TAHSZ II. Országos Értekezlet
2011. 03. 26.
Agárd; Nádas étterem
Szent Koronánk, államadósságunk és Trianon _____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Mélyen tisztelt Honfitársaim, kedves Hölgyeim és Uraim ! Önök, ma feltehetően azért jöttek el erre az értekezletre, hogy szép- és magvas gondolatokat halljanak a múltról, szívet-lelket melengető gyönyörű idézetekkel találkozzanak, olyanokkal, mint mondjuk amilyen a Prédikátorok Könyvében
(14.34)
található: „Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig
gyalázatára van a népeknek.” Önök lehet, hogy ezért jöttek el, de én nem. Kizárólag azért vállaltam a szónok szerepét, hogy ösztönözzek, felrázzak, lázítsak másokat, olyan embereket, mint Önök, akik hozzám hasonlóan mindenüket odaadnák a Kárpát-medence összmagyarságának szabad hazában élhető boldogabb jövőjéért. Előadásomban Trianonnal, a párizsi békediktátummal és államadósságunkkal példálózva világítok rá, mivel jár az, ha nemzetünk elfordul a Szent Korona Tantól, a Szent Korona Eszmétől. Európa hatodik legnagyobb hatalma, a Magyar Királyság 91 esztendeje töretett szét. A következményeket mindenki ismeri, felesleges rá bővebben kitérnem. 1000 évig magyar volt, s most, kilenc évtized után hazainak mondott sportriporterek bratyiszlaváznak és trnaváznak, Pozsonyt és Nagyszombatot említve emígy nyelvtörő módon. Tanult emberek romániáznak, mikor Erdély szent földjéről beszélnek. Csoda hát az, amit most elmesélek Önöknek? Néhány esztendővel ezelőtt egy nemzetközi ifjúsági táborban a résztvevő nemzetek közül 10-ből egyenként 1010 fiatalt, 14-16 éves diákokat kiválasztottak, és megkérdezték tőlük, szerintük melyik ország zászlója a legszebb a világon? A 10-10 amerikai, brit, német, olasz, francia, orosz, svájci, osztrák, spanyol fiatal fiú és lány mindegyike kivétel nélkül a saját nemzeti zászlóját tartotta a legszebbnek. Mit gondolnak hölgyeim és uraim, a magyar diákok hogy válaszoltak? 3 fő a brit, 1 fő a brazil és 2-2 fő az amerikai, a kanadai és a magyar zászlóra szavazott. Milyen nevelés folyhat azokban a családokban, ahol ezek a gyermekek élnek? Milyen nevelés folyhat azokban az
iskolákban, ahol ezek a diákok tanulnak? Hogy, és kik nevelhették szüleiket, s a pedagógus rangra méltatlan tanáraikat? Mi lesz hazánkkal, ha egyszer rajtuk múlik majd sorsa? Talán a gnóm Károlyi Mihállyal egyetértésben még a meglévő területünket és fogyó népességünket is terhesen soknak találják majd? Szegény szerencsétlen nemzetünk! Hol vannak Istenfélő bátor fiaid? Megalázott ország lettünk, s nem is ellenfeleink aláztak meg igazán bennünket. Napóleon egyszer a szárnysegédjével Párizs utcáin sétált. Amikor elhaladtak a zsinagóga előtt, az ajtón át eszeveszett siránkozás hallatszott ki. A császár megállt, figyelte a jajveszékelést, majd megkérdezte partnerét, mi ez a szörnyű zaj? Hát fenséged nem tudja? – kérdezett vissza a szárnysegéd. Ma van a jeruzsálemi templom lerombolásának évfordulója. Ezen gyászos nap emlékére jöttek össze a zsidók, s e feletti bánatukban siránkoznak. Napóleon hosszasan elgondolkodott, majd így szólt. Az a nép, amely így tud emlékezni ezer és még sok száz év távlatából is nemzete gyászos napjaira, bizton megérdemli, hogy fennmaradjon az idők végezetéig. De mit mondana ez a kiváló férfiú, ha a magyarok gyásznapján, június 4-én, Agárdon, a Fő utcán sétálna, s látná a város derék, ámde nagyságához mérten csekély számban emlékező szomorú magyarját? Mi is megérdemeljük a vágyott szebb jövőt? A gazdasági bajoknál is súlyosabb trauma