6. mese
az almafa virágai
Z
sombor, a messze földön híres, szorgalmas és nagy szívő kertész igen sok mindent tudott a virágokról, zöldségekrıl, gyümölcsökrıl, füvekrıl, mohákról, zuzmókról, bokrokról, fákról, de ember lévén természetesen mindent nem tudhatott. Ezért történhetett meg az, ami megtörtént. Tulajdonképpen senki sem volt hibás, mégis mindenkinek nagy fájdalmat, gyötrelmet okozott a csak sokára kigabalyodott félreértés. Zsombor utólag persze nagyon szégyellte magát, ám voltaképpen nem volt mit szégyellnie. Az egész galiba szegény Mári néne temetésén kezdıdött. Nagyon szomorú nap volt az, bizony, nagyon szomorú. Mári néne mindenkivel jóban volt a faluban, nem volt egy fia haragosa sem, nem volt senki, aki biggyesztett ajakkal ejtette volna ki a nevét. Azon a napon Napherceg diadalmasan ragyogott az égen. Fényes jókedvével, meleg mosolyával adta tudtul mindenkinek: jól van minden, ahogyan van, az Ég kezében van a világ folyása; ha szomorúságos dolgok történnek is itt lent, odafent tudják mindennek az okát. Égi mosolyának melege csodát, igazi csodát tett a temetıkapu rózsáival: bimbajai káprázatosan gyors feslésbe fogtak, és mire mindenki összegyőlt, aki csak búcsút akart venni a nénétıl, bódító illatú, tenyérnyi virágú rózsák illata lengte be az egész temetıt. Kázmér döbbenten nézett Zsomborra. – Rózsák, ilyenkor? – Ilyenkor csak igazán, Kázmér! Tudják, mi történik. Búcsúznak és vigasztalnak. Ami a földdé volt, a földdé lett, és így élet lesz maga is. Ez a világ sora, amíg mindnyájunk teljes, ragyogó Élete nyilvánvalóvá nem lesz ezen az elfajzott Földön – jött a szomorú-derős felelet, de Kázmér nem lett tıle sokkal okosabb. Gyönyörő volt a búcsú. Elsısorban azért, mert valóban búcsúzni jött mindenki: Mári néne szeretete lehetetlenné tette, hogy akárki is puszta kötelességbıl öltsön aznap ünneplı ruhát. Így a könnycseppek az arcokon igazi könnyek voltak, és minden szónak, ami elhangzott súlya és szárnya volt: ég felé tárt, patyolat lelkiismeretbıl és tiszta fájdalomból növesztett szárnya. Miután befedték a sírt, elegyengették a hantot, elsuttogták, hogy „legyen neki könnyő a föld”, még jódarabig nem mozdult senki. Aztán már nem is tudták pontosan kicsoda, de valaki ezt mondta: – Zsombor, kellene efölé a sír fölé valami nagyon szép, nagyon vidám virág! Valami olyan, ami illik Mári nénéhez. Senki nem tett ehhez semmit, de mindenki bólogatott, és senki nem vitatta, hogy ez Zsombor tiszte egyedül, senki másé. A kertész aztán igen sokat gondolkodott. Fıtt a feje alaposan, melyik virág is lenne a legméltóbb füvesasszony szép életéhez. Ezen töprengett reggeli kávéja mellett, ezzel szunyókált el a déli pihenıidıben, és efelett morfondírozott kerti diófaasztala mellett az alkonyi csendben. Töprengett, tőnıdött, studírozott.
