REBECCA DONOVAN. Mi lenne, ha.. DREAM válogatás

REBECCA DONOVAN

Mi lenne, ha..

DREAM válogatás

Írta: Rebecca Donovan A mű eredeti címe: What if Fordította: Sárossy-Beck Anita Szerkesztő: Vájná Gyöngyi Nyelvi korrektor: Luca Anna Műszaki szerkesztő: Szűcs József © Rebecca Donovan 2014 © Sárossy-Beck Anita 2015 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2015 A kiadvány a szerző engedélyével készült. Borítóterv: Howard Huang ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261 686 5 (puhatáblás), kiadói kód: MX963 © Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Aduprint Kft., felelős vezető: Tóth Béláné Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Fiamnak, Briannek. A legbátrabb ember, akit valaha ismertem. - Kívántam neked valamit -

PROLÓGUS

Mégis mit keresünk mi itt, Cal? - szegezi nekem a kérdést Rae, és a kezembe nyom egy pohár sört. - Én már a gimiben sem szerettem ezeket az embereket. És még mindig nem szeretem őket. Semmi sem változott. Pedig valami igenis megváltozott. A furgonom hátsó platóján ülök, időnként kortyolok egyet a sörből, és fesztelenül figyelem az embereket, akik ugyanolyan kiszámítható módon klikkesednek, ahogy tavaly, a ballagás után: a „sportolók”, a „színjátszókörösök”, és természetesen az „elitek”. És én most miattuk vagyok itt. Vagy talán mégsem... - Várok még egy órát, és utána lelépek innen - jelenti ki Rae, és nagyot húz a söréből. Lassan leengedi kezéből a műanyag poharat, és az előtte elterülő szántóföldre mered. - Atya ég! Jól látom? Csak nem Heather Townsend merészkedik erre? Mire felnézek, Heather már ott áll előttem, és az .ujja körül csavargatja szőke hajfürtjeit. - Szia, Cal! Örülök, hogy eljöttél - mondja kihívó mosollyal. - Szia! - viszonzom az üdvözlését. Heather egy lépéssel közelebb jön, és beáll a kocsiról lelógó lábam közé. - Ez az erdei parti annyira... gimnazista szokás - sóhajt fel színpadiasán a lány. - Pedig az ember azt hinné, amióta mindenki elment egyetemre meg főiskolára, kicsit felnőttek lettünk.

- Ez igaz, de a szüléink még mindig nem nézik jó szemmel, ha a házukban isszuk részegre magunkat, és mindent tönkrevágunk otthon - jegyzem meg. Heather nevetni kezd, mintha életében nem hallott volna még ennél viccesebbet. Rae felnyög. - Hagyd már ezt abba, légyszi! Heather olyan közel hajol hozzám, hogy a számon érzem a leheletét. - Úgy érzem, nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a nyáron. Nagyot nyelek, és csak úgy tudok eltávolodni tőle, hogy szinte már fekszem a kocsiplatón. - Én csak egy hétre jöttem - válaszolok. A lány szomorúan lebiggyeszti alsó ajkát. Nem túl megnyerő látvány. - Miért, hova utazol? - érdeklődik, kezével a térdemre támaszkodva. Az egész testem megfeszül. - Oregonba. A nagybátyámnak fogok dolgozni a nyáron. - De hisz még csak ma érkeztél... Hallom, amint Rae motyog valamit az orra alatt. - Sajnálom - vonom meg a vállam. - De... hol vannak a többiek? Nem látom sehol Nicole-t. Heather hátrál egy lépést, vág egy grimaszt, és keresztbe fonja a karját. A kérdéssel fején találtam a szöget, és ráéreztem a gyenge pontjára. - Fogalmam sincs. Talán úgy érzi, most, hogy felvették a Harvardra, nem ereszkedik le hozzánk. Tovább feszegetem a témát. - Az érettségi óta nem is találkoztál vele? - Érzem, hogy Rae mereven rajtam tartja a tekintetét. - Még egy rohadt SMS-t sem írt. Pedig állítólag a legjobb barátnők voltunk... Ennek ellenére semmi. Szemét kis kurva.

Elkerekedik a szemem a durva megjegyzése hallatán. - Heather! - Vi jelenik meg mellettünk, csípőre tett kézzel. - Gyere, mert nem itt van a buli! - biccent a fejével az „elit” csoport felé, akik mind Kyle BMW-je körül csoportosulnak. - Mindjárt megyek - feleli Heather, majd újra felém fordul. - Azért talán csinálhatnánk valamit még együtt, mielőtt elutazol. - Meglátjuk - felelem, de tudom, hogy úgysem lesz belőle semmi. A lány elfordul, és visszamegy Vi felé, a saját klikkjéhez. Lecsusszanok a hátsó lökhárítóról, és figyelem őket, ahogy visszasétálnak azokhoz az emberekhez, akik a mai napig soha egyetlen pillantásra sem méltattak bennünket. Hirtelen valaki a vállamnál fogva előretaszít, a nadrágomra löttyen a söröm. - Ne is próbálkozz vele! - hallom Neil Talbert hangját a hátam mögül. Becsukom a szemem, és veszek egy nagy levegőt, hogy visszafogjam magam, bár a legszívesebben hátrafordulnék, és jól képen törölném. Ökölbe szorul a kezem az indulattól. - Mekkora nagy fasz vagy! - csattan fel Rae, mikor végre szembefordulok vele. Elnézek Neil mellett - aki igyekszik felfújni magát, megfeszíti bicepszét a két karján - Rae felé, és némán megrázom a fejem. - Még mindig pedáloznak rád a csajok - jegyzi meg kötekedve Neil. - Te aztán semmit nem változtál, akárhogy is nézel ki. Erre nem mondok semmit, mert nem volna értelme. Neil ugyanolyan bunkó, mint amilyen a gimiben volt, és ez akkor sem fog megváltozni, ha most mondok neki valamit.

- Neil! - kiált fel valaki a távolból. - Hova a fenébe tűntél? Már vagy egy órája a kocsinál várunk. Gyere ide! Ahogy Neil elindul a bátyja BMW-je felé, kiáll a vállamból a feszültség. - Nem értem, miért hagyod még mindig, hogy fenyegessen, Cal. Hiszen alkatra is nagyobb vagy nála. Tudod jól, hogy simán elbírnál vele - mondja Rae, és továbbra is haragos pillantással nézi őket a vállam felett. - Nem ér annyit az egész - felelem, és újra feltolom magam a lökhárítóra. - És mi volt ez a jelenet Heather Townsenddel? Most komolyan! Oké, nőttél néhány centit, kontaktlencsére cserélted a szemüveged, és valahogy sikerült kigyúrnod azt a ványadt testedet, de annyit azért nem változtál. Még mindig ugyanaz az ember vagy. - Kösz, hogy kordában tartod az egomat, Rae. Értékelem. A lány ügyet sem vet rám, és folytatja. - És Nicole Bentley? Ez komoly, Cal? Azt hittem, már évek óta letettél róla. - Te nem tartod furcsának, hogy Nicole nem jött vissza a nyáron? Különös érzés fogott el, amikor nem láttam Nicole-t a többi lány között. És még mindig tart. Elvégre ő az oka, hogy idejöttem. Figyelem, ahogy Ashley Kyle nyakába borul, és úgy csókolja, mint aki ki akarja jelölni rajta a területét. Kyle a gimiben szinte végig Nicole-lal járt. Ashley pedig Heatherrel és Vivel együtt állítólag a legjobb barátnői voltak. Én sohasem éreztem úgy, hogy Nicole közéjük tartozik, annak ellenére, hogy ő állt a hierarchia legfelsőbb fokán. Mindig úgy tűnt, mintha kellemetlen lett volna neki az a sok felé

irányuló figyelem. De az is lehet, hogy ezt csak én gondoltam így. Réges-rég felhagytam már azzal, hogy az oltalmam alá vegyem Nicole jégkirálynői méltóságát, mert Rae-t nagyon zavarta a dolog. - De tényleg, mit érdekel téged Nicole? - erősködik tovább Rae. - Elvégre nyolcadik óta nem barátkozunk vele, amióta Richelle elköltözött. Nicole őket választotta, nem emlékszel? - Rae hangjában enyhe keserűség cseng. Tisztában vagyok vele, hogy miért: még mindig bántja, hogy egy nyár alatt egyszerre két jó barátnőjét is elveszítette. Nem beszélünk róla. Soha nem említjük. Mivel egész életemben ismertem Rae-t, pontosan tudom, mit gondol, még akkor is, ha nem szól semmit. Mind a négyen együtt nőttünk fel, ugyanabban a kaliforniai kisvárosban. Rae a szomszédunk, bár mostanra már-már szinte családtagként jár át hozzánk. Nicole és Richelle pedig ugyanabban az utcában laktak, néhány házzal odébb. Gyerekkorunkban elválaszthatatlan barátok voltunk. De ahogy felnőttünk, megváltoztak a dolgok. Richelle elköltözött. Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot. Aztán végül megszakadt. Nicole nem sokkal később a népszerűséget választotta a barátság helyett, és faképnél hagyta a barátait. Rae pedig sohasem bocsátotta meg Nicole-nak, hogy becsapta. És én sohasem léptem túl Nicole-on. Persze, Rae-nek soha nem fogom bevallani, ahogyan másnak sem, de mindketten nagyon hiányoznak. És tudom, hogy most már semmit sem tehetek. Túl sok idő telt el. Ránézek Rae-re.

- Nem tartod furcsának, hogy az iskolában a legnépszerűbb lányról közel egy éve senki sem hallott semmit, és ez senkit nem zavar? - Mármint rajtad kívül? - vág vissza kötekedve Rae. Lépj már túl rajta, Cal! Ő volt az „elit” csapat királynője, és most Ashley lépett a helyébe. Senkit nem érdekli, és soha nem is érdekelte. Nem értem, te miért foglalkozol vele. - Hát csak... olyan, mintha eltűnt volna - jegyzem meg halkan, és tekintetem a földön cikázik. Emlékezetem bugyraiban halványan hallom, ahogy Nicole kiabál. Ez volt az utolsó, amit hallottam tőle, mielőtt utoljára láttam. „Ha úgy teszel, mintha nem történt volna meg, attól még nem fog eltűnni. ”

ELSŐ FEJEZET

Ugye, megérted? - kérdi Carly. - Tudom, nem a legszerencsésebb pont egy partin szakítani, de nem akartam megvárni, amíg mindketten részegek leszünk. - A lány keresztbe fonja karját a mellkasán, ez még jobban kiemeli azt a keveset, amit a dzsinn-jelmez eltakar a testéből. - Persze - bólintok rá, mert a döbbenettől alig jutok szóhoz. Tekintetemmel a cowboyt méregetem, akivel Carly az imént beszélgetett, és most biztonságos távolságban ácsorog, kezében két piros műanyag pohárral. Nem biztos, de feltételezem, hogy ő az oka annak, hogy Carly épp most, és nem később akart beszélni velem. Nem mintha komolyan együtt járnánk. Elvégre alig három hete tart az egész. Carly a baseballsapkám napellenzőjénél fogva magához húz, puszit nyom az arcomra, majd végleg eltűnik a halloween-parti mesterséges füstjében. Ránézek a kezemben tartott két pohárra, és lassan ingatni kezdem a fejem. Pocsékul érzem magam. Ledöntöm az egyik sört, és elindulok a ház hátsó kijárata felé. Ezek után semmiképpen sem akarok itt maradni. Ahogy kifordulok az ajtón, megpillantok egy párt, akik a ház falának támaszkodva ölelkeznek, és belém hasít a gondolat, hogy ma éjjel ezt biztosan nem fogom csinálni. Semmi szükségem rá. Ahogy azonban közelebb érek, rájövök, hogy azok ketten nem is ölelkeznek, hanem veszekednek... jobban mondva a lány veszekszik a búval.

- Ne merj hozzám érni! - sziszegi a tetőtől talpig feketébe öltözött lány. Először nem is ugrik be, hogy nindzsa-jelmezt visel, mert gyakorlatilag beleolvad a ház sötét árnyékába. Aztán megvillan a kezében egy tőrnek tűnő tárgy. - Ezt a segget te nem fogdoshatod, és ha akár egy pillantást is mersz rá vetni, levágom a töködet! Világos? A műtősjelmezbe öltözött bú bólint, és megvillan a szeme az álla alatt tartott tőr élén. A tőr teljesen valóságosnak tűnik. A lány pedig olyan dühösnek, hogy akár használhatja is. Ha én lennék a bú helyében, én se mernék megszólalni. Kortyolok egyet a sörömből, figyelem őket, és várom, hogy mi következik. De nem történik semmi különös, mert a lány egyszerűen elsétál. Kicsit csalódott vagyok. Legalább tökön rúghatta volna, vagy valami hasonló. - Idióta picsa! - nyögi ki végül a műtősjelmezes, de nem elég hangosan ahhoz, hogy a lány meghallja. Bár talán inkább a testi épségét félti. A fiú végül úgy dönt, hogy a hátsó ajtón megy vissza a házba, távol tartva magát a nindzsától. Okos lépés. Felhörpintem a maradék sört, a fűre hajítom a poharat, és követni kezdem a lányt, mert kíváncsi vagyok, merre tart. Amikor megpillantom a járdán gyalogolni, elindulok ugyanabba az irányba. - Nyelle! - kiált utána egy lány a házból kirohanva. Nyelle! Hová mész? - Eperke kis híján belém rohan, ahogy a barátnőjét üldözi. Amikor felnéz, elkerekedik a szeme a meglepetéstől. - Jaj, te vagy az, Cal? - mosolyog rám pirospozsgásra festett arcával. Beletelik egy pillanatba, amíg felismerem. - Tess! Mi újság?

- Hát... - Tess a járdára pillant, ahol Nyéllé áll. - Minden oké, de most mennem kell. - Elindul a barátnője felé, de menet közben még visszaszól: - Örülök, hogy találkoztunk! Majd legközelebb... - Ne vigyelek el titeket kocsival? - ajánlom fel, tekintetemet felváltva járatva Eperkén és csípőre tett kezű nindzsa barátnőjén. - Az jó lenne, köszi. - Nem kell! A tekintetem még mindig a két lány között cikázik, nem tudom, melyikük válaszát fogadjam el. - Ugyan, már Nyelle! Hideg van. Hadd vigyen el minket. - Nekem most sétálnom kell - fordul sarkon Nyelle, és újra elindul a járdán. Kérdő pillantással nézek Tessre. Ő felsóhajt, és loholva elindul a lány után. Nem tehetek róla, annyira felcsigáztak, hogy követni kezdem őket. - Idióta pasik - mormolja a nindzsa a maszk alatt, ügyelve a lépteire. - Nem sikerült jól az estéje - magyarázza Tess. Menet közben próbálom még közelebbről szemügyre venni a fekete ruhás lányt. Az arcát nem látom az álarc alatt, csak a szemét fedi fel a kivágott rés. A fekete köpeny és a nadrág nem túl szűk, de annyi azért jól látszik, hogy egy lány van alatta. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ezen a lányon még egy krumpliszsák is jól állna. Ehhez még hozzájön az a tény, hogy nem látom az arcát, és hirtelen érzem, hogy rágerjedek. Az a tökfej jobban tette volna, ha vigyáz a kezére. - Érdekes tárgyakat vettél fel az idén? Eldöntötted már, hogy mi lesz a fő szakod ? - fordul hozzám érdeklődve Tess. Elfordulok a dühöngő nindzsától, aki továbbra is magában

füstölög. Olyan érzésem támad, hogy mindjárt visszamegy a partira, és alapos okot ad a műtősfiúnak, hogy megműtse. - Még nem döntöttem el, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Tess nevetni kezd. - Pedig reméltem, hogy lesz majd olyan óra, ahol együtt lehetünk. Tavaly te mentettél meg művtöriből. Nem hiszem, hogy ébren végig tudtam volna ülni az előadásokat, ha te nem teszed hozzá a bemutatott diavetítéshez azokat a kommentárjaidat. - Tess rám mosolyog. Látom a tekintetében, hogy félénken, de flörtölni akar. Úgy döntök, hogy nem veszek róla tudomást. - Bárcsak hagynád, hogy elvigyen minket kocsival! panaszkodik a barátnőjének Tess. - Olyan hideg van. Dideregve keresztbe fonja testén a karját. Megállok, és leveszem magamról a pólóm fölé felvett flanelinget. - Tessék, vedd fel! - Köszi - ragyog fel Tess tekintete, majd elveszi, és a vállára teríti. Nyelle keresztbe tett karral vár be minket, és gyanakvóan méregetni kezd. Végignézek az ingemen, hátha valami folt van rajta, vagy szakadás. Nem vizsgáltam meg alaposan, mielőtt ma reggel felvettem. - Mit nézel? - És te ki vagy? - kérdi Nyelle, majd hirtelen sarkon fordul, és továbbsétál. - Csak egy részeg egyetemista srác. - Haha, milyen eredeti! - szólal meg szarkasztikus hangon. - Miért? Láttál még egy hozzám hasonlót a mai buliban? Azt hittem, belőlem csak egy van. Tess kuncogni kezd. Nyelle gúnyosan felnevet.

Tekintetemmel az övébe dugott fényes tőröket pásztázom. Egyik sem játékszer. - Tudod, hogy kell azokat használni? - Miért, ki akarod próbálni? - Nyelle! - förmed rá Tess. Aztán bocsánatkérőn fordul felém. - Bocs. Általában nem viselkedik így... Na, jó, kicsit talán igen. De akkor is bocs. - Nem kell helyettem bocsánatot kérned. Főleg, hogy itt állok melletted. - Nem is sértődtem meg - biztosítom Tesst, majd újra Nyelle-re nézek, aki gyanakvóan néz vissza rám. Túl sötét van ahhoz, hogy megállapítsam, milyen színű a szeme, a maszk is beárnyékolja, de a szempár egzotikus formája hátborzongatóan ismerősnek tűnik. - Azért nem szeretném, ha kipróbálnád rajtam a fegyverforgató képességeidet. Mert még ha nem is vagy teljesen profi, akkor is meg tudnál sebezni. A fájdalmat pedig ki nem állhatom. Nyelle szeme egy pillanatra megrándul, és esküdni mernék rá, hogy az álarc alatt mosolyog. Kellemetlen hallgatásba burkolózva megyünk tovább, miközben Tess igyekszik melegen tartani magát, Nyelle pedig tovább zsörtölődik fennhangon. Próbálom kicsit jobban szemügyre venni, de a fejét leszegve megy, és erősen ökölbe szorítja a kezét. Úgy érzem, ilyen dühös lányt még soha életemben nem láttam. Aztán végül megállunk a kollégium bejárata előtt az ajtó feletti erős, narancsos lámpafényben. - Kösz, hogy visszakísértél minket - szólal meg Tess, és kicsit leenged, látva, hogy a figyelmem inkább a barátnője felé irányul. Lehúzza válláról a flanelinget, és visszaadja.

- Semmi gond - felelem, és röpke mosolyt villantok rá, mielőtt újra Nyelle felé fordulok. - És örülök, hogy megismertelek. - Nem ismersz... - szólal meg a lány, de azonnal elhallgat, ahogy a tekintetünk találkozik. Hirtelen minden elhalványul, és nem bírom levenni róla a szemem. Olyan hihetetlenül kék szempárba nézek bele, amilyet még soha életemben nem láttam. Ez a szempár képes rá, hogy órákra ideszegezzen, mint valami idiótát, és egész idő alatt csak bámuljam. Pontosan tudom, milyen érzés, mert korábban már belenéztem ugyanebbe a szempárba. - Jó éjt! - búcsúzik Tess, én pedig pislogok. - Jó éjt, Tess! - felelem rekedtes hangon. Amikor újra felnézek, a fekete ruhás lány már messze jár a folyosón. Soha életemben nem néztem még ilyen hosszú ideig valakinek a szemébe. Rengeteg formát és alakzatot fedezek fel benne. Minél hosszabb ideig nézem, annál több színt látok. A közepén egészen világoskék, annyira világos árnyalat, hogy már szinte nem is színes. Aztán belülről kifelé haladva a színek egyre sötétebbek, mint amikor a vihar elvonul, és kitisztul az égbolt. A szemét körülrajzoló vonal olyan sötét, szinte liláskék, mint... az éjszaka. Esküszöm, hogy ennek a lánynak a szemében a kék minden árnyalata benne van, de még egy ezüstös árnyalat is. Ahogy a különböző színeket figyelem, nem pislogok. Még közelebb akarok menni, hogy jobban lássam. - Hagyd abba, Richelle! Pislogni fogj. - szólal meg hirtelen mögöttem Rae. - Mi van? Csak nem vagy féltékeny, hogy nem a te szemedet nézi?

- Fogd már be, Rae! - förmed rá Richelle, miközben Rae felnevet. Nicole hosszú, fekete pillái megrebbennek a szemén. - Cal a győztes! - kiáltja ki Richelle. Hátradőlök, és többször egymás után pislogok néhányat. Kiszáradt a szemem, mert olyan hosszú ideig nyitva tartottam. Nicole rám néz, és halványan elmosolyodik, az arca rózsaszín. - Te nyertél. - Lehetetlen, hogy ő az - dünnyögöm magamban. A bárpultnak támaszkodva állok, ami igazából nem más, mint két tejesrekesz közé támasztott deszkalap. Kissé megremeg a súlyom alatt, hisz nem azért van ott, hogy embereket tartson. - Mit motyogsz itt, haver? - kérdi Eric a másik oldalról. Az elmúlt órában folyamatosan a szemekről zagyválsz. Részeg vagy, és semmi értelme annak, amit mondasz. - Te nem értesz semmit! - förmedek rá. - Annak a lánynak pont ugyanolyan szeme van. - Oké. Ahogy mondod. De az tuti, hogy nem vezetsz így vissza a lakáshoz. Még a végén nekimész valaminek. Aludj csak a kanapén ma éjjel. Érzem, ahogy elnehezedik a szemhéjam, és bólintok. Odabotorkálok a sötétbarna kanapéhoz, és leroskadok rá. Eric rám dob egy takarót, ami a lábamon landol. Nem terítem magamra, hanem ott hagyom. Egyik karommal eltakarom az arcom, és becsukom a szememet. Próbálom meggyőzni magamat, hogy csak képzelődtem. Elvégre alig néhány másodpercre kaptam csak el a nindzsalány szemét. Mégis esküdni mernék rá, hogy egyenesen Nicole Bentley szemébe néztem.

———— Hirtelen felriadok, és felülök a kanapén, amelyről gyakorlatilag félig lecsúsztam. Beletelik néhány pillanatba, amíg rájövök, hol is vagyok. Aztán a fejembe lassan visszatérnek az előző éjszaka emlékei. Kirúgott a barátnőm. Aztán a nindzsa. A találkozás Eperkével. Nicole szeme. Séta Eric kollégiumi szobájáig. Sok-sok pia. És még több pia. Lassan feltápászkodom, és várom, hogy csillapodjék a fejemben a szédülés, mielőtt a bakancsomért nyúlok. Szájpadlásomon végigjáratom kiszáradt nyelvemet, és vágok egy grimaszt a pocsék szájízem miatt. - Helló! - üdvözöl Eric rekedtes hangon egy emeletes ágy aljáról, a szoba másik felében. - Nincs ma órád? - Vasárnap van tájékoztatom, miközben belegyömöszölöm a lábamat a bakancsba. - Ja, tényleg! - feleli, majd a hasára fordulva fejére húzza a takarót. Az órára nézek, ami tíz órát mutat. Legszívesebben tovább aludnék, de meg kell írnom egy esszét, és le kell győznöm a másnaposságomat. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Felveszem a flanelingemet, és elindulok a kollégium kijárata felé. Néhány utcányit gyalogolnom kell, hogy elérjem a helyet, ahol a tegnapi halloweenpartin a kocsimat leparkoltam. Miután szippantok egyet a kijózanítóan csípős, hideg levegőből, beindítom a motort. Érzem, hogy az ülés műbőr huzata jéghideg a farmerom alatt, de a jeges levegő sem segít kitisztítani a fejem. Kávéra van szükségem.

A Bean Buzz nevű kávézóban állok a sorban, és semmi másra nem vágyom, csak hogy a koffein végre fejbe kólintson. Főleg egy ilyen napon. Tegnap éjjel rászolgáltam a „részeg egyetemista” címre. Pedig nem fordul velem gyakran elő az ilyesmi. A tegnapi éjszaka kicsit ferdére sikerült. Megköszönöm a pult mögött álló Melnek a kávét, aki a kezembe nyomja a poharat. Félig úgy érzem, mintha még alvajáró lennék, ahogy az ajtó felé indulok, a szemem csak félig van nyitva. Igyekszem a kijárat felől kiszűrődő fényre koncentrálni, és testemet abba az irányba fordítani. - Cal? A hang hallatán próbálom nagyra nyitni a szemem, és veszek egy mély levegőt, hogy jobban összpontosítsak. Carly áll előttem. De honnan tudta, hogy itt vagyok? Soha nem hoztam őt ide. Egyszer sem hoztam még lányt erre a helyre. Mindig a kampuszon kívüli kávézókban találkoztam velük, nehogy véletlenül összefussunk. - Carly, te meg mit keresel itt? - kérdezem, nem is próbálva elrejteni meglepetésemet. - Hát, csak iszom egy kávét - mutatja fel a kezében a poharat. - Aha! - bólintok halványan, és nagyon ostobán érzem magam. - Van egy perced? Reméltem, hogy tudunk beszélni. - Hát... - felelem bizonytalanul. Jelenleg ugyanis már az is kihívás, hogy egy helyben megállják, nem hogy még beszéljek is. - Gyors leszek, ígérem. - Bocs, Carly, de most nem megy. - Azzal gyorsan odébb állok, nem várom meg a reakcióját. Legjobb lenne, ha egyenesen kimennék az ajtón. De nem így teszek. Helyette

átvágok a kávézón egy barna bőrkanapéhoz, amelyen a tegnap esti lány ül, álarc nélkül, lábát a kávézóasztalra téve, könyvvel á kezében. Egy ideig csak állok előtte, és meredten bámulom. A lány nem vesz észre, és talán jobb is így, mert érzem, hogy ijesztő látvány lehetek, ahogy ott állok, és őt méregetem. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, mert az előttem ülő lány nem más, mint Nicole Bentley. De ez a lány... mégis mintha más lenne. Nem pontosan ugyanolyan, mint az a lány, aki tizenöt évvel korábban a szomszédunkba költözött. Nem mernék rá megesküdni, hogy ő az. Nem volna logikus, ha ő lenne. Mégis... az a szempár kísértetiesen ugyanaz. - Nicole? A lány nem néz fel. Épp el akarom ismételni a nevét, amikor valaki végigsúrolja a karomat. - Tessék, Nyelle! - mondja Tess, és a kávézóasztal fölött egy bögrét nyújt át Nicole-nak. - Forró csoki, mokkakávéval és tejszínhabbal. Hogy bírsz meginni ennyi cukrot kora reggel? Már a gondolatra is megfájdul a gyomrom. - Tess ekkor felnéz rám, és szélesen elmosolyodik. - Szia, Cal! - Szia... - motyogom zavartam. Tessről Nicole-ra pillantok, majd újra Tessre. - Szóval, te vagy Nyelle? - Lehet, hogy még mindig részeg vagyok. Nicole arcán végigfut egy halvány mosoly. - Igen. Nyelle Preston. - Felém nyújtja egyik kezét. - Ne haragudj, hogy tegnap éjjel olyan hülyén viselkedtem! - Most egyenesen a szemembe néz, és várja, hogy fogadjam a kezét, amelyen ujjatlan kötött kesztyűt visel. Az arcán egyetlen szikrája sincs annak, hogy felismert volna. - Kicsit sokat ittam, és nem volt túl jó kedvem.

- Ja, semmi gond - szólalok meg lassan, majd kezembe fogom vékony kezét, és rámosolygok. - Örülök, hogy megismerhetlek. - Meg vagyok róla győződve, hogy még mindig vagy részeg vagyok, vagy álmodom, vagy az Alkonyzóna egyik zavaros epizódjába kerültem bele. Esküdni mernék rá, hogy egyenesen Nicole Bentley arcába nézek, annak a lánynak az arcába, akire egész életemben túl sokat gondoltam. Ö azonban úgy néz vissza rám, mintha fogalma sem lenne róla, hogy ki vagyok. Félelmetes az egész. - Ne haragudj, de nem tudom... - Mekkora szemét vagy! Mondhattad volna, hogy van valaki más! És még én könyörögtem neked, hogy fogadj vissza! Megfordulok, és abban a pillanatban Carly felém zúdítja a kávés bögréje tartalmát. Próbálok kitérni előle, de túl késő. Érzem, ahogy a forró kávé végigégeti a mellkasomat. Megdöbbenve figyelem, ahogy Carly szőke fürtjei eltűnnek az ajtó mögött. Összeszorítom a fogamat, és elhúzom a nedves pólót a bőrömről. - Jézusom! - szisszen föl Tess. Gyorsan a kezébe fog néhány szalvétát a kávézóasztalról, és sietve itatni kezdi vele a pólómról a kávét. - Mi volt ez az egész? Nem esett bajod? Odaér mellém Mel is, és ad egy maréknyi szalvétát. Segíthetek valamit? - A méltóságomat visszaadhatnád - dünnyögöm. Nicole felnevet. Hirtelen azt kívánom, bárcsak még önkívületben feküdnék Eric kanapéján. - Óriási nagy baleknak tűnhetek, igaz?

Nicole mosolyog. - Hát... valami olyasmi. Bár az a csaj egy kicsit őrült volt. Úgyhogy nála a pont. Valaki lőjön le, most azonnal! - Jaj, Cal, hogy tehet valaki ilyet? Ki volt az a lány? - Az exem - dünnyögöm, és elveszem Tess kezéből a szalvétákat. - Mindenesetre, kösz a segítséget. Most mennem kell. - Érzem, hogy minden szempár rám szegeződik, még az is, amelyik miatt az előbb nem a kijáratot választottam. Majd később találkozunk! Mielőtt kilépek az ajtón, a szemetesbe dobom az átázott szalvétákat. A vállam fölött visszanézve látom, hogy a Nicole Bentley-re hasonlító lány még mindig engem figyel.

NICOLE Június - a negyedik osztály előtti nyár Figyelem az ablakon át a házakat, és azon tűnődöm, melyiknél fogunk megállni, és melyik lesz a mi házunk. Ideges vagyok. Senkit sem ismerek itt. Mi lesz, ha nem fognak szeretni? Kisimítom a sárga ruhám szoknyáját, és próbálok nem gondolni rá. Anya szerint mindenki szeretni fog, én pedig hiszek neki, mert szeretném, ha így lenne. A régi városunkban két jó barátnőm volt. Az anyukáink is barátnők voltak, így könnyű volt velük barátkozni. Ok is szerettek babázni, színházasat játszani, akárcsak én. Az iskolában is barátnők voltunk. - Megérkeztünk - jelenti be apa, miután befordulunk egy utcán. Egy napfénysárga ház előtt megpillantom a hatalmas költöztető teherautót. Mosolygok a gondolatra, hogy ugyanolyan színű a ház, mint a szoknyám. - Az ott kicsoda? - kérdi anyám, ahogy egy barna hajú lány szalad a kocsink felé. - Biztos a szomszédban lakik - feleli apa. A lány kék pöttyös sortot és fehér pólót visel. Lófarokba kötött haja mögötte libeg, miközben egyenesen felénk szalad. - Elég... közvetlennek tűnik, nem? - jegyzi meg anya, ahogy kinyitja a kocsi ajtaját. A lány a kocsi mellett áll, és úgy liheg, mint aki futóversenyen a célba ér. Nem bírom levenni róla a szemem. Lassan kicsatolom a biztonsági övét, és kinyitom a kocsi ajtaját.

- Jó napot! A nevem Richelle. A szomszédban lakom, abban a kék házban - jelenti be a lány, szemernyi félelem nélkül. Tátva marad a szám a csodálkozástól, mert ilyen merész lányt még soha nem láttam. - Szia, Richelle! Az én nevem Mrs. Bentley. - Anyám hátrafordul, hogy előretoljon. Egy lépést teszek felé, de anya kezét fogom meg, és a közelében maradok. - Ez pedig itt a lányom, Nicole. - Szia! - integet felém Richelle. Hatalmas, barna szeme van, és izgatottan mosolyog rám. - Akarsz játszani valamit? Felnézek anyára, mintha nem volnék biztos benne, mit tegyek. Nem erre számítottam. Néhány perce még attól féltem, hogy nem lesznek barátaim. Most pedig alig akarom itt hagyni a szüléimét. - Aranyos vagy, Richelle - feleli anyám - , de előbb ki kell csomagolnunk. Talán majd holnap. Gyere át, amikor csak szeretnél! Richelle felváltva néz engem és anyát. Még mindig tőlem várja a választ, de én egyetlen szót sem szólok. - Oké - szólal meg végül. - Szia, Nicole! Holnap találkozunk! Ahogy visszafordulok a ház felé, észreveszem, hogy az utca másik oldalán, a járdán egy lány meg egy fiú áll, és minket figyelnek. A fiúnak barna haja van, és fekete keretes szemüveget visel. A lány szőke haját kócos fonatban hordja. Összeszűkült szemmel méreget, mintha azon tűnődne, miféle állatfajta vagyok. Gyorsan elfordulok, és bemegyek anyámmal a házba, egészen addig a kezét markolva, amíg biztonságban be nem értünk.

MÁSODIK FEJEZET

Jaj ne... - Rae olyan hangosan nevet a telefonban, hogy egyetlen szót sem tud rendesen kiejteni. Lerántom magamról az inget, és türelmetlenül várom, hogy lehiggadjon. - Koncentrálj, Rae! - kiáltok rá, és szemügyre veszem a mellkasomon éktelenkedő vörös foltokat. - Megint kifogtál egy holdkórost - mondja Rae, és tovább nevet. - Bárcsak figyelmeztettelek volna! - Szuper! - dünnyögöm. - De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Nicole Bentley itt van, Crenshaw-ban. - Szerintem meg hallucinálsz - feleli Rae, lassan kijózanodva nevetési rohamából. - Nicole a Harvardra jutott be. Hacsak nem rúgták ki onnan, de mivel ismerjük, tudjuk, hogy ez vele nem történhet meg. A Crenshaw-t viszont soha nem választaná. .. Pont egy New York állam északi részén fekvő isten háta mögötti helyet. Lehetetlen, hogy itt van. - Akkor a születésekor elválasztották az egypetéjű ikertestvérétől, mert esküszöm, hogy őt láttam. Különben is, honnan tudjuk biztosan, hogy a Harvardra jár? Az érettségi óta senki sem hallott róla semmit. - Annyit tudok, hogy felvették. Olvastam az értesítő levelet, ahogy az egész iskola látta. Nem győzött dicsekedni vele. - Rae nagyot sóhajt. - Nem lehet, hogy Nicole az. És amikor a jövő hónapban újra meglátogatlak, ugyanezt fogom mondani. Szerintem egyszerűen elhitetted magaddal, hogy ez

a lány, aki hasonlít Nicole-ra, nem más, mint Nicole. De ajánlom, hogy most ne havazzon, mert utálom a havat. - Oké. Majd ha ideértél, te is meglátod. - Hallom, hogy nincs értelme győzködni. - És legalább rákérdeztél, hogy ő-e az, Cal? - Hát... megpróbáltam - felelem lassan. - De a kávés epizód félbeszakított minket. Rae erre megint hisztérikus nevetésben tör ki, én pedig leteszem a telefont. A készüléket az ágyamra dobom, és a fürdőszobába megyek, hogy kihalásszak egy krémmel teli tubust, amit égési sérülésekre szoktak kenni. Fogalmam sincs, mióta áll ott, mert már a beköltözéskor is itt volt, de reménykedem benne, hogy segít. Óvatosan rápaskolom az áttetsző gélt a sérült bőrre. A szobámba visszaérve leülök az ágy szélére, és végigsimítom az arcomat, próbálom újra felidézni a kávézóban látott lány arcát. Az biztos, hogy valami nagyon más benne. Az arca olyan, mint Nicole-é, de... mégsem egészen. Nicole Bentley mindig tökéletesen nézett ki, mintha egy magazinból lépett volna ki. A magát Nyelle-nek nevező lány pedig mintha ügyet sem vetne a külsejére, barna haját hullámokban kiengedve hordja, mintha a zuhany alól kilépve úgy hagyná megszáradni, ahogy van - szexisen kócos. Nicole olyan volt, mint egy tökéletesen becsomagolt ajándék, csinos selyemszalaggal átkötözve. Nyelle viszont inkább a karácsony másnapján a földre hajított csomagolópapír. Talán Nyelle nem is Nicole. Megpróbálom újra összehasonlítani őket, egymás mellé állítva a két lányt a fejemben. De nagyon nehéz, mert Nicole-lal az érettségi óta nem találkoztam. És azóta sem emlékszem, mi történt

pontosan azon az éjszakán. Részeg voltam... na, jó, hullarészeg. Arra emlékszem, hogy hallottam, amint a házukban a szüleivel kiabál. „Attól még nem tűnik el, hogy úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna. Mert akkor akár engem is kitörölhettek az emlékezetetekből, apa!” Mégis mi az ördög történt azon az éjszakán? És mi történt volna, ha én akkor nem megyek el onnan? Másnap sehol nem látom Nicole-t - vagy Nyelle-t - vagy bárki is legyen. A következő napon sem találkozom vele. Carlyval azonban többször is kis híján összefutok a Bean Buzzban. Ahogy szerda reggel beállók a kávézó elé, eszembe jut, hogy talán most szerencsém lesz. Carly hagyott néhány dühöngő hangüzenetet a telefonomon. Az első tíz másodpercbe belehallgattam, és mindet töröltem. Általában kedves lányokkal szoktam randizni. Olyan lányokkal, akiket haza lehet vinni bemutatni a szülőknek. Csakhogy rendszerint nem maradok velük együtt annyi ideig, hogy olyan komolyra forduljon a dolog. Ahogy közeledek a kávézó üveges bejárata felé, amelyen hatalmas fehér betűkkel a Bean Buzz felirat díszeleg, megpillantom odabent Carly szőke haját. Háttal az épületnek támaszkodva megállók, és reménykedem, hogy nem látott meg. Semmi kedvem ma reggel egy újabb érzelmi kitöréshez. Tétovázva megint felnézek. Carly egyenesen kibámul az ablakon. Gyorsan visszalapulok a fal mellé. - A francba! Továbbra is háttal a falnak lapulva állok, és próbálom kiagyalni, mi legyen a következő lépés. Még az is lehet, hogy nem rám vár. Amikor újra felpillantok, Carly két kezébe

fogja a bögréjét, és a járda felé néz. Nem valószínű, hogy engem vár. - Ki elől bujkálunk itt? Meglepetten fordulok hátra. Nicole a repedt téglafalnak támaszkodva áll, fején szemöldökig lehúzott sötétbarna kötött sapkát visel. A haja kilóg a sapka alól, és súlyos fürtökben hull rá vastag sötétkék pulóverére. Az orra kipirult a hidegtől, és a lehelete füstszerűnek tűnik, ahogy szélesen mosolyog rám. A különbözőségek ellenére még mindig Nicole-t látom magam előtt. - Csak nem téged vár a dilinyós? - De, úgy tűnik. - Fészkelődni kezdek, és elveszem róla a tekintetem, mert úgy érzem, túl intenzíven bámulom. - Azt hiszem, még mindig elég dühös. Nicole felnéz, és nevetni kezd, mert meglátja az ablak előtt strázsáló Carlyt. - Mit tettél ezzel a lánnyal? - Ő szakított velem, én pedig nem akartam újrakezdeni. - Nem ütötted el véletlenül a macskáját? - kuncog halkan Nicole. - Nem, de talán jobb lett volna. Utálom azt a macskát dünnyögöm. A lány erre még jobban nevet. - A fenébe, elkések az órámról - pillantok a telefonomra, hogy megnézzem az időt. - Annyi baj legyen. Nem fogok itt ácsorogni, hogy azt várjam, elmenjen. Tiszta hülyeség. Inkább nem iszom kávét. - Micsoda? Bolond beszéd! - válaszol Nicole. - Ha, a pultos lánynak azt mondom, adja a szokásost, amit Cal szokott inni... - Melnek hívják - vágok közbe. - Mel tudni fogja, mit adjon, ugye?

Bólintok. - Oké, akkor várj meg itt! - adja ki az utasítást Nicole. Mindjárt jövök. Nem pontosan ugyanazon a helyen várom meg. Ugyanis meglehetősen hülyének érzem magam, ahogy az épület falának lapulva állok, és az exem elől bujkálok, aki még a vállamig sem ér. Inkább beállók a kávézó előtti zsákutcába, és fel-alá járkálva várok. Folyton arra számítok, hogy a sarkon bármikor előbukkanhat Carly. Paranoiás vagyok. Ezt jól tudom. És nem vagyok rá büszke. Megint gondolkozni kezdek azon, hogy ez a lány mennyire hasonlít Nicole-ra, csak épp teljesen másképp viselkedik. Nicole a gimnázium alatt soha nem állt szóba senkivel, aki nem az elit tagja volt. Nyelle ezzel szemben mindenről fesztelenül kimondja a véleményét. Ez a két lány túlságosan különbözik ahhoz, hogy ugyanaz legyen. Hacsak... nem történt valami Nicole-lal. Talán baleset érte. Vagy ami még elképesztőbb: tényleg van egy ikertestvére. - Tessék a kávéd! Hirtelen megfordulok, és megint Nic... Nyelle áll előttem. A francba, most már tényleg teljesen összezavarodtam. - Nyugi, Cal. Fegyvertelen vagyok. - Aztán a kávéspohárra pillantva nevetni kezd. - Vagy talán mégsem. - Köszi - dünnyögöm. Most meg kinevet. Szuper. Nyelle az orra alatt somolyogva nyomja kezembe a poharat, egy összehajtogatott szalvétával együtt. - Mel arra kért, ezt is adjam oda - magyarázza, mielőtt fújni kezdi a forró csokiját. Kihajtogatom a szalvétát, és egy üzenet áll benne: A méltóságodat nem egy zsákutcában álldogálva fogod visszaszerezni.

Nyelle nevetve nézi, ahogy összegyűröm a szalvétát, és dühösen pillantok a téglafal felé. Kösz, Mel. - Te is elolvastad? - Persze - vallja be habozás nélkül. - Ha egy zsákutcában adok át valakinek egy üzenetet, tudni akarom, hogy mi áll benne. Az, hogy továbbra is szemmel láthatóan jól szórakozik, nem sokat segít a méltóságom helyreállításában. - El fogok késni. Kösz, hogy hoztál nekem kávét szólalok meg, majd ellépek mellette, de megtorpanok. - Nem akarod, hogy elvigyelek valameddig? - Nem. Inkább sétálok. - Elég messze vagyunk a kampusztól. - Tudom - feleli, és együtt jön velem a kocsiig. Ahogy kinyitom az ajtóm, újra megkérdezi: - Biztos, hogy nem csináltál semmit azzal a lánnyal? - Esküszöm, hogy nem - felelem, majd pillanatnyi gondolkodás után hozzáteszem: - Talán nem az voltam, akinek látni akart. - És lehet bárki olyan? Nyelle halványan elmosolyodik, majd gyalogosan indul tovább a járdán, kortyolgat az italából, és egyszer sem néz vissza. Megvárom, amíg befordul a sarkon, és az utolsó megjegyzése ott motoszkál a fejemben. ———— Az elmúlt néhány hét alatt mindenütt Nyelle-t kerestem, de egyszer sem futottunk össze. Elég nagy a kampusz területe, így nem nehéz elkerülni valakit. Ezt jól tudom. Az elmúlt egy év folyamán sikerült tökélyre fejlesztenem ezt a

trükköt. Azért ha nagyon akarjuk, általában megtaláljuk, akit keresünk. Néhányszor még Tessbe is belefutottam, Nyelle azonban egyszer sem volt vele. - Mi van, már nem bujkálsz a zsákutcában? - szólal meg valaki mellettem, amíg sorban állok a kávézóban. Megfordulok, és ott áll előttem a lány, akit kerestem. - Szia! Hát, egy ideje nem láttam Carlyt, ezért úgy döntöttem, most már biztonságos, ha bejövök. - Carly hagyott ugyan a hétvégén néhány üzenetet meg egy pár részegen írt SMS-t a telefonomon, de úgy tűnik, feladta. Haladok a sorral, miközben Nyelle a pult végén várja, hogy elkészüljön, amit rendelt. - Jó reggelt, Mel! - Cal! - üdvözöl a lány ugyanazon a monoton hangon, ahogy minden reggel. Átnyújt egy műanyag poharat, amire ráírták a nevemet, majd lehúzza a kártyámat. - Kösz - mondom, és arrébb megyek. Próbálok találni valami ürügyet, hogy szóba állhassak Nyelle-lel, így kimondom azt a butaságot, ami elsőre eszembe jut. - Egész héten nem láttalak. - Mert nem voltam... a közelben - ad kitérő választ a lány. - Hékás! - Tekintete a kezemben tartott pohárra siklik. - Hogy lehet, hogy neked már elkészült, amit rendeltél? - Talán mert minden reggel ugyanazt iszom - rándítom meg a vállamat. Közben elkészült az ő itala is, és elveszi a poharat, amit a kezébe adnak. Mellette lépkedek az ajtóig, és közben lopott pillantásokat vetek rá, mintha többet tudnék meg róla, ha elég sokáig nézem. Sötétbarna haját kuszán a feje búbjára kötötte, és kócos kontyba gumizta. Nincs rajta semmi smink. A pulóver, amit visel, túlságosan bő, lazán lelóg a csípője alá,

és a válla kilóg belőle, felfedve alatta egy vastag top pántját. A pulóver ujja olyan hosszú, hogy gyakorlatilag a kezén túlér, de a hüvelykujját egy lyukon kidugja alóla. Fakó farmert visel, és barna, meggyötört bakancsot. Annak ellenére, hogy nem igyekszik túlságosan, fantasztikusan néz ki, akárcsak Nicole, pedig egyáltalán nem olyan, mint ő. Nem értem az egészet. - Mit nézel? - kérdi, ahogy rajtakap, hogy bámulom. - Annyira hasonlítasz... - Hirtelen elhallgatok. Nem bírom kimondani. Mi van, ha tényleg Nicole ez a lány? Az azt jelentené, hogy hazudik. De mégis miért tenne ilyet? Hacsak... nincs valami rejtegetnivalója. Vagy fogalma sincs, hogy kicsoda valójában. - Kire? - kérdi Nyelle, ahogy kinyitom előtte az ajtót. Megint tétovázok. Ha szembesítem vele, hogy tudom, kicsoda, talán soha többé nem látom viszont. Pedig még csak nemrég kaptam vissza... vagy így is mondhatjuk. - Senkire - vágom rá gyorsan, ahogy elmegy mellettem. Felejtsd el. A kijáratnál beleütközök valakibe. Ahogy ránézek, látom, hogy Carly az. Mielőtt még magamhoz térnék a meglepetéstől, a lány hatalmast pofont kever le az arcomra. - A fenébe, Carly! Ezt meg miért kaptam? - Azért, mert te is csak olyan vagy, mint a többi. Nem is tudom, hogy lehettem ilyen ostoba. Most már elég volt. Az elmúlt héten pokollá tette az életemet, és a mostani pofont semmivel nem érdemeltem ki. Ahogy el akar fordulni, felemelem a hangom, és utána kiáltok: - Te szakítottál velem, Carly! Te mondtad, hogy vége, csak mert egy másik pasival akartál összejönni. Úgyhogy jobban teszed... ha békén hagysz!

Carly tekintete elkerekedik a döbbenettől, és lángvörössé vált az arca. Kinyitja a száját, de semmi sem jön ki rajta. Aztán végül csak ennyit mond: - Ne aggódj! Úgy lesz! Mielőtt még elviharzik, gyorsan hozzáteszi: - De a pulcsit megtartom, Cal! Hitetlenül csóválom a fejem, de mulatságosnak tartom az egészet. Úgy érzem, végre megértette, mit akarok. - Hát, ez elég érdekes volt - nevet fel Nyelle. Lassan elindul. Mivel nem tudom biztosra, hogy mikor látom újra, gyorsan utána szólok: - Ne vigyelek el? Nyelle elbizonytalanodik, aztán egy pillanatra úgy tűnik, végre elfogadja az ajánlatomat, végül megrázza a fejét: Nem kell, köszönöm. De talán holnap találkozhatunk. Mosolyogva indul tovább a járdán. ———— - Tényleg felpofozott? - kérdezi nevetve Rae. - Ez komoly? - Rae! - szólok bele a telefonba szigorú hangon. - Te nem is figyelsz rám. Azt hiszem... sőt szinte biztos vagyok benne, hogy ez a lány Nicole. - Mi ütött beléd mostanában? - aggódik Rae. - Nagyon furcsán viselkedsz Nicole-lal kapcsolatban. Hagyj már fel ezzel a megszállottsággal. Engem kezdesz nagyon idegesíteni. - Nem vagyok megszállott. És ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy Nicole nyolcadikban faképnél hagyott minket, Rae. Valami nagyon nincs rendben. Csak még nem tudom, hogy mi az. Ez a lány annyira hasonlít Nicole

Bentley-re, hogy őrület. De közben egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy ő. Még csak nem is úgy beszél. Kezdem azt hinni, hogy valami baleset érte, vagy ilyesmi. Fejsérülés, ami amnéziát okoz, és megváltoztatja a személyiségedet. - Túl sok sorozatot nézel - mondja vádló hangon Rae. Kisvárosban élünk. Nem gondolod, hogy hallottuk volna, ha történik vele valami? Tudod jól, hogy azok a viperák minden pletykát elmondanának Nicole-ról. Rae-nak igaza van. És miután egész nyáron úgy tettek, mintha Nicole nem is létezne, biztosra veszem hogy nem tudják, hogy itt van, és hogy mennyire megváltozott. Ha tudnák, mondtak volna róla valamit. - Keresd meg a Facebookon. Nézd meg, mikor posztolt utoljára! - vetem fel. - Nekem nem a barátom, nem emlékszel? Sem a Facebookon, sem máshol. - Persze, tudom. Nekem sem. Még nem tesszük le a telefont, miközben kinyitom a Facebookot a laptopomon, és rákeresek Nicole Bentley nevére. Megjelenik róla egy kép, arcán ragyogó mosoly és egy napszemüveg. Rámegyek a profiljára, és a borítóképe egy Harvard- címer. Több mint ezer barátja van, de minden fotója és posztja privát. - Cal, ott vagy még? - kérdi Rae. - Nemsokára próbára kell mennem a lányokkal. - Hogy, mi van? Ja, igen, menj csak! - felelem neki, majd beütöm a gépbe Nyelle Preston nevét. - Majd később beszélünk. Még mindig az állam alatt van a telefon, ahogy feljönnek az eredmények. Csupán egy Noelle Prestont találok, aki egyáltalán nem hasonlít a Crenshaw-n látott lányra. Leteszem

az íróasztalra a telefonom, és csak mereven bámulom a képernyőt. Mi történhetett Nicole-lal, hogy Nyelle Prestonná kellett változnia? Folyton arra az éjszakára kalandoznak vissza a gondolataim, amelyre nem emlékszem.

RICHELLE Egy nappal azután, hogy Nicole a szomszédba költözött Betömöm a számba az utolsó falat palacsintát, majd felpattanok, és a tányért a mosogatóba teszem. - Hova-hova ez a nagy sietség? - kérdi anya. - Megyek, megkérdezem az új lányt, hogy nem akar-e játszani - felelem, és szinte sprintelve indulok az ajtó felé. - Richelle, még nagyon korán van. Talán megvárhatnád, míg befejezik a reggelit. - Én már befejeztem. Talán ő is - kiabálok vissza neki, és kilököm az ajtót. - Szia, anya! Átszaladok a füvön, és megállók a két házat elválasztó fasorban. Kidugom a fejem a fák közül, és hallgatózok. Semmit nem hallok. Kicsit közelebb lépek a kocsifelhajtóhoz, és már hallom is, ahogy beszélnek. Elpakoltad a ruháidat a szekrénybe? Tehát már fent vannak. Átugrok az út szélére ültetett virágágyáson, és szökdécselve felmegyek a lépcsőn. Megnyomom a csengőt, és várok. Csakhogy a várakozás nehezemre esik. Újra megnyomom a csengőt. Mrs. Bentley ajtót nyit. - Szép jó reggelt, Richelle. Te aztán igazán pontos vagy. - Nicole kijöhet velem játszani? - kérdezem. Egész nyáron alig vártam erre a pillanatra, amióta csak megtudtam, hogy új szomszédaink lesznek, és hogy az ő gyerekük is negyedik osztályba megy. Cal remélte, hogy az illető fiú lesz,

mivel ő az egyetlen korunkbeli fiú az utcában. Én viszont annál jobban örülök, hogy lány. Nicole kidugja a fejét az anyja mögül. - Szia, Nicole! - üdvözlöm. Előrébb lép egy lépést, és megragadom a kezét. - Akarsz jönni, játszani? - Meg sem várom a választ, csak kihúzom az ajtón, le a lépcsőn. - Nicole, vigyázz magadra! És ebédre gyere haza! - kiált utána az anyja. Mikor a járdához érünk, elengedem Nicole kezét. Meghuzigálja kék ruhája szoknyáját, mintha csak tetszeni akarna valakinek. A hajában hasonló árnyalatú kék szalagot visel. Fényes, fekete cipőjében úgy fest, mint aki születésnapi zsúrra készül. - Honnan költöztetek ide? - faggatom, miközben elindulunk az utcán Cal és Rae háza felé. Abban a pillanatban meglátom, ahogy Cal kijön az ajtón. - Cal! - kiáltok rá, és átszaladok az úttesten. Mikor a járdához érek, akkor veszem észre, hogy Nicole már nincs mellettem. Visszafordulok, és hátraszólok neki: - Gyere, Nicole! Az erdőben fogunk játszani. Nicole tovább sétál, nem kezd el szaladni. Biztosan fél, hogy elcsúszik abban a fényes, fekete cipőben. - Phil befejezte már? - kiált Rae Calre, átvágva a saját kertjükön. Nicole végre beér, és együtt érünk oda Calhez és Rae-hez a két ház között. - Még nem - feleli Cal. - Ezer évig tart, míg bármit is befejez. - Így soha nem lesz kész az a magasles - panaszkodik Rae a tőle megszokott hangon.

- Igen, de azért hátul még játszhatunk - mondom. - Ja, ez itt Cal és Rae - fordulok Nicole-hoz, aki néhány lépéssel mögöttem áll, földre szegezett tekintettel. - Szia! - üdvözli Cal. Nicole felnéz rá, és gyorsan újra leszegi a fejét. Hogy lehet ennyire megijedve Caltől? Semmi félelmetes nincs benne. - Szia - köszönti Rae. Rae viszont kifejezetten félelmetes, de ezt az ember csak azután tudja meg, hogy kicsit jobban megismerte. Kívülről úgy fest, mint egy rendes lány, aki limonádéstandot nyit a házuk előtt a szőke fonott copfjával és csupa szeplős arcával. Csak miután jobban kiismered, akkor jössz rá, hogy a limonádét szívesebben öntené a nyakadba, mint a poharadba. - Mit játsszunk ma? - érdeklődöm buzgón, mert annyira izgulok, hogy új barátunk van, még ha egyetlen szót se szól. - Gyűjtsünk bogarakat, és csináljunk bogárállatkertet! indítványozza Rae. - Vagy bogárcirkuszt! - kiáltok fel, amint elképzelem, hogy az aréna közepén táncolok, miközben pillangók repülnek át a karikámon. - Induljunk már! - Elkezdek szaladni az erdő felé, átvágva a magas füvön, amelyben vadvirágok nőnek. Aztán hirtelen megállók, amint meglátom, hogy valami ugrál előttem. Négykézlábra ereszkedve figyelem. - Mi az? - kérdi Cal. - Pszt! - Figyelmemet egy szöcskére irányítom, ami egy hosszú fűszálra ugrott rá, és ott parkol. Gyors mozdulattal a tenyerembe fogom. Érzem, ahogy mozog a két kezem között. Csiklandoz. Felsikoltok, és kinyitom a kezem, kiejtem belőle a szöcskét. - Ezt miért csináltad? - fakad ki rám Rae. - Most elugrott!

- Olyan csikis volt - felelem, s közben testem rángásával demonstrálom, amit a kezemben éreztem. Valaki nevetni kezd. Felnézek, és látom, hogy Nicole kuncog. Ez az első hang, amit ma hallottam tőle, és ettől nekem is nevetnem kell.

HARMADIK FEJEZET

Másnap reggel a kávézónál várakozva reménykedem, hogy Nyelle megjelenik. Elfogy a türelmem, és már nem tudok tovább várni, így végül elindulok, nehogy elkéssek a szociológia előadásomról. Az orrom alatt halkan szitkozódom, amíg végigsétálok a kampuszon, a legrövidebb úton jutok el a Stewart Hall épületéig. Dr. Tenor előszeretettel alázza meg a későket, nekem pedig semmi kedvem a mai áldozatok közé kerülni. A diákönkormányzat épülete előtti lejtőn kocogásra váltok. Mielőtt elérem a lejtő végét, ahol ismét emelkedni kezd, megállók. Egy lány gurul lefelé a lejtőn. Figyelem, ahogy akadozva végighalad a meredek domboldalon, a haja a háta mögött lobog, nyakán egy zöld sálat lenget a szél. A két domboldal közötti lapos szakaszon a hátán megáll, két karját maga mellé zárva. Aztán csak fekszik tovább a földön. Először mozdulni sem bírok a döbbenettől. Nem egészen hétköznapi látvány az ilyesmi errefelé... pontosabban fogalmazva: soha nem láttam még ilyet. Miután a lány meg se próbál felállni, óvatosan elkezdek felé közeledni. Nem vesz észre. Villogó kék szemével továbbra is az eget pásztázza. - Nyelle? A lány a hangom hallatán pislog egyet, majd rám néz, és olyan szélesen elmosolyodik, hogy minden foga kivillan a szájából. - Cal!

Mivel nem vagyok biztos benne, mit is mondhatnék valakinek, aki épp most gurult le a lejtőn csak úgy, szórakozásból, mindössze ennyit kérdezek: - Segíthetek? - Még nem, kösz. Még táncolok. - Hogy micsoda? - Nem értem, mit mond. Kezdem azt hinni, hogy a fejsérülés okozta trauma mégsem volt annyira téves feltételezés. De az is lehet, hogy részeg. A lány újra az égre szegezi tekintetét, vesz egy nagy levegőt, de arcán még mindig ugyanaz a káprázatos mosoly ül. - Olyan régóta szerettem volna ezt megtenni. - Oké, értem - mondom, és kinyújtom felé a kezem. Ő megfogja ujjatlan kesztyűs kezével, és felhúzza magát a lelapult fűből. Nem porolja le a pulóverére ragadt száraz fűszálakat... sem a többit, ami a ruhájára tapadt. - Még van rajtad egy kis fű - mondom neki, és kiveszek a hajából egy száraz fűszálat. A lány vadul megrázza a fejét, és a haja szanaszét lebben barna kötött sapkája alól. Nem sokat segít, de szemmel láthatóan nem zavarja. Ami egyáltalán nem vall arra a Nicole-ra, akit én ismertem. - És te merre mész? - Órára. És el fogok késni - válaszolom, de nem akaródzik indulnom. - Elkísérlek - ajánlja fel, és elindul felfelé azon a dombon, ahonnan épp most gurult le. Alig bírom utolérni. - És amúgy ez egy hobbid, hogy domboldalakon gurulsz le? - Nem. Most próbáltam először életemben. - Tényleg? - kérdezek vissza, mert tetszik a válasz. - És mi késztetett rá, hogy megtedd?

- Szerepelt a listámon - mondja a lány, mintha magától értetődő lenne, hogy mire gondol. Pedig semmit nem értek. Mikor látja, hogy várom a folytatást, hangosan felnevet: - És fantasztikus volt! Ne mondd már, Cal, hogy te soha az életben nem éreztél késztetést arra, hogy csak azért tegyél meg valamit, mert élvezed? - De valószínűleg éreztem - mondom tétovázva. - Csak most nem jut eszembe egyetlen példa sem. - Tényleg? Hát, ez szomorú. - A hangjában őszinte sajnálat cseng. - Akkor legközelebb velem együtt kipróbálod. - Hát, ezt nem ígérem biztosra - válaszolok nevetve. Elérjük az emelkedő tetejét, és belépünk az épületbe, ahol már elkezdődött az órám. A folyosón megállók, és meg akarom köszönni, hogy elkísért, amikor valaki a hátam mögött megszólal: - Szia, szépségem! - Rögtön tudom, hogy nem hozzám beszél. Nyelle tekintete összeszűkül, ahogy három fiú elmegy mellettünk. - Menj a francba! Mindenkit meglep a válasza. Nem vagyok biztos benne, hogy ki üdvözölte őt, vagy hogy mit tett, amivel megbántotta, de úgy érzem, soha többé nem fogja szépségemnek nevezni. - Ribanc! Úgy érzem, meg kéne védenem Nyelle-t, de az arcára kiülő gonosz vigyor láttán inkább hallgatok. Hagyom elmenni mellettünk a három fiút, és nem avatkozom közbe. Ismered őket? - fordulok a lány felé, igyekezve megérteni, mi történhetett. - Nem - feleli kurtán, és még mindig az ajtót bámulja. - Akkor mi volt ez az egész?

- Ezek semmit nem tudnak rólam - sziszegi a fogai között. - Oké, értem - ingatom értetlenül a fejem, ment nem értem ezt a hirtelen hangulatváltozást. Szemmel láthatóan rendesen felbosszantották. Ekkor azonban eszembe jut az a lány, akit a halloweenparti éjszakáján megismertem, és magamban csöndesen mosolygok. - Mi van? - fordul felém újra. - Csak azon gondolkoztam, hová tűnhetett. - Kicsoda? - Az a lány, az álarc alatt. - Melyik lány? - kérdez vissza mosolyogva. A válasza elgondolkodtat. Tisztában vagyok vele, hogy rejteget valamit. És nem ez az első alkalom. Mégis mindig meglep, mert folyton az jár az eszemben, hogy mi lehet az, amit nem mond el. Nyelle egyszer csak indulni készül. - Szia, Cal. - Nyelle! - kiáltok utána, mielőtt még messzebb érne. O szembefordul velem, és hátrálva megy tovább. - Van már programod a hétvégére? Felhívhatlak? - Reménykedem benne, hogy a kérdésem nem hangzik olyan kétségbeesettnek, amilyennek érzem magam, de nem hagyhatom úgy elmenni, hogy nem tudom, mikor látom újra. - Nincs telefonom - feleli, arcán halvány mosollyal. Majd találkozunk. ígérem! Benyitok az előadóterem ajtaján, és magamban még mindig az imént látott képen mosolygok: a csupa fűszálakkal borított pulóveres lány képe belevésődött a tudatomba. Örvendek, hogy megtisztel a társaságával bennünket, Mr. Logan! - hallatszik a terem végéből. Minden szem rám szegeződik. A francba!

Bocsánatkérőn biccentek a fejemmel, és beülök a leghátsó sorba, az első székre, amit üresen találok. Az előadásra csak félig-meddig figyelek oda, mert folyton a lány jár a fejemben, aki nem az, akinek látszik. De bárki is legyen, kedvelem őt. Kiszámíthatatlan, az igaz, sőt kicsit talán még szélsőséges is. Nagyon más, mint az a maximalista lány, aki a gimi utolsó éveiben nem állt velem szóba. És bármennyire is tetszik ez az átváltozás, ezen semmit sem változtat. Csak ha komoly oka volt rá.

NICOLE A költözés után egy héttel - Hogy nézel ki, Nicole?! - dorgál meg anya, miután hazaérek. Az egész délutánt az erdőben töltöttem, ahol sziklákat emelgettünk és farönköket görgettünk arrébb, hogy bogarakat találjunk alattuk. Én egyiket sem mertem megfogni, de Richelle sem. Miután találtunk egyet, sikoltozva szóltunk Rae-nek és Calnek, hogy szedjék fel őket, és tegyék a vödörbe. Végignézek kék ruhámon, és egy hatalmas koszfoltot látok rajta azon a helyen, ahol folyton beletöröltem a kezem. Fekete cipőmet vastag por fedi. - Egy kislánynak nem szabad piszkosnak lennie! - teszi hozzá anya. - Richelle nem szeret babázni? Mégis hol járkáltatok? Keresztbe tett karral, lehorgasztott fejjel állok anyám előtt. - Ne haragudj, mami! Mi csak... Calék háza mögött szedtünk szép virágokat. - Most hazudok életemben először anyának. De nagyon félek, ha kiderül, hogy túl piszkosak a barátaim, el fog tiltani tőlük. - És ki az a Cal? Ugye, nem játszol fiúkkal? - Ezt úgy mondja, mintha betegséget okozna, ha valaki fiúkkal játszik, vagy valami hasonló. Megrázom a fejem. De nem szólok semmit, mert úgy érzem, még egy hangosan kimondott hazugságot nem tudnék elhitetni vele.

- Menj, mosakodj meg, és öltözz át, mielőtt apád hazaér! - adja ki az utasítást anya. - Nagyon mérges lesz, ha így meglát. Pedig apát nem szabad feldühíteni, ugye, tudod? - Persze, mami - felelem, majd leveszem a cipőm, nehogy végighordjam a piszkot a lakáson. ——— Másnap reggel épp a kertünkben játszom: rózsaszínű asztalkát állítok fel egy teapartira a babáimnak, amikor Richelle átszalad hozzánk. Szerintem nem is tud lassan menni, csak futni. Örökké csak fut. - Mit csinálsz? - érdeklődik, miközben kirakom a csészealjakat. - Játszom - felelem, és megigazítom a széket, ahogy anyám szokta az ebédlőasztalnál. - Nem akarsz inkább velünk játszani? - érdeklődik. - Ma inkább nem - válaszolok. Nem merem elmondani neki, hogy anyám megtiltotta, hogy bepiszkoljam a ruhám. És hogy hölgyhöz méltóan kell viselkednem. Vagyis szó sem lehet arról, hogy az erdőben játsszak. - Én is játszhatok veled? Meglepetten nézek fel rá. - Akarsz velem teapartit rendezni? - Persze! - kiált fel Richelle izgatott hangon. - De várj, én is felveszek egy szép ruhát. - Azzal már el is viharzik. Átrohan a házuk felé vezető fenyőfasoron. ————

Richelle egy héten át minden reggel átjött hozzánk. Aztán ebéd után Callel és Rae-vel ment játszani. Igyekeztem nem elszomorodni emiatt, de nem sikerült, mert a kertünkből hallottam, ahogy nevetnek, vagy ahogy Richelle és Rae vitatkoznak, ahogy szoktak. Próbáltam nem tudomást venni róluk, és elfoglalni magam valami mással. Segítettem anyának vázába rendezni a kertben szedett virágokat, rendet rakni a házban vagy vacsorát készíteni apának. A hétvége volt a legnehezebb, mert olyankor Cal családja mindig a kertben főzött. Minket is meghívtak, de mi a nagymamához mentünk látogatóba. A nagymama környékén egyetlen gyerek sincs. Csak csupa öregember. Most, hogy végre megint hétfő van, alig várom, hogy újra találkozhassak Richelle-lel. Állok a fák alatt, és várom, hogy átjöjjön. Legszívesebben átmennék hozzájuk, és megkérném, hogy jöjjön ki, de anya azt mondja, udvariatlan, ha az ember meghívatja magát. Pedig én hívnám át hozzánk. Anya mégsem engedi meg. Mikor Richelle végre átugrik a kerítésen, mosolyogva várom, hogy odaérjen, de ő erre a másik irányba indul el, Calék háza felé. A cipőfűzőjében majdnem elbotlik, kénytelen megállni, hogy bekösse. Mikor felnéz, meglátja, hogy ott állok. Nem szólok semmit, ő pedig integet. - Szia, Nicole! - Közelebb rohan hozzám, a lófarka vidáman leng a feje mögött. - Képzeld, végre elkészült a magasles! Cal apukája meghívta a bátyját a hétvégére, és befejezték. Nem akarsz átjönni, megnézni? Kinyitom a számat, hogy igent mondjak, mert tényleg nagyon szívesen megnézném. Aztán amikor lenézek a rózsaszín ruhámra, gyorsan elhallgatok.

- Hát... - El akarom mondani neki, hogy nem szabad bepiszkolnom a ruhám, mert a finom hölgyek nem játszanak az erdőben. De nem akartam, hogy azt higgye, őt nem tekintem finom hölgynek. Nem akarom megsérteni. Richelle kézen fogva rángat. - Na, gyere! - Szinte vonszol magával a házuk felé. - Szólnom kell anyának, hogy átmegyek hozzátok mondom neki, a vállam felett hátrapillantva a házunk felé. Belépünk Richelle-ék házába, az anyukája elénk jön a konyhából. - Szia! - üdvözöl. - Te biztosan Nicole vagy. Én Mrs. Nelson vagyok, Richelle anyukája. - Jó napot! - mondom neki, magam előtt összezárva a két kezemet. - Richelle áthívott, de nekem előtte meg kell kérdeznem anyukámat. - Én is épp hozzá indulok. Majd szólok neki, hogy átjöttél játszani Richelle-lel. Hol lesztek? - A magaslesen! - válaszolja Richelle. - Igen - dünnyögöm, és hangosan ver a szívem. - De én nem... - Semmi baj - nyugtat meg Richelle. - Figyelj, anya, Mrs. Bentley nem szereti, ha Nicole ruhája koszos lesz, úgyhogy kölcsönadok neki egy ruhát a szekrényemből, oké? Nem hiszek a fülemnek, hogy így beszél az anyukájával. Mrs. Nelson elmosolyodik. - Persze, semmi gond. Nagyon szép a ruhád. És fehér cipőben tényleg nem a legjobb az erdőben barangolni. Menjetek csak! Richelle felrohan a lépcsőn, én pedig tétovázva pillantok Mrs. Nelson felé, mert még mindig nem hiszem el, hogy szabad ilyet csinálnom. - Nem fogom elmondani neki, jó? - kacsint rám.

- Rendben - felelem mosolyogva. Ahogy elindulok a lépcsőn felfelé, Richelle már engem hív. - Hol vagy már, Nicole?

NEGYEDIK FEJEZET

Kivonszolom magam a konyhába, mélyen a szemembe húzott baseballsapkával a fejemen. - Uramisten, de szarul nézel ki! Mit műveltél az éjszaka? - kérdi Eric, aki a pult fölé hajolva épp egy tál müzlit majszol. - Nem bírtam aludni. Őrült álmaim voltak egész éjszaka magyarázom, és a fejemben még mindig annak az éjszakának a képei járnak, amikor hallottam, hogy Nicole a szüleivel kiabál. Lassan kezdenek visszajönni az emlékek, de még nem olyan tisztán, hogy mindent értsek. - Vissza kell mennem a suliba, hogy befejezzem az óra előtt a számvitel házit. - Akkor dupla kávét igyál! Fintorogva válaszolok. - Kösz, inkább nem: az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy Carly épp egy gőzölgő kávéval teli medencébe lök bele. - Hát jó, de akkor öt percnél tovább nem fogsz kitartani vélekedik Eric, majd megkérdi: - Ja, szombaton buli lesz a kokszban. Téged is felírjalak a listára? - Persze - dünnyögöm, bár jelen pillanatban egyáltalán nem érdekel a hétvége. - Majd később találkozunk. - Bebújok a dzsekimbe, és kifelé menet leakasztom a kocsikulcsomat az előszobában lógó kampóról. Tíz perccel később már azon kapom magam, hogy a Bean Buzz felé vezetek. Robotpilóta üzemmódban vagyok, és egészen addig fel sem fogom, merre megyek, amíg oda nem érek.

Egy hete nem találkoztam Nyelle-lel. De nem azért, mert nem kerestem. Fogalmam sincs, hová tűnhetett el az a lány. Annyi biztos, hogy nem keresztezik egymást az útjaink. Az az érzésem, szándékosan kerül. Éppen ezért nagyon meglep, amikor a kávéért sorban állva, valaki megszólal a hátam mögül: - Szia, Cal! Nem tudsz véletlenül elvinni kocsival? Annyira kimerült vagyok, hogy egy pillanatra úgy érzem, csak hallucinálok. - Cal? Ahogy megfordulok, látom, hogy Nyelle áll előttem, és furcsán méreget. - Jól vagy? Talán mégsem szándékosan került. - Ja, igen, persze! Csak még nem kávéztam - válaszolok, és egy lépést haladok a sorban. - Persze, el tudlak vinni. - Szuper! Köszi - csipogja, majd visszaroskad a bőrfotelba, ahol ült, kezében egy hatalmas kávésbögrével. A pulthoz érve, üdvözlöm Melt. - Szia, Mel! Tennél egy plusz adag presszókávét a bögrémbe? A lány nem válaszol, csak flegma mosollyal az arcán felemeli a műanyagpoharat, és felírja az oldalára a nevemet. - Bocs, nem akartalak kizökkenteni. - Semmi gond, Cal - nyugtat meg, de hangjában nyoma sincs az őszinteségnek, és a szemétbe ejti a műanyagpoharat. Fejével biccent a pult vége felé, ahol az elkészült italokat lehet átvenni. Úgy viselkedik, mintha el akarna magától távolítani. Egészen megijeszt a viselkedése. Beállók egy kabátos pasi mögé a pulthoz, és várom, hogy elkészüljön, amit rendeltem. Nem emlékszem, mikor vártam utoljára itt a kávémra. Sokáig váratnak, a mögöttem sorban állók közül már hárman is megkapták az italukat.

Nyilvánvaló, hogy Mel így büntet, amiért ilyen kiszámíthatatlan voltam. Jól megleckéztet. Mikor végre megkapom a kávét, Nyelle ott áll mögöttem. Mi tartott ilyen sokáig? - Mellel nem érdemes packázni - felelem kurtán. - Na, indulhatunk? - Aha - vágja rá. Akkor látom, hogy nincs nála semmi, hacsak nem a kabátja alatt rejteget egy táskát. De mivel elég nagy tollkabátot visel, simán elfér alatta egy laposabb hátizsák. A barna kabát a térdéig leér, és teljesen eltakarja két kezét. Ahogy karját lengetve elindul, eszembe juttatja azokat a kezeslábas anorákokat, amiket gyerekkorunkban viseltünk Renfieldben, ha nagy ritkán leesett a hó. - És mi újság van veled mostanában? - érdeklődöm a kocsi felé menet, igyekezve úgy tenni, mintha nem érdekelne, hol járt az elmúlt héten, pedig kíváncsi vagyok rá, miért tűnt el. - Nem is tudom - vonja meg a vállát a lány. - Sok dolgom volt. Annyi biztos, hogy nem lesz könnyű kiszedni belőle semmit. - Amúgy milyen tárgyakat vettél fel idén? - folytatom a faggatózást, miután elindulunk. Bármilyen információval elégedett lennék, amit csak megtudhatok róla. - Még nem döntöttem el. - Én sem - vágom rá, és várom, hátha folytatja. De semmi. Az őrületbe kerget ez a hallgatás. - Tavaly melyik suliba jártál? - Nemigen tudom elképzelni, hogy a Crenshaw-ra járt, és én egyszer sem találkoztam vele. Nehéz lett volna nem észrevenni. - Utazgattam tavaly.

Nem tudom megállapítani, hogy most igazat mond-e. - Tényleg? Utazgattál? - ismétlem meg kételkedve. - Aha. - Nyelle minden magyarázat nélkül kotorászni kezd a kabátzsebében, majd elővesz egy csomag gumicukrot. Kivesz egyet a csomagból, és felém nyújtja. Megrázom a fejem. - Ez a reggelid? - Nem, csak szeretem - feleli, és szájába gyömöszöl egy piros gumicukrot. Most már tényleg feladom. Ezzel a lánnyal nem lehet beszélgetni. Csak néhány befejezetlen mondatot váltunk. Túlságosan kimerült vagyok hozzá, hogy megfejtsem. Így az út hátralevő részét hallgatva tesszük meg. Mikor elérjük a kampuszt, végre hatni kezd a kávéban lévő koffein, de azért várom már, hogy a számvitelóra után végre ledőlhessek egy kicsit. A következő órám csak késő délután lesz, így akár az egész délutánt végigalhatom, ha úgy tartja kedvem. Jelen pillanatban nem tűnik rossz ötletnek a dolog. - A diákönkormányzat felé megyek, ha akarod, jöhetsz te is - ajánlom fel, miután leparkoltam a saját helyemen. - Még az óra előtt meg kell csinálnom a feladatokat. - Nekem most épp semmi dolgom - feleli Nyelle, szájában egy hosszú csík gumicukorral. - Akkor miért akartál eljönni velem? - kérdezek vissza. - Mert tudtam, hogy idejössz - feleli, ami nem igazán ér fel egy válasszal. De akkor miért próbálkozom mégis? Végigsöpör rajtunk a hideg novemberi szél, miközben átkelünk a kampusz területén. Kidobom a szemetesbe a kávéspoharamat, zsebre vágom a kezem, és magamban szitkozódom, amiért nem húztam kesztyűt.

- A francba! - szólalok meg dünnyögve, mert megpillantom a parkban Corinne-t, aki épp felénk tart. Mielőtt még magyarázkodni kezdenék, elindulok a könyvtár bejárata felé. Nyelle elém vág, és a bejárat melletti téglafalnál megáll előttem: - Errefelé minden pszichopata kávéval van felfegyverkezve? - tréfálkozik suttogó hangon. - Nem - motyogom feleletképpen. - Ez nem Carly volt. Nyelle kidugja a fejét, és leselkedik. - Kérlek, ne! Kérdőn pillant rám. - Oké. Akkor jövök rá, mekkora hülyének tűnhetek, hogy most meg egy másik lány elől bujkálok, de ebben a pillanatban nem bírnám elviselni Corinne folyton túlzó lelkesedését minden iránt. Nincs hozzá elég energiám. - Még egy ex? - somolyog Nyelle. Államat összeszorítva, szemem lesütve bólintok. - Ejha, Cal! Hány van még? És mennyi időbe telik végigmenned a kampuszon, ha folyton sötét sikátorokban és bejárati ajtók mellett kell elrejtőznöd? - A helyzet nem olyan, amilyennek látszik, oké? mentegetőzöm. - Corinne-nal semmi baj. Nagyon aranyos lány. Csak valahányszor összefutunk, órákig vagyok kénytelen hallgatni, hogy mi történt vele, amióta utoljára láttam. És ma reggel valahogy. .. nincs hozzá kedvem. - Ez már sokkal jobban hangzik - mondja Nyelle, és az épület falának támaszkodva kihívóan emeli rám kék szemét. - Hidd el, hogy ez a helyzet! Miután Corinne végre eltűnik előlünk, megkönnyebbülten felsóhajtok. - Jó, most már indulhatunk.

- De komolyan, hány van még? - ismétli meg a kérdést Nyelle, miután belépünk egy belső udvarra. - És mindegyiknek C betűvel kezdődik a neve? Látom, nagyon élvezi a helyzetet, én viszont egyáltalán nem. Távol áll tőlem, hogy folyton bujkáljak a volt barátnőim elől, bár amikor szükségét látom, igyekszem elkerülni őket. Nyelle történetesen pont két ilyen helyzetnek is szemtanúja volt. Pedig igazán nem akartam ilyen benyomást kelteni. - Nem is tudom - adok kitérő választ, és nem bírok a szemébe nézni. - Volt pár barátnőm. - Egyéjszakás kalandok vagy barátnők? - Mindegyikükkel hosszabb ideig jártam. - Minddel? Újra zsebre vágom a kezem, és földre szegezett tekintettel indulok tovább, próbálok kitérni a vádló kérdés elől. - Mi történt? Mi volt a baj mindegyikükkel? - Semmi különös. Carly kivételével, aki a végén kicsit bedilizett. A többi általában kedves volt. Csak éppen... megvonom a vállam, és megszaporázom a lépteimet, hogy minél gyorsabban odaérjünk a diákönkormányzat épületéhez, nehogy még egy exbarátnőmmel találkozzunk útközben. - Akkor miért lett vége mindegyik kapcsolatnak? Mert gondolom, te szakítottál. - Általában igen - felelem alig hallható hangon. - És? - feszegeti tovább a témát Nyelle. Amint átlépünk az ajtón, megáll. - Mesélj, mi történt! Hirtelen szembefordulok vele, és kifakadok. - Nem azok voltak, akikre szükségem volt, érted? Gondolataiba mélyedve figyeli az arcomat. - Akire szükséged volt? Ezt meg hogy értsem?

Hangosan felnyögök. - Ezt pont egy olyan lány kérdezi, aki csupa megfejthetetlen, és kitérő választ ad mindenre? Hagyjuk inkább ennyiben a dolgot, jó? - Elindulok, és vissza se nézek, hogy követ-e. - Légyszi meséld el nekem, Cal! - könyörög tovább Nyelle, miközben a teremben üres asztal után nézek. - Mire volt szükséged? Nem válaszolok a kérdésére. Látom, hogy az egyik asztaltól éppen feláll néhány srác, és odalépek, hogy elfoglaljam a helyüket, mielőtt még más megtenné. Nyelle leül velem szemben, én közben a mellettem lévő padra teszem a hátizsákomat. - Nem vagy éhes? - kérdezem. - Én még nem is reggeliztem. Látja, hogy próbálok témát váltani, ezért óvatosan noszogat tovább. - Figyelj, Cal, nem foglak elítélni, ígérem. Csak épp próbálom megérteni, hogy tudtál ennyi szívet összetörni egyetlen suliban. - Gúnyosan felnevetek, ő meg ártatlan mosollyal lebiggyeszti az ajkát. - Kérlek, mondd el! Ki az, akire szükséged van? - Mindjárt jövök - mondom neki, mert elegem van ebből a vallatásból, és úgy döntök, ha majd őszinteségi rohamom lesz, elmagyarázom, hogy értettem. Kiválasztok néhány szendvicset reggelire, meg egy üveg ásványvizet, majd az asztalhoz visszaérve látom, hogy Nyelle állát a kezébe támasztva várja, hogy leüljek, és folytassuk a beszélgetést. Legjobb meggyőződésem ellenére is bevallom neki: Olyan lányt keresek, akinek az elvesztését sajnálnám. Nyelle egy pillanatra eltűnődik a kijelentésemen. - Akkor keresed az igazit. Ezt tetszik.

