Sherrilyn Kenyon. Sötét vágyak vadásza sorozat 2. Éjféli vad

Sherrilyn Kenyon

Sötét vágyak vadásza sorozat 2

Éjféli vad

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: Sherrilyn Kenyon: Night Pleasures

A szerzőtől az Ulpius-háznál megjelent: Halálos csók Álomszerető

Előkészületben: Végzetes ölelés

Copyright © 2002 by Sherrilyn Kenyon

Hungarian translation © Gimes Katalin, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 303 1

Köszönetnyilvánítás Kim Cardasciának, aki szabadságot adott nekem abban, hogy kitoljam képzeletem határait, és Nancy Yostnak, aki mindeközben segített épelméjűnek maradnom. A Ladies of Sanctuary és az RBL Romanticans tagjainak a sok nevetésért és a támogatásért, amit adtak nekem, és a Sötét vadász sorozatnak. Köszönök nektek mindent. Köszönöm, hogy egyáltalán léteztek, és hogy ugyanúgy rajongtok a romantikus regényekért, mint én. Barátaimnak, akik nélkül végtelenül elveszettnek érezném magam: Rickey-nek, Lónak, Janetnek, Cathy-Maxnek, Debnek, Rebeccának és Kim Williamonnak. Férjemnek és fiainknak a türelmükért, a szeretetükért és mindazért a hihetetlen boldogságért, amelyet ti négyen az életembe hoztok. És végül, de nem utolsósorban a családomnak, a támogatás kimeríthetetlen forrásának.

Éjszakai

Egy

gyönyörök

régi görög legenda

Különleges erővel megáldva született. A trákiai Kyrianosz olyan ügyesen bánt a vonzerejével és karizmatikusságával, amilyen ügyesen a kardját forgatta. Bátor volt és vakmerő, az egész világ a lábai előtt hevert, természete szenvedélyes oldalán kívül nem is ismert mást. Lelkes, vad, nyughatatlan volt, életét gátlástalanul élte. Nem ismert veszélyt és határokat. Számára a világ egy osztriga volt, és megfogadta, hogy tartalmát az utolsó cseppig kiszívja. Árész erejével, Adonisz testével és arcával, valamint Aphrodité érzéki ajándékaival volt megáldva, s minden asszony, aki csak meglátta, vágyott rá. Mind maguknak akarták őt egészen, arról álmodoztak, hogy birtokolják a büszke harcos herceget, akinek az érintéséről azt beszélték, hogy a legközelebb juttathatta az asszonyokat a paradicsomhoz. De ő nem az a férfi volt, akinek a szíve könnyen ellágyult. A pillanatnak, az érzékeinek és vágyai vad kielégítésének élt. Imádta a gyönyöröket adni éppúgy, mint kapni. Az a néhány nő, aki elmondhatta magáról, hogy egy éjszakát vele tölthetett, felsőbbrendűnek számított azokkal szemben, akik pusztán álmodoztak csodálatos teste megérintéséről. Mert ő maga volt a szenvedély. Vágy. Minden, ami érzéki és forró. Született harcos, akit tisztelt és félt mindenki, aki ismerte. És egy olyan korban, amikor a Római Birodalom legyőzhetetlen volt, ő egymaga megverte a rómaiakat, egy hős könnyedségével, és gazdagságot meg hírnevet szerzett nevének és hazájának. Egy időben azt mondták róla, hogy ő lehetne az ismert világ uralkodója. Egészen addig a brutális árulásig, mely a Sötétség Urává tette őt. Most az árnyékos birodalomban járkál az Élet és az Alvilág között. Sem ember, sem állat – ő valami teljesen más. Ő a Magány. Ő a Sötétség. Ő az árnyék az éjszakában. Nyugtalan, magányos lélek, akinek a sorsa az, hogy megmentse azokat a halandókat, akik megvetik őt, és félnek tőle. Soha nem ismeri meg a béke nyugalmát, egészen addig, amíg nem talál olyan asszonyra, aki nem árulja el őt. Egy tiszta szívű asszony, aki átlát a sötét oldalán, és visszaviszi őt a fényre.

4

Első

fejezet

– Szerintem állítsuk bele egy hangyabolyba, és lődözzünk rá apró nyilacskákat. Amanda Devereaux elnevette magát Selena ötletén. Ráhagyta a nővérére, hogy megnevettesse, és ne törődjön a tragédiával. A tragédiával, ami miatt ezen a hideg vasárnap délutánon idejött Selena tarot kártyás és tenyérjóslós asztalához a Jackson Square-re, ahelyett, hogy az ágyában maradt volna, és magára húzta volna a takarót. Még mindig mosolyogva a gondolattól, hogy milliónyi hangya harapdálja Cliff húsos, jóllakott óvodásra emlékeztető testét, Amanda körbepillantott, és elnézte a turisták tömegét, ahogy még ezen a borús novemberi napon is fel-alá járkálnak, itt, New Orleans-ban. Meleg cikóriakávé és péksütemény illata áradt ki a Café Du Monde ajtaján, miközben alig néhány méternyire autók haladtak a forgalomban. Az ég és a felhők halványak és szürkék voltak, ami igencsak passzolt Amanda levert hangulatához. A legtöbb Jackson Square-i árus nem foglalkozott azzal, hogy valamiféle hajlékot építsen magának a téli időszakra, ám nővére, Selena, saját pszichostandjára úgy tekintett, mintha az legalább annyira része volna New Orleans nevezetességeinek, mint a mögöttük magasodó St. Louis-katedrális. És micsoda értéket is képviselt Selena standja... Az olcsó kártyaasztalt vékony lila szövet vonta be, melyre az anyjuk sajátos, „speciális” szavakat és jeligéket hímzett, melyek értelme csak a családtagok számára lehetett ismeretes. Madame Selena, avagy Hold Úrnő, ahogyan Selenát kuncsaftjai ismerték, az asztal mögött ült hosszú, zöld ruhában, lila felsőben és egy nagy, fekete és ezüstszínű kabátban. Nővére különös öltözéke nagy kontrasztban állt Amanda halovány farmerével, egyszerű, rózsaszínű felsőjével és kopott, barna kabarjával. Ám Amanda mindig is szeretett kevéssé feltűnően öltözködni. Extravagáns családjával szemben ő sosem akart kitűnni a tömegből. Épp ellenkezőleg, ha tehette, a háttérben maradt. – Végeztem a férfiakkal – jelentette ki Amanda –, Cliff volt az utolsó megálló a Semmi Végállomás felé tartó buszozáson. Elegem van abból, hogy időt és energiát pocsékolok rájuk. Mostantól kezdve minden figyelmemet a könyvelésre fogom összpontosítani. Selena rosszallóan összeszorította ajkait, miközben kártyáit kevergette. – Könyvelés? Biztos vagy benne, hogy nem vagy cseregyerek? Amanda zavartan elnevette magát. – Tulajdonképpen abban vagyok biztos, hogy cseregyerek vagyok. Csak azt kívánom, hogy az igazi családom eljöjjön értem és megnyugtasson, mielőtt kijönne rajtam valamelyik furcsa tulajdonságom. Selena elnevette magát, miközben kiterítette a kártyákat a pszichológiai magányosság eme játékához. – Tudod, mi a te bajod? – Túlságosan bigott és merev vagyok – mondta Amanda, éppen azokat a szavakat használva, amelyeket az anyja és nyolc idősebb nővére használt vele kapcsolatban. – Nos, igen, ez is igaz. De szerintem neked az ízléseden kellene változtatnod valamit. Felejtsd el végre ezeket az öltönyös, szépfiús, hol-van-anyuci-nem-tudok-meglenni-nélküle típusú hülyéket. Neked, édes kishúgom, szexmaratonra volna szükséged egy olyan férfival, aki tudja, hogyan vigye feljebb a pulzusodat. Látod, igazán nyíltan és őszintén beszélek. – Olyasvalakire gondolsz, mint Bill? – kérdezte Amanda mosolyogva, miközben elképzelte Selena férjét, aki még nála is bigottabb volt. Selena megrázta a fejét. – Ó, nem, másról van szó. Nézd, én gátlástalan és vad vagyok, aki megmentem őt attól, hogy unalmas legyen. Éppen emiatt vagyunk tökéletesek egymás számára. Kiegyenlítjük egymást. Benned nincs egyensúly. Te és a fiúid mindig pillanatok alatt juttok el az Unalom Városba.

5

– De én szeretem, ha unalmasak a fiúim! Legalább megbízhatóak, és nem kell aggódni amiatt, hogy komoly tesztoszteronproblémáik adódnának. Én egyébként is B kategóriás lány vagyok, ennyi. Selena felhorkant, miközben a kártyáival foglalatoskodott. – Úgy látom, szükséged volna néhány terápiás ülésre Grace-szel. Amanda kinevette. – Aha, biztosan egy olyan szexuálterapeutától van szükségem párválasztási tanácsadásra, aki olyan görög szexrabszolgához ment feleségül, akit egy varázskönyvből idézett meg. Kösz, nem. Annak ellenére, amit mondott, Amanda igazán kedvelte Grace Alexandert. Selena szokásos őrült barátaival szemben, Grace mindig is kiegyensúlyozottnak és áldottan normálisnak tűnt. – Hogy megy a sora mostanság? – Jól van. Niklosz két napja kezdett járni, azóta már mindenbe beleüti az orrát. Amanda elmosolyodott, ahogy elképzelte az imádnivaló szőke kisgyereket és az ikernővérét. Örült, amikor Grace és Iulianosz megengedték neki, hogy vigyázzon a gyerekekre. – Mikorra várják a következő babát? – Március elsejére. – Gondolom, már nagyon izgatottak – mondta Amanda, miközben egy pillanatra elfogta az irigység. Mindig is egy nagy házra vágyott, amelyben föl-alá futkosnak a gyerekek, ám huszonhat évesen a kilátásai nem voltak éppen biztatóak. Különösen, mivel képtelen volt olyan férfit találni, aki beleegyezett volna abba, hogy családot alapít egy olyan nővel, akinek az egész családja papírral rendelkezett arról, hogy bolond. – Tudod – mondta Selena sokat sejtető pillantással, amellyel fölkeltette Amanda érdeklődését –, Iulianosznak van egy bátyja, akit egy átokkal szintén egy varázskönyvbe száműztek. Talán megpróbálhatnád... – Nagyon köszönöm, de nem! Emlékezz rá, a családban én vagyok az, aki utálja ezt az egész paranormális hülyeséget. Nekem egy kedves, normális, férfi emberre van szükségem, nem pedig valamiféle démonra. – Priapos egy görög isten, nem pedig démon. – Ez a kettő nálam majdnem ugyanaz. Hidd el, eleget kaptam ebből, amíg otthon éltünk, és ti mind a kilencen mormoltátok a varázsigéket, és csináltátok a hókuszpókuszt. Én normális életet szeretnék. – A normális élet unalmas. – Miért nem próbálod ki, mielőtt ítélkezel róla? Selena elnevette magát. – Egy szép napon, drága kishúgom, szembe kell majd nézned vele, milyen vér csörgedezik az ereidben. Amanda nem vette tudomásul nővére szavait, mivel gondolatai visszatértek előző barátjára. Tényleg azt hitte, hogy Cliff lesz az igazi. Egy kedves, csöndes, átlagos külsejű informatikus, éppen az ő esete. És minden rendben is volt köztük. Egészen addig, amíg be nem mutatta a családjának. Ah! Hat hónapon keresztül hárította, hogy bemutassa nekik, mivel tudta, mi történne. De Cliff ragaszkodott hozzá, így hát egy este végül Amanda beadta a derekát. Lehunyta a szemét, és emlékezetébe idézte a pillanatot, amikor Cliff az ajtóban állva találkozott Tabithával, Amanda ikernővérével. Tabithán azok a gótikus göncök voltak, amelyeket az élőholtak leöléséhez viselt. Szerelése azzal a számszeríjjal vált teljessé, amelyről szintén úgy érezte, nem mulaszthatja el, hogy meg ne mutassa a férfinak. Megmutatta továbbá teljes dobócsillag-gyűjteményét is. „Ez a darab különleges. Akár háromszáz méterről is leszedi egy vámpír fejét.” Ha ez nem lett volna elég, a három másik nővére és az anyja éppen védőmágiát mormolt a konyhában Tabitha számára. De a legrosszabb akkor következett be, amikor Cliff véletlenül Tabitha csészéjéből ivott,

6

amelyben alvadt tejből, Tabasco szószból, tojássárgájából és tealevelekből készült, erőt adó keverék volt. Ezt követően egy óráig öklendezett. Mikor összeszedte magát, Cliff beült az autóba, és hazavezetett Amandával. „Nem fogok összeházasodni olyan nővel, akinek ilyen családja van.” Ezeket a szavakat mondta, miközben Amanda visszaadta neki az eljegyzési gyűrűt. „Édes istenem, mi történne, ha gyerekeink lennének? El tudod képzelni, ezek mit csinálnának velük?” Hátrahajtotta a fejét, és arra gondolt, meg tudná ölni a családját ezért a kínos jelenetért. Vajon túl sokat kért azzal, hogy csak egy vacsora erejéig legyenek normálisak? Miért, ó, miért nem született egy átlagos családba, ahol senki nem hisz szellemekben, koboldokban, démonokban és boszorkányokban? Elvégre ketten közülük még mindig hisznek a Mikulásban! És a csodálatosan normális apja, ő vajon hogyan volt képes mindezt elviselni? Igazán megérdemelné, hogy szentté avassák a türelméért. – Hé, drágáim! Amanda kinyitotta a szemét, és Tabithát látta közeledni. Nos, nem igazán üdítő? Mi következik legközelebb? Talán elgázolja egy busz? Ez a nap csak egyre jobb és jobb lesz. Szerette az ikertestvérét, de nem ebben a pillanatban. Ebben a pillanatban ugyanis nagyon szörnyű dolgokat kívánt neki. Fájdalmas, csúnya dolgokat. Szokás szerint Tabitha tiszta feketébe volt öltözve. Fekete csipkék, garbó és hosszú, fekete bőrkabát. Sűrű, hullámos, sötét, aranybarna haja hosszú lófarokba volt kötve, kék szeme szinte ragyogott. Az arca ki volt pirulva, és a mozgása élénk volt. Jaj, ne, éppen vadászni indul! Amanda felsóhajtott. Hogy a fenébe kelhettek ki ők ketten ugyanabból a tojásból? Tabitha benyúlt a kabátzsebébe, és előhalászott egy darab papírt, amelyet Selena elé tett az asztalra. – Szükségem van a szakértelmedre. Ez görög, nem igaz? Mielőtt válaszolt volna a kérdésre, Selena félretette a kártyáit, és végignézett a papíron. Ráncolni kezdte a homlokát. – Hol szerezted ezt? – Egy vámpírnál volt, akit tegnap éjjel kaptunk el. Mit jelent? – Azt jelenti: „A Sötét Vadász közel van. Deszideriosznak készülnie kell.” Tabitha zsebébe csúsztatta a kezét, és elgondolkozott a szavak értelmén. – Van valami ötleted, mit jelenthet? Selena megvonta a vállát, miközben visszaadta a papírt Tabithának. – Sosem hallottam egyikükről se, sem a Sötét Vadászról, sem pedig Desziderioszról. – Eric szerint a Sötét Vadász közülünk valakinek az álneve. Mit gondolsz? – kérdezte Tabitha. Amanda eleget hallott. Te jóisten, mennyire ki nem állhatta, amikor elkezdtek beszélni erről az egész vámpíros, démonos, okkult zöldségről. Miért nem tudnak végre felnőni és a valódi világban élni? – Oké – mondta Amanda –, később majd csatlakozom hozzátok. Már éppen indult volna, amikor Tabitha megragadta a kezét. – Hé, ugye nem arról van szó, hogy még mindig Cliff miatt búslakodsz? – Dehogynem. Tudom, hogy az egészet szándékosan csináltátok. Tabithát láthatóan teljességgel hidegen hagyta, hogy tönkretette Amanda eljegyzését. Elengedte a kezét. – Csak a te érdekedben tettük. – Ó, igen, már értem – mondta Amanda, s gúnyosan elmosolyodott. – Köszönöm, igazán köszönöm, hogy ennyire gondoskodtok rólam. A szememet is kiszúrnád, ha már itt vagy, csak úgy, a gondoskodás jeleként? – Ugyan már, Mandy – mondta Tabitha azzal az álszent ábrázattal, amelynek köszönhetően

7

az apjuk mindent megbocsátott neki. Amandára azonban nem volt hatással, legfeljebb még jobban idegesítette. – Talán nem kedveled, amit csinálunk, de minket azért szeretsz. És nem házasodhatsz össze valami bigott idiótával, aki képtelen elfogadni, hogy ilyenek vagyunk. – Hogy ilyenek vagyunk? – kérdezte Amanda hitetlenkedve. – Engem ne vegyél bele ebbe az őrültségbe. Én vagyok az egyetlen, akinek recesszív és normális génjei vannak. Ti pedig... – Tabby! Amanda félbehagyta a mondatot, amint Tabitha gótikus fiúja feléjük szaladt. Eric St. James csak alig néhány centivel volt magasabb náluk, ám mivel ők viszonylag magasak voltak, ez nem számított különösnek. Rövid, fekete hajában lila szalag volt, és tüsire vágva viselte. Egész csinos fiú lett volna, ha nem fúratja át az orrát egy piercinggel, és ha talált volna magának egy normális állást. És ha otthagyta volna a vámpírvadászatot. Hűha! – Gary a nyomára bukkant egy vámpírbandának – mondta Eric Tabithának. – Megpróbáljuk elkapni őket, mielőtt még besötétedne. Velünk jössz? Ha Amanda még erősebben próbálta volna elfordítani a szemét, talán bele is vakul. – Egy szép napon, barátaim, véletlenül meg fogtok ölni egy emberi lényt, miközben így viselkedtek. Emlékeztek arra, amikor megtámadtátok az Anne Rice-Lestat-csapatot a temetőben? Eric önelégülten mosolygott rá. – Senki sem sérült meg, és a turisták is imádták. Tabitha visszapillantott Selenára. – Meg tudnád nézni nekem, hátha találsz valamit erről a Desziderioszról és a Sötét Vadászról? – Gyerünk, Tabby, hányszor kell még mondjam, hogy hagyd már? – kérdezte Eric ingerülten. – A vámpírok csak szórakoznak velünk! A Sötét Vadász csak ijesztgetés, mint a Fogtündér. Valójában nem jelent semmit! Selena és Tabitha nem vettek róla tudomást. – Persze – mondta Selena –, de talán Garynél kéne próbálkoznod. Eric felhorkant. – Azt mondta, sosem hallott róla – morogta, s feszült pillantást vetett Tabithára –, ami azt jelenti, hogy nem kell komolyan venni. Nem jelent semmit. Tabitha lerázta a fiú kezét a válláról, és továbbra sem vett róla tudomást. – Mivel görögül van írva, azt hiszem, az egyik professzor kollégádtól kellene tudakozódnunk, hátha ő többet ért belőle. Selena bólintott. – Megkérdezem Iulianoszt ma este, amikor átmegyek Grace-hez. – Köszönöm. – Tabitha visszapillantott Amandára. – Ne aggódj Cliff miatt. Tudom, milyen pasira van szükséged. Néhány hete találkoztunk is vele. – Jaj, istenem – nyögött fel Amanda –, ugye nem akartok újabb vakrandit szervezni nekem? Még mindig nem tértem magamhoz az utóbbiból, pedig annak már négy éve! Selena elnevette magát. – Az volt, aki krokodilokkal birkózott? – Igen – mondta Amanda. – Krokodil Mitch, aki megpróbált megetetni a kis állatkájával, Nagy Marthé-vel. Tabitha felhorkant. – Semmi ilyesmit nem tett. Csak meg akarta mutatni neked, mivel keresi a kenyerét. – Mondjak valamit, drágám? Attól a naptól kezdve, hogy megengeded Ericnek, hogy a fejedet beletartsa egy krokodil kitátott szájába, nyugodtan kommentálhatod a történetet. Egészen addig azonban én vagyok a szakértő a krokodilos kérdésekben, és ragaszkodom ahhoz a véleményemhez, mely szerint Mitch csak chipset akart szerezni a kedvencének. Tabitha kiöltötte a nyelvét, majd megfogta Eric kezét, és miközben magával húzta, megindultak lefelé az utcán. Amanda elfordította a fejét, amikor látta, hogy azok ketten milyen szerelmes pillantásokat váltanak egymással, és így adják a világ értésére, hogy mindenki megtalálhatja a párját. Akármilyen bizarr legyen is az a pár. Kár, hogy ő senkit sem tudott találni magának.

8

– Hazamegyek duzzogni. – Figyelj – mondta Selena, mielőtt elmehetett volna –, lemondhatom a ma estét Grace-nél, és elmehetnénk valahova kettesben. Csinálhatnánk egy kis jelképes icuri-picuri Cliffrostélyost. Amanda hálásan mosolygott az ötlet hallatán. Nem csoda, hogy szerette a családját. A zűrzavar ellenére jószívűek voltak, és törődtek vele. – Köszönöm, de nem. Inkább megsütöm a saját kolbászaimat. Arról nem is beszélve, hogy Tabitha szívrohamot kap, ha nem kérdezed meg Iulianoszt a Sötét Vadász-dologról. – Rendben, de ha meggondolod magad, hívj fel. És amíg otthon vagy, miért nem hívod fel Tiyanát, és kéred meg, hogy farokkicsinyítő átkot küldjön Cliffre? Amanda fölnevetett. Rendben, el kellett ismernie, vannak pillanatok, amikor jól jön, ha az ember nővére vuduban jártas papnő. – Hidd el, nem engedhetné meg magának. – Selenára kacsintott. – Majd később. Azon az éjszakán Amanda felugrott, ahogy megcsörrent a telefon, és felrázta álmodozásából. Félretette a könyvet, amit olvasott, és fölvette a kagylót. Tabitha volt az. – Helló, hugi, el tudnál menni hozzám, hogy megsétáltasd Terminátort? Amanda összeszorította a száját, ahogy meghallotta ezt a családi kérést, ami hetente legalább kétszer felmerült. – Ó, ugyan már, Tabby. Miért nem tudtad te levinni? – Nem tudtam, hogy ilyen sokáig távol leszünk. Kérlek. Az ágyamra pisil tiltakozásképpen, ha nem teszed meg. – Tudod, Tabby, nekem is megvan a saját életem. – Tudom, igen, fekszel a szófán, Kinley MacGregor utolsó csöpögős lányregényét olvasod, és úgy szopogatod a csokigolyókat, mintha holnap már nem is volna miért fölkelned. Amanda felhúzta a szemöldökét, ahogy végignézett azon a rengeteg csokispapíron, amelyek szanaszét hevertek előtte a kávézóasztalon, melynek végében persze ott áll A lángoló szenvedély egy példánya. A fenébe is, utálta, amikor a nővére ezt csinálta. – Ugyan már – kérlelte Tabitha –, megígérem, hogy kedves leszek a következő pasiddal. Amanda felsóhajtott, és beismerte magának, valójában képtelen nemet mondani a nővérének. Ez volt a legnagyobb gyengesége. – Még szerencse, hogy csak az utca végében laksz, különben meg kellene öljelek emiatt. – Tudom. Én is szeretlek. Mormolt valamit, majd letette a kagylót. Vágyakozó pillantást vetett a könyvére. Sajnálta, hogy ott kell hagynia, hiszen éppen csak most kezdett belejönni. Ismét felsóhajtott. Nos, igen, legalább Terminátor a társasága lehet néhány percre. Igazán visszataszító kis pitbull volt, ám ebben a pillanatban mégis ő volt az egyetlen hím, akit el tudott viselni. Fölvette a dzsekijét a karosszékről, és kiment az ajtón. Tabitha két házzal lejjebb lakott, és bár az este nagyon sötét és hideg volt, Amandának nem volt kedve vezetni. Felhúzta a kesztyűjét, majd elindult a járdán, és azt kívánta, bárcsak itt volna Cliff, hogy megtegye neki ezt a szívességet. Nem is tudta megszámolni, hányszor vette rá Cliffet, hogy ő vigye ki Terminátort Tabitha házából. Amanda megbotlott a járdaszegély egy törött darabján, mikor órák óta most először jutott eszébe Cliff. A szakításukkal kapcsolatban igazán az zavarta, hogy még csak nem is hiányzott neki. Legalábbis nem igazán. Hiányzott neki valaki, akivel beszélhet esténként. Valaki, akivel tévézhet, ha úgy tartja kedve, de nem igazán mondhatta, hogy ő hiányzott volna neki. És ez keserítette el a leginkább. Ha nem lenne a bolond családja, talán már össze is házasodhattak volna, ám ebben az 9

esetben bizonyára túl későn ébredt volna rá, hogy nem szereti őt igazán. Ez a gondolat hűvösebb volt, mint a fagyos novemberi szél. Igyekezett elfeledkezni Cliffről, és a környezetére kezdett figyelni. Fél kilenc után már elképesztően csöndes volt a környék, még egy vasárnap estéhez képest is. Autók parkoltak az út mentén, és a legtöbb ház ki volt világítva, miközben sétált az öreg, egyenetlen járdán. Minden a szokásos volt, ám mégis volt valami különös a levegőben. A csonka Hold magasan függött az égen, a fénye árnyékokat varázsolt köré. Úgy érezte, nevetés távoli hangjait hordozza a szél. Megfelelő este a gonosz számára, hogy... – Menj már ki a fejemből! – kiáltotta hangosan. Tabithának végre sikerült elérnie, hogy ő tegye meg. Hurrá! Mi fog következni? Hamarosan talán a mocsárban sétál a nővéreivel, furcsa vudu növények és krokodilok után kutatva? Miközben ilyen gondolatok cikáztak a fejében, elérte Tabitha és a szobatársa régi, kissé ijesztő házát. Rikító lila színével ez az épület volt az egyik legkisebb az utcában. Amandát meglepte, hogy senki sem panaszkodott a szomszédok közül a környék arculatához kevéssé illő szín miatt. Persze, Tabitha szerette, mivel könnyen meg tudta adni az irányokat. „Csak keresd a kis, lila, viktoriánus házat a fekete vaskerítéssel. Nem lehet eltéveszteni.” Hacsak nem voltál vak. Miután kinyitotta az alacsony, rozsdás kaput, Amanda elindult a kis feljárón, amelynek végén egy óriási, kőből faragott vízköpő állt, és figyelte őt. – Helló, Ted – mondta a vízköpőnek, amelyről Tabitha állította, hogy képes a gondolatokban olvasni. – Csak kiengedem a kis dögöt, rendben? Amanda kihúzta a kulcsot a kabátzsebéből, és kinyitotta a bejárati ajtót. Belépett az előszobába, és egy pillanatra valamiféle kellemetlen szagra lett figyelmes. Tabby egyik csodaszere alighanem megromlott. Vagy erről volt szó, vagy pedig a nővére ismét megpróbált vacsorát főzni. Hallotta, ahogy Terminátor ugat a hálószobában. – Jövök! – mondta a kutyának, miközben becsukta az ajtót, felkapcsolta a villanyt, és átvágott a nappalin. Amanda egy lépésre volt az átjárótól, amikor meghallotta a fejében a hangot: „Rohanj!” Mielőtt akár csak pisloghatott volna, a fények kialudtak, és valaki megragadta hátulról. – Nos, nos – suttogta egy selymes, hízelgő hang a fülébe –, legalább téged elkaptalak, te kis boszorkány. – A szorítás erősebbé vált. – Itt az idő, hogy szenvedj. Ütést érzett a fején, majd a padló megindult felé, hogy találkozzon vele.

10

Második

fejezet

Amanda lüktető fejfájásra ébredt. Borzasztóan érezte magát. Mi történt... Megdermedt, ahogy visszaemlékezett a háta mögé került férfira. A szavai. Borzongva ült fel, Hamar megállapította, hogy hideg betonpadló van alatta, és egy igen kicsi, porlepte szobába került... És hozzá van bilincselve egy ismeretlen, szőke férfihoz. Majdnem felsikoltott, de még sikerült idejében visszafognia magát. Ne ess pánikba. Mindaddig ne, amíg nem ismered a tényeket. Csak annyit tudsz, hogy Tabitha igen jó a vakrandik megszervezésében – emlékezz, milyen volt, amikor „véletlenül” három órára bezárt a mosdóba Randy Davisszel. Vagy amikor „túszul ejtett” a kocsija csomagtartójában azzal a fura fickóval. Tabitha mindig is szokatlan módszerekkel igyekezett őt pasikkal összehozni. De hogy ne legyen méltatlan a nővérével, el kellett ismernie, Tabitha általában nem ütötte le és nem tette eszméletlenné a pasikat, mielőtt összehozta volna őket vele. Ám Tabithánál sosem lehetett tudni, valami újnak mindig történnie kellett. És az extrém vakrandi nagyon is Tabithára vallott. Erőt vett magán, és nyugton maradt. Igyekezett várni, amíg több információval rendelkezik. Körülnézett. Ők ketten egy kis, ablaktalan szobában voltak, amelynek egyetlen nagy, vasból készült ajtaja volt. Az ajtót nem érhette el anélkül, hogy a „barátját” magával ne vonszolta volna. A szobában nem voltak sem bútorok, sem bármi egyéb. A plafonon lévő kicsiny villanykörtéből kiszüremlett némi fény. Rendben, tehát nincs közvetlen veszélyben. Még mindig messze volt attól, hogy megnyugodjon. Rápillantott a mellette heverő testre. Háttal feküdt neki, bizonyára vagy halott, vagy pedig eszméletlen. Feltételezve, hogy az utóbbiról van szó, kinyújtotta felé a karját. A férfi elég magasnak tűnt, és olyan pózban feküdt, mintha durván nekiütődött volna a padlónak. Amanda lábai reszkettek. Lassan feltérdelt, és megindult a férfi felé, ügyelve arra, hogy összebilincselt kezük ne mozduljon meg. A férfi nem mozdult. Végigjártatta pillantását a testén. Hosszú, fekete bőrkabát, fekete farmer és fekete póló volt rajta, ami igen riasztó külsőt kölcsönzött neki, még így is, hogy a padlón feküdt. A lábán egy pár csizma volt, fura, ezüstös berakással a sarkain. Hullámos, szőke haja az arcába hullt, és leért egészen a kabátja szegélyéig, eltakarva a vonásait. – Elnézést – suttogta Amanda, miközben kinyúlt, hogy megérintse a karját. – Életben van? Abban a pillanatban, ahogy a keze megérintette bicepsze kemény, szikár izmát, elállt a lélegzete. Fekvő teste olyan volt, akár az olajozott acél. Mintha semmilyen hús nem is lett volna rajta, s nem lett volna egyéb, mint ruganyos, nyers erő. Ó, istenem. Mielőtt megállhatott volna, Amanda lejjebb csúsztatta kezét a férfi karján. Micsoda érzés! Lassan, hosszan és érzékenyen kiengedte a lélegzetét. – Hahó, uram? – próbálta újra, és megrázta erős, inas vállát. – Mr. Gótikus Férfiú, megtenné, hogy fölébred, és akkor talán elmehetnék innen? Igazán nincs kedvem ebben a lyukban heverészni egy hullával, remélem, megérti. Kérem, ne jópofáskodjon tovább. Belőlem csak egyetlen van, maga pedig igazán nagy, nagy fiú.

11

Nem érkezett válasz. Rendben, valami mással kell próbálkoznom. Megharapta az ajkát, majd a hátára fordította a férfit. Haja kihullt az arcából, akárcsak a gallérjából. Elakadt a lélegzete. El kellett ismernie, hogy most igazán hatással van rá valami. Gyönyörű volt. Az állkapcsa erős és formás, arccsontjai magasan feküdtek. Arcának egész csontozata arisztokratikus volt, állán alig látható hasítással. Ó, édes istenem, ez a férfi mindazzal a maszkulin szépséggel rendelkezik, amelyet csak néhány nagyon szerencsés nő láthat közelről. És ez még nem volt minden – a férfi a leggyönyörűbb ajkakkal rendelkezett, amelyeket Amanda valaha is látott. Telt volt és kifejező – ezt a szájat hosszú, forró csókokra teremtették. Az egyetlen hiba az arcán egy hajszálvékony sebhely volt az állkapcsa alsó részén, amely a fülétől szaladt az álláig. Igazán versenyben lett volna Grace férjével a szépségversenyen. Márpedig Félisten Iulianosz igazán kiválónak számított. Amandát még sosem nyűgözte le ennyire egy férfi külseje. Általában a szellemük jobban foglalkoztatta, mint a kinézetük. Különösen, mivel azoknak a férfiaknak a többsége, akik akárcsak fele olyan jól néztek ki, mint ez az ismeretlen, általában olyan IQ hányadossal rendelkeztek, mint a cipőmérete. Tabithával ellentétben, neki többre volt szüksége egy csinos fenéknél és széles vállaknál ahhoz, hogy megforduljon valaki után. Habár... Amanda végigpillantott a feszes, inas testen. Ennek a férfinak az esetében talán hajlandó lenne kivételt tenni. Feltéve, ha nem halott. Tétovázva előrenyúlt, és a nyakára helyezte a kezét, hogy kitapintsa a pulzusát. Erőteljes szívverést érzett az ujjai alatt. Megkönnyebbülve, hogy életben van, újra megpróbálta felrázni a férfit. – Helló, kedves bőrkabátos fiú? Hallasz? A férfi torkából mély hörgés szakadt fel, majd lassan kinyitotta a szemét. Pillantásuk összetalálkozott. A szeme olyan sötét volt, hogy egészen feketének tűnt, és amikor a nőre fókuszált, baljósan kitágult. Átkozódva ragadta meg a nő vállát. Mielőtt Amanda megmozdulhatott volna, átfordította a testét, leszorította a padlóra, kezeit pedig a feje fölé emelte. Az a sötét, rabul ejtő szempár gyanakodva méregette. Amanda nem kapott levegőt. A férfi minden porcikája nekifeszült, és érezte, hogy testének nem csak a karja az egyetlen olyan része, amely kemény és feszes. Ez az ember az izom egyetlen, erőteljes építménye. Csípője mozdulatlanul feküdt a nő lábai közt, miközben kemény hasfalát úgy szorította hozzá, hogy a nő egészen felhevült. Forrónak érezte magát, és mindenütt bizseregni kezdett. Elállt a lélegzete. Amanda életében először érezte, hogy fel akarja emelni a fejét, és meg akar csókolni egy olyan férfit, akiről egyáltalán semmit sem tud. Ki ő? Legnagyobb megdöbbenésére a férfi arcával az övéhez közelített, és mélyen beleszagolt a hajába. Amanda hűvössé vált. – Te szaglászol engem? Mély, dallamos nevetés rázkódtatta meg a férfi testét, és különös remegést továbbított a nő tagjaiba.

12

– Pusztán csodálattal adózom a parfümödnek, ma fleur* – suttogta a fülébe lágyan, azzal a különös, provokatív akcentussal, amelytől a nő menten elolvadt. A férfi hangja olyan mély volt, hogy szinte már egy viharra emlékeztette, amely pusztító hatással járja át belsejét. – Te nem Tabitha Devereaux vagy. – Ezeket a szavakat olyan finoman suttogta, hogy még úgy is alig hallotta, hogy a szája szinte érintette a fülét. Amanda nyelt egyet. – Te ismered Tab... – Shh... – mondta a férfi, miközben hüvelykujja lágyan cirógatta a nő foglyul ejtett csípőjét, olyan ritmusban, amely egy kisebbfajta áramütéshez hasonlított. Amanda melle megemelkedett, ahogyan a vágy eluralkodott rajta. A férfi ismét felé közeledett, borostájával finoman megkarcolta a nő arcát, miáltal a remegés újabb hullámai futottak át a nő testén. Egész életében semmit nem érzett olyan izgatónak, mint a férfi rá nehezedő súlyát, és nem szagolt semmi élvezetesebbet, mint édeskés, férfias illatát. – Hallgatóznak – mondta Kyrianosz. Most, hogy biztos lehetett benne, nem jelent számára közvetlen veszélyt, tudta, hogy elmozdulhatna az alatta fekvő nőtől, ám valamiért mégis... Hosszú idő óta nem volt ilyen közel asszonyhoz. Egy örökkévalóság óta nem merészelt ilyen közel kerülni egyikhez sem. Már szinte el is feledkezett arról az érzésről, amikor a mell meleg lágysága mellkasának feszül. A nyakán érzett forró, nedves lehelet érzéséről. De most, hogy ez a nő alatta feküdt... Ó, igen, már emlékezett rá. Emlékezett, milyen volt, amikor egy nő keze végigsimított meztelen hátán. Arra, ahogyan a nők érezték magukat tapasztalt érintései nyomán. Egy percre Kyrianosz elveszett ebben az érzésben, ahogy elképzelte, hogy megszabadítja ruháitól, és figyelmesebben is szemügyre veszi testének vonalait. És sokkalta bensőségesebben. Lehunyta a szemét, ahogy elképzelte, hogy nyelvével bebarangolja a nyakát, ahogy mellbimbójával játszik, miközben ő a hajába temeti kezét. Felnyögött alatta, amivel csak tovább tüzelte képzeletét. Hm... Persze, ha a nő valaha is rájönne, hogy kicsoda és micsoda ő, borzadva sápadna el. És ha bármi olyasmi volna, mint a nővére, rá is támadna, és addig harcolna vele, amíg egyikőjük meg nem hal. Milyen kár. Igazán kár. Már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek megrémülnek tőle. Fajtája átka és áldása volt ez. – Ki hallgatózik? – suttogta a nő. Kinyitotta a szemét, s élvezte hangjának finom, kellemes zenéjét. Mennyire vágyott egy igazi délies, lassú akcentusra, és ez a nő éppen olyannal rendelkezett, és szavai oly édesen csobogtak, akár a tej. Acélos akaratával szemben a testén válaszként erőteljes izgalom lett úrrá. Fölébredt benne az a vágy, hogy megízlelje azokat a telt, elváló ajkakat, miközben szétfeszítette combjait, és mélyen a nő forróságába temetkezett. Ó, igen, megízlelhetné ezt a nőt. Mindenét. Egy kissé visszahúzódott, hogy jobban megnézhesse az arcát. Sötétbarna haját szabadon viselte, a kósza tincsek aranybarnák voltak a nap fényétől. Sötétkék szeme visszatükrözte a zavarodottságát, a félelmét, a lelkét. Arca csábító volt, jobb szeme alatt egyetlen, apró szeplő látszott. Egyedül ez a jel különböztette meg a nővérétől. Ez, és az illata. Tabitha drága parfümöket használt, amelyek túlzónak tűntek túl fejlett érzékei számára. De *

Virágom (francia).

13

ennek a nőnek lágy rózsaillata volt. Kyrianosz azonnal akarta, olyan követelődző vággyal, amely egy pillanatra meg is bénította. Évszázadok óta nem vágyott így nőre. Évszázadok óta nem érzett semmit sem. Amanda feltűnően elpirult, ahogy a férfi erekciója erőszakosan a medencéjéhez nyomult. Talán nem halott, de bizonyára javíthatatlan és igen merev alak. De ennek semmi köze nem volt a hullamerevséghez. – Nézd, öcsi, tényleg azt hiszem, hogy le kellene pihenned valahol. A férfi pillantása éhesen a nő ajkaira szegeződött, aki ekkor meglátta azoknak az éjféli szemeknek a mélyén a nyers vágyakozást. Állkapcsa megfeszült, mintha csak önmagával küzdene. Férfias ereje és szexualitása a nő fölébe kerekedett. Ahogyan a lány ott feküdt alatta, megértette, hogy milyen sebezhető. És hogy mennyire vágyakozik azoknak a finoman ívelt ajkaknak az ízére. Ez a gondolat felvillanyozta, és meg is ijesztette. A férfi pislogott, majd egy árnyék suhant át az arcán. Váratlanul elengedte a nőt, és elszakadtak egymástól. Ahogy odébb mozdult, a nő meglátta a vért a rózsaszín felsőjén. – Ó, istenem! – suttogta. – Vérzel? A férfi mély levegőt vett, és leült mellé. – A seb be fog gyógyulni. Amanda nem tudott hinni nemtörődöm hangjának. A ruhájára került vér mennyiségéből ítélve úgy gondolta, hogy a másik súlyosan megsebesült, bár a férfi ennek semmilyen más jelét nem mutatta. – Hol van a sérülés? A férfi nem válaszolt. Helyette bal kezével végigsimított hullámos haján. Egy pillanatra megállt, és a jobb csuklóján lévő nagy, ezüstös bilincsre nézett, majd haragosan megpróbálta lehúzni magáról. Szeme halálos, hideg fényét látva Amanda úgy érezte, a férfit még nála is jobban zavarja a bilincs. Most, hogy fölébredt, és már nem volt a nő fölött, Amandát meglepte a férfi sötét szeszélyessége. Volt az arcában valami nagyon romantikus és vonzó. Valami hősies. Igen könnyen el tudta volna képzelni nagybirtokos hercegnek vagy középkori lovagnak öltözve. Régi vágású tulajdonságai olyan meghatározhatatlan értékkel bírtak, amelynek talán nincs is helyük a modern világban. – Lám, lám – szólt egy láthatatlan hang –, a Sötét Vadász fölébredt. Amanda fölismerte a hangot; ugyanazé volt, aki megragadta Tabitha házában. – Deszi, tündérkém – szólt a mellette ülő férfi gyerekes hangon, ahogy a barna falakat vizsgálta. – Látom, még mindig űzöd a kisded játékaidat. Miért nem leszel jó démon, és mutatod meg magad nekem? – Mindent a maga idejében, Sötét Vadász, mindent a maga idejében. Látod, én nem hasonlítok azokra, akik elfutnak és elbújnak a nagy, gonosz farkas elől. Én a nagy, gonosz erdész vagyok, aki ellátja a farkas baját. A láthatatlan hang drámai szünetet tartott. – Te és Tabitha Devereaux könyörtelenül üldöztétek a testvéreimet, és elérkezett az idő, hogy megismerjétek a félelmet. Mire végzek veletek, könyörögni fogtok nekem, hogy hagyjalak meghalni benneteket. A Sötét Vadász lehajtotta fejét, és fölnevetett. – Deszi, kiskomám, soha életemben nem könyörögtem semmiért; a Nap előbb hűl ki, mint hogy valaha is bármit kérjek a hozzád hasonlóktól. – Gőg – mondta Deszideriosz. – Imádom kiszabni a büntetést ezért a vétekért. A Sötét Vadász feltápászkodott, és Amanda megpillantotta a sebet az oldalán. Felső ruhája kissé szétszakadt, és a padlón vér nyoma látszott azon a helyen, ahol az előbb ült. Ám úgy tűnt, ő maga nem vesz tudomást a sebről.

14

– Mondjátok csak, szeretitek a bilincseiteket? – kérdezte Deszideriosz. – Ezek a darabok Héphaisztosz műhelyéből származnak. Csak egy isten, vagy egy Héphaisztosz által készített kulcs volna képes kinyitni. És mivel az istenek elhagytak benneteket... A Sötét Vadász körbepillantott a szobában. Haragos tekintete még az ördögöt is megrémítette volna. – Nagyon fogom élvezni, amikor megöllek. Deszideriosz fölnevetett. – Kétlem, hogy volna rá esélyed, amint a kis barátnőd megtudja, ki is vagy valójában. A Sötét Vadász olyan pillantást vetett Amandára, amellyel azt üzente, hogy tartsa titokban kilétét. Nem mintha erre szüksége lett volna. Az utolsó dolog, amit Amanda tenne, hogy elárulja a nővérét. – Ezért láncoltál minket egymáshoz? – kérdezte a Sötét Vadász. – Látni akartad, ahogy megküzdünk egymással? – Ugyan, dehogy – mondta Deszideriosz. – Ilyesmi nem szerepel a terveim között. Persze nincs kifogásom ellene, hogy megöljétek egymást, de valójában el akarlak engedni benneteket, amint eljön a hajnal. Látod, most a Sötét Vadász lesz az üldözött, én pedig rendkívüli módon élvezni fogom a hajszát és azt, hogy mennyi szenvedést fogok okozni neked. Nincs olyan hely, ahol ne bukkannék a nyomodra. A Sötét Vadász gúnyosan elmosolyodott. – Azt gondolod, képes volnál vadászni rám? – Ó, igen. Igen, képes vagyok rá. Tudod, még nálad is jobban ismerem a gyengéidet. – Nincsenek gyengéim. Deszideriosz fölnevetett. – Ez igazán a Sötét Vadászra vall! Ámde mindannyiunknak megvan a magunk Achilles-sarka, különösen azoknak, akik Artemiszt szolgálják. Te sem vagy kivétel. Amanda megesküdött volna, hogy szinte hallja Desziderioszt, amint élvezetében megnyalja a száját. – Legnagyobb gyengeséged a nemességed. Ez a nő gyűlöl téged, ám te mégsem ölnéd meg, hogy biztonságban legyél. Míg ő megpróbál megölni téged, te az életed árán is védelmezni fogod tőlem. – Deszideriosz gonoszul nevetett. – Nem tudsz ellenállni a veszedelmes embereknek, igaz? – Deszi, Deszi, Deszi – szólt a Sötét Vadász. – Mit is csinálhatnék veled? – Ne merészelj még egyszer ilyen hangon beszélni velem. – Miért ne? – Mert én nem valamiféle ijedős kis démon vagyok, aki elfutna előled. A legszörnyűbb rémálmod vagyok. A Sötét Vadász fölnevetett. – Muszáj megmaradnod a közhelyeknél? Ugyan már, Deszi, drágaságom, semmi eredetibb nem jut eszedbe a B kategóriás filmek legunalmasabb mondatainál? Haragos morgás visszhangzott keresztül a szobán. – Ne gúnyolódj a nevemmel. – Bocs, igazad van. A legkevesebb, amit tehetek, hogy némi tiszteletet mutatok, mielőtt megöllek. – Ó, te nem ölsz meg engem, Sötét Vadász. Te leszel az, aki meg fog halni. Gondolkoztál azon, hogy ez a nő mennyire le fog lassítani? Nem is beszélve a kis pajtásairól. Úgy fognak vadászni rád, akár egy falka vadászkutya. És ha a helyedben lennék, imádkoznék ezért. Mert el sem tudod képzelni, miféle fájdalmat okozok neked, ha majd legközelebb találkozunk. A Sötét Vadász szabályos ajkai összezárultak, majd elmosolyodott a fenyegetések hallatán. – Tényleg túlbecsülöd a képességeidet. – Majd meglátjuk. Amanda hallotta, ahogy kikapcsolnak egy mikrofont. A Sötét Vadász ismét megpróbált megszabadulni a bilincstől. – Móresre fogom tanítani ezt a horrorfilmekből szabadult pojácát. – Hé, hé! – mondta Amanda, ahogy átfordította a karját, miközben próbálta szabaddá tenni

15

magát. – Ez a karunk van összebilincselve. A férfi megállt, majd lenézett rá. Pillantása lágyabbá vált. – Ikrek vagytok. Deszideriosznak sosem jutott volna eszébe. Van ötleted, hol lehet a nővéred? – Arról sincs ötletem, hogy én hol vagyok, vagy hogy hány óra van. Hozzátenném, hogy fogalmam sincs, mi folyik itt. Ki vagy te, és ki volt ez az alak? – Amanda lehalkította a hangját. – Még mindig hall bennünket? Kyrianosz megrázta a fejét. – Nem, a mikrofon ki van kapcsolva. Ebben a pillanatban odakint tervezgeti valahol rettentő bosszúját. Nem tudom, te mire gondolsz, de szerintem éppen a kezét dörzsöli, és úgy nevet, mint Dexter a Dexter laboratóriumából. Kyrianosz hosszan nézte a nőt. Nem tűnik hisztérikusnak... vagy legalábbis eddig nem, és jó is lenne, ha ez így maradna. Ebből a szempontból nem lenne szerencsés elmondani neki, hogy Deszideriosz egy lelkeken élősködő démon, aki éppen a nővérét üldözi. Habár, tekintettel a nővére vámpírvadászattal kapcsolatos szenvedélyére, ezen talán nem is lepődne meg túlságosan. Lehunyta a szemét, és elméjével a másik elméjébe hatolt. Meggyőződhetett arról, hogy gyanakvása nem alaptalan. A nőben egészséges mennyiségű félelem volt. Nővérével, Tabithával ellentétben ő nem vonta le túlságosan hamar a következtetéseket, de kíváncsi és dühös is volt az új helyzete miatt. Lehetséges, hogy mindent elmondhatna neki anélkül, hogy a nő hisztérikussá válna, de a benne rejtőző Sötét Vadász inkább biztonságosabb utat választott. Ebben a pillanatban elegendőnek tűnt, ha a nő a lehető legkevesebbet tudja. Némi szerencsével képes lehet arra, hogy különválassza kettőjüket anélkül, hogy bármi többet kellene neki mondania. – Vadásznak hívnak – mondta nyugodt hangon. – És ez a másik fickó a nővéredet akarja bántani. – Kösz, de erre már magamtól is rájöttem. – Amanda a homlokát ráncolta. Ijedtnek kellene lennie, de nem volt az. Túlságosan haragudott hozzá. A nővére tehet róla, hogy belekeveredett ebbe az őrültségbe. Valójában örült neki, hogy egy félreértésnek köszönhetően ejtették foglyul, mivel Tabitha bizonyára megöletné magát valamilyen kamikaze akcióban. Felpillantott a Sötét Vadászra, és arcának aggodalmas ráncai mélyebbé váltak. Honnan ismerhette Tabithát? És ha már itt tartunk, hogyan lehetett képes megkülönböztetni őket egymástól, ha az olykor még a saját anyjuknak is nehezére esett? – A nővérem valamelyik barátja vagy? A férfi kifejezéstelenül pillantott rá. – Nem – mondta, miközben kinyújtóztatta felsőtestét, majd a lábait. Ahogyan a keze hozzáért, Amanda igyekezett nem tudomásul venni, milyen hihetetlenül arányos ez a test. És amikor akaratlanul is végigsimított a férfi kemény combján, úgy érezte, közel áll hozzá, hogy felsóhajtson gyönyörűségében. Ez a férfi szexre és sebességre született. Kár, hogy nem volt az ő esete. Valójában tökéletes ellentéte volt annak, amit kívánatosnak talált egy férfiban. Vagy talán mégsem? A férfi átkozódott. – Persze, Deszideriosznál van a telefonom – suttogta, mielőtt a nőt az ajtóhoz vezette. Miután megpróbálkozott a kilinccsel, a sarokvasakat vette szemügyre. Ahogy kioldotta a cipőjét, és lehúzta a lábáról, Amanda felhúzta a szemöldökét. – Mit csinálsz? Úszni készülsz? A férfi egy pimasz mosollyal válaszolt, mielőtt lehajolt volna a földön heverő csizmáért. – Megpróbálok kijutni innen. Miért, van jobb ötleted? – Igyekszem nem fölhúzni magam miattad.

16

A férfi szemében öröm villant, majd ismét visszafordult az ajtó felé. Amanda nézte, ahogyan a férfi megnyomja az egyik ezüstös sávot a csizma sarkán, aminek hatására egy rémisztő penge vágódik ki a talpból. Kétségtelenül Tabitha esete volt. Talán dobócsillagokat is hord magánál. – Ó – mondta színlelt borzongással –, nagyon ijesztő! A férfi szenvtelenül pillantott rá. – Drágám, mégsem tűnsz túlságosan ijedtnek. Amanda kétkedve nézett Ford Fairlane-jére, kemény legény arckifejezésére, és nem túlságosan nőies módon felhorkant. A férfi nem vett róla tudomást. A pengével megpróbálta meglazítani a rozsdás sarokvasakat. – El fogod törni azt a pengét, ha nem vigyázol – figyelmeztette Amanda. A férfi szigorúan ránézett. – Semmi a világon nem törheti el ezt a pengét. – Összeszorította a fogait, míg a csizmával és a pengével bajlódott. – Feltehetően éppannyira nem, mint ahogyan semmi a világon nem fogja elmozdítani ezt a sarokvasat. – Néhány percig azért még próbálkozott. – Fenébe – mondta, amikor belátta, hogy az ajtó nem mozdul. Visszazárta a pengét a helyére, majd lehajolt, hogy ismét felhúzza a csizmát. Kabátja a mozgás hatására egészen kinyílt, és jóval többet engedett látni belőle. Ó, igen, csinos fenék. Amanda szája kiszáradt, amikor a férfi végre felállt, és kihúzta magát. Ó, édes, édes, édes... Rendben, el kell ismernie, van benne valami ellenállhatatlan. A magassága. Mindig is imádta, ha egy férfi magasabb nála. És e mellett a fickó mellett igazán járhatna magas sarkú cipőben anélkül, hogy ezzel csorbát ejtene a másik férfiasságán. Szinte fölé tornyosult. És tetszett neki. – Honnan ismered a nővérem? – kérdezte, és megpróbálta a gondolatait a jelen helyzetre összpontosítani, nem pedig arra, hogy mennyire szeretné megízlelni azokat az ajkakat. – Ismerem, mivel állandóan az utamba kerül. – Ismét megrázta a bilincseket. – Mi ez a fura dolog veletek, emberekkel, hogy állandóan olyan dolgokba ütitek az orrotokat, amit jobb volna elkerülni? – Én nem ütöm az orrom... – hangja elcsuklott, ahogy egyszerre felfogta a férfi szavait. – Ti, emberek? Miért mondtad ezt? Nem kapott választ. – Nézd – mondta Amanda, miközben fölemelte a karját, hogy megmutassa a bilincset. – Jelen pillanatban össze vagyunk kötözve, és választ követelek. – Nem, nem követelsz semmit. Ez megtette a hatását. Amanda a lehető legjobban az ilyen alfahímeket gyűlölte. Ezeket a domináns „én-vagyok-a-férfi-én-fogok-vezetni-cicus” típusokat, egyenesen undorodott tőlük. – Rendben, macsó fiúkám – mondta ingerülten. – Én sajnos nem az a fajta lány vagyok, aki bármikor megrebegtetné a szempilláit a fekete ruhás szépfiúk után. Ne is próbálkozz ezekkel a taktikákkal. Most már ismerlek, és tudnod kell, hogy engem keményebb fából faragtak ennél. Kyrianosz értetlenül nézett. – Macsó fiúkám? – kérdezte hitetlenkedve. Elképesztően hosszú élete alatt egyszer sem fordult elő, hogy valaki ellenszegült volna neki. Halandóként egész római seregeket kényszerített visszavonulásra. Kevés férfi mert szemtől szembe találkozni vele. Sötét Vadászként a jelenléte megrázkódtatta a démonok és apolliták légióit. Nevét félve és tisztelettel ejtették ki, és ez a nő most mégis... – Fekete ruhás szépfiú? – ismételte meg fennhangon. – Nem hiszem, hogy valaha is jobban

17

megsértettek volna. – Akkor alighanem egyke gyerek voltál. A férfi elnevette magát. Valójában három nővére is volt, de egyikük se merte volna megbántani. Végignézett a nőn. Nem volt klasszikus szépség, ám mandula vágású szeme, egzotikus finomsága különös vonzerőt kölcsönzött neki. Hosszú, mahagóni haja lazán terült karcsú vállaira. De leginkább a kék szeme volt rabul ejtő. Meleg és intelligens, most azonban rosszallóan nézett rá. Halvány pír keletkezett az arcán, amely a szemét egy árnyalattal még sötétebbé tette. Az őket körülvevő veszély ellenére a férfi mégis azon morfondírozott, hogyan festene a nő egy egész éjszakán át tartó, vad szeretkezést követően. Szinte látta sötét szemét, a benne lobogó vágyat, csapzott haját, arcát, ahogyan elvörösödik a borostától, a csókjaitól nedves és duzzadt ajkát. A gondolat szinte lángra lobbantotta az egész testét. Addig, amíg Kyrianosz meg nem érezte az ismerős szúrást a tarkóján. – Hamarosan hajnalodik. – Honnan tudod? – Csak tudom. – Oldalra húzta a nőt, majd a falakat kezdte vizsgálni, kijárat után kutatva. – Amint egyszer kijutunk innen, meg kell találnunk a módját, hogy leszedjük ezeket a bilincseket. – Kedves tőled, hogy felhívod rá a figyelmem. – Amanda lepillantott a férfi testére, és meglátta a ferde sebet a szakadt öltözék alatt. – Igazán be kellene kötöznöd valamivel. – Isten megbocsássa, még el is vérezhetek, ugye? – kérdezte ironikusan. – Akkor aztán húzhatnád magad után az oszlásnak induló testem. Amanda undorodva fintorgott. – Tudnál még ennél is morbidabb lenni? Hurrá. Ki volt a példaképed kiskorodban? Boris Karloff? – Nem, Hannibál. – Meg akarsz ijeszteni, ugye? – kérdezte. – Nos, nem fog sikerülni. Olyan házban nőttem fel, ahol egy dühös kopogtató szellem lakott, aki állandóan azokkal a lidércekkel hadakozott, akiket a két nővérem idézett meg ellene. Barátom, én már mindent láttam, a humoroddal nálam nem fogsz jó hatást elérni. Mielőtt felfogta volna, hogy mit csinál, megragadta a férfi pólóját, és felhúzta. Szinte kővé dermedt a férfi meztelen hasának látványától. Egyenes volt, kemény és sima, olyan kockákkal, amelyet még az atléták is megirigyeltek volna. Ami azonban igazán elállította a lélegzetét, az a számtalan sebhely volt a hasfalon. És a legrosszabb az a szörnyű vágás az oldalán, a legalsó bordája alatt. – Te jóisten, mi történt veled? A férfi visszahúzta a pólót, és hátralépett. – Ha a sebhelyekre gondolsz, évekbe telne, míg mindegyiknek a történetét elmesélném. Ha a mély vágásra, az egy tizenhárom éves apollitától származik, akit sajnos segítségre szoruló gyereknek néztem. – Csapdába csaltak? Megrázta a vállát. – Nem először történt ilyesmi. Amanda nyelt egyet, ahogy végigjártatta pillantását a másikon. Veszély és halál aurája lengte körül. Mozgása olyan volt, akár egy ruganyos, kecses ragadozóé, és az a szempár... Úgy tűnt, többet képes befogadni, mint a közvetlen környezetét. Azok az őrült, rabul ejtő szemek valamiféle leírhatatlan, éteri módon csillogtak. És elállt a lélegzete minden alkalommal, ha rápillantott. Sosem látott még szőke férfit ilyen szemekkel. Ahogyan még egyáltalán nem látott férfit, aki ennyire jóképű lett volna. Egyszerűen tökéletes volt.

18

Szinte természettől idegen férfias szexualitást árasztott magából. Számtalan férfit látott már, akik hasztalan igyekeztek elérni azt, amit a természet megadott ennek az embernek. – Micsoda a Sötét Vadász? – kérdezte. – Olyan, mint Buffy, a vámpírok réme? A férfi elnevette magát. – Igen, alacsony, sovány kis tinilány vagyok, aki fülbevalós vámpírokkal küzd, amiket aztán kitép a helyükről, és... – Tudom, hogy nem vagy tinilány. De mi az a Sötét Vadász? A férfi felsóhajtott, ahogyan körbevezette a szobában, és a falakat vizsgálta, mintha csak titkos kijáratot keresne. – Nos, rövid munkaköri leírásom szerint olyan dolgokra vadászom, amelyek éjszaka bújnak elő rejtekükből. A nő e szavak hallatán megborzongott, és ugyanakkor érezte, többről lehet szó a most hallott egyszerű magyarázatnál. A férfi halálosnak tűnt ugyan, mégsem volt őrült vagy kegyetlen. – Miért akarod megölni Desziderioszt? A férfi rápillantott, mielőtt még egyszer megpróbálta volna kinyitni az ajtót. Olyan erővel ragadta meg a kilincset, hogy Amanda meglepődött, hogy nem szakad ki a helyéből. – Mert Deszideriosz nemcsak megöli az embereket, de a lelküket is elrabolja. Amanda megborzongott. – Valóban képes erre? – Azt mondtad, már mindent láttál – válaszolta gúnyosan. – Neked kell tudnod. Amanda legszívesebben megfojtotta volna. Soha életében nem találkozott ilyen arrogáns, idegesítő férfival. – Miért van az, hogy állandóan ebbe a természetfölötti bolondériába kerülök? – mormolta. – Túl nagy kérés, hogy legyen egy normális napom? – Az élet ritkán olyan, amilyennek akarjuk. Amanda felvonta a szemöldökét a másik szavai és a hangjában lévő furcsa csengés hallatán. Kyrianosz megvakarta a fejét, majd fölemelt kézzel jelezte a nőnek, hogy maradjon csöndben. A kopogtató váratlanul megszólalt. – Kip-kop – mondta Deszideriosz. – Nappal van, most elrejtőzhettek. Éjszaka kezdetét veszi a vadászat. – Igen, rendben – mondta a Vadász –, te és a kiskutyád. Jókedvű hangja elkápráztatta Amandát. Úgy tűnt, hogy a félelmetes szavak egyáltalán nincsenek rá hatással. – Nem félsz a fenyegetéseitől? Szigorúan pillantott rá. – Édesem, azon a napon, hogy félni kezdenék tőle, rögvest a lábaihoz is fekhetnék, és saját kezűleg nyújthatnám át a kést, amivel aztán kivághatja a szívemet. Az egyetlen gondom most az, hogy visszajuttassalak téged a nővéredhez, és hogy meggyőzzem nehézfejű őfelségét, hogy ezt az egész dolgot bízza csak rám, hogy be tudjam mérni Deszideriosz tartózkodási helyét, és aztán visszaküldhessem a feledésbe, ahová tartozik. Az őket fenyegető veszély ellenére Amanda elnevette magát e szavak hallatán. – Nehézfejű őfelsége? Igazán jól ismered Tabithát! A férfi nem vett tudomást a megjegyzésről. Óvatosan védelmezte a testével, majd lassan kinyitotta az ajtót. Megállt, hogy körbepillantson. Az ajtón túl szűk átjáró nyílt, nagy, poros ablakokkal, amelyeken keresztül látszott a kelő nap. – A fenébe – mondta a Vadász, majd egy lépést visszahátrált a szobába. – Mi az? – kérdezte Amanda, miközben a szíve a félelem hatására kihagyott egy ütést. – Van valaki odakint? – Nincs. – Akkor menjünk! – S elindult kifelé. A férfi azonban nem mozdult.

19

Fogait összeszorítva ismét végigpillantott az átjárón, és mondott valamit egy olyan nyelven, amit a nő nem ismert. – Mi a baj? – kérdezte. – Hajnalodik, és senki nincs odakint. Menjünk. A férfi mélyen, lassan levegőt vett. – Nem az a baj, hogy van-e odakint valaki vagy sem. A baj a Nap. – Micsoda? A férfi néhány pillanatig habozott, majd kinyitotta a száját, és nyelvével rábökött hosszú, hegyes szemfogára.

20

Harmadik

fejezet

Mr. „Hű-a-mindenit!” Gyönyörű Férfi egy vámpír! – Jaj ne, ne, ne... – Amanda egész teste belereszketett az iszonyatba, és önuralma minden kis morzsájára szüksége volt ahhoz, hogy ne kezdjen sikoltozni. – Ki fogod szívni a vérem? A férfi szája ironikus félmosolyra húzódott. – Talán úgy nézek ki, mint egy ügyvéd? Amanda nem vett tudomást a szarkazmusáról. – Meg fogsz ölni? A vidámság minden jele nélkül, a Vadász felsóhajtott. – Ha meg akarnálak ölni, nem gondolod, hogy már régen halott lennél? Közelebb lépett hozzá, és olyan kényszeredett vigyorral nézett rá, amelyről a lány tudta, hogy csak meg akarja vele nyugtatni. És, láss csodát, a dolog működött. Fölemelte a kezét, és a nőhöz közelítette, majd a nyaki verőérre helyezte ujjait. A pillekönnyű érintés ismét borzongást keltett a nőben. – Gondolkozz el rajta, egyszerűen szárazra szívhatnálak, aztán lerághatnám a kezed, és már szabad is lennék. A nő szeme kitágult az iszonyattól. – Ámde szerencsésnek mondhatod magad, hiszen semmi ilyesmi nem áll szándékomban. – Csak ne legyél ilyen szarkasztikus, rendben? – A szíve még mindig hevesen vert, mivel nem tudhatta, a férfi nem viccel-e, és nem kezdi-e mégis egy váratlan pillanatban a vérét szívni. – Nem tudom, mit mondjak. Képzeld magad egy pillanatra az én helyembe. Én csak azért indultam el otthonról, hogy megsétáltassam Tabitha kutyáját, hogy ne piszkítson az ágyába. Innen indultam, majd valaki fejbevágott, és hozzáláncolt egy vámpírhoz. Bocsáss meg, elnézést kérek, ha egy kicsit ideges lettem. Legnagyobb meglepetésére a férfi visszahúzta a kezét, és hátralépett. – Igazad van, el tudom képzelni, nem vagy hozzászokva, hogy mások látszólag ok nélkül rád támadjanak. Hangjából ítélve a nő úgy vélte, ő viszont éppen ellenkezőleg, olyan figura, aki igencsak hozzá van szokva ahhoz, hogy efféle helyzetekben találja magát. A férfi rámosolygott, ez azonban ezúttal nem érintette meg a nőt. – Ha jobban érzed magad tőle, elárulhatom, hogy nem táplálkozom emberekkel. Valamilyen rejtélyes oknál fogva Amanda valóban jobban érezte magát ettől. Nem mintha elhitte volna. Ám egy kicsit mégis megnyugtató volt. – Tehát, olyan vagy, mint Angyal? A férfi végigfuttatta rajta a tekintetét. – Túl sok tévét nézel – válaszolta. Majd, némileg hangosabban, hozzátette – Angyalnak van lelke. Nekem nincs. – Na tessék, már megint ijesztgetsz. A férfi arckifejezése mintha csak a valamivel korábban elhangzott szavait fejezné ki: édes, még nem tűnsz túlságosan ijedtnek. Kipillantott az ajtón. – Rendben. Futnunk kell, mielőtt a nap magasabbra ér. Vadász átható pillantást vetett rá. – Az igazi baj az, hogy nem tudom, hova vezet ez a folyosó. Abban az esetben, ha a szabadba nyílna, ahol különösen fájdalmas halált halnék, mivel a napsugarak lángra lobbantanák a testem, meg kell hogy kérjelek egy szívességre. – Egy szívességre? – kérdezte Amanda hitetlenkedve. Ezzel az alakkal igazán nem volt könnyű kijönni. Először zaklatta, aztán megfenyegette, most pedig szívességet kér tőle? – Igen, miért is ne? – válaszolta végül. A férfi lehúzta a jobb kezén viselt gyűrűt, és a nőnek adta. – Arra kérlek, ezt hordd magadnál, és keress egy fát. Amanda a kezébe helyezett gyűrűre pillantott. Az arany számtalan helyen benyomódott és megtört, mintha rendeltetésének súlyosan ellentmondó módon kezelték volna. Vagy éppenséggel a gyűrűt viselő kéz ment volna át számtalan kalandon. A gyűrű felső részét simára csiszolt rubintból rakták ki, és gyémántokból készült kardot

21

ábrázolt, melyet drágakövek és falevelek vettek körbe, fölötte pedig egy zafírkék korona volt látható. Amanda sejtette, hogy a tárgy meglehetősen értékes, antik darab. De miért bízza rá a férfi? Bizonytalan volt, hogy mit kezdjen a dologgal, mindenesetre betette a farzsebébe. – Bármilyen fát? – kérdezte. – Bármilyen fát. Majd mondd a következő szavakat: „Artemisz, megidézlek téged emberi alakodban.” – Artemisz, meg... A férfi a nő szájára tette a kezét. – Zeusz szerelmére, csak akkor mondd, ha én már eltűntem! Miután kiejted a szavakat, várj, amíg egy nagyon magas, vörös hajú nő meg nem jelenik, és mondd meg neki, hogy szükséged van rá, hogy megvédjen Deszideriosztól. Amanda felvonta a szemöldökét. – Azt akarod, hogy idézzek meg egy istennőt a védelmemre? – Ha nem teszed, el fog kapni téged és a nővéredet. – Miért érdekel ez téged egyáltalán? – A munkám abból áll, hogy megvédjem az embereket a démonoktól. Ezt csinálja a Sötét Vadász. – Bár arckifejezése megkeményedett, szemében olyan fény villant, amely elárulta a nőnek, hogy ennél sokkal többről van szó. – Milyen démonoktól? – kérdezte. – Szteroidokon élő vámpíroktól, akik istennek képzelik magukat. Most pedig ígérd meg, hogy megteszed, amire kértelek. Miért is ne? Furcsa kérés volt, de tekintettel arra, hogy egy vámpírhoz van bilincselve, kicsoda ő, hogy eldöntse, mi furcsa, és mi nem az? – Rendben. – Nagyszerű. Most pedig fussunk. Mielőtt még tiltakozhatott volna, a férfi megragadta a nő karján lévő bilincset. Kifutottak az ajtón, és végigszaladtak a folyosón. Ahogy haladtak, Amanda felismerte, hogy valamiféle elhagyatott gyárban lehetnek. A folyosó végén lépcsők vezettek lefelé. A Vadász maga után húzta, amíg csak el nem érték a lépcső alját, ami végül egy óriási, üres, cementpadlózatú szobába nyílt. A régi acélfalakon repedések voltak, amelyek átengedték a kelő nap sugarait. A Sötét Vadász visszahúzódott az árnyékok közé, és távol tartotta magát a napfénytől. Arca valamelyest gondterheltnek tűnt, de egészében véve nem látszott rajta, hogy nagyon megviselte volna az őrült helyzet, amelybe csöppentek. – Most mitévők legyünk? – kérdezte a nő, miközben szaporán lélegzett. A Sötét Vadász még csak nem is vette gyorsabban a levegőt. Ám pillantása egy kissé mégis túlságosan forró volt, ahogy érdeklődve figyelte a nő emelkedő és süllyedő mellét. Amanda keresztbe fonta a karját maga előtt. Most először látta a férfit őszintén mosolyogni, miközben felismerte, hogy keze veszélyesen közel van a melléhez. Olyan közel, hogy ujjbegyei szinte megérintették a mellbimbóját, aminek hatására tűz áradt szét az ereiben. Rögvest oldalra engedte a kezét, miközben a férfi mosolya fogva tartotta. Bár ajkai zárva maradtak, és ördöginek tűntek, a mosoly mégis lehengerlő volt. A vágyban égő tekintete lélegzetelállító volt, gesztusai pedig olyan kisfiús kedvességről tanúskodtak, ami bármely női szívet lángra lobbantott volna. A férfi körbepillantott az üres gyárban. – Remélem, találunk valahol egy mobiltelefont vagy egy lejáratot a csatornákhoz. Tudtam, hogy el kellett volna fogadnom azt az állást New Yorkban. Amanda zavartan pillantott rá. – Miféle állást? A vadászat tényleg egy munka? – Persze. Még fizettek is volna érte.

22

– Ki fizetne neked? A férfi válasz helyett fölemelte a kezét, és csöndre intette a nőt, azzal a mozdulattal, ami a másikat már kezdte idegesíteni – leginkább azért, mert úgy tűnt, ezzel csak előre jelzi, hogy baj lesz. És már kezdett elege lennie abból, hogy folyton Tabithának szánt vészhelyzetekbe kerül. Két másodperccel később Amanda meghallotta, ahogy valaki járkál odakint. A Vadász mélyebben behúzta maga után az árnyékok közé, miközben hallgatóztak. Szabad kezével átkarolta a nő vállát, és magához szorította. Amanda megnémult, ahogy a háta teljes egészében a férfi melléhez simult, és egy nem éppen a pillanathoz illő vágy szaladt át rajta. Testének melege őt is átmelegítette, és a nyers erő férfias aurája szinte letaglózta. És ha ez nem lett volna elég, a bőr és a szantálfa jóleső illatát érezte belőle áramlani. Akarta ezt a férfit. Megbolondultál? Ez a pasi egy vámpír! Igen, de egy nagyon, nagyon szexi vámpír... Kyrianosz nem tudott levegőt venni, hogy a nő ilyen közel volt hozzá. Jól fejlett érzékeivel érezte a nőt az egész testében. Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése, ahogy kiszárad a torka, és érezte benne fölébredni a vágyat. Ezáltal az ő vágya is egyre erősebbé vált. És egyúttal emlékeztette is arra, miért próbálta meg magát távol tartani a nőktől. A fene egyen meg, Deszideriosz. Mivel akkor nehezére esett emlékeztetnie magát arra, hogy nem teheti a magáévá. És még nehezebb lett volna elfelejtenie az illatát. A mozgása akár egy magabiztos táncosé. Ruganyos teste valóságos szimfónia volt a számára, és túlságosan is könnyen el tudta volna képzelni, ahogy a nő fölötte van, ő pedig olyan szexuális gyönyörökben részesíti, amelyeket feltehetően még egyetlen férfi mellett sem tapasztalt meg. Ágyéka fájdalmasan megfeszült. Vissza sem tudott emlékezni arra az időre, amikor ilyen közel került egy asszonyhoz. És minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne csókolja meg azonnal. Hogy ne érintse meg ajkaival a nyakát, és szívja be meleg, édes illatát, miközben... Kyrianosz feljebb húzta kezét a nő vállán, amikor ráébredt, hogy csupán alig néhány centivel kellett volna lejjebb engednie, és máris a nő mellét simogatta volna. Csak néhány, kis centivel. Váratlanul egy mobil csörgése törte meg a csendet. – Egy építőmunkás – suttogta Amanda, és az egyik ablak felé mutatott. Kyrianosz felszisszent, ahogy a nő a napfényre húzta. Rögtön vissza is vonta magával az árnyékba. – Hé! – kiáltott fel Amanda, ahogy megpillantotta az alig néhány méterre álló férfit, amint egy régi traktor körül foglalatoskodott. A munkás rápillantott, és egy pillanatig értetlenül állt. Gyanakvóan az ablakhoz sétált, és benézett. Szeme összeszűkült, ahogy megpillantotta kettejüket. – Mit csinálnak maguk itt? Erre a területre nem jöhetnek be csak úgy nézelődni. – Hosszú történet – mondta Amanda. – A rövid változat az, hogy engem itt hagytak. Nincs véletlenül egy telefonja, amit kölcsön kérhetnék? Még mindig gyanakvóan, a férfi átnyújtotta a mobilját a nyitott ablakon keresztül. A Vadász rögtön kivette a nő kezéből. – Hé – kiáltotta, és utánakapott. A férfi távol tartotta tőle, hogy ne tudja elérni, majd tudomást sem véve róla, egy számot kezdett tárcsázni. – Hol vagyunk? – kérdezte a Vadász a munkástól, miközben a telefont a füléhez emelte.

23

– A régi Olson-telepen. – Slidellben? Amanda felhúzta a szemöldökét. A Sötét Vadász ismeri ezt a helyet? Ő maga egész életében New Orleansban élt, és mégsem tudta, hogy ez létezik. – Igen – válaszolta a munkás. Vadász bólintott. – Halló – szólt a telefonba –, én vagyok. Az Olson-telepen vagyok, Slidellben. Tudod, hol van? Szünetet tartott, ahogy válaszra várt, bárki volt is a vonal túlsó végén. Amanda közelről nézte. Meglepte, hogy a férfi képes anélkül beszélni, hogy kivillantsa a fogait. Elég ügyesen rejti el őket. És most eszébe jutott, mégis, hogyan lehetséges, hogy egy vámpír ennyire napbarnított és meleg legyen? Hogyan lehet pulzusa és szívverése? Hiszen a vámpírok állítólag hideg, sápadt élőhalottak. – Igen – mondta a Vadász. – Ki kell juttatnod innen, lehetőleg azelőtt, mielőtt a nap még feljebb hág. A Sötét Vadász kikapcsolta a telefont, és az ablakon keresztül visszadobta a munkásnak. – Hé! – kiáltott fel újra Amanda, és kinyúlt az ablakon keresztül, hogy visszakapja a telefont. – Szükségem van rá! – Kit akarsz felhívni? – kérdezte a Vadász baljóslatúan. – Semmi közöd hozzá. A Vadász kikapta a telefont a kezéből. – Mindaddig, amíg össze vagyunk láncolva, van hozzá közöm. A nő szeme összeszűkült, ahogy ránézett, majd megragadta a telefont. – Ha tovább szórakozol velem, két lépést teszek jobbra. Hűvös pillantással nézett rá vissza. – Ne merészeld felhívni a nővéredet. Arca fenyegető kifejezése láttán Amanda elgondolkozott, hogy talán mégsem kellene tovább feszítenie a húrt. Visszaadta a telefont a munkásnak. – Köszönöm – mondta. A munkás visszatette a mobilt az övébe, majd gyanakvóan nézett rájuk. – Tudják, maguknak el kell menniük innen. Ez az épül... A Sötét Vadász fölemelte a kezét, és a munkás szeme váratlanul fénytelenné, üressé vált. – Senki nincs az épületben. Csináljanak, amit csak akarnak. Majd anélkül, hogy bármi egyebet mondott volna, odébb sétált. Vajon képes irányítani mások elméjét? Amanda kérdőn nézett a Vadászra. Természetesen képes rá. Hiszen vámpír. – Jobb, ha ezzel nálam nem próbálkozol – mondta Amanda. – Ne aggódj, túl erős az akaratod ahhoz, hogy működjön. – Nagyszerű. – Szerintem nem az. Bár a szavai kemények voltak, szeme mélyén vidám fény játszott, amely elárulta, nem olyan sértődött, mint amennyire annak tűnik. A nő gyanakvóan nézett rá. Lezserül dőlt a falnak, szemét lehunyta, ám mégis érezte, hogy a férfi tökéletesen tisztában van mindazzal, ami körbeveszi, az épületen belül és kívül. – Miért lett belőled vámpír? – kérdezte, mielőtt bármi jobb eszébe jutott volna. – Valaki szembefordított az akaratoddal? A férfi kinyitotta a szemét, majd elfintorodott. – Senkiből nem lesz Sötét Vadász az akarata ellenére. – Tehát te akartad, hogy... – fogta suttogóra, mivel a férfitól várta a magyarázatot. – Hogy feláldozzak egy hangos kis emberi lényt, ha nem képes abbahagyni, hogy zaklasson a kérdéseivel? Amanda meg is rémülhetett volna e megjegyzés hallatán, ám mégis Deszideriosz szavai

24

visszhangoztak a fejében, amelyek azt mondták, hogy a Vadász sosem ártana embernek. Vajon igazat mondott? Végigfuttatta tekintetét a férfi pompás testén, s azt kívánta, bárcsak biztosan tudhatná. Egy darabig szótlanul álltak, majd Amanda nem bírta tovább. – Tehát – mondta, hogy megtörje a kellemetlen csöndet –, szerinted meddig kell várnunk? – Nem tudom. – Kit hívtál? – próbálkozott még egyszer. – Senkit. Amanda mély levegőt vett, és próbálta leküzdeni a késztetést, hogy megfojtsa. – Nem szeretsz kérdésekre válaszolni, igaz? – Őszintén? Egyáltalán nem szeretek beszélni. Inkább csöndben szeretnék várakozni. – És magadban hümmögni? – Igen. Amanda kisöpörte az arcába hulló hajfürtöket. – Nos, én történetesen unatkozom, és ha itt kell várnom, amíg megérkezik a szállítód, szeretnék csinálni valamit, hogy elüssem az időt. A férfi pillantása a nő ajkára tévedt, majd lassan lejjebb ereszkedett a mellére és csípőjére. Hunyorgott, de a nő még így is láthatta a nyers éhséget az éjféli mélységeket rejtő szemében. Érezte a forróságot, a követelést. – Azt hiszem, csak egyféleképpen tudjuk elütni az időt... A nő szeme kitágult. – Nem fogsz megharapni, ugye? A férfi kacéran mosolygott. – Nem akarlak megharapni, agapémené. Szeretném megkóstolni meztelen húsod minden kis darabját, különösen a mel... A nő fölemelkedett, és úgy hallgattatta el a férfit, hogy a szájára tette a kezét. Az ajkak lágysága, szemben a borostás bőrével, egészen meglepte. És a keze alatt érzett bőrének érintése elektromossággal töltötte fel. Nyelt egyet, majd visszaejtette a kezét. – Azt hittem, a vámpírok nem élhetnek szexuális életet. A férfi kérdő pillantást vetett rá. – Miért nem próbálkozunk meg mi ketten egy kísérlettel, és nézzük meg, hogy mi történik? Amanda tudta, hogy meg kellene sértődnie. Dühösnek kellene lennie. Mindennek kellene lennie, csak nem szabadna felizgulnia a másik szavaitól. Ám az ötletet valójában ő is érdekesnek találta, amint végigpillantott a másik tökéletes, izmos testén. Kyrianosz megérezte a nő zavartságát. Éppen megfontolja az ajánlatát. Ha az ágyékában lévő tűz nem lett volna olyan heves, fölnevetett volna. De úgy állt a dolog, hogy maga sem tudta, csak szórakozik a másikkal, vagy komoly ajánlatot tesz neki. Csupán azt tudta, hogy a nő egymástól elváló ajkainak látványa olyan vágyat ébreszt benne, amelyet korábban még sosem tapasztalt. Nem mintha meg kellett volna lepődnie attól a reakciótól, amellyel teste válaszolt a közelségére. Egyszerűen az a típusú nő volt, aki mindig is tetszett neki. Okos. Bátor. És egyszerűen vonzó. A férfi a mögötte lévő falra pillantott, és elképzelte, milyen volna nekiszorítani a nőt, miközben erősen, gyorsan és kíméletlenül ölelné magához. Megesküdött volna, hogy már szinte érzi, ahogy belehatol. Szinte érezte a nő nyögéseit a fülében, ahogy... Kyrianosz megrázta a fejét, hogy eloszlassa a képet. Voltak pillanatok, amikor gyűlölte szellemi képességeit. És ez éppen ilyen pillanat volt. Megnyalta kiszáradt ajkait, és visszaemlékezett azokra az időkre, amikor az ilyen nőket habozás nélkül az ágyába vitte volna. Azok az idők, amikor lehámozta volna a másikról azokat a biztonságos, régies ruhákat, és meztelen húsa minden kis hajlatát végigcsókolta volna, amíg már szinte megvadul a zabolátlan vágytól. Megérinteni a másikat, mindig a határra juttatni, újból és újból, amíg az könyörög neki, kérleli, hogy adjon még többet.

25

Kyrianosz összeszorította a fogait, ahogy érezte magában forrni a vért. Mennyire kívánta, bárcsak szabadulhatna ezeknek a napoknak az emlékétől! Ám ennek már hosszú ideje volt. És nem számított, mennyire akarja őt, nem lehet az övé. Sosem ismerheti meg a testét. Sosem ismerheti meg őt. Ennyi. Ez volt az oka, amiért nem kérdezte meg tőle a nevét, és nem árulta el neki a sajátját. Nem volt szándéka élni vele. A nő nem több, mint egy újabb névtelen személy, akit esküjének megfelelően meg kell védelmeznie. Ez a legtöbb, amit akart. Sötét Vadász volt, ő pedig olyan ember, akit még nem avattak be a rejtélyekbe. A kettőt nem szabad összekeverni. Kyrianosz felnézett, ahogy meghallotta a közeledő sziréna távoli hangjait. Csöndesen köszönetet mondott Tate időzítéséért. Amanda kinézett az ablakon, amint megpillantotta a mentőautót, ami eléggé meglepő módon éppen a gyár előtt parkolt le. Rövid szünet után kinyílt a gyár bejárati ajtaja. – A fuvarod? – kérdezte a nő. A Sötét Vadász bólintott. A mentőautó belül elég tágas volt ahhoz, hogy odabent ne érje el a napfény. Egy magas, fekete férfi ugrott ki belőle, és indult el feléjük. Röviden füttyentett, ahogy megpillantotta a Vadász napégette arcát. – Haver, pokolian nézel ki. A bilincsekről inkább ne is kérdezzek? A Vadász a vezető felé vezette a nőt. – Hacsak nem akarsz meghalni. – Rendben – mondta a sofőr nyugodt hangon. – Vannak tippjeim, de térjünk át a következő problémára. Nem leszel teljesen észrevétlen a hullazsákban, amíg ezeket viseled. Az embereknek fel fog tűnni. – Én is gondoltam erre – mondta a Vadász. – Ha bárki kérdezősködik, mondd azt, hogy szívroham vitt el, amíg vadul szeretkeztem ezzel a nővel. Amanda megborzongott, ahogy eszébe jutottak Selena tegnapi szavai. – Már megbocsáss... A Vadász szórakozottan rápillantott, és ezzel értésére adta, mennyire élvezi a kínzását. – És a nő... nem találta a kulcsot. Tate elnevette magát. – Nem hinném... – mondta Amanda hevesen. A Vadász ördögi pillantást vetett rá, amely ismét átmelegítette egész testét, és szinte belereszketett. – Nézd a dolog napos oldalát. A férfiak sorba fognak majd állni, hogy randizz velük. – Nem vagy vicces. A Vadász megvonta a vállát. – Ez itt az egyedüli kijárat. – Neked talán igen – válaszolta a nő –, én azonban kisétálhatnék innen egymagam, és te pedig porrá éghetnél. Fürkésző pillantást vetett rá. – Próbáld csak meg. A nő megpróbálta, és hamar megtapasztalta, hogy a magas, veszélyes vámpírok nem moccannak, hacsak ők maguk nem akarják. – Rendben – mondta Amanda, miközben megdörzsölte a csuklóját ott, ahol a bilincs felsértette. – Akkor elmegyünk a kórházba. A Vadász mutatta az utat. Amint bebújtak a kocsi hátsó részébe, Vadász finoman megemelte a nőt, olyan óvatosan, hogy a másik egészen elérzékenyült. A nő balra mozdult, megpróbált helyet csinálni a férfinak, de olyan magas volt, hogy meg kellett görnyednie. Egyetlen rugalmas mozdulattal befeküdt a hordágyon heverő fekete hullazsákba. Tate anélkül, hogy egy szót szólt volna, behúzta a cipzárját. – Ti gyakran csináltok ilyesmit? – kérdezte Amanda. Tate lazán, barátságosan mosolygott. – Mindig újra és újra, tudod, hogy megy ez.

