Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIV. évfolyam, 9. szám
2009. szeptember
TARTALOM TÖNKŐ VERA Akinek soha senki nem mondott nemet ........................................................ ORIANA FALLACI Üdvözlet nélkül, kedves Henry… ....................................................................... Ruhollah Khomeini .................................................................................................. Jayne Mansfield: szerződésből frivol ............................................................... Coco Chanel: a nő, aki felszabadította a divatot (Zalán Magda fordításai) ....................................................................................
721 734 740 756 765
MAGYAR VILÁG TELLÉR GYULA Középfajú pártdráma .............................................................................................. 776
TÁJÉKOZÓDÁS OROSZ ISTVÁN Angyali apróságok .................................................................................................... 798 LACKFI JÁNOS Baudelaire-szerviz .................................................................................................... 805
NV09-9.p65
719
2009.09.11., 12:49
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
NV09-9.p65
720
2009.09.11., 12:49
TÖNKÕ VERA
Akinek soha senki nem mondott nemet Oriana Fallaci (1929–2006) Ha nem veszted fejed, mikor zavar van, s fejvesztve téged gáncsol vak, süket, ha kétkednek benned, s bízol magadban, de érted az ő kétkedésüket, ha várni tudsz és várni sose fáradsz, és hazugok közt se hazug a szád, ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz, s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád, ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod, gondolkodol – s becsülöd a valót, ha a Sikert, Kudarcot bátran állod, s úgy nézed őket, mint két rongy csalót, ha elbírod, hogy igazad örökre maszlag gyanánt használják a gazok, s életműved, mi ott van összetörve, silány anyagból építsék azok, ha mind, amit csak nyertél, egy halomban, van merszed egy kártyára tenni föl, s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban, nem is beszélsz a veszteség felől, ha paskolod izmod, inad a célhoz és szíved is, mely nem a hajdani, mégis kitartasz, bár mi sem acéloz, csak Akaratod int: „Kitartani”, ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted, királyokkal jársz, s józan az eszed, ha ellenség, de jóbarát se sérthet, s mindenki számol egy kicsit veled, ha a komor perc hatvan pillanatja egy távfutás neked s te futsz vigan, tiéd a Föld és minden, ami rajta, és – ami több – ember leszel, fiam. RUDYARD KIPLING: Ha…*
* Kosztolányi Dezső fordítása.
NV09-9.p65
721
2009.09.11., 12:49
Kezdetben ő kérdezett, aztán őt kérdezték, de megelégelte, hogy senki nem teszi fel neki a lényeges kérdéseket, és meginterjúvolta saját magát. Nem volt különösebben titkolózó vagy távolságtartó, könyveinek, amelyek kivétel nélkül mind egyes szám első személyben íródtak, önéletrajzi hátterük van. „Nem hiányzik belőlük más, csak a magasságom (éppen eléri a 156 centimétert) és a súlyom (42 és 43 kiló között mozog). Amikor valaki megismer, megdöbben, hogy ilyen kevés vagyok. Mire széttárom a karom: »Ez minden.«” Bármivel foglalkozik, bármiről ír, saját magával foglalkozik és saját magáról ír. Soha nem húzódik a háttérbe, afféle hangos, szubjektív, bőbeszédű riporter ő, aki nem zárkózik el a véleménynyilvánítástól. Magára is haragít mindenkit. Vezető politikusokat, a pápát, a feministákat, a férfiakat, a terroristákat. Sokat küzdött, sokat látott. Haditudósítóként ott volt Koreában, Vietnamban, Irakban, a Közel-Keleten. Tudósított az 1956-os magyar szabadságharcról, az 1968-as mexikói vérengzésekről, a latin-amerikai felkelésekről és az öbölháborúból. Tizenhat évesen lett riporter. Kezdetben bűnügyekről, balesetekről, bírósági tárgyalásokról, később a római sztárvilág eseményeiről és a divatvilágról tudósított, „egy kissé felvont szemöldökkel szemlélve az eseményeket”. Majd a milánói Europeo újságírója lett, és végre azzal foglalkozhatott, ami mindennél jobban érdekelte: a politikával. Vezércikkeit, interjúit a világ legjelentősebb lapjai közölték. Az interjúkat riportkönyvek, majd regények követték. Mindegyik vallomás, olyasféle, amitől kínosan érzi magát az olvasó. Vakmerő és bizonyos értelemben magamutogató szerző. Egész életét a nyilvánosság elé tárta. Első könyvét, amelyet Hollywoodról írt, Orson Welles ajánlja az olvasók figyelmébe (I sette peccati di Hollywood, 1958). Ezt követi a nőkről szóló, amelyben megírta, hogy a nők a világon mindenütt az emancipáció körül keringenek, amitől egyformán boldogtalanok (A haszontalan nem – Utazás a nő körül, 1961). Aztán írt egy lányregényt (Pénelopé a háborúban, 1962). Megírta, miért nem tartja hősöknek az amerikai asztronautákat (Ha meghal a Nap, 1965). Megírta, hogyan döntött úgy, hogy egyedülállóként is megszüli magzatát, majd azt, hogyan vesztette el (Levél egy meg nem született gyermekhez, 1975). Megírta szerelmének történetét Alekosz Panagulisszal, a görög szabadságharcossal (Un uomo, 1979). Egy regényben megírta libanoni háborús tapasztalatait is (Insallah, 1992). Három könyvet is szánt az iszlámmal szembeni dühének kifejezésére (A harag és a büszkeség, 2001; La forza della ragione, 2005; Se Entervista a Si Misma: El Apocalipsis, 2005). 722
NV09-9.p65
722
2009.09.11., 12:49
És utolsó műveként megírta családjának történetét (Un capello pieno di cilige, 2008). Közel két évtizeden át (1965–1985) Oriana Fallaci volt a világ egyik legkérlelhetetlenebb politikai újságírója. „Panteonjának” tagja volt többek közt Jasszer Arafat, Moammer Kadhafi, Golda Meir, Ariel Saron, Indira Gandhi, Ali Bhutto, Hailé Szelasszié, Teng Hsziao-ping, Willy Brandt, Lech Wałęsa és Henry Kissinger. De nemcsak „azok a nyavalyások” érdekelték, akik „az életünkről döntenek”, hanem azok is, akik megkönnyítik mindennapjainkat. Emlékezetes a Federico Fellinivel, Sean Conneryvel, Arthur Millerrel, Orson Wellesszel és Ray Bradburyvel készült interjúja is. Mindenkit felkeresett, akit szóra akart bírni. Szerette, ha nem szeretik, azokra vadászott, akikkel nem rokonszenvezett, akik nem szerették kiteregetni a kártyáikat. „Minél nagyobb a távolság köztem és a riportalanyaim között, annál jobb az interjú.” Szerette, ha rettegnek tőle, és jól tudta, hogy nemcsak kegyetlen írásaitól rándul össze a hírességek gyomra, hanem attól is, hogy esetleg elfeledkezik róluk. „Úgy félek Oriana Fallacitól, mint egy dühös bikától” – mondta El Cordobes spanyol matador. Legjobb negyven beszélgetését Interjú a történelemmel címen gyűjtötte össze. Beszélgetőtársai gyakran kifogásolták, hogy a kérdések sorrendjét átrendezi, a válaszokat átszerkeszti vagy más kontextusba helyezi. De ő művésznek tartotta magát, és az interjúkban is önkifejezésre törekedett. „Író vagyok. Számomra a legfontosabb, hogy jól írjam meg a dolgokat, helyesen építsem fel a szöveget. Bíró vagyok, aki ítél. Nézze, ha festő lennék, és maga megrendelne tőlem egy portrét, jogomban állna, hogy olyannak fessem le, amilyennek csak akarom, nem igaz?” – magyarázta Jonathan Cottnak, a Rolling Stone újságírójának. A hírességek közül néhányan mégis tisztelték és szerették. Henry Kissinger azt állította, hogy 1972-es interjújuk volt élete legemlékezetesebb beszélgetése, és büszke arra, hogy ő is Fallaci áldozatai közé tartozik. Fallaci, már súlyos betegen, Riccardo Nencininek meséli, hogy New Yorkban szeretett volna elmenni egy Zeffirelli-premierre, de nem volt meghívója, és nem akarták beengedni. „»Szóljanak a rendezőnek« – kértem. »Ismeri a maestrót?« Meghökkent csodálat. »Mondják meg neki, hogy Oriana keresi.« Kiviharzott hozzám. Szinte éreztem a szelet, amit felkavart.” Arra is nagyon büszke volt, hogy Isabella Rossellini imádta a főztjét. Hillary Clinton minden könyvét olvasta, sorba állt a dedikálásain. Művelt, felkészült, sziporkázóan intelligens újságíró. Kíváncsi, arrogáns, öntörvényű és politikailag nem korrekt. Kérdései durván nyíltak, megdöbbentőek, már felvezetésével feszültséget teremt. Szándékosan provokatív, szereti zavarba hozni és ámulatba ejteni beszélgetőtársait. A haszontalan 723
NV09-9.p65
723
2009.09.11., 12:49
nemben elmeséli, hogyan tréfált meg egy riportert egy parókával. „A szállodában voltam, amikor a Hong Kong Standard női rovatának munkatársa telefonált: cikket akar írni a nagyra becsült újságírónőről, aki a világ asszonyairól ír. A dolog kicsit meglepett, mert sose hittem volna, hogy egy többé vagy kevésbé nagyra becsült újságíró anyaga lehet egy nagyra becsült lap nagyra becsült cikkének, de mint aztán Japánban hallottam, bizonyos interjúk nagyon divatosak a Távol-Keleten. Hát jöjjön; és ő jött is, egy fényképész kíséretében, s azonnal megkérdezte, milyenek a világ asszonyai, és melyek tetszenek a legjobban. […] A kínai nők mindenkinél rokonszenvesebbek, feleltem. Ez boldoggá tette, és a fölösleges kérdések pergőtüzét indította el: hány éves vagyok, mennyit cigarettázom, hány szót írok kézzel és hányat géppel. Nagyon szőrszálhasogató riporter volt, melegem lett tőle; a paróka, amit azért tettem fel, hogy elrejtsem rendetlen hajamat, egyre nehezebb lett. Hirtelen levettem, és szórakozottan bevágtam egy fiókba, közben tovább beszéltem. Ebben a pillanatban szemembe vágott a fényképész vakuja, és a riporter ijedten talpra ugrott. »Mi ez?!« »Paróka.« »Miért hord parókát, ha van haja?« »Mert tetszik, és sose látszom kócosnak benne.« »Hihetetlen!« Másnap a rosszabb énünkben rejtőző gyarló hiúság sürgetésére megvettem a Hong Kong Standardet; fényképeim, parókában és a nélkül, negyed oldalt foglaltak el a következő négyhasábos cím alatt: Oriana, az élő paradoxon. Izgatottan hozzákezdtem, vajon mi érdekes lehet bennem, és megtudtam, hogy a legérdekesebb nem az, amit mondtam, hanem az, hogy parókát hordok: »Hajmosás helyett, amit utálok.«” Erősen hatott rá az európai egzisztencializmus: a legváratlanabb pillanatban gyakran rukkolt elő valamilyen Istenre, halálra vagy becsületre vonatkozó kérdéssel, könnyedén zavarba hozva azt, aki vele szembe ül. „Imám, előfordult már, hogy megbocsátott valakinek? Érzett valaha könyörületet, tanúsított megértést valakivel szemben? És ha már itt tartunk, sírt valaha?” Provokatív stílusára, dühkitöréseire és „fegyelmezett fegyelmezetlenségére” talán a legjobb példa a Khomeinivel készített, 1979-es interjúja. Khomeinit nem tudta kihozni a sodrából, az imám lesütött tekintetét végig gyönyörű lábujjaira szegezte, és amikor hat együtt töltött óra után közölte, hogy elég, elfáradt, fejezzék be, Fallaci intenzív támadásba kezdett. A csadorról és a nőkkel való megalázó, kirekesztő bánásmódról faggatta, mire az imám elveszítette a türelmét, agresszív lett, és sértegetni kezdte: „Ez egyáltalán nem tartozik magára. Semmi köze a szokásainkhoz. Ha nem tetszik az iszlám viselet, nem kell hordania. Az iszlám viselet fiatal és jóravaló nőknek való.” Fallaci erre felállt, letépte magáról a csadort, és odadobta az imámnak: „Köszönöm a kedvességét. Most, hogy ezt így közölte, azonnal meg is szabadu724
NV09-9.p65
724
2009.09.11., 12:49
lok ettől a középkori hacukától.” Fallaci volt az egyetlen nő, akinek Khomeini interjút adott. Másnapi beszédében, melyet a Nyugat rágalmairól tartott, fel is emlegette Fallacit: „az a nő”. Mindig övé maradt az első és az utolsó szó. Anna Magnani, miután elpanaszolta, hogy nem talál olyan férfit, aki uralkodna felette, viccesen megkérdezte Fallacit, hogy ő mit gondol erről. „Azt hiszem… azt hiszem, hogy maga egy nagy férfi, asszonyom” – hangzott a kegyetlen válasz. Figyelmes hallgató, kiváló pszichológus volt, sokan legféltettebb titkaikról is beszámoltak neki. „Szeretnék még sokáig a jelenlegi testemben maradni… Nagyon könnyen lehet, hogy én vagyok az utolsó dalai láma… A világ nem fog emiatt könnyeket ejteni. És szenvedni sem fog emiatt” – így a dalai láma. „Félek az apámtól. Mindig úgy érzem, hogy hozzá mérnek engem is. Úgy érzem, amikor már nem leszek az árnyékában, amikor már nem kell tartanom tőle, csak akkor leszek végül is képes arra, hogy én magam is csináljak valamit” – így Geraldine Chaplin. „Három évig jezsuiták között nevelkedtem. Állandóan halálra rémítettek valamivel. Most aztán én rémítek halálra másokat” – így Alfred Hitchcock. 1981-ben Robert Scheer készített vele egy interjút a Playboyba. A bevezetőben így fogalmaz: „Életemben először szégyelltem magam azok nevében, akik egy kicsit is kedvelik Khomeinit, Kadhafit, az iráni sahot vagy Kissingert, mindazokat, akiket Fallaci gyűlölt, akikkel »szikrázó dühvel« ült le beszélgetni.” Felkészültsége, tájékozottsága, műveltsége legendás volt. Pedig alig járt iskolába. A háború, később a szegénység keresztülhúzták számításait. Az orvosi egyetemet csak úgy tudta volna elvégezni, ha a tanulás mellett dolgozik is, de nem bírta. Döntött: írni fog. Az, hogy nagybátyja, Bruno Fallaci ismert lapkiadó volt, nem könnyítette meg a dolgát. A Ha meghal a Napban ír arról, hogy édesanyja még felnőttkorában is gyakran a fejéhez vágta, hogy még az egyetemet sem volt képes befejezni: „Így mondta meg nekem, a maga módján, hogy nincs jogom bizonyos dolgokra gondolni, átkozódni. Nem volt jogom hozzá, mert semmit nem tettem, hogy halhatatlanná tegyem az életet. Mások legalább megpróbálták: én csak kritizálok. Ez a mesterségem: elbeszélni és bírálni, bírálni és elbeszélni, semmi több. Tücsök vagyok a hangyák világában. Lemondtam arról, hogy hangya legyek, sok évvel ezelőtt, amikor először ültem le egy írógép elé, és beleszerettem a szavakba, amelyek úgy bújtak elő belőle, mint a vízcseppek, egyik a másik után, aztán ott maradtak a fehér papíron, egyik a másik után, és minden vízcsepp olyasmivé változott, amit ha hangosan kimondanak, elrepül, így viszont összetömörült, akár jó volt, akár rossz.” 725
NV09-9.p65
725
2009.09.11., 12:49
Kilencévesen már rövid novellákat ír, és alig tizenhat éves copfos kislány, amikor Firenzében megjelennek első munkái. Mindent megtett, hogy minél jobban beleássa magát a témájába, mindent megmozgatott azért, hogy egy beszélgetés létrejöjjön, egy cikk megszülessen. Akkor is, amikor a firenzei hullaházból közvetített, és akkor is, amikor New York-i otthonában írta sokat vitatott esszéjét az európai kultúra felsőbbrendűségéről. Ahhoz, hogy interjút készíthessen Khomeinivel, nem csak a csadort kellett felvennie. Feleségül kellett mennie a mellesleg már nős tolmácsához (annak az Oriana Fallacinak, aki mindig, mindenhol hangsúlyozta, hogy férjhez menni márpedig soha nem fog), mert a Korán tiltja, hogy egy nem házas pár egyedül maradjon egy szobában, mert az Erkölcsvédelmi Osztag szerint ez „szégyen-szégyen, micsoda bűn, istentelenség”, ha nem házasodnak össze, letartóztatják őket, és ő lemarad az interjúról. Amikor az amerikai asztronautákról írt, kis híján még a híres centrifugába is beszállt, de aztán megrémült, és csak a pszichológiai és intelligenciateszteknek vetette alá magát. A vietnami háborúban amerikai harci repülőgépek bevetésein vett részt. Az 1968-as mexikói zavargások során puskagolyó sebesítette meg. („Ha életben maradok, mindenütt a világon bemocskolom a mexikói zsaruk nevét” – őrjöngött a kórházban.) A Fallaci-interjúk legfőbb jellegzetessége, hogy szókimondók, nagyon személyesek és szenvedélyesek, stílusuk annyira egyedi, hogy aki csak egyet is olvasott, felismeri az összes többit. Írásai fókuszában nem a kérdések és a válaszok állnak, hanem Fallaci személyes benyomásai, mindaz, amit gondol, lát, hall és érez. Mintha élőben közvetítene a saját interjúiról. Jasszer Arafat visszataszító külsejét olyan érzékletesen írja le, hogy az interjúalany még meg sem szólal, máris ellenszenves. És annak ellenére, hogy Jasszer Arafatot mindenki ismeri közel-keleti akcióiról, és minden televíziónéző tudja, hogy kicsi, hájas, májfoltos, és beszéd közben fröcsög a nyála, közel hozza a figurát, mintegy személyesen mutatja be az olvasónak. Ugyanezt a technikát alkalmazza a Ha meghal a Nap legizgalmasabb fejezeteiben is, amikor az Amerikában élő náci fizikusnak, a V2-sek szülőatyjának, Wernher von Braunnak a portréját írja meg. Von Braun múltja miatt Fallaci sistereg a gyűlölettől. A nácikat, akik a világháború alatt imádott apját, az ellenállási mozgalom tagját letartóztatják és megkínozzák, még az arab terroristáknál is jobban gyűlöli. Megbocsáthatatlannak tartja, hogy az a valaki, aki felelős London bombázásáért, 3000 ember haláláért és 68 000 sebesültért, él és virul, ráadásul az amerikai űrkutatás hőse. Amikor a világhírű kutató belépett a szobába, Fallaci enyhe citromillatot érzett, és miközben a Marsról, a rakétákról, a 726
NV09-9.p65
726
2009.09.11., 12:49
múltról és a jövőről beszéltek, ő végig azon töprengett, hol érezte korábban ezt az illatot. És egyszer csak: „Megvan. Az a júliusi nap. A német katonákon. Az elhagyott kolostorban, ahol rejtőztünk. Megvan, hol éreztem azt a citromillatot. Mind egyforma fertőtlenítőszappannal mosakodtak, amelynek citromillata volt, és amikor valamelyikük elhúzott mellettünk az utcán, rögtön érezni lehetett azt a citromillatot: keserű, szúrós illat, behatolt az orrlyukainkba, és azonnal elért a szívünkig, az agyunkig: mindannyian gyűlöltük a citrom illatát… Soha nem lenne szabad a múltra emlékeznünk: de mindig van egy citromillat, amely visszaidézi, felhömpölyögteti a hordalékkal együtt, akár a tenger hullámai.” Hasonló érzésekkel küzd, amikor Deke Slaytonnal, az asztronautával beszélget, és mellékesen kiderül, hogy Slayton is egyike volt azoknak az amerikai pilótáknak, akik 1943 októberében Firenzében a vasutat bombázták, amikor ő is megsérült. „Kislány voltam, és nem értettem, miért bombáznak minket, ha a barátaink: és gyűlöltem őket. Gyűlölködve azon gondolkoztam, milyen lehet az arcuk, és íme: Deke Slayton tizenkilenc éves kori arcát viselték, kellemes arcot.” Amikor megkérdezték tőle, miért éppen a politikai újságírást választotta, azt felelte, hogy mindig is írni akart, azért lett újságíró, hogy íróvá váljon, és azért vonzotta a politika, mert szegénynek és nőnek született, és egy nőnek mindig mindenért meg kell harcolnia, többet kell látnia, gondolkodnia és sokkal kreatívabbnak kell lennie. „Olyan történeteket akartam írni, amelyek jelentenek valamit. Soha nem a pénzért írtam, soha semmit nem írtam kiadói megrendelésre. Minden könyvem mögött egy nagy sokk áll, pszichológiai, politikai vagy intellektuális. A Vietnamról szóló könyvem (Niente a cosi` sia, 1969) nem csupán Vietnamról szól, elmondom benne mindazt, amit a háborúról gondolok. A Levél egy meg nem született gyermekhez hátterében életem egyik legnagyobb vesztesége, magzatom halála áll (eszem ágában sem volt abortuszügyben állást foglalni). Az Un uomo a szerelmem halála miatti fájdalomból született. Mondhatni mindig a halálról írok. Félek a haláltól. Gyűlölöm. Harcolok ellene. A szabadság is foglalkoztat, arról is gyakran írok, de a halál az én örök, egyetlen témám. A halál a rögeszmém.” Megszállottan, spártai körülmények között dolgozott. Reggel nyolctól este hatig, szünet nélkül írt. „Ezt úgy kell érteni, hogy közben nem eszem, nem pihenek. Ilyenkor többet dohányzom, mint általában, elszívok ötven szálat egy nap. Nem tudok aludni. Nem akarok találkozni senkivel. Nem veszem fel a telefont. Nem megyek sehova. Nem érdekel, hogy szombat van, vagy karácsony, vagy szilveszter. Egyszóval hisztérikus állapotba kerülök, elégedetlen és boldogtalan vagyok, egyfolytában azzal marcangolom magam, 727
NV09-9.p65
727
2009.09.11., 12:49
hogy milyen lassan haladok. Nagyon lassan írok. És mindent átírok. Az írás megbetegít és elcsúfít. Lefogyok, és ráncos leszek.” „El kell mondanom, hogy nekem az írás nagyon komoly dolog: nem valamiféle szórakozás, nem az önkifejezés eszköze vagy a megkönnyebbülés módja. Azért nem, mert sosem felejtem el, hogy a leírt szavak rengeteg jót tudnak véghezvinni, de még több rosszat, hogy éppúgy képesek gyógyítani, mint ölni. Tanulmányozzák csak a történelmet, meg fogják látni, hogy minden egyes jó vagy rossz esemény mögött ott van egy írásmű. Egy könyv, egy cikk, egy kiáltvány, egy vers, egy dal… Ezért aztán sosem írok sietősen, sosem zúdítom ki magamból a mondanivalómat: lassú, körültekintő író vagyok. És kielégíthetetlen író: nem hasonlítok azokra, akik mindig elégedetten szemlélik a művüket, mintha csak nektárt vizeltek volna. Mindennek a tetejébe rengeteg mániám van. Fontos a mondatok ritmusa, az oldalak üteme, a szavak hangzása, a metrika. Számomra a forma legalább olyan fontos, mint a lényeg, a tartalom. A befogadó bensejében nyugszik majd meg a lényeg, mint a bor az öblös pohárban, mint a liszt a zsákban, és ennek a szimbiózisnak a kezelése időnként gátol a munkámban.” A szépírónak a Levél egy meg nem született gyermekhez hozta meg az első sikert. Fallaci egyetlen könyvét sem egyszerű műfajilag besorolni, erről leginkább azt lehetne mondani, hogy „lírai jegyzet”, egy várandós nő érzelmektől túlfűtött, önmarcangoló monológja magzatához, a fogantatás pillanatától kezdve a magzat elvesztéséig. A narrátor egy egyedülálló, sikeres újságíró, egy asszony, „ki nem fél a kétségektől, ki kérdezni bátor, ki nem riad a szenvedéstől, ha belepusztul, se, ki választásra kényszerül, adjon-e vagy ne adjon életet”. Kegyetlen őszinteséggel megírt, szívbe markoló napló a lélek legmélyebb bugyrából, az egyik legszebb írás a várandósságról, az abortuszról és arról az érzelmi vákuumról, mellyel mindez együtt jár. Még nagyobb siker lett a magyarra sajnos le nem fordított Un uomo, Fallaci nagy szerelmének története. Alekosz Panagulisz, az ember, görög szabadságharcos volt, akit egy sikertelen merénylet miatt halálra ítéltek. Fallaci minden kapcsolatát megmozgatta, hogy ítéletét életfogytiglani börtönre változtassák, és ez sikerült is neki. Öt év múlva, 1973-ban Panagulisz amnesztiát kapott, és szabadulása után két nappal Fallaci volt az első újságíró, akinek interjút adott. Miután szó esett a politikáról, a kínzásokról, a magánzárkában töltött pokoli évekről, a beszélgetés lezárásaként Fallaci megkérdezte a kimerült férfitól, hogy szerinte mit jelent embernek lenni. Panagulisz mondott néhány szót kitartásról és büszkeségről, végül inkább azt ajánlotta, olvassuk el Kipling Ha… című versét, és visszakérdezett: „Szerinted?” Fallaci azt válaszolta: „Szerintem az embernek olyannak kell lennie, amilyen te vagy, Alekosz.” Azonnal egymás728
NV09-9.p65
728
2009.09.11., 12:49
ba szerettek, és három évig, Panagulisz haláláig együtt éltek. Panagulisz egy interjúban azt mondta: „Nekem nem olyan nőre van szükségem, aki boldoggá tesz. A világ tele van olyan nőkkel, akik boldoggá tehetnének. Nekem társra van szükségem. Olyan társra, aki a szárnysegédem, a barátom, a cinkosom, a testvérem. Én harcos vagyok. És mindig az leszek.” És Fallaci mindent megtett, hogy megfeleljen ezeknek az elvárásoknak. Feladta addigi függetlenségét, hogy kövesse ezt a fanatikus, bonyolult, izgató és féktelen személyiséget. Tudta, hogy kapcsolatuknak nincs jövője, tudta, hogy Panagulisz mellett nincs biztonságban, tudta, hogy gyötrelem és magány vár rá, mégis vállalta, mellette maradt mindaddig, amíg politikai ellenfelei meggyilkolták. Az Un uomo megírása volt Fallaci gyászmunkája, önterápiája. Egyrészt komoly kutatásokat végzett, mindent elolvasott a görög történelemről, amit csak tudott, másrészt szemérmetlenül megosztotta az olvasóval kapcsolatuk intimitásait. Állítása szerint keverte a fikciót a valósággal, ő regénynek nevezte a művét, de inkább dokumentumregényről vagy memoárról van szó, hiszen a hús-vér Alekosz Panaguliszról írt, arról az emberről, akiért ismeretlenül is küzdött, és akit annyira szeretett. Megjelenésekor Fallaci ezt a könyvet tartotta élete fő művének. Sokan, sokszor próbálták meggyőzni, engedje megfilmesíteni, de ő hallani se akart róla. Háborús tapasztalataiból született az Insallah. A mottóban Fallaci így fogalmaz: „A regény szereplői elképzelt személyek, életútjuk és a történet is a képzelet szülötte. De az események, melyekből a regény kiindul, valóságosak. Valóságos a táj és valóságos a háború, melyben a történet játszódik. A szerző fáradozását annak a négyszáz amerikai és francia katonának ajánlja, akiket az Isten Fiai nevű szekta tagjai a bejrúti vérengzés során meggyilkoltak. És azoknak a férfiaknak és nőknek, öregeknek és gyerekeknek, akiket egyéb vérengzések során gyilkoltak meg ebben a városban, vagy bárhol másutt, a soha véget nem érő öldöklés során, melynek neve: háború. A regény az Élet és az ő szeretetük jegyében íródott.” A képzeletbeli háború 1983-ban, Libanonban játszódik, hősei az ott állomásozó olasz katonák, akik végignézik, ahogy a terroristák felrobbantják amerikai és francia társaikat, és rettegéssel teli kíváncsisággal várják, ők vajon hogyan végzik majd. A regényírás nem tartozik Fallaci erősségei közé, az Insallah minden mondatát a haditudósító írja, nem tud kibújni a bőréből, nem tudja szabadjára engedni a fantáziáját, viszont ott van a sorok mögött a több évtizedes zsurnalisztatapasztalat, és ez, ha nem is értékessé és maradandóvá, de érdekessé teszi efféle próbálkozásait. Ahogy Zalán Magda írja: „Kitalált alakjai meghökkentően hasonlítottak az interjúk alanyaihoz, sőt – ez a fontosabb – az interjúk írójához: regényeiben a legtöbb hős olyan túlságosan hős, hajlít729
NV09-9.p65
729
2009.09.11., 12:49
hatatlan és emelkedett, a narrátor meg olyan túlságosan tévedhetetlen, nemes és tisztán látó, mintha ugyanaz a személy találta volna ki őket.” Fallaci remek jellemábrázoló, sokat tud a háborúról és a katonákról. És sokat tud az emberről. Amikor egyik szereplőjéről azt írja, hogy „különben is, milyen más utat választhatsz, ha egyszer vidéken születtél, és csak akkor figyel fel rád a világ, ha megölöd a feleséged, és megfőzöd a nagy üstben”, óhatatlanul arra lehet gondolni, hogy ő ezt egyszer régen, egy pletykarovat kis színesében, kezdő újságíró korában már megírta. A kritikusok véleményére nem sokat adott. Sikertelen, frusztrált, irigy íróknak tartotta őket, akik féltékenyek az ő sikereire, és nem gyűjtötte a műveiről szóló recenziókat vagy bírálatokat. „A posztumusz műveknek megvan az a kivételes előnyük, hogy megkímélik a szerzők szemét és fülét mindattól az esztelenségtől, illetve csalárdságtól, amivel olyan emberek illetik, akik, nem lévén képesek arra, hogy írjanak, vagy akár csak megfoganjon bennük egy regény, ürügyet találnak, hogy megítéljék és megsértsék azokat, akikben megfogan, és meg is írják.” Az olvasói reagálások azonban nagyon érdekelték. A világ minden tájáról kapott leveleket, büszke volt rájuk, és nagy becsben tartotta őket. „Néhányat kívülről tudok. Egy szegény, 44 éves firenzei ács azt írta a Levél egy meg nem született gyermekhezről, hogy háromszor is elolvasta, és rádöbbent, hogy egész életében ezeken a kérdéseken rágódott, csak nem tudta őket megfogalmazni. Egy 50 éves milánói házmester azt írta, hogy könyveim bátorságot öntenek bele, egy sanghaji egyetemista pedig azt, hogy tőlem tanulta meg, mit jelent a szabadság.” Senki, aki találkozott vele, nem tagadta, hogy elsöprő erejű egyéniség volt. Intelligens és szenvedélyes, okos és éles nyelvű, az a kissé kényelmetlen típus, aki mindenkit lenyűgöz, aki nézi és hallgatja. Az a típus, aki mindenhez ért, mindennel foglalkozik, és ezzel másokat az őrületbe kerget. Jill M. Duquaine írta róla: „Lehet olykor ilyen egyéniségeket találni: de azért nem biztos, hogy különbek másoknál. Egy dolog azonban biztos: mások, mint a többiek. Ez az ember nem akárki.” De ahogy La Rochefoucauld, akit Fallaci olyan gyakran idéz, mondja, a hősök olyanok, mint a képek: hogy kellően élvezni tudjuk őket, ahhoz távlat kell. * Huszonnégy évi reflektorfény után, egy olyan karrier után, amelyben fontos szerep jutott a náciellenes partizánkodásnak, a vietnami háborúnak és minden helyi vagy globális konfliktusnak, Oriana Fallaci 1991-ben, az első arab-öbölbeli sikeres nemzetközi beavatkozást követően, ahonnan a RAI-t és a Corriere della Serát tudósította, úgy dönt, hogy „visszavonul”, és New Yorkba 730
NV09-9.p65
730
2009.09.11., 12:49
költözik. Hosszú ideig semmit nem hallani róla. Egy barátja szerint ez alatt az idő alatt „gretagarbósodott”, még akkor is, ha az egykori díva, illetve Fallaci, a tudósítói szerepet férfikeménységgel vállaló sztárriporter között nehéz párhuzamot vonni. Motivációjuk különböző, de a végeredmény azonos. Fallaci is félreállt, kivonult a világból. Többé nem tűnt fel a képernyőkön, nem adott interjút, 2001 szeptemberéig cikke sem igen jelent meg. Minden idejét az „én gyermekem” megírásának szentelte, Amerikában levéltári kutatásokat végzett az odaszakadtakról, és gyakran visszajárt a Fallaci család hazájába, Toscanába, egy piciny chianti városkába, Panzanóba. Az évek során 864 oldalasra bővülő regény átfogja az 1700-as évek legelejének felvilágosodásától a francia forradalmon át Napóleon koráig a család életének minden fontosabb mozzanatát. Felülvizsgálta ismereteit, próbált lemondani az elődök által felhalmozott előítéletekről, hogy közben hite megerősödjék azokban az értékekben, amelyeket a XX. század megpróbált kiirtani. Így aztán hosszú ideig semmit nem hallani róla, ám az, ami 2001. szeptember 11-én történt, őt is szólásra bírta. És néhány héten belül ismét róla beszélt egész Olaszország. „A hallgatást választottam. A száműzetést választottam. Mivel, és itt az ideje, hogy kimondjam hangosan és érthetően, politikai menekültként élek Amerikában.” Így kezdi A harag és a büszkeséget. Neki, aki korábban azt vallotta, hogy „a világon mindenki számára jut hely”, és „a világ azért érdekes, mert olyan sokszínű”, meggyőződésévé vált, hogy a nyugati világ krízise kedvez az iszlám veszedelemnek. Ámokfutó támadásba kezdett, fordított keresztes háborúról beszélt, személyeskedett és sértegetett, átkozódott és tombolt. Szubjektív volt, szenvedélyes, még mindig. Keserű kétségbeesésében sokakat sikerült ha nem is meggyőznie, de egy pillanatra elbizonytalanítania, hiszen „prédikációja” nem valami megrögzött katolikus, konzervatív és soviniszta író tollából való. Mégis, A harag és a büszkeség sokat ártott a hitelességének, jó hírnevének. Olaszországban kezdték hisztérikaként, barbárként emlegetni, többen azt írták, hogy Panagulisz magával vitte a józan ítélőképességét. De mint Orlando Furioso, Oriana Fallaci is menetel tovább. Megírja a könyv folytatását, Az értelem erejét (La forza della ragione), és néhány évvel később, 74 évesen, azt az öninterjút (Se Entervista a Si Misma: El Apocalipsis), amelyben azt harsogja, hogy hátralévő idejét és erejét annak óhajtja szentelni, hogy ráébressze a világot „az iszlám gyarmatosítás” veszélyére. Mindeközben Olaszországban megjelenik az Iszlám megbünteti Oriana Fallacit, Adel Smith feljelenti az iszlám becsmérléséért, és felszólítja testvéreit az újságírónő meggyilkolására. 731
NV09-9.p65
731
2009.09.11., 12:49
De meggyilkolni nem sok értelme lett volna, hiszen Oriana Fallaci akkor már hosszú évek óta küzd rákbetegségével. Nemcsak az iszlámmal, az egész életével néz szembe. Sebzett, csalódott és kimerült. És nyilvánvalóan fél. Nemcsak attól, hogy a világnak vége van, Európának vége van, a kultúrának vége van, mert mindenki gyáva, hazug és műveletlen; attól is, hogy az ő világa, az ő élete hamarosan véget ér. Voltaképpen önmagát temeti. A halállal való találkozásra éppoly tudatosan és elszántan készült, mint egykor az interjúalanyaival való találkozásra. Állva szeretett volna meghalni, mint Emily Brontë. „A Manelli-toronyban akarok meghalni, ahonnan az Arno fölött a Ponte Vecchiót látni. Tudod, miért? Itt volt azoknak a partizánoknak a főhadiszállása, akik közé apám tartozott, az Igazság és Szabadság csoport. Akcionisták, liberálisok, szocialisták. Kislány koromban jártam oda, Emilia volt az ellenállási fedőnevem. Szállítottam a felnőtteknek a kézigránátokat. A bevásárlókosaramba rejtve. Kivágtam a salátaszíveket, és odadugtam őket… A szövetségesek becsomagolták, és ejtőernyőkről dobták le őket a Monte Giovéra, Pontessieve fölött, más fegyverekkel, újságokkal, csokoládéval, cigarettával együtt… Bementem a városba, copfos kislány a biciklin, anyám nem is sejtette, mivel bízott meg apám. Atyaisten, milyen dühös lett volna! A bicikli kormányára akasztottak egy csomagtartót, megraktam gyümölccsel, zöldséggel meg azokkal a salátafejekkel, és mentem a Manelli-toronyba. A németek az ellenőrző pontjaikon nagy ritkán ha megállítottak. Minek? Egy ilyen kislányt? […] Abban a toronyban akarok meghalni.” Nem sikerült. A torony lakhatatlan volt. Egy firenzei magánklinikán halt meg, a városban, melyet foggal-körömmel védett egész életében. Az Allori temetőben nyugszik, szülei és testvérei mellett, az oszlopcsonknál, amely mindig Alekosz Panaguliszra emlékeztette. Temetésén csak húga és unokaöccse volt jelen. Felejtsetek, felejtsetek, felejtsetek! – kéri halála után Alessandro Cannavo `, Fallaci jó barátja mindazoktól, akik valaha szerették és tisztelték. Felejtsétek el a Fallaci nevéhez olyannyira kötődő iszlámgyűlöletet, töröljétek ki az emlékezetetekből azt a heves propagandát, amely igyekezett beterelni őt egy politikai táborba, felejtsétek el azt A harag és a büszkeséget, amely azzal vádolja az iszlámot, hogy pusztító erő, építeni képtelen, de létének lényege, hogy mindent megrontson, ami emberi akar lenni és szabad. És főként azt felejtsétek el, hogy a baloldal milyen igyekezettel próbálta fasisztának beállítani, az olasz jobb-, sőt szélsőjobboldal pedig piedesztálra emelni. Fallaci búcsúja az olasz baloldaltól feltehetően A harag és a büszkeséggel kezdődött, de hogy a jobboldalhoz egy tapodtat sem került közelebb, azt Az értelem ereje bizonyítja legjobban. 732
NV09-9.p65
732
2009.09.11., 12:49
Azért kéri, hogy felejtsünk, hogy az érdeklődést az utolsó, posztumusz műre terelje. Az Egy kalap cseresznye (Un cappello pieno di ciliege) 2006ban, Oriana Fallaci halála után két évvel jelent meg. Cannavo ` azt írja, hogy „sem a politikai igazságkeresésnek, sem a szubjektív indulatnak nincs különösebb köze ahhoz az asszonyhoz, aki életének utolsó éveiben megírta ezt a vaskos családregényt, amely éppúgy Európa elmúlt három évszázadának története, mint Olaszországé. A regény egyfajta üzenet a túlvilágról, semmi köze az iszlámmal folytatott küzdelem indulataihoz, de tartalmaz mindent, amit Oriana Fallaci életműve a kezdetektől 2006-ban bekövetkezett haláláig képviselt: az elkötelezettséget, az igazságkeresést és azokat a széles perspektívákat, amelyek nemcsak lehetővé, de emberivé is teszik a létet.” * Oriana Fallaci alacsony volt, és nagyon szép. Sötétbarna hajú, melankolikus, szürkéskék szemét mindig festette, körmét lakkozta, még akkor is, amikor az arab világban utazgatott. Hangja érdes volt a sok cigarettától. Gyűjtötte a kalapokat, a régi könyveket, a ruhákat. Hiú volt. Szerette magát Olaszország leghíresebb asszonyaként emlegetni. Hűséges volt, kiadóját, a milánói Rizzolit sosem hagyta cserben, ahogy lapját, az Europeót sem. Egész életében keményen dolgozott, és egyáltalán nem érdekelte, mennyit keres. Barátai szerint kedves volt és bőkezű. És narcisztikus. És egoista. Könyveiben újra meg újra definiálja magát, kis túlzással a szó, amelyet a leggyakrabban leír, a vagyok. „Azok egyike vagyok, akik nem felejtenek, nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy felfrissítsék a feledékenyek emlékezetét.” „Azok egyike vagyok, akik önmagukat képviselik.” „Romantikus vagyok.” „Firenzei vagyok.” „Olyan nő vagyok, akinek hivatása van.” „Olyan nő vagyok, aki az egyedüllétet választotta.” „Olyan nő vagyok, aki sohasem vasal és sohasem sír.” „Olyan nő vagyok, akit a világon a legjobban saját maga érdekel.” „Olyan nő vagyok, aki csak önmagában hisz.” „Ember vagyok.” „Újságíró vagyok.” „Nő vagyok.” Oly korban élt itt a Földön, amikor úgy látszott, hogy mindenki elvesztette az akaratát, a merészségét a cselekvésre, és ő feladatának érezte, hogy visszaadja a cselekedni akarást, a merészséget. Amikor nem sokkal a halála előtt megkérdezték tőle, üzen-e valamit olvasóinak, van-e valami, ami a könyveiből kimaradt, azt felelte: „Kívánom, hogy haljanak meg kevesebbszer, mint én. Szüljék meg azokat a gyerekeket, akiket nekem nem sikerült. Gondolkozzanak, utazzanak, tanuljanak többet, és emelkedjenek felül azokon a több évszázados társadalmi dogmákon, melyek kezünk-lábunk megkötik. És lélegezzenek, lélegezzenek szabadon.” 733
NV09-9.p65
733
2009.09.11., 12:49
ORIANA FALLACI
Üdvözlet nélkül, kedves Henry…
A nagy hatalmú amerikai külügyminiszter kegyvesztett lett. Oriana Fallaci, az Europeo tudósítója arról számol be, hogy ő már akkor is támadta, amikor mindenki csak ajnározta. Mire „a magányos cowboy”, ahogy Kissinger önmagát nevezte, figyeltetni kezdte. Tisztelt Kissinger úr! Most, hogy minden recseg-ropog maga körül, most, hogy kezdik értékén kezelni (bevallom, sokkal előbb, mint valaha is reméltem), valószínűleg nem szenved hiányt rágalmazókból, vádlókból és ítélkezőkből, sem a hazájában, sem külföldön. Az emberek, mint tudjuk, gyávák. Amíg félnek, tapsolnak és hallgatnak, de amint tehetik, üvöltenek és gyilkolnak. Bosszant, amikor a többséghez, a lincselőkhöz kell csatlakoznom. De én megengedhetem magamnak. Megengedhetem, mert évek óta hajtogatom, szóban és írásban, amit magáról gondolok, minden rosszat, ami csak elképzelhető. Jól tudja, hogy akkor, 1972-ben, milyen dühösen válaszoltam magának, amikor azt akarta elhitetni, hogy abban az ominózus interjúban megmásítottam a szavait. Nem vonakodtam kijelenteni, sem a Time és a Newsweek hasábjain, sem a CBS és az NBC képernyőin, hogy nincs kurázsija vállalni, amit a magnószalag felvett, és hogy nem tartom úriembernek. Jól tudja, hogy nem éppen barátságos szavakkal dedikáltam magának az Intervista con la Storia című könyvemet, amelynek első fejezetét magának és a magáról alkotott lesújtó véleményemnek szenteltem. Ismeri a véleményemet, melyet az amerikai televíziókban újra meg újra kinyilvánítottam, a politikájáról és a személyéről, felsoroltam a tévedéseit, a rosszindulatát, mindazt, ami csillagának leáldozásához vezetett, és maga visszavedlett azzá, aki volt, egy meglehetősen hiú, nagyképű, reakciós tanárocska. A magával kapcsolatos legutóbbi véleményalkotásom 15 nappal ezelőtti: az NBC televízió Tomorrow Program című műsorában azt állítottam, hogy maga háborút szító, és nem békéltető, olyasvalaki, aki háborút gyárt, és nem békét teremt. A Canal 13 csatornán meg azt mondtam, hogy nevének puszta említésétől felfordul a gyomrom. Más szóval: tiszta a lelkiismeretem, nem rúgok 734
NV09-9.p65
734
2009.09.11., 12:49
döglött oroszlánba. A képébe vágom, amit gondolok, ahogy eddig is. Ez persze kockázatos. (Kockázatot mondtam, mert magával veszélyes ujjat húzni. Attól a naptól kezdve, hogy elkezdtem, a maga CIA-s barátainak kitüntetett figyelmét élvezem. És nem csak a telefonjaimat hallgatják le gondosan.) De most, kettőnkről. A levélkében, amelyet azután írt, hogy tavaly augusztusban megkapta a könyvem, úgy említi azt a hírhedt interjút, mint: „that interview that I rember only too well” (az interjú, amelyre túl jól emlékszem). Minthogy túl jól emlékszik rá, minden bizonnyal a mondatra is emlékszik, amelyre hazájában mindenki más ugyanilyen jól emlékszik, amit mindmáig idéznek a Henry Kissingerről szóló tanulmányokban, a Kissingerről írt cikkekben, a Kissingernek szentelt szemináriumokon, a Kissinger-karikatúrákon. Arra célzok, amit akkor mondott, amikor a sikereire kerestem a magyarázatot: „Magányos cowboy vagyok, aki lóháton hajtja karavánját. Az amerikaiaknak ez tetszik.” Jó nagy botrány lett belőle. Richard Nixon megsértődött, mert nem értette pontosan, hol is lenne ebben a karavánban az Egyesült Államok elnökének helye. A sajtóban tiszteletlen fotómontázsok jelentek meg magáról, cowboynak öltözve, texasi kalapban, sarkantyúkkal. Mindenkinek szemet szúrt az önjellemzéséből süvítő szerénytelenség. De nem tudok róla, hogy bárkinek is feltűnt, milyen igaz, amit mondott: maga valóban úgy viselkedett és viselkedik, mint egy nagyképű és arrogáns cowboy, aki azt hiszi, elég, ha a különgépével leszáll a falu közepén, és minden el van intézve. Egy út Kínába, és a kínai kapcsolatok kipipálva. Egy út Moszkvába, és a szovjet kapcsolatok kipipálva. Egy út Kairóba vagy Tel-Avivba, és a közel-keleti kérdés kipipálva. Ennyi, a többiek nem számítanak. Ők a tömeg, a pór, a hamupipőkék, akiknek a Henrik nevű tündér varázspálcája nélkül nem lenne egy pár cipőjük sem, hogy elmehessenek a mesebeli herceg báljába. De tudja, mi a legelképesztőbb? Hogy erről nem csak maga van meggyőződve. Meg vannak róla győződve, legalábbis máig meg voltak, sokan a pórnép között. Az őszinte tisztelői között. A magányos cowboy. Kevéssel a fiumicinói1 merénylet előtt felhívott valaki a tisztelői közül. Olyan, aki tudja fogni az olasz tévét. Hajlandó lennék-e a kettes csatorna hírműsorában interjút adni Kissingerről? Hűvösen megkérdeztem, miért? „Mert annak a kutyafajzatnak már megint sikerült!”, válaszolta egy izgatott hang. A kutyafajzat hangsúlyából már-már szerelmes rajongás áradt. „Mi sikerült neki?”, kérdeztem még hűvösebben. És a hang: 1
Római repülőtér (Z. M.).
