Szerkesztette: Csontos Péter

“Jézus Krisztus szerint – A gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy véka alá rejtsék, hanem azért, hogy fényeskedjen. Így van ez az újsággal is. Az újság is egy égõ gyertya.”

(Sértõ Kálmán)

Szerkesztette:

Csontos Péter

A SÉRTÔ KÁLMÁN EMLÉKTÁRSASÁG KIADÁSA Budapest 2006

© 2006 Csontos Péter

Sértõ Kálmán születésének 95. évfordulójára

Borítóterv Dobszay Károly

SÉRTÔ KÁLMÁN EMLÉKTÁRSASÁG Csontos Péter, 1073 Budapest, Osvát u. 11.

Csontos Péter:

Sértõ rekviem Vannak kézenfekvõ dolgok, amiket az ember mégsem tesz meg. A mindennapok rohanásában elkerüli figyelmét az, ami nyilvánvaló. Bár jórészt ismerem Sértõ Kálmán magyar költõ életmûvét, küzdelmes, viszontagságos életét – holtában is hû, nagy tisztelõje vagyok –, mégis csak nemrég jutott az eszembe, hogy sírját meg kellene keresni a Kerepesi temetõben. Gellért Vilmos barátja, költõtársa könyvébõl (is) tudjuk (Sértõ Kálmán élete – Regényes életrajz 1941), hogy a nagy magyar poétát a Kerepesi, ma Fiumei-úti sírkertben helyezték végsõ nyugalomra. Itt alussza örök álmát, várva magyar népe feltámadását. A sors véletlene hozta – nem tudatos elhatározás –, hogy egy nappal Sértõ Kálmán születésének 88. évfordulója után kerestem fel a Nemzeti Pantheont, a volt Mezõ Imre (!) úton, 1998. szeptember 30-án. Elõször a temetõ irodájában érdeklõdtem Sértõ Kálmán sírhelye felõl. Mondják meg, hol lelhetném fel? A készséges, udvarias alkalmazott – szimpatikus úriasszony – némi keresgélés, a temetõi fõkönyv (halotti anyakönyv) tanulmányozása után, elõvett a kartotékrendszer közül egy jelentéktelen, szürke, közönséges kis kartonlapot. Ténykedése közben kérdezte, hogy: – védett volt-e a sír? – Na, most majd mindjárt kiderül – válaszoltam szívdobogva, kétségek között, mert magam sem bíztam benne, hogy a nemzetiszocialistának elkönyvelt költõ porhüvelye megúszhatta békében, háborítatlanul az 1945tel ránkszakadó embertelenséget. A Rákosi-Kádár nevével fémjelzett szörnyû kommunista rémséget. Csodák csodája – Isten gondviselése lehet benne –, Sértõ Kálmán sírja épségben megvan! Nagy kõ gördült le a szívemrõl. Egész lényemet átjárta az öröm, nemsokára tiszteleghetem, fõt hajthatok a sírhantja elõtt. A hölgy közölte velem, hogy a költõ földi maradványai a temetõ egyik legtávolabbi sarkában pihennek, az 50/1 parcellában a 3. sor 23. sírjában. Olvasom a kis kartonlapon a költõ személyi adatait: „Név: Sértõ Kálmán. Foglalkozása: író, költõ. Születési hely: Bisse. Dátum: 1910. X. 29. Elhalálozási hely: Gyalu. Dátum: 1941. VI. 16. Nyugvóhely: 50/1 parc. 3. sor 23. sírszám. Áthelyezés: –. Síremlék leírása: hantolt sír fejfával. Élet-

7

rajzi adatok: Irodalmi Lexikon 56 MÉL 622 II. Sírgondozás: –. Tanács: – . Szerv: –. Család: –. Hozzátartozó neve, címe, telefon: –.” Az utóbbi rovatok kitöltetlenek, üresek. Sértõ Kálmán sírjának a mai Magyarországon nincs gazdája! Szegény Sértõ Kálmán, jól elbánt veled az élet! Az Irodalmi Lexikon(ok) alapján beírt adatok sora téves. A szócikk írók, lexikon szerkesztõk vagy felületesek, vagy tudatosan megtévesztõk. Az elírt életrajzi adatokon kívül például „Aranykenyér” címû verseskötetét következetesen, több köteten keresztül „Aranykapu”-ra ferdítik. Vajon hol járhatott a tudományos marxisták, lektorok szeme és figyelme? Sértõ Kálmán – a kegyeletsértõ, hamis adatokat sürgõsen felejtsük el (!) – 1910. szeptember 29-én, Mihály napon született, Baranya megyében a Siklósi járásban, Bissén. Elhunyt Kolozs megyében, a Kolozsvár melletti Gyalu községben 1941. június 15-én. Ott, ahol a súlyosan beteg költõ gyógyulását hiába remélte. Sértõ Kálmán élete dióhéjban: Szegény paraszti szülõk kései, harmadik fiúgyermeke. Csak öt elemi osztályt végzett. A korabeli általános iskolában már verselt. Tizenkétéves kora körül napszámba járt. A szokásos falusi munkák mellett, dolgozott bányában, építõiparban is. A munkás évek után négy éves önkéntes katonai szolgálat következett. 1932-ben több száz versével a hóna alatt, elindult szülõfalujából Budapestre. Elszánt akarattal, mûvészi öntudattal, hogy alkotásaival a fõvárost meghódítsa, bevegye. Itt sajnos felfedezõi, mecénásai, mentorai, irodalmi szárnyra bocsátói, szinte kivétel nélkül mind magyartalanok voltak. Olyanok, mint például a mûvészpártoló, irodalmi mûkedvelõ Hartvany-Deutsch Lajos báró vagy Klár Zoltán a Társadalmunk c. folyóirat hírhedt szerkesztõje. Sértõ magánéletén, irodalmi pályáján, munkásságán sokat rontott ez a belterjes, liberális, kozmopolita, gyökértelen, hazátlan társaság. Ezek uszályából csak hat év kínkeserve után 1938-ban sikerült kiszabadulnia, nagy nehezen kivergõdnie. 1938 tavaszán csatlakozott a kor haladó mozgalmához, a Hungarista Mozgalom-hoz. Tudatos, meggyõzõdéses hungarista lett. Ezt nem tudták soha, máig sem megbocsátani neki, az ellenérdekeltek magyarellenes tábora. Sértõ, egészen korán bekövetkezõ haláláig a magyar nemzeti oldal töretlen, mindenre elszánt harcosa, mûveivel nagyhatású munkatársa lett. Jóval ezren felüli versével és több száz súlyos mondanivalót, társadalmi gondokat tárgyaló cikkével elkötelezetten támogatta a magyarság, a magyar 8

nép ügyét, külsõ és belsõ ellenségeivel, elnyomóival szemben. Sértõ Kálmán nem azért vált egyik legnagyobb költõnkké, mert pálfordulásával, „köpönyegfordításával” nyilaskeresztes lett, hanem azért, mert valóban zseniális tehetség, különleges poézisú, lángeszû apostola a magyarságnak. Persze az igaz magyarság és a hungarista szellemiség nem zárja ki egymást. Sõt! Korai halálát önpusztító életmódja, nemzetéért magát égetõ, elemésztõ alapállása mellett, legyengült szervezetének ellenállásképtelensége okozta. Végül is az elhanyagolt tüdõ és gége tuberkulózis végzett vele. Kiindulva a temetõ irodájából, útvonalam a ma is mûködõ (újra üzemelõ) ravatalozó mellett visz el. Majd érintem a 43/3-as parcellát, ami uticélommal határos. Itt éppen most vesznek végsõ búcsút a rádió fiatalon, tragikus hirtelenséggel elhunyt munkatársától, Géczy Bojtár Attilától a katolikus egyház szertartása szerint. Élt 34 évet… Megállok egy percre. Elgondolkozom azon, hogy az amúgy is rövid emberi életet milyen könnyen és gyorsan el lehet veszíteni. Pillanatra bevillan az a paradoxon is, hogy az 1952-ben lezárt, „meghalt” temetõ, most újra – néhány éve – új „életre” kélt, azzal, hogy újra temetnek benne. A „meghalt” temetõ „feltámadt”… Ma, 25 évre százhúszezer forint egy sírhely. A temetési költségek nélkül… Sértõ Kálmán sírhelye annak idején négyszáz pengõt tett ki, amibõl a fõváros elöljárósága hosszas huzavona után száz pengõ költséget magára átvállalt. Ennyire értékelte, érdemesítette a város halott, nagy magyar költõ fiát… Vajon a mostani fõváros, fõvárosi vezetése mennyire értékelné, értékeli Sértõ Kálmánt? Mindjárt kiderül. Látni fogjuk. Tanácstalanul, már-már elkeseredve téblábolok a 50/1 parcella sarkánál. A mindent elborító gaz, a pusztulás látványa, a lerobbant elhanyagoltság erõsen mellbe vág. Minden az Új Köztemetõ egykori dögtemetõjét idézi, a 298-as, 301-es parcellák rémképét, környékét, ahol az 1945-ös és 1956-os megtorlások áldozatait kaparták el, szinte a kutyánál is méltatlanabb módon. Ez itt azonban mégis egy polgári temetõ korábban rendezett, oszlásnak induló arca. Még örülnünk kell, hogy a parcella és benne a sírok valamilyen csoda folytán épségben megmaradtak. A térségen, a köveken csak az idõk jártak el, fogtak ki rajta. A temetõ 1952-es bezárása után ugyanis a sírkert jórészét feltehetõleg „fel- beszántották”, a sírokat szanálták, felszámolták a Rákosi-Kádár korabeli „elvtársak”. A szemüket bántó síremlékeket, ártalmatlan halottakat eltüntették, a 9

sírokat „kigyomlálták”, helyüket „sóval” behintették. Azért, hogy szellemükön kívül még az emlékük se bántsa, háborítsa – látványuk ne izgassa –, a magyarirtó, nemzetáruló gyilkosok idegzetét és kedélyét. Az is igaz – mentségükre legyen mondva –, hogy kellett a hely, a tágas tér az új „Munkásmozgalmi Pantheon”-nak, a haza kommunista sírásóinak „piramisához”. A magyar népnek a temetõben is átírták történetét… Elkeseredetten, vagy harmadszor is megpróbálok behatolni az elõttem elterülõ rengetegbe, bozótosba, amely sûrû buja növényzetével, a csenevész fák sûrûjével, lehullt korhadó ágaival szüntelenül elrekeszti mozgásomat, utamat állja. Reménytelen a próbálkozás, a további kísérlet erõltetése hasztalan. Belátom, hogy célt nem érek vele. Feladom és csüggedten körüljárom a viszonylag kis földszigetet, parcellát, egyszer-kétszer. Mígnem váratlan intuíciómnak engedve hirtelen letérek az útról. Az erdõrengeteg szélén, közel az úthoz, szembeötlik a név, a fejfa: „Itt nyugszik Sértõ Kálmán 1910-1941 Béke poraira”. A hirtelen találkozás, a helyszín, a miliõ egészen valószínûtlen. Hát mégis megvagy! Állok a sír elõtt az õszi avarszõnyegen. A közelben beomlott vagy exhumált sírok. Ledöntött, leomlott 1941-es, ’42-es síremlékek, sírkövek. A Sértõ Kálmán melletti sírhely is pont ilyen. A gödör üres. Talán épp ennek a porából, porhanyó földjébõl emeltek nemrég új sírhantot a költõ fölibe?… Szemmel láthatólag a fejfa nem eredeti. Az elsõt, amit fölébe helyeztek, feltehetõleg már elpusztította az enyészet. Az is lehet, hogy a jelt kihúzták ismeretlen kezek... Mint céloztam rá, az ötvenes-hatvanas évek nem járhattak el a temetõ felett nyomtalanul… Nézem Sértõ Kálmán sírját. A leghûbb ápolónõ, a magyar anyaföld rögjeibõl emelt magyar kápolnát, katedrálist, egyszerû sírhantját. Az egész környéket elborítják a burjánzó borostyán levelek, amelyek szelíd óvatossággal felkúsznak, felfutnak sírdombjára és féltõn, vigyázva takarják be az életében sokat fázó, fagyoskodó költõt. Fû nem nõ a síron, amit legelõ báránykák megehetnének…, ami Sértõ egyik látomásos versében, mint végsõ óhaj jelenik meg. Még ennyi sem adatott meg neki. A rendezetlen, lepusztult környezet, az õszi lehangoltság monoton egyhangúsága után, üde színfolt ugrik a szemembe. Tekintetem a földrõl felfelé emelve egyszerre csak megakad a fejfa „nyakán” rögzített, reá kötött nemzetiszínû szalagon. Hát mégsem fajult el teljesen a magyar vér, jelzi, hirdeti a kis színes szövetdarab, amit ismeretlen, áldott, gondos kéz készített. 10

11

Most fedezem fel, most látom a sírhantra helyezett, félbevágott mûanyag flakont, amiben talán nem olyan régen illatos, friss virág lehetett. Most üres, csak esõ-vízzel terhes… Kiöntöm. A magyar színfolt ellenére is az összkép elkeserítõ, teljesen lehangoló. Mivé lettél, hova jutottál Sértõ Kálmán? Mivé lettél, hova jutottál szegény magyarság? Milyen jövõje van, lehet annak a népnek, amely nem tiszteli a múltját? Nem tiszteli nagyjaink szellemét, nem ápolja óriásaink emlékét. Állok Sértõ Kálmán sírja elõtt, amire nem jutott egy szál virág sem a hálás magyar utókortól és felidézem a temetést. Bizonyságul arra, hogy hajdanán volt másmilyen magyarság is. Idézem Gellért Vilmos: Sértõ Kálmán élete c. könyvének vonatkozó részét: „… Szombaton délelõtt 10 órakor ott állt már teljes gyászpompában a költõ ravatala a Kerepesi-úti ravatalozóházban s a halott költõ barna koporsója mellett a Nyilaskeresztes Párt és a Turul Szövetség tagjai álltak díszõrséget. Délután négy óra tájban már nagy emberáradat indult a temetõ felé, legtöbben zöld ingben. Kivonult Ostián Antal budapesti párt-fõkerületvezetõ irányítása mellett a rendet fenntartó egyenruhás rendezõség, mintegy ezer taggal. A rendõrség ezúttal is megerõsített õrséget vezényelt ki a temetõbe. Öt óra elõtt már olyan hatalmas tömeg lepte el a temetõt, aminõhöz hasonlót csak Gömbös Gyula halálakor láttunk. (Gömbös Gyula nagy magyar fajvédõ, miniszterelnök síremlékét, a monumentális lovasszobrot a cionbolsevisták megsemmisítették. Gömbös Gyula hamvai a család még élõ tagjai vagy ismeretlen tisztelõi jóvoltából, most egyszerû szürkés-kék márványlap alatt nyugszanak, az „árkádsor” mellett, a 19/1 parcella 2. sorának 20. sírjában. Cs. P.) Sokezer ember szorongott a kordonok mögött, hogy utolsó Istenhozzád-ot mondhasson a költõnek. Egyszerû emberek, munkások, földmûvesek, középosztálybeliek búcsúztak a magyar föld költõjétõl s ott volt Budapest egész ifjúsága osztálykülönbség nélkül... Megható látvány volt, amikor kendõs nénik, munkából rohanó öreg munkások, fiatal diáklányok és fiúk, munkaruhás tanoncok egy-két szál egyszerû virágot szorongattak kezükben, hogy majd odadobhassák az útra, amikor utolsó földi útját teszi meg koporsójában a fiatalon elhunyt költõ. A temetési gyászszertartás öt órakor kezdõdött. Paczolay György református lelkész, Nyilaskeresztes párti országgyûlési képviselõ végezte. A budapesti Református Teológia énekkara a ’Te benned bízunk elejétõl fogva’ kezdetû zsoltárt énekelte, majd 12

Paczolay György mondott gyászbeszédet és imát. Utána megindult a menet. Száznál több koszorút vittek a kocsik. A koporsó elõtt a Nyilaskeresztes Párt és a Turul Szövetség díszszázada ment, mögötte a gyászolók, elõl a ’sánta Gizi’ (Koczán Lajosné - Szabó Gizella, Sértõ Kálmán utolsó hat évének hûséges társa. Cs. P.) talpig feketében, el-elcsukló erõs zokogással. Mellette Fiala Ferenc, majd hatos sorokban a párt országgyûlési képviselõi és a nemzetiszocialista költõk. Szálasi Ferencet Hubay Kálmán képviselte a temetésen. El lehet mondani, hogy ezen a temetésen minden ember szemében megcsillant a könny. Hullt a virág, amerre a halottaskocsi haladt és az emberek ezrei néma karlendítéssel, gyásszal, de büszke tekintettel vettek búcsút az eltávozott harcostól. A sírnál Fiala Ferenc búcsúzott Sértõ Kálmántól, majd felcsendült a cigányzenekar édes-bús magyar nótája: – Lehullott a rezgõnyárfa levele… Hulltak a rögök kopogva, dobolva a költõ koporsójára s a sír friss hantolását beborították a koszorúk és a sok virág… Így temettük el Sértõ Kálmánt, az elsõ magyar nemzetiszocialista költõt… 1941. június 21-én… Másfél hónap telt el a temetés óta… Az augusztusi nap fáradt arany-darázsként belekapaszkodik a Sashegy lombos fáiba, hogy darabig még elnézhesse tûnõ tükörképét a meleg aranyként elfolyó Dunába. Ballagunk csendben. Mellettem talpig feketében, mint egy sánta költemény, rossz lábain a szívét hozza egy asszony: a Sértõ Kálmán ’sánta Gizije’. Másfél hónapja, hogy sírba tettük zokogó áldással és búcsúzkodással a baranyai parasztgyerek, a világvárosban elégett csavargó-költõ megkínzott testét. A ’sánta Gizi’ – hogy meg ne zavarja az álmodók álmát – suttogva mondja el, hogy a száznál több koszorú már elhervadt a síron, két héttel ezelõtt járt itt a temetõben, leszedegette a koszorúk szalagjait és vitte haza nagy csomagban, hogy még a keze is megfájdult a tehertõl. – Õszre aztán rendbe hozom a sírját – mondta. Poros gesztenyefák és alázatos akácok guggolnak le az út két oldalán, mint öreg falusi ministránsok, akik testben-lélekben itt vannak az imádságnál, a Miatyánkban és az Üdvözlégyben… Elérünk a sírhoz. ’Sértõ Kálmán, élt 30 évet’. De a sírnál valami történt. Az asszony keresztet vet, és megdöbbenve néz rám. A nemrég még behorpadt, félrecsúszott, esõverte sírhalom vonalai kiegyenesedtek, gyomlált föld, viráglánc karolja át a mezõk-kertek harsány színeivel, csillogó tarka cserepek büszke karcsúsággal õrködnek a fejfa mellett s bennük frissen szedett pipacs 13

és búzavirág… Csak állunk némán. Sértõ Kálmán sírját ’ismeretlen tettesek’ rendbehozták, megápolták. Magyar ezrek és százezrek testvére nyugszik itt s a nagy családból itt jártak titokban, észrevétlenül néhányan, hogy elrendezzék a nyugalmat adó fekhelyet. – Ugye tudod, érted, Sértõ Kálmán, hogy dalod, harcod nyomán virágbaborul a jóság és a szeretet s az apró kis hajtások már készülõdnek a megálmodott magyar ünnepre? ’… Tovább kell élõknek álmodnunk, Hinni, mert készül valami, Nem járja már itt sok magyarnak Mindég a könnyét ontani. Hõs szó kell nékünk, nem hazugság, Azt üzenik a temetõk, Parancsot virágoznak nékünk A porladozó felkelõk…’ – Ezt üzented, Sértõ Kálmán, ki elmentél és mégis mindörökre itt vagy közöttünk. Csak állunk tovább a sírnál. Kérdezzük a temetõ-õröket is: ki csinálta? Nem tudják. Sok itt a friss sír, járnak körülöttük az emberek, ki tudná megmondani? Õk maguk is csak akkor vették már észre, amikor a sír ’olyan szépen rendbe volt’. Elbúcsúzunk Sértõ Kálmán sírjától s ahogy jövünk kifelé a temetõbõl megcsendül imádságos szívével a lélekharang: valakit megint temetnek. A harang cseng-bong és a költõ lelke jön velünk, ki az életbe…” Megrendülten állok Sértõ Kálmán sírjánál. Ötvenhét éve, hogy meghalt, eltemették. Elméletileg – az emberi élettartam számítása szerint – ma is élhetne. Most töltötte volna be a 88-at. Ünnepelnénk. Még itt lehetne köreinkben. Talán mégis kegyes volt hozzá az ég azzal, hogy idõ elõtt elment. A második világháborús összeomlást már nem érte meg. Nem láthatta az 1945-tel ránkszakadó sötét, kommunista korszakot. A borzalmakat, az idegen faj tobzódását, féktelen garázdálkodását, a törzsi alapon végrehajtott kegyetlen, irgalmat nem ismerõ vérbosszút. Ha túlélõ lett volna Sértõ Kálmán, bizonyára nem sokáig maradt volna az. Sorsa egy lett volna a többi mártír, jó magyar sorsával – felakasztása vagy agyonveretése után –, csontjait bevágták volna a dögtemetõ árkába. Ma is ott porladoznának az Új Köztemetõ 298-as parcellájának egyik jeltelen, kopjafával beültetett sírjában. 14

Sértõ Kálmán sírja elõtt állok, és arra gondolok, hogy idõszerû – talán a történelmünkben soha nem volt idõszerûbb – elfelejtett nagyjaink, magyarjaink, írók, költõk, mûvészek, politikusok, tudósok szellemi exhumálása. Tartozunk magunknak, a nemzeti önbecsülésünknek azzal, hogy tanulságos, küzdelmekkel teli útjukat megismerjük, mûveiket, alkotásaikat újra felfedezzük, eszméiket, elveiket, lángoló hazaszeretetüket magunkévá tegyük. A magyar élet gyökerei õ bennük kapaszkodnak és példájuk nyomán csak rajtunk múlik, hogy milyen lesz a folytatás. A szellemi exhumálás, könyvek, alkotások stb. újbóli nagy példányszámú közreadása mellett, szükséges a kései, de talán még pótolható elégtétel megadása is. Emeljünk méltó emlékmûveket nagyjainknak, de nem csak a temetõkben, hanem fõleg a köztereken, hogy példájuk figyelmeztessen, tanítson, útbaigazítson a magyar élet csillag-ösvényén, és mindig új erõt adjon a küzdelem folytatásához, szüntelen, örök meg-megújuláshoz. Legkésõbb 2000-re, Sértõ Kálmán születésének 90. évfordulójára állítsunk közadakozásból egyszerû, hozzáillõ, de méltósággalteli síremléket a költõnek. Ezzel tartozunk, nem Neki, hanem magyarérzelmû önmagunknak, mert Sértõ Kálmán és a többi hazájáért élõ és haló hõs úgyis: „… örökké ébren van, Mert tisztelõiben Sohasem aluszik…” Magyarok Vasárnapja 1999. január, Út és Cél 1999. március

Síremléket Sértõ Kálmánnak! Felkérjük mindazon Testvéreinket, akik még szívükben hordják a halhatatlan lelkû, elsõ hungarista költõóriás Sértõ Kálmán emlékét, hogy lehetôségeihez mérten támogassák elképzelésünket, miszerint 2000-re – a költõ születésének kilencvenedik évfordulójára – közadakozásból szerény, de méltó síremléket szeretnénk állítani Budapesten, a Kerepesi temetõben, ahol elhanyagolt, elfelejtett sírhantján jelenleg csak egy elkorhadt fakereszt jelzi annak az embernek végsõ nyugvóhelyét, aki utolsó leheletéig a magyarságot szolgálta. Az Út és Cél Kiadója 15

Géza Ottó:

Érik a mag (Sértõ Kálmán emlékére.) Baranyában beérett a búza. Ígérgetõen új kenyér terem. Neked mégis nem jutott mindebbõl Csak némaság, csak hideg sírverem.

Virágok alatt álmodod tovább, Hogy Hunniában érik a vetés, Magyar sorsot vállainkra venni Nem lesz örökké kínos és nehéz.

Nem énekelsz már ledõlt kévékrõl, Nem látod a baranyai dombot, Nem muzsikál a fehér házakról Szakadt húrú, mesemondó lantod.

Érik a mag! Isten meleg napja Érleli nekünk az új kenyeret, Holnapjaink remény-asztalára Felszeletelik tisztultabb kezek…

Nyugodj békében: mi majd õrködünk Baranyai fehér faluk álmán, Aztán mi is testvéreddé válunk Ott, ahol most te vagy: Sértõ Kálmán.

