NOIR YORK CITY SOBER ADDICTION
I. rész Prológus
1992. május 17. Egy igen meghatározó dátuma volt akkori életemnek. Persze, most is emlékszem rá, de akkor valahogy egy vastagon vörös betűs napnak tűnt sokak számára. Ekkor volt ugyanis a szalagavatóm. Fél lábbal már az utolsó nagy megmérettetés, az érettségi előtt, az utolsó hivatalos rendezvény, ahol kötelező jelleggel kell estélyiben és szmokingban megjelenni, ahol egy estére mi is felnőttnek érezhetjük magunkat valóban és a szalag feltűzésével megmutathatjuk, hogy valamit már igenis elértünk az életben. Legalábbis, ez volt a száraz, irodaszagú jellemzése a dolognak, amit az igazgató mondott el a megnyitókor. Nyilván azt hitte, hogy a csend a feszültség és a meghatódottság miatt állt be, ami a mi évfolyamunk esetében azért elég ritka volt, így látszott is rajta a meglepettség. A keserű valóság igazából az volt, hogy már most mindenki unta az egészet és a fél társaság éppen hogy csak el nem aludt. Szóval, számunkra a szalagavató nem jelentett mást, mint hogy pingvinnek és lámpabúrának öltözve kapunk egy rongyos kis szalagot a ruhánkra, utána mindenki teszi az agyát pár előadás erejéig, táncolunk egyet, majd szépen eloszlik a tömeg a házibulikba, ahol büszkén felvághatunk azzal, hogy bizony, mi már betöltöttük a 18-at, piálunk gátlástalanul, és mi vagyunk a legidősebbek az egész iskolában. Gyakorlatilag másra sem vágytunk azokban a pillanatokban, amikor az igazgató
még mindig a mi jövőnkkel és céljainkkal volt elfoglalva, hogy minél hamarabb túllegyünk ezen a procedúrán és úgy ünnepelhessünk, ahogy azt mi képzeljük. Valószínűleg ezt a szülők is tudták, de legalábbis mindenképpen érezték, hogy nekünk nem ez a színházi marhaság jelenti életünk csúcspontját és a legemlékezetesebb estét az iskolai évek alatt. Magam részéről, szerencsére nem kellett aggódnom most a kellemetlen és néha igen ostoba szülői kérdések miatt, ugyanis anyámék elutaztak Middletown-ba nagyszülőket látogatni és ha már ott vannak, akkor nem egy villámlátogatást tesznek, hanem pár napra ott is maradnak. Furcsa persze, hogy pont a szalagavató napján nincsenek a városban, de szegény nagyapám beteg lett, úgyhogy mondtam, hogy engem tudnak nélkülözni, menjenek és segítsenek, ahogy tudnak. Nekik sem nagyon volt ínyükre egy fél estén keresztül béna táncoló tizenéveseket lesniük a közönség soraiból, amit abszolút meg tudok érteni, lévén, hogy én is rühelltem az egészet. Nem is vettem részt egyik műsorban sem, leszámítva egyetlen közös éneklést, amikor kötelező jelleggel ki kellett állnia a színpadra mindenkinek és énekelni, hogy addig a lelkes rokonok minél több képet készíthessenek a félig felnőtt csemetékről. Ezzel a húzásommal természetesen kivívtam a többiek ellenszenvét, hogy mindig kihúzom magam a közös programok alól, de nem igazán láttam értelmét bármiben is közösködni velük, főleg, hogy ez a felebarátinak korántsem nevezhető érzés már az első évben kialakult köztem és pár ember között. Még a szervezés idejében gondoltam rá, hogy esetleg megcsinálom magamnak a különszámot és a normálisabb osztálytársakkal pár percre kiállunk zenélni a közönségnek, de sajnos akkoriban még nem igazán tudtam gitározni, a normálisabb arcok közül egy srác szintén gitározott, de tudta, hogy nem igazán illünk össze tudásban, a dobos pedig csak hobbiként űzte a dolgot, inkább a népszerűek táborát részesítette előnyben, ahol nagyon nem kellett megerőltetnie magát az embernek, ha zenéről volt szó. Jobbára az egyetlen szórakozásom az egész est alatt az volt, hogy fel-alá mászkáltam a művelődési ház folyosóin, mint akinek fontos és sürgős dolga akadt, valamint igyekeztem az egyik lány közelébe férkőzni, aki már régebb óta tetszett nekem az osztályból. Szerencsémre, Amanda nem volt elutasító, ő a lazábbik fajtához tartozott, aki könnyen tud fiúkkal barátkozni és nem riad vissza kényesebb témáktól sem. És mindezt úgy csinálta, hogy sosem esett túlzásba, valamint meg tudta őrizni nőiességét közben. Ez tette őt a szememben irtó dögössé, és estélyiben látni őt ezen alkalomkor maga volt a gyönyör! Tűzpiros bársony felső és ugyanolyan színű, hosszú szoknya volt rajta, viszont a kettőt nem kötötte össze semmi szövet, csupán egy vörös selyemkendővel takarta el kilátszó hasát. Ahogy hallottam és érzékeltem az évek során, őt a többi srác amolyan érdektelen középkategóriába sorolta és miután párszor összezördült velük, hozzám hasonlóan szinte közellenség lett a társaságban. Ez már kapásból megadta a közös alapot és témát kettőnknek, hogy sokat lógjunk együtt. Őszintén szólva, tényleg nem volt az a típus, aki fél kiló sminkkel jött volna minden nap iskolába. Rövidebb, természetes barna haja volt, szürkéskék szemei és finom, telt ajkai. Nekem is csak az után fogta meg a fantáziám, hogy sokat beszélgettünk és jobban megismertem. Néha tettem kétértelmű megjegyzéseket, de azokra ő olyan sok értelmű válaszokat adott, hogy nem tudtam soha eldönteni, hogy most akkor tetszik-e neki amit mondok, vagy nem. Szóval, most igazán kitett magáért, lenyűgöző volt ebben a piros ruhában és a szolid kis sminkje sem rontott semmit az összképen. Ő sem vállalt sok szerepet a mai estében, úgyhogy gyakran összefutottunk a büfében és beszéltük ki a többieket, az elmúlt évet, az érettségit, célokat, mindent, amit csak lehet. Viszont a keringő alól nem tudta magát kihúzni, ugyanis kevesebb lány volt nálunk, mint fiú, ezért mindenkinek kellett táncolnia. Felsőbb utasítás. Valami béna kis csendes alak volt a táncpartnere, nem igazán figyeltem rá és nem is jelentett konkurenciát számomra. Nem mintha én bármit is elértem volna már nála, de adott esetben még én is inkább magamra szavaznék. Amíg megvártam, hogy a tradicionális szülői tánc is végbe menjen, a táncban szintén renegát osztálytársaim terveit hallgattam az este folytatását illetően. Szerettem volna tudni, hogy mely helyeket kell elkerülnöm.