735
NV09-9.p65
735
2009.09.11., 12:49
„Hát a béke! A közel-keleti béke!” „És hogy sikerült neki?”, folytattam ugyanabban a hangvételben. Mire az izgatott hang: „A megegyezés! A megegyezés Golda Meir és Anvar Szadat között!” „Megegyezés?” „Hát… még nem egészen egyeztek meg. De találkoztak. Találkoztak!” Közöltem, hogy egy megegyezés, még kevésbé egy találkozás Golda Meir és Szadat között, egyáltalán nem jelent békét a Közel-Keleten, mivel az nem két vezetőtől függ, és amíg a palesztinok problémája nem rendeződik, esélytelen. Majd közöltem a feltételeimet: „Jövök, ha élőadás lesz, és őszintén beszélhetek.” Két órával később újra hívtak. Ezúttal fagyos volt a hang, és azt kérdezte, mit is gondolok én Kissingerről. A lehető legrosszabbat, magyaráztam, éspedig azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy a bolondját járatta velünk, amikor békét ígért: béke volt-e, amit Vietnamban kijárt? „Maga szerint Kissinger bolond”, jelentette ki a fagyos hang. „Dehogyis! Személyesen ismerem, biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem bolond”, tiltakoztam. „Azok bolondok, akik hisznek neki.” Kattanás. A beszélgetés megszakadt. És a kettes csatornán a Telegiornaléban meginterjúvoltak valakit, aki rettentő jókat mondott magáról és a varázspálcájáról. És a találkozás Golda Meir és Szadat között nem jött létre. Helyette Fiumicinóban a palesztinok elkövettek egy merényletet, hogy emlékeztessenek, a közel-keleti béke nem két vezetőtől függ, még kevésbé magától. Látja, a történelem egy csöppet bonyolultabb a maga nagyvilági mesterkedéseinél, meg annál, ahogy maga megéli a kis kalandocskáit az Alberto Sordi-féle rossz arcára fagyott mosolyával. És most hadd kérdezzek meg valamit, amit nem egészen értek: ez a cowboyfigura, aki egyedül vágtat végig a vadnyugaton, hogy rendet rakjon, az amerikaiaknak tetszik, vagy magának? Mert ha magának is tetszik, nem biztos, hogy jól válaszoltam a kis rajongójának, amikor azt mondtam, hogy intelligens. Akibe csak egy szikrányi intelligencia is szorult, tisztában van azzal, hogy nem létezik olyan ember, aki egymaga békét tud teremteni a világon. […] És ha valaki azt gondolja, hogy létezik olyan ember, olyan politikus, és ha netán azt hiszi, ő maga az, akkor fasiszta vagy divatjamúlt. Vagyis olyan valaki, aki hisz a nietzschei felsőbbrendű emberben, akinek isteni joga, hogy személyes választásai és magándöntései szerint tologassa az embereket, mint bábukat a sakktáblán. Nem feledjük, hogy évekig arra sem vette a fáradságot, hogy tájékoztassa az Egyesült Államok Kongresszusát, mit tett és hol járt. Nem feledjük, hogy a puszipajtásai, jobbról-balról, kivétel nélkül mind diktátorok. Nem feledjük, hogy szerencséjét annak a Richard Nixonnak köszönheti, aki az Egyesült Államok eddigi legantidemokratikusabb elnöke volt, és aki annyit csalt, hibázott, hazudott, és olyan hatalmi túlkapásai voltak, hogy végül megszégyenülten kellett elkullognia. Nem fe736
NV09-9.p65
736
2009.09.11., 12:49
ledjük, hogy maga „mély tiszteletet” érzett iránta és csodálta „az erejét”, hogy a pártfogoltja volt, míg végül úgy hajította el, mint a forró krumplit, egyetlen szót sem szólt a védelmében, a kórházban sem látogatta meg, ahol eljátszotta, hogy haldoklik. Végül, nem feledjük azt sem, hogy ha a maga bűntársa és jótevője, Nixon, nem létezett volna, azt sem tudnánk, hogy maga a világon van. Hiába ajánlgatta szolgálatait a következő elnököknek, doktor Kissinger. Nem vették komolyan. Egyetlen szóval intézték el: szélhámos. Tisztázzuk, nincs abban semmi rossz, ha valaki szélhámos, de nem árt, ha van némi műveltsége, vagy szakértelme. Sok nagy politikus volt szélhámos, mondhatnám, majdnem az összes. De az afféle, aki nem ismeri a történelmet, és minden értelemben letűnt eszméket követ, roppant kártékony. […] Nem tanult semmit abból, amit tanított a Harvardon? Nem is az a legnagyobb bűne, hogy egy nagyképű cowboy, hanem az, hogy fasiszta és divatjamúlt. Más szóval az, hogy a múltban él, anélkül, hogy értené a jelent és anélkül, hogy érezné, mit hoz a jövő. Ez az oka, vagy ez is, hogy kudarcot vallott minden vállalkozása, és túlkapásaival csak hamut szórt a hozzá nem értők szemébe. Már megbocsásson, mire volt jó a maga „közeledése” Kínához? Hogy szerzett két pandamacit a washingtoni állatkertnek? Hogy megmutatta a kínai nagy falat Nixonnénak? Semmi nem változott attól, hogy kezet rázott Mao Ce-tunggal és Csou En-lajjal vacsorázott. És megbocsásson, mire volt jó a maga kis flörtje a Szovjetunióval? Hogy szerveztek egy szovjet–amerikai űrrepülést? Hogy szerzett néhány vízumot azoknak a zsidó balerináknak, akik jobban szeretik Jeruzsálemet Leningrádnál? És megbocsásson, de mire volt jó a maga békéje Vietnamban, ahol ma is ezrek harcolnak és halnak meg? Megmondom én magának, mire volt jó: hazahozni Hanoiból az amerikai foglyokat, eltávolítani Saigonból az újságírókat, hiszen, ahol-nincs-sajtó-ottnincsenek-hírek, és ahol nincsenek-hírek-ott-nem-történik-semmi, végül, hogy olyan választási győzelemmel ajándékozza meg Nixont, amilyenre még nem volt példa. Maga jól tudta, hogy Thieu nem vett volna részt abban a koalíciós kormányban, amelyet maga ígért; jól tudta, hogy nem írta volna ki azokat a választásokat, amelyekért maga küzdött, jól tudta, hogy 350 ezer északvietnami folytatni fogja délen a háborút. A maga vietnami „békéje” nagyon rossz vicc volt, bűntett. Szégyen, gyalázat, hogy az urak Stockholmban magát tüntették ki a Nobel-békedíjjal, de, hogy maga elfogadta, az még nagyobb gyalázat. Le Duc Tho becsületesebb volt, ő visszautasította. Maga, doktor Kissinger, nem hisz a békében. Az átmeneti fegyverszünetekben hisz, amikor emberi életekkel sakkozhat. Ha hinne a békében, nem sodorta volna Ciprust háborúba, és nem ütött volna újabb sebet a Földközi-tengeren, 737
NV09-9.p65
737
2009.09.11., 12:49
amelyet olyan nagyon szeretne felügyelni. Tudta vagy sem, hogy az athéni fasiszta junta készítette elő a ciprusi puccsot és fontolgatta Makariosz érsek meggyilkolását? Ha nem tudta, akkor csapnivaló külügyminiszter, aki nem rendelkezik azokkal az információkkal, amelyekkel büszkélkedik. (Még a saját terveihez szükségesekkel sem.) Ha azonban tudta, akkor maga pontosan az, aminek a New York-i televízióban neveztem: háborút szító bajkeverő. Mondja meg, mire volt jó az a puccs? Megbuktak a tábornokok, a görögök kivonultak a NATO-ból, és talán Törökország is ki fog. Egyetlen elődje sem lékelte meg így a NATO hajóját. Arra se képes, hogy fenntartsa az elődök által elért status quót. Öngólpolitika. Nem akarom bosszantani, doktor Kissinger, de nézzen szét maga körül. […] A maga közreműködésével vietnamiak generációit ölték meg, így aztán hamarosan vörös zászló lobog egész Indokína fölött. Ami pedig a Közel-Keletet illeti, csöppet sem csökkentette a feszültséget, sőt sikerült lejáratnia magát még egy olyan középszerű politikus előtt is, mint Arafat, akit az ENSZ-ben államfőnek vagy messiásnak kijáró tisztelettel köszöntöttek. Igaz is, Szadat „barátom, Henry”-ként emlegeti, de nagyon egyoldalú lehet ez a barátság, ha 1973-ban nem volt képes lebeszélni barátját a háborúról. […] Mellélövéseinek egyike volt, hogy 1974 Európa éve lesz. Tévedek, ha azt állítom, hogy a sejkek éve lett? Hogyan lehetséges, hogy az arab országokban és Iránban tett gyakori látogatásai során nem vette észre, mire készülnek odalenn az olajjal? Hogyan lehetséges, hogy meglepődött (így mondták nekem), amikor azt olvasta, hogy a sah egy interjúban rám rivallt: „Az olajnak megkétszereződik, megháromszorozódik, megsokszorozódik még az ára!”? Hát a sah nem tartozott a hívei közé? Hívei nem számolnak be magának arról, amit egy jelentéktelen kis olasz újságírónak kikotyognak? És még az iszlámról szólva, hogy hagyhatta, hogy Fejszált meggyilkolják? Erről a tervükről is mélyen hallgattak, miközben Rijádban kényeztették? Vagy épp ellenkezőleg? Távol álljon tőlem minden gyanúsítás, de amint arról értesülök, hogy valahol a világban kegyetlen dolgok történnek, önkéntelenül magára és a bandájára gondolok. Allende halála óta ez a fixa ideám, és nem vagyok egyedül. Az amerikai kongresszus és az amerikai sajtó alaposan a szánkba rágta, hogy a chilei fasiszta puccsot lényegében maga akarta, hogy tökéletesen egyetértett azzal, hogy finanszírozni kell a CIA förtelmes santiagói tevékenységét. A maga puccsainak lidércnyomásában élünk. Elalvás előtt arra gondolunk, Kissinger vajon nem készül-e valami hasonlóra a Földközitenger térségében? Például az én hazámban? Olyan különös dolgok történnek Olaszországban, és olyan jól vannak összehangolva... James Restonnak 738
NV09-9.p65
738
2009.09.11., 12:49
azt mondta nagy pöffeszkedve egy interjúban, hogy: „Ez nem a hattyúdalom.” Nem szeretnénk, ha mi lennénk a hattyúdala, a cowboyokkal bármi megtörténhet. A cowboy az cowboy marad akkor is, ha a Harvardra járt és mélyenszántó könyveket írt. A Németországban született cowboyoknak ráadásul van még egy hibájuk, nem elég, hogy cowboyok, német akcentussal beszélnek. Meglehet, maga nem olyan rossz ember, mint amilyennek látszik. Csak tehetségtelen. Mint azok a lánykák, akik se nem szépek, se nem csúnyák, de egy szép napon lefekszenek egy filmproducerrel, befutnak, és Greta Garbo, meg Marilyn Monroe lesz belőlük. A tehetségtelenségük ellenére. Miután a rajongott, körülhízelgett, és túlértékelt Nixon nevű producer a piacra dobta, minden idők legnagyszerűbb reklámhadjáratának köszönhetően nem a filmvilágban, hanem a politikában futott be karriert, és Henry Kissinger lett magából. A tehetségtelensége ellenére. Semmi kétség, magának jó kaland, remek mulatság volt. Maga mondta nekem, hogy a hatalom fantasztikus afrodiziákum: „Biztos vagyok benne, hogy ha távozom, nagyon fog hiányozni a hatalom.” A baj csak az, hogy a maga kalandjának, mulatságának az árát mi fizetjük meg. Mi, azokban a falvakban, amelyekben maga mint szuperhím, szupersztár, szuperkraut,2 igyekezett elintézni a dolgokat, de nem hagyott maga után csak káoszt, fájdalmat és megvetést, mely utóbbival búcsúzom. Sőt üdvözlet nélkül.
2
Az olaszok, eltanulva a második világháború amerikai katonáitól a kraut gúnyvet, káposztának hívják a németeket. (Z. M.)
Henry Kissinger a francia televízióban 1980. június 23-án.
NV09-9.p65
739
2009.09.11., 12:49
Ruhollah Khomeini
Fényképe, mint annak idején a sahé, ott van mindenütt. Az utcákon, a boltokban, a hivatalokban, a felvonulásokon, a televízióban, a bazárokban; bárhová is futna az ember e komor, gyűlölködő arc lidércnyomása elől, lehetetlen nem tudomást venni a fagyos szemekről, amelyek egy ezernégyszáz éves könyvből előkotort törvények felett őrködnek. Melyek betartása kötelező, ez csak természetes. Mindenekelőtt tilos az alkoholfogyasztás. Nem létezik olyan étterem, ahol felszolgálnának egy pohár sört vagy bort, se külföldieknek, se helyieknek, mert a tilalom megszegése harminc korbácsütéssel jár, és az imám parancsára egyébként is megsemmisítettek minden alkoholt tartalmazó palackot. Több millió dollár értékű whiskyt, vodkát és pezsgőt. Aztán tilos az olyan zene, amely felizgat vagy ellágyít. Este tizenegykor a város elnémul, a kávézók bezárnak. Táncolni is tilos, mert tánc közben többé-kevésbé érintkezni kell. Tilos az úszás, mert az úszáshoz többé-kevésbé le kell vetkőzni. Az uszodák üresek, és üresek a tengerpartok is, ahol a pároknak szét kell válniuk, és a nők csak tetőtől talpig felöltözve fürödhetnek. A nő, aki nyakát és haját mutogatja, vétkes, mert (ki hitte volna?) a nyak és a haj azon női attribútumok, amelyek a férfiakat leginkább megkísértik. Hogy elrejtsék eme szégyenfoltokat, kénytelenek selyemsállal befedni a fejüket, mint az apácák, de még jobb, ha csadort hordanak, mert az az egész testet beborítja, akár egy halotti lepel. Hordják is, olyanok, mint a meghunyászkodott denevérek. Tudták, hogy nem járhatnak férfifodrászhoz? Hajat mosatni vagy fésültetni egy férfival felér egy nyilvános közösüléssel: ötvenezer coiffeur pour dames lett munkanélküli. „Ha kiderül, nekem végem” – suttogja keresztény fodrászom, miközben megszegi az iszlám törvényét. Majd, biztos, ami biztos, közli, hogy semmit sem érez fejbőröm masszírozása közben: „Mintha orvos volnék.” Különböző neműeknek a kézfogás is tilos. „Nem Allah szándékai szerint való!” – kiáltott fel egy kölyökképű hivatalnok, amikor így üdvözöltem. Majd jobb kezét halálra rémülten a szívére helyezte, mint egy kis szüzike. A szexuális szabadság, mondanom sem kell, halálos bűn, amely kivégzéssel jár, nem múlik el nap anélkül, hogy a sajtó ne adna hírt valamely házasságtörő nő kivégzéséről. (A férfiak megússzák néhány száz korbácsütéssel, csak a hátuk mállik szét.) A homoszexuálisokat, a prostituáltakat és futtatóikat is főbe lövik. Ezt Khomeini is elismeri interjúnkban. (Iránba való visszatérése óta, vagyis jó néhány hónapja elő740
NV09-9.p65
740
2009.09.11., 12:49
ször adott interjút, nőnek pedig még soha!) „Tudom, léteznek társadalmak, amelyek megengedik egy nőnek, hogy gyönyörben részesítsen férjén kívül más férfiakat is, és azt, hogy férfiak más férfiakat részesítsenek gyönyörben, de az a társadalom, amelyet mi akarunk építeni, ezt nem tűri.” De egy férfinak lehet négy felesége, a törvény máig él. És tarthat akárhány ágyast, ha aláírt egy záros határidejű szerződést. Továbbá szívhat állami pecséttel ellátott ópiumot. Mindenütt Khomeini nevét hallani, megszállottan emlegetik, egyesek imádattal, mások gyűlölettel, mint Vietnamban Ho Si Minht, Kínában Mao Ce-tungot; tüntetéseken nevének említése olyan hisztériát vált ki, hogy tegnap Barzani miniszterelnök ki is fakadt: „Ha kimondom Mohamed nevét, tapsoltok, ha kimondom Khomeini nevét, tapsviharban törtök ki. A Próféta helyében én jól megsértődnék.” Ne feledjük, több tízezren haltak bele, hogy követték; a temetőket nézve, ahol nyugszanak, a legtöbben tömegsírokban, miközben lényegében semmi sem változott azóta, hogy ajkukon az Ő nevével, fegyvertelenül vetették magukat a tankok elé, és hagyták magukat lemészárolni gépfegyverek által, az embernek felfordul a gyomra. Ha Ő kérné, újra megtennék. Augusztus 18-án, amikor kinevezte magát a Fegyveres Erők Legfőbb Fejévé, és felszólította a népet, hogy álljon bosszút a lázongó kurdokon (ezeken a szerencsétlen ördögökön, akiket mindenki elárult, mindenki tönkretett), veteránok ezrei támadtak a kermánsahi, szanandadzsi, máhábádi gyűjtőtáborokra, hogy „bosszút álljanak”. „Vissza! – ordítottak a hivatalos hadsereg tisztjei. – Vissza, hülyék! Ki szalajtott ide benneteket?! Takarodjatok, csak bajt csináltok!” De ők megszállottan skandálták, hogy Khomeini parancsára cselekszenek, egyetlen parancsnok sem írhatja felül az Ő parancsát. „Szerintem ez a fanatizmus legveszélyesebb fajtája, imám, vagyis fasizmus. Sokan tartanak ma attól, hogy Iránban fasizmus lesz.” Mire Ő: „Nem, szó sincs fanatizmusról, szó sincs fasizmusról. Mint már mondtam, azért kiáltoznak, mert szeretnek. És azért szeretnek, mert érzik, hogy a javukat akarom, az ő érdekükben cselekszem, amikor az iszlám parancsát követem.” Aki ellentmond neki, bírálja vagy cáfolja, az a forradalom ellensége, az iszlám árulója, amerikai kém, cionista provokátor, a SAVAK ügynöke, és csak két választása van: az önfeladás vagy az emigrálás. Reggelente irániak százai gyülekeznek a teheráni repülőtéren, hogy felkönyörögjék magukat valamelyik túlzsúfolt járatra; mások a szárazföldön próbálkoznak, Törökországon keresztül vagy a tengeren, a Perzsa-öböl felé. Annak ellenére, hogy nem könnyű kilépési engedélyt szerezni, az exodus olyan méreteket ölt, mint egykor a vietnami. Több tényező is közrejátszik benne: az infláció pillana741
NV09-9.p65
741
2009.09.11., 12:49
tokon belül eléri az 500%-ot; a jogvédelmet és a bürokráciát, vagyis az államapparátust szétzilálta a hirtelen jött győzelem; nincs rendőrség, a hadsereg szanaszét futott, az oktatás szünetel, mindenki azt tesz, amit akar, és senki sem törődik a kormány könyörgésével, hogy térjetek-már-vissza-a-munkahelyeitekre. Két hetet töltöttem Teheránban, ebből legalább tíz napon megbénították a létezést az ilyen-olyan ünnepségek, gyűlések, felvonulások, valamint a túl sok küzdelembe és fájdalomba belehalt Taleghani ajatollah temetése. A hivatalok bezártak, a telefonok süketek voltak, a gyárak leálltak. Ehhez az Iránhoz képest Olaszország sztahanovista állam. Ennek ellenére elhamarkodott lenne azt állítani, hogy vesztes forradalommal állunk szemben, amely nem tett mást, csak zsarnokot cserélt. Azt a következtetést levonni, hogy nem revolúció, hanem involúció történt, hogy az a rengeteg ember a semmiért pusztult el, hogy „a-sah-idejében-jobb-volt”, meglehetősen merész lenne. A nagy változásokkal együtt járnak a túlkapások, a fanatikus szélsőségek, a kaotikus interregnum. Franciaországban tán nem volt terror? Ami itt történt, forradalom volt, csak nem a szabadságért, hanem a vallásért küzdöttek. Ezért nem ismerjük el, és ezért félünk tőle. Ezért csalódtunk. De meg kell próbálnunk megérteni. Oda kell figyelnünk azokra, akik könnyeikkel küszködve mondják, hogy igaz, hogy a sah uralkodása alatt lehetett bort, sört, vodkát és whiskyt inni, de a letartóztatottakat középkori kínzásoknak vetették alá; lehetett táncolni és fürdőruhában úszni, fodrászhoz járni, de a politikai foglyokat helikopterekről dobálták be a Sós-tóba; nem végezték ki a homoszexuálisokat, a prostituáltakat és a házasságtörőket, de lemészárolták az utcákra kivonulókat, és minden arról szólt, hogy olajat adjanak el az európaiaknak. Különösen oda kell figyelni azokra, akik emlékeztetnek, hogy léteznek más valóságok is, és sokféle út vezet azoknak eléréséhez. „Maguknak, nyugatiaknak, ezt nem lehet megmagyarázni, mert az agyukat elködösítik ideológiai és erkölcsi választásaik, a racionalitás kultusza, az egyén szabadságjoga, a világiasság szelleme”, mondta a perzsa barát, aki Khomeinihez kísért. Az irániak 70%-a analfabéta. Egy mohó és őrült uralkodó, aki Xerxész leszármazottjának tartotta magát, aki dollármilliárdokat dobott ki az ablakon, hogy megkoronáztassa magát Perszepoliszban, anyagi és szellemi romlásba taszította őket. És ők hisznek Istenben, a Koránban, a csadorban. Soha nem tisztelték azokat az értelmiségieket és politikusokat, akik követték a mi eszméinket, soha nem követték a tanításaikat, talán soha nem is hallottak róla, hogy azok a SAVAK hóhéraival szembeszállva egy jobb világért küzdenek. Mindig csak a mollahokra és az ajatollahokra hallgattak, akik a mecsetekben kihasználták és manipulálták a tájékozatlanokat. „Allah hatalmas és 742
NV09-9.p65
742
2009.09.11., 12:49
Mohamed az ő Prófétája. Ha Mohamed azt kéri, takarjátok el a nyakatokat és a hajatokat, el kell takarnotok. Aki megtagadja, hitetlen kutya.” Egyszóval, akik a monarchia elleni forradalmat kirobbantották és irányították, nem a jövő felé forduló modern emberek, hanem mollahok és ajatollahok voltak, akik úgy beszélnek az iszlámról, mint valami földi paradicsomról. És vezérként itt van a nagy ember, akiről mindenki beszél, és akinek a fényképe áll most a sah fényképének helyén. Állhatatosan, szívósan tűrte a száműzetést Törökországban, Irakban, Franciaországban, tizenhat éven át; a halálos ítélet elől menekült hazájából. Naivitás lenne remélni, hogy ezek után megváltoznak a dolgok, hogy a vallás utat enged az értelemnek. Tény, hogy a megválasztott képviselők 90%-a mollah és ajatollah, a női nemet egyetlen szentfazék képviseli, tetőtől talpig csadorban, egyesek szerint bajszos pap. A laikusoknak, a haladás híveinek talpalatnyi helyük sincs. Ahogyan nincs helyük a mi nyugati fogalmainknak sem jóról és rosszról, szépről és csúfról, helyesről és helytelenről, a kisebbséget védelmező plurális demokráciáról. És azok számára, akik nem a klérus óhajára haltak meg, nincs köszönet. [...] Napfényes délután érkezem Komba, a szent városba, ahol Khomeini letelepedett. Az utcákat ellepik a világ minden tájáról idesereglett zarándokok, akik látni szeretnék, ha csak messziről is, egy pillanatra, meg akik abban reménykednek, hogy megáldja őket. Napokig gyalogoltak vagy zötyögtek autók, buszok karavánjában. Ma éjjel nem találnak majd egyetlen ágyat vagy priccset sem, hogy lepihenjenek, a szállodák megteltek. A fogadók, a vendéglők is. Egy matracot se lehet bérelni sehol. De nem törődnek vele. Nem éreznek fáradtságot, éhséget, szomjúságot, észre sem veszik, ha valaki elájul, csak hömpölyögnek a tömeggel, amely elönti Khomeini házának környékét. Kiáltásuk váratlan robbanásként hasítja a levegőt: „Zendeh bad, Imam! Payandeh bad!” Az imám éljen sokáig! Éljen örökké. Imám annyit tesz, mint szent, vezér, duce. Az emberi láván csak a katonák segítségével lehet átfurakodni, akik minden sikátort őriznek, amely a házához vezet; három ellenőrzési ponton is át kell jutni, az utolsónál a tetőkön is őrszemek: tág pupillák, lövésre kész géppuskák. Ilyen nagy veszélyben lenne? A bejárati ajtón lánc. Gyanakodva, lassan nyitják, majd egy előszobában kell várakozni, kínos csöndben teázó férfiak között. Fölismertek. Én vagyok az a külföldi nő, aki 1973-ban meginterjúvolta a sahot és teketóriázás nélkül arra kérte, sorolja fel a bűnöket, amelyeket elkövetett, mire a sah azt kérdezte: „Csak nincs rajta maga is a feketelistán?” A forradalom alatt mindazt, amit a sah ellen írtam, illegálisan terjesztették, mint valami kiáltványt, ennek köszönhető, hogy Khomeini fogad. A zavarban lévő férfiak ezt tudják, de egy nő, aki ott kuporog 743
NV09-9.p65
743
2009.09.11., 12:49
mellettük a földön mégis szentségtörő jelenség. Noha öltözékem megfelel a követelményeknek, emberszabású lény helyett leginkább egy zsákra emlékeztetek, méregetnek. Fekete nadrágom és fekete blúzom fölött fekete köpeny, nyakamat és hajamat fekete sál fedi, ráadásul még csadort is viselek. Feketét, természetesen. Perzsa barátom, Bager Nasszir Szalami – aki a fotóssal együtt elkísér, hogy tolmácsoljon nekem – korábban, amikor Abulhasszán Bani Szadr, a Forradalmi Bizottság embere fogadott, a nagyobb biztonság kedvéért figyelmeztetett, hogy köpenyemen áttetszik testem körvonala, és sálam szabadon hagyja homlokom egy részét. Korábban már lemosatták kezem és lábam körméről a lakkot, letöröltették ajkamról a rúzst, csak a szemhéjam halvány, barna árnyékolását engedélyezték. Most mégis mardossa őket a kétség, nem leszek-e túl kihívó, nem találja-e majd az imám a sminkemet túl erősnek? Bager nagyon ideges. Izzad. Bani Szadr is, hihetetlen, hogy ő is ennyire ideges. Mindketten évekig éltek, tanultak Európában, az előbbi Firenzében, az utóbbi Párizsban, nem akárkik, jól ismerik az imámot, mégis mindketten idegesek. Amikor mezítláb bevezetnek az interjú színhelyére (négy fal, szőnyeg, hogy a földre kuporodhassunk, semmi más), látom, úgy görnyednek meg, mint a papok a legszentebb előtt. Majd amikor belép Ő, turbánban, köpenyben, térdre hullva csókolják meg a kezét. Öreg, nagyon öreg. Közelről nem is olyan rémisztő, mint a fényképeken. Talán, mert végtelenül fáradtnak látszik, és valamiféle rejtélyes szomorúság húzódik meg a ráncai között. Vagy rejtélyes elégedetlenség? Az ember mármár szeretettel szemléli hófehér, gyapjas szakállát, csillogó, húsos ajkát, mely olyan, mint azoké a férfiaké, akik csak nehezen tudják elfojtani vágyaikat; egész arcát uraló nagy orrát, és rettenetes szemét, amely kételyt nem ismerő hitét és kiapadhatatlan erejét tükrözi annak az embernek, aki egyetlen könnyet sem ejt, ha a halálba küld valakit. Szemét, amely sosem méltat egyetlen pillantásra sem. Lesütött tekintetét végig gyönyörű lábujjaira szegezi, csak akkor néz föl, amikor a szemére vetem, hogy csadorban képtelenség úszni, és erre ő, aki szemrebbenés nélkül tűrte, hogy zsarnoksággal, önkénnyel, fasizmussal vádolom, váratlanul goromba lesz. „Ez egyáltalán nem tartozik magára. Semmi köze a szokásainkhoz. Ha nem tetszik az iszlám viselet, nem kell hordania. Az iszlám viselet fiatal és jóravaló nőknek való.” (Akkor, felháborodottan, letéptem magamról a csadort, kigomboltam a köpenyem, hátrahúztam homlokomból a sálat, és megkérdeztem, hogy szerinte a nők, akik sosem viseltek ilyen középkori hacukát erkölcstelen vénasszonyok? Sokáig vizslatott, tekintete mintha levetkőztetett volna.) Megköszöntem, hogy fogadott. Figyelmeztettem, hogy a kérdéseim nem lesznek 744
NV09-9.p65
744
2009.09.11., 12:49
kedvére, de kértem, válaszoljon rájuk türelemmel, azért jöttem, hogy megértsem. Közömbös, de jóságos, mély kántáló hangon, majdhogy suttogva beszélt. Így ment ez közel két órán keresztül, mindaddig, amíg dühös nem lett. Másnapi beszédében a Nyugat rágalmairól is szólt, megemlítette találkozásunkat, és úgy nevezett: „az a nő”. Imám Khomeini, az egész ország a kezében van, minden szava parancs. Így aztán sokan azt mondják, Iránban nincs szabadság, a forradalom nem hozott szabadságot. Irán nincs a kezemben, Irán a nép kezében van, a nép adta nekem az országot, mert tudja, hogy az ő érdekeit szolgálom. Láthatta, hogy Taleghani ajatollah halála után emberek milliói lepték el az utcákat anélkül, hogy tartottak volna a bajonettektől. Ez azt jelenti, hogy szabadság van. És azt is jelenti, hogy a nép csak isten embereit követi. És ez szabadság. Engedje meg, hogy ne érjem be ennyivel, kérem, fejtse ki bővebben. Azt akarom mondani, hogy Perzsiában sokan zsarnoknak tartják. Mi több, az új zsarnoknak, az új diktátornak. Mondja, bántja ez vagy hidegen hagyja? Egyfelől bánt, igen, fájdalmat okoz, mert igazságtalanság és embertelenség engem diktátornak nevezni. Másfelől azonban egyáltalán nem érdekel, mert tudom, hogy gyalázkodni emberi dolog, és kizárólag az ellenségeim támadnak. Az út, amelyre léptünk, olyan út, amely keresztezi a nagyhatalmak érdekeit, magától értetődő, hogy az idegenek lakájai belém döfik mérges fullánkjaikat és rám zúdítanak mindenféle rágalmat. Azzal sem áltatom magam, hogy az országok, amelyek megszokták, hogy kifosszák és fölzabálják Iránt, most majd csendben félrehúzódnak. Ó, hogy a sah csatlósai mi mindent összebeszélnek, még hogy Khomeini levágatta a nők mellét! Maga itt van, most mondja meg, látott olyan nőket, akiknek Khomeni parancsára levágták a mellét? Nem, ez nem tűnt fel, imám. Az viszont igen, hogy rettegésben tartja az embereket. És ez a fohászkodó tömeg is félelmet kelt. Mit érez, amikor éjjelnappal hallja őket így kiabálni, amikor látja, hogy órákig ácsorognak, miközben tudja, hogy letapossák őket, kimerülnek, megsebesülnek, csak hogy egyetlen pillanatra láthassák, hogy dicsőíthessék? Örülök. Örülök, amikor hallom és látom őket. Mert ők azok, akik fellázadtak, hogy elűzzék belső és külső ellenségeinket; mert ez az őrjöngés folytatása annak, amellyel elűzték a hatalom bitorlóját; jó, hogy még mindig forronganak. Az ellenség még nem tűnt el. Amíg az ország helyzete nem rendeződik, kell, hogy a lázadók éberek maradjanak, készen az újabb csatára, támadásra. A szeretetük bölcs szeretet. Nem lehet nem örülni neki. 745
