erôsíti a bajuszt. Mint említettem, a bajsza félelmet keltett: igazából a bajuszt hívták Mammad bháínak; hacsak nem annak az éles tôrnek a neve volt Mammad bháí, amelyet mindig szorosra kötött salvárja korcába dugva hordott. Magam sem tudom miért, de mind a kettôtôl rettegtem. Noha a negyedben ô volt a hírhedett bandavezér, mindenkivel együtt érzett. Nem tudom, honnan származott a jövedelme, de minden szükséget szenvedônek azonnal a segítségére sietett. A negyed összes prostituáltja szentként tisztelte. Mammad bháí köztudottan bûnözô volt, magától értetôdô lett volna, hogy összeálljon valamelyik lánnyal, de értesüléseim szerint messzirôl elkerülte ôket. Erôs barátság szövôdött közöttünk. Isten tudja, miért, olyan nagyra becsült, hogy az Arab sikátor nem egy lakója féltékeny lett rám. Egyik reggel, amikor a hivatalomba indulva betértem az iráni vendéglôbe, hallom, hogy Mammad bháít letartóztatták. Ugyancsak elámultam, hiszen régóta jól ismerték a rendôrôrsön. Törtem a fejem, mi történhetett. Kifaggattam a hírhozót. – Lakik egy asszony az Arab sikátorban, Sirín báí – magyarázta ô. – Van egy fiatal lánya. Tegnap egy férfi meggyalázta azt a lányt... Megerôszakolta! Nos, Sirín báí zokogva ment Mammad bháíhoz: „Te vagy itt a dádá. Tegnap 287
NV11-04.indd 287
2011.03.28. 7:59:50
ez meg ez a férfi bántotta a lányomat, te meg csak itthon ülsz! Légy átkozott!” Mammad bháí jó nagyot káromkodott, s megkérdezte az öregasszonyt: „Mit kívánsz?” „Azt kívánom”, válaszolta az asszony, „hogy mesd fel a hasát annak a gazembernek!” Mammad bháí épp kímát evett; a ruhája korcából elôvette a tôrét, hüvelykujjával megvizsgálta az élét: „Eredj a dolgodra, meglesz a kívánságod.” És meg is lett. Fél órán belül elintézte a férfit, aki megerôszakolta Sirín báí lányát. Noha letartóztatták, Mammad bháí olyan ügyesen és villámgyorsan járt el, hogy nem találtak ellene semmilyen bizonyítékot. Más kérdés, hogy ha lett volna tanú, az sem tesz vallomást. Két nap múlva Mammad bháít óvadék ellenében szabadlábra helyezték. A kétnapos fogság egy cseppet sem volt kellemetlen – a felügyelô, a felügyelô helyettese, a rendôrök, mind ismerték. De miután letették érte az óvadékot, egy teljesen magába roskadt Mammad bháí lépett ki a fogda ajtaján. Észre kellett vennem, hogy élete legnagyobb csapását szenvedte el: félelmetes módon mindig felfelé pödörödô bajsza lekonyult, és azelôtt ragyogóan fehér ruhája most piszkos volt. Mindjárt beültünk az iráni vendéglôbe. Nem hoztam szóba a gyilkosságot. Ô maga terelte rá a szót: – Vamtó testvér, csak azt sajnálom, hogy olyan lassan szenvedett ki az a gazember, nehezen halt meg. Elhibáztam, ahogy ráemeltem a tôrt. Túl ferdén tartottam a kezem. Ô is hibás persze, az ostoba! Egyszer csak megfordult. Ezért sikerült félre a mozdulat. Meghalt, de nagy kínok közepette. Nagyon sajnálom... Képzelhetik, hogy Mammad bháí szavait hallva milyen érzések kavarogtak bennem. Azért sajnálkozott, mert nem tudta megfelelôen, kíméletesen meggyilkolni azt az embert, és áldozata szenvedett haldoklás közben. A peres eljárás ment a maga útján. Mammad bháí nagyon zaklatott volt, félt a pertôl. Életében színét sem látta bíróságnak, bíró, ügyvéd és tanú, mind csupa ismeretlen fogalom volt a számára. Soha semmi dolga nem akadt velük, és épp ezért nem vagyok benne olyan biztos, hogy a múltja tele van gyilkosságokkal. Mammad bháí lelkét aggodalmak emésztették. Amikor a rendôrség benyújtotta a papírokat, és kitûzték az idôpontot, határtalanul ideges lett. A legcsekélyebb fogalma sem volt, hogyan szokás megjelenni a bíróságon. Állandóan a bajuszát sodorgatta: – Vamtó testvér, inkább meghalok, de nem megyek el a bíróságra... Tudja a fészkes fene, miféle hely az. Az emberei biztatták, hogy nem olyan súlyos az ügy, ráadásul nincs bizo288
NV11-04.indd 288
2011.03.28. 7:59:50
nyíték, csak egyvalami szólhat ellene: a bajsza. Mert az ellenséges indulatot válthat ki a bíróból, és ellene fordíthatja a szívét. Ahogy az imént megjegyeztem, csak a bajsza tette félelmetessé. Ha nincs az a bajusz, senki rá nem mondaná, hogy dádá, maffiafônök. A rendôrségrôl elengedték ugyan, de most meg bíróság elé idézik – még a gondolatától is rettegett, hogy szembenézzen a bíróval. Érzékeltem roppant nyugtalanságát, s hogy komoly fejtörést okoz neki a bajusz. Úgy vélte, ha ezzel a bajusszal jelenik meg a bíróságon, akkor nagy valószínûséggel elítélik. Ön bizonyára azt gondolja, ez csak egy történet, de Mammad bháí bizony rettentôen szorongott. Emberei egytôl egyig el voltak képedve, mivel korábban soha nem látták Mammad bháít sem meglepôdni, sem nyugtalankodni. Jó barátai pedig unszolták: – Mammad bháí, ha már a bíróságra kell menned, ne ezzel a bajusszal menj. A bíró nyomban leültet. Állandóan az a kérdés motoszkált a fejében, hogy vajon a bajsza gyilkolta-e meg azt az embert, vagy ô maga, de nem jutott eredményre. Egy napon aztán elôvette a ruhájából az éles tôrt, amelyrôl nem tudni, hogy elôször ontott-e vért, vagy már azelôtt is, és eldobta egy sikátorban. Csodálkozva kérdeztem: – Mammad bháí, mi ütött beléd? – Semmi különös, Vamtó testvér, a feje tetejére állt minden... Bíróság elôtt kell felelnem. És mindenki azt hajtogatja, hogy ha a bíró meglátja a bajuszomat, biztosan elítél! Mondd, mit csináljak? Mit mondhattam volna? Ránéztem arra a valóban félelmetes bajuszra: – Hát… Mammad bháí, ebben van némi igazság! A bajuszod tényleg hatással lehet a bíró döntésére. Ha történne valami, nem veled, hanem a bajuszoddal szemben következne be... – Borotváltassam le? – Elérzékenyülve simította végig imádott bajuszát. – Te magad hogy gondolod? – kérdeztem tôle. – Bármit gondolok is, ne faggass! Mindenki azt hiszi, ha leborotváltatom, nem fordul ellenem az a nyavalyás bíró! Hát akkor most vágassam le, Vamtó testvér...? Rövid hallgatás után azt válaszoltam: – Ha helyénvalónak tartod, vágasd le. Az az igazság, hogy ezzel a bajuszszal félelmetesnek látszol. A rá következô napon Mammad bháí levágatta bajszát – az életénél is kedvesebb bajuszt. 289
NV11-04.indd 289
2011.03.28. 7:59:50
F. H. Tail úr elnökletével elindult a peres eljárás; Mammad bháí bajusztalanul jelent meg, és ott voltam magam is. Mammad bháíval szemben nem volt semmiféle bizonyíték, de a rá vonatkozó feljegyzéseket átnézve a bíró veszedelmes bûnözônek minôsítette, a büntetésen túl kitiltotta a városból, csak egyetlen napot hagyva neki arra, hogy dolgait elintézze, és elhagyja Bombayt. Szótlanul távoztunk a bíróságról. Mammad bháí ujjai újra meg újra a fölsô ajkához kaptak, de ott bizony nyoma sem volt semmiféle szôrzetnek! Másnap este találkoztunk utoljára az iráni étteremben, mielôtt el kellett hagynia Bombayt. Az emberei a körülötte levô székeken foglaltak helyet, és teát ittak. Mammad bháí bajusz nélkül nagyon tisztességes embernek látszott, de éreztem, hogy végtelenül szomorú. Odaültem mellé: – Mi baj, Mammad bháí? Nagyot káromkodott, isten tudja, kinek a tiszteletére, s azt mondta: – Megette a fene, Mammad bháí már nem létezik! Mire én: – Oda se neki, Mammad bháí, ha itt nem is, majd valahol másutt. Sorolta a városokat, de bármi jött is a szájára, mindjárt szitkot szórt rá: – Nem magam miatt szomorkodom, te féleszû. Itt vagyok, vagy máshol... De minek vágattam le, én marha, a bajuszomat? – Aztán ócsárolt mindenkit, aki azt tanácsolta, hogy szabaduljon meg a bajszától. – Ha már kitiltottak a városból, mi a fenének nem a bajuszommal együtt?! Elnevettem magam. – A fenébe, miféle ember vagy te, Vamtó testvér? – öntötte el a méreg. – Az istenre esküszöm, igazat mondok, akasztottak volna fel inkább! És magam követtem el ezt a marhaságot! Mostanáig nem féltem senkitôl, hogy a fene esne belé! Én hülye, a saját bajuszomtól ijedtem meg... – mondta, és két kézzel pofozta saját magát. – Mammad bháí, átok ül rajtad! Te ostoba, hisz a saját bajuszodtól ijedtél meg! Ideje, hogy elhordd magad...! Elfutotta a szemét a könny, és ez bizony furcsán hatott azon a tükörsima arcon. NÉGYESI MÁRIA fordítása
290
NV11-04.indd 290
2011.03.28. 7:59:50
JEAN ROUAUD
A becsület mezején
Nagymama úgy gondolta, hogy ez a sok esô ostoba dolog. Egyszer essen le annyi víz, amennyi kell, aztán felejtsük el az egészet. Ha rá bízták volna az esôrendszer irányítását, úgy intézte volna, hogy minden évben egy hét alatt essen le a tizenkét hónapra jutó csapadékmennyiség, a fennmaradó idôszakot pedig két részre osztotta volna: (nem túl) meleg és (ugyanígy nem túl) hideg évszakra. Ehelyett – mondogatta bosszúsan – soha nem kerülünk ki ez alól a Bretagne-ban divatos skót zuhany alól. Szentségelt a rossz idô miatt, mint általában minden miatt, ami nem volt rendben. Ô, aki olyan szigorúan tartotta magát az elveihez, naponta hússzor is elkáromkodta magát: „a nemjóját” – hogy kinek, az nem derült ki, de az ismétlôdô fordulatban komoly fenyegetés és mögöttes jelentés rejlett. Több volt, mint egyszerû szitkozódás, a világ rendjét kérdôjelezte meg, s bár a bûnös neve nem hangzott el, sejteni lehetett, hogy ott van a közelben. Nagyapával kötött házasságát a szülei kényszerítették ki vagy legalábbis rendezték el – virágzó kereskedôk gyôzedelmes egyesülése volt ez, az utódokra kiírt nyilvános vételi ajánlattal megalapozott, ragyogó üzlet. A sikertörténetnek hamar véget vetett a viharos század, de A hölgyek öröme nevet viselô ruhaüzletük szárnyaló sikere idején könnyen hinni lehetett benne, és a jegyesek, akik nem akartak akadályt gördíteni a jövô útjába, igyekeztek egymásba szeretni. A szerelemnek persze nem kell túl nagy feneket keríteni: harminc-negyven év elteltével mindenki ugyanott találja magát. De kellemetlen, ha az ember azt érzi, hogy nem irányíthatta a saját sorsát: nehezen hiszi el, hogy egyébként is minden ugyanúgy ment volna; csak az marad meg benne, hogy a jobb lehetôség kicsúszott a keze közül, semmivé lett. Csak az marad meg benne, ami elfogadhatatlan. A házassága olyan kulcsfontosságú dátum volt nagymama életében, hogy egyfajta nulladik évet jelölt ki, határkövet, mely döntô befolyással van mindarra, ami korábban vagy késôbb történt, akár Krisztus születése vagy Róma megalapítása. Ha azon gondolkodtunk, hány éves (általában azért, hogy elámuljunk, élemedett kora ellenére milyen hihetetlen jó erôben van), valakinek mindig eszébe jutott a kézenfekvô megoldás: elég volt felidéznünk, 291
NV11-04.indd 291
2011.03.28. 7:59:50
hogy huszonöt évesen ment férjhez 1912-ben – mintha ez az évszám a születési dátumánál is világosabban meghúzta volna azt a határvonalat, ahonnan bármiféle idôt számítani kellett. Nem kérdés, hogy ô maga jelölte ki ezt a viszonyítási pontot. Ki más tette volna? Biztos, hogy nem az ügy legfôbb tanúja, a nála egy évvel fiatalabb, hallgatag nagyapánk. De ha az ezerrel kezdôdô dátumok nem kettessel végzôdtek, a számtani feladvány olyan bonyolult lett, hogy nagymama korát mindig így emlegettük: „12-ben huszonöt éves volt”, mintha megkövült volna az idô, s ezen mit sem változtatott az évek múlása. Egészségi állapota alapján egyszerûen csak megsaccoltuk, körülbelül mennyi idô telhetett el a kérdéses dátum óta: az idô nem szabályos ritmusban haladt elôre, olykor éveken át vesztegelt, amikor úgy láttuk, hogy nagymamán nincs semmi változás, aztán egyszer csak felgyorsult, amikor az öregedés valamely kétségbevonhatatlan jelével szembesültünk: hogy roszszabbul hall, hogy húzza a lábát, hogy kihagy az emlékezete, hogy tízszer is elmeséli ugyanazokat a történeteket. De az utolsó napokat leszámítva, amikor igyekezett halkan beszélni, kezét a szája elé tartva, nehogy meghallja a fônôvér, aki szerinte elbújt a fali radiátor mögé, és nem engedte, hogy este táncolni menjen, tényleg az a nagymama-dédnagymama hunyt el közel százévesen, aki huszonöt éves volt 1912-ben, utolsó percébôl is tréfát csinálva, s elegáns piruettjével nevetésre ingerelte könnyeiket törölgetô lányait. Aranylakodalmuk idôpontját mindenki pontosan ki tudta számítani: nem volt nehéz feladat. Úgy terveztük, hogy az egész család összegyûlik, s az ünnepi vacsorát rövid fellépések szakítják meg, ahol mindenki elôad valamit; még rövid színpadi elôadással is készültünk, ebben apa és Lucie, anya húga elôadtak volna egy jelenetet A féltékeny maszatosból a Classiques Laroussesorozat régi, megsárgult kötete alapján. Bált is rendeztünk volna svédasztallal, nagyapa újra elôvette volna a hegedûjét, és régi barátaival, akikkel együtt járt a nantes-i konzervatóriumba, ahol elsô díjasként végzett, újjáalakítottak volna egy fuvolából és vonósokból álló négyest, de vagy az történt, hogy a fuvolista kilehelte a lelkét, vagy – ami sokkal valószínûbb – családunk janzenista szelleme elnyomta ezeket a halvány felbuzdulásokat, a nyár mindenesetre úgy ért véget, hogy még az ünnepség dátumáról se tudtunk megállapodni. Sehogy se tudtuk összeegyeztetni, ki mikor megy nyaralni. Aztán egyszer csak túl késô lett: jött az ôsz, az esô, a család szétszóródott, a következô évben pedig, amikor az aranylakodalomra pár grammal több arany került, visszatért a régi probléma: képtelenek voltunk pontosan követni az idô múlását. Arra jutottunk, hogy majd a következô lakodalmat üljük meg. Nehezen tudtuk volna megmondani, hogy az mibôl lesz: platinából vagy gyémántból, ebbôl jó kis vita kerekedett (vatta- vagy porcelánlakoda292