- Hogy mondtad? - kérdezek vissza, nagyot harapva a szendvicsembe. - Az igazit keresed. Azért randizol sok lánnyal, mert mindig arra vársz, hátha az az egy köztük lesz. Megvonom a vállamat. - Soha nem gondolkoztam azon, hogy pontosan miért hívom őket randira. Inkább azon, hogy miért nem maradok velük együtt. - És volt valaha olyan lány, aki magától ment el, nem te küldted? Hátradőlök a széken, és rezzenéstelen arccal nézek a szemébe. Kicsit tétovázom, mielőtt válaszolnék, mert nem tudok teljesen őszinte lenni. - Nem, nem igazán. - Még otthon sem, ahol felnőttél? Amúgy honnan származol? A kérdés hallatán óriási erőfeszítésbe telik, nehogy a torkomon akadjon a falat. Mindent megteszek azért, hogy úgy nézzek erre a lányra, mintha Nyelle Preston lenne, és nem Nicole Bentley, aztán egyszer csak a semmiből előáll egy ilyen kérdéssel. Legszívesebben visszakérdeznék, hogy inkább arról beszéljen, hogy vele mi történt. De mi van, ha elijesztem, és soha nem látom többé? Már azt is nehezen viselem, hogy bizonytalan, mikor bukkan fel újra. Nem szívesen rontanám el egy ügyetlenül feltett kérdéssel. Meg kell várnom, amíg ő áll készen arra, hogy elmondja. - Egy kaliforniai kisvárosban lakom, Sacramentótól nem messze. - Nem bírok a szemébe nézni, ahogy ezt kimondom. Úgy érzem, mintha hazudnék. - Hú, akkor jó messze eljöttél otthonról. És miért épp a Crenshaw-t választottad? - Mert jó iskola - vágom rá anélkül, hogy válaszolnék a kérdésre. Elkezdhetném magyarázni, hogy távol akartam

lenni a családomtól, de nem mondom. Szeretem a családomat. Azt is elmondhatnám, hogy ugyanazt tanulom, mint a szüleim, de még nem is választottam szakirányt. Igazság szerint a UCLA-re kellett volna mennem, de... az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Úgy mosolyog rám, mintha valami érdekességet tártam volna fel előtte. - Vagyis az utolsó pillanatban hoztál egy véletlen- szerű döntést, amely az egész életedre befolyással bír, csak... úgy? - Talán igen - felelek egy vállrándítással. - Már a gimiben is sok lánnyal randiztál? Erre hangos nevetésben török ki. Ha bármire is emlékezhet velem kapcsolatban, akkor az az, hogy a gimnáziumban egyáltalán nem számítottam menő fiúnak. Persze, volt néhány barátnőm, de... Folytatom a játékot. - Nem - rázom meg a fejem. - Én... a gimiben nagyon más voltam. És erre akkor jöttem rá, amikor idén nyáron visszamentem. A felhajtóút végén megáll egy piros Jeep, kiszáll belőle Craig Mullins, majd a nyitott ajtónak támaszkodva megáll. Te meg mikor jöttél haza? - kiabálja túl a kocsiból harsogó zenét. - Pár órája - kiáltom vissza. - A Carterbe megyünk. Nem jössz? Vetek egy pillantást Rae-re, aki mellettem ül egy hányásnarancs és fosbarna kockás kanapén, a garázsajtó előtt. A lány vállat von. - Renfield egyetlen szórakozóhelye a sarki fagyizó. Annyira nevetséges. - Feltolja magát a kanapéról, és elindul a Jeep felé. Követem.

- Hogy van az én kicsi Rae napsugaramé - kérdi a kormánynál ülő Brady, miközben Rae beül a hátsó ülésre. Felmutatja Bradynek a középső ujját. - Vidáman, mint mindig. Craig furcsa pillantással néz rám, mikor becsusszanok az ülésre a lány mellé. - Mi a francot csináltál a hajaddal Logan? Saját fiúzenekart indítottál, vagy micsodáé Nem is méltatom válaszra, csak hátratűröm a szemembe lógó hajfürtöt. Nem szándékosan növesztettem meg a hajam. Mindig is röviden hordtam. Tizenkettedikben gyakorlatilag teljesen kopasz voltam. De amióta a Crenshaw-ra járok, nem foglalkoztam vele, és hagytam megnőni, ezért most teljesen kusza az egész. - Megint a nagybátyádnak dolgozol a nyáron? érdeklődik Brady, ahogy elindulunk a kocsival. - Aha - felelem. - Es ti mit csináltok a nyáron? - Ugyanazt, mint minden nyáron - fordul hátra Craig, hogy válaszoljon. - Parker apjának segítünk a kertészetben, és sörözünk a tóparton. Apám, te tényleg nagyon megváltoztál... - Jól van már! - legyintek rá. - Hallom, zenekart alapítottál, Rae - teszi hozzá. - Volt már fellépésetek. - Még dolgozunk az anyagon - feleli a lány. - Ha akarod, a nyáron játszhattok a bulikon, amiket rendezek - szól közbe Brady, a visszapillantó tükörben nézve bennünket. - Oké, majd ha nagyon meg leszünk szorulva - válaszolja Rae. - Figyelj, az én bulijaim nagyon menők.

- Renfieldben csak menő buli van - teszi hozzá Craig nevetve. - Ez a város annyira kicsi, hogy mindenki ott van, aki számít. Tíz perccel később megállunk a Carter fagyizó kövezetlen parkolójában. Ez volt az a hely, ahol a gimi alatt mindenki nyári munkát akart vállalni. A legnépszerűbb diákok nyaranta elintézték a barátaiknak, hogy itt dolgozhassanak. Ami azt jelentette, hogy én... gyakorlatilag soha nem dolgozhattam itt. A hely az évszaknak megfelelően zsúfolásig tömve van. Ahogy közeledünk, igyekszem felkészülni az előttem álló találkozásra a volt gimis osztálytársakkal. - Foglaljatok egy asztalt! - szólal meg Rae, ahogy feláll egy csoport. - En hozok fagyit. Brady mellém ül az asztal tetejére, miközben Rae és Craig beállnak a kígyózó sorba. - Felszedtél már valami jó csajt? - érdeklődik Brady. Nem válaszolok, mert elvonja a figyelmemet egy magas, napbarnított lány, aki épp felénk tart. Olyan érzésem van, mintha egy borotvát hirdető reklámfilmet néznék, amelyben gyönyörű, sima bőrű lányok szerepelnek. Mindig úgy tűnik, mintha lassított felvételen mozognának. Kivéve Neil Talbertöt, aki úgy somfordái mögöttük, mint egy béna gorilla. Tekintetem cikázik az arcok között. Valami nem stimmel. Nem látom a csajok között Nicole-t. - Szia, Brady! - köszön ránk Heather, ahogy közelebb érnek. - Hát ez meg kicsoda? - Tetőtől talpig végigmér, nem is próbál udvariaskodni. - Ez itt Cal, Heather - válaszolja Brady olyan hangon, mintha megörült volna a lány. - Cal Logan! Heather félrehajtott fejjel, zavartan méreget.

- Tudod, velünk együtt érettségizett - magyarázza Brady hitetlenkedve. Kezemmel végigszántom a hajam, és félresöpröm az arcomból, próbálom leplezni, milyen kellemetlenül érzem magam. - Hát... nem emlékszem rád - szólal meg Ashley a lány mellett, és ö is alaposan végigmér. Heather a haját rázva elveti a megjegyzést. - Jó lenne, ha el tudnál jönni ma este a Gosland Endben rendezett bulira. - Hol van Waldo?- kiált fel Neil, mikor odaér Ashley mögé, és megpaskolja a lány fenekét. Az arrébb ugrik, és rácsap Neil kezére. - Vedd le rólam a kezed, Neil! - kiált rá undorodva. Aztán újra felém fordul. - Tényleg te vagy az? Hát... jól megnőttél! - Olyan sokatmondó hangsúllyal mondja ezt, hogy nem értem, mire céloz. A gimnázium első három évében legalább tíz centivel alacsonyabb voltam, fekete keretes, kerek szemüveget viseltem, cingár alakom volt, és mindenki magasabb volt nálam. Valahányszor Neil meglátott, mindig azt kérdezte: „Hol van Waldo?”, és ez a kérdés idővel rám is ragadt. Az évek során minden gimnáziumi bulin végigkísért. Már akkor sem tartottam viccesnek, de most még kevésbé. Soha életemben nem ütöttem meg senkit, de most legszívesebben orron vágtam volna Neil önelégült pofáját. - Waldo, mi történt veled? Felpakoltál magadra egy kis izmot? Csak nem szedsz valami szteroidot? - szólal meg Talbert. - Ne legyél már ekkora barom, Talbert! - dorgálja meg Craig, ahogy visszaér az asztalunkhoz, és Brady kezébe nyom egy turmixot. - Mindenki tudja, hogy te vagy a

szteroidfüggő. Láttam, milyen kicsi a pöcsöd, és ez egyáltalán nem természetes. - Menj a picsába, Mullins! - Talbert tesz egy lépést felé, ökölbe szorított kézzel. - Ne most kezdj el hősködni, Neill - nevet fel Vi. - Tudod, hogy te húznád a rövidebbet. Neil vet egy dühös pillantást a lányra, majd odébbáll. Vi a szemét forgatja. Köztudott, hogy csak azért viselik el maguk körül, mert Nicole a gimnázium utolsó három évében Kylelal járt. Csak éppen... Nicole most nincs itt. Mert szinte biztos vagyok abban, hogy Nicole itt ül, velem szemben, és úgy tesz, mintha valaki más lenne. - Hol jársz? - kérdezi Nyelle, kizökkentve az emlékeim közül. Én is ugyanezt szeretném tőle megkérdezni. - Csak elgondolkodtam - zárom rövidre a választ. Nyelle hirtelen a magasba emeli két karját, és eszeveszetten integetni kezd. Megfordulok, hogy lássam, kinek próbálja felhívni magára a figyelmét, és látom, amint a dupla üveges ajtón éppen Tess sétál be. A lány elmosolyodik, ahogy megpillant bennünket. - Kedvel téged, ugye, tudod? - szólal meg Nyelle halkan, az asztal fölött áthajolva. - Igen, tudom - felelem, és nézem, ahogy Tess közeledik felénk a teremben. - Nehogy ő legyen a következő áldozatod! - figyelmeztet Nyelle. - Mert akkor velem gyűlik meg a bajod. Ahogy felé fordulok, a szemét rezzenéstelenül rajtam tartja. Komolyan beszél.

- Nem terveztem ilyesmit - biztosítom, és állom a tekintetét. - Sziasztok! - üdvözöl minket Tess, megtörve a néma szemtusánkat. - Mi újság veletek? - Segítek neked a tanulásban! - szólal meg hirtelen Nyelle, és felpattan a pádról. - Bemegyünk a könyvtárba? - Oké, menjünk! - válaszolja lassan Tess, akit nyilvánvalóan meglep az ajánlat. - Köszi. Nem gondoltam, hogy lesz rám időd. - Változott a programom - feleli Nyelle. - Majd később találkozunk, Cal! Kösz a fuvart. Bólintok. Tess egy intéssel búcsúzik, majd elindulnak a könyvtárba vezető lépcső felé. Előveszem a számvitel feladatomat, de képtelen vagyok koncentrálni. Folyton az a kevéske információ jár a fejemben, amit Nyelle ma reggel megosztott velem, és eltűnődöm, vajon tényleg igaz-e, hogy a múlt évet utazással töltötte. És hogy vajon mi szél hozhatta ide, a Crenshaw-ra? Túlságosan sok a véletlen egybeesés, ezért már nem tudok hinni neki.

RICHELLE Augusztus - a negyedik osztályt megelőző nyár - Cal és Rae a magaslesnél várnak minket! - kiáltok hátra, miközben Nicole-lal együtt átrohanok az utcán. Kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalán tud-e futni ez a lány. Megállók a járdán, és bevárom Nicole-t. - De előbb szedjünk virágot, hogy szépen feldíszíthessük! - Oké - válaszolja, és megigazítja magán a sortomat, amit kölcsönadtam neki. Ezt is sokszor csinálja. Úgy tűnik, mintha soha életében nem lett volna még rajta sort. Egy pólót is kölcsönadtunk neki, anyu pedig vett egy olcsó sportcipőt amiről persze Nicole nem tud. Azt hiszi, a sportcipő is az enyém. Anyukám nem akarta, hogy rosszul érezze magát emiatt. Nem tudom, hogy tesiórán hogy fog futni, ha nincs edzőcipője. Talán tényleg nem szabad neki futni. Elég furcsa. De mivel Nicole a barátnőm, nem érdekel. Átszökdécselek Calék udvarán, majd beérünk az erdőbe, és elkezdek vadvirágokat szedni. A legjobban a fehér százszorszépet szeretem, mert azokból annyit szedhetek, amennyit csak akarok. Nicole rózsaszínű és lila virágokat gyűjt. Nem könnyű leszakítani őket. A legtöbbje gyökerestől jön ki a földből. De engem nem érdekel. Akkor is szépek. - Imádom a virágokat - magyarázom Nicole-nak, és szagolgatom a kezemben a csokrot, pedig nincs semmilyen illata.

- Anyukámnak is szoktam segíteni virágot rendezni közli Nicole. - Ahol korábban laktunk, tagja volt egy kertészeti klubnak, és néha én is elkísértem a gyűlésekre. Ott rengeteg gyönyörű virág volt. - Én a vadvirágokat szeretem a legjobban - mondom neki. - Azok ott nyílnak, ahol csak akarnak. Nem kell őket elültetni. És a magjukat szétfújja a szél, úgy találnak helyet, ahol kinőhetnek. Nicole megáll, hogy elgondolkodjon ezen, majd bólint. Igen, azt hiszem, én is a vadvirágot szeretem a legjobban. Kiveszem a csokrot a kezéből, és beszaladok a fák közé, néhányszor megállva, hogy be tudjon érni. De nehezemre esik a várakozás, így inkább visszaszaladok hozzá, majd újra előrerohanok. Nicole az a típus, aki soha sehová nem siet. Mikor végre elérjük a magaslest, Rae már ott ül a földön, hátát egy fa törzsének támasztja, Cal pedig mellette áll. - Na, végre itt vagytok! - dorgál meg Rae, és feláll. - Cal, felmászhatunk végre a magaslesre? - Aztán meglátja a kezemben a virágokat. - Azt már nem! Erre a magaslesre senki nem hozhat fel virágot. Ez itt egy erőd, nem egy babaház! Nem veszek róla tudomást, csak elindulok a létra felé. Rae keresztbe font karral elállja az utam. - Jaj, ne csináld már, Rae! Engedj fölmenni! - kérlelem, de ő nem mozdul. - Cal, mondd meg neki, hogy felvihetjük a virágokat a magaslesre! Odaszaladok Calhez. Ő Nicole-ra pillant. - Neked mi a véleményed? Nicole előbb rám pillant, majd Rae-re. Félek, hogy nem akar állást foglalni, mert nem túl bőbeszédű... úgy általában sem. - Richelle nagyon várta, hogy virágokat szedhessen és

feldíszíthesse a magaslest. Szerintem szomorú lesz, ha nem viheti föl őket. Elmosolyodom. - Rae, engedd, hogy felvigye a virágokat! - adja ki az utasítás Cal. Hozzá van szokva, hogy ő legyen a békebíró, és rendszerint mindig az történik, amit ő mond. Máskülönben nem igazán érdekli, hogy mit csinálunk, a lényeg, hogy ne papás- mamást vagy babákkal játsszunk. - Gyere, Nicole! - hívja a lányt. Nicole odalép hozzá, Cal pedig megvárja, amíg felmászik előtte a létrán, majd ő is követi. - Jól van - dörmögi Rae. - Úgyis el fognak hervadni. - Akkor majd szedünk másikat - vágok vissza dühösen. Én is felmászom a létrára. Cal visszanéz rám, én pedig rámosolygok.

ÖTÖDIK FEJEZET

Elnézést! Ahogy felnézek, látom, hogy a padsoromban sorban állnak az emberek, hogy kijussanak. A MacBookom képernyője teljesen sötét. Fogalmam sincs, mi történt az előadáson, mert én egész idő alatt azon gondolkodtam, mikor látom legközelebb Nyelle-t. Most meg... már vége van. Kénytelen leszek kölcsönkérni a mellettem ülő fiú jegyzeteit. - Bocs - válaszolok a lánynak, aki átverekszi magát rajtam. Lezárom a gépemet, és a kezembe kapom a hátizsákom. Még mindig Nyelle-re gondolok, miközben a kijárat felé haladva nézem az előttem lévő hátizsákokat. Mindig felzaklat, amikor így eltűnik. Gyűlölöm, hogy nem tudom sehol elérni. Kiszolgáltatva érzem magam, hogy csak úgy, a semmiből bukkan elő. Pocsék érzés. A múltkor egy egész hét is eltelt, mielőtt újra láttam. Azon tűnődöm, vajon ezúttal mennyi idő lesz. Átvergődöm a dupla bejárati ajtón, és kilépek a vakító napfénybe. így, december vége felé közeledve a hőmérséklet az antarktiszi fagypont és a csípős hideg között ingadozik. Ma kicsit kedvezőbb az időjárás, és elég egy pulcsi is. Majdnem olyan az idő, mint odahaza, Renfieldben, és erről eszembe jut, hogy fel kéne hívnom Rae-t, hogy mi újság van vele. Tudom, hogy úgy érzi, nem tud kiszabadulni Renfieldből. Pedig nemsokára itt lesz.

Előhúzom a telefonom, de megállók, mert észreveszem, hogy meglebben mellettem egy barna hajfürt. Nyelle lépdel az oldalamon. De honnan került elő? - Szia! - Hellóka! - válaszol lezserül. - Már második napja itt vagy. Ez... kicsit váratlan jegyzem meg. - Csak nem tartod számon, hogy hány naponta találkozunk? Ejha, Cal! Ez nagyon hízelgő - mondja incselkedve, és akkor már tudom, nem kellett volna ezt mondanom. Épp át akarok kelni az úton, amikor Nyelle hirtelen balra fordul. - Te most hová mész? - Tudom, hogy ha nem mondok semmit, akkor is továbbmenne. Nyelle megáll, és hátrafordul. Többen átvágnak kettőnk között, így nem könnyű rajta tartani a szemem. - A Cukormázas Fához. Nem jössz? - De igen - felelek bizonytalanul. Soha nem hallottam még erről a helyről. Átvágok a folyamatosan özönlő gyalogosok között, és beállók Nyelle mellé, aki kivezet a kampusz területéről. Megint a vastag barna tollkabát van rajta, pedig ma meleg van. - Nem sülsz meg ebben a kabátban? - Nem, mert semmi nincs alatta - feleli rezzenéstelenül. Elkerekedik a tekintetem. A lány nevetni kezd. - Úristen, Cal, nyugi! Csak vicceltem. Szükségem van erre a meleg kabátra, és vettem alá egy topot. De azért Köszi, hogy aggódsz. Összeszorítom a számat, és bólintok.

Átmegyünk egy úton, ami kivezet az egyetemről, és beérünk egy lakóházas részre. Semmit nem látok, ami üzletre vagy étteremre hasonlítana. - Hol ez a hely? - faggatom, miután újabb úton vágunk át. - Már nincs messze - magyarázza- Mikor van a következő órád? - Kábé egy óra múlva. A nyomában lépdelek az úton. - Megérkeztünk. Egy nagyobb parkhoz értünk, amelyben baseballpálya, kosárpálya meg egy játszótér van. Azon agyalok, hogy hol lehet ez a Cukormázas Fa, mikor Nyelle egy pádhoz vezet. Talán meggondolta magát. Készülök, hogy leüljek a padra, amikor a lány odalép a mögötte álló fához. Nagy terpeszbe áll egy kettéágazó faág alá, majd felkapaszkodik rá, és felhúzza magát. Tátott szájjal bámulom, de nem jön ki hang a torkomon. Nyelle tovább mászik, jó két méterrel feljebbről néz vissza rám: - Nem jössz? - Azt akarod, hogy felmásszak veled a fára? - Nem muszáj, de én felmászom- Amúgy mikor másztál utoljára fára? - Talán gyerekkoromban. Mert ahol mi... mármint ahol én felnőttem, többnyire csak örökzöldek voltak. Nem lehetett felmászni rájuk. - Na, gyere már! - noszogat tovább. - Gyere, mássz fel velem! Körülnézek, hogy nem néz-e valaki- Tiszta őrület. Aztán végül mégis utána megyek, és felmászom a fára. Nyelle kinéz a tetején egy vastagabb ágat, és ráül, én pedig vele szemben választok egy erősebbnek tűnő ágat, s közben a fejem fölött lévőben megkapaszkodom- Soha nem gondoltam, hogy tériszonyom van, de érzem, hogy kicsit

izzad a tenyerem, mert a kusza lombokon keresztül nem látom a talajt, és a vezetékeknél is magasabban ülünk. - Milyen jó itt fent lenni! - sóhajt egy hatalmasat a lány, mintha egy hegytetőn állna, és a tájban gyönyörködne. Hátát a fa törzsének támasztja, egyik lábát az ágon tartja, a másikat lelógatja. - Itt nagyon jól lehet gondolkodni. - Gyakran csinálod ezt? - érdeklődöm, és figyelem, ahogy gyerekek egy csoportja közeledik a parkhoz, kosárlabdát pattogtatva maguk előtt. Nem veszik észre, hogy fent vagyunk, csak mennek tovább a pálya felé. - Mármint a gondolkodást? Csak amikor szükségét érzem - feleli szarkasztikusán. - Oké - folytatom. - A kérdésem arra vonatkozott, hogy milyen gyakran mászol fára. - Most először életemben. - Még soha nem voltál itt? Pedig úgy tűnt, mintha pontosan tudnád, hova mész. - Ez a lány folyamatosan zavarba ejt. - Ismertem itt ezt a parkot - magyarázza. Kikövetkeztettem, hogy kell itt lennie egy magas fának. Ami tökéletes lesz arra, hogy felüljek rá... és elmélázzak az életről. - És ez is a listádon szerepelt? Nyelle bólint. - És miért nevezted el cukormázas fának ezt a fát? Nyelle erre könyékig belesüllyeszti kezét a zsebébe, és kihúz belőle egy tubus vaníliás cukormázat. - Gondolkodás közben szeretek édességet enni. - Persze, hogy szeretsz. Tudhattam volna - csóválom nevetve a fejem. - És ezért van rajtad ez a hatalmas kabát:

hogy elrejthesd benne a nassolnivalókat. Mit rejtegetsz még a zsebedben? - Mit szeretnél? - kérdez vissza széles vigyorral az arcán. Lecsavarja a tubus tetejét, leszedi róla a műanyag zárófedelet, majd az ujjára nyom egy hatalmas adag fehér cukormázat, és a szájába tömi. Aztán a tubust átnyújtja felém. Felemelt kézzel utasítom vissza. - Kösz, én most nem kérek. - Kóstold csak meg! - erősködik. - Sokkal jobb lesz tőle itt fent a fán. - Egy másodpercig még tétovázok, mielőtt beadnám a derekam, és kinyomok magamnak egy szerény adagot. Ahogy a számba tömöm, Nyelle figyeli az arcomat. Fincsi, ugye? Bólintok. - Igazad volt. Ettől sokkal jobb itt fenn, a fán. - Imádom a cukormázat - szólal meg álmodozva, tudomást sem véve a megjegyzésem gúnyos hangsúlyáról. Újabb adagot nyom ki magának. - Fia volna valami, amit minden nap ehetnél, anélkül, hogy megbetegednél, mi lenne az? Miután lenyalom a következő adag cukormázat az ujjamról, válaszolok: - Müzli. Meggyőződésem, hogy azt minden étkezésnél ehetsz. - Ez annyira pasis válasz - nevét Nyelle. - Én az életem hátralevő részében chipset falnék. Összekeverném őket, és minden nap más márkát és ízesítést ennék. Imádom a chipset. - És a cukormázat - teszem hozzá, miközben nézem, ahogy ész nélkül tömi magába a krémes állagú cukrot. - Próbáltad már a cukormázba mártogatott chipset? szólal meg hirtelen izgatottan, mintha valami remek ötlete támadt volna.

- Nem - válaszolom grimasszal az arcomon. - Elég undorítóan hangzik. - Egyáltalán nem az. Az édes-sós kombó a legjobb. Most, hogy beszélünk róla, ki is fogom próbálni. Halkan nevetek, és felkészülök, hogy mindjárt egy csomag chipset húz majd elő a zsebéből, de nem teszi. Elvonja a figyelmét egy felettünk elrepülő madárraj: végignézi, ahogy a parkban leszállnak egy másik fára. Egy lenge fuvallat az arcába fúj néhány hajfürtöt. Tetszik, amikor így kibontva viseli a haját, hullámosán, rakoncátlan tincsekben. A tekintete felcsillan egy gondolattól, de arcán továbbra is nyugalom és elégedettség ül. - Ha lenne valamilyen szuperhatalmad, akkor mit kívánnál magadnak? Ahogy rám néz, észreveszi, hogy nem vettem le róla a szemem. Gyorsan pislogok és körülnézek. - Hát... - szólalok meg bizonytalanul. Nem számítottam a kérdésre. - Most elmélkedünk? - Aha - feleli mosolyogva. - De ne aggódj! Mert amit a fán mondasz, az a fán is marad. Eltűnődök, vajon most mennyire leszünk őszinték egymással. - Oké - bólintok végül, és remélem, nem fogom megbánni, amit mondok. - Talán azt, hogy szupererős legyek. Csak mert olyan ványadt voltam gyerekként. - Most egyáltalán nem tűnsz ványadtnak - jegyzi meg Nyelle, és félrehajtott fejjel méreget, amitől feszengeni kezdek. - Hát igen, de attól még nem változik meg a gyerekkorom. És te mit kívánnál magadnak? Áttetsző kék szemével az eget fürkészi. Olyan fesztelenül dől hátra, mintha csak egy kanapén ülne, és nem egy fa tetején. - Én repülnék. Vagyis inkább... lebegnék. Hagynám,

hogy a szél arra vigyen, amerre akar. - Behunyja a szemét, és homorú, mintha csak azt akarná, hogy elvigye a szél. A mellkasa erőteljesen süllyed és emelkedik, ahogy teleszívja a tüdejét levegővel, amelynek a része akar lenni. Mikor kinyitja a szemét, fám néz, én pedig kiegyenesedek, és a feje fölötti levelekre fókuszálok. Mindig olyan érzésem van, mintha elvesznék benne. Soha, senkivel nem találkoztam még, aki ilyen hatással van rám. - És volt már olyan, hogy azt kívántad, bárcsak újra tehetnél valamit? - faggat tovább komolyabban. A szemében fátyolos sötétség tükröződik. Vajon hová kalandozhatott el gondolatban az imént, amikor csöndben ült a szélben? - Én sokszor gondolkodom el egy-egy döntésemen, és felteszem a kérdést: „Mi lett volna, ha másképp csinálom?” Ki lennék akkor? Milyen lenne az életem? Mi lenne ha...? - Nagyot sóhajt, és nem fejezi be a gondolatot. Aztán a tekintetében megjelenő vihar váratlanul elül, és huncut mosoly szalad végig az arcán. Ha valakinek van mit bevallania, akkor a velem szemben ülő lánynak rengeteg. - Ne gyötörd magad! - szólal meg nevetve. Arcát elfordítva a távolba mered, és a járdán szaladó két kislányt kezdi figyelni. - Mi lenne, ha volna még egy napom? - Mire? - kérdezek vissza automatikusan. Ajkát összeszorítva nem mond többet. Látom, ezek a vallomások éppolyan titokzatosak maradnak, mint amilyen ő maga. Körbepillantok, hogy időt nyerjek, és meglátok két fiút, amint éppen kosaraznak. - Mi lenne, ha többet gyakoroltam volna? Nyelle követi a tekintetemet, arcára széles mosoly ül ki. Ugye, nagyon béna voltál kosárban? - Megvonom a vállam.

Nem voltam túl jó kosaras. Beválogattak ugyan a csapatba, de mindig a padon ültem. Ezt persze nem volt túl nehéz kitalálni. Vagy talán a titokzatosság nem tartozik az erősségeim közé. - Oké - szólal meg Nyelle, és elgondolkodva vág egy grimaszt. - Mi lett volna, ha jobban hazudok? Erre nevetnem kell. Miért, most nem épp ezt teszi? Sajnálod, hogy nem tudtál hazudni? - Mit mondhatnék erre? - mosolyog a lány. - Az ígéreteimet mindig megtartom, de hazugságra ne kérj. Ugyanúgy kerülöm a hazugságot, mint te az exbarátnőidet. Hú! - tátogom némán. - Akkor ígérem, hogy soha nem kérlek hazugságra. - Mindössze annyit kérek, hogy ezt a hazugságot hagyd abba. - Köszi - mondja válaszul. - És te, jól tudsz hazudni? - Volt már rá példa, nem egyszer - ismerem be szégyentelenül. - De csak nemes hazugságok voltak, nehogy valaki meg- bántódjon. Vagy gyerekkoromban, amikor nem akartam, hogy rajtakapjanak valami rosszaságon. Semmiségek. Morálisan teljesen elfogadható dolgok. - A beszélgetés olyan fordulatot vesz, hogy érzem, kiver a verejték. Fogalmam sincs, Nyelle hogy tud ilyen nyugodt maradni. Hacsak... tényleg meg van róla győződve, hogy nem hazudik. - Látom, hogy mire megy ki a játék, Cal. Te kedvesnek és ártatlannak tűnsz. Aztán összetöröd azoknak a szegény lányoknak a szívét, miközben hazudsz a szakítás okáról. - A fejét rosszallóan ingatja, de a tekintete kötekedően megcsillan, ami elárulja. - Biztosra veszem, hogy egyikük sem halt bele védekezek kényszeredett mosollyal.

- És mi lenne, ha az egyikükkel újra randizhatnál? Megtennéd? Veszek egy nagy levegőt, és igyekszem komolyan végiggondolni a kérdést. A fejemben végigsorolom a lányokat, de egy kivételével, semelyiknél nem állok meg. Csakhogy akkor még gyerekek voltunk, és azóta nem tudom, hova lett az a lány. - Nem. . Nyelle-nek tátva marad a szája a meglepetéstől. - Tényleg? Egyikükkel kapcsolatban sincsenek lezáratlan érzéseid? - Kezdjük ott, hogy egyikükhöz sem fűztek annyira erős érzelmek. Kedveltem őket, ennyi. A legtöbbjüket még most is, de... - megvonom a vállam, és érzem, hogy elönti a forróság a nyakamat. - És veled mi a helyzet? Ha még egy esélyt adhatnál valakinek, megtennéd? - Visszafojtott lélegzettel várom, hogy reagáljon valamit. Nyelle erre hangos nevetésben tör ki. Nem ezt a reakciót vártam tőle. Félek, hogy mindjárt leesik a fáról, mert a hasát fogva, a fejét rázva nevet. Egy percbe is beletelik, amíg végre magához tér, és kitörölgeti szeméből a könnyeket. - Ennyire rémes volt a felhozatal? - Eszembe jut Kyle Talbert, akivel hosszú ideig járt a gimiben. Feltételezem, hogy ő is rá gondol. - Még annál is rémesebb. Ebben teljesen egyetértünk, bár ha történetesen Kyle öccsével, Neillel járt volna, az még annál is rosszabb lett volna. De akkor miért maradtak olyan sokáig együtt? Ez a legfurcsább néma beszélgetés, amit életemben lefolytattam valakivel. - Van valami, amit mindenképpen visszacsinálnék. Hirtelen összerázkódik, mire én is hangosan felnevetek. - Az

első csókom. - Nyelle az orrát ráncolja a gondolatra, és fintorogva kidugja a nyelvét. - Fúj! - Még a végén sajnálni foglak - jegyzem meg gúnyosan. Volt egy szörnyű pasid. Aztán az első csókra... undorral gondolsz vissza. - Mert tényleg az volt! - erősködik Nyelle. - Az első csókom egy nyáladzós undormány volt. Legszívesebben megkérdeztem volna, tudja-e, hogy mit vacsoráztam, de nem voltam elég rámenős. A végén a pulóverem ujjával kellett szárazra törölnöm a számat. Annyira undi volt! - Hát, elég szörnyen hangzik - fintorgok vissza rá, de fogalmam sincs, kivel csókolózott életében először. - Én is csókolóztam lányokkal, akik... nem tudták, mit művelnek. Nem túl felemelő, annyi biztos. Teljesen átérzem, amit mondtál. - Ebben biztos vagyok - forgatja a szemét a lányt. - És mondd csak: ha újra csinálhatnád az elsőt, visszacsinálnád? - Az első csókomat? - Az első csókodat. Az első szexet... - pontosít Nyelle. Kelletlenül nevetni kezdek. - Oké. Szóval témánál vagyunk. - A lány ösztönzőleg bólogat. - Őszintén szólva, nem is érdekel, kivel történt. Szerintem mindenkinél elég szörnyű az első. Nyelle nevetve válaszol: - Gondolod? - Ugyan már! A fiúkon hatalmas a nyomás, hogy jól teljesítsenek, ami persze elsőre szinte lehetetlen. Fogalmad sincs, hogy mit művelsz, akármennyit... Na, mindegy... a lényeg, hogy nem lesz jó. A lányoknak meg általában fáj az első. Szóval nehéz ebből valami jót kihozni. - Én azért szeretném azt gondolni, hogy akad néhány kivétel - mosolyog tűnődve a lány.

- Neked nem volt szar az első? - kérdezem teljes döbbenettel. Nem gondolnám, hogy Kyle a legfigyelmesebb srác lett volna. Még ha két évvel idősebb is volt. Hacsak nem volt előtte valaki más... de erre most nem akarok gondolni. - És neked ki volt az első? - faggat tovább Nyelle. - Hát... Lily Graham - felelek óvatosan, és várom, hogy felismerje a nevet, mert tudom, hogy ismerte á lányt... már amikor még emlékezett a dolgokra. De semmi nem történik. Csak egy elvárható szemöldökfelvonás, amely arra ösztönöz, hogy folytassam. - Semmi romantika. Pár hónapja már együtt jártunk még nyolcadikban. Aztán egyszer áthívott hozzájuk, amikor a szülei nem voltak otthon, és elhatároztuk, hogy megtesszük. Volt egy jacuzzijuk. Lekerültek a ruhák. Aztán a kanapén kötöttünk ki csurom vizesen. Ő inkább a szülők miatt aggódott, nehogy dühösek legyenek a kanapé eláztatása miatt, és nem arra, hogy szexeltünk. Az egész... nagyon gyorsan lezajlott. - És mi történt? - hajol közelebb Nyelle, újabb adag cukormázat nyomva az ujjára, s közben folyamatosan rajtam tartva a szemét. Nincs túl sok hozzátennivalóm, de a lány várakozva ücsörög a faágon. - Ezt hogy érted? - Hát kettőtökkel? Szerelmes voltál belé? Miért lett vége? Neki is összetörted a szívét? - Ja, nem... Nem voltunk szerelmesek. Ez egy gimnazista kapcsolat volt. Néhány nap után szakítottunk. Nyelle csalódottan lehorgasztja a vállát. - Értem. - Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. - És az első csókod? - teszi fel az újabb kérdést, felbátorodva.

Elgondolkozom, hogy felidézzem magamban életem első csókját. A valóságban inkább két csók volt. Az első csak amolyan játék. A második pedig már tudatos döntés. De nem számít, mert mindkettőt ugyanannak a lánynak adtam. Arcomon halvány mosoly jelenik meg. Ezt a történetet nem oszthatom meg vele. Különösen azért nem, mert ő is részese volt. - Ez egy nagyon hülye játék - panaszkodik Rae, keresztbe font lábbal ül a nappalijuk padlóján, hátát a kockás kanapénak támasztva. - Ha felém áll meg az üveg, akkor majd nem mondod ezt kacsint rá Brady. - Fúj, de undorító! - fintorodik el Rae. - Előbb csókolóznék egy kígyóval. - Pedig nyelvet is kapsz hozzá - mondja Brady kéjes vigyorral, mire mindannyian nevetni kezdünk. Rae felmutatja neki a középső ujját. - Oké, három lány és három fiú van - közli Richelle. - Sorban haladunk, és aki felé legközelebb áll meg az üveg, azt kell megcsókolnod. - Hunyorogva néz Bradyre. - És nem lehet nyelves, te pszichopata! - Fúj! - kiált fel Craig. - Nicole, te kezded - folytatja Richelle. Nicole arca elvörösödik. - Én? - Igen, kezdheted! - ismétli Richelle. Nicole vet rám egy gyors pillantást, mire én bátorítóan bólintok. Nem akarom beismerni, de azt kívánom, bárcsak nálam állna meg az üveg. Már két éve barátok voltunk, amióta csak negyedikben mellénk költöztek. És nagyon

kedvelem őt. Kezdettől fogva tetszett. Még ha kicsit szégyenlős is. Nem olyan merész, mint Richelle. Rae pedig fiúsabban viselkedik. Nicole talán nem beszél sokat, de én mégis úgy gondolom... így tökéletes. Lélegzet- visszafojtva figyelem, ahogy pörög a Mountain Dew-s üdítősüveg. Nem sokszor pördül körbe, mielőtt Richelle és Brady között megáll. - Szerencséd van, kislány - vigyorog Brady. A fogamat csikorgatom, és legszívesebben lelökném a kanapéról. Nicole a kör közepe felé hajol, és négykézlábra ereszkedik. Brady is behajol középre, és szemmel láthatóan többet vár annál a gyors puszinál, mint amit kap. Nicole szinte meg sem érinti az ajkát. - Ennyi? - dörmög csalódottan Brady. - Ennél a nagymamám is hosszabban csókol. - De undorító vagy! - förmed rá Rae. - Szerintem, ezen a játékon kívül még soha nem csókolóztál egy lánnyal sem, úgyhogy jobb, ha abbahagyod a panaszkodást. - Én jövök - közli most Richelle. - Hékás, nem én vagyok a következő? Én ülök Nicole mellett. - Lányoké az elsőbbség - inti le Craiget Richelle, aki a szemét forgatja. Richelle erőteljesen megpörgeti az üveget, de az nem marad egy helyben, hanem végigcsúszik a padlón. - Lassan a testtel, kicsikém! - inti le Brady, és visszaadja neki az üveget. Richelle mintha meg sem hallaná, újra pörget. Az üveg megint forogni kezd, majd egy idő után a térdem előtt áll meg. Richelle összeszorítja az ajkát, nehogy elmosolyodjon.

- Kapd le a szemüveget, Cal! Leveszem a szemüvegem, és azonnal elhomályosul minden. Pislogok néhányat, de nem jobb a helyzet. Ha történetesen Craig csókol meg, akkor sem tudom, hogy ki az. - Csak hunyd be a szemed - utasít Richelle. Hallom, ahogy a fiúk halkan összenevetnek, én pedig csukott szemmel várok. Ekkor hirtelen valami melegséget érzek az ajkamon. Nem gondoltam volna, hogy ilyen puha lehet egy száj. Es egy örökkévalóságnak tűnő ideig rátapad az ajkamra. De nem bánom. Kellemes érzés. Amikor a lány elhúzódik, érzem, ahogy pezsegni kezd a vérem, és azonnal pozíciót váltok ültömben. A fiúk hangos röhögésben törnek ki. Szeretném elhallgattatni őket, de nem akarom, hogy a lányok is észrevegyék, amit ők. - Milyen éretlenek vagytok! - puffog Richelle. Visszaveszem a szemüvegemet, és látom, hogy egyenesen engem néz, kicsit kipirulva. Halványan elmosolyodik, én meg visszamosolygok rá. - Jó kis csók lehetett - szólal meg halkan Nyelle, kizökkentve a Richelle-lel kapcsolatos gondolataimból. Töprengő kék szeme először rám siklik, majd elfordítja rólam. Egy teljes percig egyikünk sem szól semmit. A térdünk finoman összeér, ahogy a másikra bámulva ülünk a fán, és nem vesszük le egymásról tekintetünket. Közelebb hajolok hozzá, és félrehúzok egy rakoncátlan tincset a szája elől. Nyelle halk, kurta sóhajt hallat. Aztán abban a pillanatban úgy érzem, meg akarom csókolni.

Nyelle pislog egyet, mintha egy lámpával világítanának a szemébe, és azzal el is múlik a pillanat. Elhúzódom, és újra két kézzel kapaszkodom a faágamba. - Ez fincsi volt - szólal meg nagyot sóhajtva, kerekre nyílt szemmel, felhúzva vállait. Hangos kilégzéssel leejti a vállát, majd ragyogó mosolyt villant rám. - Kösz, hogy eljöttél velem a cukormázas fához, Cal. Nem sok pasi tenné meg ugyanezt. - Ebben egyet kell értenem veled - bólintok rá, de kell még néhány pillanat, hogy túllegyek azon, ami éppen történt velünk. Lepillantok az alattunk lévő kusza ágakra, és eltűnődöm: tényleg, miért is követtem őt ide? És most hogy az ördögbe fogok innen lemászni? - Ideje indulnunk, nehogy elkéss az órádról. Nyelle leszakít egy gallyacskát a fáról, és hatalmas zsebébe rejti. Lejjebb ereszkedik, majd a következő pillanatban már a földön áll - gyakorlatilag leugrik a fáról. És mindezt játszi könnyedséggel! Nekem kicsit több időbe telik, míg lejutok. Minden lépés után megállok, és félig-meddig várom, hogy eltörjön alattam az ág. Mikor végre leérek a földre, Nyelle már az utcán jár. Majd később találkozunk, Cal! Belsőmet átjárja az az ismerős szorongás, amit mindig érzek, valahányszor elmegy. - Nyelle! - Megáll az utca közepén, és hátra fordul. - Nincs kedved eljönni velem valahová holnap este? A szobatársam bulit szervez a Delta Ep kollégiumban. - Holnap este? - Rövid gondolkodás után válaszol: Talán. Mielőtt még megkérdezném, hogyan tudok kapcsolatba

lépni vele, már indul is tovább - de nem a kampusz felé. Szívesen utána mennék, de órám lesz, és oda kell érnem. - Talán - dünnyögöm magamban. - Mit kezdjek egy ilyen válasszal?

NICOLE Október - negyedik osztály Leszállók a buszról, és elindulok a házunk felé, megigazítva vállamon a hátizsákom szíját. - Szia, Nicole! - szólít meg Cal, mielőtt még távolabb érnék. - Hol van Richelle? - Fogorvosnál - felelem halkan. - És hol van Rae? - Elment az anyukájával Liamért az apjához. - Aha! - lehelem halkan. - Nincs kedved átjönni? Apukám végre felszerelte a gumihintát. Kezemmel végigsimítom a lila ruhám elejét. - Hát... jó. De előbb meg kell írnom a leckét. - Oké, akkor majd találkozunk - feleli Cal, és megigazítja orrán a szemüvegét, aztán elrohan a házuk felé. Megvárom, amíg végigszalad az utcán. De ahogy befordulok a házunkhoz, rájövök, hogy nem mehetek játszani vele a gumihintán. Richelle nincs itthon, vagyis nem kérhetek tőle kölcsön játszóruhát. Anyukámnak pedig nagyon fontos, hogy mindig tiszta legyek, mert akkor apa előtt is szépek leszünk. A leckeírás közben azon gondolkozom, mitévő legyek. Talán játszhatunk majd valami mást. - Mami, átmehetek Calékhez játszani? Jules is ott lesz kérek engedélyt anyámtól. Cal kishúga, Jules még oviba jár. Vagyis nem elég nagy, hogy együtt játsszon velünk. De ha anyám úgy tudja, ő is játszik, könnyebben elenged.

- Mrs. Logan tudja, hogy átmész, drágám? - kérdi anyám a konyhából. Hallom, amint becsukja a sütő ajtaját. - Cal hívott át - válaszolom. - Akkor előbb felhívom, és megbeszélem vele. Csöndben várom, amíg anya felhívja Cal anyukáját. Miután leteszi, hozzám fordul: - Oké, azt mondta, nyugodtan mehetsz. De viselkedj normálisan, és fél hatra gyere haza, hogy segíts megteríteni a vacsoraasztalt apának! - Igen, mami! - kiáltok vissza, mielőtt kinyitnám az ajtót. Cal már a kocsifelhajtónál vár. Zsebre tett kézzel áll, és a járdán csikorgatja az edzőcipője gumitalpát. - Szia, Nicole! - üdvözöl. - Tudom, hogy nem piszkolhatod be a ruhád, úgyhogy kikészítettem neked néhány ruhát a fürdőszobába, hogy átöltözhess, és kimehessünk gumihintázni. Anyukám azt mondja, a hinta fekete csíkokat hagy a ruhán, és gondolom, ezt nem szeretnéd, Érzem, ahogy átforrósodik az arcom. - A te ruháidat készítetted oda? - Arra gondolok, hogy most rögtön hazamegyek. Még hogy fiúruhát vegyek fel? Cal vállat von, mintha nem lenne nagy dolog. - Teljesen mindegy, kié a ruha. Ha rajtad van, akkor a tiéd. Egy pillanatra elgondolkodom azon, amit mondott, majd mosolyogni kezdek. Felemeli tekintetét a földről, és ő is mosolyog, de csak egy kicsit. - Köszi, Cal - mondom neki. - Nagyon rendes tőled. Mindjárt jövök. - Elindulok a házuk felé átöltözni. Cal majdnem akkora méretet hord, mint én és Richelle, így pont jó rám a sortja és a pólója. A cipő kicsit nagy, de nem bánom. Úgy határozok, nem érdekel, ha fiúruhában vagyok, még akkor sem, ha a pólón egy kosárlabda van. Akkor is lánynak nézek ki.

Mikor visszamegyek, Cal egyetlen megjegyzést sem tesz a külsőmre. Csak elindulunk a kert végébe, átvágunk a vadvirágokkal teli gyepen, majd bemegyünk az erdőbe. - Hűha! - kiáltok fel ámulva, mert életemben nem láttam még ekkora gumiabroncsot. - Erre akár hatan is ráférnénk. Egy óriási fekete gumiabroncs lóg egy vastag faágon, hosszú lánccal felfüggesztve, laposan, akár egy nagy fánk. - Ez volt a terv - magyarázza Cal. - Gyere, szállj fel! Majd én löklek. Nehezen tudok felszállni a gumira, mert annyira nagy. Talán egy kamionról szerelhették le. - Hadd segítsek! - áll mellém Cal, és bakot tart a kezével. - Állj bele, és feltollak. Kicsit félek, hogy lecsúszom, de azért ráállok a kezére. Könnyedén a magasba emel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős. Nem tűnik túl robosztusnak. Belekapaszkodom a láncba, és ráülök a széles gumi peremére, a közepéből kilógatva lábamat. - Kész vagy, mehet? - kérdi Cal. Erősebben markolom a láncot, és bólintok. - Oké, akkor most megforgatlak. Szólj, ha szédülsz! Cal többször is körbeforgatja a gumit, én pedig figyelem, ahogy fölöttem összecsavarodik a lánc. Mikor már annyira megfeszül, hogy nem tudja tovább csavarni, felkiált: Vigyázz! Most elengedem. - Azzal hátralép. A hinta először lassan kezd kicsavarodni. Aztán a következő pillanatban már sebesen pörgők benne. Hirtelen minden elhomályosul, és érzem, hogy a szél a hajamba kap. Nevetni kezdek, és addig nem hagyom abba, amíg mozog a kerék. Egészen beleszédülök. Úgy érzem, forog velem a világ.

Mikor végre megint kitisztul a látásom, Cal úgy mosolyog rám, mintha valami vicceset látna. Attól félek, talán összekócolódott a hajam, vagy valami ilyesmi. - Mi van? - kérdem tőle, s hirtelen zavarban vagyok. - Semmi, csak többet kéne nevetned. Szeretem. Újra nevetni kezdek, mire Cal is elneveti magát.

HATODIK FEJEZET

- Kit keresel folyton? - szegezi nekem a kérdést Eric, én pedig abbahagyom a szobában a lányok bámulását, mert már szinte mindenkinek belenéztem az arcába. - Senkit - válaszolok, és hangos sóhajjal feladom. Ha Nyelle elő akar kerülni, majd egyszer csak előkerül. Semmivel nem tudom befolyásolni. Bár ezt mostanra megtanulhattam volna. - Gyere, igyunk egy felest! - vezet be Eric a folyosón az egyik szobába. A szoba közepére felállítottak egy kiszuperált borbélyszéket. Egy lány beül a székbe. Annak ellenére, hogy megigazgatja magán a miniszoknyát, kivillan alóla egy piros bugyi, ahogy hátradől. A fiúk többsége félrehajtott fejjel bámulja, hátha még többet lát. Vagyis nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt. Egy baseballsapkás fiú a lány nyitott szájához, emeli az üveget, egy másik, cowboy kalapos pedig segít neki forgatni a széket, miközben mindenki hangosan hajrázik. - Én nem ülök be abba a székbe - mondom Ericnek. Ő vigyorogni kezd, és két ujját felmutatja az egyik srácnak, aki a feleseket méri. A srác feláll egy fából készült székre, és utasít: - Kinyitni! Hátrahajtom a fejem, és hagyom, hogy a számba öntse az üvege tartalmát, hatalmas kortyokban nyelem az italt, és mire befejezi, rengeteget magamba öntök.

- Úristen! - rázkódom össze, majd arrébb lépek, hogy átadjam a helyet Ericnek. Mikor Eric egy hűtőládából felajánl egy üveg sört, felemelt kézzel megrázom a fejem. - Én már kész vagyok. Eric mégis a kezembe nyomja a sört, de nem nyitom ki. Biztosra veszem, hogy az, amit az előbb ittam, hamarosan meghozza a kellő hatást. Különben sem szeretek másnapos lenni. - De tényleg nem kérek! Ma még vezetnem kell. Te itt maradsz ma éjszakára, vagy visszajössz velem? Eric kiveszi a sört a kezemből, és két ökle közé szorítja az üveget. - Attól függ, mi lesz még itt ma este - feleli, és egy mellettünk elhaladó szőke lányon legelteti a szemét. Nem emlékszem, mikor vesztettem el Ericet. De valahol a második emeleten történhetett, amikor megint azon kapom magam, hogy Nyelle-t keresem, de rájövök, hogy már Eric sincs mellettem. Ami nagyjából annyit jelent, hogy itt fogja tölteni az éjszakát. Egy darabig az emeleten maradok, és figyelem, ahogy az emberek szobáról szobára járva mindenütt magukba döntenek egy felest, és a sárga földig leisszák magukat. Minden szobában más ízű italt mérnek valami agyament módszerrel - vagy egy tölcséren át, vagy egy mennyezetre felfüggesztett rúdon lógva fejjel lefelé, vagy egy vodkával megtöltött bóléstálba merített fejjel kell meginni. Elég szórakoztató a látvány, legalábbis amíg ki nem józanodom. - Szia! Lassan a hang irányába fordítom a fejem. - Nem akarsz inni valamit? Rávigyorgok az előttem álló hosszú, barna hajú, barna szemű helyes lányra, aki mosolyogva néz rám.

- De, persze - Talán még megbirkózom egy itallal... az ő kedvéért. Bolond lennék nemet mondani. Mutatom az utat a földszint felé, ahol a normál bárpultot felállították. A lány kézen fog, hogy ne váljunk szét, én pedig még közelebb húzódom hozzá, nehogy valaki elszakítson tőle. - Mit szeretnél? - hajolok egészen közel a füléhez. Édes, eperillat árad a hajából. - Van egy finom kék koktéljuk. Rendelek neki egyet, magamnak meg egy sört. - Cal vagyok - üvöltöm keresztül a fülsiketítőén hangos zenét. - Én Jade! - mosolyog rám, és az arcán megjelenik két gödröcske, amitől még szebbnek tűnik. - Te is a diákszövetség tagja vagy? - Nem, a szobatársam az. Hirtelen hangos nevetés morajlik végig a tömegen, én pedig ösztönösen a hang irányába fordulok. Végigpásztázom a homályosan megvilágított szobát, de sehol sem látom. - Jól vagy? - érdeklődik Jade, szemmel látható aggodalommal. - Ja, persze. Bocs! Csak azt hittem, ismerőst hallok. Abba kell hagynom ezt a hülyeséget, hogy folyton mindenhol Nyelle-t keresem. Ma este nem akart velem itt lenni, ha akart volna, már észrevettem volna. Itt van viszont egy másik lány, aki kifejezetten érdeklődik irántam. - Valamelyik exed? - fintorog az orrával Jade. Megrázom a fejem. - Nem, nem egy exem. - Habár arra is van esély, hogy belebotlom az egyik exembe, de inkább nem gondolok erre.

Próbálok felvetni valami társalgási témát Jade-nek. De nem sikerül. Ez nem az a hely, ahol megismerhetsz valakit. És minél részegebbek a többiek, annál józanabbnak érzem magam. Jobb lesz, ha még úgy fejezem be a beszélgetést, hogy a lány emlékszik rám. - Haza kell vinnem kocsival a szobatársamat - füllentem neki, miközben riszálni kezdi a csípőjét mellettem, annak jeléül, hogy táncolni akar. Én viszont nem táncolok. - Kérem a telefonodat! - nyújtja felém parányi, szépen manikűrözött kezét. - Megadom a számomat, és valamikor majd randizhatunk. - Átadom neki a mobilom. Ő belepötyögi a számát, majd megcsörgeti saját magát. - Most már megvan a te számod is. Előrehajolok, hogy megöleljem, mire ő végigsimítja ajkával a számat. - Jó éjt, Cal! - duruzsolja a fülembe. Eszembe jut, hogy talán mégse kéne még mennem, de a lány ekkor már odébbáll, és beszélgetni kezd néhány társával a táncparketten. Legalább nem volt teljesen fölösleges idejönnöm ma este. Úgy érzem, mintha egy légkalapács verné a fejemet. Arcomat a párnába nyomom, és könyörgök, hogy álljon meg a dübörgés. Hirtelen rájövök, hogy a kalapálás nem a fejemben zajlik. Valaki kopogtat az ajtón. Hunyorogva kinyitom a szemem, és próbálok fókuszálni a sötét szobában. Semmi kedvem felkelni, és kinyitni az ajtót. Hangos nyögéssel hasra fordulok, és reménykedem, hogy az illető elmegy. De a kopogás kitartóan folytatódik. Várom, hogy Eric nyisson ajtót. A kopogás visszhangozva verődik vissza a szobán. A francba! Eric ma nem aludt itt.

Dörmögve hányom le magamról a takarót, és kikelek az ágyból. Még félálomban az ajtóhoz csoszogok, ami hihetetlenül távolinak tűnik. - Jövök már! - kiáltok ki, miközben újabb erőteljes kopogás rázza meg az ajtót. Mikor végül ajtót nyitok, egészen elvakít a folyosón égő lámpa éles fénye. Hunyorogva pislogok, és látom, hogy egy átható kék szempár néz rám. Kezemmel végigszántom a hajam, és újra pislogok egyet, mintha nem hinném el, hogy valóság, amit látok. - Nyelle? - Szia, Cal! - köszönt a lány, és csak úgy buzog az energiától. - Te meg mit keresel itt? - Szélesebbre tárom az ajtót, hogy beengedjem, de ő kint marad, a folyosón. - Érted jöttem. A fejemet ingatva próbálom megérteni, hogy mi történik velem. - Honnan tudtad, hogy itt lakom? És miért van nálad hálózsák? - Körbekérdeztem a kokszban. Találkoztam egy lánnyal, aki együtt járt a szobatársad haverjával, és ő mondta el, hol laktok. Össze vagyok zavarodva, semmit nem értek. - Van hálózsákod? - kérdezi, miután hosszan bámulok rá. - Ja, persze! - vágom rá bizonytalanul, miközben végiggondolom, igazat mondtam-e. - Miért kérdezed? - Keresd elő, és gyere a kocsihoz! - utasít Nyelle, majd ellép mellettem, leakasztja a falon lógó slusszkulcsomat, és eltűnik vele a folyosón. - Most? - kérdezek vissza automatikusan. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, de annyit tudok, hogy még aludnom kéne.

- Aha! - kiált vissza a válla fölött, mielőtt kilép az épület ajtaján. A szememet dörzsölve próbálom magam felébreszteni. Aztán hallom, hogy a parkolóban beindul a kocsim motorja. - Ez komolyan beszél - sóhajtok fel hangosan. De vajon hová az ördögbe akar elvinni az éjszaka közepén... egy hálózsákkal felszerelkezve? Bármennyire is csábító a gondolat, hogy összebújjak Nyelle-lel egy hálózsákban, szinte biztosra veszem, hogy neki nem ez a terve. Ráadásul egyértelmű, hogy nincs választásom: így aztán visszavonszolom magam a szobába, és összeszedem a holmimat. Vetek egy pillantást az órára, és erősen hunyorogva nézem, mennyit mutat: 4 óra 12 perc. Nem csoda, hogy ilyen kába vagyok. Kis idő múlva kisétálok a lány után, felöltözve, kezemben a hálózsákkal, melyet a szekrényem aljáról halásztam elő. Az orrom alatt dörmögök a sötét égboltra pillantva. Nekem ilyenkor aludnom kéne. - Te vezetsz? - mászok be mellé az anyósülésre. Ezt akkor tettem meg utoljára, amikor a bátyám, Devin kocsijában ültem. Most azonban annyira fáradt vagyok, hogy nem érdekel - sőt talán nem is tudnék biztonságosan vezetni -így csak becsapom a kocsi ajtaját, és belesüppedek az ülésbe, a hálózsákot a földre csúsztatva. Nyelle hátramenetbe kapcsol, majd farolni kezd, de kissé megugrik a kocsi, ahogy túl gyorsan felengedi a kuplungot. Miután egyesbe erőszakolja a sebességváltót, erőltetett menetben elindulunk az úton. Összeszorított foggal figyelem,

ahogy gyilkolja a váltót, de egy idő után megszokja a kuplung használatát. - Tessék, ez a tiéd! - Nyelle a kezembe nyom egy termoszt, amely a pohártartóban állt. - Remélem, ízleni fog, mert még soha nem főztem kávét. Kinyitom a termoszt, és megcsapja az orrom a keserű, méregerős kávé illata. - Hú! Ez már szag alapján is erősnek tűnik. - Legalább felébredsz tőle - feleli játékos mosollyal. Felkészülök, és kortyolok belőle egyet - mire az állam automatikusan megfeszül. - Atyaég! Szerintem most három napig egyfolytában fent leszek. - Nyelle nevetni kezd. - De... hová is megyünk? - Megnézzük a Leonidákat - feleli. - Miket? - Egy meteorrajt. Ha tiszta az égbolt, úgy öt óra felé láthatjuk őket. Utána pedig végignézhetnénk, ahogy felkel a nap. - Aha! - Mindössze ennyit sikerül kinyögnöm. Tiszta őrület. Vetek egy pillantást Nyelle-re, ő pedig visszamosolyog, és a szeme izgatottan felragyog. Hát, igen, ez tényleg őrültség. De ha jobban belegondolok, ő is az. Jó értelemben véve. És ez egy normális időpontban még imponáló is lenne. Némán hajtunk tovább az elhagyott utcákon. A fejemet az ülésnek támasztom, és behunyom a szemem. Arra ébredek, hogy a kocsi hirtelen nagyot zökken. Befordultunk egy gazos földútra, amelyet mély keréknyomok vájtak ki. - Hol vagyunk? Megmarkolom az ajtó feletti kapaszkodót, ahogy tovább zötykölődünk a durva terepen.

- Ezt a helyet nemrég fedeztem fel, egy séta közben magyarázza Nyelle, miközben a sötét, fákkal övezett útra koncentrál. - Majdnem eltévedtem, de... majd meglátod. Nagyon szuper hely. - Te egyedül elsétáltál idáig? - Csak nem félsz, Cal? - Látom, ahogy a műszerfal halvány fényében pajkos mosoly bujkál az arcán. - Ugye tudod, hogy az ilyen helyeken hemzsegnek a baltás gyilkosok? Nyelle nevetni kezd. Az út egy tisztásba torkollik. Leparkolunk egy faház előtt, amelynek bejárata fölé nagy betűkkel ezt vésték fel: Napfényes Kemping. Ahogy rávilágít a kocsi fényszórója, látszik, hogy nagyon régi, és ráférne egy felújítás. A bejárat előtti terasz fapadlója korhadt, és a szúnyoghálós ajtó zsanérjai lógnak. - Elmondanád még egyszer, miért kellett ide eljönni, hogy megnézzünk egy meteorrajt? - Ne aggódj, semmi rossz nem fog történni veled! nyugtat meg Nyelle halvány mosollyal. Kihúzza a hátsó ülésről a hálózsákját, és kiszáll. Hirtelen teljesen éber vagyok, melyhez hozzájárul a koffein, a baljós hangulatú táj és a fagyos hőmérséklet. Előkotrom zsebemből a kesztyűmet, felveszem, aztán fogom a hálózsákot, és elindulok Nyelle nyomában, aki egy stégre vezet ki, amely mint egy hosszú felkiáltójel, úgy mutat egy tó közepe felé. Mivel a faházakat egy nagyobb szél bármikor összedöntheti, nem tartom túl jó ötletnek, hogy felmenjünk a stégre. - Ugye, nem fogsz oda kimenni? - kiáltok utána, és futólépésben beérem.

- De igen, onnan nézzük majd a meteorokat - tájékoztat, miközben áttetsző felhőnek tűnik a lehelete a hidegben. A stég végében állok, a megkeményedett talajon, és végigmérem a stég korhadt faléceit. Túlságosan sötét van ahhoz, hogy ténylegesen lássam, milyen állapotban vannak, de ránézésre egyben vannak. Nyelle habozás nélkül indul el befelé. Arra számítok, hogy bármelyik pillanatban eltörhet alatta egy léc. Csak úgy nyikorog a fa, a stég lágyan meginog a vízen, de semmi sem törik el. - Ezt eddig megúsztuk - dünnyögöm, majd elindulok utána. Érzem, ahogy a lécek enyhén meghajolnak a súlyom alatt, de még tartanak. Nyelle az eget tanulmányozza, mikor utolérem. - Merre van észak? Előveszem a telefonomat, és kinyitok rajta egy iránytűalkalmazást. Aztán jobbra mutatok. - Arra! Nyelle beáll a megfelelő irányba, majd kicsavarja a hálózsákját. Végigpásztázom a tó tükörsima felületét, és mélyen beszippantom a jéghideg levegőt. Mit keresek én itt? Aztán ránézek Nyelle-re, aki a lábát már bedugta a hálózsákba. Figyelem, ahogy feneketlen kabátzsebéből előhúz egy termoszt, a másikból pedig egy csomag pillecukrot. Elmosolyodok. Most már pontosan tudom, mit keresek itt. - Van nálad esetleg egy hősugárzó is? A lány a szemét forgatva grimaszol. - Ne légy nevetséges! Gyere, ülj ide! Kioldom a hálózsákom csatját, és kicsavarom mellette. Nyelle kinyitja a termoszt, amely gőzölögni kezd.

- Hadd találjam ki: forró csoki van benne? - De nem akármilyen! A kedvenc fajtám. - Kitölt belőle egy keveset a pohárba. - Tessék, kóstold meg! Leülök a hálózsákra, és elveszem a kezéből a poharat. Csokoládéillata van, de... valahogy édesebb. - Nem bízol bennem? - De igen - felelem védekező hangon. Belekortyolok. Fergetegesen jó íze van. - Mi van ebben? - Az a neve, hogy Milky Way forró csoki. Karamellát és mokkát kevertem bele. - Az a kedvenc fagyim. - Tényleg? - kérdezi úgy, hogy a szája tele van pillecukorral, és hangos nevetésben tör ki. A nevetése rám is átragad. Hallottam már Nyelle-t korábban is nevetni, de ez a könnyed, kislányos kacagás annyira más. Egy távoli emléket idéz fel bennem. Ez a nevetés az egyik kedvenc gyerekkori emlékem. - Mi a baj? - kérdi. - Jól vagy? - Semmi - felelem, kizökkenve a gondolatból. - Még mindig próbálok felébredni. - Nem kell már sokáig várnunk - magyarázza Nyelle, és lefekszik a stégre, a hálózsákját az álláig behúzza. - Pontosan mit is keresünk? - Hullócsillagokat, de rengeteget, és nagyon fényeseket. Néhány percnyi várakozás után kezdek nagyon fázni. Én is belebújok a hálózsákba, és lefekszem a lány mellé, kesztyűs kezemet a tarkóm alá téve. Némán fekszünk egymás mellett. Az égen tömérdek csillag ragyog, pedig a hold hatalmas gömbje egészen alacsonyan jár az égen.

- Reméltem, hogy ma este eljössz - jegyzem meg anélkül, hogy ránéznék. - El is jöttem - feleli halk nevetéssel. - Mármint a buliba. Nem szól semmit. Amikor átpillantok felé, látom, hogy a szemét mereven tartja, mintha egyetlen csillagra fókuszálna. - Fontolgattam, hogy megyek. De az emberek általában idegesítenek, és amikor iszom, ezt közölni is szoktam velük. Elnevetem magam. - Vagyis nem jársz bulikba? - De igen. Havi egy buli a kvótám. - És ebben a hónapban már kimerítetted a kvótádat? kérdezem, továbbra is ránézve. A profilja csak halványan rajzolódik ki, és kiemelkedik róla telt szájának körvonala. Eddig nem is figyeltem meg a száját - mindig a szemével voltam elfoglalva. - Nem, még nem. - Hirtelen rám emeli a tekintetét, majd vissza, az ég felé. - Akkor... a jövő héten nem jössz el velem és a barátaimmal egy buliba? - indítványozom. Abban reménykedem, hogy ha nem randinak tüntetem fel, akkor talán el is jön. Egyébként is folyton azon gondolkodtam, hogyan tudnám elintézni, hogy találkozzanak Rae-vel. - Hová? - Még nem tudom. Még nem ért végét ez a hétvége, úgyhogy majd csütörtökön megmondom, amikor a kávézóban találkozunk. - Ezzel próbálom biztosítani, hogy a jövő héten újra lássam. - Hát... rendben. Tekintetem újra az ég felé fordítom, és elmosolyodok.

Megint hallgatásba burkolózunk. Hallom, ahogy a víz csapkodja a stéget. Elkábulok tőle. A várakozástól elnehezül a szemhéjam. - Ott van egy! Kinyitom a szemem. Nyelle kinyújtott karral mutat felfelé. De én nem látom, amit ő. - Mivel telihold van, csak a legfényesebbeket fogjuk látni. Öt perc eltelik, mielőtt meglátjuk a következőt. Figyelem, ahogy végighalad az égen, akár egy országúton haladó autó magányos fényszórója. Legszívesebben elkiáltanám magam, de az most nagyon ostobának tűnne. Annak tudom be, hogy túlságosan fáradt vagyok. - Imádom a csillagokat nézni - szólal meg Nyelle. A hangja halk és távoli, akár egy emlék. - Ha engeded, minden fájdalmadat elmulasztják. És mire felkel a nap, a szomorúságnak már vége is. Ahogy végigpásztázom tekintetemmel a csillagokkal teleszórt eget, akaratlanul is az jut eszembe, hogy ez nagyon sok fájdalmat jelenthet. - És mi a helyzet a hullócsillagokkal? Nyelle a hangomra hirtelen felém fordítja a fejét, mintha elfelejtette volna, hogy ott vagyok. - Akkor kívánni kell valamit, hogy esélyt kapj az újrakezdésre. - Szerinted lehetséges? Mindent újrakezdeni? - Minden egyes napon - suttogja halkan, a csillagokat bámulva. Ekkor két fényes csík fut végig az égbolton, és közvetlenül felettünk keresztezik egymást. - Most mindketten kaptunk egy második esélyt - szólalok meg.

- És tudod már, mit tennél másképp, most, hogy van rá lehetőséged? - Még végig kell gondolnom - hazudom, mert nem állok készen az őszinteségre. - És te? - Én már igen - feleli. Amikor ránézek, behunyt szemmel fekszik, és a mellkasa magasra emelkedik egy mély lélegzetvételtől, mintha csak akkor kívánna valamit. Lassú mosoly ül ki az arcára, még mielőtt kinyitná a szemét. Fejét újra felém fordítja, és még mindig mosolyog. Nem bírom levenni a szemem a tekintetében csillogó fényről. Kutatom, hogy mi lehet, amit nem mond most ki. Legszívesebben megkérdezném, mi volt a kívánsága, de amikor figyelmét újra a csillagok kötik le, elbátortalanodom. Elfordulok, és csak bámulok a sötétségbe. Nézem, míg egy másik meteor is átsiklik a fák felett, és eszembe jut, hogy ma éjjel az ég tele van második esélyekkel. Nyelle továbbra is hangosan felkiált, valahányszor meglát egyet. Egy idő után azonban elnehezül a szemhéjam, és minden sötétségbe borul. - Nem akarsz szeretkezni? - Micsoda? - Hirtelen kinyitom a szemem. Gyorsan pislogni kezdek, és igyekszem magamhoz térni. - Mit mondtál? - Tudtam, hogy ezzel biztosan felébresztelek. - Nyelle nevetni kezd, azzal a kislányos kacagással, amit annyira imádok. Hiányzott már ez a hang. Olyan valóságos, és tele van élettel. Visszamosolygok rá. Feltolom magam a könyökömre, és körbepillantok. A horizont már kezd világosodni a fák mögött. - Bocsánat. Nem tudtam, hogy ennyit kell majd várni. - Hát, igen, ez kicsit más, mint egy tűzijáték.

- De még mindig nem értem, miért hívják meteorrajnak mondom ásítozva, majd felülök, és nagyot nyújtózok. Hallom, ahogy a madarak csiripelnek és repdesnek a hajnali fényben. - Nem akarsz evezni egyet? Majdnem megkérdezem, hogy komolyan gondolja-e. Ám Nyelle már fel is pattan, és elindul a faház felé, ahol egy zöld kenu áll a falnak támasztva, levelekkel és tűlevelekkel befedve. Hát persze, hogy komolyan gondolja! - Oké, akkor menjünk! - sóhajtok halkan, és lassan feltápászkodom. A testem elgémberedett attól, hogy egy hideg stégen feküdtem - megnézem a telefonomat - az elmúlt egy órában. Mikor odaérek, Nyelle már vonszolja is a jeges tó felé a kenut. - Hagyd, majd én! - mondom neki. - Te inkább menj, és keress lapátot! Kiegyenesítem a hajót, és kihúzom a partig. A kenu aljából; kitisztítom a levelek egy részét, és igyekszem felmérni, milyen állapotban van. Elég régi, és kifakította a nap, de nem látok rajta semmi repedést. Persze, kicsit nehéz pontosan megállapítani ezt, mivel a csónak alját vastagon levelek borítják. - Ezt találtam. - Nyelle felmutat egy félbetört evezőlapátot. - Meg ezt. - A másik kezében egy gyerek méretű narancssárga mentőmellényt tart. Az a fajta, amiben az ember inkább azt érzi, majd’ megfullad, minthogy megmentheti az életét. - Tényleg ki akarsz menni?

Nyelle átbújtatja fejét a mentőmellényen, és felém dobja az evezőt. Nevetve kapom el. Nagyon viccesen néz ki, ugyanakkor lélegzetelállítóan szép is. Kitolom a hajót a jégre, amely a tó széle körül egészen szilárdra fagyott. Amint a lány beszáll, a hajó feltöri a jégréteget, és máris a vízen lebeg. Kicsit messzebbre eltolom, majd én is beugrók. Kihajolok oldalra, és letolom magunkat a vékony jégről. - Merre menjünk? - kérdezem, és szinte kiesem a hajóból, hogy elérjem a vizet a rövid evezővel. Nyelle a napfelkelte irányába mutat. Elhagyjuk a jeges részt, és végigsiklunk a stég mellett, lassan haladva az aranyló fény irányába. Jó tizenöt méterre elhagytuk a stég végét, amikor érzem, hogy a jeges víz szivárogni kezd a bakancsomba. Felemelem a lábamat, és szemügyre veszem az átázott leveleket. A víz tovább emelkedik a levelek szintje fölé. - Léket kaptunk - állapítja meg Nyelle hanyagul, és kiemeli lábát a vízből, felteszi a keresztrúdra. - Nem - javítom ki. - Mi most süllyedünk. Megpróbálok visszakormányozni a stég felé. De olyan, mintha kézzel eveznék. Ha legalább olyan gyorsan tudnék evezni, ahogy a szívem kalapál! - Ez elég szar lesz - állapítom meg halkan. - Egyetértek. Nyelle a mellényre szorítja két karját, kihajol a kenu szélére, és a vízbe csusszan. Abban a pillanatban már nem sok látszik a víz felett a kenuból. Anélkül, hogy a fejemet belemártanám a jeges vízbe, én is utánamegyek, csakhogy rajtam nincs mellény.

Amint a vízbe érek, hirtelen kiszalad a tüdőmből minden levegő, és minden izmom görcsbe rándul. Rúgkapálni kezdek, és karomat lengetve haladok előre. De olyan, mintha egyáltalán nem haladnék, gondolom azért, mert semmit nem érzek. Próbálok Nyelle-re figyelni, nehogy lesüllyedjen. A lány kinyújtott kézzel próbálja elérni a stég végére szerelt létrát. Hátulról tolok rajta még egyet, hogy biztosan odaérjen, ő pedig felkapaszkodik a létrán. Én a létra két szélébe kapaszkodva várom, amíg felvonszolja magát a stégre. Egész testében erősen reszket. Gyorsan utánamászok, és zavartan pislogok, mert látom, hogy lehántja magáról az átázott farmert, és fehér csipkés alsóneműben áll a stégen. Értem, hogy mit művel, de még így sem vagyok rá felkészülve. Rohanva, jobban mondva inkább botladozva érek a kocsihoz. Még szerencse, hogy Nyelle benne hagyta a slusszkulcsot. Beindítom a motort, és maximumra feltekerem a fűtést, időt hagyva, hogy felmelegedjen. Mikor visszaérek Nyelle-hez, már minden ruhája nedves kupacban hever a fapallón, és összegömbölyödve fekszik a hálózsákjában, de olyan erősen reszket, hogy hallatszik, ahogy összeverődnek a fogai. Nem kérek rá engedélyt, csak a kezembe kapom, hálózsákostól együtt. Amilyen gyorsan csak tudom, a kocsihoz viszem, és beültetem az első ülésre. Egyetlen szót se szól, csak a fogai koccannak egymáshoz, és halkan zümmög. Az egész testem fájdalmasan zsibbadt, ahogy visszarohanok a stégre, hogy elhozzam a lány ruháit meg a hálózsákomat. Olyan érzés, mintha kilépnék a testemből, és

csak az tart mozgásban, hogy arra koncentrálok, mit kell tennem ahhoz, hogy minél hamarabb eltűnjünk innen. Bedobom Nyelle ruháit a csomagtartóba, majd én is alsóra vetkőzöm. Így, szinte teljesen csupasz testtel gyakorlatilag melegebbnek érzem a téli hideget, mint amikor rajtam volt a sok átázott ruha. Magam köré tekerem a hálózsákomat, és beszállok a kocsiba. Nyelle szinte eltűnik a hálózsák mélyén. Nem látom az arcát, de még mindig hallom, hogy reszket. Szükségem van egy kis időre, mert nem vagyok benne biztos, hogy ilyen vadul remegve is tudok vezetni, bár az egy helyben üléstől nem lesz melegebb. Mikor végre működőképesnek érzem magam, megfordulok a kocsival, és elindulok abba az irányba, ahonnan jöttünk. Csak találomra fordulok rá a főútra, mivel még aludtam, amikor ideértünk. Egy perc múlva meglátok egy ismerős táblát, és éles kanyarral ráfordulok a lakásomhoz vezető útra. A fűtés végre kezd meleg levegőt fújni, és lassan kezdek felengedni. A kezem legalább már nem fagy rá a kormányra. De a hideg szinte a csontjaimig hatolt, és még mindig vadul reszketek. Átpillantok Nyelle-re, aki a hálózsákba temetkezve ül, és csak egy hatalmas kék szempár kandikál ki alóla. - Sajnálom, hogy pont a Titanicot választottam egy ilyen jeges tavi evezéshez - szólal meg halkan. Akaratlanul is mosolyogni kezdek. - De még arra sem adtál esélyt, hogy bizonyítsam a férfiasságomat. Úgy érzem, mintha átvertek volna. - Hát, igen, a kellemes részt elmulasztottuk: a meztelenkedést és a párás szexet a kocsi hátsó ülésén. Bár majdnem meztelenre levetkőztünk. - A szeme sarkából pillant

rám. Pontosan tudom, hogy a hálózsák alatt mosolyog. És igen, azzal is tisztában vagyok, hogy a hálózsák alatt csupán egy melltartót és egy bugyit visel. Azért nem az egész testem fagyott le. - Jól van, folytasd csak a játékot! Előbb-utóbb majd visszakapod - figyelmeztetem vigyorogva. - De hogy érzed magad? Felmelegedtél egy kicsit? - Még mindig egy jégcsap vagyok - feleli, mire nevetni kezdek. Addigra teljesen felkelt a nap, de mivel hétvége van, az épületben még egy órán át csönd lesz, hacsak nem most ér haza valaki. Amikor megállunk, teljesen elhagyatott a parkoló. - Fel tudsz állni? Nyelle bólint. - Oké, készen állsz? - Kezébe nyomom a lakáskulcsomat, ő pedig az ajtóhoz rohan. A fekete hálózsák alól kilóg mezítlábas talpa, ahogy rohanva teszi meg az ajtóig vezető rövid utat. Egy kezemmel felnyalábolom a ruháinkat, a másikkal magamhoz szorítom a hálózsákot, és utána indulok. Mikor belépek a lakásba, hallom, hogy már zubog a zuhanyban a víz. A ruhákat bedobom a mosó-szárító gépbe, és szórok bele némi mosóport. Akkor jut eszembe, hogy Nyelle-nek nincs mit felvennie, ezért kiválasztok neki egy hosszú ujjú pólót meg egy melegítőnadrágot. Bekopogok, és óvatosan benyitok a fürdőszobába. Kikészítek neked a mosdóra néhány száraz ruhát, oké? - Köszi! - kiált ki a függöny mögül. Nem maradok tovább. De nem tudom kiverni a fejemből, hogy ott áll a függöny mögött, melltartó és alsó nélkül, melyek a

fürdőszobapadlón hevernek. Mielőtt még beleőrülnék, kiverem a fejemből a lány meztelenségének gondolatát. A hálózsákba burkolózva várom, hogy kijöjjön. Nedves haját feltekerte a feje tetején. És... az én ruháimat viseli. Elmosolyodok. Minden nagy rá, rajta mégis remekül áll. Hozzá tudnék szokni, hogy rajta lássam a ruháimat. - Mehetsz – mondja, majd bebújik az ágyamba, és állig felhúzza magán a takarót. - Jobban érzed magad? - kérdezem. De a szemét már le is csukta. Mosolyogva indulok a fürdőszoba fele. Mikor kiérek a zuhanyból, már halkan szuszog, és csak a feje búbja látszik ki a paplan alól. Berakom a ruháinkat a szárítóba, hogy majd felvehesse, amikor visszaviszem a koleszba. Még mindig sajog a testem. Soha életemben nem éreztem magam ennyire fáradtnak. Becsusszanok a paplan alá a másik oldalon. Ahogy átnézek a lányra, amint a takaróba burkolózva fekszik, és egyenletesen lélegzik, lassú mosolyra húzódik az ajkam. A másik oldalra fordulok, de közben ott érzem magam mögött a teste melegét, bár sehol nem érintkezik az enyémmel. Ahogy lecsukódik a szemem, eszembe jut az újrakezdés, és tudom, hogy az, amit én kívántam, már itt fekszik mellettem.

RICHELLE Július - az ötödik osztály előtti nyár - Azt hiszem, inkább nekem kellene énekelnem, Richelle, mert olyan a hangod, mint egy repedt fazéknak - mondja Rae egy ósdi dobfelszerelés mögött ülve, melyet mindenütt szigszalag tart össze. Tudom, hogy csak bosszantani próbál, mert át akarja venni tőlem a vokalista szerepét. Nekem azonban eszem ágában sincs átadni. - A dobosok nem szoktak énekelni - érvelek, mikrofon gyanánt kezembe tartva a hajkefémet. Cal a falnak dőlve áll egy műanyag gitárral, és várja, hogy befejezzük a vitát, vagy hogy eszébe jusson valami, amivel elhallgattathat bennünket. - Hoztam ma új zenét - mondom, s az iPodomat a hangszóróra csatlakoztatom. - Ha Britney Spears, akkor elhányom magam kényeskedik Rae, és öklendező hangot hallat. - És ha már nem énekelhetek, akkor a zenét én választom ki. - Amit te zenének tartasz, annak semmi értelme - ágálok tovább. - Csak üvöltöznek benne. - Mit tudod te, mi az igazi zene? Épp el akarom magyarázni neki, hogy ha nem lenne jó ez a zene, akkor nem került volna fel a 40-es slágerlistára, de akkor veszem észre, hogy nagyon elment az idő, így inkább csendben maradok. - Megyek, szólok Nicole-nak. Mindjárt visszajövök.

- Miért nem jön át magától? Nem értem azokat a furcsa szabályait. - Tudod, hogy az anyukája ragaszkodik hozzá, hogy mindig őt hívják át, és ne állítson be váratlanul senkihez sóhajtok fel hangosan. Rae időnként annyira idegesítő tud lenni! - Nem vámpír véletlenül? - kérdi nevetve Rae. - Rae! - szól rá Cal. - Hagyd már békén! Rae erre már befogja a száját. Amikor Cal szól neki, általában így tesz. Végigrohanok az utcán, és a futástól kifulladva, hangosan lihegve megnyomom Bentley-ék csengőjét. Minden áldott nap ugyanabban az időpontban nyomom meg ezt a csengőt, és Mrs. Bentley minden nap úgy köszönt, mintha nem tudná, miért vagyok ott. - Szia, Richelle? Mit tehetek érted? A legszívesebben vágnék egy grimaszt, de nem teszem. Csak mosolygok, és ugyanazt mondom, mint tegnap, és az előző nap, és az azt megelőző napon - amióta csak Nicole beköltözött ebbe a házba. - Jó napot, Mrs. Bentley! Nicole kijöhet játszani? - Ma azonban még hozzáteszem: - És alhat ma nálunk? - Persze, Nicole kijöhet. De az ottalvással kapcsolatban még fel kell hívnom Mr. Bentley-t, hogy megbeszéljem vele. Nicole az anyja mögött áll, ahogy mindig, valahányszor eljövök érte. Amint meghallja, hogy jöhet játszani, odanyújtja felém a kezét, én pedig kézen fogom. - Fél hatra gyere haza, Nicole! - kéri Mrs. Bentley, ahogy kisurranunk. - Addigra beszélek apáddal. Nem tudom, miért kell engedélyt kérnie, hogy Nicole nálunk alhasson. Elvégre ezen a nyáron minden pénteken nálunk aludt.