Miután megállapítottam, hogy a teljes érdektelenségbe burkolózva láthatatlanná is tudok válni, viszonylag elégedetten szakítottam félbe a diskurzusukat mindig, amikor ki kellett mennem a mosdóba, mivel ügyesen elállták az utat és úgy vitatták meg az élet fontos dolgait. Persze, direkt nyakaltam ennek érdekében az ingyen kólát a büfében. Azért némileg szánalmasnak hat így utólag belegondolnom, hogy ez volt a legjobb szórakozásom a szalagavatón, de igazság szerint nem nagyon érdekelt, főleg, hogy egy újabb kör végeztével már ott ragadtam az italoknál, mivel Amanda végre kiszabadult a gratulációk gyűrűjéből és pont indult valami frissítőért. -Legközelebb már fizetsz, ha megint összefutunk! – mosolygott csalfán -Tudod mit? Már most fizetek neked egy kólát! -De csak mert az ingyen van, ugye? -Ja, én azt hittem, hogy csak nekem kiváltságom ezt korlátlanul élvezni! – válaszoltam megjátszott kimértséggel -Mellesleg, idenézz, mit kaptam! Erre óvatosan előhúzott egy üveg jóféle rumot a kis papírtáskájából, ami nála volt. -Ejha! – szóltam meglepetten – Hát ezt meg honnan szerezted? -Anyuéktól kaptam. Azt mondták, hogy ha ma mindenképpen alkohollal akarok ünnepelni, akkor legyen az valami iható is, ne holmi olcsó vizezett lötty. Tudták, hogy szeretem a rumot, úgyhogy ezt kaptam tőlük! – mondta büszkén -Nem semmi! És ezt mind egyedül fogod meginni? -Azt azért nem. Arra gondoltam, hogy… Mondandóját az anyukája szakította félbe, aki hatalmas örömködésben tört ki, hogy újfent megtalálta a nagy tömegben a lányát. -Hát itt vagy, végre! – toppant be Amanda mellé meglepő gyorsasággal – Sam bácsikádtól még nem búcsúztál el! -Dehogyisnem. Már háromszor elköszöntem tőle, de amint elfordítja a fejét, már azt is elfelejti, hogy hol van. – méltatlankodott Amanda – Épp Brian-nek mutattam az ajándékom… -Jaj, szervusz Brian! Meg sem ismertelek, annyit változtál! -Hát, kamaszkorban ez előfordul… - válaszoltam zavartan De most tényleg, mit lehet ilyen általános megállapításra válaszolni? Még ha tényleg annyit is változtam volna, hogy senki nem ismerne fel, akkor is, egy ilyen nyilvánvaló közlésre mit mondjak? -Jaj, olyan édesek vagytok így együtt, hadd csináljak egy képet rólatok! – és már kattant is a fényképező, még mielőtt valami emberi pózba tudtam volna vágni magam - Szüleid itt vannak? -Nincsenek, el kellett utazniuk. – fogtam rövidre -Ó, hát akkor semmi nagy családi vacsora, vagy ilyesmi nem lesz ma?
