BRYAN CARTLEDGE TRIANON

BRYAN CARTLEDGE

TRIANON egy angol szemével

OFFICINA KIADÓ

Copyright: © Bryan Cartledge Eredeti kiadás: Haus Publishing Ltd, 2009 70 Cadogan Place London SW IX 9AH www.hauspublishing.com A mű eredeti címe: The peace conferences of 1919-23 and their aftermath Mihály Károlyi & István Bethlen Hungary

Angolból fordította: © Bánki Vera Szerkesztette: Karádi Ilona Magyar kiadás: © Officina ‘96 Kiadó, 2009 1088 Budapest, Szentkirályi utca 34. Telefon: 235-0240 • Fax:317-7660 Email: [email protected] • www.officina.hu A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó: Balogh Katalin A magyar változat tipográfiája, borítóterve, műszaki szerkesztés: Szentirmay Katalin Tördelés, nyomdai előkészítés: Artika Design Bt. Nyomás és kötés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

ISBN 978 963 9705 62 3

Minden jog fenntartva. Tilos a könyv egészét vagy bármely részét bármiféle módon sokszorosítani vagy reprodukálni a kiadó előzetes, írásbeli engedélye nélkül.

Tartalom TARTALOM..............................................................................................................3 ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ....................................................................6 SIR BRYAN CARTLEDGE KÖNYVÉNEK TÖRTÉNETIRODALMI ÉRDEME.......................................................................8 BEVEZETŐ..............................................................................................................10 I. KÉT ÉLET ÉS AZ ORSZÁG.................................................................................13 1. MAGYARORSZÁG EZER ÉVE..........................................................................................14 2. KÁROLYI MIHÁLY ÉS BETHLEN ISTVÁN........................................................................28 3. ÖSSZEOMLÁS ÉS FORRADALOM.....................................................................................45 4. PÁRIZSI ELŐJÁTÉK......................................................................................................58 II. A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA.....................................................................67 5. KÁROLYI LEMONDÁSA................................................................................................68 6. AZ ORSZÁG FELDARABOLÁSA.......................................................................................80 7. ELLENFORRADALOM...................................................................................................95 8. PÁRIZS...................................................................................................................105 III. TRIANON ÖRÖKSÉGE.......................................................................................122 9. BETHLEN – KONSZOLIDÁCIÓ ÉS HELYREÁLLÍTÁS............................................................123 10. KÁROLYI ÉS BETHLEN: A VÉGJÁTÉK...........................................................................140 EPILÓGUS...............................................................................................................154 IDŐRENDI TÁBLÁZAT......................................................................................157

ANGOL NYELVŰ IRODALOM.........................................................................165 TOVÁBBI OLVASMÁNYOK..............................................................................169 A SZÍNES KÉPEK FORRÁSAI...........................................................................172 NÉVMUTATÓ.......................................................................................................176 FORRÁSMUNKÁK..............................................................................................183

Budapesten, a Parlament előtt Károlyi Mihály gróf 1918. november 16-án kikiáltja a Magyar Köztársaságot.

Előszó a magyar kiadáshoz Ez a könyv a londoni Haus Publishing Ltd által megjelentetett A modern világ megalkotói: az 1919—1923-as békekonferenciák és következményeik című sorozat számára készült. A sorozat 32 kötetből áll, mindegyik azzal foglalkozik, milyen szerepet játszott a konferencián az azon részt vevő 32 állam, és hogy a konferencia döntései milyen hatással voltak az adott országra. A sorozat megalkotója, szerkesztője, dr. Barbara Schwepke úgy gondolta, hogy a téma érdekesebb lesz, és jobban fogja vonzani az átlagolvasót, ha minden kötet életrajzi jellegű, és olyan személyre vagy személyekre összpontosít, akik a legszorosabb kapcsolatban álltak országuk részvételével a konferencián és a konferencia következményeivel. Az eddig már megjelent kötetek közül megemlítem a következőket: David Lloyd George: Nagy-Britannia; Georges Clemenceau: Franciaország, Woodrow Wilson: Egyesült Államok. A jelen kötet elkészítésénél gondot okozott az életrajzi vonatkozás, mivel Magyarország csak későn és túl rövid időre kapcsolódott be a párizsi békekonferencia munkájába. Ezenkívül a magyar delegáció vezetője, Apponyi Albert gróf már viszszavonult az aktív politizálástól, és nem is játszott szerepet a konferencia utáni időkben. Ezért úgy határoztam, hogy ezt a kötetet két magyar államférfi, Károlyi Mihály gróf és Bethlen István gróf szerepe köré építem fel. Bár Károlyi Mihály nem vett részt a békekonferencián, szorosan követte a Magyarország és a konferencia közötti kapcsolatokat; és bár nem Bethlen István vezette a magyar küldöttséget, annak fontos tagja volt, és

később reá, mint miniszterelnökre hárult a feladat, hogy megbirkózzék a konferencia döntéseinek a következményeivel. Az a tény, hogy ez a kötet egy sorozat része, mást is jelent. Akár egy csapatnak, egy sorozatnak is belső fegyelemre van szüksége. A kiadó ezért szigorúan megszabta a terjedelmet, és felkérte a szerzőket, hogy egy bizonyos szerkezeti felépítéshez tartsák magukat. Pl. minden kötet első fejezete a szóban forgó ország történelmét foglalja össze 1914-ig. Ezeknek az eszközöknek köszönhetően a sorozat kötetei jelentős mértékben hasonlítanak egymáshoz, a lényeges tartalmi különbségek ellenére is. Örömmel fogadtam ezt a lehetőséget, hogy jobban megismertessem egy széles körű, angolul beszélő olvasóközönséggel a trianoni békeszerződés genezisét és következményeit, és nagyon boldog vagyok, hogy a magyar olvasók is – akik természetesen eleve jól ismerik a témát — most saját nyelvükön vehetik kezükbe könyvemet. Ezért rendkívül hálás vagyok a kiadónak, Balogh Katalinnak, az Officina ‘96 Kft.-nek, és lelkes, tehetséges fordítómnak, Bánki Veronikának. Bryan Cartledge London, 2009.

Sir Bryan Cartledge könyvének történetirodalmi érdeme Sir Bryan Cartledge a magyar kiadás számára írt előszavában tiszteletre méltó őszinteséggel számol be azokról a korlátokról, melyekhez írás közben igazodnia kellett, tekintve, hogy műve egy könyvsorozat egyik darabjául készült. Ennek következtében Cartledge munkája két témával foglalkozik: az 19191920-ban bekövetkezett magyar tragédia két főszereplőjével és a trianoni „békeszerződés” körülményeivel. Károlyi Mihály és Bethlen István jellemrajzait – melyek inkább emberi vonásaikat, mintsem életük minden eseményét idézik fel –, e két ember Trianon előtti és utáni szereplését Cartledge a munka keretének megszorításai miatt csak röviden vázolhatta. Magyar történelmi – pontosabban: történetírói – szempontból e munka érdeme elsősorban nem új életrajzi adatok feltárásából áll, hanem írójának szerteágazó műveltségéből és mély emberismeretéből fakadó két jellemrajza minőségéből. Bethlen Istvánhoz hasonlítva Károlyi Mihály nem rendelkezett államférfiúi képességekkel; politikai pályafutása rövidebb volt, mint Bethlené, akinek a szerepe végül el is halványult, és élete tragikus véget ért. Engedtessék meg nekem, magyar születésű történetírónak, hogy hozzáfűzzem: szomorú, hogy Károlyinak szobra és utcaneve van Budapesten, míg Bethlennek hagyományos sírja sincs.

Cartledge könyvének fő értéke és érdekessége Trianon előzményeinek, még inkább következményeinek új adatokkal és mélyreható összefüggésekkel gazdagított leírása, főleg az akkori angol szemszögből. Aránylag kevés magyar munka merítette ki a korabeli francia, angol, olasz és kisebb mértékben amerikai antantpolitika Magyarországot illető tényezőit és vonatkozásait. Angol nyelven jelentősek e szempontból Harold Nicolson (Peacemaking) naplójegyzetei, és Margaret Macmillan (Párizs, 1919) kitűnő összefoglaló könyve; most mindezekhez lényegesen hozzájárul – és magyarszimpátiája miatt különbözik is – Cartledge jelen munkája, leginkább annak a párizsi tárgyalásokról szóló része. Ez, valószínűleg nem véletlenül, a leghoszszabb fejezet. Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fontosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is, hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal foglalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődömségük következményei lettek. Mindehhez jelentősen hozzájárult az elvesztett magyar presztízs és a háborút követő siralmas magyar események sora – ezt én fűzöm hozzá Sir Bryan Cartledge országunk történelmét mélyen megértő könyvéhez. John Lukacs

Bevezető Budapest, 1896. június 8. Ünneplőbe öltözött a magyar főváros ezen a szép nyári napon. Ferenc József osztrák császár és magyar király ritka látogatásai egyikére érkezett királyságába és második fővárosába. Erzsébet királynét, a melankolikus szépséget, akiről köztudott volt, hogy jobban kedvelte a tágas magyar mezőket és a tüzes lovakat, mint a Hofburg hideg formalitását, és aki a császár-király oldalán ült, a magyarok tömegei különleges melegséggel üdvözölték. 1700 lovas, hagyományos öltözékben, a megyei bandériumok és a nemzet feudális milíciája képviseletében kísérte az állami díszhintót a királyi palotából a koronázó Mátyás-templomba, majd a Dunán át a gótikus stílusban épült új Parlamentig. Még a londoni Times tudósítóját is – aki az alkalomra Bécsből leutazott Budapestre – lenyűgözte a látvány: „Reménytelen vállalkozás volna, hogy teljes képet kíséreljünk meg adni a szivárvány minden színében pompázó sok száz egyenruháról és viseletről. A kíséretnek csaknem két órába tellett, amíg átjutott a Dunán a túlpartra. A 80 városi és megyei bandérium a huszáregyenruha számos változatát mutatta be, volt ott sok paraszti viselet, és voltak, akik szemes páncélinget viseltek, fokossal és ólmosbottal. A ruházatok bemutatták a színskála minden árnyalatát, az izmos parasztok ruhái visszafogottabb színeitől […] a legvadabb skarlátvörösig és kénsárgáig, azúrkékig és vakító fehérig, az ibolyaszíntől, a bíbortól az aranyig, a karmazsinvörösig és rubintvörösig. Sokan hanyag eleganciával leopárd- vagy párducbőrt vetettek a vállukra.”1

Ahogy a menet lassan levonult a Várból, és átkelt a Margit hídon, fanfárok harsogtak és ágyúk dörögtek, üdvözölték az uralkodót és hitvesét. A budapestiek és a királyság minden részéből a fővárosba érkezett magyarok, amikor nem az uralkodó osztály pompás felvonulását csodálták, jóllakhattak a Vérmezőn egy tömeges pikniken, ahol ökrök forogtak a nyársakon, vagy a Városligetben felállított rengeteg pavilonnál. Az ünnepségek alatt 5.600 liter bor és 32.000 pár virsli fogyott naponta. A magyar nemzet a millenniumot ünnepelte, annak az ezredik évfordulóját, hogy Kr. u. 896-ban a magyar törzsek szövetsége elfoglalta a Kárpát-medencét. A menetben, a súlyos díszmagyarban izzadó sok nemesúr között ott lovagolt Magyarország két későbbi miniszterelnöke is: Károlyi Mihály gróf, megyéjének a bandériumában, és Bethlen István gróf, budapesti joghallgató, a népes erdélyi csoportban. Mindkettőre vezető szerep várt a legszörnyűbb eseménysorban, amely valaha is lesújtott a magyarokra. Egyikük majd segíteni fogja az országot a talpra állásban.

Bethlen István gróf, Magyarország miniszterelnöke, 1926.

I. Két élet és az ország

1. Magyarország ezer éve Más, szerencsésebb nemzetek történelme diadalokkal és győzelmekkel van megtűzdelve, Magyarországé szerencsétlenségekkel és vereségekkel. A magyarok erőssége a túlélés és a talpra állás. Száz esztendővel az után, hogy a magyar törzsszövetség elfoglalta a termékeny Kárpát-medencét, és fél évszázaddal az után, hogy a magyarok kalandozó rabló hadjáratai, amelyek Brémától Bolognáig rettegéssel töltötték el Európát, I. (Szent) István király megvetette egy európai keresztény királyság alapjait. Bár rendkívüli katonai tehetséget árult el, amikor legyőzte azokat, akik szembeszálltak hatalmával, I. István mindenekfelett a béke és a rend embere volt. Nyugat felé irányította országát, amikor a római, és nem a bizánci ortodox kereszténységet választotta. Olyan közigazgatási szervezetet adott az országnak, amelynek központi eleme, a megye mind a mai napig működik. Politikai eredményei teljes mértékben indokolják azt a tiszteletet, amellyel a magyarok ezer év múltán is adóznak emlékének. A Szent Korona, amelyet II. Szilveszter pápa küldött Istvánnak az 1000. év karácsonyán lezajlott koronázására, a magyar államiság legfőbb jelképévé vált, és az is maradt. Istvánt 1083-ban avatták szentté. István öröksége túlélte Magyarország első nagy megpróbáltatását, a tatárjárást, amikor a XIII. században mongol hordák rohanták le az országot, kifosztották a városokat, falvakat, és megtizedelték a lakosságot. IV. Béla, a kevés tehetséges Ár-

pád-házi uralkodók egyike, újjáépítette a királyságot, fejlesztette védelmi rendszerét, helyreállította a törvény uralmát, és az Árpádokat követő Anjou királyokra egy élhető, a szomszédjai által tisztelt királyságot hagyott, amely már nemcsak a Kárpátmedencére terjedt ki, hanem magában foglalta Horvátországot és a dalmát partvidéket is. Erre az örökségre építve az Anjouk Magyarországot Európa egyik legerősebb államává tették. I. (Nagy) Lajos perszonálunió formájában uralkodott Magyarországon és Lengyelországon. I. (Anjou) Mária királynő férje, Luxemburgi Zsigmond pedig az első olyan magyar uralkodó volt, aki viselte a Német-római Birodalom császári koronáját is. Magyarország ereje azonban csak látszólagos volt, nem valódi. A magyar korona olyan nagy területekre terjesztette ki fennhatóságát, ami jócskán meghaladta azt a képességét, hogy ellenőrizze vagy meg is védje azokat. Nőttek a belső, feloldhatatlan ellentmondások – a korona és a túlságosan nagy hatalomhoz jutott bárók, a túl sok kiváltsággal rendelkező nemesek és a túlságosan megterhelt parasztok között –, ehhez járul a csekély népesség és egy kevéssé fejlett gazdaság: mindez komolyan akadályozta Magyarország fennmaradási lehetőségeit, hiszen beszorult két, fellendülőben levő birodalom, északon a Habsburgok Ausztriája és délen az oszmán törökök közé. Magyarország gyakran tragikus történelme során nem utoljára a hübriszt követte a nemezis, az elbizakodottságot a végzet: 1526-ban a mohácsi csatamezőn Nagy Szulejmán hódító törökjei megsemmisítették II. Lajos seregét. A király is elesett, Magyarország bárói és nemesei zömével együtt. Az összeomlott Magyarország területe csatamezővé vált, amelyen a törökök és a magyar koronára vágyó vetélytársak harcoltak és fosztogattak. Csaknem két évszázadon át Magyarország – Caesar Galliájához hasonlóan – három részre volt felosztva: egy nagy kö-

zépső és déli területet a törökök foglaltak el, északnyugaton egy félhold alakú terület az osztrák Habsburgok uralma alá került, akik megnyerték a magyar koronáért folytatott küzdelmet, és a Tiszától keletre ott volt Erdély autonóm fejedelemsége, ahol az egymást követő magyar, de török protektorátus alatt uralkodó fejedelmek elevenen tartották a magyar függetlenség lángját, és tovább fejlődhetett a magyar kultúra. Erdély lett az a kiindulópont, ahonnan a XVII. század folyamán többször is kísérletek indultak ki – a törökök jóváhagyásával vagy anélkül – az idegen Habsburgok eltávolítására, és egy egységes, független Magyarország megteremtésére. E kísérletek mindegyike kudarcot vallott, de becsületet szerzett a magyaroknak, és időnként még az esetleges győzelem szikrája is felvillant. A XVIII. század elején Rákóczi Ferenc nyolc évig tartó szabadságharcában egy zömmel protestánsokból álló sereg élén küzdött az osztrákok ellen. A harc elvileg döntetlennel végződött, de Rákóczinak nem sikerült kiűznie az osztrákokat az országból. A XVII. század végén az osztrákok és a lengyelek legyőzték a törököket Bécs alatt, ezt követte Buda felszabadítása (amely akkor még nem egyesült Pesttel). Mindez végül 1699ben a törökök Magyarországról való végleges kiűzéséhez vezetett, de egyben a Habsburg-uralom megerősödéséhez is, amely ellen egy évszázadon át nem voltak megmozdulások. Az a tény, hogy senki sem szállt nyíltan szembe a Habsburgokkal, egyáltalán nem azt jelentette, hogy a magyarok passzív alávetettségbe süllyedtek. A kétkamarás diéta, amelyen keresztül Magyarország nemesi uralkodó osztálya – a mágnások és a köznemesek – kifejtették a kormánynak nézeteiket, és szükség esetén meg is védték érdekeiket a korona ellenében, a XVIII. század folyamán elszántan védte alkotmányos jogait, és azokat a kiváltságokat, amelyeket az egymást követő magyar

királyok megadni kényszerültek. Ezek között a legkiemelkedőbb és a legellentmondásosabb a magyar nemesség adómentessége volt. Ez ürügyet adott a Habsburg-uralkodóknak arra, hogy kemény, diszkrimináló vámokkal sújtsák a birodalom többi részébe irányuló magyar exportot. Mária Terézia és fia, II. József kísérletei, amelyekkel megpróbálták rákényszeríteni a nemeseket arra, hogy vegyék ki részüket a királyság védelméből, és valósítsák meg az igencsak szükséges társadalmi és gazdasági reformokat, olyan feszültséget teremtettek Magyarország és Bécs között, amely valószínűvé, ha nem is elkerülhetetlenné tett egy esetleges szakítást. A század végén Magyarország társadalma még mindig feudális volt, elmaradott paraszti gazdasága nagy részben a jobbágyság középkori intézményén alapult. A társadalom heterogén volt, amelyben az etnikai magyarok a 8,6 milliós népességnek csak a 39%-át alkották. Az etnikai kisebbségek, az úgynevezett nemzetiségek (szlovákok, románok, horvátok, ruszinok, szerbek és németek) számbeli növekedése újabb feszültségforrást jelentett a vidék gazdasági nélkülözése és szegénysége mellett. A felvilágosodás eszméi nyomán gyors fejlődésnek indult a magyar nemzeti gondolat és a hazafiság. A MAGYAROK NYELVE A magyar szóval lehet jelölni a magyar állam minden lakosát, beleértve a „nemzetiségeket”: a szlovákokat, románokat, szerbeket, horvátokat, németeket és a ruszinokat is. A magyar szó azonban elsődlegesen azokra az országlakosokra vonatkozott, akiknek magyar volt az anyanyelve, és akik a honfoglaló magyarok távoli leszármazottainak tartották magukat. A XVIII. század derekától kezdődően a felvilágosodás hatást gyakorolt Magyarországra, érdeklődést és lelkesedést ébresztett a magyar nyelv iránt. Magyar-

országon a politikai és az irodalmi nyelv, amelyet a művelt osztályok a magánbeszélgetéseken kívül igen sok célra használtak, Európában egyedülálló módon még mindig a latin volt. A felvilágosodás korának vezető magyar költői nemcsak irodalmi nyelvvé tették a magyart, de összekapcsolták a nyelvet a hazafisággal és a nemzeti eszménnyel, megvetve ezzel a nacionalizmus alapjait. A századfordulóra a magyar nyelv iránti lelkesedésbe negatív felhangok is vegyültek; a nem magyarul beszélő etnikai csoportokat megvetéssel kezelték. Megszületett a „nemzetiségi kérdés”, amely az elkövetkező másfél évszázadban kártékony hatást gyakorolt a magyar politikai életre. Nyugtalanító módon a felvilágosodás bátorítására a „nemzetiségek” között is fejlődni kezdett a nemzeti azonosság és kulturális büszkeség érzése. A szlávok által körülvett magyarokban mindig is élt a külső fenyegetettség tudata; ettől kezdve azonban egyre inkább érzékelték a belső fenyegetettséget is. A gazdasági elmaradottság, a napóleoni háborúk után a mezőgazdasági árak összeomlása okozta sebezhetőség az egyre növekvő társadalmi feszültséggel együtt elgondolkodtatták a magyar nemesi osztály művelt tagjait – az írókat, a költőket és a politikusokat –, akik megérezték, hogy tenni kell valamit. A XIX. század első felében ez a szükség irányította egy csoport kiemelkedő ember tevékenységét, közülük Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc nevét kell megemlíteni. Ők a reformkor idején hazájuk történelmének fényes lapjait írták. SZÉCHENYI ISTVÁN (1791-1860) Széchenyi István gróf 1791-ben született Magyarország egyik legkiemelkedőbb mágnáscsaládjából. Rö-

vid, de kiváló katonai pályafutás után lelkes utazó tett, erős és értelmes kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje más országok működését is. Angliai látogatásai nyomán mélységesen csodálta az angol politikai intézményeket, a társadalmi mobilitást és életmódot. Egyetértett Jeremy Benthammel abban, hogy a régi törvények és szokások, bármilyen tiszteletreméltóak is, elvetendőek, ha többé nem hasznosak: a holtak nem gyakorolhatnak zsarnokságot az élők felett. Nem volt demokrata, úgy vélte, hogy a földbirtokos osztályok folyamatos túlsúlya az egyetlen biztosítéka a nemzet fennmaradásának. Ugyanakkor szenvedélyesen hitt abban, hogy Magyarországon sürgető szükség van a fokozatos, konszenzuson alapuló, társadalmi és gazdasági reformokra. Azzal érvelt, hogy a földbirtokos, éppúgy, mint a paraszt, annak a feudális rendszernek a rabja és áldozata, amely még mindig Magyarországra nehezedett. Erőfeszítéseivel és három átütő erejű könyvével, amelyek közül a Hitel a legismertebb, igyekezett meggyőzni saját osztályát. A földbirtokosokat meg kellett szabadítani az ősiség törvénye béklyóitól, amely megakadályozta, hogy hitelt kapjanak beruházásaikhoz, mert nem kínálhatták fel birtokukat biztosítékként. Széchenyi nemcsak az elméletek embere volt, hanem gyakorlati reformer is: hozzájárult a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához és finanszírozásához, meghirdette a Budát és Pestet öszszekötő Lánchíd tervét, szorgalmazta Magyarországon a lótenyésztést és a lóversenyek bevezetését, és Pesten megalakította az első angol típusú klubot.

Életére azonban gyakori depressziós időszakok vetettek árnyékot, ezek végül aláásták az egészségét, és 1860-ban öngyilkosságot követett el. Ennek ellenére teljes mértékben megérdemelte azt a kitüntető jelzőt, amellyel a nála radikálisabb Kossuth Lajos, későbbi ellenfele illette, amikor a „legnagyobb magyar”-nak nevezte őt: ez az elsőbbsége máig elvitathatatlan. Az 1840-es évek derekára a reformkor nagyjainak parlamenti munkája, írásai, retorikája egy sor gazdasági, társadalmi és közigazgatási reformot eredményezett, amelyek lebontották a feudalizmus intézményeit, és megvetették a polgári társadalom alapjait. A magyar országgyűlés megtapasztalta, hogy a hatáskörébe tartozó politikai területeken aktívabb ellenőrzést tud gyakorolni, egyben ott voltak a különféle európai forradalmi mozgalmak példái: mindez felbátorította a magyar országgyűlést arra, hogy szembeszálljon a királyi hatalommal olyan területeken is, amelyeken hagyományosan az uralkodó előjogai érvényesültek. V. Ferdinánd király, akinek az idegeit megrendítették az 1848 márciusában Bécs és Pest utcáin kitört forradalmak, vonakodva bár, de szentesítette az „áprilisi törvényeket”, egy törvénycsomagot, amely beteljesítette Magyarország átalakulását birodalma elmaradott, stagnáló tartományából erőteljes, megreformált, csaknem független állammá. „…bírjuk inkább elszánt hazafiságunk ‘s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország — volt; én azt szeretném hinni, lesz!” Széchenyi István Néhány hónappal később – amikor elmúlt a trónját fenyegető veszély, és a Horvátország vezette nemzetiségek egyre el-

lenségesebben viseltettek a magyar országgyűlés iránt – Ferdinánd visszavonta a szentesítést, felbátorította a horvátokat, hogy támadják meg Magyarországot, és ezzel elkerülhetetlenné vált a háború Ausztria és Magyarország között. 1848 szeptembere és 1849 augusztusa között a Kossuth által felállított magyar nemzeti haderő, a honvédség legyőzte a horvátokat, és olyan erővel harcolt az osztrákok ellen, hogy a küzdelem holtpontra jutott. Az új császárnak, Ferenc Józsefnek orosz segítséget kellett kérnie, amelyet I. Miklós cár boldogan meg is adott. Magyarország utolsó és legnagyobb szabadságharca esélyei ezzel megsemmisültek. Megadta magát az oroszoknak, a megadást osztrák részről kegyetlen bosszú követte, amely megbénította a legyőzött Magyarországot és megbotránkoztatta Európát. A magyarok azonban ismét tanúbizonyságot tettek kivételes rugalmasságukról, és arról a képességükről, hogy talpra tudnak állni. Az elkövetkező két évtized során Magyarország és Ausztria óvatosan tapogatózva, gyakori kudarcokkal haladt egy olyan elrendezés felé, amelyet mindkét fél szükségesnek ítélt. Földrajzi helyzetük, közös történelmük a két országot olyan boldogtalan házasságra ítélte, amelyből egyik sem léphetett ki, nem engedhette meg magának a válást. Magyarország nélkül Ausztria nem számíthatott a nagyhatalmi státusra, Magyarország pedig Ausztria nélkül a nagyhatalmak kénye-kedvére lett volna kiszolgáltatva. Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország független és elméletileg egyenlő partnere lett Ausztriának a kettős monarchiában: cserébe beleegyezett, hogy osztozik Ausztriával a felelősségben a külügyek, a hadügy és az e területekkel kapcsolatos pénzügyek területén. A magyar politikát 1914-ig és még azon túl is e megegyezés részletei körüli keserű viták uralták. Voltak olyanok, mint az akkor száműzetésben élő Kossuth

Lajos, akik úgy tartották, hogy Magyarország túl sokat engedett, jobban ki kellett volna aknáznia a Habsburgok gyengeségét, különösen a poroszoknak Ausztria felett 1866-ban aratott győzelme után, és a teljes függetlenségre kellett volna törekednie. A magyar uralkodó osztály tagjainak többsége azonban egyetértett Deák Ferenccel, a kor vezető államférfijával és a kiegyezés megteremtőjével abban, hogy a létező társadalmi szerkezet a csúcsán álló uralkodóval (még ha az osztrák is) a legjobb biztosítéka a társadalmi stabilitásnak olyan időkben, amikor az veszélyben forgott a királyságon belül élő nem magyar nemzetiségek egyre növekvő törekvései miatt. A kiegyezés visszaszerezte Magyarországnak azokat a jogokat és kiváltságokat, amelyek megőrzéséért három évszázadon át küzdött a Habsburg-abszolutizmus, és 1849 után a neoabszolutizmus ellen. Megerősítette a magyar földbirtokos osztály társadalmi és gazdasági fölényét. 1896-ra, amikor a nemesség végigparádézott Budapesten (Buda és Pest 1872-ben egyesült), hogy tisztelegjen a császár-király és a millennium előtt, ennek az osztálynak sok ünnepelnivalója volt. A magyar gazdaság, mind a mezőgazdaság, mind az ipar, hála jó részben a népes, energikus és tehetséges zsidó közösségnek és az országba áramló egyre több külföldi tőkének, 1850-hez képest jelentősen fejlődött. A nagybirtokok virágoztak az osztrákokkal fennálló vámunió következtében. Tisza Kálmán alatt a nem éppen megfelelő nevű Szabadelvű Párt uralta három évtizeden át a magyar politikai életet, és megadta Magyarországnak azt a stabilitást, amelyre szüksége volt a gazdasági fejlődéshez. A millennium diadalittas hangulata, pompás felvonulásai, Budapestnek mint elegáns, modern európai fővárosnak hirtelen tündöklése elterelte a figyelmet a belső problémákról és feszültségekről, amelyek 1914-re olyan komollyá fajultak, hogy már a

magyar állam integritását fenyegették. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás, amely 1853-ban megerősítést nyert, nem sokat könnyített a vidéki lakosság életén. Azok a parcellák, amelyeknek az egykori jobbágyok a tulajdonosai lettek, általában túl kicsik voltak ahhoz, hogy eltarthassanak egy családot. A parasztság körülbelül egyharmadának egyáltalán nem volt földje, csak időszaki vagy alkalmi munka segítségével tengette életét. Még a XIX. század végén is ott lebegett a magyar vidék felett az éhínség veszélye. A kétségbeesett parasztok aratósztrájkjai és erőszakos cselekedetei mindennaposakká váltak, azokat a gyűlölt csendőrség, és időnként a katonaság rendre elfojtotta. Mivel a parasztságnak nem volt parlamenti képviselete sérelmei orvoslására – Magyarországon a népességnek mindössze 6%-a rendelkezett választójoggal, és 1913-ig nem volt titkos a szavazás – a pusztulás elől csak az emigráció jelentett menekülést. 1869 és 1910 között 1,25 millió magyar emigrált az Amerikai Egyesült Államokba és Nyugat-Európába, főként a falusi és városi proletariátus köreiből. A vidék szegénysége csak tovább fokozta a nemzetiségek elégedetlenségét, melyeknek a zöme az országhatárok mentén, a mezőgazdaságilag kevésbé virágzó területeken élt. A szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok folyamatosan a „magyarosításnak” nevezett kulturális üldöztetésben részesültek, amellyel az egymást követő magyar kormányok igyekeztek biztosítani a magyar nyelv felsőbbségét, és azzal a heterogén magyar állam feletti magyar ellenőrzést. A főként nem magyarok lakta régiókban bezárták a nem magyar nyelvű középiskolákat és a kulturális intézményeket, és a nem magyar iskolákban is minden szinten, az óvodától felfelé kötelező volt a magyar nyelv tanítása. A viszonylag liberális 1868-os nemzetiségi törvényt, amelynek célja a nemzeti kisebbségek jogainak a védel-

me volt, nagymértékben mellőzték azok a helyi hatóságok, amelyek feladata lett volna a törvény alkalmazása. A nemzetiségek tiltakozásul bojkottálták a parlamenti munkát. Az ebből következő feszültség csak ritkán robbantott ki erőszakot: azok a különféle politikai szervezetek, amelyek megjelentek a nemzetiségek körében, általában úgy határoztak, hogy kivárnak; de az 1903-ban Horvátországban megvalósult komoly forrongások egy olyan évized nyitányát jelezték, amely alatt a magyar uralkodó osztály és a nemzetiségek közötti kapcsolat egyre csak rosszabbodott. A magyar állam széthullása csak egy kiváltó okra várt. A helyzetet csak rontotta, hogy a XX. század első évtizedében Magyarországot egy hozzá nem értő, gyenge koalíciós kormány irányította, amely Tisza István – Tisza Kálmán fia –, az újonnan megalakult Munkapárt feje 1910-es választási győzelméig volt hatalmon. Tisza, először mint az alsóház elnöke, majd 1913-tól mint miniszterelnök, átvágta az alkotmányos civakodások bonyolult csomóját, amelyre akkor már az osztrák-magyar viszony korlátozódott, és amely megfosztotta a Monarchiát az annyira szükséges védelem finanszírozásától, és helyreállította Béccsel a munkakapcsolatot. Mint a közös miniszteri tanács, a Monarchia kulcsfontosságú politikacsináló testületének a tagja, Tisza – első ízben azóta, hogy Andrássy Gyula gróf kiválóan működött mint a Monarchia külügyminisztere – hangot adott Magyarországnak a politikában, és tette ezt válságos időkben. Tisza politikája két meggyőződésből fakadt, amelyekhez acélos elszántsággal és néha szenvedéllyel ragaszkodott. Az első az a hite volt, hogy a nemesség szent küldetése a magyar nemzet vezetése, amelynek mind az egységét, mind magyar jellegét meg kell őrizni. Ebből következett, hogy ellenállt minden olyan kísérletnek, amely a választójog kiterjesztésére irányult:

csakis a magyar földbirtokos osztályban lehet megbízni, csak az gyakorolhatja a politikai jogokat a nemzet egésze javára. A paraszt, mondta, „komoly politikai érvek mérlegelésére képtelen, és a legkülönbözőbb, de egyaránt erkölcstelen és veszélyes politikai kortesfogások által irányíttatja szavazatát.”2 A másik meggyőződése szerint Magyarország számára életbevágó fontosságú volt a Monarchia és Németország szövetsége. „A magyar nemzet az, amelyik a német birodalommal való nemzetközi szövetséget talán még az osztrák németeknél is nagyobb egyértelműséggel támogatja. Egész politikánk egyik sarokköve ez, mert múló epizódok felett magasan álló alapigazságnak valljuk és hirdetjük, hogy a magyar nemzetnek a nagy német nemzettel való politikai szolidaritásban kell világtörténelmi hivatását betöltenie.”3 1914 júniusában, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége szarajevói meggyilkolása után Tisza szenvedélyesen érvelt a minisztertanácsban az ellen, hogy a gyilkosságot ürügynek használják fel egy Szerbia elleni háborúhoz, miközben az osztrák miniszterek éppen erre akarták rávenni a császárt. Tisza tudta, és meg is mondta Ferenc Józsefnek, hogy „egy Szerbia elleni támadás azonnal maga után vonja a háborút Oroszországgal, és ez világháborúvá fog válni”. Ebben a kérdésben világosabban látott, mint bármelyik európai partnere. Tiszára azonban hatott az érvelés, hogy Vilmos császár, aki a szerbek elleni lépés mellett volt, le fogja becsülni Ausztria-Magyarországot, ha a Monarchia visszafogja magát. Ezt gyengeségként fogja értelmezni, és ennek következtében sérülhetnek Magyarország érdekei. Tisza, aki szilárdan hitt a német szövetség elsődleges fontosságában, ekkor vonakodva bár, de a háborúra szavazott. A háborút szinte kötelezően kiváltotta az az ultimátum, ame-

lyet Bécs 1914. július 23-án adott át Szerbiának, és amely úgy volt megfogalmazva, hogy biztos legyen annak visszautasítása. Ha Tisza babonás lett volna – bár nem volt az –, bizonyára hatást gyakorolt volna rá az egybeesés az ultimátum átadása és egy hatalmas vihar között, amely Budapestre csapott le. A 100 m/s erősségű szél tucatjával döntötte össze a házakat, felszaggatta a Szent István-bazilika tetejét, komoly károkat okozott a Mátyás-templomban, elzárta a Lánchidat, számos sebesültje volt, és néhány halottja is. A legtöbb magyar örült a lehetőségnek, hogy leszámolhat az engedetlen délszlávokkal. Budapesten, hasonlóan a többi jövendő hadviselő fél fővárosaihoz, az utcákon zenekarok játszottak, az emberek virágot hintettek a vonuló katonák elé, üdvözlő és síró tömegek töltötték meg a pályaudvarokat, hogy búcsúztassák a katonákat. Mindenki énekelte vagy dúdolta a legújabb divatos dalt, „Várj csak, várj csak, kutya Szerbia!” Magyarország azonban, részben az országgyűlésnek a honvédelmi kiadásokkal kapcsolatos makacs fukarsága következtében, szánalmasan rosszul volt felkészülve a háborúra. A kettős monarchia hadserege, eltekintve az elit ezredek káprázatos egyenruháitól, gyatrán volt felszerelve és gyatrán volt kiképezve. Ausztria-Magyarország vesztesége már a háború első négy hetében 250.000 ember volt (halottak és sebesültek), és a Monarchia 100.000 katonája esett hadifogságba. Magyarország 40%-kal részesült ezekben a veszteségekben, amelyek csak kevés magyar családot kíméltek. Hat hónap elteltével a hivatásos hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, és a Monarchia attól kezdve csak az újonnan besorozott katonákra számíthatott. A magyar politikai vezetésben csak nagyon kevesen emelték fel szavukat a szoros magyar-német szövetség vagy a háború ellen, ami – mivel Ausztria-Magyarország nem cselekedhe-

tett német támogatás nélkül – mindebből következett. A kevesek egyike Károlyi Mihály gróf volt, aki 1914 májusában egy politikai gyűlésen ezt mondta: „Én olyan külpolitikát akarok, amely mellett megvan a szabad kezünk, és nem vagyunk uszályhordozói a germán imperializmusnak […] Közelednünk kell Franciaországhoz és Oroszországhoz, és úgy biztosítani balkáni érdekeinket.”4 Amikor a háború kitört, Károlyi azonnal hazasietett az Egyesült Államokból, ahol látogatóban járt. Franciaországig jutott el, ahol Bordeaux-ban mint idegen ellenséget néhány hétre internálták (Károlyi lelkes franciabarát volt). Mind ő, mind Bethlen István gróf, bár parlamenti képviselőként mentességet élveztek a katonai szolgálat alól, lovassági tisztként önkéntesnek jelentkeztek. Mindkettőjükre vezető szerep várt hazájuk vészterhes jövőjében.