NV09-9.p65
745
2009.09.11., 12:49
Szeretet vagy fanatizmus? Szerintem ez fanatizmus, a legveszélyesebb fajta, imám, vagyis fasizmus. Sokan tartanak ma attól, hogy Iránban fasizmus lesz. Egyesek határozottan állítják, hogy már van is. Nem, szó sincs fanatizmusról, szó sincs fasizmusról. Mint már mondtam, azért kiáltoznak, mert szeretnek. És azért szeretnek, mert érzik, hogy a javukat akarom, az ő érdekükben cselekszem, amikor az iszlám parancsát követem. Az iszlám igazságos, az iszlám szerint a zsarnokság az egyik legnagyobb bűn; a fasizmus és az iszlám összeférhetetlen. A fasizmus maguknál alakult ki, Nyugaton, nem az iszlám kultúrát követő népek között. Talán különbözően értelmezzük a fasizmus fogalmát, imám. Én fasizmus alatt azt a populista megnyilvánulást értem, amelyet Olaszországban akkor ismertünk meg, amikor a tömeg Mussoliniért őrjöngött, éppúgy, mint ez a tömeg most magáért. Vakon követték, ahogy magát is. Nem! A mi tömegeink mohamedán tömegek, akiket a klérus nevelt, vagyis olyan férfiak, akik spiritualitásra és jóságra tanítják őket. Fasizmus itt csak akkor alakulhatna ki, ha visszatérne a sah, ami kizárt dolog; vagy akkor, ha kommunizmus lenne. Amiről maga beszél, csak a kommunizmus alatt létezhetne. Az, hogy engem éljeneznek, a szabadság és a demokrácia szeretetét jelenti. Beszéljünk hát a szabadságról és a demokráciáról, imám. Komban tartott első beszédei egyikében azt mondta, az új iszlám kormány mindenki számára biztosítani kívánja a gondolat és a szólás szabadságát, beleértve a kommunistákat és az etnikai kisebbségeket. Ezt az ígéretét azonban nem tartotta be, a kommunistákat manapság a „Sátán fiainak” nevezi, míg az etnikai kisebbségek vezetőit a „Föld megrontóinak”. Maga bizonyos dolgokat állít, utána meg elvárja, hogy ezeket megmagyarázzam. Elvárja, hogy engedélyezzem azok tevékenységét, akik anarchiát és korrupciót hoznának az országba, mintha a gondolat és szólás szabadsága az összeesküvés és a korrumpálás szabadságát jelentené. Tehát a válaszom: több mint öt hónapon át megtűrtem, megtűrtük azokat, akik másként gondolkoznak, mint mi. Szabadon, teljesen szabadon tehették, amit tenni akartak, maradéktalanul élvezve a szabadságot, amit biztosítottunk számukra. A jelen lévő Bani Szadr úron keresztül párbeszédre hívtam a kommunistákat. Válaszul elégették a learatott búzatermést, felgyújtották a szavazócédulákat gyűjtő urnákat, és fegyverrel válaszoltak a mi párbeszédre tett javaslatunkra. Ők élesztették fel a kurd problémát. Megértettük, hogy szabotálásunkra használták a mi toleranciánkat, hogy nem szabadságot akartak, hanem engedélyt a lázításra, és ekkor elhatároztuk, hogy ezt nem tűrjük. Majd amikor tudomásunkra jutott, hogy a trónfosztott rezsim és az idegen erők felbujtá746
NV09-9.p65
746
2009.09.11., 12:49
sára összeesküvésekkel és egyéb eszközökkel akartak ellenünk törni, hogy megelőzzük a bajt, elhallgattattuk őket. Például betiltották az ellenzék lapjait. Abban a bizonyos komi beszédben azt is mondta, modernnek lenni azt jelenti, hogy olyan embereket nevelünk, akik képesek választani és bírálni. Közben a liberális Ajadegant betiltották. Ahogy a többi baloldali lapot is. Az Ajadegan része volt annak az összeesküvésnek, amiről az előbb beszéltem. Kapcsolatban állt a cionistákkal, tanácsokat kért tőlük a haza, az ország tönkretételére. Ahogy a többi újság, amelyet a forradalmi kormány államügyésze felforgatónak ítélt és betiltott. Olyan orgánumokról van szó, amelyek egy hamis ellenzéken keresztül vissza akarják állítani a régi rendszert, és idegen hatalmakat akarnak szolgálni. Elnémítottuk őket, hogy a nép lássa, kik ők valójában, és mire készültek. Ez nem a szabadság ellen van. Ez a világ rendje. Nem, imám. De hogyan nevezheti a „sah után vágyakozóknak” azokat, akik a sah ellen küzdöttek, akiket a sah üldözött, letartóztatott, megkínzott? Hogyan nevezheti őket ellenségnek? Hogyan vonhatja meg a létezéshez való jogát annak a baloldalnak, amely harcolt és szenvedett? Egyikük sem harcolt és szenvedett. Ők csak kihasználták a harcoló és szenvedő népet. Maga nem jól informált. A baloldal zöme, amelyre hivatkozik, az előző rendszer alatt külföldön tartózkodott, és akkor jött vissza, amikor a nép elűzte a sahot. Az igaz, hogy létezett egy másik csoport, amely titkos rejtekhelyeken vagy lakásokban bujkált, és csak azután merészkedett elő, hogy a nép vérét adta a változásért. Mindazonáltal mindmáig semmi nem korlátozza a szabadságukat. Bocsásson meg, imám, de biztos akarok lenni benne, hogy jól értettem. Azt állítja, hogy a baloldalnak semmi köze a sah elűzéséhez. Azoknak a baloldaliaknak sem, akik közül sokakat letartóztattak, sokakat megkínoztak, sokakat meggyilkoltak. Se az élők, se a holtak nem számítanak, ha baloldaliak. Nem vettek részt semmiben. Semmilyen formában nem járultak hozzá a forradalom sikeréhez. Egyesek, igaz, harcoltak, de kizárólag a saját elveikért, kizárólag a saját céljaikért, kizárólag a saját érdekeikért. Semmivel nem segítették elő a győzelmet. Semmilyen kapcsolatban nem álltak a mi mozgalmunkkal, nem gyakoroltak rá semmilyen hatást. Nem, a baloldal nem harcolt velünk: csak akadályoztak bennünket, ez minden. A sah uralkodása alatt is ellenünk voltak, most pedig ellenségesebbek velünk, mint annak idején a sah. Mi az iszlámot követjük, amit a baloldal mindig támadott; nem véletlen, hogy a jelenleg leleplezett összeesküvés tőlük ered. Meggyőződé747
NV09-9.p65
747
2009.09.11., 12:49
sem, hogy voltaképpen nem is valódi, hanem mesterséges baloldalról van szó, amit Amerika hozott létre. Egy made in USA baloldalról, imám?! Igen, amit az amerikaiak szültek és pénzelnek, hogy rágalmazzanak, szabotáljanak és tönkretegyenek bennünket. Tehát amikor a népről beszél, imám, csak az iszlám mozgalomhoz tartozókra gondol. Maga szerint az a sok tízezer ember, aki megölette magát, a szabadságért halt meg vagy az iszlámért? Az iszlámért. A nép az iszlámért harcolt. Az iszlám mindent jelent, azt is, amit a maguk világában szabadságnak és demokráciának neveznek. Igen, az iszlám mindent magába foglal. Az iszlámba minden beletartozik. Az iszlám minden. Ezen a ponton meg kell kérdeznem, imám, mit ért szabadságon. A szabadság... Nem könnyű meghatározni ezt a fogalmat. Mondjuk, szabadság az, amikor az ember megválaszthatja az elveit, töprenghet rajtuk, amennyit csak akar, mert senki nem kényszeríti, hogy mást gondoljon; továbbá, hogy ott lakik, ahol akar, hogy olyan munkát végez, amilyet akar. Értem... Gondolni, de nem artikulálni, megvalósítani a gondolatot. És mit ért demokrácián, imám? Azért érdekel, mert a „köztársaságot vagy monarchiát” népszavazáskor megtiltotta a Demokratikus Iszlám Köztársaság kifejezés használatát. Kihúzta azt, hogy „demokratikus”, mondván: „Egyetlen szóval se többet vagy kevesebbet!” Következésképp a tömegek, akik hisznek magában, úgy ejtik ki a demokrácia szót, mintha káromkodás volna. Mi a baj ezzel a szóval, amely számunkra olyan szépen cseng? Először is, az iszlámnak nincs szüksége semmilyen jelzőre, a „demokratikus”-ra sem. Mivel az iszlám minden, mindent jelent. Szerintünk szánalmas az iszlám szót, amely önmagában tökéletes, bárhogyan is jellemezni. Ha az iszlámot akarjuk, minek kellene hangsúlyoznunk, hogy demokráciát akarunk? Mintha azt mondanánk, hogy az iszlámot akarjuk és istenhitet akarunk. Meg aztán a demokrácia fogalmát, amely magának olyan értékes, nem könnyű meghatározni. Más Arisztotelész demokráciája, más a szovjeteké és megint más a kapitalistáké. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bevegyünk alkotmányunkba egy ilyen kétes fogalmat. Végezetül, íme, hogyan értelmezem én a demokrácia fogalmát. Történelmi példával fogok élni. Amikor Ali lett a Próféta utódja és az állam feje, birodalma Szaúd-Arábiától Egyiptomig tartott, beleértve Ázsia, sőt Európa nagy részét is, és ennek a szövetségnek minden hatalma megvolt, akkor megesett, hogy Alinak nézeteltérése támadt egy zsidóval. A zsidó bíró elé citálta. Ő elfogadta az idézést, és odament. Amikor belépett, a bíró felállt, mire Ali megharagudott: „Ami748
NV09-9.p65
748
2009.09.11., 12:49
kor engem fogadsz, miért állsz fel, és amikor a zsidót, miért nem? A bíróságon a feleknek egyenlő bánásmódban kell részesülniük.” Majd alávetette magát a döntésnek, amely elmarasztalta. Kérdem én magától, aki sokat utazott, sokféle államformát ismer, történelmi műveltséggel rendelkezik, tud jobb példát a demokráciára? Imám, a demokrácia ennél sokkal többet jelent. Ezt mondják a perzsák is, akik úgy, mint mi, külföldiek, nem tudják megítélni, merre halad ez a maga Iszlám Köztársasága. Ha maguk, külföldiek nem tudják, az a maguk baja. A dolog a legkevésbé sem tartozik magukra, semmi közük a mi döntéseinkhez. Ha egyes irániak sem értik, az meg az ő bajuk. Azt jelenti, nem értették meg az iszlámot. Azt azonban megértették, mi a zsarnokság, amit a klérus gyakorol. Az új alkotmánytervezetbe a jogászok bevettek egy cikkelyt, az Ötödik Elvet, amely kimondja, hogy az állam feje a legmagasabb egyházi méltóság, vagyis maga, valamint hogy végső döntést csakis a Koránt jól ismerő személyek, vagyis a klérus tagjai hozhatnak. Ez nem azt jelenti, hogy az alkotmány szentesíti, hogy a politikát kizárólag a papok irányítsák? Ez a törvény, amelyet a népnek még jóvá kell hagynia, nem demokráciaellenes. A nép tiszteli a klérust, bízik benne, és számít a vezetésére, így aztán rendjén való, hogy a köztársaság miniszterelnökének és államelnökének munkásságát a legfelsőbb egyházi méltóság bírálja felül, hogy megakadályozza az esetleges tévedéseket, vagyis, hogy ne a Korán szellemében cselekedjenek. Mondom: a legfelsőbb egyházi méltóság vagy egy klérust képviselő csoport. Például az Iszlám Öt Bölcse, akik képesek az iszlám szellemében igazságot szolgáltatni. Beszéljünk hát a klérus által gyakorolt igazságszolgáltatásról. Beszéljünk arról az ötszáz kivégzésről, amelyre a forradalom győzelme óta került sor. Egyetért azzal, hogy ezeket az ítéleteket ügyvéd és fellebbezés nélkül hajtották végre? Maguk nyugatiak nem tudják, vagy úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy kiket végeztek ki. Olyanokat, akik részt vettek az utcai vérengzésekben vagy akik megparancsolták ezeket, vagy olyanokat, akik házakat gyújtottak föl, embereket kínoztak meg, akik levágták a kihallgatottak karját, lábát. Igen, akik élve feldarabolták fiainkat vagy tüzes vasrácson sütötték meg őket. Mit kellett volna tennünk velük? Meg kellett volna bocsátanunk? Hagytuk volna futni őket? Mi megadtuk a védekezés lehetőségét, válaszolhattak a vádakra, szabadon beszélhettek. De amint bebizonyosodott a vétkességük, mi szükség lett volna fellebbezésre? Írja az ellenkezőjét annak, amit mondok, kezében a toll. Az én népem nem teszi fel a maga kérdéseit. Hozzáteszem, ha mi 749
NV09-9.p65
749
2009.09.11., 12:49
nem léptünk volna közbe a kivégzésekkel, a nép bosszúja feltartóztathatatlanul elszabadult volna. A letűnt rendszer bármely funkcionáriusát megölhették volna. Akkor aztán nem ötszázan, ezren haltak volna meg. Elfogadom. De én nem feltétlenül a SAVAK kínzóira, gyilkosaira gondoltam. Én azokra a kivégzettekre gondoltam, akiknek a régi rendszerhez semmi közük nem volt, azokra, akiket még ma is kivégeznek házasságtörés, prostitúció vagy homoszexualitás miatt. Igazságos megölni egy szerencsétlen prostituáltat vagy egy asszonyt, aki megcsalta a férjét, vagy egy férfit, aki férfit szeret? Ha egy ujj megüszkösödik, mit kell tenni? Hagyni, hogy elüszkösödjék az egész kéz, aztán az egész test, vagy le kell vágni azt az ujjat? Ami egy egész népet képes szétbomlasztani, azt gyökerestül ki kell vágni, mint a gazt, amely a búzamezőkön burjánzik el. Tudom, léteznek társadalmak, amelyek megengedik egy nőnek, hogy gyönyörben részesítsen férjén kívül más férfiakat is, és azt, hogy férfiak más férfiakat részesítsenek gyönyörben, de az a társadalom, amelyet mi akarunk építeni, ezt nem tűri. Mi az iszlám segítségével olyan politikát kívánunk folytatni, amely megtisztítja a társadalmat, és hogy ez megtörténhessék, meg kell büntetni azokat, akik rossz cselekedeteikkel megrontják fiataljainkat. Akár tetszik, akár nem, nem tűrhetjük, hogy a rosszak rosszat terjesszenek. Mellesleg maguk nem ugyanezt teszik? Nem ítélik-e el a rablókat? Sok országban nem végzik-e ki a gyilkosokat? Nem azért cselekednek-e így, mert ha szabadon és élve hagynák őket, megmételyeznének másokat is, és eluralkodna a gonosz? Igen, a gonoszokat meg kell semmisíteni, ki kell irtani, mint a gazt. Csak akkor tisztulhat meg az ország, ha kiirtjuk őket. De imám, hogyan lehet egy lapon említeni a SAVAK elállatiasodott embereit egy polgárral, aki csak a szexuális szabadságát gyakorolja? Nézzük annak a fiatalembernek az esetét, akit szodómia vétségéért végeztek ki... Erkölcstelenség. Erkölcstelenség. Ki kell irtani. Vagy nézzük annak a teherbe esett tizennyolc évesnek az esetét, akit néhány héttel ezelőtt Besarban házasságtörés vádjával meggyilkoltak. Terhes nőt? Rágalom. Mint ahogy az is rágalom, hogy levágják a nők mellét. Az iszlám ilyesmit nem tesz. Nem végeznek ki terhes nőket. Nem rágalom, imám. Minden perzsa újság megírta, és a televízióban vitát rendeztek, amiért a lány szeretője csak száz botütést kapott. Hát, ha így van, az azt jelenti, hogy megérdemelte a büntetését. Én nem tudok róla. A nő valami más súlyos bűnt is elkövethetett, érdeklődjék a bíróságnál, amelyik elítélte. De most már ne beszéljünk efféle dolgokról. Unom. Lényegtelen kérdések. 750
NV09-9.p65
750
2009.09.11., 12:49
Akkor beszéljünk a kurdokról, akikkel azért számolnak le, mert autonómiát akarnak. Azok a kurdok, akiket kivégeznek, nem azonosak a kurd néppel. Ezek olyan felforgatók, akik a Forradalom népe ellen áskálódnak. Mint az a kurd, akit tegnap végeztek ki, mert tizenhárom embert gyilkolt meg. Én azt szeretném, ha senkit nem végeznének ki, de amikor elfognak egy olyan alakot, mint ez a tegnapi, akkor igenis boldog vagyok. És akiket azért tartóztatnak le, mint ma reggel azt az ötöt, mert kommunista szórólapokat osztogatnak? Ha elfogták őket, biztosan megérdemelték, nyilván idegeneket szolgáló kommunisták, mint azok az álkommunisták, akik Amerikáért és a sahért szervezkednek. Elég. Elegem van ezekből a témákból. Rendben van. Beszéljünk a sahról. Maga parancsolta, hogy a külföldön élő sahot öljék meg bűneiért, és maga mondta azt is, hogy bárki legyen, aki megteszi, hős lesz, és a paradicsomba kerül? Nem! Én ilyet nem mondtam. Én azt akarom, hogy Iránba hozzák, és nyilvános tárgyaláson feleljen bűneiért, amelyeket a perzsa nép ellen elkövetett. Beleértve a hazaárulást és az államkincstár meglopását. Ha külföldön ölik meg, az a pénz elveszne. Ha azonban itthon ítélkezünk felette, visszaszerezzük. Nem, én nem akarom, hogy külföldön öljék meg, én itt akarom látni, itt. És hogy ez bekövetkezzék, imádkozom az egészségéért, ahogy Modarres ajatollah imádkozott Reza Pahlavi egészségéért, aki ennek a Pahlavinak az apja, és együtt szöktek meg és rabolták el a pénzt. Ő még többet harácsolt. Ha a sah visszaadná a pénzt, abbahagyná az üldözését? A pénzért, ha valóban visszaadná, igen; ezen a téren nem lenne több követelésünk. De hazája és az iszlám elárulásáért természetesen nem. Hogyan bocsáthatnánk meg a gyilkosságokat, amiket tizenhat éve követett el, és a tavalyi, „fekete pénteki” gyilkosságokat? Hogyan bocsáthatnánk meg a halottakat, akiket maga mögött hagyott? Csak ha a halottak feltámadnának, akkor tudnék neki megbocsátani és érném be a visszaadott pénzzel, amit ő és családja elrabolt tőlünk. A parancs, miszerint egy kommandós egység olyan akció során hozza vissza, amilyennel Eichmannt fogták el Argentínában, feltételezem, hogy csak a sahra vonatkozik, és nem az egész családjára? Bűnös az, aki elkövette a bűnt. Ha a családtagok nem bűnrészesek, nem értem, miért kellene bűnhődniük. A sah családjába tartozni nem bűn. Fia, Reza például, úgy tudom, nem mocskolta be magát. Ellene nincs semmi kifogásom, visszajöhet Perzsiába, amikor akar, úgy élhet itt, mint akármelyik állampolgárunk. Jöjjön csak. 751
NV09-9.p65
751
2009.09.11., 12:49
Szerintem nem fog hazajönni. És Farah Diba? Felette ítélkezzék a bíróság. És Asraf? Asraf, a sah ikertestére, ugyanolyan bűnös, mint ő. És a bűnökért, amelyeket elkövetett, bíróság elé kell állnia, amely majd elítéli, akárcsak a fivérét. És Baktiar, a volt miniszterelnök? Azt mondta, vissza akarja foglalni hivatalát, már meg is alakult az a kormány, amely a jelenlegit váltaná fel. Hogy Baktiart főbe kell-e lőni vagy sem, nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy bíróság elé kell állnia. Jöjjön csak vissza, esetleg azzal az új kormányával. Jöjjön csak, jöjjön, akár a sahhal karonfogva. Mehetnének együtt a bíróságra is. Bevallom, nagyon élvezném, ha látnám, hogy visszahoznák Baktiart kéz a kézben a sahhal. Már alig várom! Vesszen hát Baktiar is. Imám, előfordult már, hogy megbocsátott valakinek? Érzett valaha könyörületet, tanúsított megértést valakivel szemben? És ha már itt tartunk, sírt valaha? Szoktam sírni, nevetni, szenvedni. Azt hiszi, én nem vagyok emberi lény? Ami a megbocsátást illeti, megbocsátottam az ellenünk vétkezők legtöbbjének: amnesztiát kaptak a rendőrök, a csendőrök és sokan mások. Természetesen csak abban az esetben, ha nem kínoztak meg senkit vagy nem követtek el más súlyos vétséget. Most épp a lázadó kurdoknak adtam amnesztiát, amivel, gondolom, bizonyítottam a könyörületességem. De az imént említettek számára nincs bocsánat. És most elég. Fáradt vagyok. Elég. De imám, kérem, még nagyon sok mindent kellene megtudnom. Például erről a csadorról, amit azért borítottak rám, hogy találkozhassunk, mondja, miért kényszeríti a nőket arra, hogy elrejtsék magukat ez alatt a kényelmetlen és abszurd hacuka alatt, amelyben nem lehet se dolgozni, se mozogni? A nők ebben az országban is bizonyították, hogy egyenlők a férfiakkal. Harcoltak, mint a férfiak, őket is bebörtönözték, megkínozták, a férfiakkal együtt részt vettek a forradalomban... A forradalomban részt vett nők akkor is, most is az iszlám által előírt ruházatot viselték, ők nem elegáns, kisminkelt hölgyek, mint maga; nem flangálnak félmeztelenül a világban, férfiak sleppjétől kísérve. Azok a kacérkodó nők, akik festik magukat, és az utcán a nyakukat, hajukat, az idomaikat mutogatják, nem harcoltak a sah ellen. Azok nem tettek soha semmi jót. Nem képesek hasznossá tenni magukat, sem a társadalomban, sem a politikában, sem a munkájukban. És miért nem? Mert miközben magukat mutogatják, elvonják a férfiak figyelmét, összezavarják őket. Meg a többi nőt is. Ez nem igaz, imám. Egyébként nem pusztán egy ruhadarabról beszélek, hanem arról, amit jelképez, a kirekesztésről, amelyben a nők részesülnek a 752
NV09-9.p65
752
2009.09.11., 12:49
forradalom óta. Nem tanulhatnak az egyetemeken a férfiakkal együtt, nem dolgozhatnak férfiak mellett, nem fürödhetnek a tengerben vagy egy medencében férfiak jelenlétében. Vízbe pedig csakis csadorban mehetnek. Apropó, megmondaná, hogyan kell úszni csadorban? Ez egyáltalán nem tartozik magára. Semmi köze a szokásainkhoz. Ha nem tetszik az iszlám viselet, nem kell hordania. Az iszlám viselet fiatal és jóravaló nőknek való. Köszönöm a kedvességét. Most, hogy ezt így közölte, azonnal meg is szabadulok ettől a középkori hacukától. Íme! De mondja csak, egy nő, aki mint én, mindig férfiak között forgolódott, mutogatta a nyakát, haját, még a fülét is, ott volt a háborúban, a fronton, együtt aludt a katonákkal, egy ilyen nő maga szerint erkölcstelen, öreg és nem jóravaló? Ezt a saját lelkiismeretének kell tudnia. Én nem egyedi eseteket ítélek meg, én nem tudhatom, hogy ön erkölcsös vagy erkölcstelen életet él-e, hogy a háborúban a katonák között jól viselkedett-e vagy sem. Azt azonban tudom, hogy hosszú életem során mindig beigazolódott, amit gondoltam. E nélkül a ruhadarab nélkül a nők nem lennének képesek hasznosan és egészségesen dolgozni. És a férfiak sem. Törvényeink értelmes törvények. Beleértve azt a törvényt is, amely megengedi, hogy egy férfinak négy felesége legyen? A négy feleség törvénye meglehetősen haladó törvény, és a nők érdekeit szolgálja, mivel több a nő, mint a férfi. Több nő születik, mint férfi, a háborúkban több férfi hal meg, mint nő. Egy nőnek szüksége van férfira, és mit tehetünk, ha a világban több a nő, mint a férfi? Jobb lenne, ha a fölöslegből kurva lenne? Bizton állítom, hogy a nehézségek ellenére, amelyeket az iszlám azzal ró a többnejű férfira, hogy mindegyik feleségét egyenlő bánásmódban és szeretetben kell részesítenie, és mindegyikükre ugyanannyi időt kell fordítania, jobb a monogámiánál. De ezek ezernégyszáz éves törvények vagy szokások, imám! Nem gondolja, hogy a világ időközben változott? Ezekre a törvényekre hivatkozva visszaállította még a zenehallgatásra és az alkoholfogyasztásra vonatkozó tilalmakat is. Magyarázza már meg nekem, miért bűn, ha valaki megiszik egy pohár bort vagy sört? És miért bűn zenét hallgatni? A mi papjaink isznak és énekelnek. A pápa is. Ez azt jelenti, hogy a pápa bűnös? A maguk papjainak szabályai nem érdekelnek. Az iszlám tiltja az alkoholtartalmú italok fogyasztását, és kész. Kategorikusan tiltja, mert az alkohol megzavarja az agyat, aki iszik, nem képes józanul gondolkodni. A zene is elhomályosítja az értelmet, mert olyan élvezetet nyújt és olyan eksztázist idéz elő, mint a kábítószerek. Úgy értem, a maguk zenéje. Kábítja a lelket, 753
NV09-9.p65
753
2009.09.11., 12:49
nem erősíti. Eltereli fiataljaink figyelmét, megmérgezi a lelküket, nem törődnek többé a hazájukkal. Bach, Beethoven, Verdi zenéje is? Nem ismerem ezeket a neveket. Ha nem ködösítik el az agyat, nem lesz tilos hallgatni őket. A tilalom nem minden zenére vonatkozik. Például a himnuszok és a katonai indulók engedélyezettek. Ezek megmozgatják a fiatalokat, nem megbénítják, ezektől jobban törődnek a hazájuk dolgaival. Igen, igen, a katonai indulók engedélyezettek! Kemény kifejezéseket szokott használni a nyugati világgal kapcsolatban, imám Khomeini. Ha rólunk beszél, mindig az ocsmányságokhoz és perverzitásokhoz lyukad ki. Miközben ez a Nyugat befogadta emigrációja éveiben, miközben sok követője Nyugaton tanult. Nem gondolja, hogy valami jó csak van bennünk? Van, valami van. De akit már megmart a kígyó, azt megrémíti egy spárga is, mert messziről kígyóra hasonlít. És maguk jól megmartak minket. És sokszor. Bennünk kizárólag a piacot látták, és mindig csak a rossz vívmányaikat sózták ránk. A jó dolgokat, mint például az anyagi fejlődést, megtartották maguknak. Nem vitás, rengeteg rosszat kaptunk a Nyugattól, rengeteg szenvedést; minden okunk megvan rá, hogy tartsunk a Nyugattól, meg kell akadályoznunk, hogy fiataljaink a Nyugatot kövessék, hogy továbbra is befolyásolja őket a Nyugat. Nem, nem támogatom, hogy a fiataljaink Nyugaton tanuljanak, ahol megrontja őket az alkohol, a zene, amely megakadályozza, hogy gondolkozzanak, a kábítószerek és a magamutogató nők. És arról, hogy a nyugatiak a mi fiataljainkkal másként bánnak, mint a sajátjaikkal, még nem is beszéltem. Diplomát adnak nekik akkor is, ha nem tudnak semmit. Így van, imám, de a repülőgép, amellyel hazatért az emigrációból, nyugati gyártmány. A telefon is, amin keresztül innen Komból tartja a kapcsolatot a világgal, a televízió is, amelyben oly sokat szónokol, és ez a klímaberendezés is, amely elviselhetővé teszi a sivatagi forróságot. Ha ilyen romlottak és megrontók vagyunk, miért használja gazságunk vívmányait? Mert ezek a nyugati világ jó dolgai. Ezektől nem félünk, ezeket használjuk. Nem félünk a tudományuktól és technológiájuktól, de félünk az eszméiktől és az életmódjuktól. Vagyis politikai és társadalmi értelemben félünk maguktól. Mi azt akarjuk, hogy ez az ország a miénk legyen, azt akarjuk, hogy a Nyugat többé ne szóljon bele politikai, gazdasági döntéseinkbe, se a szokásainkba meg más magánügyeinkbe. Mostantól kezdve mindenkivel szembeszállunk, aki – legyen akár baloldali, akár jobboldali – megpróbál beleszólni a dolgainkba. 754
NV09-9.p65
754
2009.09.11., 12:49
Egy utolsó kérdés, imám. Az Iránban töltött napok alatt elégedetlenséget, zúgolódást, nagy összevisszaságot tapasztaltam. A forradalom nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ország hajója zavaros vizeken úszik, és sokan csak sötétséget látnak Irán horizontján. Sőt olyanok is vannak, akik, ha nem is a közeli jövőben, de polgárháborútól vagy államcsínytől tartanak. Mi erről a véleménye? Az, hogy államunk féléves csecsemő. A forradalom mindössze hat hónapos. És ez a forradalom egy olyan országban történt, amelyet felzabáltak a szerencsétlenségek, mint búzatáblát a sáskák. Az út elején vagyunk. Mit várnak egy hat hónapos csecsemőtől, aki egy sáskák felfalta búzatábla közepébe született, kétezer-ötszáz év rossz és ötven év mérgezett termése után? Ilyen múltat nem lehet felszámolni néhány hónap, még néhány év alatt sem. Időre van szükségünk. Időt kérünk. Elsősorban azoktól, akik magukat kommunistáknak vagy demokratáknak vagy isten tudja, miknek nevezik. Ők azok, akik nem akarnak nekünk időt adni. Ők azok, akik támadnak bennünket, akik rémhíreket terjesztenek polgárháborúkról és államcsínyekről, amik persze nem fognak bekövetkezni, mert a nép egységes. Ők azok, akik káoszt teremtenek. Ők, akik, ismétlem, kommunistáknak, demokratáknak meg isten tudja, miknek vallják magukat. És most elköszönök. Isten önnel. Insallah.
Oriana Fallaci kerékpáron 1960-ban, Pakisztánban.
