SZAMOSI LÓRÁNT
Az abszolutizmus kora (1849-1867) A. Az 1849 és 1867 közötti korszak periodizációja A fent említett korszakot lényegében tekinthetjük homogén időszaknak, a neoabszolutizmus és az önkényuralom korának, amelyben az ország szuverenitása felfüggesztetett. A császári szabályozások törvénytelenek ebben az időszakban, Ferenc József uralkodása közjogilag illegitim. (V. Ferdinánd 1848. december 2-i lemondása nem volt elfogadott dolog.) Ezért, elvileg a rendeleteket is törvénytelennek kellene tekintenünk. Ferenc József csak 1867-ben lett törvényes uralkodója Magyarországnak! Az abszolutizmus korának egyes szakaszai: y 1849 ősze – 1850 nyara Katonai diktatúra, Haynau rémuralma. y 1850 nyara – 1859 nyara Az adminisztratív elnyomás időszaka, Bach-korszak. y 1860. október – 1861. november Átmeneti időszak, a kompromisszumkeresés kora, a szuverenitás részleges visszaállításának időszaka. (Októberi Diploma, Februári Pátens) y 1861 – 1865 A provizórium kora, a Schmerling-féle átmeneti időszak. Újból kihirdették a kivételes állapotot, az abszolutista kormányzást, de ez már nem az 1850-es évek elnyomásának időszaka. y 1865 – 1867 Az alkotmányosság fokozatos visszaállítása, a kiegyezés előkészítése B. A megtorlás Világos történelmi lehetőség volt Bécs számára Magyarország beolvasztására. Ferenc József megszüntethette hazánk történelmi különállását, jogait. 1849. augusztusa után nem volt semmi jóban része a magyarságnak: megtorlás, területi szétdarabolás, centralizáció, németesítés, a közigazgatás átszervezése. A megfélemlítés fő eszköze a katonai megtorlás volt, ami véres és kegyetlen formát öltött. Az adatok többnyire pontatlanok: a vérbíróságok kb. 500 halálos ítéletet hoztak, amelyből 114-et végre is hajtottak, a többieket súlyos várfogságra ítélték. 1200-1500 ilyen ítélet született, amely rendkívül hosszú 15-20 éves várfogságot jelentett: Theresienstadt, Josephstadt, Spielberg, Kufstein, Olmütz börtönei megteltek. Mintegy 40-50 ezer honvédot kényszersorozás alá vettek és Csehországba, illetve Itáliába vitték őket, vagy a Délvidékre, sáncmunkára. A polgári lakossággal szemben a kollektív felelősségre vonást alkalmazták: a szállást kérőket be kellett jelenteni, bevezették a fogóbért. Haynau viszont semmiképpen sem a saját szakállára kegyetlenkedett. Minden parancs Bécsből jött, és a császárnak kellett jelentést tennie minden alkalommal. A kivégzések ügyében nagy volt a nemzetközi felháborodás. „A kegyetlenül megsértett katonai becsület példás elégtételt követel.” – írta Schwarzenberg miniszterelnök. I. Miklós orosz cárnak. A cár lépéseket tett a magyar tábornokok megmentéséért, de teljes erőbedobással nem védhette meg őket. Egyedül Görgeyt sikerült megmentenie. Palmerston, brit külügyminiszter jegyzékben kérte a kegyelem gyakorlását. Schwarzenberg válasza: „Ez helyesen hangzik, de előbb néhányat fel kívánunk akasztani.”
1
C. Alkotmányosság vagy abszolutizmus? Egyértelmű az a tény, hogy 1848/49-ben a Habsburg birodalom történetének legnagyobb válságát élte át. 1848-ban az volt a nagy kérdés, hogy a birodalom, mint keret segíti, vagy éppen akadályozza a polgári átalakulást, és a nemzeti önrendelkezés megvalósítását. Kossuth 1848 márciusában még úgy látta, hogy a birodalomnak csak akkor van jövője, ha alkotmányos kormányzati rendszert, polgári parlamentarizmust épít ki magának, amely tudja szavatolni a liberális szabadságjogokat. A benne lévő országok, tartományok pedig föderációt alkotnak egymással, azaz csak laza perszonálunió köti össze őket. A bécsi udvar azonban 1848 tavaszán csak időnyerés céljából támogatta ezeket az elképzeléseket, a Habsburgoknak eszük ágában sem volt a dinasztia irányító szerepét, a régi rendet idéző kormányzati rendszert feladni. Ezzel, legalábbis hosszabb távon, aláírta a birodalom halálos ítéletét. A szabadságharc ideje alatt folyamatosan változott a bécsi politikai csoportok befolyása, a katonai sikereknek, vagy éppen kudarcoknak megfelelően. 1849 tavaszáig a Windisch-Grätz herceg vezette föderalista csoportnak volt komoly befolyása. Ők, a magyar konzervatív arisztokráciával szoros kapcsolatot ápolva, úgy gondolták, hogy a modern alkotmányos államberendezkedés helyett, valamiféle (részben javított) megújított rendi szerkezetet kellene működtetni. A birodalom tartományait a helyi arisztokrácia irányítaná, és hagyott volna némi alkotmányosságot is, de szigorúan a régi, rendi alkotmányhoz hasonlót. A bécsi hatalmi harcban e csoport vereséget szenvedett, mert óhatatlanul a régi világ folytatóiként léptek fel, amelyről viszont bebizonyosodott, hogy nem képes útját állni a forradalomnak. A magyarok számára győztes tavaszi hadjárat után, Bécsben a centralizáció hívei diadalmaskodtak. Közülük is azok, akik alkotmány helyett az abszolutizmussal párosították a központi kormányzást. E győztes irányzat vezetője Felix Schwarzenberg herceg volt, aki 1848 ősze óta a birodalmi kormány feje. Ezt a csoportot első sorban a felsőhivatalnoki réteg, és a katonatiszti csoportok támogatták, a nagypolgárság egy részével karöltve. Ma már egyértelműnek tűnik, hogy a Schwarzenberg-féle centralista koncepciónak nem voltak meg a gazdasági, társadalmi és politikai alapjai. Eleve illuzórikus volt! Ugyanis úgy nem lehet egy modern, polgári államot építeni, hogy a polgárosodás folyamatát korlátozzuk és ellenőrizzük, a sokszínű birodalomban a nemzeti közösségek önrendelkezési törekvéseit, pedig folyamatosan elnyomjuk. Ráadásul még nem vesszük figyelembe, hogy mind gazdasági, mind társadalmi és politikai téren rendkívül nagy fejlettségbeli eltérések vannak a birodalom egyes részei között. A II. József által megálmodott egységes birodalom ezért nem jöhetett létre, és ezért nem fog 1849 után sem létre jönni. Magyarország beolvasztásához az elvi alapot és a jogcímet, az ún. jogeljátszási elmélet (Verwirkungstheorie) adta. Eszerint Magyarország alkotmányos intézményeit a nyílt lázadás és forradalom által elvesztette, politikai és történeti jogai megszűntek, s rajta a dinasztia, mint meghódított tartományon uralkodik. A Haynau-féle véres kezű katonai diktatúrát 1850-ben a „polgári” kormányzat váltotta fel. A budai helytartóság élére először Karl v. Geringer báró került, majd 1851-től Albrecht főherceg. Az új kormányzat célja a régi maradt: Magyarországot a szuronyok segítségével végleg beolvasztani az egységes, és központilag (önkényesen) kormányzott „összmonarchiába” (Gesamtmonarchie).
