Április
ÁPRILIS
ÁPRILIS A hagyomány szerint ennek a hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyjának, Venusnak etruszk neve után (Apru, görögül Aphrodité). Varro, római tudós népies etimologizálással az aperire (kinyílni) igére vezeti vissza a hónap nevét, utalva a természet nyíladozására, és az eke által feltört földre. Ezzel összhangban a római ünnepek is általában a termékenységgel kapcsolatosak. 4-e a Megalesia (magalé métér görögül a nagy istenanya) ünnepe; 12-én a gabonaanyát, Cerest ünnepelték (Ceralia); 15-én vemhes teheneket áldoztak nyilvánosan a szaporulatért (Fordicidia). Április 21-én emlékeztek meg Róma alapításáról, ekkor a Vestaszüzek tisztító és termékenyítõ máglyákat gyújtottak, melyeken a résztvevõk átugráltak, és barmaikat is áthajtották. Ez Palesnek, a nyájak istenének ünnepe (Palilia). 23-a a borkóstoló ünnepnapja (Vinalia Urbana), 25-e pedig a Robigalia, melyen körmeneten állatáldozatot mutattak be Robigo istennõnek, hogy a vetést elkerülje a gabonarozsda. Április 28-tól május 3-ig tartott a Floralia, Flora virágistennõ tiszteletére. Április egyben a Bika hava. A Nap 21-én lép be a Bika csillagképbe. Varro a bika-jelképet is összekapcsolja azzal, hogy április a szántás hónapja, ekkor jön el az ökrök fáradozásának ideje. A hónap régi magyar neve: Szent György hava, a harmadik dekád legnépszerûbb szentje alapján. Állandó keresztény ünnepekben szegény hónap, különösen annak elsõ kétharmada, viszont helyet biztosít a húsvéti liturgiának. Az újabb idõkben beiktatott történelmi szenteknek pedig még nem alakult ki széles körû tisztelete.
2009 SZENT GYÖRGY HAVA 1
Sze Hugó
2
Cs
Áron
3
P
Buda, Richárd
4
Szo Izidor
5
V
Vince
6
H
Vilmos, Bíborka
7
K
Herman
8
Sze Dénes
9
Cs
Erhard, Dusán
10
P
Zsolt
11
Szo Leó, Szaniszló, Glória
12
V
Húsvét, Gyula
13
H
Húsvét, Ida
14
K
Tibor
15
Sze Anasztázia, Tas
16
Cs
Csongor, Joakim
17
P
Rudolf, Kiara
18
Szo Andrea, Ilma
19
V
Emma
20
H
Tivadar, Odett
21
K
Konrád
22
Sze Csilla, Noémi
23
Cs
Béla
24
P
György, Debóra
25
Szo Márk, Márkó, Márkus
26
V
Ervin
27
H
Zita, Mariann
28
K
Valéria, Nimród
29
Sze Péter
30
Cs
Katalin, Kitti, Kata
1929. április 1. (80 éve történt) Megszületett Milan Kundera, cseh költô, író (Tréfa). 1829. április 3. (180 éve történt) James Carrington szabadalmaztatta a kávédarálót. 1929. április 4. (80 éve történt) Meghalt Karl Friedrich Benz német mérnök, a világ elsô autójának megalkotója.
1819. április 11. (190 éve történt) Megszületett Leiningen-Westerburg Károly, az 1848-49-es szabadságharc német származású honvédtábornoka, aradi vértanú. 1984. április 11. (25 éve történt) Meghalt Járóka Sándor prímás, zenekarvezetô, a népmûvészet mestere. 1749. április 13. (260 éve történt) Megszületett Rát Mátyás újságíró, szerkesztô.
1949. április 4. (60 éve történt) Aláírták 1949-ben Washingtonban a NATO (Északatlanti Szerzôdés Szervezete) alapdokumentumát.
1759. április 14. (250 éve történt) 74 éves korában meghalt Georg Friedrich Händel német orgonista, zeneszerzô. 40 operát és 22 oratóriumot komponált.
1909. április 4. (100 éve történt) Megszületett Käthe von Nagy, eredeti nevén Nagy Kató színésznô.
1939. április 14. (70 éve történt) Meghalt Winkler Lajos kémikus, a magyar analitika nemzetközi hírû képviselôje.
1919. április 4. (90 éve történt) Megszületett Tiszay Magda Kossuth- és Liszt-díjas operaénekesnô.
1629. április 14. (380 éve történt) Megszületett Christian Huygens holland fizikus, a Szaturnusz gyûrûinek és Titán nevû holdjának felfedezôje, az ingaóra feltalálója.
1199. április 6. (810 éve történt) Franciaországban meghalt Oroszlánszívû Richárd angol király. 1919. április 7. (90 éve történt) Megszületett Gábor Miklós színész. (Valahol Európában, Mágnás Miska, Különös házasság). 1939. április 7. (70 éve történt) Detroitban megszületett Francis Ford Coppola Oscar-díjas amerikai forgatókönyvíró, filmrendezô és producer (A Keresztapa, American Graffiti). 1919. április 8. (90 éve történt) Meghalt Eötvös Loránd, világhírû magyar fizikus, geofizikus, a torziós inga feltalálója. 1749. április 8. (260 éve történt) Megszületett Gáti István szakíró, tanár, az elsô magyar gyorsírási rendszer kidolgozója. Református lelkész volt.
1809. április 15. (200 éve történt) Megszületett Hermann Günther Grassmann német matematikus, nyelvész. 1879. április 16. (130 éve történt) Franciaországban meghalt Szent Bernadett katolikus szûz, akinek tiszteletére e napon tartják Szent Bernadett ünnepét. Az 1844-ben született szûz védôszentje a katolikus francia leányok egyesületeinek. 1889. április 16. (120 éve történt) Londonban megszületett Charlie Chaplin (eredeti nevén: Charles Spencer Chaplin) angol filmszínész, forgatókönyvíró és filmproducer. 1799. április 21. (210 éve történt) Megszületett Táncsics Mihály író, politikus. 1509. április 22. (500 éve történt) Trónra lépett VIII. Henrik angol király.
1979. április 10. (30 éve történt) Meghalt Várkonyi Zoltán színész, színházi- és filmrendezô (Meseautó, A kôszívû ember fiai). Kétszeres Kossuth-díjas színész, érdemes és kiváló mûvész.
1949. április 23. (60 éve történt) Megszületett Gedó György olimpiai bajnok ökölvívó. 1972-ben a müncheni olimpián Gedó szerezte meg a 101. magyar olimpiai aranyérmet.
1829. április 10. (180 éve történt) Megszületett William Booth metodista pap, az Üdvhadsereg megalapítója.
1789. április 30. (220 éve történt) George Washington az Amerikai Egyesült Államok elsô elnöke lett.
65
ÁPRILIS
Évfordulók
ÁPRILIS
1849-re emlékezve... Április
Továbbra is három fronton folyt Magyarország élet-halál harca: az ország közepén, ami tavaszi hadjárat néven vonult be a történelembe, emellett Délvidéken és Erdélyben is küzdöttek magyar erõk. 2-án a VII. hadtest HortHatvan vonalán megvívta a tavaszi hadjárat elsõ csatáját: kemény küzdelemben visszavonulásra kényszerítette Schlick császári erõit Hatvanból. 3-án a Délvidéken Perczel csapatai végre elfoglalták a szerbektõl az elôzô évben oly sokszor és eredménytelenül ostromlott Szenttamást. 4-én Klapka György, Aulich Lajos és Damjanich János tábornokok vezette három magyar hadtest Tápióbicskénél véres harcot vívott a cs. kir. sereggel. A hadiszerencse is a magyarokat segítette, így e nap a magyarok gyõzelmét hozta. 6-án (Nagypénteken!) aztán döntõ csatára került sor a magyar és a császári erõk között Isaszegnél. Ismét a magyar haderõk kerekedtek felül, mindkét harcoló félnek súlyos, ezer-ezer körüli katona veszteségével. Az osztrák-horvát-szerb csapatok Gödöllõt feladva Pest felé retiráltak. A gödöllõi Grassalkovich kastélyt birtokba vette a magyar fõparancsnokság, és a diadal örömében azonnal haditanácsra ültek össze. Elhatározták a császári csapatok további üldözését, Komárom várának felmentését tûzve ki végsõ célként. Hogy Windisch-Grätz azonban mégis Pesten maradjon fõseregével, arra újra egy tüntetõ manõvert találtak ki: Aulich egy seregtesttel Pest irányába fog vonulni és a fõsereg látszatát kelti majd. A magyar csapatok már másnap elmasíroztak, a haditerv pedig a késõbbi hetekben fényesen bevált. 7-én Délvidéken is sikeres harc folyt: Perczel csapatai kiûzték a szerb-horvát erõket a római sáncokból és lerombolták azt. 10-én Görgei csapatai Vácott gyõzedelmeskedtek, amely csatában a császáriakat vezénylõ Götz tábornok is életét vesztette. 11-én Perczel a Titeli fennsíkot, a szerbek utolsó menedékét is ostrom alá vette, de nem sikerült azt elfoglalnia. Ezen a napon Petõfi Sándor századost Szászsebesen nagy megtiszteltetés érte: Bem tábornok a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályú kitüntetését tûzte fel saját kezével a költõ zubbonyára. Petõfi meghatódva írta le egy levelében Bemnek mondott válaszát: Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak, atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet. 12-én I. Ferenc József császár megelégelte Windisch-Grätz herceg hadi balfogásait és felmentette õt fõparancsnoki tisztsége alól. Az új kinevezett Ludwig Welden táborszernagy lett. 14-e a politika napja volt: Kossuth Lajos a debreceni Nagytemplomban kinyilatkoztatta a Habsburg-ház trónfosztását. Kossuth Lajost ugyanakkor Magyarország kormányzó elnökévé választotta az Országgyûlés. 17-én Bem hadserege Temesvár felé vette útját és Vajszlovánál majd Karánsebesen vereséget mért a császári seregre. 19-én Kossuth és az Országgyûlés kiadta a Függetlenségi Nyilatkozatot. A magyar fõsereg a felvidéki Nagysallónál mindent eldöntõ gyõzelmet aratott a császári seregek felett. A cs. kir. haderõk maradékai Gyõr-Pozsony irányába menekültek s egyértelmûvé vált: a tavaszi hadjárat teljes magyar sikert hozott! Az éppen csak talpraállt magyar haderõ térdre tudta kényszeríteni Európa egyik legképzettebb, legerõsebb hadseregét!