NV11-04.indd 292
2011.03.28. 7:59:50
lom), majd az eredeti témától kissé elkanyarodva eljutottunk a Rongybabák, majd Figaro házasságához. Lucie kihasználta az alkalmat, hogy szopránján elzengje Cherubino áriáját – „Voi che sapete che cosa e` amor” –, és mindenki megtapsolta. Az idôs házasok biztos megkönnyebbültek, hogy így alakult, egy terhes kötelezettséggel kevesebb. A kvartett ötlete nem villanyozta fel nagyapát, aki a zenénél egyre jobban szerette a csendet. A hegedû ekkor már a tokjában maradt, s bár nagyapa hébe-korba még zongorázott egy kicsit, erre is inkább egyfajta mágneses jelenség volt a magyarázat, tudniillik nehéz úgy elmenni egy zongora mellett, hogy az ember ne hajtsa föl a fedelét. De ezek az elôadások alig néhány percig tartottak: eljátszott pár fúgamotívumot, egy áriát, megszólaltatott egy-egy szonátatémát. Megállt egy arpeggio kellôs közepén, s a befejezetlenség érzésétôl átjárva elmerengett, kezét a térdére helyezve, aztán a billentyûzetre gondosan visszatette a zöld selyemtakarót. Az utolsó idôkben már csak egy billentyût ütött le, mintha fel akarná mérni a csendet, aztán már egyetlen hangot sem csalt elô a hangszerbôl, csak némán megsimogatta az elefántcsont billentyûket. Nagymama egészen vörös lett a haragtól, amikor unokatestvéreink felvetették, hogy az ünnepség napjára fátylakkal és szalagokkal díszítenék fel a két lóerôs Citroënt, hátulra, a púpos csomagtartóra pedig csiricsáré színekkel felfestenék, hogy „Éljenek a házasok!”: hát arra aztán senki ne számítson, hogy ô részt vesz egy ilyen maskarádéban. A két lóerôs Citroën egyébként is állandó feszültségforrás volt nagyapa és közte. Nagymamát nem a kocsi szerény külseje zavarta. Anyagi helyzetük rég nem engedte, hogy olyan fényûzô autóval járjanak, mely egykori tündöklésüket idézte volna. Nagymama életerôs asszonyként elfogadta a sorozatos sorscsapásokat, és csak az elveihez ragaszkodott; könnyû szívvel mondott le a tekintélyes polgárok körében státuszszimbólumnak számító külsôségekrôl. Szarkasztikus megjegyzésekkel illette azokat, akik ebbe a hibába estek: egyszer például ezzel forrázott le egy szerencsétlen fickót, aki azzal hencegett, milyen gyorsan suhan a sportkocsija: „Milyen kár, hogy így nem is láthatjuk.” Méltóságteljesen hagyta el nagy, mésztufából, téglából és fából épített, hornyolatokkal díszített házát, mely újabb és újabb részekkel, félemeletekkel, padlásszobákkal bôvült, és beköltözött egy szerény riancéi épület földszintjére, egy szûkös és sötét kétszobás lakásba. Ô, aki húsz nemzedékre elátkozta a töltôtollast, ha a tollnak nem fogott jól a hegye, az elkeseredés leghalványabb jelét se mutatta akkor, amikor szinte az összes bútorától meg kellett válnia. Szobájukban a zongora szorosan az ágy lábához tapadt, és alig lehetett hozzáférni a rápakolt lomoktól. Lehet, hogy ennek is volt némi szerepe abban, hogy nagy293
NV11-04.indd 293
2011.03.28. 7:59:50
apának elment a kedve a zongorázástól, mivel csak úgy fért hozzá a hangszerhez, ha elôzôleg eltakarította a tetejére feltornyozott ruhákat. Ehhez jött még a kis kerek asztal és az éjjeliszekrény; ha a ruhásszekrény ajtaja nyitva volt, lehetetlenné vált bármiféle mozgás. Tizenhárom szobából kettôbe zsúfolódni szükségképpen azt jelentette, hogy kíméletlenül selejtezniük kellett, nemcsak attól kellett megválniuk, ami saját életük során halmozódott fel, hanem attól is, ami a korábbi nemzedékektôl maradt rájuk: több volt ez, mint aszketikus lemondás, az emlékeket kellett eltörölni. Nagymama ennek ellenére épp e múlthoz való ragaszkodás miatt akart mindenáron megôrizni pár apróságot, makacsul ragaszkodott például egy méretes kézimunkaasztalhoz, amelybe alig fért valami, holott ugyanannyi helyet foglalt volna el a sokkal értékesebb, ovális ablakokkal díszített, szép mahagóni könyvszekrény. Csakhogy ez a kézimunkaasztal az édesanyját és a nagyanyját jelentette, vele és a család összes szorgos kezû asszonyával együtt – olyan volt, mint egy sztélé. Minden mást szétosztogatott, szívfájdalom nélkül, férje azonban ebben az esetben mintha nem lett volna képes ugyanerre a könnyed lemondásra. Többször is méltatlankodó pillantást vetett ránk, tüntetôen nem mondott semmit, s mi tudtuk, hogy ez egészen mást jelent, mint szokásos némasága. Nem mintha nagymamával ellentétben túlságosan kötôdött volna az e világi javakhoz. Akkor nem idôzött volna a La Melleraye-i kolostor celláiban, nem kereste volna a trappista szerzetesek társaságát. Igaz, az öltözködés terén nagyon igényes maradt, de csak azért, mert eredetileg szabó volt: érezte a vágásvonalat, egyetlen szempillantással kiszúrt valami hanyagságot, elismerôen nyugtázott egy jól vasalt nadrágélt, értékelte a könnyû, rugalmas anyagokat, a finom bélést, ugyanúgy, ahogy az Isten szegénykéjének nevezett Assisi Szent Ferenc, akit nemigen szoktak léhasággal vádolni, posztókereskedô fiaként azt kérte, hogy szürke vászonból készüljön a szemfedôje. Nagyapát fôleg az zavarta, hogy ott kellett lennie az osztozkodáskor. Pedig az adományokból részesülô lányok alig gyôzték túlszárnyalni egymást az önfeláldozásban. Lehet, hogy voltak köztük sértôdések, irigység, csalódás, de ezt mindenki gondosan titkolta. Sôt a rájuk esô részt mindig felkínálták a többieknek, mielôtt elfogadták volna. S ha valamelyikük rendkívül óvatosan elárulta, hogy szeretné megkapni valamelyik csecsebecsét, testvérei azonnal megnyugtatták, hogy ôket egyáltalán nem érdekli a dolog. Így halmozódott föl bennük az a sok apró sérelem, mely késôbb rendszeresen elôbújt egy-egy látogatás alkalmával, amikor a másik lakásában meglátták az általuk is áhított tárgyat: „Nahát, milyen jól mutat a mama lámpája a fiókos szekrényeden!” A két lóerôs Citroën olyan, mint a fôemlôsök koponyaürege: semmi sem 294
NV11-04.indd 294
2011.03.28. 7:59:50
hiányzik, a szemnyílás a szélvédô, az orrnyílás a hûtô, a szemhéj a napvédô, az elôreálló alsó állkapocs a motor, az enyhén domború falcsont a tetô, még az agydudor is megvan, az a hátsó csomagtartó. A gondolatok eme birtokának nagyapa volt a mozdulatlan és magányos földmérôje. Nagymama érezte, hogy neki nincs ott helye, így – legalábbis ha rövidebb utakról volt szó – inkább gyalogolt, mint hogy beüljön nagyapa mellé. Pedig nem könnyen gyalogolt, egy nehéz szülés szövôdményeként izomszakadást szenvedett, ezért volt olyan himbálózó a járása. Ha nagyapa egy másik kocsi volánjához ült, szó nélkül vele tartott. A két lóerôs Citroënt leszámítva az összes autóban talált valami kedvére valót. Szerinte az öreg Citroën egyszerûen nem illett az óceáni éghajlathoz. Mire jó a lehajtható vászontetô, ha az ember sohasem nézheti az eget, mert mindig rossz idô van? Nem szólva az örvénylô szélrôl, mely keresztül-kasul átjárja az autót, és valósággal lecsavarja az ember fejét. Amikor nagy ritkán szép idô volt, és szerettük volna felnyitni a kocsi tetejét, beleütköztünk a sós levegô által kimart, berozsdásodott vasszerelvénybe, és hiába próbáltuk feltekerni a merev, recsegô vászontetôt. Egyébként se lehetett tudni, hogy tíz kilométerrel odébb nem kell-e villámgyorsan visszacsavarni a tetôt a helyére. Nagymama meg csak mondta a magáét, ennek a kabrioléutánzatnak semmi keresnivalója az északi szélesség 45. fokán. Ha a fiataloknak arra támad kedvük, hogy átkeljenek a sivatagon, és felkapaszkodjanak a Hoggar-hegységre, arra tökéletes. De az Alsó-Szajna-vidék, az más tészta. Legfôképpen arra panaszkodott, hogy a kocsi esôben használhatatlan. Amikor a víz fokozatosan behatolt az utastérbe, a tetô és az ajtók után a harmadik szivárgási forrást a kezdetleges szellôzôberendezés jelentette, ez egy egyszerû, háromujjnyi széles rács volt a szélvédô alatt, szûk kis résekkel, állítható szárnylappal, mely már csak azért sem tudott tökéletes szigetelést biztosítani, mert tönkrementek a zárógumik. A rácson át befújó levegô még száraz idôben is idegesítette nagymamát. Hogyan tudta volna megôrizni nyugalmát a szüntelenül köpködô esôvel szemben? Az elsô cseppeket árulkodó sóhajokkal fogadta (arról árulkodtak, milyen megalapozottak a teóriái), és úgy izgett-mozgott az ülésen, mint aki megpróbálja elkerülni a csapást anélkül, hogy bárkinek is terhére lenne. Aztán nagypapa szenvtelensége láttán nekifogott, hogy betömködje a réseket azokkal az ócska rongyokkal, melyeket a „kesztyûtartóban” (a mûszerfal alatt lévô kis polcon) talált. Ujja hegyével fogta meg ôket, panaszkodott, hogy milyen piszkosak (nagyapa hol az olajszintmutatót, hol a szélvédôt törölte le velük, sôt idônként a cipôje orrát fényesítette ki egy-egy tisztább rongydarabbal), gurigába csavarva megpróbálta odaszorítani ôket az ablakhoz, de az elsô
295
NV11-04.indd 295
2011.03.28. 7:59:50
zökkenéskor leestek. Elhangzott pár „a nemjóját”, aztán újrakezdte a munkát, és egész úton törölgetett. Nagyapa rá se hederített. Mivel a kocsi lassan haladt, a motorhoz csatlakozó ablaktörlôk úgy csúszkáltak ide-oda az üvegen, mint két nyáladzó csiga, apró rángásokkal tettek meg egy-egy millimétert, idônként megálltak, mintegy szünetet tartva, és ököllel rá kellett csapni az ablaküvegre, hogy félköríves pályájukon újrakezdjék lassú oda-vissza mozgásukat. Szutykos legyezôket rajzoltak a szélvédôre, vagyis épp az ellenkezôjét érték el annak, amit vártak tôlük. Nagymamát felháborította, hogy rajta kívül senki sem méri fel a veszélyt, így belülrôl törölgette az ablakot, aggodalmas keze szemmagasságból indulva egyre szélesebb és laposabb köríveket írt le, félénken átmerészkedett a sofôr térfelére, épp csak annyira, hogy nagyapa észrevegye a különbséget – így a finom párarétegbe hasított lyukon át világosan szeme elé tárult a szélvédô állapota, és egyértelmûen kiderült, hogy egyáltalán nem lehet kilátni. Mivel az ablaktörlô volt a bûnös, nagymama megragadta a kocsi belsejében lévô kézi irányítókart, összevissza tekergette, szitkokat szórt rá, és a buzgólkodó gumitörlôk, a hirtelen ritmusváltás, a hirtelen felgyorsuló, merev mozdulatok némafilmbe illettek: az ember elképzelte, ahogy két munkás szöszmög a feladatával, mondjuk két konyháslegény tessék-lássék mosogat egy halom tányért, aztán egyszer csak megduplázza a sebességet, amikor megérkezik a zsarnoki munkafelügyelô. Csakhogy az eredmény is a mosogatnivalóra emlékeztetett: a félhold alakú vonalakban fölkent kocsonyás pép teljesen eltakarta a kilátást. Nagymama ekkor dühösen felemelte az ajtóablak alsó szárnyát, mely rögtön rá is vágódott a könyökére, kinyújtotta a karját, és kezében ronggyal felszabadított magának egy fényfoltot. Elôtûnt a távolban egyre szûkülô út, mellette a fák, a zápor tejszerû cseppjei az aszfalton – a világ olyan volt, mint egy matrjoskababa, belsejében az önmagába zárt, két lóerôs Citroënnel. Nagymamának ugyan nem volt elég hosszú a karja ahhoz, hogy az egész szélvédôt letakarítsa, de az elôtte lévô kis tisztaságfoltból önbizalmat nyerve megpróbálta irányítani a sofôrt, „Vigyázz!”-t kiáltva, amikor egy hatalmas kamion került az utunkba, amelynek már a kigôzölgése elég lett volna ahhoz, hogy törékeny kis csónakunk zátonyra fusson. Nagyapát nem zavarta, hogy vakon vezet. Ülésébe süppedt, alul fogta a kormányt, szája sarkában szelíden hamvadozott a cigaretta – az arra haladók csak a kalapját látták. Szemöldöke felfelé kunkorodó széle idôvel elsárgult a nikotintól. A fehér szín megállíthatatlan térnyerése közepette ez a meglepô szôkeség olyan volt, mint az ifjúság utolsó fellángolása, mintha az élet ebbe a kénsárga sarokba húzódott volna vissza. Olyan aszimmetriát alkotott a másik, hófehér szemöldökkel, hogy az idôs arc már-már a féloldali bénulás 296