NV09-9.p65
755
2009.09.11., 12:49
Jayne Mansfield: szerződésből frivol
Vera Jayne Palmer 1933-ban született, 22 évesen már Playboy-nyuszi. Bomba jó alakjának és platinaszőkeségének köszönhetően szexszimbólummá vált. Monroe alteregójaként kezdett a 20th Century Foxnál. Filmezett, játszott színházban, és fellépett a televízióban; kapott egy Golden Globe-ot és egy Theatre World díjat. Pályáján hullámhegyek és hullámvölgyek követték egymást, talán épp a csúcson volt, amikor 34 éves korában autóbalesetben meghalt. ORIANA FALLACI (a szőkeség felé fordul, aki pusztán egy rózsaszín, zavarba ejtően áttetsző sifonpongyolát visel, ölében két, bifsztekcsontot rágcsáló csivavakölyök): Miss Mansfield, hat évvel ezelőtt, amikor Hollywoodban találkoztunk, elárulta, hogy kizárólag rozé pezsgőben fürdik, vadon elejtett nerc szőrméjébe törülközik, és fekete hernyóselyem lepedőn alszik, „mert egy hidrogénezett nőnek az a legelőnyösebb”, és akkor én „Amerika legszimpatikusabb, legőszintébb és legfélreismertebb” nőjének neveztem… JAYNE MANSFIELD: Ó, köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! (Boldogan rázza a kutyacsontot) …a sarokban állt, emlékszik? Meztelenül fényképezték a fürdőkádban, és maga azt kérdezte, hogy: „Ugyan, mi különös van abban, hogy meztelenül fényképeznek le a fürdőkádban? Láttak már bárkit is kosztümben fürödni?” Jut eszembe, megvan még az a szív alakú fürdőkádja? Igen! Igen! Igen! Most már a fürdőmedencém is szív alakú, és a közepén lévő szigetecske is. Aztán csináltattam néhány szív alakú ablakot, meg néhány díványt, és a csengő ahelyett, hogy csöngetne, azt énekli „I love you! I love you!” Én nagyon romantikus vagyok, szentimentális! Még a medence aljára is oda van írva, hogy „I love you, Jayne”. Hát, az otthona egy kissé különös. Azon tűnődöm, Miss Mansfield, hogy tréfának szánja-e, vagy magának ez tényleg tetszik? Hogy tréfának szánom-e? Nem! Nem! Nekem tetszik! Ó, nekem tetszik! Nekem tetszik, hogy minden rózsaszín, a rózsaszín a kedvenc színem, a rózsaszínről csak az égővörös vagy az arany kedvéért tudnék lemondani, még a fehér is elmegy, de ne feledje, hogy Kaliforniában élek, ha Európában élnék, valószínűleg más lenne az ízlésem, akarom mondani, Londonban kastély és Rolls-Royce, Rómában palota és Ferrari dukál, de Hollywoodban 756
NV09-9.p65
756
2009.09.11., 12:49
az embernek legyen Cadillacje, és olyan 43 szobás, 13 fürdőszobás háza, mint az enyém… 43 szoba? 13 fürdőszoba? Minek? Talán különösen hangzik, de a fürdőszobákra mind szükség van, és nincs egyetlen üres szoba sem! A tizenkét kutyámon kívül négyen vagyunk: én, a férjem, a nagyobbik fiam, Mickey junior, Zoltan és már útban van a… (Szemérmesen leteszi a kutyacsontot) Hat és fél hónapos terhes vagyok. Micsoda balszerencse, miss Mansfield! Hogyhogy? Semmi nem áll olyan jól egy nőnek, mint a terhesség, nincs semmi, amitől nőiesebb lenne, nem gondolja? A szerelemre emlékeztet, nem gondolja? Meg aztán jót tesz az egészségnek. Felfrissíti a vért, simább, selymesebb lesz tőle a bőr, meg ruganyosabb: a legkiválóbb szépítőkúra! Ha meg ikrek jönnek, mindez megduplázódik. És nagyon úgy tűnik, hogy ikreket várok! Csodálatos dolog termékenynek lenni, nem gondolja? (A riporter köhögéssel leplezi zavarát) Persze, persze! És a film, aminek forgatására jött? Hogy tud úgy forgatni, miss Mansfield, hogy babát vár, ráadásul, kettőt? Ó! Ahogy mindig is! Amikor a Herkules szerelmeit forgattam, hat hónapos terhes voltam. Akkor is, amikor az Ígéret az ígéretet. Nem eszem lisztféléket, keveset iszom, tornázom, és behúzom a hasam. Miért kellene lemondani egy filmről egy gyerek kedvéért, vagy egy gyerekről egy film kedvéért? Én mind a kettőt tudom vállalni, nekem mind a kettő kell. Jaj, remélem, hogy legalább az egyik sötét szemű lesz! Megőrülök a fekete szemtől! Sajnos, Mickey, a férjem, kék szemű, a csuda vigye el! (Bosszúsan félrelöki a csontot, és a két csivava vonyítva leugrik az öléből) Már megbocsásson, Mickytől nem vált el? Még fénykép is volt az újságban: „Jayne Mansfield Mexico Cityben elvált férjétől, Mickey Hargitaytól.” Ja! Igen! Nem! Szóval elváltunk, de aztán rájöttünk, hogy Kaliforniában nem ismerik el, hát együtt maradtunk. Mickey annyira imád engem, nekem meg olyan fontos, hogy imádjanak! Ha két napig imádat nélkül maradok, megbetegszem. Mickey meg olyan édes volt, amikor… izé… szóval… amikor belezúgtam valaki másba. (Lemondóan sóhajt) Természetesen nem értette meg, micsoda drámán mentem akkor keresztül, azt hitte, hogy egy újabb latin szerető csavarta el a fejem, de olyan édes volt, olyan türelmes, nem ítélt el soha. Így hát… (Újabb sóhaj) Igaz is, ha nem tévedek, férjhez akart menni egy Sardelli nevű brazilhoz. Emlékszem a fotóra, amelyen a lábfejét csókolja, az volt a képaláírás, hogy: „Signor Sardelli megcsókolja a leendő Signora Sardelli lábát.” Nem! Nem! Nem! Soha nem mondtam, hogy hozzámegyek! Ő terjesztet757
NV09-9.p65
757
2009.09.11., 12:49
te az esküvő hírét: manapság elegendő megcsókolni egy nő lábát, hogy esküvőről pletykáljanak. Amikor eljutott hozzám a hír, begurultam! Őrjöngtem! Látja, én néha belekeveredem ilyesféle… ilyesféle ügyekbe… Egyszer még azt is beszélték, hogy Rio de Janeiróban elmentem egy nudista strandra, és levettem a bikinim felsőrészét! Ilyen gonosz a világ, miss Mansfield. És az emberek rossznyelvűek. Azt is beszélik, hogy hozzá akart menni egy olasz filmproducerhez, mi is a neve, Bomba, igen, signor Bomba. Még fotók is voltak: „Signor Bomba és a jövendő signora Bomba.” Igen! Igen! Igen! Ez igaz volt! Ó, mennyire igaz! (Felkel, zsebkendőt keres, orrot fúj, szeme könnybe lábad) Na, látja, még mindig elérzékenyülök. (Újabb orrfújás) Nagyon lenge ez a pongyola, miss Mansfield. Meg fog fázni. Szerintem már meg is fázott. Megfáztam? Sírok egy szép emléktől, és maga nátháról beszél? Maga nem tudja, mit jelentett számomra az az úr! Rengeteget tanultam tőle, tudja? Mindenfélét, amit addig nem tudtam, csupa fontos dolgot. Komoly dolog volt az köztünk, tudja meg. Komoly, gyönyörű, magával ragadó! És a szép dolgokat mindig megszenvedi az ember. Hapci! Egy év, tudta? Egy évig tartott. Hapci! Soha nem fogom elfelejteni. Hapci! Képzelem, a férjének milyen jólesik. A férjem megért. És most már életem végéig vele maradok. Nem hinné, de ellenzem a válást, áttérek a katolicizmusra. Ne mondja! Számomra az egyetlen létező vallás. Minden tetszik nekem a katolikus vallásban, most döbbentem rá, amikor elolvastam azt a könyvet, amelyiket Sullavan atyától kaptam. Tudja, az a fiatal, jóképű, elegáns, sportos pap, aki Beverly Hillsben a Jó pásztor-templomban van. Igen, ő. Adott egy könyvet, és abban benne van minden a katolicizmusról, a filozófiáról, meg a li… li… Liturgia. A liturgia, meg minden. És az a Szent Izé, na, hogy is hívják? Izé. Meg az a másik, aki a házasságról beszél. Igazán különös, de vicces is, ami velem történt. Akkor kezdtem olvasni ezt a könyvet, amikor készültem hozzámenni ahhoz az úrhoz, tudja, melyikhez, és miközben olvastam, visszajöttem Mickeyhez. Szóval most tanulmányozom, és ha majd teljesen megértettem, felkeresem Sullavan atyát, és megkeresztel. Mikor lesz mindez, miss Mansfield? Ó, ki tudja! (Rámosolyog a fotósra, aki közelebb lép, feljebb húzza lábán a pongyolát) Így? Jó lesz így? A megtérés… Ki tudja! Amikor úgy érzem, hogy 758
NV09-9.p65
758
2009.09.11., 12:49
elérkezett az idő, elmegyek Beverly Hillsbe. Az a gond, hogy folyton úton vagyok. Nem tudok időt szakítani arra, hogy elmenjek Beverly Hillsbe. Deauville, Jugoszlávia, Afrika, Róma, Törökország, ez után a film után Magyarországra megyek, Mickey magyar, és Budapesten olyan rendesek velem! Amikor megérkezem, ünnepelnek. A kommunistáknak is tetszenek a dús keblű szőkék, nekem elhiheti! Nem csak a kapitalistáknak. Ugyan! Szóval, ha eljött a pillanat, miss Mansfield, nem fényképezteti többé a lábát. Sullavan atyának biztos nem tetszik, hogy a lábát mutogatja. Nem? Miért nem? Mi köze a lábamnak a valláshoz? Ha valaki tisztességesen él, tiszta a szíve, és őszinték a megnyilvánulásai, miért ne fényképeztethetné a lábát? Tudom, mire gondol! Azokra a fotókra a Playboyban, amelyeken meztelenül vagyok. Hát először is, én soha nem fotóztattam magam a Playboyjal. Azok a képek külföldi megrendelésre készültek, nem a Playboynak. A Playboy csak megvette őket. Aztán meg nem is voltak botrányos fotók. Ízléssel, eleganciával. Jól fogadták őket, még a nők is. Egy chicagói nő azt írta: „Soha nem volt ilyen szép, miss Mansfield!” És a lényeg: nem kaptam érte pénzt. Soha nem fogadtam el pénzt meztelen pózolásért. Egyszer 20 ezer dollárt ajánlottak, hogy hagyjam magam meztelenül lefényképezni az én kis Zoltánommal. Nemet mondtam. Nem, nem és nem. Dicséretes, miss Mansfield. Jól tudom, mit gondolnak rólam az emberek. Hogy én egy szabados nő vagyok, képzelje. Hogy nagyon lazák az erkölcseim. Holott az én erkölcseim sziklaszilárdak. Én kizárólag a családomnak, az otthonomnak élek, és megvetem az öngyilkosságot meg az efféle gusztustalan dolgokat. Soha nem lennék képes lefeküdni egy férfival anyagi meggondolásokból, vagy egy olyan férfival élni, aki nem a férjem. Ha megtetszik nekem a pasas, hozzámegyek. És ha nem megyek hozzá, nem is tetszik. Eddig csak kétszer mentem férjhez, és szerelmes is csak ritkán voltam. Csak egyetlenegyszer szerettem bele egy olyan férfiba, akinek nem voltam a felesége, el is váltam. Én nem izélem fel a férjemet… hogy is mondják… fel… Mit is? Ja, igen, nem szarvazom fel. (Felháborodottan mutatja fel a hüvelykujját és a kisujját) Felszarvazott férj! Milyen csúnya kifejezés! Én egy rendes amerikai lány vagyok, aki nem szarvazza fel a férjét. Dicséretes, miss Mansfield. Abszolút dicséretes. Természetesen élvezem, ha veszedelmes nőnek tartanak. Szeretek macska-egér játékot játszani a férfiakkal. (Fölszedi a földről a csontot, eljátssza, hogy kokettál vele) De semmi több! Jólesik, ha bámulnak, ha kívánnak, ha csodálnak. Nagyon jólesik, ha megbámulnak! Mintha simogatnának. De semmi több! 759
NV09-9.p65
759
2009.09.11., 12:49
Dicséretes, miss Mansfield. Abszolút dicséretes. Ha megkérdezné, hogyan kell egy férfit meghódítani, azt felelném, soha nem vesztegetem ilyesmire az időm. Értem. (Kicsit megbántva) Mi van? Nem hiszi? Mit, miss Mansfield? Hogy igazam van. Ja persze, miss Mansfield. Miben is? Nos. Először is jó hallgatónak kell lenni, el kell hitetni a férfival, hogy neki van a legjobb dumája az egész világon, inni kell minden egyes szavát. Nem kell hinni neki, csak úgy kell tenni. Aztán el kell vele hitetni, hogy övé az utolsó szó, beleszólhat, hogy mit veszek fel, milyen a frizurám, meg minden. Úgy kell nézni rá, mintha, mintha… egyik nap azt mondja nekem egy barátnőm, te Jayne, nem tudom, mi a titkod. Ül veled szemben egy férfi, te meg olyan áhítattal csodálod, mintha az atomtámadás után megmaradt egyetlen hím lenne. Ártatlannak és védtelennek tűnsz. Aztán amikor elmegy, megváltozik az arckifejezésed, és megint olyan leszel, mint egy tanító néni. Vagyis manapság ahhoz, hogy meghódítsunk egy férfit, nem kell olyan ragadozónak lenni, mint May West volt. „Gyere csak ide, kicsikém, hadd kapjalak be!” Macskának kell lenni. Cicának. Manapság a férfiak olyan gyöngék, hogy szükségük van arra a tudatra, hogy erősnek tartják őket. Attól, hogy egy nő dorombol, megerősödnek. Értem. Ugyanez a helyzet a karrierrel is. Ha megkérdezné tőlem, hogyan lesz valakiből díva… (Sértetten vár) Nem érdekli? Dehogynem! Hogyan lesz, miss Mansfield? Nos. Mindenekelőtt karban kell tartani a testet, a kényesebb helyeket. Aztán búgó, mély hangon kell beszélni, ahogy én. Aztán ellenállhatatlannak kell lenni, mert ha egy nő nem érzi magát ellenállhatatlannak, nem is az. Kell egy cuki kis pofi is ahhoz az érzéki testhez. Cic. Cic. Meg aztán kiváló kondi. Aztán… Eljátszani a tyúkagyút, miközben észből nincs hiány. (Elsápad) Miről beszél?! Arról, amit hat évvel ezelőtt mondott nekem, miss Mansfield. „Ha egy nő meg akarja hódítani a világot, jobban teszi, ha nem henceg az eszével. Egy glamourlány esetében az intelligencia zavaró tényező.” Milyen iskolákba járt, miss Mansfield? Hány nyelvet beszél, miss Mansfield? Igaz, hogy nemrég felolvasta Elizabeth Barrett-Browning és Lord Byron verseit, és hangfel-
760
NV09-9.p65
760
2009.09.11., 12:49
vétel is készült, miss Mansfield? És az igaz, hogy titokban Shakespeare-t és Dosztojevszkijt olvas? (Egyre sápadtabb, egyre riadtabb) Hogyan? Mit mond? Hogy nem is olyan ostoba, mint amilyennek látszani szeretne, miss Mansfield. Kérem! Szépen kérem! (Az ajtó felé pillantgat, ahonnan hangokat hallani, idegesen a magnóra pillant, fészkelődik) Jaj, kérem, hallgasson! És kapcsolja ki ezt az izét. Legyen szíves! Jön valaki! (Az ajtó kinyílik, belép Mickey Hargitay a gyerekekkel) Jaj, Mickey! MICKEY HARGITAY (szigorúan végigméri): Mi történik itt? Mit csinál a feleségemmel? (Jayne elé térdel) Jól vagy, darling? A GYEREKEK: Mami! Mami! Mi van veled, mami? (Mami szó nélkül feláll, és durcásan elvonul, lebeg körülötte a rózsaszín sifon) MCKEY HARGITAY: Szóval? Azt kérdeztem a feleségétől, igaz-e, hogy Shakespeare-t és Dosztojevszkijt olvas. Jaj ne! Minek? Meg azt is, hogy tényleg hangfelvételt készített-e Elizabeth Barrett-Browning és Lord Byron verseiből. Ó! (Hatalmas sóhajjal leül) Pedig maga ismeri Jayne-t… Ide figyeljen! Nemrég egy riporter, aki szintén ismeri, készített vele egy interjút a tévében. Bemutatok önöknek egy szőke libát, mondta, egy szőke bombázót, s a többi, s a többi, s a többi. Majd hirtelen hangnemet vált, és azt mondja: „Bizonyára tudják, hogy Jayne minden, csak nem liba, hogy irodalmat tanult az egyetemen, hogy öt nyelven beszél. Vagyis Jayne rendkívül művelt nő.” Ilyesmi. Látnia kellett volna Jayne-t. Pánikba esett! Majdnem sírt, úgy könyörgött a riporternek, hogy kéri, nagyon szépen kéri, ne tegye tönkre a hírnevét. Érti, amit mondok? Ha valaki rájön, hogy intelligens, halálra rémül. Nehéz lehet egy ilyen feleséggel élni. Hát, nagyon megértőnek kell lenni. Jayne különleges nő, hisz láthatja. Hogy is mondjam? Túllő a célon. És ha valamit a fejébe vesz, senki nem állíthatja meg. Agyondolgozza magát, egy szép napon le fog robbanni. Én folyton magyarázom neki, lassíts, az élet rövid, a megszerezhető dolgok száma véges, nem kell több és több, az életben, ami igazán szép, az a napfény, a víz, a hot dog… A… a micsoda? Hot dog. Füstölt virsli. Odavagyok érte. Szóval, azt mondom neki, állj le, Jayne, az élet valódi szépsége a hot dog, de ő azt válaszolja, hogy a hot dog hizlal, ő a gyümölcslevet szereti meg az ilyesmiket, játssza a buta libát, és 761
NV09-9.p65
761
2009.09.11., 12:49
állapotosan is forgat. Maga szerint, mit tehetnék? Két és fél hónapon belül szülni fog, az is lehet, hogy ikreket, rögeszméje, hogy mindenre rádupláz. Ez van. Arra sem volt ideje, hogy észrevegye, hogy állapotos. Ami azt illeti, még soha nem tűnt fel neki. Egy szép napon megszületik a baba, és akkor eszébe jut, hogy igen, hát persze, állapotos volt! Egy dologról biztosíthatom: Jayne mellett nem lehet unatkozni! (Rámosolyog Jayne-re, aki duzzogva visszajött a gyerekekkel, a kutyákkal, és kezében a kutyacsonttal) Fejezze be, miss Mansfield! (Rázza a csontot) Hát nem képes megérteni? Egy olyan lány, mint én, nem lehet okos, mert úgy jár, mint azok a nők, akik nem titkolják a férfiak előtt, hogy van némi sütnivalójuk. Az okos nőkkel szemben a férfiaknak kisebbségi érzésük lesz és elmenekülnek. A siker egy dívának, olyan, mint egy férfi: könnyen jön, könnyen megy. Ma már nem esik nehezemre bájosnak, lágynak, ellenállhatatlannak lenni. De ha nekiállok bölcsességeket mondani, mindennek vége! Érti? Ez nem igaz, miss Mansfield. A filmiparban több okos nő is remekül boldogul. Ne mondja! Mielőtt Hollywoodba kerültem, négy évig jártam egyetemre, és elvégeztem egy évet a dallasi Előadó-művészi Főiskolán. Jobban el tudtam volna játszani Shaw Szent Johannáját, mint bármelyik csúnya amerikai színésznő; 14 hónapig szerepeltem a Broadwayn, és nem is akárhogyan. Mégis, aki látott, mind azt mondta, hogy „egy olyan lánynak, mint te, szőke libára kell vennie a figurát, hangsúlyozd a szexualitást, hidrogéneztesd a hajad, hordjál mélyen dekoltált ruhát, párducbundát… És nem érdekelte őket a Szent Johannám. Hiába mondtam, hogy számomra a színpad önkifejezés, akkor érzem igazán, hogy élek, ha játszom… Micsoda dráma lehetett ez önnek. Micsoda megaláztatás. (Visszaváltozik szőke libává) Ó, dehogyis! A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy ezt is el tudom játszani! A luxus, a hírnév, a siker nekem mindig is tetszett! Imádok mindent, ami csillog, villog, fényes! Nem is tudom… Boldoggá tesz, hogy fontos embereket ismerek, hogy két-három csincsillabundám van, hogy látom magam a címlapokon… (Tanítónős arckifejezéssel, keményen): Miért mondanék le ezekről? Minek a nevében? A művészet szentségének nevében? Én mindig keményen dolgoztam, mindig eltartottam egy csomó embert, a papám meghalt, amikor hároméves voltam, a gazdagságról mindig úgy éreztem, hogy olyasmi, amihez az embernek joga van. Én amerikai vagyok! Nekünk, amerikaiaknak van egy szabályunk: bárkinek sikerülhet! Hát nekem sikerült. Mint Onasszisznak. A semmiből. Ambícióból, kétségbeesésből, haragból. Én soha nem nyaraltam! 762
NV09-9.p65
762
2009.09.11., 12:49
MICKEY HARGITAY: Jayne, drágám! (Jayne egy szempillantás alatt vált, megint a szőke buta liba) Ha most azt kérdezné, Jayne, minek ez a sok szív? Jayne, minek ez a platinaszőke haj, miért nem inkább a gesztenyebarna, Jayne, minek játszod az ostobát?, azt felelném, azért, mert jól áll nekem… Maga nem ostoba. Egy kicsit igen. Az emberek nem jók vagy rosszak, valaki nem intelligens vagy buta. Így aztán egyfelől ostoba vagyok, másfelől meg nem: a két fél összekeveredik bennem, mint a Martini a ginnel. Minden nőben több nő lakozik: az egyik méltóságteljes, elegáns hölgy, a másik csak a szexre gondol, a harmadik édesanya. Én élvezem mindhárom nő életét. Szeretek pezsgővel mosakodni, gyerekeket szülni, Keatst olvasni és kitapétázni a szobákat a portréimmal. MICKDEY HARGITAY: Jayne! Drágám! (Jayne lerázza) Jaj, hagyjál már! Tudom, hogy úgyis megírja. Hosszú évek óta játszom az ostobát, igyekszem leplezni a műveltségemet, az ízlésemet, és nevetek, amikor egy humorista azt mondja: „Hallották? Van egy újság, amelyik azt terjeszti, exkluzív riportot közöl Jayne Mansfieldről, aki a fotókon fel van öltözve.” Miért nem lehetek én az, aki vagyok? Miért ne vehettem volna fel azokat a verseket? Miért ne beszélhetnék jól-rosszul öt nyelven? Miért ne lehetne diplomám? És miért ne lehetne a szekrényemben jó néhány visszafogott ruha? Igenis, visszafogott. Vagy egy rakás magas nyakú ruhám, sötétkék, szürke, fekete, barna. Nekem mindig tetszettek ezek a színek. Nem tetszhetnek valakinek, akinek szenzációs méretei vannak? 45-ös derék, 120-as mellbőség, 99-es csípő? Örülök neki, hogy egy bombázó vagyok. Mindenre, amit a Jóistentől kaptunk és tetszik az embereknek, vigyázni kell. Nekem ezt adta, és én erre vigyázok! (Nagyot tüsszent, tüsszentése hatalmas riadalmat vált ki, a kutyák ugatnak, a gyerekek rémülten kapaszkodnak a mamába, a férj bánatosan ingatja a fejét) A méltóságteljes, elegáns énem… Beszéljen a méltóságteljes, elegáns énjéről. Mit gondol a hölgyekről, miss Mansfield? Hajjajjajjaj! (Egy golfjátékos ügyességével rúgja a falhoz a kutyacsontot) Sötét ruháikban, fejük búbján konttyal, sokkal jobban érdekli őket a szex, mint engem, sokkal kevésbé tudják magukat türtőztetni. Csak a szexre gondolnak. Aztán amikor ledobják a sötét göncöket, kibontják a kontyukat… Lefogadom, hogy egy hölgy sem jobb anya, mint én! Zoltánkám, szerelmem! Mickey, szívecském! (Olaszul:) Mio tesoro! GYEREKEK: Mami! Mammi! (A nyakába ugranak)
763
NV09-9.p65
763
2009.09.11., 12:49
Nem azért, hogy dicsekedjek, de kétszer választottak a legjobban öltözött amerikai nők közé. Komolyan, miss Mansfield? Igen, bizony! Mert nem hordom már azokat a kivágott ruhákat és hamis ékszereket. Manapság már csak valódi ékszert viselek. Imádom a gyémántokat. Igaz, bizonyos dolgokban szembemegyek a szabályokkal. Például nem hordok harisnyát. Télen sem. Télen földig érő nercbundát veszek fel, kucsmával, de a lábszáram meztelen. Mindig. A sípályán is. Találja ki, miért. Nem tudom kitalálni. (Kislányosan felkacag) Mert nincs harisnyakötőm! Meg az összes többi vacak. Vagyis… alul nincs rajtam semmi. Semmire nincs szükségem. Kőkemények az izmaim. A hasam lapos, pocakom nem volt soha, még terhesen sem, és az a véleményem, hogy a fehérnemű tönkreteszi a vonalakat. Inkább betegedjek meg, de a vonalaimat nem teszem tönkre. Ha attól tartok, hogy kibomlik a ruhám, teletűzdelem biztosítótűkkel. Természetesen akkor sem volt rajtam kombiné, amikor bemutattak Erzsébet királynőnek, a varrásokat ilyen-olyan tűkkel erősítettem meg. Nem is történt semmi. Teljes nyugalomban cseveghettem a királynővel és Fülöppel, aki mintha jobban örült volna nekem, mint a felesége… És képzelje, Károly, miután felhajtotta az első pohár konyakot, azt kérte, vetítsem le neki valamelyik filmem. Árulja el, járt valaha pszichoanalitikusnál? Én? Soha! Minek mentem volna pszichoanalitikushoz? Csodálatos életet élek, olyat, amilyet szeretek, amilyet én akartam. Egészséges vagyok, gyönyörű gyerekeim vannak, a férjem imád, sikeres vagyok, gazdag, össze tudom egyeztetni a két dolgot, amit manapság a nők nem tudnak, a családot meg a karriert, és mindig mindent átvészelek, a szerelmi csalódásaimat is. Hamarosan forgatok egy Lázas éjszakák című filmet. Minek nekem pszichoanalitikus? Úgy látom, elégedett ezzel a Jayne Mansfielddel. Ó, igen! Igen! Igen! Nagyon elégedett vagyok. Kívül-belül tetszik, mindenfelől tetszik, nincs a földön semmi és senki, aki jobban tetszene nála! Ide figyeljen! Jayne Mansfield csinos, szimpatikus, vidám, jószívű teremtés, nem bánt senkit, nem szarvazza föl a férjét, ha sír, hamar megnyugszik, első osztályú színésznő, csodálatos anya, úgy él, ahogy neki tetszik, fütyül rá, ha hülye libának tartják… Hol talál még egy ilyet? És ha tudni akarja: egészen biztosan a mennyországba jut. Elhiszi? Nem. Ezt nem.
764
NV09-9.p65
764
2009.09.11., 12:49
Jayne Mansfield
NV09-9.p65
765
2009.09.11., 12:49
Coco Chanel
NV09-9.p65
766
2009.09.11., 12:49
Coco Chanel: a nő, aki felszabadította a divatot
Gabrielle Bonheur Chanel 1883-ban született, szüleit korán elvesztette. Varrni az iskolában tanult. Kalapokat 1908-ban kezdett tervezni. Azonnal híres lett, 1914-ben megnyitotta első boltjait, a háború után pedig megalapította divatházát. A legendás Chanel No 5 parfüm 1921ből való. „A divatok elmúlnak, a stílus örök” mottóval megváltoztatta a nők öltözködési szokásait. 1971-ben halt meg Párizsban. A férfiak gardróbjából elcsente a zakót és a nadrágot. Bizsut tervezett, és olyan parfümöt kreált, amely „pótolja a hálóinget”. Száműzte a ruhákról a kapcsokat, kényelmes anyagokkal és egyszerű szabásvonalakkal dolgozott. Segítségével a nők nagy lépést tettek a modernitás felé. Coco Chanel – a nő, aki megszabadította a divatot béklyóitól, aki újfajta öltözködési stílust teremtett – a múlt héten Párizsban elhunyt. Elvesztésével a női emancipáció egyik legfontosabb fejezete ért véget… Egyesek szerint kilencvenéves. Ő azt állítja, alig múlt 75, és én hiszek neki. „Ma chérie, az egyetlen módja, hogy lélekben meg tudjunk öregedni, ha letagadunk a korunkból.” A francia haute-couture egyetlen nőnemű fenevadja, bár mutatóujját orrom előtt ingatva kijelenti, ez így nem pontos: „A többiek nadrágot hordanak.” Ő sem igazán nő. Démon, akitől mindenki tart, miközben istenítik, és tűrik a szeszélyeit, sértegetéseit. Pablo Picasso elpirult, amikor a szemére vetette, hogy egyik képe csúnya. „Nem értem, Pablo, miért nem rajzolsz már olyan szépeket, mint éhenkórász korodban, akkor a lábak neked is lábak, a szemek neked is szemek voltak. Legszívesebben felképelnélek.” Igor Sztravinszkij összezsugorodott, amikor Coco az asztalra csapva rákiáltott: „Mi ez a gyászinduló, Igor? A fenébe is, még nem haltam meg! Játssz valami vidámat. Parancsolom!” Jean Cocteau dadogott, mint egy kisdiák, amikor állát keze közé csippentve azt mondta neki: „Mon petit enfant, egy pletykafészek vagy, úgyhogy arról, amit tőlem hallasz, egy szót se senkinek! Fogadj szépen szót Cocónak.” Nem is divattervező: legenda. Négy kiadó – Plon, Gallimard, Flammarion és Grasset – könyörgött neki, írja meg élete regényét. Egy nap végül azt mondta: „Rendben, bízzák meg Paul Morand-t és Louise de Vilmorint a megírásával. Én majd kiteszem a vesszőket.” A párost meg is bízták, ám 767
NV09-9.p65
767
2009.09.11., 12:49
amikor ő került sorra, a kukába dobta a kéziratot. „Az én életem sokkal érdekesebb volt!” Amikor meg akarták filmesíteni az életét, hisztérikus rohamot kapott. Katherine Hepburnt akarja. De Katherine túl ráncos ahhoz, hogy a kislánykori Cocót eljátssza. Audrey Hepburnt akarja. De Audrey bőre túl sima, hogy a megöregedett Mademoiselle-t alakítsa. „Végül is egyetlen színésznő sem lehetne Chanel, mert Chanel én vagyok” – jelenti ki felháborodottan. Arról a Coco Chanelről van szó, aki a legbölcsebb és a legkevésbé excentrikus szabó az egész világon, az első tervező, aki olyan praktikus öltözékkel rukkol elő, mint a szoknya és a pulóver, az első, aki megalkot egy valódi parfümöt (Chanel No 5), az első, aki piacra dobja a lapos sarkú cipőt és a bizsut, az első, aki divatba hozza a rövid hajat és a feltűnő sminket, annak az eleganciának az alapkövetelményeit, amelyekről mind a mai napig szónokol „a világ összes nőjének”. Coco volt az első (és az utolsó), aki összerúgta a port egy milliárdosfeleséggel, amikor az azt mondta neki: „Nem kellene ennyire demokratikusnak lenned, Coco. A szegényeknek nem volna szabad a mi ruháinkat hordaniuk.” Coco Chanel, így vagy úgy, sokakba belerúgott, Párizsban és a világ más városaiban. Ezért szinte lehetetlen megközelíteni. Az alkalmazottjai pontosan tudják, milyen nagyszájú, ezért gondoskodnak róla, hogy láthatatlan legyen, mint egy kísértet. Egyszer éjfélkor felhívtam a Ritzet, ahol vagy húsz éve alszik, mert a lakásában még egy hálószoba sincs, és egy rekedt kislányhang azt felelte: „Holnap 3-kor a rue Cambonban. És ha a banyák azt mondják, hogy nem vagyok bent, küldje őket a pokolba, és jöjjön fel.” Így aztán elmentem a rue Cambonba, ahol 1918 óta áll a Chanel-ház, és az alkalmazottai roppant izgatottak lettek. „Találkozó a Mademoiselle-lel! A Mademoiselle nem fogad senkit! És ki ez az ember, teleaggatva ezekkel a rémséges gépekkel?” Ő volt a fényképész. „Egy fényképész, aki a Mademoiselle-t fotózná? Menjenek! Menjenek! Azt akarják, hogy hívjuk a rendőrséget?” Abban a pillanatban, amikor a tiltakozók zsibongása felkúszott az emeletre, az áriát félbeszakította egy zsarnoki üvöltés. „A pokolba veletek! Kísérjétek fel őket!”, kiáltott a Mademoiselle rekedt kislányhangján. A zsinatolás azonnal megszűnt, és egy riadt alkalmazott kíséretében elindultunk a Chanel-ház legfelső emeletére, a Mademoiselle lakosztályába, ahová egy folyosó vezetett, amelynek két falát olyasféle klasszikusok portréi díszítették, mint Molie`re, Rousseau, Proust, Mallarmé, akiknek műveiről a Mademoiselle azt állítja, hogy kívülről fújja őket, mert „a francia akadémikusokat rajtam kívül nem olvassa senki”. Majd beléptünk egy olyan elegáns atelier-be, amilyen soha egyetlen divattervezőnek sem volt. „Az elegancia nem ellentéte a szegénységnek, de a közönségesnek 768
NV09-9.p65
768
2009.09.11., 12:49
nagyon is – mondta Chanel. – Én egész életemben, és most sem a pénzről beszélek, mindig igyekeztem kerülni a közönségeset.” Coromandel paraván, hegyikristály csillárok, aranyozott trumeau-k, Renoir- és Picasso-festmények, egy ébenfából faragott, életnagyságú szarvas és több bronzszobor között, egy kis múzeum kellős közepén, kihívóan csípőre tett kézzel, árnyékban, hogy a ráncai ne látsszanak, állt a Chanel névre hallgató legenda. Aprócska volt, olyan aprócska, hogy felemelhettem volna a kisujammal. Egy pár kalucsniszerű, bokáig érő cipővel kezdődött, egykor esős időben hordtak ilyet, két jól formázott, térdig meztelen lábát egy sötétkék dzsörzészoknya cirógatta, amely kicsit följebb kamaszlány-csípőjére simult, fölötte rövid blézer ugyanabból a sötétkék dzsörzéből, négy zsebbel és arany gombokkal. Alatta kirajzolódott egy törékeny felsőtest, amelyet elefántcsontszínű selyemblúz bugyolált be, rajta lazán terült el a híres, 400 millió francia frankot érő igazgyöngysor. A gyöngysor fölött egy másik drágaköves nyaklánc, közepéről egy rubint és egy briliáns csüngött alá. Ebből az ékszer-Niagarából emelkedett ki egy vékony nyak, sötét huncutkák keretezte fejecske billegett rajta, egy babák fejére való fehér kalapkával. „Levizsgáztam?”, kérdezte Chanel, amikor a kalaphoz értem. Felsőtestét megfeszítve a fény felé fordult, hogy kényelmesen szemügyre vehessem szigorú, keskeny arcát is. A lámpafény kíméletlenül megvilágította a bepúderezett ráncokat, a borpirosra festett ajkakat, a széles, tömpe orrot a rezgő cimpákkal, a nagy, ironikus szemeket, amelyekre festéktől elnehezült szempillák ereszkedtek és a szénceruzával megrajzolt szemöldököt. Ijesztő volt ez az arc, de a Mademoiselle természetes, szemtelen büszkeséggel viselte, tisztában volt vele, hogy még mindig emlékeztet arra a gyönyörű nőre, aki volt. „Képzeljenek el – mondta Cocteau – egy fekete szemű, antracitszín hajú Marlene Dietrichet. Ismertem férfiakat, akik öngyilkosok lettek miatta.” Coco keserűen felnevetett, és megigazította fején a kalapkát. ,„Egy nő kalap nélkül sosem elegáns. Én még otthon is kalapot hordok.” Kissé összébb húzta a gallérját: „Fáj a torkom. Jobban fel kellene öltöznöm. De ki nem állhatom a magasan záródó ruhákat. Úgy érzem, öregítenek.” Valami bókfélével próbálkoztam. „Maradjon csendben! – utasított. – Nem szeretem, ha félbeszakítanak. És fölösleges kérdéseket feltennie, pontosan tudom, mire kíváncsi.” (Tény és való, nem tettem föl neki kérdéseket. Egyetlenegyszer sem sikerült kinyitnom a számat.) „Dohányzik? A dohányosok tovább élnek. De csak ha szipkából szívnak. Egy magára adó nő nem cigarettázik szipka nélkül. Talán egy férfi sem. Csend! Először is én nem rajzolok. Soha egyetlen ruhát sem rajzoltam. Én ceruzát 769
NV09-9.p65
769
2009.09.11., 12:49
csak szemkihúzáshoz és levélíráshoz használok. Fogom az anyagot, és vágom. Aztán gombostűkkel felrakom a manökenre, ha jó, valaki megvarrja. Varrni se tudok, még egy gombot se varrtam fel soha. Ha nem jó, kidobom, és kezdem elölről. Tetszik ez a ruha? Csend! Ne szakítson félbe. A negyedik szezonja. Tartja a formáját. Akármelyik nő hordhatja tizenöttől kilencvenig. Hány éves? Csend! Ne szakítson félbe! Le kellene koppintania ezt a ruhát. Engem nem bosszant, ha lekoppintják az ötleteimet. Kiléptem a szakszervezetből, mert nem akartam, hogy az újságok lefényképezzék a modelljeimet. Az ördögbe is!” Felpattant, egy tigriskölyök lendületével. A kalapka félrecsúszott. A fejéhez kapott, és helyrebillentette. „Koppintsátok le, mondom, koppintsátok le! Ha lekoppintják a ruháimat, azt jelenti, tetszenek. Ha tetszenek, azt jelenti, igazam van. A couture nem filozófia, ahogy a kollégáim állítják, akik megjátsszák a zsenit. Még csak nem is művészet. A couture mesterség. Én nem vagyok zseni, nem vagyok művész, csak egy kis varrónő vagyok, une petite couturie`re. Hordható ruhákat készítek, váll a vállon, derék a derékon, zsebek a helyükön. Mikor fogják zseniális kollégáim végre megérteni, hogy a kabátujj arra való, hogy az ember beledugja a karját, a zseb meg arra, hogy beletegye a kezét? Hogy a gombok begombolásra, az övek a szoknya derékon tartására valók?” Újra lehuppant a díványra, és szinte dühvel rángatta meg dzsörzéblézerét. „Látja ezt a zsebet? Ők meg képesek a fenékre rakni!” Ismét felpattant, végigsimította csípőjén a szoknyát. „Figyelje meg ezt a kosztümöt. Követi a test vonalát, ami logikus, hiszen a test az test. De nem nekik! Zseniális kollégáim szerint a test egy henger, egy trapéz, egy háromszög, egy H. Minden, csak nem test. Ezt hallgassa meg! A minap meghívtak egy koktélpartira. Felveszek egy kosztümszerű kosztümöt meg egy kalapszerű kalapot, és elmegyek. Hát, ott látom Párizs legelőkelőbb hölgyeit; az egyik be van szuszakolva egy hengerbe, a másik egy trapézba, a harmadik egy háromszögbe. Odajön hozzám egy grófnő, csak annyit árulok el róla, hogy a keresztneve Gabrielle, és azt kérdi: »Tetszik a ruhám, Coco?« Megnézem a ruhát. Az ujja a derekából jön ki, és a hasán tízméteres masni fityeg. Türtőztetem magam, nehogy a masnira köpjek, és azt mondom: »Ki az a csirkefogó, aki így kibabrált veled?« A grófnő szeme könnybe lábad. »Nem tetszik, Coco?« »Ki az a csirkefogó?« – kérdem újra. Megmondja a nevét. Még aznap este felhívom a fickót, én most megmondom magának a nevét, de nem írhatja le, és mondom neki: »Cristóbal, édes fiam, miért varrod ezeket a vacakokat? Miért figurázod ki a felebarátodat? Szerinted ez szép dolog?« Azt hiszi, hogy viccelek. Nem érti. Hogyan értessem meg velük, hogy hibát követnek el?” 770
NV09-9.p65
770
2009.09.11., 12:49
Coco megrázta a fejét. „Mintha mérnökök terveznék a ruháikat, vagy szobrászok, vagy festők, vagy dekorátorok, de nem szabók. Ami az egyensúlyt, a harmóniát, a merészséget illeti, mestermunkák, de nem ruhák. A manökenek, ezek a hermafrodita, nem ember lények, akiket ők maguk találtak ki hamis férfiasságuk hangsúlyozására, felvehetik őket. De a hétköznapi nők nem viselhetnek ilyesmit, nevetségessé teszik vele magukat. Na de kollégáim épp ezt akarják, nevetségessé tenni őket. És tudja, miért? Csend! Ne szakítson félbe. Mert gyűlölik a nőket. Mert soha nem kívántak, nem szerettek egy nőt.” Az utolsó mondatok minden szótagjának külön nyomatékot adott, szikrázó szemmel, jobb karját vészjóslón előrelendítve. Kimerült a gyűlölködéstől, feje a mellkasára bukott, hangja elfulladt. „Olyan ruhákat terveznek, mint amilyen képeket Salvador Dalí fest. Mindenáron különlegesek kívánnak lenni, mert ha normális ruhákat varrnának, közönséges szabók volnának. Köpnek a világra. A divatjuk annak a 27 libának szól, aki elegánsnak hiszi magát, mert egy vagyont herdálhat el rongyokra, amelyeket egyetlenegyszer vesz föl. Az istenfájukat! Koktélpartikon lófrálnak, Cannes-tól Biarritzig, ahol a hozzájuk hasonló libák ugyanannyit költenek ruhára, mint ők. A divatnak milliókra kell hatnia, nők millióira. Ott kell lennie az utcán, az autóbuszon, a moziban, ahol a srácok kifütyülik azt, aki masnit hord a hasán. Be kell férnie a bőröndbe, mert manapság a nők sokat utaznak, és nem cipelnek hajóládákat magukkal. A divatos ruhában lehet mozogni, praktikus, és mosolyt csal mások arcára, nem nevetést. Kecses, nem idétlen. Addig fújom nekik a magamét, míg meg nem döglök!” Lekapta a fejéről a kalapot, és a Coromandel paravánhoz vágta. Negyvennégy éve, hogy ez a szenvedélyes és makacs asszony harcot vív az „haute-couture marháival”, a nőgyűlölőkkel, akik közül sokan a barátai. Egész életét, még a szerelmet is feláldozta a kecses és megfontolt öltözködés ideáljáért. „Pedig Isten a megmondhatója, milyen fontos volt nekem a szerelem, ma chérie. Fenntartás nélkül szerettem. De ha választanom kellett az imádott férfi és a ruhák között, a ruhákat választottam; a munka kábítószer volt számomra. Habár, kérdem magamtól, az a Chanel volnék-e, aki vagyok, ha nincsenek azok a férfiak?” Egy fess katonatiszt ragasztotta rá a Coco nevet, miatta jött el Issoireból, ahol „hozzámehettem volna egy gazdához, és fejhettem volna a teheneket”, hogy az a rafinált nő legyen, akinek a világ ismeri. Egykor Gabriellenek hívták, falusi lány volt, két vénlány nénikéje nevelte. „Apám is volt, ma chérie, de egy szép napon nem jött haza. Anyám is volt, de hétéves koromban meghalt.” A kacér, vékony, 16 éves Gabrielle, aki úgy vibrált, mint egy kolibri, megismerkedik Jacques Balsannal, aki jóképű, főhadnagy, és még egy verseny771
NV09-9.p65
771
2009.09.11., 12:49
istállója is van. „A klasszikus meglátni és megszeretni” története, ma chérie.” Jacques magával vitte Párizsba, megajándékozta egy versenylóval. „Kis Cocóm”, mondta Gabrielle a lónak, és megcsókolta a pofáját. „Hogy mondtad?”, kérdezte a hadnagy. „Kis Cocóm”, ismételte Gabrielle. „Coco lesz a neved – mondta a tiszt –, illik a szeszélyességedhez és a könnyelműségedhez.” Coco lelkesedett. Bár a legkevésbé sem tartotta magát könnyelműnek. Hadnagyával kizárólag luxusszállókban és magaslati gyógyhelyeken szálltak meg, Nizzában, Vichyben. Párizsban Coco Vionnet-től öltözködött, minden második este a Maximban vacsoráztak, ahol Coco értő szemmel mustrálta a selymeket és bársonyokat. Egy nap hadnagya szemébe nézett, és azzal törte össze a szívét, hogy bejelentette, el kell hagynia, mert kalapokat kell készítenie. „Mi közöm nekem a kalapokhoz?”, kapkodott levegő után a férfi. „Szabadnak kell lennem, hogy a belső sugallatomat kövessem”, válaszolta kegyetlenül Coco. 1914 tavasza volt, akkoriban a nők azokat az esernyőméretű, művirágokkal és műgyümölcsökkel megrakott kalapokat hordták. „Hogyan tudna az agyvelő működni ilyen borzalmak súlya alatt?”, háborgott Coco. Azzal nekiállt fekete fürtös fejecskéjére rakni azokat a kenyérkosárkákra vagy fecskefészkekre emlékeztető, kis bársonyholmikat, amiket valamikor XV. Lajos udvarában hordtak, egy-egy szál virágot, egy könnyű fátylat, egy szem cseresznyét applikált rájuk. „Igazán semmiség, de sikkes, könnyű, az egész nem nyomott többet húsz dekánál.” Hat hónappal később megnyitott egy üzletet a rue Fauboug-St. Honorén, és bankszámlája 70 ezer frankkal gyarapodott. Cocót mindenki ismerte. „Votre chapeau chez Coco”, és Coco a templomba sietett, boldogan hálát adni az Úrnak. „Miközben imádkozom, érzem, mintha egy tekintet fúródna a hátamba. Megfordulok, és az a tekintet beledöf a szívembe. A klasszikus meglátni és megszeretni-történet, ma chérie.” A villámcsapás ezúttal angol volt, Boy Capel névre hallgatott. Fénye akkor sem halványodott, amikor az angol a háború miatt elhagyta. „A távolság csak a felületes érzéseket öli meg.” Az angolja nélkül Coco unatkozott: elkezdett ruhákat fabrikálni. Először csak magának, melyek vonzzák az utcán a járókelők tekintetét, és amelyeket a nagy divattervező, Jeanne Lanvin „elviselhetetlenül szegényesnek” titulált. A Chanel ruhák – szoknya, kötött felsőrész, kosztüm, többnyire dzsörzéből – azonban egyszerűek voltak. Akkoriban egyetlen, magára valamit is adó szabász sem használt dzsörzét; Coco a tengerészek uniformisában figyelt fel rá. De azokra az egyszerű ruhákra Coco rengeteg láncot aggatott: gyöngysorokat, aranyláncokat, ezüstláncokat, korallfüzéreket.
