periszkóp (Portyázó
jegyzetek
a drámáról
és
VARGA
drámákról
II.)
ZOLTÁN
2. (Két
magyar
drámakötetről.)
„Keresd az igazi okot, m e r t n e m elég, a m i r e a természet tanított: hogy a gyökérig a virág i l l a t a n e m árad, hogy színét a s z i r o m n e m a d j a később a dudvának."
Deák F e r e n c Áfonyák c. darabjából valók ezek a sorok, Györgynek, a dráma központi figurájának szájából h a l l j u k őket. Szerzői vallomás ként is elhangozhatnának azonban, a l i g h a n e m maga Deák is i l y e n f o r mán v a l l h a t n a arról, m i késztette az Áfonyák megírására. Kétségtelenül egyfajta kereső, kutató szándék. Ezért sajnálható egy kicsit, amiért ez a kutatás nagy v o n a l a k b a n inkább csak a szó időtlen értelmében vett álta lánosságokat hozott felszínre, egyfajta „örök" szituáció allegorikus képletét, s e m m i n t igazán aktuális, időszerűsége folytán húsunkba vá gón izgalmas m o n d a n i v a l ó t . . . No de erről talán később inkább. Egyelőre talán a-rról, hogy itthonról indulok, s n e m is csupán holmi illendőség kedvéért, vagy a hovatartozás meghatározta sorrend miatt, h a n e m m e r t Deák F e r e n c Tor c. kötetének megjelenése mindenképpen esemény i r o d a l m u n k b a n . A h o g y a n n e m is oly régen eseménynek szá mított a kötet első darabjának, az Áfonyáknak megjelenése és előadása is, n e m utolsósorban azért, m e r t „mindenképpen sürgeti, feltételezi az értelmezést", a m i n t a z t a könyv előszavában G e r o l d László ás megálla pítja, másképpen megfogalmazva t i p i k u s a n „modelldráma" jellege foly tán. Abból eredően, hogy a z Áfonyákban n e m kizárólag a színtér, a
büntanyává züllött kolostor jelenti a valóságot áttételesen ábrázoló vagy inkább sajátos szemszögből megragadó modellt, h a n e m legfőképpen az a d a r a b b a n bemutatott folyamat, a lelkes és n a i v fiatalemberé ént érkező, de a kolostorbeliektől „nőnek használt", s ezért fokozatosan növé alakuló Györgynek az a metamorfózisa, a m i n e k a dráma során tanúi leszünk, és a m i (bár ezt talán fölösleges is külön elmondani) tulajdonképpen az el ember telenedett, a „bűn mocsarába süllyedt" környezet hasonító h a tását m u t a t j a be e rendkívül sokatmondó parabola segítségével. Számos olyan, a „főképletet" nagyszerűen kiegészítő és elmélyítő részlet segít ségével is, a m i l y e n p l . György parasztruhája, a m e l y nyilvánvalóan azt j e l z i , hogy az új, változtatásokat szorgalmazó kezdeményezések, a friss, „fényes" szelek rendszerint alulról, a „népből" jönnek és csapnak be a „birtokon belüliek", a hatalomgyakorlók közé, és e r n y e d n e k is el g y a k r a n azok fékező-züllesztő hatása folytán. Ennél is sokatmondóbb azonban S i m o n szerepe a d a r a b b a n , az, ahogyan toronyba zárkózva és kódexek közé temetkezve i g y e k s z i k megőrizni létformájának autonómiáját, kitű nően példázva az „elefántcsonttorony-értelmiségi" örökké megismétlődő tragédiáját, éppen azáltal, hogy S i m o n illuzórikus létformája attól o m l i k össze és kergeti öngyilkosságba az öreg szerzetest, hogy bekövetkezik az, a m i i l y e n , pusztán a környezet kegyelméből létező életforma esetében m i n d i g megtörténhet, az, hogy a környezet még a kívülállásnak ezt a látszólag ártatlan, passzív formáját s e m hajlandó tovább eltűnni, és S i mont megfosztja könyveitől. A z viszont, hogy a kolostorbeliek gyorsított ütemű rothadása éppen ezután az esemény után következik be, való jában mégis egy i l y e n „értelmiségi" létforma bizonyos hatását látszik bizonyítani. V a g y i s hát ezek lennének az Áfonyák leginkább kereső és m i n d e n képpen „találó" m o m e n t u m a i , azok az izgalmas és a valósággal szinkrón ban lévő vonások, a m e l y e k e t regisztrálva kissé sajnálnunk is k e l l , amiért n e m találunk belőlük többet i s Deák művében. A z Áfonyák modellje u g y a n i s , éppen értelmezést sürgető mivoltánál fogva, bizonyos értelemben kissé túl elvontnak is tekinthető. Részben a l i g h a n e m az alkotó kezét s o k b a n megkötő verses forma m i a t t i s azzá lesz, de talán még inkább a körülhatárolt teret, zárt világot biztosító kolostor jelenléte folytán váük ez a dráma, lényegét t e k i n t v e inkább morális-filozofikus, s e m m i n t társadalmi szerkezetet bemutató modellé, a n n a k következtében, hogy a kolostor a falai között tanyát v e r t bűnök milyenségét is meghatározza. Deák szerzeteseinek bűnei ugyanis már hordozóik helyzete révén se lehetnek o l y a n értelemben társadalmiak vagy közéletiek, ahogyan ezt egy szerkezetet-folyamatot prezentáló dráma-modell megkövetelné. A dráma színterének kényszerítő ereje miatt a szerző „csak" közönséges, „kriminológiai jellegű" bűnöket v o n u l t a t h a t föl, a m i l y e n például a gyilkosság v a g y a rablás, i l l e t v e külön féle szexuális aberrációkat, homoszexualitást. szodomizmust, nekrofíliát, a m e l y e k k e l nyilván a bűn undorító voltát kívánta hangsúlyozni, de a m e l y e k n e k társadalomzüllesztő hatása is inkább csak közvetett lehet, illetve i l y e n szempontból jobbára tünetnek s n e m o k n a k tekinthetők. E z aztán, mármint, hogy a bűn egyszerűen csak „mint bűn" v a n j e l e n , voltakép p e n azt okozza, hogy Deák szerzetesei csupán m i n t egyes bűnök képvi selői sorakoznak egymás mellett, olyképpen, hogy bűneik akár másfajta bűnök i s lehetnének, anélkül, hogy ez különsképpen változtatna a d a r a b
összképén, s méginkább anélkül, hogy igazán magatartástípusok m e g testesüléseivé válnának, s magatartásuk egymást feltételezve és kölcsön hatásba kerülve, egyfajta bűvös körré zárulna és határozná meg a m o dellt, úgy, a h o g y a n azt a modern drámában g y a k r a n t a p a s z t a l h a t j u k . És ezen a képen még a „kopó" Péter jelenléte is csak kismértékben változ tat, amiért is a dráma „f iontállása" voltaképpen igen egyszerű: h a a kívülálló S i m o n t n e m vesszük figyelembe, lényege abban merül k i , hogy az egyik oldalon a szerzeteseket m i n t csoportot találjuk, m i n d e n külö nösebb belső polarizálódás nélkül, a másikon viszont Györgyöt a maga metamorfózisával, a m e l y azonban m i n t folyamat, a képlet egyszerűsége és elvontsága miatt, maga is egyszerű és elvont m a r a d . E z azonban e g y szerűen annak a valójában kitűnő alapötletnek a következménye, a m i n e k a d a r a b létrejötte tulajdonképpen köszönhető, úgyhogy Deák, a k i a maga alapötletével vagy azt m o n d j a el, a m i t darabjával elmondott, v a g y p e dig mondanivalójához más alapötletet talál, tulajdonképpen /semmiféle fogyatékosságért s e m illethető szemrehányással. Fogyatékosság inkább csak az, a m i Deák modelljében n e m csupán egyszerűsíti a valóságot, h a n e m a m i ellentétbe kerül vele. I l y e n szempontból u g y a n i s mindenképpen kifogásolható a szerzetesek nyílt c i n i z m u s a , az, ahogyan tudatában v a n n a k bűnösségüknek, holott a „bűnös közösségre'' (csoportra, rétegre, osztályra) m i n d i g inkább a többé-kevésbé öntudatlan képmutatás, a z önigazolás, a bün „megideologizálása" a jellemző, míg a tudatosan vállalt c i n i z m u s v a g y éppen a I I I . Richárd-i „úgy döntöttem, hogy gazember l e s z e k " rendhagyó és torz személyiségek sajátja inkább. Némileg sajnál ható tehát, hogy az Áfonyákban semmit se találunk a „kollektív bűnös ségnek" ebből az a n n y i r a jellemző vonásából, amiként roppant i z g a l m a s lehetett, v o l n a egy o l y a n György szerepeltetése is, a k i a kolostorba ér k e z v e eleinte n e m lát a külszín mögé, és csak fokozatosan döbben rá, hogy bűntanyára került, o l y a n környezetbe, a m e l l y e l szemben erőtlennek b i z o n y u l és a l u l m a r a d , és ez a k k o r is érvényes, h a , megint csak a bűnök milyensége folytán, kétségesnek látszik, lehetséges lett v o l n a - e a dolgok i l y e n beállítása. S o k tekintetben a bűnök jellegéből f a k a d azonban a d a r a b végkifejletének bizonyos problematikussága i s . Konkrétan a nő ként megmutatkozó György meggyilkolására gondolok, a r r a a kollektív a k t u s r a , a m e l y s o k b a n Az öreg hölgy látogatása befejezését idézi emléke zetünkbe, de a m i i t t n e m látszik a n n y i r a magától értetődőnele és elkerül hetetlennek, m i n t Dürrenmatt darabjában, méghozzá azért, m e r t Deák szerzeteseinek n e m áll olyanformán érdekükben György megölése, m i n t ü l meggyilkolása a güllenieknek. Első pillantásra a gyilkosságot akár még i n d o k o l a t l a n n a k is érezhetjük, m i v e l a r r a is gondolhatunk, hogy a szerzetesek a nővé vált Györgyben most végre azt kapták m e g , amit e d dig helyettesített csupán. Igaz, Deák m i n t h a m a g a is érezné ezt a bizo nyos félreérthetőséget, s talán ezért is a d j a György szájába a követke zőket: „Asszony v a g y o k ! / Nő! / S ez régi k l a s t r o m i törvények szerint / n e m ízlik a n n a k , / a k i m a r a d ! " C s a k h o g y ennek kapcsán azért felvethető, hogy u g y a n miért lesz e g y s z e r r e o l y a n fontos ez a „régi k l a s t r o m i tör v é n y " o l y a n o k szemében, akiknél mindeddig a z önigazolás legcsekélyebb jelét „sem t a p a s z t a l h a t t u k , érdekes módon azonban éppen a z e t i k u m n a k ez az utolsó, parányi maradványa lesz a gyilkosság tulajdonképpeni o k a , az, hogy a szerzetesek n e m kívánják bűnösségük következményét, a nővé a l a k u l t Györgyöt n a p o n t a látni. Ezért pusztítják e l , bűnnel tetézve a