- Oké, anya - szól vissza Nicole. A Rae házáig vezető utat végig szökdécselve tesszük meg. Nicole még mindig nem fut, de most már legalább szökdécsel. Ez kicsit jobb, mint a séta, de nekem még így is kicsit lassúnak tűnik. Már közeledünk a házhoz, amikor meglátom Calt átmenni az udvaron a házuk felé. - Hát te hová mész? - kérdezem. - Rae-nek el kellett mennie az anyukájával Liamért. Nekem meg baseballedzésem lesz. Majd később találkozunk! Rae öccse az apjánál lakik. Minden második hétvégét itt tölti, bár olyankor mi soha nem találkozunk se vele, se Raevel, mert az anyukájuk azt akarja, hogy együtt legyen a család. Cal kedden és pénteken délután baseballedzésre jár Craiggel és Bradyvel. - Ja! - felelem csalódottan. - Hát, akkor átmegyünk hozzánk. Divatmodellest játszunk a kertünk végében apukám egyik leselejtezett, régi fényképezőgépével. Ahogy vártam, Nicolenak megengedték, hogy nálunk aludjon. Pizzát eszünk, és megnézünk egy filmet, mielőtt felmennénk a szobámba, hogy lefeküdjünk. De nem fekszünk le azonnal. Teljesen fel vagyunk dobva, és nagyokat röhögünk mindenen. - Elárulhatok neked egy titkot? De ígérd meg, hogy senkinek nem adod tovább - suttogom a sötétben. Nicole az emeletes ágy alján fekszik. Ezt a szobát korábban közösen használtuk a nővéremmel, Karával. Csak amikor Kara tavaly elkezdte a hatodikat, apu és anyu megcsinálták neki anyukám régi irodáját, és az lett a szobája. Még saját tévéje is van. De nem érdekel, mert én meg megkaptam az emeletes ágyat.

Kihajolok az ágy széléről, lelógatom a fejemet, és megkapaszkodom az ágykeretbe, nehogy leessek. - Megígérem, hogy senkinek nem mondom el - suttogja Nicole. Mielőtt megszólalnék, elmosolyodok: - Jövőre együtt fogok járni Callel. - Tényleg? - kérdezi Nicole kuncogva. - És feleségül is mész majd hozzá? Tudom, hogy ezt azért mondja, mert viccel. De én komolyan válaszolok: - Igen. Ha majd felnövünk, ő lesz a férjem, és egy nagy fehér házban fogunk élni. Nekem Mercedesem lesz, neki pedig BMW-je. Én házakat fogok árulni, ő meg híres rocksztár lesz. Nicole nagyokat nevet. - Én meg a Harvardra fogok járni, és megbecsült ember leszek, mert a papám azt akarja. - Miért akarsz a Harvardra menni? - Mert anyukám és apukám így tartják jónak. Már kisbabakorom óta gyűjtik a pénzt a bankban, hogy kifizethessék nekem az egyetemet. Tudod, minden fontos ember oda jár, és apukám azt akarja, hogy én fontos ember legyek. Azt mondja, a legjobbnak kell lennem az iskolában, hogy felvegyenek. És mindenkivel kedvesen kell viselkednem, és mindenkit végig kell hallgatnom. - De a suliban soha nem szólsz senkihez - tűnődök hangosan. - Talán mert még semmi fontos mondanivalóm nem volt. - Nekem azt akarják a szüleim, hogy boldog legyek. És nagyon messze lenne a főiskola. Eszembe se jut, hogy odamenjek. - De mielőtt férjhez mész nem akarod elvégezni a főiskolát? - kérdezi Nicole.

- De igen, csak még nem tudom, melyiket - védekezek, és kissé szédülök, ahogy fejjel lefelé kell lógnom az ágyról. Azt viszont komolyan mondtam, hogy Callel fogok járni.

HETEDIK FEJEZET

Csak félig nyitom ki a szemem, és hunyorgok a fényben, mert nem tudom eldönteni, hogy tényleg fel akarok-e ébredni. Már délután két óra is elmúlt. Aztán eszembe jut Nyelle, és átfordulok a másik oldalamra. A lány már nincs mellettem. Csak a pulcsim és a melegítőnadrágom maradt ott, gondosan összehajtogatva fekszik a párnámon. Egy szekrényajtó csapódására felülök az ágyban. - Nyelle? - kiáltok ki. Hallgatózom. Lépéseket hallok, de semmi válasz. - Nyelle? - Kicsoda? - Eric van itt. Hangosan felsóhajtok. Tehát elment. Nem vagyok meglepve, de a mellkasomban érzem a csalódottság súlyát. - Felejtsd el! Eric bedugja a fejét a szobám ajtaján. - Veled meg mi történt tegnap éjjel? Ott hagytad azt a cuki kis barna lányt, akivel dumáltál? Ásítok, és csavargatni, nyújtani kezdem a hátamat. - Nem. Csak találkoztam egy másik lánnyal, és kis híján belefagytam egy tóba. Eric nevetni kezd. - Micsoda? - Na, igen, most már viccesnek tűnik - ismerem el. - De átélni egyáltalán nem volt az. - Röviden összegzem neki a történteket. O erre még hangosabban nevet. - Ki ez a lány? - kérdi, fulladozva a nevetéstől. - Én is ezt próbálom kideríteni - felelem, és az ágyamra tett ruhakupacra pillantok.

Nyelle megint kerül engem. Vagy legalábbis én így gondolom. Egyetlen szó nélkül ment el, és már négy napja nem találkoztam vele. Most a Bean Buzz kávézó foteljében ülök, a térdemet kocogtatom, és a kezemet dörzsölve figyelem az ajtót, hátha belép rajta. Nem beszéltük meg, hogy pontosan hánykor találkozunk itt. Csak annyit mondtam, hogy csütörtökön. Lehet, hogy elcsesztem valamit. Ha tehetném, egész nap itt várakoznék, csakhogy már így is késésben vagyok az órámról. Nemsokára itt a félévi vizsgaidőszak. Előveszem a telefonom a zsebemből, és újra megnézem, mennyi az idő. A képernyőn egy üzenet villog. JADE: AKARSZ TALÁLKOZNI A HÉTVÉGÉN? A lányokat próbálom nem az SMS-eik alapján megítélni. Megtanultam már, hogy nem megy minden át az éteren. De az sokat elmond, ha egy lány ír neked elsőnek. Merészségre utal. Átfut az agyamon, hogy nem válaszolok rá, de aztán úgy döntök, talán elvonja a figyelmemet arról a zsigeri szorongásról, ami szinte felfalja a belsőmet. És mivel Rae ma este érkezik, könnyű lesz kimenteni magam. ÉN: EGY BARÁTOM JÖN LÁTOGATÓBA HÉTVÉGÉRE. JADE: AKKOR... RÁZD LE! A fejemet ingatom. Hogy micsoda? Ebbe a megjegyzésbe nem sokat lehet belemagyarázni. ÉN: AZ NEM AZ ÉN STÍLUSOM. A SZÜNET UTÁNRA NEM TEHETJÜK ÁT?

JADE: HŰ! AZ ELÉG MESSZE VAN MÉG! JADE: LÁNY VAGY FIÚ EZ A BARÁTOD? Tétovázok a válasszal. Talán mégsem kellett volna válaszolnom az üzenetre. A bizonytalanság nem túl imponáló személyiségjegy. A megismerkedésünk éjszakáján nem sokat beszélgettem Jade-del, de a szándéktól függetlenül akadnak figyelmeztető jelek az üzeneteiben. Biztosan sokáig tart, amíg válaszolok, mert ő közben újabb SMS-t küld. JADE: SEMMI GOND. AKKOR TALÁLKOZUNK. JÓ HÉTVÉGÉT! Ezzel most megpróbálta.

kimentette

A

magát.

SZÜNET Vagy

UTÁN

legalábbis

ÉN: NEKED IS! MAJD JELENTKEZEM, HA VISSZAJÖTTEM. Tudom, hogy nem kellett volna elküldeném ezt az üzenetet, mert eszem ágában sincs újra találkozni vele. Meglátom a képernyőn, hogy mennyi az idő. Indulnom kell. Nem várhatok tovább Nyelle-re. Amint az ajtó felé indulok, Tess sétál be a kávézóba. Megkönnyebbülök, mert azt gondolom, Nyelle lép majd be mögötte. Tess azonban egyedül van. - Szia, Cal! - üdvözöl széles mosollyal. - Szia! Nyelle nincs veled? A mosolya kicsit lehervad, miközben megrázza a fejét. - Nem tudom, hová ment el ma reggel. Már nem volt ott, mikor felkeltem.

- Értem - felelem, és mivel ez az egyetlen esélyem, még hozzáteszem: - Szombaton a Lincoln Streeten lesz egy házibuli, ha gondolod, eljöhetnétek Nyelle-lel. Megint felragyog az arcán a mosoly, én pedig pontosan ettől féltem. - Tényleg? Jól hangzik. - Elővesz valamit a táskájából. - Add meg a számodat, és majd írok üzenetet! Miután számot cserélünk, elindulok az órámra, és reménykedem, hogy Tess nem értett félre, és ráveszi majd Nyelle-t, hogy jöjjön el vele a buliba. Nagyon zavar, hogy nem tudom, hol jár most Nyelle, vagy hogy mikor fog felbukkanni.' Arra számítok, hogy bármelyik pillanatban elém ugorhat, de nem ez történik. Ahányszor csak együtt vagyunk, mindig nehezebben engedem el, mert szinte belehalok, hogy várnom kell a következő találkozásra - és rettegek, hogy nem lesz újabb. Fejben visszapörgetem a vasárnap reggeli eseményeket, és bizonytalan vagyok, hogy nem mondtam vagy tettem-e valamit, amitől megijedhetett. Beleőrülök, de továbbra sem tudok kapcsolatba kerülni vele. Hol a fenébe lehet, és miért kerül engem? ———— - Szia! - kiabál be Rae a lakásajtóból, miközben belép. Kimegyek a szobámból, és a földbe gyökerezik mindkét lábam a látványtól. Rae ledobja táskáját a földre, majd szemügyre veszi a lakást. - Nem is rossz. Olyan... egyetemistás. Aztán észreveszi, hogy döbbenten bámulom. - Mi az?

- Hát... elég érdekesen nézel ki - jegyzem meg, és végigjáratom a tekintetem szakadt, feszes fekete nadrágján, és a fölé húzott bő pólón, amelyen egy provokatív piercingelt nyelv díszeleg. A lány sötét, kerek szeme körül drámai fekete tusvonal rajzolódik ki, és még soha nem láttam ilyen vastagon kisminkelve. De ami a leginkább földhöz vág, az Rae élénk rózsaszínű, tüsire borotvált haja. Na meg a szemöldökébe és a felső ajkába szúrt piercingkarikák. Az orra és mindkét fülcimpája eddig is tele volt fémmel. - Nem vagy már kicsit öreg ahhoz, hogy lázadj? - Anyád! - csattan fel fásultan. - Ez az új imázsom. A szőke haj és a szeplők nem illettek a púnk lányzenekarhoz. - De még mindig szeplős vagy - húzom tovább. Nem lesz könnyű hozzászoknom ehhez. - Nekem tetszik - szól közbe Eric. - Nagyon vagány. Ha nem egy százötven centinél alig nagyobb lányról lenne szó, akkor talán az lenne. Bár ez a csöves nadrágos rocker kinézet még jól is áll neki. - Kérsz egy sört? - ajánlja föl Eric a hűtőszekrény mellől. Megrázom a fejem. - Be kell fejeznem holnapra egy dolgozatot. Rae kinyújtja a kezét. - Én viszont kérek. De inkább hármat. - Eric felnevet, és a kezébe nyom egy sörösdobozt. A lány elveszi, és a kanapéra zuhan vele. - Kösz, hogy elmentél érte, Eric - mondom. - Szar ez a félévi vizsgaidőszak. - Ha kicsit jobban tudok koncentrálni, talán könnyebben ment volna. - Cal, te tudtad, hogy én most láttam életemben először Ericet? - Rae kibontja a sörösdobozt. - Micsoda? Nem hiszem, mert... - A mondatot nem fejezem be, mert rájövök, hogy Rae-nek van igaza.

Eric és én tavaly a kokszban voltunk szobatársak. Az egész családomnak bemutattam. A bátyámnak és az öcsémnek, amikor a futballszezon alatt meglátogattak. Aztán Julesnak és a szüleimnek is, amikor a nyílt napokra eljöttek. De amikor Rae kétszer is meglátogatott, Eric soha nem volt ott. Mindig akadt valami agyament feladata a diákszövetségben, ami miatt nem tudott találkozni velünk. - Ez még eszembe se jutott - mondom végül. - Talán mert annyit beszélek mindkettőtökről, hogy olyan, mint már ezer éve ismernétek egymást. - Én tényleg úgy érzem, mintha már ismerném - ért velem egyet Eric, és leül a kopott karosszékbe. - Azért mentem ki érte szívesen. Aztán a repülőtér felé vezetve rájöttem, hogy nem is tudom, hogy néz ki. - Hát, az én leírásom alapján biztos nem ismerted volna fel - pillantok Rae felé a fejemet ingatva. - Nagyon vicces, Cal - felel a lány. - Én viszont megnéztem Ericet a Facebookon, és rögtön felismertem. - Mi is volt a zenekarod neve, Rae? - érdeklődik Eric, a telefonját nyomkodva. - Le akarlak követni titeket. Le lehet tölteni valamilyen zenét tőletek? - Őrjöngő cafkák - tájékoztatja Rae. - De még nem. Amikor visszamegyek, akkor fogjuk felvenni a demónkat. Még kell néhány dal, de remélem, hamarosan fel tudunk lépni. - Tényleg? - kérdezem. Ezt a tervét most említi először. Valahányszor beszéltünk, Rae folyton arról panaszkodott, hogy semmiben sem tud megegyezni a lányokkal. Örömmel hallom, hogy végre előreléptek. - Akkor megnézhetlek, amikor legközelebb hazamegyek?

- Talán igen. Hacsak fel nem lázadnak ellenünk a környéken. Anyukád úgy próbálja menteni a helyzetet, hogy mindenkinek füldugót dob a postaládájába. Pedig az ember azt gondolná, megszokták már, hogy a garázsunkból üvölt a zene. Elvégre gyerekkorunk óta így volt. - Hát, igen. Rae mesélt erről - teszi hozzá nevetve Eric. És azt is elmesélte, mekkora lúzer voltál régen. - Köszi, Rae - jegyzem meg a fejemet ingatva. - Szivi - vonja meg a vállát. - Nem akartalak bántani. De olyan... voltál. - Ja, meg azt is elmondta, hogy szerinted a tóparti lány egy régi szomszédotok, akiért egész életedben odavoltál. - Ejha! Te aztán nem sokat hagytál ki, Rae! De nem voltam oda érte - védekezem. - Jó lenne, ha nem mondanád folyton ezt. - Közben viszont eszembe jut, milyen sokat gondoltam az utóbbi időben Nyelle-re, és rájövök, hogy Rae nem is áll olyan távol az igazságtól. - Te már találkoztál vele? - fordul Rae Erichez. Eric a fejét rázza. - Nicole, az a lány, akivel gyerekkorunkban sokat játszottunk, nem olyan volt, mint amit erről a lányról mesél. Gyerekként nagyon félénken viselkedett. Aztán a gimiben egy beképzelt ribanc lett belőle. - Rae! - intem le szigorúan. - Mi az? Tényleg az volt - vitatkozik Rae. - Nicole annyira el volt foglalva a saját tökéletességével, hogy magasról leszarta a fejünket. Miért, neked mikor mondott utoljára valamit azon kívül, hogy hagyd békén? Lesütöm a szemem a földre. - Nyelle teljesen, más. - Hát, igen. Mert ő nem Nicole. Különben mikor akarsz végre bemutatni annak a képzelt lánynak?

- Még nem tudom - felelem. - Reménykedem, hogy holnap este eljön a szobatársával egy buliba. Eric most hozzám fordul. - Ha annyira biztos vagy benne, hogy Nyelle nem más, mint Nicole, és egész életedben ismerted őt, akkor miért nem kérdezel egyszerűen rá? - Mert... bonyolult. Azt akarom, hogy bízzon bennem. Rae, te se mondj semmit, ha találkozol vele, oké? Ha hazudik, annak biztosan megvan az oka. És ha tényleg Nyelle-nek gondolja magát, akkor biztos történt vele valami. Meggyőződésem, hogy mindent elrontana, ha szembesítenénk az igazsággal. Tekintetemet Rae-re szegezem, és némán kérlelem tovább. - Jól van - dörmögi. - Akkor nem ő az. Egy pillanatig kényelmetlen csöndben ülünk a helyünkön, Rae a sörösdoboz nyitóját pattogtatja, Eric pedig hol rám, hol Rae-re néz, és próbálja kitalálni, mit nem mondtunk még el neki. - És hogy van Liam? - váltok témát egy újabb kérdéssel. - Egy idegesítő szarcsimbók - feleli Rae. - De most legalább nincs vele gond. - Ő az öcséd? - érdeklődik Eric. - Igen. Őmiatta nem jöhettem még ide tanulni magyarázza Rae. - Téged is felvettek a Crenshaw-ra? Óvatosan nézem Rae-t, ahogy bólint. Nem könnyű elmondania, hogy mit kellett föláldoznia az öccse miatt. - Jövőre már itt leszek, hacsak közben be nem indul a zenei karrierem - válaszolja Rae pimasz vigyorral. - És miért nem vagy még itt? - kérdez vissza Eric értetlenkedve.

- Mert Liam vonzódik az idiótákhoz. Biztos az apánkra emlékeztetik őt - magyarázza Rae grimaszolva. - Tavaly letartóztatták, mert füvet találtak nála, és terjesztéssel gyanúsították meg. Baromarc! - Ejha! - Eric szeme elkerekedik. - Akkor te vagy... a felügyelő tisztje? - Hát, néha úgy érzem magam - nevet fel Rae. - Meg kell várnom, amíg bejut egy főiskolára anélkül, hogy valami mérhetetlen nagy marhaságot csinálna, és elcseszné az egész életét. Miután leérettségizett, maga után fogja feltakarítani a szart. - És a szüleid? - érdeklődik Eric. Rae legurítja a maradék sört. Tudom, hogy nem fog válaszolni. Nem szeret túlságosan megnyílni, még előttem se. Biztosra veszem, hogy gyerekkorunkban azért kezdett el dobolni, mert azzal vezette le a feszültséget. Azzal tudja magát egyensúlyban tartani. - Elváltak, amikor még kicsik voltunk. Az öcsém a faszfej apámhoz került, amíg az le nem léceit. Anyámnak csak egy méretes jelzáloghitel maradt a nyakán, meg rengeteg sok adósság, nem beszélve arról, hogy el kellett tartania minket. Folyamatosan túlórázik a kórházban, és gyakorlatilag alig látjuk. Mivel Cal anyukája otthonról dolgozik, én tulajdonképpen náluk nőttem fel. Eric érteden képet vág. - És... ez a Nicole csajszi hogy jön be a képbe? - Richelle és Nicole egy utcában laktak velünk magyarázza Rae. Nagyot sóhajt. - Amíg faképnél nem hagytak minket. - Azért nem egészen, Rae. Richelle-ék elköltöztek. Arról pedig nem tudunk mindent, hogy mi zajlott Nicole-éknál... ez

nyilvánvaló - próbálom menteni Nicole-t. – Talán soha nem is tudtuk az igazságot. - Hagyd már ezt, Cal! - ingatja a fejét Rae. - Nem kell folyton védeni őt. De én igenis védeni fogom. Legalábbis amíg meg nem tudom, mi az igazság.

NICOLE Augusztus - az ötödik osztály előtti nyár Elsétálok Cal házához, és becsöngetek. Mrs. Logan nyit ajtót. - Szia, Nicole! Gyere csak be! Cal hátul van a kertben. - Köszönöm, Mrs. Logan - válaszolok, és megkerülöm a házat, a kert felé. Cal anyukája felhívta az én anyukámat, hogy megkérdezze, átjöhetek-e. Azt mondta, Cal szeretne valamit megmutatni a barátainak. Mikor a kertbe érek, széles mosoly ül ki az arcomra. Cal a kertben rohangál, egy zsemleszínű kiskutyával a nyomában. - Jaj, de aranyos! - kiáltok fel, és nem bírom levenni a szemem a puha szőrpamacsról, ami a Cal kezében tartott vastag kötelet harapdálja. Cal abbahagyja a futást, a kutyus pedig a lábára felugrálva kapaszkodik a szájával a kötélbe. - Szia, Nicole! - Mikor kaptad ezt a kutyust? - Lehajolok, és megsimogatom a fejét. A kutya felugrik a combomra, és megnyalja az arcomat. - Aú! - Kicsit élesek a körmei. - Henley, hagyd abba! - utasítja Cal, és elhúzza. - Ne haragudj! Nem fájt? - Csak véletlen volt - felelem, és letérdelek a földre, de közben a lábamra húzom a szoknyám, nehogy megint megkarmoljon a kutya. - Gyere ide, Henley! - Ma hozta haza a papám. - Cal leül a földre velem szemben, és mindketten a kutyával játszunk. Egy percig sem

tud nyugton maradni, ide-oda ugrabugrál, és szaladgál körülöttünk. - Azt hittem, anyu nem tudott róla, de megengedte, hogy nálunk maradjon. Majd segítek apunak kutyaházat építeni neki. - Az én apukám szerint az állatok piszkosak magyarázom. És miközben figyelem, ahogy Henley a fűben hempereg és lepkéket kerget, úgy vélem, igaza is van. Mégis, Henley annyira cuki! Kis ideig már játszunk a kutyussal, amikor feltűnik, hogy csak ketten vagyunk. - Rae és Richelle hol vannak? - kérdezem, és megcsipogtatok a kutyusnak egy műanyag békát, ő pedig fontolgatja, hogy elszaladjon, vagy beleharapjon. - Nem tudom. Őket is hívtam, de nem voltak otthon. Nem érzem furcsának, hogy egyedül vagyok Callel. Ő sokkal kedvesebb, mint az iskolában a többi fiú. Amikor Brady és Craig is átjönnek, a végén mindig megbolondulnak, Cal pedig csak próbálja elhallgattatni őket. Richelle szerint ők éretlenek, és egyik lány sem akar majd járni velük. Én nem érzem, hogy bárkivel is akarnék még járni. Richelle azt mondja, szuper dolog, ha az ember jár valakivel. Elmondhatod neki a titkaidat. Együtt mehettek moziba. És csókolózhattok. Nekem ezek közül csak a mozi tetszene, de moziban már voltam Callel és a barátaival. Csak éppen egyikükkel sem járok. Elnézem egy pillanatig Calt, ahogy szélsebesen rohan, Henley pedig kergeti. Sötét haja kicsit megizzadt, és a homlokára tapadt. A térde piszkos lett a földön hempergéstől.

A szemüvege lecsúszott az orráról, ahogy mindig. Vajon Calt meg akarnám csókolni? A gondolatra az orromat ráncolom. - Mi a baj? - kérdi Cal kifulladva a futástól. - Berepült egy légy a szádba? - Nem - válaszolok. - Csak azon gondolkoztam, hogy... Majdnem kimondom. Forrónak érzem az arcomat. - Min? Mondd csak el! Ígérem, hogy nem adom tovább senkinek. Megint a földre térdelek, ahol Henley a hátán fekve, lábait a levegőbe emelve hempereg. Megvakargatom a hasát, és nevetek azon, hogy milyen furcsán fest így. Ő is lihegve veszi a levegőt. Érzem, ahogy dobog a szíve. Nem nézek Calre, csak megkérdezem: - Te csókolóztál már életedben lánnyal? Henley ekkor a hasára fordul, ásít egy hatalmasat, és állát megpihenteti a tappancsán. Cal és én tovább simogatjuk. Cal keze csupa piszok, még a körme alatt is. Anyukám alaposan kikeféltetné a mosdóban, mielőtt az asztalhoz ülhetne. Rápillantok a kezemre, és bár én is játszottam, nagyon vigyáztam, nehogy összekoszoljam. Annyira másképp festenek a kezeink egymás mellett, ahogy simogatjuk a zsemleszínű bundát. - Még nem - feleli Cal. - Még soha nem csókoltam meg egy lányt sem. De nincs is hozzá kedvem. - Hát igen - értek vele egyet, de még mindig nem nézek rá. - A csókolózás szerintem is gusztustalan. - Összeér a kezünk. Abbahagyjuk Henley simogatását, mert közben elaludt, de a kezünket nem vesszük le róla. Süllyed és emelkedik a kezünk a kutyus légzésének a ritmusára.

Visszafojtott lélegzettel lassan Cal kezére csúsztatom a kezem. Melegnek érzem a kezét, és puhább, mint amilyenre számítottam. Az ujjai köré fűzöm az ujjaim, és finoman megszorítom a kezét. Tekintetemet végig a kezünkön tartom, nem merek ránézni, de közben mosolygok. A szívem úgy kalapál a mellkasomban, akár egy rémült pillangó, dalán még nem állok készen rá, hogy megcsókoljak egy fiút, de Cal kezét jólesik megfogni.

NYOLCADIK FEJEZET

- Biztos vagy benne, hogy nem jönnek? - kérdi Rae, a nappalit a konyhától elválasztó ajtókeretnek támaszkodva, miközben két lány tör utat magának közöttünk. - Nyelle-lel kapcsolatban semmiben sem vagyok biztos vallom be neki. - De Tess azt mondta, úton vannak. - Na, igen, de az már egy órája volt - jegyzi meg Rae, és a szájához emeli a sörösüveget. Megvonom a vállamat. - Nyelle szeret sétálni. Eltarthat egy darabig, míg ideérnek. - Gyalog jönnek a kampuszról? - kérdi Rae. - Kicsoda ez a lány, egy őrült? Nem válaszolok, csak vigyorgok. Épp meg akarom kérdezni, hogy Eric hová tűnt, amikor Nyelle belép a hátsó ajtón. - Itt van! Rae megfordul, de túl alacsony, és nem lát át a konyhában álló fejek fölött. Nyelle kiengedte a haját, ahogy én szeretem, rakoncátlan fürtökben omlik a vállára. A feje búbján hópelyhek csillognak, és az arca meg az orra hegye kipirult a hidegtől. Kék szeme világít, ahogy kutatva végigpásztázza a tömeget. Amikor megpillant, megáll. Megvárom, hogy reagál, amikor meglát. Elmosolyodik, mire én megkönnyebbülten kifújom a levegőt, és viszonzom a mosolyát. Tess integetve tátogja, hogy elnézést kér a késésért, és tekintetével Nyelle-re mutat.

Abban a pillanatban Nyelle-nek az arcára fagy a mosoly. Túl messze áll tőlem, hogy lássam, mi történik. Körbepillantok a konyhában, és próbálom kitalálni, melyik fiú szólhatott be neki valamit. - Nyelle! - kiáltja Tess. Mire felnézek, a konyhaajtó már bezárult mögötte. - Mindjárt visszajövök - szólok oda Rae-nek. Átvergődöm a tömegen, és ott találom Tesst a hátsó lépcsőn. - Mit csinálsz, Nyelle? Majd’ szétfagytam, amíg gyalog ideértünk, és muszáj felmelegednem. Légy szíves, gyere vissza! Nyelle nem figyel rá. Csak fel-alá járkál az apró előkertben, és az orra alatt fennhangon dünnyög valamit. - Menj csak be, Tess, és várjatok meg Rae-vel! Ő az a rózsaszín hajú lány. Biztosan felismered. - Miután látom, hogy Tess tétovázik, még hozzáteszem. - Én is mindjárt jövök. Tess felsóhajt, és így szól: - Én most bemegyek, Nyelle. De ne indulj haza nélkülem. - Azzal visszamegy a házba, és bezárja az ajtót. Elhalkul a zene és a hangzavar mögötte. Nyelle tovább járkál idegesen, ökölbe szorított kézzel, érteden szavakat mormolva. Időnként sikerül kivennem egyegy szót, többnyire káromkodást. Nem értem az egészet. - Mi a fasznak? - fakad ki hirtelen. Aztán tovább folytatja a mormolást, majd még kiveszek egy mondatot: „Nem bírom tovább csinálni”. - Nyelle! Mi történt? Hirtelen megáll, és az ajkába harap. Amikor rám néz, a tekintete vadul, kétségbeesetten megvillan, és zavartságot tükröz. Annyi biztos, hogy én már semmit sem értek.

Összerázkódom, ahogy a jeges szél belekap a vékony ingbe, ami rajtam van. - Hideg van itt. És esik a hó. Gyere be egy kicsit, hogy felmelegedj! Utána elmegyek veled, ahová csak akarod. Ha úgy tartja kedved, legurulhatunk egy domboldalról. Nyelle nagy levegőt vesz, összeszedi magát, és egészen halványan elmosolyodik. - Esik a hó, ugye? - Fejével az ég felé kémlel, és nézi, ahogy a pelyhek az arcára hullanak. Hirtelen meleg levegő csap meg, ahogy nyílik az ajtó, és Rae kijön utánunk. - A nyelvével kapja el a hópelyheket? Nyelle is kinyitja a száját, kinyújtja a nyelvét, és hagyja, hogy a kristályos pelyhek elolvadjanak rajta. Elmosolyodok. - Igen. - És mit...? Nyelle ekkor elfordítja a fejét, és megállapodik a tekintete Rae arcán. Mély levegőt vesz, és határozott hangon bemutatkozik. - Szia! Nyelle vagyok. Egy suliba járunk Callel. - Szia - mondja bizonytalanul Rae. - Én pedig Rae. Cal gyerekkori barátja. - Örülök, hogy megismerhetlek - feleli Nyelle eltúlzott mosollyal. - És most menjünk bulizni! - emeli az öklét bizonytalanul a levegőbe, majd lelkesen felkiált: - Juhéjj! Azzal fogja magát, és elmasíroz közöttünk az ajtó felé. Rae a döbbenettől tátott szájjal fordul felém. - Uram atyám, Cal! Ez meg mi volt? És főleg ki volt? Mert ez a csaj megdöbbentően hasonlít Nicole Bentley-re. Erőtlen nevetést hallatok. - Ez a valaki nem más, mint Nyelle Preston - tájékoztatom, és visszamegyek vele a házba.

Tess az ajtóban vár minket, Nyelle pedig a nappali felé furakszik át a tömegen, és már félúton jár a konyhába. Elindulok utána, aztán visszanézek Rae-re és Tessre. - Menj csak! - mondja Rae. - Mi hozunk valamit inni, és mindjárt jövünk. Bólintok, és hangos elnézéskérés közepette átvergődöm az iszogató, beszélgető emberek között. Amikor végre odaérek hozzá, Nyelle egy kanapénak támaszkodva álldogál. - Szia! - Megállok vele szemben, de olyan közel, hogy elérem. Ahogy halvány mosollyal rám pillant, kis híján megérintem. Aztán meggondolom magam. - Jól vagy? Lehúzza a dzsekije cipzárját, leveszi magáról, majd begyűri két térde közé. A kabát alatt egy hatalmas, bő piros pulóver lóg a testén. Az ujját kivágta, és kidugta rajta a hüvelykujját, ahogy a másik pulcsiján is. És ekkor hirtelen eszembe jut valami: soha nem láttam még a kezét. Tisztában vagyok vele, hogy furcsa, amit gondolok. De csak úgy, a semmiből tör rám ez a felismerés, és most mereven bámulom az ujja helyét, ami a pulóver alól kilóg. De miért nem láttam még soha a kezét? - Persze, jól vagyok - feleli Nyelle. - És te? - Mivel nem válaszolok, pulóvere alá rejtett kezét elhúzza az arcom előtt, hogy kizökkentsen a gondolkodásból. - Ja, én nagyon jól. - Nem is tudtam, hogy eljött hozzád egy gyerekkori barátod - folytatja, és kezét a csípője mellett leengedve a kanapéra teszi. - Mivel a héten nem találkoztunk, nem tudtam elmondani - felelem, és próbálom levenni a szemem a kezéről.

- Meddig marad itt? - érdeklődik Nyelle, és az arcokat fürkészi a konyhában. Közben figyelem élénk tekintetét. Még mindig olyan... ingerültnek tűnik. Mondott volna neki valaki valamit, amivel felbosszantotta? Vagy talán Rae az oka? Vajon felismerte? Ez lehetett az iménti udvari jelenet oka? - Együtt repülünk haza szerdán a hálaadásra. - Ja, értem - feleli kurtán. Aztán vesz egy mély levegőt. Mintha próbálna lehiggadni. - Biztos, hogy minden rendben? Még mielőtt válaszolhatna, Eric jelenik meg mellettünk, és megveregeti a vállamat. - Szia, Eric vagyok! - mondja, és nem várja meg, hogy bemutassam. Aztán csak mereven bámulja a lányt. Én persze nagyon is értem, hogy miért, de legszívesebben megbökném a könyökömmel, hogy hagyja abba. - Eric, bemutatom Nyelle-t. - Ó, a tóparti lány! - kiált fel nevetve Eric. Nyelle elmosolyodik. - Ezek szerint meséltél neki a Titanic- kalandunkról? Bólintok. - Minden az én hibám volt - fordul Nyelle Eric felé. - Hát, tudod, egy pasi bármilyen hülyeségre képes, csak hogy elérje, hogy a lány lefeküdjön vele - nevet tovább Eric. - Te le akartál velem feküdni? - ámuldozik tátott szájjal Nyelle. - Hogy micsoda? Én? Hát, a csónakban semmiképpen nem - motyogom. Most már tényleg oldalba bököm Ericet, aki rövid krákogással igyekszik leplezni a fájdalmát, miközben az arca elvörösödik. Nagyon megkönnyítené az életemet, ha gondolkozna, mielőtt mond valamit. Egyszerűen nem tudja megválogatni a szavait.

- Nos, gyakorlatilag majdnem pucérra vetkőztünk - teszi hozzá Nyelle, pajkos mosollyal szemezve velem. - Tényleg? És erről miért hallgattál? - panaszkodik Eric. - Csak - felelem, de továbbra is Nyelle-t nézem. - Ne nézz oda, de Lizát látom öt óránál - suttogja hangosan Eric úgy, hogy mindketten halljuk. - Jaj, Lizát nagyon kedveltem - szólal meg Rae, aki közben odaért mellénk Tess-szel együtt. Tess Nyelle kezébe nyom egy italt, Rae pedig az enyémbe egy sört. - Köszi - mondom neki, és elveszem. Elkapom Liza tekintetét, és rámosolygok. Én is kedveltem Lizát. Csinos, intelligens és humoros, de... - Szia Cal, szia Eric! - üdvözöl bennünket fejbiccentve, majd végignéz a többieken, és várja, hogy bemutassuk őt. - Szia, Liza. Hm... ez itt Nyelle, Tess és Rae. - Ó, hát te vagy Rae! - kiált fel izgatottan. Majd szemét összeszűkítve elhallgat. - Ne haragudj, de mindig is... magasabbnak képzeltelek el. Talán ahogy Cal beszélt rólad, az lehet az oka... Mindig úgy emlegetett, mint egy... - Vagány nagymenőt? - kérdez közbe Eric. Liza elneveti magát. - Hogy van az öcséd? - érdeklődik Rae. Liza öccsét tavaly komoly baleset érte. Talán ezért is szakítottunk, ő meg én. Sok időt kellett a családja mellett töltenie. Aztán jobban belegondolok. Nem, nem ez volt az ok. A baleset jóval azután történt, hogy szakítottam vele. - Hú, te aztán tényleg mindent elmondasz neki, igaz? fordul hozzám mosolyogva Liza. - Köszi, jól van. Teljesen felépült. - Aztán rám pillantva újra elmosolyodik. - Örülök, hogy láttalak, Cal. Jó szórakozást nektek a buliban! Azzal eltűnik ugyanabba az irányba, ahonnan jött.

- Emlékszem erre a lányra - jegyzi meg Eric. - Őt is kedveltem. - Egy újabb áldozat, akinek összetörted a szívét? érdeklődik Nyelle. - Hát te is tudod? - kiált fel Rae, és azonnal megtalálja Nyelle-lel a közös pontot az én elfuserált szerelmi életemet boncolgatva. Számíthattam volna erre. - Neked is mondtam, hogy össze fogja törni a szívedet hajol közelebb Nyelle Tesshez, és hangosan a fülébe súgja. Tessnek elkerekedik a szeme, és tátott szájjal mered rám. - Ne tedd! - rázza a fejét Rae. - Ne akarj olyan messzire eljutni vele, Tess! Te kedves lánynak tűnsz. Tartsd magad távol tőle! Cal nem tud fenntartani egy normális kapcsolatot. De tényleg! Tess krákogni kezd. Az arca egyik pillanatról a másikra vörösebbre fordul. - Hozok neked inni valamit, Tess - ajánlkozik Eric halkan, és kézen fogja a lányt. - Köszi, már van - emeli fel a poharát Tess. - Akkor menjünk át egy másik szobába, amíg az arcod vissza nem nyeri a normális színét. Szeretnék bocsánatot kérni. De tudom, hogy azzal csak rontanék a helyzeten, hisz nem tudná, hogy azért kérek-e bocsánatot, mert az egész nem igaz, vagy mert mindenki észrevette, hogy tetszem neki, én pedig nem viszonzom. Akárhogy is van, jobb, ha inkább elmegy. - Próbálom felidézni, milyen ürüggyel szakítottál Lizával - tűnődik hangosan Rae. - Mi is volt az oka? - Én inkább azt kérdezném: sajnálod? - teszi hozzá Nyelle.

- Nem - vágom rá habozás nélkül. A lány vigyorogni kezd. Rae gyanakvóan néz egyikünkről a másikra. Aztán ahogy a tekintete kicsit túl hosszasan elidőzik Nyelle arcán, oldalba bököm, hogy hagyja abba. Nyelle nem vesz észre semmit. Túlságosan el van foglalva a zsebéből előhúzott gumicukorral. - Kérsz egyet? - ajánlja fel, felém nyújtva pulóverrel eltakart tenyerét. - Kösz, nem - felelek, és helyette húzok egyet a kezemben tartott sörből. Rae vesz egy gumimacit, először leharapja a fejét, és csak azután tömi be a szájába. - Szerintem vissza kéne mennünk hozzád - közli Rae, miután kihörpinti a söröspoharát. - Elég uncsi ez a buli. Nálatok sokkal jobban elszórakoznánk. Hazafelé vegyünk egy kis piát. Nyelle, neked nincs kedved feljönni Calhez? Nyelle tétovázik, aztán tekintetét rám szegezi, mintha tőlem várna engedélyt. Erre én ösztönzőleg felvonom a szemöldököm, mire ő így felel: - De igen, persze. Rae elindul a konyha felé, a zsebébe töm néhány sörösdobozt, és odakiabál Ericnek és Tessnek: - Mi elmentünk! Gyertek ti is! - A tömeg szétnyílik előtte, ahogy könnyedén eljut az ajtóig, majd kirobog rajta. Nyelle mosolyogva néz Rae után. - Jó fej, kedvelem. - Én is - mondom erre nevetve. ———— A konyhapultnak támaszkodva állok, és a fürdőszobaajtót bámulva várom, mikor jön ki raja Nyelle és Rae. Azóta bent vannak, amióta Eric visszavitte Tesst a koleszba. Annak már vagy húsz perce. - Nem hiszem el! - hallom bentről Nyelle kiáltását.

Rae nevetni kezd. - De igen! Tényleg! Nem is merek belegondolni, miről beszélhetnek. Kinyílik a lakásajtó, és Eric lép be rajta. - Helló! Hol vannak a csajok? Szememmel a fürdőszobaajtó felé mutatok, ahonnan hahotázó nevetés száll kifelé. - Mit csinálnak ezek odabent? - kérdezi Eric, és mellén összefont karral megáll mellettem az ajtóval szemben. Vállat vonok. - Ki tudja. Mégis mit csinálnak a lányok együtt egy fürdőszobában? - Pasikról dumálnak - feleli Eric. - Csakhogy Rae ki nem állhatja a pasikat. Ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel rólad beszélnek. Megfeszül a testem. - Micsoda? - Egész idő alatt aggódtam, hogy Rae túl sokat ivott, és eljár a szája. Vagy netán annyira rossz passzban van, hogy kitálal valamilyen évek óta magában tartott sérelemről. De mivel a nevetés csöppet sem tűnik rosszindulatúnak, így attól tartok, valóban csak rólam lehet szó odabenn. - Amúgy nem értem, miért nem tetszik Tess. Nagyon jó fej - folytatja Eric. - Megadta a számát. Akkor most átpasszolod nekem a megunt nőidet? - Ne gyere már ilyen hülyeségekkel! Tesst nem untam meg, mert soha nem is randiztunk. Tényleg jó fej, de nem érdekel. - Mert neked a szobatársa kell - biccent a fejével Eric a fürdőszobaajtó felé. - Miért nem mondtad, hogy a tóparti lány ilyen bombázó? Nyelle hisztérikus nevetése hallatán elindulok az ajtó felé. Bekopogtatok. - Hahó! Nem akartok még kijönni?

- Emlékszel, mi történt kilencedikben? - kiabál vissza Rae. Nyelle nevetni kezd. - Te is ott voltál! Rohadt vicces volt. Azt hittem, Brady ott helyben infarktust kap. - Igen, ott voltam - felelem sóhajtva. - De most már gyertek ki. Fél órája bent vagytok a fürdőszobában. - Szerettem volna valamit megbeszélni veled - fordul hozzám Rae, miközben várjuk, hogy Brady és Craig megérkezzenek. Kis ideje telefonáltak, és azt mondták, bringával átjönnek. Azt is hozzátették, hogy elcsentek egy üveg vodkát Craig szüleinek a bárszekrényéből. Ha ugyanazt az üveget hozzák, amit tavaly nyáron ittunk, akkor tudom, hogy fel van vizezve, vagyis nem lesz túl ütős. - Ki vele, mit akarsz elmondani? - válaszolok, de nem nézek fel a telefonomról, mert épp játszom rajta. - Cal! - förmed rám Rae szigorú, komoly hangon. Azon a hangon beszél, amelyet az öccsével használ, amikor valami nagy bajba került. Leállítom a játékot, és minden figyelmemet rá irányítom. Rae mondani készül valamit, aztán végül elhallgat. Nagyon ideges, ami nem jellemző rá, mert ő soha nem ideges. - Csak nem vagy terhes? - szalad ki a számon. - Jaj, dehogy! - Ököllel karba vág. - Nem vagyok terhes, te lúzer! Én csak... - Tudom, hiányoztam neked! - kiált be Brady, aki akkor érkezik meg biciklivel a ház elé. Rae hátradől a kanapén és becsukja a szemét. Tudom, hogy most már nem fogja elmondani. - Mondd csak, virágszálam, hogy mennyire hiányoztam neked! - Egy kicsit sem - dünnyögi Rae.

- Majd legközelebb - kacsint rá Brady. Craig egy üveg Jack Daniel'st rak ki elénk, nem vodkát. Rae hirtelen feláll, kinyitja az üveget, és hatalmasat kortyol belőle, majd köhögni kezd, mert égeti a torkát a szesz. - Nem, Brady, soha nem lesz legközelebb - válaszol Bradynek, majd krákogva kitisztítja a torkát. - Mert nem kedvelem a faszfejeket. - Azzal újabb hatalmas kortyot húz le az üvegből. - Lassan a testtel! - inti le Craig, és kinyújtott kézzel kéri vissza az üveget. - Azért ez erős volt - szólal meg Brady, szomorúságot színlelve. - Lehet, hogy nem mondtam elé világosan: nem kedvelem a faszfejeket. Mindannyian mozdulatlanul állunk. Brady a szívére teszi a kezét. Elnémulva meredünk Rae-re. Aztán a csöndet végül én töröm meg: - Az már legalább biztos, hogy nem vagy terhes. - Mindjárt kijövünk! - kiált ki Rae a fürdőszobából. Csalódottan felmordulok, majd kezemet az ajtónak támasztva megállók. Hallom, ahogy Eric felbont mögöttem egy zacskó chipset. Kinyílik az ajtó. - Júj de jó, van chips is! - lelkendezik Nyelle. Pillantást sem vetve rám ellép mellettem, és Erichez megy. Én csak nézek utána. - Hallottad, ahogy kinyitja a zacskót? Tehát ennyi elég volt ahhoz, hogy kicsalogassalak titeket a fürdőszobából? Nyelle nevetve markol ki egy adagot a chipsből.

Rae is vesz belőle. Nézem Rae-t, hátha elkapok az arcán valamilyen aprócska jelet, ami elárulja, miről beszéltek ennyi ideig. A lány leül a kanapé végére, és bosszantóan vigyorog felém. Mit jelentsen ez? Leülök vele szemben, a kanapé másik végére, és a szemét fürkészem. Sokatmondó pillantásokat vetek rá, és próbálom rávenni, hogy valahogy némán megüzenje: nem leplezett le. De ő csak tovább vigyorog féloldalasan. Legszívesebben megfojtanám. Csalódottan rálegyintek, de ő tovább vigyorog, tovább gyötör. Nyelle vet véget a néma üzengetésnek azzal, hogy lehuppan közénk egy párnára, lerúgja a cipőjét, és keresztbe tett lábbal, kényelmesen elhelyezkedik. - Úristen, de imádom a Doritos chipset! Az egyetlen gond, hogy még órákkal utána is büdös tőle a szád. - Ez így van - mondja Eric egyetértőén, erőteljesen bólogatva. - Jaj, eszembe jutott, miért rúgtad ki Lizát! - kiált fel hirtelen Rae, mire minden fej felé fordul. - Azt akarta, hogy mutasd be a szüleidnek. Te meg erre lapátra tetted. Eric nevetni kezd. - Tényleg, így volt! Most már nekem is dereng valami. - Még csak alig egy hónapja jártunk. Nem álltam készen arra, hogy bemutassam a szüleimnek. - De akkor miért nem mondtad el neki, ahelyett, hogy kitetted volna a szűrét? - szegezi nekem a kérdést Nyelle, öléből lesöpörve a chipsmorzsákat. - Biztos megértette volna. - Na, persze! - szól közbe gúnyosan Rae. - Cal nem megy bele a kényelmetlen beszélgetésekbe. Ő inkább mellőzi a konfrontációt. Ezt komolyan mondom: messziről kerül mindenfajta konfliktust.

- Vettem észre - fordul felém önelégült mosollyal Nyelle. Miközben Rae nevetni kezd, én hirtelen fontosnak érzem, hogy megvizsgáljak egy foltot a kanapén. Itt és most véget kell vetni ennek a beszélgetésnek. - Szóval, miért nem vállalod fel a konfrontációt? Félsz, hogy megbántod az illetőt, vagy micsoda? - faggat tovább Nyelle. És hogy még súlyosbítsa a helyzetet, Eric is közbeszól: Cal az a fajta ember, aki lazán fogja fel a dolgokat, hagyja, hogy az élet sodorja magával. így szedi fel a lányokat is. Azért mennek oda hozzá, mert olyan kedves fiúnak tűnik. Szerintem soha nem ő kezdeményezett. Nem volt még olyan élménye, hogy valaki visszautasítja. - Miről zagyválasz te itt? - szakítom félbe, mert úgy érzem, meg kell védenem magam, még ha igazat mond is. - Mikor történt utoljára, hogy te hívtál randira egy lányt? - kérdezi kihívóan Rae. A szemem sarkából figyelem Nyelle-t, mert ő lenne a válasz. - Nem egészen randizni hívtál - szólal meg Nyelle, olvasva a gondolataimban. - Teljesen lazán fogalmaztál, mintha egy csomó haveroddal együtt mennénk valahová. - Tehát nálad ő kezdeményezett? - ámuldozik Rae. Nyelle a fejét rázza. - Nem, nem így volt. Eric a szemöldökét ráncolja, mintha azt kérdezné: Veled meg mi történt? Nem bírom tovább hallgatni, ahogy mindenki engem piszkál, ezért felállók, és elindulok a hűtő felé. - Kér valaki valamit inni? - kiveszek magamnak egy sört. Eric feltartja a kezét, és odadobok egyet neki is. - Kólátok nincs? - érdeklődik Nyelle.

- Én is kérek - teszi hozzá Rae. Kiveszem a hűtőből a kólát meg egy másik sört, és továbbadom a lányoknak. Rae Jack Daniel’st kever az övéhez, Nyelle pedig hatalmasat kortyol, és a szájában forgatja. - Mi az, gargalizálsz a kólával? - nevet Eric. - Csak kimosom a fogamból a Doritos chipset magyarázza, majd nagyot nyel. Utána arrébb ül a kanapén, és figyelni kezdi Rae-t. - Mi van? - fordul felé, és összeszűkíti a szemét. - Megérinthetem a hajad? - kér engedélyt Nyelle, Rae feje fölött tartva kezét, a beleegyezését várva. - Te részeg vagy? - kérdez vissza Rae. - Nem szeretek sokat inni - magyarázza Nyelle. - Dühös leszek tőle. - Azt pedig nem ajánlom, hogy lássátok, milyen, amikor dühös - jegyzem meg a fejemet ingatva, és eszembe jut a ház falának támaszkodó srác, egy pengével az álla alatt. - Miért, talán elzöldül, és cafatokra tépi a ruháját? kérdezi Eric, és hisztérikus nevetésben tör ki a saját viccén. Rae is nevet. Én csak kényszeredetten vigyorgok. - Na, jó, megfoghatod - adja meg végül Rae az engedélyt drámai sóhajjal, mert észreveszi, hogy Nyelle még mindig a válaszra vár. Nyelle tekintete felragyog, arcán megjelenik egy mosoly, és finoman végighúzza kezét a torzonborz, rózsaszínű hajon. - Milyen puha! - jegyzi meg ámulattal. - Tudod, Rae, te egészen különleges lány vagy. - Én? Miért? - kérdez vissza Rae óvatosan. - Mert annyira biztos vagy önmagadban. Saját punkzenekart indítottál! Én most... én most szeretnélek megölelni. - Még mielőtt Rae válaszolni tudna, köré fonja

karjait, és szorosan magához vonja egy rövid időre. Rae tekintete elkerekedik a meglepetéstől. - Boldog vagyok, hogy ismerhetlek. - Aztán hirtelen visszaül a kanapéra, összecsapja két kezét, és izgatottan megkérdezi: - Oké, és most mit csináljunk? Senki nem mozdul. Csak némán meredünk rá. - Ez meg mi volt? - dadogom. - Talán a gumicukorban lehetett valami - dünnyögi Rae. - Van tűzijátékom - szólal meg Eric. - Szuper, akkor robbantsuk fel! - kiált fel Nyelle, tapsikolva két kezével. - Hát... annyira azért nem komoly, inkább csak csillagszórók - teszi hozzá Eric. - Az nem egyenlő a tűzijátékkal, te marha - forgatja a szemét Rae. - Nem tudunk valahová felmászni? - erősködik tovább Nyelle, és szemében eszelős fény csillan. Úgy látom, tényleg túl sok cukrot evett. - Hát... van egy istálló - habozik Eric. - Vagy... - Nyelle, nem hiszem, hogy ez most jó ötlet volna szólok közbe, de már késő. A lány már fel is áll a kanapéról, és indul az ajtó felé, kezében a kabátjával... és a kocsikulcsommal. Hátrahanyatlok a kanapé támláján. - Ez most komoly, Eric? - Miért, mit csináltam? - kérdez vissza teljesen összezavarodva. - Várj csak! Ő most tényleg elindult az istállóhoz? - Igen - sóhajtok fel, majd felpattanok, és kezembe kapom a dzsekimet. - És jobb lesz, ha siettek, különben még képes lesz itt hagyni minket.

Mikor kilépek a porhóval borított éjszakába, Nyelle már a kocsiban ül a kormány mögött, és vár. Rosszat sejtek. De közben látom, hogy nem tudnám lebeszélni semmiről, olyan lelkesen markolja a kormánykereket. - Csússz arrébb, én vezetek! - mondom neki, ahogy kinyitom a vezető ülés ajtaját. - De egyedül én nem ittam alkoholt - jegyzi meg. - Én pedig maximum egy sört ittam - felelem. - Különben is, tudod egyáltalán merre kell menni? - Elbizonytalanodom, mert félek, hogy tudom, mi a válasz. - Csak nem voltál már... az istállónál? - Te már jártál az istállónál? - kiált fel döbbenten Eric, kinyitva a kocsi ajtót Rae előtt. - Ti meg miről beszéltek? - csattan fel Nyelle. - Soha nem jártam még ott, te voltál, aki beszéltél róla, Eric! - Még mindig esik a hó! - szól közbe nyavalyogva Rae, megszakítva az istállóról szóló diskurzust. - Miért kell mindig havaznia, amikor itt vagyok? Beül Nyelle mellé, Eric pedig bemászik utána. Nyelle még közelebb csúszik hozzám, hogy mindannyian elférjünk a furgon első ülésén. Erősebben kezd verni a pulzusom, ahogy a combja a lábamhoz simul. Aztán már a lélegzés is nehezemre esik, mert a lába közé kell nyúlnom, hogy megfogjam a sebességváltót. - Várjunk csak! Ha utálod a havat, akkor miért akarsz jövőre ide járni suliba? - faggatja Eric. Rae rám pillant, és megvonja a vállát. - Hogyan tudsz minden nőre ilyen furcsa vonzalmat gyakorolni? - súgja a fülembe Nyelle. Érzem a nyakamon a leheletét, és nagyot nyelek. - Hová is megyünk pontosan? - érdeklődik Nyelle.

- Szexelni - válaszol Eric, bugyuta mosollyal az arcán. - Fogd már be, Eric! - fenyítem meg, és hirtelen úgy érzem, résnyire le kell húznom az ablakot, hogy beengedjek rajta egy kis levegőt. - Megmagyarázná végre valaki? Most rögtön! - követeli Rae. - Ez az istálló egy elhagyatott épület a város szélén. És a suliban amolyan beavatási szertartás, hogy a Crenshaw-ra járó párok elmennek oda, és... - nem fejezem be a mondatot, remélve, hogy a többit kitalálják. - Szexelnek - fejezi be Eric. Most akkor már mindenki érti, ha eddig nem lett volna világos. - Szerintem a falakra és a gerendákra rávésték a nevüket azok, akik ott jártak. - És mi oda megyünk? - kérdezi Rae elszörnyedve. Mégis kitől származik ez a remek ötlet? Mindannyian Ericre nézünk. - Hékás! Én csak hangosan gondolkodtam - védekezik Eric. - Nem tudtam, hogy mindannyian odamegyünk. Azt sem tudom, hol van. - De te biztosan tudod - szólal meg mellettem Nyelle. Nem bírok ránézni. Továbbra is az utat figyelem. - Cal? - szólít meg Rae. - A te kezdőbetűid is ott lesznek a falon? Már megint lebuktam! - Nem - felelem halkan. Nem azért, mert soha nem jártam még ott, hanem mert soha nem jutottunk ki a kocsiból. Ezt az információt viszont eszem ágában sincs megosztani velük. Érzem, ahogy engem bámulnak, de nem vagyok hajlandó viszonozni a pillantásaikat, csak vezetek tovább Crenshaw sötét útjain arrafelé, ahol kezdenek elfogyni a házak, és egy nagyobb erdős, szántóföldes rész következik.

- Én oda nem megyek be - közli Rae. - Visszaforduljunk? - ajánlom fel. - Ne! - szólal meg Nyelle. - Menj tovább! Vetek egy pillantást felé. Arcán szórakozott mosoly ül. Talán mondanom kellene valamit, amivel tisztázom magam. De nem teszem. Mégis mit mondhatnék? Néhány perc múlva befordulok egy elhagyatott farmépület hosszú felhajtójára. A földút elágazik, én pedig a jobb oldalon maradok, és egy fából épült istálló felé veszem az irányt, amelynek oldalán rozsdás takarmánysiló áll. - Elállt a hó - újságolja Nyelle, miközben kiszállunk. Aztán megáll a kocsi előtt, és tekintete a silóra téved. Arcán hatalmas mosoly jelenik meg. - Jaj, ne! - szólalok meg. - Eszedbe ne jusson! De már késő. Nyelle már indul is a siló felé. - Most meg hova megy? - szólal meg mellettem Rae. Ugye, nem fog... - De igen - válaszolok. Aztán az összes józanságomat feladva elindulok utána. - Ne csináld, Cal! - figyelmeztet Rae. - Elment az eszetek? Nem nézek hátra, nehogy meggondoljam magam. Inkább arra koncentrálok, hogy Nyelle-nek ne essen baja - ezzel elterelem a figyelmem arról, hogy saját magam miatt aggódjak. Ő ad bátorságot. Ha ő nincs, akkor az életben nem kapaszkodnék ebbe a létrába, és nem másznék fel a silóra, amelynek oldalán a festék helyett inkább csak rozsda látszik. - Gyere, Rae! - hívja Eric. - Majd én vigyázok rád. Menjünk!

- Nem hiszem el, hogy ilyeneket csinálok - hallom Rae hangját a távolból. Közben csak a kezemre koncentrálok, és nem merek lenézni. Nyelle tétovázás nélkül fellép a siló rácsos peremére. Megkapaszkodik a tetőre vezető létrában, és még mielőtt kinyitnám a számat, hogy tiltakozzam, már el is indul felfelé. Már csak ez hiányzott. Remeg a kezem, mire felérek mellé. Azzal nyugtatom magam, hogy biztos az adrenalin teszi, és ez egyelőre elég is. Nyelle is szaporán lélegzik, de arcán még mindig olyan mosoly ül, mintha karácsony lenne. - Ez fantasztikus! - lelkendezik, és fejét a keze alá téve lefekszik a hátára. - Nézzük együtt a csillagokat, Cal! Én is a hátamra fekszem, Nyelle pedig átfűzi karját a karomon, és közelebb húz magához. Nagy levegőt veszek, és próbálok a csillagokra koncentrálni. A hófelhők elvékonyodtak, és leheletszerű szálakban szövik át az eget, mögülük előbukkan egy-egy csillag. - Na, most végre találtál valamit, amire felmászhatsz jegyzem meg. - Bár nekem a fa szimpatikusabb volt. Nehezen sikerül végig az égen tartani a figyelmemet, és nem gondolni arra, hogy közelebb vagyok a felhőkhöz, mint életemben valaha is voltam úgy, hogy nem vagyok bekötve semmiféle biztonsági övvel. Nincs értelme visszanézni a létra alján hagyott józanság felé. Mert most itt vagyok, fent. Nyelle-lel. - Hát igen - sóhajt fel. - Meg is lepődtem, hogy utánam jöttél. - Én is - nevetek fel kurtán. - Én oda nem megyek fel! - kiált Rae lentről.

- Gyere, ülj ide mellém! - javasolja Eric. - Magammal hoztam a barátunkat, Jacket. Nyelle egészen közel tolja arcát az enyémhez, így csak én hallom, amit mond: - Ő a legjobb barátod, ugye? - Igen, ő - felelem, és a szemében kigyúló fényt nézem. - Nem hiányzik néha? - faggat tovább, és újra az égre pillant. Én továbbra is őt figyelem, de feltűnik, hogy a hangja elérzékenyül. - Szinte minden nap beszélünk - magyarázom. - De azért hiányzik. - Nekem is hiányozna - suttogja Nyelle. Feltolom magam a könyökömre, és figyelmesen szemlélem. A lány elfordul, és megtörli a szeme sarkát. - Gyertek már le ide! - kiált fel Rae. - Hoztunk csillagszórókat. - Készen állsz rá, hogy lemássz a világ tetejéről? - teszem fel a kérdést, és a tekintetében is kutatom azt az érzelmet, amit a hangjából hallani véltem. Nyelle felnéz rám, és elmosolyodik. - Persze. Eric és Rae a lábukat lógatva ülnek a peremen, kezükkel egy középső tartórúdba kapaszkodnak, és egy üveg Jack Daniels áll közöttük. Megállók mögöttük Nyelle-lel az oldalamon. Rae kioszt mindenkinek egy csillagszórót, Eric pedig körbeadja az öngyújtót. Mindegyik csillagszóró kigyullad. Nyelle a levegőben köröz a sajátjával, füstcsíkot és fénycsóvát hagyva maga után a sötétben. Eric és Rae furcsa csillagszórócsatát vívnak egymással. Én áthajolok a korláton, és nézem, ahogy a szikrák lehullnak, mint megannyi világító szentjánosbogár. Az estét nevetés

hangja tölti be, ahogy Rae kijelenti, hogy ő a győztes, Eric pedig visszavágót követel. Nyelle odajön a korlát mellé, és megáll mellettem, miután kialudtak a csillagszóróink, karunk finoman összeér. Nem szól semmit. Csak áll, és az éjszakába mered. A csillagok még fényesebben ragyognak, ahogy fokozatosan eloszlik a felhőzet. Hirtelen egy fénycsóva fut át az égen. - Kívánj valamit! - hajolok közelebb suttogva. Nyelle behunyja a szemét, és lassan elmosolyodik. Épp meg akarnám kérdezni, mit akart újra kezdeni, amikor a keze az enyémbe csúszik, és ujjaink egymásba fonódnak. Forróság önti el a karomat. Finoman megszorítom a kezét, és nézem a szeméből visszatükröződő csillagfényt. - Azt kívántam, bárcsak pillangó lehetnék - suttogja halkan.

NICOLE Szeptember - az ötödik osztály első napja Ideges vagyok, és izzad a kezem. Sokkal idegesebb vagyok, mint amikor apunak meg kellett mondanom, hogy csak 98 százalékos lett egy dolgozatom. Annyira ideges, hogy görcsöl a gyomrom. Mereven kibámulok az ablakon, és látom, hogy Cal érkezik rohanva a focipálya felől, pont amikor a szünet után becsengetnek. - Most már mennem kell, Miss Hendricks - fordulok a tanárhoz, akinek segítettem összepakolni a rajzóra után. - Köszönöm a segítségedet, Nicole - felel Miss Hendricks a mosdó mellől, ahol épp az ecseteket öblíti ki. Felkapok a kezembe egy kék szalaggal összekötött papírtekercset, és szapora léptekkel az ajtóhoz sietek, oda, ahol a szünet után mindenki bejön az udvarról. Félreállok, hogy elférjenek mellettem. Végre megpillantom Calt. A haja összevissza áll a futástól. A könyökén egy piszkos folt, biztosan elesett. A szemüvege az orra közepéig lecsúszott. Megvárom, míg észrevesz, és odaintem a lépcsőfordulóhoz, ahol senki nem láthat minket. - Szia, Nicole! Hogyhogy nem jöttél ki szünetben? - Segítettem Miss Hendricksnek. És... ezt neked csináltam. Cal előrenyújtott kézzel veszi át, én pedig alig engedem el a rajzot.

- Még nem szabad megnézni, jó? Nem akarom, hogy bárki meglássa. - Oké - mondja. - Köszi. A mellkasomban megint mintha egy pillangó repdesne. - Mi az? - szól közbe Richelle. Fogalmam sincs, honnan került elő, de egyenesen a Cal kezében tartott lapra mutat. Nem bírok megszólalni. A pillangó azóta vaskalapáccsá változott, összeszorítom a szám, és azt kívánom, bárcsak elmenne. - Nicole-tól kaptam - feleli Cal. - Megnézhetem? - kérdi Richelle, és már nyúl is érte. Azt akarom mondani neki, hogy nem. Azt akarom, hogy Cal mondja neki, hogy nem. Cal kinyitja a száját, én pedig nem veszek levegőt. De Richelle már el is veszi a kezéből a rajzot, ő pedig hagyja. Legszívesebben sírva fakadnék. Richelle kibontja a szalagot, az leesik a földre, amíg kitekeri a papírt. Hosszú ideig nézi. Érzem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek. Aztán visszatekeri, és átadja Calnek. Egyetlen pillantást sem vet rám. Tudom, hogy mérges, mert szó nélkül elrohan. - Cal, mondtam, hogy senkinek ne mutasd meg! kiabálok rá. - Richelle! Kérlek, ne haragudj rám! - Utána rohanok, de a folyosón már mindenkit a tanterembe terel be egy tanár. ———— Az iskola után, miután megírtam a leckét, kiülök a bejárati ajtó lépcsőjére, és várom, hogy Richelle jöjjön értem. Úgy érzem, már nagyon régóta várok.

Aztán végül kinyílik a házuk ajtaja, átsétál, és megáll előttem. - Anyukám azt mondta, mondjam el neked, hogy mit érzek, és ne tartsak bent semmit. És azt szeretném neked mondani, hogy ma nem voltál jó barátnőm. Mondtam neked, hogy mennyire kedvelem Calt. És azt is, hogy jövőre együtt fogok járni vele. Nem volt szép tőled, amit tettél. Próbálom visszafojtani a könnyeimet, és erősen szorítom két ölemben tartott kezem. - Sajnálom. - Nicole, te megcsókoltad Calt? Felkapom a fejem. - Nem. Nem csókoltam meg. Esküszöm! Csak barátok vagyunk, Richelle, hidd el nekem! Nem akartalak megbántani! - És megígéred, hogy csak a barátod marad? - Igen - válaszolok, de majd megszakad a szívem, mert közben tudom, hogy ez nem igaz. Nem akarok együtt járni Callel, mert nem akarom megcsókolni. De nagyon szeretném, ha megint megfoghatnám a kezét. - Oké. Nem akarok dühös lenni rád - szólal meg végül Richelle. - Akkor jó. Én sem akarom, hogy még egyszer dühös légy rám - felelem, és ezt így is gondolom. - ígérem, hogy soha nem fogom másképp szeretni Calt, csak mint barátot. Most vesztem össze először Richelle-lel, és annyira fáj, hogy soha nem akarom még egyszer ezt érezni. Richelle leül mellém a lépcsőre, és megfogja a kezem. Nem olyan érzés, mint amikor Cal fogja meg a kezemet, mert nem repdesnek pillangók a mellkasomban, de attól még jó érzés - mintha kisütne a nap, melegséget érzek. - Mondd csak, Richelle, Cal miért nem jár veled, ahogy te szeretnéd?

- Te mondtad nekem, hogy Cal még nem áll készen arra, hogy megcsókoljon egy lányt. Addig nem járhatunk együtt, amíg meg nem akar csókolni. De azt szeretném, ha én lennék az első lány, akit megcsókol. És hogy soha, senki mást ne akarjon megcsókolni... csak engem. - Aha! - felelem, de a szívemet megint lehúzza valami. - Menjünk át hozzánk! - pattan fel Richelle a lépcsőről, és húzni kezd. - Szeretnék mutatni neked valamit.

KILENCEDIK FEJEZET

- Minek álltunk itt meg.? - kérdem, ahogy Brady leparkol a Jeepjével a járda mellett. - Nem laksz már innen olyan messze, haver, úgyhogy most szállj ki! - felel Brady. - El kell mennem Rae-ért Nináékhoz. Ki kell onnan menteni őt, de mivel te olyan részeg vagy, hogy támolyogsz, rám hárul ez a feladat. - De én tudok jönni... - Nem, neked most be kell dőlnöd az ágyadba. Majd holnap találkozunk. Vonakodva kiszállok a Jeepből. - Apám! - szól utánam a kocsiból Brady. Leérettségiztünk, baszd meg! - üvölti ki az öklét rázva a levegőbe, majd elhajt. Én nevetve figyelem, amint elviharzik az utcán. A szemhéjam súlyosnak érzem, és minden mintha lassított felvétel lenne körülöttem. Nagyon figyelek, hogy hová lépek a járdán. Hangosan zakatol a fejem. Próbálom megszüntetni, de a kalapálás nem marad abba. Ekkor veszem észre, hogy Mr. Bentley Lincolnja a házuk előtt áll, és nyitva van az ajtaja. Tehát a kocsi motorja volt ez a zakatoló hang. - Kérlek, nyugodj meg! - hallatszik a ház nyitott ablakán át Mr. Bentley tompított hangja. - Attól, hogy felidegesíted magad, még semmi nem fog változni. - Ne merészelj hozzám érni! - sikolt fel Nicole. Megállok a ház előtt. A kocsi mögött állok, a felhajtón, és onnan semmit sem látok. Különben is nehezemre esik a

koncentrálás. Felsóhajtok. - Kicsit túlreagálod a dolgot, Nicole - dünnyögöm. - Kyle egy köcsög. Jobb lesz neked nélküle. De mégis kihez beszélek? Megrázom a fejem. Éppen indulni akarok a házunk felé, amikor mögöttem üvegcsörömpölést hallok, és megfordulok. Hirtelen ébredek fel álmomból, és a fejemben még ott visszhangzik az üvegcsörömpölés zaja. Lassan kiverem a fejemből az érettségi utáni éjszakát, és visszatérek a repülőgép kabinjába, amely az iskolai szünetre repít minket hazafelé. - Jól vagy? - néz rám gyanakvóan Rae. - Igen - válaszolom. Az emlékfoszlányok egészen halványak bennem. Még mindig nem emlékszem pontosan, mi is történt azon az éjszakán. Rae újra olvasni kezdi a Rolling Stones magazinját, amely kiterítve fekszik előtte az asztalkáján. Homlokomat az ablakhoz préselem, és figyelem az alattunk elvonuló felhőket. Ahogy eszembe jut Nyelle, elmosolyodom. Megint eltűnt. Az istállónál töltött éjszaka után nem láttuk többet. Mondhatnám, hogy számítottam rá, pedig nem igaz. - Kicsit Richelle-re emlékeztet ez a lány - jegyzi meg Rae. - Ahogy a legegyszerűbb dolgokért is képes volt lelkesedni. Az összehasonlítás hallatán nevethetnékem támad. - Aha, talán igazad van. - Miután szombaton hazavittük Nyelle-t, Rae nem akart beszélni róla. Én meg nem erőltettem. Tudtam, hogy majd ha készen áll, elmondja, amit akar.

- De ez nem az a lány, akivel gyerekkorunkban együtt játszottunk. Zavarodottan vonom össze a szemöldökömet. - Vagyis szerinted nem Nicole? - Inkább úgy fogalmaznék, hogy aki most lett belőle, az nem Nicole. Ha nem ugyanúgy nevetne, mint Nicole, akkor talán azt is elhinném, hogy a születésekor elválasztották az ikertestvérétől. De azon kívül semmi sem emlékeztet benne arra a lányra, akit ismertünk - mármint arra a beképzelt hercegnőre. - Hangjában beletörődés cseng. - Szerintem el kell mondanunk valakinek. Maura biztosan tudja... - Nem - vágok közbe határozottan. - Anyámnak egy szót se szólj! - Micsoda? - Rae úgy bámul rám, mintha nem jól hallott volna. - Még ne! - könyörgök neki. - Szükségem van még egy kis időre. - De mire vársz? Mégis mire? Hogy leugorjon egy hídról? - kiált fel indulatosan Rae. - Azt nem tenné... - Elhallgatok, és eltűnődöm a lehetőségen. - Na, jó. Talán megtenné. De nem azért, mert öngyilkos hajlamai vannak. - Nem, hanem azért, mert őrült. De komolyan mondom. Valami gond van ezzel a csajjal. A szeme se rebbent, amikor Renfieldről meséltem neki, meg azokról az emberekről, akiket ismernie kéne. Semmiféle jelét nem mutatta, hogy tudná, miről beszélek. Ettől én frászt kapok. - De miről beszéltetek? - kérdezem. Azóta tudni akartam, amióta csak kilépett a fürdőszoba ajtaján. Rae arcáról eltűnik minden komolyság, és szélesen elmosolyodik. - Ugye, attól félsz, hogy rólad beszéltünk?

- Miért, talán nem? - Dehogynem! - nevet Rae. - És mit mondtál neki? - Tudni akarta, hány lánnyal jártál eddig - magyarázza Rae kötekedő mosollyal. - Én meg mondtam, hogy már nem is győzöm számolni. - Rae! Hangos nevetésben tör ki. - De ez így igaz! Tudod egyáltalán, hány lányt hívtál el randira? - Igen - vágom rá gyorsan, majd csikorgatni kezdem a fogamat, mert rájövök, hogy tényleg nem tudom a pontos számot. - Úristen, Cal! Te tényleg nem tudod! - Rae most már olyan hangosan nevet, hogy magára vonja a másik oldalon ülő öltönyös férfi figyelmét. - Jól van, na! Azért annyira sokan nem voltak védekezem. - De ő mit mondott? - Jót nevetett rajta. Amúgy szerintem is vicces. Hangosan felnyögök. - Ne akard elhitetni velem, hogy fél órán keresztül csak ezen röhögtetek odabent. - Nem csak ezen röhögtünk. - Rae sóhajt egy nagyot, hogy csillapítsa a nevetést. - Rengeteget kérdezett... mindenféléről. Gyakorlatilag kíváncsi volt az egész életemre, de a kezdetektől. .. Rae elhallgat, és lehorgasztja vállát, mintha hirtelen hátba vágta volna valaki. - Mi a baj? Jó egy percbe beletelik, mire Rae válaszol. - A gimnáziumról kérdezett. Meg az öcsémről. A zenekarról. Rólad és rólunk - magyarázza halkan. –

Tulajdonképpen mindent tudni akart, ami azóta történt, hogy... megszakadt a barátságunk. Rae most hátrahajtja a fejét, az ülésnek támasztja, és megfeszíti az állát. Nem is tudom, mit mondjak. Soha nem láttam még őt ilyen feldúltnak. Ilyenkor, ha otthon van, bezárkózik a garázsukba. - Ki kell derítenünk, hogy mi történt vele - folytatja tovább halkan. - Tartja még a kapcsolatot Richelle-lel? Talán ő többet tud. - Nem tudom - válaszolok. - A gimnázium alatt végig barátnők voltak. De én jó pár éve nem hallottam Richelle-ről. - Miért szakítottátok meg a kapcsolatot? - förmed rám Rae. - Ja, tudom már! Mert te hagytad, hogy megszakadjon. - Ide figyelj: nem az én hibám! - Hirtelen védekező hangnemet veszek fel, pedig azt sem tudom, mit vétettem. Talán soha nem volt még ilyen komoly beszélgetésünk Raevel. Fogalmam sincs, hogy kezeljem ezt a hirtelen érzelmi kitörést a legjobb barátomtól, aki két perccel ezelőtt még mindenkitől megvédett. Most meg úgy érzem, magam, hogy én lettem a dobja, és ha rajtam akarja kiütni magából a stresszt, akkor muszáj tűrnöm. Rae eltakarja a szemét két kezével. - Persze, tudom. Bocs... csak mérges vagyok. Ő is a barátunk volt. Mindketten azok voltak. És most... nem is tudom. De nagyon szar érzés. - És te hogyhogy nem beszéltél soha Richelle-lel, miután elköltözött? - kérdezek vissza, és hirtelen bűntudatom támad, amiért engedtem elmúlni egy barátságot. - Mi sohasem beszélgettünk sokat Richelle-lel emlékeztet Rae. - Mi csak... együtt lógtunk. Nem emlékszel? - De igen - bólintok. - És még mindig... utálod Nicole-t?

- Soha nem utáltam őt - világosít fel. - Csak azt utáltam, aki lett belőle. Most viszont úgy érzem, mintha ő maga sem tudná, hogy kicsoda valójában. Rae hatalmasat sóhajt. - Egy hónapod van, Cal - fordul most felém komoly arccal. - Egy hónapod van arra, hogy kitaláld, mi a baj vele, mielőtt még Maurát is beavatom ebbe az egészbe. Bólintással jelzem, hogy értem. Nem arról van szó, hogy nem bízom meg anyámban. Tudom, hogy mindent megtenne, csak hogy segítsen Nyelle-nek. Én azonban még nem akarok mindent megtenni. Vagy legalábbis úgy érzem, Nyelle-nek nem erre van szüksége. Őszintén szólva, nem is vagyok biztos benne, hogy meg akarom változtatni, ha ez azzal jár, hogy nem lesz többé Nyelle. ———— - Ki jön ki értünk? - kérdezi Rae, míg a poggyászunkra várunk. - Devin - felelem, mire ő hangosan felnyög. A korkülönbségek ellenére minden családtagommal jól kijövök. Sean idősebb nálam hat évvel, Devin meg néggyel. Gyerekkorukban ők voltak egymás legjobb barátai. Nekem meg ott volt Rae. Jules a legfiatalabb, öt évvel utánam született. Talán összebarátkozhatott volna Liammel, csakhogy ő tizenhárom évesen költözött csak vissza. Most pedig már nagyon mások lettek. Jules amolyan csöndes, művészlélek. Liam meg... egy igazi bajkeverő. Devin és Sean folyton piszkáltak bennünket Rae-vel, amíg gyerekek voltunk. Élvezték, hogy kínozhatnak. Én ezzel nemigen foglalkoztam. Sőt talán még előnyömre is vált:

segített benne, hogy feldolgozzam, ha valaki megalázott a suliban. Rae viszont amikor csak tehette, visszabeszélt. De soha nem ő jött ki győztesen. A vége mindig az lett, hogy jól kinevették. Ez azonban nem vette el a kedvét az ellentámadástól. - Nem hiszem el, hogy még mindig haragszol Devinre! állapítom meg, miközben lassan haladunk a többi utassal együtt. - Már két éve elköltözött otthonról. Most már munkába jár, és minden nap kénytelen nyakkendőt kötni. Szerintem már réges-rég kinőtt abból, hogy téged cikizzen. - Nem hiszem - dörmögi Rae. Amikor odaérünk a kijárathoz, Devin már ott ácsorog egy oszlopnak dőlve, és a telefonját bűvöli. Futólag felpillant, és a tekintete először rám siklik. Aztán megint felnéz. Arcára először zavarodottság, majd meglepetés ül ki. - Veled meg mi a fene történt? Még nem telt el olyan sok idő, hogy elmentem itthonról. - Bárcsak több lett volna - szól vissza Rae. Devin átöleli a lány nyakát, és erősen dörzsölni kezdi a feje búbját. - Aú! Hagyd abba! - kiabál Rae. - Úristen, Rae! Nagyon hiányoztak a csípős megjegyzéseid - mondja Devin, és addig nem engedi el a lányt a szorításból, amíg az oldalba nem vágja. - El kéne kezdened egy kicsit gyúrni, ha azt akarod, hogy ez egyszer fájjon is. Most újra felém fordul. - Basszus, öcsikém, te már Seant is túlnőtted! És a hajad is együtt nő veled. Talán rávehetjük Julest, hogy befonja.

- Én is örülök, hogy látlak Devin! - köszöntőm, felé nyújtva a kezem, ő pedig megfogja, magához ránt, és közben jól hátba vereget. - Mi újság van veled? - Élem világomat - feleli vigyorogva. - Csak anya főztje hiányzik. - Igen, nagyon úgy fest, mintha fogytál volna pirongatom meg, habár tudom, hogy jobb kondiban van, mint valaha. - Te viszont magadra pakoltál némi izmot, öcsi! Na, végre! - Azzal gyomorszájon üt, és elindulunk a parkoló felé. - Gyúrni jársz? - Erickkel hetente párszor lejárunk az edzőterembe magyarázom, és a gyomromban érzett fájdalmas pontot dörzsölgetem. Devin és Sean szinte mindenben mások, mint én. Ők népszerűek voltak a suliban, és szinte mindenből kivették a részüket. Kiválóan sportoltak, és kivétel nélkül minden sportágban jeleskedtek. Én örökké csak az árnyékukban kullogtam, bármennyire is próbáltam a nyomukba érni. És bár mostanra talán egyforma magasak vagyunk, még mindig kisebbnek érzem magam. Még külsőre is más vagyok, nekem barna a hajam és szürke a szemem, míg ők ketten szőkék és kék szeműek. - Csak figyelmeztetlek, hogy itt vannak nálunk a nagybácsik. De szerencsére nem a házban alszanak. Viszont gyakorlatilag éjjel-nappal ott tanyáznak, úgyhogy az egész házban óriási a felfordulás. - Szuper! - kiált fel lelkesen Rae. - Akkor a holnapi vacsora előtt tuti, hogy a házatok közelébe se merészkedek. Bedobjuk a csomagunkat a Jetta csomagtartójába, és beszállunk.

- Kitaláltad már, hogy milyen desszertet sütsz holnapra? kérdi Devin, amíg kiáll a parkolóból. - A fenébe! - jegyzi meg Rae. - Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. - Jellemző! - Devin a zsebébe nyúl, és előhúz egy összehajtogatott papírlapot. Nagy a családunk - nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek jönnek minden évben látogatóba. Pedig idén csak a felét hívtuk meg. Anyámék heten voltak testvérek. Valahányszor összejön a család egy-egy nagyobb ünnepre, mindig tömegjelenetbe torkollik az egész. És mivel anya nem akarja minden idejét a konyhában tölteni, úgy szervezi, hogy mindenki hoz valamit a vacsorához. Idén Rae és én felelünk a desszertért. Csakhogy mi nem készültünk semmivel. Kihajtogatom a papírt, amit Devin a kezembe nyom, és látom, hogy egy recept van ráírva. Még szerencse, hogy anyám ilyen jól ismer bennünket. - Ez egyszerűnek tűnik mondom. - Piskóta meg puding, a tetején egy kis tejszínhabbal. - Köszi, Maura - szólal meg hangosan a hátsó ülésről Rae. - Majd hazafelé menet megállunk a boltban. Seannal mi kaptuk a tölteléket, úgyhogy még nekem is kell vennem egy s mást. - Ha elszúrod a tölteléket, akkor esküszöm, hogy fejbe váglak - figyelmezteti Rae. - Nyugi, kislány - nevet fel Devin. - Minden tökéletes lesz. Különben meg úgyis legyűrünk, hacsak nem kezdesz el olyan kosztot enni, mint Cal. - Többet ésszel, mint erővel - jegyzi meg Rae halkan.

Devin futó pillantást vet rám a szeme sarkából, és aggódni látszik. Én meg csak nevetek. A boltban rosszabb a helyzet, mint a repülőtéren. Mindenki az utolsó pillanatban akar mindent beszerezni. - Ezt nem hiszem el! - panaszkodik Rae, ahogy belépünk a zsibongó üzletbe. - Elvégre csak a tavalyi hálaadás óta tudják, hogy mikor lesz a következő. - Te is tudtad, mégsem készültél - kuncog Devin. - Na, igen, de én húszéves vagyok. A halogatás művészetét egész életedben tanulod. Ezek viszont itt felnőtt emberek, családosok meg minden. Mit képzelnek? - Ugyan már, Rae! Gyere, vegyük inkább meg, ami kell, mielőtt még harapóssá válnál! - csillapítja Devin, és átvezet néhány ott hagyott bevásárlókocsi meg figyelmetlenül elénk lépő vásárló között. Az egyik polc végében megpillantom Nicole anyját; egyenes fekete haját alacsony copfba fogta a tarkóján. Megbököm Rae-t, és biccentek Mrs. Bentley felé. - Figyelj, Devin, majd a kocsinál találkozunk indítványozza Rae, és továbbra is Mrs. Bentley-n tartja a szemét. - Oké - feleli Devin. Aztán közelebb hajol, és odasúgja: Ne hagyd egyedül. - Rávigyorog Rae-re, az meg visszavigyorog. - Mit mondjunk neki? - kérdezi Rae, miközben elindulunk az asszony felé. - Fogalmam sincs - dünnyögöm. - Talán nem kéne... De már késő. Ott állunk Mrs. Bentley előtt, aki kíváncsi szemmel méreget, mintha nem emlékezne, honnan ismer. A legszívesebben sarkon fordulnék, de Rae megérezhette, mert a könyökömnél fogva ott tart, és belém mélyeszti az ujjait.

