“...mint hitetők, de igazak” (2 Kor 6,8) Apológia G. Kluge, A Holic - csoport c. írásával szemben.
Tartalomjegyzet I. Előszó ................................................................................................................................................. 4 II. ”Mert más alapot senki sem vethet…” (1 Kor 3,11) A ”Hogyan jött létre a csoport?” című részhez ............................................................................................ 4
III. “Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust…” (2 Kor 5,4) A “Mit tanít a csoport?” című részhez ......................................................................................................... 5
A. “Legyen gondod önmagadra és a tanításra…” (1 Tim 4,16) Az ”Általános megítélés” című részhez ....................................................................................................... 5
B. “Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9) Az “istenképük” című részhez ..................................................................................................................... 6
“Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36) Exkurzus: Megváltás-elképzelés................................................................................................................. 9
C. “A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt…” (Jn 1,10) “A világkép” című részhez ........................................................................................................................ 13
D. “Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2,19) “A gyülekezetről alkotott elképzelés” című részhez................................................................................... 17
E. “A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon” (Kol 3,16) “Ahogyan a Bibliát kezelik” című részhez ................................................................................................. 25
F. “hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned” (Jn 17,21) “Más keresztény gyülekezetekhez való viszonyuk” című részhez ............................................................. 30
IV. “Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldlek titeket.” (Jn 20,21) “Hogyan toboroz a csoport új tagokat?” című részhez .............................................................................. 31
A. “Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt…” (Mk 16,20) “Hol toboroznak?” című részhez ............................................................................................................... 31
B. “Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért…” (Ézs 55,1) “Kit szerveznek be?” című részhez ........................................................................................................... 32
- -
C. “Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.” (2 Kor 2,17) A "Hogyan szerveznek be új tagokat" című részhez ................................................................................. 32
Exkurzus: Moon is not the son! (Moon nem a Fiú!) Megjegyzések “Steven Hassan: Kitörés a szekták bűvöletéből” című könyvéhez ..................................... 36
V. “…titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt…” (1 Thessz 3,12) “Hogyan élnek a csoportban ?” című részhez ........................................................................................... 39
A. “Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1 Kor 12,27) “A gyülekezet” című részhez .................................................................................................................... 39 1. “A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (Apcsel 11,26) “Név ill. a csoport önmegnevezése” című részhez .................................................................................... 39 2. “…egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8b) “A csoport belső felépítése” című részhez ................................................................................................ 39 3. “Általa vigyük Isten elé a dicséret áldozatát mindenkor: nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” (Zsidó 13,15) “Istentisztelet a csoportban” című részhez ................................................................................................ 40 4. “Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” (Apcsel 2,44) “A külső életforma” című részhez ............................................................................................................. 42 5. “Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmat jól használjátok fel.” (Kol 4,5) ................................................................................................................................................... 43 6. “… ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mind a pogányt vagy a vámszedőt…” (Mt 18,17) “Büntetések - engedetlen tagok kizárása” című részhez ........................................................................... 45
B. “Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2 Kor 5,17) “Az egyes tagok” című részhez................................................................................................................. 46 1. “Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta.” (2 Tim 2,4) “Külső életforma” című részhez ................................................................................................................ 46 2. “…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2) Az “Erkölcsi irányelvek, melyek az életet meghatározzák” című részhez .................................................. 48 3. “Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”(Péld 22,6) “Gyermekekkel való bánásmód a csoportban” .......................................................................................... 50 4. “Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket.” (1Thessz 2,8) A “Közösség magánszféra helyett” című részhez ..................................................................................... 50 5. “Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,7) Az “Egy szektatag hite és életérzése” című részhez ................................................................................. 51
- -
6. “Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18) A “Kapcsolat a környezettel” című részhez ............................................................................................... 52
VI. “…és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Apcsel 1,8) A “Mely területeken aktív a csoport?" című részhez ................................................................................. 53
VII. “… hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2 Kor 4,2) A “Hogyan értékelhető a csoport?” című részhez ..................................................................................... 53
VIII. ”Ne ítéljetek a látszat szerint, hanem hozzatok igazságos ítéletet! ” (Jn 7,24) A “Mit lehet tenni” című részhez ............................................................................................................... 61
A. “a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek” (Fil 1,27) A “Hogyan előzi meg a csoport a várható kritikát ?” című részhez ............................................................ 62
B. “Mert mi semmit nem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért.” (2 kor 13,8) A “Hogyan viselkedjünk?” című részhez ................................................................................................... 62
IX. “Egyesek hittek a beszédének, mások meg nem hittek.” (Apcsel 28,24) Az “Érintettek példaszerű beszámolói” c. részhez .................................................................................... 63
X. “…de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg…” (1 Thessz 5,21) Záró megjegyzések .................................................................................................................................. 63
- -
I. Előszó “Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5, 11-12) Keresztényként hozzá szoktunk, hogy eltorzított dolgokat mondanak rólunk. Így aztán tulajdonképpen nem kellene, hogy zavarjon az, hogy különféle “szektaszakértők” kutatásuk tárgyává tettek minket, különösen azért, mert néhány dolog, amit rólunk írnak, igazságkereső embereket gondolkodásra is indíthat. Mivel azonban néhány vád a valósággal szöges ellentétben áll, szükségesnek tartjuk egy ellenirat készítését, amely érdeklődő emberek számára lehetővé teszi, hogy mindkét oldalt megismerjék. Az objektív összehasonlítást elősegítve a mi állásfoglalásunk követi Kluge írásának felépítését. Mi a tanítással kapcsolatos érvelésre fogjuk tenni a hangsúlyt állásfoglalásunkban, és nem fárasztjuk magunkat azzal, hogy minden abszurd támadásra válaszoljunk. Az igazság önmagáért beszél. Ezen állásfoglalás kidolgozása alatt Kluge bizonyos változtatásokat eszközölt írásában. Az Interneten is különböző verziók hívhatók le. Néhány dolog ezért inkább még a korábbi kiadásra vonatkozik. Mégis meghagytuk ezeket a részeket is, mivel sokan még a régi verziót ismerik, és olyan vádakról van szó, amelyeket hosszabb ideig hangoztattak velünk szemben. Kluge 2000. decemberi módosításait nagyrészt figyelmen kívül kellett hagynunk. Azok a testvérek, akik ezen állásfoglalás kidolgozásában részt vettek munkahellyel rendelkeznek, és nem akarnak - Kluge kedvéért sem - a közösségi életből redukálni. Tehát időnk ahhoz túl korlátozott, hogy Kluge változtatásaira olyan gyorsan reagáljunk, mint ahogyan az kívánatos lenne. Mivel az állásfoglalás szorosan kapcsolódik Kluge írásához, néhány pont - éppúgy, mint nála - többször is szóba kerül. Néhány utalás a tárgyalt írás ismerete nélkül nem érthető, de reméljük, hogy ha van is néhány dolog, ami nem világos, mégis az is, aki Kluge írását nem ismeri, világos képet fog kapni Isten szekta hírében álló gyülekezetéről.
“Mi” - kikről is van szó? Ahogy Kluge írása is különböző módokon utal rá, határozottan elutasítjuk bármilyen különleges név viselését, egész egyszerűen azért, mert nem akarunk mások lenni, mint keresztények (Apcsel 11,26), Jézus tanítványai (Apcsel 6,7), szentek (Róma 1,7), testvérek (Apcsel 1,15), Krisztus gyülekezete (Róma 16,16), Isten gyermekei (Jn 1,12)… Így nevezi a Biblia azokat az embereket, akik Jézust követik. Jézust követni - ezt akarjuk, ennél sem többet és sem kevesebbet. Ez az életünk, ez a célunk. Mindenféle külön elnevezés elválaszt bennünket Urunktól. Jézust követjük és rajta kívül senki mást. Az egyetlen dolog, ami összetart minket, az a közös akarat, hogy keresztényként akarunk élni. A törvény előtt baráti kör vagyunk, nem egyesület, nem vallási közösség, és nem is másfajta egyesülés. Semmi más nincs, ami összekötne bennünket, mint Isten és a testvérek szeretete.
II. ”Mert más alapot senki sem vethet…” (1 Kor 3,11) A ”Hogyan jött létre a csoport?” című részhez Az alapító és vezető egyedül és kizárólag Jézus Krisztus. A ”csoport” 30 májusában jött létre (erről bővebben az Apcsel 2-ben lehet olvasni). A mozgalmas történelem folyamán Jézus újra meg újra elhívott embereket az Ő követésére. Nem mi vagyunk az első és az utolsó keresztények. Mivel Isten az embereket szüntelenül hívja, semmi különös nincs abban, hogy a XX. Század 70-es éveinek végén - 80-as éveinek elején néhány keresztény Bécsben egymásra talált, és aztán már nem akart egyedül élni. Egyik érintettnek sem volt akkoriban az a szándéka, hogy ”csoportot” alapítson. Ez a gondolat távol állt tőlünk. Emberi büszkeségből fakadó tett, ha valaki saját csoportot vagy gyülekezetet akar alapítani. Isten akarata, hogy minden hívő egységben legyen. A pártoskodást és a felfuvalkodást az Újszövetség nagyon keményen elutasítja (pl. 1 Kor 1,10-13). A keresztények az egységet keresik más keresztényekkel, és nem a gyülekezettől való elkülönülést. Így aztán eleinte még mi is reménykedtünk, hogy találunk egy gyülekezetet. Minden “felekezet”, amellyel találkoztunk - akár kicsivel akár naggyal - saját hagyományait
- -
Jézus és az apostolok tanítása fölé emelte. A bibliai alapon nyugvó kritikát visszautasították (legerősebben az ún. Bibliához ragaszkodó csoportok). Így néhány év múlva tudomásul kellett vennünk, hogy földrajzi környezetünkben nincsen hívő gyülekezet, és hogy mi Isten akarata szerint azok vagyunk, akiket máshol hiába kerestünk: Isten gyülekezete Bécsben. Egy lakóközösség alapítását nem szabad összetéveszteni csoportalapítással. Egyszerűen arról volt szó, hogy a legtöbb testvér nem Bécsből származott, és elszórtan különböző helyeken élt, s nem volt olyan hely, ahol zavartalanul találkozhattunk volna. Hogy Gottfried “jellemző módon” nem vett részt a lakóközösségben, annak az egyszerű oka, hogy neki, mint a kevés bécsi testvér egyikének amúgy is volt lakása, amely ráadásul nem is volt olyan messze a közösségétől. Hogy egy 1982-ben írt szenzáció-újságíró szavait még mindig újra és újra felidézik, az arra utal, hogy nálunk tulajdonképpen semmi izgalmas dolog nincs, amit a világ látni akar: se szexbotrányok, se erőszakos bűncselekmények, csak ártalmatlan “nejlonzacskók”... Ezúttal valami más, mint a különböző “egyházak” által az évszázadok során Jézus nevében elkövetett bűncselekmények, amelyek emberek millióinak kerültek az életébe és szabadságába. Nem igaz, hogy a teológiai tanulmányok célja csupán a többi “egyház” elleni információk gyűjtése volt. A teológia - az Istenről való beszélgetés tudományos szinten is - nagy érték. Csak az sajnálatos, hogy a legtöbb teológus azt az Istent, akinek a szavát kutatja, nem akarja követni. Az egykori keleti blokk különböző országaiba való “terjeszkedés”-hez csak annyit, hogy sok minden nem a mi tervezésünk eredménye volt, hanem Isten ezekben az országokban élő emberekhez vezetett minket. Hiábavaló különleges stratégiát keresni, nem a mi emberi stratégiánkról van szó.
III. “Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust…” (2 Kor 5,4) A “Mit tanít a csoport?” című részhez
A. “Legyen gondod önmagadra és a tanításra…” (1 Tim 4,16) Az ”Általános megítélés” című részhez Tudatában vagyunk annak, hogy Kluge úrnak nagyon hiányos forrásai voltak. Ezért részben elnézhető neki, hogy tanításunkat eltorzítva adja vissza. Mindenesetre írásából az is látható, hogy egyszerűen kereste a rosszat, és olyan dolgokat, amelyek alapvetően pozitívak, kritika tárgyává tette. Komolytalan és teológushoz nem méltó módszer az, ha valaki egy-egy bizonytalan forrásból származó kijelentést vesz alapul, hogy abból vezesse le ”a csoport tanítását”. Ha a katolikusokat és a protestánsokat az alapján ítélnénk meg, amit valamikor valamelyik tagtól hallottunk, akkor az eredmény még megsemmisítőbb lenne, mint amúgy, ha csak a hivatalos tanítási dokumentumokat vennénk alapul. Magasabb mércét szabunk magunkra, mint a hivatalos ”egyházak”, és így el is várjuk minden testvértől, hogy a bibliai tanítást jól ismerje, és jól vissza tudja adni. Persze biztosan voltak helyzetek, amelyekben testvérek valamilyen tanítást csak hiányosan tudtak elmagyarázni, vagy valamely részletben helytelen gondolatokat mondtak. De valószínűleg gyakrabban volt inkább arról szó, hogy a beszélgetőpartner értett félre, vagy - valamilyen előítélet alapján - akart félreérteni valamit. Teológiailag iskolázott emberként Kluge úrnak kritikusabban kellett volna bánnia a forrásokkal. Még ha nehézséget is jelent számára, hogy pozitív célt ill. tanítást lásson nálunk, bennünket akkor sem mások elutasítása motivál, hanem:
“Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.” (Fil 3, 7-12) Isten Krisztusban való megismerése az, ami bennünket a Biblia tanulmányozására és a közös beszélgetésekre motivál. Nagyon szomorú, hogy sokan, akik magukat keresztényeknek és egyháznak nevezik, nem törődnek ezzel az Istentől kinyilatkoztatott ismerettel, és hogy tanításuk és gyakorlatuk az
- -
Újszövetségnek ellentmond. Szeretetlenség lenne erről hallgatni. A Jézus iránti pro-lelkület vezet bennünket arra, amit Kluge “más keresztényekkel és egyházakkal szembeni anti-lelkületként” vet a szemünkre. Nem kritikaéhségről van szó, hanem szeretetről, amely másoknak mutatni akarja, hogy rossz úton járnak. Aki látja a veszélyt, és nem figyelmeztet, magát teszi bűnössé.
“Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon: akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon.” (Ez 3,18) Sajnos épp Kluge írásából látszik “anti-lelkület”, az a lelkület, amely régi “keresztény” hagyománnyal rendelkezik. Örvendetes, hogy azok az idők, amikor a nagy “egyházak” ellenfeleiket keresztes hadjáratokkal, kínzással, máglyával, enyhébb esetekben csak száműzéssel és vagyonelkobzással üldözték - már elmúltak. De ez a gyilkos anti-lelkület jellemezte évszázadokon át azokat, akik magukat még ma is a kereszténység igaz képviselőjének adják ki. Erre a lelkületre vezethető vissza, hogy az emberek Krisztus nevét a legnagyobb bűncselekményekkel kapcsolták össze.
“Bizony ’miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között’, úgy amint meg van írva.” (Róma 2,24) Nekünk nincs anti-lelkületünk más keresztények felé, hanem ellenkezőleg: örülünk minden testvérnek, akit megismerhetünk. Isten Szelleme a legkülönbözőbb körülményekből vezet össze minket Krisztus testében való egységre. Nem vagyunk új egyház. Ezért dicséretnek tartjuk, ha “saját pozitív ötletek alig ismertek”. Jézus, Péter, János, Pál, Barnabás (Tertulliánusz bizonyságtétele szerint a zsidó levél szerzője) és Jakab pozitív ötleteihez, röviden: az Újszövetséghez tartjuk magunkat. Nem szégyelljük átvenni, és újra meg újra átgondolni azt, amit korábbi generációk emberei pl. a Szentháromságról, a kegyelemtanról, az úrvacsorában való valóságos jelenlétről stb. helyesen felismertek. Mit vetne a szemünkre Kluge úr, ha tényleg “teológiailag kreatívak” lennénk, mint pl. a Jehova tanúi, akik Jézus istenségét és így a Szentháromságot tagadják, és Jézust csak Mihály arkangyalnak tartják? Minden teológiai kreativitásnak Isten kinyilatkoztatott igazsága szabja meg a határát. Aki ezeket a határokat nem tiszteli, mint az említett Jehova tanúi, elhagyja a kereszténység talaját. Akármit is teszünk, Kluge úr talál benne kivetnivalót. Kluge úr megállapítása, hogy teológiai viták iránt nem mutatunk érdeklődést (hogy ezt honnan tudja?) nem egészen egyeztethető össze azzal, hogy igen magas teológiai színvonalat tulajdonít nekünk. Egyetértünk az ókori egyház három nagy hitvallásával (az Apostolival, a Niceai-Konstantinápolyival és az Atanáziuszival), mert ezek az eredeti apostoli tanítást adják vissza, akkor is, ha az egyház ezeknek a hitvallásoknak a megfogalmazásakor már sok pontban messzire eltávolodott az ősegyház elveitől. A tanítás és az élet egységet képeznek. A teológia szentségre való törekvés nélkül istenkáromlás. A pusztán erkölcsös életvezetésre való koncentrálás megfelelő teológiai alapok nélkül humánus felfogáshoz vezet, és elvezet Istentől. Tudatában vagyunk annak, hogy a gondolkodásban való restség végső soron az erkölcsi alapokat is lerombolja. Istent teljes értelmünkkel (Mt 22,37) is szeretni akarjuk. Nem tartjuk lehetségesnek azt, hogy a tanításról való gondolkozás csak néhány teológiai képzettségű tag feladata legyen. Minden keresztény igyekszik, hogy Isten kinyilatkoztatását megértse - amilyen jól csak lehet. (Ef 4,15-16) Persze mindenki a neki adott ajándékok szerint, alázatban és teljes hálában teszi ezt, tudatában annak, hogy Isten az alázatosoknak jelenti ki igazságát (Mt 11,25).
B. “Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9) Az “istenképük” című részhez Kluge úr egyik korábbi munkájában azt veti szemünkre, hogy ószövetségi istenképpel rendelkezünk hasonlóan a Jehova Tanúihoz. Pozitív lépésként értékelhető, hogy ezt a szemrehányást, amely vagy az Ószövetség és a mi tanításunk hiányos ismeretéről vagy egyszerűen közhelyszerű szemrehányások pontosabb vizsgálat nélküli alkalmazásáról tesz bizonyságot, később visszavonta. Annak is örülünk, hogy kritikusunk ennek ellenére elismeri mély istenfélelmünket, első sorban azért, mert
- -
tudjuk, hogy még sok mindenben tökéletlenek vagyunk, és nem adjuk meg mindig azt a dicsőséget Istennek, amely őt illeti. Az istenfélelem és az Isten iránti szeretet nincsenek egymással ellentétben. Mindkettőt megtaláljuk mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Az 5 Móz 6,5 (“Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!”) és a Zsidó 2,3 (“…akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először. Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra…”) csupán egy-egy példa: az ószövetségi ige az Isten iránti szeretetről, az újszövetségi pedig az engedetlenség következményéről tanúskodik. Az igazi istenfélelem és a szeretet az Istennel való élő kapcsolat két nélkülözhetetlen eleme. Kluge most már nem ószövetségi istenképet vet a szemünkre, hanem olyat, “ami igen törvénykező jellegű”. Ha azonban megnézzük, hogy mit vetnek az Újszövetségben azoknak a szemére, akik a törvény megtartása által akarnak megigazulni, akkor valami egész mást találunk, mint gyülekezetünk gyakorlatát. Az ószövetségi törvény és még inkább annak farizeusi értelmezése számtalan formalista alapokon nyugvó parancsolatot ismert, úgymint a kultikus tisztasági előírások, az étkezési-, és áldozati előírások, kisebb mértékben az öltözködési előírások is, továbbá a körülmetélkedés, és különféle ünnepek tartása. Aki részletesebben akar ezzel foglalkozni, az elolvashatja mindenek előtt a Léviták és a Számok könyvét (3-4 Mózes). Aki azonban a megszentelődésre való törekvést, melynek az élet minden területét át kell hatnia, “törvénykezésnek” nevezi, azt árulja el magáról, hogy idegen számára a Jézus követésén alapuló élet. Éppen azoknak, akik számára veszély volt, hogy a törvény szerint éljenek, írja Pál a következőket a Gal 5,24-ben: “Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” Jézust követve és a törvény alól felszabadulva élni, éppen azt jelenti, hogy a keresztény olyan életet él, amelyet a bűntől, szenvedélyektől, kívánságoktól való elfordulás jellemez. A keresztény élet folyamatos megszentelődést jelent. Az is meglepő, hogy a katolikus vallású kritikus egy követ fúj a szabadegyházi fundamentalistákkal, akik már évekkel ezelőtt szemünkre vetették, hogy törvénykezők vagyunk, mivel formalista biblia-értelmezésükkel gyakran nem értettünk egyet. Bűn elleni harcunk nem az Isten megharagításától való félelemből fakad. Egy olyan Isten, akit fel lehet bőszíteni, a pogány elképzelésnek felel meg, amely az ószövetségi kinyilatkoztatásnak is ellentmond. A bűn elleni harc egyrészt arra a jó lelkületre vezethető vissza, hogy valaki belátja egy cselekedet gonosz voltát, és azt, hogy az ezért önmagában elutasításra méltó. Másrészt a bűn elleni harc Isten jóságos lényére vezethető vissza, hogy gyermekei is az iránta való szeretetből teszik a jót és kerülik a rosszat. Jézus követése azt jelenti, hogy Jézustól tanulunk, azaz átvesszük etikai mércéjét. Jézus mércéje nem valamilyen különösen kifinomult kazuisztikus rendszer, hanem Istennek odaszánt tudatos élet. Így tanít minket Jézus arra, hogy kerüljük a felszínes életet, és engedjük, hogy ő formáljon bennünket jelentéktelennek tűnő dolgokban is. A Kluge által említett példa (helytelenül értelmezni valaki válaszát) általános kommunikációs probléma, mely vélhetőleg soha sem lesz teljesen elkerülhető. A közöttünk meglévő hitbeli egység persze ahhoz is hozzásegít bennünket, hogy egymást jobban megértsük. Kluge úr talán itt is félreértelmezett valamilyen bizonytalan forrásból származó információt. A keresztény tanítással szembeni kontrasztként álljon még itt néhány mondat, amelyek állítólag egy a katolikus “egyház” által hivatalosan elismert Mária-jelenésben hangzottak el. 1846. szeptember 19-én a dél-francia La Salette-ben a következők kerültek kinyilatkoztatásra egy jelenésben:
“Ha népem nem akarja magát alárendelni, arra kényszerülök, hogy hagyjam fiam karját lesújtani. Olyan nehéz, hogy már nem tudom tovább visszatartani. Olyan hosszú ideje szenvedek már miattatok! Ha azt akarom, hogy fiam ne hagyjon el titeket, akkor szüntelenül kérnem kell őt…” (Márialexikon, fordítás németből: Marienlexikon, R. Bäumer Hg., L. Scheffczyk, 4. Bd., 1992, S. 25.)
- -
Ebben az úgynevezett egyházban tehát olyan elképzelést erősítettek meg egy “privátkinyilatkoztatás” tartalmaként, amely Jézust mint haragos bírót és anyját mint gyengéd közbenjárót mutatja be. A bibliai tanítás ilyen szélsőséges eltorzítása a katolikusok számára láthatólag nem jelent problémát, annál inkább viszont, a Jézus által elvárt követés hangsúlyozása. Az a mondat, miszerint “a kétkedés Isten közönséges megkérdőjelezése” egyes esetekben biztosan jogos, mindenek előtt, ha valaki már sokmindent felismert Isten akaratából, s aztán a felismeréseit mindenféle objektív ok nélkül megkérdőjelezi, de nem mutat semmilyen általános megítélést kételyével kapcsolatban. A kétség bibliai megítéléséről a Jak 1,5-8 így ír:
”Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól, a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember.” A szeretetkapcsolatban eltűnnek a kétségek. A kétség tehát az Istenbe vetett bizalom hiányára utal. A szeretetet azonban nem lehet kikényszeríteni, és ezért olyan kijelentések, amelyeket Kluge említ, általában nem a megfelelő mód arra, hogy valakit kétségeiből bizalomra vezessünk. Ha olykor használjuk az “olcsó kegyelem” kifejezést azzal D. Bonhoeffer kritikájához csatlakozunk, amit “Követés” című művében dolgozott ki. “Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem. Harcunk ma a drága kegyelemért folyik. Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget, olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül. Hiszen éppen az a kegyelem lényege, hogy a számlát minden időre szólóan előre kiegyenlítették. A kifizetett számlára tekintettel minden ingyen kapható. Végtelenül magasak az előállítási költségek, ezért végtelenül nagy a felhasználás és a tékozlás lehetősége is. Milyen lenne a nem olcsó kegyelem? Az olcsó kegyelem a tanításként, elvként, rendszerként megjelenő kegyelmet és általános igazságként megjelenő bűnbocsánatot jelenti, ahol a keresztény isteneszme jelenti Isten szeretetét. Aki helyesli, annak bűnei máris megbocsátattak. E kegyelem-tan egyháza már így részese a kegyelemnek. Ebben az egyházban a világ olcsón leplezheti bűneit, nem bánja meg azokat, és nem is óhajt igazán szabadulni tőlük. Az olcsó kegyelem ezért egyenlő Isten élő igéjének, Isten igéje megtestesülésének tagadásával. Az olcsó kegyelem a bűn igazolását és nem a bűnös megigazulását jelenti. Mivel mindent egyedül a kegyelem tesz, ezért minden maradhat a régiben. “Hiszen cselekvésünk hiábavaló” a világ világ marad, mi pedig “bűnösök a legjobb életben is”, ahogyan Luther mondta. Éljen tehát a keresztény is úgy, ahogy a világ, minden dologban a világgal legyen egyenlő, és ne merészeljen - mint a rajongás eretnekségénél kegyelem címszó alatt más életet folytatni, mint azt a bűn rabsága alatt tette! Őrizkedjék attól, hogy dühös legyen a kegyelemre, és gyalázza a nagy, olcsó kegyelmet, s a Jézus Krisztus parancsának engedelmes élet kísérletével új “betűszolgálatot” vezessen be! A világ megigazult a kegyelem által, ezért - e kegyelem komolysága miatt, ennek a pótolhatatlan kegyelemnek nem ellenszegülve - éljen a keresztény úgy, mint a többiek. Bizonyára szívesen tenne rendkívülit, számára kétségtelenül az a legnagyobb lemondás, hogy nem teszi, hanem a világ szerint kell élnie. De le kell mondania, önmegtagadást kell gyakorolnia, hogy élete és a világ élete között ne legyen különbség. Odáig menően kell engednie, hogy a kegyelem valóban kegyelem legyen, hogy a világnak ebbe az olcsó kegyelembe vetett hitét szét ne rombolja. A keresztény azonban ennek a mindent egyedül cselekvő kegyelemnek a birtokában legyen nyugodt és biztos (securus!) a maga világiasságában, ebben a szükséges lemondásban, amelyet a világért - nem, a kegyelemért! - kell megtennie. A keresztény tehát ne kövessen, hanem vigasztalja magát a kegyelemmel. Ez az olcsó kegyelem, a bűn igazolása, de nem a bűnét elhagyó és megtérő bűnös megigazulása, nem a bűntől elszakító bűnbocsánat. Az olcsó kegyelem az, amelyet mi adunk magunknak. Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli kereszténységet, bűnök megvallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem." (Dietrich Bonhoeffer, Követés...) Ez a Bonhoeffer művéből vett hosszabb idézet mutatja, hogy olyan emberek is, akik a népegyházi rendszer
- -
elkötelezettjei voltak, ismerték ennek a hamis kegyelemfogalomnak a kockázatát, és azt határozottan felmutatták. A cselekedetekből való megigazulás vádját egyértelműen visszautasítjuk (furcsa módon, egy olyan szervezet tagja veti ezt szemünkre, amely támogatta a cselekedetekből való megigazulást, ami a reformáció kiindulópontja volt). A kegyelemből való megigazulást nem csak szóban valljuk. Tisztában vagyunk azzal, hogy Istentől függünk, tőle kapunk mindent, amivel szolgálhatjuk. A keresztény élet cselekedetei a megváltás következménye és nem az oka.
“Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,8-10) A hit gyümölcsöket terem. Ha hiányoznak a gyümölcsök, az azt mutatja, hogy a hit is hiányzik. A megszentelődés nélküli hit, nem hit.
“Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsidó 12,14)
“Csak a hivő engedelmes és csak az engedelmes hisz.” (Bonhoeffer: Követés) Aki úgy véli, hogy tetteivel férőhelyet tud magának biztosítani a mennyországban, az nem értette meg, hogy mit jelent a kereszténység.
“…és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért,…” (Ef 2,6) Nem szabad felcserélnünk az okot és az okozatot. Mivel a mennyekben vagyunk, tapasztaljuk Isten erejét, dinamikáját az életünkben, mely új életre vezet bennünket, ami egészen más, mint amit a világ vár. Vajon hogyan ítélné meg Kluge úr azokat a kijelentéseket, ha a mi szánkból hallotta volna, mint: “A felebaráti szeretet cselekedetei a mennyországot nyitó kulcs” vagy “a szeretet cselekedetei olyan eszköz, mellyel közelebb kerülhetünk Istenhez”. Valószínűleg cselekedetekből való megigazulásként magyarázta volna. Olyan szemrehányás ez, amit Teréz anyának biztosan nem tenne. (Teréz anya: Az egyszerű út idézetek, saját fordításban: Mutter Theresa, Der einfache Weg, 1995, S. 126 und 127) A hit, Jézus követése több mint szabadidős tevékenység. Ha Isten határozza meg az életünket, nyilvánvaló, hogy az életünk minden területét alárendeljük akaratának. “A kedvező alkalmakat jól használjátok fel.” (Kol 4,5) Ez azt is jelenti, hogy engedjük, hogy Isten határozza meg az időnket. Ha engedjük, hogy Isten akarata vezesse életünket, akkor jelentéktelenné válnak számunkra olyan dolgok, melyek korábban meghatározták életünket. Nem a hobbik vagy a “kellemes időtöltés” tilalmáról van szó, hanem annak felismeréséről, hogy az idő túl értékes ahhoz, hogy elfecséreljük. Aki felismerte Istent, annak megváltozik az értékrendje. Jézus világosan beszélt a tanítványi élet fontossági sorrendjéről (Lk 14,26-33). Aki szereti őt, az ezt nem kényszerként éli át, hanem a lényeges dolgokra való felszabadulásként. Kluge úr előszeretettel cseréli fel az okot az okozattal. Ha - ahogyan ezt ő állítja - a gyülekezet gyakorlata írja elő, mi a Bibliának megfelelő életmód, akkor miért foglalkozunk olyan sokat és annyira intenzíven a Bibliával, mint ahogyan azt elismeri rólunk, és mindezt különösen - mint azt ő is tudja - a gyakorlati életvitel iránti nagy érdeklődéssel tesszük. Ha a Biblia szavai nem peregnek egyszerűen le rólunk, az eredmény mégis az kellene, hogy legyen, hogy a bibliai alapok határozzák meg az életmódot. Mindenesetre nyitottak vagyunk bibliai alapú javaslatokra. Dicséretként vesszük azt a megjegyzést, hogy a Jak 2,14-26 nagy jelentőséggel bír számunkra. Nem akarjuk magunkat az Írás fölé emelni, mint Luther Márton, aki ezt az írást “szalmából való levél”-ként elvetette, és a Bibliából száműzte (Luther ezt a Zsidó levéllel, a Júdás levéllel és a Jelenések könyvével is meg akarta tenni - vö. a Zsidó levélhez, a Jakab levélhez és János jelenéseihez írt előszavával, melyek 1522-ből származnak). De nem kevésbé fontosak számunkra azok az igék, amelyek a hitből való megigazulást hangsúlyozzák. Jakab és Pál egyetértenek ebben a pontban, csak különböző nézőpontot hangsúlyoznak. Hogyan válik láthatóvá Jakab levél 2. része a Kluge úr által képviselt “egyházban”?