bünt, újabb gyilkossággal és nekrofíliával, mintegy azt jelezve, hogy útjukon rég odajutottak már, a h o n n a n többé nincs visszatérés, számukra az etikailag negatív tett létezik már csupán. Ilyenformán tehát Deák a valóságra inkább csak távolról utaló, s k o r u n k k a l csupán közvetve összefüggésbe hozható lírai áttételét a d j a az Áfonyákban, s e m m i n t a n n a k lényegét megmutató szerkezeti képletét, e törekvésében azonban mindenképpen következetesnek és s i k e r e s n e k mondható. Sőt tisztán az esztétikai értékek szempontjából talán még jó is, amiért o l y a n n a k formálta m e g darabját, hogy k o r u n k sajátosságai csupán így, n y o m o k b a n m u t a t k o z n a k meg benne, m i v e l ezáltal lesz b i zonyos értelemben „időfelettivé". Ezért t a r t h a t j u k akár olyan műnek is — anélkül, hogy „örök értékűnek" igyekeznénk feltüntetni — , a m e l y e t a jövőben talán a bennünket érdeklőktől egészen eltérő problémákra vá laszt k e r e s v e is előszed m a j d e g y - e g y színházi rendező. Annál inkább közvetlenül rólunk, vajdasági magyarokról szól a Lég szomj, a m e l y b e n a valóságunk lényegét megragadó modellt legfőkép pen a színpad felépítése j e l e n t i , az a két emeletre osztottság, a m i n e k folytán felül az értelmiségi Donátot találjuk, a maga szüntelen monologizálásával és v i s s z h a n g t a l a n közbeszólásaival, míg a l u l e g y parasztcsalád éli a maga taposómailomszerűen vegetáló életét. Olyképpen, hogy a kettő között szinte alig v a n kapcsolat, amit aztán többféleképpen i s tolmácsol h a t u n k , m i v e l akár i r o d a l m u n k önmagába zárkózottsága és e z o t e r i k u s sága, i l l e t v e a vele szembeni közöny és értetlenség is eszünkbe j u t h a t róla, de ugyanígy o l y a n nemzetiségi közéleti figura i s , a k i számára a lentiek éppen begubózottságuk és süketségük m i a t t jelentenek o l y a n t e r het, amelyet f e l e m e l n i és l e v e t n i egyaránt képtelen. E z e k e t az értelme zési lehetőségeket aztán még c s a k elmélyíti, hogy a felső tér fokozatos tágítása végül i s a g y o n n y o m j a a lentieket, s u g y a n a k k o r a fent kiritkuló levegő Donát halálának i s okozója lesz, a m i végső fokon a két emelet egymásrautaltságát i s szimbolizálja. Ezért még inkább sajnálható, hogy a részleteket illetőleg Deák n e m m i n d i g tudott igazán felnőni azokhoz a nagyszerű lehetőségekhez, a m e l y e k e t ez a kettéosztott színpad m i n t valóságmodell rejtegetett. E n n e k kapcsán pedig s z e r i n t e m n e m is a n y n y i r a az a b a j , hogy a d a r a b n a k , a m i n t a z t az előszóban G e r o l d László is megállapítja, „domináns stílusjegye a jelkép, ezek egymást követő füzéreiből áll össze, amiből azonban véleményem s z e r i n t több v a n a szükségesnél", még kevésbé az, hogy ezek a szimbólumfüzérek n e m fo nódnak össze egységes cselekménnyé (elvégre ismerünk o l y a n darabot is, a m e l y ugyanígy egymást váltogató jelenetek lazán összefüggő sorából épül fel, a jugoszláv drámairodalomban p l . A l e k s a n d a r P o p o v i c A má sodik ajtó balra c. darabját, a m e l y éppen e sajátossága folytán lesz a valóságnak egy bizonyos szempontból megragadott nagyszerű k a r i k a túrája), h a n e m m e r t a szimbólumok mögül n e m m i n d i g valóságunk l e g jellemzőbb elemei tűnnek elő, v a g y h a igen, a túl homályos s z i m b o l i k a sokszor nehezen kiolvashatókká teszi őket. Ritkán találunk u g y a n i s o l y a n közvetlenül „lefordítható" jelképeket, a m i l y e n az „ Ö " járókája, a hege dűtokból előkerülő géppisztoly v a g y a h a r m a d i k részben a „kaméle o n o k " jelenete a muskátlis a b l a k k e r e t t e l , amely, azonkívül, hogy a^ h a t vanhetes árvíz körüli szomorú emlékeket is felidézi, egyben a h a g y o mányos f a l u pusztulásának groteszk-fájdalmas allegóriája ás lesz, s o l y a n m o n d a t o k k a l is ritkán találkozhatunk (megint csak a k a r r i e r i s t a bürok-
rátát megtestesítő „ Ö " szájába adva), m i n t „a n a g y népek kórusába nem i l l e t e k " v a g y „Elvtársak, én a m a g a m részéről mindent megtettem, hogy műveltséghez j u t t a s s a l a k benneteket, d e . . . " , vagy éppen az, hogy „kérdezik, n e k e m m e l y i k vörös szín t e t s z i k " , a m i kétségtelenül a tájé koztató i r o d a határozata utáni korszakot j u t t a t j a eszünkbe. Némely m o m e n t u m m a l m e g éppenséggel nehéz m i t k e z d e n i . Olyanfélékkel, hogy B l a n k a a haját f o n j a be a rokkába, s általában is a rég halott lány szün telen kísértése mögött inkább csak egyéni tragédia s e j l i k föl, m i n t v a l a m i az egész rétegre jellemző komponens, i l l e t v e ez a m o m e n t u m a k k o r válhatna csak igazán lényeges mondanivalót hordozó szimbólummá, h a a darab szereplői n e m v i s s z a n y o m n i akarnák mindenáron a „víz alá", a m i n t azt az egyik jelenetben látjuk, h a n e m ellenkezőleg, „nem h a g y nák m e g h a l n i " — legalábbis a konzervatív életformához ragaszkodó öregek, m i v e l a bennük testet öltött magatartással feltétlenül ez állna összhangban. És persze más, b i z o n y t a l a n u l értelmezhető részleteket is említhetnék, úgyhogy, bár a közelmúlt történelmének számos mozzanata is felsejlik a d a r a b során, alapjában véve mindenképpen úgy tűnik, hogy a színpadképben megvalósult modellhez feltétlenül világosabb s z i m b o l i k a , racionálisabban felépített és tolmácsolható részletek illettek v o l n a , n e m is csak v a l a m i -absztrakt összhang kedvéért, h a n e m mert ezek h i ánya folytán az egyes figurák m i n t magatartástípusok is inkább csak csírájukban, n e m igazán k i b o n t a k o z t a t v a léteznek, alapvető beállítottsá gukból sejtjük csak, m i t képviselnek, ám amit tesznek v a g y m o n d a n a k , az n e m m i n d i g áll összhangban a n e k i k kiosztott szereppel, körvonalaik sokszor alig kivehetőkké válnak. Ugyanígy értelemhez szólóbb, közvet lenebb eszközöket követelt v o l n a a dráma legfőbb célkitűzése, az önma g u n k k a l való szembenézés i s , racionálisabb l e l k i i s m e r e t - és történelem vizsgálatot, a „szerkezet" áttekinthetőbb megmutatását, h a úgy tetszik, egy bizonyos felülnézetet is, o l y a n látásmódot, a m e l y , h a n e m ds v a l a m i végkövetkeztetés kimondását eredményezi, de mindenekfelett gondolko dásra, további (kollektív) önvizsgálatra késztet, a m i r e Deák drámája, a b b a n a formájában, ahogyan megvalósult, inkább egyfajta, a z emóci ókra apelláló felhívás csupán. És ilyenként, színpadi hatáskeltésével, szuggesztív, g y a k r a n sokkoló eszközeivel (még igy, o l v a s v a is, m i v e l a z előadást s a j n o s n e m láthattam), feltétlenül célravezető, bensőnket felrázó érzelmi k a t a r z i s t eredményező. E n n e k kapcsán pedig még a z i s f e l v e t hető, n e m j o b b - e mégis, hogy Deák ennél a megoldásnál m a r a d t . H o l m i racionálisabb, de felszínes szembenézésnél mindenesetre, míg a valósá gos, m i n d e n b e n a végsőkig elmenő szembenézésről gondolkodva, talán azt is kétségbevonhatjuk, m e g v a n n a k - e ehhez a szükséges távlatok, m i v e l m i n d a z , a m i t Deák a Légszomjban inkább csak érint és sejtet, sokszor éppen homályosságával éreztetve bizonyos mélységeket és tragikumot, talán túlságosan is bonyolult és „húsunkba vágó" még ahhoz, hpgy a f e lülnézethez m i n d i g társuló iróniát könnyű legyen megteremteni, sőt az is eszünkbe j u t h a t , hogy közvetlenül szorongató problémák esetében az i l y e n m i n d i g elegáns önmagunkon mosolygás talán n e m is lenne m i n denben helyénvaló. A Légszomj témája kapcsán u g y a n i s mindenképpen úgy érzem, h o g y a kiútkeresésről való lemondás, a m i m i n d i g velejárója az iróniának, alapjába véve mégiscsak i n d o k o l a t l a n , míg az a k a t a r z i s , a m e l y a dráma hatására átjár bennünket, voltaképpen a n n a k eredménye, hogy m i n d a n n a k kapcsán, a m i t felvet — különös tekintettel a r r a , hogy
