Janne Teller HA HÁBORÚ LENNE NÁLUNK Ha háború lenne Magyarországon. Hova mennél? Ha romokban állna az ország, a város, mert nagy részét lebombázták? Ha lövések nyomát látnád a lakásotok falán, ahol a családoddal élsz? Ha betörtek volna az ablakok, és leszakadt volna az erkély? Küszöbön a tél, és a fűtés nem működik. Beesik az eső. Csak a konyhában találtok menedéket. Anyukád hörghurutban szenved, és kezdődő tüdőgyulladása van. A bátyádnak még a háború elején letépte három ujját egy akna, miután belépett a hadseregbe. A szüleid ellenezték, hogy katonának álljon. A húgod is megsérült, eltalálta egy gránátszilánk. Kórházban fekszik, ahol nincsenek se műszerek, se gyógyszerek. Az öregek otthonát bombatalálat érte, a nagyszüleid meghaltak. Te még egyben vagy, de rettegsz. Reggel, délben, este és éjjel. Minden egyes alkalommal összerezzensz, amikor valahol messze elsüvít egy lövedék, amikor meglátsz egy fénycsóvát a horizonton, és nem tudod, ezúttal feléd röpül-e. Ha robbanást hallasz, azon gondolkozol: ezúttal vajon hány társad sérült meg? A vízvezetékek már rég elrepedtek. A bátyáddal naponta el kell mennetek az Oktogonra a lajtoskocsihoz, egy-egy vödörrel a kezetekben. Az Oktogonon nagyon gyorsan kell átszaladni. Némelyik épületben orvlövészek bújtak el. Szlovénok és osztrákok, akik elég régóta éltek Magyarországon ahhoz, hogy össze lehessen keverni őket a magyarokkal. De ahhoz mégsem elég régóta, hogy háborúban is egynek érezzék magukat a magyarokkal - mostanában ugyanis a nemzetiség dönt arról, ki barát és ki ellenség. Az éhség a félelemnél is rosszabb. A legelviselhetetlenebb pedig a hideg. Állandóan fázol. És még csak november van! Fogalmad sincs, hogyan vészelitek át a következő hónapokat. Az orvos szerint anyukád nem él túl még egy
olyan telet, amelyet a konyhában kell töltenie. Csakhogy a doktor nem tud segíteni abban, hogy jobb helyet találjatok. Túl sokan vannak, akik nem élnének túl még egy telet a konyhában. A legjobb barátod eltűnt. Az apja parlamenti képviselő volt. És az új világban nincs helyük a demokratáknak. A demokrácia vezetett az Európai Unióhoz, és az Európai Unió összeomlott. Ezt mondják. Az új világban senki sem lehet demokrata. „Tengerpartot Magyarországnak!” - most ez a jelszó, nincs vita. A barátod apjának sikerült időben elhagynia az országot. Úgy tervezték, a családja utánamegy... de nem mentek. Három nappal az apa kiutazása után jött a csendőrség, és elvitte a barátodat meg az öccsét. A testvére nyolc nap múlva kivert szemmel jött vissza. A fejét furcsán mozgatja. Egyfolytában a sarokban ül, bólogat, és azt mondogatja, nem, nem tudok semmit, semmit nem tudok. Az anyja az utcákat rója, élelmet koldul, és a nagyobbik fiáról kérdezgeti az embereket, pedig a híresztelések szerint meghalt. Az anya nem hagyhatja el az országot, amíg az egyik fia nincs meg. Egyébként sem mehetne el, akárhogy alakulnak is a dolgok. Az ország, ahova az apa menekült, nem sokra tartja a családegyesítés elvét. Az anyát nem üldözik, ezért nem is kaphat menedékjogot. Már nem kérdezgeted az apádat: hová? Hová mentek? A „hogyan tovább”-ra nincs válasz. A családotok puszta számmá lett. Öt! Nincs ország, ami befogadna még öt menekültet. Menekülteket, akik nem beszélik a nyelvet, nem tudják, hogyan kell viselkedni egy klasszikus kultúrtársadalomban, nem tudnak semmit a szomszédnak kijáró tiszteletről, a vendégszeretetről és a nők erkölcsének védelméről. Menekültek, akik rosszul viselik a meleg klímát. Nem, nincs olyan ország, amely szíve1
