abszolutizmus

.STEVEN BELLER.

A ferencjózsefi

.abszolutizmus 1830–59. Fordította: Andor Eszter

Ferenc József megszületését, hiszen ezzel megoldódott a trónöröklés kérdése. A legjobban mégis anyja örült Ferenc József megszületésének. Bajor Zsófia már a kezdetekt√l igen nagyratör√ terveket dédelgetett fiával kapcsolatban, és t√le várta az eljövend√ nagyságról és hatalomról dédelgetett álmainak beteljesülését, amelyet √ bajorsága és n√i mivolta miatt kívülállóként soha nem érhetett volna el a férfi ági leszármazást megszállottan védelmez√ osztrák udvarban. Zsófia becsvágyó törekvéseit magas intelligenciával, er√s katolicizmussal és konzervatív árnyalatú német romantikával ötvözte. Zsófia teljesen fiának szentelte magát, és élete végéig er√s hatással volt rá, ami nemegyszer alapvet√en meghatározta Ferenc József császárként követett politkáját.1 Az els√ ijedség után, amelyet Ferdinánd 1831-ben kötött házassága okozott, hamarosan világossá vált, hogy nem várható gyermek a frigyb√l, és az egészséges és legalább átlagos intelligenciájú Ferenc Józsefet – Zsófia terveinek megfelel√en – lehet leend√ császárként nevelni. „Franci” – ahogy Ferenc Józsefet hívták gyermekkorában – nevelésében a Habsburg udvari hagyományokat követték, és maga Zsófia is figyelemmel kísérte oktatását. (Maga is sokszor beült az órákra.)2 6 éves korában Ferenc József az „aja” (dada) felügyelete alól átkerült a „primo ajo”, Heinrich Bombelles gróf felügyelete alá, és ezzel megkezd√dött formális oktatása. Bombelles, egy Franciaországból a forradalom idején elmenekült arisztokrata emigráns leszármazottja, akit Metternich személyesen választott ki erre az igen fontos posztra,

HOGY KÉSZÜL AZ URALKODÓ?

F

erenc József 1830. augusztus 18-án látta meg a napvilágot a Habsburg-családban, amelynek uralma szilárd volt, még ha a stagnálás és az év forradalmai miatt érzett aggodalom jelei mutatkoztak is rajta. A trónon még az újszülött nagyapja, I. Ferenc ült, aki egy megbízhatóan konzervatív udvar felett uralkodott, bár a Bonaparte Napóleon és I. Ferenc lánya, Mária Lujza frigyéb√l született fiú, Reichstadt herceg jelenléte figyelmeztetett az id√k változására. Korábban Ferenc még kész volt arra, hogy dinasztiát játszszon pozíciója megtartása érdekében, öregkorára azonban a dinasztikus politika egy másik aspektusa, a trónöröklés egyre komolyabb problémát jelentett. Ferenc legid√sebb fia, Ferdinánd volt a törvényes és Ferenc által is választott örökös. Fizikai és szellemi állapota azonban kétségessé tette, hogy alkalmas volna a meger√ltet√ uralkodói feladatok ellátására. Az is nagyon valószín∫tlennek látszott, hogy Ferdinánd képes lenne utódokat nemzeni, és bár 1831-ben megn√sült, a házasságból nem született gyermek. Ferenc második fia, Ferenc Károly sem volt sokkal eszesebb Ferdinándnál, de legalább testileg és szellemileg ép volt. A Habsburg-Lotharingiai ág többé-kevésbé problémamentes folytatása tehát megkívánta, hogy Ferenc Károly és Zsófia bajor hercegn√ (I. Ferenc negyedik feleségének húga) házasságából fiúörökös szülessen. Érthet√ hát, hogy az uralkodóház örömmel üdvözölte els√ gyermekük, Steven Beller: Francis Joseph, London, 1996, 31–56. o.

45

Steven Beller

te, kezdve a császári √rség gyakorlatoztatásától, melyet kisgyermekként ablakából követett figyelemmel, egészen katonai házitanítója, Franz von Hauslab óráiig, melyeket kamaszkorában látogatott. A család támogatta a katonai dolgok iránti érdekl√dését, és karácsonykor katonai ajándékokkal halmozta el Ferenc Józsefet. 1835 karácsonyán jelentette ki az akkor ötéves Ferenc József: „a katonai dolgokat szeretem a legjobban.”9 A katonasággal való azonosulása a katonai egyenruha iránti vonzalmához hasonlóan egész életét végigkísérte. Ferenc József hadsereg iránti különös szeretetének egyik oka az volt, hogy személyiségéb√l adódóan a hadsereg életmódja egyértelm∫en vonzotta. A császár világéletében makacs természet volt, és bár ez nem felelt meg a hadseregben elvárt vak engedelmességnek, igen jól illett egy f√parancsnokhoz. Ett√l eltekintve azonban a pontosság, az aprólékosság, a lelkiismeretesség, a kötelességtudat, mindenekel√tt pedig már a gyermek Ferenc Józsefre is oly jellemz√ rendfenntartás igénye mind olyan erények voltak, amelyeket nagyra becsültek a katonai életben. Ráadásul Ferenc József hajlott arra, hogy a problémákat empirikus oldalról közelítse meg, és jobban szerette a gyakorlati, gyakran célszer∫ és a tapasztalaton, valamint a józan észen alapuló megoldásokat a bonyolult elméleti megfontolásokon nyugvó összetett politikánál; ennélfogva jól illett hozzá a Habsburg-hadsereg kultúrája. Ferenc József soha nem volt nagy gondolkodó, így nem került összeütközésbe az osztrák hadseregben uralkodó testületi szellemmel.10 Azért persze voltak saját elvei is, elvek, amelyeket metternichi nevel√it√l sajátított el. Rauscher az ultrakonzervatív katolicizmus szemszögéb√l tanította neki a „filozófiát”, Joseph Fielo pedig történelemtanítás címén a fejébe verte Ferenc Józsefnek, hogy a „liberalizmus” és az „alkotmány” olyan dolgok, amelyeket neki mint önérzetes Habsburgnak, Isten kegyelméb√l való jövend√ uralkodónak, bármi áron el kell kerülnie.11 Ezt a konzervatív, abszolutista világnézetet csak er√sítette Ferenc József anyjának hasonlóan reakciós világképe, aki 1830-ban a forradalmi Párizs isteni elpusztításáért imádkozott, IV. Vilmos „liberális hülyeségeir√l” beszélt, és soha nem tudta megemészteni az „illegitim” orléans-i uralmat Franciaországban.12 Az abszolutizmus elméletének és gyakorlatának oktatását egy vasárnap délutáni órasorozat tet√zte be, amelyet a kamasz Ferenc József magával Metternichhel kezdett el 1847 novemberében az államvezetés m∫vészetér√l. Nem meglep√, hogy

bonyolult oktatási tervet dolgozott ki az eljövend√ uralkodó számára.3 Tanulmányai megkezdésekor a hatéves Franci heti 13 órát töltött tanulással Bombelles gróf és a „secundo ajo”, Alexander Coronini-Cronberg gróf felügyelete alatt, hétéves korára ez azonban már heti 32 órára emelkedett. Ferenc József már hétévesen a következ√ tantárgyakat tanulta: német, írás, földrajz, hittan, rajz, tánc, torna, vívás, úszás, katonai kiképzés, továbbá francia, magyar és cseh.4 Ehhez jött még kés√bb a történelem, a lovaglás, a zene és egy újabb nyelv, az olasz. 12 éves korára Ferenc Józsefnek már heti 50 órája volt. Az igen lelkiismeretes és pontos diák mindent megtett, hogy lépést tudjon tartani, habár elevenebb öccse, Ferdinánd Miksa sokszor felülmúlta. Ferenc József nem nagyon szeretett olvasni, és sokkal jobban vonzódott a rajzhoz és a hadtudományhoz. A megterhelés végül mégis túl soknak bizonyult, és 13 éves korában a túlfeszített munkával járó stressz következményeképp megbetegedett.5 Egy kis pihen√ után azonban még több tárgyat zúdítottak a jövend√ császárra. Othmar von Rauscher apát 1844-t√l filozófiát tanított neki, és 16 éves korában korábbi tárgyai mellett Ferenc József jogot, diplomáciát, asztronómiát, m∫szaki tudományokat és lengyelt is tanult. Órái reggel hattól este kilencig tartottak.6 Ezt a zsúfolt életrendet, amelyben különös hangsúlyt helyeztek a nyelvekre, nyilvánvalóan egy olyan uralkodónak szánták, aki egy dinasztikus, soknemzetiség∫ állam, Európa egyik nagyhatalma felett fog uralkodni. Egy uralkodónak nemcsak alattvalói (legalábbis fontosabb alattvalói) nyelvét kell beszélnie, de nemzetközi körök társalgási nyelvét, a franciát is ismernie kell. (Ferenc József soha nem tanult angolul.) Mint jövend√ egyeduralkodó, soha fel sem merült, hogy a nép avagy képvisel√i megszólításáig kellene lealacsonyodnia, így az uralkodás gyakorlatára felkészít√ órái között (vívás, tánc stb.) szónoklástan soha nem szerepelt.7 Ferenc József els√sorban a férfi számára hasznos ismereteket, mindenekel√tt pedig a hadtudományt tanulmányozta. Apja oldalán már fiatalkorában szenvedélyévé vált a vadászat, és ez a szenvedély egész életében végigkísérte. A vadászat azonban csak szórakozás volt. Igazi nagy szerelme kora gyermekkorától fogva a hadsereg, amely az abszolutista uralkodói kötelességek egyik f√ területe volt a Napóleon utáni korban. Ferenc József els√ egyenruháját hároméves korában, els√ hadseregét pedig 13 éves korában kapta.8 A katonaélet minden aspektusában kedvét lel-