az a pusztítás, amit szisztematikusan végeztek és végeznek, a gyermekek nevelése, oktatása, a családok rombolása, az erkölcsi érzék és a lelkiismeret leépítése terén. Mert csonkolták ugyan Trianonban földrajzi-demográfiai szempontból hazánkat, elvették javaink nagy részét, de senkit nem köteleztek hozzátartozói feljelentésére, nemzeti ünnepeinken más ország himnuszának kötelező érvényű meghallgatására, agyament hazaárulók összefüggéstelen hazugságainak vastapsolására, amire ugye a későbbi sötétvörös időkben akadt jócskán példa. A két világégés között tiszta erkölcsi alapokon nyugodott nevelésügyünk, ami létkérdés volt, mert jól tudjuk: minden nemzet talpköve a tiszta erkölcs és a becsület. A nemzet akkori vezetői nem üldözték el iskoláinkból a jó Istent. Utódaik pedig még a templomokból, s a lelkekből is megpróbálták. A talpra állás és gyarapodás éveiben gróf Klebelsberg Kunó volt az 2
oktatással, neveléssel foglalkozó miniszter, aki – talán a mai fiatalok számára hihetetlennek tűnik – de a magyar ÁBC minden betűjét érthetően ki tudta mondani, ami az idegenszívű utódokról nem feltétlenül mondható el. Ő volt az, aki Trianon után őrködött a megtört lelkek gyógyulása felett, aki törődött a magyar fiatalok szellemi épülésével, aki szeretettel, alázattal és eredményesen szolgálta nemzetét, népét, segítette tudományos- és művészeti életünk talpra állását, fejlődését. Honvédelmi kérdésként kezelte a közoktatás ügyét, aki iskolaépítőként olyan sokat tett, hogy liberálbolsevik utódai 70 esztendő alatt sem tudták tökéletesen lerombolni azt, amit – sajnos tragikusan rövid pályafutása alatt – felépített. Pedig a háború után folyamatosan, nagyvárosaiban
egyszerre
többen
középületeket
is
munkálkodtak
vásárolt,
s
a
ösztöndíjjal
pusztításán. segítette
Európa a
jövő
értelmiségének, orvosoknak, mérnököknek, művészeknek világszínvonalú képzését. Akik azután hazatérve tanult, művelt emberekként szolgálták a Szent Koronát. Hazahívta Szent-Györgyi Albertet Londonból, aki ennek köszönhetően az egyetlen olyan Nobel-díjasunk lett, aki Magyarországon végzett tevékenységéért kapta meg ezt a kitüntetést. Budapest dominanciáját igazi vidékfejlesztéssel enyhítette. No, nem különböző pénzügyi alapok elsikkasztásával, hanem tevőlegesen. Elég kedvenc városára, Szegedre, s az általa megálmodott Dóm térre gondolni. Közelmúltbeli vezetőink ténykedése miatt ott, a dóm altemplomában forog szegény porladó teste a sírban. Ha megadja a sors ura nekünk, hogy mai utódai hasonlóképpen cselekedjenek, bizton állíthatom: lesz magyar feltámadás! Éppen csak kiragadtam egy csodálatraméltó hazafit a sorból, egy személyt a sok közül, de említhettem volna sok más kiváló embert is. Ja, kérem, nemzetközi mércével mérve is jelentős államférfi kormányzóval és becsületes kormánytagokkal könnyű volt akkortájt, még a tragédiát megélve is eredményesen hazát építeni. Sokan elhagyták Magyarországot, a békediktátumot követően olyanok is, akiknek lakóhelye egyébként a jelenlegi határainkon belül maradt. Elmentek a nagy világgazdasági válság idején, el a második háborút követő vérvörös megtorlások idején, s azután el ’56-os forradalmunk, szabadságharcunk után. Az elvándorlás ma is tart. Ma már nem disszidálnak honfitársaink, hanem tanulmányaikat folytatják 3