-Hát, nem igazán. De ahogy elnézem, kevés olyan ember van itt, aki innen haza megy vacsorázni, és nem buliba. -Való igaz. Viszont, mi is rohanunk, egy sürgős üzleti út áll előttünk és még haza kell ugrani a csomagokért! Vigyázz magadra kislányom – fordult Amandához két gyors puszival – és jó bulizást ma estére! Mindenki nagyon büszke rád! Még illedelmesen megvártuk, amint minden rokon eltűnik a kiáramló tömegben, majd Amanda szemeit forgatva igyekezett kimagyarázni a szerinte furcsa anyai viselkedést. -Igazából csak azért kérdezett rá a vacsorára, hogy megnyugtassa magát, hogy nem ő az egyedüli szülő, aki nem foglalkozik sokat a gyerekével. – mondta – Ha nem utaznak el, akkor sem lett volna különösebb felhajtás nálunk, legfeljebb vacsorára is az ebédmaradékot esszük és ennyi. Erre a szomorú felismerésre nem igazán tudtam semmi okosat vagy frappánsat mondani, jobbnak láttam, ha terelem a témát egy kicsit. -De azért jól összeboronált minket anyukád. Én is egyedül vagyok ma este, te is magadra maradtál… -Legalább lesz kivel megkóstolnom ezt a rumot! – nevetett fel -Viszont ahhoz akkor kólát is kéne szerezni, nem? -Igen. És szerinted, mi most hol állunk? – mosolygott rám -Aha, értem én már a terved! Tehát a terv abban valósult meg, hogy másfél liter kólát lazán lenyúltunk a büféből kis poharakban, majd elvonultunk az épület mögé megbontani a rumot és belekóstolni az ajándékba. Nem ez volt az első alkalom, hogy piával találkoztam, volt már néhány jó bulim a haverokkal. Igaz, rendszerint sört ittunk, de néha azért valami töménnyel is bepróbálkoztunk. Hosszan beszélgettünk, miközben szisztematikusan fogyasztottuk azonos mennyiségben a rumot és a kólát. Közben Amanda beszámolt nekem a családjáról, hogy mennyire látszatéletet él náluk mindenki, hogy nem érzi igazából boldognak magát velük, mert érzelmileg keveset tudtak neki adni. Ebből aztán valahogy visszakanyarodtunk a nagymenő osztálytársakhoz és a végén már dőltünk a röhögéstől, annyiszor kiparodizáltuk őket. Abszolút nem éreztem magam feszélyezettnek, mindketten teljesen feloldódtunk, valószínűleg az alkohol is segített ebben. Mindazonáltal valahogy más érzésem támadt vele kapcsolatban. Többet éreztem belőle. Valahogy sugárzott belőle valami megmagyarázhatatlan vonzerő, amit eddig soha nem tapasztaltam. Meg is lepett, de nem tettem szóvá. Talán az lehetett, hogy sosem láttam még ilyen önfeledtnek, és annak ellenére, hogy azt mondta, nem igazán boldog, most annak látszott. Legalábbis, vidámnak és jókedvűnek. De ennél sokkal erősebben áradt belőle valami, ami engem folyamatosan vonzott felé. Lehet talán félig szerelem, félig a tomboló hormonok is, de ilyenkor ez úgysem tudatosul az emberben, csupán azt érzi, hogy valamit érez, amit nem tud szavakba önteni, vagy megmagyarázni. Észrevétlenül elszaladt az idő, arra eszméltem fel, hogy szinte már alig hallani egy-két ember vidám kurjantását a bejárat felől, már mindenki hazament, vagy épp bulizni. Én nagyon nem vágytam semerre se menni, hiszen remekül éreztem magam Amanda társaságában, aki egy kicsit fáradtan a falnak dőlve csukott szemmel pihent, fejét lassan a vállamra hajtva. Fázni is ráértünk még, májushoz képest nagyon kellemes idő volt, még így este is csupán egy langyos szél kapott néha erőre.
-Szerinted van valami igazság abban, amit az igazgató mondott? – szólalt meg halkan -Mire gondolsz? -Hát, hogy tényleg annyira különleges lenne ez a mai nap? Vagy csak én nem érzem annak, pedig mindenki más így látja? -Nos, ha ez megnyugtat, akkor én sem érzem a súlyát és ez a bohóckodás is inkább nyűg volt, mint valami méltóságos szertartás nekem. – mosolyogtam – Ugyanakkor tény, hogy most már igen kevés időt lesz együtt ez a társaság. Még pár hétig járunk iskolába, utána felkészülés, és vizsgák. Utána… -… utána vége. – fejezte be helyettem -Igen. Jó eséllyel majd csak az osztálytalálkozón fogunk egymással találkozni. -Ha el akarunk majd menni egyáltalán. -Na igen! – nevettem – Ez jelen helyzetben mindkettőnknek megfontolandó! Pár perc csend állt be ezután. Éreztem, hogy most mély témák felé eveztünk és talán itt lenne a kínálkozó alkalom, hogy megtegyem azt a lépést, ami után egy ideje már sóvárogtam. -Azért jó, hogy nem kell egyedül lennem az ilyen gondolataimmal ma este. – mondtam -Igen, tényleg jó. Nekem is. Közelebb húzódott hozzám, mire én óvatosan belekaroltam, majd finoman megpusziltam a homlokát. Mosolyogva felnézett rám, megcsillantva a szürkéskék szemeit, amik most szinte világítottak a félhomályban. -Szerintem, ez teszi nekünk különlegessé a mai napot. – néztem a szemébe, majd megcsókoltam Rég vártam erre a pillanatra és éreztem, hogy amint ajkaink összeérnek, végigfut egy bizsergő érzés a gerincemben. Ott helyben letepertem volna, de az idő és a hangulat az ellenkezőjét sugallta, így inkább csak hosszasan csókolóztunk. Mindketten mosolyogva és talán kissé zavartan néztük egymást utána. Gondolkodtunk, hogy mit lehetne most mondani, vagy tenni, de