Paár Ádám
Augusztus huszadika
Immár évtizedek óta három állandóság van az augusztus 20-i ünnepen: a honvédtisztek avatása, a Szent Jobb-körmenet és a tűzijáték (a hagyományok közé az ország tortája kezd felsorakozni, kitöltve a legszentebb és a legprofánabb közötti teret, és példát mutatva arra, miként válhat egy jó ötlet nemzeti tradícióvá). A háromféle élmény jól mutatja, hogy augusztus 20-a rendkívül bonyolult jelentésrendszerrel bír, amelyben az állami jelleg és a szakralitás mellett megfér a profán népszórakozás, miközben már alig vannak azok, akik az új kenyeret vagy az alkotmányt ünnepelnék. Igaz, jelenleg egyre kisebb a népességnek az a része, amelynek számára az új kenyér valódi jelentéssel bír, míg alkotmány helyett – azzal egyenértékű – alaptörvényünk van, amelynek azonban semmi köze nincsen augusztus 20-ához. Hosszú volt az út, amíg augusztus 20-a beépült a nemzeti ünnepek sorába. Kevesen tudják, hogy a mélyen katolikus Mária Terézia magyar királynő rendelkezett arról, hogy István-napot vegyék fel a hivatalos ünnepnapok közé. Azóta folyamatos Szent István király ünnepének megtartása, igaz, a 18. századtól jellege sokat változott. Volt idő, amikor pusztán egyházi ünnep volt, aztán munkaszüneti nappá nyilvánították (1891). A Horthy-korszakban – aktualizált tartalommal, a Kárpát-medence népeit ezer éven át védelmező Szent István-i birodalom tradíciójának hangsúlyozásával – vált nemzeti ünneppé (1938), majd – az államszocialista rendszer kitérőjét
-1-
leszámítva – a rendszerváltástól kezdve ismét egyházi és nemzeti ünnep. Emellett azonban István-nap volt az új kenyér ünnepe és az 1949-ben megszületett alkotmány ünnepe is. Más nemzeti ünnepünkön egy-egy dolgot ünneplünk. Gazdag, sokrétű jelentésrendszerrel csak augusztus 20-a rendelkezik. Elfeledett jelentések A rendszerváltás óta természetesen a sokféle jelentés „békés együttélése” jellemezte augusztus 20-át: valakinek elsősorban egyházi ünnep, másnak nemzeti ünnep, valakinek Szent Istvánról, másnak az államalapítás (és az állam fennmaradása) megünnepléséről, megint másnak az új kenyérről vagy az alkotmányról szól(t) – igaz, ahogyan beszámoltunk róla, ez utóbbi jelentéstartalom még az alkotmány 1989-es módosítása után sem vált sokak alapélményévé. Nem túlzás kijelenteni, hogy a politikai elit és a társadalom augusztus 20-ával kapcsolatos egyik nagy mulasztása az alkotmánnyal, az alkotmányos kultúrával kapcsolatos – az ünnep gazdag koreográfiája, a magyar államisággal való kapcsolata adta volna a lehetőséget az alkotmány beépítésére. Az új kenyér ünnepe is kezd feledésbe merülni, nem csak az alkotmányé. Holott egy szép földműves hagyomány 1891-es átértelmezéséről van szó, nem pedig – mint a legendák tartják – valamiféle kommunista praktikáról. Az uradalmakban szokásban volt, hogy a cselédek felajánlották az első kenyeret a birtokosnak. Az 1890-es évek alföldi aratósztrájkjai idején (mert ilyenek is voltak) Darányi Ignác földművelésügyi miniszter vetette fel a birtokos és a cselédje, a munkáltató és a munkavállaló összebékülését elősegítő aratóünnepek felelevenítését. 1937-ig kellett várni az első nagyszabású kenyérünnepre, amelyet Szegeden tartottak, majd 1941-ben Szabadka látta vendégül ezt a felülről sugallt hagyományt. Hogy mennyire nem kommunista ünnepről van szó, azt jelzi, hogy 1946-ban az ún. parasztnapok alkalmából – amelyet a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári
-2-
Párt (FKGP) szervezett, Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy Ferenc miniszterelnök jelenlétében – egy óriási kenyeret helyeztek el a Millenniumi Emlékműnél. És nem csoda, hogy 1990. augusztus 20-án az FKGP ismét megrendezte az új kenyér ünnepét. Akkor még lehetett bízni abban, hogy ott lehet folytatni a magyar pártrendszert és parlamentarizmust, ahol 1947-ben abbamaradt – de kiderült, hogy sok más mellett a „parasztpárti” (munkáspárti, egyéb rétegpárti) karakter fölött eljárt az idő. Nincsen egységes parasztság, nincsen parasztpárt – így nincsen, aki élesztené és valódi politikai