54
– A krizantém olyan szokványos. A rózsa elıkelı, de éppen elıkelısége miatt, nem vall a nénére. Valami olyan virág kellene – morfondírozott –, ami olyan, mint ı volt: hosszú élető, vidám, kedves és alázatos. Valami évelıre lenne szükség… Jöttek-mentek az ötletek, ám egyik sem volt tökéletes. Hol emiatt, hol amiatt vetette el az eszébe jutó gyökeres-szirmos szépségeket. A kicsi, rubinvörös, csillagocska varjúháj dús bıséggel ontja virágait, belephetné az egész sírt, de csak késı nyáron nyílik: a néne lelke egész életében szép volt. A kerti szellırózsa tágas nemességgel dédelgeti halványrózsaszín virágait, de túlságosan a múltba réved, az elmúlás fátyolozza be a szépségét. A törpe krizantém dús, vidámrózsaszín virágai túl egyszerően szépek: a néne lágyabb, árnyaltabb szívő volt. A dérszerő fehérséggel díszített püspöklila sóvirágot túl zárkózottnak találta; a rózsaszín fürtös barabolyt szertelensége, szélkószasága miatt vetette el, a küllırojt tiszta, fehér szirmai megragadták a képzeletét, de hiányzott belıle a néne fintoros életszeretete. Sorra-sorra talált valami érvet a szóba jöhetı virágok ellen. A szigorú válogatás alaposságával nézett szét a kertjében, és kíváncsi töprengéssel lapozta fel a virágokról szóló könyveit. Észre sem vette, de ráment egy teljes napja a keresgélésre. Az alkonyat mégis ugyanolyan tanácstalanságban borult rá, ahogyan a reggel elsı fényei ébresztették, egy tapodtat sem jutott közelebb a megoldáshoz. Aztán másnap kezdıdött minden elölrıl. Töprengett, morfondírozott, tőnıdött, studírozott, de semmi, és semmi eredménnyel. Újra bejárta a kertet, amelyben Csiga történetét megismerhette, megjárta a dombokat és a tó partját, ahol Hubával találkozott, meglátogatta az erdei tisztást, ahol Töhötöm ráköszönt, bejárta az erdei utakat, ahol Malaccal sétálgatott, de azon kívül, hogy tüdeje megtelt friss levegıvel, lelke pedig a sok szépséggel, a kérdés továbbra is kérdés maradt. Uzsonnára habos kakaót fızött magának, fonott kalácsot harapott hozzá, és csüggedten nézett Csigára, aki ott egyensúlyozott a kerti asztal szélén. – Na, tudod már? – kérdezte a levert Zsombort a háztalan. – Dehogy tudom, a keservit, dehogy tudom! Semmire nem jutottam, csak jártam egy hatalmasat. – Hát, az is valami, nem? – próbálta vigasztalni a csiga. – Hm, valami, bizony valami, igaz. Csak éppen Mári néne sírja nem lesz szebb tıle, Csigácska! – Hát, ez is igaz – hagyta rá az állatka, és a gondtalanság elégedettségével lengette körbe szemecskéit a kerten. – Szép a kerted, Zsombor, nézz körül benne még egyszer! – Mi a hajlott derekú, fogatlan patkányszır karmolta, korhadt lehelető bús életnek, Csiga mondd? – buggyant ki Zsomborból az elkeseredés. Csiga szemei derősen ragyogtak. – Akkor talán találsz még olyan palántákat, amikrıl azt sem tudod, mifélék! Zsombor a homlokára csapott, hogy csak úgy csattant. – Ó, persze! Én bolond, múlatom Isten idejét, amikor a megoldás éppen csak ki nem veri a szememet! – ugrott fel a kerti asztal mellıl, feledve a habos kakaót és kalácsot. – A Mári nénétıl kapott csemeték! Azok kellenek ide! Csiga boldogan mosolygott. A csemeték ott sápadoztak a ládában, a gangon, ahová Kázmér letette ıket. Vagy egy hét is eltelt, hogy megérkeztek Zsombor kertjébe, de a messze földön híres, szorgalmas és nagy szívő kertész, bár tartott embertestvéreitıl, azért az életüket, szenvedésüket súlyosabbnak tartotta, mint bármilyen ritka, értékes növény érdekeit. Mári néne sorsa bizony kiverte a fejébıl Mári néne növénykéit. De mert nem volt rá szükség, hát emiatt nem is tette tisztába a lelkiismeretét.
