Nógrádi György Negyven év alatt a Föld körül
1, 2, 3…
Kossuth Kiadó
Tartalom Előszó A család Az egyetemi évek Idegenvezetés Előadások, rádiós, tévés szereplések Utazások Nemzetközi előadások, szereplések Barátok, ismerősök, politikusok Pillanatképek III/III és egy rövid nemzetközi kitekintés Antall József Memoár Nógrádis viccek, anekdoták Impresszum
Előszó Hatvanadik életévemet betöltve egyre gyakrabban merült fel bennem, hogy megírom emlékirataimat. 1988-ig ezerszámra tartottam az előadásokat Magyarországon, 1988-tól volt olyan év, hogy csak Bajorországban legalább ötven-hatvanszor voltam. 1988-ban megkaptam életem első és utolsó ösztöndíját, és három hónapot töltöttem Németországban. Ettől kezdve gyökeresen megváltozott az életem. A kilencvenes évek elején elvégeztem egy kurzust a Bundeswehr Vezérkari Akadémiáján Hamburgban (Führungsakademie, a második világháború miatt a német vezérkar ezt az elnevezést használja). Második magyarként tartottam előadást a NATO-ban, évekig jártam az Ost-West Kollegba Kölnbe és Loccumba, a Német Evangélikus Akadémiára. Barátaim voltak a kor (kilencvenes évek) ismert európai vezetői, katonái, politikusai. Húszéves koromtól idegenvezető voltam, főleg Jugoszláviában, és végigéltem az ország gazdasági virágzását, a kezdődő, majd elmélyülő válságot, és végül a szakításokat, a háborúkat. Átutaztam Károlyvároson (Karlovac), amikor lőtték, és nyaraltam olyan luxusszállodában, melyben a háború miatt mindössze három család pihent. Bejártam a világot, hatszor voltam Kínában, Európában – Finnország és Albánia kivételével – valamennyi államban jártam. Több mint tíz éve tagja vagyok az osztrák honvédelmi miniszter tanácsadó testületének, és körülbelül kétévente ellátogattam az Egyesült Államokba is. Amikor nekikezdtem emlékeim leírásának, arról kellett döntenem, hogy biztonságpolitika-elméletet vagy sztorikat szeretnék-e írni. Én az utóbbiak mellett döntöttem. Remélem, hogy önök szerint is jó döntés volt.
Nógrádi György
A család 1. A CSALÁD Nagyapám az első világháborúban a Monarchia hadseregében szolgált, és 1916-ban a romániai fronton önként vállalta, hogy a szétszakadt híradóvezetéket összeköti. Az oroszok fölé lőttek egy srapnelt, és az egyik repesz levágta nagyapa hüvelykujját, a másik pedig a halántékánál bement és a nyakánál kijött. Nagyapa, aki szerintem a család legértelmesebb tagja volt, függetlenül attól, hogy csak elemit végzett, életben maradt, és megkapta az akkor sorkatonának adható legnagyobb kitüntetést. Három fia született: Tibi 1915-ben, apám 1918-ban és Bandi 1924-ben. Tibi, aki kilencvenkilenc éves korában halt meg, Floridában élt a családjával. Érdekes, hogy szüleim kollégái közül – édesanyám nyitástól nyugdíjba meneteléig az Úttörő Áruház igazgatóhelyettese, míg édesapám a Lottó Áruház igazgatóhelyettese volt – hány ember járt ki hozzájuk nyaralni úgy, hogy az esetek jelentős részében még a repülőjegyet sem fizették ki. A három fiú közül apám maradt egyedül itthon a második világháború után. Hetvenévesen halt meg. Bandi 1945-ben, huszonegy évesen feleségül vett egy tizennégy éves amerikai kislányt, majd hármasban, annak mamájával előbb Olaszországba, majd Brazíliába költöztek. Bandi, aki szakmunkás volt, úgy gondolta, hogy a felesége túl fiatal, ezért évekig annak édesanyja volt a szeretője. Brazíliában néhány év után az ország egyik leggazdagabb embere lett, aki tökéletesen tudta, miből, mikor, hogyan lehet sok pénzt csinálni. Amikor elutazott éppen aktuális barátnőjével egyéves világkörüli útra, és hazatérve a felesége elhagyta, a kertjében pedig a félhomályban a kertészét lőtték le helyette, fogta vagyonát, a fiát és átköltözött Floridába. Kilencvenévesen is ott élt, rendszeresen teniszezett és járt az agya. 1956-ban Tibi küldött értünk egy embert, aki átvitt volna minket a határon, de a szüleim úgy döntöttek, hogy itthon maradunk. Az akkori helyzetet jól szemlélteti, hogy az Elemér utca 37-ben, ahol laktunk, sok volt a társbérlet, és az emberek rendszeresen bekopogtattak a másik lakásba, abban reménykedve, hogy a lakó már külföldre távozott, és akkor elfoglalják a lakást. 2. UNOKATESTVÉREM, A BALETTMŰVÉSZ Édesanyám és első unokatestvére úgy összevesztek még születésem előtt, hogy soha többé nem álltak szóba egymással. Én abból indultam ki, hogy ez nevetséges, és felhívtam másodunokatestvéremet, hogy próbáljuk meg megismerni egymást. H-val a Pecsában találkoztunk. Ő volt az egyik leghíresebb balettművész, rengeteg külföldi szerepléssel. A beszélgetés legelején megkérdezte, hogy mennyi pénzt kérek tőle. Mondtam, hogy köszönöm szépen, de van pénzem. A következő kérdése az volt, hogy járok-e Münchenbe, azt mondtam, hogy rendszeresen. Gondolta, hogy ez így van, és nyilván kölcsön akarom kérni az ottani lakását. Dehogy akarom, feleltem, mindig ugyanott lakom, ahol a konferenciáim vannak. Járok-e Bécsbe, hangzott el a következő kérdés. Rendszeresen, válaszoltam. Tehát kérem az ottani lakását, mondta ő. Nem, mondtam újra én, ott is van szállásom. Van-e lányom, volt a kérdés. Igen, válaszoltam büszkén. Tehát az a kérésem, összegezte ő, hogy a gyerek balettozzon. Nem, mondtam, esze ágában sincs balettozni. Akkor ezek szerint, vonta le a következtetést, ingyenjegyet kérek az Operába. Nem kérek, válaszoltam. Soha többet nem találkoztunk. 3. SZÜLEIM HALÁLA
Imádtam apámat. Majomszeretettel csüngött rajtam, és ugyanúgy tekintett rám, ahogy én a lányomra. A második világháború, a keleti front nagyon megviselte, de mikor végre hazajött, boldog volt és elvette szerelmét, anyámat. Nyolc általános iskola volt a végzettsége apámnak, és amikor bevezették az új jogszabályt, hogy az állásához diploma szükséges (akkor a Belkereskedelmi Minisztériumban volt főelőadó), egy gyorstalpaló keretében leérettségizett, majd iszonyú kínkeservek közepette elvégezte a főiskolát. Ötvenes éveiben járt apám és anyám, amikor azt tanácsolták nekik, hogy ha élni akarnak, ne cigizzenek többet. Anyám soha többet nem gyújtott rá, apám sajnos nem tudott leszokni róla. Apa meghalt hetvenévesen, anya kilencven évet élt. 1988-ban Bonnban voltam ösztöndíjasként, amikor megtudtam, hogy apám infarktust kapott. Az orvos azt mondta, hogy ha hét napot túlél, akkor életben marad. A nyolcadik napon apám még élt, és én annyira boldog voltam, hogy elmentem egy rajnai kirándulásra. Este Koblenzből telefonáltam haza, ahol anyám mondta, hogy apa meghalt. Mivel ösztöndíjas voltam, engedélyt kellett kérnem az azonnali hazautazáshoz. Az engedélyt megkaptam, de közölték, hogy az otthon tartózkodás napjait levonják az ösztöndíjamból (végül is nem vonták le). A temetés annyira kikészített, hogy életemben először és utoljára megittam három doboz Red Bullt, s így simán visszavezettem Bonnba, de elaludni már nem tudtam. Édesanyám kilencvenévesen halt meg. Előző este közölte az orvos a kórházban, hogy még egy-két éve van hátra. Hajnalban hívtak, hogy meghalt. Rohantam a kórházba, ahol közölték, hogy felboncolják. Megtiltottam. Erre javasoltak egy olcsó temetőt, hogy temessük el oda. Mondtam, hogy anyu apu mellé szeretne kerülni. A válasz az volt, nem mindegy, mit akart, már meghalt. Néha nem tudja az ember, hogy az aljasságnak, a pofátlanságnak és a pénzéhségnek hol van a határa. 4. RIADÓ ÉJJEL Nem sokkal azután, hogy a nyolcvanas években megnősültem, hazatértem egy vidéki előadássorozatról és lefeküdtem aludni. Mivel lakótelepen laktam, így képletesen bármi megtörténhetett. Éjjel csöngettek az ajtómon és bekiabáltak, hogy riadó. – Szórakozz az anyáddal – válaszoltam, mire tovább dörömböltek. Ajtót nyitottam és kiderült, hogy életemben először és utoljára tényleg beriadóztatnak. Közölték, hogy a taxi lent áll, öltözzek fel, és irány a Róbert Károly körúti kórház. Mondtam, hogy nekem lent áll a Trabantom, azzal bemegyek. Elővettem a katonai zsákomat, felöltöztem és elindultam. A kocsit kint hagytam a kórház előtt, majd bementem. Egy hadnagy fogadta a behívottakat a kapuban és ordított. – Mit kiabálsz? – kérdeztem tőle, mire ő kikérte magának, hogy én letegezzem. Felvilágosítottam, hogy én főhadnagy vagyok Kicsit meglepődött. – Hol van a rendfokozatod? – kérdezte. – A zsebemben – volt a válasz. Ekkorra már teljesen kikészült. Kiderült, hogy felvettem néhány darabot a nyári és néhány darabot a téli felszerelésből. A problémát csak fokozta, hogy az antantszíjat a derekamra tettem, holott azt a felső ruházaton keresztben kellett hordani. Amikor rám adták, tiltakoztam, hogy így lehetetlen vécére menni. Végül is elkészültem. Mire megjelent egy tiszt a Honvédelmi Minisztériumból, hozott egy parancsot, hogy kitört a harmadik világháború. Már akkor is rengeteg előadást tartottam, így megismert, és azt mondta, én olvassam fel a parancsot és magyarázzam el a többieknek, hogy mi a
teendő. Másnap hazaengedtek minket, csak előtte megbeszélték, hogy ki milyen beosztást kap éles helyzetben. Én választhattam: vagy Pestre kerülök a Róbert Károly körúti kórházba, vagy Gödöllőre egy kórházba, amelyet majd a jövőben kezdenek építeni. Gödöllőt választottam – soha többet nem hívtak be. 5. MARGITSZIGETI ÁLLATKERT Kislányom gyerekkora óta imádta az állatokat. Így kezdődött a barátságunk Kenéz Lajossal, aki állatetető volt a margitszigeti állatkertben A kapcsolat, a barátság a mai napig tart. Két dolog ugyan árnyékot vetett rá, de egyikről sem ő tehetett. Egyik alkalommal sétáltunk bent az állatkertben, kislányom kezében a nyuszijával, amikor felülről ráugrott egy macska a nyuszira, és egy mozdulattal eltörte a gerincét. A tragédia óriási volt. A másik tragédia engem ért. Nejemmel és lányunkkal sétáltunk az állatkertben, amikor megláttam a kerítésen ülni egy csókát. Dobtam neki egy puszit. Odarepült és szájon csókolt. A számból dőlt a vér és pillanatok alatt feldagadt. A nejem és a lányom fetrengtek a nevetéstől. Én másnap bejöttem a tanszékre dolgozni bedagadt szájjal. Természetesen megkérdezték, hogy mi történt. Elmeséltem, hogy megcsókolt egy csóka. A választ inkább nem írom le. 6. AMIKOR 5 = 3 Feleségem régóta fest. Eredetileg elvégezte a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz–földrajz szakát, majd az esztétika szakot Budapesten, utána elvégezte a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemet, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán az angol szakot; közben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen a NATO-országok tisztikarának angol nyelvismeretéből megvédte PhDdisszertációját. A disszertáció védése jól sikerült, a bizottság egyik tagja ugyan nulla pontot adott, mivel úgy gondolta, hogy a nejem az ő vezetői pozícióját akarja átvenni, amire Magdi rémálmában sem gondolt. Mivel a többiek magas pontszámot adtak, így a védés cum laude lett. Magdi az egyik főiskolán tanított angolt évtizedeken keresztül, ahol a végén már nettó száztízezer forintot is keresett, majd spórolás címén és arra hivatkozva, hogy kevés a hallgató, elbocsátották – két évvel a nyugdíjazás előtt. Felajánlották neki, hogy heti öt napban dolgozzék a könyvtárban havi negyvenhatezer forintért, de én az ajánlatot kiröhögtem. Amióta fest, voltak kiállításai Európa számos országában – Brüsszelben, Münchenben, Ausztriában, Csehországban stb. Ezek mind jól sikerültek, de képet eladni természetesen nem tudott. A természetes szó azt jelenti, hogy ma Magyarországon mintegy háromezer-ötszáz festőművész van, és ezek töredékének a töredéke tud csak a festészetből megélni. Nemrég megkereste a nejemet az egyik VI. kerületi kiállítóterem tulajdonosa. Azt kérte, hogy adjon oda öt képet, és ő megpróbálja eladni. Az illető jól szituált, és a benyomás is jó volt róla. Pár hét után visszaadott három képet és közölte, hogy ennyit adtunk át neki. A kettőt vagy eladta, vagy megtartotta. Ilyen mentalitást Hegyeshalomtól nyugatra nem tudnék elképzelni.
Az egyetemi évek 7. AZ ELSŐ KÖZGAZDÁSZ-VETÉLKEDŐ AZ EGYETEMEN, 1971 Amíg a Közgázra jártam, havonta egyszer volt politikai vetélkedő. Ezt minden alkalommal megnyertem, és rengeteg könyvet kaptam ajándékba. 1971-ben kiírták az egyetem első közgazdászvetélkedőjét. Minden akkori szak egy embert indított, így a Nemzetközi kapcsolatokról én indultam. A vetélkedő jól alakult, az utolsó forduló előtt ketten álltunk nyerésre. Az, hogy első vagy második leszek-e, azon múlt, hogy az utolsó kérdésre igennel vagy nemmel válaszolok-e. Addig jutottam, hogy amikor láttam, hogy a zsűriben ülők rázzák a fejüket. Gyorsan korrigáltam, hogy nem. Kifütyültek, de első lettem. Ha jól emlékszem, huszonötezer forintot nyertem, ami több volt, mint egy évvel később, amikor munkába álltam, az egyéves fizetésem. *** Az egyetem hangulata diákéveim alatt csodálatos volt. A kor leghíresebb szakértői jártak ki hozzánk. Csütörtökönként egy-egy nagykövet tartott előadást a hazája helyzetéről. Az egyetemi tanárok felkészültek voltak, és rengeteget foglalkoztak tanórán kívül is a hallgatókkal. Több egyetemi tanárunk később az MTA rendes tagja lett. Mint hallgatók természetszerűleg kerestük a lógás lehetőségét, de a színvonal akkor is világszínvonalú volt. Néhányan gúnyosan úgy hívtak minket, hogy mi vagyunk Kelet-Európa Harvardja. Én azt akkor is, ma is büszkén vállalom. 8. LENGYELORSZÁGI UTAZÁSOK A hetvenes években gyakran jártam Lengyelországban. Az ország gyönyörű volt, kulturális élete sokkal izgalmasabb, mint az akkori Magyarországé. Varsó, a tengerparti városok, a Tátra, főleg Zakopane csodálatos emlékké váltak. Ugyanakkor szinte minden lengyel úton történt valami. Egyik alkalommal a vonat mintegy hat órát állt az akkori csehszlovák–lengyel határon, és nem volt fűtés. A csoportnak ez igazán nem okozott problémát, mivel a rangidős is csak harminc év körül járt. Nevettünk mindenen, ettünk, ittunk, hiszen volt mindenünk, és nagykabátban kivártuk, amíg a vonat újra elindult. A vonaton volt viszont az egyetemi filozófia tanárnőm akkori élettársával, akiket mindennel elláttunk. Nyugodt szívvel segítettem rajta, hiszen a vizsgámon már rég túl voltam. Az akkori Lengyelországban szinte mindenki seftelt. A magyarok hordták ki a farmernadrágot, az ingeket és sok egyéb mást, és ezeken jól lehetett keresni. Egyik alkalommal a kocsimmal (Trabant) követtem egy lengyel buszt és biluxoztam az utolsó sorban ülő csinos lánynak. Meglepetésemre a busz megállt, két idősebb hölgy leszállt, odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy mit akarok eladni. Nagyon örültem, hogy bármerre jártunk, minket mindenütt szerettek, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy gyűlölik a németeket és az oroszokat. Két nagyhatalom közé ékelődve élni természetesen komoly rizikót jelent, de a lengyel politika, véleményem szerint, akkor is és most is növelte, nem pedig csökkentette ezt. Az NDK-t nem szeretni, ez nézőpont kérdése volt, de az egységes és a
valóban demokratikus Németországgal ujjat húzni, ez nem tartozik a bölcsességek közé, főleg annak fényében, hogy minden német politikai erő minden esetben elismerte a fennálló államhatárokat. 9. ZAKOPANE Egyetemista éveim alatt sokat tartózkodtam Lengyelországban. Az árak – szálloda, éttermek, szórakozóhelyek – magyar aggyal rendkívül olcsónak tűntek. Gyakran jártam Zakopanéban. Egyszer lanovkával felmentünk a hegycsúcsra, és egyetemistaként, egy kislánnyal kéz a kézben, lefutottunk egy völgybe. Amíg visszakapaszkodtunk, azt hittük, hogy a tüdőnk kiszakad, így a hasonló futásoktól a továbbiakban tartózkodtam. Már a Közgazdasági Egyetemen tanítottam, amikor a tanszék két munkatársa kiment egyhetes hivatalos lengyelországi útra. Úgy éreztem, megint itt az ideje, hogy hülyéskedjek. A fiatalabbnak, aki később a Synergon egyik igazgatója lett, négyszemközt megsúgtam, hogy óvakodjon az idősebbtől, mert az homoszexuális. Az idősebbnek, aki később az egyik nagy nevű tudományos társaság főtitkára lett, szintén négyszemközt elmondtam, hogy óvakodjon a fiatalabbtól, nehogy háttal álljon neki, mert akkor mindennek vége lesz. – Az út után mindketten külön-külön megkerestek, megköszönték a tanácsomat és elmondták, hogy észrevették a másikon annak hajlamait, és nagyon vigyáztak. 10. SÍFUTÓBAJNOKSÁG ZAKOPANÉBAN, 1972 Utolsó éves egyetemista voltam, amikor hatan, három fiú és három lány, elhatároztuk, hogy megtanulunk síelni. Felmentünk Dobogókőre, ahol nem volt hó. Nagyon jól éreztük magunkat, de a síelésre csak harmadik nap kerülhetett sor. Akkor végre leesett a hó, és életemben először felcsatoltam a sílécemet. Még el sem indultam, a síléc máris lejött a lábamról és megindult lefelé. – Fogják meg, fogják meg – kiabáltam, és végül valaki visszahozta a sílécemet. Úgy éreztük, hogy Dobogókő nekünk túl nehéz. Így hát fogtuk magunkat és kimentünk Zakopanéba. A lengyel turistaparadicsomban korábban már többször jártam, és egyszer idegenvezetőként itt is szilvesztereztem. Gyönyörű szép volt, és nagyon sajnálom, hogy a hetvenes évek eleje óta nem volt alkalmam visszatérni. Találtam egy teljesen sík, havas területet, és elkezdtem síelni. Először volt rajtam úgy síléc, hogy a két kezemmel löktem magam, és nagyon élveztem a síelést. Nem értettem, hogy miért, de mindenki, aki lehagyott, az lengyelül veszekedett velem. Én tudtam, hogy csak kezdő vagyok, de azért nem kell veszekedni. Később tudtam meg, hogy beálltam a lengyel sífutóbajnokságba, és mindenki engem kerülgetett. Azóta mindenütt azt mondom, hogy csak olyannal vagyok hajlandó a síelésről beszélni, aki eljutott arra a szintre, mint én, és szintén részt vett a lengyel nemzeti sífutóbajnokságon. 11. KÖZJÁTÉK DORTMUNDBAN, 1971 Diákként alig jártam be az egyetemre. Imádtam az idegenvezetést, így bejártam a világnak azt a részét, amely ezekben az években bejárható volt. Harmadév végén, 1971 májusában voltam először nyugaton. Május 2. és 6. között tartották meg a dortmundi napokat, ahol abban az évben Magyarország volt a díszvendég. A Közgázról összeszedték a németül jól beszélő fiúkat (nyolc fő) és két, akkor érettségiző lányt. Első este ismerkedési estet tartottunk, ahol az egyik fiatal tanársegéd felkérte az egyik érettségiző kislányt. Ettől kezdve S. Péter – bárhol találkoztunk – elkerült, és ha
étteremben futottunk össze, feleségével együtt felálltak és távoztak. 1988-ban együtt voltunk ösztöndíjasok, és a beszélgetést akkor, már tizenhét év után, nem lehetett megkerülni. A beszélgetést én kezdtem. – Úgy érzem, nem szeretsz. – Utállak – válaszolta. – Miért? – kérdeztem gyanútlanul. – Mert szemét vagy – mondta – Emlékszel mit mondtál 1971-ben? Természetesen fogalmam sem volt. Elmondta, hogy ő táncolt a lánnyal, csókolóztak, majd leültek. Ezek után én kértem fel a kislányt. Utána újra Péter jött. Ekkor a kislány megkérdezte tőle: – Mondd, Péter, igaz, hogy te nős vagy? – Igen – válaszolta Péter, mivel nem szeretett hazudni. Mire a kislány tovább kérdezősködött: – És igaz, hogy a nejed terhes? – Igen – erősítette meg Péter. – Akkor őt izélgesd, ne engem – folytatta a kislány. – Honnan tudod? – kérdezte Péter. – A barátod most mesélte – mondta a lány és énrám mutatott Minderre 1988-ban nevetve válaszoltam: Mit vagy úgy oda? Mindenki másra azt mondtam, hogy nemi beteg, rád még ezt sem mondtam. Újabb húsz év kellett, hogy megbocsásson, de barátok soha nem lettünk. 12. A KISDOKTORI, 1974 Már harmadévesen fogadtunk hárman, hogy egy nap alatt letesszük a félév összes vizsgáját. Gencsev Plamen és én mindenből ötösre vizsgáztunk, a harmadik, A. Károly, aki később újságíró lett, összeszedett néhány négyest is. Az egyetemen nagy volt a felzúdulás, hiszen a KISZ akkor tiltakozott, hogy rövid a vizsgaidőszak, mi pedig poénból egy nap alatt letettük az összes vizsgát. Egyetem után édesapám leült velem beszélgetni, hogy írjam meg a doktorit. Mivel üzletkötőként dolgoztam a MALÉV-nél, és se a MALÉV-nek, se a kisdoktorinak semmi értelmét nem láttam, nemet mondtam. Apám közölte, hogy ezt a választ várta, és az egyik tanszéken S. adjunktus ötezer forintért megír egy kisdoktorit. Annyiért én is megírom, válaszoltam. Berohantam az egyetemre, hogy doktorálni szeretnék. Mondták, hogy most lehetetlen, mivel egy hét múlva van a határidő. Semmi baj, válaszoltam, a dolgozat otthon van készen.
Három nap alatt megírtam, dupla pénzért soron kívül bekötötték, és határidőre leadtam. Védés után apámtól megkaptam az ötezer forintot. Ha nincs apám, soha nem írtam volna meg. Ma is csodálkozom, amikor valaki azt mondja, hogy egy vagy két év nem elegendő egy disszertáció megírására. A MALÉV-től rövid idő után eljöttem, és egy néhány hónapos külügyi titkársági munka után 1975. január 1-jével elkezdtem a felsőoktatásban tanítani. 13. AAPSO-KONFERENCIA, BUDAPEST 1974 A Külügyi Titkárság a Hazafias Népfront Országos Tanácsában volt az V. kerületben, a Belgrád rakpart 24-ben. Néhány hónapos ott-tartózkodás után már tudtam, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni. Közölték, ha jól dolgozom, kimehetek öt évre kultúrházigazgató-helyettesnek Varsóba vagy Szófiába. Egyik ajánlat sem vonzott. Ott-tartózkodásom idején a „csúcsszervezés” az AAPSO- (Afroázsiai Népek Szolidaritási Szervezete) konferencia volt Őszödön. Az én feladatom az volt, hogy Ferihegyen a kormányváróban fogadjam az érkező delegációkat, megetessem, megitassam őket – az ital lehetett rum vagy pálinka –, és kocsival küldjem le őket a Balatonra. A pincérekkel már előre megbeszéltem, hogy rum helyett kólát, pálinka helyett vizet kapok. A program jól működött mindaddig, amíg két bolgárt kellett megkeresnem és leküldenem a Balatonra. A neveket megkaptam, így a két bolgárt pillanatok alatt megtaláltam. Nagyon örültek, ők úgy tudták, hogy a konferencia valahol Miskolc mellett van. Körülbelül két órával később megcsörrent a K-vonal (kormányzati vonal) a kormányváróban. Kiderült, hogy mindkét névből, amelyet kerestünk, két-két ember ült a szófiai gépen. A Balatonról megkérdezték tőlem, hogy mit csináljanak, mert ez a két ember vadász. Mondtam, hogy fojtsák vízbe őket. A szervezők szerencsére nem vették komolyan a poénomat, megetették és egy másik kocsival elvitték őket Miskolcra. Ferihegyen a váróban megtaláltuk a két másik bolgárt, és így sikeresen kezdődött az afroázsiai népek első és egyben utolsó konferenciája Magyarországon. Érdekességként említeném meg, hogy a marokkói delegáció vezetője, egy kétméteres férfi megemelt, szájon csókolt, majd letett. Újra elgondolkodtam, hogy a nemzetközi tevékenységnek nem csak napos oldala van. 14. MASNI Mint már említettem, egyetem után egy évig egy nemzetközi titkárságon dolgoztam. Hárman voltunk referensek, az egyikünk egy fiatal hölgy, aki a harmadik világgal foglalkozott; okos volt és tehetséges, később főosztályvezető lett a külügyminisztériumban. A másikunk egy szintén fiatal fiú, a nyugati országokkal foglalkozott, róla nincs információm. A harmadik én voltam. Egy év után eljöttem, de azért van erről az időről két érdekes sztorim. Reggel csörgött a telefonom. Berlinből hívtak, hogy most küldik hozzám a Comore-szigetek miniszterelnökét, szervezzük meg a fogadását és a programját. Bár mindig azt hittem, hogy tájékozott vagyok, erről a szigetcsoportról életemben nem hallottam. Felhívtam a külügyminisztériumot, ahol szintén nem hallottak róla, végül a kérdést úgy oldottuk meg, hogy kapcsolták az egyes területi főosztályokat. Akkor derült ki, hogy van egy ilyen szigetcsoport Afrika keleti partjainál. Azóta, ha egy Afrika-térkép van előttem, automatikusan az első pillantásom a Comore-szigetekre esik.
Mivel sem az országról, sem a miniszterelnökről senki semmit nem tudott, felkészültünk a fogadásra. Miután megérkezett, közölte, hogy a mostani kelet-európai útjának két célja volt: megcsináltatni a fogait, ez Berlinben sikerült, és hozzájutni egy új írógéphez. Megoldottuk. Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy vezető politikus e két ok miatt megy el egy másik kontinensre, valószínűleg soha nem hiszem el. *** Másik nagy élményem a Kubai Népfront delegációjának magyarországi látogatása volt. A delegáció a hetvenes években még nagyon sok mindenben hitt, a tíz-egynéhány évvel korábbi forradalom még hatott. Az első látogatást az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egyik tanszékvezetőjénél tettük. A kubaiak megkérdezték, hogy ő miért tagja a pártnak. A válasz: mert így jobban élek. A kubaiakat szó szerint fel kellett mosni. Utána vidéki út következett, ahol megkérdezték tőlem mint kísérőtől, hogyan kell egy szót magyarul mondani. Fogalmam sem volt, mit akarnak vele, így megmondtam. Amikor Győr belvárosában száguldoztunk az akkori luxuskocsival, egy Csajkával, lehúzták a kocsi ablakát és ordították kifelé: masni, masni. Hála Istennek, ők is elutaztak. 15. TOLMÁCSOLÁS Több évtizedes nemzetközi szereplés, külföldre járás után rengeteg élményem van a tolmácsolással kapcsolatban. 1973-ban voltam először, akkori értelemben kormánydelegációval, külföldön, az NDK-ban. A delegáció vezetője a Hazafias Népfront Országos Tanácsának az alelnöke volt, tagja voltam én, a tolmács pedig egy bűbájos, idősebb, német származású hölgy, aki Erdélyből vándorolt ki Németországba (szerencsétlenségére az NDK-ba). A hölgy tökéletesen beszélt németül, románul és magyarul, de a problémák már az első este elkezdődtek. Életemben először voltam kormányszálláson, fogalmam sem volt, hogy ez a valóságban mit jelent. Én huszonnégy éves voltam, a hölgy jó hatvanas. A vacsoránál kihozták az előételt, tatár bifszteket, mire a tolmács elkezdett sikoltozni. Kérdeztem, hogy mi a baja. Azt válaszolta: nem látja, hogy egy hajszál van az ételemben? Odaléptem az előételhez és kivettem kézzel a hajszálat. Mire még jobban elkezdett sikoltozni, hogy mertem kézzel az ételébe nyúlni. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy mivel valóban jól beszéltem németül, az eljövendő napokban nem voltam rászorulva. Mindenesetre megtanultam, hogy kézzel más ételébe nem nyúlkálunk, legalábbis, ha látják. *** A nyolcvanas években egy szovjet hölgy volt az egyetem vendége. El kellett vinnem megebédeltetni az akkori Tiszti Házba, ahová egyébként gyakran jártam. A pincér, aki korábbról jól ismert, elkezdett hülyéskedni, hogy együnk nyugodtan, egy ebéd maximum kétezer kalória, utána a szeretkezés sokkal többet eléget. Mivel én még nem voltam negyvenéves, a hölgy pedig túl volt a hetvenen, jót nevettem a poénon. Ugyanakkor, szerencsétlenségemre, bár jól beszéltem oroszul, az egyetemről G. docens jött tolmácsolni. Ő a Szovjetunióban nevelkedett, sajnos valószínűleg nem értette a humort és lefordította a pincér élcelődését. A hölgy felugrott, elkezdett kiabálni, hogy itt fasiszták vannak és meg akarják erőszakolni. G-vel még néhány évig együtt dolgoztam, a hölgyet soha életemben többet nem láttam. ***
Egy idő után már nagyon untam, hogy a magyar–német konferenciákon soha nem találkoztam olyan tolmáccsal, aki valóban jól beszél magyarul és németül, valamint tud tolmácsolni. Volt olyan ismert tolmácsom, aki tolmácsolás közben elaludt, ezzel engem az infarktus szélére vitt, de jó páran voltak, akik a szakszövegeket egyszerűen nem tudták lefordítani, így elhatároztam, hogy a következő tolmácsot levizsgáztatom. Elkezdtünk beszélgetni, és kiválóan beszélt németül. Felvettem. Csak a konferencián derült ki, hogy ő német, és alig tud magyarul. *** A Közgázon nekem mint diáknak nem volt jó hírem. Külker-statisztikából a leadott szakdolgozatomat nem fogadták el (nekik volt igazuk), mire három nap alatt írtam egy másikat, az Odera–Neisse határ német–lengyel elfogadottságáról. Ezt már elfogadták, és mehettem szóbelizni. Az évfolyamból mindössze ketten írtunk négyest, a többiek hármast, kettest írtak vagy megbuktak. Egy ilyen helyzetben lehetett javítani. Én bementem az ötösért felelni, mire a tanárnő, aki egyébként rendes, nyugodt és normális volt, közölte velem, hogy ha be merek menni az ötösért, esküszik, hogy kirúg. Maradt a négyes. *** Ugyanezen az egyetemen történt, hogy japán tolmácsot kerestek. Jelentkeztem. Az volt a véleményem, hogy a némettel, az orosszal és az angollal valahogy csak megélek Japánban is. Mikor megkérdezték, mennyire tudok japánul, mondtam, hogy semennyire, de az útig volt még négy hét, addig valamennyire felkészülök. Természetesen, jogosan, kirúgtak. 16. BERLIN 1973 Mint minden fiatal, én is nagyon szerettem utazni. A Városliget szélén nőttem fel, szegényen, mint akkor mindenki. Mikor tizenhat évesen kiköltöztünk a Kacsóh Pongrác úti lakótelepre, és lett központi fűtésünk meg meleg vizünk, az maga volt a csoda. Egyetem után meghirdették az újságokban, hogy lehet jelentkezni a 10x10, a tizedik berlini VITvetélkedőre. Elindultam. Az akadályokat az országos elődöntőig simán vettem, ahol ötfős csapatokat állítottak össze közülünk. A televíziós döntőig mindenkit legyőztünk, és az élő tévéközvetítés utolsó fordulója előtt már olyan fölényünk volt, hogy bármi is történjék, győztünk. Ebben a helyzetben közölték, hogy az utolsó fordulóban minden csapatból egy főnek táncolnia kell, élő adásban, egy táncosnővel. A választás, számomra máig is rejtélyes módon, rám esett. Már általános iskolában kirúgtak mind az énekkarból, mind a tánciskolából. Az osztályban egyébként az én hangom volt a második legrosszabb, de mivel elsőként rúgtak ki, ezt akkor zokon vettem. Akkor jött be Magyarországra a kazettás magnó, és én ráénekeltem a kor slágereit. Ebből nem lett volna baj, de sajnos vissza is hallgattam. Azóta nem énekelek magnóra, és szabadon csak akkor énekelek, ha vezetek, és egyedül vagyok. A táncosnő nagyon korrekt volt, egyszer megmutatta a lépéseket, semmit nem értettem belőle. Az élő adásban végig fordítva léptem, ő pedig a közvetítés kellős közepén ott hagyott. A baráti körömben senki nem azt mondta, hogy országos bajnok lettél, hanem mindenki azzal kezdte, hogy te tényleg pocsékul táncolsz. A zsűriben Rábai Miklós, az Állami Népi Együttes akkori vezetője pontozott. Harapdálta a bajuszát, összeszorította a száját, hogy ne nevessen ki. A műsor után
odajött hozzám és azt mondta: Kisfiam, te nagyon ügyetlen vagy! Ugye soha nem akarsz táncos lenni? A fia később a kollégám lett, és nagyon jó barátok voltunk. Ilyen előzmények után indultunk el a berlini VIT-re Már megint kinevetett minden barátom, mert ők tolmácsnak mentek ki, és hülyére keresték magukat. Nekem meg kellett venni még az egyenruhát is, és így indultunk el autóbuszon. Az első estére a fehér ing mindenkinél a szürke valamelyik árnyalatára változott. Tatabányán megálltunk, ahol az egész delegáció leszállt, és kaptunk egy bányászlámpát, hogy vigyük ki Berlinbe. Másnap Prágában reggeliztünk, mire az utolsó megkapta reggelijét, közölték, hogy álljunk vissza a sorba az ebédért. A berlini VIT frenetikus volt. Kétágyas elhelyezést kaptunk az Alexander Platz sarkán lévő szállásunkon, ahol első reggel két meglepetés ért minket. Reggel öt óra felé a lépcsőházból olyan dübörgés jött, mintha kitört volna a háború. Kiderült, hogy a szovjet delegáció megy reggeli tornára. Én már akkor is osztottam Churchill nézetét: csak semmi sport. A másik meglepetés, hogy benyúlt egy női kéz az ajtón és letett két kisebb zsáknyi ételt. Azt hittük, ez a kétheti reggelink, de kiderült, hogy mindennap mindenki kap egy-egy zsák reggelit. Ilyen mennyiségben megenni lehetetlen volt, és eljutottam életem első nagy felfedezésére. Javasoltam, hogy szedjük ki a kajazsákból a joghurtot, nézzük meg az ablakból, hogy ki csókolózik odalent és vágjuk hozzá. A joghurt körülbelül háromméteres körben spriccelt, így a célzás pontossága másodlagos volt. A rossz nyelvek szerint a következő VIT-et azért kellett volna Berlinben rendezni, hogy a gyerekek megismerjék az apjukat is. 17. LÉGYOTT A SZOVJET KATONAI BÁZISON Amikor első év végén, húszévesen elmentem Berlinbe, az Alexander Platzot építeni, nagyon jól éreztem magam. Az élet sokkal olcsóbb volt, mint Budapesten, a lányok csinosak voltak, és mi, akik kimentünk, valamennyien jól beszéltünk németül. Volt köztünk olyan, aki később nagykövet lett az arab világban, és volt olyan, aki ismert matematikus lett. Az egyik harmadéves fiú, aki külkerszakra járt, jól beszélt németül és oroszul is. Megismerkedett egy helyi kislánnyal, és kerestek egy nyugodt helyet, ahol szeretkezhetnének. Végül is ezt egy erdő kellős közepén találták meg. A probléma csak az volt, hogy egyikük sem tudta, hogy betévedtek egy szovjet katonai bázisra. A katonák pillanatok alatt elfogták és a bázis parancsnokához vitték őket. Berlin életveszélyes hely volt, amely hemzsegett a keleti és nyugati kémektől. A fiú szerencsére nem veszítette el a lélekjelenlétét, és kitűnő oroszsággal elmondta, hogy ő budapesti egyetemista, és nyár lévén szeretett volna egy éjszakát eltölteni a kislánnyal az erdőben. A parancsnok csodák csodájára elfogadta a magyarázatot, és adott nekik egy szobát éjszakára. Így a kaland jól végződött, holott teljesen más vége is lehetett volna. 18. HAVANNA 1978 A berlini VIT-ből tanulva a következő VIT előtt bölcsen lejelentkeztem tolmácsnak. Szabályosan kiröhögtek, hogy mit képzelek, ez nem Berlin, ide nagy protekció nélkül nem lehet kimenni. Mondtam, hogy nem baj, akkor újra megnyerem a VIT-vetélkedőt. Senki nem vette komolyan. Itt egyből csapatokkal indultunk. Én akkor Szentendrén a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán tanítottam, ahol ugyan mindennap órám volt, de ennyi tehetséges fiatalt soha, sehol nem találtam. Nagyon szerettem ott lenni, és az induló csapatot én állíthattam össze. Két sorkatona – az egyik később ismert újságíró lett, akinek a tudása ugyan kívánnivalókat hagyott maga után, de nem volt az a páncélszekrény, amit nem tudott kinyitni –, egy tiszti iskolás, egy másik tanár és én. A honvédségi országos döntőben az első feladat az volt, hogy tegyünk valamit tárgyas ragozásba. Én úgy
értelmeztem, hogy az idő lejárta után két perccel kell elkezdeni a feladatot, míg a zsűri és a többiek úgy, hogy két perc van a megoldásra. Mindenki más megoldotta, csak a mi csapatunk nem. Kiderült, hogy az összes csapat rosszul ragozott, így mínusz pontba került, míg mi nulla ponttal már elsők lettünk. Felejthetetlen élmény, hogy az egyik fordulóban holtverseny alakult ki az első helyen! A döntés az volt, hogy az jut tovább, aki több fekvőtámaszt tud csinálni. A tiszti iskolás Szűcs Mihály kiváló sportoló volt, de nekem azóta is meggyőződésem, hogy a másik csapat csak úgy érte el a holtversenyt, hogy csalt. Ilyenkor nem látok, nem hallok és semmi józan érv nem használ (ez ma is így van). Egy kérésem volt, hogy a másik csapat kezdje a fekvőtámaszt. Onnan egy tornatanár negyvenkilencet csinált. Én utána ötvenet. Napokig nem tudtam a kezem megemelni, de megérte. Amikor a vetélkedőt megnyertük, a főiskola felterjesztésére kormánykitüntetést kaptam. Az országos elődöntő egyik fordulójában a csapattag újságírónk a páncélszekrényből kilopta a kérdéseket. De nem azokat tették fel! Néhány pillanatig úgy éreztük, hogy most megöljük. Ezek a kérdések egy fordulóval később szerepeltek. Az már tévéadás volt. Felmutattak öt képet, amelyekről egyedül mi tudtuk, hogy ez a mogadishui akció (a német különleges egységek kiszabadították az eltérített Lufthansa gép utasait). A következő kérdéseknél zászlókat kellett felismerni. Pontosan tudtuk itt is a válaszokat. A probléma csak az volt, hogy felcserélték a görög és a norvég zászlót. Néhányan felismertük, hogy csere történt, de a zsűri ragaszkodott a papíron leírtakhoz. Azt viszont csak mi ismertük. Ezek után irány a VIT. Fantasztikus volt! Kuba csodaszép. Először az életben láttam óceánt, elámultunk Varadero gazdagságán. Két dolog volt kicsit zavaró. Az egyik, hogy Castro kiadta a jelszót: a kubai lányok már nem kurvák, magyarul, kerüljék a külföldieket. Ez még mindig mókásabb volt, mint a berlini VIT, ahol a VIT alatt meghalt Walter Ulbricht azt üzente, hogy folytatódjék a találkozó. Másik, hogy a tengerpartot egész éjszaka járták a Kubai Népfront (CDR) emberei, akik megvárták, amíg valaki a homokban legalább csókolózik, akkor húsz centiméterről az arcába világítottak és megkérdezték, hogy nem amerikai kém-e. A nemleges válasz után békésen leültek az illető mellé, akinek ettől kezdve mindentől elment a kedve. Az egyik nagy élmény a legyek szerepe volt. Étkezésenként átlag tizenöt-húsz légy jutott egy főre, amit elhessegetve a szomszédra már negyven jutott. Eszembe jutott a régi vicc, amikor az illető az étteremben rendel, és az étele tele van legyekkel. Amikor tiltakozik a pincérnél, azt a választ kapja: jöjjön uram reggel, akkor a legyek még a vécében vannak. A VIT majdnem három hete alatt végig halat kaptunk, egyszer volt bab és krumpli. Az áruhiány irtózatos volt. Gyárlátogatáskor embert nem láttunk dolgozni (sörgyár volt). Az ország szépsége időlegesen elfedte a nyomort, a valóság kiábrándító volt. 19. ÉLETEM LEGJOBB DÖNTÉSE Mielőtt 1988-ban kimentem volna három hónapos németországi ösztöndíjamra, már tudtam, hogy korábbi munkahelyemre nem szeretnék visszatérni. A légkör nagyon rossz volt, az emberek rendszeresen feljelentgették egymást. A nyolcvanas években azon a tanszéken, ahol én voltam, szinte visszatértek az ötvenes évek. Soha nem lehetett tudni, hogy éppen ki, mikor és miért jelenti fel a másikat. Az egyik hölgynek állandó szexuális problémái voltak a férjével, ráadásul ezt folytonosan hangsúlyozta is, a másik pedig közölte, hogy nem tud karriert csinálni, mert nyugaton van rokona. Többen alkoholisták voltak, egyikük később öngyilkos lett, és a színvonal, finoman fogalmazva is, vitatható volt. Szóval, a németországi út előtt már elhatároztam, hogy ide nem jövök vissza. Mivel a három hónapos utam valóban nagyon jól sikerült, és találkoztam a német
tudományos és politikai élet sok vezetőjével, rengeteg meghívást kaptam, ez csak megerősítette a döntésemet. Amikor visszajöttem, le kellett adni egy úti jelentést, amelyben leírtam, hogy a valóságban mi történt Németországban. Akkori főnököm közölte, hogy ebben annyi minden van, hogy a nagy részét hagyjam ki, mert zavarná a többieket. Természetesen az úti jelentésen nem változtattam. 20. ADÓFORINTOK A HONORÁRIUMBAN Mint már említettem, nyolc évet tanítottam az egyik budapesti elit egyetemen. A légkör a tanszéken katasztrofális volt. A Kossuth Lajos Katonai Főiskola, ahol korábban voltam, nagyon jó volt. Tehetséges, törekvő diákok, jó kollégák. Itt ez ismeretlen volt. Ebben a légkörben kiadtam egy könyvet, mire feljelentettek, hogy ezt már egyszer megírtam. Kiderült, hogy a körülbelül százötven oldalban öt mondat ismétlés van. Mikor az egyik idősebb kolléga közölte, hogy az ő adóforintjai is benne vannak a honoráriumomban, amely, ha jól emlékszem, húszezer forint volt, mondtam, számolja ki, hány fillér esik rá, és visszaadom. 21. HA MÉG EGYSZER MEGBUKIK A LÁNYOM… Ezen az egyetemen történt meg az is, hogy egy bomba csinos lány, válogatott sportoló, megkeresett, hogy lefekszik velem, ha átengedem. Kiderült, hogy ezzel a dumával járta a vizsgáztatókat. Hogy hol, milyen eredményt ért el, nem tudom. Én megbuktattam, mire a papa, aki egy országos cég főnöke volt, üzent, hogy ha a lánya még egyszer megbukik, nem támogatja az egyetemet. Átadtam a vizsgáztatást annak a hölgynek, akinek állandó szexuális problémái voltak a férjével. Mikor meglátta, milyen csinos ez a lány, megbuktatta. Azt, hogy kapott-e az egyetem ezek után támogatást a papától, szintén nem tudom. 22. VILI, A MINDENTUDÓ Itt dolgozott Vili, a csöndes tanársegéd, majd adjunktus A tanszéken mindenki félt H-tól, aki korábban országos vezető volt. Egy vitában H. ordítva közölte az egyik idősebb kolléganővel, hogy mindent tud róla, és mindez le van írva, majd felmutatott egy papírlapot. Vili ült mellette. Megkérdezte: látod, ami itt van? Vili igennel válaszolt. Évekkel később mesélte el Vili, hogy a papírlap üres volt. Vili előbb országgyűlési képviselő, majd államtitkár lett. Ma már nyugdíjban van. Büszke lehet. Sikeres életút áll mögötte. 23. ÖSZTÖNDÍJ 1988 Mint idegenvezető rendszeresen jártam külföldre, így nem igazán izgatott, hogy bár évente jelentkeztem külföldi ösztöndíjra, soha nem kaptam meg. 1988-ban újra jelentkeztem, és újra elutasítottak. Egyik este egy társaságban ultiztam, ahol megkérdezték, mi a bajom. Mondtam, hogy semmi különös, csak éppen ma utasították el legújabb ösztöndíj kérelmemet. Lehetetlen, mondta az egyik ultis, arról én döntök. Másnap kipostáztak egy újabb papírt, hogy az ösztöndíjat megkaptam. A három hónapos németországi út megváltoztatta addigi életemet. A kezdet az volt, hogy miután lejelentkeztem Bonnban a Magyar Nagykövetségen, ahol a követtanácsos egyetemi csoporttársam volt, a nagykövetet pedig már régóta személyesen ismertem, megkérdezték, hogy nincs-e kedvem elmenni néhány nap múlva egy esti fogadásra. Kedvem is volt, időm is volt, így elmentem a Bonn fölött lévő Siebengebirgére. Picit meglepődtem, mert a német kormány néhány vezetője mellett
kizárólag a nagykövetek voltak meghívva. Odajött hozzám egy bűbájos idős hölgy és elkezdett velem beszélgetni. Nem tudtam, hogy ő az FDP egyik nagy öregje. Bemutatott Horst Dahlhaus úrnak, aki a német politikai képzés egyik igazgatója volt. Megkérdezte, hogy össze tudnám-e hozni a magyar nagykövettel, majd miután igenlő választ adtam, feltette a kérdést: ő mit tehetne értem. Azt mondtam, hogy Magyarországon kevés olyan város van, ahol még nem tartottam előadást, szeretnék egyszer egy előadást tartani Németországban is. Azt válaszolta, hogy ő ilyen kérdésekkel nem foglalkozik, de hívjam fel a Kölnben lévő Ostkolleg igazgatóját, Werner Maibaum urat. Három nap tépelődés után felhívtam, aki már várta a hívásomat. Behívott magához, és ahogy náluk illik, kávéval meg süteménnyel fogadott. Elmondta, hogy három gyereke közül az egyik részt vesz a brazil alkotmány kidolgozásában, a másik idegsebész, a harmadik egyetemista. A beszélgetés lényege azonban korrekt, de kemény volt. Azt mondta, hogy meghívnak próbaelőadásra. Ha megfelelek, akkor várnak a jövőben is, ha nem, akkor az előadás után elválnak útjaink. Az előadás díjazása számomra felfoghatatlan, horribilis összeg volt. Kiszámoltam, hogy hét előadás díjáért lehet egy új Golfot, nyolcért egy 3-as BMW-t vásárolni. A kérésem az volt, hogy hadd üljem végig az egész kurzust. Az Ostkolleg rendezvényein húsz-huszonöt meghívott vett részt. Ők a témával kapcsolatos minisztériumok, a kancelláriahivatal felső vezetői voltak. Itt találkoztam életemben először valódi világszínvonallal. Az emberek téglalap alakú asztalhoz ültek, az egyik végén a két előadó, akik egy-egy órát kaptak az előadásra; a nap hátralévő részében a jelenlévő szakértők kérdezték őket. A konferencia-sorozaton rengeteget lehetett tanulni, és Maibaum úr kíváncsi volt a véleményemre. Összefoglalva azt mondtam, hogy egy kivételével valamennyi előadó jó volt. Egyezett a véleményünk. Azt az egy előadót, aki az előadáson indiszponált volt, hiába volt világhírű, évekig nem hívták meg. Én megfeleltem. Ettől kezdve rendszeres előadója lettem az akadémiának. Itt találkoztam német politikai és katonai vezetőkkel és vezető beosztású külföldi politikusokkal. Ezekben az években Magyarországról különböző témákban két-három embert hívtak meg. Első előadásomra menve belefejeltem az üvegajtóba, ami annyira tiszta volt, hogy nem vettem észre. Amikor Maibaum úr nyugdíjba ment, Dahlhaus úrral együtt felkért, hogy legyek az intézmény igazgatója. Nem vállaltam. Az ok egyszerű volt. Egy német tudományos intézményben természetesen mindenki várja az előrejutás lehetőségét. Eddig mindenki a barátom volt, ha igazgató lettem volna, ez a barátság logikusan véget ért volna. 24. WALTER SCHÜTZE PROFESSZOR A német újraegyesítés előtt néhány nappal, mint előadónak, partnerem volt Walter Schütze professzor, a francia köztársasági elnök, François Mitterrand külpolitikai tanácsadója. Mint elzászi származású, tökéletesen beszélt németül és franciául, és hivatalból angolul. A kettőnk közti tudáskülönbség leírhatatlan volt. Ugyanakkor ő természetesen a francia álláspontot képviselte. Az újraegyesítés előtt néhány nappal, mikor az előadását hallgattam, nem akartam hinni a fülemnek. Német vezetők előtt kifejtette, hogy Helmut Kohl kancellár nem konzultált eleget a francia köztársasági elnökkel, ezért a francia elnök elmegy az NDK-ba (az összeomlás előtt néhány nappal), hogy felerősítse az utolsó NDK-s miniszterelnök, Hans Modrow pozícióját. Kifejtette, hogy ha
létrejön a német egység, Franciaország elveszti európai vezető szerepét. Szó szerint úgy fogalmazott, hogy ettől kezdve Franciaország visszaszorul a Földközi-tenger nyugati medencéjébe, és nyugdíjas nagyhatalommá válik. Szavaiban sok igazság volt. Később meghívtam egy általam szervezett nemzetközi konferenciára Budapestre, ahol a budai Várban a tükörjégen megcsúszott, eltörte a kezét és betörte a fejét. Kórházba szállították, de néhány órával később a díszvacsorán bekötött fejjel és felkötött karral megjelent, hogy enni szeretne, mert éhes. Könyveit elolvasva és előadásait hallgatva nagyon nagyra becsültem őt. 25. VENDÉGSÉGBEN EGY NÉMET DANDÁRNÁL Ösztöndíjam alatt lehetőségem volt különböző német városokat felkeresni. Én a legmesszebbre lévőket választottam. Az ok egyszerű volt: részint mindenre kíváncsi voltam, részint nagyon magas volt a kilométerpénz. Így jutottam el Hamburgba, ahol egy hétig a német hadsereg vendége voltam. Előadást kellett tartanom a hamburgi dandárnak. Az előadás végén meghívtak vacsorázni, ahol hosszasan beszélgettünk a dandárparancsnok Ocken ezredessel, aki később tábornok lett, és feladata volt a két német állam határán lévő katonai létesítmények felszámolása. Megkérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem a kiképzés teljes időtartamára, körülbelül egy hétig, velük maradni. Én azt válaszoltam, hogy boldogan, de egy Varsói Szerződés-tagállamból jövök, ők pedig a NATO tagjai. Az ezredes közölte, hogy ez őt nem zavarja, maradhatok. Így hát részt vettem egy olyan hadgyakorlaton, ahol papíron tengerről és szárazföldről védekeztünk/megtámadtuk az NDK-t. Egyik nap Lübeckbe látogattunk. Az álomszép városban fogadott minket az akkori határváros belügyi szenátora A körülbelül harmincöt éves hölgyről, aki gyönyörű volt, a német tisztek és az én véleményem megegyezett. Évekig jártam a dandárhoz továbbképzést tartani. A hét folyamán, amikor már úgy éreztem, hogy jó a kapcsolatom a parancsnokkal, elsütöttem egyik valóban ostoba poénomat. Megkérdeztem, hány harckocsijuk van. Pontos választ kaptam. Ezek után megkérdeztem, hogyha Magyarország konfliktusba keveredne valamelyik szomszéd országgal, számíthatnánk-e rájuk. A válaszát egy életre megjegyeztem. Ő tudja, hogy én viccelek, de amíg ő egy német magasabb egység élén áll, addig azok a harckocsik nem fogják elhagyni Németországot. 26. HAMBURG 1988, EGON BAHR FOGAD Egyik nap értesítettek, hogy menjek át a hamburgi Békekutató Intézetbe, ahol az igazgató, Egon Bahr szeretne találkozni velem. Ő volt a német biztonságpolitika atyja, Willy Brandt jó barátja, a világ egyik legismertebb szakértője. A találkozás elején közölte, hogy minden keletről jött kutató, így én is kapok tőle háromszáz márkát. Azt válaszoltam, hogy köszönöm, van pénzem, inkább beszélgessünk, és a jövőben, ha ráér, és én Németországban leszek, találkozzunk. Azt mondta, hogy én vagyok az első keleti, aki nem kér pénzt, viszont órákig beszélgettünk. Két-három évente lehetőségem volt találkozni vele, tudása lenyűgöző volt. Ahányszor előadásait hallgathattam, mindig örömmel állapítottam meg, hogy idős kora ellenére az agya tökéletesen működik. Büszke vagyok rá, hogy megismerhettem. Tőle származik az a gyakran idézett mondás, hogy a biztonság a múltban abszolút, a jelenben relatív, a jövőben kiszámíthatatlan. 27. BOLGÁR LÁNYOK
Szintén 1988-ban történt, a bonni ösztöndíjas időszakban. Négyen voltunk magyarok: egyikünk intézetigazgató volt, a másik az ország egyik legismertebb történésze, a harmadik én, a negyedik pedig dr. Hemela Mihály. Hárman kiemelt ösztöndíjat kaptunk, ami kétezer-négyszáz márka volt havonta. Amikor Misi, a Szobi szörp akkori igazgatója megérkezett, ránk nézett és közölte, olyan primitívek vagyunk, hogy még egy önéletrajzot sem tudunk megírni. Hogyan kéne élni? – kérdeztük őt. Ránk nézett és felvilágosított, hogy az önéletrajza kezdő mondata: már a nagymamám is német ajkú volt. Ezek után havi ötezer márkát kapott, és szemben velünk, teljes költségtérítést. Esténként kísérgettük színházba, ahová ő bement, mi a jegyárak miatt nem tudtunk, viszont barátok lettünk. Amikor sor került a privatizációra, mondtam, hogy a számtalan kistulajdonostól vegye meg a Szobi szörpöt. Sajnos nem hallgatott rám, így a cég francia kézbe került. A tulajdonos a Misivel való tárgyalásra egy csinos tolmácsnőt hozott magával, mivel Misi magyarul és németül, míg a francia franciául beszélt. Megkérdezte a francia, hogy mikorra lesz képes ő mint magyar vezérigazgató franciául megtanulni. Misi kurucos hévvel azt válaszolta, hogy hagyja itt a tolmácsnőt, és akkor hamarosan. Mivel a hölgy a tulajdonos mellett egyéb feladatokat is ellátott, így Misit rövid úton kirúgták. Nagyon örülök, hogy talpon tudott maradni. Négyünk közül Bonnban hárman kiválóan tudtak főzni, és én nagyon jól éreztem magam. A másik közös élményünk a szállás volt. Nagyon olcsón kaptunk szállást, de a szállásadó a világ bármely elmegyógyintézetébe bekerülhetett volna mint ápolt. Abból élt, hogy mindenfajta képesítés nélkül magánrendelést folytatott, és embereket elvileg leszoktatott a dohányzásról. Így történhetett meg, hogy a nála lakókat, beleértve minket is, állandóan ellenőrzött. Aki rágyújtott, az száz márka büntetést fizetett. Én boldogan beengedtem a szobámba, nagyon jókat szórakoztam rajta, mivel életemben nem dohányoztam. Ezt körülbelül hússzor elmondtam neki, de ő mindig azt válaszolta, hogy minden dohányos nem dohányosnak adja ki magát. Közülünk Székely Gábor történész professzor volt kemény cigis, és ő önálló stratégiát alakított ki a dohányzásra. Egy nagy doboz kávéba rejtette el szálanként a cigarettát, és amikor rá akart gyújtani, onnan vette elő. Művészi fokra fejlesztette az álcázást, szerintem több titkosszolgálat elmehetett volna hozzá tanulni. Soha nem bukott le. Mivel a házban csak fiúk laktunk, óriási élmény volt az első lány, egy bolgár megérkezése. A kislány elég csúnyácska volt, de három nappal később már mindegyikünknek tetszett. Újabb néhány nap múlva megérkezett a második bolgár lány, aki sokkal csúnyább volt, mint az első. Amikor a harmadik bolgár megérkezett, fogadásokat kötöttünk, hogy külseje alapján fiú-e vagy lány. Végül is lánynak bizonyult. Meglepetés akkor ért minket, amikor megtudtuk, hogy a bolgárok kevesebb mint fele ösztöndíjat kaptak, mint mi, és annak egy jelentős részét le kellett adniuk a bolgár állam részére. 28. KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM, 1989 1989. január 1-jével átjöttem tanítani a Közgazdasági Egyetemre, Az itteni tanszékvezető, Gulyás Kálmán, már közel van a kilencvenedik életévéhez, hála Istennek, jól van. Első pillanatban megszerettem, értelmes volt, tisztességes és jó szándékú, Mindaddig hitt az emberekben, amíg valaki nem próbálta meg átverni, Egyik nap mondtam, hogy elmegyek a Zrínyi Kiadóba tárgyalni. Utánam telefonált. Ott voltam. Soha többet nem ellenőrzött. Akik hazudtak neki, és ilyen is volt a tanszéken, azoknak nem kegyelmezett. Teljesen igaza volt, Egy olyan tanszékre kerültem, ahol meghatározó lett a tudás és a tisztesség, Amikor én lettem a tanszékvezető, ugyanezt próbáltam továbbvinni.