66
A Függetlenségi Nyilatkozat elsô két oldala 67
ÁPRILIS
21-én Bécsben a császári udvar elhatározta: hatalma fennmaradása érdekében meg kell tennie vereségének, szégyenének nyilvános elismerését: katonai segítséget fog kérni Oroszországtól! 21-23 között Perczel a Bánságban Szeged védelmét erõsítette és Mokrinnál megfutamította a császári seregeket. 22-én Orsovánál újra Magyarország területére tört egy cs. kir. sereg. Podheringnél (a Felvidék keleti részén) Vogel tábornok ellen gyõztes ütközetet vívott egy magyar seregtest. Kitûnt bátorságával Simig Rezsõ tüzér hadnagy, ütegparancsnok, aki 16 évével a szabadságharc egyik legfiatalabb tisztje volt. 24-én a császári seregek elhagyták Pestet, magukkal hurcolva gróf Batthyány Lajost. Aulich hadteste nagy ünneplés közepette bevonult a fõvárosba. Csak Budán, a várban maradt cs. kir haderõ. 26-án Görgei csapatai felmentették Komárom várát és bevonultak az erõdbe. A császári erõk itt is Gyõr-Pozsony felé hátráltak. A magyar sereg vezérkarának újra a most mi a teendõ? kérdését kellett megvitatnia. 28-án Komáromban Damjanich János tábornok lábát törte és így nem tudta tovább ellátni hadtestparancsnoki teendõit. Utóda Knézich Károly ezredes lett. 29-én Bem serege Temesvár alá ért és a következõ nap Bem és Perczel Zsombolyán tárgyalásba kezdett délvidéki hadmozdulataik összehangolásáról.
ÁPRILIS
Lelki útravaló Húsvét
Újabb húsvét köszöntött ránk. Az év körforgása ismét hûségesnek bizonyult és a várva várt tavasz nem késlekedett. Lassan virágba majd üde zöld levél-ruhába öltöznek tájaink, sõt még városaink parkjai is. Minden az élet friss erejérõl szól körülöttünk, szívünk reménységgel telik ha van idõnk egy kicsit elgondolkodni a természet munkájáról. Ilyenkor nem szeretünk arra gondolni, hogy a nyár heve és a vakáció örömteli pillanatai után ismét a hulló faleveleket és a didergõ napokat fogjuk látni. Eleinket is megérintette ez a körforgás, a természet visszatérõ, meg-megújuló arca. Vajon mi, mai budapesti polgárok észrevesszük-e még a körülöttünk lévõ világ szépségét és dinamizmusát? Próbáljuk-e megfejteni és életünkben megvalósítani annak mély tanítását? Van-e valami bennünk, ami a szaladó évekkel nem tûnik el, nem fárad el, hanem folyamatosan fejlõdik, növekszik? Lehetséges-e, hogy a múló évszakok nem csak egy idõre gyönyörködtetnek el bennünket, hanem arra is emlékeztetnek, ami a szívünk-lelkünk mélyén kell, hogy megtörténjen emberi létezésünk idején? Talán túl sok a kérdés. Mégis úgy gondolom, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket a teremtett világban, valahol belül kell, hogy rezonáljon bennünk. Mit tanít nekünk tehát a tavasz képe, mire hív az a csodálatos dinamizmus, mely körülvesz bennünket? Talán a fiatalabb generáció könnyebben talál választ a fenti kérdésekre, hisz az élet forrása buzgóbban, frissebben csobog benselyükben. Az is elképzelhetõ, hogy az idõsebbek könnyebben találnak hasonlóságot a kint zajló tavaszi robbanásra fiatalabb korukból, mint a közelmúltból. Mégis azt hiszem, hogy minden ember találhat összefüggést a folyamatos megújulás és a látszólag elodázhatatlan elmúlás között. A Reményben való életrõl ír nekünk XVI. Benedek pápa is körlevelében. A hívõ ember még a nehézségek, a szorongattatások közepette is talál okot a reménységre. Ezt elsõsorban nem maga miatt teszi természetesen. Ha valaki hisz és próbál keresztény életet élni, az nem azt jelenti, hogy bezárkózik valami gyermekded naivságba, ahonnét nem lehet látni azt a temérdek dolgot, ami nem megy jól. Hogyan lehet tehát egyszerre figyelmesnek, érzékenynek lenni a külsõ és a belsõ történésekre egyaránt? Mi segít abban, hogy ne a világ zaja és sokszor kényszermegoldásai vegyenek erõt a bensõ hangon, amely az örök értékek felé hív bennünket? Nagy valószínûséggel húsvét lesz 2009-ben is. Úgy, ahogy a tavaszt is várjuk a kopárabb téli hónapok után. Ebben az évben is felkínálkozik tehát a lehetõség a belsõ megújulásra mindannyiunk számára. Ahhoz azonban, hogy élvezni tudjuk a virágokat és késõbb a gyümölcsöket is, belsõ világunkban szükséges az elõkészület ideje. A szó szorosabb értelmében ez a nagyböjtöt, a húsvét elõtti 40 napos lelki készületet jelenti. Tágabb értelemben azonban, egész életünkre vetítve, a felkészülés mondhatnánk, folyamatos. Sõt, az itt a földön töltött idõnk is hasonlatos egy csodálatosan szép, azonban igen törékeny növény fejlõdéséhez. Mi lesz belõlem? Hogyan válhatok széppé és hasznossá mások számára? Az utolsó napomon az Isten keze, mely majd leszakítja életem virágát, méltónak tartja-e arra, hogy a világ legszebb és soha el nem hervadó kertjébe elültesse azt? Bizony ez a kis növény táplálékot igényel, hogy szépen fejlõdjön és megszabaduljon minden fenyegetõ kórtól és veszélytõl. Az isteni Kertész már most gyönyörködik ebben a fejlõdõ kis nö-
68
József Attila istenkeresõ költészete* Vidám és jó volt, s egyben-másban istenhez is hasonlított Ha meg akarjuk érteni József Attila viszonyát a valláshoz, elõször is meg kell értenünk, hogy abban az idõben Magyaroszágon teljesen más volt a közhangulat, mások voltak a normák. Az ember azt gondolhatta, hogy csupa keresztény, hívõ ember van a világon és körülöttünk. Van, aki komolyabban veszi a hitét, van, aki egy kicsit felelõtlenebbül, de ha bajba jutott, mindenki az Istenhez fordult, imádkozott, fohászkodott, és valahol az Isten tenyerében éreztük mindannyian magunkat és egymást. El sem tudtuk képzelni, hogy is lehet valaki nem hívõ. Még a nem hívõk is a maguk módján vallásosak voltak. Az ateista ember igazán ritka volt. József Attila is meg volt keresztelve, de nem csak akkor vált nem hívõvé, amikor a kommunizmussal találkozott, és nem annak az ideológiája kész* Dr. Jelenits István piarista atya 2007. október 27-én, a Ferencvárosi Kolping Egyesületben elhangzott elõadásának szerkesztett változata.
69
ÁPRILIS
vényben és õ kész arra, hogy körbeássa és megtrágyázza, legalább még egy évre, ahogyan errõl Lukács evangéliuma nekünk beszámol (Lk 13, 6-9). Ez az év nem jelent mást számomra, mint Isten kegyelmének esztendejét. Vagyis arról szól, hogy bármikor Hozzá fordulhatunk, ha megújulásra, új életre, megtérésre vágyunk. A komoly változásokhoz idõ kell és fõleg energia, amint ezt jól tudjuk. Ezt a mindig megújuló energiát kínálja nekünk húsvét ünnepe, mely Krisztus megváltásának, kereszthalálának és feltámadásának örök életre szökellõ forrásából fakad számunkra. Kívánom tehát a kedves olvasóknak, hogy ez a néhány gondolat, mely a látható és a láthatatlan világ kapcsolatáról szól, igazi megújulás felé segítsen mindnyájunkat. Ez által tapasztalhatjuk meg azt a békét, amit Isten Fia jött elhozni nekünk és amely meghalad minden emberi elképzelést. A feltámadt Krisztus békéje legyen mindnyájukkal! SZEIDEL PÉTER
ÁPRILIS
tette arra, hogy a kereszténységnek hátat fordítson, hanem a sorsánál, különleges és már akkor sem csak õrá jellemzõ helyzeténél fogva úgy nevelkedett, hogy nem igen volt hiteles találkozása az Úristennel. 1945 után az új rendszer József Attilát a proletariátus nagy költõjeként igyekezett bemutatni, és amikor aztán újra fordult a világ, voltak olyan keresztény emberek, akik arra gondoltak, nohát akkor most már elfelejtjük József Attilát, és az iskolákban sem fogják tanítani, hanem helyette majd újra Sík Sándort tanítják, vagy másokat. Hát szerencsére nem így történt, mert ez nagy méltánytalanság lett volna, hisz József Attila nagyon nagy költõ volt. Nemcsak a proletariátusnak a költõje, hanem az egész magyarságé és az egész emberiségé. Olyan kínokat hordozott, az emberi létnek olyan poklait járta meg, amelyekre érdemes odafigyelnünk. Egyik kötete elé mottónak azt a népdalt tette, hogy ...aki dudás akar lenni, pokolba kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni... Õ csakugyan nem kereste a szenvedést és a megpróbáltatásokat, hanem azok közé vetve született, nevelkedett, élt; és tulajdonképpen ezért nõtt olyan jelentõssé a költészete is. Bizony oda kell figyelnünk rá, mert ez a költészet rólunk szól. Nemcsak egy embercsoportnak az elkeseredését vagy a dühét fogalmazza meg, hanem annak a világnak a gondjait, amelyikben mi is felnõttünk, és amelyikben mi is élünk. Azt írja József Attila, hogy: anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Pesten találkoztak a szülei. Apja csakugyan valahonnan Arad környékérõl került ide. Viszonylag jól keresõ iparos ember volt, az édesanyja pedig a Duna-Tisza közérõl, a Kiskunságból származó protestáns cselédként jött fel Budapestre, ami egy magányos, kiszolgáltatott életet jelentett, elszakadva a családjától, amelyet elhagyott azért, hogy pénzt keressen. Itt leltek egymásra, József Áron magyarul beszélt, de azért lehet, hogy román volt, mindenesetre görög-keleti vallású. S amikor a protestáns Põcze Borcsát feleségül vette, a kor törvénye szerint a fiú gyermekeknek az apa vallását kell követniük, a lányoknak az anyáét, így József Attilát görög-keleti vallásban keresztelték meg, amivel hamarosan egyedül maradt a családban, mivel édesapja egy-kettõre elhagyta õket azzal, hogy Amerikába megy, mert itt nehéz a sorsa és onnan segíteni fog, vagy pedig visszajön, ha sikerül pénzt szerezni. Ebben bízott, reménykedett a család, itt maradt a szegény anyja mosónõként a növekedõ 3 gyerekével. Késõbb, már József Attila halála után derült ki, hogy az édesapja visszament Aradra, ott élt, egy másik lányt is feleségül vett, másik családot alapított. Ettõl a családjától elmenekült, mert valahogy nem volt eléggé megalapozott itt az élete, nem tudott annyit keresni, hogy eltartsa õket, szégyellte a helyzetét, lelécelt és elmenekült. Az asszony nagyon kiszolgáltatott körülmények között élt, alkalmi munkákból, mosásból, ebbõl-abból, lehetetlen körülmények között. Volt idõ, amikor egy kocsmában laktak, ott takarított, segédkezett, és éjszakára, amikor a vendégeket elküldték, bezárták a kocsmát, ki kellett takarítani, kirakták a szalmazsákjaikat és ott alhattak hajnalig, amikor a kocsmát újra ki kellett nyitni. Akkor még nem volt szokás, hogy hajléktalanok legyenek az emberek, az aluljárókban vagy máshol, de ennek az életformának az elõzménye volt az övék. Ez a szegénység nem is egy okos vagy fegyelmezett szegénység volt, hanem egy állandó tépett, emberileg feldolgozatlan állapot. Az anya nem is tudott gazdálkodni, nem tudott bánni a pénzzel; ha egy kicsi jövedelemre szert tett, akkor igyekezett jól tartani a gyerekeit, ha elfogyott a pénz, koplaltak, rettenetes körülmények között; de azért kétségbeesett kísérleteket tett, melyek nem is voltak teljesen eredménytelenek, mert a gyerekeit taníttatta, hogy ebbõl az állapotból kimeneküljenek. Törõdött velük, ambíciói voltak, látta, hogy tehetségesek és próbálta õket valahogy segíteni. Egészen elképesztõ, nehéz viszonyok között éltek. Jolán késõbb megírt, gyerekkorukról szóló könyvében nagyon megrázóan idézi fel ezt az idõszakot. József Attila kicsi gyerekként sokszor nem is nagyon értet-