külhonban, illetve jól fizető munkát keresnek és találnak maguknak. A magyar tehetséges, szorgalmas, nagy munkabírású ember, mindenhol szívesen látott – hazáján kívül. A bevándorlók egy részéről ennek pont a fordítottja mondható el, bezárólag azzal, hogy itt milyen nagyon szívesen látottak. De miért teremtette Isten a magyart magyarnak, ha nem azért, mert éppen itt van feladata, mert éppen itt kell megállnia a helyét, őriznie, a már éppen hogy csak pislákoló ősi hun lángot! Aki valamit is ad magára, annak élete folyamatos ügyintézés. Egyik magyar ügytől, a másik magyar ügyig való munkálkodás kell, fejezetekre ossza életünket! Tőlünk alig 25 kilométerre, a fehérvári bazilika altemplomának bejáratánál olvashatók Ady Endre megható sorai: „Be szép, ilyen végzetes néppel ugyanannak tudni magunkat!” Felhívom szíves figyelmüket, hogy a szinonima szótár nem egymás közelében tárgyalja a „végzetes” és a „birka” szavakat. Dr. Endrey Antal – aki az angol királynő jogtanácsosainak egyike volt hajdanán – éppen egyik székesfehérvári látogatásakor mesélt el egy történetet, annak kapcsán, hogy hallgatói közül valaki birka népnek nevezte a legújabb kori magyart. A történet úgy szólt, hogy Ausztráliában a ’90-es évek elején egy korlátolt pásztor ütötte-verte a birkáit, ha azok nem az általa elgondolt, mellesleg szinte járhatatlan úton akartak haladni, senki se tudja hová – ugye milyen ismerősen hangzik ez az útmutatás? A birkák hogy, hogy nem egy alkalommal csürhéből csordává, népből nemzetté álltak össze, s a pszichopata pásztort testükkel a szakadék szélére szorították, majd a mélybe taszították. Így azután – történetét zárva – Endrey doktor kikérte magának, az ausztrál birkáknak a mindent eltűrő magyarokkal való összehasonlítását. Ehhez nem tudok mit hozzátenni; akinek van füle az igazság meghallására, az hallja és érti, akinek meg nincs, az tapsoljon a most készülő alkotmánynak! Visszatérve a trianoni katasztrófára: folyamatosan foglalkoztatta országunk meghatározó elméit a probléma, s annak orvoslási lehetősége. Babits Mihály „Csonka-Magyarország”, „Erdély”, „Hazám!”, „Áldás a magyarra” című műveiben úgyszólván a területek elcsatolása és a Felvidék 1938-as hazatérése között folyamatosan napirenden tartotta a kérdést. József Attila számos versében ösztönöz, bátorít, kényszerít, s nem hagy, a sebekbe való beletörődésbe. Elég csak a „Nem, nem soha!” című versét felidéznem, mely mű 1945 és 1990 között, tehát 45 4
esztendőn keresztül művei egyetlen kiadásában, úgynevezett összkiadásában sem jelent meg, mintha meg se írta volna a szerző. A cenzúra működött. Juhász Gyula is több művében gyászolta a tragikus gyalázatot. Közülük talán „A tápai Krisztus”-t ismerjük legtöbben. De folytathatnám a sort Kosztolányi Dezsővel, Reményik Sándorral, vitéz Somogyvári Gyulával, gróf czegei Wass Alberttal és másokkal. A hit, a remény ébrentartása nélkül nem születtek volna meg a bécsi döntések, s 1938 és 1940 között nem következtek volna be a várva-várt – ámbár csak részleges – terület-visszacsatolások. Ezen hazatérések után újra hatalmas terveket szőttek királyságunk ügyeit igazgató államférfiúink. Kárpátalján, részben a Latorca folyó mentén kiépített zseniális Árpád-vonal lehetetlenné tette volna a szovjet hordák hazánkra özönlését. Sajnos a románok Erdély újbóli elrablásának reményében esküjüket megszegve átálltak a rossz oldalra, s így a félelmetes Árpád-vonal feladatát vesztette, hiszen az árulás következtében nem várt módon, Dél-Erdélyen keresztül, özönlött ránk a bolsevik had. Tragédia volt a területvesztés, de még nagyobb tragédia, a nemzetáruló moszkovita sisere had és leszármazottaik, utódaik máig ható erkölcs- és gazdaságrombolása. A népesség-, terület- és anyagi javak feletti veszteséget úgy, ahogy kihevertük, hiszen a patkányforradalom és az utána következő rövid – bár a szenvedőknek hosszúnak tűnő – időszakot nem számítva a Szent Korona és királyságunk – ha szabad így mondanom – működött. Tehát a románok menetrendszerű árulásának és más szerencsétlen körülményeknek köszönhetően