Kálmánnal mindössze egy afférom volt, Ő imádta a focit, Külföldről jöttem haza, amikor megtudtam, hogy a lányomnak kivették a manduláját, Természetesen berohantam a kórházba, ahol a mintegy húszágyas szobában minden gyerek jól volt, kivéve az én lányomat. Egyedül az ő torka vérzett be. A többiek párnacsatáztak és focimeccset néztek a tévében, Kikapcsoltattam a tévét, leoltattam a villanyt, és közöltem a lányommal, hogy ezt az egy éjszakát bírja ki, reggel bejön az anyja, és addig vele marad, amíg ki nem jön a kórházból, Másnap saját felelősségünkre hazavittük. Amikor a főnököm megtudta az egész történetet, csak annyit mondott, hogy lehettem ilyen szívtelen, hogy kikapcsoltattam a tévét focimeccs közben. Ma is nagyon szeretem és tisztelem őt, és remélem, hogy még hosszú évekig élvezi családja szeretetét. 29. „ZSENIÁLIS” KARRIERÉPÍTÉS 1989 januárja óta vagyok a Közgázon, és nagyon jól érzem magam. Amikor tanszékvezető lettem, a tanszéki dolgozók jelentős részét lecseréltem. Konfliktusom mindössze egyikőjükkel volt, B. ezredessel. Ő valóban „zseniálisan” építette a saját karrierjét. Bement a minisztériumba, ahová tartozott, és elmondta: az egyetemnek az a kérése, hogy őt léptessék elő alezredesből ezredessé. Majd bement az akkori dékánhoz és elmondta: a minisztérium elő akarja őt léptetni, ehhez csak egy egyetemi támogató levélre lenne szükség. Az egyetem elküldte a levelet, és ő ezredes lett. Amikor közöltem vele, hogy nem tartok igényt a munkájára, megsértődött. Ez természetes volt. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelyiknek papíron rengeteg nyelvvizsgája volt, de a valóságban semmilyen nyelvet nem beszélt. Mondta, hogy össze szeretne pakolni. Ez természetes, válaszoltam. Egy hetet kért. Egy hét után még hozzá sem kezdett a pakoláshoz. Újabb egy hetet kért. Mikor ezt harmadszor eljátszotta, lecseréltettem a szobája kulcsát. Azt mondta, hogy akkor kiül a folyosóra. Rendben van, mondtam. Soha többet nem láttam. Vele történt meg, hogy megkérdezte tőlem, mondjam meg őszintén, mennyit keresek egy hamburgi előadáson. Rendkívül egyszerű, válaszoltam. Kelj fel reggel, vezess le ezernégyszáz kilométert, érkezzél meg Hamburgba, aludj ott, másnap reggel tarts meg fejből egy ötórás előadást, majd ülj be a kocsiba és utazz vissza Budapestre. Ha ezt megcsináltad, akkor beszéljünk a pénzről. Soha többet nem kérdezte. 30. ATTILA, A PÁRTTITKÁR A Közgázon a rendszerváltás érdekesen ment végbe. Az új rektor, Andorka Rudolf nem akart semmiféle vérengzést. Ő soha nem volt párttag, édesapja a világháború előtt a katonai hírszerzés főnöke volt. Attila egy klinikai eset volt. Fantasztikus ötletei voltak, amelyet soha senki, ő maga sem tudott megvalósítani, állandóan elégedetlen volt, és nem volt tisztában a saját képességeivel. Később egy tudományos társaság főtitkára lett, és a társaság pénzét kölcsönadta a saját fiának, aki „természetesen” soha nem adta vissza. A rendszerváltáskor ő volt az egyik párttitkár az egyetemen. Amikor a rektor egy tájékoztatót tartott, felállt és közölte – ez valamikor 1990 végén, 1991 elején történt –, hogy rúgják ki az összes volt párttagot. Valaki közbeszólt: Attila, te voltál az utolsó párttitkár! Úristen! – válaszolta Attila –, már elfelejtettem… 31. PROFESSZOR SVÁJCBÓL
Svájc Európa közepe, de nem tagja sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak. A svájci gazdaság és Svájc gazdagsága nem hasonlítható össze semmivel. Mikor a kilencvenes évek elején kint jártam, meghívtam az egyik legismertebb professzort. El is jött, kiváló előadást tartott, de közölte, hogy az ő előadói díja háromezer dollár, a jövőben így hívjam meg. Bár a kapcsolatom a főnökeimmel mind az egyetemen, mind a minisztériumban valóban kiváló volt, ezzel az ötlettel soha nem mertem előállni. 32. AZ OSZTRÁK ALKANCELLÁR AZ EGYETEMEN Mintegy tíz évvel ezelőtt, amikor már tanácsadója voltam az osztrák honvédelmi miniszternek, és a Magyar Honvédség gazdálkodással foglalkozó tisztjeit évente átlag két alkalommal vittem továbbképzésre Ausztriába, megismerkedtem Erhard Busek úrral, a korábbi alkancellárral. A néppárti politikus két dologról volt híres: Európa egyik legjobb szónoka volt, aki után épeszű halandó soha nem akart előadást tartani, mert a kudarc prognosztizálva volt; továbbá, kulturáltan fogalmazva, soha nem vetette meg a szebbik nemet. Legendás sztorija szerint még a bipoláris világ korában Lengyelországban járt, ahol a szervezők szokásos szerencsétlenkedése révén kétágyas szobát kapott egy osztrák újságíróval. Este, anélkül hogy kérte volna, megjelent egy bomba nő az ajtajában és bekopogott. Az alkancellár gyanútlanul ajtót nyitott, ám ebben a pillanatban kilépett a fürdőszobából az osztrák újságíró pizsamában. A lengyel hölgy döbbenten rájuk nézett, majd megszólalt: így már értem – mondotta, majd faképnél hagyta az egészből semmit nem értő osztrákokat. Nos, én ezt az osztrák politikust, Busek urat hívtam meg Pestre. Előtte egyeztettem a svájci katonaiattasé-helyettessel, meghívtam az előadásra és megkérdeztem tőle: volna-e akadálya, hogy az egyesített svájci és magyar csapatok elfoglalják Ausztriát? A hölgy, aki fiatal volt, csinos és tehetséges, az első percben közölte velem, hogy Svájcot csak Bregenz érdekli, mert attól keletre már Ázsia van, de mindenesetre kérdezzük meg a német katonai attasét is. Az ezredes válasza az volt, hogy Linzig hajlandó bevonulni, de utána már tényleg Ázsia jön, az nem érdekli őket. Busek előadása, mint mindig, most is kiváló volt. Az előadás végén odamentünk hozzá, és én – a német katonai attasé- és a svájci katonaiattasé-helyettes nevében – közöltem vele, hogy holnap reggel az egyesített német, svájci és magyar csapatok megszállják Ausztriát. Megkérdeztem tőle, hol akar élni a jövőben: „Bitte, bitte, Herr Professor, in der Schweitz” – ezzel a sztori véget ért. Pár óra múlva azon gondolkodtam, ha ezt a tréfát valamelyik másik szomszéd ország hasonló szintű politikusával csináltam volna, eljutott volna-e a tiltakozás a Biztonsági Tanácsig. 33. REKTORNAK LENNI VAGY NEM LENNI Miután 1997-ben megkaptam a professzori címet, „berendezkedtem” a Közgázon. A hallgatóanyag kiváló volt. A véleményem az volt, hogy az általam vezetett tanszékre kétfajta ember jöhet oktatni: vagy olyan fiatal, aki tehetséges és legalább két-három nyelvet jól beszél, vagy olyan középkorú, aki valamely általunk oktatott szakterületnek országosan elismert szakértője. Felvettem a tanszékre korábbi tábornokot, helyettes államtitkárt, korábbi katonai attasét, és tanított nálunk többek között volt pénzügyminiszter is. Külföldről rendszeresen tartottak előadást svájci, német, osztrák professzorok, tábornokok, vezető politikusok. Konfliktusom az egyetemen szinte soha nem volt. Egy kivételre azonban emlékezem. Á. az egyetem egyik legelismertebb professzora volt. Soha nem volt vele közvetlen kapcsolatom. A kilencvenes évek elején egy hivatalos külföldi úton a buszban
egymás mellett ültünk. Ha valaki azt mondta, hogy látott egy kétfejű borjút, Á. azonnal közölte, hogy az semmi, ő látott egy háromfejűt. Leegyszerűsítve, nem volt könnyű vele. Néhány évvel később megkeresett, hogy hívjunk meg együtt egy német professzort, ami azt jelentette, hogy az itt-tartózkodását fizesse az általam vezetett tanszék, az előadást viszont közösen szervezzük. Elfogadtam az ajánlatát, és mindenben megállapodtunk. Az illető külföldi vendég megérkezése előtt egy héttel megkerestem Á-t. Mondtam, hogy minden rendben van, egyeztessünk az előadásról. Azt válaszolta, hogy ő még nem is hallott az egészről. Soha többet nem álltam vele szóba. Néhány évvel később a saját tanszéke leváltotta. *** A kétezres évek elején kétszer is behívtak a minisztériumba, hogy volna-e kedvem az egyik budapesti egyetemre átmenni rektornak. Gondolkodás nélkül mindkét esetben nemet mondtam. Elmagyaráztam, hogy a Közgázon egy tanszékvezető több, mint a felkínált intézetben a rektor. Megkérdeztem a minisztert: – Ha igent mondanék, kirúghatnám-e az alkalmatlan embereket? – Hány százalékra gondolsz? – kérdezte a miniszter. – Mintegy 90 százalékra – válaszoltam. – Lehetetlen – mondta a miniszter. – Rendben van – mondtam. – Szerinted hány százalék az alkalmatlan? – 50 százalék – volt a válasz. – Azokat kirúghatnám? – kérdeztem. – Tudod jól, hogy nem lehet – mondta. Az akkor nekem felkínált intézményt azóta átszervezték, és ma már valóban modern felsőoktatási centrummá vált. Én maradtam a Közgázon, és soha nem bántam meg. 34. PROFESSZOR LESZEK A habilitációs védésem elég érdekesen alakult. Három témát kellett mondanom, kettőből valóban profi voltam. Természetesen a harmadikat kaptam meg. A védés jól sikerült, 96–97 százalék körüli eredménnyel védtem, ami eddig a legjobb volt Magyarországon. A védés egy része idegen nyelven folyt, és én természetesen a németet választottam. Ezt követték a szavazások, a kar, az egyetem, a szenátus, végül a minisztérium döntése. A professzori címet – mint az összes többi, akkor kinevezett professzor – én is a parlamentben kaptam meg az oktatási minisztertől és a köztársasági elnöktől. A lányom, aki akkor tizenhárom éves volt, kérte, hogy beszéljek a miniszterrel, és készüljön egy közös kép róluk. Valamennyi oktatási minisztert, így Magyar Bálintot is ismertem, és a kérés teljesítése nem okozott problémát. A lányom kihúzta magát és boldogan mosolyogva állt a miniszter mellett. Azt hittem, ezzel a történet véget ért, de korántsem. A lányom azt kérte, hogy hadd készüljön egy közös fénykép az akkori köztársasági elnökkel, Árpi bácsival is. Mondtam, hogy én nem szólok neki. A nejem azonban oda ment. Árpi bácsi boldogan vállalta. Mikor meglátta, hogy a lányom kiskorú,
átölelte, és mivel akkor voltak Bill Clinton amerikai elnök szexbotrányai, megjegyezte: „nekem ebből az Egyesült Államokban lehetne bajom” – majd elkészült a fénykép. A lányom, aki a miniszter mellett kihúzta magát és boldogan mosolygott, most megszeppenten állt Árpi bácsi mellett. Mind a professzori oklevelemet, mind a két fényképet otthon nagy becsben tartom.
Idegenvezetés 35. IDEGENVEZETŐ LETTEM, 1970 Az egyetemen egy tábla volt kitéve: „Öcsi, gyere idegenvezetőnek!” Gondoltam, ha már letegeztek, elmegyek. Ez 1969 őszén történt. Kiderült, hogy a tanfolyam ősztől késő tavaszig tart, és a harmadik hiányzás után az illető automatikusan ki van rúgva. Én erről mit sem tudva körülbelül a tizedik alkalom táján mentem el először. A bejáratnál egy nálam egy-két évvel fiatalabb fiú ült, aki pecsételt abba a kis könyvecskébe, ami nekem természetszerűen nem volt meg. Én idősebb voltam, mint ő, és kicsit a reklámból idézve, rászóltam: öcsi, pecsételj! Ő berohant ahhoz a hölgyhöz, aki a Volántourist idegenforgalmi főnöke volt és a kurzust szervezte. Mire a hölgy kijött, én bölcs előrelátással elmentem. Akkor még nem tudtam, hogy a hölgy azt mondta, ha bármikor a jövőben meglátnak, ne kérdezzenek tőlem semmit, csak vigyenek be. Ez pontosan így történt, amikor legközelebb elmentem H-né kiállított az évfolyam elé és közölte: nézzék meg ezt az embert, ebből Magyarországon bármi lehet, idegenvezető soha. Ki van rúgva. Ekkor azonban elkövette élete egyik legnagyobb hibáját. Feltette a kérdést: miért nem járt ide? Én húszévesen, hátam mögött azzal, hogy már az érettségin is összehívtak miattam egy különbizottságot, a lehető legostobább választ adtam: minek járnék ide, hiszen többet tudok, mint aki itt tanít A mai fejemmel már soha nem mondanék ilyet, de hát akkor húszéves voltam. Rendben, mondta H-né, különbizottság előtt fog vizsgázni. A vizsgára a vak ló bátorságával mentem el. Tudtam, hogy lehetetlen olyat kérdezni tőlem, amire tudnék válaszolni. Az építészeti stílusokról fogalmam sem volt. A bizottság várt rám, és én beléptem. A kérdés így hangzott: Hogyan látja a szovjet–japán kapcsolatokat? Megdöbbentem. Egy nemzetközi szakostól ilyet kérdezni egyszerűen nem illett. Ez a tananyag abszolút alapja volt. Később úgy mesélték, hogy keresztbe tettem a lábam és megjegyeztem, hogy a kérdés nem túl pontos, majd harminc percben elemezve az orosz–japán, illetve a szovjet–japán kapcsolatokat, befejeztem a választ. A bizottság úgy fogalmazott, hogy a tudásom és a nagyképűségem arányban van. Ez nem volt igaz, mert semmiféle tudásom nem volt. Behívtak az Expressz utazási irodába és közölték, hogy ki kell vinni egy csoportot Jugoszláviába. A szépséghiba, hogy Belgrádig vonattal mentünk, onnan busszal Dubrovnikba, de a vonatra nem volt helyjegy. Érdekes módon a magyar turistacsoportok mindig mindent előre tudtak. Most is tudták, hogy nincs helyjegy. Őrjöngve fogadtak a Keleti pályaudvaron. Mondtam, hogy velem kiabálhatnak, akkor sincs helyjegy, de adjanak fejenként húsz forintot. A pénzt összeszedtem, majd bementem a pályaudvar illetékes főnökéhez. A helyjegy fejenként ötven fillér volt. Mondtam, hogy nem kell számla, itt a pénz és kérek helyjegyet. Az illető elsápadt. Tényleg nincs helyjegy, mondta, de ha odaadom a pénzt, felcsatoltat egy üres vasúti kocsit. Mindenki fekve, kényelmesen utazott Budapest és Belgrád között. Nyertem. Idegenvezető lettem, és enyém lett Jugoszlávia. Nagyapám, aki a Monarchia hadseregében szolgált és jól beszélte a Monarchia nyelveit, megtanított az első mondatra szerbhorvátul: „Asszonyom, itthon van a férje?” Néhány évvel később, miután rendszeresen jártam Jugoszláviába, telefonált a Volántouristból H-né: Volna kedve Ázsiába járni idegenvezetőként? Boldogan mondtam igent, és újra csak olyan helyekre jutottam el, ami számomra álomnak számított.
36. KAUKÁZUSI ÉLMÉNYEK 1973-ban idegenvezetőként végigjártam a Kaukázust. Moszkvából repülőgép vitt minket Tbiliszibe. Amíg a csoporttal foglalkoztam, eltűnt a csomagom. Mivel rendszeresen jártam a világot, ez máskor is előfordult. Most azonban a mindig nálam lévő kistáskámon kívül, ahol a pénzem és az útlevelem volt, semmim sem maradt. A csoporttal tovább utaztunk Tbiliszibe, ahol kellő pofátlansággal közöltem, hogy napi háromszor szoktam tiszta ruhát felvenni, így remélem, hogy a csoport összeadja. Kicsit csodálkoztak, de összeadták. Sajnos három nap múlva megjött a csomagom, és az egyik utas megjegyezte: most már nem vagy olyan jól öltözött. Az út folyamán egynapos kirándulást tettünk a Kara-kum sivatagba. Reggel négykor indultunk, és én keltettem fel minden szobát. Egy szobában nem voltam biztos, de azért oda is bekopogtam. Mielőtt ajtót nyitottak volna, bölcs előrelátással, visszamentem a szobámba. Egy kétméteres óriás jött ki, és rossz lett volna rágondolni is, hogy mit csinál velem, ha megtalál. Egyik este elvittek minket egy bárba, ahol hastánc volt. Soha korábban ilyent egyikünk sem látott. A fiúkra gyakorolt hatása frenetikus volt. *** Egy másik alkalommal szintén a Kaukázusba vittem egy turistacsoportot. A csoport összetétele számomra nagyon szimpatikus volt. Harminc stewardess és egy fiú. A fiú a városnézéseken végig mellettem volt. Kérdeztem tőle, hogy miért nem hajt rá valamelyik csinos csajra. A rendszerváltás után parlamenti képviselő lett, és én akkor tudtam meg, hogy homoszexuális. *** Ugyancsak itt történt, hogy az utcán odajött hozzám egy fiú és megkérdezte, hogy ő grúz vagy örmény-e. Mondtam, hogy grúz. Kiderült, hogy örmény. Nagyon megsértődött, hogy én ezt nem ismerem fel, és kis híján felpofozott. Mivel kiderült, hogy ez ott egyfajta népi játék, én ettől kezdve mindenkinek azt mondtam, hogy ő szovjet. Kicsit hülyének néztek, de békén hagytak. *** Egyik nap Szocsiból vonattal nyolcszáz kilométert utaztunk. Szocsiban egy helyi fiú együtt töltötte az utolsó éjszakát az egyik magyar lánnyal. Csókolózva, könnyek közt búcsúztak egymástól. Mire a következő városba megérkeztünk, a fiú Zsigulival már ott várta a lányt. A mai fejemmel is úgy látom, hogy bár a kislány csinos volt, a kétszer nyolcszáz kilométer egy kicsit túlzás egy lányért, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az akkori Szovjetunióban az üzemanyagárak rendkívül alacsonyak voltak. 37. KÖVEK PICUNDÁRÓL Néhány napot nyaraltunk Picundán. Ez akkor a Szovjetunió egyik legszebb fürdőhelye volt. Nem messze tőlünk emelkedett a Központi Bizottság egyik üdülője. A szálloda előtt csodálatosan szép kövek voltak kirakva, amiket a tengerből sodort ki a víz. Elhatároztam, hogy néhányat hazahozok. Éjjel, koromsötétben, teljes csöndben elkezdtem kúszni a kövek felé. Mikor már nyúltam az elsőért, egy szintén teljes csöndben ott álló rendőrautó bilux lámpája jelezte, hogy ezt nem tartja jó ötletnek. Másnap fényes nappal odamentem, elvettem az előző nap kinézett három csodaszép követ és hazahoztam. Azóta is a lakásban tartjuk őket.
38. SZOCSI Néhány nappal ezelőtt volt az első Forma–1-es verseny Szocsiban. A Kossuth rádió felkért, hogy a korábbi Forma–1-es helyszínekhez hasonlóan mutassam be röviden Oroszországot és ezen belül Szocsit. Természetesen, mint mindig, most is felkészültem. A világ második leghosszabb városa (az első Honolulu). Az országon belül nyolcezer kilométeres távolságok vannak, harminchétezer kilométer a tengerpart hossza, és kétszázezer tó van Oroszországban. Ugyanakkor a lakosság száma, így Szocsié is folyamatosan csökken, az egy főre jutó éves GDP viszonylag alacsony, tizennégyezer dollár. Szocsi kapcsán elgondolkodtam saját élményeimről is. 1974-ben voltam utoljára az akkori Szovjetunióban, éppen Szocsiban, idegenvezetőként. A város már akkor is csodaszép volt, a Kaukázus lábainál fekszik, gyönyörű szállodákkal és tengerparttal. 1974-ben különös élményben volt részem. Mivel kiválóan úsztam, azt szoktam mondani, hogy két dolgot tudok jobban, mint menni – úszni és autót vezetni. Szocsiban kiúsztam a tengerre. Csak úsztam, úsztam és úsztam, és élveztem a Fekete-tenger csodálatos vizét, amikor utánam jött a szovjet rendőrség motorcsónakja. Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak, de ők azonnal közölték velem, hogy kiúsztam a tengeri hajók vonaláig, és ez amellett hogy életveszélyes, még szabálytalan is. A motorcsónak kivitt a partra, és megkérdezték, hogy ki a csoport vezetője. Azt természetesen nem mondhattam, hogy én vagyok, így rámutattam az egyik, viszonylag értelmesnek tűnő utasra. Annyit mondtam neki, ha bólintok, azt mondod oroszul igen, ha megrázom a fejem, azt mondod, hogy nem. A beszélgetés ettől kezdve hihetetlen érdekes volt. Az orosz rendőr közölte, hogy ezt az embert meg kell büntetni. Bólintottam, mire a fiú azt mondta: da. A következő mondat úgy hangzott, hogy adjanak át a magyar hatóságoknak. Újra bólintottam. Az egésznek, kívülről nézve, volt egy jópofa kabaré jellege. A lényeg, hogy mint oly sokszor életemben, szerencsém volt és megúsztam. 39. TASKENT, BUHARA, SZAMARKAND Ahogy már korábban említettem, imádtam az idegenvezetést. Csak külföldre mentem, a beutazás soha nem érdekelt. Huszonéves voltam, nyelveket jól beszéltem, csodálatos volt világot látni Jó párszor voltam az akkori Szovjetunióban is. Számomra meglepő volt, hogy a kiutazó orosz tanárok jelentős része pocsékul beszélt oroszul, lehet, hogy a tananyagot jól tudták, de a valóságban – és ezt szó szerint értem – egy pohár vizet sem tudtak kérni. Sokszor voltam Moszkvában, ahonnét tokaji bort és skót whiskyt hoztam haza, mivel ezek árai a budapesti árak töredékei voltak. Egyszer Taskentben éjszakai bárban voltunk, amihez hasonlót korábban soha nem láttam. Buharában megcsodáltuk az emír korábbi palotáját. Elmesélték, hogy az emír a polgárháborúban a fehérek oldalán állt, a fia viszont a második világháborúban a Vörös Hadsereg ezredese lett. Rengeteg elképesztő életúttal találkoztam, és itt tapasztaltam először azt, hogy az emberek zömének legalább két véleménye van. Az egyik a hivatalos, a másik a valóságos. Érdekes volt, hogy szinte bármelyik lány hajlandó volt külföldivel házasodni, hogy így kijuthasson a Szovjetunióból. Azt is érdekes volt megfigyelni, hogy a kint tanuló magyar fiatalok jelentős része nem tudott az ottani viszonyokhoz akklimatizálódni, és a tanulmányok befejezése előtt hazatért. A rendszerváltás után az első szabadon választott magyar miniszterelnöknek, Antall Józsefnek komoly dilemmát okozott, hogy mit kezdjen azzal a több mint nyolcezer akkori magyar közép- és felsővezetővel, akiknek szovjet feleségük volt.
Visszatérve a Szovjetunióhoz: Buhara csodálatos, azzal együtt, hogy ott a kivégzés egykor azt jelentette, hogy az elítéltet a toronyból lelökték, és szörnyet halt. Elmesélték, hogy volt egy lány, aki a kivégzésére rengeteg szoknyát vett fel, így – legalábbis a legenda szerint – a szoknyák ejtőernyőként működtek, és a lány életben maradt. A szamarkandi piac életre szóló élmény volt. Olyan keleti gyümölcsöket árultak, amelyek számomra ismeretlenek voltak. A piac tele volt réginek mondott rézedényekkel is. Összehívtam a csoportot és közöltem, hogy ezek kivitele tilos. Majd ezek után nyugodtan bevásároltam jó párat magamnak. A határon nem volt probléma, és az edények azóta is a lakásomban vannak. 40. BEVÁSÁRLÓKÖRÚT AUSZTRIÁBAN A rendszerváltás előtti években már rendszeresen jártak magyar csoportok ausztriai bevásárló utakra. Egyszer egy alföldi magas szintű vezetői csoporttal este tizenegykor kellett találkoznom a Déli pályaudvaron. Autópálya még nem volt, az út tervezése nekem értelmetlennek tűnt, ugyanis a kora hajnali órákra értük volna el Bécset, amikor minden zárva van. Hegyeshalomnál tudtak a busz érkezéséről, és pillanatok alatt tovább engedtek minket. Nickelsdorfnál az osztrák vámosok és útlevelesek őrjöngtek, hogy kik ezek az őrültek és miért keltik fel őket éjjel. Így aztán a busz valamennyi utasát az utolsó csomagig átvizsgálták. Elképesztő mennyiségű libamáj, orosz pezsgő és kaviár került elő. A magyarok próbálták elmondani, hogy ők megyei vezetők, de ez az osztrákokat csak még jobban felbosszantotta. Jegyzőkönyvek készültek, és az ügynek folytatása lett Magyarországon. Számomra máig is rejtélyes módon egy hölgy volt a csoportban, aki a vizsgálat ellenére mindenét át tudta csempészni. Kint eladta, és abból bevásárolt. *** Egy másik alkalommal magyar–osztrák focimeccsre mentünk. Kint derült ki, hogy egy nappal később jövünk haza. Mobiltelefon még nem volt, valahogy értesíteni akartam a szüleimet. A stadion mellett egy magyar Škoda állt, férj-feleség és egy tíz év formájú kislány. Odamentem, elmondtam, hogy mi történt, átadtam a szüleim telefonszámát és megkértem, hogy hívják fel őket. Ők megígérték, mire a kislány megszólalt: a papa pont azért van itt, hogy figyelje, ki nem akar hazatérni. Mindenesetre telefonáltak. 41. KUPONÉRT TORTA Valamikor a rendszerváltás környékén a magyar sajtóban osztrák reklám jelent meg. Aki elment egy meghatározott bécsi kávéházba, az egy kávét és egy szelet tortát kapott ajándékba. Egy tatabányai csoportot vittem Bécsbe, és elképesztő mennyiségű kupon volt náluk. A kávéházig természetesen senki nem jutott el, így a visszaúton megkértem a csoportot, hogy akinek nem kell a kupon, adja nekem. Néhány nappal később egy másik csoporttal mentem Bécsbe. A hegyeshalmi határátkelőnél G. legendásan kemény vámtiszt volt. Már többször találkoztunk. Most megkérdeztem: – Mennyi tortát lehet behozni karácsonyra? G. rám nézett, és látszott, hogy tökéletesen hülyének tart.
– Tudja mennyi egy szelet torta kint? – kérdezte. – Természetesen – válaszoltam. – Körülbelül a budapesti ár tízszerese. – Miért akar tortát behozni? – kérdezte. – Tudja – mondtam –, jön a karácsony, és a család szereti. G-n látszott, hogy ez már neki is sok. – Annyi tortát hoz be, amennyit akar – mondta és ott hagyott. Elmentem a kávéházba, ahol a következő ajánlatot tettem Az általam vásárolt tortákat legyenek szívesek gyönyörűen becsomagolni, cserébe odaadom a kávékuponokat. A buszon a kalaptartókba helyeztem el a csodálatosan szép tortákat. A határon G. nem volt szolgálatban, így a várt hatás elmaradt. *** Rengeteg magyart láttam bevásárolni Bécsben. Jelentős részüket becsapták. Egy öreg néni egyszer bement egy boltba, a Mariahilfer Strassén és azt mondta az eladónak: ennyi schillingem van, kérem, adjon érte, amit akar. 42. CSEH KORONA A BUGYIBAN, DINÁR A MAROKBAN Idegenvezetőként rendszeresen vittem csoportokat az NDK-ba. Ez huszonévesen rendkívül szórakoztató volt, mivel az esetek jelentős részében a helyjegyet a magyarok, a csehszlovákok és az NDK-sok is eladták. Így a nyolcfős kupéban átlag tizenketten–húszan voltunk Mivel a magyar ember leleményes, így kitaláltuk, hogy a kupéban lévő két bőröndtartón is lehet aludni. Ez csak hirtelen fékezés esetén okozott problémát. A határellenőrzés szigorú volt, nagyon sokszor készült jegyzőkönyv, mai fogalmaim szerint egészen piti dolgokról. Mivel vámáru-nyilatkozat volt, amit mindenkinek ki kellett tölteni; ettől kezdve elvileg, hogy ki mit vásárolt, az nyomon követhető volt. Egyszer egy idős bácsi mindenből hét darabot vett és be is írta. Kiderült, hogy hét lánya volt. A vámosok közölték, hogy hat darab hozható be. Korrektek voltak, kérték, hogy írja át a papírján a hetes számot hatra. Az öreg mondta, hogy nem lehet, mert nála hét darab van. A vámosok végül fogták és széttépték a nyilatkozatát. *** Egyszer úgy utaztunk, hogy bőven volt hely a kupéban, és az egyik lány órákra eltűnt egy fiúval. A kupét magukra zárták, majd amikor a kislány a vécéből előkerült, rettentően zokogott. Én mindenre gondoltam, csak a valóságra nem. Kiderült, hogy a szülei sok pénzt adtak neki, hogy költse el és érezze jól magát, és ezt a bugyijába tette. Amikor kiment pisilni, az összes pénz beesett a vécébe, és azonnal leesett a sínek közé. Az elkeseredés óriási volt. *** Egy jugoszláv úton a buszban az egyik fiú megkínált egy szelet rántott hússal, a második harapásnál valami megakadt a fogamban. Kiderült, hogy a szülei, akik vendéglősök voltak, százdollárosokat
sütöttek az ételébe úgy, hogy a fiú nem tudta. A pénzt visszaadtam, azóta is barátok vagyunk. Most éppen az egyik arab országban van külszolgálaton. *** „Forró” élmény volt, amikor Letenyénél elvitték az egyik utast személyi motozásra. Oda jött, kezet nyújtott és egy marék száz dinárost csúsztatott a kezembe. Ez akkor óriási pénz volt. A háromhavi napidíjam volt valamivel több mint ötszáz dinár. Ő a motozást megúszta, én viszont a szívinfarktus közelébe kerültem. 43. NYARALÁS ISZTRIÁN Az Isztrián lévő települések mindegyike maga a csoda. Opatija, régi neve Abbázia, a Monarchia egyik leghíresebb fürdőhelye volt. A régi szállodák, házak zöme ma is megvan. Régen az Adria talán leghíresebb fürdője volt, a jugoszláv időkben a turisták száma alapján még az első tízben sem volt. Itt történt, hogy lejött nyaralni az ország egyik legismertebb sztárszínésze. Akkoriban az árak valóban rendkívül olcsók voltak, főleg mivel az utazás egyénileg történt. Ők két helyet fizettek be, férj és feleség, de lehozták két kisgyereküket is. Az eljövendő napok számomra életre szóló tanulságot jelentettek. Először szabályszerűen könyörögtek a szálloda igazgatójának, hogy a két gyerek hadd aludhasson az ő ágyukban. Az akkori állapotokat jól jellemzi, hogy az igazgató olyan szobát adott nekik, amelyben négy ágy volt. Ezután a színész papa éttermi különszáma következett. Arra kérte az étterem vezetőjét, hogy a gyerekei hadd kapjanak egy kis levest és üres főzeléket. Egy nap múlva a gyerekek már teljes adagot kaptak – térítés nélkül. A számomra sokkoló meglepetés néhány nap múlva következett be, amikor a család saját kocsijával kirándulni ment a néhány kilométerre lévő Rijekába (Fiumébe). Az étterem vezetője arra kérte őket, hozzanak egy, helyben nem kapható speciális olajat a városból. Számomra nyilvánvaló volt, hogy az ingyen szállásért és étkezésért ezt ingyen fogják hozni. A papa viszont azt kérdezte tőlem, hogy mennyit számoljon fel útiköltségnek, hiszen az olajat nyilvánvalóan kifizetteti. Pár évvel ezelőtt, amikor egy tévéműsorban találkoztunk, megismert, de a szituációt vagy elfelejtette, vagy jó színészhez méltó módon úgy csinált. 44. NEM HAGYHATJÁK EL A HAJÓT… Ugyancsak Isztriához kötődik, hogy hetente volt lehetőség arra, hogy a nyaralók részt vegyenek különböző kirándulásokon. Talán a legszebb a katamarános kirándulás volt Velencébe. Ez elég drága volt, így fordulhatott elő, hogy egyik héten ketten fizettünk be az útra, a nejem meg én. Ez 1982 táján lehetett, fiatal házasok voltunk. Rövidnadrágban szálltunk fel a hajóra, érvényes olasz vízummal. A hajóút csodálatos volt, csak mi ketten voltunk kelet-európaiak, mindenki más nyugateurópai vagy amerikai. A négyórás út azzal telt, hogy táncoltunk, játszottunk, élveztük a tengert. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó. A hajó kapitánya közölte, hogy a két magyar az útlevelével jelentkezzék nála, és a kikötőben a hajót nem hagyhatják el. A levegő hirtelen megfagyott, senki nem tudta, mi történt. Mi sem. A kapitány sem. Annyit mondott, hogy az olaszok közölték rádión, hogy nem szállhatunk partra. Az okát nem közölték. A jókedvünk véget ért. Befutottunk Velence kikötőjébe, mindenki partra szállt, kivéve minket. Feljött a hajóra az olasz rendőrség egyik tisztje és közölte, hogy ez az ő döntésük. Mikor az okát kérdeztem, azt válaszolta, tele vannak disszidensekkel, több kelet-európai nem kell. Ekkor
mondtam, hogy mindkettőnknek érvényes vízuma van, rövidnadrágban vagyunk, szerintem egy disszidálni akaró nem így néz ki. Mondtam, hogy itt ő azt csinál, amit akar, de otthon én jövök. Rám nézett és közölte, hogy elege van a lengyelekből. Felvilágosítottam, hogy mi magyarok vagyunk. Színvonalának megfelelően azt válaszolta, hogy az ugyanaz, majd néhány perc gondolkodás után közölte, engedélyezi, hogy partra szálljunk, de ha nem leszünk itt a hajó indulásánál, a menekülttáborban megkeres, és amit tőle kapunk, azt nem tesszük zsebre. Újra csak meglepődtem. A vízumunk harminc napig volt érvényes. A hajó indulása előtt már egy órával a fedélzeten voltunk. Az olasz tiszt valóban feljött a fedélzetre, és amikor látta, hogy ott vagyunk, megkérdezte, hogy tetszett a város. Azóta már vízum nélkül sokszor voltam Velencében. A város gyönyörű, a magyar csoportok esetében rengeteg volt a tolvajlás, és az első élmény is megmaradt. 45. VELENCE: EGY SÉTA, EGY TOLVAJ Hosszú éveken át heti egy alkalommal vittem a magyar csoportokat az akkori Jugoszláviából Velencébe kirándulni. A város valóban a világ egyik legszebb városa. Műemlékei, kultúrája túlélték az évszázadokat. Az itáliai városállamok, így Velence térvesztése is két dologgal függ össze: Bizánc törökök általi elfoglalásával és ezzel a hagyományos földközi-tengeri ázsiai kereskedelem végével, valamint azzal, hogy a világkereskedelem központja áttevődött az Atlanti-óceán beltengereire. Ekkor kezdődött el a Hansa-városok térnyerése. A mai Velence tökéletes, jól ötvözi a középkort és a huszonegyedik századot. Ahányszor magyar csoporttal ott voltam, mindig felhívtam a figyelmet a tolvajokra. Az esetek zömében eredménytelenül. Nem tudtunk úgy végigmenni a hagyományos városnézési útvonalon, hogy legalább egy embert meg ne loptak volna. A legegyszerűbb az összes probléma ellenére az volt, hogy csak pénzt loptak el. Az útlevelet az akkori körülmények közepette sokkal nehezebb volt pótolni. Az akkori átlagos magyar turista az olasz viszonyokhoz képest csóró volt, és vigyázott arra, hogy csak a legszükségesebbre adjon ki pénzt. Egyik nagy élményem, hogy beültünk Velencében az egyik gyönyörű kávézóba, a végén a fizetésnél az étlapon lévő ár sokszorosát számolták fel. Mikor megkérdeztük, hogy jött ki ez az összeg, a válasz az volt, hogy ez a zenés felár. Nem is volt zene, mondtuk. Mire a pincér közölte, hogy egy pillanat, kijött két vagy három zenész, játszott körülbelül fél percet, majd elmentek. Ettől kezdve „korrekt” volt a zenés felár. Kedvenc velencei történetem az is, hogy igazolnom kellett az olasz partnernél a megkapott szolgáltatásokat. Amikor elmentem az irodába, olyan kedvesen fogadtak, hogy egy pillanatra azt hittem, rossz helyen járok. Ahogy aláírtam a papírokat, attól kezdve a szó szoros értelmében fütyültek rám, és már vissza sem köszöntek. Egy idő után az ember ezt is megszokja. 46. DUBROVNIK Húszéves koromtól hosszú időn keresztül minden nyáron három hónapot töltöttem Dubrovnikban. A szállás a Villa Rasica ifjúsági táborban volt, ahol harminc évnél öregebb gyakorlatilag nem fordult elő. Az akkori Jugoszlávia nyugati zenéjével, európai színvonalú áruellátásával minden fiatal álma volt. Bárhonnan is jött a turista, itt jól érezte magát. A tengerpart a tábortól néhány percnyi séta volt, a lopás, a bűnözés az akkori Jugoszláviában szinte ismeretlen volt. A táborban minden igényt kielégítő svédasztalos reggeli, ebéd és vacsora várta a vendégeket.