46

A ferencjózsefi abszolutizmus 1830-59

az el√adások nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a √rségnek, Kolowrat azonban ellenállt minden továbHabsburg-birodalom uralkodójának a külpolitikát a bi kísérletnek a Monarchia többnyire vészhelyzetben lév√ államháztartásának megcsapolására. Lajos belügyek elé kell helyeznie.13 1848 elején tehát már elkezd√dött Ferenc József általában a legkisebb ellenállás felé mozdult el, ami el√készítése arra, hogy egy még meg nem határozott gyakorlatilag azt jelentette, hogy Kolowratot támoid√ben méltó utódja legyen névrokonának, I. Ferenc- gatta, és nem nagyon csinált semmit.16 Míg a köznek. Ekkor „Francit” még csak a keresztnevén szólí- ponti politika csak sodródott, a jozefinista bürokrátották, így tisztelegve nagyapja emlékének és a ha- ciában dolgozók, akiknek fizetése egyre csökkent, gyománynak. Ugyanazzal magyarázható Ferenc részben ennek köszönhet√en egyre demoralizáltabJózsefnek a vártnál jóval korábban bekövetkezett bakká váltak. A sz∫k költségvetésb√l gazdálkodó kortrónra kerülése, és az, hogy nem II. Ferenc, hanem mány a kritika középpontjába került, és a csalódott I. Ferenc József néven vált ismertté. A József névvel hivatalnokok modern és egyre liberálisabb elképzea radikális emberszeret√ és az osztrák liberalizmus léseiknek megfelel√ kormányreformokat sürgettek. h√seként ünnepelt II. József Ferenc József egy egész korszak emblematikus alakja lett; A Habsburg állam, amely emléke el√tt tisztelegtek. amolyan közép-európai Viktória királyn√ vált bel√le. Ahogy megteremtette a képzett hiAz, hogy hozzátették a Jó- beszélhetünk viktoriánus korról, úgy mondhatjuk azt is: ferenc- vatalnokok rétegét, egyre zsefet a Ferenchez, arra józsefi id√k, békeid√k. inkább a néha még intellekDe a párhuzamok – metaforikus hasonlóságok – folytathatóak: vall, hogy igen komoly vál- az √ fia, Rudolf lett a Habsburgok Hamletje. Felesége, Erzsébet tuális, gyakrabban azonban ság emelte Ferenc Józsefet – a XX.század végi tömegkultúra optikáján keresztül – ma már nagyon is anyagi jelleg∫ a megrendült dinasztia csak egyszer∫en Lady Di el√képe. elégedetlenkedéseik célA sokféle, szimbolikus mez√ben mozgó felfogás mellett persze megment√jeként a trónra. pontja lett. Az osztrák libemegtalálhatjuk a hagyományos – osztrák részr√l imperiális, ralizmus igen gyakran mamagyar szempontból pedig nemzetinek mondható – megközelítésekb√l sarjadzó véleményeket, leírásokat is. S mivelhogy gából az osztrák államappa17 MÁRCIUS az Osztrák-Magyar Monarchia kora, illetve tágabban értelmez- rátusból eredt. ve a Habsburg-birodalom léte a nyugati világ számára az antiA Habsburg Monarchia EL◊TT nacionalista, nemzetek feletti modern kooperáció legérdeke- f√ problémája az 1848 mársebb és legnagyobbszabású el√lépe lett, különösen a II. világháború után rendkívül komoly figyelem fordult a Monarchia ciusát megel√z√ id√szakban Habsburg központi köz- története felé; Henry Kissingert√l kezdve, aki a hatalmi egyen- az volt, hogy Ausztriának igazgatásban I. Ferenc ural- súlypolitika szempontjából közelítette meg a kérdést, Carl soha nem volt elég pénze kodásának végére kiala- Schorskéig, aki a nemzetközileg is páratlan kultúrteljesítmény vagy er√forrása ahhoz, hogy szándékával fordult a századforduló Bécsének kuló problémák megoldá- megértésének eleget tegyen külpolitikai világa felé. sát megnehezítette, hogy a Steven Beller könyve Ferenc Józsefr√l már a kikristályosodott kötelezettségeinek, mint trónra a súlyosan fogya- nemzetközi szakirodalom birtokában vállalkozik arra, hogy az ahogy ahhoz sem, hogy hatékos Ferdinánd került. amerikai-angolszász egyetemi diákság számára megmutassa Kö- tékony belpolitikát építsen A probléma részben magá- zép-Európa Viktória királyn√jét. Nem válaszokat keres a fel ki. Metternich politikája val Ferdinánddal függött össze. Amint Ferenc József olyan költséges katonai beavatkozással vagy legalábanyja, Zsófia fogalmazott, nehéz egy olyan „parancs- bis felkészüléssel járt – így például a francia veszély nokot” tisztelni, akinek Ferdinánd vézna termete elhárítására Itáliában állomásoztatott hadsereg –, adatott meg.14 A f√ probléma azonban az volt, hogy ami soha nem állt összhangban a Monarchia állama Metternichb√l, Franz Anton gróf Kolowratból, Lajos háztartásával. Ez részben a Habsburg Monarchia vif√hercegb√l és Ferenc József apjából, Ferenc Károly- szonylagos gazdasági elmaradottságából eredt, vagyis ból álló tényleges kormányzó testület, az állam- abból, hogy nem álltak rendelkezésre olyan er√fortanács nem volt képes betölteni azt az ∫rt, amely a rások, mint például Angliában. A másik probléma Ferdinánddal kapcsolatos problémák nyomán kelet- azonban az volt, hogy a tökéletlen abszolutista álkezett. Metternich és Kolowrat azon civakodott, hogy lam határozatlanságának köszönhet√en még a megkinek kellene irányítania a bels√ közigazgatást, Lajos lév√ er√források nagy részét sem adóztatták meg.18 f√herceg pedig még I. Ferencnél is nagyobb halogaA Habsburgok azután, hogy elfordultak II. József tó volt.15 politkájától, már csak részlegesen tudták megvalóMetternich továbbra is sürgette a tartományok, sítani az abszolút uralmat államukban. Els√sorban különösen Itália és Magyarország szigorúbb ellen√r- Magyarország tartott meg számos kiváltságot és inzését, és több pénzt akart a hadseregnek és a rend- tézményt, így például a megyerendszert, amely el-

A

47

Steven Beller

lenkezett a Habsburgok abszolutista törekvéseivel.19 A Habsburgok pénzügyi szigora részben abból fakadt, hogy ahányszor csak pénzt akartak kérni Magyarországtól, mindig össze kellett hívniuk az országgy∫lést, amely 1825 és 1848 között minden alkalommal további engedményeket sürgetett – és gyakran kapott is.20 A birodalom azon részeiben, ahol a Habsburgok valóban abszolút hatalmat gyakoroltak, túlságosan is féltették szerzett jogaikat ahhoz, hogy sokat akadékoskodjanak e vidékeken. Ez készpénzhiányhoz vezetett, így nemigen tudtak fizetni a katonáknak és a hivatalnokoknak, akikre azért volt szükség, hogy meger√sítsék és kiterjesszék a központ hatalmát olyan helyekre, mint például Magyarország, ami így ellenállhatott az adók megemelésének. … Az 1840-es években Metternich, bár burkolt formában, de szigorúbb központi ellen√rzést próbált bevezetni a tartományokban, f√leg Itáliában és Magyarországon. Már maga ez a lépés is tovább növelte azonban az ellenállást e két tartományban, ami a hadseregre és a rend√rségre fordított kiadások növekedéséhez vezetett, hiszen √k tudták féken tartani az elégedtelenséget. Így viszont a megleckéztetés éppen azt nem érte el, ami els√dleges célja volt, nevezetesen, hogy gazdagabbá és ezáltal er√sebbé tegye a központi hatalmat.21 Közeledett a leszámolás órája a központ és a periféria közötti harcban, és egyáltalán nem volt biztos, hogy a központ fölényben van.

Nem minden állam nélküli nemzet volt egyformán nehéz helyzetben Európában a XIX. század közepén. Volt néhány nagy „történelmi” nemzet, mint például a német és az olasz, amely több állam területén terült el. Voltak közepes „történelmi” nemzetek, amelyeknek történetileg kialakult területe egy nagyobb birodalom határain belülre esett, mint például a magyaroké, vagy több birodalom között volt szétosztva, mint például a történelmi, ám ekkorra már felosztott Lengyelországé. És voltak kisebb „történelem nélküli nemzetek”, más néven nemzetiségek, amelyek történetileg még nemigen léteztek független politikai entitásként (ami mérföldk√ a nagy fontosságú „történelmi” státus elérésében), mint például a szlovének, illetve olyanok is, amelyeket hódítás fosztott meg „történelmükt√l”, mint például a cseheket a hírhedt fehérhegyi csatában 1620-ban.22 Az, hogy a cseheknek a „történelmi” nemzetek els√ osztályából való kizárására ilyen könny∫ volt rámutatni, problematikussá tette persze a XIX. századi nemzeti kategóriarendszer „történelem nélküli” kategóriájába történ√ besorolásukat. A cseh politikai nemzet (nemesség) megtizedelése és a cseh kulturális fejl√dés cezúrája ugyanakkor er√teljes ellenérvként szolgált a csehek ellen a történelmi nemzetek közé való besorolásukért folytatott harcukban. A történelem, s√t még a történelem „gyártásának” és „kitalálásának” fontossága is abból eredt Kelet-Európában, hogy a nemzet státusát nagymértékben befolyásolta, hová került a „történelmi”, illetve „történelem nélküli” kategóriákba való besorolásnál.23 Az, hogy a csehek képesek voltak történelmüket újracsinálni és visszakövetelni, nemcsak megnövekedett erejükr√l tanúskodik, hanem maga is hozzájárult meger√södésükhöz. Bár a XIX. század közepére nem minden „nemzetiség” ébredt fel teljesen „történelem nélküli” szendergéséb√l, minden „történelmi” és számos „történelem nélküli” nemzet, els√sorban a csehek, azonban már ébren voltak. Azaz bármit is gondolt – de valószín∫bb, hogy nem gondolt – az egyes nemzetek tagjainak zöme nemzetük nehéz helyzetér√l és jogairól, mindegyik szert tett – általában önjelölt – saját vezetésre, amely a nemzet elismerését és autonómiáját, végs√ soron pedig függetlenségét követelte vagy azt, hogy legalább beleszólása legyen az államügyekbe, illetve részben maga intézhesse azokat. A XIX. század elején kevés nemzetnek adatott ez meg Európában, és ez vezetett ahhoz, hogy a különböz√ nacionalista mozgalmak a status quo-t sürgették.

A NACIONALIZMUS PROBLÉMÁJA

A

tartományok ellenállása a Habsburgok hatalmának kiterjesztésével és megvalósításával szemben az 1840-es években szorosan összefüggött a nacionalizmus er√södésével az európai m∫velt elit körében. Amint azt már fent vázoltuk, a nacionalizmus els√sorban liberális ideológiaként jött divatba, amely a legitim dinasztikus uralkodók történelmi jogát véd√ metternichi ideológiát azon az alapon ellenezte, hogy a történelmi nemzeteknek joguk van saját nemzeti kormányuk megválasztására. A XIX. század elején a m∫velt és politikai öntudattal bíró elitek – vagyis a népnek az a része, amelyik számított –, sokféle forrásból táplálkozó ihlettel lármásan követelték Európa-szerte a kontinens térképének újrarajzolását úgy, hogy a határok a megfelel√ helyre kerüljenek, és minden nemzet önálló és független állammal rendelkezzék.