772
NV09-9.p65
772
2009.09.11., 12:49
A kollekció kevesebb mint egy hónap alatt elkészült, és az új atelier-ben, a rue Cambonon mutatta be. Mintha forradalom tört volna ki. „Pokolba a halcsontokkal, a kipárnázott csípőkkel, a hosszú és bő szoknyákkal – mondta Coco a nőknek. – Nem akartok férfias foglalkozásokat űzni? Nem akartok politizálni? Nem akartok autót vezetni? Hogy akartok betörni a férfiak világába, ha a fűzőitekben levegőt sem tudtok venni? El a zsírpárnákkal, egyetek kevesebbet! El a hosszú, kontyba tűzött hajjal, nem azt kell leengedni, hogy szeretőtök az ablakon át bemásszék a hálószobátokba. Adjátok oda neki a kulcsot, ti féleszűek!” És lám, a nők ledobják fűzőiket, Chanel módjára vágatják a hajukat, lefogynak, hogy felvehessék a dzsörzéruhákat, és az elvesztett bájokat erős sminkkel és tömérdek bizsuval kompenzálják. Aztán karcsún, könnyeden, agresszívan meghódítják a világot. „Vége a karneválnak – írja riadtan és elismerően Gabriele D’Annunzio –, Coco megteremtette a háború utáni pimasz és energikus párizsi nőt.” Feltalálta a pénzszerzés módját is. Néhány év alatt öt ingatlannal rendelkezik a rue Cambonon és egy kastéllyal Normandiában, házat vesz az avenue Gabrielen, és uralkodik 2500 alkalmazott felett (a Dior-házban ma 1400-an dolgoznak). Hat hónap alatt 32 ezer ruhát ad el, csak a parfümjével 32 ezer frankot keres, és egyike Párizs leggazdagabb asszonyainak. Szponzorálja Gyagilev balettjeit, pénzt kölcsönöz a Francia Akadémia jövendő tagjainak, eteti az olyan éhes poétákat, mint Pierre Reverdy, meg az olyan meg nem értett regényírókat, mint Maurice Sachs, képeket vásárol Dalítól, akit bajusza miatt senki nem vesz komolyan, tanulmányi ösztöndíjakat ad, amelyeket Gallimard, a könyvkiadó elnevez „pensions de la Grande Mademoisellenek”. Mert Coco még mindig kisasszony: Boy Capel megkérte ugyan, de ő nem akar lemondani a mesterségéről, és visszautasította: „Mindig erősebb voltam a vágyaimnál.” Lakása a rue Cambonon egyre inkább megtelik azokkal a múzeumba illő bútordarabokkal, ezért esténként átvonul a szomszédos Ritzbe, „mert otthon nem szabad aludni. Nem túl higiénikus.” Élő legenda: a New York-i kereskedők meghívják, vegyen részt kollekciója amerikai bemutatóján, és amikor megérkezik, egy teljes vonatot bocsátanak a rendelkezésére, hogy Hollywoodba utazhasson. A hollywoodi pályaudvaron Greta Garbo fogadja, zavarban, egy csokor rózsával. Angliában, ahol ráveszi a királyi család nőtagjait, hogy szabaduljanak meg a hermelinjeiktől és hordjanak gyapjúszoknyát gyapjúblúzzal, ahol megismeri Westminster hercegét, és egymásba habarodnak, több hősszerelmes férfi is öngyilkossággal fenyegetőzik. „A klasszikus meglátni és megszeretni-történet, ma chérie. Mindig megvetet773
NV09-9.p65
773
2009.09.11., 12:49
tem a bizonytalan nőket, akik margarétát tépdesnek, mielőtt igent mondanak.” Westminster hercege benne jár a negyvenes éveiben, de egy ifjú szenvedélyével veti magát ennek az elegáns nőnek a lába elé, aki káromkodik és úszik a parfümben. Megajándékozza egy Repülő szarvas nevű csodálatos jachttal, Roquebrune-ben egy negyvenszobás villával, és egy négyfős személyzetet bocsát a rendelkezésére, amelynek egyetlen feladata „biztosítani az állandó kapcsolatot” közte és Coco között, amikor távol vannak egymástól. Végül könyörög, legyen a felesége. „Darling – mondja Coco imádójának, bőrén immár néhány ránccal –, sok hercegnő van Angliában, de Chanel csak egy van. Nem hagyom el a rue Cambont azért, hogy Westminster hercegnéje legyek.” A herceg visszavonul, tántorog a fájdalomtól. Néhány évvel később, 1939-ben, az ezerszeszélyű asszony búcsút int a rue Cambonnak, bezárja a Chanel-házat. Fáradt, kimerült, gazdag. „A pénzemért már csak szabadságot akarok.” „Ezek voltak életem legbűnösebb évei. Nem csináltam semmit, a nőgyűlölők kihasználták, hogy visszavonultam, és elhülyítették az haute-couture-t, a nők meg elfelejtették, amit tanítottam nekik.” 1947-ben Christian Dior piacra dobja a New Lookot, és Coco egykori követői Dior bő, hosszú, abronccsal kimerevített szoknyáiban páváskodnak. „Szégyelld magad, fiacskám! A barátod nevetségessé teszi a nőket és a francia divatot!”, mondja a Diornak sikereket hozó Christian Bérard-nak. Az megvonja vállát: „Drága Coco, ne fújd nekem a Marseillaise-t. A nők unják már viselni a ruhákat. Arra vágynak, hogy a ruhák viseljék őket. A nők arra vágynak, hogy vezessék és óvják őket.” Coco káromkodik egy nagyot. Majd meglátják, hogy neki van igaza. De nem így történt. A helyzet egyre romlott. Elsa Schiaparelli, aki éppen azt tervezte, bezárja szalonját, azzal szórakozik, hogy articsókát rak kliensei fejére, és egyik lábukra piros, a másikra meg zöld cipőt parancsol. Egy Hubert de Givenchy nevű suhanc átveszi Schiapparellitől ezeket a bolondériákat. Dior ragaszkodik az extravaganciához. Chanel kritikus megjegyzésére azt feleli: „Soha nem hallottam még arról, hogy egy nő sikeres couturie`re lett volna.” Coco felüvöltött: „Neeem? Akkor aztán igazán szükség van rám!” És hozzálát, hogy újra megnyissa a Chanel-házat a rue Cambonon. Három évébe kerül, amíg újraépíti, amit lerombolt, de amikor 1953 februárjában eljön a nagy nap, makacsul ugyanazokat a ruhákat vonultatja fel a kifutón, amelyeket Jacques Balsan, később Boy Capel, majd a westminsteri herceg idején tervezett; vagyis azokat az egyszerű, kényelmes, fodrok nélküli ruhákat, amilyeneket azóta is nők milliói hordanak, anélkül hogy tudnák, 774
NV09-9.p65
774
2009.09.11., 12:49
Chanel-holmik. Azon a napon a rue Cambon szalonjaiban ott szorongott mindenki, aki Párizsban számított. Carmel Snow és Bettina Ballard átrepülték az Atlanti-óceánt, hogy tudósítsák az amerikai Vogue és a Harper’s Bazaar olvasóit, mire jutott Chanel. Az idősödő démon pedig az atelier-ből a lakosztályába vezető lépcsősor tetején meghúzódva, leleményesen elhelyezett tükrök segítségével lesi a közönség reakcióját. A közönség, úgy tetszik, meghökkent. A kollekció utolsó darabja után valaki halkan megjegyzi: „Chanel a régi nótát fújja.” Mire Coco hetven évét meghazudtoló fürgeséggel, fúriaként rohan le a lépcsőn, és mutatóujjával hadonászva kiabálja: „Miért? A nők talán megváltoztak?” Hát nem. Coco Chanelt senki nem tudja meggyőzni arról, hogy a ruhák viselik a nőket és nem a nők a ruhákat. Senki nem tudta volna rávenni, hogy flancos estélyi ruhákat tervezzen. „Nézze, megesik, hogy arra gondolok, a nőgyűlölők ruhái sokkal szebbek. De amikor feldobom az anyagot a babára, és körbevágom, valahogy mindig egy Chanel marad ott.” Való igaz. Amikor egy gazdag texasi nő tizenkét koktélpartira való különleges ruhát rendel nála, azt válaszolja: „Menjen, és varrassa meg őket Givenchyval.” Másnap Givenchy hálálkodva megköszöni. „Semmiség – legyint Chanel –, de ha valaki jól szabott kosztümöt akar nálad rendelni, küldd Chanelhez.” Coco kezét a homlokához szorítja, mintha a felidézett emléktől elszédült volna. „Képzelje, ma chérie, ezek az haute-couture-zsenik csak akkor tudnak nevetni, ha csiklandozzák őket. Givenchynak a szeme se rebbent, úgy biztosított, hogy természetesen viszonozni fogja a szívességemet.” Majd egy füttyentéssel maga mellé rendeli a fotóst: „Ide, fiatalember! Ne fényképezzen profilból, és soha ne világítsa meg az arcom. Negyvenöt fölött a nők már nem kislányok, vésse az eszébe!” Láthatatlan segítője felitatta homlokáról a verejtéket. ZALÁN MAGDA fordításai
775
NV09-9.p65
775
2009.09.11., 12:49
MAGYAR VILÁG
TELLÉR GYULA
Középfajú pártdráma (Esszé az SZDSZ mivoltáról)
Nem párttörténetet írok, írásomat mégis egy dátummal és egy eseménnyel kezdem: 1988. november 13-án a Jurta Színházban a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevű laza politikai szerveződés bázisán, hosszú vita után megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) nevű politikai párt. Nem az égből pottyant, fontos előzményei voltak.
INDÍTÉK ÉS REKRUTÁCIÓ 1. Az 1956-os forradalom leverése után gazdaságban-politikában ismét előállt az 1956 előtti helyzet. A forradalom utáni szétziláltságból helyreállított sztálinista típusú tervgazdaság teljesítménye messze elmaradt a kívánatostól és remélttől, s ezen a helyzeten az ismert politikai és fegyelmezési eszközökkel már nem is lehetett változtatni. Elkerülhetetlenül felmerült a mélyebb reformok kényszere. A „tervgazdálkodás új rendszerének” 1957 első napjaiban megígért bevezetése – a vállalati szabadság némi növelése ellenére – késlekedett. Akadályozói – mint mindig – a kényes politikai helyzetre hivatkoztak. A probléma azonban jelen volt, jelen volt a rá vonatkozó baljós tudás, hogy tudniillik a sztálinista tervgazdaság előbb-utóbb összeomlik, jelen voltak a problémát már az 1950-es évek közepén jelző közgazdászok, valamint továbbra is jelen volt az általuk javasolt (és 1955 táján kísérletek tárgyát is képező) megoldás gondolata: a tervgazdaság szerkezetébe, működésébe a tisztánlátás, a teljesítménymérés és a hatékonyság javítása érdekében piacgazdasági elemeket kell beépíteni. Ezek a gondolatok végül, a körülmények nyomása alatt – mintegy tízévnyi késéssel – a politikai vezetés által 1966-ban elhatározott, 1968-ban bevezetett új gazdaságirányítási rendszerben (közkeletű nevén az „új mechanizmusban”) testet is öltöttek. 2. Egy további évtized alatt azonban – a rendszer toldása-foldása során s az adósságlavina növekedésével – a bennfentesek, a legféltettebb titkok tudói (a felsőbb pártvezetés, a PM, az MNB, a KSH, az OT s az ezekhez kapcsolódó kutatóintézetek, egyetemi tanszékek egyes vezető káderei, Nyers Rezső, Kornai János, Tardos Márton, Nagy Tamás, Mátyás Antal stb.) számára 776
NV09-9.p65
776
2009.09.11., 12:49
világossá vált, hogy a szocializmus ilyen eszközökkel s főleg: az adott nagypolitikai struktúrák ellenállásával szemben megjavíthatatlan. A párt felső köreiben a mechanizmusreform továbbvitele körül igazi háború bontakozott ki azok között, akik a jelen hatalmat nem akarták kiengedni a kezükből, és azok között, akik ezt a hatalmat a jövőben is birtokolni, gyakorolni akarták. Ez a küzdelem tipikus elitharc volt, a társadalomnak semmi része sem volt benne. Olyanok küzdöttek, akik nem képviselni akarták a társadalmat, hanem rajta – történelmi küldetésük tudatában – uralkodni. A reformpárti bennfentesek és munkatársaik, bizalmasaik – nem utolsósorban ’56-os megpróbáltatásaikra emlékezve – mindinkább szembefordultak a rendszer adott formájával egy jobb változat kialakítása érdekében. Hasonló törekvést képviseltek azok a – többségükben Kádár börtöneit (esetleg már Rákosi börtöneit is) megjárt – volt politikusok, értelmiségiek (Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Litván György, Göncz Árpád, Tánczos Gábor stb.), akik a szocializmus sztálinista alapstruktúrái ellen Nagy Imre mögé húzódva már 1956 előtt felléptek, hogy puccsal vegyék át Rákositól a hatalmat, s agresszív, robbanásveszélyes, a szocializmust is destabilizáló politikáját valami jobbra, fenntarthatóbbra cseréljék. Ennek a politizáló értelmiségi csoportnak a tagjai a Nagy Imrét és egyes társait kivégeztető Kádár uralmát eleve nem fogadták el, s eleve a rendszer, pontosabban: a hatalomgyakorlás ilyen vagy olyan megváltoztatásában gondolkodtak. A politikába a Rákosi-rendszerben és a Kádár-rendszerben erősen involválódott kádereknek a ’40-es és ’50-es években született gyerekei közül egyeseket ugyancsak nem hagyott érintetlenül ’56 szelleme. Ők úgy gondolták (esetleg a családi beszélgetések alapján tényszerűen is tudták): szüleik a Rákosi-rendszerben vagy a forradalom leverésekor jóvátehetetlen hibákat, sőt bűnöket követtek el, s velük szemben lázadva, hozzájuk képest új utakat, új, követhető ideákat és ideálokat kerestek. Tájékozódásuk iránya sem érdektelen. Egyesek Mao Ce-tung szigorú eszméiben találtak iránymutatást (Demszky, Haraszti, Pór), mások a fiatal és az „igazi” Marx nézeteiben tájékozódtak (Földes László excentrikus professzor előadásainak hallgatói; a „Grundrisse” nagy divatja), vagy a Sztálin által meg nem hamisított, „igazi” Lenin irányában tapogatództak (Bauer, Juhász stb.). De az „ötvenhatosok” nyomán egyre nagyobb ázsiója támadt az amúgy erős liberális hangsúlyokkal átértelmezett Bibó István eszméinek vagy általában a nemzetek feletti liberalizmusnak is. Végezetül megemlítem, hogy a gazdaságirányítás fentebb említett alapintézményeiben (OT, PM és Pénzügykutató, KSH, MNB, Közgazdaságtudo777
NV09-9.p65
777
2009.09.11., 12:49
mányi Kutató Intézet, Szövetkezeti Kutató Intézet, egyetemi tanszékek stb.) az idősebb bennfentesek mellett és hatásuk alatt a ’70-es és a ’80-as években felnőtt egy igen tehetséges, a makropénzügyek, a tervezés, a vállalati gazdálkodás stb. kérdéseiben igen tájékozott, ugyancsak bennfentes, a gazdaság és a politika legféltettebb titkait is ismerő ifjú tudósnemzedék, melynek túlnyomóan „urbánus” tagjai (Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László, Soós Károly Attila, Horváth Piroska, Bauer Tamás, Pető Iván, Kis János, Magyar Bálint, Voszka Éva, Szalai Erzsébet, Surányi György, Gegesi István stb. stb.) az elődeiknél elfogulatlanabb és radikálisabb gazdaságszerkezeti és intézményszerkezeti változásban gondolkodtak. Azaz őket is elsősorban a működőképes makroökonómiai konstrukciók érdekelték.
KI HARCOL KI ELLEN? 3 . Ezek az egymással meglehetősen intenzív kapcsolatban álló s hatalomközelbe túlnyomórészt a Rákosi-érában került személyek, csoportok tehát – az 1956 előtti puccsistákhoz hasonlóan – belátták (vagy már eleve úgy gondolták), hogy a szocializmus általuk elképzelt megjavításának s ezáltal a hatalomban részesedésük további tartós és kényelmes biztosításának a fennálló nagypolitikai struktúrákban és az azokat elfoglaló, működtető személyekben súlyos akadályai vannak, s ezért az általuk javasolt radikális és teljesítőképes politika számára mozgásteret kell biztosítani. Magyarán: a gazdasági-intézményi alternatíva kidolgozását egy, az ’50-es évekbeli Nagy Imre-puccshoz hasonló hatalomszerző puccsnak kell kísérnie, de – az ’56-oshoz hasonló élességű konfrontációt, robbanást és bukást elkerülendő – egy fokozatos, „lassított”, „hűtött” puccsnak. A puccs lényege azonban az 1956-oshoz képest nem változott: nem a rendszert gondolták lerombolni, hanem a rendszernek a hatalomhoz és a hatalom adott formáihoz görcsösen ragaszkodó, a reformokat akadályozó, Rákositól és gárdájától ’56ban a hatalmat elvevő irányítóit, a plebejus „múmiákat” (Kádár Jánost, Kis Károlyt, Biszku Bélát, Németh Károlyt, Gáspár Sándort, Pap Jánost, Czinege Lajost stb.) akarták leváltani, kiszorítani, eltávolítani. 4. Nem hagyható figyelmen kívül a formálódó szembenállásnak a zsidó– nem zsidó összefüggése sem. A Rákosi-rendszer politikai, tudományos, kulturális és gazdasági vezető posztjain, sajtójában feltűnően sok volt a zsidó származású ember (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Péter Gábor, Vas Zoltán, Gyáros László, Betlen Oszkár, Vásárhelyi Miklós, Eörsi Gyula stb.). Ezek az emberek – közülük a vezetők – a kötelező sztálinista tisztogatást a ’40-es évek végén, az ’50-es évek elején elsősorban a párt 778
NV09-9.p65
778
2009.09.11., 12:49
nem zsidó része ellen hajtották végre (Rajktól Nagy Imréig). Kádár – feltételezve, hogy a zsidó származású politikusok egy részének a magyar társadalom problémái iránti érzéketlensége vagy a magyar polgársággal és parasztsággal szembeni ellenszenve és kegyetlenkedései (Farkas, Princz, Bauer, Földes, Szinetár stb.) ’56-ban erősen közrejátszottak a rendszer elleni indulatok kitörésében –, saját csapatát túlnyomórészt nem zsidókból válogatta össze, s az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején a zsidó származásúak, sőt a zsidós nevűek közül sokakat „visszavont” a politika első vonalából. A Kádár-rendszer ellen a ’70-es és ’80-as években felvonuló, imént említett „reformer” csoportok tagjai között viszont megint nagy többségben voltak s meghatározóak voltak a zsidó származásúak (erre az egyik érintett, aki egyébként a Rákosi rendszer rettegett – s később liberálissá vedlett – helyi pártfunkcionáriusa volt, magánbeszélgetésben büszkén fel is hívta a figyelmemet; később ugyanerre hivatkozott Szabó Miklós egy magánbeszélgetésben az 1990. év végi szombathelyi SZDSZ-küldöttértekezleten; a beszélgetésen harmadikként jelen lévő, zsidó származású Gadó György élénken helyeselt). A Társadalmi szerződés című irat, melynek szerzője az imént elemzett csoportokhoz tartozott, kijelenti: Kádárnak mennie kell! Ebben az iratban ezzel szemben sehol sem olvashatjuk, hogy a felső pártvezetésben szinte egyedül maradt zsidó Aczélnak mennie kell, vagy hogy az irat szerzői őt is az eltávolítandó „múmiák” közé számítanák! Aczélt később – 1989-ben – az ellenoldal: a népi oldal szólította fel pécsi országgyűlési képviselőségéről való lemondásra, sikerrel. Kérdés, hogy ebben a versengésben és konfrontációban mennyi volt a spontán és mennyi a tudatosan szervezett elem. Volt-e, létezett-e valahol – akár az országhatárokon belül, akár rajtuk kívül – az ős-SZDSZ oldaláról az egész folyamatot áttekintő, elemző, szervező és irányító agytröszt. Csurka István annak idején párizsi, New York-i és tel-avivi sugallatokról beszélt. Forrásait és bizonyítékait azonban sohasem tárta fel. Így hát az a nem mellékes kérdés is megválaszolatlan marad: vajon az ősSZDSZ-nek Kádár és az őt körülvevő „múmiák” elleni, bizonnyal Aczél által is támogatott fellépése értelmezhető-e és értelmezendő-e az ’57–’58-as Aczél– Kádár, zsidó–nem zsidó politikai kiszorítósdi visszavágójának.
KEZDETI LÉPÉSEK, VÉGSŐ CÉLOK 5. Az itt bemutatott csoportok laza, finom kohézióval: baráti kapcsolatokkal, intenzív információcserével egybefűzött együttese – ez a sajátos csíraSZDSZ, proto-SZDSZ, ős-SZDSZ, elő-SZDSZ – a ’70-es évek elejétől-közepétől – nem utolsósorban az olajválság kiábrándító hatásait követően – külö779
NV09-9.p65
779
2009.09.11., 12:49
nös politikai mozgásba fogott. Az együttes egyik része továbbra is bent maradt a rendszer fontos intézményeiben s részese volt a rendszer saját logikája szerint előrehaladó reformmunkának. Korrekt tudományos elemzésekkel igyekezett a rendszer fogyatékosságait kimutatni, óvatos intézményi és szerkezeti változtatásokat javasolni s ezzel a rendszervédők – a „múmiák” – pozícióit gyengíteni (hogy ennek a reformer társaságnak egyes tagjai az ország eladósításában tudatosan vagy csak kontár módon vettek részt, a magyar történelem egyik további nagy nyitott kérdése). Az együttes másik, fiatalabb része ezt a rendszerkritikát és reformmunkát a koncepcióalkotás vonalán látványosan fölerősítette, felgyorsította, s a piacgazdasági logikát mint egyedül lehetségest védte és propagálta. Egy harmadik rész pedig, vállalva a legalitás keretein kívül kerülést, nekifogott a rendszer megjavításához vagy meghaladásához szükséges második nyilvánosság létrehozásának, azaz megtette a lassított puccs első, határozottan konfrontatív lépését. 6. A felszínen is megjelenő közismert eseményei a folyamatnak: a csehszlovák Charta 77 tagjainak elítélése elleni tiltakozó aláíráskampány, a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) létrehozása 1979-ben, a Beszélő című „szamizdat” folyóirat megindítása és fontos helyzetelemző tanulmányai 1981től, a monori találkozó 1985-ben, az Ötvenhatról nyolcvanhatban című tanulmánygyűjtemény, Kemény Istvánnak és tanítványainak a cigányságról, a szegénységről és a menedzserekről szóló kutatásai és tanulmányai, a Fordulat és reform című iratnak és mellékleteinek kiadása 1986-ban s a lakitelki tanácskozással egy évben, 1987-ben kiadott Társadalmi szerződés az említett mondattal: „Kádárnak mennie kell!” Megjegyzem: nem kis mértékben a közgazdász-pénzügyes csoportok nyomására és elképzelései alapján az uralkodó politika berkeiben is előrehaladt a gazdasági reformgondolkodás s folyt a piaci alapintézmények óvatos bevezetése: a profitmotívum és a tulajdonosi pozíció erősítése a vállalatokban és a szövetkezetekben, a társasági törvény, a kétszintű bankrendszer és a piaci adórendszer (áfa, ványa, szja) bevezetésének előkészítése. Azt mondhatjuk: a ’80-as évek közepére az egyik oldalon készen állt a „lassított, hűtött Petőfi-kör”-szerűen működő ős-SZDSZ piacgazdasági elemekre épülő szocializmusjavító gazdasági és politikai programja, a másik oldalon – a hatalom berkeiben – formálódott hozzá a fogadókészség, s a csoport maga készen állt a hatalom pozícióinak elfoglalására vagy rajtuk a hatalom aktuális birtokosaival való osztozásra, a hatalombirtokosokkal való egybeolvadásra. S ennek érdekében, mintegy a terep megtisztítására, az akadályok kívülről való megtámadására és eltávolítására előreküldte ifjú „harcosokból” álló rohamcsapatát: a demokratikus ellenzéket, a majdani SZDSZ-t. Azt mondhatjuk, hogy ebben az időben: a ’80780
NV09-9.p65
780
2009.09.11., 12:49
as évek elején-közepén – amikor ráadásul a messzebbre tekintő sajtómunkások egy jelentős csoportja is csatlakozott ehhez a rejtett szerkezethez – az ős-SZDSZ a magyar politikai mozgás jelentős tényezője volt. Rejtett törekvése – melyet később tettekben is, szavakban is nyilvánvalóvá tett – a piacgazdasági átalakítást – a „múmiák” kivételével – a kádárista hatalomgyakorlók hatalmi pozícióinak megőrzésével, illetve a saját hatalmuk megalapozásával végrehajtani, s ezáltal a rendszerváltásban a szocializmusnak még a Rákosi-rendszerben a magyar társadalom letaposott polgári részével szemben kialakított erőszerkezetét megőrizni.