Dubrovnikkal szemben van Lokrum szigete, ami a világ egyik legszebb mediterrán tengerpartjával büszkélkedik. Hetente mentem át a turistacsoportokkal, és bár a legenda szerint, aki egyszer odamegy, azt baj éri, ezt mi a magyar csoportokkal a hosszú évek alatt soha nem érzékeltük. A sziget egyik oldala volt a normál strand, a másik oldala az FKK, magyarul a nudistastrand. Magyarok ilyet korábban soha, sehol nem láttak, így nem véletlen, hogy a nudistastrand nem csupán kirándulási lehetőség volt, hanem a legtöbb fiatal vágyait és álmait is megtestesítette. Életemben először sztriptíz bárban is Dubrovnikban voltam, ahol a hatás ránk, akkor húszévesekre, frenetikus volt. A sztriptíz bár jelenetei meghatározták az eljövendő hetek álmait. Ugyancsak itt láttuk először az akkor már világhírű, de Magyarországon be nem mutatott Lady Chatterfield szeretője című, akkor nagyon szexisnek tűnő alkotást. A táborban minden este buliztunk. Az egyik őr egy huszonéves jugoszláv fiú volt, az akkori Jugoszlávia nehézsúlyú birkózóbajnokságának stabil második-harmadik helyezettje. Nyaranta itt dolgozott a táborban, telente pedig munkát vállalt Észak-Afrikában. A program minden este szinte ugyanaz volt. Az őr békésen sétált és megvárta, amíg valaki megüti őt. Utána felgyorsultak az események. Néhány másodperc alatt a verekedők mindegyikét leütötte, majd miután lefektette őket egymás mellé a földre, hívta a rendőrséget és a mentőket az ügy végleges megoldására. A táborba bevezető út két oldalán kőpárkány húzódott. Egyik leghülyébb ötletem volt, hogy megviccelem őt, és napközben hátulról, a kőpárkányról a nyakába ugrottam. Szerencsém volt. Ő az esti verekedésekre specializálódott, és mielőtt leütött volna, hátranézett, hogy ki az az őrült, aki napközben szórakozik vele. Miután észrevette, hogy én vagyok, akit évek óta ismert, nem szólt semmit, hanem komótosan tovább ment, én pedig lógtam a nyakán. Azóta több mint negyven év telt el, és remélem, hogy ő is, túl a hatvanon, és hasonlóan hozzám, ennyi idő távlatából csak a szépre emlékezik. 47. DUBROVNIK, TIZENHAT ÉVES NÁSZUTASOK Minden év őszén úgy búcsúztam el Dubrovniktól, nem biztos, hogy még egyszer látom. Körülbelül tíz évet töltöttem ott. Nem véletlen, hogy megkapta a világ legszebb városa címet. Azóta járom a világot, sok csodálatos várost láttam, de Dubrovnik számomra mindig egy álom marad. Itt fürödtem először a tengerben, itt ittam életemben először jeges kávét és itt sétáltam sok százszor a várfalakon, Közép-Európa legrégebbi gyógyszertárának a kertjében, az akváriumban és Lokrum szigetén. A város főutcáján mindig hömpölygött a tömeg, és itt vettük életünk első jobb nyugati lemezeit, Adidas ruháit, gyönyörű cipőket és bőrdzsekiket. Átlag heti száz ember jött le hozzám, és különösebb probléma soha nem akadt. Egy alkalommal egy fiatal nászutas pár érkezett az egyik bányászvárosból. Külön engedély alapján kelhettek egybe, mert a fiú még nem volt nagykorú. Mai fejemmel nem tudom elképzelni, hogy kapta meg az engedélyt, mert elképesztően buta volt. Akkor, amikor én is csak huszonéves voltam, nem ítélkeztem ilyen szigorúan. Mikor a reptérről (Čilipi) elindultunk a város felé, megkérdezte, hogy ez melyik tenger. Azt hittem, viccel, de kiderült, hogy tényleg fogalma sincs róla. Mondtam, hogy az Adria. Körülbelül tíz perc múlva megkérdezte, hogy ez most melyik tenger. Megismételtem, hogy az Adria. Felcsattant, hogy ne hazudjak, ilyen nagy tenger nincs. Erre mondtam, hogy a Fekete-tenger. Ezt a
választ már elfogadta. Eszembe jutott az a régi mondás, hogy az utas azért fizet, hogy hülye lehessen (ahányszor befizettem egy társasútra, ezeket a jeleket magamon is észleltem). Ez a fiú korábban soha nem látott tengert, és csak uszodában úszott. Most beúszott a bójáig, és a vasláncon lement körülbelül három-négy métert a vízben. Azzal jött oda hozzám, hogy átszakadt a dobhártyája, semmit nem hall. Mivel idegen nyelvet természetesen nem beszélt, elvittem az orvoshoz. Ez akkor három-négy óra sorban állást jelentett. Az orvos megvizsgálta és mondta, hogy szerencséje van, mert a dobhártya nem szakadt át. Két-három napig ne menjen vízbe és rendbe jön Ez délelőtt történt, a fiú, aki nászúton volt és nyilvánvalóan fel akart vágni a felesége előtt (ketten együtt alig voltak több mint harmincévesek), délután újra lement a vasláncon. Most már tényleg átszakadt a dobhártyája. Mikor odajött hozzám, hogy vigyem orvoshoz, közöltem, dögöljön meg. Ilyet mondani nyilvánvalóan nem volt jogom, de ilyen hülye még egy kiskorú nászutas sem lehet. 48. SELCE, FERI BÁCSI Én Novi Vinodolskiban voltam telepített idegenvezető, amikor Budapestről rám szóltak, hogy menjek át az öt kilométerre lévő Selcébe, mert egy akkor nyugdíjas V. Feri bácsi fogadja a kiutazó magyar csoportot. Segítsek neki, mert a csoport azokból az élsportolókból áll, akik nem vehettek részt a Los Angeles-i nyári olimpián. Az idegenvezetés egyik alapszabálya, hogy – legalábbis papíron – az idegenvezető van a csoportért, és nem a csoport az idegenvezetőért. Ez Feri bácsinál fordítva működött. A csoport megérkezett, és ki kellett adni a szobákat. Mondtam Feri bácsinak, hogy itt a csoport, induljunk. – Nem lehet – mondta –, most reggelizem. Eszembe jutott, hogy hasonló élményem tizenöt évvel korábban Dubrovnikban volt, ahol életem első idegenvezetésén a telepített idegenvezető hölgy azért nem adta ki a szobákat, mert elment fodrászhoz. Dubrovnikot megoldottam egyedül, de Selcén tehetetlen voltam. Végre Feri bácsi befejezte a reggelijét. – Mehetünk? – kérdeztem. – Nem – mondta – Most elmegyek kakilni. Ez a sztori szintén örökre megmaradt bennem. Selcéhez hasonló szép falut sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Szemben a legtöbb jugoszláv (horvát) tengerparti településsel, itt a főút a falu fölött halad, s így a település közvetlenül a víz mellett van. A házak, az öblök, a szállodák felejthetetlen élményt nyújtanak. Az volt a vágyam, hogy következő évtől én kerüljek ide. Szezon végén végigjártam a tengerpartot, hogy az elszámolásokat az akkori jugoszláv féllel egyeztessem. Mindössze egy helyen volt botrány. Természetesen Selcén. A helyi turistairoda vezetője, aki később szállodaigazgató lett, majd felfelé ívelő karrierjét gyorsan befejezte azzal, hogy horvát létére nem volt hajlandó dandártábornokként részt venni a horvátok oldalán a jugoszláv polgárháborúban, Chedo közölte velem, hogy többet nem jöhetnek magyarok Selcére. Feri bácsi alatt több mint negyvenen nyaraltak úgy, hogy nem voltak befizetve, és az öreg ezt nem vette észre. Magyarul, két fő fizetett, és lejött nyaralni három vagy négy fő. Válaszomon Chedo meglepődött. – Egyik példaképem Bismarck – mondottam. – A történelmet vérrel és vassal írják. Itt rend lesz. Ígérem. Én is kérek valamit – folytattam. – Eddig minden évben befizettem a nejemet. A nejem és az egyéves lányom hadd jöjjenek le ingyen. – Megállapodtunk. Húsz éven keresztül enyém lett Selce. Mintegy harmincezer magyar állampolgár nyaralt lent nálam. Befizetés nélküli nyaralás nem volt többet. Chedo évekkel később megjegyezte, bár nem iszom vele a napi sokszoros pálinkáját, de alattam rend van, így megbocsát.
49. COCA-COLA ÉS A HARLEY DAVIDSON Minden évben, amíg a lányom kicsi volt, a nyári horvátországi út előtt bevásároltunk. Ez az út a nejemnek és a gyereknek nyaralás volt, nekem a nyaralás és a munka egyfajta csodálatos kombinációja. Mindig azt mondtam, hogy egy tengerparton átlagosan maximum napi egy óra munka van, ahol ez rendszeresen több, ott rossz az idegenvezető. Egyik évben, elutazásunk előtt, elmentünk a szokásos bevásárlásra. Az egyik bevásárlóközpontban a kólára rá volt írva, hogy aki három kartonnal vásárol, az részt vehet egy sorsoláson és nyerhet egy Harley Davidson motorkerékpárt. A lányom rögtön belelkesült, én újra csak elismételtem, hogy nem hiszek az ilyen sorsolásokban, viszont hallgatva lányomra, bevásároltunk három karton kólát. Néhány hét múlva jött a meglepetés. Kiderült, hogy a gyerek megnyerte a főnyereményt. A dilemma adva volt, mit kezdjen egy kislány egy ilyen motorral. Mivel a motorozás engem sem érdekelt, azonnal eladtuk. Ezen a nyáron Krk szigetére kirándultunk és onnan átmentünk a szomszédos szigetre, Cresre. Ott van a világ egyik legeldugottabb faluja, Ljubenica. Betérve a falu kocsmájába egy német házaspárral találkoztunk, férj, feleség és egy néhány hónapos kisgyerek. Harley Davidsonnal jöttek, a gyerek a pótkocsiban utazott. Amikor elmeséltük, hogy mi is nyertünk egy motort, de eladtuk, felháborodtak. Hogy lehet egy Harley Davidsont eladni? – kérdezték. Nos, erről más volt a véleményünk. 50. SELCE, ELLENŐRZÉS Életemben idegenvezetőként kétszer kaptam ellenőrzést. Egyszer Korčulán, egyszer Selcén. Korčulán reggel éppen borotválkoztam, mikor szóltak, hogy megjött az Expressz igazgatója. Visszaszóltam, mással szórakozz, te barom, majd belépett az igazgató. Rövid tárgyalás után megegyeztünk, hogy a csoportban egy bomba jó nő van, kinek a két mellén, a pulóveren a CocaCola felirat díszeleg. Soha nem láttam ilyen szép kólát! Az igazgató mondta, hogy valahogy küldjem be hozzá ezt a csajt. Mondtam, hogy rendben. Odamentem és megkérdeztem a hölgyet: – Mi az, ami neked hiányzik? – Mosókonyha – válaszolta. – Van egy – mondtam –, de az titkos, szobának álcázzák, hozd a mosnivalódat, oda viszlek. Bementünk és ott hagytam az igazgató szobájában. – Mi történt? – kérdeztem tőle másnap reggel. – Semmi – mondta. – Kimosott és hazament. *** A második ellenőrzést Selcén kaptam. A mondás az volt, hogy amíg nincs évi legalább tizenöt feljelentés egy telepített idegenvezető ellen, addig maradhat. Ellenem csaknem negyven év alatt összesen három volt. Egy őrült feljelentett, hogy az én asztalomon volt só, az övén nem. Egy másik
feljelentett, hogy a tengerparton nem találta meg a tengert (igazoló jelentést kellett írnom, hogy az utas állt a tengerparton, hogyan lehet, hogy nem látta a tengert?). *** Selcén az akkori magyar igazgató jött ellenőrizni. A szálloda, az elhelyezés, az étkezés, a tengerpart tökéletes volt. Odament az első turistához, egy szombathelyi férfihoz és megkérdezte: – Hogy érzi itt magát? – Pocsékul – mondta a vendég. – Miért? – kérdezte az igazgató. – Két turnust fizettem be, és a feleségemmel vagyok. Tudja maga azt, milyen két hét feleséggel, barátnő nélkül? *** Huszonéves voltam, nappal úsztam és aludtam, éjjel buliztunk. Körülbelül hat hét után azt éreztem, hogy nagyon unom, és kellene valami mást is csinálni. Így végigjártam a csoport szobáit (ami törvénytelen és szabálytalan), megettem a náluk lévő csokoládékat (akkor még a jugoszláv csoki olcsó és jó volt), hideg vizes nejlonzacskót tettem a lányok ágyába, akit különösen csúnyának találtam, annak vadgesztenyehéjat. Megúsztam. Több ilyen marhaságot nem csináltam. *** Selcén gyakran fociztunk Az egyik sörmeccsen megvertük a helyi falusi fiúkat. Azt mondták, legyen visszavágó, ahol két idősebb ember is beáll. Így találkoztam a jugoszláv labdarúgó válogatott korábbi két sztárjátékosával, Dragoslav Šekularaccal és Dragan Džajićcsal. Ronggyá vertek minket. Nem volt sör. 51. VÍZI FOCI ULCINJBAN Évekig voltam telepített idegenvezető Budva mellett, Bečićiben. Ide hoztam le akkori menyasszonyomat, mai feleségemet 1981-ben. A strand több kilométer homok, meseszép. Egy perc alatt kitört a vihar, és a homokos szél egy sortot vágott a nejem arcába. Mindenki menekült a vihar elől és futott el a strandról. A nadrágot percekig lóbáltuk, senki nem jelentkezett érte. A farzsebében körülbelül ötször annyi pénz volt, mint az egész nyári napidíjam. *** Következő évben szintén Bečićiben voltam telepítve, és minden héten a dubrovniki repülőtéren vártuk az érkező csoportokat. A vécé előtt a nejem talált egy köteg száz dinárost. Ez volt akkor a legnagyobb papírpénz. Így a házasságunk jól indult, de pénzt azóta már nem talált. *** Minden héten mentünk kirándulni Dubrovnikba és Ulcinjba. Ulcinj volt a régi Jugoszlávia legdélebbi városa, fantasztikus homokstranddal és japán étteremmel. A következő település már Albániához
tartozott. Mivel a német csoportok busszal jöttek, minden héten elmentünk egy napra Ulcinjba. A városnézés és a kirándulások után a program a vízi foci volt. Ez volt életem második találmánya a berlini joghurtdobálás után. Mivel a tenger hasonló a Balatonhoz, sokáig sekély, így nádakból kapukat csináltunk, és előre egyeztetve vagy időre, vagy gólig játszottunk. A győztes az ulcinji piacon annyi görögdinnyét ehetett, amennyi belefért, a vesztes fizetett. Minden héten szó szerint kőkemény csaták folytak. Felváltva vesztettünk és nyertünk. A nyolcvanas évek elejét jól jellemzi, hogy a szintén ott nyaraló NDK-s fiatalok a busz szabad helyeire nem szállhattak fel, nem jöhettek el velünk, mert a vezetőjük nem engedélyezte. Amíg délen voltam, ez a program ismétlődött hetente, és soha semmi vita nem volt a nyugatnémet és a magyar fiatalok között. Ma is sajnálom, hogy az NDK-sok ebből kimaradtak. 52. AHÁNY HÁZ, ANNYI SZOKÁS Selcei nyaralásaim alatt rengeteg típusú emberrel találkoztam. Nagyon sokan voltak, akik lejöttek egy vagy két hétre nyaralni feleségükkel, majd visszatértek barátnőjükkel. A másik típus mindenáron eladni akart valamit. A trappista sajt Magyarországon olcsóbb volt, így néhányan hoztak ki pár darabot, és húsz–negyven százalék haszonnal eladták. Egy szekszárdi fiú, miután eladta sajtjait, odajött hozzám, hogy hazamegy Magyarországra és hoz még néhány darabot. – Jó – mondtam –, hozzál. – Ezek után beült a kocsijába és körülbelül kétszer négyszáz kilométert levezetve hozott újra néhány darabot. Én döbbenten néztem, a benzin, a kopás, az autópályadíj a nyereség sokszorosa volt. *** Külön kategóriát alkottak az újságírók, tévériporterek. Nagy részük szimpatikus volt, de itt is volt néhány kivétel. A Magyar Televízió akkori sztárriportere családjával együtt „természetesen” ingyen nyaralt. Ez megfelelt az akkori szokásoknak, de az a stílus, ahogy az emberekkel bánt, az bicskanyitogató volt. Soha nem fogom elfelejteni, hogy bóra volt, ez kétszer volt évente, ezzel a szélviharral kezdődött és zárult le a nyári szezon. Mivel a Hotel Selce teraszán ettünk, a pincérek azt kérték, hogy ne kelljen kihozniuk a levest, mivel azt ilyen viharban lehetetlen tálalni. Ezt mindenki tudomásul vette, kivéve a sztárriportert. Ő, aki ingyen jött, ragaszkodott a leveséhez, mert – mint közölte – befizette. A következő jelenet szintén felejthetetlen volt. Kihoztak egy tál paradicsomlevest, és ahogy azt merték, a leves a levegőben vízszintesen elszállt. A hölgy fia, akkor már ismert énekes, szintén a mamával nyaralt, akkori barátnőjével. A barátnő nagyon csinos tanárnő volt, aki a mi (nejem és én) vállunkon zokogott, hogy a híres riporter anyós állandóan zaklatja, hogy mer ő, a senki kis tanár egy tehetséges énekesre ráakaszkodni. Az elmúlt évtizedek alatt a sztárriporter eltűnt, a fiú nem futott be igazán, a tanárnő pedig, remélem, jól van. *** Ugyancsak Selcéhez kötődik, hogy minden héten a dubrovniki repülőtéren kellett várni a következő csoportot. Az egyik utas egy magyar vidéki nagyváros tévéjének volt az igazgatója. Egy hölgy volt vele. Jó negyvenévesek lehettek. Két nap múlva a hölgy egy helyi fiatal sráccal csónakon átevezett a szemben lévő kis szigetre, és félreérthetetlen helyzetbe kerültek. A tévéigazgató le-föl rohangált a parton. – Te is megdugtad? – kérdeztem. – Nekem a feleségem – válaszolta. Újra elsüllyedtem. ***
Selcei történet, hogy a zuglói lakótelepi házból, ahol én is laktam, a szülei rám bízták az akkor érettségiző Sz. Istvánt. Később magas kormányzati pozícióba került, de ekkor még csak tizennyolc éves volt. A csoportban volt egy bomba csinos, huszonöt éves ózdi nő, aki mindenáron ki akart kezdeni vele. – Kérlek, segíts – mondta a srác –, a néni akar tőlem valamit. A hátralévő napokra „a néni” a helyi cukrász szeretője lett, és mindennap ehetett két süteményt. Gyuri bácsi, a Ludas Matyi ismert rajzolója könyörögve mondta: kisasszony, jöjjön el velem is. Én hármat fizetek. *** Nagy „élmény” volt az akkori egyik leghíresebb főszerkesztő, G. Lajos nyaralása is. Természetesen ingyen jött feleségével és gyerekeivel. Nagyon kevés emberrel találkoztam, aki annyira gorombán beszélt a gyerekeivel, mint ő. Akkor nagy sztár volt, később egy pillanatra még felszínre került, majd eltűnt. Velem nyaralt az akkori egyik legismertebb rádióriporter, B. József is. Ő abszolút korrekt volt – néhány szépséghibával. Eltűnt az autója, így kihívtuk a rendőrséget, mire kiderült, hogy kocsiját egy sarokkal arrébb hagyta. Az akkori jugoszláv tengerparti úton vezetett, és nem vette észre, hogy az előtte lévő kocsi indexel és balra szeretne befordulni. Így nagy sebességgel belerohant, és bár személyi sérülés nem történt, a két kocsi összetört. A jugoszláv kocsiból kiszállt a sofőr és azt mondta: Srebrenicából jövök, ez már semmi. Józsi később amerikai tudósító lett, remélem riportjai színhelyére taxival utazott. *** B. József az ország egyik legismertebb professzora, akadémiai nagydoktor, okos, korrekt, aranyos. Nyaralás közben ő sem volt mindig a topon. Az egyik egynapos kiránduláson elhagyta a cipőjét. Ő ment le a recepcióra, hogy eltűnt a szoba kulcsa – mint később kiderült, a kulcs az ajtóban volt – belül. *** Selcén mindenfajta ember nyaralt velem. Több mint húsz év után pont a napokban keresett meg valaki, aki sajtokat hozott eladni, majd kurvákat akart futtatni a tengerparton. A mostani ötlete is hasonló színvonalú volt. 53. KURVÁK Tudom, hogy a prostitúció a legősibb mesterség. Tudom, hogy bárhol is nézem a történelmet, ez elválaszthatatlan volt a prostituáltaktól. Ez tértől és időtől függetlenül túlélt évszázadokat, rendszereket, forradalmakat. Én két esetben találkoztam ezzel közvetlenül. Az egyik Selcén volt. Szombatonként érkeztek meg a csoportok busszal, és tartottam egy rövid eligazítást, majd vittem ki őket a magánházas szállásokra. Nagyon ritkán fordult elő bármilyen probléma. Egyik alkalommal elkeveredett egy hölgy tíz év körüli kislányával. Mire előkerült, már mindenkit elhelyeztem, így oda vittem a mi szállásunkra, ahol két szoba volt, és erre jutott egy fürdőszoba és vécé. A nyolcnapos útból három napig minden rendben volt, de ekkor a hölgy közölte, hogy elfogyott a pénze, és nem tudnék-e neki fizető partnert szerezni. Meglepődtem, mert ilyen kérés még nem érkezett hozzám, plusz a hölgy külseje alapján azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy ingyen ki feküdne le vele. Mivel nemet mondtam, megkérdezte, hol van a
legközelebbi kikötő. Ez a negyvenegy kilométerre fekvő Rijeka (Fiume) volt. Megköszönte. Aznap este buszra szállt és bement a városba. Reggel egy luxuskocsi hozta vissza. Egy köteg pénz volt nála, és a csoport minden gyerekének hozott déligyümölcsöt. Vagy vakok voltak éjjel a kikötőben, vagy nagyon alábecsültem a hölgy képességeit. *** A kurvákkal kapcsolatos másik élmény Kínában ért. Kísérőnk – kettesben voltam a nejemmel – egy olyan kínai fiú volt, aki szebben beszélt magyarul, mint mi. Az egyik nagyvárosban bementünk egy masszázs-szalonba. Az első meglepetés a nejemet érte. Közölték, hogy fürödjön le, és együtt is fürdött néhány helyi lánnyal. A második meglepetés a kínaiakat érte, mivel ahova bementünk, az egy kupleráj volt. Mikor rájöttek, hogy mi masszázst szeretnénk, hívtak egy masszőrt, aki megmasszírozott, majd fizettünk és távoztunk. 54. SELCEI PILLANATKÉPEK Soha nem fogom elfelejteni, hogy Selcén nyaraltak nálam kukások is. Ezek a srácok a nyolcvanas évek elején elmondták, hogy kukásnak lenni a világ egyik legjobb üzlete. Bár rendszeresen kapnak védőoltásokat különböző fertőzésveszélyek miatt, a kukákban már a felületes átnézés után is rendszeresen találnak ékszereket és más értéktárgyakat. Mikor megemlítették valós havi jövedelmüket, kicsit elgondolkodtam azon, hogy érdemes volt-e tanulni. *** Selcén a szállodánk melletti közért előtt rendszeresen láttam merev részeg katonákat. Kiderült, hogy ezek az ENSZ nepáli békefenntartói kötelékéhez tartoznak. Mivel pénzük volt, de az európai szokásokat nem ismerték, negyvenfokos melegben a napon itták a meleg sört. A hatás frenetikus volt. Hála Isten, éles helyzetben nem kerültek bevetésre, ahol, szerintem, az anyjukat sem ismerték volna meg. *** Az utazási iroda vezetője mindenre alkalmatlan volt. Leváltani mégsem lehetett, mert egyetemi diplomával rendelkezett. Aztán jött a háború, és egy pillanat alatt kirúgták. Kiderült, hogy félig szerb, félig horvát, így már a horvát állam számára nem megbízható. Szerintem ez volt a háború egyetlen pozitív eredménye. *** A faluban, mint mindenütt a világon, különböző emberek éltek. A legdurvább, a legbunkóbb elment a háborúba, és magas parancsnoki beosztásig vitte. Amikor visszatért, az emberek az utcán kitértek előle, mert féltek tőle. Az illető rövid idő után, szó szerint, összeomlott, és pszichés problémái lettek. Ettől kezdve hajnalban kiment a tengerre és halászott. Kerülte az embereket. Már nem dicsekedett a háborús hőstetteivel, csak egyedül akart maradni. 55. GYILKOSSÁG VAGY ÖNGYILKOSSÁG Soha életemben nem szólítottam le turistát, hogy adja el nekem az ékszereit. Azonban ez a mondat ebben a formában pontatlan. Egy német férfi sétálgatott vagy harminc évvel ezelőtt a
tengerparton, és egy meseszép nyaklánc volt rajta. Mondtam neki, hogy gyönyörű és megvenném. Rám nézett, levette, eladta, én pedig kifizettem márkában és évekig hordtam. Utána már nem érdekelt, levettem és félretettem. *** A második élmény egy kicsit furcsább volt. Lejött hozzám nyaralni egy csepeli család, férj, feleség és két tizennyolc év körüli lány. A mama kezén olyan karkötő volt, amilyet eddig még soha nem láttam. Csodálatosan szépen kidolgozott aranylánc. Elhatároztam, hogy majd a nyaralás második felében megpróbálom megvenni. Az események azonban másképpen alakultak. Az egyik lányuk, akiről kiderült, hogy rendszeresen követett el öngyilkosságot, közölte, nem hajlandó lejönni a tengerpartra és nem vesz fürdőruhát, mert ő olyan csúnya. A valóságban teljesen átlagos volt. A lány őrjöngéseinek hatására az apa, aki ráunt az állandó veszekedésre, fogta a lányt, elvitte a negyven kilométerre lévő fiumei pályaudvarra és felrakta a pesti vonatra. Az indulás előtt azonban a papa és az otthon maradt mama úgy összevesztek, hogy a mama életében először öngyilkos lett. A férj őrjöngve keresett, hogy segítsek. Hívtam a mentőt, amely bevitte a mamát a két kilométerre lévő cirkvenicai kórházba. Mi a papa rendkívül öreg, ócska Škodájával követtük a mentőt. A kórházban közölték, hogy a mama túl van a klinikai halál állapotán, ők már nem tudnak mit tenni, egy rohammentő beviszi a fiumei kórházba. Mi az ócska Škodával az egysávos úton próbáltuk a mentőautót követni. Az egész úton halálfélelmem volt, de a papával lehetetlen volt beszélni. Természetesen a mentőt nem tudtuk követni, és Fiumében a több kórház közül végül is megtaláltuk azt, ahol a feleségét fogadták. Az orvos közölte, két-három napon belül eldől, hogy életben marad-e a mama. A visszautunk már eseménytelen volt. Két nap múlva a papa összecsomagolt és a lányával együtt elment. Soha többet nem láttam őket. Nem tudom, hogy meghalt-e a mama, a karkötőről mindenesetre lecsúsztam, de ettől kezdve bajban, éles helyzetben soha nem ültem be más mellé egy autóba. *** Selcén még egy haláleset volt, egy érdi családnál. Férj, feleség és három kislány nyaralt nálam. Látszott, hogy jól élnek, és az utolsó reggelijük alatt végig ugrattuk egymást. Aztán elmentek a nudista strandra ugyanúgy, mint az emberek jelentős része. Nem a kitaposott ösvényen mentek, hanem a sziklák között. Előző nap szakadt az eső, és a sziklák kilazultak. A feleség szó szerint az utolsó méteren egy sziklába kapaszkodott, és az rázuhant. Szörnyet halt. A legrémesebb az volt, hogy a helyi rendőrség, miután ez volt a feladata, azonnal elkezdte vizsgálni az ügyet. A három kiskorú lányt külön-külön hallgatták ki, és a kérdés az volt, hogy gyilkosság történt-e. Évekig tartottuk egymással a kapcsolatot, mára már felnőttek, és remélem a szörnyű élmény, ha lassan is, de múlik. 56. SELCEI ISMERŐSÖK Amerre csak járok Magyarországon, találkozom olyan emberekkel, akik az évtizedek folyamán nálam nyaraltak. Az ország egyik legnagyobb cégének jogásza küldött nemrég fényképet, ahol ő körülbelül nyolcévesen áll mellettünk a tengerparton. A most nemrég megalakult egyik új párt ügyvivője jelentkezett szintén, hogy hat-hét évesen ott áll mellettünk. Selcén, az árak akkori olcsósága miatt, gyakorlatilag az egész magyar társadalom találkozott. Az egyik legkínosabb
élményem pár évvel ezelőtt volt a tanszéken. Bejött hozzám az egyik hölgy, aki Selcén nyaralt. A tanszék tele volt emberekkel, ő összecsapta a kezét és felkiáltott: Gyuri, de furcsa vagy ruhában! Ettől kezdve kezdhettem a magyarázkodást. 57. JEGESKÁVÉ Amikor huszonegy évesen először jártam a jugoszláv tengerparton, meggyőződésem volt, hogy ez a földi paradicsom, és ennél szebb hely a világon talán nincs is. Azóta bejártam a világot, de meggyőződésem, hogy az Adria a világ egyik legszebb tengere. Érdekes módon, amíg a jugoszláv gazdaság jól működött, az ott élő népek, ha nem is jól, de azért ki tudtak jönni egymással. A horvátok, a szerbek és a muszlimok között egy jól működő munkamegosztás volt a tengerparton. 1945 és 1970 között a jugoszláv ipari fejlődés világviszonylatban a harmadik helyen állt, a mezőgazdasági pedig a másodikon. Így amikor én elkezdtem Jugoszláviába járni, az emberek boldogok voltak, jól éltek, és nagyon gyakran lenéztek minket. Amikor először a tengerparton voltam, láttam, hogy az emberek jegeskávét isznak. Soha életemben nem is hallottam erről. Amikor először kipróbáltam, nagyon ízlett, és hosszú éveken át, aki hozzám jött vendégségbe, ezt kapta. A receptje egyszerű: kávé, víz, fagylalt, kis rum és sok tejszínhab. Néhány nappal ezelőtt Észak-Olaszországban voltam, ahol a svájci határ közelében egy luxusétteremben az ebéd végén jegeskávét rendeltem. A pincérnő egy eszpresszókávét hozott ki, benne egy darab jégkockával.
Előadások, rádiós, tévés szereplések 58. KARCAG A nyolcvanas évek elején az egyetemi adjunktusi fizetésem 5350 Ft volt. Soha nem a fizetésemből éltem. 1972-ben, amikor befejeztem az egyetemet, 1900 Ft volt a kezdő fizetésem, de már az első hónapban megkerestem tízezer forintot. Ez akkor óriási pénz volt. Nos, a nyolcvanas évek elején, az egyetemen heti hat órám volt, ezt szerdára tettem, a hét többi napján hakniztam. Másfél nap, hét előadás, előadásonként 2500 Ft. Ez azt jelentette, hogy másfél nap alatt kerestem meg a három és fél havi egyetemi fizetésemet. Sorozatban nyolc Trabantom volt Ma már nem illik ilyet írni, de én huszonévesen nagyon szerettem őket. Olcsók voltak és igénytelenek. Amikor Karcagra mentem, olyan mustársárga Trabantom volt, hogy egy magára valamit is adó, jobb érzésű ember elfordult. Rendszeresen a kocsimra tették a Trabant tízparancsolatot, amelynek néhány pontjára még emlékszem: • az elmúlt háború okozta lelki sérülések hatására hazánkban is megnövekedett a Trabanttulajdonosok száma, • Trabantodban ne paráználkodj, mert úgyis szétesik, • Trabantodat ne hagyd fal mellett, mert német brikettnek nézik. Ilyen előzmények után a tanácselnök-helyettes csodálva nézte az ablakából a kocsim. – Gyönyörű – mondta –, hogy csillog rajta a nap, gyönyörű a fényezése. Nem bírtam tovább, megszólaltam: – Tudod, én mindig úgy éreztem, barátok vagyunk. Tulajdonképpen miért cikizel? – Odaléptem az ablakhoz és megkérdeztem: – Mi tetszik neked a mustársárga Trabantomban? Válaszát egy életre megjegyeztem: – Nem a mellette lévő zöld metál Merci a tied? – Nem – ismételtem meg –, hanem a mustársárga Trabant. Rám nézett és azt mondta: – Amíg te mustársárga Trabanttal jársz, addig senki nem fog irigyelni azért, hogy mennyit keresel. Azóta sem vettem Mercedest. 59. ELŐADÁSOK PEST ÉS BAZ MEGYÉBEN
Egy programon ismerkedtem meg a TIT akkori alelnökével. Meghívott, hogy tartsak egy központi előadást Pest megyei pedagógusoknak. Az előadásra a Csepel-sziget egyik településén került sor. A hallgatóság, több száz fő, döntő többsége nő volt. Első percben kiszúrtam a számomra legcsinosabbnak tűnő hölgyet. Az előadás alatt végig őt néztem. Ő is engem (neki igazán más lehetősége nem is volt). Az előadás végén odamentem hozzá és megbeszéltük, hogy hazaviszem. Két perccel később az alelnök is ugyanazt a hölgyet szúrta ki. Ő is odament hozzá, hogy hazavinné. A hölgy közölte, hogy ezt már egyeztette az előadóval. Így kezdődött a karrierem Pest megyében. *** Borsod megye egy teljesen más történet volt. A hetvenes évek végén csoportomban nyaralt Jugoszláviában a BAZ megyei szakszervezet akkori főnöke, Szűcsné. Korrekt, értelmes, szimpatikus volt. Azt mondta, ha tudok úgy előadást tartani, ahogy idegenvezetek, akkor enyém a megye. Miskolcra összehívták a megye több száz szakszervezeti aktivistáját, és egy továbbképzés keretében enyém volt a külpolitika. Mikor megjelentem és elkezdtem beszélni, mintegy negyedórán át, dermedt csend fogadott. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Néztem, hogy elszakadt-e a nadrágom, de semmi ilyet nem tapasztaltam. Az előadás végén aztán odajöttek az emberek és elmondták, hogy mi volt a dermedt csend oka. Előttem egy megyei vezető beszélt arról, hogy mi jellemzi a bunkó előadót. Nem visel öltönyt (én ezekben az években mindig dzsekiben jártam), nem állva vagy ülve tartja az előadást, hanem bunkó módon felül az asztalra (ezekben az években még az egyetemi előadásaimat is asztalra ülve tartottam), és az igazi bunkó, aki emellett még képregényt olvas (imádtam a képregényeket, és éppen az akkori Fülest lapozgattam). Így kezdődött, de enyém lett a megye, és sok száz előadást tartottam. Megszerettem a településeket és az embereket. Azóta is sokszor visszajárok nyaralni, és meggyőződésem, hogy a megye szerencséje és tragédiája, hogy távol van Budapesttől. 60. EGY TÁL TEJSZÍNHAB A körzeti orvosunkat a nyolcvanas években összesen kétszer láttam. Előző nap valamelyik cukrászdában megpillantottam egy tál tejszínhabot, és rögtön úgy éreztem, hogy nem tudok nélküle élni. Viszonylag nagy mennyiséget megettem, aminek következményeként tökéletes gyomorrontást kaptam. Az ágyból nem tudtam felkelni, és kihívtuk az orvost. Az orvos közölte, hogy a tejszínhab valószínűleg romlott volt, amit én, természetesen, nem vettem észre, és azt tanácsolta, hogy három napot maradjak otthon, és teljesen rendbe jövök. Mondtam, hogy ez lehetetlen, mert másnap megyei fórumot tartok Miskolcon, és nekem oda kell menni. Az orvos nyilvánvalóan hülyének nézett, de azt mondta, hogy semmi baj, vegyek be egy nagyobb adag ricinust, majd utána három napig szedjek széntablettát. Ezalatt teát ihatok, és főtt krumplit ehetek. Másnap reggel iszonyú keservek közepette beültem a Trabantomba és levezettem Miskolcra. Megérkeztem. Kaptam teát és főtt krumplit, és a megyei fórum jól sikerült. Innen továbbmentem a megye különböző városaiba és tartottam a szokásos előadásaimat. Három nap elteltével teljesen jól éreztem magam, és beültem egy étterembe Sárospatakon. Mivel a doki közölte, hogy három napig diétázzam, és ez letelt, rendeltem egy hortobágyi palacsintát, majd húslevest és pörköltet; utána szokás szerint egy adag édességet. A hatás frenetikus volt. Mikor az
orvos később megkérdezte, hogy éreztem magam, elmeséltem, hogy három nap után visszaestem. Ő megjegyezte: azt hittem, egy diplomásnak ennél több esze van. Igaza volt. 61. ELSŐ RÁDIÓS SZEREPLÉSEM Első rádiós szereplésemre az első évfolyam végén került sor. Hat fiút és két lányt hívtak be a Kossuth rádióba A rádió történetében állítólag ez volt az első adás, ahol élőben bármit lehetett kérdezni, és Ipper Pál azonnal válaszolt. A műsorból már semmire sem emlékszem, de arra igen, hogy a két lányból az egyik gyönyörű szép volt. Elkezdtünk együtt járni. Májustól szeptemberig kiválóan éltünk, anélkül hogy érdeklődtünk volna a másik elfoglaltsága felől. Így jött el a szeptember, és a másodév kezdésének az ideje. Beültem az első nyelvórára, és kiderült, hogy ő volt a tanárnő. Kimaradtam a csoportból, mert a kérdést máshogy nem tartottam kezelhetőnek. Sok évvel később véletlenül találkoztunk egy étteremben. Akkor már két felnőtt lánya volt, és elvált a férjétől. Soha többet nem találkoztunk. 62. TÉVÉSZEREPLÉS PÉNZÉRT A kilencvenes évektől egyre több rádió- és tévészereplésem volt. Ezekért, számomra természetes módon, soha nem fizettek. Két kivétel volt, amikor az egyik kereskedelmi tévé, illetve az egyik állami csatorna kért fel. Az egyik apropója 2001. szeptember 11-e volt, a másik az afganisztáni háború. Igaz, hogy kaptam pénzt, nem túl sokat, de utána hosszú hónapokig senki sem hívott meg, hiszen azonosítottak az illető csatornával. Így számomra a tanulság az volt, hogy nem érdemes pénzért szerepelni. Néhány évvel később, mintegy harminc szakértő összeállt, hogy ők csak pénzért hajlandók szerepelni. Több mint húszról soha életemben nem hallottam. És itt meg kell állni egy pillanatra. A saját szakmáját mindenki többé-kevésbé jól ismeri. Én is pontosan tudom, hogy ki az a néhány szakértő, és valójában néhány szakértő, aki jó, kik azok, akik középszerűek, és kik azok, akik gyengék vagy nagyon gyengék. Erről senki nem szokott beszélni, így én sem teszem. Szívesen felsoroltam mindig, ha kérdezték, azokat, akiket jónak tartok, de a közepesekről és gyengékről nem nyilatkozom. Nagyon sokszor zavar, hogy aki bemegy a tévébe vagy a rádióba, nem készül fel. Az én fogalmaim szerint ilyen nem létezik. Van néhány ember, aki diploma nélkül ma is, bár nem túl gyakran, szerepel. Nem akarom túlértékelni a diplomát, de extrém esetek kivételével nem lehet valakinek átfogó ismerete legalább egy diploma nélkül. Én egész életemben tanultam, ma is átlagosan napi két órát olvasok. Azok, akik aláírták, hogy csak pénzért szerepelnek, kérték, hogy csatlakozzam hozzájuk. Ha jól emlékszem, tízezer forintot kértek szereplésenként. A válaszom, véleményem szerint, gyakorlatias volt. Azt mondtam, hogy ingyen nagyon szívesen szerepelek, de tízezer forintért nem, mert ha abból levonom az adót és az úti költséget, gyakorlatilag semmi nem marad. Ha adnának százezer forintot egy szereplésért, azt felvenném, de tízezer forintot nem vagyok hajlandó. D. Péter felhívott és elkezdett ordítani velem. Ő egy korábbi korszakból itt maradt ember volt, aki felett eljárt az idő, és ő ezt nem vette észre. Két nyugati nyelven pár száz szót tudott, és ezzel járta a világot. Tökéletesen igaz volt a mondás, hogy vakok közt félszemű a császár. Közölte, hogy mivel nem vagyok hajlandó a tízezer forintot felvenni, sok fiatalt megfosztok bevételi lehetőségétől. Pár perc múlva már én is kiabáltam vele. Egyikünk sem tudta a másikat meggyőzni. Később évekig egy helyen dolgoztunk, én voltam a főnöke, de soha nem szerettük egymást. Mindig előállt ötletekkel, hogy ő miből tudna még pluszjövedelemhez jutni, én pedig ezt rendszeresen megakadályoztam.
A legextrémebb élményem az volt, amikor az egyik tévében is szereplő „szakértő” megkeresett, hogy vegyem fel dolgozni, mert ő közel jár már az ötvenhez, a barátnője pedig húsz év alatti. Kell neki a pénz, és ha felveszem, nem jár be, de vele reklámozhatom a céget. Nem vettem fel, és a cég azóta is remekül teljesít. 63. GOLFOT VESZEK Hosszú évek óta gondolkoztam azon, hogy 1974 óta Trabanttal járok, és ideje lenne valamilyen normális kocsira lecserélni. Mivel volt hivatalosan valutám, minden bécsi utamon végignéztem az autószalonokat. De, mint oly sokszor most is, egy véletlen döntött. Éves biztonságpolitikai kurzusokat vezettem. Akkoriban harminchét éves voltam, és éveken keresztül beiratkozott hozzám a „négyek bandája”. Mind a négyen nálam jóval idősebbek voltak, egy bűbájos hölgy a külügyből, ha jól emlékszem, Ábriné, és a Hilton Szálló akkori, első vezérigazgatója, Bíró Károly. Bíró Karcsi telekszomszédom volt Leányfalun. Művelt és értelmes ember volt. Miután elvált feleségétől, és a hölgyé maradt a leányfalui telek, megvette a kettővel alattunk lévő telket. Egyik alkalommal meghívtak Borsod megyébe előadásra, és vinnem kellett magammal még egy előadót. Életemben először és utoljára Karcsit választottam, és az ő Golfjával mentünk. A Golfot gyorsaságban, kényelemben természetesen nem lehetett összehasonlítani a Trabanttal. Három előadásunk volt. Az elsőt a Tokaji Borkombinát akkori központjában tartottuk. Én, szokás szerint, felkészültem és megtapsoltak. Utánam jött Karcsi, aki elmondta, hogy most jött haza Kaliforniából, a magyar boré a jövő, mert különösen a tokaji bornak nincs párja a világon. Sokkal nagyobb tapsot kapott, mint én. Ezután megivott egy üveg vodkát, és tovább mentünk az Elzett Művekbe. Én megint egy kiváló előadást tartottam, megtapsoltak, majd jött Karcsi. Elmondta, hogy most jött haza Japánból, egy ember, egy kulcs a jelszó, ez a kulcs kell hogy nyissa a lakást, az irodát és az illető kocsiját. Ezért az Elzett Művek jövőbeni lehetőségei gyakorlatilag végtelenek. A hatása frenetikus volt. Megitta a második üveg vodkáját, majd átmentünk a helyi dohánygyárba. Tanulva az előző két előadásból, egy még sokkal jobb előadást tartottam, és komoly tapsot kaptam. Majd jött Karcsi, ekkor már két üveg vodkával a gyomrában. Közölte, hogy most jött meg Brazíliából, ahol machetével vágják a dohányt, de a magyar dohánynak nincs párja a világon. Megint lesöpört engem. Ezután megitta a harmadik üveg vodkáját, majd hosszú percekig tartott, amíg be tudott ülni a kocsijába. Természetesen én vezettem Pestig, és ezzel eldőlt, hogy Golfom lesz. Kevés emberrel találkoztam, aki Karcsinál korrektebb vagy műveltebb lett volna. Sajnos időközben meghalt, nekem viszont 1987 óta Volkswagenjeim vannak. 64. PÉNZ A ZSEBBE Nagyon büszke voltam arra, hogy bármilyen kormány volt, engem meghívtak továbbképzést tartani. A témám mindig a kül- és biztonságpolitika volt. Sem a rendszerváltásig, sem a rendszerváltás után nem mentem bele a magyar belpolitikába. Már egyetemista koromban azt mondtam, hogy békés, boldog öregkort szeretnék megélni, és ezért, bölcs előrelátással, kerültem az itthoni helyzet megítélését. A magyar belpolitika meghatározó szereplőivel viszont rendszeresen ultiztam és ultizom. Talán mondanom sem kell, hogy amikor én nyerek, eldicsekszem vele, amikor ők, akkor mindenütt elterjesztik, hogy nem tudok játszani. A jelenlegi kormány egyik kulcsminiszterével találkoztam a Magyar Tudományos Akadémián. Megkérdezte tőlem négyszemközt:
– Hogy jössz ki a mai vezetéssel? – Kiválóan – válaszoltam. – Rendszeresen kapok zsebbe pénzt. Elsápadt. – Sokat? – kérdezte kis idő után. – Igen – mondtam. – Meg vagyok elégedve. Mikor már láttam, hogy teljesen megzavarodott, akkor közöltem, hogy semmi baj, a pénzt ultin nyerem. Erre megnyugodott. *** A korábbi szocialista kormány egyik kulcsminiszterével találkoztam Őszödön. Ott volt a fia, aki huszonéves, és nagyon jól néz ki. Előálltam szokásos hülyeségemmel: százezer eurót kapsz, ha elveszed a lányomat, ötszázezret, ha a nejemet. A fiú rám nézett és rezzenéstelen arccal azt mondta: nekem te kellesz. Neki is volt humorérzéke. 65. SOPRON, A HATÁRNYITÁS 25. ÉVFORDULÓJA Életemben először felkértek, hogy 2014 augusztusában tartsak előadást a határnyitás 25. évfordulója alkalmából. A rendezvényre egy húsz évvel ezelőtti, németül megírt előadásommal utaztam, mivel az alapötletem az volt, hogy az 1990-es évek első felének biztonságpolitikai kérdései – más nemzetközi körülmények között, de – továbbra is aktuálisak. Ilyennek tekintem többek között, hogy hol van és hol lesz a jóléti Európa keleti határa, a magyar-nyugati vagy a magyar-keleti határon. Sajnos, véleményem szerint, belátható történelmi ideig nem fog tovább menni keletre. A blokkban négyen szerepeltünk: a Fideszből Szájer József európai parlamenti képviselő, a Néppárti frakció alelnöke, a Bundestagból a CDU frakcióvezető-helyettese, az Andrássy Egyetem rektorhelyettese és én. Szájer Józseffel gyakorlatilag egyetértettem, az ő előadása is kritikus volt az Európai Unióval kapcsolatban. A két német képviselő azonban csak fehéren és feketén mutatta be a történteket, véleményem szerint elég sok hibával és történelmi tévedéssel. Így a rendelkezésre álló tizenöt percből tíz percben az ő előadásaikat vettem górcső alá. Próbáltam a helyzetet a valóságnak megfelelően, differenciáltan bemutatni, így értékeltem Mihail Gorbacsov szerepét, akiről az volt és az a véleményem ma is, hogy nélküle sem a határnyitást, sem a német újraegyesítést nem lehetett volna végrehajtani. Ugyanakkor politikája döntően hozzájárult az akkori szocialista világrendszer és a Szovjetunió felbomlásához. A német egység kapcsán bemutattam, hogy az akkori Egyesült Államok vezetése (és Magyarország) támogatta a német egység létrejöttét, Európa vezető államai valamennyien ellene voltak. Giulio Andreotti úgy fogalmazott, kívánom, hogy a németek minél boldogabban éljenek, minél több államban. Próbáltam bemutatni az úgynevezett rövid nyolcvanas éveket, és a német újraegyesítésben és a határnyitásban Kohl akkori német kancellár elévülhetetlen szerepét.
A válaszra mindenkinek négy perce volt, a hangulat éles, de korrekt maradt. Mivel az utolsó négy perc az enyém volt, a vitából jól jöttem ki. Többször vastapsot kaptam, de nagy sajnálatomra, a két német részvevőnél nem lettem népszerű. A vita végén a programot levezető német professzor asszony odajött hozzám, hogy értsem meg, a német professzor elméleti és nem gyakorlati szakértő. Megértettem. Számomra az egész rendezvény egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy ahogy távolodunk egy történelmi eseménytől, annál többen jelentik be az igényüket, hogy az adott szituációt ők és csakis egyedül ők irányították.