48

A ferencjózsefi abszolutizmus 1830-59

Jól láthatjuk, hogy mekkora problémát okozott a rák identitás megteremtésére. A dolog azonban úgy nacionalizmus a Habsburg-birodalomnak, ha meg- állt, hogy nem a németek alkották a lakosság többgondoljuk, hogy a fenti példákban említett népek ségét, bár a legtöbb szempontból egyértelm∫en er√mindegyike teljesen vagy részben annak határain fölényben voltak. Sokat elárul a Habsburg-birodabelül élt. Amint már fent utaltunk rá, az állam dinasz- lomnak és historiográfiájának sajátosságáról az, hogy tikus jellege miatt nem alakult ki domináns állam- már ezen a ponton megjelennek a tényeknek ellentalkotó nemzet, így semmilyen osztrák identitás nem mondó érvek a beszámolóban; úgy is fogalmazhatudott egyenérték∫vé válni er√sebb etnikai vagy tunk, hogy ha a németek dominánsabbak lettek nyelvi alapokon nyugvó identitásokkal, nem is szólva volna, a Monarchia mindenképpen más lett volna. a helyi és tartományi identitással.24 A központban, Hozzátehetjük továbbá, hogy az állam soknyelv∫sége a bürokrácia felvilágosultabb részeiben osztrák pat- nem pusztán a földrajznak és a véletlennek volt köriotizmus uralkodott, de még itt is háttérbe szorítot- szönhet√, hanem az uralkodóház gondolkodásmódta ezt az állam legitimista identifikációja magukkal a jának is, mert dinasztikus identitása soha nem korHabsburgokkal.25 sem tett kérdésekre, hanem elmesél egy történetet egy csá- látozódott nemzeti vagy Más körülmények között szárról-királyról, amelyben az uralkodó is meghal, meg biro- protonemzeti identitásra, ez nem lett volna olyan dalma is megsemmisül. Egy amerikai olvasónak nyilván szokat- de még egy adott állam, nagy probléma, ha van egy lan a befejezés, hiszen a happy end elmarad. De valószín∫, a akár a saját állam identitámagyar olvasó is meglep√dik, mert a nemzeti történelem, midomináns nemzet, amely a helyst nemzetközi kontextusba kerül, rövid mondatokká zsu- sára is csak igen ritkán. többieknek parancsolgatni gorodik – nekünk fontos események, emberek elt∫nnek, A tehetségeket, bárhonnan tud. Európa minden „nem- általunk alig ismert tények, alakok fontossá válnak. Megszo- jöttek is, felkarolta, legyen az Savoyai Jen√, a holland zetállamában” voltak és kott, számunkra otthonos mitológiák foszlanak szét. Sándor, a régi Magyarország kihaló polgára írta egyszer: Gottfried Van Swieten, az vannak is kisebbségek, akik Márai a magyarokkal az tenné a legnagyobb jót, aki egyszer elhiteteredetileg ír Taaffe család ha nincsenek elnyomva, né velük, hogy akkorák, amekkorák. vagy a német Beethoven még mindig megkérd√je- Innen ekkorák, onnan nézve amekorrák. vagy Mozart. Amint látjuk, lezik a teljes nemzeti egy- Sohase fogjuk megtudni, valójában mekkorák. Ger√ András területeket is szerzett, ahonségességgel szemben támasztott igényeket. Nagy-Britanniának (azaz az nan csak tudott, a nemzetiségre, közelségre és az álangoloknak) ott voltak a walesiek, a skótok és persze lam integrációs érdekeire való tekintet nélkül. Ernest Gellnerrel egyetértve még azt is mondhatmindenekel√tt az írek. A domináns nemzet azonban, ha elég nagy, általában rendet tud tartani és az juk, hogy a premodern korban, amikor a tömegkomállamközösségen belül tudja tartani ezeket a csopor- munikáció nem volt elengedhetetlenül szükséges a tokat. A Habsburg-birodalomban azonban más volt gazdasági és politikai sikerhez, valóban az uralkodóa helyzet. Amint Rudolf Kjellén fogalmazott: „egy ház érdekében állt, hogy nyelvileg megosztott nénagyhatalom könnyedén kibír egy Írországot, akár- pek felett uralkodjék, mert ez csökkentette a közpocsak Anglia, s√t akár hármat is, mint például a nti hatalommal szemben való egységes fellépés vabirodalmi Németország (Lengyelország, Elzász és lószín∫ségét.27 Ami azonban jól bevált a premodern Schleswig). Más a helyzet viszont, ha a nagyhatalom dinasztikus államban, nem volt túl hatékony a komcsupa Irországból áll, és az Osztrák–Magyar Monar- munikáció egyszer∫ségén alapuló modern államban, s√t – amint azt II. József is megtapasztalhatta – minchia történelme közel járt ehhez.”26 A sors akaratából Közép-Európa demográfiája és den erre irányuló terv megvalósítását gátolta. A néa dinasztia szerzeményeinek és veszteségeinek eset- pek nyelvi elkülönülésének azonban, amint rövidelegességei hozzájárultak ahhoz, hogy egyik nyelvi sen látni fogjuk, mégis némi hasznát vette az uralkovagy etnikai csoport sem tudott demográfiailag domi- dóház. nánssá válni a birodalomban. Ha a Habsburgok nem 1848-ban a Habsburg-birodalom valóban sok-sok vesztették volna el Sziléziát, ha Galícia helyett Bajor- Írországból állt. Az osztrák monarchián belül él√ néországot sikerült volna megszerezniük, ha Savoyai metek többsége a nyugati területeken és a Német Jen√ nem szerzett volna akkora területeket a törökök Államszövetség többi részével határos északnyugaelleni háborúban, ha II. József el tudta volna érni, ti határsávban koncentrálódott, egy kisebb részük hogy az egész birodalomban német legyen a közigaz- azonban a birodalom területén szétszórtan élt. Amint gatás nyelve, akkor a német pozíció sokkal életké- ezt már vázoltuk, a németek álltak a legközelebb pesebb alapul szolgálhatott volna az egységes oszt- ahhoz, hogy betöltsék a domináns nemzet szerepét,

49

Steven Beller

és sok szempontból a birodalom Staatsvolk-jaként, államnépeként viselkedtek, és mások is ennek tekintették √ket.28 A központi adminisztráció nyelve a német volt, és német eredet∫ volt az uralkodóház is, amely büszke volt arra, hogy √ a legf√bb német hercegi család. Ferenc József kés√bb „német hercegnek” hívta magát, és származását tekintve nagyjából jogosan, hiszen anyai ágon bajor volt, és √ maga is bajor feleséget választott. A XIX. század közepén Közép-Európa városaiban a német volt az uralkodó elem. Nemcsak magában Bécs városában voltak túlsúlyban, de többségben voltak Prágában, Pressburgban (ma Pozsony), Budán és Pesten és sok kisebb központban is, például Budweisban (Ceske Budejovice) vagy Brünnben (Brno) is.29 A városokban tapasztalható német túlsúly némileg megtéveszt√ persze, mivel sok „német” nem volt német eredet∫, s csak azért vette át a német nyelvet, mert a birodalom túlnyomó részében ez volt a kereskedelem és a közigazgatás nyelve. Akárcsak a német ajkú arisztokrácia, ezek közül a „németek” közül is sokan lojálisabbak voltak a Habsburgokhoz, mint bármely német nemzetiséghez. E rétegek lojalitása els√sorban premodern intézményekre, mint például az uralkodóház vagy a saját rendjük, terjedt ki, de nem sok lojalitást mutattak olyan modern koncepciók iránt, mint például a nemzet. A németek egy másik része viszont, pontosan azért, mert a birodalom leggazdagabb és legképzettebb rétegét alkotta (kivéve Lombardia-Velencében), a modernizáció el√futára volt. A m∫velt német középrétegek közül kerültek ki a metternichi (Habsburg) „önkényuralom” ellen harcoló osztrák liberalizmus ügyének f√ szószólói. Az, hogy ez a vezetés a liberalizmus ügyét egyben a német nemzeti üggyel is azonosította, rövid id√n belül komoly bonyodalmakhoz vezetett.30 A birodalombeli olaszok gazdagabbak és képzettebbek voltak a németeknél, ám a Habsburg olaszok zöme, akik Lombardia-Velencében koncentrálódtak, a Tirolban és az Adriai-tenger mentén él√ jóval régebbi Habsburg olasz népességgel szemben nem integrálódott a birodalom Alpokon túl elterül√ részébe, és korántsem azonosította magát olyan er√sen a birodalommal, mint a németek. A hatalom Bécsben lakozott, nem pedig Milánóban vagy Velencében, a milánói és velencei elit pedig egyre jobban idegenkedett ett√l, csakúgy, mint az önkényes, bár viszonylag hatékony osztrák bürokráciától. Az, hogy fiaik nem számíthattak könny∫ hivatali el√menetelre az osztrák bürokráciában, nem kedveltette meg az osztrákokat az itáliai nemességgel. Kirekesztésük a Habsburg-ud-

varból csak tovább rontott a dolgon. 1848-ban az itáliai tartományok már igen türelmetlenek voltak a Habsburg uralommal szemben, nyitottak voltak viszont a nacionalista propagandára és a piemontiak hízelgéseire. Problémát jelentettek tehát, miközben nélkülözhetetlenek voltak a Habsburg államháztartás támogatásához, és kulcsfontosságú er√forrást jelentettek a franciák itáliai követeléseivel szemben.31 A magyarok – azaz inkább a magyar politikai elitet alkotó f√nemesség és köznemesség – szintén elégedetlenek voltak sorsukkal, ám sokkal több intézményes terük volt ennek kifejezésére és a cselekvésre, mint az olaszoknak. Magyarország mindig kihívást jelentett a Habsburgoknak. Mivel a királyság területének nagy részét csak a XVII–XVIII. század fordulóján sikerült visszahódítani a törökökt√l, a Habsburgok soha nem tudták teljes mértékben rákényszeríteni abszolút uralmukat a vármegye nemeseinek gy∫lése, congregationes, által irányított comitati-ra, a hagyományos magyar megyei közigazgatásra. A legradikálisabb kísérletet II. József hajotta végre, és közben megpróbálta a közigazgatás nyelvét a hagyományos latinról németre változtatni. A magyar f√nemesség és köznemesség sikeresen megvédte a magyar rendek történelmi jogait és az ezeket igazoló kiváltságokat.32 A XIX. század elejére a Habsburgok kénytelenek voltak elismerni Szent István királyságában a magyar rendeket és az országgy∫lést mint az adóztatás jogi forrását. Bár Ferenc és Metternich talán meggy√zhette magát, hogy ez csak holmi szemfényvesztés, a magyar vezetés olyan ügyesen túlhangsúlyozta az országgy∫lés elméleti „alkotmányos” hatalmát, hogy 1848-ra fontos hatalmi központtá – és egyben tüskévé – vált a Habsburg-birodalomban. A magyar „nemzet” (a f√nemesség és a köznemesség) középkori jogain alapuló modern alkotmánytan kialakulása, és az, hogy a latin helyébe nem a német, hanem a modernizált és megfiatalodott magyar nyelv került, felbátorította a csiszolt magyar nacionalizmust és támogatta a szélesebb alkotmányos jogok követelését a Szent István-i korona országában.33 A lengyelek is szerepeltek a „történelmi nemzetek” között, és a XIX. század eleji liberalizmus kedvelt politikai kérdései közé tartoztak. A galíciai lengyel elit részt vett abban az id√szaki mozgalomban, amely a lengyel királyságnak az orosz, porosz és osztrák fogságból való kiszabadítását t∫zte ki célul. Az osztrák béklyó lerázására tett utolsó kísérletük 1846-ban azonban teljes vereséggel végz√dött, mivel nacionalista felkelésük során nem is annyira az osztrák ha-

50

A ferencjózsefi abszolutizmus 1830-59

gyakorlására. A Habsburg hatóságok az elkövetkez√ években, ha sokszor nem is szándékosan, de nagy hasznot húztak ebb√l. A birodalom népeit elválasztó legnagyobb szakadék nem a „történelmi” vagy „történelem nélküli” kategóriába tartozás volt, hanem egy ehhez közel álló, de ezzel mégsem azonos probléma, jelesül az, hogy az államban a magyarok és a németek voltak vezet√ pozícióban (az Alpoktól északra), míg a lakosságnak mintegy a felét különféle szláv népek tették ki. Ha ezek a népek a csehekhez hasonlóan elindulnak a gazdasági és kulturális fejl√dés útján, komoly veszélyt jelentenek majd a német és magyar hegemónia számára. A csehek már kezdtek gondot okozni a németeknek, a horvátok pedig a magyaroknak. A szlovákok és a románok még tétlenül üldögéltek a „történelem nélküli” kategória alsó régióiban, de az etnikai és nemzeti helyzet még bonyolultabbá válásának – és súlyosbodásának – lehet√sége ott lebegett a Habsburg-birodalom feje felett. Bár a nacionalizmus komoly problémát jelentett a birodalmon belül, a helyzet még súlyosabb volt a Habsburg érdekszféra két legfontosabb területén, Itáliában és Németországban. Németországban Ausztria volt a felettes partner a Poroszországgal és további 30 állammal kötött Német Államszövetségben. A francia forradalom következtében kialakuló válság megoldására kötött bécsi kongresszus eredményeképp az osztrák uralkodó mintegy a Szent Római Birodalom császáraként állt a francia veszedelem megismétl√dését√l és a magában Németországban kitör√ forradalomtól tartó német államok élére, a Habsburg-ház pedig a stabilitás legf√bb √révé lett Itáliában, mégpedig nem pusztán azáltal, hogy immár osztrák területek biztosították a lombard alföldet Franciaország déli seregeivel szemben, hanem annak révén is, hogy az uralkodóház ágai kerültek hatalomra Toscanában, Pármában és Modenában is. Miután a dinasztia szövetségben állt a nápolyi királysággal, a katolikus hagyomány védelmez√jeként pedig a Pápai Állam véd√bástyájának számított, Piemontot kivéve gyakorlatilag egész Itália a Habsburgok ellen√rzése alatt állt.37 Metternich Nyugat-orientált szemléletéb√l adódóan 1848-ig ezek voltak a legfontosabb területek a Habsburg külpolitika számára. Németország hagyományosan a dinasztia érdekszférájába tartozott, és a Habsburgok pozíciója a két „földrajzi kifejezés”ben (geographical expression) politikailag a (franciaellenes) európai rend letéteményesévé tette az osztrák diplomáciát, és ez volt Metternich hadicse-