egy népcsoportról v a n szó, a m e l y e t a történelem formált olyanná, a m i l y e n — , felmentő és elmarasztaló ítéletre egyaránt képesek és u g y a n a k k o r képtelenek i s v a g y u n k . És éppen ez az, a m i a tragédia legfőbb velejáró ját, a k a t a r z i s t , s általában az emocionális síkra való áttolódást, a t u l a j donképpeni „drámát" r e n d s z e r i n t létrehozza és indokolttá teszi. A z t a robbanásig fokozódó sistergést, a m i a „mellette és e l l e n e " összecsapásá ból a d a r a b b a n és hatására bennünk keletkezik. Ilyenformán tehát a „miért éppen í g y ? " a Légszomj esetében u g y a n úgy komoly érvekkel indokolható, m i n t ahogy az Áfonyáknál láttuk, a n n a k ellenére, hogy mindkét darabot o l v a s v a g y a k r a n lehetségesnek látszanak más megoldások is. Á m a Torról szólva talán előre is bocsáthatom, hogy a kötet három i g a zán színpadi drámája közül legkevésbé éppen vele tudok megbarátkozni. N a de mielőtt a k a r a t l a n u l i s előtérbe tolakodó kifogásaimat említeném, jobb talán, h a G e r o l d Lászlót idézem, s így menekülök m e g az elkerül hetetlen t a r t a l m i ismertetés nyűgétől: „ A Tor főhőse egy idős, n y u g a l m a z o t t vidéki biológiatanár, a k i 'attól tart, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, ezért sürgönyileg össze hívja gyerekeit, és m e g r e n d e z i halotti torát. A találkozás, a m e l y r e hosszú évek után kerül sor, gyorsan családi perpatvarrá f a j u l , a szám adásból leszámolás és a félresikerült életek számonkérése lesz. A z apá n a k nyilván n e m ez lehetett a szándéka, a m i k o r g y e r e k e i t magához kérte. ( . . . ) A z idős, sokáig magányosan élt, magára m a r a d t ember azonban a z önmagát feleslegesnek érzők fajtájából való, a k i b e n — m i v e l egész életében eredménytelen kísérleteket folytatott, m e l y e k r e n e m c s a k e m b e r i energiája, h a n e m méltósága, tanári tekintélye, apai figyelme és kis pedagógusi fizetése i s ráment — g y o r s a n k i a l a k u l t a k a sértve véde kezés r e f l e x e i . E z e k n e m c s a k a tanár természetének, h a n e m félrecsú szott egzisztenciájának, meg n e m értett kísérletező, hajlamának, tudósi kudarcának következményei is. ( . . . ) Negyvenévi hiábavaló próbálko zás után, a m i k o r gúnyt űznek belőle, szinte észre s e m veszi, hogy m i n denkit megbánt, e z nála önvédelem, még saját g y e r m e k e i v e l szemben is, m i n t h a attól félne, hogy ők bántják meg, s ezért siet már a második mondatban beléjük m a r n i . ( . . . ) N e m csoda, h a a családi összejövetel egymást ízekre szedő parázs jelenetté, civaikodássá f a j u l , m e l y b e n ,nincs most k e g y e l e m ' . " Nagyszerű helyzet ez tehát, a m e l y nagyszerű lehetőségeket is kínál — ez a l i g h a n e m már a fentiekből is nyilvánvaló. A l i g h a n e m a z o n b a n az is, a m i r e az előszóban G e r o l d i s u t a l , s amiről korábbi, a drámai m o n d a nivaló kérdését tárgyaló írásunkban is szó esett. A z t i . , hogy a „privát dráma" n e m r e j t h e t magában a n n y i r a átfogó társadalmi-történelmi v a g y filozófiai mondanivalót, m i n t k o r u n k többé-kevésbé abszurd, eleve i l y e n mondanivaló kifejezése érdekében született modell-drámája. Éppen ezért n e m is a n n y i r a a v i s z o n y l a g szűkre szabott társadalmi mondanivaló k i fogásolható a T o r b a n , inkább csak az, ahogyan ez a kevés m e g v a n benne. Kezdjük talán mindjárt Deák darabjának leginkább társadalmi-közéleti vonatkozásaival. Legfőképpen az idősebbik fiú, Károly figurájával, a k i m i n t közgazdász csődbe jutott vállalatok felszámolásával foglalkozik, s ezért — látszólag személy s z e r i n t — s o k a k munkanélküliségének okozója lesz, a munkások gyűlölik, s ugyanezért v o n j a magára a p j a haragját és megvetését is. Károly i l y e n szerepe mindenekelőtt azért látszik p r o b l e -
m a t t k u s n a k , mert, akárhogy nézem is a dolgokat, bűnét n e m tudom a szó igazi értelmében bűnnek t e k i n t e n i , ahogyan n e m is tekinthető a n n a k , h a v a l a k i hivatásából adódóan egy gazdaságunk talpraállítását célul tűző politikát i g y e k s z i k érvényesíteni, a k k o r s e m , h a ennek érde kében g y a k r a n a „szükséges r o s s z a t " i s meg k e l l tennie. A m e n n y i b e n tehát a szerző Károlyt j e l l e m t e l e n karrieristának kívánta m e g m u t a t n i , feltétlenül gondolnia kellett v o l n a rá, hogy legkevésbé éppen figurájá n a k munkaköre látszik a l k a l m a s n a k a r r a , hogy i l y e n n e k mutassa meg, a k k o r i s , h a i t t felmerülhet, hogy Deák n e m „objektíve" állítja be K á r o l y t bűnösnek, h a n e m o l y a n n a k kívánja megmutatná, a m i l y e n n e k a g y e r m e k e i b e n mindenáron hibát kereső A p a látja. E n n e k ugyanis e l l e n t m o n d az, hogy a d a r a b b e l i összecsapások során egy Károly intézkedései m i a t t öngyilkosságot elkövető munkásról is h a l l u n k , méghozzá „tény ként" említve, olyanformán, hogy sehogy se látszik csupán az A p a bete ges képzelődésének, a m i még tovább fokozza azt a benyomást, hogy Deák e z z e l a r o s s z u l megválasztott bűnnel valahogy torzitva-leegyszerűsítve közelíti m e g társadalmunk sajnos dúsan burjánzó negatív j e l e n ségeit. I t t tehát v a l a m i más, szintén súlyos, de negatívumainkra j e l l e m zőbb bűnre lett v o l n a szükség. D e persze ennél s o k k a l lényegesebb, hogy tisztán esztétikai szempontból se túl szerencsés ez a megoldás, m i v e l az öngyilkosság „bevetése" a n n a k bizonyítására, hogy v a l a k i n e k a m a g a t a r tása végzetes következményekkel járt — abban a z egysíkú és a részle t e k k e l adósnak maradó formában, ahogy a T o r b a n is m e g v a n — , k i c s i t már mindenképpen lejáratottnak és hatásvadászónak is h a t , n a m e g kissé o l y a n n a k i s , hogy túlságosan érezzük, Deák i t t erőnek erejével bizonyí tani akart. E n n y i t a közvetlen társadalmi mondanivalóról, arról, a m i leginkább zavaró. A k a d azonban számos egyéb zavaró dolog i s , sajnos épp elég ahhoz, hogy n e t u d j a k s z a b a d u l n i attól, hogy Deáknak ez a d a r a b j a (hangsúlyozom, hogy kitűnő koncepciója ellenére) m a j d n e m mindenütt a n e m megfelelő részletek következtében képtelen úgy k i t e l j e s e d n i , a h o g y a n azt a drámai szituáció megismerése után reméljük. A z a z , hogy mindjárt a z expozíció során kétkedéssel fogadjuk, a m i k o r a z A p a m a gáról megfeledkezve megeszi a fiának készített vacsorát, m i v e l ez már s o k k a l súlyosabb a g g k o r i demenciára v a l l , semhogy később o l y a n p r e cízen diagnosztáló és feltétlenül a d a r a b erősségét jelentő megállapításo k a t h a l l h a s s u n k tőle, m i n t „De h a már itt t a r t u n k , egyet mégiscsak m e g k e l l m o n d a n o m : az az ember, a k i naponta v a g y m i n d e n p e r c b e n f i g y e l i önmaga cselekedeteit, állandóan abban a meggyőződésben él, hogy töké letes, hogy alapjában véve s e m m i bűne nincs, és hogy ez feljogosítja a r r a , hogy m i n d e n k i mást a lehető legélesebben bíráljon. A z önmaga iránti bizalmatlanság így válik mások elleni váddá, ítéletté é s . . . bünte téssé i s néha." V a g y i s a z A p a a l a k j a a szenilitás n a g y o n i s eltérő fokoza tainak egyidejű jelenléte folytán a valószerűtlenségig ellentmondásos lesz, a m i n e k következtében a főszereplő belső drámáját is csupán n y i l vánvaló szerzői szándékként érzékelhetjük, de a m a g a teljességében n e m élhetjük át, úgyhogy a k a t a r z i s , a m i i t t a privátdrámában különösen fontos lenne, tulajdonképpen teljesen e l m a r a d . E z pedig mindenképpen rányomja bélyegét a d a r a b egészére is, m i v e l a többi szereplő és a h o z zájuk kapcsolódó részletek szükségszerűen igazodnak a z A p a központi figurájához, g y a k r a n pedig o l y a n öncélúnak látszó, főleg h u m o r o s n a k -