26

Amanda rosszallóan nézte, amint Tate bezárja a zsákot, úgy, hogy a nő keze kívül, Vadászé pedig belül legyen. Kissé furcsállta, hogy Tate ilyen előzékenyen segít egy vámpírnak. – Hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte Tate-től. – Éppen egy hullából lakmároztam, amikor rám nyitott – mondta a Vadász a zsák belsejéből. Tate fölnevetett. – Egy este, amikor munkában voltam, fel kellett vennem egy hullát, amelyik nem is volt halott. Ha nem lett volna ott a Vadász, most én lennék a zsákban. – Fogd be, Tate – mondta a Vadász –, és vezess. – Máris indulunk – válaszolt Tate, mintha egyáltalán nem zavarná a hangnem, amelyen Vadász szól hozzá. – Tudod – szólt Amanda a Vadászhoz, amint Tate előrement, és beindította a motort –, megpróbálhatnál kedvesebb lenni az emberekhez. Különösen, ha éppen segítenek neked. A nő még a műanyagon keresztül is hallotta a másik elnyújtott sóhajtását. – Talán ez a tanács neked is a hasznodra válhatna, nem? Amanda kinyitotta a száját, és már éppen válaszolt volna, aztán mégsem tette. A férfinak igaza van. Elvégre folyamatosan próbára tette a másikat, amióta csak ebbe a helyzetbe kerültek. – Igen, talán igazad van. Talán mindkettőnknek meg kellene próbálnunk rendesen viselkedni. Ha a férfi válaszolt is, a nő már nem hallhatta, mivel a sziréna újra megszólalt. Tate rekordidő alatt ért be velük a kórházba, de az út nem volt éppen zökkenőmentes. Mire megérkeztek, a nő úgy érezte, mintha egy időre zoknivá változott volna, akit betettek egy rázkódó mosógépbe. Tate felhajtott a kórház hátsó bejáratához, és beállt egy ponyvatető alá, amely megvédte őket a napfénytől. Figyelmeztette a nőt, hogy maradjon csendben, majd óvatosan kihúzta a hordágyat a kocsi hátuljából, hogy ne sértse meg a kezét, amíg kiszállnak az autóból. Amint bent voltak a kórházban, Amanda összehúzta magán a kabátját, hogy elrejtse a felsőjére száradt vérfoltokat. Vadász teljesen csendes és nyugodt maradt, amíg Tate végigtolta a hordágyat a nyüzsgő folyosókon. Amanda ott sétált mellettük, és közben majd meghalt kínjában, annyira feltűnőek voltak a bilincsek. Muszáj volt ennyire ragyogniuk a fluoreszkáló lámpák alatt? Deszideriosz nem találhatott volna közönséges, egyszerű, rendőrségi bilincseket? Nem, persze, ezek a bilincsek nagyon szorosak voltak, és valamiféle furcsa görög dizájnjuk volt. És jó tíz centi hosszú láncuk, amely összekötötte a kettőt. Bárki, aki csak látja őket, azt gondolhatta volna, Tabitha egyik sajátos szexkatalógusából származnak. Micsoda szörnyűség! Amanda még sosem volt ilyen kínos helyzetben. Épp ezért áldotta azt a számtalan alkalmat, amit a Victoria’s Secretben töltött. És persze mindenki, aki csak szembejött, megbámulta őket. – Ilyesmit már legalább hat hónapja nem láttam – mondta egy ügyeletes, amint elhaladtak az adminisztrációs pult mellett. – Hallottam róla – mondta a másik –, képzeld csak el, mennyi idős lehet az a szegény öregúr? – Nem tudom, de ahogy a csaj kinéz, remélem, hogy én is benevezhetek egy menetre nála. Nevetésük hatására Amanda elvörösödött. A pillantások alapján, amelyekkel a férfiak méregették, Vadász szavai jövendő randevúi lehetséges nagy számáról nem is tűntek akkora képtelenségnek. – Hé, Tate? – kérdezte egy fiatal orvos, amint elhaladtak a lift mellett. – Megkérdezhetem, mi történt? Tate megrázta a fejét. – Bocs, de tudod, valamiért minden hülyeséghez engem hívnak. –

27

Az orvos fölnevetett, miközben Amanda a kezével eltakarta az arcát. Amint becsukódott mögöttük a lift ajtaja, a nő suttogni kezdett. – Vadász, esküszöm, meg foglak ölni ezért. – Drágám – mondta egy mellette álló idősebb ápolónő –, nekem úgy tűnik, már meg is tetted. – Finoman megérintette Amanda karját. – Ugyanez történt velem és az én Harveymmal. Nehéz ügy. Igazán hiányzik, elhiheted. Tate alig tudta visszafojtani a nevetését. Amanda felsóhajtott, és imádkozott, hogy ez a színjáték mielőbb véget érjen. Amint elérték a hullaházat, Tate bevitte őket egy félhomályos laboratóriumba, és bezárta mögöttük az ajtót. A Vadász kinyitotta belülről a zsákot. – Kösz – mondta Tate-nek, miközben felült, és lerángatta magáról. Összetekerte, és az asztalra helyezte a hullazsákot. Tate kinyitotta az ajtó mellett álló szekrény egyik fiókját. – Nem gond. Most pedig le a kabátod és a pólód, hogy megnézzük, mi történt veled. – Be fog gyógyulni. Tate megmakacsolta magát. – De mi lesz, ha elfertőződik? Kyrianosz fölnevetett. – A halhatatlanok nem halnak meg fertőzésektől. Teljesen képtelen vagyok arra, hogy bármilyen betegséget elkapjak. – Lehet, hogy nem halnál bele, de attól még fájhat, és késleltetheti a seb gyógyulását. – Olyan pillantást vetett Kyrianoszra, amely elárulta, hogy nem fog meginogni. – A „nemet” nem fogom válasznak elfogadni. Hadd vegyem kezelésbe a sebet. Kyrianosz már éppen kinyitotta volna a száját, hogy tovább vitatkozzon, de ha egy dolgot tudott Tate-ről, hát az éppen az volt, hogy rendkívül makacs. Mivel nem akarta pocsékolni az idejét, inkább engedelmeskedett, majd eszébe jutott, hogy a bilincs miatt nem tudja teljesen lehúzni magáról a ruháit. Elkeseredve felsóhajtott, és hagyta, hogy alkarjáról lecsüngjenek a ruhái, majd visszament a hordágyhoz, lefeküdt rá, és a könyökére dőlt, ahogy Tate-re várt. Miközben Tate-et nézte, amint összegyűjti és előkészíti a szükséges műszereket, hallotta, ahogy Amanda szívverése felgyorsul, és a légzése szaporábbá válik. Megérezte, hogy a nő milyen érdeklődéssel figyeli és veszi szemügyre a testét. Akarta őt, és vad vágya szinte az őrületbe kergette a férfit. Kyrianosz megfordult, és azt kívánta, a nadrágja bárcsak néhány számmal nagyobb lenne, mivel a feszes, szűk fekete szövet miatt erekciója kezdett fájdalmassá válni. A fenébe is, hát nem elfelejtette, milyen valóságos és lehetetlen fájdalmakkal járhat, ha egy vonzó nő közelébe kerül? Márpedig ő vonzó volt. Az a kedves, tündéri arc, az a nagy, kék szem... Mindig is megőrült a kék szemekért. Anélkül, hogy ránézett volna, érezte, hogy a nő éppen megnyalja érzéki, telt ajkait, torka kiszáradt, amint elképzelte az ízét. A leheletét érezni az arcán, a nyelvét, ahogy megcsókolja, és... Szentséges istenek, és még azt gondolta, a rómaiak megkínozták! Legjobb vallatójuk is valóságos amatőr volt ahhoz a fizikai és szellemi gyötrelemhez képest, amelyet most ennek a nőnek a közelsége okoz neki. És ami még a nő külsejénél is jobban felkavarta, az a tény volt, mennyire jól viseli a helyzetét. A legtöbben bizonyára csak sikoltoznának és zokognának az ő helyében. Vagy éppen mindkettőt egyszerre. Ez a nő azonban az egész helyzettel bátorsággal és a szív olyan erejével nézett szembe, amelyet már régen nem látott. El kellett ismernie, hogy megkedvelte, és ezen lepődött meg a legjobban. Amanda felugrott, amint pillantása összetalálkozott a Vadászéval. Az a mély, fekete

28

tekintet összekapcsolódott az övével, forróvá tette a testét, és hatására elállt a lélegzete. A hordágyon feküdt, egyik lába oldalt kinyújtva, a másik pedig félig lelógatva. A fekete vászonszövet körbevette nagy, erőteljes testét. És azok az inas karok... Feszes volt és formás, egész teste nem volt egyéb, mint férfias szépség. Bicepsze megfeszült, ahogy a könyökére támaszkodott. A nő legszívesebben kinyúlt volna, és megérintette volna. Olyannyira vágyott erre, hogy szinte megrémült tőle. Biztosan kemény lenne, akár a szikla, és izzana a keze alatt. Vállai hihetetlenül szélesek voltak, olyan izmokkal ellátva, amelyek erőt, sebességet és ruganyosságot sejtettek. Melle és karja minden kis szeglete duzzadt az erőtől, egész alakja formás volt és feszes. És a hasa, ó egek! Ezeket a feszes izmokat mintha csak arra teremtették volna, hogy valaki végigcsókolja őket. Pillantása gátlástalanul lejjebb vándorolt, követte a kávészínű szőrszálak vékony nyomát, amíg el nem tűntek az alsónadrág alatt. Nadrágja duzzadt méretéből ítélve úgy sejtette, a férfi rendesen el van látva odalent, és nem pusztán passzívan érdeklődik iránta. A gondolat még forróbbá tette a testét. A férfi húsának mély, aranyló színe meghazudtolni látszott azt, amit a nő már tudott. Hogyan lehetne egy vámpírnak ilyen sárgásbarna és vonzó bőre? De még a simogatásra csábító, feszes izmoknál is jobban felkavarta a bőrét keresztülszántó megannyi sebhely. A férfi úgy nézett ki, mintha egy tigris tépte volna meg, vagy mintha egy korbáccsal kis híján megölték volna. Vagy mindkettő. Vadász lefeküdt, amint Tate közeledett felé, és a nő megpillantott egy kicsi, két nyilat és nyílvesszőt ábrázoló jelet a vállán – bele volt égetve. Elborzadt a gondolatra, mennyire fájhat az ilyesmi, és elgondolkozott, a férfi vajon maga egyezett bele a dologba, vagy valaki az akarata ellenére égette bele a jelet. – A sebhelyekből ítélve úgy vélem, a vámpír haverjaid nem nagyon törődnek veled – mondta. – Gondolod? – Mindig ilyen szarkasztikus? – kérdezte a nő Tate-től. – Tulajdonképpen nekem úgy tűnik, veled egészen kedves – mondta Tate, miközben alkohollal mosta ki a veszélyesnek tűnő sebet. Arra készült, hogy helyi érzéstelenítőt adjon Vadásznak. Kyrianosz megragadta a kezét, mielőtt Tate megszúrhatta volna. – Ne foglalkozz vele. – Miért ne? – kérdezte Tate bizonytalanul. – Immúnis vagyok rá. Amandának leesett az álla. Tate éppen tű és cérna után nyúlt. – Ezt nem teheted – mondta Amanda, megszakítva a másikat. – Érezni fogja. – Össze kell varrnom a sebet – erősködött Tate. – Te jó ég, hiszen látni a csontot alatta. – Csináld csak – mondta Vadász, olyan nyugalommal, amely megdöbbentette a nőt. Elborzadva figyelte, amint Tate elvégzi az első öltést. A Vadász összeszorította az állkapcsát, de szótlan maradt. Amanda végignézte, miként veszi kezelésbe Tate Vadászt. A szíve hevesebben kezdett verni a gondolatra, hogy micsoda fájdalmat kell ezekben a pillanatokban kiállnia. – Nem fáj? – kérdezte tőle. – Nem – felelte összeszorított fogakkal a Vadász. A nyakán megfeszülő erekből és összeszorított ökléből persze tudta, hogy nem mond igazat. – Itt vagyok – mondta, és megfogta a kezét. – Csak szorítsd erősen.

29

Kyrianoszt lenyűgözte a lány kezének finomsága, ahogy az övébe csúsztatta. Nem tudott visszaemlékezni, mikor érintette meg valaki így utoljára. Oly hosszú időn keresztül volt Sötét Vadász, hogy mindene megvolt ugyan, ámde elfeledkezett az egyszerű kedvességről. Tate hálából és valamelyest kötelességből cselekedett. De a nő... Neki nem volt rá oka, hogy megfogja a kezét. Elvégre alig szólt hozzá egyetlen normális szót is, amióta találkoztak, és ennek ellenére most mégis kinyújtja felé a kezét, amikor senki más nem tenné. Különös érzések ébredtek benne vele szemben. Védelmezni szeredé volna. Gyöngéd lenni hozzá. És ha ez nem lett volna elég, a nő egyetlen érintése egészen a szívéig ért. A férfi nyelt egyet, majd megkeményedett. Nem szabad közel engednie magához. A nő a fény teremtménye, ő azonban a sötétségé. A kettő nem illik össze. – Tehát mióta vagy tulajdonképpen vámpír? – kérdezte. – Már mondtam – válaszolta a férfi. – Nem vagyok vámpír. Sötét Vadász vagyok. – Mi a különbség? Kyrianosz szigorú pillantást vetett rá. – A különbség az, hogy általában nem ölök embereket, de ha nem hagysz békén a kérdéseiddel, esetleg kivételt fogok tenni. – Igazán mogorva éjszakai lény vagy. – Én is szeretlek. Amanda leejtette a kezét. – Rendben, tehát ennyi – mondta. – Csak megpróbáltalak szóval tartani. Talán néha megengedhetnéd valakinek, hogy kedves legyen hozzád. Tekintete összetalálkozott Tate pillantásával. – Nem tudnád egyszerűen csak lefűrészelni a karját, amíg itt vagyunk, hogy végre elmehessek? Tate felhorkant. – Megtehetném, de azt hiszem, neki is szüksége van rá. Előbb vágnám le a tiédet, mint az övét. – Nagyszerű. Mi vagy te, a kis Igorja? – Az egy másik film – helyesbített Tate. – Igor Frankenstein segédje volt. Te Renfieldre gondolsz, és nem, nem vagyok Renfield. A nevem Tate Bennett. Halottkém. – A halottkém részét magam is kitaláltam. Nem volt nehéz, elvégre egy hideg laborban vagyunk, ami tele van halott emberekkel. Tate fintorogva pillantott rá. – És még őt nevezed szarkasztikusnak. A Vadász felszisszent, amint Tate túl erősen húzta meg a cérnát. – Bocs – mondta Amanda. – Nem fogom többé elvonni a figyelmét. – Igazán megköszönném. Amint Tate végzett, Vadász ismét fölvette a pólóját és a kabátját. Könnyed mozdulattal leszállt az ágyról. Úgy tűnt, a sebet sikerült összevarrni. Tate csipogója megszólalt. – Néhány perc múlva visszajövök. Szükségetek van valamire, srácok? – Én megvagyok – mondta Vadász –, de neki talán hozhatnál reggelit és egy telefont. Amanda meglepetten nézett rá. Vajon most miért engedi meg mégis, hogy telefonáljon? Tate hamar feltakarította a szemetet. – A telefon ott van a falnál, csak tárcsázd a kilencest. Hozok valamit a büféből, és olyan hamar visszajövök, amilyen hamar csak tudok. Maradjatok itt, és hagyjátok zárva az ajtót. Amint kettesben maradtak, Vadász úgy mozdult, hogy a nő leülhessen a telefon mellé. Pislogott, majd a szeme elé kapta a kezét, mintha érzékeny volna a fluoreszkáló fényekre. – Valamilyen tervre van szükségünk – mondta csöndesen. – Nem ismersz véletlenül valakit a városban, aki tudja, hogyan kell leszedni az olyan bilincset, amit egy görög isten kovácsolt? Amanda már kezdte megszokni a stílusát, és elmosolyodott. – Tulajdonképpen azt hiszem, ismerek valakit. A férfi arca rögvest felderült. Milyen gyönyörű, ha éppen nem gúnyolódik vagy

30

csipkelődik, gondolta a nő. – Valamelyik nővéred? – Az egyik barátjuk. A férfi bólintott. – Nagyszerű. Meg kellene oldanunk, lehetőleg még napnyugta előtt vagy legalábbis nem sokkal azután. És fel kell hívnod Tabithát. Mondd meg neki, hogy néhány napig ne nagyon mozduljon ki. – Tudod, meg kell jegyeznem, hogy utálom, ha parancsolgatnak. Ámde – folytatta Amanda, mielőtt a férfi közbeszólhatott volna –, tisztában vagyok vele, hogy most más a helyzet. Nem is tudod elképzelni, mennyire utálom ezt az egész természetfölötti humbugot. Hajlandó vagyok hallgatni rád, de jól tennéd, ha elkezdenél úgy viselkedni, mintha ember volnék, nem pedig valami eszetlen kis felfújható baba. Kivette a gyűrűt a zsebéből, majd visszaadta a férfinak. – És még valami. Ki kell mennem a mosdóba. Vadász fölnevetett. – Ez nem vicces – nézett rá a nő dühösen, amint a férfi visszahúzta a gyűrűt az ujjára. – Van ötleted, hogyan csináljuk anélkül, hogy nagyon kínos legyen? – Van ötleted, hogyan csináljuk anélkül, hogy letartóztatnának, amiért a női mosdóban vagyok? A nő mérgesen nézett rá. – Ha azt hiszed, hajlandó vagyok a férfi mosdóba menni, nagyon tévedsz. – Akkor remélem, még kibírod egy kicsit. – Nem megyek a férfi mosdóba! Öt perccel később Amanda a férfi mosdóban ült, és némán átkozta a Vadászt. – Igazán élvezed, hogy ilyen szemét vagy, igaz? – Ezért élek – mondta unott hangon, ahogy háttal állt a nőnek. Karját hátracsavarta, hogy a másiknak több lehetősége legyen mozogni. Amanda szótlanul nézte. A hólyagja olyan volt, mintha menten felrobbanna, de nem volt éppen kényelmes helyzet, hogy a férfi beszorult a mosdófülke ajtaja és ő közé. És mindezt azért, mert Tabitha elfelejtette megsétáltatni az idióta kutyáját! Ha valaha is túl lesznek ezen, meg fogja ölni a nővérét. Holtan akarja látni, ízekre szedve! – Mi tart ennyi ideig? – kérdezte a férfi bosszankodva. – Nem megy, hogy közben ott állsz. – Akkor hagyjuk? – Nem várnál még egy percig?! Előbb vagy utóbb te leszel soron, és élvezni fogom, ahogy majd szenvedni látlak. A férfi szenvtelenül hallgatta a nőt. – Édes, sosem tudnál nekem szenvedést okozni. A hidegség a férfi hangjában megijesztette. Néhány percbe beletelt ugyan, de végre befejezte. Arca forróbb volt, mint egy nyári délután az Egyenlítőn. Megmosta a kezét, és igyekezett nem a Vadászra nézni. – Vécépapír van a cipődön – mondta a Vadász, ahogy lepillantott. – Ó, persze – mondta –, próbáld egy kicsit még kínosabbá tenni ezt nekem. Lehetnél még ennél is bunkóbb? Ördögien nézett a férfira. És akkor az a sötét, átható pillantás az ajkaira tévedt. Megesküdött volna, hogy érzi a férfi éhségét, a vágyát, hogy megérintse őt. Mielőtt még tudhatta volna, mit tesz, a férfi magához húzta a nőt a szabad kezével, megérintette ajkait a hüvelykujjával, majd kissé lehajolt, és szájon csókolta. A döbbenettől Amanda sem gondolkozni, sem mozdulni nem tudott. Majd a férfi ajkai elváltak az övéitől. A bőr illata és a vámpír íze árasztotta el az érzékeit. Soha életében nem érzett hasonlót sem, ami a férfi ajkainak tapintásához hasonlíthatott volna. Csókja erőteljes volt és forró, miközben karjával magához szorította, s bejárta száját, akár egy ragadozó.

31

Teste minden hormonja lángra kapott. Halkan, mélyen felnyögött. Ó, egek, ez a férfi igazán tud csókolni! Erőteljes testének közelsége, ahogy az övének feszült, olyan hihetetlen volt, hogy akaratlanul is a vállába harapott, mintha csak még többet és többet akarna belőle. Nyelvük táncot járt egymással, miközben a férfi feszes izmai szorosan fogva tartották, és amikor a nő nyelve véletlenül hozzáért a szemfogához, a váratlan gyönyör borzongása lett úrrá rajta. Most először azóta, hogy tudta, micsoda is ez a férfi, vágyni kezdett rá, hogy a nyakába harapjon. De közel sem annyira vágyott erre, mint arra, hogy lefektesse a kemény, hideg padlóra, és ránehezedjen gyönyörű, csodálatos testével, amíg csak nem lesznek mindketten forrók, izzadtak és kifulladtak. Kyrianosz összerezzent, ahogy kétezer év óta először ízlelte meg a Paradicsom boldogságát. Érezte a másik finom, nőies vonalait, ahogy az ő kemény tagjainak feszülnek. Érezte a nő illatát, a virágokat és a napfényt – mindazokat a dolgokat, amelyek évszázadokra megtagadtattak tőle. A nő csókja varázslatos volt. Nyers, féktelen szenvedély. Bizonyára csókolt már korábban is, de a férfi érezte, ő az első, aki csókjával ilyen érzésekben képes részesíteni. Teste tüzessé vált, kezével végigsimított a nő hátán, majd közelebb húzta magához. Olyannyira vágyott rá, amennyire utoljára csak halandó napjaiban vágyott asszonyra. Meg akarta érinteni mindenhol, finoman végig akarta húzni fogait a nyakán, a mellén. Hogy lihegni érezze a karjaiban... Lehunyta a szemét, majd beszívta a nő édes, finom illatát, miközben teste szinte rángatózva igyekezett körülfonni a másikat, egyszerű, állati vággyal. Amanda levegőért kapkodott, ahogyan a férfi keze lejjebb csúszott, először a melléig, majd a derekáig, majd megragadta a fenekét. Nem olyan nő volt, aki engedte volna, hogy valaki így bánjon vele, ám most mégis volt valami a Sötét Vadászban, aminek nem tudott ellenállni. Amikor megragadta, és a falhoz nyomta, Amanda úgy érezte, szó szerint el fog olvadni. Kyrianosz mellkasa a nőnek feszült, és ez ismét emlékeztette finoman kidolgozott, kemény izmaira. A férfi erős combjával szétfeszítette Amanda lábait, majd éppen annyira emelte meg, hogy egy magasságban legyenek, ami a nőben még nagyobb gyönyört ébresztett. Amanda kéjesen felsikoltott, ahogy a férfi csókjai hevesebbé váltak. Megragadta a szabad kezét, és a nyaka köré fonta, majd közelebb húzta magához, miközben a feje zúgni kezdett. Milyen volna szeretkezni egy ilyen féktelen ragadozóval? Végigfuttatni ujjait azokon a kemény, sima izmokon, amelyek minden megtett mozdulat során megfeszülnek? A férfi szája elvált a nő ajkaitól, és nyelvét lágyan végighúzta, egészen a füléig. A nő érezte a meztelen szemfogak érintését a nyakán. Amanda megrázkódott, melle emelkedett és süllyedt, ahogy cirógatásra vágyott. És mindeközben a másik a combját simogatta, amitől még forróbbá vált. térde megremegett, és még közelebb került a férfihoz. Váratlanul kopogtattak az ajtón. – Hé, ti ketten – mondta Tate, miközben kinyitotta az ajtót. – Jön valaki. A Sötét Vadász morogva húzódott vissza. Ez volt az a pillanat, amikor a nő rádöbbent, hogy mi is történt az imént. – Ó, istenem – mondta –, éppen megcsókoltam egy vámpírt! – Ó, istenem, megcsókoltam egy embert! Amanda összeszűkült szemmel figyelte. – Már megint gúnyolódsz? – Srácok! – szólt Tate ismét. Vadász megragadta a nő kezét, és kifelé indult a helyiségből. A gondnok fura pillantást vetett rájuk, de nem szólt semmit, amint belépett mögöttük a mosdóba.

32

Tate a hullaházon kívül eső kicsiny irodájába vezette őket. Egy régi, fából készült szekrény állt a falnak támasztva, előtte két szék. A nőtől jobbra egy szófa állt, rendesen elhelyezett takaróval és a tetején párnával, balra pedig egy fémeszközökkel teli vitrin. Tate megmutatta a telefont, majd magukra hagyta őket, és dolgára indult. Amanda igazán megpróbálta elfelejteni, mi történt az imént a mosdóban, és hogy mennyire jó érzés volt átölelni a Vadászt. Felhívta Tabithát, míg a férfi mellette állt. A testvére persze rögtön leszidta, amiért nem sétáltatta meg a kutyát. – Rendben – mondta Amanda dühösen. – Sajnálom, hogy Terminátor összepiszkította az új paplanodat. – Sajnálhatod is – mondta Tabitha. – Tehát mi történt veled az elmúlt éjszaka? – Hogyan? Cserbenhagytak a telepatikus képességeid? Az egyik vámpír haverod elhurcolt a házadból. – Micsoda?! – kiáltott Tabitha. – És jól vagy? Amanda felnézett Vadászra, mivel nem tudta, mit válaszoljon. Fizikailag rendben van, de a férfi mégis valami olyasmit tett vele, amire nincsenek szavai. – Túlélem. De téged keresnek, úgyhogy néhány napra el kell bújnod valami biztonságos helyre. – Nem hinném. Vadász kikapta a telefont a kezéből. – Ide figyelj, kislány! Velem van a nővéred, és ha nem hagyod el a házad és tűnsz el a következő három napra, olyasmit teszek vele, hogy azt kívánod, bárcsak hallgattál volna rám. – Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, megöllek. Vadász keserűen fölnevetett. – Ezen már túl vagyunk. Most pedig sipirc kifelé a házból, és hagyd rám ezt az ügyet. – És Amanda? – Ő biztonságban van mindaddig, amíg hallgatsz rám. Visszaadta a telefont Amandának. – Hé, Tabby – mondta Amanda selypegve. – Mit tett veled? – kérdezte Tabitha. – Semmit – válaszolta, miközben elpirult, ahogy eszébe jutottak a csókjai. Semmi egyebet azonkívül, hogy pokolian fölizgatta. – Rendben, ide figyelj! – mondta Tabitha. – Átmegyek Erichez, összeszedjük a bandát, és megkeresünk téged. – Ne! – mondta Amanda, ahogy meglátta a Vadász arcán átfutó sötét, haragos árnyékot. A szíve majd megállt, ahogy rádöbbent, hogy a férfi hallja Tabithát a vonal túlsó végéről. – Hallod őt? – suttogta a férfinak. Vadász bólintott. A nő megborzongott. – Figyelj, Tabby, én biztonságban vagyok. Csak tedd meg, amire kér, rendben? – Nem is tudom. – Kérlek, bízz bennem. – Benned megbízom. De benne? Istenem, nem is tudom, kicsoda. – Én tudom – mondta Amanda. – Menj át anyához, és maradjunk kapcsolatban. Rendben? – Rendben. – Tabitha felsóhajtott. – De ha nem hallok rólad ma este nyolc óráig, vadászni indulok. – Rendben, még beszélünk. Szeretlek. – Én is. Amanda letette a telefont. – Mindent hallottál? A Vadász közelebb lépett hozzá. A teste olyan közel került, hogy a nő érezhette a melegét.

33

Tekintetük összefonódott. – Minden érzékem igen magasan fejlett. Pillantása levándorolt a nő mellére. A mellbimbói megkeményedtek a gátlástalan bámészkodás hatására. – Hallom, hogy a szíved gyorsabban kezd verni, hogy a véred áradni kezd az ereidben, miközben ott ülsz, és azon töprengsz, vajon bántani foglak–e vagy sem. A férfi igazán félelmetes volt. – Bántani akarsz? – suttogta Amanda. – Mit gondolsz? Amanda nézte őt, próbált rájönni, mi jár a másik fejében, mit érez éppen, de áthatolhatatlan falba ütközött. – Őszintén mondom, nem tudom. – Okosabb vagy, mint gondoltam – felelte, miközben egy lépést hátrált. Amanda nem tudta, mit feleljen. Inkább felhívta a munkahelyét, és egy napra beteget jelentett. Vadász ismét pislogni kezdett. – Zavar a fény? – kérdezte a nő. A férfi megdörzsölte a szemét, majd leejtette a kezét. – Igen. Amanda emlékezett, mit mondott az imént az érzékeiről. Mielőtt bármi mást kérdezhetett volna, a férfi felkapta a telefont, és felhívott egy számot. – Hola, Rosa. Cómo está?* Spanyol? Vajon folyékonyan tud spanyolul? Még ennél a fénynél is jobban meglepte az a hihetetlen szexi hang, ami különös akcentusát kísérte. – Sí, bien. Necesito hablar con Nick, por fávor.** Vadász az álla és a válla közé szorította a telefont, amíg a csuklóját masszírozta azon a helyen, ahol a bilincs fájdalmasan kidörzsölte. A nő nem tudta eldönteni, a férfi vajon tisztában van-e azzal, milyen állati indulat jelenik meg a szemében minden alkalommal, amikor a bilincsre tekint. – Helló, Nick – mondta egy perc elteltével. – Szükségem volna rád. El kellene hoznod a kocsit az Iberville és a Clay sarkáról. Át kellene hoznod ide St. Claude-ba. Parkolj le vele az orvosok parkolójában. Elengedte a bilincset, és visszavette a kezébe a telefont. – Tudom, igazán nagy szemét vagyok, és nem jó nekem dolgozni, de hát te is tudod, hogy nincs más választásod. Indulj el háromkor, és akkor hamar végzel a dologgal. Megállt, és néhány másodpercig hallgatott. – És vedd ki azt a dobozt a vitrinből... Igen, azt. Hozd a pótkulcsaimat és minden egyebet ide a kórházba, és add le őket dr. Tate Bennettnek. Felhorkant, mintha Nick valamivel felbosszantotta volna. – Igen, a holnapot kiveheted, de hagyd magadnál a csipogód, és tartsd bekapcsolva a telefont, hátha mégis szükségem lesz valamire. Vadász dörmögött. – Ide figyelj, kölyök, remélem, nem kell hangnemet váltanom. Ne felejtsd el, tudom, hol alszol. – Habár a szavak kemények voltak, mégis valamiféle humor volt a férfi hangjában. – Rendben, de ne húzd ki még egyszer a gyufát. Hamarosan találkozunk. Amanda felvonta a szemöldökét, ahogy a férfi letette a telefont. – Tehát kicsoda ez a Nick? – A kifutófiúm. – Istenem, tényleg nem lehetséges, hogy egyszer az életben értelmes választ adj egy kérdésre? A fenébe is, jobb volna mielőbb idehívni Tate-et, mielőtt összeesel holtan vagy élőholtan, vagy bárhogyan csináljátok is ezt ti, vámpírok. – Haha – válaszolta mosolyogva. Te jó ég, ez a vámpír igazán szexi, ha elmosolyodik... – Nick tudja, hogy miféle vagy? – kérdezte. – Csak azok tudják, hogy miféle vagyok, akiknek tudniuk kell. *

Helló, Rosa. Hogy van? (Spanyol) De igen, jól. Kérem, beszélnem kell Nickkel. (spanyol)

**

34

Ezen egy percre elgondolkozott. – Akkor, azt hiszem, én szerencsés vagyok. – Az „átkozott” megfelelőbb volna. – Nem – válaszolta, mintha már régóta gondolkozna a dolgon. – Ha éppen nem vagy szarkasztikus, ijesztő, vagy nem zaklatsz valamivel, akkor tulajdonképpen nem is rossz veled lenni – tette hozzá huncutul. – Persze, mivel csak nagyjából két olyan percet töltöttem el veled, amikor éppen nem voltál ilyen, ki vagyok én, hogy megítéljem? A férfi tekintete lágyabbá vált. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem aludnom kell. Hosszú éjszakám volt, és ki vagyok merülve. Amanda is fáradt volt. De ahogy a kanapéra pillantott, látta, hogy úgysem férnének el rajta ketten. Vadász rávigyorgott. – Tiéd a kanapé, én alszom a földön. – Tudsz úgy aludni? – Aludtam már rosszabb helyeken is. Szigorúan pillantott rá, de nem szólt semmit, ahogy a szófához vezette. Amint Amanda lefeküdt, rá kellett jönnie, hogy a dolog nem fog működni. – Ez így nem kényelmes. Nem tudok úgy aludni, hogy a fél karom lelóg oldalt, ráadásul kétszer olyan hosszú vagyok, mint a kanapé. – Nos, akkor van valami más ötleted? A nő megfogta a takarót és a párnát, és lefeküdt mellé a földre. Kyrianosz összerezzent, amikor társa olyan közel feküdt mellé, hogy érezhette teste melegét. És ami még rosszabb, csak úgy feküdhetett volna kényelmesen, ha átkarolja a másikat. Mintha szeretők volnának. A gondolat szinte szétvetette, s olyannyira szíven ütötte, hogy egy percig levegőt sem tudott venni, amikor eszébe jutott, hogyan is végződött az utolsó alkalom, amikor egy nőt a maga közelébe engedett, és nem volt elővigyázatos. Zabolátlanná vált, a vér látványa és tikkasztó emléke, a könyörtelen fájdalom olyan erővel járta át, hogy összerezdült tőle. Ám mindez már a múlté, mondta magának. A régmúlt történelem. Mégis, bizonyos dolgokat lehetetlen lett volna elfelejtenie. És még egy efféle, különleges szellemi képességekkel rendelkező férfi sem tudott mindent eltemetni magában. Ne gondolj rá. Ez nem az emlékezés ideje. Most gyakorlatiasnak kell lennie. Deszideriosz ma este vadászni kezd majd rá, és ha tényleg meg akarja menteni a nőt és a nővérét, ébernek, nagyon óvatosnak kell lennie. Lehunyta a szemét, és megpróbált megnyugodni. Mindaddig úgy tűnt, hogy sikerül, amíg Amanda meg nem fordult, és fenekével az ágyékának nem nyomódott. Kyrianosz összeszorította a fogát. A teste szinte lángra kapott, ahogy belélegezte a nő rózsaillatát. Hihetetlenül hosszú idő telt el, amióta utoljára nőt ölelt magához. Hosszú idő, mióta le merte hunyni a szemét, hogy egy nő feküdt mellette. A szükség mindig kellemetlen. Ezt a leckét igazán a lehető legnehezebb körülmények között tanulta meg, amikor a rómaiakkal harcolt. Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy kiürítse az elméjét. Semmi sem volt a múltjában, amelyre érdemes lett volna emlékeznie. Semmi, kivéve a fájdalmat, amely olyan mély volt, hogy még két évezreddel később is térdre tudta volna kényszeríteni. Koncentrálj, mondta magának, és eszébe idézte szigorú katonai kiképzését. Most pihenned kell. Amanda megremegett, amint a férfi úgy mozgolódott, hogy kanálként ölelte át a hátát. És amikor váratlanul átkarolta, a szíve kihagyott egy ütemet.

35

Egészen felkavaró volt, ahogyan az a feszes, kemény erő a hátának nyomódott. Nézte a férfi kezét, amely most az arca előtt pihent. Hosszú, kecses ujjai voltak, amelyek inkább illettek volna egy művészhez vagy egy zenészhez. Egek, mégis emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ez a fickó valójában nem ember. Egy vámpírral fekszel együtt! Nem, ő nem vámpír, hanem Sötét Vadász. Nem mintha igazán értette volna a különbséget, most még nem. De majd megérti. Így vagy úgy. Amanda órákon keresztül feküdt így. Nem tudott elaludni, csak a Vadász légzését hallgatta. Meg tudta mondani, mikor aludt el a másik, mert látta a kezét elernyedni, és a nyakán érezte, hogy a légzése egyenletessé válik. Hallotta, ahogy odakint, Tate irodáján kívül az emberek jönnek-mennek a kórházban, különböző orvosokat szólítanak, és utasításokat adnak egymásnak. Nem sokkal dél után Tate ebédet hozott nekik. Amanda azonban nem engedte, hogy fölébressze Vadászt. Ő maga megette a szendvicse felét, majd tovább feküdt a helyén, miközben azon tűnődött, hogyan is érezheti magát ennyire biztonságban egy vámpír mellett. Kissé megfordult, hogy láthassa a másikat. Igazán pompás volt. Haja az arcába hullott, ahogy aludt, és nyugodt arcvonásai valamiféle kisfiús bájt árasztottak. Miközben tökéletes ajkait nézte, eszébe jutott, milyen is volt megízlelni őket. Milyen volt nyers, erőteljes érintésük a nyakán. A csók emléke szinte lángra gyújtotta saját ajkait, feltüzelte testét. Többször csókolták már meg, mint hogy meg tudta volna számolni, de senkivel nem érezte magát úgy, mint vele. Ajkának érintése egész lényét forróvá tette. Vajon hogyan csinálta? Mi volt az Vadászban, ami miatt annyira kívánta, még a nyilvánvaló kétségei ellenére is? Talán halhatatlan erejéről volt szó? Amanda nem volt nimfomán. Normális, egészséges szexuális ösztönökkel rendelkezett, amelyek nem voltak sem túl lanyhák, sem túl hevesek. Ám mégis, minden alkalommal, amikor rápillantott, meg akarta érinteni a bőrét, a száját, a haját. Mi ütött belé? Felejtsd el. Lehunyta a szemét, és elkezdett száztól visszafelé számolni. Amikor mínusz hatvannál járt, rájött, hogy hiába. Sóhajtott, majd kinyúlt a kezével, és óvatosan játszani kezdett a férfi ujján lévő gyűrűvel. Mielőtt felfogta volna, mit csinál, megfogta a másik kezét. Vadász felnyögött álmában, ahogy a nő közelebb húzódott hozzá. Amanda szeme kikerekedett, ahogy megérezte a férfi forró leheletét és a durván csípőjének feszülő merevedését. Szorítása erősebbé vált a kezén, majd karjába vette, és védelmezőén körbefonta. Idegen nyelven suttogott valamit, majd ismét elernyedt, és visszazuhant az álomba. A nő szíve zakatolt. Soha senki nem ölelte át így. Ennyire birtoklóan. Ennyire teljesen. Úgy érezte, mintha begubózott volna a másik erejétől. A legkülönösebb az volt, ami mélyen volt, odalent, és amit sokkal inkább kívánt, mint valaha is bevallotta volna. Elengedte magát a férfi karjaiban, s végre ő is elaludt. Amanda arra ébredt, hogy egy izmos comb fekszik a lábai között, és egy forró kéz jár a ruhája alatt, a hasát cirógatva. Vadász olyan közel tartotta magához, hogy szinte alig kapott levegőt. – Hiányoztál – suttogta a férfi lágyan, majd kezét a melltartója alá csúsztatta, és a mellét kezdte simogatni. Amanda halkan felsikoltott a gyönyörtől, ahogyan a férfi meleg ujjai lassú, masszírozó körökben haladtak előre a bőrén. Az érintés lángra gyújtotta benne a szenvedélyt, és alig tudta megállni, hogy ne forduljon meg és borítsa el csókjaival. 36

– Theone – mondta a férfi szerelmesen. – Hé! – kiáltott rá. Lelke legmélyéig megbántotta, hogy valaki más nevén szólítják. Ha már ilyen helyzetbe került, talán emlékezhetne, kivel is fekszik együtt. – Mit művelsz? Kyrianosz összerezzent, amint magához tért, és kinyitotta a szemét. Az első dolog, amit megérzett, a nő meleg, lágy mellének tapintása volt a tenyerében. A második a testében keletkező vágy, amely ki akart törni. A fenébe! Elrántotta a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Mi a fenét csinált? Az volt a feladata, hogy megvédje ezt a nőt, nem pedig az, hogy megérintse. Különösen nem úgy, hogy ennyire jólessen neki. Az utolsó alkalommal, amikor ezt a hibát elkövette, a tulajdon lelkével fizetett érte. Amanda látta a zavarodottságot a másik arcán, ahogy az elhúzódott tőle, és felült. – Kicsoda az a Theone? – kérdezte. A férfinak gyűlölet gyúlt a szemében. – Senki. Rendben, tehát amíg ébren van, nem bírja ezt a Theonét, de álmában egy percre... A férfi lassan talpra állt, és fölsegítette Amandát. – Tovább aludtam, mint akartam. A nap már lemenőben. – Ez valami fura lelki dolog nálad? – Mivel akkor élek, amikor lemegy a nap, és akkor halok meg, amikor feljön, igen, lelki dolog. – Az ajtó felé tolta a nőt. – Most pedig térjünk vissza arra, hogy azt mondtad, ismersz valakit, aki meg tudna szabadítani a bilincsektől. – Igen, azt hiszem, otthon vannak. Felhívjam őket, hogy biztosak legyünk benne? – Hívd. Amanda az asztalhoz sétált, fölvette a telefont, és felhívta Grace Alexandert. – Szia, Gracie – mondta, amint a másik felvette a kagylót. – Itt Amanda. Nem is tudom, csak meg akartam kérdezni, otthon vagytok-e ma este? Egy szívességet szeretnék kérni. – Csak nyugodtan. Néhány rokonom van itt, de majd ellesznek a gyerekekkel. Azt akarod elmondani, hogy... – Ne telefonon. Ott leszünk, olyan hamar, amint lehet. – Mi ez a többes szám? – kérdezte Grace. – Fölszedtem valakit, remélem nem bánod. – Nem, egyáltalán nem. – Köszönöm. Hamarosan ott leszünk. – Amanda kikapcsolta a telefont. – Rendben – mondta Vadásznak. – St. Charlesban lakik. Ismered az utat? Mielőtt a másik válaszolhatott volna, Tate jött be egy nagy, fekete aktatáskával a kezében. – Hé – mondta Vadásznak – azt gondoltam, már biztosan ébren vagytok. Egy Nick nevű fazon jött néhány órája, ő hozta ezt neked. – Kösz – mondta Vadász, miközben elvette az aktatáskát. Az asztalra helyezte, majd kinyitotta. Amanda szeme tágra meredt, amint megpillantotta a két kicsi pisztolyt, egy kisebb méretű puskát, egy hozzávaló tokot, egy mobiltelefont, három furán kinéző kést és egy kicsi, sötét, kerek napszemüveget. – Tate – mondta a Vadász olyannyira barátságos hangon, amelyről Amanda nem is feltételezte, hogy képes rá. – Klassz vagy. – Csak azt remélem, Nick nem felejtett el valamit. – Aligha. Nagyon vágja, mi a teendője. Amanda összeráncolta a homlokát a meglepetéstől, hogy egy ilyen erős, különös akcentussal rendelkező férfi mai szlenget használ. Tate bólintott, majd elment. A nő végignézte, amint a férfi felcsatolja a tokot, és megtölti a fegyverek tárait.

37

Kibiztosította, majd megpörgette őket, aztán úgy helyezte el a tokon, hogy a kabátja elrejtse. Ezt követően elvette a pillangókést, és a hátsó zsebébe csúsztatta. A másik két kés a kabátzsebeibe került, a mobiltelefont és a személyi hívóját pedig az övére csatolta. Amanda furán nézett a fegyvereire. – Azt hittem, csak fából faragott karóval lehet vámpírokat ölni. – Majdnem bárkit meg tudsz ölni azzal, ha egy fából készült karót vágsz a szívébe. Ha mégsem, akkor fuss, ahogy csak bírsz – mondta Vadász szelíden. – Hölgyem, ismét meg kell jegyeznem, hogy túl sok tévét néz. Nincs saját élete? – Nos, veled ellentétben nekem áldottan unalmas az életem, és általában senki nem akar megölni. És tudod mit? Én így szeretem, és igazán vissza akarom kapni. A férfi szemében vidámság játszott. – Rendben, akkor találjuk meg a barátodat, aki majd különválaszt minket, úgyhogy visszatérhetsz az unalmas életedhez, én pedig visszatérhetek a veszélyes kalandjaimhoz. Miközben forró, érzéki pillantással méregette, nyelvét végigfuttatta a szemfogán. Majd föltette a napszemüveget. Amanda pulzusa felgyorsult. Ezzel a sötét szemüveggel még inkább úgy nézett ki, mint valamiféle érzelmes költő. Próbálta megállni, hogy ismét közelebb ne lépjen hozzá, és oda ne adja magát neki. A férfi megfogta a nő kezét, és a kabátzsebébe csúsztatta, hogy elrejtse a bilincseket, majd kivezette őt Tate irodájából. Végigmentek a kórház folyosóján. Miközben haladtak, a nő figyelmes lett a másik erőteljes, ragadozószerű tartására. Finom modorának kisugárzására. Ez a férfi maga volt a tiszta, érzéki kecsesség. És ehhez még igazán veszélyesen szemtelen stílust is kifejlesztett. Olyasmit, ami után minden nő megfordult, aki mellett csak elhaladtak. Ám úgy tűnt, a Vadász nem vesz erről tudomást, ahogy a kijárat felé tartottak. Amint elérték a sötét parkolót, Amanda halkan füttyentett, ahogy megpillantotta az alkalmazottak helyén parkoló Lamborghini Diablót. A csiszolt, fekete borítás úgy tükrözte vissza a fényt, mint valami glória. Általában nem foglalkoztatták a kocsik, ám a Lamborghini mindig is kivételt jelentett. Feltehetően egy jól kereső sebészé volt. Vagy legalábbis ezt gondolta, amíg Vadász oda nem ment. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Beszállok a kocsimba. Amandának leesett az álla. – Ez tényleg a tiéd? – Nem – mondta szarkasztikusan. – Csupán ellopom a kulccsal, amit a kezemben tartok. – Te jó ég – hebegte a nő –, igazán jól fel vagy szerelve! A férfi a hatás kedvéért kissé leengedte a napszemüveget, majd a nőre pillantott. – El se hinnéd, mennyit félre tudsz tenni kétezer év alatt. Amanda pislogott, ahogy igyekezett felfogni a szavak értelmét. Lehetséges, hogy ez a férfi tényleg... – Tényleg ennyi idős vagy? – kérdezte kételkedve. A férfi bólintott. – Tavaly júliusban lettem kétezerszáznyolcvankét éves, hogy pontos legyek. A nő az ajkába harapott, majd ismét a másik gyönyörű testére pillantott. – Hát, jól tartod magad a korodhoz képest. Nem mondtalak volna többnek háromszáznál. A férfi fölnevetett, majd a zárba helyezte a kulcsot. Amíg Amanda arra várt, hogy a férfi kinyissa az ajtót, alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megérintse. – Tudod, azt mondják, akik ilyen autót vezetnek, csak azt igyekeznek kompenzálni, hogy a nadrágban túl kicsit tartanak. – Pillantása leszaladt a férfi testén, majd megállt a nadrágján.

38

A másik rápillantott, majd csibészesen elmosolyodott. Kinyitotta az ajtót. Mielőtt még a nő tudhatta volna, mit csinál, a férfi előrelépett, körülfogta férfias illatával és erejével, majd megragadta bilincsben lévő kezét, és a nadrágjához szorította. Ennyit erről. Itt nincs szükség kompenzációra. Finoman előrehajolt, és a nő fülébe suttogott. – Ha még ez sem győzött meg... A nő lélegzete elállt, ahogy a tenyere alatt érezhette. Ez tényleg nem egy kitömött zokni volt a nadrágban. A férfi a nő ajkaira pillantott, szabad kezével megsimogatta az arcát. Ebben a pillanatban tudta, hogy ismét meg fogja csókolni. Igen, kérlek! – Kip-kop – szólalt meg Deszideriosz a sötétben.

39

Negyedik

fejezet

– Hát nem egy bunkó? – kérdezte Vadász nyugodt hangon, miközben levette a napszemüvegét, és a kabátzsebébe csúsztatta. Olyan kiegyensúlyozott lassúsággal mozgott, hogy Amanda érezte, így akarja Deszideriosz tudomására hozni, mennyire nem fél tőle. – Itt állok, éppen meg akarok csókolni egy lányt, és neked pont ebben a percben kell megzavarnod. Mi az, csak nem valami tanyán nevelkedtél? Amanda megdöbbent azon a higgadtságon, amellyel Vadász megfordult, hogy szembenézzen Deszideriosszal. – Egyébként megjegyzem, ha csak egy ujjal is hozzáérsz a nőhöz vagy a Lamborghinihez, máris halott ember vagy. Deszideriosz előlépett az árnyékból, s megállt a fehér holdfényben. A háttérben lévő büfé lámpafénye furcsa szögben esett mögé, amelytől megjelenése angyali szépsége ellenére is gonosznak tűnt. – Szép kocsi, Sötét Vadász – mondta Deszideriosz. – Így igazán nem nehéz a nyomodra bukkanni. Hogy pedig a fenyegetésedre válaszoljak, tudhatnád, már most is halott ember vagyok. – Tökéletes ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Akárcsak te. Deszideriosz divatos, kék öltönyt viselt, és leginkább egy jól fizetett modellre hasonlított. Bőre aranyszínű volt, és szeplőtlen, szőke haja egy árnyalattal világosabb, mint a Sötét Vadászé. Szépsége makulátlan volt, szinte már szürreális. Úgy tűnt, húszas évei közepén járhat. Egy férfi, szexuális vonzereje és hatalma csúcsán. Amanda nyelt egyet, ahogy a félelem lassan végigkúszott a gerincén. Volt valami ijesztő abban, hogy egy ennyire gonosz ember ilyen nagyszerűen néz ki. Valódi természetének egyetlen nyoma hosszú szemfoga volt, melyet meg sem próbált elrejteni, miközben beszélt. – Igazán sajnálom, hogy meg kell öljelek, Sötét Vadász. A többiekkel ellentétben, akikkel végeztem, neked fantasztikus a humorérzéked. – Hát, igyekszem. – A Vadász kettejük közé állt. – Most pedig tegyük érdekesebbé a dolgot azzal, hogy elengeded a nőt. – Nem. Váratlanul rájuk támadtak a semmiből. Amanda éles kattanást hallott. Vadász megfogta a nő kezét, és ügyelt rá, hogy ne sérüljön meg a harc közben. Éppen elkapta az első támadót a csizmájával. Ahogy a vámpír kisebbfajta porfelhővé vált, Amanda rájött, hogy a kattanás a csizmából kiszaladó penge hangja volt. A penge rögvest ezután vissza is került a helyére. Egy egyenesen Hollywoodból származó mozdulattal Vadász a könyökével elkapott egy másik vámpírt is, majd fejjel lefelé a földre hajította. Egyetlen villámgyors mozdulattal utána vetette magát, előkapta pillangókését, és megmártotta a démon mellkasában, majd nyugodtan összezárta, miközben a vámpír elpárolgott. Vadász talpra emelkedett. Egy harmadik érkezett az árnyak közül. Amanda az ösztöneire hallgatva megpördült, és hatalmasat rúgott a támadóba. Éppen ágyékon találta. Az nyögések közepette a földre roskadt. Vadász a nőre vigyorgott. – Fekete öves aikidós vagyok – mondta ő. – Ha nem itt lennénk, most megcsókolnálak ezért – mosolyodott el a férfi, és a nő mögé pillantott. – Hajolj le! Amint megtette, a férfi máris előrelendült, és kését egy újabb támadó mellkasába döfte. A vámpír fekete füstté vált.

40

Vadász előkapta a puskáját. – Szállj be a kocsiba! – utasította a nőt, majd a vezetőülés felé tuszkolta. Amanda egész testét átjárta az adrenalin, és olyan gyorsan szállt be, amennyire azt a bilincsek lehetővé tették. Átmászott a sebességváltón, elhelyezkedett az anyósülésen, mialatt Vadász a vámpírokra lövöldözött. A nő mögé került, becsukta az ajtót, és beindította a kocsit. Egek, hiszen Vadász annyira hihetetlenül, tökéletesen nyugodt maradt. Amanda sosem látott ilyesmit. A férfi mintha teljesen közönyös maradt volna. Egy másik gyönyörű, szőke vámpír ugrott a motorháztetőre, miközben Vadász rükvercbe tette a kocsit és gázt adott. A vámpír feléjük vicsorgott a fogaival, és megpróbálta átütni a szélvédőt. – Nem megmondtam, hogy ne nyúljatok a Lamborghinimhez? – mondta Vadász egy pillanattal azelőtt, hogy váratlanul félrerántotta a kormányt, aminek köszönhetően a vámpír a levegőbe repült. – És még azt mondják rólatok, fiúk, hogy nem tudtok repülni – jegyezte meg Vadász, miközben kihajtott az autóval, és az utca felé tartott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy Acheron felfrissítse a kézikönyvét. Amanda észrevette, hogy két kocsi követi őket. – Ó, istenem – mondta, és szaporábban kezdte venni a levegőt. Kezét a másik férfias, erős csuklójára helyezte, hogy ezzel annyi mozgáslehetőséget biztosítson a számára, amennyit csak tud. A férfi sebességet váltott. A helyzet kezdett zűrössé válni, és Amanda igazán nem akart beleszólni, hogy mit csinál a Vadász, csak abban reménykedett, hogy biztonságban kijutnak innen. – Kapaszkodj – mondta Vadász, miközben bekapcsolta a rádiót és gázt adott. A Lynyrd Skynyrd „Ez a bűz” című dala szólt, mialatt kirobogtak a parkolóból és elérték a forgalmat. Egész teste merev volt, mialatt Amanda imádkozni kezdett, bár nem volt hívő. – Fény! – kiáltotta a nő, amikor észrevette, hogy a férfi teljes sötétségben vezet, és hogy az ablakok messze a megengedettnél homályosabbak maradtak. – Ésszerű volna bekapcsolni némi fényt, nem gondolod? – Mivel annyira bántják a szemem, hogy szinte semmit nem látok tőlük, nem, nem volna ésszerű. Bízz bennem. – Annyira bízom benned, mint a tavalyi hóban. – Elfintorodott, és szabad kezével igyekezett megkapaszkodni a biztonsági övben. – Nem én vagyok itt a halhatatlan. Vadász elnevette magát. – Nos, egy eléggé súlyos autóbaleset esetében már én se volnék az. Amanda felnyögött. – Igazán utálom a humorodat. A férfi mosolya szélesebbé vált. Átrobogtak a zsúfolt New Orleans-i utcákon, folyamatosan sávot váltottak, míg a nő már szinte belebetegedett a félelembe. Azokról a pillanatokról nem is beszélve, amikor szinte biztos volt benne, hogy a férfi manővereitől leszakad a keze. Nyelt egyet, és igyekezett leküzdeni újdonsült tengeri betegségét, miközben az üléshez préselődött. Egy óriási, fekete Chevrolet tűnt fel mögöttük, és igyekezett belehajtani őket egy traktorszállítóba. Amanda összeszorította a fogát, és visszafojtott egy sikolyt. – Ne ess pánikba – kiabálta túl Vadász a zenét, miközben félrerántotta a kormányt, és behajtott a vontató alá. Ismét begyújtotta a motort. – Sokszor csináltam már ilyesmit. Amanda nem kapott levegőt, mialatt besoroltak egy másik sávba, ahol egy vörös Firebird várt rájuk, és igyekezett beléjük jönni. A Sötét Vadász éppen csak kikerült egy parkoló kocsit. Amanda kétségbeesése olyan súlyossá vált, hogy a nyögdécselésen kívül már semmire nem

41

volt képes. És persze imádkozott. Nagyon sokat imádkozott. Mire elérték a feljárót, Amanda egész unalmas élete lepergett a szeme előtt. És nem tetszett neki, amit látott. Túlságosan rövid volt. Még nagyon sok mindent szeretett volna csinálni, mielőtt meghal – többek közt jól megtépni Tabitha haját. A fekete Chevrolet váratlanul ismét felbukkant, és megpróbálta leszorítani őket az útról. Vadász beletaposott a fékbe, és megpördítette a kocsit. Oldalra farolt. A nő gyomra felkavarodott. – Tudod – mondta Vadász nyugodtan –, igazán utálom a rómaiakat, de meg kell hagyni, a leszármazottaik elég klassz kocsikat gyártanak. Megfordult, majd ismét gyorsított, és szinte elrepült a Chevy mellett. Továbbrobogtak, maguk mögött hagyták a forgalmat, és olyan sebesen gurultak le az egyik kijáraton, hogy a nő nem is látott mást, mint néhány villogó fénypászmát. Dudák és csikorgó fékek hangja ért el hozzá, amelyet dübörgő metál, hangos popzene és recsegés követett, ahogyan a démonokkal teli Firebird eltalálta a fekete Chevrolet-t. A Firebird a démonok másik kocsiját a szalagkorláthoz szorította, majd átnyomta rajta, ahol az végül alábucskázott az alattuk száguldó forgalomba. Amanda megdöbbenve ült a helyén, miközben a Chevy mozdulatlan maradt, és nem karambolozott újabb kocsikkal. Vadász ujjongott, majd elfordította a kormányt, és az ellenkező irányba indult. A gázra taposott, és visszapillantott arra a káoszra, amelyet maguk mögött hagytak a sztrádán. A nő egész testében remegett. Felnyögött. Vadász kikapcsolta a rádiót, és győzedelmesen elmosolyodott. – És a Lamborghini egyetlen karcolás nélkül megúszta. Haha! Egyetek vasat, ti lélekszívó patkányok! Lassított, majd tett egy kört az utcán, és a Francia negyed felé indult. Amanda megdöbbenve és hitetlenkedve ült a helyén, miközben igyekezett hosszú, mély lélegzeteket venni. – Te élvezted ezt, igaz? – Ó, a fenébe is, igen! Nagyon! Láttad, milyen arcot vágtak? – Fölnevetett. – Egek, imádom ezt a kocsit. A nő felnézett az égre, és mennyei segítség után rimánkodott. – Kérlek istenem, válassz el ettől az őrülttől, mielőtt belehalnék az ijedtségbe. – Ó, ugyan már – mondta a Vadász, s hangja kellemesebbé vált – Ne mondd, hogy téged nem dobott fel a dolog. – De, nagyon is feldobott. Valójában a vérem olyan gyorsan kezdett lüktetni, hogy nem is tudom, miért működik még egyáltalán a szívem. – Ránézett. – Igazán őrült ember vagy. A nevetés rögvest abbamaradt. – Csak voltam. A nő nyelt egyet, amikor meghallotta a komorságot a férfi hangjában. Akarata ellenére valószínűleg a gyengéjére tapintott. A kedélyek kezdtek megnyugodni, Amanda pedig megmutatta az irányt Grace-ék bungalója felé. Néhány perccel később már Iulianosz Alexander Range Roverje mögött álltak a feljárón. A hátsó lökhárító enyhén behorpadt, köszönhetően egy lámpaoszloppal való találkozásnak. Szegény Iulianosz, igazán veszélyesen vezetett. Amanda lopva oldalra pillantott Sötét Vadászra. Ha rágondolt, Iulianosz nem is tűnt olyan rossznak, egyáltalán nem. Ő legalább nem hozta volna rá a frászt. Vadász kisegítette őt a kocsiból, majd elindultak az ajtó felé. A régimódi bungaló teljesen ki volt világítva, és az ablakokat fedő átlátszó függönyökön keresztül Amanda látta, hogy Grace a nappaliban üldögél az egyik karosszékben. Az apró termetű nő hosszú, barna haját lófarokban viselte, hasa pedig kétszer olyan kereknek tűnt, mint amikor Amanda a legutóbb látta. Még akkor is, ha már csak kilenc hét

42

van a baba érkezéséig, szegény Grace máris úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban szülhet. Grace éppen nevetett valamin, ám Iulianosznak vagy a vendégeknek nem látták jelét. Amanda egy pillanatra megállt, hogy kisöpörje a tincseket az arca elől, kissé megigazítsa piszkos ruháit és begombolja a kabátot a vérfoltok fölött. – Grace azt mondta, társaságuk van, úgyhogy azt hiszem, meg kellene próbálnunk egy kicsit észrevétlennek maradnunk, rendben? A férfi bólintott, miközben a nő becsengetett. Rövid várakozás után az ajtó kinyílt. Iulianosz Alexander állt az előszobában. Majdnem kétméteres magasságával Iulianosz éppannyira lehengerlően nézett ki, mint a Vadász. Ugyanolyan szőkés árnyalatú haja volt, és annyira kék szeme, amilyet Amanda még soha nem látott. Arca tökéletes vonásokkal rendelkezett, ám tekintettel arra, hogy a görög istennő, Aphrodité fia volt, ezt el is lehetett várni. Az üdvözlő mosoly lehervadt Iulianosz arcáról, amint megpillantotta a Vadászt. Állkapcsa megfeszült. Amanda megfordult, s látta, hogy Vadász ugyanígy reagál Iulianosz látványára. Megmerevedve állt, akár egy szikla. – Makedóniai Iulianosz? – kérdezte Vadász hitetlenkedve. – Trákiai Kyrianosz? Mielőtt a nő megmozdulhatott volna, a két férfi úgy ölelkezett össze, mint két fivér, akik rég nem látták egymást. A nő megbilincselt keze megrándult, ahogy a férfi róla elfeledkezve átölelte Iulianosz. – Ó, egek – sóhajtott Iulianosz –, tényleg te vagy az? – El se hiszem – mondta a Vadász, miközben visszalépett és megdöbbent pillantással méregette a másikat. – Azt hittem, meghaltál. – Hogy én? – kérdezte Iulianosz. – És mi a helyzet veled? Azt hittem, a rómaiak kivégeztek. Drága Zeusz, hogy kerülsz te ide? – Iulianosz lenézett, és megpillantotta a bilincseket. Hangja elmélyült. – Mi a fe...? – Ezért jöttünk – mondta Amanda. – Összebilincseltek minket, és azt reméltem, meg tudnád oldani a dolgot. – A keresztapád csinálta – tette hozzá Vadász. – Van esélye, hogy találunk itt valahol egy hozzá való kulcsot? Iulianosz fölnevetett. – Azt hiszem, nem kellene meglepettnek lennem. Most legalább nem egy amazon hercegnő jön a feldúlt mamájával, és követeli, hogy a testem bizonyos részeit le kell választani rólam. – Iulianosz megrázta a fejét, mintha apa beszélne a fiával. – Kétezer év, és még mindig hihetetlen kalandokba keveredsz. Vadász elmosolyodott. – Van, ami sosem változik. Csak nem akarod, hogy megint le legyek kötelezve? Iulianosz megrázta a fejét. – A múltkor megszámoltam, és két szívességgel tartozom neked. – Ó, tényleg, Prymariát el is felejtettem. Arckifejezése alapján Amanda úgy ítélte, a másik nem felejtette el, és égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, miről beszélnek ezek ketten. De erre talán máskor még lesz alkalma. Először is azt akarta, hogy szabad legyen a karja. Amanda megcsörgette a láncot, hogy sürgesse az eseményeket. Iulianosz hátralépett, és behívta őket a házba. – Történetesen szerencsétek van – mondta, miközben a nappaliba vezette őket. Grace nem állt föl a székéből, ahol most Vanessát tartotta az ölében, miközben Iulianosz gyönyörűséges, szőke édesanyja a szófán játszott Niklosszal és egy kitömött babával. Egy magas, sötét hajú férfi ült Aphrodité mellett, karjában tartotta Nikloszt, és ránevetett

43

kettejükre. A Sötét Vadásznak elakadt a lélegzete a családi idill láttán. Váratlanul durván ellökte magától Amandát, éppen egy pillanattal azelőtt, hogy Aphrodité fölnézett és átkozódni kezdett volna. Mielőtt Amanda megérthette volna, hogy mi történik, Aphrodité előrelendítette a karját, és egy villámot eresztett meg a Vadász felé. A villám eltalálta, és ledöntötte a férfit a lábáról. Ahogy földre esett, a nőt is magával rántotta. Amanda a férfi mellére zuhant. Látta az égést a vállán, és érezte a megperzselt szövet és bőr szagát. Tudta, hogy a sebe borzasztóan fájdalmas lehet, ám a férfi mégsem reagált rá. Helyette Vadász gyorsan levette a napszemüvegét, leengedte a nőt a mellkasáról, és megpróbálta olyan messze tolni magától, amennyire csak tudta. Talpra állt, majd Amanda és Aphrodité közt helyezkedett el. – Hogy merészeled! – kiáltotta Aphrodité, miközben a harag eltorzította egyébként gyönyörű arcát. Szeme összeszűkült, ahogy felkelt a kanapéról, és úgy indult Vadász felé, mint valami halálos ragadozó. – Tudod, hogy nem szabad a jelenlétünkben itt tartózkodnod. Iulianosz megragadta Aphroditét, mielőtt elérhette volna Vadászt. – Anya, állj meg! Mit csinálsz? A nő Iulianoszra pillantott. – Hogy merészelsz egy Sötét Vadászt elém hozni? Tudod, hogy ez tilos! Iulianosz nyelt egyet, majd Vadászra pillantott. Arckifejezése hitetlenkedésről árulkodott. Vadász a válla fölött Amandára pillantott: – Mindjárt szabad leszel, kislány – suttogta. Aphrodité fölemelte a kezét. Amanda elborzadva döbbent rá, hogy a nő éppen arra készül, hogy megölje a Vadászt. Nem tudott megszólalni, miközben a szíve sebesen vert. Iulianosz megfogta az anyja csuklóját, mielőtt az még egyszer villámot küldhetett volna Vadászra. – Ne csináld, anya – kérte Iulianosz. – Sötét Vadász vagy sem, ő az egyetlen, aki akkor is mellettem állt, amikor mindenki a halálomat kívánta. Ha megölöd, soha nem fogok megbocsátani neked. Aphrodité arca szinte kővé dermedt. Iulianosz elengedte a kezét. – Soha, egész életem során soha nem kértem tőled semmit. De most kérlek, a fiadként, hogy segíts rajta. Kérlek. Aphrodité Iulianoszról Vadászra pillantott. Érezhető volt a bizonytalansága. – Héphaisztosz? – kérdezte Iulianosz a kanapén ülő férfit. – Kiszabadítod? – Tilos – mondta a férfi nyersen. – Te is tudod, hogy tilos. A Sötét Vadászoknak nincs lelkük, és nem méltóak hozzánk. – Semmi baj, Iulianosz – mondta Vadász csöndesen. – Csak kérd meg anyádat, hogy a villám ne menjen keresztül rajtam, és ne érje el a nőt is. Aphroditének mindeddig fel sem tűnt Amanda. Pillantása a bilincsekre esett. – Anya? – kérdezte ismét Iulianosz. Aphrodité csettintett az ujjával, és a bilincsek eltűntek. – Köszönöm – mondta Iulianosz. – Csak azért tettem, hogy segítsek ennek a nőnek – mondta Aphrodité szigorúan, mielőtt visszatért volna a kanapéra. – A Sötét Vadásszal nem foglalkozom. Vadász halkan köszönetet mondott Iulianosznak. Majd megfordult, és az ajtó felé indult. – Kyrianosz, várj – mondta Iulianosz, és megállította. – Nem mehetsz el sérülten. A Sötét Vadász nyugodt arccal nézett vissza. – Ismered a szabályokat, adelfos. Egyedül kell mennem. – De nem ma este, ma nem kell.

44

– Ha ő marad – mondta Aphrodité –, mi elmegyünk. Iulianosz hátrapillantott anyjára, majd bólintott. – Tudom, anya. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél neki. Hamarosan találkozunk. Aphrodité egy villanás kíséretében eltűnt. Héphaisztosz letette Nikloszt, majd szintén eltűnt. – Iulianosz? – szólt Grace a karosszékből. – Most már biztonságos elengedni Vanessát? – Igen – felelte. Amanda látta a szomorúságot a Vadász arcán, amint az ikrek az apjuk felé szaladtak. Niklosz boldogan felé fordult, csacsogott, miközben kinyújtotta apró karjait. Amanda fölvette, és ringatni kezdte, majd megcsókolta lágy, szőke fürtjeit. Miközben a nő ölében pihent, a kisfiú fölnevetett és átölelte. Vanessa Vadász felé indult. Az édes kislány számára igazán nem léteztek idegenek. Felé nyújtotta a kezében lévő, félig elrágcsált süteményt. – Sü-ü-ti? – kérdezte dadogó csecsemőhangján. Vadász letérdelt hozzá, és kedvesen rámosolygott, majd elvette tőle az ajándékot. Finoman végigsimított a kislány sötét haján. – Köszönöm, igazán kedves tőled – mondta lágyan, mielőtt visszaadta volna a süteményt. – De sajnos most nem vagyok éhes. Vanessa nyafogott, majd a karjaiba vetette magát. Ha egy örökkévalóságig is élt volna, Amanda akkor sem felejti el soha azt a fájdalmas, szomorú pillantást Vadász arcán, amit akkor látott rajta, amikor Vanessát magához ölelte. Egyetlen, beteljesíthetetlen kívánság volt. A fájdalom egyetlen, örök pillanata. Egy olyan férfi pillantása, aki tudja, hogy olyasmit tart a karjában, amit soha nem akar elengedni. Lehunyta a szemét, majd arcával Vanessa feje búbjához közelített, kezével pedig szorosan fogta a kislányt. – Egek, Iulianosz, mindig olyan gyönyörű gyerekeket csinálsz. Iulianosz nem szólt, miközben Grace is megjelent közöttük. Ám Amanda látta a fájdalmat Iulianosz szemében, ahogy a barátját és a lányát nézte. Kettejük pillantása egy percre összefonódott. Valami történt köztük, valamilyen közös rémálom, amelyről Amanda semmit sem tudott. Iulianosz megfogta Grace kezét. – Grace, a barátom, Trákiai Kyrianosz. Kyrianosz, ő a feleségem. Akár egy kecses, fekete tigris, amely fölemelkedett pihenőhelyéről, Vadász talpra állt, miközben továbbra is finoman a karjában tartotta Vanessát. – Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled, Grace. – Köszönöm – felelte Grace. – Én is ugyanezt mondhatom. Iulianosz sokat mesélt rólad, szinte már úgy érzem, ismerlek. Vadász sandán Iulianoszra pillantott. – Tekintve, hogy milyen gyakran megszépítette a viselkedésemről szóló történeteket, el se merem képzelni, mi mindent mondott rólam. Grace nevetett. – Semmi túlságosan rosszat. Mondd csak, igaz, hogy egyszer egy egész bordélyházat rávettél, hogy... – Iulianosz! – kiáltott fel a Vadász. – Nem tudom elhinni, hogy elmondtad neki. Iulianosz teljes nyugalommal legyintett Vadász felháborodása láttán. – A nehéz helyzetekben való találékonyság mindig is az erősséged volt. Grace felnyögött, majd kezét nagy hasára helyezte. Iulianosz felé nyúlt, megragadta a karját, és aggódva pillantott rá. Miközben szaporán vette a levegőt, Grace dörzsölni kezdte a hasát, majd megpróbált elmosolyodni. – Bocsánat, a kicsike úgy rugdalózik, akár egy szamár. Vadász Grace hasát figyelte, és különös fény gyúlt a szemében. Egy pillanatra Amanda megesküdött volna, hogy ténylegesen világít. – Ő is fiú lesz – mondta csöndesen, távoli hangon.

45

– Honnan tudod? – kérdezte Grace meglepve, miközben kezét továbbra is a hasán tartotta. – Én is csak tegnap tudtam meg. – Érzi a baba lelkét – mondta Iulianosz csöndesen. – Ez a Sötét Vadász védelmező erejének egyik képessége. Vadász Iulianoszra pillantott. – Erős akaratú ember lesz. Szerető és odaadó, de igencsak gátlástalan. – Emlékeztet valakire, akit valaha ismertem – mondta Iulianosz. Ezek a szavak mintha megrendítették volna Vadászt. – Ugyan már – mondta Iulianosz, miközben elvette Vanessát Vadásztól, és lefektette annak ellenére, hogy a kislány tiltakozva kapálózott. – Föl kell mennünk az emeletre, hogy ellássam azt a sebet. Amanda megállt a küszöbön, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Ezernyi kérdése volt, és ha nem lett volna Vadász sebe, rögtön utánamegy, és kifaggatja. De Iulianosznak igaza van. Ezt a szörnyű sérülést mielőbb el kell látni. Sóvárgó pillantást vetett a lépcső felé, majd visszafordult Grace-hez: – Hihetetlenül nyugodt maradsz, még ebben a kaotikus helyzetben is. Istenek járkálnak ki-be a lakásodban, emberek jelennek meg véres ruhákban, villámok cikáznak a folyosókon. Azt gondolnám, hogy legalábbis ijedtnek kellene lenned, tekintettel a jelenlegi állapotodra. Grace fölnevetett, miközben a síró Vanessát visszaterelte a nappaliba. – Nos, az elmúlt néhány évben volt alkalmam hozzászokni az ilyesmihez. Megszoktam, hogy görög istenek járkálnak ki és be. Ahogyan hozzászoktam olyan dolgokhoz is, amelyekre nem szívesen gondolok. Iulianosz feleségének lenni komoly lecke ahhoz, hogyan maradjak nyugodt. Amanda nevetgélt, majd ismét a lépcsőre pillantott, és eltöprengett az ő Sötét Vadászáról. – Vadász – vagy Kyrianosz – is isten? – kérdezte. – Nem tudom. Annak alapján, amit Iulianosz mesélt, mindig azt gondoltam, hogy Kyrianosz ember, de legalább annyira a sötétben tapogatódzom, mint te. Ahogy Grace leült, Amanda a gyerekeket figyelő monitoron keresztül hallotta a férfiakat beszélni. Grace előrenyúlt, hogy kikapcsolja. – Kérlek, várj. Amanda leült, és Niklosszal kezdett játszani, míg a férfiak odafent elhangzó beszélgetését hallgatta. – A fenébe is, Kyrianosz – mondta Iulianosz, amint a másik átadta neki a felsőjét. – Több sebhely van rajtad, mint apámon volt. Kyrianosz mély levegőt vett, ahogy a barátja finoman megtapogatta az Aphrodité villáma nyomán hátramaradt égésnyomot. A két férfi egyedül volt az ikrek szobájában, amely a folyosó végéről nyílt. Kyrianosz hunyorogva nézett a fényes, sárga Teddy-mackós tapétára, amely bántotta fényérzékeny szemét. Fölvette a napszemüveget. Iulianosz bizonyára emlékezett a régi görög mitológiára, mivel kikapcsolta a mennyezeti világítást, és helyette felgyújtotta a kisebb asztali lámpát, amely halvány fénnyel árasztotta el a szobát. Legyöngülve a fájdalomtól, Kyrianosz észrevette, hogy alig tükröződik a falitükörben. A Sötét Vadászok álcázási képességei közül az egyik legfontosabb az, hogy nincs tükörképük, kivéve, ha azt ők maguk akarják létrehozni. Ez azonban akkor igen nehezen sikerülhet, ha sebesültek vagy rendkívül fáradtak. Visszalépett a tükörtől, majd pillantása összetalálkozott Iulianosz kíváncsi tekintetével. – Kétezer évnyi hadakozás nem múlik el nyomtalanul. – Mindig is úgy tűnt, hogy vakmerőségből több jutott neked, mint észből. Kyrianosz megborzongott ezen ismerős szavak hallatán. Meg sem tudta volna számolni, 46

hányszor hallotta ezt barátjától a klasszikus, ógörög nyelven. Mennyire hiányzott neki a barátja és mentora évszázadokon át! Iulianosz volt az egyetlen, akire valaha is hallgatott. Azon kevesek egyike, akiket valóban tisztelt. Kyrianosz megdörzsölte a karját. – Tudom, de az a vicces, hogy szinte hallom a fejemben a hangod, ahogy türelemre intesz. – Elmélyítette a hangját, és utánozta Iulianosz kemény, spártai akcentusát: – „A fenébe is, Kyrianosz, sosem gondolkozol, mielőtt cselekszel?” Iulianosz elnémult. Kyrianosz tudta, mi játszódik le a másik fejében. Ugyanazok a keserédes emlékek tolultak fel benne is éjszakánként, amikor elég hosszú időre merült el a múltjában. Ők ketten pusztán képei voltak egy olyan világnak, amely nem létezett többé. Olyan embereknek és családoknak, amelyek mostanra nem egyebek, mint halvány emlékek és elveszett érzések. Világuk különleges volt. Kezdetleges fensége forróságot ébresztett szívükben. Kyrianosz még most is érezte az olaj illatát, amely a házát egykoron megvilágító lámpákban volt. Még most is érezte a hűvös, kellemes illatú mediterrán szellőt, amint átjárja a villáját. Kyrianosz gondolataival különös ellentétben Iulianosz éppen az elsősegély-készlettel bíbelődött. Amint megtalálta, amit keresett, némi hűsítő gélt kent Kyrianosz vállára. Felszisszent, amint a jég lüktető bőréhez ért. – Sajnálom azt a villámot – mondta Iulianosz. – Ha tudtam volna... – Nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy eladtam a lelkem. Általában nem így kezdem a beszélgetéseket. Helló, Kyrianosz vagyok. Nincs lelkem. Hogy vagy? – Nem vagy vicces. – Dehogynem, csak te sohasem értékelted a humorérzékemet. – Talán azért, mert valahogy mindig akkor tört fel belőled, amikor egy lépés választott el bennünket a haláltól. Kyrianosz megrázta a vállát, majd azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mivel a fájdalom ismét beléhasított. – Mit mondhatnék? Azért élek, hogy reszkessenek tőlem az öreg apolliták. Kivette a másik kezéből a dobozt, és egy lépést hátrált. – Tehát, mi történt veled? Azt mondták, Scipio megöletett, a családoddal együtt. Iulianosz felhorkant. – Nem egészen. Priapos ölte meg a családom. Amikor holtan találtam őket, volt egy „Kyrianosz-szerű” pillanatom, és üldözőbe vettem. Kyrianosz felhúzta a szemöldökét. Tudomása szerint Iulianosznak egész életében egyetlen indulatos pillanata sem volt. Ez a férfi maga volt a nyugalom és az összeszedettség, bármilyen zűrzavarba került is. Ez volt az egyik dolog, amit annyira kedvelt benne. – Csak nem te csináltál valamit meggondolatlanul? – De igen, és megfizettem az árát. – Keresztbe fonta karját a mellén, és pillantása találkozott Kyrianoszéval. – Priapos egy átokkal egy varázstekercsbe száműzött. Kétezer évig voltam szexrabszolga, mielőtt a feleségem kiszabadított volna. Kyrianosz hitetlenkedve nézett rá. Hallott már az efféle átkokról. A fájdalom, amelyet okoznak, rettenetes, és büszke barátja alighanem nehezen viselte a dolgot. Iulianosz sosem volt olyan, aki hagyta volna, hogy valaki más parancsoljon neki. Még az isteneknek sem engedelmeskedett. – És még te neveztél bolondnak – mondta Kyrianosz. – Én legalább csak a rómaiakkal szegültem szembe. De te nekimentél az isteneknek is. Iulianosz átnyújtott neki egy tégelyt, amely égési sérülések elleni kenőcsöt tartalmazott. Miközben beszélt, hangja elmélyült. – Eltűnődtem, hogy miután elmentem, mi történt... Kyrianosz felpillantott, és látta a szenvedést Iulianosz szemében, és tudta, mi volt az, ami annyira fájdalmas volt barátja számára, hogy kimondani is alig tudja. Még most is érezte Iulianosz fiának és lányának halála fölött érzett saját fájdalmát. Szőkék

47

voltak, rózsaszínű arcocskával, leírhatatlanul gyönyörűek és elevenek. Egyedül ők tudtak irigységet ébreszteni Kyrianosz szívében. Egek, mennyire szeretett volna saját gyerekeket, saját családot! Minden alkalommal, amikor otthon látta Iulianoszt, úgy érezte, mindenét odaadná egy ilyen életért. Soha nem kívánt semmi egyebet. Egy nyugodt, békés tűzhely, gyerekek, akiket szerethet, és egy feleség, aki szereti őt. Ilyen egyszerű dolgokat, igazán. Ám ettől a lehetőségtől örökre megfosztották. Most, Sötét Vadászként az ilyen kívánságok lehetetlenné váltak a számára. Kyrianosz el sem tudta képzelni azt az iszonyatot, amelyet Iulianosznak kellett átélnie minden alkalommal, amikor csak a gyerekeire gondolt. Kételkedett benne, hogy egy férfi valaha is nála jobban szerette volna a gyerekeit. Emlékezett rá, hogy az ötéves Atolükosz ajándék gyanánt madártollakra cserélte a Iulianosz sisakjában lévő lófarkat, mielőtt apja csatába indult volna. Iulianosz egyike volt a makedón sereg legrettegettebb vezéreinek, ám mivel nem akarta megbántani a fiát, büszkén viselte a kissé nevetségessé vált sisakot az emberei előtt. Senki sem mert volna nevetni. Még Kyrianosz sem. Megköszörülte a torkát, és elkapta a tekintetét. – Callistát és Atolükoszt a tengerre néző gyümölcsöskertben temettem el, ahol egykoron játszani szoktak. Pénelopéról a családja gondoskodott, Iaszón testét pedig visszaküldtem az atyjához. – Köszönöm – válaszolta Iulianosz. Kyrianosz bólintott. – Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél. Iulianosz fölnevetett. – Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért tértél le állandóan az utadról, hogy felbosszants. – Valakinek muszáj volt. Már huszonhárom évesen is túlságosan komoly és konok voltál. – Veled ellentétben. Kyrianosz csak halványan emlékezett vissza, milyen volt akként az emberként, akit még Iulianosz ismert évszázadokkal ezelőtt. Gondtalan volt, és mindig csatára kész. Forróvérű és csökönyös. Tulajdonképpen csoda, hogy Iulianosz nem ölte meg. Ám türelme nem ismert határokat. – Eltékozolt ifjúságom dicső napjai – mondta Kyrianosz sóvárogva. A vállára pillantott, majd rátett valamennyit a nyugtató kenőcsből az égésre. Csípett, de hozzá volt szokva a fájdalomhoz, és ennél a kis karcolásnál már súlyosabb sérüléseket is szerzett. Iulianosz kérdőn nézett rá. – A rómaiak miattam fogtak el, ugye? Kyrianosz megállt egy pillanatra, ahogy észrevette a sajnálatot Iulianosz szemében. Majd ismét kenegetni kezdte a vállát. – Mindig is túl szigorú voltál magadhoz, Iulianosz. Nem a te hibád volt. Miután elmentél, vérszomjas hadjáratra indultam a seregeik ellen. E tekintetben ez a saját végzetem volt, és semmi köze nem volt hozzád. – De ha ott lettem volna, talán megakadályozhatom, hogy elfogjanak. Kyrianosz legyintett. – Jó voltál abban, hogy kiments a szorult helyzetekből, ez kétségtelen. De még te sem lettél volna képes megmenteni önmagamtól. Ha ott lettél volna, akkor a rómaiak csak még egy makedón hadvezért ejtenek foglyul, akit keresztre feszíthetnek. Hidd el. Jobb volt ott neked a varázstekercsben, mintsem hogy az a sors jusson neked, amit Scipio és Valerius szántak mindannyiunk számára. Ám Kyrianosz még mindig látta barátján a bűntudatot, és szeretett volna feloldozást adni neki. – Mi történt? – kérdezte Iulianosz. – A történelemkönyvek szerint Valerius csatában fogott el téged. De én ezt nem hiszem. Ismerve, hogyan harcolsz, ez alig elképzelhető. – És a történelemkönyvek szerint téged megöltek Scipio bérgyilkosai. A győzteseknek

48

megvan a maguk változata a történtekről. Kyrianosz évszázadok óta először engedte, hogy gondolatai visszatérjenek ahhoz a végzetes naphoz. Összeszorította a fogát, ahogy ismét átcsaptak rajta a harag és a fájdalom hullámai, és egyszeriben túlságosan is tisztán vissza tudta idézni, miért is igyekezett elméje legmélyebb bugyraiba száműzni annak a napnak az emlékét. – Tudod, a sorsszövők hűtlen némberek. Valerius nem fogott el. Átadtak neki, mint egy ajándékot. Iulianosz megdöbbent. – De mégis, hogyan? – A kis Klütaimnésztrám. Amíg te és én a harcmezőn hadakoztunk a rómaiakkal, a feleségem otthon az ágyába invitálta őket. Iulianosz elsápadt. – Nem hiszem el, hogy Theone képes volt ezt tenni veled, különösen mindazok után, amit érte tettél. – Egyetlen jó cselekedet sem marad büntetlenül. Iulianosz összevonta a szemöldökét a Kyrianosz hangjából áradó keserűség hallatán. Ez nem ugyanaz az ember, akit Macedóniából ismert. Trákiai Kyrianosz mindig is vicces és könnyed volt. Az előtte álló férfi azonban elcsigázottnak látszott. Tartózkodó. Gyanakvó és szinte hideg. – Az árulása miatt lett belőled Sötét Vadász? – kérdezte Iulianosz. – Igen. Iulianosz lehunyta a szemét, ahogy együtt érzett barátjával, és haragra gerjedt története hallatán. Látta Kyrianoszt maga előtt, milyen is volt évszázadokkal korábban. Emberi szeme mindig is nevetett, és pajkos volt. Kyrianosz annyira szerette az életet, amennyire csak nagyon kevesen képesek rá. Annak ellenére, hogy Iulianosz nagylelkű volt, természete kedélyes, szíve bátor, Kyrianosznak még őt is sikerült megnyernie, márpedig ő igazán gyűlölni akarta a mihaszna és arrogáns csibészt. Ámde Kyrianoszt nem lehetett gyűlölni. – Mit tett veled Valerius? – kérdezte Iulianosz. Kyrianosz mély levegőt vett. – Hidd el, jobb, ha nem tudod a pontos részleteket. Iulianosz látta, amint Kyrianosz arca egy pillanatra eltorzul, amint egy emlék jut eszébe. – Mi történt? – Semmi – válaszolta Kyrianosz élesen. Iulianosz gondolatai visszatértek Kyrianosz feleségéhez. Theone kicsi volt és szőke, és gyönyörűbb, mint Trójai Helené. Iulianosz csak egyszer látta, akkor is távolról, de még így is rögtön megértette, mi vonzotta benne Kyrianoszt annyira. A nő a báj és a szexuális tapasztaltság ellenállhatatlan aurájával rendelkezett. Kyrianosz alig múlt huszonkét éves, amikor találkozott vele. Rögtön szerelembe esett a nála nyolc évvel idősebb asszonnyal. Nem számított, mit mondtak róla mások, Kyrianosz sosem hallgatott rájuk. Szerette azt a nőt, teste és lelke minden porcikájával. – Mi a helyzet Theonéval? – kérdezte Iulianosz. – Rájöttél, miért tette? Kyrianosz visszatette a tégelyt a táskába. – Azt mondta, azért, mert attól félt, hogy nem tudom megvédeni. Iulianosz átkozódott. – A gondolataim valamelyest durvábbak voltak – mondta Kyrianosz csöndesen. – Tudod, ott feküdtem hetekig, és azon töprengtem, mi volt bennem, amit annyira gyűlölt, hogy egyszerűen átadott legszörnyűbb ellenségeimnek. Nem tudtam, hogy tényleg ilyen nagy barom vagyok. Kyrianosz összeszorította a fogát, ahogy eszébe jutott, milyen ábrázattal állt a felesége a kivégzése napján. Tekintetük találkozott, és a nő arcán a megbánás legkisebb jelét sem