sen befogadna dekadens európaiakat. Szabadgondolkodókat, akik csak az igazhitűek életmódját veszélyeztetnék. Még dolgozni sem tudnak. Nem beszélnek arabul, és nincsenek hozzászokva, hogy megfogják a munka végét. Az európai menekültek csak ahhoz értenek, miként kell iratokat tologatni egy irodában. Nincs szükség ilyen munkára! így beszélnek az arab világban - a legközelebbi békés térségben, ahol el lehet képzelni a jövőt. Hová mehetnétek hát? Közvetlen újév előtt mégiscsak sikerül az apádnak szereznie pár embert, akik megszerveznék a menekülést a Közel-Keletre. Veszélyes ügy, és sokba kerül, de az apád úgy döntött, szükséges lépés. Meg kell menteni a családot. Anyukád majd’ beleőrül a félelembe. Mindeneteket el kell adni. Nem sok pénz gyűlik össze. Senkinek nincs pénze. A befolyt öszszeg épphogy csak elég az utazásra és valamennyi családtag hamis papírjaira. A régi párttagkönyveket volt a legdrágább beszerezni. Ezek hivatottak bizonyítani, hogy te is, meg az apád is politikailag aktívak voltatok. Ezek a papírok biztosíthatják számotokra a menedékjogot. Ha végre egyszer biztonságban lesztek, mind - ahányotoknak ki kell vennie a részét a munkából. Bármit hajlandó lennél megcsinálni. Utcát söpörni, vagy akár vécét pucolni. A fő, hogy véget érjen a fagyoskodás, a bombázás és a rettegés. A másik nagymamád is meghalt. Anyukád még túlélheti. Korábban felmerült, hogy Szlovákián keresztül eljuthatnátok Lengyelországba, és onnan esetleg tovább Skandináviába. De ott is minden összeomlott. Nincstelenné váltak az emberek. Milliók tengődnek siralmas menekülttáborokban, nincs munka, sem oktatás, sem orvosi ellátás. Az apád jövőt szeretne biztosítani a család számára. Szerinte a háború sokáig tart. Azért kell tanulnotok, hogy tudjatok miből élni, ha majd egyszer visszatérhettek. Mindent egy lapra tesztek föl. Ez az egy esélyetek maradt. Nem tudjátok, hogy valaha viszontlátjátok-e a
rokonokat, nagybácsikat és nagynéniket, a barátaitokat és az otthonotokat. Összeszorítod a fogad, és ilyesmire gondolni sem akarsz. Amikor éjfélkor fölszálltok a teherautóra, nincs más nálatok, csak ami belefért a kis hátizsákokba. Ennyit engedélyeztek az embercsempészek. Egy váltás ruha és egyetlen tárgy, valami kedvenc holmi. A naplódat viszed magaddal. Ez emlékeztet majd a háború előtti életedre: amikor a magyarok még lehettek sokfélék, és vallhattak különböző nézeteket. Amikor még szerb rockkoncertre jártál, a horvát tengerparton nyaraltál, és Ausztriában vagy Szlovákiában töltötted a síszünetet. A sok napoletana pizzáról (extra sok sajttal) nem is beszélve, amit a közeli olasz ét-teremben ettél. Amikor még a Nokia mobilodat csak azért húztad elő a zsebedből, hogy összehasonlítsd a barátaid Samsung, Philips vagy Sony Ericsson telefonjaival. Amikor még együtt lehetett nevetni a német osztálytársaddal a porosz vicceken. Annyira rég történt mindez... mintha igaz sem lett volna. Pedig csak három éve volt. Erre szeretnéd emlékeztetni magad. Hogy az életed nem mindig abból a harcból állt, hogy bebizonyítsd: tetőtől talpig magyar vagy. Hogy Magyarország nem mindig jelentett egyet a hideggel, a rettegéssel, a bizalmatlansággal és a gyűlölettel. Hogy Magyarországon nem mindig volt diktátor, csendőrség, „Tengerpartot Magyarországnak!”-mozgalom, amely szerint mindenkinek jobb lenne - a szlovénoknak is -, ha elfogadnák a magyar fennhatóságot. Hiszen Szlovénia úgyis túl kicsi ahhoz, hogy önálló ország legyen! És az osztrákok is jobban teszik, ha letesznek arról a tervükről, hogy ők szerezzék meg a tengerpartot! Arra szeretnéd emlékeztetni magadat, hogy a szlovénok és az osztrákok nem mindig lőttek rád és a társaidra. Hogy lehet másképp is élni! Ha ezt elfelejted, akkor megette a fene az egészet. Ennyi erővel akár be is állhatnál a csendőrség soraiba, vagy a bátyád nyomdokaiba léphetnél, és elmehetnél har2