Gyékényesi György:

Sinka, Sértõ, Erdélyi Honnan jöttek ki mondja meg az õsanyák minden álma bennük dalra fakadt

Kenyerük a magyar ének sírt-e valaki így a Dunatájon megcsúfoltan a csillagot nézve

Az egyik pásztor a másik paraszt a harmadik mócok és magyarok késõ unokája

Vagy mindenki ezt érezte hogy õk igazak legyenek a megcsaltak ezer vágyán

A táj szólott bennük és a vér mert ez az való a teljes a minden õk azok kik megmutatták a gátak szoros világában hogy merre hömpölyög a magyar folyó 1952 16

Dobszay Károly:

Nem felejtünk! Levél Sértõ Kálmánhoz Kedves Kálmán! Engedd meg, hogy mint régi tisztelõd s egyben szintén a baranyai szõlõhegyek környékérõl elszármazott földid, megosszak Veled néhány gondolatot, amelyeket talán már csak Te érthetsz igazából. Mikor e sorokat írom, már csak néhány nap választ el bennünket a harmadik évezred küszöbétõl, melynek átlépésével végleg elhagyjuk azt a századot, amelynek valamennyien gyermekei vagyunk, amelyben életünk java lepergett. Csúnya egy század volt ez a huszadik század. És hazug! Talán a leghazugabb az összes századok közül. Maradék idõnket arra fordítjuk, hogy számadást készítünk mindenrõl, ami fontos volt, ami számít, amit esetleg még magunkkal vihetünk egy remélhetõleg kevésbé csúnya és kevésbé hazug új évszázadba, évezredbe. De hol is kezdjem Kálmán? Mióta az örök magyar sors és néhány nagyfröccs jóvoltából, félúton itt hagytad ezt a barkavirágosnak verselt életet, történt egy s más velünk, magyarokkal. Talán jobb, hogy Te ezt már csak valami mennyei kiskocsma ablakából kikukucskálva láthatod, mert amit látnál, attól bíz újra csak megszomjaznál. Cudar világ lett itt, Kálmán, olyan cudar, amire talán még Te sem gondolhattál, ha néha-néha úgy istenigazából belebúsultál a pohárba. Amiben valaha hittél, amiért harcoltál, amiért még élni akartál, mára mind-mind elkopott, felejtésre ítélt, ósdi hasztalansággá változott, amitõl korunk embere szabadulni akar, mert csak teher lenne az újabb, „magasztosabb ideálok” utáni hajszában. Hazaszeretet? Nemzeti ideálok? Becsület? Hûség? Szellemi értékek? Mind-mind szemétre való kacattá váltak. És, mi jött a helyébe? Sokkal fontosabb dolgok. A pénz lett az úr, Kálmán, amibõl neked rövid életedben sohasem jutott, mert a magyar sors valahogy úgy akarta. A pénz kormányozza a világot és nem a szellem. A pénz lett az Isten, azt kell imádni, elõtte kell hajbókolni. Vagy legalábbis azok elõtt, akiknek a kezében van. És, mit gondolsz, Kálmán, kinek a kezében van a pénz? Ugyanazoknak, akiknek mindig is a kezében volt, akik a Te rövid életedet is megkeserítették, akik sem akkor, sem késõbb soha nem ismertek könyörületet semmi és senki iránt. És ez az, ami optimizmussal tölt el bennünket. Mert aki ismeri a törté-

17

nelem menetét, az tudja: a gátlástalanság, a telhetetlenség – ha késve, ha lassan is – egyszer visszaüt. Vihar lesz itt Kálmán, olyan, amilyen még sohasem volt, mert az embernek fia mára elfeledte az isteni törvényeket, mint egykoron Szodoma és Gomora idejében, és az aranyborjú bûvölete tölti el ma is a szegényes lelkeket. Hogy miért mondom ezt most el pont Neked? Jó egy éve, hogy kigondoltuk: meg kellene keresni a sírodat. Ha még egyáltalán létezik! Megtaláltuk, Kálmán, bár a Kerepesi temetõ leggondozatlanabb, legelhagyatottabb szegletében –, de megtaláltuk! Ott, ahol évtizedek óta még talán a madár sem járt. S hogy a hálátlan utókor szégyenét valamivel tompítsuk, felvetettük, hogy közadakozásból rendbe kellene szedni és kilencvenedik születésnapodra egy egyszerû, de méltóságteljes sírkõvel megajándékozni. Úgy gondoltuk, ennyit talán megérdemelnél, ha már életedben nem sikerült rajtad a jó magyaroknak jobban segíteni. És, mit gondolsz, Kálmán, érdekel ez valakit is rajtunk kívül? A kutyát sem érdekli, barátom! És ezúttal nem is az anyagi oldalát kell nézni a dolgoknak, mert egy szerény sírkõ árát akár ketten-hárman is összedobnánk. Az a totális érdektelenség, amely a felhívásunkat követte, az már maga az erkölcsi rothadás. És ne vágj a szavamba, Kálmán, hogy mit akarunk mi itt ilyen fölösleges hülyeséggel s jobban tennénk, ha abból a pénzbõl inkább jól berúgnánk egy kocsmában, mert ha az ember már ennyire sem méltatja szellemi elõdeit és példaképeit, akkor itt már megette a fene az egészet. Akkor ne szónokoljon itt többet senki nemzeti színekbe burkolózva, és ne handabandázzon itt a magyar múlt és a magyar szellem tiszteletérõl, ápolásáról. De a legnagyobb baj, kedves Kálmán, hogy pont a magukat leghangosabban „nemzetinek” vagy „hungaristának” nevezõk voltak azok, akik erre a felhívásra még a fülük bojtját sem mozdították, nemhogy – akár így, vagy akár úgy, de legalább hozzászóltak volna a dologhoz. Fontosabb teendõk is vannak a világon. Bár – ismerve a magyarság jelenlegi elszomorító szellemi állapotát – az is lehet, hogy fogalmuk sincs a Te kilétedet illetõen. Felõlük akár a szeméttelepen is aludhatnád örök álmodat, barátom. Na meg az állítólagos tisztelõid, a verseid (már amelyik) újbóli kiadói felõl is, akiknek úgyszintén rengeteg dolga lehet, mert arra már nem tellett idejükbõl, hogy esetleg utána nézzenek: vajon ennek a „mi Kálmánunknak” megvan-e még a sírja? Fõ, hogy a könyved pénzt hoz a konyhára! Meg, hogy a neved mögé bújva magukat reklámozhatják. A többi nem az õ dolguk. 18

Hát így állunk, Kálmán, de sebaj! Csak azért is lesz sírköved, hogy egy remélhetõleg gerincesebb magyar utókor ne mondhassa ránk: az ezredforduló magyarsága már annyira elaljasult, hogy még saját halottait is a szemétben hagyja nyugodni. Lesz sírköved, Kálmán, és idõvel lesz a többi, még temetetlen magyar mártíroknak is. Mert ha csak kevesen is, de mi: nem felejtünk! Magyar Összetartás 1999.dec.-2000. jan.

Zas Lóránt:

Mások elõtt (In memoriam Sértõ Kálmán, Alföldi Géza – Dobszay Károlynak) Mások elõtt meg-nem-hajoltan, már lent fekszik a földben, holtan. Gyászold ne azt, ki élve égett: védtelent véd és mond merészet. Kinek kenyér és tej a gondja, felemelt fejjel jár pokolra. Ha ivott is, ha néha részeg, tiszta a szív, ha agy nehéz lett. És hangja, az elcsukló, mérges, szivárványt ûz és lepkét, ménest. Kinek mezõ a menny és barka, csillagos ég a ravatalja. Koporsóján a szeg, fû fénylik. Húsában féreg. Na és? Szép itt. Elmondja azt, hogy jobb lett dolga, alulról néz, mert fent van por ma. Cúgos cipõk és kényes dámák taposhatják, emléke márvány. Akik versébõl máglyát raktak: himpellér, hernyó, hitvány fajzat. 1997 19

Kilencven éve született Sértõ Kálmán 2000. szeptember 29-én Csontos Péter közíró kezdeményezésének köszönhetõen maroknyi nemzetéhez és a nemzeti gondolathoz hû magyar gyûlt össze a Kerepesi temetõ talán legelhagyottabb parcellájában, hogy megemlékezzen a magyar irodalomból egyszerûen kitagadott Sértõ Kálmán születésének kilencvenedik évfordulójáról. A koszorúzással egybekötött megemlékezésen részt vett többek között Zas Lóránt költõ, a Magyarok Vasárnapja fõszerkesztõje, Szalay Róbert, a Szittyakürt magyarországi társszerkesztõje, Medvigy Endre irodalomtörténész, a Püski kiadó által megjelentetett Sértõ-kötet szerkesztõje. A jelenleg legnemzetibb magyarországi könyvkiadó, a Gede Testvérek Bt. nevében Gede Sándor és ifj. Tompó László szerkesztõ rótta le kegyeletét. A megemlékezést Lõrincz Zsuzsanna Beáta két népdal eléneklésével és a költõ több versének elszavalásával tette színesebbé. Az alábbiakban Csontos Péter közírónak a költõ sírjánál elmondott beszédét közöljük. Csontos Péter:

Erõt érzek a temetõben Emlékbeszéd Sértõ Kálmán születésének 90. évfordulóján a Kerepesi temetõben, a költõ sírjánál Magyar Testvéreim! Sértõ Kálmán hívei, költészetének tisztelõi, szellemi örökösei, küzdelmének, igaz harcának folytatói a mában. A költõ születésének 90. évfordulóján, akik itt most egybegyûltünk, hogy sírhalma elõtt fejünket meghajtva reá emlékezve tisztelegjünk – percre megállva a rohanó világban – nem újra gyászolni, nem újra elsiratni jöttünk õt. Hanem azért vagyunk itt, hogy bizonyságot tegyünk mellette és emlékét felidézzük, szellemét megidézzük. Költõtestvérünk példaadását magunkévá tegyük. Belõle erõt, hitet, kitartást merítsünk az elkövetkezõ idõre. Mikor – vagy két esztendõvel ezelõtt – nyughelyét megtaláltuk, magunknak felfedeztük, barátaimmal elhatároztuk, hogy Neki hozzáillõ egyszerû, de méltósággalteli síremléket emelünk közadakozásból. Amit aztán nemzeti zarándokhellyé teszünk. Nos, két év elmúlt, kihullt az idõ rostáján, és most ugyanott tartunk, mint amikor szándékunkat elhatároztuk. Mint az éhes malom forgunk üresen, termékenyítõ mag, (anyagi) 20

matéria nem került a garatra, enélkül õrlünk… Szégyenünk ez! Erõtlenségünk, tehetetlenségünk, szárnyaszegett magyarságunk önkínzó, magát emésztõ tüzes szégyene ez! De nem csak a miénk! Kedves Barátaim! Nézzetek itt jól körül és lássátok mennyit ér ma a Hazának, a hivatalos Magyarországnak Sértõ Kálmán személye, irodalmi hagyatéka, magyarságért mindent vállaló odaadása, érte hadbaszálló költõi alapállása, egész mi értünk ellobbant röpke, rövid élete. Az 1990. utáni „módszerváltás” utáni hatalom birtokosai – már a harmadik garnitúra – agyonhallgatással éppenhogy megtûri sírhelyét itt a Kerepesi temetõ eldugott zugában – ebben a lerobbant parcellában – az enyészet markában, sivár, vigasztalan pusztaságban. Nemhogy emlékét feltámasztva ápolná sírját, gondozná környezetét. Távol áll tõlük, hogy sokat szenvedett népünk elõtt, az életben sokat szenvedõ költõ munkásságát, életútját a magyarság elé tárják, szentségként felmutatva szemük elé állítsák. Amint érzékelitek, látjátok, a mai magyar utókor ennyire becsüli, ennyire értékeli, ennyire tartja vérébõl eredõ megváltóját, örök vigasztalóját, gyámolát, hazáért, nemzetért síró, hadbaálló poétáját, nagy géniuszát Sértõ Kálmánt. Igaz verseit, igaz írásait, a politikai mondanivalót hagyatékának mai „gondozói”, hamisszájú sáfár kufárjai eltitkolják, elhazudják, megcsonkítják vagy egész egyszerûen meghamisítják. A Nemzet, amely múltját, történelmét, hagyományát, elõdeinek összegyûjtött szellemi kincsét, hagyatékát nem értékeli, nagyságainak kultuszát nem ápolja, nem becsüli – pusztulásra van ítélve. Az nem érdemli meg a jövõt! A múlt, jelen és jövendõ szakadatlan birkózásában, egymásra futásában a lassan múló jelen, és a sebesen érkezõ jövõ mind a régmúltak szikla szilárdságú alapjából, fundamentumából ered, építkezik. Ha a jelenlegi épület, felépítmény, a szellemi és földi haza építõkövei, megtestesítõi megtagadják, elárulják, nem vállalják a magyar talajba, rögbe mélyen beágyazott alapjukat – az azóta már elporladt, gondos kezekkel épített gránit alapzatot –, akkor bekövetkezik a nemzethalál látomása, Hungária összeomlása és romhalmaza maga alá temeti a magyar élet legutolsó csíráit is. Ezért fontos az, hogy mi most itt vagyunk. Remélem a jövõben minél többen eljövünk, itt leszünk – annak érdekében –, hogy mindannyiunk közös sírját, sírjainkat rendbetegyük. Egész nagy-magyar kulturális örökségünket, kincsünket minél többen megismerjük, megóvjuk, ha lehet gazda21

gítsuk. És utódainkba, unokáinkba tovább plántáljuk, tovább örökítsük szellemi óriásaink megbecsülését, a haza szeretetét életben maradásunkért. A városháza – 1941-ben – a költõ barátainak kifejezett óhajára, kérésére nem utalt ki díszsírhelyet Sértõ Kálmán számára a Kerepesi temetõben. Talán az Új Köztemetõben való elhantolását támogatták volna anyagilag is. Ha a hungarista testvérek nem vállalják fel Sértõ Kálmán költõtestvérük ügyét, eltemettetését, úgy ma valószínûleg porhüvelye, költészetével, teljes életmûvével együtt megsemmisült, végképp elenyészet, elveszett volna a mai utódok számára. Az ötvenötéves rabságunkban megromlott látásunk miatt, mióta ellenségeink szellemi sötétségben tartanak, eltûnt volna szemünk elõl Sértõ Kálmán teljes irodalmi hagyatéka. Sértõ Kálmán Erdélyföldön, a kolozsmegyei Gyalu községben hunyt el 1941. június 15-én, ahol nemzeti elkötelezettségû jóakarói segítségével, anyagi támogatásának köszönhetõen, a súlyos betegségeibõl való gyógyulást, felépülést a természettõl hiába remélte. Istenhez imádkozva egészsége helyreállítását hiába kérte. Ha a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom testvérei nem sietnek segítségére, holttestét nem hozzák karjaikban haza, akkor ma csontjai jeltelen, ismeretlen, idegen kéztõl bántott, beszántott, sóval felhintett, százszor meggyalázott tömegsírban, „sírgödörben”, dögkútban porladnának. Sértõ Kálmán, persze így sem járt sokkal jobban… Földi maradványát a szovjetbolsevizmus elleni kereszteshadjárat elõestéjén a nemzetiszocialista testvérek hazaszállították, hogy a háborúba készülõ magyarság illõ módon elbúcsúzhasson tõle. A kellõ végtisztességet megadja a hányatott életû, sorsú, a magyar földbe erõs gyökérzetével mélyen belekapaszkodó költõtestvérének. A városházától kialkudott, kikönyörgött, kirimánkodott száz pengõhöz másik háromszázat hozzátéve, megvásárolták a lábaink elõtt fekvõ piciny földdarabot sírhelynek. Ezt követõen pedig ugyancsak közadakozásból méltó pompával, tisztességgel eltemették. Elbúcsúztatták, a földnek viszszaadva elhantolták minden magyarok tündöklõ-sugárzású, öröklánggal izzó, örökfényû, örökös irányt mutató vezér-csillagát. Igen, hogy Sértõ Kálmánnak sírja van, hogy ide elzarándokolhatunk, szerény virágainkat letéve elgondolkodhatunk a költõ és a Haza életérõl, soráról, fátumáról, fájdalmáról, az az ezerszer, százezerszer, milliószor megátkozott Hungarista Mozgalom testvéreinek, önzetlen áldozatvállalá22

sának, munkájának köszönhetõ. A keserves kínnal összekapart, összeadott filléreknek eredménye, dicsõsége. A hungaristák mindig megbecsülték a magyar föld virágait. A magyar parasztság soraiból induló, onnan kiemelkedõ, nagyot alkotni kész fiatalokat. És a mostani kormánypárti és ellenzékpárti idegenségek, hetvenkedõ liberálisok mennyire becsülik, mennyire értékelik, mennyire tisztelik, mennyire pártfogolják a teremtõ magyar géniuszt, lángelmét? Nézzetek szét – lássátok, látjátok! Sértõ Kálmán sírjának a mai Magyarországon nincs gazdája, nincs gyámola, nincs gondnoka! Valami csoda folytán mégis, a Gondviselésnek, vagy néhány titokban cselekvõ jó magyarnak köszönhetõen a sírhely megmaradt, ránk maradt. De nincs senki ma a hazában – személy vagy hivatal –, aki vagy amely környezetét óvja, ápolja, gondozza. Szépen feldíszítse, gazdagítsa, felvirágozza. Maradt, mi volt a puszta sír… Nincs senki, aki a sír rendbehozatalával örök mementót, örök példát állítson, mutasson az erre járó mindenkori magyarok elé. Felhívja a köz figyelmét a sír lakójára. Felkeltse az érdeklõdést költészete, írásai, egész irodalmi élete, munkássága tanulmányozására. Sértõ Kálmán nagyságától, magyarságától ma is félnek, tartanak a balés jobboldali másságok. Személye, költészete ma sem kívánatos a mostani magyarkodó, nemzetiszínt magukra mázoló, majomkodó demokratáknak. Szégyenünk ez! Az egész ország szégyene ez! Ez a szégyen nemcsak a miénk! Szégyene ez a mai, magát „polgárinak” beállító államnak, kormánynak – úgy értesültem, hogy a Nemzeti Pantheon birtoka, kezelése az övék –, szégyene ez a budapesti fõvárosi vezetésnek, pártállásra való tekintet nélkül. Ez a puszta sírhely szégyene a legkülönbözõbb hivatalos és nem hivatalos irodalommal foglalkozó köröknek és társaságoknak. Szégyene ez szülõföldjének Baranya megyének. Szégyene ez szülõfalujának Bissének, amelynek évszázadok óta leghíresebb, legnevesebb, legmagyarabb szülötte: Sértõ Kálmán. A renegát, lezüllött Kisgazda miniszterelnök Nagy Ferencet természetesen nem számítva… Ez az állapot szégyene a nevében magyar: Magyar Írószövetségnek. Szégyene ez a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának. Szégyene ez miniszterének Rockenbauer Zoltánnak. A kultusztárca vezetõjének korábbi érdeklõdése, kutatási szakterülete, amire teljes elméje, figyelme irányult, a polinéz kultúra és mitológia… Ezek után ne csodálkozzunk, hogy nem tud Sértõ Kálmánról semmit. Még jobb is! Egyáltalán mi köze van ennek az embernek a magyar kultúrához? Talán annyi, hogy 23

tanulmányait a polinézekrõl Magyarországon végezte. Szégyene ez a Kulturális Minisztérium kebelében mûködõ (!), Jókai Anna Kossuth-díjas írónõ vezette – korábban 1992-94 között a Magyar Írószövetség elnöke –, Nemzeti Kegyeleti Bizottságának és még hosszan sorolhatnám, hogy még kinek a szégyene ez, de minek? Közös szégyenünk ez, mindannyiunké! Fõleg a miénk, nemzeti magyaroké. Az, hogy ilyen gyöngék, bénák, gyávák vagyunk saját, ezeréven át vérrel megtartott Hazánkban. „Ne gúnyoljátok a halottakat – a halottak erõsebbek az élõknél.” Mondották a rég letûnt korok okos emberei. Jól tudják ezt multietnikus liberálglobalistáék, internacionalistáék, kik félnek, tartanak halottainktól. Azért, mert azok erõt, vigasztalást, példát, útmutatást sugároznak, nyújtanak felénk a túlvilágról. Munkájukból, küzdelmükbõl, harcukból, életükbõl új erõt, hitet, kitartást, állhatatosságot, tántoríthatatlanságot merítünk a magyar sors jobbra fordulásához. A halottak erõsebbek az élõknél! Többé már le nem gyõzhetõk, meg nem semmisíthetõk, mert nem lehet õket meggyilkolni újra. Mûvük, életáldozatuk a honért, szent eszméik halhatatlanok. Magjuk újra kikél – hiába tapossák, hiába gyalázzák –, amit annak idején féltô gonddal elvetettek könyvben, újságban megjelenített gondolataikból, vagy alkotásban, porladó, kutya módjára elkapart csontjaikból. Belõlük, belõle támad az új magyar kikelet. Többé már nem ölhetõ meg újra Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme, Szálasi Ferenc és a többi neves, vagy névtelen hungarista, a magyarság legjobb százai, ezrei, kik mind a második világháborút lezáró könyörtelen leszámolás, törzsi vérboszszúállás áldozataivá, mártírjaivá váltak. A temetetlen holtak, Magyar Mártírok pedig a halottak birodalmában a legerõsebbek! Nekik van legtöbb joguk, legnagyobb erejük a lázongásra! „A halott, aki méltó síremlékben leli örök lakását: nem jár vissza kísérteni az élõk közé.” Tartja a régi ókori bölcsesség. És akiknek még egyszerû sír sem adatott, mint Sértõ Kálmánnak, akiktõl még az anyaföldben való megszentelt elnyugvást is elvették? Apáink, nagyapáink, magyar véreink, a temetetlen mártírjaink mit csinálnak, lelkük még meddig bolyong nyugtalanul, hazátlanul, sírtalanul? Még meddig járnak hozzánk vissza kísérteni? Addig fognak vissza-visszatérni, kísérteni az élõk közé, míg a minden embert születése jogán megilletõ végtisztességet el nem nyerik, meg nem kapják. Amíg földi elégtételt és kiengesztelést nem kapnak. Örömmel jelentem, a miniszterelnöknek jó az álma, jó az idegzete. Õt 24

nem zavarja a temetetlen magyar holtak lelke, szellemük kiengesztelésért síró kísértete. A jelenlegi, polgári miniszterelnöktõl – épp egy évvel ezelõtt – nyílt levél formájában kértem a Magyar Mártírok végtisztességének megadását, kértem megszentelt magyar földbe való méltó eltemetését. Az ország elsõ szolgája, embere, kutyába sem vette óhajomat. Milliók óhaját, a Magyar Mártírokat! Felvetésemre nem reagált, füle botját sem mozgatta. Egyenes, gerinces válaszra nem méltatta! Nem, mert õ is tudja jól, a halottak igazsága erõsebb az élõknél… A mai fenenagy demokráciában a Magyar Mártírokat nem lehet eltemetni, Budapest második világháborús védõirõl nem lehet nyilvánosan, kedvünk szerint megemlékezni. Vezérlõ csillagaink, szellem-óriásaink továbbra is meg- és kitagadottak. A magyar halott itt továbbra sem számít, áldozatvállalásuk nem ér semmit, csak a holokauszt-halottak számára jár dics, babér és glória… A magyar hõsökrõl, áldozatokról, Magyar Mártírokról még fél évszázad után is tilos a megemlékezés. Helyettük kötelezõ az idegen istenek, idegen faj holokauszt-kultuszát gyakorolni és ápolni!… „Erõt érzek a temetõben” – írja Sértõ Kálmán egyik szép versében. Mi is, akik most itt vagyunk, azért jöttünk, hogy elkövetkezõ életútunkra, hazánkért való további küzdelmünkhöz új erõt, bátorságot, kitartást merítsünk szent halottaink földi és égi kisugárzásából. Ma még maroknyi magyar áll Sértõ Kálmán sírhantjánál, a többi nagyok sírjánál, síremléke elõtt, de biztosan érzem, tudom, holnap seregek jönnek majd utánunk. Az elõbb említett versbõl idézek: „Meglátogattam egy pár embert, Kik a hant alatt csöndes holtak, Nem rég még együtt iddogáltunk, Füstöltünk, barátaim voltak. Itt rakott fészket Kosztolányi, Amott Karinthy, odébb mások, Fejfájukat a szél öleli És bûntelen õszi virágok…” Mikor a költõ ezeket a sorokat papírra rögzítette – 1939 tájékán – nem tudta, nem sejtette, hogy nem sok idõ múlva Õ is a közelükben fog örökre elpihenni. A mellettünk elterülõ parcellában – tõlünk vagy száz 25

méterre –, Kosztolányi Dezsõ földi maradványai nyugszanak. Elhunyt 1936-ban. Tõle nem sokkal távolabb Karinthy Frigyes alussza végtelenségig tartó álmát, aki 1939-ben távozott az élõk sorából. Törölték az Úr névsorából… Sértõ Kálmán itt járt, ahol most mi állunk. Ki-ki látogatott ide Õ is a Kerepesi temetõbe erõt gyûjteni, meríteni, hogy aztán tudjon, szabadjon: „…És még ezerszer néphez szólnom. Sok dolog vár rám, csak gyõzzem a Szikrázni kezdõ új erõbõl, Bölccsé vált barátaim közül Kisodródok a temetõbõl…” „A kerepesi rózsás temetõben, / Most van a nap piros lemenõben, (…)” Ezek már „Kosztolányi sírdombjánál…” c. versének kezdõ sorai, amelyek Sértõ Kálmánra is ráillenek: „…Fedetlen fõvel állok egy sír mellett, Halott, ki nem rég oly sokat jelentett. Különb csillag itt alig fénylett nála, Most földterhet tart szíve és a válla. Kosztolányi már lent hever a porban, Fészket rakott, mint cinke a bokorban, Úgy letakarták könnyek és virágok, Hogy a bánattól halálomra várok. Hát így lesz? Elmennek az ismerõsök? Porrá válnak a szegény, szelíd hõsök? Eltávoznak a békés álmú költõk? Csak évek lesznek döcögõbbek, zörgõk? Annyi virág van a holt költõ szívén, Mint verse a visszahagyottak szívén, Haldokló rózsák hervadnak fölötte, Csillog rajtuk egy özvegyasszony könnye. Pihen a lantnak tiszta pengetõje, Néma lett a szép magyar szavak õre, Megalkudott az altató halállal, Kézfogót tart az örök éjszakával…” 26