AMIT NEM TUDUNK, TALÁLGATJUK 7. Fontos volna tudni: honnét származott a később SZDSZ-szé változó ősSZDSZ fiatal vezető politikusgárdájának a mélyebb célokra és a politika technikájára – például a gondos politikai sajtómunkára – vonatkozó felkészültsége, s a helyzetre vonatkozó informáltsága (azaz a „tudjuk-merjük-tesszük” hármas jelszóból a „tudjuk”). Nehéz kérdés, mert erről a mondott személyek nem – már hivatásos politikussá válva sem – nyilatkoztak, s mint az SZDSZ alapításánál jelen lévő s abban részt vevő, saját tapasztalatból tudom: a „belső kör” tagjai a többiekkel szembeni tudástöbbletüket, mondhatni: tudásmonopóliumukat és információmonopóliumukat s vele kezdeményezésmonopóliumukat gondosan őrizték a későbbi években is. Együttlétekkor fizikailag is elkülönültek, frakcióhétvégéken ebédkor-vacsorakor külön asztalnál foglaltak helyet (például a seregélyesi kastély pinceéttermében). A közönség számára pedig az ős-SZDSZ „legendás”, „hősies” külső képét ápolták és építgették. Találgatásszerűen leginkább három ilyen tudásforrást jelölhetünk meg. Az első: a családi és baráti miliő, a Horthy-rendszerben, a Rákosi-rendszerben és – esetleg – a Kádár-rendszerben is különböző szinteken „antifasiszta”, szociáldemokrata és kommunista politikával foglalkozó szülők, rokonok és barátok tanácsai, javaslatai és kapcsolatai. Feltehető, hogy ebből a forrásból leginkább az illegális és egyéb politikai technikáknak s a rendszer működésének ismerete származott, illetve a rendszer intézményeiben forgó szigorúan titkos információk egy része s a politikával foglalkozás nimbusza és ambíciója. A másik ilyen forrást azok a Soros Alapítvány és más külföldi alapítványok (érdekcsoportok?, titkosszolgálatok?, „quangó”-k?) által lehetővé tett hosszabb-rövidebb franciaországi, angliai vagy USA-beli egyetemi kurzusok és egyéb tanfolyamok vagy személyes kapcsolatok jelentették, melyeken és melyekben kimondottan az új, ifjú politikusgárda reménybeli tagjai vehettek részt a ’80-as években. Feltehető, 781
NV09-9.p65
781
2009.09.11., 12:49
hogy ezeken az alkalmakon vértezték fel az ős-SZDSZ fiatal politikusait a szimbolikus Befektető számára oly előnyös neoliberális gazdasági és a később sokakat meglepő, a mondott személyek korábbi tevékenységéből nem következő társadalmi doktrína ismeretével és a benne való hittel, a majdani parlamenti munka irányaira vonatkozó sugallatokkal, illetve a sajtóval való bánni tudással. Ezt a forrást a ’80-as évek végétől az USA nagykövetével, a később Magyarországra vállalkozóként visszatérő Mark Palmerrel ápolt kiváló kapcsolatok is megerősíthették. Vagy erősíthette Robert Maxwellnek, a magát a Magyar Hírlapba bevásárló ukrán–angol–zsidó sajtómágnásnak a segítsége, aki – a szakirodalom szerint – egyszerre volt az angol, az amerikai és az izraeli titkosszolgálat embere. Üzent nekik? Találkoztak vele? A nemzetközi drogüzletben állítólag fantáziát látó Soros Györggyel biztosan igen. Többször is. A harmadik lehetséges tudásforrást az 1956-os forradalom után emigrált, s a nyugati fővárosokban a magyar politikai folyamatokat élénk érdeklődéssel figyelő, esetleg ilyen tudományos intézetekben dolgozó személyek jelentették, akik rejtett, de intenzív kapcsolatban maradtak az ős-SZDSZ-hez tartozó itthoni barátaikkal. 8. Hasonlóképpen fontos volna tudni, hogy honnan származott az akciózó ifjak bátorsága, vagy inkább magabiztossága a Kádár-rendszer hatóságaival, elsősorban rendőrségével és rettegett titkosrendőrségével való szembeszállásra (azaz a hármas jelszóból a „merjük”). Valószínűleg nem alaptalan feltételezni, hogy ebben a személyes alkalmasságon túl egyiküknek-másikuknak a szocializmus politikai struktúráiba való mély családi beágyazottsága is szerepet játszhatott. Egy-egy magas rangú és a polgári Magyarország ’40-es és ’50-es évekbeli letaposásában s a szocialista rendszer kiépítésében jelentős politikai érdemeket szerzett (esetleg a „Szocialista hazáért” vagy a „Néphatalomért” érdeméremmel rendelkező s talán az ’56-os forradalom leverésében fegyverrel is részt vett) politikus szülő gyermeke más mértékű kockázatot vállalt, mint az, aki ilyen védelmező háttérrel nem rendelkezett. (Nem is beszélve – mondjuk – a „szamizdat-butikot” működtető ifjú Rajk László sajátos kettős védettségéről.) Börtönbüntetést a csoportból – tudomásom szerint – senkire sem szabtak ki, s volt, akinél még csak házkutatást sem tartottak. Volt, aki az egyik intézetben elveszítette állását, s magas segítséggel nyomban helyet kapott egy másikban. Mások a kritikus pillanatokban az egész világra szóló útlevelet kaptak, s külföldre távozhattak. Az ős-SZDSZ egyes tagjai és a felső pártvezetés vagy éppen a titkosszolgálatok között tehát nemcsak konfrontáció, hanem együttműködés is létezett. Szóbeli közlésekből úgy tudom: Kis János – Knopp Andráson keresztül – kapcsolatban volt Aczél Györggyel, Vásárhelyi Miklós pedig gyakorta járt fel sakkozni a Kádár-villá782
NV09-9.p65
782
2009.09.11., 12:49
ba. Vajon miről beszélgettek? S vajon milyen iratokat keresett és talált Kuncze Gábor belügyminisztersége idején a belügyi irattárat végigrovancsoló Kenedi-bizottság? Miért ment – az ifjak hatalomszerzése után – Aczél Izraelbe? Turistának? – Amúgy az említettekhez hasonlóan magabiztosság-növelő tényező lehetett az a különleges figyelem is, amelyet az illegális akciózók mozgásai, sorsa iránt – az eladósodás és a kelet–nyugati enyhülés feltételei között – a nyugati országok demokráciafigyelő szervezetei (Amnesty International), magyaroknak szóló rádióadásai (Amerika Hangja, SZER), illetve nagykövetségei tanúsítottak. Az adósságcsapdában vergődő szocialista rendszer – állítólag – többször kapott feltételszabó, önmérsékletre intő figyelmeztetést és felszólítást a Valutaalappal és a Világbankkal folytatott tárgyalásai során a „demokratikus ellenzék” elleni lépéseivel kapcsolatban. Külön érdekesség, hogy ezeket a tárgyalásokat az ős-SZDSZ külső köreiben lévő személyek folytatták, s az általuk hozott „üzenetek” – informálisak lévén – nemigen voltak a hivatalosság által ellenőrizhetők. 9. Ráadásul a generációs kapcsolatok másik iránya sem hagyható figyelmen kívül. Az érintett szülők – bölcs belátással – bátoríthatták is gyermekeik rendszertámadó munkáját, hiszen az utódok hatalomszerzése egy új helyzetben vagy egy új rendszerben garanciát jelenthetett saját büntetlenségükre is. Erősen valószínűsíthető például, hogy később az SZDSZ meghatározó politikusainak szívós és sikeres ellenállását az igazságtételnek a Rákosi-rendszer bűneire való kiterjesztésével szemben efféle – családi – motívumok is mozgatták. Vagy ilyen okokból is érthető az a huzavona és obstrukció, ami az ügynöktörvény, az adatvédelmi törvény, a levéltári törvény – azaz a múltbeli tettek feltárási lehetőségei – körül zajlott. Ahogyan a csoportban Kádár idejében sajátos szimbiózisban, „munkamegosztásban” működött együtt a rendszerbe épülés és a vele való együttműködés a rendszerkritikával és rendszerrombolással, most, az összeomláskor az „élen járók” hatalomszerzése szolgálhatta a „bent ragadók” kimentését.
TRAUMA ÉS TERÁPIA 10. A magabiztos és a hatalomban való részesedésre készülő ős-SZDSZ-t, melynek tagjai – mint láthattuk – túlnyomórészt a Rákosi-rendszer hatalomközeli személyeiből, csoportjaiból vagy ezek következő generációjából rekrutálódtak, 1987-ben egy következményeiben máig ható, súlyos trauma érte. Az 1985-ös monori találkozó ilyen irányú sejtetései után az 1987es őszi lakitelki találkozó előkészületei ugyanis világossá tették, hogy a hatalom felé való menetelésében az ős-SZDSZ nem egymaga van a pályán. 783
NV09-9.p65
783
2009.09.11., 12:49
Erre a találkozóra egy, a magyar társadalom kispolgári-polgári jellegét, a téeszszervezéskor szétvert magyar parasztságot és a vidék népi kultúráját, a trianoni határokon kívülre szakadt nemzetrészek sorsát, a két világháború közti, a berendezkedő szocializmus által letaposott népi irodalom – egyebek közt Németh László – szellemét, a nemzeti létet és történelmet képviselő-felkaroló-folytató, politikailag is erőteljesen szerveződő csoport tagjai készültek összejönni hatalomaspiránsként és ebből következőleg az ősSZDSZ riválisaiként (Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Für Lajos, Csurka István, Csengey Dénes, Lezsák Sándor, Kiss Gy. Csaba, Kulin Ferenc, később Antall József stb.). Ennek a társaságnak jelentős társadalmi beágyazottsága volt, s jelentős szellemi erőt képviselt. Ahogyan a győztes puccs felé tartó szocializmusjavító „reformerek” kezéből az 1956. október 23-ai tüntetés során a magyar társadalom – a nép – kivette a kezdeményezést, s a maga útján haladt tovább, valami ilyesmibe ütközött a győztes puccs felé tartó ős-SZDSZ is. Az elitek közötti harcba bejelentkezett az SZDSZ-en kívüli magyar társadalom, illetve egy azt képviselő szervezett erő. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy nem elég a rendszert (a Társadalmi szerződés vagy a Fordulat és reform eszméi szerint megreformálni. S az is nyilvánvalóvá vált, hogy az urbánus elit jellegű ős-SZDSZ-nek a hamarosan kialakuló többpárti demokrácia keretei között a Parlamentbe jutásért és ott a folyamatok meghatározásáért mindenekelőtt ezzel a riválissal kell megküzdenie. 11. A küzdelem vagy inkább versengés korábban – talán kevésbé tudatosan és kevésbé elszántan – az „urbánusok” (némi leegyszerűsítéssel: zsidó származásúak, zsidók) és „népiesek” (némi leegyszerűsítéssel: „népiek”, magyarok) küzdelme formájában, erősen lefojtva, a szocializmus intézményrendszerén belül is folyt pártfunkciókért, kutatói megbízásokért, ösztöndíjakért, kiküldetésekért, igazgatói állásokért, tanszékvezetői posztokért, akadémiai pozíciókért vagy csak egyszerűen az egyetemre való felvételért stb. Az 1985-ös monori találkozó idején a szervező Donáth Ferenc – áldásos! – működése eredményeképpen még a békés együttműködés és a szocializmus elleni együttes roham körvonalai kezdtek kibontakozni. A lakitelki népi erődemonstráció azonban ösztönzést is, alkalmat is, ürügyet is adott az ősSZDSZ-nek a szakításra. Az első, mondhatni megelőző lépés az ellenzék közösen elhatározott egységes programja helyett a Társadalmi szerződésnek – mintegy szellemi ellen-erődemonstrációként – az ős-SZDSZ általi egyoldalú megalkotása és megjelentetése volt 1987 júniusában (ennek a lépésnek szándékosan kiszorító és barátságtalan jellegét később maga Vásárhelyi Miklós ismerte el egy rádióinterjúban). Aztán jött a következő: mindjárt aznap a lakitelki találkozónak a nemzetközi közvélemény előtt „antiszemita 784
NV09-9.p65
784
2009.09.11., 12:49
szervezkedésként” való beállítása. (Vajon kik telefonálták meg ezt a „hírt” ilyen értelemben New Yorkba és egyéb helyekre?) S végül jött a többi. 1988 márciusában az ős-SZDSZ agytrösztje a saját maga vezetésével Szabad Kezdeményezések Hálózata néven ernyőszervezetet hozott létre a többi „szabad kezdeményezés”, egyebek közt a Lakitelken megalakult Magyar Demokrata Fórum (ekkor még nem párt!) maga alá szorítása céljából, ami elől a Fórum kitért. Ezek után – 1988 novemberében – feladata jobb ellátására az ős-SZDSZ párttá: valóságos SZDSZ-szé alakult. 12. Ettől fogva az SZDSZ a taktikájában – később kiderült: a stratégiájában is – fontos módosítást hajtott végre. Úgy értékelve, hogy komoly esélye van egy MSZMP–MDF-paktumnak és -koalíciónak (ami a felszínen mint Csoóri és Pozsgay személyes barátsága, majd mint valamely „Csoóri–Pozsgay-paktum” veszélye jelent meg), s amely paktum és koalíció az SZDSZ-t a partvonalra szoríthatta volna, a párt vezetői a politikai küzdelem fő frontját az SZDSZ és az MSZP közül az SZDSZ és az időközben ugyancsak párttá alakult MDF közé helyezte át. Ennek a sajtórágalmakban, tévévitákban, nyilvánosság előtti támadásokban megjelenő küzdelemnek az SZDSZ felől nézve a legfontosabb mozzanatai a következők voltak. Az SZDSZ igyekezett hiteltelenné tenni Pozsgay személyét és az MDF részéről a rendszerváltás elárulásának minősíteni az állítólagos MDF–MSZMP-paktumot. Később a kerekasztal-tárgyalások zárónyilatkozatát nem írta alá, s népszavazást kezdeményezett az országgyűlési választások előtt tartandó s feltehetően Pozsgaynak kedvező köztársaságielnök-választás ellen, amit meg is nyert. Az országgyűlési választások közeledtével az MDF-et, mint az állampárt életben tartóját, a rendszerváltás elsinkófálóját, kontárok gyülekezetét, önmagát mint a legfelkészültebb, leghatározottabb és legkeményebb rendszerváltót igyekezett beállítani. A választások után pedig maga kezdett el az akkor egyetlen valóságos erőt jelentő MSZMP-re mint saját leendő erőforrására, támasztékára, szövetségesére tekinteni. Az időközben MSZP-vé alakult egypártban – a szóbeszéd szerint egy rejtett Kis János–Aczél György-együttműködés következtében – megkezdődött a népi vonal: Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Szűrös Mátyás és mások ellehetetlenítése és kiszorítása. Az SZDSZ ezzel megfordította a helyzetet: az MDFnek lehetetlenné tette az MSZMP-MSZP-vel való összekapaszkodást, s helyette maga kezdett belekapaszkodni az állampárt utódába (egy későbbi szövetség lehetősége már az 1991 eleji, a paksi atomerőmű városi székházában tartott frakcióülésen is felvetődött; Kis János ekkor az erre vonatkozó elemzése helyszínen szétosztott példányait az ülés végén az auditórium meredek padsoráról összegyűjtötte és magával vitte). Ennek a meglepő mozgásnak a mélyebb értelmét a későbbi fejlemények tárták fel. 785
NV09-9.p65
785
2009.09.11., 12:49
A „PLACEBO” LEVERÉSE 13. A társadalomnak, illetve az azt képviselő MDF-nek az SZDSZ „lassított puccs” formájú hatalomszerzési folyamatában való zavaró megjelenése, a folyamatba való „belezavarása” arra késztette az SZDSZ-t, hogy az MSZMPMSZP-be kapaszkodás lehetőségének megnyitása mellett minél nagyobb választói támogatást és taglétszámot érjen el. Bár – a párt egyik kiemelkedő ideológusa és közgazdásza szerint – az SZDSZ-t kizárólag a makroökonómiai összefüggések érdeklik, a társadalom „ahogy esik, úgy puffan”, most ezekből az „ahogy esőkből” és „úgy puffanókból” kellett nemszeretem feladatként tábort gyűjteni. A (látszatra?) a rendőrséggel és titkosrendőrséggel kockázatos harcba bocsátkozó „demokratikus ellenzék” legendáriuma, a leghatározottabb rendszerváltó párt képének felépítése (a Szabad Európa Rádió s itthon az MTV, a Maxwell-féle Magyar Hírlap stb. segítségével), az új pártok közül elsőként benyújtott újszerű program (a „Kék könyv”), a négyigenes népszavazás látszólagos radikalizmusa és sikere, a párt kulcsembereinek fiatalos erőt sugárzó, derűs magabiztossága és országjárása („tudjuk-merjük-tesszük”) s nem utolsósorban a párt igazi céljainak, igaz mivoltának sikeres homályban tartása meg is hozta a várt eredményt. 14. Az 1990-es országgyűlési választások eredményeképpen az SZDSZ 92 képviselői helyet szerzett a Parlamentben, taglétszáma pedig 35 000 körülire gyarapodott. Ez az igen nagy és szakszerű munkabefektetéssel elért jelentős siker azonban, mely az SZDSZ-t az MDF mögött a második legnagyobb politikai erővé tette, egyben súlyos, s a párt sorsát mindmáig meghatározó problémát hozott magával. Ugyanis a „leghatározottabb rendszerváltó erő” képébe öltöző SZDSZ-be a propaganda keltette látszatokat követve egyebek közt olyanok áramlottak be tömegével, akiknek értékválasztása, eszmevilága, a liberalizmusról és a rendszerváltásról alkotott képe jelentősen eltért a pártvezetésétől. S alkalmanként egészen másként vélekedtek a kárpótlásról, az igazságtételről, a földkérdésről, a helyi MSZP-hez való viszonyról, a hajdani egypárt kádereinek tulajdonszerzéséről, az egyházakhoz való viszonyról, a nemzethez való viszonyról, a hagyományos szakszervezetekről stb., mint a pártot szervező „belső mag”. Ennek a pártrésznek a tagjai nem az SZDSZ rejtett céljának: a rákosista–kádárista uralkodó csoportok – „megalvadt struktúrák” – mindenáron való hatalomban tartásának megvalósítására léptek be a pártba. Éppen ellenkezőleg. S a tényleges SZDSZpolitikát látva nagyot csalódtak, s ennek hangot is adtak. Korabeli pártterminussal: ez a határozottabb rendszerváltást, keményebb konfrontációt akaró pártrész volt a „radi-szadi”, a radikális rendszerváltó SZDSZ. Vagy – más 786
NV09-9.p65
786
2009.09.11., 12:49
megközelítésben – az igazi liberálisokat körülvevő, a Parlamentbe jutáshoz nélkülözhetetlen csomagolóanyag, hordozómassza, placebo. Ez a konfliktus aztán cikkekben, pártfórumok felszólalásaiban, a küldöttek személyének kiválasztásában s végső soron: a párt vezetőinek megválasztásában is megjelent. 15. Tölgyessy Péter – erős vezéri ambícióktól fűtve – hamarosan a „kemény magon kívüli” csoport vezetőjeként, érdekkifejezőjeként lépett fel, illetve a csoport őt ilyenként tekintette. A belső mag hamar észlelte a problémát, s már 1990 őszén megkezdte az ellenoffenzívát. A – későbbi kifejezéssel – „patriótább” politizálásra hajló és a belső magot háttérbe szorítani igyekvő Tölgyessyt puccsszerűen leváltották a frakcióvezetésről, s meghirdették a „politikai apály” elméletét, s az ebből következő nemcselekvés politikáját, várva és remélve, hogy az akcióvágyó, a helyi MSZP-s érdekhálókat felbontani igyekvő, s ebben a Mérleg utcai pártközpont segítségét remélő türelmetlen tagság csalódik, tömegesen kilép, s ezzel a bent maradók politikai összetétele a „belső mag” számára kedvezően megváltozik. A radikális rendszerváltók gondolkodását „populizmusként” bélyegezték meg, s naponta-hetente cikkeztek ellene. A lemorzsolódási folyamat megindult, de az 1991 őszén tartott tisztújításkor a küldöttek jelentős többséggel mégis Tölgyessyt választották pártelnöknek. A küzdelem az informálisan hatalmat gyakorló kemény mag és a Tölgyessy vezette formális párthatalom között már a tisztújító küldöttgyűlésen nyílttá vált: ahogyan Pető Iván korábban jelezte, hogy Tölgyessy elnöksége alatt nem vállal frakcióvezetést, most a küldöttgyűlésen a teljes korábbi ügyvivői testület jelentette ki ugyanezt. A kemény belső magot egybefogó informális hatalom fegyelemre szorította tagjait, s Magyar Bálint vezetésével harcot hirdetett az új elnök ellen. Mire másnap reggel az újonnan megválasztott Tölgyessy a Mérleg utcai pártirodába bement, az irattárat „valakik” eltüntették (ami – nézetem szerint – köztörvényes bűncselekmény volt), s személye, tettei ellen folytonos kritikai harcot vívtak. Ellenfelei hamarosan két „platformot” hoztak létre („Konzervatív Liberális Unió” és „Szabadelvű Kör” néven), s 1992 kora tavaszán folytonos támadás és különpolitizálás révén rávették Tölgyessyt, hogy kössön velük megállapodást (a korabeli sajtó szerint ez volt az „SZDSZ–SZDSZ-paktum”, nézetem szerint súlyosan ellentétes az SZDSZ alapszabályával), amely megállapodás szerint az elnöknek minden vidéki útjáról előre értesítenie kell a platformok vezetőit, akik valakit odaküldenek az előadására, hogy megcáfolják vagy megkritizálják, ha a korábbi „belső mag” számára elfogadhatatlant mond (például kampányol ellenük vagy bírálja őket, s ezzel a tagság körében pozíciójukat gyengíti, a sajátját erősíti). Ezzel szemben viszont a két platform sza787
NV09-9.p65
787
2009.09.11., 12:49
badon – akár Tölgyessy tudta nélkül – grasszálhatott és szervezkedhetett az egész országban. A platformok – főképp 1992 nyarán – demonstratív politikai rendezvényeket tartottak, amelyeken világossá tették, hogy a liberális szellemi és politikai vezető kapacitás egyértelműen az ő oldalukon áll (ami nagyrészt igaz is volt, mivel Tölgyessy igazi alternatív szellemi és vezető erőt nem tudott – nem mert? – felvonultatni nem túlságosan kontúros politikája mellett!). Mindez azzal a sikerrel járt, hogy 1992 őszén Tölgyessyvel szemben a régi belső mag egyik „alapemberét”: Pető Ivánt választották az SZDSZ elnökévé. (Ennek a választásnak a története: egynémely álküldöttek felbukkanása, vagy a szociáldemokrata platform vezetőjének: Podkoniczky Istvánnak korábbi fogadkozásai ellenére platformjával együtt Pető oldalára állása, mondjuk: „árulása” akkor sem volt, azóta sem igazán publikus.) Az új vezetés első dolga volt, hogy a Tölgyessyt támogató szervezőket, apparátusbelieket, akiknek nagy része volt Tölgyessy 1991-es győzelmében, elbocsátották, kitakarították a pártból. Ez a vezetési fordulat viszont – egyéb később tárgyalandó fejleményekkel együtt – egyik előrevetett oka volt a párt választói támogatottsága későbbi drasztikus leépülésének (a képviselők száma: 1990-ben 92; 1994-ben 64; 1998-ban 24; 2002-ben 20; 2006-ban 20, majd Gegesi Ferenc lemondása után, 2008-tól 19). A választói támogatás hanyatlásának vélhető okairól később külön szólok.
AZ „ÉRTÉKES STRATÉGIAI SZÖVETSÉGES” 16. A Tölgyessy-kaland mindenesetre feltárta az SZDSZ létének legsúlyosabb belső szerkezeti problémáját. Az SZDSZ igazi céljaival azonosuló támogatók köre – az SZDSZ-propaganda folytonosan sulykolt, önbátorító állításaival szemben – igen kicsiny, a párt Parlamentbe juttatásához sem elég. Az egykori MDF-fel – vagy általában a népi és a polgári oldallal – való versengéshez és a Parlamentbe jutáshoz a „nem igazán liberálisok” sokaságát kell behívni, becsábítani, bemanipulálni a pártba. Ezek viszont a párton belül hajlamosak időnként észbe kapni, önmozgásba kezdeni s szembefordulni az „igazi célokat” követő belső maggal. Ezért a stabil vezetés és működés biztosítása érdekében ki kell építeni az informális akaratérvényesítés csatornáit. A vezetés oldalán pedig szoros akarategységet kell elérni. 17. A Szabad Demokraták Szövetsége hatalomszerzési politikájában ettől kezdve mindjobban kidomborodott, hogy nem elsősorban a választókban, hanem inkább a szövetségkötésekben keres erőforrásokat és kormányra kerülési lehetőséget, nem vertikális támasztékot, hanem horizontális kapaszkodókat keres. Mint az imént említettem: már 1990-től kezdve védelmezte a 788
NV09-9.p65
788
2009.09.11., 12:49
kormányon lévő MDF által leváltott vagy leváltandónak ítélt korábbi MSZMPtag kádereket (Soós Károly Attila felszólalása Tömpe András mellett), kiállt a volt szocialista szakszervezetek mellett (Tardos Márton harcos frakcióvezetői felszólalása a fasizmushisztéria jegyében), s 1993 folyamán megkezdte egy SZDSZ–Fidesz–MSZOSZ–Vállalkozók Pártja–Agrárszövetség–MSZP blokk (egy új „Baloldali Blokk”) létrehozását. A kárpótlás s főképp a földhöz jutás elégtelensége miatt elégedetlen és türelmetlen társadalomrészeket fasisztává minősítette, s erre a „fasiszta veszélyre” hivatkozva „Demokratikus Charta” néven politikai kampányt indított. A Charta-kampánynak kettős célja volt: a kormányt és képviselőcsoportjait antidemokratikus és antiszemita látszatokba keverni, s az MSZP-t a támogatók közé bevonva politikailag ismét elfogadhatóvá tenni: „kihozni a politikai gettóból” (Haraszti Miklós kifejezése). „Ha fasiszta veszély van, még az ördöggel is össze kell fogni ellene” – mondták. A mozgalomnak s mögötte az SZDSZ-nek az erőteljes sajtótámogatás révén mindkét említett célját sikerült elérnie. Igaz, 1993 vége felé az új baloldali blokkból többen kiléptek (egyebek közt a dolog lényegére ráérző Fidesz), az SZDSZ azonban egyre eltökéltebben haladt az MSZP-vel, ezzel az „értékes stratégiai szövetségessel” (Tamás, 1992 eleje) való egybekapaszkodás felé. Retrospektíve: a ’80-as évek csoportcélja megvalósulóban volt. „Összenövőben volt, ami összetartozott” – mondták a külső szemlélők. S az 1994-es választások eredményeképpen – a Horn Gyula személyével kapcsolatos fenntartások elvetése után – az SZDSZ végül is koalícióra lépett a hatalmasan megerősödött s egymagában a mandátumok több mint ötven százalékát elnyerő MSZP-vel. Úgy vélem, ennek a koalíciónak kovácsai az SZDSZ oldalán mindenekelőtt a Rákosi-rendszerben hatalmat gyakorló, s esetleg éppen az ’56-os forradalmat fegyverrel leverő káderek gyermekei voltak, akik az MSZP-ben a szüleikhez hasonló szülőkkel (Horn, Apró, Gaál, Vastagh, Nyers), illetve ezek hozzájuk hasonló korú és beállítottságú gyermekeivel találkozhattak, s nem volt zsigeri averziójuk. Az SZDSZbe bekerült „ötvenhatosok” (az ’56-os forradalmat előkészítő puccsnak, illetve a forradalomnak különböző hosszúságú börtönbüntetéssel sújtott résztvevői: Litván György, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Eörsi István stb. s köztük két kegyelmet kapott halálraítélt: Göncz Árpád és Mécs Imre) szempontjai ebben a kérdésben nem játszottak szerepet. Szerepet játszott viszont valami más: a finanszírozásra való hivatkozás. „Az SZDSZ örökre »elveszíti arcát« a finanszírozói (?) előtt, ha nem szerez hatalmat (és nem »hálálja meg« a finanszírozást?), amikor módja van rá” – mondták. Konkrétumok nem hangzottak el.
789
NV09-9.p65
789
2009.09.11., 12:49
TECHNIKA ÉS REJTETT CÉLOK 18. Az MSZP-vel való szövetséget nagyon sokan nem akarták a pártban. A koalíciós tárgyalásokon való részvételt eldöntő küldöttgyűlés kimenetele ezért legalábbis kétesélyes lehetett volna. Az lett volna, ha a párt az első felmerüléstől (kb. az 1992-es elnökválasztástól) kezdve folytonos vitát folytat a kérdésről, őszintén feltárja az okokat és a következményeket, és a tagságra, illetve a küldöttekre bízza a döntést. Mostanra azonban ez a bizonytalanság megszűnt. Ugyanis igazi vita sem korábban, sem a küldöttgyűlésen a küldöttek között nem volt, s a „kemény mag” a gyűlés előtt és magán a gyűlésen minden lehetséges technikai és hatalomtechnikai trükköt bevetett az akarata (a koalícióba lépés megszavaztatása) érvényesítésére már a küldöttek ki- és megválasztásának helyi manipulálásától a kulcsemberek (pl. Eörsi István) előzetes „meggyőzésén” és átfordításán keresztül a tárgyalások megindítása ellen felszólalók beszédidejének erős korlátozásáig, a felszólalások sorrendjének a jelentkezésekhez képest önkényes megváltoztatásától (Matyi László vezérletével) a tárgyalást ellenzők felszólalásai után „leintőemberek, hangulatfordító emberek” felszólalásainak beállításán keresztül a szünetben az eszmecserét lehetetlenné tevő bömbölő diadalmuzsikák játszásáig és a terem közepére állított forgókamerák beállításáig (az utólagos retorziók megalapozása céljából?). A „kemény mag” akaratának érvényesítésére szolgáló effajta hatalomtechnikai eszközök bevetése (például a Hit Gyülekezete tagjainak szavazógépként való felhasználása) egyébként kezdettől – az 1988. november 13-ai párttá alakulástól fogva – a legkülönbözőbb alkalmakkor megfigyelhető volt. Az ügyvivői testületben vagy az Országos Tanácsban a határozatok elfogadtatása hasonlóképpen zajlott. A kéthárom „főember” az előző napokban magánbeszélgetésben elhatározott valamit. Ezt a tanácsban lévő feltétlenül velük szavazó körülbelül egyharmadnyi tag megszavazta. Ezenkívül azok, akiket az előterjesztők meggyőztek. Mivel így nem feltétlenül jött létre többségük, az ülést levezető elnök (pl.: Tamás) a fontos, de bizonytalan kimenetelű kérdéseket az utolsók között tűzte-vette napirendre. A tárgyalásra és a szavazásra így késő délután került sor, amikorra a vidéki küldöttek már hazautaztak, s a kemény mag hívei többségbe kerültek. Ha a siker így sem volt biztos, az elnök nem rendelt el szavazást, s a döntést – az alacsony részvételre hivatkozva – a következő ülésre halasztotta. 19. Az ehhez hasonló hatalomtechnikai trükkök az SZDSZ korábban tárgyalt szerkezeti problémájának egy másik, később a párt hanyatlásában különösen fontos szerepet kapó mozzanatához is kapcsolódtak. A párt töb790
NV09-9.p65
790
2009.09.11., 12:49
bé-kevésbé rejtett céljai közül a rákosista–kádárista uralkodó elit (a „megalvadt struktúrák”) hatalomban tartását és később – hatalomszerzési célból – a beléjük kapaszkodást már említettem. A párt vezetői és politikájának meghatározói tulajdonossá és ezáltal tovább uralkodóvá a Kádár-rendszernek a vállalati, szövetkezeti és intézményi tulajdon közelében ténykedő uralkodó elitjét vagy valamely külső befektetők körét kívánták megtenni, s a régi – 1948 előtti – polgári-kispolgári rétegek vagy utódaik tulajdonszerzését igyekeztek megakadályozni. Ennek a célnak a megléte már 1990-től kimutatható. S a fasizmusveszély örökös nyaggatása, a Charta-kampány s ezáltal az MSZP-s vezetők, középkáderek elfogadtatása vagy Tölgyessy sorozatos ádáz parlamenti kirohanása a kárpótlás ellen egyebek közt ezt a politikát volt hivatva indokolni. A párttá vált ős-SZDSZ-nek volt azonban egy másik, rejtett célja, ami valamikor a párttá alakulás utáni időkben, meglepetésszerűen került elő. A nagy paradoxon: ezt a „rejtett” célt a párt vezető köre az alapítás után nem sokkal a Kék könyv becenevű program (A rendszerváltás programja. SZDSZ, 1989) formájában odatárta ország-világ elé, csak éppen „ország-világ” nem értett belőle semmit. Dicsérte ezt az iratot, rá is szavazott, de el nem olvasta, s ha elolvasta, nem értette. A lényeg: ebből az iratból s főleg a későbbi politikai értelmezéseiből egy olyan társadalom képe bontakozik ki – mint távolabbi pártcél –, mely (magyar viszonylatban legalábbis) a családtól az iskoláig, a nemzettől és a nemzettudattól a kultúráig mint társadalomszervező intézményig, az egyéni és a közmoráltól a tájékoztatásig, az egyének magatartásától és motívumaitól a közösség működéséig, a tulajdonviszonyoktól a jövedelmi viszonyokig, a nemzeti történelemhez való viszonytól az egyénnek és a közösségnek az egymáshoz való viszonyáig mindent a lényegében bont fel, változtat meg, szakít el a tradícióktól, s tesz – ahol ez lehetséges – (kizárólag) pénzzel és piaccal vezéreltté. Az SZDSZ végül is nem rendszert akart váltani, hanem az egész magyar társadalmat gyökerestül megváltoztatni, átszabni. Ahogyan a papák a tervgazdaság-egypártrendszer-diktatúra Prokrusztész-ágyába kényszerítették az országot, most a liberális fiúk egy másik absztrakt eszme Prokrusztész-ágyába akarták-akarják taposni az embersokadalmat. A mindenfajta joggal felruházott társadalomban ébredő centrifugális, szétbontó erőkkel szemben pedig – mint azt Kis János egy 1992-es cikkében kifejtette – az egész működést mindössze két intézmény tartja össze: a piac és az alkotmányon alapuló jogrend. Minden más „magánügy”. Minden szabad, amit jogszabály nem tilt. Minden szabad, ami más hasonló szabadságát nem sérti (hogy mi sérti – láttuk-látjuk –, mindig az erősebb dönti el). Mintha a híres-hírhedt frankfurti filozófiai iskola – Marcuse, Adorno, Horkheimer, Fromm, Reich és társaik: 791
NV09-9.p65
791
2009.09.11., 12:49
Popper és Rawls – vagy Friedman és Hayek eszméit tömörítették volna egy amúgy igen takaros pártprogramba. Az SZDSZ később nagy erudícióval kidolgozott szakpolitikai programjai (1993: „Van más, van jobb, van biztosabb”; 1994: „Fordulat, biztonság, felemelkedés”; 1998: „Modern európai Magyarország”; 2002: „A korszakváltás programja”; 2006: „Szabadság, verseny, szolidaritás”) maguk is ezeket a célokat szolgálták. A tulajdonreform és a készpénzes privatizáció a kispénzűek tulajdonszerzésének megakadályozását, az iskolareform az iskolának a közösség reprodukciós intézményéből piaci szolgáltatóvá alakítását (tekintély nélküli, pofozható tanárokkaltanítókkal), a szexuális identitás szabadsága a többség erkölcsi és vallási meggyőződésének és a családdal kapcsolatos elképzeléseinek szabad provokálását stb. Mindezt természetesen a legnemesebb terminusokba: a liberális értékek képviseletébe, a liberális értékek még jobb képviseletébe: a szakértelembe, az esélyegyenlőségbe, a szabadságba, a szolidaritásba, a jogokba, a versenybe, miegymásba öltöztetve. Vajon mit szóltak volna a támogatók, a tagok és a szavazók, ha a szöveget értik és ezeket a hatásokat előre látják? De nem látták előre, s csak lassan döbbentek rá, mit is rejtenek a szavak. S az informális erő közben besodorta őket a koalícióba. 20. Az SZDSZ-t sokan doktriner, életidegen pártnak tekintik. Megpróbálom megmagyarázni, szerintem miért. Az általam ismert, legkülönfélébb pártállású emberek (még eszdéeszesek is) nagyjából egyetértenek abban, hogy a jelen (az utóbbi húsz-harminc-negyven év) Magyarországának a következő súlyos gondjai várnak megoldásra. A határokon kívüli és belüli nemzet fogyása, elöregedése. A szomszéd többségi társadalmak asszimilációs nyomása a magyar kisebbségekre. A nemzettudat gyengülése, a nemzet integrációs erejének hanyatlása. Emiatt is az alacsony képzettségű, de nagy reprodukciós erejű cigányság és egyéb szegény rétegek népességen belüli arányának gyors növekedése (és az ebből eredő anyagi következmények: csökkenő gazdasági összteljesítmény, csökkenő adóbefizetések, az eltartottak számának növekedése, a központi költségvetés és a társadalombiztosítási alapok túlterhelése). Egyes országrészek gettósodása, ezeken a helyeken a kriminalitás növekedése. Az élet-, vagyon- és közbiztonság biztosítására egyre képtelenebb állam. A társadalom szellemi és morális (jellemi!) reprodukcióját biztosító iskolarendszer súlyos hanyatlása. A társadalom morális és szellemi (jellemi!) állapotát súlyosan romboló médiatartalmak, életmódsugallatok szabad áramlása. A mezőgazdaság lehanyatlása, a magyar vidék kiürülése. A termőföld (víz, erdő stb.) nagy részének külső tulajdonosok kezére kerülése. A nemzet stratégiai vagyonának kiárusítása, túlzott függés a betelepült tőkétől. Az adósságterhek újabb és újabb megnövekedése stb. Az SZDSZ tizenkét éven át volt 792
NV09-9.p65
792
2009.09.11., 12:49
része kormányhatalomnak. Mik az SZDSZ legfontosabb témái és kormányzati eredményei? A jogkiterjesztés (drog, homoszexualitás), a – nem létező – fasizmus elleni harc és folyamatos elhatárolódásra buzdítás, új kormánynegyed építése (s a régi, patinás, történelmi épületek privatizálása), makroökonómiai játszmák (hol a túlelosztás, hol az egyensúlyteremtés támogatása), antiszegregáció, inkubátor a kórházkapuban, békesség a magyar kisebbségeket szorongató szomszédokkal, a sorkatonai szolgálat megszüntetése és a véderő csaknem teljes felszámolása, az iskolarendszer fentiek szerinti átalakítása mint „reform”, jelentős forráskivonási próbálkozás az egészségügyből mint „reform”, kormányzati funkciók „kiszervezése” ismerős vállalkozásoknak közpénzen, kísérlet az egyetemek, az akadémiai intézetek, az egészségügyi intézmények, az egyéb intézmények ingatlanvagyonának értékesítésére, a magyar akkreditációs rendszertől függetlenített külföldi felsőoktatási intézmények bevezetése, az alsó osztályokban a tantárgyak eltörlésének lehetősége, (jó drága) infrastruktúra-építések, az internet-hozzáférések szaporítása, digitális iskolatáblák stb. Mit oldott meg az SZDSZ az alapproblémákból? És minek a megoldására törekedett?