NV11-04.indd 296
2011.03.28. 7:59:51
jeleit mutatta, s ezt a benyomást csak erôsítette a csípôs füst miatt mereven tartott, félig lehunyt jobb szem, mellyel nagyapa idônként pislogott egyet, s ilyenkor elferdült bajuszával Chaplinre hasonlított. Annyira magába zárkózott, olyan távoli volt, mintha elszunnyadt volna: igazság szerint ez idônként elô is fordult, aminek olykor kellemetlen következményei voltak, egy árokba süllyedt kerék vagy leszakadt sárhányó formájában. Nagyapa tekintete a kormány felsô görbületét súrolta, egy képzeletbeli kék vonalat szemlélt a gondolatok kilométerein át, ahol nekünk nyilván kevés hely jutott. A titkos kertje – mondogatta nagymama. Ezzel mintegy beismerte, hogy soha nem merészkedne oda, mert fél, hogy eltéved. LÔRINSZKY ILDIKÓ fordítása
NV11-04.indd 297
2011.03.28. 7:59:51
TÁJÉKOZÓDÁS
Tocqueville és a magyar 1848
Alexis de Tocqueville életében törés a negyvenes–ötvenes évek fordulója. És nem csak azért, mert ekkor ütköznek ki rajta a tüdôvész elsô jelei, és a betegsége miatt vissza kell vonulnia a közéletbôl. Azért is, mert csalódott a politikában. Hirtelen ráeszmél: az utolsó tíz év, amelyben minden idejét a közéletnek szentelte, nem volt más, csak illúziók sorozata. A kényszerpihenô alatt Tocqueville-nak szellemi elfoglaltságra van szüksége. Ezért határoz úgy, hogy feljegyzi a közelmúlttal, vagyis az 1848-as forradalommal, illetve a II. Köztársaság elsô másfél évével kapcsolatos emlékeit.1 Tocqueville az 1848-as forradalom ívének megrajzolása helyett néhány kulcsfontosságúnak ítélt eseményre összpontosít. Az elsô rész a forradalom kitörésének, a második a II. Köztársaság viszontagságos kezdetének, végül a harmadik a szerzô rövid életû külügyminiszteri megbízatásának története. A szerzô az esetleges felszín mögött döbbenetes éleslátással fedezi fel a lényeget, mutatja fel a mélyebb összefüggéseket, leplezi le a dagályos szólamokat, lát át a teátrális pózokon. Semmi kétség: a francia 48-nak nincs nála mélyebb, higgadtabb, hitelesebb megfigyelôje. Nekünk, magyaroknak talán a könyv utolsó fejezete a legérdekesebb, amelyben a szerzô külügyminiszteri tevékenységérôl próbál képet adni. Annál is inkább, mivel Tocqueville külügyminiszteri megbízatása egybeesett a magyar szabadságharc bukásával. Az itt bemutatott szemelvénybôl nemcsak az derül ki, hogy a fiatal II. Köztársaság milyen ambivalensen viszonyult a magyar szabadságharchoz, az is kiderül belôle, hogy a világosi fegyverletétel után Törökországba menekülô „bujdosók” milyen nagy nemzetközi sakkjátszmának kerültek a középpontjába… Á. P.
1 Az Emlékezések (Souvenirs) elsô ízben Tocqueville halála után negyedszázaddal, 1893ban jelent meg a szerzô unokafivére, Christian de Tocqueville szerkesztésében. A mû magyarul 2011 elsô felében jelenik meg az Európa Könyvkiadónál.
298
NV11-04.indd 298
2011.03.28. 7:59:51
ALEXIS DE TOCQUEVILLE
Emlékezések Alig evickéltünk ki az egyik kínos helyzetbôl, máris belekerültünk a másikba. Félelemmel és együttérzéssel követtük figyelemmel a magyarországi eseményeket. Rokonszenvet ébresztettek bennünk e szerencsétlen nép megpróbáltatásai. Nem örültünk az orosz intervenciónak, amely Ausztriát egy idôre a cár vazallusává tette, és amelynek jóvoltából a cár egyre erôszakosabban avatkozott bele Európa általános ügyeinek intézésébe. Csakhogy ezek az események hatótávolságunkon kívül történtek, befolyásolni nem tudtuk ôket. „Felesleges is mondanom – írtam 1849. július 24-én a Lamoricie`re-nek küldött követi utasításban2 –, milyen fájdalmas érdeklôdéssel követjük a magyarországi eseményeket. Legnagyobb sajnálatunkra azonban szerepünk ebben az ügyben csak passzív lehet. Az általunk kötött szerzôdések sem a szöveg betûje, sem szelleme szerint nem adnak felhatalmazást a közbelépésre, arról nem is beszélve, hogy – legalábbis a francia meg az európai helyzet jelen állapotában – már az a távolság is megfontoltságra int, amely a hadszíntértôl elválaszt minket. És mivel sem szavakkal, sem tettekkel nem tudunk hatásosan fellépni, már Franciaország méltósága is azt diktálja, hogy ne mutassunk a kérdésben se meddô izgatottságot, se jóakaratú tehetetlenséget. Következésképpen abban merül ki minden kötelességünk a magyarországi eseményeket illetôen, hogy éberen figyeljük a fejleményeket, és próbáljuk kiszámítani a várható következményeket.” Tudvalevô, hogy túlerôvel végül sikerült leverni a magyarokat, akik kénytelenek voltak letenni a fegyvert, ismertebb vezetôik pedig, meg néhány tábornok, aki ügyüket magáévá tette, augusztus legvégén a Duna túlpartjára menekülve a török karjába vetették magukat. Vidinbôl két legismertebb személyiség, Dembinszky és Kossuth levelet írt konstantinápolyi nagykövetünknek.3 A két vezetô jelleme és sajátos gondolkodása levelükbôl is ki2 Lamoricie`re, Christophe-Léon-Louis Juchault de (1806–1865) 1830-tól 1847-ig Algériában szolgált, 1840-ben tábornok, 1836-tól képviselô. Jó viszonyban áll Kergorlay-vel, Tocqueville unokatestvérével és gyermekkori barátjával; Tocqueville 1828-tól ismeri; 1849 júliusában ôt küldi francia nagykövetként az orosz cárhoz. 3 Augusztus 22-én, illetve 24-én. Tocqueville egyáltalán nem rokonszenvezett Kossuthtal: „Én Kossuthot tartom a legveszedelmesebb embernek egész Európában. […] Kossuth befolyása rendkívül ártalmas volt. Ha ô nincs, lehet, hogy Ausztria már rég átalakult volna alkotmányos birodalommá, amelynek Magyarország lett volna a legerôsebb tagja, mintegy védôbástyát alkotva Oroszország ellen, amelynek most a rabszolgája” – mondja Nassau Seniornak 1852-ben. (L. „Fragments des entretiens de Tocqueville avec Nassau William Senior”, 1848–1858, 1852. január 2., in Eugene d’Eichthal: Alexis de Tocqueville et la démocratie libéral. Calmann Lévy, Párizs, 1897, 323–324.; Oeuvres comple`tes. „Correspondance anglaise”, VI. kötet, II. kötetrész, Gallimard, Párizs, 386–387.)
NV11-04.indd 299
2011.03.28. 7:59:51
rajzolódik. A katona levele rövid és sallangmentes; az ügyvédé és szónoké hosszú és dagályos. Emlékszem egyik mondatára: „Mint jó keresztény inkább a számûzetés kimondhatatlan fájdalmát választom a halál nyugalma helyett.” Végül mindketten kérték Franciaország védelmét. Miközben a számûzöttek Franciaország pártfogásáért esedeztek, az osztrák és orosz nagykövet a kiadatásukért folyamodott a magas portához. Ausztria a belgrádi szerzôdésre alapozta kérését,4 jóllehet abban ilyen jog nem is szerepelt; Oroszország pedig arra a békeszerzôdésre hivatkozott, amelyet az 1774. július 10-én Kücsük-Kajnardzsiban kötöttek,5 bár ennek még az elôbbinél is zavarosabb a szövege. Igaz , a két ország nem is anynyira a nemzetközi jogra hivatkozott, mint inkább – ez az elôbbinél sokkal ismertebb és gyakoribb eljárás – az erôsebb jogára. Mindez legalább annyira kitûnt a cselekedetekbôl, mint a két fél érvelésébôl. A két nagykövet már elsô nap értésére adta a portának, hogy nemleges válasz esetén háborútól sem riad vissza. Még tárgyalni se voltak hajlandók, kijelentették, mégpedig a portát kész helyzet elé állítva, hogy ha a válasz elutasító, minden diplomáciai kapcsolatot azonnal megszakítanak Törökországgal. Erre az erôszakos fellépésre a török miniszterek jámboran azt válaszolták, hogy Törökország semleges állam; és hogy már az emberi jogra való tekintettel sem adhatják ki a területükre érkezô menekülteket; különben is, sokszor ôk is ugyanezt a választ kapták az osztrákoktól meg az oroszoktól, amikor a lázadó muzulmánok Magyarországon, Erdélyben vagy Besszarábiában kerestek menedéket. Nagy szerényen még azt is megjegyezték, hogy ami a Duna bal partján lehetséges, annak a jobb parton is lehetségesnek kellene lennie. Végül azt az érvet hozták fel, hogy olyasmit kérnek tôlük, ami egyformán ellentétes a becsülettel meg a vallásukkal; arról lehet szó, hogy internálják, vagy olyan helyre szállítsák a menekülteket, ahol nem árthatnak, de hóhérkézre nem adhatják ôket. A fiatal szultán6 – értesített a francia nagykövet7 – tegnap válaszolt az osztrák megbízottnak: bár elítéli a magyar rebellisek cselekedeteit, ezek az ô szemében csak a biztos halál elôl menekülô szerencsétlenek, akiket embertelenség volna kiadni. A nagyvezír Resid Pasa8 pedig azt mondta a nagykö4 Az 1737–1739-es Habsburg–török háborút lezáró békeszerzôdés, amelyet 1739. szeptember 18-án kötöttek Belgrádban. A magyar menekültek kiadását követelô osztrákok a szerzôdés 18. cikkelyére hivatkoztak. 5 Az 1768–1774 közti orosz–török háborút lezáró békeszerzôdés, amelyet Karnadzsában (Bulgária) kötöttek: ezzel az volt a baj, hogy az olasz nyelvû hivatalos változat az ellenkezôjét mondta a francia verziónak. 6 Abdul Medzsid (1823. április 23–1861. június 25.). 7 Franciaországnak ebben az idôben Jacques Aupick tábornok (1789–1857), Baudelaire mostohaapja a konstantinápolyi nagykövete, aki 1848-ban lépett diplomáciai szolgálatba. 8 Resid Pasa, Musztafa (1800–1858) török diplomata, államférfi, londoni és párizsi nagykövet; többször külügyminiszter.
300
NV11-04.indd 300
2011.03.28. 7:59:51
vetnek, hogy „ha ezért kitöröm a nyakam, büszke leszek rá”; majd tûnôdve hozzátette: „Ha a mi vallásunkban valaki kegyelemért esedezik, nem lehet nemet mondani.” Így csak civilizált emberek, keresztények beszélnek. A nagykövetek viszont török módra azt válaszolták, hogy vagy kiadja Törökország a menekülteket, vagy nem, de akkor nemcsak a diplomáciai szakítás következményeivel kell számolnia, hanem az esetleges háborúval is. Maga a muzulmán lakosság is egészen fel volt bolydulva; támogatta a török kormányt, és mindenben egyetértett vele; a mufti még fel is kereste nagykövetünket, hogy köszönetet mondjon, amiért Franciaország az emberséges megoldást támogatja, és elítéli a jogtiprást. A porta már a vita legelején a francia és angol nagykövethez fordult. E két nagyhatalom közvéleményét hívta segítségül, támogatást és tanácsot kért e két országtól arra az esetre, ha az északi hatalmak beváltanák fenyegetésüket. A nagykövetek azt válaszolták, mégpedig minden késlekedés nélkül, hogy Ausztria és Oroszország véleményük szerint túllép a jog keretein, és arra biztatták a török kormányt, hogy ne engedjen a zsarolásnak. Ilyen elôzmények után jelent meg Konstantinápolyban a cár hadsegédje,9 az uralkodó saját kezûleg írt levelét hozta a török szultánnak, a levélben a cár azoknak a lengyeleknek a kiadatását kéri, akik a magyarországi háborúban és elôtte katonaként harcoltak az orosz hadsereg ellen.10 Ez a minden nagylelkûségnek fittyet hányó eljárás, amely még a kitûzött célnál is messzebb akart menni (hacsak nem a háború lehetett az igazi cél), különösnek tûnhet fel, ha nem vesszük fontolóra, melyek lehettek a cár sajátos indítékai az adott helyzetben. Lamoricie`re levelének alábbi részlete jó érzékkel világít rá ezekre az indítékokra, és mutatja meg, mennyire rettegnek a közvéleménytôl Európa másik végében, holott ennek ott sem hatalma nincsen, sem szócsöve. „Mint tudja – írta levelében Lamoricie`re –, a magyarországi hadjárat, amelyet Ausztria védelmében indítottak (az osztrák népet itt gyûlölet övezi, az osztrák kormánynak pedig nincs semmi tekintélye), nagyon népszerûtlen Oroszországban; ennek a háborúnak nem volt semmi haszna, és hatvannégymillió frankba került. Az oroszok abban reménykedtek, hogy cserébe megkaphatják végre Bemet, Dembinszkyt meg a Lengyelországban raboskodó többi lengyelt. Ezek a nevek nagyon heves indulatokat keltenek Oroszországban, már csak azért is, mert mind a hadseregben, mind a nép 19 Radziwill herceg, Léon (1801–1882) litván herceg, fôleg az 1830–1831-es lengyelországi hadjárat idején szerzett érdemeket az orosz hadseregben. I. Miklós cár hadsegédje. 10 Aupick tábornok szeptember 5-i sürgönye szerint Radziwill herceg, a cár szárnysegédje 6-án fogja átadni a szultánnak a cár levelét. Egy nappal korábban Nesselrode gróf már átadott egy fenyegetô hangú levelet a nagyvezírnek.