55
– Ó, ti szegények! – nyúlt azonnal a csemeték kornyadozása láttán az öntözıkannához. – Itt az ital, és holnap Napherceg is bıségesen etet majd benneteket meleg sugaraival! – biztatgatta a sápadtka növénykéket, majd a ládát kivitte a tornác elé. Orsolya a mesterkulcs a tornác korlátján hevert. – Jó alkonyatot, Zsombor! – köszönt illendıen az egész nap nem látott kertésznek. – Neked is, Orsolya, neked is! Csak úgy sütött Zsomborból az öröm. – Mit csinálsz, kertészem? – kérdezte a mesterkulcs. – Örvendezek, mert megtaláltam a megoldást! – A megoldást? Mire? – Mári néne emlékére. – És az ebben a ládában van? – Éles esző kulcs vagy, Orsolya! Ebben bizony! Tett-vett, ásott, trágyázott és sirr-surr, elı is készített egy jókora asztalnyi helyet a tornác alatt, hogy néhány hétre kiültesse a csemetéket, hadd kapjanak erıre. A Csiga nem mozdult az asztalról. A lágyan fújdogáló szél zenéjére ingatta fejecskéjét, és nézte, mit csinál Zsombor. Egyszerre elkerekedtek csöpp csápszemei. – Ez miért olyan más, mint a többi, Zsombor? – kiáltott oda a kertésznek. Az egyik palánta valóban igencsak különbözött a többitıl. Zsombor abbahagyta a munkát, és megnézte a nagyon más növénykét, aztán tanácstalanul pislogott a Csigára. – Hááát, igazából nem tudom. A néne ajándékozta ezt nekem, a többivel együtt, nem sokkal azelıtt, hogy a „gyógyítóba” ment… – Szegény! – …s ı azt mondta, gyönyörő, narancssárga, tölcséres virágai lesznek ezeknek a növénykéknek. Igénytelenek, és minden évben háromszor nyílnak, azt is mondta a néne – felelte. A Csiga kétkedve ingatta a szemeit. – De hogyan lehet ez az egy ennyire más? – Nem tudom, Csiga. De Mári néne biztosan tudta, amikor ideadta. Talán ugyanannak a növénynek egy másik fajtája. Hamarosan kiderül. A Csiga nem tágított. – De azért nem valami álnok, húsevı borzalom, ugye? – Ismerted Mári nénét, nem? A Csiga ismerte. Ebben maradtak. Zsombor nem fordított különös figyelmet a frissen kiültetett hajtásokra, de ahogyan a többi sok-sok növény-gyermekét, úgy ezeket is lelkiismeretesen gondozta minden nap. Szó, ami szó, az az egy, az a nagyon más valóban elütött a többitıl, méghozzá nem is kicsit. Rút kiskacsa volt a többi sudár hajtás mellett, és lemaradása napról napra nagyobbá vált. Amíg azok hamarosan erıs szárakba szökkentek, s hozták mind serényebben kis zöld leveleiket, majd sokat ígérı bimbóikat, addig az az egy, mintha szenvedés és kín lenne az egész élet, szinte semmit sem csinált, csupán a szárát vastagította, és egy-két csenevész, gyönge erejő levélkével próbált helytállni a számára szemmel láthatóan nagy megeröltetést jelentı növekedésben. Zsombor persze igen hamar tisztán látta, hogy ez a növényke soha nem fog szép sárga virágokat hozni. De hogy ki is lesz belıle, azt ebben az állapotában nem tudta eldönteni. – Vajon mi vagy te? Bokor vagy fa? Mert virág az biztosan nem, az biztos, hogy nem! A csemete bánatosan, lehajtott levelekkel sunyított fel rá. – Nem tudom, nem tudom, mi vagyok, Zsombor. Annyit tudok csak magamról, hogy magról nıttem, s hogy nagyon más vagyok, mint ezek itt mellettem. Én is tudom, ık is tudják, hogy tévedés vagyok közöttük. Ezt már mondták is. – Mondták? – szörnyedt el Zsombor. – Ezt mondták?