k o m i k u s n a k szánt részletek i s tovább fokozzák az összhangtalanságot, a m i l y e n a drámában különben fontos funkciót betöltő férjvadász özvegy Bojtomé esetleges terhessége körüli k l a s s z i k u s a n vígjátéki félreértésekre épülő helyzet, v a g y akár a T i n i v e l való megismerkedés alkalmával elő forduló sajnos inkább csak kissé ízléstelen, s n e m találóan groteszk mozzanat, a m i a korosodó hölgy férfiéhségét lenne h i v a t v a m e g m u t a t n i . E z e k , s a főleg Bojtomé körüli egyéb k o m i k u s m o m e n t u m o k .sajnos kép telenek igazán betölteni azt a funkciót, amit Deák nyilván szánt n e k i k , nevezetesen a z t , hogy a T o r t az öregkor tragikomédiájává tegyék, a m e l y törekvés egyébként már az a l a p h e l y z e t m i a t t is feltétlenül indokolt, sőt elvárható, s a m i a n n a k ellenére, hogy Deáknál műfaji megjelölésként egyszerűen csak „drámát" találunk, mindenképpen nyilvánvalónak is látszik. Tragikomédiává u g y a n i s semmiképpen s e t r a g i k u s és k o m i k u s v a g y „komoly" ás nevetésre késztető egymásmellettisége révén válik egy dráma, h a n e m c s a k i s a t r a g i k u m és k o m i k u m szétválaszthatatlan e g y b e esése következtében. Kémiai hasonlattal élve a tragikomiikum n e m két a n y a g egymással keveredő cseppecskéiből álló kolloid oldat, h a n e m v e gyület, f i z i k a i l a g egynemű a n y a g , h a felbomlik, „mint o l y a n " létezni is megszűnik egyben. A Tor „tragikomikuma" viszont n a g y o n i s könnyen szétszedhető és újra összerakható, többnyire d i s z h a r m o n i k u s összhatást keltő mozaikkockákban találhatók m e g benne a t r a g i k u m és k o m i k u m elemei. És h a már i t t t a r t u n k , hát pozitív ellenpéldát i s említhetek, miután a témabeli rokonság i s a n n a k megjegyzésére csábít, hogy Ör kény István Macskajátéka éppen o s z t h a t a t l a n u l t r a g i k o m i k u s h e l y z e teinek köszönhetően lesz az öregség nyomorúságának egyszerre k a c a j r a fakasztó és torokszorongató, már-már kegyetlen és mégis mélységesen e m b e r i , groteszk esszenciájává — maradéktalanul tragikomédiává. így, Deák d a r a b j a mellett o l v a s v a mindenképpen, m i v e l s a j n o s az egyik darabot s e m láthattam színpadon, amiért is fölmerülhet u g y a n , hogy megtekintésük talán sok m i n d e n t módosítana a Tor javára, a k k o r is, h a így» pusztán a szövegből k i i n d u l v a úgy érzem, a jó rendezői m u n k a illetve színészi játék Deák d a r a b j a esetében inkább csak elleplezhetné a fogyatékosságokat, Örkényének viszont éppen erényeit emelhetné k i . Ezért kár a Torért egy k i c s i t . Valóban n e m azért, m e r t , ahogyan G e r o l d j e g y z i m e g , „nem o l y a n kísérleti jellegű, m i n t az Áfonyák, főleg pedig a Légszomj", h a n e m m e r t , bár kétségtelenül „egy n e m eléggé kihasznált lehetőséget j e l e z a jugoszláviai m a g y a r drámairodalomban", ez a jelzés lényegében csak jelzés m a r a d , a k k o r is, h a pusztán „hazai mércével" mérve drámairodalmunkban elfoglalt helye cseppet s e m lebecsülendő. M e r t azokat a bizonyos „nem eléggé kihasznált lehetőségeket", Deáknak v a g y másvalakinek, így feltétlenül ezután k e l l még kihasználnia. A h o g y a n többé-kevésbé n e m egészen kihasznált lehetőségeket j e l e n t a kötet többi, immár n e m v a g y n e m egészen színpadi d a r a b j a i s . Kivéve a Teher c. s i k e r e s e n s z a l a g r a ás vett filmforgatókönyvet, amelyről i t t c s a k azért n e m esik bővebben szó, m i v e l , bármilyen közel álljon is mondanivalója a Légszomj problematikájához, már csak a műfaj jellege s e m engedi meg a z o k n a k a szempontoknak az érvényesítését, a m e l y e k k e l itt a drámai müveket i g y e k s z e m megközelíteni. Rádiójátékra viszont ezek a mércék éppúgy alkalmazhatók, m i n t a színpadi játékra, „ a b s z u r d " rádiódrámától pedig éppenséggel a m o d e l l , i l l e t v e az általa k i f e jezett valóság -is számon kérhető, s ezért vethető f e l elsősorban a Sánta
quadrille című rádióra és színpadra egyaránt alkalmazható „groteszk játék" kapcsán a lehetőségeknek ez a bizonyos kihasználatlansága. I t t ugyanis, érdekes ellentétben a z eddig tárgyalt d a r a b o k k a l , m i n d e n e k előtt a részletek ötletessége és találósága szembetűnő. Akár pusztán a szövegé is. O l y a n megnyilatkozásoké, mint p l . az, a m i t a darab érdem dús Tolókocsisától h a l l u n k : „ A P e g a z u s abrakoltatása nekünk túl nagy kiadás. A múzsák m e g e l k u r v u l t a k , és mindig részegek, örökké v a l a m i zagyvaságokat s u g d o s n a k " , a m i kétségtelenül lényeges dolgok m e g r a gadását j e l e n t i , a n n y i r a , hogy önmagában is modellé lesz, s u g y a n i l y e n pompás k i s felvillanás a h a t a l o m emberének természetrajzárói C a e s a r megállapítása i s : „ K i gondolná, hogy ahányszor bukfencet vetek, m i n d i g úgy érzem, hogy én állok egy h e l y b e n , a föld pedig a fejem körül k e r i n g " E z e k a kitűnő „beköpések" azonban n e m állnak össze jól átgondolt egésszé, a sok „részletmodellből" n e m lesz igazán sikerült „összmodell", s épp ezért a darab mondanivalója se kristályosodik k i kellőképpen. A n n a k ellenére, hogy három szereplője, a Diszkobolosz, C a e s a r és az Übermensch kétségtelenül különböző korok mítoszainak megtestesüléseként lépnek a n e g y e d i k szereplő, a „levegőn utazó" T o lókocsis elé, a k i nyilván azért hívja életre őket, m i v e l m a g a is t u l a j don mítoszának bűvkörében él, ám ezek a mítosz-inkarnációk k i n e m bontakoztatottak m a r a d n a k , s túlságosan i s egymás szerepébe esnek, elmosva a közöttük húzódó határvonalakat, s e m h o g y mítoszromboló f e l a d a t u k a t valóban betölthetnék. Ilyenformán képtelenek igazán szembe kerülni egymással, úgyhogy igazán talán csak a k k o r teljesedne k i az így alig felsejlő mondanivaló, h a valamennyiük ellenpontjaként egy ötödikkel, lehetőleg egy könyörtelenül tisztánlátó szereplővel, v a g y még inkább egy egészségesen plebejus figurával és S a n c h o P a n z a - i igazságaival is találkozhatnánk. A m i persze nyilván szét i s feszítené a d a r a b j e l e n l e g i kereteit — de hát éppen erről v a n szó, lehetőségei ugyanis olyanok, hogy feltétlenül érdemesnek látszik még e g y s z e r és nagyobb igénnyel visszatérni hozzá. A kötetben utolsóként helyet fog laló Interurbán c. hangjátékról viszont egészen röviden csak a n n y i t , hogy az egyes epizódokat jól egybefogó felépítéshez kevésbé „csinált" részletek illettek volna, n e m a n n y i r a „egzotikus" esetek, m i n t a m i l y e n az e m b e r i h a j csempészése, látszólag akár banális, de mégis emberien ható k i s problémák k e l l e t t e k v o l n a ide, m i v e l éppen az i l y e n kizárólag a részletekre épülő „semmiről és mindenről" szóló „csehovi" dráma tűri meg legkevésbé a konstruáltságot. Ezért lesz inkább csak ügyes u j j g y a k o r l a t , s ezért is került itt s o r r e n d b e n az utolsó előtti Vak trió elé. Befejezésül u g y a n i s feltétlenül azt k e l l elmondani, hogy e z a d a r a b n e m csupán a legjobb a három hangjáték közül, h a n e m éppen e z kép v i s e l i maradéktalanul a z egésznek és a részleteknek azt a logikailag is kifogástalan összhangját, a m i t Deáknak máshol csak részben sikerült megvalósítania. E z egyébként a kötet egyetlen i g a z i a b s z u r d j a i s , még hozzá éppen modelljének általános jelentése révén lesz azzá. Három, irreális térben v a k o n botorkáló, és m i n d e n b e belebotló öreg hölgyében u g y a n i s éppen azért ismerünk m a g u n k r a , i l l e t v e e g y k i c s i t az egész e m beriségre, m e r t hiába igyekeznek megtalálni egy boldogító trió össz hangját és törnek d a r a b o k r a m i n d e n kezükbe kerülő hangszert, még mielőtt megszólaltatták v o l n a őket. Rendkívül sokatmondó jelkép ez, a m i a l i g h a kíván különösebb magyarázatot, ám szerencsés módon még
azáltal is érthetőbbé lesz, hogy a hangszerek összetürésekor bombarob banásokat, városok rombadőlésének zaját h a l l j u k . U g y a n i l y e n kitűnő a végkifejlet i s , az, hogy az első és második öreg hölgy, miután kideríti a harmadikról, hogy valójában lát, rövid úton végez vele, s miközben még csodálkozik is, amiért „ilyeneket" küldenek n e k i k , romboló b o t l a dozását folytatva tehetetlenül tovább botorkál, hogy valóban v a k „igazi" társát megvárja. D e talán a z t s e m k e l l elhallgatnom, hogy R a d o j e D o m a n o v i c A vezér című híres k l a s s z i k u s szatírája is eszembe j u t a Vak trióról. Deák d a r a b j a azonban azért fejez k i Domanovicétól alapvetően eltérő mondanivalót, m e r t nála n e m épszeműek követnek „vakon" egy világtalant, h a n e m éppen a világtalanok n e m tűrik m e g m a g u k között a látót, s ezért lesz ez a hangjáték a kataszrófába sodró középszerűség a b s z u r d szatírájává, r e m e k modellé. Elolvasása után l e h e l e t l e n n e m a r r a gondolni, hogy a m e n n y i b e n a kötet v a l a m e n n y i modellje ehhez hasonló meggondolások alapján születik m e g és i l y e n szinten t e l j e s e d i k k i , úgy Deák drámakötete n e m csupán nálunk válhatott v o l n a kiemelkedő eseménnyé, h a n e m „abszolút értelemben" i s . így i s esemény persze, úgyhogy más m a g y a r s z e l l e m i égtájak drámai alkotásai mellé h e l y e z v e sem k e l l szégyenkeznünk m i a t t a .