2. Károlyi Mihály és Bethlen István Mindkét grófban közös volt a nemesi származás és talán a politikai becsvágy is, de ezenkívül nem sok mindenben hasonlítottak egymásra. Károlyi, az európai arisztokrácia sok más tagjához hasonlóan, a beltenyészet áldozatának tekinthető: szülei első unokatestvérek voltak, Magyarország két legkiemelkedőbb és leggazdagabb családjából származtak. A Károlyiaké volt az országban a második vagy a harmadik legnagyobb birtok. Az 1875 márciusában született Mihály beteges gyermekként, farkastorokkal, nyúlajakkal jött a világra, és egyik szemére csaknem vak volt. Alig tudta megértetni magát, míg végül tizennégy éves korában átesett egy kockázatos, de jól sikerült szájpadlásműtéten, ami lehetővé tette, hogy érthetően tudjon beszélni. Figyelemre méltó elszántsággal naponta végzett hangképző gyakorlatokat, és ennek köszönhetően beszéde csaknem normális lett. Mihály anyja nem sokkal fia születése után tüdőbajban meghalt, apjának pedig nem volt ideje sérült gyermeke számára, akit végül egy aggódó nagyanya nevelt fel. Ahogyan az gyakran megesik, a hátrányos fizikumú Károlyi szédületes tevékenységekbe sodródott, így akarta megmutatni, hogy úrrá képes lenni – és úrrá is lett – a nehézségeken. Pólójátékos volt, gyors autókat vezetett, és vakmerően kockáztatta a családi vagyont a Kaszinóban. KÁROLYI MIHÁLY GRÓF (1875-1955) „Károlyi Mihály, amikor először láttam őt a pesti utcán, lapos, nagy karimájú, művészkedő kalapjában,

amely fehér színű, és grófnak kell hozzá lenni, hogy valaki a fejére merje tenni, még javában hasonlít ahhoz a fiatat mágnástípushoz, amelyet a lóversenytéren vagy a Park klub kerítése mögül a közönséges pesti halandónak is van módjában láthatni. Igen könnyen odaképzelhető volt ő a Nemzeti Kaszinó akármelyik foteljébe, ahol mérhetetlenül szokás unatkozni, anélkül, hogy eszébe jutna az ásítozónak a könyvtárterembe átalmennie. Elképzelhető volt a kártyaasztalnál, ahol olyan veszteségek érték, amelyek a magyar kártyások történetében is párjukat ritkítják […] Elképzelhetjük a golfjáték, a tenisz, a vitorla mellett – csak éppen azon a helyen nem, ahová később a sors rejtélyességéből került […]. De ha majd jön egy történelmi regényíró, aki hűvös távolságból veszi vizsgálat alá K.M. csodálatos sorát, közelebbről láthatja a sorsdöntő figurát, mint mi, akik személyesen ismertük. Azt mondják, hogy nem történnek véletlen dolgok a világon – holott, amikor K.M. kiszámíthatatlan pályafutását vizsgáljuk, meg kell rendülni bennünk minden hitünknek, amelyet valaha a céltudatosságról, a karrier-számításokról, az öntudatos kitervezésekről magunkban felépítettünk. Azok az ismeretlen erők jutnak eszünkbe, amelyek a föld mélyében rezgéseket, a légkörben a viharokat idézik elő. A föld alól vagy a levegőből jött elő az a szellem, amely a szakállas fiatalember sorsát intézi, holott ő még olyan egykedvűen, gondolattalanul, ficsúrosan megy a pesti utcán, aki legfeljebb tán csak azzal törődik, hogy mit fog csinálni az unalmas, hosszú nyári napon […] Másodszor a miniszterelnökségi palotában látom…”

(Krúdy Gyula: Károlyi különös pályafutása, 1925) Komolyabbra fordítva a szót, sokat olvasott angolul és családja franciabarát hagyományaihoz híven, franciául. Húszas évei elején több évet töltött Párizsban, ellátogatott Angliába és az Egyesült Államokba is. Részben nagybátyja, Károlyi Sándor gróf hatására, aki Magyarországon megalapította a mezőgazdasági szövetkezeti mozgalmat, Mihály flörtölt a szocializmussal is, Marx Károlyt olvasta, és Londonban találkozott Sidney és Beatrice Webb-bel. 26 évesen a Függetlenségi Párt jelöltjeként kívánt bejutni a parlamentbe, de mivel nem volt hajlandó a Magyarországon bevett szokásnak számító szavazatvásárlásra, veszített. 1910-ben több szerencséje volt, hasznot húzott abból, hogy ő volt az OMGE, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület újonnan megválasztott elnöke. El is foglalta helyét az alsóházban, az ellenzék padsoraiban. A Függetlenségi Párt Kossuth Lajos elveit kívánta ébren tartani (Magyarország teljes függetlensége, kisebb mértékű függés Németországtól és társadalmi reform); a párt radikálisabb szárnya, amely felé Károlyi hamarosan vonzódni kezdett, az általános választójogot is céljai közé sorolta. Amikor 1912-ben Tisza István az erős kéz taktikájával biztosította, hogy átmenjen a parlamenten a vitatott honvédelmi törvény (amelyek alapján Magyarországnak nagyobb részt kellett vállalni a Monarchia védelmi kiadásaiból), Károlyi úgy megsértette Tiszát, hogy párbajra került sor közöttük (bár a párbaj hivatalosan törvénytelen volt, Magyarországon úriemberek között még mindig ez volt a becsületbeli ügyek elrendezésének az elismert módja). Amikor 34 összecsapás után Károlyi elszenvedte az első sebesülést, a párbaj véget ért. 1914-ben Károlyi magánéletének a bonyodalmait – ezek közé számítható egy hosszú és reménytelen viszony egy férjes asszonnyal és tengernyi adósság, amelyet a Kaszinó kártyaasz-

talánál halmozott fel – megoldotta egy fényes házasság, Andrássy Katalinnal (Katinkával vagy Katussal), egy vonzó, intelligens és független leánnyal, Andrássy Gyula gróf unokájával. Andrássy Gyula a kettős monarchia kivételes tehetségű külügyminisztere volt az 1870-es években. Katinka nemcsak Magyarország egyik legkiválóbb családjához tartozott, de gyakorlatilag rokonságban állt az összes többivel is, a Zichyekkel, a Pálffyakkal, az Esterházyakkal, a Batthyányakkal és az Odescalchiakkal, hogy csak néhányat említsünk. Ha tekintetbe vesszük a megpróbáltatásokat, amelyeknek ki volt téve, ez a házasság kivételesen jól sikerült. A korra jellemző volt – legalábbis Magyarországon –, hogy amikor a háború kitörése után Károlyi önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett, azonnal kinevezték lovasezrede parancsnoka szárnysegédjévé, nehogy egy ilyen neves földbirtokos és politikus az életét kockáztassa a frontvonalban. A társadalomra még inkább jellemző az a tény, hogy ezredének a galíciai frontra küldését – ahol arra égető szükség lett volna – néhány hónappal elhalasztották, amíg Károlyi ifjú felesége világra nem hozta első gyermeküket. Bethlen István pályája is hasonlóan indult, mint Károlyié. 1874-ben született, jelentős erdélyi földbirtokos családból. A kis István 8 éves korában elveszítette az édesapját, és édesanyja, született Teleki Ilona grófnő, akit megrendített férje korai halála, a depresszió árnyaival küzdött. Istvánt, apja végrendeletének megfelelően, a bécsi Theresianumba küldték tanulni. Az intézményt Mária Terézia alapította a Monarchia arisztokrata gyermekei számára azzal a céllal, hogy ott erősödjék meg bennük a korona iránti hűség. Igen magas volt az oktatás színvonala, és erkölcsisége megegyezett a XIX. századi angol public schoolokéval. István 18 éves koráig volt az intézetben, és jól tanult. A Theresianum többi sztár-növendékével együtt kinevez-

ték királyi apródnak. Amikor kikerült ebből a szigorú fegyelmű melegházból, már nagyjából kialakultak benne azok az elvek, amelyek későbbi politikai pályafutását formálták. Bár sok szempontból liberális volt, Bethlen szenvedélyesen hitt abban, hogy a nemesség feladata a nemzet irányítása, és inkább Széchenyi István fokozatosságra épülő filozófiájának, mint Kossuth radikalizmusának volt a híve. Károlyi Mihályhoz hasonlóan azonban őt is vonzotta Károlyi Sándor gróf szövetkezeti mozgalma, és elhatározta, hogy bevezeti és továbbfejleszti azt szülőföldjén, Erdélyben. Mint a budapesti egyetem joghallgatója – ahol talán először találkozott Károlyival –, Bethlen úgy ünnepelte meg kiszabadulását a Theresianum szoros kötelékeiből, hogy elmerült a főváros előkelő társasági élete örömeiben. Lediplomázott, de nem tüntette ki magát tanulmányai során. Ezután több hónapot töltött Angliában, részben, hogy jobban megtanuljon angolul, részben, hogy a brit mezőgazdaságot tanulmányozza. Időközben világossá vált számára, hogy anyja szüntelen betegeskedése miatt reá fog hárulni erdélyi birtokaik irányítása. E feladatra készülve két esztendőt töltött a legjobb magyar mezőgazdasági intézményekben, mielőtt hazatért volna ősei földjére, Erdélybe, annak is az egyik kevésbé fejlett régiójába, amelyben jelentős volt a román népesség. Földbirtokosi kötelességeit komolyan vette, ideje, ereje zömét gazdasága modernizálásának, terményei és állatállománya javításának szentelte. Sokat utazott Európában és Észak-Amerikában azzal a céllal, hogy a mezőgazdasági gyakorlatot és technikákat tanulmányozza. Arra is volt ideje, hogy udvaroljon Bethlen Margitnak, akit feleségül is vett. A menyasszony nem volt rokona, bár ugyanazt a híres erdélyi nevet viselte. Bethlen elkezdte politikai pályafutását is. 1901-ben

minden gond nélkül beválasztották a parlamentbe, mint a kormányzó párt jelöltjét. Bethlen ettől kezdve megosztotta idejét Erdély és Budapest között. 1906 után, amikor Margit életet adott harmadik fiúgyermeküknek, a házasság megromlott, és Bethlen újra kezdte szerelmi kalandjait Budapesten. A parlamentben főként a mezőgazdasági kérdésekre összpontosított, és igyekezett előmozdítani Károlyi Sándor magyar szövetkezeti mozgalma, a Magyar Gazdaszövetség érdekeit. A mozgalom alelnöke is lett. Bethlen – Károlyi Mihályhoz hasonlóan — nem kedvelte Tisza gátlástalan parlamenti módszereit. Amikor 1912-ben Tisza a házelnöki székből taktikájával át akarta erőltetni a parlamenten a honvédelmi törvényt, verekedés tört ki a teremben, a rendőrségnek kellett beavatkozni, és akkor Bethlen segített kiszabadítani Károlyit a rendőrök kezéből: „Károlyi ruhája cafatokban lógott, és néhány percre még az eszméletét is elveszítette, barátai segítsége ellenére”.5 Akkorra Bethlen már elhagyta Tisza kormányzó pártját, a Munkapártot, és 1905-ben a Függetlenségi Párthoz csatlakozott, amelynek Károlyi is tagja volt. Károlyi ekkor még nem volt híve az általános választójognak. Mind ő, mind Bethlen aktív tagjai lettek a megtévesztő elnevezésű „Választói Jog Nemzeti Reformja Mozgalom” nevű szervezetnek, amely a választójognak csak igen csekély kiterjesztését tűzte ki célul. …(fontos, hogy a népességben) „az az elem [azaz a földbirtokos osztály – a szerző], amely a múltban is ez országban a kultúrai felsőbbségénél, anyagi erejénél és politikai iskolázottságánál fogva mindig is a haladás barátja volt, megtartsa a jövőben is azt a supremáciát és hegemóniát, mely mindenkor e nemzet összes polgárainak javára volt.”

(Bethlen István, 1910)6 Bethlen olyan intézkedéseket is támogatott, amelyek Erdélyben a magyar földbirtokosok hegemóniáját kívánták megőrizni a román többség túlkapásai, valamint Erdély és Románia esetleges uniója fenyegető gondolata ellen. Ez az unió a román külpolitika első számú célkitűzésévé vált. Mindkét kérdésben – választójogi reform és a nemzetiségekkel szemben követendő politika – Bethlen és Károlyi útja hamarosan elvált, és a politikusok egymás elkeseredett ellenfelei lettek. A román kérdés és Bethlennek azzal kapcsolatos aggodalmai különösen kiéleződtek 1914, azaz a háború kitörése után. Bethlent két évvel korábban megválasztották az Országos Magyar Szövetség társelnökévé. Ezt a jobboldali testületet azért alapították, hogy ellenezze, és ha lehet, hiúsítsa meg a magyarországi etnikai kisebbségek autonómiára vagy a szomszédos anyaországukkal való egyesülésre irányuló törekvéseit. Románia egyre gyakrabban próbálkozott azzal, hogy megzsarolja a központi hatalmakat (Németországot és Ausztria-Magyarországot), hogy adjanak autonómiát Erdélynek, ami elkerülhetetlenül a Romániával való egyesüléshez vezetett volna. Cserébe azt ígérte, hogy megőrzi semlegességét a háborúban. Vilmos császár és Ferenc József – akik felmérték Románia stratégiai jelentőségét – nyomást gyakorolt a magyarokra, hogy fogadják el ezt az ajánlatot. Bethlen, aki a fronton levő huszárezrede és a budapesti parlament között ingázott, kulcsszerepet játszott abban, hogy Tisza István keményen ellenállt ennek a nyomásnak. Tisza meggyőzte a két császárt és minisztereiket arról, hogy a megoldás nem abban rejlik, hogy engednek a románok zsarolásának, hanem ha megszerzik Bulgária szövetségét a központi hatalmak számára, és így elszigetelik és semlegesítik Romániát.

Magyarország időt nyert ezzel a stratégiával, de, amint azt a későbbi események megmutatták, nem oldotta meg a problémát. Amint a nemzetiségi kérdés és a választójogi reform ügye Bethlent egyre inkább a Függetlenségi Párt jobbszárnya felé mozdította el, Magyarország egyre növekvő hadi balszerencséje, és az a tény, hogy közben magáévá tette az általános választójog eszméjét, Károlyit egyre inkább balra sodorta, míg végül el is hagyta a pártot. 1916 szeptemberében Bruszilov tábornok offenzívája megsemmisítette Galíciában a Monarchia negyedik és hetedik hadseregét, Ausztria-Magyarországnak 750.000 fős vesztesége volt (halottak és súlyos sebesültek), 380.000 katona fogságba esett. Gyakorlatilag összeomlott a katonai utánpótlás és az orvosi szolgálat, a háború vámszedői vagyonokra tettek szert azzal, hogy papírbakancsokat és egyéb silány felszerelést szállítottak a hadseregnek. Otthon rendkívüli volt az élelemhiány, virágzott a feketepiac, és szárnyalt az infláció. Elpárolgott már a lakosság háború iránti lelkesedése, és ehhez hozzájárult egy sor kötelező hadikölcsön is. A központi hatalmak által elszenvedett vereségek arra bátorították Romániát, hogy kilépjen semlegességéből, eladja támogatását a szövetségeseknek, és cserébe azt kérte: háborús győzelmük után biztosítsák Romániának Erdélyt és más magyar területeket. Románia azonban nem volt hajlandó várni, ezért amint aláírásra került a szövetségesekkel a titkos egyezmény, 1916 augusztusában félmillió román katona szállta meg Erdélyt, és hamarosan már azt mérlegelte, hogy behatol Magyarország területére is. Magyarországot német szövetségese mentette meg. Egy német sereget átirányítottak a nyugati frontról, amely ellentámadásba lendült Erdélyben, néhány hét alatt kikergette onnan a románokat, elfoglalta országuk nagy részét is, beleértve Bukarestet. Erdély román népességéből ezrek menekültek el otthona-

ikból, és követték a határon át a visszavonuló román sereget. Az otthon maradottak közül sokat letartóztattak és internáltak. Ebben a manőverben Bethlen István, a magyar kormány kinevezése alapján, vezető szerepet játszott. Bethlennek az erdélyi román fennhatóság miatti aggodalmai – legalábbis egy időre – lecsillapodtak. Az osztrák-magyar morál újabb csapást szenvedett el, amikor 1916. november 21-én, 86 éves korában, meghalt Ferenc József császár-király. Az idős császár, a kettős monarchia szilárdságának és tartósságának a jelképe iránti hűség fontos tényező volt heterogén birodalma, és különösen soknyelvű hadserege összetartásában. (Kiszámították, hogy a Monarchia seregében minden ezer főre 267 osztrák-német, 223 magyar, 135 cseh, 85 lengyel, 81 ruszin, 67 horvát és szerb, 64 román, 38 szlovák, 26 szlovén és 14 olasz jutott.) Nem volt valószínű, hogy Ferenc József 29 éves utóda, déd-unokaöccse, Károly (I. Károly néven Ausztria császára), egy gyenge, befolyásolható és csökönyös fiatalember, hasonló fokú hűséget vált majd ki katonáiból. Károly szoros kapcsolatban állt a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd főherceggel, és köztudott volt, hogy osztozott annak magyarellenes nézeteiben. Tisza István szokásos politikai ügyességével biztosította Károly magyar királlyá koronázását (IV. Károly néven lett Magyarország királya), még mielőtt az uralkodónak ideje lett volna a Monarchia alkotmányát Magyarország hátrányára módosítani. Károlyi Mihály nem bánta Károly trónra lépését. Júliusban Károlyi 29 taggal együtt kivált a Függetlenségi Pártból, új pártot alakított Függetlenségi és ‘48-as Párt néven, amelyet hamarosan csak Károlyi-pártnak neveztek, és amelynek a célja a háború ellenzése volt, kampány a különbéke megkötéséért, és harc az általános és titkos választójogért. Ezek a célok teljes mértékben egybeestek az új uralkodó nézeteivel, aki a

trónra lépése utáni napon megígérte, hogy mindent meg fog tenni, „hogy mielőbb elmúljanak a háború borzalmai”7. Károly nem vesztegette az időt, és megpróbált nyomást gyakorolni Tisza Istvánra, hogy valósítsa meg a választójogi reformot. Károlyi Mihály nagy erkölcsi bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor ismételten felszólalt a parlamentben a háború ellen, és elviselte a kormányoldal elkerülhetetlen vádjait, a hazaárulást és a gyávaságot. Erőt merített azonban abból a tudatból, hogy az események gyorsuló lendülete kedvezett a kampányának. 1917 márciusában Czernin gróf, a Monarchia külügyminisztere azt mondta a német kancellárnak: „A Monarchia kimerült. Meg kell tenni minden lehetségest, hogy levonjuk a szükséges következményt ebből a szomorú helyzetből […] Meg kell ragadni minden alkalmat, és meg kell kötni egy elfogadható békét.”8 Czernin figyelmeztette uralkodóját is: „Nyilvánvaló, hogy katonai erőnk a végéhez közeledik. Ezenkívül ott van a forradalom veszélye is […] Az az államférfi, aki nem süket és nem vak, tudatában kell, hogy legyen, hogyan növekszik napról napra a lakosság gyászos kétségbeesése; meg kell hallania a nagy tömegek barátságtalan zúgolódását.”9 Német szövetségeseiktől eltérően – akiknek a vezetői bíztak abban, hogy a német állam túléli az esetleges végső katonai vereséget is –, az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója és államférfijai jól látták, hogyha a központi hatalmak elveszítik a háborút – ami egyre valószínűbbnek látszott –, a Monarchiára a szétesés vagy a szétdarabolás vár. Ezért azután a németeknél jobban hajlottak egy tárgyalásos békére. 1917 januárjában azután a szövetségesek nyilvánosságra hozták háborús céljaikat, „az olaszok, de a szlávok, a románok és a csehszlovákok felszabadítását is az idegen uralom alól”. Más szavakkal: a cél a Monarchia feldarabolása volt, és úgy tűnt, hogy már túl késő volt mindenre. Ugyanakkor Wilson

amerikai elnök „Tizennégy Pontja”, amelyet egy héttel később terjesztett az Egyesült Államok szenátusa elé, kevésbé provokatívan szólt a nemzeti önrendelkezésről, és a 10. pontban „Ausztria-Magyarország népei […] önálló fejlődése legszabadabb lehetőségét” kérte. WILSON AMERIKAI ELNÖK KONGRESSZUSI ÜZENETE A BÉKEKÖTÉS FELTÉTELEIRŐL 1918. január 8. I. Nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések, amelyek megkötése után nem lesz többé semmiféle titkos nemzetközi megállapodás, hanem a diplomácia mindig nyíltan és a nyilvánosság színe előtt fog tevékenykedni. II. A hajózás teljes szabadsága a parti vizeken kívül eső tengereken, békében és háborúban egyaránt, kivéve, ha a tengereket nemzetközi szerződések végrehajtására irányuló nemzetközi akció révén teljesen vagy részben lezárnák. III. Minden gazdasági akadály lehető legnagyobb mértékű megszüntetése és egyenlő kereskedelmi feltételek megteremtése mindazon nemzetek részére, amelyek hozzájárulnak a békéhez és csatlakoznak annak fenntartásához. IV. Megfelelő biztosítékok nyújtása és elfogadása arra, hogy a nemzeti fegyverkezéseket a belső biztonsággal összefüggő legalacsonyabb szintre csökkentik. V. Az összes gyarmati igények szabad, elfogulatlan és teljesen pártatlan rendezése, annak az elvnek a szi-

gorú betartása alapján, hogy a szuverenitás idevonatkozó kérdéseinek eldöntésénél az érdekelt lakosság érdekei ugyanolyan súllyal essenek latba, mint annak a kormánynak méltányos igényei, amelynek igényei jogosságát el kell bírálni. VI. Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszországot érintő kérdések olyan rendezése, amely a világ többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására, valamint hogy biztosítva legyen Oroszország őszinte fogadtatása a szabad nemzetek társaságában az általa választott intézményekkel együtt, sőt ezen a fogadtatáson túlmenően biztosítva legyen részére minden olyan támogatás, amelyre szüksége lehet, és amelyet ő maga is óhajt. Az a bánásmód, amelyben Oroszországot testvérnemzetei az elkövetkező hónapokban részesíteni fogják, próbaköve lesz jóakaratuknak, Oroszország szükségletei iránt saját érdekeiktől elvonatkoztatva tanúsított megértésüknek, valamint értelmes és önzetlen rokonszenvüknek. VII. Az egész világ egyet fog érteni abban, hogy Belgiumot ki kell üríteni és helyre kell állítani anélkül, hogy megkísérelnénk korlátozni szuverenitását, amelyet minden más szabad nemzettel együtt élvez. Egyetlen más cselekedet sem fogja ennél jobban szolgálni a nemzetek bizalmának helyreállítását azon törvények iránt, amelyeket egymás közötti kapcsolataik szabályozására maguk alkottak és meghatároztak. E

kiegyeztető cselekedet nélkül a nemzetközi jog egész szerkezete és érvénye örök időkre csorbát szenvedne. VIII. Az egész francia területet fel kell szabadítani, és elözönlött részeit helyre kell állítani. Azt az igazságtalanságot, amelyet Poroszország 1871-ben ElzászLotharingia tekintetében Franciaországnak okozott, és amely közel ötven évig nyugtalanította a világ békéjét, jóvá kell tenni, hogy a béke mindenki érdekében újra biztosíttassák. IX. Az olasz határokat a világosan felismerhető nemzetiségi vonalak szerint kell kiigazítani. X. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét. XI. Romániát, Szerbiát és Montenegrót ki kell üríteni; a megszállt területeket helyre kell állítani; Szerbiának szabad és biztosított kijáratot kell adni a tengerhez; a különböző balkáni államok egymás közötti kapcsolatait barátságos tanácskozás útján az állami és nemzetiségi hovatartozás történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni; a különböző balkáni államok politikai és gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi garanciákkal kell alátámasztani. XII. A jelenlegi Ottomán Birodalom török részeinek teljes szuverenitást kell biztosítani, de a többi nemzetiségek részére, amelyek most török uralom alatt étnek, biztosítani kell létük feltétlen biztonságát, önálló fejlődésük teljes és zavartalan tehetőségét. A Darda-

nellákat állandóan nyitva kell tartani, mint nemzetközi garanciákkal biztosított szabad átjárót minden nemzet hajói és kereskedelme számára. XIII. Független lengyel államot kell létesíteni, amely magában kell hogy foglalja a vitathatatlanul lengyel lakosság lakta területeket, szabad és biztosított kijáratot kell biztosítani számára a tengerhez, politikai és gazdasági függetlenségét és területi sérthetetlenségét nemzetközi szerződésekkel kelt biztosítani. XIV. Különleges szerződésekkel meg kell alakítani a nemzetek általános szövetségét avégből, hogy a nagy és kis államok politikai függetlensége és területi sérthetetlensége kölcsönös garanciákkal egyaránt biztosíttassék. Károlyi Mihály és pártja úgy értelmezte ezeket a mondatokat, mint Magyarországnak Ausztriától való teljes függetlensége támogatását. Tisza István egy nagy parlamenti beszédben kifinomultabban reagált: „Az egész magyar közvélemény tiszteletben tartja a nemzeti elvet, az egész magyar közvélemény kívánja a nemzetek szabad fejlődését és virágzását. […]. A nemzeti elv azonban nemzeti államok alkotásában csak ott érvényesülhet korlátlanul, ahol az egyes nemzetek élesen megvont etnografikus határok között, tömören laknak államalkotásra alkalmas területen. Olyan vidékeken, amelyeken különböző népfajok és nemzetek keverten laknak együtt, lehetetlen valamennyinek nemzeti államot alkotnia. Ott csakis nemzeti jelleg nélküli állam jöhet létre, vagy pedig az a faj adja meg az állam nemzeti jellegét, amely számánál és súlyánál fogva dominál.”10

Ahogyan múltak 1917 hónapjai, egyre csökkentek a Monarchia kilátásai egy korai különbékére. IV. Károly egy szerencsétlen kezdeményezéssel sógorát, Sixtus herceget (aki a belga hadseregben szolgált) közvetítőként használta, hogy titokban közeledjen Poincaré francia elnökhöz, és cserébe megígérte, hogy támogatja a béketárgyalásokon Franciaországnak ElzászLotaringiára támasztott igényét. A franciák azonban elkerülhetetlenül kiszivárogtatták ezt a kapcsolatfelvételt, és a hír feldühítette a német császárt, aki úgy követelt kárpótlást, hogy ráerőltette Károlyra: fogadja el a német császárság és a Monarchia közötti katonai és gazdasági uniót. Ez a Monarchiát a csatlós állam szintjére redukálta, és lehetetlenné tette, hogy további tapogatózásokra kerüljön sor egy különbéke érdekében a németek jóváhagyása nélkül. Ezen túl az orosz hadi erőfeszítések összeomlása a februári forradalom után sokakat felbátorított, közük Tiszát és Bethlent is, hogy elhiggyék, még mindig lehetséges a központi hatalmak győzelme, amelyek hadserege váratlanul hatalmas győzelmet aratott októberben Caporettónál az olaszok felett. Románia kiesett a háborúból; és a tengeralattjárókkal folytatott korlátlan hadviselés Németországnak megszerezte a tengerek feletti uralmat. Magyarország belső helyzete azonban rendkívül nehéz volt, különösen az 1917-es rossz aratás után. Károly lemondásra kényszerítette Tiszát, mert a miniszterelnök továbbra is ellenezte a választójogi reformot, de még mindig Tiszáé volt a parlamenti többség, és sikerült kézben tartania az egymást követő gyenge koalíciós kormányokat, amelyek egyikében először jutott kormányzati feladathoz Károlyi. Károlyi ekkor már radikálisabb politikai arculatot öltött: nemcsak a háború és a német szövetség végét, az Ausztriával való teljes szakítást és az általános választójogot követelte, de

jelentős engedményeket kívánt tenni a nemzetiségeknek is. Októberben tárgyalásokat folytatott a szlovákok, románok, szerbek és horvátok vezetőivel. Kéréseik viszonylagosan mérsékelt volta felbátorította Károlyit, hogy sürgesse a királyt különbéke megkötésére, amíg még időben vannak. A nemzetiségi kérdést olyan feltételek mellett kívánta rendezni, ami megóvhatta volna a Magyar Királyság egységét. A román közösség József főherceghez, Károly magyarországi helytartójához fordult, és kérte, hogy az uralkodó nevezze ki miniszterelnöknek Károlyit. 1918 folyamán Magyarország belső helyzete fokozatosan romlott. Az újabb rossz aratás liszthiányt okozott, míg a szénhiány azzal fenyegetett, hogy leáll az ipari termelés és a vasút is. A keleti front megszűnésével Magyarországnak sok százezer felesleges katonája lett, akikre nem volt szükség a még meglevő olasz és balkáni frontokon. A ténfergő katonák veszélyt jelentettek a közrendre és az ország belső stabilitására. Egész hadosztályokat táboroztattak vasúti mellékvágányokon. Tízezrével hagyták el ezredüket a katonák, és hazamentek. Csatlakozott hozzájuk csaknem félmillió egykori hadifogoly, akiket a bolsevikok kiengedtek az orosz táborokból. Az osztrák-magyar flottánál zendülés tört ki, ezt követte a pécsi helyőrség lázadása. Amikor Budapest egyik legnagyobb ipari létesítményében a sztrájkot katonai erővel akarták elfojtani, általános sztrájk tört ki a fővárosban. A parlamentben Tisza könyörtelenül felhasználta többségét az egymást követő koalíciós kormányok megbuktatására, és hatástalanította a választási reformra irányuló tétova kísérleteiket. Őszre Károlyi Mihály és kis pártja alkotta az egyedüli felelős parlamenti ellenzéket, és az egyetlen csoportot, amelynek céljai – különbéke a szövetségesekkel, általános és titkos válasz-

tójog és társadalmi reform – a kimerült és kétségbeesett magyar nép törekvéseit tükrözték.

3. Összeomlás és forradalom Miután 1918 júniusában az utolsó osztrák-magyar offenzíva az óriási emberáldozatok ellenére súlyos kudarcot vallott, az Osztrák-Magyar Monarchia megdöbbentő sebességgel hullott alkotórészeire. Október 16-án Károly császár-király, abbeli igyekezetében, hogy a jövendő békekonferencián a Monarchia elfogadható státussal rendelkezzen, kiadott egy kiáltványt. Szövetségi állammá nyilvánította Ausztriát, „amelyben minden faji komponens letelepedési helyén kialakítja saját államszervezetét”, de „megőrzi azon területek integritását, amelyek a magyar Szent Koronához tartoznak”. Más szavakkal: Magyarország nemzeti kisebbségei még mindig nem kaphatták meg azt a politikai autonómiát, amelyet ez alkalommal megígértek az osztrák birodalmon belüli partnereiknek. Wekerle magyar miniszterelnöknek úgy sikerült ezt a kifejezést beillesztenie a manifesztumba, hogy azzal fenyegette meg Ausztriát, hogy felfüggeszti az oda irányuló magyar liszt- és gabonaszállítmányokat. Másnap Tisza István, aki megingathatatlan híve volt a végső győzelemig folytatandó háborúnak, felállt a parlamentben, és bejelentette: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”11 Ennek a beismerésnek a híre futótűzként terjedt el a Monarchiában, és hatása pusztító volt. A katonák eddig is folyamatosan elszivárogtak a seregből, ez a jelenség ezután áradattá

vált. Október 20-án a magyar kormány arról tárgyalt, hogy szakít a dualizmussal, nem leszek többé „közös ügyek”, és a tiszta perszonálunió álláspontjára helyezkedett, így elvágott minden köteléket Magyarország és Ausztria között. A kivétel — még egy rövid időre – a közös uralkodó volt, IV. Károly magyar király maradt. Nem sokkal később Károlyi Mihály kezdeményezésére a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt csatlakozott a Károlyi-párthoz, és Károlyi elnöklete alatt megalakult a Nemzeti Tanács. Kiáltványuk teljes függetlenséget követelt Magyarországnak, a háború és a német szövetség azonnali befejezését, általános választójogot, földreformot, és önrendelkezést a nemzetiségeknek. Magyarországnak lett tehát egy alternatív kormánya. Ugyanakkor világos volt, hogyha ez hatalomra jut, már egy másmilyen és sokkal kisebb országot fog kormányozni, mivel a nemzetiségek a saját kezükbe vették sorsuk irányítását. Bukovinában a Román Nemzeti Tanács kinyilvánította elszakadását a Monarchiától; Prágában a csehek és a szlovákok kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot; Zágrábban a horvát parlament bejelentette a független horvát-szlavón állam megalakulását a délszlávok új szövetségén, a jövendő Jugoszlávián belül. Alig néhány nap leforgása alatt a kettős monarchia szétesett. Október 31-én két esemény jelezte a régi politikai rend végét. Délután dezertőrök egy csoportja berontott Tisza István pesti családi villájába, és a hallban lezajlott, a háborúért viselt felelősség körüli rövid vita után agyonlőtték Tiszát felesége és unokahúga jelenlétében. Inasa előzőleg figyelmeztette Tiszát, hogy veszélyben forog az élete, és azt javasolta, hogy ugorjon ki a házból egy hátsó ablakon. Tisza nem volt hajlandó elmenekülni: „Ahogyan éltem, úgy fogok meghalni”.12 Körülbelül abban

az időben a Károly király helytartójaként működő József főherceg kinevezte miniszterelnökké Károlyi Mihály grófot. Károlyi már e formális kinevezés előtt is hazája elismert politikusa volt. Wekerle Sándor és kormánya lemondott, vezető nélkül maradt az ország. Károlyi meglátogatta Károly királyt a gödöllői királyi kastélyban, és azzal a benyomással távozott onnan, hogy az uralkodó elfogadta a Nemzeti Tanács programját, és felkérte őt egy új kormány megalakítására. Vonaton Bécsbe utazott, ahol a hivatali eskü letételére került volna sor. Valójában Károly akkor már kinevezett egy sokkal konzervatívabb személyt, Hadik János grófot a miniszterelnöki posztra. Károlyi tehát feleslegesen utazott Bécsbe. Amikor hazaérkezett Budapestre, látta, hogy a népet feldühítette Hadik kinevezése, és az is, hogy a király József főhercegre ruházta Magyarországon a királyi hatalom gyakorlását. Magyarország még mindig királyság volt, ahol a királynak vagy helyettesének volt a joga a miniszterelnök kinevezése. Hatalmas tömeg várta Károlyit a vasútállomáson, a Marseillaise-t énekelték, és amikor – nehogy agyonnyomják – bérkocsiba szállt, az emberek kifogták a lovakat, és ők húzták tovább a kocsit. Katonák és diákok tüntettek a Károlyi-palota előtt az Egyetem téren, követelték a köztársaságot, és nagy tömeg gyülekezett az Astoria Szálló környékén is, ahol a Nemzeti Tanács főhadiszállása volt. Tisztek és közkatonák vonultak oda csapatosan, hogy hűségükről biztosítsák a Tanácsot. Mindenfelé fehér őszirózsát árultak a közelgő halottak napja alkalmából, és ez lett a jelképe annak, ami ekkor már forradalom volt: a katonák a sapkájuk mellé tűzték a virágot, a polgári személyek a gomblyukukba. Károlyi ezt jegyezte fel a naplójába: „Éneklő, ujjongó, kiáltozó katonákkal megrakott, fehér őszirózsákkal díszített teherautók robogtak el mellettem – a

száguldó járművek mindig hozzátartoznak a forradalom képéhez.”13 Mártírjai is voltak már a forradalomnak. Amikor október 28-án nagy tömeg akart átkelni a Lánchídon, hogy megrohamozza József főherceg budai palotáját, a rendőrség az útjába állt, fegyvert használt, három ember meghalt, hetvenen megsebesültek. A budapesti helyőrség még József főherceg hűségén volt, és a Nemzeti Tanács ekkor elhatározta, változtat a helyzeten, megbízottakat küld a laktanyákba, bátorítja a katonatanácsok megalakulását, követve az orosz hadsereg 1917. februári példáját. A Nemzeti Tanács támogatói elfoglalták Pest főbb középületeit, beleértve a vasútállomásokat és a telefonközpontot. A városi börtönökből kiengedték a foglyokat. Mindenünnen leverték a császári címert és jelvényeket. Hadik lemondott a miniszterelnökségről, hogy helyet adjon Károlyinak. November 3án IV. Károly meghajolt az elkerülhetetlen előtt, és visszavonult az „államügyek vitelétől”. Három nappal később a magyar országgyűlés feloszlatta önmagát, és a Parlament hatalmas kupolája alatt kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Amikor a magyar közvélemény Károlyi felé fordult – aki sok szempontból nem volt vezetésre termett személy –, annak a reményének adott hangot, hogy Károlyi háborúellenessége, a szövetségesek iránti nyílt rokonszenve lehetővé teszi majd, hogy bármelyik más magyar politikusnál gyorsabban, és mindenekfelett kedvezőbb feltételek mellett köthessen békét. Károlyi azonnal hozzáfogott, hogy megkíséreljen megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Az olasz fronton a helyi katonai parancsnokok már megkötöttek egy fegyverszünetet. Ennek alapján az osztrák-magyar csapatoknak ki kellett vonulniuk Dél-Tirolból, Horvátországból, Isztriából és Dalmáciából, azokról a területekről, amelyeken Olaszország már régen biztosítani szerette volna jelenlétét. A déli, balkáni fronton még nem kötötték meg a fegy-

verszünetet. Károlyi ezért Belgrádba sietett, küldöttsége tagja volt Jászi Oszkár, a nemzeti kisebbségekért felelős új miniszter is. Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni szövetséges seregek francia parancsnokával kívántak tárgyalni, és ezzel megelőzni, hogy szövetséges csapatok benyomuljanak magyar területre. A nyitó eszmecsere nem volt ígéretes. Károlyi felolvasott egy memorandumot, amelyet kormánya jóváhagyott. Ebben elhárította Magyarország korábbi vezetői cselekedeteiért a felelősséget, hangsúlyozta, hogy az új kormány elkötelezte magát a demokrácia mellett, és azt kérte, hogy ha Magyarországot meg kell szállni, akkor azt a szövetséges csapatok tegyék meg, és ne a csehek, a románok vagy a szerbek. Ha Károlyi abban reménykedett, hogy ez az erényes, jó szándékú nyilatkozat majd meglágyítja a franciák szívét, csalódnia kellett. Franchet tábornok válaszában durván rátámadt a magyarokra. Magyarország 1867 óta Németország cinkosa, és Németországgal együtt fog szenvedni. „Önök elnyomták a nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. Most a tenyeremen tartom őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül, és megsemmisítik önöket.”14 Franchet d’Esperey még azt is becsmérlőén kommentálta, hogy a magyar delegációban helyet foglalt egy zsidó és egy közkatona (az új katonatanácsok képviseletében) is. Amikor azután kifújta a haragját, mérsékelt tárgyalópartnernek bizonyult. Károlyival és Jászival félrevonult egy különszobába, átadta nekik annak a fegyverszüneti megállapodásnak a szövegét, amelyet Párizsban dolgoztak ki, és amely a központi hatalmakra és szövetségeseikre vonatkozott. A feltételek kemények voltak. Magyarországnak vissza kellett vonnia csapatait Erdély keleti kétharmadából, és az or-

szág jelentős déli területeiről, beleértve a Bánátot, amelyet szerb katonák fognak megszállni. A BÁNÁT A Bánát Magyarország déli részének egyik, Szerbiával határos régiója volt, amelyre már régóta vágyott mind Szerbia, mind Románia. Nagyjából megfelelt az egykori, Jugoszláviában a Vajdaságnak, és hozzá tartozott még a mai Románia délnyugati csücske. A magyar hadseregnek mindössze nyolc hadosztálya lehet, a szövetséges erők szabadon átjárhatnak az egész magyar területen. Az okmány 17. záradéka kijelentette, hogy a békeszerződés aláírására várva a magyar kormányé a jog, hogy irányítsa az egész Magyarországot, beleértve a szövetségesek által megszállt területeket is, de rendbontás esetén a szövetségesek veszik át a kormányzati feladatokat is. Károlyi azzal érvelt, hogy ez a megfogalmazás egészen egyszerűen arra fogja biztatni a nemzetiségeket, hogy rendbontást idézzenek elő, hacsak a gazdasági nehézségek máris nem vezettek ilyesmihez. Franchet tábornok beleegyezett, hogy kivegyék a szövegből a sértő záradékot – ez jelentős engedmény volt —, és Párizsba azt táviratozta, hogy amíg a békeszerződés nem kerül aláírásra, a szövetségesek magyar kérésre tiszteletben fogják tartani Magyarország létező határait, és megvédik az országot a csehek, a románok és a szerbek támadásaitól. Ez a kérés csak annyit ért el, hogy Clemenceau francia miniszterelnök durván felszólította Franchet D’Esperey tábornokot, hogy tárgyalásain szorítkozzék kizárólagosan katonai kérdésekre. Amikor a Budapestre visszatérő Károlyi a fegyverszüneti feltételeket a Nemzeti Tanács elé tárta, az a határozat született, hogy elfogadják azokat, ha másért nem, azért, hogy így korlátozzák a cseh és a román csapatok betöré-

seit, amelyekre máris sor került. A feltételeket leközölte a magyar sajtó is, és azok a közvélemény elkeseredését és csalódottságát váltották ki. Ez jelezte a Károlyi Mihályba és kormányába vetett bizalom általános csökkenésének a kezdetét. Minden nappal egyre kétségbeejtőbbé vált Magyarország helyzete. Északnyugaton a cseh csapatok egészen Pozsonyig jutottak (ma: Bratislava, Szlovákia), amely a magyar parlament egykori székhelye volt. A Károlyihoz hű magyar csapatok csak nehézségek árán tudták visszaverni a cseheket, akik addigra már elfoglalták a szlovákiai szénbányákat, Magyarország fő szénforrásait, és ez széles körben gondokat okozott a kemény tél folyamán. Románia, annak ellenére, hogy 1916-ban, miután a németek legyőzték, különbékét kötött a központi hatalmakkal a bukaresti egyezményben, novemberben újra hadba lépett a szövetségesek oldalán, hogy részt követelhessen a zsákmányból. Most azt kérte, hogy ismerjék el Erdélynek Romániához csatolását. Károlyi többször is folyamodott a szövetségesek vezetőihez, akik már gyülekeztek Párizsban a békekonferenciára, és kérte, hogy vessenek véget a belgrádi fegyverszünet nyilvánvaló megsértésének, és kötelezzék a cseheket a gazdasági blokád megszüntetésére. Kéréseit figyelmen kívül hagyták. A franciák, akikkel kapcsolatban a szövetségesek elismerték, hogy az övék a vezető szerep Kelet-Közép-Európában és a Balkánon, sikerrel érveltek amellett, hogy Magyarországnak, a legyőzött ellenségnek, nincs joga kedvezőbb bánásmódhoz: minden téren elsőbbséget kell adni a szövetséges társaknak, a cseheknek, a románoknak és a délszlávoknak. November hónapban két olyan eseményre került sor, amelynek baljós kihatása volt Magyarország közvetlen jövőjére. Először is 24-én egy csoport magyar érkezett haza Moszkvából, egykori orosz hadifoglyok, akik fogságuk alatt magukévá tették

a kommunista eszméket: Kun Béla, Szamuely Tibor, Münnich Ferenc és Rákosi Mátyás azonnal hozzáfogott a magyar kommunista párt megalakításához. Két nappal később francia katonai misszió érkezett Budapestre, hogy felügyelje a belgrádi fegyverszüneti egyezmény megvalósítását. A küldöttséget Fernand Vyx alezredes vezette. Vyx első feladata az volt, hogy tolmácsolja Károlyinak a szövetségesek kérését: a magyar csapatoknak ki kellett vonulniuk a szlovák területekről, amelyeket a fegyverszünet tartalmával ellentétesen megszálltak a csehek. Károlyi engedelmeskedett, mert azt remélte, hogy egy eljövendő békeszerződés minden rossz dolgot helyre fog majd igazítani. A csehek ezután azonnal elfoglalták Kassát és Pozsonyt, a két magyar történelmi várost (ma: Košice és Bratislava, Szlovákia). Időközben szerb csapatok nyomultak észak felé, elfoglalták Pécs környékét, ahol Magyarország maradék szénbányái voltak, a románok pedig még jobban benyomultak Erdélybe. A belgrádi fegyverszüneti egyezmény ekkor már csak holt betű volt. Károlyinak nem volt hatalma ahhoz, hogy megelőzze, még kevésbé, hogy visszafordítsa ezeket a kedvezőtlen fordulatokat. Továbbra is a békekonferenciába vetette bizalmát, amelynek nemsokára Párizsban kellett megnyílnia, és különösen bízott Wilson elnök Tizennégy Pontjában, amely, hite szerint, egy új Magyarország megszületésénél bábáskodhat majd, s amelynek alapján az országot talán a Svájci Államszövetség mintájára lehet majd újjászervezni. „Külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson”. (Károlyi Mihály, 1918. december 30.) 15