70
71
ÁPRILIS
te, mi történik körülötte. Az egyik ilyen jellemzõ, ismert történet, amikor a mama odaadta a két kisebb gyermekét az Alföldre, hogy ott majd a munkájuk fejében eltartják õket, de ott még a nevétõl is megfosztották, nem fogadták el, hogy Attila, mert nem ismerték ezt a nevet, mondván nincs is ilyen, és Pistának hívták. Dolgoztatták, hisz egy falusi gyerek már 4-5 éves korában tudja, hogyan kell az állatokkal bánni, de õ meg nem értett semmihez. A parasztember pedig, aki a maga módján nyilván rendes ember volt, gonoszságnak minõsítette ezt, és úgy gondolta, hogy erõszakkal kell megtörni a makacs gyerek ellenállását. Verte, szidta. Amikor aztán visszakerült Pestre, megint egy kicsit a mama próbálta dédelgetni. Akkor valahogy épp volt egy szoba-konyhás lakásuk, az anya egy tyúkot szerzett, hogy azt majd ott a szobában tartják, és tojásokat tojik és tudnak abból tésztát sütni. Hogy a tyúk mozogjon, ki kellett vinni a parkba, madzagot kötöttek a lábára és a 8-9 éves fiára bízta, hogy legeltesse a tyúkot. Kiröhögték a barátai, ott is hagyta a madzagot, hogy a tyúk majdcsak elkólicál és meg lehet szabadulni tõle. De ez a tyúk hûséges volt és akkor is vele ment, amikor már õ szerette volna, ha elfelejtik egymást. Amikor a tyúk végre tojást tojt, és a mama buktát sütött belõle, hogy a fia lássa, hogy érdemes volt kínlódni vele, akkor József Attila bojkottálta, és nem evett ebbõl a buktából. Akkor a mama nem adott neki enni, összevesztek, a mama szidta a fiát, és vért köpött, orvost kellett hívni. Akkor aztán megvizsgálták, és kiderült, hogy rákja van. Szóval iszonyú körülmények között telt József Attila gyerekkora. Nemcsak forgót árult, meg szenet lopott, vagy fát az állomáson, hanem ezek a családi problémák is hozzátartoztak a hétköznapokhoz. Utána az iskolába került, ott is csak 2-3 gyerek volt görögkatolikus. Eljött hozzájuk egy pap, aki unta, hogy 2-3 kölyökkel foglalkozik, és sakkozott József Attilával. Összebarátkoztak, de a hittanból nem igen tanult semmit. Aztán késõbb a mama elvitte a Kálvin térre, õ oda járt templomba, és ott a zsoltárok tetszettek Attilának, azok emléke benne maradt. De módszeres prédikációkra vagy oktatásra nem járt, annak ellenére sem, hogy az iskolákban kötelezõ volt a hitoktatás. A mama se tudott az Istenrõl beszélni neki. Imádkoztak este, amirõl Jolán azt írja mondd Uram Isten és dögölj...! Aludj most már és fogd be a szád és mondd, hogy Uram Isten! Ez volt az esti ima. 1927-ben született egy verse, egy sírvers, amit esetleg sírfeliratként lehetne használni. Vidám és jó volt s tán konok, ha bántották vélt igazában. Szeretett enni, s egyben-másban istenhez is hasonlított. Egy zsidó orvostól kapott kabátot és a rokonok úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam. A görög-keleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot országos volt a pusztulásban, no de hát ne búsuljatok. A vers címe: József Attila. S milyen megrázó vers ez! Nem olyan hetyke, mint az ismert, Tiszta szívvel. Talán a Tiszta szívvel verset akkor olvassuk helyesen, ha ennek a versnek a testvéreként gondolunk rá. Egy zsidó orvostól kapott kabátot, s a rokonok úgy hívták: Többéitt-ne-lássam. Még korábban a nõvérének volt egy zsidó udvarlója, aki aztán a férje is lett, és akinek a baráti körébe tartozott ez a zsidó orvos, akitõl nemcsak kabátot kapott Attila. Õ felismerte a tehetségét is, és komolyan elbeszélgetett vele. Érdekes, ha József Attila Istennel való kapcsolatát vizsgáljuk, akkor talán gondolhatunk arra, hogy ettõl a zsidó orvostól hallott komolyabban az Istenrõl. És éppen egy zsidó, Scheiber Sándor írta azt róla, hogy a korai istenes verseiben nem is annyira az evangéliumnak, hanem egy sajátos zsidó vallási megújulási áramlatnak, a passzív vallásosságnak a nyomai ismerhetõk fel. Egy olyan vallásosság, amely bibliai, ószövetségi ihletésû és ahol az Istennel szinte 'komázni', játszani lehet. Chagall képein láthatunk ilyent, ahol az Isten egy varázslatos világban jelenik meg, mint egy gyermekmesében, és a környezetében a felnõtt ember is, meg a bölcs is szinte gyermekké válik. Talán ez a zsidó orvos egy ilyen fajta istenképet ismertetett meg Attilával. Ez a fiatalember aztán Makóra került, ahol ennek a zsidó rokonának éltek rokonai. Ott végezte aztán a gimnáziumot, ott érettségizett, ott került kapcso-
ÁPRILIS
latba makói tanárainak a jóvoltából Juhász Gyulával, aki a szomszédos Szegeden volt elismert költõ, és aki át-átlátogatott Makóra. Õ elolvasta a fiatal Attila verseit, és nagyon nagyra becsülte. Neki köszönhetõ, hogy 22-ben még középiskolás korában megjelent az elsõ kötete, a Szépség koldusa címmel. Tulajdonképpen a nyomorúsága tette költõvé. Érezte, hogy belülrõl fakadó mondanivalója van, és nem arra született, hogy egyszerûen szappanfõzõ legyen. Ugyanakkor a megszokott lehetõségek nem nyíltak meg elõtte. Minden erejével azon volt, hogy a tehetségét fejlessze, kibontsa. Ezért óriási odaadással vetette bele magát a költészetbe. Szegedre került, ahol ismerték az elsõkötetes költõt és sokan szerették is Juhász Gyula körében. De Tiszta szívvel címû verse az egyetem tanárai között riadalmat okozott, és kitették a szûrét. Megrendítõ, hogy ennek holtig hordozta a stigmáját, emlékét, õ nem lehetett diplomás ember, nem lehetett tanár. Õszintén szólva talán nem is csoda, hogy kitették a vers miatt az egyetemrõl. Azért mégis szégyen; mert ez költészet, és akik kitették, azok túlságosan is szó szerint vették azt, amit itt a keserûség mondatott ezzel a fiatalemberrel. Ha a verset egy dacos, kamaszos életprogramnak tekintjük, akkor nem csoda, hogy védekezõ pozícióba állunk, és azt mondjuk, hogy nem volna jó ilyen emberre bízni egy iskolának a felnövekvõ diákjait. De ez a fájdalomnak a kiáltása. Addigra meghalt az édesanyja is, még 1919-ben. Nem kötik azok a szálak, amik a normális életû embert a világhoz kapcsolják, másokhoz, felelõsségtudatot keltenek benne, értékeket állítanak elé. Õ a senki földjén érzi magát. Arra is kész, hogy az ördögnek adja el magát, ha másnak nem kell. Ugyanakkor mégis azt mondja, hogy elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek, s halált hozó fû terem gyönyörûszép szívemen. A szíve valamiképpen mégis gyönyörûszép. József Attila ebben az idõben már Isten felé is tapogatózott. Nem a megszokott utakon, nem a templomokban kereste az Istent, hanem olvasott, megismert pl. zsidó írókat, és valami egészen személyes viszonyt keresett Istennel. Ha másnak nem tudja elpanaszolni a nyomorúságát, akkor talán Õ megérti, nála találhat valamiféle megértésre. Minden okunk megvan arra, hogy nagy jelentõséget tulajdonítsunk ezeknek a költeményeknek. Van egy egész ciklusa ebbõl az idõbõl, amit Isten címen írt. Például ilyenféléket írt ezekben: Istenem, én nagyon szeretlek, én szíve lennék a szívednek. Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked. Hogyha meg szántó-vetõ lennél, segítnék akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném, szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva szántanék én is a nyomodba. A szíkre figyelnék, hogy ottan a vasat még mélyebbre nyomjam. Ha tanár lennél, én ügyelnék, hogy megtanulják jól a leckét, s odahaza a sok tanítvány dolgozatát is kijavítnám. Nem zavarnálak ennél-annál, tudnám én jól, mire mit adnál, s bármi efféle volna munkád, velem ezt soha meg nem unnád. Ha nevetnél én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, te az én szívemet elkérnéd, s én hosszan, sok szépet mesélnék. Milyen érdekes ez, hogy a felnõttekkel nehezen talált szót, gyerekkorában a parasztok között nem nagyon értett a paraszti munkához, s aztán riadtan kerülte, mert ügyetlen volt hozzá, a tanárokkal sem mindig tudott boldogulni, de mégis most az Istenre gondol, s azt mondja, ha az Isten volna lovasgazda, szántó-vetõ, akkor õneki biztosan szívesen segítene. Ha az Isten volna tanár, akkor mellette tudna dolgozni, segíteni neki, még a dolgozatokat is kijavítaná helyette. Valahogy a felnõtt emberekkel való kapcsolatának a kudarcait helyrerakná. Az Isten jó felnõttként meg tudná szelídíteni õt, mellette megtalálná a helyét, és a világot is valahogyan el tudná fogadni, meg tudná szeretni. Ilyen versek sorakoznak a kötetében. S érdekes, hogy amikor késõbb, évek múltán már nagyobb költõnek tekintették és válogatást állított össze a verseibõl, ezek közül a verseibõl jónéhányat berakott ebbe a válogatásba is. Nem hagyta ki, mintegy olyanfajta próbálkozást, ami csak a gyerekkorához tartozott, és amin õ már túlhaladt.