Utazások 66. REPÜLÉS, REPÜLŐTEREK Amikor huszonévesen idegenvezető voltam, rengeteget repültem. Akkor ezt még senki nem mérte, de szerintem sok százezer, lehet, hogy millió kilométert is megtettem. Imádtam az ablaknál ülni és nézni a tájat: erdőket, városokat, tengereket. Csodálatos élmény volt. Láttam felülről a Szaharát, a Kara-kum és a Kizil-kum sivatagot és mindhárom óceánt. A levegőből Grönland a világ egyik legszebb látványa. Utaztam első osztályon, amikor egy nagy konszern, majd az Európai Unió nevében mentem külföldre, és akkor is, amikor az egyik ázsiai kormány hívott meg. Rengeteg pozitív és néhány negatív élményem is volt. Egyszer Budapestről repültem Dubrovnikba, és a repülési pótsávban mentünk. Ez azt jelentette, hogy a gép nagyon rázott, és több tíz méteres ingadozásai voltak. Az akkor új, gyönyörű szürke öltönyömben ültem. Sajnos az ételhez paradicsomot is adtak, és a következő süllyedésnél már nem volt olyan szép a szürke öltönyöm. *** Többször átrepültem a Bermuda-háromszög felett. Mindig történt valami. Egyszer valóban nagy vihar volt, a gép rázkódott és nagy süllyedései voltak. Körbenéztem. Ateistát nem láttam. *** Az utóbbi időben egyik külföldi utamra fapados géppel utaztam. Én azt hittem, hogy mindent jól csináltam. E-mailen bejelentkeztem, de ez a légitársasághoz nem érkezett meg. Egy csomagom volt, amelyet begyömöszöltek a repülőtéren kihelyezett méretarányos tartóba, és mindkét fülét leszakították. A büntetés, amit fizettettek velem, durván a kétszerese volt az „olcsó” repülőjegy árának. Írtam a társaságnak, mire azt a választ kaptam, hogy mindez az én hibám. Valószínűleg így van, de én soha többet nem akarok velük utazni. *** Amikor néhány évvel ezelőtt befizettük afrikai nyaralásunkat, az illető utazási iroda csődbe ment. Amikor a cég, amellyel éveken keresztül rendszeresen utaztunk, még a saját jutalékát sem adta vissza (a biztosítótól visszakapott pénz a befizetett összeg töredéke volt), elhatároztam, hogy a jövőben vagy egyedül, vagy olyan világcégekkel utazom, ahol ez többé nem fordulhat elő. Az utazási iroda továbbra is rendszeresen küldi az ajánlatait, de arra a levelemre, hogy legalább az ő jutalékukat megkaphatnám, mivel az út nem az én hibámból maradt el, nem is válaszoltak. *** Az én generációm számára a repülés valóban izgalmas élmény volt. A rendszerváltásig a reptéri ellenőrzés minden képzeletet felülmúlt. Életem első nyugati útján 1971-ben, útban a dortmundi Magyar Napokra, felírtam a vámáru-nyilatkozatra, hogy hány ing, alsóruha stb. van nálam. A vámos hülyének nézett.
Amikor egy delegációért kellett kimennem Ferihegyre a nyolcvanas évek végén, ellenőriztek, és én nem tudtam, hogy a fogadórész már vámhatár, és tilos forintot bevinni. A rendszerváltozással megnyílt a világ. Sorra utaztam be a kontinenseket, de a repülőtereken mindig, legalább egy kicsit, izgultam. *** Ausztráliában, a Sidney-i repülőtéren, az óriásgépből több száz utas közül egyedül az én csomagomat szúrta ki a kábítószer kereső beagle. Mindenki rám figyelt. Kiderült, hogy eltettük az egyik repülőgépen kapott szendvicset, és a kutya kiszúrta. Ugyanez ismétlődött meg pár évvel később Bostonban. Kínában szintén egyedül engem szúrtak ki a csomagok átvilágításánál, mert nem tudták, mi a csuda a kofferben lévő ólomkristály ajándéktárgy. Ugyanez ismétlődött meg a visszaúton Bécsben, ahol a kínai ajándék keltett gyanút. Frankfurtban előre tudtam, hogy ki fognak szúrni. Havannából hazafelé a Frankfurt-München járaton mindenki más öltönyös úriember volt, kivéve minket, akik nyaralásból tértünk haza. Kiszúrtak. Mivel németül gyakorlatilag úgy tudok, mint magyarul, nem estem kétségbe. Megkérdezték, mit hoztam be Kubából. Azt válaszoltam, hogy szivart nem hoztam, mert nem dohányzom, rumot nem vásároltam, mert nem iszom alkoholt, nőt pedig nem hozhattam, mert a nejemmel voltam. A vámos arckifejezése leírhatatlan volt. Ezzel együtt imádok utazni, de a reptereken és a határokon bennem van a múltból egy megmagyarázhatatlan érzés. 67. SVÁJC ÉS VILMOS CSÁSZÁR Többször nyaraltunk hol hármasban, hol kettesben a családdal Floridában. A Mexikói-öböl a világ egyik legcsodálatosabb tengerpartja, a sarasotai tengerpartot, annak hófehér, nyáron is hűs homokját a világ tíz leghíresebb strandjának egyikeként tartják nyilván. Én, aki megszoktam az Adriát, döbbenten néztem az óriási hullámokat. Ott képes voltam hat-nyolc méter mélyre lemenni egy-egy kis csigáért, itt szembesültem először azzal, hogy a tengerpart tele van húsz-negyven centiméteres csodaszép kagylókkal és csigákkal. Azt, hogy elveszítik a poggyászom, már megszoktam, mert két alkalommal is megtörtént velem, de hogy a repülőgépre, ahová előre megvolt a helyjegyem, nincs hely, az újdonság volt. Az Egyesült Államokból Svájcon keresztül tértünk volna haza, ám a gép mintegy négyórányit késett, így a zürichi csatlakozást lekéstük. A pultnál mondtam a svájci hölgynek, hogyha lehet, ne adjon helyet a nejemnek. Én ezt poénnak szántam, de kiderült, hogy ez véres valóság. A Budapestre induló gépre háromszor annyi utas volt, mint hely. Mondták, hogy a nejem ott marad, és egy másnapi géppel jöhet Pestre. Ezt a megoldást már nem találtam viccesnek. Megkérdeztem a pult mögött ülő hölgyet, hogyha elmesélek neki egy olyan svájci viccet, amit nem ismer, akkor ad-e egy helyjegyet. Megállapodtunk. A vicc a következő volt, Vilmos császár a legendásan nagyképű és ostoba német uralkodó látogatást tesz Svájcban. Tiszteletére felsorakozik a svájci gárda elit egysége, és a parancsnok leadja a jelentést.
– Felség! A gárda az ön tiszteletére felsorakozott. Vilmos szokásos arroganciájával megkérdezi: – Hány főből áll a svájci gárda? A parancsnok válaszol: – Alázatosan jelentem, százezer főből. – És mit tesz akkor, ha én kétszázezer emberrel jövök Svájc ellen? – kérdezi a császár. – Alázatosan jelentem, akkor kétszer lövünk. Megvolt a helyjegy. 68. KENYA, A KILENCVENES ÉVEK ELEJE Miután lányunk 1984-ben megszületett, egyéves korától vittük mindenhová a világban. Az egyik legszebb utunk a kenyai Mombasába vezetett. Választani lehetett, hogy afrikai vagy európai szállodában szeretnénk-e lakni. Mi bölcsen az afrikait választottuk. Soha korábban ilyen luxusban nem volt részünk. A svédasztalon több száz féle reggeli és vacsora sorakozott. Az első meglepetés a repülőtéren ért minket Budapesten, ahol kiderült, hogy a chartergép utasainak döntő többsége az útját elszámolja. Mivel ez volt az első egzotikus utunk, a későbbiekben ehhez már hozzászoktunk. Az óceán csodálatos volt. Mivel jól úsztam, így különösebb félelmet nem éreztem, de rá kellett jönnöm, hogy az Adria és az Indiai-óceán alapvetően más. Amíg az Adrián az apály-dagály minimális különbséget jelentett, addig ez itt sok méter volt. Kishajóval kivittek minket a zátonyokra és ott hagytak. Minden csodálatos volt, amíg a víz nem kezdett emelkedni. Mielőtt a helyzet komolyra fordult volna, természetesen a hajók értünk jöttek. Itt tanultam meg, hogy ha ugyanazt a kirándulást az afrikaiaktól rendelem meg, akkor a töredékébe kerül, mintha az európaiaknál fizetném be. Itt volt életemben először, hogy egy-másfél méteres halak tátogva odajöttek hozzám, és a parton tudtam meg, azt várják, hogy etessem meg őket. Először szörnyen ijesztő volt, utána már csodálatos. *** A csoportban nyaralt egy fiatal apostagi házaspár. Mivel a falujukban nem volt kerékpár, Dunaújvárosból szerezték be. Amikor ez sikerült nekik, akkor ráálltak a kerékpár-kereskedelemre. Néhány év alatt az ország legnagyobb kerékpár-forgalmazójává váltak. Cs. Csaba és felesége, Ildikó fiatalok, tehetségesek voltak és boldogan éltek. Az egyik kiránduláson Ildikó bement a fürdőszobába, ahol szembetalálta magát egy kobrával. Meztelenül elkezdett futni a faluban. Az afrikaiak döbbenten nézték, mivel fiatal, szőke nőt még soha életükben nem láttak meztelenül. Nagyon jó barátok lettünk. Néhány év múlva Csaba váratlanul meghalt rákban. Nagyon sajnálom. Nélküle a korábban sikeres cég sem működött már soká.
Minden ilyen úton barátságok kötődnek, amelyek rövidebb-hosszabb ideig megmaradnak. *** Az út valamennyi résztvevője kötelező oltást kapott, és heti egy alkalommal gyógyszert kellett bevenni malária ellen. Közölték, hogy a nyolcadik napon mindenki egy napig beteg lesz, láz, hasmenés, de utána rendbe jön. A teljes magyar csoportból egyedül én nem lettem beteg. Soha még ennyire nem vigyáztam magamra. Semmi nyers hús, semmi nyers zöldség, semmi gyümölcs. A lányom és a nejem megbetegedtek. A szálloda, mint szinte minden, indiai kézen volt. Megjelent egy orvos, természetesen indiai, bűbájos volt. Végiglátogatta a csoportot, gyógyszert adott, majd távozott. Mindenki biztosítva volt, így az orvosi költséget nem mi fizettük. A számlán körülbelül százötven dollár szerepelt. Egy olyan országban, ahol a havi átlagkereset húsz-harminc dollár körül lehetett, az orvos papíron egy nap alatt legalább tizenötezer dollárt keresett. Érdemes lenne tudni, hogy a valóságban mennyi maradt az övé. Mivel évtizedekig idegenvezető voltam, megtanultam, hogy a pénzügyekre mindig figyeljek. Szinte mindenütt a világban, megpróbálják a turistákat becsapni. Kenyába azóta is visszavágyom. Jelenleg a térség rendkívül veszélyes. Talán pár év múlva újra lehetséges lesz odautazni. 69. AUSZTRÁLIA Egy életre szóló élmény volt számomra az ezredfordulót Ausztráliában tölteni. Igazán gazdag embert alig láttam, de ausztrál középréteget igen, amely a lakosság zömét alkotta. Az emberek boldogok voltak, kiegyensúlyozottak, és valóban jól éltek. A jó élet egyik negatív hatása, hogy rengeteg fiatal lány elképesztően kövér, így sok ausztrál férfi délkelet-ázsiai, vékony, csinos lányt vesz el feleségül. A lányok a második és harmadik szülés után is csinosak és kívánatosak maradnak. Amit soha az életben, sehol nem tapasztaltam, az itt valóság volt. Bárki, bármit elvesztett, ahhoz senki nem nyúlt, és az elveszett cikk várta, hogy gazdája előbb-utóbb, megkerül. Az egyik szállodában lajhárok voltak a fákon, és a tulajdonos az egyiket odaadta az akkor még kiskorú lányomnak, hogy játsszon vele. Az egyetlen negatív élmény, hogy az ezredfordulós ünnepségen a büfénél hosszú sor állt, mire egy jugoszláv állampolgár, kihasználva azt, hogy gyerekek következtek, beállt eléjük. A helyiek szó szerint kivágták a sorból. Ausztrália számomra a tisztesség és az élhető kontinens szimbóluma marad. 70. BRAZÍLIA Érdekes módon bár Brazília a világ egyik legcsodálatosabb országa, nem hatott rám. A nyomor, a tolvajok nagyon zavaróak voltak A társadalmi különbségek sokkal nagyobbak voltak, mint Kenyában vagy Kubában, és láttam, hogy ez rajtam kívül nagyon sok európait is zavar. Az óceánban rengeteg hetven év körüli idős úr volt, tizenéves kislányokkal. A velünk lévő egyik kislány megjegyezte, milyen rendesek a nagypapák, hogy elviszik nyaralni az unokájukat. Közelebbről nézve módosult a véleményem. 71. HÁROM HÉT BRAZÍLIÁBAN
Már évekkel ezelőtt is hármasban jártuk a világot, nyelveket beszéltünk, és így senkihez nem alkalmazkodva csinálhattuk a programjainkat. Több mint tíz évvel ezelőtt elmentünk háromhetes brazíliai körútra. A repülőjegyet lefoglaltuk és kifizettük Budapesten, a szállásokat lefoglaltuk, de fizetni a helyszínen kellett. Az első hetet Salvadorban töltöttük. Ez Brazília északi részén van, ahol a tengerpart csodálatos, és az emberek szinte kivétel nélkül koromfeketék. Az elutazás előtt egy nappal lementem a recepcióra, hogy szeretnék fizetni. A válasz az volt, hogy a másnapi géppel nagyon sokan fognak elutazni, így ráérek fizetni a gép indulása előtt. Én mégis azt kértem, hogy most fizethessek, mire kihozták a számlát. Mivel elég jól számolok fejben, hamar rájöttem, hogy több ezer dollárral akarnak átverni. Mivel a szállásnak és az all inclusive-nak szabott árai voltak, így különösebb vita nem lehetett. Mikor mondtam, hogy számoljuk át újra az összeget, mert nem stimmel, a recepciós hátrament, eltűnt, soha többé nem is láttam, helyette egy másik fiatal fiú jött elő. Kiszámolta újra az összeget, most már „csak” mintegy hatszáz dollárral akartak átverni. Mondtam, hogy ez sem stimmel, mire harmadszorra a számla már a megközelítő valóságot tükrözte. Elgondolkodtam azon, hogy ha csak a turisták felét verik át, már akkor is iszonyú pénzeket keresnek havonta. Később hazatérve barátaim mesélték, hogy nekik a széfből emelték ki pénzük egy részét, és így, hogy az összeg nem stimmel, csak a szálloda elhagyása után vették észre. Ettől kezdve őrjöngeni lehetett, de panaszt tenni már nem volt hol. A második hét Rio de Janeiro volt, ahol a Copacabana a rengeteg szemét és a még ennél is több árus miatt kiábrándító. A cukorsüveg és a Jézus-szobor csodaszép, de olyan kontraszt van a kevés gazdag és a rendkívül sok nincstelen között, ami egy Európához szokott ember számára kiábrándító. A harmadik hét pihenés volt az Iguazú-vízesésnél, ahol brazil oldalon szinte senki, argentin oldalon gyakorlatilag mindenki beszélt angolul. A hazaúton a repülő viharba került, és többször zuhant jó pár métert. A gépen az emberek imádkoztak, és eszembe jutott az a régi pesti vicc, hogy zuhanó gépen még nem láttak ateistát. 72. KÍNA 1. Több mint tíz éve történt, egyidejűleg jelentkeztek nálam a magyar kormányzat képviselői és kínaiak. Közölték, magyar nemzeti érdek lenne, hogy a kínai felső vezetés három-öt napos továbbképző útjaira ne csupán az Egyesült Államok és Nyugat-Európa elit egyetemein kerüljön sor, hanem jöjjenek el a szükséges továbbképzésre Magyarországra is. Közölték, hogy Európában az oktatásért felelős kínai bizottság Németországban van, és hamarosan látogatást tesz hazánkban. Szokásom szerint heteket készültem a bemutatkozásra. A kínai, aki felkeresett és itt élt, az egyike volt azon külföldieknek, aki szebben beszélnek magyarul, mint mi, magyarok. Tisztán, akcentus nélkül, rendkívül választékosan. P-vel azóta is barátok vagyunk, és többször jártunk együtt Kínában. A kínai delegáció megérkezett és órákig tájékozódott. Közölték, hogy majd értesítenek. Néhány hónap után hivatalos értesítést kaptam, hogy az általam vezetett tanszék az egyetlen, amelyet a volt szocialista országokból partnerként elfogadnak. Meghívtak Kínába, hogy Nankingban vegyem át az erről szóló hivatalos dokumentumot. Kína mindenkinek az agyában máshogy él. Mikor először megérkeztem Pekingbe, fogalmam sem volt, mi a valóság. Az ország csodaszép. Az emberek nyitottak, a fejlődés lenyűgöző. Kína bruttó GDP-ben körülbelül három éve az „ősellenség”. Japánt lehagyva második a világban, és az előrejelzések szerint bő tíz év múlva világelső lesz, lehagyva az Egyesült Államokat is.
Édesanyámmal
Édesapámmal
Az érettségi ballagáson, amikor még 64 kg voltam
Az első közgazdász-vetélkedő az egyetemen
Az 1978-as VIT-vetélkedő, amelyet megnyertünk
Nyári gyakorlaton az NDK-ban
A sok ezer előadás egyikén
Hajókázás és a csodás strand Selcén
Előadás egy konferencián
Hahn professzorral a Marx-szobornál
Nürnbergben nejemmel, Rázsó Gyula hadtörténésszel és Hahn professzorral
Életem első „valódi” emberi főnöke, Gulyás Kálmán
Az MKKE rektora és NATO-vezetők Budapesten
Német küldöttség Budapesten Kielmansegg tábornok vezetésével
Kínának ma még legalább tíz évig békére van szüksége. Ez a Kína ma elismeri – India kivételével – szárazföldi határait. India esetében az 1962-es háború következményeként igényt tart Kasmír egy részére ugyanúgy, ahogy Pakisztán és India is. A szárazföldi határok relatív stabilitása mellett Kína egyetlen tengeri határát sem ismeri el. Ez a térség valamennyi államára igaz. Mindenki igényt tart minden körülötte lévő szigetre. Az ok valamennyi állam esetében ugyanaz. Igény a szigetek környékén lévő kőolaj- és földgáz lelőhelyekre, valamint a halászati jog érvényesítésére. Kína esetében azonban van egy harmadik érv is. A szigetek megszerzése után haditengerészeti bázist akar oda telepíteni, és fel akar készülni a hamarosan felvetődő kérdés eldöntésére, nevezetesen arra, hogy regionális vezető hatalma akar-e lenni Ázsiának, vagy globális játékosként globális célokat meghirdetve ki akar jutni a világtengerekre. Kína Deng Xiaoping óta töretlenül fejlődik. A régi közmondásokból ma már semmi sem igaz. Régen a gazdagság szimbóluma az volt, ha valakinek volt órája, biciklije, rádiója. Jelenleg a részvény, a saját ingatlan, saját kocsi szimbolizálja ugyanezt. Több száz millió ember él európai színvonalon, és a mélyszegénységben élők aránya kevesebb, mint a lakosság egy százaléka. Jó pár európai ország szeretne hasonló teljesítményt felmutatni. Az ősellenség, mint mindenütt a történelemben, a szomszéd ország. Kína esetében Japán. Egyik reggel, amikor Pekingben a CCTV angol nyelvű adását néztem, meglepődve hallottam, hogy a hírekben bemondták: japán menedzserek megbecstelenítették a kínai népet, mert előző nap kuplerájban voltak. Megkérdeztem a kísérőmet, hogy ez mit jelent. Egy kuplerájba nyilvánvalóan szexért mennek az emberek. Rosszul látom, mondta. Ezt a kifejezést azóta is sokszor hallottam Ázsiában. Egy amerikai, egy orosz, egy magyar menjen el egy kínai kuplerájba, de egy japán soha. Itt is visszaköszönt a történelem. Pekingben egy luxusszállóban helyeztek el, és első este megkérdezték, milyen nőt kérek éjszakára. Mondtam, hogy köszönöm, nem kérek. Másnap este ugyanez a kérdés és válasz ismétlődött meg. Harmadik nap megkérdezték, kérek-e kisfiút. Ettől kezdve magammal vittem a feleségemet. Nanking szintén gyönyörű, a város tele van platánfákkal, megkaptam az elismerő oklevelet, és elkezdődött az érdemi munka. 73. CSEN MAGYARUL TANUL Amikor több mint tíz évvel ezelőtt felkértek, hogy vállaljam el a kínai felső vezetés magyarországi képzését, boldogan igent mondtam. Korábban soha nem jártam Kínában, így viszont évente egyszer elmehettem három hétre. A kínai partnerem egy rendkívül csinos, ma negyven körüli hölgy, Natali volt. Értelmes volt, képzett és jobban öltözött, mint a nyugat-európai vagy amerikai fiatalok. Többször találkoztam Pekingben a férjével is, aki a Bank of China-ban töltött be különböző vezető beosztásokat. Együtt voltunk karaoke-klubban, ahol végre felszabadultan énekelhettem, és senki nem mondta, hogy hamis a hangom. A sokadik kínai találkozás után kiderült, hogy Csen, aki a pekingi egyetemen magyar-pénzügy szakot végzett, Budapestre jön, mint a bank térségi igazgatója. Hozzátartozik Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Magyarország, Románia, Bulgária és valamennyi volt jugoszláv utódállam. A bank székhelye Budapesten van. Egyik alkalommal elmesélte, hogy amikor diák volt, a tanára azt mondta neki: ha jól akarsz lakni, akkor tanulj meg magyarul, mert ott van mit enni. Huszon évvel később ő már itt él. Kína bruttó GDP-ben a világon a második, az éhínség eltűnt, a mélyszegénységben élők aránya kisebb, mint a lakosság egy százaléka,
és az egykori szegény diák sikeres bankigazgató. Mindez kevesebb, mint egy emberöltő alatt történt meg! 74. KÍNA 2. Pekingben kísérőm elvitt a Wahaha nevű étterembe. Minden asztalt csak kis hídon lehetett megközelíteni, mivel az asztalok körül pici patakocskák tekeregnek. Eszembe jutott, hogy lányom négyéves volt, amikor Baden-Württemberg tartományban előadást tartottam Freiburg városában, és a lányom élvezve, hogy a főutcán patakocska csordogál, boldogan belecsobbant. Itt a légkör teljesen más volt. Fesztelen, de előkelő. Az árak a magyarországihoz képest, még egy ilyen étteremben is, nevetségesen olcsók voltak. Megtanultam, hogy mivel a ruhanemű, cipő sokkal olcsóbb, mint itthon, leegyszerűsítve, üres bőrönddel kell menni. Pekingben kivittek a Mennyei béke terére. A tér a világ legnagyobb tere. Egy alkalommal szakadt az eső, és az emberek bemenekültek az ott lévő egyetlen gyalogos átjáróba. Megjelent egyetlenegy rendőr és elkezdett kiabálni, hogy az átjáróban a forgalmat nem lehet elállni. Meglepetésemre a tömeg azonnal kijött. Elgondoltam, hogy bárhol Európában a rendőrt kiröhögték volna. Találkoztam a volt császári család tagjaival. Helyzetüket jól jellemzi, hogy jólétükről a kínai állam gondoskodik. Házaikat felújították, most is ott élnek. A családon belül pontos előírás, hogy a ma élő leszármazottak hány százaléka lehet egyidejűleg Kínában. A többiek Japánban és az Egyesült Államokban élnek. Amikor elkezdtem Kínába járni, még nagyon kevés volt az európai. Ezért, főleg gyerekek, rendszeresen jöttek oda hozzám, hogy együtt fényképezzenek le minket. Kínában kopasz ember alig van, így nagy figyelem övezett. Bejártam Sanghajt. A városra fél év után szabályosan nem ismertem rá, annyi volt az új felhőkarcoló. Itt van a világon a második legtöbb magas épület, de az első hely is egy kínai városé, Hongkongé. Többször voltam Hangcsouban (Hangzhou), számomra ez a legszebb kínai nagyváros. Egy óriási tó partján fekszik, amely tele van virágokkal. A luxusszállók ára az európainak a töredéke, a minőség pedig ugyanaz. A kínaiak egyre nagyobb része tanul angolul, és ez a nyelvi kérdés már a következő generáció számára nem lesz probléma. Bejártam Kínát kísérővel és kísérő nélkül is. Ültem helyi repülőn, vasúton és buszon. Soha semmilyen atrocitás nem ért, a kínaiak mindig udvariasak és kedvesek voltak. Egyszer nyaraltam két hetet Hainan szigetén. Ez a második legnagyobb kínai sziget luxusszállókkal és csodálatos homokos tengerparttal. Életemben először itt láttam, hogy a helyi halászok egy több négyzetkilométeres területet lehalásznak. Beálltam és órákon át segítettem húzni a hálót. A hálóban egy darab hal sem volt. Nekem ez csak szórakozás volt, nekik az aznapi bevétel. Végigjártam Kína északi határait. Egy Dali nevű kisvárosban, amely mindössze néhány százezer lakosú, svájci típusú luxusszállodában laktam. Felvittek négyezer méterig a Himalája lejtőire, ahol harapni lehetett a levegőt. A pekingi olimpia előtti napokban a kínai fővárosban tartózkodtam. A nyugati televíziók bemutatták, milyen szmog terjeng a városban. Meglepődtem, mert ott voltam, és semmilyen szmogot nem tapasztaltam. Az MTI pekingi tudósítója felhívott, hogy elmondanám-e ezt a sajtónak. Vállaltam. Lehet Kínát szeretni vagy nem szeretni, de nem hiszem, hogy célszerű lenne ilyen módon lejáratni. Hasonló eset volt számomra, amikor az amerikai televíziók bemutatták, hogy a pekingi
taxisok nem beszélnek angolul. Döntően igazuk volt, csak arra lennék kíváncsi, hogy, eltekintve a kínai származásúaktól, hány New York-i taxis beszél kínaiul. 75. JORDÁNIA A KÉTEZRES ÉVEK ELEJÉN Mint már említettem, minden évben elutaztunk valahová szilveszter táján, a nejem, a lányom és én. Álomút volt Kenya, Ausztrália, Brazília, Kína és Jordánia is. A tengerpart csodálatos, a Holt-tenger pedig valóban gyógyít. Mielőtt elindultunk, évekig jártam orvoshoz a visszereim miatt. Tudom, hogy hihetetlen, és ez nem a reklám helye, de miután kéthárom napon át fürödtem a Holt-tengerben, a fájdalmak elmúltak. Azóta több mint tíz év telt el, és már azt is elfelejtettem, hogy vannak visszereim. Kirándulást tettünk Petrába, ez a város valóban a világ egyik csodája. Az idegenvezető felolvasta a valakitől kapott jegyzeteit, és hülyeségek tömegét sorolta el. Hegyi kecske helyett hegyi fecskéket olvasott. A bölcsesség hét sarkkövéről beszélt a hét pillér helyett. Nyilvánvalóan az alapirodalmat nem olvasta. Én egyik kedvenc szórakozásomnak élve, kicikiztem. Szerintem azóta sem bocsátott meg. Azt hiszem, Napóleon mondta, hogy az egyik legnagyobb bűn, ha valaki olyat csinál, amihez nem ért. Itt is be lehetett fizetni kirándulásokra, így hát elmentünk egy egynapos tevegelésre. A teve pont fordítva állt fel és ült le, mint ahogy nekem logikusnak tűnt. A nejem és a lányom jól megülték a tevét, én délutánra a világ minden kínját átéltem. A nyereg iszonyúan kényelmetlen volt; a hátsó nyeregkápa pedig a teve minden lépésénél a hátamnak ütközött. Nyilvánvalóan nem a teve volt a hülye, hanem én, de délutánra a Közel-Kelet összes átkát elmondtam a tevékre. Megesküdtem, hogy ha egyszer innen élve leszállok, amíg élek, nem ülök tevére. Ezt az ígéretemet azóta is tartom. Amikor egy alkalommal a kínai nagyfalnál jártam, felajánlották, hogy lehet tevegelni is. Nem ültem fel, betartottam az ígéretemet. *** Jordániában történt, hogy a nejem és a lányom elmentek egy lovas kirándulásra. Ez körülbelül egy jó órát tartott. Én addig kényelmesen leültem a homokba. A kirándulás szervezője, egy helyi férfi odajött, hogy ne üljek a homokba, csak üljek fel egy ott álló lóra. Én hülye, belementem. Ő egy jó nagyot ütött a lóra, mire az elkezdett futni. Életemben először lovagoltam, de megfogadtam, ha ezt túlélem, mit teszek a helyi férfival. Ezt az ígéretemet, szerencsére, nem tartottam be. *** Hirdettek egy gyalogos kirándulást is. Lehetett választani, hogy a könnyebbre vagy a nehezebbre fizetünk-e be. Én a nehezebbet választottam: leegyszerűsítve, csaknem kilencven-fokos sziklán kellett felmászni. Tudtam, hogy az esélyem körülbelül annyi, mint hintalónak az epsomi derbin. Szerencsére a csoportban volt egyik korábbi diákom, Sz. István, aki fiatal kora ellenére már alezredes volt a határőrségnél, és különböző küzdősportokban országos bajnokságokat nyert. Mondtam, hogy ha Istent ismer, akkor segít. Ő a feladatot rendkívül egyszerűen oldotta meg. A fenekemnél fogva egyszerre feltolt a sziklán – így elsőként értem fel. Ahogy felértem és visszanéztem, láttam, hogy mindenki szenved a sziklákon. Miután már biztonságban voltam, hangosan ráordítottam Istvánra: rohadt buzi, engedd el a seggem! Ő rám nézett és azt mondta: sok szemét embert láttam, de ilyet, mint te, még nem. Azóta is jóban vagyunk, de kerülöm a sziklamászást.
76. A KARIB-TENGER VARÁZSA Az 1978-as VIT-vetélkedő után több mint harminc év telt el, hogy újra kijutottam Kubába. Havanna továbbra is lepusztult, az emberek szegények, a jobb megélhetésért mindenki variál, és az idegenvezetők néhány dollár reményében azt mondják, amit a buszon ülő utasok hallani szeretnének. A buszból betekintve az út két oldalán lévő házakba, elképesztő a nyomor. Ugyanakkor az emberek tiszták, és nem látszik rajtuk a valós szegénység. A legismertebb turistaközpont Varadero, amely csaknem teljes nyugati luxussal rendelkezik. A város tele van ötven-hatvan éves régi amerikai kocsikkal, amelyek most taxiként funkcionálnak, és a nyugati turista számára fillérekért, a helyiek számára nagy pénzért, végigutazhatja a várost és gyönyörködhet benne. A város egyik végén van Al Capone villája, amely magában foglalja a húszas évek minden luxusát, a város túlsó végén a DuPont-rezidencia, saját hosszú tengerparttal, óriási kerttel és néhány kiadó lakosztállyal. A lakosztályok ára megegyezik egy közepes magyar vidéki szálló áraival. A tengerpart a világ egyik legszebb homokos partja, az ég és a víz csodálatosan kék, aki itt nem érzi jól magát, azzal valóban valami nem stimmel. A hajókiránduláson mi a katamaránt választottuk, és hármasban béreltünk egy ilyen kisebb hajót. A kétfős személyzet, tudva, hogy borravalót kap, külön megmutatta a delfináriumot, és felhozott a tengerből egy tucat homárt ebédre. Mivel ehhez volt még több kiló scampi, nyilvánvaló volt, hogy a töredékét tudjuk csak megenni. A hajósok ennek is örültek, mert így legalább a maradékot hazavihették a családjuknak. Hogy meddig marad fenn a mai Kuba, ezt senki sem tudja. Az oroszok újra katonai bázist hoztak létre, és a kínaiak is jelen vannak. Ugyanakkor meghatározó nyilvánvalóan az Egyesült Államok. A lakosság ugyanúgy „elégedett”, ahogy nálunk a nyolcvanas évek végén, ám az emberek agyába nem lehet belátni. Ugyanakkor mindenki, ki nyíltan, ki burkoltan, várja a változást és egy jobb életet. Kuba tragédiája, hogy egy elnyomó Battista-rendszer után röviddel egy elnyomó Castro-rendszer jött. Kuba mindkettőnél többet érdemel. 77. IZLAND Évekkel ezelőtt megakadt a szemem egy hirdetésen. Négynapos út Izlandra, repülőgép, szállás, reggeli, programok, alig volt több nyolcvanezer forintnál. Elmentünk. Az első meglepetés a tökéletes szervezés volt. Már reggel leszálltunk az izlandi főváros repülőterén, és indult a városnézés. A város egy álom. A főutcán egy butik volt, ahol a következő kiírás szerepelt: Ha van kedvem, kinyitok, ha nincs, akkor nem. Minden tiszta volt, az emberek korrektek, a táj, a vízesések, a tengerparti fekete kövek felejthetetlenek. A gejzírek álomszépek. A parlament előtt, amely a világ egyik legegyszerűbb épülete, éppen tüntetés volt az euró esetleges bevezetése ellen. Az egyik téren rosszul lett egy hajléktalan. Az emberek a közeli házakból kiszaladtak, volt, aki teát hozott, volt, aki takarót. Soha ilyent vagy ehhez hasonlót nem éltem át. Az emberiesség csodálatos példája volt mindez. Elmondták, hogy az országban hány hajléktalan van; számuk száz körül volt, és figyelnek rájuk. Azt is tudták a helyiek, hogy hány ember van börtönben, szintén száz körüli szám volt, és miután, amikor mi ott jártunk, elítéltek egy fiatalkorút, és ő az egyetlen ilyen rab, neki külön részt nyitottak.
Az ország egy álom volt. A bárányból, halból készült ételeik a legmagasabb igényt is kielégítik, az éttermeik árai elfogadhatók. Az időjárás miatt szinte mindenki dzsippel jár. Péntek este az emberek nagy része berúg és vasárnapra kijózanodik. A táj szépsége, az emberek kedvessége annyira megfogott, hogy néhány hónap múlva újra elmentünk Izlandra. 78. HORVÁTORSZÁG, 2014 Jugoszlávia (Horvátország) volt mindig a kedvenc úti célom. A kék tenger, a sziklák, a tintahal, a napozás számomra mindig a nyári pihenést jelentette. Amióta abbahagytam az idegenvezetést, azóta is minden évben lemegyek az Adriára. Az idei nyaralás azonban a korábbi tendenciákat erősítette fel. A tengerpart gyönyörű, az árak azonban az egekbe szöktek. Amíg korábban egy gombóc fagylalt két, majd három kuna volt, jelenleg hét. Egy agrár országban a gyümölcs kilója szezonban ezer forint fölött van, és az éttermi árak is a két-háromszorosára mentek fel. Újra csak azt tapasztaltam, hogy a legtöbb vendég a visegrádi országokból érkezik, és a nyugati vendégek száma a rendkívül magas árak, no meg a szolgáltatások színvonala miatt továbbra is mélyponton van. Horvát oldalról természetesen igazuk van, mindaddig, ameddig a szállodák tele vannak, lehet emelni az árakat. A kérdés számomra az, mikor jön el az a pillanat, amikor a horvát turizmus rákényszerül arra, hogy az árak és a minőség között kialakuljon valamiféle összhang. Attól kezdve újra vissza fognak térni a nyugati turisták.
Nemzetközi előadások, szereplések 79. AZ ELSŐ NEMZETKÖZI KONFERENCIA, 1974 Életem első nemzetközi konferenciáján, ahol felszólaltam, huszonöt éves voltam. Azóta sok száz konferencián vettem részt, de az első mindig megmarad az ember emlékezetében. Azóta is, ha bármikor bármire felkérnek, napokig készülök. Ha telefonálnak, hogy másnap szerepelek a tévében, egy hat-nyolc perces műsorra legalább három-négy órát készülök. Nem szeretem, ha úgy ül ki valaki egy fórumon, hogy nincs felkészülve. Éveken át kis cetlikre jegyzeteltem, ami legalább két híres professzort felidegesített. Megjegyezték, hogy nekem vannak jegyzeteim, nekik nincsenek. Kérdeztem, hogy miért nem csináltak ők is. Most is minden szereplésemre kis papírkával megyek, amit vagy kiteszek, vagy nem, de a műsor előtt elolvasom. Számomra sokkal szimpatikusabb, ha a műsorvezető a műsor előtt kérdez (ami viszonylag gyakran előfordul, hiszen ő nem szakértő), mintha élő adásban badarságokat beszél. 1974-ben egy mai szóval biztonságpolitikai fórumon kellett fellépnem. Az előadók egytől egyig országos hírű szakemberek voltak. Híresek, ismertek, sokat publikáltak Én abszolút kezdő voltam, így a konferencia sorrendjében is az utolsó helyre kerültem Az elnök Berecz János volt, a kor egyik leghíresebb elméleti szakértője és vezető politikusa. Fiatal volt, jól felkészült és tehetséges. A konferenciát ő foglalta össze. Egytől egyig értékelte az előadókat, és elképesztően kemény kritikát mondott a számomra akkor félistennek tűnő emberekről. Én az utolsó voltam. Mikor eljutott hozzám, megfogtam a mellettem ülő lány kezét, akivel összesen tizenkét évet jártunk együtt, és vártam a földbedöngölést. Berecz felemelte a fejét, ránk nézett, látta, hogy nagyon meg vagyunk ijedve, és a következőt mondta: hát a Nógrádi Gyuri, ő jó volt. Meggyőződésem, hogy ha Berecz János nem néz fel és nem látja, hogy nagyon félünk, olyan kritikát kaptam volna, mint a többiek. A későbbi években Berecz Jánossal egy munkacsoportban dolgoztam. Nagyon sokat tanultam tőle. Egy alkalommal, körülbelül harmadéves lehettem, Grósz Károly tartott előadást az egyetemen. Az ismert stílusában beszélt, ami volt, akinek tetszett, volt, akinek nem. Nekem egy mondat ütötte meg a fülemet. Azt mondta, hogy az egyetemi ifjúságnak mindent szabad, kérjük el a rektortól a piroscsíkos napi jelentést és informálódjunk. Ezek a kijelentések természetesen rendkívül demagógok voltak. Én mint diák azt sem tudtam, hogy mi az a piroscsíkos. Másnap bementem a rektoriba és megkérdeztem, hogy elolvashatom-e a piroscsíkost. Legnagyobb meglepetésemre megengedték, hogy helyben elolvassam. Ettől kezdve minőségileg megnőtt az informáltságom. Rajtam kívül soha egyetlen egy diákot sem láttam, aki elkérte volna. Részint szerencsém volt, részint szerettem volna többet tudni, részint nyilvánvalóan pofátlan voltam. Így fordulhatott elő, hogy néhány évvel később egy előadáson a hallgatóságból azt kérdezte valaki az egyik országos vezetőtől, hogy egy év alatt hányan disszidálnak Magyarországról. Ő nem tudott pontos számot mondani, mire én jelentkeztem és megmondtam. Ő megköszönte és megerősítette, hogy tényleg így van. Nem én voltam okos, az adat az előző napi piroscsíkosban volt. Volt egy nagyon jó barátom, Vass Gyuri, aki sajnos időközben meghalt, és az ő édesapjának járt az úgynevezett Kossuth zárt sorozat. Ez azt jelentette, hogy az akkori felső vezetés részére kiadták a kor leghíresebb külpolitikai, biztonságpolitikai szakkönyveit – így Willy Brandt, Franz Josef Strauss, Bruno Kreisky, Olof Palme és mások műveit. Faltam ezeket a könyveket. A rendszerváltás után a következő generáció, miután számára már nem volt ezeknek a könyveknek értéke, eladta antikváriusoknak. Ahol ezekből bármelyik példányt felfedeztem, azt megvettem.
Mikor sorkatonák voltunk, egyikünknél volt egy ilyen könyv. Persze kölcsönkértük, de ő elmagyarázta, hogy mi ehhez éretlenek vagyunk, és nem adta oda. Az illető nagyon magas politikai karriert futott be, majd alkoholizmusa miatt munkaképtelen lett. Így változik a világ dicsősége. 80. NEMZETKÖZI TALÁLKOZÓ A LAKÁSOMON A nyolcvanas évek második felében az egyik nemzetközi fórum alkalmából a szervezők megkerestek, hogy adnék-e vacsorát valamelyik étteremben három nyugati delegáció vezetői részére. Mondtam, hogy mivel pici a lányunk, nem akarom magára hagyni, így a vacsorát vállalom, de nem egy étteremben, hanem az akkori Duna-parti lakásunkban. Egymás után érkeztek a vendégek: a hollandiai Maastricht polgármestere feleségével, egy bomba csinos nővel, szokásos mentalitásommal feltételeztem, hogy a barátnője, de kiderült, hogy tévedtem, jól éltek, és ha jól emlékszem, három gyerekük volt, valamint pár perccel később egy hamburgi intézet igazgatója, egy idősebb hölgy és egy norvégiai intézetigazgató, egy idősebb úr érkezett meg. A vacsora jól indult, az ételeket egy közeli étteremből rendeltük, és a hangulat mindaddig remek volt, amíg a norvég úr megnézve a könyveimet, megkérdezte, hogy miért német nyelvűek a könyveim és miért nem angolok, és miért folyik a beszélgetés németül és nem angolul. Én, Budapestről szemlélve a világot, nem igazán értve a kérdést, megkérdeztem a norvég urat, mi a kifogása a németek ellen. Azt mondta, teljesen nyíltan a többiek előtt, hogy gyűlöli őket, mert kivégezték a bátyját a második világháborúban, Norvégia megszállása után. Gondoltam, villogok történelmi ismereteimmel és megkérdeztem, hogy zsidó volt-e a testvére. Hogy lett volna zsidó, válaszolta, norvég keresztény volt! Az újabb kérdésemre, hogy akkor nyilván kommunista volt, a norvég azt mondta, dehogy volt kommunista. Majd feltette nekem a kérdést: mondja, maga abszolút nem ismeri a történelmet? Gondoltam, ilyen mondatot eddig még soha senki nem mondott nekem. Majd könnyes szemmel elmesélte, hogy a német megszállás után az akkori norvég egyetemisták közül több száz főt elfogtak a németek és közölték, hogy ha lesz ellenállás, kivégzik őket. Így halt meg a testvére. A hangulat elromlott, a vendégek hazaindultak. Én elkísértem a német hölgyet a pár száz méterre lévő szállásáig, a Fórum Szállodáig. Ő is végigsírta az utat, és elmondta, hogy életében egyetlen fiút szeretett, aki Hamburg szőnyegbombázásakor halt meg. Negyven évvel a második világháború után ennyire kézzelfogható volt a múlt egy budapesti vacsorán. 81. ELŐADÁS PASSAUBAN Németországi útjaim folyamán rendszeresen megálltam Passauban. A három folyó összefolyása csodálatos, és a német–osztrák és a német–cseh határ közelsége üdítő élményt nyújt. Amikor először utaztam Németországba, 1988 őszén, autópálya még nem volt, Passaunál léptem át a határt. A H betűs matricát még Magyarországon megvettem, de elfelejtettem felragasztani. A német határellenőrzés, mint mindig, határozott, de korrekt volt. Vagy most ragassza fel, vagy soha. Természetesen felragasztottam. A nyolcvanas és kilencvenes években nagyon sokszor jártam a városban és tartottam előadásokat. Az első előadásra a rendszerváltás hajnalán, 1989-ben került sor. A terem zsúfolásig megtelt, és a hallgatóságot, logikus módon, a magyar rendszerváltás és ennek lehetséges NDK-s hatásai érdekelték. A légkör, mint Németországban mindig, nyitott volt.
Az egyik kérdező aziránt érdeklődött, hogy lesz-e olyan államfője Magyarországnak, aki teljesen tiszta, és akinek nincsenek a múltból különböző „pöttyei”. Elgondolkodtam, majd elmondtam, 1955-ben a német hadsereg, a Bundeswehr létrehozásakor az első két tábornok, Adolf Heusinger és Hans Speidel a börtönből jött ki. Eszembe jutott, hogy nemrég egy kölni konferencián a már korábban idézett Walter Schütze professzor megkérdezte tőlem, mit szólok ahhoz, hogy az egyik magyar professzor a rendszerváltásig a magyar hírszerzésnek dolgozott. Mondtam, hogy nem is hallottam róla, és megkérdeztem, hogy ő ezt honnan tudja. Azt válaszolta, hogy az illető professzor kollégája végigjárta az összes olyan külföldi helyszínt, ahol a professzor oktatott, ezt elmesélte és azt kérte, hogy a jövőben őt hívják meg az illető helyett. Ez is a magyar valóság része volt. Pár évvel később a megvádolt professzor az Egyesült Államokba ment ki tanítani. Az ottani magyar nagykövet írt egy levelet az egyetem rektorának, hogy múltja miatt ne hívják meg ezt a tanárt. A rektor átadta a levelet a professzornak és megkérte, hogy ő válaszolja meg. Mielőtt a végleges választ megadtam a diákoknak Passauban, elgondolkodtam. Végül is a következőt mondtam. Olyan ember, aki nem pöttyös, legjobb tudomásom szerint egy van, de ő nem fogja vállalni az államfő jelöltséget. Ugyanis ő az én ötéves lányom. 82. ÖN ENNÉL SOKKAL ÉRTELMESEBB Első nyugat-európai előadásaim egyikén, az előadás után, amerikai katonai vezetők kerestek meg. Közölték, hogy jó volt az előadásom, és feltennének néhány kérdést, hogy felmérjék értelmi képességeimet. Megkérdezték tőlem, hogy véleményem szerint a hidegháború korában hol volt a legtöbb NATO-ellenőrzés. Azt válaszoltam, hogy természetesen a két német állam határán. Felsoroltam az érveimet, mire azt mondták: ön ennél sokkal értelmesebb. Bólintottam, hogy oké. Akkor a szovjet-NATO közös határszakaszokon. Ugyan már, ne vicceljen, válaszolták. Mikor kérdőn néztem rájuk, elnevették magukat. Természetesen az Atlanti-óceán szigetein. Ott lehet a legjobban fürödni. Igazuk volt, az emberek mindenütt a világon egyformák. 83. ERNEST KÖNIG TÁBORNOK A nyolcvanas évek végétől rendszeresen jártam konferenciákra, előadásokra Bécsbe. Az egyik leggyakoribb hely a Landesverteidigungsakademie volt Bécs belvárosában. Az akadémia közepén, a kertben van a második világháború alatt Bécsben felépített tüzérségi központ egyike, aminek az a szépséghibája, hogy iszonyúan magas, olyan vastag, hogy lebontani lehetetlen, ha felrobbantanák, akkor megsemmisülne a környék. Az épület magától évi néhány millimétert süllyed, így az eljövendő pár száz évre léte biztosított. A katonai akadémián a színvonal mindig világszínvonalú volt. Míg korábban az osztrák tisztek olaszul, franciául, oroszul és gyakran magyarul is tanultak, a rendszerváltás után egyértelművé vált, hogy az új világnyelv az angol. Az akadémia valamennyi parancsnoka kiváló szakértő és tiszt volt, és valóban megfelelt annak a német kritériumnak, hogy állampolgár maradt egyenruhában. Az akadémia valamennyi parancsnokát ismertem és nagyra becsültem, így nem lepett meg, amikor Ernest König tábornok búcsúztatására Magyarországról két embert hívtak meg, az egyik egyetem rektorát és engem. A rektor papíron több nyelvvizsgával rendelkezett, a valóságban az ünnepségeken az első három mondatot betanulta az illető nyelvből, majd a tolmácsa fordított tovább. Javasoltam a rektornak, hogy menjünk ketten az én kocsimmal, a távolság olyan rövid, hogy útiköltség sem kell, ha szükséges, tolmácsolok neki, és mivel nem iszom szeszt, az ünnepség után
induljunk haza. Hálásan elfogadta, majd az indulás előtt egy héttel közölte, hogy külön megyünk. A miértre az ünnepségen adott választ. Sofőrrel és tolmáccsal érkezett, és mindhárman ott aludtak. Közölte, hogy ő így tud adni jutalmat az embereinek. Most éppen két mondatot mondott németül, majd jött a tolmács. Az egész nagyon kelet-európai volt. Én szégyelltem magam. Az illető már nem rektor, és szerepe a magyar tudományban, hála Isten, konvergál oda, ahol az illető valóban van. 84. SONTHOFEN A rendszerváltás után rengeteg előadást tartottam, főleg Németországban. Egyik alkalommal meghívtak a Rotary Klub rendezvényére Dél-Németországba, ahol semmilyen honoráriumot nem kaptam. Kicsit meglepődtem, mert eddig ez nem így működött, de nem szóltam semmit. Az előadás után odajött hozzám a program szervezője és átadta a névjegyét, amelyen rajta volt, hogy ő egy gyermekszálló tulajdonosa Sonthofenben. Kézzel ráírta, hogy egy hétre meghív feleségestül és kisgyerekestül a szállodájába. Addig sem Sonthofenről, sem a gyermekszállodáról soha életemben nem hallottam. Sonthofen Németország legdélebbi városa, egy meseszép üdülőhely. A gyermekszálló pedig azt jelenti, hogy szó szerint minden a gyerekekre lett kialakítva. A szobák, az étkezés, a kirándulási programok. Ilyet soha életünkben korábban nem tapasztaltunk, és az egy hét csodálatosan szép volt. Egy SzaúdArábiából hazatért német tiszt volt a kísérőm, és rendszeresen jártunk két-három ezer méteres hegyeken, ami felejthetetlen élményt jelentett. A szálloda igazgatójának névjegyét azóta is otthon őrzöm, és hálás vagyok neki, hogy nem honoráriumot, hanem egy egyhetes nyaralást kaptam. 85. BONN Amikor 1988 őszén ösztöndíjasként Bonnba kerültem, nagyon boldog voltam. Végre három hónapig németül tudtam beszélni, részt vehettem olyan konferenciákon és találkozhattam olyan emberekkel, amelyekről, illetve akikről korábban maximum álmodni tudtam. Megismerkedtem egy teljesen új kultúrával, amely számomra nagyon szimpatikus volt, emberekkel, ahol az adott szó szent volt és mindenki betartotta. Megszoktam, hogy a teljesítmény csak a minőséggel együtt jelent értéket, és azt is, hogy a megfelelő ember a megfelelő helyen van. Az útra készülve megvettem életem első Volkswagen Golfját. Az átülés a Trabantból elképesztő változást jelentett. Ugyan a németek jelentős része BMW-vel és Mercedesszel járt, de én az új Golfomra legalább olyan büszke voltam, mintha a világ egyik legdrágább sportkocsijával járnék. Ezzel a tudattal mentem el a Magyar Nagykövetség fogadására, amikor meghívást kaptam. A követségen, mint már korábban említettem, sok ismerősöm és barátom volt. A nagykövetet már korábbról ismertem, a követtanácsos pedig egyetemi csoporttársam volt A fogadáson ott volt H., az egyik legismertebb magyar történész. Az egyik diplomata megkért, hogy mivel kocsival vagyok, vigyem ki a történészprofesszort és feleségét a körülbelül másfél kilométerre lévő villamosmegállóig. Boldogan, mondtam, és büszke voltam új kocsimra. Amikor a professzor és felesége kijött a kocsihoz, a feleség megszólalt: emlékszel, drágám, amikor még mi is szegények voltunk, akkor még nekünk is csak egy Golfunk volt. Hogy mit gondoltam róluk, azt soha nem írom le, mert szerintem a BTK valamennyi pontjába ütközne. Kivittem őket a villamosmegállóig, ahol megkérdezték tőlem, hogy bevinném-e őket a városba. Nem, válaszoltam. Majd, miután kiszálltak, elindultam a város felé. Hála Isten, soha többet nem láttam őket.
