Murakami Haruki: Ezerkülöncszáznyolcvannégy | Harmadik könyv Geopen Könyvkiadó, 2012 1 l Usikava || Ami tudatának távoli peremét rugdossa – Megkérhetem, hogy ne gyújtson rá, Usikava úr? – szólalt meg az alacsonyabb pasas. Usikava egy pillanatra az asztal túloldalán helyet foglaló férfi arcára nézett, aztán a tulajdon ujjai között forgatott Seven Starsra pillantott. A cigaretta nem volt meggyújtva. – Elnézését kérem – tette hozzá a pasas, bár csakis a forma kedvéért. Usikava arcán tanácstalan kifejezés jelent meg, hogy nahát, ez a valami meg mit keres a kezemben. – Áá, ezer bocsánat. Valóban nem lenne helyes. Nem, természetesen nem fogok rágyújtani. Észre se veszem, hogy mikor, és csak úgy magától kinyúlik érte a kezem. A pasas egy centiméternyit mozdított az állán, de a tekintete meg se rezzent. Pillantása mindegyre Usikava szemébe mélyedt. Usikava visszatette a cigarettát a dobozába, a dobozt egy fiókba süllyesztette. A magasabb pasas, aki lófarokba kötve viselte a haját, a bejáratnál állt és az ajtófélfának támaszkodott, de olyan könnyedén, hogy nem lehetett tudni, hozzáér-e vajon vagy sem, majd úgy vizslatta Usikavát, mint aki egy falra tapadt foltot vesz szemügyre. Rémes egy banda, gondolta magában Usikava. Most találkozott és beszélt harmadszor ezzel a párossal, de találkozhat velük akárhányszor, mindig ugyanúgy nyugtalanítják. Usikava nem túlságosan tágas irodájában volt egy asztal, az alacsony, kopasz fejű pasas annak a túloldalán foglalt helyet. A beszéd ennek az alaknak a dolga. Lófarok sosem töri meg a hallgatást. Teljesen mozdulatlan, akár a sintó szentélyek bejáratánál elhelyezett, oroszlánra hasonlító kőkutyák. Egyre csak Usikava arcát figyeli. – Eltelt három hét – mondta Kopasz. Usikava kezébe vette asztali naptárát, ellenőrzött benne egy feljegyzést, aztán bólintott: – Való igaz. Ma van pontosan három hete annak, hogy utoljára találkoztunk. – És ezalatt egyszer sem kaptunk öntől jelentést. Azt hiszem, legutóbb is elmondtam, hogy versenyt futunk az idővel. Mi nem érünk rá, Usikava úr! – Tisztában vagyok vele – felelte Usikava, a cigaretta helyett egy aranyszínű öngyújtót forgatva ujjai közt. – Nincs időnk szöszmötölni. Érzékelem a helyzet súlyát. Kopasz várta, hogy mit mond még Usikava. Az folytatta – Csakhogy, kérem, a magam részéről nem nagyon szeretném elaprózni a történetet. Nem kedvelem az olyasmit, hogy ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. El akarok jutni odáig, hogy nagyjából kibontakozott a teljes kép, összeértek a szálak, és feltárult az igazság. Ha a történet nincs kiforrva, az fölösleges kellemetlenségeket okozhat. Úgy hangzik, mintha csak hajtogatnám itt a magamét, de ez az én módszerem, Onda úr. Az Ondának hívott kopasz fejű férfi hidegen méregette Usikavát. Hogy nem szimpatikus ennek a pasasnak, azzal Usikava tisztában volt. Ez azonban nem zavarta különösebben. Amenynyire vissza tud emlékezni, születése óta soha senkinek nem volt szimpatikus. Mondhatni, számára ez a normális állapot. A szülei és a testvérei se szerették, meg a tanárai és az osztálytársai se. A felesége és a gyerekei se. Ha esetleg jó benyomást tenne valakire, az kissé talán zavarná. de ellenkező esetben semmi probléma. – Usikava úr, hacsak lehet, mi tiszteletben kívánjuk tartani az ön módszerét. Illetve, azt hiszem, tiszteletben is tartottuk. Eddig. de most más a helyzet. Sajnos nem áll módunkban kivárni, míg az összes tényre fény derül. – Mondja ön, Onda úr, de azért bizonyára nem várták szép nyugodtan, ölbe tett kézzel a jelentkezésemet! – riposztozott Usikava. – Biztos vagyok benne, hogy az általam tett lépésekkel párhuzamosan azért önök is megpróbálkoztak mindenfélével. Vagy talán nem? Onda erre nem válaszolt. Ajka továbbra is vízszintes vonalba záródott. Arcvonásai se rezdültek. Usikava mégis bizonyosan tudta, hogy megjegyzése célba talált. Az elmúlt három hétben ezek az emberek szervezetük teljes mozgósítása mellett, az övé-
től eltérő utakon egy bizonyos nő nyomát kutatták. Csakhogy nem jutottak semmi kézzelfogható eredményre. Éppen ezért fáradt el ide megint ez a rémes kettős. – Azt mondják, a kígyó útját a másik kígyó ismeri – mondta Usikava két tenyerét kitárva, mint aki valami mulatságos titkot árul el. – Minek is takargatnám: én vagyok az a másik kígyó. Mint látják, a külsőm nem éppen előnyös, de az orrom az nagyon jó. Egy halvány kis szagot is képes vagyok követni, egyre mélyebbre és mélyebbre. Csakhogy mivel eredetileg kígyó vagyok, csakis a saját módszerem, a saját ritmusom szerint tudok dolgozni. Tisztában vagyok vele, hogy az idő fontos, mégis várjanak még egy kicsit! Ha nincsenek türelemmel, előfordulhat, hogy nemcsak