- -
“Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36) Exkurzus: Megváltás-elképzelés Kár, hogy Kluge Úr néhány nagyon félreérthető kijelentéssel elintéz egy ilyen komplex dolgot, mint a megváltás-értelmezés. Az igaz, hogy elutasítjuk Canterbury Anzelmusz (1033-1109) satisfactio (a.m. elégtétel) elméletét, ami a nagyegyházak megváltás-értelmezését erősen befolyásolta. Egy régebbi katolikus mű a következőképpen foglalja össze ezt az elméletet:
“A bűnt Anzelmusz Isten megsértésének tartja, mert az Isten dicsőségének az elrablása. Ez a sértés, amely szerinte végtelen, jóvátételt követel, az elrabolt dicsőség pótlását. Ha ez nem következik be, akkor meg kell jelennie a büntetésnek (’aut satisfactio, aut poena’). Az ember, mivel nem egyenlő Istennel, nem volt képes arra, hogy megadja ezt az elégtételt. Ahhoz, hogy ne kelljen örök pusztulásra jutnia, egy Istenembernek kellett ezt az elégtételt teljesítenie, aki isteni természetéből kifolyólag képes volt arra, hogy ezt a vétek nélküli, végtelenül tiszta tettet végrehajtsa, és emberi lényéből kifolyólag közben tudott járni embertársaiért. Ezt a helyettesítő elégtételt aztán Krisztus adta meg, aki egész életét Isten dicsőségének szentelte, és akinek a halála a kijáró büntetést bűnként levezekelte. Isten ezt a vezeklést elfogadta mint értünk véghez vitt örök értékű tettet.” (A dogmatika áttekintése, fordítás németből: Dr. Bernhard Bartmann, Grundriß der Dogmatik, Freiburg i. B. 1923, 237. old., a kiemelések az eredetiben is megvannak) A 19. századig ez az elmélet uralta a teológiát, de a 20. században és a jelenkorban “nagyon vitatottá” vált. Egyrészt, a bűnök Isten megsértéseként való leírása rendkívül hiányos. Természetesen minden bűn közvetlenül Isten ellen irányul, de az nem igaz, hogy Istennek bármiféle kárt tudnánk okozni a bűneink által. Bűneink által romboljuk Istennel való kapcsolatunkat, de a változás a mi oldalunkon történik, nem Isten oldalán. (Ézs 59,1-2: "Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az Ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istentől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.") Másrészt, Isten megbocsátó kegyelme nem kötődik semmiféle elégtételhez. A Biblia mindig Isten szabad kegyelmét hangsúlyozza, a feltétel nélküli megbocsátást. (Zsolt 32,5; 51,3-6,18-19; Zsolt 79,9; 130,3-4; Péld 28,13; Ézs 1,18; 43,25; 44,22; Mik 7,18-19; Mt 18,21-35; Lk 15,11-24; Apcsel 3,19; …) Aki megbánja és beismeri a bűneit, annak Isten megbocsát. Izrael Istenét és Jézust nem szabad felcserélni a karma megszemélyesítésével, ami minden rossz tett kiegyenlítéséért valami jó tettet követel. De akkor mi Jézus jelentősége ebben az összefüggésben? Jézus csak egy példa a sok közül (biztosan a legnagyobb az összes közül, de akkor is csak egy példa)? Az Újszövetség számos igehelye beszél a Jézus halála, Jézus vére általi, megváltásról. Halálát engesztelő áldozattal hasonlítja össze, vérét pedig váltságdíjnak nevezi. Egyetértünk ezekkel a kijelentésekkel, hiszen ezek a Szentírás egyértelmű tanításai. A kérdés csupán ezeknek az állításoknak a helyes értelmezése, amit mi is sok beszélgetés által akarunk egyre jobban elmélyíteni. A helytelen értelmezéstől való elhatárolódást szolgálják a következő gondolatok. 1. A Szentírásban nem található egyetlen olyan ige sem, amely kényszerítően Anzelmusz elégtétel-elméletéhez vezetne (még kevésbé olyan téves teóriákhoz, hogy Jézus halála a Sátán számára volt váltságdíj). 2. A Biblia kijelentései Jézus halálának történelmi tényéből indulnak ki, és nem beszélnek alternatívákról. 3. Jézus halálának metafizikai szükségszerűsége nem vezethető le az Újszövetségből, sőt világos ellentétben áll vele. Mt 21,37 “Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni.” 4. Jézus halála istentelen emberek bűntette volt, ami az ő szabad döntésükből származó gonoszságukat fejezte ki, és semmi esetre sem kényszerítette őket erre Isten (vagy valaki más).
“Ezt a világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem - -
feszítették volna meg." (1Kor 2,8 )
“Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek.” ( Apcsel 5,29-30 ) 5. Júdás, Kajafás és Pilátus gonoszsága nem volt szükséges a megváltáshoz, és nem is segítette azt elő. 6. Jézus azért jött, hogy Izraelt megtérésre hívja. Prédikációjának sikere és az ebből adódó következmény - hogy nem gyilkolták volna meg - nem akadályozta volna meg a megváltást, hanem előnyős lett volna az emberiség megváltására nézve.
“Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok.” (Mt 23,37 )
“Ha pedig az ő elesésük a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a pogányok gazdagságává, akkor mennyivel inkább az lesz, ha teljes számban megtérnek. (…) Hiszen ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból?” (Róma 11,12.15 ) Ha Izrael kezdettől fogva hallgatott volna Jézusra, a megváltás biztosan nem ütközött volna akadályba, hanem Jézus odaadása teljesen más formában vezette volna az embereket Istenhez. 7. Az Izrael népétől és különösen vezetőitől jövő kemény elutasítás következményeképpen Jézus felvállalta a halált és így mutatta meg szeretetének és odaadásának végső következményét. 8. A “váltságdíj” bibliai kifejezése (pl. Mk 10,45) arra szolgál, hogy Jézus megváltási művének megszabadító jellegére rámutasson. A bűn szolgái voltunk. Jézus megszabadított bennünket ebből a szolgaságból, mint ahogyan egy szolga a váltságdíj révén szabaddá válik. Az a kérdés, hogy kinek kellett ezt a váltságdíjat kifizetni, szétfeszíti a teória keretét és apóriához vezet. Mindkét lehetséges válasz (Isten vagy a Sátán) világos ellentmondásban áll a Biblia üzenetével. 9. Éppígy Jézus halálának áldozatként való megjelölése egyrészt azt hivatott mutatni, hogy milyen nagy volt az Ő odaadása, másrészt (különösen a Zsidó levélben), hogy az ószövetségi áldozat véget ért. 10. A vér fogalmának használatát is az áldozat terminológiájának összefüggésében kell látni. Továbbá, a zsidók a “vér” fogalmát összekötötték az “élet” fogalmával.
“Mert a test lelke a vérben van” (3 Móz 17,11a) Jézus vére által váltattunk meg. Ez azt jelenti, hogy Jézus teljesen odaadta értünk az életét. Nem a testfolyadék, a “vér” váltott meg bennünket mágikus módon, hanem Jézus odaadása zár bennünket teljesen Isten szeretetébe.
“A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsidó 9,22) Itt NEM elvről van szó, miszerint Isten megbocsátó-képessége vér felajánlásához lenne kötve. A Zsidó levél szerzője egyszerűen csak leírja a helyzetet, milyen volt az ószövetségi törvény, hogy ehhez kapcsolódóan mutassa, hogy Jézus odaadása mindenen túlmutat. 11. Jézus egész életében és halálában is közösségben volt Istennel, aki soha nem hagyta el őt. Ha a Mt 27,46 és a Mk 15,34 Jézus utolsó szavait az “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” szavakkal adja vissza, akkor ezt az igét nem szabad az idézett 22. zsoltártól elszigetelten látni, ami egy ember személyes tapasztalatait adja vissza szenvedései közepette, akit mégis, szenvedéseiben is Isten hordoz. A zsoltár dicsérettel zárul “Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, segélykiáltását meghallja.” 12. A keresztény megváltás-értelmezés nem abban áll, hogy Isten megbékélt, hanem hogy mi békéltünk ki Istennel. 2 Kor 5,20: “Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.”
- -
13. A megváltás sokkal többet jelent, mint egy tökéletes élet példaképe. A hívők megtapasztalják életükben Jézus megújító és megváltoztató erejét. 2 Kor 5,17: “Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” 1 Jn 5,18: “Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt az Istentől született, az vigyáz rá, és a gonosz meg sem érinti.” Ennek a 13 pontnak kell kijelölni azt a határt, amelyen belül a bibliai megváltás-értelmezést megalapozhatjuk. Nem gondoljuk, hogy már mindent megértettünk volna; még mélyebbre akarunk hatolni Isten nagy szeretetének megismerésében, melyet az örök Logosz emberré-válásában és teljes élete során egészen a halálig tartó tökéletes odaadásában mutatott meg. Fontos kijelentést találunk a Róma 8,3-4-ben a megváltási műre vonatkozóan: “Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem lélek szerint.” Isten elküldte Fiát, hogy legyőzze a bűnt. Azáltal győzte le a bűnt, hogy alapvetően ugyanazon a szinten harcolt a bűnök ellen, mint mi, de soha nem vétkezett. Mindenkiben, aki hisz benne hatékony ez a bűnök felett aratott győzelem. A szellem szerint való életben Jézus erejével győzzük le a bűnt, és válunk képessé arra, hogy odaszánjuk életünket testvéreinkért, mint ahogyan Jézus tette ezt értünk.
“Abból ismerjük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” (1 Jn 3,16) Ez az életodaadás adott esetben azt is jelentheti, hogy valaki meghal. De ez nem szükségszerű. Jézus odaadása nem lett volna csekélyebb jelentőségű, csak más, abban az esetben, ha Izrael megtért volna és Jézus erőszakos halála nem következett volna be. Jézus néhány szava is segíthet nekünk jobban megérteni megváltásunkért való küldetésének titkát:
“Az Úr lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18, idézet Ézs 61,1-ből)
“Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10) “Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben.” (Jn 12,46) “Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37) Még néhány idézet magyarázatként a újabb szerzők műveiből. Az idézetek nem mindenben adják vissza teljesen a mi álláspontunkat, és ezen szerzők sok egyéb nézetével nem is értünk egyet. Az idézetek azonban mutatják azokat a gondolatokat, amelyeket nálunk a szektásság jeleként ítélnek el, másoknál azonban minden további nélkül elfogadnak. Krisztológia, fordítás németből: Hans Kessler, Christologie in: Handbuch der Dogmatik, Hg. von Theodor Schneider, Bd. 1, 2. Auflage, 1995 S. 411: ”Jézus keresztje az Isten elől elzárkózó ember tette.” S. 412: “A feltámadás fényében (és csak abban) válik a kereszt Isten megingathatatlan üdvakaratává. Erre vezethető vissza az írás utalásainak keresése, a hellenista kijelentés a szenvedés szükségességéről (Mk 8,31; Lk 17,25; 22,37; 24,7.26.44) és a kijelentések Jézus (emberek által kikényszerített, Istentől megengedett!) Isten általi odaadásáról. Ezek semmiképp sem arról tanúskodnak, hogy Jézus erőszakos halála Isten tervezett célja lett volna (a világ iránti szeretetből). Egy ilyen szadista elképzelés ellentmondásban lenne Jézus és a zsidóság istenképével: Isten nem akar egyetlen emberáldozatot sem (az ilyentől iszonyodik: 3 Móz 18,21; 20,2-5; 5 Móz 12,31; 18,10; Jer 7,30k; 32,35; Ez 16,20k; 20,26), és nem azért küldte fiát a világba, hogy a világ megölje őt, hanem, hogy fia megmenthesse a világot (Jn 3,17).
- -
Ezért hát Jézus kereszthalála nem volt Isten akarata, még kevésbé történt az Ő kezdeményezésére. Nem tulajdoníthatja senki Istennek azt, amit egyedül az emberi igazságtalanság tett Jézussal (és Istennel). Nem Isten akarata volt, hogy Jézust kegyetlenül megölték. De az, hogy Jézus ezt az emberek által rá kirótt halált is Isten és az emberek iránti szeretetével töltötte meg (és azt akarta, hogy Isten eljöjjön az emberekhez), az biztosan Isten akarata volt. Az Atya akarata ebből következően csak arra irányult, hogy fia, akit a világba (minden kockázattal számolva) elküldött, szolidáris legyen minden emberrel, vagyis még a magukat megkeményítő ellenfeleknek is utánamenjen, és kisegítse őket az elzárkózás és Istentől való eltávolodás világából.” S. 414: “Jézus mégse adta fel soha azt az igényt, hogy egész Izraelt egybegyűjtse (és ennek a népek összegyűjtésével kellett folytatódnia) Isten uralma alatt. Elutasította azt, hogy veszélytelenebb megoldásokat válasszon, és elszánt akarattal minden ember számára - akár helyettesítő lemondással és magánnyal - az Istennel és az egymással való közösség üdvét nyitva tartva, nemcsak tudatosan és erőszak nélkül szembenézett a fenyegető erőszakos halállal, hanem azt szolgálatnak tekintette Isten jósága megjelenéséért (az ellenségei számára is), és sokakért vállalt halálként fogta fel.” Jézus Istene, fordítás németből: Jacques Duquesne, Der Gott Jesu, 1998, S. 159:
“Amit Atyja akart, az nem halála volt, hogy eltörölje Ádám bűnét és a miénket. Hogyan találhatott volna ki egy olyan Isten, aki az evangéliumok szerint hetvenszer hétszer, vagyis mindig megbocsát, ilyen mechanizmust, ilyen eljárást, amelyben ő nemcsak bűntárssá, hanem felbujtóvá is válna fia meggyilkolásában, csak azért, hogy a bűnös emberiség feletti haragját csillapítsa. Hogyan kívánhatta volna egy olyan Isten, aki Mózesnek azt a törvényt adta: ‚Ne ölj!’, hogy öljék meg a fiát, mert ‚elégtételre’ van szüksége - ahogy oly sok teológus mondta, és máig is mondja.” Miért halt meg Jézus a kereszten?, fordítás németből: Berger, Wozu ist Jesus am Kreuz gestorben, 1998, S. 36:
“Nem, Istennek nem volt szüksége a rómaiaknak erre a gonoszságára, hanem felhasználta azt. Erőszakra és vérontásra nem volt szüksége, hanem ezek adottak voltak. Ő nincs a kegyetlenség útjához kötve, hanem az ellenkezőjére fordítja azt. Ő nem rendeli el és nem írja elő titokban a gyilkosságot, hanem életet és erőszakmentességet akar minden áron. Ő nem köti a megbocsátást erőszakhoz, hanem az erőszakra megbocsátással válaszol. Ő nem akar hasznot húzni Jézus halálából, hanem mindig és mindenkor ingyen kegyelemből bocsát meg. Ő nem haszonélvezője az erőszaknak, hanem a kereszt minden másnál jobban követeli minden erőszaknak a végét. ... Ő nem élvezi fia halálát, hanem legyőzi azt. Jézus Krisztus vére nem csillapítja az Ő haragját.” Halálra adta Isten a fiát?, fordítás németből: Walter Kirchschläger, Hat Gott seinen Sohn in den Tod gegeben? in: Erlöst durch Jesus Christus, hg. von Eduard Christen und Walter Kirchschläger, Freiburg, Schweiz, 2000, S. 52-53:
“Nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Jézus elküldése másképp is végződhetett volna. Ha Izrael Jézus üzenetét hallva megtért volna..., a zsidó nép vallási megújulása következtében, mely Jézus Isten királyi uralmáról való igehirdetése által ment volna végbe, feltehetőleg megtörténhetett volna a nyitás minden nép felé, amelyről már Salamon templomszentelő imádságában is szó van (1Kir 8,22-53), és a népek Jeruzsálembe való zarándoklatának prófétai képében válik érthetővé (vö., pl. Ézs 66,18-24; Zak 2,14-17; esetleg Ézs 2,2).” Rendkívül szubjektív Kluge rövid megjegyzése arról, hogy mit gondolunk a Szent Szellemről. Egy “korábbi tag” utólagos és érzelmektől átitatott benyomásaira alapozni a Szent Szellemre vonatkozó tanításunk megítélésénél, teljesen komolytalan, és nem más, mint rosszindulatú hangulatkeltés. Mi soha nem alapozzuk a katolikusokkal vagy protestánsokkal szembeni kritikánkat érzelmekre, hanem történelmileg megvizsgálható tényekre és írásosan dokumentált tanításokra. Keresztények számára más módszer nem fogadható el. A testvéreknek biztosan nem az a szubjektív benyomása, amit Kluge mond. Csakhogy ilyen benyomásokkal semmit sem lehet bizonyítani vagy cáfolni. Tanításunk a Szent Szellemről megegyezik az ókori hitvallásokkal.
- -
Sok esetben megtapasztalhattuk a Szellem szabadító erejét, amely embereket tartósan szabaddá tett bűnöktől. (Jn 8,36; 2 Kor 3,17) A Gal 5,19-23-ban Pál leírja a különbséget a Szent Szellem által vezetett élet - amelyet a Szellem gyümölcseivel jellemez - és egy hitetlen, a Szent Szellemnek nem engedelmeskedő ember élete között amelyet a test cselekedeteivel jellemez. A Szellem szerint élni azt jelenti, hogy győzedelmeskedünk a bűn felett! Gal 5,16: “a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek.”
C. “A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt…” (Jn 1,10) “A világkép” című részhez A “világ” fogalmát a Biblia különböző értelemben használja. Magában a világban, mint Isten jó teremtésében nincs semmi istenellenes. Isten ajándéka ez, amit mi hálásan fogadunk, s ez az Ő dicséretére vezet minket gyönyörű alkotásáért. Ezért örülünk a sok szépségnek, amit újra meg újra átélhetünk, legyen az egy tavaszi virág, sziklás hegyszoros, naplemente, csillagos ég... A gonosz teremtés gnosztikus eszméjét határozottan visszautasítjuk. A “világ” fogalmat az Újszövetség azonban negatív értelemben is használja olyan emberek körülírására, akik szabad, saját felelősségű döntésük által szembehelyezkedtek Istennel. Az teljesen világos, hogy egy keresztény ettől a “világtól” csak elhatárolódni tud. Jézus tanítványaiként mi “nem e világból” valók vagyunk, mint ahogy Jézus sem e világból való (Jn 17,14-17). Ezért áll ránk nézve:
“Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is: de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1 Jn 2,15-17) Mégsem menekülünk el a világból. A világban élünk, amelybe Jézus elküldött minket (Jn 17,18). A világtól való menekülés, amit különböző korok úgynevezett szentjeinek példáján látunk, teljesen távol áll tőlünk. Mi nem húzódunk vissza sem a pusztába, sem vastag kolostorfalak mögé. Közülünk senki sem tenné le a némasági fogadalmat, ahogyan ez a Trappistáknál szokásos. Az oszlopos szentek oszlopaira sem másznánk fel. Jézus a tanítványait arra hívta el, hogy a világ világossága és hegyen épült város legyenek7 (Mt 5,14-16). Éppen azáltal tudunk világítani, és az embereket olyan életre vezetni, amely cselekedeteivel Istent dicsőíti, hogy nem alkalmazkodunk a világi mércéhez (Róma 12,2). A világban élünk, a legtöbben valamilyen hivatásban dolgozunk, amelyben tőlünk telhetően a legjobbat akarjuk nyújtani. Hivatásunk azonban nem azonos elhivatásunkkal, amely az Istennek való odaszánásban áll.
“Az egész világ gonoszságban van” írja János (1 Jn 5,18). Ez azonban nem azt jelenti, hogy kivonjuk magunkat a világ iránti felelősségünk alól. A politikai tevékenységnek azonban kétségkívül szűk határai vannak, mivel egyrészt ez nem fő feladatunk, másrészt pedig minden politikai erő annyira eltávolodott az emberi erkölcs minimális mértékétől, hogy a velük való együttműködés eleve kizárt. Sok tennivaló lenne egy olyan világban, amelyben emberi jogként tisztelik azt, hogy saját gyermeküket az anyaméhben meggyilkolhatják, mely igazságosságról beszél, és a szegényeket elnyomja, a rendezett költségvetés nevében egyfolytában szociális leépítést folytat, emellett azonban a gazdagokat nemcsak sértetlenül hagyja, hanem még elő is segíti gazdagságukat (különösen az ún. “keresztény” pártok révén), mely humanitásért és vendégszeretetért rajong, közben pedig egyre idegengyűlölőbb törvényeket hoz, amely jogfosztott menekülteket pénzsóvár embercsempészek kezeibe s gyakran a halálba is kerget; röviden: egy olyan világban, amely megtanulta a legszélsőségesebb szörnyűségeket szép szavakkal álcázni. Nekünk is van szavunk ezekhez az igazságtalanságokhoz. Mégis, Isten arra hívta el Jézus tanítványait, hogy a legjobbat adják a világnak, ami csak létezik: az evangéliumot, az örök életet Jézus követésében. Ott,
- -
ahol az emberek Jézust követik, valóság lesz Isten akarata e világ számára: együttélés szeretetben és igazságosságban, idegengyűlölet nélkül és teljes bizalomban. Örülünk, hogy minden bűnünk ellenére megtapasztalhatjuk Istennek ezt a munkáját közösségünkben. A világ nem “fekete fólia, melyről nézőpontunk még világosabban ragyog”. Isten világosságának nincs szüksége az árnyékra ahhoz, hogy fénye felismerhető legyen. A jó önmagában jó, függetlenül a gonosztól. Csak a gonosznak kell magát mindig jóként feltüntetni, mivel önmagában nem tudna fönnmaradni. Igaza van Klugénak abban, hogy a világból kihívottnak tartjuk magunkat. Ez illik minden keresztényre. Elhívott szentek vagyunk (Róma 1,7; 1 Kor 1,2) ebben a világban, de nem e világból valók (Jn 17,11.26). Aki úgy gondolja, hogy nincs kihívva e világból, ezzel elismeri, hogy nem Jézus tanítványa, nem keresztény. Nemcsak a mi véleményünk, de Pálé is, hogy “a negatív jelenségeket a bűn okozza”.
“Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róma 5,12) Természetesen óvakodni akarunk túlságosan primitív elképzelésektől. A kardfogú tigris nem volt vegetáriánus. A biológiai halál az állatvilágban kezdettől fogva létezett, már jóval az első bűn előtt. Tudjuk azonban, hogy az első bűn jelentős változást okozott Isten és ember kapcsolatában; a bűneset után az ember rosszabb kiindulási helyzetbe került, mint azelőtt, és a rossz könnyebb lett számára, mint a jó. Elutasítjuk azonban az eredendő bűnnek azt az értelmezését, amely ezt a negatív következményt bűnként tünteti fel. Ezt a tanítást, amelyet Ágoston óta különböző hangsúllyal valamennyi egyházi tradíció képvisel, visszautasítjuk, mint nem biblikus és istentelen tanítást. Minden bűn nélküli világról való elmélkedés spekulatív jellegű. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy Isten az el nem bukott embert megőrizte volna kegyelmében a betegségtől és fogyatékosságtól. Nem mi vagyunk az elsők, akik így gondolkoznak. “Mivel a világban a bűn uralkodik, teret nyer a betegség is, és a halál láthatóvá teszi a bűn lényegét”. (Teológiai és egyházi lexikon, fordítás németből: Lexikon für Theologie und Kirche, 6. Band 1977, Sp.428) Kluge azon kritikájához, hogy “olykor még a testi vagy szellemi korlátozottságokat is Isten büntetéseként magyarázzák”, a következőket jegyezzük meg: Ami a konkrét bűn és konkrét betegség közötti összefüggést illeti, nagyon óvatosnak kell lennünk. Jób könyve arra tanít minket, hogy nem megengedhető a betegségből automatikusan bűnre következtetni. Jézus szavai a Jn 9,3-ban is világosak: “Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” Noha Jézus itt csak egy esetről szól, ezzel mégis megmutatja, hogy a tanítványok kérdésében megmutatkozó gondolkodás helytelen. Sok esetben természetesen nyilvánvaló összefüggés van bűn és betegség között, ami egyszerűen a szóban forgó bűn lényegében áll. Egy dohányosnak nem kell csodálkoznia a tüdőrákján, és az alkoholvagy drogfogyasztás egészségügyi következményei is kellőképpen ismertek. Az 1 Kor 11,30-ban Pál a betegségeket és a haláleseteket bűnök következményeiként tünteti fel. Itt még sincs arról szó, hogy az egyes betegek voltak a legbűnösebbek. A gyülekezet vétkezése miatt olyan szintre csúszott le, amely nagyon közel volt a világhoz, úgy, hogy Isten sok veszélytől már nem tudta megóvni. Nem azok voltak a legnagyobb bűnösök, akik a leginkább betegségbe estek. Úgy tűnik, hogy az 1 Kor 5-ben említett vérfertőzővel nem történt semmi. Elutasítjuk az 1 Kor 5,5-nek azt a magyarázatát, miszerint a test pusztulása a betegség okozta testi károkat vagy magát a halált jelenti, hanem úgy értjük ezt az igehelyet, hogy a testi gondolkodásnak, a kizárt személy bűnének kell pusztulnia. A Biblia olykor büntetésnek tart betegségeket, sőt a halált is (Apcsel 13,11; 5,1-11). Ezeket az igehelyeket azonban kivételnek tekintjük.
- -
Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy az átlagosnál jóval nagyobb számban foglalkoznak testvérek betegekkel, ill. fogyatékosokkal hivatásukban. Nem akarunk szemet hunyni a közösségünkön kívül létező pozitívumok felett. Fájó azonban megfigyelni, hogy gyakran mennyire összekapcsolódik a helyes tanítás a helytelennel. A leghatározottabban visszautasítjuk a bűneset utáni ember teljes romlottságának protestáns tanát, mintha az ember Isten nélkül semmi jót nem tudna tenni. Ami a saját tanítás és kutatás fölött gyakorolt kritikát illeti, tudatában vagyunk hiányosságainknak. Tudjuk, hogy sokan nálunk sokkal alaposabb tudással rendelkeznek, és hálásak vagyunk, hogy másoktól tanulhatunk. Óvakodni akarunk mindenfajta beszűkült látásmódtól. Másrészről olyan embereknél is, akik tudás tekintetében fölöttünk állnak, újra meg újra előfordulnak olyan alapvető gondolkodási hibák, amelyeket egyszerű emberek is átláthatnak. Világos különbséget kell tenni alaptanítások között, amelyek semmiképp sem változhatnak meg, és részletkérdések között, amelyekben gyakran még nincs világos felismerésünk. Azáltal, hogy a Bibliával intenzíven foglalkozunk, egyre többet tanulhatunk, és saját gondolkodásunk hibáit is megláthatjuk. Elvárjuk másoktól, hogy nyitottak legyenek a mi kritikánkra, és így mi magunk sem akarunk elzárkózni az érvekkel szemben. A fogalmak “újradefiniálása” című részben Kluge elismeri, hogy az általa idézett példában egyedi esetről van szó, de ilyen eset számunkra nem ismert. Mi is negatívan értjük az “embertelen” szót. Igaz, vannak különbségek az “embertelen” szó jelentéstartalmaiban. Nem embertelen dolog, a saját lelkiismeretet és azt, amiről az ember felismerte, hogy Isten akarata, követni, és a közösséget az Úrban való testvérekkel a saját családdal szemben előnyben részesíteni. Az viszont embertelen dolog, ha szülők saját gyermeküket mérgekkel elkábítják, elrabolják, bezárják a lakásba, a fűtőtesthez kötözik, irataitól megfosztják, jogellenesen gyámság alá helyeztetik, hónapokig kolostorfalak mögött tartják fogva akarata ellenére… Mindezek megtörténtek közösségünkhöz tartozó testvéreinkkel a XX. században. Egyéb gaztettekről, amelyeket a kereszténység nevében követtek el, a történelemkönyvekben lehet olvasni. A tolerancia fontos alapelve minden emberi társadalomnak, olyan erény, amit gyakran éppen ellenfeleink nem gyakorolnak velünk szemben. “Ahhoz, hogy a társadalom fennmaradjon és virágozzon, bizonyos mértékig szükséges a tolerancia, vagyis a tűrés (lat. tolerare = tűrni).” (A keresztény erkölcs lexikona, fordítás németből: K. Hörmann: Lexikon der christlichen Moral, 1969, Sp. 1221.) A tolerancia azt jelenti, hogy mindenkinek megvan a joga arra, hogy azt gondolja és higgye, amit akar. A tolerancia azonban nem azt jelenti, hogy minden helyes. Csak egy igazság van. De ezt az igazságot szabadságban kell felismerni és megérteni. A katolikus alapelv, “csak az igazságnak van létjogosultsága, és nem a tévedésnek” (Hörmann, Sp. 1221), megszámlálhatatlanul sok embernek került a szabadságába, hazájába, egészségébe vagy életébe. Az igazságnak nincs szüksége arra, hogy erőszakkal terjesszék vagy védelmezzék. Aki az erőszak érvéhez nyúl, ahogyan azt a nagy “egyházak” újra meg újra tették, az arról tesz bizonyságot, hogy nincs nála az igazság. Az igazság önmagáért beszél, és nem kell félnie a tévedés konkurenciájától vagy az áligazságoktól. A világban szükség van toleranciára. Mindenkinek megvan a joga, hogy azt gondolja, és azt higgye, amit akar. Ha azonban valaki kereszténynek mondja magát, az döntött amellett, hogy Jézus tanítását követi. Ha másban akar hinni, az az ő szabad döntése. De akkor azt ne nevezze kereszténységnek. Isten gyülekezete nem “gyűjtőegylet”, hanem az igazság oszlopa és erős alapja (1 Tim 3,15). Tévtanításoknak ebből következően nincs helyük a gyülekezetben. Viszont minden tévtanítónak biztosítani kell továbbra is minden polgári jogot. Fontos világos különbséget tenni tévedés és tévtanítás között. Aki tudatlanul téved, az nyitott az érvekre, és örül, hogy kijöhet a tévedésből. Ebben az esetben nagy türelemre van szükség, hogy egymást megerősítsük az igazság felismerésében. De azt, aki tudatosan szembehelyezkedik az apostolok tanításával, nem lehet megtűrni a gyülekezetben. Emberi méltóságát azonban tiszteletben kell tartani. Minden keresztény megtapasztalta Isten nagy türelmét, és újra meg újra megtapasztalja azt. Ez arra
- -
ösztönöz bennünket, hogy türelemmel elhordozzuk egymást. Másrészt viszont tudatában kell lennünk annak is, hogy Jézus hívása milyen sürgető. Nem lehet a megtérést halogatni. Akkor is, ha ezt a legtöbben nem akarják belátni: van, amikor már “túl késő”. “Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket...” (Zsidó 3,7-8; jó nagyobb összefüggésben olvasni). Aki Isten hívásának újra meg újra ellenáll, azt ez az ellenállás oly mértékben fogja formálni, hogy egy napon nem lesz képes már megváltozni. A világ végének közeli várása soha nem jellemezte közösségünket. Épp ellenkezőleg: ez volt az első vitakérdések egyike a fundamentalista-szabadegyházi csoportokkal való találkozásunkkor. Határozottan elutasítjuk ezt az egocentrikus (“a mi időnknek különlegesnek kell lennie”) világképet. Rejtély marad, hogy testvéreinknek mely kijelentéseit lehetett így félremagyarázni. Vagy Kluge be akart dugni minket egy skatulyába, amiről csak később vette észre, hogy nem illünk bele? Mivel szeretnénk kihozni az embereket a világvége-őrület tévedéséből, sokat és mélyrehatóan foglalkoztunk a “közeli visszajövetel-várással”. Mivel Kluge a közeli várás vádját visszavonta, most nincs helye a téma behatóbb tárgyalásának.