72
73
ÁPRILIS
Miután kitették az egyetemrõl, a barátok és ismerõsök segítségével külföldre ment, hogy megtanuljon németül vagy franciául, és esetleg odakint elvégezzen valami egyetemet. Be is iratkozott Párizsban a Sorbonn-ra és próbált nyelvet tanulni, de igazán, nem volt senki, aki segítsen neki. Egy szótárral ment el, és abból tanulta meg a szavakat, az a betûnél kezdte, és mondjuk kenyeret még hetek múlva sem tudott kérni, mert a p betûhöz franciául a kenyér: pain még nem érkezett el. A barátok és ismerõsök jobbára baloldali elkötelezettségû emberek voltak. Az I. világháború után fõként baloldali munkások, egyebek mentek Magyarországról Bécsbe vagy pedig Párizsba. Így aztán ezeken a helyeken került kapcsolatba a baloldali munkáskörökkel. Bécsben Kassák körével, Párizsban pedig baloldali kommunistákkal ismerkedett meg, onnan hozott haza marxista eszméket. De nagyon mélyen érdekelte a filozófia is, az õ számára a marxizmus nemcsak egy társadalmi ideológia volt, hanem világmagyarázat. Próbálta komolyan venni, próbálta ez alapján megérteni az egész világot. S pont ez a többi kommunista elõtt kicsit gyanússá tette, mert sok mindent jobban tudott náluk, vagy pedig kapcsolatot keresett pl. a mélylélektan és a kommunizmus között. Olyasféle dolgok között, amit a kommunisták idegennek vagy ellenséges dolognak tartottak és távolról elutasítottak. Õ pedig ezt érdekesnek tartotta és álmai voltak, hogy ezeket összeegyezteti egymással. (A relativitáselméletet is.) Olyan ember volt, aki nem tudott soha végigjárni egy szabályos képzési utat, egy egyetemet elvégezni. De nagyon tehetséges volt, nagyon könnyen belekapott mindenbe, nagyon sok mindent megértett félig-meddig, és a zsenialitásának tudatában megpróbált a különbözõ ismeretek közt szintézist teremteni. Ekkor került aztán a marxisták révén Magyarországon a párt közelébe is. Közben emberi kapcsolatokra éhes emberként természetesen kereste a szerelmet is az életben. De persze a nem túl ígéretes karrierû embert otthagyták azok a lányok, akiket megszeretett, mert a szüleik eltanácsolták õket József Attila mellõl. Vágó Mártát, akit nagyon szeretett, a gazdag apja elküldte Londonba, hogy ott tanulmányokat végezzen, és így aztán elszakadtak egymástól. A végén aztán Jolán került mellé, akit kicsit a párt igazított oda József Attila mellé, hogy viselje gondját, ugyanakkor tartsa meg a párthoz való hûségében is. A hölgy pedig tényleg gondját viselte József Attilának, miközben a férje emigráns kommunistaként a Szovjetúnióban élt, és onnan küldött nekik rubeleket, abból éltek nagyon nehezen. József Attila képtelen volt arra, hogy fizikai munkába fogjon. Úgy érezte, hogy neki a szellemi teljesítményével kell megkeresni azt, amire szüksége van, és eljutni egy olyan szintre, hogy ebbõl meg tudjon élni. Ugyanakkor kiszolgáltatott volt; alkalmi ajándékokból, úri pártfogók adományaiból élt napról-napra. Ahogy az anyja nem tudta megtanítani õt arra, hogy az életét megszervezze, úgy erre mindvégig képtelen volt. Így élt az örökös létbizonytalanságban és az éhezés határán. Az egyik anekdóta szerint például amikor Hatvani báró meghívta egyszer délután és egy tál süteményt tettek József Attila elé, õ azt mind megette. Ekkor jöttek rá, hogy ez éhes. Úri társaságban délután nem is gondoltak arra, hogy esetleg nem evett még aznap. Sõt, lehet, hogy két napja nem evett. Ilyen körülmények között élt akkor is, amikor már jelentõs költõ volt. A párttal való kapcsolata idején a költészetébõl az istenes versek egy idõre eltûntek, és csak akkor tértek vissza, amikor a párttal is meghasonlott, amikor magára maradt, és végképp összezárult körülötte a világ. A betegség is rátört, a szerelmébõl is kiábrándult, Jolánnal összekülönbözött. Pszichiátriai kezelésre szorult, de õk sem tudtak rajta segíteni. Az utolsó verseiben lobbant fel igazán az Isten utáni vágy. Ezek a versek nemcsak a magyar líra, hanem a világirodalom legmegrázóbb dokumentumai közé tartoznak. Arról szólnak, amirõl Ratzinger bíboros is írt, hogy a nem hívõ a hit folytonos kísértésében él. Van benne valami elementális vágy az Isten után. Talán többet is tud az Istenrõl, mint egy olyan hívõ, aki hisz, de az Istennel nincs igazán megrázó, személyes kapcsolata. Mégsem mer benne hinni eléggé. Ez a hit
ÁPRILIS
él benne, mint egy vágy vagy kínzó szégyenkezés, bûntudat. Aztán mégsem hisz benne annyira, hogy a megbocsátó irgalmában hinne vagy hogy rábízná magát. A Nem emel föl c. versében ezt írja: Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba, fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben. Tudod, szívem míly kisgyerek, ne viszonozd a tagadásom. Ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. Kinek mindegy mi volt már a kín, hisz gondjaid magamra vettem. Az árnyékvilág árkain most már te õrködj én felettem. Intsd meg mind, kiket szeretek, hogy legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielõtt magam feláldoznám. Itt van még ez a Bukj föl az árból címû vers. Ijessz meg engem istenem, szükségem van a haragodra, Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra. Én, akit feltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom, nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom! Gyulékony vagyok, s mint a nap oly lángot lobbantottam vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel. És verje bosszúd vagy kegyed belém: a bûntelenség vétek! Hisz hogy ily ártatlan legyek, az a pokolnál jobban éget. Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal, és úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal! Megint, hogy ily ártatlan legyek, az a pokolnál jobban éget. Azt magyarázták neki, hogy nincs Isten, akinek felelni kell, s amit õ bûnnek tart az nem bûn, ártatlan õ. Ártatlannak lenni még rosszabb, mint bûnösnek. Azt mondja, hogy már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Valami olyan utat jár végig, mint egy ûrutazó, aki kiszabadul a Föld vonzáskörébõl, s megnézi, hogy milyen is ott embernek lenni odakint, a világûrben. Olyan belsõ kétségekrõl, tapasztalatokról ad számot költészetével, amelyrõl ilyen hitelesen senki sem számolt még be. A fiatalon írt sírversével érdemes összevetni az életrõl szóló, megdöbbentõ, megrázó és nagyon igaz számvetéses versét: Talán eltûnök hirtelen. Akár az erdõben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amirõl számot kéne adnom. Már bimbós, gyermek-testemet szem-maró füstön szárítottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tíz évet. Dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. Ilyen ember volt õ, ahogy ezekbõl vallomásértékû versekbõl kiderül. A proletár versei is nagyszerûek, nemcsak azért írta õket, hogy eleget tegyen a barátai kívánságainak, hanem õszintén, marxista szemmel látta a világot, és számot adott az emberek kiszolgáltatottságáról, iszonyú dolgokról, amiket szintén költõi erõvel idézett fel és elevenített meg. A költészete ezért nagyon értékes. Azt hiszem, hogy az emberségét is megszerethetjük, hogy ha igazán figyelemmel, megértõ lélekkel olvassuk a verseit. Keresztényként fohászkodhatunk érte. Arra gondolhatunk, hogy az Úristennek azért biztos vannak sajátos útjai egy ilyen emberhez, ha az életében nem is tudta magához ölelni, legalább ezt a bánatát, ezt a megtisztulásra irányuló vágyát komolyan veszi. Nem tudjuk, hogy holtában, amikor a vonat elé vetette magát, vagy az magához szítta a vasútállomáson a zörgésével, akkor utána mi történt vele. Mi imádkozhatunk érte, és egy kicsit azokért is, akiknek a küzdelmeit jobban megismerjük a költészetébõl. Ma is élnek köztünk ilyen emberek, akik nem idegenek tõlünk, nem ismeretlenek számunkra, hanem ezek az emberek nekünk testvéreink. DR. JELENITS ISTVÁN
74
ÁPRILIS
Egy Budapest-szakértô régész Beszélgetés Irásné Dr. Melis Katalinnal Egyetemista koromban egy alkalommal kijelentettem, hogy három olyan cikket szeretnék majd írni, amelyek még 200 év múlva is benne lesznek a bibliográfiában. Eddig kettõt megírtam, egyik a pesti városfal feltárásáról szól, a másik a Margitszigeten végzett ásatásomról, amely az ottani apáca rendház melletti királyi udvarhely feltárását jelentette, mindkettõvel én foglalkoztam legelõször. Gratulálok mind az eredményhez, mind pedig az idejekorán kitûzött célhoz. Mikor határozta el, hogy régész lesz, s hogy a magyarországi középkorral foglakozik? Tízéves koromban az édesapám, aki nagyon érdeklõdõ ember volt, egyébként MÁV-alkalmazott, elvitt otthon, Nyíregyházán egy ásatásra, ekkor született meg bennem az elhatározás. Korábban jártam a Szépmûvészeti Múzeum Egyiptom kiállításán, s ezek alapján két korszak érdekelt: az ókor és a magyarországi középkor, közelebbrõl az Árpád-kor. 12-13 éves lehettem, amikor egy budapesti nyaraláskor arról ábrándoztam, hogy egyszer majd a Margitszigeten fogok dolgozni. Erre 1995-ben került sor (az egyetemet 1959-ben kezdtem!). Nyíregyházán a múzeum igazgatója, Csalán Rezsõ, jó nevû, európai hírû avar- és népvándorlás-koros régész az egyik osztálytársam papája volt, ô is pátyolgatott. Járhattam ásatásokra, szünidõben dolgoztam a múzeumban, például segítettem a csempe-leletek tisztításában. Az egyetemre felvételi vizsga nélkül kerültem, mert jó eredményt értem el