Talán saját halálának látomása, megéneklése is benne van a „Virágcsokor egy koporsóra” címû versében. Részlet: „Megkevesültünk szelíd költõk, Ásító föld szájat nyitott, Belé repültél fénylõ bogár, És megevett és megivott. A föld lakoma asztalára Került a véred és húsod, Boldogult szerencsétlen lettél, További sorsod nem tudod… (…) Az emberek szeme megszépült, ’Virág kéne rád, sok virág’. Mondja az élõ költõjéhez, Holtakor hû magyar-világ. Galambszívûnek emlegetnek, Elmúltál, nagy a sikered Talán késõi hírnevedért, Ölel magához Istened…” Mint a legnagyobb, elhivatott kevesek – huszonötéves korában – „Élet után” címû versében megközelítõ pontossággal megjövendöli közeli elmúlását, halálát. A „tûréshatáron” belül. Legnagyobb példaképéhez Petõfi Sándorhoz hasonlóan… „…Nem öregülök, vénhedt nem leszek, Örvényes bánat mélyébe veszek. Még harmincéves erõs kor elõtt Csendben szállok meg néma temetõt. (…) Virág, este és sok csillag megöl, Síromra a szél szemetet söpör…” Szegény Sértõ Kálmánnak még az sem adatott meg a sorstól, amit pedig annyira kívánt, hogy túl élje Babits Mihályt. Azt a Babitsot, aki méltán, vagy méltatlanul túl szigorúan, meg nem értõn kritizálta, bírálta költészetét. Hiányolta, kevesellte Sértõ öt elemit végzõ mûveltségét. A „Falu 27

felé” címû költeményében errõl így ír: „…Elárulom, hogy miért megyek el, Szûzi levegõ árad ott, Tán gyógyulok annyira, hogy Túlélhessem a Babitsot…” De Sértõ Kálmánt elõbb szólították ki, elõbb volt kénytelen itt hagyni ezt a siralomvölgyet, földi árnyékvilágot, mint Babits Mihály. Hiába ment, utazott az erdélyi hegyekbe – már túl késõn – kúrálni, gyógyítani önmagát. A kolozsmegyei Gyaluba már elszenderülni, örökre elpihenni, meghalni érkezett. Sértõ, 1941. június 15-én adta vissza lelkét Teremtõjének, míg Babits majd’ két hónappal élte túl és 1941. augusztus 4-én távozott, végképp lelépett Õ is a világi élet forgószínpadáról. Sértõ Kálmán még azt a csekély elégtételt sem kapta meg a Gondviseléstõl, hogy sírba „tegye” legkeményebb irodalmi ellenfelét, ítészét. Valószínõleg azért, mert rosszul, rosszért imádkozott… A halálban bizonyára megbékélt Babits Mihály síremléke innen nem messze található. A két költõ-óriás így a túlvilágon (is) könnyen át tud feleselni egymásnak… Erõt érezek a temetõben, ahogyan Sértõ Kálmán, én is szeretek ide néha napján ki-ki látogatni. Itt, a Kerepesi temetõ öreg, vénülõ fái alatt, burjánzó növényei, terebélyes bokrai közt nyugszik, várva az ítéletnapi és magyar feltámadást a letûnt korok, évtizedek számtalan nagyja. Csupán néhány magyar fajvédõt említek, a teljesség igénye nélkül. Itt pihen, itt talált végsõ menedéket; itt rakott fészket: Istóczy Gyõzõ, Gömbös Gyula, Bartha Miklós, Szabó Dezsõ, Perényi Zsigmond báró, vagy a Hitvallás, magyar hiszekegy versének szerzõje Papp-Váry Elemérné – Sziklay Szeréna. A halhatatlan költõtársak közül itt fekszik Sértõ másik nagy ideálja – Petõfi után – Ady Endre, és az általa ugyancsak sokra tartott József Attila. Az utóbbiak talán egyetemlegesebbek, mint a szívünkhöz közelebb álló elõbb említettek. Feltehetõleg Gömbös Gyula egykori honvédelmi miniszterrel való találkozását, ismeretségét eleveníti fel Sértõ Kálmán „Érdekes” címû versében. A költõ még katona korában találkozott Gömbössel. A vasútállomásról a pécsi kaszárnyába bekísérte a szemleúton járó minisztert. 28

„Érdekes, hogy eszemet tudom, Ötödik elemitõl fogva, – Faluért sírok, jutalmam az, Hogy én lettem a falurossza, Beszéltem már miniszterrel, Barátibban, mint János bá’-val, Vagy a szekérrõl földre ganét Fütyülve villázó komámmal… Érdekes, hogy senki sem vagyok A fajtám, a népem szemében, Még a kutyák is megugatnak, Falu porában, õszi szélben. (…) Diadalkapu, bandérium, A mocskos porba rózsát szórnak. Ha meghalok, majd kibékülök A néppel, kire nem haragszom, Majd éljenezne még a szamár, Még zokogna is, de már alszom…” Hej de sok mai író, költõ, alkotó elmondhatná, elsírhatná ugyanezt! A „Temetõben” címû versében Sértõ Kálmán megemlékezik az innen ugyancsak nem túl messzire nyugvó Lábass Juci korabeli operettszínésznõrõl. Lábass Juci 1933-ban, aránylag fiatalon, 37 évesen hunyt el. „…Egy színésznõ sírkövénél állok, Homlokomig érnek a virágok. Lábass Juci – olvasom az írást, Alig tudok elfojtani sírást. Körülöttem kihûlt nõk alusznak, Lelkeik már égtengerben úsznak, Pihennek itt csodás diáklányok, Tervek, eszmék, álmok és irányok. Ide kívánkozok most már én is, Ide hajszol élet, sorspribék is. (…)” „Tél elõtt” címû költeményének záró gondolataival, szép soraival feje29

zem be Reá való megemlékezésemet. Azért is, mert mi is megint tél elõtt állunk. Azért is, mert fájdalmasan, kilátástalanul messzi ködbe sejlik, kilátástalan távolságban van még tõlünk az egyszer bizonyosan elérkezõ, ránk köszöntõ, szabadító magyar tavasz… „…Tél elõtt hiszem, hogy a télben Gondolkozásra lesz idõ, Tavaszra minden kis zeg-zugból A magyar elme tör elõ. Még harc nélkül is gyõz a magyar, Még bronzos öklöt sem szorít, Ezer évének árnyékában Kuruzslók helye nincsen itt… Rózsától annyit különbözök, Hogy rózsánál csúnyább vagyok, Az én kertésztem a magyar gond, Szellemi számadást tudok. Mégis az ész nélküli rózsák Együtt halnak meg most velem, Csak nékem lesz a nagy magyar gond Halálban is a kenyerem…” Kedves Barátaim! A Hazából, fészkébõl kitúrt, kilökött, kiûzött Magyar Testvéreim! Vigyétek az országba, a Nagyhazába – amerre csak jártok-keltek – vigyétek magatokkal, szívetekbe zárva Sértõ Kálmán költõtestvérünk nekünk irányt szabó csodálatos emlékét. Ôrizzétek meg továbbra is eszmeiségét, a népért, hazáért kiálló, lázadó szent szellemiségét. Törhetetlen, tántoríthatatlan hûségét, a végsõkig való kitartását fajtánkhoz, a magyarsághoz. Vigyétek magatokkal az örömhírt messze, szét a hetedik határig és azon is túl. Hirdesse bátran, nyíltan mindegyikõtök: magyar – a magyarnak, hogy voltunk, vagyunk, leszünk!… Budapest, 2000. szeptember 29-én. Magyar Összetartás 2000. okt.-nov., Magyarok Vasárnapja 2001. március

30

Sértõ Kálmán és Fiala Ferenc

31

Csontos Péter:

Ma hatvan éve… (Nemzeti Sírkert, 2001. június 15-én) Mottó: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?…” (Babits) Kedves Barátaim! Köszönöm, hogy eljöttetek erre a megemlékezésre. Ma hatvan éve halt meg Sértõ Kálmán, a magyar föld és a magyar nép egyik leghûségesebb költõje. Hatvan éve, hogy fizikai valójában nincs jelen, de a versei, novellái, politikai írásai által kimondott igazsága, éles és tiszta meglátásai közkincsünkké váltak, örökké velünk maradnak. A test elpihent a Kerepesi temetõ szelíd sírhantja alatt, a szent magyar anyaföldben, de a lélek, a szellem most is halhatatlan. Gondolatai tovább hatnak, tovább munkálkodnak a hátramaradottakban. És hatni is fognak a nemzeti gondolat jegyében mindaddig, amíg egy igaz magyar is marad, él a Kárpátokba foglalt hazában. Sértõ Kálmán 1910. szeptember 29-én jött világra a Baranya megyei Bissén, elhunyt a Kolozs megyei Gyalu községben, 1941. június 15-én. Két végpont: születés és halál, kezdet és vég; két állomás: Bisse és Gyalu. Ami közte van, az egy ember, Sértõ Kálmán élete, sorsa, kálváriás útja. Sértõ Kálmán életében kicsit benne van, mint cseppben a tenger, a huszadik századi magyarság tragédiája, magárahagyottsága, elárvultsága és elárulása. A magyarság és Sértõ Kálmán életútja, kereszthordozása, vagy harminc szûk esztendeig páthuzamosan együtt fut. A népi, paraszti származású Sértõ költõi indulása, befutott pályája nem egyedülálló a magyar irodalomban. Rokonítható a kor másik két nagy lírikusával: Erdélyi Józseffel és Sinka Istvánnal. Röviddel Sértõ csillagának kihunyta után jelent meg egy versantológia „Három csillag” címen, mely tartalmazza mindhármuk mûvészetének gyöngyszemeit. A Sértõ, Sinka, Erdélyi triász azóta már fogalommá nemesedett. Sértõ Kálmán kora gyermekségében lett a szépség, a magyar versek barátja. Kis-iskolásként a tízóraiját cserélte el Petõfi Sándor összes költeményeire. A versek, az irodalom megszerettetésében feltehetõleg döntõ szerepet játszott Sértõ két idõsebb bátyja. A nálánál jóval korosabb Ferenc és Jenõ. Ôk adták Kálmán öccsüknek az elsõ ihletõ olvasmányokat.

32

Tulajdonképpen õk indították el akaratlanul a költõi pályán. Õk szabták meg számára a költõi alapállást, irányultságot. Ami azután elkísérte Sértõt egész életén át, s aminek summája az, hogy „a néppel tûzön, vízen át!” Mindezek ellenére, mindezek dacára – mint manapság is sokan, irodalmi szegénylegények, sarlatánok állítják – Sértõ nem volt népi-, parasztköltõ. Nemzetiszocialista elkötelezettsége miatt, nem volt harmadik utas sem. Csak egyszerûen költõ. Magyar költõ. Sértõ Kálmán verseivel soha nem politizált, ami a napi politikai, pártpolitikai csatározásokat illeti. Ezekbõl tudatosan, vagy ösztönösen, de jó érzékkel kimaradt. Viszont nem vitatható, hogy élete alkonyán a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom egyik legelkötelezettebb híve, tagja, harcosa volt. Ez az oka, hogy mûvei szinte máig indexen szerepelnek. Eme tény, tény marad, bárhogy is fájjon ez a mai harmadikutas széplelkeknek, vagy népfrontba rekedt, szédült, szorult kortársainknak. „Nékem pedig, ha meghalok, tûzzenek kihûlt szívem fölé egy nyilaskeresztet…” – írja végrendeletében. E szép jelvényt, szimbólumot, Szent László keresztjét nem kellett rátûzni, mert Sértõ 1938-as köpönyegfordításától kezdve, egész élete végéig viselte. Soha le nem tette az önként magára vállalt magyar keresztet. Akárcsak Krisztus Urunk hordta a maga keresztjét! Az akkori és a mai kor sajnos sok tekintetben kísértetiesen azonos. Ez nem is lehet másként, mert aki nem tanul a történelembõl, az büntetésbõl arra kényszerül, hogy újra átélje azt! A kérdések kérdése, a tabuk tabuja: a zsidókérdés ma is él, elevenünkbe, magyar mivoltunkba vág! Azért, mert a második világháború a nemzeti erõk történelmi megsemmisülésével végzõdött; így a mindkét fél számára megnyugtató megoldás, a kérdés feloldása, tisztázása máig elmaradt. A „rendszerváltás” kezdetén volt Csurka Istvánnak egy elhíresült mondása, miszerint: még sok idõnek kell eltelnie addig, amíg magyarnak magyar lesz az ellenzéke a Parlament padjaiban is. Ma ott tartunk, odáig jutottunk, hogy édes hazánkban a magyar már nem tétel, nem oszt, nem szoroz, végérvényesen le van írva! A nevében megmaradt magyar hazában ma zsidónak zsidó az ellenzéke! Az álnemzeti, kaméleon Fidesz-MPP és a kihullt szõrû, koszos, öreg róka MSZP marakodik, civódik azon a megmaradt koncon, amit Magyarországnak hívnak. Izrael harcol Judea ellen, a jelek szerint! Mi pedig elárvult, elgyengült, fogyásnak indult szegény magyarok, mint történelmünk során oly sokszor, két pogány közt egy hazáért vívjuk kilátástalan, reménytelen végvári utóvédharcainkat. Jórészt egyenként, külön-külön hadakozva, ahelyett, hogy 33

összefognánk, összetartanánk. Ennek hiányában könnyen elbánnak velünk. Izrael és Judea pedig egymással van elfoglalva, harcolnak acsarogva, mert a magyarság lélekszámát, erejét tekintve, már nem számít semminek se! Ne tévesszen meg senkit a Fidesz-Magyar Polgári Párt szirénhangja, aminek eszmeiségét jól szemlélteti a „magyar” narancs… Az egyre jobban besárguló narancs hívei, hol a Liberális Internacionáléban, hol az európai Néppártok táborában találhatók, attól függõen, melyik a kifizetõdõbb… Orbán Viktor és társasága: a Szájerek, Áderek, Rockembauerek, Deutschok álszenteskedve, ostyába csomagolva adják be nemzetünknek a keserû pirulát, hogy torkunkat megszakasszák vele! Ugyanazt teszik velünk, mint korábban Kun Béláék, Rákosi Mátyásék, Kádár Jánosék, csak más formában! Orbánék a NATO, Európai Unió, a globalizáció, a multinacionalizmus eszközei, kiszolgálói, fizetett ügynökei, a nemzetközi zsidó nagytõke marionettjei. Az általuk adagolt mérget Horn-Bokrosék már nagy dózisban kipróbálták rajtunk. A Kádári húzd meg, ereszd meg kísérlet, társasjáték tovább tart, teljes pusztulásunkig a magyar nép rovására! Ezért nem értjük a MIÉP-et, amely változatlan hangerõvel nácizik, fasisztázik, nemzetiszocialistázik, nyilasozik rádióban és lapjain keresztül. Jóllehet a cionbolsevista horda üvöltõ sakáljai, farkasai már fél évszázada bennjárnak, benngarázdálkodnak, bennpusztítanak a magyar bárányok közt, a karámban! E kitérõ, korisme, korrajz után térjünk vissza Sértõ Kálmánra. Sértõ Kálmán hangja, lírája oly könnyed, oly tiszta, természetes, mint a magyar tájak énekesmadaráé. Versei érzékletesek, képszerûek, kifejezõek. Egyediek, csak rá jellemzõen sajátosak. Egyszerûek, magától értetõdõek, különlegesen finomak. Csak a népköltészettel hozhatók rokonságba, annak ikerpárjai. Sokan próbálkoztak Sértõ utánzásával, sok követõje akadt, de senki sem ért a nyomába. „A vers születése” címû költeményében így vall: „Versnek élet a szülõanyja, Kín, bú, mosoly és szerelem, Barkaágtól a zongoráig Minden élet és értelem. A vers a leghótisztább fegyver, 34

Altatódal és takaró, Néha dac izma feszül benne, Utána térdre hull a szó. A vers most újra megszületett, Tavasz az anyja és virág, A természet emlõit szívja, S a gondolat ormára hág, Vesztõhely nincs a vers számára, Mert ifjú és élni akar, Oly szép, mint a csillagos ég, Mely alvó világot takar…” Költõi hitvallását „Levél anyámhoz” címû költeményében adja: „…Úgy markolom a ceruzát, Mint munkás a csákányt, A jog szent gyorsvonatának Csinálok itt vágányt…” A versírás esztétikáját, célját „A szépség törvénye” foglalja össze: „Szépség csak õszinteség lehet, És minden õszinteség: szépség, Akár a tarka virágos rét, Vagy csillagszeplõs esti kék ég. Szép a viharos, dörgõ ég is, Vagy veszettkutyalelkû tenger, Aki háborog, dagad, dühöng, De a legszebb az igaz ember…” A népdalról, mely költészetének mindennapi kenyere, a „Dal a népdalról” címû versében ír: „Csillaghullás a nép ajka, Ha kinyílik a népdalra, Csillaghullás, felhõmenés, Szénaillatot reszketés… 35

Madárhúzás, meseszüret Dallal esküdõ becsület, Csókért, lányért, jó anyáért, Örök sóhaj a hazáért… Nem ver itt gyökeret soha, Karvalyszemû zsidók dala, Dúdolják csak ’felsõbb körök’, Megdöglik az, mert nem örök… Örök csak a magyar nóta, Üdén nyíló árva rózsa, Tépett szárnyakkal is szárnyal, Birokra kel az imával…” Gellért Vilmos költõ barátjának ajánlja a „Proletár” c. versét, mely Sértõ életének vázlatos, szaggatott bemutatása, egyfajta önarcképe, múltjára vissza-visszanézve. „…Én nem végeztem mást csak elemit, De tanultam a lét keserveit… Tarlón, bányában bennem folyt a vér, Általam lett a szén és a kenyér… Nem is tudom, a kommunista mi, Csak munkást vágyok megsegíteni… Azt hallottam, hogy az a proletár, Ki gyárba, bányába, aratni jár… Az én hangom is nagy étherbe jár Találkozásért, sok-sok proletár…” „Számadás” címû költeménye kicsit összegzése az addig megtett útnak: „…Majdnem istállóban születtem, Elnyomott nép közt nevelkedtem, Iskola után napszámba jártam, Szántottam, vetettem, kaszáltam, Csépeltem, zsákok alatt nyögtem, Uraságoknak szüreteltem, Erdõt irtottam hóviharban, 36

Földet túrtam kora tavaszban, Katona voltam három évig, Ború táplálta lelkem végig, Lettem a nagyváros lakója, Szegény népemnek tanítója, Elnyomóink rím-bakója, És sok merészség lakolója, Eszem az igazság folyója, Lelkem a fázók takarója, Csak az nincs, ki kedvem óvja, Mert rosszkor hozott élni gólya, Tanulás kezdett bõszíteni, A sok szétnézés õszíteni, Lustítani az igaz bánat, Kár is kinyitni tovább a számat…” Mint az verseibõl kitûnik, Sértõ szinte még gyermekként munkába állt, akár a többi falusi társa, kortársa. Napszámosként kezdte, majd építkezésen dolgozott Harkányfürdõn, késõbb bányásznak állt. A nehéz fizikai munka nem kedvezett a vékonydongájú Sértõnek, de valahogy bírta. Világot látni akaró nyugtalansága és tudásvágya a Nemzeti Hadsereg állományába segítette, vezette. Három-négy év katonáskodás alatt költészete megizmosodik, világlátása, nézete kialakul. Leszerelése után verseivel Budapestre gyalogol kiadót keresni. Itt szerencsétlenségére – a képzetlen, tudatlan parasztfiú – a zsidók karjaiba szédül. A Hatvany-Dajcsok, Klárok, Egyed Zoltánok hálójába kerül, akik kíméletlenül kihasználják, hasznosítják a maguk számára üzletileg. Majd kifacsart citrom gyanánt elhajítják az általuk is súlyosan megbetegített, megnyomorított, de tehetsége révén befutott költõt. Aki tehetsége által, ez idõ alatt nevet szerzett és beérkezett az irodalmi körökbe. Innen már nyílegyenes az útja a nemzetiszocialista testvérekhez, ahol költészete kiteljesedett. Sértõ Kálmán annyi hányódás, zsákutca után végre megtalálta helyét a magyar oldalon. Itt élete végéig kitartott! Sértõ sorsának alakulása, üldözöttsége összekapcsolódik Erdélyi Józseffel és Sinka Istvánnal. Az elzsidósodott, a zsidóság által uralt magyar irodalomból Õt is kiûzték, kitiltották, kiátkozták, mint elõbb említett nagyjainkat. A századfordulón – akárcsak ma – a pár évtizede beszivárgó, betelepülõ, belopakodó zsidóság hatalma, gazdasági ereje, dominanciája 37

oly nagyra nõtt, hogy sorra foglalja el, sajátítja ki a magyarság legfõbb hídfõit, hadállásait a társadalmi és politikai életben. Így a magyar lelkiséget, eszmevilágot kifejezõ, meghatározó mûvészetekben is. A magyarság képét kivájja, kitépi a Kárpátok övezte keretbõl, és a helyébe a sajátját, a zsidót csempészi. Azt tárja szemünk elé, azt mutatja felénk, mint magyart!… Ezért nem ismerünk azóta sem magunkra! Ennek igazolására, bizonyítására elég csak a TV bármely csatornáját bekapcsolni, ahonnan süt, éget, perzsel az idegenség… Így vesztettük el az idõk során, szép lassan, tájékozódó képességünket, magyar önazonosságunkat!… A zsidó elõbb szerényen, szolidan, meghunyászkodva, álcázva felmutatja magát, mint „magyart”. Késõbb már nyíltan, arrogánsan, kihívóan áll elénk; leplezetlen semitaként. Manapság egy idõben és egyszerre mindkét szerepet eljátsszák… Így aztán nem csoda, hogy a zsidó könyvkiadók, literátorok által uralt, magyar-talanná tett irodalomból kiiktatták, kiüldözték a számukra káros, veszélyes magyar elemet. Erdélyi és Sinka mellett nem kerülhette el a sorsát Sértõ Kálmán sem! „… mert ott áll / eleve a sírodnál, / õ mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.” (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról) Szerintük a hungarista, ergó fajvédõ Sértõ Kálmánnak többé nincs helye az általuk kizárólagosan uralt „magyar” irodalomban, híres 1938-as pálfordulása után. Amikor a szélsõbal, a liberális térfél után, bátor elszánással és kemény fejtartással átállt, átsétált a szélsõjobb, magyar oldalra. Sértõ végérvényesen a nemzetiszocialisták mellett találta meg igazi helyét. Az általa „a lapok lapjának” tartott tényleg kiváló Összetartás-nál Fiala Ferenc védõszárnyai alatt, vagy a Pesti Újság-nál, a Magyarság Útja és más ezekhez hasonló magyar szellemû, érzésû lapoknál. A költõ ezeknél a magyar orgánumoknál találta meg valódi énjét, a jobboldalon, a magyar égbolt alatt. És most szeretnék egy régóta rögzült, ellenségeink által terjesztett tévhitet eloszlatni. Nevezetesen az antiszemitizmus hamis, igaztalan vádját visszaverni. Bélyegét letörölni, bûzös, mérgezõ, halálos ködjét eloszlatni. Megalapozatlanságát bizonyítani. A magyarság részérõl az antiszemitizmus mindig elkésett, önvédelmi reakció, ellenhatás volt a szemitizmussal szemben. A hungarizmus és a ma ennek nagyjából megfelelõ (hiába kérik ki maguknak, hiába berzenkednek ellene) jobb szó híján „csurkizmusnak” nevezhetõ eszmerendszer szintén védekezõ, önvédelmi jellegû. Következésképpen defenzív, elhárító, hátráló, a sarokba szorítottak ideológiája. Majd ha mi támadunk, akkor jön el a jó magyar világ! A lényeg az, 38

hogy elõbb volt a szemitizmus, mint tézis, erre válasz az antiszemitizmus, mint antitézis! A hatás-ellenhatás, reakció-ellenreakció mintájára. Ilyen egyszerû ez. Ilyen szimpla a zsidókérdés! Istóczy Gyõzõék idejében, az Antiszemita Párt megalakulásakor sem volt más a helyzet, nem volt másképp, mint napjainkban. Valójában és helyesen, mint nagy fajvédõ gondolkodónk: Bosnyák Zoltán, a zsidókérdést következetesen feltérképezõ és kutató tudós rávilágít: antiszemitizmusról nem, csak antijudaizmusról beszélhetünk, ha tudományos alapon állunk. A magyar nép, a magyar faj egészséges (ellen)reakciója, önvédelme, nemzetvédelme volt mindenkor, a hol spontán módon, hol tudatos formában megjelenõ „antiszemitizmus”, antijudaizmus. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az antijudaizmus megnyilvánulása, kifejezõdése az egészséges nacionalizmus, amely a magyar szellemiség jele. A faji alapon álló, szervezõdõ zsidósággal szemben nem is lehet másképpen felvenni a harcot, mint faji alapon! Ugyanolyan faji önzéssel és kíméletlenséggel, mint ahogy õk lépnek fel velünk szemben! „Erõszak ellen erõszak a fegyver” (Zas Lóránt) Ezt látjuk a zsidók által elfoglalt Palesztinában… Vagy ahogy a népi bölcsesség tartja: amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten! Leegyszerûsítve a zsidók szent tórája szerint: „szemet szemért, fogat fogért”… A természeti és fizikai törvények szerint nincsen hatás ellenhatás nélkül! Errõl ennyit. Sajnos a zsidókérdést kénytelen vagyok újra és újra elõhozni, mert nemcsak Sértõ Kálmán életét keserítette meg, hanem a mi mai világunkat, szûkre szabott életünket is meghatározza, determinálja. A zsidó irodalmi diktátorok kitagadták Sértõ Kálmánt a magyar írók sorából, „Köpönyegfordítás” címû munkájáért. Sinka István kiûzték „A fekete bojtár vallomásai”-ért, ami önéletrajzi tárgyú, és a „Denevérek honfoglalásá”-ért. Erdélyi Józsefet pedig egész egyszerûen kiradírozták a „Solymosi Eszter vére” címû verséért, vagy a „Harmadik fiú”-ért, a „Fegyvertelen”-ért, ami szintén önéletírás. Viszont õk még viszonylag szerencsések voltak, „olcsón megúszták”, „jól jártak”. Nem úgy mint a többiek, akiknek egyetlen, kizárólagos bûne az volt, hogy mertek magyarok lenni hazájukban. A második világháborús összeomlást követõen, a zsidószagú népbíróságok nemcsak szellemileg iktatták ki, tüntették el a számukra nemkívánatos magyar írókat, hanem fizikailag is kiirtották. Likvidálták a nemzeti gondolat tollforgató magyar hõseit! A magyar toll és szellem mestereinek, apostolainak egész sorát fejezték le, tizedelték meg! A „Fasiszta és szovjetellenes” tilalmi listák, indexek közreadása mellett, ezzel egyidõben, likvidálták a 39