kamatot nem kapnak, de a befektetés is elvész. Onda kitartóan figyelte, amint Usikava ujjai között egyre forog az öngyújtó. Aztán felnézett: – Elmondaná, ha csak részleteiben is, amit eddig megtudott? Az ön helyzetét is megértem, csakhogy ha nem viszünk haza valami kis konkrét eredményt, azt a vezetőség nem fogja elfogadni. És mi se tudnánk hogy védekezni. Meg aztán, Usikava úr, azt hiszem, éppenséggel az ön helyzete se megnyugtató. Usikava arra gondolt, hogy szóval ezeket a pofákat is szorongatják. Elismerték kettejük kiemelkedő jártasságát a harcművészetekben, és megtették őket a Vezér testőreinek. Ennek ellenére a Vezért az orruk előtt gyilkolták meg. Illetve, arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy meggyilkolták. A szektához tartozó néhány orvos megvizsgálta a holttestet, de sehol sem találtak rajta külsérelmi nyomot. Ám a szekta egészségügyi létesítményeiben csupán egyszerű műszerek vannak. Meg az időnek se voltak bővében. Lehet, hogy ha egy szakorvos végzi el a vizsgálatot teljes alapossággal, igazságügyi boncolás keretében, mégis talált volna valamit. de most már késő. A holttestet már eltüntették a szektán belül, teljes titokban. Akárhogy is, azért, mert nem tudták a Vezért megvédeni, ennek a két fickónak a helyzete nagyon kényessé vált. Most az a feladat jutott nekik, hogy jussanak az eltűnt nő nyomára. Parancsba kapták, hogy kerítsék elő, akkor is, ha minden fűszál mögé be kell nézniük. Csakhogy valódi fogódzót még nem sikerült találniuk. őrző-védő meg testőri feladatok terén meglehetősen jól képzettek, de olyan módszereknek nincsenek birtokában, melyek segítségével fel tudnának kutatni valakit, aki megpróbált eltűnni. – Rendben van – szólalt meg Usikava. – Megosztok önökkel néhány tényt azok közül, melyekre eddig fény derült. Mindent nem, de részleteket el tudok árulni. Onda kicsit összehúzta a szemét. Aztán bólintott: – Jó lesz. A mi birtokunkban is van néhány információ. Lehet, hogy ezeket már ön is ismeri, lehet, hogy még nem. Osszuk meg egymással az ismereteinket! Usikava letette az öngyújtót, és összekulcsolta kezét az asztalon: – Önök az Aomame nevű fiatal nőt berendelték a Hotel Okura egy lakosztályába, ő pedig izomlazító kezelést végzett a Vezéren. Ez szeptember elején történt, aznap este, amikor Tokió központi részén az a nagy felhőszakadás volt. A nő távozott, miután egy különszobában nagyjából egy órán át kezelte a Vezért, aki a kezelés végeztével elaludt. Jó két órán át hagyják aludni, ugyanabban a testhelyzetben, ezt mondta a nő. Önök úgy tettek, ahogy meghagyta. Csakhogy a Vezér nem aludt. Akkor már halott volt. Külsérelmi nyomot nem találtak rajta, talán szívinfarktus lehetett. Ám közvetlenül ezután a nő eltűnt. A lakását már korábban fölszámolta, ott minden kong az ürességtől. A sportklubba előző nap megérkezett a felmondása. Az egész előre el volt tervezve. Ebben az esetben viszont ez már nem egyszerű baleset. Muszáj azt gondolnunk, hogy ez az Aomame előre eltervelten meggyilkolta a Vezért. Onda bólintott. Az eddigiekkel kapcsolatban nincs ellenvetése. – Az önök célja, hogy kiderítsék, mi az igazság. Ennek érdekében pedig mindenképpen el kell kapni ezt a nőt. – Meg kell tudnunk, hogy valóban az Aomame nevű nő okoztae az ő halálát, és ha igen, akkor milyen okok húzódtak meg a háttérben. Usikava lepillantott az asztal fölött összekulcsolt tulajdon tíz ujjára, úgy, mintha valami szokatlant venne szemügyre. Aztán fölemelte tekintetét, és a másik férfira nézett. – Önök már leellenőrizték Aomame kisasszony családi viszonyait. Így van, igaz? Az egész család a Tanúk Gyülekezetének buzgó híve. A szülei még mindig aktívan folytatják a térítő tevékenységet. A
harmincnégy éves báty az odavarai szektaközpontban dolgozik, nős, két gyereke van. Természetesen a felesége is buzgó hívő. A családból csak ez az Aomame kisasszony hagyta el a Gyülekezetet, „hitehagyott lett”, ahogy ők mondanák, így aztán a családja megszakította vele a kapcsolatot. Már közel húsz évre visszamenően nem találni nyomát, hogy a család kapcsolatot keresett volna vele. Szinte kizárható a lehetőség, hogy ők bújtatnák. Ez a nő tizenegy éves korában saját elhatározásából elvágta a családi kötelékeket, és azóta lényegileg a maga erejéből él. Egy ideig a nagybátyja gondoskodott róla, de mire középiskolába ment, tulajdonképpen önálló volt. Elismerésre méltó. Erős lelkű nő. Kopasz semmit se szólt. Ez olyan információ lehet, amivel már ő is rendelkezik. – Lényegileg elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi ügyhöz a Tanúk Gyülekezetének valami köze lenne. Totális pacifizmusukról és erőszak-ellenességükről ismertek. Lehetetlen, hogy ők