csak bámultuk egymásra tétován. Vártam, hogy esetleg kapok valami pozitív reakciót vagy visszajelzést az előbbi megmozdulásomra, de igazából ez megtörtént, hiszen ő is ugyanúgy csókolt, ahogy én, nem ellenkezett. -Mi lenne, ha mi is elmennénk bulizni? – nyögtem ki végül – De a magunk módján és csak mi ketten. A kedves nézéséből egy széles mosoly lett, talán erre várt ő is. -Lehet, hogy mégis csak hazamegyek a szalagavató után. – mondta, mintha a szüleivel beszélne telefonon – Viszont azt a sok kaját egyedül nem bírom megenni… -Úgyis kezdek megéhezni erre a rumra! – vigyorogtam Erre kivette a kezemből és meghúzta az üveget. A kóla már elfogyott, és mivel nem volt, amivel leöblítse, köhögni kezdett. Nem akartam szégyenben maradni, én is követtem a példáját, ami által
már igen kevés maradt. Miután kifintorogtuk magunkat, elindultunk a lakásukhoz. A belvárosban volt, a Park sugárúton, közel a fényűzéshez. Nem is csoda, hiszen a szülei fizikailag mindig mindenről gondoskodtak, ha már az érzelmi részt elhanyagolták. Volt pénzük és érzékük még több pénz szerzéséhez, nem jelentett gondot egy jó környéken lakni és fizetni annak minden költségét. Sőt, Amanda nővérének is vettek egy külön lakást, miután lediplomázott. Őt is ez az egy dolog hajtotta tovább, hogy kapjon egy külön lakást ajándékba és minél előbb elkezdhessen egy olyan életet, amit mindig is akart. Útközben már elfogyasztottuk a maradék italt is, ami meg is hozta a hatást. Kissé koordinálatlanul haladtunk egymásba kapaszkodva, miközben szinte minden mondat után röhögni kezdtünk. Kisebb nehézségek árán aztán sikerült feljutnunk a harmadik emeletre. Valami kacsalábon forgó palotát vártam látványban, de igazából egy elég visszafogott, de modern stílus képviseltette magát a lakásban. Nem volt minden színaranyból és gyémántból, de látszott a bútorokon és a berendezéseken, hogy nem az olcsó kategóriából valók. Némi nézelődés után elmentem a mosdóba, kicsit felfrissítettem magam. Majd Amanda is így tett és addig leültetett a szobájában. Nagy és magas ágya volt, olyan puhasággal, hogy már majdnem azt hittem, hogy vízágyra ültem. Mellesleg látszott, hogy ő kevésbé bírja a piát, mivel szinte állandóan mosolygott és egyfajta bohókás jellege volt a viselkedésének. Így egy kicsit kérdésessé vált, hogy mi most mit fogunk egymással kezdeni, de ez a bizonytalanság fokozta is a kíváncsiságomat. Őszintén szólva, féltem is, meg nem is. Féltem, mert még soha nem volt dolgom senkivel, és a szex is csak a fantáziámban létezett. Ha most megtörténik az, amire már elvileg évek óta vágytam, akkor annak jónak kell lennie. De féltem, hogy mi lesz akkor, ha nem leszek jó? Ahogy Amanda szülei az érzelmi támogatást, úgy nálam a felvilágosítást hagyták ki a nevelésből, ezért jobbára a többiek beszámolóira és szóbeszédére támaszkodtam. Kisvártatva, megjelent a szobában, becsukva maga mögött az ajtót. Folyamatosan mosolygott és egy megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Én őrá ugyanúgy. -Ha nem bánod, én most nem öltözök át. – szólalt aztán meg – Viszont levetkőzni lefogok. Majd fogta a piros felsőjét és oldalt összehúzta, feltárva gyönyörű, gömbölyű melleit. Megállt a szívverésem. Tátott szájjal bámultam és nulla gondolat volt a fejemben. Ő csak vigyorgott tovább, élvezte, hogy ilyen hatást váltott ki belőlem. -Mutatok még valamit… - folytatta, majd a térdénél kivágott résznél fogva félrehúzta a szoknyáját is A szemeim majdnem a számon keresztül estek ki. Ott, ahol azt vártam, hogy a bugyiját fogom látni, helyette a leplezetlen valóságot, a legszentebb helyét pillantottam meg. Valóság ez? Ez tényleg velem történik? – gondolkodtam -Várj csak… - böktem ki végül – Azt akarod mondani, hogy az egész szalagavató alatt nem volt rajtad semmi ezen a ruhán kívül? Erre ismét szélesen elmosolyodott, és halkan kuncogni kezdett. -Reméltem, hogy valami normális pasi majd megérzi, és tényleg emlékezetessé tudjuk tenni a szalagavatót. – válaszolta lágyan, miközben két ujjával lassan elindult lefelé, a lábai közé
Némán néztem és éreztem, hogy szinte remegni kezdek az izgalomtól. Aztán elindult lassan felém, én pedig elkezdtem kigombolni az ingem. -És szerencsére, nem csalódtam. – hajolt fölém és csókolt meg Hátradőltem az ágyon és hagytam, hogy ő fejezze be testem kicsomagolását, miközben én az ő ruhájával bíbelődtem. Minél inkább át akartam érezni a pillanat nagyszerűségét, ezért eleinte csak finoman csókolgattuk egymást, majd kezeink bejárták egymás testét teljes alapossággal. Maga volt a totális mámor, amit éreztem. Aztán hirtelen belém nyilallt a félelem, amitől tartottam. Elakadtam. Hiába tudtam volna szétrobbanni a gyönyörtől, fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább, vagy mit kéne, vagy szabadna csinálnom. Csak újra róttam a köröket a testén, bízva abban, hogy nem tűnik fel neki semmi, ám egy idő után, már megelégelte az ismétlést, és elvéve a kezemet a szeméremtájékáról, felsóhajtva megszólalt: -Mire vársz