colni, hogy addig lövöldözz az osztrákokra, amíg le nem lőnek. Van másik élet, és oda akar magával vinni az apád. Hat hét múlva Egyiptomban találod magad. Sátortáborban laktok. Nem fázol, nem kell félned a lövedékektől és a bombázó repülőgépektől, nincsenek csendőrök se, akik bejelentés nélkül, éjjel-nappal átkutathatják a lakásotokat. Az anyukád jobban lett, kiheverte a tüdőgyulladást. A húgod koponyájából kioperálták a gránátszilánkot. Már nem mardos az éhség. Vizsgálják a család menedékkérelmét, és nem hagyhatjátok el a tábort, amíg meg nem kapjátok a hivatalos menekültstátust és az átmeneti tartózkodási engedélyt. Nem számít. Boldog vagy. Még ha rosszak is a körülmények, csak átmeneti helyzetről van szó. Legfeljebb fél év. Persze hogy igazi menekültek vagytok! Mi mások lennétek? A kérelmetek elbírálása elhúzódik. Főleg azért, mert a bátyád a hadseregben szolgált. Ami téged és az apádat illeti, a hatóságok bizonytalanok. Tizennégy éves vagy, gyakorlatilag felnőtt. És még ha háború dúl is az országotokban, anynyira azért nem lehettetek rossz anyagi helyzetben, ha el tudtatok menekülni. Rengetegen Magyarországon maradtak. Lehetséges, hogy nekik nagyobb szükségük van a segítségre! Felőröl a tábori élet. Nincs mit csinálni. Nincsenek nyelvórák sem, mert ahhoz is kell a tartózkodási engedély. Nem jársz iskolába, nem dolgozhatsz (nem is tudnál, mert nem beszéled a nyelvet), és azt a kevés könyvet, amelyhez hozzáférsz, már kívülről fújod. Van egy sportpálya, bekerített kis rész salakkal fölszórva, egyetlen focikapuval az egyik végében. Nem az a baj vele, hogy kicsi. Azt halljátok állandóan, hogy hálásnak kellene lennetek, hogy egyáltalán van sportpálya! Mintha lehetett volna focizni otthon a bombazáporban! A gond az, hogy annyian vagytok a táborban, hogy mindenki csak nagyon kevés időt tölthet a pályán. A nagyfiúk foglalják el a legtöbbször. De más baj is van. Valami, ami dühít. Kurt és Wolfgang meg a
bandájuk a tábor osztrák részében. Mindenféléket kiabálnak utánad és az új társaid után. Az egyiptomiak azt mondják, nem kéne exportálni az otthoni ellenségeskedést. Bár az osztrák és a magyar menekülteket igyekeznek elkülöníteni egymástól, ez a szándék csak a sátrak elhelyezkedésében érhető tetten. Ha vízért vagy ételért mész, esetleg a könyvtárba vagy a sportpályára, akkor elhaladsz az osztrákok mellett. Ők rombolták le a házunkat, erre gondolsz mindig, amikor elmész mellettük. Ők ölték meg a nagyszüleimet. így gondolkozol, akkor is, ha az apád emlékeztet rá: nem szabad elfelejteni, hogy a diktátor és a „Tengerpartot Magyarországnak!”-mozgalom kezdte a háborút. Nem vagy biztos benne, hogy igaza van. Hiszen Magyarországnak meg kellett védenie, ami az övé, és meg kellett szereznie, ami jár neki. Jobb el sem képzelni, hogy egyébként mi történt volna. Vegyük csak Kurték és Wolfgangék bandáját, akik leköpködnek, és azt kiabálják utánad: Scheißkerl! Sőt néha még meg is dobálnak kővel. Mit ártottál nekik? Mintha ők és a családjuk igazibb menekültek lennének, mint ti? Nem belső meggyőződésből nem ütsz vissza, hanem azért, mert az apád megtiltotta. Ha balhézol a menekülttáborban, akkor az egész családot azon nyomban visszaküldik Magyarországra. így nem csinálsz semmit. Csak belül forr benned a düh: egy nap még megbosszulsz mindent. Két év múlva megkapjátok a menekültstátust. Átmeneti időre, de nem baj. A bátyád miatt kicsit elhúzódott. De még így is szerencsések vagytok. Sokakat hazadeportáltak. Egyiptom nem tud több menekültet befogadni. Amúgy is lakáshiány van. Nincs elég víz. Nincs elég pénz. Mély hálát kellene érezned. A családod túlélte a háborút, és maradhattok, amíg béke nem lesz. Mindennek ellenére magával ragad az indulat. Mintha elloptak volna két évet az életedből. Nem járhattál iskolába, és csak annyira tanultál meg arabul, hogy valamelyest elboldogulsz a 3