56
– Azt mondják, ık méltók Mári nénéhez, de én nem! Zsombor elbizonytalanodott, hogy valóban jól választotta-e meg a sír növényeit. – Ezt mondják – erısítette meg a csemete. – Igaz, vígasztalnak is, hogy biztosan valami egyéb, nagyon hasznos fajta lehetek, s ha Mári néne sírjára nem is leszek jó, ki fog derülni, miért is formázott meg a Teremtı. Zsombor megnyugodott a virágokat illetıen: erıs határozottsággal kimondják ugyan, amit igaznak gondolnak, de nem bántani akarnak vele, hanem jobbítani. Ahogyan a néne is tette, amíg élt. Méltók a sírra. – Meglátjuk majd, csemete, meglátjuk – cirógatta meg a fásodó száracskát. – Mindenesetre holnap átültetlek valami tágasabb helyre. Itt se neked nem jó, sem Mári néne virágainak. Úgy vélem, valami fa leszel, ha nagy leszel. – Én, fa? – ágaskodott a lemaradt növénykében a reménykedı hitetlenség. – Fa? Igazi, dúslombú, mély gyökerő, vastagtörzső fa? Én? Zsombor elmosolyodott. – Nagyon úgy vélem! Pár nap múlva óvatosan kiásta a szemmel láthatóan megerısödött, megvastagodott, bimbózásnak indult virágokat, és Samu hátára kötözve, két ládácskában elvitte a néne a sírjához az egész csapatot. A sír földjét már egy héttel elıtte elıkészítette az új lakók fogadására. A virágok fáradtak voltak az átültetéstıl, bágyadtak az utazástól és az új hely benyomásaitól, de szemmel látható elégedettség töltötte el ıket, hogy a néne nyughelyét díszíthetik. – Köszönjük, Zsombor, igyekszünk meghálálni, amit értünk tettél! – mondták. – Emlékszünk még a néne gondoskodó kezére, és nem fogjuk elfelejteni a tiédet sem, ígérjük! – fogadkoztak, amikor Zsombor bevégezte minden dolgát, és már szerszámait tisztogatta. Igen csinosra sikeredett a sír, Zsombor nemcsak a tudását, hanem a szeretetét is beleadta. Egyszerő volt, kedves, és nemesen szép. – Köszönöm nektek, virágocskát! Legyen Nektek bıséges a föld, ölelgessen benneteket gazdagon Napherceg minden sugara! A vízrıl majd én gondoskodom. Otthon nekiállt a nagyon más csemete átültetésének is. Az elsı levelek teljes kibontakozásával már tudta, hogy milyen fácskával van dolga: almafa volt a csöppség. Ezért magától értetıdı volt, hogy a többi almafa között csinált neki helyet. Almafa volt, de valami különleges fajtából, mert Zsombor még sohasem látott ilyen törzső, ilyen ágelosztású, ilyen csipkés levelő almafát. – Almafa vagy, cseppem, de vajon miféle alma? – kérdezte tıle. – Nem tudom, Zsombor, hidd el, hogy nem tudom! – keseredett el a csemete. – Virágnak sem voltam jó, hát fának sem leszek az? Zsombor bajban volt, serényen vakarta is a tarkóját tanácstalanságában. Nem volt teljesen meggyızıdve, hogy igazat mond, amikor így szólt: – Ugyan, biztosan rendben lesz minden, ne aggódj! Telt-múlt az idı, a fácska cseperedett, erısödött, vastagodott, ágai mind merészebben nyúltak erre-arra, levelei pedig vastagon, kövéren nyíltak szét. De valami mégsem volt teljesen rendben vele. Valahogy más volt, mint a többi almafa. Nemcsak kinézetében, hanem viselkedésében is. A körülötte állók nyíltak voltak, beszédesek, vidámszavúak, néha bizony kicsit harsányak, de ez inkább visszahúzódott, csak akkor beszélt, ha kérdezték, akkor is halkan, csendesen, hogy alig lehetett hallani. A többiek hangosan, nagyokat kacagtak egymás között, ez a fácska a legmulatságosabb dolgokon is csak szerényen, hangtalanul mosolygott. Soha nem vett részt társai évıdésében, de nem is bántott meg soha senkit. Igyekezett észrevétlen maradni, s ezért kiismerhetetlenné vált. Nem akart kilógni a sorból, udvariassága, szelídsége folytán mégis kirítt a többiek közül. És nagy szomorúságára, nemcsak ezzel.