49

lehetett fölfedezni. Ez volt az a pillanat, amikor a férfi rájött, hogy bár ő mindent odaadott, amit csak adhatott, egész szívét és lelkét, a nő ezt sosem viszonozta semmivel. Még a kedvességével sem. Ha csak egy percre lát némi megbánást a szemében, egy pillanatnyi sajnálatot... De a nő arcát csak valamiféle morbid kíváncsiság árnyékolta be. A szíve majdnem megszakadt. Ha nem tudta szeretni mindazok után, amit adott neki, akkor őt alighanem tényleg nem lehet szeretni. És akkor az apjának igaza volt. „Egyetlen nő sem tud szeretni olyan férfit, aki a te rangoddal és vagyonoddal rendelkezik. Ezzel szembe kell nézned. Sosem leszel számukra több, fiam, mint egy vaskos pénztárca.” A mai napig sajgott a szíve ettől az igazságtól. Soha többé nem engedne egy nőt ilyen közel magához. Nem engedte, hogy a szerelem vagy bármi egyéb ismét vakká tegye a kötelességével szemben. Egyedül a kötelessége számított. Jobban, mint valaha. – Igazán sajnálom – sóhajtott Iulianosz. Kyrianosz megvonta a vállát. – Mindannyian sajnálunk valamit. – Felvette szétszakadt, véres pólóját. – Figyelj – mondja Iulianosz, és megállította –, miért nem zuhanyozol le inkább, és engeded, hogy adjak valami ruhát? – Be kell fejeznem egy vadászatot. – Nem akarlak megsérteni, Kyrianosz, de nyomorultul nézel ki. Igaz, hogy régóta nem harcoltam már, de arra még emlékszem, mennyivel jobban megy a dolog, ha az ember vesz előtte egy forró fürdőt és eszik valamit. Kyrianosz tétovázott. – Tizenöt perc? – Siess. Kyrianosz hagyta, hogy a vízcseppek legördüljenek elgyötört testén. Fiatal volt még az este, ám már most fáradtnak érezte magát. A válla sajgott és szúrt, és az oldala sem lett jobb. Ám amire igazán figyelt, az a földszinten tartózkodó nő volt. Miért vonzódott hozzá ennyire? Számtalan emberéletet megmentett az évszázadok során. Múló kíváncsiságtól eltekintve sosem érzett irántuk semmit. Ám ez a nő a nagy, őszinte szemével és csábító mosolyával úgy érintette meg a szívét, amire évszázadok óta nem volt példa. Nem volt rá szüksége. A Sötét Vadászoknak tilos állandó szeretőt tartaniuk. A szükség okán szexuális kalandjaikat egyéjszakás kapcsolatokra kellett korlátozniuk. Azért születtek újjá, hogy egyedül keljenek át az időn. Mindegyikük tudta ezt. Erre esküdtek fel. És mind ez ideig sohasem zavarta. Egész életében csak egyetlen alkalom volt, hogy ezt a különös érzést érezte a gyomrában, ha egy nő rámosolygott. Átkozódott, amint fölidézte az emléket. – Ó, ugyan már, Kyrianosz – mondta magának, miközben mosakodott. – Menj ki a házból, öld meg Desziderioszt, aztán menj haza. Felejtsd el, hogy valaha is találkoztál vele. Ám a gondolat hatására, hogy talán nem látja többé viszont, átjárta a fájdalom. Azonban tudta, mit kell tennie. Ez volt az élete, és szerette az éjszakát, amelyhez az esküje kötötte. Kötelességei jelentették számára a családot. Hűségesküje volt a szíve. Munkája volt a szerelme, és ennek így is kell maradnia az idők végezetéig. – Amanda? Ahogy igyekezett gondolatait elszakítani a jóképű Sötét Vadásztól, a nő arrafelé pillantott, ahol Grace ült a karosszékben. 50

– Megtennéd, hogy fölmész a gyerekek szobájába, és lehozol egy pelenkát? – kérdezte Grace. – Ha még egyszer fölmegyek azon a lépcsőn, talán nem is jövök már le rajta. Amanda fölnevetett. – Persze. Máris visszajövök. Fölment a lépcsőn, majd elindult a folyosón. Éppen abban a pillanatban haladt el a fürdőszoba mellett, amikor a Vadász kijött onnan, és a törülközőt a dereka köré tekerte. Egymásnak ütköztek. Vadász a nő vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa, szeme enyhén elkerekedett. Amanda szinte kővé dermedt, ahogy észrevette, hogy az ezüst varázskarkötője belegabalyodott a törülköző frottírszövetébe. És ami még ennél is rosszabb volt, annak a friss, sárgásbarna bőrnek a látványa és a férfi erős kezének érintése a testén, amely kiszárította a száját. Akarta őt. Szívverése felgyorsult a nyers erő látványától. Meleg, tiszta bőrének illatától. A férfi nedves haja arca elé hullt, az elé az arc elé, amelynél vonzóbbat nem tudott volna elképzelni. Sötét szeme, melyhez egészen hosszú és érzéki szempillák tartoztak, szinte fogva tartotta a nőt. A tekintete mélyén lévő nyers éhség forróvá tette és megremegtette. A férfi úgy nézett rá, mintha felfalhatná őt, és az igazat megvallva, ő is akarta, hogy felfalják. Teljesen. Maradéktalanul. Igazán a kedvére lett volna a dolog. – Nos, ez érdekes – mondta a Vadász némi szórakozottsággal a hangjában. Amanda nem tudta, mitévő legyen, mivel úgy állt ott, hogy keze veszélyesen közel volt a férfi derekán lévő törülközőhöz. Miért ütköznek mindig egymásba? Pillantása végigszánkázott a férfi testét borító sebhelyek sokaságán, miközben azon gondolkozott, vajon mennyi származhatott azokból a kínzásokból, amelyekről Iulianosznak beszélt. – A többsége – suttogta, miközben kezével megérintette a nő nyakát. Érezte, ahogy az ujjai a hajával kezdenek játszani. Érintése a vállán határozottabbá vált. – Micsoda? – kérdezte a nő felpillantva. – A többségük a rómaiaktól származik. A nő nyelt egyet. – Honnan tudod, hogy éppen mire gondoltam? – Olvasok a gondolataidban, valahogy úgy, ahogyan te hallgatóztál, amíg odafent beszéltem Iulianosszal. A nő elpirult, miközben igyekezett felfogni, hogy a férfi valóban ilyen képességekkel rendelkezik. – Tényleg képes vagy rá? A férfi bólintott, ám nem nézett rá, hanem a kezét figyelte, amint a hajával játszik, és mintha aközben, hogy végigsimít rajta, mindenféle emlékek jutottak volna az eszébe. Pillantása visszatért a nőhöz, mégpedig olyan váratlanul, hogy a másiknak elakadt a lélegzete. – És hogy megválaszoljam a kérdést, amelyet nem mersz föltenni, csak meg kell mozdítanod a kezed, és tudni fogod. – Tudni micsodát? – Hogy meztelenül is annyira nyamnyamnak nézek ki, mint a törülközővel. A nő arca elvörösödött szégyenében, amikor pontosan ugyanazokat a szavakat hallotta vissza, amelyek az ő fejében fogantak meg az imént. Mielőtt megmozdulhatott volna, a férfi elengedte, majd levetette a törülközőt, és a nő alkarjára helyezte. Amandának elállt a lélegzete, ahogy a másik teljesen meztelenül állt előtte. Erőteljes, kidolgozott teste tökéletes formákkal rendelkezett. És hamar észrevette azt is, hogy bőre mindenhol ugyanolyan aranyszínű. Nem volt lebarnulva, ez volt a természetes bőrszíne. Telhetetlen vággyal akarta őt. Csak arra tudott gondolni, hogy behúzza maga után a hálószobába, fölébe kerekedik, majd

51

engedi, hogy a másik kerekedjen fölé, és így töltik az egész éjszakát. Ő, mi mindent akart tenni ezzel a férfival! Szája félmosolyra húzódott, és a szemében gyúló fény alapján sejtette, hogy a másik éppen a gondolataiban olvas. Már megint. Kyrianosz előrehajolt, és arca szinte súrolta a nőét. Érezte forró leheletét a nyakán. – A régi görögöknek sosem volt gondjuk a nyilvános meztelenséggel – suttogta Amanda fülébe. A nő melle megemelkedett. A férfi lágyan fölemelte a kezét, majd magához ölelte. Pillantása foglyul ejtette a nő tekintetét, miközben úgy tűnt, az elméjében keres valamit. Mielőtt Amanda megmozdulhatott volna, a másik lehajolt, és ajkaival a szájához ért. Amanda felnyögött az érintéstől. Ez a csók más volt, mint a legutóbbi. Ez érzékeny volt. Gondoskodó. Gyöngéd. És lángra lobbantotta a testét. Kyrian elvált a nő ajkaitól, és szájával az állát kezdte csókolni, majd feljebb húzódott, egészen a füléig, olyan lágyan, hogy a másik belereszketett. A nő átkarolta a vállait, és a karjaiba omlott. – Rendkívül vonzó vagy – suttogta a férfi, miközben nyelvével végigjárt a fülén. – De el kell végeznem a feladatom, és te egyébként is utálsz mindent, ami nem emberi. Mindent, ami nem teljesen normális. – Visszalépett, majd szomorkásan nézett rá. – Milyen kár. Elvette a törülközőt a nőtől, átvetette a vállán, majd elindult a hálószoba felé. Amanda reszketve figyelte azt a vonzó, gyönyörű hátsót. Miközben teste lángolt, figyelte a másikat, amint eltűnik az ajtóban, és bezárja maga után. Majd hirtelen eszébe jutott a pelenka. Alig egy másodperccel később a Vadász kinyitotta az ajtót, odadobott neki egyet, majd ismét eltűnt. Kyrianosz a csukott ajtónak támaszkodott, és a testében fölébredő vággyal küzdött. Nyers volt, és ördögi. Olyan dolgokat akart, amelyekről tudta, hogy soha nem kaphatja meg. Dolgokat, amelyek csak még több fájdalmat okoztak volna. Miután már így is tízezer embernek elegendő szenvedésen ment keresztül. El kell felejtenie ezt a nőt. De még úgy is, hogy itt állt, élete magányossága úgy ereszkedett rá, mint valamiféle bosszú. „Túl gyakran hagyod, hogy az érzéseid vezessenek, fiam. Egy napon ez lesz a veszted.” Az apja szavait hallotta visszahangozni a fejében. Akkor még egyikük sem tudta, milyen igazak is lesznek egyszer ezek a szavak. Sötét Vadász vagyok. Erre kell összpontosítania. Ő az egyetlen, aki Amanda és a pusztulás közé állhat. Deszideriosz odakint van valahol, és meg kell állítani. Ám amit igazán szeretett volna ebben a pillanatban, leszaladni a lépcsőn, karjába venni Amandát, hazavinni, és az egész éjszakát azzal tölteni, hogy fölfedezze teste minden porcikáját az ajkaival, a kezével. A nyelvével. – Milyen bolond vagyok – mormolta maga elé, ahogy fölvette Iulianosz ruháit. Nem szabad többet a nőre vagy a múltjára gondolnia. Fontosabb feladata van. Olyasmi, amiről nem feledkezhet meg. Védelmező volt. És védelmezőként fog élni és meghalni, ami azt jelenti, hogy nem engedheti meg magának azokat a testi örömöket, amelyeket egy ilyen nő mellett élhetne át. Néhány perccel később Iulianosz farmerjében és fekete, V nyakú pulóverében állt a nappaliban, karján a bőrkabátjával. Iulianosz, Grace, Amanda és a gyerekek már vártak rá. Iulianosz egy kis papírzacskót adott át neki. 52

– Köszi – mondta Kyrianosz, ahogy elvette. – Köszönöm, apu. Megígérem, hogy jó kisfiú leszek, és ügyesen fogok játszani a többi kisfiúval. Iulianosz fölnevetett. – Okostojás. – Még mindig jobb, mint egy bolondgomba. – Kyrianosz megnyugodott, ahogy Amandára pillantott. A vágy forró lángjai csaptak át a testén. Mi az, ami miatt nem képes anélkül ránézni, hogy ne vágyakozna annyira az ajkaira? Hogy ne vágyna forró testének érintésére? Kyrianosz megköszörülte a torkát. – Gondoskodjatok róla, hogy itt maradjon holnap reggelig. A démonok nem jöhetnek be anélkül, hogy be ne hívnák őket. – És mi a helyzet a holnap estével? – kérdezte Grace. – Deszideriosz addigra már halott lesz. Iulianosz bólintott. Kyrianosz megfordult, hogy elinduljon, ám mielőtt elérte volna az ajtót, Amanda megállította, és finoman a karjára tette a kezét. – Köszönöm – mondta neki. A férfi visszafordult felé. Indulj. Ha nem indul el azonnal, talán meggondolja magát, s engedelmeskedik a belsejében tomboló vágynak. Amanda válla fölött visszapillantott Iulianosz feleségére. – Örvendtem a szerencsének, Grace. – Akárcsak én, Kapitány. Amint kilépett volna az ajtón, Amanda ismét megragadta, és maga felé fordította. Mielőtt tudta volna, hogy mit csinál, megérintette az arcát. – Vigyázz magadra – suttogta, majd finoman eltolta magától. A döbbenettől a férfi nem tudott mást tenni, csak pislogott. Ám ami mindennél jobban megérintette, hogy igazi törődést látott annak a kristálytiszta, kék szemnek a mélyén, igazi törődést érzett a másik szívében. A nő tényleg nem akarja, hogy bántódása essék. Deszideriosz már vár. A gondolat szinte kettészakította. El kell indulnia. – Legyen boldog életed, mignon – mondta a nőnek. – Mignon? – kérdezte Amanda sértődötten. A férfi elmosolyodott. – A „bukott diák fekete szerelésben” megjegyzésed után úgy éreztem, vissza kell vágnom valamivel. – Megfogta a kezét, majd vonakodva lefejtette a karjáról. – Már majdnem nyolc óra van, ideje felhívni a nővéredet. Kyrianosz elengedte a nő kezét, de rögvest megérezte a hiányát. Sokatmondó pillantást váltott Iulianosszal. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy látják egymást, és ezt mindketten tudták. – Ég áldjon, adelfos. – Ég áldjon, öcsém – mondta Iulianosz. Kyrianosz megfordult, kinyitotta az ajtót, majd egyedül indult el a kocsija felé. Amint bent ült, nem tudta megállni, hogy vissza ne pillantson a házra. Nem láthatta ugyan Amandát, de érezte, hogy ott áll az ajtó másik oldalán, és őt nézi. Az idejét sem tudta, mikor érezte, hogy bárki is aggódna miatta. És nem tudott visszaemlékezni arra sem, mikor érezte, hogy bármi áron szüksége volna egy nőre.

53

Ötödik

fejezet

Miután Kyrianosz elment, Amanda fölhívta Tabithát, és biztosította róla, hogy biztonságban van, majd lezuhanyozott, és kölcsönkért valami ruhát Grace-től. Egy tányér spagettivel a kezében leült a kanapéra, mialatt Grace és a gyerekek lefeküdtek aludni. Iulianosz kijött a konyhából, és egy dobozos kólát adott neki, majd leült a karosszékbe. – Rendben – mondta. – Hol kezdjem? Amandának nem kellett gondolkodnia a válaszon. – Az elején. Szeretném tudni, hogy pontosan kik a Sötét Vadászok és a démonok. Honnan jönnek az apolliták? És pontosan mi a kapcsolat közöttük? Iulianosz fölnevetett. – Szeretsz rögtön a dolgok közepébe vágni, igaz? – Megforgatta kezében a jeges teával teli poharat, miközben úgy tűnt, azon gondolkozik, hogyan válaszolhatna legjobban a kérdésre. – Ilyen helyzetekben azt kívánom, bárcsak fennmaradt volna Homérosz Künigosztaia című műve... – Kün-igaz-mi-micsoda, miről van szó? – kérdezte a nő. A férfi ismét fölnevetett, majd belekortyolt a teába. – Ez a könyv a künigosztoszok, a Sötét Vadászok születését beszéli el, és feltehetően minden kérdésre válasszal szolgálna, amely most benned felmerül. A könyv elbeszélte a két faj fölemelkedését, amelyek egykoron az egész Föld fölött uralkodtak. Az emberek és az apolliták. Amanda bólintott. – Rendben, azzal tisztában vagyok, hogy az emberek honnan származnak, de mi a helyzet az apollitákkal? – Éonokkal ezelőtt Apollón és Zeusz egyszer együtt jártak Thébában, amikor váratlanul Zeusz az emberi faj nagyságáról kezdett beszélni. Az embereket a „tökéletesség földi megvalósulásának” nevezte. Apollón felhorkant, és azt mondta, még sok mindenben fejlődhetnének. Azzal kérkedett, hogy ő maga könnyedén képes volna egy magasabb rendű faj megalkotására. Zeusz azt felelte, csak rajta, bizonyítsa be. Apollón ezt követően hamar talált magának egy nimfát, akinek gyermekeket nemzett. – Három nappal később megszületett az első négy apollita. Újabb három nap elteltével a gyerekek elérték a felnőttkort, és újabb három nappal később készen álltak arra, hogy a Föld uraivá váljanak. Amanda megérintette a száját a szalvétájával. – Az apolliták tehát Apollón gyerekei. Értem, ez világos. De hogyan lettek belőlük démonok? – Várnál egy percet? Azt hittem, én mesélem el a történetet – mondta Iulianosz, olyasféle türelemmel a hangjában, amellyel valószínűleg az egyetemi hallgatóihoz beszélt. – Mivel az apolliták valóban felülmúlták az embereket okosságban, szépségben és erőben, Zeusz Atlantisz szigetére száműzte őket, abban a reményben, hogy ott majd békében élhetnek maguk közt. Nem tudom, ismered-e Platón dialógusait... – Nem akarlak megbántani, de egyetemi tanulmányaim alatt igyekeztem elkerülni a bölcsészkart. Iulianosz elmosolyodott. – Sebaj. Tehát mindaz, amit Platón ír Atlantiszról, nagyjából igaznak tekinthető. Az apolliták agresszív faj voltak, akik nem mondtak le arról, hogy uralmuk alá hajtsák a Földet, majd azután az Olümposzt is. Apollónnak ez ellen nem lett volna kifogása, mivel így ő lett volna a főisten. Amanda tudta, mire megy ki a dolog. – Gondolom, mindez nem tette boldoggá az öregfiút, Zeuszt. – Dehogynem, rendkívül fel volt villanyozva – mondta Iulianosz ironikusan –, de feleannyira sem, mint azok a szegény görögök, akiket sanyargattak az apolliták. Amikor

54

elegük lett, belátták, hogy veszett ügyért harcolnak. Úgyhogy tervet kovácsoltak arra, hogy Apollónt a saját oldalukra állítsák. Kiválasztották a leggyönyörűbb asszonyt maguk közül, Risszát, és eltervezték, hogy összehozzák Apollónnal. – Még Trójai Helenénél is szebb volt? – Mindez jóval Trója ideje előtt zajlott le. Egyébként igen, a híradások szerint ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha a föld a hátán hordott. Mindenesetre Apollón nem tagadhatta meg önmagát, és nem állt ellen a nőnek. Szerelembe esett vele, és Rissza végül fiat szült neki. Amikor az apolliták királynőjének mindez a tudomására jutott, rendkívüli haragra gerjedt, és egy csapat bérgyilkost küldött, hogy megöljék az anyát és gyermekét. A királynő megmondta az embereinek, hogy a gyilkosságot álcázzák balesetnek, mintha egy vadállat ölte volna meg őket, hogy Apollón ne jöjjön rá a szándékosságra. Amanda halkan felkiáltott, ahogy rájött, mi történt ezek után. – Apollón mégis rájött. – Igen, pontosan, és a dolog kezdett elfajulni. Tudod, Apollón egyúttal a ragályok istene is. Elpusztította Atlantiszt, és elpusztított volna minden egyes apollitát is, hacsak Artemisz meg nem állítja. – Miért tette? – Mert az apolliták részei voltak Apollón testének és vérének. Ha elpusztulnak, az azt jelenti, hogy velük együtt pusztul Apollón is, és az általunk ismert világ is. – Ó – mondta Amanda tágra nyílt szemmel –, ez igazán komoly dolog. Örülök, hogy megállították. – Örömödben osztoztak az istenek is. De mégis, Apollón bosszúra szomjazott. Úgy rendelkezett, hogy az apolliták ne élhessenek napfényben, hogy soha többé egyet se kelljen látnia közülük, s ne kelljen emlékeznie az árulásukra. És mivel úgy tettek, mintha a gyilkosságot egy vadállat követte volna el, ezért megátkozta őket, hogy állati tulajdonságaik legyenek, hosszú fogaik, kifinomult érzékeik... – Mi a helyzet az erejükkel és a gyorsaságukkal? – Azzal már korábban is rendelkeztek, akárcsak a különleges elmebeli képességeikkel, és ezeket Apollón már nem vehette el tőlük. Amanda meglepődve fintorgott. – Azt hittem, az istenek bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Nem ez a lényege isteni mivoltuknak? – Nem mindig. Ők is engedelmeskednek bizonyos törvényeknek, ahogy mi is. Ám az elmebeli képességeket illetően, amennyiben ez a csatorna egyszer megnyílt, úgy azt többé nem lehet bezárni. Ezért nem vette el Apollón az előrelátás képességét Kasszandrától, amikor az elutasította őt, hanem helyette elintézte, hogy senki se higgyen az előrejelzéseinek. – Aha, logikusan hangzik – mondta Amanda, majd belekortyolt a kólájába. – Rendben, tehát az apolliták különleges képességekkel rendelkeznek és erősek, valamint nem érintkezhetnek napfénnyel. Mi a helyzet a vérfogyasztással? Isznak vért vagy sem? – Igen, isznak vért, de csak akkor, ha egy másik apollitával találkoznak. Apollón átka miatt egymás véréből kell élniük, alig néhány naponta fogyasztaniuk kell egymás vérét, különben elpusztulnak. – Hűha – mondta Amanda. – Ez elég rosszul hangzik. – Megrázkódott, ahogy elképzelte, hogy ilyen életet kellene élnie. – De néhányan közülük embervért is isznak, nem? Iulianosz egy pillanatig tétovázott a válasszal. – Nem egészen. Ha démonná változnak, akkor igen, isznak embervért, de valójában nem az emberek vérére, hanem a lelkükre van szükségük. Amanda ismét elfintorodott, ahogy jeges borzongás futott végig rajta. Kyrianosz nem viccelt, amikor erről a tulajdonságukról beszélt. Nagyszerű. – Miért van szükségük a lelkekre? – Az apolliták csak háromszor kilenc évig élnek. A huszonhetedik születésnapjukon lassú és fájdalmas halált halnak, melynek során huszonnégy óra leforgása alatt a testük szó szerint porrá válik.

55

Amanda ezúttal láthatóan összerezzent. – Ez szörnyű. Gondolom, a történet tanulsága az, hogy nem érdemes packázni a ragály istenével. – Igen – mondta Iulianosz komoran. – Hogy elkerüljék a sorsukat, a legtöbb apollita egy nappal a huszonhetedik születésnapja előtt öngyilkosságot követ el. Mások úgy döntenek, hogy démonná változnak. Démonként képesek elkerülni a sorsukat, ha emberi lelkeket rabolnak, és azokon élősködnek. Ameddig rendelkeznek az elrabolt lélekkel, élhetnek. A probléma azonban az, hogy az emberi lélek nem képes az apollita testben élni, és attól a pillanattól kezdve haldokolni kezd, hogy elrabolták. Vagyis a démonoknak folyamatosan emberi lelkekre kell vadászniuk, legkevesebb néhány hetente újabbat kell szerezniük, hogy ők maguk életben maradhassanak. Amanda el sem tudta képzelni, milyen rettenetes lehet azoknak, akiket apolliták öltek meg – egyszerre veszítik el az életüket és a lelküket. – Mi történik a lelkekkel, ha egyszer meghalnak? – Mindörökre elvesznek. Ez az, amiért szükség van Sötét Vadászokra. A Vadászok munkája az, hogy felkutassák a démonokat, és kiszabadítsák a foglyul ejtett lelkeket, mielőtt azok semmivé lennének. – És önként jelentkeznek erre a feladatra? – Nem, inkább felbérelik őket. Amanda megdöbbenve nézett rá. – Hogyhogy felbérelik őket? Iulianosz ismét belekortyolt a teájába. Tekintetével a padlót pásztázta, miközben Amanda különös fényt pillantott meg a szemében, mintha éppen a saját múltjából emlékezne vissza valamire. Valami fájdalmasra. – Ha valakit rettenetes igazságtalanság ér – mondta csöndesen –, akkor a lelke olyan sikolyt hallat, amely végigvisszhangzik Olümposz csarnokain. Amikor Artemisz meghallja a sikolyt, megkeresi azt, akitől származik, és üzletet ajánl neki. Artemisz hajlandó bosszút állni azon, aki ártott az illetőnek, cserébe viszont neki a szövetségesévé kell válnia, és serege tagjaként harcolnia kell a démon ragadozók ellen. Amanda mélyet lélegzett, és próbálta felfogni a hallottakat. – Honnan tudsz minderről? Iulianosz felpillantott, és átható tekintettel nézett rá. – Azért tudok róla, mert a lelkem ilyen sikolyt hallatott azon a napon, amikor meghaltak a gyerekeim. Amanda nyelt egyet, ahogy látta a gyűlöletet és a fájdalmat a férfi szemében. Nyers volt, és a nő nem tudott vele nem együtt érezni. – Artemisz eljött hozzád, és üzletet ajánlott? – Igen, de visszautasítottam. – Miért? A férfi félrenézett. – Mert egy másik istenen akartam bosszút állni, és tudtam, hogy Artemisz ebben már nem lehet a segítségemre. Amanda már túlságosan is ismerte annak a történetét, hogyan átkozták meg Iulianoszt, és hogyan száműzték abba a varázstekercsbe. De ami ennél is jobban érdekelte, az Kyrianosz volt. – Kyrianosz eladta a lelkét, hogy bosszút állhasson a feleségén, igaz? Iulianosz bólintott. – Igen, de ne ítéld el ezért túlságosan hamar. – Nem teszem – mondta őszintén. Korábban nem tudta, min ment keresztül Kyrianosz, de amint a tudomására jutott, többé nem érezte, hogy bármiért is el kellene ítélnie. – Mondd csak, Iulianosz, lehetséges egy Sötét Vadász számára, hogy visszakapja a lelkét? – Igen, de szinte senkinek sem sikerül. Minden Sötét Vadászra külön, személyre szabott próba vár. – Vagyis ez azt jelenti, nem tudod megmondani, hogyan szabadulhatna meg Kyrianosz? – Ez azt jelenti, hogy nekem nincs fogalmam arról, hogyan szabadulhatna meg. Amanda bólintott, ám gondolatai már másik téma felé terelődtek. – A Sötét Vadászoknak is vért kell inniuk? – Nem. Mivel ők emberként kezdték, nekik nem kell vért inniuk. Továbbá, ha állandóan a

56

vérrel kellene foglalkozniuk, az zavarná őket a démonok vadászatában. – Akkor miért van hosszú szemfoguk? – Annak érdekében, hogy sikeresen bukkanjanak a démonok nyomára, és küzdhessenek meg velük, ugyanazokkal az állati jellemzőkkel lettek felruházva. A fogak ennek részét képezik, akárcsak a többi, ami ezzel jár. Ez érthetővé tette a dolgot Amanda számára. – Ez az, amiért a napfény a Sötét Vadászok számára is halálos? – Így is mondhatjuk, de a Sötét Vadászok esetében inkább arról van szó, hogy Artemiszt szolgálják, a Hold istennőjét, aki sok tekintetben Apollón ellentéte. – Ez nem egészen korrekt. – Az istenek ritkán azok. Néhány órával később Kyrianosz kiszállt a kocsijából, miközben zavarba ejtő gondolatai miatt átkozódott. Még mindig maga előtt látta Amandát. Hallotta lágy, kellemes hangját. Érezte, amint teste a testének feszül, érezte mellének érintését az ujjaiban. Milyen régóta nem vágyott így nőre. Már azt hitte, lelkének ezt a részét örökre száműzte magából azon az éjszakán, amikor Sötét Vadász lett. Ahogy teltek az évszázadok, csak alkalmi vonzalmat érzett nők iránt, de még azt is megtanulta kezelni. Megtanulta, hogy eltemesse magában. Ám most ezek a sokáig elfeledett szükségek és vágyak egyszeriben fölébredtek ennek a nőnek az érintésétől. És ez halálos volt számára. A vele kapcsolatos gondolatai veszélyt jelentettek, megzavarták a koncentrációban. És megkínozták. Olyannyira vágyott rá, hogy az szinte a kétségbeeséssel volt határos. De miért? Vajon mi az benne, ami ilyen hatást gyakorolt rá? Semmit sem tudott róla, leszámítva azt, hogy nagyszerű humorérzéke van, és hogy valahol mélyen benne hihetetlen tűz lobog. Mégis, olyannyira akarta őt, ahogyan még egyetlen nőt sem. Még a feleségét sem. Nem volt értelme. Leállította az autót, kiszállt, majd belépett a házába. A kulcsokat a konyhaasztalra hajította, és egy pillanatra megállt. A ház tökéletesen csöndes volt, leszámítva az emeletről érkező halk, kattogó hangot. Kyrianosz végigment a sötét szobákon, majd elindult a díszes mahagónilépcsőn, amíg föl nem ért, és irodája előtt nem állt. Fény szüremlett ki a csukott ajtó alól, és megvilágította a falon lévő perzsaszőnyeget. Csöndben lenyomta a kilincset, és benyitott. – Nick, mi a fenét csinálsz te itt? Segítője hangosan átkozódva pattant föl a forgószékből. Kyrianosznak el kellett fojtania a nevetését, ahogy megpillantotta két méter magas emberét, aki ebben a pillanatban az ijedtségtől a szívroham határára került. Kék szeme szikrát hányt, miközben az álla, amelyre egyébként ráfért volna a borotválkozás, csillapíthatatlanul rángatózott. Amint megnyugodott, kezével végigsimított vállig érő, sötét haján. – Jézusom, Kyrianosz, talán gyakorolnod kellene, hogy némi hangot is adj, amikor mozogsz. A frászt hoztad rám. Kyrianosz közönyösen megvonta a vállát. – Azt hittem, korábban hazamész. Nick a helyére tolta a széket, majd visszaült rá. – Szerettem volna, de előbb be akartam fejezni neked a Deszideriosszal kapcsolatos kutatásokat. Kyrianosz elmosolyodott. Nick Gautier általában forrófejű, pimasz kis mitugrász volt ugyan, de mindig lehetett rá számítani. Ez volt az oka, amiért Kyrianosz őt választotta, hogy legyen a segítője, és ezért vezette be a Sötét Vadászok világába. – Találtál valami újat? 57

– Így is mondhatjuk. Rájöttem, hogy a pasi körülbelül kétszázötven éves. Kyrianosz megdöbbenve húzta fel a szemöldökét. Tudomása szerint egyetlen démon sem élt még ilyen sokáig. – Az hogy lehet? – Nem tudom. A Sötét Vadászok folyamatosan a nyomában vannak, de valahogy mindegyiket képes megölni. Úgy tűnik, a kis démon haverod szeret fájdalmat okozni nektek. – Nick visszatért a számítógéphez. – Semmi olyasmi nincs Acheron adatbázisában, amelynek alapján valami közelebbit megtudhatnánk a módszereiről. És amikor utoljára beszéltem Ashsel fogalma sem volt arról, honnan származik Deszideriosz, vagy hogy kicsodák voltak az eddigi célpontjai. De próbálunk rájönni. Kyrianosz bólintott. – Ó, egyébként – mondta Nick, miközben rápillantott – szörnyen nézel ki. – Nem meglepő, mivel ma egész nap mindenkitől ugyanezt hallom. Nick elvigyorodott, majd észrevette, milyen ruha van Kyrianoszon. – Miért nem hordod azt a rosszfiús, démonölő szerkót? Kyrianosznak nem volt kedve elmesélni a történteket. – Ha már szóba hoztad, venned kellene nekem egy új bőrkabátot. Nick gyanakvóan nézett rá. – Miért? – A réginek lyukas lett a válla. – Miért? – Megtámadtak. Mit gondolsz, miért? Nick nem tűnt boldognak a hírektől. – Minden rendben van? – Nem úgy tűnik? – Nem, szörnyen nézel ki. Nem lehetett megszabadulni Nicktől. – Jól vagyok. Most pedig miért nem mész szépen, és alszol egy kicsit az egyik vendégszobában? Hajnali négy óra van. – Egy perc, és megyek. Csak be akarom ezt fejezni. Egyébként pedig már majdnem rájöttem, mit csinált Sundown, amivel úgy felhúzta Ash-t. Kyrianosz hallotta az „ú-ó” hangot, amely Nick számára jelezte, hogy új üzenete érkezett a gépen. – Mondd meg Jessnek, hogy álljon le Ash zaklatásával, különben megüti a bokáját. Nick elfintorodott. – Jess? – Sundown igazi neve William Jessup Brady. Azt hittem, tudod. Nick fölnevetett. – A fenébe is, nem tudtam. De ismerek néhány segítőt, akik elég sok pénzt adnának azért, hogy megtudják. – Kék szeme számítóvá vált. – És a Tolvaj sem Tolvaj igazi neve, ugye? – Nem, ő Christopher „Kit” Baughy. Nick boldogan felkiáltott. – Hűha, ez igazán szép pénzt megér! – Nem – helyesbített Kyrianosz. – Ez igazán komoly seggbe rúgást ér, ha Tolvaj rájön, hogy tudsz róla. – Igazad van. Ezt is bele fogom írni a zsaroló levelembe, amikor szükségem lesz egy Sötét Vadász szívességére. Kyrianosz megrázta a fejét. A srác javíthatatlan. – Este találkozunk. – Igen, este. Kyrianosz becsukta az ajtót, majd elindult a hosszú folyosón a hálószobája felé. A nagy, kellemes szoba sötét, békés színekkel várta, amelyek nem bántották fényérzékeny szemét. Nick már meggyújtotta a három gyertyát a falon lévő, kicsiny gyertyatartóban. A fakó fény árnyakat vetett a vörös tapétára. Ez a szoba volt Kyrianosz menedéke, ahová a napfény elől behúzódhatott. Bedeszkázta és lefedte az ablakokat, amint megvásárolta ezt a régi neoklasszikus, több száz éves házat. Egyetlen Sötét Vadász sem akart volna olyan helyen aludni, ahol a napfény akár csak véletlenül is rátalálhat.

58

Kyrianosz kibújt a ruháiból, majd lefeküdt az óriási ágyra, amelyet még a XIV. században szerzett be. Ám mégsem tudott megnyugodni, gondolatai nem hagytak neki békét. Deszideriosz egérutat nyert, és a következő néhány napban a nyomában lesz. A fenébe is. Semmit sem tehet ellene. Semmit, kivéve, hogy türelmesen vár, és készen áll, ha Deszideriosz felbukkan. Legalább annyit tudott, hogy a démon érte fog eljönni először. Ez időt ad neki ahhoz, hogy Amandát és Tabithát biztonságba juttassa. Amanda. Ez a név visszhangzott a fejében, és a nő világos, kék szemének emléke. Ágyéka rögvest hideg selyemalsójának feszült. Felnyögött a testét átjáró vágy hatására. – Nem az enyém – suttogta. És ha az Olümposzi isteneken múlik, soha nem is lehet az övé, bármennyire szeretné is, bármennyire vágyik is rá lelke azon kis darabkájával, ami még megmaradt benne.

59

Hatodik

fejezet

Amanda felnyögött, ahogy a meleg, erős kéz érintését érezte meztelen hasán, majd a csípőjén. Ösztönösen a férfi felé fordult, miközben testét lángra lobbantotta a vágy. Kyrianosz átfordította, hogy a hátán feküdjön, majd birtokba vette az ajkait a szájával. A nő feje zúgni kezdett az érintéstől. Az ereje érzésétől. Soha életében semmi sem esett neki olyan jól, mint a férfi nyelvének érintése a sajátján. Vagy mint a hihetetlenül kemény testének érintése, amint bűnösen az övének feszül. Ettől még jobban vágyott rá. A férfi csókja erőteljes és forró volt, mégis gyöngéd. Miközben lehunyta a szemét, a nő belélegezte bőrének kellemes illatát, és megízlelte ajkának melegét. Kezét végigfuttatta a férfi szőke haján, ujjai eljátszottak a hullámaival. Kyrianosz visszahúzódott, és olyan csillapíthatatlan éhséggel tekintett rá, ami szinte lángra lobbantotta, miközben válla gyönyörűséges izmai megfeszültek a nő keze alatt. – Az enyém leszel – mondta keményen, a birtoklás vágyával a hangjában. – Te pedig az enyém – felelte a nő mosolyogva, és lábaival körbefonta a férfi csípőjét. Ördögi mosolya, amely látni engedte hosszú fogait, szinte elállította Amanda lélegzetét. Ahogy Kyrianosz átfonta a karjával, a hátára fordult, és magára húzta a nőt. Amanda az ajkába harapott. Lenézett vonzó társára, és érezte feszes, férfias testét a combjai közt. Vágyakozóan előrenyúlt hosszú, kemény farkához. A férfi a gyöngédségére válaszként felnyögött. Kiéhezett pillantást vetett rá, majd fölemelkedett, és meleg kezével megérintette a nő mellét. Amanda szintén megérintette a kezét, ahogyan a másik finoman cirógatta. – Egész éjjel el tudnálak nézni – suttogta a férfi. A nő meg tudta érteni, elvégre ő is vágyott rá, hogy egy örökkévalóságig csak a másikat nézze, amint meztelenül járkál előtte. Ez a járás... ez a test... Több volt ez, mint amit egy közönséges halandó nő elviselhetett. A férfi megemelte a csípőjét, és előrébb tolta a nőt. Amanda átölelte magát a karjával, majd leengedte a kezét, és a másiknak feszült. A haja az arcába hullott, és sötét lombkoronát alkotott kettejük fölött. – Pontosan erre van szükségem – mondta Kyrianosz. Végigsimította a lány arcát, és megcsókolta. Szája finoman ért a nőéhez, és gyöngéden kényeztette alsó ajkát a fogaival. Amanda felnyögött az érintés hatására. Kezével ismét visszatért a másik csípőjéhez. – És nekem pedig pontosan erre van szükségem. – A férfi két ujjával belehatolt. Amanda felnyögött a gyönyörtől, ahogy odabent fáradhatatlanul simogatta. Kint, majd ismét bent, azok az ujjak forró tüzet ébresztettek egész testében. A férfi elhagyta a nő ajkait. – Most pedig mondd el, mit szeretnél. – Téged – lihegte a másik. – Akkor megkapsz. – Kyrianosz keze a nő csípőjére tévedt, és egész testét maga felé emelte. Amanda a kéjes várakozástól az ajkába harapott. Vágyott rá, hogy magában érezze a férfit. Hogy érezze, amint az egész teste nekifeszül, miközben megosztják egymással minden tapasztalatok közül a leginkább bensőségeset. Érezte a merevedését. Éppen abban a pillanatban, amikor végre érezte, hogy belehatol, megszólalt a vekker. Rögtön felébredt. Fátyolos tekintettel körbepillantott az ismeretlen szobában, és egy egész percre volt

60

szüksége, amíg vissza tudott emlékezni, hogy Grace házában aludt el. Tényleg csak álom volt? Pedig olyan valóságosnak tűnt. Megesküdött volna, hogy még mindig érzi a testén Kyrianosz kezének érintését, s lélegzetét a nyakán. – A fenébe, ez annyira szemétség... – nyögött fel, majd kikelt az ágyából, és kikapcsolta az ébresztőórát. Pedig éppen kezdett volna tényleg izgalmas lenni. Hogyan lehetett volna csak egy álom? Csak egy álom egy titokzatos idegenről, aki fájdalmát szarkasztikus humorával leplezte, és akinek a szeme oly sötét volt, hogy egyetlen pillantásával rabul ejtette őt? Igyekezett elfelejteni a dolgot, elfelejteni tudattalanjának intenzív érzéseit. Amanda fölvette Grace köpenyét, majd a fürdőszobába indult. – Honnan jöhetett? – kérdezte Grace. Amanda megállt a folyosón, ahogy meghallotta Grace-t és Iulianoszt odalent beszélgetni. – Gondolom, Kyrianosz hagyta itt – mondta Iulianosz. Amanda lement a lépcsőn, és vendéglátóit számtalan bevásárlószatyor és doboz között találta. Iulianosz már felöltözött, hogy munkába induljon. Khakiszínű nadrág és pulóver volt rajta. Grace kék kismama hálóköpenyt viselt. Niklosz egy csomagolópapírt rángatott le az egyik dobozról, és azt gyűrögette mögötte. – Mi ez? – kérdezte Amanda. Iulianosz vállat vont. – Igazad volt – mondta Grace, amint megpillantotta az üzenetet az egyik dobozon. – Kyrianosz küldte őket. – Elolvasta a szöveget, majd fölnevetett. – Csak annyit ír, hogy köszöni az elsősegélyt. – Átadta a szöveget Iulianosznak. Iulianosz megkönnyebbülve sóhajtott, amint elolvasta. – A mi időnkben szokás volt ajándékokat hozni, amikor meglátogattad egy barátodat. De a fenébe is, úgy értem, senki nem hozott ennyit. – Kezével a hajába túrt, miközben végignézett a dobozok rengetegén. – Kyrianosz mindig is nagylelkű volt, de... a fenébe – ismételte meg. – Gondolom, még éjjel jött vissza, és akkor hagyta itt ezeket, amikor aludtunk. Amanda le volt nyűgözve. Olyan volt, mintha karácsony lenne... Rockefelleréknél. Nézte, amint Grace tucatjával húzza elő a játékokat az ikreknek. Babák Vanessának, építőkockák Niklosznak. Egy vonat és egy játék lovacska. Grace egy kis dobozt talált az egyik zacskóban. – Ez a tied – mondta, és Iulianosznak adta. Iulianosz kinyitotta a dobozt, és elsápadt. Grace felépillantott és felnyögött. – De hiszen ez a tábornoki gyűrűd. Döbbent pillantást váltottak egymással. – Hogyan jutott hozzá? – kérdezte Grace. Amanda közelebb lépett, hogy megnézhesse a gyűrűt. Olyan volt, mint Kyrianoszé. Egy kardot ábrázolt, amelyet drágakövek és smaragdzöld babérlevelek vettek körül, mély, rubintokból kirakott háttérrel. – Olyan, amilyet Kyrianosz visel. De az övén egy korona is van. Iulianosz bólintott. – Az övén királyi pecsét is van, az enyém pusztán katonai. Amanda zavartan nézett rá: – Királyi? – Kyrianosz herceg volt – mondta a férfi egykedvűen. – Trákia trónjának egyedüli várományosa. Amandának leesett az álla. – És a rómaiak keresztre feszítettek egy trónörököst? Azt hittem, nem tehettek ilyesmit. Iulianosz vállat vont. – Elvileg tényleg nem tehették meg, de Kyrianosz apja kitagadta őt azon a napon, amikor feleségül vette Theonét. – Miért? – A nő hetem volt. – A férfi látta a meglepetést és az értetlenséget a másik arcán, majd

61

folytatta: – A hetérák alacsonyabb társadalmi körből származó nők, akiket arra képeztek ki, hogy szórakoztassák a tehetősebb férfiakat. – Aha – mondta Amanda, amikor megértette, miért tette a dolog dühössé a családját. – Társaságot keresett, amikor találkozott vele? Iulianosz megrázta a fejét. – Nem, Kyrianosz egy barátja vacsoráján találkozott vele, és rögtön elvarázsolta. Megesküdött rá, hogy szerelem volt első látásra. Mindenki igyekezett figyelmeztetni, hogy a nőt csak a vagyona érdekli, de nem hallgatott rájuk. Iulianosz keserűen fölnevetett. – Akkoriban sokszor csinálta ezt. Az apja, Alkisz imádta a fiát, de amikor rájött, hogy Kyrianosz felbontotta a jegyességét a makedón hercegnővel, hogy összeházasodhasson Theonéval, eléggé begurult. Alkisz megmondta neki, hogy egy király nem uralkodhat egy ribanccal az oldalán. Veszekedtek, majd Kyrianosz kilovagolt az apja palotájából, egyenesen Theonéhoz vágtatott, és még azon a napon elvette. Amikor Alkisz rájött, hogy mi történt, megmondta Kyrianosznak, hogy számára halott. Amanda szíve összeszorult, ahogy e szavak hallatán átjárta az együttérzés és a fájdalom. – Tehát mindent feladott azért a nőért? Iulianosz komoran bólintott. – A legrosszabb, hogy Kyrianosz sosem volt hűtlen hozzá. Ti már nem értitek, mit jelentett ez. A mi időnkben nem létezett monogámia. Senki sem hallott olyasmiről, hogy egy férfi hűséges volna a feleségéhez, különösen nem egy olyan férfi, aki olyan örökséggel és vagyonnal rendelkezett, mint Kyrian. Ám amint Kyrian elvette Theonét, sosem akart senki mást. Még csak nem is pillantott másik nőre. Iulianosz szeme haragosan villant. – Tényleg érte élt, és meg is halt volna érte. Amanda szíve összeszorult, ahogy Kyrianoszra gondolt. A fájdalomra gondolt, amelyet valószínűleg még mindig magában hordoz. Grace átnyújtott Amandának három zacskót, melyekben csomagolópapírral bevont dobozok voltak. – Ezek a tieid. Amanda kinyitotta a legnagyobb dobozt, és finom anyagból készült ruhára bukkant. Végigfuttatta kezét a könnyű, tengerkék selymen. Soha nem érzett még ilyesmit. Kinyitotta a többi ajándékot is, amelyekben egy pár cipőre és újabb dobozokra bukkant, amelyek a Victoria’s Secret lógóját viselték. Elpirult, és nem merte kinyitni őket Iulianosz és Grace jelenlétében. Hacsak nem akarta volna magát rendkívül kínosan érezni. – Vajon honnan tudta a méretem? – kérdezte, amikor megpillantotta a jelzést a ruhán. Iulianosz megvonta a vállát. Amanda egy pillanatra mozdulatlanná vált, ahogy meglátta a neki szóló üzenetet. A férfi kézírása elegáns és határozott volt. Sajnálom a pólót. Köszönöm, hogy jó társaság voltál. Vadász. Amanda elmosolyodott, bár egy kissé el is szomorodott, hogy a férfi még most sem használja előtte az igazi nevét. Nem kétséges, hogy ezen a módon igyekezett tartani a köztük lévő távolságot. Úgy legyen. Megvolt a joga a magánszférájához. A joga, hogy élje a veszélyes, halhatatlan életét anélkül, hogy közelebbi kapcsolatba kerülne az emberekkel. Ha Vadász akar maradni előtte, ő tiszteletben fogja tartani. Bár azután, amin tegnap este keresztülmentek... A szívében valójában nem számított, hogy a férfi milyen nevet használ. Tudta róla az igazságot. Összeszedte az ajándékokat, majd fölment a lépcsőn, hogy összekapja magát, mielőtt munkába indul. Ám amit valójában tenni akart, hogy köszönetet mondjon Vadásznak a kedvességéért. Miután lezuhanyozott, Amanda kibontotta a többi ajándékot is, és egy kincset érő, kacér fehérneműre bukkant. Vadász kék selyemharisnyát vásárolt neki, hozzá való harisnyakötővel. 62

Sosem viselt előtte ilyesmit, és eltartott néhány percig, amíg rájött, hogyan vegye föl. Hozzátartozó selyem melltartó és tanga tette teljessé a szerelést. – Hmm... – Ahhoz képest, hogy a Vadász távolságot akar tartani tőle, meglehetősen intim ajándékok voltak ezek. Valódi rejtély volt a számára. Amanda kissé az ajkába harapott, ahogy a ruháért nyúlt. Hihetetlenül nőiesnek és könnyűnek érezte magát az új fehérneműben, és lágy borzongás futott keresztül a testén, amint arra gondolt, hogy a Vadász keze hozzáért. Rendkívül erotikus volt elképzelni, hogy a férfi keze feltehetően finoman végigsimított azon a harisnyán, amely most a combján feszül. Hogy a keze érintette a melltartót, amelyet most visel. Mennyire kívánta, hogy itt legyen és levetkőztesse! Hogy olyan finoman érjen hozzá, amilyen a harisnya tapintása volt. Mélyen beszívta a levegőt, amint elképzelte a férfi sötét, átható tekintetét és az arckifejezését, amint a karjába veszi, és szeretkezik vele. Már a gondolat hatására is lüktetni kezdett a teste. Fölvette a ruhát az ágyról, és magához szorította. Egy rövid pillanatra úgy tűnt, Vadász egzotikus illatát érzi. Ismét fölébresztette benne a vágyat. Ahogy öltözködött, a ruha selyme a bőrének feszült, és ez ismét emlékezetébe idézte az álmát. Az érzést, amint Vadász keze a testén pihen. Ó, mennyire kívánta, hogy itt legyen. Mennyire kívánta, hogy végignézze, amint kigombolja a ruháját, és fölfedezi alatta a nőt. De ez sosem fog megtörténni. Kyrianosz örökre visszatért veszélyes életéhez. A vágy szúrós érzése hirtelen eltűnt, és helyébe visszatért a szívet szaggató fájdalom. Olyan fájdalom, melynek nem volt értelme, és amely mégis itt volt. Sürgette. Követelődzött. Szüksége volt rá. Fölsóhajtott, majd fölvette a cipőt, és lement a lépcsőn, ahol Iulianosz már várta, hogy munkába vigye. – Nagyon sajnálom, ami Cliff-fel és veled történt. Amanda fölpillantott a nőre, majd elszámolt tízig. Lassan. Ha még valaki ezt mondja neki, ámokfutásba kezd, leszalad Cliff irodájába, és apró, véres Cliff-gyros darabkákra szaggatja. Cliff a munkahelyükön mindenkinek beszámolt a szakításukról, és meglehetősen szemét módon azt terjesztette, hogy Amanda tegnap azért nem tudott munkába jönni, mert túlságosan kikészült. Meg tudta volna ölni! – Ez van – mondta Tammy –, fel a fejjel. Amanda keze ökölbe szorult, amint Tammy kiment. Legalább vége a munkanapnak. Most már hazamehet, és... És álmodozhat a magas, jóképű férfiról, akit soha többé nem fog viszontlátni. Miért okozott ez neki több fájdalmat, mint az, hogy Cliff szakított vele? Mi volt az a Vadászban, ami miatt ennyire hiányzott neki? Valójában tudta. A férfi gyönyörű volt, okos és hősies. Titokzatos és veszélyes. És minden alkalommal, amikor ránézett azzal a csibészes mosolyával, zakatolni kezdett a szíve. És most örökre elment. Amanda elkenődve állt fel, majd indulni készült. Miután betette az aktáit a helyükre, kiment az irodából, elment a liftig, és megnyomta a gombot a földszinti előcsarnokig. Nem akarta megváratni Grace-t, aki feltehetően már odakint vár rá az ikrekkel. És egyébként is fárasztotta az iroda. Ez volt élete leghosszabb napja. Miért akart egyáltalán valaha is könyvelő lenni? Selenának igaza volt, az élete idegtépőén 63

unalmas. Amint kinyílt a lift ajtaja, Amanda kilépett az üvegfalú előcsarnokba, és körbepillantott. Bár odakint sötét volt, a parkoló fényei olyan világosak voltak, hogy látta, Grace még nem érkezett meg. A fenébe! Pedig már nagyon haza szeretett volna menni. Amanda némileg zaklatottan az ajtó mellé állt. Váratlanul kinyílt a másik lift ajtaja, és Cliff lépett ki rajta a barátai gyűrűjében. Nagyszerű, igazán nagyszerű. Ez a nap egyre jobb és jobb. Amint meglátta, hogy egyedül van, Cliff úgy tollászkodott, akár egy páva, majd felé indult: – Valami baj van? – kérdezte, ahogy megállt mellette. – Nem. Csak még nem jöttek meg értem – felelte kurtán. – Hát, ha akarod, hogy haza vigyelek... – Semmit sem akarok tőled, oké? – Elindult, hogy kimenjen az ajtón és a hidegben várakozzon tovább. Inkább vacogott a téli estében, mint hogy még egy percet együtt töltsön azzal az emberrel, akit egyáltalán nem akart látni. Cliff utánajött, és ismét megállt mellette. Az utcalámpák fénye megvilágította sötétszőke haját. – Nézd, Mandy, igazán nincs semmi akadálya, hogy barátok legyünk. – Csak ne legyél olyan nagylelkű azután, amit tegnap elterjesztettél rólam. Mégis mit képzelsz magadról, hogy mindenkinek a családomról beszélsz? – Ó, ugyan már, Mandy... – És ne hívj Mandynek, amikor tudod, mennyire utálom. A férfi hátrapillantott a válla fölött, s Amanda észrevette, hogy a fél iroda ott áll, és őket hallgatja. – Nézd, nem én vagyok az, akinek tegnap otthon kellett maradnia, mivel érzelmileg annyira felzaklatta a szombat este. A lány haragja egyre nőtt. Érzelmileg felzaklatta? Őt? Ez a férfi? Amanda szigorúan rápillantott. És most először végre rájött, micsoda kis patkány volt ez a fickó. – Bocsáss meg, de nem voltam tegnap otthon. Tulajdonképpen tudod, hogy hol voltam? Az egész napomat egy gyönyörű szőke isten karjaiban töltöttem. Végeztem veled. A férfi felhorkant. – Látom, csak idő kérdése volt, hogy a családi mizéria előjöjjön rajtad. Te is ugyanolyan bolond vagy, mint azok mindannyian. Gondolom, holnap már fekete bőrszerkóban fogsz felbukkanni, és vámpírvadászatról mesélsz. Soha életében nem akart annyira felpofozni valakit, mint ebben a pillanatban. Hogyan gondolhatta egy percig is, hogy ők ketten összeillenek? Hiszen ez a férfi érzéketlen és bunkó. Sőt állandóan ítélkezik! Tabitha talán bolond, de a nővére, és senkinek sincs joga megbántani! Hirtelen mindaz felszínre került, amit Cliff-fel kapcsolatban igyekezett letagadni magában. Hihetetlen, hogy az életéből egy évet arra áldozott, hogy megpróbált ennek a baromnak a kedvében járni. Milyen bolond volt! És buta és... Amanda érezte, hogy átfut rajta a borzongás, amint meghallotta a távolban a motor zúgását. Cliff megfordult, az utcára pillantott, majd elkerekedett a szeme. Amanda is odafordult, hogy lássa, mit vett észre a másik – egy csinos, fekete Lamborghini volt az, amely éppen feléjük hajtott, majd megállt mellettük. Boldogan elmosolyodott. Csak nem... A szíve zakatolni kezdett, amint az ajtó kinyílt, és Vadász lépett ki a kocsiból. Kopott farmert, szürkésfekete V nyakú pulóvert és fekete bőrkabátot viselt. A férfi egyszerűen

64

ellenállhatatlan volt. És halálos fesztelensége láttán remegni kezdett a térde. – Ó, édes istenem – suttogta Tammy, miközben a férfi feléjük közeledett. Vadász megállt Amanda előtt, és éhes pillantással méregette a nőt. – Szervusz, drágám – mondta azon a mély, érzéki hangján. – Bocs, hogy késtem. Mielőtt tudta volna, mit csinál, Amanda a férfi karjába vetette magát, és forró csókot lehelt a szájára. Teste szinte lángra kapott, amint megérezte a férfi nyelvét a sajátján, és ahogy érezte, hogyan szorítja magához a másik. Majd a férfi kissé lehajolt hozzá, és egyszerűen a karjába kapta. – Vadász! – dorombolt Amanda, ahogy a férfi könnyedén az autó felé indult vele. Azzal a csibészes mosolyával nézett rá. Éjféli szeme meleg volt és eleven, tele humorral és éhséggel. Lábával kinyitotta a kocsi ajtaját, és beültette Amandát. Fölvette a nő aktatáskáját, melyet az a földre ejtett, és odaadta neki. Majd megfordult, és sokatmondó mosolyt villantott Cliffre. – Tudod, igazán szeretned kell azt a nőt, aki azért él, hogy meztelenül lásson. Cliff elsápadt. A Vadász becsukta az Amanda oldalán lévő ajtót, nyugodt léptekkel átsétált a vezető oldalára, beszállt, majd kihajtott a parkolóból. Ezernyi érzés kavargott Amandában. Hála, nevetés, de leginkább öröm, hogy újra látja őt, különösen, miután mind Iulianosz, mind pedig saját maga arról győzte meg magát, hogy ez többé nem történhet meg. El sem hitte, mit tett érte éppen a férfi. – Mit csinálsz itt? – kérdezte, miközben kihajtottak a parkolóból. – Egész nap csak rád gondoltam. Teljesen megbolondítottál – sóhajtotta. – Éreztem benned a zavart és a fájdalmat, de nem tudtam az okát. Úgyhogy fölhívtam Grace-t, és megtudtam, hogy érted jött volna munka után. – Rendben, de még nem mondtad el, miért vagy itt. – Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. – Miért? – Nem tudom. Egyszerűen így volt. A nőt átjárta a férfi szavainak melegsége, miközben a biztonsági övét babrálta. – Köszönöm a ruhákat. És köszönöm, amit az imént Cliff-fel tettél. – Örömömre szolgált. Ebben a pillanatban Amandának igazán vissza kellett fognia magát, hogy ne érintse meg a férfit. Hogy ne csókolja meg pompás bajnokát. Vadász sebességet váltott, majd kifelé vette az irányt az üzleti negyedből. – Csak egy kérdésem van. Miért akarna egy magadfajta nő egy ilyen alakhoz hozzámenni? Amanda elfintorodott. – Honnan... – Ismered a képességeimet, igaz? Ebben a pillanatban az „imbecillis barommal” szemben táplált valódi érzéseiddel van tele az elméd. A nő elpirult, és azt kívánta, bárcsak elrejthetné a gondolatait. – Ezt is hallottam – mondta a Vadász, s a nő nem tudhatta, igazat mond-e. – Tehetek bármit az ellen, hogy állandóan a tudatomban kotorássz? Eléggé kényelmetlenül érzem magam miatta. – Ha szeretnéd, átadhatom neked ezt a képességet. – Tényleg? Bármilyen képességedet átadhatod, amikor csak akarod? A férfi felhorkant. – Nem egészen. Az egyetlen képesség, amelyet átadhatok, a gondolatolvasás. – És ha egyszer átadtad, vissza is veheted? – Igen, de az nem olyan egyszerű. – Akkor hagyjuk, öregem.

65

Kyrianosz fölnevetett, miközben az útra koncentrált, de ami igazán fölkeltette a figyelmét, az a nő ruháján lévő apró szakadás volt, ami alatt megpillantotta a selyemharisnyát. És persze tudta, mit visel. Ez is olyan kép volt, amely egész nap kísértette, amikor aludni próbált. A nő finom hajlatainak képétől kiszáradt a szája... És semmi másra nem vágyott, mint hogy kezét becsúsztassa a másik ruhája alá, a combjai közé, míg megérzi azt a kis felületnyi selymet, amely a legintimebb részét fedte. Ó igen, elképzelte, ahogy félrehúzza, hogy teljes hozzáférése legyen hozzá. Vagy inkább csak leszakítana róla minden ruhát és fehérneműt, és mélyen a másikba temetkezne, miközben a nő átfogja a combjával. Vadász fészkelődött az ülésen, majd eszébe jutott, hogy vehetett volna magának egy pár buggyos alsónadrágot. Megérinteni a nőt maga volna a Paradicsom. Persze, amennyiben a Paradicsom elérhető volna egy hozzá hasonló teremtmény számára. Szorosabbra húzta a biztonsági övet a derekán, miközben a gondolataival küzdött. Egyetlen nő sem fog semmi másért szeretni, csak a vagyonodért. Jegyezd meg a szavaimat, fiam. A magunkfajta férfiak soha nem fognak ezzel az alapvető dologgal rendelkezni. A legtöbb, amit remélhetsz, hogy lesz egy gyermeked, aki majd szeretni fog. Felsóhajtott, ahogy ezek az emlékek teljes élességgel felidéződtek benne. És keményen, fájóan megjelentek előtte az utolsó szavak, amelyeket az apjával váltott. Hogyan szerethettem valaha is egy olyan szívtelen embert, mint amilyen te vagy? Semmit sem jelentesz nekem, te öregember. És soha nem is fogsz. A fájdalomtól összeszorult a szíve. Szavak, amelyeket haragjában mondott ki, és amelyeket soha nem vonhat vissza. Hogyan mondhatta ezt az egyetlen személynek, akit a legjobban szeretett és tisztelt? – Tehát – mondta Amanda, kizökkentve a másikat gondolataiból –, mi történt Deszideriosszal a múlt éjszaka? Sikerült elkapnod? A férfi megrázta a fejét, hogy összeszedje magát, és igyekezett a jelen pillanatra koncentrálni. – Egy villámüregbe menekült, miután összecsaptunk. – Egy micsodába? – Villámüregbe. Menedék a démonok számára – magyarázta a férfi. – Asztrál átjárók a dimenziók között. A démonok elbújhatnak bennük néhány napra, ám amint az ajtó ismét megnyílik, elő kell jönniük. Amanda megrémült a férfi szavainak hallatán. Hogyan lehetséges ez? – Nem értem, az égiek miért adtak olyan erőt a démonoknak, hogy ilyen eszközökkel szökhessenek meg az igazságszolgáltatás elől. – Nem az égieken múlott. A démonok maguk fedezték fel a villámüregeket. – Bolondos mosollyal nézett a nőre. – De nem panaszkodom. A dolog legalább végtelenül izgalmassá teszi a munkámat. – Nos, legalábbis addig, amíg nem unod el magad mégis – mondta a nő gúnyosan. – Igazán utálnám, ha a munkád bármikor is unalmassá válna. A férfi olyan pillantással nézett rá, amelytől Amanda megborzongott. – Édesem, úgy érzem, lehetetlen volna melletted unatkoznom. Szavaival fájdalmas pontra tapintott. – Te vagy az egyetlen, aki így érzi – mondta Amanda, ahogy visszaemlékezett Selena megjegyzésére. – Mások azt mondják, arra születtem, hogy Unalom Városkában telepedjek le. A férfi megállt az egyik lámpánál, és ismét ráemelte átható tekintetét. – Nem értem ezt a megjegyzést, ugyanis engem folyamatosan lenyűgözöl, mióta fölébredtem melletted, amikor „Mr. nyamnyam bőrszerkós fiúnak” szólítottál. A nő elpirult, majd elnevette magát, amint eszébe jutott a találkozásuk. – És egyébként – folytatta a Vadász – nem hibáztathatod a többieket, hogy ezt mondják

66

rólad, elvégre te vagy az, aki burokban akarsz élni. – Már megbocsáss... A férfi sebességet váltott, és lefelé gurult az utcán. – Így igaz. Eltemeted magadban azt a részt, amely lelkesülni tud különféle dolgokért. Egy olyan karrierrel takarózol, amivel garantált, hogy egy nap nyugtatókon fogsz majd élni. Jellegtelen színekben és merevített ruhákban jársz, amelyek elrejtik a benned lévő szenvedélyt. – Nem is igaz – felelte a nő felháborodva. – Nem ismersz hozzá eléggé, hogy ilyesmit mondj rólam. És csak egyszer láttál olyan ruhában, amit én magam szeretek hordani. – Ez igaz, de ismerem az ízlésed. – Ó, igen – felelte a nő elutasítóan. – És első kézből ismerem a szenvedélyességedet is. Amanda arca elvörösödött. Nem tagadhatta, ez volt az igazság. Ez azonban nem jelentette azt, hogy örül neki, hogy a férfi képes egyenesen a szívébe látni. – Azt hiszem, félsz ettől a benned élő másik részedtől – folytatta a Vadász. – Egy ókori görög nimfára, Litára emlékeztetsz. Egy személy két fele volt. A két rész állandóan civakodott egymással, és ezzel nyomorúságossá tették őt és mindenkit, aki ismerte. Egészen addig, amíg egy szép napon nem jött egy görög katona, és összeillesztette a két részt. Attól a naptól kezdve Lita harmóniában élt magával és a környezetével. – Csak nem azt mondod, hogy nyomorulttá teszlek téged? A férfi fölnevetett. – Nem. Igazán szórakoztatónak talállak, de azt hiszem, sokkal boldogabb lennél, ha elfogadnád az igazi természetedet, és nem harcolnál ellene ilyen hevesen. – Különös, hogy ezt éppen egy vámpír mondja nekem, aki nem iszik emberi vért. Mondd csak, te nem harcolsz a természeted ellen? A férfi arcáról lehervadt a mosoly. – Talán igazad van. Talán én is boldogabb lennék, ha szabadjára engedném azt a vadállatot, aki bennem lakozik. – Kérdőn pillantott rá. – Kíváncsi vagyok, vajon tudnád-e kezelni ezt a részemet. – Vagyis? A férfi nem válaszolt. – Hova vigyelek, Iulianoszhoz, anyádhoz vagy a saját lakásodhoz? – Nos, tekintve, hogy már majdnem a lakásomnál vagyunk, gondolom, menjünk oda. Néhány háztömbnyire innen, a Tulane-on túl lakom. Kyrianosz igyekezett csak a forgalomra és a vezetésre koncentrálni, ám minduntalan újabb részletek villantak föl előtte reggeli álmából. A fenébe, nem is emlékezett, mikor volt ennyire valószerű álma. Korán reggel ébredt, és fájdalmasan vágyakozott a nő után. És megesküdött volna, hogy érzi a nő illatát a párnáján. A bőrén. A nap hátralevő részében megpróbált aludni, de legfeljebb csak egy kicsit tudott pihenni. Olyan mély vággyal akarta ezt a nőt, hogy már annak a gondolatától is remegni kezdett, hogy a másik közelében lehet. Soha életében nem akart semmit sem jobban megtenni, mint amit éppen a nő sugallt: hogy átengedje magát az ösztöneinek, és a magáévá tegye. Ha meg merte volna tenni. Amint leszállt az este, őutána indult el vadászatra. Sötét Vadász hosszú élete alatt ez volt az első alkalom, hogy egy embert keresett. – Tudod – mondta Amanda azon a könnyű, bársonyos hangján, ami elektromos áramként futott végig a férfi gerincén, egészen az ágyékáig –, nem kellett volna fölvenned. Fölhívhattad volna az irodát, hogy meggyőződj róla, rendben vagyok-e. Kyrianosz megköszörülte a torkát, amint arcát elöntötte a forróság. A fenébe is! Elpirult a nő miatt? Utoljára akkor pirult el, amikor kétezer-százhatvan évvel ezelőtt serdülő kölyök volt. – Nem volt meg a számod.

67

– Megtudhattad volna bármelyik telefonkönyvből. És persze Grace-nek is megvan, tőle is elkérhetted volna. A férfi a tarkóján érezte a nő mosolyát. – Vagy, a fenébe is, akár direkt a fejemből is előbányászhattad volna. – A nő pillantása ördögivé és gyanakvóvá vált. – Gondolom, csak újra látni akartál, nem igaz? – Nem – válaszolta a férfi, egy kissé túlságosan is gyorsan. – Hm-hm. – Hitetlenség visszhangzott a nő hangjában. – Miért is nem hiszek neked? – Talán azért, mert sosem tudok hihetően hazudni. Erre aztán mindketten fölnevettek. Amanda figyelte a férfit vezetés közben. Ismét rajta volt a kis kerek napszemüvege, és vonzóbbnak nézett ki, mint amennyire az egy férfinak egyáltalán engedélyezett. – Kérdezhetek valamit? A férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem válaszolt, csak továbbra is egyenesen előre nézett. – Tényleg szeretsz Sötét Vadász lenni? A férfi rápillantott, s olyan mosollyal nézett rá, amely látni engedte hosszú szemfogát. – Mondd, hány olyan munka van még, ahol minden este hőst játszhatsz? A fizetésem csillagászati magasságokban jár, és örökké élek. Mi az, amit ne lehetne szeretni ebben a munkában? – De soha nem érzed magad magányosnak? – kérdezte a nő. – Egy tömeg közepén is érezheti magát magányosnak az ember. – Igen, persze. De... A férfi ismét rápillantott. – Miért nem kérdezed meg, amit valóban tudni akarsz? – Mivel olvasol a gondolataimban, miért nem válaszolsz rá? A férfi mosolya szélesebbre húzódott. Éhes volt, akár egy farkas, aki éppen megtalálta a következő zsákmányát. – Igen, drágám, azt gondolom, hogy őrülten szexi vagy. És semmit sem szeretnék jobban, mint hogy hazavigyelek a házamba, és megcsavarjam az orrodat. A nő elpirult. – Utálom, amikor ezt csinálod. Rosszabb vagy, mint Tabitha. Egek, mindegyik Sötét Vadász rendelkezik ezzel a képességgel? – Nem, szívecském, csak én. – Majd hozzátette: – Közülünk mindenki saját képességekkel rendelkezik. – Meg kell mondjam, nem bánnám, ha neked valami más volna. – Oké, kedves. Veled kivételt teszek. Vége. Nincs több gondolatolvasás. Miközben Amanda továbbra is a férfit figyelte, rájött, hogy bár hencegő és macsó, mégis érző szívet rejt magában. – Jó ember vagy, Vadász. – Úgy érted, jó vámpír vagyok. – Igen, de te nem iszol vért. A férfi szájának sarkában mosoly játszott. – Tehát Iulianosznál erről is beszélgettetek, igaz? – Igen, beszélt róla. Azt mondta, hogy a Sötét Vadászok, szemben az apollitákkal, nem osztoznak Apollón ezen átkában. – Az igazat megvallva – válaszolta a férfi baljósan –, nincs szükségünk vérre ahhoz, hogy életben maradjunk. De vannak Sötét Vadászok, Táplálkozóknak nevezik őket, akik mégis isznak. – Sebességet váltott. – Azt hiszem, te és Iulianosz egy kicsit túlságosan sok időt töltöttetek el a csevegéssel tegnap este. – Talán. – De hát mit tehetett volna, elvégre addigra már régen Vadász volt a kedvenc témája. Fél éjszaka nem hagyta elaludni Iulianoszt, miközben Kyrianoszról és a Sötét Vadászokról faggatta. – Igaz, hogy az apolliták csak huszonhét évig élnek? Bólintott. – Igen, és éppen ezért olyan veszélyesek. A legtöbb apollita bármit megtenne,

68

hogy még egy napot nyerhessen. Iulianosz szerint ez volt az oka, hogy a Sötét Vadászoknak nincs lelkük. Ez megakadályozta a démonokat abban, hogy mind közül a legerősebb lelkeket vegyék birtokba. Ugyanis minél erősebb a lélek, amelyet elrabolnak, annál tovább élhetnek vele. – Olyasvalaki, mint te – folytatta Kyrianosz –, tökéletes célpont egy démon számára. Igazi csemege. Amikor elveszik a lelked, elveszik vele az összes szellemi képességedet is. Amanda összehúzta a szemöldökét. – De hiszen nekem semmilyen képességem sincs. – Hát, ha ez a hazugság boldoggá tesz... – Ez nem hazugság – mondta Amanda védekezően. – Nincsen semmiféle különleges képességem. Legalábbis, ha a számlákkal kapcsolatos ügyintézést nem számítjuk annak. – Rendben, számlás kisasszony, hiszek neked. Szavaival ezt mondta ugyan, ám a hangjával nem. A nő szeme összeszűkült, ahogy ezt a makacs férfit vizsgálta. Az a háza felé irányította a kocsit. Ahogy közelebb értek, hatalmas, szürke füstfelhőt láttak az égen. – Talán kigyulladt az egyik ház? – Igen, nagyon úgy tűnik, és elég nagy lehetett. – Jaj ne! – Amanda mellkasa összeszorult, ahogy meglátta a saját, lángokban álló házát. Ám a Vadász nem állt meg, hanem rögtön továbbhajtott Tabithához, ahonnan szintén lángok csaptak fel. Amanda szemébe könnyek gyűltek, miközben igyekezett sietősen kinyitni az ajtót. – Tabitha! – kiáltotta, pánikba esve a gondolattól, hogy a nővére talán a házban tartózkodik. Gyorsabban, mint hogy akár pisloghatott volna, Vadász kipattant a kocsiból, és az égő házba rohant. A nő szíve zakatolt, ahogy kikászálódott az autóból. Miután lerúgta magáról magas sarkú cipőjét, a verandához futott, de mezítláb mégsem mert bemenni a házba. – Vadász? – kiáltotta, miközben igyekezett keresztüllátni a lángokon. – Tabitha! Kérlek, mondd, hogy nincs semmi bajod. Ugye még mindig a munkahelyeden vagy! Miközben arra várt, hogy meglátja vagy meghallja Kyrianoszt, egy motor repült be Tabitha udvarára, majd csikorogva lefékezett a feljárón. Az idegen szinte fénysebességgel mozgott, ahogy lehúzta magáról fekete sisakját, a földre hajította, majd olyan gyorsan futott a házhoz, hogy a nő még az arcát sem láthatta rendesen. Épp akkor ért a bejárathoz, amikor a Vadász kijött onnan, Tabitha szobatársával a karjában. Amanda követte Vadászt a pázsitig, ahol letette Allisont a fűre. – Tabitha nincs odabent – mondta, majd megfordította az eszméletlen Allisont. – Nagyon sok füstöt nyelt. – Végignézett az utcán; számos szomszéd álldogált a közelben, de egyikük sem jött oda hozzájuk. – Hol vannak az átkozott mentők? – kiáltotta. Váratlanul megjelent Terminátor, és odaszaladt hozzájuk. Megnyalta Allison arcát, majd Amanda elé kuporodott. A nő fölvette a fekete-fehér kutyát, majd felnézett a férfira, aki a motorral érkezett. Éppen annyira jóképű volt, mint a Vadász, ám mégis volt benne valami túlvilági. Valami misztikus. Szőke haját rövidre nyírta, leszámítva két hosszú tincset, amely halántékáról a mellére lógott. Becipzározott fekete motorosdzsekit viselt, amely tele volt pingálva vörös és aranyszínű kelta rúnákkal. Nyaka körül vastag arany nyakláncot hordott. Letérdelt a Vadász mellé, majd kesztyűs kezét egy centire Allison testéhez közelítette. – A tüdeje megperzselődött – mondta csöndesen. – Tudsz rajta segíteni, Talon? – kérdezte a Vadász. A Talonnak nevezett férfi bólintott. Lehúzta a kesztyűjét, majd kezét Allison bordáira helyezte. Néhány másodperc elteltével a nő légzése lassabbá és egyenletessé vált.

69

Talon tekintete összetalálkozott Amandáéval. A nő megborzongott, amint észrevette, hogy a másiknak ugyanolyan szeme van, mint Kyrianosznak. Volt valami nyugtalanító és különös ebben az új Sötét Vadászban. Maga volt a csöndesség, döbbent rá a nő. Akár egy feneketlen kút. Nyugodt nagyság áradt belőle, amely egyszerre volt nemes és félelmetes. Majd a nő ráébredt, hogy valami nagyon szörnyű dolog folyik itt. Különben miért jelenne meg egy másik Sötét Vadász is ugyanebben a pillanatban? – Deszideriosz gyújtotta fel, igaz? – kérdezte Amanda. Mindkét férfi tagadólag megrázta a fejét. Vadász Talonra pillantott. – A te célpontod? – Az a tippem, hogy egyesítették az erőiket. Az enyém téged próbál meg bosszantani, miközben a tiéd épp rejtőzködik valahol. Ebben a pillanatban végre megérkeztek a tűzoltók és a mentők. Allisont gyorsan kezelésbe vette néhány mentős, ők hárman pedig odébb húzódtak. – Ah, a fenébe is, Talon, ez valami új – mondta Vadász, miközben kezével a hajába túrt. – Ez teljesen védtelenné tesz bennünket. Talon Tabitha égő háza felé fordult. – Igen, tudom. Elég baj, hogy ők összefoghatnak, mi pedig nem tehetjük. – Miért nem tehetitek? – kérdezte Amanda. Talon a Vadász felé fordult. – Mennyit tud? – Többet, mint amennyit szabad volna. – Bízhatunk benne? A Vadász kérdő pillantást vetett Amandára; a szemében tükröződő bizonytalanság bántotta a nőt. Soha nem tenne semmit, amivel rosszat tenne annak a férfinak, aki megmentette az életét. – Hangpostát kaptam az éjjel Acherontól, amelyben azt mondja, bármilyen információt megadhatunk neki. Talon felhorkant. – Nekem ez nem igazán hangzik T-Rexesnek. – Tudod, hogy Acheron utálja, amikor így hívod? – Persze hogy tudom, pont ezért hívom így. És nehezen hiszem, hogy T-Rex szabad kártyát adott volna neki. – Igen, de hát ismered Acheront. Nyilván van célja a dolognak, és biztos vagyok benne, hogy a megfelelő időben fel fog minket világosítani róla. – Akkor hát mondjátok – szólt közbe a nő –, miért nem egyesíthetitek az erőiteket? – Azért, hogy ne rendezzünk kakasviadalt, és ne használhassuk az erőnket az emberek vagy az istenek ellen – magyarázta a Vadász. – Ennek eredményeképpen, amint találkozunk egymással, akaratlanul is elnyomjuk a másik erejét. Minél tovább maradunk együtt, annál gyengébbé válunk. Amanda elsápadt. – De ez nem fair. – Az élet ritkán az – válaszolta Talon. Vadász Talon felé fordult – Van ötleted, hol tartózkodik a célpontod? – Éppen itt veszítettem el a nyomot. Úgyhogy gondolom, a közelben lennie kell egy villámüregnek. – Nagyszerű – mondta a Vadász –, igazán nagyszerű. Talon egyetértett. – Azon gondolkozom, talán felhívhatnánk Kattalakiszt, hogy kifüstölje mindkettőt. – Ne – válaszolta a Vadász gyorsan. – Nem közönséges démonnal van dolgunk, és valami azt súgja nekem, hogy ha Vérvadászt szabadítunk Desziderioszra, az olyan volna, mintha gránátot dobnánk egy köteg dinamitra. Az utolsó dolog, amire szükségünk van, hogy elkapja valamelyikőjük lelkét. El tudod képzelni, milyen óriási kárt okozna ezzel? – Vérvadász? – kérdezte Amanda. – Az olyasmi, mint a vérfarkas? Talon megköszörülte a torkát: – Nem egészen.

70

– Mi az éjszakát őrizzük – mondta a Vadász. –Ezért hívnak Sötét Vadásznak. – Ők pedig... – kérdő pillantást vetett Talonra. Talon folytatatta a magyarázatot: – A Vérvadászok... – majd ő is Vadászra pillantott, mintha a megfelelő szót keresné. Vadász megvonta a vállát. – Varázslók? – Olyasmi – mondta Talon. Amanda nem igazán értette a dolgot, és nem tudta, hogy ők ketten miről beszélnek. – Varázslók? Mint Merlin? – Ó, a fenébe – szisszent fel Talon, majd Vadászra pillantott. – Komolyan ezt üzente neked T-Rex? Vadász lecsatolta az övéről a mobiltelefont, kiválasztotta az elmentett üzeneteket a menüből, majd átadta Talonnak. – Győződj meg róla magad. Talon elvette a készüléket. Rövid várakozás után visszaadta a telefont, majd Amanda felé fordult. – Rendben, magyarázzuk el a dolgot máshogyan. Alapvetően négyféle démon és vámpír létezik: a vérszívók, a lélekszívók, az energia- és álomszívók, valamint a pusztítók. Amanda bólintott. Ez érthetővé tette a dolgot. – Tehát ti, fiúk, ti vagytok a pusztítók. Vadász felhorkant. – Micsoda? Mitől vagy ilyen biztos a dolgodban? – Nem – javította ki Talon, ügyet sem vetve Vadász tiltakozó közbeszólására. – A pusztítók minden vámpír közül a legszörnyűbbek, ők ugyanis semmit nem akarnak az áldozataiktól. Pusztán a gyilkolás kedvéért gyilkolnak. Arról nem is beszélve, hogy ők a legerősebbek a vámpírok között. Amanda megborzongott. – Deszideriosz is ilyen pusztító? A Vadász tagadólag rázta meg a fejét, Talon pedig folytatta a magyarázatot. – Háromféle vadászt teremtettek azért, hogy megvédjék az általunk ismert világot, illetve hogy elfogják és elpusztítsák a démonokat. Minket „a védelem piramisának” neveznek. A Sötét Vadászok azokat üldözik, akik emberi véren és lelkeken élnek. Az Álomvadászok az energia- és álomszívók nyomában vannak, a Vérvadászok pedig a pusztítókat igyekeznek elkapni. Amanda rosszallóan pillantott rá. – Rendben, azt hiszem, amit nem értek, hogy miért nem elég egyfajta, aki elkapja az összest. – Ez lehetetlen volna – mondta a Vadász. – Ha egy személy vagy csoport rendelkezne azzal a képességgel, hogy járjon a létezés négy birodalmában, akkor elég hatalma volna ahhoz, hogy az egész világ fölött uralkodjon. Senki és semmi nem állíthatná meg őket. És ez az isteneknek nem igazán tetszene. – Miféle négy birodalom? – Az idő, a tér, a föld és az álmok birodalma – mondta Talon. Amanda felsóhajtott – Oké, ez kezd eléggé félelmetes lenni. Csak nem azt akarjátok mondani, hogy néhányan közületek az időben is közlekednek? – És a térben meg az álmok között is. – Aha – bólintott Amanda –, tehát Rod Serling* Vérvadász volt? Rezzenéstelen arccal néztek rá. – Oké – mondta – nem volt túl jó vicc. Csak megpróbálom felfogni, hogy miről van szó. Talon fölnevetett. – Ne próbáld! Én ezerötszáz éve próbálkozom, és még mindig állandóan tanulok valami újat. Vadász elfintorodott. – Te beszélsz? Minden alkalommal, ha úgy érzem, értem a dolgot, jön valami Desziderioszhoz hasonló szörnyűség, és teljesen a feje tetejére állítja a szabályokat. – Igaz – mondta Talon, majd kurtán fölnevetett. Megvonta a vállát. – Ha már ijesztő dolgokról beszélünk, sajnos el kell indulnom. A haverjaim ebben a percben is folyamatosan *

Rod Sterling (1924–1975) amerikai forgatókönyvíró, többek között a Homályzóna szerzője

71

halványulnak, miközben beszélünk. A Vadász megborzongott: – Utálom, ha holtakkal pajtizol a közelemben. Talon szigorú pillantást vetett rá. – Te voltál az az eszement, aki „Halott embereket látok” pólót küldött nekem? A Vadász fölnevetett. – Szerintem Wulf lehetett. Azt hittem, viccnek szánta. – Nem annak szánta. Három napja kaptam. Még valahogy visszaadom neki. – Talon Amandára pillantott. – Vigyázz a nőre! A Vadász bólintott. Talon hátrapillantott a válla fölött az egyik tűzoltóra. – Csak képzelődöm, vagy az egyik apollita tűzoltó tényleg túlságosan nagy figyelemmel van irántunk? – Igen, már nekem is feltűnt. Azt hiszem, ki fogom hallgatni. – Ne ma este. Előbb vidd őt biztonságba. Én majd kihallgatom az apollitát. A Vadász felvonta a szemöldökét meglepetésében. – Nem bízol meg bennem? – A fenébe, görög, dehogy! Túl jól ismerlek. – Talon visszaindult fekete HarleyDavidsonához, és fölvette a bukósisakot a földről. – Később e-mailben megírom az eredményeket. – E-mail? – kérdezte Amanda. – Hogyhogy? Vadász vállat vont. – Messziről jöttünk. Régen még futárokat fizettünk, hogy kézbesítsék az üzeneteinket. – Aha – mondta a nő, miközben észrevett egy magában álldogáló alakot az utcán, az árnyékok között. Nem a tüzet nézte, hanem úgy tűnt, Vadászt és Talont figyeli. Talon ismét csatlakozott hozzájuk. – Lenne egy kérdésem – suttogta Amanda, miközben a gyönyörű, szőke árnyékot nézte az utca túloldalán. – Minden démon szőke? – Igen – felelte a Vadász –, ahogyan minden apollita is az. – Akkor hogyan tudod megkülönböztetni az egyiket a másiktól? – Hacsak nem kábítottak el valahogyan, érezzük őket – mondta Talon. – De az emberek csak egyféleképpen észlelhetik, ha apollitával találkoznak: egy fekete, tetováláshoz hasonlító jel tűnik fel a mellkasuk közepén, ahol az emberi lelkek tartózkodnak. – Aha – mondta a nő, miközben még mindig az utca túloldalán álló alakot figyelte. – Mondjátok, szerintetek a célpontjaitok direkt hoztak össze titeket, hogy legyengüljetek, mielőtt rátok támadnának? A két férfi zavartan pillantott rá. – Miért kérdezed ezt? – kérdezte Talon. – Hát, nem vagyok szakértő, de az a fickó mögötted eléggé úgy tűnik, mintha démon lenne. Alig hagyták el a száját ezek a szavak, amikor egy villám találta el Talont a hátán, és a földre lökte. Vadász átkozódott, miközben az autóhoz tolta a nőt. Ő maga átugrott a kocsi fölött, és egyenesen a Talont megtámadó démonra vetette magát. Dulakodva a földre zuhantak. Amanda Talonhoz sietett. A férfi úszott a vérben. A nő szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy megpróbált segíteni neki, ám mielőtt megtehette volna, újabb démon támadt rájuk. A nő ösztönösen kihúzta a kelta tőrt Talon övéből, és egyetlen mozdulattal a démon mellébe szúrta. A szörnyeteg felszisszent, majd hátralépett. Talon lábra pattant. Kikapta a tőrt a nő kezéből, majd belevágta a menekülő démon hátába. Az egy villanás kíséretében eltűnt. Vadász előjött a sötétből, és szaporán lélegzett. Fölvette Talon tőrét a földről, és visszaadta a keltának. – Jól vagy? – kérdezte. Talon elfintorodott, ahogy megfeszítette a karját. – Véreztem már csúnyábban is. És te?