2
D. Kísérlet Magyarország beolvasztására, a Bach-rendszer (1850-1859) A bécsi neoabszolutisták először a történelmi állam területét kezdték szétszabdalni. Az udvar maradandó változásokat akart. • Erdélyt, Horvátországot, Szlavónia-Muraközt, a Határőrvidéket leválasztották Magyarországról, és Bécsből igazgatták. • A Délvidéken létrehozták a Szerb Vajdaságot. (Természetesen itt nem a nemzetiségeknek tett ígéretek beváltásáról volt szó, mivel német nyelven, német közigazgatás alá kerültek ezek a területek!) • Megalakult a Temesi Bánság (A vajdaság és a bánság Temes, Torontál, Bácsbodrog, Krassó vármegyékből, és Szerém vármegye két járásából jött létre.) Bécs nem támogatta a felvidéki szlovákok önrendelkezési kéréseit sem, a szászok nem kapták vissza 1848 előtti jogaikat Erdélyben, és a románok is „ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül”, ahogy Pulszky Ferenc fogalmazott, vagy másképpen „minden nemzetiség egyenlő jogot kapott arra, hogy németté legyen” – mondta Csengery Antal. Az 1851. december 31-én közzétett ún. szilveszteri pátens kihirdetésével az udvar nem habozott az alkotmányosság látszatát is félredobni. Most már elviekben is megfogalmazta azt, amit előzőleg a gyakorlatban is képviselt: az önkényuralmat. A birodalmat pátensekkel, császári rendeletekkel kormányozták. A maradék Magyarország területén a korábbi öt katonai körzetből, öt polgári kerületet alakítottak ki, amelyek 7-10 vármegyéből álltak. A kerületi központok: Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad és Pest-Buda voltak. A katonai kormányzóság székhelye is Buda volt. A helyi autonómiákat (vármegyék) megfosztották minden önállóságuktól, teljessé vált a politikai jogfosztottság. Az elnyomásnak igazából két fontos eszköze volt: 1. Az erőszakszervezetek A vidék korlátlan ura az 1851-ben létrejött zsandárság lett. A szervezet egyértelműen politikai célokat szolgált, és az elnyomás eszköze volt. Ennek jó példája, hogy minden megszületett ítélet után premizálták a zsandárokat! Az osztrák csendőrség a városok rendjére ügyelt. A titkosrendőrség tartotta fenn a besúgóhálózatot, amely készítette a hangulatjelentéseket is. A birodalom legjobban informált embere báró Johann Kempen, rendőrminiszter volt. Ő személyesen számolt be, hetente Ferenc Józsefnek. 2. A bürokrácia Túlfejlett és rengeteg pénzt felemésztő bürokráciát működtetett Bécs hazánkban. A hivatalnokréteg teljesen idegen volt: cseh és osztrák. Ők testesítették meg az államhatalmat, a nép gunyorosan (fekete, zsinóros ruhájukról) Bach-huszároknak nevezte őket. 1867 után eléggé gyorsan beolvadtak, magyarokká váltak. Az adó- és pénzügy tekintetében viszont fejlettnek volt mondható a szervezet. A hivatalos nyelv a német lett. E rendszer igazi kiépítője Alexander von Bach báró volt, birodalmi belügyminiszter. Bach 1848-ban még a forradalomért lelkesedett, Kossuthot üdvözölte, utána viszont teljes pálforduláson ment keresztül, és a neoabszolutizmus leglelkesebb kiszolgálójává vált. Róla nevezték el Bach-korszaknak az 1859-ig terjedő időszakot. A Bach-huszárok nem csak a közigazgatásra, hanem a művészeti, szellemi életre is rátelepedtek. A császári cenzúra szigorúan ellenőrzött mindent. A magyarok gyűlölték, megvető lenézéssel illették a rendszer kiszolgálóit. Igaz, akadtak olyanok is, akik hajlandóak voltak együttműködni az elnyomógépezettel, de ez egy elenyésző kisebbség volt. Az önkényuralom legsúlyosabb következménye nem az volt, hogy Magyarország önálló állami jogainak érvényesítését egy időre elodázta, hanem az, hogy 1848 lendületének, a polgárosodás folyamatának szárnyát szegte.
3
Az a nemzedék, amelyik elindította ezt a sorsdöntő átalakítást most vérpadra került, szétszóródott az emigrációban, börtönben ült, vagy éppen öngyilkos lett. Széchenyi gróf Bécs mellett, Döblingben volt egy idegszanatóriumban, Kossuth, Teleki emigrált, Batthyány grófot kivégezték, Szemere Bertalan elméje elborult. Mivel a bécsi udvar a nagypolgári, gyárosbankos csoporttal szövetkezett még örülhetnénk is, hogy a polgárosodás, igaz más eszközökkel és módon, de tovább folytatódik. Azonban ennek a rétegnek, üzleti szempontból az egységes birodalom volt az érdeke, és ennek megvalósításáért a polgári rendszernek az elnyomó változatát tartották fenn, a parlamentáris-liberális változattal szemben, amely bő teret enged az egyéni szabadságjogoknak is. Szuronyokkal, hivatalnokokkal nem lehet modern, polgári társadalmat és gazdaságot építeni. A magyar fejlődés torzulása elkerülhetetlenné vált: a gazdaságban megjelentek a kapitalista viszonyok, de a társadalom még mindig feudális jellegű maradt! A neoabszolutizmussal szembeni magatartásformák Magyarországon • Konzervatív arisztokrácia Az 1847-es állapotok visszaállítására törekedtek, hangoztatták Magyarország különállásának jogait, de a dinasztia iránti hűségük töretlen volt, a birodalom egységét nem kérdőjelezték meg. 1851, a szilveszteri pátens után az arisztokrácia is lehetetlen helyzetbe került. Nyilvánvaló lett, hogy az uralkodó nem támogatja elképzeléseiket, aktivitásuk nagymértékben visszaszorult. • Passzív ellenállók Vezetőjük Deák Ferenc volt, aki meghirdette a passzív ellenállást (passzív rezisztencia). A Deákhoz csatlakozók nyíltan szembefordultak a hatalommal, nem vettek részt az államigazgatás, a vármegyék ügyeinek intézésében, bezárkóztak vidéki birtokaikra. Igyekeztek gátolni az adóbehajtást és az újoncozást is. Ennek azonban voltak hátrányai is: a vidékiességbe való bezárkózás a modernizációra alkalmatlanná tette a nemességet, egy olyan korban, amelynek igen nagy volt a jelentősége. • Fegyveres ellenállók Titkos katonai szerveződések voltak, amelyeket a Nyugat is támogatott. 1851-ben, Makk József ezredest Kossuth megbízta a hadsereg újjászervezésével a Székelyföldön. A szervezkedés azonban lelepleződött, 1852-ben elfogták és kivégezték a vezetőket. 1852-53 folyamán Noszlopy Gáspár Pest és tolna megyékben szabadcsapatokat szervezett, de őt is letartóztatták, majd kivégezték. • Az emigráció Az emigráció központi alakja Kossuth Lajos, aki rövid bulgáriai tartózkodás után Törökországban töltött hosszabb időt, majd angliai és egyesült államokbeli körútra indult, végül Torinóban telepedett le. Kossuth folyamatosan igyekszik megnyerni a magyar ügynek az európai nagyhatalmakat, és a fegyveres harc folytatásán dolgozik. Mindvégig egy független, nemzetiségeit egyenrangú partnerként kezelő Magyarországot kívánt létrehozni. Teleki László, Klapka György, Andrássy Gyula szintén a számkivetettség sanyarú kenyerét ette. Több emigráns katona más országok szabadságküzdelmeit segítette, vagy hadseregét erősítette: Itáliában, Egyesült Államokban, Törökországban stb.