57
Az elsı évben nem tőnt fel senkinek, hogy nincs rajta gyümölcs: kicsi volt, frissen átültetett, gyenge még, hogy gyermekei legyenek, hogy gyümölccsel ajándékozza meg a világot. De a második évben történt valami, amitıl a furcsa fácska maradéktalanul elégedetté és boldoggá vált. Abban az évben a tavasz ugyanúgy indult, ahogyan elıtte is, utána sok-sok más tavasz. Zsombor elıkészítette a kertet: ásott, vetett, trágyázott, kapálgatott, öntözött, kötözött, metszett, ültetett, ahogy mindig is tette. A növények pedig versengve igyekeztek Zsombor kedvében járni, meghálálni a sok-sok törıdést, a sok-sok gondoskodást, a sok-sok szeretetet, amivel a kertész azon a tavaszon is elhalmozta ıket: növekedtek, erısödtek, szárat, gallyakat növesztettek, feslették bimbóikat, szolidan, de hiú büszkeséggel bontogatták szirmaikat, és mosolyogtak elégedett büszkeségő virágcsodáikkal a világra. Mindenki nıtt, növesztett, érlelt valamit. Így tettek a virágok: a gólyahír, a kankalin, a rózsa, a begónia, a muskátli, a tölcsérvirág; így a zöldségek: az uborka, a paprika, a paradicsom, a sárgarépa és a zeller, és így a gyümölcsök is: az eper, a körte, a cseresznye, a meggy, késıbb a sárgadinnye, a görögdinnye, a sárga és az ıszibarack. Mindenfelé virágok nyíltak, tökök sárgállottak, mályvák vereslettek, cseresznyék rózsaszínkedtek, rózsák és kamillák fehérlettek, levendulák lilultak; a kapor és a petrezselyem illata versenyt gomolygott az ibolyák és a szegfők illatával. A diófa kesernyés illata összeölelkezett a bodza csábos illatával, a körtefáké a földieperével, a nárcisz önimádó finomsága a krizantémok tolakodó kivagyiságával. Mindenki igyekezett Zsombor kedvéért túltenni a másikon, csak éppen az almafácska állt ott közöttük kétségbeesetten, szégyenkezve, virág és termés nélkül. A törzsét ı is vastagította, az ágait ı is növesztette, leveleit ı is bontogatta, de virágok csak nem jelentek meg rajta. Iparkodott, szorgoskodott, erılködött, pityogott, sírdogált, sıt, egyszer dühöngött is, de nem és nem történt semmi. – Majdcsak megjönnek a virágaid, türelem, almafácska, türelem! – nyugtatgatta kezdetben Zsombor. Elıször bısz, rendíthetetlen hittel, majd erıs akarással, buzdítással, még késıbb gyenge óhajtással, legvégül pedig lelke szétszakadásával, mert megtette, amit soha: füllentett a fának! – Nem kell elkeseredned, ez így természetes, ebben az idıszakban, ilyen idıjárás mellett vannak olyan növények, amelyek… – Ugyan, Zsombor, ugyan! – vágott közbe csöndes szomorúsággal a fa. – Te is tudod, én is tudom, hogy nem mondasz igazat! – De fácska, én nem… – veresedett bele Zsombor ábrázata. – Csak azt akartam… – Kérlek, kérlek, ne tedd ezt! – esdekelt az almafa. – Ha ıszinte vagy, ha nem szépíted a valóságot, csak akkor hihetünk egymásnak ezután is. Zsombor sunyított, és a fácska elégedetten rezgette meg a leveleit. – Na, látod! Nehéz dolog az ıszinteség, de sokkal jobb, ha azt mondod, amit mondanál, nem pedig azt, amit hallani akarnak tıled. Zsombor két kezébe fogta a fácska kemény, kérges törzsét, homlokát nekitámasztotta egy erıteljesen vastagodó ágnak, és ezt suttogta: – Soha nem láttam még olyat, hogy az én kertemben, az én ápolásom mellett egy fa ne virágzott volna. Soha! Igen, valami baj van veled. Fáj, hogy nem tudok neked segíteni! A fácska hallgatott egy cseppet, majd szelíden megcirógatta dús leveleivel a kertész vállát. – Köszönöm, Zsombor! A többiek hiába is próbáltak erıt önteni belé, a szépségük, hasznosságuk, illatuk feletti örömüket képtelenek voltak elrejteni. Bármit is mondtak, ha vád nem is volt benne – mert nem volt egy szemernyi sem, az már igaz! –, mégis, akaratlanul is azzá vált minden szavuk. A fácska nem haragudott senkire. Megértette a szépség, a hasznosság, az illat feletti