301
NV11-04.indd 301
2011.03.28. 7:59:51
körében igen erôs a nemzeti büszkeség kielégítésének bestiális vágya. Korlátlan hatalomgyakorlás ide vagy oda, a cár egyáltalán nem függetlenítheti magát annak a néptömegnek a hangulatától, amelyre támaszkodik, és amely hatalma forrása. Nem valami személyes büszkeségrôl van itt szó, dehogy: az egész ország meg a hadsereg nemzeti érzése a tét.” Biztos vagyok benne, hogy ezek a megfontolások késztették a cárt arra a kockázatos lépésre, amelyrôl az imént beszéltem. Radziwill herceg átadta a levelet, de nem ért el semmit. Rögtön el is utazott, gôgösen nemet mondva egy újabb kihallgatásra, holott ezt a törökök felajánlották neki, hogy illendôképpen búcsút vehessen a szultántól; az orosz meg az osztrák nagykövet hivatalosan kijelentette, hogy a két uralkodó minden diplomáciai kapcsolatot megszakít a portával. Ez utóbbi kellô határozottsággal és rendkívüli óvatossággal járt el ebben a kritikus helyzetben, reakciója még a legtapasztaltabb európai kabineteknek is dicséretükre vált volna. Miközben a szultán megmakacsolta magát, és hallani sem akart róla, hogy teljesítse a két uralkodó kérését, pontosabban parancsát, levélben közölte a cárral, hogy nem óhajt vitát folytatni az érvényben levô szerzôdések jogi értelmezésérôl, inkább a cár barátságára és emberségére apellál, arra kérve az uralkodót, nézze el, hogy a török kormány nem hozhat olyan intézkedést, amellyel elveszítené nemzetközi megbecsülését. És ismét felajánlotta, mindent megtesz, hogy a menekültek se Ausztriának, se Oroszországnak ne legyenek ártalmára. Abdul Medzsid11 rögtön meg is bízta a birodalom legbölcsebb és legügyesebb emberét, Fuad Efendit,12 hogy késlekedés nélkül vigye a levelet Szentpétervárra. Ugyanilyen levél ment Bécsbe is, ezt azonban a rezidens török megbízott volt hivatva átadni az osztrák császárnak – már ez az árnyalati különbség is mutatja, hogy a porta korántsem egyforma értéket tulajdonított a két uralkodó beleegyezésének. Ezeket a híreket szeptember végén vettem kézhez. Fontosnak tartottam, hogy azonnal továbbítsam ôket Angliába. Ezzel egyidejûleg magánlevelet is küldtem a nagykövetünknek: „Mivel az ügyben Anglia sokkal érdekeltebb Franciaországnál, és sokkal kevésbé van kitéve egy esetleges konfliktus következményeinek, magatartása nagyon is nagy hatással van a miénkre. Az angol kabinetnek meg kell mondania, világosan és egyértelmûen, meddig hajlandó elmenni. Korántsem feledkeztem meg a piemontei esetrôl. Ha számítanak ránk, hát beszéljünk világosan. Ezzel elérhetjük, hogy nagyon elszántnak tartsanak minket; 11
Abdul Medzsid, I. (1823–1861) 1839-tôl haláláig török szultán. Fuad-Mehmed Pasa (1814–1869) török államférfi, 1849-ben a szultán rendkívüli követe, ugyanabban az évben belügyminiszter. 12
302
NV11-04.indd 302
2011.03.28. 7:59:51
másként nem megy. Az is ugyanilyen fontos, hogy kérje ki a legkülönfélébb árnyalatú toryk véleményét is; a parlamentáris (azaz állandóan változó) kormányban ugyanis még korántsem elégséges garancia az uralkodó párt támogatása.” Mivel az angol miniszterek a parlamenti szünetben szabadságon voltak, a súlyos helyzet ellenére is beletelt egy idôbe, míg összegyûltek, minthogy ebben az országban, ahol – egyedül a világon – még mindig az arisztokrácia van hatalmon, a miniszterek jó része nagybirtokos és általában jelentôs földterülettel rendelkezô nemes is egyben. Ôk ebben az idôszakban a birtokukon pihenték ki a politikai élet fáradalmait; ezért egyáltalán nem volt nekik sietôs, hogy a fôvárosba visszatérjenek. Ez alatt az idô alatt pártállástól függetlenül az egész angol sajtót elragadta a hév. Az újságok ingerült támadásokat intéztek a két uralkodó ellen, és nagy lelkesen Törökország mellé állították a közvéleményt. Az így megdolgozott angol kormány nem húzta tovább az idôt. Kijelentette, nemcsak a szultánról van szó, itt Anglia nemzetközi befolyása a tét. Következésképpen elhatározta, hogy 1. megbízottakat meneszt Oroszországba és Ausztriába; 2. a földközi-tengeri angol flottát a Dardanellákhoz vezényli, a szultán támogatására, illetve, ha úgy fordulnak a dolgok, Konstantinápoly védelmére. Minket is hasonló intézkedésekre, valamint együttes fellépésre biztattak. Már aznap este elment a parancs az angol flottának. Ezeknek a határozott intézkedéseknek a híre nem kis zavart keltett bennem; az egyetlen percig sem volt kétséges, hogy csak helyeselni lehet a nagykövetünk nagylelkû magatartását, és hogy a szultánt semmiképpen sem szabad cserbenhagyni; ami azonban a háborús intézkedéseket illeti, mi tagadás, egy kicsit elhamarkodottnak tartottam ôket. Az angolok közös fellépésre szólítottak fel minket; csakhogy a mi helyzetünk még csak nem is hasonlított az övékére. A hadseregével Törökország védelmére sietô Anglia a flottájával együtt a mi létünket is könnyen veszélybe sodorhatta. Az angol miniszterek ebben a szélsôséges helyzetben számíthattak a parlament meg az egész nemzet támogatására, mi azonban csaknem biztosak lehettünk benne, hogy háború esetén nemcsak a képviselô-testület, de még az ország is sorsunkra hagy minket. Az országon belül ugyanis olyan nagy volt a nyomorúság, akkora volt a veszedelem, hogy az emberek szinte érzéketlenné váltak minden mással szemben. Ráadásul meg voltam gyôzôdve, hogy ezúttal a fenyegetés nemhogy nem szolgálja, de épp ellenkezôleg, akadályozza terveink megvalósítását. Ha Oroszország – mert egyedül róla volt szó (Ausztriának ugyanis nincsen más szerepe a csatlósén kívül) – ne adj’ Isten, Törökország lerohanásával ismét napirendre akarná tûzni a 303
NV11-04.indd 303
2011.03.28. 7:59:51
Kelet megosztásának kérdését, amit nem nagyon tartottam valószínûnek, odaküldhetjük a flottánkat, a válságot azonban az sem fogja megoldani: és ha csak a magyaroknak adott menedékjog megbosszulásáról volna is szó (ahogy feltételezni lehetett), a flotta bevetése csak súlyosbítaná a válságot, minthogy ez a lépés megnehezíti, hogy a cár kihátráljon a konfliktusból, és olyan helyzetbe sodorja az uralkodót, amelyben haragját a sértett hiúság is tetézi. Ilyen gondolatokat forgattam a fejemben a miniszteri értekezletre menet, ahol egykettôre észre kellett vennem, hogy az elnök nemcsak döntött, de – ahogyan késôbb maga mondta – már el is kötelezte magát. Az angol nagykövet, lord Normanby13 sugallatára cselekedett; Normanby, aki a XVIII. század elképzelései szerint gondolkodott a diplomáciáról, nagyon behízelegte magát Napóleon Lajos jóindulatába, minthogy ô maga is meg a felesége is gyakori vendége volt Miss Howardnak,14 az elnök szeretôjének, de inkább azt kellene mondanom, hogy kegyencének, mivelhogy egyszerre mindig több szeretôje volt. A kollégáim java része is azt gondolta, hogy tétovázás nélkül bele kell vágni az angolok által indítványozott közös akcióba, és a mi flottánkat is a Dardanellákhoz kell vezényelni. Mivel elhalasztani nem tudtam ezt az elhamarkodottnak tartott lépést, csak azt kértem, hogy végrehajtás elôtt legalább kérjék ki Falloux-nak15 is a véleményét, ô ugyanis megromlott egészsége miatt kénytelen volt átmenetileg vidékre költözni. Lanjuinais16 fel is kereste ebbôl a célból, elôadta neki az ügyet, és azzal jött vissza, hogy Falloux is egyértelmûen a flotta azonnali indítása mellett foglalt állást. Csakhogy Falloux a parlamenti többségnek, vagyis barátainak megkérdezése nélkül döntött, ráadásul úgy, hogy bele se gondolt a döntés következményeibe; csak elsô indulatának engedett, ami néha bizony megesett vele, mert természeténél fogva könnyelmû volt és hebehurgya, csak a neveltetés meg a megszokás eredményeként lett számító, mégpedig egészen a kétszínûségig. Lehet, hogy miután beszélt Lanjuinais-
13 Normanby lord, Constantine-Henry Phipps (1798–1863) angol államférfi, a Parlament tagja, elôbb hadügy- és gyarmatügyi miniszter, majd belügyminiszter, 1846-tól párizsi nagykövet. Tocqueville nagyra becsülte, és jórészt neki köszönhetôen sikerült meggyôzni Napóleon Bonaparte Lajost az angol–francia együttes fellépés szükségességérôl, és megakadályozni Kossuthnak a cár által követelt kiadatását. Normanby azzal biztosította jó kapcsolatait Napóleon Bonaparte Lajossal, hogy rendszeres látogatója volt Miss Howard szalonjának (a hölgyrôl köztudott volt, hogy szeretôje a köztársasági elnöknek). 14 Howard, Elizabeth-Ann Haryett (1823–1865) angol színésznô, III. Napóleon szeretôje; ô kölcsönözte az uralkodónak az 1851-es államcsíny megszervezéséhez szükséges pénzösszeget. 15 Falloux gróf, Frédéric Alfred Pierre de (1811–1886) mélyen katolikus legitimista politikus; a II. Köztársaság idején közoktatásügyi és kultuszminiszter, az oktatási szabadság tántoríthatatlan híve, a híres 1850. március 15-i törvény elôkészítôje. 16 Lanjuinais, Victor (1802–1869) egy konventtag fia, ügyvéd, a második Barrot-kormány mezôgazdasági minisztere.
304
NV11-04.indd 304
2011.03.28. 7:59:51
val, felvilágosította valaki, vagy talán ô maga tûnôdött el a dolgon, és ezek után egészen más véleményre jutott, mint elôzôleg. Kaptam is tôle egy eléggé terjedelmes és zavaros levelet, ebben azt állította, hogy félreértette Lanjuinais-t (ami teljességgel lehetetlen, mivel Lanjuinais-nál nincs is világosabb és szabatosabb ember, mind szavait, mind cselekedeteit illetôen, arról nem is beszélve, hogy az ügyben nem volt semmi félreérthetô). Elég az hozzá, megváltoztatta a véleményét, a felelôsséget pedig megpróbálta másra hárítani; a levelére késlekedés nélkül ezt válaszoltam: „Kedves Kolléga! A miniszteri értekezlet meghozta döntését, most már nincs más hátra, meg kell várni a fejleményeket; egyébként ebben az esetben a miniszteri értekezlet felelôssége egy és oszthatatlan. Itt egyéni felelôsség nincsen. Magam részérôl nem helyeseltem a döntést, de mivel a miniszteri értekezlet elfogadta, kész vagyok mindenkivel szemben megvédeni.” Miközben Falloux-t így megleckéztettem, a szerepemet illetôen azért nagyon is nyugtalan, sôt zavart voltam. Attól, hogy Bécsben mi lesz, a legkevésbé se fájt a fejem. De mihez kezd a cár azok után, hogy ilyen meggondolatlanul és látszólag visszavonhatatlanul elkötelezte magát a szultánnal szemben, fenyegetéseink után hogyan fog kilábalni ebbôl az önérzete szempontjából oly kínos helyzetbôl. Még szerencse, hogy Szentpéterváron is meg Bécsben is két nagyon ügyes emberünk volt,17 akikkel lehetett nyíltan is beszélni. „Rendkívül óvatosan járjanak el az ügyben – írtam nekik –, vigyázzanak, hogy ránk ne szabadítsa ellenfeleinket a sértett önérzet, és ha lehet, ne mutatkozzanak egy társaságban az angol nagykövetekkel, akiknek kormányát egyformán gyûlölik a bécsi meg a szentpétervári udvarban, amivel, persze, nem azt akarom mondani, hogy ne tartsanak fenn jó kapcsolatot velük. Csak a baráti hang vezethet sikerre, a megfélemlítés kerülendô. Igyekezzenek a valóságnak megfelelôen ismertetni helyzetünket; nemcsak nem akarunk háborút, félünk is tôle, mindenképpen szeretnénk elkerülni; mindamellett meg kell ôriznünk becsületünket. Utóvégre azt mégse tanácsolhatjuk a portának, hogy viselkedjen gyáván. Amikor pedig az általunk is támogatott bátor kiállás nehéz helyzetbe sodorja, nem tagadhatjuk meg tôle a segítséget. Meg kell találniuk a módját, hogy kikerüljünk ebbôl a kutyaszorítóból. Utóvégre Kossuth miatt mégse törhet ki világháború! Vagy a nagyhatalmak érdekei követelik meg, hogy ismét napirendre kerüljön, ráadásul épp ebben a formában, a keleti kérdés? Nem találhatnánk valami kiutat, olyan megoldást, amely mindkét fél önérzetét tiszteletben tartja? Vé-