„Nyelvi eszközei, a szerkesztés technikájától, v a l a m i n t attól függet lenül, hogy e g y - e g y d a r a b b a n a n y e l v n e k informatív v a g y drámai szerepe v a n , Deák lírai alapállása következtében a l e g g y a k r a b b a n köl tőiek, ez a drámai lírdzmus azonban ( . . . ) n e m m i n d e n esetben válik a párbeszédes drámai műfaj hasznára, o l y k o r akadályozza a drámaiság kibontakozását." G e r o l d László többször idézett bevezetőjéből valók ezek a sorok, s a l i g h a n e m „van is bennük v a l a m i " , n e m c s a k a drá maiság, h a n e m a m o d e l l vonatkozásában i s , tekintve, hogy igazán k i teljesedett drámai m o d e l l valójában c s a k i s a valóság könyörtelenül ízekre szedő elemzése segítségével jöhet létre, a m i a lírai h a j l a m o k k a l 9ok tekintetben ellentétes adottságokat követel. N e m csupán Deákról mondható e l ez különben, h a n e m ugyanígy a romániai K o c s i s István A korona aranyból van című három drámát tartalmazó kötetéről szólva is. Mindenekelőtt a n n a k első, címadó d a r a b j a kapcsán. Lehetséges, hogy már a téma, illetve a főszereplő megválasztásában i s szerepe v a n e g y fajta líraiságnak — K o c s i s István drámája u g y a n i s S t u a r t Máriáról szól. Amiről természetesen S c h i l l e r j u t eszünkbe, n a m e g a m i engem illet, S t e f a n Z w e i g nagyszerű „történelmi r i p o r t j a i " i s . A Fouché alakját b e mutató Rendőr miniszter, a M i g u e l S e r v e t megégetése m i a t t Kálvin ellen forduló S e b a s t i e n C a s t e l l i o n t , ezt a véleménynyilvánítás szabadságát első ízben hirdető és (talán éppen ezért?) méltatlanul elfeledett h u m a nistát elénk rajzoló Harc
egy
gondolat
körül
és p e r s z e a Stuart
Mária,
amelyből az alábbi emlékezetemben megragadt gyönyörűségesen r o m a n t i k u s mondat i s való. V a l a h o g y így: „ A z igazság, h a n a p p a l n e m engedik szóhoz j u t n i , csendes éjszakákon k e z d beszélni." Én u g y a n i s a „Stuart Mária-kérdéssel" első ízben n e m S c h i l l e r , h a n e m éppen Z w e i g révén i s m e r k e d t e m m e g , s tőle tudom, hogy a boldogtalan véget ért skót királynő korántsem volt a n n y i r a ártatlan áldozat, amilyenként
S c h i l l e r jóvoltából a köztudatba került. Ezért is sajnálom most, amiért Z w e i g könyve jelenleg számomra n e m hozzáférhető — tekintve, hogy a Kocsis-drámát o l v a s v a se lenne éppen érdektelen a Mária körül történ teket feleleveníteni kissé. A k k o r se, h a nélküle is nyilvánvaló, hogy K o c s i s S t u a r t Máriájának sincs s o k k a l több köze a valóságos történelmi alakhoz, m i n t Schillerének, v a g y éppen a n n y i sincs még. Sőt inkább a Schiller-dráma hősnőjéhez v a n köze, m i n t mindkét mü „eredé táj éhez", bármennyire k i is merüljön ezzel ( K o c s i s szerencséjére) m i n d e n további összevetés lehetősége. M e r t persze még csak arról se lehet szó, hogy m i v e l K o c s i s , szemben S c h i l l e r r e l , darabjához S t u a r t Mária uralkodói pályafutásának kezdetét használja fel, a két dráma valamiképpen k i egészítené egymást. K o c s i s u g y a n i s , a m o d e r n állörténelmi dráma kö vetelményeinek megfelelően, Mária alakját igen érdekes tétel bizonyí tásának r e n d e l i alá. Azáltal, hogy húszesztendős Máriáját szeszélyes nek, komolytalannak, önnön szépségétől és uralkodói mivoltától elkapatottnak, de e g y b e n g y e r m e k i e n n a i v n a k és tisztának m u t a t j a meg, o l y a n n a k , a k i vér nélküli hatalomgyakorlásról ábrándozik, és ilyenformán lesz e l l e n p o n t j a a n n a k a h a t a l m i gépezetnek, a m e l y n e k csúcsára cseppen. Szükségszerűen vereséget szenvedve, a n n y i r a elkerül hetetlenül, hogy valójában n e m i s csodálkozunk, a m i k o r a d a r a b Mári ának a z z a l az eddigi önmagával ellentétbe kerülő hisztérikus uralkodói óhajával fejeződik be, hogy kétszáz alattvalójának kivégzését kívánja végignézni. A n n a k hatására, hogy riválisa, Erzsébet azért téteti e l láb alól kegyencének, D u d l e y n a k feleségét, m e r t D u d l e y házassága Máriával A n g l i a érdekében áll. E hír vétele után, de véres kívánsága előtt kiáltja ugyanis, hogy: „Erzsébet most már n e m királynő! Véres a keze, most már n e m királynő! A király a legszabadabb ember, n e k i kerül a l e g kevesebb kookázatba tisztának m a r a d n i , én tiszta m a r a d t a m , mégse tudnak ártani n e k e m , k i p a r a n c s o l h a t j a egy királynak, hogy bemocs k o l j a kezét, m i v i h e t rá egy sérthetetlen embert: a királyt a r r a , hogy vérrel m o c s k o l j a be k e z é t . . . Hát a k k o r m i t ér a z , hogy a királyok sérthetetlenek, m e g n e m büntethetők, koronájuktól m e g n e m foszthatok, h a n e m örülnek a n n a k , hogy tiszták m a r a d h a t n a k , m i n t a g y e r m e k e k . " , ami végeredményben utolsó görcsös kapaszkodás már csupán az illú ziókba, m e l y e k n e k összeomlása után Máriának már csak egy választása lehet, a visszavonulás, v a g y a m i n t a d a r a b b a n is történik, a realitások tudomásul vétele, a m i n e k végeredményben csupán elkeseredett reagá lása a már említett véres kívánság. Tulajdonképpen azenban még a visszavonulásra sincs lehetőség. Mária környezete h a l l a n i se a k a r erről, úgyhogy K o c s i s hamvasán n a i v k i s királynője valóiában n e m is létező hatalmának, uralkodói szerepének foglya m a r a d . E n n e k kapcsán p e dig egy k i c s i t az egzisztencialista dráma i s felmerül bennünk, annak ellenére, hogy az egzisztencialista drámahősöknek r e n d s z e r i n t valóságos választási lehetőségük v a n , a m i K o c s i s beállításában Máriának n e m ' adatott meg. Kocs?is darabjához a legérdekesebb párhuzamot u g y a n i s A l b e r t C a m u s Caligulája kínálja, azáltal, hogy a két darnb közötti r o konság i l l e t v e különbség alapvetően a b b a n fejeződik k i , hogy C a l i g u lával szemben, a k i úgy véli, a k k o r és azért s z a b a d , m e r t g y i l k o l h a t , K o c s i s S t u a r t Máriája úgy érzi, elvesztette szabadságát, m e r t g y i l k o l n i a k e l l . Ragyogó lehetőségeket rejtegető „nagy tézis*' ez mindenképpen, o l y a n , a m i l y e t élvonalbeli drámaíróknak is csupán legkiemelkedőbb
alkotásaikban sikerül „kifogniuk", o l y a n n y i r a , hogy akár azt is m o n d h a t j u k , K o c s i s d a r a b j a „ellendrámája" lesz Camus-énak, méghozzá o l y képpen, hogy a h a t a l o m és szabadság viszonyának kérdését az objektív valóságnak megfelelőbben fejezi k i , lényegében a n n a k a m a r x i f o r m u lának szellemében, hogy a k i másakat e l n y o m , m a g a sem lehet szabad, míg C a m u s drámája voltaképpen azt a patologikus téveszmét m u t a t j a meg, a n n a k m i n d e n következményével együtt, a m i C a l i g u l a fejében v a n meg, illetve a m i a h a t a l o m m i n d e n megszállottjának tudatos v a g y ön tudatlan cselekvési logikájában tükröződik. E z z e l a z o n b a n lényegében k i is merült a C a m u s nevezetes darabjával való párhuzam lehetősége. A m i önmagában természetesen n e m l e n n e baj, h a n e m arról l e n n e szó, hogy a Caligulához viszonyítva A korona aranyból van csupán a felállított tétel dolgában egyenértékű és hat úgy, m i n t h a C a m u s darabjával feleselne, mivé] ez a tétel Kocsisnál, a l i g h a n e m a szerző lírai hajlamaiból adódóan választott megoldások következ tében, n e m k a p j a m e g a z t az átütőerőt, a m i t fajsúlya révén megérde melne. Részben talán az e p i k u s forma, a rövidke képekre vnló bontott ság m i a t t i s , m i v e l így állandóan az az érzésünk, hogy e g y - e g y kép túl h a m a r véget ér, még mielőtt a drámaiság lángjai m a g a s r a csaphatná nak és átforrósíthatnák a többnyire szellemes, sőt helyenként s z i p o r kázó, de sohasem igazán gyújtó szöveget, ám még inkább azért, m e r t K o c s i s S t u a r t Máriájának n i n c s a drámában igazan méltó ellenfele. Mária u g y a n i s a m a g a tisztaságában e g y kicsit úgy áll szemben az őt körülvevő magas állami méltóságokkal, m i n t az Áfonyák Györgye r o m lott szerzetestársaival. E z e k a hatalmasságok csupán „testületileg" j e lentenek ellenfelet a királynő számára, szüntelenül az u d v a r i élet k o n vencióira v a g y a .reálpolitika követelményeire figyelmeztetik, de s e n k i sincs köztük, akri érdemben, megfelelő szinten válaszolhatna Mária k o m o l y t a l a n , de n a g y o n ás komoly dolgokat érintő megnyilatkozásaira, még a némileg k i e m e l t B o t h w e l l szerepe is a r r a korlátozódik, hogy Mária vértelen ábrándjainak