- Jó napot, Mrs. Bentley! - villant rá egy elbűvölő mosolyt. Mrs. Bentley-nek megrándul a szeme, amint szemmel láthatóan fontolgatja, hogy elszaladjon, vagy viszonozza a köszönést. - Én vagyok az, Raelyn Timmons. Egy utcában lakunk. Nicole barátnője voltam a suliban. Mrs. Bentley-nek elkerekedik a szeme, ahogy megvillan benne a felismerés. Negédes mosoly jelenik meg az arcán. Szervusz, Raelyn. Nem mondom, alaposan megváltoztál! Alig ismertelek föl - nevet fel kényelmetlenül. - Igen, most épp ilyen időszakomat élem - dünnyögi Rae, és még szorosabban markolja a karomat. Én kényszeredetten összeszorítom a szám, és mosolygok. - És te...? - fordul felém az asszony, a nevem után kutatva fejében. - Cal Logan. - Cal! - kiált fel meglepetten. - Nos, mindketten sokat változtatok az elmúlt években. - Rég nem láttam erre Nicole-t. Hazajön a hálaadásra? faggatózik Rae. Mrs. Bentley mosolya alig észrevehetően megrándul az arcán. - Nem. Ott marad Cambridge-ben, és a barátaival tölti az ünnepet. Rengeteg tanulnivalója van a Harvardon. De reméljük, karácsonyra haza tud jönni. - És hogy tetszik neki a Harvard? - folytatja tovább Rae a kérdezősködést. Közben figyelem Mrs. Bentley arcát. Ugyanazt a plasztikmosolyt tartja magán, amit az évek során tökélyre fejlesztett. Most már tudom, kitől tanulta Nyelle a színlelést.

- Nagyon elfoglalt, és sajnos nem tud gyakran hazajönni. De biztos vagyok abban, hogy azért tanul ilyen sokat, hogy legyen belőle valaki - válaszolja mereven. - És meglátogatták már? Mármint találkoztak vele? záporoznak tovább Rae kérdései, amint megkapta a választ, jól oldalba bökném, hogy fogja már be, mert úgy érzem, kicsit túl messzire ment. Mrs. Bentley gyanakvóan pillant ránk - Igen. Az édesapjával együtt meglátogattuk a nyílt napokon. Szépen beilleszkedett. - Az arcára fagyott mosoly egyetlen pillanatra sem halványul el. - Örülök, hogy találkoztunk. De most rohanok haza, hogy készüljek holnapra. Idén nagy család gyűlik össze nálunk, és még sehol sem tartok. - És mikor fog... - Boldog hálaadást, Mrs. Bentley - vágok közbe, majd udvariasan rámosolygok Nicole anyjára, ő pedig tovább tolja a bevásárlókocsiját. - Te meg mit művelsz? - förmedek rá, kiszabadítva a karomat Rae szorításából. - Miért nem mondod neki egyenesen, hogy hazudik? - Miért, talán nem hazudik? Azt hiszi, képes előttünk leplezni azzal az idétlen Barbie-mosollyal! - zsörtölődik Rae ingerülten. - A lánya a Crenshaw-ra jár. És azt is tudnia kell, hogy te is oda jársz, hiszen szokott beszélgetni anyáddal. Ha tényleg tudná, hol van a lánya, nem próbálta volna elhitetni velünk ezt a harvardos sztorit. - Vagyis szerinted valamit elhallgatnak? - kérdezem, és továbbindulok a péksütemények felé. Rae megáll a sor közepén, miközben néhány dühös vevő elfurakszik mellettünk, és aggódva néz rám. - Igen, Cal. Szerintem valami nagyon nem stimmel.

Lassan kifújom a levegőt. A dolgok ezzel csöppet sem váltak egyszerűbbé. ———— Ülünk a mérföldes ünnepi asztal körül a családtagjaim társaságában, hallgatom a hangzavart, a nevetést és a civakodást - ahogy minden ünnepkor az otthonomban. Az asztal túloldalán tízéves unokatestvérem, Tommy ül, és próbálja rávenni nyolcéves unokatestvérünket, Henryt, hogy kéz nélkül egye a krumplipürét. Ahogy Henry előrehajol a tányérján felhalmozott püré fölé, hallom, hogy valaki ráordít: - Henry David! Ne merészeld! - A hang az asztal másik oldaláról érkezik, még mielőtt Henry bármit is tenne. Halkan felnevetek, és a székemben hátradőlve szívom magamba ezt a káoszt. Furcsa módon megnyugtat. Enélkül nem lenne ünnep az ünnep. Eszembe jut, vajon mit csinálhat most Nyelle. - Mi jár a fejedben? - szólal meg mellettem Rae, és kiveszi a fülébe dugott fülhallgatót. Állítólag, ha a kisebb gyerekek kiabálása helyett zenét hallgat, akkor nem érez késztetést arra, hogy leszúrjon valakit. Az évek során Rae családja lassanként beépült a miénkbe. Habár az anyjának rendszerint előbb el kell mennie, mert inkább bevállal egy ünnepi ügyeletet a kórházban, mint végigülje ezt a családi őrültekházát. - Nem komplett a családom - jegyzem meg. - Ez igaz. - De el sem tudnám képzelni másképp az ünnepet teszem hozzá. - És... vajon ő mit csinálhat most? Annyit

tudunk, hogy nem jött haza, vagyis biztosan Crenshaw-ban maradt... egyedül. - Igen, én is pont ezen gondolkodtam - feleli Rae halkan. Szótlanul piszkálgatjuk az ételt, és elveszi az étvágyunkat ennek a feltételezésnek a súlya. Anyám épp a mosogatógépet pakolja meg, amikor kimegyek a konyhába két tányérral. - Köszönöm, Cal - mondja anya, elveszi a kezemből a tányért, és berakja a gépbe. - Lefóliáznád azt a két tálat, és beraknád a hűtőbe? Veszek egy mély levegőt, és kibököm, amit mondani akarok: - Figyelj, anya, nagy baj lenne, ha idén korábban visszamennék a suliba? - Mit értesz korán alatt? Hisz csak a hétvégére jöttél. Nagyot nyelek. - Már holnap elmennék. Anyám visszatolja a mosogatógép fiókját. - Miért kell ilyen hirtelen visszamenned? Számítottam erre a kérdésre, és ezért nem akartam megkérdezni tőle. De ha arra gondolok, hogy Nyelle ott van egyedül... nem maradhatok itt. A konyha padlóját fürkészve állok, és nem akarok hazudni. Gyűlölök hazudni anyámnak, de egyelőre még nem mondhatom el neki az igazságot. - Van ott egy barátom, aki miatt aggódom. - És miért aggódsz miatta? - faggat tovább anyám, keresztbe font karral a konyhapultnak dőlve, tekintetét rám szegezve. - Jöhet a desszert? - szól be az ajtón a nagynéném, és behozza az utolsó adag maradékot a konyhába. - Kicsit később - válaszol udvariasan anyám. - Majd szólok, ha befejeztem itt, és feltettem a kávét is.

Mary végigpillant rajtunk, majd bólint, és magunkra hagy minket. - Szóval, miért aggódsz a barátod miatt? - ismétli meg a kérdést anyám. - Mert a szünetben egyedül maradt a kampuszon, és úgy érzem, nem kéne ott lennie... - magyarázom a lehető legőszintébben. - Aha - bólint rá anyám. - És feltételezem, hogy ez a barát egy lány. - Kerülöm átható tekintetét. - Így már minden világos. Néhány pillanatnyi hallgatás után, még hozzáteszi: - Hát, jó. Ha akarsz, holnap visszamehetsz. Egy hónapon belül úgyis hazajössz, úgyhogy nem fogom felhúzni magam azon, hogy anyád helyett egy lányt választasz. Menj, foglald át a repülőjegyedet! - mosolyog rám biztatóan. - Köszi, anya - felelem hálás mosollyal. - De ugye, tudod, hogy számomra te vagy a legfontosabb nő a világon? - Igen, persze - nevet vissza anya, és meglegyint a konyharuhával. - Próbáltam kiötleni, milyen ürüggyel csinálhatnék hülyét belőled, amiért elmész - magyarázza Rae, miközben megállunk a repülőtér bejáratánál. - De nem tudok. Tulajdonképpen nagyon imponáló, hogy visszamész hozzá. - Pedig nem is tudom, ott találom-e, amikor visszamegyek. - Keresd ott, ahol legelőször találkoztatok! - javasolja Rae. Aztán látván érteden arcomat, még hozzáteszi: - A Bean Buzz kávézóban, nem a buliban! - Ja, persze - bólogatok. - Tessék ezt vidd el! - Rae hátranyúl az ülésen, és előhúz egy nejlonzacskót.

Elveszem a kezéből, és belenézek. - Egy olcsó kártyás telefon... Nyelle-nek. Olyan eldobható fajta, amilyet a filmekben használnak. Hogy el tudjon érni, ha szüksége van ránk. - Van ezeknek valami fura nevük, de mindegy - mondom nevetve. - De miből vetted ezt? Honnan volt rá pénzed, amikor jelenleg az egyetlen állásod az, hogy az öcsédre vigyázz? - Igazság szerint nem én fizettem érte, hanem te - feleli. Tegnap, amikor Bradynél voltunk, kicsentem a pénztárcádból rá a pénzt, és ma reggel hajnalok hajnalán elmentem megvenni, ott tolongtam abban az idióta ünnepi shoppingoló tömegben. Elnevetem magam. - Nem gondoltam volna, hogy képes vagy rá. - Én sem - ismeri el vigyorogva. - Nem tudom, mi van vele, és miért viselkedik úgy, mintha nem ismerne bennünket, de úgy érzem, nem engedhetjük, hogy egyedül maradjon. Ja, és tegnap megnéztem Brady Facebook-oldalát. Nicole az érettségi óta nem posztolt semmit. - Tényleg? - Képtelen vagyok elnyomni a bennem feltörő rossz érzést. - Az érettségi óta?

RICHELLE Április - ötödik osztály - Gyere, ezt meg kell nézned! - szólok izgatottan Nicolenak, hogy megmutassam, mit találtunk. - De nekem mindjárt mennem kell, mert apukámmal vacsorázunk - feleli a homlokát ráncolva. - De a fészekben kismadarak vannak! - erősködöm tovább. - A magaslesről meg tudjuk nézni. Olyan cukik. Végignézem Nicole fodros sárga ruháját és hófehér cipőjét, amit visel, és rájövök, hogy tényleg nem tud velem jönni. Akkor... majd holnap. Nicole lesimítja a ruha elejét, kiegyengeti, ahogy mindig szokta. - Hát... ha nagyon vigyázok, talán... - Kinyitja az ajtót, és visszakiabál az anyukájának. - Mami, kimehetek Richelle-lel? Csak mutat valamit, és rögtön jövünk vissza. Mrs. Bentley az ajtóhoz jön. - Nem is tudom, Nicole. Húsz percen belül indulnunk kell. Nem késhetünk el apa vacsorájáról. - Igen tudom. De ígérem, hogy gyors leszek. Mrs. Bentley összepréseli az ajkát, majd végül beleegyezik: - Rendben van, tíz perc, de utána itt legyél, indulásra készen! Nicole arcán hatalmas mosoly jelenik meg. Kinyújtom felé a kezem, és elszökdécselünk Calék házáig.

- Nem maradunk sokáig - biztosítom, ahogy elindulunk a hosszú fűben. Nicole úgy lépked a fűszálak között, mintha kötélen egyensúlyozna. - A fűtől nem leszel piszkos, Nicole. - Igen, de a cipőmre vigyáznom kell - magyarázza, és tovább lépked lábujjhegyen. Ha így folytatja, akkor tíz perc alatt oda sem érünk. Az erdő szélén bevárom, és próbálok nagyon türelmes lenni. Mikor végre odaérünk, szinte biztos vagyok benne, hogy már lejárt a tíz perc. De Nicole-t csak az érdekli, hogy ne legyen koszos a cipője. Úgy lépked, mintha nem akarná érinteni a talajt. Rae és Cal kidugják a fejüket a magasles ablakán. - Épp most etette meg őket a mamájuk. A csőréből esznek. Nagyon undi volt, de egyben érdekes! - kiált le Rae a fáról. Nicole megvárja, míg előtte felmászok, talán azért, mert rajta ruha van. Mikor felérek a fa tetejére, már félig a létrán áll. A fejemet ingatva figyelem, ahogy óvatosan rakosgatja lábait a létrafokokon felfelé. Ma még lassabban mozog, mint általában. Fellépek a magaslesre, Cal pedig helyet csinál, hogy odaférjek az ablakhoz, és megleshessem a madárfészket az egyik faágon. Aztán hirtelen hangos sikoltást hallok és egy tompa puffanást. - Nicole! - kiáltok fel az ajtó felé rohanva. Lenézek, és látom, hogy a földön fekszik. Kimászok a magaslesről, és villámgyorsan lemászok a létrán. Cal és Rae szorosan a nyomomban másznak. Még mielőtt odaérek, már hallom, ahogy nyöszörög. - Jaj, ne! Jaj, ne! - zokogja. Letérdelek mellé. - Jól vagy, Nicole? Ekkor valaki hangosan felszisszen, és felnézek. Rae mereven nézi Nicole lábát. A szám elé kapom a kezem,

nehogy felkiáltsak, ahogy meglátom, hogy beleállt a combjába egy ág. - Hívj segítséget, Rae! - adja ki az utasítást Cal. Rae nem mozdul. - Indulj már! Rae erre rohanva elindul. Közben megfogom Nicole kezét, és igyekszem nem sírni. - Figyelj, Nicole! Ne nézz máshova, csak Richelle-re, oké? - szólal meg Cal nyugodt hangon. - És ne mozdulj meg! Nicole kék szemében könnyek csillognak, de amíg rám néz, nem sír tovább. Mintha csak arra várna, hogy mondjam, mit tegyen. - Nem lesz semmi baj - nyugtatom, de olyan, mintha valami fojtogatná a torkomat. - Ne is gondolj rá! Csak engem nézz! Cal leguggol Nicole mellé, leveszi az ingét, és ráteríti Nicole lábára, hogy ne látszódjon a seb. Ránézésre nem vérzik túlságosan. Hirtelen lépések hangja üti meg a fülünket, és meglátom, hogy Cal bátyja, Sean érkezik futólépésben. - Mi történt? - kérdezi hangosan lihegve. - Nicole te most csukd be a szemed! - mondja Cal. Nicole megszorítja a kezemet, és ugyanabban a pillanatban lecsukja a szemét. Cal lehúzza lábáról az inget, Sean pedig hangosan csikorgatni kezdi a fogát. - Oké, most felemellek, hogy elvihessünk az orvoshoz közli Sean. - Jaj, ne! Akkor el fogunk késni - kiált fel Nicole. - Ne aggódj! - nyugtatom. - Először a lábadat kell ellátni. Sean a karjába kapja, mire Nicole hangosan feljajdul. - Sean ez fáj neki! - kiabálok. - Vigyázz!

- Richelle, most haza kell vinnünk az anyukájához magyarázza Cal, és visszatart, nehogy ráncigálni kezdjem Sean karját. Sean gyors léptekkel megindul. Cal és én kocogni kezdünk, hogy lépést tartsunk vele. Mrs. Logan már az erdő szélén vár. - Mi történt? - kérdezi, majd Nicole lábára pillantva hozzáteszi: - Jaj, drágám, semmi baj! Mindjárt ellátjuk azt a sebet. - Leesett a létráról - mondja Cal. - Rae elment szólni a mamádnak - magyarázza Mrs. Logan. - Sean, be tudnál ülni Nicole-lal a kocsiba úgy, hogy ne nagyon mozgasd? - Igen, azt hiszem - feleli Sean. Átszaladok a kocsi másik oldalához, és nézem, ahogy Sean lehajol. Nicole megint felkiált, míg én ökölbe szorított kézzel állok, és potyognak a könnyeim. - Vigyázz, mert fáj neki! - kiabálok rá. Cal mellettem állva jegyzi meg: - Nem szándékosan csinálja. - Nicole! Úristen, mi történt? - Mrs. Bentley jelenik meg az úton, Rae-vel az oldalán. - Be kell vinnünk a kórházba - mondja Mrs. Logan. Ráesett egy faágra, és beleszúródott a lábába. - Micsoda? - szörnyülködik Mrs. Bentley. Odahajol Nicole lábához, és szája elé kapja a kezét. - Jaj istenem, mit csináltál magaddal Nicole? Apád nagyon mérges lesz. Miért kellett az erdőbe menned? Ezt úgy mondja, mintha Nicole elkövetett volna valamit. - Csak meg akartuk nézni a madárfiókákat - magyarázom, és próbálok kiállni Nicole mellett.

- Indulnunk kell - szólal meg Mrs. Logan. Visszafordul Devin felé, aki a lépcsőn áll. Addig nem is vettem észre, hogy ott van. - Vidd át a kicsiket Nelsonékhoz, oké? - Devin bólint. - Egy pillanat... - Mrs. Bentley arcán zavart látok, talán még némi félelmet is. - Nekünk vacsorázni kell mennünk a férjemmel. Én nem tudok... - A lányod megsebesült, Vera. Biztos meg fogja érteni a férjed. Mrs. Bentley a fejét csóválja, majd a házuk felé pillant. Teljes zavar tükröződik az arcán. Hallom, hogy Nicole sírni kezd. A szívem egyre gyorsabban kalapál. Miért nem indulnak már el? Mire várnak még? Mrs. Logan hangosan felsóhajt, és megszólal: - Dr. Xaviernek tízpercnyi járásra van egy magánrendelője. Jól ismerjük, és ő el tudja látni. Gyere velünk el odáig, és miután bevittük Nicole-t, továbbmehetsz, hogy találkozz a férjeddel. Én majd visszaviszem Nicole-t a házatokba, és ott maradok vele, amíg hazaértek. Jó lesz így? - A hangja egészen lágy, mint amikor egy tanítónéni mondja el a tudnivalókat dolgozat előtt. Mrs. Bentley bólint, és elindul a kocsitól. Megbotlik valamiben, de nem esik el. Közben folyamatosan bólogat. - Hamarosan visszajövünk - fordul hozzánk Mrs. Logan. Aztán rám néz, és higgadtan hozzáteszi: - Nicole-nak nem lesz semmi baja. Nyugodjatok meg! - Oké - szipogok hangosan. Még mindig úgy érzem, mintha gombóc lenne a torkomban. Mindannyian hátralépünk, és engedjük elindulni a kocsit. Leülök Nicole-ék bejárati ajtaja előtt a lépcsőre Callel és Rae-vel, ott várjuk, amíg hazaérnek. Anyukám behív minket

vacsorázni, de én nem vagyok éhes. Túlságosan fáj a gyomrom. Már sötét van, mire Mrs. Logan beáll a ház elé. Felpattanok, és a kocsihoz rohanok. Nicole a hátsó ülésen van, Sean ölében ül. Amikor kinyílik az ajtó, látom, hogy elaludt. Mrs. Logan két mankóval a kezében bemegy velünk a házba. - Ahogy ígértem, minden rendben van. Csak összevarrták a sebet néhány öltéssel, és azért kell a mankó, hogy ne terhelje a lábát, amíg begyógyul. - Megnézhetem? - kérdezem. - Nem fogom felébreszteni. Csak... Mrs. Logan bólint, én pedig felmegyek vele Nicole szobájába. Miután ágyba fektette, és betakargatta, Mrs. Logan kimegy. Letérdelek az ágy mellé, és megfogom Nicole kezét. - Légy szíves többet ne csinálj ilyet! - suttogom, és próbálom visszatartani a sírást. - Te vagy a legjobb barátnőm. Ha neked fáj valami, nekem is fáj. Nem szeretném, ha még egyszer történne veled valami.

TIZEDIK FEJEZET

Felpillantok, ahogy nyílik az ajtó. Nem ő az. Már vagy fél délelőtt óta itt vagyok, és kezdem azt hinni, hogy nem fog jönni. Őszintén szólva nem tudom, meg bírnék-e inni még egy kávét. Már remeg a kezem a koffeintől. Biztos nem tesz jót, ha ennyit iszom! Újra nyílik az ajtó, és egy hideg fuvallat lengi be a helyiséget. Végre megérkezik Nyelle, az ismerős, hatalmas, bő barna dzsekije van rajta, kötött sapka és egy ujjatlan kesztyű. Kezében méretes fehér nejlonzacskót tart. Nézem, ahogy beáll a sorba. Most meg én nem tudom, mit tegyek. Megvárjam, amíg észrevesz? És mi van, ha nem vesz észre? Átkiáltsak neki a fél kávézón, vagy menjek oda hozzá? Vagy tegyek inkább úgy, mintha véletlenül botlottam volna bele? Annyira elmerülök a töprengésben, hogy beletelik egy percbe, míg észreveszem, hogy engem figyel. Mikor a tekintetünk találkozik, Nyelle elmosolyodik, és szabad kezével integetni kezd. Na, ez könnyebb volt, mint vártam. Szia!, tátogom felé, és próbálok természetesen viselkedni. Kérdő tekintettel mutatok a szatyorra. Egyik ujját felemelve jelzi, hogy várjak, vagyis mindjárt idejön. Érzem, ahogy szélesedik a mosolyom. De a kezem még mindig remeg ebben is a koffein a ludas. Megvárom, amíg megkapja a forró csokiját, majd odasétál hozzám, és mellém huppan a kanapéra.

- Szia, Cal! Nem számítottam rá, hogy látlak - szólal meg ujjongva. - Én csak... el akartam menekülni az őrültekházából dünnyögöm. - Túl nagy a család. Ilyenkor kicsit megőrül mindenki. Te is visszajöttél? - Én úgy döntöttem, itt maradok, és barátokkal töltöm a hálaadást - magyarázza egészen fesztelenül. Én meg még aggódtam, hogy egyedül van. Bár továbbra sem vagyok biztos benne, kik lehetnek azok a barátok. - Ebben mi van? - mutatok a fehér szatyorra. - Egy esküvői ruha - feleli, és felcsillan a tekintete. Nem leplezem túl jól a meglepetést, mert hangosan nevetni kezd. - Ma kaptam valakitől. Épp Elaine boltjában voltam... - Elaine? - Van egy turkálója innen nem messze. Hetente néhányszor besegítek neki az üzletben, ő pedig cserébe engedi, hogy kiválasszam, ami tetszik. - Onnan van ez a kitömött vattakabát is? - Talán igen - válaszol grimaszolva. - Tudod, én szeretem a nagy zsebeket. És nem érdekel, hogy kié volt a kabát. Ha rajtam van, akkor az enyém. Összeszűkül a tekintetem. Ezt már hallottam egyszer valamikor. - Mesélj csak, hogy lett a tiéd ez az esküvői ruha. Csak nem kérték meg a kezedet, amióta utoljára láttalak? - A helyzet az, hogy elég kalandos a történet magyarázza, és kortyol egyet a kakaóból. Nekem zsibbadni kezd a lábam, mert nem tiltakozott. Amikor látja, hogy visszatartott lélegzettel várok, nevetni kezd. - Úristen! Nem kérték meg a kezem! De attól még hordani fogom a ruhát.

- Na, ezt most magyarázd meg! - kérem türelmesen, és próbálok olvasni a szavak mögött, mert enyhén zavaros a történet. - Épp az üzletbe indultam, amikor megláttam egy nőt a parkolóban a kocsijában ülve, kezében ezzel a szatyorral. Folyton a bolt felé nézett, mintha nem merne bemenni. Aztán észrevettem, hogy sír, ezért bekopogtam az ablakán, és megkérdeztem, jól van-e. Azt mondta, szerette volna bevinni ezt a ruhát az üzletbe, de nem bírja rávenni magát, hogy megtegye. Én arra gondoltam, biztosan azért, mert nem bír megszabadulni a ruhához kötődő emlékeitől. De amikor azt javasoltam, tartsa meg a ruhát, még hangosabban sírva fakadt. - Állítólag soha nem volt rajta ez a ruha. Felbontották az eljegyzést, ő meg azt hitte, ha túlad a ruhán, akkor végleg lezárhatja. Csakhogy nem bírná elviselni, ha valaki más menne férjhez benne. Én erre felajánlottam, hogy elviszem, és megígértem, hogy senki nem fogja az esküvőjén viselni ezt a ruhát. - Ez tényleg furcsa sztori - jegyzem meg őszintén. - És most mit kezdesz vele? - Még nem tudom. - Nyelle tűnődve elhallgat. - De szerintem megérdemelne ez a ruha néhány szép emléket. Érted? - Megint kortyol egyet a forró csokiból, majd úgy néz rám, mintha támadt volna egy óriási ötlete. - Mi lenne, ha csinálnánk egy esküvőt? - Micsoda? - Nem igazi esküvőt. Ne viselkedj már ilyen paranoiásán! Mutassuk meg ennek a ruhának élete legszebb napját! Úgy érzem, ha megtesszük, azzal segítünk továbblépni ennek a

nőnek. Ráadásul jót fogunk mulatni. Egy egész napon át... viccesek leszünk. - És ez mennyiben különbözik más napoktól? Nyelle karon csíp, mire nevetni kezdek. - Ha nem viselkedsz rendesen, nem hívlak meg. - Úgy néz rám, mint aki válaszra vár. - Szóval, eljössz? Veszek egy mély levegőt, és megállók egy pillanatra. Erre nem igazán lehet normális „igen”-nel válaszolni. Nyelle tekintete elkerekedik, mintha már előre látná az egészet. Ökölbe szorítja kezét, és alig bírja leplezni izgatottságát. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, akinek teljesült egy kívánsága. - Szuper! Én majd mindent megszervezek. Ne aggódj! Na, persze. Nyelle megint szervezkedik, nekem meg fogalmam sincs róla, mibe rángat bele. Miért is aggódnék? Találkozzunk holnap fél tizenegykor ugyanitt! - adja ki az utasítást. Aztán felhörpinti a maradék forró csokit, mintha csak egy sört gurítana le. - Na, jó, most mennem kell. - Most meg hová mész? - érdeklődöm, s azt kívánom, bárcsak valamivel itt tudnám tartani... vagy hogy vigyen magával. - Dolgozni - hangzik az egyszerű válasz. Ami persze egyáltalán nem az, amit vártam, tekintettel arra, hogy úgy tudtam, épp munkából jön. - Majd holnap találkozunk, Cal. ———— Másnap reggel arra ébredek, hogy esik a hó. Hatalmas, vattacukorszerű hópelyhek szállnak az égből, és mindent beborítanak. Miközben tisztítom a kocsimra rakódott vékony

réteget, felmerül bennem, hogy fel kellett volna ajánlanom Nyelle-nek, hogy érte megyek. Elhaladok az épülete mellett, majd folytatom a Bean Buzz felé az utat, és reménykedem, hátha út közben megpillantom. Hamarosan meg is látom, ahogy a járdán a kávézó felé sétál. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy ő az. Rajta kívül senki másnak nincs ilyen hatalmas barna kabátja. De a fejét nagy kapucni takarja el, így nem látom az arcát. A kezében azonban ott a fehér szatyor. Leparkolom az autót, és kiszállok. - Nyelle! A lány felnéz: - Szia, Cal. - Téged kerestelek, hogy ne kelljen gyalogolnod ebben a hóesésben. Kikémlel a kapucnija alól: - Ja, igazán ne fáradj! Szeretek hóban sétálni. Olyan csönd van... - Arcán pajkos mosoly jelenik meg. - Egyébként... hoztam neked valamit. - Nyelle elővesz a szatyrából egy másik papírszatyrot, és a kezembe nyomja. - Mi van benne? - kémlelek a zacskóba. - Aha, már látom... Egy szmoking! - A hangomban nyoma sincs a lelkesedésnek. - Elaine-nél találtam! - magyarázza Nyelle, továbbra is kitörő lelkesedéssel. - Gondoltam, az lenne az igazi móka, ha mindketten beöltöznénk esküvői ruhába. - Az igazi móka? - kérdem szkeptikusan. - Jaj, ne csináld már! Jó lesz, meglátod - rám villant egy kérlelő mosolyt, és rebegteti hosszú pilláit. - Légyszi! Felsóhajtok.

Nyelle erre ugrándozni kezd körülöttem, és nevetséges módon táncikál. Ki sem kell mondanom hangosan a beleegyezést, mert úgy is tudja, hogy megadtam magam. - Előbb mind a ketten átöltözünk, és utána indulunk, oké? - És mit fogunk csinálni? - Olyasmit, amit mindig akartam - feleli anélkül, hogy elárulná, mi az. Folytatja az utat a Bean Buzz felé, és egyenesen a mosdóba megy. A kávézóban szerencsére nincsenek sokan. A város iskolaszünetekben szinte teljesen kihalt, és a hóesésben a normális emberek nagy része otthon marad. Útban a vécé felé menet vetek egy pillantást a pult mögött álló Melre. Ő érdeklődve figyel, bizonyára azt próbálja kideríteni, mi lehet az arcomra kiülő nemtetszés oka. Az egyetlen, ami visszatart attól, hogy most rögtön kimenjek a kocsihoz az, hogy Nyelle-lel tölthetem az egész napot. De a helyzeten csöppet sem javít, amikor előhúzom a szmokingot a csomagból. - Ezt nem hiszem el - dünnyögöm hangosan, a magasba emelve a túlméretezett gallérral ellátott fehér zakót. Aztán előveszem a hozzá illő trapéz szárú nadrágot, és hangosan felnyögök. Ezek után felkészülök az elöl zsabós szmokingingre, de helyette csak normál fehér ing van a zsákban. Micsoda megkönnyebbülés... csakhogy amikor belebújok a nadrágba, olyan erősen be kell húznom a hasam, hogy feljöjjön a cipzár, hogy szinte fáj. Úgy feszül a combomon a nadrág, hogy majd’ szétreped, de térdtől lefelé szépen bővül. A zakó alig takarja a nadrág feszülését. Kifejezetten kényelmetlen az egész szerelés. Próbálok igazítani magamon, miközben újdonsült tiszteletet kezdek érezni a férfi balett-

táncosok iránt, és szégyellem, amiért ötödikben végigröhögtem az előadást, amikor megnéztük a Diótörőt. Néhány pillanatig habozok, hogy kinyissam-e a vécé ajtaját. - Nem hiszem el, hogy belementem ebbe dörmögöm. Felveszem a kabátom, hogy legalább a válltömésemet eltakarjam. Aztán minden méltóságomat levetkőzve kilépek a kávézóba. Egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam, de nem azért, mert túl szoros a nadrág. A kanapé mellett az ölébe ejtett kézzel, arcán hatalmas és ragyogó mosollyal ott volt Nyelle. Lélegzetelállítóan... gyönyörű. A haját lazán feltekerte a feje tetején, és fehér margarétákkal tűzte tele. Elmosolyodok, mert eszembe jut, milyen virágfüzéreket kötöttek Richelle-lel. Kicsit még ki is sminkelte magát. A tekintete szinte világít, ahogy feketével kiemelte a szemét, ajkára pedig fényes szájfényt kent. Nyakát és karját csipkés anyag fedi, de átsejlik alatta a bőre. Gyanakvóan nézem az ujjatlan csipkekesztyűjét, és szeretném tudni, mit rejteget alatta. A selyemszatén szoknya uszálya a földet söpri, a dereka körül pedig vastag törtfehér selyemszalag. Nem egészen az ő mérete a ruha, de így is tökéletesen fest benne, mert ő viseli. Az egésznek semmi köze a ruhához. - Hű! - habogok. - Úgy festesz... - kicsit tétovázok, nehogy egy keresetlen bókkal netán súlyos testi sértést szenvedjek el tőle -, mint aki esküvőre készül. Nyelle arca felragyog. - Te is. Végignézek magamon, és elfintorodom. - Szerintem egy férfinak nem lenne szabad ennyi fehéret hordani magán. - Egyetértek - jegyzi meg Mel, aki hirtelen megjelenik előttem. A kezembe nyom egy kupicát. - Mazel tov! - Legalább alkohol? - kérdem reménykedve.

- Nem, presszókávé - világosít fel, és a fejét ingatva áll tovább előttem. - Ugye tudod, hogy most minden méltóságodat feladtad? - Ne mondd már! - szólal meg Nyelle, mintha ezzel őt sértenék meg. - Olyan aranyosan néz ki. Megiszom a presszókávét, és összerándulok. Jóval erősebb, mint amit vártam volna egy ekkora kis csészétől. Mel nevetni kezd, és addig nem hagyja abba, míg vissza nem áll a pultba. A helyiségben minden szem ránk szegeződik - még jó, hogy csak öten vannak bent. Persze, teljesen érthető a bámészkodás. Behúzom a kabátom cipzárját, míg Nyelle felveszi az övét, eltakarva szinte az egész ruhát. Én nem mondhatom magam ilyen szerencsésnek, mert a bakancsomra rálóg a fehér trapézgatya szára. - Most hová? - kérdem, elé tartva a karomat. - A templomba - válaszol. - Tessék? - köhögök hangosan. - Vagy inkább nem is - szólal meg nevetve. - Nem megyünk be a templomba. Majd megmutatom, ha odaértünk. Kilépünk a sűrű hóesésbe. - A fehér hóban legalább elrejtőzhetek - jegyzem meg, és körülnézek. Nyelle mosolyog. A ruháimat a kocsiba pakolom, miközben Nyelle eltűnik a kávézó melletti zsákutcában, és két szánkóval tér vissza. - Az jutott eszembe, hogy elmehetnénk szánkózni mondja, és a kezembe adja a kék műanyag tepsit. - Mindig is ki akartam próbálni, és most pont alkalmas rá az idő. - Szerinted esküvői ruhában szánkózni normális dolog? érdeklődöm a fejemet ingatva.

- Kit érdekel? A mai nap az újrakezdésről szól. Bármit csinálhatunk, amit csak akarunk. - Oké, akkor menjünk szánkózni! - vonom meg a vállam, és megint felajánlom a karomat. Ő belém karol, és a másik kezében maga után vonszolja a piros szánkót. - Egyébként hol szerezted ezeket? - Valaki kitette lomtalanítani - magyarázza Nyelle. - Neked mániád, hogy begyújts mindent, amit mások kidobnak? - csipkelődöm tréfásan. - Igen, mert lehet, hogy pont egy olyan valami, amire mindig is vágytam - válaszol, mintha ezzel megmagyarázná. Csakhogy én még mindig nem értem. Befordulunk a sarkon, és eltávolodunk a főút mentén álló üzletektől és éttermektől. Még mindig folyamatosan esik a hó, elfedve a nyomunkat, mintha soha nem jártunk volna ott. Minden nyugodt és mozdulatlan. Nyelle-nek igaza volt: minden csöndes. A hó mintha elnémította volna a várost. A lány menet közben felkotorja cipőjével a havat maga előtt. A ruhája alól fekete csizma kandikál elő. Nem is gondoltam eddig rá, hogy milyen cipőt vesz fel, de ettől nevethetnékem támad. - Mi az? - kérdi. - Tetszik a csizmád. Jó ötlet. - Mivel esik a hó... - magyarázkodik. - A farmerom is magamon hagytam. Felemeli a ruha alját, hogy megmutassa. - Én alig kapok levegőt ebben a gatyában - mutatok a lábamra feszülő nadrágra. - Te meg magadon hagyod a farmert. Ez nem igazság! - A te gatyád poliészter - mondja együttérzés nélkül. Könnyen tágul.

- Remélem is - jegyzem meg, és megigazítom a combomon. - Most tényleg a templomhoz megyünk? - Igen - feleli, és abban a pillanatban felbukkan előttünk a magas domboldalon álló aprócska templom. - Nézd azt a dombot! Az ott a város legjobb szánkópályája. Kuncogva bólintok. - Ebben igazad lehet. Nyelle odaadja a szánkóját, és felemeli a szoknyát, nehogy rátaposson, amíg elindulunk felfelé, a templomhoz. - Menjünk a hátsó ajtóhoz! - javasolja Nyelje, végigmenetelve a múlt hétről megmaradt, térdig érő hóban. Ahogy megállunk a domb tetején, olyan érzésem van, mintha egy szigeten lennénk, ami csak a miénk, és körülöttünk hófehér tenger, amelyből kikandikál egy-egy csipkés szélű szikla. A temető a templom jobbján terül el, és egészen az útig tart, kovácsoltvas kerítéssel körbekerítve. Az érintetlen hófehér tájat hatalmas fák törik meg az ég felé ágaskodva, havat gyűjtve csupasz ágaikon. - Ugye, milyen gyönyörű? - szólal meg mellettem Nyelle. Felé fordulok, hogy jobban lássam. A csípős hidegtől egészen kipirult az arca. Fényes, telt ajkai közül füstszerűen gomolyog a pára. A szeme olyan világoskék, mintha azt is bevonta volna a zúzmara. Az a fajta energia lengi körül, amely tele van új lehetőségekkel: - Igen, gyönyörű. Olyan fényes a mosolya, hogy még a felhős égbolt is kiderül, ahogy elveszi a hónom alá dugott piros szánkót. - Mehetek elsőnek? Hang nélkül bólintok. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyunk. Nyelle ráül a hosszú, műanyag tepsire, és az ölébe hajtja szoknyáját. Előrehajol, és letapogatja maga alatt a havat, mielőtt nekilendülne. Nem csúszik túl gyorsan, csak kotorja

maga előtt a havat, és széles csíkot hagy benne. A domb alján, ahol már vízszintes a talaj, lassan megáll. Felugrik, és felpillant rám, továbbra is lelkesen mosolyogva. - Most te jössz! A kék műanyag tepsire ráhelyezkedve újabb kényelmetlen pontokat észlelek magamon. Próbálok fészkelődni, de hiába. Kinyújtom magam előtt mindkét lábamat, mert szóba sem jöhet, hogy keresztbe tegyem őket. Akkor sem férnék rá erre a keskeny szánkóra, ha akarnék. Kezemet a hóba mélyesztve ellököm magam, amíg a gravitáció át nem veszi az irányítást, és Nyelle nyomában lecsúszok. Még mindig nem túl gyorsan, de a domb elég meredek ahhoz, hogy az aljáig leérjek. Néhányszor még le kell csúsznunk ahhoz, hogy lelapítsuk a havat, és egyre nagyobb sebességet vegyen fel a szánkónk. A hó az arcomba szóródik, ahogy végigcsúszok az addigra jegesen sima pályán. Egyszer csak hallom, hogy Nyelle felkiált, ahogy lefelé menet egy kiálló bukkanóra siklik, és a levegőbe emelkedik. Elnézem, ahogy az esküvői ruhában végigszánkózik a domboldalon, és a kép örökre belevésődik az elmémbe. - Próbáljuk ki egyszerre! - javasolja Nyelle, miközben felkaptatunk a lejtőn. - A te tepsid nem tűnik túl kényelmesnek. - Nem is az. Szerintem csupa kék-zöld folt vagyok vallom be, és tényleg úgy éreztem, mintha a csupasz fenekemen siklanék le, minden göröngyöt éreztem magam alatt. - De nagyon jól szórakozom, ha ez megnyugtat. - Persze, hogy jól szórakozol! Hiszen egy hóvihar közepén szánkózunk, esküvői ruhában. Ki ne szórakozna jól? Nevetni kezdek.

- És ezt most hogy gondoltad? - kérdezem, miután felérünk a tetőre, és Nyelle lerakja a szánkót. Tényleg nem túl nagy. El se tudom képzelni, hogy férnénk rá mindketten, hacsak Nyelle nem az ölemben ül. És ha jól belegondolok, nem is olyan rossz ötlet. - Álljunk rá! - Micsoda? - vágok vissza. - Meg akarsz halni? - Mégis mi történhet velünk? Legfeljebb beleesünk a hóba. - És összevissza törjük magunkat. Nyelle nevetni kezd, félig nyitott kabátom alatt megfogja a szmoking gallérját, és annál fogva rázogat. - Hová tetted a kalandvágyadat, Cal? Hószörfözni fogunk! Egy pillanatra rámeredek. Szemrebbenés nélkül állja a tekintetem. Végül morogva beadom a derekamat. Az a kék szempár bármit képes elérni nálam. - Jól van. De ha elesünk, a te ruhádat fogom párnaként használni. Nyelle a fejét csóválja erőtlen fenyegetőzésem hallatán. Feláll a tepsire, és egyik kezével a vállamba kapaszkodik, míg a másikkal a szánkó elejére kötött vékony zsinórt fogja. Óvatosan beállók mögé, átkarolom a derekát, majd én is megfogom a kötelet. Akár élvezhetném is ezt a menetet, ha nem látnám magam előtt a meredek hegyoldalt, és nem látnám előre a bukást, ami után minden testrészem sajogni fog. Kicsit szélesebb terpeszbe lépek, és berogyasztom a térdem, hogy stabilabban álljak. - Indulhatunk? - dünnyögöm a fülébe. Nyelle bólint. Esküszöm, szinte hallom, ahogy ver a szíve. - Kapaszkodj! Előretolom magam, és a lejtő elejére csúsztatom a szánkót.

Az arcomba hasít a hideg szél. Nem is érzem, ahogy havazik. Minden buckán felemelkedik a lábam, és adrenalin járja át a testemet. Már-már úgy érzem, megúsztuk, amikor hirtelen újabb bucka következik, és a lábam lecsúszik a szánkóról. Nyelle felkiált, és előrebukik, de fogja a kezemet és magával ránt. Belezuhanunk a hóba, és gurulunk egy darabig a domboldalon. A hátamon fekve állok meg, de nem látok semmit, mert arcomat mindenütt hó borítja. - Nyelle, jól vagy? - kiáltom, és az oldalamra gördülök. A lány nem válaszol. - Nyelle! Meglátom, hogy teljesen betemette a hó, és csak a csizmája lóg ki alóla. Odamászok hozzá, és kikaparom a hó alól. - Nyelle? Mikor végre meglátom az arcát, olyan erősen nevet, hogy nem jön ki hang a torkán. A mellkasa rázkódik, és szélesre tátja a száját. Lehúzom a kesztyűmet, és lesöpröm a havat az arcáról. Miután kissé megnyugszik a nevetésben, könnyek gyűlnek össze a szemében. - Jól vagy? - ismétlem meg a kérdést, és ránézek a hóba temetett testére. Ő erre beharapja az alsó ajkát, és mosolyogva bólint. Hirtelen tudatosul bennem, milyen lassan és mélyen veszi a levegőt. A kezemmel még mindig az arcát fogom, és szinte megbéklyóz a tekintete. Épp lehajolnék, hogy megcsókoljam, amikor hirtelen felül, és teljes erővel az arcomnak koccan a feje. Felnyögök a fájdalomtól, és a hátamra zuhanok. - Úristen, Cal, ne haragudj! - hadarja. - Nagyon fáj? Aggódva hajol közelebb. Kesztyűs kezével megfogja az arcomat, és hóval borítja be.

- Semmi baj, Nyelle - dörmögök, és lesöpröm a havat. A lány nevetni kezd, feláll, és nyújtja a kezét, hogy felsegítsen. - Ha már úgyis mindenütt havasak lettünk, csinálhatnánk hóangyalt - indítványozza, még mindig fogva a kezem. - Mit? - kérdem nagyot nézve. - Mutatom - rángat magával egy olyan részre, ahol még érintetlen a hó. Háttal belefekszik a hóba, és széttárja mindkét karját. Aztán várakozó pillantással néz rám. Várja, hogy én is kövessem. - Oké - sóhajtok fel. Nyelle elmosolyodik: - Háromra te is gyere mellém. Én is belezuhanok a mély hóba. Olyan, mintha egy szűk fehér barlangban feküdnék, és onnan nézném a hófelhős égboltot. - Most mozgasd a kezed és a lábad, Cal! - kiált rám Nyelle, én pedig engedelmeskedem. Ha ezt Rae látná, soha nem hagyná abba a cikizést. Miután kivájtam a kezemmel és a lábammal a gödrömet, megállók, és megbabonázva nézem a levegőben szállongó hópelyheket. Az arcomra hullik a hó, a bőrömön elolvad, és még a szempillámon is fennakad egy-egy pehely. - Cal? - Itt vagyok - válaszolom, de nem látom, hol van. - Te voltál már valaha szerelmes? Egy pillanatnyi csönd támad. Nem készültem föl erre a kérdésre. - Nem. Hát te? - Én sem. De kíváncsi vagyok, milyen lehet. - A hangja szinte visszhangzik a csöndben. - Szerintem olyan, mintha

sötétben zuhannál hátrafelé. Félelmetes. És lélegzetelállító. Amikor bíznod kell abban, hogy valaki ott áll, hogy elkapjon. - Vagy inkább a hóba zuhansz, és lefagy a segged. Vagy egy kiálló sziklába, és összetöröd a hátad. Vagy... - Cal! - kiált rám Nyelle, és felül. - Ez egyáltalán nem romantikus. Elnevetem magam, miközben egy hógolyó landol a fejemen. - Oké. - Én is felülök, de Nyelle ártatlanul mosolyog rám. - Szóval így akarsz játszani! Meglepődve látja, hogy visszavágóra készülök. - Ne merészeld! - Azzal felpattan, és megpróbál elrohanni a hóban, de akkor már én is talpon vagyok, és utána eredek. A derekánál fogva elkapom, és magammal rántom, vissza a hóba. Kedvenc csilingelő nevetésemet hallatja, és nagy adag havat lapátol az arcomba, hogy elmenekülhessen. Kúszva indulok utána, és megint magam mellé rántom. - Megadom magam! - kiabál hangosan, és a magasba emeli két kezét. Az arca kipirult, szaporán lélegzik, és széles mosoly ül a száján. Megint átfut az agyamon, hogy megcsókoljam, de félek megtenni, nehogy a végén újabb sérülést szerezzek vele. Így inkább felállók, és felsegítem. Nyelle rápillant a nadrágomra, és eltakarja kezével a száját, hogy leplezze nevetését. - Szétszakadt, ugye? - kérdezem, és behunyt szemmel némán káromkodok egyet. Nyelle még mindig eltakarja a száját, és némán bólint. - Na, jó, akkor most ideje indulni, még mielőtt lefagyna minden, ami fontos számomra. A lány még egyet bólint, de nem szólal meg. Megkeressük a szánkókat, és elindulunk vissza, a kocsihoz. Érzem, ahogy menet közben befúj a hideg a lábam

közé, de engem már nem érdekel, mi történik, inkább nem is nézek oda. Nyelle-t folyamatosan rázza a nevetés. Próbálja elnyomni, pedig tényleg nevetséges, ahogy kinézek. Csak én még nem jutottam el odáig, hogy nevessek. - De legalább fehér az alsónacid is - jegyzi meg két nevetés között, hogy kicsit jobb kedvre derítsen. - Ezt most inkább hagyjuk! - rázom meg a fejem, és most már biztosra veszem, hogy minden méltóságomat eltemettem a hóba. - Nem kell tovább firtatni. Nyelle megint nevetni kezd. A kocsihoz érve beszáll, és megvárja, míg lepucolom a szélvédőről a havat. - Nem akarsz feljönni hozzám, hogy felmelegedj? szegezi nekem a kérdést, miután beszálltam. Nyelek egy hatalmasat. - Tessék? Ő csak mosolyog. - Nem úgy értettem. Van otthon fagyi. Csinálhatunk fagyikelyhet. - Hát, a fagyi nem hiszem, hogy felmelegítene. - De legalább jobban fogod magad érezni tőle - néz rám kerek szemmel. - A fagyitól az ember mindig jobban lesz. - Hát, ebben ma nem vagyok olyan biztos - vitatkozom, és kifarolok a parkolóból. - Hol laksz? - A Trinityben. - És miért vagy szállodában? - Sebességet váltok, és lassan elindulok a letisztított úton. - Mert félek egyedül maradni az üres koleszban magyarázza. Mikor egy kereszteződéshez érünk, letörli maga előtt az ablakot. - Befordulnál ide? - Persze - válaszolok, és jobbra ráfordulok egy szűk útra, amelynek egyik oldalán régi gyárépület, a másikon pedig

lerobbant, üres épületek állnak. - Vajon mit lehet errefelé tenni, amibe nem halhatunk bele? Nyelle a szemét forgatja. Újra letörli az ablakát, és hunyorogva kémlel rajta kifelé, mintha keresne valamit, vagy valakit. - Itt állj meg! A fékre taposok, és körbepillantok. Sötét az út, és magas árnyak szegélyezik, mintha az összes épület azért állna ott, hogy lefogja a napot. - Nyelle - szólok utána, ahogy kinyitja az ajtót, és kipattan. Bezárom a kocsit, és utána indulok, nehogy egyedül menjen el. Eltűnik egy szűk zsákutcában, miközben megkerülöm a kocsimat. Aztán egyszer csak hallom, hogy valaki beszél: Te vagy az angyalom? - A hang rekedtes, kikezdte már az öregkor. - Gus, hol hagytad a kabátod? - Elvitték az árnyak - feleli a ráspolyos hang. Odaérek az épület sarkához, és megállók. A fal mellett egy férfi fekszik, összehúzva magát egy kartonpapíron. Nyelle leveszi a kabátját, és odaadja neki. - Nem, nem! Az árnyak ezt is elviszik - magyarázza a férfi, és próbálja visszaadni neki a kabátot. Koszos szakállát szürke szálak szövik keresztül, és ugyanolyan kacskaringós hajfürtök lógnak a fülére. Arcát megtörte az élet, ráncos és koszos. Már nem fiatal, de nehéz lenne megállapítani a korát, mert a szemöldökét meggyűrte a fáradtság, és a bőre fakó. Sötét szemével úgy mered Nyelle-re, mint aki nem hisz a szemének. Teljesen érthető, miért gondolja, hogy egy angyal jött látogatóba hozzá, aki ráadásul hosszú ruhát visel - még ha a férfi hallucinál is.

- Ma nem fogják tőled elvenni - biztosítja Nyelle, és lehajolva a férfi vállára teríti a kabátot. - Azt hittem, találkozunk majd az otthonban. - Nem. Inkább a sötétben maradok - dörmögi a férfi, és hintázni kezd, folyamatosan mantrázva a mondatot. - Persze, tudom. Csak reméltem. - Elviszel ma magaddal? Könyörgöm, vigyél magaddal! néz most fel a lányra sötét szemével. Nyelle rámosolyog, és szomorú hangon válaszol: - Ma nem lehet, Gus. Sajnálom. - Lehajol, hogy lássa a szemét. De maradj a kabátban, rendben? Hamarosan megint eljövök érted. Gus megint hintázni kezd, és mereven a földet bámulja, miközben szorosabbra tekeri magán a kabátot. Nyelle feláll, és megfordul. Egy pillanatra megáll, ahogy meglátja, hogy figyelem. Leveszem a saját kabátomat, ahogy közelebb jön, ő pedig elveszi, és a vállára teríti, miközben szorosan mellettem lépked vissza a kocsihoz, egyetlen szó nélkül. Mialatt visszafordulok az út felé, halkan megkérdezem: - Honnan ismered ezt az embert? Nyelle kibámul az ablakon. - Ebben a hónapban önkénteskedtem a hajléktalanszállón, és előfordult, hogy kimentem valakivel az utcára, hogy ételt vigyünk azoknak... akik nem hajlandóak ott aludni. - Milyen gyakran szoktál besegíteni azon a szállón? faggatom tovább, próbálva összerakni az élete kockáit. - Hetente pár napot bemegyek, és a gyerekekkel játszom, amíg a szülők munkát keresnek - fordul most felém Nyelle.

- Az a lényeg, hogy egy kis időre csak gyerekek tudjanak maradni, és ne kelljen semmi más miatt aggódniuk, ezt próbálom elérni. - Azzal visszafordul az ablak felé. - És a hétvégét is ott töltötted? A hálaadás ünnepét? - Igen. Nem volt elég emberük a konyhán, ezért elmentem besegíteni. De azt hiszem, életem egyik legszebb hálaadása volt. - Újra felém fordul. - De te meg mesélj majd valamikor arról a te őrült családodról! - Látom, nem akarja, hogy tovább beszéljünk róla. Soha nem tudom, mennyit fog elmondani magáról, amikor együtt vagyunk. Bármennyit mond is, soha nem elég. - Oké - mondom nevetve. - De nem is tudom, hol kezdjem. - Gondolom, a családi esküvők elég népesek. - Igen, de nekem így tetszenek - válaszolok, és beállók a hotel előtti parkolóba egy hóval borított kocsi mellé. - Nekem is - feleli a lány csillogó szemmel. Mielőtt kiszállnánk a kocsiból, megáll. - Nem akarod rátekerni a kabátot a derekadra? - pillant felvont szemöldökkel a szakadt nadrágsliccre, igyekezve leplezni mosolyát. - Ja, de! - felelem, és érzem, ahogy elönti a forróság a nyakamat. Hátranyúlok az ülésre, hogy elővegyem a ruháimat, és kiveszem belőle a saját ingemet, majd magamra tekerem. Miután Nyelle becsapja az ajtaját, még az ő fehér nejlonszatyrát is a kezembe fogom a többi holmival együtt. Az előcsarnokon földre szegezett tekintettel ballagok végig. Tisztában vagyok vele, hogy feltűnőek vagyunk az esküvői ruhánkban, melyet mindenütt átáztatott a hó. Szinte hallom, amint összesúgnak a hátunk mögött, de eszem ágában sincs felnézni, hogy lássam, ki az.

A liftbe érkezve Nyelle megnyomja a negyedik emelet gombját, majd hangos nevetésben tör ki. - Tudod, régóta nem telt ilyen szuperül a napom. Erre rápillantok. - Komolyan mondod? A lány bólint, és még mindig mosolyog. Viszonzom a mosolyát, és a lift abban a pillanatban csilingelve megáll. Miután belépünk a szobába, azonnal a fürdőszoba felé veszem az irányt, és lehámozom magamról a nedves és szakadt ruhát. A nadrágot semmivel se könnyebb levenni, mint felhúzni, és alatta teljesen kivörösödött a combom a hidegtől. Semmire sem vágyom jobban, mint bebújni az ágyba a meleg takarók alá, lehetőleg Nyelle-lel, de közben tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Mikor kilépek a fürdőből, a rádión halk zene szól, Nyelle pedig keresztbe tett lábbal ül az ágyon, még mindig a ruhában. Látom, hogy átázott farmerja az íróasztal előtti széken lóg, és alatta ott áll a csizmája is. Kezében egy csomag csoki szívet és egy tubus tejszínhabot tart. Kivesz egy csokit, habot nyom a tetejére, és a szájába tömi. - Kérsz? - kínál belőle. - Hát... persze - felelem vonakodva. Odanyújtja felém a csokit. A kezemben tartva várom, hogy rányomja a tejszínhabot, majd egyetlen mozdulattal a számba tömöm. Kösz. A tubust fejjel lefelé tartva kitátja a száját, és telenyomja tejszínhabbal. - Akarsz egy kicsit? - kérdi télé szájjal. Nevetve bólintok. - Ülj le ide! - utasít. Leülök elé az ágyra, és várom, hogy átadja a tubust. - Nyisd ki a szád!

Vonakodva hátrabillentem a fejem, ő pedig habot nyom a számba. Arcán széles mosoly jelenik meg, mikor az arcomat felfújom, akár egy mókus, hogy beleférjen a hab. - Várj csak... - szólal meg, és mielőtt megtörölhetném a kézfejemmel az arcom, előrenyúl, és lágyan végigtörli a hüvelykujjával az ajkamat, letörölve a ráragadt habot. Teljes mozdulatlansággal nézem, ahogy tisztára nyalja az ujját. - Nem kérsz egy kis fagyit? - szólal meg, és leszáll az ágyról. Zavartan pislogok. - Hát, ha lehet, akkor majd legközelebb. Alig érzem a lábamat, és nem hiszem, hogy egy nagy adag fagyi ezen segítene. Visszaül az ágyra. - Tévedsz. Bízz bennem, Cal! Szakértő vagyok. De nem fogom erőltetni, ha nem kérsz. - Kösz - válaszolom. Aztán hirtelen eszembe jut valami, és felkapom a szatyromat. - Majdnem elfelejtettem! Hoztam neked nászajándékot. Nyelle szeme elkerekedik. - Tényleg? - Hát... valójában Rae küldte, de... tessék, itt van. Átnyújtom neki a nejlonzacskót. - Nahát, én meg semmit nem vettem neked, tiszta lelkifurdalás gyötör - jegyzi meg, és átveszi. - Ne aggódj emiatt! - nyugtatom meg, miközben kicsomagolja a telefont. Arcára teljes értetlenség ül ki. - Rae találta ki ezt a telefont neked. Érthetetlen vonzalom fűzi a gengszterfilmek iránt. Nyelle elneveti magát. - De miért vettetek nekem egy telefont?

- Csak arra az esetre... ha netán szükséged lenne ránk. Szeretnénk, ha el tudnál érni minket bármikor. Reménykedem, hogy nem adja vissza. Nyelle bekapcsolja a telefont. - Vannak benne már számok? - Igen - válaszolok. A zsebemből előveszem a pénztárcámat. - És itt van még néhány feltöltőkártya is, ha netán lefogyasztanád. Nem sok van hozzá, csak ennyi. Nyelle elveszi a kártyákat. - Ne sértődj meg, mert igazán értékelem ezt az ajándékot, de nem áll szándékomban használni. Úgyhogy ne várd, hogy SMS-eket küldök majd neked. Széles vigyor jelenik meg az arcomon. - Nem várom. De annyit megtennél, hogy legalább magadnál tartod... vészhelyzet esetére? Nyelle bólint, és lehajtja a fejét. Ekkor mintha hirtelen eszébe jutna valami óriási ötlet, felragyog a tekintete: - Jaj, de imádom ezt a számot! Lerakja az éjjeliszekrényre a szatyrot és a tejszínhabos flakont, majd felpattan, és feláll az ágy tetején. - Gyere, Cal, táncoljunk! - Én nem szoktam táncolni - mondom neki, és egyik kezemet magam elé emelve ingatom a fejem. - De azért ugrálni csak tudsz! - Elkezd ugrálni az ágyon, és taszigálni kezd. - Ugrálj velem, Cal! - Felhúzza a szoknyáját, felfedi csupasz lábát, és még magasabbra ugrál. - Jól van, ugrálok - egyezem bele, és felállók mellé az ágyra. Elkezdek ugrálni, de sokkal kevésbé lelkesen. Nyelle forogni, pörögni kezd a magasban, vele együtt pörög a szoknyája is. Mikor felgyorsul a ritmus, még

magasabbra húzza a szoknyát, és eszeveszett tempóban elkezd helyben futni. Mire véget ér a szám, olyan erősen ráz a nevetés, hogy belefájdul a hasam. Rázuhanunk az ágyra, és a hátunkon kiterülve fekszünk, próbálunk lélegzethez jutni. Nyelle elégedetten felsóhajt. - Nagyon köszönöm a mai napot, Cal - mondja, továbbra is a mennyezetet nézve. - Úgy érzem, megmutattuk annak a ruhának, milyen egy egészen fantasztikus nap. - Teljesen szembe fordulok vele, és sütkérezem az arcára kiülő elbűvölő mosolyban. Most már nem tudom másnak látni, csak olyannak, amilyen az a lány, aki itt van, velem szemben. Csak úgy árad belőle az életigenlés. Nem tudom elképzelni, mi okozhatta, hogy mindent újrakezdjen. Számomra ő most már mindig is Nyelle marad. És bármi is történt Nicole-lal, többé nem számít. Mert inkább ezt a lányt akarom... magam mellett tartani. Felállok, ő pedig megfogja kinyújtott kezemet, és felhúzom az ágyról. Az arca kipirult, néhány hajfürtje kócosán beleragadt. Hüvelykujjammal végigsimítom az állát, s kiszabadítom a ráragadt hajszálakat. Nyelle idegesen megigazítja magán a ruhát. És abban a pillanatban megint az a kislány, akit régen ismertem. Alig kapok levegőt. - Én most meg foglak csókolni - szólal meg egészen halkan. Szaporábban kezd verni a pulzusom, ahogy lábujjhegyre ágaskodik, és ajkát az enyémhez préseli. A szája puha és meleg, csokoládéíze van. Ajkának gyöngéd érintésére egész testem lángra gyúl. Karomat lágyan a dereka köré csúsztatom. Abban a pillanatban megáll az idő - ahogy a karomban tartom, és ajkunk összeér. Egészen rövidnek tűnik

a csók, mert Nyelle kibontakozik, de a szemét még mindig csukva tartja, és arcán üdvözült mosoly ül. Még ha oly röpke volt is ez a pillanat, ebben a csókban minden benne volt. Mikor a lány végre felrebbenti szemhéját, még mindig nem bírok mozdulni. - Ez tökéletes csók volt - szólal meg, és lassan felsóhajt. Aztán hátralép. - Indulnod kéne, mielőtt még teljesen behavazódunk ide. - Oké - felelek, bár azt kívánom, bárcsak egy lavina temetne be ebbe a szobába, hogy itt maradhassak vele. Felveszem a dzsekim, ő pedig az ajtóhoz megy, és kinyitja. - Hát, akkor... majd találkozunk - mondom, és összeszorul a gyomrom, ahogy a szemébe nézek, úgy próbálom megfejteni, mire gondolhat. Annyira lazán viselkedik, mintha az előbb mi sem történt volna kettőnk között. - Igen, persze. Itt leszek - feleli, de nem mond semmi konkrétumot, ahogy soha. Majd mielőtt még bezárná az ajtót, gyorsan megszólalok: - Nyelle! Szélesebbre tárja az ajtót. - Igen? Kezemet idegesen a kabátzsebembe tömve mondom: - Van itt még valami, amit megtehetnél, mondjuk ajándék gyanánt. - Mire gondolsz? - érdeklődik felhúzott szemöldökkel. - Ne tűnj el még egyszer! Nyelle egy pillanatig csak némán mered rám, és úgy tűnik, fontolgatja, hogy reagáljon. Aztán bólint, és halkan ennyit mond: - Nem fogok. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Majd mielőtt végleg bezárná az ajtót, hallom, amint halkan hozzáteszi: - Még nem.

NICOLE Január - hatodik osztály - Örülök, hogy eljöttél hozzánk vacsorára! - kiált ki anya Richelle-nek a konyhából, miközben az étkezőben az asztalt terítjük. Richelle minden helyre kirakja az evőeszközöket. Ahogy leteszem a tányérokat, finoman lejjebb húzok mindent, egy ujjnyira az asztal végétől, ahogy lennie kell. De nem mondom neki. Könnyebb, ha egyszerűen megcsinálom. - Köszönöm, Mrs. Bentley - válaszol Richelle. - Nagyon jó illata van. Anya bejön a szobába, és lerakja az asztalra az edényalátéteket. - Apád hamarosan itthon lesz - fordul hozzám. - Addig el kell készülnünk. - Igen, tudom - dünnyögöm, és a poharakat közvetlenül a késekkel egy vonalba igazítom. Az órára pillantok, és várom, hogy bármelyik pillanatban meghalljam a ház elé beálló autó motorjának hangját. - Már csak a szalvétákat kell kiraknom. Nem nézek Richelle-re. Fel kellett volna készítenem őt erre. Persze, megpróbáltam, de... nem könnyű elmagyarázni. Abban reménykedem, hogy nem mond semmi olyat, amivel felidegesítheti apát. Mert őt nem fogja érdekelni, hogy Richelle mondta, úgy tekinti majd, mintha az én számból hangzott volna el.

Kiveszem a kredencfiókból a szalvétákat, és minden tányér mellé odakészítek egyet. - Most nagyon udvariasan kell majd viselkednem? - súgja a fülembe Richelle, és a szalvétákra néz. - Csak apa miatt - felelem neki. - Tudod, kicsit mániákus a vacsorával kapcsolatban. - Értem - mondja Richelle. - ígérem, hogy jó kislány leszek. - Elmosolyodik, és próbál megnyugtatni. De nem sikerül. Hálás vagyok, hogy nem kell neki semmit elmagyaráznom, így is mindent ért. Pedig fogalma sincs arról, hogy milyen lesz a valóságban ez az egész. Nem az én ötletem volt, hogy meghívjuk vacsorára. Apám találta ki. Mivel általában én megyek át Richelle-ékhez, apa még nem találkozott vele. Ezt én nem is bánom. Csakhogy valami miatt két év elteltével rájött, hogy többet is szeretne tudni a legjobb barátnőmről azon kívül, hogy a szomszédban lakik. Anya kiteszi a sült csirkét az asztal közepére, és abban a pillanatban halljuk, hogy begurul a kocsi a ház elé. Elpárolog belőlem minden megkönnyebbülés, és helyette súlyos kő nehezedik a szívemre. Bárcsak a ma este jól alakulna! Anya az ajtóhoz szalad, és hallom, hogy kinyílik. - Jó estét, drágám! - üdvözli apát, majd elveszi a zakóját és az aktatáskáját, ahogy minden áldott nap. Várakozással telve állok Richelle mellett az étkezőben. Nem nézek rá, miközben várom, hogy belépjen. Apám már a magassága miatt is megfélemlítő személyiség. Azt hiszem, én nem hasonlítok rá, bár néhányan azt mondják, a szememet tőle örököltem. Időnként, amikor rám néz... fázni kezdek. Pedig én nem szeretném, ha bárki így érezné magát, amikor ránézek.

- Jó estét, apa! - üdvözlöm, és várom, hogy leüljön az asztal végébe, mielőtt még odamennék hozzá, hogy az arcára adjak egy puszit. - Hogy vagytok, lányok? - teszi fel a szokásos esti kérdést, de nem válaszolunk, mert valójában nem is vár választ. Anyám és én kihúzzuk a székünket, és leülünk. Richelle hasonlóképpen tesz. Tekintetemet nem veszem le apámról, mert félek Richelle-re nézni. Pontosan tudom, hogy náluk nem így zajlik egy családi vacsora, és nagyon félek tőle, hogy elítél emiatt. Apám ekkor Richelle-hez fordul. - Szóval, te volnál Richelle!-jegyzi meg mély hangján, ami nekem mennydörgésnek tűnik. - Örülök, hogy itt vagy ma nálunk. - Köszönöm a meghívást - válaszolja Richelle. A hangja hallatán forogni kezd velem a világ. Nyoma sincs benne semmi félénkségnek. Úgy beszél, ahogy mindig - félelem nélkül. Tekintetünk találkozik, ő pedig halványan elmosolyodik, mintha azt üzenné: minden a legnagyobb rendben lesz. Richelle felemeli a villáját, anyám azonban finoman lefogja a kezét, hogy megállítsa. Richelle arcán pillanatnyi zavarodottság fut végig. Anyám megfogja a másik oldalon a kezemet, én pedig apám kezébe teszem az enyémet. Tudom, hogy Richelle most engem néz, vagy legalábbis olyan érzésem van, mert a szememet nem veszem le apámról. - Köszönjük, hogy ezt a sok ételt az asztalunkra teszed, és ennyit dolgozol értünk, hogy kényelmesen élhessünk. Hálásak vagyunk azért, amit teszel értünk. Apám felemeli a tekintetét, és miután anya befejezi, ennyit mond: - Szívesen.

Visszatartott lélegzettel ülök. Richelle nem mozdul meg. Legszívesebben elsüllyednék az asztal alá. Bárcsak letörölhetném az arcáról a döbbenetét. Fogalmam se volt, hogy mennyire más a családunk, csak miután nemrég ott vacsoráztam Richelle és Cal házában. Megvárjuk, amíg apám vesz a tányérjára, majd utána mi is szedünk az ételből. - Nicole! - szólal meg. A mellkasomat majd szétfeszíti a levegő. Reméltem, hogy ma nem hozza szóba. Legalábbis nem Richelle előtt. - Igen, apa - válaszolok engedelmesen, és jéghideg borzongás fut végig a hátamon, ahogy a jeges kék szempárba nézek. - Mi volt azzal a történelemdolgozattal? Hogy lett nyolcvankilenc százalékos? Ez nem elég jó. A számban forgatott ételnek elmegy minden íze. - Én nagyon igyekeztem - felelek. - Nem igyekeztél - válaszolja. A hangja egyáltalán nem árulja el, mennyire csalódott bennem. Soha nem a hangjából hallom ezt ki. Mindig a szeméből lehet kiolvasni. Most azonban túlságosan félek, hogy belenézzek. - Az enyém nyolcvankét százalék lett - csacsogja Richelle, mintha büszke lenne rá. - Nagyon nehéz dolgozat volt. Azt hiszem, a legjobb eredmény kilencvenegy százalék lett. Apám nem szól semmit. Nyelni sem tudok. - Érdekes - szólal most meg. És most már azt is tudja, hogy nem én voltam a legjobb. Pedig semmit sem utálok jobban, mint csalódást okozni apámnak.

A vacsora hátralevő részét halálos csöndben költjük el. Én végig a tányéromat bámulom, és félek felpillantani, mert tudom, hogy minden szem rám szegeződik. - Megengedik, hogy vacsora után Nicole átjöjjön hozzánk egy kicsit? - szólal meg Richelle. - Segítségre van szükségem... a matekkal kapcsolatban. És ő a legjobb matekos az osztályban. Futó pillantást vetek rá, mire ő vigyorogni kezd. Nem is ugyanabban a matekcsoportban vagyunk. Én az emelt szintű csoportba járok, Richelle pedig utálja a matekot. - Rendben van, de csak egy rövid időre - egyezik bele apám. - Még tanulnia kell ma történelmet. - Szuper! - kiált fel Richelle. Anyám villája hangosan megcsikordul a tányérján. - Illetve... köszönöm. Miután apám visszavonul a dolgozószobájába, mi is felállhatunk az asztaltól. Kivisszük a tányérjainkat a konyhába. - Menjetek csak át Richelle-hez! - mondja anyám negédes, hamiskás kedvességgel a hangjában. Én viszont tudom, hogy azt kívánja, a lehető leghamarabb érjen véget ez az este. - Biztos, hogy nem baj, mami? - kérdezem, mert bűntudatom van, hogy ott hagyom neki a szennyest. - Persze! Majd húsz perc múlva gyere haza! - folytatja. És utána rögtön menj fel a szobádba tanulni! Engedelmesen bólintok. Richelle kézen fog, és szinte vonszolni kezd az ajtó felé. Kezébe veszi a kabátokat, de nem hagy rá időt, hogy belebújjunk. - Richelle...

Mielőtt azonban még befejezhetném a mondatot, már kint is vagyunk, és menetelünk az örökzöldek mellett. - Szia anya! Hazajöttem! - kiált be Richelle, amint belép az ajtón. - Milyen volt... - szólal meg Mrs. Nelson, felpillantva az ölében fekvő laptopról. Elkerekedik a tekintete. - Ó! - Igen - feleli Richelle, és tovább húz magával a házon keresztül egészen a konyháig. - Szia, Nicole - üdvözöl Mrs. Nelson, ahogy elsuhanunk mellette. - Jó estét, Mrs. Nelson - szólok vissza a vállam fölött. Richelle a konyhaasztal körül álló székre dobja a kabátokat, kinyitja a mélyhűtőt, és elővesz egy doboz pillecukorral teleszórt csokifagyit. - Mi ez? - Ne kérdezz! Csak egyél! - utasít komoly hangon, kanalat húzva elő a fiókból, és felém tolva a dobozzal együtt. Elveszem a fagyit meg a kanalat, és nem értem, mit kellene tennem. - Egyél csak! - noszogat. - Kóstold meg! - Soha nem ettem még dobozból fagyit. Ő várakozó pillantással néz rám. Kikanalazok egy adagot a fagyi tetejéről, és a számba tömöm. Behunyt szemmel felsóhajtok, ahogy az édes fagyi szétolvad a nyelvemen. Megint veszek egy kanállal. Richelle csatlakozik hozzám, és egy darabig némán ízlelgetjük a fagyit. - Na, most már jobb? Bólintok. - A fagyitól minden jobb lesz. Még egy vacsora apukáddal is.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Soha nem is járt a Harvardra - tájékoztat Rae a telefonban. Épp a kampuszon megyek át sietve, megint késésben vagyok, mert túl sokáig vártam Nyelle-t a Bean Buzzban, ahogy az elmúlt három napon át minden alkalommal. Három teljes nap. És még mindig nem láttam. Tekintettel arra, hogy minden nap szeretnék vele találkozni, ez inkább három hónapnak tűnik. Nem hiszem, hogy valaha hozzá fogok ehhez szokni. - Ezt honnan tudod? - kérdem, és kis híján beleütközöm egy lányba, aki épp egy SMS-t ír a telefonján. - Hát, onnan, hogy olyasmit tettem, amit általában soha nem szoktam. Elkezdtem beszélgetni emberekkel. Kérdezősködtem egy kicsit róla. Ninától és Courtney-tól tudtam meg, hogy tavaly nem is iratkozott be. - És ők honnan tudják? - Mindketten a Boston Universityre járnak, és tavaly, amikor a Harvardra látogattak, rávettek egy kollégiumi adminisztrátort, hogy keresse meg Nicole-t. Ő mondta nekik, hogy nem utaltak ki neki kollégiumi szobát. És mivel az elsőévesek a kampuszon laknak... - Azt mondta, sokat utazgatott. Talán tényleg így volt érvelek, megpróbálva logikát találni ebben az egészben. - De az is lehet, hogy egy párnázott falú kórházi szobában tartották elzárva.

- Rae! - szólok rá szigorúan, mert nem tetszik, hogy megkérdőjelezi Nyelle épelméjűségét. - Csak mondom, Cal - védekezik. - Ugye, tudod, hogy én is bírom a csajt? Nem akarom, hogy őrült legyen. De ennek ellenére még nem zártam ki teljesen. - Cal! A hang teljesen kizökkent, és kis híján képen törlőm az előttem álló barna hajú lányt. - Bocs, Rae, de most le kell tennem. - Meg se várom a válaszát, csak lenyomom a telefont. Ezt most rövidre kell zárnom, vagy különben... megint késni fogok. - Szia, Jade! Mi újság veled? - Azt hittem, írsz majd SMS-t, miután visszajöttél dorgál meg, igyekezve nemtörődömséget színlelni, bár inkább vádló a hangja. - Öhm, igen... de nagyon el voltam havazva - védekezek, és próbálok kikeveredni a hazugságból. - És most hétvégén nem érsz rá? - A tekintete várakozóan felcsillan. - De igen - bököm ki gondolkodás nélkül. A francba. Ezt nem kellett volna mondanom. Most csapdába kerültem. Péntek este nem jó? - Tökéletes. A Frederick kokszban lakom. Majd írd meg, hogy mikor, jó? - Oké, írok - válaszolom. - De most mennem kell, mert kezdődik az órám. Pénteken találkozunk. Jade felém nyújtja két karját, mintha meg akarna ölelni, én meg ügyetlenül viszonzom. - Alig várom - súgja a fülembe, mielőtt elengedne, és folytatná az útját. Egyáltalán nem így akartam.

———— Jade a sötétben a kezem felé nyúl. Én öntudatlanul az ujjai köré fonom ujjaim. A hátam megfeszül, ahogy a lány a vállamra hajtja a fejét. Nem lenne szabad most itt lennem vele. Nem ő az, akinek a kezét akarom fogni, s akinek a fejét a vállamon akarom tudni. De mivel Jade kész tények elé állított, én meg nem voltam elég tökös, hogy visszautasítsam, így most kénytelen vagyok itt ülni vele egy zsúfolt moziban - és alig várom, hogy vége legyen a filmnek. Jade nem volt túl lelkes, amikor közöltem vele, hogy moziba megyünk. A lehető legrosszabb választás egy első randihoz. Ez kétségtelen. Nincs lehetőség az intimitásra. És nem lehet beszélgetni, hogy megismerjük egymást. Reménykedem, hogy ettől majd tudatosul benne: ez az utolsó közös esténk. Ez a lány azonban a legtöbbet ki akarja hozni belőle... vagy nem veszi a lapot. Némán felnyögök, ahogy egyik ujjával végigsimítja a kezem. Hirtelen rezegni kezd a zsebemben a telefon, és kipattanok az ülésből. Jade meglepetten kapja fel a fejét. - Minden oké? - Bocs, de ezt muszáj fölvennem - mondom hebegve, bár nem is tudom, ki hív. A lány szeme el kerekedik, s közben valaki hátulról rám szól, hogy üljek vissza. Teljesen idiótának érzem magam. - Mindjárt visszajövök. Kisurranok a széksorok között, és megnézem a telefonom képernyőjét, hogy lássam, kinek köszönhetem, hogy kimentett ebből a kínos randiből. Nyelle hív. Összeszorul a gyomrom. Azt mondta, soha nem fog hívni. A legrosszabbra számítva felveszem, mielőtt még kiérnék a teremből. - Nyelle?

- Cal! - kiabál bele a telefonba hangosan a vonal másik végén. - Belekeveredtem egy verekedésbe. Látnod kellett volna! Majdnem leütöttem a pasast! - Hisztérikus nevetésben tör ki. Be van rúgva. - Leütöttél valakit? Elment az eszed? - Az előcsarnok közepén állok. Egy kisfiú véletlenül megbotlik a lábamban, és pattogatott kukoricát önt a cipőmre. A vonal végén csönd lesz. - Nyelle! Hallasz engem? - Elindulok az ajtó felé. Hangosan ziháló légzés a vonal másik végén. - Nem tudom, hogy jól vagyok-e. - Nyelle hangja hirtelen elkomorul, nekem elgyengülnek a lábaim. - El tudsz jönni értem, Cal? - Persze - vágom rá, és már majdnem a kocsimnál vagyok. - Hol vagy most? - Nem tudom - feleli halkan. - Egy fa tetején ülök. Ja, igen. A Cukormázas Fán vagyok. Egy pillanatra elgondolkozom, és próbálom felidézni, pontosan hol az a fa. - Oké. Mindjárt ott leszek. Várj meg ott! - Én próbáltam elfelejteni, Cal - szólal meg Nyelle alig hallható hangon. - Tényleg el akartam felejteni. Nem tudom, miről beszél, de érzem, hogy mindjárt elveszítem. Oda kell érnem időben hozzá. - Igen, tudom. Figyelj, maradj most a vonalban! - Kapkodva próbálom kihalászni a slusszkulcsom a zsebemből. - Ma este el akartam menni - folytatja halkan. - Nem érdekelt, hogy hová. Csak el akartam menni... messzire. Eltűnni innen. - A hangja elhalkul, mintha eltűnődne magában. Közben az idegeim pattanásig feszülnek, mert tudom, hogy még nagyon messze vagyok tőle.

Beindítom a motort, és ugyanabban a pillanatban már ki is farolok a parkolóból. A telefont az állam alatt tartva váltok egyesbe. - És mi késztetett maradásra? - kérdezem, bár nem tudom, jó kérdést teszek-e föl. Abban a pillanatban azonban semmi más nem érdekel, csak hogy a vonalban tartsam. - Te - válaszolja. Nem teljesen erre a válaszra számítottam, bár ezt akartam hallani. Rövid hallgatás közepette fordulok ki az útra, és elindulok a kampusz felé. Megfogadtam, hogy még nem megyek el. - Nem is akarom, hogy elmenj - felelem egészen halvány mosollyal. Ráfordulok a park felé vezető útra, ahol reményeim szerint Nyelle ücsörög. - Mondd majd meg Rae-nak, hogy használom az eldobható telefonját! - szólal meg, és hirtelen nevetésben tör ki. - Oké, megmondom - felelek, és meglep ez a hirtelen hangulatváltozás. - Örülök, hogy engem hívtál vele. De most mesélj a bunyódról. Mi történt? Nyelle újabb nevetésben tör most ki, de hisztérikus felhangja van. Nyugtalanító. Hirtelen abbamarad a nevetés, majd a telefonba üvöltve azt mondja: - Mert ehhez volt kedvem, te bunkó fasz! - Nyelle! Mi folyik ott? - kérdezem, mert aggaszt a hirtelen ellenséges hangnem. Ekkor hallom, hogy a távolban egy férfihang kiabál, de nem értem, hogy mit. - Próbáld csak meg, te szemét! - ordítja Nyelle, és nevet. -Cal?