17 Szentpéterváron Lamoricie`re, Bécsben pedig Gustave de Beaumont (1802–1866), Tocqueville barátja.
305
NV11-04.indd 305
2011.03.28. 7:59:52
gül is mirôl van szó? Arról, hogy néhány szerencsétlen flótást egy ország kiszolgáltasson egy másiknak? Ha csak ez volna a probléma, az ügy aligha érdemelne ennyi vitát. Ha viszont az egész csak ürügy, ha az igazi ok mégiscsak az, hogy e vita örvén támadást intézzenek az ottomán birodalom ellen, akkor nyilvánvalóan a világháború a cél; mert bármennyire békepártiak vagyunk is, aligha fogjuk tétlenül nézni Konstantinápoly elestét.” De mire ezek a követi utasítások megérkeztek Szentpétervárra, az egész ügy szerencsésen elrendezôdött. Lamoricie`re ugyan nem ismerte a tartalmukat, mégis ebben a szellemben járt el. Eközben olyan megfontoltságról és mértéktartásról tett tanúbizonyságot, amellyel alaposan meglepte az ôt felületesen ismerôket, én azonban egy cseppet se csodálkoztam a dolgon. Tudtam, hogy zabolátlan vérmérsékletû ember; de azt is tudtam, hogy az arab diplomácia iskolájában szerzett tapasztalatokat18 (márpedig ez az iskola a legkörmönfontabb valamennyi közt), vagyis kifinomultan óvatos és körültekintô, és a szerepjátszást is alaposan kitanulta. Mihelyt közvetlenül az orosz féltôl tudomást szerzett a vitáról, Lamoricie`re azonnal sietett kifejezésre juttatni, noha baráti hangon, hogy helyteleníti a Konstantinápolyban történteket; attól azonban tartózkodott, hogy hivatalos és fôleg fenyegetô kijelentéseket tegyen. Miközben egyeztetett az angol követtel, gondja volt rá, hogy közös fellépésben ne kompromittálja magát vele; és amikor Fuad Efendi megérkezett Abdul Medzsid levelével, titokban azt az üzenetet küldte neki, hogy nem fogja felkeresni, mivel nem szeretné kockáztatni a tárgyalások sikerét, de Törökország változatlanul számíthat Franciaországra. Lamoricie`re-nek nagy segítségére volt a szultán küldöttje, aki törökös külseje ellenére gyors felfogóképességrôl és finom elemzôkészségrôl tett tanúbizonyságot. Jóllehet a szultán segítséget kért Angliától és Franciaországtól, Fuad Szentpétervárra érkezésekor fel se kereste e két nagyhatalom képviselôjét. Senkivel sem volt hajlandó találkozni, amíg a cárral nem beszél, mivel – ahogyan mondta – csakis a cár akaratától reméli, hogy küldetése sikerrel jár. A cár nem kis bosszúsággal vette tudomásul, hogy semmire se ment a fenyegetéssel, és azt is, hogy váratlanul milyen fordulatot vettek a dolgok, de volt ereje visszafogni magát. Lényegében véve nem állt szándékában a keleti kérdés napirendre tûzése, jóllehet kevéssel azelôtt még ez is kicsúszott a száján: „Az ottomán birodalom halott; már csak a temetése felôl kell intézkedni.” Háborút indítani pusztán azért, hogy a szultán kiadja a menedéket kérôket, lábbal tiporni az emberi jogot, mindez aligha lehetett könnyû vállalkozás. Ha támaszkodhatott is az orosz nép vad indulataira, ezt az aktust
18
Lamoricie`re ugyanis magas rangú katonatisztként éveket töltött Algériában.
306
NV11-04.indd 306
2011.03.28. 7:59:52
a civilizált világ közvéleménye határozottan elítélte volna. Azzal is tisztában volt, mi történik Angliában és Franciaországban. Ezért elhatározta, hogy engedni fog, még mielôtt fenyegetéssel kényszerítenék meghátrálásra. A cár tehát, az alattvalók meg a külföld nem kis megdöbbenésére, visszakozott. Fogadta Fuadot, és elállt a szultánnak küldött követelésétôl, Ausztria meg sietve követte példáját. Mire lord Palmerston19 jegyzéke megérkezett Szentpétervárra, már minden elsimult. Legjobb az lett volna, ha ezek után nem mondunk semmit, de míg mi, franciák csak a sikert céloztuk meg, az angoloknak ezenfelül a hírverés is fontos volt, már csak azért is, mert az országot lázas izgalom tartotta fogva. Az angol nagykövet, lord Bloomfield,20 már a cári döntés nyilvánosságra kerülésének másnapján, azonnal kihallgatást kért Nesselrode gróftól,21 aki egyébként eléggé nyersen fogadta,22 és felolvasta neki a jegyzéket, amelyben lord Palmerston – ugyan udvarias, de nagyon is határozott hangon – arra kéri a cárt, hogy ne gyakoroljon nyomást a szultánra a menekültek kiadatása végett. – Az orosz megbízott erre azt válaszolta, hogy nem érti sem célját, sem tárgyát ennek a kérésnek; hogy az ügy, amelyrôl nyilván szó van, már elintézôdött, és hogy Angliának vajmi kevés köze van a dologhoz. Lord Bloomfield erre megkérdezte, hogy hol tartanak a dolgok. Nesselrode gróf azonban gôgös arroganciával minden felvilágosítást megtagadott, arra hivatkozva, hogy „máskülönben még olyan benyomást keltene, mintha Angliának bármi keresnivalója volna az ügyben”. De mivel az angol követ nem tágított, és legalább a diplomáciai jegyzék másolatát szerette volna Nesselrode gróf kezébe adni, emez, miután nemet mondott, kényszeredetten átvette a dokumentumot az angol nagykövettôl, akit hanyagul azzal engedett útjára, hogy válaszolni fog, jóllehet a jegyzék rettenetesen hosszú és feltehetôen unalmas is. „Franciaország – tette hozzá a kancellár – már tudatta velem ugyanezt; de korábban és stílusosabban”. Alighogy hírét vettük, hogy lezárult ez a korántsem veszélytelen vita, és szerencsés véget ért a piemontei meg a magyarországi háború, vagyis az a két külpolitikai ügy, amely kevés híján egész Európát lángba borította, a kabinet23 rövid idôn belül megbukott. ÁDÁM PÉTER fordítása 19 Palmerston lord (1784–1865) angol államférfi, 1830 és 1841, valamint 1846 és 1851 között külügyminiszter. Mindig keményen harcolt, hogy gyôzelemre vigye, nemritkán épp Franciaország rovására, az erôegyensúly brit koncepcióját. 20 Bloomfield, John-Arthur-Douglas, lord (1802–1879) angol diplomata, 1839-tôl 1851-ig rendkívüli megbízott Szentpéterváron. Késôbb Berlinben és Bécsben is állomásozott. 21 Nesselrode gróf, Robert von (1780–1862) német származású orosz diplomata és államférfi; jelentôs szerepet játszott a bécsi kongresszuson, 1816-ban külügyminiszter. 1856-ban orosz részrôl ô írta alá a krími háborút lezáró párizsi békeszerzôdést. 22 Lamoricie`re 1849. október 19-én kelt levele. 23 A második Barrot-kormányról van szó, ennek volt Tocqueville a külügyminisztere. A kormány 1849. október 31-én adta be lemondását a köztársasági elnöknek.
NV11-04.indd 307
2011.03.28. 7:59:52
Kopogtatás a szemhatáron Albert Zsuzsa beszélgetése Rába Györggyel (1924–2011)
ALBERT ZSUZSA Ha Rába György versesköteteit végiglapozzuk, számos olyan témával, meg névvel találkozunk, akikrôl, vagy amelyekbôl következtetni lehet arra, mi mindent olvasott élete során. Nagyon sok könyve, gazdag könyvtára van. Vajon gyerekkorában, a családi otthonban voltak-e könyveik? RÁBA GYÖRGY Elsô gyerekkori élményeim hallomásból erednek. Apám Petôfit és Adyt szerette, ez persze meglehetôsen távoli pólusokat jelentett egy kisgyereknek, meghallgatni az Arany Lacinak címû verset, és meghallgatni A Sion-hegy alattat, de hát mindenki, aki a tudását át akarja adni, elsôsorban egy kicsit önmagára gondol. Gyerekkoromban így kaptam Petôfit és Adyt, illetve a családi könyvtár kincseit, kicsit késôbb, amikor érettebb lettem, akkor Jókait. A centenáriumi kiadás jó néhány kötete volt, amivel igazán találkozásom akadt, elsôsorban a történelmi regények, azután az Új földesúr, Az arany ember, És mégis mozog a föld. A gyerekek inkább meséket meg regényeket szeretnek olvasni, ez nem biztos, hogy érvényes egy leendô költôre. Például az a gyerekkori Petôfi-élmény meghatározó lehetett, a Barguzin címû vers nagy átéléssel, azonosulással szemléli a Petôfi körül fölkavart vitát. Mit jelent egy XX. századi költônek ez a sokak által lemosolygott nagy magyar géniusz? A válaszomat azzal kezdem, hogy elsôsorban magát a költôt jelenti. Mint minden magyar embernek, Petôfi jelenti elsôsorban a költôt. A Barguzin címû vers is többet jelent, mint Petôfi utóéletét, sorsát: az ô sorsában a szellemnek, a lángelmének azt a hányattatását, aminek halála után ki van téve, ahogy különbözô tudatokban nemzedékeken át a nevével és a nevében kifejezett emberi sorssal, egy rendkívüli életmûvel bánik az utókor. Hálával, hálátlanul, megértéssel, megértetlenül. Ez a rendkívüli eset, ami a régészetre, történelemre tartozik, ez bennem azt az élményt váltotta ki, ami általában a lángelmének a sorsa halála után. Amikor Adyt olvassa, vagy Babitsot, maradjunk inkább Adynál, van a személyiség élménye olyan erôs, mint a verseké? Én úgy vagyok az egész magyar költészettel, hogy fontos nekem a személyiség is. Mintha ismerôsöm vagy barátom lenne. 308
NV11-04.indd 308
2011.03.28. 7:59:52
Ellentmondó választ kell adnom. Egyfelôl én annak vagyok a híve, hogy a mûveket olvassuk, és ne a személyeket nézzük. A mûvek nem mindig azonosak a személlyel. Egy olyan kiemelkedô, óriási jelensége a világirodalomnak, mint például a francia Villon, gyilkos volt, útonálló akasztófavirág. Ha ezt nézem a verseiben, vagy ebbôl valami beszüremlik, akkor nem tudom kellôképpen élvezni. De nagyjából hasonlókat lehet elmondani jó egynéhány szellemi nagyságról. Ennek ellenére, éppen a példa, amit választott, az ellenkezôjét bizonyítja. Ady esetében lehetetlen elválasztani a személyét és a személyiségét az életmûvétôl, mert, ahogy éppen Babits írta róla, az egész élete szimbólummá vált, és ezt a szimbólummá vált teljes életet mentette át az életmûvébe. Úgyhogy ezt lehetetlen kikapcsolni és elválasztani. A költôi én és az életrajzi én ritkán fedi át úgy egymást, mint Petôfi esetében, vagy akár Ady esetében. Továbbá a XX. századi költészetre ez kevésbé vonatkozik. És ne felejtsük el, hogy mik a személyiség összetevôi. Érzelmek, gondolatok, akarati tényezôk, képzelet. Általában a kritika figyelmen kívül hagyja a képzelet szerepét. Holott a képzelet az életrajzi énnel alig-alig találkozik. Tehát a költôknél, akikben a képzelet rendkívül erôs, Vörösmartytól Füst Milánon át Weöres Sándorig, a személyiség alig jelenik meg. Weöres Sándornál is alig jelenik meg, sôt tagadja a személyiség jelenlétét, éppen ez az ô költôi világképének talán a legfontosabb meghatározó jegye. Jókait említette. Hogy maradt meg magában Jókai varázslata? Én a magam részérôl szintén nagyon szerettem Jókait, de mostanában idô híján, ritkán tudom kézbe venni. Pedig, ha most újra olvasnám, lehet, hogy éppen úgy tetszenék. Amit mondott, abban az én Jókai-történetemre ismerek. Amikor én Jókai regényeivel elôször találkoztam, már nem voltam persze kisgyerek, a kamaszkor küszöbén álltam, valamivel elôtte, úgy tizenkét-tizennégy éves koromra esnek az elsô Jókai-olvasmányok. Úgy olvastam, hogy ez egy megjavított világ, ahol végre megtörténnek olyan dolgok, amelyek máskülönben nemigen történnek meg, ahol helyrehozzák a hibákat, elôbb-utóbb célba ér, akit elgáncsolnak, egyszóval a való világnak egy javított kiadása. Aztán ahogy teltek az évek, nem is sok, úgy húszéves korom körül, vagy még hamarabb talán, kicsit kezdtem szégyellni mindezt, és röstelltem önmagam elôtt is, gyerekesnek, naivnak éreztem, és félretoltam a Jókai-könyveket. Akkor közeledtem Kemény Zsigmondhoz, Móriczhoz, Móriczból egész tisztes sorozat volt az otthoni könyvtárban, Kemény Zsigmondhoz már a magam erejébôl jutottam el. S aztán késôbb visszatértem. Idôsebb koromban ráeszméltem arra, hogy alapjában véve ez az emberi léleknek egy jellegzetes törekvése, hogy a mûvészetben a világnak javított kiadását 309
NV11-04.indd 309
2011.03.28. 7:59:52
is akarja látni, ugyanakkor rendkívül szigorú fényképét egyfajta leleplezô ábrázolását is, ezt is, azt is. Így teljes az élet, így teljes a mûvészet.