tarthatatlanságát a g y a k o r l a t b a n bizo nyítsa be. E n n e k eredménye pedig a k k o r is a feszültség bizonyos h i ánya lesz, egyfajta drámaiatlanság. h a fel is merül bennünk, hogy ezek a figurák már csak azért se lehetnek Mária i g a z i ellenfelei, m i v e l csupán reálpoliti'kusok, a k i k mindössze „taktikai kérdésékben" ütköznek össze királynőjük utópiájával, amiért i s n e m várhatunk tőlük o l y a n k i jelentéseket a vérontás elkerülhetetlenségéről és általábcn az erőszak ról, a m i l y e n e k forradalmár szájába ólienének igazán. C s a k h o g y v a n a d a r a b b a n egy f i g u r a , a k i n a g y o n is betölthetne azt a szerepet, hogy Mária igazi ellenfele legyen. J o h n K n o x r a , a kálvinizmus skóciai apos tolára, a presbiteriánus egyház megteremtőjére gondolok, a k i a maga módján végeredményben forradalmár volt, emellett pedig (amint Z v / e i g től is tudom) később n e m k i s szerepet játszott Mária elűzésében, úgy h o g y többé-kevésbé vallási köntösbe öltöztetve valamennyiünket izgató korszerű gondolatokat m o n d h a t n a k i , illetve kérdéseket vethetne fel, hasonló, szintű válaszokat provokálva k i Máriából is, ezenkívül p e d i ^ a puritán Kraox szenvedélyes gyűlöletében n ragyogóan szép, s általa l e dérnek tartott, k a t o l i k u s (!) Mária iránt, h a kissé .freudizáljuk" a d o l gokat, a l i g h a n e m szerepet játszott egy bizonyos lefojtott érzékiség, h a úgy tetszik, a s z e r e l e m egy fajtája is, amiből feltétlenül izgalmas ér z e l m i háttér s e j l i k föl, o l y a s m i , iaani e g y b e n a nézetek relativizmusának f
(emocionális függőségének) megmutatásához is lehetőséget kínált volna. Itt-ott, a l i g észrevehetően v a l a m i talán meg is m u t a t k o z i k belőle, ám ahhoz, hogy kiteljesedjék, Máriának, m o n d j u k a k k o r , a m i k o r K n o x át a k a r j a téríteni, m i n d e n indokolt kacérkodása ellenére, talán mégsem csak i l y e n csacsogó formában k e l l e n e válaszolnia: „Ó, dehogy t é r e k . . . T u d j a , u n a l m a s l e n n e számomra a kálvinista v a l l á s . . . N a , n e m a k a r o m én megsérteni a vallását. D e azt ugye e l i s m e r i , hogy egy királynőnek, az ország első emberének u n a l m a s lenne még vallásból i s az uralkodót v á l a s z t a n i a . . . N i n c s benne s e m m i é r d e k e s . . . És t u d j a , kedves K n o x úr, én szenvedélyesen szeretek h a t n i az e m b e r e k r e , de n e m c s a k szeretek h a t n i az e m b e r e k r e , h a n e m tudok is hatni rájuk, lehet, elsősorban a z zal, hogy n a g y o n szép v a g y o k , talán a z z a l is, hogy k o r o n a v a n a f e j e men, de talán azzal leginkább, hogy n a g y o n - n a g y o n titokzatosnak, furcsának, érdekesnek játszom m e g m a g a m előttük . . . " I l l e t v e ezután az „elütési" kísérlet után feltétlenül k o m o l y a b b h a n g r a k e l l e t t v o l n a át váltani, a m e n n y i b e n K o c s i s valóban k i kívánja aknázni a z o k a t a l e h e tőségeket, amelyekét Mária és K n o x szembenállása magában r e j t , a m i persze a d a r a b elmélyítésének egyik lehetősége csupán. Bármilyen megoldást is választ azonban, Máriájának, m i n d e n naivitása mellett, mégiscsak k o m o l y a b b n a k kellett v o l n a lennie egy k i c s i t (valahogy talán úgy lehetett v o l n a egyEzerre niaiv és komoly, m i n t S h a w S z e n t J o h a n nája), m i v e l enélkül a d a r a b végén bekövetkező összeomlását s e m t u d j u k igazán k o m o l y a n v e n n i . N a meg azért, hogy ne érezzük magát a drá mát i s kissé n a i v n a k e miatt a benne végig uralkodó hangvétel m i a t t , a m i ilyenformán a t e l e l súlyával kerül ellentétbe. Annál k o m o l y a b b és súlyosabb a z o n b a n az utána következő d a r a b , a Bolyai János estéje c. monodráma a m a g a megszállottan sodró áradatá v a l , a m e l y u g y a n c s a k párhuzam felvetésére késztet. Természetesen a Németh László Bolyai-drámáival való összehasonlítást kínálja, méghozzá n e m is csupán a főhős személye által, ahogyan azt A korona aranyból van, illetve S c h i l l e r Stuart Máriája esetében láttuk. Bármennyire itt s e m u g y a n a n n a k az életszakasznak v a g y eseménynek kétféle megvilá gításáról legyen rs szó, h a n e m inkább a Németh Lászlónál megismert apa—fiú v i s z o n y n a k további folytatásáról. Kettejüknek arról a széttéphetetlen összelánccltságáról, a m i A két Bolyai zárósoraiban a követke zőképpen j u t kifejezésre: „LŐRINC. H o g y a z a nagy ész, a z ás csak e n n y i t ér! Fölverik, m i n t a patkót, hogy j o b b a n rúghassanak véle. B O L Y A I . N e m m i n t a patkót. M i n t a béklyót a l o v a k r a . Kettőre egyet, hogy holtig rúgják s harapják egymást. S e l n e s z a b a d u l j a n a k . " K o c s i s István B o l y a i Jánosról szóló monodrámájában- u g y a n i s való jában ez a Németh László megfogalmazta „egymást rugdosás" folytató dik tovább. I t t már az apa halála után, „szólóban", mélyen belül az elhagyottan, z a v a r t elmével szobájába zárkózva élő B o l y a i Jánosban, a k i ben továbbra is az a p a kísért, m i n t e g y a síron túlról i s újabb rúgásokat a d v a fiának és k a p v a i s tőle, mi/vel János Kocsisnál i s lényegében u g y a n a z o k a t a hibákat v e l i szeretve gyűlölt a p j a benne élő árnyának szemére, .amelyeket Németh Lászlónál még az e l e v e n a p a arcába vág. Mindenbe belekapó önmaga felaprózásáért, dilettáns irodalmárkodásáért, bohóckodásáért, haj-bókolásáért ostorozza és gúnyolja k i , i t t . K o csisnál, g y a k r a n kifejezetten patologikussá növekedett formában már.
E z az apával való posztumusz viaskodás azonban csupán egyetlen szálát j e l e n t i K o c s i s monodrámájának, a m e l y b e n B o l y a i János tulajdonkép pen a „világgal", c n n a k ránehezedő és fojtogató f a n t o m j a i v a l folytat láthatólag .sírig tartó és reménytelen küzdelmet, lényegében ugyanúgy, ahogyan apjával i s teszi. Mindenekelőtt G a u s s - s z a l , a m a t e m a t i k u s o k a k k o r máT szintén halott fejedelmével, a k i „persze csak magánlevélben" ismerte el B o l y a i érdemeit az abszolút geometria megteremtésében, de „ahhoz már n e m v o l t elég n a g y ember, hogy h i v a t a l o s a n is elismerje, túlságosan is féltette szegényke m a t e m a t i k u s királyi koronáját", s a k i hez s o k k a l egyértelműbb gyűlölettel és megvetéssel v i s z o n y u l , m i n t apjához, a z utóbbihoz fűződő érzések m i n d e n ambivalenciája nélkül. Lényegében azonban i t t i s ugyanúgy, mint Németh Lászlónál, azaz o l y képpen, a h o g y a n a két B o l y a i egymáshoz, i l l e t v e János G a u s s h o z való viszonyát általában is ismerjük. E z azonban semmiképp s e m degradálja K o c s i s drámáját h o l m i utánérzéssé v a g y merő kísérletté egy más for mával, de u g y a n o l y a n mondanivalóval ugyanarról a témáról. T e k i n t v e , hogy K o c s i s d a r a b j a — méghozzá éppen G a u s s ürügyén — bizonyos értelemben filozófiai irányban tágítja k i azt a „Bolyai-kérdést", amiről Németh László inkább pszichológiai drámát ír, egyben a m a g y a r s z e l l e m i állapotoknak egy k i c s i t az egész múlt századi Kelet-Európára is jellemző látleletét a l k o t v a m e g . K o c s i s monodrámája ugyanis azáltal válik filozofikussá v a g y éppen egzisztenoialistává, hogy önmagával és a világgal viaskodó B o l y a i Jánosa éppen azzal m o n d j a k i megsemmisítő ítéletét GaussTÓl, hogy k i j e l e n t i , G a u s s a könnyebb utat választotta, a „matematikából, de n e m a matematikáért élt", a m i aztán e t i k a i síkra áttolódva szükségszerűen és a d a r a b b a n központi h e l y e t is k a p v a v e t i föl az „emberekért" v a g y az „emberekből" élés alternatíváját, a n n a k megállapítására késztetve Jánost, hogy m i n d e n nagy e m b e r életében legalább egyszer m e g m u t a t k o z i k a kísértő p i l l a n a t , a m i k o r lehetősége kínálkozik, hogy n e a z emberekért, h a n e m az emberekből éljen, s e g y ben a n n a k kutatására is, v a j o n nála m i k o r kínálkozott ez a lehetőség, a m e l y n e k elszalasztása elszigetelődésének, s a z „üdvtan" őrületébe zárkózásának is okozója lett. így j u t el aztán töprengései során odáig, hogy „a győzelemhez c s a k az k e l l , hogy az e m b e r e k felismerjék, hogy l e g n a gyobb érdekük, hogy megvalósuljon a valamiért való élet k u l t u s z a " , de odáig is, hogy „Csak a z c l , a k i valamibői él, az n e m él, a k i valamiért él. A z ember erőforrásai visszahúzódnak a föld mélyébe, h a csak az él, a k i valamiből él, s az n e m élhet, a k i valamiért él, az ember hát e l p u s z títja ö n m a g á t . . . " V a g y ahogyan v a l a m i v e l előbb u g y a n e n n e k a m e g állapításnak, konkrétabb, önmagára vonatkoztatott megfogalmazásában áll: „Engem, a k i a matematikáért éltem, legyőzött K a r i F r i e d r i c h G a u s s , a k i a m a t e m a t i k a segítségével élt, a matematikából, de n e m a m a t e m a tikáért. A z ember, a k i valamiért i s tudott élni, nemcsak valamiből, l e győzetett." „Valamiből v a g y valamiért élés", ez l e n n e hát a Bolyai János estéjéb e n az, amit m e g i n t csak tézisnek nevezhetnénk, a k k o r is, h a K o c s i s valójában n e m eleve állítja föl s aztán darabjával bizonyítja, ahogyan az a tézisdrámák esetében r e n d s z e r i n t l e n n i szokott, h a n e m inkább csak B o l y a i örvénylő gondolatáradaftának m i n d i g újra felbukkanó mágikus pontjává teszi. Á m éppen ezért lesz érdekes n e m c s a k az a bizonyos pont, h a n e m m a g a 'az „örvénylés i s , részben az, amit ennek során m a g a K o -