egy tanulmányi versenyen. Akkoriban ez még nem volt egy elismert szakma, a középiskolai tanáraim egyike sem tudta, mi az a régész. Igazában velünk kezdõdött a szigorúan vett régész-képzés, az én korosztályom volt az elsõ, amelyik már nemcsak építészeti és mûvészettörténeti módszerekkel kutatott, hanem falkaparás helyett leásott több méter mélyre is. A régészet mint új szakma iránti érdeklõdés kialakításában László Gyula professzornak kimagasló érdeme volt, fõleg nagyszerû szakirodalmi munkássága révén. Mit kell tudnia egy régésznek? Hogyan zajlik le egy kutatás? Hogyan alakult a pályája? Melyek voltak a kiemelkedõbb munkái? Mindenek elõtt a történelmet kell tudni, és alapos mûvészettörténeti ismeretek is kellenek (a mûvészettörténet-hallgatók is tanulnak régészetet és történelmet). Ismerni kell a kiválasztott korszak tárgykultúráját, építészetét, fõbb vonalakban a mûvészettörténetét. Tudni kell, hogy az egyes korok emberei hol, hogyan éltek, laktak, öltözködtek, étkeztek, milyen eszközöket használtak stb. Szükséges még a tárgyi anyagismeret, történeti állattan, néprajzi ismeret. Rajzolni is tudni kell, ez nekem hírneves professzorom, László Gyula szerint nem ment, ezért többedmagammal három évig tanultam rajzolni az Iparmûvészeti Múzeumban (és hogy aláírja az indexemet). Mi még általános régészeti diplomát kaptunk, minden korból szigorlatoztunk, s a választott szakdolgozatom témája a Rétköz topográfiája döntötte el, hogy a középkorral fogok foglalkozni. Harmadéves koromban gyakornokként kerültem a Budapesti Történeti Múzeumba, és 60 évesen onnan mentem nyugdíjba. Fiatalon doktoráltam, és a régész-történész szak mellett a Budapesti Mûszaki Egyetemen mûemlékvédelmi szakmérnökként is diplomáztam, de nem fértem be a káderfejlesztési tervbe. Szerettem a múzeumot, szinte az egész ranglétrát végigjártam, a fõosztályvezetésig, de 1985-ben feladtam a hivatali karriert, mert meghalt a férjem, s a két kiskorú gyermekünkrõl való gondoskodást csak úgy tudtam megoldani, hogy kimentem területre ásni. Nem volt idegen ez sem, mert már az elsõ évfolyam után voltak kötelezõ tanszéki ásatások. Saj-
75
ÁPRILIS
nos, ásatást végzõ régésznek nagyon nehéz a pályafelépítés, mert az ásatások jelentõs része befejezetlen marad. Én például egyetlen ásatást sem tudtam igazán befejezni, mivel a rendkívüli pénz- és idõigényesség miatt a feltárandó régészeti területnek csak kis részéhez juthattunk hozzá. Ebbõl pedig végeredményt produkálni, végsõ megállapításokat tenni lehetetlen. (Mondta is mindig nagy professzorom, László Gyula: Csak befejezni lehet!) Dolgoztam például az M0 autópálya és a 3-as út nyomvonalán, volt úgy, hogy 600x4 méteres nyomvonalon, s volt, hogy 50x40 méteresen kutathattunk. A legnagyobb ásatásom az ottani felszínen látható régészeti lelõhelynek a 20%-ára sem terjedhetett ki, ez Soroksáron volt a Várhegyen, ahol az Árpád-korban egy nagy falu terült el. A legkedvezõbb ebbõl a szempontból a Margitsziget, ahol az egykori apácakolostor mintegy 2 hektárnyi területébõl 11 ásatási szakaszban egy-egy szakasz néha 10 hónapig is eltartott 25-30 emberrel 65-70%-ot feltárhattunk. Az optimális létszám 10 fõ lenne, de a Városháza udvarán 45 emberrel kellett dolgozni a rendkívül szoros határidõ miatt. Ezt átfogni szinte lehetetlen. Általában nyugdíjas bányászokkal dolgoztam, vagy kiskatonákkal, ez utóbbi volt a legolcsóbb. A régészeti ásatás nagyon aprólékos kézi munka, spaklival, kisseprûvel, lapáttal. Az egészet jól elõ kell készíteni, és minden apró munkafázist alaposan dokumentálni. Példák: terület (platz) elõkészítése, geodéziai felmérési terv, 500-as léptékû helyszínrajz, 200-as, 50-es részletrajzok, 20-as metszetrajzok készítése. Geodéziai felmérés, ehhez külön szakember kell; épület esetében olyan dokumentációt kell készíteni, hogy abból egy építész tervezni tudjon. Ennek a dokumentációnak az elkészítése majdnem annyi idõt vesz igénybe (némi kis túlzással), mint maga az ásatás. A munkához tartozik, hogy mindent le kell szintezni, fényképezni, rajzolni, ezeket a dokumentumokat leltárba venni, éppen úgy, mint a feltárt tárgyi leleteket, mindezen munkáknak jól körülírt szabályai vannak. Margitszigeti ásatásomról több, mint 150 fénykép készült (ezeket meg is mutatom, sõt a sziget egyetlen középkori ábrázolását is), továbbá 16 darab 90x90 centiméteres geodéziai felmérési lepedõ is. E fotókat, rajzokat a Magyar Nemzeti Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum adattárába kell leadnunk. Egy-egy régészeti feltárás során a legkülönbözõbb töredékek kerülnek elõ: kõ-, fafaragványok, csempék, cserépés üvegdarabok, bõrök, csatok, és a többi, amikbõl a legkülönbözõbb dolgok készülhettek, s amiket a régésznek tudnia kell azonosítani és meghatározni. A fellelt tárgyakat, töredékeket meg kell tisztítani, restauráltatni, leltárba venni (Margitsziget: Tóth Attila kõrestaurátor kolléga mintegy 250 darab töredéket tisztított meg, én meghatároztam, s az érvényben lévõ szabványnak megfelelõen katalogizáltam). Az ásatásról természetesen jelentést kell írni, illetve beszámolót. Ahhoz, hogy ezekrõl cikket vagy könyvet tudjon írni az ember, értelmezni is kell mindazt, amit találtunk. Én meglehetõsen sokat publikáltam, mintegy 90-100 veretes cikket írtam, könyvre azonban nem futotta az idõmbõl. 2004-ben még ástam! A NEKÖM által 2003-ban kiadott kötetben, a Magyar régészet az ezredfordulón-ban nem találkoztam a nevével, pedig 2006-ban is publikált. Nem fértem bele, több más aktív kollégával egyetemben. A kötet összeállítóinak nem volt érdekes, amit csináltam, pedig amint láthatja az eddig elmondottakból is, sokfelé dolgoztam, és dicsekvés nélkül mondhatom, hogy több helyen én ástam elsõként. Problémát jelentett néha, hogy nem volt korábbi analógiája a munkámnak, azon kívül mint mondtam a mi korosztályunk volt az elsõ igazán régész. A Budapesti Történeti Múzeumban az elsõ voltam, aki a szoros értelemben vett régészeti kutatásokat elkezdtem a fõváros bal oldalán. Ezek: a pesti városfal, a pesti síkság falvai, sõt Buda-környéki falvakat is kutattam. A Margitszigeten is én kutattam elõször igazán régészeti módszerekkel, több méterre leásva, ami az elõdöknél nem volt szokásban. Meg is lett az eredménye, és mondhatom, igazán nagy öröm volt. Errõl szeretnék bõvebben is hallani.
76
befejezetlen, valakinek folytatnia kellene. Az is nagy kár, hogy az együttes nem kap elégséges védelmet, és egyes fegyelmezetlen, sõt néha romboló szándékú látogatók sok kárt tesznek benne, mint a kolostor romjaiban is. (Ezzel szemben Nyugaton van olyan apácarend, amelynek a tagjai rendszeresen és kötelezõen elzarándokolnak Szent Margit egykori kolostorához.) Külön élményt jelentett, hogy megtaláltam annak a kápolnának az oltárát, amely az 1680-as években, a törökök elleni harcok idején Lotharingiai Károly fõvezérnek a kolostor helyén létesített tábori kórházához tartozott. De még az elõzõ kérdésére el kell mondanom, hogy mindig megegyezés született arról, hogy ki végezze a lehetséges munkákat. A kijelölések általában figyelemmel voltak a szakmai érdeklõdésünkre is. És az említett többi munkája? Több írásához hozzájutottam, láttam, hogy kollégái többször hivatkoztak azokra, és így tudom, hogy sok mindennel foglalkozott. Hogyan került bele ezekbe? A Margitsziget mellett nagyon jelentõs munkám volt a pesti városfal kutatása, feltárása (belváros-ként emlegetjük), ezt egy idõsebb kollégától örököltem (ez eléggé megszokott dolog a szakmában), azután sokat foglalkoztam a pesti síkság falvaival, erre magam jelentkeztem még kezdõ koromban, és a fõnököm örömmel küldött. Ipartörténeti emlékek is érdekeltek, például bõrök; errõl annyit röviden, hogy egy hulladékgödörben talált gótikus lábbeli felkeltette az érdeklõdésemet, tanulmányoztam, elmentem a bõrgyárba és cipészmesterhez is tanulni (mindkét
77
ÁPRILIS
Szívesen beszélek róla. Több történeti adat van arról, hogy a középkori Pesten és közvetlen közelében öt királyi udvarhely volt, ezek közül korábban már azonosítottak kettõt Óbudán, illetve Cinkotán, kellene lennie még Pesten és Csepelen egynek-egynek. A történeti adatok arról is szólnak, hogy IV. Béla király kíséretével járt a szigeten, s ott ítélkezett is. Számomra egyértelmû volt, hogy mindehhez megfelelõ számú és méretû helyiségre is szükség volt. Az ottani felszíni formák is adtak okot gyanúra. (Közbevetõleg: sok régész kollégám hozzám hasonlóan megsejti, hogy mit fog találni.) Tehát találtam egy 11 méter széles, 32 méter hosszú épületet öt helyiséggel (látható a képmellékleten). Ez az ötödik udvarhely. Sajnos a munka, mint jeleztem,
ÁPRILIS