még? Nem bírok már magammal! -Ö… - mukkantam meg -Mi van? – hagyta abba lassan a vonaglást rajtam -Tudod ez nekem az első alkalom, és… - semmit nem tudtam mondani -És? Nem tudod, hogy mit kell csinálni? – nézett rám kérdően, immár kitisztult tekintettel -Nem, én… - hebegtem -Ne viccelj már! – tolta feljebb magát tőlem Mikor látta, hogy nem tudok mit felelni és érezte, hogy alábbhagyott a lelkesedésem, felült, majd az ágy szélére húzódott. Ott feküdtem mellette meztelenül, teljes némaságban, a gyönyör és ösztön helyett percekig szégyenbe burkolózva. -Sajnálom. – böktem ki végül Nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, majd felállt és kiment a szobából. Azon kezdtem el törni a fejem, hogy hogyan iktathatnám ki ezt a blokkot a fejemben, hogyan tudnék valóban olyat nyújtani neki, amit elvár, és hogyan tudnám rávenni, hogy próbáljuk meg még egyszer. Nem mertem kimenni utána, elképzelésem sem volt, hogy most hogyan lehetne kezelni egy ilyen lehetetlen helyzetet. Majd meghallottam a zuhany csobogását a fürdőből. Ez jelezte azt, hogy részéről a dolog letudva, egyetlen esélyem volt, azt pedig elszúrtam. Lassan feltápászkodtam az ágyból, és elkezdtem felöltözni, miközben a szégyenérzet felhői egyre csak gyülekeztek a fejem fölött. Reméltem, hogy be is takarják a fejem, mert annyira rosszul éreztem magam. Akkor mertem csak kilépni a szobából, mikor már nem hallottam a víz csobogását és semmilyen különösebb hangot. Mikor kimentem, láttam, hogy szótlanul, egy fehér köntösben pakol ki a hűtőből pár edényt és készít össze a tartalmukból egy műanyag dobozba belőlük. -Vihetsz magaddal, tényleg sok a kaja itthon. – mondta hidegen, miközben rám sem nézett Ismét csak ledermedve álltam előtte, viszont most már nem az izgalomtól és a vágytól, hanem
attól a töréstől, ami most keletkezett bennem és a keserű meglepettségtől. Igaza volt az igazgatónak a szalagavatón. Emlékezetes nap volt ez. Sajnos. 1.Fejezet
1998. július 3. A középiskolai osztálytalálkozó napja. Ugyan, terv szerint tavaly kellett volna összehozni, de valahogy senkinek nem jutott eszébe, nekem is csak futólag. Viszont erre a napra már jó előre felkészítettek állítólag mindenkit, legalábbis, telefonon ezt mondta nekem Emily Morton, akinek a fejéből kipattant az ötlet. Egyrészt, felhívott mindenkit, akinek tudta a számát, másrészt, hogy egy kicsit haladjunk a technikával is, e-mailt is küldött azoknak, akiknek már volt címük. Nekem ugyan még nem, de elültette ezzel a bogarat a fülemben, hogy egy kicsit talán otthon is be kéne engednem a fejlődést az életembe, nem csak elméleti szinten mindenhol máshol. Szóval, a szervezkedés már gyakorlatilag egy héttel ezelőtt elkezdődött, és akár tetszik, akár nem alapon a mai nap lett kitűzve a találkozó időpontjaként. Hát, arra azért kíváncsi leszek, hogy kik jönnek el. Mondjuk, arra volt egy erős tippem, hogy Amanda jelen lesz, ugyanis, ha jól emlékszem, ő és Emily jó barátnők voltak még anno. Persze, mivel nőből vannak, mindig voltak összezördüléseik, de javarészt együtt lehetett őket látni szinte egész nap. Kivéve a közös osztály által szervezett programokat ugye… Az miatt sem kell aggódni, hogy bárkinél is kínos csend áll majd be, hiszen biztos mindenkinek lesz mit mesélnie. Más kérdés, hogy én mindig is az a fajta ember voltam, akit hogy ha nem kérdeznek, nem válaszol. Egyébként is utálom a töltelékbeszélgetéseket, másrészt meg akkoriban utáltam az osztályom, és ők is engem. Túl sokat nem beszéltünk, még annak ellenére sem, hogy az utolsó évben már nem vettem magamra semmit, amit mondtak, egyszerűen kizártam őket a légteremből. Szóval, részemről azért izgalmas lesz bárkivel is szóba állni és régi emlékeket idézni fel, amiknek nem is voltam a részese! Nem mintha még mindig haragudnék rájuk, csak egyszerűen nehezen tudom elképzelni, hogy mi közös témát tudnánk órákon át fejtegetni. Bár, ha valaki őszinte érdeklődéssel megkérdezné tőlem, hogy mi történt velem az elmúlt években, talán nem csak egy sűrített 5 percben tudnám elmondani. Nyilván szubjektív, hogy kinek mi fontos abból, amit megéltem az utóbbi 6 évben, de én azt mondom, hogy semmiképp sem unatkoztam. Az érettségi után jelentkeztem egyetemre, főiskolára, de nem vettek fel sehova. Nem voltak rosszak az eredményeim, de azért annyira kiválóak sem, hogy bárhova is bejuttassanak. Ezért inkább jelentkeztem egy fizetős szakképzésre, ahol rendszergazdát faragtak belőlem. Nem túl megerőltető a végeredmény és a felhasználandó tudás, viszont az oda vezető út rengeteg fölösleges tantárgyon és ismereten át vezet. De ezt nagyjából sejtettük is, úgyhogy akárcsak az előtte lévő nyarat a haverokkal, az iskolai időszakot is jóformán ellógtuk és olyan dolgokkal töltöttük, amiket akkoriban azért jóval fontosabbnak gondoltunk. Szociális értelemben talán még igazunk is volt, hiszen az iskolában senki nem készített fel minket az életre, és erre akkoriban döbbentünk rá. Úgyhogy talán egy kicsi tudatosság is volt a sok találka és hülyülés mögött, hogy megtanuljuk kezelni az embereket, a tömeget, hogy kivel hogyan lehet beszélni, meddig lehet elmenni, stb. Ezek végső soron hasznos dolgok, bár mi aztán értettünk az egyedi megoldásokhoz. Rendszerint, ez nálam részegségbe torkollott, amit különösebben nem bántam, hiszen nem én voltam a társaságban az egyedüli. Mint ahogy azt már említettem, nem volt túl tartózkodó viszonyom az alkohollal, és az évek során ez csak egyre jobban fokozódott. Egyik ősszel egy baráti nagybeszélgetés Vic haveromnál ivászatban végződött. Különösebben nem bántuk, hiszen tervbe volt véve, hogy valamikor