tartalommal töltené meg az új kenyér hagyományát. Történelmi nézőpontok Sokak számára sem az új kenyér, sem az alkotmány nem rendelkezik jelentőséggel. Számukra Szent István és az államalapítás miatt jelentős augusztus 20-a. Persze, az államalapítás kifejezés nem egészen pontos: a magyar állam alapjait már Szent István apja, Géza fejedelem lerakta. Nyilván az, hogy Szent Istvánban tiszteljük a kizárólagos államalapítót, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni apjáról, nem független attól, hogy Géza még félig pogány volt. Pedig legalábbis folyamatosságról van szó. Végülis Géza volt az, aki a nyugati orientáció mellett döntött, megalapozva a Szent István-i örökséget. És a nagy munka nem fejeződött be Szent Istvánnal: az új hit meggyökerezésében Szent Lászlónak és Könyves Kálmánnak is volt érdeme. Valószínűleg Könyves Kálmán uralkodására zárult le a kultúra- és életmódváltás folyamata (mivel az ő törvényei enyhébbek már, mint Lászlóé). Tehát szerencsés lenne, ha – Szent István király mellett – több szó esne a keresztény államiság kiépítésének közös munkájáról. Manapság a Szent István-i és Géza-i (Szent László-i, Kálmán-i stb.) örökséget – a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, az Európához való csatlakozást – kritikák is érik. Ennek egyik jele a kereszténység felvétele előtti – politikailag nem éppen korrekt megnevezéssel: pogány – múlt iránti vonzalom, amelyik kötődik bizonyos
-3-
szubkultúrákhoz. A magyarság „keleti”, „ázsiai”, „turáni”, hun-türk gyökereinek hangsúlyozása a középkorig visszanyúló hagyománnyal rendelkezik. Ez azonban nem magyar sajátosság: gondoljunk arra, hogy a középkori franciák a trójai, a lengyelek a szarmata, a svédek a gót és vandál leszármazástudat és rokonságtudat kialakításával próbáltak minél dicsőségesebb, vitézebb és félelmetesebb ősöket kreálni maguknak. Ennek a rokonságtudatnak a politikai konzekvenciáit nem szabad lebecsülni (a harmincéves háború idején a fél katolikus Európa ellen sikeresen – és kegyetlenül – hadakozó svédek elleni propagandakampány éppen a gót és vandál ősök vélt jellemvonásait vetítette rájuk, ami sokáig – igazságtalanul – negatívan befolyásolta a svédek megítélését). Mivel
a
keresztény
állam
kialakulását
megelőző
múltról
kevés
ismerettel
rendelkezünk, a kérdést napi szinten a felületes moralizálgatás jellemzi. El kell fogadni, hogy Szent István „nem minden kezdete”. Előtte is volt (ős)magyar élet, sőt közélet, és a törzsi-nemzetségi szervezetben élő magyarság kultúrája és politikai rendszere nem volt fejletlenebb, mint germán, szláv, bizánci vagy bolgár szomszédainak a kultúrája és politikai rendszere. Sőt valószínű, hogy a szolga állapotú nem magyarok jó része alávetett állapotban ugyan, de nagyobb személyes és vagyonbiztonságban élt a Kárpát-medencében, mint az ekkor hadjáratok, portyák, tartományi és lovagi magánháborúk szántotta Nyugat-Európában. Ha az írek, walesiek, angolok, skandinávok, litvánok, sőt oroszok megbecsülik kereszténység előtti történelmük elemeit, sőt azok reklámként is szolgálnak (vö. ír és angolszászgermán mitológiai utalások a Gyűrűk urában, Stonehenge, kelta zene, vikingkultusz), akkor a magyarok is megtehetik ugyanezt. Más kérdés – és az előbbitől külön kezelendő –, hogy egyesek nem érik be a kereszténység felvétele előtti hagyományok ápolásával – amelyre egy szabad országban joguk van –, hanem szinte vallásként viszonyulnak a magyarság vélt huntürk vagy éppen sumer eredetéhez, vagy az ősmagyarság felsőbbrendűségéhez a szomszédos
népekkel
szemben,
esetleg
-4-
éppen
Jézus
magyar
mivoltával
hozakodnak elő. Ezért fontos, hogy a történettudomány méltányosan és tapintatosan segítsen a hagyományok ápolóinak különválasztani a „lehetséges”, legfeljebb bebizonyíthatatlan teóriákat a teljesen képtelen, esetleg aktuálpolitikai aprópénzre váltható hagymázaktól, és reális képet nyújtson az elődökről. Ehhez viszont el kellene kezdeni beszélgetni. Ez általában elmarad augusztus 20-án. Pedig mikor beszélgessünk erről a témáról, ha nem ezen a napon?
-5-