helyen lelkesen segítettek!), ezek alapján írtam is egy dolgozatot. Ugyancsak hulladékgödörben talált, Mátyás-korabeli sérült és rontott könyvvereteket is tanulmányoztam, s a megállapításaimat több, a korabeli könyvekkel foglakozó szakember, például a Corvinák híres tudósa, Csapody Csaba is elfogadta õ a kutatásaimat is segítette , s az errõl szóló cikkemet megjelentette a jó nevû németnyelvû folyóiratban, a Gutenberg Jahrbuch-ban is. Ez egy látszólag kis ügy, azonban roppant érdekes, már önmagában az is, hogy a budai várban, de kolostorokban is, a megvásárolt könyveket újrakötötték, s a kötéseket Nürnbergben fillérekért kapható veretekkel látták el. Ehhez van egy kedves kis történetem: a királyi várban derelyemetélõ-ként beleltározott eszközökrõl kimutattam, hogy azok valójában a könyvkötészetben arra szolgáltak, hogy felhevítve a bõrkötésekbe díszsorokat, mintákat nyomjanak velük. Ezeken kívül feltártam két XIII. századi pesti kis várat a XXII. kerület, Háros utca 6. és a XXIII. kerület, Haraszti út 42. alatt. Ezt a témát egyébként valaki már a 70-es években felvetette, de lehurrogták. Az errõl szóló írásom megjelent a Várak, templomok, kastélyok címû képes magazin 2006. évi 6. számában is. Különös, hogy a Ferencvárost sehol sem említi, pedig itt is volt egy Erzsébetfalva nevû falu. Ez bizony tévedés, bár tudom, hogy egyes történészek ezt állítják. Ennek a falunak a központja a mai Egyetem térnél volt, s a temploma az V. kerületi Szerb utca 21-23-nál, a Kálvin térnél délebbre nem nagyon terjedhetett. A Fõvám tér helyén egy nagy kiterjedésû tó, a Molnár-tó volt, amit csak az 1860-as években szárítottak ki és töltöttek fel. Északi partjára telepítették át a tímárokat és cserzõ vargákat, sikerült is a tó partján feltárnom szárító kemencét és két cserzõ gödröt, amelyek mindegyikébe 1600 szarvasmarha, vagy annak megfelelõ mennyiségû birka bõre volt egy cserzésre betakarható. Azt tudjuk, hogy Pest város a vagyonát állatkereskedéssel szerezte, ehhez egyrészt saját állattartása volt, másrészt itt hajtották keresztül lábon délrõl és keletrõl, fõleg Erdélybõl a Hanza-városokba a szarvasmarha gulyákat, mivel a közelben voltak a dunai átkelõk. Az állatokat itt kellett felhizlalni és pihentetni, amihez istállókra, legeltetéshez hatalmas területekre volt szükség a városfalak közelében, és persze vízközelben. E célra a mai Ferencváros, és a Józsefváros egy része kiválóan megfelelt, az egész dél-pesti határban, így például Gubacson, Soroksáron is kiterjedt állattenyésztés folyt, s a Múzeumkert mögött és az Illés-kútnál nagy majorságok voltak. Azt is tudjuk, hogy több jobbágy vált állatkereskedõvé, majd egyik-másik Pest bírája lett. Egyébként a török idõk után létesült határcsárdák fennmaradt nyomai alapján jól meg lehetne rajzolni Pest külsõ határvonalát. Szeretném, ha két nagyobb munkájáról még mondana részleteket, és arról is, hogyan került be egyes fõvárosi kerületek helyismereti monográfiájába? Említettem, hogy kezdõ koromban voltak jó szakmai tanácsadóim, akik terelgettek is. Amikor témát kerestem, ôk hívták fel a figyelmemet Arányi Alajosnak az 1870-es években készített munkájára, amelyben a középkori Pest környéki falvak keletelt templomait írta le (Rómer Flóris is foglalkozott ezzel a témával). Érdekelt, hogy mintegy 100 év alatt mi lett ezekkel, és járkálós régészként az ismert adatok birtokában bejártam ezeket a helyeket és elkészítettem a terület régészeti topográfiáját. Négyszáznál több régészeti lelõhelyet találtam, ebbõl mindössze 80 volt beazonosítva. (Közbevetõleg: azért kellett témát keresnem, mert akkor mentem férjhez Dr. Irás Jenõhöz, és vidéken próbáltunk elhelyezkedni, de nem volt olyan vidéki város, ahol egy orvosrégész házaspárnak tudtak volna munkát adni. Maradt a budapesti keresgélés, ami egy év után sikeres volt.) Nos, meglepve láttam, hogy a templomok állnak, például a cinkotai, a rákoskeresztúri, találtam négy körülszántott határban lévõt is, és többet azóta széthordtak, beszántottak. Ezzel a területtel azután még évekig foglalkoztam, egészen 1995-ig. A kerületi monográfiákba úgy kerültem bele, hogy akkor jöttek divatba, amikor én ezt a topográfiát készítettem, és kezdõdtek a kerületekben a nagy lakótelep-építkezések. Én, mint e területek Újpest, Rákospalota, Kispest,
78
79
ÁPRILIS
XX. kerület régészeti szakreferense, elmentem a 2. építészeti bejárásra és elmondtam, hogy a tervezett beruházás helyén hol van régészeti lelõhely. Megismertek, jó kapcsolat alakult ki közöttünk, mindig megegyeztünk a feltárást illetõen, majd a kerületekbe meghívtak elõadásokat tartani az ottani kutatásaimról, és írásokat is kértek a helyismereti monográfiájukba. Végül a belvárosról beszélnék, amit úgy örököltem, de itt több dolgot én találtam meg. Ilyenek: a Kálvin térnél a volt Kecskeméti kapu maradványai, a pesti vár 4,1 méter széles falakból épült öregtornyának részletei a Régiposta utcaVáci utca keresztezõdésnél; ebbõl csak az van feltárva, ami a közmû-árokban volt, de a többit is lehetne, XVI. századi planírozott anyag van rajta, keresztben, ugyanúgy be lehetne rajzolni az úttestre a nyomát, mint ahogy a Váci utcában berajzolták már egy torony helyét. Három adat van arról, hogy Pesten volt vár, én egy megszállott keresgélés után találtam rá. Ugyancsak én találtam meg a Városház utcaCukor utca vonalán az Árpád-kori városfalat, ami a tatárjárás idején pusztult el. A belvárosban úgy kutattam, hogy több, mint 4000 (!) közmûárkot bejártam, mindent leszinteztem, rajzoltam, fényképeztem, s mondtam magamban: haljak meg, ha itt nincs fal, de volt. A volt évfolyamtársaim meg kedvesen ajánlották, hogy írjam meg az emlékeimet Harminc évig csöveztem a Belvárosban címmel. Persze itt is történtek iszonyatos rombolások, például: az Astoria aluljáró építésekor elbontották a régi városfal nagy rondellájának maradványait, holott szükségtelen volt, a Kálvin térnél brutális és hazug módon rombolták szét a Városkaput, bár több tervmódosítás is készült a rombolás elkerülésére, mégis egy éjjel egy építésvezetõ, ígérete ellenére, egy rámpát vezettetett rajta keresztül, beleverette a szádvasakat, majd egy Volvo munkagéppel kigyalultatta a köveket. Többünk közbelépésére abbahagyták, amikor kora reggel észrevettem, s az a hazug alak másnap már nem volt ott. Jó régen, talán 20 éve olvastam, hogy készül az ország régészeti topográfiája. Elkészült már? Még nem kész, de folyamatosan készül, bár olyan érzésem van néha, hogy nem való ennek az országnak, ugyanis az elkészült részek alapján fémkeresõkkel átnézték, feldúlták az összes régészeti lelõhelyet. Nemesfémet kereshettek, de az hiábavaló, én a rengeteg ásatásom során összesen 12 ezüstpénzt találtam. Döbbenetes, hogy ennek a nagy odaadással készített munkának ilyen hozadéka lett! (Én egyébként nem kerültem bele, mert a Rétköz még nem jelent meg.) A 90-es évek elején vagyonokat kellett lelõhelyvédelemre költeni, és még így is fosztogattak. Fegyveres védelemmel kell õrizni mindent! Kérem, beszéljen a családjáról, és arról, hogyan érzi magát a Ferencvárosban? Két tanárvégzettségû lányom van, velük lakom ebben a lakásban, amelybe 1965-ben költöztem a férjemmel. Egyikük a József Attila gimnáziumban történelem, földrajz, állampolgári ismeretek tantárgyakat tanít, a másik ugyan térképészet-földrajz tanár szakon végzett, de végül sajtógrafikus lett. Az itt töltött több, mint 43 év erõs kötõdés, azon kívül érzésem szerint ez a kerület a legtöbbet fejlõdõk egyike, szinte kitolódott a belváros (egyetemista koromban ott éltem), hozzáférhetõ a Duna-part. A Középsõ Ferencváros átalakulása nagyon látványos, nem tudom, hogy lehetett volna-e jobban csinálni. Öröm, hogy a Nehru parton még megvan az a két fa, amelyeket ideköltözésünk után ültettünk a férjemmel. Lelkes társadalmi munkások voltunk, apósomékkal együtt. Bántó viszont, hogy a zöldövezet fogy, a kutyapiszok és a bûz egyre csak nõ, és nem értem, hogy mit és miért akarnak csinálni a Közraktárakból. Nagyon remélem, hogy újragondolják. Beszélgetésünk elején három cikket említett, kettõ már elkészült. Még nem adtam fel! Köszönöm a beszélgetést. KEÖVES FERENC
ÁPRILIS
Kôrösi Csoma Sándor Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül... ...hajlamom a tudományok felé ösztönzött. Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, Keletre jövök, és egész életemet olyan tanulmányoknak szentelem, amelyek hasznára lehetnek a tudós világnak, és külön fényt vetnek még homályban lévõ adatokra nemzetem történetében. Kõrösi Csoma Sándor szavai ezek, egy, az 1820as években Brit-Indiában állomásozó Kennedy századosnak írt jelentésében. Kõrösi Csoma Sándort 1784. április 4-én keresztelték meg Erdély, azon belül Székelyföld legkeletibb és legmostohább részét képezõ Orbai szék Kõrös 1904 óta Csomakõrös református anyakönyve szerint. Az akkori, ottani szokások figyelembe vételével születését körülbelül egy héttel korábbra kell tennünk. Erre nincs biztos adatunk, ezért a hivatalos születésnap április 4. Több kutató az évszámot is vitatja, azt 1787-re, 88-ra, 89-re téve. Mi maradjunk a hivatalosnál. Apja, Csoma András székely határõr sarja, szabadparaszt, anyja Getse Krisztina (Én a székely nemzetség tagja vagyok...). Több testvére is született. Néhány évig a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított és akadémiai rangra emelt nagyhírû Nagyenyedi kollégiumban tanult, majd angol eredetû ösztöndíjjal (Szilágyi Ferenc) a németországi Göttingenbe (akkori magyar nevén Göttingába) ment, amelynek egyetemén európai kitekintésû professzorok oktatták. Mindkét említett iskolai városba gyalogosan(!) jutott el (a Kõrös-Nagyenyed távolság mintegy 300 kilométer). Göttingenbõl 1818 nyarán érkezett vissza szülõföldjére, ahol jó állások várták, õ azonban máshogy döntött. Már Nagyenyeden erõs érdeklõdést mutatott a magyarok õstörténete iránt, s ennek, valamint a Göttingenben tanultak hatására a nyelvek iránt is különös vonzalmat érzõ és tehetséget mutató diák elhatározta, hogy felkutatja a magyarok õshazáját és fényt derít a magyar nyelvrokonság már akkor széles körben vitatott kérdéseire. Ez az önmagában is tiszteletet érdemlõ terv, melyet élete végéig nem adott fel, végül is nem valósulhatott meg, s nem az õ hibájából. Ércnél maradandóbb emlékmûvet mégis alkotott, egy egészen más területen, amiért az egész világon ismerik a nevét: õt tekintik az európai tibetisztika, tibetológia megalapozójának és elsõ tudós mûvelõjének. Ezzel Germanus Gyula híres Kelet-kutatónk szerint nagyobb hódítást és dicsõséget szerzett, mint birodalomdöntõ szultánok. Eredetileg azt tervezte, hogy a már tudott idegen nyelvek mellé megtanul egy-két szláv nyelvet, elmélyíti arab és török tudását, hogy Konstantinápolyban a magyarokra vonatkozó arab forrásokat tanulmányozzon, majd Oroszországon (Ogyessza-Moszkva-Irkutszk) keresztül ott is kutatva jusson el a magyaroknak Keleten, Dzsungáriában feltételezett õshazájába. Elõször 1818 telén Temesvárra, majd 1819-ben Zágrábba gyalogolt, hogy néhány hónapig horvátul, szlovénul, szerbül tanuljon, majd hazamenetele után hamarosan, 1819 novemberében kevés pénzzel, könnyû ruhában újból útnak indult, hogy tudtán kívül végleg elhagyja Magyarországot. Kon-