72

– Véreztem már csúnyábban is. Talon röviden Amanda felé biccentett. – Kösz a segítséget. – Majd kezét a Vadász vállára helyezte. – Vidd biztonságba a nőt. Később beszélünk. – Rendben. Amanda ijedten nézte, ahogy Talon átvetette hosszú lábát a motorbiciklijén. Mozdulatai lassúak és darabosak voltak, de ez volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy milyen fájdalmai lehetnek. – Tényleg rendben van? – Gyorsan gyógyulnak a sebeink. A legtöbb alig huszonnégy órán belül eltűnik. Közeledő sziréna hangjaira lettek figyelmesek. Kyrianosz végignézett az utcán, ahol villogó autók közeledtek feléjük. – A rendőrség. Jobb lesz elindulnunk, mielőtt ideérnek. – És mi lesz Allisonnal? – Jól lesz, amint magához tér. Talon érintése mindent képes meggyógyítani, éppen csak holtakat nem támaszthat fel. – És Terminátor? Vadász füttyentett, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. Beültette Terminátort a nő mellé. – Nehéz utunk lesz, de talán meg tudjuk csinálni. Amanda beszállt a kocsiba, majd az ölébe vette a kutyát, és igyekezett megnyugtatni. Csak abban a pillanatban látta meg a vért a másikon, hogy a Vadász beült mellé. – Megsérültél? – Égési sérülés az alkaromon. Be fog gyógyulni. – Jézusom, Vadász, hogy bírod ki, hogy állandóan ezt kell csinálnod? A férfi fölnevetett. – Olyan régóta csinálom, hogy őszintén nem emlékszem, milyen volt az életem, mielőtt meghaltam volna. Szavai hatására a nő összerezzent. – De nem vagy igazán halott, ugye? Kicsit zavarba hoz a dolog. Hiszen ver a szíved, vérzel, nem is beszélve arról, hogy a bőröd meleg, és érzékeny az érintésre. Ez azt jelenti, hogy élsz, nem igaz? A férfi beindította a kocsit, majd elindult az utcán, és kikerülte a rendőröket. – Igen is, meg nem is. Ha egy ember meghal, Artemisz foglyul ejti a lelkét. Amint ez megtörténik, visszatérhetünk az életbe. – Mégis hogyan? – Mivel halott voltam, amikor a dolog történt, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy minden elsötétedett, majd arra ébredtem, hogy olyan képességekkel és erővel rendelkezem, amelyek előtte ismeretlenek voltak a számomra. Amanda elgondolkozott, miközben Terminátor fülét húzogatta, és igyekezett elérni, hogy a kutya csöndben maradjon. – Ez azt jelenti, hogy újra meghalhatsz? – Igen. – És akkor mi történik? Vadász felsóhajtott. – Ha meghalunk, mielőtt visszakaptuk volna a lelkünket, akkor örök időkön keresztül a Földön maradunk, ám erőnk nélkül. Árnyékként itt ragadunk a fizikai testünkben, de nem rendelkezünk valódi létezéssel, vagyis nem érinthetünk meg semmit, és senki nem hallhat vagy láthat minket, kivéve az Orákulumokat. Kívánjuk az élelmet és a vizet, ám képtelenek vagyunk csillapítani az éhségünket és a szomjunkat. Vagyis rövid úton eljutunk a részleges kárhozattól a teljes kárhozatig. Amanda elsápadt, amint ennek a sorsnak az iszonyatáról hallott. Nem tudta volna elviselni, hogy valami ilyesmi történjen Vadásszal. – Akkor is ez történik, ha egy démon öl meg? Kyrianosz bólintott. – Ez nem fair. A férfi rápillantott. – Kiscsillag, hol éltél eddig, hogy folyamatosan mindenre ezt mondod? Az élet és a halál egyszerűen ilyen. Ennek semmi köze ahhoz, hogy mi a fair, és mi nem az. – Amandának el kellett ismernie, van igazság a szavaiban. De hányszor kellett igazságtalanságot elszenvednie, hogy így érezzen?

73

Ezt a gondolatot rögvest egy másik követte: – Iulianosz azt mondta, vissza tudjátok szerezni a lelketeket. – Elméletileg igen. – Elméletileg? – kérdezte, miközben Terminátor megemelte a fejét, és Vadászra nézett. Vadász előrenyúlt, és megsimogatta a kutya fejét, amíg az visszatért a helyére. – Igen, elvileg kijuthatunk ebből az egészből, de az elmúlt kétezer évben ez csak alig néhányunknak sikerült. A legtöbben, akik megpróbálták, Árnyékként végezték. Amanda elfintorodott. Milyen szörnyű. A férfi hangja alapján úgy vélte, ő már beletörődött, hogy sosem fogja megpróbálni. De miért? – És mit kell tenned annak érdekében, hogy visszanyerd a lelked? A Vadász vállat vont. – Nem tudom. Egyikünk sem tudja, mivel a megváltás útja minden Sötét Vadász számára másmilyen. Csak annyit tudok, hogy ha eljön az igazság pillanata, akkor a Sötét Vadász vagy felszabadul, vagy pedig elkárhozik. Valamit azonban Kyrianosz nem mondott el a nőnek. Annak érdekében, hogy felszabadulhassanak, a Sötét Vadászoknak olyasvalaki kezébe kell tenniük a lelküket, aki szereti őket. Mivel a felesége olyannyira tönkretette őt, már nem tudott többé senkiben sem megbízni, se a testével, se a szívével, nem is beszélve halhatatlan lelkéről. Számtalanszor végignézte, hogy egyik társa Árnyékká válik, mert az, akiben megbízott, megbukott a próbán. És gondolatai mélyén ott rejtőzött a tudás, hogy egyetlen nő sem szeretheti őt. Még egy kicsit sem. Arról nem is beszélve, hogy annyira szeresse, hogy szabaddá tudja tenni. – Miért egyeztél bele ebbe az életbe? – kérdezte a nő. A férfi felhúzta a szemöldökét. – Már megmondtam, óriási jövedelmem van, és halhatatlan vagyok. Mi az, ami ebben ne volna kellemes? De Amanda nem hitt neki. Túlságosan egyszerűen hangzott, pedig a férfi nem ilyen felületes. – Hát, nekem nem tűnsz ennyire kapzsinak. – Nem? – Nem. Több van benned ennél. Nagylelkű vagy. A kapzsi emberek nem hagynak ilyen gondos ajándékokat hátra, mint amilyeneket te hagytál Iulianosznak és a családjának. – Látta, amint a férfi állkapcsa megfeszül, és tudta, hogy ezzel rátapintott valamire. – Egyébként is, hogyan szerezted vissza a gyűrűjét? Iulianosz azt mondta, néhány éve eladta. A Vadász olyan csöndes maradt, hogy már azt gondolta, nem fog válaszolni. Végül mégis beszélni kezdett: – Egy éve megmentettem egy embert egy démontól. Az a fickó viselte a gyűrűt. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam. Felajánlottam neki, hogy megveszem, de végül ingyen odaadta, cserébe, hogy visszaadtam az életét. Amanda gyanakvóan méregette, és azt kívánta, bárcsak beleláthatna, ahogyan a férfi képes belelátni. – De miért akartad? Árnyék suhant át az arcán, aminek láttán a nő megértette, mennyire zavarja ez a téma. – Tehát? – kérdezte ismét, amint világossá vált, hogy nem fog válaszolni. – Mégis mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte éles, rosszkedvű hangon. – Hogy egy pillanatra gyöngeség fogott el, amikor megláttam? Hogy egy percre megéreztem, milyen honvágyam van? Igen, így volt. Most végre ismered a Sötét Vadászt, akinek nincs lelke, mégis ekkora szíve van. Boldog vagy? – Eddig is tudtam, hogy van szíved. A férfi megállt egy piros lámpánál, és rápillantott. Arcvonásai megfeszültek, mintha igyekezett volna kitalálni, mire megy ki a játék. – Hiszed vagy sem – folytatta a nő –, de mindenben megmutatkozik, bármit teszel is. A férfi megrázta a fejét, mintha nem hitt volna neki, majd visszanézett a lámpára. – Semmit sem tudsz rólam. Ez igaz volt, de mégis...

74

Kíváncsivá tette. Rabul ejtette. Ez az ember, aki nem is volt ember, eljött érte, és elcsábította. Semmi másra sem vágyott soha életében, mint hogy normális legyen. Hogy legyen egy meleg, szerető otthona, tele gyerekekkel. Hogy legyen egy nyugodt élete. És ő ebből semmit nem adhatott meg neki. Ám amikor Kyrianoszra nézett, amikor rá gondolt, a legfurcsább dolgok zajlottak le benne. Nem csak élvezet volt, nem csak vágy. Hanem valami más, még annál is több. Valami, amit nem tudott meghatározni, ami egy kicsit boldogabbá tette a lelkét, egy kicsit gyöngédebbé. Érzett valamit a közelében, amitől szinte szárnyalni lett volna kedve. Eltűnődött, vajon a másik is ugyanezt érzi–e. Ha igen, akkor igencsak jól titkolja. – Kérdezhetek még valamit? A férfi zavartan sóhajtott fel. – Mit? Már mindent megkérdeztél. A nő nem vett tudomást a másik epés szavairól. – Miért lett belőled Sötét Vadász? – Mindenáron bosszút akartam állni. – Bosszút állni Theonén? Ebben a pillanatban nem lehetett félreérteni fájdalmas arckifejezését, orrcimpái finom rezdülését. Kezével olyan erősen markolta a kormányt, hogy karján végig kidagadtak az erek. Amanda mélyen lélegzett, miközben továbbra is Terminátor fülét babrálta. Nem hibáztathatta, amiért bosszúra szomjazott azzal a nővel szemben, aki hidegvérrel kiszolgáltatta az ellenségeinek. – Iulianosz elmondta, hogy az istenek huszonnégy órát adnak a bosszúra. Mit tettél vele? A férfi állkapcsa megrándult, és amikor megszólalt, hangjában düh és harag érződött. – Miatta fordítottam hátat a családomnak. Feladtam királyságomat, és megbántottam azokat, akik valóban szerettek. Theone miatt az utolsó szavak, amelyeket a szüleimmel váltottam, fájdalmasak és kegyetlenek voltak. És amikor apám tudomására jutott, hogy meghaltam, beleőrült. Kivetette magát gyerekkori szobám ablakából, és szétzúzódott az udvar kövein. Öreg, megtört emberként halt meg, nevemmel az ajkán. Anyám soha többé életében egyetlen szót sem szólt, míg meg nem halt, legkisebb húgom pedig lenyírta a haját, hogy a világ tudomására hozza bánatát. – Mivel nem voltam már ott, hogy vezessem a seregeinket, a rómaiak lerohanták és elfoglalták a szülőföldemet. Népem elveszítette méltóságát, nemzetiségét, és évszázadokon keresztül nyögte a rómaiak igáját. A Vadász rápillantott: – Mondd csak, te mit tettél volna ezek után a feleségemmel? Könnyek szöktek Amanda szemébe, miközben a férfi fájdalmas szavait hallgatta. Mennyire együtt érzett vele! Egek, senki nem érdemel ilyen büntetést azért, mert tévesen azt feltételezte valakiről, hogy szereti. De ami igazán megdöbbentette, hogy a Vadász egyáltalán nem is beszélt arról, hogy Theone vele mit tett. Egyedül a családját és az országát sajnálta. Olyannyira meg akarta érinteni ebben a pillanatban, hogy nem is tudta, hogyan volt képes megállni. Ehelyett továbbra is Terminátorra figyelt. Úgy tartotta a kutyát, mintha csak Vadászt tartaná a karjában. – Nem tudom – suttogta, és a torkában lévő gombócot igyekezett lenyelni. – Azt hiszem, én is megöltem volna. – Igen, mindenki ezt tenné. A nő megborzongott. – Te mégsem tetted meg, igaz? – Nem, nem tettem meg. Kezem már a nyakán volt, és csak egy pillanat választott el attól, hogy bevégezzem az életét, amikor felpillantott, és megláttam a szemében a könnyeket és a félelmet. Az előző percben még meg akartam ölni, de ekkor mégsem tettem mást, mint hogy felszárítottam a könnyeit, megcsókoltam remegő száját, majd békén hagytam, és eljöttem.

75

Összeszorította a fogait. – Látod, a valaha élt legnagyobb bolond mellett ülsz. Eladtam a lelkem, hogy bosszút állhassak, aztán végül még csak meg sem tettem. A nő most értette meg a másik múltjának egész iszonyatát. Mindazon szenvedések után, amelyeket a felesége miatt kellett átélnie, még mindig szerette őt. Igazán. Nem számított, hogy Theone mit tett vele, a végén mégis megbocsátott neki. Hogyan árulhatott el valaki egy ilyen embert, aki ennyi szeretetre és hűségre képes? Amanda nem értette. – Sajnálom. – Ne sajnáld! Ahogy mondják, én vetettem meg az ágyam, amelyben keresztre feszítettek. Én voltam a vak és a bolond. Túl későn jöttem rá, hogy soha, egyszer sem mondta nekem, hogy szeret. A hangjában érződő sajnálattól és fájdalomtól Amanda szíve is majdnem megszakadt. – Nem a te hibád volt – mondta, miközben egyre jobban távolodtak a városközponttól. – Nem volt joga elárulni téged. – Theone sosem árult el. Én magamat árultam el. Egek, mennyi erő kellett ehhez! Sosem találkozott senkivel, aki ennyire kész lett volna, hogy ilyen felelősséget vegyen a vállára. Mennyire kívánta, hogy valahogyan áthatolhasson azon az acélfalon, amelyet a férfi maga köré emelt. Amanda nehéz szívvel nézte a férfit, miközben elhaladtak a háború előtti házak mellett. A hatalmas tölgyeket és erdei fenyőket hihetetlenül sok moha vette körül. A Vadász az utca végén állt meg, egy kerítés előtt. Fák takarták el a házat, és két nagy kőszobor szegélyezte a nehéz, kovácsoltvas, három méter magas kaput. Magas, vöröstéglás fal futott mindkét oldalán, olyan hosszan, mintha soha nem akarna véget érni. A hely úgy nézett ki, mint valami erődítmény. A férfi kihúzott egy távirányítót a kesztyűtartóból, megnyomott egy gombot, és a nehéz kapu szélesre tárult. Amanda lélegzete elakadt, ahogy lassan felhajtottak az úton, és végre megláthatta, hova is érkeznek. Leesett az álla. A férfi háza óriási volt! A neoklasszikus épület az egyik legnagyszerűbb volt, amelyet valaha látott. Magas oszlopok futottak végig a ház körül, a fenti erkélyeket pedig szépen munkált, fehérített acélból készült szegély díszítette. A Vadász a ház mögötti garázshoz vezetett, ahol a nő észrevette, hogy az éppen vezetett kocsin kívül a férfi rendelkezik egy Mercedesszel, egy Porschéval, egy vadonatúj Jaguarral és egy új Buickkal is, amely valahogy nem tűnt teljesen idevalónak. Oké, már a Lamborghini is meggyőzte arról, hogy a Vadásznak rengeteg pénze van, de arról, hogy tényleg ilyen körülmények között él, még álmodni sem mert volna. Úgy élt, akár egy király. Amanda összerezzent a gondolatra. Persze hogy úgy élt, elvégre király is volt. Herceg. Az ókori Görögország igazi hercege. Amint a garázsajtó becsukódott mögöttük, a Vadász kisegítette a nőt a kocsiból. Elengedte Terminátort, hogy futkározzon az udvaron, majd bevezette a hatalmas házba. A nő igyekezett a pillantásával mindent egyszerre átfogni, ahogy végigmentek a kis folyosón, és a konyhába értek, ahol egy sovány, idős, spanyol nő éppen valami ízletesnek tűnő dolgot húzott elő a sütőből. Maga a konyha szintén óriási volt, és körös-körül rozsdamentes acélból készült tartozékokkal volt fölszerelve. A falakat sötétzöldre festették, a konyhai pult pedig márványból készült. – Rosa – mondta a Vadász gyöngéden, ahogy letette a kulcsait az ajtó melletti pultra. – Mit csinálsz itt? Az asszony felugrott, majd a szívéhez kapott. – Uram, m’ijo*, a frászt hozod rám. *

Fiam, fiacskám (spanyol)

76

– Még inkább a frászt fogom hozni rád, ha nem teszed, amit az orvos mondott. Te és én megegyeztünk, emlékszel? Vagy hívjam fel újra Miguelt? A nő hunyorogva nézett rá azzal a nagy, barna szemével, miközben a csirkével teli tálat a tűzhelyre tette. – Te csak ne fenyegess engem. Én adtam életet annak a fiúnak, és nem fogom hagyni, hogy bármire is utasítgasson, és hogy megmondja, mire van szükségem. És ez rád is igaz. Én már jóval azelőtt háztartást vezettem, hogy te megszülettél volna. Hallod? – Igen, asszonyom. Rosa szünetet tartott, amikor megpillantotta Amandát. Szája széles mosolyra húzódott. – Micsoda öröm egy nővel látni téged, m’ijo. A Vadász jámboran nézett Amandára, majd közelebb lépett, hogy ellenőrizze az ételt. – Igazán csodálatos az illata, Rosa. Gracias**. Rosa büszkén elmosolyodott, és elnézte, ahogy a férfi a művét nézegeti. – Tudom, hogy csodálatos, azért csináltam. Elegem van abból, hogy szemetet eszel, és állandóan dobhatom ki a gyorséttermi zacskókat a kukába. Néhanapján valami rendeset is kell enned. Ezek a szörnyű ételek egyszer meg fognak ölni. A Vadász kedvesen rámosolygott. – Azt hiszem, ez azért mégsem fog bekövetkezni. Rosa felsóhajtott. – Mindannyian ezt gondoljuk, és nekem most mégis ezért kell gyógyszereket szednem a szívem miatt. – Ha már itt tartunk – mondta a Vadász, miközben szigorú pillantást vetett rá –, mostanra már otthon kellene lenned. Megígérted nekem. – Máris indulok. Készítettem salátát is, a hűtőben megtalálod. Elég lesz mindkettőtöknek. A Vadász fölkapta Rosa kabátját a széktámláról, és fölsegítette rá. – Holnap szabadnapos vagy. – De a kertész holnap fog jönni. – Nick is be tudja engedni. – De... – Nick meg tudja csinálni, Rosa. A nő elérzékenyülve ragadta meg a kezét. – Rendes fiú vagy m’ijo. Szerdán találkozunk. – Rendben, de ne gyere délelőtt. A nő elmosolyodott. – Nem jövök délelőtt. Jó éjszakát. – Adiós***. – Tehát – mondta Amanda, amint magukra maradtak – úgy tűnik, mégis tudod, hogyan kell valakivel kedvesen viselkedni. Látta megremegni a férfi ajkait, amint igyekszik komoly ábrázatot vágni és nem elvigyorodni. – Hát igen, tudod, néha rám jön a dolog. Kést és villát vett elő, majd leszelt egy kis darabot a csirkéből. – Ó, ez igazán fincsi – mondta. Levágott egy újabb darabot. – Gyere csak, ezt meg kell kóstolnod. Mielőtt a nő felfogta volna, hogy mit csinál, közelebb lépett, és megengedte a férfinak, hogy a villával a szájába emelje a falatot. A fűszeres íz abban a pillanatban töltötte el, hogy eszébe jutott, mennyire bensőséges ez a pillanat kettejük között. A férfi pillantása alapján úgy ítélte, ő is ugyanerre gondol. – Nagyon finom – mondta, majd hátralépett. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, a Vadász mindkettőjüknek megterített. Miközben a nő figyelte, váratlanul rászakadt mindaz a szörnyűség, ami este történt. – A házamnak vége – zihált Amanda. – Teljesen vége. Kyrianosz félretolta a tányérokat, ahogy megérezte a nőben feltörő fájdalmat. Valóban, a veszteség óriási terhét kellett elviselnie. **

Köszönöm, (spanyol) Viszontlátásra (spanyol)

***

77

A nő rápillantott, szemében látszott a gyötrelem. – Miért égette fel a házam? Miért? – Legalább te nem voltál benne. – De ott lehettem volna. Ó, egek, Vadász, Tabitha ilyen idő tájt általában már otthon van! Mi lett volna, ha te nem vagy ott? Allison már nem élne. És Tabithát is könnyen lehet, hogy megölik. – Szinte sokkos állapotban zokogott. – Nem fog leállni, amíg el nem kap minket, igaz? A férfi gondolkodás nélkül magához húzta, a karjába vette, és ringatni kezdte. – Minden rendben, Amanda, itt vagy velem. – Kyrianosz összerezzent, amint rádöbbent, hogy mit tett az imént. A nevén szólította a nőt. És ezzel mintha leomlott volna köztük egy fal. Amanda arcán könnyek csorogtak végig. – Tudom, hogy csak egy ház, de mindenem ott volt. A kedvenc könyveim, a takaró, amelyet a nagymamám a halála előtt kötött nekem. Minden ott volt, ami én voltam. – Azért mégsem minden. Hiszen te még itt vagy. A nő zokogott, miközben a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Kyrianosz lehunyta a szemét, és igyekezett még jobban átkarolni, ahogy a másik belekapaszkodott. Évszázadok óta nem volt így együtt nővel. És évszázadok óta nem érezte így magát. Mélyen megrázta a dolog. – Lehetséges, hogy Deszideriosz elkapja Tabithát? – Nem – suttogta a férfi, miközben igyekezett nem beszívni a nő hajának édes rózsaillatát. De nem járt sikerrel, és a teste rögtön reagált. Az ágyéka megfeszült, és a tagjai lángolni kezdtek. – Mindaddig, amíg egy magánlakásban van, emberi környezetben, Deszideriosz nem juthat a közelébe. Ez az egyik akadály amellyel Apollón megátkozta őket, és ezáltal az emberek némi biztonságra tehetnek szert. Amanda mélyet sóhajtott, majd kissé fölemelkedett, és hátralépett. – Sajnálom – mondta, miközben a könnyeit törölgette. A férfi összeszorította a fogát, ahogy észrevette, mennyire remeg a nő keze. Meg tudta volna ölni Desziderioszt, amiért ezt tette vele. – Nem szoktam mások előtt sírni. – Nem kell bocsánatot kérned – suttogta, majd kezével gyöngéden megsimogatta a nő arcát. – Nagyon jól viseled a dolgot, sokkal jobban, mint ilyen körülmények között bárkitől elvárható volna. A nő rápillantott hosszú, sötét, nedves szempillái alól. A férfi szíve nagyot dobbant, amint meglátta a sebezhetőségét. Ez a sebezhetőség olyan mélyen megérintette, amire már gondolni sem mert. Akarta őt. Reménytelenül. Régóta... nem, helyesbítette magát, soha nem érezte még ezt egyetlen nő iránt sem, még Theone iránt sem. Ez nemcsak öröm vagy szerelem volt. Erezte, hogy milyen kötelék szövődik közöttük. Olyanok voltak, akár egyetlen szív két fele. Ám ez hazugság. Annak kell lennie. Többé már nem hitt a szerelemben. Többé már semmiben sem hitt igazán. És mégis... A nő hatására ismét hinni akart. Újra vágyni kezdett olyan dolgokra, amelyeket már elfelejtett. Mint például egy gyöngéd kézre, amint végigsimít a haján, amikor fölébred. Egy meleg test érzésére, ahogy mellette fekszik, miközben alszik. Szinte erőtlenné vált ezekkel az érzésekkel szemben. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. Kyrianosz levette az övéről, majd bekapcsolta. Talon volt az. – Még veled van a nő? – kérdezte. – Igen, miért? – Mert van egy komoly probléma. Az apollita elmondta, hogy a lángokat a lakásokban

78

elhelyezett elektronikus időzítők okozták. Kyrianosz megdermedt, majd eszébe jutott valami, amit Amanda még tegnap mondott neki. – Amanda? – kérdezte. – Nem azt mondtad, hogy Deszideriosz akkor kapott el téged, amikor Tabitha házában voltál? A nő bólintott: – Igen, a nappalijában. A férfi gyomra összeszorult az ijedtségtől. – Hallottad, amit mondott? – kérdezte Talontól. Talon átkozódott. – Igen. Hogy lehetséges ez? – Valakinek be kellett hívnia Desziderioszt. Vagyis van itt egy ember, aki vele vagy neki dolgozik. Az a tippem, hogy Tabitha nem ennyire bolond. – Allison sem – szólt közbe Amanda. – Fel tudja ismerni a gyanús alakokat. Kyrianosz elgondolkozott. – Bármi ötlet? – kérdezte Talontól. – Fogalmam sincs, ki lehet az. – Mit mond a kíséreted? – Ceara sem tud semmit. És a másik gond, hogy a hátam nem gyógyul. Ha a Vadász gyomra még jobban összehúzódik, akkora lett volna, mint egy babszem. – Hogyhogy nem gyógyul? – Asztrál villámmal találtak el. Ugyanaz a fajta, amivel az istenek szoktak lövöldözni. Kyrianosz megdermedt. – De én nem egy istent öltem meg, hanem egy démont. – Tudom. Kyrianosz átkozódott: – Mégis, mibe keveredtünk? – Fogalmam sincs, de amíg nem tudunk többet, azt javaslom, a legjobb, ha egy percig sem hagyod a nőt magára. Tekintettel a kiaknázatlan erőkre, amelyekkel ez a nő rendelkezik, Deszideriosz biztos, hogy meg akarja kaparintani. Biztos vagyok abban, hogy mostanra már jobban érdekli, mint a nővére. Kyrianosz leengedte a telefont, és nézte, ahogy Amanda helyet foglal az asztalnál. Egek, nem viselte volna el a gondolatot, hogy baja essék. Ahogy elképzelte, rögtön átjárta a fájdalom. – Tehetek valamit a hátadért? – Nem. Csak baromira fáj. Kyrianosz ismerte az érzést. A válla még mindig szúrt Aphrodité miatt. – Kezdem érteni, hogyan ölte meg Deszideriosz az utolsó nyolc Sötét Vadászt, akivel találkozott. – Igen – mondta Talon. – És nem akarom, hogy mi legyünk a kilencedik és a tizedik. – Én sem. Rendben, Amanda biztonságban lesz mellettem, de még mindig itt a probléma, hogy megtaláljuk a nővérét. – Megkérhetem Ericet, hogy egy időre pórázt kössön Tabithára. Te csak gondoskodj arról, hogy Amanda kapcsolatban maradjon vele, különben jó eséllyel még nehezebbé teheti az életünket. – Így lesz. – Kyrianosz kikapcsolta a telefont, majd visszarakta a helyére. – Valami baj van? – kérdezte Amanda. A férfi borús hangulata ellenére fölnevetett. – Azt hiszem, inkább az a kérdés, hogy bármi rendben van-e? – Vagyis? – Vagyis unalmas életed a végéhez ért. És a következő néhány napban, úgy tűnik, meg fogod tudni, hogy mennyire veszélyes az enyém.

79

Hetedik

fejezet

– Jaj ne! – mondta Amanda, miközben lábujjhegyre állt, hogy egy magasságban legyen Kyrianosszal. Felhúzta a szemöldökét, és kihívóan nézett rá. Ahogy beszélt, minden szót határozottan és röviden ejtett ki. – Egyáltalán nincs igazad. Vissza akarom kapni az életemet. Azt akarom, hogy unalmas és hosszú legyen. Elkápráztatta Kyrianoszt azzal, ahogyan ezeket az utolsó szavakat hangsúlyozta. Vonzó volt így, ahogyan bosszankodott, és a férfi azon tűnődött, vajon meddig képes az arca tartani ezt a színt. Meddig marad meg a tűz azokban a fényes, kék szemekben. Miközben a nő melle szinte zihálva emelkedett és süllyedt, a férfi tudatába másmilyen képek is bevillantak. Olyan képek, amelyek elállították volna a nő lélegzetét. És éppen ezt akarta. Hogy teljesen megízlelje a szenvedélyét. Kyrianosz ajkai enyhén szétnyíltak, ahogy meg akarta csókolni, keze előremozdult, hogy megérintse, amíg a másik kiáltani nem kezd a gyönyörtől. Egek, ez a nő annyira vonzotta magához, mint eddig egyetlen másik sem. És egykor élvezte azt a csábítást, amelyre nem talált magyarázatot. Évszázadokon keresztül megfeledkezett erről az apró személyes hibájáról, de amióta e mellett a nő mellett ébredt fel, fájdalmasan kellett visszaemlékeznie arra, hogy milyen volt halandó embernek lennie. Lassan, fokozatosan érezte, amint a nő ledönti a köztük lévő gátakat, azokat, amelyeket ő maga épített fel maga köré. Ahogy áttöri a hallgatást. Évszázadokon keresztül távolságot tartott a saját érzéseivel szemben. És bár találkozott olyan halandókkal ez alatt az idő alatt, akikkel törődött, egyik sem érintette meg annyira, mint ez a nő. Nagyon különösnek találta a dolgot. Miért éppen ő? Miért éppen most? Amikor pedig rendeznie kellett volna a gondolatait, józannak kellett volna maradnia, hogy megküzdhessen Deszideriosszal. A sors azonban ismét játékot űzött vele, és ez a legkevésbé sem tetszett neki. Érezte, amint a vére áradni kezd az ereiben, ahogy elnézte azokat a nedves, telt ajkakat. Már szinte érezte az ízüket. Érezte a nőt. Jóságos istenek, mennyire vágyott rá! Ő egyedül volt képes arra, hogy fölébressze benne az éhes vadállatot. Azt a részét, amely fel akarta falni a testét, apránként, szépen és lassan, bejárva minden kis hajlatot, egész éjszakán át. De Amanda ember volt, és ő semmit sem adhatott volna neki. Lelkét és hűségét csak és kizárólag Artemisznek tartogatta. Továbbá Amandának joga volt álmodoznia a normális életről. Álmodoznia egy otthonról, családról és egy átlagos férfiról. Miután az álmait annyira kegyetlenül és igazságtalanul vették el tőle, megértette, hogy nem teheti ugyanezt Amandával. Megérdemli, hogy legyen egy hosszú, teljes, unalmas élete. Mindenki megérdemli, hogy elérje, amire a szíve mélyén vágyakozik. Nyelt egyet, miközben igyekezett megküzdeni a benne lévő vággyal, és ebben a pillanatban megértette, hogy el kell feledkeznie róla. Soha nem lehet az övé. Ennek a nőnek az volt a végzete, hogy visszatérjen a családjához, mely szereti, és hogy találjon egy halandó férfit, aki képes volna... Nem fejezte be a gondolatot. Túlságosan fájdalmas lett volna. – A te érdekedben – suttogta, miközben igyekezett ellenállni a késztetésnek, hogy megérintse a haját. – A te érdekedben remélem, hogy igazad van, de attól tartok, hogy azokkal

80

a nyers, kihasználatlan erőkkel, amelyekkel te és a vámpírvadász Tabitha rendelkeztek, a következő néhány napban sajnos nem lesz lehetséges az unalmas életedet élned. A nő megszakította a szemkontaktust. – Semmiféle erővel nem rendelkezem. – Hangja éles volt, ám ezúttal nélkülözte a korábbi meggyőződést. A férfi kinyúlt, és átkarolta a derekát, igyekezett enyhíteni a zavart, amelyet a másik arcán látott, a félelmet, amelyet nem értett. Miért is ne ismerné el azokat a képességeket, amelyekkel rendelkezik? – Talán nem tudsz róluk, Amanda, de akkor is benned vannak. Előérzeteid vannak, és telepátiára is képes vagy. Bele tudsz nézni mások gondolataiba, és érezheted, amit ők éreznek. Képességeid nagyban hasonlítanak Tabitháéhoz, de sokkal erősebbek az övénél. Az élénk zafír szín visszatért a nő arcára – Hazudsz. A férfi meglepődött a gyanúsítástól. – Mégis miért hazudnék? Amanda nyelt egyet. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nincsenek képességeim. – Miért félsz tőlük ennyire? – Mert... Félrehajtotta a fejét, ahogy hangja elhalkult, és nem fejezte be a mondatot. – Mert? – kérdezte a férfi. Rápillantott, és elállt a lélegzete, amint megpillantotta a fájdalmat a másik szemében. – Amikor tizenöt éves voltam – mondta végül a lány csendesen –, volt egy álmom. – Igyekezett visszatartani a könnyeit, miközben az asztal sarkába kapaszkodott. – Akkoriban nagyon sokat álmodtam. És mindegyik valóra vált. Ebben az álomban a legjobb barátnőm meghalt egy autóbalesetben. Láttam őt. Éreztem a rettegését, és hallottam az utolsó gondolatait, amelyek átfutottak rajta, mielőtt meghalt. Kyrianosz arca borússá vált, ahogy érezte a fájdalmat a szavaiban. Előrenyúlt, és megfogta a másik kezét. Hideg volt, és reszketett. – Amikor találkoztam vele az iskolában, mindent megtettem, hogy megakadályozzam, hogy hazamenjen azon a napon Bobby Thibideaux-val. Még az álmomat is elmeséltem neki. – Ismét könnyezni kezdett. – De nem hallgatott rám. Azt mondta, ostoba vagyok és szemét, és hogy csak azért csinálom ezt, mert féltékeny vagyok, amiért Bobby vele jár, nem pedig velem. Megrázta a fejét, ahogy fölidézte azt a napot. – Vadász, én nem voltam féltékeny, csak nem akartam, hogy meghaljon. A férfi megszorította az ujjait, és igyekezett fölmelegíteni. – Tudom, Amanda. – Végül beszállt az autóba, én pedig azt kiabáltam, hogy szálljon ki, és ne menjen el. Az egész iskola ott állt, és engem bámult, de nem törődtem velük. Tabitha végül félrehúzott onnan, ők ketten pedig elindultak, miközben mindenki rajtam nevetett. Megnyalta kiszáradt száját. – Másnap reggel már nem nevettek, amikor kiderült, hogy meghaltak a hazafelé vezető úton. Eszelősnek neveztek. A következő három évben senki nem akart a közelemben lenni. Én voltam a dilis lány, aki mindenféle dolgokat lát. Harag villant a szemében, ahogy fölnézett a férfira. – Mondd csak, mire jók ezek az úgynevezett képességek, ha az emberek emiatt félnek tőlem? Miért látok olyan dolgokat, amelyeken nem tudok változtatni? Mire jó ez az egész? Kyrianosznak nem volt válasza. Nem tudott mást tenni, mint hogy együtt érez a nővel. Érezte, mennyire zaklatott, és milyen fájdalmas számára ez az emlék. – Hát nem érted? – folytatta Amanda. – Nem akarom tudni a jövőt, ha nem tudok változtatni rajta. Normális szeretnék lenni – mondta ismét, miközben hangja elcsuklott. – Nem akarok olyan lenni, mint Talon vagy a nagymamám, akikhez halottak beszélnek. Nem akarom tudni, hogy éppen most mit érzel. Csak szeretném élni az életem, ahogyan azt mások teszik. Te sosem vágytál erre? Kyrianosz lehunyta a szemét, mintha csak nem akarna tudomást venni arról a fájdalomról,

81

amely átjárja a szívét. Elengedte a másikat, bőre lágy érintését, és egy lépést hátrált. – Teljesen mindegy, én mit akarok. Amanda rápillantott. Látta, hogy valamivel megbántotta. – Sajnálom, Vadász, nem akartam... – Rendben, semmi baj – válaszolta a férfi lassan. Az egyik szék mellé lépett, és a nő látta a mozdulatot, ahogyan megtámaszkodik rajta. Bár nagyon igyekezett elrejteni a fájdalmát, a nő előtt már nem lehettek titkai. – Igazad van – mondta végül. – Van, amikor hiányzik, hogy érezhessem a napfényt az arcomon. Annyi minden hiányzik, hogy nem is tudnám összeszámolni. Megtanultam, hogy a legjobb, amit tehetek, ha nem kínzom magam ennek az emlékével. – Fölnézett rá, és a tűz a tekintetében szinte megégette a másikat. – Ám a magunkfajták különleges képességekkel rendelkeznek. Mi nem lehetünk normálisak. Amanda nem akart erről hallani. A szíve nem viselte volna el. – Te talán nem. De én igen. Nem hagyom, hogy többé előjöjjenek bennem a képességek. Számomra véget értek. A férfi keserűen fölnevetett. – És szerinted még én vagyok makacs. – Vadász, kérlek – mondta a másik hangjában érződő elviselhetetlen fájdalom hallatán. – Én csak azt kívánom, hogy legyen tegnapelőtt. Azt kívánom, hogy fölébredjek, és ez az egész csak egy rossz álom legyen. Ebben a pillanatban megérzett valamit, ami megrémisztette. Éppen azoknak a képességeknek egy gyors rezdülése volt, amelyekről az imént beszéltek. És váratlanul meghallotta a másik gondolatait. Azt kívánod, bárcsak sosem találkoztál volna velem. A nő felé lépett. – Vadász... A férfi elhárította a közeledését, és odalépett az asztalhoz, amelyen a telefon volt. Fölvette, majd a nő felé nyújtotta. – Hívd fel Tabithát, és mondd meg neki, hogy péntekig maradjon az anyjánál. Napközben jöhet-mehet, de sötétben szigorúan tilos kimozdulnia. – Nem fog örülni neki. A férfi éjféli szemében harag villant. – Akkor mondd meg anyádnak, hogy kötözze le egy székbe. Nem szokványos vámpírokkal van dolgunk. Ezek a démonok elszabadítottak valamiféle rendkívül veszélyes erőt, és amíg én és Talon rá nem jövünk, hogy miről van szó, meg kell húznia magát. – Rendben. Megpróbálom meggyőzni. A férfi bólintott. – Amíg beszélsz vele, én átöltözöm. Amanda nehéz szívvel nézte, amint a másik kimegy a konyhából. Nem akarta, hogy itt hagyja, még annyi időre sem, amíg átöltözik. Inkább követni szerette volna, hogy segítsen neki megszabadulni a ruháitól... Megemberelte magát, és felhívta Tabithát. – Ó, hála istennek, hogy rendben vagy – mondta Tabitha, miközben jól hallhatóan a könnyeivel küszködött. – Most tudtam meg a rendőrségtől, hogy mi történt a házakkal. És tudtam, hogy ebben az időben már otthon szoktál lenni. Amandának is könnyek szöktek a szemébe, de igyekezett visszatartani a sírást. Hiszen azzal semmit se érne el. A házak elvesztek, és a világ minden könnye sem hozza vissza őket. Most arra volt szüksége, hogy arra koncentráljon, hogyan éljék túl mindannyian Deszideriosz várható támadását. – Hogy van Allison? – kérdezte, miközben igyekezett leküzdeni magában a félelmet. – Ő jól van. Az anyja már bement hozzá a kórházba. Én a kocsimban vagyok, úton oda, hátha még tudok vele beszélni. De senki nem tudja, mi történt Terminátorral. – Ne aggódj, itt van velem. Tabitha megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönöm, hugi. Sokkal tartozom neked ezért. Te hol vagy egyébként?

82

Ez volt az a kérdés, amire Amanda a legszívesebben nem válaszolt volna. Tabitha alighanem felkapja a vizet, ha megtudja. – Inkább nem mondom meg... – mormolta. Csönd. Néhány percig csönd volt, s Amanda semmit nem hallott a vonal túlsó végéről, csak a forgalom hangjait. Tabitha megpróbált olvasni benne. A fenébe! Tabitha ugyanabban a pillanatban mondta ki ezt a szót, amikor Amanda rágondolt. – Már megint azzal a vámpírral vagy, igaz? Amanda elbizonytalanodott. Hogyan mondja meg a nővérének, aki történetesen vámpírvadász, hogy ő maga éppen eléggé rá van indulva egy vámpírra, és azt tervezi, hogy nála tölti az éjszakát? Ez bizony nem ment könnyen. Felsóhajtott, majd megpróbálta valahogyan elmagyarázni a dolgot. – Ő nem vámpír... Nem egészen az... inkább olyan, mint te. – Aha – mondta Tabitha –, mégis miben olyan, mint én? Cicije van, és fiúkkal randizik? Vagy csak szeret megölni mindenkit? Amanda összeszorította a fogát. – Tabitha Lane Devereaux, ne légy ilyen kibírhatatlan. Tudom, hogy te sem szeretsz megölni mindenfélét, és nem fogok barkochbát játszani veled. Az a fickó, aki a lakásodban támadt rám, tényleg félelmetes, és egyáltalán nem olyan, mint a többi félelmetes dolog, amivel te szoktál játszadozni. Itt másról van szó. Vadász azt akarja, hogy húzd meg magad, és én egyetértek vele. – Vadász? Ugyanaz a vérszívó szörny, aki a múltkor az életeddel fenyegetőzött nekem? – Nem gondolta komolyan. – Vagy úgy? Tehát rábíznád az életed? – Mindkettőnk életét rábíznám. – Igazán megbolondultál, tudsz róla? – Vigyázz a szádra, kislány. Veled ellentétben én tudom, mit csinálok. Megbízom Vadászban. Viszont ez a Deszideriosz nevű alak tényleg gonosz. Annyira gonosz, mint Hannibál Lecter. Amanda el tudta képzelni, milyen ábrázattal forgatja ebben a pillanatban a szemét Tabitha. – Én egyiküktől sem félek. – Talán meg kellene tanulnod félni. Én történetesen halálra vagyok rémülve. – Akkor miért nem jössz haza? Itt meg tudunk védeni. Mert Vadásszal akarok maradni. Amanda nem tudta, honnan bukkant fel benne ez a gondolat. De nem tagadhatta volna le. Biztonságban érezte magát mellette. Tudta, hogy meg fogja védeni. Még egyébként sem ajánlotta föl, hogy elviszi innen. Persze, ha megkérné rá, biztosan elengedné, de... De nem akart elmenni. Ezt azonban igazán nem merte volna elmondani Tabithának. A dolgok már így is elég rosszul állnak kettejük közt, úgyhogy inkább az egyetlen kifogással hozakodott elő, ami az eszébe jutott. – Nem tehetem. Nem, amíg az a rém a nyomomban van. Tabitha ismét átkozódott. – Honnan tudjam, hogy ez a Vadász nevű pasi nem igézett meg valamilyen varázslattal? Amanda fölnevetett, amint eszébe jutottak Vadász szavai, amelyeket még a gyárban mondott. – Mert hozzád hasonlóan, én túl makacs vagyok ahhoz, hogy működjön. Egyébként Iulianosz Alexander régi barátja. Megbízol Iulianoszban és Grace-ben, nem igaz? – Hm, igen. Persze. – Akkor bízz a barátjukban is. – Rendben – válaszolta Tabitha vonakodva. – De a bizalmam a végéhez közeledik. Biztonságban akarlak tudni.

83

– Én is biztonságban akarlak tudni téged. Vadász azt mondta, nappal biztonságban vagy, de mindenképp legyél otthon, anya házában, amint leszáll az este. És maradj is ott. Tulajdonképpen egyáltalán nem hiszem, hogy a kórházba kellene menned. Inkább azonnal anyához kellene hajtanod. – Allison a legjobb barátnőm, meg kell látogatnom. – És mi van akkor, ha hozzá vezeted a démonokat? Tudhatnád, hogy már így is figyelnek téged. Tabitha rosszallóan dörmögött. – Nem tetszik ez nekem. Egyáltalán nem, de rendben. Igazad van. Nem akarom Allisonhoz vezetni őket. Anya mindenről gondoskodik majd. Megfordulok az úton, és anyánál fogom tölteni az éjszakát. Hívj, ha szükséged Van rám. – Így lesz. Amanda letette a telefont, majd fölvette a tányérját az asztalról, ahol Vadász hagyta. Átsétált vele a kis reggeliző asztalhoz, amely egy nagy ablak mellett állt. Az ablak a gyönyörű, régimódi udvarra nézett, amely a ház mögött terült el. Tele volt rózsákkal, görög szobrokkal és megnyírt sövényekkel. A területet antik olajlámpák világították meg, amelyek fakó fényt vetettek a fehér márványfalakra. Amanda néhány percig egyedül üldögélt, amíg Vadász vissza nem jött a konyhába. Hosszú ujjú, fekete pólót viselt, amely alatt vonzóan dagadoztak a vállizmai. A ruha ujját feltűrte az alkarján, és Amanda látta a szörnyű vágást, amely végigfutott rajta. – A démon megharapott, vagy a késével okozta a vágást? A Vadász végignézett a seben, miközben leült mellé. – Megharapott. A nő megborzongott. – Akkor be kellene kötni, nem? – Fölösleges, a seb holnapra begyógyul. – Igen, de az ilyen sebek nem változtatnak téged is vámpírrá? A férfi fölnevetett, és huncut pillantást vetett rá. – Elvileg már most is vámpír vagyok. Egyébként pedig nem változhatsz azzá, hacsak nem vagy apollita. – Tehát nem változtatják az embereket vámpírrá a harapásukkal? – Esti mese. A nő elgondolkozott. – Akkor honnan származnak ezek a tévképzetek a vámpírokkal kapcsolatban? A férfi elrágott egy falatot az ételéből, majd ivott valamit. – Leginkább ijedt falusiaktól. Az apollitákat és a démonokat azóta üldözik, amióta csak Atlantiszt elnyelte az óceán. Egy időben az összes görög városállamban tudtak a Sötét Vadászokról, és tiszteltek bennünket. De ahogy telt az idő, és a Sötét Vadászok egyre magányosabbakká váltak, majdnem teljesen elfeledkeztek rólunk, és csak a mítoszokban és a legendákban maradt hír rólunk. Acheron és a többiek nem bánták, hogy így történt. Ash odáig ment, hogy összegyűjtötte és elrejtette azokat az írásokat, melyekben szó esik rólunk. – Acheron? – kérdezte a nő, miközben szelt magának a csirkéből. – Folyton őt emlegeted. Kicsoda ő? – Ő volt az első Sötét Vadász, akit Artemisz kiválasztott. – És még mindig életben van? – Bizony ám. Azt hiszem, a héten Kaliforniában lesz. A nő felvonta a szemöldökét. Vadász elmosolyodott. – Pár naponta új helyre utazik. – Hogyan? És miért? A férfi vállat vont. – Gondolom, ha már tizenegyezer éves vagy, a dolgok kezdenek unalmassá válni. És hogy hogyan utazik? Van egy spéci helikoptere, amely hangsebességgel repül. Amanda igyekezett megemészteni a hallottakat, és megpróbálta elképzelni ezt a legöregebb Sötét Vadászt. Valamiért Yoda jutott az eszébe. Biztosan egy apró, zöldesszürke

84

bőrű öregemberről van szó, aki sokatmondó arckifejezéssel jár körbe–körbe, és félszavakkal adja mások tudomására, hogy mennyire bölcs. – Találkoztál Acheronnal? – kérdezte. Kyrianosz bólintott. – Mindannyian találkoztunk vele. Ő képezi ki az új Sötét Vadászokat, és tulajdonképpen ő a nem hivatalos vezetőnk. És létezik egy elmélet, amely szerint őt választották ki az istenek arra, hogy kivégezze azokat a Vadászokat, akik visszaélnek a képességeikkel. Amandának nem tetszett a dolog. – Visszaélnek, hogyan? – Például úgy, hogy emberekből lakmároznak. Létezik egy kódexünk, amelynek engedelmeskednünk kell. Nem szabad felfedni az erőnket a tömegek előtt, nem léphetünk kapcsolatba apollitákkal és démonokkal, és így tovább. Különös módon megnyugtató volt tudni, hogy rendelkeznek ilyen szabályokkal, de ugyanakkor félelmetes volt elképzelni, hogy egy ilyen figura egyszer csak gonosszá válik, mindezen erőknek a birtokában. – Ha a Sötét Vadászoknak tilos egymást bántalmazniuk, és ha elnyomják egymás erejét, akkor hogyan lehet Acheron a kivégzőjük? – Ő nem nyomja el az erőnket. – Belekortyolt a borába. – Ash volt az első, kísérleti célból létrehozott Sötét Vadász. Mivel ő volt az első, az istenek még nem igazán látták át, hogyan fog működni a rendszer. Úgyhogy nála vannak bizonyos... mellékhatások. A nő rögtön valamiféle mutánst képzelt maga elé. Egy kicsi, púpos, selypegő Sötét Vadászt. – És hány Sötét Vadász járkál a világban? – kérdezte. – Több ezer. Amandának leesett az álla. – Komolyan mondod? A férfi szemében gyúló fényből meggyőződhetett róla, hogy komolyan mondja. – Milyen gyakran születnek új Sötét Vadászok? – Nem túl gyakran – mondta a férfi csöndesen – A legtöbben közülünk már itt vannak egy ideje. – Hűha – mondta Amanda. – Tehát ha Acheron a legöregebb, akkor ki a legfiatalabb? Kyrianosz felhúzta a szemöldökét, miközben a válaszon gondolkozott. – Nem is tudom, talán Tristan, Diana vagy Sundown*, de ellenőriznem kellene a dolgot Acheronnál. – Sundown? Ez valami becenév, vagy az anyja ennyire utálta? A férfi fölnevetett. – Fegyveres rabló volt, és ez volt az a név, amelyen a körözési plakátokon hivatkoztak rá. A hatóságok szerint legjobb munkáit az este beálltával végezte. – Világos – mondta Amanda lassan, miközben egy vad Bill Hickok-féle ** figurát képzelt maga elé. A képet a kacska lábak, a bozontos szakáll és az arcára tapadt dohány tette teljessé. – Gondolom, ti Sötét Vadászok nem voltatok kereskedők, vagy... – Rendes, törvénytisztelő figurák? A nő elmosolyodott. – Nem arra gondoltam, hogy zűrösek lennétek, de érted, hogy mire akartam kilyukadni. Kyrianosz viszonozta a mosolyát. A „zűrös” pontosan az a szó volt, amely a vendége kapcsán állandóan eszébe jutott. – Kell egy bizonyos stílus és szenvedély ahhoz, hogy valaki Sötét Vadásszá váljon. Artemisz nem akarja az idejét olyanokra pazarolni, akik képtelenek vadászni. Azt hiszem, leszögezhetjük, hogy mindannyian őrültek, rosszak és halhatatlanok vagyunk. A nő mosolya szélesebbre húzódott, és megjelent egy egészen kicsi gödröcske az arca jobb oldalán. Milyen különös, hogy eddig nem vette észre. – A rosszat és a halhatatlant aláírom, de tényleg őrültek lennétek? – Ha őrült alatt esztelent értünk, te mit mondanál? *

Naplemente (angol) Wild Bill Hickok (1837–1876) legendák övezte vadnyugati figura, hírneves pókerjátékos

**

85

A nő szeme furcsán megvillant. – Azt mondanám, hogy őrült vagy. De tudod, azt hiszem, kedvelem ezt benned. Van benne valami kiszámíthatatlan. Kyrianosz nem volt benne biztos, hogy kettőjük közül melyikük lepődött meg jobban a nő vallomásától. A nő gyorsan elkapta a tekintetét, miközben elpirult. A nő kedvelte őt... E szavak igazán gyerekes reakciót ébresztettek benne. Azt érezte, mindenkinek el akarja mondani: „Kedvel engem! Kedvel engem!” Jó istenek, mi volt ez? Kétezer éves. Már régen elmúlt az ideje az ilyen viselkedésnek. De mégsem tagadhatta volna le az örömöt és a boldogságot, amit ebben a pillanatban érzett. Zavart csönd ereszkedett le rájuk, miközben ettek. Amikor Amanda befejezte, igazán megpróbált nem a házára gondolni. Mindarra, amit elveszített. Inkább majd holnap foglalkozik ezzel. Ebben a pillanatban csak túl akart lenni az éjszakán. – Tabitha otthon fog maradni – mondta, és Kyrianoszt nézte, amint a tányérokat a mosogatóba teszi. – Helyes. – Tudod – mondta csöndesen –, még mindig nem mondtad el, honnan tudtál ennyi mindent a nővéremről, amikor találkoztunk. A férfi elfordult a mosogatótól, és a nőre nézett. – Talonnak és Tabithának van egy közös barátja. Amanda szeme elkerekedett. Ki gondolta volna? – Valaki Tabitha Állatkert Csapatából? A férfi bólintott. – Kicsoda? – Mivel ez a személy nekünk kémkedik, nem várhatod, hogy bármit is mondjak róla. A nő fölnevetett, majd összeszűkült szemmel nézett rá, hátha ki tudja találni, kiről van szó. – Azt hiszem, Gary az. – Nem fogom elmondani. A dolog izgalmas volt, de persze cseppet sem annyira, mint az előtte álló Sötét Vadász. Amanda felsóhajtott, majd megpróbálta befejezni a vacsorát. Körbepillantott a gazdagon berendezett konyhában, miközben Kyrianosz rendezkedett, és eltette az ételt. Egy márványból készült sajátos bútordarab is volt a helyiségben, amely a formáival halványan emlékeztetett egy görög templomra. Ez választotta el az étkezőasztalt, ahol most ült, a konyha többi részétől. Három magas bárszék állt mellette. Minden takaros, tiszta és hatalmas volt. – Ez igazán nagy ház egy ember számára. Mióta laksz itt? – Kicsit több mint száz éve. A nő meglepetten nézett rá. – Komolyan beszélsz? – Nincs okom rá, hogy elköltözzem. Szeretem New Orleanst. A nő felállt, és odaadta neki a tányérját. – Szóval itt igazán gyökeret eresztettél, nem igaz? És hol éltél előtte? – Párizsban, egy ideig – mondta, és eltette a tányért. – Genovában, Londonban, Barcelonában, Hamburgban, Athénban. Azelőtt pedig vándoroltam mindenfelé. A nő figyelte az arcát beszéd közben. Nem volt olyan hangulatban, mint aki történeteket akarna mesélni. Elrejtette előle a valódi érzéseit, és a nő azon töprengett, hogy valami módon közelebb tudna-e férkőzni hozzá. – Igazán magányosnak hangzik. – Rendben volt a dolog – mondta, még mindig rezzenéstelen arccal. – És voltak valaha barátaid valamelyik helyen? – Nem, nem igazán. Volt néhány segítőm az évszázadok során, de az idő nagy részében inkább a magányt részesítettem előnyben.

86

– Segítő? – kérdezte a nő. Milyen különös. – Mint a fegyverhordó a középkorban? – Valami olyasmi. – Rápillantott, de nem adott további magyarázatot. – És mi a helyzet veled? Itt éltél egész életedben? – Itt születtem és nevelkedtem. Anyám szülei Romániából vándoroltak ki a válság idején. Apám felmenői pedig az őserdőben lakó cajunok* voltak. A férfi fölnevetett. – Igen, sokat ismerek közülük a környéken. – Mivel száz éve itt élsz, ez kevéssé lep meg. Amanda elgondolkozott, milyen élete lehetett Vadásznak. Azok a hosszú, magányosan eltöltött évszázadok, ahogy végignézte, hogy mindazok megöregszenek és meghalnak, akik fontosak voltak neki, miközben ő maga semmit sem változott. Igazán nehéz lehetett. De ezzel együtt, az élete néha meglehetősen kalandos lehetett. – És milyen érzés tudni, hogy örökké fogsz élni? A férfi vállat vont. – Őszintén szólva, mostanában már nem gondolok rá. Akár a világ nagy részén bárki, én is fölkelek, elmegyek dolgozni, aztán hazamegyek az ágyamba. Milyen könnyen hangzott. Ám a nő valami mást is megérzett. Azt a mélyen gyökerező fájdalmat. Álmok nélkül élni igazán nehéz lehet. Az emberi szellemnek szüksége van célokra, amelyeket megvalósíthat, és a démonok gyilkolászása nem igazán tűnt ilyen célnak. A nő lepillantott az asztalra, és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett Vadász, még emberi életében. Iulianosz mesélt neki arról, hogy italoztak a csaták után, és hogy Vadász mennyire vágyott gyerekekre. És emlékezett arra is, mit látott Vadász arcán, amikor Vanessát tartotta a karjában. – Volt valaha gyereked? Fájdalom suhant át az arcán, majd egy pillanattal később visszanyerte a nyugalmát. – Nem, a Sötét Vadászok sterilek. – Tehát impotens vagy. A férfi sértetten felhorkant és rápillantott. – Nem egészen. Tudok szexuális életet élni, de nemzőképtelen vagyok. – Ó! – Kedvesen pillantott rá, és igyekezett valamelyest oldani a hangulatát. – Ne haragudj. Szemét kérdés volt. – Semmi baj. A Vadász beindította a mosogatógépet. – Szeretnél kirándulni egyet a házban? – Ház? – kérdezte, és hitetlenkedve nézett rá. – Ha ez egy ház, akkor én egy kétszobás kalyibában lakom. – Majd rögtön gombócot érzett a torkában, amint eszébe jutott, hogy már egyáltalán nincs hol laknia. Nyelt egyet, és igyekezett elűzni magától a gondolatot. – Igen, persze – mondta csöndesen. – Szívesen körbenéznék. A Vadász kivezette a bal oldali ajtón, amelyen keresztül a hatalmas nappaliba értek. A falak, a díszszegély és a különböző medálok mind gyönyörűek voltak a maguk régimódi méltóságában és eleganciájában, ám a házban lévő bútorok annyira modernek voltak, amennyire csak lehettek. A szobát a lehető legkényelmesebben rendezték be, a cél láthatóan nem a vendégek elkápráztatása volt. Amandának eszébe jutott, hogy a vámpírok elég ritkán akarják elkápráztatni a vendégeiket. Az egyik fal mentén majdnem végig egy nagyképernyős tévé, DVD-lejátszó, sztereó hangfalak és hasonló készülékek húzódtak. Habár körös-körül voltak lámpák, a szobát mégis csak három gyertya fénye világította meg. – Nem szereted a modern villanykörtéket, igaz? – kérdezte a nő a Vadásztól, miközben a férfi éppen egy újabb kandelábert igyekezett meggyújtani. – Nem – felelte. – Túl világosak a szememnek. *

A XVIII. század folyamán Louisiana állam déli részébe érkező francia telepesek

87

– A fény fájdalmat okoz? A férfi bólintott. – A Sötét Vadászok szeme a sötétben működik megfelelően. A pupilláink nagyobbak, mint a tiétek, és nem ugyanazon a módon tágulnak. Emiatt a szemünk több fényt enged be, mint az emberi szem. Mialatt beszélt, a nő felfigyelt arra, hogy a plafontól a földig érő ablakokat fekete spaletták fedik, amelyeket feltehetően éppen a napfény ellen helyeztek fel. Egy fekete bőrkanapét körüljárva váratlanul megdermedt. Egy koporsó állt közvetlenül előtte. – Ez... – Nem tudta befejezni a mondatot. Belevillant egy ijesztő kép Vadászról, amint mindennap benne fekszik. Vadász rápillantott, majd észrevette a nő ijedt pillantását. – Igen – mondta fátyolos hangon. – Igen, ez az. Ez az én... kávézóasztalom. A férfi elsétált mellette, megemelte a tetejét, majd előhúzott egy távirányítót. – A tévéhez való, ha holnap esetleg szükséged volna rá. Amanda megrázta a fejét. Most, hogy egyszer csak feltűnt neki, nyomban mindenütt fura vámpíros csecsebecséket látott. Apró szobrocskákat, kis számszeríjat, sőt még egy vámpíros tarot kártyát is észrevett. – Nick szerint ez vicces – mondta a Vadász, miközben a nő fölvette a kártyákat. – Mindig, ha talál valami vámpíros cuccot, megveszi nekem, és itt hagyja valahol, hogy ráleljek. – Zavar téged? – Nem. Egyébként általában jó kölyök. Ahogy szobáról szobára vezette a nőt, a másik kezdte elveszettnek érezni magát. – Mekkora ez a hely? – kérdezte, amint egy nagy játékszobába értek. – Tizenkét hálószoba van, és az egész ház kicsit több mint ezerötszáz négyzetméter. – Jézusom, voltam már kisebb bevásárlóközpontokban. A férfi fölnevetett. Szépen kidolgozott biliárdasztal volt a szoba közepén, a falak mentén pedig számtalan masina, illetve billentyűzettel ellátott nagyképernyős tévé, amelyek többségén lövöldözős játékokat lehet játszani. A nő a leginkább egy pár baseballkesztyűn és a hozzátartozó labdán lepődött meg, amelyek a szoba egyik sarkában lévő asztalon hevertek. Amanda odasétált. – Néha labdázom egy kicsit Nickkel esténként – magyarázta Vadász. – Minek? Vállat vont. – Segít kitisztítani a fejem, amikor szükség van rá. – Nicket nem zavarja? A férfi fölnevetett. – Nicket minden zavarja. Nem hiszem, hogy valaha is kértem volna tőle valamit, ami miatt ne panaszkodott volna. – Akkor miért alkalmazod? – Imádom, ha megbüntethetek valakit. Most a nő nevette el magát. – Igazán szívesen találkoznék ezzel a Nickkel. – Holnap biztosan fogsz. – Tényleg? Bólintott. – Ha bármire szükséged van, szólj neki, és ő megszerzi. Ha bármivel is megbántana, tudasd velem, és másnap reggel megölöm. Volt a hangjában valami, ami miatt a nő úgy érezte, hogy nem teljesen viccből mondja. Vadász kinyitotta a nagy franciaajtót, és bevezette a nőt egy üvegfalú átriumba. A mennyezet átlátszó és tiszta volt, és ezernyi csillag látszott a fejük fölött, miközben cipőik finoman kopogtak a csempével borított padlón. – Gyönyörűen néz ki. – Köszi. A nő elsétált egy három nőt ábrázoló nagy szoborcsoporthoz, amely a szoba közepén

88

helyezkedett el. A műalkotás igazán lenyűgöző volt. A legfiatalabb a könyökére támaszkodva feküdt, és egy tekercs volt nála. A másik kettő háttal egymásnak ült a helyén. Egyikük egy lantot tartott, a másik pedig úgy tűnt, éppen énekel. De ami a leginkább lenyűgözte Amandát, az volt, ahogyan az alakok meg voltak festve. Mindegyikük igazinak tűnt, és megdöbbentően hasonlítottak Vadászra. – Ez Görögországból való? – kérdezte. A férfi arcán egy pillanatra fájdalom jelent meg, majd bólintott. – A nővéreim. A nő sajgó szívvel lépett közelebb a szobrokhoz. Vadász finoman megérintette az alakot, aki a tekercset tartotta. Alig láthatóan összeráncolta a homlokát, miközben felpillantott az alig tizenvalahány éves, életnagyságú szoborra. A kék, tógaszerű öltözék tökéletesen illett a szeméhez. – Althea volt a legfiatalabb közülünk – mondta, egy oktávval mélyebb hangon. – Csöndes volt és szemérmes, és furcsán dadogott, amikor ideges lett. Egek, mennyire utálta, pedig én kedvesnek találtam. Diana – mutatott arra, aki lantot tartott a kezében, és aki vörös öltözéket viselt – két évvel volt idősebb nálam, és egy hárpia vérmérsékletével rendelkezett. Az apám mindig azt mondta, hogy túlságosan is hasonlítunk egymásra, és ezért nem jövünk ki jól. Phaidra pedig egy évvel fiatalabb volt nálam, és angyali hanggal rendelkezett. Amanda felpillantott a sárga ruhát viselő, fiatal nőre. Volt valami finom kecsesség a nővéreiben. A szobrász úgy örökítette meg őket, mintha éppen mozgás közben volnának. Még ruháik fodrai is életszerűek és finomak voltak. Amanda sosem látott még ilyen nagyszerű műalkotást. A lányok olyannyira valóságosnak tűntek, hogy szinte azt várta, hogy bármelyik pillanatban megszólíthatják. Nem csoda, hogy ennyire fájt a férfinak. – Igazán szeretted őket. Bólintott. – Mi történt velük? A férfi odébb lépett. – Megházasodtak, és hosszú, boldog életük lett. Diana az első gyermekét rólam nevezte el. Amanda arcán széles mosoly jelent meg, amikor elképzelte, hogy éppen az a nővére tett ilyesmit, akivel annyit veszekedtek. Sokat elárult a kapcsolatukról. Amikor a nőre pillantott, eszébe jutott, mit mondott a férfi Altheáról a kocsiban. A lány lenyírta hosszú, hullámos szőke haját, amikor megtudta, hogy mi történt Vadásszal. Ők is bizonyára annyira szerették, amennyire a férfi szerette őket. – És mi volt a véleményük arról, hogy Sötét Vadász lett belőled? Megköszörülte a torkát. – Sosem szereztek róla tudomást. Számukra meghaltam. – Akkor hogy tudsz ennyi mindent arról, hogy... – Hallottam őket, amíg éltek. Éreztem őket, éppúgy, ahogy te meg tudod nyitni a szíved Tabitha felé, és képes vagy megmondani, ha bajban van. A nő meglepődött a másik szavai hallatán. – Honnan tudsz erről? – Mondtam, hogy érzem, milyen erőkkel rendelkezel. A nő megborzongott, majd eltűnődött, vajon képes volna-e bármit is elrejteni a másik elől. – Igazán félelmetes ember vagy. Furcsa fény villant a férfi szemében. – Nem vagyok ember. Feladtam emberi mivoltomat, amikor átléptem azon a bizonyos határon. Ezt mondta ugyan, de a nő jobban tudta nála az igazságot. Lehetséges, hogy nincs lelke, de ennek a férfinak mégis érző szíve van, semmi egyéb nem lehetett, mint ember. – Miért egyeztél bele, hogy Sötét Vadász legyél, ha végül nem álltál bosszút Theonén? – Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. E néhány szó hatására fájdalmas érzés ébredt fel a nőben. Talán a másik hangjából kiérződő magányosság, talán sorsának a szemében tükröződő nyugodt elfogadása miatt. Nem

89

tudta pontosan, mi volt az, de tudta, hogy többé nem sétálhat csak úgy vissza a régi életéhez, és nem feledkezhet meg erről a férfiról. Túl sokat látott már a jóságából. Túl sokat a fájdalmából. És, egek, be kellett vallania, hogy minél többet tud róla, annál inkább vágyakozik rá. Úgy vágyott rá, hogy nem tudott rá magyarázatot adni. Bár rövid ideje ismerték egymást, mégis volt valami, ami összekötötte őket. Amanda felpillantott arra a sokat szenvedett szempárra, amely éhesen méregette őt. Ez a férfi volt az, akit az anyja a „hiányzó másik felének” nevezett. Ez volt az, ahogyan az anyja az apját nevezte egykor. És ugyanezt mondta Selena Billről. És először életében Amanda megértette, hogy miről beszélnek. És miután ezt megtalálta ebben a férfiban, többé nem tudta volna egyszerűen elengedni. Nem, anélkül nem, hogy megküzdene érte. A férfi nem volt tisztában azzal, hogy milyen gondolatokkal küzd a másik. Megfordult, és visszavezette a házba. Az alsó szinten megmutatta neki a hálószobáját. – Itt elalhatsz. Hozok valamit, amiben kényelmesebben érzed magad. Amanda körbesétált az elbűvölő hálóban. A királyi méretű ágy úgy nézett ki, mintha egy régi filmből került volna ide. A sötétzöld falak egy kisebb szobát alighanem még kisebbé tettek volna, ám ennek az óriási térnek sajátos, otthonos hangulatot kölcsönöztek. Vadász néhány perc elteltével egy fekete pólóval és egy pizsamanadrággal tért vissza. – Köszönöm – mondta a nő, miközben elvette tőle a ruhákat. Előtte állt, tekintete az övét kereste. Meglepetésére a férfi keze váratlanul fölemelkedett, és egyetlen ujját végigfuttatta a nő állán. Rövid körme finoman karcolta végig a bőrét. A nő megborzongott. Tudta, hogy a másik meg akarja csókolni, és megdöbbentette, hogy ő maga mennyire vágyik arra a csókra. De mégsem csókolta meg. Csak nézett rá azzal a sötét, éhes szemével. Majd végigfuttatta ujját az ajkain, és a nő alig tudta visszafojtani a nyögést, olyan jólesett neki. Milyen finom illata volt! A levegő remegett köztük a feszültségtől. A kölcsönös vágytól és szükségtől. Az ereje elállította a lélegzetét, és egyszerre tette gyöngévé és erőssé. Épp abban a pillanatban, amikor már biztos volt benne, hogy megcsókolja, a férfi hátralépett. – Jó éjszakát, Amanda. Zakatoló szívvel nézte, amint a másik távozik. Kyrianosz átkozta magát, miközben az irodájába tartott. Megcsókolhatta volna. Megtehette volna... De nem. Helyesen döntött. Semmi sem lehet köztük. A Sötét Vadászok ugyan néhány éjszakára együtt lehetnek nőkkel, de tilos számukra komoly kapcsolatba bonyolódni bárkivel is. Túl nagy a kockázat. A nők sebezhetővé váltak volna a démonoktól, a Sötét Vadászok pedig gyöngévé váltak volna. Gondoskodóak lennének, és ebben a munkakörben nem szabad gondoskodónak lenni. Nem szabad finomkodni, különben meghalsz. Mind ez ideig sosem zavarta a dolog. De ma este a fájdalom szinte megtörte. Gyűlölte ezeket az érzéseket. Utálta, hogy ennyire szüksége van erre a nőre. Már régóta száműzte magából az érzéseit, és szeretett így élni. Egy biztonságos gubóban, amelyet nem érintett meg a zűrzavar. – Ki kell őt vernem a fejemből. – Belépett az irodájába, majd bejelentkezett a Sötét Vadász weboldalra. Üzenőprogramja felvillant. Újabb üzenetei érkeztek, és ahogyan mindig, postaládája is tele volt más Sötét Vadászoktól származó levelekkel. A technológia igazán nagyszerű dolog. Igazi áldás, hogy bármelyikükkel kapcsolatba léphet. Ez elviselhetőbbé tette a hosszú éjszakákat, és 90

lehetővé tette, hogy fontos információkat cseréljenek egymással. Kyrianosz fekete bőrfotelében ült, majd kétszer a felvillanó jelzésre klikkelt. Acheron üzent neki. Nick hívott, azt mondta, Deszideriosz jól seggbe rúgott. Rendben vagy? Kyrianosz összeszorította a fogát, majd begépelte a választ. – Meg fogom ölni ezért. Jól vagyok. Deszideriosz bebújt egy villámüregbe. Mit tudsz róla? Ő az, aki néhány éve elkapta Cromleyt, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy nagy hatalma van. Beszéltem Cromley segítőjével, aki elmondta, hogy Deszideriosz nagyon élvezte, amikor Cromley fejével játszott. Végül olyan módszerrel ölte meg, amelyről jobb, ha nem beszélek. Személy szerint azt kívánom, bárcsak engem üldözne. Szükségem van egy jó táncpartnerre. Az én démonaim nem túl ügyesek a parketten. Kyrianosz fölnevetett Ash száraz humora láttán. Tényleg nem volt türelmes a gyönge démonokkal szemben. – Talon azt mondta, hogy asztrális villámokat használnak. Találkoztál már ilyesmivel? Tizenegyezer év alatt, őszintén mondhatom... a fenébe is, nem. Ez az első alkalom. Felhívtam az Orákulumokat, akik tanácskozni fognak a sorsszövőkkel. De tudod, milyenek. Biztos vagyok benne, hogy valami olyasmit üzennek majd, „Ha az ég zöldre és a föld feketére vált / a démonok tesznek majd rengeteg kárt / hogy megöld a szörnyet, aki keres téged / valami különlegesre lesz szükséged”. Vagy valami efféle baromságot. Igazán utálom az Orákulumokat. Ha fejtörőkre volna szükségem, inkább előveszek egy Rubik-kockát. – Nem tudom, Ash, de szerintem te elég ügyes vagy ebben. Biztos, hogy nem akarsz te is Orákulum lenni? Képzeld el, Parancsnok, hogy a középső ujjam egészen fölfelé áll, és ebben a pillanatban az egész éppen feléd mutat. Most pedig engedj dolgozni. El kell kapnom néhány démont, móresre kell tanítanom néhány Sötét Vadászt, és el kell csábítanom fél tucat nőt. Később beszélünk. Mikor már nem volt kedve másokkal beszélni, Kyrianosz kijelentkezett a honlapról. Megnyitotta a postaládáját, de valójában azt sem igazán akarta elolvasni. Amit akart, arra nem tarthatott igényt. És mégis, jobb meggyőződése ellenére végigsétált a folyosón, majd lement a lépcsőkön. Mielőtt tudta volna, hogy mit csinál, már Amanda ajtaja előtt állt. Kezét végigsimította a sötét faajtón, és szétfeszítette rajta az ujjait. Lehunyta a szemét, és látta, amint a nő mezítelenül az ágyán ül. Lángok csaptak fel a testében. Érezte a háza elvesztése fölött érzett fájdalmát. Érezte a félelmét, hogy Deszideriosz bántani fogja a nővérét, és érezte az aggodalmát Tabitha szobatársa iránt. És ami még rosszabb, érezte, hogy könnyekkel küszködik. Olyan erős volt. Olyan kitartó. Soha nem találkozott még ilyen nővel. Eszébe ötlött a ma reggeli álma, s a gondolat hatására összerezzent. Még mindig érezte, amint a karjában tartja. Akarlak. Bármit megadott volna, hogy tényleg hallja a másiktól ezt a szót. Hogy lássa, amint úgy néz rá, mintha azt akarná, hogy pusztán a pillantásával a magáévá tegye. Ebben a pillanatban az egyetlen dolog, amit tenni akart, hogy berúgja az ajtót, odavesse magát az ágyra, és szeretkezzen vele. Hogy megérintse. És megtartsa. Hogy a nő üdvözölje őt. De ez nem történhet meg. Nehéz szívvel, de megfordult és elindult. Még sok tennivalója volt.

91

Amanda az órára pillantott. Fél egy múlt. Ilyenkor ő már aludni szokott. De a Vadász számára még fiatal az éjszaka. Eltöprengett, vajon mit szokott csinálni a másik ezekben az órákban. Biztosan nem öl démonokat minden este. Nem lehet belőlük annyi. Vagy talán mégis? Mielőtt felfogta volna, hogy mit tesz, fölkelt az ágyból, és újra elindult az óriási házban. Nem tudta, hol keresse Vadászt, aki egyébként sem tartotta fontosnak, hogy megmutassa neki a saját szobáját, amikor körbevezette. De a nő ösztöne azt súgta, hogy a szobájának az emeleten kell lennie. Talán a lehető legmesszebb az övétől. Már félig fölért a lépcsőn, amikor valami különös neszt hallott odakintről. Furcsa, süvítő hang volt. Visszament, és eljutott a sötét játékszobáig. Nem világított lámpa, de a hold és a csillagok olyan ragyogóak voltak odakint, hogy látta az árnyékos figurát az átriumban. Először rögtön szólni akart a Vadásznak; majd mégis várt. Volt valami rendkívül ismerős ebben az alakban. Ahogy Amanda közelebb lépett az ajtóhoz, fölismerte Terminátort és Vadászt. Vadász pólóban és melegítőnadrágban volt. Egy hálóval borított lyukba dobálta a baseball-labdát, amely azt rögtön vissza is dobta neki. Amint újból elhajította a labdát, Terminátor fölpattant, és futni kezdett utána, majd, ahogy a labda visszafelé gurult, rögtön vissza is szaladt Vadászhoz. A nő elmosolyodott. Vadász megcirógatta a kutyát, majd ismét a dobálással foglalta el magát. Amanda már menni készült, de végül mégsem volt rá képes. Helyette kinyitotta az ajtót. Vadász azonnal megfordult. A labda, amelyről megfeledkezett, éppen a fején találta el. Felszisszent, és a fejét vakargatta, miközben Terminátor a labda nyomába eredt. – Szükséged van valamire? – kérdezte éles hangon. Arra van szükségem, hogy megcsókolj. A nő nyelt egyet. – Csak nem tudtam, hogy merre lehetsz. – Most már tudod. A jeges hang tehát visszatért. Ez nem az a Vadász volt, akivel egy rövid idővel ezelőtt együtt vacsoráztak és sétáltak. Az a Vadász állt előtte, akivel a gyárban együtt ébredt föl. Távoli. Elérhetetlen. A szíve megszakadt. Nemcsak a labda ütése tette hűvössé; a régi falak újra közéjük emelkedtek. Ellökte magától. A nő megértette és bólintott. – Rendben, akkor jó éjt. Kyrianosz nézte, amint elmegy. Megbántotta. Érezte ezt, és gyűlölte magát érte. Hívd vissza. De minek? Hiszen soha semmi nem lehet köztük. Még csak barátok sem lehetnek. Összeszorította a fogát, és visszatért a dobáláshoz, Gyakorlás közben igyekezett Desziderioszra koncentrálni. Megpróbálta becserkészni a démont. Hasztalan. Amanda még mindig vele volt. Az ő arcát látta maga előtt, ha lehunyta a szemét. Az ő illatát érezte, és az ő érintésével voltak tele az érzékei. Ha nem képes kiűzni őt a gondolataiból, meg fogják ölni. És ha ő halott, Deszideriosz Amandát is el fogja kapni. Felsóhajtott, majd ismét a háló felé hajított. Megpördült, hogy elkapja a visszatérő labdát, de mielőtt elérhette volna, élénk fájdalom hasított a koponyájába. Kyrianosz átkozódott. Keze élét jobb szeme elé helyezte, miközben küzdött a fájdalommal. Egy kép jelent meg előtte. Deszideriosz volt az. És ahogy a kép élesebbé vált, Kyrianosz megdermedt. Hihetetlen világossággal látta maga

92

előtt, hogy el fog bukni. Deszideriosz meg fogja ölni. És hallotta Amandát, ahogy felzokog.

93

Nyolcadik

fejezet

Miután Amanda elaludt, az álmai egy ideig úgy váltakoztak, mintha egy különös, forgó kaleidoszkópba tekintene, amely nem mutat valódi alakokat és formákat. Idegen képek, emberek és helyszínek jelentek meg előtte, s a feje egy idő után már belefájdult a zavaros látványba. Később azonban a körvonalak határozottabbakká váltak, és az alakokat világosan láthatta maga előtt. Ismeretlen emberek üdvözölték, ahogy végigsétált közöttük. Az egész hihetetlenül valóságosnak tűnt; inkább olyan volt, mint egy elfeledett emlék, nem mint egy álom. Még akkor is, ha soha nem látta ezeket az embereket korábban, mégis mindegyiket név szerint ismerte. Olyan dolgokat tudott róluk, amelyeket csak egy barát tudhat. Hallotta, amint a körülötte álló férfiak nevetnek és ünnepelnek. Érezte az öröm és a szomorúság különös keverékét, amikor körbepillantott a halványvörösre festett sátorban, amely tele volt ókori páncélokat viselő katonákkal. – Csodálatos voltál – mondta egy idősebb katona, és megpaskolta a hátát. A nő fölismerte, hogy a helyettese az, a seregben a második ember őutána. Bízott benne, ő pedig fölnézett rá. Dimitrij mindig is hozzá fordult, ha bátorításra vagy erőre volt szüksége. Arca bal oldalán friss, nyílt seb látszott, de öreg, szürke szeme ragyogott. Bár a páncélja mindenütt véres volt, úgy tűnt, ő maga nem szenvedett további sérüléseket. – Kár, hogy Iulianosz nem lehetett itt, hogy lássa a győzelmünket. Büszke lett volna rád ezen a napon, parancsnok. Biztos vagyok benne, hogy ma este egész Róma zokogni fog. Ebben a pillanatban Amanda rádöbbent, hogy az álom nem róla szól. Hanem Kyrianoszról. Kyrianosz arcát izzadság, piszok és vér borította, hosszú haja zilált volt. Halántékának bal oldaláról három hosszú, vékony hajfonat hullt alá a mellkasára. A férfi egyszerűen gyönyörű volt. És teljesen emberi. Sötétzöld szeme szinte villódzott a győzelem tudatától. Olyan benyomást keltett, mint akinek nincs párja a földön. Olyan férfinak tűnt, aki nagyságra született. Kyrianosz megemelte a borral teli kupát, majd üdvözölte a sátorban lévő embereit. – A győzelmet Makedóniai Iulianosznak ajánlom. Bárhol legyen is most, tudom, éppen nevet Scipio veresége fölött! Elégedett morajlás futott végig a termen. Kyrianosz belekortyolt az italba, majd a mellette álló idősebb katonára pillantott. – Kár, hogy Valerius nem volt itt Scipióval. Már vártam, hogy találkozhassam vele. De nem számít. – Megemelte a hangját, hogy mindenki hallhassa. – Holnap egyenesen Róma ellen indulunk, és térdre fogjuk kényszeríteni! A katonák egyetértően kiabáltak. – A harctéren, karddal a kezedben, legyőzhetetlen vagy – mondta az idős férfi elérzékenyült hangon. –Holnap ilyenkor te lehetsz az ismert világ uralkodója. Kyrianosz megrázta a fejét. – Andriscus lesz Róma ura holnapra. Nem én. Az idős férfi meglepve nézett, majd közelebb hajolt Kyrianoszhoz, hogy csak ő hallja a szavait. – Néhányan úgy tartják, ő túlságosan gyönge a feladatra. Vannak, akik inkább téged támogatnának, ha úgy döntesz, hogy... – Nem, Dimitrij – vágott közbe finoman Kyrianosz –, értékelem az ötletet, de fölesküdtem rá, hogy Andriscusért vezetem ezt a sereget, és így fogok tenni, amíg csak élek. Sosem fogom őt elárulni.

94

Dimitrij arcán zavar tükröződött. Nem tudta él dönteni, hogy tisztelnie vagy átkoznia kellene-e Kyrianoszt a hűsége miatt. – Te vagy az egyetlen ember, akit ismerek, aki elutasítaná a lehetőséget, hogy a világ ura legyen. Kyrianosz fölnevetett, – Királyságok és birodalmak nem hoznak boldogságot, Dimitrij. Azt csak egy jó asszony szeretete és a gyermekek adhatják meg. – És a hódítás – tette hozzá Dimitrij. Kyrianosz mosolya szélesebbre húzódott. – Ma este legalábbis, azt hiszem, igazad van. – Parancsnok? Kyrianosz megfordult, majd megpillantott egy férfit, amint igyekezett átvágni felé az emberek gyűrűjén. A katona egy lepecsételt levelet nyújtott át neki. – Egy futár hozta. Néhány órája találták egy római hírvivőnél. Kyrianosz elvette a levelet, és megpillantotta rajta Ifjabbik Valerius pecsétjét. Kíváncsian kinyitotta a borítékot, majd elolvasta, és minden újabb szó láttán egyre jobban elhatalmasodott rajta a rettegés. Szívverése felgyorsult. – A lovamat! – kiáltotta, miközben kirohant a zsúfolt sátorból. – Nyergeljétek meg a lovamat! – Parancsnok? Kyrianosz Dimitrij felé fordult, aki követte őt kifelé a sátorból. Idős arcán aggodalmasan húzódtak össze a ráncok. – Dimitrij, amíg vissza nem térek, te vagy a parancsnok. Vonulj vissza a sereggel a dombok közé, távol a rómaiaktól, amíg ismét nem hallasz felőlem. Ha nem érek vissza egy héten belül, vezesd az embereket Punjarába, és egyesítsd a sereget Iaszón embereivel. – Biztos vagy ebben? – Igen. Egy fiú jelent meg Kyrianosz fekete ménjével. Ő pedig zakatoló szívvel pattant fel a lóra. – Hova készülsz? – kérdezte Dimitrij. – Valerius az otthonom felé tart. Le fogom csapni a fejét. Dimitrij elkapta a ló kantárját, és elborzadva tekintett rá. – Nem találkozhatsz vele egyedül. – Nincs időm rátok várni. A feleségem veszélyben van. Nem várakozhatok. – Kyrianosz megsarkantyúzta a lovat, majd kinyargalt a táborból. Amanda forgolódott az ágyában, miközben érezte Kyrianosz növekvő kétségbeesését. A szükséget, hogy bármi áron megóvja a feleségét. A napok összemosódtak, ahogy megállás nélkül, haragosan vágtatott előre. Pusztán annyi időre állt meg az útba eső falvakban, hogy lovat váltson. Nem evett, és nem pihent. Olyan volt, akár egy megszállott, pusztán egyetlen gondolattal a tudatában. Theone. Theone. Theone. Az éjszaka közepén érte el a házát. Fáradtan és rettegve szállt le a lóról, majd bebocsátásért kopogtatott. Egy öregember nyitotta ki a nehéz faajtót. – Fenséges uram? – kérdezte hitetlenkedve. Kyrianosz félretolta az öreget, bement a házba, és ellenségek után kutatva nézett végig a nagy előcsarnokon. Aggodalmas tekintete azonban semmi szokatlant nem látott. Ám még mindig nem nyugodott meg. Még nem. Addig nem lehetett nyugodt, amíg nem látja a feleségét a saját szemével. – Hol van a feleségem? Az öreg szolgáló zavartnak tűnt a kérdéstől. Szája kinyílt, majd újra összezárult. Egy percig úgy hápogott, akár egy hal, majd mégis megszólalt. – Az ágyában, felség. Éhesen, kimerülve és legyengülve Kyrianosz leszaladt a nagy, oszlopokkal megtámasztott folyosón, amíg a ház végébe nem ért. – Theone? – kiáltotta, miközben rohant, és reménytelenül kívánta, hogy láthassa. A folyosó végén lévő ajtó lassan kinyílt. Hihetetlenül gyönyörű, apró, szőke nő jelent meg a küszöbön. Bezárta maga mögött az ajtót, és csapzottsága láttán rosszalló pillantást vetett Kyrianoszra.