Voltak más ügyek is, amelyekkel foglalkoznia kellett. Koalíciós kormánya ingadozni kezdett a javasolt földreform miatt, amely túl radikális volt pártja jobboldalának, de nem volt elég radikális a szociáldemokraták számára. Károlyi úgy gondolta megoldani a válságot, hogy 1919. január 11-én lemondott a miniszterelnökségről, és elfoglalta a köztársasági elnök hivatalát – a fiatal köztársaságnak eddig nem volt államfője –, miközben ő maradt a külpolitika felelőse. Berinkey Dénes elnöklete alatt az előzőnél baloldalibb színezetű kormány alakult. Ez csak megerősítette a magyar konzervatívok, különösen Bethlen István kísérleteit – aki a Károlyi-rezsim politikájának minden tevékenységével szemben állt –, hogy aláássa Károlyi tekintélyét. Figyelmeztette a francia missziót és más szövetséges képviselőket, hogy Károlyi az első állomása annak, hogy Magyarország a bolsevizmus felé sodródjon. A franciák azonnal hitelt is adtak ennek. Már maga Károlyi is tartott attól, hogy ha a három nagyhatalom (Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) nem hallgatja meg Magyarország kérését, és nem függeszti fel az ország elleni gazdasági blokádot – ez a háború egyik következménye volt, amelyen nem változtattak az ellenségeskedések megszűnte után sem –, és nem gátolják meg, hogy az ország területét megszállják a szomszédjai, a magyar nép kétségbeesésében a kommunizmus és az újonnan alapított magyar kommunista párt felé fordulhat. Közben január 18-án megnyílt a párizsi békekonferencia, amelyen a Legfelső Tanács elnökölt. A Tanács, amely az ellenségeskedések megszűnte előtt a Legfelső Haditanács volt, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán külügyminisztereiből állt. Amint a békekonferencia megkezdte munkáját, a Tanács neve a Tízek Tanácsa lett. 1919 márciusában az elnevezés Négyek Tanácsává zsugorodott: ez a

négy Woodrow Wilson amerikai elnök, David Lloyd George brit, Georges Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnök volt. Nem sokkal a konferencia megnyitása utána a Tanács szövetséges missziót küldött Budapestre, hogy felmérje Magyarország gazdasági helyzetét. Amikor a küldöttség először találkozott a magyar köztársasági elnökkel, Károlyi nem sokat kertelt. Azért helyezte belé bizalmát a magyar nép – mondta –, mert azt hitte, hogy ő meg fogja értetni magát a szövetségesekkel, de erre nem volt képes, mert a szövetségesek nem voltak hajlandóak meghallgatni. Magyarországot fel sem kérték, hogy küldje el képviselőit a békekonferenciára Párizsba: teljes mértékben igazságtalan, hogy az ország képviselőinek a távollétében jelöljék ki az ország jövendő határait. Magyarország gazdasági helyzete rettenetes volt: a parasztok még a krumplit sem tudták begyűjteni, mert nem volt cipőjük és kabátjuk; a fő vasútvonalakon napi egy vonat közlekedett a szénhiány miatt; az üzletekben nem voltak tejtermékek. A szövetséges delegáció nem hatódott meg. A francia képviselő csak anynyit mondott, hogy Belgiumban és Észak-Franciaországban még rosszabb a helyzet. Nem lehet tárgyalni az „ellenséges államokkal” a békeszerződés lezárulta előtt. A misszió más tagjai felelősségre vonták Károlyit, mert nem tartóztatta le a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőit. William Beveridge, a brit küldött feljegyezte a naplójába: „Igyekeztem elmagyarázni neki [Károlyinak] és a többieknek is, olyan tapintatosan, ahogyan csak lehetséges volt, hogy szerintem az antant nem táplált különösebben ellenséges érzelmet Magyarország iránt, vagy nem szánta eleve el magát arra, hogy ártson neki, és nem ezért nem válaszol olyan sokáig. Az antant kormányoknak több fontosabb dolguk van, mint hogy a 10 milliós Magyarország sorsával foglalkozzanak, és hogy Magyarországnak várnia kell a sorára, amíg majd rá irányul a politikai figyelem.”16

Párizsba visszatérve Beveridge a jelentésében azzal érvelt, hogy meg kell szüntetni a Magyarország elleni kereskedelmi embargót, és diplomáciai kapcsolatot kell létesíteni a Károlyirendszerrel. Egy másik, amerikai irányítás alatt álló szövetséges misszió, amelyet azért küldtek Párizsból Magyarországra, hogy felmérje a politikai helyzetet, szintén a magyarokkal rokonszenvező jelentést készített. A Legfelső Tanács egyik jelentést sem méltatta figyelemre. 1919 februárjában Thomas Cunninghame ezredes vezetése alatt angol katonai misszió érkezett Budapestre, hogy együttműködjön a franciával. Az erősen jobboldali beállítottságú Cunninghame Károlyit és az új magyar kormányt némi gyanakvással szemlélte, és ellenségesen reagált a magyar miniszterek ismételt figyelmeztetéseire, amelyek szerint a szövetségesek beavatkozása nélkül a kommunisták át fogják venni a hatalmat. Ha ez megtörténik, válaszolta, a szövetségesek támogatni fogják, hogy Magyarországot ellenséges szomszédjai megszállják, és így semmisítsék meg a kommunista rezsimet. Ugyanakkor Cunninghame jelentései, amelyeket párizsi feletteseinek küldött, arról a rokonszenvről árulkodnak, amelyet Károlyi nehéz helyzete miatt érzett, és a cseheket okolta mindezért. A tétlenség lehetséges következményeire utaló ismételt figyelmeztetések ellenére a Legfelső Tanács makacsul elutasította, hogy bármit is tegyen Magyarország kétségbeejtő helyzetének javítására. A magyar kormány az új miniszterelnök, Berinkey alatt végre döntött a földreform ügyében: a nagybirtokokat fel kellett osztani a föld nélküli parasztok között. Károlyi, Magyarország legnagyobb földbirtokosainak egyike, ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga indítsa el a földosztást kápolnai nagybirtokán. A földreform kérdése még jobban eltávolította egymástól Károlyit és Bethlent.

„Szakadt az eső azon a február végi napon, amikor birtokomat felosztottam. A távoli falvakból is öszszegyűlt parasztok nagy esernyők alatt álltak ott, mélyen barázdált arcukból a meglepetés, a csodálat és a gyanakvás valami leírhatatlan keveréke sugárzott felém.” (Károlyi Mihály) 17 Az egyik legnagyobb modern magyar író, az újságíró Krúdy Gyula jelen volt a földosztásnál: „Nagy mező közepén fából tákolt emelvény, amelyet már reggel óta körüláll jó egypár ezer ember. […]. Károlyi Mihály áll az emelvényen, a két karjával körülmutat a világ négy tájéka felé eső földeken: Ez eddig az enyém volt. Mától fogva maguknak adom! Ennél jobb szónoklat sem hangzott még el a kápolnai mezőn…”18 Ez a drámai és jelképes cselekedet megérdemli, hogy ott szerepeljen minden írásban, amely Károlyi Mihály pályafutásával foglalkozik. A földreform megvalósításának ez azonban csaknem az egyetlen példája. Magyarország más részeiben semmibe vették azt a földesurak, köztük az erdélyi Bethlen István is, vagy türelmetlen mozdulattal félrelökték a parasztok, akik önkényesen földeket foglaltak el, tekintet nélkül arra, hogy vonatkoztak-e azokra a földtörvény intézkedései vagy sem. Bethlen határozottan ellenezte a Károlyi-rendszer által bevezetett új választási törvényt is, amely kiterjesztette a titkos szavazással járó választójogot a legtöbb írástudó, 21. évét betöltött férfira és 24. évét betöltött nőre, a felnőtt lakosság körülbelül felére. Ez a fontos intézkedés azonban koraszülött volt, hiszen Magyarország belső helyzete túlságosan ingatag volt ahhoz, hogy választásokat lehessen meghirdetni a polgárháború kockáztatása nélkül. Februárban Bethlen megalakított egy nyíltan ellenforradalmi pártot, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját, hogy össze-

hangolja a Károlyi elnökségével és kormányzásával szemben felálló ellenzék tevékenységét; szoros kapcsolatokat épített ki mind Cunninghame ezredessel a brit misszióból, mind Vyx alezredessel a franciából. Az általa továbbított kérések azonban – amelyek arra vonatkoztak, hogy a szövetségesek szállják meg Budapestet és a többi várost, így előzzék meg a kommunista fenyegetést, és állítsanak fel egy jobboldali kormányt –, éppolyan süket fülekre találtak a Legfelső Tanácsnál, mint Károlyi kérései. E kéréseket elnyelte a Magyarországgal szembeni ellenséges hangok erősebb és kitartóbb áradata.

4. Párizsi előjáték A párizsi békekonferencia hivatalosan 1919. január 18-án nyílt meg a Quay d’Orsay Óratermében, de bizonyos értelemben már öt éve, a háború kitörése óta folyamatban volt. Ez alatt az időszak alatt mind a központi hatalmak, mind a szövetségesek – mindkét fél meg volt győződve arról, hogy az övé lesz a végső győzelem – nyilvánosan és titokban is tervezgették Európa háború utáni újrarendezését. A német birodalom becsvágya és célkitűzései Friedrich Naumann Mitteleuropa című, 1915-ben kiadott művében jutottak kifejezésre. Az elképzelés egy megaállam kialakítása volt Németország és Ausztria-Magyarország egyesítésével. Ez a Balti-tengertől az Adriáig nyúló államalakulat kétségtelenül uralkodó szerepet játszott volna Európában. Bécsben és Budapesten azonban finoman szólva visszafogott lelkesedés üdvözölte az elképzelést: nyilvánvaló volt, hogy Ausztria-Magyarország alárendelt szerepre lett volna kárhoztatva ebben az államalakulatban. Tisza István nagy óvatosságra utasította a tervvel kapcsolatos hivatalos megbeszéléseken részt vevő magyar küldötteket. Tisza háborús becsvágya kimerült abban, hogy Magyarországhoz szerette volna csatolni Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, ezzel ellensúlyozva azt, hogy Ausztria meg akarta szerezni Oroszországtól Lengyelország orosz kézen levő részét. Tisza ellenezte Szerbiának a Monarchiához csatolását, azon az alapon, hogy az csak elmélyítette volna Magyarország nemzetiségi

problémáit, mert jelentősen megnövelte volna lakosságában a szláv elemet. A szövetségesek céljai nem annyira a szerzésre irányultak, de sokkal összetettebbek voltak. Bizonyos pontokon teljes volt az egyetértés a felek között. Németországot meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy valaha is újra háborút indíthasson a szomszédjai ellen. Az Oroszország és Ausztria között oly sokáig felosztott Lengyelországnak ismét egyesített, független állammá kell lennie. Horvátországnak szabadon kell döntenie jövője felől. Az Osztrák-Magyar Monarchia egészének a jövője ellentmondásos téma maradt szinte egészen a háború végéig. 1918-ig vezető körökben érvényben volt az a hagyományos álláspont, hogy Ausztria-Magyarország lényeges alkotóeleme az európai hatalmi egyensúlynak. A legtöbb szövetséges államférfi a Monarchiában látta fontos gátját mind az oroszok nyugat felé terjeszkedésének, mind a németek megújuló Drang nach Ostenjének. Amikor 1917 decemberében Wilson elnök az amerikai kongresszus előtt beszédet tartott az Egyesült Államok belépéséről a háborúba, kijelentette, hogy „mi semmiképpen sem akarjuk tönkretenni vagy újrarendezni az Osztrák-Magyar Birodalmat.”19 Amikor körülbelül ugyanabban az időben titkos tárgyalások kezdődtek Genfben a szövetségeseket képviselő Smuts tábornok és az osztrák Mensdorff gróf között a Monarchia által megkötendő esetleges különbékéről, Smuts biztosította a grófot, hogy: „Nincs szándékunkban beavatkozni [Ausztria-Magyarország] belső ügyeibe, és elismerjük, hogyha Ausztria valóban liberális birodalommá válik […] nagyjából az lehet Közép-Európa számára, mint a brit birodalom a világ többi része számára.”20 Más szavakkal, a Monarchia szerkezete és területe változatlan maradhat, ha liberalizálja a nemzetiségek irányában al-

kalmazott politikáját. 1918 elején a brit háborús kabinet osztotta David Lloyd George miniszterelnök nézetét, miszerint a háború után „Ausztria—Magyarországnak olyan pozícióban kell lennie, hogy jelentős befolyást gyakorolhasson Délkelet-Európában”.21 A szövetségesek főként azért tettek ilyen megnyugtató kijelentéseket – különösen 1917-ben –, mert még abban reménykedtek, hogy a Monarchiát rávehetik arra, hogy hagyja magára a Kaisert, és kössön különbékét. A Monarchia nyilván nemigen hajlott volna egy ilyen elrendezés felé, ha oka lett volna azt hinni, hogy azzal saját feldarabolását írja alá. A megnyugtató kijelentések ugyanakkor az álszentség csúcsát is jelentették, hiszen a szövetségesek addigra már – legalábbis papíron – az osztrákmagyar területek nagy darabjait odaígérték kenőpénzként potenciális szövetségeseiknek. Az 1915-ös londoni titkos egyezménnyel Olaszországot eltántorították a semlegességtől, odaígérve Trentinót, Dél-Tirolt, Triesztet, Goriziát, Isztriát, Dalmácia északi részét és a legtöbb dalmát szigetet. Ezek a területek mind a Monarchiához tartoztak. Még élesebb ellentétben álltak a szövetségeseknek a Monarchia területi integritására vonatkozó kijelentéseivel azok az ígéretek, amelyeket 1916-ban Romániának tettek. Hadba lépéséért cserébe Romániának szánták az egész Erdélyt, a Bánátot – mindkettő a történelmi Magyarország alkotórésze volt – és Bukovinát. A száműzetésben élő szerb kormánynak ígérték a Monarchia által nem sokkal korábban annektált Bosznia-Hercegovinát, Dalmácia déli részével együtt. Ha tehát a szövetségesek valóban azt kívánták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mint politikai tényező fennmaradjon, a fent felsorolt ígéretek teljesítése után az már egy területileg jelentősen kisebb méretű államalakulat lett volna.

A háború előrehaladtával a szövetségesek fennen hangoztatott ígéreteit egyre jobban megkérdőjelezték mind a Monarchián belüli nemzeti csoportosulások száműzetésben élő vezetői, akik a háborúban látták a legjobb lehetőséget, hogy elismertessék nemzeti függetlenségüket, mind e csoportok aktív szimpatizánsai, akik a szövetséges nemzetek politikai intézményeiben voltak. Már korán, 1914 őszén, Franjo Supilo és dr. Ante Trumbić, a Horvátországnak Magyarországtól való elszakadásáért folytatott harc két régi bajnoka, azon dolgozott Londonban, hogy a háború után létrejöhessen egy délszláv államszövetség, Jugoszlávia. 1915 áprilisában Londonban felállt egy Jugoszláv Bizottság dr. Trumbić elnöklete alatt, hogy elősegítse egy egységes jugoszláv állam létrejöttét, amelyben egyenjogú tagokként egyesült volna a szerb, a horvát és a szlovén nép. Ez a terv egy lépéssel tovább fejlődött 1917-ben, amikor Nikola Pašić, a száműzetésben élő szerb kormány feje azt javasolta a Jugoszláv Bizottságnak, hogy tartsanak közös értekezletet Korfu szigetén, és egyezzenek meg a közös politikai célokban. Az 1917 júniusában megtartott korfui konferencia sikeres volt: megszületett az egyezség, hogy a háború után a szerb Karagyorgyevics királyi család vezetése alatt létrehozzák a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságát. Ha ezt a megegyezést támogatni fogja a békekonferencia, akkor az megfosztja majd Magyarországot Horvátországtól, amely a magyar földön kívül a legrégibb birtoka volt, és nagy valószínűséggel déli határa mentén egy földsávtól is, amelyen jelentős szerb népesség élt. Magyarország jövője szempontjából még nagyobb jelentőségű volt a csehek és szlovákok független állama életre hívóinak a tevékenysége. Tomáš Masaryk cseh filozófiatanár és népe jövendő vezetője már a háború kitörése után egy hónappal keményen dolgozott, Párizsban és Londonban lobbizott egy füg-

getlen Csehország érdekében, amely magában foglalta volna Észak-Magyarország túlnyomó részben szlovákok lakta területeit is. Csehország az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül ekkor még Ausztria jelentős alkotórésze volt. 1916-ban Masaryk, miután Párizsban felállította a Cseh-Szlovák Nemzeti Tanácsot, és kijelentette, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia nemcsak hogy nem lenne Németország keleti terjeszkedésének a gátja, hanem inkább annak szíves kiszolgálója, meggyőzte Aristide Briand francia miniszterelnököt, hogy a Monarchiát fel kell osztani, és el is nyerte a támogatását egy független csehszlovák állam megteremtéséhez. Masaryk, akit munkájában Eduard Beneš, a Habsburgoknak és minden művüknek elkeseredett ellensége segített, még azt is javasolta a brit külügyminisztériumnak, hogy az új államot egy területi folyosóval kapcsolják össze a jövendő Jugoszláviával, és a folyosót NyugatMagyarországból hasítsák ki. A szövetségesek ezt a tervet azonban, legalábbis az adott pillanatban, túl radikálisnak ítélték. Az egyes népek függetlenségért küzdő bajnokait tevékenyen támogatta két brit Közép-Európa-szakértő is: Wickham Steed és Robert Seton-Watson. A két férfi jóval a háború előtt Bécsben találkozott, ahol Steed a londoni Times tudósítójaként dolgozott, és Seton-Watson, a jó anyagi eszközökkel rendelkező skót fiatalember, aki ragyogó nyelvtehetség is volt, AusztriaMagyarország történelmével kapcsolatos kutatásokat folytatott. Seton-Watsonban tanulmányai során mélységes ellenszenv fejlődött ki a magyarok iránt, és önmagát azoknak a népeknek a szószólójává tette meg, amelyek – véleménye szerint – a magyarok diszkriminációja és elnyomása áldozatai voltak. Steed, aki később a The Times külügyi rovatvezetője, majd szerkesztője lett, tökéletesen osztozott Seton-Watson nézeteiben, és jelentős befolyását arra használta fel, hogy azokat terjessze és előmoz-

dítsa. Seton-Watson 1916-ban megalapította a The New Europa (Az új Európa) című újságot, amelynek szerzői a lap oldalain azért érveltek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia helyébe a független nemzetek csoportja lépjen. Abban az időben a brit és a francia Kelet-Közép-Európa- és Balkán-szakértők igen gyenge lábakon álltak, ennek következtében az a kis csoport tisztségviselő, újságíró és tudós, akik ismeretekkel és közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek ezeken a területeken, olyan fokú befolyásra tettek szert, amely nem volt arányban a csoport nagyságával. E csoport tagjai a miniszterelnököktől kezdve a legmagasabb szintekre is eljuthattak a politika alakítói körében. Mivel Seton-Watson kivételes erővel ragaszkodott a nézeteihez, és szenvedélyesen elkötelezte magát a független csehszlovák és jugoszláv állam mellett, ez nagy csapást jelentett Magyarország számára. „Ami számunkra a porosz militarizmus, az maguknak [románoknak] a magyar hegemónia: ezek az európai fejlődés legfőbb akadályai […] önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett.” (R. W. Seton-Watson, egy bukaresti interjúban, 1915)22 Nézeteinek időnkénti féktelensége és heves magyargyűlölete nem csökkentette Seton-Watson befolyását a szövetségesek háború utáni Európára vonatkozó terveire, amint az kiderül a brit külügyminisztérium 1916-os memorandumából. Ez azt hangsúlyozta, hogy „a nemzetiségi elv az a fő tényező, amelyet a háború utáni területi rendezések során szem előtt kell tartani”, és így folytatódott: „Ha a helyzet olyan lesz,

amely nem teszi lehetővé, hogy a szövetségesek rendelkezzenek annak jövőjéről, nem sok kétség marad azt illetően, hogy annak az elvnek az alapján, amely szabad kezet ad a nemzetiségeknek, a kettős Monarchia […] fel fog bomlani, és afelől sincs kétség, hogy Ausztria-Magyarország nem német részei le fognak válni.”23 Az Atlanti-óceánon túl 1918-ban már az amerikai gondolkodás is ebbe az irányba mozdult el. Robert Lansing külügyminiszter Wilson elnökhöz intézett memorandumában azt javasolta, hogy az Egyesült villámok fontolja meg, „helyesli-e az osztrák-magyar birodalom alkotórészeire bomlását […] elismerve a függetlenségre törő nemzetiségeket”.24 E nézet támogatása lendületbe hozta az egész szövetséges rendszert. Júniusban a Legfelső Haditanács kinyilvánította rokonszenvét a csehek, szlovákok és délszlávok nemzeti törekvései iránt, és nem sokkal később az Egyesült Államok, egy félreérthetetlen nyilatkozatban – amely minden bizonnyal jórészt az Észak-Amerikában beszédeket tartó Tomáš Masaryk hatásának volt köszönhető – kimondta, hogy „a szláv faj minden ágát fel kell szabadítani a német és a magyar uralom alól.”25 Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ekkor elismerte Masaryk Csehszlovák Nemzeti Tanácsát, mint a jövendő csehszlovák kormány megbízottját. 1918. október 28-án a Tanács Prágában kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot. Másnap Zágrábban a horvát parlament kinyilvánította Horvátország függetlenségét, és azt, hogy az ország a jövendő jugoszláv konföderáció tagja lesz. Egy hónappal később a Szerb Nemzeti Tanács bejelentette Magyarország szerb csapatok által megszállt déli megyéinek (a Bánát nyugati részének) Szerbiába való bekebelezését. 1918. december elsején pedig a Román Nemzetgyűlés Gyulafehérváron kinyilvánította Erdély egyesülését a Román Királysággal.

Ez azt jelenti, hogy az 1919 januárjában összeülő párizsi békekonferencia előtt, mielőtt még elkezdődött volna a békeszerződések felvázolása, már előre el volt döntve — legalábbis Magyarországot illetően – a végeredmény zöme. A szövetségesek, főként Masaryk, Beneš, Trumbić, Pašić és társaik, valamint a velük rokonszenvezők propagandatevékenységének köszönhetően, immár szilárdan elkötelezték magukat a jövendő „utódállamok” függetlensége mellett. Magyarországnak tehát szembe kellett néznie Szlovákia és Horvátország biztos elvesztésével, a főként szerbek lakta déli megyék valószínű elvesztésével, és Erdély nagy része elvesztésének a lehetőségével, ha a szövetségesek jóváhagyják Románia cinikus fait accompli-ját. Mindezek a területek csaknem ezer éven át a magyar Szent Koronához tartoztak. Ha másodlagos meggondolások nem állítják meg a szövetségeseket, amire nem volt sok esély, Magyarországra az a sors várt, hogy megfosztják területének több mint a felétől, és nem magyar népessége zömétől. A békekonferenciának csak az volt a feladata, hogy pontosan meghatározza a területek és népek átadását az újonnan létrehozott államoknak – remélhetőleg Kelet-Közép-Európa jövendő békéje érdekében, és a természetes igazságosság elvei szerint. A konferencia határozataira, különösen ami a franciákat illette, fontos hatást gyakorolt a félelem, hogy a bolsevizmus, amelynek erősek voltak a pozíciói az orosz polgárháborúban, megfertőzheti Nyugat-Európát. Ezt a félelmet hamarosan jelentősen növelték a magyarországi események. Károlyi Mihályt túlságosan lekötötték az események nyomása és a belső reformkísérletek ahhoz, hogy felmérje a tényt: Magyarország számára Párizsban már elveszett a játszma, és szembe kell néznie rövid életű rendszere hamarosan bekövetkező összeomlásával.

Horthy Miklós tengernagy a Nemzeti Hadsereg élén fehér lovon bevonul Budapestre 1919. november 16-án.

II. A párizsi békekonferencia

5. Károlyi lemondása 1919. március közepére a Károlyi-kormány hatalma Magyarország nagy részében már nem érvényesült. Választások hiányában nem rendelkezett a néptől származó felhatalmazással; a Wilson elnökbe vetett kitartó hite csakis szerencsétlenségekhez vezetett; földreformját túl későn vezette be, és az sokak számára nem is volt kielégítő. Magyarországot északról, keletről és délről megtámadták hagyományos ellenségei. Az éhezéstől és a fűtőanyaghiánytól legyengült lakosság körében rendet vágott a tífusz és a spanyolnátha. Az események könyörtelenül rámutattak Károlyi mint a nemzet vezetőjének a hiányosságaira: nagyon hatékony beszédeket tudott tartani a parlamentben, a vele egyenrangúak között, de hiányzott belőle az a karizma, amelyre egy nemzet vezetőjének szüksége van ahhoz, hogy válságos időkben össze tudja tartani a nemzetet. Magyarország akkori helyzetében nem voltak elegendőek a jóakaratú arisztokratákból álló kormány nemes elvei és jó szándékai. Országszerte széles körű támogatottságot élveztek a szociáldemokraták, bár nem voltak képesek megelőzni vagy ellenőrizni a fővárosnak annyi szenvedést okozó sztrájkhullámot: sztrájkoltak a gyári munkások, a nyomdászok, a pincérek, a muzsikusok és a bérkocsisok. A szociáldemokraták befolyásával máris versengett a Kun Béla vezette négy hónapos kommunista párt. Kun Béla 1918 novemberében tért haza Magyarországra egy csoport elvtársával, akik szintén hadifoglyok voltak Oroszországban. Ellis Ashmead-Bartlett, egy idelátogató brit új-

ságíró nem túl hízelgő szavakkal írta le Kun Bélát: „[Kun] nagyon csúnya, kopasz férfi, aki 1919-ben 30 éves volt, erős testalkatú, közepes magasságú. A feje rossz formájú, és olyan, mintha az orra és a szája félrecsúszott volna.”26 Ashmead-Bartlett nem állt egyedül ezzel a véleményével: Stephen Bonsal, egy amerikai tiszt szerint Kunnak „kerek, hagyma formájú feje volt, a haját olyan rövidre nyíratta, hogy kopasznak tűnt, rövid, lapos orra volt, csúf vaskos ajka, de legfeltűnőbb testi jellegzetessége kétségtelenül nagy és hegyes füle volt.”27 Harold Nicolson brit diplomata pedig úgy írta le, mint „egy kis embert, dagadt fehér arccal és lecsüggő, nedves ajakkal. Az arca egy bizonytalan és sértődött bűnöző arca volt.”28 KUN BÉLA (1885-1939) Erdélyben született nem vallásos zsidó családban. Diákként nem tűnt ki, és csak egy szemesztert végzett el a kolozsvári egyetem jogi karán. A háború kitörése előtt a helyi munkásbiztosító irodában végzett munkát a radikális újságírással párosította: azzal szerzett hírnevet magának, hogy ostorozta a város irányításának korrupcióját és kevéssé hatékony munkáját. 1914-ben besorozták a hadseregbe, két évig szolgált az orosz fronton, majd fogságba esett, és egy tomszki hadifogolytáborba került, ahol marxista vitacsoportot szervezett, és cikkeket írt a Pravdába. A februári orosz forradalom után kiszabadult a táborból, beférkőzött Lenin kíséretébe, és a Bolsevik Párt magyar szekciójának a vezetője lett. Lenin pragmatizmusa és taktikai képessége azonban nem ragadt rá; megmaradt ifjúkora izgatott türelmetlenségénél és féktelen becsvágyánál, és egy abszurd módon leegyszerűsített tervet készített az európai forra-

dalomhoz. A 133 napos kommunista uralom Magyarországon megmutatta, hogy Kunból hiányzott a hosszú távú tervezés, hogy türelmetlenül tört az azonnali eredményekre, és úgy látszott, túl akart tenni mentorán és bálványán, Leninen. Rendszerének bukása után Bécsbe menekült, majd onnan Oroszországba került, belépett a Vörös Hadseregbe, hogy a bolsevikok oldalán harcoljon a polgárháborúban. Mint a krími szovjet elnöke, arról híresült el, hogy csaknem 10.000 elfogott fehér (tiszt és közember) kivégzését rendelte el: ezt a mészárlást még Trockij és Sztálin is elítélte. Az 1920-as években Kun többféle posztot töltött be a Kominternben, amelyek közül több nyugat-európai titkos felforgató tevékenységhez kapcsolódott. Az 1930-as években kegyvesztett lett, és 1937 júniusában feljelentették, hogy tiszteletlenül viselkedett Sztálinnal. 1939. november 30-án, 53 éves korában kivégezték a Ljubjankában. Károlyitól eltérően azonban Kun folyamatosan, hatásosan beszélt, néha ihletetten szónokolt. Nem tellett sok időbe, és súrlódások támadtak Budapesten Kun kommunistái és a szociáldemokraták között. 1919 januárjában a szociáldemokrata Munkástanács megszavazta kommunista tagjainak végleges kizárását, mert azok „megosztották a munkásosztályt.” A kommunisták nem hátráltak meg, és Lenin tanításához híven február 20-án tiltakozó tüntetést szerveztek a Népszava, a szociáldemokraták napilapja szerkesztősége előtt. Az ottani erőszakos események során az épületet védő rendőrök közül négyen meghaltak. A kormány azonnal jóváhagyta 48 kommunista aktivista, köztük Kun Béla letartóztatását, és a kommunista párt irodájának és sajtójának a lefoglalását. A közvélemény rokonszenve a kormány felé

fordult – amelynek igen nagy szüksége volt erre —, valamint a szociáldemokraták felé. Egyik napról a másikra megváltozott azonban a tömeg hangulata, amikor az egyik vezető budapesti bulvárlap újságírója jelenlétében a rendőrök brutálisan megverték a letartóztatott kommunistákat. Feltámadt a kommunisták iránti rokonszenv, ami arra kényszerítette a kormányt, hogy bocsássa szabadon a letartóztatottak felét, és csökkentse a vádakat a többiek ellen. A fogságban maradtak kivételes körülmények között éltek: korlátlan számban fogadhattak látogatókat, és szabadon levelezhettek a külvilággal. Egyikük, Szántó Béla később úgy emlékezett vissza, hogy cellájuk a párt valódi titkársága volt. Károlyi Mihály a magyar kommunistákkal felmerült problémák ellenére elgondolkodott azon, hogy a Moszkvához közeledés nem szolgálná-e jobban az ország érdekeit, mint az, hogy szüntelenül szorgalmazza Magyarország ügyét a szövetségeseknél, akik nem is reagáltak kéréseire. A Wilson elnökbe és Tizennégy Pontjába vetett hit semmit sem segített Magyarországon. Ugyanakkor egy győztes Vörös Hadsereg masírozott be Galíciába, és a közvélemény határozottan balra húzott. Károlyi készen állt külpolitikája új orientációjának az alkalmazására, és ezt csak növelték a magyar sajtóban is megjelenő hírek a párizsi döntésekről, amelyek tovább növelték volna Magyarország bajait. A hírek megalapozottak voltak. Ebben az időben a francia politikát, különösen Clemenceau-ét és Foch marsallét az az elhatározás uralta, hogy az orosz bolsevizmust el kell fojtani, még mielőtt megfertőzi Európát. Egy ukrajnai katonai beavatkozásra vonatkozó tervben lényeges elem volt, hogy a szövetséges csapatok szabadon mozoghassanak román területeken. Ezért a franciák elhitték a románok vádját – amely minden alapot nélkülözött –, hogy Magyarország az oroszokkal tervez szövetség-

re lépni Románia ellen, és beleegyeztek abba, hogy a román csapatok még jobban behatoljanak Magyarországra. A magyar visszavágástól egy ütközőzónának kellett volna megvédeni a románokat, amelyben a szövetségesek végezték volna a rendőri feladatokat. Különböző okokból – de különösen azért, mert Franchet d’Esperey tábornok félt attól, hogy megnő a veszélye a magyar és a román katonák összecsapásának Kelet-Magyarországon a Tízek Tanácsa is hasonló gondolatmenetet követett. 1919. február 26-án a Tanács elfogadott egy tervet a további ellenségeskedések elkerülésére azzal, hogy kijelölt egy semleges zónát, amely elválasztotta a lehetséges harcoló feleket, és utasította Franchet tábornokot a terv azonnali megvalósítására. Vyx alezredes, a budapesti francia katonai misszió vezetője, aki már korábban is úgy viselkedett, mintha a szövetségesek alkirálya lett volna Magyarországon, odáig ment, hogy csaknem kiprovokálta Böhm Vilmos hadügyminiszter lemondását azzal, hogy beavatkozott a magyar csapatmozgásokba. Magasabb rangú katonatiszt hiányában Vyxre hárult a feladat, hogy megvalósítsa a Tanács határozatait. Vyx, a többi szövetséges misszió képviselői társaságában március 20-án 10 órakor felkereste hivatalában Károlyi Mihályt, és átadott neki egy formális jegyzéket, amely a Tanács határozatait foglalta magában. A jegyzék a valóságban egy ultimátum volt: felszólították a magyarokat, hogy 24 órán belül adjanak rá választ (a Tanács 48 órát állapított meg, de Vyx – valószínűleg saját kezdeményezésére – lerövidítette ezt az időt). A jegyzék jelentősen megnövelte azt a területet, amelyet a békekonferencia értelmében a román csapatok megszállva tarthattak, gyakorlatilag átadta Romániának nemcsak egész Erdélyt, de jelentős területet is az erdélyi határtól nyugatra. Kelet-Magyarországon egy további zóna volt

kijelölve, mint semleges terület, amelyet a szövetséges csapatok foglaltak el. Amikor Károlyi a jegyzék felét elolvasta, Böhmért küldött. Vyx azt javasolta, hogy Berinkey Dénes miniszterelnök is vegyen részt a találkozón. Károlyi ezt a javaslatot úgy értelmezte, hogy a jegyzéknek nemcsak katonai, de politikai vonatkozása is van. Sohasem derült ki megnyugtató módon, hogy az volt-e a jegyzék célja, hogy kijelölje Magyarország jövendő politikai határait. Károlyi és Böhm Vilmos mindig úgy nyilatkozott: Vyx azt állította nekik, hogy az új demarkációs vonalat úgy kell tekinteni, mint az új határt Magyarország és Románia között. Más elbeszélések szerint Vyx gondosan elmagyarázta, hogy a jegyzéknek csakis katonai jelentősége van, és intézkedései egyedüli célja az, hogy elkerülhető legyen az összecsapás a magyar és a román erők között. Bármi is volt az igazság, Károlyinak nyilván jogában állt (amint a további események be is bizonyították), hogy a jegyzék tartalmát a lehető legrosszabbnak értékelje. Megmondta Vyxnek, hogy az elfogadhatatlan, és előrevetítette – mint ahogyan meg is történt – Magyarország megcsonkítását. Böhm megjegyezte, hogy a jegyzék 200.000 új tagot fog szerezni a kommunista pártnak. Amikor Károlyi megkérdezte, hogy mi fog történni, ha a kormány elutasítja a jegyzéket, Vyx csak anynyit válaszolt: „Alors nous ferons nos mailes” (akkor mi csomagolunk), arra utalva, hogy ez esetben kudarcba fullad a fegyverszünet, és újra kezdődnek az ellenségeskedések Magyarország ellen. Károlyi azonnal összehívott egy rendkívüli kormányülést, és ismertette a Vyx-féle jegyzéket, amely bombaként hatott. Károlyi azt javasolta, hogy miután a szövetségesek feladták a wilsoni elveket, amelyekbe a kormány a bizalmát vetette, a koalíciónak le kell mondania, és átadni a hatalmat egy tisztán szociál-