- Igen, még itt vagyok. - Egy kereszteződésnél karolva megállók, és kiszámolom, hogy nagyjából öt percre lehetek tőle. - Minden oké? - Csak szórakoznak itt velem az emberek - feleli. Mintha még soha nem láttak volna fára mászni valakit. Idióták! - Magamban látom, ahogy grimaszol. - De miről is beszélgettünk? - Arról, hogy mi történt veled ma este. Hol voltál... - Cal! - kiáltja hirtelen a nevem. Majdnem a fékre taposok, mintha attól félnék, hogy le fog zuhanni a fáról. Cal! Látom a kocsidat! Megkönnyebbülten dőlök hátra az ülésen. - Úristen, Nyelle! Én már azt hittem, hogy... Merre vagy? - Nem látod, hogy várok rád? Megállók a járdaszegélynél. - Ne integess! Csak kapaszkodj az ágban. Nem akarom, hogy a kórházban köss ki. Kiugrók a kocsimból, és kémlelni kezdem az előttem álló fa sötét, kusza lombját. Csaknem a fa tetején pillantom meg a lányt, ahogy a karjával kétségbeesetten integet. - Már látlak! - Kisebb szünet után, hozzáteszem: Felmászom hozzád. - Befejezem a hívást, a zsebembe tömöm a mobilomat, és nekigyürkőzöm a fölöttem tornyosuló ágasbogas akadálypályának. Sokkal könnyebb volt, amikor csak a nyomában kellett másznom. Megtámasztom egyik lábam két vastag faág tövében, és. elkapom a legalacsonyabb ágat, azon húzom fel magam. - Cal! - kiabál lefelé Nyelle. - Hát eljöttél! - El bizony! - dörmögök, igyekezve manőverezni a pulóveremet kiszakító vékony gallyak között. Letesztelek

egy másik nagyobb ágat, egész súlyommal ránehezedek, majd folytatom a mászást. Miután odaérek Nyelle mellé, ő szorosan átöleli a nyakamat, és kis híján letaszít a fáról. - Alig merem elhinni, hogy itt vagy! Nem mintha eddig nem így lett volna, de a szívem most még erősebben kezd verni. Felszabadítom az egyik kezemet, és lágyan megsimogatom a hátát. - Igen, most már itt vagyok. - Elhelyezkedem egy faágon vele szemben. - De mi van veled? Jól vagy? Nyelle lassan elmosolyodik, homályos a tekintete. - Igen, remekül. Beszélgessünk, Cal! Ez itt a mi fánk! Ejha, sokkal többet ivott, mint gondoltam. - Persze, egy kicsit beszélgethetünk. Csak ne engedd el az ágat, oké? - Oké - bólogat túlzó fejmozdulatokkal a lányt. - Hol voltál ma este? És hol a kabátod? - Én éppen... a fenébe! - csikorgatni kezdem a fogam. - Mi az? Hangosan felnyögök, és behunyom a szemem. - Ott hagytam! - De kit? Várjunk csak! Csak nem egy randin voltál? Nyelle elmosolyodik, majd kuncogni kezd, ami hangos nevetésbe torkollik. Teljesen úgy viselkedik, mint Rae, amikor kénytelen vagyok rávágni a telefont. Csakhogy most nem telefonban vagyunk, ezért inkább várok. - Ott hagytál egy randit miattam? Jaj, Cal! Annyira sajnálom. Pocsék egy alak vagyok. - Nem, semmi baj - nyugtatom meg. - Megérte ott hagyni. De lehet, hogy most vissza kéne mennem érte - sóhajtok fel,

és egyáltalán nem várom, ami most történni fog. - Nagyon dühös lesz rám. - Mi a neve? - kérdi Nyelle. - Jade. - Csak nem sztriptíztáncos? - nevet fel. - Nem, nem az - válaszolom vigyorogva. - De nem ő az, ugye? Az igazi. - Nem, nem ő az - felelem kurtán. - A közelében sem jár. - Akkor miért randiztál vele? - Csak mert, nem tudtam nemet mondani. - Még kimondani is szörnyen hangzik. Ezzel tisztában vagyok. - Ez nehéz neked, igaz? - piszkál tovább Nyelle. Megvonom a vállam. Elneveti magát. - Hát, tényleg vissza kéne menned hozzá. Én majd gyalog hazamegyek. - Könnyed mozdulatokkal kezd lemászni a fáról, egy pillanatra sem mérlegelve, hová lép, még így, részegen sem. Mi üthetett ebbe a lányba, hogy mindenre fel akar mászni? - Nem, előbb el kell mondanod, mi történt ma este. Szeretném, ha elkísérnél. - Nem akarom magára hagyni. Még mindig a fülemben cseng, milyen volt a hangja, amikor felhívott. Itt valami nagyon nem stimmel. Ráadásul egész héten most találkozunk először. Nem fogom hagyni, hogy újra eltűnjön. Ma este még nem. Nyelle megáll egy faágon, és fejét hátrahajtva felpillant. Oké. Kis idő elteltével már le is ugrik az utolsó ágról, majd megvár a földön. - Hogy ismerted meg Jade-et? - faggatózik, miközben belém karol, és teljes súlyával rám nehezedve

visszatámolyog velem a kocsihoz. Hogy volt képes felmászni arra a fára úgy, hogy nem zuhant a mélybe? - Azon a bulin, amire nem jöttél el - válaszolok. Rövid ne-vetést hallat. - Talán jobb lett volna, ha mégis elmegyek - mondja, és még mindig mosolyog. Visszamosolygok rá. - De most mesélj arról a verekedésről. Hol történt? - kérdezem, kinyitva az ajtót, hogy bemásszon a kocsiba. - Egy bárban - magyarázza, és egészen középre húzódik, két lába közé véve a sebességváltót. - Már elmúltál huszonegy, és kiszolgálnak? - Cal! Tudod, hogy hány éves vagyok - ingatja a fejét hitetlenkedve. Bezárom az ajtót, majd megkerülöm a kocsit, és közben azon morfondírozok, kihasználjam-e, hogy részeg, és bármit kérdezhetek, amit csak akarok. De biztos, hogy így akarom megtudni? Ahogy kinyitom a másik oldali ajtót, rezegni kezd a telefonom. Ránézek a képernyőre. - A francba! - dörmögöm, majd felveszem. - Szia. Ne haragudj! Útban vagyok visszafelé. Csak volt egy... - Átpillantok Nyelle-re, aki hátradőlve ül, és félrehajtott fejjel vigyorog rám. - Közbejött valami fontos. - Még szélesebb a mosoly az arcán. - Tíz perc, és ott vagyok. Befejezem a hívást, nehogy Jade-nek ideje legyen bármit mondani. Nem akarom hallani, amit mond. Nem is számít igazán. Itt ül mellettem az egyetlen lány, aki számít. Habár, ha nem kérdezem meg idejében, mi történt ma este, talán soha nem tudom meg, mert mindjárt elalszik. - Nyelle - szólítom mézes-mázas hangon, és beindítom a motort. - Mi dolgod volt abban a bárban?

- Piáltam. Ugyan, már Cal! - nevet rám, és ügyetlenül a karomba vág. - Mégis mi dolgod lehet egy bárban? - Nem kérték el az igazolványodat? - Nem. Gondolom, örültek, hogy van egy fizető vendégük. Fejét most a vállamra hajtja, és a szemét csak félig nyitja ki. - És kivel keveredtél összetűzésbe? - Valami pasival - feleli ásítozva. - Megfogta a seggemet, én meg ököllel belevágtam az arcába. - Micsoda? Ököllel arcon vágtad? - Próbálok nem nevetni, de közben elképzelem a jelenetet, és azt kívánom, bárcsak láthattam volna. Engem még soha nem vágtak arcon, de két bátyámat már épp elégszer ahhoz, hogy tudjam, mennyire fáj. - És nem fájt tőle a kezed? - Vetek egy pillantást a kezére, de eltakarja az ujjatlan kesztyű. - Hát, azért érzem - dörmögi, és becsukódik a szeme. - De nem számított rá - teszi hozzá utolsó lélegzettel, mintha már nem lenne elég ereje a beszédhez. Teljes súlyával rám nehezedik, és érzem, hogy el fog aludni. - Azt elhiszem - nevetek halkan, és rápillantok a karomra nyomódott arcára. Én sem számítottam rá, soha. Mikor megállók a mozi előtt, Jade már a járdaszegélyénél áll, két karját keresztbe fonva, kezében a kabátommal. És tényleg dühös. Ami teljesen érthető. Kinyitja a kocsi ajtaját, majd megáll, és tátva marad a szája a csodálkozástól. - Te jó ég! Ez volt annyira sürgős? - Beszáll a kocsiba, és a földre dobja a kabátom. - Ezért kellett felpattannod a randi

kellős közepén? Egy lány miatt? Miért nem mondtad, hogy van barátnőd? Kiállók a parkolóból, és fejben végiggondolom, hogy jutok a leggyorsabban a kollégiumig. - Mert nincs. Jade úgy méregeti Nyelle-t, mintha ki akarná lökni a mozgó járműből. - Értem. Akkor miért nem mondtad, hogy nem akarsz velem randizni? Most komolyan: képes voltál moziba hívni? Minek nézel engem? Kisiskolásnak? - Mondanom kellett volna. Sajnálom. - Nem bírok ránézni, de érzem, ahogy belém fúrja a tekintetét, szinte éget. Nyelle hirtelen megszorítja a lábamat. Összerezzenek. Tehát mindent hall. Most már jó lenne, ha véget érne ez az éjszaka. - Most viccelsz? Nem is akartál velem randizni? Úristen! Ekkora szívást! - csattan fel Jade. Megkockáztatok egy pillantást az irányába. Szorosan összefonja a karját a mellkasán, és törzsét mereven az ajtónak dönti. Néhány perc múlva megállunk a kollégium előtt, és még gurul az autó, mikor Jade már ki is pattan, majd hangosan becsapja maga után az ajtót. Nyelle nem nyitja ki a szemét, csak fészkelődni kezd, és lábát felhúzza az ülésre, fejét pedig az ölembe hajtja. - Elég morcos volt - dünnyögi, és a combom alá tűri kezét. Hangosan kifújom a levegőt, majd vetek egy pillantást az arcát eltakaró barna hajfürtökre. Finoman hátrasimítom, hogy láthassam az arcát. A szemét még zárva tartja. Jó érzés, ahogy hozzám bújik, még akkor is, ha részeg. - Nyelle, miért ittad le magad ma este? Történt valami? faggatom, és kezemmel végigsimítom a hajtövét.

Nem válaszol. Aztán mikor már úgy hiszem, nem is fog, egyszer csak suttogva megszólal: - Nagyon hiányzik nekem. - Kicsoda? - Te - leheli halkan. - Ezt nem értem - mondom erre, de ő csak hallgat. Attól tartok, végleg elalszik, úgyhogy megkérdezem: - Elvigyelek a koleszba, Nyelle? - Nincs kulcsom - dünnyögi álmatag hangon. - És Tess nincs ott? - Nincs. A nagymamája szülinapját ünneplik. - És ha megmutatom nekik az igazolványodat, nem engednek be? Persze, nálam is alhatsz. Semmi gond... - Oké - sóhajt fel. - Ugye tudod, Cal, hogy nem ide járok? Ez a mondat már csak zagyválásnak tűnik. Mint egy hosszú, összefolyó szóhalmaz. Szinte megkérdőjelezem, hogy jól hallottam-e. - Nem jársz a Crenshaw-ra? Alig észrevehetően rázza a fejét, és fészkelődve kényelmesebb pozícióba helyezkedik, nagyot sóhajtva. Nos, ezzel megválaszolta a kérdést. Csakhogy akkor nem értem, mit keres itt, és hogy tud a koleszban lakni, ha nem is iratkozott be. És... mit csinál egész nap? Kavarognak a gondolatok a fejemben, ahogy végiggondolom. Minden kérdéssel csak még jobban összekuszálódik bennem minden. Mire a lakásomhoz érünk, Nyelle már mélyen alszik, így a karomban kell felvinnem. Lábbal csukom be az ajtót magam mögött, beviszem őt a szobámba, és az ágyra teszem - amit szerencsére szépen beágyaztam. Csípőre tett kézzel tanulmányozom békés arcát. Közben azon töprengek, mi is történt pontosan ma éjjel. És fog-e valaha bízni bennem annyira, hogy elmondja.

Kioldozom a bakancsa fűzőjét, majd az oldalára fordítom, és leveszem róla a kabátot. Aztán tekintetem a kesztyűre téved, és elbizonytalanodom. Ha most leveszem, talán kéretlenül is felfedek egy nagy titkot. Nem bírom megtenni. Mikor ráteszem a takarót, Nyelle a hasára fordul, és a párna alá rejti mindkét kezét. Mire kijövök a fürdőszobából, már egyenletesen szuszog, nyitott szájjal alszik az alkoholtól ájultan. Megfordul a fejemben, hogy a kanapén alszom, de nem férek el rajta. Így inkább becsusszanok mellé az ágyba, ahogy korábban is tettem, háttal felé fordulva hagyom, hogy a légzése lassan álomba ringasson.

NICOLE Július - a hetedik osztályt megelőzd nyár - Fúj, mindjárt elhányom magam, ha elmeséled, milyen érzés Callel csókolózni - fenyegeti Rae Richelle-t. - De mégis miről kéne beszélgetnünk egy pizsamapartin, ha nem a fiúkról? - erősködik Richelle a hálózsákja tetején ülve. - Mi lenne, ha ráijesztenénk a fiúkra? - indítványozza Rae arcán ördögi mosollyal. Elnevetem magam. - Látod? Még Nicole-nak is tetszik az ötlet - lelkesedik Rae. - Nem Calék kertjében sátoroznak ma a fiúk? - fordulok Rae és Richelle felé. Most alszom először Rae házában. Az alagsorban alszunk hálózsákban, ami nagyon különbözik Richelle-ék emeletes ágyától. De nekem ez is tetszik. Van itt lenn egy tévé, és az anyukája fönt van az emeleten, úgyhogy addig maradhatunk fenn, ameddig csak akarunk, mert nem hallja. Richelle kezébe veszi a chipseszacskót, és hátradől a narancsos-barnás színű kanapén. - Oké. Akkor, most mi legyen? Mit csinálunk? - teszi fel a kérdést, és szippant egyet a kólájából. Rae összedörzsöli a kezét, és vigyorog: - Mindenki jöjjön velem!

Egy függönnyel leválasztott ajtón a mosókonyhába vezet bennünket, ahol kotorászni kezd egy nagy kosár ruhában, majd előhúz két kapucnis felsőt, és átadja nekem és Richellenek. - Ezek anyukám pasijáé. Vegyétek fel! - Ezután elővesz egy flanelinget, és felveszi festett pólójára. Rápillantok Richelle-re. Ő megvonja a vállát, és felhúzza a kapucnis felsőt. Én is belebújok. A pulcsik kicsit nagyok ránk, de úgy érzem, pont ez a lényeg. Rae lábujjhegyre emelkedve felnyúl a polcra egy baseballsapkáért. Segítek neki, és leveszem. - Kösz - mondja, és a fejére húzza. A sapka óriásinak tűnik Rae kis fején. - De azt még nem mondtad el, hogy mit csinálunk, Rae jegyzi meg Richelle. Rae kinyit egy másik ajtót a mosókonyha végében, és lámpát gyújt. Nagyon félelmetes ez a hely. A mennyezeten egyetlen villanykörte fénye dereng halványan. Minden csupa kosz, és büdös, ósdi szag terjeng. Nem megyek be vele. - Odalopózunk a fiúk sátrához - magyarázza Rae, és a falnak támasztott gereblyék és lapátok között keresgél. Valaki egy zseblámpával világít, hogy a sátorban hatalmasnak tűnjön az árnyékunk. Aztán a többiek... - Széles vigyorral a kezébe vesz egy baltát. - De, ugye nem fogjuk bántani őket? - kérdezem a csillogó balta élére pillantva. - Nyugi, Nicole! - sóhajt fel Rae. - Csak lengetjük és kiabálunk hozzá. Az a cél, hogy alaposan rájuk ijesszünk. Nagyon vicces lesz, majd meglátod. Bólintok, de nem vagyok meggyőzve. Richelle végigmegy a félhomályos helyiségben Rae-vel, és együtt keresgélnek.

Aztán talál egy vasvillát. - Ez tökéletes lesz. - Azzal rám pillant, és megkérdezi: - Akarod fogni a zseblámpát? Erre is rábólintok. Kilopózunk a házból, Rae pedig megáll az ajtónál, és kezembe nyom egy hatalmas, sárga nyelű zseblámpát. Tessék. Elveszem tőle a lámpát, és lassan kinyitjuk az ajtót. A hátsó lépcsőről már jól látszik a sátor sötét körvonala. - Szerinted ébren vannak? - kérdi Richelle. Rae vállat von. Csöndben végiglopóznak a füvön. Kicsit távolabbról követem őket, kezemben a zseblámpával. Ahogy közelebb érünk, hallom, hogy a fiúk még beszélgetnek. Rae egyik kezét felemelve megállít, és hallgatózik. - Nem mehetek - mondja Cal. - Miért, talán engedélyt kell kérned a csajodtól? - kérdezi gúnyos hangon Brady. Richelle felém fordul. Arcán értetlenség és aggodalom ül. - Nem, nem erről van szó - feleli Cal. - Hogy lehetsz ekkorra idióta! Rae megadja a jelet az indulásra. Odalopózunk a sátorhoz. - Készen álltok? - fordul most suttogva felém és Richelle felé. Richelle bólint. - Ti nem hallottatok valamit? - szólal meg hirtelen Craig. A fiúk elhallgatnak. Rae biccent, mire én meggyújtom a zseblámpát úgy, hogy a fénye visszaverődjön a földről, ahogy Rae magyarázta, hatalmas árnyakat jelenítve meg a lányokból a sátor oldalán. - Húúúúúú! - üvölti Rae és Richelle mély hangon, fejük felett lengetve a baltát és a vasvillát.

A fiúk felordítanak félelmükben. Brady szinte sikoltva üvölt. Rae, Richelle és én hisztérikus nevetésben törünk ki. - A csajok csinálják! - kiáltja Craig. A sátor cipzárjának hangjára eloltom a zseblámpát. Richelle és Rae sikítva a sátor mellé dobják fegyvereiket, miközben a fiúk felkiáltanak: - Kapjuk el őket! Hatalmas, sárga vízipisztolyokat tartva rontanak ki a sátorból, és vízzel locsolnak bennünket. Szétszóródunk. Nekem sikerül megbújnom egy bokor mögött nem messze Calék házától, és figyelem, ahogy mindenki elrohan mellettem. Mikor úgy érzem, biztonságban vagyok, lassan kilépek a bokor mögül, de Cal abban a pillanatban megjelenik előttem. Egyenesen rám irányítja a vízipisztolyt. Az arcom elé tartott kézzel várom, hogy lelocsoljon, de nem teszi meg. Mikor leengedem a kezem, látom, hogy csak ott áll előttem. - Nem foglak lelocsolni - közli halvány mosollyal. - Nicole! Rohanj! - kiáltja Richelle, nyomában Craiggel, aki folyamatosan lövi rá a vizet. Cal megpördül, és ő is lőni kezd. Richelle sikoltva rohan Rae háza felé, én pedig visszabújok a bokor mögé. - Mi folyik itt? - hallom Mrs. Logant a bejárati verandáról. Egy pillanatra mindenki megdermed. - Ők kezdték - mutat mindenki egyszerre a lányok felé.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ébren vagyok, és nagyon ki kellene mennem vécére. De nem mozdulok. Nyelle mögöttem fekszik, az én párnámon van a feje, és a nyakamon érzem a leheletét. Olyan közel fekszik hozzám, hogy érzem a teste melegét, amit áraszt. Csupasz lába hozzásimul a combomhoz. Mivel a bőrömön érzem a bőrét, nyilvánvaló, hogy levette a nadrágját. Le bizony. Nem akarok mozdulni, nehogy felébresszem. Inkább csak fekszem tovább, és szenvedek, mert annyira ki kéne mennem vécére, de nem merek megfordulni, hogy megérintsem. Előbb talán fogat kéne mosnom. A fenébe! Most már tényleg ki kell mennem. És megmosnom a fogamat. A fenébe! Finoman lehúzom magamról a takarót, nehogy megzavarjam, és egy gyors mozdulattal kikelek az ágyból. Nyelle felnyög, és az oldalára fordul. Felsóhajtok. Ahogy végigmegyek a szobán, átlépkedek a pulóverén, a nadrágján, a melltartóján és a kesztyűjén. Nem is merek belegondolni, mi maradhatott rajta a takaró alatt, de izgalmas lenne visszacsusszanni vele a takaró alá... vagy éppen..., de ez már nem szalonképes. Mikor kilépek a fürdőszobából, Nyelle már a kanapé karfáján ül, a fejét előrehajtja, haja az arcába lóg. Az egyik bokszeralsóm van rajta meg egy bő póló, amely felfedi a vállát, és egy spagetti pántos topot.

Megtörli az arcát a pulcsijával, és mogorván kérdi: - Van esetleg egy tartalék fogkeféd? Pocsék ízű a szám. - Megnézem, talán van - válaszolok, és kinyitok a fürdőszoba mellett egy kisszekrényt. Kotorászom benne egy darabig, majd előhúzok egy celofánba csomagolt fogkefét. Ezt a fogorvostól kaptam, csak egy olcsó vacak. Megfelel? - Nem érdekel, csak fogkefe legyen - dünnyögi, és imbolyogva feláll, majd kinyújtja a kezét, ami alig látszik ki a pulcsi alól. Átadom neki a fogkefét, elállók az útból, ő pedig félig behunyt szemmel betántorog a fürdőszobába. Magamra veszek egy kapucnis felsőt, leülök a kanapéra, és bekapcsolom a tévét, mert most, hogy felébredt, nem akarok visszafeküdni az ágyba. Nyílik a fürdő ajtaja. - Hogy érzed magad? - kérdezem, bár nagyjából tudom a választ az alapján, ahogy kivonszolja magát a hálószoba felé. Valamit mintha dörmögne felém, ahogy elhalad mellettem. Néhány perccel később hóna alatt egy kispárnával megjelenik a hálószobaajtóban, maga mögött húzva egy takarót. Az ölembe dobja a párnát, és egyetlen szó nélkül elnyúlik a kanapén. A takarót az orráig felhúzza, és már alszik is. ———— Éppen futballt nézek a tévében, amikor hallom, hogy fordul a kulcs a zárban. Nyelle még mindig nem ébredt fel, én pedig majd’ éhen halok, de nem mozdulok, mert az ölemben fekszik. A meccset nézem, kezemet a vállán pihentetve, mikor Eric belép az ajtón. - Szia, pajtás!

Hátranézek, ahogy besétál, kezében néhány gyorséttermi zacskóval. - Mondd, hogy nekem is hoztál valamit! könyörgöm, miközben a konyhapultra dobja a zacskókat. - Igen, hoztam - feleli, majd jobban szemügyre vesz. Ejha... jól sikerült a randid? - Egyáltalán nem. - És...? - biccent a lány felé. - Ez meg kicsoda? - Szia, Eric - hallatszik Nyelle rekedt hangja a takaró alól. Eric odalép, hogy közelebbről megnézze, és próbálja kitalálni, ki lehet. Nyelle lehúzza magáról a takarót. - Hoztál nekem forró csokit? - Nahát, a tóparti lány! Nem hiszem el! - kiált fel. - Rád aztán egyáltalán nem számítottam. - Jujj! Halkabban! - kérleli Nyelle, és hunyorogva pislog fel rá. Együtt érzőén megdörzsölöm a vállát. - Csak nem vagyunk egy kicsit másnaposak? - kérdi vigyorogva Eric. - Meg is vertél valakit tegnap este? - Igen - feleli rekedt hangon Nyelle. - Tényleg! - jut eszembe hirtelen. - Hogy van a kezed? - Várj csak! Te tényleg megütöttél valakit? - Eric szája tátva marad a csodálkozástól. Aztán hangosan nevetni kezd. Behúztál egyet Calnek úgy, hogy én nem láttam? Szigorú pillantást vetek rá. - Miért akarnék behúzni neki? - kérdez vissza Nyelle. - A kezem pedig jól van. Csak a fejem fáj iszonyatosan, és nem érzek semmit. - Hadd nézzem meg! - kérem tőle. Kihúzza kezét a takaró alól. Olyan finomnak és törékenynek tűnik, elképzelni is nehéz, hogyan tudott valakit képen vágni vele. A tenyerébe csúsztatom a kezem, és jobban szemügyre veszem, alaposan megvizsgálom a fedetlen bőrét.

Ujjpercei vörösek, de nincs rajtuk seb. Még szerencse, hogy volt rajta kesztyű. - Nem tűnik vészesnek - állapítom meg. De mielőtt még megfordítanám, gyorsan visszahúzza a takaró alá. Valamit nem akar megmutatni nekem. Egészen biztos, hogy rejteget valamit a kezén. - Mit hoztál nekünk? - érdeklődöm Erictől. - Őszintén szólva nem tudtam, hogy több embert kell ma etetnem - feleli. - Én nem kérek enni - mondja Nyelle, és olyan hangot hallat, mint aki még az evés gondolatától is rosszul van. - Nincs itthon valamilyen energiaitalunk? - teszem fel a kérdést, de még mindig nem vagyok hajlandó megmozdulni. Eric az ölemben fekvő Nyelle-t nézi, és színpadias hangon válaszol: - Megyek, és megnézem. Egy energiaitallal és egy csomag étellel a kezében tér vissza. - Kösz. - Elveszem tőle az üveget, és kinyitom. - Ezt idd meg, Nyelle! Segíteni fog. - És mi a program a mai napra? - érdeklődik Eric, hátradől egy karosszékben, majd hozzáfog, hogy kicsomagolja a hamburgerét. - Semmi - feleli Nyelle, majd óvatosan szájához emeli az üveget, hogy kortyoljon belőle. - Az izgalmasan hangzik - jegyzi meg Eric szarkasztikus hangon. - Van egy buli... - Nem! - csattan fel Nyelle hirtelen. - A buli szót ne is említsd, Eric! Légyszi! Nevetve megvonom a vállam. - Ezek szerint ma nem megyünk buliba.

Eric összegyűri a nemrég felfalt hamburger papírját. - Én megbeszéltem néhány sráccal, hogy találkozunk a tornateremben, és kosarazunk egy kicsit. Csak meg akartam kérdezni, hogy... - Ránéz Nyelle-re, és meggondolja magát: Na, jó, majd később találkozunk. - Kösz, hogy hoztál kaját! - mondom neki, majd megvárom, amíg eltűnik a szobájában. Nyelle a hátára fordul, és onnan néz fel rám. Kisimítok egy arcába lógó hajtincset. Halványan elmosolyodik. Aztán becsukja a szemét, és elalszik. Figyelem, ahogy csukott szemhéja álmában megrebben, és időnként megvakargatja a karját. Egyértelmű, hogy most nagyon pocsékul érzi magát. Én viszont pont ellenkezőleg. - Jössz le onnan, Henley! - kiáltok a kutyára, ahogy felugrik a kanapéra Nicole mellé. - Nem zavar - mondja Nicole, és kezét a kutyus bundájába fúrja, finoman vakargatja a füle tövét. - Szia, Henley. Jó, hogy látlak. Henley visszaugrik a padlóra, majd zsemleszínű bundáját a lány szoknyájához dörgöli. - Milyen volt a baseballmeccs? - érdeklődik, majd lerúgja a cipőjét, és lefekszik a kispárnára úgy, hogy a feje közvetlenül a lábamnál van. Kezét a hasára teszi, és teljesen nyújtott lábbal, mozdulatlanul fekszik. Ránézek, mire ő felpillant rám hatalmas, csillogó kék szemével. - Rossz napod volt? - kérdem, és leteszem a kezemben lévő játék távirányítóját. Valahányszor Nicole-t bántja valami, általában itt köt ki. Mindig azzal húzom, hogy olyan, mintha egy pszichiáter rendelőjében feküdne a kanapén.

Habár pontosan tudom, hogy a valóságban a pszichiátereknél nem kanapén fekszenek a páciensek - a mamámnál legalábbis nem. - Lance ma elhívott randizni - feleli halkan. Nagyot dobban a szívem. - És te mit mondtál neki? - Olyan érzés, mintha smirglipapír dörzsölné a torkomat. Nicole feltámaszkodik a mellettem lévő párnára. - Azt, hogy senkivel nem akarok randizni. - Aha! - mondom megkönnyebbülve. De, várjunk csak... És tényleg nem? Nicole rám pillant, és vállat von. Közben nem veszi le rólam a szemét. Mintha csak várna valamire. - Miért, csak mert felsősök vagyunk, muszáj máris randizni valakivel? - Nem tudom - válaszolok. Amióta néhány hónapja elkezdtük a hatodik osztályt, én még senkit sem hívtam randizni. Habár egyetlen lány van, akit elhívnék, az pedig itt ül velem szemben. Nicole megfogja a kezem, és becsukja a szemét. - Olyan fura, de én még nem akarok ilyesmin gondolkodni. Legszívesebben megtörölném a tenyerem, mert félek, hogy izzad. De Nicole-t úgy tűnik, nem zavarja. Időnként előfordul, hogy csak úgy üldögélünk, ő fogja a kezemet, és becsukja a szemét, mintha valami varázserővel bírnék, amitől jobban érzi magát. Ez engem soha nem zavart különösebben, ahogy most sem. Viszont most mintha mást éreznék, vagy legalábbis szeretném hinni, hogy más. - Sziasztok! - kiabál le Richelle a lépcső tetejéről. Nicole hirtelen kinyitja a szemét. Elengedi a kezemet, és egy gyors mozdulattal a kanapé másik végére húzódik, mire

Richelle leér a lépcsőn, kezében egy üres Moutain Dew üdítősüveggel. - Ti meg mit műveltek itt? Gyertek át Rae-hez. A fiúk is ott vannak. Játszhatnánk valamit. - Rám néz, és elmosolyodik. - Min gondolkozol? - kérdezi Nyelle, kinyitva a szemét. Ránézek összefonódott kezünkre, és mosolygok. - Semmi különösre nem gondolok - ingatom a fejem. Nincs kedved megnézni egy filmet? - Nem baj, ha előtte lezuhanyozom? Attól talán jobban leszek. - Persze, menj csak nyugodtan - felelem. - Ne csináljak neked valamit enni? - Egy mogyoróvajas szendvicset tudsz csinálni? - Igen, tudok - felelem. - Milyen dzsemet kérsz rá: szőlőt vagy epret? Nyelle feltolja magát a kanapéról. - Epreset. Mire kijön a fürdőből, egy papírtányérra odakészítem neki a mogyoróvajjal és dzsemmel megkent szendvicset, mellé pedig egy marék chipset. - Így már sokkal jobb - mondja, és a szemétbe hajítja az üres energiaital dobozát. A konyhaszekrényben poharat keres, megtölti vízzel, aztán visszaül mellém a kanapéra. - Így már tökéletes! Köszi. - Úgy esik neki az ételnek, mintha hetek óta nem evett volna. Nem morzsái, de a falatokat szinte csak nyeli, nem is rágja meg. - Csak vigyázz, hogy utána ne lehelj rám! - jegyzem meg tréfásan. - Miért? Úgy gondolod, nem elég szexi a mogyoróvajchips kombós lehelet? - kérdi a chipset ropogtatva.

- Nem annyira - mondom nevetve. A következő pillanatban rám ül, és az arcomba lehel. Próbálom nem elnevetni magam, de közben visszatartom a levegőt, és elfordítom a fejem. Ahogy még közelebb hajol, megragadom a csuklóját, és távol tartom magamtól. Nevetve próbál kikerülni a szorításomból. - Itt a finom mogyoróvajas-chipses lehelet, Cal! Szagold csak! Tudom, hogy te is akarod. Leteperem a kanapéra, és a lába közé térdelve a feje fölé szorítom két karját. Ő mosolyogva néz fel rám. Nem mozdulok. Egyszerre nem érdekel, hogy milyen a lehelete, csak egyre közelebb hajolok az ajkához, amitől néhány másodperccel korábban még menekültem. Kiszabadítja az egyik kezét, és végigszántja a hajamon. Majdnem megcsókolom, amikor hirtelen megszólal: - Le kell vágni a hajad. - Azzal felpattan, és csaknem összeütközik a feje a számmal. - Juj, megengeded, hogy én vágjam le? - Le akarod vágni a hajam? - kérdezem, és letaglózva támaszkodom fel a párnákon. Veszélyes dolog megcsókolni ezt a lányt. Nyelle előrehajol, és bekapja az utolsó falat szendvicset. Igen. De ígérem, először megmosom a fogamat. Van ollód? Vagy borotvád? Mielőtt még válaszolnék, már fel is pattan a kanapéról, és elindul a fürdőszoba felé. - Borotvát inkább ne! - jegyzem meg határozottan, mert véres jelenet villan fel az agyamban. Hallom, amint kotorászni kezd a fürdőszobai fiókban. Amikor visszajön, a kezében fogja Eric elektromos hajvágóját.

- Ollód nincs? - kérdi, miután a hajvágót leteszi a dohányzóasztalra. Nem rémlik, hogy bármibe beleegyeztem volna. - A szobámban, az íróasztal fiókjában van egy - mondom neki, és arra gondolok, ha rosszul sikerül, legfeljebb tövig lenyírom, ahogy gimiben viseltem a hajam. Nyelle ollóval a kezében tér vissza, és maga mögött húzza a gurulós íróasztali székemet. - Gyere, ülj le ide! - adja ki az utasítást, és a széket a szoba közepére tolja. - Csináltál már ilyet korábban? - kérdem gyanakodva, miközben leülök. - Nem egészen, de valami hasonlót már igen. - Ez nem hangzik túl jól. - Vagyis halvány gőzöd sincs arról, hogy fogj hozzá a hajvágáshoz. - Valahogy úgy - válaszol, és bedugja a hajvágót a konnektorba. Aztán törülközőt terít a váltamra, megáll előttem, és tanulmányozni kezdi a hajamat, ujjaival végigszántva. Ahogy megérint, behunyom a szemem. Hirtelen hallom, hogy bekapcsolja a hajnyírót, és kipattan a szemem. - Inkább ne nyisd ki! - mondja Nyelle. - Nehogy haj menjen a szemedbe. Talán aggódnom kellene, de nem aggódom. Egyáltalán nem fontos, hogy néz majd ki a hajam. Egész nap képes lennék itt ülni, és érezni, ahogy Nyelle a hajamat simogatja. A borotva zúgni kezd, én pedig élvezem, ahogy ujjaival csiklandozza a nyakamat, a fülem tövét, majd a fejem oldalát. Miután kikapcsolja a gépet, lassan kinyitom a szemem, szinte révületbe estem.

- Tetszik, hogy van a hajadban egy kis hullám - jegyzi meg, és összekócolja a fejem tetején a hajat, amit még nem nyírt le. Ahogy egészen közel áll hozzám, csak az arcára összpontosítok. Ha most távolabb néznék, akkor nem látnék mást, mint... a Crenshaw-logót. Nagy erőfeszítésembe telik, hogy csak rá nézzek. Nem is sejti, de szinte a kínok kínját élem most át. Nyelle a kezébe veszi az ollót. Ahogy megáll mögöttem, feszülten kifújom a levegőt. Kell néhány pillanat, hogy összeszedjem magam, vegyek néhány nagy levegőt, és csak a focira gondoljak. Levágja a fejem tetején a hajat. Miután végzett vele, leveszi a vállamról a törülközőt, és megáll előttem, a művét csodálva. - Tetszik - jelenti ki csípőre tett kézzel, és még mindig a hajamat nézi, nem engem. Lerakja kezéből az ollót, és előrelép olyan közel, hogy a pulcsija az orromat súrolja, végigszántja kezét a hajamon. Nem bírok ellenállni, megfogom a csípőjét a két kezemmel. Még mindig egészen közel áll, és a hajamat simogatja. Lassan közelebb húzom úgy, hogy egyik lábam a lába közé kerül. Továbbra sem néz rám, én viszont a szemét nézem, és várom a jelzést, hogy engedjem el. Vesz egy mély levegőt, és a mellére kiírt Crenshaw-felirat közelebb kerül hozzám. Aztán egyik kezével végigsimítja az arcomat. Kezembe fogom a kezét, és akkor veszem észre a hegek nyomait. Olyan, mintha egész kicsi borotvapengékre nyomta volna rá a kézfejét. A keze szélén vékony, kusza hegnyomok futnak végig. Reszket a keze.

A teste többi része teljesen mozdulatlan. Talán nem is vesz levegőt. Finoman a számhoz emelem a kezét, és megcsókolom a hegeket, amelyeket olyan vehemensen rejtegetett. Lassan leereszkedik az ölembe. A szeme egészen sötéten csillog, és még mindig nem pislogott, csak rezzenéstelen tekintettel néz rám. Kezemmel finoman végigsimítom puha arcbőrét. Az érintésre behunyja a szemét, mintha csak megnyomtam volna egy gombot. Ajka enyhén szétválik, mintha várna valamit. Szememet az ajkára szegezem egészen addig, amíg már nem látom, olyan közel vagyok hozzá. Most már csak érzem a közelségét. Karját a nyakam köré kulcsolja, ahogy magamhoz vonom, és megcsókolom puha, mentolízű száját. Nyelvemet finoman végighúzom az ajkain, melyek válaszképpen kettéválnak. A csók lassú és óvatos, de olyan forró, hogy belefeszül minden izmom. Átölelem a derekát, és kicsit mohóbban kezdem csókolni. Egész életemben arra vártam, hogy megcsókoljam ezt a lányt, és mégsem voltam felkészülve rá, hogy milyen lesz. Szinte izzik minden a belsőmben. És nem akarom, hogy vége legyen. Nem hagyhatom, hogy elhúzódjon. Mikor pedig a számba lehel, úgy érzem, elvesztem. Tüzes máglya vagyok. Kezemet a felsője alá csúsztatom, és finoman végigsimítom a bőrét. Ekkor homorítani kezd, majd hátrébb húzódik, és elválunk. Arcán lassú mosoly fut végig. - Nem nézünk meg egy filmet? Megrázom a fejem. Mielőtt még újra megcsókolhatnám, nevetve kicsusszan az ölemből. Nem bírok megmozdulni. Még nem hűlt ki teljesen a testem. Még mindig lángok borítják a bőrömet, és ha továbbra is itt maradok vele a kanapén ülve, előbb le kell hűtenem a lángokat.

- Hol tartod a partvist? - szólal meg mögöttem. - A hűtő mellett - felelem kurtán. Lassan felállók a székről, és visszagurítom a szobámba, majd életem legmélyebb sóhaját engedem ki a torkomon. - Úristen! dörmögöm, és erősen a széktámlába kapaszkodva csak bámulom az íróasztalt. - Te tudsz gitározni? Mikor megfordulok, Nyelle az ajtóban áll, és a szemközti fal mellé támasztott akusztikus gitárt nézi. - Kicsit - felelem, megköszörülve a torkomat. Ezt nem tudhatja, hiszen a gimnáziumban még nem kezdtem el tanulni. - Rae is el szokta hozni a gitárját, amikor meglátogat, és elhülyéskedünk. De ő sokkal jobb nálam. Én csak arra koncentrálok, hogy ne legyek túl béna. Nyelle átmegy a szobán, kezébe veszi a gitárt, és törökülésben az ágyra ül. Az ölébe támasztja, és megpenget néhány húrt, de fogalma sincs, hogy kell rajta játszani. Az oldalamra fekve figyelem, könyökömre támasztott fejjel. Annyira koncentrál, mintha ott, helyben meg tudná tanulni, hogyan kell rajta játszani. Tetszik, ahogy ujjaival a húrokat mozgatja, és tudja, hogy senki elől nem kell elrejteni őket. - Kérdezhetek tőled valamit? Nyelle megáll, és bólint, majd tekintetét az enyémbe fúrja, mintha fel akarna készülni a kérdésre. - Tegnap éjjel, amikor részeg voltál... Azt mondtad, nem is jársz a Crenshaw-ra, de akkor hogy tudsz a koleszban lakni? - Amióta csak bevallotta, azóta gondolkoztam rajta, mikor és hogyan tegyem fel neki ezt a kérdést. Nem akarom elsietni a dolgokat. Még csak most kezdett el bízni bennem, és nem játszhatom el a bizalmát.

- Miért vagy itt, ha nem is jársz ebbe a suliba? A Crenshaw nem egy olyan érdekes hely. Nyelle válla ellazul, és halványan elmosolyodik.,- Ez is a listámon szerepelt. - A listádon szerepelt, hogy úgy tégy, mintha a Crenshawra járnál? - kérdem döbbenten. - De miért? Különben is, felvilágosítanál, hogy mi ez az őrült lista? - Igen, szerepelt rajta - vonja meg a vállát. - Van egy listám arról, hogy mit kell még megtennem. És a Crenshaw is rajta volt. Egy szemesztert töltök csak itt. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de nem jön ki rajta semmi - a jövő héten vannak a záróvizsgák. Ez a szemeszter utolsó hete. Nyelle úgy tesz, mintha nem venné észre az arcomra kiülő döbbenetét, pedig semmit nem teszek, hogy leplezzem. - Miután mindenki beköltözött a koleszba, követtem az egyik lányt az épületig. Az előcsarnokban ücsörögtem, mintha én is ott laknék, és csak hallgattam őket. Ahogy a lányok beszélgettek. Megtudtam, hogy ki lakik egyedül a szobájában, és Tess volt az egyikük. Aztán megjelentem nála, és közöltem vele, hogy én leszek az új szobatársa. Tess túlságosan udvarias hozzá, hogy kérdezősködjön, így beengedett. Mindig valakivel együtt megyek be az épületbe, és csak olyankor vagyok a szobában, amikor Tess is bent van. Azt hiszi, azért kopogok mindig, mert jól nevelt vagyok, hátha fiú van nála. Amikor beenged, mindig elvörösödik, mert még soha nem volt nála bent fiú. De annyira szégyelli, hogy nem meri bevallani. Nyelle elneveti magát. Alig hallottam valamit abból, amit mondott. - Tehát a jövő héten elmész? A záróvizsgák után?

Tekintetét a földre szegezi, és végighúzza kezét a gitáron. Muszáj elmennem. - Ne menj! - vágom rá. - Micsoda? - kérdez vissza, annyira meglepi a hangomban csengő kétségbeesés. Amióta csak először megláttam a Bean Buzzban, azóta rettegtem, hogy egy napon elveszíthetem. Most pedig közli velem, hogy pontosan ez fog történni... sőt, azt is megmondja, mikor. Nem engedhetem el. - Kérlek, nem menj el! - kérlelem tovább. - Cal! - válaszol nevetve. - Nem járok ebbe a suliba. Nem hallottad, mit mondtam az előbb? - Na, és? Maradj itt! Költözz ide hozzánk! - ajánlom neki, és felülök. Egy pillanatig az arcomat tanulmányozza, majd megrázza a fejét. - Nem tehetem, Cal. Sajnálom. Nagyot nyelek. Zakatolnak a gondolataim. Próbálom kiötleni, mivel vehetném rá, hogy maradjon - És mi lenne, ha legalább a szünet végéig maradnál? indítványozom, szinte hadarva a szavakat. - Csak maradj még itt velem egy kis ideig! Olyan, mintha nemrég találkoztunk volna, és... még nem vagyok kész arra, hogy elmenj. Nyelle lágyan mosolyog. Aztán eltűnődve végigpásztáz a tekintetével. Félek megmozdulni. Félek, hogy ha pislogok egyet, a másik pillanatban már nem lesz ott. - Csak a szünet végéig - ismétli meg tűnődve. - Az... még egy hónap, igaz? Bólintok, mire ő összeszorítja az ajkát, és tétovázik. - Oké - szólal meg olyan halkan, hogy egy pillanatra úgy érzem, rosszul hallottam.

- Oké? - ismétlem. Ő bólint. Úgy érzem magam, mintha megnyertem volna a lottó ötöst. Legszívesebben felkapnám, az ágyra dobnám, és össze-vissza csókolnám. De nem teszem. Nem akarok ráijeszteni. Csak mert valamibe beleegyezett, attól még bármikor meggondolhatja magát. Hirtelen merészebbnek érzem magam a szokásosnál, mert különben soha nem mondanék olyat, amit most mondok: - Maradj itt velem a záróvizsgákig! Eric hazamegy a szünetben, majd én alszom a szobájában. - Te nem mész haza? Vágok egy grimaszt. Úgy volt, hogy én is hazamegyek. Anyám meg fog ölni, ha nem leszek ott karácsonykor. Hát még ha kiderül, hogy az egész szünetben nem leszek otthon... - Karácsonyra muszáj hazamennem. - Cal, miattam ne maradj itt. A családod... - A családom ott lesz. Mindig ott lesz. Hidd el nekem! Sehová nem mennek. Te adsz nekem még egy hónapot. Ők meg túl fogják élni. Nyelle arca rózsaszín árnyalatot ölt, miközben a gitárt tanulmányozza. - Ez nagyon édes tőled. - Aztán kicsit bosszankodva néz fel rám: - Csakhogy én nem leszek egyike a te exeidnek, Cal! - Isten ments! - védekezem felemelt kézzel. - Persze, hogy nem. Erről szó sincs... úristen. Hozzád se fogok érni. Megígérem. - Aztán még hozzáteszem. - Csak ha te is akarod. Még erősebben ráncolja a homlokát. - Vagy soha többé. Önelégült mosollyal sandít felém. - Csak ne menj el! - kérlelem őszinte hangon. - Még ne.

- Még nem megyek el - egyezik bele halkan, és ujjait végighúzza a gitár húrjain.

RICHELLE December - hetedik osztály - Mi az, mit bámulsz? - kérdezem, miközben átvágok a folyosón ácsorgó diákok sorfalán. Mikor közelebb érek, látom, hogy Cal előrehajolva áll Nicole előtt, a kezét fogja, és halkan beszél hozzá. Nicole az öltözőszekrénynek támasztott háttal ül a földön, és a fejét ingatja. Nem reagál arra, amit Cal magyaráz neki. Csak némán mered a falra, szemében mérhetetlen szomorúsággal. - Mi történt? - kérdezem, és letérdelek mellé. - Mi történt, Nicole? - Annyira csalódott lesz az apám - válaszolja, és lassan szembefordul velem. Egyik kezében egy darab papírt szorongat. A bizonyítványát. Fekete tintafolt éktelenkedik rajta. Nicole ujjain és a szoknyáján is ugyanaz a folt van. Nem mutathatom meg neki. - Mutasd! - kérem tőle, és elveszem a kezéből. Kisimítom, és megnézem a jegyeit. Teljesen rendben vannak. Hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, mire felállók. - Ti meg mit bámultok itt? - kiáltom rájuk, és egészen közel állok a mögöttünk tébláboló emberhez. - Semmit... - mondja a pattanásos képű, alacsony fiú. Odébb áll, és kis idő múlva a többiek is szétszóródnak, míg én feléjük fordulva dühösen nézem őket. Visszamegyek Nicole-hoz. - Na, gyere, állj fel innen! - A kezemet nyújtom, és segítek Calnek, hogy a könyökénél

fogva felhúzzuk. Még mindig úgy tűnik, mintha transzba lenne, ami nagyon megijeszt. - Milyen jegyről beszélsz? - A töriről - dünnyögi. - De hát abból nyolcvankilenc százalékot kaptál! közlöm vele. - Az elmúlt félévben meg kilencvenkettőt, szóval így is jeles az átlagod. Az nem rossz. - De ő nem így gondolkodik - válaszolja Nicole, és a földet bámulja. - Szerinte ez nem jó. Mert nem maximális. Hatalmasat sóhajt. - Annyira utálom a törit! Rae, aki eddig a szekrényajtónak támaszkodva állt, most halkan felnevet. Rosszalló pillantást vetek rá. - Most mi van? - kérdi. - Olyan viccesen mondta. Gondolkodnom kell. Nicole apja nevetséges, és tudom, hogy ha nem jut be a Harvardra, akkor nem tekinti embernek. Ami teljes hülyeség, mert még csak hetedikbe járunk. Az ajkamba harapok, és töröm a fejemet. - Mi az a tintafolt a kezeden meg a ruhádon? - hajolok közelebb Nicole-hoz. Attól félek, mindjárt elájul. - Mikor megláttam a jegyemet, eltörtem a tollam. - Aha - eresztek ki egy nagy levegőt. - Akkor most figyeljetek rám: Cal, te vidd el Nicole-t megmosni a kezét! Rae, te pedig gyere velem Mrs. Wilson irodájába! - Mit fogunk ott csinálni? - csillan fel Rae tekintete az izgatottságtól. - Kijavíttatjuk Nicole átlagát. Calnek tátva marad a szája a csodálkozástól: - Hogy micsoda? - Ez nem a te gondod - nyugtatom meg. - Te csak menj, és mossátok meg a kezét! - Csak nem törjük fel a számítógépet? - kérdezi Rae, és szinte szökdécsel örömében, ahogy elindulunk az iroda felé.

- Valami olyasmi - felelek. - Én kisegítő vagyok az irodában, vagyis tudom, hol vannak a jelszavak. Teljesen kiszámítható módon, a fiókjában tartja őket. Azt hiszi, ennyire ostobák vagyunk. Mindegy, lényeg, hogy soha nem fogja megtudni. - És nekem mi lesz a feladatom? - érdeklődik Rae. - Te fogsz őrködni. Ha Mrs. Wilson bejön az irodájába, szóval kell tartanod a bejáratnál, amíg ki nem nyomtatom az új bizonyítványlapot. - Asszem, menni fog - jelenti ki Rae magabiztos hangon, amiben persze nem is kételkedtem. Cal pocsékul őrködne. Képes volna lenyelni a saját nyelvét, mialatt ürügyet keres, hogy miért ne menjen be Mrs. Wilson. Rae ezzel szemben lyukat tud beszélni bárki hasába. Nem aggódom miatta. Úgy lépek be a pult mögé, mintha az irodában lenne dolgom. Ms. Kelly éppen az iskolabuszok indulási idejét mondja be a hangosbemondóba, a többiek pedig a parkolóban vannak, hogy vigyázzanak a rendre. Ms. Kelly rám pillant. - Mrs. Wilson irodájában hagytam a táskámat - mondom neki. Ő bólint, és tovább folytatja a buszok bemondását. Néhány percen belül már meg is nyitom a programot sokat segít, hogy Mrs. Wilson még nem zárta le. Begépelem Nicole azonosítóját, és a nyolcvankilencből kilencvenegy lesz. Mentés. Nyomtatás. Már kinn is vagyok az ajtón. - Szép napot, Ms. Kelly! - szólok oda neki, Nicole tisztán jeles bizonyítványával a hónom alatt. Ms. Kelly észre sem veszi, hogy ott voltam. ' - Megcsináltad? - támad le Rae, amint kilépek a folyosóra.

- Persze, hogy meg - mondom hencegve, és visszaindulok Nicole szekrényéhez, ahol Callel együtt várnak ránk. Mosolyogva nyomom a kezébe a javított bizonyítványlapot. Ő a nyakamba veti magát, és szinte fellök örömében. - Nem szabad sírni - mormolok a hajába, és érzem, hogy egész testében rázkódik. - Nem szabad engedned, hogy megríkasson. Nicole elengedi a nyakam. Még mindig úgy fest, mintha bármelyik pillanatban darabokra hullana szét. Megfogom a kezét. - Van egy ötletem. - Elindulunk a folyosón, de Cal és Rae hátul maradnak. Visszanézek rájuk. - Ti nem jöttök? - De igen! - válaszol kettőjük helyett Rae, majd beérnek minket. Végigmegyünk a folyosón, és kilépünk az iskola hátsó kapuján. Senki nincs a közelben. Odavezetem a társaságot a pálya szélére, kezemben még mindig Nicole remegő kezével. - Szerintem, most kiabáljunk egy nagyot. - Micsoda? - szólal meg Nicole, teljesen összezavarodva. Tudom, mennyire bugyutának tűnik a javaslat. - Rengeteg stressz gyülemlett föl benned, és ha nem adod ki magadból, még a végén összeesel - magyarázom. Úgyhogy üvölts! Készen álltok? Mindannyian úgy néznek rám, mint akinek elment az esze. És talán tényleg így van. De ha Nicole-ék házában kéne élnem, az apjával, aki mindig mindent tökéletesre akar, akkor abba bele is őrülnék. Nem is értem, Nicole hogy lehet még mindig normális. Veszek egy nagy levegőt, behunyom a szemem, és sikítani kezdek. Ez a sikítás Nicole-ért szól, és mindazért, amit el kell

viselnie, és amiben nem tudok neki segíteni. Aztán egyszer csak... Nicole is sikítani kezd. És a következő pillanatban már mind a négyen sikítunk, a hang messzire visszhangzik a pályán. És egészen... felszabadító érzés. Aztán Rae nevetni kezd, és hamarosan mind a négyen nevetünk, mert tudjuk, hogy úgy festünk, mint akik megőrültek. - Lekéstük a buszt - állapítja meg Rae, mialatt megkerüljük az iskolaépületet. - Nem baj - válaszolom. - Nem lakunk olyan messze. Különben is, Nicole szeret sétálni.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A fenébe, ha én ezt tudom, akkor már az elején meg kellett volna kérdeznünk, hogy miért van a Crenshaw-n magyarázza Rae a telefonban. - A következő kérdés, amit fel kell tenned neki: hogy miért talált ki magának egy másik nevet és miért viselkedik úgy, mintha Nyelle volna? - Részeg volt, amikor elkotyogta a Crenshaw-t. És semmi olyat nem ismert be, amivel előrébb lehetnénk. - Na, igen, például azt, hogy miért került fel a listájára a Crenshaw. Cal, ennek az egésznek hozzád van köze, nem gondolod? Túl sok a véletlen egybeesés. Senki mást nem ismerünk, aki oda jár. Ez már nekem is eszembe jutott, de még mindig nem tudtam elhitetni magammal, hogy miattam van itt. Akkor meg miért kerül ennyire? - Hihetetlen, hogy sikerült rábírnod a maradásra a szünet végéig. - Rae hirtelen hatásszünetet tart. - Úristen, te le fogsz vele feküdni? - Nem. Mármint... - dadogom. - Csak nem azt akartad mondani, hogy még nem? vádaskodik Rae. - Cal, ha lefekszel vele, mindent elrontasz. Már így is elég instabil. Ne bonyolítsd ennél jobban a dolgokat! - Hogy áll a demótok? - váltok témát. Rae dünnyög valamit az orra alatt.

- Úgy érzem, fel fogom oszlatni a zenekart. - Lehangolt és érzelemmentes a hangja. - De hiszen még fel sem léptetek. - Igen, tudom - vágja rá dühösen. - A lányok... elég bonyolultak. És sokat drámáznak. És kimerítőek. - Van róla némi fogalmam. - De találkoztam valakivel, aki viszont tök jó fej. - Rae hangja egyszeriben túlságosan lelkesnek tűnik, és fogalmam sincs, hogy reagáljak rá. Eddig csak akkor tűnt ilyen izgatottnak, amikor új hangszert kapott. - Aha... szuper. - De inkább most ne beszéljünk róla. Te magad se vagy a helyzet magaslatán randiügyben, úgyhogy inkább hagyjuk. Majd Maurával megbeszélem. - Az anyámmal? - Igen. Ő remek randitippeket ad. Neked is beszélned kéne vele. Mert talán végre hosszabb ideig jársz majd egy lánnyal egy esténél. - Erre elneveti magát. Már megint. Egyszer már leraktam rá a telefont, amikor nem bírta abbahagyni a nevetést, mert meséltem neki a randimről Jadedel. - Rae! - figyelmeztetem. - Várj, ne tedd még le! - kéri, és próbálja összeszedni magát. - Hol van most Nyelle? - Lement forró csokit meg kávét venni. - És miért nem mentél vele? - Mert most épp tanulnom kéne. - Gyalog ment? - Nem, elvitte a kocsimat. - A kocsidat? Ezt komolyan mondod? Hagytad, hogy vezesse a kocsidat? - kiált fel döbbent hangon.

- Ha nem hagyom, akkor is vezeti. Ilyen alapon, akár engedhetem is. - Úgy érzem, szinte bármit megengednék Nyelle-nek. Nehezemre esik nemet mondani neki. Ahogy Nyelle megállapította, ez az egyik gyenge pontom. Pityegni kezd a telefonom. Elveszem a fülemtől. - Figyelj, Rae, éppen anyám hív. Remélem, nem a konyhában ülsz, vele szemben, miközben mindent hall, amiről beszélünk. - Nem először fordulna elő ilyesmi. - Nem, nem mondtam el neki Nyelle-t, esküszöm. De azért nem ártana, ha megbeszélnéd vele, milyen hatással van az emberre, ha belehabarodik egy pszichózisban szenvedő lányba - teszi hozzá. - Most le kell tennem - mondom, és átkapcsolok. - Szia, anya. - Szia. Beszéltél valakivel? Visszahívjalak? - Nem kell, csak Rae volt. Már befejeztük. - Ja, értem. És mesélt Jackie-ről, az új barátnőjéről? kérdezi anyám izgatott hangon. - Hát... igen. Anya nevetni kezd. - Aranyos lány. Nekem szimpatikus. De most nem ezért hívlak, hanem mert kaptam egy értesítést, hogy átfoglaltattad a jegyed. Mi akar ez lenni? Csikorgatom a fogamat. Elfelejtettem, hogy anya is értesítést kap a repülőjegyemről, még akkor is, ha én fizetem az átfoglalás költségét. - Ne haragudj. Elfelejtettem szólni. - Szólni? Értékelem, hogy úgy érzed, szólnod kéne anyádnak, ha úgy tervezed, nem töltőd velünk az ünnepeket. - Tudom, hogy most csak húzni próbál, de azért a hangjából kicseng némi csalódottság is.

- Karácsonyra hazamegyek, anya - biztosítom. Emlékszel arra a barátomra, akiről beszéltem neked? - A barátnőre? - kérdez vissza vádló hangon. - Igen, a barátnőre. Az a helyzet, hogy a következő félévben már nem ide fog járni, és szeretnék még eltölteni vele egy kis időt, mielőtt elköltözik. Kezd kellemetlen lenni ez a beszélgetés. Tudom, hogy anyám érzi, hogy elhallgatok valamit. Túlságosan okos ahhoz, hogy ne lásson át rajtam. Mégis reménykedem, hogy nem kezd el faggatózni. Mert tényleg nem szívesen hazudnék neki... csak amennyi szükséges. A vonal másik végén síri csönd. - Cal. - Igen? Megint csönd. Kezemmel végigszántom a hajamat... ami most már sokkal rövidebb. Még hozzá kell szoknom. - Nem akarod bemutatni, azt a lányt? - Inkább nem - válaszolom őszintén. Anya felsóhajt. Összeszorítom a szememet, mintha úgy érezném, becsapom vagy valami hasonló. - Hogy van apa? - váltok témát, kihasználva a hallgatást. - A garázs fölötti dolgozószobámon dolgozik... már megint. Ja, majdnem elfelejtettem! - szólal meg hirtelen. Tulajdonképpen ezért hívtalak, amellett, hogy elmondjam, mennyire hiányzol. De azért csak túlélem valahogy. - És mi lenne az? - érdeklődöm. Anyám mindig is tudta, hogyan kell bűntudatot okoznia bennem. - Nagyon furcsa dolog történt a minap. Vera Bentley megjelent a házunknál, és virágot hozott a kertjükből, ami nagyon különös, mert az utóbbi időben szinte nem is

beszéltünk. Mindenesetre érdeklődött rólad, és hogy tetszik-e a Crenshaw. Aztán megkérdezte, hogy tartod-e még a kapcsolatot Nicole-lal. De ugye, már nem tartod? - Cal, hoztam... Megfordulok, ahogy az ajtóban megjelenik Nyelle. Mivel látja, hogy telefonálok, elhallgat... és csak hangosan zihál a lélegzete. - Nem, anya, már évek óta nem beszéltem vele. - Közben mereven bámulom hazugságom tárgyát. Nyelle tekintete egy pillanatra megrebben. Testén azonban egyetlen izom se rándul. A szívem közben majd kiugrik a helyéről. - Én is így tudtam. De ugye, nem egy lány jött be hozzád? Csak nem az a lány? Add át neki a telefont! Ha már személyesen nem is ismerhetem meg, legalább a hangját akarom hallani annak a lánynak, aki elveszi az anyjától a fiát. - Most, nem anya - válaszolom. - Mennem kell. Bunkóság, tudom. Látod, te tanítottad? - Nagyon vicces - vág vissza anyám. - Szeretlek, kicsim. Add át a lánynak üdvözletemet. És két hét múlva találkozunk, ha már pénteken nem jössz, amikorra vártalak. Már abba belesajdul a szívem, hogy hangosan ki kell mondanom. - Én is szeretlek, anya. Szia! - Szia, Cal. Leteszem a telefont. - Ezt neked hoztam - szólal meg nyugodt hangon Nyelle, kezembe nyomva a poharat. - Anyukád volt? - Igen, és üdvözöl - válaszolom gondolkodás nélkül. Aztán a legszívesebben fejbe lőném magamat, ahogy látom, mennyire megváltozik Nyelle arca.

- Te beszéltél neki rólam? - Nem - felelek halkan. Nyelle tekintete összeszűkül. Mármint, tud róla, hogy létezel. De nem tudja, hogy... basszus. Nyelle behunyja a szemét, és nevetve rázza a fejét. Teljesen kiment a fejemből ez a fóbiád, hogy bemutass a szüleidnek. Nem sértődöm meg, hogy nem beszéltél rólam anyukádnak. Úgy értem... nem járunk együtt... vagy semmi ilyesmi. Bólintok, és néhányszor nyelnem kell, mielőtt még olyasmit mondanék, amivel teljesen hülyét csinálok magamból. - Most mennem kell - szólal meg. Erre egészen pánikba esem, mert úgy érzem, mindent elszúrtam, és ráijesztettem Nyelle-re. - Nem muszáj elmenned. - Nem gond - biztosít. - Tess nemsokára visszajön, neked pedig tanulnod kell a vizsgáidra. Majd pénteken találkozunk. - Pénteken? Miért csak pénteken? - Gyorsan elhallgatok. Úgy viselkedek, mint egy kétségbeesett lány. Olyan lány, akiket messziről kerülni szoktam. - Bocs. Ez nem úgy hangzott, mint ahogy akartam... Mindegy... És mit fogsz csinálni egész héten? Ha akarsz, nyugodtan maradhatsz nálam. - Nem. Te csak tanulj. Nekem is van dolgom magyarázza. - Elmondod majd valamikor, hogy mit csinálsz, most, hogy tudom, nem jársz be az órákra? - De én is bejárok az órákra - feleli. - Mindig más órára ülök be.

- Csak úgy, szórakozásból? - kérdem hitetlenkedve. A gondolattól majd megszakad a szívem. - Igen, csak szórakozásból - feleli halkan nevetve. Általában mindent azért csinálok mostanában. De visszatérve a kérdésedre, majd pénteken elmondom, hogy mit szoktam csinálni. Ha akarod, meg is mutatom. - Tényleg? - kérdem meglepődve. - Tényleg - feleli mosolyogva. - Szia, Cal! - Ne vigyelek el? - kérdezem, és utána megyek a nappaliba. - Nem, inkább sétálok. Azzal már ki is megy az ajtón anélkül, hogy visszanézne. Leroskadok a kanapé karfájára, és kimerültén felsóhajtok. Úgy érzem, ma minden beszélgetést elszúrtam. - Csak higgadj le! Higgadj le! - szólal meg mögöttem Eric. Ahogy megfordulok, látom, hogy ott ül a fotelben egy könyvvel a kezében. - Soha többé nem fogod látni ezt a csajt. - Fogd be, Eric! - förmedek rá, majd visszaviharzok a szobámba, és hangosan becsapom magam mögött az ajtót. Az ajtónak támaszkodva, ökölbe szorított kézzel állok meg, és attól félek, igazat mondott. ———— Elképzelésem sincs róla, hogy tudtam átmenni a záróvizsgáimon. Nagy eséllyel a vakszerencsének köszönhető, hogy minden vizsgámat teljesítettem. Egész idő alatt máson sem járt az eszem, csak hogy pénteken látom-e majd Nyelle-t.

- Úgy tervezem, január első hetében jönnék vissza jelenti be Eric, egy zsák piszkos ruhát vonszolva maga után az ajtó felé. - Neked jó így? - Ja, igen, persze. De miért? - kérdezek vissza, miközben elmosogatom az edényeket. A reggel nagy részét takarítással töltöttem. Tudom, hogy Nyelle már volt itt egy ideig, de most egy egész hónapot fog itt tölteni. Nem akarom, hogy úgy gondolja, disznók módjára élünk itt... márpedig néha így van. - Te a szobámban fogsz aludni, ugye? - érdeklődik, majd elmosolyodik. - Vagy mégsem? - De igen - erősködöm. - Oké, akkor boldog karácsonyt és a többi! Néhány hét múlva találkozunk. - Neked is boldog karácsonyt! - viszonzom a köszöntést, miközben kilép az ajtón. Elpakolom az utolsó tiszta edényt a konyhaszekrénybe, és végigpásztázom a lakást. Eric szobáján kívül, ahová úgyis csak én megyek be, úgy tűnik, minden más rendben van. És most? Nem tudom, mikor érkezik Nyelle, és azt sem, hogy el kell-e mennem érte. Nem beszéltük meg. Bárcsak bekapcsolná azt az átkozott telefonját. Jobb híján felhívom Tesst. - Szia, Cal! - szól a telefonba, mintha meglepődne, hogy hall. - Szia, Tess. Hogy sikerültek a vizsgák? - érdeklődöm, mert érzem, hogy mielőtt konkrétan rákérdeznék Nyelle-re, másról is kell vele beszélgetnem. - Hát, örülök, hogy túl vagyok rajtuk. Már indulsz is haza? - Még nem. - Kis szünetet tartok. - Nyelle ott van?

Rövid szünet. Fogaimat csikorgatom, mert érzem, milyen faragatlan kérdés volt. - Igen - feleli halkan. - Várj egy kicsit! - Hallom, ahogy odaszól neki: - Nyelle, téged keresnek. - Halló? - Szia! - Cal! Mi újság? - Gondoltam, elmegyek érted. - Hát, jó. Gyere értem négyre, és eljöhetsz velem dolgozni. - Dolgozni? Oké, persze. - Akkor viszlát négykor - fejezi be, és lerakja. ———— Amikor négykor megállók az épülete előtt, Nyelle már kint vár, egyetlen hátizsákkal és egy kisebb gurulós bőrönddel a lába előtt. Ennyi. Ennél jóval többre számítottam. Kiváltképp egy lánytól. A tekintete felcsillan, ahogy meglát. Odaszalad hozzám, és kis híján fellök, olyan erővel ugrik a nyakamba. Meglepetten pislogok. Aztán a döbbenet hamar elpárolog, ahogy hozzám érinti az ajkát. A csókjában eltűnik az egész világ a szemem előtt. Kibontakozik, és megszólal: - Szia! - Ez meg mi volt? - Micsoda, hülye kérdés. - Azt hittem, nem érhetek hozzád. - De szeretek csókolózni veled. Ugye, nem baj? - Talán el tudom viselni valahogy - felelek vigyorogva. Akár egész nap el tudnám viselni.

- De ennek ellenére nem vagyok olyan, mint a többi lány - teszi hozzá, miközben visszamegyünk a bőröndért. - Egyikükkel sem érsz fel! - dörmögöm az orrom alatt, majd a bőröndöt kezembe fogom, ő pedig a vállára veszi a hátizsákot, és elindulunk a kocsim felé. Nyelle egészen közel ül hozzám, a lába az enyémhez préselődik, a sebességváltót két lába közé veszi, pedig rengeteg a hely még mellette. Beindítom a motort, és még nem indulok el. Felpillantok a kollégiumra, aztán megint Nyelle-re, aki érdeklődve néz rám. - Elmondtad Tessnek, hogy nem jössz vissza? - Hagytam neki egy üzenetet. Bólintok. Aztán felteszem azt a kérdést, ami azóta a fejemben motoszkál, amióta csak Rae-vel beszéltem. - Miért a Crenshaw? - Hogy érted? - kérdez vissza meglepetten. - Miért éppen a Crenshaw volt a listádon? Elmosolyodik. - Ezt inkább te mondd meg, Cal! Miért éppen a Crenshaw? Kék szemével szigorúan néz rám, és várja, hogy válaszoljak. De én nem tudok válaszolni. - Nem tudom - dünnyögöm. - Pontosan. Én sem tudom. A fejemet ingatva elnevetem magam. Ezzel nem jutottunk messzebbre. Közelebb hajolok, és megcsókolom a nyakát. - Hová menjünk? Nyelle mosolyogva teszi kezét a vállamra. Ez a lány folyton összezavar, akármiről is beszélünk. De közben nagyon boldog vagyok vele. És egyben frusztrált is. De

többnyire boldog. Jobb, ha minden másodpercét kiélvezem annak, hogy vele lehetek. ———— Nyelle mondja, merre menjünk, majd jó húsz perc múlva megállunk egy kétemeletes irodaépület előtt. - Itt dolgozol? - kérdezem, és az épület előtti magas oszlopra kirakott cégneveket bogarászom. - Gyakorlatilag igen. Lynn itt áll alkalmazásban. Én hétfőnként és péntekenként beugrok helyette, ő pedig készpénzben kifizet, amíg a másodállását csinálja. - És meddig leszünk ma itt? - Fél nyolcig. - És honnan ismered Lynnt? - faggatom tovább, mert próbálok magamon kívül más kapcsolódási pontot is találni Nyelle és a Crenshaw között. - A kampuszon találkoztam vele - magyarázza, miközben felmegyünk a másodikra. - Segítettem neki felkészülni a biológiavizsgára. Átmegyünk egy üveges ajtón, amelyre valamilyen orvosi szolgáltatás nevét nyomtatták. - De, ugye, nem jársz be biológiaórákra? - kérdezem, álmélkodva. - Érdekel a biológia - magyarázza vigyorogva, majd elhaladunk egy üres recepcióspult előtt, és megállunk az ablak előtt bokszokra felosztott irodahelyiségben. - Szia, Keith - üdvözli Nyelle az egyetlen embert az irodában. A férfi a számítógép előtt ül, fején egy fülhallgatóval, kezében egy labdát morzsolgatva.

- Szia, Nyelle - bólint vissza. Üres tekintettel pillant rám. Aztán visszafordul a monitor felé. - Nem sokat beszél - jegyzi meg Nyelle, és belép a másik bokszba. - Ami elég vicces, mert azért fizetnek minket. Kicsomagol két fülhallgatót, és bedugja a telefonba, majd bekapcsolja a gépét. - Tessék, ez az oktatáshoz használt szett - nyomja a kezembe a fülhallgatót. - Van ott egy másik szék! - És mit csinálsz itt egész pontosan? - kérdezem, és kihúzok mögé egy széket a parányi bokszban. - Beszélek - mosolyog vissza a válla fölött, és begépel valamit a gépbe. A fejemre teszem a fülhallgatót, és hallom, hogy cseng a telefon. - Halló? - Üdvözlöm, Maria. Itt Lynn. Hogy érzi magát? - Ó, megint a pénteki Lynn! Nagyon jól vagyok, kedvesem. - És hogy van Roger? Elkezdte már a fizikoterápiát? - Hétfőn végre sikerült felállnia az ágyból. A jövő héten kezdi. - Remek! És hogy van Heath és Allié? - Megőrülök tőlük - nevet Maria. - De ez a dolguk, nem? És mielőtt megkérdezné, tegnap elküldtem az utalást. Esküszöm! - Rendben, de csak ha tényleg nem teher. Csak akkor fizessen ezeknek az orvosoknak, ha a gyerekekre jut elég pénz. Az orvosaink nem fognak éhen halni, ezt garantálom. Maria nevetni kezd. - Igen, tudom. Nagyon kedves magától. De a héten ki tudom fizetni. - Hát, akkor nemsokára megint hívom, rendben?

- Viszlát! A vonal elhallgat, Nyelle pedig széles mosollyal pördül hátra székében. Egy pillanatig csak némán meredek rá. Bármennyi időt töltök vele, minden alkalommal rájövök, hogy mennyire nem ismerem. És... hogy mennyire meg akarom ismerni. - Neked az a feladatod, hogy beszedd a pénzt! - kiabál át Keith a másik bokszból. - Elég földhözragadt - magyarázza Nyelle grimaszolva. Aztán suttogva hozzáteszi: - Viszont én is hozom a kvótámat, és tuti, hogy több pénzt gyűjtök be, mint amennyit ő, pedig mindenkinek azt mondom, hogy nem muszáj fizetniük. Elnevetem magam. A következő néhány órában végig hallgatom, ahogy beszél. Akárkit hív fel, mindenki kedvesen fogadja. Mesélnek neki a gyerekeikről. A napi problémáikról. Vagy arról, hogy új munkát kaptak, vagy új iskolába iratkoztak be. Soha nem esik szó a pénzről, sem arról, hogy elmaradt számlatartozásuk lenne. És Nyelle mindenkivel rendkívül türelmes, őszintén érdeklődik az életük iránt. , Pontban fél nyolckor összecsavarja a fülhallgatók zsinórját, és visszateszi a fiókba. - Most pedig felvesszük a fizetést. - Lynntől? - érdeklődöm, miközben kilépünk a bokszból. Keith már hazament. - Péntekenként Jasmine név alatt fut - magyarázza Nyelle, és kitolja az üveges ajtót. - A Starlight nevű bárban dolgozik hétfőn és pénteken, de nem akarja, hogy a férje tudjon róla. Én segítek neki, hogy megtarthassa ezt a minimálbéres állást, miközben a másik helyen elég pénzt keres ahhoz, hogy végigcsinálja a főiskolát.

- Sztriptíztáncosnő? - Nem, Lynn egy diák - javít ki Nyelle, és visszaszáll a kocsiba. - Csak történetesen nagyon jó teste van, és van olyan férfi, aki elég ostoba hozzá, hogy fizessen azért, hogy nézheti. Elnevetem magam. - Na, igen, a férfiak tényleg nagyon ostobák. - Aztán hirtelen belém hasít a felismerés. - Várjunk csak... mi most a Starlightba megyünk? - Ha nem érzed ott jól magad, nyugodtan várj meg a kocsiban - vigyorog rám Nyelle. - De arra gondoltam, hogy ehetnénk ott. A város legjobb hamburgerét sütik. - Szóval egy sztriptízbárban fogunk vacsorázni - jegyzem meg fennhangon, inkább csak úgy magamnak. - Oké. ———— Soha életemben nem jártam még a Starlightban. A város másik oldalán van, a kampusztól elég messze. Tudok a hely létezéséről, mert hallottam már, hogy a fiúk beszélgettek róla. Csak épp engem... soha nem hozott lázba. Az épület kívülről nem tűnik túl izgalmasnak, csak egy feketére festett, kisebb ház. Ha nincs az oldalára festve érdekes betűkkel, hogy Starlight, nem is tudnám, mi ez a hely. Nem áll túl sok autó a jeges földdel borított parkolóban, ahol megállunk. Nyelle átviharzik a bejáraton, és ügyet sem vetve bármire, egyenesen a bárpulthoz megy. Én addig megállók a nehéz vasajtóban, és tekintetemmel végigpásztázom a félhomályos helyiséget, amelyet szabályos időközönként narancssárga fénybe von a színpadon villogó stroboszkóp. Egy kifutó

közepén mennyezetig érő rúd áll a színpad mellett. És a rúdon fejjel lefelé lóg két hosszú láb... Mielőtt még követni tudnám a lábakat a fejig felfelé, Nyelle már a kabátomnál fogva húzni kezd. A ködös félhomályban hunyorogva foglalok helyet egy széken a bárpult mellett. - Szia, Jimmy - szólal meg mosolyogva Nyelle, majd leveszi a kabátját, és egy székre rakja. - Hogy vagy ma, Nyelle? - Jimmy feszes fekete pólót viselő izompacsirta, aki fényes fekete haját hátrasimítva viseli. Ahhoz képest, hogy tél van, túlságosan barnának tűnik. - A szokásosat? - Igen. És kérek még egyet - biccent rám Nyelle. - Mennyire legyen átsütve? - kérdi Jimmy, és végigmér. - Közepesen, kösz - válaszolom, és próbálok nem körbepillantgatni, de baromi nehéz megállni, hogy ne tegyem. - Cal? Nyelle-lel együtt lassan hátrafordulunk. Egy szőke hajú lány áll mögöttünk, haja hullámokban omlik a hátára, és vastag, csillogó sminket visel, azon kívül mást nem nagyon. Beletelik egy percbe, amíg elhelyezem. Nem ismerem meg abban a ruhában, amit visel: egy strasszokkal kivarrt, fekete bikinifelső és egy parányi forrónadrág. Aztán megpillantom a csípőcsontja feletti pillangó tetoválást. - Micha? A lány halványrózsaszínű szájfénnyel kikent szája mosolyra húzódik. - Mi újság van veled? Atyaég! Soha nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze. - Hát... itt vacsorázom... - A mondat inkább kérdésnek hangzik, mert annyira furcsa, hogy pont egy sztriptízbárban eszem vacsorát.

- Te ismered Michát? - nevet fel könnyedén Nyelle. - Hát persze, hogy ismered! - Igen, együtt jártunk... úgy három hétig? - néz rám Micha megerősítést várva. Kurtán megvonom a vállam, és bólintok. - És látom, most Nyelle-lel vagy itt? - kérdi meglepetten. - Szia, Nyelle! Majd szólok Jasmine-nak, hogy itt vagy - mondja, és lerakja a pultra a kezében tartott tálcát. Mindjárt visszajövök az italokért, Jimmy. Azzal eltipeg egy olyan hihetetlenül magas tűsarkúban, amilyet még soha nem láttam. - Hogy lehet ilyen cipőben járni? - ámulok el rajta. - Te most a cipőjét nézed vagy a sortját? - kérdez vissza Nyelle. Feljebb siklik rajta tekintetem, és a szám sarka mosolyra húzódik, mert látom, hogy a sort kevesebbet takar, mint egy átlagos fürdőruha. - Mindkettőt - válaszolok, mire Nyelle a karomba bokszol. - Mi a baj? Csak akkor vettem észre, amikor rákérdeztél. - Szóval Michával is jártál már - ingatja a fejét rosszallóan. - Akkor még nem tudtam, hogy sztriptíztáncosnő. - Mert nem az. Ő pincérnő itt - magyarázza Nyelle. - De amúgy mit változtatott volna, ha tényleg az? Egy pillanatra elhallgatok, és végigpásztázom a félhomályban ücsörgő vendégsereget, akik az előttük vonagló női testeket bámulják. Egész biztos, hogy nem hagynám, hogy ezek a fickók az én barátnőmet bámulják, miközben meztelenül táncol nekik. - Igen, változtatott volna. - Hány lánnyal szakítottál életedben, Cal? - szegezi nekem a kérdést.

- Hm... mit kérdeztél? - Ha most erős lenne a világítás, vörösen izzana az arcom. - Hússzal? - Nem! Annyival még nem - válaszolok, megtörölve izzadt tenyerem. - De mit számít ez? - Csak úgy érdekel - mosolyog félrehajtott fejjel Nyelle. És mindegyikkel te szakítottál? - Olyan is volt, hogy ők szakítottak velem - válaszolok, de nem akarom, hogy elítéljen. - És te hagytad? - Mivel nem mondok semmit, még hozzáteszik: - És miért? Nyelle háta mögött megjelenik egy magas, fekete nő, derékig érő sötét hajjal. Karcsú, de atletikus termete van. Nyelle megfordul, hogy megnézze, kit bámulok. - Szia, Jasmine! - üdvözli vidáman. - Bemutatom Calt. - Szia! - köszönök a nőnek, és most már értem, hogy csak azért dolgozik itt, mert ebből finanszírozza a tanulmányait. Egyetlen szó nélkül tetőtől talpig végigmér, és csak bólint. - Aranyos, jóllakott napközis fiú - mondja Nyelle-nek, és a kezébe nyom egy százdollárost. - Rusty üzeni, hogy még áll az ajánlata. Mondtam, hogy nemsokára elmész, de ő makacsul ragaszkodik hozzád. - Ez kedves tőle - nevet halkan Nyelle. - De azt hiszem, ha én állnék fel arra a színpadra, az mindenkinek zavarba ejtő lenne. - Csak átadtam az üzenetet. - Jasmine most megint hozzám fordul. A hangja egészen halk, és szinte fenyegető. Nem rémlik, hogy láttalak már errefelé. - Cal nem a sztriptízbe járó típus - szólal meg Micha kacsintva, ahogy egyszer csak ott terem mellettünk. Kezébe vesz egy tálca italt, és kis híján felugrok a székről, amikor

érzem, hogy menet közben belecsúsztat valamit a hátsó zsebembe. Aztán megvárom, amíg elmegy, mozdulni sem merek a döbbenettől. Ez meg mi akart lenni? Bármi legyen is, nem fogom megnézni, mi van a zsebemben, különösen így, hogy Jasmine itt áll előttem, keresztbe font karral és kíváncsian összevont szemöldökkel. - Nyelle, mit akarsz te ettől a pasitól? Megbízol benne? Jasmine vádló hangja azonnali bűntudatot ébreszt bennem - jóllehet semmi rosszat nem csináltam. Nyelle úgy méreget, mintha fontolgatná a kérdést. Hirtelen attól félek, ha nemet mond, akkor Jasmine alaposan ellátja itt a bajom. - Együtt élek vele - feleli Nyelle, mire én csak nagyokat pislogok. - És igen, megbízom benne. Azt már nem hallom, hogy Jasmine mit mond, mielőtt elviharzik. És Nyelle válaszát sem hallom. Még akkor sem térek magamhoz, amikor lerakják elénk a hamburgert. - Miért nézel most így rám? - érdeklődik Nyelle, és kezébe vesz egy hamburgert. Kezemet a tarkójára teszem, szorosan magamhoz ölelem, és megcsókolom. Ő a kezét a mellkasomra szorítja, és úgy csókol vissza. Miután kibontakozik, alig kap levegőt, és kipirult az arca. - Ezt meg miért csináltad? - kérdezi. - Mert megbízol bennem - válaszolok vigyorogva.

NICOLE Augusztus - a nyolcadik osztály előtti nyár - Ezt meg hogy érted, hogy elköltöztök? - fakadok ki, remélve, hogy rosszul hallottam. - San Franciscóba költözünk - válaszolja Richelle az ágyamon ülve. A szemét vörösre sírta. - Mikor? - kérdezem. Elszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe. - Holnap. - Az nem lehet! - kiáltok fel, és rázom a fejem. - Nem lehet! Nem hagyhatsz itt, Richelle. Richelle szeméből patakzik a könny. - És miért pont holnap? Nem értem. Miért ilyen hamar? Richelle vállat von. - Apukám új munkát kapott. És... - Anyukám már most el akar költözni. Azt mondja... muszáj. Ez így nem lesz jó. Túl gyorsan történik minden. - És elmondtad már Calnek? És Rae-nek? Megrándul, és kezébe temetett arccal zokog, rázza a fejét. - Nem tudom nekik elmondani. - Miért? Meg kell mondanod. Ők a legjobb barátaid. - Már az is nagyon fáj, hogy neked elmondom. Nem bírok tőlük elbúcsúzni. Különösen Caltől. Egyszerűen... nem megy. - Csak úgy, fogod magad és elmész?

- Írtam neki egy levelet. Szeretnélek megkérni, hogy te add oda neki, miután holnap elmentem. TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Fogalmam sincs, hogyan bírtam magam visszafogni az elmúlt négy napban, minden reggel Nyelle mellett ébredve. Ragaszkodott hozzá, hogy egy ágyban aludjunk... ő meg én. Azt mondja, megbízik bennem. „Bízom benned.” Ez a néhány szó, amit már régóta akartam tőle hallani, most valóságos kínszenvedést okoz. Magas betonfalat jelent közöttünk az ágyban, két részre osztva, azt, amelyben az egyik oldalon én fekszem, feszülten magam alá húzva mindkét lábamat, nehogy kirobbanjak. Nyelle addig a másik oldalon forgolódik, időnként végigsúrol az egyik lábával vagy kezével, és a bőrünk összeér. Őt mintha csöppet sem érdekelné az az átkozott fal. „Bízom benned”. Ilyen alapon, akár ki is herélhetett volna. Közben Rae minden nap felhív vagy SMS-t küld, és érdeklődik, hogy mi a helyzet. Mintha most, hogy Nyelle itt lakik velem, hirtelen meg kéne nyílnom, és minden titkomat megosztanom vele. Pedig Nyelle talán még rejtélyesebben viselkedik, mint eddig. Folyton megfejthetetlen mondatokban kommunikál, melyeknek nem tudom a jelentését. Ha bármiről beszélgetni kezdek vele, ami a saját életével kapcsolatos, olyan, mintha egy diszlexiással játszanék Scrabble-t.