Jókai, meg a többiek Birtokának határait messzire harangozó szívdobogásaival jelölte ki Országoknál másíthatatlanabb története a népe nem hajthat végre földjén lakosságcserét az erôszak égalján se változtathat újmódi természetátalakítás kiváltságokat törvénye nem ismer közösségét éltetô elve megvalósult igazi egyenlôség nemzetgyûlésben minden pad elsô nagylelkû kézmûves fôrangú mellett egy sorban úr furfangos inasával ott párbajbeli ellenfelek is békére lelnek egymás oldalán Mállik porlik Hammurapi agyag bölcsessége töredezik Ramszesz porfir nagysága nem kopnak meg az ô hôsei alakjukat anyagnál maradandóbb matéria örökíti meg súlyos tetteiket se rántja föl a mérleg serpenyôje Tanára volt Vajthó László. Tôle mit kapott? Elsôsorban azt, ami a hibája volt. Csapongó szellem volt. Amikor a tantervben arról volt szó, hogy Arany János kerül sorra, akkor Zrínyi rímeirôl beszélt, beszélt Adyról. Amikor Ady került sorra, akkor tért vissza Arany Jánosra, nem maradt el semmi, ami lényeges, de volt egy optikai csalódásom, s ezt az optikai csalódást én akkor az irodalomnak hittem. És ez a tévesz310
NV11-04.indd 310
2011.03.28. 7:59:52
me sokat segített nekem. Én úgy fogadtam el, hogy ez az irodalom. Ahol minden összekapcsolódik, s ahogy Babits fogalmazott az irodalomtörténetében, az írók egymásnak felelnek századokon át. Ez így is van. Csak aztán, amikor én is középiskolai tanár lettem, akkor ezt a módszert nem tudtam követni, mert a gyerekeknek nem használ ez. Egy-két-három gyereknek használ harminc-negyvenbôl. De természetesen kaptam még sok mindent, nem utolsósorban nemcsak a pedagógiai tevékenységébôl, hanem a kiadói tevékenységébôl. Két sorozata volt, az egyik A tanítás problémái, a másik a Magyar irodalmi ritkaságok. A tanítás problémáiban, most csak egy kiadványt említek, ez az Új magyar költôk kétkötetes antológiája volt. Az egyiket ô maga szerkesztette, ezek voltak a klasszikusok, itt találkoztam Babits-versekkel, tizenhat-tizenhét éves koromban. Olyan Babitsversekkel, mint a Messze, messze, A gazda bekeríti házát, Cigány a siralomházban: igazi szellemi és lelki találkozás volt. De hadd mondjam el, hogy egészen más Adyt ismertem meg, mint amit az apám kedves Ady-verseibôl kaptam, aki a századelô ízlése szerint szerette Adyt, itt kaptam olyan verseket, mint például az Ádám hol vagy, de az is igaz, hogy késôbb a kései Adyhoz érkeztem meg, A halottak élén Adyjához, azokhoz a versekhez, amelyekben mintegy belsô beszédként, önmagával folytat egy lényegre csupaszított tragikus dialógust. És a másik kötet, azt már nem ô szerkesztette, hanem Makay László. Ott olvastam elôször József Attilát, nagyszerû válogatás volt. Falu, Margaréta, Ha a hold süt, Reménytelenül, és még egy-kettô, fél tucat vers, amibôl kiderült, hogy óriási költô. És Weörest, és Jékelyt és a harmadik nemzedéket, mind. Kosztolányi Dezsônek vajon a lírája vagy a prózája állt közelebb magához? Persze nehéz lenne így elmondani… Nem nehéz, tudniillik, amikor egyáltalán az irodalom elszédített, elcsábított, kamaszkoromban Kosztolányiról, a költôrôl esett szó. Azért mégsem lehet kívánni egy kamasztól, hogy a közhittel és a közvéleménnyel szemben fedezzen fel homályban, vagy félhomályban maradt mûveket, életmûveknek az elhanyagolt részét, akkor Kosztolányi a költô volt elsôsorban. És akkor azt a Kosztolányit olvastam, szerettem Kosztolányi rettentô gazdag, nemcsak a szépprózája, én nem is merném azt állítani, hogy jól ismerem. Itt az a szerencse ért, hogy volt egy nagynéném, meg a férje, a nagybátyám, akik a Nyugat-könyvekre elôfizettek. Szeretettel, a kultúra iránti igyekezettel, de sokkal régebbi ízléssel, semhogy egyes mûveket követni tudtak volna. És ezeket a könyveket nekem adták. Mondták, hogy fiam, itt van pél311
NV11-04.indd 311
2011.03.28. 7:59:52
dául ez a Proust-kötet, mi elôfizetünk, ezt is megkaptuk, mi ezt nem értjük. Ezt neked adjuk. Aztán ott voltak Illyés posztumusz Kosztolányi-kötetei, ugyanez a sors jutott nekik. És hát itt csodálatos Kosztolányi-kötetek voltak. A Lenni vagy nem lenni, az Erôs várunk a nyelv, az ABC, Kosztolányi hagyatékáról kiderült, hogy fölér az életmûvel. De ha azt kérdezi, hogy Kosztolányi ma mit jelent nekem elsôsorban, akkor elsôsorban a novellistát jelenti, nyilván azért is, mert a versen kívül a novella az az irodalmi mûfaj, amely a legtöbbet jelent nekem, és a novellisták közül a világirodalmat beleértve, hogyha hármat-négyet akarnék mondani, vagy egy fél tucatot, Kosztolányi akkor is benne volna.
A zöld tinta foltjai Jártam én Budán a csónakorrú földszintes házban ültem az asszonyi bíbelôdô ízlésre valló népi cserepekkel tapétázott vörös szobában elsöpörhette a bomba a csodákra képes gazda Édes Anna Pacsirta a szegény kisgyermek apjának kuckóját nekem örökre ez maradt a nagyúri otthon s amikor a klubdélután zárórája közeledvén az özvegy megkért kísérném a villamosmegállóig a ház életfogytiglan hálás vendégeként lépkedtem a nagymama korba hajló nô oldalán két virágcserép lábán imbolygott elôre megfáradt testének mázsás szekrénye igazi szögletes megkopott bútordarab hihetetlen elképzelnem valahai táncos szerepben ó istenem, hajdani müezzin-szavú szellô lenge lány aki szô kék-lila halovány anilin ibolya egykori csélcsap természetû dévaj sellô az ötvenévesen is felnövetlen kölyök kiskutya kedvét hancúrozni ajzó játszótársa ez a barátságos csapzottan ôszes öregasszony kelekótya Ádám barátom Hattyú kutya barátjának gyertyaláng perzselésû szenvedélyek rabjának anyja zárójelben mondom mi mindent kótyavetyélhettél el öregem például Rácz antikváriusnál a Toll példányaira bukkanva a borítók szalagján olvastam a címzést KD úrnak Tábor u.12. 312
NV11-04.indd 312
2011.03.28. 7:59:52
ráismertem fôúrian felelôtlen kezed nyomára egek egyszer-volt könnyelmûségek aggódásához láncolt szülôje kalapáló szívvel vigyáztam meg-megbicsakló vízkóros bokádra nehogy számon kérje rajtam Manyi néni esetleges combnyaktörését odafönn a zöld tinta pincemestere anyanyelvem szavait cilinderébôl elôbûvölô varázsló közben háborgó lélekkel töprengtem a keletieknél bölcsebb-e az a társadalom amely nem küldi máglyára az elevenen korhadó hagyatékot s mert vallom én is csak aminek határa van csak az szigetel ki a semmi sodrából csak az a mindennapra való emberi osztályrész óvakodva botladoztam az elformátlanodott múzsa mellett s folyamatosan zokogtam csak zokogtam befelé Fordított is sokat, és talán épp ezért, Szabó Lôrincrôl, aki nagyon sokat fordított, egész kis könyvet írt, aztán ott van A szép hûtlenek címû három nagy tanulmány, a nyugatosok legkitûnôbb mûfordítói, Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád. Mint mûfordító és mint költô fel tudja mérni munkájukat. Ugyan most inkább azt kellene kérdeznem, hogy az idegen irodalmak mit jelentenek a maga számára. A több szálból megragadok egyet. Én is azt vallom, amit Babits, hogy egy idegen költôt legjobban akkor ismerünk meg, hogyha fordítjuk. Fordítás közben úgy bele tudunk hatolni a világába, a gondolkodásába, a nyelvszemléletébe, mint egyszerû olvasatban úgyszólván soha. Ami nem jelenti azt, hogy az igazi megismerés feltétlenül a fordítás, mert ez képtelen állítás volna, megvalósíthatatlan, de az biztos, hogy a fordítás munkája során nagyszerûen meg lehet ismerni egy költô világát. A Nyugat nagy költôivel valóban egy kötet erejéig egy monografikus elemzô kötet erejéig foglalkoztam, ma már azonban úgy látom, és nem én vagyok az elsô, aki ezt látja, hogy a mûfordítás aranykora az ötvenes évek volt. Amikor az akkori legnagyobb magyar költôket beszorították a sarokba, és örültek, hogyha fordítani tudtak, mert egyáltalán valami kapcsolatuk maradt a költészettel, és az alkotás látszatát jelentette. A nyilvánosságot is. Mert verset írni lehet akkor is, ha nem jelenik meg az ember. Vagy nem? Volt, aki ezt meg tudta tenni, volt, aki nem. De a költészetbe vigyünk bele ennyi prózát, mert az életben is benne van, ez megélhetést is jelentett egyik-másiknak. Tulajdonképpen a puszta életet is jelentette, mert olyan te313
NV11-04.indd 313
2011.03.28. 7:59:52
vékenységet fejtettek ki folyamatosan, amely az irodalmi jelenlétet igazolta, ezáltal benne maradtak az irodalmi életben, és ha valakiben rosszindulat volt, máskülönben ráfoghatta, hogy még jelen lenni sem akar. Egy szó, mint száz, ebben az idôben volt a magyar mûfordítás aranykora. A Nyugat nagy nemzedékének mûfordítóira többé-kevésbé jellemzô a szép hûtlenség. Az, hogy egy kicsit mindig önmagukat is belevitték, sôt a legtöbbször nem is keveset. Szabó Lôrinc, mint egy fiatalabb nemzedék képviselôje, már csak alkatánál, az elemzô, analitikus elme erejénél fogva, ellenhatást képviselt ezzel az ízléssel szemben. Ô viszont teljesen a racionális magjára szedte szét a verset, amit lefordított, remek fordításai vannak, de ha történetesen valamilyen zenei elem benne volt az eredeti versben, az az ô fordításaiból néha-néha elsikkad. Az aranykor az, amit Kálnoky László, Rónay György, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, késôbb Lator László képviselt. Két olyan nagy költô esete, mint Weöres Sándor és Jékely Zoltán, nagyon érdekes. Weöres Sándor mûfordítói életmûve rendkívül egyenetlen. A jó sorsom úgy hozta ebben a vonatkozásban, hogy mint egy antológia szerkesztôje, dolgozhattam együtt vele. Olasz antológiáról volt szó, ô nem tudott olaszul. Igazán jól egyetlen idegen nyelven sem tudott. Megkapta az úgynevezett nyersfordítást, és visszakaptam a fordítást. Ámulni való volt! Az elsô sort úgy hagyta, ahogy volt. A második sorban fölcserélte két szónak a sorrendjét, a harmadik sorba egy szinonimát betett, egyik jelzô helyett a másikat, s a negyedik sorral már nem tudom, mit csinált, és gyönyörû volt a fordítás. Ezzel szemben vannak olyan fordításai, amelyeket a kritika azonnal kikezdett. Ilyen például a Mallarmé-fordításkötete. Mallarmét nagyon nehéz megérteni, még nehezebb fordítani, és ô ezzel szembenézett, hogy ez bizony kudarc. Ezzel szemben, hogyha a szellemi akrobatikáról volt szó, ott zseniális dolgokat csinált. Az fölülüthetetlen. S Jékely? Jékelyt mind a ketten ismertük. Elragadó, romantikus lélek volt. Az életben is. Ha kedvére való volt, akkor gyönyörûen megcsinálta. Nagy nyelvi ereje volt, nagy költôi invenciója. Nemigen alkalmazkodott. Kell egy bizonyos alkalmazkodókészség a fordításban, és amilyen volt a karaktere, öntudatos, határozott, kemény férfias egyéniség, valahogy így állt szemben a fordítással. Mint nagy költô és nagyszerû fordító a legtöbbet remekül megcsinálta. De ha nem volt belsô találkozása, akkor ez kevésbé sikerült. A maga mûfordításkötetének, ami most itt van nálam, címe: Idegen ünnepek. Ez azt jelenti, hogy a vers ünnep. Az én számomra is az. A sok-sok költô közül, akiket valószínûleg azért is fordított, mert meg kellett élnie, meg valamiképpen ebben a formában is kifejeznie magát, én kettôrôl gondolom, hogy leginkább kedves lehet magának, Supervielle, és Frénaud. 314
NV11-04.indd 314
2011.03.28. 7:59:53
Igen, de azért a válaszomat egy kis korrekcióval kell kezdenem. A megélhetést illetôen. Ez a mûfordítói hadjárat körülbelül a fordulat évével kezdôdött. Ahogy azok a költôk, akik nem óhajtottak a kórusban énekelni, nem akartak, nem tudtak, elkezdtek fordítani, ez nagyjából a fordulat évével esett egybe. S akkor kezdôdött meg a világirodalom nagy meghódítása. Negyvenkilenc és úgy ötvenegy között kaptam fordításokat, ötvenkettô és ötvennégy között nem. Volt egy feketelista, és azon egypáran rajta voltunk. Még fordítást kapni is, hogy mondjam, az is egy megkülönböztetô mozzanat volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akik kaptak, azok méltánytalanul kapták, mert nagyszerû költôk kaptak, és nagyszerû mûfordítói életmûvek bontakoztak így ki. Ötvenkettô és ötvennégy-ötvenöt között nem kaptam. S egyáltalán úgy kezdtem fordítani, hogy egy új kiadó jelent meg a színen, a Magvetô, s a Magvetô hajlandó volt Leopardit kiadni, és ilyenformán egy Leopardi-válogatásom megjelent. Úgyhogy azok közé a kevesek közé tartozom, akiknek a fordításai nem megbízásból születtek, vagy csak nagyon kevés született megbízásból. Ez áll a Frénaud-ra is, az elsô Superviellefordításokra talán nem. De a késôbbiekre igen. Ennek a mûfordításba szorult nemzedéknek kedves költôje volt Kassák Lajos. Aki sokkal idôsebb volt, és más volt a verseszménye is, mint, úgy gondolom, Rába Györgynek. Van Kassákról egy verse, gondolom, szerette is. Ez az ô érdeme. Kassáknak igen határozott elképzelése volt a költészetrôl, és ez az elképzelés meglehetôsen lehatárolt volt. Különbözô visszaemlékezések zord, szigorú bírónak festik Kassákot, nem vonhatom kétségbe ezeknek az emlékezéseknek az igazságtartalmát. De amikor én megismertem, akkor már idôs ember volt. Hatvanéves volt, és nyilván úgy ült le beszélgetni a nála jóval fiatalabbakkal, mint ahogy például 1932-ben magáról az avantgárdról megemlékezett. A Nyugatnak volt egy ankétja, többen vettek részt benne, és Kassák azt mondta az ankéton, igen, lehetséges, hogy az avantgardizmus megtette a magáét, és véget ért a nagy korszaka, de mindaz, ami az avantgárd vívmánya volt, stíluseszközként tovább él, és a nagy egésznek a része lett. Ennek a gondolkodásnak a szellemében ült le velünk, fiatalokkal, amikor közölt az Alkotásban, vagy a régi Kortársban, amelyik az ô folyóirata volt, vagy amíg az Új Idôket ô szerkesztette, ott, mindig olyan verseket választott, ami közel állt az ô ízléséhez. Én történetesen akkor nem írtam szabad verset. Csak jóval késôbb. De mindig a szélesebb sorokat választotta ki, a tágabb lélegzetvételû, az erôsebb dikciójú verseket, olyasmit, ami az ô nagy egészébe beleilleszkedett. És ugyanakkor megbecsülte a személyiséget, annak ellenére, hogy megvolt benne az a rendkívül egészséges önzés, ami a legtöbb nagy alkotóra jellemzô. És számon tartotta azt, hogy 315
NV11-04.indd 315
2011.03.28. 7:59:53
mit nyilatkozott az ember. Emlékszem például, amikor a „Spenót” Kassákfejezete készült, azt egy nagy mûhely-vita elôzte meg, az Irodalomtudományi Intézetben, akkori nevén még Irodalomtörténeti Intézetben, s ezt a vitát teljes egészében közölték. Én hozzászóltam a vitához, ahhoz az egyetlen problémához, hogy meggyôzôdésem szerint Kassák nem szürrealista. Volt találkozása a futurizmussal, dadaizmussal, a korai Kassák konstruktivistának nevezhetô, szürrealizmus nincs benne. Amikor ennek a vitának a szövege megjelent a Kritika címû folyóiratban, utána Gyarmathy Tihamérnak volt egy gyûjteményes kiállítása, ott találkoztunk, odajött Kassák, és azt mondta: „Uram, köszönöm, hogy levette rólam azt a szürrealizmust! Az én költészetem mindig a valóság talaján állt.” Ami ugye a problémának egy meglehetôsen sommás leegyszerûsítése, de nagyon is érthetô és követhetô.