legkiválóbb nemzeti erõket az író társadalomból! A börtönök megteltek magyar írókkal, Rákosiék szakadatlanul akasztottak, (agyon)lövettek. A mai utókor azóta se adott nekik elégtételt, végtisztességet, a magyarság becsületének nagy szégyenére! A nemzeti gondolkodású íróvilág olyan nagyságai kerültek fegyenctelepekre, tömlöcökbe, mint: Dövényi Nagy Lajos, Fiala Ferenc, Málnási Ödön, Méhely Lajos, Hóman Bálint, Erdélyi József, Gellért Vilmos (Sértõ költõtársa, kitûnõ életrajzírója) és sokan mások. Nevesek és névtelenek. Viszont nem kerülhette el az agyonverést(?!), agyonlövést, bitót magyar szellemû írásai miatt: KolozsváryBorcsa Mihály, Rajniss Ferenc, Bosnyák Zoltán, Hubay Kálmán, hogy csak az ismertebbeket említsük. Az idegen faj 1945-öt követõen lemészárolta a magyar irodalom legjobbjait, a magyar gondolat harcosainak legjavát! A gyilkosokat itt hívom tetemre: égen-földön soha ne legyen nyugodalmuk! Szentül hiszem és vallom Alföldi Géza szavaival: „egyszer még minden számadásra kerül”! Minden korábbi és jelenlegi bajunk okozója, hogy évszázadok óta idegenek uralják, vezetik országunkat. Németh László, Szabó Dezsõ jól látta ezt, és megállapíthatjuk ezt a diagnózist mi is. Addig itt nem lesz soha magyar kibontakozás, feltámadás, amíg ezen gyökeresen nem változtatunk. Radikálisan és hamarosan. Ez az idegenség jellemzi a „rendszerváltoztatás” óta az Antall-Horn-Orbán-Medgyessy vonulatot is… „…A zsidó, ha jót akar, Mindég magának akar Puha vánkost, pörcöt, húst, Feji a magyar koldúst…” – írta Sértõ Kálmán „Libatömés” címû versében. A jelenlegi demokrácia, valójában rejtett diktatúra. Vagy a diktatúra folytatása más eszközökkel. A magyarság, Magyarország a nemzetközi zsidó nagytõke, a globalisták, kozmopoliták, a multi-nacionalisták karmai közt vergõdik. És e halálos szorításból immár nincs menekvés… Legfeljebb csak annyi vigaszunk lehet, hogy szépen, magyar emberhez méltón halunk meg a hazánkért… A magyarság, a magyar irodalom elzsidósodásának oka az, hogy mi asszimilálódtunk a nyakunkra telepedõ kisebbséghez. Nem õk hasonultak hozzánk, mint az elvárható, helyes és egészséges lett volna. Természetesen, magától értetõdõen, mindig a vendégnek kell alkalmazkodni, idomulni a 40

házigazdához, és nem fordítva. Ha ez nem így történik, a gazda – mivel õ van birtokon belül – gyorsan ajtót mutat a pimasz, tolakodó látogatónak. A mi számunkra ennek most érkezett el az ideje! Álljon itt néhány idézet annak illusztrálására, hogyan látta Sértõ Kálmán, Erdélyi József, Sinka István korának, korunknak ezt az égetõ kérdését. És hogyan látta a másik oldal, mondjuk a zsidó Lõwy Árpád munkájában. Ez utóbbi bemutatása annál is inkább szükséges, hogy az antiszemitizmus esetleges vádját, elénk állított csapdáját elkerüljük. Sértõ Kálmán „A felkelõkrõl – Hubay Kálmánnak”: „A hazáról sokat beszéltek Rossz magyarok az ég alatt, Magyar hite, mint virágszirom A szívrõl már-már leszakadt. Üldöztek bennünket a zsidók Újságban, bankból egyaránt, Mert új irányt szabtunk magunknak, Rögös úton egy hõs irányt…” A költõ mintha csak ma írta volna ezeket a sorokat, kísértetiesen, intõn szólnak hozzánk a másvilágról. A „Petõfi és a zsidók”-ban a következõket rója papírra: „…Akkor még magyar színészek voltak, Magyar írók, több más efféle, Ha látott is egy rongyoszsidót, Jövõjét nem vehette észre. Zsidó jövõjét nem láthatta, Akik most erõszakkal, dallal, Magyar ruhába öltözködve Seftelnek, rajtunk diadallal. (…) Ha feltámadna, ma már nyilván, Szemügyre venné, sokat, õket, Dörögne, zúgna, villámolna, Túl zengne seregnyi költõket. Százezer Istent megtagadna, Amilyen lélek, vihardallal, 41

Egész világnak nekimenne A magyarért, a magyarral…” „A program” címûben, amit magunkévá kell tennünk, írja: „A program a célt igazítja, A bús magyar népet tanítja: Bízni kell inaszakadásig, Hinni az új feltámadásig, Kitartani e bús világban, Immár a tarthatatlanságban. Magyarság jövõjéért szólni, Ha kell: börtönnek adózni, Zsidó szavától elfordulni, Csak fajtánk javáért mozdulni. (…) Százmilliószor azt hirdetni, Hogy ellenségünk csak pár senki. Itt faragták a bölcsõnk fáját, Szüleinknek a koporsóját, Ha nem hagynak itt minket élni, Nem fogunk sokáig mesélni, Nem fogunk sokáig gügyögni, Fokozatosan sírni, nyögni, Harcolni fogunk felkelõben, A mi napunk nincs lemenõben… Áldott légy program, üde, tiszta, Kedvünket harc öleli vissza… Kitartás!…” Ezektõl a magyar igéktõl még a proletár-költõnek kikiáltott József Attila sem (osztály)harcosabb!… Nézzük, hogyan látja a zsidóság útját a másik magyar géniusz, Erdélyi József. Részlet „Magyar út” c. versébõl: „…Magyarul szól és ír az új pogányság, egy akolról s egy pásztorról papol, de erõszakra épült birodalma: a már megízlelt moszkvai pokol. 42

Itt az elõhad, a körülmetélt nép, magyarul ír és magyarul beszél, s elkövet mindent, hogy csak az õ vére, s az õ felkentje lehessen vezér. Óh, ez a nép rettentõbb a töröknél s a németnél, mert nem fegyverrel öl, de önzésével elveszi a lelket, a levegõt is más nemzet elõl. Szabad, egyenlõ, testvér lett közöttünk, száz év alatt sárkány hatalma nõtt, legfõbb kincsünket: nyelvünket, lelkünket fogva tartja, mint egy rabszolganõt. Törjük meg ezt a belsõ ellenséget, ne hagyjuk egymást, szegény magyarok, legyen köztünk igazság, béke, áldás, s nem kell félnünk: akárhogy háborog, akárhogy õrjöng a világ köröttünk, minden népnél erõsebbek leszünk, s akárki tör honunkra: a ránkrontó pokol hadain is erõt veszünk…” Ez kristálytiszta helyzetmegítélés, gondolatmenet és lényegfelismerés. Az antiszemitizmus hazug, hamis vádjára méltán megfelelnek az „Élõsdiek”-ben foglaltak: „Azt hiszi a rüh, a tetû, valamint a bolha, hogy õ az úr, s hogy az ember alsóbbrendû szolga. Azt hiszi a szúnyog is, hogy azért van e fajta, hogy õ éljen, élõsködjön, szaporodjon rajta. Azt hiszi a poloska is, nagyelbizakodva, s ha üldözik, bizonyára fel van háborodva…”

43

E frappáns, bravúros riposzt után Erdélyi a „Mánia” címûben is hajszálpontosan fogalmazva mutat rá a zsidóság erejére, csodafegyverére, mindannyiunk gyengéjére, a pénzre: „Álmomban egy zsidó úgy keres engemet, mint Heródes király Jézust, a kisdedet. (…) Nem véd meg senkisem, elárul s kinevet, az õ zsoldjában áll és üldöz engemet. Árnyékot vet reám az a pokoli kéz, pokoli fegyvere: a pénz, a pénz, a pénz… Az õrhöz szaladok, – eladta fegyverét, eladta istenét, eladta emberét… Futok fegyvertelen, futok reménytelen, – segíts meg, Jézusom! ne hagyj el Istenem! (…) Angyalsereg elõtt, hadd legyek én vezér, ki a pokol dühös seregétõl se fél!…” Erdélyi József önéletírásában is hivatkozik e versére; az ilyen és ehhez hasonló mûveiért a hazai másságok kiebrudalták, kiiktatták irodalmunkból. A „Solymosi Eszter vére” mellett fõleg a „Harmadik fiú” és a „Fegyvertelen” önéletrajzi írásai bántották e faj lelkületét, köztudomású érzékenységét… Írásaiért, magyar meglátásaiért Erdélyi József halmazati büntetésül három évet leült, az idegen fajú Rákosi-Gerõ börtönében! Most pedig álljon itt két rövid részlet Sinka István eposzából, a „Denevérek honfoglalása” mûvébõl. A megértéshez leszögezzük: a magyar 44

galambok az õsi szellemet testesítik meg, õk harcolnak a betolakodó idegenség, a zsidó (?!) denevérek s a varangy király ellen. „…Még el kell lesni, lopni kell a gondolatból, s lopni kell a zengõ hangból, s lopni kell sokat mindabból, mi az övék… Vagy ha majd szárnyuk ing véresen a galamboknak, el kell lopni sorban mind: éneket, fényt, dallamot, nyelvet s mindent, ami nem sajátunk. (…) …Igen! igen! csak pislogj, kalmár, s forgasd ájtatos szemedet te százarcú örök zsidó. Én mondom néked: mint a darázs a legszebb mezõt ingyen kaptad, nem adtál érte soha vért, s nem adtál soha igaz fiat…” Azt hiszem, ennél érzékletesebben, egyértelmûbben már nem lehet a problémáról szólni. De lássuk, mit ír a zsidó Lõwy Árpád (Réthy László), aki obszcén, disznó bökverseivel híresült el egykor. Tanulságként álljon itt a „Magyar Nemzet jövõje” címû pimasz víziójából pár sor, ami a zsidó lényét, lényegét vágja a szemünk közé: „Ki jövõbe látni tud: S ahhoz nem is oly sok kell, Tisztába lehet már ma is, A fõbb eseményekkel. (…) S ha, mint zsidó nem boldogul, A keresztvíznek áll ki, S ötven krajcárért Rákosy Lehet ma már akárki. Maholnap Kohn-ivadék lesz Magyar miniszterelnök, S x-lábú snájdig õrnagyért 45

Rajongnak a delnõk. Zsidó-fiú kispapnak áll, Ôsei bóvlit mértek: S idõk múltán Goldstein utód Az esztergomi érsek! Bank, színpad és redakció, Ôvelük van már telve: S kilökni az utolsó gojt, Ez mindnyájuknak elve… S mi deklamálunk, hõsködünk S iszunk a Honhazáért, S nem látjuk, hogy a sok beszéd: Kutyám veres faszát ér!…” Mindezt írja a 20. század elején az elbizakodott, szemtelenül arrogáns, hazánkba beóvatoskodó, belopakodó szerzõ. És hogy mit miért, hogyan, azt csak õ tudja, meg a fajtája! Végezetül az idei könyvhéthez kapcsolódóan nem árt megemlékezni néhány szó erejéig a korábbiakról sem. Bár a Magyar Könyvnap egyik létrehozója, kitalálója Erdélyi József volt, a zsidóságnak 1934-ben az irodalmi körökben is már olyan hatalma lett, hogy már õt is nyíltan bojkottálhatták a többi nagy magyar író, mûvész mellett. Erdélyit és magyar mondanivalójú munkáit diszkvalifikálták a nemzeti irodalomból. Mint Sinka eposzában a denevérek a fehér galambot, elûzték, letaszították a Magyar Parnasszusról! A gettólakók már akkor alkalmazni kezdték a késõbb Aczél-Appel György idején tökélyre fejlesztett, fogalommá vált – támogatott, tûrt, tiltott – degenerált rendszerüket. A zsidó könyvkiadók és kereskedõk bojkottja miatt Erdélyi kiszorult a maga megálmodta magyar könyvünneprõl, a Könyvnapról… Az utcai porban, az aszfalton, ponyván árulta a magyar irodalmat a saját hazájában!… Részlet „Fegyvertelen” címmel megjelent önéletrajzi munkájából: „…Jött a május, jöttek a könyvnapok. Egyetlen sátorhoz sem hívtak meg. Nem hívtak azelõtt sem. (…) Az költõ is, nemcsak színész, gondoltam, éppen jókor jött ide. Odamentem hozzá. – Kedves kolléga úr! – szóltam hozzá. – Amint látja, egy idõ óta én így tartok könyvnapi vásárt, minden sátoron kívül, az Isten kék sátra alatt, az aszfalton, a Nemzeti, az önök szép nagy kõszínháza elõtt, ami sohasem épült volna fel, ha 46

ebben a hazában, ebben a városban nem akadtak volna hozzám hasonló bolondok, akik azt hitték, hogy magyarul is lehet verset, színdarabot írni a magyaroknak. Ha önben és társaiban van egy szikra magyar becsület, nem hagynak egyedül, nem nézik tétlenül, hogy tipor el itt, a magyar fõváros kellõs közepén a magyar szó, a magyar vers múzsás, lantos homlokú temploma elõtt az aljas zsidó bojkott!…” (…) (A Nemzeti Színház mellõl késõbb átment, verseit tovább árusítani, a Magyar Királyi Operaházhoz. Innen folytatom visszaemlékezését.) „… – Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! – szólaltam meg végre, – engedjék meg, hogy bemutassam magamat: Erdélyi József vagyok. A zsidó kiadó és könyvkereskedõvilág bojkottál, mert tisztességes magyar költészetet hirdetek, nem fogadom el az õ politikai és esztétikai diktatúrájukat, és tiltakozok az õ kizsákmányoló üzleti módszerük ellen. Ha csak ennek az egy vállalatnak (Singer és Wolfner) a szerkesztõségében és irodájában zsidók és zsidónõk helyett tehetséges magyar írók ülnének, nem volna írói nyomor Budapesten. De az õ fajtájuk szerez a magyar irodalom címén és a magyar közönség jóhiszemûségébõl balatoni villát. (Zárójelben, halkan kérdezem: és ma?…) A zsidó irodalmi diktatúra meg akarta semmisíteni a bolseviki forradalom idején a hagyományos nemzeti irodalmat, különösen a lírai költészetet, a verset. Erre törekszik ma is, mikor novellát, verset nem ad ki, mikor koldushonoráriumot fizet, nyolc pengõt egy versért, Juhász Gyulának is, nemcsak nekem. Névleg Herczeg Ferenc a fõszerkesztõ, (Az Új Idõk-rõl van szó.) de egy Fodor Gyula nevû zsidó és Zsigray Julianna a szerkesztõ. A magyar kultúra kardjának éle és hegye a magyar költészet, a líra, a vers. Ezt a kardot akarja elragadni a zsidó, ezt akarja összetörni, élét-hegyét kicsorbítani, hogy lelkileg is fegyvertelen legyen a magyarság, s õ elbánhasson vele úgy, ahogy 1919-ben, ahogy az oroszokkal bánik, s ahogy az egész kereszténységgel bánni akar. De én ezt a kardot nem hagyom, inkább markolatig verem az Éneklõ Farkas, Singer és Wolfner zsidó szívébe…” Erre jól rímelnek Sértõ Kálmán meglátásai az „Esett a hó” verskötetének elõszavából: „…Odakerültem, a mûvészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidó elvtársak közé. Kerek hat esztendeig virgódtam a zsidók között, közben megismerkedtem káromra – bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Késõbb felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem… Egy költõ sûrûen írhat verseket, de könyvét csak ritkán helyezheti a magyar családok asztalára…” – Írta Sértõ ebben a keserû vallomásában. A magyar szellemû mûvek azóta is elsikkadnak, nem találnak kiadóra ebben a zsidó irodalmi diktatúrában és terrorban. A legutóbbi kultúrbot47

rány a közelmúltban megrendezett Frankfurti Könyvvásáron volt, ahol Magyarországot szinte kizárólagosan az itteni zsidó írók reprezentálták. Magyar író nem is szerepelhetett! Most folytatjuk a sort az 1941-es Könyvnappal, ahol utoljára Sértõ Kálmán is megjelent, röviddel halála elõtt pár héttel. Gellért Vilmos: „Sértõ Kálmán élete” címû regényes életrajzában írja a következõket: „…Az 1941-es Könyvnapon olyan állapotban jött ki az utcára, hogy mindenki megdöbbent. Még azok is, akik elõször látták. (…) A Könyv- és Lapkiadó Rt. Könyves sátrához hívták meg dedikálni. (…) Amikor Szeretõ Sándorral megérkeztem, már ott volt. Aztán jött Számadó Ernõ és Tábor István. Négyen dedikáltunk a könyvsátornál. (…) Erdélyi József jelent meg a könyvsátornál és Sértõt kereste. Érdeklõdött tõle, mi újság, hallotta, hogy megint nagyon beteg. Félre vonultak beszélgetni pár percig, aztán megrázták egymás kezét. Talán ekkor búcsúzott el örökre Erdélyi Józseftõl, aki ugyancsak nagyon sokszor a hóna alá nyúlt a fiatal költõnek, vendégül látta, segítette, ahogy módjában volt és amikor csak lehetett. A könyvnap második napján megjelent a könyvsátornál Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt országos vezetõje. Óriási tömeg hullámzott a Károly körút és a Rákóczi út sarkán, ahol a sátor állt. Szálasi Ferenc, ahogy megpillantotta Sértõ Kálmánt, azonnal a költõ asztalához sietett. – Hogy vagyunk az egészséggel? Mi újság? Hallom, megy Erdélybe? Sértõ kétkézzel szorongatta Szálasi kezét, és csak ennyit tudott elsuttogni: – A jó Isten áldja meg… áldja meg… – Ne erõltesse, ha nehezen megy a beszéd, gyógyuljon meg, akarja erõsen most már, hogy meggyógyuljon. De Sértõ most is maradt, aki volt. Kopogott az aszfalt, ahogy botjával verdeste, kipirosodott az erõlködéstõl és beszélt, beszélt, néha az asztalt csapdosta csontos kezével. – Meggyógyulok, meggyógyulok, ígérem, hogy most már meg akarok gyógyulni, mert eddig buta voltam. Elmegyek meggyógyulni Erdélybe, és ha hazajövök, olyasmit csinálok, hogy megbámulja az egész ország… De meggyógyulok azért is, hogy erõs lehessek a további harcra, mert harcolnunk kell, dolgoznunk kell, tízszer, százszor annyit, mint másoknak. Ennek az eszmének a költõi tudják ezt és vállalják is boldogan, mert magyaroknak születtek, s nem tudja õket elcsábítani a zsidó pénz. Ha majd visszajövök, akkor majd… összeállunk mind, ahányan vagyunk, most még kevesen vagyunk, de majd megsokasodunk, és bátran állunk ki a legszebb, de a legnehezebb harcra… Sértõ gomblyukában ott csillogott a nyilaskeresztes jelvény. Lenézett rá, aztán 48

erõteljesen rámutatott: – Ezt pedig soha le nem tesszük, inkább elhullunk mind egy szálig, mert amit mi akarunk, azt akarja õsidõk óta minden szomorú magyar ebben az országban… – Ránk nézett, mint aki helyettünk is beszélhet, s magasra emelte ökölbe szorított kezét: – az Isten bennünket úgy segéljen! Amikor Szálasi Ferenc elment, lerogyott a székbe a kimerültségtõl. (…) Sugárzott az arca. Boldog volt, hogy elmondhatta azt, amit mondott. A közönség pedig tolta a keze alá a könyveit, alig gyõzte az aláírást…” Ezzel szemben álljon itt kontrasztként, ellenpontozásul, néhány keresetlen, õszinte mondat, az idei Könyvnapokról, Könyvhétrõl, amely az 1941-eshez képest, igencsak elszomorító, lelombozó és lehangoló. A magyarság, a magyar irodalom, géniusz, lealacsonyítása és sárbatiprása! Az idei Könyvhéten dedikált Orbán Viktor miniszterelnök, akinek Püskiék kiadták válogatott rádió riportjait… Korábban érdemkereszttel tüntették ki Püski Sándort, talán ez volt a viszonzás?… Göncz Árpád is gyakorolta az aláírást, amit az Antall-féle „nemzeti kurzus” alatt, oly sokszor megtagadott, a magyar jövõ kibontakozásának megakadályozásáért! Valamit most aláírt, a könyvnap második napján. A hasonlók örülnek a hasonlónak alapon… E két úr, igazán nagy magyar gondolkodó, aranyat, kincset ér minden megnyilvánulásuk, mondanivalójuk. A szó, rádiószózat elszáll, mint tudjuk, de hála Püskiéknek az írott verzió mindörökre megmarad… Püskiék különben újabb kiadásaikban megcsonkították Sinka: „Fekete bojtár vallomásai”-ját. Erdélyi József: „Fehér torony” címû összegyûjtött verseibõl is kihagyták, kiamputálták a szerintük nem odaillõt. De a legcsúnyábban Sértõ Kálmánnal bántak el: „Hírért megszenvedtem” címen kiadott torzójukkal, amiben meghamisították a költõ egész életmûvét, életét. Az ízig-vérig magyar, antiszemita Sértõt filoszemitává maszkírozták, degradálták! A cionbolsevista zsibvásár helyett jó lenne már egyszer külön, csak magyar könyvhetet tartani. Jó lenne már az ocsút, a konkolyt külön választani a tiszta búzától! Nem jó ez az álbéke! Ez a zsidó-magyar árukapcsolás, a magyar olvasóközönség megtévesztésére! A magyarnak nem jó egy gyékényen árulni irodalmi portékáit Nádas Péterekkel, Schmuck Andorok-kal, Popper Péterekkel, Faludy Györgyökkel, Eörsi Istvánokkal, Selmeczi Tiborokkal, Somlyó Györgyökkel, Szabó Magdákkal, Szerb Antalokkal, Vajda Mihályokkal, Vekerdy Tamásokkal, Csepeli Györgyökkel, Havas Henrikekkel stb. Az idei 2001es könyvhétre és környékén, a honi másságok négy kötetet adtak ki, „szenteltek” a magyarok hóhérjának Kádár Jánosnak emlékére. Szerecsen 49

mosdatásra, de a nemzet okulására a könyvünnepre kijött még De Sade márki, két penetráns illatától bûzlõ, két külön kötete is!… Zsidóvilág Magyarországon! Hatvan éve is az volt, amikor Sértõ Kálmán eltávozott az élõk sorából. Hiába Horthy-fasisztáznak azóta is a mai történelemhamisítók és bértollnokok. Az akkori keresztény-magyar kurzus is a zsidó nagytõke szolgálatában állt! A háttérbõl, akárcsak ma, õk irányítottak, õk szabták meg, jelölték ki a magyar élet menetét. Sértõ Kálmánt a Hungarista Mozgalom, a Nyilaskeresztes Párt hozatta haza az Erdély-i havasok aljáról. Ôk adták vissza a földnek a testét, amikor tisztességgel elföldelték, eltemették. Annak idején Sértõ Kálmánt zsidó suhancok véresre verték magyarságáért, hazájában! Mi kései utódok ezért (is) emeljük szívünkhöz, borulunk sírjához. Megóvjuk drága emlékét az örökkévalóságig. Életébõl okuljunk, lírájából tanuljunk: magyar boldogulásunk, fajtánk feltámadására! Ez a sírhely, ez a kis földdarab, amely itt lábaink elõtt terül el, az a sarokpont, amelyrõl, ha a Magyarok Istene is úgy akarja, ki fogjuk fordítani az egész magyar világot! Amíg élünk, utolsó leheletünkig harcolunk és küzdünk a magyar igazságért! Függetlenségért és szabadságért! Nemzetrontó álszent papok, bármit mondjanak, most álbéke van! Hamis próféták, simaszájú szavának se higgyünk: hogy megálljunk, mert itt van már a kánaán. Valhogy úgy vagyunk, mint egykor Babits Mihály, Sértõ ellenlábasa írta: „…Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje, és úgy támolyog az idõk sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán, börtönbõl börtönbe…” Vagy ahogy Ady írta: „Most alszik a magyar a magyarban” (…) „…De ha fölébresztik a magyart, Ha bennem is fölébresztik a bestiát: Ütök és vágok.”