58
örömöt, hiszen tudta, maga sem érezne másképpen fordított helyzetben, ám minden vigasztaló szó csak újabb és újabb keserőséggel töltötte meg a szívét. – Csak lopom elıletek a napfényt, csak eliszom a vizet, és felszívom a talaj minden étkét! Károtokra vagyok itt, barátaim. Semmi haszna belılem senkinek! Kár élnem! Méltatlan vagyok a nénéhez is, Zsomborhoz is! A kert növényei persze azonnal és ıszintén lehurrogták ıt, de egyikük sem tudta igazán megcáfolni, amit a fácska mondott. Zsombor néhány hét múlva már szüretelt: cseresznyét ropogtatott, almát harsogott, borsót pergetett, uborkát hámozott, répát pucolt és nap, mint nap eperillattal töltötte be a környéket. Boldog volt növénykéi hálája miatt, azok pedig boldogok voltak, hogy adni tudnak neki. Csak az almafácska állt ott a többiek között csüggedten, és egyre keserőbben. – Miért is nem vagyok ember? Most elbujdokolhatnék szégyenemben, eltőnhetnék a világ szeme elıl örökre, hogy soha senki ne láthasson! Nem vagyok más, csak egy mihaszna, termıképtelen ingyenélı gyomnövény! – búsongott. De mert nem ember volt, hanem gyökerekkel mélyen a földbe kapaszkodó almafa, így moccanni sem bírt. Hamarosan új illatok töltötték be a kertet: érni kezdett a körte, a nyári alma, hamvasodott az ıszibarack, cukros levet engedett a sárgabarack. Lilultak a padlizsánok, mélyült a darálnivaló paprika pirosa. Eltelt a június, elszaladt a július, és szép lassan elment az érett nık szépségét elirigylı augusztus is, s már csak egy hét volt hátra belıle. Leértek a gyümölcsök, minden erejüket elveszítették a zöldségek, lepottyant száráról az utolsó szilva is. A kis fácska, hiába zöldelt egészséges dússággal minden levele, már hetek óta meg sem szólalt. – Ne búsulj fácska! – próbálkozott Zsombor. – Majd jövıre, akkor biztosan sikerül. Fiatal vagy még itt, talán valami féreg rágja a gyökereidet: majd elviszi a téli fagy, és akkor tiéd a tavasz! Jó lesz, fácska, mondd? – Kedves vagy, Zsombor, nagyon kedves! S úgy vélem, hiszed is, amit mondasz. De jómagam képtelen vagyok hinni. Nem vagyok én almafa, csak egy elvetél, szerencsétlen dísznövény! – ingatta a koronáját a fácska. A muskátli a veranda korlátjának dobozában sértetten felhorkant. – Mi az, hogy szerencsétlen dísznövény! Arcátlan! Mondta volna tovább is, de a többiek lehurrogták, és suttogva megmagyarázták neki, hogy a fácska nem sértésnek gondolta ezt, csak elkeseríti, hogy képtelen zamatos terméseivel kínálni Zsombort. A nagy zajra a háztalan Csiga elımászott egy dísztök jókora levele alól. Kíváncsian forgatta körbe szemecskéit, s mert értelmes csiga volt, hamar megértette, mirıl van szó. – Lárifári! Nem értetek ti semmit! Hát senki sincs, aki felvilágosítsa ezt a szerencsétlen növénykét? Minden szem, minden virág, minden levél felé fordult. Csodálkozva, érdeklıdve, nagy, várakozó csenddel. A Csiga ismét körbenézett. – Na, most mi van? – Várjuk a felvilágosítást – felelte Zsombor. – Úgy tőnik, csak számodra kézenfekvı, amit a fának tudnia kell. Tehát? A Csiga meghökkent. – Odatennél a fácska alá? – kérdezte Zsombort, aztán amikor ez megtörtént, fejecskéjét hátrahajtva, szemecskéit felfelé fordítva így szólt a fához: – Bárhogyan is van, ha hozol termést, ha nem, semmiképpen sem lehetsz haszontalan és céltalan, te bolondos! – Nem? – kérdezte óvatos reménykedéssel a fácska. – Hát persze, hogy nem! Gondolj bele, honnan is érkeztél? – Hát a Mári néne által küldött magok között voltam.