Amikor megcsókol, nem érdekel, kivel volt együtt korábban. Csak az érdekel, hogy abban a pillanatban engem csókol. Annak élek, hogy érezzem az ajkait. És még többet is szívesen éreznék, de hagyom, hogy ő diktálja a tempót. Nem akarok semmit sem elkapkodni. Valahányszor érintkezünk, szinte lángra gyűl a testem. Minden porcikámban érzem az érintése nyomán feléledő tüzet. És valahányszor úgy érzem, továbbmennénk, ő visszavonul. Minden figyelmeztetés nélkül. Nyelle felkel az ágyból, és kimegy. Nincs időm lehiggadni. Talán az lenne a legjobb, ha legurítana egy adag jégkockát a nadrágomon. Azt azonban nem feltételezem, hogy szándékosan kerget az őrületbe. Legjobb lenne, ha megbeszélném vele ezt a dolgot. Hogy hová tartunk. És mi a terve ezzel a kapcsolattal. Csakhogy ez megint egy lányokat és engem érintő probléma, amin még dolgoznom kell. Csak mert ebbe a kapcsolatba többet fektettem, még nem jelenti azt, hogy könnyebb a kommunikáció. Nem véletlen, hogy Rae a legjobb barátom. Túlharsogja a dobolását is. Nekem meg se kell szólalnom. - Mi a mai programod? - érdeklődik Nyelle, miközben belebújik a kabátjába. Hamarosan megint eltűnik, ahogy oly gyakran megteszi, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. És bár jelenleg velem lakik, mégis nehezemre esik végignézni, amint kilép az ajtón. - Nem akarsz eljönni velem? Felugrok a kanapéról, kezembe kapom a kabátom. - De, igen!

Valahányszor magával hív, mindig igent mondok. Soha nem tudom előre, mi vár rám, de bármi legyen is, mindig váratlanul ér. Vasárnap flipperezni akart menni. Ezért hát elmentünk flipperezni... egész délután játszottunk egy olyan helyen, amit csak a helyi megszállott játékőrültek ismernek Sötét, ósdi épület, amelyben állott sült krumpli és penész szaga terjeng. Nem a legjobb kombináció. Megvan viszont az összes régi játékgép, amivel valaha is játszottak. Vízhólyagos lett az ujjam, mire elmentünk. Tegnap vettünk harminc darab lufit, megtöltöttük héliummal, és mindegyik madzagjára ezt az üzenetet tűztük: „Valaki szeret téged”. Aztán kihajtottunk egy elhagyott szántóföldre, és a havas rét közepén felengedtük a magasba mindet. Mielőtt elengedtük a madzagot, megkérdeztem: - Ez is a listádon szerepelt? - Mondhatjuk. Vártam, hogy tovább folytassa. - A listán pontosan az áll, hogy „Éld át újra életed legboldogabb napját”. Felnéztem a színes lufikötegre. - Csináltál már ilyet korábban? - Még soha - felelte mosolyogva, és megrázta a fejét. Aztán útjára engedte a lufikat a felhős, téli égbolt felé, amelyet egyszerre színes pettyek borítottak. - De ezek után meg kell majd ismételnem. Elnevettem magam. A kezembe kaptam, és megcsókoltam Nyelle-t. Egy ilyen pillanat megérdemelt a végén egy csókot, és arról is gondoskodtam, hogy jól végződjék ez a pillanat.

Addig csókoltam, amíg a színes pettyek átrepültek a fejünk felett. Ma sem tudom, hová megyünk. És egyáltalán nem zavar. Nincsenek elvárásaim. Tudom, hogy Nyelle minden lehetséges várakozásomat felül fogja múlni. - Hová megyünk? - indítom be a kocsit. - Előbb el kell mennünk Elaine-hez - mondja Nyelle, és egészen közel csúszik hozzám. - És azután? - faggatom tovább. - Azután... egy kicsit felvidítjuk ezt a világot. - Feltolja magát az ülésen, és puszit nyom az arcomra. Valahogy minden válasza kérdést von maga után. Miután Elaine-től elhozunk többzsáknyi holmit, amelyből talán egy rakétát is tudnánk építeni, Nyelle bepattan a kormány mögé. Nem kérdez semmit. Nekem pedig nincs kedvem vitatkozni. Nyilvánvalóan nem akarja, hogy tudjam, hová megyünk, amíg oda nem értünk. Arra azonban nem számítok, hogy egy gyerekkórházban kötünk ki. A Crenshaw egyik leghíresebb szakága az orvosi képzés, és az egész országból érkeznek emberek, hogy a gyakorló kórházban kezeltessék magukat. Én is hallottam néhány ultramodern kutatásukról. Ezért jár rengeteg diák erre az egyetemre. Én nem ezért. Próbálok felkészülni arra, ami következni fog, és Nyelle nyomában lépkedek a kórházi folyosón. Erre azonban nem lehet felkészülni. Olyan, mint amikor az ember egy futóverseny előtt nyújtani próbál. - Ezek csak gyerekek - szólal meg Nyelle, kizökkentve gondolataimból. Alaposan végigmér, és elővesz egy megnyugtató mosolyt.

- Ennyire egyértelmű, hogy mit gondolok? - kérdem. - Kicsit sápadt vagy - jegyzi meg, és megfogja a kezem, ahogy a lift csilingelve elindul. - Ne felejtsd el, hogy segíteni jöttünk! - Mit ne felejtsek el? - kérdezem, és előreengedem a folyosón. - Hogy ezek még mind gyerekek. Akármin is mennek keresztül, mindig gyerekek maradnak. Belenézek csillogó szemébe, és bólintok. Nincs nekem bajom a gyerekekkel. Csak egyszerűen nem mozgok a köreikben, kivéve azt a néhány napot, amikor a családom egybegyűlik. Nagy levegőt veszek, és megszorítom Nyelle kezét. Mégis mi történhet? Annál rosszabb nem lehet, mint amikor az embert bemutatják a barátnője szüleinek. Befordulunk egy másik folyosóra, Nyelle pedig benyit egy üveges ajtón, melyen a következő felirat áll: Shea Klinika, járóbeteg-ellátás. Az ajtót nyitva tartja nekem is. Amint átlépjük a küszöböt iszonyatos zaj csapja meg a fülemet gyerekek lármáznak és nevetgélnek, kisbabák sírnak, videojátékok sípolnak, és közben megy a tévében egy sorozat. - Szia, Maddie! - lép Nyelle a recepciós pult mögött álló nőhöz, akinek orvosi köpenyét mosolygós felhőcskék borítják. - Szia, Nyelle - viszonozza a köszönést kedvesen Maddie, majd rám pillant. Úgy teszek, mintha itt lenne a helyem, magabiztosságot színlelve. Az arcára kiülő aggodalom láttán azonban egyértelmű, hogy Maddie átlát rajtam. Talán a homlokomat ellepő verejték árult el.

- Nyelle! - Az asztal mögött rövidre nyírt, vörös hajú nő jelenik meg. - Annyira örülök, hogy itt vagy. Már kérdezősködtek rólad a gyerekek. - Szia, Rose! - válaszol Nyelle. - Rose, bemutatom Calt. Mondtam neked, hogy ő fog ma besegíteni, mivel Elaine nem ért rá. - Persze, persze! Üdv a fedélzeten, Cal - fordul hozzám. Adok néhány nyomtatványt, amit ki kellene töltened, és le kell fénymásolnom a személyidet. - Oké - válaszolom, és kérdő pillantással nézek Nyelle-re. Előhúzom Rose-nak a személyimet, ő pedig hátramegy vele az irodába. - Elaine régen nővérként dolgozott itt - magyarázza Nyelle. Nem egészen erre voltam kíváncsi. - Most már csak hetente egyszer önkénteskedik. Én két hónapja járok vele ide. - Értem - bólintok. - És pontosan mit fogunk most csinálni? - Tessék, már kész is van - adja vissza Rose az iratot, majd mielőtt megkapnám a választ, a kezembe nyom egy mappát. - És itt vannak az önkéntes kitűzők is. Mihelyst végeztél a papírokkal, hagyd ott Maddie-nél, és már kész is vagytok. Köszönjük, hogy eljöttetek ma! - Nagyon szívesen - válaszolok, de még mindig nem tudom, miben fogok segíteni. Egyszer csak fülsiketítő visítás hallatszik a folyosó végéről, mire egész testem megfeszül. - A gyerekek nagyon félnek az injekciós tűtől magyarázza Maddie tágra nyílt szemem láttán. - Én is - vágom rá, és érzem, ahogy kifut a vér az arcomból, miközben reménykedem, hogy nem megyünk az üvöltő kisgyerek közelébe.

- Én addig ott leszek - mutat Nyelle a helyiség túlsó végébe, ahol egy hatalmas asztal áll műanyag székekkel körülvéve. Rábólintok. - Nyelle! - hallatszik egy csapat gyerekhang, ahogy meglátják közeledni. Aláírom a papírokat, és visszaadom a mappát Maddie-nek. - Köszönöm. Végigmegyek a várótermen, ahol betegek olvasnak és beszélgetnek, majd elhaladok néhány videojátékot játszó kisfiú mellett. Nem messze megpillantok néhány asztalt, és látom, ahogy Nyelle kézműves dolgokat készít ki rájuk. - Tudod, a gyerekek érzik, ha valaki fél - szólal meg a hátam mögött egy nővér, és a hang irányába fordulok. Nagyot nyelek. Nyelle hátranéz a válla felett. - Nem jössz? Óvatosan közeledek felé, mintha valami betolakodó lennék. A felém irányuló furcsa pillantásokból ítélve annak is tartanak. Nyelle kézen fog, és leültet az asztal mellé. - Ne félj, nem harapnak... általában. Valaki felnevet. Oldalra pillantok, és egy apukát látok, kisfiával az ölében. A férfi lehajtott fejjel próbálja leplezni a mosolyát. Hát, ettől nem lettem jobban. - Hát te ki vagy? - Mikor felnézek, egy kopasz kislány néz rám érdeklődve, akinek két első foga hiányzik, és fején színes fejkötőt visel. Kezében egy fémrudat tart, amelyről egy átlátszó csövön keresztül vízszínű folyadék csöpög lefelé, rózsaszín pulóverének az ujjába. Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta semmi. Elbátortalanít ez a kislány. Rossz érzés.

- Ez itt Cal - mutat be Nyelle. - Csak egy kicsit szégyenlős. - Azzal széles mosolyt villant rám, mire én vágok egy grimaszt. - Szia - szólalok meg végül. - És téged hogy hívnak? - Tallynek - mondja a kislány. - És hatéves vagyok. - Mit fogunk ma csinálni? - érdeklődik egy göndör, sötét hajú kisfiú, az asztal fölé hajol, és aggódó pillantással vesz kezébe egy rózsaszínű virágot. Az ő kezébe nem vezettek csövet. - Csak nehogy valami lányos dolgot. Azt nagyon utálom. - Ilyet fogunk ma csinálni. - Nyelle egy kardot húz elő a táskájából. Az éle alufóliába csomagolva, a markolatát műanyag virágok díszítik. A kard élére végig szív alakú matricákat ragasztott. - Ne aggódj, Jacob! Ha akarod, a tiedet mással díszítjük. Nem muszáj virágot használnod. De ha akarsz, nyugodtan dolgozhatsz vele - mosolyog a kisfiúra. - Fúj! - kiált fel erre Jacob. Elnevetem magam, mert nagyon emlékeztet a kislány Rae-re. - Hercegnős mintád nincs? - kérdezi Nyelle-t egy kislány, olyan hatalmas kék szemekkel, amilyet még soha nem láttam. Az ő fején sincs haj, s ez csak még inkább kihangsúlyozza óriási szemét. - Persze, hiszen a hercegnőknek is lehet kardjuk magyarázza Nyelle, és leül mellé egy székre. A kislány értetlenül néz rá. - És a hercegeknek? - Rám emeli a szemét. Bambán nézek vissza rá. - Neki nem kell kard, hogy megmentse a hercegnőjét? Nyelle nevetni kezd. - Engem nem kell megmenteni. És téged se. Pont ezért készítünk saját kardot magunknak, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Lehet, hogy a végén még

nekünk kell őt megmenteni. - Közelebb hajol, és suttogóra fogja. - Bár nekem nagyon úgy tűnik, hogy te még egy sárkánnyal is elbánnál. Ő viszont... nem biztos. A kislány rám pillant, és kuncogni kezd. Érzem, hogy valaki ráncigálja a nadrágomat. Odanézek. Egy baseballsapkás kisfiú áll a székemnél, és engem néz. Hangosan pityeg egy gép mellette. Odatérdelek hozzá. - Anyukám azt mondta, nem játszhatok pisztollyal meg kardokkal - tájékoztat halkan. Elbizonytalanodva pillantok Nyelle-re, hogy kimentsen. Ő azonban a kék szemű kislánnyal van elfoglalva. - Hát... akkor mi lenne, ha egy pajzsot csinálnánk neked? A kisfiú elmosolyodik és bólint. Az elkövetkező pár órát azzal töltjük, hogy kardokat és pajzsokat készítünk. A gyerekek nagyon viccesek. Nem érdekli őket, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. - Nagyon szép lett ez a lángoló kard - dicsérem Jacobot, és segítek neki betekerni a kard élét fekete szigszalaggal. - Igen, szerintem is - mondja büszkén, majd elveszi a kezemből, és hadonászni kezd vele a levegőben. - Nem is tudtam, hogy ilyen művészi vénád is van jegyzi meg Nyelle, miközben segítek a kisfiúnak kidíszíteni a kardját. Egy utat ragasztunk rá, amin teherautók közlekednek. - Mert nincs - felelem halkan, nehogy meghallja a kisfiú. - De ezek a gyerekek nem kritizálnak semmit. Nyelle fejével a nagy kék szemű kislány felé biccent, aki egész idő alatt mellettem ült. Éppen szív alakú matricákat ragasztgat a kardjára. - Azt hiszem, Isabelnek bejössz. Ahogy a kislányra pillantok, szégyenlősen elmosolyodik, és felragyog az arca.

- Én is belehabarodtam - hajolok közelebb Nyelle-hez. A kék szempár az oka, teljesen elgyengít. - Nyelle arca lángba borul. Miközben összeszedegetem az utolsó matricákat, és épp indulni készülök, Isabel odajön hozzám. Leguggolok elé, hogy egy magasságba kerüljön az arcunk. Ő a fülemhez hajol, és belesúgja: - Ne félj semmitől, majd én megmentelek. - Köszi - súgom vissza neki. Azzal egy szívet ragaszt a kezemre, és elrohan. Mosolyogva nézem a szívecskét. Megvárom, amíg Nyelle sorra megölelget mindenkit, és belecsap a tenyerükbe, mielőtt elindulnánk. A gyerekek arcán ott ragyog a boldogság, amit Nyelle hozott ma nekik. Mert akármin mennek is keresztül, azért mindig gyerekek maradnak. És bármin ment is keresztül Nyelle, mielőtt idekerült, egyértelmű, hogy itt a helye. - Nem is olyan rosszak a gyerekek. Legalábbis ezek a gyerekek - ismerem el, mialatt kisétálunk a kocsihoz. Nyelle elneveti magát. - Ezek a gyerekek csodálatosak. Mikor a kocsihoz érünk, szembefordulok vele, és a derekánál fogva magamhoz vonom. - És most? Mi jön még? Nyelle érdeklődve néz rám. - Ezt hogy érted? - Lássuk csak... Az egyik nap önként és dalolva járod a város legelhagyatottabb utcáit, hogy megbizonyosodj róla, nem fagy halálra egy hajléktalan. Aztán segítesz a beteg gyerekeknek legyőzni a gonosz sárkányokat. Máskor meg egy sztriptíztáncosnőt támogatsz... - Nyelle rosszalló pillantása láttán, gyorsan korrigálom magam: - Mármint, egy biológia szakos hallgatót, de eközben te nem jársz be az

órákra, és nem vagy beiratkozva erre az egyetemre. Ja, igen, és a szabadidődben dombokon gurulsz végig, fára mászol, és leütsz néhány köcsög pasit. Minden napon azt csinálod, amit szeretnél. Kihagytam valamit? - Hát... nagyjából jól összefoglaltad - vigyorog rám a lány. - És, mi van még azon a listán, amit nem csináltál? Szorosan köré fonom karjaim, és még közelebb húzom magamhoz. Nyelle teste megfeszül. - Nyelle? - kérdezem, miután eltávolodik. - Mi a baj? Elfordul, nehogy meglássam, hogy könnyektől csillog a szeme.' - Hé! Mi a baj? - Fogalmam sincs, mi történhetett. Nyelle nem szól semmit, csak összeszorítja a száját, és átmegy a kocsi túloldalára. - Mondtam valamit, amivel megbántottalak? - Újra végiggondolom, amit mondtam, de nem tudok rájönni, mi okozhatta ezt a hirtelen hangulatváltozást. - Nem veszünk valahol fagyit? - kérdez vissza Nyelle, mielőtt beszállnánk a kocsiba. Beülök, és bezárom az ajtót. - Szóval nem mondod el, mi történt? Nyelle megrázza a fejét. - Csak szeretnék valahol fagyit venni. - Oké, akkor menjünk fagyizni - egyezek bele, mert úgy döntök, nem feszegetem tovább a témát. - Attól minden jobb lesz, igaz? Szaggatottan felnevet. - Pontosan. Még mindig nem tudom, mi okozhatta a könnyeit, amit visszafojtott, de a fagyizó előtt megállva hirtelen megint

ugyanaz a vibráló, önfeledt lány lesz, aki volt, mintha mi sem történt volna. Nem jöttem még rá, mivel vehetném rá, hogy elmondja azt, amit nem akar elmondani. Úgy szeretem Nyelle-t, ahogy van - annak ellenére, hogy nem tudom, mi válthatta ki, hogy egy másik személyiséget vegyen fel. Abban sem vagyok már biztos, hogy egyáltalán valaha tudni akarom. Inkább hagyom, hogy az legyen, aki akar. ———— A hét hátralevő része túlságosan gyorsan eltelt, nekem pedig máris vissza kell repülnöm Oregonba, hogy a karácsony napjának reggelét a családommal töltsem. - Mesélj még egy kicsit a családodról! - kérlel Nyelle, és leül mellém egy tál pattogatott kukoricával és egy csomag csokis drazséval a kezében. - Anyukádnak hány testvére is van? Öt? - Hat - javítom ki. - Ő a második legidősebb. Mi csak úgy emlegetünk mindenkit, hogy: a két nagybácsi, akik két évvel idősebbek és két évvel fiatalabbak nála. Aztán ott vannak a nagynénik, akik négy évvel fiatalabbak, és két év van köztük. És végül ott van még Zac. Ő a tévedés. - Ne mondj ilyet, Cal! - dorgál meg. - Pedig tényleg az. Ő tizenegy évvel fiatalabb Helennél, a nagynénémnél. És csak egy évvel idősebb, mint a bátyám, Sean. Ő a meglepetésgyerek. - És az ő házába mész holnap? - Igen. Gyerekkorunkban azt a házat használtuk családi nyaralóként. De most már Zac lakik benne. A család egyik fele nála lesz, a másik pedig a nagynénémnél, Liviánál, aki

Ohióban él. Minden évben váltjuk egymást. Nem férünk el egy helyen, annyira sokan vagyunk. - Én is szeretnék egy nagy családot - álmodozik Nyelle, és felnéz a magasba, mintha elképzelné maga előtt. - Ha akarod, az enyémet bármikor kölcsön veheted. Nyelle a szájába töm egy marék kukoricát, és utána küld néhány szem drazsét is. Elborzadva nézem: - Biztos, hogy jó íze van? - A fagyi és a cukormáz után ez a legjobb dolog a világon - válaszolja. - Add a kezed! Vonakodva engedelmeskedem. Ő erre a tenyerembe szór néhány szem pattogatott kukoricát és még pár darab csokis drazsét. Szkeptikus tekintettel teszem az egészet a számba. - Hm - jegyzem meg, kellemesen meglepődve. - Ez még a csokival megszórt chipsnél is finomabb. Csak mert az gusztustalan volt. Nyelle felnevet. - Nem gond, hogy Elaine-nél leszel? Ha akarod, itt hagyom neked a kulcsot, hogy bármikor visszajöhess. - Nem kell. Jó lesz nekem Elaine-nél. Már van néhány tervünk, hogy mit fogunk csinálni. - Kezét ökölbe szorítja, és a tekintete megcsillan, mintha alig bírná visszatartani az izgatottságát. - A padlása tele van régi ruhákkal. És már nagyon régóta szeretnék egy teapartit szervezni. - Na, én azon inkább nem vennék részt. Nyelle elmosolyodik. - Hát, igen, emlékszem, mindig eltűntél, amikor virágot szedtünk - azzal betöm még egy adag kukoricát a szájába. Próbálok nem reagálni. Keményen küzdők, nehogy kicsússzon valami a számon. De nem bírom tovább... - Te emlékszel...

- Amúgy megint elhívod majd Michát randizni? Csak mert várja, hogy felhívd - szakít félbe Nyelle. - Hogy micsoda? - Ezek szerint rosszul hallottam. - Micha. Azt mondta, szeretné, ha felhívnád majd ismétli meg. - Nem azért szakítottál vele, mert azt hitte, el fog költözni? Azóta mégsem költözött. Szóval felhívod majd? - Nem - vágom rá gyorsan. - Nem hívom fel... De mit akarsz ezzel? Miért akarod, hogy felhívjam Michát? - Teljes döbbenettel nézek a szemébe. - Most komolyan. Azt akarod, hogy randizni hívjam? - Kedvelem Michát - válaszolja egy vállrándítással, kerülve döbbent tekintetemet. Muszáj kitisztítanom a fejem. Felállók, és a hűtőhöz megyek, hogy kivegyek egy sört. Miután a fél dobozt egy szuszra kiiszom, leplezetlen haraggal teszem fel a kérdést: Tehát téged nem zavarna, ha találkoznék vele? - Én nemsokára elmegyek, Cal - válaszolja jeges higgadtsággal. Előveszi azt a viselkedését, amikor minden érzelmet kiírt a hangjából, és teljesen közömbös. Eltávolodik tőlem. Úgy érzem magam, mintha valaki hatalmasat vágott volna a gyomromba, és igyekszem megnyugtatni a légzésemet. Kiiszom a maradék sört a dobozból. - Értem - nyögöm ki kurtán. - Nem akarsz megnézni egy filmet? - kérdezi, mintha mi sem történt volna. - Mielőtt még befalnám az összes kukoricát? - Oké - válaszolom kurtán, és visszaülök mellé a kanapéra.

Nyelle-nek igaza van. Tényleg elmegy. Ez a dolog, ami köztünk van, nevezzük bárminek... nyilvánvalóan semmit nem jelent. Persze ettől még folyamatosan marja a gyomromat valami. Így amikor Nyelle újra végigfekszik a kanapén, és fejét az ölembe hajtja, nem bírom tovább elviselni. De nem mondok semmit, csak kicsúszok alóla, és felállók. - Megyek, becsomagolok az útra. Korán indul a gépem. Meglepett pillantást vet rám, és bólint. - Oké. Akarod, hogy már ma este elmenjek? Szólhatok Elaine-nek, hogy jöjjön ide értem. - Menj, amikor akarsz, nekem mindegy - válaszolok, majd bemegyek a szobámba, és magamra zárom az ajtót. Amint egyedül maradok, csikorgatni kezdem a fogam. Annyira ostobán viselkedtem, és ezzel tisztában is vagyok. Előveszem az útitáskám a szekrényből, és elkezdem beledobálni a ruhákat, nem is figyelek arra, hogy mi kerül bele. Belehalok, ahogy hallom, hogy a másik szobában megy a tévé. Nyelle-nek fogalma sincs, hogy mennyire megbántott. Az égvilágon semmi fogalma. - Cal? - dugja be egyszer csak fejét az ajtón. - Minden rendben? Na, jó, talán mégis van némi fogalma. Bólintva a földre szegezem a tekintetem. - Felhívtam Elaine-t. Már úton van ide. - Szélesebbre tárja az ajtót, majd kezébe veszi az ágy végébe állított bőröndjét és a hátizsákját. Becsukom a szemem, és próbálom kitisztítani a fejem, hogy ne mondjak semmi hülyeséget. - Ne menj még el! Nem úgy értettem, ahogy hallatszott. - Semmi gond. Elaine úgysem szeret korán kelni.

Nyelle kiviszi a nappaliba a hátizsákot meg a bőröndöt. Ledobom a földre a táskámat, és az ágy végére ülve végigszántom kezemmel a hajam, s kétségbeesetten töröm a fejem, mivel tehetném jóvá a helyzetet. Mivel vehetném rá, hogy maradjon még egy éjszakára. Aztán abban a pillanatban, hogy felállok, visszajön a szobába. Egy hosszú pillanatig némán meredünk egymásra. Végül a tekintetét szomorú sóhajjal a földre szegezi, majd hirtelen meglepetten felhúzza a szemöldökét. - Ez meg micsoda? A szekrény felé fordulok. A földön egy feltekert papiros fekszik, meg egy összehajtogatott noteszlap. Biztosan kiestek, amikor kirántottam a táskát a szekrényből. Nyelle lehajol, és felveszi a papírokat. Akkor villan át a fejemen, hogy mit tart a kezében, amikor kitekeri a papírt. - Nyelle, ne... - kiáltok rá, de már túl késő, döbbenten mered a kiterített lapra. Először a rajzra pillant, majd rám. A tekintetében zavarodottság ül. Egészen lassan leül az ágyra, és úgy tartja a papírt a kezében, mintha bármelyik pillanatban szétolvadna benne. Az ujjai reszketni kezdenek, ahogy nézi a rajzot, és a szemöldöke között mély barázda jelenik meg, mintha nem tudná, hogyan reagáljon arra, amit lát. Végül halk sóhajtással lágyan végigsimítja kezét gyerekkorunk emlékén. Nézem, ahogy az ujjait finoman végighúzza a rajzon, amelyen egy szőke hajú kislány egy fa alatt ülve gitározik, mellette egy lány és egy fiú ülnek kézen fogva egy fa tetején, a lánynak kék szalag van a hajában, a fiú fekete keretes szemüveget visel. Aztán remegő kezét ott tartja Richelle képén, aki épp virágot szed az erdő szélén.

Mikor felemeli a tekintetét, döbbenten látom, mekkora fájdalom ül benne. Soha senkin nem láttam még ilyen gyötrelmet, és fogalmam sincs, hogyan tudnék segíteni neki. Legszívesebben darabokra tépném azt a rajzot a kezében, és megállítanám a lelkét marcangoló valamit, bármi legyen is az. - Ezt miért tartottad meg? - kérdezi szaggatott hangon suttogva. Figyelmét most újra a rajzra fordítja, amit oly sok évvel ezelőtt ő készített nekem. - Nem tudom - felelem halkan. - Ezen a rajzon vesztünk össze életünkben először dünnyögi, és a hangja elhalkul, elnyomja a fájdalom. Aztán kezébe veszi a levelet, amit Richelle írt nekem egy nappal azelőtt, hogy elment. Behunyt szemmel rázni kezdi a fejét, az arca eltorzul a fájdalomtól, az ajka remegni kezd, és megfeszül az álla. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat okoz majd neki ez az emlék. És nagyon szeretném megakadályozni, de már késő. - Nicole? - ejtem ki halkan a nevét. Ő továbbra is csukva tartja a szemét, és nem válaszol. Mikor végre megint kinyílik a szeme, eltűnik belőle minden érzelem, amit próbált elfojtani. Az alig néhány pillanattal ezelőtt látott fájdalom és zavarodottság megint egy maszk mögött rejtőzik. Annyira megdöbbent ez a hirtelen átváltozás, hogy szóhoz se jutok. Mintha egy perce még Nicole állt volna itt, most pedig már nem. A zsebében hirtelen rezegni kezd valami. Elővesz egy kisebb fekete telefont. - Megjött Elaine.

Nyelle az ágyra teszi a rajzot meg a levelet, teljesen érzelem-mentes, higgadt arccal. Elindul az ajtó felé, de feltartóztatom. Nem hajlandó a szemembe nézni. - Ne menj el! - Muszáj mennem - feleli suttogva, és ellép mellettem. Kimegyek utána a nappaliba, miközben a szívem hevesen zakatol a pániktól. Ha most kilép azon az ajtón, örökre elveszítem. Kezébe fogja a kabátját, és vállára veti a hátizsákot, maga mögött húzva a gurulós bőröndöt. - Nicole! Ekkor felém fordul, és kitárja az ajtót. Jéghideg tekintete a szemembe fúródik. - Nem vagyok Nicole. Régóta valaki más vagyok. Döbbenten állok a nappali közepén, a lábam a földbe gyökerezik, és csak nézem, ahogy bezárul az ajtó. Aztán végigsöpör rajtam a pánik, és az ajtóhoz rohanok. De a kilinccsel a kezemben megállók, és nem nyitom ki. Nem tudom megtenni. Homlokomat az ajtónak támasztva hagyom, hogy elmenjen.

RICHELLE Május - nyolcadik osztály - És, te mit fogsz csinálni a nyáron? - kérdezem Nicole-tól, miután leül az ágyam szélére, és lapozgatni kezd egy magazint. Az elmúlt éjszaka nálunk aludt, ahogy minden hónap utolsó hétvégéjén tette, amióta csak San Franciscóba költöztünk. Az anyukája hozza el őt vonattal. Néha sikerül rábeszélnie, hogy egy hónapban többször is elhozza. De ez nagyon ritkán fordul elő. - Még nem tudom - vonja meg a vállát, fel se pillantva az újságból. - Még mindig barátkozol azokkal a lányokkal? érdeklődöm, s visszahúzom magamra a takarót, mert még mindig fáradt vagyok. Nem sokat aludtunk az éjjel. Amikor Nicole nálunk van, rendszerint keveset alszunk, akárhányszor szólnak is ránk, hogy most már tényleg alvás legyen. - Nem igazán a barátnőim - válaszolja. - De ezt te is tudod. - Ja, persze - mondom. A szokásosnál csöndesebbnek tűnik ma. Bizonyára az apja miatt lehet. - Ugye, tudod, hogy nem muszáj velük lenned, ha nem akarsz? - Anyukám azt szereti, ha velük vagyok - jegyzi meg halkan. - Amióta odaköltöztünk, azóta unszol, hogy barátkozzak velük, mert apukám az egyikük apjánál dolgozik. És anya szereti áthívni az anyukákat hozzánk. Mindannyian benne vannak az SZMK-ban... de mindegy.

Nem. Mert ennek Calhez és Rae-hez is köze van. - Nicole - kezdem, és a neve hallatán felemeli a fejét. Azért még szóba állhatnál velük, ugye tudod? Mármint Callel és Rae-vel. Elmondhatsz nekik mindent. - Nem barátkozhatok velük - mondja szomorúan. - Pedig Cal folyton kérdezget rólad, amikor beszélünk. Ettől mintha még jobban elszomorodna. Utálom, hogy már nem barátkoznak. Nem így kellett volna történnie. Nicole elmosolyodik, hogy megnyugtasson, de tudom, hogy csak álcázza. - Semmi baj, hidd el. Nem tarthat minden örökké. - Na, persze - egyezek bele. Aztán eszembe jut valami, és mosolyra fordul a szám. - Akarsz valami nagy őrültséget csinálni? Nicole lassan bólint, de nem mond semmit. - Nem akarod leborotválni a hajam? Tudod, mint Britney, amikor bekattant? Csak talán kevésbé rövidre. Aztán befesthetnénk az egészet kékre. Rae ki fog borulni, hogy nem neki jutott először az eszébe. - Azt akarod, hogy egészen rövidre lenyírjam a hajad? kérdi Nicole, mintha nem akarná elhinni, amit mondok, nem beszélve arról, hogy komolyan beszélek. Tudom, hogy sokat fogunk ezen nevetni, és szeretem, amikor nevet. - Igen. Elvégre csak a hajam. És nagyon extrémül fog kinézni - válaszolom, egészen felvillanyozódva az ötlettől. Bújj bele apukám papucsába, ott van a kinti cipős szekrényben. Csak nehogy anya meglásson!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

- Miért áll egy költöztető teherautó Nelsonék háza előtt? -kérdezem anyámat reggeli közben, miközben figyelem, ahogy a teherautó csomagterébe becsomagolt bútorokat pakol fel néhány munkás. Anya kinéz az ablakon. Egy percig semmit nem válaszol. Jaj, Cal, annyira sajnálom! Rick biztosan megkapta azt az állást San Franciscóban. Nem értem, Diane miért nem hívott fel, hogy elmondja. - Micsoda? - kiáltok fel. Mielőtt még anyám rám ordíthatna, hogy pakoljam be a mosogatógépbe a müzlistálamat, már fel is pattanok az asztaltól, és kiviharzok az ajtón. Épp belépnék Richelle-ék házának bejárati ajtaján, amikor valaki rám szól: - Segíthetek valamiben, Cal? A teherautó felé fordulok, és látom, hogy Richelle apja áll ott. - Öhm, jó napot, Mr. Nelson! Richelle nincs itt? kérdezem torkomban dobogó szívvel, amit nem csak az okoz, hogy idejövet rohantam. - Nem, Cal, nagyon sajnálom - szólal meg halkan az apja anélkül, hogy rám nézne. - Már San Franciscóban van a mamájával, hogy segítsen előkészíteni az új lakást, mire a költöztetők megérkeznek.

- Nem is tudtam, hogy elköltöznek - mondom neki, és igyekszem leplezni, hogy dühös vagyok, bár belül majd’ szétrobbanok. - Elég gyorsan történt az egész - magyarázza, és előreszegett vállal belép mellettem az ajtón. - De e-mailt bármikor írhatsz neki, Cal. Nagyon sajnálom. - A hangja közömbösnek és fáradtnak tűnik, mintha nem érdekelné az egész. - Köszönöm - dünnyögöm, majd farmerzsebembe mélyesztve a kezemet, leszegett fejjel sétálok vissza a házunkhoz. - Mi történt? - kiált rám Rae a felhajtójukról. - Nelsonék elköltöznek San Franciscóba. - Keserű ízűek a szavak a számban. . - Miért költöznek el? - csattan fel Rae, mintha semmi értelme nem volna. - Azt hiszem, az apja kapott egy új munkát vagy valami hasonló - dörmögöm. - És te tudtad? - Miért, te tudtad? - Nem - válaszolja morcosán. - Ez teljes képtelenség. Elvégre barátok vagyunk vagy mi. Sőt, mi állítólag még jártunk is. Azért elvárható lett volna, hogy mond valamit. - A hangom egyre hangosabb, ahogy felszínre tör a haragom. - Nem az ő hibája. Ahogy megfordulok, Nicole áll mögöttem. Úgy fest, mint aki sírt - a szeme piros és duzzadt. - Nem így akarta. Csak nem volt más választása. Nem szabad haragudnod rá. - Akkor meg miért vagy így elkeseredve?

Nicole nem válaszol. Letöröl egy könnycseppet az arcáról. - Ezt neked küldte. - Kezembe nyom egy összehajtogatott papirost, majd elsétál. - Egész héten lógatni fogod az orrodat? - érdeklődik Rae, aki a nagybátyám dolgozószobájában ül mellettem egy bőrkanapén. - Nem lógatom az orromat - felelek védekező hangon, és kibámulok az ablakon. - Attól félsz, hogy nem lesz ott, mire visszamész, ugye? - Igen. - A hangom szinte alig hallható. - Miért nem mentél utána, mikor faképnél hagyott, Cal? Miért hagytad, hogy így menjen el? Különösen azok után, amit mondott Nicole-lal kapcsolatban. - Ne felejtsd el, hogy azt mondta, ő már nem Nicole! Azóta se bírtam kiverni a fejemből a lány szomorú arcát. - Igen, azt mondta, hogy már nem az. Vagyis valami elől menekül, és nem tudjuk, mi az. - Mégis mint mondhattam volna, Rae? - emelem fel kissé a hangomat. - Megkértem, hogy ne menjen el. Én... - De azt nem kérdezted meg, hogy mi történt vele? - ágál tovább Rae. - Nem kérdezted, miért nem jár a Harvardra, vagy miért nem megy haza a családjához, vagy miért tesz úgy, mintha a korábbi élete nem is történt volna meg vele. Semmit nem kérdeztél tőle, Cal! Most meg... már talán árkon-bokron túl van, és ha ne adj’ isten történne vele valami... Hirtelen felpattanok és elhallgat. Soha nem mondtam el neki, milyen pokoli nehéz volt végignézni, ahogy Nyelle a

gyerekorri démonjaival küzd, mintha valahányszor visszatért volna oda, kínok kínját élte volna át. - El kell mondanunk Maurának - erősködik Rae. - Nem - nézek rá villámló tekintettel. - Miért vagy ilyen makacs? - kiált rám csalódottan. - Mert nem érdekel! Rae nem mozdul. Bármit is készült mondani, az ajkára fagy. - Talán mert így szeretem, ahogy van, és nem érdekel, mi történt vele azelőtt! Talán mert nem is akarom tudni. És ha ezzel fájdalmat okozok neki, nem fogom arra kényszeríteni, hogy bármit is felidézzen. Nem akarom, hogy újra át kelljen élnie. - Mi folyik itt? - dugja be a fejét az ajtón az anyám. Miről vitatkoztok? Rae felpattan. - Rae! - figyelmeztetem szigorúan. - Ne csináld! Megígérted, hogy adsz egy hónapot nekem. Anyám rám néz, majd kérdő tekintettel Rae felé fordul. - Ostoba vagy, Cal! - csattan fel Rae, és ellép anyám mellett, majd kimegy. - Megyek, iszom egyet. - Nana! Még nem múltál el huszonegy - figyelmezteti anyám a válla felett. Aztán hozzám fordul. - Mi ez az egész? Miért hajszolod Raelynt az alkoholba? Hátradőlök a kanapén, és végigsimítom két kezemmel az arcomat. - Cal? - faggat tovább óvatosan anyám. - Az a lány az oka, igaz? Aki miatt holnap megint visszamész Crenshawba? Mi is a neve?

- Igen - válaszolok, és fejemet a kanapéra hajtva a mennyezetet bámulom. - A neve Nyelle. - Anyám leül mellém, és egyik kezét a térdemre teszi. - Tudom, hogy soha nem beszélgetsz velem a lányokról. De azóta nem láttalak ilyen feldúltnak, amióta Richelle elköltözött, még nyolcadikos korodban. Úgyhogy, ha úgy érzed, hogy... - Semmi baj, anya - nyugtatom meg. - Minden rendben lesz. De nagyon Köszi. - Oké - sóhajt fel, és feláll. Még mielőtt az ajtóhoz érne, hátrafordul. - Nagyon sokat jelent neked az a lány, igaz? Nyelle... Hangosan felsóhajtok. - Igen, amióta csak megláttam, sokat jelent. ———— Két órával később Sean nyitja rám az ajtót. - Gyere, pajtás! Megyünk focizni. Felülök a kanapén. - Elég a lustálkodásból, haver. Pattanj fel! - adja ki az utasítást. Seannak nem lehet ellentmondani. Megszokta már, hogy mindig igaza van. Ezért aztán felállok, és kimegyek utána a házból. Sean összekócolja a hajamat a fejem búbján. - Tetszik ez az új frizu, haver. Nagyon szexi. Ellököm magamtól a kezét. - Kussolj el, Sean. - Cal meg te együtt vagytok - jelenti ki Devin. - Úgyse tud rendesen elkapni egy labdát.

- Menj a francba! - förmedek rá, majd szökdécselve lemegyek a lépcsőn, és intek a nagybátyám, Zac felé. Ő megpörgeti a labdát, odadobja nekem, én meg elkapom úgy, hogy a bátyámat fellököm. - Cal! - dorgál anyám a teraszról. Devin és Sean kiröhögnek, hogy anya meglátott. - Rae, te nem játszol? - kiált a lány felé Devin. - Kösz, most nem - felel Rae, aki az anyám és a húgaim mellett ül a teraszon, a lába előtt fekvő Henley-vel. Rae anyja és Liam már elmentek, mialatt én a dolgozószobában voltam. Mikor ránézek, elfordítja a tekintetét. Utálom, amikor Rae haragszik rám. - Figyelj, mi lenne, ha megkeresnéd azt a pénzt, amit elpazaroltál, amikor a lány miatt átfoglaltattad a repülőjegyed? - kérdi Zac a meccs közbeni vízszünetben. Ha így folytatod, soha nem tudsz összespórolni annyit, hogy megvehesd Rae-nek azt a dobfelszerelést. Odapillantok a teraszra, ahol Rae még mindig a mellén összefont karral duzzog. - Holnap visszamegyek - válaszolom. - De majd a tavaszi szünetre megint itt leszek. - Ha netán meggondolnád magad, akkor besegíthetsz nekem a műhelyben. Elég sok új megrendelés van. A jövő hétvégén kirándulni megyek, de máskülönben itt leszek. Ha akarod, elhozhatod magaddal azt a lányt is. - Ha mindketten iderepülnénk, akkor nem kerülne még több pénzbe? - vitatkozom vele. - Az a helyzet, hogy szeretném magamnak megnézni ezt a lányt - ismeri el. - Soha nem láttalak még ilyennek. - Milyennek? - kérdezek vissza kényelmetlenül.

- Hékás! Nem jöttök játszani? Vagy még mindig keseregsz amiatt a lány miatt, aki lapátra tett? - kiált oda Devin. Zac rám pillant, és halkan nevetni kezd. Előbb megnézem, anyám nem figyel-e, aztán egy mozdulattal megint leterítem a földre. Ebben a családban semmi sem szent. ———— A játékkal végül sikerült elterelniük a figyelmemet. Izzadtan és kimerültén mászom fel a teraszlépcsőn a srácok nyomában. Lehuppanok egy hintaszékbe, ahonnan épp anya állt fel. Rae még mindig állig felhúzott térdekkel ül a székben. Nem bírom elviselni, hogy haragszik rám. - Még mindig dühös vagy? - kérdem tőle. - Nem - feleli halkan. - Csak még mindig azt gondolom, hogy hülye vagy, de nem haragszom rád. Néhány pillanatnyi csöndes hintázás után megszólal: Kérdezhetek valamit? De őszinte választ várok rá. - Oké. - Miért mentél végül a Crenshaw-ra? Felvettek az UCLAre, még a neved is ki volt függesztve a kollégiumban. Miért gondoltad végül meg magad? Tovább ringatózom a karosszékben, s közben tekintetemmel végigpásztázom a telkünket körülvevő magas örökzöldeket. - Erre nem igazán tudok válaszolni. Ösztönből cselekedtem. Semmi más oka nincs. De valójában Richelle miatt jelentkeztem oda - ismerem be. - Hm... tényleg? Épp el akarnám magyarázni ezt a rejtélyt, de ő megelőz, és rákérdez.

- Szia - szólok bele a telefonba. - Szia! - válaszol Richelle. - Mit csinálsz éppen? - Semmit. Csak egy kosármeccset néztem a tévében. Hátradőlök a párnámon, kezemet a tarkómra téve. - És te mit csinálsz? - Várom, hogy megszáradjon a festék. - Micsoda? - A lábkörmömön - feleli, és hallom a hangján, hogy mosolyog. - Nagyon vicces. - Hogy tetszettek a kampuszok, amiket megnéztél? - Nem volt velük semmi gond. - A kezembe fogok egy Nerf kosárlabdát, és dobálni kezdem a levegőbe. - És még mindig nem tudod, hová szeretnél menni? Pedig eddigre már ki kellene találnunk, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel - mondja kicsit gúnyos hangon. - Na, igen. Mert nekem már akkora élettapasztalatom van. Hogy a csudába hozzak meg egy ilyen horderejű döntést? Nem is számít, hogy melyik suliba megyek. És veled mi a helyzet? Te már döntöttél? Richelle néhány pillanatig hallgat. - Én bármelyik egyetemre szívesen beiratkoznék. Kivéve a Harvardot. Elnevetem magam. - Tartod még a kapcsolatot Nicole-lal? - Régóta nem beszéltünk Nicole-ról. Nehéz, mert tudom, hogy Richelle még mindig a barátnője, míg engem és Rae-t levegőnek néz. - Igen. A múlt hétvégén volt egy balett-bemutatója itt, San Franciscóban. - Tényleg? Nem is tudtam, hogy balettozik. - Ha beszélgetnél vele, tudnád.

Már bánom, hogy szóba hoztam. - Jó, tudom. Megígértem, hogy nem feszegetem a témát reagál a hallgatásomra. - Csak annyira zavar, hogy már nem vagytok barátok. - Oké - válaszolom. Nem fogom bevallani neki, hogy hiányzik Nicole. Főleg most, hogy három éve felém se nézett. Nem fogok neki könyörögni, hogy újra legyünk barátok. - Tudod mit? Válasszunk ki egy iskolát, és mind a ketten menjünk oda! - javasolja Richelle, és kizökkent a dühöngésemből. - Válassz bármilyen egyetemet! És ha mindketten bejutunk, és nincs jobb ajánlatunk, akkor oda fogunk járni. Nevetek. - Miért is ne? Es mégis melyikre gondoltál? - Hát... Melyik két csapat játszik a kosármeccseden? Felpillantok a komód tetején álló tévére. -A Memphis és a Crenshaw. - És hol van Crenshaw? - New Yorkban. Az Ithacától és a Cornelltől kicsit északabbra, hajói tudom. - Jól hangzik - mondja nevetve. - A semmi kellős közepén. Tetszik a hely. - Tényleg jelentkezni fogsz? - Megígérem. - Oké, akkor csináljuk meg! - Tudom, hogy nem fog megtörténni. A végén mindketten valami közeli helyre megyünk, de két teljesen más egyetemre. De mégis van valami ebben a spontán ötletben, ami arra késztet, hogy olyat tegyek, amit még soha. - Cal, úgysem fogod elküldeni a jelentkezési lapodat! Amint meghallom, hogy nem hisz nekem, azonnal megfogadom, hogy tartom magam ehhez a nevetséges

paktumhoz. És az érzés... egészen felszabadító. Nem is tudom, miért... mégis az... - Es mi van, ha elküldöm? Richelle nevetni kezd. - Akkor a Crenshaw-n találkozunk. - De Richelle végül mégsem a Crenshaw-ra ment állapítja meg Rae értetlenül. - Igen, tudom. Amikor beadtam a jelentkezésemet, azt reméltem, ő is ott lesz - válaszolok. - Aztán nem is tudom, végül hová került be. Utána egyáltalán nem beszéltünk. - Soha nem mondtad, hogy megszakítottátok a kapcsolatot. Megvonom a vállam. - És őt megkérdezted? Vagy csak hagytad, hogy szépen elmenjen, ahogy mindenki más? - Én megpróbáltam, Rae. De soha nem válaszolt az üzeneteimre. Hetekig hívogattam telefonon, és e-maileket is küldtem neki. Egyetlenegyre sem reagált. Aztán megharagudtam rá, és nem hívtam többé. Dühített, hogy csak úgy, minden ok nélkül lepattint magáról... vagy legalábbis én nem ismertem az okát. - De valami biztos, hogy történt. - Ez esetben fogalmam sincs, hogy mi lehet az. Te hallottál róla valamit? - Mi mindig rajtad keresztül kommunikáltunk, nem emlékszel? Barátok voltunk, de nem úgy, mint ti ketten. Richelle teljesen beléd volt zúgva, már kisgyerekkorunkban is. - Dehogy volt - legyintek rá.

- Ezt komolyan mondod? - ellenkezik Rae, és döbbenten néz rám. - De igen, szerelmes volt beléd. Hogy nem vetted észre? - Hát... abban a levélben semmi nem mutatott ebbe az irányba - magyarázom, mert még ennyi idő után is rosszul esik, ahogy elutasított. - Miféle levélről beszélsz? - Arról, amit Nicole adott át, miután Richelle elköltözött, és szakított velem - felelem magyarázatképpen. Már az is szörnyű volt hogy nem tudtam a költözésről, hát még ahogy egy ostoba levélben közölte, hogy szakítottunk. Nem is tudom, miért tartottam meg azt a levelet. - Ja! Arról a levélről van szó? Ugye tudod, hogy nagyon megváltoztál, miután elköltöztek? - idézi fel Rae életem legnyomorúságosabb nyarát. - Nem muszáj most beszélnünk erről. - Nem, de valamikor meg kell beszélni - feleli. - Akkor is csak magadba zárkóztál, és egy héten át senkihez nem szóltál. - Figyelj, Rae, ezt most inkább hagyjuk! - makacskodom. Tudom, hogy még csak nyolcadikosok voltunk, de azon a nyáron egy nap alatt veszítettem el a legjobb barátomat és a barátnőmet. Beletelt egy kis időbe, míg túltettem magam rajta... vagy talán soha nem is tettem... - Bármit is írt abban a levélben, nem lehetett annyira szörnyű. Mert a végén megint barátok lettetek - folytatja Rae, tudomást sem véve rólam. - Az lett volna a legjobb, ha csak barátok maradunk dünnyögöm, és kezemet a hintaszék támláján pihentetem. Mert azután minden megváltozott. Soha többé nem

találkoztunk. Ezért tartom nagyon valószínűnek, hogy Richelle soha nem is volt belém szerelmes. - Pedig hidd el, hogy az volt. Csak valahogy sejtette, hogy nem lesz jövője a kapcsolatnak. Nem sok értelme van egy tizenhárom évesen tartott távkapcsolatnak. - Rae felsóhajt, és felhúzza magához a két térdét. - Neked fogalmad sincs, hogy gondolkoznak a lányok. - Ebben nem fogok vitázni veled - ismerem el. Egy teljes percig hallgatunk, és némán hintázunk a székben. Aztán Rae egyszer csak felkapja a fejét, mintha most jutna eszébe valami. - Te nem beszéltél neki egy másik lányról? - Mikor? - próbálom követni a gondolatmenetét, de nem tudom. - Mielőtt megszakította veled a kapcsolatot. Meséltél neki valami lányról. Tudom, hogy így volt. Töröm a fejem, hogy mi lehetett. Olyan távolinak tűnik. - Ja! - szólalok meg. - Mi az? - Lily. Lilyről beszéltem neki - magyarázom, és eszembe jut, milyen hallgatag lett Richelle, amikor meséltem neki életem legelső katasztrofálisan sikerült szexeléséről. - Mekkora idióta vagy! - ingatja a fejét Rae. - Képes voltál egy olyan lánynak elmesélni, aki fülig szerelmes volt beléd, hogy vesztetted el a szüzességedet egy másik lánnyal! - De hiszen az egyik legjobb barátom volt, már mondtam! - védekezem. Rae a szemeit forgatja. - Te nem értesz semmit. Nem csoda, hogy egyik kapcsolatod sem tart tovább egy hónapnál.

- Te tényleg azt gondolod, Lily volt az oka annak, hogy megszakította velem a kapcsolatot? - kérdezem, továbbra is szkeptikus hangon. - Egész biztos, hogy igen. - Rae halkan felnevet. - Talán fel kéne hívnod Richelle-t. Még nem késő, ezt te is tudod. És ha Nicole-lal tartották a kapcsolatot, akkor talán meg tudja mondani, mi történhetett vele. - Nem vagyok benne biztos, hogy szóba fog állni velem. Legalább három éve nem beszéltünk. - Mi vesztenivalód van? Rae-nek igaza van. Egyszer már elveszítettem Richelle-t. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet? - Majd később felhívom, ha lesz térerő. ———— Az oregoni erdők kellős közepén nagyon gyenge a térerő. Nem építettek ki drága tornyokat a néhány száz remetének, akik a civilizációtól elvonultan élnek itt, mint például a nagybátyám. De a telefonomban még benne van Richelle száma. Keresek egy helyet, ahol legalább két csíkot jelez a térerő, és felhívom. - Szia, Richelle vagyok. Jelenleg nem vagyok elérhető. Hagyj üzenetet, és visszahívlak, ha szeretnék beszélni veled. Richelle hangjának hallatán azonnal megrohannak az emlékek. Nagyon hiányzott, és a hangját kellett csak meghallanom, hogy rájöjjek, mennyire. - Öhm... szia Richelle. Cal vagyok. Tudom, hogy rég beszéltünk. És nagyon sajnálom, hogy nem hívtalak. Kíváncsi voltam, mi van veled, és hogy végül melyik

egyetemre jársz. Én a Crenshaw-ra. Ugye, milyen meglepetés? Mindenesetre, most már megvan a számom. Remélem, visszahívsz.

NICOLE Szeptember - a gimnázium gólyaéve, 9. osztály - Na, milyen a gimnázium? - teszi fel a kérdést Richelle, amint belépek a szobába. - Béna - dünnyögöm, és leülök a sarokban egy babzsákra. - Mindenki azzal foglalkozik, hogy miben jársz. És hogy kivel vagy jóban. Kinek nyalsz be. Annyira ostoba. Richelle elneveti magát. - Azért annyira nem lehet rossz. - Nekem senkivel nincs kedvem beszélgetni. Annyira kimerítő - folytatom panaszos hangon. - Különben is, Ashley, Vi és Heather annyit beszélnek, hogy szerintem senkinek sem tűnne fel, ha soha többé nem szólalnék meg. - Régen sem voltál túl bőbeszédű. - Richelle barna szemében fény gyullad. - Eljátszhatnád, hogy te vagy az a rejtélyes lány, aki soha nem beszél - szólal meg sokatmondó hangon, mosolyogva. Tudom, hogy csak fel akar vidítani. De én annyira utálom a gimnáziumot. Annyira sok a... kritika és az ítélkezés. - Ne is foglalkozz velük! - szólal meg, látva, hogy próbálok mosolyogni, de nem sikerül. - Ne beszélj senkivel! Te leszel az iskolában a legnépszerűbb lány, aki soha nem szól semmit. - Ez komoly? - Erre már én is mosolygok. - Az emberek nagyon ostobák - szögezi le határozottan. Például nézd csak, kivel kéne állítólag együtt lógnod. Azok a lányok annyira üresfejűek.

Nevetek, ő pedig visszamosolyog rám. - Neked fogalmad sincs, mennyire - erősítem meg mosolyogva. - A legtöbbször kénytelen vagyok kiiktatni őket a fejemből, és úgy teszek, mintha figyelnék, pedig nem. - Jó lenne, ha összeszednéd a bátorságodat, és nem barátkoznál velük. Tudom, hogy nem akarod a szüleidet felidegesíteni, de azok a lányok... - Richelle kimerültén fújtat egyet. Ezt a témát már nagyon sokszor átrágtuk. - Már mondtam, hogy az emberek ostobák és felszínesek - folytatja. - Azok a lányok téged csak arra használnak, hogy közel vidd őket bármihez, aminek pénisze van. - De Richelle! - kapom fel a fejem. - Tudod jól, miről beszélek. Te gyönyörű vagy. Állandóan a közeledben legyeskednek a pasik, vagyis az ő közelükbe is oda kerülnek. így vagy úgy, a hálójukba akad valamelyik. - Nagyon elszomorító, amit mondasz - rázom lassan a fejem. Erről nem szoktam beszélgetni Richelle-lel, de pontosan tudja, hogy nem olyannak látom magam, mint mások. Csak a szüleim által becsomagolt szép díszdoboz vagyok. Tele csupa elvárt tökéletességgel - a hajam, a fogam, a tökéletesre vasalt ruhám. Semmi köze a valósághoz annak, amit a külvilág felé mutatok, ezért valahányszor tükörbe nézek, csak egy délibáb lebeg a szemem előtt. Ugyanolyan álságos a kinézetem, mint ahogy érzem magam a bőrömben. És senkinek nincs fogalma róla, ki vagyok valójában a tökéletesre fésült, masnival átkötött haj mögött. Kivéve Richelle-t. - Bárcsak ott lehetnék, ahogy néma csöndben uralkodsz az egész iskola fölött!

- Jó lenne, ha ott volnál - sóhajtok. - Te vagy az egyetlen barátom. - Nekem is - vigyorog rám Richelle. - Nos, akkor muszáj végigszenvednünk a gimnáziumot, még ha nem is járunk egy osztályba - jelentem ki. Richelle nem szólal meg. Csak a kezét bámulja. - Ne csináld ezt! - szólalok meg. - Nem lesz semmi bajom. Hidd el, hogy egyszer, valamikor visszajössz Renfieldbe! Egyébiránt már hozzáfogtam a listámhoz, amit az érettségi után meg akarok csinálni. - Tényleg? - kapja fel a fejét. - És mi az első dolog a listán? - Hátizsákkal beutazni Európát egy egész nyáron át. - Azt a szüleid soha nem fogják megengedni - nevet ki Richelle. - Az a helyzet, hogy a Harvard kifejezetten ösztönzi a diákjait, hogy az első évet töltsék külföldön, és gyűjtsenek tapasztalatot a világban. Hidd el, remek ötletnek tartják! - Akkor ne csak egy nyarat szánj rá, hanem egy egész évet. Én is veled megyek, és beutazzuk az egész világot. Máskor nagyon nehéz lesz egy egész évet kihagyni. - Ez igaz. Át is írom a listát. - Előveszem a táskámból a csíkos sárga lapot, és kijavítom az egész nyarat egész évre. - Hadd nézzem! - nyújtja felém a kezét Richelle. Felállok, odaülök mellé az ágyra, és a kezébe adom a papírt. Richelle hangosan olvas: „Beutazni a világot egy egész éven át. Hőlégballonozni. Segíteni valakinek, aki nem akarja, hogy segíts rajta”. - Felpillant, és elmosolyodik. - Ez jó! - Kis szünet után hozzáteszi: - Hú, ezt is írjuk ide!

Elővesz egy tollat és felírja: „Segíteni a gyerekeknek, hogy gyerekek maradjanak még akkor is, amikor az életük nagyon szar.” Ettől összeszorul a szívem... de jó értelemben. Újra olvasni kezd: „Beleszeretni valakibe”. Aztán odaírja zárójelbe , hogy „Calbe”. És még hozzáteszi: „Elveszteni a szüzességemet Callel”. - Richelle! Ezt a listát együtt kéne végrehajtanunk. - Azért tettem zárójelbe a nevét. Bárkibe lehetsz szerelmes, és bárkinek odaadhatod a szüzességedet. - Na, abból nem lesz semmi. - Az a gondolat, hogy tetszik egy fiú, és ráadásul még szerelmes is legyek belé, szinte lehetetlennek tűnik. A legtöbb fiútól, akit ismerek, a falra tudnék mászni ... kivéve Calt. Bár vele már régóta nem beszélek. És Richelle-lel sem tehetem meg... elvégre a legjobb barátnőm. Évekkel ezelőtt megígértem neki, hogy nem veszem el tőle Calt. - Megnézhetem? - Kinyújtom a kezem, hogy visszakérjem a listát. - Legurulni egy domboldalon? Ez most komoly? - Miért, mikor gurultál utoljára le egy domboldalon? kérdez vissza kihívó hangon. - Még soha nem csináltam ilyet - mondom halkan. - Na látod! Hozzáírom: „Újra átélni életem legboldogabb napját”. - És az melyik nap volt? - kérdezi Richelle. - Még nem tudom - felelek mosolyogva.

TIZENHATODIK FEJEZET

Kimerülten és megtörve roskadok le a Bean Buzz egyik repedezett bőrkanapéjára. Az egész napot azzal töltöttem, hogy Crenshaw-ban kocsikáztam Nyelle után kutatva. Hiába, mert sehol sem találtam. Minden lehetséges helyet végigjártam, ami az eszembe jutott: a szállodát, a hajléktalanszállást, Elaine kórházát, az orvosi rendelőt, a Starlightot és végül ezt a kávézót. Találomra róttam az utakat abban a reményben, hogy valahol megpillantom őt sétálni. Hívtam telefonon, írtam neki SMS-t. Mindent megtettem kivéve azt, hogy a nevét kiáltozom, habár még az is felmerült bennem, mint lehetőség. Nyelle elment, nekem pedig fogalmam sincs, mit tegyek. - Rossz napod van? Egy helyes lány ül mellettem, mély kivágású pulóverben, ölében egy könyvvel. - Nagyon - felelem, és még mélyebbre süppedek a kanapén. Úgy érzem, mintha a testem fel akarná mondani a szolgálatot, és bármikor összeesnék. - Ha akarod, szívesen meghívlak valami erősebbre, mint a kávé - ajánlja együttérzően. Udvarias mosollyal hárítom el. - Kösz, de... - hangosan felnyögök, érzem, hogy valaki hirtelen az ölembe huppan. Bénultan bámulok a döbbenettől: Nyelle ül velem szemben. Mielőtt még reagálni tudnék, megszólal: - Visszaszívom, amit mondtam. Nem akarom, hogy bárkivel randizz. - Karját

a nyakam köré fonja, és mindenki előtt megcsókol. Még mindig nem jutok levegőhöz, mire elhúzódik. - Oké? Már megint a régi. Megint az a gondtalan lány, akivel a kávézóban megismerkedtem. Ha akarnám, gyötörhetne a gondolat, hogy vajon merre járhatott, vagy mi történhetett Nicole-lal. De jelen pillanatban ez nem érdekel. Nyelle itt ül az ölemben, mosolyog rám, és most csak ez számít. - Szia! Hogy telt a karácsonyod? - érdeklődik vidáman. Hangjában nyoma sincs a gondterheltségnek, sem szomorúságnak a szemében, pedig amióta csak elment, emiatt gyötört a bűntudat. A mély kivágású pulóveres lány kíváncsian néz minket. De a kávézóban addigra már mindenki minket bámul. Mostanra hozzászokhattam volna, hogy itt mindenki megbámul, meggyőződésem, hogy valóságos legenda lettem errefelé. Valaki megköszörüli a torkát. Felpillantunk. Mel áll előttünk, csípőre tett kézzel. Tudom, hogy nálatok még tart a nászutas időszak, és folyton turbékoltok, de ide családos emberek is járnak. Nyelle rámosolyog. - Semmi gond. Épp menni akartunk. Azzal feláll, és kézen fog. - Bocs, Mel... Nyelle felhúz a kanapéról, és kivezet az ajtón. Mihelyst kiérünk a hidegre, megfordul, megint átöleli a nyakamat, és magához von. Bizonytalan vagyok, elhiggyem-e, hogy tényleg itt áll, előttem. És... hogy ennyire örül annak, hogy láthat. Szorosan magamhoz ölelem, és a hajába temetem az arcom. - Fogalmad sincs róla, hogy milyen boldog vagyok most.

- Ugye azt hitted, elmentem? - viszonozza a szorításomat. - Igen - sóhajtok egy hatalmasat. - Azt. Ne haragudj, hogy nem mentem utánad, miután kisétáltál az ajtón! Meg kellett volna tennem. De... - Semmi baj - nyugtat meg, és felemeli a fejét. - Még itt vagyok. - Tekintetét az enyémbe fúrja. - Nem kell magyarázkodnod. Így aztán nem magyarázkodom. Semmitől nem félek jobban, mint hogy megint eltűnik. Ezért inkább nem mondok semmit, csak viszonzom a közeledését, előrehajolok, és megcsókolom a puha, meleg ajkát. Kezével végigszántja a hajamat, és szorosan hozzám simul. A csók egyre mohóbb lesz, a pulzusom pedig egyre gyorsabb. Nyelle dünnyögve mondja: - Menjünk vissza hozzád! Közben még mindig a számhoz ér a szája. Lehet, hogy válaszolok, de inkább halk nyögésként hangzik. - Már elnézést! - Mindketten a hang irányába fordulunk. Mel keresztbe font karral áll a lépcsőn, és dühösen néz ránk. - Nem voltam elég érthető? - Ja, de igen... Most már tényleg megyünk! - dörmögök, miközben ég az arcom a forróságtól. Kézen fogom Nyelle-t, és elkísérem a kocsihoz. Nyelle bőröndje már a kocsiban van, amikor beülünk. Mosolyogva nyugtázom, hogy biztosan előre berakta, mert észrevette, hogy nem zártam be az ajtót. Lelkem mélyén valahol még mindig biztosra veszem, hogy csak álmodom. Ez az érzés akkor is tart, amikor belépünk a lakásomba, ő pedig egyenesen a hálószoba felé indul, útközben ledobja a kanapéra a kabátját, és lehúzza magáról a pulóvert. Most aztán már nem akarom, hogy álom legyen.

Ahogy belépünk a hálószobába, lerúgja lábáról a csizmát, és elkezdi kigombolni a farmerjét. Ledobom a dzsekimet az íróasztali székre. - Biztos vagy benne? - kérdezem, és nem bírom levenni a tekintetem a ruha alatt felfedett csupasz bőréről. Nyelle beharapja az ajkát, és bólint. Leveszi a farmert, lehúzza a zokniját, és a hátán végigfekszik az ágyamon. Nézem a szemét, valami jelre várok, hogy csak szórakozik velem. Ami meglehetősen kegyetlen játék lenne, mert miközben tekintetem végigvándorol a testén... - nagyon kegyetlen lenne tőle. Fogom a pólómat, egy mozdulattal lerántom magamról, és a földre dobom. Nem vagyok hajlandó elfordulni, attól félek, hogy ha akár egy pillanatra is megteszem, felébredek az álomból. Volt már hasonló álmom. - Ejha! - vonja össze a szemöldökét. - Erre aztán igazán nem számítottam. Egy pillanatra megdermedek. Még le sem húztam magamról a nadrágot. Aztán rájövök, hogy a mellkasomat nézi. Nem is tudom, hogy reagáljak. Mégis mit mondhatnék? Hogy kösz? Úgy döntök, inkább semmit nem mondok, csak Nyelle fölé tornyosulok az ágyon, miközben ő finoman végighúzza kezét a bőrömön, és felizzik minden porcikám. Lágyan megcsókolom, megtámaszkodva fölötte két kezemen. - Csak mondd, hogy mit kell tennem! - dünnyögi a számba. Nem számítottam rá, hogy ennyire nyíltan beszél. De van valami a hangjában, ami megállásra késztet. Visszatolom magam fölé, és megkérdezem: - Ezt hogy érted?

- Csak... taníts meg arra, hogy mit csináljak! - Kék szemével kutatva pillant rám, és némi idegességet vélek benne fölfedezni. - Várj egy kicsit! - mondom, és felállók. - Neked ez lesz az első, Nyelle? - Az lehetetlen. Igaz, hogy képtelenség ez az egész, de azért erre nem számítottam. - Hát... igen - feleli, és két alkarjára támaszkodik. Remélem, nem gond. Lassan bólintok, és igyekszem megemészteni a hallottakat. - Csak én... - Felmerül bennem, hogy Kyle-ról kérdezzem. Aztán az utolsó pillanatban meggondolom magam. - Olyan sokáig jártál... fiúkkal. - Igen, tudom - válaszol, és felül az ágyon. - Akkor hogy lehet, hogy még szűz vagy? - Soha, senkinek nem engedtem, hogy hozzám érjen jelenti ki határozottan. - De benned megbízom. Benned mindig is bíztam. Uramisten! Már megint ezzel jön. „Bízom benned”. Ebben a két szóban túl sok az elvárás. Hú, mennyire utálom most ezt a két szót. Meg amit ott, a fa tetején mondtam arról, hogy az első alkalom mindenkinek szörnyű... most aztán visszakapom. Nem szabad elsietni semmit. Felveszem a ruháit, és a kezébe nyomom. - Mi a baj? - kérdi, és elveszi a ruhákat. - Nem akarsz lefeküdni velem? - A helyzet az, hogy de igen, nagyon is - biztosítom, és visszabújok a pólómba. - De ezúttal én leszek a kivétel, ami erősíti a szabályt. - Ez meg mit jelentsen? - kérdezi, a ruháit az ölében tartva, mozdulatlanul ülve az ágyon.

- Tudod mit? Menj, öltözz fel a fürdőszobában, és várj ott, amíg nem szólok! Rendben? Nyelle lassan bólint, még mindig értetlen az arca. Miután feláll, gyöngéden visszahúzom a karjánál fogva, és csókot nyomok a szájára. - Csak egy perc. - Oké - mondja halkan, majd kimegy a hálószobából. Bezárom mögötte az ajtót, becsukom a szemem, és végigszántom kezemmel a hajamat. A fenébe. Veszek egy nagy levegőt, majd a szekrényhez lépek. Van itt valahol egy doboz tele... Itt is van. Gyertyák. Körberakom a szobában a mécseseket, és meggyújtom őket. Megigazítom az ágyat. Bedugom az iPhone-omat. Kiválasztok egy megfelelő playlistet. Aztán eloltom az összes lámpát. Hátralépek, és végigpásztázom a tekintetemmel a szobát, így már sokkal jobb. Mielőtt kimennék, előveszek egy óvszert a fiókomból, és leteszem az ágy melletti asztalkára. Általában nem vagyok ennyire egyértelmű, mert úgy teszek, mintha a semmiből került volna elő. De mivel most tudom, hogy nagy lesz rajtam a nyomás, nem akarok elkezdeni keresgélni, amikor elérkezik az ideje. Az utolsó pillanatban úgy döntök, hogy kibújok a bakancsomból és leveszem a zoknimat. Ez a két dolog képes megtörni a hangulatot. Nem lehet őket elegánsan levenni. Mikor kilépek az ajtón, hallom, hogy a fürdőszobában elzárják a vizet. Erre aztán nem számítottam. Elmosolyodok, mert már az orromban érzem bőrének illatát. Még mindig nem hiszem el, hogy Kyle és Nicole nem szexeltek. Nem mintha panaszkodnék. Csak épp esküdni mertem volna rá...

RAE: HOL VAGY MOST? ÉN: LENT. RAE: A BEJÁRATI AJTÓNÁL. ENGEDJ BE! - Megjött Rae - közlöm Bradyvel és Craiggel, akik valamilyen ivós játékot játszanak a dartstáblán. - Megyek, és beengedem. Mindjárt jövök. - Oké - vágják rá egyszerre anélkül, hogy rám néznének. Átvergődöm a tömegen, és felmegyek a lépcsőn. Senki nincs odafent, mivel a buli az alagsorban van. Nem értem, miért kell Rae-nek díszkíséret, de nem firtatom. - Hol van már? - morgolódik Vi. - Nem fogok egész este itt várni. Megállók, mielőtt befordulnék. - Fent van Kyle-lal a szobában. Ezek egész nyáron sülvefőve együtt voltak. Igazán abbahagyhatnák ezt a... legalább egy buli erejéig - teszi hozzá Heather, azt a hangát veszi elő, amitől a falra mászok. Hogy lehet valaki ennyire nyafogós! - Én sem bírnám visszafogni magam, ha róla lenne szó -jegyzi meg Ashley csábos hangszínnel. - Hagyd már, Ashley! - kuncog Heather. Kis híján beléjük ütközöm, ahogy befordulok. Nem vesznek rögtön észre, csak drámai hangsúllyal felsóhajtanak, mintha útban lennék, és zavarnám őket. Mikor a bejárati ajtóhoz érek, Rae már nincs ott. Senki nincs a közelben. ÉN: A BEJÁRATI AJTÓNÁL VAGYOK. RAE: FÜRDŐSZOBA. VÁRJ MEG OTT!

Leülök az emelet felé vezető lépcsőre, és várok. Hallom, ahogy nyílik egy ajtó az emeleten, felállok, mert arra számítok, Rae jön majd le. - Egyszerűen nem akarom itt, érted? - hallom Nicole hangját. - Egy buliban vagyunk, és nem pontosan így képzeltem el. - Szoktál egyáltalán gondolkozni ezen? - csattan fel Kyle. - Figyelj, te úgyis megkaptad, amit akartál! - vág vissza éles hangon Nicole. - Oké. Ne haragudj - csitítja Kyle - csak olyan régóta akarlak, és nemsokára egyetemre mész... Még egy ajtó kinyílik, még szerencse. Semmi kedvem végighallgatni, ahogy Kyle elmondja Nicole-nak, milyen sokat jelent a számára. - Mehetünk? - Rae egyszer csak ott terem, előttem. - Igen, persze - válaszolok, és elindulok utána az alagsorba. Így visszagondolva, talán teljesen félreértelmeztem azt a bizonyos beszélgetést. Kinyílik a fürdőszoba ajtaja, kilép rajta Nyelle, és kiszabadítja a hajgumiból haját, amely lazán ráomlik a vállára. Visszavette a ruháját, aminek nagyon örülök. Szívesebben venném, ha én vetkőztethetném le. - Készen állok - jelenti ki, mintha egy kosármeccsen állna be a pályára játszani. - Oké. Nem kell sietni. Épp ellenkezőleg... Azzal a nyakamba ugrik, és lábával átkulcsolja a derekam. Botladozva hátrálni kezdek vele, és a feneke alá teszem a kezem, hogy megtartsam. Arca szexis mosolyra húzódik. Előrébb hajol, hogy incselkedve végigsúrolja ajkával az

ajkamat. Lángra gyúl mindenem attól, hogy magamon érzem a leheletét. Lassan mozgatja a száját az enyémen. Nyelle végigcsókolja az államat, aztán végigvándorol a nyakamon is, miközben én a hálószobába cipelem. A talpára állítom, és kezembe veszem az arcát, hogy újra csókokkal borítsam, mert úgy érzem, soha nem elég. Kezét a pólóm alá csúsztatja, és segítek neki megszabadulni tőle. Összerezzenek, ahogy ujjai végigfutnak a bőrömön, és szája a mellemre tapad. Gyöngéden lehúzom róla a blúzt, ő pedig a farmerem sliccével kezd babrálni. Én is lehúzom a nadrágját, miközben megpróbálom lerúgni a sajátomat, de túl nagy erőfeszítést igényel. Aztán egyszer csak mindketten alsóneműben állunk egymással szemben, némán meredve egymásra. Tekintetemmel az övét kutatom, hátha tétovázást látok benne. Képes lennék az egész éjszakát így tölteni, csak a szemét nézve. Nyelle lábujjhegyre ágaskodik, és a fülembe súgja. - Akarom! Hidd el, hogy akarom! Nekem nem kell több bátorítás, végigsimítom a derekát, és egyre nagyobb hévvel csókolom, életemben nem éreztem még ilyesmit. Esküdni mernék, hogy a testem lángban ég. Minden porcikám izzik a forróságtól. Nyelle lassan lefekszik a hátára, én pedig rögtön fölé hajolok, csókolom és simogatom mindenütt. Lélegzete zihálni kezd, ahogy a kezem lassan végigvándorol a testén, alaposan bebarangolva minden egyes zugát. Belenyugszom, hogy nem tudom megakadályozni, hogy egy pillanatra fájdalmat érezzen, de arról gondoskodom, hogy ami előtte történik, arra örökké emlékezzen. És a szájából feltörő sóhajok hallatán, ez sikerül is...

Egy pillanatra megállok fölötte, és csak nézem ezt a lányt, aki itt fekszik alattam. Szinte belesajdul a szívem, olyan gyönyörű. És bízik bennem... ———— Nyelle némán fekszik mellettem, fejét a mellemen pihenteti, én pedig feszülten várom, hogy mondjon valamit. Hangos zihálásából és behunyt szeméből nem igazán tudtam megítélni, mit érzett. Fogalmam sincs, mit játszódott le a fejében. És még mindig nem tudom. - Hm... - szólalok meg végül. - Hogy érzed magad? Rövid hallgatás. Mozdulatlanul várok, visszafojtott lélegzettel. - Másképp. - Ez most jó vagy rossz? - kérdezem gyorsan. Nyelle halkan elneveti magát, és köröket rajzol a mellkasomra. - Csak más. Felemeli a fejét, és rám mosolyog. Aztán lehajol, és megcsókolja az orrom hegyét. Még mindig nem mozdulok, attól tartva, hogy csak egy borzalmas egyéjszakás statisztika válik belőlem. - Cal, ez volt az első közös együttlétünk - teszi hozzá, bár ezzel nem sokat segít. - Nem tudom összehasonlítani semmivel. - O! - Ennyi jön ki a torkomon, és igyekszem megnyugodni. - Úgyhogy muszáj lesz megismételnünk - jegyzi meg könnyedén, és a vállamhoz préseli a száját. A derekánál fogva a hátára fordítom.

- De nem ma! - teszi hozzá gyorsan. - Nem bírnám ma megtenni. De majd megismételjük... - Oké. Rendben. Amikor csak akarod - válaszolom megkönnyebbülten. Magamhoz vonom Nyelle-t, és megcsókolom a feje búbját. - Most kimegyek a fürdőbe, oké? - Oké - válaszolja. Lehajolok, és megint megcsókolom, aztán felveszem a bokszeralsómat. Mire visszaérek, Nyelle már az egyik pólómat viseli, amely a combjáig ér. Épp a lepedőt igazítja meg az ágy sarkán. Kiveszek egy sortot a szekrényemből, felveszem, aztán segítek neki megcsinálni az ágyat, feltesszük az ágytakarót és a párnákat is. Nyelle az ágyon keresztül jön át arra az oldalra, ahol állok, előrehajol, a vállamra teszi a kezét, és ad egy gyors puszit. Karomat két csupasz combja köré fonom, és nem bírom visszafogni magam, az ágyra rántom, és fölé hajolva az előbbi lágy csóknál jóval mohóbban kezdem csókolgatni. - Cal - leheli, mire én hangosan felnyögök. - Nem lehet. Legurulok mellé a hátamra. - Oké, értem. Ne haragudj! Ekkor hirtelen felpattan, és kimegy. - Jaj, ezt nagyon fogod imádni! Kimegyek utána a nappaliba. A táskája előtt kuporog, és keres benne valamit. A kanapén ülve figyelem, és bekapcsolom a tévét. Kis idő múlva papírzörgést hallok, és kinyílik egy csomag chips. Kicsit ideges vagyok, mert tudom, mi következik. - Csukd be a szemed! - adja ki az utasítást. - Nyelle, ez is egyike a chipses kísérleteidnek? - Igen, de ez jó lesz, ne félj - ígéri. - Csak előbb csukd be a szemed, hogy teljes legyen az élmény! Nem ér lesni.

Behunyom a szemem. A következő pillanatban érzem, hogy az ölembe ül. Eddig nem is rossz az élmény. - Kinyithatod! - szólal meg. Engedelmeskedem. Egyszer csak pillecukrot érzek a számban. Egy falatot. Aztán... - Ez nagyon vacak - mondom panaszosan, miután lenyelem. - A közepében mexikói ízesítésű chips volt? - Nekem annyira ízlik! - lelkesedik, és ő is bekap egyet. - Nálad furcsább lánnyal még soha nem találkoztam. - Akkor jó - mondja, és pillecukorral teli szájjal puszit nyom az arcomra. ———— Másnap reggel, ahogy kinyitom a szemem, elsőként Nyelle vakító kék szemét pillantom meg. Mindketten a saját oldalunkon fekszünk az ágyban, egymás felé fordulva. A lány kezét a párna alá csúsztatja. - Szia! - üdvözlöm, és próbálok nem túl hangosan lélegezni. Alig észrevehetően elmosolyodik. - Jól vagy? - faggatom, miután továbbra is csak fekszik az ágyban, és engem bámul. Nyelle bólint. - Régóta fent vagy? Erre vág egy grimaszt. - Aludtál egyáltalán valamit? Lassan megrázza a fejét, és a tekintete ide-oda cikázik. - Biztos, hogy minden rendben? Előhúz egy halvány mosolyt, és bólint. De a mosolyában furcsa feszültség ül.

- Addig nem fogsz megszólalni, amíg meg nem mostad a fogad, ugye? Még szélesebben elmosolyodik, a száját továbbra is összeszorítja, és a fejét ingatja. - Oké. Akkor én most megyek, és lezuhanyozom, ha nem gond, és utána tiéd a fürdőszoba. Nyelle bólint, de még mindig nem mozdul - még miután kikeltem az ágyból sem. Továbbra is az oldalán fekve marad, és egyenesen maga elé mered. Az ajtóból visszapillantok felé. Valami nagyon nincs itt rendben. Miután kijöttem a zuhany alól, visszamegyek a hálószobába. Épp az ajtót akarom kinyitni, amikor a kezem megáll a kilincsen. Hallgatózom. Esküdni mernék, hogy... Nyelle magában beszél. Megkockáztatom, hogy résnyire kinyitom az ajtót, és látom, hogy a szobában járkál fel és alá, kezét ökölbe szorítja maga mellett, és leszegi a fejét. Hangosan beszél, de teljesen összefüggéstelenül. Semmit nem tudok kivenni abból, amit mond, de hallatszik, hogy felhúzta magát. - Most mit tegyek? - dünnyögi. Aztán mintha azt mondaná: - Nem így kellett volna történnie. - Feltételezem, hogy rólam van szó, és ami tegnap éjszaka történt. Ettől aztán pocsékul érzem magam. Épp visszazárnám az ajtót, amikor leveti magát az ágyra, és arcát egy párnába temetve üvölteni kezd. Nem bírok megmozdulni. Jeges hidegség fut végig a hátamon. - Megyek, és keresek egy vécét - mondom Rae-nek és a fiúknak, majd felállók a székről, amin az egész buli alatt ücsörögtem. Nem is tudom, minek jövünk ezekre a bulikra. Csak ülünk egy sarokban, és egymással beszélgetünk.