Az öreg Kassák Rendíthetetlen Mért nem lehettél örökéletû Annyi isten pásztorolt bennünket megelégelted a terelést talpad alatt a rög hazád otthonod kard voltál a föld szívének szegzett villogás a köznapiban ôsi nagyságra leltél a fenségessel cimboráltál szerszámmal a kézben munkaruhában ültél asztalodhoz egyszerûség gesztusa ez a szegények eledele Egy kukkantás a kezek rácsán keresztül birodalmadról pontos üzenet Kölcsön formáktól szabad szenvedély beszéde tagolja szét a teret egy-egy kiáltás vonala keresztez egy kérdés éles kontúrja megállít a gazdátlan világ vejszéinek tuss-mezsgyéi közt 316
NV11-04.indd 316
2011.03.28. 7:59:53
kedves halaid bukkannak ki levegôre egyértelmû színek gyûrûi külön szólamok. Az élet mezeje fehér lap nincs itt csalóka alakjátszó pára se formatorzító árny-facsaró sugárzás a látvány érzéseink tiszta fonadéka tarka regéket nem gyûjthet errefelé a vándor tájadról igazmondó harangszó kondul fülébe rend és tisztaság Újabb verseiben néha nyelvbe öltözött képeket fest. Színeseket. Mintha Arany János Képmutogatója lenne. Azt hiszem, tudom, mire gondol. Valószínûleg jól lát valamit, de én ezt egy kicsit másképp közelíteném meg. Én azt hiszem, a következôrôl van szó: ahogy az ember öregszik, a múltja elhatalmasodik rajta. A belsô film egyre intenzívebben kezd peregni, és az ember nem szabadulhat olyan emlékképektôl, amelyek állandóan a tudatába tolulnak. És ördögûzésszerûen úgy lehet ezektôl megszabadulni, hogy az ember kiírja és leírja. Úgyhogy ezek képek, jelenetek, és ahogy nagyon kedvesen a rádió hullámhosszán és egyébként találóan, Lator László barátom megemlékezett az utóbbi egy-két kötetemrôl, ô azt mondta, hogy „egészen mást vártunk Rábától, vallomásos költô lett belôle”. – Ezt csinálta velem az élet, mondhatom rá. Csakugyan, költôi meggyôzôdésbôl, szemérembôl, az életrajzi, önéletrajzi elemek hiányoznak a régebbi verseimbôl. A mostaniakban egészen egyszerûen arról van szó, hogy ezeket a belsô filmeket hagyom beáramlani a versekbe. Rájöttem egyébként is arra, hogy ez az egyes szám elsô személy nem exhibíció, ilyen versekben az ember az emberiség elôôrse, kísérleti nyula, valami megmutatkozik az emberrôl, az emberi lélek természetérôl, a sorsról, úgy, hogy így jelenetek és így képek.
Égboltok Égbolt-festés mesterlevelével hasas zsebemben mennyeket pingáltam magam fölé. Fölnézhetek, önkezemmel színeztem ki boltozatomat. Ebben a házban lakozom, itt tartok törvénynapot. Fölöttem margaréták dugják keresztül fejüket indák szövevényén, növendék napok a rácsokon át. Méregszínû mezôben két izgatott pipacs lobbanása, fekete bibeszálukban újabb sors 317
NV11-04.indd 317
2011.03.28. 7:59:53
hallgat. Csapongva nappali pávaszem tarkázza egemet. Vándorolj, szemem, tovább. Hancúrozik, pörög a világkerék, más-más színû, folyvást sebesebben, szilajabban forgó küllôi sose álmodott káprázatot piacoznak össze. Egymással szemben két fácánkakas tépked húsos leveleket. Kipusztíthatatlan ez az osztályrész, és ki tudja, a csôrök hányadik nemzetsége ez? Egyik nemzetség elmegy, a másik eljô, de nem fakul a fû, harsog a levelek nedves szája. Nincs emlékezetük, és nem fáradnak el soha. Nem tudom, kicsoda követ, bölcs-e vagy eszelôs, de ô is csupán ugyanezt látja rendelésem szerint. Magamért tettem, és megemlékeztem rólatok. Ha mégis egyszer megroggyan az ég, kitölt majd ez a mozdulat. Emlékszel az északi mesére? A katona oly szaporán forgatta karikára a kardját, hogy egy csöpp esô sem érte. Kard vagy toll, talán ecset. Lehetett volna puszta kéz. Magyar irodalom, világirodalom, a magyar népköltészet, meg a rokon népek költészete egyformán építôanyaga költészetének. Ha az ember történetesen olvasott, s van egy kicsike mûveltsége, az nem baj. Sajnos, elég elterjedt balhit nálunk – ami egyébként régi-régi eszmébôl ered, ez a romantika hagyománya, és ennek már csaknem kétszáz éve, hogy ez valamikor friss volt –, hogy a mûvész maga a természet. Úgy alkot, mint a természet. Nem! A mûvésznek megvannak a maga anyagi eszközei, tehát azzal is szembe kell néznie, másrészt ô maga történeti jelenség. Apák, nagyapák, ôsök sorában alkot, és következésképpen olykor párbeszédet folytat ezekkel az ôsökkel. Ez lehet maga az emberiség, és akkor beszélhetünk a mesékrôl, beszélhetünk a népköltészetrôl, lehetnek személyek, és a történelem elérkezik ehhez a gondolkodáshoz. Mostanában rengeteget hallottunk, azt hiszem, már ezt is múlt idôben mondhatom, a posztmodernrôl. A posztmodernnek egyik sajátsága az, hogy magát a mûvészetet parafrazeálja. Mondhatom játékos nagyképûséggel, hogy a posztmodern megérkezett hozzám. Sok és sokféle madár jelenik meg a verseiben. Fák. Amit az ablakából lát. Ezek is építôanyagai költészetének. Azt is fölfedeztem benne, hogy valószínûleg szerette – biztosan kamaszkorában – az útleírásokat. A természet meg az útleírások: ezek is romantikus dolgok. Meglepô, nem? Maga tehát romantikus költô. Egyáltalán nem meglepô, sôt kis híján elvette elôlem a feleletemet. De azért mégis megpróbálok valamit mondani. Úgy tízéves korom körül rendkívül rossz evô gyerek voltam. De amikor egy útleírást kerítettem, vagy a 318
NV11-04.indd 318
2011.03.28. 7:59:53
kezembe került egy Verne-regény, akkor közben befaltam egy csomó vajas kenyeret, amit különben nem tettem volna. Akkor tudtam igazán táplálkozni, ma se tudom, miért. Felelni felelhetek rá, kereshetem az okát persze, meg is lehetne találni. Igen, ez romantikus ösztön az emberben. A természet jelenléte ugyancsak romantikus ösztön. Az ember tudata elméletileg végtelen is, meg véges is. Minden nem férhet bele, különösen akkor, ha ezt a tudatot valamilyen mûvészi formába önti, akkor mindenképpen véges. És nyilvánvaló, hogy nekem a természet beszédesebb világ, mint az emberek által alkotott technikai világ. Egy ablakkivágásból, amely kertekre néz, és ahol a madarak cikáznak, azt én olyan elôadásnak fogom fel, amelynek a szövegkönyve ott alakul ki elôttem, aminek nem tudom még a végét, olyan regény, ami egyszersmind képeskönyv is, színekkel, változatokkal, meglepetésekkel, Rigók? A barna meg a feketerigó, amint köpködik a meggymagot? Ó, hát a napokban például, a város kellôs közepén, kinézek az ablakomon: közvetlen az ablakom alatt egy nagy meggyfa, és egy harkály mászkál rajta és kopog, kopog, sajnos, rövid ideig, nem talált magának megfelelô ennivalót. Egy nagy, tarka harkály volt.