95

Életben volt, és úgy tűnt, semmi bántódása nem esett. És ő volt a leggyönyörűbb látvány, amellyel rajongó tekintete valaha is találkozott. A nő hosszú, aranyló haja kócos volt, orcája ragyogó rózsaszín. Nagyon könnyű és vékony, fehér köpenyt viselt meztelen testén. – Kyrianosz? – kérdezte élesen. A férfit átjárta a megkönnyebbülés, miközben könnyek tolultak a szemébe. Hát életben van! Hála az isteneknek. Kitörölte a könnyeket a szeméből, a karjába kapta a nőt, és szorosan magához ölelte. Soha nem volt hálásabb az égieknek a kegyességükért, mint ebben a percben. – Kyrianosz – mondta Theone élesen, összerezzenve a férfi érintésétől. – Tegyél le. Olyan szagod van, hogy alig kapok melletted levegőt. Van fogalmad róla, hogy milyen késő van? – Igen – mondta, ahogy a torkában lévő gombóccal küzdött, miközben átjárta az öröm. Letette az asszonyt, majd kezével finoman megérintette az arcát. Olyan fáradt volt, hogy állni alig tudott, gondolatai pedig tompává váltak. De mégsem akart aludni. Nem, amíg biztonságban nem tudja az asszonyt. – El kell mennünk innen. Öltözz fel. A nő fintorgott. – Mégis hova? – Thrákiába. – Thrákiába? – kérdezte a nő hitetlenkedve. – Megbolondultál? – Nem. Tudomásomra jutott, hogy a rómaiak erre tartanak. Elviszlek az apámhoz, ott majd biztonságban leszel. Most pedig igyekezz! A nő nem mozdult. Helyette vészjóslóan elkomorult az arca, és szürke szemében harag jelent meg. –Az apádhoz? Hét éve nem beszéltél vele. Miért gondolod, hogy menedéket adna? – Az apám meg fog nekem bocsátani, ha megkérem rá. – Az apád mindkettőnket ki fog hajítani. Eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy mit gondol rólunk. És nincs rá szükségem, hogy meghallgassam, ahogyan szemtől szembe szajhának nevez. Egyébként pedig nem akarom elhagyni a házat. Szeretek itt lenni. Kyrianosz nem vett tudomást a szavairól. – Az apám szeret engem, és segíteni fog, ha megkérem rá. Meg fogod látni. Most pedig készülődj. A nő átpillantott a válla fölött. – Polüdosz? – mondta az öregembernek, aki mindvégig Kyrianosz háta mögött várakozott. – Készíts egy fürdőt az uradnak, és hozz ételt meg bort. – Theone... A nő a szájára tette a kezét, és elcsendesítette Kyrianoszt. – Nyugodj meg, uram. Az éjszaka közepén járunk. Szörnyen nézel ki, és igazán rossz szagod van. Engedd meg, hogy megmosdassunk, megetessünk, és ágyba fektessünk, aztán reggel majd ismét megbeszélhetjük, hogy mitévők legyünk. – De a rómaiak... – Láttál akár egyet is az idefelé vezető úton? – Hát... nem. – Akkor ebben a pillanatban bizonyára semmilyen veszély nem leselkedik ránk, igaz? A férfi túl fáradt volt, hogy vitatkozzon. – Igen, azt hiszem, nem vagyunk veszélyben. – Akkor jöjj! – Megfogta a kezét, és bevezette egy kicsiny szobába. A következő dolog, amit Amanda látott, egy gyertyákkal bevilágított szoba volt. Kyrianosz hátradőlt az aranyozott kádban, miközben Theone mosdatta. A férfi megfogta a nő kezét, és borostás arcához szorította. – Fogalmad sincs róla, mennyire hiányoztál nekem. Az érintésed úgy képes megnyugtatni, mint semmi más. Theone elmosolyodott, de a tekintete valahogy különös maradt. Átnyújtott neki egy pohár bort. – Azt hallottam, elfoglaltad Thesszáliát a rómaiaktól. – Igen. Valerius füstölgött. Alig várom, hogy bevonuljak Rómába. Meg fogom kaparintani, abban biztos lehetsz. Kyrianosz megitta a bort, majd félretette a poharat. Teste lángolt, ahogy kinyúlt a felesége felé, és behúzta maga mellé a kádba. – Kyrianosz – mondta a nő elsápadva.

96

– Shh – válaszolta ő lágyan, közel az ajkaihoz. – Nem bánnám, ha megcsókolnál. A nő engedelmeskedett, de volt benne valami hidegség. Érezte. – Mi a baj, kedvesem? – kérdezte a férfi, és kissé eltolta magától. – Olyan távolságtartó vagy ma este. Mintha a gondolataid egészen máshol járnának. A nő vonásai lágyabbakká váltak, ahogy lovagló ülésben fölé kerekedett, és engedte, hogy a férfi belehatoljon. – Nem vagyok távolságtartó, csak nagyon fáradtnak érzem magam. A férfi elmosolyodott, majd felnyögött, amint ismét a nőben volt. – Bocsáss meg, hogy fölébresztettelek. Csak tudni akartam, hogy biztonságban vagy-e. Nem tudnám elviselni, ha bajod esne. – Kezével lágyan megérintette az arcát, majd cirógatni kezdte. – Mindig szeretni foglak, Theone. Te vagy a levegő, amelyet lélegzem. Megcsókolta az ajkait, megízlelte az ízüket. Úgy tűnt, a nő valamelyest megnyugszik a karjában, miközben lassan ringatózott rajta. Ám egész idő alatt úgy nézett rá, mintha várna valamire... Amikor a férfi elérte a csúcspontot, hátradőlt a kádban, s csak nézte a másikat. Olyan gyöngének érezte magát, mint egy ma született bárány. De otthon volt, és a felesége erőt adott neki. Ez volt a menedéke. Egy pillanattal később, hogy erre gondolt, váratlanul különös zúgást érzett a fejében. A zavartság hulláma csapott át rajta. Szédülni kezdett. És ebben a percben megértette, mit tett a másik. – Méreg? – kérdezte, majd felnyögött. Theone elhúzódott tőle, és kiszállt a kádból. Sietve maga köré csavart egy törülközőt. – Nem. Kyrianosz megpróbált kikelni a kádból, de rögtön újra szédülni kezdett. Visszazuhant a vízbe. Alig tudott lélegezni, miközben alaktalan gondolatok rohantak át zavaros tudatán. Ám egy gondolat mégis világos volt. A nő, akit ennyire szeretett, elárulta őt. A nő, akinek az egész világot odaadta volna. – Theone, mit tettél velem? A nő felvonta az állát, és hűvösen nézett rá. – Csak azt tettem, amire te nem voltál képes. Megvédem magam. A jövő Rómáé, Kyrianosz. Nem Andriscusé. Sosem fogja megélni, hogy Makedónia trónja az övé legyen. Minden elsötétült. Amanda felnyögött, ahogy heves fájdalom járta át a koponyáját. Amint visszatért a fény, ismét Kyrianoszt látta, ahogy meztelenül fekszik egy hideg kőlapon, amelyet negyvenöt fokos szögben megdöntötték. Kezét és lábát kötelek segítségével csörlőkhöz feszítették ki. Körbepillantott a közepes méretű szobában, és meglátott egy régi asztalt, amelynek tetején mindenféle kínzóeszközök sorakoztak. Magas, fekete hajú férfi állt az asztalnál, s éppen a különböző eszközöket mustrálta. Háttal állt Kyrianosznak. Kyrianosz egyedül érezte magát, és visszaemlékezett az árulásra. Tudta, mennyire védtelen. Ijesztő élmény volt olyasvalaki számára, aki sosem ismerte a sebezhetőséget. A szoba borzasztóan forró volt a kemence tüzétől. Amanda valahogyan érezte, hogy odakint éppen csak elkezdődött a nyár. Az ablakok nyitva álltak, és lágy, mediterrán szellő áradt a szobába, a tenger, a virágok és az olívafák illatát hozva magával. Kyrianosz nevetést hallott odakintről, és gyomra összeszorult. Túl szép volt ez a nap a halálhoz... Az asztalnál álló férfi fölemelte a fejét. Váratlanul megfordult, és vészjósló pillantást vetett Kyrianoszra. bár rendkívül jóképű volt, volt az arcán valami hideg, gonosz mosoly, amely megfosztotta a vonzerejétől. Egy vipera kegyetlen, csillogó tekintetével rendelkezett. A szeme lelketlen volt, számító és teljességgel részvétlen. – Thrákiai Kyrianosz – mondta, majd gonoszul elmosolyodott. – Végre találkozunk! Bár gondolom, te nem így képzelted ezt a pillanatot, igaz?

97

– Valerius. – Rávicsorgott, amint megpillantotta a zászlót a férfi mögött lévő falon. Bárhol fölismerte volna a sas emblémáját. A római mosolya szélesebbé vált, ahogy felé közelített. Valerius arcán nem látszott könyörületesség. Csak valamiféle önelégült öröm tükröződött rajta. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, tekerni kezdte a csörlőt, amely a Kyrianosz tagjaira erősített köteleket tartotta. A kötelek megfeszültek, széthúzták Kyrianosz izmait, szétszakították az ínszalagokat, és letépték a csontokat az ízületeikről. Kyrianosz lehunyta a szemét, és összeszorította a fogát, amikor a pokoli fájdalom átjárta a testét. Miután egy kicsit engedett a csörlőn, Valerius fölnevetett. – Nagyszerű, látom, erős vagy! Nem szeretek kiskölyköket kínozni, akik már az első pillanatban nyafogni és zokogni kezdenek. Úgy túl rövid a szórakozás. Kyrianosz nem válaszolt. Miután biztosította a csörlőt, hogy Kyrianosz teste ebben a fájdalmas helyzetben maradjon, Valerius a fegyverekkel és különböző eszközökkel teli asztalhoz sétált. Egy nehéz vaskalapácsot vett kézbe. – Mivel új vagy a társaságban, engedd meg, hogy megismertesselek a módszerekkel, amelyekkel Róma elbánik az ellenségeivel... Visszament Kyrianoszhoz, és oktató pillantást vetett rá. – Először is, eltörjük a térdeket. Így biztosak lehetünk benne, hogy a másik nem akarja megtagadni tőlünk a vendégszeretetünket, legalábbis addig nem, amíg mi úgy nem kívánjuk. Valerius lesújtott a kalapáccsal Kyrianosz bal térdére, és azonnal széttörte az ízületeket. Elképzelhetetlen fájdalom járta át a férfi egész testét. Kyrianosz beharapta az ajkát, hogy képes legyen visszaszorítani az üvöltését, és vadul megszorította a köteleket. Érezte, amint felsebzett csuklóiból a meleg vér végigcsordul az alkarján. Amint eltörte Kyrianosz másik térdét is, Valerius kivett egy izzó vasat a kemencéből, és a másik felé közelítette. – Csak egy kérdésem van. Hol van a hadsereged? Kyrianosz hunyorgott, de továbbra sem szólt semmit. Valerius combja belső oldalához szorította a forró vasat. Amanda már nem is látta a sebeket, amelyeket Valerius okozott, aki órákon, napokon keresztül vele maradt, fáradhatatlan energiával. Nem tudta, hogy ennyi fájdalom elviselése után is életben lehet maradni. Nyelt egyet, majd látta, hogy hideg vizet öntenek Kyrianosz arcába. – Nem hiszem, hogy tovább bírnád nálam. Vagy hogy éhen halhatnál anélkül, hogy engedném. Valerius megragadta Kyrian haját, durván hátrahúzta a fejét, és húslevest öntött le a torkán. Kyrianosz felszisszent, ahogy a sós folyadék csípni kezdte az arcán lévő vágásokat és az ajkait. Öklendezett, de Valerius még több levest töltött belé. – Igyál, a fene egye meg – vicsorgott Valerius. – Igyál! Kyrianosz ismét elájult, majd újra hideg vízzel térítették magához. A napok és éjszakák összemosódtak, az idő eltűnt, miközben Valerius újra és újra megtámadta valamivel. És mindig ugyanazt az egyetlen kérdést tette föl: – Hol van a hadsereged? Kyrianosz egyetlen szót sem szólt. Egyetlenegyszer sem kiáltott fel. Olyan erősen összeszorította az állkapcsát, hogy Valeriusnak szét kellett feszítenie ahhoz, hogy akarata ellenére megetesse. – Valerius tábornok – mondta egy katona, aki éppen akkor lépett a szobába, amikor Valerius ismét a csörlőkkel volt elfoglalva. – Bocsáss meg a zavarásért, uram, de küldött érkezett Thrákiából. Azt kívánja, hogy fogadd. Az apja... Valerius kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Ez érdekesnek ígérkezik. Mindenesetre

98

vezesd be hozzám. A katona eltűnt. Néhány perccel később egy idősebb, jól öltözött férfi lépett a szobába, két római katona kíséretében. A férfi annyira hasonlított Kyrianosz apjára, hogy Amanda egy pillanatra azt hitte, tényleg ő jött el a fiáért. Amint a férfi elég közel ért, hogy felismerje Kyrianosz véres, eltorzult testét, fájdalmasan felnyögött. Méltóságáról és rangjáról megfeledkezve, bácsikája odaszaladt hozzá. – Kyrianosz! – hitetlenkedve zihált, ahogy óvatosan megérintette Kyrianosz törött karját. Kék szeme tele volt fájdalommal és együttérzéssel. – Jó Zeusz, mit tettek veled? Amanda érezte Kyrianosz iszonyatos szégyenét és fájdalmát, ahogy elnézte bácsikáját. Érezte a szükséget Kyrianoszban, hogy feloldja a bűntudatot, amelyet Zetész könnybe lábadt szemében látott, hogy könyörögjön, kérje meg apját, bocsásson meg neki. Amikor Kyrianosz végül kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, szavak helyett csak egy rekedtes harákolás szabadult ki belőle. Olyan fájdalmai voltak, hogy meglazult fogai vacogtak a fizikai szenvedés súlya alatt. Kyrianosz torka olyannyira száraz és égett volt, hogy öklendezni kezdett, de puszta akaratereje révén végül, remegő ajkakkal ugyan, de mégis képes volt megszólalni. – Bácsikám... – Lehetséges, hogy tényleg beszél? – kérdezte Valerius, amint odalépett hozzájuk. – Egy szót sem szólt négy héten keresztül. Semmit, csak most, ezt az egyetlen szót... Ismét tüzes vasat szorított Kyrianosz combjához. Kyrianosz összeszorította a fogát, megrándult és felszisszent. – Elég legyen! – zokogta Zetész, és ellökte Valeriust az unokaöccsétől. Finoman megérintette Kyrianosz horzsolásokkal teli arcát. Könnyezni kezdett, miközben igyekezett megtisztítani a férfi ajkait a vértől. Felnézett Valeriusra. – Tízszekérnyi aranyam és ékszerem van. Az apja még többet is ígér, ha elengeded. Felhatalmaztak, hogy feladjam neked Thrákiát. A nővére, Althea hercegnő felajánlotta, hogy a szolgád lesz. Semmi mást nem kell tenned, csak engedd el őt. Ne! Amanda hallotta Kyrianosz bensejében a kiáltást, de a szó megakadt égő torkában. – Talán. Megengedem, hogy hazavidd... majd a kivégzés után. – Ne! – mondta Zetész. – Ő herceg, és te... – Nem herceg. Mindenki tudja, hogy kitagadták. Az apja nem rejtette véka alá a dolgot. – Az apja visszavonta a döntését – mondta Zetész. Visszanézett Kyrianoszra. Tekintete aggodalmas és mégis megnyugtató volt. – Arra kért, mondjam el neked, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott. Bolond volt, és vak, amikor bíznia kellett volna benned, és hallgatnia rád. Az apád szeret téged, Kyrianosz. Semmi mást nem kíván, minthogy hazagyere, ahol tárt karokkal vár téged és Theonét. Könyörög azért, hogy bocsáss meg neki. Az utolsó szavak fájdalmasabban égették meg Kyrianoszt, mint Valerius piszkavasai. Nem az apja volt az, akinek bocsánatot kell kérnie. Nem az apja volt bolond. Kyrianosz volt az, aki kegyetlen volt azzal az emberrel, aki soha nem tett egyebet, mint hogy szerette őt. Ismételten átjárta a fájdalom. Az istenek kegyelmezzenek neki. Az apjának mindvégig igaza volt. Zetész Valeriusra pillantott. – Mindent odaad neked a fia életéért. Mindent! – Mindent – ismételte meg Valerius. – Nagyon csábító, de milyen ostobaság volna, ha elengedném az egyetlen embert, aki közel került ahhoz, hogy legyőzzön bennünket. – Zetészre pillantott. – Soha. Valerius lecsatolta a tőrt az övéről. Durván megragadta a három hosszú, vékony, parancsnoki rangot jelző hajfonatot Kyrianosz halántékán, majd lenyisszantotta őket. – Fogd – mondta, és átnyújtotta Zetésznek. – Vidd el ezeket az apjához, és mondd meg

99

neki, hogy ez a legtöbb, amit adni fogok a fiából. – Ne! – Őrök, gondoskodjatok róla, hogy őfelsége kijusson innen. Kyrianosz nézte, amint a bácsikáját két oldalról megragadják, majd kivezetik a szobából. – Kyrianosz! Kyrianosz küzdött a kötelékeivel, de a teste olyannyira gyönge és megtört volt, hogy ezzel csak még több fájdalmat okozott magának. Vissza akarta hívni Zetészt. El akarta mondani neki, mennyire sajnálta mindazt, amit a szüleinek mondott. Ne engedd, hogy meghaljak anélkül, hogy ők tudnák. – Ezt nem teheted! – kiáltotta Zetész egy pillanattal azelőtt, hogy az ajtó becsapódott volna mögötte. Többé nem hallotta. Valerius a szolgája felé fordult: – Hozzátok ide az asszonyomat. Amint a szolga kiment, visszafordult Kyrianoszhoz. Felsóhajtott, mintha csalódott volna. – Úgy tűnik, közösen töltött időnk a végéhez ért. Ha az apád ennyire kétségbeesetten vissza akar kapni, alighanem csak idő kérdése, hogy ellenem támadjon. Nem kockáztathatom, hogy életben hagyjalak, ugye megérted? Kyrianosz lehunyta a szemét, és elfordította a fejét Valerius győzedelmes és gúnyos mosolyától. Képzeletében megjelent előtte az apja azon az utolsó, végzetes napon, amikor négyszemközt álltak egymással szemben a trónteremben. Iulianosz később azt mondta, az a nap a titánok harca volt. Hiszen sem ő, sem pedig az apja nem volt hajlandó hallgatni a másikra vagy engedni neki. Hallotta a szavakat, amelyeket az apjának mondott. Olyan szavakat, amelyeket egyetlen fiúnak sem lenne szabad az apjának mondania. A fájdalom, amelyet ennek hatására érzett, ezerszer nagyobb volt, mint amelyet Valerius valaha is okozott neki. Miközben átjárta a saját tettei fölött érzett bűntudat, kinyílt a kínzókamrába vezető ajtó. Theone lépett be a helyiségbe. Emelt fővel sétált keresztül a szobán, akár egy királynő. Megállt Valerius mellett, és meleg, üdvözlő mosolyt vetett rá. Kyrianosz nézte őt, amint rászakadt árulásának teljes súlya. Engedd, hogy ez csak egy rémálom legyen. Édes Zeusz, kérlek, ne mondd, hogy ez valóság. Több volt ez, mint amit megtört teste és lelke még el tudott volna viselni. Theone tekintete találkozott Kyrianoszéval. Szégyen nélkül nézett rá, ahogy Valerius mögé lépett, aki megérintette a mellét, és cirógatni kezdte. A nő arcán nem látszott szeretet. Nem látszott sajnálat. Egyáltalán semmi. Úgy nézett rá, mintha idegen volna. Meggyötört lelkét a legmélyéig megrázta. – Jöjj, Theone, mutassuk meg a férjednek, hogy miben szakított félbe kettőnket aznap éjjel, amikor hazajött. Valerius megoldotta a csatot a nő ruháján, és engedte, hogy az a padlóra essen. Meztelen testét magához szorította, és megcsókolta. Kyrianosz szíve megszakadt, látva, ahogy Theone megszabadítja Valeriust a páncéljától. A látvány, ahogyan a nő türelmetlenül várja a másik érintését. Mikor már nem volt képes elviselni, lehunyta a szemét, és elfordult. De így is hallotta őket. Hallotta a feleségét, amint kérleli Valeriust, hogy hatoljon belé. Hallotta, amint nyögdécsel az élvezettől. És amikor a csúcsra ért ellensége karjaiban, érezte a szívét elsorvadni és meghalni. Valeriusnak végül mégis sikerült megtörnie. Engedte, hogy a fájdalom elhatalmasodjon rajta. Járja át, míg végül már nem érez semmit sem. Semmit, csak végső és teljes magányt. Amikor végeztek, Valerius odaballagott hozzá. Nedves kezét elhúzta Kyrianosz arca előtt. Átkozódott, amikor megérezte az illatot, amit olyan jól ismert.

100

– Van fogalmad róla, mennyire szeretem a feleséged illatát a testemen? Kyrianosz az arcába köpött. Valerius feldühödve megragadta az asztalon heverő tőrt, és vadul Kyrianosz hasába mártotta. Kyrianosz felnyögött, amint a hideg fém átjárta belsejét. Valerius gonoszul rántott egyet a csuklóján, megforgatta a kést, és mélyebbre szúrta. – Mondd csak, Theone – kérdezte Valerius, tekintetét mindvégig Kyrianoszra függesztve, mialatt lihegve kihúzta a tőrt –, hogyan öljem meg a férjedet? Talán lefejezzem, ami méltó volna egy herceg számára? – Ne – mondta a nő, lassan fölvéve a ruháját a földről, majd azzal a tűvel biztosította magán, amelyet Kyrianosztól kapott a házasságuk napján. – Ő a makedón lázadók szíve és lelke. Nem engedheted meg magadnak, hogy mártírt csinálj belőle. Ha a helyedben volnék, egyszerűen keresztre feszíteném, akár egy közönséges tolvajt. Hadd álljon példaként az ellenségeid számára, hogy megtudják, Róma megtámadása semmiféle dicsőséget nem hoz nekik. Valerius gonoszul elmosolyodott, és a nő felé fordult. – Szeretem a gondolkodásodat. – Lágyan megcsókolta az arcát, majd ő maga is öltözködni kezdett. – Búcsúzz el a férjedtől, amíg elintézem a továbbiakat – mondta, majd egyedül hagyta őket. Kyrianosz fájdalmasan vette a levegőt, ahogy Theone végül odalépett hozzá. A férfi teste remegett a haragtól és a gyötrelemtől. Theone pillantása üres volt. Hideg. – Miért? – kérdezte Kyrianosz. – Hogy miért? – ismételte meg a nő. – Mit gondolsz, mégis miért? Egy prostituált névtelen gyereke voltam. Éhségben és nélkülözésben nőttem fel, és semmi választásom nem volt, mint hogy bárkinek megengedjem, hogy használja a testem. – Megvédtelek. – A férfi alig tudta kipréselni a szavakat véres ajkai közül. – Szerettelek. Megvédtelek volna bárkitől, aki ártani akar neked. A nő hunyorogva nézett rá. – Nem akartam hagyni, hogy háborúzz Rómával, miközben én otthon rettegve várom, hogy betörnek a házamba, hogy elfogjanak téged. Nem akartam úgy végezni, mint Iulianosz felesége, akit a saját ágyában öltek meg, vagy hogy eladjanak rabszolgának. Túl sokra vittem, és semmi kedvem nincs visszatérni ahhoz az élethez, amelyben el kell adnom a testem. Biztonságot akarok, és bármit megteszek azért, hogy megőrizzem. Semmivel nem okozhatott volna nagyobb fájdalmat. Tényleg nem látott benne semmi mást, mint egy vastag pénztárcát. Nem, ezt nem akarta elhinni. Megtagadta, hogy elhiggye. Kellett lennie egy pillanatnak, csak egyetlen-egynek, amikor a nő mégis törődött vele. Igazán, csak nem lehetett ennyire vak? – Szerettél engem valaha is? A nő vállat vont. – Ha ez vigasztal, te voltál a legjobb szerető, akivel találkoztam. Bizonyára hiányozni fogsz az ágyban. Kyrianosz felüvöltött haragjában. – A fenébe is, Theone – mondta Valerius, amint visszatért. – Veled kellett volna megkínoztatnom. Nekem egyszer sem sikerült elérnem, hogy üvöltözzön. Katonák léptek a szobába, nagy kereszttel a vállukon. Letették a földre az asztal mellé, majd elvágták Kyrianosz köteleit. A férfi törött tagokkal a földre zuhant. Durván megfogták, és a fára fektették. Kyrianosz továbbra is Theonét figyelte. Semmilyen sajnálat nem látszott rajta. Úgy tűnt, perverz érdeklődéssel figyeli az eseményeket. A férfi ismét látta maga előtt szülei fájdalmas arcát azon a napon, amikor elhagyta a

101

palotát, és az esküvőjére ment. Majd hallotta az ajánlatot, amelyet Zetész tett Valeriusnak. Kyrianosz mindannyiukat elárulta, mégpedig csakis ezért a nőért. És most még arra is képtelen, hogy úgy tegyen, mintha sajnálná, amit vele tett. Amit a családjával és az országával tett. Ő volt Görögország utolsó reménye a Róma elleni harcban. Ő volt az egyetlen, ami népe és a rabszolgaság között állt. És egyetlen árulás elegendő volt, hogy ez a nő elvegye mindannyiuk reményét a szabadságra. És mindezt azért, mert ő ilyen bolond volt... Az utolsó szavak visszhangoztak a fülében, amelyeket az apja utánakiáltott. Nem szeret téged, Kyrianosz. Egyetlen nő sem fog sohasem szeretni, és átkozott bolond vagy, ha másként hiszed! Az egyik katona hatalmas vasszöget helyezett a csuklójára, odaszorította, miközben a másik elővett egy nagy kalapácsot. A római őr lesújtott a szögre... Amanda sikoltozva ébredt föl, amikor érezte, hogy a szög a karjába fúródik. Felült, és megtapogatta a csuklóját, hogy megbizonyosodjék róla, csak álmodott. Megérintette a kezét, majd hosszan nézte. Olyan volt, mint mindig, és mégis... Az álom igazi volt. Tudta. Ismeretlen erő által vezetve elhagyta a szobáját, és elindult, hogy megkeresse Kyrianoszt. Keresztülment az óriási, sötét házon, éppen hajnal után járt, fölment a mahagóni lépcsőkön, majd végigment a hosszú folyosón. Az ösztöneit követve elért egy ajtóhoz a ház nyugati részében. Tétovázás nélkül tépte fel a kétszárnyú ajtót, amely az övénél kétszer nagyobb hálószobába nyílt. Egyetlen gyertya világított egy régi, elfüggönyözött ágy mellett, és árnyékokat vetett a szemközti falra. Az aranyozott és barna függönyök szét voltak húzva, és a tartóoszlopokhoz voltak rögzítve. Az ágyat krémszínű csipke fedte. Amanda látta az ő Vadászát, amint a rozsdaszínű lepedőn hánykolódik, mintha ő is éppen azt az álmot látná, amelyet Amanda látott az imént. Zakatoló szívvel rohant oda hozzá. Kyrianosz abban a pillanatban fölébredt a rémálomból, ahogy megérezte a mellkasán Amanda hűvös, finom érintését. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a nő a rémülettől bénultan ül mellette. Összehúzta a szemöldökét, miközben figyelte. A férfi felnyögött, amint a nő keze végigszaladt a mellén. Olyan volt, mintha nem is látná, mintha valami különös transzban volna. Teljes csöndben feküdt, lenyűgözve a másik jelenléte által. A nő visszahúzta a selyemlepedőt, és megérintette a sebhelyet a hasán, a köldökétől közvetlenül balra. – Itt döfte beléd a kést – suttogta, és végighúzta ujját a sebhelyen. Majd megfogta a csuklóját, és ott is finoman megérintette a seb nyomát. – Itt ütötték beléd a szögeket. Ezután a kezét fogta meg, és megérintette az ujjhegyeit. – Leszakították a körmeidet. A nő előrenyúlt, és finoman két keze közé rejtette a férfi arcát. Tekintetében ezernyi érzés látszott, és a kristálytiszta, kék szem mélységétől elállt a férfi lélegzete. Egyetlen nő sem nézett rá így. – Szegény Vadászom – suttogta. Könnycseppek szaladtak le az arcán, s mielőtt még tudta volna, hogy mit tesz, lehúzta a férfiról a lepedőt, hogy egész, meztelen testével előtte legyen. A férfi tagjai rögtön megfeszültek, a teste megremegett a törődéstől, amely felé áradt. Megérintette a sebhelyes combját, ahová Valerius egykor a forró vasat helyezte. – Ó, istenem – nyögte a nő, ahogy ujjai finoman végigszánkáztak a sebhelyes bőrön. – 102

Igazi volt. Tényleg ezt tették veled... Fölnézett rá, a szeme könnyben úszott. – Láttalak. Éreztelek. Kyrianosz még jobban megdöbbent. Hát lehetséges volna? Éppen a kivégzéséről álmodott, amikor Amanda fölébresztette. Lehetséges, hogy kettejük ereje egyesült, és ennek köszönhetően még álmában is elérhette a nőt? Félelmetes gondolat volt. Ha igaz, akkor ez azt jelenti, hogy a fizikainál jóval magasabb szinten is össze vannak kötve egymással. Akkor ez azt jelenti... Nem fejezte be a gondolatot. Nem létezett olyasmi, mint lelki társ, különösen akkor nem, ha az egyiküknek többé nem volt lelke. Egyszerűen nem volt lehetséges. Ahogy Amanda nézte őt, egész szívével vágyott a férfira. Hogyan viselhetett el ilyen szenvedéseket és ilyen árulást? Évszázadokon keresztül hordozta magában. Egyedül. Mindig egyedül. Mindig fájdalomban és reménykedve, de feloldozás nélkül. Nem volt remény. – Ennyi fájdalom... – suttogta. Mennyire bosszút állt volna Theonén mindazért, amit Kyrianosszal tett. De leginkább arra vágyott, hogy vigaszt nyújthasson a Vadásznak. Hogy enyhítse a szívében lévő szenvedést. Hogy megszüntesse a múltja fölött érzett fájdalmat. Adni akart neki valamit, amiben reménykedhet. Az álmait akarta megadni, az álmait a gyerekekről és a nőről, aki szereti őt. Isten kegyelmezzen neki, de úgy érezte, ő akar ez a nő lenni. Mielőtt visszafoghatta volna magát, lehajolt, és szájával birtokba vette a másik ajkait. A férfi felnyögött az érintés hatására, megsimogatta az arcát, és viszonozta a csókot. Amanda olyan hatással volt rá, ahogyan korábban senki. A nyelvük táncot járt egymással, a nő érezte mindazt, ami a másik lelkében lejátszódik. Soha életében nem volt buja az ágyban. De soha életében nem vágyott valakire úgy, mint most. Lénye egészével. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy ajkát a kulcscsontjába temette, a sebhely fölött, ahová Valerius belenyomta a gyűrűjét, és véresen otthagyta. Micsoda erő. Mennyi szeretet. Bármit megadna, hogy egy férfi úgy szeresse őt, ahogyan Kyrianosz szerette a feleségét. És azt akarta, hogy ő szeresse. A szívét akarta. Akarta ezt a férfit, aki ismerte a szerelmet, aki tudta mi az odaadás és a kötődés. Akár elismerte, akár nem, a férfinak is szüksége volt rá. Egyetlen férfinak sem szabadna örökké egyedül maradnia. Senkinek sem szabadna olyan fájdalmakat elszenvednie, mint amin neki kellett keresztülmennie. Nem, különösen, ha egyetlen bűne az volt, hogy jobban szeretett valakit, mint saját magát. Lélegzetük párája összekeveredett egymással. A nő feljebb csúszott a másik testén, és elhelyezkedett a derekán. Kyrianosz felnyögött, amikor észrevette, hogy a nő semmit nem visel a póló alatt. A nő combja forró és nedves volt, ahogyan lecsúszott a férfi meztelen hasán, és olyan tüzet ébresztett föl benne, ami szinte megrémisztette. Lökd el magadtól. De nem volt rá képes. Ma este nem. Nem, azután a rémálom után nem, amely még mindig élesen jelen volt az elméjében. Helyes volt vagy sem, de szüksége volt a megnyugvásra. Érezni akarta, hogy szereti valaki. Érezni akarta a nő kezének finom érintését a testén. Amanda illatát a bőrén. Kyrianosz összerázkódott, amint a nő lenyúlt és megérintette. – Ó, egek! – suttogta a férfi. Senki nem érintette így az elmúlt kétezer évben.

103

Egész teste remegni és vágyakozni kezdett, amint a nő megérintette forró és kemény farkát. Ma este az övé lesz. Nem lett volna képes ellökni magától. Légzése szaporává vált, ahogy újra és újra összerezzent a nő érintésének hatásától. A nő tenyere finoman felcsúszott a farkán, majd ismét lejjebb ereszkedett, ahol finoman megszorította. Ujjai súrolták a teste alsóbb részeit, amellyel még keményebbé és forróbbá lette, mígnem úgy érezte, hogy felrobban. A férfi kezével lassan bebarangolta a nő testét, és nem hagyott ki egyetlen domborulatot vagy hajlatot sem. Érezte lágy bőrének érintését a tenyerén és az ujjhegyein. Megcsókolta a nyakán, és a Sötét Vadászi létében először érezte a sürgető vágyat, hogy embervért igyon. A nő ereiben csobogó vér hangja betöltötte a fülét. Nyers ereje hívogatta, és a benne lévő Sötét Vadász váratlanul vágyakozni kezdett a nő életerejére. Tilos volt. Egyetlen Sötét Vadásznak sem szabad beleharapni emberi nyakba. Ám mégis, ahogy nyelvével a nő szájában járt, a mélyen gyökerező vágy fölébredt benne. Súrolta a nyakát a fogaival, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ízlelje meg a vért, amelyet az ajkai alatt érzett. Érezte a borzongást végigfutni a nő testében, érezte, amint az ujjai közt tartott mellbimbó még jobban megkeményedik. Egy nyögés kíséretében hátrahúzódott, szinte bezárta a száját, és mélyen csókolta. Kezét finoman a ruha alá csúsztatta, a lábai között lévő sötét háromszög felé. Felnyögött, amint megérezte az ujjain az apró szőrszálak érintését, majd gondosan elválasztotta őket, és először érintette meg a nőt a legintimebb pontján. A férfi szinte felugrott örömében, majd kéjesen felnyögött, ahogy a nő mesés érintései a farkán felgyorsultak. Kyrianosz el sem hitte, hogy a nő már most milyen nedves. Egek, mennyire kívánta őt. Mennyire meg akarta ízlelni teste minden kis részét. Hogy mélyen behatoljon lángoló belsejébe. De ellenállt, mert el akarta nyújtani a pillanatot. Gyöngéden, lassan akarta a magáévá tenni. Azt akarta, hogy ez a reggel sose érjen véget. – Milyen finom vagy – suttogta, és felhúzta a pólóját, majd segített levenni róla, és a padlóra hajította. Egészen a nyakától a melléig bejárta a testét. Amanda háta megfeszült, miközben a férfi gyöngéden ízlelgette a mellbimbóját a nyelvével és a fogaival. Az éles fogak gyöngéd érintése a bőrén olyan forróvá tette, akár a láva. A férfi még egyszer visszacsúsztatta kezét kettejük teste közé, és újra megérintette a nőt ott, ahol az a leginkább kívánta. Ujjai játszottak vele, köröztek benne, masszírozták és kényeztették, s ennek hatására a nő még jobban lángolni kezdett, miközben a másik mélyebbre csúszott benne a kezével, és forró, nedves szerelmet nyújtott neki. – Kívánlak, Vadász – suttogta a nő. – Soha senkit nem kívántam ennyire. A férfi elmosolyodott, kivillantva a fogait, majd átfordította a nőt, olyan erővel, amelytől biztonságban erezte magát. Amanda felnyögött, amint megérezte az erős, feszes test súlyát a sajátján. Elállt a lélegzete a másik közelségétől, miközben lábát összekulcsolta a csípője körül. A férfi egész teste inas erő volt. Átáradt róla a nőre. Azok a kidolgozott, kecses izmok minden mozdulatot követően megfeszültek fölötte. De még inkább rabul ejtő volt az a visszafogott erő, amely áradt belőle1. Akár egy harcias, támadásra kész oroszlán. Többet akart belőle. Azt akarta, hogy belehatoljon, főbbet akart tőle, mint amit bármelyik nő is akart volna kétezer éven át. A szívét akarta ennek a férfinak. És még ennél is többet. Oly módon akarta őt, ahogyan őelőtte még egyetlen nő sem.

104

Mindaz akart lenni, amire a másiknak szüksége volt, amire vágyott. A lélegzete, a szíve, de leginkább a hiányzó lelke. Mindezt vissza akarta adni neki. Meg akarta szabadítani a szenvedéseitől. Meg akarta szabadítani a múltjától. Megfeszítette a hátát, és mélyen megcsókolta, mielőtt akaratlanul megvallotta volna neki a gondolatait. Ha a férfi rájönne, min töpreng éppen, akkor minden bizonnyal ellökné magától. Ez volt az utolsó, amit akart. Így hát összegyűjtötte magában az elfojtott képességeit, és egy évtized óta most először használta őket. Elrejtette a gondolatait az elméjében és a szívében, hogy a férfi ne tudjon hozzájuk férkőzni, ha megpróbálná. Ma meg akarja őt vigasztalni. Kyrianosz felnyögött Amanda alatta fekvő testének érintésétől. Olyan hihetetlenül hosszú ideig nem bízott egyetlen nőben sem annyira, mint most őbenne. Izzadtság ütött ki a testén, miközben elhagyta a nő mellét, és lassan birtokba vette a bordáit, a csípőjét, majd még lejjebb csúszott rajta. Embertelen vággyal akarta őt. Olyan dolgokat akart tőle, amelyeket nem mert volna megnevezni. Ezek a gondolatok, a vágy és az, hogy mennyire szüksége van rá, nem lehettek volna az elméjében. Ám mégis ott voltak. Amanda a férfi hajába túrta a kezét. Közel tartotta magához. A másik megtalálta az útját az ajkaitól a nyakáig, majd a melléhez, ahol hosszú ideig játszott vele. Nyelve finoman körözött kemény mellbimbóján, ízlelte és szopogatta. Telhetetlennek tűnt, miközben úgy habzsolta a nőt, ahogy egy éhező ember eszik egy állófogadáson. Majd lassan, óvatosan, lejjebb csúszott a testén. Hosszú szemfogát lágyan végighúzta a nő bőrén, olyan gyöngédséggel, amelytől a másik szinte elájult. Kezének érintése lángra lobbantotta, ahogy lefuttatta a nő csípőjén. Nyelvével végignyalta a medencecsontját, majd elérte a combját. Szélesebbre tárta a nő combjait, majd lassan eljutott a belső oldalukhoz. A nő visszatartotta a lélegzetét, és remegve várta, hogy a férfi elérje őt. Amikor a másik habozott, felnézett, s látta, hogy különös tekintettel néz rá. A nyers, birtokló pillantástól ismét elállt a lélegzete. Szemével még mindig fogva tartotta, ahogy finoman, lassan lefuttatta ujját a hasítékán, majd ismét föl. Érintésére adott válaszként a nő nyögdécselni kezdett. A férfi óvatosan utat tört magának, majd a szájával vette birtokba, és mindvégig őt nézte. Amanda felsikoltott a gyönyörtől, amely ebben a pillanatban átjárta. Egyetlen férfi sem tett vele korábban ilyesmit. A férfi lehunyta a szemét, és úgy nyögött fel, hogy az átjárta a nő testét is. Nyelvével körbe-körbe járt rajta, hogy egész teste beleremegett, és minden újabb, érzéki érintésére összerezzent. A nő végigfuttatta kezét a férfi kócos hajfürtjein, majd megfeszítette a hátát, és szétnyitotta a lábát, hogy teljes hozzáférést engedjen magához. Kyrianosz összerezzent, amint megérezte a nő ízét. Semmit sem akart annyira, mint hogy a magáévá tegye. Volt benne valami, ami megőrjítette és vaddá tette. De érezte, hogy Sötét Vadász képességei megfeszülnek. Érezte, hogy a benne szunnyadó állat ébred. Ez volt az az erő, amelyet akkor használt, ha harcolt vagy kutatott. Erő, amely lehetővé tette számára, hogy magasabb szinten érzékelje a környezetét. Ennek köszönhetően érezte a nő minden szívverését a mellkasában. A kis rezgéseket a testében, amelyek válaszoltak ajkai és nyelve érintéseire. Érezte a gyönyört, amelyet neki szerzett, és amelynek hatására saját teste is remegni kezdett, egy időben azzal, hogy a vér sebesebben indult áramlásnak a másik combjaiban,

105

amelyek most bölcsőként vették körbe az arcát. Lehunyta a szemét, ahogy ismét igyekezett ellenállni a sürgetésnek, hogy fogait belevájja a másik combjába, és nyelvével megízlelje a vérét. Amanda magához szorította a férfit, miközben Kyrianosz továbbra is hihetetlen örömökben részesítette. Fogai finoman cirógatták, és megborzongatták egész testében. Kinyitotta a szemét, és látta a férfit a mozdulatai közben. Olyan volt, mintha csak rá figyelne, csak és kizárólag rá, semmi másra. Ő maga volt a szexualitás. Egész lényével csak rá és a kielégítésére összpontosított, éppolyan intenzitással, ahogyan egyébként csak démonokra szokott vadászni. És amikor a nő a csúcsra ért, akkor az olyan heves volt, olyannyira letaglózó, hogy hátravetette a fejét, és felkiáltott. Ám a férfi még nem végzett. Felnyögött, amint a nő elernyedt, de a nyelve nem hagyta abba a munkát. Mozdulatai gyorsabbá váltak, erősebbé. Szinte lakmározott a testén. A nő felszisszent a gyönyörtől. A férfi mindaddig nem lassult le, amíg a nő kétszer ismét el nem ment. És még ekkor is megvárta, hogy a másik testében a legutolsó kis remegés is elenyésszen, mielőtt kissé visszahúzódott. Fölemelkedett a lábai közül, és bebarangolta a testét, lassan, módszeresen, akár egy éhes, erőteljes ragadozó, aki magához veszi zsákmányát. A szeme úgy villogott, akár valamilyen fénysugár, és hosszú fogai láthatóvá váltak, ahogy szaporán lélegzett. – Nézz rám, Amanda – utasította, miközben kezét ismét végigfuttatta a combján. – Látni akarom a tekinteted, amikor a magamévá teszlek. A nő nyelt egyet, majd úgy tett, ahogy a férfi kérte. A férfi finoman kezei közé fogta a nő arcát, és mélyen megcsókolta, majd ujjaival megérintette a nő kezét, és merev farkához irányította. Nem kellett kimondania, hogy mit akar, a nő e nélkül is tudta. Megemelte a csípőjét, és bevezette magába a férfit, lassan, centiméterről centiméterre, amíg teljesen ki nem töltötte belül. Felnyögött, ahogy megérezte a másik erejét magában. Ahogy látta az éhes, vágyakozó pillantást a szemében. Amikor visszahúzta a kezét, a férfi megfogta és magához szorította. Az éhség a szemében erőteljesebbé vált. – Azt akarom, hogy érezd, amint összekapcsolódunk – mondta kevesen. Amanda nyelt egyet, miközben a férfi még mélyebbre hatolt benne. Ki és be. Ez volt a legerotikusabb, leghihetetlenebb dolog, amelyet valaha is átélt. Együtt lihegtek. Amanda látta a gyönyört a másik arcán, amikor a férfi keményen a csípőjének feszült. – Ó, Vadász – suttogta. A másik egy pillanatra megállt, és lenézett rá. – Most nem a Sötét Vadász van benned, Amanda. Ez én vagyok, Kyrianosz. Öröm járta át, amint felismerte, mit ajánl neki a férfi. Megengedte neki, hogy ugyanúgy benne legyen, ahogy a férfi volt őbenne. Kissé megemelkedett, majd lágyan kezei közé fogta az arcát. – Kyrianosz – mondta. Elmosolyodott. – Jobban érzed, mint amennyire reméltem – mondta, és érezte a nő testén keresztülfutó borzongást. Lehajtotta a fejét, majd lágy csókot lehelt a nő ajkaira, miközben erőteljes lökésekkel járt benne. Erősen, hosszan és mélyen. A lökések átjárták az egész testét, és mindenütt tiszta gyönyört hagytak a nyomukban. – Ó, Kyrianosz – nyögte ismét, közel az arcához, mikor érezte, hogy ismét nincs messze a

106

csúcsponttól. Egy pillanattal később, hogy kimondta a nevét, valami különös történt vele. Valami megváltozott benne, és érezte az erotikus hullámzást. – Ó, én... – hebegte. Váratlanul megérezte, ahogyan a férfi érzi őt. Olyan volt, mintha valóban egy személy lettek volna. Érezte őt, ahogy belehatol, és érezte, amint körbeveszi. Kyrianosz szaporábban vette a levegőt, amint ő is ugyanígy kezdett érezni. Egymás szemébe néztek. Amanda végigfuttatta a kezét a férfi hátán. Közben a saját gerincén érezte a gondoskodást. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is megtapasztalt. A férfi lökései felgyorsultak, és a nő egyre határozottabban szorította magához, miközben mindketten eszüket vesztették a vulkáni erejű vágytól. Ugyanabban a pillanatban értek a csúcsra, és élték át a fenséges gyönyört. Kyrianosz hátravetette a fejét és felüvöltött, és még egyszer mélyen a nőbe temetkezett. Amanda szemébe könnyek gyűltek, ahogy a férfi magához szorította. Magához szorította, miközben a férfi elernyedt rajta. Átkarolta, védelmezte a testével, és visszasodródott önmagához. Majd, legnagyobb sajnálatára, érezte, hogy a férfi lassan visszavonul belőle. – Mi történt? – kérdezte a férfi. – Nem tudom, de csodálatos volt. Hihetetlen. A legeslegjobb. Kyrianosz kissé fölnevetett, majd megemelte a fejét, és a nő megdöbbenve figyelte a másik szemét a homályos gyertyafényben. Már nem fekete volt, hanem mandulazöld. – Kyrianosz? A férfi körbepillantott a szobában, majd elfintorodott. – A képességeim odalettek – suttogta. És a nő ebben a pillanatban megérezte a másik gyöngeségét. Alig tudott megmozdulni. És ami még rosszabb, a nő érezte a másik fájdalmát, amint átjárja a koponyáját. Látta, ahogy Kyrianosz bal tenyere élét a szeme elé teszi, majd felszisszen. – Ó, istenem – mondta a nő, miközben a másik teljesen elgyötörten melléfeküdt. – Mit tehetek érted? – Hívd fel Talont – mondta összeszorított fogakkal. – Üsd be a kettest a telefonon. A nő átfordult, hogy elérje a kis asztalkát a telefonnal, majd gyorsan tárcsázott. Talon a második csörgésre vette fel. Hangja alapján a nő úgy ítélte, alighanem aludt. – Mi a gond? – kérdezte nyugodtan, miután Amanda megmondta, hogy kicsoda. – Nem tudom. Csináltam valamit Kyrianosszal. – Hogy érted? – kérdezte olyan hangon, mintha nehezen hinné el, hogy a nő bármit is tehetett volna a barátjával. – Nem vagyok biztos benne. A szeme más színű, és komoly fájdalmai vannak. – Milyen színű a szeme? – Zöld. Talon jó néhány, gyors szívverésnyi időre elhallgatott, mielőtt ismét válaszolt volna. – Hadd beszéljek vele. Amanda átadta a telefont Kyrianosznak. Kyrianosz megragadta a készüléket, majd a fájdalom újabb hulláma csapott át rajta. Soha nem érzett ilyesmit korábban. Olyan volt, mintha a Sötét Vadász és az emberi énje egymással küzdenének a belsejében. – Talon – nyögte. – Helló, haver – mondta Talon. – Jól vagy? – A fenébe is, nem. Mi történik? – Így hirtelen azt mondanám, éppen megtaláltad a módját, hogy lecsapolják a Sötét Vadász erőidet. Gratulálok, haver, találtál egy kibúvót.

107

– Igen, én is marha jól érzem magam miatta. – Ne legyél ilyen okostojás. Fontos emlékezned, hogy a dolog csak ideiglenes hatású. Azt hiszem. Nem volt egészen megnyugodva a Talon hangjában érzett kétségtől. – Meddig tart? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Én sosem tapasztaltam ilyesmit. Kyrianosz felszisszent, amint ismét elöntötte a fájdalom. – Ne küzdj ellene – javasolta Talon. – Akkor csak rosszabb lesz. Próbálj megnyugodni. – Aha, ahogy te is csinálod. Talon felhorkant. – Bízz bennem, van, amikor küzdeni kell, de ez nem az a pillanat. Csak juss túl rajta valahogy. – Jussak túl rajta, a fenébe is. Nem olyan könnyű, Úgy érzem magam, mintha kettévágtak volna. – Tudom – mondta Talon, hangjában együttérzéssel. – Mit csináltál, amikor elveszítetted az erőid? Kyrianosz megköszörülte a torkát, majd ártatlan pillantást vetett Amandára. – Hát, én... ümm... – Tétovázott a magyarázattal. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a nőt. De nem is volt rá szükség. – Nagyságos Diarmuid Ua Duibhne – kiáltott fel Talon. – Vele aludtál, és kiszipolyozott a dolog, igaz? Kyrianosz ismét megköszörülte a torkát, majd felismerte annak hiábavalóságát, hogy elrejtse a gondolatait egy olyan Sötét Vadász elől, aki elől szinte semmit sem lehetett elrejteni. – Egész a végéig semmi nem történt. – Aha, már értem – mondta Talon, lassan ejtve a szavakat, mintha valami fokozatosan válna világossá a számára. Amikor ismét megszólalt, furcsa módon úgy hangzott, mintha Dr. Ruth beszélne: – Ismered azt az érzést, a csúcspont után? Amikor teljesen kiürülsz, kimerülsz és tehetetlen vagy? Nem gondolod, hogy ez szívta el az erőidet? Kyrianosz még így sem értette a dolgot. – Talán igen, de hiszen a többiek is időről időre mind lefekszenek nőkkel. – Valóban, viszont közülünk mindenki máshogyan bírja a dolgot, ezt te is tudod. Az elmédben ki kell egyenlítened a csúcspontot azzal az élménnyel, amely Sötét Vadásszá tett. Vagy erről van szó, vagy a nő erőiről. Talán összegabalyodtak a tiéddel, és ezért veszítetted el őket. – Ez őrültség. – Csak annyira őrültség, amennyire a fejfájásod, amely miatt most már az én fejem is sajogni kezdett. Most pedig add vissza Amandát. Kyrianosz így tett. – Veled akar beszélni. Amanda elvette a telefont. – Figyelj – mondta Talon szigorú és éles hangon. – Komoly problémával nézünk szembe. Kyrianosz magatehetetlen, amíg az ereje vissza nem tér. – És az meddig tart? – Fogalmam sincs. De eltarthat egy darabig, és addig ő ember, és mivel kétezer éve nem volt ember, ezért gyönge lesz tőle. Sebezhető. Pánik járta át a nőt, amint Kyrianoszra pillantott. A férfi egyik keze még mindig a szeme előtt volt, és görnyedt testtartásán láthatta, milyen fájdalmakat él át. – Naplementéig rendbe jön a dolog? – Nagyon remélem. Mert ha nem, akkor a démonok elkapják. A nő torka összeszorult, ahogy a félelem a szívébe markolt. Az utolsó dolog, amit kívánt neki, hogy épp miatta kerüljön bajba. – Nem tudsz segíteni neki? – Nem. Ez ellentmondana a szabályainknak. Mi egyedül vadászunk. Nem eredhetek

108

Deszideriosz nyomába, amíg Kyrianosz meg nem hal. – Miféle szabályok ezek? – sikoltott fel Amanda. , – Olyasfélék, amelyek legalább nem szakítják át a dobhártyámat – szisszent fel Talon. – A fenébe is, kislány, ilyen tüdővel igazán nagyszerű jövő elé nézhetnél mint operaénekes. – Nem vagy vicces. – Tudom. Az egész nem vicces. Most pedig figyelj rám egy percre. Kellemetlen lesz, de képes leszel rá? Száraz hangja hallatán a nő egy percre megállt. Mit akart vajon mondani neki? – Igen, azt hiszem. – Nagyszerű. Tehát úgy gondolom, a probléma kapcsolatban van azzal, hogy Kyrianosz elélvezett. Nagyon fontos, hogy ez nem történhet meg még egyszer. Mert nagyon valószínű, hogy akkor ismét elveszítené az erőit. Távol kell tartanod magad tőle. Amanda szíve majd megszakadt a másik szavai hallatán. Kinyúlt, és megérintette Kyrianoszt. – Rendben – mondta halkan. – Helyes. Kicsivel hét után jár az idő. Tegyél meg mindkettőnknek egy szívességet, és vigyázz rá, amíg Nick oda nem ér. – Úgy lesz. Talon elbúcsúzott, Amanda pedig letette a telefont, és visszavitte a helyére. Kyrianosz felpillantott rá, és a zöldes szemében látszó fájdalom szinte megbénította. – Csak azt akartam, hogy jobb legyen. Soha nem akartalak volna bántani. A férfi megfogta a kezét, és finoman tartotta. – Tudom. A karjába vette, és közel húzta magához, de Amanda még mindig érezte a másik testének merevségét. – Jobbá tettél, Amanda – suttogta a fülébe. – Ne vedd el, amit az imént adtál, csak azért, mert hibásnak érzed magad. – Van valami, amit tehetnék érted? – Csak maradjunk így egy kicsit. Szavai megérintették a szívét. Ringatózva feküdt a karjaiban, és érezte meleg leheletét a nyakán. Kyrianosz a nő hajába temette az arcát, és beszívta a finom illatot. Soha nem érezte magát olyan gyöngének, mint ebben a pillanatban, és mégis, a nő jelenléte valahogy erőt adott neki. – Kibúvót találtál. – Talon szavai visszhangoztak a fülében. Ha a Sötét Vadász valami olyasmivel találkozik, ami képes elszívni halhatatlan erőit, akkor visszakaphatja a lelkét. Olyasmi volt ez, amire sosem gondolt korábban. Amiről álmodni sem mert. Újra ember lehetne. Végleg. De mégis, mi célból? Az volt, ami volt. Egy örök harcos. Szerette az életét. Szerette a szabadságot és az erőt, amelyet ez adott neki. Ám ahogy itt feküdt, Amandával a karjai közt, ahogy egymáshoz ért mezítelen bőrük, újabb és újabb elfeledett dolgok ötlöttek az eszébe. Dolgok, amelyeket szíve legmélyebb részébe száműzött. Lehunyta a szemét, és látta, ahogy Amanda Nikloszt tartja. Igazán jó anya lenne. És mielőtt elaludt volna, egyik részével tudta, hogy egyúttal igazán jó feleség is lehetne. Amanda arra ébredt, hogy valaki lassú, finom mozdulatokkal simogatja a mellét. Kinyitotta a szemét, és mikor lepillantott, meglátta Kyrianosz kezét, amint kedvesen cirógatja. A férfi combja a lába között volt. A szíve megdobbant, amint lejjebb csúsztatta a kezét a hasáig, a nyakát csókolgatta, és csiklandozta hosszú, éles fogaival. – Meg fogsz harapni? – kérdezte tőle. A férfi nevetése mindkettőjüket megrázkódtatta. – Nem, drágám, meg foglak enni. Miután a hátára fordult, Amanda felpillantott rá, és látta, hogy a szeme még zöldebb, mint

109

korábban. Világos, gyönyörű, vibráló zöld volt. Odanyúlt, és végigfuttatta ujját a jobb szeme alatt. – Miért változtatta meg a színét? – Amikor elveszítettem a Sötét Vadász erőimet, a szemem újra fölvette a régi, emberi színét. A nő meglepődött, amint halványan visszaemlékezett az álmára. – Ilyen volt a szemed színe, mielőtt elveszítetted volna a lelked? A férfi bólintott, majd közelebb hajolt, és megnyalta a nő nyakát. – Biztos, hogy ezt szabad? – kérdezte, miközben végigfuttatta kezét a másik hátán. – Talon azt mondta, pihenésre van szükséged. – Éppen most pihenek. A nő visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a férfi elválasztotta egymástól a combjai között lévő érzékeny húst, és belehatolt hosszú, erős ujjaival. – Te nem pihensz, te játszol. Szeme az övét kereste. – Veled akarok játszani. – De ez nem gyengít el? – Nem hiszem. – De mi van, ha... A férfi elhallgattatta egy forró, hosszú csókkal. Amanda gondolatai semmivé foszlottak. Fogaival játszott az ajkain, majd visszahátrált. Zöld szeme mintha a szívébe látott volna. – Többé már nem tudom érezni, mi van benned, Amanda. Ha nem akarsz engem, csak mondd meg, és elengedlek. – Akarlak, Kyrianosz – válaszolta a nő, pedig milyen keveset mondott el ezzel az igazságból! A férfi rámosolygott, majd mélyen belehatolt. Amanda felnyögött, amikor megérezte a másik erejét. Kyrianosz feje úszott a nő melegségében. Ha ez egyáltalán lehetséges, a nő még jobban élvezte, mint egy órával korábban. A férfi a tekintetét kutatta, és élvezte a másik szenvedélyes pillantását. A pírt az arcán. Igazán gyönyörű volt. Erőteljes megszállottság lett úrrá rajta. Olyan erős érzés, amit már szinte elfelejtett. Nem tudta volna megmondani, hogy honnan származik, de egész lényével belerázkódott. És nevetségessé tette, amit egykor Theone iránt érzett. Nem értette, és igazából nem is akarta megérteni. Az érzéseire vonatkozó tudás csak több fájdalmat okozott volna. Amanda átfonta lábait a csípője körül, miközben élvezte a férfi minden hosszú, finom lökését a belsejében. Sosem álmodott róla, hogy a szeretkezés ilyen is lehet. Sosem álmodott ilyen intenzív gyönyörről. És amikor a csúcsra ért, felkiáltott. Kyrianosz összeforrasztotta nyitott ajkait a sajátjával, és három erőteljes lökés után csatlakozott a nőhöz. Lihegve pillantott le rá. – Azt hiszem, rád vagyok kattanva. A nő olyan mosollyal nézett rá, hogy a férfi szívverése kihagyott egy ütemet. – Hé, Kyrianosz! Kyrianosznak éppen csak arra volt ideje, hogy magukra húzza a takarót, mielőtt kitárult volna a hálószoba ajtaja, a küszöbön pedig megállt egy magas, jóképű, húszas évei közepe felé járó férfi. Amanda megmerevedett, amikor tekintete találkozott Nick mogyoróbarna, tágra nyílt szemének pillantásával. Hosszú, sötétbarna haja volt, és amikor elmosolyodott, láthatóvá váltak a gödröcskék az arcán. – Átkozott legyek, téged lefektettek! – Nick – nyögte Kyrianosz –, eredj kifelé. – Igen, de hoztam néhány újságot Deszideriosszal kapcsolatban, ami biztosan érdekelni

110

fog. Miért nem kapsz magadra valamit, és találkozunk az irodádban pár perc múlva? – Nick anélkül, hogy zavartatta volna magát, újabb kíváncsi pillantást vetett rájuk, majd megfordult és kiment. – Emlékeztess majd rá, hogy meg kell ölnöm. Amanda fölnevetett, amint tekintetük találkozott. – Olyan máshogy nézel ki zöld szemmel – suttogta, miközben kezével megsimította a férfi borostás arcát. Válaszul a férfi ismét mélyen megcsókolta. Nyelve olyan őrjítően játszott az övével, hogy Amandának elállt a lélegzete, és egészen elgyöngült. – Mi az benned, aminek nem tudok ellenállni? – Talán a lehengerlő személyiségem? – kérdezte a nő tréfásan. A férfi fölnevetett, majd lágyan megcsókolta az orrát. Amanda figyelte, amint kikel az ágyból. Tekintetével követte a meztelen hátsóját, miközben a másik kiment a fürdőszobába. A nő kényelmesen heverészett az ágyban, hallotta, hogy a férfi zuhanyozik, és azon töprengett, milyen is volt a karjaiban lenni. Még mindig magán érezte az illatát, és fürdött benne. Úgy érezte, mintha hozzátartozna, bár tudta, hogy ez sohasem fog megtörténni. A férfi Sötét Vadász volt, ő pedig könyvelő. Nem hordott még két ennél kevésbé összeillő embert a hátán a föld. De a szíve mégis mást diktált. Egy kis részével érezte, hogy olyannyira akarja a férfit, amiről nem is tudta, hogy lehetséges. És valahol, az elméje mélyén eltöprengett, vajon mit tehetne azért, hogy feloldozza Sötét Vadászt az esküje alól.

111

Kilencedik

fejezet

Kyrianosz végigsétált a folyosón, majd kinyitotta az irodája ajtaját. Nick az antik mahagóniasztal mögött ült, neki háttal. A fekete bőrrel bevont irodai szék csikorgott, ahogy Nick forgolódott benne, miközben ujjai gyorsan jártak a számítógép billentyűzetén. Ismerős látvány volt. Az interneten Nick félisten volt, ami a hackerek nyelvén azt jelentette, hogy tulajdonképpen bárhová be tudott törni, a biztonsági intézkedésektől függetlenül. Emiatt Nick, Chris Eriksson és Daphne Adams voltak megbízva a Sötét Vadászok weboldalának tervezésével, fenntartásával és védelmével. A Sötét Vadászok ezen az oldalon őrizték a feljegyzéseiket, és itt léptek kapcsolatba egymással. Jó volt tudni, hogy Nick valami mással is foglalkozik, nem csak kétes erkölcsű iskolás kislányokkal. – Na mondd el szépen, miért törtél be a szobámba? Nick ördögi mosollyal pillantott rá a válla fölött. – Haver, téged lefektettek. Már ideje volt. – Ne üsd bele az orrod. Nick fintorgott, majd ismét a gép felé fordult, ahol éppen valamilyen üzenetet kapott. – Te vagy az egyetlen férfi, akit ismerek, aki miután lefekszik egy ilyen klassz nővel, tíz perccel később ennyire rossz passzban tud lenni. A fenébe is, senki nem szólt, hogy a szextől elvileg jobban kellene érezned magad? Kyrianosz pimaszkodó segítőjére pillantott. Szabályok és rendelkezések sosem vonatkoztak Nick Gautier-re. Még azt sem állíthatta, hogy valaha is megijesztette volna a fiút. Még akkor sem, amikor megtudta, hogy micsoda Kyrianosz valójában. – Nick... – figyelmeztette. Nick megnyitott egy újabb ablakot a gépen, és elolvasta az üzenetét. – Oké, oké. Itt van, amit az Orákulumok mondanak: Apollita vér és démoni ész, ő az akitől egész este félsz. A boristen vérétől erős marad, egész lénye gyűlölet és harag. Hogy legyőzhesd őt végre, lelkes Vadász kell a csatatérre. Kyrianosz grimaszolt, amint meghallgatta a rejtvényt. Az Orákulumoktól általában hasonló zagyvaságok jöttek. Egek, mennyire utálta őket. Csak legalább egyszer miért nem képesek szépen elmondani világos, érthető szavakkal, hogy mit kell tenni? Ó, nem. Zeusz bocsásson meg, de az Orákulumoknak elvileg segíteniük kell megvédeni az embereket. – Mi a fenét jelent ez? – kérdezte Nicktől. A fiú megpördült a székkel, és szembenézett vele. – Acheron úgy értelmezi, hogy csak egy lélekkel rendelkező Sötét Vadász ölheti meg Desziderioszt. Ez az oka annak, amiért eddig még senkinek sem sikerült. Egyszerű jóslat, és tudod, hogy működik. – Nem létezik olyasmi, mint lélekkel rendelkező Sötét Vadász. Vagy legalábbis teljes lélekkel rendelkező. – Akkor az Orákulumok és Ash szerint Desziderioszt sosem lehet elpusztítani. Kyrianosz felsóhajtott. – Ez nem egészen az, amit ma reggel hallani akartam. – Igen, és amit még mondhatok, nagy örömmel tölt el, hogy ezúttal nem vagyunk egy cipőben. – Nick felhúzta a szemöldökét. – A szemed zöld. Mi történt? – Semmi. Nick fölemelte a fejét, és gyanakvó pillantást vetett rá. – Valami történik. – A telefonjáért nyúlt. – Felhívjam újra Ash-t?

112

Kyrianosz elvette a telefont a kezéből, és gyilkos pillantást vetett rá. – Hagyd ki ebből Acheront. Magam is el tudom intézni. – Hát igen, jobban teszed. Az idegeimre mész ugyan, de nem szívesen állok be egy másik Sötét Vadász mellé. Kyrianosz felhorkant. – Ez meg micsoda? Valami szerelmi vallomás? – Nem, csak a hűségemről biztosítalak. Nem akarom végignézni, hogy eltűnsz, ahogyan Streigar. A gondolat hatására Kyrianosz összerezzent. Streigar erős Sötét Vadász volt, akit egy nap foglyul ejtett egy csoport vámpírvadász ember, és a napfényre kényszerítették. Halála mindannyiukat felkavarta, Vadászokat és segítőket egyaránt. – Ne aggódj – biztosította Nicket. – Nem fogok napozni menni. El tudom intézni. – Gondolom, Streigar ugyanezt mondta, nem igaz? Kyrianosz felsóhajtott. – Nincsenek ma óráid? Nick fölnevetett. – Öregem, őserdőbeli cajun vagyok, igazán soha nem hagynám ki az óráimat. – Megköszörülte a torkát, majd utánozta az erős cajun akcentust: – Nem, nincsenek, ma csak a beiratkozás van. Ki kell találnom, mit veszek fel a következő szemeszterre. – Nagyszerű, de néhány dolgot meg kellene csinálnod nekem ma. – És ez miben különbözik bármelyik másik naptól? Szarkazmus, Nick Gautier a neved. – El kell vinned Amandát bevásárolni. A démonok fölégették a házát, és semmije sem maradt, csak az a ruhája, amit magán visel. Nick felvonta a szemöldökét. – Hát, ahogy én láttám, nem visel magán semmit. Kyrianosz szeme összeszűkült. – Jól van, ne pipulj be! – Nick kezeit védekezően maga elé kapta. – Tudom, hogy ő a tiéd, és soha nem is folynék bele a dologba, de azért én se vagyok vak. – Egy szép napon krokodilcsali leszel. – Oké, rendben. Ez a fenyegetés talán célhoz is érne, ha nem tudnám, hogy mennyire szükséged van rám. Bele is bolondulnál, ha nem ugráltathatnál egész éjszaka. Kyrianosz nem tudta letagadni, hogy igaza van. Az éjszakák valahogyan tényleg hosszúra nyúltak és unalmassá váltak, amikor éppen nem vadászott démonokra. És Nicket éjjeli háromkor kiugrasztani az ágyból, ez valóban jelentett némi szórakozást. Nick kihúzta a noteszét, és tett egy bejegyzést. – Rendben, tehát titkos küldetés, elvinni a nőt bevásárolni. – Felpillantott Kyrianoszra. – Egyébként is, ezért extra fizetést kérek. Igazán utálom a bevásárlóközpontot. Kyrianosz fölnevetett. – Ezt megmondtam volna annak alapján, ahogy öltözködsz. Nick tettetett sértődöttséggel nézett rá. – Elnézést kérek, Mr. Armani, én történetesen a szakadt stílust szeretem. – Bocsánat. Mindig elfeledkezem róla, hogy milyen divatos, ha úgy nézel ki, mintha most gurultál volna le egy szemétdombról. Nick eljátszotta, hogy remeg a sértettségtől, és hogy megbántódott. – Miért nem viszed vissza az üleped az ágyba, és tartod meg jó kis sármodat a nődnek? Mert ha továbbra is folytatod, én foglak szíven szúrni... – Majd a fogai közt sziszegve hozzátette: – Miközben alszol. Kyrianosz keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Rendben, megkapod az extra fizetést, de legyél rendes hozzá. Próbáld visszafogni a gúnyos megjegyzéseket. – Ó, igen, dicső uram és mesterem. – Nick újabb bejegyzést tett. – Légy rendes a nővel, fogd be a szád. – Majd felpillantott. – Egyébként van valami felső határ, hogy mennyit költhetünk a ruháira? – Nincs. Bármit akar, vedd meg neki. – Elmenni az Igényes Hiperdrága Üzletbe és a Lord and Taylorba. Rendben, még valami?

113

– Hozd vissza sötétedés előtt, különben megetetlek Talon egyik krokodiljával. Félelem villant a szemében. Nick gyűlölte a krokodilokat, bár Kyrianosz nem tudta, miért. – Rendben, ettől tényleg megijedek. – Azt is akarom, hogy menj el Talonhoz, és hozz el egy sradot. Lepjük meg valamivel Desziderioszt, amire nem számít. Nick láthatóan meghunyászkodott Talon köríves tőreinek említésére. Ősi fegyver volt, amely mellet egy szamurájkard vajazókésnek tűnt. – Tudod egyáltalán, hogyan kell használni? – Igen, tudom. – Kyrianosz felsóhajtott. – Most pedig alvásra van szükségem. A mai napon elsődleges feladatod, hogy vigyázz Amandára. Nick eltette a noteszét, majd az övére csatolta. – Kedveled őt, nem igaz? Kyrianosz nem válaszolt. Nem mert volna válaszolni. Egyiküknek sem kellett tudnia róla. Helyette megfordult, és kiment a szobából, míg a másik továbbra is a gép előtt ült. Egy gyors zuhany után Amanda csöndben belépett a hálószobába, hogy felöltözzön, miközben Kyrianosz a hatalmas ágyon aludt. A szoba teljesen sötét volt, az egyetlen fény a fürdőszobából szűrődött be. Senki sem mondhatta volna meg, hogy odakint nappal van-e vagy éjszaka, ám Kyrianosz mintha mégis mindig tudta volna, mikor süt a nap. Amanda odalépett az ágyhoz, és nézte a férfit, akinek meztelen testét derékig takarta a lepedő. Ó, igazán gyönyörű teste volt... Egész nap el tudta volna nézni anélkül, hogy megunta volna a finom, sárgásbarna bőr látványát, amelyet olyannyira végigcsókolt volna az ajkaival, és megérintett volna a kezével. Mi az benne, ami ennyire vonzza? Vágyott rá, hogy megcsókolja a másik ajkait, és végigfuttassa kezét a férfi aranyló hajfürtjein, de nem akarta megzavarni az álmát. Szüksége volt az erejére. Lábujjhegyen kiment a szobából, majd elindult lefelé a lépcsőn, a konyhába. Nappali fény játszott a helyiség fehér márványán, ragyogóan és örömtelien. Rosa szalonnát sütött, Nick pedig a bárpultnál ült, és az egyetemi kurzuskínálat katalógusát böngészte. Nick nem lehetett több huszonnégy évesnél, és igazán helyes fiú volt. Vállig érő sötét haját összefoghatta volna ugyan, de valahogy mégis jól állt kidolgozott vonásaihoz. Alighanem jobb napokat is látott, buggyos melegítőt és kopott farmert viselt, amelynek lyukas volt a térde. – Hé, Rosa – mondta anélkül, hogy felpillantott volna a katalógusból. – Ha a következő szemeszterben spanyolt veszek föl, segítesz majd a tanulásban? – Sí. Gondolom, Kyrianosz is segítene. – Nagyszerű – mondta Nick ironikusan –, az ókori görög civilizáció óra és e között rohadt sok időm marad. – Nick! – szólt Rosa. – Hogy beszélsz? Nem illik egy úriemberhez. – Bocsánat. Rosa pirítóst, szalonnát és tojást tett a tányérra, majd odaadta Nicknek. Megfordult, és észrevette a küszöbön álló Amandát. – Hát itt van, señorita. Éhes? – Egy kicsit. – Jöjjön – mondta, és a Nick melletti székre mutatott. – Üljön le, készítek reggelit. – Köszönöm, Rosa. Az asszony elmosolyodott. Amanda leült Nick mellé. A fiú a nadrágszárában megtörölte a kezét, majd kezet nyújtott. – Nick Gautier – mondta kellemes mosollyal. – De ismertebb vagyok a másik nevemen: „Nick, mozgasd a segged, szükségem van rád...” Amanda fölnevetett. – Nehéz eset, nem igaz? 114

– El sem tudnád képzelni. – Nick levette a mobilt az övéről, és felé nyújtotta. – Ha már szóba került, a nehéz eset azt mondta, fel kell hívnod a munkahelyedet. – Köszönöm. Amíg Rosa reggelit készített, Amanda felhívta a főnökét, és elmondta, mi történt a házával. Szerencsére megértő volt, és két hét szabadságot adott neki, hogy összeszedje magát. Amint letette, Amanda hirtelen megszédült, ahogy eszébe jutott a veszteség. – Nem tudom elhinni, hogy fölgyújtották a házamat. – A házadat? – kérdezte Rosa. – Ki tette? – A hatóságok már nyomoznak az ügyben – mondta Kyrianosz a nappali irányából. Amanda megfordult, majd megpillantotta, ahogy a folyosón áll. Sápadt volt, és kedvetlen. Rosa elmosolyodott. – M’ijo, hát itt vagy. Nick azt mondta, elmész. – Nem érzem magam igazán jól. – Bár arca gyöngéd maradt, mégis összeszűkült a szeme, ahogy Rosára pillantott. – Mégis időben jöttél ma reggel, igaz? Rosa nem vett tudomást a kérdésről. – Gyere és ülj le. Készítek neked valamit enni. Kyrianosz aggodalmas pillantást vetett a napfényre, amely az ablakokon keresztül áradt a konyhába, és egy lépést visszahátrált a sötét nappali felé. – Köszönöm, Rosa, de nem vagyok éhes. Nick, szükségem volna rád egy percre. Nick sokatmondó mosollyal pillantott Amandára. – Legalább nem mondta, hogy mozgassam a seggem. – Nick – mondta Kyrianosz –, mozgasd a segged, fiam. Amíg odament Kyrianoszhoz, Rosa egy tányért lett Amanda elé. – Szegény kis aranyom. Mit fogsz tenni az otthonod nélkül? – Nem tudom. Gondolom, fel kell hívnom a biztosítómat. Találnom kell egy helyet, ahol lakhatok... – Amanda hangja elszorult, amint eszébe jutott, mennyi mindent kell tennie. Az egész életét újra kell szerveznie. Mindent. Fogkefe, cipők, könyvek, bútorok, telefonok. Még egy pár alsóneműje sincs. Letörtnek érezte magát, és elment az étvágya. Mit tehetne most? Nick megérkezett, és ismét felkapta a katalógusát, majd visszament Kyrianoszhoz a folyosóra. – Szükségem volna egy szívességre. Egy órakor kell beiratkoznom, tehát ha nem érünk vissza, megtennéd, hogy online feliratkozol az óráimra? Tudom, hogy aludnod kell, de tényleg szeretném fölvenni jövőre az ókori görög civilizációt. – Minek? – Dr. Alexander tartja az órákat. A többiek azt mondják, nagyon jó. – Iulianosz Alexander? – kérdezte Amanda. – Igen – mondta Nick, majd visszapillantott rá. – Ismered? Amanda sokatmondó pillantást váltott Kyrianosszal. – Feleannyira sem, mint amennyire Kyrianosz ismeri. Nick feljajdult. – Ó, emberek, még egy közületek. Nagyszerű. Lőjetek le, és szabadítsatok meg a nyomorúságomtól. – Ne kísérts. – Kyrianosz elvette a katalógust. – Tehát egy órakor. Még valami? – Igen, csinálj valamit a szemeddel, mert igazán ijesztő. Kyrianosz haragosan pillantott Nickre. – Erezzétek jól magatokat. – Érezzük jól magunkat? – kérdezte Amanda, amint Kyrianosz visszavonult. Nick visszaült a helyére. – Soppingolni megyünk. – Megborzongott, amint kiejtette ezt a szót. – Mit fogunk venni? A fiú belekortyolt a narancslevébe. – Bármit, amire szüksége van, asszonyom. Szőrméket, drágaköveket, akármit.