Mármint... Rae és én. Brady és Craig időnként elvegyülnek a tömegben, minket használva menedéknek, ha netán kikosarazná őket egy lány, akivel kikezdenek. Az első emeleten könnyen megtalálom a fürdőt, mert előtte sorban állnak a lányok, hogy használhassák. - Logan, ha akarod, az én fürdőszobámat is használhatod, a szobám mellett - ajánlja fel Reggie úgy, hogy senki ne hallja. - Fent van az emeletem. Csak ne mondd senkinek, hogy megengedtem! Oda nem engedek föl senkit. - Kösz - hálálkodok, és ezúttal szerencsésnek érzem magam, hogy a kosárcsapatból ő az egyik fiú, aki a pályán kívül is szóba áll velem. - Ja, és ha találkoznál valakivel odafent, légyszi rugdald le ide, oké? - Oké, persze - válaszolom, és elindulok az emeleti lépcső felé. A lépcső elejére alacsony farácsot szereltek, hogy a kutya ne tudjon felmenni, és a rácsra hatalmas „TILTOTT ZÓNA” feliratot ragasztottak. Kireteszelem a rácsot, ami azonnal vissza is zárul mögöttem. Reggie szobája elég egyértelmű, az ajtóra kirakott „Ne gyere be” és „Állj vagy lövök” feliratok alapján. Ahogy azonban benyitnék a szobába, hallom, hogy valaki odabent beszél. Szuper! Erre aztán igazán nem számítottam. Majdnem sarkon fordulok, hogy visszamenjek, és inkább kivárjam a hosszú sort az első emeleten, amikor hallom, hogy nem is beszéd, hanem inkább... fojtott sikítás hangja hallatszik odabentről. Megdermedek. Most már tényleg nem állhatok csak úgy odébb anélkül, hogy megbizonyosodnék róla, minden rendben odabent. Résnyire kinyitom az ajtót, és bekukucskálok rajta. Sötét van a szobában, de Reggie akváriuma elég fényt ad hozzá, hogy kivegyem valakinek a

sziluettjét... egy lány ül az ágy szélén, az ölében egy párnával. Egyedül. Előrehajol, arcát a párnába temeti, és kiabál. Még így, letompítva is annyira fájdalmasnak tűnik a kiáltása, hogy futkározni kezd a hátamon a hideg. Figyelem, ahogy visszateszi a párnát a helyére, feláll, megigazítja a haját, és remegő kézzel kisimítja a szoknyát maga előtt. Nicole az. Visszazárom az ajtót, és Reggie húgának a szobájában várom ki, hogy elmenjen. - Ez aztán gyors volt - jegyzi meg Rae, miután visszaértem. - Kimentél a kertbe? Megrázom a fejem, és közben tekintetemmel a tömeget pásztázva Nicole Bentley-t keresem. A szoba másik felén pillantom meg, a szokásos elit barátokkal körülvéve. Mosolyogva reagál valamire, amit mondanak neki, arcán a megszokott rezzenéstelen önuralom ül. De egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és a szemöldöke alig észrevehetően megrándul. De az is lehet, hogy csak képzelődöm. Kyle jelenik meg mellette, átkarolja, Nicole pedig összerezzen, ahogy arcon csókolja, de nem szól semmit. Alig egy másodpercig figyelem még. - Soha... nem beszél - jegyzem meg halkan. - Kicsoda? - kérdezi Rae. - Kit bámulsz annyira? - Senkit - felelem, és hátradőlök a székemen. Nyelle felemeli a fejét, vesz egy nagy levegőt, és látja, hogy mozdulatlanul állok az ajtóban. Nem tudom, mit mondjak. A tekintete megvillan, és megpróbál olvasni az enyémben a szoba túlsó végéből. Feláll, és lassan elindul felém. Elengedem a kilincset, és szélesre tárom az ajtót. Nyelle egyik kezét a mellkasomra

teszi, vet rám egy hosszú, sajnálkozó pillantást, aztán elindul a fürdőszoba felé. Úgy érzem magam, mintha minden belső szervemet egy darálóba tették volna. Leülök az ágyra, erőtlenül előrebukik a fejem, és két kezembe temetem az arcomat. Hallom, ahogy a fürdőszobában zubog a víz a zuhanyból. Ezt jól elszúrtam. Nem állt még készen rá. És most... már megbánta. Vagy ami még rosszabb: megbánta, hogy velem volt. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, miután visszajön a szobába. Bele fogok halni, ha nem beszélhetem meg vele. De mégis hol kezdhetném? Kiver a hideg verejték arra a gondolatra, hogy bocsánatot kérjek. Mert nem sajnálok semmit. Megesett, hogy egy lánnyal az első éjszaka után szakítottam. Elvégre nem mindenkinél működik a teljes összhang. Ez megvan. De Nyelle-t nem bántam meg. Egyetlen másodpercét se bántam. És nagyon remélem, hogy ő sem. Fejemet a kezemben tartva tűnődöm, hogy mit kellene mondanom. - Ezt nem lett volna szabad végignézned. Hirtelen felegyenesedek. Nyelle az ajtóban áll, nincs rajta más, mint egy pántos top meg egy bugyi. Vizes haját hátrafésülte, és a bőrén még csillog a nedvesség. Azt hiszem, meg akar ölni ez a lány. - Tudod van, hogy az embernek ki kell engedni a gőzt magyarázza, és lassan elindul felém. - Soha életemben nem tűrtem jól a stresszt. Hagyom, hogy összegyűljön, amíg egyszer csak ki nem robban. És akkor kirobban... így megy ez velem. Elhelyezkedik mellettem az ágyon, és fejét a vállamra hajtja.

- De neked ezt nem lett volna szabad végignézned sóhajt fel. - Biztos azt gondoltad, megőrültem. Cikáznak a gondolataim, és próbálom értelmezni ezt az egészet. - Miattam? - kérdem halkan. Szinte hallom, ahogy a szívem a torkomban lüktet. - Mármint micsoda van miattad? Hogy elszakadt a cérna? - Félrehajtott fejjel néz rám, és a szemöldökét ráncolja. - Jaj, Cal, dehogyis! Nem miattad volt! Hirtelen átfut az arcán a felismerés. Rám telepszik, és két lábát szétvetve az ölembe ül. - Ne haragudj, hogy ma reggel olyan furcsán viselkedtem. - Kezemet a combjára teszem, miközben ő átöleli a vállamat. - A múlt éjszaka nagyon szép volt, ezt te is tudod. Bólintok. - Csak... eszembe jutott, hogy két hét múlva el kell mennem. És aztán nem bírtam elaludni... hanem csak néztem, ahogy alszol. Ettől meg még rosszabb kedvem lett, mert... nem akarlak itt hagyni... - Előrehajol, és szorosan átölel. Kezem végigfut a hátán. - De muszáj elmennem. - Miért? - kérdezem, arcomat a nyakába fúrva. - Mert nekem nem itt van a helyem, Cal. Ezt te is tudod válaszolja halkan. - De te nem akarsz elmenni, én meg nem akarom, hogy elmenj. Ilyen egyszerű. Maradj! Hátradől az ölemben, és nevetni kezd. - Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De nem az. - Nem értem. Tudod, rengeteg dolog van, amit nem értek benned - magyarázom, az arcát cirógatva, némán könyörögve neki, hogy beszéljen. - Segíts, hogy megértsem! - Tudom, hogy most kockáztatok. De úgy érzem, amióta csak

megláttam, minden áldott nap küzdöttem azért, hogy láthassam. És most, hogy itt van, nem fogom egykönnyen elengedni. - Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz. - Sajnálom - dünnyögi halkan. - Sajnálom. - Ez minden, amit mond. Ekkor hirtelen a vállamnál fogva eltol magától, és az ágyra zuhanok. Két kezét a fejem két oldalára támasztva fölém emelkedik. - Szerinted, nem lehet... tudod? - szólal meg csábos mosollyal. Elkerekedik a szemem a meglepetéstől. - Tényleg akarod? - Egyébként nagyon cuki vagy, amikor alszol - dünnyögi, miközben rám hajol, és végigcsókolja a nyakamat a fültövemig. - Szóval, most itt vagyok veled... még két teljes hétig. - Aztán ajka megtalálja ajkamat, és abban a pillanatban megszűnik létezni a világ.

NICOLE Október - a gimnázium utolsó éve - Anya mindjárt itt lesz értünk. Köszi, hogy eljöttél velem hálálkodik Richelle, táskájába gyömöszölve a könyveit. Tudom, hogy nem egészen így szereted eltölteni a hétvégéidet. - Semmi gond, ne aggódj! Nekem is meg kellet írnom egy házi dolgozatot - válaszolom, és felhúzom a hátizsákom cipzárját. A műanyag székekben üldögélve várjuk, hogy Richelle anyukája értünk jöjjön, mielőtt visszaindul a vonatom Renfieldbe. - Tényleg, hogy sikerült végül az a zongorabemutatód tegnap este? - kérdezi Richelle. - Elég jól - válaszolom. - Apukámnak tetszett, ez a lényeg. - Kár, hogy csak ez a lényeg - jegyzi meg Richelle. Kerülöm a tekintetét, mert tudom, hogy mi a véleménye apámról, és az ő maximalizmusáról. - Rae még tanul dobolni? - Igen. Minden este hallom, ahogy gyakorol. Hogy lehet, hogy Rae-vel nem beszélgetsz annyit, mint Callel? Richelle-ből kirobban egy halk nevetés. - Rae és én soha nem beszélgettünk. - Ez igaz - jegyzem meg, mert eszembe jut, hogy ők ketten mindig összevesztek valamin.

- De majd ha visszaköltözünk, minden megint úgy lesz, mint volt. Nagyot dobban a szívem. - Tényleg? Richelle megvonja a vállát. - A szüleim azt mondják, lehetséges. Attól függ, hogy alakulnak a dolgok. Behunyom a szemem, és semmit sem kívánok jobban, mint hogy Richelle visszaköltözzön Renfieldbe. Ez azt jelenti, hogy minden meg fog változni, megint minden jó lesz. - Alapíthatnánk egy saját zenekart. De most komolyan indítványozza Richelle a székén hintázva. - Te lehetnél a billentyűs. Én meg énekelnék. Természetesen Rae lesz a dobos. Cal pedig gitározhatna. Te hallottad már játszani? Mennyire tud? Én csak azt hallom, amikor a háttérben időnként elpötyögtet rajta valamit, de abból nehéz megállapítani, hogy... Hirtelen elhallgat, mert tudja, erre a kérdésre úgysem tudom a választ. - Ne mondd ki! - szólok rá szigorúan, mert már annyiszor hallottam. - Amit ígértem, az még mindig áll. És az ígéretem sokkal fontosabb annál, mint hogy velük barátkozzam. - De az ígéretben soha nem volt benne, hogy nem lesztek többé barátok - szajkózza Richelle ugyanazt, amit mindig is elmond. De nem számít. Mert én tudom, hogy ha továbbra is barátkoznék velük, egyszer megszegném az ígéretem. Azt pedig nem tehetem. Bármennyire is hiányoznak a többiek. A hallgatásom láttán Richelle a szemét forgatja. Belenyugszik, hogy ez a beszélgetés itt lezárult... már megint. - Jaj, ezt hallgasd meg! - kiált fel hirtelen, és visszaejti a linóleumra a széket. Elővesz a zsebéből egy fülhallgatót, és

bedugja a telefonjába. Átadja nekem a fülhallgató egyik felét. - Amikor meghallottam ezt a számot, az jutott eszembe, hogy Rae baromi jól el tudná dobolni. Ezt is eljátszhatnánk. Nagyot sóhajtok, mert tudom, hogy Richelle megint róluk beszél, pedig bárcsak ne tenné. Bedugom a fülembe a fülhallgatót és várok. Richelle végighúzza ujját a kijelzőn, és kiválasztja a dalt. Egy basszusgitár-szólóval kezdődik, aztán néhány másodperc múlva bejön a dob, Richelle pedig csukott szemmel bólogatni kezd a fejével a ritmusra. Kénytelen vagyok én is bólogatni vele. A himnuszra hasonlító vokálrésznél Richelle hirtelen felpattan, és egyik öklét a magasba emeli. Elnevetem magam ezen a váratlan mozdulaton. Ekkor már többen felkapják a fejüket a teremben, és minket néznek, de Richelle nem törődik velük. A következő refrénnél elkezd énekelni. Eltátott szájjal, döbbenten nevetni kezdek. Erre ő kézen fog, és felránt a székről, megpörget. A dal egy végső gitárszólóval ér véget. Richelle kimerültén roskad vissza a székre. Az arcom lángvörös, mert időközben mindenki minket bámul. - Elnézést, lányok - szól oda felénk egy testes nő. Úgy tesz, mintha valami főnök lenne. - De itt nem illik így viselkedni... - Hagyjon minket békén! - szól vissza neki Richelle. - Mi csak szórakozunk egy kicsit. A terem másik felében egy anyuka ül kisfiával az ölében, és rosszallóan rázza a fejét. A kisfiú viszont vigyorog, mert ő is ugyanolyan szórakoztatónak találja a jelenetet, mint én. Az előttünk tornyosuló nő döbbenten mered ránt. - Legalább legyetek tekintettel másokra, és csöndesen szórakozzatok! - Azzal megfordul, és szemmel láthatóan dühösen elviharzik.

Richelle vet rám egy pillantást, és elneveti magát. Hihetetlen, milyenek az emberek. Miért nem tudnak egy kicsit lazítani? És élni egy kicsit! - emeli fel a hangját, mire az anyuka sértődötten összeszorítja a száját. A kisfiú megint felnevet. - Igaz? - Igaz - vágom rá, és én is nevetek. - Így kellene élni mindenkinek. Élvezni az életet. - Na, végre! - kiált fel, mintha feltalált volna valamit. Csak élvezd az életet, Nicole! Bármi történjék is. Élvezd az életet!

TIZENHETEDIK FEJEZET

Mit szeretnél csinálni szilveszterkor? - kérdezem Nyelletől, miközben müzlit öntök egy tálkába. - Muszáj valami hatalmas bulit csinálnunk? - kérdez vissza, és ráül a kanapé karfájára. A müzlistállal kezemben a pultnak támaszkodva állok. Nem muszáj, de azért valamit ki kéne találnunk. Nyelle tekintetével a mennyezetet pásztázza, és elgondolkodik. - Oké. Akkor majd csinálunk valamit. - És elmondod, hogy mit forgatsz a fejedben? Csak mert pokolian félek a gondolattól, hogy csak úgy, beállítunk valahová, teljesen váratlanul. És van még egy feltételem: nem akarok beöltözni semmiféle jelmezbe. Nyelle nevetni kezd. - Jól van. Akkor elrakom azt a flitteres öltönyt, amit előkészítettem neked. - Nagyon vicces, de van egy olyan érzésem, hogy az a flitteres öltöny tényleg létezik. Nyelle vigyorog, és állig maga alá húzza térdeit. Fogalmam sincs, hogy képes így egyensúlyozni a kanapé végében, de imádnivalón fest. Folytatom a müzlimet, miközben ő erősen töri a fejét valamin. - Megvan! - kiált fel, mialatt elmosom a müzlistálamat. Menjünk vissza a Napfényes campingbe! - Nem akarok jégvitorlázni - válaszolok.

Nyelle vág egy grimaszt. - Nem kell. Majd rakunk egy nagy tábortüzet. És sütünk szalonnát. Aztán úszógumival bemegyünk a jeges tóba. - Úszógumival? - Igen. Útközben veszünk két nagy felfújható gumit, és végigcsúszunk velük a jégen. Rövid szünet után elgondolkozom. Nem is hangzik olyan őrülten. - Oké. Benne vagyok. ———— Nyelle maga előtt tartja a felfújható szánkóját, az arca kipirult, és mindketten a jeges tóra meredünk. - Készen állsz? - Vigyázz... - Bólintok - ... kész, rajt! Rohanva elindulunk a tó széle felé. Mielőtt rávetném magamat a jég tetején csúszó gumira, kicsit tétovázok. Ez az egyetlen pillanatnyi józanság azonban épp elég idő arra Nyelle-nek, hogy becsússzon elém, és jó két méterre tőlem megálljon a befagyott tó jegén - ugyanazon a jégen, amin alig egy hónappal ezelőtt elsüllyedt a csónakunk. - Győztem! - kiáltja, kezét a levegőbe lengetve. - De csak mert hirtelen felmerült bennem, hogy arccal a jégre zuhanok - mondom védekező hangon. - És sok vért láttam. Meg egy törött orrcsontot. Nem volt túl szép látvány. Nyelle csak a fejét rázza, ahogy rám néz. - Megtolsz egy kicsit? - kérdezi, és ráül a gumijára. Óvatosan felállók a jégre. Nem is csúszik annyira, mert vékony hóréteget fúj rá a szél. De eszem ágában sincs elkezdeni sprintelni. Óvatosan megtámaszkodom két kézzel a gumiján, és a lehető legjobban stabilizálva két lábamat, nagyot lökök rajta.

Nyelle felsikolt, mintha egy hullámvasúton lenne, és átvitorlázik a tavon. Nem olyan gyorsan, mint az előbb, amikor futásból indult, sem mintha igazi hullámvasúton lenne, de így is elég nagy távolságot megtesz. - Most én tollak meg - jelenti ki, és hason fekve, két lábbal tolja magát visszafelé a jégen. - Engem nem fogsz elbírni - válaszolok, és ráülök a gumimra. - De ez így nem ér - mondja, és belém ütközve megáll. Régen mindig te löktél minket a gumihintátokon. Te szinte soha nem tudtál rajta hintázni. Tudom, hogy most megint a múltba réved, és a gyerekkorunkról beszél. Még mielőtt jobban belelovalná magát, gyorsan előrehajolok, és megcsókolom. A fejemben ott hallom Rae hangját, amint megdorgál, mert megint elmulasztottam, hogy jól kikérdezzem. Csakhogy ez a mai este nem erről szól. Lassan megkezdődik egy új év, és nem akarok visszanézni. Igazam van? - Megint egy versenycsúszás? - hívom ki egy újabb futamra, felállók, és megragadom a gumitömlő két fogantyúját. - Három menet - javasolja. - És a győztes... - Bármit kérhet, amit csak akar... - indítványozom. Nyelle felvonja egyik szemöldökét. - Előbb mondd, hogy mi az, csak hogy tudjam, mi a tét! Hirtelen össze-vissza cikázni kezdenek a gondolataim, akárcsak a tekintetem. Nyelle finoman megüti a karomat. Cal! Tudom, hogy úgyis valami olyat kérsz amiben... meztelenek vagyunk. - Még szép, hogy olyat! - nevetek vissza rá, mert nem is akarom tagadni. - Ha bármit kérhetek, amit akarok, és abban

te meztelen vagy, akkor nem nehéz a döntés. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan vetkőztesselek le. - Rendben. Akkor meztelenül leszünk. A zuhany alatt. Itt megáll, és várja a reakciómat, de én nem szólok semmit. A sötétben. És le kell mosdatnunk egymást, samponnal meg szappannal, teljes egészében. - Hogy mondtad? - kapom fel a fejemet. - Akkor jobb lesz, ha én nyerek, mert ez a díj egészen merésznek tűnik. De amúgy mi értelme az együtt zuhanyzásnak, ha nem láthatlak közben meztelenül? - Oké, és mi a te jutalmad? - kérdezi keresztbe font karral. - Maradnék ugyanennél a témánál, csak velem együtt fogsz fürdeni... és égnek a lámpák. És nem lesz szükség lemosdatásra, csak... - Habfürdőre - szól közbe. Vigyorogva egyezem bele. - Oké, a habfürdő jöhet. - Áll az alku! - nyújtja ki a kezét felém. Megmosolyogtat ez a versenyszellem, és elfogadom a kezét. De nem rázom meg, hanem közelebb húzom magamhoz, és a karomba zárva megcsókolom. - Ez nem ér! - zihálja Nyelle. - El akarod vonni a figyelmemet a versenyről. - Miért, talán nem jó stratégia? - dörmögök, és ajkamat végigvezetem a nyakán. Nyelle eltolja magát. - Na, jó! Szóval így játszunk? Döngő léptekkel visszamegy a hóval borított partra, és leveszi magáról a sálat, majd a kabátot is. Miután lerántja nyakáról a pulóverét, megáll, hogy ellenőrizze, figyelem-e. Száz százalékig az övé a figyelmem. Ekkor lassan lehúzza a topját, és nem hagy mást magán, mint egy csipkés, fekete melltartót, felfedve alatta hófehér bőrét.

Veszek egy mély levegőt. - Ördögi, amit művelsz. Önelégült mosoly jelenik meg az arcán, és csípőre tett kézzel megáll. - Ezt próbáld überelni! Mosolyogva pásztázom végig minden porcikáját, amit felfedett. Most azt kéne mondanom, hogy öltözzön vissza. Elvégre fagypont alatt van a hőmérséklet. De túlságosan élvezem a látványt ahhoz, hogy gyakorlatias legyek. - Úristen, a cicik látványa minden pasit meghülyít? forgatja a szemét Nyelle. - Ezt nem vitatom - vallom be, és tovább csodálom a látványt. - Hagyd abba a bámészkodást, és gyere ide! - követeli, és kezébe veszi a gumiját. Lassan ingatom a fejem, és próbálom visszanyerni a lélekjelenlétemet. - Az első kör nem számít - mondom neki, miután kilépek a partra. - Innentől kezdve három körből két győzelem kell a díjhoz. - Áll az alku! ———— Nyelle reszketve ül, egészen összegömbölyödve. - Biztos nagyon fázol - jegyzem meg, és dobok még fát a tűzre, hogy minél hamarabb felmelegedjen. - És tudod, hogy mitől melegednék fel még jobban? Egy finom zuhanytól a sötétben - jegyzi meg kárörömmel a hangjában. - Szerencséd volt - jegyzem meg, és megpiszkálom a fahasábokat.

- Inkább jó stratégiát választottam - dicsekszik. - Te folyton csak engem bámultál, és botladoztál a jégen. - És ebben én vagyok a hibás? Ja, amúgy ez a sötétben zuhanyozás teljes katasztrófa lesz. Semmi értelme az egésznek. Nyelle kidugja a fejét a pulóver nyakán, és hirtelen egészen komoly a tekintete. Kinyitja a száját, de aztán vissza is csukja. Elfordulok a tűztől, és teljes figyelmemmel rá koncentrálok. - Akkor is vonzódnál hozzám, ha nem látnál? Ez a kérdés teljesen kizökkent. - Nem is tudom, hogy válaszolhatnék erre. - Felejtsd el! - Visszahúzza kabátja cipzárját, és nyaka köré tekeri a sálat. - Mi a helyzet a tűzzel? - Gyere, állj közelebb! Ez majd felmelegít - mondom neki, és óvatosan figyelem. Ő próbál mosolyogni, de tudom, hogy az előbbi kérdés sokkal többet sejtetett. Többször láttam már, hogy reagál arra, amikor a külsejére tesznek utalást. Elvégre még be is bokszolt egyet valakinek - igaz, hogy a fickó megfogta a fenekét, de mégis. Szeretném elmondani, neki, mennyire vonzódom hozzá. De valahányszor átfut az agyamon a gondolat, elnyomom magamban. Valami miatt sértőnek találja, ezért nem mondom neki. A gumitömlők mellett ülünk, pokróccal betakarózva, pillecukrot olvasztunk a tűzben nyárson, amit az erdőben találtunk - a végüket megfaragtam, hogy felszúrhassuk rájuk a pillecukrokat. Miközben forgatom a nyársamat a tűzben, egyre csak Nyelle kérdése jár a fejemben. Azon tűnődöm, miért borítja ki annyira, hogy szép. A gimnáziumban a három

legfelszínesebb lány volt a legjobb barátnője. A nap minden percében a külsőségekkel voltak elfoglalva. De akkor miért pont őket választotta? - Cal! - kiabál rám Rae, amikor megpillant az utcán gyalogolni. - Hová mész? Megvárom, míg utolér. - Nicole-hoz. Úgy tudtam, már hazajött, de még nem találkoztam vele. - Hol is töltötte a nyarat? - Nem emlékszem - válaszolok. - Valami balettos táborban, asszem. Már elérjük a házuk felhajtóját, amikor kinyílik a bejárati ajtó, és három szépen felöltözött, röhögcsélő lány lép ki rajta. Nicole áll középen, két oldalán Ashley Kinsley-vel és Victoria Northszal. Onnan ismerem őket, hogy a két bátyám barátja az ő bátyjuknak. De nem a McDermottra járnak, ahová mi is. Egy másik iskolába, a Cantonra. Az öltözékük alapján - miniszoknya, besütött haj, rengeteg smink - azt a benyomást keltik, mintha már gimnazisták lennének. - Szia, Nicole!- köszönök rájuk, miután nem vesz észre minket, ahogy az anyja kocsija mögött állunk Rae-vel. - Ezek kicsodák? - érdeklődik Victoria. Undorral az arcán néz végig rajtunk. Feljebb tolom a szemüvegem az orromon, és nem veszek róla tudomást. Nicole nem néz ránk, csak megvonja a vállát. - Nicole! - kiáltok rá újra, és nem értem, miért viselkedik ilyen furcsán. Ashley az orrát ráncolja, mintha valami büdöset érezne. – Ők a barátaid? - Már nem - válaszolja Nicole halkan.

Még mindig nem néz ránk. - Miről beszél? - csattan fel Rae. - Nicole, ez most komoly? Nicole beül a kocsijuk első ülésére, és válaszra sem méltatva minket, becsapja az ajtót. Mi folyik itt? Miért viselkedik úgy, mintha nem léteznénk? Ennek semmi értelme. Rae sarkon fordul, és elviharzik a járdán. A következő háznál megáll, és visszafordul. - Nem jössz, Cal? Mrs. Bentley kilép a házuk ajtaján, és bezárja maga mögött az ajtót. - Helló, Cal! Nicole bemutatta nektek az új barátait, akiket a nyári balett-táborban ismert meg? - Öhm... igen - válaszolom. Nem akarok hazudni, de tudom, mennyire fontos Nicole szüleinek, hogy a lányuk udvariasan viselkedjen, és akárhogy is viselkedik, nem akarok bajt hozni a fejére. - Most elviszem őket vásárolni. Majd később találkozunk - fejezi be az anyja, arcán a megszokott furcsa mosollyal. - Oké - felelem automatikusan. Lassan visszafordulok, és elindulok a házunk felé. Rae már a garázsukban van, és eszeveszettül veri a dobjait. Nicole ezek után soha többé nem beszélt velünk, és azóta sem tudom, hogy miért. Még Richelle levelétől sem tértem magamhoz, amit hónapokkal korábban írt. Nem bírtam volna végighallgatni, ahogy Nicole elmondja, hogy már ő sem a barátom. Ezért inkább annyiban hagytam a dolgot. Világossá tette, hogy nem akar többé velünk barátkozni. Nyelle elhelyezkedik az ölemben, mire arrébb csúszik alattam a gumitömlő. - Szia! Min gondolkozol? - kérdi, és karját nyakam köré fonja.

Nagyon igyekeztem meggyőzni magamat, hogy Nicole és Nyelle nem ugyanaz a személy. Pedig Nyelle nem más, mint Nicole. És ezt a tényt nem tudom örökké letagadni. Kinyitom a számat, hogy feltegyem a kérdéseket, amelyre választ várok, többek között arra, hogy miért szakított meg velünk minden kapcsolatot sok évvel ezelőtt. De nem bírom rávenni magam. Annyira... boldognak tűnik. És nem akarom, hogy én legyek, aki kioltja a tüzet a szeméből. - Gyönyörű vagy - Ennyi jön csak ki a számon. Érzem, hogy a teste megfeszül. - Ne sértődj meg! - könyörgök, és hirtelen attól félek, hogy fájdalmat fog okozni. - De úgy érzem, tudnod kell, és én akarom elmondani neked. Mert nem csak azok az őrülten kék szemek tetszenek, vagy az, hogy hihetetlenül puha az ajkad, és tökéletes az alakod. - Nyelle szája tátva marad a döbbenettől. Talán nem így kellett volna fogalmaznom. - Te azért vagy gyönyörű, mert nem érdekel, hogy az vagy. És azt hiszem, tudom, miért dühít fel annyira, amikor valaki a külsőd alapján ítél meg. Elvégre nem a te hibád, hogy ilyennek születtél. Fogjuk rá a genetikára! Nyelle továbbra is csak szótlanul mered rám. - Amiről viszont nagyon is tehetsz, az az, hogy ki vagy ez alatt a külső alatt. Akármilyen bő ruhákba is rejted magad, és akármennyire nem érdekel, hogy nézel ki, te akkor is gyönyörű maradsz. És én örülök, hogy megláthattam, milyen is vagy valójában. Nem csak amikor meztelen vagy... mert... attól minden megváltozott... - Nyelle szeme elkerekedik. Nevetve folytatom, mielőtt elveszíteném a fonalat, vagy éppen egy testrészemet... - hanem azt a gondoskodó, önzetlen és spontán énedet. Lélegzetelállító látni, ahogy élsz. Az életed csupa-csupa lehetőség. Olyan élet, amit a legtöbb

ember nem él meg. Úgyhogy a válaszom az, hogy még ha nem láthatnálak, akkor is vonzódnék hozzád. Amióta csak megláttalak, azóta úgy éreztem, hogy te vagy a világon a leggyönyörűbb, amikor kiléptél a kocsiból abban a sárga ruhában. És talán most kapok egy nagyot az arcomba, de mégis azt mondom... Egyszer csak ott van a szája a számon, és nem kell többé semmit mondanom; különben soha nem fejeztem volna be. Azonnal lángra gyűl a testem, és elolvadok az érintése alatt, ahogy lehúzza a dzsekim cipzárját, és végigsimítja kezével az ingemet, majd testét átemeli, és a földre teper. A külső hőmérséklet talán mínusz öt fok, de engem nem érdekel. Olyan eszeveszett tempóban szabadulok meg az ingemtől és rángatom le róla a ruhát, mintha csak az életem múlna rajta. A pokróccal betakargatom csupasz vállait. Ahogy fölém hajol, és testét az enyémhez préseli, érzem a száján felém áradó meleg leheletét. Az egész tavat megolvasztaná a testemből áradó forróság. Nyelle közelebb hajol, és ajkát végigfuttatja nyakamon. A fülembe suttog: - Te vagy az első ember, aki mellett gyönyörűnek érzem magamat. - Aztán lassan és egészen gyöngéden csókolni kezd úgy, hogy szinte már fájdalmasan szép. A leghihetetlenebb és legelképesztőbb érzés. Csak akkor veszem észre, hogy az arcán könnyek folynak végig, amikor az egyik rám cseppen. Magamhoz szorítom, és csak csókolom némán, hogy tudja, milyen sokat jelent, amit most mondott nekem. ————

Várjuk, amíg telnek a másodpercek, és nemsokára átlépünk az újévbe, miközben a tábortűz parazsa lágyan izzik a sötétben. Szinte várom az égen a tűzijáték fényeit, vagy az éljenzést és a trombiták hangos dudálását, ahogy a telefonom órája megvillan, és éjfél lesz. De minden csöndes marad. És ez így tökéletes. - Boldog újévet! - mondja Nyelle, és megcsókol. Kicsit jobban belebújik a pokrócba, amin mindketten osztozunk. - Neked is boldog újévet! - válaszolok, és még szorosabban magamhoz ölelem. Próbáljuk leküzdeni, de mind a ketten hangosan vacogunk. - Most már soha semmit sem fogunk úgy csinálni, mint a normális emberek? Nézz csak ránk! A szilvesztert egy felfújható gumitömlőn ülve töltjük meztelenül, egy befagyott tó partján. Ha így folytatjuk, a fagyhalál vár ránk. - Ideje lezuhanyozni! - kiált fel Nyelle, felpattan a köré csavart takaróval együtt, és szökdécselve elindul mezítláb a kocsi felé. - A fenébe, Nyelle! - kiáltok rá, teleszívom a tüdőmet a fagyos levegővel, és a lehető legkisebbre összekuporodva szedegetem össze a ruháimat. Hallom, amint mögöttem beindul a kocsi motorja. - Semmi gond. Majd a te ruháidat is odaviszem - dörmögök magamban, mivel ő már a kocsiban ül. Felhúzom a nadrágomat, és felveszem az ingemet. Azt hiszem, életemben nem öltöztem még fel ilyen gyorsan. Miután bedobom Nyelle ruháit és elhelyezem a csomagtartóban a gumitömlőket, visszamegyek, és szórok némi havat a parázsra. Mire a kocsihoz érek, már jól átmelegedett, ami nagy megkönnyebbülés, mivel gyakorlatilag teljesen zsibbadtra fagytak végtagjaim.

Kezemet dörzsölgetem a fűtés előtt, és próbálom visszanyerni az érzékelést az ujjaimban. Nyelle még mindig a takaróba bugyolálva ül, csak a feje lóg ki, ami nagyon emlékeztet arra, amikor a legutóbb itt jártunk - és csontig fagytunk. Lehet, hogy többé nem kéne ide visszajönnünk. .. soha többé. - Bocs, hogy otthagytalak, és neked kellett összeszedned mindent. Csak olyan kínszenvedésnek tűnt, hogy fel kell öltözzek. - Hát, az is volt - biztosítom. - Jól érezted. De tudod mit? Most nem foglak felcipelni a lakásomra. Sőt, lehet, hogy kicsit messzebb találok majd parkolót, ki tudja? - Cal! - biggyeszti le az ajkát. Nevetve farolok ki a kemping parkolójából, és remélem, hogy most utoljára jártunk itt. Végül pontosan a bejárati ajtó előtt parkolok le, de hagyom, hogy mezítláb, pokrócba bugyolálva, meztelenül jöjjön fel. ———— - Aúú! - kiáltok fel, és szorosan becsukom a szemem. Csípi a szememet a szappan! - Jaj, ne haragudj! Magasabb vagy, mint gondoltam. - Akkor most elmagyaráznád újra, hogy mitől szexi a koromsötétben zuhanyozás? - jajgatok panaszosan. - Nem látlak. Csupa szappan a szemem. És fogalmam sincs, hol keressem a törülközőt. - De én azért érezlek - válaszolja, és szappannal átmasszírozza a mellkasomat, lassan elindulva lefelé.

- Ah! - kiáltok fel, mert hirtelen megértem, mire céloz. így már minden oké. Meggondoltam magam. Nyelle tele szájjal nevetni kezd, szájával a bőrömet érintve. És valóban, még a sötétben is gyönyörű, még úgy is, hogy csak az érzékeimre tudok hagyatkozni.

NICOLE Január - tízedik osztály - BÚÉK! - kiáltok fel, amint belépek Richelle szobájába, kezemben egy csokor héliumos lufival. - Juj, elhoztál nekem egy bulit? - Sajnálom, hogy pont szilveszterkor betegedtél le. Gondoltam, talán a tűzijátékkal díszített lufik felvidítanak majd. - Ne aggódj! - nyugtat meg Richelle, és lassan feltámaszkodik az ágyban. - Sorban álltak a fiúk, hogy megcsókolhassanak éjfélkor, csak az apám elhajtotta őket. - Pedig bánhatják - mondom egy gyors vállrándítással. Ő erre mosolyog. - Hogy érzed magad? - Elég jól - feleli. - Anyu egy kicsit túlaggódja a dolgot, annyit foglalkozik velem. Azt hiszem, nem bírnék ennél több folyadékot inni. Bár még valóban elég sápadtnak tűnik, a viselkedése alapján tényleg jobban van. Nem voltam biztos benne, hogy meglátogassam-e, mikor hallottam, hogy beteg. De inkább itt ülök, és nézem, ahogy alszik, mint hogy otthon legyek. - Légyszi mesélj valami iszonyatosan borzalmas szilveszteri bulipletykát, rendben? Mondjuk... hogy valaki meggyújtott egy petárdát és leégette a szomszéd házát. Vagy hogy egy csapat fiú randalírozott az utcán dülöngélve, aztán egymásra zuhantak. Halkan nevetek. - Azt akarod, hogy hazudjak?

- Szörnyen rosszul tudsz hazudni. Inkább megelégszem egy szomorú történettel, ahogy egy sarokban üldögélsz a bulin, és figyeled, ahogy egész éjjel vedel mindenki. - Ekkor elkerekedik a szeme. - Mert ugye elmentél egy házibuliba? Ha azt mondod, hogy otthon maradtál, lehet, hogy egy egész... hétre... letagadom, hogy a barátom vagy. - Igen, elmentem egy buliba - mondom monoton hangon. - És borzalmas volt. Vagyis kicsit... - Hirtelen lángvörössé válik az arcom. Richelle eltátja a száját. - Mesélj el mindent, most azonnal! Ki az illető? És hogy néz ki? Jól csókolózik? Könnyed mosoly terjed szét az arcomon. - A neve Kyle. És idősebb két évvel. - Az lehetetlen - szisszen fel Richelle. - Van róla képed? Előveszem a telefonom, és megkeresem a Facebookprofilját, majd odaadom neki. - Hú, de jól néz ki. Nicole, büszke vagyok rád! Elnevetem magam. - Nem történt semmi. Inkább megmentett életem legszörnyűségesebb csókjától. - Miért, csak nem csókolóztál is? Te jó ég, ez a szilveszter nagy horderejű az életedben. És ki az a borzalmasan csókolózó fiú? Visszaveszem a telefonom, és előkeresem Justin Murphy képét. Richelle megnézi, és vállat von. - Pedig ő sem rossz. - Hát, ha ilyen a csókolózás, akkor azt hiszem, soha többé nem akarom kipróbálni. Azt hittem, megfulladok. - Fúj, milyen undorító! - kiált fel. - De nem. A csókolózás egyáltalán nem olyan. - Erősen elpirul. Tudom, hogy most Calre gondol, és fészkelődni kezdek az ágy szélén? - Hát... éjfélkor Justin csókolt meg, de csak azért, mert pont mellettem állt - folytatom tovább. - Aztán utána, mikor

már mindenki talált párt magának, Kyle és én elmentünk sétálni. Olyan kedves fiú. Az öccse velünk jár egy évfolyamra, de ő... - Vágok egy rosszalló grimaszt. - Ő nagyon pimasz. Richelle újra megnézi Kyle fotóját a Facebookon. - Ó, látom labdafogót is játszik! - jegyzi meg. - És jók a tengerparti fotói. Az ajkamba harapok, mert mostanra minden fotót ismerek. - És mikor fogtok randizni? - A jövő hétvégén - avatom be. - Elmegyünk vacsorázni, és utána talán egy buliba. Még nem biztos. - Tetszik ez a fiú - közli vigyorogva. Azzal hátradől a párnájára, és egyszerre nagyon fáradtnak tűnik. - Akarod, hogy elmenjek? - indítványozom. Richelle megrázza a fejét. - Nem. Inkább maradj még itt velem - kéri, és megfogja a kezemet. Az övé hűvös és nyirkos. - Nem megyek sehová - ígérem, és finoman megszorítom a kezét.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Arra ébredek, hogy a lakásban hangos zene szól. A focimeccs, amire elaludtam, még mindig tart, de lenémítva megy előttem a tévében. Oldalra fordítom a fejemet, majd abban a pillanatban hevesen megrázkódik a kanapé, és egy félig meztelen lány ugrik a lábamnál lévő párnára. A hátamra fordulva jobban szemügyre veszem Nyelle-t, aki az egyik pólómban ugrál előttem, a haja össze-vissza leng, és teljes tüdőből énekel egy számot, ami arról szól, hogy... valaki meztelen. Elnevetem magam, ahogy a refrént üvölti, egyenesen rám nézve, mintha csak nekem címezné. Feljebb ülök, megfogom a combjait, és lehúzom, hogy rám üljön. - Azt hiszem, ez a szám az új kedvencem - jegyzem meg, és elsimítom a nyakából a hajat, hogy hozzáférjek. - Tudtam, hogy tetszeni fog - dünnyögi, a mellkasomat püfölve, félrehajtott fejjel. - Szerintem ki kéne próbálnunk, amit a szövegben énekelnek. - Nem is rossz ötlet - válaszolom, és leveszem róla a pólómat. Mosolyogva nyugtázom, hogy egy tangán kívül nincs rajta más ruhadarab. - Hát, ez nem is volt olyan bonyolult. Nyelle száját az ajkamra tapasztja, mire én végigsimítom a csupasz hátát. Elkezdi kigombolni az ingemet, addig gombolja, amíg át nem fér a fejemen, majd a földre dobja, miután lehúzta. Ahogy sima bőre hozzám ér, mély sóhaj tör

fel belőlem, és szorosan magamhoz ölelem úgy, hogy két lábát keresztbefonja rajtam. Kicsúszunk a kanapé szélére, és lábammal a földre támaszkodva végigcsókolom a nyakát, a vállait, majd lassan vándorolok lefelé. Testét ívben megfeszítve halk sóhaj hagyja el az ajkát. Nem érdekel, hányszor csináltuk már, nem tudok betelni vele. A bőre érintésével. A teste illatával. És a hangokkal, amik elhagyják a torkát, amikor a megfelelő helyen érintem meg. Ahogy a testem már a legapróbb érintésétől is pokoli lángra gyúl. Nyelle szorosabbra fonja körülöttem combjait, és hangosan felsóhajt, miközben ajkammal végigvándorolok puha bőrén. Hogy kényelmesebben elhelyezkedhessünk, a hátára fordítom, és fölé emelkedek, egy pillanatra elmélyedve kék szemének fényében. - Nem hiszem, hogy el tudlak engedni - jegyzem meg, és még mielőtt vitába szállhatna velem, szorosan rásimítom ajkamat az ajkára. Általában nem vagyok ennyire merész, de most mintha eltűnnének a korlátok. Mindig ezt teszi velem. Nyelle hangosan felnyög, ahogy kezemet a combja közé csúsztatom. Ujjaival babrálni kezd a nadrágom gombjain. Hirtelen megállók, amikor meghallom, hogy valaki köszön: - Szia! Nyelle-re nehezedek, és próbálom eltakarni testét a testemmel. Ő erre meglepetten feljajdul. - Eric! - kiáltok hátra, és felnézek a kanapé karfája mögül. - Mi a helyzet? - kérdi, és lerakja a táskát a kezéből. Mikor végre rám pillant, elkerekedik a szeme a felismeréstől. - Basszus!

- Hangos nevetésben tör ki. A legszívesebben megfojtanám. - Bocsánat! Közelebb lép, és hunyorogva néz ránk. - O, csak nem a tóparti lány? Nem láttalak ott lent. - Eric! Menj a francba! - kiáltok rá. - Szia, Eric! - szól vissza neki Nyelle kicsit fojtott hangon. Próbálom nem összenyomni a testemmel, de addig nem akarok elmozdulni, amíg Eric el nem tűnik innen. Ő csak meredten néz ránk, és lassan rázza a fejét. Gondolom, nem is aludtál a szobámban. Egyetlen éjszakát sem. - Mit állsz még itt? - Oké - szól dünnyögve. - Tartozom Rae-nek húsz dolcsival. - Te fogadtál... Figyelj, nem beszélhetnénk ezt meg később? - Igen, Eric. Alig kapok már levegőt - szólal meg Nyelle lihegve. - Ne haragudj! - mondom neki, és adok egy puszit a homlokára. - Igazad van, nem tűnik túl kényelmesnek ez a pozitúra jegyzi meg Eric, és félrehajtott fejjel méreget bennünket. - Eric! - kiáltok rá. - Menj már be a szobádba! Csak öt percre! Légy szíves. - Már itt sem vagyok. - Azzal kezébe veszi az utazótáskáját, és idegesítően lassú tempóban elvánszorog a szobája felé. Amint kattan az ajtó zárja, feltolom magam a kanapéról, kezembe veszem a pólómat és áthúzom Nyelle fején, és próbálom a karjait is kiszabadítani belőle.

- Figyi Cal... egyedül is fel tudok öltözni - tájékoztat, és felül, ahogy megigazítom a pólót a piros tanga fölött. - Persze, persze, bocs. Csak lehet, hogy Eriénél az öt perc valójában öt másodpercet jelent - magyarázom neki. Nyelle nevetni kezd, és feláll, hogy megigazítsa a pólót. Úgyis el akartam menni sétálni egyet. Ti addig beszélgessetek csak! - Vagy inkább összeverekszünk - jegyzem meg dühösen. - Nem vagy az a verekedős fajta - válaszolja, és lehajolva megcsókol, mielőtt elindul a hálószoba felé. ———— - Sikerült beszélned Richelle-lel? - érdeklődik Rae a telefonban. - Még nem. De elképzelhető, hogy nem ment át az üzenetem, mert Zac házánál olyan vacak a térerő - fűzöm hozzá magyarázatképpen, és becsukom a laptopomat. - Majd újra megpróbálom felhívni. - És Nyelle ott van most veled? - kérdi bizonytalanul. Csak mert nem válaszol az SMS-eimre. - Az enyémekre sem szokott válaszolni - nyugtatom meg. - De amúgy nincs itt. Elment sétálni. Miért? - Hát... semmi különös - ad kitérő választ Rae. - Csak mert SMS-eztünk valamiről... Elég furcsán cseng a hangja. - Te és Nyelle SMS-eztetek? - faggatom, és hirtelen elfog a féltékenység, mert én még csak telefonon sem tudtam beszélni Nyelle-lel, amióta utoljára felhívott a fa tetejéről. De akkor is részeg volt. - És mégis miről?

Rae egy percig hallgat. Kezdek ideges lenni. Soha semmit nem hallgat el előlem. - Rae? - Néhány hete elmentem egy felvételi beszélgetésre a Berklee-re - böki ki végül. Most rajtam a sor, hogy hallgassak, mert a döbbenettől szóhoz sem jutok. - Tudtam, hogy te mérges leszel - fűzi hozzá. - Ezért nem mondtam el addig, amíg biztos nem volt, hogy felvettek. - Nem vagyok mérges - vágom rá. - Csak nem számítottam rá. Miért nem mondtad el, hogy beadtad a jelentkezésedet? - Inkább azt kellett volna megkérdeznem, miért csak Nyelle-nek mondta el. - Mert eddig úgy tudtad, hogy a Crenshaw-ra fogok járni veled. - Rae, én nem akarom erőltetni neked a Crenshaw-t, csak ha te is ide akarsz járni. Nem csak azért, mert én is itt vagyok. Igazából pontosan tudom, hogy Rae csak miattam akart a Crenshaw-ra jönni, én pedig nem gondolkoztam azon, hogy lebeszélem róla... egészen mostanáig. - Ez egy remek lehetőség a számodra. Inkább azért leszek dühös, ha nem követed az álmaidat. - Köszi - feleli halkan. - És mikor derül ki, hogy felvettek-e? - Még néhány hét - feleli sóhajtva. - De már nagyon izgulok. - Akkor ezért kerested Nyelle-t? - kérdezem, s közben bosszant, hogy a hátam mögött közvetlenül kommunikáltak, ők, ketten. Talán mert próbálom megóvni Nyelle-t, és... félek,

hogy Rae mondani talál neki valamit, amitől minden összeomlik. - Igen, főleg ezért. És eldöntötted már, hogy mikor beszélsz vele, Cal? Már csak egy heted maradt. - förmed rám hirtelen. Amióta karácsonykor utoljára találkoztunk, Rae egy hónapnyi határidőt szabott arra, hogy tisztázzak mindent Nyelle-lel. Azóta most fordul elő először, hogy számon kéri rajtam. Veszek egy nagy levegőt, és forgatni kezdem a ceruzát az asztalomon. - Nem fogok vele beszélni - vallom be végül. - Micsoda? - Rae kissé felemeli a hangját. - Ha úgy érzed, anyámat be kell avatnod abba, ami történik, csak nyugodtan tedd meg! De nem kérdezhetem meg Nyelle-től, hogy mi történt vele. Nem akarok neki fájdalmat okozni. - De miért okoznál vele fájdalmat? - kérdi értetlenül. Megdörzsölöm a homlokomat. - Nem akar emlékezni a múltra. Bármi is történt, oka van rá, hogy mélyen elásta magában. És nem fogom arra kényszeríteni, hogy újra átélje, csak mert én tudni akarom. Mert valójában nem is kell, hogy tudjam. - Megint hülyeségeket beszélsz - dorgál meg Rae. - Talán igen. De már csak egy hetem maradt, amit együtt tölthetek vele, és ezt úgy fogom eltölteni, ahogy nekem tetszik. - Úristen, te lefeküdtél vele - szólal meg Rae olyan hangon, mintha ez mindent megmagyarázna. - Ehhez semmi közöd - válaszolok védekező hangon. Nagyon kedvelem őt. - Te szerelmes vagy belé - javít ki okoskodva.

- Nem - vágom rá ösztönösen. Aztán hirtelen elhallgatok. Egy pillanatig egyikünk sem szólal meg. - Nemsokára nyomorultul fogod magad érezni. És ha nem tudod meg, hogy mit rejteget, akkor csak rosszabb lesz a helyzet. Hátradőlök a széken, és sóhajtok egy nagyot, kavarognak a fejemben a gondolatok. Most tényleg ez történik velem? Tényleg itt ülök, és azon töröm a fejem, hogy valóban szerelmes vagyok-e Nyelle-be? - Nem szerethetsz valakit úgy, hogy nem ismered eléggé folytatja Rae. - De muszáj elmondanom Maurának. Sajnálom, Cal. - Azzal a vonal megszakad. Behunyom a szemem, és végigszántom kezemmel a hajamat. Ismerem Nyelle-t. Pontosan tudom, hogy ki ő. De semmi kedvem nem volt veszekedni Rae-vel. Ugyanúgy érzek Nyelle iránt, ahogyan Nicole iránt éreztem egész életemben. Ebben semmi sem változott. Mindig is vonzódtam hozzá. Bármelyik énjéről legyen is szó. Amióta csak megláttam abban a sárga ruhában. Ezért talán... tényleg itt az ideje, hogy elmondjam neki. Veszek egy nagy levegőt. Nem ismerek magamra. A gyomrom úgy görcsöl, mintha valaki markolná belülről. De... Nyelle mindent megér. És tudnia kell. - Eric! - kiáltok ki a nyitott hálószobaajtón át. - Mi az? - kérdi, és bedugja a fejét az ajtón. - Nem tudnál ma a klubhelyiségben aludni? Eric a szemét forgatja. - Ejha! Én is örülök, hogy látlak. - Csak még egy éjszakára lenne szükségem. Meg kell tennem valamit - magyarázom, de tudom, fogalma sincs, mire gondolok.

- Oké, semmi gond. Mivel nem tudom, mennyi időre ment el Nyelle, fogom a dzsekimet és a kocsikulcsomat. - Kösz! - kiáltok hátra a vállam fölött, ahogy kiviharzom az ajtón. ———— A kanapén ülve már vagy századszorra törlőm le kezemről az izzadságot, és várom, hogy végre kinyíljon az ajtó. Nyelle már három órája elment, és kezdek türelmetlen lenni, mármár azon vagyok, hogy elinduljak megkeresni. Azt azonban nem akarom megkockáztatni, hogy elkerüljük egymást, és ő ideérjen előttem. Különösen azok után, hogy két órán át pakoltam a szobámban, hogy mindent előkészítsek. Eszembe jut, hogy talán újra megpróbálhatnám felhívni Richelle-t, hogy addig is lekössem valamivel magam, és ne induljak a keresésére. Hallgatom, ahogy kicseng a telefon. Abban a pillanatban, hogy felveszik, nyílik az ajtó, felugrok a kanapéról, és kinyomom a telefonomat. - Meghalt - szólal meg Nyelle halkan, és rám emeli kivörösödött, dagadt szemét. - Micsoda?! - A szívem majd kiesik a helyéről, ahogy nézem könnyekben úszó szemét. - Ki halt meg? Odarohanok hozzá, és magamhoz ölelem. Nyelle rám nehezedik, miközben én lábbal bezárom az ajtót mögöttünk, és odavezetem a kanapéhoz. Leültetem egy párna elé, és szorosan magamhoz ölelve a hátát simogatom. - Nyelle, ki halt meg? - kérdezgetem halkan. Ő erre két szipogás között válaszol: - Gus. Becsukom a szememet. Az a hajléktalan férfi, akivel a hóvihar napján láttam beszélgetni abban az elhagyatott

sikátorban. Nem tudom, mit mondjak, így csak lágyan megcsókolom a feje búbját. - Először azt hittem, alszik - magyarázza Nyelle fojtott hangon, miközben arcát a mellkasomba temeti. - De amikor a nevén szólítottam, nem mozdult. Csak feküdt mozdulatlanul, még akkor is, amikor megérintettem. Teljesen... ki volt hűlve. Összeszorítom a számat. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, amitől jobban érezhetné magát. Csakhogy ez nálam nem újdonság. - Szia, haver! A múltkor elvesztettelek Shannonéknál. Meg akartam kérdezni, hogy hánykor jössz értem ma este. - Az állam alá veszem a telefont, és kihúzom a kulcsot az indítóból. Az egész napot Bradyvel és Craiggel töltöttem, több ballagás utáni grillpartit is végigjártam velük. Rae most, hogy leérettségiztünk, hallani sem akar többé az osztálytársakról, ezért úgy döntött, a barátnőjével, Niná-val tölti a napot. - Hétkor - válaszolom. - Ma este három partira vagyunk hivatalosak. - Háromra? - kérdezek vissza döbbenten. - Igen, de most mennem kell. Most érkeztek meg az őseim - hadarja Brady, majd leteszi. Egy pillanatra megállók a felhajtón, mert mintha valami piros szín villant volna meg az erdőben, a fák között. Hunyorogva fókuszálok a szemüvegem mögül. A fára épített magasles közelében valami mozgást látok. Fogalmam sincs, hogy miért, de valami arra késztet, hogy elinduljak abba az irányba. Henley egyszer csak megjelenik mellettem, és a farkát csóválva, nyelvét kilógatva liheg.

- Szia, öregfiú! - mondom neki, és lehajolok, hogy megsimogassam. Mikor felállók, megint vetek egy pillantást az erdőre, és most már biztosan látom, hogy van ott valaki, de még túl messze vagyok, hogy pontosan kivegyem, ki az. Gyere Henley! Nézzük meg, ki van ott! Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy talán Rae, de róla tudom, hogy gyerekkorunk óta nemigen jött vissza ide, az erdőbe. Akkor talán egy szomszédos kölyök jött át, hogy megnézze a fa tetején álló bunkert. Mivel már jó régen épült, ráadásul apám ácsolta össze, nem túl biztonságos felmászni rá. Le kéne az egészet szerelni arról áfáról, mielőtt még valaki... újra leesne róla. Végül azt találom ott, akire a legkevésbé számítottam: Nicole-t. Amint meglátom a hajába kötött piros szalagot, Henley rohanni kezd felé. - Henley! - kiáltok rá ösztönösen. A hangomra hátrafordul, és a haját kifújja arcából a szél. Látom, hogy sír. Megtorpanok. Henley Nicole arcába dugja az orrát, és még több figyelmet követel magának. Ő a fejét vakargatja, miközben a kutya összevissza nyalogatja az arcát. A sírásba időnként egy-egy halk kacaj is belevegyül. Henley ezután elhelyezkedik Nicole mellett, aki a falevelekkel borított földön ül, két lábát előrenyújtva, háttal a fa törzsének támaszkodva. Lassan közeledek felé, és nem szólok, nehogy valami rosszat mondjak. Így inkább nem mondok semmit. Csak szótlanul leereszkedek mellé a földre, Henley másik oldalára, akinek a feje Nicole ölében pihen, miközben ő a hátát simogatja. A fa törzsének támaszkodom, és én is simogatni kezdem a kutya aranysárga bundáját. Figyelem, ahogy a

lány vékony, sápadt keze mozog a kutya hátán, és nem nézek fel rá. De közben hallom, ahogy szipog. A szemem sarkából vetek felé egy pillantást, és látom, hogy a másik kezében szorosan megmarkol egy csokor vadvirágot. Karját a hasára fekteti, mintha saját magát próbálná megtartani. Nicole haja eltakarja az arcát, de a háta időnként megrándul, ahogy szipogva sírdogál. Egyikünk sem szól egy szót sem. Csak ülünk a fa tövében, és Henley-t simogatjuk. Aztán egyszer csak érzem, ahogy a lány hűvös keze hozzáér az enyémhez, és mozdulatlanná merevedek. Nicole a kezemre teszi a kezét, és ujjait az enyémbe fonja. Felnézek rá, de ő nem pillant rám. Tekintetét a virágokra szegezi. Finoman megszorítom a kezét. Még mindig nem tudom, mit mondhatnék, különösen azok után, hogy öt éve egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Meg akarom kérdezni tőle, hogy mi a baja. Szeretném felvidítani, és megszüntetni azt, ami fájdalmat okoz neki. De azon kívül, hogy fogom a kezét, semmi mást nem teszek. Aztán egyszer csak elengedi a kezem. Feláll, megigazítja magán a piros szoknyát, majd elsétál. Észreveszem, hogy ott felejtette a virágcsokrát a fa tövében. De nem szólok utána. Csak megvárom, amíg lassan eltűnik. Egyetlen szó nélkül hagytam, hogy akkor elsétáljon, és azután soha többé nem láttam. Csak a szülei házában hallottam kiáltozni azon az éjszakán. És még mindig nem emlékszem a részletekre. Vagyis ez az utolsó kép a fejemben Nicole-ról, Nyelle előtt.

Finoman a kezembe fogom Nyelle arcát. A szeme csillog a könnyektől, arca piros és szomorú a sírástól. - Nehéz élete volt. De te voltál a legjobb dolog, ami valaha is történt vele. Ajkára tapasztom az ajkamat, és finoman préselve hosszú ideig csókolom, majd elhúzódom. - Köszönöm - suttogja, és fejét a mellkasomra hajtja, két karját szorosan körém fonja. - Már régóta számított rá, hogy el fog menni. És tudtam, hogy egyszer elérkezik majd a pillanat. De még így is borzasztó. - Szaggatottan felsóhajt. - Hát, igen, az - mormolok a hajába. Addig tartom, amíg ki nem bontakozik. Mikor felnéz rám, hüvelykujjammal lágyan megcirógatom nedves arcát, és felszárítom a könnyeit. - Mivel tudnálak felvidítani? Fagyi? Pillecukor? Chips? Egy forró zuhany a sötétben? Halkan elneveti magát. - Kösz, most már jól vagyok. Feláll, és elindul a hálószoba felé. Én is felpattanok. Nem akarom még, hogy bemenjen oda. Majd később. - Mi lenne, ha elmennénk valahová? - hadarom gyorsan. - Micsoda? - fordul vissza felém. - Menjünk el Crenshaw-ból - indítványozom, és lüktet a pulzusom. - Hová akarsz menni? Mosolyogva nézem a szemében megvillanó kihívást. Hát... Oregonba. A nagybátyámnak van ott egy faháza. A hétvégén nem lesz ott. Miénk lehet az egész ház. És... nem esik a hó. Nyelle elneveti magát. - Egy faház az erdőben, ami egy egész hétvégére csak a miénk? - Vagy akár az egész hétre - helyesbítek. - Tőled függ. Neki mindegy. És amíg ott vagyunk, dolgozhatok a műhelyében. Szükségem van a pénzre. .

Nyelle az alsóajkába harap, és eltűnődik. Aztán lassan elmosolyodik, és így válaszol: - Oké. Töltsük az egész hetet Oregonban! Már nyújtja is a kezét a hálószoba kilincs felé, de én gyorsan közbelépek: - Majd én összecsomagolok. Mi lenne, ha te addig. .. összekészítenéd a piperéket? Nyelle gyanakvó tekintettel néz rám. - Te rejtegetsz valamit odabent? - Nem számít - adok kitérő választ. - Megyek, és összecsomagolok. Utána indulhatunk. - Most rögtön? - kérdezi, még mindig belém fúrva tekintetét. - Igen, miért ne? Kimegyünk a repülőtérre, és felszállunk a következő induló gépre, még akkor is, ha csak drága jegyet kapunk, vagy többször át kell szállnunk. - Ugye, tudod, hogy most nagyon furán viselkedsz? Bólintok. - Igen, tudom. De majd később megérted. Ígérem. Nyelle összeszűkülő tekintettel néz rám, majd lassan elindul a fürdőszoba felé, mintha csak aggódna, hogy elment az eszem. Ami nagyon is lehetséges. - Oké... Miután végre bemegy a fürdőszobába, beosonok a szobámba, hogy összecsomagoljak.

NICOLE Május - nyolcadik osztály - Hihetetlen, hogy képes úgy elmondani, mintha nem is lenne fontos - kiáltja Richelle a párnájába, míg én a hátát simogatom, igyekezve megnyugtatni őt. Az arca teljesen vörös a sírástól, ahogy elveszi maga elől a párnát. Mondanám neki, hogy nagyon sajnálom. És hogy Lily semmit nem jelent Cal számára. Hiszen már szakítottak is. Bármit mondanék, csak felvidíthassam valamivel. De annál is jobban szeretnék vele együtt beleüvölteni abba a párnába. - Annyira ostobán viselkedem, tudom jól - szipogja Richelle. - Mint egy buta liba. De nagyon fáj! És nem tudom, mivel enyhíthetném a fájdalmat. - Igen tudom - vigasztalom. Mert tényleg tudom. Amikor meghallottam a hírt, én is úgy éreztem, mintha összeroppanna a mellkasom. Aztán amikor megérkeztem, és megláttam Richelle arcát, még rosszabb lett a helyzet. Ezért most igyekszem jó barátnőként viselkedni, és nem úgy, mint egy összetört szívű lány, és csak nézem, ahogy kiönti bánatát a párnájának. Richelle vesz egy nagy levegőt, és próbálja csillapítani szaggatott légzését. Feltolja magát, és a mellére szorítja a párnát. - Tudod, mi fáj a legjobban?

Nem szólok. - Az, hogy képes volt elmondani. Nem is gondolkozott, hogy elmondja-e. Vagyis nyilvánvaló, hogy csak barátjaként tekint rám. Persze, tudom, hogy én is így akartam, amikor szakítottam vele. De nem gondoltam komolyan. Csak egyszerűen nem tudtam neki elmondani... - Tudom - szakítom félbe, ahogy a hangja elcsuklik. Szerelmes vagy belé, ő pedig nem tudja. - És mi van akkor, ha soha nem tud belém szeretni? szipog tovább teljesen lesújtva. - Most mit csináljak? Talán jobb lenne, ha egyáltalán nem beszélnék többé vele. Annyira fáj. - Richelle, tudom, hogy most nagyon szenvedsz. De attól még nem muszáj megszakítanod vele a kapcsolatot. - Miért mondod? Te is megszakítottad. - Igen, de az... - Miattam történt - szakít félbe. - Nem. Azt akartam mondani, hogy az az én döntésem volt. De te ne hagyd elmenni úgy, ahogy én hagytam! Mert utána egész életedben bánni fogod.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egy egész hónapra való cukrot becsomagoltál - jegyzem meg, miközben nézem, ahogy Nyelle próbálja felcipzárazni a hátizsákját, amelyből kilóg még egy nagy csomag pillecukor. - Azt mondtad, nincs a közelben semmi - magyarázza, majd büszkén elmosolyodik, mert sikerül bezárnia a hátizsákot. - És úgy tervezed, hogy ezen fogsz élni? - kérdezem, és vállamra dobom a táskámat. - Egyébként úgy terveztem, megállunk egy boltban bevásárolni, mielőtt odaérünk a faházhoz. - Most már nem kell megállni - néz rám diadalmas képpel, és felveszi a dzsekijét. Nevetve várom, amíg odaér az ajtóhoz. - De igen, mert én nem tudok úgy enni, mint te. Nekem időnként szükségem van valamire, ami a földből nő ki. Nyelle maga mögött húzza a gurulós bőröndjét a folyosón. - És ott lesz a nagybátyád, amikor megérkezünk? - Nem. Ma délután elmegy, mert túrázni fog az egyik barátjával. De felhívtam, és értesítettem, hogy megyünk. Égni fog a lámpa a teraszon. Ahogy kilépünk, megcsap a jeges hideg. Beindítom a kocsit, és remegve várom, hogy végre felmelegedjen. - Nem is mondtad, hogy miben segítesz neki a műhelyében - bújik oda hozzám Nyelle, hogy kicsit átmelegedjen.

Kiállók a parkolóból, és egyik kezemmel átkarolom a vállát. - Motorokat tervez és rak össze. Csak akkor veszem észre, hogy értetlenül bámul, amikor már elindultunk. - Mi a baj? - Te és a motorok? Ez komoly? Kíváncsian méregetem. - Nem értem. - Az olyan macsós. - Nem szoktam motorozni - világosítom fel. - És egyetlen tetkó sincs rajtam. Nincs bennem semmi rosszfiús. De történetesen tudom, hogyan kell használni egy csőkulcsot. - Most egy világ omlott össze bennem - jegyzi meg. Pedig még egy pár percig elálmodoztam volna az én macsó barátomról. - Azzal vigyorogva becsukja a szemét. Elnevetem magam. - Amúgy mi olyan szexis egy motoron ülő pasiban? Az igazság az, hogy anyám megölne, ha megtudná, hogy valaha felülök egy motorra, amit összeszerelünk. Az ő nagybátyja fiatalon halt meg motorosbalesetben, és ezért egyik gyerekét sem engedte motorozni. Ezt a szabályt még a két bátyám sem meri megszegni. - Nem is tudom. Csak úgy. Hacsak nem egy beképzelt köcsög. Vagy háromszáz kilós. Mert az... - Színpadiasán megrázkódik. - Ezzel semmit nem magyaráztál meg - jegyzem meg mosolyogva. - De azért figyelni fogok, hogy ne legyen belőlem egy beképzeld köcsög háromszáz kilós pasi, aki szeret motorozni. - Igen, az jó lesz. - Nyelle a rádió felé nyúl, és bekapcsolja. - Cal? - szólal meg, és fejét a mellkasomra hajtja.

- Igen? - Elbizonytalanodom az óvatos hang hallatán. - Még soha nem mondtad, miért szakítottál minden lánnyal, rögtön az első pár randi után. - Azt hittem, ezt a beszélgetést már lezártuk - felelek, mert nem értem világosan, mire akar kilyukadni. Azért szakítok velük, mert mindig így szoktam. És mert akkor még nincs vesztenivalóm. - Hát, igen, de nem teljesen - folytatja, és játszani kezd a kabátom cipzárjával. - Mert szerintem van még valami a háttérben. - Tényleg? - kérdezek vissza, mert nem akarok sem egyetérteni, sem ellentmondani. Inkább egyáltalán nem szeretnék erről beszélni. Nem tudom, mit akar kiszedni belőlem, hacsak nem azt, hogy szeretek akkor kiszállni, amikor még nem bonyolódtam bele egy helyzetbe. - Igen, tényleg. Szerintem te nem csak azért szakítasz a barátnőiddel, mert nem ők az igazik. - Igen, és... - faggatom óvatosan, hagyom, hogy a saját következtetéseit vonja le. Eddig jól következtetett. - Nem érzel semmit irántuk, bármennyire is kedveled őket. Kezdem kényelmetlenül érezni magamat, különösen mert Nyelle nagyon nyomja a karomat. Mivel nem szólok egy szót sem, hátradől, hogy láthassa az arcomat, arra kényszerít, hogy elvegyem mögüle a karomat. - Ugye, te tudod, hogy mi az oka? Hogy miért hagyod ott mindet? Még szorosabban megmarkolom a kormányt. - Nem arról van szó, hogy valamit titkolni próbálok előled, Nyelle. Csak egyszerűen nem akarom, hogy azokra a lányokra gondolj, különösen mert itt vagyok most, veled. És te nem egy vagy

közülük. Azt szeretném, ha soha nem hinnéd, hogy olyan vagy, mint ők. - Ez aranyos. - Közelebb hajol és puszit nyom az arcomra. - Nos, akkor mesélj! Teljes tüdőből kifújom a levegőt. - Mert nem akarom megbántani őket. Nyelle hallgat. Mikor rápillantok, arcán szomorkás mosoly ül. - Mi a baj? - kérdem. - Miért zavar ez téged? - Azért szakítasz velük, mert nem akarod megbántani őket. - ismétli meg halkan. - És... téged ki bántott meg? Továbbra is mereven az utat bámulom, mert semmi kedvem tovább folytatni ezt a beszélgetést. Mégis mit mondhatnék erre... hogy te? Te és Richelle ugyanazon a nyáron törtétek össze a szívemet, és ezen a mai napig nem tudtam túltenni magam? Ilyesmit nem fogok most elmondani. így aztán inkább nem mondok semmit. - Sajnálom - suttogja, és befészkeli magát a hónaljam alá, fejét a mellkasomra hajtva. - Nem akarlak... - Itt elhallgat. De én pontosan tudom a mondat végét. - Semmi baj. - Közelebb vonom magamhoz, és megcsókolom a feje búbját. - Minden rendben lesz. Mindketten tudjuk, hogyan fog mindez végződni. Egy hét után Nyelle elmegy, annak ellenére, hogy egyikünk se ejti ki a száján ezt a tényt. Azután pedig nyomorultul fogom érezni magam. Mert neki nem itt van a helye. Ezt is tudom. De akkor mégis... hol van a helye? Bármennyire is szeretném azt válaszolni, hogy „mellettem”, tudom, hogy ez nem a valóság. És kezdek kifutni az időből. Nem várhatok tovább. És él most tényleg nagyon szar lesz.

———— A kanyargós földút egy idő után leszűkül, és végül a faházig vezet minket. Leparkolom a bérautót a garázs mellett, és kikapcsolom a motorját. - Nyelle, megérkeztünk - szólok neki lágy hangon, és finoman végigsimítom az arcát. Kinyitja a szemét, és körbepillant. - Megérkeztünk? - Igen. A faház mögül Henley érkezik felénk kocogva, vígan csahol és csóválja a farkát, amíg Nyelle kinyitja a kocsiajtót. Miközben kiszállok, felkiált: - Henley! - Térdre ereszkedik, és úgy fogadja a kutyát. Henley odaszalad hozzá, és nyaldosni kezdi az arcát. Nyelle magához öleli, és simogatja a hátát, miközben a kutya tovább nyaldossa, és vadul csóválja a farkát. Miután a lány feláll, szemmel láthatóan meg van törve. A kocsi ajtajába kapaszkodva próbálja visszanyerni az egyensúlyát. - Hé! - kocogok oda mellé. - Jól vagy? Mi a baj? Nyelle csak rázza a fejét, és betűri a füle mögé a lófarkából elszabadult hajfürtöket. - Minden rendben mondja rekedtes hangon. Száját összeszorítva igyekszik leplezni a remegést, tekintetét pedig mereven a földre szegezi. Kinyújtom a kezem, hogy megfogjam az övét, de egy mozdulattal elhúzza, és megfordul, hogy bezárja az ajtót. Kissé zavartnak tűnik, ahogy kezét folyamatosan az ajtón tartja, nehogy elveszítse az egyensúlyát. - Nyelle! Mi folyik itt? - faggatom, és próbálom végiggondolni, mi történt vele. Henley hozzádörgöli magát a

lábamhoz. Lepillantok rá, és megsimogatom a buksiját. És akkor villan át rajtam... hogy miatta viselkedik így. Henley-t Zacre bíztam, amíg az egyetemen vagyok, és mivel Zac tudta, hogy idejövünk, úgy döntött, hogy itt hagyja nekünk a kutyát. Soha nem gondoltam, hogy Nyelle így reagál, amikor meglátja. Most megfordul, és a tekintete üresen csillog. Mintha nem is itt lenne, hanem valahol máshol. - Te emlékszel Henley-re? - kérdem óvatosan, miközben kiveszi a hátizsákját. Soha nem gondoltam, hogy úgy tesz, mintha nem ismerne, sem azt, hogy szándékosan játssza el, hogy semmire nem emlékszik. Senki nem lehet olyan tehetséges színész. Egész egyszerűen abbahagytam a kérdezősködést, mert belenyugodtam, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen. Most viszont... nem tudom csak úgy mellőzni, hogy itt áll előttem egy reszkető lány, akit valamilyen módon újra megszólított a múltja, amit valahogy elfelejtett. Fogalmam sincs, mit tegyek. - Ne haragudj. Csak fáradt vagyok - dünnyögi, és remegő kézzel végigsimítja a haját. - Nem mehetnénk be a házba? - Dehogynem - felelek, és egyik karommal átkarolom, a másikkal pedig felveszem a földről a táskáját. Amíg elérünk a házig, végig rám nehezedik. Még mindig reszket, szinte olyan hevesen, mint miután beleesett a jeges tóba, és én vittem be a házba. Kiveszem a kulcsot a lábtörlő alól, és odatámogatom Nyelle-t az ajtóhoz. Nem szól semmit, szemét továbbra is kábultan a földre szegezi. Kinyitom a zárat, és lámpát gyújtok a tágas nappaliban.

Felmászok a lépcsőn a szobáig, amelyben rendszerint aludni szoktam, és kinyitom előtte az ajtót. - Ehhez a szobához tartozik egy fürdőszoba is - mondom neki, miközben elcsusszan mellettem. - Megyek, felhozom a többi cuccot. Nyelle bólint, megvárom, míg bemegy a fürdőszobába, és bezárja maga mögött az ajtót. Az az érzésem, semmit nem hallott abból, amit mondtam neki. Úgy érzem, nem vagyok képes uralni a helyzetet. Félek, hogy rájön valami pszichotikus roham, és rosszabb állapotba kerül, mint most, de nem tudok majd segíteni rajta. Fel kellene hívnom anyámat... vagy Rae-t. Ő sokkal jobban el tud mindent magyarázni anyámnak, mint én. Visszamegyek a ház elé, és keresek egy helyet, ahol elég térerő van a telefonomon. De továbbra is azt a jelet mutatja, hogy nincs szolgáltatás. A francba! Henley a nyomomban liheg a faházban, miközben beviszem az összes holmit, többek közt néhány zacskónyi élelmiszert is, amit út közben vettünk. Lassan pakolok el mindent a helyére, időnként felpillantva a lépcső irányába, az emeletre. Pattanásig feszül minden idegszálam, és nehezemre esik uralkodni magamon. De nem akarom túl sokáig magára hagyni odafent. Mielőtt lassan felmennék a lépcsőn, bezárom az ajtót és eloltom a lámpákat. A hálószobaajtó előtt megállók, hogy összeszedjem magam. Meg tudom csinálni - végighallgatom, megölelem, és hagyom, hogy beleüvöltsön a párnába. Amire csak szüksége van. Megragadom a kilincset, és felkészülök egy nő érzelmi kitörésére. Mindenre számítok csak arra nem, hogy Nyelle... elaludt.

Kisimítom arcából a haját, és nézem, ahogy alszik, kezét a párnán pihentetve. Olyan békésnek tűnik, mintha az égvilágon semmi baj nem lenne vele. Azt kívánom, bárcsak ez volna az igazság. Leguggolok elé, és finoman megcirógatom az arcát. Folyton csak az jár a fejemben, hogy vajon ki fog rám nézni, amikor reggel kinyitja a szemét. Tekintetem a kezére téved. Az ujjpercektől a csuklóig az egész kézfejének oldalát apró fehér hegcsíkok borítják. - Mi történt veled, Nyelle? Amikor betörik az üveg, nagyon jellegzetes hangja van. Még így, részegen is pontosan tudom, mit hallok. Nagyon hangos csörömpölést. - Talán többé nem akarok a te tökéletes kislányod lenni! A hangjából iszonyatos indulat cseng, de erőlködőnek tűnik, mintha mérhetetlen fájdalmat okozna kimondania. - Hallgass el, Nicole!- mennydörög Mr. Bentley mély hangja a házból. - Mégis mit képzelsz? Azon kapom magam, hogy elindulok a házuk felé, de a lábam mintha súlyos cementből lenne. Botladozva megyek át a tökéletesre nyírt gyepen. - Nicole, összevérezed az egész padlót! - kiáltja Mrs. Bentley. - Hívd dr. Xaviert! - utasítja Mr. Bentley. - Mondd neki, hogy a hátsó ajtón kopogjon! - Most csalódást okoztam neked, apa?! - üvölti Nicole, és hangjától futkározni kezd a hátamon a hideg. Mr. Bentley hirtelen kirobban a bejárati ajtón. Ahogy a kocsi felé siet, a homlokán kidagadnak az erek. Egyszer csak meglát, és megtorpan. - Cal? Cal vagy, ugye?

Bólintok, és igyekszem józannak tűnni. - Nicole jól van? - Ó! - Megköszörüli a torkát. - Nicole-lal nincs semmi baj. Csak rosszat álmodott, ez minden. De vigyázunk rá. Köszönöm, hogy érdeklődtél. - Szívesen - dünnyögöm, és megfordulok, hogy továbbsétáljak. Mikor a járdára érek, a vállam fölött hátrapillantok, és látom, hogy még mindig engem néz, a kocsija mellett áll. - Nicolas? - kiált ki az ajtón Mrs. Bentley. Ahogy egyre távolodom, még mindig hallom Nicole hisztérikus zokogását a sötétben visszhangozni. Ahogy kinyitom a szemem, az oldalamra fordulok, és látom, hogy Nyelle helye üres. Hirtelen teljesen éber leszek, és pánik járja át a testemet. Hallgatózom, de nem hallok semmi mozgást, ezért ledobom magamról a takarót, és kikelek az ágyból. Alig múlt el hajnali két óra. Vajon hol lehet? A fürdőszobában nincs. Kinyitom a hálószoba ajtaját. A házban koromsötét van. - Nyelle? - kiáltok ki. Semmi válasz. Lámpát gyújtok, és végigjárom a házat, szobáról szobára haladva mindenhová benézek, míg végül ki nem érek a házból. A torkomban dobog a szívem. Az álom, az emlékkép még mindig bennem van, és csak tovább tüzeli a pánikomat. Ahogy megkerülöm a faházat, megállók, és furcsa alakra leszek figyelmes a füvön. Közelebb lépek, és akkor látom, hogy Nyelle van ott, Henley-vel. A hátán fekszik, haja szétterül a feje alatt, és a csillagokat nézi. Egyik kezét Henley fején tartja, aki a hasán fekszik.

- Nyelle, mit művelsz te itt? - kérdezem, és próbálom összeszedni magamat. Életemben nem volt még ilyen stresszes éjszakám. Nyelle nem veszi le a szemét a csillagokról. - Próbálom jobban érezni magam. - Idefekhetek melléd? - kérdezem óvatosan, mert úgy érzem, nekem is erre van szükségem. A lány bólint. A testem hirtelen összerázkódik, ahogy megérzem magam alatt a hűvös gyepet. Figyelem, ahogy mereven az égre szegezi tekintetét, mintha csak várná, hogy történjen valami. Az arcát kémlelem, és azon tűnődöm, ki fekszik most itt mellettem. - Soha életemben nem láttam még ennyi csillagot - jegyzi meg halkan. - Az ég, ami tele új lehetőséggel és fájdalommal. Micsoda ellentmondás. Talán inkább fájdalmas lehetőségek. A hangja szinte szomorúan cseng, mintha nem is az övé lenne. Kezd leolvadni róla a maszk, és bármit is rejtegetett eddig alatta, lassan a felszínre tör. Nem tudom, hogyan rakhatnám megint össze. - Mit akarsz tőlem, Nyelle? - kérdem. - Bármit megteszek. Akár halálra is fagynék itt miattad. Halovány nevetést hallok, ami annyit jelent, hogy Nyelle még figyel rám. - Hát igen, kicsit hideg van itt. Nem is vettem észre. - Amikor veled vagyok, általában nem érzem a végtagjaimat. De már megszoktam. Felém nyúl, és megfogja a kezemet. - Pedig nekem mindig olyan jó melegnek tűnsz. Megszorítom a kezét, és a számhoz emelem. - Erre most szükségem volt - fűzi hozzá halkan. - Mire?

- A pillangóra - ejti ki a száján suttogva. - Ezt hogy érted? Emlékszem, hogy a siló tetején ezt kívántad, de akkor sem értettem. - Amikor a kezemet fogod. Úgy érezem, mintha egy pillangó repdesne a mellkasomban. Valami miatt olyan érzést kelt bennem, hogy minden rendben lesz. - Mert minden rendben is van - biztosítom, és szeretném is hinni. - Igen, tudom. Ne haragudj! - válaszol, és erőltetett nevetést hallat, majd gyorsan letörli a könnycseppet, ami végiggördült az arcán. - Nem lenne szabad így viselkednem. És nem akarom, hogy így láss. - Hé! - Az oldalamra fordulok, és egyik ujjammal felemelve az állát, felém fordítom a fejét. - Előttem mindig lehetsz az, aki vagy. Bármi történjék is. - Nem vagyok biztos benne, hogy kiről beszélsz dünnyögi, és ajkát összeszorítva mosolyog, magába fojtva az érzelmeit. Az erőltetett mosoly kísértetiesen hasonlít az anyjára. Átfut rajtam egy jéghideg, zavaró érzés. - És ki szeretnél lenni? - kérdezem. A szeme megrebben, ahogy keresi a választ. Kezemmel végigsimítom az arcát. Soha életemben nem éreztem még ennyire tehetetlennek magam. - Nem tudom - mondja remegő szájjal, és nem bírja többé visszafogni magát. - Most már egyáltalán nem tudom. Közelebb csúszok hozzá, és magamhoz ölelem remegő testét, minden erőmmel arra összpontosítok, hogy megállítsam a reszketést. Vajon mi történt volna, ha azon az éjszakán teszek is valamit? Ha nem sétálok tovább? Ha bemegyek a házukba, hogy segítsek neki? Ha úgy viselkedem, mint egy igazi barát,

akire szüksége volt? Vajon akkor is itt feküdne most, és a csillagokban keresné önmagát? - Lehetsz, aki csak akarsz, amíg velem vagy. Engem nem érdekel, hidd el - lehetsz jó, rossz vagy őrült. - És nem számít, hogy melyik változata néz most vissza rám, mert ő akkor is ugyanaz a lány marad. A lány, akire egész életemben vágytam. Nyelle halkan, szaggatottan felnevet. - Bár talán később nagyon meg fogom bánni, amit most mondtam - teszem hozzá abban a reményben, hogy talán újra nevetésre bírom, és így is van. Felemelem az állát, és gyöngéd csókot lehelek az ajkára. - Minden rendben lesz, meglátod - nyugtatom meg, mindkettőnknek hazudva.

NICOLE Augusztus - a gimnázium utolsó éve előtti nyár Kinyomom a telefont, és hátradőlök a székemben. Kezemmel olyan szorosan markolom a kormányt, hogy kifehérednek az ujjperceim. Szótlanul bámulok az ablakon kifelé. Muszáj lehiggadnom, mielőtt kiszállok a kocsiból. Túl sokan vannak odakinn. Nem törhet el a mécses itt, mindenki előtt. Megugróm meglepetésemben, ahogy valaki megkocogtatja az ablakot. - Nicole, te meg mit csinálsz? - kérdezi Ashley. Már a puszta hangja hallatán is megfeszül az állam. Kikapcsolom: a szomorúságot, az indulatot, a frusztrációt. És csak mosolygok. - Mindjárt jövök - szólok vissza, és a telefont a strandtáskába ejtve kinyitom az ajtót. - Hihetetlen, hogy nemsokára kezdődik az utolsó gimnáziumi évünk - jegyzi meg Heather, miközben végigsétálunk a forró homokon, megfelelő helyet keresve, ahol letáborozhatunk. Vagy ahogy a lányok szokták mondani: ahol a legjobb pasik vannak. - Ó, itt gyönyörű a kilátás - közli Ashley, és ledobja táskáját a homokba. Kihajtogatom a pokrócot, Vi pedig segít leteríteni, miközben Heather és Ashley kigyúrt férfitesteket fürkésznek a parton.