bekövetkezett
háborús
vereség
után
1947-ben,
a
párizsi
békediktátumban visszaállították a trianoni határokat. Sőt! Három Pozsony közeli csallóközi falut, Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnt is kihasították a Szent Korona testéből. Nem volt többé nemzetünknek szabad akarata. Ennek a békediktátumnak a ránk erőltetésével figyelmen kívül hagyták az önrendelkezés jogát, ami ellentétes a Szent Korona Tannal, ősi sarkalatos törvényünkkel. Hol vannak a mai írók, költők, politikusok, akik az iskolai nevelés-oktatás rangjára emelve a gyűlölet nélküli irredentizmust, elérik majd, hogy ne legyen változtathatatlan az, amibe ép lelkű magyar sohase törődhet bele? Tudjuk, vannak ilyenek, de nem kaptak teret a tragédia és következményei hazai dinasztikus haszonélvezőitől. Ezt fájó szívvel még megértettük, de vajon teret kapnak-e most, 5
hogy fordult a kocka, s részben kikerültek országunk házából, az oda belépni is méltatlanok? Reméljük igen! Addig pedig egyaránt küzdünk az igazságtalan határok ellen, a jelenlegi országhatáron belül és kívül élő honfitársaink jogaiért, a nemzetromboló hazudozások ellen. Az olyan ellen is, mint amit az előző kormány idején láttunk, hallottunk a televízióban fő ország vezetőnk (vagy inkább vesztőnk) szájából, aki nem átallotta beszéde legelején azt hazudni nekünk, koldusbotra juttatott magyaroknak, hogy „jó napot kívánok.” 1944. március 19-én a német megszállással megszakadt a Szent Korona jogfolytonossága. Ennek helyreállítása nem történt meg, mert nem történhetett meg a szovjet megszállás időszakában. Nemzetünk tagjainak egy része elfordult a szent eszmétől, szép lassan a többség azt is elfelejtette, mit takar ez a fogalom. S ez a tény elindította hazánkat lefelé a lejtőn. Amikor 1955-ben Ausztriából kivonultak az orosz
csapatok,
Magyarországon
magasabb
volt
az
életszínvonal,
mint
monarchiabeli szomszédunknál, pedig már a Rákosi-rendszer bűzében éltünk. S azóta hova jutottunk? Kölcsönök felvételével, azok hitelből történő törlesztésével nem csak jelenünket, hanem gyermekeink, unokáink jövőjét is eltékozolták. Orwelli módon elérték, hogy ma a jog már nem egyenlő az igazsággal. Az utókor átka lesz rajtunk és nemzedékünkön, ha szent anyanyelvünket rendesen beszélni is képtelen IMF bérenc rablók által hagyjuk magunkat és országunkat kifosztani. Ma már nemzeti vagyonunk 81,1%-a vissza nem fizethető hitelfedezet. Még néhány százalék emelkedés, és megjelenhetnek az adósságot nyújtók, a fedezetért. A végrehajtók pedig az adósság fejében – képletesen szólva – viszik az országházat (sajnos a tettesek nélkül), a Szent Koronát, termőföldjeinket, a hidainkat és műemlékeinket, múzeumaink kincseit, templomainkat, iskoláinkat, egyszóval a jövőnket. Van-e megoldás? Igen van. Hazánkat mindig akkor érték a legnagyobb tragédiák, ha népe megtagadta azt az esküt, amit minden magyarok, vagyis az azóta valaha éltek, a ma élők és a jövőben megszületők nevében első szent királyunk tett Szűz Máriának, mikor éppen ebben a megyében, a közeli Székesfehérváron, felajánlotta a Szent Koronát és annak tagjait, oltalmába helyezve és új választott néppé téve bennünket. A Szent Korona jogfolytonosságát – ha megszakadt – eddig 6