115

– Drágaköveket? – kérdezte, és elnevette magát a lehetetlen gondolattól. – Kyrianosz állja a dolgot, úgyhogy azt tanácsolom, csak mindent bele. Tényleg. Amanda elmosolyodott. – Nem tehetem. Nekem is van saját pénzem. – Igen, de miért költenél belőle? Fogalmad sincs, mennyire gazdag a pali. Komolyan mondom, vedd meg az egész bevásárlóközpontot, és még csak fel sem fog neki tűnni. Amandának nem volt szándéka ilyesmit tenni. De tényleg szüksége volt valami ruhára. – Rendben, de odafelé menet beugorhatunk anyámhoz is? – Persze. Az utasításom a mai napra vonatkozóan pusztán annyi, hogy szolgáljalak, bármit kérsz. Amanda nevetve megrázta a fejét Nick ördögi mosolya láttán. Miután felhívta a biztosítótársaságát a tűz miatt, Amanda hagyta, hogy Nick elvigye vásárolgatni. De ami igazán zavarta, hogy Nick nem engedte, hogy bármiért is fizessen. – Parancsot kaptam – mondta immár ötödszörre. – Te vásárolsz, én fizetek. Amanda jóindulatúan grimaszolt. – Mindig követed az utasításokat? – Mindig, hiába panaszkodom. A nő ismét fölnevetett, ahogy kijöttek a boltból, és kifelé igyekeztek az épületből, miközben Nick hozta a szatyrokat. – Mióta dolgozol Kyrianosznak? – kérdezte, amint elérték a mozgólépcsőt. – Már nyolc éve. A nő meglepődött. – Tényleg? Nem is tűnsz olyan idősnek. – Hát igen, alig voltam tizenhat, amikor kezdtem. – Már ilyen fiatalon is lehetsz segítő? Nick hátrafordult, és elkezdett stírölni egy rövid és szűk farmert viselő csinos fiatal nőt, aki mögöttük ment föl a mozgólépcsőn, majd gyorsan visszafordult, Amandára mosolygott és válaszolt: – Sokáig nem tudtam, hogy micsoda valójában. Azt hittem, egyszerűen csak valami hihetetlenül gazdag fickó, akinek „úgy-sajnálom-a-szegény-kölyköt” komplexusa van. Amanda összevonta a szemöldökét, ahogy elhagyták a mozgólépcsőt, és végigsétáltak az alsó szinten. – Miért gondoltad ezt? Nick letette a szatyrokat, amiket eddig cipelt. – Asszonyom, aki ön előtt áll, egy hivatásos bűnöző fia. Apám tizenegy éve halt meg Angolában egy börtönlázadás alkalmával. Amanda összerezzent, amint elképzelte, milyen lehet így elveszíteni egy apát. – És anyád? – Anyám egzotikus táncosnő volt a Bourbon Streeten. Annak a klubnak a hátsó helyiségében nőttem fel, ahol dolgozott. Segítettem a táncosoknak lekoptatni a klienseket. Amanda elkomorult, amint elképzelte ezt az életet. – Sajnálom. Nick közönyösen vállat vont. – Igazán nem kell sajnálni. Az anyámnak talán megvannak a hibái, de igazán jó anya és házsártos asszony. A legjobbat tette azzal a kevéssel, amivel rendelkeztünk. Az apám akkor találkozott vele, amikor tizenöt éves volt, úgyhogy az apja kidobta otthonról. Így hát ketten maradtunk, miközben apámat folyamatosan lecsukták valamiért. Sosem volt semmink, de anyám legalább mindig szeretett. Amanda elmosolyodott, ahogy meghallotta a másik hangjában a gyöngéd szeretetet. Nyilvánvalóan imádta az anyját. – Tehát, hogy találkoztál Kyrianosszal? Egy pillanatra megállt, mintha összeszedné a gondolatait. – Amikor tizenéves lettem, már nagyon elegem volt abból, hogy anyámat folyton szégyenkezni látom. Elegem lett abból is, hogy megvonta magától az ételt, hogy nekem több jusson. Emlékszem, hogy munkába menet milyen szemmel figyelte a boltok ablakait. – Felsóhajtott. – Olyan éhes tekintete volt. A pillantása keményebbé vált. – Anyámnak van a legjobb szíve a világon. És nem tudtam elviselni, hogy pusztítja magát, hogy nekem enni tudjon adni. Hogy folyton mindenféle férfiak zaklatják. Vagy hogy látnom kellett a tekintetét, amikor csak meglátott valamit, amire vágyott, de amit nem tudott megvenni magának. Tizenhárom évesen elégeltem meg ezt az 116

életet, úgyhogy lopni kezdtem. Amanda torka összeszorult. Nem nézte el csak úgy a dolgot, de nem is ítélte volna el miatta. – Egy éjszaka aztán a banda, amelyhez tartoztam, úgy döntött, hogy kirabol egy csapat turistát, és akkor nemet mondtam. A bolti lopás vagy az, hogy betörünk mindenféle gazdag figurák házába, az egy dolog, de nem akartam másokat bántani. Tehát Nick még tolvajként is megőrizte a becsületét. – Mi történt? – kérdezte. – A fiúk megharagudtak rám, és eldöntötték, hogy rajtam fognak gyakorolni. Majdnem hülyére vertek. Egy perc alatt a földön voltam, rám tapostak, és majdnem megöltek. A következő dolog, amire emlékszem, ez a fickó volt, aki kinyújtotta felém a kezét, és megkérdezte, hogy rendben vagyok-e. – Kyrianosz? Nick bólintott. – Elvitt a kórházba, és fizetett az orvosoknak, hogy összevarrják a fejemet és a vágásokból származó sérüléseimet. Ott maradt velem, amíg anyám meg nem érkezett. Amíg várakoztunk, megkérdezte, nem akarok-e neki dolgozni, mindenféle megbízásokat teljesíteni a suli után. El tudta képzelni, milyen lehetett Nick tejfelesszájú tiniként. Sokat elárult Kyrianosz jelleméről, hogy átlátott a cinikus személyiségén, és meglátta mögötte a jóságot. – Beleegyeztél? – Nem azonnal. Nem voltam biztos benne, hogy közel akarok lenni egy olyan fickóhoz, akinek a világon mindene megvan. És anyám is nagyon gyanakvó volt Kyrianosszal szemben. Még mindig az. Fel nem foghatja, mi a fenéért fizet nekem ennyi pénzt, tulajdonképpen a semmiért. – Fölnevetett. – Anyám szegény félig még mindig azt hiszi, hogy drogokat csempészek neki. Amanda összerezzent a gondolattól. Szegény anyukája. – Mit mondtál neki? – Azt, hogy ő Howard Hughes* egy istenkomplexussal. – Higgadt, majd kemény pillantást vetett rá. – Az életemet köszönhetem Kyrianosznak. Nem tudnám megmondani, hol lennék, ha ő nem talál meg azon az éjszakán. Egy dolog biztos, mégpedig az, hogy nem tanulnék jogot a Loyolán, és nem vezetnék Jaguart. Tudom, hogy egy nagy barom, de valójában, az álca mögött, egész rendes ember. Amanda a szavain töprengett, miközben elhagyták a bevásárlóközpontot, és betették szerzeményeiket Nick ezüstösfekete Jaguarjának csomagtartójába. Beszálltak az autóba, majd megkérdezte tőle. – Mikor mondta el Kyrianosz, hogy micsoda valójában? A fiú beindította a kocsit, majd kigurult a parkolóból. – Amikor elvégeztem a sulit. Állandó állást ajánlott, mint a segítője. – És mit csinál pontosan egy segítő? Behajtott a forgalomba, és ahogy sebességet váltott, Amandának feltűnt egy furcsa, pókhálóra emlékeztető tetoválás a fiú jobb karján. Valamiféle fura görög mintái voltak. Eltűnődött, vajon minden segítőnek van-e ilyen jelzése. – A mi feladatunk, hogy megvédjük a Sötét Vadászokat a nappali órákban, és gondoskodjunk mindarról, amire szükségük lehet. Élelemről, ruhákról, kocsikról, hogy vezessük a háztartásukat és hasonlók. Egy időben szó szerint őrt álltunk a speciális kriptáik előtt, amelyekben aludtak. Ezzel kezdődött a „vámpírok koporsókban alszanak” mítosz. Mivel a napfény halálos fenyegetést jelent a számukra, ezért régen barlangokban vagy elkülönített kamrákban aludtak, ahol védve tudhatták magukat. Szolgálatainkért cserébe anyagi juttatásokat kapunk. *

Howard Hughes (1905–1976) pilóta, feltaláló, iparmágnás, filmproducer, kalandor, aki a világ egyik leggazdagabb embere, ugyanakkor híres filantróp volt

117

– Tehát minden Sötét Vadásznak van segítője? – Nem. Néhány Sötét Vadász inkább egyedül marad. Háromszáz év után én vagyok az első, aki Kyrianosz mellett van. Amanda ismét összerezzent, ahogy elképzelte, hogy Kyrianosz ilyen hosszú időn keresztül egyedül volt. Elképzelte, amint föl-alá járkál otthona szobáiban, mint valami szellem, aki hiába keres nyugalmat. – És ha ki akarsz szállni? – kérdezte Nicktől. A férfi nyelt egyet. – Az nem olyan egyszerű. A segítők részletesen nyomon követhető szervezettel rendelkeznek. Olyan ez, mint a Hotel California. Bármikor bejelentkezhetsz, de sosem mehetsz el. Ha kiszállsz, életed végéig követni fognak. Ha valaha is elárulod őket vagy a Sötét Vadászokat, nem lesz időd megbánni a dolgot. Baljós hangja hatására Amanda megborzongott. – Tényleg? – Ó, igen. Néhányan közülünk felmenők hosszú sorára tekinthetnek vissza. Van, akinek a családja már ezer éve segítőként dolgozik. – Olyan, mint a rabszolgaság? – kérdezte. – Nem. Bármikor kiszállhatok, ha akarok. Csak éppen nem szeghetem meg a segítői eskümet. Ha letettem az esküt, akkor többé nem szeghetem meg, és örökké érvényes lesz. Ha megházasodom, a feleségem nem tudhat róla, hogy mit csinálok, hacsak nem éppen ő is segítő. Amint a gyerekeim felnőnek, eldönthetem, hogy beavatom-e őket vagy sem. Ha úgy döntök, hogy bevonom őket a dologba, találkozniuk kell Acheronnal vagy Artemisszel, akik remélhetőleg kedvezően döntenek a felvételükről. Ez igazán félelmetesen hangzott, s ahogy Nicket hallgatta, Amandában ijesztő gondolat ötlött fel. – Mi a helyzet velem? Nem gondolják, hogy én fenyegetést jelentek? Nick arckifejezése halálosan komollyá vált, ahogy megállt egy piros lámpánál, és felé fordult. – Ha fenyegetést jelentesz, az egyik segítő biztosan meg fog ölni. A nő nyelt egyet. – Ez nem túl megnyugtató. – Senki sem mondta, hogy az. Nagyon komolyan vesszük a feladatunkat. A Sötét Vadászok az egyetlenek, ami az emberi faj és a rabszolgaság vagy a kipusztulás között áll. Nélkülük az apolliták és a démonok uralkodnának fölöttünk. Kyrianosz az ágyában feküdt, megpróbált aludni, de újra és újra Amandát érezte a belsejében. Látta, amint háza romjai előtt áll. Tudta. Érezte a könnyeit, a haragját. A kétségbeesését. És vágyakozott utána. Mennyire kívánta, hogy mellette lehessen ebben a pillanatban. Hogy megnyugtassa. Korábban még soha nem zavarta ennyire, hogy napfényben nem mozoghat szabadon. Ha nem volna Sötét Vadász, akkor most mellette lehetne, és segíthetne neki. Támogathatná. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és megpróbálta elűzni a fájdalmat. A túláradó harag pillanatában választotta magának ezt a sorsot. És most már nem volt visszaút. Artemisz fanatikusan őrizte seregét, és olyan magasra tette a mércét, hogy Kyrianosz csak három Sötét Vadászról tudott, akik valaha is visszaszerezték a lelküket. Mindenki más, aki megpróbálta, belehalt. – De hát mi szükségem volna lélekre? – suttogta, ahogy kinyitotta a szemét, és fölnézett az ágya fölött levő barna és arany mennyezetre. – Semmi értelme nincs azonkívül, hogy gyöngévé tesz. Az életének volt értelme. Volt célja. De akkor miért volt benne mégis valami, ami reménytelenül kívánta Amandát? Olyan érzés lett úrrá rajta, amit évszázadok óta nem élt át. Ugyanaz az érzés, amelynek köszönhetően egyszer mindenkit elárult, aki szerette őt. – Nem leszek ismét gyönge – nyögte. Nem arról volt szó, mintha azt hitte volna, hogy Amanda esetleg szándékosan bántaná. Kyrianosz saját magától félt, mert ha egyszer odaadja 118

valakinek a szívét és a hűségét, többé nem kapja vissza. Végső soron csak egyetlen, alapvető tényről volt szó. Megrémült magától és attól, milyen messzire elmenne azért, hogy megvédje a nőt. Miután megnézték Amanda házának maradványait, és beugrottak az anyjához is, Nick behajtott a Francia negyedbe, és leparkolt valahol, hogy gyalog mehessenek be Chartres-ba. Végigvezette Amandát a zsúfolt, kicsiny boltokkal teli területen, amíg el nem értek egy „Álomszerű Babák és Tartozékok” nevezetű kis boltocskához. Amanda felvonta a szemöldökét. Babaházba igyekeznek? Mégis, milyen különös ez? – Mit csinálunk itt? – kérdezte, miközben Nick kinyitotta neki az ajtót. – Találkozunk a babakészítővel. Rendben, buta kérdés volt... Kétkedve nézett Nickre: – Tudod, nem hiszem, hogy életnagyságú Barbie-kat csinálnának. A férfi grimaszolt, miközben bementek a boltba. – Nem egy Barbie-ért jöttünk, és nem is miattam vagyunk itt. Hanem Kyrianosz miatt. Amanda tényleg aggódni kezdett. – Miért? Mielőtt válaszolhatott volna, egy idős asszony pillantott fel a munkaasztala mellől, és magára vonta Amanda figyelmét. Éppen egy Barbie babát tartott a kezében, és újrafestette az arcát. A hölgy furcsa narancsszínű sisakot viselt, amelyen világos, bifokális szemüveg volt. A sisak majdnem teljesen elfedte erős szálú, ősz haját, amelyet hátul szoros copfban kötött össze. Öreg, barna szeme ragyogó és barátságos volt. – Drága Nicky – mondta anyai hangon. – Mi szél hozott ide ezen a délutánon, mégpedig ilyen gyönyörű társasággal? Miért van olyan érzésem, hogy ez az első alkalom, hogy nővel az oldaladon látlak? – Az asszony a kis ecsettel a kezében gesztikulált. – Mindenesetre olyasvalaki, akinek a társasága a becsületedre válik. Ugyan már, elvégre igazán jól néz ki, és nem csak a ruháira értem, ha érted, mire gondolok. Nick vakargatni kezdte a fejét, miközben feszengve Amandára pillantott. – Liza, édesem – mondta hangosan, miközben kedvesen pillantott rá. – Tényleg szükségem van valamilyen külön okra, hogy meglátogassalak, és megnézzem ragyogó orcádat? A nő fölnevetett. – Talán öreg vagyok, Nicolas Gautier, de azért még nem ment el az eszem. – A fejéhez kapott, s a sisakja rezegni kezdett. – A szimatom még mindig nem csal meg, és azt hiszem, vissza se tudnék emlékezni, hány éve már annak, hogy egy magadfajta férfi csak szívjóságból látogatott volna el hozzám. Gyere csak, súgd meg nekem, mi járatban vagy itt. Nick odalépett, és ahogy a fülébe súgott valamit, Amanda rájött, hogy Liza nagyothall. Tulajdonképpen Nick suttogása is olyan hangos volt, hogy Amanda minden szót tisztán hallott. Azt is, amikor plasztik robbanóanyagot rendelt. – Most pedig jól figyelj – mondta –, Kyrianosz pont olyat akar, mint amilyen Taloné. – Hallottalak, Nicky – mondta Liza jóindulatúan – Mégis, mit gondolsz, hogy süket vagyok? – Liz Amandára pillantott. – Mikor jöjjek vissza? – kérdezte Nick. Liza elgondolkozott. – Adj egy–két napot. Lehetséges? – Felmutatta a kezében tartott babát. – Barbie nem várja meg Sötét Vadászt. Nick fölnevetett. – Rendben, Liza. Köszönöm. Ahogy kifelé indultak, Liza megállította őket. – Tudod – mondta Amandának, miközben felé fordult. Az idős asszony alig lehetett másfél méter maga. Megragadta Amanda karját. – Igazán csodásan néz ki. Mint egy igazi kis angyal. Amanda hálásan mosolygott. – Köszönöm. 119

Liza feljebb tolta a lencsét az orrán, majd odalépet az ajtó melletti szekrényhez. Lábujjhegyre állt, és levett egy egyedi készítésű Barbie-t a polcról. Az egész baba fehér volt, leszámítva hosszú, hullámos, fekete haját. Halvány, könnyű angyalszárnyai voltak, és egy gyönyörű, fehér hálóinge. Amanda sosem látott még ilyen szépséges és imádnivaló játékot. Liza odanyújtotta felé. – Starlának hívják. Olyanra festettem az arcát, mint amilyen azé az asszonyé, aki állandóan idejön a boltomba. – Füléhez emelte a babát, mintha az beszélni akarna hozzá. Bólintott, majd átadta Amandának. – Azt mondta, haza akar menni veled. Amandának leesett az álla. Különösen, amikor megpillantotta a négyszáz dolláros cetlit a babán. – Köszönöm, Liza, de igazán nem fogadhatom el – mondta, és megpróbálta visszaadni. Liza elutasítóan intett a kezével. – A tiéd, kedvesem! Szükséged van egy angyalkára, aki vigyáz rád. – De... – Rendben van – mondta Nick, és az ajtó felé intett a fejével. Majd csöndesebben azt mondta: – Ne bántsd meg azzal, hogy visszautasítod. Szereti elajándékozni őket. Amanda megölelte az asszonyt. – Köszönöm, Liza. Mindig vigyázni fogok rá. Már majdnem kiértek az ajtón, amikor Liza ismét megállította őket. Visszavette a babát. – Majdnem elfelejtettem valamit – mondta. – Starla nagyon különleges baba. – Liza összetette a baba lábait, majd leszorította a fejét. Két hajszálvékony, tízcentis penge vágódott ki a talpából. – Démonok ellen való – jelentette ki, miközben visszahúzta a baba fejét, és a pengék visszakerültek a helyükre. – A szépség sokszor akkor a legjobb, ha halálos. Rendben, gondolta Amanda lassan. Nem igazán tudta, mit gondoljon erről az egészről. Liza átnyújtotta a babát, majd ismét megragadta a karját. – Vigyázzatok magatokra, édeseim. – Vigyázni fogunk – mondta Nick, és ezúttal végre sikerült kijutniuk az utcára. Amanda a kezében tartott babát nézte, és nem tudta, mit gondoljon. Nick végig rajta nevetett, amíg vissza nem értek a kocsihoz. – Liza is segítő, igaz? – kérdezte Amanda, amint beszálltak a Jaguarba, és Starlát nagyon óvatosan az ölébe tette. – Már visszavonult, de igen, az. Harmincöt évig volt segítő és Orákulum, amíg át nem adta Xander segítésének feladatát Brynnának. – Liza készítette Kyrianosz csizmáját? Nick megrázta a fejét, majd beindította a kocsit. – Egy másik Sötét Vadász készíti a komolyabb fegyvereket. A kardokat, csizmákat és hasonlókat. Liza apró fegyvereket készít, mint például azokat a kicsiny ingákat, amelyekben robbanóanyag van. Elismert művész, aki szereti kissé feldobni az ékszereket és a többi, ártatlannak tűnő cuccot. Amanda felsóhajtott. – Igazán félelmetesek vagytok. Nick fölnevetett, majd az órájára pillantott. – Mindjárt három óra. Még el kell mennünk Talonhoz, és vissza kell érnünk sötétedés előtt, úgyhogy siessünk. – Rendben. Jó negyven percig autóztak, amíg kiértek a városból, és elérték a lápvidéket. Egy hosszú, széles és piszkos út végén nagy, régi házra emlékeztető tákolmányhoz értek. Ha nem lettek volna rajta új lakatok, Amanda nem hitte volna el, hogy bárki is használta az elmúlt száz évben. Az új lakatok mellett a különleges postaláda is árulkodó volt. Fekete volt, és mind függőlegesen, mind vízszintesen számtalan óriási, ezüstös penge vette körül. – Talon elég fura fickó – mondta Nick, mikor észrevette a nő meglepett pillantását. – Azt hiszi, vicces, hogy leszúrja a postaládáját. Kinyitotta a garázsajtót a kocsijában lévő távirányítóval. A nő nyelt egyet, miközben Nick behajtott, és leparkolt a Jaguarral. Odabent a viskót csempék és acéllemezek borították, és egy

120

Vipert, öt Harley-Davidsont és egy kis katamaránt rejtett, amely a mocsárba nyúló stéghez volt kikötve. – Hűha – mondta a nő, miközben az egyik Harleyt nézte, amely a többitől valamelyest messzebb állt. Olajosan csillogott, fekete volt, és még a homályos fényben is ragyogott. Talon nyilvánvalóan büszke volt rá. Amanda felismerte, hogy ezzel látta száguldozni tegnap este. Nick nem törődött a kocsival és a motorokkal, hanem rögvest a katamarán felé indult. – Talon tényleg odakint lakik? – kérdezte a fiútól, miközben csatlakozott hozzá a gondosan kiépített, tiszta stégen, és észrevette, hogy elegendő hely van még egy másik csónak számára is. Nick besegítette a katamaránba, majd kinyitotta a másik ajtót, amelyen keresztül kijutottak a mocsárba. – Igen, tekintve, hogy régi kelta, imádja a természetet. Még akkor is, ha az éppen kegyetlen. Amanda felvonta a szemöldökét. – Tényleg régi kelta? – Ó, igen. Az V. vagy a VI. századból. Törzsfőnök. Az apja druida főpap volt, az anyja pedig őelőtte vezette a törzset. – Igazán? Nick bólintott, miközben eloldotta a csónakot, és beugrott a nő mellé. Amint Amanda helyet foglalt, a fiú beindította a motort. – Hogyan lett belőle Sötét Vadász? – Amanda igyekezett túlkiabálni a motor zaját. – A klánja elárulta. – mondta Nick, és megragadta a kormányt. – Azt mondták neki, fel kell áldozniuk valakit a véréből. Vagy őt, vagy a húgát. Beleegyezett, hogy őt áldozzák fel, de amint lekötözték, a szeme láttára megölték a húgát is. Képzelheted, hogy eléggé begurult, de mivel meg volt kötözve, semmit sem tehetett. Amint felé fordultak, hogy megöljék, bosszút esküdött. A fenébe is, hát ezek közül egyiküknek sincs boldog élete? – Megölte a klánja tagjait? – kérdezte. – Úgy képzelem. Amanda csöndben ült, és a hallottakról töprengett. Szegény Talon. El sem tudta képzelni, milyen lehet látni, hogy a szerettei a szeme láttára halnak meg. Az ő nővérei sokat idegesítették ugyan, de rengeteget jelentettek neki, és bárkit képes lett volna megölni, aki bántja őket. Miféle iszonyat lehet, amit ez a férfi érezhetett azon a napon. Bizonyára még most is kísérti. Nick a mocsár mélyére kormányozta a csónakot, amíg egy hihetetlenül kicsi kabinhoz nem értek. Az egész alig lehetett nagyobb, mint egy kisebb szoba, és kívülről még inkább lepusztultnak tűnt, mint a garázs, ahonnan elindultak. A durva fa fényes és napégette volt, és úgy nézett ki, mintha a legkisebb erőhatásra is azonnal összeomlana. Ahogy megközelítették a kabint, Amanda megpillantott egy stéget két nagy generátorral és egy másik katamaránnal. – És mégis mit csinál, ha jön egy hurrikán? – kérdezte, miközben Nick kikapcsolta a motort. – Semmi különöset. Talon egyik képessége abban rejlik, hogy képes irányítani az időjárást, úgyhogy nincs igazán nagy veszélyben. Bár mindig fennáll a lehetősége, hogy egyszer napközben szétesik ez a hely, mikor ő bent alszik. Ebben az esetben pirítós lenne belőle. – Szeretnek veszélyesen élni, nem igaz? Nick fölnevetett. – Kell némi lazaság ahhoz, amit csinálnak. A katasztrófával való állandó flörtölés alapkövetelmény. Kiszállt a csónakból, és jelzett Amandának, hogy egyelőre maradjon mozdulatlan. Óvatosan körbejárta a keskeny, régi teraszt, amely a stégtől a kabin bejáratáig vezetett, majd intett a nőnek, hogy kövesse.

121

– Vissza, Beth – mondta, amint egy krokodil közeledni kezdett feléjük. Amanda visszaugrott a csónakba. – Semmi baj – nyugtatta meg Nick. – Talont védelmezik napközben. Amíg velem vagy, ártalmatlanok. – Nem vagyok benne biztos – mondta a nő, végül mégis elhagyta a csónakot. Négy óriási krokodil figyelte minden lépését, amíg az ajtóhoz nem ért. A torka összeszorult a félelemtől, ahogy a legnagyobb állat felmászott mögöttük a teraszra, és verdesett a farkával. Feléjük sziszegett. – Kussolj, Beth – mondta Nick –, vagy esküszöm, hogy bőröndöt csinálok belőled. – Bekopogott a régi ajtón. – Még nincs sötét, Nick – szólt ki Talon odabentről. Amanda nem értette, honnan tudja, hogy ők vannak itt. – Mit akarsz? – Szükségem van a sradodra. El kell vinnem Kyrianosznak, mielőtt besötétedik. Amanda suhogó hangot hallott az ajtó másik oldaláról. Néhány másodperccel később kattant a zár, és az ajtó résnyire kinyílt. Nick jobban kinyitotta, majd beljebb léptek. Amanda megpróbált látni valamit a sötétben, de nem járt sikerrel, amíg Nick fel nem kapcsolt egy kis asztali lámpát. Megdermedt, amint meglátta a berendezést. A falak feketére voltak festve, és az egész hely úgy nézett ki, mint valamiféle titkos katonai bázis. Számítógépek és elektromos kütyük voltak mindenfelé. A környezet és a kabin stílusa ellenére a pasi igazi számítógép-mániás volt. Amint megpillantotta Talont, leesett az álla. A férfi teljesen meztelen volt. És elég jól nézett ki. Elnézte a tökéletes testét, amelyet különös vörös és fekete kelta tetoválások borítottak, elöl és hátul, törzse bal oldalán és végig a bal karján. Nagy, sárkányfejű nyaklánca derengett a homályos fényben. És, bár a férfi bűnösen jóképű volt, mégsem volt rá hatással. Tetszett neki, de egyáltalán nem mozgatta meg úgy, mint Kyrianosz. És semmilyen szexuális vágyat nem érzett iránta. Talont láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy csupasz a nő előtt. Nick vigyorogva nézett Amandára. – Szólnom kellett volna, hogy az ókori harcosok általában nem csinálnak gondot a meztelenségből. Az öltözködés csak valamilyen újkori humbug, amelyre egyikük sem igazán tudott rászokni. – Talonra pillantott. – Kelta, fölvehetnél valami ruhát, mielőtt a frászt hozod rá. Talon visszanézett rá. – Miért? Máris megyek vissza az ágyba. Vidd el, amire szükséged van, és zárd be az ajtót magad után. – Megállt egy másodpercre, és éhes pillantást vetett Amandára. – Persze, ha őt itt akarod hagyni, akkor talán meg lehet győzni, hogy fenn maradjak, és egy kicsit barátságosabb legyek. Nick felhorkant: – A fenébe is, Talon, egy órát sem bírsz ki nő nélkül? – Egy nem probléma. De amikor kettőről vagy háromról van szó, kezdek bogaras lenni. – Talon visszatért a fekhelyére, és leheveredett. Az oldalára fordult, és lehunyta a szemét. Egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonja. Átkozódott, megfordult, majd fölvette, miközben Nick az óriási fegyverarzenálhoz lépett, és kivett két félelmetesnek tűnő, kerek tőrt. – Wulf, még csak föl se ébredtem – nyögdécselt Talon. – És egyébként sem érdekel, és miért kérdezel egyáltalán éppen engem az ókori Görögországról? Talán éltem ott, vagy mi? A válaszom nem, a fenébe is... Nem tudom, nem érdekel... Várj. – Megfordult, és Nickre pillantott. – Nick, hallottál valaha Pollux kultuszáról? A fiú visszanézett rá. – Föl kellene hívnod Kyrianoszt vagy egy másik görögöt. – Hallottad? – kérdezte Talon, majd egy pillanatra elhallgatott. Visszafordult Nickhez. – Ash nem ér rá, Brax, Jayce és Kürosz nem tudják, Kyrianosz pedig nem veszi fel a telefonját. Wulf azt mondja, tényleg fontos a dolog.

122

E mondat jelentősége mintha mindkét férfit meglepte volna. Talon ismét beleszólt a telefonba. – Mikor próbáltad utoljára elérni Kyrianoszt? Nick levette az övéről a telefonját, és tárcsázott. – Talán zuhanyozik – mondta Amanda. Nick megrázta a fejét. – Ha zuhanyozna, Rosa akkor is fölvenné. Egy perc múlva Nick kikapcsolta a telefonját. – Valami nagyon nincs rendben.

123

Tizedik

fejezet

Kyrianosz abban a pillanatban fölébredt, ahogy kinyílt a hálószoba ajtaja. Még nem volt teljesen magánál, amikor megérezte, hogy Rosa belép a szobába. Nem értette, miért zavarja idebent. Sosem tett korábban ilyesmit. A hátára fordult. – Valami talán... Nem tudta befejezni a mondatot, mivel egy világos, szikrázó háló esett rá, és az ágyhoz szegezte. Kyrianosz megdermedt, amint fölébredt benne a harag. Nem igazán szívelte, amikor csapdába ejtették, különösen nem, ha a hátán feküdt. A vér hevesen áradt benne, miközben fölébredtek gyilkos ösztönei. Amíg meg nem látta Rosát. Az ágya szélénél állt, a homlokán gyöngyözött a verejték, és elveszett, zavart tekintettel nézett rá. Újra és újra ugyanazokat a spanyol szavakat mormolta. – Debe matarle, debe matarle. Meg kell ölnöm, meg kell ölnöm... Fölemelte a kezében lévő húsvágó bárdot. – Rosa – mondta Kyrianosz olyan nyugodtan, amennyire csak tudta. – Tedd le azt a bárdot. – Debe matarle... – Rosa közelebb lépett az ágyhoz. – Rosa, no haga esto. Ne tedd ezt. Engedj fölkelnem. Déjeme vara arriba, por favor*. A nő annyira remegett, hogy Kyrianosz attól félt, menten szívrohamot vagy agyvérzést kap. Gyönge teste nem tudta elviselni a stresszt. – Deszideriosz azt mondja, rossz voltál, m’ijo. Meg kell halnod. Kyrianosz próbált rájönni, hogyan érhetné el a nőt, hogyan űzhetné el a tébolyt, és hozhatná vissza a valóságba. – Rosa, jobban ismersz engem ennél. A nő magasba emelte a bárdot. Kyrianosz tehetetlenül feküdt a háló alatt, nézte a ragyogó acélt, és várta a pillanatot, amint beléhasít. Kérlelni akarta, rá akart üvölteni, amíg nem hallgat rá, de nem merte megtenni, mert túlságosan aggódott az idős asszonyért. Már így is épp elég stresszt kellett kiállnia, és nem lett volna jó ötlet fokozni. Meghalna, mielőtt bántaná őt. Megszólalt a telefonja. – Ismerem Desziderioszt – suttogta a nő spanyolul. – Ismerem. Meg kell halnia. – Rosa egyik kezét Kyrianosz mellkasára tette, mintha meg akarná nyugtatni. Nem mintha meg tudott volna mozdulni. A háló hatására tökéletesen mozgásképtelen volt. – Darabokra kell szaggatni. Kyrianosz teste megfeszült, amint a nő lesújtott. Egy hajszállal talált csak mellé. – M’ijo – suttogta a nő. Az élet visszatért a tekintetébe, egy pillanattal azelőtt, hogy a szeme kifordult. A padlóra zuhant. Rettegve, hogy baja esett, és kétségbeesve saját tehetetlensége fölött, Kyrianosz minden erejét megfeszítve küzdött a háló ellen. Hasztalanul. Artemisz hálóinak egyike volt, és ha valaki a csapdájába került, nem szabadulhatott ki alóla. Hogy a fenébe juthatott hozzá Rosa? Még Deszideriosz sem szerezhette meg csak úgy. Egyedül egy isten vagy félisten rendelkezhetett ilyen halhatatlan fegyverrel, csak az vehette volna el megszentelt helyéről. Ráadásul Artemisz különös gonddal őrizte saját fegyvereit. És hogy a fenébe volt képes a démon a villámüregből is kitörni és manipulálni Rosát? Egyetlen démon sem ilyen erős. Mégis, mi folyik itt? Habár tudta, hogy hiábavaló, Kyrianosz küzdött a háló ellen. Ahogy teltek a percek, képek *

Hadd keljek fel, kérlek, (spanyol)

124

ötlöttek az emlékezetébe. – Milyen érzés, parancsnok? – Valerius hangja kísértette a múltból. – Teljességgel a hatalmamban vagy. Elveszítetted minden erődet. Védtelen maradtál. – Még mindig látta a gonosz vigyort a római arcán, érezte a fájdalmat, amelyet a kínzás alatt élt át. – Élvezni fogom, amikor majd üvölteni fogsz. Ahogy kegyelemért könyörögsz. Kyrianosz tekintete elkomorult, ahogy újraélte azokat a perceket. Alig kapott levegőt. Soha többé nem akart csapdába kerülni. Így nem. Mint egy megszállott, minden erejével küzdött. Hiába. Egy órával sötétedés után elsőként Nick lépett a házba, majd utána Amanda és egy lépéssel mögöttük Talon. – Rosa? – kiáltotta Nick, miközben keresztülrohant a konyhán és a nappalin, majd a lépcső felé tartott. – Kyrianosz? Nem érkezett válasz. Baljós csönd visszhangzott Amanda fülében, miközben fölrohantak a lépcsőn, és Kyrianosz hálószobája felé tartottak. Nick olyan erővel tépte fel az ajtót, hogy a huzat megremegtette az ágy függönyeit. A szoba üres volt. Amanda a folyosón állt, és igyekezett mindent alaposan szemügyre venni. Semmi szokatlant nem látott, csak az ágynemű volt gyűrött. De... Mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Valami fölébresztette mélyen szunnyadó erőit, és lehetővé tette, hogy kapcsolatot teremtsen Kyrianosszal. Érezte az aggodalmát. A haragját. Talon közelebb lépett az ágyhoz, és átkozódott, ahogy fölemelte a csillogó, ezüstös hálót. – Ez hihetetlen – suttogta, és összegyűrte az öklével. – Mi az? – kérdezte Amanda. – Egy diktüon. Egyike Artemisz hálóinak. Amandának fogalma sem volt arról, hogy miről van szó, de Talon arckifejezése nem sok jót ígért. És aligha szerencsés, hogy Kyrianosz ágyában találták, miközben a Vadász maga sehol sem volt. Kétségbeesés járta át, még erősebben, mint korábban. – Hogy került ide? – Fogalmam sincs, de ha Kyrianosz alatta volt, akkor feltehetően ugyanaz rabolta el, aki rávetette a hálót. – Talon lehajolt, és fölvette a bárdot a földről. Amanda rettegése fokozódott. Akarata ellenére életre keltek az erői, és Kyrianoszt keresték. A gondolatát is utálta, hogy a mentális képességei fölébe kerekedjenek, de most szüksége volt rájuk, hogy meggyőződjön róla, jól van-e a férfi. Legalább valamit tudnia kellett. Lehunyta a szemét, és látta, hogy Kyrianosz steril környezetben van, fehér falak között. Aggódott, de nem volt közvetlen veszélyben. – Próbáld meg felhívni a telefonon – mondta Talonnak. A másik úgy pillantott rá, mint aki bolondnak nézi. – Már ezerszer próbáltam. – Próbáld meg még egyszer. Arckifejezésével jelezte, hogy nincs elájulva attól, ha egy nő parancsolgat neki. – Rendben – mondta vonakodva. – Végül is, miért ne? A hiábavalóságnak is megvan az értelme az életben. – Talon kihúzta a telefont a kabátzsebéből, majd tárcsázott. – Nincs nyoma dulakodásnak – állapította meg Nick, miközben körbepillantott. – Kyrianosz – szólt a telefonba Talon, és hitetlenkedő pillantást vetett Amandára. – Hol a fenében vagy? Amanda egy lépéssel közelebb jött, és szíve zakatolni kezdett, ahogy rájött, hogy igaza volt. – Maradj nyugton, amíg oda nem érünk. – Talon letette, majd Nickre pillantott. – A kórházban van. Rosának szívrohama volt. 125

– Ó, istenem – nyögött fel Nick. – És rendbe jön? – Nem részletezte, mivel elvileg nem telefonálhat, amíg a kórházban van. Azt mondta, mindent elmond, ha odaérünk. Kyrianosz nyugtalanul járkált föl-alá a váróban. Harag és félelem volt benne. Deszideriosz fejét akarta, így vagy úgy, de a démon fizetni fog. – Csak engedd, hogy Rosa rendben legyen – sóhajtotta századszorra. – Kyrianosz? Megfordult, amint meghallotta Amanda megnyugtató hangját. Leírhatatlan öröm és megkönnyebbülés lett rajta úrrá, ahogy meglátta. A nő felé lépett. Mielőtt tudta volna, hogy mit csinál, a karjába kapta, és olyan szorosan ölelte magához, hogy a nő tiltakozni kezdett. De nem tehetett másképp. Túlságosan nagy volt a megkönnyebbülés, hogy élve és sértetlenül látja. Most, hogy tudta, milyen könnyen képes Deszideriosz valakinek az otthonába betörni, Amanda sehol sem lehetett többé biztonságban. A démon bárhol elérheti. Bárkit felhasználhat, hogy megölje. A gondolat rettegéssel töltötte el, és valahol a tudata mélyén egy hang azt mondta neki, hogy Deszideriosz talán éppen a nőt fogja felhasználni ellene. Ha lehetőséget adnak rá. Kyrianosz keze közé vette a nő arcát, és megcsókolta. Meg fogja ölni a démont. Amint előjön a villámüregből, nem fog többé élni. És életében először boldoggá tette a gondolat, hogy megölhet valakit. Felnézett, és megpillantotta Talon rosszalló tekintetét. Tudta, mi jár a kelta fejében. A Sötét Vadászoknak senkihez sem szabad érzelmileg kötődniük. Ez volt az első, legfontosabb szabályuk. Senki sem képes ugyanis világosan gondolkozni, amíg a szíve eltéríti. Minden férfi közül Kyrianosz tudta ezt a legjobban. Ám ez sem változtatott azon, amit iránta érzett. – Szükségem van rá, hogy vigyázz Amandára – mondta Kyrianosz Talonnak. Talon szeme összeszűkült. – Mondd el, mi történt. – Deszideriosz Rosát használta, hogy csapdába ejtsen. Teljesen átvette fölötte az uralmat. Ha ezt képes megtenni Rosával, akkor képes megtenni akárkivel. Talon felsóhajtott. – És még csodálkozol, hogy miért élek egyedül. Kyrianosz nem vett tudomást a hangjában lévő figyelmeztetésről és a sokatmondó pillantásról, amelyet Talon Amandára vetett. Kyrianosz tekintete találkozott Amandáéval. Finoman megcirógatta az arcát. – Amanda, fel kell hívnod a nővéredet. Mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, és ne maradjon egyedül. Az egyik nővéred emeljen fölé védőburát vagy valami ilyesmit, amit szoktatok, hogy megóvja Deszideriosztól. Fogalmunk sincs róla, milyen hatalma lehet. Megérezte Amanda aggodalmát és félelmét. Szíve zakatolni kezdett. – Gondolom, nem közönséges démoni erőkkel állunk szemben? – kérdezte. – Nem. Még sosem találkoztunk ilyesmivel. – Visszapillantott Talonra. – Beszéltem D’Aleriannal, és azt mondta, Deszideriosz képes irányítani az emberi tudattalant annak érdekében, hogy megtörje az ellenállásukat. D’Alerian talán tud valami segítséget nyújtani, de nem garantálja, hogy létezik tökéletes védelem. Hívd fel Acheront, és mondd meg neki, hogy szerintem egy elszabadult, szélhámos istennel állunk szemben. Egyikük nyilván segíti Desziderioszt. Nincs más magyarázat. És segíthetne, ha tudnánk, hogy ki az, és miért teszi. Talon bólintott. – Mit fogsz csinálni? – Meg fogom tenni, amit csak tehetek, és ma éjjel véget vetek az ügynek. Ha megtalálom a villámüregét, követni fogom. Talon szeme szigorúan megvillant. – Kyrianosz, nem vagy Vérvadász. Ha bemész az üregbe, nem leszel képes kijönni onnan. Bele fogsz halni, vagy, ami még rosszabb, örökre ott 126

ragadsz a dimenziók között. Hadd hívjam fel Kattalakiszt... – Megmondtam, hogy nem engedhetünk egy Vérvadászt a fickó közelébe. Most még inkább így gondolom, mint valaha. Isten segítsen mindannyiunkon, ha Deszideriosz elkapja az egyik lelkét közülük. Ez olyan kockázat, amelyet nem vállalhatunk. Amandára pillantott, és látta az aggodalmat az arcán. Meg fogja védeni, bármibe kerüljön is. – A második szabály, hogy azt kell tenned, amit tenned kell. Ha meghalok, te jössz. És ha te jössz, ne vallj kudarcot. Talon bólintott. Amanda megragadta Kyrianosz karját. – Kyrianosz – suttogta –, nem akarom, hogy egyedül legyél odakint. – Tudom, Amanda. De ez a démon túlságosan erős és veszélyes, hogy csak úgy engedhetném szabadon bóklászni. Majdnem megölte Rosát. – Kyrianosz kihagyta azt a részt, hogy Rosa majdnem őt ölte meg. Erről nem kellett tudniuk. Hála az isteneknek, D’Alerian megérezte Rosa tudatalatti zavartságát, és éppen az utolsó pillanatban avatkozott közbe. Ha az Álomvadász nem jön el, Kyrianosz még mindig az ágyához lenne láncolva. És az ágyához láncolva, Amanda nélkül – ez nem olyasmi volt, amire vágyott volna. – Nick – mondta, és a nő válla fölött a segítőjére pillantott. – Hívj fel abban a pillanatban, amint megtudsz valamit a doktortól. – A férfi menni készült, de Amanda megállította. Mielőtt tudta volna, hogy a másik mire készül, Amanda közelebb húzta magához, és vakon megcsókolta. Ajkaik egymásnak feszültek, nyelvük összeért. A férfi érezte, ahogy a nő összefonja a kezét a hátán. Érezte az aggodalmát, és ez gyönyörrel töltötte el megtört szívét. – Vigyázz magadra – mondta a nő komor hangon. A férfi lágyan megérintette Amanda ajkát. – Vigyázni fogok. Amanda figyelte, amint kimegy. Fájdalmas érzés hatalmasodott el rajta. – Talon, biztos vagy benne, hogy nem segíthetsz neki? – Hidd el, én is éppen annyira utálom a „nem segíthetek” szabályt, mint te. De ha megpróbálnék segíteni, azzal csak gyöngébbé tenném. Nick átadta a lánynak a telefont: – Hívd fel Tabithát, és figyelmeztesd. Ahogy Amanda megnyomta az első számot, újabb gondolata támadt. – Ki az a D’Alerian, és hogyan képes őrizni a tudattalant? – Ő az egyik Álomvadász, akiről beszéltünk neked – mondta Talon. A nő meglepődött. – Tehát ti találjátok ki, hogy éppen miféle Vadászok akartok lenni? Talon megrázta a fejét. – Nem, az Álomvadászok teljesen más fajt képeznek. Istenek szülöttei, és alig van közük az emberekhez. – És a Vérvadászok? Ők honnan származnak? – Ők félig emberek, félig apolliták, és igazán nem túl vonzó népség. A nő nyelt egyet a félelemtől, amely hirtelen átjárta. Az egész nem hangzott túl biztatóan. – Azt hittem, ők jó fiúk. – Néhányan közülük igen, de mások Pusztítók. Egy olyan varázsló erejével, aki képes átjárni téren és időn – mondta, és összeszorult a torka. – És olykor álmokon is – tette hozzá Nick. Amanda idegesen fölnevetett. – Tudjátok, sokkal boldogabb voltam, mielőtt erről az egészről tudomást szereztem. – Éppen ezért igyekszünk a dolgot titokban tartani – mondta Talon. – Hidd el, az emberek soha többé nem tudnának aludni éjszakánként, ha tudnák, hogy mi leselkedik rájuk odakint. Amanda bólintott, és azon töprengett, hogy ő vajon képes lesz-e még aludni. Újból összerezzent a félelemtől. Most, hogy jobban tudta, mi folyik itt, meg kellett mondania a nővérének, hogy legyen óvatos Rosszfiú Herceggel és a Sötét Vadásszal, aki az utolsó reményük volt.

127

Kyrianosz az egész éjszakát azzal töltötte, hogy New Orleans utcáit rótta az ellenségeit kutatva; ám hiába. Deszideriosz még mindig a villámüregében tartózkodott, és közel-távol nyoma sem volt sem neki, sem más démonoknak. Talán még mindig nem tértek vissza teljesen a képességei, vagy talán a démonok valamilyen módon sikeresen elrejtőztek előle. Bármi volt is az oka, nem bukkant a nyomukra. Még az elektronikus követője sem jelzett semmit. Átkozta a szerencséjét. A Sötét Vadász hosszú élete során soha nem érezte magát ennyire bizonytalannak. Egyáltalán nem szerette az érzést. Különösen nem akkor, ha Amanda élete azon múlik, hogy ő képes-e megtalálni Desziderioszt és leszámolni vele. Fáradtan és kedvetlenül tért haza. Minden sötét és csöndes volt. Amanda az emeleten aludt. Érezte a jelenlétét, akár egy érintést, és ez az érintés olyan módon nyugtatta meg, amelyre nem talált magyarázatot. Pusztán a tudat, hogy itt van... Boldogság járta át. De nem kereste meg a nőt. Túl sok minden volt a fejében. Dolgok, amelyekkel foglalkoznia kell. Amelyeket át kell gondolnia. Belépett a biliárdszobába, fölvette a kesztyűjét és a baseball-labdát, majd elkezdte hajigálni. Miközben a labdára koncentrált, szabadjára engedte a gondolatait, és átadta magát a kétségeinek. Miért nem volt képes a felesége szeretni őt? Azóta a nap óta, amikor Theone elárulta őt, mindenkivel szemben gyanakvó lett, aki csak a közelébe került. Mindent odaadott a feleségének, amije csak volt, és ez mégsem volt elég. Ha az ő szerelmét nem tudta elnyerni, bizonyára nem tudja elnyerni másét sem. Tudta. Évszázadokon keresztül arról próbálta meggyőzni magát, hogy ez nem számít. Hogy senkire sincs szüksége. Egészen addig, amíg nem találkozott Amandával. Ő ledöntötte a falakat, és most meztelennek érezte magát előtte. Egyedül ő nyitotta meg a szívét, és érintette meg az érzéseit. Akarta őt. A gondolatait. A testét. A lelkét. Nem volt benne semmi, amit ne akart volna minden porcikájával. Valahol balra mozgásra lett figyelmes. Ahogy odafordult, Amandát látta a folyosón közeledni. Tréningruha volt rajta, és el sem tudta hinni, mennyire szexi volt benne. A haját két oldalra fésülte. Volt valami ártatlan és szinte gyermeki abban, ahogy öltözködött, ugyanakkor mégsem volt semmi kislányos benne, ahogy most felé közeledett. Felrázta a benne lévő férfit, egészen a lelke legmélyéig. – Mióta vagy itthon? – kérdezte Amanda. Kyrianosz válaszolt volna, de a nő abban a pillanatban odament hozzá, és arcon csókolta. Különös érzés járta át. A nőből igazi érzékiség áradt. – Miért vagy még ébren? – kérdezte. – Már négy óra is elmúlt. – Nem tudtam aludni. Amanda odébb ment, és átsétált a szoba másik végébe. Amikor visszafordult a férfi felé, megpillantotta Nick baseballkesztyűjét a kezén. Akár egy profi, úgy állt ott feltartott kézzel, készen arra, hogy elkapja a labdát. A férfi elmosolyodott, majd könnyedén odadobta neki. Amanda elkapta, és olyan gyorsan hajította vissza, hogy a férfi alig tudta megfogni. Égette a tenyerét a kesztyű alatt. – Hűha! – mondta, és megdörzsölte sajgó tenyerét. – Le vagyok nyűgözve. A nő rámosolygott. – Én voltam a legközelebb ahhoz, hogy szegény apám álma valóra váljon, és fia legyen. Ő tanított meg játszani. Kyrianosz visszadobta a labdát. – Elég jól megtanított.

128

A nő mosolya szélesebbé vált. Perceken keresztül csöndben hajigálták egymásnak a labdát. Egek, soha nem gondolta volna, hogy talál egy nőt, akivel ilyen lehetetlen órában fog labdázni. Még Nick is állandóan panaszkodott, de Amanda, úgy tűnik, elégedett volt azzal, hogy egyszerűen csak vele lehet. – Hogy ment? – kérdezte. – Megtaláltad? – Nem – sóhajtott fel. – Nem is tudom, hol lehet. – Majd megtudod. A férfi habozott, ahogy meghallotta a magabiztosságot a másik hangjában. – Tényleg nem kételkedsz bennem? – Nem. Tudom, hogy nem hagynád, hogy bajunk essen. – Rosának sem tudtam segíteni. – Sajnálom – mondta, ahogy elkapta a labdát, és visszadobta. – Ezt talán nehéz elfogadnod, de nem a te hibád. Mindent megtettél, hogy megvédd. Kyrianosz összeszorította a fogát. – Fáj. Jobban fáj, mint gondoltam volna. El sem hiszem, hogy megtalálta. A nő együttérző melegséggel nézett rá, majd szomorúan elmosolyodott. – Gondolom, ez megmagyarázza, hogyan jutott be a házakba, és gyújtotta fel őket. A férfi bólintott. – Talán Allisont használta. Olyan állapotban találtam rá, amilyenbe Rosa is került. Az hiszem, az emberi elme nem képes ennyi stresszt elviselni. – Ha ez segít, Tabitha azt mondta, Allison jól van, és már haza is ért. Úgyhogy azt hiszem, Rosa is jobban lesz, és maradandó sérülés nélkül meg fogja úszni a dolgot. – Ezt jó tudni. – Kyrianosz figyelte, ahogy labdázik vele. És minden dobást követően érezte, hogy egyre inkább csúszni kezd valami felé. Tudta, hogy megbolondul érte, és tehetetlen volt vele szemben. Valójában minél tovább játszottak, annál jobban vágyott rá. Nézte, amint a pólója felcsúszik a testén, amikor visszadobja a labdát. Szerette, ahogy a hajtincsei az arcába hullanak, és vissza kell söpörnie őket. Ajkai elváltak, légzése erőteljes volt. Be kellett vallania magának, hogy szándékosa dobja magasra a labdát, a nő feje fölé, hogy lássa, amint fölugrik érte. Minden alkalommal följebb csúszott a ruhája, és hasa egy kis részét fedetlenül hagyta éhes pillantása számára. És amikor a labda után futott, melle finoman rázkódott, csípője ringott. De a legszívesebben csinosan formált hátsóját nézte, amikor lehajolt, hogy elkapja a labdát. Egek, ennek a nőnek van a legjobb lökhárítója... Amikor már nem tudta visszafogni magát, levetette a kesztyűt a földre. Amanda megdermedt, amint Kyrianosz hosszú és határozott lépésekkel elindult felé. Aztán a férfi a karjába kapta, és hevesen megcsókolta. Azok a csodálatos, erős izmok körbefonták, ahogy fölemelte a földről. Magassága miatt eddig egyetlen férfi sem kapta így föl, de Kyrianosz olyan könnyedséggel tette, hogy a szíve belereszketett. Imádta, amikor ezt tette a férfi. Olyan nőiesnek érezte magát tőle. Olyan kicsinek. Lábával átfonta a férfi csípőjét, a nyelvük hevesen láncot járt egymással. Ó, a kemény, kidolgozott izmok mennyei érzése a combjai között... Ez a férfi maga a tökéletesség. Felnyögött, majd finoman cirógatta a nő ajkait a fogaival, és kezével a hátsójába markolt. Elhagyta az ajkát, majd a nyakát kezdte kényeztetni. A nő egész teste remegni kezdett, ahogy megérezte a másik forró leheletét a bőrén. Ó igen, ez az, amire egész nap annyira vágyott. Hogy a karjaiban legyen, és hogy minden szeretetet megadjon neki, amelyet iránta érez. A nő lüktetett, s közben arra vágyott, hogy a férfi ismét benne legyen. Kyrianosz megrázkódott, annyira kívánta. Újra és újra visszaemlékezett rá, milyen volt belehatolni. Az arckifejezésére, amikor elélvezett, miközben a karjaiban tartotta. Lángolt iránta, és ugyanakkor nem merte a magáévá tenni.

129

Most nem. Most, amikor minden erejére szüksége van, hogy megküzdjön Deszideriosszal. De a teste nem hallgatott rá. Meg kellett érintenie. Éreznie kellett a bőrét. Mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának, térdre ereszkedett, és lefektette a nőt a hideg kőpadlóra. Amanda nyelt egyet, amint megpillantotta a nyers, éhes tekintetet. A férfi olyan gyorsan szabadította meg a ruháitól, hogy szinte alig vette észre. De amint meztelenül feküdt előtte, már egészen máshogy érezte magát. A másik csak ekkor lassított. A férfi még teljesen fel volt öltözve, ahogy végignézett a holdfényben fekvő, meztelen testén, és kezével megérintette a mellét, tenyerével cirógatni, simogatni kezdte a mellbimbóját. – Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam – mondta mély hangon. Amanda persze többet tudott ennél. Látta a felesége szépségét. De mégis boldoggá tette, hogy a férfi így érez. Ő kétségtelenül a legszebb férfi, akivel valaha találkozott. Ahogy lehajolt, hogy szenvedélyesen megcsókolja, a nő elkezdte kigombolni a nadrágját. Kyrianosz megfogta a kezét, és megrázta a fejét. Ha hagyja, hogy azok a csodálatos, gyöngéd kezek megérintsék a bőrét, akkor elveszett. Helyette mindkét tenyerét megcsókolta, majd visszatért a nyakához, a melléhez. Bejárta a testét az ajkaival, a nyelvével, a fogaival. Miközben Kyrianosz megízlelte, érezte különleges képességeit feltolulni magában. Reménytelenül vágyott rá, és forró volt, a szájával lejjebb csúszott a melléről a hasáig, majd elérte a combját. Hallotta, amint a nő boldogan felnyög, és széttárja előtte a lábait. Ebben a pillanatban olyan vággyal akarta birtokba venni, ami erősebb volt nála. Egyszerű érzés volt, és mindent fölemésztett. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Amandára. Az ő vére dobogott a fülében. Megrázkódott az erejétől, majd lehunyta a szemét, és belekóstolt a nyelvével, hogy megérezze annak a testnek az édességét, amelyre a legjobban vágyakozott. Amanda felnyögött, ahogy megérezte magában a férfi nyelvét. Kezét a hajába temette, és megemelte a csípőjét a férfi számára. Olyan vad volt, ahogy megízlelte. Olyan heves és állhatatos, hogy a nő felszisszent attól a hihetetlen érzéstől, amelyet a férfi okozott neki a szájával. Teljesen gátlástalan volt forró gondoskodásával, és amikor a nő a csúcsra ért, egész belsejét átjárta az érzés. Sikoltania kellett, és vonaglani kezdett a legcsodálatosabb orgazmustól, amelyet valaha átélt. És a férfi még mindig nem hagyta abba. Újra és újra. Nyelve és szája játszott vele, egészen addig, amíg a nő el nem veszett az újabb orgazmus örvényében, amely még az előzőnél is intenzívebb volt. Teste szinte felrobbant, és minden idegvégződése reszketett. Kyrianosz visszavonult, majd úgy került fölé, mint egy forró, ziháló ragadozó. Szeme még feketébb lett, mint korábban, ajkai elváltak egymástól, és olyan éhséggel nézett a nyakára, hogy a nő megborzongott. – Kyrianosz? – Kérdezte. Kyrianosz alig fogta fel a szavakat elködösült tudatával. Semmi mást nem érzett, csak a nő illatát. Testük egymásnak feszült, miközben még többre vágyott. Tedd a magadévá. Ízleld meg. Tedd a sajátoddá. Összeszorította a fogát, ahogy látta a lüktető eret a nyakán. Csak egyetlen harapás... Egyetlen harapás... De ez a nő akarata ellen volna. – Valami baj van? – kérdezte. A férfi küzdött az éhsége ellen, amely azt parancsolta, hogy mindenáron tegye a magáévá. Ágyéka tüzessé vált. Vágya fékezhetetlen volt. A nő illata mindenhol ott volt rajta. Semmi másra nem tudott figyelni. Nem tudott másra gondolni.

130

És ez veszélyessé tette. Halálossá. Felnyögött, majd maradék akaraterejét összeszedve kényszerítette magát, hogy visszahúzódjon. – Fuss, Amanda – nyögte. Amanda nem tétovázott. Valami baj van a férfival. Megragadta a ruháit, és a szobájába szaladt. Kyrianosz hallotta a lépteit, miközben a hideg padlón feküdt. Kezét lángoló merevedésére tette, és összegörnyedt a fájdalomtól. Ez semmihez sem hasonlított, amit korábban átélt. Drága Zeusz, még egy perc, és tényleg a nyakába mártotta volna a fogait. Lehunyta a szemét, és megrázkódott, ahogy küzdött a benne szunnyadó vadállattal. A vadállattal, amely azt követelte, hogy tegye magáévá a nőt. Nem számít, milyen áron. Amanda egyfolytában reszketett, amíg el nem érte a hálószobáját. Sosem tudná elfelejteni a vad pillantást Kyrianosz arcán, amikor azt mondta neki, hogy rohanjon. Soha nem félt tőle korábban, de abban a pillanatban meglátta benne a Sötét Vadászt, akitől a démonok is reszkettek félelmükben. Mélyeket lélegzett, és igyekezett megnyugodni. Soha nem akart mást, csak egy normális kapcsolatot. De a normalitás egy vámpírral, úgy látszik, túl nagy elvárás. Szíve még mindig zakatolt, amikor felállt, és odament a tükörhöz. Ajka duzzadt volt a férfi csókjaitól, nyaka kivörösödött, ahol Kyrianosz borostái megdörzsölték az arcát. – Amanda? Megdermedt, amikor meghallotta Kyrianosz hangját az ajtón túlról. – Igen? – kérdezte tétovázva. A férfi résnyire kinyitotta az ajtót, de nem jött be a szobába. – Megijesztettelek? – Őszintén? A férfi bólintott. – Igen. Forró pillantást vetett rá. – Sajnálom. Amanda tudta, hogy komolyan mondja. Látta a bűntudatot a szemében. – Miért nem mondtad, hogy haza akarsz menni? – kérdezte Kyrianosz. Mély hangja áthatolt a szoba csöndjén. A nő megborzongott a kérdés hallatán. – Azt akarod, hogy elmenjek? A férfi olyan sokáig hallgatott, hogy úgy tűnt, nem fog válaszolni. Végül mégis megtette. – Nem, nem akarom – suttogta. Annyi őszinte érzelem volt ebben a három szóban, hogy akkor sem érintette volna meg jobban, ha szerelmet vall neki. A nő ránézett, s a férfi kissé visszalépett. Rájött, hogy még mindig nincs teljesen magánál. De még így is vágyott rá. – Akkor itt maradok, amíg a vendéglátóm engedi. Kyrianosz megborzongott. Tudta, hogy a Föld előbb szűnik meg létezni, semhogy ne engedné meg neki, hogy itt maradjon. És ezt rögtön az a gondolat követte, hogy amikor a Föld megszűnik létezni, ő még mindig itt lesz, Amanda viszont... A férfi arca megrándult, ahogy a halhatatlanság igazságára gondolt, és a tudásra, hogy kettejük számára sosem lehetséges a „mindörökké”, az „együtt”, és a „boldogan”.

131

Tizenegyedik fejezet A következő éjszaka Kyrianoszt nyomasztotta a gondolat, vajon mi történt Amandával. Olyan közel jutott hozzá, hogy elveszítse. Olyan közel, hogy... Igyekezett kiűzni a gondolatai közül, miközben a francia negyed háztetőin vadászott. A hűvös szél megcibálta a bőrkabátját, amint lepillantott a tetőkről, és végignézett az odalent elterülő utcákon. Akár egy macska, gyakran kúszott a magasban, ahol senki nem láthatta közeledni. Legalábbis addig nem, amíg már túl késő volt. Abban a pillanatban megállt, hogy meghallott valamit. – Ne bántsatok! – Ijedt, remegő hangot hozott a s/él, néhány háztömbnyivel távolabbról. Kétszer olyan gyorsan és legalább olyan biztos mozgással, akár egy párduc, végigszaladt és ugrált a tetőkön, amíg rá nem talált arra, aki kiáltott. A többség csak egy ijedt férfit látott volna, aki hátát a falnak támasztva fekszik az egyik sötét sikátorban. De Sötét Vadász figyelmét nem kerülhette el az őt körbevevő négy, szőke démon alakja. Elfintorodott, olyannyira ismerős volt a helyzet. Valamilyen okból kifolyólag a démonok szerettek négyes vagy hatos csoportokban portyázni. A szerencsétlen fickó egy régi, lepusztult ház oldalához szorult. Valami ebben az emberben furcsa módon ismerős volt a számára. A hulladék szaga igazán orrfacsaró volt a sikátorban. A férfi megpróbálta odaadni a tárcáját a démonoknak. – Vegyétek el! – mondta, miközben a hangja megbicsaklott. – Csak ne bántsatok! A legmagasabb démon fölnevetett. – Ó, ne félj, nem fogunk bántani, kicsi ember. Meg fogunk ölni. Kyrianosz leugrott a tetőről. Széttárta karjait, hogy könnyebben egyensúlyozzon. Fekete kabátja szétterült a szélben, ahogy háromemeletnyit ugrott a magasból. Néma huppanással ért földet a többiek mögött. – Hallottatok valamit? – kérdezte az egyik, és körbenézett. – Csak egy ember szívét hallom, ahogy zakatol a félelemtől – mondta a legmagasabb démon, majd megragadta a szerencsétlent. – Vagy... – mondta Kyrianosz, miközben csöndben fölemelkedett a földről, és kihúzta magát. Hátravetette a kabátját, s kezét Talon sradjának markolatára helyezte. – Vagy pedig négy démon halálának hangját. Ahogy hátraléptek az áldozatuktól, végre fölismerte. Cliff volt az. Cliff is ugyanabban a pillanatban ismert rá. – Te! – nyögött fel. – Mi a fenét csinálsz te itt? Átkozottak legyetek, Sorsszövők! – gondolta Kyrianosz. Az utolsó dolog volt a világon, hogy éppen annak az embernek segítsen, aki bántotta Amandát. A nő az egész sztorit elmesélte neki. Egészen addig, hogy Cliff milyen durván kritizálta a családját. Nem érdemelte meg, hogy segítsenek rajta. Fene a Szabályzatba. Kyrianosz hangosan megszólalt: – Úgy tűnik, éppen megmentem az életedet. – Nincs szükségem a segítségedre. A négy démon Cliff felé pillantott, majd nevetésben tört ki. – Hallottad, Sötét Vadász – mondta a démonok vezetője. – Nincs szüksége a segítségedre. Úgyhogy kopj le! Tűnj a francba! Kyrianosz jobban el akart menni, mint amennyire szabadott volna. Felsóhajtott. – Igen, de tudjátok, néha akkor is segíteni kell nekik, ha nem akarnak megmenekülni. A legmagasabb démon támadásba lendült. Kyrianosz előkapta a sradot, de mielőtt a 132

démonba vághatta volna, Cliff hátulról megragadta a támadót, és félrerántotta. – Most megmutatom neked, hogy ki a rosszfiú – mondta, majd megütötte a démont, aki csak állt ott, és nevetett. A srad lepattant a falról, és két darabra tört. Idióta. Ha Cliff nem lett volna ilyen átkozottul hősies, a démon már halott lenne. Kyrianosz erőt vett magán, majd Cliff és a démon közé vetette magát, mielőtt az támadásba lendülhetett volna. Éppen csak, hogy odaért. Amint közéjük ugrott, a démon rúgása őt találta el. Cliff petyhüdt testére esett. A földre zuhantak. Kyrianosz egyetlen mozdulattal felpattant, míg Cliff hosszasan küszködött a talajon. Kyrianosz alig tudott ránézni a szerencsétlenre. – Már elfutnál? Cliff hencegni kezdett, miközben nagy nehezen lábra állt. – Legalább annyira képes vagyok megküzdeni velük, mint te. Kyrianosz felhorkant, ahogy elnézte ezt a fogyatékost. Cliff alig százhetven volt, míg a démonok Kyrianosznál is magasabbak voltak. Teste olyan volt, akár egy naphosszat a tévé előtt ülő fazoné, miközben a démonok kidolgozott izmokkal rendelkezőknek és gyilkolásra késznek tűntek. Ó, igen, Cliff óriási fenyegetést jelentett. Mielőtt megmozdulhatott volna, két démon támadt rá. Kyrianosz az elsőt elkapta a csizmájával, és rögvest köddé változtatta. A másik egy karddal felé suhintott. Kyrianosz felugrott, és hátraszaltózott, hogy egy pillanatra megpihenjen a fölöttük lévő tűzlétrán. – Hé! – mondta Cliff. – Ezt meg hogy csináltad? Nem volt ideje válaszolni, mert a három démon rögtön elindult fölfelé a létrán. Kyrianosz visszaugrott az utcára. A démonok követték. Kyrianosz megfeszítette az izmait. Amint a vezetőjük közelebb ért, Cliff egy hosszú ugrással ott termett mellette. Abban a pillanatban lendült előre, hogy megüsse a démont, ahogy azok Kyrianosz felé léptek. Mivel Kyrianosz Cliff és a démonok közé szorult, nem volt elég helye a manőverezésre. Ennek eredményeképpen Cliff szerencsétlen ütése őt találta el a fején. Fájdalom járta át, miközben igyekezett hátralépni. Megrázta a fejét, majd ismét összpontosítani próbált, éppen egy másodperccel azelőtt, hogy két démon megragadta a csuklóját, és a földre taszította. Megragadták a kezét, és oldalra feszítették. Abban a pillanatban, hogy ismét ebben a helyzetben találta magát, pánik lett úrrá rajta. Régi élmények ötlöttek az emlékezetébe. – Megtaláltuk a gyönge pontját – mondta az egyik démon. – Mondjátok meg Deszideriosznak, hogy ha kifeszítik a karjait, nagyon mérges lesz. Lehet, hogy megtalálták, de egyik sem fog addig élni, hogy elárulhassa. Haragjában felüvöltött, majd feje fölé emelte a lábát, és egy újabb szaltóval fölemelkedett a földről. Kivillantotta a fogait, leszúrta az egyik, majd a másik démont is. Az utolsó, aki életben maradt, futásnak eredt az utca felé. Kyrianosz előhúzta a másik sradot, és a menekülő démon hátába vágta. Füstté vált. Cliffre pillantott, aki értetlenül hápogott a földön. Arca sápadt volt, és a szeme egyetlen pillanattal azelőtt fordult ki, hogy elájult. Kyrianosz undorodva odament hozzá, hogy ellenőrizze, él-e még. A pulzusa heves volt, de stabil. – Mi a fenét bírt benned? – kérdezte, aztán elővette a telefonját, és hívta a mentőket. Órákkal később – amikor már biztos lehetett benne, hogy Cliff túléli a történteket – Kyrianosz hazament. Még mindig nem találta Desziderioszt. Sehol sem. 133

A fenébe. Megállt a konyhaajtóban, és kíváncsian figyelte Amandát. Már majdnem reggel öt óra volt, és a nő levest meg szendvicseket készített. Nem különös? Úgy mozgott a konyhában, akár egy csodálatos nimfa. Egyáltalán nem volt tudatában az ő jelenlétének. Finoman dúdolt, talán A hegy királyának csarnokábant, Griegtől, ha nem tévedett. Milyen különös választás. Soha életében nem látott nála vonzóbb nőt. Selyem hálóinget viselt, amely enyhén átlátszó volt ugyan, de mégis teljesen elfedte a testét. A világoskék szín tökéletesen illett fehér bőréhez és szőkésbarna hajához. A teste rögtön reagált a nő látványára. Kemény lett, és forró. Minél tovább nézte, annál inkább vágyott rá. Amanda levest öntött a csészékbe, majd egyik ujját belemártotta, hogy megnézze, elég meleg lett-e. Több volt ez, mint amit egy halhatatlan elviselhetett. Úgy közeledve, akár egy árnyék, Kyrianosz mellé siklott, és elkapta a kezét. A nő meglepetten nézett föl, amíg föl nem ismerte. A férfi rámosolygott, és a nő ujját a szájához irányította. Megnyalta, hogy megízlelje a levest és a másik bőrét. – Isteni – mondta. Amanda kedvesen elpirult. – Helló, drágám, milyen volt a munka? A férfi fölnevetett a Donna Reed*-paródiáján. –Már megint a Késő Este Nickkelt nézted? Szemérmesen megvonta a vállát. – Azt gondoltam, talán örülnél neki, ha egyszer meleg étel várna itthon. Magányos lehet az ember, ha csak az üres, sötét ház várja, hogy üdvözölje. Magányosabb, mint azt el tudná képzelni. A férfi végigpillantott rajta, és azok az egymástól éppen csak elvált ajkak lenyűgözték. Évszázadok óta nem fordult elő, hogy valaki üdvözölte volna, amikor hazaért. Az elmondhatatlan magány és egyedüllét évszázadai. Magány és egyedüllét, amelyek abban a pillanatban semmivé lettek, hogy fölébredt abban a gyárban, és megpillantotta azokat a tágra nyílt, okos, kék szemeket, amelyek őt nézték. Amandát teljességgel készületlenül érte Kyrianosz következő mozdulata. Úgy csókolta meg, akár egy megszállott. A nyelve cirógatta és körbetapogatta, a keze végigsiklott a nő hátán, majd megragadta a hátsóját. A nőt még mindig lenyűgözte, hogy valaki így bánik vele, s ez persze csöppet sem zavarta. Sosem gondolt magára úgy, mintha különösebben szexi volna. Egészen addig, amíg nem találkozott vele. Amikor Kyrianoszról volt szó, telhetetlenné vált. Azt akarta, hogy mindig a közelében legyen. A karjában akarta tartani, megérinteni. Vele akart lenni. Ha megtehette volna, egy életre hozzábilincseli magát. Anélkül, hogy megszakította volna a csókot, a férfi finoman becsúsztatta kezét a nő ruhája alá, és kitapintotta a nedves forróságot, amely érte lüktetett. Felnyögött, ahogy megérintette, ahogy az ujjai belecsúsztak, és állhatatosan mozogni nem kezdtek. Egek, mennyire kívánta ezt a férfit! – Kyrianosz, a levesed – mondta, miközben alig kapott levegőt az izgalomtól. A férfi visszalépett. Szaporán vette a levegőt, ajka nedves volt a nőétől. – Várhat. Volt benne valami zabolázatlan. Valami vad és őrült, valami szokatlan. Az asztalhoz vitte, és ráfektette. Tekintete forró volt, és éhes. A lábai között állt, és lepillantott rá. – Ez királyokhoz méltó fogás. Majd rároskadt. Amanda felnyögött, amikor megérezte az erőt a másik kezében, ahogy a *

Donna Reed (1921–1986) amerikai színésznő, a Dallas sorozat egyik szereplője

134

testén kalandozik, és úgy tűnt, mindenütt egyszerre van ott. Az érintése feltüzelte. Kielégítette, és ugyanakkor még inkább vágyott utána. Ahogy a férfi őrülten csókolta, a nő előrenyúlt, és lehúzta a cipzárt a nadrágján, hogy megérinthesse. Már most kemény volt, mint a szikla, és lüktetett, ahogy a kezébe vette. Felnyögött. Lenyűgözte őt. A halhatatlan harcos, akinek senkire nincs szüksége, mégis ilyen gyöngéd a karjaiban. A férfi, aki remegni kezdett, ahogy a kezével örömöt okozott neki, és végigsimította rajta a tenyerét. Kyrianosz nem tudott úgy gondolkozni, hogy a nő keze rajta van. Nem tehetett mást, csak érezni, megízlelni a másikat. Teljesen akarta őt. Megvadulva a vágytól és képtelenül arra, hogy valamelyest is előre gondolkodjék, eltolta magától a nő kezét, majd belehatolt. Amanda felnyögött attól a hihetetlen érzéstől, hogy a férfi mélyen belehatolt. Olyan kemény és erős volt. Olyan teljesnek érezte magát tőle. Lábát keresztbefonta a férfi derekán, csípőjét keményen és lassan az övének feszítette. – Ó, igen, Kyrianosz – nyögte, ahogy megfeszítette a hátát. A férfi végigfuttatta a kezét a másik lefátyolozott testén, és a mellét kezdte cirógatni, miközben továbbra is gyönyört okozott neki odalent. Minden sietség nélkül szeretkeztek. Amanda remegni kezdett a férfi lökéseinek erejétől, a nyakát csókolta, és finoman megkarcolta a bőrét a fogaival. Lehunyta a szemét, és újra érezte azt a hihetetlen kapcsolatot, amely hozzáfűzte. Egyek voltak. A férfi remegett a karjaiban, és a nő nevét suttogta. Még jobban szerette őt. És amikor a világ megrázkódott, megesküdött volna, hogy mindenütt színeket lát. Kyrianosz nézte, amint a nő a csúcsra ér, érezte a másik testét megfeszülni. Egek, mennyire vágyott rá, hogy ő is kielégüljön, de nem mert. Már most érezte, hogy ereje gyengülőben van. Az ereje, amelyre pedig szüksége van, hogy megvédhesse a nőt. Erőt vett magán, majd lassan visszahúzódott. Csöndben visszavette magára a ruháit, de továbbra is remegett egész testében. Tenyere élét a farmerjához szorította, hogy lazítson a ruhán, amely fájdalmassá tette a merevedését. Hasztalan. Amanda együtt érzett vele, csak nézte csöndes, esetlen mozdulatait. Hogyan lehet, hogy őt kielégíti, közben mégis megtartóztatja magát? Bizonyára igazi gyötrelem lehet a számára. De mégsem szólt egy szót sem. Ahogy a férfi csöndben evett, a szíve majd megszakadt érte. Az ő szegény harcosa. És elméje mélyén ismét megszólalt az a halk szavú hang, amely azt mondta, nem számít, mennyire vágyik rá, sosem lehet kapcsolatuk egymással. Amanda kevéssel délután három után ébredt föl. Fölkelt, lezuhanyozott, majd felöltözött. Kyrianosz még aludt. Egek, a férfi igazán helyes volt. Egyik kezét a feje fölött tartotta, és ahogy aludt, inkább hasonlított egy kisfiúra, semmint halhatatlan, sötét harcosra. Ösztönösen előrehajolt, és megcsókolta az ajkait. A férfi előrenyúlt érte álmában, és megragadta a nyakánál. Olyan erősen tartotta, hogy a nő már alig kapott levegőt. – Kyrianosz? – suttogta, és megpróbált szabadulni a szorításból. – Drágám, ha tovább tartasz így, elkékülök. Az nem figyelt rá. Három egész percig tartott, hogy végül kiszabadítsa a fejét a férfi öleléséből. – Oké – mondta a férfi, majd a másik oldalára fordult. – Emlékeztess, hogy ezt ne csináljam többször. 135

Amanda felhúzta rá a takarót, majd lábujjhegyen kiment a szobából. Nickkel találkozott a nappaliban, aki egy pár görkorcsolyát viselt, és a szoba egyik végétől a másikig suhant vele, és papírokat válogatott szét. – Mit csinálsz? – kérdezte tőle. Nick megállt, majd megvonta a vállát. – Kyrianosz mindig begurul, ha a házban gördeszkázom. Amanda fölnevetett. – Oké, de gondolom, a görkorit se szereti. – Talán nem, de a fenébe is, ez a hely óriási, és szeretnék anélkül eljutni A pontból B pontba, hogy lejárnám a lábam. Amanda ismét fölnevetett. Nick ellenállhatatlan volt, ha egyszer megszokta az ember. A fiú éles kanyart vett, majd befordult a konyhába. Mielőtt Amanda a nappali közepére ért volna, már vissza is tért, és egy pohár narancslevelet adott neki. – Köszönöm – mondta, és elvette tőle. – Mi a helyzet Rosával? – Miguel azt mondta, jobban van. Éppen a Szerencsekereket nézte, amikor hívtam. – Nagyszerű. – Igen, Kyrianosz is biztosan örülni fog. Váratlanul hangos csattanást hallott a háta mögül. Rettegve, hogy éppen Deszideriosz tört be a házba, hátraperdült, és megpillantott egy óriási edényt a földön, tele arannyal és drágakövekkel. Épp ott volt, ahol korábban a XII. századi, faragott asztalka állt, amelynek azonban most nyoma veszett. – Ó, a fenébe – mondta Nick bosszúsan. – Kyrianosz tényleg szerette azt az asztalt. Vajon be fog gurulni a dologtól? – Mégis, mi ez? – kérdezte Amanda, ahogy a hihetetlen értékek fölé hajolt. Nick sóhajtott. – Fizetésnap. – Tessék? Vállat vont. – Artemisznek nem igazán jön be, hogy csak úgy átutalja a pénzt a Sötét Vadászok számláira. Úgyhogy havonta egyszer kapunk egy zsák aranyat és drágakövet. Mindig valami fura helyen. Igazán utáltam, amikor a medencébe zuhant. – Nem viccelsz? – kérdezte Amanda továbbra is döbbenten nézve a kupacot. – Valaki meg is sérülhet. – Nem viccelek. Így halt meg Kyrianosz harmadik segítője. Amanda rápillantott, és a másik arckifejezéséből látta, hogy nem tréfál. – Tehát, mihez kezdtek ezzel? – kérdezte. Nick elmosolyodott. – Szent Nicket játszom. Van egy segítő a városban, aki az egészet beváltja készpénzre. Onnantól kezdve a nagy része jótékonysági célokra megy el. Két százaléka a segítők alapítványához kerül, amely aztán azokhoz a családtagokhoz megy, akiknek egy hozzátartozója szolgálatteljesítés közben hunyt el. Két százalék pedig egy kutatóközpontba, amely mindenféle kütyüket készít a Sötét Vadászoknak. – És Kyrianosz mennyit tart meg magának? – Semennyit. Ő teljes egészében abból a pénzből él, amelyet még emberként örökölt. – Tényleg? Bólintott. Hűha. Tényleg elég zsíros lehetett halandóként. – Oké, kérdezhetek valami indiszkrétet? Nick elmosolyodott. – Azt akarod tudni, hogy én mennyit keresek? – Aha. – Eleget, hogy boldog ember legyek. Megszólalt a telefon. Nick kigurult, Amanda pedig leült a narancslevével a kanapéra, és elkezdett újságot olvasni. Letette a poharát a fekete koporsó kávézóasztalra. Néhány perccel később Nick zaklatottan tért vissza. Nem szólt egy szót sem, ahogy

136

odament a fal mentén lévő fegyverszekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, és egy egész fegyverarzenál tárult fel. Amandán úrrá lett a félelem. – Mi történik? Ki telefonált? – Acheron volt, teljes riasztással. Amanda elsápadt. A fiú sietős mozdulatait látva semmi jóra nem számított. – Az mégis mit jelent? Nick arckifejezése megrémisztette. – Ismered azt a kifejezést, hogy „elszabadul a pokol”? – Igen. – A teljes riasztásra találták ki. Valamilyen oknál fogva a környéken magas azoknak a démonoknak az aránya, akik éppen elhagyják a villámüregeiket. És amikor ez történik, a démonok erejük teljében vannak, és táplálkozni kezdenek, akár szükségük van rá, akár nem. A teljes riasztásnál csak a napfogyatkozás rosszabb. Ma este a dolgok eléggé csúnyára fordulnak. Este hétkor Amanda elsőkézből tudta meg, hogy ez mit jelent. Kyrianosz „reggelijének” maradékait takarította el, amikor Nick elmagyarázta neki Acheron üzenetét. Kyrianosz kétszer annyi fegyvert vett magához, mint amennyit általában szokott, és már éppen kifelé indult volna az ajtón, amikor megcsörrent a telefon. Amanda vette föl. – Anya? – kérdezte, ahogy fölismerte az anyja síró hangját. A szíve majd megállt. – Mi történt? Kyrianosz megdermedt az ajtóban, majd odaszaladt a nő mellé. – Mandy – mondta az anyja, miközben igyekezett visszatartani a könnyeit –, Tabbyról van szó... Amanda egy szót sem akart többet hallani. Visszanyelte a könnyeit, és kiejtette a kezéből a telefont. A következő, amire emlékezett, hogy Kyrianosz a karjában tartja, Nick pedig az anyjával beszél. Kyrianosz tekintete homályossá vált, miközben Nick a hisztérikussá vált anyát hallgatta. Amanda remegett a férfi karjaiban. Az arca könnyekben úszott, és ahogy sírdogált, megesküdött, hogy megöli Desziderioszt. – Minden rendben – mondta Amandának. – Csak megsérült. A nő felült, és rápillantott. – Micsoda? Kyrianosz kitörölte a könnyeket az arcából. – Nem ölte meg, drágám. – Bár nincs jó állapotban, de ahogy ki tudta venni az anyja szavaiból, túl fogja élni. Deszideriosz azonban aligha lesz ilyen szerencsés. – Tabitha kórházban van – mondta Nick, miközben letette a telefont. – Szerencsére csak két démon támadott rájuk, és a csapata meg tudott küzdeni velük. – Kyrianoszra pillantott. – Tudod, nekem úgy tűnik, mintha Deszi csak szórakozott volna velük, hogy te bepipulj, és elveszítsd a fejed, ha csatára kerül a sor. Nincs más magyarázat arra, hogy miért csak két démont küldött, és nem jóval többet. – Nick, fogd be! – szólt Kyrianosz. Nem akarta, hogy Amanda még jobban fölizgassa magát. Finoman megcsókolta az ajkát. – Nick elvisz majd a kórházba. Elővette a telefonját, és felhívta Talont, aki már úton volt a városba. Megmondta a keltának, hogy ugorjon be hozzá, és kísérje el Amandát, hátha Deszideriosz már vár rájuk. – Kyrianosz – mondta Amanda, miután letette a telefont. – Nem akarom, hogy ma este elmenj. Igazán rossz érzésem van. Neki is rossz érzése volt. – El kell mennem. – Kérlek, hallgass rám... – Shh – mondta, és az ujját a nő szájára tette. – Ez a munkám, Amanda. Ez az, ami vagyok. Amint lehetséges volt, Kyrianosz besegítette a nőt Nick kocsijába. Talonnal együtt elindultak a kórház felé. Kyrianosz a másik irányba tartott. Meg akarta találni azt a vérszívó, lélekrabló disznót, és meg akarta tenni, amit már akkor meg kellett volna tennie, amikor

137

először találkozott vele. Órák teltek el, miközben Kyrianosz a Francia negyedben szimatolt Deszideriosz után. A démonok ma éjjel visszanyerik az erejüket, és előbb vagy utóbb meg fognak jelenni a legfőbb vadászterületükön. Deszideriosz, akárcsak fajtája többsége, legszívesebben ebben a negyedben portyázott, ahol sok volt az óvatlan és sokszor részeg turista. Eddig azonban nem talált semmit. – Helló, cicus – mondta egy prostituált, ahogy elment mellette. – Nem akarsz egy kis társaságot? Kyrianosz felé fordult, majd elővette az összes pénzét, úgy ötszáz dollárt, és odaadta neki. – Miért nem veszel ki egy szabadnapot, és mész el valahová vacsorázni? A nő megdöbbenve állt, majd elvette a pénzt, és elszaladt. Kyrianosz felsóhajtott, ahogy figyelte eltűnni a tömegben. Szegény kislány. Remélte, talán jó célra használja a pénzt. Még akkor is, ha nem, feltehetően jobban tudja használni, mint ő maga. A szeme sarkából látta, hogy valami ezüstösen megvillan. Megfordult, és az utca végében, a tömeg túloldalán két fiatal férfit pillantott meg. Egyértelműen emberek voltak. Először tipikus utcagyerekeknek tűntek, amilyen Nick is volt egykoron, kemény megjelenéssel, dzsekiben. De mégis, valamiért furán néztek rá. Mintha tudnák, hogy kicsoda. Ösztönei veszélyt szimatoltak, ahogy újra rájuk nézett. A magasabb, aki a húszas évei elején járhatott, eldobta a cigarettáját, de a tekintetét nem vette le Kyrianoszról. Hűvösen pillantott rá, amikor odajött hozzá. – A Sötét Vadász? Kyrianosz felvonta a szemöldökét – A hülyegyerek? – Nem tetszik a hangnemed. – Nekem pedig te nem tetszel. Most, hogy bemutatkoztunk egymásnak, és kifejezésre juttattuk egymás iránti kölcsönös ellenszenvünket, miért is nem viszel el ahhoz, aki a pórázodat tartja? Összeszűkült a szeme, ahogy visszapillantott rá. – Tényleg, miért is nem teszem? Csapda volt. Kyrianosz tudta. Úgy legyen. Akarta az összecsapást. Fölkészült rá. Követte őket. Lementek az egyik sötét utcán, amíg egy kicsi, zárt udvarba nem értek. Cserjék homályosították el a falakat, és a magas növények alig engedtek át valamit az utcáról beszűrődő fényből. Kyrianosz nem ismerte a helyet. De nem számított. Ahogy megkerültek egy magas sövényt, végre megpillantotta a várakozó Desziderioszt. Gonosz mosollyal az arcán, a démon egy kétségbeesett, terhes nőt tartott a karjaiban, és kést szorított a torkához. – Üdvözlet, Sötét Vadász – mondta, szabad kezével a nő nagyra nőtt hasát simogatva. – El tudod képzelni, milyen szerencsés voltam, hogy mit találtam? Két életerő egyetlen áráért. – Lehajtotta a fejét, és a nő nyakához nyomta az orrát. – Mm, hogy érezni az erejét! – Kérem – könyörgött a nő hisztérikus hangon. – Kérem, segítsen! Ne engedje, hogy bántsa a kicsikémet. Kyrianosz mélyen lélegzett, ahogy küzdött a benne fölébredő haraggal, amely Deszideriosz vérét követelte. – Hadd találjam ki, az ő életét az enyémért cserébe. – Pontosan. Megpróbálta fölidegesíteni az ellenfelét. Kyrianosz fáradtan felsóhajtott, ahogy észrevette az őt körülvevő hat démont és két emberi bűnözőt. Ha nem lett volna itt a nő, gyorsan elintézhetné őket. De ha bármelyikükre is rátámad, Deszideriosz biztosan elvágja a nő torkát. 138

A démonok kevés dolgot becsültek többre, mint egy terhes nő lelkének elrablását. – Nem tudtál volna valami eredetibbet kitalálni? – mondta Kyrianosz, hátha ezzel sikerül fölbosszantania a hiú Desziderioszt. – Úgy értem, valami újat. Állítólag valami eszelős zseni vagy, mégis csak ennyivel tudtál előállni? – Nos, mivel nem vagy eléggé meggyőzve, engedd meg, hogy megöljem a nőt. – A torkához szorította a kést. A nő felsikoltott. – Várj! – mondta Kyrianosz, mielőtt a démon vért onthatott volna. – Tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy bántsd. Deszideriosz elmosolyodott. – Akkor dobd a sradokat a földre, és menj a kerítéshez. Honnan tud a fegyvereiről? – Oké – mondta Kyrianosz lassan. – De miért? – Mert azt mondtam! Miközben megpróbálta kitalálni, mi jár a másik fejében, előhúzta Talon fegyvereit a kabátja alól, és lassan a kerítéshez lépett. Amint előtte állt, a két ember megragadta a csuklóját, és köteleket csavart rá. Hirtelen hátrataszították, a karja széttárva a kerítéshez nyomódott. Kyrianosz vadul küzdött. Szíve zakatolt, ahogy rázta a köteleket, amelyek fogva tartották. Minden nyugalma és magabiztossága semmivé lett, ahogy úrrá lett rajta a kétségbeesés. Küzdött, hogy kiszabaduljon a fogságból, akár egy csapdába esett vadállat. Ki kell szabadulnia innen. Nem lehet így lekötözve, tehetetlenül. Nem így. Többé nem. Küzdött a kötelekkel, amelyek csuklója húsába vájtak. Nem törődött vele. Semmit sem akart, csak szabadságot. – Mondtam, hogy ismerem a gyöngéidet – mondta Deszideriosz. – Például azt, hogy sosem hagynád, hogy terhes asszonyt bántsak. – Lehajolt, és megcsókolta a nőt. – Melissa, légy jó kislány, és köszönd meg a Sötét Vadásznak, milyen áldozatot hozott érted. Kyrianosz megdermedt, amint a nő kibontakozott Deszideriosz öleléséből, és az idősebb ember mellé állt. Végig velük volt. A fenébe is, hát sosem fog tanulni? – Készen állsz a halálra? – kérdezte Deszideriosz. Kyrianosz rávicsorgott a fogaival. – Én nem lennék ilyen beképzelt. Még nem öltél meg. – Ez igaz, de fiatal még az éjszaka, nem? Rengeteg időm van, hogy eljátszadozzam Artemisz tékozló fiújával. Kyrianosz megragadta a köteleket, és minden erejét megfeszítve rángatni kezdte, ahogy a kétségbeesés újabb hulláma csapott át rajta. Meg kell nyugodnia. Tudta, de mégis kínozták azok a régi, szörnyűséges római emlékek. – Mi a baj? – kérdezte Deszideriosz, ahogy közelebb lépett. – Egy kissé sápadtnak tűnik, Parancsnok. Éppen vereségének megaláztatására emlékezik? A római hóhérok érintésére, ahogy előkészítettek a végső pillanatra? – Menj a pokolba! – Kyrianosz pattintott a csizmájával, majd Deszideriosz felé rúgott. A démon hátraugrott. – Ó igen, el is feledkeztem azokról a csinos cipőkről. Utána meg kell keresnem a jó öreg keltát. Ő lesz a következő áldozatom. Ha ő sem lesz már útban, mit fogtok tenni a fegyverspecialistátok nélkül? – A nő felé biccentett. – Melissa, légy oly kedves, és szabadítsd meg a parancsnokot a csizmáitól. Kyrianosz összeszorította a fogát, ahogy a lány előrelépett. A Sötét Vadász-törvények megengedték neki, hogy megvédje magát az emberekkel szemben, amennyiben azok ártani akarnak neki. De mégsem volt képes kárt tenni egy nőben, különösen, hogy az várandós. És ráadásul szinte gyerek volt még. – Miért kötöd össze az életedet vele? – kérdezte tőle, ahogy lehúzta róla a csizmát.

139

– Amint megszületik a gyermekem, halhatatlanná fog tenni. – Nincs hozzá hatalma. – Hazudsz. Mindenki tudja, hogy a vámpírok elvehetik az életet, és életet is adhatnak. Olyan akarok lenni, mint ti. Tehát ez volt az, amivel Deszideriosz meggyőzte emberi segítőit. – Soha nem lehetsz egy közülünk. Meg fog ölni, amint végez a dolgával. A nő kinevette. Deszideriosz csettintett a nyelvével: – Még mindig meg akarod őt védeni, akkor is, amikor éppen a kivégzésedet készíti elő? Milyen kedves. Mondd csak, a római fivéreiddel is ilyen figyelmes voltál? Kyrianosz rángatózni kezdett dühében. Egy démon lépett elő az árnyak közül. Hatalmas kalapácsot tartott a kezében. Kyrianosz megdermedt, ahogy fölismerte. Kétezer éve nem látta. – Bizony – mondta Deszideriosz, ahogy közelebb lépett hozzá. – Tudod, mi ez, nem igaz? Mondd csak, emlékszel, milyen érzés volt, amikor Valerius eltörte a lábad? – Deszideriosz lehajtotta a fejét. – Nem? Akkor engedd meg, hogy fölfrissítsem az emlékeidet. Kyrianosz összeszorította a fogát, amint Deszideriosz lesújtott a bal térdére, és széttörte a csontjait. Miután egy hasonló csapással szétzúzta a másik térdét is, végre elé mert állni. Kyrianosz a kezével tartotta fenn magát. Megpróbált ráállni a lábára, de a fájdalom olyan iszonyatos volt, hogy nem járt sikerrel. Deszideriosz rámosolygott, amikor visszaadta a kalapácsot a démonnak. Majd kihúzott valamit a zsebéből. Gyűlölet áradt szét Kyrianoszban, amint felismerte az ókori római szögeket, amelyeket keresztre feszítések alkalmával használtak. – Mondd csak, Sötét Vadász – kérdezte Deszideriosz mosolyogva –, szeretnéd, ha feldobnám az estéd?