D. “Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2,19) “A gyülekezetről alkotott elképzelés” című részhez Kluge kritériumok egész sorát nevezi meg, melyekre részletesen ki akarunk térni. Sajnos a legfontosabb kritériumok elkerülték a figyelmét: az igazság és a tanítás. Pál az élő Isten egyházát az igazság oszlopának és erős alapjának nevezi. (1 Tim 3,15) Ezért az első kérdés mindig a tanítás. Aki nyíltan bibliaellenes tanítást képvisel, az nem az igazság erős alapjára épít, ennélfogva nem lehet a gyülekezetben. Mint ahogyan a testi feltámadást tagadó Hümenaiosznak és Filétosznak sem volt helye a gyülekezetben. (2 Tim 2,17-18 // 1 Tim 1,20) A mai egyházakra vetett pillantás nagyon különböző, gyakran egymásnak és mindenek előtt a Bibliának ellentmondó tanítást mutat minden nagy felekezetben. Semmi nyoma a tanításban való egységnek és az Írással való megegyezésnek! Hogyan lehetnének ezek a szervezetek gyülekezetek, vagyis az igazság erős alapja? Az igazság hiányzó alapja, a gyakorlati életben is megfelelő következményekhez vezet. Keresztény gyülekezeti élet csak a keresztény tanítás alapján lehetséges. De most térjünk rá a Kluge által felsorolt kritériumokra: a) Az “elkötelezett keresztény” fogalma tautológia. Aki nem kész magát odaszánni, az nem “nem elkötelezett” keresztény, hanem nem keresztény. A gyülekezet MINDEN keresztény közössége. Mindenki, aki Jézust követi az a gyülekezethez tartozik, aki pedig nem követi Jézust az nem tartozik a gyülekezethez. b) “Nincsenek tisztségviselők” A gyülekezet lényege nem hierarchikus szerkezetben áll, (ahogyan ezt a római katolikus szervezet dogmatikusan lefektette) hanem a testvéri közösségben.
“De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. (Mt 23,8-10 ) Jézus itt nem sorolta föl a “Főtisztelendő Úr”, “Monsignore”, “Kanonok Úr”, “Bíboros Úr”, “Eminenciás Úr”, “Excellenciás Úr” és az “Őszentsége” címeket vagy megszólításokat. De ha ezeket felsorolta volna, az ún. keresztény vezetőknek - hiúságuktól vezérelve - még bizonyára eszébe jutott volna néhány más cím is. Mindemellett meg merték tenni, hogy a “tisztségviselőkre” az “Atya” (Páter) sőt a “Szent Atya” megjelölést használják. Akik ezt teszik, elég hosszú ideig tanultak teológiát ahhoz, hogy kimutassák, hogy éppen ez volt Jézus akarta. Vagy nem? Az elrettentő példa után, amit elsősorban a katolikus hierarchia ad, forduljunk újra a bibliai valósághoz, a testvéri gyülekezethez.
- -
A testvéri gyülekezet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanaz a feladata. Vannak különbségek az ajándékokban és a feladatokban (Róma 12; 1 Kor 12), természetesen mindig a testvéri kapcsolatok alapján. A különbségtétel a papok és a laikusok, a tisztségviselők és az egyszerű hivők között vagy a mennyei reménységgel bíró 144 000 és a “juhokhoz hasonló” emberek nagy tömege között (a Jehova Tanúinál) vagy a Szent szellem által megkereszteltek és a vízkeresztségben részesülők között (a Pünkösdieknél), vagyis az ilyen két részre tagolt közösség idegen a Bibliától és ellentmond a testvérszeretetnek. A Biblia csak más értelemben ismer két csoportot: hivők és hitetlenek, akik belül vannak, és akik kívül. Mint ahogyan a családban az idősebb testvérek gondoskodnak a fiatalabbakról, úgy gondoskodnak a gyülekezetben is az idősebb testvérek a fiatalabbakról, de nem azért, hogy függőségben tartsák őket, hanem hogy a lehető legnagyobb önállóságra neveljék a fiatalokat:
“…hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától…” (Ef 4, 12-14) Minél többet kapott valaki Istentől, annál nagyobb a felelőssége. A Biblia különböző megjelöléseket ismer a felelősség-hordozókra (pl. “vének” [presbyteroi] az Apcsel 11:30-ban, 14:23-ban és a 20:17-ben … ; “próféták és tanítók” az Apcsel 13:1-ben; “episkopoi” [ennek a szónak a fordítása okoz némi nehézséget, mert jelentése biztosan nem azonos a katolikus vagy a protestáns “püspök” megjelöléssel, és a szó szerinti fordítás “felvigyázó”, ahogyan a Jehova Tanúi használják, negatív tartalmú - olyan valakiről van szó, aki “a másikra figyel, aki gondoskodik a másikról” - Apcsel 20,28; Fil 1,1; 1 Tim3,2; Tit 1,7; “pásztorok és tanítók” - Ef 4,11 “akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket” - 1 Thessz 5,12; “elöljárók” - Zsidó 13,7.17 ) Ezekből a különböző megjelölésekből, amik részben ugyanazt jelentik (így a presbiter és elöljáró szavak az Apcsel 20-ban és a Tit 1-ben - világos bizonyság a papok és a püspökök közti katolikus különbségtétel ellen mely címeknek semmi közük sincsen a bibliai presbiterekhez és elöljárókhoz) világosan felismerhető, hogy az újszövetségi gyülekezetekben semmiféle uniformizált egyházszerkezet nem létezett. Egy konkrét gyülekezet szerkezete nagyon erősen függ a mindenkori körülményektől, melyek között a gyülekezet él. Sajnos a monarchikus szerkezetet már viszonylag korán (a 2. évszázad elején) propagálta Antiókiai Ignác, és azóta majdnem minden ún. egyház meghatározó szerkezetévé vált. A protestánsok sem mertek visszatérni az Ignác előtti eredeti szerkezethez, jóllehet a protestáns szervezetekben a hierarchiának nincs meg ugyanaz az alkotmány-jellege, mint a katolikusoknál, ahol a hierarchia a pápával a csúcson üdvösségkérdéssé vált. Példaként álljon itt VIII. Bonifác “Unam Sanctam” bullája 1302-ből és az 1. Vatikáni zsinatnak a pápa tévedhetetlenségéről szóló gondolata:
“…Így tehát ennek az egy és egyetlen egyháznak nem két feje van, mint holmi torzszülöttnek, hanem csak egy teste és egy feje, aki Krisztus és az ő helyettese, Péter, és az ő követői. Mert az Úr személyesen mondta Péternek: ’legeltesd az én juhaimat!’ (Jn 21,17). ’Az én juhaimat’, mondta teljesen általánosan, nemcsak egyeseket, ezeket vagy azokat. Ebből következik, hogy mindegyiket rábízta. Ha tehát a görögök vagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek Péterre és az ő követőire rábízva, akkor szükségszerűen azt is be kell ismerniük, hogy ők nem Krisztus juhai közül valók, hiszen az Úr Jánosnál ezt mondja: ’Egy akol van csak és egy pásztor.’ (Jn 10,16)… Kijelentjük, határozatba hozzuk és hirdetjük, hogy az üdvösség elnyerése végett minden ember számára feltétlenül szükséges, hogy magát a római pápának alávesse.” (Unam Sanctam bulla (1302), fordítás németből: in: J. Neuner - H. Roos, Der Glaube der Kirche in den Urkunden der Lehrverkündigung, 11. Aufl. 1971, Nr. 429-430) “Isten, a mi üdvözítőnk dicsőségére, a katolikus vallás magasztalására, a keresztény népek üdvösségére tanítjuk és kijelentjük mint Isten által kinyilatkoztatott hittételt, hűen csatlakozva a keresztény hit kezdetétől fogva meglévő hagyományhoz, a szent zsinat egyetértésével: Ha a római püspök legmagasabb tanítói hatalmával (ex chatedra) beszél, vagyis ha minden keresztény pásztorának és tanítójának hivatalát gyakorolva, legnagyobb, apostoli hatalommal végérvényesen úgy dönt, hogy egy hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást az egész egyháznak meg kell tartania, akkor az isteni pártfogó révén, aki neki szent Péterben megígértetett, azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni
- -
megváltó egyházát a hit- és erkölcsi tanításokra vonatkozó döntéseknél fel akarta ruházni. A római püspöknek ezek a végérvényes döntései tehát önmagukban, és nem az egyház egyetértése alapján megváltoztathatatlanok. Ha valaki - amitől Isten őrizzen - arra vetemedne, hogy ennek a mi végérvényes döntésünknek ellentmond, az legyen kiközösítve." (1. Vatikáni Zsinat, 4. ülés, 1870, fordítás németből: in: Neuner-Roos Nr. 454) Míg a katolikusok a Jézus Mt 23,9-ben elhangzó szavaival szembeni engedetlenséget üdvkérdéssé tették, mi ragaszkodunk ahhoz a testvéri közösséghez, amit Jézus alapított. c) “mindennapi találkozás” Történelmi szempontból nem úgy történt, hogy először az Apcsel 2,42-47-et olvastuk, és aztán elhatároztuk, hogy naponként találkozunk egymással. Egyszerűen, csak azt akartuk, hogy olyan gyakran és olyan intenzíven lehessünk együtt, amennyire csak lehet. Ezután ismertük fel, hogy Isten Szelleme ugyanarra a közösségi életre vezetett el minket, amelyre az első keresztényeket is elvezette. Péter, pünkösdi beszédében nem egyháztörvényt hirdetett: “Naponként kell találkoznod testvéreiddel!”. A keresztények ezt egyszerűen azért tették, mert Isten szeretete kiáradt a szívükbe a Szent Szellem által (Róma 5,5); az a testvérszeretet, amiről Pál ír:
“A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre.” (1 Thessz 4,9) Akiben Isten szelleme van, szereti a testvéreit, és vágya van a közösségre, életének megosztására. Ha ezt az életet ritualizált Istentisztelet helyettesíti, az azt mutatja, hogy nem Isten Szellemének a vezetése érvényesül. Tudatos számunkra, hogy a történelem folyamán mindig voltak helyzetek, amikor a naponkénti találkozás vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem volt kivitelezhető. A keresztények azonban mindig a legjobbat akarták tenni az adott helyzetben, mert az egymás iránti szeretet vezérelte őket. Senki sem tartott attól, hogy túl sokat lesznek közösségben, hanem az Isten iránti közös szeretet vezette össze a testvéreket. Örülünk annak, hogy olyan korban élhetünk, amelyben a külső tényezők (munkaidő, közlekedési lehetőségek) a naponkénti találkozást nagymértékben megkönnyítik. Így még könnyebben megvalósíthatjuk életünkben a Zsidó 3,13-ban kifejezett alapelvet: “…Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” Mivel Jézus Istennel és a testvérekkel való személyes kapcsolatra tett szabaddá, világos, hogy a közösségi életünket sem rituális liturgiák fogják meghatározni, hanem az egymással való személyes közösség, melyhez mindenki hozzájárul. (vö. 1 Kor 14,26) Egy rítus szükségessége akkor merül fel, ha az élő kapcsolat meghalt. Ahol a szellemi élet többé már nem valóság, ott azt rítusként “játsszák el”. A naponkénti közösség oda vezet, hogy szellemileg nézve minden nap ünnepnap lesz. Minden nap tapasztaljuk a közösséget Istennel és a testvérekkel, és már ebből adódóan sem látunk semmi okot arra, hogy különleges ünnepnapokat tartsunk. Ez a gyakorlat a következő újszövetségi igének is megfelel: Róma 14,5: “Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot…” Azok a zsidókeresztények, akik megmaradtak a zsidó törvényben, még tartották a zsidó ünnepnapokat; azok a keresztények, akik már felismerték, hogy Jézus megváltói művével a törvény érvényét vesztette, nem tettek semmilyen különbséget a napok között. Ez vonatkozik ránk is, mivel tudjuk, hogy Krisztus betöltötte a törvényt. Az átmeneti időszak az Ó és Újszövetség között már régen elmúlt. Ezért ír Pál szintén a Kol 2,16-17-ben:
“Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.” Aki még ünnepnapokat akar tartani, az még nem értette meg a megváltás jelentőségét. Az ünnepek csak árnyékai az eljövendőnek. Hisszük, hogy az örök valóság már eljött Krisztusban, és így minden nap ünnep a
- -
maga jelenében a szentek közösségében. Gal 4,9-11: “… Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre. Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek.” Ez az ige szintén mutatja, hogy “napok, hónapok, évszakok és évek” tartása visszaesés “az erőtlen és szegény elemekhez”. A pontos megfelelője ezeknek az “elemeknek” egy külön téma lenne, ez túllépne ennek a munkának a keretein - de az világos, hogy Pál az üdvösség veszélyeztetésének látja, ha keresztények a zsidó ünnepnapokat tartják, mert ezen keresztül megtagadják a keresztény szabadságot. Az első keresztények az ún. “keresztény” ünnepeket, mint a húsvétot és a karácsonyt nem tartották. A karácsonynak pogány eredete van, és a húsvétot is nagyon erősen áthatják pogány népszokások. Ezek az ünnepek azt a veszélyt rejtik magukban, hogy a Logosz emberré válásának, Jézus halálának és feltámadásának egyszeri üdveseményei, rendszeresen visszatérő mítoszokká formálódnak át. Jézus feltámadása így az újjáéledő természet szimbólumává lesz, a karácsony pedig a fény ünnepe, ami eredetileg is volt (a legyőzhetetlen napisten: Sol Invictus ünnepnapja). A pogányság visszatér keresztény köntösben. Krisztusban a napok és idők elvesztik jelentőségüket. Mindazonáltal ma is ragaszkodni kell a rendszeres pihenőnapok szociális intézményéhez. Az jó, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően ma sok országban szokásos a heti két pihenőnap. A szociális hanyatlás idején sem szabad semmi esetre sem feladni ezt a vívmányt. A termelékenység növekedésének tulajdonképpen a munkaidő további csökkenéséhez kellene vezetnie. Az államilag elrendelt ünnepeket egyáltalán nem utasítjuk el, sőt, még inkább üdvözölnénk azok gyarapodását (ami manapság sajnos utópia). A nem keresztény embereknek sem árt tudatosítani, hogy a munka nem célja az ember életének. Az a társadalom, melynek fő célja a gazdasági növekedés, a hanyatlás irányába megy. Természetesen örülünk, ha a szabadnapok által több lehetőségünk nyílik a közösségi életre, és ha így távol élő testvéreinkkel is együtt tölthetünk egy-egy hosszú hétvégét. d) “Szellemi és anyagi javak megosztása” Apcsel 4,32: “A hívők összessége pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából semmit sem a magáénak, hanem mindenük közös volt.” Didakhé 4,8: "A rászorulót el ne utasítsd, mindenedet oszd meg testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; ha a halhatatlanban közösködtök, mennyivel inkább közösködnötök kell a romlandókban!” Ahogyan a mindennapi közösség, ugyanúgy mind a szellemi mind az anyagi javak megosztása a szeretet következménye, amit Isten a szívünkbe helyezett. Egy jól működő családban is megosztanak egymással dolgokat. Nem az “enyém” vagy a “tiéd” van a középpontban, hanem a “miénk”. Ami egy földi családnál működik, ne lenne meg Isten családjában? Hitetlenek között így van: “A pénznél véget ér a barátság”. A gyülekezetben viszont így: “Testvérem, megosztom veled.” Ez persze keresztény közösséget feltételez. Ha nem bízom a másikban, természetesen a pénzemet sem tudom rá bízni. Ha azonban tudom, hogy a másik az én pénzemet pont ugyanolyan gondossággal kezeli, mint a sajátját, hiszen az a mienk; ha tudom, hogy nem pazarol, nem iszákos, nem dohányzik, aki a pénzemet a bűneire használná fel, akkor meg tudom osztani vele. Keresztényként tudjuk, hogy mindent Istentől kaptunk, hogy azt Őérte a legjobban használjuk fel. Ezért ezt meg is tudjuk osztani. A kereszténység az önzés vége. A vagyonközösség a szeretet egyik lényeges megnyilvánulása. Hogy hogyan néz ki a vagyonközösség, az nagy mértékben függ a gyülekezet aktuális helyzetétől. Minél intenzívebb a gyülekezeti élet, annál intenzívebb lesz a vagyonközösség.
- -
A vagyonközösség minden esetben a javak önkéntes odaadásán kell, hogy alapuljon. (Apcsel 5,4). Vajon mit mondanának bírálóink, ha a mi szánkból hallanák a következő szavakat:
“Lehet a testvéri közösségben valakinek sajátja? - Ez a hívőknek az ellen a bizonysága ellen lenne, amelyről az Apostolok Cselekedeteiben írva van: “Senki sem mondott semmit a magáénak.” (Apcsel 4,32). Aki tehát azt mondja, hogy valami az övé, az elválasztja magát Isten Egyházától és az Úr szeretetétől, aki szavak és cselekedetek által tanította, hogy az ember adja oda életét barátaiért, akkor hát mennyivel inkább a múlandó javakat?” (Bazíliusz kis regulája, fordítás németből: Basilius, Kleine Regel 85: Die großen Ordensregeln, Hg. Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961, S. 87)
“Akik a világban vagyont birtokoltak, kolostorba lépésük után örömmel vegyék, hogy az közösségi tulajdonná válik” (Szt. Ágoston regulája, fordítás németből: Die Regel des hl. Augustinus, 1. Kapitel: Die großen Ordensregeln S. 161)
“Először is gyökerestül … ki kell irtani azt a gonoszságot, hogy tudniillik valaki az apát engedélye nélkül merészel valamit elajándékozni vagy elfogadni, vagy még inkább valamit mint sajátját birtokolni: egyáltalán semmit, egyetlen könyvet, egyetlen írótáblát, egyetlen palavesszőt sem, semmit de semmit. A szerzeteseknek az sem megengedett, hogy testük és akaratuk felett szabadon rendelkezzenek. Nekik sokkal inkább a kolostor apátjától kellene minden szükséges dolgot kérniük. Semmi esetre sem megengedett valami sajáttal rendelkezni, amit nem az apát adott, vagy amihez nem ő adott engedélyt. Minden közös legyen, ahogy megíratott, és senki se nevezzen semmit magáénak, és semmit se vegyen saját használatba. Ha előfordulna, hogy valaki ilyen igen súlyos bűnnek hódol, azt egyszer aztán másodszor is intsék meg. Ha nem javul meg, büntetésnek kell alávetni.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: “Die Regel des hl. Benedictus”, 33. Kapitel: Die Großen Ordensregeln, S. 223-224)
“Ha egy szerzetes valamilyen küldeményt kapna is a szüleitől, nem bátorkodhat elfogadni, mielőtt az apátnak bemutatná azt. Ha pedig az apát egyetért annak elfogadásával, úgy az ő hatalmában áll meghatározni, ki kapja azt meg; az a testvér pedig, akinek küldték, ne legyen kelletlen, nehogy ezáltal az ördögnek adjon alkalmat. Aki veszi magának a bátorságot, hogy másként cselekedjen, a szabályzatban rögzített büntetésben részesüljön.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: "Die Regel des hl. Benedictus”, 54. Kapitel: Die Großen Oredensregeln S. 240-241)
“A vagyonközösség teljes.” (Taizé szabályzata, fordítás németből: Frere Roger, Die Regel von Taize, 7. Auflage 1974, S. 51) Amit “az egyház legkegyesebb gyermekei” (így nevezi H. U. von Balthazar a rendalapítókat) csak kényszerrel és a büntetések fenyegetésével tudtak keresztülvinni, az Isten gyülekezetében a szeretet műve, ami szabad döntésből ad. A félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy a fenti regulák leírása szerinti abszolút értelmű vagyonközösséget mi elutasítjuk, mint ami az emberi méltóságnak ellentmond. Egyszerűen megalázó, hogy egy emberrel a mindennapi élet apróságaiban (könyv, palavessző…) is egy úgynevezett szellemi vezető érezteti a tőle való függőséget. A vagyonközösség bibliai fogalma, aminek a megvalósításán mi is munkálkodunk, a magántulajdon elvére épül, amiből mindenki szabad döntésből szolgálja a közösség javát.
“Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2 Kor 9,7) Az, hogy közösen megbeszéljük a személyes problémákat, kételyeket, hibákat, keresztények között természetes, valamint mély bizalmi alapot feltételez, ami Jézusban lehetséges. Természetesen Kluge úrnak ezt is negatívan kell magyaráznia, méghozzá úgy, hogy ezáltal az egyént célirányosan lehet befolyásolni. Minden ember folyamatosan befolyás alatt áll. Aki azt gondolja, hogy nem áll befolyás alatt, mutatja, hogy milyen kevéssé kritikus képe van a világról. Világos, hogy befolyásoljuk egymást, de nem olyan értelemben, ahogyan szemünkre vetik. Azért vagyunk együtt, hogy egymást bátorítások és intések által az Isten felé vivő úton erősítsük.
- -
A mi szabadságunkban áll meghatározni, hogy kitől hagyjuk befolyásolni magunkat. Nem engedjük befolyásolni magunkat az elbutító tömegmédiától, hanem tudatosan, de nem kritika nélkül engedünk Isten pozitív befolyásának rendszeres bibliaolvasás és a testvérekkel való közösség által. A testvéri kritika és intés mindig nyílt és világos. A pszichológiai trükkök használata, csoportdinamikai hatások stb. ellentmondanak az emberi méltóságnak, ezért keresztények között nincs keresnivalójuk. A testvérek, akikkel nemcsak bizonyos kultikus cselekedeteket viszünk véghez együtt, hanem mindennapjainkat osztjuk meg, akiknek bűnei és gyengeségei nem idegenek számunkra, akik nem a saját előnyüket keresik, hanem adni akarnak, akik készek elfogadni az intéseket - biztos bizalomra méltóbbak, mint valamilyen guru vagy klerikus, aki nem kész Pálhoz hasonlóan “átadni nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkét is” (1 Thessz 2,8), hanem öndicsőítő titulusa mögött távolságot tart fenn maga és a többiek között. e) “nincs bűnös a gyülekezetben” Jézus szavai itt teljesen egyértelműek:
“Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt. Bizony mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” (Mt 18,15-18) Pál is egyértelműen állást foglal:
“Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő; hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én…már ítéltem afelett, aki így cselekedett. (…) átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek… Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával… Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek… Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!" (részletek az 1 Kor 5-ből)
“Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan az Isten mondta: “Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket." (2 Kor 6,14-7,1) A korai egyház gyakorlata komolyan vette, sőt gyakran túl szigorúan értelmezte ezeket a szavakat. Esetenként világos kijelentéseket találunk nagy “egyházak” újabb kori szerzőinél is ebbe az irányba, még ha ők nem tettek is ennek megvalósításáért semmit.
“Ezzel az egyház és a társadalom között éles választóvonalat húztak, amely nem enged meg elmosódott átmenetet. Ez a választóvonal nyelvileg abban jut kifejezésre, hogy Pál a legcsekélyebb gátlás nélkül tesz különbséget “hívők” és “hitetlenek” között. Ki jutna közülünk ma arra a gondolatra, hogy környezetében ilyen nyelvi különbséget tegyen? Pál azonban itt alapvető különbséget tesz annak az újnak az alapján, ami Krisztussal és az egyházzal elkezdődött a világban. Így lehetséges az, hogy még a belül valókat (1 Kor 5,12) és a kívül valókat (1 Kor 5,12k; 1 Thessz 4,12) is megkülönbözteti. Viszont Pál soha nem tesz különbséget olyan keresztények között, akik már csak külsőleg tartoznak a gyülekezethez, és gyakorló
- -
hívők között; számára nyilvánvalóan egy és ugyanazt jelenti kereszténynek lenni, és a látható módon egybegyűlt gyülekezethez tartozni. Sőt mi több: a keresztény lét megköveteli azt is, hogy a keresztségben megkapott megszentelődés és a megkeresztelt erkölcsi élete összhangban legyenek. Ha e kettő között túl mély szakadék nyílik, Pál felhívja a következményekre a figyelmet: (1Kor 5,9-12). Ebben a nagyon kemény rendelkezésben, amely - önmagában szemlélve - azt a látszatot kelti, mintha Pál számára már nem lenne keresztény könyörület a vétkessel szemben, egy bibliai alapelv jut világosan kifejezésre, amit a gyülekezet szentségének lehetne nevezni. Az egyház nemcsak Krisztus megváltói műve által megszentelt, ezt a megszentelődést egy megfelelő életvezetésben is meg kell valósítania, különben a világhoz válik hasonlóvá. Pál számára nem okoz problémát a törvény egy szabályát - amely az ószövetségi Isten népe szentségét volt hivatott biztosítani - a korinthusi gyülekezetre alkalmazni: ’Távolítsátok el a gonoszt magatok közül.’ (5 Móz 17,7 / 1 Kor 5,13). Ebben is megmutatkozik a gyülekezet és a világ éles szembenállása.” (Milyennek akarta Isten a gyülekezetet?, fordítás németből: Gerhard Lohfink: Wie hat Jesus Gemeinde gewollt?, Freiburg im Breisgau 1982, S.149-150)
“A gyülekezetnek szól a felhívás, …a kulcsok hivatalát gyakorolni, … mert ezennel Isten saját ítélete éri el a bűnöst. Ha őszinte bűnbánatot gyakorol, nyilvánosan beismeri vétkét, akkor elnyeri bűnei bocsánatát Isten nevében (vö.1 Kor 2,6kk), ha megmarad bűnében, akkor a gyülekezetnek Isten nevében meg kell tartania az ő bűneit. Ez a gyülekezet minden közösségéből való kizárást jelenti. Tekintsd olyannak, mint a pogányt és a vámszedőt (Mt 18,17)… A gyülekezeti kizárásban csak megerősíttetik az, ami amúgy is tény, vagyis hogy a megtérésre nem kész bűnös olyan, mint az, ’aki elítéli önmagát.’ (Tit 3,10). Nem a gyülekezet ítéli el őt, hanem ő maga mondta ki maga felett az ítéletet. Ezt a teljes kizárást nevezi Pál ’a Sátánnak való átadásnak’ (1 Kor 5,5; 1Tim 1,20). A vétkes visszaadatik a világnak, amelyben a Sátán uralkodik, és a halál munkálkodik. ... A vétkes kivettetik Krisztus testéből, mert maga választotta el magát attól. Semmilyen joga nincs már a gyülekezethez. Mégis ez az utolsó cselekedet is még teljesen az érintett üdvcéljának a szolgálatában áll, ’hogy a lélek megtartassék az Úr Jézus napján (1 Kor 5,5), hogy megtanulja, hogy ne káromoljon’ (1 Tim 1,20). A gyülekezeti fenyítés célja a gyülekezetbe való visszatérés vagy az üdv elnyerése marad. Pedagógiai aktusról van szó. Amilyen biztosan a gyülekezet ítélete örökre megmarad, ha a másik nem gyakorol bűnbánatot, éppúgy ez az ítélet, amelyben a gyülekezetnek az üdvösséget meg kell vonnia a bűnöstől, egyben az utolsó lehetséges ajánlat is a gyülekezet közösségére és az üdvösségre. Így megy végbe a gyülekezet megszentelődése az idők során, miközben az evangéliumhoz méltón jár. A Szellem gyümölcseit termi és az Ige útmutatása alatt áll. Mindezek által marad azok gyülekezete, akiknek a megszentelődése egyedül Krisztus (1 Kor 1,30), és akik a visszajövetel napját várják.” (Követés, fordítás németből: Dietrich Bonhoeffer: Nachfolge, 14. Auflage, München 1983, S. 267-269) Végső soron a gyülekezeti fenyítés (vagyis a készség a vétkező testvér megintésére, és ha hiányzik az elszántság a változásra, akkor a tőle való elhatárolódásra) a szeretethez és a gyülekezet önazonosságához tartozó dolog. A szeretet nem szemléli a bűnt tétlenül, hanem felmutatja a bűnösnek azt a szellemi veszélyt, amiben az van. A szeretet nem akarja passzívan szemlélni, mint teszi tönkre magát egy ember szellemileg. A kizárás célja végső soron mégis csak az, hogy “a lelke üdvözüljön”, akkor is, ha nincs rá garanciánk, hogy a bűnös meg fog térni. Ha valaki intenzív buzdítás és intés ellenére is ragaszkodik a bűnhöz, ellenáll a megszentelődésnek, nincs helye az Istentől megszentelt gyülekezetben. Talán a világgal való konfrontáció még segíthet, és mutathatja neki, hogy mit veszített el azáltal, hogy vétkezett. Talán a “Sátánnak való átadás” (ami nem azt jelenti, hogy a Sátánnak különleges hatalma lenne arra, hogy a bűnöst kínozza, hanem azt, hogy aki nincs a gyülekezetben, az a világban van, amelyben Jézus szavai szerint a Sátán a fejedelem [Jn 14,30]), a hús pusztulásához, vagyis az istentelen, bűnös lelkület feladásához vezet. A másik pont, amiről szó van, a gyülekezet önazonossága. Ha a megváltottak gyülekezetében olyanok is vannak, akik ellenállnak Jézus váltságművének, akiknek a bűn fontosabb, mint Jézus követése, akkor a gyülekezet megszűnik gyülekezet lenni. Természetesen nekünk is világos, hogy bűntelen gyülekezet soha sem létezett, és nem is lesz soha. A mi bűnbevallásaink nem “szóbeli beismerések”, hanem a bűn elleni harc kifejezései. János hangsúlyozza első levelében, hogy egy keresztény nem vétkezik (1 Jn 3,3-10), másrészt mindenki, aki azt mondja, hogy nem vétkezett, Istent hazuggá teszi (1 Jn 1,8-10). Ezek a kijelentések önmagukban
- -
nem ellentmondásosak. A 3. fejezetben János alapvetően a megváltott ember helyzetéről beszél, akinek teljesen megváltozott a hozzáállása a bűnhöz, és sok mindent, ami a korábbi életét meghatározta, már nem tesz. A keresztény szabadságban él, és győz a bűn felett. De éppen akkor, ha valaki igyekszik, hogy szentségben éljen, fogja meglátni, milyen sok dolog nincsen még rendben, milyen sok bűn van még mindennek ellenére az életében, “…mert sokat vétkezünk mindnyájan…” (Jak 3,2) Ha valaki Jézus szerint alakítja életét, és megosztja testvéreivel, az természetesen kevesebbet érintkezik másokkal. Jézus alapkövetelményként állította tanítványai elé, hogy a vele való kapcsolattal szemben minden más kapcsolatot háttérbe kell helyezni.
“Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26) Jézus számára a szellemi rokonságnak elsőbbsége van a természetes rokonsággal szemben.
“Erre kinyújtotta kezét tanítványi felé, és így szólt: Íme az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mt 12,49-50) Az életünket csak olyanokkal tudjuk megosztani, akik ugyanazt az Urat követik. Olyan kötelezettség azonban, hogy meg kell szakítani minden családi kapcsolatot, ahogy az olykor katolikus rendeknél előfordult, Isten gyülekezetében nincsen. Ismét egy idézet másoktól:
“Így a testvériség egy tagjának testi szülei vagy testvérei iránt, ha azok Istennek tetsző módon élnek, minden testvérnek közös szülőként és rokonként tisztelettel kell viseltetni, és ápolnia kell őket. ‚...(Mt 12,50)’....Ha azonban a rokonok lelkületét még a világ vágyai irányítják, akkor velük nekünk, akik a szétszóratástól távol arra törekszünk, ami kedves és értékes az Úr előtt, nincs közösségünk. Ha korábbi rokonaink közül olyanok jönnek látogatóba, akik Isten parancsolatait megvetik, és a kegyesség szolgálatát semmibe veszik, nem szabad befogadnunk őket, mert nem szeretik az Urat, aki azt mondja: ‚Aki engem nem szeret, nem tartja meg parancsolataimat.’ (Jn 14,24)... Sem rokonnak sem idegennek nem szabad megengedni, hogy a testvérekkel beszélgetésbe bocsátkozzon, ha nem lehetünk meggyőződve arról, hogy a beszélgetés a lelkek épülését és tökéletesbítését szolgálja...” (Bazíliusz nagy regulái, fordítás németből: Basilius, Große Regeln, 33: Die großen Ordensregeln, hg. von Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961.) Mit mondana Kluge, ha mi fogalmaznánk meg ilyesmit? Miliőkontroll? Információkontroll? Egy szekta tipikus jellemvonásai! Bazíliuszt azonban Kluge “egyháza” szentként tiszteli. Jézus gyülekeztében csak aktív tagok vannak. Ezért lehetetlenség, hogy valaki Jézus egyházának csak formálisan legyen tagja. Közösségi élet és névtelenség olyan ellentétben állnak egymással, mint tűz és víz. Ezért lehetetlen, hogy azokat az “egyházakat”, amelyeknél a tagok túlnyomó többsége még a saját “egyháza” hitvallását se fogadja el, egyháznak nevezzük. Ha a gyülekezeti életet formalizmusokkal helyettesítik, az világosan mutatja, hogy itt Isten Szelleme nem munkálkodik. Mi azonban nem a csecsemőkeresztséget vetjük a “népegyházak” szemére, hanem azt, hogy a gyerekeket nem testvérek gyülekezetébe keresztelik, amelyben a keresztény életre tanítanák őket. Nem a csecsemőkeresztség vagy a felnőtt keresztség jelenti a két alternatívát, hanem: hívők gyülekezete vagy formalizmus. Egyházadó keresztények számára elképzelhetetlen dolog. Testvéreimmel amúgy is megosztom mindenemet, amim van - a szívből fakadó szeretkapcsolatból következően. Ha valakit állami kényszerrel beszolgáltatásra köteleznek, akkor végleg értelmetlenné válik Isten gyülekezetéről beszélni. Ha valami Istentől van, akkor a hívek mögötte állnak, és többet adnak, mint szükséges, kényszer nélkül. A kényszer-beszolgáltatás nem más, mint a bizalmatlanság kifejezése Isten és a hívek felé, ill. a saját hitetlenség beismerése. Amikor Kluge a kívülállókkal való viszonyunkról ír, ingadozik a “máshitű” és a “csoporton kívüli keresztények” kifejezések között. Máshitűekkel, vagyis nem keresztényekkel nem lehetséges a közösség, hiszen világosnak kell lennie
- -
annak, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Ez az alapelv az első századokban magától értetődő volt. Olyan emberekkel viszont, akik Istent őszintén keresik, szívesen imádkozunk. Éppígy a “csoporton kívüli” keresztényekkel is magától értetődő az imádság. Mindig nagyon örülünk, ha találunk olyan keresztényeket, akik Jézust közösségünktől függetlenül találták meg, és örülünk a velük való mély egységnek. Nem a “mi csoportunk” a kereszténység jele, hanem az egymás iránti szeretet, amelyet Isten minden gyermekének a szívébe helyezett. Ha megismerünk keresztényeket, akkor magától értetődő, hogy együtt keressük az egységet, és meg is találjuk azt. Lehetetlen azonban hitbeli testvéreket szektásnak bélyegezni, amit Kluge úr tesz, aki egyrészt valahogy kereszténynek tart bennünket, másrészt viszont szektának nevez, és soha a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy egységre jusson velünk. NEM tartjuk magunkat elitközösségnek. Keresztények között nem lehet megosztottság elit és egyszerű tagok között. Mindenki szent, és igyekszik, hogy növekedjen a hitben. Soha nem célunk az elbizakodottság, hanem az alázatos szolgálat. Nincs jogunk bármire is büszkének lenni, amit mi is csak kaptunk. Arra viszont nem vagyunk készek, hogy holmi álalázatból a kereszténység igazságigényét csökkentsük. Nem önteltség a kereszténység igaz voltáról való meggyőződés (ami szükségszerűen azt jelenti, hogy minden más út helytelen). Ez volt Jézus (Jn 14,6) és az apostolok (Apcsel 4,12) meggyőződése. Ehhez a meggyőződéshez akarunk mi is ragaszkodni. Megtapasztaltuk, hogy Isten kihívott minket a sötétségből világosságra, a tévelygésből az igazságra. Most pedig mi is hívhatunk másokat, hogy ugyanezt a lépést megtegyék. Nem azért, mert magunkkal elégedettek vagyunk, hanem mert Jézus az egyetlen út Istenhez. Szeretnénk megosztani másokkal azt a nagy ajándékot, amit mi kaptunk. Nem vagyunk gnosztikusok, akik másokat ”az anyag rabságában élő embereknek” látnak, mert az anyag is Isten jó teremtésének része. Azt sem gondoljuk, hogy rendkívül magas erkölcsi és vallásos szintet értünk volna el. Micsoda világ az, ahol a normális már felülmúlhatatlanul magas szintet jelent! Arról sincs szó, hogy valamit ”alkotni” akarnánk. Keresztényként Isten erejéből élünk, és tapasztaljuk, hogy az Ő parancsolatai nem nehezek.
“Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1 Jn 5,3) Az Apcsel 2,42-46-hoz: Nincs szó arról, hogy formalista módon le akarnánk másolni egy adott kor gyülekezetmodelljét - és semmiképpen nem is tesszük ezt. De az Apcsel2-ből látszik, hogyan töltötte be Isten Szelleme a fiatal keresztényeket Isten és egymás iránti szeretettel, és ez a szeretet marad minden keresztény közösségi élet alapja, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között élnek ezek a keresztények. Ugyanaz a szeretet, amely az első keresztényeket mindennapi közösségre és az anyagi javak megosztására indította, indít minket is erre, még ha ez ma konkrétan másképp is néz ki, mint 30-ban Jeruzsálemben vagy 55-ben Efézusban. Nem mindig és mindenhol volt a naponkénti közösség olyan egyszerű, mint számunkra ma. A keresztények mindig a tőlük telhető legtöbbet tették, a körülmények mégsem tették mindig lehetővé a mindennapi találkozást. A mi esetünkben azonban lehetőség van erre, és mi hálásan fogadjuk ezt a lehetőséget, anélkül, hogy magasabb- vagy alacsonyabb rendű gyülekezeti modellekről beszélnénk. Jézus szent életre hívott bennünket. Így aztán érthető, hogy a gyülekezet tagjaitól magas erkölcsi szintet vár el. Ez a Biblia tanítása (pl. Fil 2,14-15: “Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban…) és a korai egyház hagyománya (pl. Athenagoras, Kérvény a keresztények ügyében, 31: ”Így aztán ti is tudjátok, hogy mi még egy rövid gondolati bűnt sem engedünk meg magunknak soha. Mert mivel Isten jelenti a zsinórmértéket életünkben, buzgón törekszünk arra, hogy Isten szemében mindegyikünk élete hibátlan és feddhetetlen legyen…”) Nem teljesen világos, hogy Kluge ebben a pontban dicsérni akar minket, vagy az erkölcsösségre való törekvésünket a szektásság ismertetőjegyének látja. (Azonban az erkölcsösségre való törekvés hiánya biztos mutatója annak, hogy egy szervezet már nem egyház.) Szeretnénk remélni, hogy az előbbiről van szó, és helyesbítésül megjegyeznénk, hogy a ”hamis evangélium” kifejezést nem a laza életstílusra használjuk.
- -
E. “A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon” (Kol 3,16) “Ahogyan a Bibliát kezelik” című részhez A Bibliát valljuk hitünk egyedüli forrásának. Amit a katolikusok és ortodoxok tradíciónak neveznek, az nem jön szóba a hit forrásaként, mert ezek a hagyományok nem az apostoli korból származnak, és gyakran ellent is mondanak a Bibliának. Ezért aztán magától értetődő, hogy közös beszélgetéseinkben elsősorban az a célunk, hogy a Bibliát egyre jobban megismerjük és megértsük. Elvetjük a fundamentalista értelmezést, amely a szóbeli ihletettség tanításán alapszik, mert ez a gondolkodás óhatatlanul az értelem feladásához vezet, amit Isten éppen azért ajándékozott nekünk, hogy Őt egyre jobban megértsük. Éppígy azonban a liberális teológiát is el kell utasítanunk, amely a Bibliát emberi koholmánnyá alacsonyítja. Ezen felül a liberális teológusok érvelésmódja gyakran mindennek nevezhető, csak nem történelminek vagy kritikainak, melyet csak a saját ideológia határoz meg. A Bibliát nem szó szerint, de komolyan vesszük. Isten olyan világosan kinyilatkoztatta magát, hogy mindenki, aki őt komolyan keresi, meg is fogja találni az Ő Igéjében. Isten akarata mindenki számára felismerhető. Az a vád, hogy a Bibliát “egyfajta jóslatnak” látjuk, nemcsak jogtalan, hanem ellentmond Kluge saját megállapításának, miszerint ”viszonylag magas teológiai szint” jellemez minket. Ebből a kritikából látható, hogy Kluge semmiképp sem törekszik objektív, segítő szándékú kritikára, hanem rágalmaz. A Bibliának mindenféle szerencsejátékhoz hasonló használatát határozottan elutasítjuk, úgymint igehelyek húzását különböző alkalmakkor (pl. Újévkor). Ide tartoznak az evangélikus és szabadegyházi körökben nagyon kedvelt herrnhuti lózungok (-jelszavak). Azt is tudjuk, hogy a Biblia nem ad “minden kérdésre pontos választ”. Egyrészt világos, hogy Isten a Bibliában mindent kinyilatkoztatott, ami egy ember üdvösségéhez szükséges, és nincs szükségünk semmilyen ezen kívüli kinyilatkoztatásra vagy hagyományra, hogy Istent megtaláljuk, és az üdvösséget elnyerjük. Másrészt sok olyan dolog van, amire a Biblia nem ad egyértelmű választ, vagy egyáltalán nem ad választ. Ez a gyakorlati élet több pontjára is vonatkozik. Ezért az a szemrehányás is, hogy mi ”az első század néhány keresztény gyülekezetének életmodelljét különbségtétel nélkül a mai viszonyokra” alkalmazzuk, önmagában értelmetlen dolog. Sok részletben egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy az első keresztények hogyan alakították az életüket. Az Apostolok Cselekedeteinek összegző tudósításai csak néhány alapelvet mutatnak. A mai helyzetben sok mindent önálló gondolkozás által a Szellem vezetése által kell felismernünk. Nem vagyunk ”bibliapozitivisták”, mint az ún. ”Krisztus Gyülekezete”, amely minden tettét alá akarja támasztani pozitívan újszövetségi igehelyek alapján. Azt, hogy a Bibliát csak hozzáértők, vagyis vezetők érthetik és magyarázhatják helyesen, talán római katolikus tankönyvekben lehet olvasni. Nekünk ilyen tanításunk nincsen. Nálunk nincs magyarázati monopólium, mint ahogy azt a római katolikus tanítóhivatal, illetve az Őrtorony Társaság igényli magának. Magyarázatunk erőssége, ill. gyengesége mindenki számára érthető érveink erősségén, ill. gyengeségén múlik. Örülünk, és hálásak vagyunk, hogy szabadon lehet Bibliát vásárolni, hogy a katolikus Bibliamonopólium megtört, és hogy ma már senkit sem száműznek azért, mert nem katolikus Bibliakiadás van nála. A Biblia nem tud védekezni téves magyarázataival szemben, és nagyon szomorú, hogy egyes emberek mit csináltak és csinálnak Isten szavából. De nyílt véleményütköztetésben és vitában megmutatkozik, hogy hol van az igazság. Még néhány szó azokhoz az Igékhez, amelyeknek a helytelen magyarázatával Kluge vádol minket: a) Néhány első századi gyülekezet életmodelljének különbségtétel nélküli napjainkra vonatkoztatásával kapcsolatban állást foglaltunk. Nyilvánvaló, hogy Kluge nehezen tudja megemészteni a ”mindennapi találkozás” témáját. Minket erre Isten szeretete késztet. b) “Az egyház, mint bűnösök gyülekezete” Ezt a nem létező igehelyet létezés hiányában nem tudjuk sem “allegorikusan érteni” sem “korfüggőnek bélyegezve elvetni” vagy “kimagyarázni”.
- -
Mások ezzel szemben így tesznek olyan igehelyekkel, amelyek a gyülekezet szentségéről beszélnek. Pl.: Mt 18,15-18; 1 Kor 5,1-13; 2 Kor 6,14-7,1; Ef 1,4; 5,25-27; Kol 1,9-11.21-23; Jel 2,5; 3,15-16; 14,4-5... c) “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1) Jézus ezekkel a szavakkal nem arra gondolt, hogy a rosszat nem szabad rossznak nevezni, és nem is arra, hogy a bűnöst nem szabad inteni.
“Igénket (ezzel a szerző a Mt 7,1-re gondol), mely Isten örök ítéletéről beszél, gyalázatosan félremagyarázzák, amikor újra meg újra erkölcsi lazaság ügyvédjévé teszik. A jó jó marad, és a rossz rossz.” (J. Schniewind Das Evangelium nach Matthäus, 1964, S. 97 - saját fordításban) Kluge szavai szerint Jézus a Mt 23-ban más zsidó hívőket “meglehetősen büszkén elutasít”, nem is beszélve arról, ahogy Keresztelő János és számos ószövetségi próféta intette megtérésre kortársait. Mit mondana Kluge a “nagy reformátor” Luther heves kirohanásaira és szitkozódásaira? Hány embert ítélt el az az “egyház”, amelynek Gerald Kluge a papja, nemcsak szavakkal, hanem karddal és máglyával? Világosan elhatárolódunk ezektől a kereszténység nevében elkövetett bűntettektől, de a jót továbbra is jónak, a rosszat továbbra is rossznak fogjuk nevezni. Éppen azért, mert Isten emberek iránti szeretete késztet minket, nem hallgathatunk mások bűneiről.
“Engem azonban betölt az ÚR lelke erővel, igazsággal és hatalommal, hogy megmondjam Jákóbnak a bűnét, Izráelnek a vétkét.” (Mikeás 3,8) A Mt 7-tel összefügg a 6. vers is: “Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” Éppen ez a vers feltételezi, hogy meg kell ítélnünk, hogy ki nyitott Isten szava iránt, és ki nem. Persze mindig tudatában kell lennünk, hogy amilyen mértékkel mi másoknak mérünk, olyan mértékkel fognak nekünk mérni. Jézus a Mt 7,1-5-ben, éppúgy, mint Pál a Róma 2,1-ben elutasítja azt a hozzáállást, hogy valaki a másikat elítéli, viszont maga ugyanazt teszi, amiben a másikat kritizálja. Mi nemcsak másokat, hanem magunkat is szeretnénk annál inkább Isten mércéje szerint megítélni.
“Ha az ítélkezés és a megítélés feltételei tisztázottak, akkor próbálhatod meg kivenni a szálkát testvéred szeméből (5). Ha a feltételek nem tisztázottak, akkor a büszke és képmutató ember (vö. 5) elítélt bíróvá válik.” (H. Frankenmölle, Matthäus Kommentar 1, 1994; S. 262-263 - saját fordításban)
“Ahogy legalábbis én látom, az Úr itt nem egyszerűen azt parancsolja, hogy egyáltalán ne ítéljük el a bűnt, és ezt nem tiltja meg csak úgy, hanem csak azoknak, akiket ezerféle bűn terhel, és mégis másokat egészen jelentéktelen hibák miatt zaklatnak. Ezen kívül azt gondolom, hogy Ő itt a zsidókra is célzott, mert ők embertársaikat - szeretetlen módon - ártalmatlan és jelentéktelen dolgok miatt vádolták, maguk azonban a legnagyobb bűnöket követték el lelkiismeret furdalás nélkül.” (Chrysostomos, Matthäus-Kommentar, 23. Homilie - saját fordításban) A Mt 7 értelmezéséhez fontos Pál alábbi mondata is:
“A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt, megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.” (1 Kor 2,14-15) Ezek a szavak nem emberi büszkeséget fejeznek ki, hanem szellemi valóságot azoknál, akik Isten keze alatt megalázták magukat, és így Isten Szellemétől ítélőképességet kaptak arra, hogy mindent megítéljenek. Akkor is, ha netán Kluge szerint nincs bennünk a Szent Szellem, mégis be kell ismernie, hogy Isten Szelleme - az Írás tanúsága szerint - megadja ezt az ítélőképességet. Kluge úr meglehetősen hevesen ítélkezik felettünk, anélkül hogy meggondolná, hogy sok minden, amit nálunk szektás jelenségnek nevez, az ő egyházában dicséretre méltó erény. Talán kritikusunknak magának is meg kellene vizsgálnia magát a Mt 7,1 fényében.
- -
d) Róma 14 Az összefüggés egyértelműen a zsidó törvényhez való viszonyulás. A gyengék itt nem az alkoholfüggők vagy olyanok, akik nem adják fel a dohányzást… A Róma 14-ben említett gyengék azok, akik még tartják az Ószövetség rituális parancsolatait, mert még nem értették meg Jézus megváltásának teljes kihatását. Az ételtörvények meg nem tartása által lelkiismeretük ellen cselekedtek volna, és veszélyes helyzetbe kerültek volna, amitől Pál meg akarta őket kímélni. A helyzet egészen más, ha ma valaki nem akarja feladni bűneit, vagy nem a Bibliára alapuló tanokat képvisel. Ezek az emberek nem gyengék, hanem gonoszak. Ha azonban valaki tényleg komolyan harcol bűnei ellen, és eközben elesik, akkor fontos a türelem. Ezt a testvér iránti szeretet parancsolja függetlenül a Róma 14-től. Hogy a Róma 14-ben a törvény tartásáról van szó, a 15. fejezettel való összefüggés is mutatja, és különböző kommentárok is így látják. e) Lk 15,3-7 // Mt 18,12-14 Ennek a példázatnak a Kluge által adott értelmezése nem a gyülekezet értelmezése. Természetesen felmerül a kérdés, hogy egy normális pásztor egy juh miatt otthagyja-e a másik 99-et. Joachim Jeremias is ezt írja: ”Palesztina ismerői egybehangzóan tanúsítják, hogy teljesen kizárt, hogy egy pásztor a nyáját egyszerűen sorsára hagyja. Ha egy elveszett állatot kell keresnie, átadja a nyájat azoknak a pásztoroknak, akikkel osztozik az aklon (Lk 1,8; Jn 10,4kk), vagy behajtja nyáját egy barlangba.” (Joachim Jeremias, Die Gleichnisse Jesu, Kurzausgabe, 11. Auflage 1996, S. 90-91- saját fordításban). Jézus Isten nagy szeretetét akarta megmutatni, amely az emberek között szokásos mértéket meghaladja, és befogadja azokat, akiket az emberek általában leírnak. A Kluge által idézett esetben felmerül a kérdés, hogy ez a példázat megadja-e a megoldást. Kluge kommentárjával szemben, miszerint a “csoportban” nem szokás “olyan emberekért tovább fáradozni, akik az első találkozáskor nem ‚haraptak rá’. Ezek eljátszották a lehetőségüket”, elég megemlíteni azt a tényt, hogy a testvérek között vannak olyanok, akik nem “egyből haraptak rá”. Mi nem alkalmazunk pszichológiai nyomást, hanem azoknak az embereknek, akiknek (még) túl csekély az érdeklődésük, szabad teret engedünk, hogy a hallottakat átgondolják. Egy ember megtérése nem emberi pszichológia műve, hanem Isten munkája. Ami a kánont illeti: Elismerjük az ószövetségi kánont, amelyet Jézus is mint palesztinai zsidó használt (vagyis elutasítjuk a katolikusok és ortodoxok által elismert apokrifeket, melyeket ők szépítően “deuterokanonikus”-nak neveznek) és éppígy az Újszövetség Athanáziusz óta általánosan elismert keresztény kánonját. Az nem kérdés, hogy nem minden könyvnek van ugyanolyan jelentősége. Természetesen a János-evangélium összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint például az 1 Krón 1-8-ban található nemzetségtáblázatok. A mi kánonunk legfelsőbb normája Jézus Krisztus. Ezért lehetetlen olyan könyveket, amelyeket Jézus nem ismert vagy ismert el Szent Írásként, az Ószövetség Szent Írásának elismerni. Ebben a pontban mind a római-katolikus mind az ortodox szervezet Jézus fölé emelte magát, és apokrif iratokat Ótestamentumnak neveztek. A katolikusok esetében ez konkrétan Tóbiás, Judit, a Makkabeusok 1.+2., a Bölcsességek, Jézus Sirák és Báruk könyvét, valamint az Eszter és Dániel könyvének betoldásait jelenti. A tridenti zsinat döntése következtében ezek a könyvek a 16. században kánonivá váltak, mivel a katolikusok úgy vélték, hogy ezáltal “bibliai” magyarázatot találnak néhány a protestánsok által elutasított különleges tanításukra (halottakért való ima - 2Makk12; angyalok tisztelete - Tóbiás). Zsidó ezek közül soha egy könyvet sem ismert el Szent Írásnak - Jézus pedig végképp nem. Az első keresztény ószövetségi kánonlista (Szárdiszi Melitóné) nem ismeri ezeket a könyveket. Athanáziusz és Jeromos is elvetették ezeket. Ezzel a tanítással a katolikus “egyház” nemcsak Jézuson, de saját hagyományának is egy fontos részén túllépett. A Báruk könyvének felvételével még az is “sikerült” nekik, hogy egy olyan írást ótestamentuminak nyilvánítsanak, amely csak 70 után, s így az Újszövetség minden iratánál később íródott, és ezen kívül még egy keresztényellenes polémiát is tartalmaz (Bár 3,37-4,4 a testté lett Logosszal szembeállítja a zsidó
- -
törvényt, amelyet ez a rész “a bölcsességnek” nevez, amely “megjelent a Földön, és az emberek között járt”. Ez a rész a pogánymisszióval is szembefordul: “Ne add másnak dicsőségedet, és boldogságodat ne add idegen népnek!”) A Tóbiás könyvének, mely pogány szokásokat propagál, szintúgy nincs semmi keresnivalója a Bibliában (a német Pattloch-Biblia megjegyzése a Tóbiás 6,7-9-hez: “A füstölést előszeretettel használták az asszír-babilóniai vallásokban gonosz démonok elleni védekezésre” - saját fordításban). Ezzel szemben mi ragaszkodunk az ószövetségi kánonhoz, úgy, ahogy azt a tanítványok a zsidó néptől átvették, és amely Jézus kánonja is volt. Ezért a Kohelet (= Prédikátor) könyve is egyértelműen része az Ószövetségnek, noha kanonicitását a zsidók az I. század vége felé Jamniában vitatták, és ezt a könyvet az Újszövetség sem idézi. Ennek a könyvnek az ihletettsége körül felmerülnek bizonyos nehézségek, mert olyan részek, mint az alábbiak, biztos nem tekinthetők közvetlenül Isten szavának:
“Úgy gondoltam, hogy az embereket ilyen módon próbálja meg Isten. Így tűnik ki, hogy ők magukban véve hasonlók az állatokhoz. Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik. Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek lelke a magasba, és leszáll-e az állatok lelke a föld alá? (Préd 3,18-21)
“Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele?! Ne légy fölöttébb bűnös, és ne légy bolond: miért halnál meg idő előtt?! (Préd 7,16-17)
“…úgy találtam, hogy a halálnál is keserűbb az olyan asszony, aki hasonló a vadászhurokhoz: a szíve háló, kezei pedig bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, de a vétkes a foglya lesz.” (Préd 7,26)
“Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik. Többet ér egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán. Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik. (Préd 9, 4-6) A megoldást valószínűleg egy érdekes irodalmi koncepcióban lehet megtalálni. Az (ismeretlen, minden valószínűség szerint fogság utáni) író irodalmi fikció keretébe ágyazza az elbukott Salamon gondolatait, hogy rámutasson az Isten nélküli emberi gondolkodás határaira. Így ebben a könyvben bár mély emberi bölcsességet találunk, végső soron mégis csak marad a rezignáció: “Minden hiábavaló” (Préd 1,2 és még sok más hely). Az Isten nélküli ember nem képes az Istennel való élet mély értelmét felfogni. A Préd 1,12-2,26-ban anélkül, hogy Salamon neve említést nyerne, megtaláljuk életének leírását, és egy utalást háremére (Préd 2,8), amely az 1 Kir 11,1-3 szerint elbukását okozta. Salamon kereste az örömöt és nem találta meg. Isten nélkül nem lehetett része benne. Így ez a könyv érdekes formája az elbukástól való óva intésnek! A befejező versek (12,8-14), melyek más szerző betoldásai, megkísérlik ezt a bölcsességet mégis valahogy az igaz hit kereteibe ágyazni. A legértelmesebb magyarázat viszont mégis a fenti marad. Már korábbi idők magyarázóinak is világos volt, hogy a Prédikátor könyvében sok dolog nem származhat Istentől. Így például Nagy Gergely a Párbeszédek IV/4-ben azt a magyarázatot hozza, hogy ”a népszónok” néhány dolgot ”a testi kísértés értelmében említ.” Csak röviden fontos rögzíteni, hogy számunkra a Prédikátor pontos értelmezése nem dogmatikai kérdés. Vallásos csoportosulásokat általában nem Prédikátor-értelmezésük alapján ítélünk meg. Amíg valaki nem állítja, hogy a fent idézett istentelen kijelentések Isten útmutatásai, vagy nem használja a könyvet tévtanítások alátámasztására, - úgy, mint a Jehova tanúi vagy az adventisták a lélek halhatatlanságának tagadására - úgy gondoljuk, hogy több értelmezés lehetséges. Nem keresünk kánont a kánonban. Ez a fogalom sokkal inkább illik Luther Márton hozzáállására, aki saját beszűkült megigazulás-tana alapján, önhatalmúlag egyes könyveket elvetett.
- -
Így írt a Zsidókhoz írt levélről:
“Ezen kívül nagy nehézséget jelent a levél amiatt, hogy a 6. és a 10. fejezet nyíltan tagadja a bűnös bűnbocsánatát…, ami ellentmond minden evangéliumnak és Pál minden levelének. Ezért nem zavar minket, ha fa, széna vagy szalma is közékerült, hanem teljes tisztelettel elfogadjuk ezt a finom tanítást, csak éppen az apostoli levelekkel nem helyezhető minden dologban egy szintre.” (Előszó a Zsidókhoz írt levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Hebräerbrief, 1522) A Jakab levélről:
“…hogy Pállal és minden más írással szemben a megigazulást a cselekedeteknek tulajdonítja, és azt mondja, hogy Ábrahám tettekből igazult meg… Ez a Jakab viszont nem tesz egyebet, mint hogy a törvénnyel és annak cselekedeteivel foglalkozik, és hányja egymás hegyére-hátára a dolgokat, hogy nekem úgy tűnik, ő jó, igaz ember volt, aki az apostolok tanítványaitól hallott néhány mondást, amelyeket azután papírra vetett… A törvényt a szabadság törvényének nevezi, jóllehet Pál azt a szolgaság, a harag, a halál és a bűn törvényének mondja. Ami Krisztust nem tanítja, az nem apostoli, még ha mindjárt Péter vagy Pál tanítja is azt, fordítva pedig, ami Krisztust prédikálja, az apostoli; még ha mindjárt Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes tenné is. Összegezve: azokkal akart szembeszállni, akik a cselekedetek nélküli hitre hagyatkoztak, de erre szellemben, értelemben és szavakban túl gyengének bizonyult. Szétszaggatja az Írást és szemben áll Pállal és minden Írással. A törvény unszolásával akarja elérni azt, amit az apostolok a szeretetre való ösztönzéssel érnek el. Így aztán nem akarom, hogy ez a levél a Bibliában az igaz könyvek között szerepeljen, ezzel azonban senkinek sem akarom megtiltani, hogy nagyra tartsa… Hogyan is szállhatna szembe ő egyedül Pállal és az összes többi Írással?” (Előszó a Jakab-levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Jakobusbrief, 1522) János jelenéseiről: “Számomra különböző dolgok hiányoznak ebből a könyvből, úgyhogy sem apostolinak, sem pedig prófétainak nem tartom… Az Ószövetségben, az Újról nem is beszélve, sincs egyetlen próféta sem, aki egyre másra csak és kizárólag történetekkel és képekkel foglalkozik, úgyhogy a magam részéről a Jelenések könyvét szinte olyannak tekintem, mint Ezsdrás negyedik könyvét, és az összes dolog között semmiben sem tudom érezni, hogy a Szent Szellemtől származna. …számomra ez elegendő ok, hogy ne tartsam nagyra, hiszen Krisztust se nem tanítja, se nem ismerhető fel benne...” (Előszó János jelenéseihez, saját fordításban: Vorrede zur Offenbarung Johannes, 1522) Mindenkinek lehetősége van, hogy maga ítéljen, ki beszél kánonról a kánonban, ki fuvalkodik fel, hogy megítélje azt, “amit Krisztus prédikál”, ki emelte saját értelmezését (vagy büszkeségét) az Írás mértéke fölé. A saját irodalom kérdéséhez: A kinyilatkoztatás lezárult. Ezért a Biblia marad az egyetlen irodalom, amely számunkra tekintély. Nem tűztük ki célul, hogy saját irodalmat hozzunk létre. Előnyt élvez az, hogy mindenki aktívan és önállóan foglalkozzon a Bibliával.