A HANYATLÁS LEHETSÉGES OKAI 21. Az SZDSZ választói támogatottsága az 1990-es több mint húsz százalékról 2009-re egytizedére, alig több mint két százalékra zsugorodott. Kétségtelen: az SZDSZ már az első ciklusban a lényegéből fakadó összes hibát és bűnt elkövette. Maga borította fel a rendszerváltást a „megalvadt struktúrák” védelmezésével, az igazságtétel korlátozásával, sőt akadályozásával, az ügynökkérdés technikai akadályokra hivatkozó bagatellizálásával (Dornbach, Tardos), a fasizmushisztéria oktalan felkeltésével, az MSZP talpra állásában való hathatós közreműködéssel, a szocializmus által kirabolt és letaposott polgárság tulajdon(vissza)szerzésének akadályozásával, az MSZPvel való koalícióba lépéssel, az ’56-ot leverők közé való immorális beüléssel s ezáltal a politikai mező hosszú-hosszú évekre való kettészakításával. Maga kezdte el kiszorítani a jogos tulajdonukat visszaszerezni vagy egyáltalán: tulajdont szerezni akaró tagjait. Maga csúfolta meg a demokráciát a médiaháborúban a saját médiahegemóniájának védelmezésével, a médiamanipulációk védelmével és támogatásával (Bánó-, Rejtő-, Hanákné-ügy, „hordót a zsidóknak”-hazugság), a károkozó és súlyosan jogsértő taxisblokád bátorításával, ugyanakkor a hatalomátvételi ajánlattétellel. Maga állította a korrupció szükségességét a koalíciókötés indoklásakor (mivel kívánták meghálálni a finanszírozók pénzét?). Maga ültetett be cigányokat a parlamenti frak793
NV09-9.p65
793
2009.09.11., 12:49
cióba, hogy aztán az égvilágon semmit se tegyen a cigányság valódi problémájának feltárására és megoldására. Maga taposott le a párton belül minden lehetséges eszközzel minden kísérletet, mely az agresszíven doktriner gazdaság- és társadalompolitikával szemben a társadalom érdekeinek és véleményének értőbb befogadását ajánlotta. Maga alkalmazta a választókat és a párttagokat megtévesztő technikákat. Maga kezdeményezte és vezette be a magyar politikai életbe a rágalmazó, az ellenfeleket ostobának és aljasnak beállító vitastílust. 22. Hogy a párt ezek után 1994-ben mégis több mint egymillió szavazatot kapott, megítélésem szerint főleg négy dolognak tudható be. Az egyik: az itt felsoroltakról és egyebekről a hegemón posztszocialista-újliberális sajtó folyamatosan félrevezette a közvéleményt. A valóságot nem bemutatta, hanem a liberálisok érdekeinek megfelelően alakította. A másik: 1994-ben nem ugyanaz az egymillió-valahánytízezer ember szavazott az SZDSZ-re, mint 1990-ben. A csalódottak távoztak, s a helyükbe – főleg az MDF-ből – reménykedő újak jöttek. Volt ugyanis a pártnak egy olyan ígérete – sokak számára a legfontosabb –, hogy ő tudja egyedül, hogyan kell a hatalomgyakorló kontárokkal szemben a gazdaság kérdéseit megoldani, s a gazdasági fellendülést, a növekvő jólétet biztosítani. Ellenzékben az ezzel kapcsolatos választói hitet nem volt módja sem igazolni, sem megcáfolni. A Horn-ciklus alatt aztán – miközben az előbbi kérdések mindegyikében tovább folyt a csalódáskeltés – az is kiderült, hogy ez az ígéret is humbug. A Bokros-csomag körüli helyzetértékelésük vaskos tévedéseket tartalmazott. A harmadik ok: a magát a leghatározottabb rendszerváltónak feltüntető párt igazi mivolta a választók és a tagok többsége számára éppen a koalíciókötés következményei révén tárult fel igazán. Akik a helyi hatalomgyakorlók és gátlástalan tulajdonszerzők elleni küzdelmükben-birkózásukban az SZDSZ-től reméltek segítséget, most látták át, hogy pártjuk ebben a birkózásban nemhogy nem segít , hanem éppen az ellenfeleket támogatja, és szövetségre lép velük. Sőt a tulajdonukat jogosan visszaigénylőket ócsárolja, kigúnyolja („radi-szadisok”, „fasiszták”). A negyedik ok: a koalíciókötés indítékai közt a finanszírozóra való hivatkozás és a mögötte sejthető korrupció a választók számára nem volt ismeretes. A Tocsik-ügyben rejlő korrupciót azonban már nem lehetett eltitkolni. Mint ahogy nem lehetett eltitkolni a párt mozgásterének drasztikus leszűkülését, vagy éppen az oktatáspolitika abszurdjait sem. Innentől kezdve az SZDSZ saját, erős választói támasztéka megszűnt, s az egymillió feletti szavazat helyett a továbbiakban háromszázezer-valahány szavazata maradt. De ennek a szavazatmennyiségnek egy jelentős részét is – egyharmadát?, felét?, ki tudja – újra meg újra az MSZP átszavazói biztosították, nemcsak 2006-ban, hanem 794
NV09-9.p65
794
2009.09.11., 12:49
már 1998-ban és 2002-ben is. Az MSZP-nek megérte két-három százaléknyi listás szavazatot kölcsönadni a biztosan megszerezhető körzetekben, s rajta ugyanannyi többletszavazatot nyerni. Mindezzel az SZDSZ politikai önállósága is megszűnt, a párt az MSZP és a „megalvadt struktúrák” foglya lett, mint azt egyebek közt a szabadulási kísérletek története is mutatja.
ELVETÉLT SZABADULÁSI KÍSÉRLETEK 23. Az SZDSZ-ben kezdettől fogva voltak, akik látták a rejtett célok makacs követéséből következő kényszerpályát: a támogatottságvesztést és az MSZP-hez tapadást s ezzel az önálló politika lehetőségének beszűkülését, vagy voltak, akik ennek a politikának az egyes lépéseivel szemben egyéb okokból ellenérdekeltek voltak. Ezért a rejtett célok szerinti politikát kezdettől meg kívánták változtatni. Ilyen változtatási kísérlet volt Tölgyessy próbálkozása mindjárt a kezdet kezdetén a „patriótább” politizálásra. Láttuk, hogyan végzett az informális hatalom ezzel a próbálkozással. A Horn-ciklusban először Békesi, majd Bokros menesztésekor voltak bágyadt kísérletek a koalícióból való kilépésre. Nem jutottak sehová. Ennél sokkal erősebb indíttatás és belső vita következett a Tocsik-ügyből. A kilépésnek a – mint kiderült: személyeiben is érintett – kemény mag ez alkalommal is ellenállt. MSZP-s források szerint ezt az ellenállást jelentősen erősítette, illetve a kilépni vágyók felbuzdulását alaposan lelohasztotta, hogy az esetleges kilépésről folytatott kétoldalú tárgyaláson a szocialisták egy korrupciós ellenlistát mutattak fel. A tárgyalásnak ezzel nyomban vége is szakadt. A következő szabadulási kísérlet Demszky Gábor nevéhez fűződik. 2000-ben, rövid elnöksége idején nyitni akart jobb felé, hogy az MSZP-től való egyoldalú függésen lazítson. Ezt a függést ő a fővárosi közgyűlésben különösen erősen érezhette. A kemény mag ezt a kísérletet is villámgyorsan leszerelte. Aztán jött 2002: a kitartással megérdemelt dicsőség pillanata. Az SZDSZ megint bekerült a Parlamentbe. És bekerült a kormányba. A választás estéjén két előkelő személy is felkereste őket gratulálni és együtt örülni a leendő koalíciónak: a hangsúlyozottan zsidó identitású izraeli nagykövet asszony, Varnai Schorer Judit és a hangsúlyozottan zsidó identitású amerikai nagykövet asszony, Nancy Goodman Brinker. Az MSZP választási centrumából jöttek át. Vajon miért? De a dolog megint keservesre fordult: jött a ciklus elején Medgyessy ügynökmúltja és osztogatási csomagja. Az SZDSZ vezetői azonban újra meg újra világosan látták: parlamenti létük és ezzel a párt léte az MSZP-től függ. Ha szakításra viszik a dolgot, végük: az MSZP megvonja a szavazatsegélyt, és ezzel vége a pártnak is. Nem vitték szakításra. Így aztán a 795
NV09-9.p65
795
2009.09.11., 12:49
párt – olykor jobb belátása ellenére – elfogadta, megszavazta, követte a koalíciós partner politikáját, teljesen elveszítve saját önálló arculatát. A Gyurcsány-periódusban pedig egyesek (főleg Kóka) Gyurcsányabbak akartak lenni magánál Gyurcsánynál is. 24. Kicsit külön történet Retkesé. 2004-től ugyanis az SZDSZ – Retkestől függetlenül – olyan akciókban vett részt (még ha egyikben-másikban passzívan is), amelyekre már nincs mentség. A választók megtévesztése a gazdaság és a társadalom állapotát illetően (Kóka pannon pumája). A hazugság kiderülésekor a dolog ritka igazságként való kommentálása (Kuncze az őszödi beszédről). Az egészségbiztosítási pénztárak abszurd privatizációs terve és a terv bukása. Csalás az elnökválasztáson. Fodor–Kóka-párharc a vezetésért. Formális kilépés, de facto bent maradás a koalícióban, most már csak a haza javára magyarázott képviselői önérdekből. Az MSZP-s támogatás megvonása után alig több mint kétszázalékos eredmény az EP-választásokon. Többek kihátrálása a párt felelős irányításából: Magyaré, Kunczéé, Petőé, Demszkyé. Stb. A korábban gondosan óvott látszatok teljes összeomlása. Míg Tölgyessy olyankor akart a szekérnek új irányt szabni, amikor az mehetett volna kicsit másfelé is, nem éppen az erős lejtőnek, Retkes az összetört szekér alól mászik ki a szakadékban. S az összetört szekér utasainak – az új placebo elemi részeinek – akarna új irányt találni. Törődjünk a nemzettel. Törődjünk a vidékkel. Próbáljunk „az értékek képviselete” mellett problémákat is megoldani, és leszámolni a múlttal. No, erre az informális és formális hatalom küzdelme őt is utolérte. Jelenleg éppen a Tölgyessy ellen bevetett technikáknál tartunk.
A DRÁMA BELSEJE 25. Vajon mik ennek a történetnek a drámai tanulságai? A felszínen az első: a párt önérdekből elmulasztotta a rendszerváltás során a megalvadt posztszocialista struktúrák felszámolását, s ezért a megalvadt struktúrák felszámolták a pártot. Egy kicsit mélyebben: a placebo megint észbe kapott. Rájött, hogy ez az út a semmibe visz. A formális hatalmi struktúra kivetette magából az informálisat, és szembefordult vele. Az informális hatalmi centrum akarategysége a személyharcokban megbomlott. Az amúgy csak folytonos akarattal összetartható konstrukció széthullott. Még mélyebben: a magyar társadalomnak elege van a frankfurti Prokrusztész-ágyból. Túlságosan nyilvánvalóakká és érezhetőekké váltak a következmények. Felhorgadt a társadalom életösztöne. A közösség mint közösség akar létezni. De a másik oldalon az is kérdés: hogyan bírta egy ilyen mesterséges és mesterkélt konstrukció több mint húsz évig? A nem túl bonyolult válaszom: 1998-tól az 796
NV09-9.p65
796
2009.09.11., 12:49
MSZP tartotta fenn a maga javára. Kellett neki a szövetséges frakció. Az SZDSZ pedig elfogadta ezt a pozíciót: amíg volt frakció, volt hatalom is, volt párt is. Ez a konstrukció végleg megbukni látszik. Az MSZP-nek magának is nagy szüksége van a szavazataira. 26. Eszmefuttatásomat a hajdani-majdani SZDSZ-t körülvevő, a megalakult pártot élénk figyelemmel kísérő, támogató, kritizáló, a pártot saját pártjuknak érző értelmiségi és politikusi csoportok hevenyészett leírásával kezdtem. Ezek a csoportok, vagy közülük egyik-másik, vagy tagjaik mint sajátos, időben és térben széttagolt kollektívum, külön is megérdemlik az említést. Különösen az SZDSZ második rejtett céljának, a frankfurti Prokrusztészágynak, a magyar társadalom gyökeres átalakításának összefüggésében. Ez a háttérkollektívum egy közös nagy vágykép elemeit terjeszti maga körül. S azokból egy nagy, kollektív „Tagtraumot” formál. Egyesek – egyébként valamennyien kiváló emberek: közgazdászok, bankárok, politikusok és politológusok, költők és írók, matematikusok, nyelvészek, újságírók, képzőművészek, jogászok, orvosok, gyártulajdonosok, egyetemi tanárok, egyházi személyek – azt állítják közülük, hogy nincs magyar kultúra (csak bő gatya és fütyülős barack), hogy a magyar történelem (kiváltképp a tizenkilencedik század előtti) érdektelen, a volt magyar uralkodó osztályok tagjai részeges, mihaszna figurák voltak. Hogy a történelem sorscsapásai méltán érték a folyvást magyarkodó magyarokat. Hogy nincs, nem volt eredeti magyar lovagi kultúra, vagy éppen nincs eredeti magyar népdal. Hogy emberjogi vétket követ el az a tanár, aki az új nemzedékek magyar nyelvét és helyes nyelvhasználatát korrigálja az iskolában. Hogy a tizenkilencedik századi magyar irodalom klasszikusai elavultak, olvashatatlanok, ostobák, rasszisták. Legjobb esetben át lehet őket írni. Ahogy a Himnuszt is. Hogy nincs is Magyarország. Hogy Magyarország nem a magyarok országa. Hogy a magyar vidék felesleges, a falvak feleslegesek, meg kell őket szüntetni. Hogy a nemzet mint entitás, mint társadalomszervezési elv és mint szerveződés idejét múlta, hogy a nemzet felesleges, hogy nincs is nemzet. Magyarnak lenni nevetséges, ostoba dolog. „Magyarok voltunk.” Voltunk. Hogy nincs magyar állam. Hogy Magyarországot ki kell találni. Hogy van Magyarországon egy genetikailag elkülönülő csoport, amelynek tagjai átlagban magasabb intelligenciahányadossal rendelkeznek, mint a többiek. Hogy méltányos, ha ezek az emberek vezetik a társadalmat. S hogy politikában „immár mi leszünk a baloldal, a balközép, a közép, a jobbközép és a jobboldal is – mondják. – Magyarországot pedig előbb-utóbb felvásároljuk. Inkább előbb, mint utóbb. Sőt már fel is vásároltuk.” Csakugyan? 797
NV09-9.p65
797
2009.09.11., 12:49
TÁJÉKOZÓDÁS
OROSZ ISTVÁN
Angyali apróságok Az angyal is a részletekben rejlik... Sántikálok a Maple Roadon, a közértbe igyekszem, árnyas, kertvárosi utca, egy-egy szűk sáv az autósoknak, lankás bukkanókkal lassított kereszteződések, de zebra nincs, valahol majd át kell vágnom, hogy eljussak a surbitoni High Streetre, napos, nyári délelőtt, a forgalom közepes, gyalogos alig, csak egy-két babakocsis mama, meg egy járókeretes úriember, láthatóan szintén a főút felé tartanak. Megállok egy alkalmas átkelőnél és némileg idegesen forgatom a fejem jobbra-balra, nehezen tudom megszokni, hogy itt jobbról jönnek, és latolgatom, hogy hány percet vesz majd igénybe az átkelés. Egyet se. Abban a pillanatban, ahogyan egész testemmel az út felé fordulok és ezzel azt a ráutaló magatartást tanúsítom, hogy szeretnék átmenni az úton, mindkét oldalon egy csapásra megállnak a kocsik. Lassan átbicegek – márciusban eltörtem a lábam, de még augusztusra se jött teljesen rendbe –, bosszús vagyok, hogy milyen hosszú ideig tart ez az egész, de az autók türelmesen várnak, nem jönnek a sarkamra, nem dudálnak, hagynak nyugodtan átmenni. Azután napról napra megismétlődik ez a jelenet, még vasárnap is, a szinte teljesen kihalt reggeli utcán, az az egyetlen kocsi, amelyik éppen akkor tűnik föl, amikor én nekifordulok az átkelőnek, az is megáll. Pedig neki jóval tovább tart megvárni engem, mint nekem tartott volna megvárni őt. De hát errefelé így szokás. Még mindig így szokás – nyugtázom magamban örömmel –, huszonöt évvel azután is, hogy először volt szerencsém megtapasztalni az angol hétköznapok lefegyverző szokásrendjét, amit általában és rendesen mindenki betart. Mert így mindenkinek jobb. * Tíz esztendeje, hogy eljöttem Angliából, és az ott töltött szintén tíz év ez alatt az idő alatt úgy hámlott le rólam, mint a boldog nyári napokon szerzett rézbőr az ősz beköszöntével. Mondhatni, az itthon dívó szokásrend lehámlasztotta rólam. A stewardess széles mosolya, ami a gép ajtajában még annyira meghök798
NV09-9.p65
798
2009.09.11., 12:49
kentett, hogy nem tudtam hasonló gesztussal viszonozni, csak egy hűvös biccentésre futotta, folyamatosan ismétlődött, valahányszor szolgáltatást vettem igénybe, a közértben, a worthingi tengerparti kávézóban, a dartmouthi pubban, a totnessi szálláson, a stonehenge-i benzinkútnál vagy a surbitoni állomáson. És mindannyiszor jólesett. Jólesett, dacára annak, hogy persze tudom: ez a mosoly nem az én konkrét, teljes személyiségemnek szól, nem olyan mosoly, mint amivel az embert a szerettei, barátai szokták fogadni, akik ismerik, és mivel ismerik, ezért örülnek, ha találkoznak; nem, ez a mosoly egy ismeretlennek szól, akinek azért örülnek, mert igénybe akarja venni a szolgáltatásukat. És ebben az értelemben ez a mosoly őszinte, de persze nem érdekmentes. Apróság. De jólesik. Mint ahogy apróság az is, hogy amikor az ember beautózik a Dartmoori Nemzeti Park végeláthatatlan lankái, csalitosai, bozótjai, erdőségei közé, akkor a következő tábla fogadja: „Please, Drive with Moore care”. A jópofa szóvicc a „moore” szóban rejlik. Ami így persze helytelen, viszont egyszerre tartalmazza a Dartmoor tagját, illetve a more-t, ami a középfok jeleként „többet” jelent, vagyis a felirat azt ajánlja, lefordíthatatlan tömörséggel, hogy ezeken a moori dombokon-völgyeken több gonddal vezessünk. És amikor többórás élvezetes barangolás után a sebes sodrású, sziklás völgyeken átkanyargó Dart folyó mellett, a dombokon legelésző bárányok, pónik, kecskék, lovak között, amelyek olyan szelídek, hogy bárki megsimogathatja őket, ha kedve támad, az ember végül elhagyja Dartmoort, akkor a következő táblát viheti el emlékben magával: „Thank You for Taking Moore Care”. Akárcsak a Gatwickre tartó vonat ülésének háttámláján olvasható fölirat: „Priority Seat. Please give up your seat for Pregnant Women, People with Children, Disabled and Elderly People.” Eddig ez talán semmi különös, hiszen mindössze arra ösztökéli az utast, hogy adja át a helyét a kismamáknak, gyerekeseknek, fogyatékosoknak és időseknek. Ám az apró többletet, amitől az egész üzenet teljesen más dimenzióba kerül, a következő mondat tartalmazza: „Please remember that it might not be immediatly obvious that the seat is needed.” Ami magyarul nagyjából annyit tesz: „Kérjük ne feledje, hogy az nem mindig azonnal nyilvánvaló, hogy az ülésre valakinek szüksége van.” Ezen aztán el lehet töprengeni. Mire apellál a felirat? Arra az apró többletfigyelmességre, amire szükségünk van ahhoz, hogy aktívan tiszteletben tartsuk a másik, ismeretlen (!) ember méltóságát. Apróság ez is. De angyali. És amire apellál, az Angliában szokásszerűen létezik. Ennek a surbitoni vonaton is tanúja lehettem vasárnap délelőtt, a South-West Trains járatán, ahol a kocsik üléselrendezése inkább a metrókocsikéra hasonlít: automata ajtó 799
NV09-9.p65
799
2009.09.11., 12:49
középen, majd az ablakokkal háttal, a kocsi közepe felé néző öt-öt ülés mindkét oldalon, mindkét irányban, és beljebb a szokásos vonatülések, egymással szemben elhelyezkedve az ablak mellett. A kocsi, ahová fölszálltam, szinte teljesen tele volt londoni kiruccanásra igyekvő vasárnapi párokkal, családokkal, de az ajtó mellett akadt még néhány szabad hely. Clapham Junctionnél azután fölszállt egy fiatal fehér nő babakocsival és rövid terepszemle után megállapította, hogy nem tud leülni egyik szabad helyre sem, mert a babakocsi ott nem férne el. De nem ő volt az egyetlen, aki észlelte a helyzetet. A szélen ülő, barna bőrű fiatalember, talán indiai, vagy pakisztáni szülők leszármazottja lehetett, aki mellett volt egy szabad hely, becsukta könyvét, széles mosollyal fölállt és átadta helyét a babakocsis nőnek, aki ilyen módon, két szabad ülés birtokában már könnyedén maga elé húzhatta kisgyermekét. Átadta a helyét, pedig volt mellette szabad ülés... Hm – gondoltam magamban –, ez igen. Ez az, amit tanítani nem lehet, csak megszokni. Arrafelé, ahol általában és többnyire ez a szokás. És mint ilyen, kölcsönös. * Első utam persze Stonehenge-hez vezetett. Persze, persze... Ezek a mágikus kövek sehol máshol nem tapasztalt érzéssel töltenek el, valahányszor meglátogatom őket – amíg Londonban éltem, nem múlt el úgy év, hogy legalább egyszer ne zarándokoltam volna el hozzájuk –, nehéz lenne pontosan megmondani, miért is. Talán a bennünk rejlő (beléjük képzelt?) titkos kapcsolódások miatt? Bizonyosan azért, mert engem valamiképpen a transzcendenciához közvetítenek, egy olyan világrendhez, amit ugyan nem értek, de hiszem, hogy létezik. Ugyanannak a robusztusabb, primitívebb lenyomatai, ami előtt a strasbourgi katedrális és Bach passiói tisztelegnek. És persze az építmény mérhetetlen egyszerűsége is vonz. Meg a köveket övező, halkan dudorászó csönd. Akkor is, ha látogatókkal tele a környező mező, akik egyszerűen csak letelepednek a fűre, és csöndben meditálva figyelik a köveket. Ezeket a meditációkat, ha egy titokzatos komputer rögzíthetné, biztosan jobban belelátnánk a transzcendencia természetébe. Hiszen a transzcendencia első lépcsője a másik ember. Az ő érzései, az ő gondolatai. Számomra végérvényesen megismerhetetlen, de létezik. Mint Kant magánvalója. Amit folyamatosan igyekszünk számunkravalóvá tenni. Hogy a másik ember, hogy a világ, amiben élünk, számunkra való legyen, vagy ahogyan drága Attila vágyta: hogy „arányos legyen hozzám”. Anglia arányos. Legalábbis arányosabb minden egyéb helynél, minden egyéb világnál, ahol eddig megfordultam. Minden esendőségével, vétkével, 800
NV09-9.p65
800
2009.09.11., 12:49
borzalmával, szörnyűségével együtt is. Mert terepe az ördögnek is van Angliában, jókora méretű, semmi kétség. De általában és többnyire visszaszorulni kényszerül, és nem utolsósorban angyali apróságok késztetik meghátrálásra. Anglia arányos hozzám, még akkor is, ha echte alföldi akcentusomat hallván a kocsmáros, a pincér, a recepciós arca automatikusan összerándul és külön erőfeszítésükbe kerül, hogy fönntartsák a mosolyt és a készséges odafordulást. De ez többnyire és általában sikerül nekik. Persze nem érdek nélkül. De jólesik. * Stonehenge bejáratánál, a szélre húzódva ott áll a druidák két kései tisztelője, a pap és a papnő, a férfi szerzetesinek látszó csuhában, a nő inkább valami népviseletféle blúzban, szoknyában, mellettük, a korláton kézzel készített egyszerű plakát: „Bring back the Dead!” – olvasom, és megrémülök. Miféle halottakat akarnak ezek visszahozni? Tényleg hisznek valamifajta misztikus varázslatban, ami még erre is képes? Föltámasztani a halottakat? Odalépek hozzájuk – széles mosoly (lassan már kezdem megszokni) –, érdeklődöm. A cserzett arcú, ötvenes éveiben járó férfi elmagyarázza, hogy ők itt demonstrálnak, mégpedig druida elődeik érdekében, akiknek csontjait még a múlt század húszas éveiben fedezték itt föl, Stonehenge kövei alatt, megvizsgálták, majd visszatemették őket, ám most, az azóta kifejlődött új technológiai eljárásoknak köszönhetően, ismét kiásták, elvitték tesztelni, ami eddig rendben is volna – mondja, még mindig mosolyogva –, de, és ez itt a bökkenő, nem akarják visszahozni a maradványokat, pedig hát, az elemi emberi tisztesség szerint itt volna a helyük, itt kellene nyugodniuk, erdeti sírjukban, nem pedig valami múzeumban kiállítva. Aha, mondom ostobán, és közben Nagy Imre csontjai rémlenek föl előttem, az elemi emberi tisztesség, igen, igen, mikor is hallottam utoljára erre hivatkozni valakit? Pedig, noha pontosan nem körülírható, csak érezhető, az elemi emberi tisztesség bizony létezik. Ez is a transzcendencia egy foka. Ám nem tanítható. Feszengek, jó volna ezekkel az emberekkel rendesen elbeszélgetni, de hát itt nem lehet, ez a helyzet nem alkalmas rá, vagy egyszerűen csak nekem nem alkalmas, Éva persze nem zavartatná magát és azonnal nekik esne léleklátó kérdéseivel, de Éva nincs itt, én meg egyszerűen nem bírok kilépni az ostoba szemlélődő szerepéből, így hát csak annyira futja, hogy „és hogy állnak dolgok?” (hülye, gondolom magamban, ennyire hülye azért nem lehetsz), mire az élénk piros szájúra festett papnő széles mosollyal (mondjam még?) közli, hogy egészen jól, kérelmüket már az Európai Bírósághoz is benyújtot801
NV09-9.p65
801
2009.09.11., 12:49
ták, a helyi lapok már beszámoltak követelésükről, most az a cél, hogy az országos lapok is foglalkozzanak vele. Boldogok, gondolom, akik hétezer éves maradványok tisztességes visszatemetéséért harcolnak, igazán boldogok lehetnek. Ezt kellene most mondanom nekik, de hát nem lehet. Vagy nem tudom. Viszont udvarias mosollyal megköszönöm a fölvilágosítást. * Délután kettő körül érek Exeterbe, a scampi a régi, Guiness-szel a legjobb, aztán irány a tenger, Dawlish, a fekete hattyúk kedvelt élőhelye, de engem a tenger vonz most, bukdácsolok az ormótlan kövekből épített régi mólón, amelynek végéről már éppen indulóban a halászhajó, integetésemre megállnak, visszakötnek, megvárnak, „Come on mate” segít föl az egyik matróz, „Cheers”, mondom én hálásan, vagy tízen lehetnek a fedélzeten, fishing tripre indulunk, ami csak akkor derül ki a számomra, amikor a bárka megáll az öböl határán és kezembe nyomnak egy horgászbotot (életemben még nem horgásztam), és azután egy óra jópofa himbálódzás a viharverte kapitány derűs tanácsait követve, abszolút tehetségtelennek bizonyulok, viszont mellettem többen is harci ordításokkal fognak ki egy-egy makrélát vagy mit, azután hirtelen kétségbeesett kiáltások, két felénk úszó figura hadonászik a tengerben, segítségért kiáltanak, a hajón megfagy a levegő, de a kapitány nem veszíti el önuralmát, a távcsövéhez kap, azután széles mosollyal kiáltja a „fuldoklók” felé: Minek úszik az, aki nem tud? Kiderül, régi ismerősök, még vagy tíz percig cukkolják egymást, a matrózok cápákkal riogatnak, a „fuldoklók” meg röhögnek és visszafordulnak a part felé. De valaki mégis riasztotta a parti őrséget, jönnek is hamar gumicsónakukkal, de nem a „fuldoklók” miatt, hanem azért, mert a közben nekilódult dagály benn rekesztett két embert egy sziklákkal körülvett aprócska partszakaszon. De ez is vaklármának bizonyul: kajakosok kötöttek ott ki, van tehát számukra kiút. * Éppen kászálódok ki a bárkából, amikor Éva SMS-e érkezik: meghalt Cseh Tamás. Kókadtan ülök le a móló szélére, nézem a dagály egyre erősödő csapkodását, a végtelen vizet, akár a boldog vadászmezők, ahol az utolsó magyar regös pengeti immár lantja húrjait. Ha valaki tudott az angyali apróságok mérhetetlen jelentőségéről mifelénk, hát az Cseh Tamás volt. Aki többnyire persze ezeknek az apróságoknak a szívfájdító hiányáról számolt be határtalanul melankolikus dalaiban, parázsló cigivel a szája szögletében. Rágyújtok. És nézem a tengert. 802
NV09-9.p65
802
2009.09.11., 12:49
A transzcendencia második foka. Transzcendentális dimenzióváltás. Ennek hatása alól senki ember nem vonhatja ki magát. Találkoztál már valakivel, aki azt mondta volna, hogy a tenger csúnya? Haragos, veszedelmes, őrjöngő, az igen, de csúnya? A tenger a fenségesség élményével ajándékoz meg minden halandót, és a fenséges mint a szép egyik formája valóban érdek nélkül tetszik nekünk. Tetszik akkor is, ha semmi egyebet nem akarunk tőle, mint a közelében lenni, szemlélni, hallgatni, örömünket lelni benne. Nem véletlen, hogy ezt az emberi beállítódást helyezte Kant etikája középpontjába, és ugyanerre mondta Heidegger, hogy a legjobb, amit az ember tehet, ha a „lét pásztora” lesz. Gondos odafigyeléssel és szeretettel gondozza, ami neki adatott. És ez már a transzcendencia harmadik foka: adatott. Kedvtelve szoktam tanítványaimnak magyarázni, hogy a „fish” – hal szónak nyilván azért nincs többes száma (bizonyos kivételektől eltekintve), mert az Úristen jókedvében annyi hallal ajándékozott meg bennünket, hogy azt lehetetlen volna megszámolni. Ami persze nyelvtörténetileg valószínűleg nem állja meg a helyét, viszont transzencendentális értelemben rámutat valami alapvetőre: a köztünk és a transzcendencia közötti dimenziókülönbségre. Továbbá arra is, hogy létünket a szó legmélyebb értelmében „elszenvedjük”: adva lettünk és adatott nekünk. Ezért talán jobb, ha nem a teremtés koronájaként, hanem inkább a lét pásztoraként igyekszünk megélni, illő alázattal, ami adatott. * Hülyék persze Angliában is vannak, szép számmal, mint például az a konzervatív képviselő, aki fölháborodva fakadt ki azon, hogy immár nem számolhat el fűt-fát-bogarat költségként, „olyan ez, mint a háborús jegyrendszer”… Pechére, őszinte megnyilatkozását fölvette egy kandi kamera és azonnal országos botrány lett belőle, nem utolsósorban azért is, mert az illető amúgy milliomos. A konzervatív párt vezetője, David Cameron azonnal elhatárolódott párttársától, néhány nappal később megvonta tőle a parlamenti képviselőséget, és lehet, hogy a pártból is kizárják. Ami azt mutatja, hogy hülyék, gazemberek, gátlástalan csalók az angol rendszerben is igyekeznek boldogulni, de a rendszer nem nekik kedvez. Azt mondják, gentleman az, aki akkor is betartja a szabályokat, ha nem ismeri őket. Vajon mifelénk hány gentlemant mondhat magáénak az elit? Rendes emberek persze vannak, csak nem látszanak. Mert a mi rendszerünk nem nekik kedvez. A „mi’ rendszerünk? Inkább a „ti” rendszeretek – gondolom, és zuhanok bele abba a szakadékba, amiből nem látom a kilábalást. 803
NV09-9.p65
803
2009.09.11., 12:49
Az én rendszerem sokkal inkább az angol lenne, de hát nem lehet az enyém, mert nekem nem az adatott. Én ide vagyok beverve, mint egy rozsdás szög. Ide – így hívják azt az egyutcás falucskát Exeter mellett Devonban, ahol első angliai utunk alkalmával kikötöttem Ágival és Erzsivel, és ahol legboldogabb közös esztendőnket töltöttük el immár lassan egy negyedszázada. Ágiból angol filozófiatanár lett, Erzsi a BBC munkatársaként ment nyugdíjba és most valahol Afrikában tanít egy jótékonysági szervezet iskolájában. Ide vonzott bennünket, de nekem mégis vissza kellett jönnöm ide. Miért? Hát erre, ha egyáltalán, csak transzcendens válasz adható.
Oriana Fallaci Saigonban.