mindannyiszor visszaállítottuk történelmünk folyamán. Ősi törvényeink kötelezték a mindenkori vezetőket, hogy törekedjenek erre. Idegen fegyverek fenyegetettségében tákolmányra cseréltük alkotmányunkat, s ezt toldozgatjuk-foldozgatjuk évtizedek óta, most pedig törvénytelen módon cseréljük másik érvénytelenre. Érvénytelenre, ugyanis jogtalanság nem alapíthat, nem teremthet jogot! A Szent Korona Eszme alapelvei között ott találjuk, hogy „Magyarország államformája: királyság, megváltoztatása alkotmányozó nemzetgyűléssel lehetséges.” Mikor is ült össze az a nemzetgyűlés, mely kimondta a köztársaságot? Egy másik pont szerint: „A Szent Korona országainak minden tagja joga és kifejezett kötelessége ellentmondani, és ha kell ellenállni, ha magyar érdekek, a Szent Korona, a Szent Korona területe és a Szent Korona keresztény eszmeisége veszélyben van és a magyar érdekek sérülnének.” Tehát nem szabad, vagy lehet ellentmondani és ellenállni, hanem kötelező! Idézek a Szent Korona Tan lényegének pontjai közül: „Az ország egész területe a Szent Korona tagja. A Magyar Szent Korona hatalma közakaratból ruháztatott át, ezért minden jog forrása a Szent Korona. Ezért ezen a jogi helyzeten a földi hatalmak nem változtathatnak. A Szent Korona Eszme Szent István tudatos politikai és államjogi alkotása. Társadalmi szerződés, melyben erkölcs és jog nem válhat el. A Szent Korona Tan hatálytalaníthatatlan, jogaiban nem csorbítható, mert törvénysértés jogot nem alapít.” Minden magyar, bárhol éljen is a világon a Szent Korona tagja. Minden Kárpát-medencében élő ember, bármilyen nemzetiségű is, tagja a Szent Koronának. Kinek van közülünk bátorsága felmondani azt a szerződést, melyet Szűz Máriával, Krisztus urunk édesanyjával államalapító királyunk kötött? Nos ha nincs, akkor ez alapja, a trianoni- és a párizsi gyalázat, illetve a visszafizethetetlen, mindannyiunkat örökre megnyomorító államadósság felülvizsgálatának. A jogaiba visszahelyezett Szent Korona Tan hatálya alatt nem nézte volna, a magyarnak mondott rendőrség tétlenül, mikor az egyik legnagyobb keresztény ünnepünk alatt, fővárosunkban hanukát provokatívan ünneplők magyar zászlót égettek. S ha a jövőben nem néznék el, sárba tiport önbecsülésünk, nemzetközi tekintélyünk is erősödne. Az előbb említett kitétel, miszerint nem csak joga, kötelessége ellentmondani és ellenállni, ránk is történelmi felelősséget ró. Ugyanis 7
itt hallgatni az alkotmányozás törvénytelenségéről, eltűrni, hogy elmenjen mellettünk a történelem, hagyni, hogy most, amikor nemzeti többségű parlamentünknek
lehetősége
lenne
Szent
Korona
Tanunk
jogaiba
való
visszahelyezésére, és azt nem teszi, olyan bűn, amit soha senki sem tud majd lemosni a ma élő passzív magyarokról. Ezt a lehetőséget nem észrevenni és nem vállalni érte a cselekvést, megbocsájthatatlan történelmi bűn. Saját ősi történeti alkotmányunk helyett ezúttal nem muszka típusú vörös, hanem globalista kék-sárga alkotmányt kapunk majd. Hangsúlyozom, ha tűrjük, a bűn nem csak az alkotmányozóké, hanem a miénk, mindannyiunké is! De térjünk vissza az elmondottak szellemében a megoldáshoz. A Szent Korona jogfolytonosságának helyreállítása után – melybe többek között természetesen a világ legjobban szervezett és ugyancsak jogtalanul megszüntetett csendőrségének jogaiba való visszahelyezése is beletartozik – visszanyúlva a ’44 márciusi megszállás előtti időkhöz, megnézzük, volt-e akkor hazánknak államadóssága, s ha igen kiknek tartoztunk és mennyivel, megfizettük-e, avagy sem. S a többiért a felelősséget a magyarság nem vállalhatja, hiszen nem törvényesen, azaz nem alkotmányosan