4
A császár Ferenc József 1830. augusztus 18-án született, az öt testvér közül ő volt a legidősebb. Testvérei: Ferdinánd Miksa (1832), Károly Lajos (1833), Anna Karolina (1835), Lajos Viktor (1839). Apja Ferenc Károly, anyja Zsófia főhercegnő. Ferenc József főnevelője H. Blomberg volt. Nevelése 6 éves korától kezdődött. Sokat tanult Metternichtől is, aki államvezetésre tanította, hogy tudja megkülönböztetni a közigazgatást az államigazgatástól. Rengeteg mozgásos órája volt a gyermeknek. Személyisége viszont teljesen eltorzult, az emberek iránt érzéketlenné vált. Magyarra Nemes Kis Pál tanította, aki Széchenyivel is megismertette. 1843-ban járt először Magyarországon. Jó megfigyelőképessége volt. A magyar jogot viszont nem igazán ismerte, és értette meg. Metternich abszolutizmusra oktatta, ő tanította meg neki, hogy a népszuverenitás csak anarchiához vezethet. Isten kegyelméből uralkodó királynak nevelte. Az ifjú másik meghatározó élménye a katonaság volt. Zsófia főhercegnő tudatosította benne, hogy az uralkodó legfőbb támasza a hadsereg. Ezért kapott katonai központú nevelést is. Radetzky marsall táborában, 1848-ban egy életre szóló élményeket szerzett. A katonaság társadalmi modellként jelent meg nála ezek után. Személyiségfejlődése szempontjából a következő fontos elem a Habsburg családi törvények voltak: a családtagok jogai, kötelességei, az abszolutista módszerek a családon belül. A 22 éves császár egyedül istennek való felelősségét ismerte el. Kempen feljegyzései szerint a forradalomtól való félelme vezette a kíméletlen szigor elrendelésére 1849-ben. Legbiztosabb támaszának és a birodalom összefogójának a hadsereget tekintette. Két tanácsadója: Karl Grünne (főhadsegéd), és Kempen altábornagy voltak. Célja: mindenki számára a kötelességteljesítés, szabályozás, rendteremtés. Egyedül anyját fogadta el tekintélynek maga körül. Végső célja: a megrendszabályozott birodalom segítségével a német földek feletti hegemónia megszerzése, majd az európai egyeduralom. Nem volt kiemelkedő képességekkel megáldott uralkodó, viszont szorgalma és kitartása, munkamániája, a birodalom iránti elkötelezettsége híres volt. 1854-ben vette feleségül Wittelsbach Erzsébetet, bajor hercegnőt, aki egyben az unokatestvére is volt. Erzsébet nyitott, kedves és megnyerő jelleme sem tudott tompítani Ferenc József torz, és zárkózott egyéniségén. 1852-ben járt először Magyarországon, mint uralkodó. Ennek a látogatásnak fontos célja volt, az országot minél előbb pacifizálni kellett. A magyar lojalitást pedig a külföld előtt kellett demonstrálni. Szükség volt a közhangulat javítására is. Bach belügyminiszter a propaganda szintjén már előkészítette a látogatást. Rossz volt a közbiztonság. Az út június 5-én kezdődött. Hat napot töltött Budán Ferenc József, majd június 14. és augusztus 15. között országjáráson vett részt. Volt ünneplés is, de ez nem volt soha önkéntes. A nemzetiségi vidékeken még kedvezőtlenebb volt a fogadtatás! Aradon a király 135 politikai fogolynak megkegyelmezett, de igyekezett erősíteni a hűség iránti kegyeletet. Hentzinek emlékművet avatott PestBudán, ami nem volt egy szerencsés lépés. A konzervatív arisztokrácia nem, mert távol maradni az ünnepségektől, de nem volt nagyon lelkes sem. 1853-ban Libényi János, csákvári szabólegény merényletet követett el Ferenc József ellen, akit tőrével sebesített meg. Tettéért kivégezték a támadót. A második útra 1857-ben került sor. Ez az út demonstratív célzatú volt. Megszüntették a statáriumot, május 9-én egy híres amnesztiarendeletet adott ki Ferenc József. Ennek eléggé hűvös volt a fogadtatása. Szeptember 9-én az útról Ferenc József kiadott egy nyilatkozatot Laxenburgban, amelyben szó sem volt az abszolutizmus feladásáról, maximumként az általános amnesztiát hirdette meg.
A lassan meginduló polgárosodás az önkényuralom közepette A feudális rendszer korlátai ledőltek 1848-ban, visszaállításukra az abszolutizmus sem gondolt. S noha régi rendnek éltek bizonyos maradványai, a polgárosodó hazai társadalom és a fejlődés útján elinduló hazai kapitalizmus előtt, mégis megnyílt az út Európa fejlettebb régióihoz való felzárkózás előtt. Ezt a lassú felzárkózást is azonban nagyban megnehezítették az önkényuralmi rendszer igen ellentmondásos következményei. A korszak gazdaságpolitikájának két fő jellegzetessége volt: 1. A polgári forradalom által eltörölt feudális viszonyok visszaállíthatatlansága. 2. A gazdasági és társadalmi fejlődésnek mindenképpen a birodalom egységét kellett szolgálnia. Gazdasági, jogi intézkedések − Végleg megszüntetik a belső vámhatárokat Magyarország és az örökös tartományok között. A cél az egységes birodalmi piac kialakítása volt, amely nem volt előnytelen hazánk számára sem, hiszen komoly piaca lett a magyar mezőgazdaság termékeinek. − Összekapcsolták a kereskedelmi és a közlekedési hálózatokat. − Egységes súly- és mértékrendszert vezetnek be. − Egységes szabályozás alá esik a vasúti üzemrendtartás, a posta, a távíróforgalom. − A nem hazánkban beszedett út-, rév-, és hídvám megjelenik Magyarországon is. − Bevezetik az egyenes adót, és a fogyasztási adókat is a közteherviselés szellemében. − Megjelennek azok a gazdasági törvények, amelyek elengedhetetlenek a tőkés viszonyok kialakulásához. − Bevezetik az osztrák polgári törvénykönyvet, ami a feudális jelleg megszűnését eredményezte a jogi viszonyokat tekintve is. (Némi feudális maradvány azért túlélte ezt!) Megjelenik a törvény előtti egyenlőség is, de például megmarad a testi fenyítés engedélyezése, és kizárják a nyilvánosságot a perek tárgyalásánál.