86. HARTMUT BAGGER TÁBORNOK A rendszerváltás után igen sok katonai delegációval voltam Bonnban. Részint szerveztem az utakat, részint tolmácsoltam. Akkoriban nagyon sok európai katonai vezetést megismertem. Belga, holland, brit delegáció volt a vendégem, a NATO és Németország több négycsillagos tábornoka tartott előadást nálam. Az egyik legkiválóbb közülük Hartmut Bagger tábornok volt, aki elálló füleivel minden létező élőlényre emlékeztetett, csak egy négycsillagos tábornokra nem. Előadása, hasonlóan a többi német tábornokéhoz, kiváló volt. Látogatása részeként bevittem a Honvédelmi Minisztériumba, ahol az akkori helyettes államtitkár fogadta. Az illető hivatásos katona volt. Amikor beléptünk, ingujjban volt, az ingén felül három gomb ki volt gombolva, és úgy fogadott minket ülve, hogy a lába egy asztalra volt feltéve. Bagger tábornok egyszerűen lemerevedett. Ilyent, véleményem szerint, még elképzelni sem tudott. Addig rendben volt, hogy alig voltunk túl a rendszerváltáson, de nem egy helyettes államtitkár, hanem még egy tiszthelyettes sem viselkedhet így. 87. NAPIDÍJ NÉMETORSZÁGBAN Más élményem is kötődik Bonnhoz. Rengeteget voltam a Német Védelmi Minisztériumban, és a németek tényleg mindig minden kérdésre válaszoltak Egyik alkalommal négyen mentünk ki, Kárász János tábornok, aki előbb pénzügyi főnök, majd helyettes államtitkár volt. 207 centiméter magas, korábbi kosárlabdás, véleményem szerint a NATO akkori legmagasabb tábornoka. Vagány, gyors észjárású, korrekt Egy gépkocsivezető, én és F. ezredes. Az ezredes legendás volt állandó ellenőrzéseiről. Útközben Bonn felé megálltunk egy rövid tárgyalásra Bécsben, ahol az Osztrák Védelmi Minisztériumban kávét és ásványvizet kaptunk. Az ezredes azonnal feljegyezte. Az út utolsó napján a gépkocsivezetőnek már semmi pénze sem volt, miután a magával hozott pénz elfogyott, és a napidíjunkat még mindig nem kaptuk meg. Kárász János megkérdezte az ezredestől, hogy mégis mikor akarja kiadni a napidíjat. Az ezredes azt válaszolta, hogy megvárja, kapunk-e valahol szendvicset, mert azt is levonja. Kárász válaszolt, majd harminc másodperc múlva volt napidíj. Kárász János életem egyik legkorrektebb főnöke volt. Remélem, jól van, és egészségben telnek nyugdíjas évei. 88. MEGVAN AZ ÉVI SPORTADAGOM Másik élményem egy hamburgi út volt. A Bundeswehr Egyetemre mentünk a Honvédelmi Minisztérium egyik tehetséges és fiatal ezredesével, Horváth Józseffel. Ő, szemben velem, valóban rendszeresen sportolt és élt-halt a mozgásért. Én már akkor is Churchillt követtem: csak semmi sport. Három-négy évente becsípődött a hátamon az ideg, és ez pont előző nap történt. Kaptam rá gyógyszert, amire rá volt írva, hogy ezzel a gyógyszerrel nem lehet vezetni. Ezt természetesen nem vettem komolyan. Hegyeshalomnál megálltunk felfrissülni, és a vécén azt vettem észre, hogy gyorsuló ütemben pörög velem a világ. Mondtam Józsinak, hogy vegye át a kocsit, én egy kicsit pihenek. Elaludtam és Hamburgban ébredtem fel. Itt, mondtam, hogy mivel nem tudja, hol van az egyetem, most már tényleg átveszem a kocsit, majd újra visszaaludtam. Az egyetem parkolójában ébredtem fel újra.
A szálláson, ahol laktunk, volt többek között konditerem. Másnaptól már rendben voltam, és így bementünk edzeni. Józsi ezt is komolyan vette, én pedig lebicikliztem háromszáz métert, és megállapítottam, hogy megvan az évi sportadagom. Azt kérte, hogy legalább menjünk el kirándulni. A szállásról kilépve megkérdeztem, hogy a szálloda melyik sarkáig menjünk el gyalog, mert én többet nem megyek. Magyarországra hazatérve bepanaszoltam a főnökénél, hogy puhány, és nem bírja a testmozgást. Egy idő után rájöttek, hogy hülyéskedem. Józsit évek óta nem láttam. Remélem, jól van, mert megérdemli. 89. MASSZÁZS A GELLÉRTBEN Húszéves korom óta állandó probléma volt a hátfájásom. Ez az évek múlásával és súlyom növekedésével csak fokozódott. Rengeteg orvosnál voltam, injekciókat kaptam, gyógymasszázsra jártam, gyakorlatilag eredménytelenül. A legkínosabb az volt, amikor M. doktornő, a Tiszti Kórház kiváló szakorvosa a kilencvenes évek elején, miközben már az injekciós tűt a kezében tartotta, megkérdezte, hogy melyik pártra fogok szavazni a legközelebbi választáson. Az adott szituációban rendkívül bátran azt válaszoltam: arra, amelyiket a doktornő mondja. Teljesen véletlenül jutottam el a Gellért Szállóba. Újabb véletlen révén Schwartz Pistához kerültem, aki akkor a leghíresebb masszőr volt. Kiderült, hogy a holland uralkodó évente egyszer átjön, hogy megmasszíroztassa magát. Mikor Mihail Szuszlov, az SZKP KB akkori titkára Budapesten járt, elment megmasszíroztatni magát. A testőre lehozott egy karton vodkát, hogy ez a Pistáé, ha jól sikerül a masszázs, ha nem, akkor agyonlövik. Szinte hihetetlen, de a Gellértben mindent el lehetett intézni. Az akkori illetékes miniszter a nyugdíjba menetele előtti napokban utalt ki telefont Pistának. Amikor a múzeumból ellopták az akkori leghíresebb képeket, a Pista, miközben masszírozott valakit, hangosan szidta a belügyeseket. Utána mondtam neki, hogy mi a csudának politizál, nem tudja, hogy ki a másik. Hogyne tudnám – válaszolta. – Rendőr tábornok. Hosszú éveken át, tizenöt éven keresztül, ha fájt a hátam, ő megroppantott és a becsípett ideget kiszabadította. Amikor a nejemnek szülés után hasonló idegbecsípődése volt, először végigjártuk a szakorvosokat, semmilyen gyógyszer vagy injekció nem segített. Akkor eszembe jutott Schwartz Pista. Azóta nem fáj a háta. Pista rengeteget kávézott és cigarettázott. Sajnos ötvenvalahány évesen meghalt. Remélem, felülről boldogan nézi azt a rengeteg embert, akik neki köszönhetik gyógyulásukat. És közben nyugodtan kávézik és cigizik. 90. HÁTFÁJÁS Körülbelül kétévente becsípődik a hátam, és ilyenkor elmegyek orvoshoz. Általában kapok egy injekciót, néhány napig szedek gyógyszert, és utána jobban leszek. Utoljára máshogy történt. Az orvos beadta az injekciót, közölte, hogy órákon belül teljesen rendbe jövök, mire másnapra szó szerint alig tudtam járni. Visszamentem, újabb injekciót kaptam, azt mondta, hogy ez olyan erős, hogy tíz évig nem fogok visszamenni. Másnapra a kínok kínját éltem át, és amikor végre fel tudtam öltözni, elmentem egy kórház vezető főorvosához. Annyit tudtam róla, hogy jó orvos, és imádja a fiatal lányokat. Most azonban meglepetés ért. Közölte, hogy vetkőzzem le, és elkezdett ő is vetkőzni. Levettem a cipőmet, mire ő is. Egyszerre vettük le az ingünket és a nadrágunkat. Ott álltunk szemben egymással, mindketten alsónadrágban. Átgondoltam, hogyha az a gyógyulás ára, hogy meg akar dugni, akkor inkább elmegyek. Az újabb meglepetés ekkor ért, ő ugyanis levéve utcai ruháját, elkezdte felvenni a fehér orvosi ruhákat. Megnyugodtam, de meggyógyítani ő sem tudott.
91. BAJOR AKADÉMIA KOCHELBAN 1988 óta rendszeresen tartottam előadást a bajorországi Kochelban. Kapcsolatom a Georg von Volmar akadémia tanárával, majd igazgatójával, Peter Seckerrel kiváló volt. Peter fiatal korában mint a Német Szociáldemokrata Párt Ifjúsági Szervezetének, a JUSO-nak a tagja, propagandaanyagokat csempészett be rendszeresen Csehszlovákiába. Élete sikeres volt, és fiatalon Helmut Schmidt egyik munkatársa lett. Ekkor jött a tragédia, rászokott az italra. Amikor mi 1988-ban találkoztunk, már rendszeresen ivott. Ez látszott rajta és a teljesítményén is. A Bajor Akadémiáról ment nyugdíjba, holott sokkal több volt benne. Az akadémián egy- és kétágyas elhelyezés volt és napi hatszori étkezés: reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora és éjszakára hidegtál. Miután csaknem húsz évig jártam ki tanítani, érdekes volt látni, hogy a kezdetben több mint húszfajta reggeli hogyan csökkent le öt-hat fajtára. Érzékelhető volt, hogy a német újraegyesítés után a gazdaság nem úgy alakult, ahogy tervezték. Az akadémia egy domb tetején volt, csodálatos kilátással a Kocheli-tóra. Összességében több százszor voltam itt, és nagyon sok élményem kötődik az akadémiához. Egyik alkalommal egy baráti házaspárból a férj kérte, hadd jöjjön velem. Az ő Fordjukkal mentünk ki. A feleség akkori értelemben diplomataboltot vezetett, a férj pedig rendkívül fess szakmunkás volt. Kifelé elmesélte, hogy jóval több, mint tízéves házasok, és már beleőrül abba, hogy minden nap szeretkeznie kell. Így számára az ötnapos út végre pihenést jelent. Megérkezésünk után, szó szerint percekkel, megismerkedett az ott lévő német csoportból a legcsúnyább lánnyal, és azonnal elmentek szeretkezni. Ugyanez folytatódott a hét minden éjszakáján. Péntek reggel már nem tudott lábra állni, és mivel a konferencia pénteken ebéddel zárult, azt kértem tőle, hogy üljön be a konferenciára, kicsit pihenjen, és ebéd után indulunk haza. Reggeli után újra eltűntek, és az ebédnél azt láttam, hogy a barátom az ötnapos intenzív „munka” után nem tud megállni a lábán. Ebben a helyzetben a számomra logikusnak tűnő egyetlen megoldást választottam, befektettem a hátsó ülésre, én pedig levezettem Kocheltól Bécsig. Bécsben már majdnem emberien nézett ki, és így visszaadtam neki a kormányt. – Azóta már rég elváltak, de számára és számomra a kocheli út felejthetetlen maradt. 92. ELŐADÁS KOCHELBAN Már hosszú évek óta jártam a Bajor Akadémiára előadást tartani, és még mindig nem tudtam betelni a táj szépségével. Néhány kilométerre volt Mittenwald, Németország egyetlen olaszok lakta városa. Jó félórányira volt München, és ellenkező irányban Garmisch-Partenkirchen; a környék tele volt jobbnál jobb éttermekkel és csodálatos kirándulóhelyekkel. Egyik alkalommal felkértek, hogy küldjek valakit Magyarországról, aki előadást tartana a magyar sport helyzetéről. Ha létezik téma, amiről fogalmam sincs, akkor ez az volt. Egy barátom, Gencsev Plamen tanított a Testnevelési Főiskolán, és szóltam neki, hogy menjen ki. Ő közölte, hogy nem ér rá, de javasol valakit. Abból nem kértem. Meghívtam két élsportolót ultizni, egész este a sportról beszéltek. Ezek után kiutaztam és megtartottam az előadást. Azt mondták, hogy sokkal jobb volt, mint a biztonságpolitika. 93. IGAZGATÓK KOCHELBAN
1988-tól a kétezres évek elejéig rendszeresen jártam előadást tartani a bajorországi Kochelban lévő akadémiára. Érdekes volt nyomon követnem az igazgatók sorsát, és rajta keresztül az akadémia életét. Az egyik igazgató irodalmár volt, mint ilyennek a tevékenységét nem tudtam megítélni, de az akadémia vezetésére alkalmatlan volt és le kellett váltani. Egy másik igazgató, egy korához képest csinos, elvált asszony, abszolút alárendelt mindent saját karriercéljainak. Nagyon érdekes volt látni, hogy az egyik helyi konszern vezetőjének volt a barátnője, és szentül hitte, hogy az illető feleségül veszi. Neki is mennie kellett. Ezekkel az emberekkel korrekt kapcsolatot kiépíteni lehetett, de barátságot nem. Egy alkalommal kivittem magammal a magyar kormány egyik meghatározó vezetőjét az ötnapos szemináriumra. Eddigi gyakorlatommal szemben kétágyas szobában voltam vele, holott eddig mindig egyedül aludtam. Az illető másnap reggel bedagadt szemekkel ébredt, kérdeztem, hogy mi a baja. Azt mondta, hogy én egész éjjel aludtam, ő viszont nem tudott, mivel a vékony falon át tökéletesen lehetett hallani, hogy a szomszéd szobában végig szeretkeztek. Gondoltam, szokásom szerint szemét leszek, és mikor a reggelinél találkoztunk a fiatal lánnyal és fiúval, akik szintén kimerült állapotban voltak, kedvesen megkérdeztem, hogy aludtak. 94. WEISSENSEE A rendszerváltás után az első ausztriai meghívást ketten kaptuk egy nagy nemzetközi konferenciára. Az államtitkár, akivel ki kellett utaznom, papíron nagyon sok nyelvvizsgával rendelkezett, de ezt a valóságban soha nem volt lehetőségem lemérni. Mivel a konferencia német és angol nyelven folyt, megkért, hogy tolmácsoljak neki. Ezt örömmel vállaltam. Akkoriban egy biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozó államtitkár igazi „csemege” volt nyugaton, így az osztrák szervezők a meghívott nyugati politikai vezetők és tábornokok elé tették a magyar vezető beszédét. Az út előtt körülbelül egy héttel felhívtam az államtitkárt, hogy együtt megyünk-e vagy külön kocsival. Azt válaszolta, hogy menjünk külön. Szokásom szerint egy nappal előbb kimentem a konferencia helyszínére, ahová a résztvevők nagy része már megérkezett. Az indulás reggelén felhívtam az államtitkárt, aki mondta, hogy délután indul és késő este ő is megérkezik. Ezt közöltem a szervezőkkel. Ő azonban még késő este sem érkezett meg. Ausztriából felhívtuk, mire mondta, hogy hajnalban indul és a konferencia előtt fél órával ott lesz. A konferencia kezdete előtt fél órával természetesen nem volt ott. Újrahívtuk, mire azt mondta, rájött arra, hogy a konferencián sok olyan jobboldali résztvevő lesz, akikkel ő nem akar találkozni, így kocsijával egy villanyoszlopnak ment, és erről kiadatott egy MTI-hírt. A hír hallatán a szervezők is, és én is megdöbbentünk. Én azon, hogy miért választ valaki ilyen megoldást, ők pedig azon, hogy ki tartja meg a nyitóelőadást. Megkérdezték, hogy vállalnám-e. Válaszom a szokásos volt. Ha megmondják a címet és adnak egy üres papírt, tíz perc alatt kész vagyok. Az előadás jól sikerült, nem sokkal később felkértek, hogy legyek az Osztrák Honvédelmi Miniszter mellett működő Tudományos Tanács egyetlen volt szocialista országból jött tagja. Azóta is tag vagyok, és ha akkor az államtitkár nem ütközik egy villanyoszlopnak, valószínűleg én sem futok be ilyen karriert Ausztriában. 95. WOLFGANGSEE
Amikor a rendszerváltás után első ausztriai előadásomat tartottam a Wolfgangsee partján, rengeteg meglepetés ért. Részint, hogy a tóhoz csak egyetlen út vezetett, egy nagy U betű leírásával. Így hiába mentem az autópályán, a tavat, ami számomra teljesen logikus lett volna, nem tudtam elérni. Néhány évvel később már ugyanennek a tónak a déli partján voltak a konferenciák, a Weisse Rössl nevű hotelban. A hotel valóban álom, ahol a szobák kicsik, de kényelmesek, a reggeli még annál is tökéletesebb, mint ami Ausztriában megszokott. A tó egy részét pedig leválasztják és viszonylag kellemes hőfokra felfűtik a téli hidegben is. Így miközben havazik, lubickolni lehet a langyos vízben és nézni a csodálatos panorámát. Néhány évvel ezelőtt a tó partján kelet-európaiak nyitottak egy nagyon szép, de nem túl népszerű szállodát. Mikor egyszer bementem a presszóba, azzal fogadtak, hogy miért nem ide járunk, miért a másik szállóba. Ők bármilyen számlát kiállítanak, amilyet csak kérünk. Nem hinném, hogy az illetők különösebb népszerűségnek örvendenek Ausztriában. 96. FEHÉR CSIKÓ A Wolfgangsee partján van Ausztria egyik legcsodálatosabb szállodája, a Fehér Csikó. Kohl évekig a tó túloldalára járt pihenni, fogyókúrázni. Egyik alkalommal, amikor kancellárként Budapesten járt, a hivatalos fogadásról az akkori magyar miniszterelnökkel, Antall Józseffel együtt megszöktek és beültek egy másik étterembe, ahol Kohl egy teljes tepsi rétest megevett, utána ment fogyókúrázni. Én rendszeresen megszálltam ebben az ausztriai szállodában, elég sok konferenciát szerveztek ott. Mint már említettem, a szálló, közvetlenül a tó partján állt, és a tó elkülönített részén télen is lehetett úszni és gyönyörködni a meseszép tájban. Itt ettem életemben először salzburgi galuskát, ami azt jelentette, hogy a süteményt, hasonlóan a Gundel-palacsintához, meggyújtják. *** A szállodától néhány méternyire egy idős, Erdélyből származó néninek volt régiségboltja. A bolt tele volt magyar régiségekkel, többek közt Zsolnay-porcelánnal. A Magyar Televízió egyik akkori riporterének régiségkereskedése volt, így szóltam neki, hogy utazzon ki és vegye meg, amire szüksége van. Pár héttel később találkoztunk újra, és a riporter közölte, hogy kint volt, de semmi érdemlegeset nem talált a boltban. Elnézést kértem, és azt hittem, hogy ezzel a sztori véget ért. Ám néhány hónappal később újra konferencia volt a Wolfgangsee-nél, ahol az erdélyi néni nagyon szépen megköszönte a segítséget, mert a magyar riporter, a régiségkereskedő, szinte mindenét felvásárolta. Azóta sem értem, hogy miért nem mondott igazat, én ugyanis semmiféle jutalékra nem tartottam igényt. 97. LOCCUM Loccum a Német Evangélikus Egyház egyik oktatási akadémiája A kilencvenes évek elejétől évekig jártam oda és tartottam előadásokat. Bár nem voltam vallásos, a reggeli istentiszteleteken részt vettem, mert valóban szép és megnyugtató volt. Az akadémián a kor leghíresebb politikusai is jelen voltak. Condoleezza Rice, német miniszterek, az Európai Unió akkori vezetői, vezető európai politikusok. Egyik évben a téma „Segítsük meg Oroszországot!” volt. A konferenciára nem sokkal a Szovjetunió felbomlása után került sor. Magammal vittem K. Istvánt, korábbi moszkvai tudósítót, akinek tökéletes orosz nyelvtudása mellett fanyar humorát is élveztem. Az orosz delegáció tagja volt Piaseva asszony, a moszkvai privatizáció főnöke. Életemben nem láttam ilyen kövér embert,
alacsony volt és minimum másfél mázsa. Bizonyos dolgokat nem tudtam vele kapcsolatban elképzelni. Mivel én is jól beszéltem oroszul, azonnal írtam egy szerelmes levelet „Édes Istvánom, éjjel nyitva lesz az ajtó, amióta élek, egy ilyen férfira vágyom. A te kis Piasevád.” A levelet becsúsztattam István táskájába. Néhány perc múlva felfedezte, elolvasta, lángvörös lett, körbenézett és tudta, hogy én voltam. A válasz nem maradt el. Az amerikai fogadáson széles mosollyal odament a nejemhez és közölte: – A férjével együtt voltam Loccumban, és végig merev részeg volt. – Nem lehet – mondta a nejem – Soha nem iszik. – Jaj, összekevertem – mondta István – Végig csajozott. – Ez így másodszorra kevésbé hihető válasz – vágott vissza a nejem. Évekig frocliztuk egymást, majd egy politikai ügy miatt szembekerültünk egymással. Máig is sajnálom. 98. E. EZREDESSEL LOCUMBAN Egyik alkalommal a loccumi konferenciára magammal vittem az akkori Honvédelmi Minisztériumból az egyik tábornok segítőjét, E. ezredest. A tábornok nyugdíjazása után annál a cégnél dolgozott, ahol én voltam az igazgatóság elnöke, és személyisége sokkal inkább megnyerő volt, mint a tudása. Egyszerű volt, nem volt nagyképű (nem is nagyon lett volna mire), és képességei alapján kicsit csodálkoztam, hogyan tudott ekkora katonai karriert befutni. Segítője E. ezredes volt, doktori fokozattal, nyelvvizsgákkal. A valóságban persze semmilyen nyelven nem beszélt, de fess volt, kisportolt, életvidám és szintén nem rosszindulatú. Amikor együtt mentünk Loccumba, a német rendőrség Hannover környékén igazoltatott minket. Mindez 9.11. előtt történt. Akkor még sokkal jobban lehetett ezzel a témával viccelődni, mint később. Az igazoltatás rendben lezajlott, és én E. ezredes előtt azt kértem a német rendőröktől, mondják neki, hogy ő körözött terrorista és ezért letartóztatják. E., akinek németből is volt nyelvvizsgája, természetesen egy szót sem értett az egészből. A németek azt mondták, hogy ilyet nem lehet csinálni, mire azt válaszoltam, nyugodtan, ez egy jó vicc. Ezek után elkérték E. útlevelét és közölték, hogy mint terroristát letartóztatják. Szerintem jó poén volt. E. kis híján elájult. Pár perc után senki nem bírta ki nevetés nélkül, és E. megnyugodott. Többet nem jött velem külföldre. 99. MI NEM TEHETÜNK ARRÓL… Mindig büszke voltam arra, hogy németül csaknem ugyanúgy beszélek, mint magyarul. Bármerre jártam német nyelvterületen, élveztem, hogy még a szóvicceket is értem. Most már az osztrák tájszólásokat is értem, és mivel az utóbbi években sokat vagyok Ausztriában, egy holland nemrég azt mondta: maga nem németül, hanem osztrákul beszél. Nem tudtam eldönteni, hogy ez sértés-e vagy dicséret. Amikor egyszer Kölnben tartottam előadást, a partnerem Vogel úr volt, a Német Külügyi Intézet igazgatója. Éppen hogy túl voltunk a hidegháborún, és igazából a bizalom már akkor sem (később sem) létezett. Vogel úr az előadás közben, a fórumon közölte velem, hogy mi, akik keletről járunk ide, valamennyien kémek vagyunk. Újra csak elgondolkodtam, ha azt mondom, hogy
én nem vagyok kém, úgysem hiszi el, így aztán azt válaszoltam, hogy mi nem tehetünk arról, hogy mi itt Németországban több dolgot tudunk kikémlelni, mint ők Magyarországon. Meglepődött, majd magával vitt a Külügyi Intézetbe. Ami számomra különösen szimpatikus volt, hogy a néhány száz méteres utat kocsival tettük meg. Ő is utált gyalogolni. Elkezdtünk beszélgetni, majd barátok lettünk. Én voltam az első magyar, akitől a Német Külügyi Intézet önálló elemző publikációt kért, amelyet az akkor szokásos önálló füzetben megjelentetett. Egyik alkalommal, amikor előadást tartottam a Külügyi Intézetben, odajött hozzám egy fiatalember és elkezdett velem beszélgetni. Az egész világképem összeomlott, egy szót sem értettem. Megkértem, hogy ismételje el újra. Megismételte. Újra nem értettem semmit. Mondtam, hogy beszéljünk angolul. Ő ezt elfogadta. Boldogan mondta, hogy évek óta intenzíven tanul magyarul, és eddig velem magyarul beszélt. Megnyugodtam. 100. HAMBRUG, HAUS RISSEN Már 1988-ban jártam Hamburgban. Az ösztöndíjas utamon ezt a várost is kiválasztottam, mert messze volt, vonzott a város, és elnézést, magas volt a kilométerpénz. Amikor először jutottam el a Hanza-városba, a város tisztasága, szépsége, csodálatos fekvése, a belső és külső Alster, máshogy fogalmazva, a város közepén lévő tavak valóban megfogtak. Minden utamon tettünk egy hajókirándulást az Elbán. A kikötő egyike volt Európa három legnagyobb forgalmú kikötőjének, és amit valaha tanultam gazdaságtörténetről, az atlanti kereskedelemből, az itt visszaköszönt. Minden alkalommal elmentünk Lübeckbe, a Hanza-városok korábbi fővárosába, és megcsodáltuk Travemündét. Szokásom szerint érdeklődtem az ingatlanárak iránt, és még magyar aggyal is nagyon olcsónak találtam a Hotel Maritim tengerre néző apartmanjainak az akkor huszonnyolcezer márkás árát. A konferencia, a szállás mindig Hamburg szélén, a Haus Rissenben volt. Hosszú éveken át, évi átlagban két-, átlagosan húszfős delegációt vittem ki ide. Döntően a Magyar Honvédség gazdálkodással foglalkozó tisztjeit. Az utak mindig jól sikerültek, mert a színvonalas program és a szabadidő nagyon jól volt megszervezve. Egy- és kétágyas elhelyezés volt, reggelivel, ebéddel, uzsonnával és vacsorával. Érdekes módon ezekben az években még volt arra pénz, hogy a térség valóban legjobb előadóit hívják meg. Tábornokokat, tengernagyokat a Hamburgi Vezérkari Akadémiáról, a térség vezető politikusait. A továbbképző központ igazgatóját Péter Robejseknek hívták; 1968-as csehszlovák emigráns volt. Értelmes ember, kiváló előadó, és a német sajtóban rengeteget publikált. Anyanyelvi szinten beszélte a németet és az angolt. A rendszerváltás után hazahívták Prágába külügyminiszterhelyettesnek. Az ajánlaton sokat gondolkozott, végül is maradt. Az volt a véleménye, hogy Hamburgban a fiának sokkal jobbak az esélyei, mintha visszamenne Prágába. Néhány évvel később kibővítette a kuratóriumot néhány helyi konszern vezetőjével. Ők pillanatok alatt kirúgták Pétert, átalakították a továbbképző központot, és a többhektáros parkot döntően szállodaként működtették. Pétert kitették szolgálati lakásából, és röviddel lehetséges nyugdíjba menetele előtt munkanélküli lett. 101. STOCKHOLM
A kilencvenes években a honvédség tisztjeit a világ legkülönbözőbb helyeire küldték tanulmányutakra, továbbképzésekre. Ezek az utak az alapvető célt elérték, a tisztek világot láttak és rájöttek, hogy az angol nyelv nélkül nem tudnak boldogulni. Egy akkori PhD-felmérés megmutatta, hogy a NATO északi államaiban az angol nyelvtudás teljesen általánossá vált, Franciaországban és a déli államokban a nyelvtudást illetően alapvető hiányosságok vannak. Külön kategória volt Törökország, ahol a NATO-ban szolgálatot teljesítő tiszteknek kellett angolul tudniuk, a többieknek, kulturáltan fogalmazva, kevésbé. Első svédországi utamra gépkocsival mentünk ketten, B. Oszkár tábornok, akkori pénzügyi főnök és én. Oszi az egyik legtisztességesebb, legjobban felkészült magyar tábornok volt. Amikor komppal át akartunk kelni Svédországba, szó szerint darabokra szedték a kocsimat A vámosnak mondtam, tudom, hogy fejenként egy üveg italt lehet vinni ajándékba, de mi annyi helyre megyünk tárgyalni, hogy nálunk ennél valamivel több van. Rám nézett és azt mondta, hogy őket az ital nem érdekli. Ők a Kelet-Európából jötteknél fegyvert, lőszert és kábítószert keresnek. Ettől kezdve megnyugodtam. A vámvizsgálat után az illető hivatalnok, ahogy ott szokás, kulturáltan a rendelkezésünkre állt, és pontosan tájékoztatott minket mindarról, amit fontosnak tartott. Így kezdődött a kapcsolatépítés Svédországgal, majd a sikeres út után elkezdődött a tisztek cseréje. Valamennyi esetben a svédek korrektek voltak, de rövid idő után egyértelművé vált, hogy ők szeretnének a csere utakon túllépni, és valóban komoly tudományos együttműködést folytatni. Hosszú évek alatt mindössze egy jól és egy rosszul végződő esemény történt. Egyik alkalommal, amikor Stockholm számtalan hídjának egyikén mentünk át, és a helyiek pecáztak a folyóban, M. Sándor ezredes megjegyezte, hogy ő szívesen megmutatná ezeknek, hogyan kell halat fogni. Mutasd meg, mondta hibátlan magyarsággal az egyik svéd, és átnyújtotta a horgászbotot. *** A kínos incidens az volt, amikor az egyik fiatal magyar tiszt egy számmal kisebb cipőben jött, mint ami kellett neki. Bedagadt a lába. Abban maradtam vele, hogy másnapra vagy vesz egy másik cipőt, vagy papucsban jön és pihenteti a lábát. Eljött a városnézésre, ahol a többiekkel együtt gyalogolt, természetesen korábbi cipőjében, és így az egyik lábán a piros folt vészes gyorsasággal növekedett. A svédek orvoshoz vitték, aki közölte, hogy be kell feküdnie a kórházba. Így az illetőt visszaküldtem Pestre, mire a főnöke, K. tábornok felhívott, hogy miért nem figyeltem jobban a tisztje lábára. Mondtam, hogy eddig csak a lányok lábára figyeltem, de ha ez kritérium, akkor szívesen figyelem a fiúkét is. A tábornok legközelebb az egyik legcsinosabb női munkatársát küldte ki velem, de neki legalább a lábával minden rendben volt. *** Egy alkalommal vezetői küldöttséggel jártam Stockholmban, és a svéd király egyik palotájában helyeztek el minket. Meglepett, hogy az egyik legismertebb magyar nagykövet a legostobább megjegyzéseket tette végig Svédországra és az ott dolgozókra. Ez, főleg egy nagykövettől, mindennek nevezhető volt, csak humornak nem. Később az egyik legfontosabb nagykövetségen lett nagykövet, majd bár külügyminiszter szeretett volna lenni, örökre eltávozott a minisztériumból. 102. BRNÓI KATONAI AKADÉMIA
Valamikor a kilencvenes években felkértek, hogy legyek a Brnói Katonai Akadémia szenátusának a tagja, és így rendszeresen részt vettem a katonai intézmény életében. Az intézmény szegény volt, de minden, ami ott történt, az példaértékű volt. Minden nyíltan, becsületesen ment, és hosszú évek alapján azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy az ott dolgozók, évekkel a rendszerváltás után, sokkal kevesebbet keresnek, mint például a szomszédos Ausztriában, de boldogok és kiegyensúlyozottan élnek. Néhány év elteltével még egy magyar bekerült a testületbe, B. ezredes, az akkori Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tanszékvezetője. Felkészült, jó humorú embert ismertem meg személyében. Hosszú évek alatt mindössze kétszer sikerült őt kiborítanom. Egyszer, amikor túlhajtottam az autópályán a brnói kijáratnál, és körülbelül nyolcszáz métert tolattam visszafelé, másik alkalommal pedig, amikor csokoládé volt a zsebében, és a melegben elkezdett olvadni, és egyre nagyobb sötét folt lett a nadrágján. Akkor felálltam és mondtam, hogy kérem, segítsen valaki, mert az ezredes úr bekakilt. Azóta már nyugdíjba ment, és remélem továbbra is boldog, kiegyensúlyozott és egészséges. 103. BÁR ALKOHOLISTA, DE NEM IVOTT 1999-ben úgy éreztem, hogy célszerű lenne továbbtanulni. A kilencvenes évek elején elvégeztem a Német Vezérkari Akadémia egy kurzusát Hamburgban, és az világszínvonalú volt. Jelentkeztem Garmischba, ahol a Marshall Központban volt egy tizenöt hetes továbbképzés, amelynek keretében elvittek Berlinbe, Brüsszelbe, New Yorkba és Washingtonba. A képzés három nyelven folyt (angolul, németül és oroszul). Mivel ezekben az években szinte minden nap németül beszéltem, a kurzust németül vállaltam. Kiderült, hogy ehhez Budapesten nyelvi meghallgatáson kell részt vennem. Mivel ez jól sikerült, azt kérték, hogy tartsak egy előadást az egyik egyetemen a külföldieknek németül. Ezt természetesen vállaltam. Kocsival utaztam Garmischba, és mivel az út túllépte a normál tartózkodási keretet, vízum kellett. Garmisch határában, első nap, rendőrök igazoltattak és átvizsgálták a kocsimat. Ettől kezdve soha többet nem állítottak meg. Mint mindig, az ellenőrzés Németországban tökéletesen működött. Magyar részről hárman vettünk részt a továbbképzésen, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem akkori rektorhelyettese, a külügyminisztérium egyik főosztályvezetője, későbbi nagykövet és én. Amíg pár évvel korábban Hamburgban a képzés valóban világszínvonalú volt, itt az ide vezényelt, egyébként rendkívül tisztességes csapattisztek tartották a foglalkozásokat. Ezek a tüzérek, harckocsizók stb. a kurzus előtt pár nappal készültek fel az előadásokra. Mivel 28 országból 82 fő vett részt a továbbképzésen, és ezek jelentős része saját területének szakértője volt, rövid idő után rá kellett jönnünk, hogy a tanáraink sokkal kevesebbet tudnak, mint mi. *** Itt történt, hogy az az öt román tiszt, akikkel együtt tanultunk, megkeresett, hogy szeretnének beszélgetni velem. Mivel ekkor dőlt el, hogy Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot felvették a NATO-ba, ők felálltak és közölték a 82 résztvevő előtt, hogy valamennyien tagjai voltak a kommunista pártnak, ahová akaratuk ellenére beléptették őket (ezt a történetet már oly sokszor hallottam Magyarországon is), de mind az öt közölte, hogy ők nem voltak tagjai a híres, hírhedt román titkosszolgálatnak. A jelenlévők nagy része nem értette, hogy mit akarnak, mi, akik a volt
szocialista országokból jöttünk, megértettük. Hogy igaz volt, amit mondtak, az természetesen nem énrám tartozik. *** Az egészségünkről amerikai tisztek és ápolónők gondoskodtak. Az ezredes, szemben velem, hitt az egészséges életmódban. Amikor a mérlegen álltam és az kilencvenöt kilogrammot mutatott, mélyen a szemembe nézett és azt kérdezte, hány kilóval tudnék tökéletesen boldog lenni. Én azt válaszoltam, hogy kilencvenöttel. Itt már láttam, hogy nem tart teljesen normálisnak. A probléma csak folytatódott, ugyanis utána futni kellett egy futópadon. A pulzusomat egy amerikai ápolónő mérte, aki fiatal volt, de a testsúlya jóval meghaladta az enyémet. Körülbelül két perc futás után az orvos megkérdezte, hogy érzem magam. Mondtam, hogy mindjárt infarktust kapok és elpusztulok. Erre azt válaszolta, ha nem bírom tovább, leállítják a futópadot. Mire az én válaszom az volt: a futást bírom, de egy álomnő fogja a kezemet. Az ezredes rám nézett, soha többet nem vizsgált meg, tökéletesen hülyének tartott, pedig én csak humorizáltam. *** Üdítő színfolt volt, hogy rendszeresen jöttek előadást tartani a politika nagyágyúi: Rudolf Scharping, a német védelmi miniszter, William Cohen, az amerikai védelmi miniszter és a magyar származású amerikai szenátor, Tom Lantos. Rendszeresen ki voltak téve az étkezésekhez különböző tömény szeszek. Engem állandóan kínáltak, de én nem szeretem a tömény italokat. Mikor már hetek óta folyt a huzavona, hogy miért nem iszom, egyszer azt mondtam: értsék meg, hogy korábban alkoholista voltam, ha csak egy kortyot is iszom, visszaesem. Ettől kezdve többet nem kínáltak, de közölték velem, hogy a véleményezésembe beírják: bár alkoholista, de nem ivott. *** Amit Hamburgban soha nem éreztem, itt kézzel fogható volt. Szemben álltak egymással az amerikaiak és európaiak, a volt szocialista országokból jöttek és a többiek. Mikor egyik este kimentünk egy kocsmába, a központban dolgozó brit ezredes azt mondta a magyar külügyesnek, hogy fizeti az italát, mivel egy kelet-európainak úgysincs pénze. A magyar fiú ezt annyira a lelkére vette, hogy kórházba került. Én azt mondtam az angolnak, hogy kettőnk közül én keresek többet, mivel jobban és hatékonyabban dolgozom, mint ő. Ezt viccként fogta fel, pedig én komolyan gondoltam. 104. MANNFRED WÖRNER, A NATO FŐTITKÁRA A rendszerváltás után háromszor vittem magyar delegációt Brüsszelbe, a NATO központjába. Első alkalommal a hadsereg, akkori nevén Magyar Honvédség gazdálkodással foglalkozó néhány ezredesét és többségében tábornokát. Az út talán legérdekesebb része az volt, hogy Brüsszelben a szállodában egy tiszthelyettes várt minket és kísért el a NATO-központba, az egész napos programra. Volt olyan magyar katonai vezető, aki közölte, hogy nem száll be a mikrobuszba, mert ő tábornok, és elvárja, hogy ne egy tiszthelyettes fogadja. Elég nehéz volt elmagyarázni, hogy itt a NATO-ban egy tiszthelyettes pontosan tudja a feladatát, és azt ennek megfelelően végre is hajtja.
Eszembe jutott, hogy amikor a kilencvenes években az osztrák katonai attasé helyettesét, szintén egy tiszthelyettest búcsúztattunk Budapesten, és a magyar katonai vezetés jelentős része jelen volt, az egyik vezető megjegyezte, vajon mikor lesznek ilyen sokan egy magyar tiszthelyettes búcsúztatásánál. A jelen lévő HM helyettes államtitkár válasza örökre megmarad bennem: majd ha ő is úgy tud angolul, mint az osztrák tiszthelyettes. A második úton egyetemistákat vittem magammal, és az út jól sikerült. Mind a diákok, mind az előadók a NATO-ból jól felkészültek, és a vendéglátók a diákok sok és nyílt kérdésére valóban jó válaszokat adtak. A harmadik utam furcsán sikerült. Elhatároztam, hogy valamennyi pártból kiviszek biztonságpolitikai szakértőt, egy tolmácsot és egy főt a miniszterelnökségtől. Mivel kocsival mentünk, egy napot eltöltöttünk Bonnban. Fogadott minket a Német Védelmi Minisztérium államtitkára és meghívta a delegációt ebédelni. Az első probléma itt merült fel, hogy ki tartsa a magyar pohárköszöntőt. Józan ésszel feltételezni sem tudtam, de a vita lényege arról szólt, hogy ki több, egy államtitkár a miniszterelnökségen vagy pedig egy kormánypárti, esetleg ellenzéki képviselő. Itt határoztam el, hogy bár az ötletem jónak tűnt, soha többet nem utazom hat párti delegációval. A delegáció néhány tagjával egy életre szóló barátság kötődött, ilyen volt például Inotai Feri bácsi a KDNP-ből, de volt olyan is, aki az út folyamán közölte, hogy mindenkit feljelent. Máig sem tudom, hogy miért, de néhány év múlva, amikor az ország egyik legnagyobb cégének lettem az elnöke, mindent megtett, hogy üzleteljen velünk. Én természetesen úgy csináltam, mintha semmire sem emlékeznék, de üzletelni az illetővel nem akartam. Brüsszelben fogadta a delegációt Mannfred Wörner, a NATO akkori főtitkára, aki kiváló előadásban ismertette a NATO előtt álló kihívásokat. Szimpatikus volt, tapasztalt, rokonszenvezett a magyarokkal, és nagyon sajnálom, hogy nem sokkal később betegségben elhunyt. A hazaúton újra csak egy jellemző érdekesség történt. Nürnbergben az ottani egyetem intézetigazgató professzora szerette volna meghívni a delegációt, mire az egyik képviselő közölte, hogy egy képviselő sokkal több, mint egy egyetemi tanár, és ő nem hajlandó a programra elmenni. Így külön jött haza Budapestre. A párt, amelyben volt, azóta szétesett, ő már a következő ciklustól sem lett képviselő, előbb újságíró lett, majd teljesen eltűnt. Kíváncsi lennék, hogy ma, amikor már senki nem emlékszik rá, hogyan gondolkodik ezekről a kérdésekről. 105. FIATAL (ÉS MÁS) DEMOKRATÁK TANULSÁGOS TÖRTÉNETE 1992-BŐL Bizarr történetet fogok elmesélni: egyes résztvevői név nélkül szerepelnek majd, elkerülendő, hogy a leírtakból utólag is kellemetlenségeik adódjanak. Mások valódi nevüket viselik, hiszen számukra ez most már indifferens (egyikük számára különösen, hiszen már nincs az élők sorában). Döntő többségükben alapvetően tisztességes, jó szándékú politikusok, vagy ahhoz a szférához többé-kevésbé szorosan kapcsolódó szereplők voltak – a szerzőt is ideértve, aki akkoriban az egyik (történetesen a nagyobbik) liberális párt külügyi titkára, tehát egyszerű pártalkalmazott volt. (Részlet következik Tóth András hozzám intézett első leveléből:) „1992 októberében jártunk, amikor egy rendkívül agilis, biztonságpolitikai szakértőként azóta is sűrűn szereplő, akkor védelemgazdasági egyetemi oktató barátunknak – mit kerteljünk: Nógrádi Gyurinak – sikerült megszerveznie, hogy egy többpárti parlamenti delegáció utazzék ki
Németországba, a Bundeswehr Akademie vendégeként. Ennek azért volt különös jelentősége, mert a NATO-tagságra való felkészülés egyik állomásaként szerepelt. Azt azért nem gondoltuk volna, hogy a csatlakozásra még hét évet kell várni… Mind az öt akkori parlamenti párt delegált résztvevőket: a kisgazdáktól egy náluk szokatlanul ifjú képviselő, korábban népszerű DJ, Ómolnár Miklós vett részt; az SZDSZ Rácskay Jenőt és engem küldött, a többiekre szégyenteljes módon már nem emlékszem, kivéve a Hadtörténeti Intézet és Múzeum akkor még aktív, nem sokkal később visszavonult, majd 2007-ben elhunyt igazgatóját, a nagy tekintélyű, hivatásos hadtörténészt, dr. Rázsó Gyulát. Abban az időben Magyarországon még két liberális párt működött: nem szokatlan ez Európában, Hollandiában (VVD és D66), Dániában (Venstre és Radikale Venstre) azóta is ez a helyzet. Kisebb, jelentéktelen súrlódásokat leszámítva nálunk is jól kijött egymással az SZDSZ és a Fidesz; rendszeresen találkoztunk nemzetközi liberális rendezvényeken, a Liberális Internacionálé és az Európai Unió liberális pártjainak kongresszusain. Személyes kapcsolataink – főként a külügyi területen dolgozók között – kimondottan szívélyesek, nyugodtan mondhatjuk, barátiak voltak. Ez a történet igazából a Fidesz két küldöttjéről szól (mert kettőt is küldtek; érezhetően nagyon készültek rá, hogy a honvédelmi tárcánál majd jelentős befolyást szerezzenek, és a külső pályán előzzék az általuk már akkor is mulyának tartott nagyobbik liberális testvérpártot). Mindkét Fidesz-résztvevő igen tekintélyes, fiatal kora ellenére komoly politikai múltra visszatekintő parlamenti képviselő volt. Egyikük már akkor a védelmi terület szakértőjének számított, közeli, idősebb rokona a HM vezető tisztviselőjeként egyengette az ambiciózus ifjú pályáját (ezt utóbbi – rossz nyelvek szerint – azzal viszonozta, hogy pozícióba kerülvén, azonnal lapátra tette a jólelkű nagybácsit). Másikuk bölcsész volt; művelt, jellemes, igazi úriember. Később ő is magas állásba került, de ott is gentleman maradt Nem is evett meg sok sót a későbbi központi erőtér berkeiben. Közös volt azonban bennük a jó humorérzék, a laza viselkedés, a tőrölmetszett liberális politikai gondolkodás. Nagyon kellemes napokat töltöttünk együtt: a Bundeswehr Akademie gondoskodott az egész napot kitevő, néha fárasztó szakmai programról (szó sem volt semmi lazsálásról: igazi, amerikai módon szervezett hajtásról, komoly igénybevételről volt szó, reggel 8.30-tól du. 16.30-ig, angolul/franciául, semmi fordítgatás). A német hadsereg autóbuszán elvittek minket aztán Mons-ba, Belgiumba a SHAPE-hez (Supreme Allied Headquarters Allied Powers Europe). Olyan volt az egész, mint egy álom: három éve még a Varsói Izénél, most meg ott: ma már elképzelni is nehéz. *** Utolsó este (lehet, hogy még Mons-ban, lehet, hogy már Németországban) búcsúsörözést tartottunk: eredetileg vacsora lett volna, de persze mégis egy nagy sörözésbe torkollott. Remekül éreztük magunkat, és mindenki tényleg elengedte magát. Alkohol vagy nem alkohol, mint Magyarországon intellektuális körökben kétszáz év óta mindig, hamarosan politikai témákra terelődött a szó.