demokratákból álló kormánynak, amely majd egyesíti az országot az önvédelemre, és amely, mint szocialista kormány, sebezhetetlen lesz az orosz szovjetek részéről. Ő maga megmarad a köztársasági elnöki poszton. Némi vita után elfogadták ezt a javaslatot: a Nemzeti Tanács feloszlatta önmagát, és újra elhalasztották a tervezett választásokat. Egy Károlyi Mihálynál erősebb és határozottabb vezető szembeszállhatott volna a szövetségesek ultimátumával, és vagy kötelezte volna a Tízek Tanácsát, hogy mérsékelje a jegyzék feltételeit, vagy esetleg, ha a Tanács megingathatatlan marad, tiltakozásul lemondhatott volna a köztársasági elnökségről. Más szavakkal: az ultimátumra a saját ultimátumával válaszolhatott volna. Voltak jó kártyák is a kezében. A földreform helyreállította népszerűségét a magyar nép széles köreiben, és amint Kun példája megmutatta, a magyarok mindig hajlandóak voltak fegyvert ragadni a csehek, a románok és a szerbek ellen. Károlyi azonban természeténél fogva nem volt merész. Szívesebben mondott le, és hárította másokra a felelősséget Magyarország kilátástalan jövője ügyében. Amit Károlyi nem tudott, az volt, hogy a szociáldemokratákat, akikre át akarta ruházni a hatalmat, már megvásárolták a kommunisták. Landler Jenő, a Szociáldemokrata Párt központi bizottságának egyik tagja, meglátogatta a börtönben Kun Bélát, és elvállalta, hogy levezeti a tárgyalásokat, amelyek a két párt egyesüléséhez vezetnek, ha azt a bizottság jóváhagyja. A bizottság március 21-én meghallgatta Landler jelentését, és bizonyára nagy hatást gyakorolt rá az a hír, hogy a „Vörös Csepel”, 30.000 csepeli fémmunkás en masse megszavazta, hogy belép a kommunista pártba. A kommunisták támogatói fegyveres csoportokban járták a város utcáit. Délután öt szociáldemokrata vezető rövid megbeszélést tartott Kun Bélával annak börtöncellájá-

ban, megegyeztek abban, hogy létrehozzák az Egyesült Magyarországi Szocialista Pártot, elfogadták in toto a kommunisták programját, miniszteri helyeket ígértek a kommunistáknak az új kormányban, és vállalták, hogy a bolsevik Oroszországgal kötendő szövetségen fognak munkálkodni. Amikor a létező kormány délután ötkor összeült, hogy benyújtsa kollektív lemondását Károlyinak, a szociáldemokraták nem fedték fel a kommunistákkal kötött megállapodásukat, valószínűleg azért, mert abban benne foglaltatott Károlyi elmozdítása is a köztársasági elnöki székből. Csak annyit javasoltak, hogy a bebörtönzötteket szabadítsák ki, és ebbe a kormány beleegyezett. A kabinet egy korábbi ígéretének megfelelően Károlyi tájékoztatta Vyx alezredest, hogy a kormány inkább a lemondást választja, mintsem elfogadja a szövetségesek ultimátumát. Később, amikor Károlyi a hivatalában az iratain dolgozott, berontott a szobába a titkára, Simonyi Henrik, és elébe tett aláírásra egy okmányt: az elnöki tisztről való lemondási nyilatkozatot. Amikor Károlyi megtagadta az aláírást, Simonyi megmondta neki, hogy a Károlyi neve feletti szöveget már nyomták a reggeli lapok, amelyek egyidejűleg be fogják jelenteni a proletárdiktatúra megalakulását is. Mind a mai napig nem lehet tudni, hogy Károlyi aláírta-e vagy sem a nyilatkozatot, amelyet sohasem találtak meg. Emlékirataiban tagadja, hogy aláírta volna, mások viszont azt állítják, hogy vonakodva bár, de megtette, elismerve ezzel a nyilvánvaló fait accompli-t. Bármi is az igazság, a tény az, hogy Károlyit megfosztották az elnöki pozíciótól, és hogy senki sem szólalt fel a védelmében. Aznap este nyolc órára kiszabadult az összes kommunista fogoly. Este tízkor az újonnan egyesült párt vezetői találkoztak, és megalakították a Forradalmi Kormányzótanácsot a szociáldemokrata Garbai Sándor elnöklete alatt. Kun a külügyi népbiztosi helyet kérte magá-

nak. Néhány óra leforgása alatt Magyarország a liberálszocialista rezsimet egy kommunistával cserélte fel, s ezért a fejleményért jelentős mértékben felelősek voltak a párizsi békecsinálók is. Bár Kun Béla egy szociáldemokratát tett meg kormánya formális fejének, kezdettől fogva ő volt annak a meghatározó személyisége. Hihetetlen energiával hozzáfogott a kommunista állam szervezetének a felépítéséhez. A Forradalmi Kormányzótanács első, március 22-i proklamációja a lenini orosz stílusban szólt: „Mindenkihez! Mindenkihez!” Kijelentette, hogy Vyx ultimátuma megfojtotta volna Magyarországot; hogy szükség volt a proletárdiktatúrára ahhoz, hogy megmentsék a magyar forradalmat; hogy az új rendszerrel való szembeszegülést halállal büntetik; hogy felállítanak egy „gigantikus proletár hadsereget”, amely harcolni fog a kapitalisták, a román bojárok és a cseh burzsoák ellen, s hogy Magyarország katonai szövetséget kínál a forradalmi Oroszországnak. Károlyi Mihály egy svábhegyi villából figyelte ezt, és a további eseményeket 1919 tavaszán. Figyelmeztették, hogy ő és családja is veszélyben forog, és mivel emlékezett Tisza István sorsára, egy géppuskát állíttatott fel a villa halljában, amely a bejárati ajtó felé volt irányítva, de elfelejtette megtölteni. Július 4-én Károlyi a családjával Prágába utazott. 27 évig nem is tért vissza Magyarországra. „Nem lehetünk vakok az előtt, ami éppen most történt Magyarországon. Károlyi jó szándékkal volt irántunk, hajlandó volt együttműködni velünk, de nem kapott bátorítást […] Az eredmény: Magyarország most együtt menetel a bolsevik Oroszországgal…” (Smuts tábornok Lloyd George-nak., 1919. március 26.)29

A jelen elbeszélés, amely főként a párizsi békekonferenciának Magyarországra és az ország két vezető politikusára gyakorolt hatását tárgyalja, csak röviden számolhat be a Tanácsköztársaság alatti belső fejleményekről. Mivel ezek azonban jelentősen befolyásolták a békekonferencia magatartását az ország új nevén a Magyar Szövetségi Szocialista Tanácsköztársaság iránt, szólni kell róluk. Az alatt a négy hónap alatt, amely a vértelen államcsínyt követte, Kun Bélának sikerült Magyarországra erőltetni a kisajátítás, államosítás, parancsuralom és terror teljes lenini programját. H. N. Brailsford újságíró ezt írta 1919 áprilisában: „[A magyar sajtóban] oldal oldal után sorakoznak a »rendeletek«, amelyek az élet minden területét szabályozzák, a cipők elosztásától a színházak műsorrendjéig.”30 A magyar nép szerencséjére, a Forradalmi Tanács által kiadott rendeletek és utasítások özönét – különösen a fővároson kívül – legjobb esetben is csak hiányosan valósították meg. Kun szinte szomjazott arra, hogy hőse és tanítója, Lenin helyeslését kivívja, és papagájként utánozva mesterét, büszkén kijelentette: „Nem ismerek különbséget erkölcsös és erkölcstelen cselekedetek között: csak egy álláspontot ismerek: hogy valami jó-e vagy a rossz-e a proletariátus számára”.31 A Forradalmi Tanács ebben a szellemben államosította az összes ipari, bányászati és szállítási vállalatot, a bankokat és a magánlakásokat. A felnőttek elhelyezését szobánként egy főre korlátozták, és buzgó proletárokat helyeztek el polgári otthonokban, hogy jelentsenek az ott lakók tevékenységéről. Minden 50 hektárnál nagyobb birtokot kártérítés nélkül elkoboztak, és szövetkezetekké vagy állami gazdaságokká alakították. Az állam átvette és szekularizálta az összes iskolát és egyetemet, a Magyar Tudományos Akadémiát pedig bezárta. Szigorú cenzúra fékezte a sajtót. Élelmiszerjegyeket – amelyek nélkül nem lehetett törvényesen élelemhez jutni –

csak szakszervezeti tagoknak adtak. A rendszer javára írandó ugyanakkor, hogy megadta a választójogot minden 18 év feletti férfinak és nőnek (de megvonta azt az összes munkaadótól), bevezette a 8 órás munkanapot, elrendelte, hogy férfiak és nők egyenlő bért kapjanak egyenlő munkáért, és javította a munkanélküliek segélyezési rendszerét, amelyet Károlyi vezetett be. A Tanácsköztársaság fennállása első időszakában rövid mézesheteit élte a közép- és a munkásosztállyal. Kun proklamációi ügyesen kihasználták azt a növekvő sértődöttséget, amelyet a magyarok éreztek a szövetségesek bánásmódja miatt, és a bolsevik Oroszországnak felajánlott szövetséget úgy értékelték, mint olyan gorombaságot, amelyet a Négyek Tanácsa jól megérdemelt. A rendszer népszerűsége azonban gyorsan elpárolgott, amint rosszabbodtak a gazdasági és a társadalmi feltételek. Az inflációt kezdetben a Károlyi-kormány fokozta, mert felelőtlenül bocsátott ki papírpénzt, Kun Béla folytatta ezt a politikát, és az infláció ellenőrizhetetlenül a magasba szökött. A parasztságot elidegenítette a rendszertől a Károlyi-féle földosztással járó reform felfüggesztése, és elkeseredett, mert fegyveres erővel vitték el vidékről az élelmet a városokba. A népesség minden osztályát megdöbbentette, hogy terrorral kényszerítették engedelmességre az embereket, és igyekeztek kiirtani a feltételezett hűtlenségeket. Ez vonatkozott az értelmiségre is, amely eleinte üdvözölte a kommunizmus hatalomra jutását Magyarországon. Szamuely Tibor, aki névleg a közoktatásügyi népbiztos volt, olyan „vörösterror” élére állt, amely a Tanácsköztársaság rövid fennállása alatt csaknem 600 életet követelt. Ahogyan Lenin Oroszországában, itt is a „forradalom védelme” mindenre ürügy volt, a korrupcióra, a személyes bosszúra és az indokolatlan szadizmusra. 1919 nyarára a Forradalmi Tanács

hitele a magyar nép körében – leszámítva a radikalizálódott városi munkásságot — gyakorlatilag megsemmisült. Eközben, a Tanácsköztársaság kezdetétől fogva, Párizsban a Négyek Tanácsa fokozódó aggodalommal figyelte az eseményeket. Vyx alezredes, ígéretéhez híven, valóban összecsomagolt, és március 26-án elutazott Budapestről. A belgrádi fegyverszünet természetesen már csak holt betű volt, de a francia és a többi szövetséges katonai misszió távozása ezt formálissá is tette. Még egy jelentős személy hagyta el a fővárost: Bethlen István a Kun-féle hatalomátvétel másnapján Bécsbe utazott, álruhában és hamis útlevéllel. Mint a nemrégen alakult Nemzeti Egységpárt, egy nyíltan konzervatív és ellenforradalmi szervezet vezetője, Szamuely halálbrigádjainak biztos célpontja lett volna. Miután Kun kibocsátotta a „Mindenkihez” proklamációt, az egyik első cselekedete az volt, hogy jegyzéket intézett a békekonferenciához, biztosítva azt az új rezsim békés szándékairól: elismerte a fegyverszünetet, és tudatta, hogy az Oroszországgal kötendő szövetség nem jelenti azt, hogy Magyarország fel akarja függeszteni a diplomáciai kapcsolatokat a szövetségesekkel. A Forradalmi Tanács készen áll a területi kérések megvitatására az önrendelkezés elve alapján, és szívesen veszi, ha a konferencia egy civil és diplomáciai missziót küld Budapestre, amelynek biztonságát a Tanács garantálja. Hogy lássuk, mi volt ennek a meghívásnak a fogadtatása, és milyen messzire jutott el a konferencia a magyar kérdésben, itt az ideje, hogy áttekintsük azt az utat, melyet a békekonferencia járt be 1919 januári megnyitása óta.

6. Az ország feldarabolása A békekonferencia Legfelső Tanácsa határozathozatalai első szakaszában eldöntötte, hogy a legyőzött országok új határainak a kijelöléséhez az ajánlások elkészítését a négy fő szövetséges tisztviselőiből álló bizottságokra bízza, akik tekintetbe veszik a győztesek ilyen irányú igényeit. A bizottságok élhettek az érintett régiók elismert szakértőinek a tanácsaival. Magyarország egyik részről sem számíthatott kedvezményekre. A román és a jugoszláv bizottságban, amelynek a feladata e két „győztes” ország igényeinek a figyelembevétele volt, a beosztott brit képviselő Allen Leeper, egy tehetséges, határozottan a románokkal rokonszenvező tisztviselő volt, míg a csehszlovák bizottságban Britanniát Harold Nicolson képviselte, aki később saját naplója alapján nagyszerűen leírta a békekonferencia munkáját. Nicolson nem rejtette véka alá a magyarok és Magyarország iránti ellenszenvét: „Bevallom, hogy akkor is és most is mélységes undorral tekintek arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit […] A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás órája”.32 Ezek az egyáltalán nem semleges brit tisztviselők természetesen a leggyakrabban Robert Seton-Watsonnal, KeletKözép-Európa szakértőjével konzultáltak, akinek Magyarországgal kapcsolatos nézeteivel már megismerkedtünk. Nicolson így emlékezett: „Allen Leeper és én egy lépést sem tettünk, ha előtte nem tanácskoztunk olyan tekintélyes szakértőkkel, mint az ekkor Párizsban élő dr. Seton-Watson”.33 Wickham Steed,

egy másik magyargyűlölő, szintén Párizsban tartózkodott, onnan tudósította a The Timest a párizsi békekonferencia munkájáról, és nem vonakodott nézeteit és tanácsait megosztani a bizottságokkal. Mindez baljós előjel volt Magyarország számára, amelyet meg sem hívtak, hogy érveit előadja a konferencia vagy a bizottságok előtt. Még egy további tény is csökkentette annak a valószínűségét, hogy a konferencia tárgyilagosan kezelje Magyarország jövendő határainak a kérdését. Először is, az a két területi bizottság, amely a Magyarországgal szemben támasztott igényekkel foglalkozott, egymástól függetlenül készítette elő ajánlásait, saját referenciáik alapján. Nem vizsgálták tehát a javaslatok összesített hatását. Harold Nicolson erről így ír: „A román követelésekkel foglalkozó bizottság pl. csak Erdélyben gondolkodott, a cseh követelésekkel foglalkozó pedig Szlovákia déli határára összpontosított. Csak túl későn derült ki, hogy ez a két, egymástól teljesen függetlenül működő bizottság olyan terület- és népességvesztéssel sújtotta Magyarországot, amely együttesen valóban nagyon súlyos volt.”34 A konferencia szerkezetének ezt a meghatározó jelentőségű hibáját tovább növelte az a zűrzavar, amely a konferencia utolsó szakaszát jellemezte. Amikor megnyílt a békekonferencia, a résztvevők abban a hitben voltak, hogy a békeszerződés előkészítése után a szövetségesek által elfogadott feltételek megvitatására kongresszus ül majd össze az összes hadviselő fél és a semleges országok részvételével, amelyen a viták és tárgyalások alakítják majd ki a békeszerződés végső formáját. Ez az elképzelés, amely kimerítően hosszú forgatókönyvet tételezett fel, fokozatosan átalakult egyetlen, erőszakkal érvényesített végső békeszerződéssé. A területi bizottságokban dolgozók azonban továbbra is azt hitték, hogy ajánlásaikat egy olyan fó-

rum elé fogják majd terjeszteni, amelyben jelen lesz az összes érdekelt fél, beleértve a legyőzött országokat is, ahol azok is kifejthetik majd véleményüket. A bizottságok ennek következtében a szokásos diplomáciai taktikához folyamodtak, amikor ajánlásaikba „tárgyalási többletet” illesztettek be, olyan maximalista pozíciókat dolgoztak ki, amelyekből a tárgyalások alkalmával majd engedni lehet egyes elemeket anélkül, hogy az engedmény befolyásolná a lényeget. Itt azonban nem került sor tárgyalásokra, ezért a bizottságok ajánlásait gyakorlatilag változtatások nélkül beépítették a békeszerződés végső szövegébe, és nem lettek lenyesve a „tárgyalási többletek”. HAROLD NICOLSON A KONFERENCIA MUNKAMÓDSZEREIRŐL

„Mi [a konferencia területi bizottságaiban] egy percig sem tételeztük fel, hogy ajánlásaink abszolút véglegesek. Ezért azután hajlottunk arra, hogy elfogadjunk kompromisszumokat, sőt, támogassunk olyan döntéseket, amelyekkel kapcsolatban bízvást reméltük, hogy nem kerülnek elfogadásra.” „Ha mára kezdettől fogva ismeretes lett volna, hogy nem kerül sor tárgyalásokra az ellenséggel, akkor a békeszerződés számos, kevésbé ésszerű záradéka minden bizonnyal nem került volna abba bele.”35 A békekonferencia munkamódszerének e kommentárjaival Harold Nicolson főként a Németországgal megkötött béke kidolgozására utalt, de nyilvánvaló, hogy ugyanaz a meggondolás irányította a békeszerződések kimunkálását a többi hajdani ellenséggel, így Magyarországgal is.

Jelentős különbségek voltak a négy fő szövetséges céljai és szempontjai között, amikor ajánlásaikat kidolgozták. Az amerikaiak az etnikai elvet részesítették előnyben, és azt igyekeztek biztosítani, hogy az új határok a lehető legközelebb húzódjanak az érintett régiók etnikai határaihoz; ez általánosságban kedvező lett volna Magyarország számára. A britek, akiket megfertőzött Seton-Watson nemzetcsináló lelkesedése, az általuk létrehozni kívánt új államok, Csehszlovákia, Jugoszlávia és „NagyRománia” gazdasági és stratégiai életképességét helyezték előtérbe. Nicolson 1919. március 2-i naplóbejegyzése klasszikus példája az eltérő megközelítési módoknak. „…Utána megvizsgáltuk a Komorn-tól (Komárom) Jungig [valószínűleg Ungvár] terjedő határt. A pokolba is. A jenkik északabbra húznák azt meg, közel az etnikai határhoz, de azzal elvágnák a vasútvonalakat. Mi délebbre akarjuk a határt, hogy megmaradjon a Kassa–Komorn szárnyvonal, annak ellenére, hogy ez vagy 80.000 magyart cseh fennhatóság alá fog juttatni.” [kiemelés a szerzőtől]36 A franciák leginkább a bolsevik hullám megfékezésére összpontosítottak, de egyben a jövőre nézve a legnagyobb befolyást akarták maguknak biztosítani a régióban, gyakorlatilag bármilyen igényt hajlandóak voltak támogatni, amellyel az új államok vagy az „utódállamok” – ahogyan nevezni kezdték azokat – előálltak. Az olaszokat teljesen lekötötte a jugoszlávokkal folytatott vita a balkáni zsákmány elosztása felett, és egyéb kérdésekben általában a többség mellé álltak. Ennek eredményeképpen az amerikaiakat rendszerint leszavazták a bizottságokban három az egyhez arányban, és ez a felállás teljes mértékben a magyar érdekek ellen szólt. Amikor azonban megítéljük a bizottságok munkáját, nem szabad megfeledkezünk arról, hogy az volt a feladatuk, hogy az utódállamok és nem Magyarország új határait jelöljék ki; és elkerülhetetlen volt, hogy a kö-

zelmúlt ellenségének az érdekeit alárendeljék a szövetségesek érdekeinek. EYRE CROW BARÁTOKRÓL ÉS ELLENSÉGEKRŐL

„Amikor ezekkel az etnográfiai nehézségekkel szembesülünk, nagy a különbség, hogy azok a románok és a magyarok között merülnek-e fel, akik a mi ellenségeink, vagy a románok és a szerbek között, akik a szövetségeseink. Az első esetben, ha lehetetlennek bizonyult eleget tenni mind a két félnek, a mérleg nyelve szükségszerűen román szövetségesünk javára billent, és nem az ellenséges Magyarország javára. Ugyanakkor nem lehetett túlzásba vinni ennek az elvnek az alkalmazását, hiszen végső kötelességünk egy olyan helyzet kialakítása volt, amely tartós békét képes biztosítani.” (Sir Eyre Crowe, a brit delegáció vezető tisztviselője)37 A Ion Bratianu miniszterelnök által képviselt románok kikönyökölték maguknak az első helyet, és február elsején bemutatták igényeiket a Tízek Tanácsának. Bratianu Romániának követelte egész Erdélyt, és egy olyan széles sávot a magyar földből, amely egészen a Tiszáig tolta volna ki a román határt. Amint láttuk, ki is talált egy Románia-ellenes magyar-orosz öszszeesküvést, amely szükségessé tette volna, hogy a szövetségesek megszálljanak egy semleges zónát a magyar földön, és így védjék meg Romániát. Őt követte február 5-én Csehszlovákia nevében Beneš, aki az egész Szlovákiát követelte, amely — állította a történelmi tények tökéletes figyelmen kívül hagyásával – annak a csehszlovák államnak volt a része, amelyet a X. században meghódítottak a magyarok. Azt is kérte, hogy Nyugat-Ma-

gyarországból hasítsanak ki egy folyosót, amely összekapcsolta volna Csehszlovákiát Jugoszláviával. A jugoszláv küldöttség február 18-án jelentkezett kérésével, főként olyan magyar területekre tartott igényt, amelyet már elfoglalt a szerb katonaság: Baranyát és Bácskát kérte, és a Bánát felét. Ebben az esetben a vezérlő meggondolás az volt, hogy Belgrádnak, a jugoszláv fővárosnak védőövezetet kell biztosítani az esetleges északról érkező támadás ellen. A két területi bizottság, ha tekintetbe vesszük feladatuk összetettségét, figyelemre méltó gyorsasággal végezte el a dolgát. A csehszlovák bizottság március 12-én nyújtotta be jelentését a Tanácsnak, alig öt héttel az első ülése után. Ez alatt az idő alatt csak hétszer ülésezett, és egyetlen tanút hallgatott meg, Eduard Benešt. A román és a jugoszláv bizottság valamivel tovább működött, és csak április 6-án mutatta be jelentését. A két jelentés bemutatása közötti időszakban megszólalt egy erőteljes hang, és óvott a bizottságok előtt álló bonyolult területi kérdések túl gyors és túl leegyszerűsített megoldásától: ez David Lloyd George brit miniszterelnök hangja volt. Március 25-i memorandumában – amelynek címe „Néhány gondolat a békekonferenciáról, mielőtt véglegesítik a feltételek tervezetét” – Lloyd George hangsúlyozta azokat a hosszú távú veszélyeket, amelyeket ez a Németországra erőltetett túl szigorú béke jelenthet, és így folytatta: „Amit a németekkel kapcsolatban mondtam, érvényes a magyarokra is. Sohasem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most születő kis állam határain belül nagy tömegű magyar irredenta fog élni. Én ezért a béke vezérlő elvének azt tartanám, hogy amennyire emberileg lehetséges, az egyes fajok anyaországukban kerüljenek elhelyezésre, s hogy ez az emberi feltétel előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, mert azokat általában más esz-

közökkel meg lehet oldani”.38 Ez figyelemre méltó és előretekintő megállapítás volt, közelebb állt az Egyesült Államok tárgyalási pontjaihoz, mint a miniszterelnök saját kormányáéhoz. Amint látni fogjuk, Magyarország és Európa balszerencséjére szavait gyakorlatilag semmibe vették. Eközben megérkeztek a konferenciához az első hírek a kommunista hatalomátvételről. Március 25-én a Négyek Tanácsa rendkívüli összejövetelén, amelyen általánosságban meg akarták vitatni a helyzetet – különös tekintettel Kun Bélának a konferenciához intézett jegyzékére –, Clemenceau magyarellenes kirohanást tartott, és határozottan a szövetségesek katonai beavatkozása mellett szónokolt. Wilson elnök és Lloyd George ez ellen érvelt, és ugyanez megismétlődött négy nappal később egy újabb találkozón. Kompromisszumos megoldás született: a Tanács március 31-én elhatározta, hogy Jan Smuts tábornokot, a dél-afrikai külügyminisztert Budapestre küldi, hogy mérje fel a helyzetet, és tegyen róla jelentést. Smuts, a Népszövetség egyik életre hívója, osztozott Wilson idealizmusában és Lloyd George-nak a túlzottan büntető jellegű békék hasznosságát vitató kétségeiben. Április 4-én vonaton érkezett Budapestre, kétszer találkozott Kun Bélával saját vasúti kocsijában, amelyet nem volt hajlandó elhagyni, így akarta a gyanúját is elkerülni annak, hogy elismeri a kommunista rezsimet. Smuts megismételte a Vyx-ultimátum javaslatait, amelyek egy magyar területen létesítendő semleges zónára vonatkoztak, de hangsúlyozta, hogy a javasolt demarkációs vonalat nem kell politikai határnak tekinteni. Felajánlotta, hogy Magyarország számára kedvezően módosítja ezt a vonalat, keletebbre tolja a románokat, és megígérte a szövetségesek gazdasági blokádjának a megszüntetését is. Cserébe azt kérte, a magyar kormány erősítse meg, hogy kötelező érvényű-

nek tekinti a belgrádi fegyverszünetet, és nem tesz kísérletet az újra felfegyverkezésre. Kun tévesen úgy értékelte mindezt, mint egy alkudozási időszak első ajánlattételét. Elfogadta a Tanács ajánlatát arról, hogy a belgrádi fegyverszüneti egyezménnyel összhangban azonnal visszavonják a románokat a Marostól keletre, és – mivel úgy ítélte meg, hogy ez a módja rezsimje nemzetközi elismertetésének – azt javasolta, hogy Prágában vagy Bécsben tartsanak konferenciát az egész magyar határkérdésről. Smuts nem volt hajlandó változtatni az ajánlatán, és mind a Kun Bélával folytatott két találkozó, mind a Budapestet elhagyó szövetséges misszióktól kapott jelentések alapján arra a következtetésre jutott, hogy Kunt nem szabad komolyan venni, és hogy a rendszere nem marad fenn sokáig. Hazatért Párizsba, és ennek megfelelő jelentést tett. Miközben a Tanács a Smuts-jelentést és Bratianu újabb ostoba ötletét tanulmányozta, amely Magyarország teljes lefegyverzését kérte, a románok úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik a dolgokat. Április 16-án román csapatok a Szamos és a Maros között széles frontot alkotva benyomultak Magyarországra, hamarosan elérték a Tiszát, amelyen május elsején keltek át. Ettől kezdve nem állt természetes akadály a román front és Budapest között. A románok sikere felbátorította a cseheket, hogy folytassák a Miskolctól dél felé nyomulást. Május 18-án már Eger történelmi városát fenyegették. Anélkül, hogy a békekonferencia bármibe beavatkozott volna, megkezdődött Magyarország darabokra szaggatása. A konferencia nem volt azonban tétlen, malmai őröltek. Március 31-én a Négyek Tanácsa elhatározta, hogy figyelmét Németországra összpontosítja, és a csekélyebb ügyeket, köztük Magyarország jövendő határainak a kérdését az Ötök Tanácsára bízza, amely a négy fő szövetséges hatalom külügyminiszterei-

ből, és ráadásként a japán külügyminiszterből állt. Ez a kisebb fontosságú Tanács egyetlen ülésén, május 8-án vizsgálta meg a két területi bizottság (a csehszlovák és a román-jugoszláv) jelentéseit. Arthur Balfour brit külügyminiszter azt javasolta, hogy mivel a Tanács nagyvalószínűséggel nem képes részleteiben megvizsgálni a bizottságok munkájának egészét, a jelentéseket a Tanács egyhangúlag úgy fogadja el, ahogyan vannak Ebbe a Tanács bele is egyezett, bár Robert Lansing amerikai külügyminiszter némi kétségének adott hangot. Ezután a változatlanul hagyott két jelentést a Négyek Tanácsa elé terjesztették, azzal az ajánlással, hogy azokat jóvá lehet hagyni. A Négyek Tanácsa 1919. május 12-i ülése jegyzőkönyve minden szépítés nélkül kimondja: d) Magyarország többi határa M. Tardieu [a román és a jugoszláv bizottság francia elnöke] rövid felszólalása után Magyarország határait az A melléklet szerint elfogadták. (az ülést ezután elnapolták)39 A két bizottság maximalista ajánlásait, amelyeket viszonylag alacsony rangú tisztviselők dolgoztak ki nyíltan magyarellenes „szakértők” tanácsai alapján, így azután öt nap leforgása alatt elfogadták a legmagasabb szinten, minden vita vagy módosítás nélkül. Miről is szólt az „A melléklet”? Ennek alapján Erdély egészét Románia kapta meg jutalmul, az erdélyi határtól nyugatra egy jelentős sávval és a Bánát keleti részével együtt. Jugoszláviához került a teljes Horvátország/Szlavónia, a Bánát nyugati fele és Bácska nagyobbik része. Csehszlovákia megkapta ÉszakMagyarország főként szlovákok és ruszinok lakta területeit, és egy sávot a magyarok lakta területből, jóval az etnikai határtól

délre. Magyarországnak le kellett nyelnie egy különösen keserű pirulát is, és ez az Ausztriának juttatott jutalom volt. Ausztria Magyarország partnere volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, és a háborúban szövetségese, amelyhez Magyarország mindvégig hűséges maradt. Ausztriának ítélték Nyugat-Magyarország egy sávját, benne Sopron városával. „Most, mikor az antant széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, amely mindig a miénk volt. Kívánja ezt akkor, midőn Ausztria éppen olyan legyőzött ország, mint mi. Sőt, minket Ausztriával való kapcsolatunk sodort a háborúba. Olyan háborúba, amit Magyarországon senki sem akart. Ami osztrák főherceg meggyilkolása miatt indult. A szerb ultimátumot is Bécs akarta, és azon a koronatanácson, melyen elhatározták, egyedül Tisza István, a magyar miniszterelnök mondott annak ellent.” (Bánffy Miklós író, Magyarország külügyminisztere 1921-22-ben )40 Az osztrákok, akikhez a szövetségesek igen jól viszonyultak – és akik Magyarországtól eltérően nem piszkították be az irkájukat egy kommunista rendszer létrehozásával –, arra hivatkoztak, hogy azon a területen főként etnikai németek élnek, és így maguknak követeltek Bécs közelében egy jelentős mezőgazdasági területet. Ezzel egyben bosszút is álltak Magyarországon, amely nem volt hajlandó a háború alatt Ausztriának juttatni az arányos részt a magyar élelmiszer-termelésből. A Legfelső Tanács elfogadta Ausztria követelését: ez volt az egyetlen jutalom, amelyet egy legyőzött nemzet kapott.

A különféle jutalmak következményeképpen Magyarország elveszítette területe kétharmadát; az ország népessége a felére csökkent; megfosztották Magyarországot vasúti hálózata, út- és csatornahálózata kétharmadától, erdei és bányái 80%-ától, és – ami talán a legfontosabb volt ezek között a veszteségek között – több mint hárommillió etnikai magyar került csehszlovák, román, jugoszláv vagy osztrák fennhatóság alá. Ezek a büntetések sokkal szigorúbbak voltak azoknál, amelyeket a szövetségesek a versailles-i békével legfőbb ellenségükre, Németországra mértek. A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS, 1920. JÚNIUS 4. A trianoni békeszerződés 282.000 négyzetkilométerről (nem számítva Horvátországot) 93.000-re csökkentette Magyarország területét, azaz egyharmadára; a lakosság létszáma több mint a felével csökkent, 18,2 millióról 7,9 millióra. Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. Több mint 3 millió etnikai magyar került csehszlovák, román, jugoszláv vagy osztrák fennhatóság alá. Magyarország elveszítette minden só-, arany-, ezüst-, réz-, higany-és mangánkészletét, és olajkútjai zömét is. Fenyőerdeinek 97%-át, bükkerdeinek és más lombhullató erdeinek 87%-át, tölgyeseinek 68%-át elvették az országtól, minden hegyi legelőjével együtt, jól fejlett feldolgozóipara számára csak egy kevés gabona maradt és semmi feldolgozandó ásványi kincs. Mindent egybevetve Magyarország az 1914 előtt nemzeti vagyonának csak 38%-ával rendelkezett. Magyarország és ideiglenes irányítói egy darabig még nem ismerték a Tanács határozatait. Ami még megmaradt az

ország erejéből, azt arra összpontosították, hogy ellenálljanak az ország területe ellen a szomszédok által indított erőszakos támadásoknak. Kun Béla a Vörös Hadsereg (ahogy ekkor hívták a magyar haderőt) gyors felduzzasztásával válaszolt a megújuló román és csehszlovák offenzívákra: besoroztatta az egykori osztrák-magyar hadsereg nem hivatásos állományát, és elfogadta számos volt katonatiszt szolgálatait, akik önként jelentkeztek a betolakodók elleni harcra. Böhm Vilmos, a szociáldemokrata hadügyi népbiztos nagyszerűen választott, amikor Stromfeld Aurél ezredest, háborús veteránt és a katonai akadémia egykori tanárát nevezte ki vezérkari főnökké, és gyakorlatilag a Vörös Hadsereg parancsnokává. Néhány hét leforgása alatt Stromfeld a demoralizált csőcselékből 200.000 fegyelmezett katonát csinált, akiket lelkesedéssel töltött el hazájuk védelme. Május 20-án az új életre kelt Vörös Hadsereg északkeleti irányban offenzívát indított, amely megsemmisítette a román vonal jobbszárnyát, majd bal felé fordulva kikergette a cseheket Észak-Magyarországról. Május végére a magyarok visszafoglalták Kassát (ma: Košice, Szlovákia), elfoglalták Szlovákia jó részét és Pozsonyt (ma: Bratislava, Szlovákia) fenyegették. A magyar katonai sikerek, amelyeket ráadásul egy Vörös Hadsereg” ért el, alaposan megrémítették a párizsi békekonferenciát. A Négyek Tanácsa – valószínűleg a helyzet stabilizálása reményében – elhatározta, hogy nyilvánosságra hozza a közelmúltbeli döntéseket Magyarország jövendő határairól. Két táviratot küldtek a magyar Forradalmi Tanácshoz, az elsőt eljuttatták a csehszlovákoknak és a románoknak is. A négy szövetséges június 13-án nagy nehezen bemutatta „azokat a határokat, amelyek örökre el fogják választani Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától”, elrendelték mind a három államnak, hogy szüntesse be az ellenségeskedést, és felkértek mindenkit,

hogy térjen vissza késedelem nélkül új határai mögé. Magyarország négy napot kapott erre, a teljesítés elmaradása esetén a szövetségesek fenntartották maguknak a jogot Budapest elfoglalására. A második távirat azonban egy fontos ígéretet is tartalmazott: amint a magyar csapatok evakuálják a csehszlovák területet, a román csapatokat visszavonják a magyar területekről. Ez csábító ajánlat volt, és Kun elhatározta, hogy elvben elfogadja. A románok visszavonulása rendszere győzelmének tüntethető fel, és a propaganda szempontjából ellensúlyozhatja a Vörös Hadsereg kivonulását Szlovákiából. Ha visszakapják a Tiszától keletre elterülő területeket, az javíthat az élelemhiányon, amely máris éhséglázadásokhoz vezetett vidéken. Az ellenforradalmi erők közben erőt gyűjtöttek, lázadásokat ösztönöztek a dunai flottánál és a Ludovika katonai akadémián, sztrájkokat a székesfehérvári és a soproni vasutasok között. Végzetes módon azonban Kun nem volt képes ellenállni a kísértésnek, és napokon át a szövetségesek ajánlatának a részletei felett alkudozott. A szövetségesek részéről Foch marsall hamar elveszítette a türelmét, és június 23-án ultimátumot intézett a Forradalmi Tanácshoz: ha a Vörös Hadsereg 24 órán belül nem hagy fel az ellenségeskedéssel, a szövetséges erők vagy helyetteseik beavatkoznak, és elfoglalják Budapestet. A Tanács beadta a derekát. Június 30-án megkezdődött, és július 4-re befejeződött a Vörös Hadsereg kivonulása Szlovákiából. A győzelmes előrenyomulást követő visszavonulás megsemmisítette a sereg morálját. Stromfeld tiltakozásképpen lemondott. A helyzetet csak tovább rontotta, hogy a románok nem voltak hajlandóak teljesíteni a megállapodás rájuk vonatkozó részét, nem vonultak vissza, hanem beásták magukat a Tisza partján. Kun kétségbeesésében elrendelte demoralizált csapatainak, hogy július 20án széles fronton indítsanak támadást a románok ellen. Ez az

offenzíva néhány nap alatt összeomlott, és az ellentámadásba lendülő románok átkeltek a Tiszán. Nyitva állt az út Budapestig. Július 26-án a szövetségesek a Kun-rendszer feje fölött a magyar néphez fordultak. Nyilvános közleményben kijelentették, hogy nem lehetséges Magyarország számára béke és gazdasági feltámadás, amíg nincs egy olyan kormánya, amely a népet képviseli, és szavahihető: „Ahhoz, hogy élelem és egyéb dolgok elérhetők legyenek, ahhoz, hogy a blokád véget érjen, hogy meginduljon a gazdasági helyreállítás, hogy béke legyen, egy olyan kormányra van szükség, amely a magyar népet képviseli, és nem olyanra, amelynek a hatalma a terroron alapul […] a magyar föld minden idegen megszállása a békekonferencia határozata szerint azonnal megszűnik, amint kielégítően megvalósulnak a fegyverszüneti feltételek.”41 A románok már csak 100 km-re voltak a fővárostól, és gyorsan közeledtek; a Forradalmi Tanács beismerte vereségét, és lemondott egy szociáldemokrata szakszervezeti kormány javára, amelyet Peidl Gyula vezetett. Kun Béla, mint előtte Napóleon és utána Adolf Hitler, a csődért honfitársait kárhoztatta. A Munkások és Katonák Budapesti Tanácsa küldöttei előtt augusztus elsején felpanaszolta: „Ha lett volna [Magyarországon] egy osztályöntudatos forradalmi munkásosztály, a proletárdiktatúra nem omlott volna így össze […] Most belátom, hogy az a kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletár tömegeit osztályöntudatos forradalmárokká neveljük, hiábavaló volt. Ennek a proletariátusnak a burzsoázia legembertelenebb és kegyetlenebb diktatúrájára van szüksége ahhoz, hogy forradalmivá váljon.”42 Ugyanazon a napon Kun és legközelebbi munkatársai felszálltak a bécsi vonatra. Ausztriában politikai menedéket ígér-

tek nekik, majd – Szamuely Tibor kivételével, aki menekülés közben öngyilkosságot követett el – mind Moszkvába utaztak. Olyan országot hagytak maguk után, amelyet megrendített a 133 napos kommunizmus tapasztalata. A Tanácsköztársaság, rövid fennállása ellenére, súlyos nyomokat hagyott a magyar nemzet lelkében, beleoltotta a kommunizmus elleni gyűlöletet, és gondolattársítással, a mély ellenséges érzelmet a Szovjetunió iránt, és ez húsz évvel később hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország eltűrte a szélsőjobbot, látszólag közönyös volt a nácizmus borzalmaival szemben, és passzívan tudomásul vette, hogy Magyarországot megszállja a náci Németország. Mivel a Forradalmi Tanács vezető alakjai zsidók voltak, a Tanácsköztársaság felélesztette Magyarországon az antiszemita érzelmeket, amelyek ott rejtőztek nem is túl mélyen a felszín alatt. Amikor Kun Béla és elvtársai Bécsbe érkeztek, egy másik csoport magyar éppen hazatérni készült.