50

Sértõ Kálmánnal együtt mondhatjuk mi is, amit „Szomorúság” címû versében fogalmaz meg: „Nem tudom, mily korban élek, Béke, béke, béke van, Mégis nagy háború van… Csoda, hogy a bútól élek, Ez a béke egy álbéke, Nem a kedvem menedéke, Százezerszer szomorú, E vértelen háború… Sok a szegény, sok a sóhaj, Fûszálnyi, csillagnyi óhaj, Szívbe golyó nem repül, Az ember csak úgy eldõl… Tanakodunk, tervezgetünk, Marakodunk, jövõt lesünk, Béke, béke, béke van, Mégis nagy háború van… Elhervadunk, megõszülünk, Holnaplesésbe õrülünk, Titkokat meg nem tudunk, Nyakkendõs férgek vagyunk… Ha tûnõdõt ér egy röhej, Bántja, mint az ágyúdörej, A sötétség remekel, Sóhajokra nem felel… Vérzés nélkül elvérzünk, A jövõnkbe annyit lesünk, Nagyon erõs magyarok, Roppant kevés magyarok… Nem tudom, mily korban élek, Csoda, hogy a bútól élek, Roppant nagy háború van, Pedig béke, béke van…” A hasonló gond, sors, életérzés hozta ki belõlem a következõ sorokat, 51

amit akkor írtam, amikor Sértõ Kálmán sírját elõször meglátogattam. Megláttam az enyészet markának szorításában: „…Sértõ ilyen rekviem, Kísértõ költõ nem pihen, Verseivel hadba hí, Hazádhoz vele leszel hív. Sértõ, szólok sírodnál, Nincs nagyobb magyar fájdalomnál, Mikor utolsó rohamra megyünk, Halálba eggyek, veled leszünk.” Sértõ Kálmán, legyen neked könnyû az örök álmod, az ítéletnapi és a várva várt magyar feltámadásig! Te olyan hõsi lélek voltál, vagy aki: „…Százezer Istent megtagadna, Amilyen lélek, vihardallal, Egész világnak nekimenne A magyarért a magyarral…” Tárogató, 2003. március-április

52

53

Csontos Péter:

„Holtan is, mindörökre él” Elhangzott 2001. szeptember 29-én, Sértõ Kálmán síremlékének avatásán Magyar Testvéreim! Tisztelt ünneplõ közösség! „Minden emberi cselekvésnek megvan az ideje…” – írja a Prédikátor Könyve. Eszerint: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak, ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami elültetett. Ideje van a megölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyûjtésének, ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstõl való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek, ideje a megõrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyûlölésnek, ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” Magyar Felebarátaim! Ideje van a hallgatás megtörésének, a szólásnak. Ideje van a megõrzésnek, a kövek összegyûjtésének. Sértõ Kálmán költõtestvérünkre emlékezünk, születésének 91. évfordulóján – közadakozásból épült – síremlékét avatjuk. Sértõ Kálmán irodalmi munkájának bemutatására, méltatására most nincs mód, tér és idõ. Ma kevesen ismerik õt! A sors életében is mostoha kézzel bánt vele. Halála után, a második világháborús összeomlást követõn – egészen napjainkig – teljes életmûvét, ránk hagyott szellemi hagyatékát, nem „csak” személyét, kiretusálták sátáni, istentelen kezek irodalmunkból, nemzeti köztudatunkból. A bissei, Baranya megyei születésû – csak öt elemi iskolát végzõ –, paraszti származású õstehetség életmûve ennek ellenére megmaradt, ránkmaradt. Ami szerteágazó, sokoldalú, igen terebélyes. Maradandó érték, becsülendõ kincs a magyar irodalomban. Irodalmi vénájának, Istentõl áldott tehetségének bõséges tanújelét adja a rövid, zaklatott életében megírt, kiskocsmák asztalai mellett „megborjadzott” jóval ezren fölüli verse, félezer elbeszélése, novellája és ezer körül járó újságcikke. Ezek nagy része mûvészi színvonalú, és bátor szókimondása, meglátott életigazságai okán örökérvényû. Sértõ Kálmán, Erdélyi József és Sinka

54

István kortársa. A „Három Csillag”, a triász, ahogyan nevezték õket, jó barátai, kenyeres pajtásai egymásnak. Egy tõrõl fakadó, népi-nemzeti gyökerekbõl eredõ és táplálkozó írótársak. Szociális érzékenységük, fogékonyságuk abból fakad, hogy a népbõl jöttek, és a nép között, az elnyomott, kizsákmányolt nincstelenekkel, nyomorgókkal együtt éltek. Mindannyian saját bõrükön érezték a feudális elnyomás, az egyre jobban elõretörõ zsidó kapitalizmus minden káros hatását, elbírhatatlan terheit. Harc a zsidó veszéllyel szemben! A kor égetõ társadalmi kérdése, a zsidó probléma boncolása, taglalása jellemzi mindhármuk munkáját. „A felkelõkrõl” címû versében – Hubay Kálmánnak ajánlja – írja Sértõ: „A Hazáról sokat beszéltek Rossz magyarok az ég alatt, Magyar hite, mint virágszirom A szívrõl már-már leszakadt. Üldöztek bennünket a zsidók, Újságban, bankból egyaránt, Mert új irányt szabtunk magunknak, Rögös úton egy hõs irányt…” Mintha csak ma írta volna Sértõ Kálmán ezeket a sorokat. Sajnos gondolatai most is fájók, idõszerûek, aktuálisak! Ezért aztán nem csoda, hogy pályájuk, életútjuk, sorsküzdelmük – harcuk a magyar megmaradásért – teljesen párhuzamos, azonos, rokonítható. Mondhatnám, tipikus huszadik századi magyar sors. Akár a mi mai sorsunk! Sértõ Kálmán rangban, költõi tudásban, éleslátásban nem volt kisebb, kevesebb, mint Sinka István vagy Erdélyi József. Mégis Sértõ Kálmánról hallhatunk, tudhatunk a legkevesebbet. Még a magyar irodalmat legjobban ismerõk is alig tudnak róla. Azért, mert a zsidókérdés vizsgálatában, forszírozásában talán Sértõ Kálmán volt a legbátrabb, legharcosabb, legelszántabb, legszókimondóbb. Ô aztán nem tett soha lakatot a szájára a híres, 1938-as köpönyegfordítása után! Nem kerülgette a forró kását, ami a szívét nyomta, nyíltan kimondta, leírta. Sértõ Kálmánt, mint annyi más magyar szellemi, lelki vezetõt, politikust, államférfit, katonatisztet, tudóst és mûvészt, – a fajtája iránti elkötelezettségéért, hazaszeretetéért, kiállásáért – a második világháborús katasztrófa után örök némaságra, feledésre ítélték a fölibénk kerekedõ ide55

gen érdekû származékok. Egy legázolt, kifosztott, meggyalázott, jellemtelenné, gerinctelenné és magyartalanná tett hazában. Sértõ Kálmán mûve, személye is nemkívánatossá vált a szovjet szuronyokra támaszkodó, hazaáruló cionbolsevistáknak! Fizikailag csak azért nem likvidálták, mert „szerencséjére” már 1941 nyarán elhunyt… Sértõ Kálmánt – többi nagyjaink mellett – úgy lesöpörték a nemzet színpadáról, kiiktatták a nemzet tudatából, mintha nem is élt volna. Érdeküknek megfelelõen, saját szájízük szerint meghamisították az egész magyar irodalmat, magyar történelmet. Mint tudjuk, a történelmet mindig a gyõztesek írják, hamisítják. Mi magyarok elég csatát, háborút vesztettük ahhoz, hogy örökké mások írják, hamisítják mind a mai napig. A hazai históriát már évszázadok óta nem magyar idegenek, gyökértelenek ferdítik, silányítják, ferde látásuk, sunyi számításuk szerint. Sértõ Kálmánt, az antijudaizmus egyik legimpozánsabb, legizmosabb bajnokát, élharcosát – aki hat évig együtt dolgozott a budapesti zsidó újságírókkal, tehát jól meg- és kiismerte õket – „antiszemitizmusáért” kiátkozták a magyar irodalomból a gyõztes, porondon maradt idegen faj képviselõi. Gazdasági, társadalmi, politikai és mûvészeti életünk idegenérdekû, miskároló hóhérai! Mûveit 1945 után – a mai napig – indexre tették! Sértõ Kálmánt köztudomásúan zsidó irodalmi körök „fedezték fel”. A bõkezû irodalmi mecénások, pártolók „nagylelkûen” egészen a sír széléig támogatták Sértõ Kálmánt! Szórták elé a pénzt, „mint a szibériai szél a hódarát”. Hat év alatt, 1932-1938-ig – Sértõ pálfordulásáig – a nagy támogatásból mégis csak egy vékonyka, szerény kivitelû verseskötet közreadására futotta. Ez volt minden – az újságjaikban megjelentetett versei s egyéb írásai mellett –, amit Sértõtõl hoztak. Ez „Falusi pillanat” címmel jelent meg 1933-ban, a Génius kiadásában. Sértõ Kálmán zsengéi, indulásának költeményei. Eleinte általuk is annyira elismert költõ volt, hogy a „szociáldemokrata” Népszavában sokkal több verssel szerepelt, mint az akkor már „kommunista”, osztályharcos József Attila… „Agyon simogattatok zsidók, mert üzletet láttatok bennem” – írja egy helyütt. Sértõ felfedezõje volt Féja Géza is. Támasza, megjelentetõje a BajcsyZsilinszky Endre-féle „Szabadság” is. Az irodalmunkat is eluraló, kisajátító zsidóság végeredményben Ady Endre sorsára juttatta, teljesen tönkretette Sértõ Kálmánt! Miután már többé nem volt üzletileg hasznosítható újdonság, kuriózum, kelendõvé tehetõ vásári portéka – szabadultak tõle. Kifacsart citromként elhajították! Volt, amikor az Orfeumban akarták fel56

léptetni Sértõt, hogy ott szavalja verseit bõgatyában, árvalányhajjal a kalapjában, a gyülevész elemekbõl álló publikum elõtt… „Odakerültem a mûvészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidó elvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig virgódtam a zsidók között, közben megismerkedtem nagy káromra – bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Késõbb felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem…” – írja Sértõ Kálmán visszatekintésében. Hat év virgódása után, 1938 tavaszán Sértõ kikerült a beteges, dekadens, magyartalan légkörbõl. Fiala Ferenc védõszárnyai alatt, az „Összetartás”-nál – az általa „lapok lapjának” tartott újságnál találta meg igazi önmagát. Ott adta lényének legragyogóbb javát magyar olvasóinak. A hungaristák adták ki „Esett a hó” és az „Aranykenyér” címû verskötetét – amiket annyira szeretett – 1939-ben, egymást követõen. Ôk jelentették meg halála után – több, mint hétszáz oldalon – összegyûjtött verseit: „Sértõ Kálmán versei” címen 1943-ban. Ôk adták ki Gellért Vilmos tollából – aki a költõ harcostársa, barátja – regényes életrajzát: „Sértõ Kálmán élete” címmel, 1941-ben. Ettõl jobb írás róla azóta sem született. Ezért a Gede Testvérek Könyvkiadó most hasonmás formában újra megjelenteti, a hazai olvasóközönség rendelkezésére bocsátja. Szintén a Gede Testvéreknek köszönhetõen – ezzel közel egyidõben – kiadják Dobszay Károly nemzettestvérünk szerkesztésében az „Utolsó roham” címû reprezentatív válogatást, amely Sértõ elhallgatott verseit, írásait, cikkeit tartalmazza, tallózza. A magyar olvasó így végre megismeri az igazi, hamisítatlan, csonkítatlan Sértõ Kálmánt. A két kiadásra kerülõ kötetet a Sértõ Kálmán Emléktársaság is jegyzi, magáénak vallja. Püski Sándorék a Bólyai Akadémia keretében hozták ki – még Sértõ Kálmán életében – utolsó verskötetét, a „Gyászjelentés”-t, ami 1940 telén került forgalomba. Terjék János magánkiadásában látott napvilágot „Ilyen az élet” címmel elbeszéléseinek válogatása, gyûjteménye. Ezen kívül Sértõ költészetét is bemutatja a már halála után közvetlenül megjelent „Három Csillag” címû versantológia, ami a Nemzeti Könyvtár 50. jubileumi száma. Az Erdélyi-Sinka-Sértõ triász megérdemelt, nagy sikert arat. Sértõ Kálmán együtt szerepelt még az „Új versek” antológiában Számadó Ernõvel és Szeretõ Sándorral, akik nemcsak barátai, hanem hungarista eszme- és költõtársak. Püskiék dicséretére legyen mondva, hogy Erdélyi József, Sinka István mûveinek újbóli közreadása mellett megpróbálták a feledésre ítélt Sértõ Kálmánt is visszahozni a magyar irodalmi életbe, a magyar köztudat57

ba. A „Hírért megszenvedtem” címû összeállítás Sértõ munkáiból szándékoltan és bevallottan féloldalas. Egysíkúra sikeredett bemutatását mégis mindenkinek ajánlom elolvasásra, akiket érdekelnek írásai. Ha tehetik, szerezzék be ezt a Püski kiadó által 1996-ban közreadott könyvet. Sértõ Kálmán sajátos, színes egyéniségét, eredetiségét, zsenijét ez is megmutatja. Aztán majd, ha elolvassák a másik két Sértõ-kötetet – a Gede Testvérek kiadásában –, akkor árnyaltabb, õszintébb, valósabb képet nyerhetnek életérõl, munkásságáról, küzdelmeirõl, magyar megmaradásunkért. Kedves Barátaim! Mikor vagy három évvel ezelõtt felfedeztük magunk-nak Sértõ Kálmán nyughelyét itt, a Kerepesi temetõ lerobbant, pusztulásra ítélt, bezárt parcellájában, az enyészet markában, elhatároztuk, ez így nem maradhat! Terveztük születésének 90. évfordulójára – lehetõségeinkhez mérten – egy egyszerû, szerény, de Õhozzá méltó síremlék felállítását; a magyarok költõfejedelmének, hazánk egyik legmagyarabb fiának. Sokáig úgy tetszett, hogy vágyunkat, álmunkat a mai liberál-globalizmusban, ebben a beteges, ember- és nemzetellenes korban, légkörben nem tudjuk megvalósítani. Nem tudjuk kivitelezni. Már-már a csüggedés vett rajtunk erõt, amikor a Magyarok Istene mellénk állt. Felkarolta ügyünket, elhatározásunkat, hogy Sértõ Kálmán sírjának rendbetételével létrehozzunk egy nemzeti zarándokhelyet. Ahová jó lenne, ha minden magyar ember ellátogatna, szál virágját vagy mécsesét letéve, évente legalább egyszer. Ha nem táplálják, a legnagyobb tûz is kialszik idõvel. A hazaszeretetet minden áldott nap gyakorolnunk kell! Gondolattal és tettel. Növelni, ápolni kell, különben elsorvad, elcsökevényesedik, és idegenek martalékává válik harc nélkül is az, ami egykor a miénk volt! Amiért õseink évezredek óta életüket és vérüket áldozták. Csak azért, hogy mi és a hon még nagyon sokáig, az örökkévalóságig élhessen. „Ha nem rakják, a máglya is kiég. / Éltetni kell az emberek hitét!” – ahogy Alföldi Géza, a hungarista magyarság másik nagy jelese írja. Más lehetõség híján, ezentúl itt (is) emlékezzünk az 1945-ös megtorlást, véres bosszúállást elszenvedõ hazafiakra, Magyar Mártírokra, valamint harcostársaikra, eszmetársaikra. Dicsõséges elõdeinkre: apáinkra, nagyapáinkra, és meggyalázott anyáinkra, nagyanyáinkra. Az 1945-ben is keresztre vont Magyarországra. Az isteni Gondviselésnek köszönhetõen Sértõ Kálmán nyughelye fennmaradt, nem úgy, mint a többi száz és ezer ártatlanul kivégzett, meggyilkolt Magyar Mártíré – kiknek egyetlen bûne, hogy harcoltak hazájuk védelmében a világbolsevizmus ellen. És akiket ezért még félévszázad múl58

tán sem szabad nekünk tisztességgel, emberi módra eltemetni, meggyászolni. Értük ma is titokban kell imádkozni, könnyet hullatni. Szent emlékükre vigyázni. Ôk azok, kiket azért mert magyarok, kutyaként kapartak el a Rákoskeresztúri temetõ meghatározott sarkában. A 296-os, 297-es parcellában – az emléküket, szellemüket, testüket elrejtõ vegetáció, gyomnövény sûrûjében hiába várják megváltásukat, az elégtétel adást, a magyar nép gyengeségének, közönyének, nemtörõdömségének következtében. A kínzó, égetõ, vádló szégyen a mai magyarságé, és a mai hatalom birtokosaié! Embertelenségük, háládatlanságuk következménye, hogy mártírjaink mostanáig nem lelnek földi nyugalmat, megszentelt, emberhez illõ sírhelyet. Egyetlen bûnük miatt, hogy népünkért, hazánkért fel merték venni a harcot az 1945-ben egyre jobban ránk települõ, és országunkra zúduló idegenség ellen! Vezérlõ csillagaink, szellemóriásaink, lelki vezetõink továbbra is a szemétre vetve, a porban várják az ítéletnapi és a magyar feltámadást! Csak azért, mert egy idegen faj érdeke ezt diktálja! A magyar halott itt nem számít, hitvallásuk, áldozathozataluk nem ér semmit! Csak a holokauszthalottak számára jár dícsbabér és glória… A Magyar Mártírokról, magyar hõ-sökrõl még ötven év után is tilos a megemlékezés. Helyette kötelezõ jelleggel elõírják – nekünk – az idegen istenek, idegen faj holokauszt kultuszát, annak ápolását és gyakorlását. Ezt kell imamalomszerûen szajkóznunk, hajtogatnunk… Hogy van ez? Hogy lehetséges ez? Kedves Magyar Testvéreim, gondolkozzatok el rajta! Ezt akartuk? Ezt akarjátok? Ezért kár volt „rendszert” váltani!… Örökérvényû, igaz gondolata Szálasi Ferencnek, ennek a kiváló magyar és keresztény gondolkodónak, kimagasló, jeles államférfiúnak az, amit a harccal kapcsolatban fogalmaz meg: „Áldozat nélkül nincs harc. Harc nélkül nincs eredmény!” Vajon a rendszerváltók, az elõzõ és mostani kormánytényezõk, ellenzékiek, az ún. rendszerváltó pártok, szinte az összes jelenlegi parlamenti képviselõ milyen áldozatot hozott, milyen harcot vívott meg, hol és mikor magyar véreiért? Ezek a velejéig romlott, aljas és korrupt, magyarellenes pártok, azok képviselõi, idegen érdekeket kiszolgáló zsoldos katonái, milyen harcot vívtak, milyen áldozatot hoztak a hazáért? Semmilyet! Azt azért mégsem vehetjük áldozatnak, a semmiért, folyamatos, szakadatlan károkozásukért – amit népünk ellen elkövetnek – felveszik a havi több-százezres júdáspénzt, fizetést… Nemzettestvéreim! Isten Gondviselése az, hogy tervünket, elképzelé59

sünket végül siker koronázta. Amint látjuk: itt fekszik elõttünk a mû, amiért annyit fohászkodtunk három évig. Nemes lelkû, gáncs nélküli, önzetlen magyar emberek, férfiak és asszonyok siettek segítségünkre. Költõtestvérük segítségére. Anyagi áldozathozatalukkal megteremtették a síremlék alapjait, kivitelezésének lehetõségét. Elsõként egy asszony hallotta meg segélykérõ szavunk, amit az amerikai „Magyarok Vasárnapjában” és az „Út és Cél” németországi hasábjain közreadtunk, s máris megérkezett az elsõ felajánlás: kétezer forint. Önök most joggal kérdezik – ki volt az a nagylelkû, magyar szívû honleányunk, aki koldusfilléreibõl, nyomorúságos nyugdíjából elsõnek áldozott a haza oltárán, szájától megvonva a napi betevõt? Álljon itt a neve megörökítve: Detki Józsefné. Ez a kétezer forint jelentette majd’ két évig, hogy van remény. Van értelme Muszáj Herkulesként küzdeni a hazáért. Mert a mai tudatosan elembertelenített világban már az is eredmény, az is becsülendõ, ha egy igaz magyar embert találunk, aki figyel a hívó szóra, és utána mer nyúlni a feléje nyújtott karnak. Sértõ Kálmán a miénk! Sértõ Kálmánt a Nyilaskeresztes Párt, a Hungarista Mozgalom annak idején saját halottjának tekintette. Ôk kísérték haza, vissza Budapestre, karjaikba zárva. Az erdélyi havasok lábától, a Kolozs megyei Gyalu községbõl hozták holttestét, ahol súlyos betegségei következtében a költõ még virágjában elhalt, örökre elszenderült. A magyarság filléreibõl – közadakozásból –, az akkori Detkinék „péterfilléreibõl” gyûjtötték össze a hazahozatal és a temetés költségét. Ezt követõen a földnek illõ módon visszaadták porhüvelyét. (Nem úgy, mint az 1945-ös megtorlás, magyarellenes vérengzés mártírjait, áldozatait…) Méltó pompával hatalmas tömeg, magyar emberáradat vett végsõ búcsút, kísérte utolsó útjára költõtestvérét: Sértõ Kálmánt. A második világháború elvesztése után – majd fél évszázadig – szinte senkit sem érdekelt Sértõ személye, költészete, irodalmi tevékenysége, életküzdelme hazájáért, Magyarországért. Nyughelyére nem volt talán senki sem kíváncsi. Egészen mostanáig nem nagyon keresték… Tudtommal születésének 90. évfordulóján nem emlékezett meg róla semmilyen sajtóorgánum, rádió és televízió. Senki nem foglalkozott vele – rajtunk kívül –, nem gondolt rá, hanem sunyi hallgatásba burkolózott! Mi, a szellemi örökségét vállalók vagyunk azok, akik fel merjük karolni Sértõ Kálmán költõtestvérünk ügyét. Ô, ezért kizárólag a miénk! Nem veheti el tõlünk senki, nekünk szentelt drága hitét, életét, emlékezetét. 60

Sértõ Kálmán porhüvelyét, amit haló porában is áldunk, ha jelképesen is, a szívünk mellé ölelve, magunkhoz szorítjuk. Többé soha nem vehetik el tõlünk emlékét, életmûvét, szellemi hagyatékát, példaadását, amit mind reánk testált végrendeletében. És nem vehetik el tõlünk, értünk, magyarokért hozott életáldozatát, annak felemelõ nagyságát, méltóságát. Ô legnagyobb magyarjaink közé írta be a nevét: „holtan is mindörökre él”. (!) Sírhelye ezentúl nemzeti zarándokhely, a földnek egy olyan sarokpontja, ahonnan ki fogjuk mozdítani az egész magyar világot! Megváltoztatjuk mai szánalmas, gyötrelmes, kiszolgáltatott, másságok által meghatározott és irányított életünket. Sorsunkat visszavesszük általa – az õ túlvilági erejének, halhatatlan lelkének segítségével, vele együtt karöltve. A Szentírás szavával élve, a legnagyobb szeretet, felebaráti érzés abban van, aki feláldozza magát, életét embertársaiért. Sértõ Kálmánban akkora nagy szeretet lakozott fajtájával szemben, hogy képletesen bár, de feláldozta magát népéért. Akkora lánggal, tûzzel lobogott, élt-halt szeretett hazájáért, hogy az önkezével, öntestébõl meggyújtott máglya végül elemésztette, igen rövid idõ alatt. Sértõ Kálmán a nagy magyar télben világított és melegített. Ott, ahová sorsa vezérelte, és férfimód megállt a vártán! Egy magyar láng volt a sok közül, ahogyan Végvári-Reményik Sándor írja: „…Nagy magyar télben picike tüzek, Sohse volt olyan máglya, Mintha most ez a sok-sok titkos láng Összefogna egy láncba…! Az égig, a csillagos égig érne, És minden idegen rongy benne égne!” Jézus Krisztus igéje: „Mert aki meg akarja tartani az õ életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az õ életét én érettem (az Istenért, Hazáért), megtartja azt.” Csak az a haza életképes, csak az az ország marad fenn az örökkévalóságig, amiért hajlandók vagyunk életünket áldozni. A földbe vetett búzamag is elhal, azért, hogy a búza szárba szökkenjen, megteremjen. Az igaz ember, a hazafi meghal, hogy a haza és testvérei tovább élhessenek! Az olyan ország nem életképes, amelyért fiai nem képesek gondolkodás nélkül meghalni! Innen, Sértõ Kálmán sírja mellõl üzenem azoknak, akiket illet, hogy annyi erõ, bátorság, elszántság mindig lesz a magyar népben, mint a palesztinokban, 61

ha nem több! Ezért jól gondolják meg azt, hogy meddig játszanak még a tûzzel, meddig szórakoznak velünk, meddig feszítik még a húrt, mert türelmünk véges! Magyar Testvéreim! E síremlék megvalósulása a nemzeti összefogás szép jelképe, kõbezárt megtestesülése. Az itthoni és a hazából elûzött emigráns magyarok fogtak össze érte. Sértõ Kálmán költõtestvérünkért a nagyvilágból. Ezért Sértõ Kálmán a miénk! Magyarországi, németországi, ausztráliai, amerikai magyarok összetartásának, összetartozásának közös emlékmûve. Létrejöttében kiemelkedõ szerepet vállalt a clevelandi Hungária Szabadságharcos Mozgalom és annak központi lapja, a „Szittyakürt”. Szalay Róbert honvéd alezredes bajtársunk, ’56-os történész a munka, a szervezés oroszlánrészét vette ki magának. Tõle nem vártunk mást, mert „megátalkodottan” mindig ezt csinálja! Ezért bántják, támadják szakadatlan a haza ellenségei, mert közös ügyünkben mindig ott van velünk az elsõ sorban. Az Amerikában élõ, értünk és velünk együtt küzdõ Molnár Lajos és Major Tibor jelentõs anyagi erõvel járult hozzá elképzelésünk valóra váltásához. Eszménk kiemelkedõ zászlóshajója a Gede Testvérek Könyvkiadó, aminek anyagi áldozathozatala nélkül nem valósulhatott volna meg közös tervünk. Köszönjük nektek Gede Sándor és Ausztráliában élõ Gede Tibor! Németországban élõ barátaink: Dobszay Károly és Komáromi Ferenc is kitünõ érdemeket szereztek maguknak anyagi hozzájárulásukkal, hogy ez a méltó síremlék meglegyen. Külsõ formája a Dortmundban lakó tervezõ, Dobszay Károly nemzettestvérünk ihletett munkáját dicséri. Az sem véletlen, hogy a mártír Vitéz Endre László fia, Zsigmond – aki idõközben hazatelepült – jelentõs adománnyal támogatott bennünket. Ebbõl látszik: a vér nem válik vízzé! És köszönjük mindazon honfitársaink támogatását, segítségét, kiknek nevét most nem említettük. Sértõ Kálmán írja az „Esett a hó” címû verseskönyvének elõszavában: „Egy költõ sûrûen írhat verseket, de könyvét csak ritkán helyezheti a magyar családok asztalára”. A Sértõ Kálmán Emléktársaság elsõ ténykedéseként ezt a síremléket teszi le a haza oltárára. Sértõ Kálmán síremléke a miénk! Minden magyaré, kinek szíve a hazáért dobban. Mert Alföldi Géza szerint: „Magyarnak lenni: nem a szó, a név, az õsök, az élet, magyarrá csak a szív tesz és a lélek!” 62

Ezennel Sértõ Kálmán síremlékét a Magyar Nemzet gondjaira bízom, Isten áldását kérem rá és mindnyájunkra! Átadom az ünneplõ közösségnek, kik itt megjelentek, tanúságot téve Sértõ Kálmán költõtestvérünk mellett, az összmagyarság, Nagy-Magyarország képviseletében. Sértõ Kálmán, nyugodj békében az ítéletnapi és a magyar feltámadásig! Emléked megõrizzük, harcodat tovább folytatjuk a végsõ gyõzelemig! Tárogató 2002. november-december

Alföldi Géza:

Paraszt poéták Jönnek, szent hittel keresztre menni készek az otthonmaradottakért. Hiszik, hogy a szívbõl jött ének világot válthat, fejükre dús aranybabért csak azért várnak, hogy szavuk annál súlyosabbá váljon, s leszálljon egyszer a Tisza tájon a legszebb álom, a paraszti álom. Jönnek. Szemükben a megszállottak különös lángú tüze ég. Hangjuk õsi ritmusokba döccen. Hirdetik, hogy holnap, nem, még annál is elébb, meghasad az ég, s azonközben a boldogság úgy rápereg a paraszti népre, mint az esõszemek a szomjas vetésre.