csís is felvet, részben pedig az, a m i felvetéseinek hatására eszünkbe j u t . Mindenekelőtt a n n a k a kétféle konklúziónak a lehetősége, a m e l y a v a lamiért vagy valamiből élés elvont i l l e t v e konkrét síkon való felvetődé séből következük. A z első, az elvontabb felvetés már csak azért is j e l e n tősebb h e l y e t foglal el a d a r a b b a n , m i v e l előtérbe kerülése már pusztán B o l y a i m a t e m a t i k u s i mivoltából, n a m e g az abszolút geometria l a i k u s o k számára m a i s fennálló h érmet izmusából következik. E z e n a síkon u g y a n i s B o l y a i dilemmája v a l a h o g y úgy fogalmazható meg, hogy v a j o n egy, az átlagot messze felülmúló képességekkel rendelkező elmének alíkor is vállalnia k e l l - e korának felfogóképességét meghaladó felfedezésének k i mondását, s a mellette való kitartást, h a nyilvánvalóan n e m talál m e g értésre, amiért i s elkerülhetetlenül egy rögeszme megszállottjának s z e r e pébe kényszerül, s végül az elszigetelődés következtében valójában azzá is válik, a m i n e k környezete t a r t j a , v a g y pedig megengedheti magának a „bölcs hallgatást", olyképpen, hogj'- a külvilág előtt m a g a s e m merész k e d i k túl a többség ( m a t e m a t i k a i kérdés esetében persze „szakértői többségről" v a n szó) számára is érthetővé tehető dolgok határain, úgy, ahogyan a z t G a u s s is tette, a k i b e n nyilván szintén megvoltak a Bolyaáakéhoz ( v a g y L o b a c s e v s z k i j éhoz) hasonló képességek, éppen csak a hozzájuk illő bátorság v a g y fanatizmus nélkül inkább. Hogy a kettő kö zül m e l y i k magatartás látszik imponálóbbnak v a g y éppen h e r o i k u s n a k , arról persze szükségtelen vitázni, s ugyanígy K o c s i s nyilvánvaló Bolyai-pártisága i s magától értetődőnek mondható. Első pillantásra l e g alábbis, m i v e l a d i l e m m a nagyon is közvetett g y a k o r l a t i kihatása f o l y tán mégiscsak felvethető, n i n c s - e v a l a m e n n y i r e igaza a gaussi bölcses ségnek i s , a m e l y m i n t h a azon a belső mottón a l a p u l n a , hogy „amennyi ben igazán n a g y dologra jöttem v a g y jöhetnék rá, úgy bizonyára más is felismeri m a j d , okosabb tehát, h a közvetlenül hasznosabb és számomra is hasznot hozó d o l g o k k a l foglalkozom", a m i azt is jeleníti, hogy egy i l y e n felfedezés kidolgozása és nyilvánosságra hozatala mindenekelőtt hiúsági kérdés, v a g y i s azért, hogy érdemeinket később az utókor k o szorúzza meg, talán mégsem érdemes vállalni az őrültség látszatát, v a g y éppen magát a z őrültséget is. Ebből a szempontból nézve -tehát G a u s s magatartása akár kifogástalannak is mondható, egészen addig, amíg eszünkbe n e m j u t , hogy ez a magatartás n e m csupán a felfedezés dicső ségét engedi át nagylelkűen másnak, h a n e m m i n d a z o k a t a következmé n y e k e t ás, a m i t a n n a k kimondása maga után von, m i n t e g y a felfedező fejére zúdít, n e m is beszélve arról, hogy G a u s s n a k még hiúsága kielégí téséről való lemondása is látszólagos csupán, hiszen a m i k o r B o y a i abszo lút geometriáját „agyonhallgatja", s ezáltal valójában az „értetlen kör n y e z e t " szerepét vállalja, voltaképpen hiúsága n y e r , most már m e n t h e tetlenül u n e t i k u s formában, kielégülést. Olyképpen, hogy mottója így h a n g z i k : „Ha én n e m m e r t e m megtenni, más se tehesse — legalábbis egyelőre n e . " Valójában tehát mégiscsak a B o l y a i képviselte végsőkig menő önmaga-vállalás látszik e t i k u s n a k ezen az elvont síkon i s , K o c s i s n a k azonban a l i g h a n e m mégis igaza volt, a m i k o r úgy érezte, hogy, kizárólag ezen a tudományos problematikán belül m a r a d v a , a m e l y t e r mészeténél fogva csupán a „kiválasztott k e v e s e k " sorsát érinti közvet lenül, n e m b o n t a k o z t a t h a t j a fka igazán a drámájában felvetett d i l e m m a etikai vetületét. Ezért építi bele darabjába a másik „konkrétabb", de közvetlenebb Mhatása folytán általánosabb síkot is, valójában u g y a n -
ennek a dilemmának megnyilvánulását a társadalmi értelemben vett p r a x i s vonalán. A z z a l , hogy arról is szót ejt, hogy Bolyaá, a k i hadmér nöki múltja, de még inkább m a t e m a t i k u s i képességei folytán feltehetőleg zseniális stratéga i s lehetett v o l n a , azért t a r t j a magát távol a szabadság harctól, mert katonai elképzeléseinek megértésére a hadvezetés képte lennek bizony-ült, a m i az ebből következő utólagos l e l k i i s m e r e t i vívódás mellett azért is rendkívül érdekes komponense lesz a drámának, m i v e l itt éppen Bolyaii m e g n e m alkuvása válik negatív előjelűvé, s lesz m e l lesleg indítékafift t e k i n t v e a hiúság megnyilvánulásává ís, c ? még inkább azért, m e r t ennek kapcsán bontakozik k i K o c s i s darabjában v a l a m i , amit, h a történelmi-politikai cselekvésről v a n szó, talán a „zseni alitás paradoxonának" nevezhetnénk e l . N e m kvesebbre gondolok itt, m i n t hogy a történelmi válságok, főleg t r a g i k u s bukások utólagos e l e m zésekor r e n d s z e r i n t n e m c s a k az derül k i , „mit kellett v o l n a t e r m i " , h a nem az is, hogy a kérdéses események szereplői közül ez a „legjobb megoldás" eszébe is jutott v a l a k i n e k , ám azért n e m volt mégsem a l e g jobb, mert jelentőségét legfeljebb csak néhányan voltak képesek felfogni még a főszereplők, a vezetők közül is, hogy a szélesebb rétegekről, a ,.tömegekről" ne is beszéljünk. Más s z a v a k k a l , a „legjobb" megoldás m i n d i g egyben a „legrosszabb" is, a n n y i r a , hogy g y a k o r l a t i megvalósíthatatlansága miatt szinte figyelembe v e n n i s e m érdemes. E z azonban éppen meg.fellobbezhetetlensége folytán t r a g i k u s , úgyhogy a B o l y a i Já nos estéjének tragikumát voltaképpen az a megmásíthatatlan társadalmi törvényszerűség j e l e n t i , a m e l y szerint bármilyen jelentőségű és s o r s döntő legyen i s e g y gondolat, csak a k k o r realizálható, h a a középszerű séggel ií? megérthető. A m i n e k lehetetlensége v a g y legalábbis h o s s z a d a l massága r e n d s z e r i n t o l y a n k o r jár végzetes következményekkel, h a gyors cselekvésre v a n szükség, s ez könnyen o d a sodorhatja az i l y e n gondolat megalkotóját, ahová K o c s i s monodrámájának bomlott lelkivilágú B o l y a i Jánosa is sodródik: ahhoz a végállomáshoz, ahol már csak önmagát t a r t j a az „egyetlen normális e m b e r n e k " . E z pedig végső fokon n e m c s u pán a világgal szembekerült hős tragédiája, h a n e m a világé is egyben. U g y a n a z , a m i Deák Vak triójában abban fejeződik k i , hogy a v a k o k kö nyörtelen következetességgel pusztítják el a közéjük tévedt látót, de a m i azért nő itt messze egy szabályszerű tézisdráma keretei fölé, m e r t K o csisnak a monodráma i l y e n feladatok megoldásához kétségtelenül s z o k a t l a n eszközeivel, ám a l i g h a n e m éppen lírai adottságainak segítségével sikerül vslóságos, a z emocionális szférákat is megmozgató drámaiságot, mélyen megrázó k a t a r z i s t biztosítani hozzá. A m i v e l végső fokon megint csak tételének súlyát érzékelteti. O l y a n megragadó erővel, hogy igazán n e m csodálkozhatunk, amiért a h a r m a d i k d a r a b n e m érhette al u g y a n e z t a szintet — problematikájá n a k nyilvánvaló izgalmassága, s u g y a n c s a k felismerhető egzisztencialista vonásai ellenére s e m . N a de előbb talán e g y röpke vallomást arról, miért is tetszik n e k e m a n n y i r a — tényleges értékei mellett — S a r t r e Temetetlen holtak című drámája. Azért, m e r t pétainista f r a n c i a csendőröket szerepeltet benne S S keretlegények, gestapós tisztek v a g y Wehrmacht-katonák helyett, s i l y módon kerüli e l , okos körültekintéssel, a csupán „mások híméit" észrevevő n a c i o n a l i s t a elfogultság látszatát, a m e l y az alapjában véve indokolt „nem feledés" buzgalmában g y a k o r t a arról feledkezik meg,