7. Ellenforradalom Bethlen István, amióta 1919 februárjában megalakította a Nemzeti Egyesülés Pártját, az ellenzék elismert vezetője lett, amely először a Károlyi-kormánnyal, majd Bécsből Kun Béla Forradalmi Tanácsával állt szemben. Bethlen március 24-én érkezett Bécsbe, és minden erejét arra fordította, hogy az osztrák fővárosban összegyűlt sokféle ellenforradalmi csoportot egyetlen szervezetbe tömörítse. A kedvezőtlen esélyek ellenére sikerrel járt, és április 12-én megválasztották a Magyar Nemzeti Bizottság elnökévé. A szervezet hamarosan nevet cserélt, ez lett az „ABC”, azaz az Antibolsevista Comité. Az ABC-vel rokonszenvezett Cunninghame ezredes, a brit katonai misszió feje, és élvezte – legalábbis saját elmondása szerint43 – Ellis AshmeadBartlett brit újságíró támogatását is, aki a Daily Telegraph középeurópai tudósítója volt. Cunninghame-en keresztül az ABC a Kun-rezsim elleni katonai beavatkozásra sürgette a szövetségeseket, az ABC által szított népi felkelés támogatta volna őket. Az ABC azt is kérte, hogy megalakulhasson egy magyar ellenforradalmi hadsereg a franciák és szerbek által elfoglalt területeken. Ezek a javaslatok nem keltettek rokonszenvet Párizsban, részben azért sem, mert a szövetségesek úgy döntöttek, felhagynak a polgárháborús részvétellel Dél-Oroszországban, ahol a fehérek vesztésre álltak. Ekkor már Clemenceau is ellenezte a Kun elleni katonai fellépést. Az ABC különben sem rendelkezett a szükséges anyagiakkal sem egy sereg toborzásához, sem egy felkelés beindításá-

hoz. Nem vezettek eredményre a próbálkozások, hogy kölcsönhöz jusson egy osztrák banktól. Április végén az ABC tudomására jutott, hogy Budapestről nagyobb összeget küldtek a bécsi magyar követségre, amelynek az lett volna a célja, hogy Ausztriában és Csehszlovákiában felforgató tevékenységet pénzeljenek vele. Ez lett volna az első lépés afelé, hogy Ausztriában és Nyugat-Európában előkészítsék a kommunista forradalmakat. Bethlen jóváhagyásával Pallavicini őrgróf, egy ultrakonzervatív királypárti arisztokrata vezetése alatt egy csoport egykori katonatiszt kitervelte, hogy kirabolja a követséget, és megszerzi a pénzt. Május 2-án került sor az akcióra, kihasználták az alkalmat, hogy a bécsi magyar követet Budapestre rendelték konzultációra. Meglepő módon siker koronázta a vállalkozást, bár az ellenforradalmárok nem voltak kiváló szervezők. Az ABC pénzesládájába 135 millió magyar korona került (ami körülbelül 70 millió svájci franknak felelt meg). Ezután az ABC-t alkotó különböző csoportok hosszasan vitatkoztak a zsákmány felosztásán. Nevetségességbe fulladt az első kísérlet, amelynek során fel kívánták használni ezt a pénzt: bonyolult terveket dolgoztak ki, hogy az osztrák határ mentén található Brück városkából behatolnak magyar területre, és Nyugat-Magyarországot az ellenforradalmi ügy mellé állítják. Az egész összeomlott, amikor a megbeszélt találkozón csak egy maroknyi tiszt jelent meg. Ez az epizód azután végképp kimerítette az osztrákoknak az ABC iránti türelmét. Renner kancellár jóváhagyta külügyminisztere javaslatát, és a csoportot kiutasították. Általánosságban szólva, a bécsi ellenforradalmi csoportok viselkedése igazolta Charpé francia tábornok véleményét: „A magyarok, amint tudják, nagyon kedves gyermekek”.44 Ekkorra Bethlen már úgyis elhatározta, hogy áthelyezi az ABC tevékenysége központját Szegedre, abba a dél-magyar-

országi városba, ahol Károlyi Gyula gróf – Mihály unokatestvére és kemény politikai ellenfele – megalakított egy ideiglenes ellenforradalmi kormányt. A szolgálatkész Cunninghame ezredes mintegy húsz fő számára beszerezte a szerb vízumot (Szegedet csak dél felől tudták megközelíteni), és a csoport június elején útra kelt Bécsből. Bethlen úgy döntött, hogy még egy időre az osztrák fővárosban marad, mint az ideiglenes kormány ügynöke és propagandistája. A Tanácsköztársaság összeomlása után, augusztus 6-án tért vissza Budapestre. A fővárosban káoszt és rendetlenséget talált. Hat nappal korábban román csapatok vonultak be Budapestre, és azonnal hozzáfogtak programjuk megvalósításához, a módszeres fosztogatáshoz, kisajátításhoz, deportáláshoz és terrorhoz. A román megszállók főparancsnoksága berendezkedett a főhadiszállásán, és egy proklamációban felkérte az egykori osztrák-magyar hadsereg aktív és tartalékos tisztjeit, hogy jelentkezzenek ott, vagy a román hadsereg vidéki központjaiban, hogy a segítségükkel fel lehessen állítani egy ideiglenes rendőrséget. Sok ezer magyar katonatiszt jelentkezett erre a felhívásra. Azonnal letartóztatták őket, vasúti kocsikba rakták, s mint „hadifoglyokat” Erdélybe szállították. így sikerült egy csapásra megsemmisíteni a magyar hadsereg harcképességét. Ekkor a román főparancsnokság ultimátumot adott át a Peidl-kormánynak, és felszólította, hogy azonnal adják át Romániának a következőket: katonai felszerelést 300.000 katona számára; a magyar vasút gurulóállományának 51%-át; a magyar állatállomány és a mezőgazdasági géppark 30%-át; 20.000 vagonnyi árpát és takarmányt; a magyar hajók 50%-át; és 400 teherautót. Ezen túl a magyaroknak le kellett szerelniük minden hadiüzemet, szabadon bocsátani az összes román hadifoglyot, szenet biztosítani a kisajátított javak elszállításához, és tel-

jes mértékben állni a román megszállás költségeit. Csak ha mindezeket teljesítik a magyarok, akkor képzelhető el a románok visszavonulása. A Peidl-kormány éppen annyi ideig maradt hivatalában, amíg átvette ezt az ultimátumot. Augusztus 6án Friedrich István, egy jobboldali nacionalista üzletember, egy csoport hasonlóan gondolkodó konzervatívval bevonult a kormány üléstermébe, és kiutasította onnan a demoralizált szociáldemokratákat, akik láthatóan nem is tanúsítottak ellenállást. A román ultimátum végre ráébresztette a párizsi Legfelső Tanácsot is a valóságra, amely az általa támasztott vihar nyomán keletkezett. Azon a szövetséges katonai misszión keresztül, amelyet augusztus 5-én azért küldött Budapestre Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok vezetése alatt, hogy ellenőrizze, betartják-e a magyarok a fegyverszünetet, a Tanács többször is figyelmeztetést és tiltakozást juttatott el a román főparancsnoksághoz a megszálló csapatok túlkapásai miatt. Ezeket a románok arcátlanul elutasították. Gorton tábornok, a brit misszió tagja ezt jelentette: „Megtámadnak ártalmatlan embereket, rekvirálnak élelmet, élő állatot, mezőgazdasági berendezéseket, vagonokat, és mindent Romániába küldenek, és az oktalan blokád és a vasútvonalak megrongálása miatt Budapest már csaknem ki van éheztetve.”45 A Magyar Nemzeti Múzeum teljes kifosztását csak Bandholtz tábornok gyors fellépése mentette meg, aki a katonai misszió védelme alá helyezte a múzeumot, és lepecsételte a kapuit. A magyarországi helyzet ellenőrizhetetlenné vált. A békekonferencia csak a kezét tördelhette. A csehek, kihasználva az általános felfordulást, elfoglalták a kijelölt semleges zóna egy részét, benne a salgótarjáni szénbányákkal, semmibe véve a szövetségesek tiltakozását. Délen a jugoszlávok átlépték a fegyverszüneti demarkációs vonalat, és figyelemre sem méltatták a

szövetségesek felszólítását, hogy vonuljanak vissza. Amikor az új Friedrich-kormány megkísérelte, hogy visszaállítsa legalább az alkotmányosság látszatát, és József főherceget megtette ideiglenes kormányzónak, Eduard Beneš hisztérikus tiltakozásához elnyerte a románok és a jugoszlávok támogatását is:”[A Habsburgok] egy német dinasztia és sohasem lesz más; egy gőgös, abszolutista és antiliberális dinasztia, amelynek a puszta nevét is gyűlöli […] minden cseh.”46 József az ezt követő szövetséges nyomás előtt meghajolva lemondott, és hagyta, hogy Friedrich miniszterelnök egyedül vigye az ügyeket az alkotmányos vákuumban. Szeptember elején azután a Legfelső Tanács aggódni kezdett, hogy ha Románia megfosztja Magyarországot minden gazdasági erejétől, az ország nem lesz képes megfizetni azokat a kártalanításokat, amelyeket a jövendő békeszerződés kérni fog tőle, így végre lépett. Szeptember 5-én a Tanács elhatározta, hogy Bukarestbe küldi Sir George Clerk brit diplomatát, és megkíséreli rábeszélni a román kormányt, hívja vissza fosztogató csapatait. Clerk magával vitte a Tanács nyilatkozatát, amely „legmélyebb aggodalmát” fejezte ki a románok viselkedése miatt: „Magyarországot, amely békéért folyamodott, és már részben le van fegyverezve, és amelynek nincsenek szövetségesei, nincs élelme, olyan csapatok rohanták le, amelyek Bukarest parancsára módszeresen megfosztják minden mozdítható, élő vagy holt vagyonától, amely elszállításra érdemesnek tűnik. Élő marha, lovak, mezőgazdasági eszközök, nyersanyagok, gépek, vasúti felszerelések, még egy gyermekkórház berendezése is, szinte lebénítja a Buda-Pesthről [sic!] Romániába vezető vasútvonalat […] a Szövetséges Hatalmak sajnálattal kényszerülnek feltenni a kérdést: vajon a románok még közéjük számítják-e magukat… Az elmúlt hetek egyetlen eseménye sem volt olyan

természetű, amely megnyugtatta volna őket […] Románia kitartóan úgy bánik Magyarországgal, mint egy meghódított tartománnyal, amelynek ő az egyedüli és felelőtlen meghódítója. Nincs jele, hogy még mindig a szövetség tagjának tartaná magát, vagy hogy nézete szerint az öt nagyhatalomnak, amelyek nagy részben megnyerték a háborút, bármilyen előjoga volna a békefeltételek elrendezésére.”47 George Clerk több mint két héten át tárgyalt Ion Bratianuval, és nem jutott semmire sem. Bandholtz tábornok mindezt, talán nem nagy jóindulattal, Mária királyné mesterkedéseinek és bájainak tulajdonította, a királyné Románia diplomáciai arzenáljának legsikeresebb fegyvere volt. „Nyilvánvaló volt, hogy Sir George [Clerk], hosszúra nyúlt bukaresti tartózkodása alatt hallgatott a varázslónőkirályné szirénhangjára, és román környezete bűvhatása alá került. Őfelsége láthatóan azt gondolja, hogy uralkodhat minden férfi felett, akivel csak találkozik, és el kell ismerni, hogy megvan minden alapja, hogy ilyen véleményt alakítson ki”.48 Bratianu egyáltalán nem volt hajlandó engedményeket tenni a szövetségeseknek, hanem még több magyar területet követelt Romániának. Sir George Clerk helyesen arra következtetett, hogy a román stratégia az volt: annyi élelmet megszerezni, amennyit csak bírnak. Mivel ez jóval több volt, mint az otthoni szükségletük, a zömét eladják majd a Jóvátételi Bizottságnak. Clerk, aki üres kézzel távozott Bukarestből, Budapestre ment, hogy személyesen mérje fel a helyzetet. Néhány nappal odaérkezése előtt, október 13-án Bandholtz tábornok és szövetséges misszióbeli kollégái elküldtek Párizsba egy jelentést, amelyet a brit Élelmezésügyi Bizottság egy tagja és a Nemzetközi Vöröskereszt svájci képviselője készített el, miután meglátogattak tizenkét, román megszállás alatt álló magyar várost. Íme a jelentés egy részlete: „A románok által elfoglalt min-

den városban olyan kemény elnyomással találkoztunk, amely elviselhetetlenné teszi az életet. Gyakoriak a gyilkosságok, ifjakat és nőket megkorbácsolnak, embereket bebörtönöznek per nélkül, letartóztatnak minden ok nélkül. Folyik a magántulajdon rablása, rekvirálás ürügyén. […] A tapasztalt magyar kórházigazgatók helyére tapasztalatlan román orvosokat állítottak. A román katonai hatóságok minden útlevélért, szén- vagy élelemkérelemért petíciót igényelnek. A petíciót román nyelven kell megírni, román ügyvédet kell fogadni, aki óriási honoráriumot kér […] A románok hirtelen Boros-Sebesig nyomultak előre, és kétszázötven magyar katonát elfogtak. A legbarbárabb módon megölték őket: meztelenre vetkőztették, és szuronnyal úgy döfködték halálra őket, hogy minél tovább tartsanak a szenvedéseik.”49 És így tovább, ebben a hangnemben. Sir George Clerk, miután tanácskozott a szövetséges katonai misszióval és másokkal, arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz, hogy a dolgok ellenőrzés alá kerülhessenek, Magyarországnak megfelelő, a szövetségesek által is elismert képviseleti kormánnyal kell rendelkeznie, amelyet a szövetségesek elismernek, és kellően erősnek kell lennie, hogy tárgyalóképes legyen a románokkal. Friedrich és jobboldali kollégái nyaktörő sebességgel igyekeztek megvalósítani az ellenforradalmi programot: Károlyi földreformját félrehajították, a szociális juttatásokat eltörölték, mindkét forradalom támogatóit elmozdították a helyükről, sőt, egyes esetekben halálos ítéleteket is kiszabtak. Károlyi Gyula Szegedről támogatta Friedrich tevékenységét, és máris az ellenforradalom támogatására bocsátotta a Horthy Miklós tengernagy vezette, kb. 30.000 tisztből és katonából álló „Magyar Nemzeti Hadsereg”-et. Miközben a románok Budapestet és a kelet-magyarországi városokat terrorizálták, Horthy Miklós Szegedről először Nyu-

gat-Magyarországra vezette Nemzeti Hadseregét, ahol megkezdődött a „fehérterror” néven ismert ellenforradalmi megtorlás. Alacsonyabb rangú tisztek vezetése alatt fegyveres különítmények megtisztították a magyar vidéket a Tanácsköztársaság ismert vagy feltételezett támogatóitól. A zsidókról automatikusan feltételezték, hogy a kommunistákkal rokonszenveztek, és így a pogrom újra megjelent a magyar városokban és falvakban. Siófokon több mint 200 áldozatot kínoztak meg és végeztek ki; Kecskeméten hasonló számú embert nyúztak meg, vagy temettek el elevenen, néhánynak gyorsabb halál jutott, az akasztás. Tapolca környékén egy faluban zsidó gyermekeket hajítottak kutakba. A fehérterror áldozataival kapcsolatos becslések kettőhatezer főt említenek, de az bizonyos, hogy vadságban és kegyetlenségben a fehérterror messze felülmúlta a vöröset. Október 29-én a szövetséges misszió összehívta Schnetzer tábornokot, a magyar hadügyminisztert, Horthy tengernagyot és a Nemzeti Hadsereg egyik tábornokát, hogy megvitassák a főváros rendjének fenntartását a románok várható kivonulása után. Bandholtz tábornok közölte velük, hogy Magyarországnak meg kell jelennie a párizsi békekonferencia előtt; hogy az ország „bizonyos mértékben hitelét veszítette”, mert három hónapig lehetővé tette egy kommunista rendszer létezését; és ha bármilyen rendbontás fogja követni a románok visszavonulását, az ország „gyakorlatilag nulla” lesz a szövetségesek szemében; de ha méltósággal, egy civilizált nemzethez méltóan viselkedik, és nem hagyja, hogy komoly rendbontásokra kerüljön sor, jobban fogják becsülni. Bandholtz beszámolója így folytatódott: „Elmagyaráztam nekik, hogy a magyar seregben bizonyára lesznek forrófejű fiatalok, akik elég ostobák lesznek, s lelőnek egy románt vagy felakasztanak egy zsidót, és hogy egy-két ilyen cselekmény tönkreteszi az egész ország hitelét. Azt is el-

magyaráztam nekik, hogy a budapesti munkásság körében nagyon félnek az úgynevezett »fehér seregtől«, és hogy meg kell mutatniuk, hogy az ő hadseregük nem a fehérterroristák bandája, hanem egy fegyelmezett és szervezett Magyar Nemzeti Hadsereg. A tengernagy azt mondta, hogy teljes mértékben kézben tartja a haderőt, amely fegyelmezett, és garantálja, hogy nem lesznek zavargások.”50 Bandholtz és Sir George Clerk hajlottak arra, hogy elfogadják Horthy biztosítékait. Clerk azután Friedrich miniszterelnököt igyekezett meggyőzni, hogy bővítse ki kormányát, és vegye bele a szociáldemokraták és más pártok képviselőit is. Azt is állította, fel van hatalmazva arra, hogy biztosítsa: egy ilyen kormányt el fognak ismerni a szövetségesek. Mindezt követi majd a meghívás a párizsi békekonferenciára. Friedrich először ellenkezett, majd meghajolt a szövetségesek és a magyar pártok vezetőinek a nyomása alatt. Beleegyezett, hogy létrejöjjön a keresztényszocialista Huszár Károly vezetése alatt egy koalíciós kormány. Ez összetételében továbbra is főként jobboldali volt, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Keresztény Mezőgazdasági Munkások Pártja volt benne túlsúlyban, de helyet kapott benne két kisgazda, két polgári liberális és egy szociáldemokrata is. Clerk és Bandholtz további sikere az volt, hogy a románok – akik megijedtek, hogy ha továbbra is visszaélnek a szövetségesek türelmével, elveszítik részüket a zsákmányból – végül hajlandóak voltak kivonulni Budapestről, és csapataikat visszavonni a Tisza keleti partjára. November 11-én kezdődött meg a románok kivonulása Budapestről, és november 14-én hagyta el az utolsó osztag a fővárost. Néhány órával később megérkeztek Budapestre a Nemzeti Hadsereg előőrsei. November 16-án Horthy tengernagy fehér lovon vezette a Nemzeti Hadsereg katonáit a város központjába. A Várhegyen,

a Királyi Palota előtti téren az egybegyűlt városi méltóságokhoz szólva korholta őket, mert eltűrték Kun Béla rendszerét: „Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város a sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait…”51 Ugyanakkor Horthy nagyvonalúan kijelentette: „Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához.”52 Nyolc nappal később Sir George Clerk a szövetséges hatalmak nevében ideiglenesen elismerte az új Huszár-kormányt. A teljes elismerés a mihamarabbi választásoktól, a törvény és a rend betartásától, az agresszív cselekedetektől való megtartóztatástól, Magyarország ideiglenes határainak tiszteletben tartásától és attól függött, hogy a kormány minden magyar részére biztosítja az „összes polgárjogot, beleértve a szabad sajtót, a gyülekezési, a politikai véleménynyilvánítás szabadságát, és az általános választójogon nyugvó szabad, titkos, pártatlan és demokratikus választásokat.” December elsején a Legfelső Tanács, Clerk utolsó jelentésének tanulmányozása után, felkérte az új magyar kormányt, hogy utazzon Neuillybe, „a szövetséges és társult hatalmakkal való béke megkötésére”. Magyarország, miután több mint egy évig a limbusban, a senki földjén tartózkodott, végre csatlakozhatott a nemzetek közösségéhez. Azokról a feltételekről azonban, amelyek teljesítésével ezt megtehette, már távollétében döntöttek.

8. Párizs A békekonferencia, amely több mint egy esztendeig karanténban tartotta Magyarországot, vonakodott kapcsolatot teremteni kormányaival, nem vett tudomást közleményeikről, és elutasította minden tárgyalási javaslatukat, most hirtelen türelmetlen lett, minél hamarabb el akarta intézni ezt a még lezáratlan ügyet. A konferencia fő célkitűzése, a békekötés Németországgal, már megtörtént, 1919. június 28-án aláírták a Versailles-i békeszerződést. Wilson elnök a George Washington gőzhajón hazatért az Egyesült Államokba. A dühös és frusztrált olasz vezetők áprilisban elhagyták a konferenciát, miután nem sikerült meggyőzniük a három másik nagy szövetségest, különösen az amerikaiakat, hogy jogos az olasz igény Fiuméra, az adriai kikötőre. A St. Germain-i egyezményt, amely Ausztriával kötötte meg a békét, szeptemberben aláírták. A konferencia maradék résztvevői, akiket kimerített a négyévi háborúzás, amelyet egyesztendőnyi munka követett a párizsi tárgyalóasztaloknál, alig várták, hogy hazatérhessenek. Beállt a konferencia okozta fáradtság, de ott volt még a magyar békeszerződés, egy kellemetlen, elintézetlen ügy. Map Az Osztrák-Magyar Monarchia 1910-ben Magyarország felosztása a trianoni békediktátum nyomán A magyarok mindent elkövettek, hogy behozzák az elveszített időt. Még a Károlyi-kormány alatt elkezdték kidolgozni tárgyalási pozíciójukat, amikor Teleki Pál gróf, a budapesti egyetem földrajzprofesszora és tehetséges térképtudós összehí-

vott egy csapatot, hogy készítsék el Magyarország demográfiai térképét, amely ábrázolta az ország etnikai összetételét. Ez a munka leállt a Tanácsköztársaság 133 napja alatt, de annak öszszeomlása után azonnal újra kezdődött és előrehaladt. A Huszár-kormány egyik legelső ténykedése az volt, hogy felállította a küldöttséget, amely Párizsban képviseli majd Magyarországot. Apponyi Albert grófot, Magyarország egyik vezető idős konzervatív államférfiját nevezték ki a delegáció vezetőjének. Az akkor 73 éves, pátriárkai megjelenésű Apponyi a háború előtti kormányokban kétszer is vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, és ő volt a hírhedt 1907-es „Lex Apponyi” szerzője, amelyet Magyarország etnikai kisebbségei a magyarosítás legfőbb eszközének tekintettek. Apponyi ugyanakkor igen sokat tett, hogy egész Magyarországon továbbterjessze az ingyenes alapfokú oktatást, és javítsa annak minőségét. Az ország egyik legrégibb és legtiszteltebb családja fejeként, a mélyen vallásos buzgó hazafi Apponyi Albert a „régi Magyarország” legtökéletesebb megtestesítője volt. Nehéz szívvel vállalta el hazája békedelegációja vezetését: „Nem utasíthattam vissza ennek a minden megbízatások legszomorúbbikának a vállalását” – írta emlékirataiban –, „noha semmiféle illúzióba sem ringathattam magamat abban a tekintetben, hogy bárminő lehetőség is nyílhatnék jövő sorsunk enyhítésére.”53 A küldöttség tárgyalási stratégiája az volt, hogy ragaszkodik Magyarország területi integritásához, de szükség esetén elfogadja, hogy a wilsoni önrendelkezés elve alapján népszavazásokat tartsanak a vitatott régiókban. Két héttel az előtt, hogy a delegációval Párizsba utazott volna, Apponyi kicsinyes bosszú áldozata lett, amely jól jellemezte az „utódállamok” Magyarország iránti magatartását: a cseh hatóságok megtagadták tőle az engedélyt, hogy a karácsonyt családjával tölthesse Pozsony környéki birtokán, amely a csehszlovákok által megszállt zónában volt.

Apponyi küldöttségében két kiemelkedő konzervatív politikus is helyet kapott: Teleki Pál (a térképész) és Bethlen István. Teleki a Tanácsköztársaság alatt bécsi száműzetésben élt, majd Károlyi Gyula szegedi „kormányának” a külügyminisztere lett. Bethlenhez hasonlóan őt is rövid időn belül Magyarország miniszterelnökévé nevezték ki. A küldöttség 73 tagja között ott volt három jövendő külügyminiszter, az Osztrák-Magyar Nemzeti Bank egykori kormányzója és a katonai, jogi és gazdasági szakemberek erős csapata. Amikor különvonatuk, amelyet a magyar vasutak maradékából toldoztak össze, 1920. január 5-én lassan áthaladt Nyugat-Magyarországon, minden vasútállomáson lesújtott emberek tömege gyűlt össze, a nemzeti himnuszt énekelték, és jókívánságaikkal búcsúztatták a küldöttséget. Az osztrák határ előtti utolsó állomáson a soproni polgármester beszédében arra biztatta Apponyi grófot: mondja el a békekonferencián, hogy Nyugat-Magyarország etnikai németjei forrón ragaszkodnak magyar hazájukhoz. Két nappal később a vonat begördült egy elhagyatott párizsi vasútállomásra, ahol a küldöttséget az a katonai bizottság várta, amelynek a feladata a küldöttség őrzése volt. A hideg, formális udvariasság, amelyben az első pillanattól részesítették, azt hangsúlyozta: a küldöttség egy legyőzött országot képvisel. A Bois de Boulogne közelében fekvő Neuillybe, a Hotel Madridba kísérték a magyarokat, és tudatták velük, hogy engedély nélkül nem hagyhatják el szállásukat, a Bois-ban végzett egészségügyi séták kivételével. Hasonlóképpen csak különleges engedéllyel létesíthettek kapcsolatot párizsi barátaikkal, újságíróknak pedig csakis Clemenceau személyes beleegyezésével adhattak interjút. Durván elutasították Apponyi kérését, aki kapcsolatba szeretett volna lépni az amerikai nagykövettel, aki ekkor már hazája egyedüli képviselője volt Párizsban, mivel az

Egyesült Államok egész delegációja decemberben hazatért. Amikor felkérték a magyar küldöttséget, hogy adja át megbízólevelét megtekintésre a Legfelső Tanácsnak, Apponyi a diplomáciai szokásoknak megfelelően kérte, hogy ő is megtekinthesse a szövetségesek megbízólevelét. Ezt a kérést maga Clemenceau utasította vissza megvetően, bár végül az utolsó pillanatban előkerültek a szükséges okmányok. Felkérték a delegációt, hogy jelenjen meg január 15-én a Legfelső Tanács előtt, hogy megkapja a feltételeket, amelyek mellett megkötésre kerül a béke. Apponyi ekkor megragadta az első alkalmat, amelyet Magyarország kapott, hogy a szövetségesek elé tárja a magyarok ügyét. Ezt egy sor, még Budapesten előkészített jegyzékkel tette meg, amelyek Magyarország történelmi érveit sorolták fel az ország felosztása ellen, és leírták Magyarország akkori veszedelmes állapotát. Az Erdéllyel foglalkozó jegyzéket Bethlen István állította össze. Abban népszavazást kért a régió jövőjének eldöntéséhez, és Erdély lehetséges felosztását félig autonóm etnikai kerületekre (magyar, szász, román), egy háromnyelvű közigazgatás alatt. Ugyanakkor a magyar elem gazdasági és kulturális fölényére való hivatkozás, bármennyire is igazolták azt a tények, taktikai tévedés volt. A jegyzékekhez csatolták, a számos statisztikai táblázat és térkép mellé, Tisza Istvánnak 1914 júliusában Ferenc Józsefhez intézett memoranduma másolatát, amelyben ellenezte a Szerbiának küldendő ultimátumot, azt, amely végül Európát háborúba sodorta. Január 15-én a küldöttség ezt az anyagot átadta a Legfelső Tanácsnak, és kérte a megfelelő meghallgatást, mielőtt meghozzák a végső döntést, amely a magyar állam elpusztítását jelenthetné. Ugyanazon a napon később, délután négykor a küldöttség a Quay d’Orsay Vörös Szalonjában gyülekezett, ahol Cle-

menceau, Lloyd George és az olasz küldöttek figyelő tekintete előtt egy tisztviselő átadta Apponyinak a békeszerződés tervezetét. Clemenceau azután bejelentette, hogy a Legfelső Tanács úgy döntött, meghallgatja Apponyit: a Tanács által megállapított időpontban kifejtheti majd a véleményét. Apponyi azzal válaszolt, hogy ő nem véleményt kíván nyilvánítani, hanem arra számított, hogy a kérdést megvitatják, és két nap haladékot kért, hogy tanulmányozhassa az átadott szerződés tartalmát. Clemenceau ezek után elrendelte, hogy Apponyi másnap, január 16-án mondja el a beszédét, és így csak kevesebb mint 24 órát engedélyezett a magyaroknak, hogy tanulmányozzák a szövetségesek békefeltételeit, és elkészítsék Apponyi válaszát. A szállóba visszatért magyar delegáció lázasan tanulmányozni kezdte a békeszerződés tervezetét, amely igazolta legijesztőbb félelmeiket. A megállapított határok pontosan azok voltak, amelyeket nyolc hónappal korábban, 1919. május 12-én a Négyek Tanácsa ülésén készült jegyzőkönyv „A melléklete” már tartalmazott. A szerződés tervezete ezenkívül megtiltotta Magyarország és Ausztria újraegyesítését; kérte a magyarországi kisebbségek jogainak a védelmét, beleértve az anyanyelvükön történő oktatást; Magyarország hadserege létszámát 35.000 főre korlátozta, és megtiltotta az általános hadkötelezettséget, a páncélozott járművek gyártását vagy beszerzését, köztük tankokét, vízi járművekét vagy katonai repülőgépekét; elkobozta a magyar dunai flottát; és jóvátételeket írt elő, amelyeknek a részleteit a Jóvátételi Bizottság fogja megállapítani, s amelyeket 1921-től kezdődően harminc éven át kell fizetni. Január 16-án délután 3 órakor Apponyi és küldöttségének vezető tagjai megjelentek Clemenceau, Lloyd George és az új olasz miniszterelnök, Francesco Saverio Nitti előtt a Quay d’Orsay-n. Az Egyesült Államokat Henry Wallace amerikai nagykö-

vet képviselte, és jelen volt a japán nagykövet is. Apponyi így emlékezett vissza: „…ezúttal olyan hallgatósághoz kellett szólnom, amelyben a rokonszenvező elemnek legkisebb töredéke sem volt felfedezhető, amely a szó technikai értelmében vett ellenségekből, nagyrészt ellenséges érzelmű egyénekből állott; talán hogy még egy kis adag közönyösség vegyült a barátságosnak éppen nem mondható érzelmekbe.”54 Clemenceau hellyel kínálta, de Apponyi úgy döntött, hogy állva marad. Folyékony franciasággal beszélt, jegyzeteit használva. Tíz perccel később Clemenceau félbeszakította azzal, hogy a beszédet angolra is le kell fordítani. Apponyi, hogy ne zökkenjen ki a lendületből, felajánlotta, hogy ő maga fordít, és meg is tette. Attól kezdve beszéde minden szakaszát előbb franciául, majd angolul mondta el, és a végén kitűnő olaszsággal összefoglalta az egészet, nyilvánvalóan Nitti iránti udvariasságból. Apponyi végig szemkapcsolatot tartott hallgatóságával; saját elbeszélése szerint Clemenceau kezdeti ellenségessége, szkeptikus, hideg arckifejezése fokozatosan megenyhült. Apponyi azzal kezdte, hogy világosan kijelentette, jelentős módosítások nélkül a javasolt feltételeket nem lehet elfogadni, mert az egyenértékű volna a nemzet öngyilkosságával. A Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával már aláírt békeszerződések ilyen mértékű területi változásokat nem tartalmaztak. Rámutatott, hogy a tervezet területi záradékai tökéletesen elhibázottak, és megsértik a nemzetiségi elvet, amelyet a konferencia nyomatékosan védeni hirdetett. Ha azonban a konferencia nem fogadja el a Magyarország területi integritása megőrzését célzó történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális érveket – ezeket a kérdéseket Apponyi hosszasan elmagyarázta –, akkor Magyarország beleegyezik népszavazások tartásába: „Annak a nagyszerű elvnek az alapján, amelyet olyan ékesszólóan hirdetett meg Wilson elnök, amely szerint sem embercsoport, sem valamely állam népességének egy része nem

kerülhet, mint a barmok, saját beleegyezése nélkül egy idegen állam joghatósága alá; annak a szellemnek az alapján, amely a józan ész és a közmorál sarokköve, népszavazásokat kérünk hazánk azon területein, amelyeket el akarnak tőlünk szakítani. Kijelentem, hogy elfogadjuk a népszavazások eredményét, bármilyenek is legyenek azok”.55 Apponyi azzal érvelt, hogy a szomszédok általi megszállás és a szövetségesek gazdasági blokádja tönkretett minden lehetőséget arra nézve, hogy Magyarország képes legyen teljesíteni a tervezetben foglalt pénzügyi és gazdasági záradékokat. Megismételte, hogy Magyarország területe kétharmadának a tervezett elvesztése és a magyar lakosság több mint egyharmadának idegen fennhatóság alá helyezése olyan büntetés, ami példátlan a történelemben. Amikor Apponyi befejezte a beszédét, Lloyd George, valószínűleg attól a szándéktól hajtva, hogy vitát kezdeményezzen egy olyan témában, ahol a legnagyobb valószínűséggel meg lehetett volna segíteni a magyar ügyet, további részleteket kért Apponyitól a Magyarországtól kívülre rekedt magyarok számáról és elhelyezkedéséről: elszórtan fognak-e élni az új határok mentén, vagy csoportokat alkotnak? Apponyi megragadta az alkalmat, és elővette Teleki Pál demográfiai térképét, amelyre aznap reggel sietve berajzolták az új határokat. Ezzel mutatta be, hogy a magyarok mind szórványban, mind csoportokban fognak élni a határokon túl. Amikor az asztalra terítette a térképet, a szövetséges vezetők odagyűltek, hogy megtekintsék; a légkör egyszeriben kevésbé formális lett, megenyhült. Apponyi azt írja az emlékirataiban, hogy Lloyd George gratulált neki az ékesszólásáért; Lloyd George azonban saját visszaemlékezéseiben bírálta Apponyit, mert túl széles körben támadta a szerződés tartalmát, sőt, megkérdőjelezte annak az alapjait is ahelyett,

hogy az új határokkal kapcsolatos részletekre összpontosított volna, ahol esetleg el lehetett volna érni némi engedményt. Clemenceau, az ülést lezárva, udvariasan beleegyezett Apponyi kérésébe, aki négy hét türelmi időt kért, hogy írásban elkészíthesse a tervezetre a magyar választ. Ez volt Clemenceau-nak francia miniszterelnökként az utolsó ténykedése: másnap, január 17-én Paul Deschanelt választották meg francia elnökké, aki Alexandre Millerand-t nevezte ki miniszterelnöknek. Millerand automatikusan a Legfelső Tanács elnöke lett. Január 18-án Apponyi és a magyar delegáció legtöbb tagja összecsomagolt, és vonaton elindult Budapestre. Bethlen István vezetése alatt egy kis hátvédet hagytak Párizsban, amely azt a feladatot kapta, hogy ragadjon meg minden alkalmat a maradék szövetséges képviselők, különösen a britek rokonszenvének elnyerésére. Bánffy Miklós grófot már elküldték Londonba, ahol számos befolyásos barátja volt, hogy hasonló munkát végezzen brit politikai körökben. Január 20-án futott be Apponyi vonata a Nyugati pályaudvarra, ahol hatalmas tömeg várakozott csendesen. Aznap reggel közölte a magyar sajtó a békefeltételeket. A vasútállomásra, a főváros fontosabb középületeire és az utcákra is fekete zászlókat függesztettek ki, gyászolták a feldarabolt országot. Apponyi ezt taktikai hibának tartotta, és így szólt az állomáson megjelent újságírókhoz: „…kötelességem felelősségem teljes tudatában megmondani, hogy gyászlobogóknak kitűzése, gyászfátyolnak a mi lobogónkra fűzése még idő előtti volt. Olyan békefeltételeket tűztek elénk, amelyekre – ismét felelősségem teljes tudatában – a szövetséges hatalmak főtanácsa előtt kijelentettem, hogy azok, ha lényeges módosításoknak nem vettetnek alá, Magyarországra nézve elfogadhatatlanok. De egyúttal felhívást kaptunk hogy ellenészrevételeinket megtegyük. És amikor a minket környező izoláltságon egyszer

sikerült keresztültörnünk és szóhoz jutottam, az ötös tanács elnöke biztosított engem, hogy amiket elmondottam, és amiket az eléjük terjesztendő okmányokban beigazolni fogunk, azokat a leggondosabb mérlegelés tárgyává fogják tenni.”56 A megbízott államfőként működő Horthy tengernagynak Apponyi formális jelentést adott át, majd Telekivel és szakértőikkel együtt hozzáfogtak a békeszerződés részletes bírálatához. Az eredmény különféle kérdésekkel foglalkozó tizennyolc jegyzék lett, mindegyikhez hosszú mellékleteket csatoltak. Mindezzel felfegyverezve február 9-én a küldöttség visszatért Párizsba, és átadta az anyagot a konferenciának. Lényegileg a jegyzékek Apponyinak a január 16-án elmondott beszéde tartalmát fejlesztették tovább: szerepelt benne Magyarország területi integritásának megerősítése, egyben a készség népszavazások tartására és azok eredményeinek az elfogadására. Ezt követte egy sereg különleges kérés a békefeltételek módosítására. A békekonferencia Legfelső Tanácsa utoljára január 21-én ülésezett, a versailles-i szerződés érvénybelépése után. A Tanács funkcióit két testület vette át, a Párizsban ülésező Nagykövetek és Külügyminiszterek Tanácsa, és a Delegációvezetők Tanácsa, amely Londonban ült össze. A magyar küldöttség, miközben jegyzékeire a választ várta a konferenciától, továbbra is gyakorlatilag internálva volt a Neuillyben levő szállásán. Elvetették Apponyi kérését, hogy még egy beszédet tarthasson. Február végén Apponyi és a delegáció legtöbb tagja ezek után hazatért Budapestre, csak Bethlen István és néhány társa tartotta a frontot. Bánffy Miklós közben Londonban tevékenykedett, jó eredménnyel. Mozgósította minden személyes ismerősét, és ösztönözte őket, hogy a parlament mindkét házában szellőztessék meg a magyar kérdést. Sir Donald Maclean február 12-én hozta szóba a témát az alsóházban, és úgy érvelt, hogy „az egész