140

Tizenkettedik

fejezet

Amanda felriadt. Egy egész percig tartott, amíg rájött, hogy elaludt Tabitha kórházi szobájában, háttal Nicknek. Az anyja azon a kiságyon feküdt, amelyet nem sokkal korábban neki vittek oda, ő és Nick pedig az ajtó melletti két, meglehetősen kényelmetlen székben aludtak. Tabitha még mindig aludt az ágyában, az orvosok reggelig ott akarták tartani megfigyelésre. Egy démon gonoszul olyan vágást ejtett a nővére arcán, amely feltehetően csúnya sebhelyet fog hagyni. Más sebhelyek és vágások is voltak a testén, de az orvos biztosította őket afelől, hogy életben marad. A nővérei az anyja sürgetésére már mind hazamentek, de Amanda itt maradt arra az esetre, ha valamelyiküknek bármire szüksége lenne. A szíve még mindig hevesen vert, ahogy felpillantott az apjára, aki ebben a pillanatban tért vissza a helyiségbe két csésze kávéval a kezében. Az egyiket Nicknek adta. – Akarod az enyémet, drágám? – kérdezte Amandától, miközben a másik csészét felé nyújtotta. Amanda elmosolyodott az apja kedvességén, de mosolya lelohadt, amint visszaemlékezett a látomására. – Jól vagy? – kérdezte az apja. Amanda Nickre pillantott, s továbbra is rossz érzése volt. – Kyrianosz bajban van. Nick fölnevetett, mielőtt elvette volna a kávét. – Álmodtál. – Nem, Nick. Tényleg bajban van. Láttam. – Nyugodj meg, Amanda. Igazán nehéz napon vagy túl, aggódsz Tabitha miatt. Ez érthető, de Kyrianosz sosem kerül bajba. Jól van. Bízz bennem. – Nem – kötötte az ebet a karóhoz –, figyelj rám. Én vagyok az első, aki elismerem, hogy gyűlölöm a képességeimet, de tudom, hogy nem csalnak meg. Érzem a kétségbeesését és a félelmét. Meg kell találnunk. – Nem mehetsz ki oda – mondta az apja. – Mi van akkor, ha ez a Deszideriosz vár rád? Vagy ha küld valakit ellened, ahogy küldött Tabby ellen is? Amanda tekintete találkozott apja világos, kék szemével, majd lágyan rámosolygott. – Papa, el kell mennem. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Nick felsóhajtott. – Amanda, ugyan már. Nem fog meghalni. A nő benyúlt a férfi kabátzsebébe. – Akkor add oda a kocsikulcsot, és egyedül megyek. Nick játékosan kikapta a kulcsot a kezéből. – Kyrianosz meg is ölne érte, ha hagynám. Amanda látta a bizonytalanságot a másik arcán. Nick a földre helyezte a kávéját, majd telefonált. – Látod – mondta Amanda. – Nem válaszol. – Ez még nem jelent semmit ebben a napszakban. Lehet, hogy éppen egy küzdelem közepén van. – Vagy lehet, hogy súlyosan megsérült. Nick levette a nyomkövetőjét az övéről, majd bekapcsolta. Néhány másodperc elteltével elsápadt. – Mi az? – A csipogója ki van kapcsolva. – És ez mit jelent? – Azt, hogy nem tudok a nyomára bukkanni. Egyetlen Sötét Vadász sem kapcsolja ki a követőjét. Ez az életbiztosításuk, ha bajba kerülnének. – Nick talpra ugrott, majd felkapta a kabátját. – Oké, menjünk. Amanda apja elállta előlük az utat. Éppolyan magas volt, mint Nick, és egész testében

141

készen állt a harcra. – Nem viszed el a kislányomat, hogy azok odakint bánthassák. Előbb ölnélek meg téged. Amanda előrébb lépett, és megpuszilta az apját. – Minden rendben lesz, papa. Tudom, mit csinálok. A szemében gyúló fényről tudta, hogy az apja kételkedik benne. – Engedd elmenni, Tom – mondta az anyja a kiságyról. – Ma este nincs veszélyben. Az aurája tiszta. – Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi. A nő bólintott. Az apja felsóhajtott, de még mindig kételkedve nézett rá. Majd szigorúan Nickre pillantott. – Ne engedd, hogy baja essen. – Higgyen nekem – mondta Nick –, nem engedem. Egy magánál sokkalta félelmetesebb fickónak felelek a biztonságáért. Vonakodva, de az apja mégiscsak elengedte őket. Amanda kiszaladt a kórházból, egyenesen a parkolóba tartott, és Nick Jaguarjához ment. Amint beszálltak a kocsiba, Amanda minden erejével azon volt, hogy fel tudja idézni, pontosan hol látta Kyrianoszt a látomásában. – Egy kicsi, sötét udvar volt. Nick felhorkant. – Drágám, ez New Orleans. Ez nekem nem mond semmit. – Tudom. Azt hiszem, a francia negyedben lehetett. De nem vagyok benne biztos. A fenébe, egyszerűen nem tudom. – Figyelte a sötét utcákat, amint elhaladtak mellettük. – Nincs egy Sötét Vadász, akit felhívhatnánk és segíthetne megtalálni? Nem tudunk szólni Talonnak? – Nem, Talon éppen a saját célpontjára vadászik. – Nick odaadta neki a telefonját. – Nyomd meg az újratárcsázást, és hívd folyamatosan Kyrianoszt. A nő úgy tett, ahogy a másik mondta, de még mindig nem volt válasz. Ahogy közeledett a hajnal, Amanda egyre kétségbeesettebbé vált. Ha nem találják meg nagyon gyorsan, meg fog halni. A rettegés közepette megtette azt, amit korábban sosem mert megtenni. Hátrahajtotta a fejét, ellazította magát az ülésen, és szándékosan megpróbált mélyre tekinteni magában, hogy felpiszkálja ismeretlen képességeit, hátha teljes erőre képesek szert tenni. Félelmetes lüktetés járta át, forróvá tette, és megrázkódott tőle. Képek száguldoztak a fejében, némelyik régi volt, némelyik meghatározhatatlan. Amikor már azt gondolta, hogy a képességei semmit sem fognak mondani neki, egy világos kép szökött elé. – St. Philip Street – suttogta. – Ott lesz, meg fogjuk találni. Leparkoltak a St. Philipen, és sietve kiszálltak a kocsiból. Amanda nem tudta, hogyan, de előrement, és végigvezette Nicket az utcákon keresztül, egyenesen egy sötét udvarra. Körbejárták a helyet, de nem láttak semmit. – A fenébe, Amanda, nincs itt. A nő szinte már hallotta. Követve az ösztöneit, megkerült egy magas sövényt, majd földbe gyökerezett a lába a látványtól. Kyrianoszt a kerítésre feszítették. – Ó, istenem! – suttogta, ahogy odaszaladt hozzá. Finoman megemelte a férfi fejét, majd felnyögött, ahogy meglátta vérrel borított arcát. Olyan súlyosan megverték, hogy a szemét is alig tudta kinyitni. – Amanda? – suttogta. – Tényleg te vagy az, vagy csak álmodom? Könnyek gyűltek a nő szemébe. – Igen, Kyrianosz. Én vagyok. Nick átkozódott, amint odaért, és előrenyúlt, hogy megérintse az egyik szöget Kyrianosz karjában. Hirtelen visszahúzta a kezét, mielőtt hozzáért volna; csak még több fájdalmat okozott volna Kyrianosznak. Amanda látta a haragot Nick szemében. – Istenem, a kerítéshez szögezték. Amanda émelyegni kezdett a gondolattól. A sebek alapján pontosan meg tudta volna

142

mondani, mit tett Deszideriosz. Újra megrendezte Kyrianosz kivégzését. – El kell vinnünk innen – mondta Amanda. Kyrianosz felnyögött, majd vért köhögött. – Nincs elég idő. – Igaza van – mondta Nick. – Öt, talán tíz perc múlva hajnalodik. Nem tudjuk hazavinni napkelte előtt. – Akkor hívd föl Tate-et. – Nem érne ide időben. – Nick arca megremegett, amint megfogta Kyrianosz kezét ott, ahol valaki szöget vert a közepébe. – De még ha ide is ér, nem tudom, hogyan szedjük le innen. – Semmi baj – mondta Kyrianosz, egyre gyöngülő hangon. Nyelt egyet, majd pillantása találkozott Nick fájdalmas tekintetével. – Vidd el Amandát Talonhoz, és mondd meg neki, hogy védje meg őt és Tabithát. Nick futni kezdett. Amanda nem törődött Nickkel, csak Kyrianoszra figyelt. – Nem hagyom, hogy itt halj meg – mondta magas, éles hangon. – A fenébe is, Kyrianosz, nem halhatsz meg így, hogy utána valamiféle Árnyék legyél. Nem hagyom. A férfi gyöngéd pillantásától elállt a lélegzete. – Csak azt sajnálom, hogy kudarcot vallottam. Azt kívánom, bárcsak én lehettem volna a hős, akit megérdemelsz. Amanda megsimogatta a másik arcát, és a szemébe nézett. Keze remegett, miközben igyekezett megtisztítani a vértől az orrát és az ajkait. – Ne merd föladni! Hallasz? Ha meghalsz, ki mondja, hogy Deszideriosz nem fogja elkapni Talont is? Harcolj értem, Kyrianosz! Kérlek! Kyrianosz elfintorodott. – Minden rendben, Amanda. Örülök, hogy rám találtál. Nem akartam egyedül meghalni... megint... Amanda szíve majd megszakadt e szavak hallatán, miközben könnyek potyogtak a szeméből. Nem! A kiáltás átjárta a lelkét. Nem hagyhatta, hogy meghaljon. Így nem. Nem, miután a férfi védelmezte és vigyázott rá. Miután már annyi mindent jelentett a számára. Újra és újra elképzelte, amint drága Sötét Vadásza a világok között rekedve, árnyékként tengeti napjait. Örökké éhesen. Örökké egyedül. Nem engedhette, hogy ez megtörténjen. Nick egy feszítővassal a kezében tért vissza. – Mit csinálsz? Szigorúan pillantott rá. – Nem fogom hagyni, hogy így haljon meg. Kiszabadítom. – Megpróbálta kihúzni a szöget Kyrianosz kezéből. Kyrianosz megmerevedett a fájdalomtól. – Ne! – kiáltotta Amanda. Nick hátralépett – Mi a fene? Mielőtt Amanda tudta volna, hogy mit csinál, érezte, ahogy erői összpontosulnak a belsejében. Úgy zúgtak benne, akár egy vízesés. Kikerültek az irányítása alól. Ebben a pillanatban a szögek maguktól kicsavarodtak Kyrianosz testéből, és a férfi a karjaiba zuhant. – Segíts, Nick – mondta, és igyekezett talpon maradni, hogy megtarthassa a másikat. Nick döbbenten állt. Majd megrázta magát, odaugrott, és felkapta Kyrianoszt. Küszködött a súlya alatt, de végül sikerült olyan gyorsan visszajutni vele a kocsihoz, amennnyire csak lehetséges volt. – Még mindig nincs elég időnk, hogy hazaérjünk napfelkelte előtt – lihegte, szótagonként ejtve a szavakat. – Elvihetjük a nővéremhez. Csak egy háztömbnyire lakik innen. – Melyik nővéred?

143

– Esmeralda. Már találkoztál vele, ő a hosszú fekete hajú. – A vudu főpapnő? – Nem, a bába. Anélkül, hogy újabb szót szólt volna, Nick rekordidő alatt vezetett el Essie házáig. Nem ment könnyen, de végül sikerült Kyrianoszt felvonszolni a teraszra, épp amikor a nap már rásütött a velük szemben lévő ház tetejére. Amanda verni kezdte az ajtót a nővére keskeny, viktoriánus házán. – Esmeralda! Siess! Nyisd ki az ajtót! Látta nővére árnyékát a csipkefüggönyön keresztül, majd egy pillanattal később kinyílt az ajtó. Amanda szélesebbre tárta, Nick pedig behúzta Kyrianoszt az előszobába. – Húzd le a redőnyöket – utasította Nick Esmeraldát, miközben lefektette Kyrianoszt a sötétzöld, modern kanapéra. – Már megbocsáss – mondta Esmeralda. – Mégis mi folyik itt? – Csak tedd, amit mond, Essie. Egy perc, és megmagyarázom. Essie vonakodva követte Nick utasításait. Amanda megérintette Kyrianosz arcát. – Szörnyű, hogy mit tettek veled. – Hogy van Tabitha? – kérdezte Kyrianosz gyöngén. Amandát meghatotta, hogy a férfi még akkor is érdeklődik a nővéréről, amikor ő maga ilyen állapotban van. – Hívom a mentőket – mondta Esmeralda, miközben felkapta a telefont az asztalról. Nick kivette a kezéből a készüléket. – Nem. Esmeralda arckifejezése a legtöbb férfit lehengerelte volna. Nick azonban rezzenéstelenül nézett vissza rá. – Minden rendben, Essie – biztosította róla Amanda. – Nem vihetjük kórházba. – Meg fog halni, ha nem viszed. – Nem – mondta Nick –, nem fog. Esmeralda hitetlenkedve nézett rá. – Nem ember – magyarázta Amanda. Esmeralda gyanakvóan hunyorgott rájuk. – Hát akkor micsoda? – Vámpír. Harag villant a szemében, ahogy mindannyiukkal veszekedni kezdett. – Egy vámpírt hoztál a házamba? Azután, ami Tabithával történt? Istenem, Amanda, hol hagytad az eszed? – Nem fog bántani – mondta Amanda. – Abban biztos lehetsz. Rögtön hívom a... Nick Esmeralda és a telefon közé állt. – Ha bárkit hívsz, kitépem a telefont a falból. – Fiú – mondta Esmeralda baljós hangon –, ne gondold, hogy akár csak egy pillanatig is... – Elég legyen! – kiáltotta Amanda. – Kyrianosznak szüksége van a segítségedre, Esmeralda, és a kishúgodként arra kérlek, hogy segíts rajta. – Azt akarod, hogy... – Essie, kérlek. Látta a bizonytalanságot Essie szemében, és tudta, milyen gondolatok járnak a fejében. Esmeralda egyfelől nem akart segíteni a gonosz élőhalottakon; másfelől viszont nem tudott nemet mondani a nővérének. – Kérlek, Es. Soha életemben nem kértem még tőled szívességet. – Ez nem igaz. Kölcsönvetted a kedvenc melegítőmet a gimiben, hogy abban jelenj meg azon a meccsen, ahol Bobby Daniels is játszott. – Es! – Rendben – sóhajtotta. – De ha bárkit megharap ebben a házban, karót verek belé. Kyrianosz nyugodtan feküdt, miközben Esmeralda és Amanda lehámozták róla a véres ruhákat. Olyan fájdalmai voltak, hogy alig tudott lélegezni. Újra és újra a démonokat látta

144

maga előtt, és a vérüket akarta. A nap majd befejezi a munkát. Deszideriosz gúnyos hangja ott visszhangzott a fülében. Ennek a szemétnek fizetnie kell. Gondoskodni fog róla. Amanda szíve majd megszakadt, ahogy elnézte a férfi testét borító sebeket. Alkarját és kezét a szögek okozta lyukak borították. Soha életében nem gyűlölt senkit, de ebben a percben olyan szenvedélyesen gyűlölte Desziderioszt, hogy ha itt lett volna, akkor a saját kezével tépi darabokra. Csak addig hagyta magára Kyrianoszt, amíg felhívta a szüleit, hogy ismét Tabitháról érdeklődjön. Miközben Essie bekötözte Kyrianosz sebeit, Nick föl-alá járkált. – Mit akarsz, mit tegyek Deszideriosszal? – kérdezte a segítője. – Maradj távol tőle. – De hát nézz magadra. – Én halhatatlan vagyok. Túlélem. Te nem élnéd túl. – Ó, tényleg, bár ha lerobban a kocsi, vagy három perccel később érünk oda, akkor te sem éled túl. – Nick – figyelmeztette Amanda. – Ezzel nem segítesz. Pihenésre van szüksége. – Bocsánat – mondta Nick, és idegesen a hajába túrt. – Mindig piszkálódom, ha aggódom. Védekező mechanizmus. – Minden rendben, Nick – mondta Kyrianosz. – Menj haza, és aludj egy kicsit. Nick, még mindig aggodalmas ábrázattal, bólintott. Amandára pillantott. – Hívj föl, ha bármire szükséged van. – Úgy lesz. Amint elment, Esmeralda befejezte Kyrianosz sebeinek ellátását. – Ez tényleg nagyon fájhatott. Mi történt? – Hülye voltam. – Oké, hülye – mondta Esmeralda szigorúan –, helyre kell raknunk azokat a lábakat, de nincs sínem. – Kölcsönkérhetem a telefont? – kérdezte Kyrianosz. Esmeralda gyanakodva nézett rá, de odaadta a készüléket. Amanda óvatosan letörölte a vért az arcáról, miközben a férfi tárcsázott. – Hogy lehetsz ennyire magadnál? – kérdezte. – Biztosan iszonyatos volt, ami történt. – A rómaiak egy hónapon keresztül kínoztak, Amanda. Hidd el nekem, ez semmiség ahhoz képest. Ám a nő mégis sírni tudott volna kétségbeesésében. Hogyan viselhette el mindezt? Hallgatott, amíg Kyrian egy ismeretlennel beszélt. – Igen, tudom. Rendben, akkor viszlát. Amanda elvette tőle a telefont. Kyrian lehunyta a szemét, és pihenni próbált, miközben Esmeralda a konyhába irányította Amandát. – Most pedig, halljuk a magyarázatot. Miért fekszik egy sebesült vámpír a kanapémon? – Megmentette az életem. Csak viszonzom a szívességét. Esmeralda rápillantott: – Van fogalmad róla, mit tesz majd Tabitha, ha valaha is rájön? – Tudom, de nem hagyhattam meghalni. Jó ember. – Elpirult. Esmeraldának leesett az álla. – Ne, csak ezt az arcot ne. – Milyen arcot? – Ezt a sírós, „már megint Brendan Fraser* van a képernyőn” arcot. – Tessék? – kérdezte Amanda kissé megbántva. – Belezúgtál. *

Brendan Fraser (1968–) jóképű kanadai–amerikai színész, a Múmia-filmek sztárja

145

Amanda fülig vörösödött. – Mandy! Hol hagytad az eszed? Próbálta elkerülni nővére átható pillantását, és visszapillantott a kanapéra, ahol Kyrianosz feküdt. – Nézd, Essie, nem vagyok bolond, és nem vagyok már gyerek sem. Tudom, hogy semmi nem lehet köztünk. – De? – De micsoda? – Úgy nézel, mintha itt lehetne még egy „de” a mondat végén. – Hát, nincsen – mondta, majd finoman a lépcső felé tolta a másikat. – Most pedig bújj vissz az ágyba, és próbálj aludni. – Rendben. És gondoskodsz róla, hogy Mr. Vámpír nem nasizik egy kicsit belőlünk, amíg alszunk? – Nem iszik vért. – Honnan tudod? – Ő mondta. Essie összefonta karját a mellkasán, és neheztelve nézett rá. – Aha, akkor tehát ez hivatalos, nem igaz? – Abbahagynád végre? – Ugyan már, Mandy – mondta, miközben a kanapé felé mutatott. – Ez a fickó egy gyilkos. – Nem ismered őt. – Krokodilokat sem ismerek, egyetlenegyet sem, de abban biztos vagyok, egyiknek sem engedném, hogy a házamban lófráljon. Nem változtathatod meg egy vadállat természetét. – Ő nem vadállat. – Biztos vagy benne? – Igen. Még mindig látta a kétkedést a nővére szemében. – Remélem, hogy igazad van, hugi, különben mindannyian igen nagy árat leszünk kénytelenek fizetni. Amíg néhány órával később Esmeralda öltözködött, és munkába készült, Amanda reggelit készített Kyrianosznak. – Nagyra értékelem a gondoskodásodat, de igazán nem vagyok éhes – mondta Kyrianosz kedvesen. Amanda letette a tálcát a kávézóasztalra. Majd odalépett a férfihoz, és finoman megérintette a kötést a karján azon a helyen, ahol már egy kissé át is vérzett. – Bárcsak hallgattál volna rám, és otthon maradtál volna. – Nem tehettem, Amanda. Eleget kell tennem az eskümnek és a kötelességemnek. A munka. Csak ez számít neki. Eltöprengett, vajon azért védte-e meg őt, mert fontos volt neki, vagy ő is pusztán része volt a kötelességei teljesítésének. – De mégis, azt mondod, hiszel a képességeimben, viszont ha azt mondom, hogy... – Amanda, kérlek. Nem volt választásom. Bólintott. – Remélem, meg fogod ölni. – Meg fogom. Amanda megszorította a kezét. – Nem tűnsz olyan magabiztosnak, mint korábban. – Feltehetően azért, mert egész éjjel egy kerítéshez voltam szögelve, és ma reggel kissé kótyagos vagyok. – Nem vagy vicces. – Tudom – mondta. – Csak zavar, hogy tényleg tudta, hol döfjön belém, hogy a legtöbb fájdalmat okozza. Pontosan a... A nő várt néhány pillanatig, de a férfi nem fejezte be a mondatot. – Pontosan hol? – Nem érdekes. 146

– Kyrianosz, beszélj hozzám! Tudni akarom, hogy kerültél ilyen állapotba. – Nem akarok beszélni róla. Mielőtt Amanda győzködni kezdhette volna, valaki kopogott az ajtón. – Kérlek – mondta Kyrianosz csöndesen –, engedd be D’Aleriant. – Az Álomvadászt? A férfi bólintott. Amanda kíváncsian felállt, és kinyitotta a bejárati ajtót, majd hátralépett. A verandán álló férfi semmiben sem hasonlított arra, amire számított. Az Álomvadász fölé magasodott, haja fekete volt, akár az éjszaka, szeme pedig olyan színtelen és sápadt, hogy úgy tűnt, szinte világít az arcában. Teljesen feketébe öltözött, akár egy Sötét Vadász, és igazán felhívta magára a figyelmet, ám a nő mégis furcsa késztetést érzett arra, hogy elfordítsa róla a tekintetét. Különös volt. Nagyon különös. Kényszerítenie kellett magát, hogy ránézzen egy olyan férfira, akinek láttán a legtöbb nő alighanem vágyakozóan sóhajtozni kezdett volna. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, az idegen elsétált mellette, és odament Kyrianoszhoz. Az ajtó magától becsapódott, hogy ne engedje be a napfényt. D’Alerian kecses léptekkel haladt a kanapé felé, ahol Kyrianosz feküdt. Lerázta magáról a bőrkabátját, és felhúzta az ingujjait. – Mióta szoktál kopogni? – kérdezte Kyrianosz. – Amióta nem akarom megijeszteni az embereket. – D’Alerian egyetlen pillantással fölmérte Kyrianosz helyzetét. – Szörnyen nézel ki. – Mindenki folyton ezzel jön. D’Alerian arcán nem látszott vidámság. Egyáltalán semmi. Még Talonnál is komolyabb és nyugodtabb volt. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem volnának érzései. Fölemelte a kezét, és az egyik karosszék magától a kanapé mellé csúszott. Anélkül, hogy bármit is mondott volna, megérintette Kyrianosz vállát. – Aludj, Sötét Vadász. – És mielőtt befejezhette volna ezeket a szavakat, Kyrianosz már el is aludt. Amanda figyelte, ahogy az Álomvadász a másik vállán hagyja a kezét, és lehunyja a szemét. Csak ekkor látta, hogy érzések futnak át D’Alerian arcán. Felnyögött és összerezzent, mintha ő volna az, akit megkínoztak. Valójában mindazt a fájdalmat tükrözte az arca, amelyet feltehetően Kyrianosz élt át. Néhány perc elteltével D’Alerian visszahúzta a kezét. Légzése szapora volt, ahogy lerogyott a karosszékbe. Arcát eltakarta a kezével, mintha csak egy rémálmot akarna elűzni. Amikor felpillantott rá, Amanda majdnem felugrott a másik átható tekintetétől. – Soha, egy egész örökkévalóság alatt sem láttam ilyesmit – suttogta elszörnyedve. – Micsodát? Mélyen, hosszan felsóhajtott: – Akarod tudni, hogyan kapta el Deszideriosz? A nő bólintott. – Az emlékein keresztül. Senkiben nem éreztem még ilyen gyötrelmes fájdalmakat. Amikor a hatalmába kerítik az emlékei, elgyöngítik. És amíg ez így van, mindig elveszíti a nyugalmáért vívott küzdelmet. – Van valami, amit tehetnék érte? – Nem, hacsak nincs elképzelésed arról, hogyan lehetne eltüntetni azokat az emlékeket. Ha továbbra is állandóan a hatalmába kerítik, el van veszve. D’Alerian Kyrianoszra pillantott. – Ma estig aludni fog. Ne zavard. Amikor fölébred, fog tudni járni, de még gyönge lesz. Ha lehet, néhány napig ne engedd, hogy Deszideriosz után eredjen. Beszélni fogok Artemisszel, és meglátom, mit tehetünk. – Köszönöm. Bólintott, majd egy aranyló fényvillanás kíséretében eltűnt. Két másodperccel később a kabátja is köddé vált. Amanda elfoglalta az Álomvadász megüresedett helyét, fölnézett a mennyezetre, és

147

idegesen fölnevetett. Soha nem akart mást az életében, mint normalitást. Most pedig van egy vámpír szeretője, és itt van egy Álomvadász – bármit jelentsen is ez –, aki ki-be járkál a nővére lakásában, miközben egy másik vámpír mindannyiukat meg akarja ölni. Az élet meglehetősen kedveli a furcsa fordulatokat. Fejét Kyrianosz felé fordította. A férfi légzése könnyebbé vált, mint amilyen korábban volt, és arca megfeszült izmai is kezdtek elernyedni. A sebhelyek a testén borzasztónak tűntek, de többségük már eltűnőben volt. Mégis, mit tett vele Deszideriosz? Kyrianosz arra ébredt, hogy a holdfény beragyog a nyitott ablakokon. Először nem tudott visszaemlékezni, hol is van éppen, majd megpróbált megmozdulni, és fájdalom járta át a testét. Ekkor már mindenre emlékezett. Összeszorította a fogát, miközben lassan fölült, és megpillantotta Esmeraldát, ahogy egy nagy keresztet tart maga előtt, és fokhagymából készített nyakláncot visel a nyaka körül. – Maradj ott, pajtikám! És ne próbálkozz az elmezavaró cuccokkal! Állapota ellenére Kyrianosz fölnevetett. – Tudod, a kereszt nem használ ellenünk. Ahogyan a fokhagyma sem. – Aha, persze – mondta a nő, és egy lépéssel közelebb jött. – Akkor is ezt mondanád, ha megérintenélek vele? Amikor elég közel ért, Kyrianosz kikapta a keresztet a kezéből. – Jujujj! – Színészkedett, miközben a mellkasához tartotta. – Igazán – mondta komolyan, és visszaadta neki. – Nincs hatása. A fokhagyma pedig, nos, elég büdös ugyan, de ha téged nem zavar, én megvagyok vele. Esmeralda levette a nyakláncot. – Akkor mégis, mi a sebezhető pontod? – Gondolod, elmondom? A nő bólintott. – Mandynek igaza volt, igazán bosszantó vagy. – Apámmal kellett volna beszélned, mielőtt megettem. Esmeralda elsápadt, és két lépést hátrált. – Csak ugrat, Es. Nem ette meg az apját. Kyrianosz megfordult, és meglátta a folyosó küszöbén álldogáló Amandát. – Biztos vagy benne? Elmosolyodott. – Igen, nagyon is, te pedig már bizonyára jobban vagy, ha van időd ijesztgetni minket. – Amanda odament hozzá, és ellenőrizte a kötéseket a karján. – Te jó ég, szinte mind begyógyult. A férfi bólintott, majd kinyúlt, hogy fölvegye az egyik pólót, amelyet Nick dobott be délután, amíg aludt. – Hála D’Aleriannek. Néhány óra múlva teljesen begyógyulnak a sebek. Amanda figyelte, ahogy leszáll a kanapéról. Csak mozdulatai lassúsága árulkodott arról, hogy még mindig nem épült föl teljesen. – Biztos, hogy föl kell kelned? – Szükségem van a mozgásra, segítem fog a berozsdásodott tagjaimnak. – Ahogy elment mellette, még maga elé mormolta: – Legalábbis némelyiknek. A nő segített neki a konyhába jutni. – Essie, maradt még némi spagetti? – Eszik spagettit? Amanda fölnézett rá. – Te eszel spagettit? A férfi baljós pillantást vetett Esmeraldára. – Szívesebben szívogatom az olaszok nyakát, mint hogy a kajájukat egyem, de azért az is elmegy. Amanda fölnevetett a nővére arcára kiülő rémült kifejezéstől. – Hagyd békén, vagy beléd fog döfni egy karót, amíg alszol. Kyrianosz leült a konyhaasztalhoz, és hosszú, forró pillantással mérte végig Amandát. – Személy szerint én téged döfnélek le, amikor mindketten ébren vagyunk. A nő elmosolyodott, miközben készített neki egy tál spagettit. – Örülök, hogy már megint 148

ugratsz. Ma reggel halálra voltam rémülve, amikor rád találtunk. – Hogy van Tabitha? – Jól van. Mostanában fogják hazaküldeni. – Nagyszerű. – Az arckifejezéséből a nő láthatta, hogy komoly kétségek gyötrik. – Mi az? – kérdezte, ahogy beállította a mikrohullámú sütő óráját. – Deszideriosz odakint van, és ismét ölni fog. Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel, és... Amanda egyik ujját az ajkaira helyezte, s elhallgattatta a férfit. – Ha megöleted magad, azzal senkinek sem segítesz. – Nicknek segítenék, elvégre mindenemet ő örökli. – Nem vagy vicces. – Gyakran mondod ezt. Kedvesen elmosolyodott. – Mielőtt ismét Deszideriosz nyomába eredsz, végig kellene gondolnunk a dolgokat. Ebben a pillanatban azt hiszi, hogy meghaltál, úgyhogy előnyben vagyunk, mert meglephetjük. – Meglephetjük? Mi ez a többes szám? – Nem fogom hagyni, hogy ismét egyedül küzdj meg vele. Engem és a családomat is fenyegeti, és elegem van abból, hogy itthon várakozzam arra, hogy mikor támad. Kyrianosz fölemelkedett, és megsimogatta az arcát. – Nem akarom, hogy bántódásod essen. – Akkor taníts meg rá, mit kell tudnom ahhoz, hogy segítsek neked ellátni a baját. A férfi elmosolyodott. – Az elmúlt kétezer évben mindig egyedül harcoltam, sosem mással. – Hát, sosem vagy elég öreg ahhoz, hogy újat tanulj. A férfi felhorkant. – Öreg kutyának nem tudsz új trükköt tanítani. – Nincs olyan pillanat, mint a jelen. – Az idő mindent megold. – Segíts magadon, Isten is megsegít. Fölnevetett. – Nem fogod hagyni, hogy én nyerjek, igaz? – Nem bizony. Most pedig engedd, hogy megetesselek, és utána megmutatom, mire bukkantam, amíg aludtál. Kyrianosz nézte, amint sajtot reszel a spagettire. Soha életében nem találkozott még ilyen nővel. Miután Deszideriosz elment, s ő ott maradt egyedül, várva a halálra, az utolsó pillanatokban azt látta lehunyt szeme alatt, milyen is volt a nő az ágyban. Hogy milyen érzés volt a karjába venni. Több nyugalmat adott ez neki, mint amihez joga lett volna. Mi lesz, ha ismét kudarcot vallasz? Ha nem sikerül legyőznöd Desziderioszt? A gondolat iszonyattal töltötte el. Akkor Amanda egyedül maradna. Lehunyta a szemét, és elképzelte, ahogy a kórházban fekszik, olyan állapotban, amilyenben most Tabitha van. Vagy még rosszabban. Nem, Amandának igaza volt. Meg kell tanítania neki, hogyan védheti meg magát. Deszideriosz túlságosan veszélyes. Túl okos. És ami még rosszabb, az a szörnyeteg betartotta az ígéretét. Pontosan tudta, hogy hol kell támadnia. – Kyrianosz? Felpillantott Amandára. A nő odahozta neki a tányért spagettivel és a salátával, majd leült az asztalhoz, és a kezét a homlokára tette. – Ne gondolj rá! – Mire ne gondoljak? – Desziderioszra. Olyan erősen töprengtél, hogy megesküdtem volna, hallom a gondolataidat.

149

Esmeralda dugta be a fejét a konyhába. – Elmegyek, hogy elvigyem Cara gyerekét. Biztos vagy benne, hogy magadra hagyhatlak vele? – Minden rendben, Essie. Menj csak. – Rendben, később beszélünk. Amanda a nővérére pillantott, majd Kyrianoszra nézett. – Próbáltál valaha kilenc anyával együtt élni? – Nem, nem mondhatnám. Amint befejezte az evést, fölhívta Nicket. Utána Amanda fölvitte az emeletre, hogy megfürdesse. Kyrianosz teljesen nyugodtan állt, amíg a másik kigombolta és levette róla az ingét, majd lehúzta a nadrágját is. Keménnyé vált, amint a nő ujjai hozzáértek. – Tudod, évtizedek óta nem fürdőztem. Mindig zuhanyozom. – Hát, pedig ez viccesebb lesz, ígérem. – Lábujjhegyre állt, és finoman megcsókolta. Kyrianosz követte az utasításait, és elmerült a kádban. A forró víz csodálatosan jólesett a bőrének, miközben a nő beszappanozta a mosdókesztyűt. Végigfuttatta ujjait az állán. Amanda kibújt a ruháiból, és befeküdt mellé a kádba. Kyrianosz a karjaiba fogta, de amint közelebb ért hozzá, régi emlékek villantak a tudatába. Hirtelen a régi otthonában volt, és érezte Theone testét a sajátján. Látta hűvös tekintetét. Amanda érezte, hogy merevvé válik. – Megbántottalak valamivel? – Engedj fölkelnem – mondta, miközben eltolta magától. Valami baj volt vele. Valami rossz történt. – Kyrianosz? A férfi nem akart a szemébe nézni, Amanda pedig hirtelen megértette, miről is beszélt D’Alerian. Eltökélte, hogy megszabadítja Kyrianoszt a szellemeitől. Keze közé fogta az arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen: – Kyrianosz, én nem vagyok Theone, és sosem árulnálak el téged. – Engedj... – Nézz rám! – erősködött a nő. – Nézz az én szemembe. Megtette. – Csak enni adtam, nem mérgeztelek meg. Sosem bántanálak. Soha. Kyrianosz elképedt. Följebb csúszott a hasán, a teste a másiknak feszült. – Szeress, Kyrianosz – mondta, és a férfi kezét a mellére helyezte. – Engedd, hogy eltüntessem azokat az emlékeket. A férfi nem tudta, hogy ez lehetséges-e, de ahogy érezte a másik meztelen, nedves bőrének érintését a sajátján, forró leheletét a nyakán, ráébredt, hogy nem akarja eltolni magától. Olyan sokáig élt egy asszony megnyugtató ölelése nélkül. Olyan sokáig egy gondoskodó érintés nélkül. A nő közelebb húzódott hozzá, hogy elűzze a gondolatait. – Bízz bennem, Kyrianosz – suttogta a fülébe, egyetlen pillanattal azelőtt, hogy nyelvével a férfi fülcimpájának érzékeny húsát kezdte volna cirógatni. Tűz járta át a férfi testét: – Amanda – nyögte, és neve a megváltásért mondott ima volt meggyötört ajkain. Olyan erősen próbált megszabadulni a múltjától, olyan erősen próbálta elnyomni magában, és mégis, az állandóan lesben állt, hogy akkor támadjon, amikor a legkevésbé számít rá. De nem most. Nem úgy, hogy a karjaiban tartja a másikat. Amanda látta, ahogy a férfi tekintete megváltozik. Először látta a lelkét annak az embernek, akinek nem volt lelke. És látta a melegséget és a sóvárgást. A vágyat, amely őiránta ég benne. Elmosolyodott, és finoman megcsókolta, majd nem mozdult, nehogy fájdalmat okozzon sebesült testének.

150

Meglepetésére a férfi mélyen visszacsókolta, majd átkarolta. Kezével a nyakába túrt, és olyan szorosan ölelte magához, hogy Amandának elakadt a lélegzete. Nyelve olyan erővel kereste a nőét, hogy az éhsége a másikat is feltüzelte. Amanda lenyúlt kettejük közé, és megragadta a férfit, majd lassan, centiről centire bevezette magába. Lassan és könnyen mozgott rajta, ügyelve a sebeire. Kyrianosz hátrahajtotta a fejét, és látta az elégedett pillantást a nő arcán, ahogy a testük bensőséges kapcsolatba lép egymással. Előrenyúlt, és megérintette az állát. – Sokkal több vagy, mint amit megérdemlek. Amanda megérintette az arcát, majd erőteljesen megcsókolta, és a fogaival finoman az ajkaiba harapott. Egek, ez a férfi igazán tud csókolni. Nyelvével megérintette éles szemfogait, miközben gyorsabban kezdett mozogni rajta. A férfi nyögésének hangja átjárta a testét. Amanda a kezével lágyan érintette a másikat, a csókjuk mélyebbé vált. Ahogy legyőzték az érzései, boldogan élvezett el a karjaiban. A férfi még erősebben csókolta. – Ez az, Amanda – suttogta, miközben keze a mellére tévedt, és finoman cirógatta. – Élvezz el mindkettőnkért. Amanda kinyitotta a szemét, és meglátta a nyers éhséget abban az éjféli tekintetben. – De ez olyan igazságtalan veled szemben. A férfi elmosolyodott: – Igazán nem bánom. Elég, hogy benned lehetek. Amanda nem hitt neki. Kisegítette a kádból, és köré csavart egy törülközőt. Bedugta a vendégszobában lévő ágyba, majd gondosan eltakarta az ablakokat, hogy biztos lehessen abban, hogy a napfény nem fog reggel besütni. Nézte, amint Kyrianosz alszik, és a sebei olyan gyorsan gyógyulnak, hogy szinte látni lehet. Bárcsak sebzett szívét is ilyen könnyen meggyógyíthatná. Átkozott legyen a kegyetlen felesége! Kopogást hallott a földszinti ajtón. Egyetlen, utolsó pillantást vetett vendégére, majd végigment a folyosón, lement a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. Nick állt a verandán, egy kis táskával. – Arra gondoltam, talán szüksége volna még néhány ruhára és egyéb dolgokra is. Amanda elmosolyodott a fiú gondoskodása láttán, és beljebb invitálta. – Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy Kyrianosz örülni fog. Nick a kanapéra tette a táskát. – Hol van? – Az emeleten. Alszik, remélem. – Figyelj – mondta Nick komolyan. – Talon hazakíséri Tabithát az anyukátokhoz vezető úton, hogy biztos lehessen benne, nem lesz gond. Néhány más segítő pedig Esmeraldára és a családotok többi tagjára figyel. Most, hogy Deszideriosz azt hiszi, Kyrianosz halott, senki meg nem mondhatja, hogy mik a tervei, vagy hogy melyikőtökre vadászik. Mondd meg mindenkinek, hogy vigyázzanak magukra. Kyrianosz hallgatta őket, miközben az ágyában feküdt. Hallotta a félelmet Amanda hangjában. A szorongást. És csak egyetlen módját ismerte, hogy megszüntesse. Ha Deszideriosz tudná, hogy még mindig életben van, nem indult volna el Amanda nővérei után. Kyrianosz volt a démon elsődleges célpontja; a többiek csak a ráadást jelentették. Lassan és fájdalmasan kikászálódott az ágyból, és öltözni kezdett.

151

Tizenharmadik

fejezet

– Kyrianosz, igazán nem akarlak zavarni, de... – Amanda félbeszakította a mondatot, amint kinyitotta a hálószoba ajtaját, és meglátta, hogy a szoba üres. – Hol lehet? – kérdezte Nick, miközben a nő mögött belépett a szobába. – Nem tudom, egy perccel ezelőtt még itt volt. – Nick átkozódott, majd előhúzta a mobilját, aztán eltette. – A fenébe, nincs nála a telefonja. – Biztos vagyok benne, hogy nem menne el csak így. A nő kiment, hogy ellenőrizze a fürdőszobát, de rögvest megállt. – Biztos vagyok benne, hogy megtenné – mondta Nick, azután odaszaladtak az ablakhoz, és még éppen látták, amint Kyrianosz elhajt Nick Jaguarjával. Kyrianosz első útja a bababoltba vezetett. Az volt a szándéka, hogy megtalálja Deszideriosz egyik emberi segítőjét, de mindenképpen fölfegyverkezve akart elindulni. Éppen nyolc óra felé járhatott, amikor kinyitotta az ajtót, és hallotta a kis csengő hangját a feje fölül. Liza rögtön előjött a helyiség hátsó részéből. Arckifejezése meleg és barátságos volt, ám a mosoly rögvest lefagyott róla, amint meglátta a férfi arcán a sebhelyeket. – Parancsnok – mondta remegő hangon. – Minden rendben van? – Jól vagyok, Liza, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy átvegyem a rendelésemet. Liza összehúzta a szemöldökét. – Tegnap odaadtam Nicknek. Nem mondta neked? Kyrianosz magában átkozódott. Hát persze. Egyszer jut eszébe Nicknek valamit időben átvenni, pontosan akkor, amikor azt akarta volna, hogy még várjon vele. Ebben a pillanatban Kyrianosz halk, suhogó hangokat hallott a bolt hátsó részéből, a vörös függönyök mögül. Különös mozgolódást érzett. Olyasmit, amit már régóta nem. Abban a pillanatban, hogy a függönyök szétnyíltak, borzongás futott végig a gerincén. A felbukkanó alakot árnyékok vették körbe, és jelenlétével szinte betöltötte a kis helyiséget. Két méter magas volt, teljesen feketébe öltözött, és olyan férfi benyomását keltette, aki előtt minden élet vagy reszketni kezd a félelemtől, vagy pedig megdermed a tisztelettől. Vagy, Kyrianosz esetében, kíváncsian figyelte. Széles mosoly terült el Acheron huncut arcán. Bár fekete napszemüvege elsötétítette a szemét, de a pillantása hatására még így is elaléltak azok a nők, akik találkoztak vele. Kemény volt és durva, sosem ejtett foglyokat, és bárkiről volt is szó, ritkán mutatott könyörületességet. Acheron olyan lény volt, akit számtalan ellentmondás jellemzett, az egyik legsajátosabb a folyton váltakozó hajszíne, amit olyan gyakran váltogatott, hogy számos Sötét Vadász fogadásokat kötött rá, hogy a jövő héten milyennel fog megjelenni. Hosszú haja ma este sötétzöld volt, s régimódi stílusban kötötte össze és engedte hátra. Egyetlen tincs azonban neki is, több Sötét Vadászhoz hasonlóan, külön volt összefogva, és a mellkasára hullott. – Acheron – üdvözölte őt Kyrianosz zavartan –, ellenőrizni jöttél engem? – Soha, ifjú fivérem. Csak nézelődöm. Nem látszik? – De. Éppen úgy nézel ki, mint egy turista. Ez a sötétzöld haj nagyon árulkodó. Ash fölnevetett a viccen. – Gondolom, mivel Talon azt a nőt védelmezi, hogy is hívják... Tabitha? Te pedig Deszi-de-rossz-fiú után kajtatsz, talán szükségetek van a segítő kézre. – Az utolsó alkalom, hogy segítő kezet kértem, mert Artemisz olyat küldött, amelyhez nem tartozott test. Ash grimaszolt. – Tudod, amikor az istenekkel seftelsz, ügyesnek kell lenned. Egyébként híreim vannak. – E-mailben is elküldhetted volna. 152

Ash megvonta a vállát. – A jelenlétem nem jelent semmit. Tudod, hogy nem avatkozom bele a harcotokba Deszideriosszal. Vajon miért nem hitt neki mégsem? Ó igen, talán azért, mert Acheron Parthenopaeus sosem foglalkozott a saját ügyeivel, ha valami igazán nagykutya démon bukkant fel a láthatáron. – Azt hiszem, ezt már hallottam korábban. – Remek – mondta, majd közönyösen vállat vont. – Akkor elmegyek, a szükségtelennek ítélt információimmal együtt... – Már hallottam, mit mondtak az Orákulumok. – De nem ismered a történet végét – szólt közbe Liza. Acheron meglepetten nézett rá. – Miféle történetet? – kérdezte Kyrianosz. Acheron kivett a zsebéből egy rágógumit, és kivette a csomagolásból. Rendkívül óvatosan. – Azt mondtad, nem érdekel. – Rendben, akkor elkapom enélkül. Ahogy Kyrianosz az ajtó felé tartott, Ash hangja megállította. – Nem találod furcsának, hogy Deszideriosz olyan képességekkel rendelkezik, amelyek jóval fölülmúlják bármelyik démonét? – Ó – mondta Kyrianosz, majd visszafordult. – Hadd gondolkozzam. De igen, tényleg fura. Liza kuncogott, Acheron pedig intett neki. A nő fölegyenesedett, és nevetésben tört ki. Elnézést kért, majd a bolt végébe szaladt, és tovább folytatta a vihorászást. Acheron nézte, amint elmegy, majd ismét Kyrianoszhoz fordult. Higgadtan pillantott rá. – Rendben, tehát a tények. Úgy tűnik, a jó öreg Dionüszosz kanos lett az egyik este, és összejött egy apollita csinibabával. Kilenc hónappal később megszületett Deszideriosz. – Fenébe. – Igen – mondta Acheron egyetértően, miközben levette a polcról Liza egyik babáját, amely Artemiszre hasonlított. Összevonta a szemöldökét a hasonlóság láttán, majd visszatette a babát a helyére. – A jó hír az, hogy Dionüszosz nem volt igazán jó apuci, elvégre annyi kölyke volt szanaszét a történelemben. A rossz hír, hogy Deszi egy kicsit pipa lett, hogy apuka nem foglalkozik az ő huszonhét éves élettartamával. Mivel félisten, ezért úgy vélte, megérdemelne valamivel hosszabb életet is. Vagy, mondjuk, a halhatatlanságot. – Tehát démonná változott. Acheron bólintott. – És azzal a félisteni erővel fölveszi velünk a versenyt sebességben, erőben és ügyességben. Ámde, velünk ellentétben, őt nem kötik szabályok. – Ez sok mindent megmagyaráz, nem igaz? Ha nem tudod elkapni magukat az isteneket, akkor azokra vadászol, akik őket szolgálják. – Pontosan. Mi vagyunk Deszi elsődleges célpontjai. – Egy kérdés. – Válasz. Kyrianosz nem vett tudomást a másik szarkazmusáról. – Miért csak lélekkel rendelkező Sötét Vadász győzheti le? – Azért, mert ez a jóslat, és tudod, hogyan működnek a jóslatok. – Honnan tudsz minderről? Acheron hátrapillantott oda, ahonnan a babát vette fel. – Tegnap éjjel beszéltem Artemisszel. Eltartott egy ideig, de végül kiszedtem belőle a dolgokat. Kyrianosz eltöprengett ezen egy darabig. Acheron mindig is az istennő kedvenc Sötét Vadásza volt. Ez persze sok Sötét Vadász szívében irigységet ébresztett, de Kyrianosz nem törődött vele. Hálás volt az atlantiszinak, hogy információkhoz tudott jutni Artemisztől, és megosztotta velük. – Tudod – mondta Acheronnak –, egy szép napon majd el kell magyaráznod nekem ezt az

153

egészet. Vagyis, hogy milyen is a kapcsolat köztetek, és miért te vagy az egyetlen Sötét Vadász, aki egy isten jelenlétében tartózkodhat anélkül, hogy agyonvágnák egy villámmal. – Egy szép napon talán elmondom. De nem ma este. – Acheron átnyújtott neki egy trükkös kardot, amelynek a pengéje gombnyomásra ugrott ki a markolatából, és egy hajító tőrt is. – Most pedig menj szépen vissza az ágyba. Dolgod van, és vissza kell nyerned az erődet. Kyrianosz elindult. – Ó, Kyrianosz? Ő visszafordult felé. – Ne menj haza egyedül. – Tessék? – Deszideriosz tudja a számod. Többé nem biztonságos az otthonod. – Nem érdekel, ha... – Figyelj rám, Parancsnok – mondta Acheron baljós hangon. – Senki sem kételkedik abban, hogy ki fogod készíteni Deszit, és ő lesz a főfogás a következő Sötét Vadász állófogadáson. De vannak más emberek is, akiket meg kell védened, például egy önfejű cajunt, aki legalább olyan kevéssé szófogadó, mint te, és egy varázslónőt, aki láthatóan kihasználatlan erőkkel rendelkezik. Tehát, most az egyszer, tedd, amit mondok, és ne vitatkozz, rendben? Kyrianosz elmosolyodott. – Csak most az egyszer. De ne szokj hozzá. Acheron figyelte Kyrianoszt, amint kimegy a boltból. Ahogy elment, Liza visszajött mellé. – Miért nem mondtad el neki, hogy visszaszerezted a lelkét Artemisztől? Ash keze megérintette a zsebét, ahol a medál pihent. – Még nem jött el az ideje, Liza. – Mikor fogod tudni, ha majd eljön? – Bízz bennem. Tudni fogom. A nő bólintott, majd felhúzta a függönyt a másik előtt. – Most pedig, ha már azokról beszélünk, akiknek el kell látniuk a sebeiket, gyere ide hátra, és engedd, hogy segítsek. Egek, sosem láttam még senkit, akinek a háta ilyen szörnyű állapotban lett volna, mint a tiéd. Hogy mi a fenéért hagyod bárkinek is, hogy így megverjen, ez számomra rejtély. Tudom, hogy neked kellett megengedned a dolgot. Elvégre egy Sötét Vadásszal, a te képességeid mellett, sosem történhetne ilyesmi, hacsak nem egyezik bele. Ash nem válaszolt, de tudta, hogy miért. Artemisz magától sosem adta ki a Sötét Vadászok lelkét. Az ár, amelyet a szabadságukért kellett fizetniük, igen magas volt. Beleegyezett, hogy föláldozza húsa egy darabját azért cserébe, hogy Kyrianosznak legyen esélye megölni Desziderioszt. És, mindenekelőtt, meggyötört és sajgó háta esélyt adott a Parancsnoknak arra, hogy boldog legyen. Véres rituálé volt, amelynek minden alkalommal alávetette magát, ha egy Sötét Vadász visszakövetelte a lelkét. Olyan rituálé, amelyről egyikük sem tudott. Hogy mi történt közte és Artemisz között, magánügy. És ha rajta múlik, mindig az is marad. Kyrianosz a Bourbon Street felé tartott, ahol korábban a suhancokkal találkozott. Az oldalában érzett fájdalom csökkent ugyan, de még mindig elég kellemetlen volt. Félórába is beletelt, amíg megtalálta, akit keresett. De a kis szemét riadt arckifejezéséért megérte. – A fenébe! Kyrianosz megragadta, mielőtt elfuthatott volna. – Mondd meg Deszideriosznak, hogy még nem végeztünk. A kölyök bólintott. Kyrianosz elengedte, majd nézte, ahogy eszét vesztve menekül lefelé az egyik utcán. Tudta, hogy a háború első szabálya szerint a meglepetés szinte magától biztosíthatja a 154

győzelmet. És most éppen ezt az előnyét hagyta elveszni. De nem számított, mert így legalább több esélye van megvédeni Amandát és a családját. Deszideriosz nem fog a nyomukba eredni, amíg tudja, hogy egy Sötét Vadásszal kell megküzdenie. Erőtlenül lépett Nick kocsijához, hogy végre visszamenjen ahhoz a valakihez, aki békét hozott a szívébe. – Hol voltál? – kérdezte Amanda, amint Kyrianosz belépett. – Dolgom volt. Nick átkozódott. – Elmentél, hogy megkeresd Desziderioszt, igaz? – Ismét szentségelt. – Tudtára adtad, hogy életben vagy. Kyrianosz nem vett róla tudomást. A kanapé felé indult, majd leült. – Jól vagy? – kérdezte Amanda. Bólintott, majd kinyújtózkodott. Nick rábámult. A kanapé körül járkált, és a keze folyton ökölbe szorult, majd elernyedt. – A fenébe is, Kyrianosz, miért... – Nick, hagyjál békén. Most nincs ehhez kedvem. A fiú orrlyukai kitágultak. – Rendben, menj, és ölesd meg magad. Miért is érdekel engem? Enyém lesz a házad, a kocsik, minden. Úgyhogy menj csak oda, és mondd meg, hogy sebesült vagy, alig élsz. Mondjak valamit? Miért is nem nyitom ki egyszerűen az ajtót, és hívom be Deszit vacsizni? – Nick, ezzel nem segítesz – mondta Amanda kedvesen. Látta a fájdalmat Nick szemében, a Kyrianoszt apjaként szerető fiú érzelmeit. – Tudod mit? – mondta az, összeszorított fogai közül. – Nem is érdekel. Mert nincs szükségem senkire. – Kyrianoszra mutatott. – Nincs szükségem rád, a pénzedre, semmire! Soha senkire nem volt szükségem, csak magamra. Úgyhogy csak menjél, és halj meg, mert nem érdekel. Nick megfordult, hogy elinduljon. Gyorsabban, mint hogy Amanda pisloghatott volna, Kyrianosz útját állta. Nick felpillantott rá. – Állj el az utamból! Kyrianosz arcán az a türelem tükröződött, amelyet egy jó apa tanúsít lázadó fiával szemben. – Nick, nem fogok meghalni miattad. – Igen, nagyszerű. Mit gondolsz, hányszor mondta ezt Streigar Sharonnak, mielőtt extra ropogós chipset csináltak belőle? – Nick lerázta magáról Kyrianosz karját, és kiviharzott a lakásból. Kyrianosz állkapcsa megrándult, miközben elővette a telefonját és tárcsázott. – Acheron – mondta rövid szünet után. – Van itt egy renegát segítő, aki feltehetően a Francia negyedbe tart egy új Jaguar XKR-rel. El tudnád kapni, mielőtt valami ostobaságot művel? Gondterhelten ráncolta a homlokát. Tekintete összetalálkozott Amandáéval, miközben a vonal túlsó végét hallgatta. – Igen, köszönöm. Láthatóan nagyon nyugtalanította valami, amit Acheron mondott. – Igen, ó, nagy uram és mesterem, éppen pihenek. Döbbenten nézett, majd azt kérdezte: – Honnan tudod, hogy nem fekszem, hanem éppen állok? Rövid szünetet tartott, majd felhorkant. – A fenébe, Ash. Sok szerencsét Nickkel. – Letette a telefont. Bár Amanda nem tudta pontosan, mit mondott Acheron, mégis értette a lényeget. – Igaza van, tényleg le kellene feküdnöd. Kyrianosz fekete szeme megvillant. – Nincs szükségem arra, hogy kényeztessenek. – Rendben, Nick. Nekem is el akarod mondani, hogy nincs szükséged semmire és senkire, 155

mielőtt kirohansz a házból? Kyrianosz ártatlanul mosolygott rá. – Most már tudod, miért viselem el a srácot. Meglehetősen hasonlóak vagyunk. Amanda fölnevetett, bár a szíve mélyén mindkettejüket megsajnálta. – Hadd találjam ki, az ő korában éppen ilyen voltál, ugye? – Tulajdonképpen ő sokkal rendesebb, mint amilyen én voltam. És nem is olyan makacs. Amanda közelebb lépett hozzá, és átkarolta a derekát. – Gyere, menjünk föl az emeletre! A nő meglepődött, hogy a férfi engedi magát visszavinni a vendégszobába, és akkor sem állt ellent, amikor visszabújtatta az ágyba. Ahogy levetkőztette, látta a rózsaszínű, gyógyulóban lévő sebeket. Kézbe vette a karját, és megérintette a szögek apró nyomait. – El se hiszem, hogy már egy nappal az után talpra tudsz állni, hogy ezt tették veled. A férfi fölsóhajtott. – Egy Sötét Vadászt nem lehet sokáig pihenésre bírni. Amanda alig hallotta a másik szavait. Ahogy megérintette a sebeket, képek cikáztak keresztül az elméjén. Érezte Kyrianosz haragját, a fájdalmait. Majd látott egy képet a jövőből. Látta Kyrianoszt, amint karjait szétfeszítik, és szemben áll Deszideriosszal. Látta meghalni. Nyelt egyet, elengedte a karját, és hátralépett. Kyrianosz meglepődve nézett rá. – Mi az? Amanda a melléhez kapott, amint átjárta a kétségbeesés. Olyan erősen igyekezett leküzdeni a félelmét, amennyire csak képes volt rá, de belül kiáltozni kezdett amiatt, amit az imént látott. Nem engedheti, hogy meghaljon. Így nem. Kényszerítette magát, hogy lecsillapodjon, majd Kyrianoszra nézett. – El kell engedned a múltad. Egészen addig, amíg kapaszkodsz belé, Deszideriosz le fog győzni. A férfi félrenézett. – Tudom. – Mit fogsz tenni? Ha nem hagysz fel azzal, hogy folyton erre emlékezel, ismét el fog kapni. – Meg tudom csinálni, Amanda. – Tényleg? – kérdezte a nő, miközben a torka összeszorult, ahogy ismét látta meghalni. Ó, egek, kérlek ne így. Nem viselte volna el, ha elveszíti. A gondolat, hogy akár egyetlen napra is nélküle marad anélkül, hogy érezhetné a karját maga körül, hogy hallhatná a hangját... A nevetését. Elképzelhetetlen volt. Elviselhetetlen fájdalom. – Tudok uralkodni magamon – ismételte meg a férfi. De Amanda jobban tudta az igazságot. Első kézből tapasztalta meg a másik kivégzését. És ami még rosszabb, tudta, hogy a férfi sosem nézett szembe a történtekkel. Nem igazán. Csak eltemette magában, jó mélyre. Hirtelen eszébe jutott, hogyan száműzhetné mindezt Kyrianoszból. Legalábbis remélte, hogy működni fog a dolog. – Mindjárt visszajövök. Kyrianosz csak nézte, amint kimegy, és közben tajtékoztak az érzelmei. Deszideriosz mindenkinél jobban ismeri a gyönge pontjait. Mást sem kell tennie, csak kifeszíteni a karjait, és máris elhatalmasodik rajta a pánik. Beleveszett az emlékeibe, amelyek olyan fájdalmasak voltak, hogy tehetetlen volt velük szemben. Eltakarta kezével a szemét. Lennie kell valamilyen módszernek, amellyel kiűzheti a tudatából. Képesnek kell lennie rá, hogy tiszta fejjel nézzen szembe a démonnal. Teltek a percek, ahogy a lehetőségeket latolgatta. Majd arra lett figyelmes, hogy valaki nézi. Megfordult az ágyban, és megpillantotta a küszöbön álló Amandát. Egy tálcát tartott a

156

kezében, és hosszú, fehér selyemköpenyt viselt. Meleg mosoly volt az arcán, amikor belépett a szobába, és a tálcát az éjjeliszekrényre helyezte. Kyrianosz felvonta a szemöldökét. Amanda kecsesen odament hozzá, majd fél térdét föltette az ágyra. Ezt a térdét már nem fedte ruha. A lábával átfordította a férfit, aki most a hátán feküdt. Még mindig a harisnyás lábát nézte, és a harisnyatartót, amely a köpeny alatt rejtőzött. A nő mosolya szélesebb lett, amikor a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy hosszú selyemkendőt. Kyrianosz meglepetése fokozódott, ahogy a másik körbetekerte vele a csuklóját. – Mit csinálsz? – Csak jobbá teszem. – Mit teszel jobbá? – A múltat. – Amanda. – A férfi felnyögött, ahogy a másik az ágy széle felé húzta a karját. Amint rádöbbent, hogy oda akarja kötözni, ijedten visszahúzódott. – Nem! Amanda ismét megragadta a férfi karját, és a mellére helyezte. – De igen. – Látta a félelmet a másik szemében. – Nem – ismételte meg a férfi határozottan. A nő megnyalta az ajkait, majd fölemelte a férfi kezét az arcához. Finoman kinyitotta a száját, és megnyalta a mutatóujja ujjbegyét. – Kérlek, Kyrianosz! Megígérem, hogy nem fogod megbánni. Vágy ébredt a férfi testében, miközben a másikat nézte. A nő nyelve végigjárt az ujjain és a kézfején. Majd finoman megkarcolta a csuklóját és alkarját a körmeivel, aminek hatására a másik egész testében megborzongott. Elvette a kezét a szájától, és a köpeny hasítékához, majd meztelen melléhez vezette. – Kérlek szépen. A férfi légzése szaporává vált, miközben átölelte a nőt. Csak arra tudott gondolni, mit kér tőle a másik. A teljes bizalmát kérte. Olyasmit, amit több mint kétezer éven keresztül senkinek nem volt képes megadni. Elborzadva a gondolattól, hogy mi történt vele az utolsó alkalommal, amikor elkövette ezt a hibát, tekintete találkozott Amandáéval, és érezte az akaratát megrendülni. Talán egy napon ő is elárulná? Meri vállalni a kockázatot? Most, hogy a nő az ágy sarkához irányította a kezét, összeszorította a fogát, de megállta, hogy ne mozduljon meg, amíg a faragott fához kötözik. Közben zakatolt a szíve. Amanda tudta, hogy apró, de fontos győzelmet aratott. Mosolyogva megkötözte a kendővel, de a csomót kellőképpen lazán hagyta. – Bármikor kiszabadulhatsz – mondta neki. – Csak mondd, hogy engedjelek el, és elengedlek. De persze, ha megteszed, rögtön abbamarad a dolog. – Micsoda fog abbamaradni? – Mindjárt meglátod. Amanda megfogta a másik karját is, és megkötözte a csuklóját. Kyrianosz közben figyelte őt, légzése heves volt, és egyenetlen. A nő legnagyobb meglepetésére azonban semmit sem mondott, miközben ezt a karját is az ágyhoz kötötte. Verejték ütközött ki a férfi homlokán. Megrántotta a kendőt, s az izmai megfeszültek. – Ezt nem szeretem. – Igyekezett kiszabadulni. Amanda feljebb csúszott a testén, majd kinyúlt kétoldalra, és megfogta a férfi kezét. Ezután lehajolt és megcsókolta. Kyrianosz összerezzent, amikor megérezte a nő nyelvének érintését az ajkain, ahogy

157

bebocsátást remélt. Kinyitotta a száját, és odabent üdvözölte őt. Felnyögött, ahogy a nyelvük összeért, és megízlelte a nőt. Amanda ajka olyan közel vitte a mennyországhoz, amilyen közel egy lélek nélküli ember egyáltalán eljuthatott oda. Rózsaillata a fejébe szállt, hatására elbódult, és forró lett. Elállt a lélegzete. Megállt az idő, miközben a nő kezei a mellkasát simogatták, és ahogy érezte, hogy a melle az övének feszül. Csak akkor jutott eszébe, hogy le van kötözve, amikor előrenyúlt volna, hogy átkarolja a nőt. Felnyögött a zavartságtól, és ismét megrántotta a selyemkendőt. A szakadó ruha hangjaira Amanda kissé hátrahúzódott. – Emlékezz – mondta szigorú hangon –, ha kiszabadítod magad, semmit sem kapsz, csak egy hideg zuhanyt. A férfi ebben a pillanatban mozdulatlanná vált. Bosszúságára Amanda fölkelt az ágyról, és néhány lépést hátrált. Kezét lassan végigfuttatta a köpenyén, a mellén, amíg el nem érte az övet. Ráérősen kigombolta, majd lejjebb eresztette magán a ruhát, hogy megmutassa a másiknak meztelen felsőtestét. A férfi teste lángolni kezdett, ahogy egészen megszabadult a köpenytől. Legnagyobb örömére nem volt teljesen meztelen. Az a sötétkék harisnyatartó volt rajta, amit tőle kapott. Szája kiszáradt a látványtól. A nő lassan és csábítóan ismét az ágyhoz sétált, majd úgy vetette magát a férfira, mint egy macska. A mellével simogatta a másikat, egészen a hasától a mellkasáig. Kyrianosz felszisszent az érzéstől, a gondoskodó érintésétől. – Hogy vagyunk, Parancsnok? A férfi nyelt egyet. – Remekül. Amanda elmosolyodott, majd ajkával és nyelvével végigcsókolta a férfi állát. – Jobban érzem magam, ha ezt csinálod – suttogta, miközben a teste egyre forróbb lett a nő érintésétől. Amanda nevetve visszahúzódott. – Mi lenne, ha a szemed is eltakarnánk? Kyrianosz ismét megfeszítette a karjait. – Úgy tűnik, teljesen rabul ejtettél, édesem. Mennyire kívánta, hogy ez igaz legyen. Amanda elhagyta az ágyat, majd a tálcához ment. Amint kivette a meleg mézet, eszébe jutott a forró olaj, amellyel a rómaiak kínozták Kyrianoszt. Emlékezett az arckifejezésére, amikor ráöntötték a bőrére, és megégették vele. Összeszorult a szíve, majd kissé visszahúzódott. A mellkasa fölé tartotta az üveget, és látta, amint a másik arcán árnyék suhan át, ahogyan ő is ugyanarra emlékezik. Kyrianosz akaratlanul összerezzent, ahogy a meleg méz először megérintette meztelen bőrét. De nem érzett égető fájdalmat. Nem lettek sérülései, és nem égett meg a bőre. Tulajdonképpen jó érzés volt. Megnyugodott, majd figyelte Amandát, ahogy apró köröket rajzol a mézbe, és bekeni vele a mellbimbóját, majd kissé megkaristolja a körmével. Ennek hatására borzongás futott végig a testén. A nő eltette a mézet, majd szép lassan az egészet lenyalta a bőréről. A férfi nyögdécselni kezdett a gyönyörtől, ahogy a nyelve bejárta a felsőtestét. Végül a köldökénél állapodott meg. Tovább csókolgatta, és ezzel még keményebbé tette a másikat. Amanda halkan és kedvesen fölnevetett, ahogy fölnézett rá, majd egyetlen mozdulattal eljutott a mellkasáig, és aztán még följebb, hogy az ádámcsutkáját is végigcsókolja. A férfi fölszisszent, miközben hátravetette a fejét, hogy a másik jobban hozzáférhessen a nyakához. És amikor a nő finoman beleharapott, borzongás lett úrrá rajta. – Amanda – sóhajtotta.

158

A nő rámosolygott, majd fölkelt az ágyról, és fölvette a kis edényt. Amanda nem tudta, honnan származik mindez a bujaság. Sosem viselkedett korábban így, de Kyrianoszt bármi áron meg akarta menteni. És emellett valami különös is történt vele, ahogy ezt tette. Olyan volt, mintha egy rész most válna szabaddá benne. Elhessegette magától a gondolatot, és ujjaival belenyúlt a tejszínhabbal teli edénybe, majd a férfi szájára kente. A hüvelykujjával simította végig azoknak a gyönyörű ajkaknak a vonalát. Kyrianosz lenyalta a tejszínhabot a szájáról, miközben Amanda a derekára ült. Ó, ahogy érezte magán a nő nedvességét. Szinte megőrjítette. És amikor megmozdult, és nekidörgölőzött a merevedésének, úgy érezte, meghal a gyönyörűségtől. – Hadd etesselek meg, Parancsnok – suttogta, majd az ujjaival lassan szájához közelítette a tejszínhabot. Kyrianosz nyelt egyet, ahogy kavarogtak benne az érzések. Amanda éppen újra eljátssza Valerius kegyetlenségét. Ám ezúttal nem okoz fájdalmat. Csak olyan gyönyört, amelyet nem ismert korábban. Tekintetük összefonódott, és a férfi kérdőn rámosolygott. – Miért csinálod ezt? – kérdezte. – Mert törődöm veled. – Miért? – Mert te vagy a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkoztam. Igaz, hogy makacs vagy és bosszantó, de egyúttal kedves, erős és odaadó is tudsz lenni. És a közeledben úgy érzem magam, mintha... A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét. Amanda visszaült, és a másikra pillantott: – Ez most mit jelent? – Micsoda? – kérdezte ártatlanul. – Ez a tekintet. Kyrianosz összeráncolta a homlokát: – Miféle tekintet? – Megpróbálta átölelni a nőt, de a kötelékei miatt nem tudta megtenni. Milyen különös, hogy szinte el is feledkezett róluk. Amanda lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja. Kyrianosz felnyögött, amikor megérezte a másik ajkainak érintését, és egyúttal a tejszínhab ízét is. A nő visszahúzódott: – Ezt szereted? – Igen, nagyon. – Akkor biztosan ezt is szeretni fogod. A férfi nézte, amint a másik lejjebb csúszik a testén, majd a tejszínhabbal bekenegeti az ágyékát. Az ujjai cirógatták a merevedését, miközben bevonta a hűvös habbal. Kyrianosz felnyögött az érzéstől, amely forróságot ébresztett teste minden porcikájában. Amanda kissé szétfeszítette a férfi lábait, és lenézett az ágyékára. Ezután tekintetük ismét összetalálkozott, majd még lejjebb húzódott, és finoman szájába vette a golyóit. A férfi felnyögött, ahogy teste legérzékenyebb részén megérezte a másik nyelvét. A nő ajkai rázárultak, miközben a nyelve járt rajta. Egészen körbejárta, majd finoman, óvatosan szívogatta. Kyrianosz meghúzta a kötelékeit, ahogy elöntötte az élvezet. Soha semmi nem esett ilyen jól neki, mint a nő nyelvének érintése a bőrén. Amikor lenyalta a tejszínhabot odalent, áttért a farkára. Kyrianosz nyöszörgött és vergődött, ahogy Amanda ajkai összezárultak, közben pedig a férfira nézett, amint figyeli őt. A nő ráhajolt, hogy megízlelje a farka hegyét a nyelvével. A férfinak elakadt a lélegzete, amint érezte, hogy a másik nyelve végignyalja minden oldalról, majd egész hosszában a szájába veszi. A feje zúgni kezdett a gyönyörtől, miközben a nő a kezével is dolgozott rajta.

159

Felszisszent, és felnyögött attól, amit a nő csinált vele. Ösztönösen megfeszítette a hátát, és még mélyebbre lökte magát a szájába. Nem tiltakozott. Kyrianosz kísérteties hangokat adott ki, amint érezte, hogy a benne szunnyadó állat kezd fölébredni. Vak vággyal akarta a másikat. – Amanda – mondta hevesen és határozottan – Meg akarlak ízlelni. A nő felpillantott rá, majd megemelte a fejét. – Megízlelni, hogyan? A légzése szaporává vált, ahogy a nő végignyalta a testét. Lovagló ülésben a derekára ült, kezét Kyrianosz bordáira helyezte, majd lepillantott rá: – Mondd el, hogy mit akarsz tenni velem – mondta, majd elpirult, ahogy kiejtette ezeket a szavakat. Ahogy a férfi ránézett, érezte a másik érzéseit. A nő ijedt volt, és bizonytalan, de mindenáron segíteni akart rajta. Kyrianoszt ez jobban megérintette, mint amennyire szabad lett volna. Megnyalta az ajkait. – Érezni akarom a melled – mondta határozottan. – Így? – kérdezte a nő, majd megérintette a mellét, és felé közeledett. A férfi felnyögött a látványtól, ahogy a nő megérintette saját magát. – Igen – nyögte –, és meg akarom ízlelni. A nő rámosolygott, majd jobb mellét a férfi szétnyílt ajkaihoz közelítette. Kyrianosz ismét megrázta a köteleit, ahogy szájába vette a kemény mellbimbót. Hallotta a nő gyönyörteljes nyögéseit, és még izgatottabbá vált tőlük. Meghúzta a köteleket, és ezáltal még jobban meglazította őket. A nő gonoszul fölnevetett: – Ha kiszabadítod magad, Kyrianosz, akkor felöltözöm és abbahagyjuk. Ezt akarod? A férfi megrázta a fejét, és elernyedtek a karjai. – Akkor mit akarsz? – Téged – az őszinte szó kiszaladt a száján, mielőtt gondolkozhatott volna. – Engem? – kérdezte Amanda, reménytelen arckifejezéssel. A férfi képtelen volt válaszolni, hiszen tudta, kettejük számára nincs közös jövő. – Azt akarom, hogy benned legyek. Érezte a másik csalódottságát és mély fájdalmát. – Amanda... – Shh – mondta a nő, és a szájára tette a kezét. – Egészen a tiéd vagyok – suttogta, majd elhelyezkedett a merev farkán. Kyrianosz lehunyta a szemét, amikor megérezte a másik hihetetlen nedvességét, miközben egész hosszan lecsúszott rajta. Amanda előrehajolt, majd szájába vette a másik ajkait, lassan és keményen mozgott a derekán. Végigcsókolta a férfi nyakát, és érezte a nyögéseit, miközben a nyelvével is egyre határozottabbá vált. Érezte a másik gyönyörét, ahogy nekifeszítette a csípőjét. A férfi hátravetette a fejét, és úgy hörgött, akár egy csapdába esett vadállat. Lábát az ágytámlának támasztotta, és megemelte a derekát, hogy még mélyebbre hatolhasson a nőben. Amikor Amanda elélvezett, felsikoltott az erejétől. Érezte, ahogy Kyrianosz olyanná válik, mint aki nyársat nyelt. – Ne mozdulj! – kérte. A nő szó nélkül engedelmeskedett, miközben a férfi lehunyta a szemét, és összeszorította a fogait. Egész teste remegett alatta, és látta, amint még több izzadságcsepp ütközik ki a homlokán. Egy perc elteltével hosszan felsóhajtott. Kinyitotta a szemét, majd ránézett. – Most már kiszabadulhatok? A nő bólintott, ahogy rájött, hogy a férfi még mindig nem élvezett el. Minden erejével küzdött ellene.

160

Még akkor is, ha értette az okát, lénye egy részét bántotta, hogy nem bízik meg benne eléggé. Hagyd abba! – mondta magának. Miféle önző őrültség ez? Szüksége van az erejére! Most még inkább, mint valaha. Miközben továbbra is a nőt figyelte, Kyrianosz könnyedén elszakította a kötelékeket, és kiszabadította a kezét. Rögvest ezután a karjába vette a nőt, és szorosan magához húzta. – Köszönöm, kedvesem – mondta, és lágyan megcsókolta. A nő rámosolygott. – Örömömre szolgált. Kyrianosz fölnevetett, majd lefektette a másikat maga mellé. Átkarolta, és úgy ölelte, mintha attól félne, hogy a lány otthagyja. Nem sokkal később elaludt. Amanda érezte forró leheletét a meztelen vállán. Boldog volt, és remélte, hogy annak köszönhetően, amit ma este tett, Kyrianosz képes lesz túlélni következő találkozását Deszideriosszal. Amanda a telefon csörgésére ébredt. Elhúzódott Kyrianosztól, és rájött, hogy összeölelkezve fekszenek. Nyomban elpirult, amint eszébe jutott, mit tettek elalvás előtt. Sosem volt korábban ilyen gátlástalan, mégis, ezzel a férfival nem esett nehezére a dolog. Csöndben kiment a szobából, és fölvette a telefont Esmeralda szobájában. – Halló? Esmeralda volt az. – Mandy, hála istennek, hogy még ott vagy. A kocsim lerobbant. Az út szélén vagyok. El tudnál jönni értem? – Persze. Lejegyezte egy papírra a pontos helyszínt, gyorsan lezuhanyozott, majd visszament a vendégszobába, hogy felöltözzön. Lehajolt Kyrianoszhoz, és arcon csókolta. Ahogy visszahúzódott, a férfi megragadta. – Hová mész? – Fölveszem Essie-t. – Nem biztonságos. – Fényesen süt a nap. Minden rendben lesz. Látta a bizonytalanságot a férfi szemében. – Mennyi idő van még naplementéig? – Még órák vannak addig. – Rendben, de rögtön gyere vissza. – Igen, uram, igen, Parancsnok. – Nem vagy vicces. Újra megcsókolta, majd elindult. Kyrianosz nem sokkal később fölébredt. Fölkelt az ágyból, és látta, hogy sebei már majdnem teljesen begyógyultak. Lefejtette magáról a véres kötéseket, és az ajtó melletti kis szemetesvödörbe hajította. – Amanda? – mondta hangosan. Nem érkezett válasz. Hallgatózott, hall-e bármilyen zajt a házból, de mindenütt csönd honolt. Még biztosan nem ért haza. Felkapta a ruháit, és kiment a fürdőszobába. Nem tartott sokáig, amíg lezuhanyozott, megborotválkozott és felöltözött. Amint kész volt, lassan visszament a szobába. Megállt az ajtóban, amint megpillantotta Amandát. Szűk farmer volt rajta és fekete melegítő, amely eltakarta azokat a formákat, amelyekkel úgy szeretett játszadozni. A haja le volt engedve, és istenien nézett ki. Csöndben mögé lépett, amíg a nő a szemetest vizsgálgatta. Kyrianosz szó nélkül előrehajolt, hogy a nyakába csókoljon. Abban a pillanatban, hogy 161

hozzáért az ajkával, megérezte az illatát. Nem Amanda volt az. Hanem Tabitha.

162

Tizennegyedik

fejezet

Kyrianosz egy lépést hátrált, amint Tabitha megpördült, és szembenézett vele. Meggyötört arca még mindig sebhelyes volt azoktól a sérülésektől, amelyeket Deszideriosz csatlósaitól szenvedett el. Egy kötés borította arca bal oldalát. Hirtelen bizonytalanul, de eltökélten támadóállásba ugrott. A férfin szorongás lett úrrá, amint rájött, hogy nem tudta megvédeni az egyik emberi lényt, akit Amanda olyannyira szeret. Megesküdött rá, hogy ez nem fog újra megtörténni. – Ki vagy te? – kérdezte a nő. – Hol van Esmeralda? Kyrianosz a tükörbe pillantott, majd gyorsan még egy lépést hátrált, amint észrevette, hogy nincs tükörképe. Természetesen nem akarta, hogy ez a másiknak is feltűnjön. – Lerobbant a kocsija hazafelé jövet. Amanda elment érte. Túl későn döbbent rá, hogy csöndben kellett volna maradnia. Döbbenet jelent meg a másik arcán, amint fölismerte sajátos akcentusát. – Te! – kiáltotta. – Mit tettél a nővéreimmel? – Biztonságban vannak. – Egy fenét! – kiáltotta a nő, majd rárontott. Mivel nem akart neki sérülést okozni, Kyrianosz megfordult, és nyomban futásnak eredt. – Vámpír! – üvöltötte mögötte Tabitha. Kyrianosz hangokat hallott odalentről, és rádöbbent, hogy Tabitha nem egyedül érkezett a házba. – Húzzátok szét a függönyöket! – adta ki az utasítást. Tabitha megragadta a karnist az emeleti folyosón, és megrántotta. Kyrianosz felszisszent, ahogy a napfény a bőréhez ért. A korláthoz ugrott, majd a földszinti nappaliba ért. Két szempár nézett rá dermedten, amint megjelent. A sötét hajú férfi elsápadt, a szőke nő pedig gyorsan reagált. Az ablakhoz futott, hogy még több fényt engedjen be. Mielőtt Kyrianosz megmozdulhatott volna, Tabitha máris rávetette magát. Kirúgott, és pont a sérült oldalát találta el. – Meghalsz, vámpír szörnyeteg! Kyrianosz felszisszent, és kivillantotta a másik felé a fogait, majd elhátrált tőle, és a konyha felé indult. Megállt a küszöbön, amint észrevette, hogy a napfény az egész helyiséget beragyogja. Már egyetlen hely sem volt, ahol biztonságban lehetett volna a halálos napsugaraktól. Valami kemény és éles találta el a vállán. Felnyögött, majd megfordult, és meglátta Tabithát egy hosszú tőrrel a kezében. Visszahúzta, és újra döfni készült. Kyrianosz éppen abban a pillanatban kapta el a csuklóját, hogy a két társa rárontott. Mind a négyen hátratántorodtak. Kyrianosz lerázta magáról az egyiket, és kiszabadította magát. Megpróbált visszarohanni a nappaliba, de Tabithának valahogy sikerült elállnia az útját. Gyűlölet lobogott a nő szemében, ahogy meglendítette a kést, és megpróbált lesújtani vele a másik hasára. Kyrianosz visszaugrott, ám ezzel egyenesen a napsugarak elé került. Fájdalom járta át az egész testét. Ismét felszisszent, félreugrott előle, majd újra a nappali felé vette az irányt, és igyekezett árnyékban maradni. A másik három felé vetette magát, és az ajtóhoz szorították. Deszideriosz szavai visszhangoztak a fejében, ahogy a padlóra lökték. „El fognak kapni, akár egy falka vadászkutya.” Tabitha a mellkasára térdelt, kezével megragadta a torkát, miközben két társa megragadta a karját, és a földre feszítette. Ha mindez tegnap történt volna, alighanem megőrül a rettegéstől

163

és a kétségbeeséstől. De ma különös nyugalmat érzett, ahogy visszaemlékezett Amanda tegnap éjjeli kísérletére. – Mit tettél a nővéremmel? – kiáltotta Tabitha. – Semmit. – Ne hazudj nekem! Láttam a vért a szemetesben. Kyrianosz vigyázott rá, hogy megóvja a másikat, miközben felhúzta a lábát, és lelökte magáról Tabithát, éppen egy szempillantással azelőtt, hogy az lesújtott volna a késsel. A penge alig egy centivel vétette el a torkát. Gyorsan a jobbján lévő férfi gyomrába öklözött, majd a kanapéra lökte a másik nőt. Átkozódott, ahogy az időközben magához tért Tabitha a combjába harapott. Kyrianosz kikapta a kést Tabitha kezéből, és mélyen a faburkolatú padlóba szúrta. – Hallgass rám! – Nem! – üvöltött a nő, miközben rúgkapált. Kyrianosz átfordult a nővel, és a földre szorította. Az ösztönei azt súgták, hogy le kellene ütnie, de ahogy meglátta az arcát, ami olyannyira hasonlított Amandáéra, tudta, hogy nem képes bántani. Ez a pillanatnyi tétovázás sokba került neki, ugyanis Tabitha társai ismét megragadták. Kyrianosz megpördült velük, talpra állt, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és még több fény áradt be a szobába. Kyrianosz átkozódva a sarokba ugrott. Ekkor Amanda metsző hangja töltötte be a szobát. – Elég legyen! Az emberek megdermedtek, amint meghallották a kiáltást, miközben Kyrianosz igyekezett levegőhöz jutni. Újabb sebei lüktettek, vér csorgott alá a hátán. Amanda odarohant hozzá, és végigfuttatta rajta a kezét, hogy megállapítsa a sérülések komolyságát. Tabitha kihúzta a tőrt a földből. Eltökélt léptekkel indult Kyrianosz felé, és egy pillanatra sem vette le róla gyűlölettel teli tekintetét. – Állj félre az utamból, Mandy! Most megölöm ezt a vámpírt. – Tévedsz – szólt közbe Esmeralda, amint becsukta a bejárati ajtót, és Tabitha meg Kyrianosz közé állt. – Te arra készülsz, hogy megöld az ikertestvéred pasiját. Tabitha elsápadt, és egy pillanatra megállt. Kyrianról Amandára nézett. – Már megbocsáss... Amanda nem vett róla tudomást. – Rendben vagy? A férfi vérző karjára helyezte a kezét. – Soha jobban. – Hogy ő jól van-e? – kérdezte Tabitha hitetlenkedve. – És mi a helyzet velem és a társaimmal? Nem hallom, hogy felőlünk is érdeklődnél. Majdnem letépte a fejünket. Amanda a nővérére függesztette a tekintetét. – Nem látom, hogy bármelyikőtök is vérezne. Hidd el, ha tényleg bántani akart volna, már egyikőtök sem élne. Tabitha undorodva fintorodott el. – Tényleg véded ezt a vámpírt? – Kyrianoszt védem – mondta együttérzően, ahogy a férfire pillantott. Miközben ajkai még jobban összeszorultak, Tabitha oda-vissza pillantgatott a párosra. – Mégis, mi vagy te? Megbolondultál? Tényleg olyan férfit akarsz, aki vért iszik, örökké él, szórakozásból öl, és nem mehet ki az utcára napközben? Mandy, miért gondolom, hogy végül mégis megtaláltad a Vesztesek Királyát? Gratulálok. Nem gondoltam volna, hogy valaki még Cliffet is felülmúlja, és nála is nagyobb vesztes lehet. Ezek a szavak aztán sérelmek és durvaságok egész áradatát váltották ki. – Vesztes? Ezt nem akarom meghallgatni egy olyan nőtől, aki olyasvalakivel randizik, aki az elmúlt három évben nem dolgozott többet két hétnél.