elfogyasztjuk azt a fél liter tömény szeszt, ami hívogatóan emelkedett ki a többi üveg közül a polcán. Csak nem gondoltuk, hogy egy egész üvegre mindössze ketten leszünk. Aztán kiderült, hogy ennyi kellett is, mert a teljes tartalom elfogyasztása után lettünk csak mind a ketten olyan szinten elázva, hogy az már majdnem a szórakoztató kategória! Úgyhogy, elég jól bírtam a piát és ezt minden adandó alkalommal be is bizonyítottam, persze végül a saját határaim túllépésével. 2 évig hülyéskedtük végig az életet a szakképzőben, utána a pénzünkért kaptunk egy szépen csomagolt kartonpapírt, hogy mi már rendszergazdák is vagyunk, amellett, hogy még mindig munkanélküliek. Voltunk párszor diákmunkán ugyan, de valahogy többre tartottam magam, minthogy egy külvárosi présgyárban nyomkodjam a gombokat és emelgessem a fémeket. Sajnos a felismerésem nem volt légből kapott, végzés után még vagy fél évig nem találtam munkát. Itt vagyunk a számítógépes forradalom kellős közepén és sehol nem kell senkinek rendszergazda! Vagy csak egyszerűen nem tudták, hogy kell nekik, mert azt sem tudták, hogy mi az. Igazából, én sem nagyon tudtam volna megfogalmazni, hogy milyen konkrét feladataim lennének azon kívül, hogy karban tartom a gépeket. Úgy hallottam egyes befutott csoporttársaktól, hogy ha valamire azt mondod, hogy nem tudod megoldani, elfogadják és nem kérdezik többet. Hívnak mást, de még csak le se vonják a fizetésedből, ha jól adod el magad az elején. De próbálkoztam én minden módon, a leghülyébb arckifejezésekkel akkoriban találkoztam, amikor próbáltam beajánlani magam bizonyos helyekre. Aztán nagy nehezen felvettek egy könyvtárba kezelni a számítógépeket. Nem volt egy megerőltető munka, viszont egyúttal a nyilvántartás vezetését is rám bízták, meg a vásárlók kiszolgálását is. Hiába mondtam, hogy én a gépekhez értek inkább, semmint az emberekhez, valahogy ez nem érdekelte soha a főnökömet. Egy idő után ezt nem hagytam annyiban és erősebb hangvétellel is igyekeztem a tudtára adni, viszont akkor fel volt háborodva. Mások is mondták már régebben, hogy ha olyan napom van, akkor nagyon lobbanékony vagyok és elég egy rossz szó, már robbanok, mint egy időzített bomba. Nos, ez a bomba ott, a könyvtárban aztán naponta fel akart robbanni. Általában csak szikrázott, de egy nap betelt a pohár és felmondtam. Utána jó ideig nem kaptam semmi munkát. Néha egy alkalmi megbízás vagy kevés pénzért segítségnyújtás becsúszott, de kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Én meg igyekeztem valahogy egyensúlyban tartani magam a szakadék szélén, többek közt azáltal is, hogy legalább a hangulatot mentve tovább ittam. Akkor már egyedül is, nem kellett mindig társaság. Az összes tartalékomat, köztük a biztosításomat is kezdtem felélni, amit anyám nem nézett túl jó szemmel, aki elvált apámtól nem sokkal azután, hogy leérettségiztem. Floridába költöztünk, viszont iskolába vissza kellett jönnöm New York-ba, így azokban az években sokat ingáztam, majd az első munkahely alkalmával itt is maradtam, albérletben. Mivel gyakorlatilag csak vittem ki a pénzt a családi kasszából, nem sokat beszéltem anyámmal, apámról meg aztán nem is beszélve. Ő elment a nyugati partra szerencsét próbálni, fene tudja mekkora sikerrel. Egy év újabb munkanélküliség után végre ismét sikerült felvételt nyernem, ráadásul szakmában. Igaz, egy kicsit nagyobb kihívás tárult elém, hiszen egy egész cégnek én voltam a három közül az egyik informatikusa és nem egy kicsi vállalatról volt szó. Igyekeztem mindig a legtöbbet kihozni magamból munka terén, hogy ne érhessen semmilyen kritika. Már csak azért se, mert ha jól dolgozok, akkor nem kezdenek el az életemben vájkálni, hogy mi lehet az oka az esetleges lanyhulásnak. Szabadidőmben ugyanis gyakran összejártunk a haverokkal, zenéltünk – amiben egyre jobb lettem - , söröztünk, bulikat tartottunk, egyszóval mindig odacsaptunk az élvezeteknek. Aztán tegnap délelőtt, éppen hogy elkezdtem az egyik gépen a tisztogatást, hivatott a főnök. Már egy ideje reméltem, hogy csak kapok valami elismerést, esetleg egy kis jutalmat, vagy fizetésemelést, szóval nem kellett kétszer mondani, hogy jelenjek meg az irodájában. Mr. LaCroix sosem arról volt híres, hogy túl sok arcizmát mozgatná az érzelmei kifejezésében, ezért nem lepett meg, hogy általánosan hűvös tekintettel fogadott és ültetett le.