ügyet [a magyar határok kérdését] szakértőkből álló pártatlan bizottságnak kell azonnal megvizsgálnia, és csak akkor szabad a szerződést véglegesíteni, ha megvizsgálták ennek a bizottságnak a jelentését.”57 A Lordok Házában Viscount Bryce és Lord Newton szólt Magyarországról, az utóbbi felpanaszolta, hogy „több szempontból Magyarország többet szenvedett minden más hadviselő országnál […] Magyarország sohasem kívánta a háborút.”58 „Az olyan elrendezés, amelyet az igazságosság elveivel ellentmondásban valósítanak meg, nem lesz tartós elrendezés”. (Viscount Bryce, a Lordok Házában, 1920. március 30-án)59 Lehetséges, hogy ezek a parlamenti felszólalások befolyásolták a brit miniszterek viselkedését februárban és márciusban, amikor a Delegációvezetők Tanácsa ülésezett. A február 25-i tanácsülésen Lord Curzon azzal érvelt, hogy a szerződés tervezetére megküldött magyar választ nem lehet figyelmen kívül hagyni: a magyar jegyzékekben említett területi és gazdasági kérdéseket a három szövetséges vezetőnek kellene megvitatni, és a részletekkel a párizsi Nagyköveti Tanácsnak kellene foglalkoznia. Lloyd George hasonló hangvétellel támogatta a magyar kérdésnek a legmagasabb szinten való alapos megvizsgálását: „A szövetségesek nem szeretnék, hogy a magyarok örökre ellenségesek maradjanak, de ez fog történni, ha a szövetségesek minden megfontolás nélkül elutasítják Magyarország kérelmét”.60 Lloyd George folytatta ezt a gondolatmenetet a március 3-i tanácsülésen is, rámutatva: az, hogy a békeszerződés a magyar népesség egyharmadát idegen uralom alá helyezné, olyan helyzet, amelyet nem lesz könnyű megvédeni: nem lesz béke Közép-Európában, „ha utólag jövünk rá, hogy a ma-

gyar követelések megalapozottak voltak, és hogy egész magyar közösségeket adtunk át mint a barmokat Csehszlovákiának s Erdélynek [sic! – Romániára gondolt], csak azért, mert a konferencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet.”61 Nitti olasz miniszterelnök – akire, amint emlékirataiban írja, Apponyi január 16-i beszéde mély benyomást gyakorolt – mindkét találkozón a brit álláspontot támogatta. A francia képviselők azonban mindkét találkozón sziklaszilárdan ellenezték, hogy megfontolás tárgyává tegyék a békeszerződés akár területi, akár pénzügyi rendelkezéseit. Március 3-án Millerand a magyarokat „rendkívül álnok népnek” nevezte, amelynek a „statisztikái közismerten megbízhatatlanok”; a békeszerződés felől már minden szinten megállapodás született, és azt semmilyen tekintetben nem lehet újratárgyalni. A brit és az olasz vezetők csak annyit értek el, hogy az egész kérdést a Nagykövetek és Külügyminiszterek Tanácsa elé vihették. Magyarország további balszerencséjére, ez a kisebb Tanács, amikor március 8-án újra összeült, megkapta a brit külügyminisztérium memorandumát, amelyet nem más dolgozott ki, mint Allen Leeper, az a magyargyűlölő tisztviselő, aki egy évvel korábban, a békekonferencia román-jugoszláv területi bizottságában Romániának Erdélyre irányuló kérését támogatta. Előre látható volt, hogy ez a memorandum erősen, sőt szenvedélyesen érvel az ellen, hogy bármilyen módon módosítsák a békeszerződés területi záradékait: „Ha Legfelső Tanács most újra foglalkozik azokkal a döntéseivel, amelyeket már közölt ezekkel a kormányokkal [Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia kormányaival], mindezekben az országokban bűnösnek fogják tartani komoly hitszegés miatt. Viszonzásul ezek a kormányok úgy fogják érezni, hogy nem köti többé őket a számos, kisebbségekkel és egyéb témákkal foglalkozó egyezmény, ame-

lyeket a békeszerződésben megadott határok alapján kötöttek meg.”62 Érdekes, hogy Lord Curzon saját londoni állásfoglalása, és annak ellenére, hogy ismerte Lloyd George véleményét is, nemcsak minden kommentár nélkül terjesztette elő Leeper memorandumát, hanem azt elfogadásra is javasolta a Tanácsnak. Kétségtelenül érzékelte, hogy a franciák megingathatatlanok. Mivel ő is azon volt – a magyarok kivételével –, hogy minél előbb zárják le a konferencia munkáját, Curzon a mellett a kevés mellett döntött, amit ő és az olaszok elérhettek, így azután a Tanács abban egyezett meg, hogy a Határkijelölő Bizottság – a testület, amelyet azért neveztek ki, hogy a helyszínen felügyelje a határmódosítások megvalósítását – „a helyszínen végzett megfelelő vizsgálatok után megállapíthatja, hogy egyes területeken igazságtalanság történt, és ezek módosításra szorulnak, és akkor ezeket bárki szabadon a Népszövetség elé tárhatja.” A franciák ezt is csak azzal a feltétellel fogadták el, hogy „a békeszerződés szerint megállapított határoknak a fő vonalakban […] meg kell maradni”, és így végzetesen meggyengítették ezt az egyezséget.63 Miután a szövetségesek ekkorra már eldöntötték, hogy nem veszik figyelembe a békeszerződés tervezetét kommentáló magyar jegyzékeket, úgy tűnt, nem volt értelme tovább halogatni a sürgető ügyet, és el kellett jutni a lezárásáig. Ekkor azonban a franciák – az összes fél közül éppen ők – húzni kezdték az időt. E mögött az állt, hogy Maurice Paléologue, a külügyminisztérium új állandó államtitkára és három, francia kapcsolatokkal rendelkező magyar üzletember megvizsgálta egy egyezség lehetőségét, amely a francia érdekeket előnyhöz juttatták volna a magyar gazdasági életben, ha cserébe a francia kormány támogatja a magyaroknak a békeszerződés területi intéz-

kedései revíziójára vonatkozó kéréseit. Paléologue-ot és néhány külügyes alárendeltjét vonzotta a lehetőség, hogy a Kelet-Közép-Európa országai közötti különbségekből előnyt kovácsoljanak, és a kialakuló kis államokból álló blokkban biztosítsák a francia befolyás elsőbbségét. A magyarok a maguk részéről hajlandónak mutatkoztak bérbe adni Franciaországnak az egész magyar vasúthálózatot, szerződtek volna egy budapesti kereskedelmi kikötő felépítésére, és abba is belementek volna, hogy a franciák ellenőrizzék a Magyar Hitelbankot, amelynek a kezében volt több vezető iparvállalat részvényeinek a többsége. Bethlen Istvánnak és kollégájának, Csáky Imre grófnak kormányuk felhatalmazása alapján azt a kulcskérdést kellett kifürkésznie, hogy az ilyenfajta gazdasági engedményekért cserébe a franciák hajlandóak-e rugalmasabban állni a békeszerződés területi záradékai néhány módosításához. A magyarok rendkívüli módon hajlanak arra, hogy elhiggyék azt, amire vágynak – ez talán annak köszönhető, hogy történelmük oly sok fordulópontján hihetetlennek tűnt, hogy a helyzet még rosszabbra is fordulhat így azután egy rövid ideig Budapesten igen nagy reményeket tápláltak mind a kormányon, mind az országgyűlésen belül, hogy a franciák lesznek a megszabadítok. Bethlen azonban akkor is két lábbal állt a földön, amikor átadta Paléologue-nak a magyar területi igények listáját, ezért azután számára nem volt meglepetés, amikor május elején Paléologue kijelentette, hogy nem lehet szó érdemi tárgyalásokról, amíg Magyarország alá nem írta a békeszerződést, úgy, ahogyan az elkészült. Csáky ezt jelentette Budapestre: „A francia kormány semmilyen módon sem igazolhatja a végső békecikkelyek további halogatását.”64 Paléologue egyszerűen megpróbált a magyarokkal elhitetni valamit, aminek csekély volt a valószínűsége, és így akart olcsó trükkel valamit megszerezni Franciaországnak. Semmilyen tárgyalásra nem került sor; elpárolgott az az utolsó halvány re-

mény is, hogy Magyarország enyhíteni tudja területe feldarabolását. Amint elcsitult ez az abszurd francia ügy, a konferencia Magyarországgal kapcsolatos eljárása gyorsan haladt az elkerülhetetlen végeredmény felé. Május 6-án Millerand, a szövetséges és társult hatalmak nevében levelet intézett a magyar delegáció vezetőjéhez, Apponyi Alberthez, amelynek a melléklete a végső választ tartalmazta a februárban átadott tizennyolc magyar jegyzékre. A levél hangja kemény volt, tartalma meg nem alkuvó. A szövetségesek nem feledhetik sem azt, hogy részben Magyarország is felelős volt a világháború kitöréséért, sem az Osztrák-Magyar Monarchia „imperialista politikáját”. Kellő meggondolás után a szövetségesek semmilyen módon sem módosíthatják a békeszerződés területi záradékait, és nem egyezhetnek bele a népszavazás útján történő esetleges módosításokba sem. Apponyi állítását, miszerint Magyarország területi egységét ezer esztendő történelme szentesíti, kurtán elintézte: „Egy helyzet, még ha ezer évig is tart, nem maradhat fenn, ha megállapították róla, hogy ellenkezik az igazsággal”.65 A népszavazások feleslegesek: „A népek akarata 1918 októberében és novemberében nyilvánult meg, mikor a kettős monarchia összeomlott, s mikor a hosszú ideig elnyomott népek olasz, román, jugoszláv vagy cseh-tót testvéreikkel egyesültek. Az azóta lefolyt események ugyanennyi újabb bizonyítékát nyújtják a még nemrégen Szent István koronája uralma alatt állott népek érzelmeinek. A magyar kormány elkésett rendelkezései, melyeknek az volt a célja, hogy a nemzetiségek autonómia iránt való szükségletének eleget tegyenek, nem tévesztettek meg senkit; nem változtatnak semmit a történeti igazság lényegén, azon, hogy hosszú éveken át a magyar politika minden fáradozása oda irányult, hogy a nemzetiségi kisebbségek hangját elnyomja.”66

A levél a továbbiakban megerősíti, hogy a Határellenőrzési Bizottságnak módjában áll a jogtalanságokról szóló beadványokat a Népszövetség elé tárni. Az idegen fennhatóság alá rendelt magyarok jogait teljes mértékben védelmezni fogják azok az egyezmények, amelyeket már alá is írtak Romániával, Jugoszláviával és Csehszlovákiával. Ha Magyarország híven teljesíti a békeszerződés által rárótt kötelezettségeket, akkor eljön majd az idő, amikor az országot befogadja a Népszövetség. A szövetségesek engedményei azonban be is fejeződtek azzal, hogy a Határellenőrzési Bizottság jelentheti a jogtalanságokat: ennél többről nem lehet szó. „A ma Önöknek átadott békefeltételek ezért tehát véglegesek”. A magyar küldöttség tíz napot kapott, hogy megerősítse: felhatalmazták a békeszerződés aláírására, abban a formában, amelyben azt megfogalmazták. A „Millerand-levél” közzététele a magyar sajtóban és az azt követő parlamenti vita a harag és a tiltakozás hullámait váltotta ki Magyarországon. Befolyásos hangok szólaltak meg a békeszerződés aláírása ellen. Az egyik vezető budapesti újság, a Pesti Hírlap kijelentette: „Sohasem írhatjuk alá ezt a szerződést […] mert nem mondhatunk le Magyarország területeiről. Nem, nem, soha!” Ezzel a három utolsó szóval a lap megteremtette a revizionizmus jelszavát: „Nem, nem, soha!” Apponyi azonban úgy érezte, hogy kötelessége kijózanítania a protestálókat, és ezt mondta május 26-án az országgyűlésben: „Az alá nem írás, amely tagadhatatlanul az igazság, az etika szempontjainak és a nemzeti közérzületnek – az én érzületemnek is – a legjobban megfelelt volna, ma ellentétbe hozott volna minket az egész világgal [….] Roppant kockázat, a nemzet legfőbb kincseivel, a nemzeti újjászületés reményeivel való va banque-játék lett volna az aláírás megtagadása.”67

Apponyi, akit a küldöttségből Bethlen, Teleki, Csáky és számos magas rangú tag is támogatott, azt tanácsolta a kormánynak, hogy írja alá a békeszerződést. A kormány elfogadta az ajánlást, és május 18-án Horthy tengernagy egy Millerandhoz intézett levélben megerősítette, hogy bár fenntart minden ellenvetést, amelyet a magyar delegáció Párizsban a békeszerződéssel kapcsolatban felvetett, a magyar kormánynak nincs más választása, mint az aláírás. Apponyi és küldöttsége ezután lemondott, elismerve, hogy nem sikerült enyhítenie a békefeltételeket. Két olyan emberre bízták az aláírás szomorú aktusát, akik – mivel nem élt bennük további politikai becsvágy — hajlandóak voltak vállalni az ezzel járó bélyeget: a népjóléti és munkaügyi miniszterre, Benárd Ágostonra, és egy hivatásos diplomatára, Drasche-Lázár Alfrédra. 1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor a magyar küldöttség megérkezett a versailles-i palota parkjában levő NagyTrianon pavilonba. Az aláírás helyszínét a francia miniszterelnök mint a Küldöttségvezetők Tanácsa elnöke választotta ki. Millerand és a szövetséges, valamint a társult hatalmak képviselői várták a magyar küldöttséget. Amikor a két magyar aláírta a békeszerződést, az öt nagyobb szövetséges és a konferencia többi résztvevőinek a képviselői követték őket. Ezután a magyar küldöttség visszavonult, hagyta, hogy a román, a csehszlovák és a jugoszláv küldöttek önmagukat ünnepeljék, örvendjenek annak, hogy egymást támogatva szétdarabolták Magyarországot. A ceremónia alig tartott tovább tizenöt percnél.

Károlyi Mihály gróf a száműzetésben, 1925.

III. Trianon öröksége

9. Bethlen – konszolidáció és helyreállítás 1920. június negyedike a nemzeti gyász napja volt Magyarországon. Budapest ismét fekete leplekbe öltözött. Az üzletek zöme, az iskolák és a hivatalok zárva voltak. Az újságok gyászkeretben jelentek meg. A zászlókat félárbocra eresztették, és a kormányzati épületeken így is maradtak egészen 1938-ig. Reggel tömegek gyűltek össze a Hősök terén, a nemzeti himnuszt énekelték, amelynek melankolikus ereszkedő kádenciái illettek az alkalomhoz, és felhangzott a Kossuth-nóta is, a nemzeti ellenállás dala. A tömeg lassan haladt végig az Andrássy úton, a fekete zászlókon ott volt az elveszített területek neve és a „Nem, nem, soha!” jelszó. Az emberek körülvették a nemzet nagy költője, Petőfi Sándor szobrát a pesti Duna-parton, majd a Szent István-bazilikába vonultak, ahol misét celebráltak. A fővárosban és mindenütt Magyarországon zúgtak a templomok harangjai, a buszok és a villamosok leálltak, a magyarok öt percig csendben álltak. Amikor véget értek a misék és a főbb protestáns templomokban hasonló céllal tartott istentiszteletek, az országgyűlés rövid ülést tartott. A házelnök az „elszakított” területek lakosságához szólva ezt mondta: „E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük.”68 A harag, a gyász és a megaláztatás együtt szabadjára engedte a nemzeti mítosz szenvedélyes segítségül hívását, amelyben az érzelem felülírta a történelmi valóságot. Az országgyű-

lésben június 5-én az ország legnagyobb társadalmi egyesületei nevében felszólalt Czettner Jenő is, és megadta az alaphangot: „Szent István ősi birodalma mindenkor a szabadság, a jog, a rend és a műveltség hazája volt, ahol minden népfaj szabadon fejlődhetett, és minden ember érdeme szerint boldogulhatott”. […] A magyar nép adta a kontinensnek az első szabad alkotmányt, ez a nép védte meg évszázadokon át Európát a keleti barbársággal szemben, ez ajándékozta meg az emberiséget nagy és szent életű uralkodók, dicső hadvezérek, önfeláldozó szabadsághősök, világhírű államférfiak, halhatatlan tudósok, költők és művészek hosszú sorozatával.”69 Ez a téma visszatért minden újságban, azok politikai beállítottságától függően. A szociáldemokrata Népszava a békeszerződést „a bosszú véres felhője” termékének nevezte. A Pesti Napló kijelentette, hogy „a béke, [amelyet az országra kényszerítenek] nem béke, számára az nem életet, hanem becstelen halált jelent”, de „Szent István koronájának köve újra ragyogni fog”… A Nemzeti Újság felpanaszolta, hogy „Meggyalázott minket Európa, melyet egy évezreden át védelmeztünk a barbár Kelet meggyalázó ostromai ellentámadásai ellen.” Az ezt követő hetekben, hónapokban a politikusok és publicisták megragadtak minden szalmaszálat, amelyet bizonyítékként lehetett volna felhasználni a békeszerződés lehetséges gyors felülvizsgálatához. „A magyarok országában húsz millió ember örök testvérisége tiltakozik az ellen, ami ma a Nagy Trianonban történt a béke nevének örve alatt. A magyar fájdalom hangja végigsikolt az érzéketlen világon, s a jövendő felfigyel a meg nem hallgatott igazság közeledő diadalának szavára.” (Nemzeti Újság, 1920. június 4.)70

A Magyarországon tapasztalható, haraggal és kihívással terhes közhangulat volt az egyik ösztönzője annak, hogy augusztus 14-én Csehszlovákia és Jugoszlávia kölcsönös segély nyújtási szövetséget kötött arra az esetre, ha Magyarország valamelyiküket megtámadná. A következő évben hasonló egyezmények születtek Románia és Csehszlovákia, és Románia és Jugoszlávia között is, és így kialakult a kisantant néven ismert szövetségi rendszer, amelynek részese volt Magyarország öszszes szomszédja, az egyetlen Ausztria kivételével. Ugyanakkor az első ilyen szövetség segített abban, hogy a magyarok rádöbbenjenek hazájuk állapotának valóságára: Magyarország egész egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy kihívja maga ellen a trianoni szerződés többi aláíróját, akik egyre türelmetlenebbül várták a békeszerződés magyar ratifikációját. Erre végül november 15-én került sor, heves országgyűlési vita után, amelyben végül győzött Teleki Pál miniszterelnök érvelése az elkerülhetetlen elfogadása mellett. Az eljárást Horthy Miklós kormányzó aláírása tette teljessé. Horthyt 1920. március elsején választották meg kormányzóvá. A főbb politikai pártok megegyeztek ugyanis abban, hogy az alkotmányos folytonosság megőrzése érdekében Magyarországnak királyságnak kell maradnia, de, legalábbis egyelőre, uralkodó nélkül. Az a kompromisszum, amely a IV. Károlyhoz hű legitimisták és a „szabad királyválasztás” hívei között – akik a Habsburgokkal való szakítás mellett voltak, és azt szerették volna, ha az országgyűlés szabadon választja meg az uralkodót – megszületett, részben a párizsi békekonferencia idején a szövetséges hatalmak által végrehajtott megelőző lépésnek is volt köszönhető. Beneš ösztönzésére, aki ugyanis legendásan gyűlölte a Habsburgokat és minden művüket, a szövetségesek tudatták a konferencián részt vevő magyar küldöttséggel, hogy

„egy olyan dinasztia visszaállítása, amely az alattvalók szemében más fajok elnyomását és az azok feletti uralmat képviselte, és Németország szövetségese volt, összeférhetetlen lenne mindazokkal az elvekkel, amelyekért harcoltak, mindazokkal az eredményekkel, amelyeket a háború teremtett meg, amikor felszabadultak az addig rabságban tartott népek [….] egy ilyen restaurációt […] a szövetségesek nem ismernének el és nem tűrnének el”.71 Az alkotmányos dilemma megoldásául a kormányzóság kínálkozott, ezzel szemben a szövetségeseknek nem lehettek kifogásaik. Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg parancsnoka – aki már addig is de facto az állam feje volt – lehetett a nyilvánvaló jelölt egy olyan hivatalra, amelynek a magyar történelemben tiszteletre méltó előzményei voltak. Az 1920-ban 52 éves Horthy mögött kiemelkedő tengerészeti pályafutás állt, amelynek során öt éven át Ferenc József szárnysegédje is volt, és amely a Monarchia flottája főparancsnokává történt kinevezésével érte el a tetőpontot. A jó megjelenésű, figyelemre méltó fizikumú és rendkívül kedves modorú Horthy nem volt túl okos, de jelentős nyelvtehetséggel rendelkezett. Személyes tulajdonságai, a becsületesség, az egyenesség, a családszeretet és a szerény életvitel jól illettek egy államfőhöz. Az erényeken túl természetesen voltak hibái is. Még magyar mértékkel mérve is szenvedélyes és szemellenzős nacionalizmusa elvakította, és nem látta meg a magyarok viselkedésének múltbeli és jelenbeli hiányosságait. Osztályhűsége alapján – Horthy családja a középnemességhez tartozott – megbocsátotta a fehérterror tiszti különítményei által elkövetett döbbenetes bűnöket, és a politikai baloldal iránt érzett keserű gyűlölete oda vitte, hogy alig két héttel kormányzóvá választása előtt kivonta az igazságszolgáltatás hatásköre alól azt a tisztet, aki megölte a szociáldemokrata

újság, a Népszava szerkesztőjét és a lap egyik újságíróját. Amint az Horthy számos kortársára jellemző volt, antibolsevizmusával együtt járt az antiszemitizmus is, de ez nála nem jelentkezett hangsúlyosan. Élvezte a gazdag, asszimilálódott zsidók társaságát, akikre úgy tekintett, mint tiszteletbeli magyar dzsentrikre. Horthy Miklós általában rendes volt, néha ostoba, csak ritkán rosszindulatú; őszintén konzervatív beállítottságával elhatározta, hogy helyreállítja a háború előtti status quót, és megakadályozza a további változásokat. A magyar békedelegációból Apponyi mindkét helyettese, Teleki Pál gróf és Bethlen István gróf miniszterelnök lett, nem sokkal a békeszerződés aláírása után. Teleki csak rövid ideig maradt hivatalban. Nem kezelte megfelelően IV. Károly két 1921-es sikertelen próbálkozásából az elsőt, amikor a király megkísérelte visszaszerezni a magyar koronát.72 Teleki hagyta, hogy hajdani uralkodója meggyőzze: visszavonulásáért cserébe Teleki hozzon a nyilvánosság tudomására egy királyi kiáltványt. Ez Telekinek a miniszterelnöki székébe került; Horthy Bethlen Istvánt nevezte ki a helyére. Bethlenre hárult októberben így a feladat, hogy meghiúsítsa Károly második és határozottabb visszatérési kísérletét, majd később ő rendezte el végleg a kérdést azzal, hogy keresztülvitt az. országgyűlésen egy törvényt, amely megfosztotta a tróntól a Habsburg-dinasztiát. A magyar trón üres maradt, a kormányzóságot elfogadták, mint tartós intézményt. IV. KÁROLY BALUL SIKERÜLT KÍSÉRLETEI A MAGYAR TRÓN VISSZASZERZÉSÉRE

1920 júniusában IV. Károly két levelet küldött Svájcból Horthy tengernagynak, amelyekben bejelentette szándékát, hogy visszatér Magyarországra, és visszaköveteli a trónját. Horthy nem vett tudomást a leve-

lekről. Károly ennek ellenére 1921 áprilisában megérkezett Nyugat-Magyarországra, magyar legitimisták (a Habsburg-dinasztia támogatói) kíséretében Budapestre utazott, és találkozott Horthyval. Horthy tisztában volt azzal, hogy az egész nemzet Habsburg-ellenes érzelmeket táplált, ezért nem hatották meg sem a beígért magas tisztségek, sem a felségárulással való fenyegetőzés. Azt tanácsolta az uralkodónak, hogy késedelem nélkül térjen vissza Svájcba. Károly végül így is tett, de hátrahagyott egy kiáltványt, amelyet Teleki Pál miniszterelnök eléggé ostoba módon átadott a sajtónak. Hat hónappal később a volt uralkodó másodszor is megpróbálkozott, még komolyabb formában. Zita királyné kíséretében érkezett Nyugat-Magyarországra, ahol legitimista támogatóiból kisebb sereget szervezett, és elindult Budapestre. Október 23-án érte el a külvárosokat. Bethlen István, az új miniszterelnök, rábeszélte Károly kis seregének parancsnokát, hogy álljon át. Volt egy kétes kimenetelű kis összecsapás is, majd fegyverszünet született. Károly és Zita egyheti házi őrizet után Bajánál felszállt a Glowworm brit folyami hadihajóra, és elhajózott a Dunán a száműzetésbe. Egy héttel később a magyar parlament formálisan is kimondta a Habsburgok trónfosztását. Károly 1922-ben, 34 éves korában meghalt Madeira szigetén. Zita, aki nem ment többé férjhez, 67 évvel élte túl Károlyt, 1989-ben halt meg Svájcban, 96 éves korában. Bethlennek egyidejűleg egy másik válsággal is foglalkoznia kellett, amely abból fakadt, hogy a trianoni békeszerződés

Ausztriának juttatta Magyarország egy nyugati szeletét, Burgenlandot. Ez igen kényes politikai kérdés volt, amellyel kapcsolatban a magyar kormánytól azt várta el a magyar nép, hogy ne legyen engedékeny, hanem szegüljön ellene az átadásnak. Ahogyan később Bánffy Miklós gróf, Bethlen külügyminisztere visszaemlékezett: „Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem valamelyik győző országnak kellett átadnunk Sopront és vidékét, hanem Ausztriának. Volt ebben valami szörnyen lealázó és valami pokoli gúny. Századokon át küzdött a magyarság, hogy hazáját megvédje Ausztria ellen. És most, mikor az antant széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, ami mindig a miénk volt.”73 A szövetségesek azt kérték Magyarországtól, hogy 1921 augusztus végére vonják ki a magyar csapatokat Burgenlandból. A kivonulás megkezdődött, de Bethlen nem volt hajlandó befejezni, amíg Ausztria nem szavatolja az érintett magyar földbirtokosok és gyárosok kártalanítását a kivonulás után. Azokat a területeket pedig, amelyeket elhagyott a reguláris magyar katonaság, azonnal elfoglalta egy jobboldali tisztek irányította önkéntes milícia, amely Bethlen hallgatólagos beleegyezésével működött. A magyar milicisták és az osztrák rendőrség között fegyveres összecsapásokra is sor került. Bethlen a szövetségesek értésére adta, hogy bár mindent megtesz a nem hivatalos milícia tevékenységének megfékezésére, nem lesz képes ellenőrizni azt, ha legalább 20%-kal nem csökkentik az Ausztriának átadandó területet. Bár Ausztria elutasított bármilyen mértékű csökkentést, a szövetségesek, amelyek némi késéssel, de ráébredtek Trianon, és különösen ennek a rendelkezésnek az igazságtalanságára, nyomást gyakoroltak Bécsre, hogy egyezzen bele egy népszavazásba, amely Sopronra és közvetlen vidékére

vonatkozott. Horthy parancsára a milicisták vonakodva bár, de visszavonultak, és 1921. december 14-én népszavazásra került sor. Magas részvételi arány mellett a terület lakosságának 65 százaléka arra szavazott, hogy Magyarországon marad. Sopronban az arány csaknem 73 százalékos volt. Az osztrákok tiltakozása ellenére a szövetséges hatóságok elfogadták az eredményt, és az Ausztriának átadandó népesség 55.000 fővel csökkent, a legtöbbjük soproni polgár volt. A magyar országgyűlés ezután Sopronnak adományozta a „Leghűségesebb Város” címet. Bethlen hitelét jelentősen növelte ez az első nemzetközi megmérettetés. Nehezen lehetett volna nagyobb ellentétet elképzelni Bethlen István emelkedő szerencsecsillaga és Károlyi Mihály sorsa között, akivel elbeszélésünkben akkor találkoztunk utoljára, amikor 1919 júliusában elutazott Magyarországról. Károlyi és családja csekély anyagiakkal hagyta el Magyarországot, nagyon szerény körülmények között élt először Prágában, majd Morvaországban: ott bizonyára olvastak a párizsi tárgyalásokról és a végeredményről. Nincs feljegyzés arról, hogyan reagált Károlyi a trianoni szerződés által előírt feltételekre. Későbbi pályafutása arra utal, hogy talán nem osztozott legtöbb honfitársa keserű haragjában. Valószínűnek tűnik, hogy a „Millerand-levél” tartalmával értett inkább egyet, azaz úgy vélte, hogy Magyarországot joggal büntették meg múltbeli hibáiért, és most hozzá kell látnia, hogy a legtöbbet hozza ki az új helyzetből. Ebben, mint gyakorlatilag minden más kérdésben, Bethlen álláspontja tökéletes ellentéte volt Károlyiénak: Bethlen elszánta magát, hogy Trianon revíziójáért fog küzdeni, azért, hogy elhárítsa a Magyarországot sújtó igazságtalanságot. Ugyanakkor pragmatikus volt: a párizsi tárgyalásokon szerzett tapasztalatai

olyan józan realizmust csepegtettek belé, amelynek hazája a következő tíz évben nagy hasznát látta. Bethlen megértette, hogyha Magyarország táplálni akar még valami reményt az elveszített területek visszaszerzésére, először politikai stabilitást kell felmutatnia, és ezzel elnyerni a nemzetközi közösség bizalmát. Utána kezdődhet meg a gazdasági kilábalás hosszú és fájdalmas szakasza, annak a sok hátránynak ellenére, amelyet Trianon kényszerített az országra. A forradalom és a kommunizmus kísértetének kiűzésében Bethlen nem alkalmazott szép módszereket, de azok igencsak hatékonynak bizonyultak. Azzal kezdte, hogy a két létező konzervatív politikai csoportosulásból, a kisgazdákból és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából létrehozta az új Egységes Pártot, amelyet – Tisza Kálmánnak és Tisza Istvánnak a háború előtt alkalmazott módszerei mintájára – állandó parlamenti gépezetté alakított, megtöltötte köztisztviselőkkel, és a párt tagjait a megyei közigazgatás kulcspozícióiba helyezte. Miután Bethlen egy sor gátlástalan politikai manőverrel biztosította az Egységes Párt hegemóniáját, az 1920as választójogi törvény helyére visszaállította a régi, sokkal megszorítóbb 1913-as törvényt. Míg a Károlyi-féle törvény a magyar lakosság 58,4%-ának adta meg a szavazati jogot, a régi törvény csak a 28,4%-ának. Ugyanazzal a rendelettel eltörölték a magyar választókerületek kétharmadában a titkos szavazást. Ez rendkívüli visszalépés volt, amelynek alapján a választópolgárok többsége, különösen vidéken, ki volt téve a nyílt szavazással elkerülhetetlenül együtt járó kényszernek és korrupciónak. Bethlen lélegzetelállító cinizmussal kijelentette, hogy a titkos szavazás „nem fér össze a magyar nép nyílt jellemével”. „A valódi demokrácia vezető szerepet biztosít a tanult, kulturált elemeknek. Minden politikai rendszer, amely megpróbálja tagadni ezt az elvet, nem

érdemli meg a demokratikus címkét, mert akkor pusztán a demagógiát szítja, és a csőcselék uralmát[…] A demokrácia csakis a gazdag, jól felépített és magas kultúrájú országokhoz illő politikai forma […] Azokban az országokban, ahol ezek a feltételek hiányoznak […] a demokrácia durva politikai konfliktussá degenerálódik, mert a teljes szólásszabadság és gyülekezési szabadság nagyhatalmú eszközök, amelyekkel félre lehet vezetni a tömegeket.” (Bethlen István, 1922)74 Az 1926-os választáson az Egységes Párt az országgyűlésben a 245 helyből 177-et szerzett meg, és ez megmutatta, hogy Bethlen kezében van a politikai hatalom. Ezt csak tovább erősítette, amikor újra életre hívta a parlament felsőházát, amelynek tagjait nem választották: ez a konzervativizmus és a reakció természetes bástyája lett. Időközben Bethlen azon is dolgozott, hogy Magyarország politikai stabilitása együtt járjon a gazdaság helyreállításával. A háború, a két forradalomból származó káosz és nem utolsósorban Trianon gazdasági következményei romba döntötték a magyar gazdaságot, és az állam a csőd szélére jutott. Bethlen először visszajuttatta az országot a nemzetközi közösségbe, amikor elérte, hogy 1922-ben bekerüljön a Népszövetségbe, majd Londonban, Párizsban és Rómában kifejtette, hogy ha a kormánya nem lesz képes ellenőrzése alatt tartani külföldi kölcsönök segítségével az inflációt, Magyarország nem tudja teljesíteni a Trianon által reá rótt jóvátételeket. A Népszövetség támogatása segítségével sikerült 250 millió aranykoronás kölcsönre szert tennie, amellyel el tudta törölni az 1924-es év költségvetési hiányát. Ez azután megnyitotta az utat a külföldi kölcsönök és beruházások tömeges beáramlása előtt, ami meg-

teremtette a teljes gazdasági talpra állás alapjait. Bár a mezőgazdaság továbbra is gyengén teljesített, mert hiányoztak az exportpiacok, és ott volt a versenyben az olcsó amerikai gabona, az ipar feléledt, hála annak a védővámfalnak, amelyet Bethlen emelt 1924-ben. 1929-re az ipari termelés már 12%-kal meghaladta az 1913-ast, a mezőgazdasági termelés pedig 2%-kal. 1925től kezdődően Bethlen kormánya évente költségvetési többletet ért el, és így jelentősen növelni tudta az oktatásra, a közegészségre és a kommunikációra szánt összegeket. Magas ára volt azonban ennek a jelentős fellendülésnek: 1931-re Magyarország Európa legeladósodottabb nemzete lett. Furcsa módon folytatódott a politikai antagonizmus Károlyi Mihály és Bethlen között. Az előbbi, aki akkor már Londonban élt, és népszerű volt baloldali és liberális körökben, tevékeny kampányt folytatott, hogy meghiúsítsa Bethlennek a kölcsönök megszerzésére irányuló erőfeszítéseit, ha a kölcsönökhöz nem támasztanak politikai feltételeket. Károlyi azzal érvelt, hogy Magyarország nem kaphat addig pénzt, amíg nem teljesíti teljes mértékben a trianoni békeszerződés minden előírását. Nem sok sikert ért el: „megpróbáltam megértetni vele [Ramsay MacDonalddal] a feltétel nélküli kölcsönnel járó veszélyeket. De hiába beszéltem, a Munkáspárt ekkori politikája arra irányult, hogy segítse a háborúban alulmaradt volt központi hatalmakat, Versailles, Trianon és az imperialisták áldozatait. Később keservesen megbánták ezt a támogatást.”75 Még a brit politika balszárnyához tartozó vezetőkben is, mint Ramsay MacDonald, bűntudat élt amiatt, ahogyan a párizsi békekonferencia elbánt Magyarországgal, és általánosságban hajlandóak voltak támogatni a helyreállítást. Az a tény, hogy Károlyi hazája kormánya ellen lobbizott, bizonyára befolyást gyakorolt arra, hogy a magyar kormány 1923-ban in absen-

tia (távollétében) perbe fogta őt és az 1918-as és 1919-es forradalmak más vezető alakjait hazaárulás miatt. Bűnösnek találták, és 1925-ben annak rendje és módja szerint minden birtoka elkobzására és örökös száműzetésre ítélték. Bethlen türelmes és sikeres munkája Magyarország politikai és gazdasági stabilitásának a megteremtésére irányult. így igyekezett megteremteni annak az előfeltételeit, ami mindig is a fő célja volt: Trianon revízióját és az elszakított országrészek visszaszerzését. Ez nem egyszerűen egy olyan államférfi személyes törekvése volt, aki magán viselte azokat a sebeket, amelyeket Párizsban a megalázott magyar békeküldöttség kapott. Törekvéseiben osztozott a magyar nép túlnyomó többsége és minden magyar politikus is, tekintet nélkül politikai állásfoglalásukra, az egyetlen, törvényen kívül álló kommunista párt kivételével. E cél elérése érdekében Magyarországnak szüksége volt egy európai szövetségesre és némi katonai megerősödésre. Nem lehetett arra számítani, hogy Nagy-Britannia vagy Franciaország segítséget nyújt, vagy támogatja annak a szerződésnek a revízióját, melynek fő létrehozója volt. Németország az 1920-as években pedig a hajdani ellenségeivel fenntartott kapcsolatok újjáépítését részesítette előnyben. Mussolini Olaszországa ugyanakkor reményteljesebb perspektívát kínált. A Duce, aki szerette volna kiterjeszteni a Balkánra az olasz befolyást, osztozott Magyarországgal abban, hogy gyengíteni kell a kisantantot. Bethlen 1927-ben kétszer találkozott Mussolinival, és ennek eredménye lett az a barátsági és együttműködési egyezmény, amely véget vetett Magyarország diplomáciai elszigeteltségének. Ez a figyelemre méltó eredmény nagyrészt Bethlennek volt köszönhető. Bár mindkét fél részéről hiányzott az anyagi tartalom azonkívül, hogy kötelezték magukat: békés megoldás-

ra törekednek minden vitás kérdésben, és rendszeres tanácskozásokat tartanak, az egyezmény nagyjelentőségű volt Magyarország számára, mert megmutatta Európának, hogy többé nem állt barátok nélkül. 1930-ban ezt az egyezményt egy hasonló egészítette ki Ausztria és Olaszország között; a két egyezmény keretet biztosított egy háromoldalú együttműködéshez, amelyet az 1934-es római jegyzőkönyv öntött formába, vámuniót teremtve Magyarország, Olaszország és Ausztria között, és ez bizonyos mértékű gazdasági és politikai biztonságot nyújtott Magyarországnak. Mussolini titokban abba is beleegyezett, hogy eljuttat Magyarországra nagyobb mennyiségű osztrák-magyar fegyverzetet, amely a világháború végén Olaszországban maradt. Ezt a törvénytelen műveletet leleplezték, Bethlennek azonban viszonylag könnyen sikerült lecsendesítenie az eset nyomán támadt vihart. Utána újult erővel folytatta Magyarország felfegyverzésére irányuló erőfeszítéseit, és ebből a célból a szélsőjobboldali Gömbös Gyulát nevezte ki hadügyminiszternek. Gömbös, bár politikája visszatetsző volt, hatékony miniszternek bizonyult: 1932-re Magyarországnak 80 ezer fős hadserege lett, ez a szám 50.000-rel volt több a Trianonban engedélyezettnél. A hadseregnek volt két, olasz tankokkal felfegyverzett százada, és egy kezdetleges légiereje. Ettől kezdve Magyarország reménykedhetett abban, hogy komolyabban veszik a szomszédjai. 1927-ben a revizionizmus ügye váratlan helyről kapott támogatást. A brit sajtómágnás, Lord Rothermere, akit elbűvölt Stefánia Hohenlohe osztrák hercegnő bája, és meghatottak a szétdarabolt Magyarországról szóló panaszai, a Daily Mail oldalain kampányt indított Trianon revíziójáért, és azért, hogy a zömmel magyarok lakta régiók visszatérhessenek az anyaországhoz. Lord Rothermere kampánya Trianon revíziójáért