tóságokkal találták magukat szemben, mint az általuk elnyomott lengyel és ukrán parasztsággal. A nemzeti kérdés ekkor még nem feltétlenül dominált a társadalmi kérdésekben, s√t az utóbbiak akár meg is semmisíthették ezt, amint a Habsburg hatóságok megfigyelték. 1848-ban Galícia békés volt.34 A birodalom északnyugati szeletében elterül√ cseh koronabirtok területén koncentrálódó csehek, akik 1620-as drámai kiütésük után még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy kikerüljenek a „történelem nélküliek” ligájából, 1848-ban egy igen er√teljes nemzeti újjáéledési mozgalom kell√s közepén találták magukat. A cseh nacionalizmus, amely el√ször a kultúra területén éreztette hatását, kezdett átpolitizálódni azáltal, hogy a jobbára a m∫velt polgárság soraiból kikerül√ vezetése szövetségre lépett a cseh nemesség tagjaival, akik közül sokan elmondhatták, hogy √seik voltak a Habsburgok b√kez∫ségének f√ haszonélvez√i az ellenreformációnak a cseh társadalom ellen intézett támadása idején. Bár még mindig lemaradtak a magyarok mögött, a cseh nacionalisták is követelni kezdték Szent Vencel koronája országának államként való elismerését, azaz azt, hogy a tartományi határokon alapuló „történelmi” jogokat nacionalista célok elérésére használhassák.35 A monarchia déli szárnyán él√ különféle délszláv népek, a szlovének, horvátok és szerbek, úgy t∫nt, nem fenyegetik a Habsburg állam integritását. S√t, bár voltak, akik a napóleoni illír királyság visszaállításáról álmodoztak, amely rövid élet∫ függetlenséget adott a délszláv területek jelent√s részének, minden ilyen áramlatot er√sen ellensúlyozott a Habsburgok iránti lojalitás, amelynek komoly hagyománya volt, f√leg a horvátok között és különösen a birodalom „katonai határ”-ként ismert déli határvidékén, ahova a török veszedelem elleni véd√bástyaként családostul telepítettek át horvátokat és szerbeket. (Az, hogy a volt Jugoszláviában a Szerbiától messze fekv√ nyugati területeken ilyen sok szerb élt, részben a Habsburg birodalmi politika következménye.) A horvátok Habsburgok iránti lojalitását nagymértékben er√sítette a szomszédos magyarok iránt érzett gy∫löletük.36 Ez utóbbi példa jól mutatja, hogy mégiscsak származnak el√nyök abból, ha egy államban különféle népek élnek. A sokféleség nagyon megnehezített ugyan mindenféle következetes állami cselekvést, ugyanakkor ha az uralkodó hajlandó volt dinasztikus hatalomként m∫ködni à la Gellner, a sokfékeség széles teret engedett a leghagyományosabb birodalmi politika, az „oszd meg és uralkodj” politikájának

51

Steven Beller

létre, amely a nemzeti törekvések táptalajául szolgálhatott, s egyben az osztrák hegemónia potenciális vetélytársa lett annak egyik kulcsfontosságú érdekszférájában. Immár nem el√ször fordult el√, hogy az az óhaj, hogy a legutóbbi háború ne ismétl√djék meg, végül egy újabb és más jelleg∫ háború kitöréséhez biztosította az er√egyensúlyt és a feltételeket. Mégsem írható minden a bécsi kongresszus számlájára. A szabadság és a nemzeti egység már említett eszméinek fokozatos elterjedése – jóllehet kisebb mértékben – szintén olaj volt 1848 forradalmainak tüzére. Igaz ugyan, hogy a gazdasági és társadalmi változások 1848-ra még nem voltak mélyrehatóak Közép- és Dél-Európa nagy részén, a városi lakosság aránya azonban nagymértékben megn√tt, a hivatalnoki kar – vagyis az iskolázott középosztály – már viszonylag kiterjedt volt. A tömegtájékoztatásban bekövetkezett fejl√dés és a nyomtatás elterjedése különösen fontos szerepet játszott abban, hogy még a metternichi rendszer cenzúrája – minden hírhedt kísérlete ellenére – sem volt képes megakadályozni azt, hogy a társadalom politikailag tudatos elitje tudomást szerezzen az angol gazdaságban, társadalomban és politikai struktúrában végbemen√ változásokról és az azokkal összekapcsolódó eszmékr√l. Az eszmék sokkal gyorsabban értek keletre, mint bármely gazdasági vagy társadalmi változás. Ennek egyik jele az volt, hogy az „osztrák területen” a liberalizmus és liberális nacionalizmus vezet√ köreiben nemcsak – érthet√en – az iskolázott középosztály képviseltette magát, hanem – f√leg Magyarországon és Itáliában – nagyszámú nemes is.39 Az is azt mutatta, hogy mennyire meggyengült a Habsburgok pozíciója az új, ideologikus mozgalmakhoz képest, hogy Lajos Fülöp, amikor 1830-ban elfoglalta a francia trónt, a Habsburg-udvar és Zsófia hercegn√ részér√l lenézésre és h∫vös fogadtatásra talált, 1848 februárjában viszont, amikor lemondott, távozását nagy veszteségként élte meg a Habsburg-udvar.40 Volt is okuk az aggodalomra. Amikor megbukott az „illegitim” Orléans-i dinasztia, a nyilvánvalóan valós francia forradalom rettegett visszatérésekor kiderült, hogy a veszély elhárítását szolgáló területek, szövetségek, rend√ri er√k és bürokráciák egész apparátusa kártyavárként omlott össze. Ausztria Metternich politikájának eredményeképp (Németországban és Itáliában) a küls√ támogatást élvez√ nemzetellenes kormányok elleni felkelések középpontjában találta magát, mig határain belül a Bécsb√l irányított Habsburg-abszolutizmus elleni lázadásokkal kellett szembesülnie. Metternich „Rendszere” a herceg orra el√tt

lének célja. Az újonnan megszerzett itáliai területek ráadásul hasznot hoztak az állandóan hiánnyal küszköd√ államkincstárnak. Németország és Itália gazdaságilag és kulturálisan minden kétséget kizáróan fejlettebb volt, mint a másik potenciális osztrák érdekszféra, a Balkán, ami iránt a Habsburgok 1848 el√tt csak lagymatagon érdekl√dtek. Metternich a Balkánon mindössze arra törekedett, hogy lehet√ség szerint megtartsa pozícióit. Görögország esetében szükségképpen hátrálni kényszerült az orosz és a nyugati pánhellén törekvések el√tt, egészében véve viszont – amennyiben ez diplomáciailag lehetséges volt – azon volt, hogy visszaszorítsa Oroszország törökellenes politikáját, és Törökország pozíciójának meger√sítése érdekében még a politikai számításait minduntalan áthúzó Nagy-Britanniával is szövetségre lépett. A Balkán azonban csak mellékes volt számára: Metternich Európa színterén politizált.38 Metternich annyiban volt „európai”, amennyiben a bécsi kongresszuson elfogadottaknak megfelel√en az európai status quo védelmez√jének szerepéhez juttatta Ausztriát. Németország- és Itália-orientált politikájának iróniája egyrészt az volt, hogy a XIX. századi európai liberális nacionalizmus két f√ oroszlánbarlangjába vezette Metternichet, másrészt pedig az, hogy a bécsi kongresszus, amely Ausztriára hárította a rend védelmez√jének nehéz szerepét mindkét területen, maga is hozzájárult e két gócpont létrehozásához, amelyek körül hamarosan nemzeti remények forrtak egybe. Ami Németországot illeti, azt elkerülend√, hogy a franciák egy újabb hódító háborút indítsanak, a bécsi kongesszus résztvev√i nemcsak Ausztriát jelölték ki újra „Németország” √réül, hanem Poroszországnak is nagy területeket juttattak, és ezzel az „alárendelt” társ, a hagyományos rivális, csak papíron volt alárendelt, hiszen Észak-Németországban meghatározó helyzetben volt. Kés√bbi fejlemények, dönt√en pedig a kereskedelmi Zollverein (vámunió) kiterjesztése nemcsak egymással vonta egybe a porosz területeket, hanem lényegében a környez√ államokkal is. A porosz király, IV. Frigyes Vilmos ugyan romantikusan lojális volt a birodalmi Habsburgokhoz, sokan mások viszont – a porosz kormányban s azon kívül is – a nacionalizmust Poroszország megnövekedett hatalmának emel√karjaként látták. Az Itáliát fenyeget√ francia veszedelem elhárításának érdekében a bécsi kongresszus Ausztriára bízta a területet, valamint létrehozta a félsziget utolsó független hatalmát, Piemont-Szardíniát. Így, akárcsak Poroszország esetében, olyan hatalmi centrum jött

52

A ferencjózsefi abszolutizmus 1830-59

dohánylázadások és a másutt is fellángoló elégedetlenség miatt februárban bevezették a hadiállapotot.45 A magyar országgy∫lésben a képvisel√k többsége a Habsburgok akaratával szembeszállva támogatta a reformok továbbvitelét. A Habsburgok itáliai érdekszférájában kitört lombard-velencei zavargások és a szicíliai felkelés46 már korábban pénzügyi bizalmi válságot, „bankfelzúdulást” okoztak Bécsben, miután világossá vált, hogy a Metternich-kormány már nem képes a cs√d kockázata nélkül nagyobb kiadásokra.47 Lajos Fülöp lemondása és egy újra forradalmi Franciaország ígérete – amely immár gyorsan bejárta Európát a legújabb technológia segítségével – egyrészt még nyugtalanabbá tette a birodalom pénzügyi hitelez√it, másrészt mindenütt jelt adott a liberálisoknak, hogy az alkotmányozás és a reformok érdekében nyomást gyakoroljanak kormányaikra. Az egyik láncreakció a nyugatabbra fekv√ német államokban robbantotta ki a forradalmat. Kossuth Lajos is láncreakciót indított el, amikor a magyar országgy∫lésben tartott beszéde, amelyben alkotmányos kormányzást követelt a birodalom egészében, arra indította a cseh és alsó-ausztriai rendeket is, hogy megpróbáljanak reformokat kicsikarni a gyakorlatilag már cs√dbe ment Metternich-rezsimb√l, amely már képtelen volt az – eleddig viszonylag visszafogott – felkelések visszaszorításához szükséges további er√ket finanszírozni. A felfokozott hangulatban a katonaság a Herrengassén belel√tt tüntet√k egy csoportjába, akik reformokat követeltek az alsó-ausztriai parlamentt√l; ez teljes z∫rzavart eredményezett, és a városi √rség átállt a „forradalmárokhoz”.48 Miután politikájuk már igencsak akadozott, a Habsburgok elhagyták hajdani „megváltójukat”, és átadták magukat az események sodrának. Metternich hamarosan bekövetkez√ megbuktatása pedig tágra nyitotta a forradalom kapuit. Március 15-én Ferdinánd alkotmányt ígért birodalmának. 17-én gróf Batthyány külön magyar minisztériumot állított fel.49 18-án kitört a forradalom Berlinben. Ugyanaznap nemzeti felkelés tört ki Milánóban, ami 22-én visszavonulásra késztette Radetzkyt, Piemontot pedig arra, hogy hadat üzenjen Ausztriának.50 Néhány nap leforgása alatt Közép-Európa, s ekképpen egész Európa szerkezete radikálisan megváltozott. Úgy t∫nt, megnyílt az út a liberalizmus és nacionalizmus jegyében végbemen√ gyökeres változások el√tt. Nem volt azonban világos, hogy a változásoknak milyen jelleget kellene ölteniük és mit kellene magukban foglalniuk. A márciust követ√ hónapokban a forradalmat együttesen kirobbantó er√k nem vol-

robbant szét. Nem meglep√, hogy a szikra, amely lángra lobbantotta a forradalom tüzét, az Orléans-i ház bukásán túl egy bécsi pénzügyi válság volt.