164

– Ericnek legalább van lelke. – Kyrianosznak pedig van szíve. – Ugyan, kérlek. Szerinted ez elegendő? Mondd csak, Mandy, kész volnál mindent feladni érte? Az életed, a jövőd? Mégis, mit adhat egy vámpír egy könyvelőnek? Gyerekeket akarsz. Meg tudná adni neked? Kyrianosz szíve megszakadt, ahogy a veszekedésüket hallgatta. Tabitha minden szava után egyre inkább úgy érezte, hogy végső soron igaza van. A házba beáramló napfényre pillantott. A napfény az ő számára halálos volt, Amandának azonban az életet jelentette. Az embereknek éppannyira szükségük volt a fényre, mint arra, hogy lélegezhessenek. Amíg vele marad, Amanda sosem lelne nyugalmat. Minden álmát föl kellene adnia érte. Ez olyasmi volt, amit nem engedhetett meg neki. Sajgó szívvel lépett ki az árnyak közül, és a lépcső felé indult. – Abbahagynátok a veszekedést? – kiáltotta Esmeralda. Kyrianosz már nem figyelt rájuk, ahogy fölment a lépcsőn. Néhány perccel és még több sértéssel később Amanda észrevette, hogy Kyrianosz eltűnt. – Kyrianosz? – Fölment a lépcsőn – mondta Esmeralda. Amanda a lépcső felé indult, de Tabitha megállította. – Nem teheted ezt magaddal. – Semmit sem tudsz róla, Tabby. Ő Sötét Vadász, nem vámpír. – Igen, és Iulianosz Alexander azt mondta, nincs igazi különbség a kettő között. Mindkettő állati tulajdonságokkal rendelkezik, és mindkettő gyilkos. – Nem hiszem, hogy Iulianosz ezt mondta. – Nem érdekel, hogy elhiszed-e vagy sem, akkor is igaz. És amíg te ezt a szörnyeteget pátyolgatod, hadd mondjak el még valamit, amit Iulianosz mondott. Artemisz megöli a pasidat, mielőtt szabadon engedné. Amanda lelke felkiáltott és tiltakozott. Hátralépett, majd fölszaladt a lépcsőn. A hálószobában találta Kyrianoszt. A férfi éppen összeszedte a holmijait. – Mit csinálsz? – Elmegyek. – Nem mehetsz el. Alig múlt dél. A férfi arca üres volt. Hideg. – Felhívtam Tate-et. – Kyria... – Amanda előrenyúlt, hogy megérintse. – Ne érj hozzám – mondta a másik, és rávicsorgott a fogaival. – Hallottad, mit mondott Tabitha. Állat vagyok. Nem vagyok ember. – Nem egy állat volt, akivel tegnap együtt aludtam. – Biztos vagy benne? – Igen. Biztos. – Kezével megérintette a férfi arcát. Látta, hogy egy pillanatra elérzékenyül az érintés hatására, majd arca ismét fagyossá vált. Eltolta magától a nő kezét. – Lehet, hogy ezt mondod, Amanda, de közben nem tudod, hány alkalommal kellett visszafognom magam, hogy ne vájjam a fogaimat a nyakadba. Hány alkalommal éreztem a véred lüktetését a nyelvem alatt, és vágytam arra, hogy megízleljem. A nő nyelt egyet félelmében. De nem hitt a férfinak. Csak el akarta ijeszteni magától. – Sosem bántottál, és tudom, inkább meghalnál, semmint hogy bánts engem. Kyrianosz nem válaszolt. Fölvette a bőröndjét, majd kiment. Amanda követte, és megállította a lépcső tetején. – Nem mehetsz el így. – De igen, elmehetek. A nő megragadta a karját, mielőtt elindulhatott volna. – Nem akarom, hogy itt hagyj. Kyrianosz egy pillanatra megállt e szavak hallatán. Olyan szavak voltak, amelyek egész 165

lényében meggyötörték. Ő sem akarta elhagyni a másikat. Nem, egészen mást akart – a karjába kapni a nőt, visszavinni a hálóba és egy örökkévalóságig szeretkezni vele. Azt akarta, hogy a magáénak tudhassa. Hogy az övé lehessen. De ez nem lehet valóság. Egy istennek szolgál. Nem rendelkezik a saját élete fölött. – Menj vissza a világodba, Amanda. Ott biztonságos. A nő megérintette a másik arcát. Világos, kék szeme kutatott a férfi szemében, és olyan vágyakozva figyelte, hogy a férfi szíve belesajdult. – Nem akarok biztonságot, Kyrianosz. Téged akarlak. A férfi visszahúzódott gyöngéd érintésétől, és elindult a lépcsőn. – Ne mondd ezt! – Miért ne? – kérdezte, és a másik után indult. – Hisz ez az igazság. – Engem nem kaphatsz meg – mondta, miközben összeszorította a fogait, és megfordult, hogy szembenézhessen a másikkal. – Én már elköteleztem magam. – Akkor csak engedd, hogy szeresselek. – Könyörgő szavai a másik csontjaiig hatoltak. Egek, milyen könnyű volna megnyílnia a nő felé. A karjaiba venni és... És nézni, amint megöregszik, miközben ő ugyanolyan marad. A karjában tartani, amikor időskorában meghal, és itt hagyja, hogy itt maradjon az örökkévalóságig. Egyedül. A fájdalom, amelyet ez a gondolat hozott magával, elegendő volt, hogy meggyőzze döntése helyességéről. Nem akart azon gondolkodni, milyen volna nélküle élni. És ha még néhány nap után is ennyire fájdalmas, hogy el kell engednie, milyen volna akkor évtizedek múltán? Rosszabb volna, mint amit sérült szíve még elviselne. – Nem lehet. – Miért? – kérdezte. – Néhány dolog nem lehetséges. A nő megérintette a karját, és a szemével kérte, lássa a dolgokat úgy, ahogy ő látja. De nem volt rá képes. Nem merte megtenni. – Talán ez mégis lehetséges. – Tévedsz. Kopogtak az ajtón. Amanda figyelte, amint Esmeralda kinyitja az ajtót. Tate gurult be a hordággyal. Örökké emlékezni fog arra a rezignált, fájdalmas arckifejezésre, amelyet Kyrianoszon látott, amikor az ismét megpillantotta a hullazsákot. – Ne menj el, Kyrianosz! – könyörgött neki még egy utolsó alkalommal, remélve, hogy ezúttal talán hallgat rá. – Nincs más választásom. – De igen, van. Légy átkozott a makacsságoddal! Van választásod. Ne hagyj el! A férfi eltakarta a szemét, mintha fejfájás gyötörné. – Miért akarod, hogy itt maradjak? – Mert szeretlek. Tabitha haragos átkozódása hallatszott a konyhából, amelyet olyan zajos csönd követett, hogy szinte megsüketültek. Kyrianosz lehunyta a szemét, ahogy a fájdalom úrrá lett rajta. Egy egész örökkévalóságon keresztül várta, hogy egy nő ezt mondja neki. És komolyan is gondolja. De már túl késő. – Az utolsó alkalommal, amikor azt hittem, hogy egy nő szeret engem, egy birodalmat adtam föl érte, majd láttam, ahogy nevetve nézi végig a keresztre feszítésemet. Ne légy bolond, Amanda! A szerelem nem valóság. Nem szeretsz engem. Nem lehet. Mielőtt vitatkozhatott volna vele, kecsesen beugrott a zsákba, és behúzta a cipzárt. – Ne merj elhagyni! – kiáltotta a nő, és megragadta a karját a műanyagon keresztül. – Vigyél haza, Tate! Tate szomorúan Amandára mosolygott, majd kitolta a hordágyat az ajtón.

166

Amanda felnyögött a zavarodottságtól. – Átkozott légy, Kyrianosz Vadász! Légy átkozott! Kyrianosz hallotta a nő kétségbeesett szavait. Megszakadt tőlük a szíve. Micsoda istentelen bolond volt. Ne hagyd el, mondta a szíve. De nem volt választása. Ez volt az út, amelyet választott. A következmények és az áldozatok teljes tudatában hozta meg döntését. Amanda a fényhez tartozott, ő pedig a sötétséghez. Valahogyan majd megtalálja a módját, hogy visszaszerezze a lelkét őnélküle, és amint megteszi, megöli Desziderioszt. Amanda és Tabitha szabadok lesznek, ő pedig visszatérhet régi életéhez. Ahhoz az élethez, amelyre fölesküdött. De mélyen a szívében tudta az igazságot. Ő is szerette Amandát. Jobban, mint bármi mást szeretett az életében. És mégis el kellett engednie.

167

Tizenötödik

fejezet

Éppen elmúlt öt óra, és kezdett alkonyodni, amikor Amanda odaért Kyrianosz házához. Leparkolt a sötétkék Taurusszal a kapu előtt, és felsétált a bejárathoz, majd bekopogott. Arra számított, hogy Nick fog válaszolni. De senki sem válaszolt. A bejárat magától szélesre tárult, és senki nem várta mögötte. Meglepődött, de beljebb lépett. Az ajtó rögtön becsapódott mögötte, amitől ijedten felnyögött. Most, hogy eszébe jutott a dolog, a kerítés kapui ugyanezt csinálták. Ám akkor azt gondolta, Kyrianosz látta a kamerákon keresztül a kocsiját, és ő engedte be, mielőtt lehetősége lett volna csengetni. De most már nem volt biztos a dologban. A szíve zakatolt, és még mindig nem látott senkit odabent. A csöndes ház teljesen üresnek tűnt. – Helló! – mondta, ahogy lassú léptekkel belépett az előszobába. – Nick? Kyrianosz? – Tehát te vagy Amanda Devereaux. A nő megdermedt, ahogy meghallotta a nappali felől érkező hangot. Mély volt és provokatív, és olyan akcentussal rendelkezett, amelyhez foghatót még sosem hallott. A telt hang készülődő viharra emlékeztette. Egy pillanatra attól tartott, egy démonnal áll szemben, amíg a szeme hozzá nem szokott a félhomályhoz. Amint ez megtörtént, meglátta a kanapén heverésző gyönyörű férfit. A hátán feküdt, lába lelógott a kanapé végéről, kezét pedig összefonta a feje mögött, ahogy őt nézte a sötétből. Felsőteste meztelen volt, és nem viselt lábbelit. Pusztán egy szűk bőrnadrág volt rajta. Hosszú, sötét haja volt, és a bal vállán kicsi, madárra emlékeztető tetoválás látszott, amelynek a farka körbejárta a bicepszét. A bőre ugyanolyan aranyló árnyalatú volt, mint Kyrianoszé, és annál inkább kiemelte az apró arany nyakláncot, amelyet a nyakában hordott. – És te pedig...? – kérdezte. – Acheron Parthenopaeus – mondta határozott, mély hangon. – Örvendek. – A szavai nélkülöztek minden melegséget vagy érzelmet. Rendben, tehát a pasi mégsem olyan, mint Yoda. Nos, kivéve hogy mindkettőjük feje zöld. A kanapén fekvő férfi nem tűnt többnek huszonvalahány évesnél, ám mégis olyan kemény volt a fellépése, hogy kétségessé tette fiatal korát. Olyan volt, mintha saját szemével látta volna a poklokat, és annál bölcsebben tért volna vissza az útról. Még úgy is, hogy fekvő helyzetben figyelte őt, tekintete parancsoló volt, és a nőt átjárta a félelem. Volt valami Acheronban, ami igazán félelmetessé tette, de nem tudta volna megmondani, hogy mi is az pontosan. Mindenesetre nagyon kellemetlenül érezte magát a közelében. – Tehát te vagy a hírhedt Acheron. A másik lenyűgözően jóképű arcán mosoly terült el. – Ura és mestere a nagy barbár hordának, amely járja az éjszakát. – Komolyan mondod? A férfi lezseren vállat vont. – Nem igazán. Több szerencsém volna, ha a szelet akarnám befogni. Amanda idegesen fölnevetett. A férfi lassan fölkelt, és úgy közeledett hozzá, akár egy nagy, vadászó állat. Ahogy mellé ért, jelenlétének ereje és puszta nagysága egészen lenyűgözte a nőt. Legalább két méter magas volt, és leírhatatlan erővel magasodott fölé. – Istenem – sóhajtott, ahogy kinyújtóztatta a nyakát, hogy fölnézhessen a másikra. – Van valami íratlan szabály, hogy nektek mind óriásoknak kell lennetek?

168

A férfi fölnevetett, és kivillantotta éles fogait. – Mit is mondhatnék? Artemisz szereti, ha a Sötét Vadászok magasak. Az alacsonyak nem is pályázhatnak. Ahogy megállt előtte, a nő meglátta azt a szempárt. Leesett az álla. Kyrianoszétól eltérően ezek a szemek folyamatosan lüktettek. Erre nem volt más szó. Ahogy nézte őt, a szeme bejárta a kék és az ezüst egész spektrumát. Akár a higany, a színek váltakoztak és összefolytak. Morajló tengerre emlékeztette, óriási hullámokkal. – Zavaró, nem igaz? – kérdezte a férfi, ahogy a nőt nézte, amint őt figyeli. – Normális, hogy ilyenek? A férfi elmosolyodott, de nem válaszolt, miközben elővett egy átlátszó, fekete napszemüveget a farzsebéből, és föltette. Most, hogy a szeme takarásban volt, Amanda fölfigyelt a nyakán végighúzódó különös sebhelyre. Olyan volt, mintha valaki beleégette volna a kéznyomát a nyakába, mialatt fojtogatta. Nagyon, nagyon különösnek tűnt. – Mi járatban errefelé, kicsi ember? – kérdezte Acheron. – Azért jöttem, hogy találkozzam Kyrianosszal. – Ő nem akarja, hogy bárki is találkozzon vele. – Nos – mondta a nő, és kihúzta magát, hogy valamivel határozottabban állhasson szemben azzal a Sötét Vadásszal, aki alighanem egy nanoszekundum alatt képes volna elpusztítani. – Nem mindig tudjuk, hogy mi a jó nekünk. Acheron fölnevetett. – Milyen igaz. Tehát azt gondolod, megmentheted őt? – Kételkedsz bennem? A férfi oldalra billentette a fejét, és fürkésző pillantást vetett a nőre, majd kis kört tett meg körülötte. Ahogy elhaladt előtte, Amanda meglátta a gyógyulóban lévő sebeket a hátán. Olyanok voltak, mint valamiféle különös térkép egy folyó útvonaláról. De a legsajátosabb az volt, hogy valójában olyan mintát alkottak, amely legalább annyira félelmetes volt, mint amennyire szép. Amanda szíve megdobbant a látvány hatására. Minden látható sebhely miatt feltehetően elképzelhetetlen fájdalmakkal teli órákat kellett elviselnie. Ahogy tekintetét elfordította a férfi formás, izmos hátáról, meglátta Artemisz nyilas jegyét a testén, amely azonos volt azzal, amelyet korábban Kyrianosz vállán is látott. Acheron jele azonban a jobb oldali csípőcsontja fölött volt. – Tudod – mondta mély, baljós hangon –, több mint tizenegy évezrede járom a Földet, kislány. – Egy pillanatra megállt, majd előrehajolt, hogy a másik fülébe suttogjon: – Olyan dolgokat láttam az életem során, amelyek számodra elképzelhetetlenek. És azt kérdezed, kételkedem-e benned? Egy lépést hátrált, hogy lássa a nő arcát, mielőtt befejezi a mondatot: – Drágám, én abban a levegőben is kételkedem, amit éppen most lélegzek – Nem értelek. A férfi nem vett tudomást a zavartságáról. – A lelkét akarod. – Már megbocsáss... – mondta, miközben ideges borzongás futott át rajta. – Érezlek, drágám. Hallak. Az elméd olyan, akár valamiféle örvénye az érzéseknek és a félelmeknek. Vajon a tied lehet? Vajon szeret téged? Vajon valaha is szeretni fog? Vajon őszintén szereted őt? Vajon van-e esély, akár csak a leghalványabb, arra, hogy ti ketten megtaláljátok a módját, hogy együtt legyetek? Vagy csak áltatod magad az egésszel? A nő megborzongott, ahogy a másik nyilvánvalóvá tette azokat a kimondatlan gondolatokat és kétségeket, amelyek a szívében zakatoltak. Acheron megállt előtte, és megérintette az állát, majd megemelte annyira, hogy a nő ránézzen. Érezte, amint a férfi próbára teszi a lelkét a tekintetével, miközben ő maga nem tudta kiismerni a másik folyékony, ezüstös szemének rejtelmeit. Nem látott mást, mint saját maga tükörképét a fekete napszemüveg lencséiben.

169

Amikor Acheron megszólalt, a hangja olyan volt, mintha egyenesen a nő fejében szólna. – A kérdés, amely a legjobban izgat, nem más, mint az, vajon hogyan menthetnéd meg őt anélkül, hogy közben a nővéreid belehaljanak. – Honnan tudsz erről? Acheron különös félmosollyal nézett rá. – Számodra kiismerhetetlenek a képességeim. – Akkor miért nem mész, és ölöd meg Desziderioszt, mielőtt megint bántaná Kyrianoszt? A férfi leejtette kezét a nő álláról. – Nem tehetem. – Miért nem? – Ugyanazért, amiért Kyrianosz sem képes rá. Nincs lelkem, amellyel megküzdhetnék vele. Megölne engem, és tekintettel múltam bűneire, igazán nem akarom elképzelni, hogy milyen eszközöket használna. A nő ezen egy percre elgondolkozott. Deszideriosz ugyanúgy próbálta megölni Kyrianoszt, ahogyan az halandóként meghalt, ami azt jelenti, hogy Acheron még a keresztre feszítésnél is valami sokkalta szörnyűbbet élhetett át. Vajon hogyan halt meg ez a félelmetes Sötét Vadász? És ezt a gondolatot rögvest egy másik követte. – Hogyan kaphatja vissza a lelkét egy Sötét Vadász? A férfi úgy szorította a falhoz, akár egy oroszlán, amely az áldozatát kerülgeti. Még a levegő is olyan volt körülötte, mintha misztikus energia és erő vibrálna benne. – A lelkek különös dolgok, drágám. Csak a szabad akarat segítségével adhatóak át. És aki rendelkezik velük, csak saját maga dönthet úgy, hogy elengedi. – Tehát meg kell idéznem Artemiszt, mivel ő birtokolja Kyrianosz lelkét? Acheron gúnyosan fölnevetett. – Elevenen megenne téged, kislány. A hangja eloszlatta a félelmét. Lehet, hogy ő Mr. Rosszfiú, de Amanda sem volt már gyerek. – Ne akarj kioktatni. – Nem oktatlak ki, csak figyelmeztetlek. Nem vagy képes arra, hogy elviseld az istennel való találkozást. Ő a szél. Végzetünk irányítója, te pedig, kislány, nem vagy egyéb, mint egy apró falat, amelyet felnyalna a földről, majd szórakozottan kiköpne. – Köszönet ezért az eleven képért – felelte, miközben a gyomra összeszűkült a gondolattól. A férfi arca megfeszült, majd durva vonásai ismét finomabbá váltak. – Tényleg meg akarod őt menteni, nem igaz? Már megint az volt az érzése, hogy a másik hallgatódzik a tudatában. – Persze hogy meg akarom. Mindent ő jelent nekem. Bólintott. – Tiszta a szíved. Talán sikerülhet a dolog. Ez a megjegyzés jobban megijesztette Amandát, mint bármi más, amit a másik eddig mondott vagy tett. Volt valami a hangjában, ami nyilvánvalóvá tette, milyen végtelenül kockázatos a vállalkozás. – Mi sikerülhet? Acheron odament egy fekete hátizsákhoz, amely a koporsó-kávézóasztalon hevert. Belenyúlt, majd elővett egy faragott, fából készült dobozt. Ezüst szimbólumok és ógörög írás borította. – Amit keresel, ebben van. Kinyitotta a dobozt, és megmutatta a nőnek a fekete selyemmel bélelt belsőt, amely egy vörös medált őrzött. Akárcsak Acheron szeme, a medál is váltogatta a színét, de az övétől eltérően a vöröstől a sárgáig és a narancsig tartott a spektruma. A színek szinte körbenyaldosták a középütt lévő faragást, amely forgószélre emlékeztette. – Milyen gyönyörű – ámult el Amanda, amint előrenyúlt, hogy megérintse. Acheron elhúzta előle. – Ha megérinted, úgy fog megégetni, mint a pokol tüze. A nő rögvest visszahúzta a kezét. – Mi ez? – Kyrianosz lelke. Amanda szíve kihagyott egy ütemet, amikor meghallotta ezt. Nyelt egyet, majd ismét a medálra nézett. Lehetséges, hogy tényleg ebben volna a lelke?

170

Nem, hiszen ez lehetetlen. – Hazudsz. – Sosem hazudok – mondta Acheron egyszerűen. – Nincs rá szükségem. De még mindig nem akarta elhinni, hogy amire a legjobban vágyott, itt van Acheron kezében. – Mit fogsz tenni vele? – Azt reméltem, talán majd te segítesz, hogy visszaadjuk neki, és akkor lesz esélye megölni Desziderioszt. – Hogyan adhatnánk vissza? Acheron kivette a medált, a tenyerébe fogta, majd bezárta a dobozt. – Téged nem éget meg? – kérdezte. A férfi szomorkás mosolyt villantott rá. – Mondtam neked, hogy a képességeim számodra elképzelhetetlenek. – Akkor miért nem te adod vissza Kyrianosznak? – Mert, veled ellentétben, bennem nem bízik meg. Nincs szívem, sem tiszta, sem másmilyen. – Megfordította a medált, mintha tanulmányozni kezdené. – Tudod, a Sötét Vadászok csak egyféleképpen kaphatják vissza a lelküket. Egy tiszta, szerető szívnek a kezébe kell vennie a medált, és egészen addig tartania, amíg a Vadász elveszíti természetfölötti erőit. Csak ha már egyedül az emberi része maradt meg benne, lesz képes a Sötét Vadász arra, hogy normális halált haljon. – Tessék? A férfi rápillantott, és bár Amanda nem látta a szemét, tudta, hogy figyeli őt. – Az egyedüli módja, hogy visszaszerezze a lelkét, ha emberi szíve leáll. Amikor utoljára megdobban, a medált ahhoz a helyhez kell érinteni, ahol a lelkét elvették tőle. A lélek akkor elhagyja a medált, és vissza fog térni a testbe. A nő megrázta a fejét, miközben megpróbálta megemészteni a hallottakat. – Nem értem. Hogyan éred el, hogy a szíve ne verjen többé? – Először el kell nyomnod a Sötét Vadász képességeit, majd szíven kell szúrnod valamivel. A nő hátralépett, és kissé megszédült. – Nem! El fog tűnni, akár egy démon! Azt akarod, hogy megöljem, igaz? – Nem – mondta a férfi komolyan –, a Sötét Vadászok a gyermekeim, és előbb átkoznám el saját magam Árnyékká, semmint hogy megengedném, hogy bármelyiküknek is baja essen. Azt kérdezted, hogyan kaphatja vissza a lelkét, én pedig elmondtam neked. Ha meg akarod szabadítani, azt kell tenned, amit mondtam. Mielőtt bármit válaszolhatott volna, Acheron megfogta a nő kezét, és a medált tartó másik kezéhez közelítette. Borzasztó forróság áradt belőle. Olyan volt, mintha egy fáklya fölé tartaná a kezét. – Képzeld el, milyen, ha megérinted – suttogta Acheron. – Majd képzeld el, hogy tartod. A kezedben kell tartanod a medált attól a pillanattól kezdve, hogy leszúrták, egészen addig, amíg a szíve nem ver többé. Majd Artemisz jeléhez kell érintened. A férfi szorítása erősebbé vált a csuklóján, és a nő érezte, amint a pillantása őt fürkészi. – Eléggé szereted őt? – Én... – Amanda tétovázott. – Meddig kell tartanom? – Ameddig szükséges. Nem tudom. Minden Sötét Vadász esetében különböző. – És ha elengedem, mielőtt a lélek szabaddá válna? – Akkor Kyrianoszt arra kárhoztatod, hogy egy örökkévalóságig e között a két világ között járjon Árnyékként. Áhítani fogja az élelmet, de nem csillapíthatja az éhségét. Szomjazni fog, de nem ihat. Örökké szenvedni fog. Amanda rettegve nézett a medálra. – Nem vállalhatom a kockázatot. Acheron elengedte a kezét, majd visszatette a medált a dobozba. – Akkor viszont mindenképp meg fog halni, ha legközelebb találkozik Deszideriosszal. – Kell lennie más megoldásnak.

171

– Nincs más megoldás. Amanda összeszoruló szívvel képzelte el, hogy elnyomja Kyrianosz erőit, és sebezhetővé teszi. Vajon meg tudná ezt tenni vele? Acheron hátralépett, hogy visszategye a dobozt a hátizsákjába. – Várj – mondta Amanda, és megállította. – Azt mondtad, a medált pontosan oda kell helyezni, ahol a lélek elhagyta a testet. – Igen. – Honnan fogom tudni, melyik az a hely? A férfi a csípője fölött lévő nyilat ábrázoló jelre mutatott. – Az égés nyoma mindig megmutatja, hol érintett meg bennünket Artemisz, amikor megkaparintotta a lelkünket. Amanda kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egy csattanás elnémította. – Mit csinálsz te itt? Megpördült, és meglátta Kyrianoszt. A férfi Acheronra pillantott. – Miért engedted be? Acheron figyelmeztetően a nőre pillantott. Ne mondj semmit, suttogta az elméjében. – Úgy tartotta kedvem – felelte hangosan. Kyrianosz arcvonásai megfeszültek. – Azt mondtam, hogy ne engedd be. Acheron elmosolyodott, és egy pillanatra kivillantotta éles szemfogait. – És mióta kell, hogy hallgassak rád? Kyrianosz kihívóan nézett rá. Amanda tekintete végigfutott Kyrianosz testén, és megállapította, hogy ismét fekete farmert, pólót és csizmát visel. – Ugye, nem veszed üldözőbe ma éjjel, igaz? – Nincs választásom. A nő hátrapillantott a válla fölött a férfi főnökére. – Acheron... Acheron közönyösen vállat vont. – Az ő döntése. – De hiszen sérült – erősködött Amanda. – Ő Sötét Vadász. Ismeri az erejét és a gyöngeségeit. Rajta áll, hogyan dönt. A nőn zavartság lett úrrá, és ebben a pillanatban mindkettejüket meg tudta volna ölni. – Hagyod, hogy meghaljon? – Ennek semmi köze Acheronhoz – mondta Kyrianosz, félbeszakítva a másikat. – Ahogy mondta, rajtam áll, hogyan döntök. – Nos, a döntésed tragikus. – Hát igen, Tabitha ugyanezt mondja a tiédről. A nő hitetlenkedve nézett rá. Kyrianosz visszanézett, amíg a nő el nem fordította tőle a tekintetét. Majd Acheronhoz fordult. – Vigyázz rá a kedvemért. – Ez valamiféle utasítás? – kérdezte Acheron meglepetten. – Ne legyél bunkó. Az vészjóslóan összevonta a szemöldökét. – Acheron vagyok, nem bunkó. Kyrianosz álla megremegett. – Van egy megbeszélésem, amihez tartanom kell magam. Később. – Megfordult, majd kisétált a szobából. Amanda dermedten állt a nappali közepén. És a szíve majd megszakadt, ahogy hallotta kinyílni a garázsajtót és azt, amint Kyrianosz beindítja a kocsit. Milyen átkozottul makacs! – Tévedett, Acheron. Nem te vagy a bunkó, hanem ő. Acheron fölnevetett. Amanda egy percre eltakarta a szemét a kezével, ahogy azon töprengett, mitévő legyen. De a szíve mélyén tudta. Kyrianosz meg fog halni, vagy így, vagy úgy. Ha ő öli meg, akkor legalább van némi esély. – Add ide a medált! Acheron átnyújtotta a dobozt. – Biztos vagy benne?

172

– Egyáltalán nem. Megpróbálta elvenni a dobozt, de a férfi nem engedte. – Bármit teszel is, ne változtasd meg a döntésed, amint ezt egyszer kézbe veszed. Ez volna a legkegyetlenebb dolog, amit vele tehetnél. Inkább azt kívánom, hogy harc közben essen el, semmint annak a nőnek a keze által, akit szeret. Már megint. A nő keze megremegett. – Sosem bántanám. – Ne vedd sértésnek, de az utolsó alkalommal, amikor ezt hallottam, a nő tíz másodperc után eldobta a medált. Ne okozz megint csalódást. – Nem fogok. A férfi szigorúan bólintott, majd engedte, hogy a nő elvegye a dobozt. – Emlékezz, abban a pillanatban kézbe kell venned, ahogy ő haldokolni kezd. Tartsd, amíg meg nem hal, majd helyezd a medált Artemisz jelére. – Honnan fogom tudni, ha már vége? – Bízz bennem! Tudni fogod. Amanda a hátizsákjába tette a medált, a mellé a doboz mellé, amelyben a Lizától kapott Barbie pihent. Azóta az este óta hordta magánál a babát, hogy Tabithát támadás érte. Talán bolondság volt, de már a puszta tudat, hogy a baba nála van, valamilyen nyugalmat adott neki. És egyébként is kényelmesebb volt, mintha puskát tartott volna magánál. Még a baba lábában lévő pengékkel együtt is úgy érezte, egészen biztonságos a számára. Ahogy becipzározta a táskát, megszólalt a telefonja. Kivette az oldalzsebéből, és fölvette. – Mandy, te vagy az? Kitágultak az orrlyukai, ahogy meghallotta Cliff orr hangját. – Azt hittem... – Figyelj – mondta az, félbeszakítva a nőt –, valami szörnyű dolog történt... Olyan volt, mintha elsírta volna magát. Habár köztük már vége volt a dolognak, Amanda mégis együtt érzett vele. Lehet, hogy egy barom, de néhány héttel ezelőtt még azt gondolta, hogy hozzámegy feleségül. – Mi történt? – Az anyám – mondta, kissé hisztérikus állapotban. – Figyelj, tudom, hogy most nem vagyunk éppen jóban, de senki mást nem tudtam felhívni. Nem tudnál átjönni hozzám? Nem akarok egyedül lenni. A nő tétovázott. Furcsa, kellemetlen érzés lett úrrá rajta. De úgy döntött, ez csak amiatt van, mert nem akarta viszontlátni Cliffet. Rájött, milyen önző is volna, ha visszautasítaná a kérést. A férfinak szüksége van rá. Átmegy néhány percre, majd visszatér ide, és megvárja Kyrianoszt. – Rendben, máris indulok. – Köszönöm. Acheron kérdő pillantást vetett rá. – Valami gond van? – Egy barátnak szüksége van rám. Bólintott. – Menj, én pedig megkeresem a nővéredet, és vigyázok rá. – Acheron fölvette a fekete pólóját. – Ja, egyébként légy óvatos! – Miért kellene óvatosnak lennem? – Éjszaka van, és gonosz dolgok járkálnak odakint. A félelem újabb hulláma járta át a nőt. – Hallgass az ösztöneidre, kislány! Tedd, amit tenned kell! Amanda utálta, ahogy a másik állandóan „kislánynak” nevezi, de mégsem húzta fel magát emiatt. – Szeretsz homályos lenni, igaz? – Döntenem kellett, hogy Sötét Vadász leszek-e vagy próféta. Személy szerint jobban szeretem a vágd-le-és-öld-meg cuccot, mint az imákat és a lótuszülést. Acheron Parthenopaeus igazán különös figura volt. Amanda kihalászta a kulcsait a táskájából, és visszament a kocsijához. Ahogy lehajtott az úton, és az autópálya felé indult, eszébe jutott, milyen különös, hogy Acheron hagyja egyedül elmenni...

173

Miért tenné, amikor Kyrianosz külön megkérte, hogy vigyázzon rá? Talán azért, mert Tabitha sokkal nagyobb eséllyel kerül bajba az utcákon, mint te Cliff házában. Ó, hát persze. Ez volt a magyarázat. Az egyetlen veszély, amely Cliffnél leselkedhet rá, hogy halálra unja magát. Nem tartott sokáig, hogy odaérjen. Amanda fölsétált Cliff első emeleti lakásához, majd bekopogott az ajtón, és várt. Cliff kinyitotta az ajtót. Farmert viselt, és sárga inget. – Hogyan? – kérdezte és körbepillantott. – Ma egy haverod sincs veled? A nő meglepődött a féltékenység hallatán, amelyet a másik hangjában hallott. Hogy merészeli... – Mégis, mit jelentsen ez? A férfi vállat vont, majd szélesebbre tárta az ajtót. – Semmi. Csak fel vagyok dúlva ma este. Köszönöm, hogy ilyen hamar átjöttél. Ebben a pillanatban ismét hallotta a hangot a fejében, amely azt mondta neki, sürgősen meneküljön innen. De nem hallgatott rá, és beljebb lépett. Cliff becsukta, majd bezárta mögötte az ajtót. – Lám, lám – mondta egy ismerős hang a konyhából. – Micsoda meglepetés! Amanda megdermedt, amint meglátta Desziderioszt kilépni az árnyékok közül.

174

Tizenhatodik

fejezet

– Te! – Amanda felsikoltott, majd az ajtó felé vetette magát. Cliff elkapta. – Csak ne olyan gyorsan. – Hogy tehetted? – kérdezte Clifftől. Majd megfordult, hogy szembenézzen Deszideriosszal. – Nem értem, miért vagy itt. Mégis, hogyan? A démon felsóhajtott: – Kérlek, hagyjuk ezt, már így is annyi klisé van a dologban. Elég baj, hogy ilyen primitív tervet kellett kiötölnöm, hogy elkapjam Kyrianoszt. Azt gondolod, hogy az egészet elmesélem, hogy kiszabadulhass és megölhess? – Megrázta a fejét. – Tudod, én is nézek rossz filmeket. Hirtelen érezte Desziderioszt az elméjével. Érezte, amint a tudatában kutat, az emlékei között. A feje belefájdult, és zúgni kezdett, amint bizarr képek jelentek meg előtte. Ahogy Deszideriosz átöleli és cirógatja őt. Ahogy érzi a leheletét a nyakán. És ami még rosszabb, Amanda érezte, amint tudata falai leomlanak a másik erőteljes, mentális támadása nyomán. – Éppolyan, amilyennek mondtad, Cliff. – A hangja mintha egészen távolról szólt volna. Akár egy érthetetlen suttogás, vagy mint a szél. – A képességei tiszták, és szinte teljesen kihasználatlanok. – Tudom. Ez az, ami megragadott benne az első alkalommal, amikor találkoztunk. – Cliff elmosolyodott. – És azzal az információval, amihez akkor jutottunk, amikor harcolni láttuk Kyrianoszt, most már nem eshet nehezünkre legyőzni őt. Deszideriosz elsétált a szerencsétlen mellett. Az embereket tekintette a legszánalmasabbaknak minden élőlény közül. Végső soron nem voltak egyebek, mint ennivalók az istenek számára. Náluk is hitványabbak csak a Cliffhez hasonló korcsok. Félig apollita, félig ember. De legalább ez a gyáva féreg neki dolgozott. De végső soron hálás lehet Cliff apollita apjának, hogy meghalt, mielőtt fölfedhette volna a fia előtt az öröksége igazi természetét. Cliff emberi anyja pedig... Nos, igazán ízletes csemege volt. Deszideriosz mindig tudta, hogy ha korcsot tart kisállat gyanánt, egy nap megtérül a befektetése. Mindazok az évek, amíg el kellett viselnie ennek a borzasztó teremtménynek a vinnyogását, egyszeriben nem is tűntek túl nagy árnak. És amikor Cliff a saját irodájában talált rá erre a kis varázslónőre, Deszideriosz kivárt, amíg a kapcsolatuk Cliff-fel szépen kibontakozik, és Amanda megmutatja és kifejleszti a mentális képességeit, hogy aztán a lelkével együtt azokat is a magáévá tehesse. De a nő ellenállt. Ki mondhatta meg, mi lesz ennek a vége? Miután Cliff megijedt, és szakított Amandával a nővérei viselkedése miatt, Deszideriosz tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, és mielőbb el kell kapnia a varázslónőt, mielőtt kiszabadulna a hálójából. Amint Cliff elmondta neki, milyen közel voltak egymáshoz az ikrek, és Cliff milyen gyakran járt Tabitha házában, Deszideriosz terve már készen is állt. Amikor odabilincselte Amandát a Sötét Vadászhoz, úgy tett, mintha összetévesztené a nővérével. Azt remélte, Amanda kétségbeesik, és használni fogja az erejét, és megöli a Sötét Vadászt, hogy megvédhesse a nővérét. Sosem gondolta volna, hogy éppen azért fog a képességeihez nyúlni, hogy megvédje a Vadászt. Nem mintha ez számított volna. Most, hogy megnyílt a csatorna, a nő minden ízében alkalmas volt arra, hogy eledellé

175

váljon. – Akkor most átjuttatsz? – kérdezte Cliff. – Engem is halhatatlanná teszel? – Persze. Amanda alig érzékelte, hogy Deszideriosz odamegy Cliffhez, és a karjába veszi. Egy pillanatra látta, amint éles fogai belevájnak Cliff önként felkínált nyakába. A feje még jobban zúgott, és érezte, hogy a padló felé zuhan. Túl későn jött rá, hogy a gondolatai már nem a sajátjai. Kyrianosz megállt a Francia negyed szívében, és körbenézett. Hosszú, fekete bőrkabátja suhogott körülötte. A Bourbon Street-i turisták föl-alá járkáltak, s láthatóan egyáltalán nem voltak tisztában a rájuk leselkedő veszéllyel. Néhányan közülük megálltak, ahogy fölfigyeltek sajátos, feketébe öltözött alakjára. Napszemüveget viselt, mert a neonfények bántották a szemét. Hallotta a dzsessz, a rock és a nevetés különös keverékét, amelyet a hideg, téli szelek hoztak el hozzá. Igyekezett összpontosítani, majd képességeit és a technológiát is igénybe véve megpróbálta bemérni Desziderioszt. De nem találta nyomát. – A fenébe – mondta halkan. Megérintette sajgó vállát, ahol Tabitha megsebezte. Ahogy masszírozta a fájó pontot, Amanda képe jelent meg előtte. Látta a nevető arcát – éppolyan volt, mint múlt éjjel, amikor fölé magasodott, és a leggyöngédebb szerelemmel ajándékozta meg. Még senki sem érintette meg így. „Mert szeretlek.” Ezek a szavak beleégtek a szívébe. Annál is inkább, mert hallotta a másik érzéseit a hangjában. Olyannyira komolyan beszélt, és komolyan gondolta, amit mondott, mint korábban egyetlen nő sem. Szerette őt. És ő is szerette Amandát. Annyira szerette, hogy legszívesebben meghalt volna, mivel tudta, hogy sosem lehet az övé. A Sorsszövők igazán kegyetlen nőszemélyek voltak. Ezt a leckét már évszázadokkal korábban megtanulta. És mégis, ezen a hideg estén egyedül ez a megkérdőjelezhetetlen tény égett a belsejében. Jöjj hozzám, Amanda. Szükségem van rád. Összerezzent a gondolat hatására. – Ne gondolj rá – suttogta, mivel tudta, hogy úgyis hiába. Ha csak egyetlen kívánsága lehetne... Elhessegette magától a gondolatot. Küldetése volt, amelyet teljesítenie kell. Meg kell állítania Desziderioszt. Megszólalt a telefonja. Levette az övéről, és bekapcsolta. Talon volt az. – Ash azt akarta, mondjam meg neked, hogy valami nagyon fura dolog van készülőben. A démonok ma este csordában támadnak. Eddig tizet kaptam el, Ash pedig másik négyet vett üldözőbe. Azt akarja, hogy légy észnél. – Mondd meg nagypapinak, hogy ne aggódjon. A negyedben minden tiszta. – Jól van, csak nehogy meglepjenek. – Ne aggódj. Meg tudom oldani. – Egyébként – mondta Talon – Eric Tabithával van. Azt mondta, a negyedbe mennek, és ők is Desziderioszra vadásznak. – Ez biztosan vicc. – Én is azt kívánom. Ash elkísérte egy darabon, de elveszítette, amikor el kellett kapnia egy csapat turista után csaholó démont. Kyrianosz abban a pillanatban letette, hogy a nyomkövetője berregni kezdett. Azt jelezte, 176

hogy a közelben démonok tartózkodnak. Kivette a követőt a kabátzsebéből, és követte a jelzést az egy háztömbnyivel arrébb lévő kis utcáig. Közelebb lépett a sötét területhez, és észrevette a hat démont, amint körbevesznek négy embert. – Hé! – kiáltott Kyrianosz, és ezzel elvonta a figyelmüket az áldozataikról. Visszahúzta a kabátja szélét, és elővette a rugós kardját. Megnyomta az apró követ a markolaton, és a kard kiugrott a helyéről, elérve teljes, másfél méteres hosszát. – Mondjátok csak – mondta Kyrianosz a démonoknak, miközben megpörgette a fegyvert maga körül –, láttatok már dühös, kétezer éves görög hadvezért? A démonok zavartan néztek egymásra. Kyrianosz közéjük ugrott, miközben két kézzel szorította a kardot. – Nem szép látvány. Tényleg. – Kapjátok el! – kiáltott a démonok vezetője, és ebben a pillanatban rárontottak. Kyrianosz az első támadót egy elegáns suhintással köddé változtatta. Majd megpördült, akár egy kecses macska, és még egyet elkapott a felsőtestén ejtett mély vágással. A démon felnyögött, majd porrá vált. Mielőtt Kyrianosz ismét megvethette volna a lábát a támadás után, az egyik démon elkapta a karját, és kivette a kardot a kezéből. Kyrianosz megpördült, és elkapta a csizmájában lévő pengével. Ő is füstté változott. Egy másik rontott rá. Elkapta a csuklóját, és a falhoz szorította. A másik kettő is közelebb ért. Azt rúgta meg, aki a csuklóját tartotta, miközben a másik kettő, aki felé tartott, szintén köddé vált. Megpillantotta Tabithát, amint remegő térddel áll előtte. – Egyetek vasat, vámpír kutyák! – mondta, majd odavetett Kyrianosznak egy dobócsillagot. Megdöbbenve a ténytől, hogy a nő nem bántani akarja, hanem segíteni szeretne, felkapta a csillagot, és elintézte az utolsó démont is. Mire odaért Tabithához, a nő már a földön térdelt. A nyaka folyamatosan vérzett, az arca egyre sápadtabbá vált. Kyrianosz leszakított egy darabot a pólójából, és bekötötte a sebet, majd hívta a mentőket. – Eric? – kérdezte Tabitha, majd összeszorult a hangja, ahogy a sötétséget fürkészte, ahol a további áldozatok feküdtek. – Meghalt? – Itt vagyok, drágám. Eric odakúszott, ahol ők ketten voltak. Lerogyott Tabitha mellé, és a karjába vette. – Nem fog meghalni – mondta Kyrianosz Ericnek. A fiú bólintott. – Mondtam neki, hogy ne jöjjön ki ma este. Hogy baj lesz. De nem hallgatott rám. – Jellemző a családra. Tabitha megérintette Kyrianosz karját, miközben az megmondta a címet a mentősöknek. Miután végzett, Tabitha hitetlenkedve nézett rá. – Miért mentettél meg? – Kyrianosznak ez a munkája, Tabby – suttogta Eric. Amíg Eric tartotta, Kyrianosz megnézte a másik két földön fekvő alakot is. Ugyanazok voltak, akik Esmeralda házában rátámadtak. Sajnos, ők nem voltak olyan szerencsések, mint Eric és Tabitha. – Eric – kérdezte Kyrianosz, ahogy visszatért hozzájuk. – Mi történt? A fiú vállat vont. – Egy percre úgy tűnt, elkapjuk őket, majd váratlanul fölénk kerekedtek. – Mondtak valamit? Eric elég rossz állapotban volt, miközben magához szorította Tabithát. – „Kiszívom a lelketeket.” Kyrianosz egy pillanatra ránézett, majd összeszorította a fogát a démonok szánalmas humorérzéke hallatán. – A démonok túlságosan sok B kategóriás filmet néznek.

177

Tabitha előrenyúlt, és megfogta Kyrianosz kezét. – Köszönöm. A férfi bólintott. – Csak viszonzom a szívességet. – Hé, Kyrianosz – mondta Eric –, igazad volt velük kapcsolatban! Sosem láttam korábban, hogy a démonok így mozogtak volna. Hallgatnom kellett volna a figyelmeztetésedre. Tabitha megdöbbenve pillantott fel rájuk. – Ti ismeritek egymást? – Az apám régen Kyrianosz barátjának, Talonnak dolgozott. – Eric pillantása találkozott Kyrianoszéval. – Egész életemben ismertem Kyrianoszt, Tabby. Higgy nekem, ő jó fiú. Mielőtt a nő bármit válaszolhatott volna, megérkeztek a mentők. Kyrianosz megvárta, amíg mindketten bekerülnek a kocsiba, majd felhívta Amandát, hogy elmondja a híreket. Nem vette föl a telefont. Felhívta az anyját is, a nővérét, a lakását. Semmi. A torka összeszorult a félelemtől, majd a kocsijához indult. Talán Amanda odahaza várja. Vagy talán Deszideriosz már elkapta... Elképzelte, hogy ugyanúgy rátámadnak, ahogy Tabithára. Látta, amint vérbe fagyva fekszik valahol, mint Tabitha barátai. Az iszonyat és a fájdalom megrázkódtatta a testét. Amanda biztosan rendben van. Nem tudna tovább élni, ha bármi történne is vele. Akár egy megszállott, olyan gyorsan vezetett haza, amennyire csak a Lamborghini engedte. Egész testében reszketett a félelemtől és az aggodalomtól, ahogy bement a garázsba, majd belépett a sötét házba. Hallgatózni kezdett. Kérlek titeket, istenek, bármi legyen, csak ne engedjétek, hogy baja essen. Hallotta Amandát odafönt, ahogy az ismerős Grieg-dallamot dúdolja a hálószobában. Megkönnyebbülés és hála öntötte el, olyan erővel, hogy szinte megszédült tőle. Látnia kellett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy rendben van és egészséges. Felsóhajtott, majd felrohant a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. Megdermedve állt meg a küszöbön. Amanda meggyújtotta a gyertyákat a falakra helyezett tartókban. A legvadítóbb, legátlátszóbb fehér hálóinget viselte, amelyet a férfi valaha látott. Hosszú lábain harisnya és csipkés, fehér harisnyakötő volt. Háttal volt neki, és az ágyon feküdt. A lepedők alighanem átvették a rózsaolaj illatát, amellyel bekente a testét a fürdő után. A gyertyafény megmutatta csillogó testének tökéletes vonalait. A férfi egész teste lángolni kezdett a látvány hatására. Az érzelmei fölébe kerekedtek, rögtön odament az ágyhoz, és a nő hátához ért. Szorosan magához ölelte, fejét az övéhez hajtotta, és megrázkódott a megkönnyebbüléstől. Amanda él, és épségben van. A nő felnyögött az élvezettől. A hang ott vibrált a másik testében, és még jobban fokozta a vágyát. – Érints meg, Kyrianosz – mondta, és a férfi kezét a mellére helyezte. – Szükségem van rá, hogy érezzelek ma este. Neki is szüksége volt rá. Miután annyira kétségbeesett a gondolattól, hogy elveszítette, most olyannyira vágyott rá, hogy szinte beleszédült. Felnyögött, amint a fátyolon keresztül megérintette a nő kemény mellbimbóit, majd lehajolt, és megízlelte a másik illatos húsának ízét a nyakán. A nő megfordult a karjában, felnyúlt, és levette a napszemüvegét, majd megcsókolta. – Amanda – mondta, ahogy a rózsaillat betöltötte az érzékeit, és szinte az őrületbe kergette –, mit csinálsz te velem? A nő válasz helyett nyelvével végighaladt az állán, majd lejjebb, végig a nyakán. Remegés futott végig a gerincén, ahogy a nő lesegítette róla a kabátját, és levetette a földre. Amanda kigombolta az ingét, és becsúsztatta alá a kezét. A bőre lángolni kezdett.

178

A hang a fejében azt mondta Kyrianosznak, tolja el magától, de nem volt rá képes. Igazából sosem lett volna rá képes. Szerette ezt a nőt. Semmi többet nem mondhatott volna erről, mint azt, hogy szereti. Ő volt a lelki társa. Többé nem tagadja le maga előtt. És ebben a rövid pillanatban boldog lenne az iránta érzett szerelemben. Boldog abban, ahogyan vágyott rá. A nő végigfuttatta rajta éhes tekintetét, majd lehúzta róla a nadrágját, és kezét a merevedésére helyezte. – Imádom, amikor a kezembe vehetlek – suttogta, miközben cirógatta a másikat. – Mondd csak, Kyrianosz, képes vagy olvasni a gondolataimban? Kyrianosz lehunyta a szemét, ahogy élvezte a másik érintését. Amikor megragadta, felnyögött. – Nem – mondta halkan –, kikapcsoltam ezt a képességemet, amikor megkértél rá. Felkapta a nőt, és az ágy szélére húzta, miközben ő a térdei között állt. A nő olyan mosollyal nézett rá, amely könnyebbé tette a szívét, kikapcsolta a köpenyét, és feltárta meztelen kebleit. Kyrianosz teste lángra lobbant. Kissé jobban szétfeszítette a nő lábait, hogy jobban megnézhesse magának az egész testét. Egek, mennyire imádta, ha nézheti. Térdre ereszkedett, és megízlelte a nyelvével. A nő felsikoltott, amint a férfi nyelve teljesen elmerült benne. Kyrianosz lehunyta a szemét, miközben finoman játszott vele. A nő combjai megremegtek a férfi arca körül, ahogy az a csúcsra juttatta. Keze a férfi hajába túrt, és közben csípőjét kissé feljebb emelte, hogy még közelebb legyen a másikhoz. – Ó, igen – nyögte. Kyrianosz várt, amíg a nő teljesen el nem ernyedt. Csak ekkor állt fel. A nő szeme fátyolossá vált, és még mindig forró volt, amikor felpillantott rá. Fölemelkedett az ágyon, és teljesen levetkőztette a férfit, majd lecsúszott az ágyról, megfordult, és felkínálta magát. Anélkül, hogy mondta volna, a férfi tudta, mit vár tőle. Mélyen felhörgött, ahogy egyetlen, erőteljes lökéssel behatolt a nőbe. Amanda felnyögött a gyönyörtől, lábujjhegyre emelkedett, majd ismét levetette magát, hogy egészen mélyen be tudja fogadni a férfit. Kyrianosz egész teste megrázkódott. Megcsókolta a nő vállát, majd végigfuttatta a kezét finom hasán és alsó vonalain, hogy végül elérje kemény csiklóját. Finoman cirógatta a kezével, csípőjével pedig teljesen mozdulatlan maradt. Megengedte, hogy a nő irányítsa kettejük élvezetét. Amanda tagjai megfeszültek, ahogy ismét elélvezett, a férfi nevével az ajkain. Ahogy Kyrianosz érezte, amint kettejük élvezete összefonódik, és az erői lassan elhagyják, kihúzta magát a nőből. Légzése szapora volt, és ez volt az egyetlen, amit tehetett, hogy ne tegye még mélyebbé a ki nem élt gyönyör okozta fájdalmat. Ezúttal azonban Amanda nem könyörült meg rajta. Helyette megfordult, és vadul megcsókolta. – Amanda – mondta, és megpróbált visszahúzódni tőle. – Shh, Kyrianosz – suttogta a nő. – Bízz bennem. Bár az ösztönei mást súgtak, mégis bízott benne. A nő lefektette az ágyra, majd fölé kerekedett. Kyrianosz megrázkódott, amint visszavezette a testébe. Olyan hihetetlenül jó érzés volt benne lenni. Érezni a gyönyörét, ahogy mozgott rajta. Ahogy kezdett eksztázisba esni, átfordultak, és most ő volt fölül. A nő átfonta a lábait a derekán. Kissé jobban érezte magát, ahogy kemény és gyors lökésekkel izgatta fel a nőt. Ezúttal, amikor már éppen kihúzta volna magát a másikból, a nő egy pillanatra felült, átkarolta, és szorosan ölelte magához.

179

Kyrianosz meglepődött attól, hogy a nő milyen erővel szorítja magához, és ezzel még mélyebbre fogadja be őt. A nő felnyögött, miközben a teste teljesen átfogta a férfiét. – Amanda, elég – mondta ijedten. Ha folytatja, elveszett. Ismét megpróbálta kiszabadítani magát, de a nő ismét erősen megszorította, és közelebb húzódott hozzá. Kyrianosz összeszorította a fogát, és megpróbálta elodázni az orgazmusát. Egészen addig sikerült is, amíg meg nem érezte, hogy a nő ismét a csúcsra ér. Kiáltásának hangja és testének közelsége több volt, mint amit képes volt elviselni. Akarata ellenére elengedte magát, és egész testében megkönnyebbült. Hátravetette a fejét, és felordított a gyönyör hevességétől. Igazán nem volt semmi sem jobb annál, mint hogy Amanda karjaiban lehetett. A testében. Kétezer év óta először érezte, hogy otthon van. És ahogy ezek a gyöngéd érzések átjárták, érezte, hogy Sötét Vadász erői ismét cserbenhagyják. Ne! Amanda lágyan megcsókolta az ajkait, majd átfordult vele. Túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Nem tehetett mást, mint hogy felpillantott, és nézte a másikat. A nő fölkelt az ágyról, és fölvett egy köpenyt. – Amanda? – kérdezte Kyrianosz. Egy perccel később visszatért. Egy pohár bort tartott a kezében. – Minden rendben. Itt vagyok, szerelmem – mondta. A férfi ajkaihoz emelte a bort. Kyrianosz teljesen megbízott benne, és belekortyolt az italba. Néhány perc elteltével a szoba forogni kezdett körülötte. – Mit csinálsz? – kérdezte, és iszonyatos érzés lett úrrá rajta. De már tudta. Mint Theone, évszázadokkal korábban, most ő is megmérgezte. Az utolsó dolog, amit látott, hogy Amanda kinyitja az ajtót, és beljebb invitálja Desziderioszt.

180

Tizenhetedik

fejezet

Kyrianosz arra ébredt, hogy kezeit összekötötték a feje fölött. Sötét, nyirkos falnál állt leláncolva, egy ismeretlen ház egyik szobájában. A régimódi berendezést néhány gyertya fénye világította meg, mely árnyakat varázsolt köré. Suttogást hallott maga körül. A hely külsejéből ítélve úgy vélte, egy régebbi házban van, ami talán nem is lehetett messze kertvárosi otthonától. Ahogy végigpásztázta a szobát, megpillantotta Amandát és Desziderioszt, ahogy néhány lépésnyire tőle álldogálnak. Deszideriosz keze a nő vállán nyugodott. Nem akart hinni a szemének. Ne, csak ezt ne. Már megint. Ó, drága istenek, csak ezt ne. Hogyan lehetett ilyen átkozottul ostoba? Az elméje igyekezett őt meggyőzni arról, hogy valami nincs rendben. Még tudta is, hogy Deszideriosz képes lesz elkapni Amandát. De nem hallgatott a sejtésére. Engedte, hogy az iránta érzett szerelme, szüksége vakká tegye. Kyrianosz lehunyta a szemét. Ami a legjobban fájt, az az volt, hogy tudta, mit fog tenni Deszideriosz, miután őt megöli. Ha ő már nem lesz, hogy megvédje, Amanda ki lesz szolgáltatva Deszideriosz könyörtelen akaratának. Tényleg olyan, mint amilyen Theonéval volt. Miután Valerius kivégezte őt, kidobta Theonét, és azt mondta, nem fog egy ribancot megtűrni az ágyában, aki egy napon talán könyörtelenül átadja őt az ellenségeinek. Mivel Theone elárulta a makedónok katonai vezetőjét, és ezzel a vereségüket okozta, többé nem térhetett haza. A villát, amelyet annyira szeretett, porig égették. Minden tárgyi értéket, amely oly kedves volt neki, elárvereztek. Mindenki üldözte, aki korábban ismerte. Görögországból Rómába menekült, ahol végül ismét prostituált lett egy nyomornegyedben. Egy betegség következtében halt meg, alig két évvel Kyrianosz után. Végül ő maga hozta magára azt a balsorsot, amelyet olyannyira el akart kerülni. Kyrianosz kinyitotta a szemét, és megpillantotta Amandát, amint alig néhány lépésnyire áll tőle. Farmert és fekete garbót viselt. Hátrafésült haja tökéletesen látni engedte profilját. A nő egy babát szorongatott a karjaiban. Hogyan tehette ezt vele? De tudta, Deszideriosz hatalma nagyobb volt, mint amellyel szembe tudott volna szállni. Valahogyan, D’Alerian igyekezete ellenére, mégis sikerült az álmaiba és a gondolataiba férkőznie. Harag homályosította el a tekintetét. Nem engedheti meg magának, hogy meghaljon. Így nem. Gyöngesége ellenére megragadta a köteleket, és olyan erővel húzta, ahogyan csak tudta. – Tehát ébren vagy. Deszideriosz és Amanda elé léptek. A démon fürkésző tekintettel nézett rá, majd egyik kezét Amanda vállára helyezte. – Fájdalmas, nem igaz? Tudni, hogy le fogok feküdni vele, mielőtt megölöm. És hogy semmit sem tehetsz ellene. – Menj a pokolba! Deszideriosz fölnevetett. – Csak utánad, Parancsnok. Csak utánad. – Egyik ujjával gonoszul végigsimított Amanda állán. A nő egyáltalán nem reagált. Olyan volt, mintha valamiféle révületben lenne. – Szívesen a magamévá tenném a szemed láttára, de sosem bírtam a közönséget. Ennyire azért még én sem vagyok perverz – mondta, majd fölnevetett a saját viccén.

181

Kyrianosz érezte, hogy a kötelék valamelyest meglazul. Igyekezett erre összpontosítani és minden erejével kiszabadulni innen. Ahogy mozgolódott, a kötél ismét feszessé vált. Deszideriosz fölnevetett. – Komolyan azt gondolod, olyan bolond vagyok, hogy engednélek kiszabadulni? – Egy lépést közelebb jött hozzá, s már olyan közel volt, hogy szinte összeért az arcuk. – Ezúttal nem kockáztatom, hogy életben maradj. Kyrianosz elfintorodott, mintha a démon a feje körül repkedő kellemetlen rovar volna. – Ó, ha nem lennék ilyen szorosan lekötözve, most remegnék a félelemtől. Deszideriosz hitetlenkedve nézett rá. – Tényleg semmitől sem ijedsz meg? Kyrianosz szenvtelenül pillantott vissza. – Egy egész római légióval néztem szembe egymagam. Semmim nem volt, csak a kardom. Mondd meg, miért legyek akkor megijedve egy jelentéktelen, félisten démontól, aki kisebbrendűségi komplexussal küzd? A démon felszisszent, és kivillantotta a fogait. Fölvette a számszeríjat az asztalról, és acéllövedéket töltött a tárjába. – Most megtanulod, hogy ne bosszants fel többé. Velem nem lehet szórakozni. – Miért nem? Miért vagy olyan különleges? – Dionüszosz az apám. Isten vagyok! Kyrianosz felhorkant. A háború első szabálya: érd el, hogy az ellenséged elveszítse a hidegvérét. Az érzelmek elhomályosítják az ítélőképességet, és ennek hatására az emberek hajlamosak ostobaságokat csinálni. Ez talán megadja neki az esélyt, hogy kiszabadulhasson, és mindkettőjüket megmentse. Örömmel látta, ahogy Deszideriosz lüktető vénája megfeszül a halántékán. Ez meggyőzte arról, hogy még mindig van tehetsége az ellenségei bosszantásához. – Szánalmas vagy. Mitugrász és elmebeteg. Nem csoda, hogy apuci nem foglalkozott veled eleget. Deszideriosz haragosan felüvöltött. Lesújtott az íjjal Kyrianosz fejére. Kyrianosz egész feje belesajdult az ütésbe. Érezte, amint vér csorog alá az arcán. Nyelvével lenyalta a vért, majd a démonra pillantott. – Semmit sem tudsz az életemről, Sötét Vadász. Nem tudod, milyen arra születni, hogy meg kell halnod. – Mindannyian arra születünk, hogy meghaljunk. – Ó, igen, az emberek és az ő véges életük, amely persze háromszor olyan hosszú, mint a miénk. Mennyire sajnálom őket! Megragadta Kyrianosz nyakát, és fejét hátranyomta a falhoz. – Tudod, milyen végignézni, hogy a nő, akit szeretsz, a szemed láttára pusztul el? Eleanor csak huszonhét éves volt. Huszonhét! Mindent megtettem, hogy megmentsem. Még egy embert is szereztem neki, de megtagadta, hogy elvegye a lelkét, pedig ez megmenthette volna. Ennyire tiszta maradt, az utolsó pillanatig. Deszideriosz tekintete fátyolossá vált az emlék hatására. – Olyan gyönyörű és finom volt. Könyörögtem apámnak, hogy segítsen, de hátat fordított nekem. Úgyhogy végig kellett néznem, ahogy csodálatos feleségem néhány óra alatt megöregszik a karjaimban. Néztem, amint a teste elfonnyad, amíg el nem pusztul. – Sajnálom a történteket – mondta Kyrianosz csöndesen –, de ez nem teszi megbocsáthatóvá, amit tettél. Deszideriosz dühösön felordított. – Mégis, mit tettem? Semmit nem tettem azonkívül, hogy egy átkozott faj gyermekeként születtem, miközben végig kell néznem, hogy az emberek eltékozolják az élet adományát. Szívességet teszek nekik azzal, hogy megölöm és megszabadítom őket unalmas, céltalan életüktől. A démon kék szeme baljósan elsötétedett. Megnyalta a száját. – Tudod, szereztem egy másolatot a Sötét Vadász kézikönyvetekről, amikor úgy kilencven éve elkaptam az egyik társatokat. A bejegyzés, amely a legjobban meglepett, az volt, hogy mindig a démon szívét

182

kell célba venni. Mindig a legsebezhetőbb pontján kell támadni. Amandára szegezte a számszeríjat: – A te szíved ő, nem igaz? Kyrianosz igyekezett leplezni rettegését. Az iszonyatát. Még úgy is, hogy gyönge volt, ismét megszorította a köteleket, hogy erősebben tartsák, majd minden maradék erejét összeszedve Deszideriosz felé rúgott, mielőtt a démon megsebezhette volna Amandát. Deszideriosz hátraesett, és kiejtette az íjat a kezéből. – Fuss, Amanda! – kiáltotta. A nő nem mozdult. Kyrianosz visszazuhant a falnak. – A fenébe, Amanda, kérlek, fuss! Tedd meg értem. Úgy tűnt, mintha a nő egyáltalán nem is hallaná a férfi szavait. Csak állt ott, üres tekintettel, és csöndesen hümmögve szorította magához a babáját. Deszideriosz fölnevetett, miközben összeszedte magát. Lenyalta a vért az ajkáról, és gonoszul Kyrianoszra nézett. – Ő az enyém, Sötét Vadász. Azzal a tudattal fogsz meghalni, hogy igazán ügyesen fogom őt használni, mielőtt elvenném a lelkét és a képességeit. Deszideriosz gonoszul elmosolyodott, egy pillanattal azelőtt, hogy az íjjal célba vette volna Kyrianoszt. Egyenesen a szívére célzott, majd kilőtte a nyilat. A lövés puszta ereje is a falhoz szögezte a férfit. Felnyögött a fájdalomtól, ahogy az acél hidegsége átjárta a testét. Deszideriosz közelebb lépett, és megállt előtte. Tekintete vidámnak tűnt, ahogy ujjával megérintette a sebből kibuggyanó kis mennyiségű vért. – Milyen kár, hogy a Sötét Vadászok vére mérgező. Biztos vagyok benne, hogy egyébként táplálóbb és sűrűbb, mint amin általában élnem kell. Kyrianosz alig hallotta a szavakat, ahogy a szíve minden dobbanásért küzdött a mellkasában. A füle zúgott. Ez volt a legfájdalmasabb dolog, amit valaha átélt. Tekintete elhomályosult, és még egyszer utoljára Amanda felé fordult. A lány vonásai feszültek voltak, ahogy nézte őt, és egy pillanatra a férfi megesküdött volna, hogy mégis emlékezik rá. Hogy tudja, hogy éppen most haldoklik, és hogy törődik vele. Ha magánál lett volna, bizonyára odaszalad hozzá. A feleségével ellentétben ő sírt volna, ha értesül a haláláról. És különös módon ez megnyugtatta. Deszideriosz otthagyta, majd visszament a nőhöz, és megérintette a vállát. – Menj csak, Amanda, adj egy búcsúpuszit a szeretődnek. Kyrianosz küzdött, hogy levegőt kapjon, ahogy a nő közelebb lépett hozzá. Mennyi mindent szeretett volna elmondani neki ebben a percben. Dolgokat, amelyeket bárcsak elmondott volna még akkor, amikor biztos lehetett benne, hogy a másik valóban hallja. De legalább nem egyedül hal meg. – Szeretlek, Amanda – suttogta, és remélte, hogy a nő később talán még vissza tud emlékezni ezekre a szavakra. És tudni fogja, hogy komolyan mondta. A nő tekintete üres volt, amikor előrehajolt, megcsókolta és kezét a vállához szorította. Kyrianosz érezte, amint a halál sötétsége leereszkedik rá, és miközben haldoklott, még hallotta a nő halk szavait: – Örökké szeretni foglak, sötét harcosom. És minden eltűnt. Amanda visszatartotta a lélegzetét, ahogy érezte, amint a forróság elhagyja a medált, amelyet korábban a baba ruhájába rejtett. A forróság kezdett átáramlani Kyrianosz testébe. A keze remegett, ahogy várta, hogy fölébredjen, és minden másodperccel egyre jobban reszketett. Nem sikerül... Ó, istenem, ne! Acheron mégis hazudott neki! Könnyek gyűltek a szemébe, a medál jéghideggé vált, és kiesett a kezéből. Kyrianosz nem mozdult.

183

Erőtlenül a falnak dőlt, arca sápadt volt. A teste hideg. Ne! Vége volt, és Kyrianosz meghalt. Ne! Deszideriosz gonosz nevetése visszhangzott a sötét szobában, és ennek hallatán egész lelke megrázkódott, és zokogni kezdett. Ebben a pillanatban ő is meg akart halni. Az egész az ő hibája volt. Itt állt, hagyta Kyrianoszt meghalni, és semmit nem tett azért, hogy megmentse. A fájdalom átjárta, és úgy maradt meg benne, ahogyan a kiszakadni készülő kiáltás maradt meg a belsejében. „Szeretlek, Amanda.” Ezek a szavak örökké kísérteni fogják. Felzokogott, és átkarolta Kyrianosz élettelen testét, és olyan közel húzódott hozzá, mintha az mégis fölébredhetne, és beszélhetne hozzá. Kérlek, istenem, bármit odaadok, csak engedd, hogy életben maradjon. – Amanda? – Deszideriosz hangja éles volt, ahogy visszaparancsolta a nőt maga mellé. Még szorosabban ölelte át Kyrianoszt, fejét a mellére hajtotta, a seb mellé, és azt kívánta, bárcsak átadhatná neki az életerejét. Amanda megdermedt, amint meghallott valamit. Alig volt hallható, de mégis hallotta. És ahogy meghallotta, repülni tudott volna örömében. Hallotta Kyrianosz szívét megdobbanni. Hátrahúzódott, és figyelte, amint a másik lassan kinyitja a szemét. Kyrianosz Amanda könnyektől csillogó, sötétkék szemébe nézett. A tekintete többé nem volt üres. Szeretet volt benne. A nő arcvonásai lágyabbá váltak, ahogy végighúzta a kezét a mellkasán és a sebhelyén. Kyrianosz ebben a pillanatban tudta, hogy nem árulták el. Megszabadították. – Visszakaptad a lelked, Thrákiai Kyrianosz – suttogta Amanda, miközben a csuklóján lévő kötelékek csomói kioldódták. – Most pedig ez a szörnyeteg fizetni fog. Deszideriosz őrjöngeni kezdett, amint rájött, hogy mi történik. Kyrianosz elveszítette ugyan Sötét Vadász képességeit, de ez már nem számított. Kétezer év óta először ismét van lelke, és ez az érzés, valamint az, hogy Amanda nem árulta el, elég erőt adott neki. A démonnak befellegzett. Deszideriosz az ajtó felé rohant. Az ajtó hirtelen becsapódott az orra előtt. – Nem akarom, hogy ilyen hamar itt hagyd a bulit – mondta Amanda. – Hiszen te is olyan kedvesen fogadtál bennünket. – Amanda? – kérdezte Kyrianosz hitetlenkedve. A nő rápillantott, és a szeme úgy kavargott, hogy Acheronéra emlékeztette. – Deszideriosz fölszabadította a képességeimet – mondta csöndesen. – Azt hitte, hogy a saját javára fordíthatja a telekinézist és a telepátiát. – Desziderioszra pillantott. – Meglepetés. Amint fölszabadítottad az erőimet, elveszítetted a hatalmat fölöttem. Deszideriosz küszködve próbálta meg kinyitni az ajtót. Kyrianosz úgy cserkészte be, ahogyan egy éhes párduc közeledik a zsákmánya felé. – Mi a gond, Deszideriosz, talán megijedsz egy közönséges embertől? Az vicsorogva fordult meg. – Le tudlak győzni. Isten vagyok. – Rajta, lássuk. Deszideriosz átkozódott, majd rárontott. Megragadta Kyrianosz derekát, és a falhoz taszította. Kinyitotta a száját, és készült beleharapni a nyakába. – Ó, a fenébe – nyögött Kyrianosz. – Nem azért kaptam vissza a lelkem, hogy most rögtön neked adjam – mondta, majd beletérdelt a démon ágyékába. Deszideriosz fájdalmasan visszahátrált. – Kyrianosz! Megfordult, s látta, hogy Amanda fölvette a kardot. Odadobta neki. A kard kiugrott a markolatból, és Kyrianosz Desziderioszra támadt. A démon hárította a

184

csapását, majd fölemelte a kezét, és asztrális villámot készült ráküldeni. A villám a mellkasán találta el őt, pontosan ott, ahol korábban a nyíl. Megtántorodott. Ez meglehetősen fájt. Szédült, és nem volt képes megvédeni magát, ahogy Deszideriosz újra rárontott. Védekezően emelte föl a karját. Arra számított, hogy a démon újabb villámot küld felé. De semmi nem történt. Helyette Amanda a saját villámával kapta el a szörnyeteget. Kyrianosz megdöbbenve nézett rá. – Szívem, nem hiszek a szememnek. Ez komoly? A nő tréfásan kiöltötte rá a nyelvét. – Csak segíteni akartam. Egyébként pedig, nem szenvedtél már eleget? Mielőtt válaszolhatott volna, Deszideriosz magához tért, és ismét rátámadt. Amanda lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy küzdenek egymással. Kyrianosz még legyöngülve is elképesztő volt. Átugrott Deszideriosz fölött, és visszaszerezte a kardját. A démon felkapott egy másik kardot az asztalról, és azzal támadt rá. Az egymásnak csapódó acél hangja visszhangzott a szobában, ahogy megütköztek egymással. – Hajrá, édes – suttogta Amanda, miközben szorosan magához ölelte a babát. Kyrianosz győzni fog. Győznie kell. Túl sok mindenen mentek keresztül ők ketten, hogy most meghaljon. Ahogy nézte a küzdelmüket, észrevette, hogy a nap éppen felkelőben van. Éppen csak a zárt ablakok szélén látta. Deszideriosz is észrevette, és átkozódott, majd olyan erővel sújtott le felülről Kyrianoszra, hogy annak kiesett a kard a kezéből. Amanda alig kapott levegőt. Deszideriosz elmosolyodott, miközben Kyrianoszt távolabb üldözte a fegyverétől. – Mondjak valamit? – szólt gonosz hangon. – Miért nem adod át Hádésznak az üdvözletem? – Kyrianosz! A férfi megfordult, ahogy Amanda odadobta neki a babát. Ösztönösen elkapta, majd némán átkozódott, ahogy a lábában lévő penge megvágta a kezét. Mosoly terült el az arcán. Nevetve kivédte Deszideriosz támadását, majd a baba lábát egyenesen a szívébe döfte. – Add át neki te magad! – mondta, ahogy Deszideriosz elsápadt. Az idő egy pillanatra megállt, ahogy kettejük pillantása találkozott. A démon arcán érzelmek egész sora jelent meg: hitetlenség, félelem, harag és fájdalom. Majd alig egyetlen szempillantásnyi idő alatt semmivé lett. Kyrianosz és Amanda némán álltak, és alig tudták felfogni, mi történt. Vége volt. Deszideriosz meghalt. Amanda és Tabitha biztonságban vannak. Kyrianosz visszakapta a lelkét. És a nő, akit szeretett, megmentette az életét. A férfi, még mindig zakatoló szívvel, a földre dobta a babát, majd Amandához sétált. – Igazán tehetséges színész vagy. – Dehogy. Egyszerűen csak halálra voltam rémülve. – Remegő kézzel megtapogatta a férfi mellét. – Majdnem felsikoltottam, amikor rád lőtt. El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt. Acheron elmondta, hogy meg kell halnod, hogy szabad lehess, és én tudtam, hogy nem volnék képes megölni téged. Rájöttem, az egyetlen esély az, ha hagyom, hogy Deszideriosz tegye meg helyettem. Kyrianosz megfogta a nő kezét, és ahogy az ujjai finoman megérintették a tenyerét, érezte az égésnyomokat. Fölfelé fordította a nő kezét, és meglátta, hogy a medál szimbólumai a húsába égtek. – Iszonyatos lehetett. – Jól vagyok.

185

Kyrianosz nyelt egyet, ahogy meghallotta a másik nyugodt hangját. Talán nem is értette, hogy mit tett érte az imént. Hitetlenkedve ráncolta össze a homlokát. A nő vállalta, hogy tönkretegye a kezét érte. – Ez a seb egy életen át megmarad. – Nem – mondta Amanda, majd elmosolyodott. – Szerintem ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. – Előrehajolt, és a másik fülébe súgta: – Utánad, természetesen. Kyrianosz kezével finoman megérintette az arcát, majd megcsókolta. – Köszönöm, Amanda. Ahogy a nő nézte őt, az öröm hirtelen eltűnt az arcáról, ijedtnek tűnt. – Iulianosz és Acheron azt mondták, most megidézheted Artemiszt, és visszaadhatod neki a lelked, ha úgy döntesz. – És mégis, miért tennék ilyesmit? A nő vállat vont. – Elvégre Sötét Vadász vagy. A férfi ismét megcsókolta. – Nem vagyok egyéb, mint egy ember, aki szerelmes egy nőbe. Téged akarlak, Amanda. Egész áldottan rövid emberi életem végéig. Melletted akarok fölkelni reggelente, téged akarlak átölelni, és látni akarom, ahogy a gyerekeink játszanak és verekednek. A fenébe, még azt is akarom, hogy néha visszafeleseljenek nekem. A nő elmosolyodott. – Biztos vagy benne? – Soha életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben. Amanda megfogta a kezét, és kivezette őt a szobából. Kyrianosz rémülten állt meg, ahogy észrevette a kora reggeli napsugarakat a nappaliban. Megszokásból hátrahőkölt, és onnan nézte a szobát. A ragyogó napfény nem bántotta a szemét. Nem égette meg a bőrét. Megszorította Amanda kezét, erőt vett magán, és előrébb lépett, majd odament az ajtóhoz. És kétezer év óta először kilépett a nappali fénybe. Hihetetlen érzés volt a napfény, amint a bőrén érezte. A melegsége és a korai, reggeli szellő. A szíve zakatolt, ahogy fölnézett a világoskék égre, és meglátta a fehér felhőket. Csodálatos nap a mai. És mindezt Amandának köszönheti. Felkapta a karjaiba, és magához szorította. – Áldott legyen Apollón – suttogta. Amanda rámosolygott, és kedvesen átölelte. – Nem. Áldott legyen Aphrodité.

186

Tizennyolcadik

fejezet

Kyrianosz boldogan nézett a bal kezén lévő jegygyűrűre. Még mindig nem hitte el, micsoda szerencse hozta Amandát az életébe. Hét hónap telt el azóta, hogy kilépett Amandával a fénybe. Hét csodálatos hónap, amikor minden nappal és éjjel együtt lehetett vele. Segített neki elfogadni, kifejleszteni és kordában tartani a képességeit, amelyek most már erősebbek voltak a sajátjainál. Nem mintha zavarta volna. Még mindig elegendő maradt benne a Sötét Vadász erőiből, hogy biztonságot nyújthasson Amandának. És az ő biztonsága volt számára a legfontosabb. A biztonsága és az, hogy minden reggel az ő mosolya legyen az első, amit meglát. És most összeházasodtak. Amanda hátulról átkarolta, és finoman cirógatni kezdte. – Mit csinálsz idekint egyedül? – kérdezte. Megfordult, és meglátta a feleségét az esküvői ruhában. A tejfehér szín tökéletesen illett a bőréhez. Arcán némi pír látszott az izgatottságtól, és a holdfény ragyogott a szemében. – Csak kijöttem egy kicsit levegőzni. A nő elmosolyodott, azzal a mosolyával, amely egyszerre tette gyengévé és erőssé. – Szeretnéd berekeszteni a partit és eltűnni a hálószobában? Kyrianosz fölnevetett. – Ebből az óriási tömegből csak nyolc az én ismerősöm. Az összes többi a te vendéged. – Ó! – mondta a nő, miközben felhúzta az orrát. – Hát, sebaj. Igazán szörnyű lehet. És félő, hogy Xenobia nénikém megátkozna minket. A férfi átkarolta a vállát, aztán visszaballagtak a ház báltermébe. A zenekar folyamatosan játszott, míg a Devereaux-Flora-klán százötven tagja táncolt, evett és csevegett. Miguel, Rosa és Liza, Amanda nővére, Selena mellett ültek egy asztalnál, és Grace-szel nevetgéltek, aki a kisfiát tartotta az ölében. Amanda egy percre otthagyta Kyrianoszt, hogy megkeresse a szüleit. Talon, Nick, Iulianosz és Acheron jöttek oda hozzá. Iulianosz gratulált barátjának. – Őt érdemes megtartani – mondta. Kyrianosz bólintott. – Igen, őt érdemes. – Haver – mondta Talon sóvárogva –, hiányozni fognak a hajnali három órakor esedékes hülyéskedéseink. Wulf már most a falra mászik, hogy nem lesz kivel lövöldözős játékokat játszani. Kyrianosz elmosolyodott, ahogy fölidézte azokat a magányos éjszakákat, amelyeket a többi Sötét Vadásszal ütött el az interneten. – Mondd meg a Vikingnek, hogy ne aggódjon. Néhanapján majd bejelentkezem, és ellátom a baját. Acheron kortyolt egyet a pezsgőjéből. – Tehát, mit fogsz tenni rövid életeddel? Kyrianosz nézte, amint Amanda lehajol a hároméves Nikloszért, és táncolni kezd vele. Biztosan csodálatos anya lesz belőle. – Semmit. Élni fogok. Boldogan. Nick nadrágzsebébe süllyesztette a kezét. – Asszem ideje másik Sötét Vadász után néznem, akit szolgálhatok... – Sokatmondó pillantást vetett Talonra. – A fenébe is, krokodileledel, ne nézz rám így! Én nem vagyok olyan türelmes, mint Kyrianosz. És egyébként sincs hely a kabinomban, csak nekem és a gépeimnek. – Ne aggódj – biztatta Ash Nicket. – Fogok találni neked valaki mást. Nick rémülten pillantott rá: – Kérlek, ne tégy nekem szívességeket. Már látom, hogy Alaszkába akarsz küldeni, hogy annak az elmebeteg Zareknek dolgozzam. Kyrianosz fölnevetett, Amanda pedig visszatért hozzájuk. Nyűgösnek és ijedtnek tűnt. – Mi az, kedvesem? – kérdezte.

187

– Hát, van itt egy... ümm... A férfiak várakozóan néztek rá. – Igen? – kérdezte Kyrianosz. – Egy egész flottányi kamion várakozik a felhajtónál. A többiek zavart pillantást váltottak egymással, majd kimentek a ház elé, ahol hét csomagszállító kamion várakozott. Az egyik sofőr odament Kyrianoszhoz. – Helló! – üdvözölte. – Egy bizonyos Mr. K. Vadászt keresek. – Az én lennék – válaszolta Kyrianosz. – Nagyszerű. Van elképzelése arról, hova akarja a cuccokat? – Miféle cuccokat? A sofőr átadott egy listát azoknak a neveivel, akik a holmikat küldték. – Wulf Tryggvason, Zoe, Blade Fitzwalter, Diana Porter, Cael, Brax, Samia, Arién, Kyros, Tolvaj, Kell, Sárkány, Simon, Xander St. James, Alekszej Nyikolov, Badon Fitzgilbert... – és még hosszan folytatódott a Sötét Vadászok névsora. – Tudod, Kyrianosz – mondta Acheron nevetve –, szükséged lesz egy nagyobb házra. – Bizony – mondta Talon –, de várd csak meg, amíg a kölykök is meglesznek. Akkor legalább kétszer ekkora kell. A kis társaság nevetésben tört ki. Amanda hagyta, hogy Kyrianosz átölelje, majd felpillantott rá. – Azt hiszem, a Sötét Vadász társaidnak tényleg hiányozni fogsz. Biztos, hogy nem sajnálod a dolgot? Kyrianosz finoman megcsókolta az arcán. – Egyáltalán nem. És te? – Soha. Acheron nézte az ifjú párt, ahogy kéz a kézben visszasétálnak a házba. – Fogadjunk, hogy hova mennek? – kérdezte Talon. Ash fölnevetett. – Nem fogadunk. Én már tudom. – A sofőrhöz fordult, és megmondta neki, hogy hagyja a holmikat a nappaliban. – Azt hiszem, az én nászajándékom az lesz, hogy reggelre kerítek nekik egy csapatot, akik kicsomagolják a cuccokat. Nick fölnevetett. – Hadd mutassam meg nekik, hova pakoljanak, hogy Kyrianosz ne húzza fel magát. – Segítek – mondta Talon. Ash figyelte, amint Nick odaszalad a sofőrökhöz, miközben Talon jóval nyugodtabb tempóban követte őt. Hallgatta a sötétséget és az éjszaka hangjait, amelyeket olyan jól ismert. Enyhe zúgást érzett a háta mögött. Olyan jelenlét volt, amelyet még az éjszakánál is jobban ismert. Kiitta a pezsgője utolsó kortyait. – Mit csinálsz itt, Artie? Nem tudtam, hogy téged is meghívtak. Hosszú, kecses és sovány kéz érintette meg a vállát. Még az öltönyön keresztül is érezte a nő érintésének melegét. Földöntúli magassággal és szoborszerű külsővel rendelkezett. Úgy mozgott, akár egy könnyű, érzékeny szellő. Könnyedén. Elegánsan. És képes volt bármit vagy bárkit elpusztítani, ha felbosszantották. – Istennő vagyok – mondta a nő, szép és kulturált görög akcentussal. – Nincs szükségem meghívókra. Acheron megfordult, és megpillantotta a balján álló Artemiszt. Sűrű, világos, aranybarna haja világított a holdfényben, és szivárványszerű, zöldes szeme ragyogott. – Remélem, azért jöttél, hogy minden jót kívánj nekik – mondta. A nő kérdőn pillantott rá, miközben finoman játszott a férfi nemrég befestett fekete hajával. Ravasz mosoly látszott az arcán: – Én igen. De az igazi kérdés, hogy vajon te is ezt kívánod-e? Ash kissé felhorkant. – Miféle kérdés ez? Tudod, hogy én is igen.

188

– Csak ellenőrzöm, hogy az a kis zöldszemű szörnyeteg nem ébresztett-e benned hátsó szándékokat. Acheron szeme összeszűkült, ahogy a másikra nézett. – Az egyetlen zöldszemű szörnyeteg, akit ismerek, te vagy. A nő beszívta az ajkait, de a mosolya nem tűnt el. – Ó! – sóhajtotta megjátszott izgalommal. – Acheron öregkorára micsoda rosszfiú lett. – Közelebb hajolt hozzá, és ápolt körmével finoman cirógatta a férfi állát. – Szerencse, hogy kedvellek, különben sült kenyér lennél. Acheron felsóhajtott. – Igen, milyen szerencse. Egyébként úgy mondják, hogy „pirítós”. Artemisz sosem tudta követni a társalgási nyelv újabb fordulatait, de mindenesetre élvezte, ha maga is így beszélt. És ha tévesen használta, nem zavarta különösebben. A férfi néha már azt feltételezte, csak azért mond bizonyos szavakat rosszul, mert kíváncsi rá, vajon van-e mersze kijavítani. – Mm – mondta, majd játékosan átkarolta a derekát. – Bírom, ha ilyen bátor vagy. Acheron ellépett mellőle. – Tehát kit küldesz New Orleansba, hogy átvegye Kyrianosz helyét? A nő huncutul megnyalta az ajkát, és a csínytevés szándéka tükröződött a tekintetében. De mielőtt válaszolhatott volna, Iulianosz lépett oda hozzájuk. – Drága nővérem, Artemisz – üdvözölte a férfi. – Makedóniai Iulianosz – felelte a nő hidegen. – Nem is tudtam, hogy itt vagy. – Én sem, hogy te. – Nos – mondta Acheron –, jó tudni, hogy nincs szükség bemutatkozásra. Artemisz fenyegetően nézett Iulianoszra. – Igen, nos, bárcsak maradhatnék, de sajnos mennem kell. Mielőtt eltűnt, előrehajolt, és megsúgta a választ Acheronnak. A férfi megdermedt a hír hallatán, miközben a nő köddé vált. Néha Artemisz volt a legelviselhetetlenebb hárpia a földön. Iulianosz kérdő pillantást vetett felé. – Mit mondott? – Semmit. – Az utolsó dolog, amit akart volna, hogy felzaklassa Iulianoszt és Kyrianoszt. És bizonyosan nem fogja ezt megtenni egy lakodalom közepén. Iulianoszhoz fordult: – Tehát, Tábornok, a legjobb barátod visszatért. Azt gyanítom, ti ketten még komoly bajba fogtok kerülni. Iulianosz fölnevetett. – Nem valószínű. Acheronnak valamiért nehezére esett, hogy ezt elhiggye. Ahogyan afelől is kétségei voltak, hogy Artemisz békén hagyja. Legalább egy kis időre.

189

Epilógus Amanda kisimított egy tincset Kyrianosz arcából, majd megcsókolta a száját. Esküvői ruhája és a férfi szmokingja a földön hevertek egy kupacban, míg ők összegabalyodtak a selyemlepedőn. – Rettentő faragatlanok vagyunk, nem gondolod? – kérdezte a fiatalasszony. Kyrianosz mosolygott. – Így van, de én szeretem a faragatlanságot. Amanda fölnevetett. Utána a férfi megcsókolta, feledtetve vele minden mást a világon. – Mondd csak – kérdezte Kyrianosz, miközben harapdálta a lány fülcimpáját emberi fogaival –, nem hiányzik neked, hogy könyvelő légy? – Egyáltalán nem. És neked? – Én sosem voltam könyvelő. Amanda megcirógatta Kyrianosz orrát. – Nagyon jól tudod, mire gondolok. Nem hiányzik neked, hogy Sötét Vadász légy? Kyrianosz megnyalta a lány fülét, amitől az megborzongott. – Olykor előfordul. De inkább veled vagyok. – Komolyan gondolod? A férfi magához húzta, és belenézett a szemébe. – Teljes szívemből és lelkemből. – Rendben – sóhajtotta Amanda, megcsókolva Kyrianoszt. – Mivel most, hogy újra halandó vagy, a gyereknek és nekem szükségem van rád, hogy gondoskodj rólunk. Kyrianosz megdermedt: – Micsoda? Amanda rámosolygott: – Várandós vagyok, Mr. Vadász. A hatodik hétben járok. Kyrianosz gyöngéden megcsókolta, és szorosan a karjai között tartotta. – Ez, Mrs. Vadász, a legjobb hír, amit valaha hallottam. Amanda megsimogatta szerelmese arcát: – Szeretlek, Thrákiai Kyrianosz. És soha nem akarlak elveszíteni. – Szeretlek, Amanda Devereaux-Vadász, és esküszöm neked, hogy soha nem is fogsz elveszíteni. Amanda újra megcsókolta, életében először ismerve el, hogy mégis létezik boldogság. Még ha ehhez egy vámpírhoz kellett is feleségül mennie.

190