„Magyarország helye a nap alatt Biztonságot Közép-Európának” Budapest, június 11. „A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, amit Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is meglevő szövevényét, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének a szükségességét. Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek, és nem veszik figyelembe a gazdasági szempontokat. De van egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére nézve.” (Részlet Lord Rothermere vezércikkéből, a Daily Mail 1927. június 21-i számából)76 Rothermere megalapította és pénzelte is a „Magyar Revizionista Ligá”-t, és ezzel kivívta a magyar közönség és a sajtó hisztérikus háláját és csodálatát, egy szerkesztőségi cikk egyenesen azt követelte, hogy kínálják fel Rothermere-nek a Szent Koronát. Bethlen szempontjából nem volt teljes mértékben üdvözlendő Rothermere kampánya. Az nemcsak éberebbé tette a kisantantot, éppen akkor egyesítve tagjait, amikor ezt a szövetségi rendszert már kezdték gyengíteni a tagországok eltérő prioritásai, de olyasmit kért, ami Bethlen szerint a helytelen revízió lett volna. 1929 májusában Bethlen kormánya tagjai között köröztetett egy memorandumot, amelyben leszögezte, hogy kormánya külpolitikájának elsődleges célja Magyarország területi

egységének a helyreállítása: azok, akik a revizionista mozgalmat az etnikai határokra szűkítik, „megfeledkeznek arról, hogy ez az elképzelés eleve kizár minden komoly revíziós tervet, ha arra alkalom nyílik, egy előre nem látható politikai konstellációnál”.77 Ez volt Bethlen jellegzetesen homályos stílusa, amivel csak azt akarta mondani, hogy a kezünkben tartott veréb nem biztos, hogy felér a holnapi túzokkal. Ő nem érte be félmegoldással. 1929-ben nem tűnt lehetetlen álomnak egy olyan revíziós kampány, amelyet Olaszország, majd idővel talán Németország is támogat, és amely mögött valódi katonai fenyegetés áll. Az 1929-es év azonban a Wall Street pénzügyi összeomlásának az éve volt. A válság hullámai 1930-ban és 1931-ben elérték Európát is, és egyetlen országot sem sújtottak olyan keményen, mint Magyarországot. A mezőgazdasági árak hirtelen összeomlása és mindenekelőtt a nagyra duzzadt rövid lejáratú kölcsönök hirtelen lehívása olyan súlyos gazdasági válságba sodorta az országot, amely azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi a Bethlen által oly türelmesen kimunkált helyreállítást. Azok a deflációs lépések, amelyeket a kormány bevezetni kényszerült, széles körben nyugtalanságot keltettek, és sztrájkhullám söpört végig az országon. Ez 1930. szeptember elsején Budapesten egy tömegmegmozdulásban érte el a csúcspontját, amikor több száz tüntető és rendőr is megsérült. Gömbös Gyula, akinek hadügyminiszterként elért sikerei feltüzelték becsvágyát, és a miniszterelnöki székre vágyott, megragadta az alkalmat, hogy befeketítse Bethlent. Horthy jelenlétében azzal vádolta, hogy túlságosan elnéző a zsidó közösséggel szemben, amelynek a magyar gazdaságra gyakorolt jelentős befolyása a felelős az ország jelen gondjaiért – állította. Bethlen valóban csendesen azon dolgozott, hogy enyhítse az 1920-as numerus clausus törvény hatását, amely korlátozta a zsidók bejutását a felsőoktatási intézmé-

nyekbe. Mivel Bethlen tudatában volt a zsidók erejének és pénzügyi tapasztalatainak, amelyek kulcsfontosságú tényezői voltak Magyarország gazdasági fellendülésének, 1927-ben átvitt a parlamenten egy olyan törvényt, amely jelentősen felhígította az antiszemita törvény hatását. Horthy Bethlenbe vetett bizalma ekkorra már megingott, és még tovább csökkent, amikor a szigorú erkölcsű kormányzó tudomást szerzett Bethlen és Széchenyi „Minci” grófnő zavaros viszonyáról. Ez a viszony valójában már jó ideje közismert volt. Bethlen és felesége, Margit évek óta külön élt. A kékharisnya Margit, aki később romantikus regények szerzője is lett, nem titkolta viszonyát Görgey Józseffel, egy hajdani huszártiszttel, akinek az oldalán gyakran megjelent a nyilvánosság előtt is. Bethlen a maga részéről őszintén szerelmes volt Széchenyi Mincibe, gyakran autóztak együtt Bethlen nyitott vörös Lancia sportkocsijában. Minci férje, Széchenyi Andor gróf tudott a kapcsolatról, és láthatóan közömbösen fogadta. Horthy kormányzó számára, aki addig sem helyeselte Bethlen viselkedését, az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor megtudta, hogy 1931 júliusában, a pénzügyi válság mélypontján, miniszterelnöke a grófnéval a velencei Lídón nyaralt. Bethlen lelkesedése hivatali munkája iránt a gazdasági válság mélyülésével párhuzamosan gyengült, így hát nem várta meg, amíg felszólítják rá, hanem július 19-én a maga és a kormánya nevében benyújtotta lemondását, amit Horthy elfogadott. Bethlen, bár továbbra is jelentős, és egészében mérséklő hatást gyakorolt a magyar politikai életre, többé nem töltött be hivatalt. Politikai meggyőződésének minden idejétmúlt, konzervatív vonása ellenére miniszterelnökként tíz éven át jól szolgálta Magyarországot. Türelmes pragmatizmusa visszakormányozta az országot pária-státusából oda, hogy a nemzetközi kö-

zösség teljes jogú, elismert tagja legyen. A politika terén, ahol a háború utáni időszakban feltűnően hiányoztak a tehetségek, Bethlen István volt az egyetlen megfelelő képességű férfi, aki hatékonyan tudta képviselni Magyarországot az európai politika színpadán. A párizsi békekonferencián, amikor ott inaskodott a nemzetközi politika közelében, jól megtanulta a leckét, és a tanultakat hatékonyan alkalmazni is tudta.

10. Károlyi és Bethlen: a végjáték A miniszterelnöki feladatoktól megszabadult Bethlen minden erejét a revízió ügye előmozdításának szentelhette. 1932ben elfogadta a Revizionista Liga elnöki tisztét. 1939-ig a parlament tagja maradt, és a konzervatív tagok népes csoportját továbbra is ellenőrzése alatt tartotta. Ezek között számos miniszter is volt, akik osztották külpolitikai nézeteit és a földreformmal szembeni ellenállását. Könnyedén beilleszkedett a szürke eminenciás és az idős államférfi szerepkörébe, élvezte, hogy befolyást gyakorolhat anélkül, hogy hivatali felelősség terhelné. Ahogyan teltek az évek, és gyűltek a viharfelhők Magyarország felett, Horthy egyre inkább Bethlen informális tanácsaira támaszkodott. Bethlen 1933-ban kiadta beszédeinek és írásainak a gyűjteményét, és az előszóban azzal érvelt, hogy lehetetlenség elképzelni a magyar állam független létét vagy fennmaradását a Trianonban lefektetett határokon belül. Ha Magyarország nem lesz képes megragadni azokat a lehetőségeket, amelyeket a valószínűleg csak rövid konfliktusmentes időszak kínál, „akkor északon és délen a szlávok és a románok tengerének hullámai öszszecsapnak a fejünk felett. A nemzet […] előbb vagy utóbb el fog tűnni a föld felszínéről”.78 Itt és annyi más beszédében és cikkében Bethlen azt a mélyen gyökerező félelmét fogalmazta meg, hogy kihal a nemzet, és beolvad a szlávságba. Ez a téma évszázadokon keresztül vissza-visszatért a magyar történelem során. Ugyanabban az évben Bethlen az Egyesült Királyságba

látogatott, ahol Trianon következményeiről előadásokat tartott Cambridge-ben és Londonban. Londonba érkezése napján a parlament 160 tagja parlamenti bizottságot állított fel a trianoni béke módosítására, és három előadása iránt is nagy volt az érdeklődés. Bethlen a londoni hallgatóságnak ezt mondta: „[…] a megmaradt kis Magyarország területéről e földön élő magyarok egyharmad része ez úton kinnrekedt, és cseh, román és szerb uralomnak van kiszolgáltatva, ennek [Trianonnak] köszönhető […] Nekünk magyaroknak nemzeti gyászunk és fájdalmunk emiatt mérhetetlen, és hogy a magyar nemzet elsősorban emiatt, de sok más okból is, sohasem nyugodhatik bele a trianoni szerződésbe.”79 Az a tény azonban, hogy Bethlen maximalista módon közelítette meg a revízió kérdését, nem nyerte el a brit miniszterek, parlamenti tagok, külügyi tisztviselők tetszését, akikkel kinti tartózkodása alatt találkozott. Arra voltak felkészülve, hogy esetleg támogassák a Népszövetségen keresztül Trianon egyes részleteinek a javítgatását, az esetleges nyilvánvaló hibák kiigazítását, de nem támogathatták a gondolatot, hogy Magyarország visszakapja minden elveszített területét, a „történelmi Magyarország” újrateremtését, amit Bethlen kért. Bethlen gondolkodásmódjára jelentős hatást gyakorolt londoni látogatása, és a tény, hogy még ebben a viszonylag rokonszenvező fővárosban sem talált támogatókra kampányához. Amikor azután a következő lobbizása a franciákkal – a budapesti francia követségen keresztül – még határozottabb elutasításban részesült, előtérbe lépett az őt alapvetően jellemző pragmatizmus, és 1934-től kezdődően jelentősen változtatott állásfoglalásán. Bethlen ekkor már úgy beszélt a revízióról, mint hosszú távú célról, amit nem lehet elérni egy nagyobb európai szövetséges segítsége nélkül. Addig is Magyarország elsődleges

feladata az utódállamokban élő magyar kisebbségek helyzetének ellenőrzése, és a harc jogaik védelméért. Bethlen a liberális napilap, a Pesti Napló hasábjain rendszeresen megjelenő cikkeiben fejtette ki nézeteit, és egyéb, külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos gondolatait. Körülbelül ugyanebben az időben bizonyos mértékben módosultak Károlyi Mihály igencsak eltérő nézetei is. Károlyi 1925-től Párizsban élt, abból a pénzből, amit ő, és még inkább a felesége keresett előadókörútjaikon. 1931-ben egy csoport baloldali íróval együtt ellátogatott a Szovjetunióba, és mint olyan sokan mások akkor és azóta, önkéntes áldozata lett a szovjet propagandagépezetnek: „[…] semmiféle, netán kedvezőtlen tapasztalat nem változtathatta meg a rendszer iránti rokonszenvemet. A Trockij és Sztálin közötti vitában, amely akörül folyt, hogy felépíthető-e a szocializmus egy országban, Sztálinnal értettem egyet, mivel nem voltak illúzióim a nyugati munkásosztály erejét illetően […] De nem a haladást szolgálta még az elkerülhetetlen emberi szenvedés is?”80 Károlyi nézetei nyugati útitársaiéval párhuzamosan fejlődtek. Az 1930-as évek alatt a szovjet Oroszországot megrázó ismétlődő tisztogatási hullámok kikezdték hitét, és visszatartották attól, hogy csatlakozzék a kommunista párthoz, de már az is érdekes, hogy egyáltalán ilyesmit forgatott a fejében. 1939-ben a náci–szovjet-paktum elmélyítette csalódottságát, de továbbra is meg volt győződve arról, hogy a szovjet változat minden hibája és eltévelyedése ellenére, a kommunizmus kínálja az emberiség számára a legtöbb reményt. Időközben Bethlen István undorral, de még nem túl nagy nyugtalansággal figyelte, amint Magyarország egyre gyorsabban sodródott jobbra. A miniszterelnöki székben őt követő Károlyi Gyula gróf egy év után lemondott arról a posztról, amely

az ő szerény képességeinél sokkal nagyobb formátumú embert követelt. Utódát keresve Horthy tudatában volt annak, hogy növekedett a radikális jobb támogatottsága, és Gömbös Gyulát kérte fel, aki megörökölte Bethlen helyét az Egységes Párt vezetésében is (Gömbös átkeresztelte a pártot a Nemzeti Egység Pártjává). Egy darabig Bethlen abban bízott, hogy ellenőrizni tudja Gömböst. 1935-ben azonban, amikor Gömbös elbocsátotta kormányából Bethlen híveit, majd megtisztította tőlük a Nemzeti Egység Pártját is, Bethlen rádöbbent tévedésére, és a Gömbös-rezsim parlamenti ellenzéke élére állt. Gömbös nem is rejtette véka alá azt a vágyát, hogy Magyarországot a náci Németország mintájára fasiszta, korporatív állammá alakítsa, amely szoros szövetségben van Németországgal. Egyik németországi látogatása alkalmával titokban arról biztosította Hermann Göringet, hogy Magyarországon is megoldják a „zsidó kérdést”. Bethlen az elsők között volt, akik figyelmeztették Horthyt, hogy Gömbös veszélyt jelent mind az alkotmányra, mind a kormányzó személyére. A politikai válságot csak az előzte meg, hogy 1936-ban Gömbös váratlanul meghalt vesebajban. Gömbös eltűnése a színről nem változtatott azonban azon, hogy Magyarország elkerülhetetlenül sodródott a náci Németország karjaiba. 1934-től kezdődően egy sor kétoldalú kereskedelmi egyezmény egyre szorosabban kapcsolta a magyar gazdaságot a némethez. 1939-re a Harmadik Birodalommal bonyolódott a magyar külkereskedelem több mint 50 százaléka. Németország Olaszország helyébe lépett, mint az a lehetséges erős szövetséges, amelyre oly nagy szüksége volt Magyarországnak Trianon revíziójáért folytatott küzdelmében. Ezt felismerve, a magyar társadalom legtöbb rétegében, de különösen a fegyveres erők tisztikarában, növekedtek a németbarát érzelmek. A háború utáni Magyarországon mindig is ott lappangott a felszín

alatt az antiszemitizmus, amely egyre arcátlanabbul mutatkozott meg. A magyar kormány volt az első, amely gratulált a Führernek 1938-ban az Anschluss, Ausztria bekebelezése alkalmából. Akkor már Budapest ki volt tapétázva nácibarát és zsidóellenes plakátokkal. A fasiszta Nyilaskeresztes Párt szervezte nácibarát megmozdulások a radikális jobboldal várható államcsínyéről szóló híreket táplálták. Bethlen, a legtöbb hagyományos konzervatívhoz hasonlóan, növekvő aggodalommal figyelte ezeket a fejleményeket. 1938 februárjában, nem sokkal az Anschluss előtt, amely a magyar határig terjesztette ki a Harmadik Birodalom feltörekvő hatalmát, Bethlen figyelmeztette a parlamentet, hogy „amenynyiben Magyarországon is bekövetkezik a jobboldali Gleichschaltung, Németország barátaiból Németország rabszolgáivá leszünk, és a független magyar külpolitika egyszer s mindenkorra a múlté lesz”.81 Bethlen erősen ellenezte a zsidótörvényeket is. Az első zsidótörvényt Darányi Kálmán dolgozta ki, aki Gömböst követte a miniszterelnöki székben, majd 1938-ban az ő utóda, Imrédy Béla vezette be. Mindkét miniszterelnök a nácibarát lobbi és a Nyilaskeresztes Párt növekvő nyomásának engedve cselekedett. A törvény kvótákat állapított meg, hogy hány zsidó kerülhet be egy bizonyos foglalkozási ágba, és korlátozta foglalkoztatásukat a kereskedelmi vállalkozásokban. Bethlen egy Horthyhoz intézett levélben arra figyelmeztette a kormányzót, hogy Imrédy „sebeket üt, de a gyógyításról nem gondoskodik. Országunkon belül közel egymillió főnyi intelligens zsidóból készül mindenre elszánt belső ellenséget nevelni a nemzetnek.”82 Egy 1938-ban írott újságcikkben így érvelt: „[…] a magyar alkotmány institúciójává tenni a jogegyenlőtlenséget […] olyan rövidlátás, amelyet nézetem szerint ezzel az állammal elkövettetni nem szabad. Nézetem szerint az, amit a

kormány tesz, szegénységi bizonyítvány ennek a nemzetnek a részére.”83 A magyarok azonban nem hiába reménykedtek abban, hogy a hitleri Németországgal fenntartott, ha nem is egyenlő jogokon alapuló kapcsolatrendszer meg fogja majd hozni a jutalmat Trianon revíziója formájában. Az Imrédy-kormány antiszemita politikája, az a tény, hogy nyíltan, ha anyagiakkal nem is, támogatta a Szudéta-vidék német bekebelezését, és hajlandó volt csatlakozni az Antikomintern Paktumhoz*, valamint az, hogy kilépett a Népszövetségből, és megkötött egy, Németország számára rendkívül előnyös, tíz évre szóló gazdasági egyezményt, mindez együtt kellően kedvező benyomást gyakorolt Hitlerre, hogy lépjen Magyarország javára (bár Hitler sohasem tekintett másképp a magyarokra, mint megvetéssel). Olaszországgal együtt hajlandó volt közvetíteni a Magyarország és Csehszlovákia közötti területi vitában. 1938 novemberében megszületett az eredmény, amely az első bécsi döntés néven vált ismertté. Ennek értelmében a csehszlovák kormányt Berlin arra kényszerítette, hogy adjon vissza Magyarországnak csaknem 12.111 négyzetkilométernyi területet Szlovákiából, amelyen kb. egymillióan éltek, többségükben etnikai magyarok. Horthy kormányzó fehér lovon, ünnepi menetben vezette a teljes magyar parlamentet – tagjai között Bethlen Istvánnal – a visszatért Kassára (ma: Košice, Szlovákia). Bethlenre az egész nem gyakorolt nagy benyomást, hiszen ő mindig is ellenezte a félmegoldásokat. Erősen bírálta a kormányt, amelynek nem sikerült visszaszereznie Pozsonyt (ma: Bratislava, Szlovákia), a magyar országgyűlés egykori székheAz egyezmény 1936-ban született Németország és Japán között, majd Olaszország is csatlakozott hozzá. Mindegyik fél kötelezte magát, hogy nem támogatja a Szovjetuniót, ha az valamelyik felet megtámadja. *

lyét, és Kárpátalja (Kelet-Szlovákia) egy részét, amely lehetővé tette volna a közös határt Lengyelországgal. 1940-ben kevesebb bírálattal fogadta a második bécsi döntést, amelyet szintén a németek és az olaszok alkudtak ki, és amely visszajuttatott Magyarországnak 43.000 négyzetkilométert, 2,5 millió lakossal. Az ott élők csaknem a fele román volt. Szeptember 15-én Bethlen részt vett a magyar csapatok diadalmas bevonulásában Kolozsváron (ma: Cluj, Románia). Újra meglátogathatta családi birtokait, rendbe hozathatta egykori otthonát. Elégedettségébe azonban aggodalom is vegyült. Ezt írta: „[…] sötét érzéseim vannak, drága árat kell majd fizetnünk ezért.”84 A BÉCSI DÖNTÉSEK A két bécsi elöntés, majd 1939-ben Kárpátalja és 1941-ben azoknak a területeknek a visszaszerzése, amelyeket 1920-ban Jugoszláviának ítéltek, összesen 78.567 négyzetkilométernyi területtel növelték az országot, ez 53%-a volt a trianoni béke által elvett területeknek, és 5,3 millió ember tért vissza, akiknek a 42%-a etnikai magyar volt. Amikor 1945-ben Magyarország a németek szövetségeseként vereséget szenvedett, ez megfosztotta az országot minden visszaszerzett területétől Ekkorra Bethlen politikai pályafutása már csaknem a végéhez érkezett. Amikor 1939 májusában a magyar országgyűlés elfogadta a második zsidótörvényt, amely további megszorításokat jelentett a magyarországi zsidóság számára, és olyan intézkedéseket tartalmazott, amelyek 250.000 ember megélhetését veszélyeztették, olyan folyamat indult el, amely Bethlen szerint csakis szerencsétlenséghez vezethetett. Kétségbeesetten látta, hogy többé nem képes befolyást gyakorolni a magyar politikai életre, és így, a parlamenti szavazás utáni napon bejelentette

visszavonulását a politikától. Választóihoz intézett búcsúlevele támadta a kormány antiszemitizmusát, és a földbirtokos arisztokráciával szembeni ellenséges viselkedését: „Ma nemzeti próféta csak az, aki a nemzeti érdek szent nevében zsidót früstököl, grófot ebédel, és lefekvés előtt minden földet és minden vagyont szétoszt, ami nem az övé”.85 TELEKI ÖNGYILKOSSÁGA 1941 áprilisában Magyarország, alig négy hónappal az után, hogy „örökös barátsági szerződést” kötött Jugoszláviával – Hitler kérésére, de abban a reményben is, hogy visszaszerezhet olyan területeket, amelyeket Trianon elszakított –, csatlakozott Németországhoz déli szomszédja megszállásában. Teleki Pál, aki ekkor volt másodízben miniszterelnök, lelkifurdalástól gyötörve agyonlőtte magát, és búcsúlevelet hagyott hátra Horthynak, amely így végződött: „A gazemberek oldalára álltunk […] Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet! Nem tartottalak vissza! Bűnös vagyok. Teleki Pál”86 Bethlen sohasem törekedett népszerűségre, és csak rövid ideig volt abban része az 1920-as években, mielőtt beköszöntött volna a gazdasági válság, és elsöpörte volna gazdaságpolitikája sikerét. Visszavonulását nem nagyon gyászolták, sőt, sokan üdvözölték. Ugyanakkor néhány megfigyelő hajlandó volt elismerni jó tulajdonságait és az általa elért eredményeket: a politikai paletta hagyományosan másik oldalán levő szociáldemokrata napilap, a Népszava például kijelentette: „Bethlen Istvántól nem lehet elvitatni kimagasló tehetségét, világos, tiszta látását, osztályérdekeinek gyors fölismerését; nem lehet tőle elvitatni, hogy a háború utáni új Magyarország kimagasló politikusa és

államférfija. A magyar uralkodó osztályoknak kevés ilyen nagy tehetségű politikusa maradt az összeomlás után.”87 Visszavonulása után Bethlen ideje legnagyobb részét Inkén, egy kis faluban, nyugat-magyarországi birtokán töltötte, de szoros kapcsolatban maradt egykori kollégájával a párizsi napokból, Teleki Pállal. Teleki 1939-ben követte Imrédyt a miniszterelnöki székben. A háború kitörése után mindkét férfi egyetértett abban, hogy Magyarország számára a legjobb, ha kitart a fegyveres semlegesség elve mellett. Amennyire csak lehetséges, tartson távolságot a náci Németországtól, és igyekezzen megerősíteni kapcsolatait a nyugati hatalmakkal. Erre azonban nem kerülhetett sor. Meg kellett fizetni a két bécsi döntés árát: a magyar kormányra nemcsak azért nehezedett nyomás, hogy Hitler megelégedésre oldja meg a „zsidó kérdést”, de hadba is kellett lépnie, hogy támogassa Hitler 1941-ben Oroszország ellen indított támadását. E dolgok megvalósítása érdekében Horthyra nemcsak Berlinből, hanem a saját vezérkarából is – amelyben a németbarát érzelműek voltak túlsúlyban – nyomás nehezedett. Június 27-én Horthy meghozta a döntést, amelyet motivált saját gyűlölete is, amelyet a kommunizmus ellen táplált: engedélyezte 40.000 magyar katona bevonulását szovjet területre. Az év végére Magyarország hadban állt Nagy-Britanniával és domíniumaival, majd, Pearl Harbor után, az Egyesült Államokkal is. Bethlen, Horthyhoz hasonlóan, hitt abban, hogy a nyugati demokráciák végül a tengelyhatalmak fölébe fognak kerekedni. Horthy Bethlent választotta ki, hogy ő legyen egy londoni száműzetésben levő kormány feje, ha bekövetkezik Magyarország német megszállása, vagy ha uralomra kerül Magyarországon a Nyilaskeresztes Párt. 1944-ben mindkét esemény megvalósult, de Bethlen, akinek akkorra már meggyengült az egészsé-

ge, Magyarországon maradt. Berlinben teljes mértékben népszerűtlenné tette magát, amikor bírálta az első bécsi döntést, és most csak súlyosbította ezt a sértést azzal, hogy nyilvánosan felemelte szavát a diktatúrák ellen, legyen az náci vagy kommunista. Jellemző módon, e diktatúrák létét annak az ostobaságnak tulajdonította, hogy megadták a szavazati jogot és a titkos szavazás lehetőségét a műveletlen és könnyen félrevezethető tömegeknek. Nem ellenezte Magyarország becstelen részvételét addigi szövetségese, Jugoszlávia megszállásában, annak ellenére, hogy ezért Teleki Pál bűntudattól gyötörve öngyilkosságot követett el. Egyetlen feltétele volt, hogy az anyaország ne foglaljon el nagyobb szerb területet annál, mint amennyit Trianon szakított el tőle. Ellenezte azonban azt, hogy Magyarország részt vegyen a Szovjetunió német megszállásában, azon az alapon, hogy ott nem volt visszaszerzendő elszakított magyar terület. Miután 1943-ban a keleti fronton, a Donnál, Voronyezs közelében megsemmisült a második magyar hadsereg, Bethlen ezt mondta a felsőház külügyi bizottságában: „Ha a háború kitörésekor megkérdeztek volna, hogy a háború hogy fog végződni, azt feleltem volna, hogy a németek nem fognak győzni, de mások sem. Ha ma kérdeznének meg, azt felelném, a németek elvesztették a háborút, de nem tudom, hogy ki fog győzni.”88 Bár 1943-ra egészsége már gyorsan hanyatlott, főként mert egész felnőtt életében láncdohányos volt, beleegyezett, hogy csatlakozik a Magyar Nemzeti Társaskörhöz, amely a náciellenes csoportok szervezete volt. Tagja lett annak a szűk, informális csoportnak is, amelyet a kormányzó hozott létre, hogy megtanácskozzák a szövetségesekkel kötendő különbéke kérdését. Támogatta Horthy elhatározását, hogy felveszi a közvetlen kap-

csolatot Moszkvával, amikor láthatóan nem volt már remény arra, hogy a szövetségesek megszállják a Balkánt. 1944 februárjában a felsőház honvédelmi bizottságában azt mondta, hogy a háború elveszett, és hogy Magyarországnak különbékét kell kérnie a Szovjetuniótól. Amikor márciusban Hitler az ausztriai Klessheimbe hívta Horthyt – ahol azután alaposan leszidta a Magyarország és a szövetségesek közötti kapcsolatokért, amelyekről a németek mindvégig tudomással bírtak, majd tudatta vele Magyarország megszállását – Bethlen, aki attól tartott, elrabolják a kormányzót, azt a tanácsot adta, hogy ne fogadja el a meghívást. Horthy ennek ellenére elutazott, és március 19-én már náci kísérettel tért vissza, mert időközben nyolc német hadosztály lépte át a magyar határt, hogy elfoglalja egy vele elvileg szövetséges ország területét. A Gestapo egységei azonnal hozzáfogtak a kormány ismert ellenzékéhez tartozók és más „nemkívánatos” személyek felkutatásához és letartóztatásához. Bethlen Kállay Miklós miniszterelnökkel tartott bizalmas megbeszélést, amikor két Gestapo-tiszt rátalált a miniszterelnöki hivatalban. Felkérték, hogy kísérje el őket a német nagykövetségre. Bethlen ezt megtagadta, majd álruhában, hamis iratokkal Nyugat-Magyarországra sikerült menekülnie, ahol elrejtőzött. Macska-egér játék vette kezdetét, amelynek során Bethlen Magyarországon és Erdélyben egy sor barátja és támogatója házában húzta meg magát. A Gestapónak nem sikerült a nyomára bukkanni. Továbbra is közvetlen kapcsolatban maradt a kormányzóval, júliusban és augusztusban még azt is megkockáztatta, hogy Horthy hívására felment Budapestre, hogy megvitassák a Lakatos tábornok vezetése alatt felálló új kormányt. Kállay, akit a németek gyűlöltek, arra kényszerült, hogy a török követségen kérjen menedéket. Újabb találkozásaik során szeptemberben Bethlen megerősítette Hor-

thyban az elhatározást, hogy kezdjen titkos tárgyalásokat az oroszokkal egy fegyverszünetről. Október 11-én aláírásra is került Moszkvában egy előzetes fegyverszünet, de a kormány tudta nélkül, mert abban nácibarát miniszterek is voltak. 1944 decemberének derekán a közeledő Vörös Hadsereg átvonult a Nagyalföldön, és áttörte Budapesttől keletre a németek vonalát; a szovjetek karácsonyra körülzárták a fővárost, és megkezdődött Budapest csaknem két hónapig tartó ostroma. Más szovjet csapatok – Budapestet kikerülve – továbbmentek, és elérték Nyugat-Magyarországot, ahol Bethlen akkoriban rejtőzködött, ez alkalommal a Balatonnál. Az előző hónapok feszültségei és aggodalmai megtették a magukét, Bethlen nyombélfekélytől szenvedett, és volt két kisebb szívrohama is. Részben, hogy orvosi kezeléshez jusson, és részben, hogy ne kockáztassa tovább ideiglenes házigazdái életét, Bethlen feladta magát a helyi szovjet parancsnokságon. Az oroszok tisztában voltak politikai fontosságával, de kevésbé ismerték politikai nézeteit. Házi őrizet alatt tartották, de jól bántak vele. 1945 februárjára azután az oroszok elvégezték házi feladatukat, azonosították Bethlent mint őskonzervatív reakcióst, akinek nem lehet helye Magyarország politikai jövőjében. Márciusban repülővel Moszkvába vitték, és a hírhedt Butirszkaja börtön rabkórházában tartották fogva, ahol egészsége rohamosan romlott. Magyarországról a felesége, Margit kérvényt küldött Sztálinnak, kérte férje szabadon bocsátását, vagy legalább engedélyt arra, hogy levelezhessen vele, de nem kapott választ. Az új balközép magyar kormány sem volt hajlandó támogatást adni, jobban szerette volna távol tartani Bethlent Magyarország háború utáni politikai életétől. Bethlen István 1946. október 5-én halt meg szívbénulásban a Butirszkaja börtönben. Tömegsírba temették el a moszkvai

Donszkoj-kolostor temetőjében. Sohasem találták meg földi maradványait, 1994-ben jelképes hamvait temették újra a budapesti Kerepesi úti temetőben, más magyar államférfiak sírja és emlékműve közelében. Károlyi Mihály a háború éveit Angliában töltötte, először North Oxfordban, majd Hampsteadben lakott. Megalapította az Új Demokratikus Magyarország Mozgalmat, amely behálózta az egész magyar diaszpórát, és továbbra is hirdette elképzelését egy háború utáni Dunai Föderációról. Szoros kapcsolatban állt a szovjet nagykövetséggel és Ivan Majszkij nagykövettel személyesen is. Majszkij segítségével Károlyi felvette a kapcsolatot a Moszkvában élő magyar kommunistával, Rákosi Mátyással, és megpróbálta felkelteni Magyarország jövendő diktátora érdeklődését egy magyar légió felállítása iránt, amelyet a szovjet hadifogolytáborok magyar foglyaiból kellett volna toborozni. Nem kapott választ elképzelésére. Háborús tevékenysége kimerült abban, hogy a BBC magyar nyelvű adásaiban bátorító üzeneteket küldött a magyar népnek. Az 1945 novemberi választás után – ez volt a legszabadabb, legdemokratikusabb választás, amelyre valaha is sor került Magyarországon – Károlyit többször is felkérte a szociáldemokrata párt, amely akkor már szoros szövetségben volt a kommunistákkal, hogy térjen vissza Magyarországra, és vállaljon politikai szerepet. Utaltak rá, hogy nagy esélye van arra, hogy jelölik a köztársasági elnöki posztra. Amikor 1946 márciusában a nemzetgyűlés hatályon kívül helyezte a javai elkobzásáról szóló 1925-ös törvényt, Károlyi 27 esztendei távollét után visszatért Magyarországra. Nagy Ferenc miniszterelnök (a kisgazdapárt vezetője) ünnepélyesen fogadta, és tiszteletére hivatalos ünnepségeket rendeztek, de hazajövetele nem keltett élénk visszhangot a közvéleményben. A történelem kerekének ironi-

kus fordulata úgy hozta, hogy felkérésre részt vett a magyar delegáció tagjaként az 1946-os párizsi békekonferencián, és előadta Magyarország – sikertelen – kérelmét, hogy megtarthassa a két bécsi döntéssel neki visszajuttatott területeket. Jan Masaryk csehszlovák vezető megjegyezte, hogy Károlyi beszédét akár Bethlen István is tarthatta volna. 1947-ben, amikor a kommunisták nyomása erősödött Magyarországon, Károlyit kinevezték hazája párizsi nagykövetévé, és Hollandiába, Belgiumba és Luxemburgba is akkreditálták. Miután 1948-ban a kommunista párt megszerezte a teljhatalmat, és a Rákosi-korszak terrorja elárasztotta Magyarországot, Károlyi megkésve, de fokozatosan elveszítette illúzióit. A magyar követség vezető munkatársait sorra hazarendelték Budapestre, ahol eltűntek. Amikor 1948 decemberében letartóztatták Magyarország hercegprímását, Mindszenty bíborost, Károlyi — ha formálisan is — ellenezte bebörtönzését, mert attól tartott, ez rossz fényt vet a rendszerre. A bíboros 1949. februári pere után azt sürgette, hogy életfogytiglanra szóló ítéletét változtassák száműzetésre. Amikor kérelmeiről tudomást sem vettek, Károlyi lemondott posztjáról, és ismét önkéntes száműzetésbe vonult. Franciaországban, Vence-ban élt feleségével, ahol megírta csalódást okozóan kevés információt tartalmazó emlékiratait, és ahol 1955-ben meghalt. Nem érte meg honfitársai bátor felkelését a kommunista diktatúra és az orosz megszállás ellen, amelyre egy évvel később került sor.

Epilógus Magyarországot ezeréves történelme során számos szerencsétlenség sújtotta, amelyeket mind túlélt: a XIII. században elpusztították a tatárok, 1526-ban legyőzték és meghódították az oszmán-törökök, 1849-ben Ausztria és Oroszország egyesült erővel tiporták el a függetlenségért folytatott harcát, az ország elveszítette mind a két világháborút, az 1950-es években Rákosi Mátyás terrorja következett, majd az 1956-os forradalmat szovjet tankok fojtották vérbe. A trianoni szerződés mindezeknél tragikusabb volt, mert következményei maradandóak. A megszállás, a vereség és az elnyomás okozta sebek mélyek lehetnek, de begyógyulnak. Az amputáció visszafordíthatatlan. A párizsi békekonferencia által Magyarországra rótt feltételek általában nem a rosszindulat, a bosszú, és nem is valamilyen különleges büntető szándék eredményei. Részben a konferencia hibás szerkezetéből következtek, részben abból a fáradtság okozta idegenkedésből, hogy másodszor is áttekintsék a demográfiai és területi témák bonyolult hálóját, de főként a szövetségeseknek abból az elhatározásából, hogy kielégítsék és szentesítsék az egykori Osztrák-Magyar Monarchia népei nemzeti törekvéseit. Magyarország, Ausztriához hasonlóan, 1919-re már megbékélt a gondolattal, hogy elveszíti „nemzetiségeit”, és velük együtt azon területek egy részét is, amelyen azok éltek. Magyarország azonban nem nyugodhatott bele 3 millió etnikai magyar elveszítésébe, akiket Trianon arra ítélt, hogy idegen uralom alatt éljenek. Az a keserűség, amit ez a különben elkerülhető igazságtalanság gerjesztett, megmérgezte a két világhá-

ború között a magyar politikát, és a magyar nemzeti lélek sötét oldalát táplálta. Elképzelhető az is, hogy ha az 1920-as béke feltételei kevésbé büntető jellegűek, Magyarország akkor is a náci Németországhoz húzott volna. Magyarországon mindig is erősek voltak a németbarát érzelmek, és a Kun Béla-féle „védőoltás” után természetes volt, hogy az ország vezetői az 1930-as években a szovjet kommunizmus legerősebb ellenségével rokonszenveztek. Nem valószínű azonban, hogy a második világháborúban Magyarország szívesen vált volna Hitler szövetségesévé, ha a nemzet nem kereste volna megszállottan a revíziót. Ennek következtében egy olyan fausti szerződést kötött, amely az elcsatolt területek visszaszerzésével kecsegtetett. Bethlen István ösztönösen arra törekedett – s ebben Horthy és a legtöbb magyar politikus osztozott vele –, hogy jó kapcsolatokat ápoljon Németországgal, de megtartson bizonyos távolságot. Amikor 1939ben kitört a háború, a legmegfelelőbbnek a fegyveres semlegesség látszott. Akkor azonban, az első bécsi döntéssel Magyarország már Hitler adósa volt, és megtette az első végzetes lépést azon a meredek lejtőn, amely háborús szövetséghez, az orosz fronton a katonai összeomláshoz, Magyarország zsidó közössége tömeges legyilkolásához, és először az ország német, majd negyvenöt évre szovjet megszállásához vezetett. Annak a 3 millió magyarnak a többsége, akiknek 1920 után hazájuk határain kívül kellett élniük, akiknek más ország hűségére kellett nevelniük a gyermekeiket, úgy érezte, nem remélhet többet, mint másodosztályú státust azokban a nemzetállamokban, amelyekbe akaratuk ellenére kerültek. Ez különösen Erdélyre volt érvényes, ahol a magyar lakosságot igen súlyos állampolgári hátrányok sújtották, különösen a felsőoktatás területén, mind a román kommunista uralom előtt, mind az alatt. A

határon túli magyarok helyzete miatti aggódás, a versengés, hogy ki is ügyük leghatékonyabb bajnoka – a kommunista időszak zöme kivételével –, a magyar belpolitika igen érzékeny témája volt és maradt, „Trianon […] nekünk, mivel ott törtek idegenbe minden harmadik magyart, s ott szabdalták szét anyanyelvünk területeit: afféle embervágóhidat, charnier-t idéz […]” (Illyés Gyula, a kiváló magyar költő írta ezt 1980-ban)89 2001-ben a jobbközép magyar kormány bevezetett egy státustörvényt, – amely papíron egy sor szociális és pénzügyi kedvezményt biztosított a Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában, Jugoszláviában és Szlovéniában élő etnikai magyaroknak; a szocialista ellenzék nem volt képes szembeszállni az intézkedéssel, amelyet a magyar parlament 306 igen és 17 nem szavazattal fogadott el. A törvény elkerülhetetlenül súrlódásokhoz vezetett Magyarország és szomszédjai között, és még 2003-as módosítása után is nehéz vagy lehetetlen volt a megvalósítása. Ha azonban egyszer Szerbia is csatlakozik az Európai Unióhoz, Magyarország szomszédjai – Ukrajna kivételével – mind az Unió tagjai lesznek; ez csökkentheti majd az 1919-es párizsi békekonferencián megrajzolt határok jelentőségét és káros hatását. Az elmúlt kilencven évben azonban Kelet-Közép-Európa története azt bizonyítja, hogy az államférfiak, diplomaták és tanácsadóik elfogultságai, tévedései és tévítéletei túlélik azok megvalósítóit.