63

Jönnek. Szavuk a föld szava, igazságuk magyar igazság, szellemük borával bõven átitatják a kõváros urait. Lesznek is: ünnepelt csodák, õstehetség. Utaik bor és pezsgõ, úri szobák s kiskocsmák közt vezetnek céltalanul. Sehova! Mert játszik velük a város…

Hadd daloljanak! Ez érdekes! Eleven paraszt, aki nem büdös, nem sáros, verset ír, különös rögeszméi vannak: és árva, s akit olyan könnyû belevágni, ha kezd terhessé válni, saját dicsõsége bûzlõ mocsarába!

Csontos Péter:

Sértõ köszöntés (Nemzeti Sírkert, 2003. szeptember 28-án) Magyar Testvéreim! Tisztelt ünneplõ közösség! Tiszteletadásra gyûltünk egybe. Sértõ Kálmán költõtestvérünkre emlékezünk születésének 93. évfordulóján. Akik eljöttek, itt vannak, azoknak gondolom, nem kell bemutatni a nemzet, a magyarság feledhetetlen dalnokát, lírikusát. Aki pedig keveset hallott, tud róla, annak ajánlom, nézzen utána, nem fogja megbánni. Az Erdélyi József, Sinka István, Sértõ Kálmán "szentháromság", a népi írók vonulatának kimagasló, megkerülhetetlen alkotó egyénisége. A magyarságnak mindenkor irányt szabó, irányt mutató, igazodást jelzõ sarokpontja. A magyar Géniusz egekbe szökõ, kiugró oromzatai, szirtfalai. A magyar horizont, égboltozat három örökké tündöklõ, álló vezércsillaga – akár az életben – holta után is elválaszthatatlan egymástól, végérvényesen összetartozik az irodalomtörténetben. A két háború közt a népi írók közé sorolták be õket, mert alulról, mélységes mélybõl, a nép sûrûjébõl jöttek, emelkedtek, kerültek a csillámló felszínre. Verseikben, írásaikban szüntelenül hangot adtak fajtájuk szenvedésének, fájdalmának. Bár mindhárman a nép sorsáról énekeltek, magukat mégis egyszerûen, jelzõ nélküli magyar költõnek tartották. Politikai felfogásban, ízlésben, látásmódban, a hangsúlyok eltolódásában lehettek sokszínûek, de a népük iránti hûségben, elkötelezettségben mindenkor, mindenidõben egyek maradtak. Akár a Teremtõ Isten ebben egylényegûek. Erdélyi, Sértõ a politikai palettán jobbra, Sinka talán balra helyezkedett el, talált magának teret és helyet. Ennek ellenére mindvégig testi-lelki jó barátok is ízig-vérig nemzeti elkötelezettségûek és gondolkodásúak voltak. Sértõ Kálmán hat év vergõdése, kínkeserve után félholtan kecmergett ki a liberál-bolsevista hínárból. Nehezen vergõdött ki, szabadult a fojtogató, bûzös szélsõbaloldali mocsárvilágból. A nemzetietlen, idegen Hydra piszkos karmaiból. Utolsó éveiben – a rákényszerített kitérõ, vargabetû után – visszatalált övéihez, a magyarsághoz, amikor is a Hungarista Mozgalom lelkes híve, oszlopos tagja, zászlóvivõje, koszorús költõje lett. Sokan emiatt szélsõjobboldalinak tartják, titulálják, pedig helyesen és valójában a nemzeti gondolat szolgálatába állította minden megmaradt, rokkant életenergiáját, a 64

magyarság sorsát még tudatosabban felvállalva hátra levõ éveiben. Híres 1938-as köpönyegfordítása után a jobboldalon, a nemzeti oldalon, a magyar oldalon találta meg méltó helyét és végleges igazi feladatát. 1938. tavaszától 1941. nyaráig, haláláig szolgálta a magyar ügyet olyan író- és költõtársakkal karöltve, mint Számadó Ernõ, Szeretõ Sándor, Tábor István, Alföldi Géza, hogy csak a jelentõsebbeket említsem. (Alföldi összegyûjtött verseit – több, mint hétszáz oldalon – néhány hónapon belül megjelenteti a Gede Testvérek Kiadó.) Sértõ Kálmán korai halálával az elsõ hungarista költõt temették el. A Hungarista Mozgalom - Nyilaskeresztes Párt saját halottjának tekintette – és temette el. Ennek tudatában – azt hiszem – akkor leszünk emlékéhez méltók, eszméihez hívek, ha rendhagyó módon az õ szellemiségében idézzük fel mai, napi gondjainkat, keserveinket. A megmaradt magyarság mostani sorsát, helyzetét idézem, ha csak jelzés-, villanásszerûen is. Kibuggyanó könnycseppjeinkben, úgyis benne van, benne lesz az egész kilátástalan, sorstalan magyar élet, sorstenger. Sértõ Kálmán holta után is osztozni kíván, részesedni akar a magyar fájdalomban, mikor ezt írja: "...Csak nékem lesz a nagy magyar gond / Halálban is a kenyerem..." Hát akkor figyelj ide, hallgasd Testvér! Kálmán, mi mással kezdhetném, mint az örök magyar fájdalom megszemélyesítõjével, Tiborc panaszával: "Nagy itt a baj, hol kezdjem el? Kínokkal teljes a kebel. Mi koldusok vagyunk! Mi koldusok vagyunk! Bejöttek a merániak és mindenünkbõl kifosztanak." A magyar évszázadok alatt – amelyek mögöttünk vannak – bejöttek a tatárok, törökök, németek, oroszok és besompolyogtak, beosontak, belopózkodtak a galíciánerek, a kazárok. Ezek mindannyian és szüntelen a magyarság elveszejtésén munkálkodnak, fáradoznak. A Habsburgok, a Kun Bélák, a Rákosi Mátyások, a Münnich Ferencek, a Petõk és Szájerek, mind kipusztításunkra szövetkeztek, szövetkeznek. Életünkre törnek! Ôk nem kirekeszteni akarják a magyart saját hazájából, hanem ténykedésükkel örök idõkre be akarják rekeszteni a magyar életet. Ezek a nemzet tényleges és folyamatos sírásói! Különösen az elsõ világháború óta, a nemzetközi zsidóság alig titkolt és burkolt célja – kizárólagos egyeduralmuk érdekében – a nemzetállamok likvidálása, felszámolása. A kommunizmus, internacionalizmus elvetélt, 65

bukott kísérlete után, amely agyrém százmillió ártatlan ember életébe került, most a globalizmus, kozmopolitizmus, a multietnikusság jegyében, nevében lesz nemzetközivé a világ. Ma is „egy akolról s egy pásztorról papol”. Világhódító álmaik betetõzéseként már a világ új fõvárosát is kiszemelték, minek neve: Jeruzsálem! Ami pedig épp úgy nem az övék, mint Magyarország és Budapest! Az 1945-ös szovjet megszállást 1990-ben felváltotta a napjainkban is folyó csendes fojtogatás, fûalatti gyarmatosítás, a magyar élettér szûkítése, zsugorítása, tervszerû szakadatlan felszámolása. A Horn Gyula, Medgyessy Péter-féle nemzetgyilkos mérget Antall Józsefék és Orbán Viktorék finomkodva, ostyába csomagolva adják be, adagolják népünknek, és köztük csak ez az árnyalat a különbség. És micsoda különbség, hogy a Nemzeti Színházat – vajon melyik nemzeté? – a Fidesz uralma alatt Schwajda György, az MSZP alatt Jordán Tamás igazgatja, mûsorpolitikáját õ határozza meg. A judeokrácia csaló, szemfényvesztõ választási alternatívája: a zsidó “zsidesz”, vagy a zsidó-kommunista MSZP. Valahogy úgy, mint a malomjátékban: csiki-csuki örökösen a balek magyarsággal, a már korábban jól bevált és kipróbált Kádár-i szisztéma a húzd meg, ereszd meg alapján. Vakulj, sorvadj, pusztulj magyar! A betelepülõnek, az idegennek kell a hely! Untig elég 5-6 millió bennszülött kiszolgálónak, hírmondónak a magyar rezervátumban. Bárándy Péter igazságügy-miniszter Jeruzsálemben – mint már tudjuk a világ fõvárosa – egyeztet a gyûlölettörvény újabb hazai szigorításáról. A Göncz-féle már elavult, nem elég hatásos a magyarság megfélemlítésére, szájának betapasztására. Kell az újabb prés, szigorítás a magyar sorstalanságra, az élettér szûkítésére, életének berekesztésére. Magyarországon a magyarság elnyomására, kussoltatására újabb zsidó-fajvédelmi törvény születik! (Ne feledjük, akire a törvény éle, hegye irányul – az elkövetõ – csak magyar nemzetiségû lehet!) Pedig Magyarországon nem a zsidó etnikum, hanem a magyar fajvédelmét kellene szüntelenül és szakadatlanul erõsíteni! A zsidó nemzetiség uralmának megnevezése felettünk, vagy az Indiaiénál nagyobb, félelmetesebb kasztrendszer megemlítése ezentúl bûncselekmény, gyûlöletkeltés, vagy izgatás lesz!... Ha a kórt, betegséget nem nevezhetjük meg, hogyan küzdhetünk ellene!?… Orvosságot csak felis66

mert betegségre csinálhatunk. Fontos, jelentõs kulcspozíciókat, kulcsállásokat, mint tudjuk, tapasztaljuk – fõként 1945 óta – csak az idegen, felsõbbrendû kasztba tartozók tölthetnek be Magyarországon. Ha magyar vagy igazodj, alkalmazkodj hozzájuk, és akkor jó leszel felvigyázó õrnek, segédszemélyzetnek. Akkor meg-, eltûrnek saját hazádban! A „holocausttagadás” is feltehetõleg a jövõben bûntett lesz. Ha azt merészelném állítani, hogy a 400 ezer deportáltból a németek nem likvidálhattak 600 ezret, mert ez matematikailag is merõ képtelenség, máris mehetek a bíróságra, a börtönbe! Az egyik TV-ben, az egyik félzsidó történész – nem én állítom róla, õ maga kérkedett vele – összehasonlította a zsidóság és a magyarság második világháborús és azutáni emberveszteségét. Kiderül „kevesli”, „kicsinyli” az 1945-tõl napjainkig kivégzett, meggyilkolt magyarjaink számát. Ez csak háromezer szerinte a 600 ezres zsidó „holocausthoz” képest. Ezzel bagatellizálja, relativizálja a magyar fájdalmat, gyászt, veszteséget. A mi áldozatunk, a mi fájdalmunk eltörpül a zsidóé mellett, mi csak ne szóljunk! Egy szót se! A történész úr közben elfelejtkezik egy kis apróságról. Az 1945-ös zsidó-kommunizmus magyar áldozatai, mártírjai nem háromezren voltak, hanem legalább hatszázezren. Két-háromszázezer emberünk, elesett, hõsi halált halt a frontokon, harctereken, vagy polgári áldozat lett. Két-háromszázezer magyart – köztük civileket – pedig hadifogolyként elpusztítottak a szovjet-kommunista Gulágokon. És akkor még nem említettük az összmagyar lakosság nõk, gyermekek, öregek szenvedését, holocaustját napjainkig bezárólag. Nekik, – mert „csak” magyarok – nem jár sajnálat, részvét, kárpótlás, elégtétel a humanista emberbarátoktól. Csak a zsidó etnikum, nemzetiség fájdalma és vesztesége számít, a magyaré nem! Olyannyira nem, hogy a törzsi bosszúállás vértanúit, magyar áldozatait még haláluk után hatvan évvel is, tilos meggyászolni, eltemetni! Köztük miniszterelnököket: Bárdossy Lászlót, Imrédy Bélát, Sztójay Dömét és Szálasi Ferencet. Ez utóbbinak a kormányát – a történelemben példátlan módon – szinte teljesen kiirtották, kivégezték! Továbbá nem lehet nyilvánosan, kegyelettel megemlékezni Budapest 1945-ös hõs védõirõl, katonáiról sem. A jövõben ez is bûncselekmény, bûntett lesz! És bûncselekmény lesz a történéseket, történelmet magyar szemmel bemutató írások megjelentetése, könyvek kiadása is. Pedig a magyar „háborús bûnösök" makulátlanul 67

tiszták a Hirosimára és Nagaszakira atombombát ledobók és ledobatók mellett! Emellett minden tettük, ténykedésük eltörpül. Persze van fejlõdés is, vannak kedvezõ folyamatok is hazánkban. Ma a zsidó nép mérv- és hangadói nem akasztanak magyar embereket a fákra, Horn Gyula cölöpjeire, mint tették ezt mindenkor, amikor csak hatalomra kerültek, fölibénk kerekedtek: 1919-ben, 1945-ben és 1956-ban. Ma beérik szerényen azzal, hogy tüntetnek a magyarok ellen saját hazájában. Saját országházuk, parlamentjük elõtt. Megint nagy volt a bûnünk, elmertük siratni nyilvánosan második világháborús hõsi halottainkat! Példátlan, szörnyû gaztett! R e n d õ õ õ õ õ r t ! ! ! ! ! Zsidók százai ordították, vágták a szemünkbe, hogy: „Mi vagyunk a magvarok!”, „Szégyelljétek magatokat!”, „Ti vagytok a vesztesek!” stb… Hát ide jutottunk Sértõ Kálmán, kedves magyar véreim, de félek lesz ennél lejjebb! Én a zsidót etnikumnak, népcsoportnak tartom és nem vallásnak. A zsidó lehet vallásos, vagy vallástalan, akkor is zsidó marad. A magyar is magyar marad, akár katolikus, akár református, akár evangélikus stb. Ma hazánkban, ahogyan Sértõ mondaná: „virul a zsidó!”, a magyar meg pusztul, sorvad! A zsidóság azon részének – akiket illet halkan, csendben üzenem, hogy holocaust nem volt, hanem lesz, ha továbbra is így folytatják... Szemforgató módon szajkózzák a zsidók: ne zsidózzanak! Ne magyarkodjanak! Miközben õk zsidóznak megállás nélkül minden újságban, rádióban TV-csatornán át, keresztül. Az írott és elektronikus médiában minden újságíró, riporter, szerkesztõ az õ nótájukat fújja. Ezek fõleg az õ fajtájukból kerülnek ki. És mondják, papolják örökké a Jeremiás sirámait. Ádázan, bõszen jeremiádáznak. Az õ szenvedésük, az õ fájdalmuk, az õ érzékenységük, az õ holocaustjuk stb. Hajtják, forgatják imamalmukat, verkliznek a kifulladásig. Emellett támadják a magyar ember, a magyar állam, a magyarság hagyományos értékeit. Támadják, gyalázzák az Istent, a vallást, a hazát, a hazaszeretetet, a családot, az erkölcsöt, az egész magyarságot és így tovább. Ebbõl elég volt! Elég lesz! Támogatják, ösztönzik az alkoholizmust, a drogfogyasztást, a devianciát, az aberrált másságot, a pornográfiát, homoszexualitást stb. Ezek a társadalom bomlasztása, atomizálása mellett jó üzletet is jelentenek számukra. Erdélyi József mondta, hogy azért lépett ki egy irodalmi társaságból – annak idején –, mert elege lett abból, hogy állandóan, örökösen, mindig 68

12-15 magyarnak kellett alkalmazkodnia 2-3 zsidóhoz, „érzékenységükre” tekintettel lenni... Ez van ma is a hazában, 1945 óta ez megy, ebbõl már többet nem kérünk! Elég volt! Nincs már hová hátráljunk a magyar önfeladásban. Kezdhetjük a kövek felszedését, összegyûjtését önvédelmi harcunkhoz, mint a kõdobáló palesztin gyerekek! Tragédiánk okozói, elõidézõi korábban Bécsbe, Moszkvába pucoltak, most meg majd elhúzzák irhájukat, mentik bõrüket New Yorkba, Brüsszelbe, vagy Tel-Avivba, esetleg a világ fõvárosába, Jeruzsálembe... A gyûlölet egyébként természetes emberi tulajdonság. A szeretetbõl, a féltésbõl ered, táplálkozik. Féltem a családomat, féltem a fajtámat, az enyéimet. Ez jól megfigyelhetõ az állatvilágban is. Harcol, küzd, mint egy anyatigris! Az ellenséggel, aki életünkre tör, nincs alku! Az ellenséget gyûlölni kell! Mint, ahogy gyûlöljük a halált, a mindenféle betegséget, a kórokozót, a kártevõt stb. A zsidóság faja érdekében nagyon tud gyûlölni – elég csak bosszúálló istenükre utalnom –, ezért gondolom õk megértik, hogy van másnak is, a magyarnak is jó oka a gyûlöletre! Ahogyan Bánk mondja: „Népem ellensége, légy te átkozott!” Ma a magyarság immunrendszere védekezésre képtelen. Az idegen ármánnyal szemben tehetetlen, teljesen kiszolgáltatott. Az elmúlt cionbolsevista éra alatt teljesen kiirtották nemzeti méltóságát, büszkeségét, öntudatát. Gerincét eltörték, megroppantották 1919-ben a kommün idején, 1920-ban Trianonban, 1945 és 1956 után az ismert okokból, és ez a folyamat folytatódott más formában napjainkig bezárólag 1990 után is. A mai parlamenti politikusok nemzetvesztõk! A globális, nemzetközi zsidó nagytõke kiszolgáló pojácái, bábjai, marionett figurái. Bármikor, bárkivel személyük kicserélhetõ, behelyettesíthetõ. Orbán is, Medgyessy is NATO-t, Európa Uniót, globalizmust akar! Végeredményben céljuk – akár megbízójuk – egy. A cél akár szépen, akár csúnyán Magyarország beterelése az EU akolba, beolvasztása az EU kohóba, Magyarország felszámolása! Rajtunk Istenünkön kívül, csak a magyar öncél, a magyar önérdek, a magyar önzés segíthet, amit a végsõkig, a sovinizmusig kell felfokoznunk! A ránk törõ idegenfajok ellen csak faji alapon vehetjük fel mi is a végsõ küzdelmet. „…/ Bízni kell inaszakadásig, / Hinni az új feltámadásig, / Kitartani e bús világban, / Immár a tarthatatlanságban. / Magyarság jövõjéért szólni, / Ha kell 69

börtönnek is adózni, / Zsidó szavától elfordulni, / Csak fajtánk javáért mozdulni. /...” Ahogyan Sértõ Kálmán tanítja nekünk „A program” címû versében. A természet törvényei szerint az ár, dagály után – elõbb-utóbb – biztosan bekövetkezik az árapály. Minden „hoss”-nak „bess” a vége a tõzsdén! A vámpír elpusztul, ha táptalaját el-, feléli, ez legyen vigasztalásunk! Az írásban, könyvben elvetett magunk pedig kikél. Mint, ahogy napjainkban is folyamatosan csíráznak, kikelnek Sértõ Kálmán nekünk ültetett magjai, gondolatai. Sértõ Kálmán, akárhol vagy – mert valahol vagy –, nyugodj békében, az Ég Áldjon! Szellemed, eszméid az Isten örökké éltesse! Mi Veled együtt õrizzük továbbra is a szent magyar tüzet, amíg csak élünk. ALapjaink, 2003.december

Sértõ Kálmán

Hallgatnak rólam Zsidó rólam hallgat, Tudom miért hallgat, Egy tõrszúrás fáj csak, A magyar is hallgat. Ajándékoztam pár Verset a Hazámnak, Fülük se mozdítják, Más húron babrálnak. Ha egy miniszternek Vakbelét kiveszik, Ha jól sikerült, száz Újság lelkesedik. Én csodákat raktam Sok magyar asztalra, Hallgatnak a szellõk, Nem várnak viharra. Cincogó egerek Nem látják a macskát, Büdösbankák a sast, Levegõ királyát.

Bárányok a farkast, Gazellák a tigrist, Halacskák a cápát, Hallgatnak sok verklist. Nem várnak viharra Hallgatnak rólam, Rálépek nyakukra, Nyögnek alólam. Lesz még itt mennydörgés, Remegnek tõlem, Levág sok új villám, Lerogynak tõlem. Kiönt az áradat, A magyart sodrom, Lesz még itt nagy vihar, Szavamra mondom. Szólnak még rólam, Sokat is rólam, Most más dolguk van, Hallgatnak rólam… 70

71

Csontos Péter:

A NÉP FIA (Nemzeti Sírkert, 2004. szeptember 26-án) Magyar Véreim! Kedves Barátaim! „Csak törpe nép felejthet õs nagyságot, / Csak elfajult kor hõs elõdöket, / A lelkes eljár õsei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövétneket.” Sértõ Kálmán nyughelyénél, születésének évfordulóján emlékezünk az elsõ magyar Hungarista költõre. Gyújtunk kisugárzó dicsfényénél új szövétneket. Remélem itt még ideig-óráig eltûrnek, itt még egy darabig megtûrnek bennünket azok, kik halálra szánták szép, nemes magyar fajunk. A temetõ népe türelmes, csendes, de az igavonó „magyar barom” tûrõképessége végéhez közeleg. Ha még továbbra is oktalanul, felelõtlenül izgatják, ütik, gyötrik, botozzák, ingerlik a bakon ülõk – az ideiglenesen a magyarság fölibé kerekedõk -, úgy könnyen magával ragadja a szekeret és a felborult kocsi roncsai halálra zúzzák a felül utazók, elbizakodott, gõgös, munkátlan, potyalesõ haszonélvezõit. Azokat, kiknek semmi köze a hazához, magyarsághoz! „Majd valamikor, ha fülébe ér el a nevem a fajtámnak, / Talán a sírom sem keresik úgy, mint szülõanyámnak.” – Írja látnoki szavakkal a költõnk. Ím most itt vagyunk sírjánál – talán az édesanyjáé valahol Bissén, a szülõfalujában szintén megvan -, és én örömteli kötelességemnek teszek eleget, hogy immár hagyományt teremtve, negyedik éve tiszteleghetek – a megjelentekkel egyetemben, karöltve – Sértõ Kálmán halhatatlan költészete, szellemi nagysága és eszmeisége elõtt. A Hungarista eszme, tanítás és életminta –, amit Kálmán testvérünk is halála pillanatáig magáénak érzett, és vallott – örök és a magyar néppel együtt elpusztíthatatlan. Számunkra olyan eleven erõ ez az eszme, ez az örökség, ami nélkül élni, létezni, lélegezni nem tudunk, és nem is akarunk! A hit, az eszme, a Hungarizmus egylényegûségében mindenkor eggyek vagyunk, és eggyek is maradunk mi élõk, és a korábban eltávozottak. Büszkén, feltartott fõvel hirdetem, vallom: voltunk, vagyunk, leszünk! Erõnk egyre izmosodik, táborunk fokozatosan növekedik, magyar bokrunk egyre jobban bokrosodik, magyar cserfánk, tölgyünk egyre jobban lombosodik, terebélyesedik, és ami a legfõbb, a legszívderítõbb, egyre jobban virul, zöldül. Méregzöld újhajtásainak levelei hiszem, tudom, hogy