és nem a magyarok vették fel és herdálták el, rabolták el az új keletű hiteleket, hanem idegen országbeli megbízók itt élősködő hazaáruló kiszolgálói. Azokat először a nemzetünknek okozott kárral közel sem arányos, tehát nagylelkűségünket, jóindulatunkat és keresztény megbocsájtásunkat bizonyítandó, kisebb mértékű vagyonelkobzásban részesítjük, majd off-sorba állítva őket, ABC rend szerint átadjuk nevüket, címüket az IMF-nek, és mindazoknak, akiknek követeléseik vannak hazánkkal szemben. Hajtsák be azokon, akik felvették a hiteleket. Én például még csak kezes sem voltam egyik esetben sem, mégis fizetek. Az évtizedek óta jövedelmemet csonkító egészségügyi- és nyugdíjjárulékomat ellopták, s megoldásuk szerint addig emelik a nyugdíjkorhatárt, míg előbb jutok a temetőbe, mint a nyugdíjam első részletéhez. Ők így spórolnak, én meg – remélem Önökkel együtt – az elmondottak szerint. S ha országunkat esetleg emiatt gazdasági embargó alá helyezik, akkor majd az itt élősködő, erőfölényükkel visszaélő kereskedelmi multik mehetnek Isten hírével, s újra lesz létjogosultsága a külföldinél különb magyar termékeknek. Újra lesz megélhetése a magyar gazdának, a magyar 8
iparosnak, újra pedagógusok nevelik majd gyermekeinket tanárok helyett, nem lesz kvóta a szívműtétekre, Majakovszkij és Gorkij helyett Wass Albertet, Márai Sándort és Tormay Cécilét tanulhatnak iskoláskorú gyermekeink, és újra áldott állapotnak hívjuk, nem terhességnek azt, mikor egy édesanya magyar ember születését várja. 2007 és 2013 között, ha ügyesek leszünk, 8 ezer milliárd forint támogatást kaphatunk az Európai Uniótól, jórészt pályázatos úton. Ehhez is be kell fizetnünk bruttó nemzeti termelésünk 1%-át. Nagyjából ennyi, 8 300 mrd Ft volt az államadósságunk, de a versenyképes szocialisták az adósságnövelő versenyt is megnyerve 23 000 mrd Ft-ra tornászták ezt föl, röpke 8 év alatt. Úgy, hogy se pénz, se látszatja, hová került. Már úgy értem az országon nem látszik, rajtuk biztos látszana, csak nem bírok rájuk nézni. Ehhez képest csak a kamatokra évi 2 300 mrd Ft-ot fizetünk és akkor még hol a tőke törlesztése!? Tehát a javasolt – és véleményem szerint egyetlen – célravezető megoldás ismét csak a Szent Korona Tan jogfolytonosságának helyreállítása, hiszen hazánk csupán azért felelhet, amit ősi alkotmányunk hatálya alatt tett. A helyreállítás útjában viszont találunk néhány leküzdendő akadályt. Idegen a magyar történelmi hagyományoktól, és egész Európában példanélküli, hogy a szovjet által korábban megszállt kontinensünkbeli országok közül egyedül hazánk, büntetlenséget biztosított a kommunista rezsim hatóságai által elkövetett köztörvényes – nem ritkán – emberiség ellenes bűncselekmények elkövetőinek. Így történhetett meg, hogy meghurcolása érdekében ki lehetett kérni Ausztráliából az 1944-es gyilkossággal rágalmazott embert, de az 1950-es években az ÁVH kötelékében folyamatosan kegyetlenkedő, emberek százainak halálát okozó gazembereket nem lehet felelősségre vonni. Ezen senkiháziak jellemzésére aligha találni autentikusabb személyt, a Gulágot megjárt orosz írónál, Szolzsenyicinnél. Ő így ír róluk: „A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk,
rombolási
hajlamuk,
kultúra
és
szellemellenességük
elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot és fogalma sincs 9
arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.” Nos, hölgyeim és uraim, ezek és leszármazottaik uralkodnak rajtunk úgyszólván szüntelenül, mióta nemzeti alkotmányunk, a Szent Korona Tan helyett idegen érdekek paragrafusait szolgáljuk. Eddig még vigasztalhatta magát az ember a megszállók fegyvereinek árnyékával, csalással, de napjainkban, amikor szabad akaratukból magyar emberek a jobboldal kezébe adták a hatalmat, nehéz szavakat találni – sok hazafias cselekedetük ellenére – arra, hogy a jogfolytonosság helyreállítása helyett az Európai Unió elvárásainak megfelelő úgynevezett alkotmányt kreálnak, ráadásul annak látszatát keltve, hogy a mi hozzájárulásunkkal, javaslataink figyelembevételével történik mindez. Trianont követően talpra állt a nemzet, legalább a csonka nemzet. De a II. világháború óta és az úgynevezett rendszerváltozás utáni 21-ből 12 esztendőn át tartó lélekromboló, primitív, tudás- és tehetség nélküli ország vezetést követően még nem. Olyan látványosan tették tönkre trianoni lelkületű, idegenszívű vezetőink hazánkat, hogy valószínűleg megtervezett tudatos feladat-végrehajtásról volt szó. Valamilyen általunk nem ismert, vagy ki nem mondható szándék lapult Magyarország idegenkézre játszása mögött. Mindeközben a hazafiakat, azaz minket fasisztának, kirekesztőnek, irredentának neveztek és neveznek ma is, s mi ezektől a vádaktól megrémülve, védekezve, vagy még azt sem, menekülünk, amerre látunk. Pedig menekülés helyett inkább el kellene érnünk, hogy amit ők irredentizmusnak neveznek, az tananyag legyen minden valamirevaló iskolánkban. Csak hagy tanulja meg a magyar diák, hogy azon kivételes nemzetek közé tartozunk, melyeknek minden korban éltek példaadó hősei! A hun Bátor senyőtől, a nemzeti Himnuszunkban is szereplő Bendegúztól, Atillától kezdve Szent István, Szent László, III. és IV. Béla, Nagy Lajos, Mátyás királyainkon át II. Rákóczi Ferencig, Széchenyi Istvánig, Kossuth Lajosig, vitéz nagybányai Horthy Miklósig és a pongrátzgergelyekig – és korántsem teljes a felsorolás. Nagyságos fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, a márciusi 10
ifjak 1848-49-es forradalma és szabadságharca, az 1956-os forradalom és szabadságharc dicsőség volt, nem bukás! Mint ahogy Krisztus lényege sem a keresztre feszítés, hanem a feltámadás! Nos, ahogy a katolikus ének mondja: „…mink is támadjunk!” Ehhez kívánok a továbbiakban is jó erőt, kitartást és egészséget, eredményes tanácskozást, s ha nem henyélünk, jönnek majd a sikerek is. Emlékezzünk, mert: „…csak törpe nép felejthet ős nagyságot, csak elfajult kor hős elődöket. A lelkes eljár ősei sírlakához, s gyújt régi fénynél új szövétneket.” De ne csak emlékezzünk, tanuljunk és összefogva, felkészülten cselekedjünk is! Pierre Corneille, a nagy francia drámaíró írta egy helyen: „Az idő nagy mester, sok mindent elrendez.” Valóban így van, de nem magától. Kell neki egy kis segítség. Kell hozzá: - a bátrak vitézsége, - a bölcsek tudása, - a hatalmasok irgalmassága és - az igazak imádsága! Nagyon sokat fordult a világ kereke azóta, hogy a trianoni, majd a párizsi békediktátum megcsonkolta hazánk testét, lelkét. Ma már Közép-Európában az egyetlen határ, a körös-körül magyar-magyar határ az, mely nem változott a világháborúkat lezáró aljas békekötések óta. De én most, az új szelek hatására azt mondom, nagyon-nagyon sok mindennek kellene megváltoznia a jövőben ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson! Már nem lehet erőszakkal befogni a szánkat. Reméljük, az új hatalom nem is akar ilyet tenni! Persze tudva-tudjuk nem lesz egyszerű küzdelmünk. Az unió határozottan fellép ellenünk, ha magyar árut kívánunk – mondjuk Franciaországban – értékesíteni, de mélyen hallgat, a szlovák nyelvtörvényről, s a magyar verések idején is. Emlékeznek még a sok hazug agitpropos etetésre, hogy azt mondja: az EU-ba való belépés számunkra azért is fontos, mert az Európai Unió majd megvédi a kisebbségi magyarokat a többségi területbitorlók ellen. És volt, aki ezt el is hitte. Ráadásul többen, mint akik nem. 11