F. “hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned” (Jn 17,21) “Más keresztény gyülekezetekhez való viszonyuk” című részhez “…igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4,3-6) Csak egy gyülekezet van. Krisztus teste nincs részekre osztva (vö.1 Kor 1,13). Bibliaellenes gondolkodás az, hogy különböző keresztény gyülekezetek létezhetnek különböző tanításokkal. Ezért már maga a kérdés: “milyen a viszonyuk más keresztény gyülekezetekhez?” tagadása a gyülekezet egységére vonatkozó bibliai tanításnak. Ha az Újszövetségben a “gyülekezet” szó többes számban áll, akkor az egy gyülekezet különböző helyi
- -
gyülekezeteiről van szó. Ahogyan a bevezetőben (II.) említettük, soha nem akartunk “saját” gyülekezetet alapítani, és soha nem is tettük ezt. Ha találtunk volna egy olyan közösséget, amely megérdemli az “Isten gyülekezete” nevet, azonnal csatlakoztunk volna hozzá. Megtagadtuk volna Istent, ha ezt nem tettük volna meg. Nem igaz, hogy “minden egyház és hitközösség keresztény voltát (pontosabban inkább egyház voltát) elvitatjuk”. Csak a számunkra ismert “egyházak”-ról mondhatjuk, hogy nem felelnek meg az újszövetségi egyház fogalmának. Tudjuk azonban, hogy az “egyházakban” is vannak keresztények, és jó néhány testvér keresztény volt olyan szervezetek kötelékeiben, amelyek Isten előtt nem gyülekezetek. Azt, hogy az “egyházak” tanításukban és gyakorlatukban az első gyülekezetektől eltérnek, saját képviselőik sem hallgatják el. Miért nevezzük őket akkor keresztény gyülekezeteknek? Ami a Biblia szerint nem egyház, azt mi sem nevezhetjük annak. Ebben az összefüggésben fontos utalni arra, hogy a búza és a konkoly példázatának (Mt 13,24-30.36-42) Origenész óta képviselt értelmezése is oda vezet, hogy az “egyházak” magukat azonosítják a “világgal”. A példázatot úgy értelmezik, hogy az egyházban meg kell tűrni a bűnösöket, az egyházban jónak és rossznak is kell lennie, és hogy az egyház végső soron mindig kevert társaság (corpus mixtum Augustinusnál). Jézus azonban ezt mondta: “A szántóföld pedig a világ.” (Mt 3,38a) Jézus ebben a példázatban nem a gyülekezetről beszélt. Ellene mondott a zsidó várakozásnak, miszerint a gonoszok (a gyakran politikailag elképzelt) Isten országának közelgő megjelenésekor kiirtatnak. A világban a szétválasztás csak az idők végén következik be. A gyülekezetben azonban már most. Aki ezt a példázatot a gyülekezetre vonatkoztatja, az a világgal azonosítja azt, amit ma “egyháznak” és “gyülekezetnek” neveznek. És ebben igaza van. Ha Kluge kritizálja azt, ahogy mi az “egyházakat” jellemezzük, akkor arra kellene gondolnia, hogy az ő szervezete még ma sem tekinti a reformáció során keletkezett “egyházakat” teljes értelemben egyháznak. 2000-ben a “Hittudományi Kongregáció” (die “Kongregation für die Glaubenslehre”) a következőt jelentette ki:
“Azok a közösségek ellenben, amelyek az érvényes püspökséget és az eucharisztikus misztérium eredeti, teljes valóságát nem tartották meg, tulajdonképpen nem egyházak.” (Magyarázat “Dominus Iesus” 17 - saját fordításban) Ezen felül ez a “katolikus egyház” másokat, akikkel most meghitt ökumenikus együttműködésben áll, évszázadokon át eretneknek, tévtanítónak tartott, és ha csak tehette, erőszakkal is üldözött. Ezen az alapon a nácizmussal való összehasonlítás, amely bizonyára az emberi gonoszság egyik tetőpontja volt, teljesen jogos. De amíg a barna fenevadak garázdálkodását néhány év alatt meg lehetett állítani, a katolikus “egyház” évszázadokon át gyilkolt meg áratlan embereket Jézus nevében. A katolikus terror nem volt olyan intenzív, mint a náci, de lényegesen tovább tartott. Érdemes megemlíteni ebben az összefüggésben, hogy a katolikus szervezet legalábbis Németországban és Ausztriában jó néhányszor behízelegte magát a náci kormánynál. Így az Anschluss-t (Ausztria hozzácsatolását a nemzetiszocialista Németországhoz) MINDEN osztrák püspök lelkesen üdvözölte, és a (Ver-) “Führer”-t [Verführer = félrevezető; Führer = vezér (ném.)] “Heil Hitler” kiáltással köszöntötték. Néhány kritikus szellem, mint például Franz Jägerstätter, aki Hitler gyilkos csapataival nem akart háborúba vonulni, nem kapott támogatást az igazságtalan háború elutasításában (ami biztos Isten akarata volt), hanem ellenkezőleg: a püspök megpróbálta rábeszélni Jägerstättert, hogy alkalmazkodjon Isten ellenségeihez. Ma természetesen mártírnak tekintik (mert az állítólag Istentől választott pásztornak nem engedelmeskedett). A Mt 7,1-gyel kapcsolatban már állást foglaltunk.
IV. “Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldlek titeket.” (Jn 20,21) “Hogyan toboroz a csoport új tagokat?” című részhez Bevezetésképpen fontos tisztázni, hogy mi nem egy csoport számára szerzünk tagokat. Szó sincsen
- -
csoporttagságról. Nem ismerünk keresztleveleket vagy egyéb tagsági könyveket, amelyekben névtelen juhokként tartanak minket számon. Nincs tagsági díj, nincs munkaköri leírás, se más egyéb. Mi Jézus követésére hívunk embereket, nem pedig egy csoportba. A helyes szellemi alap nélkül nem jöhet létre keresztény közösség. Aki követi Jézust, szereti testvérét, anélkül, hogy bármilyen papírt aláírna.
A. “Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt…” (Mk 16,20) “Hol toboroznak?” című részhez Minden keresztény mindig és minden helyen misszionárius. Az evangélium hirdetése nem korlátozódhat csupán bizonyos személyekre, helyekre vagy időpontokra. A legnagyobb kincs, amelyet Isten ajándékozott nekünk, késztet bennünket arra, hogy megosszuk azokkal, akik még nem ismerik. A Krisztusról, és az életünket betöltő reménységről való tanúságtétel hatja át egész életünket. Ezért minden helyzetben nyitottak akarunk lenni beszélgetni a hitről. Éppen a misszióban tapasztaljuk meg az Istentől való mély függésünket. Isten, aki ismeri az emberek szívét, segít, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben találkozzunk olyan emberekkel, akik nyitottak az Ő Igéjére - legyen akár hétköznapi, iskolai, munkahelyi helyzetről, utazásról szó, vagy éppen különböző olyan rendezvényekről, amelyeken a hit a téma. Kluge kritikája tehát missziós tevékenységünknek csak egy részére vonatkozik. Nagyon sok testvért nem vallásos rendezvényen ismertünk meg, hanem más helyzetekben. Már évekkel azelőtt, hogy Kluge megállapította: “Ateisták közötti misszió nem ismert”, újra meg újra beszélgettünk ateistákkal is. Néhány testvérünk kereszténnyé válása előtt ateista volt. Nincs olyan szándékunk, és soha nem is volt, hogy valakit egy keresztény gyülekezettől elcsábítsunk. Ez Krisztus testének megrontása lenne, és ezt mi is így ítéljük meg:
“Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1 Kor 3,17) De ahogy már fentebb kifejtettük (III. F), ezek a szervezetek nem gyülekezetek, hanem a “világ” (a saját értelmezésük szerint is, hiszen nyilvánvalóan elfogadják, hogy hitetlenek is legyenek közöttük). A vallásos világ is “világ”, amelyben számos hitetlen van. Tehát megbízatásunk következménye, hogy ennek a vallásos világnak az embereit se akarjuk kirekeszteni missziós tevékenységünkből. Ha Pál valamely városban először a zsinagógába ment, hogy Izrael fiait megszólítsa, akkor azt azért is tette, mert ott több nyitott emberre számíthatott. Így aztán mi is reméljük, hogy különböző vallásos csoportokban találunk olyan embereket, akik talán már keresztények vagy legalább már tettek bizonyos lépéseket a helyes irányba.
B. “Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért…” (Ézs 55,1) “Kit szerveznek be?” című részhez Biztosan örülünk, ha olyan embereket ismerhetünk meg, akik már mielőtt velünk találkoztak, elkötelezettek voltak, és nemcsak együtt akartak járni valahova a többiekkel, hanem vizsgálták, hogy mi a helyes, és amit annak találtak, azt következetesen tenni is akarták. A döntés Jézus követése mellett nem jöhet létre érzelmi felindulás hatására, hanem racionális érveken kell alapulnia. Gyakran kellett szomorúan tapasztalnunk, hogy valaki kezdetben nagyon lelkes volt, de ez az érzelmi túlcsordulás nem volt alap a kereszténnyé váláshoz, és így nem válhatott Jézus követőjévé. Ezt Jézus is mondja a Mt 13,20k-ben: “Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik.” Az első pillanatban történő fellelkesülés nem alap. Aki nem keresi valóban az igazságot, semmit sem fog találni a gyülekezetben, ami őt tartósan itt tartja. Nem tudunk tartós alapot adni neki, mert nem akar az örök élet forrásából inni, amit mi Krisztusban találtunk meg. Kluge tudja, hogy “hogy a legtöbb tag úgy nyilatkozik, hogy a kapcsolatba kerülés előtt nagyon kereste az
- -
élet értelmét.” Mivel Kluge a “legtöbb taggal” soha egyetlen szót sem váltott, meglepő, hogy ezt honnan tudja. Az mindenesetre igaz, hogy keresni kell ahhoz, hogy találjunk. A népegyházak legtöbb tagja a bölcsőtől a ravatalig tag anélkül, hogy valaha is igazán keresett volna. Ez a gyülekezetfogalom biztosan távol áll tőlünk.
“A bensőség utáni igény”, amelyet Kluge érdeklődő beszélgetőpartnereinknél és fiatal testvéreinknél megállapít, semmiképp sem hiba. Mindig jó, ha az ember a lényegesre koncentrál, és mindent alaposan átgondol, ha Istent állítja élete középpontjába. Mégis megvan a befelé fordulás veszélye is, amely a közösségi élet kihívásában ellensúlyt talál. Kluge ábrázolása azonban nagyon egyoldalú. Alig ismer minket, mégis azt akarja megállapítani, hogy milyen embertípusok vagyunk. Nincsen tipikus keresztény személyiség-struktúra. Különböző emberek vagyunk: befelé fordulók, nyitottak, magánzók, és olyanok, akik hozzá vannak szokva a társasági élethez. Isten tart össze minket, és segít nekünk, hogy az Ő képmására formálódjunk. Nem úgy, hogy elveszítsük személyiségünket, hanem, hogy személyiségünk mélyüljön. Hogy mennyire “radikális” a változás, ami a gyülekezet megismerése által végbemegy, az nagy mértékben az érintett előéletétől függ. Néhányak számára az élet a gyülekezetben csak a már korábban elkezdett keresztény élet következetes folytatása. Mások számára az a hatás, ami a testvérek által érte őket az első találkozás volt a kereszténységgel, és mi vezethettük őket hitre. A “Tagtoborzás majdnem kizárólag fiatalok és fiatal felnőttek között” című részhez: Nem csoda, hogy emberek olyan korban, amelyben amúgy is kilépnek az életbe, Jézus követése mellett döntenek. Fiatalon az ember egyszerűen még rugalmasabb. De olykor megtörténik az a “csoda” is, hogy idősebb emberek is Istenhez fordulnak. Az életkortól függetlenül minden emberért igyekszünk, hiszen Isten minden embert hívni akar.
C. “Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.” (2 Kor 2,17) A "Hogyan szerveznek be új tagokat" című részhez Kluge néhány szubjektív tapasztalatról számol be, melyeket az ő negatív elvárásokra épülő magatartása befolyásol. Hogy egy adott beszélgetést hogyan vezetünk, attól a személytől függ, akivel beszélgetni kezdünk. Csak az lehet minden missziós beszélgetés célja, hogy a Jézus követéséhez szükséges legnagyobb segítséget kínáljuk föl. Mivel nincs “F-sémába” tartozó ember, ezért “F-sémába” tartozó missziós beszélgetés sincs. Ha egy Isten szerinti gyülekezetbe való bevezetésről van szó, nem lehet hallgatni visszásságokról és az álgyülekezetekről. Szeretetlen dolog lenne, ha nem óvnánk másokat tévtanítóktól, akik a kereszténységet meghamisítva hirdetik. Számunkra egyáltalán nem “élvezet" - mint ahogy Kluge gondolja -, hogy rávilágítunk az egyháztörténelem sötét oldalaira. Ellenkezőleg: nagyon szomorú látni azt, mennyi bűnt követtek és követnek el Jézus nevében. Kluge leírásával ellentétben beszélgetéseink során mindig annak az Istentől kinyilatkoztatott igazságnak a felismerésére helyezzük a hangsúlyt, melyet a Bibliában mindenki megtalálhat. Ami Luthert illeti, szükségtelennek tartjuk, hogy olyan módon vitatkozzunk vele, amilyen kíméletlen módon ő lerohanta ellenfeleit, miként ezt sok akkori katolikus vitázó is tette. Tanainak mélyebb megismerése kellőképpen fényt derít istentelenségére. Kluge szemünkre veti, hogy előszeretettel kritizáljuk Luther testkerületét, bár erről közülünk a legtöbben semmit sem tudnak. Ha “kövéren is halt meg” (erről e szöveg írójának se volt eddig tudomása), az a fegyelem hiányára utal, ami Isten emberéhez biztos méltatlan, mégis egy ember megítélése tanítása alapján történik. Mi is különbséget teszünk Luther s a magát róla nevező “egyház” között, amely legalább a szabad akarat tagadásának s az ezzel kapcsolatos eleve elrendelés szörnyű tanát nem vette tőle át. Ha keresztényekkel találkozunk, örülünk az újonnan megismert testvéreknek, s nem kételkedünk keresztény voltukban, még ha ez talán tökéletlen is volt. Mi csak azokat a testvéreket kereszteljük meg, akik a velünk való találkozás után váltak kereszténnyé.
- -
A “bűn” és a “szabadság" minden bizonnyal olyan két fontos témakör, amely hitetlenekkel való beszélgetések során újra és újra szóba kerül. Hiszen a Krisztusban való megváltás lényege éppen a bűnöktől való szabadság.
“… aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája.” - “Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8, 34. 36) Épp azért akarjuk, hogy minden ember részesüljön ebben a szabadságban, mivel mi ezt már megtapasztaltuk életünkben. Az első század keresztény írásaiban (a Didakhéban és a Barnabás-levélben) megtalálható a két útról szóló tanítás, melyet Jézus már a Hegyi beszédben (Mt 7,13-14) kifejtett. Minden ember, aki döntés elé kerül, választhat az élet vagy a halál útja között. E korai keresztény írásokban nem elvont utakról van szó, hanem egészen konkrét cselekedetekről, melyekből látható, ki melyik utat járja. Ha mi arról a szabadságról beszélünk, melyet Krisztusban tapasztalunk meg, úgy az alapvetően az az út, amelyet a kora keresztény hagyomány az élet útjaként nevez meg. Nem akarjuk az embereket megtéveszteni a bűn szabadságként való feltüntetésével, miként Kluge, aki többször is utalást tesz egy kávéházi látogatás “felszabadító” hatására. Nem akarunk azokhoz tartozni, akikről Péter ezt írja:
“Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” (2 Pt 2,19) Amit mi ebben a konzumkényszertől űzött világban szabadságként tapasztalunk meg, azt tartja Kluge úr korlátozottságnak. Ez persze szemléletmód kérdése. Minden kábítószerfüggő egyén “korlátozottságként" éli meg, ha nem juthat hozzá a drogjaihoz. Holott a valódi bilincseket éppen a drogok jelentik számára. Annak, aki még bűneinek rabságában él, a keresztények szabadsága “korlátozottság", mivel csak azt látja meg, amiről le kell mondania, nem pedig azt, amit megnyer. Figyelemre méltó Kluge szemrehányása, miszerint mi mindig világos koncepcióval kezdünk beszélgetésbe. Minden értelmes beszélgetésnek előfeltétele, hogy a partnereknek meglegyenek az elképzeléseik a beszélgetés célját illetően. Nem létezik “forgatókönyv” a missziós beszélgetéshez, de célunk világos. Részünkről nem jelentéktelen csevegésről van szó, hanem Istennek és az Ő üdvözítő útjának megismeréséről. E mondat: “Szabályszerűen begyakorolják, hogy ne hallgassanak a másik érveire” - rágalom. Ha valaki közülünk valóban mondta volna: “Amit mások mondanak, az téves, egyszerűen ne vedd komolyan” -, akkor az ellentétben áll közösségünk elveivel. Nekünk nem kell semmilyen érvektől tartanunk. Egy nyílt érvelésben csak nyerhetünk. De különbséget kell tennünk részletekre, illetve alapvető kérdésekre vonatkozó érvek között. Ha például katolikusok igazolják, hogy Péter volt Rómában, s ott mártírhalált halt, azt teljességgel elfogadjuk. Ez azonban még csak a legcsekélyebb érv sem lehet a pápaság intézményének helyessége mellett, mivel ez sem a Bibliából, sem az első századok egyháztörténelméből nem vezethető le. Az igazság túlságosan drága ahhoz, hogy az “érvkeresés sportját” űzzék belőle. Az érvek közös megvitatása számunkra nem sport, hanem elkötelezettség igazságszerető emberekért, akik a másképp gondolkodók gondolatait nem akarják egyszerűen semmibe venni. Kluge kritizálja nálunk egyrészt a “betanítást”, másrészt a “hallgatás általi választ”. Mit tegyünk, hogy igaza legyen? Milyen borzasztóak lehetnek a viszonyok mindazokban az iskolákban, ahol a tanár egyrészt “betanít” (a tananyagát előadja), másrészt diákjaival egy “már meglévő eredményt” dolgoztat ki! Kluge úr egyszerűen megpróbál újra meg újra néhány megfigyelésből egy olyan rendszert létrehozni, amely egyrészt nem létezik, másrészt nem is logikus - hogy ezáltal elérje célját, vagyis, hogy minket “pszichoszektaként” járasson le. Ezért használja ránk a “pszichoszektákra” illő “love bombing” fogalmat, amely önmagában véve ellentmondás. A szeretet nem fegyver, amellyel valakit el lehet pusztítani. A mi szeretetünk nem a másik ember rövidtávú érzelmi “ellátása”, hanem tartós elkötelezettség. A Kluge által említett “Tudósítások Lengyelországból” - mely szerint “a szülők akarata ellenére vittek kiskorúakat a csoportba” - az alábbiak szerint egészítendő ki, illetve korrigálandó. Még soha senkit nem
- -
“vittek a csoportba”. A fiatal testvérek saját elhatározásukból tartózkodtak a testvéreknél szüleik akarata ellenére. Senki nem kényszerítette őket, szabad akaratukból voltak ott. Annak a lánytestvérnek a “bűne”, akit egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, abban állt, hogy a fiatalokat, akik szabad elhatározásukból nálunk tartózkodtak, nem küldte saját akaratuk ellenére haza a szülőkhöz. Egy másik bíróság egy hasonló esetben visszautasította a vádat. A fiatalokat a találkozó után mindig hazavittük, holott szörnyű dolgokat kellett otthon kiállniuk. A szülők gyakran megverték őket, többször is széttépték, illetve elégették szemeik előtt a Bibliát, kötelezték őket katolikus elsőáldozási ünnepségen való részvételre. A testvéreknek hosszabb ideig tartó fogságot kellett elviselniük a szülői házban, három hónapig nem járhattak iskolába. Időnként lábuknál fogva lánccal bilincselték le őket, és voltak, akiket lőfegyverrel is fenyegettek. A bántalmazást szenvedett testvérek szüleik elleni későbbi vádját azzal az indokolással utasították el, hogy a szülők csupán bizonyos intézkedéseket tettek gyermekeik védelme érdekében. Hamis tanúk vallomásai megóvták a szülőket a büntetéstől. A szülők látták, hogy szigorú korlátozásaikkal nem sikerült a fiatalokat meggyőződésüktől eltéríteni. Mivel azonban a fent említett lánytestvér címét ismerték, törvény elé citálták őt abban a reményben, hogy a gyülekezet a fiataloknak megtiltja a velük való találkozást, mivel ez “büntetendő”. A testvérek a gyülekezettől való erőszakos elválasztás ellenére is hűek maradtak útjukhoz. Az a vágy, hogy amennyi időt csak tudunk, együtt szeretnénk tölteni, nem csupán az “újakat” jellemzi. Életkörülményeinket megpróbáljuk úgy tervezni, hogy a mindennapos közösség - akár fiatal, akár idős számára - lehetséges legyen, nem azért, hogy “egymásban biztosak legyünk”, hanem hogy a mindnyájunk számára fontos közösséget megtapasztalhassuk. Olyan emberek számára, akikben nincs meg ez a vágy, azok számára ez persze gyanús. Könnyű negatív címszavakkal dobálózni, mint például “miliő”-, illetve “információkontroll”, “gondolat” -, és “tudatkontroll”, főleg azért, mert megfelelő negatív viszonyulás mellett könnyű pozitív töltetű szavakat negatív előjellel ellátni. Ha egy férfi megkérdezi a feleségét, hogy mit tett a nap során, ez lehet szeretetből fakadó érdeklődés, vagy akár “miliő- és információkontroll” is. A levéltitkokat megőrizzük, s nem létezik semmiféle tilalom, hogy valaki valakivel találkozzon, mint az különböző katolikus “rendeknél” szokásban volt (és van?).
“Hogy egy szerzetes leveleket vagy más egyebet kaphat-e - A szerzetes számára egyáltalán nem megengedhető, hogy a szüleitől vagy bárki mástól, akár szerzetestársától is, hogy az apát engedélye nélkül eulógiákat vagy egyéb kis ajándékokat elfogadjon vagy adjon.” (Szent Benedek regulája 54. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 54. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 240.)
“Senki se merészeljen a kolostoron kívül látott vagy hallott dolgok közül másoknak bármit elmesélni, mert ezzel nagy károkat okoz. Ha ezt mégis meg merné tenni valaki, úgy vessék alá a szabályzatban megszabott büntetésnek. Ugyanaz a büntetés érje azt is, aki veszi a bátorságot a kolostor falainak elhagyására, vagy arra, hogy bárhova elmenjen, vagy, hogy valamit, akármilyen jelentéktelen dologról legyen is szó, az apát megbízása nélkül tegyen…” (Szent Benedek regulája 67. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 67. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 255.) Végigfut a hideg az ember hátán, ha Klugénak az új tag pszichés állapotáról szóló leírását olvassa (kétely, bizonytalanság, öngyilkossági gondolatok, érzéketlenség, az iskolai és munkahelyi teljesítmény csökkenése, lesoványodás, nyugtalan tekintet...). A fantáziának nincsenek határai! Természetes, hogy az embert minden komoly döntés még nagyobb komolyságra indítja. Hogy rossz vicceken vagy felületes pletykákon nem nevetünk együtt másokkal, az értelmezhető a "humorérzék elvesztéseként”, “elállatiasodásként” és “érzéketlenségként". Pszichésen labilis emberek teherként élik meg a nagy döntéseket, a stabilak viszont nem. Ez mindenütt így van, és semmi köze a mi közösségi formánkhoz. Bárki utána olvashat különböző szentéletrajzokban, mely szimptómák léptek föl katolikus “szenteknél” döntési időszakaikban.
- -
Keresztényekké szilárd és ingadozó személyiségek is válhatnak, nyilván nem belső erőfeszítés nélkül. Minden általánosítás tisztességtelen, és a Kluge írásaiban mindenütt jelenlévő előítélet hatja át. Kluge “bibliai helyek ügyes kiválogatása” által történő pszichikai manipulációval vádol minket. Természetes, hogy mérlegeljük, mely bibliai helyek segítenek leginkább egy konkrét szituációban. Nem akarunk naphosszat egyszerűen csak csevegni. Mivel számunkra mindenki szabadsága fontos, csak arra mutathatunk rá, amit az adott helyzetre nézve fölismertünk a Szentírásból. Az Istennel való élet melletti döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Mindazonáltal ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy ne csupán egy szempontot vegyünk figyelembe: az Írás különböző részeit és olyan érveket is mérlegelni akarunk, amelyek úgy tűnik, hogy ellentmondanak a mi véleményünknek. Kluge vádja a Szentírás néhány kijelentésének tudatos elhallgatását is magába foglalja. Ez teljességgel ellentmond a Bibliával szembeni hozzáállásunknak, mivel a mi meggyőződésünket nem akarjuk egyszerűen “belelátni” a Bibliába, hanem tárgyilagos beszélgetésekben akarjuk felismerni Istennek a Bibliában kinyilatkoztatott akaratát. Sajnos csak kevés ember veszi a fáradságot, hogy ilyen beszélgetést folytasson velünk. Így a vagyonközösségben való részvétel is, amelyet - ahogy Kluge mondja - hogy "nem követelnek meg", számára csupán "szociális csoportnyomás" eredménye. Neki az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy nálunk valami szeretetből történhet. Mivel azonban mégis elismeri, hogy nálunk "nincs semmiféle irányultság a vezető számára történő pénzszerzésre s a tagok ebből fakadó kizsákmányolására", tulajdonképpen azt sugallja, hogy mi szeretetből osztjuk meg egymással javainkat. De hát olyasmi nem lehet, aminek nem szabad lennie! Ha a katolikus rendekben (miként a fent említett példából is kiviláglik) a vagyonközösség csak kényszerből működik, akkor egy szeretetből működő vagyonközösség, ráadásul az "egyedül üdvözítő" római katolikus egyház kebelén kívül per definitionem (definíció szerint) lehetetlen. Ez azonban szeretetből mégis működik, akármilyen szándékot tulajdonítsanak is nekünk mások. Megjegyzések a “külső kritikához, mely minket eggyé forraszt”. Nyilvánvaló, hogy a kívülállók részéről érkező elutasítás azt is eredményezi, hogy még tudatosabbá válik számunkra, milyen nagy érték minden egyes testvér, akivel az ember mindent megoszthat. De semmiféleképpen sem a kívülről érkező elutasítás a bizonyíték ennek helyességére. A Jehova tanúi is gyakran részesülnek társadalmi megvetésben, de ez még egyáltalán nem bizonyíték arra nézve, hogy tanaik helyesek. Kluge úr sem panaszkodhat amiatt, hogy nem tartjuk magunkat azoknak, amik nem vagyunk. Mivel mi nem vagyunk, és nem is akarunk mások lenni, mint keresztények, nem nevezhetjük magunkat másképpen. “Igazi” vagy “új” keresztények sem vagyunk, mert a keresztények között nincsenek különböző osztályok. A mi ismertetőjegyünk a szeretet és az egység:
“Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35) “…hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,21)
Exkurzus: Moon is not the son! (Moon nem a Fiú!) Megjegyzések “Steven Hassan: Kitörés a szekták bűvöletéből” című könyvéhez Mivel Kluge Hassan könyvére hivatkozik, engedtessék meg néhány megjegyzés a könyvhöz, s különösképpen a “tudatkontrollról” szóló leírásához. Maga a szerző tagja volt a közismerten “Mun” szektának nevezett “Egyesítő egyháznak”. Több év eltelte után kikerül onnan, s ettől kezdve óv tőle s a hasonló szektáktól, és ebből a tevékenységből valószínűleg egész jól megél. (Saját beismerése szerint [a német kiadásban 241-242. old.] szektaelhagyó tanácsadóként napi honoráriuma a nyolcvanas évek Amerikájában 250 és 1000 dollár között mozgott. Egy normális beavatkozásra átlagosan 2000-5000 dollárt számított fel.) Zsidó gyökerekkel rendelkezik, a kereszténység felé való odafordulásáról nincs semmilyen tudomásunk. Ő csak a pszichológiai problematikával foglalkozik. A tanítási tartalmak számára irrelevánsak. Ez egy vallásos csoportosulás megítélésekor nyílván problematikus, hiszen épp a tanítás a lényeges pont annak
- -
megítélésében, hogy egy csoport valóban az Újszövetség alapjain áll-e vagy sem. Üdvözlendő, hogy a szerző számára mennyire fontos az emberi szabadság mindenféle manipulációtól való megóvása. E törekvést mi csak helyeselni tudjuk. Elutasítjuk a pszichológiai manipuláció mindenféle formáját, történjék az hipnózis vagy csoportdinamika által. Pszichológiával lehet talán valakit egy szektához kötni. Isten közössége pszichológia révén nem maradhatna fönn. Nem osztjuk Hassannak az emberről alkotott azon nézetét, miszerint az ember szinte képtelen önmagát megvédeni tévtanítók manipulációitól. Hisszük, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy nem eshet tehetetlenül tévtanítók csapdájába. Jézus ezt mondja: “…mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37b) Ezért nem kell egy igazságszerető embernek semmiféle tévtanítótól félnie, amíg az igazságot keresi. Néha-néha nekünk is volt kapcsolatunk az “Egyesítő egyház” tagjaival. A velünk való nyílt beszélgetések során mindig a tanításról volt szó. Világos bibliai érveléssel szemben végül semmit sem tudtak fölhozni. Nem próbáltak különösebben pszichológiai trükköket bevetni. Valószínűleg látták, hogy olyan emberek esetében, akik az igazság elkötelezettjei, ezek nem hatnak. Hassan könyve az “Egyesítő egyház” módszereit illetően nagyon tanulságos lehet. Kluge úr azonban e könyvet egy keresztény gyülekezet megítélésére használja föl, s azzal rágalmaz meg bennünket, hogy mi is ugyanolyan módszerekkel dolgozunk. Ugyanakkor már saját írásából kiderül, hogy a “Mun” követőivel való összehasonlítás legalább néhány döntő pontban teljesen helytelen. Hassan ezt írja: “Mivel minden totalitárius szekta azt hiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt, ezért úgy vélik: a törvény fölött állnak. Mindaddig, míg meg vannak győződve arról, hogy amit tesznek, ’helyes’ és ’igazságos’, sokaknak közülük nincs semmiféle aggálya, hogy célját hazugság által, lopással, csalással és a szellemi manipuláció etikátlan praktikáival érje el. Az emberi szabadságjogokat, amelyekért síkra szállnak, lábbal tiporják. Mit sem sejtő embereket tesznek rabszolgává.” Mi efféle praktikákkal csak az elismert egyházakhoz tartozó ellenfeleinknél találkoztunk. Ha valaki közöttünk csak javasolna is ilyen praktikát, nem lenne többé helye a gyülekezetben.