80
81
ÁPRILIS
stantinápolyban (a mai Isztanbulban) pestis tört ki, ezért Bukarest, Szófia, Drinápoly, Énoch útvonal után Alexandriába, majd Cipruson keresztül Bejrútba hajózott, s innen részben gyalog, részben karavánokkal utazva, 1820. október 14-én megérkezett Teheránba (osztrák útlevele idõközben lejárt, emiatt még évekig lelkifurdalása volt). Útközben megtanult törökül írni és kicsit beszélni. Már eddig is sok megpróbáltatásban volt része, mégsem adta fel. Két, Teheránban eltöltött hónap (Csománál: holdnap) után otthonról levélben anyagi segítséget kért (én bizodalmasan ígérem, hogy ezen elkezdett pályában, éppen azon buzgósággal, mellyel hazámból kiindultam, tovább futni meg nem szûnök, és... esztendõre odahaza leszek...). Az otthoni gyûjtés eredményeként összegyûlt pénz azonban nem jutott el hozzá, mert idõközben két, Madrászban tartózkodó brit tiszt, Henry Willock és George Willock egy iráni közbenjárására Csoma segítségére sietett, aki így négy havi perzsául tanulás után folytathatta útját Bokharába. (Az otthonról küldött pénz késõbb visszakerült Erdélybe, ahol azt jótékony célokra fordították.) Innen Mongólia felé készült tovább, azonban az utazás neki is túl veszélyesnek tûnt, ezért délnek fordult, s Kabulba ment, amely azonban keresztény (mivel Csoma református volt, sõt egyebek mellett teológus is: keresztyén) számára veszélyes tartózkodási helynek bizonyult, ezért tovább utazott a pandzsábi Lahore szik királyságba, onnan pedig Kasmírba. Egy-egy út, illetve átmeneti tartózkodás átlagosan egy-két hónapig tartott. Késõbb ismét észak felé fordult, s a független Ladákh tartomány (akkoriban Nyugat-Tibet legfontosabb tartománya) fõvárosába, Lehbe utazott, ahol azzal a lehangoló ténnyel szembesült, hogy onnan nem tud kelet felé továbbmenni, ezért visszatért Pandzsábba, hogy innen próbáljon átkelni a Himalája hegységen Közép-Ázsia felé. S ezen az úton történt valami, ami egész hátralévõ életére meghatározó lett. Útközben ugyanis megismerkedett és összebarátkozott William Moorcroft brit állatorvossal, aki Brit-Indiában élt, dolgozott és utazgatott. Ez az úr, meghallva Csoma tervét, rábeszélte: tanuljon meg tibetiül, hogy tanulmányozhassa a tibeti iratokat, amelyekben biztosan találni utalást a magyarok rokonaira. Egyes kutatók ugyan feltételezik: a derék angol valójában a brit gyarmatosítás képviselõjeként azt gondolhatta, hogy Kõrösi Csoma a legalkalmasabb rá, hogy a tibeti nyelvet elsajátítva (ekkor már tizennégy nyelvet ismert!), a tibeti kultúrát közel hozza a britekhez, akik így végre bejuthatnak majd az elzárkózó Tibetbe (Tibet alatt a Dalai láma országa értendõ; Csoma ide nem jutott be). Az a terület, ahol Csoma Sándor ekkor tartózkodott, nem Tibet, hanem India része volt, de tibetiek lakták, a tibeti kultúra és nyelv érvényesült. Moorcroft meg is ajándékozta Csomát egy 1762-ben Rómában kiadott kezdetleges tibeti nyelvkönyvvel. Ennek ugyan Kõrösi Csoma Sándor nem vette hasznát, de kevéske tibeti ismerete, és ez a könyv felkeltették érdeklõdését a titokzatos, semmihez sem hasonlítható, sajátos írásrendszerû tibeti nyelv és kultúra iránt. Tovább utazni politikai okokból, és az utazás keresztyénre nézve veszélyes volta miatt sem lehetett, ezért - Moorcroft anyagi támogatásával és indiai brit tisztségviselõkhöz szóló ajánló soraival ellátva elfogadta a megbízást (meg akartam ismerkedni ennek a különös nyelvnek a szerkezetével). Úgy gondolta ekkor, 1822 õszén, hogy egy jó vezetõ tanár segítségével tizenkét hónap alatt megfelelõ szinten elsajátítja a tibeti nyelvet. Óriásit tévedett! Néhány hónapig még Kasmírban maradt, majd újból Lehbe ment, tanulni e nyelvet. Mivelhogy nem tudtam szert tenni ebben a tartományban értelmes emberre tibeti nyelvtanulásomhoz, sem olyan nyelvtani munkákra, amelyek alapul szolgálhattak volna nyelvtanomhoz és szótáromhoz, ... Zanszkárba utaztam, annak Zangla nevû városában egy tudós láma, név szerint Szangje Puntszog (Püncog) irányításával tizenhat hónapon át tanulmányozta a tibeti nyelvet és a szent könyveket: a Kandzsúrt és a Tandzsúrt. Ezek a tibeti vallásosság és tudományosság alapjai, összesen 333 nyomtatott kötet, 106 500 lap (egy lap kb. 60x10 cm, rajta 6 sor nyomtatott tibeti szöveg). A tudós láma ezeket írta róla, még 1824-ben: a töretlen kitartású és a tudományokban felmutatott éles-
ÁPRILIS
elméjûségben a kitárult égbolthoz hasonló rúmi Szkander bég (azaz Kõrösi Csoma Sándor) ...minden ember üdve végett a Tan felkutatásán fáradozván... Zanglából 1824. november végén Délre indult, s megint nyaktörõ hegyi gyaloglással a britindiai határra, Szabáthu-ba érkezett, ahol a britek elõbb bizalmatlanok voltak a több nyelvet beszélõ különös európaival (orosz kémnek vélték), majd szerény anyagi támogatásukkal folytathatta munkáját, kezdeti nehézségek után ismét Szangje Puntszog lámával (a legképzettebb ladákhiak egyikével) a phuktali, késõbb a kanami kolostorban. Az eltelt idõben rendszeresen beszámolt írásban a már említett, Csoma munkáját általában támogató Kennedy századosnak a szerzett ismereteirõl. (Minthogy Önhöz intézett korábbi jelentéseimben föltártam a tibeti mûvek tartalmát s részletesen ismertettem a birtokomban lévõ néhány iratot, úgyszintén fölvázoltam körvonalát egy nyelvtannak, szótárnak s más mûveknek, amelyeken dolgozom; Mindennap eszembe jut az a nagy lekötelezettség, amellyel... Önnek..., és másoknak is tartozom...) Közben 1826-ban megjelent egy tibeti-angol (olaszból fordított) ún. Szerampúr-szótár, ami az egyébként nagyon érzékeny, óvatos, néha búskomor Csomát átmenetileg bizonytalan helyzetbe hozta. A szótár azonban gyengének bizonyult, s ez, valamint Csoma említett jelentései arra ösztönözték a kalkuttai brit-indiai kormányt, hogy továbbra is támogassák munkájában az európai tanítvány-t. Csoma ekkor költözött Felsõ-Bishawar tartomány Kanam falujába, s az itteni kolostorban töltött három és fél év alatt kiegészítette, s be is fejezte munkáját 1830 végére. Sokszor, fõleg télen embertelen körülmények között élt, cellájában nem volt fûtés, hogy ne zavarja a füst; tápláléka csak sózott yakvajas tea, semmi hús. Életkörülményeirõl a még 1824-ben Kennedy százados révén megismert jó barát, Dr. James Gilbert Gerard brit orvos is lehangolóan nyilatkozott írásaiban. Ilyen viszonyok mellett képes volt (Dr. Gerard szerint) több mint 40000 (Le Calloch úr szerint csupán 23.800) tibeti szó összegyûjtésére, rendszerezésére és szótárba rendezésére. Az õt 1830-ban többször is felkeresõ fiatal francia utazó és természettudós, Victor Jacquemont szerint Csoma igen csekély jövedelemért vállalta mindezt. 1830-ban a londoni Royal Asiatic Society tagjául választotta Csoma Sándort, aki nem lett angol állampolgár, nem lett lámahitûvé (= tibeti buddhizmus), megmaradt szilárd hitû református teológusnak és magyarnak. Víg volt, nevetgélt és nagy kedvre is derült mindenkor, ha Magyarországról beszélhetett írta róla az õt 1842-ben Kalkuttában többször felkeresõ budapesti festõmûvész, Schoefft Ágoston, akinek az egyetlen hiteles Csoma-portrét köszönhetjük. 1831. májusban Kalkuttába ment, ahol a Bengáliai Ázsiai Társaság pénzügyi támogatásával sajtó alá rendezte, majd 1834-ben, éppen 185 éve megjelentette élete két fõmûvét, a tibeti szótárt (Essay towards a Dictionary Tibetan and English) és a tibeti nyelvtant (A Grammar of the Tibetan Language in English). A nagy mû iránt a briteken kívül már a készítése közben élénken érdeklõdtek a franciák és az oroszok is. Ezen kívül írt még több közleményt és négy nagyobb tanulmányt a tibeti buddhizmusról, kiadták Buddha élete és tanításai címû munkáját, valamint egy földrajzi leírását is Tibetrõl, ottani források alapján. Hagyatékában találtak egy szanszkritmagyar szójegyzéket is. Még 1833. júniusában a Magyar Tudós Társaság (az MTA elõdje) levelezõ taggá választotta, amire igen büszke volt. A társaság titkárával, Döbrentei Gáborral (ki korábban az erdélyi tudományos élet szervezõjeként tûnt ki) levelezett, de óvatosságból nem magyarul, hanem latinul, elkerülendõ a britek gyanakvását. 1834. februárban a Bengáliai Ázsiai Társaság tiszteleti taggá fogadta. 1831-tõl 1842 elejéig e Társaság székházában lakott, az is foglalkoztatta havi 100 rúpiáért másodkönyvtárosként, akkor is, amikor 1835-37 között utazgatott Indiában, hogy szanszkritül tanuljon és nyelvjárásokat, szokásokat tanulmányozzon. Összesen 17 nyelvet sajátított el! Az elkészült munkáiból (szótár, nyelvtan) ötven példányt küldött az MTA-nak, s továbbiakat ma-