Madarászok Ahogy elnéztem ôket évtizedeken át mindegyikük fürkészte a maga madarát korántsem római módra ínyenc csemegének nem is kalitkába szánt önzô mulatsága végett talán vizslatták bennük határtalan énjüket íme a minden választ fölcsipegetô élet-helyettesek talán így eszméltek rá totem-állatukra aki testre szabott törvényeiknek a titka lassan-lassan ezek a révült ámulók szemmel hurok-vetôk lépvesszôt állítók átlényegültek csôrüket prédára tartva kérgeken kopácsolva torkukat tátogatva mintha ma látnám éberen Kálnoky Laci kedvére való falatát ôrhelyén lesi gubbaszt kopott széke gallyán türelmes örvös légykapó szellemi étke majd csak elébe röpdös utána kap s máris hízik szemlátomást nyelt egy csipet húsos tréfát ízes lidércnyomást 319
NV11-04.indd 319
2011.03.28. 7:59:53
Pilinszkyre pillantok amint föl a magasba tárja rigó-gégéjét valami megjósolt ragyogásra aztán csetteg már cserreg is csupa iszonyat kékkánya súlya roskasztja az ágakat s egy másik kép Palika Toldalagi álltában alva szürkegém állóvizeit szigonyozza zsákmányát elvéti kérdôjellé fagy s megint figyeli holtágak rendbontó ficánkolásait hogy hiányoztok hajdani madarászok firtattátok a teremtett s a természeti világot a földvonzástól elcsapongni ûzött vágyatok egemen színes tüneménnyé kulcsjellé váltatok
320
NV11-04.indd 320
2011.03.28. 7:59:53
SZATHMÁRY ISTVÁN
A kilátástalanság könyve (Józef Mackiewicz: Út a semmibe. Attraktor Könyvkiadó, 2010) „A szürke égbôl szemerkélt az esô. – Bolsevik idôjárás – mondta összeszorított foggal Karol.” Ez a kép az alaphangulata Józef Mackiewicz közelmúltban magyarul megjelent negyedik mûvének, az Út a semmibe címû regénynek. Bár a nemzetközi munkásmozgalom a vörös színt választotta jelképének, nagyot tévedett. Vagy talán hazudott. Valójában a szürke, a mindent belepô, egybemosó, piszokszínû fátyol jellemzô rá. Ez a lepedék borítja el Józef Mackiewicz lassan folydogáló filozofikus regényének világát is. Szerzôjének, az egykor a bolsevikok ellen harcoló lengyel katonának, írónak, újságírónak egész életét áthatotta a vörös sivataggal, a mindent elfojtó kommunista rémálommal való küzdelem. Illúziók nélkül látta a világtörténelem egyik legnagyobb szemfényvesztésének valódi arcát, de ennek az árát a saját személyes sorsával is kellett fizetnie. Sokan munkálkodtak azon, hogy feledésre ítéljék és kiûzzék a hazájából, ez utóbbi végül sikerült is. Életmûvét is igyekeztek visszhangtalanná tenni, nem rajtuk múlott, hogy végül nem így történt. A feltárt katyñi tömegsír látványának személyes élménye több erôt adott az írónak, mint amit a politikai korrektség nyújtani tudott ellenfeleinek. Szerencsére, vagy talán a Gondviselésnek és kevesek sok munkájának köszönhetôen Mackiewiczet sem életében, sem halála után nem sikerült maradéktalanul kitörölni az irodalmi s ezen keresztül a történelmi köztudatból. Józef Mackiewicz író, nem történész, de mûveiben, köztük a magyarul most napvilágot látott Út a semmibe címû regényében a történelem valós, illúzióktól mentes arcát mutatja meg. A könyv cselekménye térben a Molotov–Ribbentrop-paktum megrajzolta új szovjet–német határ keleti oldalán játszódik, Litvániában, illetve az ország akkor már Nyugat-Belorussziának nevezett részében. Idôben pedig 1940 és 1941 nyara között vagyunk, abban a valójában nem is túl hosszú intervallumban, amely Lengyelország közös szovjet–német lerohanása és a két korábbi szövetséges egymásnak ugrása között eltelt. A készülôdô német támadás elôszele érezhetô is a történet végén. A sokszereplôs mese fô szálát Pawe³, az egykori földbirtokos és tartalékos lengyel tiszt, illetve felesége, Marta életének egy esztendeje adja. Való321
NV11-04.indd 321
2011.03.28. 7:59:53
jában hozzájuk tartozik még Pawe³ szeretôje, az egyik helybéli kereskedô, Wincenty Rojkieweicz felesége, Weronika is. Pawe³ék múltjáról néhány szûkszavú utaláson kívül keveset árul el a könyv. Annyi nyilvánvaló csupán, hogy a lengyel állam összeomlásának katasztrófája vetette ki ôket az egykori európai létbôl egy teljesen más világba, melynek a kényszerû életformaváltás mellett a térbeli dimenziói is megváltoztak. Olyan birodalom részévé váltak, melynek másik végét Mandzsúria, egy addig teljesen ismeretlen és idegen név jelzi. Ugyanakkor a korábbi életterüket teljesen elvágta tôlük az új határ, mint ahogy a múltjuktól is elszakította ôket. Amire csak néhány megszokott, többé-kevésbé értelmét vesztett megnyilvánulás, például Marta néhány tétova mozdulata utal, amellyel a régi világot idézô megjelenését próbálja egy gyenge pillanatában visszaidézni. Maga a környezet, a regény cselekményének színtere földrészünk nemzetiségi, vallási szempontból egyik legtarkább szelete, a két háború közötti Lengyelország keleti része. Nem utolsósorban Mackiewicz szûkebb hazája. Az egykor a jezsuitáknál nevelkedett Pawe³ békésen megfér a bujkáló ortodox orosz archimandritával, a katolikus és a pravoszláv templom mellett nem hat idegenül errefelé a néhol feltûnô minaret sem. Az itteni litván, fehérorosz és lengyel népességû, a múltban egyesített területeket, minden kulturális és vallási sokszínûségükkel együtt most a bolsevizmus fogja egyre fojtogatóbb keretbe. Mindenki igyekszik belesimulni valahogyan az új világba. „Minden lakosnak az az ötlete támadt, hogy mesterségesen elszegényedik. (…) Hisz pont az volt a cél, hogy a lehetô legkevésbé tûnjön ki az ember, ha lehet, ideálisan olvadjon bele a környezetébe, hasonuljon a háttérhez. (…) Amikor a szovjet emberek bevonultak a városba, az otthonról jól ismert képet láthatták.” Pawe³ elôször favágónak áll, majd egy regény színpadi átdolgozását elvállalva próbál valamilyen megszokottabb életformába visszatérni. A szocialista kultúrától elborzadva végül fuvarozásból, az errefelé évszázados hagyományt jelentô csempészésbôl tartja el magát, ami egy emberhalállal végzôdô kincsmentési akcióba torkollik. Az egyik környékbeli földbirtokos megbízásából kel át a határon annak elásott vagyonát kimenteni, de beleszalad a mindent egyre jobban behálózó besúgórendszerbe, s alig tud puszta bôrét mentve hazajutni. Ugyanis közben teljes erôvel folyik a frissen bekebelezett területek bolsevizálása, annak talán legfontosabb kellékével, a mindent és mindenkit beszövô spiclivilág kiépítésével együtt. „Az úgynevezett »orosz lélek« a lázadás szelleme volt, a szovjet – a meghunyászkodó kutyáé” – fogalmazza meg Szerafim archimandrita szavaival Mackiewicz a bolsevizmus egyik lényeges jellemzôjét. Vagy ahogy Oluk, egy másik regényalak mondja: „– A pap, mint tudjuk ember… Isten 322
NV11-04.indd 322
2011.03.28. 7:59:53
meg van. – Akkor a bolsevikok is emberek. – Emberek, csak nem tudják mi végre élnek.” Senki sem tudja, mit rejt a másik, mint ahogy azt sem, hogy mit rejt a saját sorsa. Legyen az munkásként vagy parasztként bujkáló értelmiségi, agitátorrá, majd rendôrré avanzsált taxisofôr, aki nem tudja igazán megérteni az új igazságokat: „Maga elvtársam nem nagyon igazodik ki az osztályharc elveiben. Mit számít, hogy rendes, vagy nem rendes ember? Csak az számít, hogy földbirtokos volt, akitôl elvettük a birtokát. Ezért mindig az ellenségünk lesz.” Vagy legyen szövetkezeti boltos, politikai megbízott, esetleg bármi más. Mindenütt felbukkan az NKVD és az NKGB, a szovjet rendszer erôszakszervezete, egymást érik a nagygyûlések és mellettük ott a csodavárás. Ugyanis Európa e félreesô szöglete még a csodák hazája. A regényben is felbukkan egy próféta látnoki jövendöléseivel, amibôl az egyik, egy régen holt lengyel királylány segítséget hozó feltámadása ugyan elmarad, de a másikról mi már tudjuk, hogy hamarosan bekövetkezik. Hitler csapatai ekkor már gyülekeztek a határ túloldalán, hogy az egész hangyabolyt bolsevikostul, mindenestül elsöpörjék, a maguk másféle rettenetét hozva a helyébe. Kiút nincs innen sem egyik, sem másik irányba. Pawe³ ettôl függetlenül elindul menekülést keresve. Más lehetôsége nincs is igazán, mert a többiekhez hasonlóan körülötte is szorul a hurok. Kezdetben hármasban utaznak, a férjétôl elszakadó Weronika is útitársukul szegôdik egy idôre, de az utolsó állomásra, egy erdôbe torkolló út végére már csak Marta és Pawe³ érkezik meg. Itt fejezôdik be a regény, de a végkifejletrôl nem tudhatunk meg semmi biztosat. A megálló szekéren elveszett pisztolyát keresgélô Pawe³ szavait sokféleképpen értelmezhetjük. „– Fázom, hová vezet ez az út? – A semmibe.” Mackiewicz mûve egy reménytelen évszázad reménytelen embereinek története. Ez nemcsak Pawe³, Karol, Marta és a többiek sorsára igaz, hanem a másik oldal szereplôire is. De ugyanúgy igaz egész Európára. A könyvben vegetáló hangyaboly minden lakóját fenyegetô végzet ott sötétlik a határon, a gyilkost és áldozatot egyaránt elsöprô ellenség képében. Mi pedig azt is tudjuk, hogy ezzel korántsem lett vége, s talán ma sincs vége a reménytelenség korának. Értô szemmel olvasva a mûveit saját életével hitelesítô Mackiewiczet, félelmetes az üzenete számunkra: Nincs biztosítékunk rá, hogy nem történhet meg mindez valahol, valamikor újra a világgal.
323
NV11-04.indd 323
2011.03.28. 7:59:54
KÜLFÖLDI SZERZÔINK
YVON GIVERT belga költô (1926– 2005) az 1972-es Soleil d’orties (Csalánnap) óta tizenöt verseskötetet publikált. Három novellagyûjteménye, két regénye és hat drámakötete jelent meg, számos hangjátékot írt a rádiónak. René Lyr(1976) és Charles Plisnier-díjas (1977). Magányos alkotó, csoportokhoz nem tartozott, poétikája nem annyira saját nemzedékének elveivel, mint inkább a szürrealisták vagy Henri Michaux, Francis Ponge, Jean Follain, de akár Jules Supervielle vagy Géo Norge költészetével is rokonítható. Fanyar iróniája, fantáziadús képfûzése, pátoszmentes gyengédsége, az apró valóságrészletek pontos feltérképezése a nála jóval fiatalabb nemzedékek alkotóinál jelenik meg újra. Gyümölcsök pálinkában címû kötetét 2006-ban jelentette meg a Széphalom Könyvkiadó Lackfi János válogatásában és fordításában. Itt közölt versei a hagyatékból valók, a költô özvegye, Clémentine Givert-Vitou bocsátotta ôket rendelkezésünkre. JOE HRADIL (1934) szlovén irodalmár, szerkesztô, mûfordító a ljubljanai egyetem és a budapesti ELTE bölcsészkarán tanult angol, szerbhorvát és magyar szakon. Mint a szlovén Pomurska Zaloba könyvkiadó szerkesztôje, valamint Petôfi, Ady, Radnóti, Weöres, Gárdonyi, Jókai, Esterházy, Nádas, Dragomán és mások
fordítója sokat tett a magyar irodalom szlovéniai megismertetéséért. Az elsô szlovén–magyar és magyar–szlovén szótár szerzôje. Tiszteletbeli tagja a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémiának, Magyar PEN- és Pro Cultura Hungariae díjas. Most közölt regényrészletét kéziratból fordítottuk. Eredeti címe Slike brez obrazov. JOSEPH RUDYARD KIPLING (Bombay, 1865–London, 1936) angol író, költô. Ahhoz a társadalmi réteghez tartozott, amelynek életszemlélete, világlátása, politikai meggyôzôdése évtizedekre megszabta az angol nemzeti gondolkozást. Kipling a viktoriánus ragyogásnak, a birodalmi eszmék évtizedeinek volt tipikus írója, mûvei óriási népszerûségnek örvendtek, az angol olvasók százezrei önnön tükörképüket vélték felfedezni írásaiban. Legmaradandóbb két mûve A dzsungel könyve és a Gyermekmesék (Just So Stories For Little Children, magyarul: 1903, majd Az elefántkölyök címen, Jékely Zoltán fordításában, 1956). JEAN ROUAUD 1952-ben született Campbonban, a Loire-vidéken, számos késôbbi mûve helyszínén. Középiskolai tanulmányait Saint-Nazaire-ben végezte, majd irodalmat tanult a Nantes-i Egyetemen. Elsô regénye, a Les Champs
324
NV11-04.indd 324
2011.03.28. 7:59:54
d’honneur (A becsület mezején) 1990ben jelent meg. A kötet lelkes fogadtatásra talált, elnyerte a Goncourt-díjat, azóta több mint egymillió példányt adtak el belôle, és 25 nyelvre fordították le. Rouaud a késôbbiek folyamán további négy mûben dolgozta fel családtörténetét (Des hommes illustres, 1993; Le Monde a` peu pre`s, 1996; Pour vos cadeaux, 1998: Sur la sce`ne comme au ciel, 1999). Sokoldalú szerzô, írt dalokat (például Johnny Hallydaynek és Juliette Grécónak), színdarabokat, forgatott dokumentumfilmet, sôt egyik kötete (La Fiancée juive) lemezmelléklettel jelent meg, melyen gitározik és énekel. A becsület mezején a L’Harmattan kiadó Európa regénytár címû sorozatában jelenik meg hamarosan. RAOUL SCHROTT 1964-ben született, Tuniszban és Ausztriában nevelkedett. Komparatistaként a DADA-ról doktorált, fordítóként a Gilgames eposz fordítása után „Az elsô négy évezred költészetébôl” jelentetett meg saját eszszékkel kommentált versfordításkötetet (Die Erfindung der Poesie, Gedichte aus den ersten viertausend Jahren), majd az Íliász fordítójaként Homérosz hazája (Homers Heimat) címû kultúrtörténeti mûvében új elmélettel állt elô Homérosz kilétét illetôen. Lírájában és prózai mûveiben (köztük egy nagyregény: Tristan da Cunha oder die Hälfte
der Erde) az utazás, az egzotikus tájak és a természettudomány és a mûvészetek kapcsolata nevezhetô állandó, de kimeríthetetlen témaköreinek. Itt közölt versei Liebesgedichte (Berlin, Insel, 2010) címû válogatott kötetében jelentek meg, eredeti címük: Über das Heilige I, Eine Geschichte des Windes IV, Figuren IV, Erato, Eine Geschichte der Schrift II. SZAÁDAT HASZAN MANTÓ (1912– 1955) novelláival lett a XX. századi urdú próza vitathatatlanul legnagyobb alakja. Pandzsábban született, kasmíri eredetû családban. Az 1940-es évek elsô felében a bombayi filmiparban dolgozott, majd az ország kettészakadása után Láhórba költözött. Az India kettészakadását kísérô hindú–muszlim zavargások ôrülete ihlette leghíresebb elbeszéléseit. Számos novellája a közép- és alsó osztálybeli vagy éppen társadalmon kívüli emberek szerelmét és szexuális életét ábrázolta akkoriban oly meglepô nyíltsággal, hogy szabadosság vádjával többször is perbe fogták. Élete utolsó éveit a cenzúrával, az anyagi nehézségekkel és az alkoholizmussal vívott küzdelem jellemezte. ALEXIS CHARLES-HENRI CLÉREL DE TOCQUEVILLE (1805–1859) francia politológus, politikus. Mûveivel a modern politológiai és szociológiai irányzatok elôfutára. Legismertebb munkája: A demokrácia Amerikában.
325
NV11-04.indd 325
2011.03.28. 7:59:54
Világirodalmi folyóirat
Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon: 06 33 484 293 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV11-04.indd 326
2011.03.28. 7:59:54