hogy az embertelenség és a s z a d i z m u s n e m valamiféle n e m z e t i t u l a j d o n ság, v a g y i s hogy v a l a m e n n y i megszállt európai ország s i k e r e s e n k i t e r melte a m a g a fiók-fasizmusát, s hozzá azokat, akiik kegyetlenség d o l gában s e m m i b e n s e m m a r a d t a k el megbízóik mögött. És persze egy kicsit a m i a t t az i r o d a l m i , de n e m ritkán i r o d a l o m alatti g y a k o r l a t miatt, a m e l y m i n t h a c s a k a z alábbi meggondolás alapján járna e l : Támadt egy remek, emberboncolgató és leleplező, a szadizmus természetét feltáró ötletem — nosza kerítsünk hozzá egy náci városparancsnokot, m o n d j u k egy S S Obersturmbahnführert, a k i ötletemet a „gyakorlatba" ülteti át. Ezért fogtam kissé kedvetlenül a Megszámláltatott fák olvasásához. Amiért kissé megkésve derül csak k i , hogy K o c s i s István d a r a b j a mégiscsak több ennél. A h o g y a n ugj'anis fokozatosan előbbre j u t u n k a d a r a b b a n , a n n a k ellenére, hogy az efféle „városparancsnokos" drámák bizonyos megszokott vonásait is magán v i s e l i , lassacskán mindinkább nyilvánvaló lesz, hogy K o c s i s d a r a b j a csak úgy ezek közé mégsem s o rolható. Mindenkelőtt azért, m e r t városparancsnokáról, R a n k e őrnagyról is m e g t u d h a t j u k , hogy n e m iis az a sablonhiéna, a m i n e k az első j e l e n e tekben megismerhettük, h a n e m ellenkezőleg: azért játssza a hiénát, s i g y e k s z i k először a b a l o l d a l i beállítottságú Komárk tanárt, m a j d a k o l la-boráná F i s c h e r iskolaigazgatót és képviselőt halálos fenyegetéssel is a r r a kényszeríteni, hegy a sztrájkoló bányászokat a m u n k a újrafelvételére rábeszélje, m s r t szeretné elkerülni a valóságos hiénává válást, a töm e g y i l k o s szerepét. I l y e n irányú késtégbeesett igyekezete folytán aztán a Megszámláltatott fák helyenként R a n k e megragadóan emberi drámája lesz., a n n a k ellenére, hogy szerzőjének súlyos vévod^e köv-rlkeziében e l s i k k a d n i h a g y egy s o k k a l nagyobb lehetőséget: azt, hogy a háború a b szurditásának egyidejűleg tragédiája ós komédiája \~ l e g y e n . E n n e k meg értéséhez egyébként fojtótlenül ismernünk k e l l azt a sr: tu^iót. amelyben a háború képtelensége, a benne k i a l a k u l t helyzetek kazáni-hálátlansága a d a r a b b a n kifejezésre j u t , nevezetesen azt, hc£y R a n k e v&üaüiol a s z o v jet fronton egy partizánokkal rokonszenvező falu szétlövésére k a p p a rancsot, ám, hogy lakosar-t megkímélje, az utolsó p i l l a n a t b a n följebb emelteti az ágyúcsöveket, m a j d attól t a r t v a , hogy szabotázsa kitudó dott, bezárkózva v a r i a sorsát, amíg csak E - H r e n d e H i e l kitüntetést és elő léptetést bejelentő táviratot lobogtatva rá n e m törnek — időközben u g y a n i s kiderült, hogy a veszélyt -megsejtő lakosság éppen a f a l u mögötti erdőben húzódott meg, s a™ utolsó emberig áldozatul esett a g y i l k o s ágyú tűznek, ami végső fokon azt demonstrálja rendkívül p l a s z t i k u s a n , hogy egy embertelen gépezeten belül hiába i g y e k s z i k v a l a k i emberséges l e n n i , helyzete és szrvepe folytán csak e m b e r t e l e n lehet, és ez megint csak o l y a s m i , -amit .,rjsgy tézisnek" v a g y még inkább „nagy szituációnak" n e vezhetünk. O l y a n n a k , a m e l y mindenképpen a l k a l m a s a r r a , hogy n a g y szerű dráma magját képezze, a n n y i r a , hogy valójában n e m lehet eléggé sajnálni, amiért mégsem lesz azzá. T e k i n t v e , hogy K o c s i s a mondanivaló kiteljesedését meghiúsító roppant hibát követ e l azáltal, hogy mégsem ezt a „ s z ő r i t " állítja drámája középpontjába, úgyhogy a z igazi témá ról, az erdő szétlövéséről csupán utólag, R a n k e szavaiból értesülhetünk. Ilyenformán aztán a színpadon lejátszódó dráma inkább c s a k egyfajta utójátéka lesz az előzményeknek, sápadt és éppen helyenkénti erőltetettsége folytán erőtlen epilógusa csupán, anélkül, hogy a háttérbe szorítot-
takat akár részben is pótolni tudná. R a n k e kétségbeesett igyekezte, időt nyerő manipulációi u g y a n i s mindenképpen mesterkélten h a t n a k , főleg azért, m e r t ez a konstruáltság csak a k k o r lehetne „kifizetődő", h a R a n k e alakjának, n a m e g az általa előidézett eseményeknek valószínűtlenné válásáért cserébe v a l a m i o l y a n többletet kapnánk, a m i t a szétlőtt erdő körüli szituációban n e m találhatunk meg. M e r t akárhogy nézzük is, Komárk ilyenformán előtérbe kerülő becsületének kérdése valahogy r o m a n t i k u s a n elvontnak látszik, főleg m e r t mindenképpen a r r a gondolunk, hogy Komárk végeredményben vállalhatná i s , hogy rábeszéli a sztrájkolókat a m u n k a felvételére (feltéve, hogy azok h a l l g a t n a k rá), még akár becsületének látszólagos feláldozása árán is, sőt talán kötelessége is ezt tenni, m i v e l , h a életét áldozza, ezzel a bányászok halálos ítéletét is aláírja, emellett pedig kissé azért is áldilemmának látszik Komárk h e l y zete, m i v e l tisztában v a n vele, hogy a náci-Németország ügye a háború b a n már vesztésre áll, úgyhogy a bányászok megmozdulásai, i l l e t v e az azokból feltehetőleg következő véráldozatok ilyenformán fölöslegesnek is látszanak már. Azért a „feltehetőleg bekövetkező" véráldozatok, m i v e l az előállott h e l y z e t végkimenetelét, s ugyanígy Komárk és R a n k e t o vábbi sorsát már n e m t u d j u k m e g a darabból. K o c s i s u g y a n i s , m i n t h a csak hiába keresné a m a g a felállította d i l e m m a csapdájából kivezető utat, teljesen önkényesen „lefűrészeli" drámája végét, -ami még csak o l y a s m i v e l se igazolható, hogy a szerző a továbbiakat a nézőre bízza, mintegy a r r a késztetve, hogy lelkiismeret-vizsgálatot (tartva, gondolat b a n tovább élje R a n k e és társai drámáját. Gondolkodásra u g y a n i s n e m túl sok lehetőség kínálkozik, m i v e l Rankénak tulajdonképpen nincs vá lasztása, lévén, hogy végül v a g y mégis megrendezi a tömeggyilkosságot, v a g y pedig főbelövi magát, a m i v e l a véres munkát tulajdonképpen alá rendeltjeinek, mindenekelőtt a f a n a t i k u s és már jó ideje gyanakvó Tügel századosnak engedi át, s ez a n n y i r a kézenfekvőnek látszik, hogy a l i g h a n e m ez lett v o l n a a dráma egyetlen elfogadható befejezése. E z u g y a n i s v a l a m e n n y i r e még az erdő szétlövésének háttérbe szorítását is i g a z o l hatta v o l n a — a n n a k megmutatása révén, amit különben már ez a csak elmesélt eset is magában r e j t : azt, hogy R a n k e v a g y végigjátssza s z e r e pét, v a g y maga is a szerep áldozata lesz. így viszont, e befejezetlenség mellett, v a l a h o g y sehogy s e tudok megszabadulni attól a benyomástól, hogy — bármennyire képtelen gyanúsításnak látszón is ez — K o c s i s r a b u l e j t v e egy csupán az indítást lehetővé tevő szituációtól, anélkül kezdett hozzá darabjához, egyik rövid képről a másikra h a l a d v a , m i n d jobban bonyolítva a szálakat, hogy v a l a m i épkézláb befejezés lebegett v o l n a a szeme előtt. A b b a n a reményben, hogy m a j d csak e l j u t valahová. Reményeiben c s a l a t k o z v a azonban csupán az abbahagyásig sikerült e l j u t n i a különben i s tévesen megválasztott útján. Odáig, hogy három drá májának hősei közül legtávolabb éppen R a n k e áll attól a hőstípustól, amelyről K o c s i s a következőképpen v a l l a könyv fülszövegén: „ A drá m a i hős számára a szabadság n e m egyszerűen cselekvésre késztető p r o b léma, h a n e m o l y a n létezés, a m e l y b e n a h a r c már-már a n n y i r a termé szetes, m i n t a l é l e g z é s . . . L e h e t , hogy azért v a n e z így, m e r t az igazi drámai hős n e m t u d túl s o k a t a d n i a r r a , hogy két v a g y v a l a m i v e l több megnyilvánulási lehetőség közül szabadon választhat (például választ-
h a t j a , hogy öngyilkos legyen), s o k k a l m a k a c s a b b csak végtelennek t u d j a felfogni (végtelennek a z lehetőségek szempontjából), tehát létezésnek. A válik mások szabadságának függvényévé." Több nemegyszer s o k k a l közelebb kerül hozzá, B o l y a i szólván maradéktalanul rá i s talál.
ennél: a szabadságot etikus megnyilvánulási szabadság számára így hőse esetében u g y a n i s Jánosában pedig úgy