59
– Úgy van! Azok a növények, amik a magokból kikeltek, most a néne sírján díszlenek, igaz? Persze, hogy igaz! Namost: szép vagy, erıs vagy, és ha gyümölcsöd nincs is, egész léted a nénére emlékeztet. Ha felejtenénk, te eszünkbe juttatod ıt; és ez bizony nem kevés, hidd el! Aztán gondolj arra is, hányszor hősöltem leveleid árnyában a nyáron! – Árnya másnak is van – tiltakozott meghatottan a fa. – De nekem itt esett legjobban a hősölés! Hm? – toppantott volna erélyesen a csiga, ha van lába. Zsombor szívét melegség öntötte el, és arra gondolt, milyen jó, hogy nem hajította ki Csigát az elsı találkozásuk alkalmával a kertbıl. A fácska szemmel láthatóan életre kapott. Néhány nap alatt mindenki csodálkozására újabb leveleket bontott, újabb ágakat növesztett, úgy nyújtózott az ég felé, mintha a felhıket akarná megcirógatni. – Állj meg, te bolond! – intették a többiek. – Teljesen kimerülsz a télre, nem marad semmi erıd a tavaszi újrakezdésre. – Nem bírok megállni, képtelen vagyok visszatartani magamat! – ragyogta a fa. – Hasznos vagyok, célja van a létezésemnek! – Ej, ej, nem lesz ennek jó vége! – aggódtak mosolyogva a többiek. Zsombor két nap múlva összecihelıdött, és bement a városba, hivatalos ügyeket intézni. Felszerszámozta Samut, némi elemózsiát készített oda, majd elbúcsúzott a kerttıl. – Vigyázzatok magatokra! Kázmér majd jön locsolni, én csak egy hét múlva érek haza! Úgy is lett. S Kázmér a második napon döbbenten állt meg az almafácska mellett. – Jól látok, vagy csak a szemem káprázik. Valami báb ez itt az ágaidon, vagy az, aminek gondolom? – Az lesz, aminek gondolod, Kázmér – mondta szemérmesen a fácska, és úgy ragyogott, ahogy a déli melegben Napherceg sem. Sajnos Kázmér nem értette, amit mondott. – Az bizony! – erısítette meg mégis. – A mindenit! – nevetett Kázmér, mert amit látott, ugyanazt mondta, amit a fácska. – Mi történt, mi történt? – kíváncsiskodtak a kert növényei. A Csiga nem bírt a tudni akarásával, és estére fel is ért az almafácska legalsó ágára. – A mindenit neki! – képedt el ı is. – Ugye mondtam, hogy így lesz, ugye mondtam? – Nem, nem mondtad, Csiga. De hittél bennem, az igaz, és az mindennél többet ért! – somolygott a fa. – Hogy fog ennek örülni Zsombor, teringettét neki! – Remélem is! – bólintott a fa. És Zsombor valóban örült. Ahogy a kordé kikanyarodott az erdıbıl, azonnal meglátta, hogy fontos dolog történt a kertben. Lepattant a bakról, és eszeveszetten rohant a kert felé. A kaput ki sem nyitotta, hanem egy nagy ugrással átlendült felette, úgy pattant a fa elé. Elıször hitetlenkedve nézett rá, aztán szélesen mosolygott, majd a kalapját az ég felé hajigálva szélsebes örömtáncot járt a kertben. Volt is oka az örömre: a bimbó, amit Kázmér meglátott a fácskán, Zsombor hazaérkeztére virággá feslett. Erıs, határozott, sokat ígérı virággá. S nem csupán egy bimbó volt a fácska ágain: Zsombort egy fehérbe borult almafa fogadta. Leveleinek zöldjét szinte teljesen elnyelte virágainak vakító világossága. – Sikerült, Zsombor, sikerült! – húzta