gyülekezetüket mozgósítva a Vezér életére törtek volna. Ezzel egyet tud érteni, nem igaz? Onda bólintott: – Az ügyhöz a Tanúk Gyülekezetének nincs köze. Ezzel tisztában vagyunk. A biztonság kedvéért beszéltünk a nő bátyjával. Úgy értem, hogy a lehető legnagyobb biztonság kedvéért. de a férfi semmit nem tudott. – A lehető legnagyobb biztonság kedvéért tépték le a körmeit? – érdeklődött Usikava. Onda figyelmen kívül hagyta ezt a kérdést. – Természetesen csak tréfálok. Ízetlen tréfa. Ne vágjon már ilyen félelmetes arcot, na! A lényeg, hogy a báty Aomame kisasszony működéséről se, hollétéről se tudott egyáltalán semmit – mondta Usikava. – Én ízig-vérig pacifista vagyok, nem szoktam durva módszerekhez folyamodni, de ennyit azért én is kiderítettem. Tehát Aomame kisasszonynak se a családjával, se a Tanúk Gyülekezetével nincs semmi kapcsolata. de ettől még, akárhogy is nézzük, ezt nem egymagában követte el. Egyedül ilyen bonyolult manővereket nem lehet kivitelezni. Mindent alaposan kiterveltek, ő pedig meghatározott lépéseket követve, higgadtan cselekedett. Az eltűnése is mesteri. Itt rengeteg segítő kéz és pénz működött közre. Egy Aomame kisasszony mögött rejtőző személy vagy szervezet valamilyen okból kifolyólag erősen kívánta a Vezér halálát. És ennek érdekében minden lehetséges előkészületet megtettek. Ebben a tekintetben is egyezik a véleményünk, ugye? Onda bólintott: – Nagyjából. – Azt azonban el se tudom képzelni, hogy miféle szervezetről lehet szó – mondta Usikava. – Nyilván a nő baráti kapcsolatainak is utánanéztek, igaz? Onda némán bólintott. – Csakhogy ugyebár, a nőnek nincsenek említésre érdemes baráti kapcsolatai – fejtegette Usikava. – Barátai sincsenek, és nagyon úgy néz ki, hogy szerelme sincsen. A munkahelyén azért persze találkozott emberekkel, de azonkívül senkivel nem tartott fönn magánjellegű kapcsolatot. Én legalábbis nem bukkantam annak nyomára, hogy Aomame kisasszony valakivel közeli kapcsolatot ápolt volna. Vajon miért? Hiszen fiatal, egészséges, nem is csúnya nő. Miután Usikava ezt elmondta, az ajtónál álldogáló, lófarkas férfira nézett. Az egy ideje egyáltalán nem változtatott se a testtartásán, se az arckifejezésén. Mondjuk eleve nincs arckifejezése. Szóval megváltoztatni se tudja. Vajon van ennek a pasasnak neve? – tűnődött Usikava. Ha nem lenne neki, az se lenne különösebben meglepő. – Önök ketten az egyedüliek, akik ténylegesen látták ennek az Aomame kisasszonynak az arcát – mondta Usikava. – Mi a véleményük? Észrevettek rajta valami különlegeset? Onda kicsit megrázta a fejét: – Ahogy mondja, viszonylag vonzó fiatal nő. de nem olyan szépség, aki magára vonzza a tekintetet. Csendes és nyugodt. Úgy vettük észre, hogy a saját szakmai tudásával kapcsolatban meglehetős önbizalommal bír. Ezenkívül azonban semmi olyan nem volt, amire felfigyeltünk. A külseje igen felszínes benyomást tesz. Arcvonásainak részleteit felidézni nehéz. Szinte furcsa, hogy mennyire. Usikava megint az ajtónál álló Lófarokra nézett. Hátha mondani akarna valamit. de nem úgy nézett ki, mint aki szólásra kívánná nyitni a száját. Usikava Kopaszra nézett:
– Önök természetesen Aomame kisasszony utóbbi néhány hónapban bonyolított telefonhívásainak listáját is megnézték, igaz? Onda a fejét rázta: – Nem, ennyire nem mentünk bele. – Én ajánlanám. Ezzel feltétlenül meg kell próbálkozni – mondta Usikava, az arcán átsuhanó mosollyal. – Az emberek mindenfelé telefonálnak, és mindenfelől hívják őket. A telefon híváslistájának átellenőrzése magától kirajzolja az ember életmódját. Aomame kisasszony esete se kivétel. Magánszemélyek híváslistáját megszerezni nem épp egyszerű, de azért nem lehetetlen. Na látják: a kígyó útját bizony a másik kígyó ismeri. Onda csendben várta a folytatást. – Nos, Aomame kisasszony híváslistájának átböngészése után fény derült néhány tényre. Egy nőnél ez igen különleges eset, de úgy tűnik, Aomame kisasszony nincs túlságosan oda a telefonos csevegésért. Keveset telefonál, a hívások ideje se túlságosan hosszú. Néha van egy-egy hosszabb beszélgetés, de ezek kivételesek. Szinte mindig a munkahelyével beszélt. Mivel félig szabadúszó volt, magánmunkákat is vállalt. Vagyis a sportklub megkerülésével, privát ügyfelekkel folytatott közvetlen tárgyalás alapján is egyeztetett órákat. Ilyen telefonból is sok van. Ránézésre egyik sem gyanús. Usikava itt tartott egy kis szünetet, mindenféle szögből megszemlélte az ujjára rakódott nikotin színét, és a cigarettára gondolt. Gondolatban rágyújt, letüdőzi. Aztán kifújja. – Azonban akadt mindösszesen két kivétel. Az egyik, hogy két alkalommal a rendőrséget hívta. Ám nem a 110-es segélyhívó számot, hanem a Tokiói