“A cél szentesíti az eszközt” alapelv abszolút ellentmondásban áll a Bibliával: “Vagy talán igaz az, amivel rágalmaznak minket, és amit állítanak némelyek? Hogy tudniillik így beszélünk: tegyük a rosszat, hogy a jó következzék belőle! Az ilyeneket méltán sújtja az ítélet! (Róma 3,8) Ami pedig a hazugságot illeti, Kluge úr is elismeri rólunk:
“Ezen ellenségkép ellenére mégsem lehet arra számítani náluk, hogy az embert közvetlenül becsapják. A szekta tagjai valószínűleg előbb megtagadják a válaszadást, mintsem hogy hazugság által kerüljenek ki egy nehéz helyzetből.” Az Apostolok cselekedete 5. fejezetének 1-11. verséből látjuk, mennyire elítéli Isten a hazugságot. Jel 22,15: “Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot.” A nagy “egyházakkal” ellentétben, Isten gyülekezetében a hazugoknak nincs helyük. Kluge úr azt is elismeri, hogy nálunk más “szekta-ismertetőjegyek”, mint amilyenek a következők is, hiányoznak: -- a vezető központi jelentősége -- pénzgyűjtés a vezető számára s a tagok ebből következő kifosztása -- a világot behálózó impérium (beleértve a gazdaságit is) a maga fedő- és álszervezeteivel. Még ha felületes ismeretekkel rendelkezik is gyülekezetünkről, tudnia kellene, hogy Hassan következő mondata ránk nézve nem igaz:
“Tudomásom szerint fogyatékosságban szenvedő szektatag nem található köztük, mert a velük való törődés - -
időbe, pénzbe és fáradságba kerül. Destruktív szektákban nincs szociális öntudat." (88. oldal) Isten szeretetét mi mindenkinek fölajánljuk, akivel találkozunk, s vannak közöttünk is különböző testi fogyatékosságban szenvedő testvérek, akiknek hálásak vagyunk a közösség építésében való értékes részvételükért. Mi Jézust követjük, nem pedig a qumráni közösséget, amely a vakokat és bénákat nem fogadta be. Még néhány megjegyzés a “tudatkontroll" Hassan által fölsorolt négy összetevőjéhez: a) Magatartáskontroll
“Magatartáskontroll alatt az individuum pszichés realitásának rendezettségét értjük… hogy hol él, hogyan öltözködik, mit eszik, mennyit alszik, de a munka, a rituálék és az egyéb tevékenységek is, melyeket űz, ide tartoznak. A magatartáskontroll ezen szükséges volta az oka annak, ami miatt a legtöbb szekta nagyon szigorú szabályzatot ír elő. (…) A szekta tagjának a nap minden órájáról számot kell adnia. (…) A parancsok, utasítások végrehajtási menete általában szigorú hierarchikus rendben történik: a szekta vezetőjétől kiindulva helyettesein keresztül az alacsonyabb vezetőkön át egész a hierarchia aljáig...” ( 102-103. old.) Mi a legszigorúbban elutasítunk minden öltözködésre és étkezésre vonatkozó előírást. Az alvás is az egyéni szükségletektől függ. A szertartások teljesen idegenek tőlünk. Nálunk nincs hierarchia, s ezért “parancsvégrehajtási láncolat” sincs. Azok közül azonban, amiket Hassan e pontban felsorol, sok minden megtalálható katolikus rendek szabályzataiban, de itt most nincs helye a részletes bizonyításnak. b) Gondolatkontroll
“A gondolatkontroll ... azt jelenti, hogy a tagokba olyan alaposan beletáplálják a tanítást, hogy azok teljesen magukévá teszik a csoport dogmatikáját, elfogadnak egy új nyelvi rendszert és gondolatmegállító technikákat alkalmaznak, hogy a szellemükkel ’összpontosítani’ tudjanak. Ahhoz, hogy jó taggá válhasson valaki, meg kell tanulnia saját gondolati folyamatainak manipulálását. (...) Minden jó a szekta vezetőjében és a csoportban testesül meg, minden rossz pedig a külvilágban. (...) Jellemző módon minden totalitárius szektának megvan a maga sajátos nyelve, vagyis azok a speciális szavak és kifejezések, amelyek, a dogmatikájukban megszabott fogalmi tartalommal bírnak. (…) A bizonyára legközismertebb és leghatásosabb módszer a tagok gondolatainak ellenőrzésére a gondolatmegállító rituálék alkalmazására. (…) A különböző csoportok különféle gondolatmegállító technikákat alkalmaznak: koncentrált imádkozást, hangos vagy halk kántálást, meditálást, nyelveken szólást, éneklést vagy dúdolást. …”(105-107. oldal.) Az valóban igaz, hogy mi a Biblia tanítását magunkévá tesszük, azáltal, hogy egyénenként is sokat olvassuk a Bibliát, s közösen is sokat beszélgetünk róla. Jóllehet azt minden magát kereszténynek nevező közösség vallja, hogy a Biblia olvasása csak pozitívan hathat az emberre. A Bibliát mi éppen értelmünkkel akarjuk vizsgálni, tanulmányozni, nem pedig értelmünk kikapcsolásával. Nem elvakult ismételgetésről van szó, hanem átgondolásról, mely felelősségteljes cselekvéshez vezet. Az szintén igaz, hogy a bibliai nyelv a mi nyelvhasználatunkon is érződik. Azonban tudatosan nem akarunk semmiféle csoportnyelvet kialakítani. A jót csakis Istenben s az ő Fiában, Jézus Krisztusban látjuk megtestesülni. Megváltott bűnösként egyre jobban akarunk az Ő tökéletességéhez közeledni, abban a tudatban, hogy e tökéletességet a földön sohasem fogjuk elérni. Imádságunk nem gondolatmegállító technika, hanem személyes beszélgetés Istennel. A szertartásos imádságnak minden formáját elvetjük. A nyelveken szólás Isten ajándéka volt az első keresztény nemzedék számára. Azokban a csoportokban, amelyekben ma használják, ez gyakran menekülést jelent az érzelmekbe. Később épp az érzelmekbe menekülés ellentétét veti szemünkre Kluge: menekülést a realitásba. Racionalitás és gondolatmegállítás csak egy irracionális gondolati építményben férnek össze. Hogyan küzdi le Kluge úr a rózsafüzér gondolatmegállító rituáléját saját szervezetében?
- -
c) Érzelemkontroll
“Az érzelmek kontrollja … az egyén érzéseinek manipulálására és beszűkítésére irányul. A bűn és a félelem a két leglényegesebb eszköz az emberek kontroll alatt tartására. Alighanem a bűn a legfontosabb eszköze a nyomásgyakorlásnak, melynek célja konformizmus és engedelmesség elérése. (...) A lojalitás és az odaadás a legtöbbre becsült érzelem. ... A tagok soha nem kritizálhatják a vezetőt, mindig csak önmagukat. Az emberek közötti kapcsolatokat sok csoportban teljes kontroll alatt tartják. (…) Sokszor szándékosan tartják az embereket belső kiegyensúlyozatlanságban: egyik pillanatban dicsérve, a másikban szidalmazva őket... A korábbi bűnök vagy rossz hozzáállás bevallása úgyszintén az érzelemkontroll óriási eszköze. A régi bűnöket természetesen ... csak ritkán felejtik el vagy bocsátják meg. (...) Az érzelemkontroll leghatásosabb technikája irracionális félelmek keltése. ... Az emberekben kialakítják, hogy pánikszerű reakcióik legyenek, ha a csoport elhagyására gondolnak: heves verejtékezés, erős szívdobogás. ... A tanításba beavatott tag gyakorlatilag el se tudja képzelni, hogy a csoporton kívül biztonságban érezze magát. ...” (107-109. oldal) A bűn minden ember életében valóság. Ha nem tisztulunk meg a bűntől, az félelmekhez vezet, egyszerűen azért, mert a bűn elválaszt Istentől s az embertársaktól, s végül saját magunktól is elidegenít. Éppen ezért a megbocsátás s a bűntől és félelmektől való megszabadulás a kereszténység egyik lényeges pontja. A bűnt nem elfojtjuk, hanem bevalljuk s megbocsátunk egymásnak. Isten erejében megtapasztaljuk a szabadulást, s tiszta lelkiismerettel élhetünk. A testvéri intések nem a kontrollt szolgálják, hanem segítséget nyújtanak a bűntől való megszabaduláshoz. Tartozunk egymásnak azzal, hogy intsük egymást, függetlenül attól, hogy a bűnt elkövető egy hete vagy húsz éve van a gyülekezetben. A keresztény intés célja a jóban való állhatatosság és stabilitás elérése. A dicséret és a feddés kiegészítik egymást. Csak akkor válnak a pszichikai manipuláció eszközévé, ha a konkrét élethelyzettől elválnak, ha a dicséret az etikátlan cselekvés megerősítését, a feddés pedig a bűnösség érzésének bebeszélését szolgálja. A keresztények azért vannak együtt, hogy egymást intsék és bátorítsák (1 Tessz 5,11). Szidalmazásoknak pedig Isten gyülekezetében amúgy sincs helye. Isten gyülekezetében senki se tud tartósan csupán a félelemtől motiváltan megmaradni. Egyedül az Isten iránti szeretet az a motiváció, mely minket a gyülekezetben tart. Nyilván vannak a Bibliában elbukástól való erős óvások. Az ihletett szerzőktől azonban elfogadhatjuk, hogy náluk nem arról van szó, amit Hassan érzelemkontrollnak nevez, hanem tényleges veszélyre való őszinte figyelmeztetésről. Ezért óvunk mi is az elbukástól, de mindig abban a tudatban, hogy mindenek előtt a szeretetet kell felébresztenünk a másikban. d) Információkontroll
“Sok totalitárius szektában a tagok egyáltalán nem juthatnak hozzá semmiféle a szektától független újságokhoz, folyóiratokhoz, televízióhoz és rádióhoz. (...) Az információkontroll kiterjed az összes kapcsolatra. A tagok nem beszélhetnek egymás között soha sem olyasmiről, amivel a vezetőt, a doktrínákat vagy a szervezetet kritizálnák. A tagoknak kölcsönösen meg kell figyelniük egymást... Újonnan csatlakozottak nem beszélgethetnek egymással idősebb tag felügyelete nélkül... Az információellenőrzést e csoportokban azáltal is elérik, hogy az ’igazság’ különféle szintjeiről beszélnek. A szektaideológiák külön a külvilágra s külön a bent lévőkre érvényes doktrínákból állnak...” (110-111. oldal.) Gyülekezetünkben megtalálható a különböző csoportok és szervezetek irodalma. Nincs semmiféle korlátozás az irodalom olvasására vonatkozólag. Hogy egy keresztény erkölcstelen tartalmú folyóiratokat és könyveket kerül, az magától értetődő. A kritika nem tilos, hanem kívánatos, csak legyen építő. Közösségünk életében fontos szerepet szánunk a testvérek közötti személyes találkozásoknak, a hitben fiatalabb testvérek egymás közötti találkozásának is. Mi csak egy igazságot ismerünk: ugyanazt osztjuk meg a közösségben egymással és a külvilággal is. Hogy mi valójában az információkontroll, arról “szt.” Benedek regulájának föntebb említett szakaszában olvashatunk:
“Senki se merészeljen a kolostoron kívül látott vagy hallott dolgok közül másoknak bármit elmesélni, mert ezzel nagy károkat okoz. Ha ezt mégis meg merné tenni valaki, úgy vessék alá a szabályzatban megszabott
- -
büntetésnek. Ugyanaz a büntetés érje azt is, aki veszi a bátorságot a kolostor falainak elhagyására, vagy arra, hogy bárhova elmenjen, vagy, hogy valamit, akármilyen jelentéktelen dologról legyen is szó, az apát megbízása nélkül tegyen…” (Szent Benedek szabályzata 67. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 67. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 255.) Minden olvasó ítélje meg maga, hol található itt a totalitárius rendszer.
V. “…titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt…” (1 Thessz 3,12) “Hogyan élnek a csoportban ?” című részhez
A. “Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1 Kor 12,27) “ A gyülekezet” című részhez
1. “A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (Apcsel 11,26) “Név ill. a csoport önmegnevezése” című részhez Kluge majdnem helyesen adja vissza az álláspontunkat. Nem vagyunk és nem is akarunk mások lenni mint keresztények. Az “igazi keresztény“ megnevezést is elutasítjuk, mint ahogyan ez fentebb (I.) már említést nyert. Mindenfajta felekezeti megjelölés ellentmond Isten akaratának, aki csak egy gyülekezetet akar. Aki ragaszkodik külön egyházak létezéséhez, az azt mutatja, hogy ő nem az egységre törekszik, hanem Isten templomának rombolója.
“Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten…” (1 Kor 3,17) A “katolikus”, “evangélikus”, “ortodox” megjelölések egy egyházra használva korrektek, mivel csak egyetlen katolikus (általános, egyetemes, mindent átfogó), evangélium szerinti, igazhitű gyülekezet létezhet. Mihelyt azonban külön közösségek megkülönböztetéseként használjuk ezeket a megnevezéseket, azok nem megfelelőek (egy megkülönböztetett csoport többé már nem egyetemes, evangéliumi vagy igazhitű), és az egység elleni, azaz Isten akarata elleni lázadást fejeznek ki. Nem ismerünk olyat, hogy Holic csoport. Egy komoly és objektivitásra törekvő szektaszakértő nem használ olyan nevet a leírt csoport megnevezésére, melyet az érintett közösség saját elveinek ellentmondónak tart, s így elutasít.
2. “…egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8b) “A csoport belső felépítése” című részhez A bibliai gyülekezet testvéri felépítéséről már volt szó. Az idősebb testvérek nem alkotnak állandó körülhatárolt kört, akik által a Szent Szellem szól. A Szent Szellem mindenkiben benne lakik.
“Nektek kenetetek van a Szenttől, s mindannyiótoknak ismerete van.” (Csia Lajos fordítása, 1 Jn 2,20) Mindenkinek teljes erejével, és minden ajándékával hozzá kell járulnia a gyülekezet építéséhez. Isten szellemének vezetése sem nem hierarchikus sem nem demokratikus szerkezeten keresztül adatik. A helyes felismerésén, és annak megtételén alapszik. Még ha kezdetben talán csak kevesen vannak is azok, akik valamit helyesnek látnak, de ez mégis mindenki számára nyomon követhető és felismerhető. Ez nem vak engedelmesség által, hanem a helyesként felismert dolgok megtétele által történik. A “elkötelezett keresztény” kifejezést nem használjuk, ez inkább a félszívű protestáns ébredési mozgalom terméke. Nincsen “nem elkötelezett” keresztény. Az egységet nagy és elérhető értéknek látjuk, és nem utópiaként. Ezért az egységtelenség mindig nagy kihívás számunkra, amit nem tehetünk egyszerűen csak félre. Rágalmazó szemrehányás, miszerint egy “kis kételkedés” az “engedetlen kivetéséhez” vezethet. A gyülekezetből való kizárás csak tévtanítás és erkölcsileg durván helytelen magatartásért lehetséges, de ebben az esetben Isten parancsolata is.
- -
Kluge viszonylag helyesen írta le az anyagi körülményeinket. Csakhogy az önkéntes vagyonközösség nem egy manipulált áldozat szubjektív megtapasztalása, hanem objektív valóság, melynek alapja a szeretet. Az, hogy a megosztás szigorú szabályok nélkül működik, éppen azt mutatja, hogy mindenki szívesen és szívből ad.
3. “Általa vigyük Isten elé a dicséret áldozatát mindenkor: nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” (Zsidó 13,15) “Istentisztelet a csoportban” című részhez Egész életünk istentisztelet:
“Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek…” (Róma 12,1) Ezért nem akarunk semmilyen rituális cselekedeteket tartani, hanem azt akarjuk, hogy Isten munkálkodása minden tettünkben láthatóvá váljék. A szentséget Jézus ajándékozza nekünk, ezért nem ismerünk semmiféle jelet (szakramentumot) ami a szentséget közvetítené számunkra. Jézus elrendelte a keresztséget (Mt 28,19), ami a megtérés jele (Apcsel 2,38) az óember halála és a Krisztusban való új élet kezdete. (Róma 6,3-11) A keresztség téves mágikus értelmezése, ami a tartalom nélküli formát szentségközvetítőnek tekinti, szükségessé teszi annak hangsúlyozását, hogy nem a keresztség közvetíti a szentséget, hanem egyedül a hit, amelynek a keresztség az egyik jele. Amikor a Biblia néhol csak a keresztségről beszél, amikor a kereszténnyé válásról szól, akkor a külső formán elsődlegesen a tartalmat érti. Csak egy keresztség van. (Ef 4,5) Nem vagyunk újrakeresztelők. Amikor egy “pap”, “pásztor”, stb. hitetlen szülők gyermekét a hitetlen keresztszülők és egyéb rokonok jelenlétében leönti vízzel és a Mt 28-ból Jézus szavait idézi, ez nem keresztség, hanem üres rítus. Határozottan elutasítjuk, hogy megkereszteljük azt a testvért, aki már keresztény volt, mivel nem akarjuk megkérdőjelezni addigi kereszténységét. Éppoly kevéssé kereszteljük meg azt a testvért, akit keresztényként ismertünk meg, mint Pál Apollóst (Apcsel 18,24-28). A csecsemőkeresztséget csak akkor tartjuk lehetségesnek - mint ahogyan Kluge ezt helyesen megjegyzi ha a gyermeknek hivő szülei vannak, akik keresztényi nevelést biztosítanak számára. Egy keresztény családból származó gyermek megkeresztelését fiatal- vagy felnőttkorban teljesen kizártnak tartjuk. Keresztény családban a gyermek fokozatosan ismeri meg Jézus útját, és tesz - jó esetben - mindig újabb lépést a jó irányába. Keresztény gyermek számára nem létezik a megtérés nagy napja, hanem sok kicsi döntésről van szó Isten mellett. A keresztény gyermek kezdetektől fogva a hivők gyülekezetében él, és a gyülekezetben ismeri meg a kereszténységet. A legkülönbözőbb keresztelőcsoportok története azt mutatja, hogy a keresztény szülők gyermekének csak felnőttkorban való megkeresztelése - ami az I. században ismeretlen volt - sem nyújtott védelmet az elvilágiasodással szemben. Az egyedüli védelem a gyülekezet tisztaságáról való állandó gondoskodásban áll, amihez hozzátartozik az arra való készség is, hogy negatív esetben lássuk és elfogadjuk a gyermekek hitetlenségét, hogy nem akarnak keresztényként élni. A keresztelés formája (leöntés vagy alámerítés) mellékes dolog. Az egyetlen fontos a megkeresztelendő akarata, hogy Jézust akarja követni. Az úrvacsora megváltásunk ünnepe. Ezért az őskeresztény gyakorlatot tartjuk: csak azok részesülhetnek az úrvacsorában, akik elfogadták a megváltást, tehát minden keresztény. Kluge kifejezésmódja “csak teljesen elkötelezett tag” értelmetlen. Valaki vagy keresztény, vagy nem. A katolikus eukarisztiaértelmezést (áldozat jelleg, transzszubsztanciáció) éppúgy elutasítjuk, mint a Zwingli-féle szimbolikus értelmezést és számtalan szabadegyházi gyakorlatot. Az sem kielégítő, ahogyan a kálvinisták beszélnek a szellemi jelenlétről, mert Jézus szellemileg egyébként is jelen van mindig. Azt tartjuk, hogy Jézus a borban és a kenyérben testileg van jelen, anélkül hogy a kenyér lényegileg átváltozna.
- -
Kluge megállapítása (“érdektelenség azon teológiai kérdések iránt, melyek nem érintik az életmódot vagy a gyülekezet építését”) ellenére az úrvacsora kérdését is többször megvitatjuk, méghozzá intenzívebben, mint gondolja. Ezen kívül helytelen az úrvacsora kérdését csak “teológiai kérdésként” kezelni, mivel a gyakorlati élethez is köze van.
“A pontosabb rítusról semmi sem ismert”. Nem akarunk semmiféle rítust. Az egyetlen biztos pont az úrvacsora ünneplésekor Jézus tettéről való megemlékezés a szereztetés szavainak felolvasása által. A bűnvallásnak sincsen meghatározott “rítusa”. A bűnvallás különböző módón történhet, személyes beszélgetésen vagy nagyobb körben is. A bűnvallás Isten világos parancsa (Jak 5,16). Isten azáltal is segít nekünk szabaddá válni a bűnöktől, hogy beismerjük azokat.
“Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Péld 28,13) A Didaché (I. század vége) is tanúságot tesz a gyülekezet előtti bűnvallás gyakorlatáról:
“Az egyházban valld meg botlásaidat, és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja. (Did 4,14) A katolikus fülbegyónás gyakorlata viszont a középkor fejleménye. Semmiféle meghatalmazottat nem ismerünk, akire szükség lenne a bűnbocsánathoz (mint a katolikusoknál a papok). Mindenki, aki megbánja és bevallja a bűnét, megbocsátást nyer Istentől minden különösebb emberi közvetítő nélkül. A mindennapos találkozás számunkra bizonyosan a nap fő pontja. De nem ezek a tulajdonképpeni istentiszteleteink. Az egész életünk istentisztelet. A munkahelyi vagy iskolai viselkedésünknek éppúgy Istenhez méltónak kell lennie, mint a testvérekkel való együttlétünknek. Találkozásaink Krisztus testének épülését szolgálják. Ezért minden tagnak meg kell, hogy legyen a lehetősége arra, hogy hozzájáruljon a közösséghez. Mindennel Istent kell dicsérnünk, az énekeinkkel is. Nem áll szándékunkban bírálónk művészi elvárásainak kielégítése. Nincsen tehát kórusunk, mely magát művészileg értékes vagy kevésbé értékes előadások által akarja megvalósítani, hanem teremtőnket és megváltónkat akarjuk magasztalni közösen. Közösen és egyedül is imádkozunk Istenhez. Az a vágy él bennünk, hogy állandóan közösségben legyünk Istennel, mindenkor imádkozzunk. Az imádságot nem lehet egy bizonyos időtartamra redukálni. Isten állandóan velünk van, és az imádságban egész életünket elé vihetjük. Az Istennel való személyes kapcsolat a személyes imában jut kifejezésre. Az a rágalom, miszerint az egyéni imát a gyülekezettől való elszakadás miatt elutasítjuk, a Kluge írásában fellelhető többszörös ismétlés által sem válik igazzá. (A legújabb verzióban úgy módosítja, hogy esetenként, amikor valaki az iskolában vagy a munkahelyén a gyülekezettől távol van, akkor már megengedett az egyéni ima.) A közös és a személyes imádság nem mondanak ellent egymásnak, hanem kiegészítik egymást. Jézus nem azért jött, hogy egy új, “jobb” imádkozási formát vezessen be. Ezért a “Mi Atyánk” szavait kéréshez való útmutatásként értjük, ami az imánkat Jézus akaratához igazítja. Mindenekelőtt Isten országának, Isten akaratának kell bennünk lennie. Nem a szavak pontos ismétlése volt Jézus kérése, hanem azt akarta nekünk mutatni, hogy hogyan kell imádkozni. Az ünnepek kérdésében fentebb (III.D.c. “Mindennapi találkozás”) már állást foglaltunk.
4. “Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” (Apcsel 2,44) “A külső életforma” című részhez Ebben a részben már többé-kevésbé ismerős szemrehányások ismétlődnek, ami azonban nem változtat azok helytelenségén. A lakóközösségi élet, mint ahogyan a bevezetőben (II.) már említettük, elsősorban abból adódik, hogy sokan közülünk tanulnak, illetve keresőképesek, már egyedül, és nem a származási helyükön laknak. Másrészt ez az életmód kétségtelenül előnyös a gyülekezeti élet szempontjából. Egy nagyobb háztartás
- -
fenntartásához összességében kevesebb ráfordítás szükséges (időben és anyagiakban is), mint sok kicsihez. Így nemcsak este tudunk találkozni, hanem közös imádsággal is kezdhetjük a napot. A más városbeli vagy országbeli testvérekkel való találkozás is mindenki számára gyümölcsöző és építő. A közös beszélgetések Isten igéjéről és az egyéni tapasztalatokról segítenek Isten és egymás jobb megismerésében. A természet közös megtapasztalása is a Teremtővel való kapcsolatunkat mélyíti. Senki sem osztja be a többieket a sétákra. Nagykorú emberek vagyunk, “felső” gyámkodás nélkül. Amikor Kluge azt veti a szemünkre, hogy helytelenítjük, ha a “csoportban” a házaspárok elkülönülnek, azzal “szarva között keresi a tőgyét”. Aki szabad akaratából csatlakozott a gyülekezethez, az nem akar elkülönülni. Ez a hivő házaspárokra is vonatkozik. Talán össze lehet hasonlítani a gyülekezet és egy család közti viszonyt egy nagy és egy kis család közti viszonnyal, mint ami a korábbi évszázadokban gyakori volt. A kis család egy nagyobb családba integrálódott nagyszülőkkel, nagybácsival, nagynénivel stb. Így van ez a gyülekezetben is, a család úgy épül be a gyülekezetbe, mint egy nagy családba. Ez az életforma természetesen megköveteli az önzés legyőzését, és az csak abszolút szabad döntés alapján lehetséges. Bírálónk megerősíti, hogy “a közösség - és az összetartozás érzése nagyon intenzív és az őszinteség és becsületesség határozza meg”, de ugyanabban a mondatban kétségbe vonja, hogy “igazi személyes kapcsolatok vannak-e”, viszont aztán nem magyarázza, hogy hogyan egyeztethető össze ez a két egymásnak ellentmondó kijelentés. Bármit is értsen “igazi személyes kapcsolatok alatt” ez az intenzív közösségtudat, a nagy mértékű őszinteség és nyitottság olyan emberek között, akik a legkülönbözőbb országokból és társadalmi rétegekből származnak, mutatja, hogy itt Isten munkálkodik. Mely általa keresztényeknek elismert csoportokról merne Kluge ilyen kijelentéseket tenni? A megismételt vádra, miszerint megszakítjuk a kapcsolatot az addigi társadalmi környezetünkkel, az a válaszunk, hogy különbséget teszünk hitbeli közösség és egyéb kapcsolatok között. A 2 Kor 6,14kk a hitetlenekkel való szellemi közösség lehetetlenségéről beszél, mégsem jelenti az addigi társadalmi környezettel való minden kapcsolat megszakítását. Mindannyiunknak sokféle kapcsolata van a “külvilággal”. Nem törekszünk már eleve a szülőkkel és a családdal való kapcsolat megszakítására. Sokszor a család intoleráns viselkedése tesz mindenféle kapcsolatot lehetetlenné. De az világos, hogy a prioritások megváltozása a kapcsolatokban való hangsúlyeltolódáshoz is vezet. Minden kapcsolat alapvető megszakítása, legalábbis ahogyan a múltban néhány katolikus rend megkövetelte, nem célunk, és ezt el is utasítjuk. Nem a “kifelé történő kommunikáció bekorlátozása” vezet a “belső kommunikáció” fokozásához, hanem a szellemi rangsor felállítása, a testvérekkel való közösség megélése vezet felületes “külső kapcsolatok” csökkentéséhez. Igyekszünk abban, hogy korábbi, felületes alapokon nyugvó kapcsolatainkat szilárd alapra állítsuk. Az emberek közötti kapcsolatok csak akkor lehetnek mélyek, ha Isten van a középpontban. Csak így tudunk egymásnak problémáinkban is segíteni. Törekszünk - ahogy azt Kluge helyesen megjegyzi - egyszerű életstílusra, és ezt pozitívan ítéli meg záró értékelésében. Ellentétben néhány katolikus mozgalommal (mint pl. Assisi Ferenc) a szegénységet nem tekintjük önmagában célnak.
“De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. (1 Tim 6,8-10)
“Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6, 24)
“Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6, 19-21)
- -
Mivel kincsünk a mennyben van, nem a földi dolgok állnak a középpontban. Anyagi javainkkal hálával szeretnénk élni szerény életmódban. A szegénység nem életcél, de amellett a nagy ajándék mellett, amelyet Jézus adott, a földi javak elvesztik jelentőségüket. Nem valamiféle emberi divatdiktátumnak akarunk engedelmeskedni, hanem Istennek, aki minket “az üdvösség ruhájába” öltöztetett (Ézs 61,10). Nem rendelkezünk titkos pénzforrásokkal, hanem munkánkból élünk. A vagyonközösség és az egyszerű életmód következtében marad pénzünk nagyobb kiadásokra is, mint pl. a találkozásainkhoz szükséges kisbuszokra. Ha Klugéban ”felmerül néhány kérdés”, nincs rejtegetni valónk. Ilyen kérdéseket azonban inkább a katolikus “egyházra” és annak történetére vonatkozóan kellene feltenni. Örülünk a természetnek, azoknak a szépségeknek, amelyeket Isten teremtett. A “rendkívül hosszúnak” nevezett kirándulások általában kb. három órásak szoktak lenni, kivételes, ha négy vagy öt órát tartanak (olyankor, ha különösen sok látnivaló van egy kiránduláson). Azok a testvérek, akiknek ez túl fárasztó, rövidebb utat tesznek meg. Sokunk ülőmunkát végez a munkahelyén, vagy egyetemen tanul, tehát jót tesz a mozgás szellemi beszélgetéssel összekötve. Az ünnepek elvetéséről már részletesen kifejtettük véleményünket. A formalista Jehova
tanúival való összehasonlítás nem helyénvaló. Az a vád, hogy saját életmódunkat hirdetjük, mint Isten akaratát, és megköveteljük, hogy mindenki átvegye ezt az életformát, helytelen feltételezésből indul ki. A kiindulópont mindig az, hogy mi Isten akarata. Ebből kiindulóan alakítjuk életünket. Mivel azonban a Bibliában nem találunk 1:1 átvehető modellt, életünk konkrét kialakításában figyelembe vesszük az életkörülményeink által diktált követelményeket, hogy megtaláljuk azt az utat, ami a legjobban szolgálja mindenki épülését.