5
Ezeket az új lehetőségeket azonban leginkább a nagybirtok tudta kihasználni, és az arisztokráciának kedveztek a körülmények. Társadalmi vezető szerepük nem került veszélybe, ami tovább nehezítette a polgárosodás kibontakozását. Jobbágyfelszabadítás, birtokrendezés − 1853. március 2-án jelent meg az ún. úrbéri pátens, amely lényegében egy kárpótlási és földtehermentesítési nyílt parancs volt, amely újraszabályozta az 1848-as jobbágyfelszabadítást. A parasztságot megszabadította minden feudális földesúri járandóságától, a birtokos nemeseket pedig kárpótolta. Nem ment minden nehézség nélkül a folyamat, de teljessé vált a régi rend eltűnése. − A birtokrendezés első menetében különválasztották a majorsági és az úrbéres földeket, majd rendezték a maradvány- és irtásföldek sorsát is (regularizáció), majd a második menetben a dűlőnként lévő parcellákat egy tagba vonták össze (tagosítás). Ez fontos volt a paraszti gazdaságok fejlődéséhez. − A paraszt polgári értelemben vett tulajdonosa lett a földjének, lehetővé vált a felemelkedés. A parasztgazdaság azonban túl hamar lett kitéve a piaci viszonyoknak, és nem volt mozgatható tőkéje sem. A felszabadult parasztságnak csak mintegy 1/3-a rendelkezett telekkel, a többség ennél kisebb területen gazdálkodott, vagy nincstelen zsellér volt. A hazai politikai élet és az emigráció Három, egymástól jól elkülöníthető irányzat, csoport van jelen a hazai politikai életben, ebben az időszakban. Az 1847-es állapotokat az ókonzervatívok szeretnék folytatni, Deák Ferenc és hívei 1848-at tartják egyedül elfogadható kiindulópontnak, míg Kossuth és az emigráció 1849, tehát a függetlenség talaján áll. Ókonzervatívok Azokat jelölték ezzel a névvel a politikai életben, akik az 1840-es években a Konzervatív Párt vezetői és tagjai voltak. Ők a nagybirtokos arisztokrácia képviselői: gr. Apponyi György, gr. Dessewffy Emil, br. Jósika Samu, br. Somssich Pál, gr. Szécsen Antal stb. A birodalom egységét hirdetik, és dinasztiahűségükhöz sem férhet kétség. Magyarország birodalmon belüli alkotmányos különállását kívánják az 1847-es állapot szerint, de természetesen a jobbágyfelszabadítást és a többi változást nem utasítják el. 1850 Dessewffy Emil szövegezésében konzervatív emlékirat az udvarnak, melyben elítélik a centralizációt, az ország területi széttagoltságát, 1848-at viszont elutasítják. 1851 Szécsen Antal röpirata, melyben felhívja az uralkodó figyelmét, hogy Magyarországot csak a rendi alkotmányos rendszer felújításával lehet kormányozni. 1852 Apponyi György híres memoranduma, elítéli a centralizációt. Bécs semmiféle formában nem tart igényt az ókonzervatívok szerepvállalására, legfőképpen az alkotmányosságra vonatkozó igényüket nem támogatja. Ezek után a csoport tagjai visszahúzódtak a politikai élettől, és főleg a gazdasági és tudományos-kulturális életben töltöttek be fontosabb szerepet. Az 1850-es évek végén élénkült meg tevékenységük ismét, mikor a romló külpolitikai helyzet miatt Bécs kénytelen volt békülékenyebb hangot megütni velük szemben. 1857 Dessewffy Emil új memorandumot szerkesztett, amelyben panaszolják az 1848 előtti intézmények mellőzését, az ország területi széttagoltságát, a németesítést. Ferenc József még átvenni sem volt hajlandó az irományt. Az ókonzervatívokkal szemben még manapság is komoly előítéletek vannak, pedig ők semmilyen formában nem vettek részt az önkényuralmi rendszer kiépítésében, az udvar nem is bízott bennük. A kiegyezés majdani előkészítésében, a Deák vezette liberális csoporttal való együttműködés révén nagy szerepük lesz.
6
Deák és a liberális polgári-nemesi körök A köznemesség és polgárság nagyobbik fele a konzervatívokkal szemben nem elégedett meg a 47-es állapotokkal, és kitartott az 1848-as törvények jogfolytonossága mellett. Ez a réteg azonban biztonságra és nyugalomra is vágyott, ezért elutasította a forradalmat. Ez elsősorban abból a sokkhatásból fakadt, amit a forradalom és szabadságharc idején tapasztaltak: a vidék parasztságának ellenséges magatartása, a nemzetiségek szembefordulása a magyarokkal. Emellett féltették társadalmi, politikai vezető szerepüket is. A polgári átalakulás szükségességét nem tagadják, de a forradalmat, 1849 függetlenségi törekvéseit elutasítják. Szerintük, mivel Magyarország sorsa alapvetően a nemzetközi erőviszonyoktól függ, ezért a függetlenség illúzió, a realitás a birodalom. Báró Kemény Zsigmond a Forradalom után (1850), és a Még egy szó a forradalom után (1851) című röpirataiban ezt fejti ki. Báró Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméi és befolyásuk a társadalomra (1851-54) c. munkájában a Habsburg Monarchia alkotmányos, liberális monarchiává való átalakításának a szükségességét mondja ki. De vitathatatlanul ennek a körnek a legnagyobb alakja Deák Ferenc volt. Irányt adó személyiség, a passzív ellenállás meghirdetője. 1854-ben évi járadékért eladta a kehidai birtokát a Széchenyi-családnak, és Pestre költözött az Angol Királynő szállóba, ahol Kemény is lakott. Valóságos politikai pezsgés kezdődött a szállóban, a kor nevesebb személyiségei egymásnak adták a kilincset. Deák csak látszólag élt elzárkózva, nagyon is aktív szerepet vállalt kulturális és gazdasági egyletek megalapításában. Ebben a szerepben volt egy állandó kísérője: Csengery Antal. Szoros kapcsolatot építettek ki a konzervatívokkal is, a két csoport egyre többet cserélt eszmét egymással. A társulatok révén létrejött a kapcsolat a fővárosi nagypolgársággal is. Deák és liberális köre birtokolta a legfontosabb hírlapot, a Pesti Naplót (Kemény Zsigmond szerkeszti), és legjelentősebb folyóiratot, a Budapesti Szemlét. Arany János, Toldy Ferenc (irodalomtörténész), Salamon Ferenc (történész), Gyulai Pál, Szalay László, Trefort Ágoston volt még tagja többek között ennek a csoportnak. A Kossuth-emigráció és a függetlenség hívei Az 1850-es évek elején titkos szervezetek jöttek létre, melyeket honvédtisztek, értelmiségiek alapítottak meg. Nekik nem voltak birtokaik, éppen ezért a passzív ellenálláshoz szükséges anyagi hátterük is hiányzott. Próbáltak kapcsolatot létesíteni Kossuthtal, tőle várták a felszabadító küzdelem megindítását is. A törökországi Kütahyában lévő Kossuth az itáliai példa alapján a Mazzini-féle forradalomcsináló taktikát pártolta, és ezért támogatta a fegyveres csoportok létrejöttét. Ezek a szervezkedések, a már korábban említett Makk József, Noszlopy Gáspár által irányított csoportok, vagy Gasparich Kili, tábori lelkész tolnai szabadcsapatai hamar lebuktak, és véres megtolás következett az udvar részéről. Bécs dühét csak tetézte Libényi János sikertelen merénylete Ferenc József ellen (1853). Kossuth kiemelt jelentőséget tulajdonított az olasz-magyar együttműködésnek, a két ország forradalmát egyszerre akarták kirobbantani. De a kudarcok után Kossuth szakított Mazzini elképzeléseivel. 1851-ben, Törökországban Kossuth kidolgozott egy alkotmánytervezetet, a mely egyben Magyarország polgári demokratikus átalakulásának is volt a programja. Az alapok: a népek teljes egyenlősége „faj, nyelv, valláskülönbség” nélkül, és a polgári szabadságjogok. Az államformát alkotmányos monarchiában, vagy demokratikus köztársaságban jelölte meg a nemzetközi helyzettől függően. Egy Duna menti konföderációt képzelt el a nemzetiségekkel. Bălcescu, a román politikus föderációt akart, autonóm nemzetiségi területekkel. Ebbe Kossuth viszont már nem ment bele. Kossuth, miután elhagyta törökhont Angliában, majd az Egyesült Államokban tett körutat, amellyel eléri a „magyar ügy” megmentését, és állandó napirenden tartását. A külföld számára egyértelművé vált a magyar forradalom antifeudális, és abszolutizmusellenes volta.