Rendőr-főkapitányság Sindzsukui Kirendeltségének Közlekedési Osztályát. Onnan is keresték őt néhányszor. Aomame nem vezetett autót, rendőrök meg nem veszik igénybe luxus sportklubok magánóráit. Vagyis valószínűleg magánjellegű ismeretsége volt azon az osztályon. Azt nem tudom, hogy kicsoda. A másik pedig, ami izgat, hogy ettől függetlenül néhányszor hosszú beszélgetést folytatott egy beazonosíthatatlan számmal. őt keresték erről a számról. Egyszer sem fordult elő, hogy Aomame hívta volna. Ezt a számot sehogy se tudtam lenyomozni. Olyan telefonszámok, melyeket megtrükköznek, hogy az előfizető nevét ne kelljen nyilvánosságra hozni, természetesen léteznek. Az ilyeneket azonban némi erőfeszítés árán le lehet nyomozni. Ennél a számnál viszont, akármennyit foglalkoztam vele, nem tudtam kideríteni a nevet. Keményen el van zárva. Átlagos esetben ilyet képtelenség megcsinálni. – Vagyis akivel dolgunk van, az nem átlagos dolgokra képes. – Így van. Egészen biztos, hogy itt profi is közreműködött. – Egy újabb kígyó – mondta Onda. Usikava tenyerével végigsimított kopasz, torz fején, és elvigyorodott: – Igen. Egy újabb kígyó. Ráadásul erős ellenfél. – de legalább szép apránként kiderült, hogy a nő mögött valószínűleg egy profi működik – felelte Onda. – Erről van szó. Aomame kisasszonyt valamiféle szervezet támogatja. És ezt a szervezetet nem amatőrök dobták össze a ráérő idejükben. Onda félig leeresztette a szemhéját, egy darabig a mögül vizslatta Usikavát. Aztán hátrafordult, és összenézett az ajtónál álldogáló Lófarokkal. Az bólintott egy aprót, hogy kifejezze, megértette az elhangzottakat. Onda megint Usikava felé pillantott. – És akkor? – kérdezte. – És akkor – mondta Usikava –, most én kérdezek. Önök nem gyanakszanak esetleg valakire? Egy csoportra vagy szervezetre, amelyikről feltételezhető, hogy ki akarta irtani az önök Vezérét? Onda egyetlen vonallá húzta össze hosszú szemöldökét. Orra fölött megjelent három ránc: – Na figyeljen ide, Usikava úr, gondolja át alaposan! Hiszen mi egy vallási közösség vagyunk. A lélek nyugalmát keressük, valamint spirituális értékeket. Együtt élünk a természettel, napjainkat földműveléssel és lelki gyakorlatok végzésével töltjük. Mégis kicsoda tekintene bennünket ellenségének? És ha azt tenné, abból ugyan mi haszna lenne? Usikava szája szélén kétértelmű mosoly jelent meg: – Mindenütt a világon vannak elmeháborodott emberek. Azt pedig senki nem tudhatja, hogy mi jut egy elmeháborodott eszébe. Vagy nem így van?
– Mi a magunk részéről egyáltalán senkire sem gyanakszunk – válaszolt Onda kifejezéstelen arccal, figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatban rejlő iróniát. – És mi a helyzet a Hajnalpírral? Nem lehet, hogy az ő utolsó embereik még lézengenek erre-arra? Onda még egyszer, ezúttal határozottan megrázta a fejét. Vagyis ez lehetetlen. Tehát a Hajnalpírhoz tartozókat nyilván elintézték, úgy, hogy többet ne legyen velük gond. Valószínűleg nyomuk se maradt. – Nos, akkor jó. És önök se gyanakszanak senkire. de az tény, hogy valamiféle szervezet a Vezér életére tört, majd el is vette az életét. Rendkívül jól szervezetten és ügyesen. Aztán, mint a füst, huss, felszívódott a levegőbe. Ez a tagadhatatlan igazság. – Nekünk pedig ki kell derítenünk, hogy mi van a háttérben. – A rendőrség nélkül. Onda bólintott: – Ez a mi problémánk, nem az igazságszolgáltatásé. – Rendben van. Ez az önök problémája, nem az igazságszolgáltatásé. A történet világos. Könnyen felfogható – felelte Usikava. – Van itt még valami, amit meg szeretnék kérdezni. – Tessék – mondta Onda. – A gyülekezeten belül nagyjából hányan tudják, hogy a Vezér meghalt? – Tudjuk mi ketten – felelte Onda. – Aztán még ketten, akik segédkeztek a holttest elszállításában. ők a beosztottaim. Tudják még öten, a gyülekezet legfelsőbb vezetői. Csak ez kilenc ember. A három papnőnek még nem árultuk el, de előbb-utóbb megtudják. Mivel őmellette szolgáló nők, sokáig nem tudjuk előlük eltitkolni. Meg aztán Usikava úr, természetesen ön is tudja. – Összesen tizenhárom ember. Onda semmit se szólt. Usikava mélyet sóhajtott: – Elárulhatom az őszinte véleményemet? – Tessék – mondta Onda. Usikava így szólt: – Most már valószínűleg semmi értelme ezen lamentálni, de abban a pillanatban, hogy kiderült a Vezér halála, önöknek rögvest értesíteniük kellett volna a rendőrséget. Akárhogy is van, a halál tényét nyilvánosságra kellett volna hozni. Egy ilyen súlyos igazságot nem lehet a végtelenségig rejtegetni. Az olyan titok meg, amit már tíznél is többen tudnak, egyáltalán nem titok többé. Előfordulhat, hogy önök a végén menthetetlen helyzetbe kerülnek. Kopasz arckifejezése nem változott: – Ebben dönteni nem az én feladatom. Pusztán csak követem a kapott parancsokat. – És mégis ki hozza a döntéseket? Válasz nem jött. – Az a személy, aki átveszi a Vezér helyét? Onda, mint várható volt, továbbra is hallgatott. – Rendben van – mondta Usikava. – A lényeg, hogy önök utasítást kaptak a feletteseiktől, és nagy titokban eltakarították a Vezér holttestét. Az önök szervezetében a felettestől jövő parancs abszolút. Ha azonban az igazságszolgáltatás oldaláról nézzük, ez egyértelműen a holttest meggyalázásának minősül. Ami meglehetősen súlyos bűncselekmény. Ezzel természetesen tisztában vannak, ugye? Onda bólintott. Usikava megint sóhajtott egy mélyet: – Már korábban is említettem, de abban az esetben, ha belekeveredünk valamibe a rendőrséggel, lesznek szívesek ahhoz tartani magukat, hogy nekem semmit nem mondtak a Vezér haláláról! Mert nem szeretném, ha megvádolnának valami bűncselekménnyel. Onda így válaszolt: – Usikava úrnak semmit nem mondtunk a Vezér haláláról. Külsős nyomozóként elfogadta felkérésünket, és pusztán csak az Aomame nevű nő nyomát kutatta. Semmi törvénybe ütközőt nem követett el. – Ez így rendben van. Én semmiről sem tudok – foglalta össze Usikava.
– Ha lehetséges lett volna, mi sem akartuk volna elárulni önnek, egy kívülállónak, hogy a Vezért meggyilkolták. Csakhogy Usikava úr, ön volt az, aki zöld jelzést adott nekünk, miután annak idején lenyomozta Aomamét, most már bele van keveredve ebbe az ügybe. A nő előkerítéséhez feltétlenül szükséges a segítsége. Továbbá úgy hisszük, ön tudja tartani a száját. – A titoktartás az én munkámban az alapvetőnél is alapvetőbb. Aggodalomra semmi okuk. Olyan biztosan nincs, hogy tőlem kijutna valami információ. – Ha esetleg kijut, és megtudjuk, hogy az információnak ön a forrása, kellemetlenségek fogják érni. Usikava lepillantott az asztalra, még egyszer megszemlélte az asztalon nyugvó két kezének tíz darab tömpe ujját. Olyan arccal, mintha véletlenül fedezte volna fel őket, és meg lenne lepve azon, hogy ezek itt saját kezének ujjai. – Kellemetlenségek – ismételte meg a másik szavait, felemelve a fejét. Onda icipicit összehúzta a szemöldökét: – Azt, hogy meghalt a Vezér, muszáj eltitkolnunk, történjék bármi. Olyan is előfordul, hogy ennek érdekében nem válogathatunk az eszközökben. – A titkot megőrzöm. Efelől nyugodtak lehetnek – felelte Usikava. – Mi ez idáig együttműködtünk, és rendben mentek a dolgok. Néhány olyan ügyet, melyet önöknek nehéz lett volna a nyílt színen elintézniük, én elintéztem a háttérben. Némelyikük nehéz feladat volt, de bőségesen megfizettek. A szám erősen, duplán be van cipzárazva. Vallásos hit vagy ahhoz hasonló egyáltalán nincs bennem, de az elhalálozott Vezérnek személy szerint nagyon sokkal tartozom. Egyszóval minden erőmmel kutatom, hogy merre lehet Aomame kisasszony. A háttér feltárásán fáradozom. És kezdek jó helyen járni. Úgyhogy bírják ki még egy kicsit, várjanak! Ha minden igaz, nem is olyan sokára jó hírrel szolgálhatok. Onda épp csak egy kicsit változtatott testhelyzetén a székben ülve. Lófarok az ajtónál, mintha ehhez igazodna, áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra. – Pillanatnyilag csupán ennyi információt tud velünk megosztani? – kérdezte Onda. Usikava kicsit elgondolkodott. Aztán megszólalt: – Mint az imént is elmondtam, Aomame kisasszony két ízben is telefonált a Tokiói Rendőrfőkapitányság Sindzsukui Kirendeltségének Közlekedési Osztályára. őt is hívták onnan néhányszor. Azt még nem tudom, hogy ki. Mivel ez egy rendőrőrs, nyilván nem fogják elárulni, ha csak úgy szépen megkérdezem. Ám akkor az én csúf fejembe egyszer csak fényesen belevillant valami. Hogy valahonnan rémlik nekem a Tokiói Rendőr-főkapitányság Sindzsukui Kirendeltségének Közlekedési Osztálya. Óh, sokat gondolkodtam ám! Hogy ugyan mire emlékszem én a Tokiói Rendőrfőkapitányság Sindzsukui Kirendeltségének Közlekedési Osztályával kapcsolatban. Hogy ugyan mi van az én szerencsétlen emlékezetem szélébe akaszkodva. Elég sok időbe telt, míg rájöttem. Rossz megöregedni, na. Ha megöregszünk, rosszabbul csúsznak emlékezetünk fiókjai. Pedig régen minden, de minden rögtön előjött. Na de, úgy egy hete lehetett, és végre eszembe jutott. Usikava itt elhallgatott, színpadiasan elmosolyodott, és egy darabig Kopasz arcát figyelte. Az türelmesen várta a történet folytatását. – Idén augusztusban történt, hogy Sibuja kerületben, egy Marujamacsó környéki szexszállodában megfojtottak egy fiatal rendőrnőt, aki a Tokiói Rendőr-főkapitányság Sindzsukui Kirendeltségének Közlekedési Osztályán dolgozott. Teljesen pucér volt, kezén a rendőrségnél használatos bilincs. Ebből persze kisebbfajta