82
83
ÁPRILIS
gánszemélyeknek, természetesen a saját költségén. Végrendeletében a Magyar Tudományos Akadémia, szûkebb pátriája és Nagyenyed is helyet kapnak. 1842 elején nagy elhatározással gyalog útnak indult Kalkuttából északra, hogy eredeti tervét valóra váltsa. A mintegy 400 km-re lévõ Dardzsilingig jutott, már betegen és legyengülve, de a régóta ismert Dr. Archibald Campbell által javasolt gyógyszereket nem volt hajlandó beszedni. Április 6-án ágynak esett, s 11-én hajnali öt órakor elhunyt. ...Távul a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében... írta róla gróf Széchenyi István. A Dardzsilingi angol katonai temetõben lévõ sírján a Bengáliai Ázsiai Társaság által emelt síremléken lévõ eredeti szöveg is megemlíti a két fõmûvet, s az embertelen körülményeket, amelyek között dolgozott. A sírkövet közel száz éve a Magyar Tudományos Akadémia gondozza, s már több magyar számára volt zarándokhely. Elsõként az 1920-as évek végén Baktay Erviné, aki Csoma zanglai kolostori szobáját meg is jelölte Csomas room feliratú táblával. Mind az útról, mind Csoma Sándorról több könyvet írt. Igen híres zarándoklat a kézdivásárhelyi Jakabos Ödöné, aki 1972ben, zsebében mindössze 5 dollárral, Csomakõröstõl Dardzsilingig végigjárta Csoma útját, akinek szülõfalujából egy maréknyi földet vitt Csoma sírjára, onnan pedig a szülõföldre hozott egy maréknyit. Útjáról Indiai útinapló Kõrösi Csoma Sándor nyomában címû érdekes könyvében számolt be. Huszonöt évvel ezelõtt 5 fõs magyar csapat járta végig Csoma egykori útjának indiai szakaszát, errõl az egyik zarándok, Sárosi Ervin írt könyvet Zarándokúton Nyugat-Tibetben címmel, tv-s útitársa, Sáfrány József pedig filmet forgatott, amit a Magyar Televízió ismételten mûsorra tûzött. Dr. Kubassek János, az Érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója kétszer is megjárta az utat, s ezek alapján írta meg kitûnõ munkáját, nagy tisztelettel és szeretettel: A Himalája magyar remetéje. Kõrösi Csoma Sándor életútja címmel. Minden magyarban él valami Kõrösi Csoma Sándor lelkesültségébõl, a kalandvággyal párosuló tudásszomjból... (Illyés Gy.) Kõrösi Csoma Sándorral könyvtárnyi irodalom foglalkozik, s még mindig kerülnek elõ újabb dokumentumok életére, munkásságára vonatkozóan. Csupán néhány kiragadott név a Csoma életét és tevékenységét kutatók, a róla írók közül: Marcell Péter (Genf), Bernard Le Calloch (Párizs; jól beszél magyarul; másik magyar kutatási témája II. Rákóczi Ferenc.), Csetri Elek (Kolozsvár), Szilágyi Ferenc (Budapest), Gazda József (Kovászna), +Jakabos Ödön(Kézdivásárhely), Hetényi Ernõ és Estéli József (Budapest, Buddhista Misszió), +Kádár László (Debrecen), +Baktay Ervin (Budapest), Kubassek János (Érd), +Duka Tivadar (London); költõk, mint Juhász Gyula, Farkas Árpád, Magyari Lajos. Népmese is foglalkozott Csoma alakjával, halála után 15 évvel (!) már írásban, kiemelve legendás nyelvtehetségét. Ez felbukkan a a Magyar Rádióban nemrég elhangzott Csoma-legendárium-ban, valamint az ennek alapján készült filmben is. Számos helyen állítottak neki szobrot, például: Érdi Magyar Földrajzi Múzeum, Kalkuttai Ázsiai Társaság székháza, Tokió Taisho Egyeteme, az MTA székháza Budapesten, Csomakõrös fõtere, Kovászna, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Gyömrõi iskola, Szécsényi Emlékhely, azon kívül rengeteg emléktáblát is. Nevét iskolák, intézmények, egyesületek viselik, 1966. óta Kõrösi Csoma Kiskönyvtár nevû sorozat indult. Szülõföldje különös figyelemmel ápolja nagy fiának emlékét. Nemrégiben híre jött, hogy Csoma kolostori szobája omladozik, ezért egy fiatalokból álló, magyar-francia társaság elhatározta a megmentését. A program neve: Csomas room, felkereshetõ az interneten, és ún. virtuális vályogtégla és/vagy gerenda vásárlásával vehetünk részt a nemes akcióban. Rövidnek szánt megemlékezésem végére Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költõ Csoma Sándor naplója címû poémájának néhány sora kívánkozik: Beváltatlan álmom minek fájjon? A tévedésnél igazam erõsebb, nem az a fontos, hogy rokonok de testvérek lakják ezt a földet. KEÖVES FERENC
Radnóti naplójából
1939. július 30., vasárnap Rouen. A St. Lazareon a Bon Dimanche utasok nyugalma, sétálgatás, itt-ott egy szaladó gyerek. Szemerkél, de mire indulunk már ragyog az ég. Egy fr. család utazik velünk, két aszszony, egy szopós, egy négy-ötéves hölgy, egy férfi, horgászbotok tömegével s egy korcs foxi. És két nyomott fiatal lány külön. Gyuláék a másik fülkébe szorulnak. A tiszta, csinos csecsemô ruhácskáján egy melltü ragyog. S az anya s a kislány hol a csecsemôt, hol a kutyát csókolgatják. Az asszonyok beszédesek lesznek, meghatja ôket, hogy kimegyek a folyosóra, mikor az anya kibontja mellét a szoptatáshoz, a férfi rezervált, elôkelô. A dús normandiai tájon nyugodt, vasárnapi folyók hevernek, a partokon autók, sátrak, horgászó munkások és divatárukereskedôk, a vízen kajakok. Vágyam támad a Sophokles kötet után, kár, hogy nem vágtam zsebre reggel. Elutazás elôtt, otthon Pesten az utolsó percben végigfutottam szememmel a polcokon s hirtelen leemeltem a kis kötetet. Elutazás elôtt? S e pillanatban R. kisasszony jut eszembe, a tanítványmaradék, ha hazaértem írnom kell neki, folytathatjuk. F o l y t a t h a t j u k... Kint ömlik az esô, leülünk és Fanni elalszik a vállamon. A fülkében három fr. nô, egy férfi. Az indulás pillanatában kiderül, az egyik fr. nôrôl, hogy magyar. Negyven év körüli, hibátlanul festett, majdnem csinos, de ha kinyitja a száját ördögi, egy foga van fölül, a mosolya rémít. A vonat elindul, a nô locsogni kezd: Rouenban gyalázatos a koszt, Lyonban lehet jókat enni Lübeckben autókatasztrófa ért, abban a kórházban feküdtem, ahol elcserélték a szérumokat, az uram összeverekedett majdnem az orvosokkal, de azok olyan rendesek voltak de a franciák rosszak, hajh, milyen rosszak! A kanyarban feltünik Rouen, mögötte éles sárga csík az égen, a város rajza koromfekete alkonyodik. A társaság kinéz az ablakon, a nô kissé sértôdötten elhallgat. Majd hirtelen képzettársítással: Mi mind a ketten festôk vagyunk, a férjem is. Bejártuk Angliát, Finnországot, Szovjetoroszországot, mindent, Japánt is Egyiptomot is! Litvániát is! Szép, régi templomok vannak Rouenban. Mindenütt remekül kerestünk, csak itt nem, rosszak a franciák, higgyék el, van munkásom, azt minden második nap kirúgom és visszajön mindig, higgyék el, nagyon rossz nép. (A folyosón egy férfi ordít). Hallgassanak csak oda, miket mond ez a disznó. (Figyelni kezdek, a férfi tajtékzik.) Idejönnek ezek a koldusok, ezek a külföldi piszkok, ezek a kémek, teleülik a vonatot, a feleségem itt a folyosón a gyerekekkel, ezek a kémek, ezek a koldusok, piszkos külföldiek!, s így tovább és újra. Válaszolni készülök, de megszólal a fülkénkben ülô fr. nô s a válasz ugyancsak fr.: legyen szíves hallgasson! Nem magához szóltam, hanem ezekhez itt! dühöng a férfi. Nem jutok szóhoz, a nô megelôz: Akárkikhez szólt, szégyelje magát. Lehet, hogy magának ez kellemetlen, kellemetlen a feleségének is, a gyerekeknek is a folyosón, de az ittülôk R.-ban szálltak be, megvették a jegyüket, ülnek, mert volt szabad hely, mikor beszálltak, sajnos Önnek nincs igaza Uram. A férfi tovább üvöltene, de a nô erélyesen leinti: nincs igaza Uram, húzza be az ajtót, gyerünk. A mérges fr. benyom közénk kilencediknek egy megrémült 10 éves lánykát s kortyolni kezd egy literes palackból. Lágy, esti vizek úsznak el az ablak alatt. S újra a magyar nô locsogása hallik. Gyula, Zsuzsa és Fanni fáradtan és kicsit ijedten játszák az érdeklôdô hallgatóságot, és a jegyzeteimmel babrálok. A férjemnek autója van, de nem visz engem, mert sokat beszélek és sokat iszom és ô pihenni szeret Japánból hoztam egy elefántcsontból faragott vázát, apa, fiú és unoka dolgozott rajta, kétszáz évig készült bizony, addig sírtam érte, amíg nekem ajándékozták, Tallinban adtam el, a férjemnek két autója van, (felnézek a jegyzeteimbôl). Á, a Monsieur azt gondolja, magában, hogy mennyit hazudik össze itt ez a magyar nô, két autója van és vonaton jár, igaz? Nem, dehogy, bújok vissza a füzetbe s nehezen rejtem a mosolygást. Tovább locsog s közben érzem, hogy néha fürkészve rámnéz. A St. Lazare-on engesztelésül kiviszem a kézitáskáját az állomás elé. Meghatva búcsúzik. Hiába, a magyarok tudják mi illik, viszontlátásra Monsieur! De mit is beszélek, viszontlátásra, hisz sose látjuk egymást! Remélem, hogy... mosolygom rá a kétfelé billenô csonka mondatot. [részletek Radnóti Miklós: Napló c. kötetébôl, Magvetô kiadó, 1989]
84