72

elriasszák magyar kertünkbõl a rajtunk rágó férgeket, belsõ ellenségeinket. Vonyítsanak bármennyire is a honi sakálok, nyüszítsenek bármennyire is az idegen zsoldba szegõdõ, szolgalelkû kutyák, az üvöltõk vérbeborult arcú acsarkodó, csaholó kórusa – mi növünk, növekedünk, erõsödünk! A Magyar Nemzeti Arcvonal, a Magyar Nemzeti Szabadságpárt, a Vér és Becsület és más egyéb szervezetek színrelépése, színvallása mind-mind a magyar öntudatra ébredés egy-egy ékes, fényes bizonyítéka. Mint az is, hogy mi itt most körbeálljuk e szent sírt, és ezzel tanúságot teszünk Sértõ Kálmán költõtestvérünk örök, hervadhatatlan mûve: írása, költészete, eszmeisége mellett. Mint ahogy mi sem, Sértõ Kálmán sem született Hungaristának, nemzetiszocialistának, de azzá vált, azzá érett a reá váró megpróbáltatások, a külsõ körülmények, külsõ hatások és befolyások által. Az igaz, magyar útra való rátalálás, a hallhatatlan eszme szolgálatában álló társak megtalálása nála sem ment könnyen. A Baranya megyei, paraszti sorból származó õstehetség – 1910-ben született – az 1930-as évek elején gyalog indult el falujából Budapestre, hogy ott szédületes gyorsasággal, valósággal berobbanjon, a már akkor sem magyarok által irányított magyar irodalmi életbe. Végzetére, kárára – ami késõbb idõ elõtti, korai pusztulására is vezetett – részben zsidó mecénások fedezték fel. A korabeli sajtó, az irodalom – már akkor is, ma is – a Hatvany-Dajcsok, Klár és Egyed Zoltánok kezében volt. A maguk zsoldjába állítva, a maguk érdekébe felhasználva õk támogatták költõi indulását. Költészetét üzletileg hasznosították, és saját vérei ellen fordítva kijátszották a politikában tájékozatlan, és irodalmi körökben teljesen járatlan, tapasztalatlan, naiv parasztgyereket. 1932-1938-ig – kerek hat évig – a már akkor is, ma is, túlnyomóan túltengõ zsidólapok munkatársaként, azok szolgálatában állt. Igaz már ekkor is jórészt kényszerûségbõl, fõként megélhetésének biztosítása végett. Sértõ Kálmán is úgy járt, mint korábban Ady Endre, és József Attila az idegen, nem magyar fátum õt sem kerülte el. A szociálisan rendkívül érzékeny Sértõ, falusi tapasztalatainak következtében már ekkor is, ösztönösen antiszemita volt. Ma inkább úgy mondanánk – antijudaista. (A szintén szemita arabok ez idõ szerint természetes szövetségeseink. Mint a történelembõl tudjuk, az ellenségem ellensége a barátom.) Több kortársa szerint Sértõ már 1936 körül végérvényesen kiábrándult a hazai zsidóságból. 1938-ban híres köpönyegfordítása73

kor, ezért csatlakozott a kor, a magyarság akkori legöntudatosabb élcsapatához, a nemzeti radikális Hungaristákhoz. A Hungaristák és az eszme mellett mindhalálig hûen kitartott! A Hungarista Mozgalom – Nyilaskeresztes Párt temettette el közadakozásból, mint ahogy abból emeltük síremlékét, ami elõttünk terül el, 2001 nyár végén. 1941. június 15.-én elhunyt a Kolozs megyei Gyalu községben. Itt pihen lábainknál az ítéletnapi és magyar feltámadásra várva június 21.-én bekövetkezõ elhantolás óta. Glóriával, magyar dicsfénnyel övezett feje a Hubay Kálmán által nyújtott nyilaskeresztes mintázatú párnán nyugszik, rajta alussza végtelen éjszakáját. Drága porhüvelyét, elporladt testét azóta is nyilaskeresztes zászló öleli egybe, takarja, óvja, amit halálakor útravalóul reá borítottak. Mint tudjuk az Úr Jézus elõtt az elveszett bárány, a tékozló fiú a legkedvesebb. Mi, mostani magyarok is így vagyunk ezzel. A megtértet, nem kell (újra) megtéríteni. Mi magunk számára is azok lesznek a szívünkhöz legközelebb állók, kiket fel tudunk világosítani, meg tudunk nyerni, meg tudunk menteni az igaz magyar ügynek, a jövõbeni magyar életnek. Sértõ Kálmán is ilyen megkerült bárány... Vallom, hogy minden igaz magyar ember Hungarista – a nagy többség ilyen – ösztönösen, öntudatlanul is az, és ez erõt ad a további küzdelem folytatásához. Magyarnak magyar nem lehet sohasem az ellensége! Alföldi Géza a másik nagy Hungarista költõnk a „Patkányok dala” címû versében megállapítja, hogy patkányok döntik el ”ki vagy és mennyit érsz”. Teszem azt a nem magyarok által kisajátított magyar irodalmi életben, éltedben és holtodban. Sértõ Kálmán (is) mindjárt tehetségtelen lett miután elfordult, kiábrándult a zsidóságból, megtagadva tõlük minden korábbi közösséget. A patkányok ezért érthetõdõ egyszerûséggel kiátkozták, kitagadták, kirekesztették a magyar irodalomból. A mai cion-bolsevista lexikonok (is) írják, vagyis cionbölcsei, hogy 1938-as pálfordulása után úgymond: lezüllött, elzüllött, a nemzetiszocialisták, a szélsõjobb oldalán egyre jobban kiábrándult mindenbõl és alkoholista lett. Egyre sûrûbben, gyakrabban írta az önkritikátlanul rossz verseket… Korábban – ne feledjük – így járt Erdélyi József, Sinka István is, ha nem az „õ” nótájukat fújta… Természetesen, ha Sértõ nem ír többé filoszemita verset, mindjárt tehetségtelen lesz… 74

Mert ne tagadjuk el, Sértõ Kálmán az antiszemita versek mellett írt ilyeneket is „zsidós korszakában”. De mi nem ezért szeretjük õt, és megértjük azt, hogy tévedni emberi dolog. Mivel esendõ, tévelygõ – sõt mi több – hibákkal teli ember volt, ezért még közelebb áll hozzánk, hiszen mi is azok vagyunk. Sértõ Kálmán emberi gyengeségei dacára, tehetsége révén egyetemes, mint minden igazi mûvészet, és magyar. A legegyetemesebb mûvészet a legsajátosabb, legnemzetibb népmûvészet. Sértõ Kálmán a legeredetibb népies költészetet mûvelte. A multietnikus mûvészet, a dekadens nyugat majmolása fából vaskarika, olyan öszvér megoldás – se nem ló, se nem szamár. Magától értetõdik egész irodalmi életmûvét, hagyatékát teljes mértékben, terjedelmében a magunkénak valljuk. De az 1938 utáni Sértõt jobban szeretjük. Sértõ Kálmán ma is szálka, szalonképtelen az idegen faj szemében, mert szerintük antiszemitává lett. Mert írásainak, cikkeinek homlokterébe 1938 után, egyre jobban a zsidókérdés került. Nem Sértõ mentségére tegyük hozzá, hogy verseinek elenyészõ része az, ami anti- és filoszemita. Fõleg újságcikkeiben foglalkozott, adott hangot bátran ez irányú véleményének Sértõ, ami mérhetetlenül lesújtó volt a zsidókra nézve. Ne feledjük, Sértõ jól kiismerte a zsidókat és zsidó titkokat, hiszen majd’ kizárólag hat évig az õ köreikben élt. „Szégyenlem magam” címû versében írja: „Szegényebb vagyok, mint mikor indultam, / Százezrek nevemet hiába ismerik, / Tejelõ mûvésznek felét és a hasznát / A zsidók leszedik…” Az „Öven kiló krumpli”-ban tovább kesereg: „Püspök úr is rá pillant a dombos pápaszemmel, / Mégis aljas húst villáz ki gyomorszerelemmel. / A krumplit csupán a zsidó szereti, – eladni –, / Sértõ költõ úrnak kell csak könnyekre fakadni.” Ez idõ tájt levélben is megfogalmazza a bõkezû, nagyvonalú zsidó pártfogókkal kapcsolatos érzéseit. Az Egyed Zoltánhoz és Lakatos Kálmánhoz intézett sorokból jellemzõ megállapításai a cukorbáró, irodalombarát támogatásáról: „…Hatvanyt nem sajnálom, úgy beszél velem, mint a kutyával, telefonon is. Bassza meg a nagynénjét!” – „Hatvany Lajos velem ‘fanyarul’ beszél.” – „A báró úr adott pénzt. Két pengõt…” – „Nem mostanában megyek hozzá. Dögöljek meg az utcán!” Sértõ Kálmán és a zsidó mentorok egyáltalán nem felhõtlen viszonyát tömören, lényegbelátóan fejezi ki az „Eladták a cifrát” címû költeményében: 75

„Muszájból szegõdött idegen alomra, / Idegen szénára, ismeretlen zsoldra, / Idegen kötélre, más hangú csengõre, / Másik legelõre, Emma marka helyett / Ezután más marka, / Szorítja ki a tejzáport tõle.” Pedig „…én már sokat szenvedtem…” , „Nem akartam tartozni senkinek sem szellemi robottal.” – vallja. Szegény Sértõ Kálmán mégis az idegen járomba szorult, ha magyar volt, hát húznia kellett neki is, ha élni akart – majd‘ halálig. Az elmúlt évszázad tökéletesen bizonyította, hogy a magyar és a zsidó érdek tökéletesen összeegyeztethetetlen. Teszem azt a hazai zsidóság felszabadult 1945-ben, mi magyarok meg rabokká váltunk a szovjet, cionbolsevista megszállás következtében. A Szentírás szerint: „Senki nem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyûlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és Mammonnak.” Evidens, hogy nem szolgálhatunk, nem imádhatunk egyszerre zsidó és magyar Istent. És ez örökre vízválasztó volt, marad és lesz a két népcsoportnál, etnikumnál, vagy ha úgy tetszik fajnál. Az Úr Jézus szavai, az igaz embernek beszéde ez: „Úgy, úgy – nem, nem.” Ami ezen felül van, az kétnyelvûség, hamisság. Utasítsuk el mindenkor magunktól a szirénhangú, bülbülszavú meséket a másság tiszteletével, szeretetével kapcsolatban. Az egyrészt-másrészt ötöl-hatolását, a zsidó is vagyok, magyar is vagyok megtévesztésünkre, összezavarásunkra kiagyalt talmudista-kabbalista csûrést-csavarást. A múltban – és a jelenben is, a jövõben remélem nem (!) – már untig eleget láttuk, tapasztaltuk, hogyan képviselték a mindenkori magyar érdeket a zsidószármazású Kun Béláék 1919-ben, a zsidó Rákosiék 1945-ben, a zsidó Aczél Györgyék 1956-ban és az ugyanebbõl a fajtából kikerültek 1990 után a fordulat évét, módszerváltást követõen. Az elmúlt tizennégy évben a nemzetidegen paraziták nemzeti vagyonunkat ellopták, kisajátították, hazánkat kiárusították! Elzabrálták, elkommunizálták, elprivatizálták. Az EU-ba, NATO-ba beterelt, behajtott népünket beolvasztják egy európai, zsidó posványba, és a magyar föld elvesztésével legfeljebb csak egy tenyérnyi, darabnyi jut belõle, amibe, ha itt az idõ beletemetkezhetünk.. De még ennyi se biztos! Számukra jobb, sterilebb – fõleg gazdaságosabb, kifizetõdõbb (!) – az elhamvasztásunk, hogy még nyomunk se, hírmondónk se maradjon. A másságnak így lesz egyre szebb ez a Kárpátok ölelte hely – és az idegen. 76

„Nem vagyok antiszemita – írja a két világháború között alkotott mûvében Berend Miklósné – de mindenképpen károsnak tartom, ha egy réteg, bármi legyen is az, valamilyen közösségben túlteng.” Majd a magyargyilkos zsidó hóhérról, Szamuely Tiborról így szól: „Rossz végét látom a fiunknak Emma – mondja Szamuely képzeletbeli apja feleségének – beteg gõgjében vezetni akarta a népeket. Bizony nagy baj az, ha a zsidó politizálni kezd. A mi népünk jó kereskedõket, jó orvosokat, jó írástudókat adhat. Ahhoz értünk évszázadok óta. De mondom: mindig baj lett belõle, ha a zsidó politizálni kezdett…” Mondanom sem kell, bizonyítanom felesleges, milyen nagy baj, nemzeti katasztrófánk lett belõle 1919-tõl kezdve, napjainkig bezárólag. A zsidó elem túlteng a mai magyar valóságban, a kormányban, az Országházban, a politikában, a gazdaságban, a kultúrában, ect, ect… Miközben nem átallnak szüntelenül arról értekezni, fecsegni-locsogni, fröcsögni nyálas, habzó szájjal, hogy kirekesztik õket! Eközben persze már régen kirekesztették a magyarságot az elmúlt évszázad során minden jelentõs, kényelmes, és jól jövedelmezõ állásból, pozícióból. Persze ez részükrõl nem más, mint figyelemelterelés, olcsó, vakító porhintés a magyarság szemébe. Pedig a ”magyar” Alkotmány rögzíti, hogy hazánkban egyetlen politikai párt, erõ sem törhet kizárólagos egyeduralomra! Gondolom, hogy ez magától érthetõdõen fokozottabb mértékben áll a különbözõ népségekre, nemzetiségekre, etnikumokra! Céline francia író, orvos szerint: ”A demokrácia a zsidó diktatúra paravánja.” A társadalmi haladás nem más, mint ”a zsidó hatalomba kerülése, mégpedig valamennyi hatalomba”. A rendszerváltást követõen a magyar érdeket olyan ”nagyságok” képviselték, mint a tisztességtelen, erkölcstelen, háborús bûnös, karhatalmista Horn Gyula, a magyar-szovjet III/hármas KGB-s idegen érdek lobbys, Medgyessy Péter, vagy a vagyonát fondorlatos, kétes módon megszerzõ manipulátor, Gyurcsány Ferenc. Ezek az egypedigréjû, egy alomból kikerültek szégyenünkre és kárunkra hazánk miniszterelnökei, érdekeinek képviselõi voltak, lettek, lehetnek. Valódi jogállamban már réges-régen börtönben lenne a helyük! Napjaink kérdése a kis Stern körüli botrány okán az, hogy az új ”magyar” miniszterelnök a Mézga Géza családból ismert okostojás Lüke Aladárja lesz-e, vagy pedig Klein Péter a magyar Saron (mutáció), – már eldõlt. A nép megkérdezése nélkül – gyõzött Lüke Aladár! A magyarság pedig ismét bevert, véres fejjel vesztesen ott maradt, 77

leverve a porond porában. Istóczy Gyõzõ „zsidó országa” – napjaink keserû magyar valósága! A magyar jövõ a MAZSIHISZ és a FIDESZ-MSZP-SZDSZ-es új degeneráció szövetsége! A jövõ Magyarországa Lüke Aladár, Klein Péter, Stern István stb. – egy-két hasznos idiótával, díszgojjal megspékelve, kiegészítve… Hazám, szegény hazám! Manapság az, aki Hungarista eszméket vall, vagy magyar Magyarországot akar, azt nemes egyszerûséggel elmebetegnek nyilvánítják (!), titulálják az ide betolakodott idegen származékok. Ha õrület, téboly, elmebetegség az, hogy azt akarjuk, hogy Magyarországot magyarok, magyar miniszterelnök vezesse, vér a vérünkbõl, hús a húsunkból, úgy az egész haza nagy-nagy bolondokháza! És ködösítésre még õk vádolnak, gyaláznak, ócsárolnak – becsmérlik a magyart holmi gyûlöletbeszéddel, kirekesztéssel, gyûlölködéssel, stb. Mi keresztények vagyunk, de nem hülyék! Mi tagadás azonban – mégis lehet valami igazság abban, amit állítanak rólunk?! Nos, ezt most férfiasan be- és elismerem! Mi gyûlöljük a keresztény vallásunk jelképeit, feszületeit kidöntõ, elfûrészelõket. A minket keresztény-magyarságunkért kiirtani akarókat (lásd: Tilos Rádió). A Szent István koronáját svájcisapkának, ereklyéjét ”tetemcafatnak” titulálókat. A bõgatyások kenyerét zabáló, habzsoló, dõzsölõ rabbinátus ”széplelkû” fanyalgót. A Szûz Máriáról apokrif verset írogatót, az Isten káromló blaszfémiásokat. A hordót a zsidónak, Hanáknét szíjjal, ostorral megcsapó mesék kiagyalóit. A zámolyi magyar-cigány etnikai ellentét kirobbantóit és szítóit… Tovább is van – mondjam még?! Azt hiszem mára „megemészteni”, lelkileg feldolgozni ennyi elég. Bizony elég! Mindazon által nem gyûlölünk jobban, mint teszem azt Korniss Mihály, Spiró György, Vásárhelyi Mária, Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, vagy Imre Kertész. És nem gyûlölünk jobban, mint a tudatos hisztériakeltõ, az örökös ”feszítsd meg”-et kiáltozó zsidómédia. Hisztéria- és gyûlöletkeltésük állomásai: Szabó Alberték, ”Becsület Nap”, Bárdossy László perújrafelvétele, Hegedûs Lóránt magyar református lelkész és Bakay Kornél történész elleni hadjárat (Horthy katonái kiállítás ürügyén), izraeli zászló, zsidó jelkép (el)égetése, Horthy újratemetése, Bácsfi Diana hungarizmusa és még sorolhatnám tovább a gyalázatot, a mondvacsinált ürügyet népünk kínpadra vonására. 78

TGM szerint egyik legnagyobb magyar írónk Wass Albert ”szórakoztató fasiszta”! Miközben nem lehet fõvárosunkban szobrot állítani Wass Albertnek, Teleki Pálnak, Prohászka Ottokárnak – ezek után gondolom Tormay Cécilének, Sértõ Kálmánnak sem – emléket kap P. Howard (Rejtõ Jenõ), a humoros-szatírikus, groteszk „idegenlégiós” ponyvaíró. A VII. kerületben utca és emléktábla örökíti meg a semmi jelentõset nem tett, nem alkotott, a magyar népért semmi áldozatot nem hozott jelentéktelen firkászt. Emlékének a Petõfi Sándor Irodalmi Múzeum nemrég emlékkiállítással adózott… Hamarosan szobrot is emelnek ennek az idegen nagyságnak, „megmosolyogtató Mózes leszármazottnak”… Vajon Sértõ Kálmán szellemi nagyságának, magyar géniuszának mikor kívánkozik a PIM emlékkiállítással adózni? A hálás magyar utókor tartozik emléket állítani, annak, aki írásaival – szemben Rejtõ Jenõvel – örökre beírta nevét a nagybetûs magyar irodalom aranykönyvébe. És a többi magyarjainknak, irodalmi és történelmi nagyjainknak is. Csak várjunk türelemmel a sorukra. Várjunk tehetetlenül beteljesülõ kegyetlen, keserves magyar sorsunkra. Majd ha az utolsó senkiházi, sehonnai bitang vigéc is szobrot, emléket, utcaelnevezést kap, akkor, csak akkor jöhetnek majd a mieink, feltéve, ha lesz még magyar – kinek szóljon – a hazában. Sértõ Kálmán még magyar miniszterelnöknek fogalmazhatta nyílt levelét ekképpen: „Miniszterelnök úr! Erõs kezek és lehajló emberi szív nélkül nem lehet határt szabni a terjedõ nyomornak. Nem ócska dicsekvésbõl mondom, de érzem azt, hogy én olyan emberré serdülök, hogy a nevemet elporladásom után is kikiszedegetik a betûkben túrkáló nyomdászok. Föltéve úgy, ha élnek majd magyarok…” – „Ha nem pusztítjuk mostan el õket a rájuk nem tekintéssel.” – „Ha nem egykéztetünk, felsõbb tervbe vett kizsákmányolással.” Akár ma is írhatta volna feledhetetlen költõtestvérünk, aki magáról így vall: „Én abból a szerencsétlen fajtából való vagyok, ahonnan piszkos szellemû megalkuvók és dönthetetlen fickók kerülnek ki. Minden ficánkoló sejtemmel az utóbbihoz érzem magamat tartozni.” Sértõ Kálmán olyan magyar költõnk volt: „Kinek fegyvere a szentélû tollfokos”. Költõi programja a ”Perfektbuta parasztnyájnak siratni örök gyászárnyékos kudarcát”. Annak a fajtának eldalolni, megénekelni kínjait, keserveit, amelybõl Õ vétetett. Az „Itthoni sors”-ban is errõl beszél: 79

„Eszmeharcra értük mentem, értük ordítást míveltem, / Több a vezérük, mint meséjük, és én nem férek közéjük. / Szégyenlik bennem a lustát, mert nem nyekergetek dudát, / Szellem bõg és szív sír bennem, s lengetem fá-tyollelkem. / Hiába nézek szemükbe, perfektbuta belsejükbe, / Körülöttem mind látó vakok, de örökre megmaradok. / Nótáimat sírom után, böngé-szik okosabb mucsán, / Ha fejemet földbe teszem, türkiz fényben ég a nevem.” „Népnek és szép nõnek – mondja – nem jó muzsikálni, / Egyik sötét, másik lelketlen és okos…” „Az alázatos ének”-ben már búcsúzik a földi örömöktõl, az élettõl: „…a világ rendjét többé nem marom. / Többé nem hiszek, ígérek, csalok, / Helyettem birkózzanak a dalok, / Én örökmécsnek lepkéje vagyok, / Kigyúlásért csendben meghalok. / Pihenést sejtve érzem: meghalok.” Sértõ Kálmán! Magyar Testvéreim! Kedves Barátaim! Ezek elõadása után: „Homlokon lõhetnek, ha tetszik, / Mi ott fészkel égbe menekszik.” De: „Likasszák már az égben fönt a rostát / s csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok. / És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kõ marad, / de a kõ marad.” Kálmán Testvérünk! Verseid, írásaid számunkra örök fundamentumként megmaradnak, mint összehordott köveink is – síremléked – örök mementóként! ALapjaink, 2005. január

80

Sértõ Kálmán:

A program A program a célt igazítja, A bús magyar népet tanítja: Bízni kell inaszakadásig, Hinni az új feltámadásig, Kitartani e bús világban, Immár a tarthatatlanságban. Magyarság jövõjéért szólni, Ha kell: börtönnek is adózni, Zsidó szavától elfordulni, Csak fajtánk javáért mozdulni. Hinni szõlõben, lágy kenyérben, Új csillagok jövetelében, Szenteket látni dolgozókban, Tüzet gyújtani lemondókban. Százszor meghalni gondolatban, Ha igazság sikkad a latban, Reménnyel ezerszer születni, A magot két marokkal vetni, Szórni az eszmét szakadásig, A közeli feltámadásig. Százmilliószor azt hirdetni, Hogy ellenségünk csak pár senki. Itt faragták a bölcsõnk fáját, Szüleinknek a koporsóját, Ha nem hagynak itt minket élni, Nem fogunk sokáig mesélni, Nem fogunk sokáig gügyögni, Fokozatosan sírni, nyögni, Harcolni fogunk felkelõben, A mi napunk sincs lemenõben… Áldott légy program, üde tiszta Kedvünket harc öleli vissza… Kitartás!… Összetartás, 1939. február 12 81

Csontos Péter:

ÉLVE IS MEGDICSÕÜLT LÉLEK (Elhangzott a Sértõ Kálmán Emléktársaság 2005. október 1-én koszorúzással egybekötött megemlékezésén.) Magyar Testvéreim! Kedves Barátaim! Azért gyûltünk itt egybe, hogy illõ mód megemlékezzünk, fejet meghajtva tisztelegjünk Sértô Kálmán sírjánál, születésének 95. évfordulója alkalmából. Immár hatodik éve (2000. szeptember 29. óta), hogy ezt a zarándokutunkat ide vissza-visszatérõen megtesszük, és Reá gondolva, törhetetlen hitéhez híven, hungarista szellemben Róla emlékezünk. Sértõ Kálmán, József Attila, Ady Endre mindhárom Magyar Géniusz sorsa közös, tragikuma rokonítható. Saját fajtájával szemben kijátszva, idegen érdek mentén fel- és kihasználva elvéreztek a Herkules-i nagyságot is túlhaladó erõtõl. Egeket ostromló szárnyalásuk egyszer csak megtör, és szétzilált ideggel, szétroncsolt testtel, kiégett lélekkel a sárba szédülve, zuhanva lehull az idegenek álságos csapdájába esve, amit alattomos célból, érdekbõl állítottak elébük. Széttéphetetlen, ragadós, nyúlós, nyálkás kelepcéjükbe kerülve, pókhálójukba jutva, fulladozva, mindhalálig vergõdtek. Segítség, menekvés, kiút nincs! Sorsuk, akár a többi magyar sorsa (tegnap és ma) ez, betelt, az idegen ármány reánk mindenkor rontást, pusztulást hozó, elõidézõ bûvkörében. Mindhármuk kisiklatott életéért, félretolt, holtvágányra terelt irodalmi pályájáért felelõsek olyan mentoraik „pártfogóik", mecénásaik, mint a Hatvany-Dajcs Lajosok, Hatvany-Dajcs Bertalanok, Ignotusok, Földi Mihályok, Osvát Ernõk és más effélék, egyazon alomból, egyazon pedigrével rendelkezõ másságok, akik a magyar irodalmat is fokozatosan kisajátították, megszállták, tévútra állították. Ezek a mindeneket kisajátító idegenségek, idegen érdekeik szekerébe fogva végül is mindhárom magyar tehetséget a halálba hajszolták. Ez a cionbolsevista csürhe – 1867 óta napjainkig bezárólag – mindent elfoglal, behálóz és elural Magyarországon. A magyar világban, a nyakunkra települve, ülve. Azóta sem tudjuk Gulliverként lerázni õket, ezeket a gnóm, nyavalyás törpéket. Gondolom az itt levõknek nem kell különösebben bemutatni költõn-

82

ket, azt, hogy ki volt Sértõ Kálmán? Ezért engedjék meg, hogy közös tisztelgésünkként néhány írásának, újságcikkének, levelének rövid részletével ideidézzem költõtestvérünk halhatatlan lelkét, igaz szellemét. Annak a költõnek az emlékezetét, aki szívének legutolsó dobbanásáig hûen szolgálta magyar népe ügyét, egyetemes, örök érdekét. Hogy ki volt Sértõ Kálmán, azt az õt tükröztetõ írásain keresztül érthetjük meg igazán. Tamási Áron szerint: ”Minden madár úgy énekel, amilyen a csõre...” Sértõ Kálmán magyarként, magyar módra szólott. Magyar módra dalolta el mindenkor szépségét, fájdalmát, vagy ami a „begyét nyomta”. Ami a szívén volt, az a száján is. Kertelés nélkül mindig õszintén szólott magyar fajtájához, mindhalálig siratott, imádott paraszttestvéreihez. Nála a költõi meglátás és hitvallás ez: “Szent még a kukac is, / Szent még a hangya is, / Ha védi a sorsát…” ”… Öt évvel ezelõtt – írja 1938-ban –, amikor egy kiborotvált zsidó társaságában végig sétáltam a Rumbach-”sugárúton”, kalauzomtól megkérdeztem, hogy ki az a sok bársonykalapos ember, akiknek lenyírt szakállából meglehetne tömni háromszáz szalmazsákot? - Ezek zsidók, de azért magyarok. – kaptam a feleletet. Már akkor is kétkedve fogadtam vezetõm részérõl ezt a valóban mindent elpalástolni akaró hitsorsosi megállapítást, mert én Somogyban és Baranyában nem ilyen kaftánban járó, szakállas honfiakat láttam. Lassanként meg kellett szoknom, hogy a pesti negyvenezer kocsma fõnökei között alig láttam 1% keresztény tulajdonost. Mert a kocsmába is a zsidók ûztek. Felöltöztettek és telegyömöszölték pénzzel a zsebemet, hogy Ady Endre sorsára juttassanak. A sors másként akarta. …" (Összetartás, 1938. június 5.)