botrány lett. Na most, Aomame kisasszony néhány telefonbeszélgetése valakivel a sindzsukui rendőrőrsről az eset előtti néhány hónapra csoportosul. Az eset után meg egyetlen beszélgetés sincs. Na, mit szólnak, nem túl tökéletes ahhoz, hogy véletlen egybeesés legyen? Onda egy darabig hallgatott. Aztán megszólalt: – Vagyis azt mondja, hogy akivel Aomame beszélt, az valószínűleg a meggyilkolt rendőrnő volt? – Nakano Ajumi a neve a rendőrnőnek. Huszonhat éves volt. Igencsak megnyerő arccal! Az apja és a bátyja is a rendőrségnél dolgozik, szóval igazi rendőrcsalád. Úgy tűnik, elég szép eredményeket is elért. A rendőrség persze buzgón nyomoz, de a tettes továbbra is ismeretlen. Talán sértő ilyesmit kérdezni, de nem tudnak esetleg valamit erről az ügyről?
Onda olyan kemény és hideg szemmel méregette Usikavát, mintha azt a szemet egy gleccserből vágta volna ki épp az imént. – Nem nagyon értem, miről beszél – mondta. – Azt képzeli, Usikava úr, hogy nekünk esetleg közünk van ehhez az esethez? Hogy tán valaki tőlünk elvitte azt a rendőrnőt egy rosszfajta szállodába, megbilincselte és megfojtotta? Usikava összehúzta a száját és a fejét rázta: – ó, nem, nem, Isten megőrizzen! dehogy! A legkevésbé sem gondolok ilyesmit! Én kérem csak azt kérdezem, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban vajon nem gyanakszanak-e esetleg valakire. Csakis erről van szó. És bármi megteszi. Mert a legkisebb nyom is értékes számomra. Ugyanis hiába próbálok kipasszírozni valamit a nem létező ismereteimből, a rendőrnő sibujai szexszállodában történt meggyilkolása és a Vezér megölése között én nem vagyok képes kapcsolatot találni. Onda egy darabig úgy nézte Usikavát, mintha méricskélne valamit. Aztán lassan kifújta bent tartogatott levegőjét: – Értem. Ezt az információt átadjuk a vezetőségnek – szólalt meg. Azzal elővette noteszét, és jegyzetelt: „Nakano Ajumi. Huszonhat éves. Sindzsukui Rendőrőrs. Lehet, hogy kapcsolatban állt Aomaméval.”. – Így van. – Egyéb? – Van még egyvalami, amit feltétlenül meg szeretnék kérdezni. Bizonyára volt valaki a gyülekezeten belül, aki először bedobta Aomame kisasszony nevét. Hogy Tokióban van egy edző, aki rendkívül tehetséges izomnyújtó gyakorlatokban. Ezután, mint az előbb ön is utalt rá, nekem jutott a feladat, hogy lenyomozzam a hölgyet. Nem mentegetőzni akarok, de ezt a szokásos hévvel, lelkesedéssel és alapossággal végeztem el. Ám furcsaságot, gyanús pontot egyetlenegyet sem találtam. Az utolsó porcikájáig tiszta volt. Önök pedig elhívták a nőt a Hotel Okura luxuslakosztályába. A többit tudják. Mégis kicsoda-micsoda ajánlotta ezt a nőt? – Nem tudjuk. – Nem tudják? – kérdezte Usikava. Aztán olyan arcot vágott, mint egy gyerek, aki valami érthetetlen szót hallott. – Vagyis annak ellenére, hogy az önök gyülekezetén belül valakinek csak be kellett dobnia Aomame nevét, senki nem emlékszik rá, hogy ki volt az. Erről van szó? Onda nem változtatott arckifejezésén, ahogy válaszolt: – Igen, így van. – Ez aztán furcsa történet – mondta Usikava, igencsak kétkedően. Onda csukva tartotta a száját. – Érthetetlen história. Különösebben sehonnan, különösebben semmikor, de egyszer csak előkerült a nő neve, aztán különösebben senki sem gördítette előre a történetet, de az magától előregördült. Erről van szó? – Az igazat megvallva, leglelkesebben maga a Vezér gördítette előre ezt az ügyet – felelte Onda, alaposan megválogatva a szavait. – A vezetőségben olyan vélemények is voltak, hogy veszélyes rábízni a testét valakire, akiről nem tudjuk, pontosan kicsoda. Természetesen mi, a testőrség is azonos véleményen voltunk. Maga a Vezér azonban nem aggódott. Sőt, saját magától, határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az ügy előrehaladjon. Usikava ismét kezébe vette az öngyújtót, felpattintotta a fedelét, és mintha ellenőrizné, hogy jól működik-e, meggyújtotta. Aztán rögtön visszacsukta a fedelet. – Én úgy tudtam, a Vezér meglehetősen körültekintő ember volt – szólalt meg. – Így is van. Rendkívül óvatos, körültekintő ember volt – ezután mély csend következett. – Még egyet szeretnék megkérdezni – mondta Usikava. – Kavana Tengo úrral kapcsolatos. Kavana úrnak viszonya volt egy Jaszuda Kjóko nevű, nála idősebb, férjes asszonnyal. A nő hetente egyszer fölkereste őt a lakásán. Aztán meghitt pillanatokat töltöttek együtt. Hát, ugyebár, fiataloknál megesik az ilyesmi. Csakhogy egy nap Kavana urat váratlanul felhívta a nő férje, és közölte vele, hogy a nő többé nem tudja őt felkeresni. És onnantól kezdve nem jött több üzenet. Onda összehúzta a szemöldökét: – Nem nagyon értem az összefüggést. Azt mondja, Kavana Tengónak köze van a jelenlegi ügyhöz?