Egyszóval van még mit tennünk, miért harcolnunk. Nem lesz egyszerű ez a küzdelem, biztosan kapunk sebeket is közben, de csak a korona nélküli fát nem cibálja a szél, vagy, ahogy egy nagyon bölcs igazság tartja: „Satnya ember az, aki jobban érzi magát az elnyomatás csöndjében, mint a szabadság viharaiban.” Mi nem vagyunk, és nem is akarunk satnya emberek lenni, nekünk már nem szabad és nincs is hova hátrálnunk! Nagy adományt kaptunk a sorstól, hogy a jobboldal kezébe került ismét a hatalom. Azok kezébe, akiktől sokat várunk, akik sokat tehetnek hazánk becsületéért, sorsunk javulásáért, a vállalkozás becsületének helyreállításáért, de akik nélkülünk úgyszólván tehetetlenek. Minden adomány feladat is egyben, mindenki, aki kapja, köteles a vele járó munkát is vállalni. Fekete Gyula örök időkre szóló erkölcsi tanítását jól véssük eszünkbe, szívünkbe, lelkünkbe: „Az élet és igazság szolgálatában akkor is lelkiismereti kötelesség a küzdelem, ha biztos vereséget ígér!” Pláne most, amikor nem vereségre, hanem győzelemre ítéltettünk! Mi magyarok most a harmadik évezred elején, nem hagyhatjuk többet magára Jézus Krisztus és Szent István egyházát ebben a tiszta, becsületes harcban, de nem hagyhatjuk magára azon politikusainkat, közéleti embereinket, bátor művészeinket sem, akik a többség érdekében tesznek, szólnak, írnak, s a múltban is bizonyították, hogy egzisztenciájuknál is fontosabb számukra a haza, az igazság, a jogszerűség. Nem a csonka haza, hanem a történelmi Magyarország, s az összmagyarság sorsa. Ahhoz, hogy lelkesedjünk, a hitelét vesztett politikai elitnek is tennie, bizonyítania kell. Bizonyítaniuk kell a trianoni gazsághoz és történeti alkotmányunkhoz való igaz magyar hozzáállással és sok minden mással is! Hiszen az elmúlt nyolc keserű esztendőben mi egyszerű polgárok csak azt láttuk, a politikában nincs semmi, ami méltóbb volna a megvetésre, mint maga a tény. Ennek a korszaknak legyen végre vége! Hitelesen azonban csak akkor tekinthetjük a bizalmat helyreállítottnak, ha megtörténik az elszámoltatás, ami a zsiványoknak börtönt és vagyonelkobzást jelent, a munkakerülő megélhetési bűnözőknek a segélyek megvonását, a történelmi igazságok elhallgatóinak, megmásítóinak katedravesztést. Ne ősi jelképünket, a 12
fehérvári városháza falán is büszkén lengedező Árpád-sávos zászlót sapkájára varrva viselő gyereket küldjék haza a jövőben az iskolából, hanem azt a tanári címet bitorló műveletlen bigott kommunistát, aki összetéveszti ezt a csodás zászlót a nyilasok lobogójával. Az ilyen ember egyéb hibákat is elkövethet, s talán kisebb kárral jár, ha azt a munkaügyi központ előtti sorban állás közben követi el, mint ha a jövő reménységeinek, tiszta lelkű gyermekeinknek, unokáinknak a nevelése, oktatása közben. Trianon nem csak a földrajzot, nem csak a néprajzot, nem csak a gazdaságot írta át rémálomból törpe valósággá, de az erkölcsöt és a lelkeket is megtörte sokakban.
Ennek
ellenére
bízva
a
Szent
Korona
jogfolytonosságának
helyreállításában és a trinoni gyalázat orvoslásában, József Attilával szólva nem mondhatok mást magam sem, mint hogy: „Nem! Nem! Soha!... Nem engedjük soha! soha Árpád honát! Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Szabó Sándor András
13