El ne felejtsük: ez volt az a – rövid és manapság már szomorúan elképzelhetetlen – időszak, amikor kifejezetten »ciki« volt nem liberálisként, vagy a legrosszabb esetben »nemzeti szabadelvűként« megnyilvánulni. Ehhez mérten és ennek megfelelően folyt a diskurzus ifjú és kevésbé ifjú (bár még nem annyira idős) liberálisok, kvázi-konzervatívok, szakmabéli történészek és a kirándulás jókedvű, fölkészült közgazdász-szervezője között. A beszélgetés bizonyos pontján a fiatal demokraták egyike – már meg nem mondanám, melyikük – feltett egy (akkoriban egészen értelmetlennek tűnő) kérdést: »Ismeritek ti egyáltalán Orbán Viktort, és azt, hogy igazából mik a politikai céljai?« Persze, hogy ismerjük, válaszoltuk kórusban, liberálisok, kisgazdák, konzervatívok: nem is nagyon értettük a kérdést, hiszen egy viszonylag jelentéktelen, Európában akkor még nem is jegyzett politikai formáció nagyon fiatal vezetőjéről volt szó. Fiatal, »jó fej«, vagány szélső liberális, akihez képest az öreg, nehézkes szadeszos kvázi-filozófusok, kvázi-politikusok látszólag igen gyenge hatékonyságot mutattak (mégis puhára verik majd szegény fiút két év múlva, 1994-ben a következő választásokon – be is zárkózott állítólag az eredményhirdetés alatt az elnöki irodába, és ott nézte duzzogva a hoki-vb döntőjét). »Dehogy ismeritek – mondták jól értesült ifjú-liberális barátaink –, van őneki egy hosszú távra is egészen jól kidolgozott, finomra hangolt politikai elképzelése arról, hogy ez az egész parlamentidemokratikus-európai marhaság viszonylag könnyen megkerülhető, csak megfelelő politikai háttér kell hozzá: nagy többséggel választásokat kell nyerni, aztán minden megy magától.« (Nehogy elfelejtsük: ebben az időben volt az ifjú demokratáknak jóval 25% fölötti támogatása a közvélemény kutatásokon, és ehhez mért rendkívüli önbizalmuk is.) »Hogyhogy megy magától?« – kérdeztük, még mindig azt hívén, hogy a fiúk hülyéskednek. »Hát úgy, mondták, hogy Viktor szerint mi a f…nak ide ez a sok párt? Csak a műsort csinálják. Elég lenne egy is, aki meg ellene szavaz, annak már régen rossz.« Egymás térdét csapkodva röhögtünk (el ne felejtsük, 1992 októbere volt, három évvel a rendszerváltás után!), valahogy olyan módon, ahogy Pelikán röhögött, amikor Virág elvtárs tárta föl előtte a Dániel és bandája összeesküvés részleteit. »Hogy Virág elvtárséknak még erre is van idejük! Hogy vicceljenek!« »És aztán mi lesz? – kérdeztem én, vagy talán Ómolnár Miki. – Azokat elviszik?« »Hát persze – mondta kettőjük közül valamelyik, még mindig a térdünket csapkodva –, csinálunk majd egy olyan kőfejtő izét – volt is már egy olyan, csak újra kéne nyitni az ilyen okoskodóknak.« »Talán Recsk?« – kérdeztem. – »Az, az!« – mondták, aztán röhögtünk fékeveszetten tovább. Másnap reggel hazarepültünk Münchenből, és félig-meddig el is felejtettük az egészet. *** Két év múlva a nagyra hivatott ifjú demokraták a küszöb alatt sompolyogtak be a parlamentbe; Ómolnár Miki barátunk, akit megtanultam becsülni az együtt töltött napok alatt, visszatért
választott, bulvár-újságírói hivatásához; Nógrádi Gyuri egyetemi tanárrá avanzsált a Corvinus Egyetemen; magam otthagytam a pártpolitikát, fölvételt nyertem a külügyminisztériumba és hivatásos diplomataként folytattam pályafutásomat; tizenhat évet töltöttem ott, közben voltam nagykövet Nairobiban és Koppenhágában is. Hat évvel később a két vicces fiúból államtitkár lett; egyikük – mint említettem – megmaradt tisztességes, becsületes, jóindulatú bölcsészdoktornak. A másik (vesztére nagyobb politikai ambíciókat dédelgetve) hosszú időre kegyvesztetté vált, majd – nyilván megélhetési okokból – visszanyalintotta magát volt és jelenlegi főnöke kenneljébe –, hogy nagybátyja megbocsátott-e neki, nem tudom. Nekem – érdekes módon – valami rossz érzésem mégis megmaradt az egész kirándulásból: lehet, hogy ezek már akkor és mindvégig komolyan gondolták az egészet? Ők ketten, akik ott voltak, biztosan nem; de vajon a gonosz, pszichopata főnökük? Tóth András” „Kedves András! Hónapokkal ezelőtt kaptam meg a leveled, és végig azon gondolkodtam, hogyan válaszoljak neked. Mivel felkértek, hogy a most megjelent, saját magam által a nyomdába leadott és csak sztorikból álló könyvemet egészítsem ki kicsit elméletibb részekkel, ezért úgy gondoltam, hogy ennek részeként írásban válaszolok neked. Akik ezen az úton részt vettek, azok meghatározóak voltak a kilencvenes évek elejének magyarországi politikájában. Nem említed meg, de ott volt a KDNP-ből az azóta elhunyt Inotai Feri bácsi, a miniszterelnökség személyzeti ügyekért felelős helyettes államtitkára, dr. K. László, valamint például Brüsszelben az oda delegált katonai attasé. Számomra az út negatív emlékként maradt meg. Nem az általad leírtak miatt, hanem mert már az első botrányokra Bonnban került sor. A követség egyik vezetője közölte, hogy mik az elvárásai a delegációval kapcsolatban, mire a delegáció egyik tagja közölte vele, hogy ha sokat ugrál, hazatérésünk után kirúgatja. A másik botrányra a Német Védelmi Minisztériumban került sor, majd ugyanez folytatódott Brüsszelben, a NATO-ban. A delegáció tagjai összevesztek, hogy ki fontosabb, mint a másik, és ki tartsa a pohárköszöntőt. Ki válaszoljon a NATO akkori főtitkárának, Mannfred Wörnernek a szavaira. Nekem az út óriási tanulsággal szolgált. Soha többet nem akartam öt párti delegációt külföldre vinni. Kedves András, a leveledben van néhány pontatlanság A Fidesz nem azért küldött két főt, mert előre tudta a jövőt, hanem azért, mert az akkori MSZP, bár felkértem őket, nem küldött senkit. Így én kértem fel az akkori Honvédelmi Bizottság tagját a Fideszből, hogy hozzon még egy képviselőt. Bár tudom, hogy mindenütt Magyarországon elterjedt a híre, hogy W. Tamást rokona, a helyettes államtitkár vitte be a minisztériumba, de a valóságban soha semmilyen rokonsági fok nem állt fenn Gy. István helyettes államtitkár és Tamás között.
Mellesleg én 1971-ben vesztem össze még az egyetemen Istvánnal, és több mint húsz évig nem beszéltünk egymással. A kilencvenes évek elején egy másik egyetem igazgatója megkeresett, hogy meghívást kapott Kínába három fő részére. Hozhatok két embert (valaki + én), ha fizetjük az ő útját is. Az akkori Közgáz sokkal jobban állt anyagilag, mint ma, és elhatároztuk, hogy egy intézetigazgatóval részt veszünk az úton. Felhívtuk a másik egyetem intézetigazgatóját, hogy mi erre az útra elvinnénk a családtagjainkat is úgy, hogy ezek valamennyi kiadását természetesen mi fizetjük. A másik egyetem intézetigazgatója közölte, hogy rendben van, ő viszont saját pénzen nem viszi el a feleségét. Így készültünk fel az útra, amikor néhány nappal az indulás előtt Feri, a másik egyetemről felhívott engem, hogy meggondolta magát, mégis hozza a feleségét. Mondtam, semmi akadálya, menjen be a Kínai Nagykövetségre és kérjen ugyanúgy vízumot, ahogy mi is tettük. Mire azt válaszolta, hogy nem kérünk plusz helyet, valamelyikünk mondja le a családtagjának az útját. Ezen jól összevesztünk és úgy fejeztük be, hogy akkor nem utazunk együtt. Megkérdeztem, hogy akkor ezzel az ügy véget ért-e, vagy óhajt-e valamilyen irányba lépni. Mondta, hogy befejeztük. Mivel a kisördög soha sem alszik, felhívtam Gy. Istvánt, hogy barátunk valóban betartotta-e a szavát. István közölte, hogy természetesen nem, már feljelentett engem. Ettől kezdve Istvánnal barátok lettünk. Amikor kirúgták a HM-ből, felhívott engem Selcén, hogy jöhet-e hozzám nyaralni egy frissen kirúgott helyettes államtitkár. A szállodában egy hely sem volt, de szereztem neki egy szobát, mivel én sem felejtem el, ha valaki korrekt. Az újabb botrányra a hazaúton került sor, ahol az általad megdicsért egyik tag közölte, hogy nem hajlandó megállni Nürnbergben és találkozni az ottani egyetem nemzetközileg elismert igazgatójával, mivel ő mint parlamenti képviselő sokkal magasabb rangban van, mint egy intézetigazgató. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a képviselő a következő választáson már nem került be a parlamentbe, de a professzor haláláig intézetigazgató maradt. Végezetül az általad leírt beszélgetésre nem emlékszem, lehet, hogy így volt, de mivel soha nem iszom szeszt, lehet, hogy ezen nem voltam ott. Én nem emlékszem rá, hogy a Fidesz 1992-ben 25 százalékon állt volna, de ez is lehetséges. Számomra az a lényeg, hogy te, akit mindig nagyra becsültem, és az úton is tisztességesen viselkedtél, szintén nem lehettél volna diplomáciai tapasztalatok nélkül nagykövet, ha nincs mögötted párttámogatás. Köszönöm, és minden jót kívánok! Gyuri” 106. MADRID–LISSZABON Az ország akkori tizenöt gazdasági vezetőjét meghívták a 2004-es lisszaboni labdarúgó Európabajnokság döntőjére. A foci, szemben a másik tízmillió magyarral, engem soha nem érdekelt különösebben. Ugyanakkor az út Madridon át vezetett, ahol addig még soha nem jártam. A város valóban meseszép, az ellátás tökéletes volt. Első este mindenki felállt és röviden bemutatkozott. Így Beck György úr is, aki akkor a HP igazgatója volt, jelenleg pedig a Vodafon elnöke. Ő felállt és csak annyit mondott: Beck György HP. Mindenki bólintott, egyedül én kezdtem el arcátlanul röhögni. – Mit röhögsz? – kérdezte Gyuri. – A HP az nálam hülye p… – válaszoltam.
Gyuri sértődötten kihúzta magát és közölte, hogy a HP az Hewlett Packard. Egy életre megjegyeztem. Barátok lettünk, azóta is összejárunk. *** Az út másik érdekessége volt, hogy Lisszabonban, ahol emeletes busszal mentünk, elromlott a mikrofon. Aki az egész utat szervezte, és közülünk messze a legismertebb vezető volt, pánikba esett. Nekem felfoghatatlan volt, hogy egy ember, aki milliárdok fölött rendelkezett euróban és dollárban, mennyire kiborul egy nem működő mikrofontól. Mondtam neki, hogy negyven évig idegenvezető voltam, és pár héttel előtte jártam Lisszabonban. A buszon fent megtartottam én a városnézést, mikrofon nélkül, lent pedig a velünk utazó idegenvezető. Ezzel a válsághelyzet megoldódott. 107. ING 72 EURÓÉRT Amikor Madridban és Lisszabonban voltam a kétezres évek elején, a delegáció egyik tagja a MÁV akkori vezérigazgatója volt. Csodálatosan szép, kék-fehér csíkos inget viselt. Én olyan szépet még soha nem láttam. Mondta, hogy hetvenkét euróért vette. Napokig gondolkodtam, ez egy ing áráért nagyon sok volt, de végül is rászántam magam és megvettem. Felvettem, és valóban gyönyörű volt. Néhány hónappal később Kínába utaztam, ahol a pekingi Nagyáruházban ugyanezt az inget árulták három euróért. Nem tudtam, hogy szinte minden, így ez is Kínában készült. Dühömben tíz darabot vettem, különböző színekben. Azóta is hordom őket. Nem dicsekedtem el vele, hogy a tíz ing együttesen kevesebb volt, mint az európai ár fele. Hasonló élményem volt körülbelül harminc évvel ezelőtt az akkori Jugoszláviában. Kirándulni voltunk a tengerpartról Mostarba, ahol megláttam életem legszebb cipőjét. Gyönyörű volt, de nagyon drága. Két nap gondolkodás után rászántam egy napot, hogy autóstoppal visszamenjek Mostarba. Fél egyre érkeztem meg, és mint Délvidéken mindig, az üzletek most is délutánig zárva voltak. Megvártam a bolt nyitását és boldogan megvettem a cipőt. Másnap a tengerparton sétálva, a helyi cipőbolt kirakatában ugyanazt árulták, ugyanannyiért. 108. TAJVAN 2014 tavaszán a Külügyi Intézet igazgatójával meghívást kaptunk Tajvanra. Az utat a budapesti iroda – nagykövetségnek nem hívhatják magukat – kiválóan előkészítette. A nagykövet asszony, aki korábban már volt diplomata, többek közt Németországban és az Egyesült Államokban, nagyon jó munkát végzett. Részletesen mesélt Tajvanról, minden programot ismertetett. Mindössze egy pontban nem értettünk egyet. Ő azt mondta, hogy egy nőnek egy férfi egy életen át elég, itt én hevesen bólogattam, majd közölte, hogy egy férfinak is elég kell legyen egy nő egy életen át. E kérdésnél különvéleménnyel éltem. Első osztályon utaztunk Tajpejbe, és ott mindennap valóban igényes program várt ránk. Érdekes volt európai szemmel nézni a sziget őslakosságának és az 1949-ben beözönlött Kuomintanghadseregnek, illetve azok kései leszármazottainak ellentétét. A helyiek jó kapcsolatokat alakítottak ki mind Japánnal, mind a Kínai Népköztársasággal. Sok gazdag kínai jár gyógykezelésre a szigetre, vagy küldi el gyermekét az itteni egyetemekre. Ugyanakkor az összes pozitívum mellett, ha valaki
ránéz a térképre, látja az elképesztő méretbeli különbséget Tajvan (Kínai Köztársaság) és Kína (Kínai Népköztársaság) között. Érdekes volt közelről szemlélni a helyi vezetők azon aggodalmát, hogy csak idő kérdése a két Kína egyesülése. Igaz, ezt mindkét fél máshogy képzelte el. Főleg a hongkongi tüntetések kapcsán sok tajvani vezető, véleményem szerint teljesen tévesen, abból indult ki, hogy a fiatalok demokratizálódási folyamata átterjed a szárazföldi Kína egészére. Mindez számomra azt jelentette, hogy a helyi vezetők saját szemüvege torz és szubjektív, és ez a politikában rendkívül veszélyes következményekkel járhat. Hasonlóan problémás volt számomra, hogy miközben fogadtak minket a külügy, a kormányzat és a titkosszolgálat kiemelt vezetői, megemlítették, hogy az amerikai republikánusok azt javasolják, hogy a függetlenség megőrzése érdekében vegyenek amerikai atomfegyvereket. Ez egy olyan sziget esetében, ahol szabad szemmel átlátni Kínába, életveszélyes. Érdekes volt megtapasztalni, hogy napi több száz repülőgép közlekedik Tajvan és Kína között, és a közeledés az élet sok területén nemegyszer a politika akarata ellenére egyre erőteljesebb. 109. A BRASSÓI EGYETEM REKTORA 1974-től 2013-ig nem jártam Romániában. Az egyetem végén diákként, majd utána Trabanttal voltam ott, és az élmények lehangolóak voltak. Közel negyven év után nagyon sok új benyomás ért. Egymás után négyszer jártam ott, voltam Bukarestben a parlamentben, találkoztam az egyetlen magyar alkotmánybíróval, magyar parlamenti képviselőkkel, előadást tartottam a Kolozsvári Egyetemen és jártam a csodaszép Sinaiában is.
NATO-képzésen Garmisch-Partenkirchenban
Hat párti magyar küldöttséggel Bonnban
Német katonai küldöttség a Citadellánál
Magyar fiatalokkal Németországban
Német katonai küldöttség Budapesten
Magyar egyetemistákkal egy német katonai bázison
Magyar katonai küldöttséggel Németországban
Kirándulás egy NATO-képzés keretében
Látogatás a NATO-képzés keretében az Egyesült Államokban
Garmisch-Partenkirchenban
Katonai küldöttséggel Németországban
Peter Scheckerrel, a kocheli Bajor Akadémia vezetőjével
Köln legendás bronzfigurái
Hamburg, előadás a Haus Rissenben és kirándulás
Diplomaosztás a kocheli Bajor Akadémián
Egyik alkalommal az egyik magyar vezető politikus találkozót szervezett a Brassói Egyetem rektorával. A rektor negyvenvalahány éves, fiatal, tehetséges, kiválóan beszél angolul. Elmondta, hogy ő egy teljesen új bérezési rendszert vezetett be az egyetemen. Aki publikál, egy évig pluszpénzt kap, aki bármilyen komoly tudományos vagy oktatási tevékenységet végez, az szintén pluszjövedelemben részesül. Amikor átvette az egyetemet, az intézmény több millió eurós veszteséget halmozott fel, ő alatta a mérleg pozitív lett. Most 2015 nyara van és néhány hét múlva utazom ki újra hozzá. Örülök, hogy megismerhettem, és nagyon jó érzés az, hogy fiatal és tehetséges vezetők nemcsak nyugaton, hanem egyre nagyobb számban keleten is vannak. 110. 2014-ES SZEREPLÉSEK Eltelt egy újabb év, és nagyon keveset haladtam a könyvvel. Ennek fő oka, hogy hála Istennek, továbbra is rengeteg a munkám. 2014-ben 273 rádiószereplésem volt, 192 tévészereplés, 58 újságcikk, 61 konferencia. Ezek egy része hazai, egy része nemzetközi volt. 99 napot töltöttem külföldön, voltam Európában, Amerikában. Három PhD-védésen voltam témavezető vagy bíráló. Ha egy kicsit utánagondolok, ezért a rengeteg szereplésért nagyon sokan szeretnek, és nagyon sokan irigykednek rám. Az utóbbiak, természetesen, akkor fognak majd jelentkezni, ha abbahagyom akár saját akaratomból, akár azért, mert valahol nagyon rosszul szerepeltem. Ugyanakkor én boldog vagyok, jól érzem magam, és örülök annak, hogy továbbra is hívnak. Az egyik szomszédos ország rádiója most már rendszeresen engem kérdez a világpolitika eseményeiről. Belpolitikáról továbbra sem nyilatkozom, ennek két fő oka, hogy nem vonz úgy, ahogy a kül- vagy biztonságpolitika, és hogy ezekről a témákról csak a legszükségesebbeket olvasom el. Pontosan, miközben ezeket a mondatokat írom, került sor a párizsi terrorakcióra. Egyik nap 17, másik nap 12 alkalommal szerepeltem a rádióban és a televízióban. A véleményem első perctől az volt, hogy ami történt, az terrorista gyilkosság, ugyanakkor, amit a szatirikus folyóirat tett a karikatúráival, az nem sajtószabadság, hanem provokáció. Nem véletlen, hogy a jelentősebb amerikai lapok nem voltak hajlandók a karikatúrákat közölni, és korábban a Francia Köztársaság Elnöki Hivatala is többször felkérte a lapot, hogy fejezze be a provokációit. A francia katolikus egyház 12 alkalommal, a Muzulmán Közösség több alkalommal fordult bírósághoz a lappal kapcsolatban. Elégtételt sohasem kaptak.
Barátok, ismerősök, politikusok 111. CSODÁLATOS EMBEREK Aznap délelőtt telefonáltam Hankiss Elemérnek, amikor már nem tudta felvenni a telefont. Feleségével beszéltem, aki mondta, hogy nagyon beteg. Délutánra meghalt. Nagyon szerettem Elemért. Egy amerikai fogadáson ismerkedtünk meg, ahol mindenki, így én is gratuláltam a szerepléseihez, ahhoz, hogy szépen, udvariasan leiskolázta vitapartnereit. – Nem én voltam jó, ők voltak gyengék – mondta. Ezt örökre megjegyeztem. Rendszeresen találkoztunk televíziókban és konferenciákon. Más volt a témánk, én őt mindig boldogan meghallgattam. Nagyon nagy volt a tudása, szerény volt és úriember. Holnapután, szombaton temetik, és én egy szál fehér rózsával szeretnék ott lenni. Egy rendkívül gazdag és sikeres életet hagyott itt. Nyugodjon békében! *** Bálint Gyuri bácsival a barátságunk évtizedes. Rendszeresen Selcén nyaralt feleségével, Antóniával, amíg szállodát vezettem a horvát tengerparton. Mindig mindenen bölcsen mosolygott, nagy tudású és nagyon szerény. Amikor Opatijában együtt sétáltunk, a magyarok egy része őhozzá, egy része énhozzám jött. Néhány évvel ezelőtt, már jóval túl a kilencvenen egy zebrán elütötte egy autó. Szerencsére túlélte, és jobban van. Megtiszteltetés számomra, hogy a barátomnak tekinthetem. A kilencvenhat éves Gyuri bácsinak még sok sikert kívánok, mert előadásaira az emberek ugyanúgy kíváncsiak, mint évtizedekkel ezelőtt. 112. BARÁTAIM Baráti körömben ritka a változás. A legjobb barátom Németh Gyuri volt, korábbi középiskolás osztálytársam, egyetemi évfolyamtársam, aki sajnos pár éve meghalt. A barátaimat soha nem a beosztásuk vagy a pártállásuk szerint választottam. Nagyon szeretem a Fideszből S. Istvánt, aki államtitkár, és akivel hosszú évekkel ezelőtt úgy ismerkedtem meg, hogy a parlamentben egy NATO-konferencián egy hölgynek a fején volt a fordítókészüléke, és így nem hallotta, hogy csörög a mobilja. István elöl ült a pulpituson és elkezdte a dallamot vezényelni. Barátok lettünk. Közben jöttek-mentek a kormányok, de kettőnk kapcsolatában nem történt változás. A PhD-védésén benne voltam a bizottságban, a dolgozata, mint ő is, alapos volt és precíz. Egyszer ki akartak küldeni a Honvédelmi Bizottság zárt üléséről, holott volt engedélyem, hogy maradhassak, és ő közölte, vállalja a felelősséget értem. Most már, több mint tizenöt éves a barátságunk, és ugyanúgy hülyéskedünk egymással, mint első alkalommal. István jó humorú, felkészült, tisztességes. Sok sikert kívánok neki! *** V. Tamással, aki szintén fideszes, körülbelül tíz éve ismerkedtünk meg. Hasonló a stílusunk, a humorunk. Gyakran voltunk együtt külföldön, és mindketten tudtuk, hogy amit négyszemközt megbeszélünk, azt egyikünk sem fogja továbbmondani. Egy alapvető probléma van közöttünk, az ulti. Tízből kilencszer én nyerek, de érdekes módon, ő erre fordítva emlékszik. Élvezem elemzéseit, beszélgetéseit. Nálam két évvel idősebb, és sokkal nyugodtabb és megfontoltabb, mint én. Ahogy Istvánnal, úgy vele sem volt soha semmilyen konfliktusom. Remélem, a jövőben végre megtanul jól ultizni!
*** Nagyapa azt mondta, biztos benne, hogy fogok kártyázni, és mivel ő életében rengeteget vesztett, megpróbál megtanítani. Gyerekkoromban rengeteget ultiztunk, és felnőttként, bár csak kis alapon voltam hajlandó játszani, szinte mindig nyertem. Egy kivételével soha nem játszottam szerencsejátékot. Ez az egy eset Belgrádban, az ottani várban volt; ott játszották az itt a piros, hol a piros szerencsejátékot. A legkisebb tét 100 dinár volt, és én hülye 50 dinárral beálltam játszani. Természetesen veszítettem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem játszottam tovább, és hogy soha többet semmilyen szerencsejátékban nem vettem részt. *** A szocialisták közül a nyolcéves kormányzás kezdetén megismerkedtem egy alig harmincéves államtitkárral. Iszonyú értelmes volt. Szó szerint fél szavakból megértettük egymást, és ha bármiben megállapodtunk, arra soha nem kellett visszatérni, mert megjegyezte és megcsinálta. Apró bonyodalmak voltak a kapcsolatunkban, mert a pontosság nem az erőssége, így előfordult, hogy egy megbeszélésről néhány napot késett, de ha ezt valaki tudomásul vette és elfogadta, akkor minden rendben volt. Egyik alkalommal Bécsbe kellett menni tárgyalni, és az indulásnál, szokása szerint, körülbelül két órát késett, így másfél órám volt, hogy kiérjek. Ez sikerült, de közben azért néhány nagyon csúnya megjegyzést tettem neki. Ma is nagyon jó barátok vagyunk. *** Külön kategória a zizegő napernyő. Eredeti neve: Laczkó Lajos. Barátnőjével, későbbi feleségével, Böbével éveken át Selcén nyaralt az Adria partján. Az ismerkedésünk úgy kezdődött, hogy mivel dohányoztak, éjjel felgyújtották a szobájukat. A tüzet eloltottuk, és barátok lettünk. Másnap kirándulni voltunk Rovinjba az ő Zsigulijukkal. Hátul ültem, Böbe elöl cigarettázott, a nyitott ablakon kidobta az égő gyufát, amely a hátsó ablakon bejött és leégette a szőrt a mellemről. Újra csak nevettünk. Rovinjban megláttam életem legszebb napernyőjét, amely zizegett a szélben. Megvettük és hazavittük. Legalább húsz évig használtam. Böbéék hozzám jöttek nászútra is. A fölöttem lévő szobában voltak, és én reggel nem mertem kopogni, mert nem tudtam, hogy fent vannak-e már. Így a fülemet odanyomtam az ajtójukhoz, hogy hallok-e valami neszt. A többi már úgy történt, ahogy egy rajzfilmben. Böbe kinyitotta az ajtót, és én beestem. Rám nézett és azt mondta: ha kíváncsi vagy arra, hogy mit csinálunk, feküdj be az ágy alá! Bármi történt is az évtizedek alatt, barátok maradtunk. Lajos tragédiájára hat éve egy utcában lakunk, és kölcsönösen froclizzuk egymást. *** Hosszú időn át a barátom volt A. János. Egyidősek vagyunk, és a hetvenes évektől, ha nem tudtam elmenni előadást tartani, őt küldtem el magam helyett. Átlátó képessége jó volt, és az előadásai jól sikerültek. Az elmúlt években mégis összevesztünk. Rendszeresen vittem magammal külföldre, soha annyit nem mondott, hogy köszönöm, és az étkezési számláit is én fizettem. Ez egy idő után már unalmas volt. Nemrég az egyik bécsi egyetemen voltunk. Mivel semmilyen nyelvet nem tudott, én fordítottam, ráadásul a kitett Mozart-golyókból legalább harmincat elrakott a táskájába. Én észrevettem, és amikor ő kiment vécére, a golyókat kiszedtem a táskájából és visszatettem a többi közé. Másik élményem az volt, hogy miután kifizettem a számláját, még azt kérte, hogy
vegyek tortát a kislányának. Összevesztünk. Nem viszem sehova, ha konferencián találkozunk, nem tolmácsolok neki, és nem fizetem ki a számláit. Egy barátság közel négy évtized után véget ért. 113. SEBŐK FERI Kevesen ismerik, pedig az ország egyik legsikeresebb cégének a vezetője. Termékei a világ bármely pontján nagy haszonnal értékesíthetők. Ilyen pedig a hazai piacon nem sok van. Mi évekkel ezelőtt ismerkedtünk meg. Feri imádja nejét, két fiát, és ha létezik harmonikus család, az övé az. Feri, szemben velem, csinos, 190 magas, koromfekete a haja és a bajusza, és jóval az ötven felett még mindig sármos. Ferivel azonban mindig történik valami. Évekig nálam nyaraltak Selcén, ahol eljártunk a nudista strandra. A strand nem a meztelen lányok miatt volt izgalmas, hanem az odaút, körülbelül egy kilométer úszás a tengerben, csodálatos volt. Halak, gyöngyházkagylók, meseszép élővilág. Nos, Feri, szemben a fiaival és velem, nem tudott jól úszni. Az utolsó métereken már nagyon elfáradt, alig kapott levegőt, és mi ezen nagyon jól szórakoztunk. Többször voltunk együtt külföldön is. Ankarában javasolta, hogy menjünk el törökfürdőbe és masszázsra. Elmentünk. Az első letolást én kaptam, mert az odaadott picike kendőt, amiről fogalmam sem volt, hogy mire jó, a vállamra dobtam, holott ez szolgált fürdőruha helyett, de utána jött Feri. A masszázsnál olyan erősen megnyomkodták, hogy előjöttek az epekövei, és itthon meg kellett műteni. Mi újra csak jót szórakoztunk, noha ez már nem volt olyan vicces. A következő eset Izraelben történt meg vele. A reptéren sorban vállon ütögették a taxisok, hogy kell-e neki kocsi. Körülbelül az ötödiknél már elege lett, és lesöpörte a válláról az illető kezét. Újra csak pechje volt. Ez az ellenőrző izraeli biztonsági tiszt volt, és Ferit azonnal megbilincselték. A delegáció, miután kellően kiszórakozta magát, közbelépett, és Ferit elengedték. Azóta is összejárunk. Nála szorgalmasabb, lelkiismeretesebb ember kevés van. Kívánok neked nagyon boldog életet, és remélem, hogy az eljövendő évtizedekben, a világ különböző pontjain, mindig történni fog veled valami. 114. DOMÁNY ANDRÁS Andrissal az egyetemen csoporttársak voltunk. Ő egy különleges élőlény volt és maradt. Az évfolyamon az egyetlen kitűnő tanuló volt. Igaz, első általánostól nem volt más jegye. Amikor a fél évfolyam megbukott matekból, ő írt egy cikket az egyetemi újságba, hogy miért nem tanulják meg a többiek a tananyagot. Többen úgy érezték, hogy megölik, de ez őt soha nem zavarta. Mindig a saját normái szerint ment és élt. Kiválóan beszélte az idegen nyelveket, és tényleg értelmes volt. Amikor polgazd államvizsgán négyest kapott, kijött a vizsgáról – és ezzel a négyessel elment a vörös diplomája is – és közölte, hogy a tanárnak volt igaza. Szeszt soha nem ivott. Amikor egyszer a kólájába rumot öntöttünk (én voltam), felengedett, de nem változott meg. Az egyetemi tanulmányok végére már mindenki tisztelte. Az ő képességével bárhova mehetett volna dolgozni, de ő végig rádióriporter maradt. Nem akart feljebb kerülni. Most már nyugdíjban van. Boldog, békés éveket kívánok neked. Megérdemled országgyűlési és varsói tudósítóként maradandót alkottál. 115. TÉVÉSEK
Valamennyi tévé valamennyi dolgozójával, akikkel kapcsolatba kerültem, jó volt a viszonyom (az egy kivételről később még írok). Ugyanakkor minden tévének más a hangulata. Az M1-en van néhány riporter, akikkel évtizedek óta húzzuk egymást. Ilyen Fábián Barna is. A műsor kezdete előtt még húsz másodperccel mindenről beszélünk, kivéve a műsor témáját, majd néhány másodperc múlva teljesen más arccal elkezdjük a műsort. Felkészültségét tisztelem, humorát szeretem. *** Szeretek járni a Hír TV-be is, a riporterei jól felkészültek, és minden műsor előtt körülbelül fél órával ténylegesen érdemi beszélgetést folytatunk. *** Nagyon szeretem az Echót, ahol állandó vita van köztünk, hogy lány vagy fiú kérdezzen-e. Ők már tudják, ha nem lány a riporter, akkor különböző megjegyzéseket teszek az aznapi szerkesztőre. Persze ott is mindig mindenen nevetünk. *** A kereskedelmi tévékhez is szívesen megyek, a riporterek évtizedek óta barátaim, és állandóan cikizzük egymást. Ha felhívnak egy nappal a műsor előtt és megmondják, hogy mi a téma, akkor természetesen készülök, de már többször előfordult, hogy teljesen másról beszélgettünk, mint amiről szó volt. Ez sem zavar, mert az egyetemen sem írhattam elő soha, hogy a diákok miről kérdezzenek. Imádom a meghívásokat, mert ez azt jelenti, hogy újabb és újabb témákra kell felkészülnöm. *** Úgy tizenöt évvel ezelőtt, mikor az egyik tévé hírműsora megszűnt, a stáb nagy része nálam nyaralt lent az Adrián. Úgy éreztem, hogy barátok lettünk, és azt hiszem, ez így is volt. Ugyanakkor a pofátlanságuk zavart. Miután több mint tízszer meghívtam a társaságot ebédre vagy vacsorára, soha nem hívtak vissza. Az egyik operatőrnek, Daninak végigasszisztáltam a házasságait, és a vacsorák végén az volt a slusszpoénja, hogy már csak a szeme kívánja az italt, ezért iszik. Soha nem hívtam meg őket többé. Közülük a legismertebb riporter, miután eljött a tévéből, különböző nemzetközi cégeknél, mivel tehetséges volt, nagy karriert csinált, de otthagyta családját, és mi a volt feleséggel tartjuk a kapcsolatot. Érdekes volt számomra, hogy a stáb sztárriportere pár évvel ezelőtt meghívott ebédelni, ahol természetesen én fizettem, majd elmondta, hogy segítsek neki egy brüsszeli projektben, mert azon több millió eurót keresne. Nem csak hogy semmit nem kínált fel, de az ebéd végén, ahogy írtam, felállt és elment. Természetesen nem segítettem. *** Szeretem a velem riportot készítő újságírókat is. Egyik kedvencem Zord Gábor, akinek felkészültségét mindig megcsodáltam. Soha egyetlen újságíróval sem volt afférom, és valamennyit ma is barátomnak vagy jó ismerősömnek tekintem. 116. ÉN ÉS CLAUDIA SCHIFFER
Legalább tizenöt éve hülyítem barátaimat Claudia Schifferrel. Időközben persze mindketten idősebbek lettünk. Pár nappal ezelőtt úgy éreztem, hogy újra hülyéskednem kell. Az ország egyik legnagyobb vállalatának vezetése meghívott, hogy tartsak egy továbbképzést. A műsort vezeti Süveges Gergő. Ezt. e-mailben közölték velem. Gergőt évek óta ismerem, és az egyik legtehetségesebb, legfelkészültebb riporternek tartom. Műsoraiban mindig a lényegre kérdez rá, és rá tökéletesen illik az a cím, amivel a német közszolgálati televízió hirdeti egyik műsorát: „Hart, aber fair”. Műsorai kemények, de valóban korrektek. Most visszaírtam a szervezőnek, hogy az előadást vállalom, de Süveges Gergő helyett javasolnám a műsor levezetésére Claudia Schiffert. A meglepetés pár órával később ért. Az e-mailt természetesen kipostáztam Gergőnek is, aki, amikor felhívtam, bejelentkezett, hogy ő a Claudia Schiffer. Azt hittem, hogy ezzel a sztori véget ért, de megint néhány órával később a nagyvállalat szervezője írt, hogy szerződésük van Süveges Gergővel és ezt nem tudják felmondani. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, érdemes-e hülyéskedni. 117. SZOLGÁLATI ISMERETSÉGEK Ahogy már többször említettem, a rendszerváltás óta szinte minden párt és kormány meghívott előadást tartani, így rendszeresen voltam a különböző szolgálatoknál is. Élveztem ezeket az előadásokat, mert a hallgatók színvonala valóban magas volt. Többször találkoztam az Információs Hivatal akkori főigazgatójával, H. Zsolttal. Fiatal volt, tehetséges és nagyon értelmes. Imádta a feleségét, valóban jól éltek. A hölgy úgy nevetett, ahogy rajta kívül senki. Egyik alkalommal egy aukción találkoztam a feleséggel. Mondtam, meg ne szólalj, felhívom a férjedet és megmondom, hogy udvarolok valakinek. Ahogy a telefon kicsöngött és Zsolt felvette, a hölgy elkezdett nevetni, Zsolt első mondata: hagyd békén a feleségemet. Azóta is nagyon szeretem őket. *** Nagyon tiszteltem és az egyik legértelmesebbnek tartottam azt a háromcsillagos tábornokot, aki egész életében a szolgálatnál dolgozott, és végül főigazgató lett. Éveken át barátok voltunk, majd együtt dolgoztunk. Nagyon sokszor volt köztünk valóban bizalmas beszélgetés, és tudtuk, hogy ez köztünk marad. Egy PhD-védés után, családjainkkal együtt egy hétvégét a Balatonon töltöttünk, ahol az akkori egyik legismertebb országos hatáskörű céget vezető vezérigazgató ügyeit beszéltük át. Ő ezt másnap visszamondta. Én továbbra is tisztelem, de többet nem akarok találkozni vele. *** Tamást szintén a hadseregben ismertem meg. Területének legjobb szakértője volt. Mivel kiválóan beszélt már akkor angolul, amikor ez még nem volt általános, állandóan járta a világot. Kiváló humora van, soha nem érdekelte a pénz, a gyenge pontja a nők voltak. Lányommal üldögéltem, jó tíz évvel ezelőtt, az egyik belvárosi étterem teraszán, mikor egyszer csak megjelent és közölte: kisasszony húzza lejjebb a szoknyáját, mert feláll a f…om. Gyorsan válaszoltam: Tamás, ha itt dugás lesz, én duglak meg téged. A lányom azóta nem áll szóba vele, én viszont Tamásnak túl a hetvenen nagyon jó egészséget és sok sikeres kalandot kívánok! ***
Teljesen más volt János. Állítólag fiatal főhadnagyként tüzelt a szeme, és a maga területén tehetséges volt. Amikor én megismertem ezredesként, a véleményem nem volt jó róla. Mint a hadsereg oly sok tisztje, abban az időben ő is rendelkezett nyelvvizsgákkal, de a valóságban megszólalni sem tudott. A legkeményebb kommunistából egy pillanat alatt lelkes demokrata lett. Érdekes módon jó ideig el tudta adni magát, és még a környezete is úgy érezte, hogy jó a saját szakterületén. Egyszer együtt voltunk egy németországi konferencián, ahol – mivel érdektelen témákról szólt – beszélgettem a szomszédommal. A levezető elnök rám szólt, hogy miről beszélgetünk. Felálltam és kellő pofátlansággal azt válaszoltam, hogy az elhangzottakról. Majd körülbelül öt percben, természetesen németül, értékeltem az addig elhangzottakat. János rám nézett és azt mondta: csodállak, ámde nem szeretlek. Én még csak nem is csodáltam őt. Amikor kineveztek az egyik legnagyobb országos cég elnökévé, János megkeresett. Ő még nem tudta, hogy én leszek az elnök, és megkérdezte, tudom-e, hogy ki lesz a főnök, mivel szeretne ettől a cégtől pénzt kérni. Mondtam, hogy tudom, de ne menjen el hozzá, mert az új főnök nem szereti őt. Nem is jött. *** Egykori általános iskolás osztálytársam, Gy. nagy karriert futott be. Országos vezető, majd államtitkár lett. Mivel ismertem képességeit, ezen kicsit meglepődtem. Kiderült, hogy az apparátusban mindig elment a főnöke, és így lett fiatalon egy akkori országos hatáskörű politikai szervezet első embere. Innen átment egy szintén országos hatáskörű szervezet vezérigazgatójának. Amikor a rendszerváltás után innen is kirúgták, én intéztem el a kormány akkori illetékes vezetőjével, hogy megkapja a neki adható nagy összegű végkielégítést. A vacsorán, ahol ezt megbeszéltük, közölte, hogy ha nem lépünk be abba a pártba, amit ő javasol, akkor árulók vagyunk. Majd felállt és elment. Számláját ő sem fizette ki. Régen jó barátok voltunk. Most már évek óta nem láttam. 118. MINISZTEREK, POLITIKUSOK L. az egyik valóban legtehetségesebb miniszter volt. Kiváló elméleti szakértő, előadó és gyakorlati szakember. Ez így együttvéve rendkívül ritka. A tévéműsorait egy ország élvezte és élvezi. Amikor nálam nyaralt Horvátországban, csendes, visszafogott, igazi úriember volt. Akart venni egy festményt, háromszáz márkáért, de az összeget sokallta. Megkért, hogy próbáljam meg lealkudni. Kínában, Tunéziában pofátlan alkudozásommal szó szerint az őrületbe kergettem az eladókat. Itt most bementem a boltba és mondtam, hogy százötven márka. Azonnal odaadták. Rosszul alkudtam, lejjebb kellett volna kezdeni. Később éveken át az általam vezetett tanszéken tanított. A diákok imádták. 119. BÁCSI, ÜLJÖN LE Évtizedek óta jól ismerem az egyik legismertebb magyar politikust. Tehetséges, kiválóan beszél nyelveket, államtitkárságig vitte. Évtizedek óta ismerem csinosabbnál csinosabb barátnőit. Néhány hónappal ezelőtt nyugdíjba ment. Túl van már a hatvanon. A nyugdíjas éveit nem fogta fel túl tragikusan, és tanít az egyik budapesti elit egyetemen. Most egy fogadáson egy asztalnál ültünk, életében először láttam letörtnek. Kérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta, képzeljem el, felszállt egy villamosra, évtizedekig nem járt tömegközlekedési eszközökkel, és szokása szerint feltűnően nézett egy ott ülő fiatal, csinos nőt. Mire a hölgy néhány pillanat múlva megszólalt: Bácsi, üljön le! Barátomnak az életben sok élménye volt ezen a területen, ilyen még soha.
120. A CSODAPOLITIKUS L. a nyolcvanas évek csodapolitikusa volt. Ő volt a „titán” ember, ti tán tudtok vele valamit kezdeni. Londonban bejelentette, hogy az általa vezetett minisztérium mi mindent tett tönkre. A hallgatóság nem értette, hogy tulajdonképpen miért is jött oda és mit is akart mondani. Az egyik legnagyobb nemzetközi szervezet magyarországi vezetője lett, de ezzel sem tudott mit kezdeni. Az egyik budapesti szállodában szobát tartott fenn, túl a hetvenen, ahova gyógykezelései után a fiatal lányokat vitte, a minisztériumában szeretkezett a barátnőivel és addig nem lehetett zavarni. Egyik barátnőjének, aki jóval fiatalabb volt nála, és a saját szakterületén országosan jó híre volt, megígérte, hogy ha már nem lesz miniszter, elveszi. Amikor leváltották, közölte, hogy idős neje nem élne túl egy válást, így vele marad. A hölgyhöz a rendszerváltás előtt elküldte az egyik akkori nagyfőnök fiát, hogy segítse a doktorija elkészítését. Hogy ez mit jelent, nem ecsetelem. Az ifjú azonban úgy akarta meghálálni, hogyha már ott van, kikezd a hölggyel. A pohár akkor telt be, amikor közölte a barátnőjével, hogy több mint százmillió forintot ad, vegyen magának lakást, majd az összeget fokozatosan csökkentette, végül semmit sem adott. Az ötvenedik születésnapjára küldött egy filléres bizsut. Nemrég meghalt. Béke poraira. 121. K. ATTILA Attila gyors katonai karriert csinált. Fiatalon ezredesi rendfokozatig vitte, majd rögtön a rendszerváltás után az egyik kulcsminisztériumban helyettes államtitkár lett. Mindig szorgalmas, tisztességes és pontos volt. Évtizedek óta ismerem, és még soha sem késett. Amikor jött a következő kormány, elküldték, és hozzánk került a tanszékre. Óráira felkészült, és a hallgatók nagyon szerették. Ő is jóval 180 centiméter feletti volt, a lányok még mindig epekedve nézték, holott már közel volt a hatvanhoz. Sokszor beszélgettünk. Mindig kértem, hogy maradjon itt, felkészült, jó előadó, a hallgatók szeretik. Ő mindig korrektül elmondta, hogy hivatali karrierre vágyik. Elment az egyik legfontosabb állami céghez, és elnökhelyettességig vitte. Sokszor voltam bent nála. Ami feltűnt, hogy körülötte csak fiatal, bomba csinos nők dolgoztak. Egyik alkalommal az egyik tévéműsorban váltottuk egymást a főnökével, a hivatal elnökével. Megkérdezte, kit ismerek a hivatalából. – Az Attilát – válaszoltam. – És mi a véleményed róla? – Utálom. – Miért? – kérdezte döbbenten. – Mert ha bemegyek hozzá, csak csinos nők vannak körülötte. Az elnök rám nézett és azt mondta: ez igaz; egyik alkalommal beszálltam a liftbe a hivatalban, és egy álomszép nő volt ott. Megkérdeztem, hol dolgozik. Az Attilánál – válaszolta. Azóta is jó barátok vagyunk. 122. D., AZ ISMERT POLITIKUS D. húsz éven át volt az ország egyik valóban meghatározó politikusa. Bár közelről nem ismertem, benyomásaim nem voltak róla jók. Mindig az volt a véleményem, hogy valakiből, aki, mondjuk,
Vietnamban kiváló partizánparancsnok volt, a győzelem után nem biztos – pontosabban fogalmazva, biztos –, hogy nem lesz jó gazdasági vagy politikai vezető. Véleményem szerint, ha valaha, valaki egyszer elemezni fogja. D. húszéves vezetői tevékenységét, nagyon furcsa eredmények fognak kijönni. Az egyik találkozásunk örökre emlékezetes maradt számomra. A holland fogadáson egy egyházi vezető mellett álltam, amikor D. bejött és hangosan azt mondta: na, kit lehet itt ma megb…ni? Az egyházi vezető körül megfordult a világ. Egy országos vezető részéről én sem vártam el ilyen belépést. Egy kicsit hasonló volt a helyzet ahhoz, mint ami korábban éveken át a HM-ben ment. Egy hölgy, ma már közel a hetvenhez, fantasztikus szexuális múlttal rendelkezett. Arra mindig vigyázott, hogy a szeretői csak egy meghatározott kör fölötti beosztásból kerülhettek ki. Ő volt az, aki szintén egy fogadáson, a jelen lévő nála tizenöt-húsz évvel fiatalabb tábornokok előtt azzal a mondattal indított, hogy enni nem muszáj, de b…ni igen. Nemrég egy étteremben ültem, amikor D. bejött. Már nem volt hivatalban. Helyes volt, kedves és szimpatikus. Úgy látszik, hogy tényleg az üléspontom határozza meg az álláspontomat.