”… Ady Endrét ne bolygassuk szegényt, hatalmas tiszteletet érdemel. De áruljuk el, hogy Petõfi százmilliószor-trilliószor nagyobb, szentebb, költõ a korában, mint a zsidók által rettenetesen elrontott, de még így is óriási Ady Endre. ...” (Sorakozó, 1939. augusztus 4.)

Most pedig részlet következik Fiala Ferenchez a “Magyarság Útja” fõszerkesztõjéhez írt 1941-ben datált nyílt levelébõl: ”… Bocsásson meg Fõszerkesztõ Testvér, hogy ilyen hosszan írtam a magam bajáról. És most engedje meg, hogy megköszönjem könnyezve a Magyarság Útja múlt heti számában mellettem való kiállását, mely nemcsak nékem, hanem sokaknak csalt ki könnyet a szemébõl. És most pedig minden bút-bajt, betegséget, adósságot és min83

dent elfeledve tudatom, hogy életem legboldogabb napja az idei könyvnapok elsõ napja volt, amikor a nyilasbolt könyvsátorában végre találkozhattam Szálasi Ferenc vezetõ testvérrel, akinek eddig ezernyi akadályok miatt nem juthattam még a közelébe sem. Vett tõlem egy könyvet, amit reszketõ kezekkel dedikáltam, mert éreztem, hogy a magyar tömegek ideáljának és az én lelkembõl és minden sejtembõl kitörölhetetlen ideálomnak írom a sorokat. Amikor kezet fogott velem, az ujjaim majdnem összeragadtak a szorítástól, de azt csak utólag éreztem, akkor nem. Olyan meggyõzõ tekintete, olyan igazságos és tiszta homloka van, hogy betegen is képes lennék követni minden poklon át. Amikor eltávozott, harmincéves létemre elfordultam és elsírtam az Isten áldását kértem minden léptére és gondolatára. A nemzet-testvérnõk vigasztaltak, csitítgattak, hogy ne sírjak... Amint Szálasi testvérre a jó Isten áldását kértem, úgy kértem azt az áldást az egész mozgalomra, annak minden tagjára. A Fõszerkesztõ Testvért pedig arra kérem, hogyha máskor valaki, egy aljas kis tollforgató el akarja venni a kenyeremet, ne pazarolja idejét a mellettem való kiállásra, mert az én napi kenyeremet apró szemetek el nem vehetik, ellenben tudomásul vehetik azt, hogy kenyeret még a rabok is kapnak a börtönben, nem olyan szabadon járó ártatlan költõ, mint én vagyok, aki a légynek sem vétett, csak a zsidóknak és a magyar, és keresztény-magyar(ság) ellenségeinek. …” (Magyarság Útja, 1941. június „6. vagy 8. ?”)

Az én ideálom, a mi ideálunk pedig az a Sértõ Kálmán, akinek eme hitvalló szavait mi is magunkénak valljuk, tudjuk és érezzük. Sértõ Kálmán köztudomás szerint 1938-as pálfordulásával szegült szembe nem magyar fajú pártfogóival, de több szavahihetõ korabeli barátja, tanú szerint már 1936 tájékán végérvényesen kiábrándult ebbõl a kommunista, kozmopolita, internacionalista, globalista, hazátlan és gyökértelen társaságból, amelyhez amúgy is csak a megélhetés miatt, kényszerbõl szegõdött. Nem a közös vér, nem a közös eszme, nem a közös érdek kötötte... Józan, egészséges paraszti ösztöneivel – már kora ifjúságától kezdve – mindig is idegenkedett az ide beszivárgó, hazánkra, nyakunkra rátelepedõ zsidóságtól. Ennek alátámasztására, igazolására álljon itt néhány sor bátyjához, Sértõ Ferenchez írt 1936 nyarán keltezett levélbõl: ”… Azóta én messze elkerültem, testben, lélekben és szellemben. Elhagytam a csöndet, falut, holdas és harangszós estéket, kapát, kaszát és aratást, hogy egyik fáklyája legyek a népnek. Én ezt halkan mondom, mert komoly levelet írok hozzád, amiben nem akarok egy hazugságot se mondani. Sok fényes éjszakák, megutált nõk, 84

siker és pénz után – ma már beszámolhatok az eredményrõl. Körülbelül 700 versem és két regényem, meg százötven cikkem jelent meg a lapokban. Nagyon sok pénzt elittam. Ezreket. Volt olyan hónap, amikor 500 - pengõnél többet kerestem. Ilyen hatalmas összeget természetesen nem magam fogyasztottam el. Ha volt pénzem, akkor szegénységemben is úr voltam mások iránt. Csupán haza nem mentem (Bissére), mert minden fiúnál jobban szeretem szüleimet. Hogy ezt így megmagyarázva nehéz, azt elhiszem. Nehéz lehet még egy általam elismert költõnek, Sértõ Ferencnek is megérteni azt a távoli életet, ahol egy fiatal parasztlegény bekerült a legzuhogóbb fénybe, kajabálások árán védhette csak erõszakosan és ököllel odavágott cikkekben a parasztságot, és ki kellett szolgálnia a pénzzel rendelkezõ zsidóságot, aminek teljesen kitapasztalt bûneit ugyanaz a Sértõ Kálmán fogja egyszer szörnyen kiteregetni, aki már teljes egészében ismeri az életet, és nem törõdik semmivel. Ma írok vagy húsz lapban. Az összes utcákon, fõleg korcsmákban mindenütt megismernek. Félesztendõ óta nincs lakásom, szerkesztõségekben (és jószívû barátaimnál) alszom – Magyarország dicsõségére, aki már nem tud kipusztítani lexikonokból és az irodalomtörténetbõl. Nem bízok az életben, mert „elesendõk” vagyunk, mint a falunkban meghalt Bagaria bácsi mondotta. Ha van pénzem, akkor még egy zoknit se veszek magamnak. Kedvetlenül tanulok és kedvetlenül iszok. Hogy a hibáim mellett is mit produkálok, arról fogalmad sincs...” Sértõ Kálmán állta a szavát 1938-as pálfordulása után, miután átjött a magyar oldalra, fegyverét a ceruzát magával hozva, számtalan újságban és újságcikkben, írásban, versben valóban kiteregette a zsidóság magyarság ellen való bûneit. Az 1919-es patkányforradalomtól kezdve a zsidó feudálkapitalista gazdasági, társadalmi, kulturális és egyéb kizsákmányolásig, kiszipolyozásig stb… Ezért a magyarságot mindenek elé helyezõ, védõ magatartásáért a magyar életet eluraló idegenek máig hatóan számûzték a magyartalanná tett magyar irodalomból, és eltüntették egész életmûvét a nemzeti köztudatból. Magyar oldali „megtérésérõl” az 1939-es év kezdetén Sértõ Kálmán így ír: “Amióta nemzetiszocialista, azaz „nyilas” lettem, szívbõl, lélekbõl és minden idegsejtembõl, azóta igen sok kellemetlenségem van az életben. Kabátkámba kapaszkodva még most is (visszahúznának) a cionista, kommunista zsidók a szélsõbaloldali sajtófront mácesszel kirakott bûnös útjainak virányira, hogy ne ébresztgessem ezt a 85

különféle politikai brómoktól az álom kátyújába ragadt magyar nemzetet. Ám én úgy határoztam mikor beléptem a Hungarista Mozgalomba, hogy felnyílt szemeimet és ceruzámat a legidõszerûbb mozgalom sorába állítom. Még élénk emlékezetembe van, mikor elõször tettem lábamat be az ‘Összetartás’ szerkesztõségébe. Napfényes meleg nyár volt, én mégis úgy néztem ki, mint egy ázott veréb. Elkeseredett, éhes voltam és leírhatatlanul szégyelltem magam. Pedig valójában nemigen kellett volna szégyellni magamat. Hogy én a 380 kilométeres felgyaloglásom után a szûztiszta faluból a pesti Klár Zoltánok, Buchinger Manók és hasonló arkangyalok kezébe kerültem, azon nincs mit csodálni való. Abban az idõben, ha sok fojtott keserûség is volt a keresztény társadalomban, fajvédõ újságnak még írmagja se volt. Úgy bekerültem a liberális körökbe, Lipótvárosba, gettóba, lokálokba és zsidófajvédelmi lapok szerkesztõségeibe, mint János a cethalba. Eleinte tudatlan és roppant erõs voltam, aki bírtam az erkölcsi züllés iramát. Csak késõbb vettem észre, hogy bent vagyok hörgõtorkú légy a liberálizmus óriási pókhálójában, és ha idejében nem tudom magam ki verekedni a cethalból, illetve pókhálóból, akkor külön-külön szégyellni fogják magukat halálom után még a poraim is. Undor, csömör jelentkezett bennem a zsidósajtó kötelékében. Sarkon fordultam, ott hagytam az egész díszes társaságot és egyszerû közkatonának jelentkeztem az ‘Összetartás’ szerkesztõségében... Igen. Ott hagytam tizenöt napilapot, öt hetiújságot és hét folyóiratot, ahol annyi pénzt kerestem, amennyit akartam. Beléptem a hetenként megjelenõ ‘Összetartás’ kötelékébe egy darab igazi magyar kenyérért, mert a zsidókáoszban rettenetesen elfáradtam és a csömöröm után megtisztultam. Ma már az olvasóktól kapott levelek igazolják, hogy a legnagyobb fajvédõ hetilapnál megérdemlem a kenyeret. Hisznek bennem az olvasók, mert becsületes “téglahordó” vagyok. Valami leírhatatlan keserûség miatt annyira nyilas lettem, hogy néha még a bankártekintetû holdat is zsidónak nézem. Ráfogom a holdra, hogy nem felekezet, hanem faj. Mert a kihasználni akaró zsidósajtó eleinte úgy hizlalt, mint kedvenc turulmadarukat a libát. Késõbb ki akartak dögleszteni, mint hajdan a fránya Sors a lovat, mikor Kún László saját úrimagának kellett húzni a szekeret... Az ‘Összetartás’ magyar feltámadást váró olvasóközönsége felismerte bennem a zsidósajtó virányairól hazatért tékozló fiút. ...” (Összetartás, 1939. január 15.)

Ugyanezen idõben, 1938-39 fordulóján írja Sértõ Kálmán a következõket: “Az ‘Összetartás’ szerkesztõségébe egy csomó levél érkezett a szélrózsa minden irá86

nyából. Nem az én címemre jöttek a levelek, hanem a fõszerkesztõ testvér címére. Sok olvasó testvér, akik hetente várják szerény írásomat, választ kérnek leveleikben Fiala testvértõl, hogy rendes megélhetést biztosít-e számomra az ‘Összetartás’, aki azt írtam egyik cikkemben, hogy szent Karácsony éjszakáját az utcán töltöttem pénz nélkül, és le sem mehettem egy vidéki városba, ahová egy keresztény gabonakereskedõ meghívott az ünnepre. Legyen szabad nékem errõl a kérdésrõl saját magamnak írnom az olvasó testvérek számára. Ugy hiszem, egyedül én vagyok arra hivatott, hogy jelenlegi sorsomat megvilágítsam. A szent Karácsony éjszakáját tényleg az utcán töltöttem. Nem volt pénzem vidékre utazni, mert ha mindennap száz pengõt kapnék a szerkesztõmtõl, akkor sem lenne másnapra egy cigarettám. Az ‘Összetartás’ engem rendesen honorál az írásaimért. Természetes, hogy a pénzt nem magamra herdálom el. Nõnek elvbõl nem adok pénzt. Szerény véleményem szerint többet ér tíz deka lókolbász, mint egy hamis lány csókja. Hát akkor mire költöm a pénzt? – kérdezhetik joggal a nemzetiszocialista olvasók. Megsúgom: Emberekre. Ha meglátok egy fázó rikkancsot, aki nemzetiszocialista lapokat árul, meghívom egy pohár forralt borra. Mivel a halálomat érzem, nincs elõttem becsülete a pénznek, pedig ma már nem szórhatok úgy, mint, amikor a zsidó elvtársaknál dolgoztam. Huszonöt lapot, sok pénzt elhagyni az ‘Összetartásért’, ahhoz hit, erõ, lábrakapás és bûnbánat kellett. A zsidók sok pénzhez szoktattak. A zsidó újságoknál kapott pénzeken kívül még külön kaptam pénzt héber tisztelõimtõl, akik tán még a zsidó teabálokon is gyûjtöttek számomra, hogy faji karmaik között megtarthassanak elpusztulásomig. A libahúst úgy megutáltam közöttük, hogy inkább gyökeret ennék, mint Genor Éva a barlangban, de libahúsért többé nem tátanám ki a számat. Volt egy bécsi zsidó ékszerkereskedõ a Kartner-strasse 7. alatt, aki minden nagyobb ünnepen száz pengõt küldött számomra ‘Az Est’ szerkesztõségébe, öt éven keresztül, amíg a németek be nem vonultak Ausztriába. Igaz, hogy sokat dolgoztam a zsidó lapokba, de mindig úgy is szórtam a pénzt, mint egy kapitalista, ha megbokrosodik! Ha ötszáz pengõt kerestem egy hónapban, akkor káromkodtam, szidtam a Sorsot. Nem voltam a világgal megelégedve. Azonban beláttam, hogy a zsidók pénzzel akarnak engem korán és örökre leteríteni az ifjúság szellemi porondján. Ki akartak vetkõztetni emberi mivoltomból, hitembõl, magyarságomból és jobb jövõt várásból. Például megtörtént az az eset is, hogy a legszebb versemet visszaadta a zsidó szerkesztõ, mert, mint volt katona, könnyezve írtam egy díszmenetrõl, amit a Vérmezõn láttam... 87

El kellett ... el kellett ... háromszor is el kellett a zsidóktól ,jönnöm. Az ‘Összetartáshoz’ kerültem. Az kézzel fogható, hogy egy zsidóhirdetésektõl mentes hetilap nem tud annyit fizetni, mint a zsidótársadalom dúsgazdag napilapjai. Nemzetiszocialistának lenni két kemény fûszer: Kitartás és Fegyelem kell! Amint a lankadt orrú zsidók most izzasztó (fizikai) munkára „átképzik” magukat, én úgy képezem magam át, hogy rendes fizetésemet, mint nyilas újságíró, be tudjam osztani. A jelek azt mutatják, hogy sikerül is ez a hitbéli tervem. Ha valami nem stimmelne, akkor is megállok egyszer keményen az Úristen elõtt, mert én a pénzemet a múltban a szegény testvéreimre költöttem, arra költöm ma is, s ha nem vetkõzök ki a becsületbõl, akkor a jövõben is. Tiszta parancsokat érzek a lelkemben…” (Összetartás, 1939. január 29.)

Sértõ Kálmán életét a már említett zsidók keserítették meg. Irodalmi pályáját, akárcsak Adyét, József Attiláét õk siklatták félre. Mindhárman ronccsá váltan rokkantak belé – ideje korán – a nagy irodalmi felkarolásba. Zsidó „pártfogóik” karmából az útjuk betegségbe, alkoholizmusba, züllésbe, lármába fullt, vagy öngyilkosságba torkolt. Csak erõs magyar egyéniségüknek és mûvészi öntudatuknak köszönhetõ, hogy mégis maradandót, örökbecsût alkottak a mindenkori magyarság számára. A nemzetközi zsidó és a magyar nemzeti érdek soha nem hozható közös nevezôre! A Magyar Nemzetnek és e pária népségnek más a történelme, hagyománya, kultúrája, vallása, Istene, érzés- és gondolatvilága, karaktere, vérsége, etnikuma és így tovább. A magyarban és a zsidóban semmi közös vonás nincs! Ezért harcolnunk kell, hogy elorzott jogainkat százszorosan visszavegyük tõlük. ”Vissza kell volt sorsunkba menetelni.” Azért, hogy magyar arcunk többé idegen vonás ne bántsa. És soha többé ne legyünk: “magyar földön idegen világban.” ”Az ég és a Föld elmúlnak, de Sértõ Kálmán igaz beszédei, örök idõkre megmaradnak.” ALapjaink, 2005.október

88

89

Jász Viktor:

Sértõ Kálmán ébresztése Napi négy-öt liter bortól égõ belekkel, kiskocsma füstjében imádkozó gyerekkel,

eladtad magadat balra-jobbra, s óh be kár: nevedhez szenny tapadt, – le kell mosni végre már!

delíriumodban véred szívó lotyókkal, híd alatt párnaként használható motyóddal,

Hazugság, hogy fádon nem termett csak vadalma! Meddig lesz hallgatás életmûved „jutalma”?

utakat talp nélkül koptatgató cipõddel, ide-oda lökõ széllel, õszi esõvel,

Gyönyörû torzókat csillagszórózott szíved, – Meddig kell tûrnünk még, hogy a „költészet” kivet?

ligeti fák alatt verset korgó gyomorral, ingyenkonyha elõtt csajkád fogva a sorral, –

Neved, – a végzeted – meddig „sért” még lelkeket? Hisz néked már e Kor szemrehányást nem tehet!

idézlek Költõtárs, kora-fehér fejeddel s vívódom méltatlan elfelejtett neveddel.

Meg nem tett bûnökért ki ítélhet halálra? (Költõnek felejtés az igazi halála.)

Ágyad a kabátod, takaród a csillagok, – papírod-ceruzád ontotta az illatot:

Tenéked egyre megy, – hogyha vagy még valahol: odalent, odafent szellõpálinkát iszol,

versekkel fizetted – pengõ fogytán – a cehhet: lelkednek gyöngyeit disznók elé vetetted:

égharangcsárdában csillagszekfûk csokra gyúl, – s teszel a világra, amely semmit sem javult! 90

Megtisztult emberek puha lába nyomába nem lépnek õzikék lágyszellõs éjszakában

Isten csak, aki van, vagy: akit letagadunk, Ô képes jegyezni valamennyi panaszunk.

nem égnek virágok gázláng helyett, sötétben… s vannak még háborúk, – csak ugyanúgy, mint régen; –

Te ott vagy Mellette, – bûne-szánó nagy gyerek – olvasd fel elõtte valamelyik versedet,

hazugság torzítja ma is a szép szavakat, s pénzt hajszol, aki él, míg csak bele nem szakad;

hadd lássa: érdemes törõdni a világgal, ahol ily csodásan csendül meg a madárdal,

slágerek baglya rak fészket ma a szívekbe, s nem kell a költészet, – ha nem hangol a szexre…

s kérd meg a magyarok fogyatkozó nevében: ne feledkezzék meg szegényekrõl, – egészen!… 1985

Kisfaludi Lizabella:

Ki volt Sértõ Kálmán? Száguldó üstökös a Magyar Olympuson, Érett búzakalász a Magyar Havason, Rózsákat termõ gyönyörû vadvirág, Titokzatos mélybõl jött KÖLTÔ KIRÁLY, Ô volt az ÚTTÖRÔ ÚJ MAGYAR VILÁG! Kedves és derûs volt egész Lénye, Álmodó gondolatainak fénye, Lángvörösre fûtik a NINCSTELENSÉGET, Maradandó ércnél keményebbre égett, (Áldott dús költõje a földszagú népnek,) Neved, ALKOTÁSID ÖRÖKKÉ ÉLNEK! 1941 91

Csontos Péter:

Sértõ rekviem Sértõ Kálmán, sírodon, Fûszál se nõ hantodon. Isten is elfeledt, Magyar nem tudja neved.

Magyar élet, magyar sors, Itt semmi sem változott, Hazáért ki áldozott, Mint te, mind elkárhozott.

Zsidók adtak sóletet, Szórták eléd pénzüket. Megvenni nem lehet, Szalonna jobban esett.

Ellenség ugyanaz, Másság, hiénahad. Nehéz a rög, nehéz a sír, Szegény magyar visszasír.

Magyar fajodért kiálltál. Igazáért hiába kiáltál, Semmit ér poéta szava. Cserbenhagyott a haza.

Hiába hullat könnyeket, Aki elment nem jöhet, Fejfád korhadt, kidõlt, Áruló sírja virágos, zöld.

Elvéreztél nyári hajnalon, Feküdtél hideg ravatalon, Tested föld alá rejtették, Sírodat gondosan befedték.

Magyarnak jár dögtemetõ, Ápolja, mint hû szeretõ, Leghûségesebb ápolónõ, Szent magyar anyaföld.

Szádat sárral betömték, Látásod szemfedõvel kendõzték, Magyar jövõt ne lássad, Meddõ harcod ne bánjad.

Sok harcunk elvetélt, Sok a körülmetélt, Soha nem múlik haragunk, Magyarért ölünk, harapunk.

Koporsódat mikor viszik, Elkísért sánta Gizi, Sírodnál leborult, Magyar ég elborult.

Sértõ ilyen rekviem, Kísértõ költõ nem pihen, Verseivel hadba hí, Hazádhoz vele leszel hív.

Fûszál híján sírodon, Bárány nem legel hantodon, Hû szíved megrepedt, Pusztaság fekhelyed.

Sértõ, szólok sírodnál, Nincs nagyobb magyar fájdalomnál, „Mikor utolsó rohamra megyünk,” Halálba eggyek, veled leszünk. (1998)

Szittyakürt, 2000. július-augusztus 92

Csatai Varga László:

Színt vallva Sértõ Kálmán sírjánál Akik ma Boldogasszonyt és Jézusát foglaljátok imáitokba Magyarok szittyák kik e jellemtelen zsidó sábeszdeklis világban sírhantokat eltüntetõ dózeres elnyomásban hungarista öntudattal ki mertek állni s a tömeges sunyításból színt vallva egyéniséggé válni kik tisztást vágtok e temetõi bolsevista vadonban hogy a nap Szemúr Magúr Kelet és Esthon ura Kárpát-medence õshazánk égboltján aranyszarvas agancs-erdõs fején csillagdíszes szentségtartókon tündöklõ hófehér Ostya e sírt beragyogja lángoló sugára végre glóriát körítsen

igazságot kiáltó költõnk homlokára a mint vörös dzsungel sötétjére csapódó csóva élõkkel holtakkal tudassa van még erõnk lelkeinkbõl felszáll a Turul csõrében Isten kardja lengenek Árpád-sávos lobogók feltámad Hunnia ha Isten is akarja barátaim kik ebben neki vitézül szolgáltok lépteinek vassal ösvényt csináltok ti vagytok ti lesztek a nemzet megmentõi rátok épül a paradicsomkerti õseredeti istenakaratú teremtéserejû kárpátmagyar jövõ

Szittyakürt, 2004. május-június

93

94

95

Csontos Péter:

ÖNVALLOMÁS A bûnös városban, Budapesten láttam meg a napvilágot, 1954-ben. Középiskolai végzettségem van. Gyökereim Szabolcs és Békés vármegye gyepûiben kapaszkodnak. Apám Csontos Mihály, Tiszaeszlár-i, anyám Nagy Ida, Pusztaföldvár-i születésû. Származásom, neveltetésem, tapasztalataim összessége az, ami én vagyok. “Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz. / Mikor mozdulok, õk ölelik egymást.” A kor amelyben éltem, növekedtem, és eszméltem, meghatározta pályám, küldetésem. A magyar sors, a magyarság vállalása engem is helytállásra kötelez. A többévtizedes szovjet megszállás és kommunista rémuralom a dacot, a gyûlöletet érlelte meg szívemben. A hazai zsidóság egy részével pedig az a bajom, ami a kommunistákkal, hogy nemzetköziek, hazátlanok. Dominanciájuk, torz szellemiségük miatt nem ismerhet önmagára, nem ébredhet erejére a magyar! A passzív ellenállás évei után a nemzeti gondolat ma is érvényes és örökbecsû. “Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! / És búvunk érte, mint az üldözött.” A politikai újságírás számomra csak eszköz, a revolúció, revízió, revans érdekében. Nacionalista, irredenta vagyok! A sors nyitotta térrel éltem, amikor írni kezdtem, a szamizdat “Demokratába”, a “Szent Koronába”, a “Magyar Feltámadásba!, a “Független Újságba” és a “Magyarok Vasárnapjába”. Ma tollal harcolok az igaz magyar ügyért, mert “...nem oly becses az írhám, / hogy érett fõvel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!” De, ha kell: “Rongy ceruzámat inkább leteszem / s köszörülöm a kasza élit, / mert földünkön az idõ érik, / zajtalanul és félelmesen.” A hatalmasságoknak, másságoknak, az idegen faj Heródeseinek üzenem: “Én nem fogom be pörös számat.” “Totyogjon, aki buksi medve, / láncon nekem ezt nem szabad! / ...- szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat!” Amig élek, “Az én vezérem bensõmbõl vezérel! / Emberek, nem vadak - / elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, / nem kartoték adat...” Magyarok Vasárnapja, 1996. március 24.

96

Tartalomjegyzék Csontos Péter: Sértõ rekviem ……………………................…………… 7 Géza Ottó: Érik a mag ……………………………....................……….. 16 Gyékényesi György: Sinka, Sértõ, Erdélyi …………….................…….. 16 Dobszay Károly: Nem felejtünk! ……………………….................……. 17 Zas Lóránt: Mások elõtt …………………………………................…... 19 Kilencven éve született Sértõ Kálmán …………………….................… 20 Csontos Péter: Erõt érzek a temetõben ………………….............…….. 20 Csontos Péter: Ma hatvan éve …………………………..............………. 32 Sértô Kálmán: Végrendelet ....................................................................... 53 Csontos Péter: Holtan is, mindörökre él …………………............…. 54 Alföldi Géza: Paraszt poéták ……………………………….............…… 63 Csontos Péter: Sértô köszöntés ................................................................ 64 Sértõ Kálmán: Hallgatnak rólam …………………...............………….. 70 Csontos Péter: A nép fia ........................................................................... 72 Sértõ Kálmán: A program ……………………........................………… 81 Csontos Péter: Élve is megdicsõült lélek ................................................. 82 Jász Viktor: Sértõ Kálmán ébresztése ……………………...............…… 90 Kisfaludi Lizabella: Ki volt Sértõ Kálmán ………………...............……. 91 Csontos Péter: Sértõ rekviem ……………………………..............…… 92 Csatai Varga László: Színt vallva ……………………………............…. 93 Csontos Péter: Önvallomás ....................................................................... 96


97