5. “Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmat jól használjátok fel.” (Kol 4,5) “A külső kapcsolatok” című részhez Ebben a részben is megismétel bírálónk - főleg fentebb leírt - szemrehányásokat. Emiatt itt is sor kerül majd néhány ismétlésre. Nem-keresztények között is minden új ismeretséggel, új baráti körbe való beilleszkedéssel megváltozik az ember “kommunikációs magatartása”. Új barátok megismerésével új témák határozzák meg a beszélgetések tartalmát. Mennyivel inkább formál egy embert az Istennel való találkozás? Az első keresztények is bizonyságot tettek:
“Mert nem tehetjük meg, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (Apcsel 4,20) Isten országa, Jézus követése lesz életünk meghatározó témája. Olyan lényegtelen dolgok, mint bélyegek, futball egyszerűen nem beszédtéma többé. Egy nem-keresztény számára, akinek élete középpontját nem Isten képezi, gyanús lehet az, hogy “egy vallásos elem mindent meghatározó teret nyer az életben és gondolkodásban”. De mi más jellemezheti a keresztényt, ha nem az azon való igyekezet, hogy teljes életét és gondolkodását Krisztus határozza meg? Istennek e központi szerepe életünkben azonban nem jelenti, hogy nincsenek más beszédtémáink. Nem vagyunk apolitikus, kultúra nélküli és tudományellenes emberek. Azonban mindent a hitre alapozva és Krisztusra nézve szemlélünk. Az a nekünk tulajdonított taktika, mely szerint a “toborzófázisban az esélyes tag családjának kedvező képet mutatunk magunkról”, de azután “az addigi, szektán kívüli emberi kapcsolatokat minimumra szorítjuk
vissza, vagy teljesen megszakítjuk”, nem igaz. Nincsen rejtegetnivalónk. Mindenkinek, aki minket meg akar ismerni, megvan a lehetősége együtt lenni velünk és megismerni minket, hogy milyenek vagyunk. Vendégeinknek lehetősége van belülről megismerni közösségi életünket. Nem akarunk vallásos színházat játszani, hanem mindenkinek lehetővé akarjuk tenni, amennyire lehetséges, már elejétől kezdve, hogy életünkben részt vegyen (vö. 1Thessz. 2,8). Senkinek nem akarunk hamis képet közvetíteni magunkról, sem kedvezőbbet, sem kedvezőtlenebbet. Nem magunkat - -
hirdetjük, hanem Jézust (2 Kor 4,5). Mindenki megvizsgálhatja, mennyire felel meg életünk Jézus elvárásának. Családtagoknak is megvan a lehetősége, hogy pontosan megnézzék életünket. Előfordult már, hogy szülők követték gyermekeiket a gyülekezetbe, mert nem befolyásolták őket előítéletek, hanem megtapasztalták Isten munkáját gyermekeiken és a gyülekezetben. Felismerték, hogy a gyermekeikben végbement változás nem pszichológiai manipuláció eredménye volt, hanem Isten munkája. Sajnos csupán kivételek voltak azok az esetek, amikor a családtagok is a követés útját választották. A különböző életcélok miatt az összekötő alap, és a családdal való kapcsolat egyre gyengébb lesz. Ez azonban nem fondorlatos manipuláció eredménye, hanem természetes fejlődés. Egyébként pedig teljesen megfelel Jézus szavainak:
“…senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, , és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10,29-30) A Kluge által idézett ige: 2 Kor 6,14-18 nem erre a problémára vonatkozik. Mint fentebb (V.A.4.) említettük, a 2 Kor 6-ban csak a hívők és hitetlenek közti szellemi kapcsolat lehetetlenségéről van szó. Ahhoz a vádhoz, hogy nem vesszük figyelembe: Jézus bűnösökkel evett együtt, megjegyzendő: Jézus utánament mindenkinek, hívta a bűnösöket, asztalközösséget vállalt velük. De Jézus soha nem vett részt bűneikben. Ahol Jézus volt, ott mindig Isten állt a középpontban. Isten szeretetét vitte azokhoz, akiket a farizeusok leírtak. Életének, tetteinek és minden beszélgetésének középpontjában Isten országa állt. Sok bűnös megragadta a Jézus által ajándékozott lehetőséget, és megtért. Jézus soha nem erősítette jelenlétével az emberek bűneit. Vagy azt gondolja Kluge, hogy Jézus az emberekkel - a mai időkre vonatkoztatva - futballról, autóversenyről társalgott volna, beült volna velük moziba, és esetleg csendesen mosolygott volna trágárságaikon? Ahol az emberek fejében más volt, mint Isten, Jézus számára is hiányzott a beszélgetés alapja.
“Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki.” (Mt 21,32) A bűnösök hittek Jánosnak, és később még sokkal inkább Jézusnak. Ez volt a további közösség alapja.
“Egy keresztény, aki miután a Holic csoporttal kapcsolatba került nem tér meg, a csoport számára tulajdonképpen rosszabb egy ateistánál, aki az evangéliumot így még nem értette meg” hangzik egy további vád. Ehhez röviden: Aki már kereszténnyé vált, nem kell megtérnie. Soha nem szólítottunk még fel keresztényt megtérésre. Ahogyan ismételten kifejtettük, minden kereszténynek örülünk, akit Isten hozzánk vezet. Egy látszatkeresztény, aki megtagadja az Istenhez (nem egy nem létező “Holic-csoport”-hoz) való megtérést, ezáltal rosszabb helyzetbe hozta magát, mint az, aki az Üzenetet még nem hallotta (mindegy, hogy ateista, vagy vallásos). Aki Isten hívását megtagadja, megkeményíti magát Istennel szemben, és sokkal nehezebb lesz számára Istennek egy további hívását meghallani, mint annak, aki még semmit sem hallott. Pállal együtt valljuk, hogy Istent minden ember felismerheti, és ezért nem létezhet jóhiszemű ateista.
“Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük…” (Róma 1,19-20) Ezért sajnos ateisták esetében is feltételeznünk kell, hogy Isten ellen már súlyos döntéseket hoztak, ami azonban nem akadályoz minket abban, hogy ateistákért is harcoljunk. Az itt idézett kritika is feltételezi, hogy ateistákért is fáradozunk, ami mutatja, hogy Kluge megállapítása, hogy “az ateisták közötti misszió ismeretlen”, nem felel meg a valóságnak.
- -
Érdekes, hogy a “szektatagokat” olyan dicsérettel illeti Kluge, amit római katolikus hittestvérei közül keveseknek adna meg, amikor ezt írja: “Valószínűleg a szektatagok inkább megtagadnák a választ, minthogy hazugsággal kerüljenek ki egy ügyből.” Aki hisz az igazságban, abban is él. A hiányos “kifelé irányuló szociális aktivitás” kritikához: helyes dolog, hogy feladatunkat nem a szociális aktivitásban látjuk, de nem azért, mert ezeket a tevékenységeket alapvetően rossznak tartjuk. Néhányan testvéreink közül szakmájukban “szociális tevékenységeket” folytatnak. Egy keresztény feladata mégis más. Jézus tanítványait nem szociálisan nehéz helyzetek elhárítására küldte ki, hanem az evangélium hirdetésére. Az anyagi szükséghelyzet elleni küzdelem fontos feladat. A szellemi szükséghelyzet elleni küzdelem még sürgetőbb. Egyrészt azért, mert az Isten nélküli életnek nemcsak a földi életben vannak következményei, hanem az embert mindenkorra elválasztja az örök boldogság forrásától. Másrészt éppen az emberek bűne oka többszörösen a szociális igazságtalanságnak. Egy keresztény nem nyomja el embertársait, és nem is zsákmányolja ki őket. A misszió így közvetve az igazságtalanság megszüntetése is. A megosztás és a keresztények egyszerű életvitele környezetük számára mintaként szolgál. A gyülekezet életéből nyilvánvalónak kell lennie, milyen lenne, lehetne mindenütt, ha mindenki Istent követné. Teljesen határozottan elutasítjuk azonban azt az alapelvet, amelyet egy római katolikus szervezet kézikönyvében találtunk: “Semmilyen anyagi támogatás nem nyújtható, a legkisebb mértékben sem. A tapasztalatok alapján utalnunk kell arra, hogy e határozat a használt ruhára is vonatkozik.” (A Mária Légió hivatalos kézikönyve, fordítás németből: Das offizielle Handbuch der Legion Maries, deutsche Ausgabe. Wien 1962, S 303.) Örvendetes, hogy azokban az országokban, ahol testvéreink vannak, létezik bizonyos szociális biztonság (akkor is, ha bizonyos politikusok - gyakran épp’ az ún. keresztény, valójában azonban kapitalista pártok szorgalmasan annak leépítésén munkálkodnak). Így a szociális segítség sürgőssége kevésbé áll fenn, mint a bibliai időkben. Alacsony létszámunknál fogva a szociális problémákra való teljes összpontosítás mellet sem tudnánk sok problémát megoldani. Éppen, mert kevesen vagyunk, szükségesebb teljesen missziós tevékenységekre összpontosítanunk. Az “anyagi kenyeret” erkölcsileg magas szinten álló nem keresztények is tovább tudják adni. Az élet kenyerének továbbadását Jézus azonban a tanítványokra bízta. Erre buzgón törekszünk, amit bírálónk is elismer a “nagy missziósigyekezet” kezdetű részben. A kisbuszokról annyit, hogy a közösségi élet és misszió életünk középpontjában áll. Ez azt is megkívánja, hogy gyakran úton legyünk. Ahogy az idő telt, megmutatkozott, hogy ezt leghatékonyabban olyan kisbuszokkal tudjuk megvalósítani, melyekben rövid ideig lakni is lehet. E buszok fenntartása kizárólag saját anyagi eszközökkel történik - mindennemű állami vagy egyéb támogatás nélkül. Mivel nem vagyunk sem államilag elismert vallási közösség, sem bármiféle egyesület (ezek nem is akarunk lenni), így nem élvezünk semmiféle adózási kedvezményt. Az, hogy ezeket a buszokat - melyek belső kiépítése a célnak megfelelő ugyan, de nem “figyelemre méltó” - megengedhetjük magunknak. Ez a megosztás eredménye. A széles körben elterjedt nézettel ellentétben, miszerint a vagyonközösség csak szűkösséget eredményez, mégiscsak logikus, hogy az egyszerű életvitel és a javak megosztása mellett marad valamennyi pénz közös használatú értékek beszerzésére is.
6. “… ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mind a pogányt vagy a vámszedőt…” (Mt 18,17) “Büntetések - engedetlen tagok kizárása” című részhez A “kizárás” témáról a “gyülekezetképpel” összefüggésben már állást foglaltunk. Kluge megállapítása, hogy “a csoport nem igyekszik görcsösen minden embert megtartani”, ellentétben áll azzal a váddal, mely szerint az embereket pszichológiai módszerekkel akarjuk a “csoport”-hoz kötni. A kizárást nem szabad a gyülekezeti élettől elkülönítve nézni. Istentől való kötelességünk egymásért harcolni, egymást erősíteni a megszentelődésben. Ez testvéri intéssel és bátorítással történik. Hogyha nyilvánvalóvá válik valakiről, hogy a bűnt jobban szereti az Istennel való életnél, ha látjuk, hogy a gyülekezetben már nem tudunk neki segíteni, akkor csak a kizárás lehetősége marad. A Zsidó 6,4 kk. felhozott magyarázata, mely szerint az ember már a második bűn által eljátszotta megtérése lehetőségét, és számára nincs kegyelem, erősen leegyszerűsített és ezt mi sem képviseljük. Ez a tanítás mindenesetre megtalálható már “Hermász Pásztorában” az I. sz. végén. Az élet azonban nem szorítható
- -
bele egy ilyen egyszerű sémába. Senkitől sem szabad a megtérés lehetőségét elvenni addig, amíg nem teljesen világos, hogy elbukott. Nemcsak a Zsidó 6,4 kk. beszél az elbukás lehetőségéről, hanem számos más ige is nyomatékosan óv ettől. Maga Jézus is óv:
“Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,6) A követés melletti döntés nem veszi el az ember szabadságát. Isten szeretete még midig nyitva hagyja számunkra annak lehetőségét, hogy keresztényként is nemet mondjunk neki. Ha egy keresztény bűnei által ténylegesen elfordult Istentől, az Írás világos kijelentései alapján számára nincs már lehetőség megtérésre, mert megkeményítette magát Istennel szemben.
“Vigyázzatok testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” (Zsidó 3,12-13) Annak ellenére, hogy manapság sok “Biblia-hű” csoport tagadja az elbukás lehetőségét, mégis világos bibliai tanításról van szó, amihez ragaszkodnunk kell akkor is, ha annak megállapítása, hogy valaki elbukott nem egyszerű séma alapján történik, amint ezt Kluge ránk fogja. Ameddig nem világos valakiről, hogy elbukott Istentől, mi is harcolni akarunk érte. Egy ember örök élete minden fáradtságot megér. Igaz, hogy a kizárás nem végleges kizárás. Ha egy testvérnek a gyülekezetben nem tudunk már segíteni, ez nem azt jelenti, hogy nincs már megtérésre lehetősége. Ha látható, hogy egy testvér megtért, az az egész gyülekezet számára nagy öröm. Amennyiben valaki egyértelműen és visszafordíthatatlanul elhagyta Isten útját, számunkra is csak az a lehetőség marad, hogy elváljunk tőle, mert olyan embereknek, akik Isten nélkül akarnak élni, nem lehet helyük Isten gyülekezetében. Mi mindenesetre ezt az elválást nem “kiküldésnek” (Entsendung) nevezzük, ahogyan Kluge gondolja. Az “kiküldés” fogalmára, amelyet mi ebben a formában egyébként sem használunk, inkább pozitívan lehet asszociálni, mint pl. kiküldés misszióba. Ismeretlen számunkra, hogy őszintétlenség miatt a lakáskulcs elvételével büntessünk valakit. Ha azonban valaki veszélyes vezetési stílussal mind a testvérek, mind a kívülállók életét, illetve épségét veszélyezteti, természetes, hogy csak lelkülete megváltoztatása után ülhet ismét volánhoz.
B. “Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2 Kor 5,17) “Az egyes tagok” című részhez
1. “Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta.” (2 Tim 2,4) “Külső életforma” című részhez Radikális életformát vetnek szemünkre. A “radikális” a “radix” [= gyökér] szóból jön. Mi nemcsak egy kis kereszténységet akarunk játszani, hanem keresztényként élni Krisztusból, aki a gyökerünk. (Kol 2,7). Nem ismerünk formális napirendi előírásokat. Bizonyos, hogy amennyi időt csak lehet, együtt töltünk, amikor is az időbeosztás alakulása a mindenkor aktuális feladatoktól függ. Mindenkinek elegendő lehetőséget kell adni, hogy képességeivel hozzájáruljon a közösségi élethez. Mi időnket, képességeinket, testünket Isten ajándékaként fogadjuk az ő dicsőségére. Ezért mindezekkel akarata szerint hálával akarunk bánni. A testet nem “Szamár Testvérnek” tekintjük (ahogyan Assisi Ferenc tette), amit egyszerűen ki kell zsákmányolnunk, hanem a Szentszellem templomának (1 Kor 6,19), amelyben Istent kell dicsőítenünk. Így testünk minden szükségletét magától értetődően be kell tölteni, mind az alvásra, mind a táplálkozásra vonatkozóan. Mivel a szükségletek egyénenként különbözőek, nem lehet ebben egységes normát felállítani. A vágyunk azonban, hogy Istent szolgáljuk, megóv minket a túl sok alvástól, ahogyan ezt Jézus (pl.: Lk 6,12) és Pál (Apcsel 20,31; 2 Kor 6,5) példáján látjuk.
- -
Ezzel szemben egészen másképp bánik az Opus Dei (XX. századi konzervatív katolikus “megújulási” mozgalom) boldoggá avatott alapítója a testtel:
“…Éppúgy te: még negyed óra vezeklő szíj a tisztítótűzben lévő lelkekért, még öt perc szüleidért, további öt testvéreidért az apostolságban…Ha ekképpen sanyargatod magad, mily értékes ez így!” (Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá, Der Weg, 3. Ausgabe 1967. Nr. 899) Testünket nem sanyargatásra kaptuk, hanem Isten dicsőítésére! Kluge “egészségtelen táplálkozás” vádja csak érvelésének gyengeségét mutatja. Egyrészt vajmi keveset tud táplálkozási szokásainkról, másrészt nem táplálkozunk jellegzetesen “keresztényien”. Táplálkozásunk olyan különböző, mint ízlésünk. Nem űzünk kultuszt az evésből, de nincsenek ételtörvényeink sem, vagy egyéb táplálkozási előírásaink.
“Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele.” (1Tim 4,4) Ha Kluge a lakásainkat, melyekben soha nem járt, “meglehetősen ridegnek” találja, úgy ez az ő szubjektív véleménye. Az mindenesetre igaz, hogy tulajdonképpen lakóhelyünk nem ezen a Földön van, hanem Istennél (Jn 14,2).
“Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsidó 13,14) Ezért nem törekszünk lakásainkban minél több díszt felhalmozni. Aranyat, ezüstöt és egyéb kincseket, melyeket különféle vallásos építményekben találhatunk. Hiába keresnének ilyeneket nálunk. “Egyszerű és praktikus” a jelszó. Azonban nincsenek előírások (amit sajnos mindig hangsúlyozni kell, mert Kluge minden mögött törvényt akar látni). Természetesen megválunk azoktól a dolgoktól, amikre nincs és nem is lesz szükségünk. Nem vagyunk régi életünk múzeumőrei. De ebben a pontban is mindenki maga dönt, hogy mi az, amitől a múlt szükségtelen koloncai közül megválik. A “hivatás” témájához: Különbséget teszünk a keresztény elhivatottság és hivatásunk között, ami a megélhetéshez szükséges anyagi dolgok beszerzését szolgálja. Pál is sátorkészítőként kereste kenyerét, de elhívatottsága csak az evangélium hirdetése volt. A szakmánkban feladatainkat legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint akarjuk ellátni, és ezért a felelősségvállalást sem utasítjuk eleve már el. Az azonban világos, hogy Isten parancsai a munkahelyen is érvényesek, és egy keresztény számára éppúgy lehetetlen az etikátlan magatartás (mint pl. hazugság) a munkahelyen, mint a testvérek közösségében. Egyházi munkaadókat sem utasítunk el alapvetően. Más munkaadók sem osztják vallásos nézeteinket. Amennyiben a vallásos munkaadó nem kötelez az érintett vallási közösség vallásos cselekedeteiben való részvételre, és a munka önmagában nem etikátlan, úgy nem probléma, ha egy felekezeti munkaadónál tevékenykedünk. A probléma néha éppen fordított volt, éspedig, hogy katolikus munkaadók nem akartak nem katolikus munkavállalót. Ha egy lánytestvérünk nem látta értelmes tevékenységnek, hogy fodrászként kielégítse az emberi hiúság kívánságát, és más munkát keresett, az az ő saját döntése volt, amit a többi testvér magától értetődően elfogadott. Ennek ellenére nem tilos fodrászként dolgozni. Sajnos nem mindig egyszerű olyan munkát találni, melynek mélyebb értelme van. Amíg egy tevékenység önmagában nem etikátlan, addig egy keresztény számára is lehetséges foglalkozás. Mindenképpen elutasítandóak azok a foglalkozások, melyek közvetlenül ártanak az embereknek, mint például dohányáru, vagy erkölcstelen tartalmú lapok árusítása. Az, hogy egy keresztény számára bizonyos foglalkozások szóba sem jönnek, a korábbi korok embereinek teljesen világos volt. Így a II.-III. századi egyházrendek eleve kizárták bizonyos foglalkozásokról, hogy az egyházhoz tartozzanak. Nem igaz az, hogy egy keresztény csak a “legalacsonyabb” pozíciókat foglalhatja el. Vezetőpozíciókat sem kell eleve kizárni. Egy keresztény azonban mindig tudatában van annak, hogy a hivatás soha nem lehet
- -
fontosabb az elhívatottságnál, ami Jézus követése. Ennek megfelelően a munkahelyi feltételeknek is vannak határai. Ha Pál nekifogott volna sátrak nagybani előállításának, talán piacvezető helyet nyert volna. Csupán elhívatására nem maradt volna ideje.
2. “…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2) Az “Erkölcsi irányelvek, melyek az életet meghatározzák” című részhez Életünket Krisztusra irányítjuk, aki életünk mértékadója. Akarata életünk minden pontját áthatja, de nem erkölcsi irányelvek jegyzékének létrehozása által, hanem, mert benne élünk, láthatjuk, hogyan hatja át akarata - amely a megszentelődés - életünk minden területét. Életünk nem állandó bűntől való menekülés, hanem állandó odafordulás Istenhez. Nincsen formális és kazuisztikus illemkódexünk, amely előírásainak eleget kell tennünk. Mivel azonban mindig, így a hétköznapokban is keresztényként élünk, ezért Isten akaratát a hétköznapi tevékenységekben is gyakorolni akarjuk. Éppen a fodrász fentebb (V.B.1.) említett példája mutatja, hogy sok minden az egyén döntése, és nem előirányzott illemkódex makacs betartása. Az alkohol és nikotin elutasítása - melyek minden évben emberek millióinak betegségét, halálát, és elképzelhetetlen szenvedést okoznak - minden erkölcsi felelőssége tudatában lévő ember számára magától értetődő. Olyan testvérek, akik korábban dohányoztak Istenhez fordulásuk által megélték a megszabadulást a cigarettától, és a nem-dohányzást nem egy csupán nagy küzdelem árán betölthető parancsnak látják. Ami az alkoholt illeti, a Bibliával nem ellenkezik ugyan a mértékletes borfogyasztás, mi azonban éppen napjainkban számos okát látjuk az alkoholról való teljes lemondásnak. Egyrészt, mert gyakran közlekedünk autóval. Egy autóvezető számára a 0.0 ‰ egyértelmű kell, hogy legyen. Másrészt az alkohol manapság soha nem látott mértékű társadalmai problémává vált. Azoknak az embereknek is, akik korábban alkoholfüggésben éltek olyan környezetet akarunk kínálni, mely semmiféle kísértést nem okoz a visszaeséshez. Mindezeken túl ma gazdag választéka van a gyümölcsleveknek a gyógyteákkal együtt, melyeket bőségesen nyújt nekünk a természet, hogy ez elég alternatíva legyen mindenkinek, aki nem csak vizet akar inni, a tejet pedig nem bírja. Ami más élvezeti cikkeket illet (mint például a kávé), azok egészségkárosító hatása bizonyított, és nem csak az “orvosok tekintik egészségtelennek”. Ha szeretem Teremtőmet, megóvom teremtését, és testemet teljes egészében rendelkezésére bocsátom. Kluge megjegyzése a mosakodásról mutatja, hogyan ragad meg mindent, hogy közösségünkben szigorú parancsrendszert lásson. Szomorú és nevetséges, hogy hangsúlyoznunk kell: a mosakodások gyakoriságának semmilyen “csoporton belüli” normája nincsen. Még ha az objektíve találó idézetet: “túl sok mosdásnak a bőr látja kárát” helyeseljük is, nevetséges, ha ezt az idézetet előírásként akarja értelmezni. Mindezekből sokkal többet lehet Kluge előítéleteiről tanulni, mint mosdási szokásainkról. Ismét egy közösségünktől teljesen távol álló dolog, amit Kluge “egyháza” egyik szervezetének szabályzatában találunk:
“A betegeknek adjanak lehetőséget fürdőkre, ahányszor szükségük van rá; az egészségeseknek azonban, és különösen a fiatalabbaknak ritkábban engedjék meg.” (Szt. Benedekregulája, fordítás németből: Regel des heiligen Benedictus”, 36. Kapitel in: Die großen Ordensregeln, S. 226)
“Kételkedés tanítási kérdésekben”. Megjegyzések. A helyes tanítás (és nem valamiféle pszichológiai manipuláció) az alapja minden keresztény gyülekezetnek). Aki ezt az alapot megkérdőjelezi, kívül helyezi magát a közösségen. Ha a gyülekezet Isten gyülekezete akar maradni, ragaszkodnia kell az Isten által kinyilatkoztatott tanításhoz. Bizonyos, hogy a gyenge testvéreket mindenképpen sok türelemmel kell megközelíteni. Aki azonban a bibliai tanítást nem fogadja el, elszakítja magát a gyülekezettől. Ha ezt az alapot föladjuk, a keresztény gyülekezet identitását
- -
adjuk föl. Az az alapelv, hogy csak helyes tanítással lehet üdvözülni általánosan keresztényi, és általánosan elismert “egyházak” számos hivatalos tanítási dokumentumában is megtalálható, mint például:
“Aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt a katolikus hithez kell ragaszkodnia; aki nem őrzi meg azt annak teljességében és sértetlenül, kétség nélkül örökre elveszik.” (Atanáziuszi hitvallás, fordítás németből: Athanasisches Glaubensbekenntnis, Neuner-Roos 915) “Katolikus hit” alatt itt kizárólag a Jézus személyében és a Szentháromságban való helyes hit értendő. A konkrét dokumentum összefüggésében egyetértünk az idézett mondattal. A Jézus személyéről és a Szentháromságról szóló helyes tanítás a kereszténység számára alapvető és elengedhetetlen.) XII. Pius /1950-ben kiadott M.D. kezdetű Apostoli Konstitúciójában “Munificentissimus Deus” az 1950-es évből, már Mária mennybemenetele tanának tudatos kétségbevonása elegendő az elbukáshoz:
“Ha tehát, mitől Isten óvjon, valaki ezt az igazságot, melyet Mi határoztunk meg, tagadni, vagy tudatosan kétségbe vonni meri, úgy tudnia kell, hogy teljesen elbukott az isteni és katolikus hittől.” (Neuner-Roos 487.) A katolikusoknál tehát már egy nem-biblikus tanítás tudatos kétségbevonása is elegendő az elbukáshoz! Akkor is, ha a gyakorlatban minden hitetlent és bűnözőt elfogadnak (így Hitler is haláláig a katolikus “egyház” tagja volt, anélkül, hogy kizárták volna), hivatalos tanításaikban olyan álláspontot találunk, amit Kluge más szervezeteknél - jogosan - szektásként ítélne el. Saját szervezeténél más mércék érvényesek? Az, hogy súlyos bűnök tudatos ismétlése kizárás alapja lehet, nem szigorú előírás. Jézus maga parancsolja a Mt 18,15-17-ben, hogy a makacs bűnösöket ki kell zárni. Közelebbit ehhez fentebb (III.D.e.) már kifejtettünk. Bírálónk a szexualitáshoz való hozzáállásunk ismertetésében szintén egy “tag” kijelentésére hivatkozik, mely szerint “az önmegtartóztatás a közeli világvége miatt történik”, azután kis megszorítással hozzáteszi, hogy ez “bizonyára nem a csoport általános fölfogása”. Mivel amióta egymásra találtunk, a közeli visszajövetel-várást mindig is, mint a Bibliának ellentmondó tanítást utasítottuk el, biztosan kizárhatjuk, hogy testvéreink közül bárki valaha is ilyen kijelentést tett. Ezért csupán az a lehetőség marad, hogy Kluge vagy maga talált ki egy mesét, vagy könnyelműen elhitte mások rágalmait. A “teológusok” között általánosan elterjedt előítélet - hogy az első keresztények közül sokan a világvége közeli várása miatt maradtak házasság nélkül - vezette őt (vagy forrását) arra a téves következtetésre, hogy mi a házasságnélküliséget a közeli visszajövetel-várás miatt becsüljük sokra. Ez a következtetés azonban téves. Az első keresztényeknél sem a közeli visszavárás volt az, ami őket házasságnélküliségre motiválta, hanem, hogy életüket minél jobban odaszánják Isten országának építésére. Számunkra is ez a házasságnélküliség egyetlen oka. Minden gnosztikus nézet, mely az anyagban vagy a szexualitásban valami negatívat lát, összeegyeztethetetlen az Újszövetséggel. A szexualitást Isten jó teremtése részének tartjuk, amelynek helyét Isten a házasságban (és csakis ott) adta meg. Semmilyen házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolat nem tűrhető meg keresztény gyülekezetben. Egy keresztény házasság keretein belül a szexualitás nem “kerülendő esemény”, hanem a házastársak kölcsönös szeretetének természetes kifejeződése. Az Isten akarata szerinti szeretetre épülve ez nem is önzés, hanem önátadás a társnak, akivel az ember egy test. Az a megállapítás, hogy a szexualitás “olyan esemény, mely csak olyan emberek között megy végbe, ahol Isten nem játszik szerepet”, helytelen, és nem a mi hozzáállásunkat mutatja. Ezzel szemben helyes Kluge megállapítása, “hogy manapság fontosabb teendők vannak”- mindenesetre nem csak “manapság”. Az Újszövetségben úgy Pálnál, mint Jézusnál világos kijelentéseket találunk a házasságnélküliség értékéről (Mt 19,12; 1Kor 7,7-8.17-24.25-40). Ezek az Igék számunkra is alátámasztják a házasságnélküliség nagy értékét. A sajátos csak az, hogy épp’ egy katolikus pap, aki maga választotta ezt az életformát, oly kevéssé megértő ebben.
“…hanem mint olyan emberek, akik anélkül, hogy a házasságot elítélnék, elismerik, és keresik, és előnyben részesítik a szüzességet; nem mint valami jót a gonosszal szemben, hanem mint valami jobbat egy jó dologgal szemben. Tehát mi nem vetjük meg a házasságot, mégis lemondunk arról; nem írjuk elő a szüzességet, de tanácsoljuk, ebben is a jót megőrizve, ha mindenki erejének megfelelően keresi a jobbat. Akkor azonban határozottan védjük a házasságot, ha azt a bemocskolás ürügyén rosszindulatúan vádolják
- -
azzal a céllal, hogy a teremtő Istent megsemmisítsék, aki a házasságot annak méltóságára nézve az emberi nem növekedésére éppúgy megáldotta, amint a teremtést mint teljességet megáldotta jó és helyes hasznára nézve…” (Tertullianusz, Markion ellen I, 29,1-4) A “Hobby” témával kapcsolatban, melyhez Kluge mindig visszatér, a bevezetésben (III. B) már állást foglaltunk. Mit válaszolt volna Pál, vagy akár Jézus, ha a hobbyjáról kérdezik?
“Életattitűdünk” sem olyan, mint amit szemünkre vetnek. Ezt nem kell bizonyítanunk. Nem is valamiféle fölényérzetről van szó. Arra törekszünk, hogy mindig Isten akaratát tegyük. Életünk azonban ennek ellenére nem cselekedeteink milyenségének állandó megkérdőjelezése olyan értelemben, amint azt Kluge véli. Nem akarunk valamilyen kiokoskodott illemkódex előírásainak megfelelni, melynek részletein állandóan csiszolunk. Sokkal inkább minden helyzetben Istennek akarunk engedelmeskedni, formális parancsoktól szabadon, de olyan életet élve, melyben a szentség nem csak közhely, hanem valóság, mely az élet minden vonatkozásában megnyilvánul.
3. “ Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”(Péld 22,6) “Gyermekekkel való bánásmód a csoportban” Nincs most itt az ideje keresztény gyermeknevelésről szóló kézikönyv írásának. Álljon itt röviden a keresztény nevelés néhány irányelve. Következetesség: a gyermekek úgy ismerjék szüleiket (és mindazokat a felnőtteket, akikkel a gyülekezeti élet során találkoznak) mint megbízható nevelőket. Itt elsősorban nem szigorról van szó, hanem egy világos irányvonalról, mely segít a gyermekeknek szilárd bizalmi bázist kiépíteni. Semmi nem árt jobban a gyermekeknek, mint a kiszámíthatatlan nevelők. Életünk és beszédünk Istenről a gyermekek előtt is egységet kell, hogy mutasson. Szabadság: egyrészt megfelel a Biblia szerinti nevelésnek, hogy a gyermekeknek el kell fogadniuk a szülők tekintélyét, másrészt azonban a szülőknek is - amennyire lehetséges - tiszteletben kell tartani a gyermekek szabadságát. A gyermek soha ne kényszerként élje meg az Istennel való életet. Mindenféle vallásos cselekedetre (így imádságra, bibliaolvasásra, hitkérdésekről folytatott beszélgetésre) való kényszerítés elutasítandó. Sokan tapasztalták közülünk, hogyan akartak szüleink minket életmódjukra kötelezni, és részint kényszerrel visszatartani a Krisztussal való élettől. Nem akarjuk ezt a hibát a másik irányban megismételni. Család és gyülekezet: legfontosabb nevelők egy gyermek számára a szülők akkor is, ha gyermekeket amennyire lehet, bevonjuk a gyülekezeti életbe. A gyermekek nagycsaládként éljék meg a gyülekezetet, mely a tényleges családot magában foglalja.