7
Kossuth egy új, magyarok vezette államszövetséget vázolt fel, amelyre szüksége lesz Európának a német egység, és az orosz terjeszkedés miatt. A Habsburgok szerinte ezt a szerepet képtelenek betölteni, mivel csak erővel tudják összefogni a birodalmat. A nyugati kormányok sehol sem voltak hajlandóak fogadni hivatalosan a magyar képviselőket, mivel nem kívánták támogatni a birodalom feloszlatását. Pulszky Ferenc Londonban, Teleki László Párizsban csak magánemberként fejthette ki a véleményét. Az 50-es évek végére több megállapodást is sikerült aláírni a nemzetiségekkel az együttműködésről (román-magyar és szerb-magyar egyezmények). 1859-ben, Párizsban megalakult a Magyar Nemzeti Igazgatóság, amely emigráns kormányként működött, és Kossuth, Teleki László, illetve Klapka György voltak a tagjai. A francia-osztrák háború utáni gyors francia békekötés azonban rádöbbentette Kossuthékat, hogy a Nyugat nem akarja Ausztria felbomlását, hosszabb távon számolnak a birodalommal. Az emigrációt cserbenhagyta remélt szövetségese. A nagyhatalmi megegyezés elkeserítette Kossuthot, de meg nem törte. 1861-től halálig Torinóban élt, és mindvégig a függetlenségi eszme, 1849 éltette. Rá akarta venni a demokratikus nemzeteket (főleg az angolokat, amerikaiakat), hogy avatkozzanak be azért, hogy más nagyhatalom ne avatkozhasson be a kisebb országok belügyeibe. Sajnos a magyar szabadság ügyét csak, mint egy erős kártyalapot kívánták kijátszani a nagyhatalmak az európai hatalmi játszmában. Komolyan senki nem gondolt a magyar függetlenség elismerésére. Kossuth nagy álma viszont csakis külső támogatással volt végrehajtható. A Bach-rendszer bukása, az 1861. évi országgyűlés Az osztrák-francia háborút eldöntő súlyos solferinoi vereség után, 1859 júliusában kiadott kiáltványában Ferenc József csak személyi változtatásokat eszközölt a kormányban. A birodalmon belüli komolyabb átalakítás szóba sem jött. Az elmúlt majd’ 10 év két erős emberének, A. Bach belügyminiszternek és J. Kempen rendőrminiszternek viszont mennie kellett, és a válságot némileg mutatja az is, hogy az uralkodó hosszú szünet után ismét miniszterelnököt nevezett ki Rechberg gróf személyében, aki külügyminiszter is lett. Ferenc József leült tárgyalni a konzervatív politikusokkal is, de a számukra remélt rendi alkotmány és belső önállóság visszaállításáról szó sem lehetett. Maradt a centralizáció, kezdett az itthoni ellenzék (konzervatívok és liberálisok) egyre inkább egymással együttműködve fellépni a császár és rendszere ellen. Magyarország az újbóli forradalom szélére sodródott. 1853 Garay János költő, újságíró temetésén hatalmas tömeg gyűlt össze, ami néma tüntetéssé vált az abszolutizmus ellen. 1855 Vörösmarty Mihály temetése még nagyobb abszolutista ellenes megmozdulássá vált. 1856 Felavatják Kölcsey Ferenc síremlékét Csekén, újabb megmozdulások. 1859 Kisfaludy Károly sírjánál nagy nemzeti tüntetés Életre hívták az Erdélyi Múzeum Egyletet, hangos tüntetésekkel kísérve. Bemutatják Erkel F. Hunyadi László c. operáját. Kazinczy Ferenc születésének centenáriuma óriási megmozdulásokat váltott ki. Kempen, a rendőrminiszter szerint 1857-ben a közhangulat Magyarországon sokkal rosszabb volt, mint 1848-ban! 1860 elején Ferenc József engedélyezte a katonaság szükség szerinti bevetését. Március 15én az egyetemi ifjúság a Széna téri (ma Kálvin tér) református templomban emlékezett meg a forradalomról, majd a Kerepesi úti temetőbe akartak vonulni, koszorúzni, de sortűz zúdult rájuk. Egy diák, Forinyák Géza meghalt. Április 4-én, Forinyák temetésén 60 ezer (!) ember vett részt. Április 8-án meghalt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István, akinek temetésére Pesten 80 ezer (!) ember ment el, és ami egy nagy politikai demonstrációvá vált.
8
Ferenc Józsefnek döntenie kellett: vagy enged a szorításból, vagy a birodalom napjai meg vannak számlálva. 1860 folyamán Albrecht főherceg helyett magyar kormányzója lett az országnak Benedek Lajos személyében, megszüntették hazánk 5 kerületre történő felosztását, visszaállították a vármegyéket. Ferenc József még ígéretet tett az országgyűlés összehívására is Pesten a következő évben. Az uralkodó kibővítette a Birodalmi Tanácsot magyar tagokkal is. Ez a testület a parlament szerepét volt hivatva betölteni. A tanács tagjai lettek többek között: gr. Szécsen Antal, gr. Apponyi György, gr. Dessewffy Emil, báró Sennyei Pál. A magyar konzervatívok jeles képviselőit tanácskozásra hívták Bécsbe. Ennek eredményeként jelent meg az ún. Októberi Diploma. Ez valamiféle császári kegyként adományozott alkotmány volt, de teljesen törvénytelen, mivel nem a magyar országgyűlés közreműködésével készült. A diploma negatív visszalépés volt 1847-es képest is, a törvényi alkotmányosság általa nem állt helyre. A Birodalmi Tanácsot akarta kibővíteni, és egyfajta birodalmi parlamentté változtatni a dokumentum. Az újra visszaállított rendi intézmények élére magyar arisztokraták kerültek: báró Vay Miklós (kancellár), gr. Apponyi György (országbíró) stb. A Deák-féle liberális kör, a magyar nemesi-polgári rétegeknek ez kevés volt, elutasították, és nem teljesítették a kormány rendeleteit. Ferenc József ezek után elfordult a konzervatívoktól is, és 1861. februárjában kiadta az ún. Februári Pátenst, amely visszalépés volt az Októberi Diplomához képest is. Ismét a birodalmi centralizmus erősödött meg: kétkamarás birodalmi gyűlés, amely az uralkodó ellenőrzése alatt áll! Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar konzervatívok programja a Februári Pátenssel megbukott. Több volt emigráns is bekapcsolódik a politikai életbe, mint pl. Teleki László gróf. Ebben a felfokozott hangulatban kezdődnek meg a követválasztások a 1861. áprilisában megnyíló országgyűlésbe. Az 1861-es országgyűlés célja az udvar részéről az volt, hogy a magyarok fogadják el az Októberi Diplomát, és válasszák meg a birodalmi gyűlésbe küldendő magyar képviselőket. Ha erre nem hajlandóak a magyarok, akkor szét kell kergetni az országgyűlést, és ostromállapotot kell bevezetni – hangzott a verdikt Bécsből. Az országgyűlésben két párt volt jelen: a Deák vezette Felirati Párt, és a gr. Teleki László vezette Határozati Párt. Tulajdonképpen mindkét párt ellenzéki volt, hiszen a rájuk erőszakolt alkotmányt mindegyik elutasította. Csak abban nem egyeztek meg, hogy milyen formában közöljék az uralkodóval ezt: elutasító határozat, vagy felirati javaslat formájában. A Határozati Párt semmilyen formában nem kívánt tárgyalni az általuk törvénytelenül uralkodó királynak tartott Ferenc Józseffel. Az országgyűlés válaszát ezért határozatban akarták kimondatni. Az enyhébb felfogás szerint, ezt szabályos úton, felirat formájában tegyék meg. A Határozati Párt volt többségben, a parlamentben. Vezetője, gr. Teleki László radikalizmusát viszont nem mindenki támogatta a párton belül sem (függetlenség, az 1849-es viszonyok). Teleki álláspontja lehetetlenné tett mindenféle alkudozást. A párt másik tekintélyes vezetője, Tisza Kálmán nem értett egyet ezzel. Teleki gróf nem látván más kiutat a patthelyzetből május 8-án öngyilkos lett. Deák felirati javaslata elutasította az Októberi Diplomát és a Februári Pátenst is. Kifejtette, hogy Magyarország és Ausztria között sohasem volt reális unió, csak a közös uralkodó személye fűzte össze a két országot, ezért csak akkor lehet szó a kibékülésről, ha helyreállítják az 1848. évi alaptörvényeket. A ház 155:152 arányban a felirati javaslatot fogadta el úgy, hogy sok képviselő a Határozati Pártból megszavazta azt. Ennek oka Podmanicky Frigyes szerint: kedvezőtlen volt a nemzetközi helyzet, és a nemzetiségek is mozgolódtak. Az uralkodó, miután látta, hogy a magyarok ragaszkodnak 1848-hoz feloszlatta az országgyűlést. „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltoztatnunk nem szabad. (…) Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet (…), mert ami erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, önmaga mondott le, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.” – mondta Deák.