piacon. Az integrációs politika és a menekültek elosztása miatt Asszuánba, DélEgyiptomba küldenek titeket. Csak egy családot ismersz, akiket szintén áttelepítettek az asszuáni táborba. Megint nulláról kell kezdened mindent. Igen nehéz az élet. Minden más, mint otthon. Munkát nem találni. Ha külföldi vagy, és nem beszéled a nyelvet, akkor meg pláne nem. Sokszor utánad kiabálnak az utcán, a piacon a legrondább zöldséget sózzák rád, a kávézóban pedig megvárakoztatnak. Bár sötét a hajad, és könnyen lebarnulsz, zöld szemeddel kitűnsz a tömegből. Egy idő után elkezdtek süteményt árulni az utcán, amit az anyukád süt. A húgod egy középosztálybeli egyiptomi családnál takarít, akik fizetségképpen taníttatják. Hogy te befejezd az iskolát, arra egyre kevesebb esély van. Tizenhat éves vagy. Otthon már gimnazista lennél, itt talán egy college-ba járnál. De nincs rá pénz, várnod kell. Megszokod, hogy süteményt árulsz. Megszokod a szegénységet. Megszokod a hőséget. Ám azt sohasem fogod megszokni, hogy harmadrangú emberként kezelnek. Otthon apukád történelemprofesszor volt, anyukád a Környezetvédelmi Minisztériumban dolgozott. Szép lakásotok volt, és két autótok. A tengerparton nyaraltatok. Most nincs semmitek. Senkik vagytok. Csupán nemkívánatos idegenek, akik süteményt árulnak, így elveszik az egyiptomi süteményárusoktól a kenyeret. Minden egyes nap megesküszöl rá, hogy egy napon visszatérsz Budapestre, és folytatod a régi életed. Az igazi életed. Megint elsőrangú állampolgár leszel. Akkor majd megnézhetik magukat! Csakhogy a háború nem akar véget érni. Még egy, még két, még három évig tart. A bátyád a második évben hal meg. Aggasztóan kevéssé rendít meg a hír. Az otthonod annyira távolinak tűnik, mintha sosem lett volna. Amikor végre véget ér a háború, Magyarország már nem ugyanaz az ország, mint volt. Ezt állítják, akik hazalátogattak. Titokban. Mert ha a hatóságok megtudják, hogy
valaki Európában járt, azonnal kiutasítják. Ha valaki legalább egy napot el tud tölteni abban az országban, ahonnan elmenekült, akkor már nem lehet olyan veszélyes, hogy ne lehetne hazaköltözni. Csak a romokban álló házakról, a működésképtelen gazdaságról feledkeznek meg. Meg arról a veszélyről, amit egy diktatúrában való letelepedés jelent. Egy osztrák fennhatóság alatt álló diktatúrában. Még otthon is csak másodrangú állampolgár lennél! Bizonyos szempontból még rosszabb a helyzet, mint a háborúban. Ezt írja Kati, a volt osztálytársad. Gyakran eltűnnek emberek. Régen legalább lehetett tudni, hogy azért, mert nem voltak eléggé magyarok. Most nem lehet tudni, pontosan miért is. Egyszerűen csak eltűnnek. A bátyja viszszatért, az apja nem. Kati anyja ki szeretne jutni az országból, Katival és a bátyjával együtt. De hová mehetnének? Egyiptom nem akar befogadni több európait. Most ott béke van, és amúgy sem tudunk több embert befogadni, ezt mondják. Ezenkívül az európaiak hitetlen pogányok, akik lezüllesztik azt a társadalmat, ahová beférkőznek. Az európaiak meg vannak győződve arról, hogy fűvel-fával egyenrangúak, s különösen a nők neveletlenek. Velük főleg sok a gond, hiába magyarázzák el nekik a befogadó ország szokásait meg hagyományait újra és újra. Hovatovább már öt éve élsz Egyiptomban. Lettek barátaid, vagy