MÁRCIUS ÉS MÁRCIUS UTÁN

1848.

március 13-án, a bécsi utcán és az udvar bels√ köreiben bekövetkezett felfordulást követ√en, Metternichet elbocsátották, és egész Közép-Európát beborította a forradalom lángja. Ferenc József trónra lépése decemberben az 1848-as forradalmat, a „Népek Tavaszát” alkotó események következtében és erre való reakcióként következett be.41 Az európai intézményrendszereket alapjaikban megrázó 1848-as események hátterében egy sor tényez√ húzódott. A háttérben egy még mindig alapvet√en agrár jelleg∫ gazdaság komoly élelemtermelési válsága húzódott meg. A sorozatos rossz termés, aminek hatását a népességnövekedés tovább súlyosbította, ínséget, nyugtalanságot, és végül tömeges parasztfelkeléseket idézett el√.42 Mindeközben dinamikusan fejl√dött Közép-Európában a nem-mez√gazdasági szektor, profitálva a nyugati ipari fejl√dés késleltetett hatásából.43 Az iparosodás kezdete ugyanakkor – a gyors népességnövekedés következtében – a városi, köztük a bécsi lakosság számának meghatványozódásával járt együtt, a városok viszont nem voltak felkészülve a vidékr√l beáramló tömegek befogadására. F√leg az éppen csak, s ezért elégtelenül iparosodó régiók voltak a legfogékonyabbak a forradalomra 1848-ban.44 A gazdasági és társadalmi elégedetlenség ezen elemei a m∫velt középosztály és a nemesség fentebb tárgyalt ideológiai és anyagi elégedetlenségével párosult, és ennek következtében 1847–48 telén az elégedetlenség zárványai alakultak ki Nyugat- és Közép-Európa-szerte. Amint azt a februári francia forradalom példája is mutatja, az elégedetlenség nem korlátozódott Habsburg területekre vagy akár csak a Habsburg érdekszférára, mégis, mivel Metternich politikája központi szerepet játszott a Népek Tavasza el√tti Európában, a Habsburg-birodalom került a forradalom forgószelének középpontjába. 1848-at felkelések egész láncolata hozta létre, de mégsem annyira a forradalom ereje, mint inkább az ancien régime bukása okozta a felfordulást. A birodalmon belül tömegméreteket öltött az elégedetlenség. Itáliában az 1848 januárjában Milánóban kitört

53

Steven Beller

népek közötti elterjesztésének eszközét látták a birodalomban, megint mások pedig egy életképes, liberális soknemzetiség∫ államot akartak csinálni Ausztriából. (Mindez nem feltétlenül volt Habsburgellenes, és ezt az is mutatja, hogy Frankfurtban a Reichsverweser, azaz „birodalmi helytartó” avagy „régens” tisztségét János f√herceg töltötte be.) Problémát jelentett az is, hogyan bánjanak a birodalom többi nemzetiségével, mivel a magyarok sokkal együttérz√bb meghallgatásra találtak az augusztusi vitában Frankfurtban és Bécsben, mint a rakoncátlan csehek.55 Ezalatt a Habsburg-kormányzat továbbra is kezében tartotta a hatalmat Bécsben, és bár a birodalom élén névleg még Ferdinánd állt, a tábornokok fokozatosan átvették a vezetést. Visszatekintve nyilvánvaló, hogy az 1848-as forradalmat azért verték le olyan gyorsan, mert a bécsi forradalmárok soha nem tudták a Habsburg-dinasztia kezéb√l kiragadni a hadsereg irányítását, illetve ha már ez nem sikerült, legalább hatékony hadsereget felállítani. Az akkori helyzetben érthet√ volt ez a naivitás, hiszen a forradalom könny∫ gy√zelme azt látszott alátámasztani, hogy az eszmék hatalma és a „nép akarata” még Metternich rendszerét is le tudja gy√zni, amelyet szinte minden érintett – a Habsburg adminisztráción belül is – gondolatban már el is temetett. 1848 azonban ennek pontosan az ellenkez√jét mutatta meg: azt, hogy nem elegend√k az eszmék; ami igazán számított, az a hadsereg lojalitása és hadrafoghatósága volt. Felróhatjuk a forradalmároknak azt, hogy lényegtelen kérdésekben kicsinyes vitákat folytattak, és nem sikerült a társadalmi és nemzeti kérdésekben közös nevez√re jutniuk, végül is azonban az er√szak játszott dönt√ szerepet a forradalom leverésében és a Habsburg-birodalom megmentésében. „In deinem Lager ist Österreich.” Táborodban Ausztria. Mint oly sok közhely esetében, Franz Grillparzer agyonhasznált 1848-as közmondását a Habsburg hadseregr√l is azért idézik olyan gyakran, mert igen pontos. A Habsburgok hatalmának visszaállításában kulcsszerepet játszottak az 1848 nyarán és √szén aratott sorozatos katonai gy√zelmek. A forradalom kimenetelét gyakorlatilag Joseph Radetzky grófnak a piemonti és az olasz seregek felett Custozzánál aratott kritikus, bár szinte valószín∫tlen gy√zelme döntötte el, de hozzájárult ehhez az is, hogy Alfred Windischgrätz herceg letörte az elégedetlenkedést Prágában, Jellacic pedig betört Horvátországból Magyarországra. Azzal, hogy Jellacic és Windischgrätz egyesítették erejüket az októberi bécsi felke-

tak képesek arra, hogy közös er√vel fenn is tartsák azt. Bár az alsóbb néprétegek, a parasztok és a városi tömegek társadalmi elégedetlensége számos helyen, így Bécsben is, a felkelés alapvet√ mozgatórugója volt, a forradalmi vezet√k legtöbbjét a társadalmi kérdéseknél sokkal inkább foglalkoztatta a liberális reform és a nemzet egységesítésének ügye. A forradalom októberi radikalizálódásáig nem sok er√feszítés történt a városi ínség enyhítésére. A jobbágyfelszabadítás, a Habsburg-birodalom egyetlen olyan reformja, amelynek középpontjában társadalmi kérdés állt, azzal az eredménnyel járt, hogy megnyugtatta a parasztokat, akik ezáltal meglehet√sen forradalommentes politikai apátiába zuhantak vissza.51 Az így kialakult helyzetben a liberálisok, radikálisok és a különféle árnyalatú nacionalisták azon vitatkoztak, hogy mit lehetne csinálni a Habsburg-birodalommal most, amikor a dinasztikus hatóságok fogékonynak t∫ntek a követelésekre, ami március 13. el√tt elképzelhetetlen lett volna. 1848 nyara során a forradalom bels√ ellentmondásai egyre nyilvánvalóbbakká váltak. A bécsi forradalom, amely eleinte a társadalmi felkelés és a liberális reformkövetelések kombinációjának t∫nt, egyre inkább a többi német állammal való nemzeti egyesülési mozgalom formáját öltötte magára. A német nacionalizmus fekete-vörös-arany zászlaja már nemcsak a Szent István-katedrális tetején lobogott, hanem a Hofburgon is.52 A cselekvés központja Bécsb√l áttev√dött Frankfurt-am-Mainba, ahol a Pál-katedrálisban ülésez√ parlament egy új német nemzeti állam arculatát vitatta meg. Egy ilyen testület a Habsburgbirodalom jellegének radikális megváltoztatását, s√t akár elt∫nését tenné szükségessé. A csehek azonban majdnem azonnal összehívtak egy szláv kongresszust Prágában, pontosan annak megvilágítására, hogy a cseh koronabirtokokat, melyeket a németek a történelmi német területek integráns részének tekintettek, nem lehet olyan könnyedén az elképzelt nagynémet egységbe bevonni.53 Ezenközben Magyarországon a forradalmi kormány, amelyet valójában Kossuth, a pénzügyminiszter vezetett, jelent√s mérték∫ magyar sovinizmust kevert addig nagyjából liberális programjába; ez nem bizonyult bölcs lépésnek egy olyan királyságban, ahol a lakosság több mint felét nem magyar etnikumok tették ki.54 A forradalom vezet√i, akiknek szinte ölükbe hullottak a forradalom zsákmányai, összevesztek azon, hogyan osszák fel √ket, illetve, hogy egyáltalán felosszák-e √ket. A bécsiek egy része fel akarta oszlatni a birodalmat, mások viszont a német civilizáció szláv

54

A ferencjózsefi abszolutizmus 1830-59

Isten megóv majd téged.”61 Ferenc József egész életében „brav” (jó) volt, de mint az abszolutista nevelés tanítványa. A következmények hamar nyilvánvalóvá váltak mindenki számára.

lés leverésére, és ezenközben meghiúsították a magyar hadsereg kísérletét, hogy a bécsi forradalmárok segítségére siessenek, megtörténtek az el√készületek a „rend” helyreállítására a Habsburgok diktálta feltételek mellett.56 A császári családnak kétszer is menekülnie kellett a f√városból, el√ször Innsbruckba, majd, miután visszatértek Bécsbe, Olmützbe. Bár a legy√zött Bécsbe nem tértek vissza, az uralkodó és kísérete újra átvette a hatalmat. Ez nem feltétlenül jelentette volna a Habsburg abszolutizmushoz való visszatérést. Veretlenek voltak még a magyar seregek, Németországban még mindig a nemzeti egyesítés volt napirenden, az osztrák parlament pedig, amely Kremsierben ülésezett, egy megvalósítható osztrák alkotmány kidolgozásán fáradozott. Ráadásul a túlnyomórészt mérsékelt liberálisokból és nacionalistákból álló parlament tagjainak többsége, akiket majdnem teljes általános választójog alapján választottak meg, támogatta a hadseregnek a rend helyreállítására tett er√feszítéseit.57 Az 1848-as események alatt a dinasztia mindvégig a lakosság többségének – beleértve a m∫velt rétegeket is – erkölcsi támogatását élvezte. Az 1848-as forradalmat megel√z√ id√szak problémáiért egyedül Metternichet okolták, a kés√bbi problémákért pedig a rossz tanácsadókat hibáztatták. A közvélemény többsége az októberi felkelés ellen volt, és helyeselte a hadsereg ostromát, bár megdöbbentek végrehajtásának és utóhatásának „ügyetlenségén”.58 Így aztán amikor a császári család új „diktátoruk”, Windischgrätz tervét és az új miniszterelnöknek, Windischgrätz sógorának, Felix Schwarzenberg hercegnek a tanácsát elfogadva úgy döntött, hogy Ferdinándnak le kell köszönnie a trónról, bátyját, Ferenc Károlyt viszont, aki nem tudna megfelelni a feladatnak, mell√zni kell, és Károly fiatal, elegáns legid√sebb fiát kell császárrá koronázni, mindenki optimista volt és nagy reményeket f∫zött ahhoz, hogy ez a fiatalember képes lesz a dinasztikus államot a új id√knek megfelel√ formában újjáteremteni.59 Már azzal, hogy hivatalos megszólításául a Ferenc József nevet választották, nemcsak nagyapja, I. Ferenc legitimitására, hanem radikális el√de, II. József „liberalizmusára” is utalni próbáltak.60 Schwarzenberg és Windischgrätz azt feltételezhették, hogy a fiatalember szolgaian fogja követni „tanácsaikat”, ez azonban nagyon is annak a függvénye volt, hogy hogyan dönt az új uralkodó. A december 2-án tartott lemondási szertartáson Ferdinánd a következ√t mondta az új császárnak, Ferenc Józsefnek: „Isten áldása legyen rajtad! Légy jó, és