9
A legnagyobb magyar utolsó évei Széchenyi gróf, mikor bebizonyosodott 1848 őszén, hogy országának, a felelős minisztériumnak fegyveres konfliktussal kell szembe néznie, az önkéntes száműzetést választotta. Nemzete egyik vezetőjeként, roppant felelőssége teljes tudatában, Széchenyi idegrendszerét rettenetesen megviselte a fegyveres harc lehetősége. Mivel nemzetét gyengének és erőtlennek tartotta a harchoz kínzó önvád lett rajta úrrá, lelki egyensúlya felborult, a véres folytatásért magát tartotta felelősnek. Megviselten, elborult elmével hagyta el hazáját, orvosa a Bécs melletti Döblingben lévő szanatóriumba kísérte 1848 szeptemberében. Állapota folyamatosan javult, s önmarcangolása is alábbhagyott, mikor bebizonyosodott, hogy nemzete nem halt meg, a kegyetlen abszolutizmus ellenére nem tört meg. Az 1850-es évek közepétől a döblingi lakosztály valóságos politikai szalonná változott. Nagyon sokan keresték meg Magyarországról, konzervatívok, liberálisok egyaránt. Az osztrák titkosrendőrség egyre élénkebb figyelemmel kísérte a gróf tevékenységét. Többször megnyilatkozott hazai ügyekben, és külföldön is igyekezett ébren tartani a Magyarország iránti érdeklődést, cikkeket jelentetett meg nagyobb európai lapokban. Széchenyi számára a passzív ellenállás politikája már kevés volt, ő minden gondolatával az abszolutizmus megsemmisítésére törekedett. Az abszolutista rendszert leleplező és minden ízében támadó nagy irodalmi mű megírásába fogott, amelyet utóbb neveztek el Nagy Magyar Szatírának. Írását nem szánta kiadásra, de mikor megjelent 1857-ben A. Bachnak az elnyomó rendszert külföldön dicsőítő röpirata, a Rückblick (Visszapillantás…), hatalmas kéziratát átdolgozta, és német nyelven írt ellenröpirattá változtatta. Az iratot fia csempészte ki Londonba, és ott is adták ki Ein Blick auf den anonymen Rückblick (Egy pillantás a névtelen Visszapillantásra) címen 1859-ben. Nem volt aláírva a szerző, de mindenki ráismert a mű stílusából. Vissza a birodalomba angol diplomaták csempészték az irományt. A. Bach 1859-es bukása után Széchenyi úgy látta, hogy mindenképpen folytatnia kell a munkát. Valóságos kis ellenállási központ lett Döbling: röpiratok, memorandumok, melyekben Magyarország jogainak helyreállítását követeli Bécstől és kéri a segítséget ehhez a francia, és angol kormányoktól. Állandóvá váltak a házkutatások, de nála nem találtak semmit, viszont egyik ügyetlen titkáránál ráakadtak a Nagy Magyar Szatíra kéziratára. Ezek után közölték Széchenyivel, hogy Döbling már nem menedék számára többé. Ez burkoltan annyit jelentett, hogy egy igazi, állami tébolydába akarják zárni, ahonnét már nem lesz kiút. Széchenyi ezt nem akarta, 1860. április 8-án főbe lőtte magát.
A provizórium kora (1861-1865) Az országgyűlés feloszlatásával, a felirati javaslat elvetésével természetesen a konzervatívok kísérlete is meghiúsult. A birodalmi kormány élén álló Anton v. Schmerling ismét visszatért az önkényes kormányzáshoz, bár azt csak ideiglenesnek tartotta (provizórium), amíg a magyarok fel nem hagynak az ellenkezéssel, és be nem vonulnak a birodalmi gyűlésbe. Hazánk 1861-ben, ideiglenesen ismét katonai kormányzás alá került. 1862-ben tette közzé Kossuth Lajos, egyik bizalmas híve, Helfy Ignác révén az ún. Dunakonföderációs tervet. Kossuth abból indult ki, hogy a Nyugat Európának ezen a részén egy nagyobb államalakulat fenntartását igényli. Ezt a nagyobb politikai keretet Kossuth nem a Habsburg birodalomban látta, hanem Magyarország és a szomszédos népek szoros összefogásában. Magyarország, Horvátország, Szerbia és a román fejedelemségek szövetségére gondolt, amely mintegy 30 millió lakost tömörített volna. Egyenjogú és rangú nemzetek szövetségéről lenne szó (konföderáció), amelyben hazánk megőrizné történelmi egységét. A dunai államszövetség feltételei azonban nem voltak meg: a Habsburgok birodalmát előbb fel kellett volna számolni, majd összeegyeztetni a társuló nemzetek érdekeit, ami megoldhatatlannak tűnt. Ezzel a tervvel idehaza is sokan nem értettek egyet, a magyar állam széthullásának veszélyét látták be, és a Habsburgokkal való szövetkezést még mindig a kisebbik rossznak tartották. 1862 végén érdekes, és tanulságos módon ismét a konzervatívok kerültek kulcsszerepbe. Gróf Apponyi György elkészített egy memorandumot a megegyezés módozatairól. Itt lényegében Apponyi gróf a jövendőbeli dualista állam alapműködését írta le. Egyre gyakoribbakká váltak az egyeztetések Deákkal is. Gróf Szécsen Antal szinte mindennapos vendég volt a „Haza Bölcsé”-nél. A memorandum már elfogadta 1848-at alapnak, a Pragmatica Sanctio miatt léteznek közös ügyek, amit mindkét fél elismert, konzervatívok és liberálisok egyaránt. Ferenc József viszont elutasította az emlékiratot, Apponyit félreállították. Deák, ha ragaszkodott is az 1848-as törvényekkel való jogfolytonossághoz, a kibékülésnek nem volt ellene. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1849 óta felnőtt egy új generáció, amely érvényesülni akart. Ezt nagyban akadályozta a passzív ellenállás. Ők már egy másik generáció tagjai voltak, akik erőteljes nyomást gyakoroltak az „öregekre”, a kompromisszumok érdekében. 1864-ben az udvar titkos tárgyalásokat kezdeményezett Deákkal közvetítők útján.