NV09-9.p65
804
2009.09.11., 12:49
LACKFI JÁNOS
Baudelaire-szerviz
Ha műszaki ember impozáns, új gépezetet lát, szinte ég a vágytól, hogy szétkaphassa. Hiszen teljes szépségét az ő szemében akkor nyeri el, amikor diribdarabra szedve hever ott, zseniális miszlikei beterítik a padlót. Ilyen lelkesedéssel boncol a vérbeli vadász is, latolja a gereznát, taksálja a tiszta húsokat, óvatosan bújtatja ki testszövet-burkaikból a hófehér csontokat, eljövendő húslevesek alapanyagait. Minden efféle boncolás egyszerre emlékeztet egy mű halhatatlanságára és halandóságára csakúgy, mint saját halandóságunkra és a művekben tovább élő ember illuzórikus, de kétségtelenül létező öröklétére. Épp csak mintha az irodalom esetében ódzkodnánk az efféle boncolástól. Pedig mondjuk Baudelaire valami módon kora sebészének gondolta magát, és éppen a neuralgikus gócokba metszett bele, roppant kedvvel és némi önkínzó szenvedéllyel fakasztva ki egyes tályogokat. Miért ne vághatnánk hát bele szikénket műveibe, vagy, alkalmazzunk illedelmesebb hasonlatot, bár ő nem ezt akarná: csavarozhatnánk szét A romlás virágait, amúgy kegyeletképpen? Nosza, szereljünk egy kis Baudelaire-t! A szervizelést sajnos a címnél kell kezdeni. Ez megkerülhetetlen. Mint minden értelmezésnél, itt is kénytelenek vagyunk a fordítás keskeny ösvényén keresztülmenni. Nem is olyan rossz kényszerűség ez, hiszen ahogy Illyés mondta: akkor értek csak meg egy verset igazán, ha már lefordítottam. Fordítóként ezt tapasztaltam jó néhány ízben magam is. A szavak bokrai közül ilyenkor nem sejtett jelentésárnyalatok sompolyognak elő. Szerelőaknából nézve a vers szerkezete egész bámulatos titkokat, összefüggéseket árul el. Úgyhogy a Baudelaire-versek és Baudelaire-rögeszmék elemzésekor célszerű mindannyiszor segítségül hívni nemcsak az eredetit, hanem a különböző fordításokban rejlő értelmezéseket is. A kötet magyar címének kérdése vitatott, eldöntetlen, és azt hiszem, gyakorlatilag eldönthetetlen kérdés. „A francia cím értelmét a magyar jól megközelíti, de nem fedi, nem fedheti egészen. A »mal« szónak nincs a nyelvünkben igazi ekvivalense. Mint jelző és főnév: egyszerre idézi a fizikai vagy metafizikai rosszat, az anyagi vagy testi bajt, a betegséget, a kárt, nehézsé805
NV09-9.p65
805
2009.09.11., 12:49
get, fáradalmat, gyötrelmet, a veszteséget és a fájdalmat, az ördögit” – e szavak kíséretében teszi le voksát a legendás költő-fordító triász nevében Szabó Lőrinc a mára fogalommá vált romlás mellett. A „rossz” szó ellen ugyanő azt vetette: „a főnevesített jelző, legalább ebben az esetben, nem hat természetesen”. Az egyik úttörő fordító, György Oszkár, mégis A Rossz virágai címet választja kötete élére. A szintén élen járó Térey Sándor és Franyó Zoltán, a kérdést ügyesen (?) megkerülve, változatlanul hagyja kötete élén az amúgy is legendává lett francia címet. Szini Gyula nem túl szerencsésen még a Bajvirágok változatot is felveti egy a Nyugat hasábjain megjelent cikkében. Ennyi erővel természetesen a Fájvirágok vagy Kórvirágok változat is felmerülhetne… „Tudom, a fájdalom az egyetlen nemesség” – visszhangozza maga a szerző Tornai József hangján (Áldás). A betegséget, oszlást, rothadást is számtalanszor magasztalja. A nem is Baudelaire, hanem egyik barátja által adott cím telitalálatos, hiszen a szó francia konnotációi szinte végtelen számú értelmezést tesznek lehetővé. Az „avoir mal” egyszerűen fizikai fájdalmat jelent, a „faire mal” fizikai vagy pszichikai bántást, a „mal au coeur” hányingert, émelygést, s ez a kor spleenjével mutat párhuzamot. Amit különben „mal du sie`cle”-nek, vagyis a század betegségének, kórjának is neveztek. A „mal au pays” jelentése honvágy, innen pedig már csak egy lépés a szimbolisták kedvelte nosztalgia fogalma. Az „avoir du mal” annyit tesz, nagy nehezen szánja rá magát valamire az ember, az „il n’y a pas de mal” azt jelzi, nem történt semmi (rossz), a többes számú „maux” mindenféle (például társadalmi méretű) gondokat jelöl, az egyes számot pedig erkölcsi-metafizikai értelemben is használják. Ráadásul határozói értelme is van ugyanennek a szónak, s ha valami rosszkor érkezik, az „mal tombé”, ha pedig félresikerült, akkor „mal fait”. A cím kérdését persze mára már, úgy tűnik, eldöntötte az idő, hiszen a nyugatos nagyok választotta megoldás széles körben elterjedt, klasszikussá vált. Mégis, Tornai József hetven év múltán György Oszkárnak adva igazat, egyszemélyes, gigászi magyarításában, melynek átdolgozott változata nemrégen jelent meg, a karcosabb, nyersebb, idegenebb Rossz virágai mellett döntött. Érvelése meggyőző, szerinte Baudelaire elsősorban erkölcsi-teológiai értelemben használja a „mal” fogalmát. Ennyiből Bűnvirágokról is beszélhetnénk persze, de ez gyenge krimicímnek hangzik. A címbeli választással persze opciók sorozata kezdődik. Hiszen a „mal” fogalma a kötet folyamán többször is szó szerint visszatér. Megtehetjük, hogy elszánt konoksággal minden felbukkanásakor ízlésünk szerint „rossznak” vagy „romlásnak” fordítjuk a szót, s azt is, hogy igyekszünk a változó értelem nyomában csapongni. Egyik megoldás sem lehet persze tökéletes, hi806
NV09-9.p65
806
2009.09.11., 12:49
szen a túlzott rugalmasság megszünteti a referencialitást, a visszakereshetőséget, megszaggatja a műegészet beszövő szemantikai pókhálót. A túlzott merevség viszont sajnos összemossa az egyes értelmek helyi értékeit, a hangalak közös nevezőjére hozza a jelentéstanilag képlékeny fogalmat. Vegyünk csak pár példát! Már az Előszóban ezt olvassuk: „Sur l’oreiller du mal c’est Satan Trismégiste / Qui berce longuement notre esprit enchanté.” Tornai itt az értelem felé hajlik: „A bűn vánkosain a Sátán Trismegistos / ringatja elbüvölt lelkünk türelmesen.” Tóth Árpád elegánsan megkerüli a kérdést: „Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten, / A Sátán…” Pedig itt talán ritmikailag és értelmileg is lehetett volna „a Romlás vánkosán” vagy „a Rossznak vánkosán” mellett maradni. A probléma a Le Masque soraiban tér vissza. Baudelaire így kérdez a versben ábrázolt allegorikus szobor kapcsán: „Quel mal mystérieux ronge son flanc d’athle`te?”. Tornai változata: „Milyen kór eheti titkon atléta-testét?” Tóth Árpád szerint „Mily titkos bú fogán fogy az atléta-szépség?” A megoldás erőltetett, a „bú” pedig nem megoldás. Véleményem szerint pedig itt is lehetett volna következetességre törekedni, de persze csak a „romlás” fogalmával operálva, a „rossz” ez esetben hasznavehetetlen. Mondjuk „mily romlás falja fel” avagy „kezdi ki titkon atléta-testét”... A Tu mettrais l’univers… kezdetű nőgyűlölő darab „La grandeur de ce mal oů tu te crois savante” sorát a filológusi szemmel is megáldott Szabó Lőrinc így adja vissza: „A rontás, melynek úgy hiszed, tudósa, felkent / papnője vagy.” Mindössze két betű cseréjével szinte kézzelfoghatóan ugyanaz marad, és mégis áthangolódik itt a kötetcímbeli értelem. Tornai „nagy rontásról” beszél, ami a borítón szereplő „rossz” fogalma révén már kevésbé evidens. Ráadásul az utolsó előtti sorban Baudelaire „vil animal”-nak, vagyis aljas állatnak nevezi a nőt, és az „animal” szóból lehetetlen nem kihallani megint csak a „mal”-t. Tornai „tompa állata” elmegy a probléma mellett, a Szabó Lőrinc-féle „barom” viszont tartalmazza a „romlás” első szótagját. Akár ösztönös, akár tudatos megoldás, kétségkívül mestermunka. Nem kívánom végigvenni az összes kétes helyet, egy-egy ilyen részkérdésről oldalak sokaságát lehetne írni. Lássuk még a Semper eadem egyik tán feloldhatatlan gubancú fél sorát: „Vivre est un mal.” Babits szerint „élni kín”, és ez mind fordítói, mind bölcselői szemmel védhető álláspont. Ha Tornaira hallgatunk, „élni rossz”, és bizony ez is igaz olykor. Ámbár itt leginkább mégis arról van szó, hogy élni kóros és fájdalmas dolog, súlyosan károsítja testi-lelki egészségünket. A „romlás” (élni romlott dolog?, romlás az élet?) nem kielégítő megoldás. Sajnos az élet rossz oldaláról szólni is jelentősen módosítja az eredeti értelmet, bár a címhez és Baudelaire pesszimizmusához is hűséges. Mi a megoldás? Nyilván nem az, hogy az élet romlik 807
NV09-9.p65
807
2009.09.11., 12:49
avagy rosszalkodik. Pedig itt igazán fontos, talán minden eddigi helynél fontosabb lenne tükröztetni a francia szöveg központi szerepű három betűjét. Könnyű persze tét nélkül kibicelni és fejcsóválva kotorászni az úgymond eredeti értelem után, jóval könnyebb, mint fordítani. Csupán a góc bonyodalmasságát kívántam érzékeltetni. André Breton azt írja „ha valaki meggyőzne, hogy Flaubert saját bevallása szerint a Salammbôval csupán „a sárga szín érzetét kívánta kelteni”, a Bovarynéval pedig „némely pincebogarak mászta, penészes zugok színét próbálta visszaadni, s hogy egyébként minden más teljesen mellékes volt számára, ezek a végső soron teljességgel irodalmon kívüli szempontok meggyőznének jelentőségéről”. Talán ugyanilyen kiábrándítóan, ráadásul kevésbé viccesen hat, mégis kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Baudelaire kötete jelentős részben egy sorformáról, az úgynevezett alexandrinusról szól. Mégis eredjünk e tétel nyomába, mert hasznos dolgokra vezet rá bennünket. Az úgynevezett Sándor-vers lényegében a mi felező tizenkettesünk nyugatias válfaja. Középen metszetes, hat-hat osztású sor ez, a Pléiade irányzat reneszánsz költői csiszolták ki, jobbára az ő érdemük az a fajta rímváltakoztatás is, amely a klasszicista színpadon és a XIX. századi lírában elképesztő karriert futott be. A francia nyelv ily módon kiaknázott adottsága sajnos fordítói szempontból sem közömbös, vegyük hát szemügyre sebtében. Íme négy tetszés szerinti Baudelaire-sor a Le Possédé című versből: ˇ
Le soleil s’est couvert d’un crepe. Comme lui, O Lune de ma vie! emmitoufle-toi d’ombre Dors ou fume a` ton gré; sois muette, sois sombre, Et plonge tout entie`re au gouffre de l’Ennui; Fussuk át vázlatosan a francia prozódia alapjelenségeit. A tizenkettes szótagszám ugyanis csak akkor jön ki, ha az úgynevezett szóvégi néma e-ket, melyek köznapi beszélgetésben valóban némák, hangzóvá tesszük. És nem is mindig, csak ha mássalhangzó következik utánuk: ezekről mintegy visszhangként visszapattan az ö-nek ejtett fonéma, míg a magánhangzók elnyelik, meghagyják némának. Ilyenformán a „crepe”-ből „krepö”, a „Lune”-ből „lünö” lesz, a más helyzetben „fümö”-nek ejthető „fume” viszont marad röviden „füm”. A tetejébe a kettőshangzók „soi”, „toi” is csak a hagyományos magyaros ejtés szerint képződnek meg „szoá”-ként és „toá”-ként két különálló hangból, a francia itt a szóbeliséget követve diftongusként egyetlen szótaggá rántja a két hangot. Valahogy így: „szvá” és „tvá”, még inkább „szá” és ˇ
808
NV09-9.p65
808
2009.09.11., 12:49
„tá”. Mindez persze szőrözésnek tűnik, műveltebbeknek pedig tán a könyökén jön ki, hadd kössem mégis az ebet a karóhoz. Mert itt vannak ráadásul a hím- és a nőrímek. Franciául nőrím gyártható („gyártódik”) minden olyan szóból, amely néma e-re végződik, esetünkben ezt a „sombre” és az „ombre” példázza. Ilyenkor egy cseppet megint kizengetjük a mondott hangot, mintegy tizenharmadik, vagy inkább tizenkét és feledik szótagot hozva létre (ombrö-szombrö). Hímrímként pedig az összes többi szó funkcionál, ez esetben a „lui” és az „ennui”. A kétféle végződés megoszlása franciául körülbelül ötven-ötven százalék, a játéktér tehát adott. Mit kezd azonban ezzel a nálunk nem létező jelenséggel a magyar fordító? E tekintetben éppen Babitsék Fleurs du Mal-fordítása az irányadó, ez szabta meg a magyar fordítástörténet máig érvényes paradigmáját. Hogyan is csinálja Tornai? Ködzsákba bújt a nap. Mint őt, ó, életem Holdja, ma téged is hadd rejtsen párafátyol; aludj vagy füstölögj; légy zord a némaságtól, fuldokolj Unalom mély örvényeiben. A magyar hímrím-nőrím problémát most a jambikusság elvéről való körülményes magyarázatok helyett egyszerűsítsük a következőre: nézzük mindig az utolsó előtti szótagot. Ha ez hosszú, akkor nőrímről, ha rövid, hímrímről beszélünk. A nőrímes sort magyarul is megtoldjuk egy szótaggal, ám ez a szótag korántsem virtuális nyúlvány, mint a franciában, hanem jelentéssel bíró rag vagy szórészlet. Ugyanígy a sor belsejében csengő néma e-k is visszaadhatatlanok magyarul – nem is kell őket visszaadni. A fordítónak kifejezetten kapóra jön persze ez a levegősség, buborékosság (maiasan szólva afféle Milka Lufflé effektus ez), hiszen így kevesebb az egy szótagra eső jelentés. Míg az angolból magyarító haját tépi a sok kurta szó miatt, a franciás kénytelen sokszor töltelékelemekhez, mégekhez, márokhoz, ittekhez, ottokhoz, mostokhoz folyamodni, hogy kitöltse a rendelkezésre álló helyet. Tornainál ilyenek a „ma”, az „is” vagy épp a „mély”. Ráadásul így sem érhetjük utol a francia eredeti komótosságának érzetét, hiszen ott valóban jelentés nélküli, csupán hangzó funkciójú szótagokkal találkozunk. No de miért kell szolgaian reprodukálnunk például a hímrím-nőrím váltakozást, nem jó a vers tán anélkül is? Sajnos muszáj tükröznünk ezt valamiképpen, mert az ily módon létrejött ütemvariációk nemcsak saját ritmust, lüktetést adnak a soroknak, hanem jelentéssel is bírnak. Terjedelmes tanulmányok taglalják a kettősség jelentőségét Baudelaire költészetében: férfi és nő, ráció és ösztönösség, materializmus és miszticizmus, élet és halál, állat 809
NV09-9.p65
809
2009.09.11., 12:49
és ember, test és lélek, Sátán és Isten dulakodik ezekben a művekben, s ennek a viaskodásnak (is) jelképe a kétféle lejtésű-hosszúságú sorvégek egymásnak feszülése. A példáknak se szeri, se száma. Vegyük csak a Les Téne`bres-t (magyarban A sötétség) első két versszakát: itt a szomorúság sötét vermében hányódó én önnön szívét főzi meg, falja fel, miközben köröskörül az egyszerre fénylő és koromsötét szorongás öleli át. Igen, öleli, hiszen itt, ebben a tudatmélyi barlangüregben maga a megszemélyesített Éjszaka, valamiféle undok perszóna a vendéglátó (Babitsnál „zord ápolónő”, Tornainál „morcos háziasszony”). A következetesen végigvezetett formai kettősséget viszont egyetlen fordító sem adja vissza. Hiszen az első versszakban a „tristesse” (szomorúság) nőrímes, a „gai” (vidám) hímrímes sor végére került. A másodikban a „téne`bres” és a „fune`bres” (vagyis az árny és a gyász) a nőrím, a komor tudattalanságot és végzetet jelképezve, a másik póluson pedig a hímrímes „Dieu moqueur” és a „mon coeur” (a csúfolódó, gunyoros Isten és az én szíve) csendül össze, vagyis mindaz, ami a homálytól elkülönül és eleven. Ráadásul az emberi szerv és Isten egymásra rímeltetése újabb (égi-földi) kettősségre világít rá. A fordításokban mindez nemigen jelenik meg, Babits jobbnak látta például egy helyütt a „pince” „fenéktelen” voltára felhívni a figyelmet. Persze, mint már említettem, kritizálni könnyű, fordítani nehéz. Az alexandrinus használata elképesztő jelentőséggel bír Baudelaire esetében. Mivel a reneszánsz óta a francia költészet, s a tetejébe még a drámairodalom is elképesztő mennyiségű tizenkettes sort „termelt”, Baudelaire-t e hatalmas, bábeli meddőhányó tetején trónolva láthatjuk. Valami irodalmi Isten összezavarta az alexandrinust beszélők nyelvét, s ma már csak Baudelaire és néhány kortársa szavát értjük közülük. Az akkoriban lefordított, franciásított teljes Homérosz és Vergilius például mára éppoly röhejessé váltak, mint mifelénk a felező tizenkettesben „megmagyarosított” romantikus változatok. Ez ellen a beidegzett irodalmi tolvajnyelv ellen lázadt Verlaine, amikor Ars poeticájában az „impair”, a szent páratlan szótagúság kultuszát szorgalmazta. Valóban, Racine Phaedrájának fordítójaként magam is megtapasztaltam, hogy az alexandrinus-túltengéstől vészes tünetek uralkodnak el az emberen. Adott esetben túlfutott a tollam, és megírtam az eredeti négyezer sorához képest soványka, mindössze kétszáz sornyi kondenzátumot, melynek a címe Cédra lett, és amely hatványozottan tartalmazza a darabban előfordult és elő nem fordult szerelmi bonyodalmakat és hősi borzalmakat. Phaedra-fordításomat több színházban is játszották, és a színészek mindannyiszor rettegve kérdezték, mit szóltam a rengeteg rontáshoz. Azt hitték, betéve tudom a szöveget, pedig ha a hibákat észreveszem, az csak a 810
NV09-9.p65
810
2009.09.11., 12:49
tadam-tadam-tadam (szün) tadam-tadam-tadam, automatikus benső metronómjának köszönhető. Ha ők is ráállnának erre a metronómra, soha senki nem venné észre hibáikat (én sem), és a szövegtanulásban is sokkal könnyebben haladnának. Mert olyan forma ez, amelyben könnyedén és természetesen bármi elmondható, s ha nincs is értelem benne, vagy vértelen, fennmarad a vízen, mint nagy teherhajó. Észrevették, hogy ezt a mondatot alexandrinusban írtam? Tördeljük csak: Mert olyan forma ez, / amelyben könnyedén // és természetesen / bármi elmondható, // s ha nincs is értelem / benne, vagy vértelen, // fennmarad a vizen, / mint nagy teherhajó. Nos, Baudelaire fejében ott ketyegett ez az ütem, afféle elsődleges vitális ritmusként, ahogy a szívdobogás vagy a lélegzetvétel ritmusa kísér bennünket egész életen át. Sőt jelentésképző formai elem ez a javából, lássunk csak pár példát erre is. A Le Possédé utolsó négy sora így hangzik: Tout de toi m’est plaisir, morbide ou pétulant Sois ce que tu voudras, nuit noire, rouge aurore; Il n’est pas une fibre en tout mon corps tremblant Qui ne crie: O mon cher Belzébuth, je t’adore! Babits változatában: Tőled minden gyönyör, beteges vagy buja. Légy, ami vágysz: vörös hajnal, fekete éjjel, nincs bennem egy ideg, mely nem kiáltana: „Óh, drága Belzebúb, imádlak szenvedéllyel!” Itt, ha jobban megnézzük, még a kétfelé szelt sorok belsejében is van egy metszet, mégpedig pontosan középütt: „Tout de toi / m’est plaisir, // morbide ou / pétulant.” Vagyis a 6/6-os osztás 3/3/3/3-as osztássá sokszorozódik, minden sorból egy három szótagnyi oldalú négyzet állítható elő. Fordítóink mentségére legyen mondva, hogy tudatosan vagy tudattalan, de törekedtek ennek visszaadására, különösképp a leghangsúlyosabb utolsó sorban. Megint a nyelvi átváltás tökéletlenségének köszönhető, hogy az eredetileg négy darab három szótagos csoport utolsó tagja a nőrím miatt kénytelen négyesre növekedni… Megtörik a szép számvarázs, és ez sajnos kivédhetetlen. Baudelaire költői matematikája korántsem öncélú, hiszen ember és ördög, két személy vergődik itt rettenetes, szerelmes ölelésben, saját kettős, 811
NV09-9.p65
811
2009.09.11., 12:49
isteni-sátáni lénye fogságában. Ezt a küzdelmet szolgálja a két arányos negyed sort magába ölelő félsorok kettőződése. Véletlen-e, hogy éppen a biblikus hármasságra is utaló három szótagos sorrészletek sokszorozódnak itt, pont ezen a versvégen? Efféle matekozásra a tizenkettes sor nagyon is alkalmas. Hiszen tizenkettőben megvan a három, a négy, a hat, a kettő, bontható tetszés szerint, és szinte mindegyik szám bír valamiféle szimbolikus jelentőséggel. A kötet összességében mintegy száznegyven verset tartalmaz. A „mintegy” hozzávetőlegessége onnan ered, hogy nemcsak a cenzúra hagyatott ki jó néhány költeményt, hanem maga Baudelaire is szüntelenül módosítgatta a tudósan kikombinált szerkezetet, írt hozzá, kivett belőle. A magyar fordítók szeme előtt (jogos igény) leginkább az lebegett, hogy minél több szöveget tálalhassanak nekünk. Egyszóval e versmennyiség több mint kétharmada alexandrinusban íródott, ha pedig a sorok száma szerint nézzük, még elsöprőbb az arány. A tetejébe egyes vegyes sorhosszú strófák, mint például a jól ismert Egy dög, felerészt szintén alexandrinusokból állnak. Mi több, a nem tizenkettes sorok, nyolcasok, tízesek esetében is gyakran fellelhetjük az alexandrinus bújtatott lüktetését. Itt van a finoman erotikus A keret: Tízes szótagszámú soraiban sajnos sem Babits, sem Tornai nem érzékelte a mértanian szabályos négyes-hatos osztást. A négyes egyharmad, a hatos egy fél alexandrinus, és ez nem véletlen. A vers arról szól, hogy egy nő ékszerei, ruhái, amint szépségét körbefogják, olyanok, mint a képkeret, mely kizárja a valóságot, és mintegy lenyesi róla a kép mesterséges látványát, ezáltal kiemelve annak tartalmát. Mármost a lenyesés gesztusát a magyar változat nem érzékelteti, hiszen a metszet szabálytalansága elmossa az alexandrinus érzetét. Ízleljük csak a különbséget! ( – – ) Comme un beau cadre/ ajoute a` la peinture, ( – – ) Bien qu’elle soit / d’un pinceau tre`s-vanté… Itt jól látható, hogy ha minden sor elején még két szótagot illesztenénk a vershez, tökéletes alexandrinust kapnánk. Nézzük ezt Tornainál: Ahogy szép keret / ajándékoz a képnek Bármilyen / agyondicsért az ecset. Utóbbi esetben inkább a Shakespeare-szonettsorok hangulata lengi be, de éppen csak ezt a két sort. Amúgy a metszetek a lehető legvegyesebb 812
NV09-9.p65
812
2009.09.11., 12:49
elhelyezésűek, úgyhogy ez a formasejtelem is elenyészik. A keret leszabta valóság érzete már a művelt olvasóban sem támad fel Babits vagy Tornai változata olvastán. Ismétlem, eszem ágában sincs kárhoztatni a kollégákat, csupán Baudelaire ravaszságára hívnám fel a figyelmet, mellyel időnként még művelt fordítóinak is túljár az eszén. Nézzük most egy régi ismerős, az Egy dög (Une charogne) első két versszakát. Rappelez-vous l’objet que nous vîmes, mon âme, Ce beau matin d’été si doux: Au détour d’un sentier une charogne infâme Sur un lit semé de cailloux, Les jambes en l’air, comme une femme lubrique, Brulante et suant les poisons, Ouvrait d’une façon nonchalante et cynique Son ventre plein d’exhalaisons. ˇ
Épp ilyen jó barát Szabó Lőrinc fordításában: Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyu dög nyitotta, lábait cédán magasba lökve, míg izzadt méreg járta át, elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve kipárolgással telt hasát. A cezúrákra most épp csak egy pillantást vessünk. Baudelaire, a párosság kedvelője, metszettel felezte el nemcsak az alexandrinust, de a legtöbb nyolcast is. Nem csoda: a test-lélek, ember-állat, élet-halál, nő-dög, én-te kettősségek egészen szembeötlően szövik át a verset. Erre a fordítók valamivel kevesebb hangsúlyt fektettek. Fontosabb azonban most a szöveg tipográfiai elrendezése. Egyik tanítványom az internetről töltötte le a verset, és szélre zárva hozta be az órára. Ez azért volt bosszantó, mert az eredeti elrendezés bizony strófánként megismétli a földön heverő, széttárt négylábú dög külső formáját. 813
NV09-9.p65
813
2009.09.11., 12:49
Baudelaire szétszerelése azonban nem merülhet ki a formai elemek közötti kutakodásban, legalább ennyire érdekesek azok a rögeszmék és gondolatszilánkok, melyek Baudelaire itthon fájdalmasan kevéssé ismert esszéiben, tanulmányaiban, naplójegyzeteiben villannak fel, és keresztül-kasul bejárják költészetét is. (Amikor az Osiris Kiadó megkért, csinálnék egy Baudelaire-életmű-válogatást, alaposan felmértem a terepet. Egy válogatott magyar Baudelaire megjelentetése nem könnyű feladat. Sok száz oldalnyi irodalmi és művészeti kritikát kellene fordíttatni hozzá. A kiadó vissza is riadt a nemes feladattól, látván, hogy a dolog még csak felibe sincsen kész, nagytakarítást kéne tartani, pincétől a padlásig. Baudelaire ugyanis, bár „egykönyvű” szerző, jóval egykönyvűbb, mint Flaubert a Bovarynéval, komoly kritikusi szaktekintély volt képzőművészeti kritikái révén. Az évi rendes párizsi szalonok festői remegve lesték írásait, miközben az irodalmárkollégák nagy része körberöhögte őt, mint bogaras horror-költőt, s csak a nála tíz-húsz vagy még több évvel fiatalabb nemzedék körében uralkodott el a Baudelaire-bálványozás szenvedélye. [A sors iróniája, hogy ő akkorra már, harminc fölötti „vénember” létére, élből utált minden fiatalembert.] Egy rendes Baudelaireválogatás elkészültét az is nehezíti, hogy a festészeti szalonokat feldolgozó írások esetében a piktorok nagy részét már nem ismerjük, és az irodalmi kritikák tárgyául szolgáló könyvek nagy része is fellelhetetlen, így aztán bár ezeknek a kritikáknak egy-egy passzusa egészen briliáns és értékes elmélkedéseket hoz, a konkrét műveket taglaló bekezdések kulturális beágyazottság híján többnyire követhetetlenek. Ám A romlás virágai hátterének, alapanyagának vizsgálatához ez a jegyzet- és esszétömkeleg felbecsülhetetlen segédanyag.) Térjünk vissza még egy kicsit az Egy döghöz. Baudelaire számtalanszor fest agresszív képet a férfi-nő kapcsolatról. A dög-hasonlat „Igen! ilyen leszel, te nők között királynő” ennek csak egyik alakváltozata. A Duellumban párbajhoz hasonlítja a viaskodást, az Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon nekrofíliához hasonlítja a szeretkezést, a Léthe mérgezett virágként emlegeti a kedves keblét (voltaképpen méhét, csak épp tradicionális megfogalmazásban), és így tovább. Az indexre tett versek szélsőségesebbjében aztán a nő hol vámpírként szívja ki a férfi vérét, hol a férfi válik kígyóvá, és „új sebet” hasít az asszonyon, melybe aztán beleköpi mérgét. Borzongatóan kemény és provokatív vers. És hogy miféle gondolati forrásból táplálkozik? Nos, hadd idézzek a Fusées (Röppentyűk) gondolatszilánkjaiból, vagy hogy szójátékkal éljek, gondolatfüzéréből. „A szerelem leginkább kínzáshoz vagy sebészi beavatkozáshoz hasonlatos. […] A szeretőket bármily erősen eltölt814
NV09-9.p65
814
2009.09.11., 12:49
se és elbódítsa is a kölcsönös vágyakozás, egyikük mégiscsak higgadtabb vagy józanabb marad. Az a férfi vagy nő lesz tehát a sebész vagy a hóhér, a másik a páciens avagy áldozat.” Baudelaire még tovább megy személyes naplójában „A nő a dandy ellentéte. Ezért szükségképpen iszonytató. A nő éhes, és falni akar. Szomjas, és inni. Tüzel, és arra vágyik, hogy megkeféljék. Szép kis érdemek! A nő természetes, tehát förtelmes.” Innen már valóban csak egy formáló lírai mozdulat szükséges a sebző kígyó és a beszürcsölt férfiúi méreg látomásáig. Egy szép és meghökkentő esszéjében egyébként Baudelaire éppen itt veszi fel a gondolat fonalát, ugyanis a smink dicséretét zengi, mivel az műviségével elfedi az asszonyban rejlő állatot. Költőnk ostobának nevezi a púdert a természetesség jegyében kárhoztató felvilágosodás kori bölcselőket, azt állítja, a fekete és a vörös, vagyis a szemceruza és a rúzs élet és halál kútmély jelképei, meg aztán amúgy is, a smink csak a szépet szépíti meg, a rútakat nevetségessé teszi, tehát úgy mesterséges, hogy közben a természetet sem hamisítja meg. Persze Baudelaire nőgyűlölete egyetlen szelete csupán a hatalmas gyűlölettortának. Gyűlöli a kereskedelmet, mely „lényegénél fogva sátáni – írja –, a kereskedelem adok-kapokja eleve magában foglalja a mögöttes gondolatot: Többet adj vissza, mint amit kaptam.” Két bogaras gimnazista osztálytársamat hallottam utoljára ilyen fröcskölve gyalázni a büfék, s kiváltképp a vasúti büfék tulajdonosait, amiért nyilvános rablással felérő árréseket alkalmaznak. Kell az efféle kirohanásokhoz némi elemi naivság, és ennek rafinált költőnk paradox módon nem is volt híjával. Füleljünk csak bele megint a kötetindító Áldás Tornai-féle változatába: „Költőnk az ég felé, hol trón áll tiszta fényben, / boldogan nyújtja ki ájtatos karjait: / szelleme vakító villanásai szépen / a csőcselék dühét előle elfödik.” Nos, ez még vadromantika, de persze gyógyítható… Gyűlölete kevésbé racionális, amikor a belgákat köpdösi. A történet alapja, hogy a költő éppen A romlás virágai botránya miatt nemcsak hogy bíróság elé, de az ítélet folytán felnőtt fejjel vagyoni gyámság alá is került. Anyagi szorultságán enyhítendő Belgiumba indult, előadó körútra, de vagy a rossz szervezés vagy a közönség érdektelensége vagy szerzőnk mérsékelt előadói tehetsége miatt (esetleg mindhárom következtében, ez már talán sose derül ki) a körút csúfos kudarcba fulladt. Baudelaire üres termek előtt, közönytől övezve járta be az országot. Más az ilyesmin felbosszankodik, bedühödik, napokig-hetekig rosszul érzi magát, aztán elfelejti az egészet. Lamartine Victor Hugo kapcsán mondta, de ide is vág a gondolat: „képtelen vagyok megérteni, hogy táplálhat valaki magában gyűlöletet két percnél tovább”. 815
NV09-9.p65
815
2009.09.11., 12:49
Nos, Baudelaire akkora energiát fektetett eme gyűlöletébe, hogy az szédületes. Az Ammoenitates belgicae szatirikus versein túl, melyek egészen fekális színben tüntetik fel az országot, több mint kétszáz oldal bőségesen dokumentált, sűrű jegyzetet készített egy soha meg nem valósított műhöz, melynek hadd idézzem pár címváltozatát: Pucér Belgium, A röhejes főváros, Majmok fővárosa. Belgium őnála az idiotizmus szobra, „Franciaország karikatúrája”, itt mindenki elhülyül és elálmosodik, vagy már eleve is hülye volt és álmos. Belgium a vastag bukszájú, üresfejű, vadmodernista, bigott vagy ostobán materialista élőhullák hazája, lakhatatlan terep. Persze Baudelaire önmagához is könyörtelen, e jegyzetek közt felmerül benne a kétely: „Lehetséges lenne, hogy a világ számomra lakhatatlan?” A mizantrópia szűkülő alagútjában Baudelaire hol ennek, hol amannak csapódik. José-Maria Hérédia, a parnasszisták egyik ifjú mestere például egy szalonban épp csodálatát kívánta tolmácsolni a halhatatlan mester iránt, az azonban bosszúsan félrefordult: „Nem szeretem a fiatalembereket.” Harminc-egynéhány éves lehetett. Kifejtette ezt bővebben is: „Az ifjúsággal való érintkezéskor éppoly undor fakad fel bennem, mint mikor az utcán szembejön velem egy elfeledett, időközben tőzsdeügynökké vedlett gyerekkori pajtás, ki az azóta eltelt húsz-harminc évvel mit sem törődve letegez, és folyvást hasba bokszol. Egyszóval rossz társaságban érzem magam.” Ha tüzetesebben szemügyre vesszük költészetét, azt kell látnunk, a fiatalsággal szembeni ellenérzését alighanem irigység is motiválta. A romlás virágai lapjain az istenien tudatlan fiatalság és a zsenge testek valóságos kultuszával találkozunk, s mikor Tóth Árpád szóválasztásával „ős, meztelen korok emlékén csügg” a költő, valóságos himnuszt zeng a szent, ős ifjúságnak. Igaz, itt csak az emberiség kamaszkora magasztaltatik, de jelkép ide vagy oda, a dolog árulkodó. Ismeretes az a Baudelaire-prózavers, melyben a narrátor egy többemeletes párizsi bérházban lakván füttyent és int a vállán üvegtáblákat cipelő üvegesnek, mintha rendelni akarna tőle valamit. Az nagy üggyel-bajjal fölcihelődik a formátlan teherrel a szűk lépcsőházban, ám megpróbáltatásai még csak most kezdődtek. A lépcső tetején álló ál-megrendelő hatalmasat taszít rajta, úgyhogy a derék iparos nagy csörömpölés közepette legurul a földszintre. Úgy ítélve, hogy ennyi jó kevés, elbeszélőnk kimegy erkélyére, és egy virágcserepet taszít a kapun épp kilépő szegény ördög fejére. Jó, jó, ez az egyes szám első személy persze nem feltétlenül maga Baudelaire, de a kárörvendő hanghordozás az övé. Nem vagyunk messze Breton nyilatkozatától, aki szerint a par excellence szürrealista tett az lenne, ha kezünkben 816
NV09-9.p65
816
2009.09.11., 12:49
revolverrel lemennénk az utcára, és találomra a tömegbe lőnénk. Ha van a történetnek valós alapja, ha nincs, jól példázza azt az arisztokratikus világmegvetést, mely bármire képessé teszi a nekikeseredetten életunt, egyszersmind életvágyó dandyt. Aki persze más műveiben, tudom, nagyfokú együttérzést nyilvánít az élet megnyomorítottjai, alkoholisták, rosszlányok, koldusok iránt. A Fleurs du Mal szerzője apró jegyzetei fanyar és kegyetlen humorával azon égi és pokolbéli hatalmasságokat sem kíméli, akikbe ijesztő kétségbeeséssel kapaszkodik. Provokatívan jegyzi Istenről, hogy „ő az egyetlen lény, aki úgy uralkodhatik, hogy ehhez még léteznie se kell”. Nem kevésbé kihívó, amikor ezt állítja: „És vajon mi nem számít imának manapság? – Szarni is imádság, legalábbis a demokraták ezt állítják, mikor szarnak.” A brutális megfogalmazás mögött persze szójáték búvik: „prier” és „chier”, vagyis imádság és szarás között franciául két betű a különbség. Meg persze az is bizonyos, hogy a kor váltóhamisító, bordélyba járó, tobzódó képmutatói úgy fosták a kegyes dumát, mint egy-egy imamalom. Ne feledjük: mindezt ugyanaz a Baudelaire rója mérgesen, aki ugyanezen benső használatú naplójában folytonosan önfegyelemre, rendszeres imára és munkára szorítja önmagát. Erről két olyan feljegyzés között olvashatunk, amelyek egyikében adósságai megfizetését ütemezi dátumokra lebontva, a másikban viszont egy izlandi zuzmóból készülő gyógyital receptjét taglalja. Kicsit odébb a materialistákat szapulja, akik szerinte szemmel láthatóan „érdekeltek” a pokol eltörlésében, nehogy még a végén oda kerüljenek. Amikor viszont az ördög leírására kerül sor, a Himnusz a Sátánhoz című opus dicsőítő formulái köszönnek vissza: „a férfias szépség legtökéletesebb példája Sátán” – olvadozik a költő merengve. A nagy sátános ugyanakkor olyan sebzetten tökéletes vágyképeket dédelget magában, mint ez a világirodalom egyik legnagyobb versét, Az utazást idéző jegyzet: „Vajon a nyugalmas vízen szinte mozdulatlanul ringatózó hatalmas, szép hajók, munkátlan s múltidéző, robusztus, nagy hajók nem azt mondják-e néma nyelvükön: Mikor indulunk a boldogság felé?” Véletlen-e, hogy A szép hajó című vers a kedvest éppen büszke árbocosként írja le aprólékosan? Akárhogy is, az irracionális elvágyakozás itt is, ott is felüti fejét. Emlékeztetőül „Dicsőíteni a vándorlást, mindazt, amit cigány-létnek nevezhetünk, és a megsokszorozódott érzékelés zenében kifejeződő kultuszát. Lisztre hivatkozni”. Vajon jól érezné-e magát napjaink kitágult, zsibongó világában, miközben más helyütt „plakátundoráról” vallott? Mindenesetre így nyilatkozik a Himnusz a Szépséghez egy sorában, Tornai sikerült változata szerint: „Mennyből jöttél-e vagy a pokolból, ki bánja.” A kötetzáró Az 817
NV09-9.p65
817
2009.09.11., 12:49
utazás vége (ugyancsak Tornai verziójában) hasonló gondolatot csenget vissza „mindegy, Pokol vagy Ég fogad ott, csak kinyíljon, / ismeretlen, a te öled mélyén az Új!”. Az ismeretlen el nem érhető tartomány: addig maradhat csak meg ideálnak, amíg színről színre nem látjuk. Baudelaire nyomán Rimbaud, Gauguin, Cendrars, Claudel és Saint-John Perse is a szó legszorosabb értelmében útra kel, szellemi zarándoklatra indul: nemzedékek vágnak neki az ismeretlennek. És költészeti szirénkórusok visszhangozzák máig a szüntelen távolodás és közeledés feloldhatatlanul fájdalmas dalát.
Oriana Fallaci
NV09-9.p65
818
2009.09.11., 12:49
MEGHÍVÓ a XXIX. Költők Világtalálkozója vezetőségének és külföldi vendégeinek találkozójára 2009. sz ep 1 ór ai k ezde tt el a szep epttember 29-én 1 11 órai kezde ezdett ttel Magyar Írószövetség klubjában (Budapest, VI. ker., Bajza u. 18.) Felolvasnak: Maur us Y oung, a World Academy of Arts and Culture Maurus Young, Párizsban élő kínai elnöke, Ger main Dr oogenbr oodt (belga–spanyol) a szervezet Germain Droogenbr oogenbroodt főtitkára, Milan Richt er (szlovák) alelnök, Richter Er nes ahan (argentin–izraeli) Ernes nestto K Kahan Béke Nobel-díjas alelnök, Mend-Oo yo, a Mongol Kulturális és Költészeti Akadémia Mend-Ooy elnöke, Yu Hsi, a Tajvani Költészeti Társaság elnöke. „Ázsia mosolya” – Két fiatal tajvani előadóművész Kuo Min-Chin (guzheng) és Hsu Man-Ni (fuvola) kiskoncertje a magyar írók tiszteletére.
NV09-9.p65
819
2009.09.11., 12:49
KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 7200 Ft
AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak
ASÁG T AGJ AI A BARÁ TI T ÁRS GJAI BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG TA ING YEN KAP JÁK A N A G YVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA
A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003
Kérésre csekket küldünk! Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.
NV09-9.p65
821
2009.09.11., 12:49
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV09-9.p65
822
2009.09.11., 12:49