EGY VALÓBAN MODERN ABSZOLUTISTA URALKODÓ

F

erenc József uralkodásának els√ dönt√ éveiben továbbra is szófogadó tanítvány maradt, akárcsak trónra kerülése el√tt, most azonban már nem Bombelles vagy Metternich voltak tanítói, hanem az új miniszterelnök, Schwarzenberg. Schwarzenberg bizonyos értelemben kétes Habsburgment√ volt. Katonaként és diplomataként, pesszimista szenvelgéssel párosult byroni botrány- és szívtipró-karriert futott be. Életunt cinizmusa és gyakran hagyományellenes szkepticizmusa er√teljesen befolyásolták a kés√bbi eseményeket.62 Voltak azért elvei, amelyek között el√kel√ helyen szerepelt a Habsburgok iránti lojalitás és az, hogy visszahelyezze a dinasztiát az √t megillet√ pozícióba a birodalom határain belül és kívül. Bár az osztrák arisztokrácia igen el√kel√ tagja volt, semmibe vette az arisztokrácia hagyományos jogait és társadalmi szerepét, mivel úgy látta, hogy inkább veszélyt, mint támogatást jelentenek a Habsburg rend számára. Sokkal megbízhatóbb és hatékonyabb szövetségesnek tekintette a birodalom paraszttömegeit. A legmegbízhatóbbnak azonban a hadsereget tartotta, ezért úgy gonolkozott, hogy erre kell építeni.63 Metternichel szemben Schwarzenberg kevésbé hajlott az államhatalom szükségleteinek legitimációs elvekkel való korlátozására. Kormányzása tulajdonképpen a porosz II. Frigyes politikájához való visszatérés volt a francia Louis Napóleon mintájára. Schwarzenberg megvetette a tradicionális társadalom jogait, kivéve a legtradicionálisabb hatalomnak, a Habsburg-dinasztiának azon jogát, hogy Közép-Európa felett uralkodjék, ezért azt a kort, amelyet √ vezetett be, neo-abszolutizmusnak kellene hívni, mert ez nem a régi abszolutizmus visszaállítására, hanem egy új, modern abszolutizmus megteremtésére tett kísérlet volt. Schwarzenberg eleinte nem idegenkedett attól, hogy betartsa a forradalomból örökölt alkotmányos intézményrendszer szabályait. November 21-i hivatalba lépését√l kora tavaszig elt∫rte, s√t még együtt is m∫ködött a kremsieri parlamenttel. Ferenc József

55

Steven Beller

mális berekesztési és feloszlatási joga lenne. Az eredmény így alkotmányos, parlamentáris rendszer lenne; a császár annak ellenére, hogy formálisan engedményt tenne a korlátlan uralom kérdésében és a külpolitikát nagyrészt az ellen√rzése alatt tartaná, nemigen lenne már uralkodó. Ráadásul a parlament nem volt hajlandó a két zendül√ tartományt, Lombardia-Velencét és Magyarországot mindebbe belefoglalni, és ezzel a birodalmi egységet veszélyeztette, az egység pedig Ferenc József egyik f√ célja volt. A dinasztikus hatalom érdekében tehát Ferenc József és Schwarzenberg kés√ januárban elhatározták, hogy el kell t∫nnie a kremsieri parlamentnek és vele együtt az alkotmánytervezetnek, amelyben számos alkotmánytörténész a mai napig a nemzeti válság megoldásának utolsó lehet√ségét látja. A kremsieri parlamentet március 6-án tájékoztatták az uralkodó döntésér√l, majd feloszlatták és több képvisel√t letartóztattak.67 A tervezet helyett egy Franz Stadion gróf által kidolgozott alkotmányt tettek, jobban mondva kaptak a birodalom népei a császár kegyelméb√l. Stadion alkotmányának, amely sok tekintetben centralizálóbb és mérsékeltebb volt a kremsieri tervezetnél, két nagy hátránya volt. Egyrészt nem volt olyan tekintélye, mint amilyen a választott parlament által elfogadott és jóváhagyott kremsieri alkotmánynak lett volna. Kann szavait idézve, Kremsier „a nép akaratát képviselte”.68 Stadion pedig a vonakodó engedményt a csoporttól, akinél a fegyver volt. Másrészt az elrendelt alkotmányt soha nem vezették be, mert mire a hatóságok legy∫rték a birodalom még megoldatlan válságát, Stadion alkotmánya egy szükségtelenül liberális kompromisszumnak t∫nt. 1849 folyamán Schwarzenberg kormánya leverte a még le nem vert felkeléseket – Itáliában és Magyarországon –, a birodalom presztízse azonban sokat vesztett ezzel. Radetzky kés√ márciusban eredményesen véget vetett az itáliai felkelésnek azzal, hogy legy√zte a piemontiakat Novaránál (Velence augusztusban esett végül el), ám a sebtében felállított magyar nemzeti hadsereg legy√zéséb√l, ami 1848 végén gyerekjátéknak t∫nt, 1849 kés√ tavaszára megalázó visszavonulás lett. Windischgrätzet, az uralkodóház megment√jét, az ókonzervativizmus rendíthetetlen harcosát és az „ágyú kegyelmét” (grace of cannon??) felmentették a parancsnoki tisztségb√l, ami meglehet√sen kínos volt a fiatal császárnak. Helyére Julius von Haynaut nevezték ki, aki ezen a poszton is eredményesnek bizonyult, akárcsak Itáliában.69 Azonban még miel√tt ez megtörtént volna, Schwarzenberg és Ferenc József

trónra kerülése eleinte nem okozott változást a minisztérium és a parlament viszonyában. Az utóbbi így folytatta egy olyan alkotmánytervezet vitáját és kidolgozását, amely feloldana mindenféle megosztottságot, amit a forradalom felszínre hozott, különös tekintettel a nemzeti megosztottságra.64 A legnehezebben áthidalható szakadék az er√s központi kormányzatot követel√k (f√leg német ajkúak), valamint a tartományok és nemzetiségek nagyobb autonómiáját követel√k (f√leg szlávok) között tátongott. A kompromisszumos megoldás olyan birodalmat képzelt el, amelyben a belpolitikai hatalom a központi kormányzat és a történelmi tartományok, ezeken belül pedig etnikai határok mentén felosztott „körök” avagy megyék között oszlana meg. Továbbá a szokásos polgári szabaságjogokon túl a birodalom minden nemzetiségének egyenl√ jogokat biztosítanának, megvonnák az állami támogatást a római katolikus egyháztól, és kikiáltanák a törvény el√tti egyenl√séget. 1849 márciusában a minisztériumnak már csak az i-re kellett volna feltennie a pontot.65 Ez azonban nem történt meg, mert az udvar bels√ köreinek kulcsemberei, legf√képpen pedig maga Ferenc József nem álltak készen egy olyan radikális dokumentum elfogadására, mint amilyen a kremsieri alkotmánytervezet volt. Bár lehet, hogy ez lett volna az egyetlen eszköz a nemzetiségi probléma széles kör∫ megegyezésen alapuló megoldására, a nemzetiségek korántsem voltak a birodalom hatalmi sruktúrájának egyetlen vagy akár legfontosabb eleme. A tervezet nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt a Habsburg-dinasztia számára, amelynek éppen csak sikerült újra nyeregbe kerülnie, és hatalmát meg is kivánta tartani. Ennél lényegesebb nézeteltérés az eredeti kremsieri tervezet és az uralkodóház között már nem is lehetett volna: a hatalom eredete az államban. Az egyik cikkely leszögezte, hogy „minden szuverenitás forrása a nép, és ezt az alkotmányban el√írt módon kell gyakorolni”. Egy olyan ember számára, mint Ferenc József, aki az Isten kegyelméb√l való uralkodás dogmáján n√tt fel, aki „Isten kegyelméb√l uralkodott”, ez a kijelentés istenkáromlással ért fel. Ferenc József soha, még 1867 után sem fogadta el a népszuverenitás elvét Ausztriában. 1848-ban pedig végképp nem fogadta el, az országgy∫lésnek így hát el kellett állnia ett√l a követelést√l.66 Ezzel együtt a császár hatalmának korlátozása a legutolsó liberális mintára igencsak bosszantotta a fiatal császárt és tanácsadóit. A miniszterek nem neki tartoznának felel√sséggel, hanem a parlamentnek, neki pedig csak felfüggeszt√ vétójoga, valamint mini-

56

A ferencjózsefi abszolutizmus 1830-59

ségér√l. Végül is Ferenc Józsefnek mint császárnak kellett vállalnia a felel√sséget a kivégzésekért, és így az orosz intervenció szégyenét a véráztatta bosszúszomj szégyenével elegyítette. Amint a volt külügyminiszter, Johann von Wessenberg figyelmeztetett: „a fiatal császár útja a hatalomhoz kényszer∫ségb√l az akasztófán és a vérfürd√n át vezet, és nem adatik meg neki, hogy olajággal a kezében tartós békét kössön a kiegyezés szellemében.”72 Ugyanakkor az sem világos, hogy Ferenc József valóban „kényszerítve volt”-e erre: lehetséges, hogy voltak aggályai, ám amint új tanácsadója, Schwarzenberg az „el√ször egy kis akasztás” politikáját javasolta, hamar beadta derekát. Bár októberben megkönyörült, és parancsot adott a kivégzések leállítására, addigra már „igazságot” szolgáltatott és ez már nem is volt jóvátehet√. A magyarok és Velence 1849. augusztusi kapitulációja után a Habsburgok újra szilárdan meger√sítették, jobban mondva megszigorították uralmukat a birodalomban és érdekszféráiban. Az olasz tartományok élére Radetzkyt nevezték ki, aki szigorúbbnál szigorúbb büntet√intézkedésekkel, így birtokaiktól való megfosztással sújtotta a lázadó olasz nemességet, bár ez magyar szemmel nézve azért még enyhe büntetés volt.73 Németországban Schwarzenberg fenyegetései és hetvenkedése IV. Frigyes Vilmos porosz királlyal párosulva, aki lelkileg lekötelezettje volt a Habsburgoknak, meghiúsította Poroszország azon kísérletét, hogy az addigra már kimúlt frankfurti parlament helyett egy „szorosabb föderációt”, az erfurti uniót hozza létre. Az olmützi megegyezéstervezetnél 1850 novemberében Schwarzenberg újra meger√sítette Ausztria fölérendelt pozícióját a Német Államszövetségben, ami ugyan megalázta a poroszokat, ám a végs√ megállapodás valójában baljóslatú zsákutca volt Ausztria számára. Schwarzenberg azzal, hogy megmutatta Ausztria erejét, olyan er√s ellenállást váltott ki a többi német államból, ami lehetetlenné tette a „hetvenmilliós birodalom” tervének megvalósítását, melynek értelmében Ausztria egésze bekerülne a Német Államszövetség és a poroszok vezette Zollverein-ba, azaz vámunióba. Ausztria nem volt hajlandó megosztani az új birodalom feletti uralmát Poroszországgal (Ferenc József vonakodott elfogadni a parvenü Hohenzollerek egyenrangúságát a Habsburgokkal), így az 1851-es drezdai konferencia nem sok eredményre vezetett azon túlmen√en, hogy a Habsburgok támogatták Poroszország pozícióját a német államok többségében. A Habsburgok ugyan újra meger√sítették a hatalmukat, de minden, a német egye-

arra a megalázó következtetésre jutott, hogy csak akkor lehetne elkerülni a magyarok végzetes gy√zelmét, ha elfogadják I. Miklós orosz cár ajánlatát, aki orosz hadsereget szándékozott Magyarországra küldeni, amire azért volt szükség, hogy a világ újra biztonságos legyen a monarchiák számára – és a Habsburg-birodalom Oroszország örök lekötelezettje lehessen. Lehet érvelni amellett, hogy ez a megaláztatás elkerülhet√ lett volna, és az osztrák hadsereg egy kompetens tábornok vezetésével, mint amilyen Haynau volt, úgyis legy√zte volna az egyre jobban leépül√ magyar er√ket, mint ahogy persze ez be is következett.70 Akárhogy legyen is, az ajánlatot elfogadták és Ivan Paszkijevics herceg hadserege bevonult Magyarországra, és elfogadta Görgei Artúr magyar tábornok fegyverletételét 1849 augusztusában, ami meglehet√sen bosszantotta az osztrákokat, mivel nagyrészt √k harcoltak addig, amíg a magyarokat rá nem kényszerítették erre. Az, hogy a Romanovok újfent megmentették a Habsburgokat, maradandó hatású dinasztikus szégyen volt. Az osztrák kormány azonnal primitív megtorlással reagált, ami nem lehetett váratlan, hiszen a bécsi októberi forradalom leverése után Windischgrätz sok „f√kolompost” , köztük Robert Blum frankfurti képvisel√t mentelmi joga ellenére kivégeztetett. (A frankfurti parlament ekkor még Németország legitim kormányának t∫nt.) Éppen így Haynau sem járt el finomabban megtorló intézkedései során Itáliában, amivel kiérdemelte a „bresciai hiéna” gúnynevet. A magyar felkel√k elleni intézkedések mindamellett megrázták az európai közvéleményt, és tartósították a magyar lakosság negatív Habsburg-képét. Görgeit magát végül is nem végezték ki. Az osztrákok azonban figyelmen kívül hagyták a tisztes fegyverletétel feltételeit, amelyekben tábornokai és katonái érdekében az oroszokkal megállapodott. A „véres aradi tárgyaláson” 13 tábornokot, majd a következ√ hetekben összesen 114 „lázadót” végeztek ki, köztük, amint ez közismert, az akkor már rég visszavonult magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost, akit a közvélemény nem tartott b∫nösnek a forradalom kés√bbi túlkapásaiért. Azokat, akik szám∫zetésbe menekültek, köztük gróf Andrássy Gyulát, jelképesen végezték ki.71 Nem egészen világos, hogy ki volt a felel√s ezért a bírói vérfürd√ért. Kétségtelen, hogy Haynau lelkes támogatója volt ennek a politikának, Schwarzenberg pedig úgy döntött, hogy jóváhagyja intézkedéseit. Kevésbé világos azonban, hogy nehéz volt-e meggy√znie Ferenc Józsefet ennek a politikának a helyes-