– Ó nem, azt én sem tudom. Csak éppenséggel ez az eset egy ideje sehogy se hagy nyugodni. Mert azért ugyebár, merüljenek föl akármilyen körülmények, egy telefonhívást csak meg tudna oldani a nő. Hiszen voltak olyan szoros kapcsolatban. Mégis, az asszony egyetlen szó nélkül, egyszerűen csak huss, eltűnt. Nyom nélkül. Magam nem szeretem, ha van valami tisztázatlanság, úgyhogy csupán a biztonság kedvéért kérdezem. Önök nem gyanakszanak esetleg valamire ebben az ügyben? – Legalábbis ami engem illet, egyáltalán semmiféle ismeretem nincs erről a nőről – mondta Onda színtelen hangon. – Jaszuda Kjóko. Viszonya volt Kavana Tengóval. – Nála tíz évvel idősebb, férjes asszony volt. Onda ezt a nevet is följegyezte noteszébe: – Akkor azért ezt is közöljük a vezetőséggel. – Rendben van – mondta Usikava. – Apropó, és merre jár Fukada Eriko kisasszony? Onda fölemelte a fejét, és olyan pillantást vetett Usikavára, mintha egy elgörbült képkeretet nézne: – Miért kellene nekünk tudnunk, hogy hol van Fukada Eriko? – Nem kíváncsiak rá, hogy merre jár? Onda megrázta a fejét: – Mehet akárhova, lehet akárhol, nekünk ahhoz semmi közünk. Szabadságában áll. – Már Kavana Tengo sem érdekli önöket? – Nekünk semmi dolgunk azzal az emberrel. – Egy időben mintha nagyon is érdekelte volna önöket ez a két személy – mondta Usikava. Onda egy időre összehúzta a szemét. Aztán szólalt meg: – A mi érdeklődésünk jelenleg egyetlen pontra, Aomaméra koncentrálódik. – Naponta változik az érdeklődésük? Onda épp csak egy kicsit más szögbe húzta a száját. Válasz nem érkezett. – Onda úr, ön olvasta Fukada Eriko könyvét, a Légből szőtt gubót? – Nem. Gyülekezetünkben tilos mást olvasni, mint a tanításról szóló írásokat. Mást kézbe venni se lehet. – Azt a nevet, hogy little people, hallotta már? – Nem én – vágta rá azonnal Onda. – Rendben van – felelte Usikava. Ezzel véget ért a beszélgetés. Onda lassan felemelkedett a székről, megigazította felöltője gallérját. Lófarok is eltávolodott a faltól, és tett egy lépést előre. – Usikava úr, mint az előbb is elmondtam, a jelenlegi ügyben rendkívül fontos tényező az idő – nézett le egyenesen Onda a még mindig üldögélő Usikavára. – A lehető leggyorsabban fel kell kutatnunk Aomamét. Mi természetesen minden erőnkkel ezen vagyunk, önnek pedig más irányból kell lépéseket tennie. Ha Aomame nem kerül elő, ön is és mi is bajba kerülhetünk. Mert akárhogy is, ön egy súlyos titok tudói közé tartozik. – A súlyos tudás súlyos felelősséggel társul. – Úgy van – felelte Onda érzelemmentes hangon. Azzal megfordult, és eltűnt, úgy, hogy vissza se nézett. Kopasz után Lófarok is elhagyta a szobát, és nesztelenül becsukta az ajtót. Miután azok ketten távoztak, Usikava kihúzta az asztalfiókot, és kinyomta a magnó felvétel gombját. Kinyitotta a gép fedelét, kivette a kazettát, címkéjére golyóstollal ráírta a dátumot és az időt. Olyan szépen és világosan írt, hogy az nem illett a külsejéhez. Aztán kivette a fiókból a Seven Starst, kihúzott egy szál cigarettát, a szájába dugta, majd meggyújtotta az öngyújtóval. Mélyen beszívta a füstöt, majd hosszan kifújta. Egy darabig lehunyta a szemét, arcát a mennyezet felé fordította. Aztán újra kinyitotta a szemét, és a faliórára pillantott. A mutató fél háromnál állt. Tényleg rémes egy banda, gondolta magában ismét. Ha Aomame nem kerül elő, ön is és mi is bajba kerülhetünk – mondta Kopasz. Usikava kétszer járt az Előfutár Jamanasi hegyei mélyén található központjában, és látta a hátulsó bozótos részre épített, óriási égetőberendezést. Szemét és hulladék égetésére szolgál, de mivel igen magas hőmérsékleten éget, ha beledobják egy ember testét, abból egy csont se marad. Usikava tudta, hogy néhány ember holttestét ténylegesen bele is dobták. Valószínűleg a Vezér teste is egy volt ezek közül. Usikava természetesen nem akart erre a sorsra jutni. Lehetőség szerint akkor is egy kicsivel békésebb halálnem lenne kívánatos, ha valamikor mindenképp szembe kell nézni a halállal.