legalábbis ismerőseid. Főleg más menekültek, de egypár egyiptomi is akad köztük. Megtanultál arabul. Úgy beszélsz, mint egy utcagyerek, de ez elég a boldoguláshoz. A szüleidnek mindent fordítanod kell, mert nehezen tanulják meg az új nyelvet. A húgodnak az elején nagyon jól ment a suli, de nyolc hónap múlva kizárták a leányiskolából, mert erkölcstelen viselkedésre és lázadásra buzdította az osztálytársait. El akarta érni, hogy a tanterv része legyen a szexuális felvilágosítás. Rövid ideig lázadozott. Aztán beleszeretett egy 37 éves egyiptomiba, áttért az iszlám hitre, elkezdett fej4
kendőt hordani, és naponta ötször imádkozni. A szüleid igyekeznek jobb belátásra bírni. Aggódnak miatta. Ám nem hallgat rájuk. Mire is menne itt a szülei jó tanácsaival? Még csak 16 éves, és nem dönthet egyedül. A szüleid azon gondolkoznak, visszaküldik Magyarországra, hogy néhány hónapig a nagynénjénél lakjon. Csak hogy elterelje a gondolatait. Amikor sor kerül erre, már túl késő. A húgod terhes. A szüleid akkor is megtiltják, hogy visszajöjjön Asszuánba, és hozzámenjen a gyermeke apjához. Egyedül kell világra hoznia a gyerekét Magyarországon. Előtte van még az egész élet, ahogy mondják. Amikor megszületik a baba, egy hétre hazalátogatsz segíteni a húgodnak, és megnézni, elérkezett-e az ideje a visszaköltözésnek. Nem érkezett el. A magyarok szemében, akik a háború alatt is ott maradtak, áruló vagy. Az új, osztrákhű hivatalokban feketelistára kerültél a bátyád hadseregben betöltött szerepe miatt. Feleségül veszed Katit, hogy segítsél neki és a családjának. Ahogy visszatérsz Egyiptomba, beadod a családegyesítési kérelmet. A szabályok szigorúságát enyhítették, miután kissé alábbhagyott az északi menekülthullám. Jó, hogy Kati ott van a közeledben. Az érzés, hogy régről ismeritek egymást, a megtévesztésig hasonlít a szerelemre. A szüleid is elégedettek. Katinak és neked nem lesznek kulturális problémáitok, és ha egy nap javul a helyzet Magyarországon, együtt hazaköltözhettek. A 37 éves egyiptomi Magyarországra utazik, hogy rábeszélje a húgodat a házasságra. A tesód punk lett, a kokainnál sokkal egzotiku-
sabb anyagot szív, piros-fehér csíkosra festeti a haját, piercing virít a szájában, és hallani sem akar az egyiptomi férjjelöltről. Kétségbeesésében és a fia sorsa iránt érzett aggodalmában a férfi elrabolja a kisfiút, és magával viszi Egyiptomba, ahol a gyerek abban a tudatban fogant, hogy a szülők majd összeházasodnak, a kicsi pedig az egyiptomi hagyományok szellemében nő fel. Vigyázni kell ezekkel a magyarokkal. Nem lehet bennük megbízni. Ahogy hazatérnek, megváltoznak. Neked is gyereked születik Katitól, és örülnöd kellene. De nem örülsz. Az életed valahogy teljesen másképp alakult, mint kellett volna. Valaki ellopta az életedet, és másikra cserélte. Egy másik életre, ami se itt nincs, se ott. Sohasem gyűlik össze elég pénz ahhoz, hogy befejezd az iskolát. Már nincs is kedved hosszabb ideig az iskolapadban ülni. Kínosan érint, hogy tudatában vagy, mennyire lemaradtál a kortársaidhoz képest. Segítesz apádnak a pékségben, amit időközben létrehozott a család. Kati az édesanyádnak segít a sütésben. Messze nem éltek jómódban, de boldogultok. Állandó tartózkodási engedélyt kaptok az új hazátokban. A gyerekeitek egyiptominak születnek. Az arab lesz az első nyelvük, és bár keresztények, tájékozottabbak a Koránban, mint a Bibliában. A szomszéd kávézót úgy ismered, mint a tenyeredet, a cipész és az autókereskedő fia a barátod. A legjobb portékát kínálják neked a piacon. Mégis idegen vagy. Mégis, minden egyes nap arra gondolsz, mikor mehetsz haza. Haza, hová?