-Nos, Mr. Sinclair, azért hívattam, mert van egy kis problémánk… -Semmi gond, megoldom! – vágtam közbe lelkesen -Nos, igen. Attól tartok, hogy ezt a problémát nekünk kell megoldanunk, a cégnek, és ezzel rögtön a tárgyra is térnék. -Miért? Mi a probléma? -Az ön teljesítménye. Hirtelen azt hittem, rosszul hallok. Pont, amikor azon vagyok, hogy még gyorsabban és látványosabban végezzem a munkám, azt mondják, hogy problémát jelent. -Mi a baj vele? -Mondjuk úgy, hogy az elmúlt időben végzett munkái nem egyeztethetők össze a cég folyamatos fejlődésével. -Még mindig nem értem. Utáltam, ha valaki rébuszokban beszélt, és most, hogy ez mellé még egy ilyen rezzenéstelen arc is társul olyan hangnemben, mint aki most akarna engem lehúzni a WC-n, arról kezdett meggyőzni, hogy a tiszteletet parancsoló főnököm igazából egy pökhendi seggdugasz. -Ön a fejlődésünket inkább gátolja, mintsem elősegítené. Valamiért visszaesést mutatnak az eredményei mostanában. -Miféle visszaesést? Szerintem, pont most kezdtem el látványosabban jól dolgozni. – egy kicsit megemeltem a hangom, hogy azért mégse gondolja azt, hogy meg tud ijeszteni -Soroljam? – nézett rám dühösen – Pár hete már nem működik az a számítógép, amin vírusirtást végzett. Az egyik hálózati teremben nem tud minden gép csatlakozni az internetre, mert ha egy fellép, egy másik leválasztódik. Az operációs rendszerek újratelepítésénél pedig valahogy kimaradtak az irodai szoftverek! -Na, de… -Ráadásul újabban folyamatosan késik, vagy szabadnapot kér, pedig már elfogytak. A fizetetlen szabadságokat pedig nem tudjuk a végtelenségig jóváhagyni. Vagy itt van és akkor rendesen dolgozik, vagy akkor ne legyen itt és rábízzuk a munkát egy olyan emberre, aki oda is figyel, hogy mit csinál! -De nem lehetne, hogy… - próbáltam legalább egy javítási lehetőséget kérni -Mr. Sinclair! Nem lehet. Nincs tovább. Ön a mai nappal ki van rúgva. Elém tolta lassan a felmondási papírt, mint valami alattomos mérget, hogy igyam meg, mert úgyis mindenképp felakasztanak. Éreztem, ahogy elönt a forróság, egyre dühösebb lettem. Nem érdekelt a papír, nem olvastam el, csak bámultam ezt a fazont, aki épp most közölte játszi könnyedséggel és teljes érdektelenséggel, hogy pár hibám miatt nem dolgozhatok többet. A büszkeségem nem engedte egyedül, hogy ráborítsam az asztalát, ezért megráztam a fejem, majd fintorogva felnevettem egy rövidet és aláírtam a papírt. Nem adtam vissza neki, hanem felálltam, kezemben a felmondásommal.
-Tehet egy szívességet. – mondtam, majd kettétéptem Megfordultam és kimentem az irodából. Már majdnem becsuktam az ajtót, mikor utánam szólt. -Ja, és van itt még valami! Ne higgye, hogy sikerült azokat a kis vodkás üvegeket olyan ügyesen elrejtenie a fiókjában. Szóval, örüljön, hogy csak elbocsátjuk, és nem teszünk feljelentést. Szúrós tekintettel még egyszer rámeredtem és azt kívántam, bárcsak most tényleg ölni tudnék a szemeimmel, majd teljes erőből bevágtam az ajtót. Visszamentem a rendszergazdai szobába, ahol a többiek lázasan nyüstölték a gépeket. Egy zacskóba összeszedtem a dolgaimat, fogtam a kabátomat, majd elindultam kifelé. -Mi van, Brian? – kérdezte az egyik kollégám, Tyronne – Megint beteg vagy? -Nem, csak kiderült, hogy a főnökség szerint egy megbízhatatlan, hanyag, életképtelen alkoholista vagyok. Szerinted? Ezek után lenne értelme maradnom? -Akkor… azok az üvegek. A tieid? – kérdezte meglepetten -Honnan tudsz róla? – kérdeztem vissza ingerülten -Az egyik takarító mondta tegnap reggel, hogy talált itt pár üres üveget és nem tudta kié, először engem kezdett el gyanúsítgatni, de aztán mondtam, hogy az a te asztalod… -Hát kösz. Jó tudni, hogy vannak, akik legalább elősegítik a fellendülést ebben a cégben! -Szerinted, hazudnom kellett volna, hogy aztán engem rúgjanak ki? Nem értem, mi a bajod. -Tudod mit? Semmi! – legyintettem, majd rácsaptam az ajtót A környező asztaloknál ülők mind hirtelen engem néztek. Kevésen múlt, hogy ne kezdjek el velük is kiabálni, vagy szólni valami csípőset, de úgy voltam vele, hogy most már nem érdekel, kisétálok innen és megszabadulok ettől a rémálomtól, amit eddig munkahelynek neveztem. Ilyen szinten kutakodni egy dolgozó után! Ráadásul a takarító! Minek képzeli magát? Szövetségi ügynöknek? Szóval, tegnap óta újfent munkanélküli lettem. Szinte semmi pénzem nincs, és már megint kereshetek valami béna állást, amit utálni fogok szar fizetésért. Eddig ez volt az egyetlen kapaszkodóm és reménységem, hogy talán egyenesbe jönnek a dolgaim az életben, mert nem mondhatnám, hogy más területen olyan fényesen tündökölne a csillagom. Amanda után senki nem volt, akivel kapcsolatba kerültem volna, maximum is csak egy csók csattant el pár jelöltnél, de aztán mindegyik megbánta. Igaz, Amandával sem voltunk kapcsolatban, de legalább egy estére egy kicsit úgy tűnt. Utána inkább már nem kerestem őt, annál sokkal jobban le lett rombolva az önbecsülésem, amit meg mások egyből meg is éreztek, ezért nem kellettem nekik. Lassan hozzászoktam 6 év alatt az egyedülléthez, de a magányt képtelen voltam megszokni. És most, hogy ismét nincs munkám, már csak a biztos háttér miatt sem akarna senki velem lenni. Na, ez lenne az én 5 perces sztorim, ha valaki kérdezné ma este. 2.Fejezet