Magától értetődő, hogy volt néhány tény, amit Usikava nem árult el. Az összes kártyát kijátszani: ez nem az ő módszere. Az alacsony számú kártyákat fel lehet villantani. A magas számúak azonban alaposan elrejtendők. És mindenhez, de mindenhez biztosítékra van szükség. Olyanra, mint például a magnószalagra fölvett titkos társalgás. Usikava nagyon jól ismerte az ilyesfajta játékok lépéseit. Kicsivel több terepet megjárt, mint ezek a fiatal kis testőröcskék. Megszerezte azoknak a személyeknek a nevét, akiknek Aomame magánórákat adott. Ha nem sajnáljuk a vesződséget, és birtokunkban van néhány módszer, a legtöbb információt meg lehet szerezni. Usikava nagyjából tisztázta, hogy mit lehet tudni Aomame tizenkét privát ügyfeléről. Nyolc nő, négy férfi, a maguk társadalmi pozíciója is megvan, anyagi helyzetük is jó. Ránézésre egy sincs köztük, aki segédkezet nyújtana egy gyilkossághoz. Ám van közöttük egy, a hetvenes éveiben járó, tehetős nő, aki menedéket biztosít családon belüli erőszakot elszenvedő és otthonról kénytelenségből elmenekült nők számára. A kétszintes apartmanházba, melyet a lakásához tartozó tágas telek közvetlen szomszédságába építettek, szerencsétlen sorsú nőket fogad be és szállásol el. Ez önmagában tiszteletre méltó. Semmi gyanús nincs benne. de valami mégis rugdosta Usikava tudatának távoli peremét. És amikor valami tudatának távoli peremét rugdossa, akkor Usikavának szokása mindig a végére járni, hogy mi az a valami. Állatok szimatával is rendelkezett, de legfőképpen mindig meg bízott a megérzéseiben. Ez eddig többször is megmentette az életét. Meglehet, a mostani ügyben az „erőszak” lesz a kulcsszó. Ez az öreg hölgy tudatosan odafigyel arra, amiben erőszak van, épp ezért védelmezi tevékenyen azokat, akik erőszak áldozatául estek. Usikava ténylegesen fel is kerekedett, elment megnézni azt a menedékházat. A fából készült apartmanház egy azabui domboldal luxuskategóriájú földterületén állt. Réginek régi, de sajátos hangulatú épület. A kapu rácsai közt bekukucskálva látszott, hogy a ház előterében szép virágágyás és gyepes kert terül el. óriási tölgyfa vet árnyékot. A bejárati ajtó apró ólomüveggel kirakott. Ilyen épületből manapság már nagyon kevés akad. Éles ellentétben azonban a ház békés hangulatával, borzasztó szigorúak a biztonsági intézkedések. A fal magas, szögesdróttal is védett. A tömör vaskapu szorosan bezárva, a kapun túl egy német juhász, és nagyon ugat, ha ember közelít felé. Több biztonsági kamera is üzemel. Az apartmanház előtti utcán szinte alig jár valaki, úgyhogy Usikava nem álldogálhatott ott hosszasan. Csendes lakóövezet, a környéken több nagykövetséggel. Ha egy Usikava-féle, mindenképp gyanút keltő külsejű alak ilyen helyen lézeng, azonnal felfigyel rá valaki. de azok a biztonsági intézkedések túlságosan is alaposak. Ilyen szigorú védelemre akkor sincs szükség, ha ez az erőszak elől menekülők háza. Erről a menedékházról mindent meg kell tudni, amit csak lehet. Usikava így gondolta. Legyen bármily áthatolhatatlan a védelem, valahogy fel kell törni. Illetve nem is: minél áthatolhatatlanabb, annál inkább fel kell törni. Erre ki kell találnia valami ügyes módszert. Ki kell passzírozni valamit nem létező ismereteiből. Aztán felidézte a little people-re vonatkozó beszélgetését Ondával: – Azt a nevet, hogy little people, hallotta már? – Nem én. Kissé gyorsan jött a válasz. Ha valaki még soha nem hallotta ezt a szót, biztos, hogy legalább egy pillanatnyi fáziskéséssel felel. Little people? Fejben méricskéli a szó hangzását. Utána válaszol. Ez lenne egy átlagos ember reakciója. Az a pasas már hallotta a little people elnevezést. Azt nem lehet tudni, hogy a jelentését és a tényleges létezőt is ismeri-e. de az biztos, hogy nem először hallotta a szót. Usikava eloltotta rövidre szívott cigarettáját, egy ideig töprengett, aztán rágyújtott a következő cigire. Elég régen eldöntötte, hogy nem gyötri magát a tüdőrák kockázatának gondolatával. Ahhoz, hogy össze tudja szedni a gondolatait, szüksége volt a nikotin segítségére. Még azt sem lehet tudni, hogy két-három nap múlva mi történik az emberrel. Szükséges-e vajon azon aggódni, hogy tizenöt év múlva milyen egészségi állapotban leszünk? Mikor a harmadik Seven Starst szívta, eszébe jutott egy apróság. Na, lehet, hogy ez beválik, gondolta magában.
Fordító: Mmmmm Mmmmm Murakami Haruki: Ezerkülöncszáznyolcvannégy | Harmadik könyv Geopen Könyvkiadó, 2012