Utószó a magyar kiadáshoz E könyv eredeti változatát Ha háború lenne Skandináviában címmel 2001-ben írtam. Ez idő tájt a menekültekről szóló dán társadalmi közbeszédben látszólag mindenki megfeledkezett az
európai, sőt a keresztény etika két legfontosabb alapelvéről: nevezetesen, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”, és „ne tedd embertársadnak azt, amit nem kívánsz magadnak”. 5
Először egy pedagógusoknak szóló újság közölte a szöveget mint fiktív esszét, majd 2004ben Helle Vibeke Jensen csodálatos illusztrációival, útlevélre hasonlító kötésben könyvként is megjelent.
és a biztonság keresése tágabb összefüggésbe került: kultúrák találkoznak, az pedig egyének, nemzetek képességén, sőt még inkább akaratán múlik, mennyire ismeri meg egymást a két csoport. Mindkét félnek át kell gondolnia az önképét: az idegenként érkezőknek és az idegeneket befogadóknak is.
Osztrák és német menekültek, bevándorlók leszármazottjaként számomra mindig is valóságos és kézzelfogható volt a gondolat, hogy külső körülmények hatására egyik napról a másikra alapvetően megváltozhat az életünk. Ám a dán származású dánok többségének ez eszébe sem jut. Legtöbbjüknek körülbelül annyira életszerű elképzelni, hogy akár ők is menekültekké válhatnak, mintha azt mondanánk, hogy egyszer talán a Marsra költöznek. Ezért ez az esszé meghívó: arra invitálom az olvasót, hogy képzelje bele magát a menekültek helyzetébe! Épp ezért nem a Dániába érkező menekültek szemszögéből írtam meg a történetet, hanem a dánokéból. A műben saját, biztonságos életüket fordította fel fenekestül a skandináv államok között kitört - remélhetőleg elképzelhetetlen - háború.
Sok szempontból abban reménykedtem, hogy ez az esszé már túlhaladott. Csakhogy erről szó sincs, sőt... Amikor Dániában vagy másutt felkértek, hogy beszéljek a könyvről, sokszor ért az a vád, hogy művemnek napi politikai tartalma van. Először is: sosem értettem, miért lenne baj politikai véleményt nyilvánítani egy átpolitizált világban. Ám ami ennél is fontosabb: valami végzetesen elromlott, ha már egymás megértésének puszta kísérlete is - az igyekezet, hogy beleképzeljük magunkat a másik helyzetébe - politikai színezetet kap. Nem léptünk át ezzel máris egy kényes határt - az emberiesség határát? Bízom benne, hogy egymás megértése közös célunk Európában. Remélem, hogy a szöveget nem politikai üzenetként olvassák, hanem gondolatjátékként. Meghívóként, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a másik életébe, amelyben remélhetőleg sohasem kell osztoznunk. Ez mindannyiunk felelőssége. Gondoljunk csak bele, ha egy napon mégis rosszra fordulna a sorsunk, nem nyújtana-e vigaszt a gondolat, hogy annak tudatában kereshetünk menedéket egy másik országban, hogy valaha - amikor még biztonságban voltunk - mi magunk is hozzájárultunk az emberi civilizáció alapvető értékeinek megőrzéséhez és terjesztéséhez? Vagyis ahhoz, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”, valamint „ne tedd embertársadnak azt, amit nem kívánsz magadnak”.
Mivel az írásom képzelt utazásra hívogatja az olvasót, mindig is úgy gondoltam, hogy a fordításnak tükröznie kell az adott ország történelmét és geopolitikai adottságait. Semmiképp nem volt célom múltbeli konfliktusok és ellenségeskedések rekonstruálása vagy éppen meg nem történtté tétele, ezért igyekeztem olyan történetet választani, amely egyrészt elképzelhető - mert külső-belső sztereotípiákra épül -, másrészt egyértelműen a képzelet szüleménye. A magyar változatban egy egyeduralomra törő, terjeszkedő politikát folytató nacionalista kormány szerepel. Az Európai Unió - képzelt - összeomlása után Ausztriával háborúzik Magyarország, mégpedig a szlovén tengerpart megszerzéséért. Reméljük, a felvázolt konfliktus csak fikció marad!
Janne Teller, New York, 2012. február 6.
A 2011-es „arab tavasz” eseményei közelebb hozták az eredeti szöveg írásakor valószínűtlennek tűnő történetet: a demokratikus és virágzó Közel-Kelet képét. Ugyanakkor világszerte egyre nő azok száma, akik természeti katasztrófák vagy testi-lelki épségük veszélyeztetése miatt, esetleg egyszerűen szociális okokból, az anyagi boldogulás lehetőségének hiánya miatt kénytelenek elhagyni hazájukat. A puszta túlélés 6