57

Steven Beller

tikusokból állna (akárcsak az 1848 el√tti államkonferencia), akik tanácsadóként m∫ködnének a hatalmat ténylegesen gyakorló uralkodó mellett.75 A Reichsrat-ot 1851 márciusában alapították meg Schwarzenberg vonakodó beleegyezése mellett.76 Erre végül is az alkotmány értelmében lehet√ség volt. Augusztusra azonban már odáig jutott a dolog, hogy Ferenc József nyíltan kimondta, el kívánja törölni az alkotmányt. Az akkor még létez√ minisztertanács egyik ülésén Ferenc József azzal kezdte a megbeszélést, hogy kijelentette: „az angol-francia alkotmányos elv nem alkalmazható az osztrák császári államra, amit minden éleslátással rendelkez√ embernek be kell látnia”.77 Augusztus 20-án diadalmasan írta anyjának: „Nagyot léptünk el√re, elvetettük az alkotmányt és mostantól fogva egy ura van Ausztriának. Mostantól még keményebben kell dolgoznunk.”78 Miután maga az uralkodó ilyenfajta nyomást gyakorolt, nem volt kétséges a további események kimenetele sem. Augusztusban eltörölték a miniszteri felel√sségi rendszert, szeptemberben pedig – nagyon is egyértelm∫ jelzésként – Metternich visszatért Bécsbe. Decemberben megkezd√dtek az el√készületek a Stadion-féle márciusi alkotmány teljes hatálytalanítására. Amíg Schwarzenberg és a belügyminiszter, Alexander Bach megpóbáltak az árral szemben úszni, az abszolutizmus kihirdetése, amelyet az együttesen Sylvesterpatent, azaz szilveszteri rendelet néven ismertté vált három leirat foglalt magában, a császári trónon ül√ lendületes fiatalember teljes függetlenségének kinyilatkoztatását jelentette. Minden népszuverenitásra utaló elemet, így a Stadion által elképzelt választott önkormányzatokat is, el kellett távolítani az osztrák kormányzati rendszerb√l. A jobbágyfelszabadítást és az állampolgárok törvény el√tti egyenl√ségét meger√sítették. A nyelvhasználatra és a nemzetiségre vonatkozó egyenl√ségi rendelkezéseket és az egyéni szabadságjogokat azonban határozott mozdulattal eltörölték. Bár Kübeck kidolgozott egy dokumentumot a zsidók egyenjogúsításának meger√sítésére, a fiatal Ferenc József nem volt hajlandó aláírni azt.79 Az új rendszer több szempontból is egy korábbi korhoz való visszatérés volt. Schwarzenberg az új körülmények között is kész volt ténykedni, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc József kevés figyelmet szentel Kübeck Reichsrat-jának, és még mindig Schwarzenberg személyére és tanácsaira támaszkodott a kormányzásban. Azt azonban soha nem fogjuk megtudni, hogy Schwarzenberg meddig tudta volna megtartani pozícióját, mivel 1852 áprilisában meghalt.

sítéssel kapcsolatos reményüket Poroszországba fektették.74 A dinasztikus hatalom meger√södése a birodalmon belül és kívül, valamint ellenségei visszaverése, illetve legy√zése lehet√vé tette a fiatal császár számára – akit a forradalmi hullám segített a trónra –, hogy végiggondolja, hogyan reagáljon a dolgok régi-új állására. 1850-ben Ferenc József még csak a 20. évében járt. Fiatal volt, tele energiával és katonai buzgalommal, megállás nélkül dolgozott a kormányügyeken íróasztalánál és tanult Schwarzenberg oldalán, ugyanakkor még mindig er√sen anyja és mentora, Rauscher hatása alatt állt. Még mindig teljes meggy√z√déssel vallotta, hogy a Habsburgok küldetése az, hogy Isten kegyelméb√l uralkodjanak. Ilyen néz√pontból az alkotmány, bármilyen alkotmány, megsértette az uralkodó istenadta kötelességét, hogy lelkiismeretének megfelel√en uralkodjék. Ferenc Józsefet abszolutistának nevelték, és szíve mélyén örökre az is maradt, függetlenül attól, hogy Schwarzenberg tanácsára mit mondott és tett trónrakerülése után. Ausztria valójában abszolutista állam volt a kremsieri parlament 1849 márciusában bekövetkezett feloszlatása óta. Schwarzenberg mégis úgy érezte, hogy a kormány érdekeit szolgálja, ha legalább formálisan alkotmányosan kormányoznak. Ráadásul a kvázi fiktív fegyelmezés, hogy az uralkodónak egy jövend√ parlament el√tt kell majd igazolnia politikáját, hatásos védekezés volt az uralkodó esetleges fiatalos hevessége ellen. Ferenc József azonban nagyon is hamar megszabadult ett√l a hatalmán ékesked√, de bosszantó fügefalevélt√l. Máig tisztázatlan, hogy vajon Ferenc Józseft√l vagy Karl von Kübeckt√l, esetleg egy harmadik félt√l származott-e a nyílt abszolutizmushoz való visszatérés gondolata. Annyit azonban tudunk, hogy Ferenc József indította el a folyamatot 1850 októberében, amikor felkérte Kübecket, egy id√sebb jozefinista hivatalnokot, hogy készítsen terveket a Reichsrat felállítására, amely szerepelt a Stadion-féle alkotmányban, ám jellege és jogköre nem volt pontosan meghatározva. Az ezt követ√ hónapokban Kübeck megpróbálta meggy√zni Ferenc Józsefet arról, hogy az egész miniszteri felel√sségi rendszer nem pusztán szómágia, de tisztességtelen is, és a legkönnyebben úgy lehetne helyreállítani a rendet az osztrák kormányzatban, ha eltörölnék ezt. A miniszteri tanács ekképpen megsz∫nne, a miniszterek pedig közvetlenül a Reichsrat-nak, a birodalmi tanácsnak számolnának be. A Reichsrat magas rangú poli-

58

A ferencjózsefi abszolutizmus 1830-59

Addigra Ferenc József már nagyjából meger√sítette hatalmát a kormány felett. Az abszolutizmus felé való egész elmozdulása err√l árulkodott, és úgy gondolta, hogy pontosan tisztában van azzal, mit vállal magára. Amikor értesült Louis Bonaparte 1851 decemberében Párizsban végrehajtott államcsínyér√l, Ferenc József ezt mondta: „Teljesen igaza van. Annak, aki a kormánygyepl√t tartja a kezében, a felel√sséget is vállalnia kell. A felel√tlen korlátlan

hatalom számomra jelentés nélküli szavak; nem más, csupán egy aláírást gyártó nyomdagép.”80 Schwarzenberg halála mégis nagy megrázkódtatást jelentett Ferenc József számára, mivel nem volt még teljesen kész a kormánygyepl√ tényleges átvételére. Miután leginkább √ maga sürgette, hogy saját felel√sségére abszolút hatalomra tegyen szert és abszolút felel√sséget vállaljon, csak magát okolhatta azért, ami kés√bb történt.

Jegyzetek 1. E. C. Corti: Vom Kind zum Kaiser: Kindheit unde erste Jugend Kaiser Franz Josephs I. unde seiner Geschwister, Pustet, Graz, 1950, pp. 7–11; J.-P. Bled: Franz Joseph, ford. T. Bridgeman, Blackwell, Oxford, 1992, pp. 1–3. 2. Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 154. 3. Ibid., p. 119. 4. Ibid., p. 143. 5. Ibid., pp. 194–200. 6. Ibid., 212–220. 7. Ibid., p. 240. 8. Ibid., pp. 82, 204. 9. Ibid., p. 119. 10. Ibid., pp. 46, 81, 202; J. Redlich: Emperor Francis Joseph of Austria: A Biography, Macmillan, New York, 1929, pp. 20–21. 11. Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 195. 12. Ibid., pp. 41, 125–127. 13. Ibid., p. 244; Redlich: Emperor Francis Joseph, p.22. 14. Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 109. 15. A. Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire 1815–1918, Longman, London, 1989, pp. 30–31; A. J. P. Taylor: The Habsburg Monarhcy 1809–1918, Penguin, Harmondsworth, 1948 (1964), pp. 53–55. 16. Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 34–36, 74. 17. W. Heindl: Gehorsame Rebellen: Bürokratie und Beamte in Österreich, 1780–1848, Böhlau, Bécs, 1989, pp. 178–209 (Studien zu Politik und Verwaltung). 18. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 71–74. 19. G. Barany: „Ungarns Verwaltung 1848–1918”. In: A. Wandruszka, P. Urbanitsch (szerk.): Die Habsburger Monarchie 1848–1918 (6+ kötet). Österreichische Akademie der Wissenschaften, Bécs, 1975, 2. kötet, Verwaltung und Rechtswesen, pp. 316–321. 20. Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp.35–36. 21. Ibid., pp. 32–36. 22. O. Jászi: The Dissolution of the Habsburg Monarchy, Penguin, Harmondsworth, 1929, pp. 248–251; cf. L. Namier: Vanished Supremacies: Essays on European History 1812–1918, Hamilton, London, 1958, pp. 112–22. 23. Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 55: Taylor a „hagyománygyártás” kifejezést használja, amivel mintegy 30 évvel megel√zi a „hagyomány kitalálásának”??? kérdésér√l kialakult vitát. 24. Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, pp. 83, 13ö. 25. Ibid., pp. 163–164. 26. Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, p. 379. 27. E. Gellner: Nations and Nationalism, Blackwell, Oxford, 1983, pp. 8–18. 28. S. Beller: „Germans and Jews as Central European and ’Mitteleuropaisch’ Elites.” In: P. Stirk (ed.): Mitteleuropa: History and Prospects, Edinburgh, 1994, pp. 61–74 (Studies in European Unitz). 29. P. Urbanitsch: „Die Deutschen in Österreich: Statistischdeskriptiver öberblick”. In: Wandruszka and Urbanitsch, vol. 3, pt. 1, Die Völker des Reiches, pp. 37–38, 50–54; G. Gottas: „Die Deutschen in Ungarn”. In: Wandruszka and Urbanitsch, vol. 3, pt. 1, Die Völker des Reiches, p. 349. 30. Beller: ’Germans and Jews as Central European and „Mitteleuropaisch” Elites’, pp. 62–69. 31. A. Sked: The Survival of the Habsburg Empire: Radetzky, the Imperial Army and the Class War, 1848, Longman, London, 1979, pp. 172–183. 32. T. C. W. Blanning: Joseph II, Longman, London, 1994 (Profiles in Power), pp. 112–116, 189, 202.