10
Deák elsősorban a jogfolytonosság elvét, az ország területi egységének visszaállítását, az 1848-as törvényeket követelte. A felelős minisztérium felállítása után hozzá lehet majd igazítani a 48-as törvényeket a Pragmatica Sanctio pontjaihoz. Közös költségvetésbe tartoznának az uralkodó költségei, a hadügy és ebből fakadóan a külügy, illetve a pénzügyek közös birodalmi tételei. Magyarország hajlandó lenne részt vállalni az államadósságból is. A kereskedelem, vámügy területén az országgyűlések által kiküldött bizottságokra kívánta bízni a közös dolgokat. 1865. februárjában Ferenc József menesztette Schmerlinget, aki továbbra is a centralizáció híve volt, és a helyére Richard Belcredi gróf került. Az év végére összehívta a magyar országgyűlést is. Az uralkodó ezzel jelezte, hogy hajlandó az engedményekre. 1865 húsvétján, a Pesti Naplóban jelent meg Deák cikke („Húsvéti cikk”), amelyben kijelentette, hogy a magyarok készek összhangba hozni törvényeiket a birodalom biztonságával. Apponyi gróf bécsi lapja, a Debatte az ún. „májusi levelek”-ben már ismertette a kiegyezési terv részleteit. Egy fontos elemet azonban látnunk kell: az udvar belátó magatartását nem a kormányzás eredménytelenségének újragondolása váltotta ki, hanem a kedvezőtlen külpolitikai helyzet. Az 1865 végén megnyíló országgyűlésen a legnagyobb táborral Deák hívei rendelkeztek (Felirati Párt), a Tisza Kálmán vezette balközép a volt Határozati Párt tagjait tömörítette, ők csak perszonáluniót akartak a két állam között. Ott voltak Madarász József vezetésével a radikálisok, Kossuth hívei; és természetesen a konzervatívok is. Bécs egyelőre valamiféle középutat akart megtalálni az udvar jogeljátszási elmélete, és Deák jogfolytonossági kívánalma között. Deák viszont az utóbbit akarta megmenteni, és ráépíteni a kiegyezési rendszert. 1866-ban a kirobbanó porosz-osztrák háború miatt az országgyűlési csatározásokat félbe szakították. Magyarország sorsa ismét a nemzetközi, azon belüli a német erőviszonyoktól függött. A königgrätzi csatában Ausztria súlyos vereséget szenvedett, és az olasz területekről is majdnem teljesen kiszorult. Magyarország kezében volt a birodalom további sorsa. Deák most sem akart többet, mint a háború előtt. Az 1867-es kiegyezés Deák és hívei több okot és érvet is felhozta az Ausztriával való megegyezés szükségessége mellett. Úgy érveltek, hogy noha a teljes függetlenség nem valósult meg, de Ausztria Magyarországot nem olvasztotta be, a kiegyezés nem teszi hazánkat osztrák tartománnyá, sőt biztos támaszt jelent egy gyenge lábakon álló függetlenséggel szemben. 1526 óta is voltak közös ügyek (hadügy, külügy, pénzügy), csak akkor ezt idegen dinasztia intézte, nélkülünk és ellenünk. Most viszont mi intézzük azokkal, akiket illet. A külpolitikai körülmények is legalább ennyire fontosak voltak. Deák úgy érvelt, hogy Ausztria pontosan akkor gyengült meg, mikor Magyarország ellene fordult. Most viszont, ha kiegyezik egymással a két nép, akkor a birodalom meg fog erősödni, és hazánk egy stabil európai nagyhatalom része lesz. A középkori magyar állam nagysága már nem hozható vissza. Az eltelt évszázadok alatt az európai erőviszonyok alapvetően megváltoztak. Egy önálló magyar állam hamar elveszne a német és az orosz nagyhatalom szorításában. 1866 elején az országgyűlésben elhangzott a felirati javaslat: az 1848-as törvények helyreállítása, felelős minisztérium, a megyei autonómia visszaállítása. A Felirati Párttal szemben álló Határozati Párt képviselői (Ghyczy Kálmán például) többször figyelmeztették Deákot, hogy ne tegyen engedményeket, mert Bécs vérszemet fog kapni. „Te meredek lejtőn indultál meg!” – mondta Ghyczy Deáknak. Heves vita kezdődött az udvarral is, Ferenc József nem fogadta el az 1848-as törvényeket, változtatásokat kívánt. Nyáron fel kellett függeszteni az országgyűlést a kirobbanó porosz-osztrák háború miatt. A königgrätzi vereség után azonban alapvetően változtak meg a külső feltételek. Ferenc József tárgyalókészsége nagyobb lett, fogadta Deákot is.
11
Az év végén új külügyminisztere lett a birodalomnak Ferdinand Beust báró személyében. 1867 elején a Deák-féle vezérkar (Andrássy, Eötvös, Csengery) vele kezdett titkos tárgyalásokat. Hosszú parlamenti vita, és alkudozások után végül összeállt a kiegyezési törvény, amely a két fél engedményeit is tartalmazta. Kossuth és az emigráció hevesen tiltakozott ez ellen. 1867 májusában, a híres „Kasszandralevélben” támadta Deákot és a kiegyezést. Szerinte az 1866-os válság idején el lehetett volna érni a birodalom felbomlását, és Magyarország függetlenségét. Szerinte Deák feladta a nemzeti függetlenség eszméjét, ami óriási hiba volt. „De én e tényben a nemzet halálát látom, s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat (…). Ne vidd azon pontra a nemzetet, amelyről többé a jövőnek nem lehet mestere…” 1867. februárjában az uralkodó kinevezte a független, felelős magyar minisztériumot. A miniszterelnök gr. Andrássy Gyula lett, a vallás- és közoktatásügyi miniszter a kor kiemelkedő liberális politikusa, báró Eötvös József, a pénzügyekért Lónyay Menyhért felelt, aki később utódja is lett Andrássynak a miniszterelnöki poszton. 1867. június 8-án, Pest-Budán I. Ferenc Józsefet és feleségét Erzsébetet Magyarország királyává, illetve királynéjává koronázták, majd július 28-án törvénybe iktatták a XII. törvénycikket a kiegyezésről. A dualista állam szerkezete − Az uralkodó személye közös, perszonálunió áll fenn a két ország között. Az új állam neve 1868-tól: Osztrák-Magyar Monarchia. − Magyarország közjogi és belkormányzati önállósággal rendelkezik. − Közös ügyek: a hadügy és a külügy, illetve az ezek fedezésére szolgáló pénzügyek. Külügy: az uralkodó alakítja a közös miniszteri tanács egyetértésével (tagja a két miniszterelnök és a közös külügyminiszter) Hadügy: szinte teljesen az uralkodó fennhatósága alá tartozott a közös hadsereg (a vezénylet és a vezérlet, a tisztek kinevezése az ő joga volt). Az újonclétszámot 10 évente állapították meg. A haderő létszámát a birodalom két felének lélekszámához viszonyítva határozták meg. Pénzügy: a közös pénzügyek az előbbi két területet ölelték fel. A közös pénzügyek kezelésére hozták létre a delegációkat. A delegációk a magyar és az osztrák parlament képviselőiből álltak. A delegációk írásban érintkeztek, a harmadszori sikertelen üzenetváltás után együttes ülésre került sor, de csak a szavazás erejéig. A delegációk csak pénzügyi vonatkozásban voltak illetékesek. A közös pénzügyekhez tartozik a kvótabizottság, amely megállapítja, hogy a közös ügyek költségeiből mekkora százalékkal részesedik a két fél. A közös vámbevételek után fennmaradó részt osztották el ilyen módon. 1867-ben Ausztria 70%-ot, míg Magyarország 30%-ot viselt a közös költségekből. 1908-ban hazánk már 37%-ban részesedett a terhekből, ami az ország gazdaságának fejlődését mutatta. − A közös miniszterek az uralkodónak tartoztak felelősséggel. − Felállították az önálló magyar honvédséget, amely azonban csak a Magyarországon belüli rend fenntartására volt felhasználható. − Közös vám –és kereskedelmi szövetség állt fenn a birodalom két része között, de ezt is 10 évente meg kellett újítani.