Időrendi táblázat ÉV

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1874

Bethlen István megszületik az erdélyi Gernyeszegen.

1875

Károlyi Mihály megszületik Fóton, Budapest közelében. Megkezdődik Tisza Kálmán csaknem 3 évtizeden át tartó miniszterelnöksége.

1878

Vége a török uralomnak a Balkánon: Románia és Szerbia független lesz.

1882

Egyesül a magyarországi és az erdélyi Román Nemzeti Párt. Fő követelése Erdély autonómiájának helyreállítása. Román királlyá koronázzák Hohenzollern Károly fejedelmet.

1901

Bethlent beválasztják a parlamentbe. Feleségül veszi Bethlen Margitot.

1903

Horvátországban magyar jelképek ellen tüntetnek. Megalakul Tisza István kormánya.

1905

Károlyi Mihály a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselője.

1907

Bethlen parlamenti szűzbeszédében arra figyelmeztet, hogy a legfőbb román törekvés Erdély és a Román Királyság egyesítése. Közel százezres tömeg követeli Budapesten az általános, titkos választójogot.

1908

A Monarchia annektálja, jogilag is bekebelezi Bosznia-Hercegovinát.

1910

Károlyi Mihály pártonkívüli programmal megtartja mandátumát.

ÉV

1912

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

Károlyi párbajozik Tisza István miniszterelnökkel. Bethlen István felhívja a figyelmet arra, hogy Erdélyben az eladásra kerülő magyar földbirtokok jórészt román kézre kerülnek.

1914

Szerb katonatisztek felbujtására egy diák Szarajevóban lelövi Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Kitör az első világháború. Károlyi feleségül veszi Andrássy Katinkát. Bethlenhez hasonlóan önkéntesként jelentkezik katonai szolgálatra.

1916

86 éves korában meghal Ferenc József császár és király. IV. Károlyt magyar királlyá koronázzák Budán. Károlyi Mihály új, háborúellenes politikai pártot alapít. Románia hadat üzen a Monarchiának, és betör Erdélybe.

1917

Győz a kommunista (bolsevik) forradalom Oroszországban. Az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belép a háborúba. Megállapodás születik Szerbia, Montenegró és a Monarchia déli területeinek egyesítéséről.

1918. nyár

Az antant nyilatkozatban teszi közzé, hogy célja Csehszlovákia, Lengyelország és az új délszláv állam létrehozása. Harcoló félnek ismeri el a Csehszlovák és a Jugoszláv Nemzeti Tanácsot.

október

Összeomlik az Osztrák-Magyar Monarchia. Tisza elismeri a háború elvesztését. Két héttel később meggyilkolják. Károlyi megalakítja a Nemzeti Tanácsot, amely az őszirózsás forradalomban átveszi a hatalmat. Károlyit miniszterelnökké nevezik ki.

november

A parlament eltörli a Monarchiát, és kikiáltja a Magyar Köztársaságot. Károlyi fegyverszüneti tárgyalásokat kezd a szövetségesekkel. Cseh, román és szerb csapatok megszállják és elfoglalják Magyarország jelentős területeit. Oroszországból Kun Béla hazatér Magyarországra.

ÉV

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

december

Az erdélyi románok Gyulafehérvárott kimondják csatlakozásukat a Román Királysághoz.

1919 január

Károlyi lemond a miniszterelnökségről, és Magyar ország köztársasági elnöke lesz. Bethlen figyelmezteti a szövetségeseket, hogy Károlyi működése az első állomás a bolsevizmus felé vezető úton. Bethlen a román kormány megbízottai előtt kifejti: hozzájárul Erdély Magyarországtól való elszakadásához, ha – az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez hasonlóan – Erdély viszonyát a Román Királysággal román-erdélyi dualizmus keretében rendezik. Párizsban megnyílik a békekonferencia.

február

Bethlen ellenzi mind a föld-, mind a választási reformot, és megalakítja az ellenforradalmi Nemzeti Egységpártot.

március

Károlyi saját birtokai felosztásával kezdi meg a földreformot. Vyx alezredes tudatja Károlyival: a szövetségesek jóváhagyták, hogy Románia elfoglalja Erdélyt és Kelet-Magyarország egy részét. Károlyi javaslatára Berinkey miniszterelnök és kormánya lemond, helyet adva egy szociáldemokrata kormánynak, nem tudva, hogy a szociáldemokraták áruló módon már megegyeztek a kommunistákkal. Kun Béla és a kommunisták átveszik a hatalmat, Károlyit megfosztják a köztársasági elnökségtől. Országszerte dúl a vörösterror. Bethlen álruhában Bécsbe szökik. Párizsban a román, a jugoszláv és a csehszlovák bizottság bemutatja jelentését Magyarország jövendő határairól, amely azután a trianoni szerződés alapját képezi.

április

A békekonferencia képviseletében Smuts tábornok Budapestre látogat, de nem tud megegyezésre jutni Kun Bélával. A román csapatok egyre mélyebbre vonulnak Magyarországon. Bécsben Bethlen lesz az Antibolsevista Comité vezetője.

ÉV

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

május

Párizsban az Ötök Tanácsa minden módosítás nélkül elfogadja a Magyarország jövendő határairól szóló jelentéseket. Kun Vörös Hadserege legyőzi a románokat, és kiűzi a cseheket Magyarországról. Bethlen ellenforradalmi társai betörnek a bécsi magyar követségre, és nagy összeget tulajdonítanak el, hogy abból fedezzék tevékenységüket.

június

A Négyek Tanácsa nyilvánosságra hozza Magyarország jövendő határaival kapcsolatos javaslatait, és elrendeli az ellenségeskedések beszüntetését.

július-augusztus

Kun, a szövetségesek ultimátuma hatására, visszavonja a Vörös Hadsereget Szlovákiából. Csődöt mond egy újabb támadás a románok ellen. A hírre, hogy a románok Budapest felé közelítenek, összeomlik Kun Béla rezsimje. A kommunista vezető és társai Bécsbe, majd később Moszkvába szöknek. Károlyi Prágába utazik, megkezdődik 27 éves száműzetése.

augusztus

A román csapatok elfoglalják Budapestet, megkezdődik a rablás és a pusztítás tobzódása. Bethlen hazatér Bécsből. Friedrich István eltávolítja a szociáldemokrata kormányt.

szeptember

A Négyek Tanácsa Sir George Clerket küldi Bukarestbe, hogy kifejezze elégedetlenségét a románok viselkedése miatt. Horthy tengernagy Nyugat-Magyarországon a Nemzeti Hadsereg élére áll, elszabadul a „fehérterror” a Tanácsköztársaság támogatói ellen.

október

Budapesten George Clerk közvetítésével megalakul egy koalíciós kormány, amelyet a békekonferencia elismerhet.

november

A román csapatok elhagyják Budapestet. Horthy a Nemzeti Hadsereg élén bevonul a fővárosba.

december

Magyarországot felkérik, hogy küldjön delegációt a párizsi békekonferenciára.

ÉV

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1920. január

Apponyi Albert gróf megkapja Párizsban a békeszerződés vázlatát, és a békekonferencia előtt kifejti Magyarország véleményét a javaslat ellen.

február

A magyar delegáció a békekonferencián részletesen bírálja a békeszerződés vázlatát.

március

Lloyd George rossz előérzetének ad hangot a Magyarországnak kínált feltételek túl kemény volta miatt. Bethlen, a magyar-francia tárgyalások résztvevőjeként, a döntően magyarlakta határ menti sáv visszaadását követeli, emellett területi autonómiát igényel az erdélyi magyar, székely és szász lakosság számára Románián belül. Horthy Miklós tengernagyot Magyarország kormányzójává választják.

május

A szövetségesek írásban tudatják Magyarországgal, hogy az eredetileg felvázolt békefeltételeken nem lehetséges változtatni.

június

A trianoni békeszerződést aláírják. Megindul az elcsatolt területekről az üldözött magyarok menekülő áradata a megmaradt Magyarországra. Megalakul a kisantant, az új, ún. utódállamok szövetsége azzal a céllal, hogy megakadályozza a magyar revíziós törekvéseket.

1921

Bethlen István miniszterelnök lesz, hozzáfog Magyarország gazdaságának rendbetételéhez, és ő vezeti a trianoni szerződés revíziójáért indított kampányt.

1922

Magyarországot felveszik a Népszövetségbe.

1923

A magyar kormány Károlyit in absentia hazaárulásért perbe fogja. Az ezévi román alkotmány az országot „egységes és oszthatatlan nemzetállam”-ként határozza meg, noha Erdélyben a magyar anyanyelvűek aránya 30%-os. Az ígérgetések ellenére nem készül kisebbségi törvény. Radikálisan csökkentik a magyar nyelvű iskolák számát, korlátozzák az anyanyelv használatát, magyar tulajdonú földeket sajátítanak ki, folyik az erőszakos asszimiláció.

ÉV

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1925

Károlyit birtokai elvesztésére és örökös száműzetésre ítélik.

1927

Bethlen barátsági és együttműködési megállapodást hoz tető alá Olaszországgal.

1929

A New York-i tőzsde összeomlásával kirobban a gazdasági világválság.

1930

A nagy világválság Magyarországot is súlyos helyzetbe hozza.

1931

Bethlen lemond a miniszterelnökségről. Károlyi Mihály ellátogat a Szovjetunióba.

1932

Bethlen lesz a Revizionista Liga elnöke.

1933

Hitler hatalomra jut Németországban.

1935

Bethlen választási beszédében elutasítja a párttotalitarizmust és a külföldről importált nemzetiszocialista eszméket.

1938

Az Anschluss után Bethlen óvja a parlamentet, ne sorakozzon fel túl szorosan a náci Németország mellett, és ellenzi a zsidóellenes törvényeket. Az első bécsi döntés visszaadja Magyarországnak Szlovákia jelentős, 86,6%-ban magyarlakta területeit.

1939

A magyar belügyminiszter betiltja a Magyar Nemzetiszocialista Párt — Hungarista Mozgalom működését. Márciusban Kárpátalja visszakerül Magyarországhoz. Szeptemberben kitör a második világháború. Bethlen visszavonul a politikai élettől.

1940

Magyarország és Románia csatlakozik a tengelyhatalmakhoz. A második bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapja Erdély nagy részét. Belgrádban aláírják a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést.

ÉV

1941

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

Magyarország júniusban hadat üzen a Szovjetuniónak. Bácska és a Bánát visszaszerzése érdekében csatlakozik Németországhoz Jugoszlávia megszállásában. Teleki miniszterelnök emiatt öngyilkosságot követ el.

1943

A második magyar hadsereg megsemmisül a keleti fronton a Donnál, Voronyezs közelében.

1944

Bethlen a román átállás után a Moszkvával való azonnali kapcsolatfelvételt és fegyverszünetet sürgeti. A németek a Tisza vonaláig megszállják a megbízhatatlannak ítélt Magyarországot. Bethlen – más náciellenes politikushoz hasonlóan – elmenekül a Gestapo letartóztatása elől.

1945

49 napos kemény ostrom után a szovjet hadsereg beveszi a magyar fővárost. Decemberben az addig bujkáló Bethlen feladja magát az oroszoknak és repülővel Moszkvába viszik.

1946

Bethlen október 5-én meghal a Butirszkaja börtön kórházában. Károlyit 27 évi száműzetés után ünnepélyesen fogadják Magyarországon, és csatlakozik a második párizsi békekonferencián részt vevő magyar küldöttséghez.

1947

A második párizsi békeszerződés visszaállítja Magyarország 1938 előtti határait, sőt át kell adnia a Szigetközben 3 színmagyar falut Csehszlovákiának. A békeszerződés nem szavatolja a magyar kisebbségek jogait. Károlyi Mihályt a magyar kormány párizsi követté nevezi ki.

1949

Károlyi lemond, és ismét száműzetésbe vonul Franciaországba.

1955

Károlyi március 19-én meghal.

1956

Magyarországon kitör a forradalom és szabadságharc a független, demokratikus Magyarországért. A szovjet tankok brutálisan leverik.

1957

A portugáliai Estorilban meghal Horthy Miklós, Magyarország volt kormányzója.

ÉV

FONTOSABB ÉLETRAJZI ÉS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK

1962

Károlyi Mihály hamvait hazahozzák Magyarországra, és állami szertartással újratemetik.

1990

Megtörténik az első szabad választás Magyarországon.

1994

Bethlen István jelképes hamvait ünnepélyesen eltemetik Budapesten.

Angol nyelvű irodalom Angolul nem létezik életrajz Károlyi Mihályról, ezért az angol olvasónak Károlyi emlékirataira (Faith Without Illusion, London, 1956) és a feleségéére (A Life Together, London, 1966) kell támaszkodnia. Mivel mindkét könyv jóval az azokban leírt események után íródott, nem bővelkednek részletekben, de jó és hangulatos képet kínálnak az első világháború előtti és alatti Magyarországról. Az egyetlen alapos Károlyi-életrajz magyarul olvasható, és ez Hajdú Tibor Károlyi Mihály: Politikai életrajz című könyve (Budapest, 1978). Bethlen Istvánnak jobb sors jutott. Romsics Ignác A Great Conservative Statesman of Hungary, 18741946 (New York, 1995) című könyve kitűnő, részletes életrajz, amely nem annyira kritikátlan, mint a cím után gondolhatnánk, és Fenyő Mario angol fordítása kitűnő. Létezik egy szintén hasznos életrajzi vázlat, Mócsy István műve: Count István Bethlen, amely a Bődy Pál által szerkesztett Hungarian Statesmen of Destiny, 1860-1960 (New York, 1989) című kötetben jelent meg. Mind Károlyi, mind Bethlen természetesen szerepel a Magyarország történelméről szóló könyvekben, amelyek közül az egyik legújabb a The Will to Survive: A History of Hungary (London, 2005) című könyvem, amely magyarul Megmaradni címmel jelent meg (Budapest, 2008). Paul Lendvai Hungarians (London, 2003) című könyve olvasmányos, szórakoztató, életrajzokon alapuló elbeszélés; szerzője egy magyar újságíró, aki 1956-ban elhagyta hazáját, és a Financial Times kiváló tudósítója lett. Molnár Miklós műve, a Concise History of Hungary (Cambridge, 2001) rövidebb és inkább tankönyv jellegű, de megbízható és jól

illusztrált. Kontler László A History of Hungary: Millennium in Central Europe (London, 2002) című műve egy angolul író magyar tudós munkája, amely filozófiai alapokról közelíti meg a témát, és a szerző előadásain alapul, amelyet nem magyar hallgatóknak tartott a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU). A XX. századi Magyarországról szóló legjobb történetírás Romsics Ignác Hungary in the Twentieth century (Budapest, 1999) című műve. A szakosodott írások közül az első helyen kell megemlíteni A. Macartney monumentális, kétkötetes October Fifteenth: A History of Modern Hungary, 1929-1945 (Edinburgh, 1957) című művét, amely a második világháborúhoz vezető és az az alatti eseményeket beszéli el, nem csupán napról napra, de szinte percről percre. A könyv előnye nemcsak az, hogy a szerző enciklopédikus tudással rendelkezik a magyar dolgokkal kapcsolatban, hanem az is, hogy személyesen ismerte a két világháború közötti időszak számos politikusát, köztük Bethlen Istvánt is. Az 1918-20-as időszakról az egyik legjobb mű Gratz Gusztáv A forradalmak kora című munkája (Budapest, 1935, újranyomva 1992-ben). Bánffy Miklós The Phoenix Land (London, 2003) című könyve az erdélyi arisztokrata – aki az 1920-as években rövid ideig magyar külügyminiszterként is szolgált – rendkívül szórakoztató emlékirata, amely a két háború közötti és a második világháború alatti időket öleli fel. Ettől a szerzőtől való a Transylvanian Trilogy (London, 1999-2001), amely bár a képzelet szülötte, tényeken alapul. Az angol fordítás Patrick Thursfield és Bánffy-Jelen Katalin munkája. A könyv feledhetetlen képet ad az 1944 előtti Magyarországról, és eszményi módon vezeti be a Magyarországot csak felületesen ismerő olvasót ebbe a világba. Kun Béla 133 napos Tanácsköztársaságáról a legjobb leírás Tőkés Rudolf Béla Kun and the Hungarian Soviet Revolution (New

York, 1967), míg Albert Kaas és Fedor de Lazarovics Bolshevism in Hungary: the Béla Kun Period (London, 1931) című munkája fontos dokumentumanyagot tartalmaz. Horthy Miklós legjobb életrajza Thomas Sakmyster könyve: Hungary’s Admiral on Horseback: Miklós Horthy 1918-1944 (Boulder, Colorado, 1994), amely szintén világos képet rajzol a két világháború közötti magyar politikai életről és a társadalomról. Énnek lényeges kiegészítője a Honour and Duty (Lewes, 2005), Horthy menyének, Edelsheim-Gyulai Ilona grófnőnek az emlékirata, amely első kézből lenyűgözően mutatja be a kormányzó családjának az életét a második világháború éveiben. Horthy Miklós is megírta Emlékiratait. (Memoirs, New York, 1957), de ez a könyv mesterkélt, és nem tartalmaz sok információt. Frank Tibor szerkesztette és adta ki J. F. Montgomerynek, a budapesti amerikai követnek (1933-1941) az iratait a Discussing Hitler (Budapest és New York, 2003) című kötetben, amely felbecsülhetetlenül értékes betekintést enged a két háború közötti magyar politikai életbe. Ha azokat a műveket akarjuk bemutatni, amelyek közvetlenül az ebben a könyvben leírt eseményekhez kapcsolódnak, akkor a Károlyi-féle forradalomnak jó leírását találjuk Peter Pastor Hungary between Wilson and Lenin: The Hungarian Revolution of 1918-19 (New York, 1976) és a Völgyes Iván szerkesztésében megjelent Hungary in Revolution (Lincoln, Nebraska, 1971) című könyvekben. Harry Bandholtz vezérezredes, aki 1919-1920-ban a magyarországi szövetséges katonai misszió amerikai vezetője volt, részletes és szórakoztató naplót vezetett, amelyből jelentős részleteket közölt az An Undiplomatic Diary című kötet (New York, 1966). Az írások eleven képet adnak a román megszállás alatti életről Magyarországon. A párizsi békekonferenciával és Magyarország kései részvételével a legátfogóbb és legmegbízhatóbb mű (bár rövid

könyv) Romsics Ignác The Dismantling of Historic Hungary: the Peace Treaty of Trianon, 1920 (New York, 2001). Margaret Macmillan írt egy pompás könyvet, a Peacemakers: Six Months That Changed the World (London, 2001) címmel, amely tartalmaz egy rövid fejezetet Magyarországról, de a helyszűke kizárja a kérdés bővebb kifejtését. Deák Ferenc Hungary at the Paris Peace Conference: the Diplomatic History of the Treaty of Trianon (New York, 1942) a legteljesebb, de nem mindig a legmegbízhatóbb módon írja le a trianoni béke kialakulásának az eseményeit. The Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the Last Years of Austria–Hungary, Hugh és Christopher Seton-Watson művére (London, 1981) feltétlen szükség van ahhoz, hogy belelássunk a szövetségesek gondolkodásába és prioritásaiba a békekonferenciáig vezető években, és megismerjük az azokat formáló tényezőket. Mind között talán a legértékesebb forrás – nemcsak az osztrák-magyar vonatkozásban, hanem a békekonferencia egész munkáját illetően – Harold Nicolson Peacemaking 1919 (London, 1933) című műve, amely saját jogán is klasszikus mű. Az amerikai szempontokkal egy kevésbé színes, de hasonlóan hasznos könyv foglalkozik, J. T. Shotwell At the Paris Peace Conference (New York, 1937) című műve. Shotwell az amerikai küldöttség tagja volt. Apponyi Albert gróf, a konferencián részt vevő magyar küldöttség vezetője is kiadta emlékiratait, amelyek egy része Trianonnal foglalkozik: The Memoirs of Count Albert Apponyi (London, 1935). Értékes dolgokra lehet bukkanni a B. K. Király, R Pastor és I. Sanders által szerkesztett kötetben, melynek címe: Essays on World War I: Totál War and Peacemaking – A Case Study on Trianon (New York, 1982). A. Macartney Hungary and her Successors: The Treaty of Trianon and its Consequences, 1919-1937 című műve (London, 1937) Trianon utóéletével foglalkozó részletes, nélkülözhetetlen tanulmány.

További olvasmányok Apponyi Albertnek, a Párizsba kiküldött magyar békedelegáció elnökének a Legfelsőbb Tanácshoz intézett beszéde 1920. január 16-án (www.trianon.hu) Bandholtz, H., H: Román megszállás Magyarországon: Napló nem diplomata módra (Budapest, 1993) Bánffy Miklós: Emlékeimből (eredetileg 1932, majd Kolozsvár, 2001) Bethlen István emlékirata (Budapest, 1988) Cartledge, Bryan: Megmaradni A magyar történelem egy angol szemével (Budapest, 2008) Galántai József: A trianoni békekötés, 1920 (Budapest, 1990) Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem (Budapest, 1989) Gergely Jenő-Izsák Lajos: A huszadik század története (Budapest, 2000) Gratz Gusztáv: A forradalmak kora (Budapest, 1992) Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség 1918-1944 (Budapest, 2000) Horthy Miklós: Emlékirataim (Budapest, 1991) Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig (Budapest, 1978) Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam (Budapest, 1991) Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül (Budapest, 1982)

Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen (Emlékiratok, Budapest, 1964) Károlyi Mihály válogatott írásai (Budapest, 1964) Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban; Együtt a száműzetésben (Budapest, 1978) Macartney, C., A.: Október tizenötödike I-II.: A modern Magyarország története 1929-1945 (Budapest, 2006) Márai Sándor: Ajándék a végzettől (Válogatás Márai 1937-1944 közt megjelent újságcikkeiből, Budapest, 2004) Montgomery, John Flournoy: Magyarország, a vonakodó csatlós (Budapest, 1993) Nemeskürty István: Búcsúpillantás A Magyar Királyság és kormányzója 1920-1944 (Budapest, 1995) Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben (Budapest, 1987) Raffay Ernő: Trianon titkai (Dokumentumkötet, Budapest, 1990) Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944 (Budapest, 1988) Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Budapest, 1999) Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés (Budapest, 2001) Sakmyster, Thomas: Admirális fehér lovon (Budapest, 2001) Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1920 (Budapest, 2001) Salamon Konrád: Ez volt a magyar huszadik század (Budapest, 2008)

Trianon. A magyar békeküldöttség tevékenysége, 1920 (Dokumentumgyűjtemény, Budapest, 2000) Vörös könyv 1919 (Dokumentumgyűjtemény, Budapest 1993)

A színes képek forrásai A szerző és a kiadó köszönetet mond az illusztrációs anyagért és a reprodukálási engedélyekért. Amennyiben a lista hiányos, kiegészítik a következő kiadásokban. Getty Images: p. 52. Topham Picturepoint: pp. vi., x., 108.

Az előzéken A békeszerződés aláírása a versailles-i Tükörteremben, 1919. június 28-án, Sir William Orpen (Imperial War Museum: akg Images)

ELSŐ

SORBAN:

Dr. Johannes Bell (Németország) aláír, miközben Hermann Müller föléje hajol

KÖZÉPSŐ SOR (ülő alakok, balról jobbra): Tasker H. Bliss tábornok, E. M. House ezredes, Mr. Henry White, Mr. Robert Lansing, Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, M. Georges Clemenceau (Franciaország); Mr. David Lloyd George, Mr. Andrew Bonar Law, Mr. Arthur J. Balfour, Viscount Milner, Mr. G. N. Barnes (Nagy-Britannia); Saionji herceg (Japán) HÁTSÓ SOR (balról jobbra): M. Eleftherios Venizelos (Görögország); Dr. Alfonso Costa (Portugália); Lord Riddell (brit sajtó); Sir George E. Foster (Kanada); M. Nikola Pašić (Szerbia); M. Stephen Pichon (Franciaország); – Sir Maurice Hankey ezredes, Mr. Edwin S. Montagu (Nagy-Britannia); a bikaneri maharadzsa (India); – Signor Vittorio Emanuele Orlando (Olaszország); M. Paul Hymans (Belgium); Louis Botha ezredes (Dél-Afrika); Mr. W. M. Hughes (Ausztrália)

Az első borítón Békekonferencia a Quai d’Orsay-n, Sir William Orpen (Imperial War Museum: akg Images).* BALRÓL JOBBRA (ülő alakok): Signor Orlando (Olaszország); Mr. Robert Lansing, Woodrow Wilson elnök (Amerikai Egyesült Államok); M. Georges Clemenceau (Franciaország); Mr. David Lloyd George, Mr. Andrew Bonar Law, Mr. Arthur J. Balfour (Nagy-Britannia);

*

A képről lemaradt alakokat a felsorolásban áthúztam (a dig.).

BALRÓL JOBBRA (álló alakok): M. Paul Hymans (Belgium); Mr. Eleftherios Venizelos (Görögország); Fejszál emír (Hásimita Királyság); Mr. W. F. Massey (Új-Zéland); Jan Smuts tábornok (Dél-Afrika); E. M. House ezredes (Egyesült Államok); Louis Botha tábornok (Dél-Afrika); Saionji herceg (Japán); Mr. W. M. Hughes (Ausztrália); Sir Robert Borden (Kanada); Mr. G. N. Barnes (Nagy-Britannia); M. Ignacy Paderewski (Lengyelország)

Névmutató A

Amerikai Egyesült Államok Apponyi Albert, gróf Ashmead-Bartlett, Ellis Ausztria B

Balfour, Arthur Bandholtz, Harry Hill tábornok Bánffy Miklós Béla, IV., király Benárd Ágoston Beneš, Eduard Berinkey Dénes Bethlen István az Antibolsevista Comité vezetője a békeszerződés revíziója halála ifjúkori élete lemondása miniszterelnöksége politikai pályája 1914 előtt szökése a Tanácsköztársaság idején a zsidótörvények ellenzése Beveridge, William Bolsevikok Bonsal, Stephen

Böhm Vilmos Brailsford, H. N. Bratianu, Ion Bruszilov, tábornok Bryce, Viscount Bulgária C

Charpé, tábornok Clemenceau, Georges Clerk, Sir George Cunninghame, ezredes Curzon, Lord Czernin, gróf Czettner Jenő CS

Csáky Imre Csehszlovákia D

Darányi Kálmán Deák Ferenc Drasche-Lázár Alfréd E

első világháború F

Ferenc Ferdinánd, főherceg Ferenc József, császár-király Foch, Ferdinánd, marsall Franchet d’Esperey, tábornok

Franciaország G

Garbai Sándor Gorton, tábornok Gömbös Gyula Göring, Hermann H

Habsburgok Hitler, Adolf Hohenlohe, Stefánia, hercegnő Horthy Miklós, tengernagy Huszár Károly I

Imrédy Béla István, I. (Szent) J

Japán Jászi Oszkár József, főherceg József, II., császár Jugoszlávia K

Kállay Miklós Károly, IV., király kísérletei a trón visszaszerzésére Károlyi Gyula Károlyi Mihály fegyverszünet

földreform halála ifjúkora kormánya nemzetiségek parlamenti pályája száműzetése szerepe az első világháborút megelőzően visszatérése Károlyi Sándor Kossuth Lajos Krúdy Gyula Kun Béla L

Lajos, II., király Lakatos Géza, tábornok Landler Jenő Lansing, Robert Leeper, Allen Lenin, Vlagyimir Iljics Lloyd George, David londoni egyezmény (1915) M

Maclean, Sir Donald Magyarország antiszemitizmus bécsi döntések békefeltételek békeszerződés revíziója első világháború

fegyveres erők fegyverszüneti feltételek kommunista hatalomátvétel korai története K

Kun Béla rendszere (Tanácsköztársaság) második világháború a Monarchia bukása nemzetiségek kérdése osztrák uralom román megszállás „Vörös Hadsereg” M

Majszkij, Ivan Mária, Románia királynéja Mária Terézia, császárné Masaryk, Jan Masaryk, Tomáš Mensdorff, gróf Miklós, I., cár Millerand, Alexandre Mindszenty József, bíboros Mussolini, Benito Münnich Ferenc N

Nagy-Britannia Nagy Ferenc Naumann, Friedrich Newton, Lord Németország

Nicolson, Harold Nitti, Francesco Saverio O

Olaszország Orlando, Vittorio Oroszország P

Paléologue, Maurice párizsi békekonferencia magyar delegáció Pašić, Nikola Peidl Gyula Petőfi Sándor R

Rákóczi Ferenc Rákosi Mátyás Renner, Karl Románia Magyarország megszállása Rothermere, Lord S

Schnetzer, tábornok Seton-Watson, Robert Simonyi Henrik Sixtus, herceg Smuts, Jan Steed, Wickham St. Germain, békeszerződés Stromfeld Aurél

Supilo, Franjo SZ

Szamuely Tibor Szántó Béla Széchenyi Andor Széchenyi István Széchenyi grófné, „Minci” Szilveszter, II., pápa T

Teleki Pál, gróf Tisza István Tisza Kálmán Tizennégy Pont trianoni békeszerződés Trumbić, Ante V

versailles-i békeszerződés Vilmos, II., császár Vyx, Fernand, alezredes W

Wall Street összeomlása Wallace, Henry Wilson, Woodrow ZS

Zsigmond, I., király

Forrásmunkák

1

BEVEZETŐ

The Times, 1896. június 9.

1. MAGYARORSZÁG EZER ÉVE 2 3 4

P. Body (szerk.), Hungarian Statesmen of Destiny, 1860—1960 (Boulder, Col: 1989) p. 89. N. Stone, „Hungary and the Crisis of 1914”, Journal of Contemporary History, Vol. I (1966) p. 168. J. Galántai, Hungary in the First World War (Budapest: 1989) p. 18.

2. KÁROLYI MIHÁLY ÉS BETHLEN ISTVÁN I. Romsics, István Bethlen: A Great Conservative Statesman of Hungary, 1874-1946 (New York: 1995) p. 54, a továbbiakban: Romsics, Bethlen. 6 Romsics, Bethlen, p. 45. 7 H. Seton-Watson & C. Seton-Watson, The Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the Last Years of Austria-Hungary (London: 1981) p. 201. 8 Galántai, Hungary in the First World War, p. 231. 9 Galántai, Hungary in the First World War, p. 234. 10 G. Vermes, István Tisza (New York, 1985) p. 382. 5

3. ÖSSZEOMLÁS ÉS FORRADALOM Count M. Károlyi, Faith without Illusion: the Memoirs of Michael Károlyi (London: 1956) p. 102. G. Vermes, „István Tisza”, in Pál Bődy (szerk.), Hungarian Statesmen of Destiny, 1860-1960 (New York: 1989) p. 95. 13 Károlyi, Faith without Illusion, p. 123. 14 G. Vermes, „The October Revolution in Hungary: from Károlyi to Kun”, in I. Völgyes (szerk.), Hungary in Revolution, 1918-1919: Nine Essays (Lincoln, Nebraska: 1971) p. 41. 15 P. Pastor, Hungary Between Wilson and Lenin: The Hungarian Revolution of 1918-1919 and the Big Three (Boulder, Colorado and New York: 1976) p. 90. 16 W. Beveridge, Power and Influence (London: 1953) pp. 155-6. 17 Károlyi, Faith without Illusion, p. 150. 18 J. Bátki (szerk.), Krúdy’s Chronicles (Budapest, 2000) p. 245. 11 12

4. PÁRIZSI ELŐJÁTÉK Galántai, Hungary in the First World War, p. 274. D. Lloyd George, War Memoirs (London: 1938) Vol. II, p. 1480. 21 I. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary: The Peace Treaty of Trianon, 1920 (New York; 2002) p. 36. 22 H. Seton-Watson, ‘R. W. Seton-Watson and the Trianon Settlement’, in B. K. Király, P. Pastor & I. Sanders (szerk.), Essays on World War 1: Total War and Peacemaking – A Case Study on Trianon (New York: 1982) p. 46. 23 M. Lojkó, British Policy on Hungary, 1918—1919: A Documentary Sourcebook (London, 1995) p. 4. 24 C. A. Macartney & A. W. Palmer, Independent Eastern Europe (London, 1967) p. 84. 25 Seton-Watson & Seton-Watson, The Making of a New Europe, p. 292. 19 20

5. KÁROLYI LEMONDÁSA 26 27 28 29 30 31

E. Ashmead-Bartlett, The Tragedy of Central Europe (London, 1923) p. 76. S. Bonsal, Unfinished Business (London, 1944) p. 119. H. Nicolson, Peacemaking 1919 (London, 1933) p. 298. W. K. Hancock & J. Van der Poel (szerk.), Selection from the Smuts Papers (Cambridge: 1966) Vol. IV, p. 86. H. N. Brailsford, Across the Blockade (London: 1919) p. 14. Idézi A. C. János, The Politics of Backwardness in Hungary, 1815-1945 (Princeton: 1982) p. 194.

6. AZ ORSZÁG FELDARABOLÁSA 32 33

Nicolson, Peacemaking, p. 34. Nicolson, Peacemaking, p. 126.

34 35 36 37 38 39 40 41 42

Nicolson, Peacemaking, p. 127. Nicolson, Peacemaking, pp. 100. és 122-123. Nicolson, Peacemaking, p. 275. D. Lloyd George, The Truth About the Peace Treaties (London, 1938) Vol. II, p. 920. D. Lloyd George, The Truth About the Peace Treaties, Vol. I, p. 406. E. Deák, Hungary at the Paris Peace Conference (New York, 1942) p. 444. M. Bánffy, The Phoenix Land (Budapest: 1932, és London [ford.] 2003) p. 240. Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 105. R. Tőkés, Béla Kun and the Hungarian Soviet Republic (New York, 1967) pp. 203-204.

7. ELLENFORRADALOM 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52

In Ashmead-Bartlett, The Tragedy of Central Europe. Ashmead-Bartlett, The Tragedy of Central Europe, p. 191. Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 115. Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 120. Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, pp. 135-136. Maj. Gen. H. H. Bandholtz, An Undiplomatic Diary (New York, 1933; reprint 1966) p. 127. Bandholtz, An Undiplomatic Diary, pp. 151-4. Bandholtz, An Undiplomatic Diary, pp. 184-5. I. Romsics, Hungary in the Twentieth Century (Budapest, 1999) p. 111. Gy. Juhász, Hungarian Foreign Policy, 1919 (Budapest, 1979) p. 34.

8. PÁRIZS 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67

Count A. Apponyi, The Memoirs of Count Apponyi (London, 1935) p. 253. Apponyi, The Memoirs of Count Apponyi, p. 266. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, pp. 126—127. Korabeli sajtójelentésekből idézi Romsics, in The Dismantling of Historic Hungary, pp. 128-9. Parliamentary Debates: Official Report, 5th Series, House of Commons, Vol. 125, column 272. Parliamentary Debates: Official Report, 5th Series, House of Lords, Vol. XXXIX, column 148. Parliamentary Debates: Official Report, 5th Series, House of Lords, Vol. XXXIX, columns 786-787. Documents on British Foreign Policy, 1919-1939, First Series, Vol. VII, p. 248. Documents on British Foreign Policy, 1919-1939, First Series, Vol. VII, p. 386. Documents on British Foreign Policy, 1919-1939, First Series, Vol. VII, pp. 440-4. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 137. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 144. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 145. Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, pp. 551-554. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 147.

9. BETHLEN: KONSZOLIDÁCIÓ ÉS HELYREÁLLÍTÁS Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 152. Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 152. 70 Romsics, The Dismantling of Historic Hungary, p. 153. 71 Deák, Hungary at the Paris Peace Conference, p. 550. 72 A két sikertelen kalandról a bővebb leírást l. B. Cartledge, The Will to Survive: A History of Hungary (London: 2005) pp. 351-353. és magyarul B. Cartledge, Megmaradni (Budapest, 2008), pp. 363-365. 73 M. Bánffy, The Phoenix Land, p. 240. 74 János, The Politics of Backwardness in Hungary, p. 210. 75 Károlyi, Faith without Illusion, p. 205. 76 Viscount Rothermere, My Campaign for Hungary (London: 1939) p. 60. 77 Juhász, Hungarian Foreign Policy, p. 86. 68 69

10. KÁROLYI ÉS BETHLEN: A VÉGJÁTÉK

Romsics, Bethlen, p. 306. Count S. Bethlen, The Treaty of Trianon and European Peace: Four Lectures Delivered in London in 1933 (London, 1934) p. 65. 80 Károlyi, Faith without Illusion, p. 251. 81 T. Sakmyster, Hungary’s Admiral on Horseback: Miklós Horthy, 1918-1944 (Boulder, Colorado: 1994) p. 206. 82 I. Mócsy, ‘Count István Bethlen’, in Bődy (szerk.), Hungarian Statesmen of Destiny, p. 147. 83 Romsics, Bethlen, p. 343. 84 Romsics, Bethlen, p. 357. 85 Romsics, Bethlen, p. 351. 86 Több változatban ismert Teleki búcsúlevele. A szerző M. Szinai és I. Szűcs: The Confidential Papers of Admiral Horthy (Budapest, 1965) c. könyvében reprodukált fakszimile alapján (pp. 178. és 179.) közli 87 Romsics, Bethlen, p. 351. 88 Romsics, Bethlen, p. 366. 78 79

EPILÓGUS 89

Illyés Gy., ‘Írói gondok’, in Tiszatáj, 1980., szeptember