33. L. Péter: „Language, the Constitution and the Past in Hungarian Nationalism”. In: R. Robertson, E. Timms (szerk.): The Habsburg Legacy: National Identity in Historical Perspective (Austrian Studies, 5. kötet), Edinburgh, 1994, pp. 13–22; Barany: „Ungarns Verwaltung”, pp. 316–325. 34. R. A. Kann: A History of the Habsburg Empire, 1526–1918, University of California, Berkeley, 1977, pp. 294–295; Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 258–265. 35. Kann: History of the Habsburg Empire, pp. 292–93; Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, pp. 258–265. 36. Kann: History of the Habsburg Empire, pp. 295–296; Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, p. 254. 37. F. R. Bridge: The Habsburg Monarchy among the Great Powers, 1815–1918, Berg, Oxford, 1990, pp. 26–36. 38. Ibid., pp. 36–37. 39. Sked: Survival of the Habsburg Empire, pp. 172–183; Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 57–63. 40. Corti: Vom Kind zum Kaiser, pp. 125–127, 254–255. 41. 1848-ról lásd P. N. Stearns: 1848: The Revolutionary Tide in Europe, Norton, New York, 1974 (Revolutions in the Modern World); J. Sperber: The European Revolutions, 1848–1951, Cambridge 1994 (New Approaches to European History). 42. Sperber: The European Revolutions, pp. 23–26. 43. D. H. Good: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750–1914, University of California, Berkeley, 1984, pp. 38–73. 44. Stearns: 1848: The Revolutionary Tide in Europe, pp. 17–28; Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 64. 45. Sked: Survival of the Habsburg Empire, pp. 106, 114. 46. W. L. Langer: Political and Social Upheaval 1832–52, Harper and Row, New York, 1969, p. 255 (The Rise of Modern Europe). 47. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 81. 48. Ibid., pp. 80–83; Kann: History of the Habsburg Empire, p. 300. 49. Langer: Political and Social Upheaval 1832–52, pp. 354–360. 50. Sked: Survival of the Habsburg Empire, pp. 124–125; Langer: Political and Social Upheaval 1832–52, pp. 370–374. 51. Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 81. 52. Bled: Franz Joseph, p. 37. 53. Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 75. 54. Kann: History of the Habsburg Empire, p. 304; cf. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 94–101. 55. H.-H. Brandt: „The Revolution of 1848 and the Problem of Central European Nationalities”. In: H. Schulze (szerk.): Nationbuilding in Central Europe, Berg., Leamington Spa, 1987, pp. 107–134. 56. Bled: Franz Joseph, pp. 41–45. 57. Rath: The Viennese Revolution, Greenwood, New York, 1969, pp. 333–337; Taylor: The Habsburg Monarchy, pp.82–84. 58. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 55; C. A. Macartney: The House of Austria: The Latter Phase, 1790–1918, Edinburgh, 1978, pp. 111–114. 59. Windisgratz’s plan: Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 308. 60. Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 329. 61. Bled: Franz Joseph, p. 48. 62. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 138–139. 63. Redlich: Emperor Francis Joseph, pp. 38, 52–54. 64. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, 141–143.

59

Steven Beller 65. Ibid., pp. 143–144; Kann: History of the Habsburg Empire, pp. 310–312. 66. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 143. 67. Kann: History of the Habsburg Empire, p. 310. 68. Ibid., p. 312. 69. E. C. Corti: Mensch und Herrscher: Wege und Schicksale Kaiser Franz Josephs I. zwischen Thronebesteigung und Berliner Kongress, Styria, Graz, 1952, pp. 21–25. 70. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 101–102. 71. Corti: Mensch und Herrscher, pp. 43–45. 72. Redlich: Emperor Francis Joseph, p. 64. 73. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 190–204. 74. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 150–157; Bridge: The Habsburg Monarchy, pp. 45–48. 75. Redlich: Emperor Francis Joseph, pp. 74–88; Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 144–147. 76. Corti: Mensch und Herrscher, p. 72; Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 148. 77. Corti: Mensch und Herrscher, p. 77. 78. Ibid., p. 78. 79. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Emipre, p. 149; Redlich: Emperor Francis Joseph, pp. 88–94. 80. Redlich: Emperor Francis Joseph, p. 91.5. Ibid., pp. 194–200. 6. Ibid., 212–220. 7. Ibid., p. 240. 8. Ibid., pp. 82, 204. 9. Ibid., p. 119. 10. Ibid., pp. 46, 81, 202; J. Redlich: Emperor Francis Joseph of Austria: A Biography, Macmillan, New York, 1929, pp. 20–21. 11. Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 195. 12. Ibid., pp. 41, 125–127. 13. Ibid., p. 244; Redlich: Emperor Francis Joseph, p.22. 14. Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 109. 15. A. Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire 1815–1918, Longman, London, 1989, pp. 30–31; A. J. P. Taylor: The Habsburg Monarhcy 1809–1918, Penguin, Harmondsworth, 1948 (1964), pp. 53–55. 16. Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 34–36, 74. 17. W. Heindl: Gehorsame Rebellen: Bürokratie und Beamte in Österreich, 1780–1848, Böhlau, Bécs, 1989, pp. 178–209 (Studien zu Politik und Verwaltung). 18. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 71–74. 19. G. Barany: „Ungarns Verwaltung 1848–1918”. In: A. Wandruszka, P. Urbanitsch (szerk.): Die Habsburger Monarchie 1848–1918 (6+ kötet). Österreichische Akademie der Wissenschaften, Bécs, 1975, 2. kötet, Verwaltung und Rechtswesen, pp. 316–321. 20. Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp.35–36. 21. Ibid., pp. 32–36. 22. O. Jászi: The Dissolution of the Habsburg Monarchy, Penguin, Harmondsworth, 1929, pp. 248–251; cf. L. Namier: Vanished Supremacies: Essays on European History 1812–1918, Hamilton, London, 1958, pp. 112–22. 23. Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 55: Taylor a „hagyománygyártás” kifejezést használja, amivel mintegy 30 évvel megel√zi a „hagyomány kitalálásának”??? kérdésér√l kialakult vitát. 24. Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, pp. 83, 13ö. 25. Ibid., pp. 163–164. 26. Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, p. 379. 27. E. Gellner: Nations and Nationalism, Blackwell, Oxford, 1983, pp. 8–18. 28. S. Beller: „Germans and Jews as Central European and ’Mitteleuropaisch’ Elites.” In: P. Stirk (ed.): Mitteleuropa: History and Prospects, Edinburgh, 1994, pp. 61–74 (Studies in European Unitz). 29. P. Urbanitsch: „Die Deutschen in Österreich: Statistischdeskriptiver öberblick”. In: Wandruszka and Urbanitsch, vol. 3, pt. 1, Die Völker des Reiches, pp. 37–38, 50–54; G. Gottas: „Die Deutschen in Ungarn”. In: Wandruszka and Urbanitsch, vol. 3, pt. 1, Die Völker des Reiches, p. 349. 30. Beller: ’Germans and Jews as Central European and „Mitteleuropaisch” Elites’, pp. 62–69. 31. A. Sked: The Survival of the Habsburg Empire: Radetzky, the Imperial Army and the Class War, 1848, Longman, London, 1979, pp. 172–183. 32. T. C. W. Blanning: Joseph II, Longman, London, 1994 (Profiles in Power), pp. 112–116, 189, 202. 33. L. Péter: „Language, the Constitution and the Past in Hungarian Nationalism”. In: R. Robertson, E. Timms (szerk.): The Habsburg Legacy: National Identity in Historical Perspective (Austrian Studies, 5. kötet), Edinburgh, 1994, pp. 13–22; Barany: „Ungarns Verwaltung”, pp. 316–325.

34. R. A. Kann: A History of the Habsburg Empire, 1526–1918, University of California, Berkeley, 1977, pp. 294–295; Sked: The Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 258–265. 35. Kann: History of the Habsburg Empire, pp. 292–93; Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, pp. 258–265. 36. Kann: History of the Habsburg Empire, pp. 295–296; Jászi: Dissolution of the Habsburg Monarchy, p. 254. 37. F. R. Bridge: The Habsburg Monarchy among the Great Powers, 1815–1918, Berg, Oxford, 1990, pp. 26–36. 38. Ibid., pp. 36–37. 39. Sked: Survival of the Habsburg Empire, pp. 172–183; Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 57–63. 40. Corti: Vom Kind zum Kaiser, pp. 125–127, 254–255. 41. 1848-ról lásd P. N. Stearns: 1848: The Revolutionary Tide in Europe, Norton, New York, 1974 (Revolutions in the Modern World); J. Sperber: The European Revolutions, 1848–1951, Cambridge 1994 (New Approaches to European History). 42. Sperber: The European Revolutions, pp. 23–26. 43. D. H. Good: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750–1914, University of California, Berkeley, 1984, pp. 38–73. 44. Stearns: 1848: The Revolutionary Tide in Europe, pp. 17–28; Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 64. 45. Sked: Survival of the Habsburg Empire, pp. 106, 114. 46. W. L. Langer: Political and Social Upheaval 1832–52, Harper and Row, New York, 1969, p. 255 (The Rise of Modern Europe). 47. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 81. 48. Ibid., pp. 80–83; Kann: History of the Habsburg Empire, p. 300. 49. Langer: Political and Social Upheaval 1832–52, pp. 354–360. 50. Sked: Survival of the Habsburg Empire, pp. 124–125; Langer: Political and Social Upheaval 1832–52, pp. 370–374. 51. Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 81. 52. Bled: Franz Joseph, p. 37. 53. Taylor: The Habsburg Monarchy, p. 75. 54. Kann: History of the Habsburg Empire, p. 304; cf. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 94–101. 55. H.-H. Brandt: „The Revolution of 1848 and the Problem of Central European Nationalities”. In: H. Schulze (szerk.): Nationbuilding in Central Europe, Berg., Leamington Spa, 1987, pp. 107–134. 56. Bled: Franz Joseph, pp. 41–45. 57. Rath: The Viennese Revolution, Greenwood, New York, 1969, pp. 333–337; Taylor: The Habsburg Monarchy, pp.82–84. 58. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 55; C. A. Macartney: The House of Austria: The Latter Phase, 1790–1918, Edinburgh, 1978, pp. 111–114. 59. Windisgratz’s plan: Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 308. 60. Corti: Vom Kind zum Kaiser, p. 329. 61. Bled: Franz Joseph, p. 48. 62. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 138–139. 63. Redlich: Emperor Francis Joseph, pp. 38, 52–54. 64. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, 141–143. 65. Ibid., pp. 143–144; Kann: History of the Habsburg Empire, pp. 310–312. 66. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 143. 67. Kann: History of the Habsburg Empire, p. 310. 68. Ibid., p. 312. 69. E. C. Corti: Mensch und Herrscher: Wege und Schicksale Kaiser Franz Josephs I. zwischen Thronebesteigung und Berliner Kongress, Styria, Graz, 1952, pp. 21–25. 70. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 101–102. 71. Corti: Mensch und Herrscher, pp. 43–45. 72. Redlich: Emperor Francis Joseph, p. 64. 73. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 190–204. 74. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 150–157; Bridge: The Habsburg Monarchy, pp. 45–48. 75. Redlich: Emperor Francis Joseph, pp. 74–88; Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, pp. 144–147. 76. Corti: Mensch und Herrscher, p. 72; Sked: Decline and Fall of the Habsburg Empire, p. 148. 77. Corti: Mensch und Herrscher, p. 77. 78. Ibid., p. 78. 79. Sked: Decline and Fall of the Habsburg Emipre, p. 149; Redlich: Emperor Francis Joseph, pp. 88–94. 80. Redlich: Emperor Francis Joseph, p. 91.

60