Pillanatképek 123. TENISZ A MARGITSZIGETEN Hosszú éveken át heti háromszor jártam a Margitszigetre teniszezni. A Margit hídról letérve baloldalt négy teniszpálya volt. Az 1-es pályán a párt KB-sok, a 2-on a KISZ KB-sok, a 3-on az MTA emberei, a 4-en az Expressz dolgozói játszottak. Mivel én hosszú időn át Expressz-idegenvezető voltam, így természetesen a 4-es pályán játszottam. Soha nem voltam ennyire népszerű, mivel három fiatal bomba csinos lány volt a teniszpartnerem. A szigeten az volt a szokás, hogy tenisz után vagy a büfében vagy a meleg vizes medencében beszélgetünk. Gyakori vendég volt Horn Gyula. Nagyon nem szeretett veszteni, így érdekes volt közelről nézni a meccseit. Az is legalább ilyen tanulságos volt, ahogy az akkori kor külügyeseit és szakértőit jellemezte. Horn kiszúrta, hogy az egyik lány még a másik kettőnél is szebb. Így elkezdett Évára hajtani. A hölgy, tragédiájára, szerelmes volt egy fiúba, aki az akkori főnöke volt, de akinek nem kellett. Így végül is később másnak lett a felesége. Amikor Horn Gyula már túl rámenősen hajtott rá, akkor a lány a következő mondatot mondta: Értem harcolni kell. Horn válaszát soha nem felejtem el: Akkor b… meg a Bem apó. Ezzel véget ért az el sem kezdett kapcsolat. 124. ÉN VAGYOK AZ UTOLSÓ ESÉLYED… Azon az úton, ahol megismerkedtem Beck Gyurival, és csodálatos utazást tettünk Madridba és Lisszabonba, valamint részt vettünk a futball Európa-bajnokság döntőjén, történt egy különös eset Ferihegyen. A csoportunk egyik tagja C. volt, az egyik legismertebb sztárügyvéd. Közel járt a hetvenhez, vagány volt, gazdag, és kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Ferihegyre kikísérte egy generációval fiatalabb felesége is. Mikor mentünk be az útlevélvizsgálatra, a hölgy utána szólt: ne felejtsd el, drágám, hogy én vagyok az utolsó esélyed! C. átment az útlevélvizsgálaton, majd hangosan így szólt: utolsó esély, hülye p…a. 125. MONDD, KI EZ A HÖLGY I. az ország egyik leghíresebb tudósa. Felkészült, okos, művelt, kiválóan beszél nyelveket, és még mindig, túl a hetvenen folyamatosan járja a világot. A nyolcvanas évek végén bármerre jártam Németországban, őt dicsérték, teljes joggal. Felkészült volt, alapos, az elemzései időtállóak voltak. Pár évvel ezelőtt a Gundelben volt egy Kína-konferencia. Délelőtt én elnököltem és ő tartott előadást, délután ugyanez volt fordítva. Mivel a viszonyunk évtizedek óta jó volt, úgy éreztem, hogy szokás szerint hülyéskedhetek. Amikor belépett a feleségével, akit ekkor láttam életemben először, megkérdeztem tőle: mondd, ki ez a hölgy? A feleségem – válaszolta. – Nem lehet – mondtam –, a múlt héten mást mutattál be mint a nejedet. Óriási botrány lett. Kiderült, hogy barátnője van, és a neje tudott róla. Énnekem az egészről fogalmam sem volt, csak hülyéskedtem. Ezúton is elnézést kérek. 126. VEGYEN NEKI TOLÓSZÉKET Mielőtt elmentünk életünk első hajós nyaralására a Kanári-szigetekre, a presszóban ugyanaz a lány szolgált ki, akit évtizedek óta a reptérről ismertem. Mindig szerelmes volt valakibe, de azok döntő része nős volt. Akibe szerelmes volt, azt mindig istenítette. Most odajött hozzám és elmondta, hogy megtalálta élete nagy szerelmét. A hölgy jó negyvenes lehet, a férfi, volt miniszter, jóval túl van a
hetvenen. Különböző házasságokból nagyon sok gyereke van, a legkisebb még általános iskolás. Mondta, hogy a férfi sóher, hiú, semmit nem költ rá, de ő boldog, hogy kéthetente felmehet hozzá. Elmesélte, hogy nem védekezik, és örülne, ha teherbe esne. Kérdezte, hogy mi a véleményem az egészről, és én azt tanácsoltam neki, hogy minél előbb szüljön, mert a pali már nyilván nem él soká. Ezután arról érdeklődött, hogy szerintem, minek örülne a barátja. Mondtam, hogy én a helyében egy tolószéket vennék. Erre sírva fakadt. 127. AMERIKAI HÁZASSÁG Anna egy egyszerű vidéki lány volt, tökéletes alakkal. Nem véletlen, hogy a nála jó harminc évvel idősebb, többszörösen elvált, amerikai magyar férfinak megtetszett. A kapcsolatból szerelem, majd házasság lett, de az amerikai közel a nyolcvanhoz még mindig nem tudott leállni a nőügyekről. Kedvenc szórakozása egyszerre két barátnőt jelentett. Amikor pár évvel ezelőtt bevett három Viagrát, és elment két hölggyel egy szállodába, a szíve felrobbant és ő szörnyethalt. Érdekes módon mindene eltűnt – készpénz, bankszámlák, ékszerek. A feleségre egy budai öröklakás maradt, amelyet nem tudott fenntartani. Így Anna, bár valóban rendkívül ügyes és még mindig nagyon csinos, túl a hatvanon, újra kezdhette az életét. 128. HOZZÁK HAZA A HÖLGYET Zoli fiatalon települt át az egyik szomszéd országból Magyarországra. Tehetséges volt, ambíciója nem ismert határokat. Mivel részt vett amerikai részképzésen, jól beszélt angolul is. A karrierje nagyon gyorsan ívelt felfelé. Amikor kormányzati tényező lett, a beosztottai rettegtek tőle. Nekem a találkozóim „élményszámba” mentek vele. Még nem volt országos vezető, csak parlamenti képviselő, amikor megkeresett, hogy segítsek neki. Kiderült, hogy hét éve van egy barátnője. Otthon bejelentette a feleségének, hogy mást szeret és elválik. Ezután elment a hölgyhöz, aki időközben kitelepült az Egyesült Államokba. Zoli megkért, menjek be vele az amerikai követségre, hogy hozzák haza neki a hölgyet. Javasoltam neki, gondolja végig, ennek örökre nyoma marad. Egy politikus nem tehet ilyent. Erre azt válaszolta, hogy ő hét év alatt nyolcmillió forintot költött a hölgyre, kéri vissza. Mondtam, hogy ha ezt az összeget hónapokra lebontja, ez egy nagyon olcsó szerető volt. Ezután megkérdezte, szerintem miért hagyta el őt ez a nő. Mondtam, hogy nyilván nem voltál jó az ágyban. *** Számtalan egyéb sztorim volt Zolival. Mikor kiesett a parlamentből és gratuláló SMS-t küldött saját magának, ugyanezt elküldte nekem is. Nemrég felhívott, hogy a fia egy vizsgán megbukott, beszéljek vele. Kiderült, hogy a négy legfontosabb államvizsgából hármat elbukott, de ez a lelkiállapotára nem hatott. Bejött hozzám, hogy ezen az egyetemen a színvonal neki nem megfelelő – mondja, aki nem tud átmenni a vizsgákon –, majd közölte, hogy ha végez és lesz diplomája, átveszi a párt vezetését, ahol az apja van. Mivel először és utoljára találkoztunk, kicsit csodálkoztam, hogy egy huszonegy éves fiúnál hol van az ambíció határa, és hol van az a pont, ahol képes lesz kitörni az apja nyakát is. Bár az is lehet, hogy az alma és fája esetével van dolgunk. Egyébként nem segítettem. ***
Hasonló helyzet állt elő P-vel is, aki az ország egyik legfontosabb intézményének igazgatója. Kapcsolatunk soha nem volt felhőtlen. Nem küldött a kiadványaiból, én meg soha nem mondtam el neki, hogy valamennyit megkaptam másoktól. Zavart, hogy – legalábbis én úgy éreztem – előadásaiban rögtönzött, emiatt mindig több időt használt fel, mint amennyi normálisan a rendelkezésére állt volna. Többször voltunk ugyanannak a küldöttségnek tagjaként külföldön, de nem közeledtünk egymáshoz. Még a baráti körünk is más volt. Vele is ugyanaz történt meg, mint Zolival. Bejelentette a feleségének, hogy szerelmes, válik, majd elment a másik hölgyhöz, hogy szereti és elveszi. A hölgy, akinek másik szeretője egy nyugat-európai országban élő dúsgazdag férfi volt, közölte, hogy a másikhoz megy feleségül. Ezek után P. visszament a feleségéhez. Azóta is kiemeli előadásaiban a házasság fontosságát és összetartó erejét, én pedig próbáltam elképzelni az első együtt töltött éjszakákat az események után. 129. NEGATÍV ÉLMÉNYEK Néha negatív élmények is érnek. Az igazság az, hogy ezektől egy kicsit elszoktam, részint amiatt, mert minden műsorra órákig készülök, részint mivel nagyon vigyázok arra, hogy ne bántsak meg senkit. Az első élmény pár évvel ezelőtt ért, amikor Szaddám Huszein kivégzése után azt mondtam az egyik kereskedelmi televízióban, hogy a bírósági eljárás drága és értelmetlen volt, sokkal egyszerűbb lett volna, ha az elfogása után egyszerűen agyonlövik. A műsorvezető, aki egyébként egy sztárriporter, leállította a műsort – ilyen életemben sem azelőtt, sem azóta nem volt –, és műsoron kívül azt mondta: igazam van, de ezt nem lehet így elmondani. Azóta sem értem, hogy ha igazam van, miért nem lehet egy kereskedelmi televízióban elmondani. Ezek után ez a televízió hosszú ideig nem hívott meg. Mindenesetre Szaddám kivégzése után a korábbi iraki tisztikar jelentős része átállt a mindenkori felkelők oldalára, ez jelenleg az Iszlám Állam, és komoly problémákat okozott az iraki belpolitikában és ennek következtében az amerikai és a szövetséges erőknek egyaránt. Néhány nappal ezelőtt újra ebben a tévében szerepeltem, és egy térség elemzése kapcsán azt mondtam, hogy a háborúban részt vevő mindkét fél háborús bűnöket követ el. Ez, véleményem szerint, szinte valamennyi háborúra igaz. Igaz az orosz-ukrán konfliktusra, igaz volt a jugoszláviai háborúkra, és igaz a mai Közel-Keletre is. Így most újra büntiben vagyok, és jó ideig nem fognak meghívni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi idő után lesz egyértelmű, hogy nekem volt igazam, és a háborúkat nem a jók és a rosszak, hanem mindkét oldalon gyarló emberek vívják. *** A következő negatív élmény néhány napja történt Berlinben. Meghívást kaptam a határnyitás 25. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekre. Egy kocsival négyen mentünk el, és a program kezdete előtt jó fél órával megérkeztünk Potsdamba. Az alapvető probléma az volt, hogy a rendezvényt szabadtéren tartották. Mindkét német közszolgálati televízió, az ARD és a ZDF előre jelezte, hogy esni fog. A VIP-es vendégek fölé sátrakat húztak, a többiek a szabadban ültek. Néhány perc után szemerkélni kezdett az eső, majd elkezdett ömleni. A vendégek döntő része bement az ott lévő villaépületbe, néhányan kinn maradtak az esőn. Négyünk közül ketten bementünk, ketten kint maradtak. Ők másnapra belázasodtak. A német vendégek közt volt a határnyitásban kulcsszerepet játszó Horst Telschik, akkori biztonságpolitikai főtanácsadó és Hans Dietrich Genscher, akkori alkancellár, külügyminiszter is. A pódiumbeszélgetésben részt vett Theo Weigel,
korábbi pénzügyminiszter, magyar részről Balogh Zoltán miniszter és Pozsgai Imre, egykori államminiszter is. Hazajövetelünk után másnap szerepeltem az egyik kereskedelmi televízióban, ahol a rendezvényről csak jót mondtam. Pár órával később feldúltan hívott fel a kinti főszervező, hogy miket mondtam a munkájukra. Mondtam, hogy részint nem tudtam, ki a szervező, részint a tévében csak dicsértem a programot. Nem a televízióban, hanem egy rendezvényen. Elküldte Berlinből egy konferencia felvételeit, ahol egy egyórás előadás keretében valóban azt mondtam két mondat terjedelemben, hogy a szervezés nagyon rossz volt. Vérig sértődött. Sajnálom, mert az illető, véleményem szerint, valóban tehetséges. Ugyanakkor a szervezés tényleg rossz volt. A résztvevők jelentős része idős ember volt, akiket nem lehetett volna eső esetén a szabadban hagyni. A szervező erre azt mondta, hogy aki koncertre megy, az is megázik. Igen, de azok általában huszonévesek. Sajnálom, hogy egy sok évtizedes ismeretség így ért véget, és ennél még sokkal jobban sajnálom, hogy nem volt egy kidolgozott B terv. *** A harmadik negatív élményre szintén néhány nappal ezelőtt került sor. A Facebookra egy barátom, egy korábbi államtitkár, feltette egyik korábbi szereplésemet azzal a kommenttel, hogy nézzék meg, milyen jó. Három negatív válasz érkezett. Az egyik azt írta, hogy gyerekkorom óta ismer, és soha nem szeretett. Ez természetesen szíve joga, de én még csak nem is hallottam róla. A második egy újságíró, aki egyszer az életben, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt csinált velem egy interjút. Azt mondta, hogy ismer egy magyar tábornokot, aki jobban képzett, mint egy orosz vagy amerikai tábornok. Élő adásban rákérdeztem, hogy kire gondol, majd amikor megmondta, legyintettem egyet. A riporter műsor után felhívta a tábornokot és bepanaszolt. A tábornok már régóta nincs a rendszerben, a riportert pedig a műsor óta nem láttam. A legenda szerint, amit sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudok, úgy tudósított az egyik háborúról, hogy a helyszíntől több száz kilométerre volt. A harmadik egy volt katonatiszt, aki szintén leírta, hogy nem tart sokra engem. Nekem is hasonló a véleményem róla, eddig mindig ő keresett meg engem, szívességet kérni, én még őt soha. Ha leírnám moszkvai éveit és külszolgálati cselekedeteit, nyilván feljelentene becsületsértésért, de kulturáltan fogalmazva is, a szakmában nincs neve. Mindhárom eset számomra azt bizonyítja, hogy a legjobb szándék ellenére is az ember összeszed ellenfeleket, ellenségeket, és valószínűleg ez az élet normál rendje.
III/III és egy rövid nemzetközi kitekintés 130. III/III Egyik nap kora reggel a HM korábbi kabinetfőnöke hívott fel telefonon. Régóta barátok voltunk, és azok is vagyunk. Azt mondta, jobb, ha tőle tudom meg, hogy rajta vagyok egy aznap a sajtóban lejövő ügynöklistán. Az van benne, hogy az amerikai és a német titkosszolgálatnak kémkedtem, és az illetékes magyar szolgálatok megbízásából tájékoztatókat adtam Nagy Imre temetéséről. Pár pillanatra elment a levegő. Éreztem, hogy megint úgy kerültem bajba, hogy ellene, bár a leírtak nem igazak, rendkívül nehéz bármit is tenni. Aznap záporoztak a telefonok és a rádiós, televíziós és újságíró barátaim ugyanazt kérdezték: igaz-e az állítás? Rendkívül kiborultam és gyomorvérzéssel kórházba kerültem. Itt volt néhány napom, hogy elgondolkodjam azon, eltűröm-e ezt. Nagyon sok szempont miatt úgy döntöttem, hogy felvállalom a harcot. Írtam leveleket az ’56-os intézet igazgatójának, dr. Rainer M. János főigazgatónak, akitől időpontot és találkozót kértem. Erre sor is került, és a hozzá írt levelemet feltették az általa vezetett intézet honlapjára. Ugyanakkor megbíztam egy sztárügyvédet, hogy vegye fel az intézettel a kapcsolatot Az ’56-os intézet az ügyvédnek írt levelében 2009. augusztus 3-án azt írta, hogy ők sehol sem állították azt, hogy ügynök vagyok, hanem csak azt, hogy különböző dokumentumok szerint – „a hatos karton szerint”, „a Nagy Imre és társai újratemetésének operatív előkészítésére összeállított intézkedési terv szerint”. Miután az intézet vezetőjével találkoztam, és a találkozó valóban korrekt légkörben zajlott le, magammal vittem régi naptáraimat. Így a hetvenes évek eleje óta napra pontosan vissza tudom keresni, hogy mikor, hol voltam és mit csináltam. A naptárokból kiderült, hogy a rólam megírt időpontokkal ellentétben az említett hetekben még csak nem is tartózkodtam Magyarországon. Az intézet az általam írt levelet feltette honlapjára, de hozzátette, hogy én nem azt állítottam, hogy nem voltam ügynök, hanem azt, hogy a rólam leírtak, amelyek 1989-ről szóltak, nem felelnek meg a valóságnak. Ezek után elmentem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, hogy kivegyem a rólam szóló dokumentumokat. Az úgynevezett hatos karton egy „picit” meglepett. 1986-ban azt töltötték ki rólam, hogy a tudományok doktora vagyok (ma sem vagyok az). A beosztásához azt írták, hogy középszintű vezető (nem voltam az), a nyelvtudáshoz pedig azt, hogy gyengén beszélek angolul és németül (a valóságban szinkrontolmács voltam oroszul és németül; angolul azonban akkor még tényleg nem tudtam). A legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor a lakáscímnél a két évvel korábbi címemet láttam. A dokumentum második oldalán leírják (d pont), hogy alkalmanként járok nyugatra, a valóságban minden nyárom három hónapot töltöttem Jugoszláviában, de nyugaton két vagy három alkalommal voltam összesen, a harmadik oldalon leírják, hogy nyaralóval rendelkezem – néhány éve vettem meg életem első nyaralóját. A negyedik oldalon az szerepel, hogy mértéktartással szeret inni. Soha életemben nem ittam. Ugyanitt szerepel, hogy a gépkocsik a hobbijaim. Figyelembe véve, hogy 1974 és 1986 között csak Trabantjaim voltak, ez elég viccesnek tűnt. Érdekes módon leírták, hogy egy nagybátyám él az Egyesült Államokban, a valóságban kettő élt ott. Tehát a dokumentum enyhén szólva is kifogásolható. Ezek után bírósághoz fordultam, amely megállapította, hogy a beszervezés négy feltétele nem állt fenn (pénzfelvétel, beszervezési
nyilatkozat, munkadosszié és az a hatos karton, amit említettem). Az ügy után nem sokkal az MTV Este című műsorában azt nyilatkozta rólam az egyik fiatal történész, hogy valószínűleg kettős ügynök voltam, koktél partikon adtam át az információkat, de lehet, hogy olyan ostoba vagyok, hogy nem vettem észre, hogy beszerveztek. Néhány fórumon elmondtam, hogy ennek körülbelül akkora a valószínűsége, minthogy a mamája a barátnőm lett volna, mivel korban hozzám illett, és mielőtt megnősültem, több száz hölggyel jártam. Az ügy, amilyen gyorsan jött, látszólag olyan gyorsan el is múlt. Mivel a kartonon a fedőnevem Raguza volt, ez Dubrovnik régi neve, azonnal vett a lányom egy Raguza feliratú pólót, és látványosan elkezdtem hordani. A póló ma is megvan otthon. Érdekes módon az ügy két-három évente felmerül. Amikor kilenc nappal a magyar kormány döntése előtt valóban elsőként javasoltam, hogy falat, drótkerítést kell felhúzni a déli határra, amely az adott helyzetben egyfajta ideiglenes megoldást jelenthet, megjelent rólam az interneten, hogy már az életrajzomban is azt írtam, hogy kémkedni jártam Jugoszláviába. Egyrészt azt soha nem írtam, másrészt ha valaki kémkedni jár, akkor olyan hülyét még nem láttam, aki ezt az életrajzában teszi közzé. Az elmúlt napokban, 2015 nyarán Magyarországon a belpolitikai klíma szó szerint felforrósodott. Gyerekkorom óta soha nem foglaltam állást belpolitikai kérdésekben, most azonban két biztonságpolitikai kérdésben állást foglaltam, amelynek belpolitikai vetületei is vannak. Az egyik az Iszlám Állam kérdése. Meggyőződésem, hogy az Iszlám Állam ellen csak nyugati szárazföldi erővel lehet győzelmet elérni. Az Egyesült Államok álláspontja, hogy három erő képes szétverni az Iszlám Államot, keresztülvihetetlen. Az iraki hadsereg papíron kiváló, a valóságban a működésképtelenség szélén áll. Irak mai kormánya nem csupán korrupt, de képtelen kezelni a síitaszunnita ellentéteket, és nem véletlen, hogy az Iszlám Állam tisztikarának döntő része Szaddám Huszein korábbi, kiválóan képzett tisztikarából kerül ki. Az amerikai védelmi miniszter, Ashton B. Carter teljes joggal mondta néhány hete, hogy az Egyesült Államok képes az iraki hadsereget kiképezni, képes nekik fegyvert adni, de nem tud nekik bátorságot adni. Irakban, főleg a hadsereg körében, a felhördülés óriási volt, és az amerikai alelnöknek kellett elnézést kérnie, ami a lényegen persze nem változtat. Az Egyesült Államok megítélése szerint az Iszlám Állam ellen bevethető második erő a kurd mozgalom. Elvileg az amerikai álláspont helyes, de gyakorlatilag a kurd mozgalom megosztott, senki nem akar a térségben kurd államot, és a nyugat által a kurdoknak juttatott fegyvereknek legalább két szépséghibája van. Az egyik az, hogy elavultak, a másik az, hogy lehetetlen megmondani, hogy a konfliktus vége után, amely vég ma még beláthatatlan, ezeket a fegyvereket a kurd mozgalmak hol és mire fogják felhasználni. Az Egyesült Államok álláspontja szerint a harmadik bevethető erő a szíriai demokraták. Ezek papíron léteznek, nyugaton néhány városban van központjuk, de a területen a jelentőségük marginális. A nyugat álláspontja szerint évi ötezer szír demokratát kell kiképezni. Az első vita arról szólt, hogy hol, ugyanis ahol a kiképzés lesz, az az ország fogja befolyásolni ezeket az embereket. Erre a feladatra többek között Szaúd-Arábia és Törökország is jelentkezett. Többéves huzavona után végül is néhány száz embert sikerült összeszedni. Az az amerikai koncepció, hogy légi támogatással ezek az erők képesek szétverni az Iszlám Államot, nem bizonyult valósnak. A térségben két külső erő lenne képes sikeres katonai akciót végrehajtani, ezek Törökország és Irán. A mai török stratégia három fő ellenséget nevesít: ez a kurd mozgalom, az Asszad vezette Szíria és utolsó helyen az Iszlám Állam.
Ebből egyértelműen következik, hogy Törökország nem lesz aktív résztvevője a katonai folyamatoknak. Kivételt csupán egy eldurvuló Törökország-Iszlám Állam közötti konfliktus jelentene. Iránnal megkötötték a hatoldalú megállapodást, de a térségben dúló síita-szunnita ellentétek a kérdőjelek tömegét mutatják a jövőre nézve. Én tehát azt javasoltam, hogy az Egyesült Államok vezette koalíció tagjaként Magyarország is vegyen részt a tervezett korlátozott akcióban, és ezt a véleményemet a sajtóban is elmondtam. A második eset a fal, a szögesdrót kerítés kérdése. Miután az arab tavasz Tunézia kivételével mindenütt megbukott, és az Iszlám Állam meg a hozzá köthető terrorszervezetek merényletekkel mindent megtesznek, hogy destabilizálják Tunéziát, a Földközi-tenger déli partján lévő arab országok destabilizálódtak. Líbiában tökéletes a káosz, új helyzet állt elő a migráns-kérdésben. Amíg korábban Észak-Afrika diktátorai mindent megtettek, amit a nyugat kért, és a rajtuk keresztül Európába igyekvő kis számú migránst feltartóztatták, addig a diktátorok bukása után az északafrikai új vezetők, akik a nyugat segítségével kerültek hatalomra, nem csupán képtelenek voltak saját országaikban a rendet fenntartani, de hallgatólagosan támogatták a migránsok Európába jutását. Ez felvet egy rendkívül csúnya elméleti kérdést is Mi jó a nyugatnak? Egy olyan diktátor, aki nem demokratikus, de kiszolgálja a nyugatot, vagy egy olyan demokrácia, amelyik alapvetően nyugat ellenes. A migránsok kérdésénél a folyamat csak összeurópai lépéssel lenne feltartóztatható. Jelenleg mintegy 210 millió ember él távol a hazájától, ez a világ népességének 3 százaléka. Becslések szerint ez a szám 15-20 év múlva eléri az 500 millió főt. A migráció négy fő célterülete az Egyesült Államok, ahová bejutni, figyelembe véve a 2000 kilométer hosszú kerítést a mexikói határon, szinte lehetetlen, Ausztrália, ahol hadihajókkal védik minden irányból a kontinenst, a gazdag arab országok, ahol dolgozni lehet, de állampolgárságot megszerezni gyakorlatilag lehetetlen és a kiszolgáltatott Európa. Mindig az volt a véleményem, hogy ebben a kérdésben ütközik a morál és a politika. Az előbbire talán a legjobb példa a német államfő, Joachim Gauck, aki lelkészből lett Európa vezető hatalmának államfőjévé. Nála szebben, jobban szinte senki nem fogalmazta meg az emberiség előtt álló feladatokat, ugyanakkor a politikában teljesen mások a hangsúlyok. Nem lehet elfelejteni, hogy az Európába bejött migránsok első nemzedéke fiatal volt, integrálódni akart, a mai negyedik, ötödik nemzedék nem tud és nem akar integrálódni. Franciaországban a bevándorlók közel 80 százaléka él a francia szegénységi szint alatt, Svédországban nyolcvanszor akkora a valószínűsége, hogy egy köztörvényes bűncselekményt bevándorló követ el, mint egy született svéd. A megváltozott helyzet hatására Európában szinte mindenütt előretört a szélsőjobb. A legtöbb ember nem érti, hogy az embercsempészet önálló üzletággá vált, hogy a Fekete-Afrikából átcsempészett emberektől elvett pénz egyharmadát az ottani helyi rendőrség kapja meg. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Dél-Olaszország megtelt, az észak-olasz tartományok, ha lehetőségük van rá, nem engedik be a menekülteket délről. A bajor kormány rendszeresen lép a menekültkérdésben, bejelentették az elbírálás lerövidítését, 1300 eurót kérnek havonta minden menekült ellátásáért Berlintől. 2014-ben harmincezer, 2015-ben már eddig hetvenezer bevándorló érkezett csak ebbe az egy német tartományba. München követeli a vízumkényszer bevezetését Albániával és az összes volt jugoszláv tagköztársasággal, Horvátország és Szlovénia kivételével.
Egyre több európai politikus javasolja a menekülttáborok létrehozását az Európai Unión kívül. A német kormány bejelentette, hogy Európából csak gazdasági menekült érkezhet, és küldik vissza a koszovói és albániai albánokat. Körülbelül öt évvel ezelőtt a német kancellár, a brit miniszterelnök és a francia államfő egy hónapon belül, de egymástól függetlenül azt mondta, hogy a multikulturális társadalom Európában megbukott. Szeretném aláhúzni, hogy sajnos igazuk volt. Mára az Európában élő bevándorlók jelentős része radikalizálódott, nem az első nemzedék, és egyre többen mennek vissza harcolni az Iszlám Állam mellett. Nem lehet megfeledkezni arról, hogy Bosznia-Hercegovina mint önálló állam továbbra sem működik, az országban szabadon tevékenykedhetnek, 200 kilométerre a magyar államhatártól, a szélsőséges szunnita szervezetek. Egy ilyen helyzetben javasolta az olasz miniszterelnök, hogy Európa háromlépcsős stratégiával harcoljon az illegális migrációval szemben. Az első lépcső a Földközi-tenger térségében a hírszerzés. Ez bekövetkezett. A második a katonai fellépés a csempészhajókkal szemben, a harmadik a rendcsinálás Líbiában. Ezen elképzelésekkel egyetértek, megoldást jelentenének, de részint Európa megosztottsága, részint gyenge érdekérvényesítő képessége hatására, szokás szerint, keresztülvihetetlennek bizonyultak. Így jöttek újra a nemzeti megoldások, a spanyolok már korábban falat húztak fel a két észak-afrikai területük köré, az angolok követelik a fal építését Calais-nál, a törökök falat húztak fel a szíriai határnál, a görögök a török, a bolgárok a görög határnál. Ebben a helyzetben mondtam kilenc nappal a magyar kormány döntése előtt, hogy a déli határon falat (drótkerítést) kell építeni. Újra kihúztam a gyufát. Az interneten mindennek elmondtak. Egy ilyen helyzetben behívott egy vitára a Külügyi és Külgazdasági Intézet, ahol hárman voltunk, a másik kettő velem ellentétes nézetet képviselt, majd az ATV. Előtte pár nappal a 168 óra leírta, hogy az egyik jobboldali lap szakértője vagyok. Írtam egy udvarias levelet a főszerkesztőnek, amelyben elmondtam, hogy idén eddig 57 publikációm volt, ebből az általa idézett lapban kettő jelent meg. A 168 óra nagyon korrekt volt, írásban elnézést kért és megkérdezte, hogy megelégszem-e ennyivel. Természetesen, válaszoltam, mert szerintem korrektek voltak. Az ATV első kérdése az volt, hogy igaz-e, hogy én javasoltam a falat a magyar kormánynak, és milyen a viszonyom a magyar miniszterelnökkel. Miután élő adásban elmondtam, hogy a magyar miniszterelnökkel életemben egyszer beszéltem, körülbelül nyolc éve egy ausztriai ünnepségen (amikor még nem volt miniszterelnök), és a falat nem én javasoltam, de a megépítésével egyetértek, az internetről a negatív cikkek zöme hirtelen eltűnt. Várom, hogy mi lesz a következő alkalom, ahol leírják, hogy III/III-as vagy tömeggyilkos vagy valami hasonló vagyok. 131. BERLIN, HM VEZETŐI ÉRTEKEZLET, 2013. DECEMBER 3–4. A tavalyi év után újra meghívást kaptam, hogy vegyek részt a Handelsblatt szervezésében a Német Védelmi Minisztérium kétnapos vezetői értekezletén. Érdekes módon, ugyanúgy, mint tavaly, a volt kelet- és közép-európai szocialista országok közül újra csak egyedül voltam. A konferenciára akkor került sor, amikor alakulóban volt a nagykoalíció, és a szociáldemokrata párt tagságának szavaznia kellett a részvételről. Csak néhány kérdésfeltevést szeretnék idézni.
A szeptember 22-i parlamenti választásokon a németek 67 százaléka a nagykoalícióra szavazott. Ez igaz, de a CDU/CSU most érte el a második legjobb eredményt 1949 óta, míg az SPD a második leggyengébb eredményt. A parlamenti helyek szempontjából a jobboldal 47 százalékot kapott, míg a baloldal 53 százalékot. Ez is igaz. De a leadott szavazatok arányában a jobboldal kapott többséget 51 százalékkal. Az is igaz, hogyha nüánszokkal is, de a liberális párt és az újonnan létrejött alternatív párt 5 százalék alatt maradt, és így nem került be a parlamentbe. Vagyis joggal tehető fel a kérdés, hogy melyik oldal nyerte meg a választásokat. Az első nagykoalíció megbukott, és 1969-ben létrejöhetett az első német kormány szociáldemokrata vezetéssel. A második nagykoalíció 2005–2009 között tartott, jól működött, de leegyszerűsítve: Merkel „ledarálta” a szociáldemokratákat. A harmadik nagykoalíció vajon hogyan fog működni? Nagyon sok a pozitív és a negatív előjel egyaránt. A két nagypárt megállapodása előreláthatólag négy év alatt 23 milliárd euró pluszkiadást fog jelenteni. A szegények aránya Németországban évről évre növekszik, és 2013-ra már a lakosság 16,6 százaléka volt szegény, ami 10 százalékos növekedés 2012-höz képest. A missziókban szolgálatot teljesítő katonák 20 százaléka pszichésen beteg, és ezek szintén nagyon negatív előjelek a jövőre nézve. A konferencia megnyitója előtti estén az Egyesült Államok németországi nagykövete tartott egy zárt körű tájékoztatót. A légkör érdekes volt, mindkét fél – a németek is, az amerikaiak is – békülni akart. Az NSA-ügyet (lehallgatási botrány) mind az előadó, mind a kérdezők bölcsen elkerülték. A nagykövet hangsúlyozta, hogy ma a világban hiába növekszik az államok száma – mára már több mint 180 van –, egyre több és fontosabb a nem állami szereplő. Kiemelte az euro-atlanti térség, magyarul a NATO fontosságát, és hangsúlyozta, hogy földünk lakosságának mintegy 40 százaléka 25 év alatti. A konferencia első napján beszélt Rudiger Wolf államtitkár a Német Védelmi Minisztériumból. A bizonytalan helyzetben, amikor nem egyértelmű, hogy a mostani miniszter marad-e posztján a létrejövő nagykoalícióban, a miniszter a konferencia egész időtartama alatt nem jelent meg. Az államtitkár hangsúlyozta a NATO-n belül és az EU-n belül a közös kül- és biztonságpolitika erősítésének fontosságát, és kijelentette, hogy 2014-től új Európai Parlament és új NATO-főtitkár lesz. Beszéde ellentmondott a nagykövetének, amikor azt mondta, hogy az Egyesült Államok szerepe csökken Európában, Európának érdeke saját szerepének növelése a térségben és a világban, és mivel ötvenéves a francia-német együttműködés, ennek keretében is lehetőséget lát a közös katonai potenciál növelésére. Jelenleg a NATO képességének 70 százalékát az Egyesült Államok adja, a cél, hogy Európa érje el az 50 százalékot. Hangsúlyozta, hogy a BRICS-államok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-afrikai Köztársaság) ma már nem csupán fegyvereket akarnak venni, hanem az ehhez kapcsolódó technológiát is, és tíz év múlva ezen államok a nemzetközi fegyverpiacon konkurenseinkké lépnek elő. Az Egyesült Államok célja jelenleg, hogy a NATO katonai kiadásai érjék el országonként a GDP 2 százalékát, de ez nincs dokumentumokban elfogadva. A német hadsereg parancsnoka előadásában azt emelte ki, hogy senki sem gondolta volna 2001ben, hogy a Bundeswehr részt vesz az afganisztáni háborúban. Hangsúlyozta, hogy a gazdasági világválság hatására mindenki csökkenti katonai kiadásait. Franciaország az elmúlt egy hónap alatt kétszer csökkentette. A német katonai költségvetés jelenleg 8,4 milliárd euró. A német államfő, Joachim Gauck azt kérte, hogy a hadsereg ne legyen se túl nagy, se túl kicsi. A négycsillagos tábornok ezt ugyanúgy nem tudta értelmezni, ahogy én sem.
Előadásának lényege az volt, hogy célként szerepel egy egységes európai hadsereg létrehozása, de tíz év óta ezen a területen semmi sem történt. A légierő parancsnoka kiemelte, hogy a tizenöt éves balkáni tapasztalatok nagyon vegyesek. A szárazföldi erők parancsnoka elhúzódó aszimmetrikus háborúkat vár, és a jövőben a pénzhiány miatt nem lesznek új, nagy fegyverkezési projektek, de a jelenlegi projektek folytatódni fognak. Például jobb lesz a katonai kiképzés, a tüzérség és a páncélozott szállító harcjárművek védelme. A felmérések szerint a német tisztek 63 százaléka nem javasolja a gyerekeinek a tiszti hivatást, miközben 80 százalékuk jól érzi magát a hadseregben. Tovább csökkentik a hadsereg létszámát és a vezetési szinteket. Év végére a katonák 80 százaléka megtudja a jövőbeni beosztását. Az esti fogadáson a német belügyminiszter, Hans-Peter Friedrich tartott beszédet. 200-240 fő van, aki Németországból részt vesz a szíriai polgárháborúban a felkelők oldalán. Szalafisták szerveznek be fiatalokat, többek közt középiskolásokat. A német belügyminiszter kiemelte, hogy ezen fiatalok visszatérése komoly biztonsági rizikót fog jelenteni Németországra. Most decemberben a tizenhat német tartomány belügyminisztere háromnapos konzultációt tart Berlinben, ahol kiemelt feladat a terror elleni fellépés. 2013 márciusától beutazási tilalmat rendeltek el több terrorista szervezet tagjaival szemben, és a belügyminiszter kiemelte, hogy a közös határvédelem óriási biztonsági rizikót jelent. Ha kell, újra bevezetik a nemzeti határellenőrzéseket, és visszavonják a Szerbiának és Macedóniának megadott vízummentességet. Kritikus feladat az infrastruktúrák védelme. Háború folyik az interneten, és ezt törvényileg szabályozni kell mindenütt a világon. Hasonlóan az amerikai nagykövethez kiemelte, hogy Németország mindenben segítséget kap az Egyesült Államoktól, és mára már a belső és a külső biztonság összemosódott. A nagykoalícióban előírták, hogy bevezetik a regisztrációt a be- és kiutazók esetében a schengeni külső határokon. A belügyminiszter, szemben az amerikai nagykövettel, kijelentette, hogy ami technikailag lehetséges, azt valaki úgyis megcsinálja. Aláírt egy szerződést az amerikai igazságügy-miniszterrel a lehallgatások tilalmáról, de az NSA nem az igazságügy-miniszterhez tartozik. 2013 augusztusától 500 millió adatot halászott le az Egyesült Államok Németországból, havonta ugyanannyit, mint Afganisztánból. A konferencia többi előadója is arról beszélt, hogy a biztonságpolitika ma gyakorlatilag stabilizációs politika, a globalizáció azt jelenti, hogy egyre kevesebb állam képes a civilizáció megsemmisítésére. Minden előadó elmondta, hogy a biztonságpolitika érdektelen a lakosság oldaláról, és ezért nem is választási téma. A német hadiipar képviselője kiemelte, hogy az EU 28 tagállama fegyverkezési politikájának összehangolása képtelenség. Hans-Lothar Domröse négycsillagos tábornok Afganisztán kapcsán kifejtette, hogy a misszió célja a politikai misszió teljesítése, a csapatok védelme. A terület 90 százalékát már az afgánok ellenőrzik, és kérdés, hogy mi fog történni a NATO-csapatok 2014-es kivonása után. Öt éve folyamatosan képezik ki az afgán hadsereget és a rendőrséget. A lakosság fele 25 év alatti, és 2014-ben választások lesznek. Manfred Nielson admirális kifejtette, hogy az afganisztáni kivonulás kapcsán a feladat: a mit, mikor, hogyan kérdések megválaszolása. A légi kapacitás csekély, a brit és francia erők előbb kerülnek kivonásra; 8800 német járművet és 8300 konténert kell kivonni A kérdés az eszközök hazahozása vagy elárverezése Úgy számolnak, hogy mintegy 40 százalék ott marad, mert a hazahozatala drágább lenne. Kiemelte, hogy a katonai együttműködés a törökökkel kitűnő, és az Afganisztánban lévő eszközök 87 százaléka amerikai vagy brit.
Afganisztánban az elmúlt években a gazdasági növekedés évi 11% volt, de ma is a világ egyik legszegényebb országa. A GDP 90 százaléka ma is a külvilágtól függ, és itt a nyugati érdekek ütköznek a szomszéd országok érdekeivel. Afganisztán a jövőben előre láthatólag évi nyolcmilliárd dollár külső támogatást kap, és ebből 430 millió eurót adnak a németek. Nagyon örültem, hogy ilyen színvonalas konferencián részt vehettem. 132. A MALÁJ GÉP LELÖVÉSE 2014. július 17-én délután fél ötre egy megbeszélésre mentem. Útközben ért a Hír TV telefonja, hogy este 19 órára menjek be beszélni Angela Merkelről, mivel aznap volt hatvanéves. Merkel mindig a kedvenceim közé tartozott. Ő az első német kancellár, aki a természettudományok területéről érkezett, ő az, akit Helmut Kohl kislánynak hívott, és ő az, aki a pártpénzek szabálytalan gyűjtése ürügyén félreállította Kohlt. Tudtam, hogy csak jót fogok róla mondani, mert tényleg így gondolom, de azért elgondolkoztam azon, hogy a német újraegyesítést zseniálisan végrehajtó Kohl jelenleg egyfajta kitaszított szerepen él nyolcvanöt évesen Németországban. Míg Helmut Schmidt korábbi kancellár, aki 1918-ban született, az egyik legnépszerűbb politikus a német tévékben, addig Kohlt már betegsége előtt sem hívták meg. Eszembe jutott, hogy Kohlról a legjobb életrajzot Hans Peter Schwarz írta, de a könyvet, mivel kritikus hangvételű, a mostani feleség kérésére nem adjuk ki magyarul. Ez járt a fejemben, amikor újra megszólalt a telefon, hogy legalább egy-két percet beszéljünk arról is, hogy lelőttek Kelet-Ukrajnában egy maláj utasszállító gépet. Azt már „megszoktam”, hogy Oszama Bin Laden halálakor vagy az iraki háború kezdetén egy nap alatt több mint tíz helyen szerepelek. Most azonban huszonöt tévés, rádiós és sajtós szereplésem volt. Hihetetlenül érdekes, hogy alig volt olyan adó, amelyiknek ne lett volna valamilyen prekoncepciója. A vezető nyugati politikusok és a legjobb hírügynökségek az első huszonnégy órában óvatosan fogalmaztak. A második vonal viszont a tények valós ismerete nélkül foglalt állást. Pár órával később elkezdődött a gázai háború, és a nemzetközi kapcsolatoknak egy új szakasza. Az iraki polgárháború, a síita-szunnita ellentét háttérbe szorult, és „mindent vitt” a maláj gép és Gáza. Merkelt a születésnapi ünnepségéről hívták ki, hogy nyilatkozzék a maláj gép lelövéséről. 133. HELMUT SCHMIDT A német kancellár mindig a kedvenceim közé tartozott. Valamennyi könyvét megvettem és elolvastam, imponált magabiztossága és szaktudása. Mind az SPD-ben, mind az akkori ellenzéki CDU-ban az volt a vélemény, hogy ő lenne a legjobb konzervatív és nem szociáldemokrata kancellár, azonban Willy Brandt bukásától Helmut Kohl megválasztásáig kitűnően vitte Németországot. Bukásába belejátszott a megváltozott nemzetközi helyzet, az Egyesült Államok új keleti politikája, a rakétatelepítés, valamint a liberális párt árulása. Most, kilencvenhét évesen még mindig rengeteget szerepel a televízióban, az agya tiszta, láncdohányos, csak úgy megy be a televízióba, ha ott is cigarettázhat (ő az egyetlen, akinek ezt megengedik).
Nemrég élő adásban megkérdezték tőle, hogy hazudhat-e egy politikus. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolt: – Soha – mondta –, csak ne mondja ki az igazat. 134. ÁLSZENT MAGATARTÁS Nagyon régóta figyelem a híreket. Háborúk, katasztrófák stb. A világ akkor figyel fel valamire, ha olyan dolog történik, ami eléri az ingerküszöbét. Eddig a dolog rendben is lenne. Ugyanakkor, ez az ingerküszöb borzalmasan szubjektív. Ha valami, bármi, a mi nyugati világunkban történik, az hír; ha nem ott, és bármilyen nagy dolog is, az maximum, jó esetben, nagyon-nagyon rövid hír. 2014-ben 13 500 terrorcselekmény volt a világon. Ez 35 százalékos növekedés az előző évhez képest. Ez hír. A terrorcselekmények jóval több, mint 90 százaléka a fejlett nyugati világon kívülre esett: Pakisztánra, Irakra, Szíriára, Nigériára. A terrorcselekmények töredéke esett a fejlett világra. Ha nálunk bármi ilyesmi megtörténik, hetekig ezt elemzi a sajtó, a szakértők, ha a „mi” világunkon kívül történik, maximum rövid hír. A merényletekben 33 000 ember halt meg – rövid hír. Merénylet Párizsban – hetekig vezető hír. 2014-ben 20 olyan merénylet volt, ahol az áldozatok száma meghaladta a száz főt. Az, hogy ez milyen hír lesz, a nyugati világban attól függ, hogy hol történt és kik az áldozatok. Hasonló a helyzet az emberrablásokkal is. Míg 2013-ban 3100 emberrablás történt, addig 2014-ben ez már önálló iparággá nőtte ki magát, és a szám 9500-ra növekedett. Csaknem 300% (!) a növekedés! Az, hogy ebből mikor lesz hír, az előbbiek függvénye. 135. AFGANISZTÁN Mindig élveztem, ha háborús konfliktusokat közelről láthattam. Bejártam Iránt, amely egyébként a világ egyik legcsodálatosabb országa. Ha ez év június 30-ával létrejön a megállapodás az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja és Németország, valamint Irán között, akkor a világ vezető cégei versenyt fognak futni az iráni piacért. Két hetet voltam Dél-Koreában, néhány kilométerre a fegyverszüneti vonaltól, ahol a feszültség kitapintható volt. Koszovóban a háború utáni hetekben jártam; a helyzet kiábrándító volt. Ugyanígy végigjártam Krajnát, ahol a felrobbantott házak látványa megkérdőjelezte bennem az európai kultúra maradékát is. Afganisztán egy teljesen új helyzet volt. Spanyol repülőgéppel repültünk volna Ferihegyről. A gép meghibásodott, így egy napot csúsztunk. Útközben leszálltunk üzemanyagot venni orosz KözépÁzsiában, ahol arra a kérdésre, hogy ki beszél oroszul, a velünk utazó tábornokok mindegyike jelentkezett, mivel ők az egykori Szovjetunióban végezték tanulmányaik egy részét. Afganisztánban a német bázisra vittek minket, ahol számomra meglepő módon mindent, így a virslit és a tejet is Németországból hozták, de a kávét és a teát a helyi afgánok főzték. Arra a kérdésemre, hogy ez biztonságos-e, a német parancsnok azt válaszolta, hogy mindaddig, amíg a helyi afgán törzsfőnök megkapja havi járandóságát, nincs baj. Mondtam, remélem, hogy nem lesz informatikai szakadék a két fél között.