12
A kiegyezés értékelése Jászi Oszkár szerint: „(…) a dualizmus a német illetve a magyar hegemónia biztosítása a választási rendszer állandó többségével, állandó alkotmányosságot teremtett a nemzetiségek, a dolgozók elnyomására…” Szekfű Gyula más oldalról közelít meg a helyzetet: „400 éves közjogi történetünknek 67’ a tetőpontja (…), állami függetlenségünk soha nem volt így biztosítva.” Az ország területi integritása helyre állt, az osztrák kormányzat visszaszorult az örökös tartományokba. „(…) 67’ jobban biztosítja a függetlenséget, mint 48’ (…), 67’ a megvalósult 48’ (…).” Végül álljon itt Kosáry Domokos véleménye a jelenkorból: „Eltérően azoktól az egykorú vagy későbbi panaszoktól, amelyek e kiegyezést magyar részről kevésnek, alárendelésnek, megalkuvásnak találták, azt kell mondanunk, hogy a magyar politikai vezető rétegek a nemzeti önállóságnak jóval nagyobb mértékét, az országnak hiánytalanabb egészét és a gazdaság felzárkózásának több lehetőségét kapták kezükbe, mint amilyennel Magyarország Mohács óta bármikor rendelkezett.” Több külföldi szerző jórészt azért bírálta a kiegyezést, mert az lehetővé tette a magyar felsőbbség (uralom) merev fenntartását a soknemzetiségű Magyarországon belül. De Kosáry szerint ez 1867-től függetlenül is létezett! 1867 lehetővé tette, hogy időt nyerjünk, rendbe hozzuk zilált viszonyainkat, megerősödjön a magyar nemzet. A vezető rétegek ellenállása miatt viszont nem oldották meg a földreform kérdését, fennmaradt a feudális jellegű földbirtokrendszer, elmaradt a magyar társadalom demokratizálása. De ezért nem 1867, és a dualista rendszer a felelős! A rendszer keretei között ezt végre lehetett volna hajtani. A magyar birtokos osztály akadályozta mindezt. A bírálók, így Kossuth sem adott társadalmi reformprogramot, amellyel a problémákat orvosolni lehetett volna. A kiegyezés a történettudomány mai megítélése szerint reális kompromisszum volt, melyet a birodalom két legerősebb nemzete kötött meg egymással. Fontosabb évszámok 1849-1850 1850-1859 1851 1852 1853 1857 1859 1860 1861 1861-1865 1862 1865 1866 1867
Haynau katonai kormányzása Bach-rendszer Megjelenik Kossuth Lajos kütahyai alkotmányterve Szilveszteri pátens Gr. Apponyi György emlékirata Úrbéri pátens Libényi János merénylete Ferenc József ellen Gr. Dessewffy Emil emlékirata Párizsban megalakul a Magyar Nemzeti Igazgatóság Francia-osztrák háború (magentai, solferinoi vereség) A. Bach belügyminiszter bukása Gr. Széchenyi István halála Októberi Diploma Februári Pátens Országgyűlés (Határozati Párt, Felirati Párt) Gr. Teleki László halála Provizórium kora Kossuth Lajos Duna-konföderációs terve Gr. Apponyi György „kiegyenlítési” terve (Apponyi-memorandum) A Pesti Naplóban megjelenik a „húsvéti cikk” A bécsi Debatte-ban megjelennek a „májusi levelek” Országgyűlés (1865-1868) Porosz-osztrák háború (königgrätzi vereség) I. Ferenc József és Erzsébet királyné megkoronázása A XII. törvénycikk szentesítése a kiegyezésről
13
Fontosabb nevek Andrássy Gyula gróf – emigráns, majd Magyarország miniszterelnöke (1867-1871) Apponyi György gróf – ókonzervatív politikus Bach Alexander von – birodalmi belügyminiszter, a magyar polgári közigazgatás vezetője Bălcescu, Nicolae – román történész, politikus Belcredi, Richard von – birodalmi miniszterelnök Csengery Antal – liberális politikus, Deák híve Deák Ferenc – a „Haza Bölcse”, a Felirati Párt vezére, a kiegyezés egyik létrehozója Dessewffy Emil gróf – ókonzervatív politikus Eötvös József báró – liberális politikus, író Kempen, Johann von – birodalmi rendőrminiszter Klapka György – emigráns, a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja Kossuth Lajos – Magyarország volt kormányzója, az emigráció vezetője Libényi János – Ferenc József merénylője Rechberg, Johann von – birodalmi külügyminiszter, miniszterelnök Schmerling, Anton von – birodalmi miniszterelnök Schwarzenberg, Felix von – birodalmi miniszterelnök Széchenyi István gróf – a „Legnagyobb Magyar” Szécsen Antal gróf – ókonzervatív politikus Teleki László gróf – emigráns, az MNI tagja, hazatérte után a Határozati Párt vezetője Tisza Kálmán – a Határozati párt vezetője Teleki gróf halála után
Fontosabb fogalmak időrendben „Jogeljátszás” elmélete – Magyarország beolvasztásának alapja, az abszolutizmus indoka Bach-huszárok – a Bach-rendszert kiszolgáló hivatalnokok Passzív rezisztencia – a Deák által meghirdetett passzív ellenállás az önkényuralom ellen Kütahyai alkotmány – Kossuth Törökországban írt alkotmányterve Szilveszteri pátens – mindenféle alkotmányosság megvonás, nyílt bécsi abszolutizmus Úrbéri pátens – a maradék úrbéres terhek felszámolása, a földek tagosítása Magyar Nemzeti Igazgatóság (MNI) – Párizsban megalakult magyar emigráns kormány Októberi Diploma – látszat alkotmány, nem állítja vissza a törvényes helyzetet Februári Pátens – tovább szűkíti a Diploma adta lehetőségeket Felirati Párt – az 1861-es ogy.-n alakul meg, Deák Ferenc a vezetője Határozati Párt – az 1861-es ogy.-n alakul meg, gr Teleki László, majd Tisza Kálmán vezeti Provizórium – ideiglenes állapot, az abszolutizmus visszatérése Duna-konföderáció terv – egy magyar-horvát-szerb-román szövetségi állam terve Apponyi-memorandum – gr. Apponyi György javaslatai a dualista állam szerkezetére „Húsvéti cikk” – Deák tézisei a kiegyezésről a Pesti Naplóban „Májusi levelek” – a bécsi Debatte cikkei, melyben a kiegyezés részleteit írják le „Kasszandra-levél” – Kossuth nyílt felszólalása a kiegyezés ellen Deáknak címezve Delegációk – a közös pénzügyeket kezelték, a két parlament képviselőiből állt Kvótabizottság – megállapítja, hogy a közös ügyek költségeiből milyen arányban részesül a két fél
14