Lehúzom magamról a topomat, és a táskám tetejére dobom. Épp, ahogy a sortomat akarnám levenni, hirtelen a hasamba fúródik egy izmos felkar, és a lezuhanok a földre. Felkiáltok meglepetésemben. - Helló, bébi! - búgja a fülembe Kyle. Magamban felnyögök, és azt kívánom, bárcsak levenné rólam a kezét. Ő a hátamra fordít, és csókolgatni kezd, beleerőlteti nyelvét a számba. Számolom a másodperceket, amíg végez. - Szia - köszönök neki mosolyogva. - Ti meg mit csináltok itt? Azt hittem, ma csak lányok jöhetnek a strandra. - Hogy elmulasszuk a fürdőruhás csajok látványát? Azt már nem! - Rám kacsint. Úgy érzem, öklendezni fogok. Aztán előrehajol, és a fülembe suttog: - Különben is, egész nyáron nem láttalak, és nem töltöttem veled elég időt. Hátrahőkölök, és meglepetten nézek rá. - Ne aggódj! Tartottam magam az alibidhez - folytatja. Próbálok lazítani, mert reménykedem, hogy nem szólta el magát. Azt kellett volna híresztelnie, hogy mi ketten Malibuba utaztunk a négyhetes balett-táborom után. Pedig valójában Richelle-nél voltam, és nem vele, a családjuk nyaralójában. Csakhogy a Richelle-lel való barátságomat próbálom megtartani magamnak, hogy legalább egyetlen őszinte dolog legyen az életemben, amihez senki nem fér hozzá. Kyle szorosan magához húz. - De annyira felizgat, hogy bikiniben látlak, mert még soha nem láttam, mi van alatta. - Nem emlékszel, hogy azt csináltál, amit akartál a suliban? - suttogom vissza a fülébe. - Pontosan ezért. Mindaddig, amíg te nem beszélsz, én sem beszélek. Kyle irtózatosan vigyáz a hírnevére. Szánalmas. Meg van róla győződve, hogy a városban már minden fiú

folyamatosan szexel, ezért én ráhagytam, hogy az egyetemen azzal feküdjön le, akivel csak akar. Ha viszont az öccse vagy valamelyik álbarátja egyszer rájön, hogy engem még soha életében nem látott trikó nélkül, csak a strandon, azt soha nem élné túl. Hihetetlen, hogy még nem szakított velem. Egy egész éve várom a pillanatot, amióta csak egyetemre ment. A szülővárosában van róla egy kialakult kép, hogy ő az... akinek tartja magát. Az egyetemen viszont úgy tehet, mintha szingli lenne. - Hol van Waldo? - üvölti Neil. Rosszat sejtek, ahogy elhalad mellettem, erővel belerohan Calbe, és a földre teríti. Jaj, bocs, pajti! Nem is vettem észre, hogy itt vagy. - A többi fiú idegesítő hangon röhögni kezd. - Akkor talán kihúzhatnád a fejed a seggedből! - csattan fel Rae, egyenesen elé állva, bár csak a mellkasáig ér fel. Összepréselt ajkakkal próbálom megállni, nehogy elnevessem magam. Craig felsegíti Calt a földről. Nézem, ahogy leporolja magát, és megigazítja a szemüvegét. Valahogy... magasabbnak tűnik. De még mindig vézna, ami egyáltalán nem érdekes. Engem folyton olyan fiúk vesznek körül, akik ki vannak gyúrva - de mindegyik egy patkány. Cal felém fordul, és egy pillanatra nem tudom levenni róla a tekintetemet. Abban a néhány pillanatban csak némán kiabálok, hogy bocsánat, mert Neil egy seggfej. Nagyon sajnálom, hogy már nem lógok együtt vele és Rae-vel a garázsban, ahol zenét hallgattunk és iszogattunk azon a borzalmas kanapén, amit Rae az alagsorukból vitt oda. Sajnálom, hogy nem drukkoltam elég hangosan neki a

kosármeccseken, amikor kapott öt percet a pályán. Egyszerűen csak... sajnálom. Elfordítom róla a tekintetem, és visszaülök a pokrócunkra. - Szerinted is, Nicole? - kérdezi Heather. - Hogy mi? Ja, igen - válaszolok, mert már megtanultam, hogy ez az egyetlen helyes válasz. Egyszerűen egyet kell érteni mindennel. ———— Mire hazavezetek, kimerültnek és zsibbadtnak érzem magam, és legszívesebben teli torokból üvöltenék. Sajnos azonban Kyle rávett, hogy vigyem el kocsival, ezért magamon tartom azt a hamis mosolyt. - Akkor később érted jövök a buli előtt, oké? - erősíti meg, mikor megállunk a házunk előtt. - Mondjuk nyolckor? - Tökéletes - válaszolom hamis lelkesedéssel. Áthajol, és megtapogatva erőszakosan megcsókol. Engedem neki, és folyamatosan emlékeztetem magam, hogy tartsam csukva a szememet, amíg befejezi. - Figyelj, bébi, mindjárt utolsóéves leszel - szólal meg hátrahúzódva, kifulladva. - Nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy lefeküdj velem? - Talán igen - válaszolok, kedvesen mosolyogva rá. Csak tudod, nem akarom erőltetni, azt szeretném, ha kivárnánk a tökéletes pillanatot. És most takarodj az autómból. - Persze, értem - mondja. - Akkor később találkozunk. Mikor belépek a házba, úgy érzem, semmi sem tart már össze.

- Miért nem mehetek el a hétvégén San Franciscóba? kérdezem anyámat, aki éppen ruhát hajtogat. Anyám meglepetten kiegyenesedik határozott kérdésem hallatán. Soha nem ütöttem még meg ilyen hangnemet vele azelőtt. - Tessék? - Arról volt szó, hogy a hétvégén meglátogatom Richellet - magyarázom, és próbálom összeszedni magamat. - De te felhívtál, és azt mondtad, itthon kell maradnom. Miért? - Mert holnap este apáddal céges vacsorán veszünk részt. És szüksége van a segítségedre - válaszol anyám. Becsukom a szememet, és igyekszem benne maradni abban a csinos, felszínes csomagolásban, amibe belekényszerítettek. - Tudod, hogy fontos találkoznom vele - szólalok meg lassan. - Ez a közös hétvégénk. Nem hagyhatom ki. - Nos, az apád sokkal fontosabb. Most már semmi sem tart össze. - Az, hogy apa mellett üljek egy vacsorán, és felszínesen mosolyogjak, mint egy Barbie baba, miközben ő három órán keresztül segget nyal, nem fontos. Úgysem léptetik elő. Úgysem kap fizetésemelést. Ugyanabban a középvezetői székben fog ülni, amiben az elmúlt négy évben ült, bármennyire is úgy tesz, mintha ő lenne a világmindenség ura, valahányszor belép ezen az ajtón. Pedig nem az! Nem is értem, hogy tűrheted, hogy úgy kezeljen, mint egy rabszolgát, aki öltözteti, mos és főz rá. És mindig minden tökéletes. Soha nem okozhatunk csalódást neki. Nahát, nekem ebből elegem van! Reszketek az indulattól. Anyám úgy néz rám hunyorogva, mint egy imádni való kiscicára. Legszívesebben megráznám. Legszívesebben kihúznám a konnektorból azt a programot, ami visszatartja attól, hogy emberként viselkedjen.

- Befejezted? Megrándul egy arcizmom. A szavai érzelemmentessége úgy hat, mintha felpofozott volna. - Apád és én egyenrangú partnerek vagyunk ebben a házasságban. Én azzal támogatom, hogy tisztán tartom a házat, és minden este elkészítem neki a vacsorát, megteremtek egy nyugodt és békés környezetet, amelyben szeretve és értékelve érzi magát. Ő pedig elviseli, hogy a cégénél évről évre átnéznek felette, akármennyi munkát és energiát fektet a pozíciójába. Még ide is költöztünk egy olyan pozíció kedvéért, amihez túlképzett volt, csak hogy ilyen életet élhessünk. És gyűjtünk neked az egyetemre, ahová ő soha nem iratkozhatott be, csak hogy neked minden meglegyen, ami nekünk nem adatott meg. Úgyhogy igenis el fogsz jönni arra a vacsorára. És tisztelettudóan fogsz viselkedni. És nem fogsz neki csalódást okozni. Megértetted? Visszaveszem magamra a tökéletes kislány jelmezét, és legyőzötten bólintok. - Igen, meg.

HUSZADIK FEJEZET

Másnap reggel arra ébredek, hogy az ablakon besüt a nap. Megdörzsölöm a szememet, nyújtózkodom, és azon morfondírozok, hogy a párnával eltakarjam-e a fejemet, hogy tovább alhassak. Átfordulok a másik oldalamra. Nyelle már fent van, és engem néz. - Jó reggelt! - üdvözöl csöndesen, és halványan elmosolyodik. Felnyögök, karomat a dereka köré fonom, és az oldalára fordítom úgy, hogy nekem háttal legyen. - Felkelünk? - Igen - válaszol. - Én már lezuhanyoztam, és megmostam a fogam. - Akkor nekem is meg kéne - ásítok bele a párnába. - Még mielőtt bármit is mondanál, bár tudom, hogy nem fogsz - szólal meg a hátára fordulva. Finoman végighúzza ujjait a kezemen, amely a hasán fekszik. - Ne haragudj a tegnap este miatt! Kicsit kiborultam. Köszönöm, hogy olyan türelmesen viselkedtél velem. Biztos nem volt könnyű. Feltámasztom a fejem, és rámeredek, igyekezve behatárolni azt a bizonyos türelmet, amit emleget. Meg azt, hogy még mindig Nyelle mögé rejtőzik, vagy hogy Nyellenek lenni egy kicsit talán... túl sok. De most már teljesen összezavarodtam. - Ne haragudj, hogy nem az vagyok, akinek vártál! folytatja, és ajkát összepréselve bocsánatkérően mosolyog.

- Nyelle, te sokkal több vagy, mint akinek valaha is vártalak - felelem határozottan. Ki nem állhatom a tekintetében csillogó bizonytalanságot. Nem illik hozzá. Meg kell szabadulnunk tőle. - És magasról teszek rá, hogy nem mostam még fogat, mert most megcsókollak. - Ne! - könyörög nevetve. Testemet két lába közé erőltetem, és a feje fölött az ágyra szorítom a karját. Ő fészkelődik, próbál szabadulni, miközben úgy kacag, hogy minden megváltozik tőle. Ez a nevetés az, amit hallani akartam. Bedugom a fejem a nyakába, és puha csókokkal borítom. A teste elernyed alattam, és a keze a hátamra siklik. Ajkammal végigvándorolok egészen a kulcscsontjáig, ő pedig vesz egy gyors levegőt. - Várj! - szólal meg hirtelen. Nem mozdulok. - Hm... azt reméltem, hogy készíthetek neked reggelit. - Reggelit? Én most inkább... - Igen - vágja rá, majd felül, és letol magáról. Visszazuhanok az ágyra, és hangosan felnyögök. Fájdalmas, amikor az embert rögtön, kora reggel elutasítják. Vagy bármikor. - Nos... ki se kell kelned az ágyból. Mert mindent idehozok. - Furcsán cseng a hangja. - Miben sántikálsz? - kérdem fejemet felemelve, ahogy elindul az ajtó felé. Arcán pajkos mosoly fut végig. - Mindjárt jövök. Ne menj sehova. - Mármint itt, az erdő közepén? - kiáltok utána, miközben hallom, ahogy letrappol a lépcsőn a nappaliba. - Mégis hová mennék?

Amíg várom, hogy visszajöjjön, úgy döntök, mégis gyorsan lezuhanyozom, hogy lemossam magamról a bőrömre ragadt út porát. A zubogó víz alatt állva abban reménykedem, hogy ma jobban fogja magát érezni. Én mindenesetre nem akarom, hogy rosszabbul legyen. Nem felejtek el mindent, ami az utóbbi tizenkét órában történt, de így, korán reggel inkább nem ugranék megint fejest abba az érzelmi mélységbe, amiben tegnap voltunk. Már ez a bocsánatkérés is éppen elég. Egyetlen hetünk maradt. Szinte biztosra veszem, hogy mire a végéhez érünk, az egész dolog felszínre fog törni. Márpedig nem az lesz életem legfényesebb napja. így még legalább egy napig szeretnék tudatlan maradni, ha lehet. Mire visszaérek a hálószobába, Nyelle már az ágyon ül, flanelingben, lábát a takaró alá rejtve. Arcán olyan szánalmas mosoly ül, hogy nevethetnékem támad. Körbepillantok, hátha hozott egy tál müzlit vagy valami hasonlót. - Ohm... hol a reggeli? - érdeklődöm, majd kihúzok egy fiókot, hogy inget keressek benne. - Én vagyok az - feleli, és azonnal megfordulok. Mielőtt még kiejthetnék egy hangot is, lehúzza lábáról a takarót, és felfedi a rápingált rózsaszínű szíveket. Ahogy közelebbről szemügyre veszem, látom, hogy a nyakán is ott rikít néhány rózsaszínű szív, kikandikálva az ing alól. Széles mosoly ül ki arcomra, mert látom, hogy ő is be akar szállni a felejtés hatalmas buborékába velem. Bármi legyen is, ami mindent megváltoztat, még bőven várhatunk vele. - Cukormáz? Nyelle bólint.

- És még csak fára se kell másznunk - jegyzem meg, közelebb lépve az ágyhoz, mert hirtelen farkaséhesnek érzem magam. A lány ártatlanul elmosolyodik, miközben lehajolok, és megízlelem az ajkát. - Oda nem kentem cukormázat - dünnyögi a számba. - De gondoltam, itt a legjobb elkezdeni - válaszolom, és elindulok a nyakán lefelé, a füle mögé festett szívhez. Lassan haladok, minden egyes stratégiai helyre festett szívecskénél hosszasan elidőzve. Ahogy a nyelvem édes bőréhez ér, Nyelle felsóhajt, én pedig folytatom az utat megízlelve teste minden szögletét. Ez minden kétséget kizáróan a legszexisebb dolog, amit valaha csináltam. A lélegzete szaggatottá válik, ahogy elérkezem a combja belsejébe rejtett szívekhez. - Imádok ágyban reggelizni - mondom neki, miután újra visszatérek az ajkához. - És ez sokkal finomabb, mint egy tál müzli. - Te most egy tál müzlihez hasonlítottál? - kérdez vissza kipirult arccal. - Micsoda? Ha minden nap ez lenne a reggelim, akkor sem unnám meg soha - vágok vissza, és végigvezetem a tekintetemet csupasz testén. Még nem végeztem vele teljesen. - Mi abban a rossz? Vesz egy gyors lélegzetet, miközben finoman ránehezedem. - Ó, egyáltalán nem rossz. ———— - Elaludtál? - kérdezi Nyelle, és az ölembe dől.

- Nem - válaszolok bágyadtan, és nem nyitom ki a szemem. A forró vízben egész elálmosodtam. - De bármikor el tudnék. - Kezd elfogyni a hab - jegyzi meg, és érzem, hogy a víz megmozdul. - Már ki is szállsz? - kérdem, és nagyot sóhajtva kinyitom a szemem. Előrehajolva megcsókolom a vállát. Felemeli két kezét, és megmutatja. - Ráncosak lettek az ujjaim, úgyhogy azt hiszem, ideje lesz kiszállni. A vas fürdőkád két szélébe kapaszkodva feltolja magát a vízből. Csodálattal nézem, ahogy a vízcseppek végigperegnek a bőrén. Aztán kiverem a gondolatot a fejemből, hiszen nem tölthetjük az egész napot az ágyban. Vagy... talán mégis. - Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni egyet indítványozza, és maga köré csavarja a törülközőt. - Úgy néz ki, hogy esni fog - tájékoztatom. - Mi most Oregonban vagyunk. Itt mindig úgy néz ki, mintha eleredne az eső. Elmosolyodok, és leakasztom a kampóról a törülközőt. Ez igaz. - Mit szólnál hozzá, ha arra kérnélek, hogy felöltöztethesselek? - fordul hozzám, amíg visszamegyünk a szobába. - Te akarod kiválasztani a ruháimat? Nem hoztam túl sokat magammal. - Nem - nevet fel. - Szó szerint felöltöztetnélek. Nekem tetszik a gondolat. Egy pillanatra megállók, épp tennék egy megjegyzést, hogy ez mennyire furcsa ötlet. Aztán megálljt parancsolok magamnak, mert eszembe jut, hogy a sötétben zuhanyozást is

rossz ötletnek tartottam. Pedig az az emlék most már örökre velem marad. - Hát, ha nagyon akarod - válaszolom. - De akkor én is felöltöztethetlek? - Persze - vágja rá mosolygós hangon. Amíg figyelem, ahogy lehajol előttem, felhúzza a nadrágomat, aztán ujjaival a cipzáron babrál, úgy érzem, hogy jobban begerjedek, mint valaha vártam volna. Mérlegelem, hogy megkérjem, húzza csak le újra azt a nadrágot. Amikor én vagyok a soros, lelassítok, belecsúsztatom két karját a melltartó pántjába, majd egészen közel állva hozzá összecsatolom a hátán. Letérdelek elé, hogy belelépjen a bugyiba, és végigsimítom a lábát, miközben felhúzom rajta. Megcsókolom, ahogy kidugja a fejét a pulóver nyakán. Aztán végigvezetem ajkamat a combjain, és lassan felhúzom a nadrágját. Megállók a combján egy parányi sebhelynél, és megcsókolom. Finoman végigsimítom a kezemmel. Ennyi év után már szinte alig látszik. Egészen mostanáig nem is nagyon figyeltem fel erre, túlságosan elterelte a figyelmemet teste többi része. - Hihetetlen, hogy milyen picike lett - jegyzem meg. Mármint ha arra gondolok, hogy beleállt egy vastag faág. Azt hittem, Richelle... Nyelle teste hirtelen megfeszül. Összeszorítom a számat. Túl sokat mondtam. A francba! Nyelle megfogja a nadrágját, felhúzza magára, és begombolja. Tátott szájjal, döbbenten meredek rá, és legszívesebben visszaszívnám, amit mondtam. De mégis mit tegyek? Bocsánatot kérjek? Úgy tegyek, mintha nem is mondtam volna?

Annyira megszoktam, hogy egyetlen arcizma se rándul Renfield nevének említése hallatán, vagy bárkién, aki ott lakott. Még abban a néhány ritka pillanatban sem reagált, amikor véletlenül visszaengedett egy emléket. Mintha még ő maga sem vette volna észre, hogy megtörtént. Az emlékek olyanok, akár egy áramütés, kizökkentik a felejtés homályából. És fájnak. De hogyan tudnám ezt megállítani? - Figyelj... nem sütünk palacsintát? - indítványozom, remélve, hogy sikerül elterelnem a figyelmét, és túllépünk ezen. Annyira izgatott lett, amikor tegnap a boltban kiválasztottunk egy doboz palacsinta porkeveréket. És jelenleg mindenbe próbálok belekapaszkodni. - Nem, inkább ne - feleli halkan, majd az ágyra ül, és felhúzza a zokniját. - Azt hiszem, inkább elmegyek egyet sétálni, mielőtt még esni kezd. Némán figyelem, ahogy befűzi a bakancsát. Nem akar rám nézni, és ezzel az őrületbe kerget. Mikor feláll, elé lépek, és két kezemet a csípőjére teszem. Nyelle. - Csak mereven bámulja a mellkasomat. - Kérlek, nézz rám! Vonakodva rám emeli a tekintetét. Aztán gyorsan el is fordítja, ahogy felszínre tör benne a fájdalom, és szemét könnyek lepik el. Próbálom visszafogni magam, nehogy észrevegye, hogy én is ugyanúgy ki vagyok borulva, mint ő. - Azt hiszem... itt az ideje, hogy beszéljünk róla. Uramisten! Végre kimondtam. - Nem akarok beszélni. Nem bírok - suttogja megtörtén. Nemsokára visszajövök. Azzal ellép mellettem. - Várj! Ne menj el! - könyörgök neki, és utána eredek a folyosón. - Tudom, hogy most fel vagy dúlva. Nem kell

elrejtened. Nyelle, semmit sem kell előlem elrejtened. Ugye, emlékszel? Eléri a lépcső alját, és onnan fordul vissza. - Jól vagyok hazudja. - Csak ki kell mennem egy kicsit a levegőre, hogy kitisztítsam a fejem. Kimegyek utána az ajtón, de hagyom, hogy elmenjen, nem állítom meg. Összekulcsolom két kezem a tarkómon. Basszus! Most menjek utána? Vagy inkább adjak neki időt, hogy egyedül legyen? Itt aztán megállt minden tudományom. Visszamegyek az emeletre, és felkapom a telefont. Megkerülöm a házat, és keresem, hol van jobb térerő. Az ég teljesen borús, ami talán a szokásosnál is jobban gyengíti a térerőt. Odakint a magasba emelem a telefont, és várom, hogy legalább egyetlen csík megjelenjen rajta. Amint meglátok két csíkot, megállók, és nem mozdulok. Szaggatottan csöng a másik végén a vonal, és behunyt szemmel imádkozom, hogy felvegyék. - Cal? Te meg hol... voltál? - szól bele Rae. Nagyon gyenge a vonal. - Zac házában - mondom neki. - Hol? - Oregonban. Zac faházában - ismétlem meg. Tuti, hogy így nem fogok tudni beszélni vele. - Nyelle... és te - csupán ennyit tudok kivenni, mielőtt a vonal megszakad. Dühösen felmordulok. Ennek nem sok értelme volt. Újra elkezdek járkálni, még az útra is kimegyek. De semmi értelme.

Leülök a bejárat előtti lépcsőre, és Henley vidáman odakocog a lábamhoz. Megsimogatom a fejét, és egy darabig csak az erdőt bámulom, azt remélve, hogy Nyelle mindjárt visszajön. - Te mit gondolsz, Henley? Utána menjek? A kutya csak néz rám, és nyelvét kilógatva liheg. - Igazad van! Ő tényleg az a lány, aki után érdemes elmenni - mondom neki, és megsimogatom a füle tövét. Menjünk, keressük meg! Csakhogy mikor felállok, fogalmam sincs, merre induljak. Mindenütt erdő vesz körül minket. Bármerre elindulhatott. Így aztán céltalanul elindulok valamelyik irányba, a leginkább magától értetődő ösvényen. Jó tizenöt perc után megállók. Ennek így semmi értelme. Aztán eszembe jut valami... - A tó! - mondom Henley-nek, aki fejét félrehajtja a hangom hallatán. Összeszedem magam, és egy lejtős domboldalon elindulok a tópart felé. Nem is tudom, hogy nem gondoltam erre először. Abban reménykedem, hogy Nyelle ösztönösen arra ment, mintha vonzotta volna oda valami. Akárhogy is van, nincs vesztenivalóm. Nagyjából félúton járok már, amikor a szemem sarkából látom, hogy valami megmozdul. Henley a fülét hegyezve megáll. Aztán egyszer csak kilő, és futni kezd. Hagynom kellett volna, hogy ő vezessen el Nyelle-hez. Loholok utána a fák és a bokrok között. Mikor megpillantom a távolban a lányt, lassítok, és sétálva folytatom. Henley is megállt előttem, és várja, hogy beérjem.

A fák megritkulnak, és egy mohával benőtt tisztásra nyílnak ki. A tisztás közepén pedig ott van Nyelle. És épp javában... táncol. Nem merek továbbmenni. Nem akarom, hogy abbahagyja. Amennyire őrültnek tűnik, ahogy az erdő közepén, megállás nélkül kering... mégis kecsesek és szépek a mozdulatai. Valójában az egész látvány... gyönyörű. Közelebb lépek, remélve, hogy nem vesz észre. Aztán észreveszem, hogy a fülében fülhallgató van. És a szeme is csukva. Egy fának támaszkodva nézem, ahogy két kezét a magasba emelve, hátát homorítva, mezítlábas lábfejét lefeszítve nyújtózkodik a levegőbe. Tudtam róla, hogy korábban balettozott, de soha nem láttam még előadni. Pedig ezt elnézve azt kívánom, bárcsak láttam volna. Egyszer csak a hátát homorítva szökken egyet. Aztán a földre ereszkedik, behajlított térdekkel leül, és kezét elegáns mozdulattal a lába köré tekeri. Aztán nem mozdul többet. Lassan közeledni kezdek felé. Még mindig a lábára borulva ül, fejét két karján pihenteti. A válla minden egyes lélegzettel kissé megrázkódik. Látom, hogy sír. Henley odakocog hozzá, orrát az arcába fúrja. Nyelle felemeli a fejét, és könnyektől áztatott arcával egyenesen a szemembe néz. Kiveszi a fülhallgatókat a füléből, de nem áll fel. Ahogy belenézek ugyanabba a kék szempárba, amelybe évekkel ezelőtt néztem, halkan megkérdezem: - Kicsoda Nyelle Preston?

RICHELLE Május - a gimnázium utolsó éve - Olyan szép itt - jegyzem meg, s végigfekszem a pokrócon, a csillagokat bámulva. - Nem kéne túl sokáig kint maradnunk, mert kezd hideg lenni - feleli Nicole, kezét a hasán összefonva. - Amikor a csillagokat nézem, nem számít semmi folytatom, mert tényleg nem érdekel, hogy hűvös a levegő. Annyi lehetőség rejlik bennük, mintha bármi kívánhatnék, minden jobb lehetne. - Nekem mindig az jut eszembe, amikor rájuk nézek, hogy mennyi mindent nem csináltam, amit szerettem volna. Az a sok-sok pillanat, ahová visszamennék, hogy újra átéljem. - Az a sok igazi pillanat - erősítem meg. - Igen. - Akkor ha legközelebb látsz egy hullócsillagot, menj vissza, és tedd meg, amit meg akartál tenni! Nicole halkan felnevet. - Az jó lenne. Egy pillanatig némán fekszünk egymás mellett. Nicole gyerekkorom nagy részében a legjobb barátnőm volt. Rengeteg boldog emlék fűz össze bennünket. De valahol folyton aggódom miatta. Nem tehetek róla. - És most boldog vagy? - kérdem tőle. - Micsoda? - Én csak annyit szeretnék, hogy te boldog legyél. Egész életedben csak másnak próbálsz megfelelni, és ezzel rengeteg

terhet rósz magadra. És nagyon félek, hogy nem vagy boldog. - Amikor veled vagyok, akkor az vagyok. Te vagy az egyetlen, aki nem várja el tőlem, hogy bizonyos módon viselkedjek. - Kis szünetet tart. - Néha azt kívánom, bárcsak olyan lehetnék, amilyen egyáltalán nem vagyok. Spontán. Kalandvágyó. Olyasvalaki, aki csak azért csinál dolgokat, mert az jó. És nem érdekli, hogy mások mit gondolnak arról, ahogy kinéz. Ahogy viselkedik. Csak egyszerűen szeretnék önmagam lenni... - Én meg azt mondom, legyél önmagad! - bátorítom, és megmosolyogtat a gondolat, hogy Nicole minden más, csak nem összefogott és fegyelmezett. - Bárcsak... - leheli halkan. - Akkor ez lesz a következő kívánságod - jelentem ki. - A következő hullócsillag után azt kívánod, hogy élhesd a saját életed. Nicole felnevet. Egy pillanatig hallgatunk, és némán kémleljük az eget, várjuk, hogy kapjunk egy másik lehetőséget. - Richelle? - Igen? - válaszolok, tovább figyelve a csillagok mozgását. Hirtelen mintha látnék valamit, aztán rájövök, hogy csak egy repülő. - És te... boldog vagy? A hangja kissé tétovának tűnik, ezért kinyújtom a kezem, és megfogom az övét. - Ma igen, boldog. - Nicole megszorítja a kezem. - De megtennél nekem valamit? - Persze, bármit - vágja rá hirtelen. Túlságosan hirtelen. - Ugye, tudod, hogy nagyon féltelek? Mért annyira hallgatag vagy. Néha nem tudom, mi játszódik le a fejedben.

Mindenki azt várja tőled, hogy tökéletes légy. Pedig tudom, hogy te is szoktál szomorú, dühös vagy csalódott lenni. De... engedd el ezeket az érzéseket! - Nem tudok mindig üvölteni, amikor minden rossz. Továbbra is a fölöttem csillogó fényeket szívom magamba. - Akkor engedd, hogy... a csillagok elvigyék, ami rossz, és a jót hozzák vissza helyette. És amikor felkel a nap, és eltűnnek a csillagok, minden fájdalmat magukkal visznek. - Egészen másnap estig, amikor újra eszembe juttatják, hogy minden rossz. - Nem, mert másnapra újabb lehetőségekké válnak. - Milyen filozofikus lettél, nem értelek. Elnevetem magam. - Hát, igen. Nem is tudom, hogy miket beszélek itt össze-vissza. - Annyi biztos, hogy mostantól fogva, amikor csak a csillagokat nézem, te jutsz róluk eszembe - jegyzi meg Nicole, és szorosan megmarkolja a kezem. - Az nem is olyan rossz dolog. Hirtelen átfut az égen egy fénysugár. Mindketten egyszerre emeljük fel a kezünket, és mutatunk rá. - Tessék, ott is van! Muszáj átváltoznod. Legyél az az őrült, kiszámíthatatlan és rendetlen lány, aki mindig is lenni akartál. Nicole hangosan felsóhajt. - Lányok! - kiált ki anyám a faház hátsó ajtaján. - Most már gyertek be! Még csak az kéne, hogy megfázzatok nekem. - Nem azért jöttünk el ide? Hogy friss levegőn legyünk? szólok vissza. - Richelle! - válaszol anyám szigorú hangon. - Jövünk! - ordítom.

- Nem is baj - nyugtat meg Nicole. - Tényleg elég hideg van idekinn. Felülök. - Jujj, lehet, hogy kapunk egy bögre forró csokit?

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Elmondanád nekem, kérlek? Kicsoda Nyelle Preston? ismétlem meg a kérdést kis idő elteltével, amely egy egész órának tűnik, miközben csak némán egymásra meredünk. Nyelle maga alá húzza a térdeit, szorosan magához öleli, és úgy ül tovább a mohával benőtt talajon. - Egy hazugság, amelyről azt akartam, hogy igaz legyen. - Pedig nekem nagyon is valóságosnak tűnt. Hogy lehet hazugság? Nyelle behunyja a szemét, szempilláin csillognak a könnycseppek. Nagyon szeretném megérinteni. Magamhoz szorítani. Csakhogy félek, akkor soha nem tudom meg, ami miatt most idejöttem. Lassan rám emeli fájdalommal teli kék szemét. - Nem akartam tovább élni az életemet. Nem akartam tovább szenvedni. Ezért kitaláltam magamnak egy hazug személyiséget, olyat, amilyenre mindig is vágytam. Lesüti szemét a földre, és hangosan felsóhajt, mintha csak a levegőbe akarná kiengedni az összes fájdalmát. Nem értem, miről beszél. Nem vagyok benne biztos, hogy mi mindenre emlékszik. És hogy mennyi maradt még meg abból a hazugságból, amiről meggyőzte magát, hogy elhiggye. - Azon az estén, a halloweenpartin felismertél engem? - Nem azonnal. Annyira megváltoztál - feleli, és az ajkába harap. - Aztán amikor felismertelek, megpróbáltam távol tartani magam tőled. Annyira igyekeztem, mert folyton eszembe juttattad azt, amit el akartam felejteni. De

valahányszor újra láttalak, megint látni akartalak. Ezért úgy tettem, mintha most ismernélek meg, mintha semmit sem tudnék rólad. - És mi történt Nicole-lal? - faggatom tovább. Idefelé jövet a faház és a tisztás közötti úton valahol összeszedtem minden bátorságomat, hogy feltegyem azt a sok kérdést, ami egész idő alatt fojtogatott. Nem mintha könnyű lenne látni, ahogy Nyelle teljesen magába gubózva ül a földön, és a legszívesebben eltűnne a föld felszínéről. De ha küzdeni akarok érte, akkor neki is le kell küzdenie saját magát, bárki legyen is az. Nyelle a karjára fekteti a fejét, és a mohát bámulja. - Azt kívántam, hogy Nicole tűnjön el. - Vesz egy nagy levegőt, és szomorúan felsóhajt. Ezek a rejtélyes válaszok továbbra is nagyon összezavarnak. Mi történik, ha annyira belegabalyodott ebbe a hazugságba, hogy többé nem talál belőle kiutat? Egyszer csak esőcsepp hullik a karjára. Felpillantok az égre, amely épp ezt a pillanatot tartotta alkalmasnak arra, hogy megnyíljon felettünk. Hát persze. - Menjünk vissza a házhoz! - indítványozom, és közelebb lépek, hogy felsegítsem. Nyelle visszahúzza a zokniját és a bakancsát, és elfogadja a felé nyújtott kezem. Épp futni kezdenék, mikor leszakad az égből az eső. Nyelle viszont csak zavartalanul sétál tovább. Pontosan azt teszi, amit vártam tőle. Az örökzöld lombsátor valamelyest megóv bennünket az esőtől. De így is vizesek leszünk. - Miért küldted el Nicole-t? - szólalok meg, miután jó egy perce sétálunk, tekintetünk a földre szegezve, mert úgy érzem, megfojt ez a csönd.

Nyelle különös mosollyal néz rám, mintha csak nem értené, miért kérdezem. - Mert... Az a lány, akit ismertem, mindig azt tette, amit elvártak tőle. Nem volt valóságos, és nem akartam többé ugyanaz lenni, mint ő. - Az ajkába harap, látom, hogy megint fojtogatja a sírás. - Pedig borzasztó nehéz volt visszaemlékezni rá. Hogy milyen voltam. Mert már nem vagyok többé az a lány. - Mert mindent elölről kezdtél - jegyzem meg. - És ez egyáltalán nem baj. Nem vagy boldogabb így, hogy Nyelle lehetsz... hogy önmagad lehetsz? Nyelle megáll, és csillogó tekintettel szembe fordul velem. - De igen - leheli halkan. - Boldogabb vagyok. De mi van, ha valójában nem ez vagyok? Mi van, ha annyira át akartam változni Nyelle-lé, hogy közben elvesztettem önmagamat? Kinyújtom felé a kezem. A kettőnk közötti távolság olyan hatalmasnak tűnik, mint egy mély szakadék, elviselhetetlenül mély. Nem áll ellen, amikor köré fonom a karjaimat. - Szerintem nem vesztetted el önmagadat. Egész egyszerűen hagytad, hogy az lehess, ami mindig is lenni akartál. És ez boldoggá tesz - suttogom bele a hajába, és megcsókolom a feje búbját. - És menet közben engem is boldoggá tettél. Mert ami engem illet én úgy tekintek rád, mint... saját magadra. Pontosan olyan vagy, amilyennek lenned kell. Bizonytalanul felpillant rám, arcán halvány mosoly ül, és esőcseppekkel kevert könnyek áztatják. - Hiányoztál. - Nekem is hiányoztál - erősítem meg, és megcsókolom puha, nedves ajkát. - Miért kellett annyi éven át nélküled élnem?

Kibontakozik a karjaimból, és a fejét ingatva letörli arcáról a könnyeket. Még nem áll teljesen készen. Még nem akar beszélni arról, ami fáj. Újra elindulunk a ház felé. Nem akarok több kérdést feltenni neki. Nem bírok. így is rengeteget kivett belőlem, hogy ennyit megtudjak. A mellkasomban iszonyatos szorítást érzek, meglep, hogy egyáltalán még tudok lélegezni. - Tettem magamnak egy ígéretet - Nyelle suttogó hangja alig hatol át az esőn. Az erdő szélén, mikor már látjuk a házat, hirtelen megáll előttem, két kezét erősen ökölbe szorítva. - És muszáj tartanod magad ahhoz az ígérethez? kérdem. Figyelem, ahogy őrlődik két énje között, és közben borzasztóan küszködik, hogy elmondja, amit akar. Lassan megrázza a fejét. - Nem, de olyan sokáig megtartottam, hogy nem engedhetem el, csak úgy. - Az arca elé emeli a két kezét, és zokogni kezd. A válla reszket, ahogy rázza a zokogás, nekem pedig majd’ megszakad a szívem. Nem bírom nézni, nem bírom elviselni, hogy szenved. Finoman megérintem a vállát, ő pedig nem tudja tovább tartani magát, csak erőtlenül a karjaimba roskad. - Semmi baj - vigasztalom, és szorosan magamhoz ölelem. - Nem kell elmondanod. - De igen, el fogom! - dünnyögi bele átázott ingembe. Muszáj megtennem. De annyira... fáj. Még mindig nagyon fájdalmas. Henley hirtelen csaholni kezd. Átpillantok Nyelle válla felett, és anyám kocsija körvonalazódik előttem. Nyelle rám csimpaszkodva áll a karjaimban. Mozdulatlanul állunk, és közben figyelem, ahogy anyám és Rae kiszállnak a kocsiból a ház előtt.

Továbbra is Nyelle válla körül tartom a karom, miközben elindulok. Ő azonban nem mozdul. - Cal, már egy ideje próbálunk elérni téged - szólal meg anyám az esernyője alól. Összeszorul a gyomrom, ahogy meglátom szigorúan felvont szemöldökét. Kutatóan végigméri Nyelle-t, majd a felismeréstől elkerekedik a szeme: - Nicole, te vagy az? - Mi folyik itt? - kérdezem, bár nem szeretném annyira tudni, mi okozta a Rae szeme alatti vörös karikákat. Lelkiekben felkészülök arra, amit hallani fogok. - Tehát tudjátok - szólal meg mellettem Nyelle, mire felkapom a fejem, és ránézek. Egyenesen Rae-re mered. Rae bólint. - Igen, tudom.

NICOLE A gimnáziumi ballagás utáni nap Felpillantok a csillagokra, és azt kívánom, bárcsak elvinnék magukkal minden fájdalmamat. Csak éppen jól tudom, ha most elvinnék, akkor semmi sem maradna belőlem. Hirtelen egy hullócsillag keresztezi az eget. Behunyom a szemem, és végigfolyik a halántékomon egy könnycsepp, eláztatja a hajamat. - Bárcsak olyan bátor lennék, mint ti - dünnyögöm fennhangon a csillagok felé. - Bárcsak többet nevetnék. Bárcsak több kockázatot vállalnék. Bárcsak az a lány lehetnék, aki ti láttok bennem. Ha segítetek megállítani a fájdalmat, ígérem, hogy az leszek. Ígérem, hogy mindent elengedek, és... boldog leszek... csak miattatok. - Nicole? Nicole, te vagy ott? - kiált ki anyám a kertünket körülvevő két miniatűr örökzöld közül. - Mit művelsz idekinn? Kilép az árnyékból, és meglátom. - Van fogalmad róla, milyen késő van? - folytatja. - Apád nemsokára hazaér. Kénytelen volt nélkülünk elmenni a vacsorára, mert te egész napra eltűntél. Most gyere szépen le a szomszéd gyepéről, és segíts rendet rakni, mielőtt megérkezik! - Te most viccelsz? - csattanok fel, és dühösen rámeredek. Aztán kényszeredetten nevetek. - Hát persze, hogy nem

viccelsz. - Feltolom magam a földről, és anyám mellett elviharozva visszamegyek a házba. - Mosakodj meg, és gyere le, hogy üdvözölhesd apádat! adja ki az utasítást anyám az előtérből. Megfeszül az állam. Kesernyés ízű haragot érzek a számban összegyűlni. Megpördülök, és látom, hogy furcsán néz rám. - Szóval nem szóltál! Már két napja tudod, és nem szóltál egy szót sem! - Te mondtad a záróbeszédet a ballagáson - válaszol nyugodt hangon, de én legszívesebben szétszakítanám, mert úgy érzem, mintha drótok tartanák össze. - Jobbnak láttuk, ha nem zavarjuk meg ezt a fontos napodat. - Ő a legjobb barátnőm! Az egyetlen barátnőm! - üvöltöm reszkető hangon. - Nem vehetitek el tőlem csak úgy! Nincs jogotok hozzá! - A szüleid vagyunk - válaszolja. - Jogunk van azt tenni, ami szerintünk az érdekeidet szolgálja. Hallom, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. Anyám ösztönösen kinyitja a bejárati ajtót. Visszafordul, és rám néz: - Menj fel, és mosakodj meg! - Menj a pokolba! - kiáltok vissza, és olyan szorosan ökölbe szorítom a kezem, hogy a körmöm a tenyerembe mélyed. A következő pillanatban apám lép be a házba, és szemmel láthatóan kissé ideges. Ami nagyon furcsa. Ő mindig minden pillanatban összeszedett. Hideg tekintetét végigjáratja rajtam, és futkározni kezd a hátamon a hideg. Becsukja az ajtót maga mögött, és a szeme ide-oda cikázik közöttünk, ahogy felméri a helyzetet. - Ha felidegesíted magad, attól még nem lesz jobb semmi. - Mély hangja mennydörgésszerűén visszhangzik a fülemben, bármennyire is igyekszik fékezni az indulatát.

Összeszorítom a fogamat. - Egész életemet irányítani próbáltad, de ezt most nem kapod meg! Nem fogod megmondani, hogy érezzem magam! Lassan felém lép, én pedig hátrálni kezdek. A magasba emeli egyik kezét, mintha egy riadt állatot közelítene meg. Muszáj megnyugodnod. - Ne merj hozzám érni! Hirtelen megtorpan, megbénítja az ellenállásom. - Ha úgy teszel, mintha nem történt volna meg, attól még nem múlik el. - Egész testemet átjárja az indulat, és hihetetlen erőt ad. - Tudod, apa, ezzel talán engem is el tudnál tüntetni. Ő volt az egyetlen valóságos dolog, ami voltam. Nélküle senki sem vagyok. Továbbra is hátrálok előle, és egyszer csak nekiütközöm egy pohárszéknek. A bútor beleremeg. A szépen összeállított virágkompozícióval teli váza felborul, és a földre zuhan. Anyám a szája elé kapja kezét. Térdre ereszkedve zokogok a kezembe. - Szedd össze magad, és mutasd meg milyen lánynak neveltelek! Mert ez nem te vagy. - Apám szinte undorodva beszél hozzám. Felemelem a fejem, és rá pillantok. - Talán mert nem akarok többé a te tökéletes kislányod lenni. - Ököllel belevágok a földön heverő szilánkokba, összetörve az ő tökéletes kislányának képét. - Nicole, hagyd abba! - kiált rám. Dühösen ránézek, és öklömet a magasba emelve újra tiszta erőből a törött üvegszilánkokra vágom. Semmit nem érzek. A húsomba vájódó szilánkdarabok sem tudják feledtetni a belsőmet széthasító iszonyatos fájdalmat.

- Te meg mit művelsz? - üvölt rám apám, és a hangja bezengi az egész házat. - Mi a baj? Nem vagyok elég csinos? Vagy elég okos? Nem elég tökéletes? - nézek rá kihívóan, lefejtve magamról a csinos kis csomagolást, és felfedve mindent, ami egész életemben alatta rejtőzött. Apám arca grimaszba fordul, annyira felháborítja a látvány. - Nicole, összevérzed nekem a padlót! - kiáltja anyám. Diadalittas tekintettel nézek apámra, és újra az üvegszilánkokba vágom az öklömet. Apám elfordul. - Hívd fel dr. Xaviert! Kérd meg, hogy a hátsó ajtón jöjjön be! És takarítsd ezt fel! - Anyám elsiet a konyha felé. - Most ugye, csalódott vagy, apa? - Üvöltöm apám felé. Ő azonban már elindul az ajtóhoz. Egyedül vagyok. A vértől átázott padlóra roskadva hangosan zokogni kezdek, siratva mindent, amit elvesztettem.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Richelle meghalt - mondja ki gyorsan Nyelle egyetlen lélegzettel. Csak bámulok rá érteden arccal. Biztosan nem hallottam jól. Nem mondhatta azt, hogy... Rae felé fordítom a fejem. Az ő szeméből is patakokban folyik a könny. Soha nem láttam még sírni. Még akkor sem, amikor gördeszkázás közben felszakadt a lába. Anyámra pillantok. Ő szorosan összeszorítja a száját, és néma bocsánatkéréssel néz rám. - Nem! - szólalok meg a fejemet ingatva. - Az nem lehet. Nem halt meg. - Cal, nagyon sajnálom - nyugtat anyám, és egy lépést tesz felém. - Az anyukája hívott... miután meghallotta az üzeneted. - Nem értem - felelek. - Hogyan halt meg? - Menjünk be a házba! - indítványozza anyám, és ellépve előttünk, elindul befelé. Én viszont csak állok tovább az esőben, mozdulni sem bírok. Valaki hirtelen megfogja a kezem. Oda pillantok, és látom, hogy egy másik kéz ujjai fonódnak az enyémbe. - Menjünk be - szól Nyelle halkan. Kutatva nézek viharos kék szemébe, hogy megnyugvást leljek benne. De akkora fájdalmat látok csak benne, hogy szinte üvölteni tudnék. Nyelle mellett indulok fel a lépcsőn, amelynek tetején Rae vár bennünket. Ahogy lábamat a lépcső első fokára teszem, meg kell kapaszkodnom a korlátba, nehogy elzuhanjak, pedig

úgy érzem, mintha már megtörtént volna - mintha egy több száz méteres sziklaszirtről zuhannék a mélybe. Nyelle még szorosabban megmarkolja a kezem, Rae megáll, de nem szólnak semmit. Kihúzom magam, és elindulok befelé. - Mi lenne, ha előbb átöltöznétek? - javasolja anyám. - Mi történt Richelle-lel? - kérdezek vissza. - Leukémiája volt - válaszol Nyelle. Hirtelen szembe fordulok vele. - Te tudtad... - Elhallgatok. A fejemben dúló zűrzavar közepette hirtelen minden világossá válik. - Ez volt az az ígéret, amit tettél magadnak? Nyelle bólint, és remeg az álla. - Megígérted, hogy nem mondod el nekünk, hogy rákos? - kérdezi Rae olyan hangon, mintha hazaárulással vádolná. Nyelle az ajkába harap. - Nem akarta, hogy megtudjátok. Aggódott, hogy másképp fogtok viselkedni vele, mintha... bármikor meghalhatna - magyarázza remegő hangon. - Azt gondolta, majd ha jobban lesz, és visszaköltözik Renfieldbe, akkor nem kell elmondania nektek. Mintha nem történt volna semmi. - Nagyot nyel. - De még ha úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, akkor sem tudjuk elmulasztani. Nyelle most felemeli a fejét, és tekintete az enyémbe fúródik, mintha tudná, hogy ott voltam, és hallottam, amikor az apja ezt a mondatot kimondta. Leesik az állam a döbbenettől. Tehát ezt hallottam aznap este. - A ballagás napján - dadogom - ezért sírtál. - Egy nappal korábban halt meg. Nem mozdul semmi. Annyira mozdulatlan a levegő, hogy szinte úgy érzem, a föld sem forog most.

- Akkor ezért vetted fel a Nyelle nevet, igaz? - állapítja meg Rae, megtörve a mozdulatlanságot. - Összevegyítetted a két nevet. Nyelle behunyja a szemét, és hirtelen csorogni kezdenek a könnyek az arcán. Megdörzsölöm az arcomat, de semmit nem érzek, csak elindulok felfelé a lépcsőn. Nem bírom tovább. - Cal! - szólít anyám, mire a lépcsőfordulón megállók, és visszanézek. - Ne zárj ki minket, jó? Öltözz át, és gyere vissza! Némán bólintok, és elindulok a szobánk felé, majd bezárom magam mögött az ajtót. Kezemet a homlokomra támasztva megállók az ajtó mögött, és várom, hogy vége legyen, és felébredjek ebből a szörnyű rémálomból. Lerúgom magamról a bakancsomat, leráncigálom átázott pulóverem, és a földre hajítom. Elindulok a komód felé, de a lábaim felmondják a szolgálatot. A földön kuporogva ülök, amikor érzem, hogy valaki átölel hátulról két karjával. Nyelle a hátamhoz szorítja az arcát. Úgy érzem magam, mintha süllyednék, és ő lenne az egyetlen, ami fenn tart a felszínen. Úgy maradunk, a földön ülve legalább... fogalmam sincs mennyi ideig. Figyelmemet folyamatosan a légzésemen tartom, mert az az egyetlen, amit tenni tudok. Mikor Nyelle elenged, lassan felegyenesedek, és hátamat az ágynak támasztva ülve maradok a földön. Nyelle odacsusszan mellém. Rae az ágyról ereszkedik le mellém a másik oldalra. Egyik karommal átkarolom Nyelle-t, a másik kezemmel pedig megfogom Rae kezét. Aztán csak némán ülünk tovább. Mozdulatlanul. Csak egyszerűen... ülünk.

- Akkor ezért költözött San Franciscóba? Mert beteg lett? - A hangom végül felszínre tör, és megszólalok. A szobát időközben árnyak népesítették be, vagyis feltételezem, hogy lement a nap. - Igen - válaszolja Nyelle egy lélegzettel. - De én végig beszéltem vele. És soha... nem tudtam. Pedig úgy érzem, tudnom kellett volna. - Nem akarta, hogy így emlékezzetek rá. Nem akarta, hogy betegnek lássátok - magyarázza Nyelle, arcát a mellkasomra fekteti, és karjával átfonja a derekam. - Úgy tervezte, hogy legyőzi a betegséget, és visszamegy hozzátok Renfieldbe. Egy rövid időre javult is az állapota, és nagyon izgatott lett, mert a szülei beszéltek róla, hogy visszaköltöznek. De aztán... kiújult a betegség. - Mi voltunk a legjobb barátai. Megérdemeltük volna, hogy tudjuk. Ott kellett volna lennünk mellette - szólal meg Rae, és a hangját fojtogatja a düh. - De ő nem ezt akarta. Neki fontos volt, hogy úgy emlékezzetek rá, mint aki boldog, és imádja az életet. Szaggatottan felsóhajt, mire én magamhoz szorítom. - Pedig mindig tele volt élettel, még a kemoterápia után is, amikor pedig nagyon nyomorultul érezte magát. Vagy amikor vérátömlesztést kapott. Nem hagyta, hogy bármi megtörje. Nem tudom elképzelni Richelle-t betegen. Azt viszont el tudom képzelni, ahogy szembe száll mindennel, és eltökéli magát, hogy meggyógyul. Pontosan ilyennek ismertem azt a bátor lányt, aki mindig mindenről megmondta a véleményét. - Mit csináltok? - érdeklődöm, ahogy közeledek a ház mögött a fűben üldögélő lányok felé.

- Megjött Cal! - jelenti be Rae. - Gyertek, csináljuk valami mást! - Még nem fejeztük be - szólal meg Richelle határozottan. Aztán felpillant rám - Virágokból készítünk nyakláncot. Azzal egymásba fűz két százszorszépszárat. Nicole a rózsaszínt kombinálja a lilával. Rae előtt pedig rengeteg letört virágfej hever a földön. - Maradj itt, és játsszuk esküvőset! - javasolja vidáman Richelle. - Te meg én leszünk a menyasszony és a vőlegény. Nicole lesz a tanú Rae pedig a koszorúslány. - Még hogy koszorúslány? - vág vissza Rae, és egy marék virágfejet szór Richelle felé. - Én inkább megyek, és megnézem, mit csinál Brady és Craig - mondom, és lassan elsétálok. ———— - Lökjél még magasabbra! - sikoltja Richelle a gumihintán állva, kezével a láncokba kapaszkodva, fejét hátravetve. Nekifutok, és a gumihoz érve amilyen erősen csak tudom, nagyot taszítok rajta, majd gyorsan elszaladok onnan. A gumi pörögve ér vissza a helyére. - Hú, én ettől rosszul leszek - zsörtölődik Rae. Nicole és Richelle hangosan nevetni kezdenek. - Még magasabbra, Cal! - követeli Richelle újra, arcán széles mosollyal. - El akarom érni a csillagokat! ————

- „I want your love. Ooh baby, I want your love” - énekli Richelle a narancssárga kockás pokrócon állva, amit az alagsorból felhoztunk. - Ez a szám nagyon szar. Ez a szám nagyon szar - dúdolja Rae a háttérben. Richelle nem vesz róla tudomást. Nicole a billentyűn követi a dallamot, én pedig úgy teszek, mintha gitároznék. Borzalmasan játszunk. Biztosra veszem, hogy a kutyák, valahol a távolban morogva hallatják. Richelle hátradől a kanapén, és színpadias mozdulattal a levegőbe rúg. - „I want your love tonight. ” Richelle annyira beleéli magát az éneklésbe, hogy még az sem érdekli, ha nevetségesen fest, ami nagyon vicces. ———— - Ezt tényleg így kell csinálni? - kérdezem, miután elhúzódom tőle. Szeretném letörölni a számról a nyálat, de félek, hogy megsértem vele. - Nekem elég jónak tűnt - válaszol mosolyogva Richelle. De talán tovább kéne gyakorolnunk. - Oké. - Ezen aztán nem fogok összeveszni vele. Közelebb hajolok, és megcsókolom puha ajkát, mert hajlandó volnék akár egész álló nap gyakorolni, ha engedné. ———— - Nos, akkor Crenshaw-ban találkozunk!

- Soha többé nem fogom látni őt - mondom ki hitetlen hangon, felidézve ezt a mondatot, mintha csak most mondta volna ki. - És te hol voltál, amikor meghalt? - kérdi Rae. - Te is láttad...? - Nem - válaszol halkan Nyelle. - Csak utána tudtam meg. De nagyon sokszor meglátogattam. Bementem vele a kórházba, amikor megkapta a kemót. Ott ültem az ágyánál, és hülyeségekről beszéltem, csak hogy eltereljem a figyelmét. Aztán együtt néztük a csillagokat, és azt kívántuk, hogy bárcsak meggyógyulna. Behunyom a szememet, és bár szorít a torkom, nagyot nyelek. - Azt akarta, hogy tartsd be az ígéreted - jegyzem meg erőlködve. - Végignézted, ahogy haldoklik, és nem beszélhettél róla senkivel. - Inkább azt néztem végig, ahogy él - javít ki Nyelle, de a szavait elnyomja a zokogás. - Ahány napot csak vele töltöttem, mindig nevettünk, vagy együtt terveztük az életünket. A mai napig nem ismerek nála bátrabb embert. - Tehát az ígéreted miatt mindkettőtöket elveszítettük, majd félig-meddig visszakaptuk az egyikőtöket - foglalja össze Rae, és szaggatott sóhajjal az ágynak dönti fejét, próbálva legyőzni a torkát fojtogató érzelmeket. - Annyira utálom ezt! - Sajnálom - szólal meg Nyelle szenvedélyes hangon. De ha elmondom nektek, én is elveszítem őt. Márpedig a legjobb barátnőm volt. Az egyetlen ember, aki igazán ismert. Nem bírtam... nem akartam megbántani senkit. Nagyon sajnálom.

Nyelle itt elhallgat, mert nem tudja tovább folytatni, csak a mellkasomba temeti az arcát. A karját dörzsölgetem, és megcsókolom a feje búbját. Nyelle letörli könnyeit az arcáról, és vesz egy nagy levegőt, mielőtt folytatná: - Szeretett volna egy bandát alapítani veled, Rae. És... - Kérlek, azt ne mondd, hogy énekelni akart! - fakad ki Rae. Mindannyian rámeredünk. Az arca még nedves a sírástól, szemei vörösek és puffadtak. Védekezőén felemeli a kezét. Most mi van? Richelle szörnyen énekelt. Összeszorítom a szám, hogy elnyomjak egy mosolyt. Nyelle halkan felnevet. Rae is nevetni kezd, mire én még szélesebben elmosolyodok. Jólesik mosolyogni, de mégis furcsa. Szomorúsággal vegyül. Mert a felszín alatt úgy érzem, összeroppant a mellkasom. Nyelle rám szegezi tekintetét. - Richelle szerelmes volt beléd. - Tudtam! - kiált fel Rae, mintha fogadást nyert volna meg. Értetlenül bámulok vissza rá: - Ez komoly? - Öcsém, te aztán hajlamos vagy félreismerni a lányokat! Viszont örülök, hogy igazam volt. - Önelégült arccal dől hátra. Vágok egy grimaszt és Nyelle-hez fordulok: - Nagyon fájt neki, amikor meséltem Lilyről, igaz? - Igen - feleli Nyelle, együtt érző arccal. - De nem a te hibád. Nem tudtad. Hallgatok. Mekkora idióta vagyok! Egy olyan lány miatt szakadt meg vele a kapcsolatom, aki nem is jelentett

számomra semmit. És ez mind azért, mert nem tudtam, mit érez irántam. - De megbocsátott neked - teszi hozzá Nyelle a gondolataimban olvasva. - Pár hónappal később megpróbált felhívni, de nem vetted fel. Aztán azt hitte, ő rontotta el. - Micsoda? Egyetlen hívást sem láttam tőle. - Hú! - kiált fel Rae hirtelen. - Nem azon a nyáron kapott a papád céges telefont, és változott meg a számod? Emlékszel, milyen dühös voltál? - Ez nem lehet igaz - szólalok meg dühösen. - Bárcsak tovább kerestem volna! Nem lett volna szabad feladnom. Tekintetemet a földre szegezve behunyom a szemem. A megbánás olyan, mint egy gonosz vadállat, ami mélyen a húsodba ereszti a karmait, és sót szór a sebeidre, amelyek már kezdenek begyógyulni. Harcolnom kellett volna Richelle-ért. Nyelle és Rae tovább hallgatnak. - Nagyon dühös vagyok szólal meg Rae kis idő múlva. - Nem tehetek róla. Egyszerűen haragszom. Nyelle mosolyogva néz el közöttünk. - Van egy ötletem, hogy mivel tudnék segíteni ezen. - Csak fagyit ne hozz! - dörmögöm. Nyelle elneveti magát. - Nem, nem fagyi lesz. - Lassan feltolja magát a padlóról. - Vegyél fel egy inget! Kimegyünk. Fejemet Rae felé fordítom. Ő rám néz, és megvonja a vállát. - Menjünk! Belenyugvóan felsóhajtok, és feltolom magam a földről. A testem merevnek és kimerültnek érzem. Kis időbe telik, míg összeszedem magam, és felveszek egy hosszú ujjú pólót. Csupasz lábbal bújok a bakancsomba, és nem kötöm be a fűzőt.

Anyám a kanapéról figyeli, Henley-vel a lába előtt, ahogy lemegyünk az emeleti lépcsőn. - Hogy vagytok srácok? - érdeklődik bizonytalan hangon. - Én dühös vagyok - jelenti ki Rae. - Nyelle pedig segít feldolgozni a dühömet. Anyám lassan bólint, és igyekszik megemészteni a hallottakat. - Nos, ha kellek, én is itt vagyok. De úgy gondoltam, egy időre jobb, ha magatokra hagylak hármatokat. - Köszi, anya. Kilépünk a verandára. - És most? - kérdezi Rae. - Üvölts egy nagyot! - biztatja Nyelle. Rae úgy néz rá, mintha megbolondult volna. Aztán eszébe jut. Az a nap, amikor Richelle átírta Nicole jegyét, és kimentünk a suli kertjébe, ahol kiengedtünk magukból minden feszültséget. - Oké - szólal meg Rae, és a korlátba kapaszkodik. Nyelle és én mellé állunk, a korlát mögé, szembe nézve a sötét fasorral. Rae vesz egy nagy levegőt, majd kiengedi a hangját. Fülsiketítőén üvölt. Olyan hangos, hogy biztosan elijeszti az erdőben az állatokat. Aztán Nyelle is elkezd mellette üvölteni, éles és magas hangon, annyi érzelemmel, hogy talán a ház ablakait is képes volna berepeszteni. Végül én is leások a lelkem mélyére, és előbányászom azt a sok szart, amit ma rám engedtek, aztán elengedem, hagyom, hogy minden fájdalom és indulat visszhangozva elvesszen a sötétben. Egymás mellett állunk a bejárat előtti verandán, és kiüvöltjük a világba minden fájdalmunkat, amiért elvette

tőlünk Richelle-t. Amiért itt maradtunk nélküle, és egyedül kell tovább építeni az emlékeinket. Olyan pillanatokat, amelyeknek ő is megérdemelten részese lehetett volna. És azért a sok évért, ami alatt ott kellett volna lennem vele, amíg a betegségével küzdött. Az elveszett barátságért. És minden fájdalomért, amit okozott. Mindnyájunkért üvöltök most, addig, amíg már semmi nem marad bennem. Miután végeztünk, kimerültén lehorgasztom vállamat. Rae is fáradtan rám dől. Átölelem, aztán Nyelle is megjelenik mögöttünk, és ő is magához öleli Rae-t. Ha Richelle most ezt látná, biztosan nevetne, mert olyan viccesen nézünk ki. - Nagyon hiányzik - szólalok meg halkan, tovább ölelve a két lányt. - Régóta érzem a hiányát. - Én minden áldott nap - suttogja Nyelle, és Rae fölött rám pillant. - Na, jó, most már szálljatok le rólam! - csattan fel Rae. Befejeztem. Nem sírok, nem üvöltözök, és nem csinálok semmi mást. Ja, és mindjárt orra esem. Vigyorogva elengedem. Nyelle megpörgeti, és a vállánál fogva elkapja, majd hirtelen szájon csókolja. Az egész olyan villámgyorsan történik, hogy Rae szóhoz sem jut a döbbenettől. - Szeretlek Raelyn - jelenti ki Nyelle. Igyekszem nem nevetni, de hiába minden igyekezet. - Rae, én... - Ne merészeld! - figyelmeztet. - Ma estére már eleget fogdostatok. Nem tudnám elviselni tovább ezt a mézesmázas csöpögést. - Azzal határozottan elindul a házba. Nyelle ekkor felém fordul, és együtt nevetünk. Olyan jó érzés hallani, ahogy nevet.

Mikor végre a szemembe néz, a nevetése mosollyá alakul. Nem fordítom el a tekintetem, hanem hüvelykujjammal végigsimítom az arcát. Hangosan dobog a szívem, ahogy kinyitom a szám, hogy kimondjam... - Nem jöttök be? - kiált utánunk az ajtóból Rae. A pillanat megtörik, a kezem lehanyatlik, a szavak sem érkeznek, mert mindketten az ajtó felé fordulunk. ———— Bedugom a fejem a szomszédos hálószoba ajtaján, ahol Rae az ágyon fekszik két hatalmas fülhallgatóval a fülén, és dobverőivel a levegőben hadonászik a zene ritmusára. Mikor észreveszi, hogy ott állok, felül, és lehúzza a fejéről a fülhallgatót. - Nem láttad Nyelle-t? - kérdezem. - Nem. Nemrég lent volt anyukáddal a konyhában válaszolja. - Nincs már ott? Megrázom a fejem. Az elmúlt két órát a műhelyben töltöttem, és motorbicikli-alkatrészekkel vontam el a figyelmemet arról, hogy milyen iszonyatosan szar ez az egész - mármint, hogy Richelle rákban meghalt. Nicole Nyelle lett, hogy fel tudja dolgozni, és még mindig zajlik valami körülöttem anélkül, hogy tudatában lennék. - Visszajössz velünk holnap Renfieldbe? - kérdi Rae, és feláll. - Itt kell maradnom dolgozni - válaszolom. - Úgy tudom, Nyelle velünk jön. Érzem, hogy megfeszül a vállam. - Igazán?

- Azt hiszem, Maura erről beszélgetett vele odalenn. Felajánlotta, hogy segít beszélni a szüleivel. - És hol van most, Rae? - Lerohanok a lépcsőn. Nem tetszik, hogy eltűnt, közvetlenül azután, hogy a szüleivel történő találkozásról beszéltek. Meg kell keresnem őt. - Fogalmam sincs - válaszol Rae, és a nyomomban nyargal. Anyám elment a boltba vacsorának valót venni. Amit Nyelle meg én vettünk, nem egészen alkalmas családi vacsorák elkészítéséhez. Reménykedem, hogy Nyelle is vele van. Tegnap este nem beszéltünk sokat, miután annyi titokra fény derült. Mindhárman leheveredtünk a kandalló előtti rojtos szőnyegre, és érzelmileg kiüresedve hallgattunk. Aztán a mai napot mindenki úgy töltötte, ahogy jónak látta, amivel sikerült elterelnie a figyelmét a fájdalomról. Kiérek a házból, és megkerülöm, majd megállok a faház sarkánál, ahol megpillantom Nyelle-t fel-alá járkálni. A fejét ingatja, és gyors léptekkel járkál ide-oda. Ahogy félhangon dünnyögi a szavakat, a kezét hol ökölbe szorítja, hol elengedi. - Még mindig be van golyózva - állapítja meg mellettem Rae. - Nincs begolyózva - mondom védekezve, de nem merek közelebb menni. - Próbálja feldolgozni. - Mert be van golyózva - ismétli meg Rae. - Mit akarsz csinálni? - Majd én elintézem - biztosítom Rae-t, miközben figyelem, ahogy Nyelle egyre jobban felhúzza magát.

- Biztos vagy benne? Talán meg kéne várnunk Maurát. A hangjából kicsengő aggodalom hallatán mosolyognom kell. Tehát félti. Ez nagyon jó hír. - Semmi gond, Rae. Ne aggódj! Majd én elintézem. Vagyis remélem. Veszek egy nagy levegőt, és elindulok Nyelle felé, Rae-t a ház sarkában hagyva. Mikor elég közel érek, odaszólok neki: - Kihez beszélsz ilyenkor? Nyelle megáll a füvön kitaposott ösvényen, és meglepetten néz rám. - Ja, szia! Mit kérdeztél? - Azt, hogy amikor így járkálsz fel és alá, és magadban beszélsz, akkor kihez szoktál beszélni? Kelletlen mosoly jelenik meg az arcán. - Többnyire saját magamhoz. Üvöltés helyett szoktam ezt csinálni. Vagy ilyesmi. Gondoltam, hogy erről van szó. - Holnap hazamegyek, és találkozom a szüleimmel tájékoztat, és hangosan kifújja a levegőt. - Kicsit ideges vagyok. - Nem csodálom - válaszolom, és közelebb lépek. - És akarsz velük találkozni? Tudod, hogy nem muszáj, ha nem akarsz. - Igen, tudom. De nem utálom őket, Cal. Csak nem akarok olyan lenni, mint ők. - A tekintetét a földre szegezi, majd hozzáteszi: - Különben meg hova máshova mehetnék? Épp mondanám neki, hogy jöjjön vissza velem. És ezt ő is tudja, mert félbeszakít, mielőtt még kimondhatnám. - Tudtuk, hogy egyszer eljön az ideje. Mondtam, hogy egyszer el kell majd mennem. És még mindig így van. Nekem nincs helyem a Crenshaw-n. Ezt te is tudod. Bólintok, és lenyelem a számban felgyülemlő keserűséget.

- És beiratkozol a Harvardra? - Még nem tudom - feleli Nyelle tűnődve. - Az mindig is apám álma volt. De nem vagyok benne biztos, hogy az enyém is. Kétségbeesett sóhajjal a földre ereszkedik, és a hátára fekszik a fűben. - Fogalmam sincs, mit kéne most tennem. - Pont ezért lettél Nyelle - jegyzem meg tűnődve, és lefekszem mellé a hideg, nedves földre. Számíthattam volna rá, hogy idelenn ilyen kellemetlen lesz a helyzet. - Mert mindent újra akartál kezdeni. - Richelle akarta, hogy ilyen életet éljek. Hogy legyek boldog. Ő mindig csak ezt akarta. - Vetek felé egy pillantást. A szeme behunyva, a szája halványan remeg. - Nagyon hiányzik. Annyira hiányzik, Cal. Még mindig fáj, és nem tudom, mitévő legyek nélküle. - Aztán hirtelen könnyesen gurgulázva felnevet. - Jaj, nem akarok már megint sírni. Megfogom a kezét, és szorosan az enyémbe fogom. Nem egészen szabadult fel, miután megosztotta azt a sok titkot, ami éveken át a lelkét nyomta. Nyelle még mindig elveszett és gyötrődik. Én pedig nagyon szeretném megóvni attól a sok elvárástól, amit magával szemben támasztott, és ami megakadályozza a boldogságban. - Nem vagy egyedül - jegyzem meg halkan. Fejét felém fordítva rám néz, szemében könnyek csillognak. - Tudom. - Halvány mosoly reszket az arcán. - Te és Rae a legjobb barátaim vagytok. Te mindig is az voltál, még amikor nem tudtál róla, akkor is. És nagyon hiányoztatok nekem. - És nagyon sajnálom, hogy megbántottalak titeket folytatja megtört hangon. - Esküszöm, hogy soha nem

akartalak megbántani. Kérlek... ne hagyj el engem, Cal! Amikor visszamegyek Renfieldbe, minden borzalmas lesz. Tisztában vagyok vele, de muszáj megtennem. Ezért szükségem van a barátságodra. Nélküled nem fog menni. - Hát persze, hogy ott leszek veled - nyugtatom meg, de nehezen jönnek a szavak. Legszívesebben belesüllyednék a földbe, és hagynám, hogy elnyeljen. Tehát csak a barátságomat akarja. Mindig is barátok voltunk. De nekem egy kicsit más elképzelésem volt a kapcsolatunkról. Folyton az a hasonlata jár az eszembe, ahogy hátrafelé zuhan a sötétségben. Nos, én épp most landoltam egy lándzsamezőn, és baromira fáj. - Nem megyek sehová - mondom neki, és megszorítom a kezét, majd figyelmemet az égen gyorsan tovafutó felhőkre fordítom. Ma éjjel egyetlen csillagot sem látok, hogy kívánjak valamit. Pedig nagy szükségem volna most egy hullócsillagra. Miközben a szívemet átdöfő dárda egyre mélyebbre fúródik, megismétlem az ígéretemet: - Nem megyek sehová, ígérem. ———— Másnap reggel megvárom, amíg visszamennek Renfieldbe, és Zackel és Henley-vel ott maradok Oregonban, hogy megkeressem a repülőjegyre elköltött pénzt. Még mindig úgy tervezem, hogy megveszem Rae-nak azt a dobfelszerelést. Remélhetőleg még azelőtt meg tudom venni, mielőtt elmegy a Berklee-re, mert biztosra veszem, hogy elmegy.

Amikor a hét végén visszatérek Crenshaw-ba, minden olyan... csöndes. Tisztában vagyok vele, hogy ennek az az oka, hogy Nyelle nincs már velem. Belépek a lakásba, és nem igazán van kedvem ott maradni nélküle. De muszáj hagynom, hogy tisztázza, mi a legjobb neki. Ezt pedig egyedül kell végigcsinálnia úgy, hogy ne érezzen magán nyomást. Nem akarom, hogy azt higgye, én is elvárásokat támasztok vele szemben. Kinyitom a szobám ajtaját, és megtorpanok, mintha valami elszakadt volna bennem. A padlón mindenütt lufik fekszenek, a zsinórokra kötözve a következő felirat: „Valaki szeret téged”. Leülök az ágy szélére, felveszek a földről egy kék lufit, mintha csak az lenne a felelős azért, hogy ilyen szörnyen érzem magam. Leveszem a kabátom, és az íróasztalnál álló székre dobom, de lecsúszik, és a földre esik. Mikor lehajolok, hogy felvegyem, észreveszem, hogy egy megsárgult papírlap lóg ki a belső zsebéből. Egészen addig nem is tudtam annak a belső zsebnek a létezéséről. A papír gyűrött és használt, mintha már több százszor széthajtogatták volna. Óvatosan kinyitom, és ott találom „Nicole és Richelle listáját”, majd zárójelben kézírással még egy nevet: „Ni-Elle”. Vagyis megtaláltam a listát. Minden tétel mellett kis kockák állnak. Mosolyogva olvasom végig, mert szinte az összes felsorolt tételt végigéltem már. A „hőlégballonozás” kockában nincs még pipa. És három kérdőjel van az „Újra átélni életem legboldogabb napját” mellett. Az ágyon ülve olvasom végig az összes kipipált tételt. Aztán hirtelen megállok az egyiknél. Remegni kezd a

kezemben a papír, mikor látom, hogy az utolsó mondat mellett is pipa van: „Beleszeretni valakibe (Calbe)”.

EPILÓGUS Tavaszi szünet - az egyetem második éve - Szia! A műhely falain visszaverődő hang hallatán majdnem kiesik a villáskulcs a kezemből. A következő pillanatban pedig elgyengül a térdem a döbbenettől, amikor meglátom őt a bejárati ajtóban. A haja újra természetes színű, tarkóján kusza kontyba felfogva viseli. Egy rövid, sárga ruhát visel, amelyben még gyönyörűbb, mint amikor először megláttam, ugyanilyen árnyalatú ruhában. Még mindig a legszebb lány, akit valaha ismertem, - Szia - szólok neki vissza, megköszörülve a torkomat, hogy visszatérjen a hangom. - Csak holnapra vártalak. Két hónapja nem láttam Nyelle-t, amióta visszament Renfieldbe. Habár szinte minden nap írtunk SMS-t és beszéltünk telefonon, így sem volt könnyű a számára. Miután visszament a szüleihez, újra meg kellett küzdenie azokkal az elvárásokkal, melyeket vele szemben támasztottak, nehogy megint az a lány legyen belőle, aki korábban volt. Időnként hallom a hangjában a feszültséget, amikor telefonon beszélünk, és próbálom megnyugtatni, nehogy feladja. Rae talán többet tud segíteni, mint én. Ő ugyanis ki nem állhatta a zárkózott és távolságtartó Nicole-t, és amikor Nyelle csak egy kicsit is kezd hasonlítani rá, ő figyelmezteti. Bár a legtöbb elismerés talán mégis az anyámat illeti, aki bemutatta Nyelle-t egy pszichológus ismerősének.

A szülei lassanként megbékéltek azzal a gondolattal, hogy Nyelle-nek szólítsák, hiszen ő az a lány, aki mindig is lenni akart. De a Preston helyett, amely Richelle anyjának lánykori neve volt, visszavette a Bentley nevet. És furcsa módon a szülei már nem forszírozták, hogy a Harvardra menjen. Ami talán az apjának lehetett a legnehezebb, hiszen ő volt az, aki a lánya születése óta erről álmodott. Vetek egy pillantást olajos kezeimre, majd a piszkos munkaruhámra, és halkan szitkozódom. Nyelle észreveszi, hogy feszengek, és elneveti magát. Fogok egy rongyot, és tisztára törlőm vele a kezem, miközben a lány lassan elindul felém. Ha még közelebb jön, nem fogom kibírni, hogy ne öleljem magamhoz. - Pedig mindent szépen megterveztem úgy, hogy holnap érkezel - emlékeztetem, miközben megáll, hogy megcsodáljon egy motort, és végighúzza kezét a benzintartályra festett kék lángnyelveken. - És most nem lehet megcsinálni, amit terveztél? - kérdi, és még közelebb lép. Nem mozdulok a helyemről. Ellenállhatatlanul feszül rajta az a sárga ruha, és félek, hogy nem bírom magam visszafogni. Körbepillantok a műhelyen. - Nem egészen ide terveztem a helyszínt. - Ha akarod, várhatunk vele ma estig. Letörlöm az izzadságot a kezemről. - Nem vagyok biztos benne, hogy addig tudok várni. Már ez is felért egy kínzással. - Akkor mondd el hol lennénk, ha holnap reggel érkeznénk! - kéri Nyelle, és behunyja a szemét. - Micsoda? - értetlenkedek.

- Majd magamban elképzelem - magyarázza, és még mindig csukva van a szeme. - Megérkezem. Sötét van. Te kijössz a házból, és... Veszek egy mély levegőt, és érzem, ahogy zakatol a szívem. Nos, akkor kezdjük... - Én megfogom a kezedet - szólalok meg. - Ó, eddig tetszik a dolog. - De még semmit nem csináltam - mondom nevetve. - Már megfogtad a kezemet - ellenkezik, és elém emeli a kezét, hogy megfogjam. - Piszkos a kezem. - Nem érdekel, ha piszkos lesz a kezem - mondja, még mindig kinyújtott kézzel várva. Közelebb lépek egy lépést, most már csak egy sóhajnyira állok tőle, és megfogom a kezét - reménykedem, hogy nem érzi, mennyire remeg az enyém. Ő elmosolyodik. Megállok előtte, és a szemébe nézek, amely még mindig csukva van, de próbálom elképzelni, milyen árnyalatú kékséget látok majd benne, amikor kinyitja. - Aztán visszamegyünk a ház mögé, és lefekszünk a fűbe, hogy a csillagokat nézzük. És az este teljesen tiszta, nincs egyetlen felhő sem. Olyan sok a csillag, mintha valaki teleszórta volna konfettivel az eget. Még szélesebb lesz arcán a mosoly. - És azután? - faggat tovább, miután sokáig hallgatok, mert elvesztem az arcán látott mosolyban. Ha most kimondom, amit akarok, az én mellkasomban fognak repkedni azok a pillangók, amelyekről egyszer mesélt.

- Megvárjuk, amíg látunk egy hullócsillagot, hogy kívánhassunk valamit. És amikor meglátjuk... én neked kívánok valamit. Kinyitja a szemét. Olyan fényesen ragyog, hogy szinte elvakít a fénye. - Nekem? - Igen, Nyelle. Azt szeretném, ha a legjobb barátod lehetnék. De a barátságnál többet akarok - magyarázom, és elmerülök a rám szegeződő kristálykék szempárban. Aztán... a hangom reszketni kezd. - Te vagy nekem... az igazi. Az a lány, akit ha elengednék, örökre bánnám. Nyelle váratlan mozdulattal a nyakamba veti magát, és karját szorosan körém fonja. Én elkapom, de egy kicsit botladozva hátrálok. Soha nem vártam volna, hogy ilyet tesz. - Be fogom piszkolni a ruhád - tiltakozom, és a kezem alatt ott érzem a ruhában kiemelt formás idomokat. - Nem érdekel - válaszol, és a nyakamat csókolgatja. Mert én most pontosan erre vágytam. - Gyorsan szájon csókol. - És ez a válaszom a kérdésedre, amit föltettél. - Miféle kérdésre? - Arra, amit a legutóbb kérdeztél, amikor a füvön feküdtünk, és én azt mondtam, nem tudom. - Mármint, hogy ki is akarsz lenni? - idézem föl. - A te igazid. - válaszolja és szorosan átölel. - A lány, aki nélkül nem bírnál élni. - Ennél te sokkal több vagy nekem - válaszolok, majd elhúzódik, és a szemembe néz. - Mindig is több voltál. A szája a számra tapad, és érzem, hogy kimegy belőlem minden feszültség. Már vagy ezerszer végigjátszottam fejben ezt a pillanatot, több különböző befejezéssel. Ez azonban mindegyiknél jobb.

Reménykedem, hogy Zac nem fog most belépni, hogy rajtakapjon minket, amint épp hevesen csókolózunk, miközben ő a lábát is körém fonja, és a szoknyája csípőig felcsúszik, kezem pedig azon a részen fogja a testét, ahol a szoknya anyaga véget ér. Nyelle lassan kibontakozik a karjaimból, és egyenesen a szemembe néz, de nem bírja visszafogni a mosolyát. - Ugye, tudod, hogy most már soha nem szabadulsz meg tőlem? - Jól hangzik - válaszolok, és lassan leengedem a földre, de még mindig magamhoz ölelem. - Nos... küldtem egy levelet a Harvardra, és elmagyaráztam, hogy mi a helyzet velem. Ők pedig adtak még egy kis időt, hogy beiratkozzak. - Vagyis mégis a Harvardra mész? - kérdezem tágra nyílt szemekkel. Nyelle bólint. - Rae mondta, hogy te meg a BU-n folytatod. Úgyhogy azt hiszem, ez így tökéletes megoldás lesz. Nem gondolod? - Én nem akartam elmondani... amíg el nem döntötted, hogy mit fogsz kezdeni magaddal - magyarázom, és enyhe bűntudatot érzek, nehogy úgy érezze, rejtegetek előle valamit. - Szerettem volna, ha magad hozod meg a döntést, és nem befolyásollak semmivel. - Igen, tudom - mondja, és fejét a mellkasomra hajtva megszorít. - És választottál már szakot? - Még fogalmam sincs, mit fogok kezdeni az életemmel, csak egy biztos: hogy te és Rae benne lesztek. Nyelle arcán ragyogó mosoly jelenik meg. - Hogy lehet, hogy a Harvard soha nem szerepelt a listán? - kérdezem, és szorosan magamhoz vonom.

- Nem voltam biztos abban, hogy azért megyek oda, mert én úgy akarom, vagy csak mert apám elvárja tőlem. De rengeteg energiát fektettem abba, hogy felvegyenek. És az ország egyik legjobb egyeteméről van szó. És ahogy Rae fogalmazott: hülye lennék nem oda menni. Elnevetem magam. - Vagyis... megtaláltad a listámat? - kérdi, és óvatosan rám pillant. - Az utolsó pont nagyon tetszett rajta - mondom, és gyöngéden megcsókolom, hosszasan elidőzve az ajkain. Az arca egészen kipirult, miután szétválunk. - Még van egy pont, amit nem pipáltam ki. - A hőlégballonozást? - kérdem. - Mert azt megtehetjük. - Talán egy hőlégballonban szeretnék férjhez menni jelenti be könnyedén. - Hogy micsoda? - szólalok meg döbbenten. Hirtelen köhögési roham jön rám. Nyelle nevetni kezd, és csak nevet hangosan, mint amikor annak idején Rae-vel szórakoztak velem. - Ez övön aluli volt. - Ha láttad volna az arcodat - válaszolja, és majdnem újra nevetni kezd, de egy heves csókkal elhallgattatom. - Viszont legalább már nem kell aggódnom, hogy bemutassalak a szüleimnek - emlékeztet, miután lassan szétválunk. - Hiszen már mindkettőt ismered. - És mindkettőjüktől rettegek - válaszolom, ő pedig nevet. - De most gyere velem! Van itt valami, amit meg akarok csinálni - szólal meg, és a kezemnél fogva húzni kezd. - Mi az? - érdeklődöm, miután kilépünk a műhelyből.

A ház előtt ott áll Rae, és a kezében annyi lufit tart, hogy egy percre attól félek, mindjárt emelkedni kezd, és elrepül velük az égbe. - Újra át kell élnem életem legboldogabb napját - jelenti ki, és megszorítja a kezemet. - Ti meg mit csináltatok annyi ideig odabent? zsörtölődik Rae, ahogy meglátja a Nyelle ruháját borító olajfoltokat. - Vagy tudod mit? Hagyjuk! Nyelle kiveszi Rae kezéből a lufikat, és gondosan elosztja hármunk között. Minden lufi zsinórján ott lóg a kis üzenet: „Valaki szeret téged”. - Ez itt Richelle-é - magyarázza. - A mi ajándékunk neki. Csak hogy mindig tudja. És hogy soha ne felejtsük el. Az egyik kezemben a lufikat fogom, a másikban pedig Nyelle kezét. - Készen vagytok? - szólal meg, és ránk pillant. Háromra, egy-kettő-három. Elengedjük a lufikat, és felszállnak a magasba. - Szeretlek - hajolok közelebb hozzá, és a fülébe súgom. - Na végre! - dünnyögi Rae, mire Nyelle nevetni kezd, és egyszerre minden úgy jó, ahogy van. Úgy nevet, ahogy szeretem. - Mindig is szerettelek - válaszolja. - Te voltál az első kívánságom.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Ezt a történetet nagyon könnyű leleplezni, de arra kérlek, ne te legyél az, aki megteszi. Ha szeretnél véleményt írni róla, kérlek, úgy tedd meg, hogy a többi olvasónak adj rá lehetőséget, hogy bejárják a saját útjukat, és átéljék azokat az érzelmeket, amelyeket ez a történet felkavar bennük. „Poéngyilkosságtól” mentesen. Nagyon remélem, hogy ez a könyv érzéseket indít el az olvasójában. Valahányszor megírok egy könyvet, mindig erre törekszem. Minden nap emlékeztetem magam, milyen szerencsés vagyok, hogy azt csinálom, amit csinálok. Köszönöm, hogy úgy döntöttél, elolvasod ezt a regényt, és köszönöm, hogy az én saját utam részese lehettél. (Most, hogy tudod már a végét, talán újra elolvashatod a könyvet! Próbáltam úgy megírni, hogy a befejezés ismeretében egy egészen más élményt nyújtson az olvasónak. Mert ne felejtsd el: nincsenek véletlenek!)