A magyar táborban meglepett a katonák és tisztek valóban jó felkészültsége és az, hogy mindenki betartotta azt az előírást, hogy tömény szesz nincs, és fejenként napi két sörnél senki nem ihat többet. Kár, hogy a delegáció több tagja hasonló törvénytiszteletet nem tanúsított. A helyi kormányzó fogadta a delegációt, a magyar bázistól pár száz méterre. Az épületen kívül az afgán hadsereg állomásozott, az épület kertjében a kormányzó törzséhez tartozó harcosok, az étteremben pedig a kormányzó rokonai állig felfegyverkezve. Ez tökéletesen kifejezte a társadalom realitásait. 136. JUGOSZLÁVIA: A HÁROMSZÖG HÁBORÚK Amikor húszéves koromtól rendszeresen elkezdtem Jugoszláviába járni, az ország szépsége mellett, nagyon hatottak rám a belső ellentétei. Már 1979-1980 táján külpolitikai doktrínájában, a négy világ elvében, az amerikai külügyminiszter és a nemzetbiztonsági főtanácsadó részletesen foglalkozott Jugoszláviával. A doktrína lényege az volt, hogy az egyes világ a fejlett tőkés országok, a kettes világ a szűken vett szocialista országok, Kína nélkül, a hármas világ az energiában vagy stratégiai nyersanyagban gazdag országok, ide sorolták be Kínát is, a négyes világ pedig a szegény országok. Ez a doktrína, amely folytatása volt az Egyesült Államok szintén az első, valóban komoly doktrínájának, az ötpólusú világ elméletének, amelyet Henry Kissinger, és a másodiknak, a két háromszög elvének, amelyet Zbigniew Brzezinski dolgozott ki. Ezt a doktrínát Cyrus Vance külügyminiszter és a nemzetbiztonsági főtanácsadó, Brzezinski együtt dolgozta ki. Ennek lényege, hogy az 1970-es évek végén szemben állt egymással az egyes–kettes, az egyes–hármas és az egyes– négyes világ. Magyarul: a világ ellentéteinek központja a fejlett tőkés régió volt. Ezen változtatni akartak. A változtatás lényege, hogy meg kell szüntetni az ellentéteket az egyes és a hármas világ között. Le kell csökkenteni az ellentéteket a negyedik világgal, a szegény országokkal. Ennek módja, hogy a fejlett világ a megtermelt GDP egy százalékát vissza nem térítendő segélyként adja át a szegény országoknak (a mostani németországi G7-es csúcson hasonló határozat született, csak itt a GDP 0,7 százalékában állapodtak meg). A stratégiai cél az volt, hogy néhány éven belül a hármas és a négyes világ fölsorakozzék az egyes világ, a fejlett tőkés országok mögé, és ellenségként az akkori szocialista országokra tekintsenek. A doktrína kihangsúlyozta azt is, hogy világháború veszélye nélkül ki kell szakítani a szocialista országok közül a három gyenge pontot. Lengyelországot, ahol három olyan ellentét van, amely törvényszerűen robbanáshoz fog vezetni, ez az állam és az egyház szembenállása, a „hagyományos” orosz- és németellenesség, valamint a szocialista nagyipar és a kisparaszti mezőgazdaság közötti gazdasági, politikai és morális szembenállás. A második ország, amelyet felsoroltak, Románia volt, ahol Nicolae șescu Ceau halála után törvényszerű lesz a robbanás. A harmadik pedig Jugoszlávia volt. Vízválasztónak tekintették Tito halálát, valamint az észak-dél, a szárazföld-tengerpart közötti ellentéteket, valamint a vendégmunkások meg nem oldott kérdéseit. Egy más világhelyzetben ezekről az elemzésekről kiderült, hogy pontosak voltak és egytől egyig bekövetkeztek. A jugoszláv helyzetet meghatározta Tito személye. 1945 után egy más világhelyzetben négy nagy vezetője volt az országnak, MilovanÐilas, aki jobbról támadta Titót, ezért börtönbe zárták, majd onnan nyugatra távozott, ahol a megjelent könyvei kőkemény elemzést tartalmaztak a létező szocializmusról (új osztály, beszélgetések Sztálinnal), Aleksandar Ranković, aki mint belügyminiszter
lehallgató készülékeket tetetett még Tito hálószobájába is, őt is kirúgták, Edvard Kardelj, aki haláláig hűséges volt Titóhoz és Tito. Kevesen tudják, hogy a háború végén Tito nagyon megerősödött, a brit összekötő tiszt a partizánoknál Churchill fia volt. A háborúban győztes ország komoly területi igényeket támasztott és ért el Olaszországgal szemben, és mindaddig, amíg a jugoszláv szocializmus jól funkcionált, hol csendben, hol hangosan kimondva területi igényeket támasztott Ausztriával szemben azzal a hivatkozással, hogy a Klagenfurt körüli területek ősi szláv földek. Jugoszlávia meg tudta őrizni valós függetlenségét a sztálini Szovjetunióval szemben, és valós partnere lehetett az akkori nyugati világnak. Ez a Jugoszlávia 1945 és 1960 közt a világ harmadik leggyorsabb ipari fejlődését érte el Németország és Japán után, és a második leggyorsabb mezőgazdasági fejlődését Izrael után. Az 1970-es évek második felében már érzékelhetőek voltak a problémák, ahogy Brzezinski és Vance megjósolták, előjött az észak-dél különbség Koszovó és Szlovénia közt, ez több mint tízszeres volt, ekkora életszínvonal-különbség egy országon belül sehol máshol nem volt Európában. A tengerpart több mint 90 százaléka Horvátországé volt, aminek akkor nem volt valós jelentősége, ma viszont élet-halál kérdése. A vendégmunkásokkal kapcsolatos titói elképzelés, hogy kimegy a segédmunkás és szakmunkás lesz, kimegy a szakmunkás és mérnök lesz, a kint dolgozók hazautalják pénzüket és nyelveket tanulnak: ez nem így alakult. Sorra jöttek létre nyugaton a jugoszláv kommunista állammal szemben álló, vendégmunkásokból létrehozott szövetségek. A mérnök átlagosan szakmunkásként, a szakmunkás pedig segédmunkásként talált munkát. Tito halálakor az ország egy új világrendben a helyét kereste, és mindmáig nem találta meg. Én még kólót táncoltam, és együtt énekeltük az akkori slágert, a Jugoszláviát. A bomlást azonban már nem lehetett feltartóztatni. Az ország részekre szakadt, és dúlt a polgárháború. Ezekben a háborúkban mindig három fél harcolt egymás ellen. Az a kettő, amelyik kevésbé gyűlölte egymást, mindig összefogott a harmadik ellen – és ez Szerbia volt. Koszovó egy valóban véres háború után, ahol a NATO nem csupán közbeavatkozott, de katonailag és politikailag támogatta a koszovói függetlenségi törekvéseket, elnyerte a függetlenségét. Ezt az oroszok és a nyugat egy része (belpolitikai okokból) ugyanúgy nem fogadta el, ahogy 2014-ben Krím Oroszországhoz való csatlakozását sem fogadta el a nyugat, holott pontosan ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött meg. Én a háborúk idején is minden nyáron lent töltöttem a tengerparton átlagosan három hónapot Átmentem Karlovacon (Károlyvároson), amikor lőtték, Selcén nyaraltam, amikor a faluban összesen három család nyaralt (ugyanúgy, mint a „nagyok”), minden reggel találkoztunk az egyik kávézóban és információnkhoz mérten megbeszéltük az ügyeket. Egyetértek Johan Galtung Nobel-díjas norvég professzorral, aki azt mondta: szeretem a jugoszláv népeket, ők két dolgot akarnak: nyugat-európai szinten élni és egymást ugyanúgy gyűlölni a jövőben, ahogy a múltban tették. A kettő együtt nem megy. 137. IRÁN Nagyon kevés magyarnak adatott meg, hogy járhatott az 1979 utáni Iránban. Az ország csodaszép. Teherán fölött síparadicsom van, Teheránba bezúdul egy folyó, melynek mindkét partján éttermek
sokasága várja a vendégeket. Az utcán az emberek barátságosak, mivel sokszor ünnepelnek, kézzel ételt tesznek a velük szembe jövők szájába, és édességgel kínálják az idegeneket is. A bazár tipikus közép-keleti, ahol a zöldséget néhány méterre árulják az aranytól. Iránban az élet a síita forradalom után nem volt egyszerű. Az Egyesült Államok nem állt ki legfőbb térségbeli szövetségese, a sah mellett, szó szerint hagyta elpusztulni, ezzel nehéz helyzetbe hozva térségbeli és egyéb szövetségeseit. Az amerikai nagykövetség megszállása után pedig Irán került a zsaroló pozíciójába. A néhány hétig még elnök Jimmy Carterrel már nem, az új elnök Ronald Reagannel viszont már hajlandó volt tárgyalni az iráni vezetés. Iránt, amely 2500 éves, ősi kultúrával rendelkező perzsa állam, és történelme folyamán még soha senkit nem támadott meg, fegyveres támadás érte a szomszédos Irak részéről. Érdekességként jegyzem meg, hogy a háborúban a támadó Irakot támogatta, különböző okok miatt, az akkori mindkét szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ez a támogatás nemcsak politikai, hanem konkrét katonai támogatást is jelentett. A háború iszonyú szenvedést és hosszan tartó gyűlöletet és bizalmatlanságot hozott mindkét fél részére. Irak akkori vezetése úgy érezte, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, és leszámolhat a forradalomban meggyengült ősi riválisával, és egyben jó pontokat szerezhet a két szuperhatalomnál, valamint tovább gyengítheti az iraki lakosság többségét alkotó síitákat. Azzal senki sem számolt, hogy Irak képtelen lesz katonai sikereket elérni, hogy Irán gyorsan megszervezi a védelmét, és hogy az elhúzódó háború térségbeli következményei beláthatatlanok lesznek. A háború az iraki és a nyugati alapcélt, a síita, forradalmi Irán megsemmisítését nem érte el. Az egyik legfőbb tapasztalat az volt, hogy az iraki hadsereg alkalmatlan egy komolyabb háború megvívására, de alkalmas az országon belüli vérengzések végrehajtására. Szaddám később megtámadta Kuvaitot, és a nyugat sokadik kísérlete a megbuktatására sikerrel járt, az ország káoszba süllyedt, az új kormányok egyike sem volt képes nemzeti szinten tevékenykedni, a síiták a szunnitákat csaknem ugyanúgy elnyomták, ahogy ez korábban, Szaddám alatt történt a szunniták részéről. Irán ellen sorra születtek meg az embargók, az Egyesült Államok, az ENSZ és az Európai Unió részéről és a Közép-Kelet valóban háborús tűzfészekké vált. Most tizenkét évnyi tárgyalás után végre megszületett a megállapodás. Ez siker mindkét fél számára Az ENSZ Biztonsági Tanács öt állandó tagja: Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia, valamint Németország megállapodott Iránnal. A cél egyértelmű volt. A nyugat be akar törni egy mindenben hiányt szenvedő nyolcvanmilliós piacra, Irán pedig véget akar vetni az embargónak, a 20 százalékos inflációnak, a munkanélküliségnek, és újra exportálni akarja a kőolaját és a földgázát. A kompromisszum lényege, hogy Irán lemond az atombomba előállításáról, a dúsítás nem érheti el a 4 százalékot, a 19 ezer centrifugából 6000-t tarthat meg, az uránfelhasználás a jelenlegi évi 12 ezer kilogrammról le kell, hogy csökkenjen 300 kilogrammra. Az iráni atomlétesítmények szabadon ellenőrizhetők lesznek. A tárgyalások egyik fontos tanulsága volt, hogy ha elakadtak, azonnal kétoldalú amerikai-iráni megbeszélésen egyeztettek. A világ jelenleg szó szerint, rohan Iránba, hogy kereskedhessen, és a szerződés ellenzői: az amerikai republikánusok, Izrael és néhány szunnita állam, kisebbségben maradtak.
Amikor Teheránban jártam, sorra jöttek oda hozzám az emberek, hogy mi a véleményem Iránról? Remélem, amikor legközelebb ott leszek, már lesz mit mondanom. Azt is remélem, hogy lesz turizmus, és a világ megismerheti a Perzsa Birodalom történelmi emlékeit. 138. GÖRÖGORSZÁG Miután, negyven nyári horvátországi tevékenységem véget ért, elmentünk néhányszor Görögországba. Voltam NATO-konferencián Athénban, nyaraltam Krétán és Rodoszon. Az ország gyönyörű, a Jóisten is a turizmusra teremtette. A görögök, akik nyilvánvalóan az euró zóna leggyengébb láncszemei voltak, nem tudtak felkészülni a 2008 óta tartó világgazdasági válságra. Ugyanakkor kiválóan alkalmazták azt az ősi bölcsességet, hogy a hazugságnak három formája van: a sima hazugság, a hamis eskü és a statisztika. Az ország tipikus déli mentalitású, ennek kevés előnyével és számos hátrányával. Mindent megtettem, hogy legalább egyszer számlát kapjak, sikertelenül. Egy luxus étteremben végül is adtak, üres számlát, ceruzával kitöltve. Egy olyan nemzet esetében, ahol az adócsalás nemzeti sport, a németek, skandinávok stb. kiválóan tudnak nyaralni, de lenézik ezt a mentalitást. Tény, hogy Görögország összes eddigi kormánya hazudott. Meghamisították a statisztikákat mind az európai uniós belépésnél, mind a 2001-es euró zónás csatlakozáskor. Tény, hogy mindezért és az értelmetlen kölcsönökért felelősség terheli a nyugatot is. Tény, hogy Görögország „ősellensége” a vele egy szövetségi rendszerben, a NATO-ban lévő Törökország, de ilyent is láttunk már másutt is a történelemben, és az is tény, hogy különleges kapcsolatok fűzik Szerbiához és Oroszországhoz. Ha már a komplikált tényeknél tartunk, akkor az is tény, hogy a második világháborúban komoly partizán mozgalom volt, az olasz hadsereg ellen a görög hadsereg sikeresen védekezett, valóban komoly német megtorló intézkedések voltak, és a háború végén az ország döntő részét a kommunista partizánok ellenőrizték. A háború végén partra szálló brit csapatok verték szét a kommunistákat, és teremtették meg a mai, polgári Görögország alapjait. A kommunisták egy része elhagyta az országot és valahol másutt keresett megélhetést. A kivétel az akkori Jugoszlávia volt. Tito a pihenő után fegyvert adott a felkelőknek és visszaküldte őket harcolni. A számtalan ellentétből csak néhányat soroltam fel. Nem beszéltem az 1967-es katonai hatalomátvételről, a görög király trónfosztásáról, a görög hadsereg ciprusi partraszállásáról, Törökország közbeavatkozásáról, a katonai junta bukásáról. A görög dráma előállt. A 2015-ös választásokon nyert a baloldal, de nem szerzett abszolút többséget. A lakosságnak már elege volt mindenből, de főképpen a megszorításokból. A gazdagok már külföldre menekítették a pénzüket, a középrétegek és a szegények azon a korábbi szinten szeretnének élni, ami ma már lehetetlen. A baloldal választási ígéretei tarthatatlannak bizonyultak, a kiírt népszavazás semmit nem oldott meg, a pénzügyminiszter ostoba szereplései csak növelték a nyugati politikusok jelentős részében meglévő görög ellenes érzelmeket. A pénzügyminiszter, Jánisz Varufákisz, aki korábban játékelméleteket tanított nyugati egyetemeken, ezt próbálta alkalmazni a nagypolitikában is. Különösen a német vezetést, ezen belül a német pénzügyminisztert, Wolfgang Schäublét ingerelte fel. Annyi jóvátételt kért a németektől a második világháborúban elkövetett cselekedeteikért, amennyi az ország bruttó adóssága volt, és bejelentette a német javak államosítását. Közölte, hogy ha egy magánszemély 10 000 euróval tartozik egy banknak, nincs tárgyalási pozícióban, de ha egy állam tartozik 300 milliárd euróval, az már tárgyalási alap. A nyugati pénzügyminiszterek végül is közölték, hogy nem hajlandók vele a további tárgyalásokra, így mennie kellett.
A görög válság kapcsán újra kiújultak a francia-német ellentétek. Párizs nehezen viseli, hogy a régi együttműködés véget ért, a korábbi munkamegosztás, a francia politikai, katonai és német gazdasági vezető szerep már a múlté. Görögország legfőbb hitelezője Németország, mintegy 90 milliárd euróval, és az évi 2,5 millió német turista jelentősen növeli az egyébként reménytelen helyzetben lévő GDP-t. A helyzetet csak bonyolította, hogy a lakosság nem akarja a tartozásokat visszafizetni, viszont, jól felfogott érdekei miatt, az euró zónában akar maradni. Az ország csaknem ugyanolyan megosztott, mint 1945-ben. Számomra a nagy kérdés az, hogy egy ennyire megosztott ország képes lesz-e egységesülni. Közben folyt a PR-háború. Barack Obama közölte, hogy Görögországnak az euró zónában kell maradnia, a német pénzügyminiszter válasza az volt, hogy cseréljenek Puerto Ricóval. Stoiber, korábbi bajor miniszterelnök pedig közölte, hogy a görögök a harmadik világ szintjén dolgoznak és nyugati szinten élnek. A görög kérdés megítélésében a két német kormánypárt is szembekerült egymással. A német lakosság hangulata is gyorsan változott, és volt, hogy 96% követelte, hogy tegyék ki a görögöket az euró zónából. A német pénzügyminiszter hitte, hogy kétsebességes unió van, ahol az euró zóna tagjai alkotják az első zónátl Ez az elképzelés megdőlt, és ma már egy több sebességű zónáról beszélnek! A német pénzügyminiszter odáig ment, hogy kijelentette, a görögök nélkül az euró zóna csak erősödne. Ma Európában csak Ukrajna besorolása rosszabb a görögökénél! Eddig a történelemben 110 százalékos eladósodás felett még senki nem tudott fizetni. A görögök pedig jóval e fölött vannak. Az euró zóna előtt két út állt: kizárni a görögöket, a veszteséget leírni és átlökni az országot, legalább részint, az orosz érdekszférába, vagy újabb hitelt adni azzal a biztos tudattal, hogy ezzel a kérdést csak néhány évvel elodázzák, de nem oldják meg. Az euró zóna államai ezt az utat választották. Az idő fogja eldönteni, hogy ez volt-e a jobb megoldás. Egy főre kivetítve a görög tartozás a hollandok felé 1126 euró, az osztrákok felé 1088 euró, a németek felé 1085 euró, a franciák felé 1012 euró, az eladósodott olaszok felé 960, a még eladósodottabb spanyolok felé 862 euró, a szlovének felé 774 euró. A nyugat a görög adósságok esetében könnyítésekre hajlandó, elengedésre nem. Mi lesz veled, Görögország?
Antall József 139. ANTALL JÓZSEF, MAGYARORSZÁG ELSŐ SZABADON VÁLASZTOTT MINISZTERELNÖKE Antall József alig több mint harminc hónapig volt Magyarország miniszterelnöke – mégis, sokkal inkább rajta hagyta ujjlenyomatát a tisztségen, mint sok elődje és utóda. A magyar miniszterelnök ez alatt a rövid idő alatt olyan formatív változásokat hozott, melyek csak Batthyány Lajos, a két Tisza vagy Bethlen István korszakára voltak jellemzők. Tevékenységével nemcsak a miniszterelnöki intézményt, hanem az egész ország politikai berendezkedését fogalmazta újjá, beleértve a magyar külpolitikát is. A magyar külpolitika stratégiai irányai természetesen elkerülhetetlen döntéseket jelentettek, mások azonban a miniszterelnök innovatív elméjéről és bátor választásairól tanúskodtak. 1990-ben nem volt egyértelmű az Észak-atlanti Szövetség kibővítése, hiszen az Egyesült Államokban és NyugatEurópában még a NATO fennmaradásáról is vitatkoztak, Magyarországon pedig a frissen megválasztott Országgyűlés néhány tagja az 1956-ban kiadott semlegességi nyilatkozatnál akarta felvenni a független magyar külpolitika fonalát. Antall József célja ezzel szemben világos volt: béke és stabilitás csak az integráció és a szövetségesi elkötelezettség révén köszönthet a régióra. Európának egységesnek kell lennie, és üdvözölnie kell az Egyesült Államok szerepvállalását – az amerikaiaknak pedig valódi érdeklődést kell mutatniuk az öreg kontinens, és azon belül különösen Kelet-Európa problémái iránt – fogalmazott a miniszterelnök. Nemcsak intézményileg, de személyével is formálta a külpolitikát. Ismeretségeket és barátságokat kötött a korszak vezető politikusaival, Helmut Kohltól az idősebb George Bushig, akivel öt alkalommal is találkozott, és aki kényes ügyekben is számított a magyar miniszterelnök tanácsaira. Nem kis részben Antall személyes ismertségén és elismertségén múlt, hogy az MDF a magyar politikai pártok közül elsőként ágyazódott be a nagy nemzetközi pártcsaládok közé, az Európai Demokrata Unióba. Külpolitikai sikere személyes barátságainak is volt köszönhető, amire a legjobb példát az Antall-Kohl barátság szolgáltatja. Mikor a taxisblokád miatt ellátási gondok lehetősége merült fel, a magyar miniszterelnöknek egyetlen telefonhívásába került, hogy rendelkezzenek a rendkívüli német szénszállítás beindításáról. A régiónkra jellemző több évtizedes rivalizálás és ellenségeskedés, majd az azt meghaladni hivatott álságos „szocialista internacionalizmus” alternatívájaként Antall József a visegrádi országokban látta Közép-Európa fejlődésének lehetőségét. Az 1989-et követő években a V4 valóban az egyik legsikeresebb ország csoport lett, amely elsők között biztosította tagjainak NATO-felvételét, majd EU-csatlakozását. A későbbi években az együttműködés tartalmilag kicsit kiürült, és azóta sem nyerte vissza méltó helyét a nemzetközi politikában. Őszintén reméljük, hogy tagjai a térségi rivalizálás helyett a jövőben ismét a regionális együttműködést és Visegrád szellemiségét fogják képviselni. Antall József miniszterelnök azt akarta, hogy a magyar politika világpolitika legyen. A hidegháború utáni első évek diadalmámorában is figyelmeztetett Ázsia feltörekvő hatalmaira, amelyek középtávon át fogják alakítani a nemzetközi politikát. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a Közel-Kelet energetikai és más szempontokból „Európának kiegészítő része”, így az ottani országok stabilitása kulcskérdés Európa szempontjából. Mint mondta, Európának és Amerikának együtt kell magára találnia a 21. század új, világszemléletünktől idegen kihívásaival szemben, melyek közül már akkor
kiemelt fontosságúnak nevezte a vallási ihletésű és államilag támogatott terrorizmust. Az elmúlt években szomorú pontossággal igazolódott be a jóslat, miszerint a Közel-Kelet biztonsága kihat Európa biztonságára, elég itt az energiabiztonságra, a tömeges migrációs hullámra vagy a terrorfenyegetettségre gondolni. Antall József miniszterelnök már 1991-ben úgy vélte, hogy „csak környezetbarát szociális piacgazdaság tudja egyensúlyban tartani a termelést és a környezetvédelmet”, vagyis meghatározta a csak később divatba jövő fenntartható fejlődés fogalmát. Antall József, aki messze megelőzte korát stratégiai gondolkodásban, nyelvtudásban, maga irányította a magyar külpolitikát. Így ez sikerágazattá válhatott. Mivel kiválóan beszélt németül, négyszemközti találkozóin Kohllal, tegeződve mind a világpolitika, mind a kétoldalú kapcsolatok legfontosabb pontjait egyeztetni tudták. Nem véletlen, hogy nemrég avatták fel a volt miniszterelnök mellszobrát Brüsszelben, ahol épületrészt is neveztek el róla. Európai stílusa, horizontja jól szemlélteti, hogy az eljövendő hónapokban szoboravatás várható Berlinben és Rómában is. A kor meghatározó politikusai barátként tekintettek rá, és visszaemlékezéseikben, miközben kőkeményen kritizálták kortársaikat, Antall Józsefről csak pozitívan írtak. Halála óriási törést jelentett a rendszerváltás utáni magyar politikában, és az MDF-ben pótolhatatlannak bizonyult. Büszke vagyok rá, hogy két alkalommal volt szerencsém találkozni és beszélgetni Antall Józseffel, és jelenleg az Antall József Tudásközpont kurátora lehetek. Ez a tudásközpont – folytatva az antalli tradíciókat – megteszi mindazt, amit a kül- és biztonságpolitikában a kor megkövetel, kutatásokat, könyvkiadásokat és a nemzetközi kapcsolatok világszínvonalú kezelését. Számomra nem volt meglepő, hogy korunk leghíresebb politikusai elfogadták a megtiszteltetést, hogy a nemzetközi kuratóriumba bekerülhessenek (élükön Helmuth Kohl, volt német kancellárral), és többek közt olyan vendégeink voltak Budapesten, mint a visegrádi négyek államfői és a német pénzügyminiszter.
Memoár 140. MEMOÁR Tudom, hogy a memoár önigazolás. Én azonban nagyon szeretem. Churchilltől elolvastam minden megszerezhető művét, és kiolvastam, szinte faltam a könyveit. Ettől kezdve, hogy ki mit írt róla, nem érdekelt. Ugyanígy voltam Kennedyvel és Bismarckkal is Egyetem végén bementem a könyvtárba, hogy szeretném kikölcsönözni Bismarck és Kennedy műveit. Miután kihozták, megkérdeztem, hogy vissza kell-e jönnöm három hét múlva, hogy elveszítettem valamennyit, vagy kifizethetem-e most a büntetést. Nem mondhatnám, hogy szerettek, de évtizedeken keresztül tanítottam ezeket a hallgatóimnak. Lelkiismeret-furdalásom azért sem volt, mert ezek a könyvek akkor már mintegy tíz éve ott voltak a könyvtárban, és még senki sem vette ki. Amikor én végeztem, 1972-ben, akkor még a legjobb külpolitikai, biztonságpolitikai könyvek zöme nem jelent meg magyarul. A kötelező idegen nyelv az orosz volt, amely nyelven tényleg semmi nem volt megtalálható. Így németül kerestem a szakirodalmat, sőt előfizettem külföldi lapokra is. Ma már minden hozzáférhető. A legjobb könyveket kiadják magyarul (Kissinger, Kohl, Brzezinski, Bush stb.), de ami mégsem jelenik meg, az azonnal megvehető angolul. Ma az angol az egyedüli világnyelv; aki nem beszéli, eleve hátrányból indul. Már volt világnyelv a latin, a francia. Most az angol. Hogy meddig lesz így, nem tudni, de több nyelv is igényt tart erre a státusra. R. H. Bruce Lockhart könyve: Egy brit diplomata emlékei csodálatos elemzése az orosz forradalmaknak. Helmut Kohl könyve: A fal leomlásától az újraegyesülésig olyan elemzést ad a legújabb kori német történelem kulcskérdéseiről, amelyhez hasonlót soha nem olvastam. Ez itt a reklám helye. Nemrég jelent meg George Bush és Brent Scowcroft könyve Átalakított világ címmel. Semmi más nincs benne, mint a volt elnök és a nemzetbiztonsági főtanácsadója szó szerinti visszaemlékezései. Amiket leírnak, az a maga idejében állam- vagy szolgálati titkot képezett, mára már tényleg fantasztikus elemzéssé vált. Leírják, hogy a Kínai Népköztársaság a román forradalom hatására visszakozott a reformoktól, és vállalta a pekingi vérengzéseket. „Az Egyesült Államok évekig előnyben részesítette azokat a szovjet csatlósokat, amelyek a legnagyobb függetlenséget mutatták a szovjet politikai irányításról… Románia az érintett államok közül az egyik legsztálinistább, az Egyesült Államok kedvence lett… Egy ilyen politikaváltás Romániát Nicolae Ceau șescu brutális diktatúrája miatt az első helyről az utolsóra száműzné az amerikai »rangsorban«.” (51. old.) Ennél brutálisabb őszinteséggel ritkán írták le a román diktatúra lényegét. „Az 1970-es években Nyugat-Németország a szociáldemokrata (SPD) kancellár, Willy Brandt alatt útjára bocsátotta az Ostpolitikot – a Kelet-Németországgal való szorosabb kapcsolatépítést. Ez a politika hallgatólagosan elismerte a különböző politikai és gazdasági identitással rendelkező különálló Németországok létezését, és Kelet-Németországnak nagyon is szükséges nyugat-német gazdasági segítséget nyújtott” (valójában, ahogy később kiderült, életben tartotta). (194. old.) Soha
senki nem fogalmazta meg még így, hogy a kelet-német szocialista rendszer egy kirakatállam volt, amelynek a fenntartása a mindenkori szovjet rendszernek is rendkívüli összegekbe került. Ugyanezen az oldalon fogalmazzák meg a szerzők, hogy milyen stratégiai különbségek voltak Kohl és Genscher nézetrendszere között. Amíg a szakértők máig vitatják Genscher visszalépésének indítékait, addig ez a könyv ezeket a kérdéseket tényszerűen vizsgálja. A német egység létrejötte a könyv egyik fő témája. Végigelemzi a szovjet, az amerikai, a francia és a brit felfogásokban végbement változásokat, és egyértelművé teszi, hogy Bush amerikai elnök, rövid tépelődés után, szemben saját külügyminisztériumának véleményével, a Kohl által felvázolt német egység koncepcióját támogatta. Érdekes, hogy az elnök bekérette Kissingert, hogy vázolja fel a véleménye szerinti jövőbeni szovjet Németország-politika lényegét. „Kissinger szerint Gorbacsovnak tudnia kell, hogy Kelet-Németország többé már nem életképes. Kissinger két lehetséges szovjet opciót vázolt fel. Az első szerint a két Németországot ki kell vonni a NATO-ból és a Varsói Szerződésből. Egy semleges Németországot ellenőrzés alatt lehet tartani a nukleáris fegyverekkel való fenyegetéssel, míg Kelet-Európát az egységes Németországgal lehetne sakkban tartani. A másik opció a két szövetség feloszlatásának kísérlete.” (199. old.) Az idő abszolút igazolta Kissingert, az eljövendő éveknek valóban ez volt a szovjet stratégiája. Idézi Margaret Thatchert, aki azt mondja Bushnak: „az újraegyesítés azt jelenti, hogy Gorbacsov elveszett”… Nagy-Britannia hosszú ideig megpróbálta a kontinentális erőegyensúlyt megtartani, gondoskodni arról, hogy egyetlen állam se uralja Európát. Küzdött a napóleoni Franciaország, a császári Németország és a Harmadik Birodalom ellen, egyre nagyobb tétekért, egyre nagyobb költségekkel, gazdasági és politikai befolyása a két világháború következményeként pedig csökkent. Nagy-Britannia 1945 óta a német problémát úgy szerette volna megoldani, hogy szoros kapcsolatokat épít ki Nyugat-Németországgal, és a NATO-ra, valamint az Egyesült Államokkal fennálló „különleges kapcsolatára” támaszkodik, bármilyen lehetséges fenyegetés ellensúlyozására Az újraegyesítés komoly kérdéseket vetett fel a jövőről. Megváltozott-e Németország, vagy ismét uralni akarja Európát, ha csak gazdaságilag is?…” Brent Scowcroft megjegyzése: „én nem voltam olyan optimista, mint az elnök a végkimenetelt illetően, és a szívem mélyén egyetértettem Thatcher álláspontjával.” (201. old.) A könyv tehát nyíltan elemzi a brit érdekeket és a megosztottságot, amely az Egyesült Államok felső vezetésében e kérdésről a valóságban megnyilvánult. Kohl nem egy esetben a tervezett külpolitikai lépéseiről még saját kormányát és ezen belül saját külügyminiszterét sem értesítette. A német egység létrejöttéig az amerikai vezetésen belül komoly félelem uralkodott, hogy Kohl a nyugati szövetséget, vagy pedig az egységért cserébe a semlegességet választja. Jó ideig az európai vezetők zöme, a britek, a franciák, az olaszok, a hollandok a német újraegyesítés ellen voltak, és mindent idéztek, ami véleményüket alátámasztotta. A kanadai miniszterelnök úgy számolt be a Szovjetunióban tett látogatásáról, hogy Gorbacsov azt mondta: „a németek elfelejthetnék az újraegyesítést”, és kijelentette azt is, hogy: „emberek haltak meg már azért, mert éretlen gyümölcsöt ettek”. (204. old.) Az Egyesült Államok számára a német egység kérdése azt a dilemmát vetette fel, hogy az egység után az amerikai csapatok továbbra is állomásozhatnak-e Németországban. Meggyőződésem, hogy a német egységre Kohl nélkül jobb esetben is csak sokkal később került volna sor. Ő volt az egyetlen, aki valóban átlátta a folyamatokat és képes volt stratégiában gondolkodni.
Ugyanilyen nagy témája a könyvnek a Szovjetunió belső helyzete és a bomlás folyamata. Amikor Andreotti olasz miniszterelnök egy nemzetközi fórumon a német egység ellen szólva azt kérdezte, mi történne, ha másnap a baltiak nyilvánítanák ki szuverenitásukat, a dühös Kohl visszavágott, hogy Andreottinak nem ez lenne a véleménye, ha a Tiberis két részre vágná az országot. Mitterrand francia elnök úgy fogalmazott: „nem sok mindent tehetünk, mert nem fogunk hadat üzenni Németországnak… Máskülönben ismét 1913-ban találjuk magunkat, és mindent elvesztünk.” (210. old.) Érdekes, hogy az összes nagyhatalom külügyminisztere közül a francia külügyminiszternek volt meg a legkisebb mozgástere, és minden konferencia minden egyes kérdését azonnal megvitatta a köztársasági elnökkel. Érdekes eleme a könyvnek, hogy az elnök, miközben sorra éri el külpolitikai sikereit, egyre nehezebb helyzetbe kerül saját Kongresszusával szemben: „a kelet-európaiak, a szovjetek és a nyugat-európaiak mind azt akarják, hogy tartsuk ott a csapatokat. Mindenki, kivéve a Kongresszust”. Kohl valóban őszinte az amerikaiakkal, és a német–francia kapcsolatokat úgy jellemzi: „tisztelegj az NSZK zászlaja előtt egyszer, de a trikolór előtt háromszor”. Ez a mondat többet elárul a kétoldalú kapcsolatokról, mint sok szakkönyv együttvéve. Mitterrand javaslata Bush elnöknek a litván kérdésről hasonlóan „szellemes” volt: „óvott attól, hogy elismerjem őket. Olyan lenne, mintha az Egyesült Államok nagykövetet küldene Elzászba.” A kettő plusz négy tárgyalásokról (két német állam, plusz Egyesült Államok, Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia) a többi NATO-külügyminiszter a sajtóban megjelent nyilatkozatig semmit sem tudott, „az eredmény általános fölháborodás és éles vita lett. Az olasz külügyminiszter sokak nevében dühösen megjegyezte, hogy negyven éve működünk együtt a szövetségen belül. Genscher odafordult, jeges pillantást vetett rá, és nyersen azt válaszolta, ön nem részese a játszmának. A találkozó a fenti kijelentés okozta sokkal ért véget.” (252. old.) „Június 11-én a kelet-német miniszterelnök, Lothar de Maizière látogatott a Fehér Házba. Különös és rendkívül érdekes megbeszélés volt – az első és utolsó találkozás kelet-német vezető és amerikai elnök között. A helyzet fonákságát növelte, hogy Maizière volt a Varsói Szerződés néhány nappal korábban megtartott ülésének az elnöke is… Amerikai elnök kapott tájékoztatást a Varsói Szerződés konferenciájának elnökétől – hihetetlen!” (297. old.) Bushnak kiváló humora volt. A német egységgel kapcsolatos fejezetet a szerzők a következőképpen fejezik be: „Megjelent egy nehézsúlyú hatalom – Németország –, és nem mindenki volt tisztában azzal, hogy ez mit jelent majd. A pesszimista Margaret Thatcher később azt mondta, hogy nem Németországot kapcsoltuk Európához, hanem Európát Németországhoz. Mitterrand még mindig biztosnak tűnt abban, hogy ő vezetheti majd a francia–német entente-ot, és azon keresztül fenn tudja tartani Franciaország meghatározó befolyását az Európai Közösségben. Abban is bízott, vagy azt is remélte, hogy a NATO mint az európai biztonság eszköze elsorvad, és a politikai stabilitást egyre inkább a Nyugat-európai Unió/Európai Közösség és az EBEÉ (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) fogja biztosítani. Szerintem azt várta, hogy az izolacionalista amerikai közvélemény nyomására az Egyesült Államok végeredményben katonailag visszavonul, és biztonsági ügyekben lemond vezető szerepéről – Franciaország javára.” Tökéletes elemzés.
A könyv részletesen foglalkozik az iraki–kuvaiti háborúval, és idéz Szaddám Huszeintől: „Megmondom önnek, hogy vereséget fognak szenvedni. Önök szuperhatalom, és tudom, hogy kárt tudnak nekünk okozni, de el fogják veszteni az egész térséget. Soha nem fognak tudni bennünket térdre kényszeríteni. El tudják pusztítani a gazdasági és ipari struktúránk egy részét, de minél nagyobb károkat okoznak, annál nagyobb teher fog önökre hárulni. Ilyen helyzetben nem leszünk tétlenek.” (342. old.) Ezek látnoki szavak. A nemzetbiztonsági főtanácsadó azt írja aznap a naplójába: „még soha nem láttam ennyi spekulációt. Ennyi szakértő, ennyi ember mondja mit tehetek, vagy mit nem tehetek. Belső nézeteltérések is vannak. A gazdasági emberek úgy érzik, kizárják őket a katonai opcióból, és igen, ez az utasításomra történik… A gazdaság része a stratégiánknak, de az információk némelyikét a legszűkebb körre próbáljuk korlátozni.” Sajnos ezek a szavak is látnokiak voltak, figyelembe véve az azóta az NSA-ban (Nemzetbiztonsági Ügynökség) történteket. A szerzők olyan részletesen elemzik az iraki háború előzményeit, annak katonai és politikai előkészítését, ahogy ezt eddig a döntéshozók közül senki nem tette meg. Bush azt írta a naplójában október 17-én: „ahogy végignézem perzsa-öbölbeli szövetségeseinket: a britek erősek és a franciák franciák… A többi európai nem akar erőszakot használni. Az Öböl Menti Együttműködés Tanácsának (GCC) államai azt akarják, rúgjuk ki Szaddámot, mégpedig minél hamarabb – és köztük van mellékesen Egyiptom is. A szíriaiak esetleg támogatnak. A törökök is valószínűleg. Aztán ott van Jordánia és más országok, amelyek csak a kezüket tördelik, és azt hajtogatják, hogy az erő használata teljes katasztrófa lenne… A gondot az jelentette: úgy kell a támadó kapacitást elpusztítani, hogy ne gyengítsük meg Irakot annyira, hogy hatalmi vákuum keletkezzen és felborítsa az Irak és Irán közti egyensúlyt, tovább destabilizálva a térséget még évekig.” Újra csak látnoki szavak. „Miközben a jövőn töprengek, igen határozott körvonalakat ölt bennem a szerep, amelyet az Egyesült Államoknak kellene játszania eljövendő világunkban. A kezünkben van a gazdasági és politikai befolyás és erő, amellyel meg tudjuk valósítani saját célkitűzéseinket, de a világ vezető demokratikus hatalmaként és a szabadság fáklyavivőjeként, az áldásként kapott szabadsággal, erőforrásokkal és földrajzi helyzetünkkel együtt jár a nagyobb felelősség is, hogy a hatalmat a közjó szolgálatába állítsuk. Kötelességünk ugyanakkor a vezető szerepet is felvállalni. A vezető szerep azonban nem csak gazdasági erőnkből és szuperhatalmi katonai fölényünkből fakad: a világ nagy része bízik bennünk és önként kéri segítségünket. Az Egyesült Államokat többnyire jóindulatú nagyhatalomnak tartják, amelynek nincsenek területi ambíciói, és igen jelentős erejét csak vonakodva állítja csatasorba. Legértékesebb hozzájárulásaink közé sorolom, hogy tevékenységünk nyomán a nemzetközi kapcsolatokban teret nyert a kiszámíthatóság, a stabilitás, és mi lettünk az egyedüli hatalom, amely elegendő erőforrással és tekintéllyel rendelkezik, hogy ebben a szerepben felléphessen, és azt széles körben el is fogadják. Nem szükséges, mi több, nem is szabad minden felfordulásban szerepet vállalnunk, de segítséget kell nyújtanunk ahhoz, hogy multilaterális megoldások születhessenek. A vitában ugyan egyoldalúan is eljátszhatjuk a döntőbíró szerepét, de ha mégsem sikerül elejét vennünk az olyan agressziónak, amilyet a Perzsa-öbölben láttunk, akkor lehetőleg együtt kell fellépnünk az elkötelezett partnerekkel. Ezen oknál fogva az elnöki vezetés feltehetően minden korábbinál fontosabb szerephez jut.
Belpolitikai szempontból az elnöknek rendkívül komolyan kell vennie a külpolitika fő irányítójának alkotmányos szerepét: ő az, aki a célkitűzéseket meghatározza, a prioritásokat kijelöli, ő teszi meg azt, ami mindenki számára hasznos, még ha népszerűtlen is, és végül ő állítja az országot egy-egy ügy mellé. A külpolitikában az elnök legnehezebb feladata nem az, hogy meghallgassa a konszenzusos álláspontot, hanem az, hogy a konszenzust maga hozza létre belföldön és külföldön. A vezetés egyetlen területen sem olyan kritikus tényező, mint amikor odahaza kell új konszenzust teremtenie abban, hogy milyen szerepet töltsön be Amerika a világban. Ahhoz kétség sem férhet, hogy szembe kell néznünk az előttünk álló kihívásokkal, és semmiképpen sem szabad visszatérnünk a század elején jelentkező elszigetelődés-párti és protekcionista szemlélethez. Nemzetünk nem teheti meg, hogy önző módon azonnal visszatérjen a határai mögé, amint egy-egy válság után a nemzetközi helyzet rendeződni látszik, majd ismét előtörjön onnan, amint a következő nagy felfordulás hullámai megint elérik partjainkat. Ezt a korábbi mintát minden erőmmel megpróbáltam megtörni, ahogy a hidegháborút magunk mögött hagytuk; ez az a minta, melyet továbbra is meghaladni szándékozunk. A mostani nemzetközi színtérhez fogható tabula rasát még nem produkált a történelem – bármennyire is zavarosnak tűnhet egyeseknek –, és az amerikai részvétel a világ ügyeiben soha nem volt annyira fontos, mint most. Ha az Egyesült Államok nem áll az élre, senki nem fog vezetni minket. Ez azonban ránk is hatalmas feladatot ró: tanulnunk kell a magunk mögött hagyott évszázadból, amelyhez foghatóan véres még nem akadt a történelemben. Ha nem élünk a ránk rótt felelősséggel, ha visszariadunk a szereptől, amelyet csak mi tudunk felvállalni, ha nem teljesítjük kötelességünket a világ iránt, hanem közönybe süllyedünk, akkor egy nap ismét nagy árat fogunk fizetni rövidlátásunkért és hanyagságunkért.” (574–575. old.) Nagy kár, hogy ezeket a valóban bölcs tanácsokat a saját fia mint elnök nem fogadta meg. Szóval én azt javasolom, hogy ha valakit a történelem lényege érdekel, olvasson memoárokat, dokumentumokat, még akkor is, ha a memoárírás önigazolás.
Nógrádis viccek, anekdoták NÓGRÁDI TELEFONJA Nógrádi szembetalálkozik volt egyetemista csoporttársával a terminálban. – Á, szervusz, Gyurikám, mi van veled, ezer éve nem beszéltünk! – Szervusz, ne haragudj, de perceken belül be kell csekkolnom, különben lekésem Abu-Dzabiba a csatlakozást. Hívjál fel a jövő héten! – Jó, jó, de mi a számod? – 30-as, forradalom, és az egy napon letett 5 vizsgám eredménye! – kiáltott vissza Nógrádi, és már el is tűnt jobbra, a fordulóban… NÓGRÁDI A WELLNESSBEN – Magát is látni itt, Nógrádi úr? Csak nem a pingpongasztalt tetszik keresni? – Nem, a medencéhez megyek. Az egyik tanítványom szerint jót tenne egy kis jóga-úszás… – Ja, jó, akkor megnyugodtam, mert az asztalról hiányzik a háló. – Az se lenne gond – legyintett Nógrádi – Még egyetemista koromban, zárthelyi vizsgák után, csak belöktem az asztalt a falhoz, és felváltva két ütővel püföltem a tenyereseket. – De hát miért egyedül játszott? – Meg kellett várnom, míg a többiek is végeznek – felelte mosolyogva Nógrádi, és már el is tűnt jobbra, az öltözőben. NÓGRÁDI ELŐAD I. – Legalább egy lány kérdezzen! – Azt szeretném megkérdezni a tanár úrtól, hogy milyennek találja az amerikai nagykövet asszonyt? – Olyasmi lábai vannak, mint Sharon Stone-nak tíz éve, bugyiban. – És mit szól ehhez a kedves felesége? – Neki jobban tetszett Sharon Stone bugyi nélkül. NÓGRÁDI ELŐAD II. – Egy lányt kérek! Az utolsót egy lány kérdezze! – Bevándorlás ügyben szeretném kérdezni, hogy veszélyesnek tartja-e a „hosszú tedihengerek éjszakáját”?
– Magának olyan jó lábai vannak, hogy én inkább a hosszú combok éjszakáját tartanám veszélyesnek… – Hogy? – Mondom magyarul: a plakátszaggatás és a tedihenger között pont annyi a különbség, mintha egy nőről letépném a ruhát, vagy inkább simogatva feltárnám a lényegét. Svédországban, szinte az összes nemi erőszakot bevándorlók követik el… – Tehát, a plakátok a tanár úrnak sem tetszenek? – Én nem ezt mondtam, csak sajnálom, hogy a negyediket nem csinálták meg, amelynek a szövege: „Ha Magyarországra jössz, a szexért fizetned kell!” NÓGRÁDI GYANAKSZIK Nógrádi összefut az egyetemen a rektorral. – Szervusz, Zsoltikám, ne haragudj, de látom a plakátokon, meghívtátok DSK-t, hogy előadást tartson a pénzügyi válsághelyzetekről. – Igen-igen! Nagy az érdeklődés, de te, természetesen, ingyen beülhetsz… – Nem ez a gond, de nem félsz, hogy rossz fényt vetne ránk Dominique „rekreációs tevékenysége”? – Ugyan! Külön úgy szerveztem a repülőjegyét, hogy reggel jön, este megy, napközben meg itt van. Még az ebédjét is ide hozatom, a diákokkal fog enni a menzán… – Hát ez az! Szerinted, mi lesz a desszert, ha az a kurva ebédszünet három teljes órán át fog tartani? NÓGRÁDIT LEHALLGATJÁK Nógrádit meglátogatja volt egyetemi csoporttársa a Közgázon. – Gyurikám, lehetne hozzád egy igazán bizalmas kérdésem? – Azt lehet, de akkor szaladjunk fel a tetőre, tudod, mi volt a németeknél is… Fölmásznak a tűzlétrán, ki a tetőre. Haver szuszogva megkérdezi: – Na, most már mondhatom? – Hát, idefigyelj, a múltkor még csak 15 antenna volt itt, most meg kettővel több. Menjünk inkább át a Gellérthegyre. Átérnek, Nógrádi leparkol, kimennek a Panoráma-teraszra. – Na, most már mondhatom? – Nézd, egész úton jött mögöttünk ez a kisbusz, hát nem ezek a kínaiak ugráltak le róla, akik most itt vigyorognak mellettünk? Menjünk fel a Citadellára!
Átsétálnak, fölcaplatnak a lépcsőn, végre fent vannak a falon. – Na, itt jó lesz? – Várj, ne mozgasd a szádat, lentről az a jenki képű minket stíröl a távcsövével! Menjünk a Hármashatárhegyre, az a biztos! Jól van, átfurikáznak, fölkapaszkodnak a dombtetőre. Haver, lihegve megkérdi: – Na, akkor… – Állj! Ahogy jöttünk fölfelé, még sehol se volt ez a két sárkányrepülő, most meg itt lebegnek alattunk 100 méteren belül, az orosz trikolor színeiben. Szerinted, ez véletlen? Ugorjunk át a Jánoshegyre! Visszaszállnak a kocsiba, fölhajtanak a kilátóig, rendőr a nyomukban. – Jó napot kívánok, ide nem lehet ám autóval feljönni! Nógrádi villant neki egy igazolványt, rendőr elnézést kér, távozik. – Na, most már tényleg hadd mondjam! Nógrádi lepillant, meglát három olasz kerékpárost felfelé tekerni a meredeken. – Egyetlen mondatra van lehetőség, amíg ezek a digók felérnek! – Mi van?? – Csak az, hogy sima turisták nem bírnának ilyen tempóban fölfelé tekerni! – Ja, jól van… Hát, csak azt szeretném tőled megkérdezni, hogy annyi szert reklámoznak, szerinted, mit szedjek prosztatanagyobbodás ellen? NÓGRÁDI ÖSSZEGEZ Kósa, Orbán, Pintér, Rogán és Nógrádi egyeztetnek, milyen magas legyen a kerítés. KÓSA: Gyerekek, én még tegnap is azt mondtam egy halom újságírónak, nem lesz semmiféle kerítés! Nem szóltatok, hogy, te, Lajos, figyelj már, nem kéne ezt nyomni, úgyhogy részemről: 0 méter. VIKTOR: Úgyis az én nyakamba varrja majd a baloldal az egészet, hogy ez vasfüggöny meg diktatúra. Hát akkor, takarékosan, de stílusosan, legyen olyan magas, mint régen Ausztria felé: 2 méter. PINTÉR: Ugye, én már két éve megmondtam, hogy kellene ide valami kerítés, a NATO-szabvány pedig 4 méter. Az visz előre, ha betartjuk a szabályokat: 4 méter! ROGÁN: (félig leeresztett szempillákkal) Gibraltárnál magasabb a kerítés, mégis felmásznak rá. Szerintem mi is tudunk annyit, mint a spanyolok: legyen 6 méter!
NÓGRÁDI: Én Kínában láttam 8 méteres kerítést is, de úgy igazságos, ha megnézzük a javaslatok számtani átlagát. (Előhalássza a számológépét, és akkurátusan dolgozni kezd rajta. ) – Tehát: 0+2+4+6+8, az összesen 20 méter, osztva 5-tel, az pontosan 4. Akkor a 4 métert elfogadhatjuk? NÓGRÁDI SPEKULÁL Nógrádit felhívja Szíjjártó. – Azért hívom, tanár úr, mert azzal keresett meg a görög nagykövet, hogy értesülésük szerint a tanár úr drachmát akart venni Várufakisztól a frankfurti repülőtéren. – Nem vettem, mert nem tudtunk megegyezni az árfolyamban. – Hogyhogy? – Úgy, hogy Várufakisz hátizsákjában százmillió névértékű, frissen nyomott drachma volt, és az egészet rám akarta sózni tízezer euróért – ennyit lehet legálisan az EU-ban magunkkal vinni –, de én csak tízezer forintot adtam volna érte. – Értem. A tanár úr arra spekulált, hogy mégis drachma lesz? – Spekulált a fene! Csak felhívtam az unokámat, aki azt mondta, vegyek, mert szeretne új játékpénzeket a „Gazdálkodj okosan”-jába. NÓGRÁDI MEGOLDJA I. Nógrádit felhívják az NBH-ból. – Szervusz, kérlek, az a problémánk, hogy a kormány a munkaerőhiány és a nemzeti konzultáció eredménye miatt is szeretne bevándorlókat a kerítésépítésre vezényelni. Most mondd már, mivel tudnánk rávenni őket, hogy az utánuk jövők előtt állítsanak akadályt? Ez képtelenség! – Dehogyis! Nagyon egyszerű. Nézzétek át a papírjaikat, és a megfelelő jelölteket tájékoztassátok, hogy értesüléseitek szerint, éppen most indult utánuk az anyósuk meg a feleségük! NÓGRÁDI MEGOLDJA II. Két magas rangú tiszt beszélget. – Nógrádi elmondta már, mi lehet az igazság? – Még nem. Időt kért, mert elmaradt a kuvik szakkör. – ?? – Ő szokta a természetvédelmi szakkörre vinni az unokáját, és mivel a szakkör elmaradt, nem tudta tőle megkérdezni, hogy látja a kérdést. – Értem. De mégis, mit végzett az a fiatalember?
– Úgy tudom, kislány, és már iskolás. NÓGRÁDI NORVÉG ÚTJA Két magas rangú tiszt beszélget. – Nógrádi beszélt a Hír TV-ben a norvég útjáról. Jó neki, hogy ebben a hőségben a fjordokban hűsölhetett… – Norvégiában? Drága barátom, az aranybarnára sült Nógrádi az összes tévét telekürtölte ezzel, miközben úgy járt Norvégiában, ahogy Vadai Ági a parlamenti honlapja szerint norvégül tud, és nem lovári cigányul! – De miért ezt hajtogatja? – Neked nem lenne tele a puttony, ha a szabadságod rovására, nyaralás helyett Belgrádon át titokban Bengáziba katapultálnának? NÓGRÁDI KOPPENHÁGÁBAN Nógrádi és a felesége a kurta vakáció idején a koppenhágai reptéri buszon utazik. Csörög a telefon. – Már megint egy magyar TV! Mi a fenét mondjak nekik? Másfél napja még a netet se néztem meg… – Azonnal rázd le őket! – Jó napot kívánok, Nógrádi úr! Egész röviden, milyen a migrációs helyzet Dániában? A reptéri busz ismét megáll, és már tizenötödször hangzik fel az idegesítő szólam: „Take your luggage! Don’t leave behind your baggage! Take your luggage!” – Elképesztő állapotok vannak itt! Bárhová megyünk, mindenütt figyelmeztetnek, hogy le ne rakjuk a csomagjainkat! Igaz, nem mondják, hogy a migránsok miatt, mert olyan udvariasak, de ez teljesen nyilvánvaló! – Köszönöm, Nógrádi úr, az értékes hozzászólást! – Én köszönöm!
A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó www.kossuth.hu
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó vezetője
Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László
A kötet a szerző Memoár 1, 2, 3… című 2015-ben megjelent könyvének átdolgozott, bővített kiadása
A képek forrása a szerző archívuma
Szerkesztő Hitseker Mária
ISBN 978-963-09-8397-6
© Nógrádi György 2015 © Kossuth Kiadó 2015