ki magát büszke szerénységgel a fa. – De még mennyire fácska, de még mennyire sikerült! Amikor lehiggadt, Zsombor kaput nyitott az úton türelmesen várakozó Samunak, és kiengedte a mezıre legelni. Aztán gyorsan leszedte a kordéról a városból hozott sok mindent, és el is rendezte a házban, mit hova kellett. Gyorsan végzett, és egykettıre újra fácska alatt üldögélt, egy odahúzott sámlin. A térdén egy nagy, nyitott könyv feküdt, amit most hozott a városból. Komoly, vastag könyv volt. Bırborításán ez állt nagy, cikornyás,
60
arany betőkkel: Nagy-nagy növényhatározó. Telis-teli volt képekkel, feketékkel, színesekkel, és minden létezı, ismert növényfajta ismertetése megtalálható volt a lapjain. Zsombor gyorsan a Gyümölcsfák címő fejezethez lapozott, és az almafák fajtáit kezdte tanulmányozni. Egyszer csak megakadt a tekintete az egyik rajzon. Nézte, nézte, aztán felemelkedett. – Bocsáss meg, leszakíthatok egy levelet? – kérdezte a fát. Amikor az beleegyezett, újra visszahuppant a sámlira. A levelet az egyik rajz mellé tette, aztán megszakította kicsit, a körmével kapirgálta, megízlelte, szagolgatta. – Fácska, nagy szükségem van egy ágacskádra is! Megengeded? A fácska persze, megengedte. Zsombor végigcsinálta mindazt az ágacskával, amit elıbb a levéllel végigcsinált. Aztán csak ült néhány percet maga elé meredve. Aztán felpattant, harsány rikoltozásokkal háromszor körbefutotta a kertet, majd nevetni kezdett, de úgy, hogy a lába beleroskadt, hogy a hátán fekve tudott csak levegı után kapkodni. A kert lakói aggódva néztek rá. – Ajjaj, szegény Zsombor! Mi lesz velünk nélküle? Amikor – tisztesség ne essék, szólván – Zsombor kiröhögte magát, nagy nehezen feltápászkodott, s miközben még fel-felröhintett, visszamászott a sámlira. – Bocsáss meg, fácska, bocsáss meg! Az én hibám, az én tudatlanság az oka mindennek! Itt van, feketén, fehéren, színesen, mennyire tudatlan vagyok! És ez okozta, hogy te hónapokon keresztül olyan rosszul érezted magadat. Ó, itt áll az az igazság, hogy ha valaki lassabban halad, az nem feltétlenül csinálja rosszul a dolgait! Itt áll, hogy mindenki meg van a maga ritmusa, ami szerint éli az életét, és ha ez nagyon el is tér másokétól, az még nem jelent feltétlenül selejtességet! İ, itt áll bizony, én ostoba, én tudatlan kertész! – mondta, azzal felpattant, berohant a házba, bıségesen megebédelt, ivott két nagy kupa sört, majd lehanyatlott a kerti függıágyba, hogy kipihenje az utazás, a nagy nevetés és a sör okozta fáradalmakat. A könyvet otthagyta kinyitva a fa alatt, a sámlin. – Mi van? Mirıl beszélt a kertészünk? – értetlenkedtek a növények. A Csiga felmászott a sámlira, és hosszan silabizálta a könyv sorait. Aztán ı is kacagni kezdett, hosszan, harsogón. – Jaj ne! Ez is! – estek kétségbe a növények. – Veszélyes lehet az a könyv! – Mit olvastál, Csiga? – kérdezte az almafácska is kíváncsian, amikor végre Csiga is lenyugodott. – Hát a fejezet címe az, hogy Almafák. Zsombor éppen a téli almáról olvasott! – felelte a háztalan.
61