Azon törtem a fejem, hogy milyen öltözetet vehetnék fel estére. Nem szokásom sokat vacillálni ezen, általában valami szimpatikus szerelést magamra kapok és kész, részemről le van tudva az öltözködés. Csak Emily elfelejtette velem közölni, hogy az étterem ahova menni kell, puccos hely, vagy csak egy sima, mezei étkezde? Hülyén éreztem volna magam, ha szépen csinosan kiöltözök, és kiderül, hogy egy gyorsétterembe ugrunk össze megenni pár hamburgert. Azt sem akartam, hogy egy ízléstelen csövesnek nézzenek a többiek, ha mindenki öltönyben lesz jelen, én meg egy kopott farmerben és pólóban beállítok. Hiába is akartam hosszú éveken át tagadni, valamilyen szinten azért érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások. Legalábbis olyan értelemben, hogy ha valaki jó véleménnyel volt rólam, azt szerettem tudni, illetve, ha rossz, akkor annak meg az okát kideríteni. De szerintem, ezzel nem vagyok egyedül, talán ez még az egészséges kategória. Különben sem tehetem már meg azt, hogy csak úgy elmegyek mások véleménye mellett, ügyet sem vetve rájuk, hiszen ha így tennék, akkor képtelen lennék bármilyen kapcsolatra az emberekkel. Lázadó tizenévesként ez még nem okozott gondot, hiszen volt azért egy közeg, ami szintén ugyanígy viselkedett, de felnőttként már elkerülhetetlen, hogy másokkal is foglalkozz annak érdekében, hogy magadra is tudj figyelmet fordítani. Végül aztán az arany középutat választottam magamnak a tükör előtt: egy normálisabb farmer, sötét póló és egy zakó. Ezzel egyik végletet sem érem el, és szerintem még mindig stílusos vagyok. Egy kicsi izgalom azért volt bennem, hiszen jóformán senkivel nem találkoztam az iskola befejezése után. Piszok nagy mázlinak kellett volna amúgy is lennie ahhoz, hogy valaki a régi osztályból szintén Floridában táborozzon le. Viszont akkor is csak legfeljebb futólag találkoztam egy-két emberrel, mikor visszajöttem, sokat nem beszéltünk. Bár őszintén szólva, most sem hiszem, hogy többet fogunk… Volt egy szokásosnál pezsgőbb nyüzsgés a városban, hiszen holnap ugyebár ünnepnap, most mindenki az utolsó pillanatban még elintézi a vásárlást, a csekkek fizetését, vagy már ma nekiáll ünnepelni és bulizni. Engem különösebben nem érintett meg július 4-e, mindössze az a része tudatosult bennem, hogy szabadnap. Bár ebben az évben ráfaragtunk, lévén, hogy holnap szombat is egyben. Az viszont kellemes érzés volt, hogy a nagy nyári meleget néha egy kis hűs szél csillapította, így is melegem volt a zakóban. Emellett volt egy egyedi hangulata a városnak ahogy sötétedett be. Hogy nem szűnik meg a meleg, miután lenyugodott a nap, egy langyos, édeskés illat a levegőben, a könnyű és oldottabb hangulat az emberek közt némileg elfeledtette az emberrel a gondjait és önkéntelenül is a lazítás került ilyenkor előtérbe. Senki nem siet, az emberek kedvesen beszélgetnek egymással, türelmesek és valahogy az egész város kedélyállapota érezhetően jobb volt ilyenkor. Igaz, nem voltam oda túlságosan az emberekért, de én is jobban éreztem magam olyanok közt elvegyülni, akik nem folyamatosan csak panaszkodnak és ócsárolják egymást. A megbeszélt érkezési időpont 6 óra volt, én fél 7 körül értem az 5. sugárút és a Union Square kereszteződésénél lévő Steak Frites étteremhez. Amennyire kívülről beláttam, már voltak bent emberek és tudtommal, a mai estére ki lett bérelve nekünk a hely, úgyhogy csak a volt osztálytársaim lehettek azok. Belépve, megállapítottam, hogy tényleg jó ötlet volt legalább a zakót felvenni, ugyanis bőven egy közép-felső kategóriás étkezde volt ez, szolid eleganciával. Hosszú bárpult magasított székekkel, terített asztalok, a falakon óriási tükrök, háttérvilágítással és barna, sárga, fehér színkombináció, mintegy hangulatteremtés a falatozáshoz. A terepszemle után egyből jött is oda hozzám Emily, az esemény önjelölt házigazdájaként. -Brian! Szia! – adott két puszit – Örülök, hogy el tudtál jönni, gyere beljebb! Eközben a többiek is felismertek már az asztaloknál, és szolidan intettek nekem. Na persze, azért nem azt, hogy azonnal csatlakozzak, mert már nagyon hiányoztam… -Figyelj, mondtam, hogy hozz ötven dollárt magaddal, mert ez a belépő. Ennek fejében egész este
korlátlan az italfogyasztás, enni pedig vagy két szendvicstálat, vagy egy főételt lehet. – kaptam az infókat Eleget téve a kérésnek, a pulton elhelyezett gyűjtőládába betettem a pénzt, majd jött is egy pincér, megkínálva a belépő-koktéllal. Valami átlátszó lötty volt, félig alkohollal, félig üdítővel, meg mentalevéllel. -Jól összehoztad te ezt. – mondtam elismerően Emily-nek -Hát köszi. Tudod, van benne azért szervezésem és csak remélni tudtam, hogy majd megéri. -Ezek szerint, már megérte? -Hát… Vártam, hogy befejezze a mondatát, de csak nézett rám zavartan. -Csak azt ne mondd, hogy miattam megérte, mert nyomban belefulladok az italomba! – röhögtem fel -Igazából, még nem tudom, hogy megérte-e. De örülök, hogy itt vagy, rég beszéltünk már! Mesélj, mi van veled? -Semmi kiemelkedő. Suli után Floridában laktam két évig, utána vissza ide, majd hol dolgoztam, hol nem, majd ismét igen, aztán tegnap megint kirúgtak. Nem volt kedvem részletekbe menően elmesélni az egész sztorit, valahogy nem alakult még ki az a belsőséges viszony a beszélgetésünkben, érezni lehetet, hogy felszínes az egész. -Oh, ezt sajnálom. De azért van mibe kapaszkodnod? Család, feleség, gyerekek… -Na persze! – röhögtem fel hangosan – Úgy nézek én ki?