4. “Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket.” (1Thessz 2,8) A “Közösség magánszféra helyett” című részhez Isten közösségre hív minket. Jézus példája arra kötelez, hogy életünket adjuk testvéreinkért (1 Jn 3,16). Ez az életodaadás kölcsönös szolgálatból áll, egymásért való létben. Kluge vádja: “közösség magánszféra helyett” félreismeri a keresztény közösség lényegét. Senki nem látná igazságosnak a kérdésfelvetést: “család magánszféra helyett”, mivel a családi életet a magánélet részének tekintik. A mi családi életünk a gyülekezeti élet. Életünket testvéreinkkel osztjuk meg, nem ismeretlen, átláthatatlan intézményekkel. Jézus “magánélete” a tanítványokkal való együttlét volt. Pál pedig a fiatal keresztények számára olyan szelíd lett, “mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit”(1 Thessz 2,7). Így magánéletünket a testvérekkel töltjük, akik iránt Jézus közös követése által bizalmat nyertünk, és kedvesek lettek számunkra. A különbség egy “természetes” családhoz képest a különböző alapokban áll. Minket a gyülekezetben nem a közös származás köt össze, hanem a közös hit. Ez által a mély alap által a közös élet is mélyebb, mint egy “normális” családban. Egy keresztény életében a mindent meghatározó kapcsolat az Istennel való kapcsolat, mely minden más
- -
kapcsolatra befolyással van. Egy olyan kapcsolat, melyben nem Isten áll középpontban, veszít jelentőségéből. Azok a kapcsolatok, melyeket Isten formál, elmélyülnek. Annak a rágalomnak az ismétlése, hogy “imádkozás és Bibliaolvasás privát keretek között nem kívánatos”, nem változtat a rágalom helytelenségén. A gyülekezetet a tagok Istennel való kapcsolata tartja fenn. Másrészt a gyülekezeti életben mindenki egyenként a személyes Istenhez-fordulásából erősödik. Ha valakinél a Biblia iránti érdeklődés túl kicsi, a gyülekezet sem tudja az ő szellemi életét megtartani. Tehát a személyes imádság és Bibliaolvasás elengedhetetlenül alapja úgy az egyén, mint a gyülekezet szellemi életének. Kluge “szeretetlen, kegyetlen és fanatikus benyomást” szerzett rólunk, és megállapította, hogy “a csoport kifelé elég ridegen működik”. A benyomások mindig szubjektívek és nagyon erősen függenek a megfigyelő elvárásaitól. Más embereknek más benyomása volt. Mindezeken túl ez a benyomás ellentétben áll a “love bombing” váddal. Aki objektíven vizsgál, nem befolyásolják benyomások, a tanítást és az életet bibliai alapon szemléli. Az biztos, hogy nem az emberek szája íze szerint beszélünk. Nem hallgatunk, ha biblikus tanítás és életvitel felmutatásáról van szó. Épp’ ezáltal utalunk arra az életre, amelyre Jézus hívott minket. Azt a “szívélyes melegséget”, mely “a csoporton belül van” szívesen megosztjuk minden emberrel. De ehhez szükséges a közös alap. Számunkra a testvér fogalom nem vallásos közhely, hanem naponta megtapasztalt valóság, melyet egymásnak viselkedésünkkel is kifejezünk. A formális udvariasság idegen számunkra, de a testvér személyének tisztelete nem. Álljon itt egy rövid példa arra, hogy máshol (korábban a gyakorlatban, ma már csak “szent” rendalapítók írásaiban) hogyan bántak a magánszférával:
“Az ágyakba elegendő egy matrac, egy durva posztó, egy gyapjútakaró és egy fejpárna. Ezeket az ágyakat az apátnak gyakrabban át kell kutatnia, hogy utánanézzen: nem található-e ott tulajdon. Ha egynél találtatik valami, amit nem az apáttól kapott, nagyon szigorúan büntettessék meg.” (“Szt. Benedek regulája”, 55. rész)
5. “Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,7) Az “Egy szektatag hite és életérzése” című részhez Kluge írásának ez a része - objektív szerzőt feltételezve - az érintettekkel való intenzív foglalkozást és számos beszélgetést kívánna meg. Mivel erről szó sincs, e fejezet eleve nagyon szubjektívre és spekulatívra sikerült. Ennek ellenére azonban érdekes látni, hogyan választja el Kluge az “értelmet” és a “szívet”, melyek a bibliai szemléletben egységet alkotnak. A “szív” érzelmi életre vonatkoztatott leegyszerűsített magyarázata a mai szubjektivizmusnak felel meg, a bibliai jelentést azonban semmiképp nem takarja. Sajnos szomorú tény, hogy sok ember értelmetlenségbe menekül. De Kluge vádja, hogy “szívesen menekülnek ésszerűségbe” és “megpróbálnak a gondolatok, illetve a tanítás logikus szintjén cselekedni”, egyedülálló. Elzárjuk az embereket “tudatkontrollal” a gondolkodástól, vagy a racionalitásba menekülünk? Ez az ellentmondás már csak ésszerűtlen szinten oldható fel. Évekkel ezelőtt azt a szemrehányást tette nekünk egy katolikus szervezet, hogy az embereket “logikus érvekkel zavarjuk össze”. Az irracionalitás és logikátlanság ugyanezen szintjére került Kluge is. Mi azonban nem fogunk megszűnni értelmünkkel keresni és szeretni Istent.
“Isten az intellektuális naplopók számára éppoly kevéssé tartogat bármit is, mint a többi naplopó számára. Aki keresztény akar lenni, készüljön fel: olyan dologba fog bele, ami teljes embert követel, és ehhez az értelem is hozzátartozik. Sokkal inkább éppen másról van szó. Mindenki, aki őszintén megpróbál keresztény lenni, hamarosan látni fogja, hogy értelme élesedik.” (C. S. Lewis, Keresztény vagyok, fordítás németből) Ami érzelmi életünket illeti: az Isten és testvérek iránti szeretet kiegyensúlyozott élethez vezet. Nem “félünk a valódi érzésektől”. Az érzések az élethez tartoznak, azonban soha nem meghatározó motívumai egy
- -
keresztény életének. Normális, hogy egy kereszténynél az Istenért való odaadásnak abszolút elsőbbsége van. Különben nem nevezhetnénk magunkat Jézus tanítványainak. De nem a félelem az, ami meghatároz minket.
“Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 Jn 4,17-19) A Lk 9,62-beli igéhez: “Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Jézus nem félelmet akart kelteni, hanem bátorítani akart, hogy minden erőnket az egyetlen maradandó cél érdekében vessük be. Ilyen igék olvasása nem félelmet okoz nekünk, hanem bátorságot ad. Milyen jelentősége van azonban ezeknek a szavaknak a szervezett “egyházakban”, ahol a túlnyomó többség biztosan nincs abban a veszélyben, hogy hátratekintsen, hiszen életükben semmiképpen sem különböznek a hitetlenektől, és egyáltalán nincsenek olyan irányú gondolataik, hogy kezüket az Isten országának ekéjére tegyék? Jellemezné-e Kluge minden katolikus és evangélikus testvérét úgy, hogy életüket nagymértékű komolyság határozza meg? Majdhogynem dicséretként lehetne érteni megjegyzését, minthogy jó “mindig igyekezni, helyesen cselekedni”, azután azonban magyarázatával “azzal a benyomással, mintha kívülről megtanulva beszélnének” burkoltan ismét visszatér a betanítás és a manipuláció alapvádjához. Azon, hogy a gyülekezetet “egykori tagok” kritizálják, nem kell csodálkozni. Melyik egykori katolikus dicséri volt egyházát? (Számos egyházi adót fizető tagtól sem lehet gyakran mást hallani, mint kritikát.) Elfogadjuk, ha valakinek más céljai vannak, mint Isten. Mi azonban maradandó boldogságunkat nem múlandó dolgokban találjuk.
“…mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2 Kor 4,18) A földi életet nem büntetésnek látjuk, hanem az eljövendő dicsőség előképének.
6. “Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18) A “Kapcsolat a környezettel” című részhez A környezetünkkel való kapcsolatainkat Istennel való kapcsolatunk határozza meg. Nem zárkózunk el csak az elzárkózás kedvéért. Az életben, a szakmában, a tanulásban úgy veszünk részt, mint a legtöbb más ember. “Családi életünket” mindenek előtt természetesen a testvérekkel töltjük. Nem lehet csodálkozni azon, hogy azokkal, akik más úton akarnak járni, kevesebb közösségünk van. Ha Jézus elvárása első az életünkben, megtapasztalták Jézus szavainak valóságát:
annak
következményei
vannak.
Néhányan
közülünk
“Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe.” (Mt 10,34-36) Természetes, hogy Jézus békét akart hozni. Mégis Jézus elvárásainak elutasítása közelálló hozzátartozók között is olyan reakciókhoz vezet, melyekről korábban nem feltételeztük volna, hogy kitelik tőlük. Olyan emberek, akikkel eddig békésen együtt lehetett élni, most erőszakosak lettek. Ezt néhányaknak a testvérek közül is meg kellett tapasztalnia. Sajnos éppen olyan “szektaszakértők” is, akik az emberekben irracionális félelmet keltenek, hozzájárultak agresszív cselekedetekhez, akkor is, ha ők maguk mindenféle agresszivitást elutasítanak. Biztosan vigasztaló megtapasztalni a testvéri közösséget, ha az ember a saját családja részéről elutasítást, vagy még inkább erőszakot tapasztal. Nem csoda, hogy alábbhagynak az érzések olyan hozzátartozók iránt, akik ilyen módon elidegenedtek a
- -
keresztényektől. Soha nem támasztottunk “masszív eltartási követeléseket”, hanem törvényes kötelezettségeikre emlékeztettük azokat a szülőket, akik nem voltak készek gyermekeik tanulmányainak költségeit fedezni. Arra sincs alap, hogy keresztények lemondjanak az őket törvényesen megillető örökségről. Vagy talán Kluge az örökösödési jogot függővé akarja tenni a vallási hovatartozástól? Számos esetben, amikor keresztények szülei kivonták magukat felelősségük alól, a gyülekezet gondoskodott és gondoskodik (mindenek előtt az “idősebb testvérek” keresetéből, akiket Kluge burkoltan pénzsóvárnak titulál) azon testvérek megélhetéséről, akiket szüleik magukra hagytak. Mikor Jézus hívta tanítványait, azok - Kluge szavaival kifejezve - ”hirtelen abbahagyták korábbi tevékenységeiket”. Együtt voltak Jézussal, és “kapcsolataikat kifelé mindenek előtt a misszióra és tagtoborzásra irányították”. Mi is ugyanezt tesszük, csupán a “tagtoborzás” kifejezés illik ránk éppoly
kevéssé, mint Jézus első tanítványaira. Amikor Jézust rokonai keresték - hogy Kluge szavaival éljünk - “teljesen megtagadott minden addigi emberi kapcsolatot”.
“Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: “Íme, anyád, a fivéreid és nőtestvéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: “Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: “Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mk 3,31-35) Ott vagyunk, ahol Urunk és annak fivérei és nővérei vannak. Kluge kijelentései ellenére környezetünk most is érdekes és az is marad. Csupán új szemmel látjuk. Az igaz, hogy olyan témakörök, mint futball, rockzene, autóversenyzés… “nehezünkre esnek”. De hiányosság ez? Éppen a hit miatt nyitottak szemeink és füleink annak a világnak az eseményeire, amelyben élünk. Hit által nyerünk megerősödött függetlenséget, és nem vagyunk a társadalom divatirányzatainak és tendenciáinak kritikátlanul kiszolgáltatva. A fanatizmussal és intoleranciával kapcsolatos vádat visszautasítjuk. A tolerancia témához fentebb (III.C.) már állást foglaltunk. A Magyar értelmező szótár szerint a fanatikus: “megszállottan rajongó, vakbuzgó” ellentéte egy keresztény határozottságának. Nem egy őrült ötletet követünk vakon, hanem Jézust egész értelmünk bevetésével, “Szellemben buzgón” (Róma 12,11) és épp ezért józanon (1 Pt 1,13).
VI. “…és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Apcsel 1,8) A “Mely területeken aktív a csoport?" című részhez Jézus a fejezetcímben idézett igében megjelölte tanítványai számára földrajzilag munkálkodásuk területét: “a föld végső határáig”. Természetesen csak kis térségben ismerünk testvéreket ezen az átfogó területen. Mivel Kluge megállapítása ellenére, hogy a “szervezet határai az igazság határai”, hisszük, hogy nem csak nálunk vannak keresztények, a “csoport”, vagyis a gyülekezet világra kiterjedő tevékenységével lehet számolni. A mindig visszatérő zaklatások miatt nem áll módunkban az általunk ismert keresztény közösségek listáját nyilvánosságra hozni. Amennyiben valaki érdeklődik, és szeretne megismerni minket, minden megkeresésnek örülünk (e-mail-en keresztül). Minden keresőnek, bárhol lakjon is, lehetősége kell, hogy legyen keresztényekkel felvenni a kapcsolatot.
VII. “… hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2 Kor 4,2) A “Hogyan értékelhető a csoport?” című részhez Kluge úr meghozta ítéletét: “A Holic - csoport egyértelműen az úgynevezett szekták és pszichokultuszok területére sorolható.”
- -
Mivel ezt az ítéletet egy nem létező “Holic-csoport”-ról mondta ki, alapjában véve nem vonatkozik ránk. Mivel azonban Kluge egyértelműen a keresztény gyülekezetre gondol, fontosnak tartjuk, hogy kitérjünk az ítélet tartalmára és megokolására. Mi a “szekta”? Mi a “pszichokultusz”? Amikor a Bibliában a “Názáretiek szektájáról” (Apcsel 24,5) van szó, ez “iskolát” vagy “pártot” jelent. A görög “hairesis” kifejezés a szadduceusokra (Apcsel 5,17) és farizeusokra (Apcsel 15,5) is használatos, melyek az I. századi zsidóság legfontosabb irányzatai voltak. A “szekta” fogalom mai használata “viszonylag pontatlan és kevéssé szelektáló” (fordítás németből: Erste Auskunft Sekten”, 3.Aufl.1999, S. 185). A szakemberek közt csak a szó etimológiáját illetően (a latinból sequor - “követni”) uralkodik egység. A kifejezést gyakran szociológiai értelemben egy nagyobb vallási közösségtől való elszakadásra használják, mint pl.: “… kifejezés elzárkózó, a tanításban és / vagy gyakorlatban a többségtől eltérő beállítottságú és ezáltal elkülönülő kisebbségek jelölésére." (fordítás németből: Lexikon der Sekten, Sondergruppen und Weltanschauungen, hg. Gasper, Müller, Valentin, Sp. 973) Specifikusan keresztény értelemben a szekta fogalmát a következőképp definiálják: “közösségek, amelyek a keresztény hagyományokhoz lényegében Biblián kívüli igazság-, és kinyilatkoztatás-forrásokat kapcsolnak és általában elutasítják az ökumenikus kapcsolatokat.” (fordítás németből: Handbuch Religiöse Gemeinschaften, hg. Horst Reller u.a., 4, Auflage 1993, S. 15). Hasonlóan írja le egy másik mű (fordítás németből: Jugendreligionen, Sekten, Destruktive Kulte, hg. Sozialwissenschaftliche Arbeitsgemeinschaft, 1997, S. 12) a szekta ismertető jegyeit: “keresztény háttér, általában azonban nincs ökumené, Biblián kívüli hitforrások, kizárólagosság igénye”. Ez a meghatározás pontosan illik a római katolikus “egyház” zsinat előtti alakjára. A II. Vatikáni Zsinat után csak egy pont (“nincs ökumené”) esett ki. A többi pont megmaradt. Ellentétben ezzel mi semmilyen Biblián kívüli hitforrást nem fogadunk el, de az ökomenikus mozgalommal az igazságkeresés elhanyagolása miatt nem tudunk egyetérteni. Ragaszkodunk a kereszténység kizárólagosság-igényéhez, ahogyan ezt Jézus is kinyilatkoztatta (Jn 14,6). E definíció tükrében a Római Katolikus szervezet is legalább olyan mértékben rászolgál a “szekta” megjelölésre, mint a mi közösségünk. Vagy végül mégis csak a nagyságtól és társadalmi befolyástól függ a dolog? Mivel a “szekta” fogalom számos negatív asszociációt hordoz, az Európa Tanács egy jelentésében annak teljes kerülését javasolja.
“Természetesen világos, hogy az állami hatóságok számára kísértést jelent a “szekta” fogalom használata, lévén, hogy mindenki könnyen megérti. Mégis ajánlatos lenne, ha az állami hatóságok kerülnék e fogalom használatát, mivelhogy nem létezik rá legális definíció, és rendkívül pejoratív konnotációval (mellékértelemmel) bír. A mai közfelfogásban a szekta valami szélsőségesen gonosz vagy veszélyes dolog.” (Az Európa Tanács szektajelentése, fordítás angolból: Council of Europe: Sect Report; AS/Jur 1998/38, Abs. 14) A “pszichokultusz” megítéléséhez hadd utaljunk a “kultusz” szó alábbi definíciójára: “A kultusz egy csoport vagy egy mozgalom magatartása, mely a. egy személy, egy eszme vagy egy tárgy iránt nagy vagy túlzott tiszteletet tanúsít, b. egy gondolkodási reformprogramot használ fel annak érdekében, hogy a tagokat meggyőzze, irányítsa és szocializálja (vagyis, hogy bevonja őket a csoport ’egyedülálló’ jellegű kapcsolataiba, hitébe, értékszemléletébe és gyakorlatába), c. a tagokban szisztematikus pszichológiai függést idéz elő, d. a tagokat a vezetés céljainak megvalósítása érdekében kizsákmányolja, e. hajlik arra, hogy a tagoknak, azok családjainak és társadalmi környezetüknek pszichés károkat okozzon.”
- -
(fordítás németből: Jugendreligionen, Arbeitsgemeinschaft, 1997, S. 10)
Sekten,
Destruktive
Kulte,
Hg.
Sozialwissenschaftliche
A kereszténység ellenségei szemünkre vethetnék, hogy Jézus iránt, azáltal, hogy őt Istenként tiszteljük “túlzott tiszteletet tanúsítunk”. A felsorolás többi pontja nem illik ránk, amit a d) pontról Kluge is elismer. Most pedig szeretnénk foglalkozni Kluge kritériumaival is, melyek alapján minket “szektaként” vagy “pszichokultuszként” bélyegez meg. Először négy pontot említ, melyek Kluge szerint sem vonatkoznak ránk: f.
a vezetők pénzhez juttatására megy ki a játék, majd követi azt a tagok kizsákmányolása Steven Hassan (lásd fentebb) számára ez az egyik legfontosabb pont, melyről egy totalitárius szekta felismerhető. Ha Kluge minket fel is ment e vádpont alól, mi mégsem mondhatjuk, hogy ez a szektaismérv nem bizonyul helyesnek a római katolikus szervezet esetében. Bizonyos államokban még ma is, teljesen érdektelen tagoktól is, akik egyáltalán nem azonosulnak a szervezet tanításával, megkövetelik a kötelező adót, melyet szükség esetén állami kényszerrel hajtanak be. Sőt azt is, aki soha nem mutatta a legcsekélyebb aktív jelét sem a tagságnak, a pénztárhoz tessékelik. A történelem folyamán ez a szervezet tagjai kizsákmányolásából óriási gazdagságot halmozott fel.
g. az alapító, illetve a jelenlegi vezető mindent felülmúló rangja, aki közvetítő szerepet tölt be tanítványai és Isten között, és olykor kultikus tiszteletben részesül Ezt a szemrehányást elfogadjuk, még ha nem is a megszokott értelemben. Alapítónknak és nem csak jelenlegi, de örök vezetőnknek, Jézus Krisztusnak mindent meghaladó rangja van. Istenként tiszteljük. Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1 Tim 2,5). Megadjuk neki a tiszteletet, ahogyan méltó hozzá. Ő az Úr. Mi azonban testvérek vagyunk. Ezzel szemben a római katolikus szervezetnek emberi vezetője van, akit “Szent Atya”-ként (a Bibliában egyedül Istennek kijáró cím Jn 17,11) tisztel, és akinek a hit- és erkölcsi tanítás kérdéseiben tévedhetetlenséget tulajdonít. h. a szekta világméretű (és gazdasági) uralma fedő-, és alszervezetekkel Isten országa nem e világból való (Jn 18,36). Ezért alapvetően elutasítunk minden szerveződést és intézményesülést. Ezzel szemben a római katolikus szervezet teljesen beolvad az istentelen gazdasági rendszerbe, ami újra és újra napvilágra kerül a szórványosan előforduló botrányok által. Azonban kritikánkat mindig mindenek előtt a tanításra akarjuk építeni. Csupán, mert Kluge e pontot említi, akarunk utalni arra, hogy ez az ő szervezetére illik. i.
a világvége közeli várása Kluge tanult ebben a pontban, és visszavonta korábbi szemrehányásait. Ez a szekta ismertetőjegy a nagy “egyházaknál” általában nem található meg, elfogadott azonban néhány katolikus (máriás) törmelékcsoportnál, anélkül, hogy ezeket szektának bélyegeznék.
Mielőtt Kluge a közvetlen vádpontra rátérne, megállapítja, hogy van “eredeti vallásos törekvés”, de nem mulasztja el, hogy ebben az összefüggésben ismét a fanatizmusra utaljon. A “fanatizmus” azonban ellentétben áll “racionalitás”, illetve “a racionalitásba menekülés” megállapításaival. A fanatikusok soha nem racionálisak. Az elszántság nem fanatizmus. Most mégis néhány gondolat a nálunk állítólag megtalálható “jellegzetes szekta ismertetőjegyekkel” kapcsolatban: j.
az új tag teljes szakítása addigi társadalmi környezetével Ezzel kapcsolatban leszögezzük: ·
Számunkra egyedül Jézus követéséről van szó, nem arról, hogy kiszakítsunk valakit addigi környezetéből. Természetesen az új életcélok egy ember életében új kapcsolatokhoz, és a régi
- -
kapcsolatok elhagyásához vezetnek. De soha nem volt célunk - és most sem az - a teljes szakítás. Néha azonban a családtagok ellenséges hozzáállása oda vezet, hogy valóban lehetetlenné válik a kapcsolat. Ez a szakadás azonban annak a következménye, hogy az addigi szociális környezet elutasít bennünket. ·
Jézus szavaiból tudjuk, hogy követésének mindennel szemben elsőbbsége van, mely az addigi kapcsolatok háttérbe szorításához is vezet (pl.: Lk 9,57-62; 14,25-27).
·
Amit nálunk egy szekta ismertetőjegyének tekintenek, azt más téren a különleges szentség és elszántság jelének tartják. Ha pl. Assisi Ferenc úgy határolta el magát a családjától, ahogyan azt testvéreink közül senki nem tette, akkor ez talán azt jelenti, hogy egy totalitárius szektához csatlakozott?
k. az új tagok pszichés manipulációja, többek között félelem- és bűnösségérzet által, mely rövid idő alatt pszichikai változást és függőséget eredményez. Egy súlyos vád, mely bizonyítatlan marad. Más szóval: rágalom. Félelem- és bűnösségérzet nem változtathatnak meg egy embert maradandóan pozitívan. Életünkben tapasztaljuk azt a változást, amit Jézus munkál követőiben. A Biblia abból indul ki, hogy a kereszténnyé válás olyan nagy mértékű változást okoz, amiről, mint újjászületésről beszél. Ezt a változást nem a félelem idézi elő, hanem bűntől és függésekből való megszabadulásként tapasztalható meg. Mi Jézustól függünk, de ez a függés éppen nagymértékű szabadulást és önállóságot munkál. Nem gyakorlunk rejtett nyomást. Olyasvalakinek, aki pszichés nyomással manipulál, egy keresztény gyülekezetben nincs keresnivalója. Mindenesetre vannak néhányan testvéreink között, akik családjuktól és korábbi vallásos környezetüktől nagyon erős pszichikai nyomást tapasztaltak, olykor testi bántalmazásokkal egybekötve. Az ilyen módszerektől mindig is távol tartottuk magunkat. Ezt a magatartást a jövőben is meg fogjuk őrizni. l.
a tagok érzelmi és anyagi függése a csoporttól Az “érzelmi függés” vádja valamilyen módon minden közösségre illik, amelyben valaki szívesen vesz részt. Minden baráti kapcsolat érzelmeket vált ki. De vajon “függök-e érzelmileg” már pusztán azért, mert barátaimmal szívesen vagyok együtt? “Érzelmi függés” az, ha valaki feleségének holtig tartó hűséget ígér? Számunkra teljesen világos, hogy érzések soha nem képezhetik alapját tartós közösségnek. Biztos, hogy szívesen vagyunk együtt. De a közösség alapjai ésszerűen követhetők: Isten kinyilatkoztatása a Bibliában és kiváltképpen Jézusban. Ahogyan egy autónál nem az üléshuzatok színe és anyaga lényeges, hanem mindig a motor működőképessége és teljesítménye a lényeg, éppúgy egy keresztény életének középpontjában sem érzelmi élete áll, hanem a bibliai igazságon alapuló hit. A szeretet, amellyel egymás iránt vagyunk, nem annyira érzés, hanem inkább az egymásnak való aktív szolgálatban mutatkozik meg. Mit ért Kluge az “anyagi függés” alatt? Bizonyos értelemben a vagyonközösség függés egymástól, azonban csak bizalomra és szeretetre épülve működik, nem pedig szükség esetén szankciókkal végrehajtott szabályzatokra alapozva (mint különféle regulákban - lásd fentebb - III.D.d). Ez azonban nem egy anonim csoporttól való függés, hanem megosztás személyesen jól ismert testvérekkel, akik nem elkülönülten élnek valahol, hanem életüket megosztják velünk. Ha már a függésről van szó, ez úgy néz ki, hogy főleg idősebb testvérek azok, akik pénzüket arra adják, hogy a fiatalabb testvérek is, akiket szüleik már nem akarnak támogatni, jó iskolai képzésben részesülhessenek. Hitetlen szülők olykor azt gondolják, hogy fiaikat és lányaikat a pénzforrás elzárásával, tehát a szülőktől való anyagi függés kihasználásával hitük feladására kényszeríthetik. Aztán, amikor a testvérek segítenek, akkor nem szabad, hogy anyagi függés alakuljon ki. Minden egyes testvér önállóságát támogatni akarjuk. Azt legalább még Kluge is belátja, hogy senkit nem zsákmányolunk ki. Ennek inkább az ellentéte áll fenn. Ugyanarra a lelkületre törekszünk, ami Pálban is
- -
megvolt a fiatalabb testvérei, “gyermekei” iránt a hitben:
“… mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek. Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.” (2 Kor 12,14b) Mi mint közösség nem vagyunk jogi személyiség, és nem is akarunk azzá válni, akkor sem, ha ez talán bizonyos anyagi előnyt jelentene, ahogyan ezzel különféle vallási közösségek élnek. Így a “csoportnak” sincs semmilyen tulajdona. A közösen használt lakások (amennyiben nem bérlakások), vagy az autók hivatalosan lehetőleg minél többek nevére vannak írva. A gyülekezet testvéri szerkezetének a tulajdonviszonyokban is ki kell fejeződnie. A keresztények közötti önkéntes vagyonközösség ellentétét találjuk néhány vallásos csoportban, főleg katolikus körökben, ahol kötelező a teljes tulajdon átruházása a mindenkori közösségre. Itt valóban anyagi függést teremtenek. m. a csoport kiemelkedő jelentősége, az egyéniség és a magánszféra korlátozása A közösségi élet minden formája korlátozza az “egyéniséget és a magánszférát”, amennyiben az valódi közösségi élet, és nem egy heti liturgia “megülése”. Hiszen a szeretet éppen azt jelenti, hogy nem magamnak, a magam kívánságainak akarok élni, hanem életemet a testvéreimért adom (1 Jn 3,16). Ez a “korlátozás” azonban, ami által az ember valójában sokat nyer, nem a személyiség elvesztése, hanem épp ellenkezőleg: egy keresztény az odaadásban bontakoztathatja ki legjobban ajándékait. Nem a “csoportnak” van kiemelkedő jelentősége, hanem Jézus személyének, aki minket közösségre hívott. Mindenképpen óvakodni fogunk attól, hogy a magunk konkrét közösségének jelentőséget tulajdonítsunk, amint ezt a római katolikus szervezet teszi hivatalos szövegeiben.
“[A szent Római Egyház…] szilárdan hiszi, vallja és hirdeti, hogy a Katolikus Egyházon kívül senkinek sem pogány, sem zsidó, sem hitetlen, vagy az egységtől elváló - nem lesz része az örök életben, hanem az örök tűzre jut, mely az ördögnek és angyalainak készíttetett, ha halála előtt nem csatlakozik ahhoz.” (idézet a florenci zsinat döntéseiből, fordítás németből: Konzil zu Florenz, Lehrentscheid für die Jakobiten 1442, Neuner-Roos, Nr. 381) Itt “az egyházi tanítóhivatal végérvényes, tévedhetetlen döntéséről” van szó (Neuner-Roos, S. 23, fordítás németből), mely minden másként hangzó ökomenikus nyilatkozat ellenére ma is érvényes. n. túlfokozott elittudat, a csoport elzárkózása a külvilágtól (“a szervezet határai az igazság határai”) Amint azt fentebb (III.D.e) megállapítottuk, nem elitnek tekintjük magunkat, hanem keresztényeknek, sem többnek, sem kevesebbnek. Isten gyülekezetén belül testvérek vannak, de nincs elit. Nem zárkózunk el más keresztényektől, nem vonulunk ki a világból sem, de kétségtelenül - miként az első keresztények - csak azokkal van közösségünk a hitben, akikről tudhatjuk, hogy testvéreink az Úrban. Mindenesetre néhány katolikus csoportnál látható “túlfokozott elittudat”, akik kifejezetten “elit” akarnak lenni.
“Tucatemberré válni? Te ….hogy te a nagy halomhoz tartozz, te, aki vezetésre születtél?! Nálunk langyosaknak nincs helye. Légy alázatos, és Krisztus újra lángra lobbantja benned szeretetének tüzét.” (Josemaría Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaría Escrivá [Gründer des Opus Dei], Der Weg, 3 Auflage 1967, Nr. 16) A “szervezeti határok az igazság határai” kijelentés ránk nem igaz. Az igazság mindenki számára világos a Bibliában, és nincs semmiféle monopóliumunk, nem úgy, ahogy a római katolikus “egyház” ezt sokáig (és alapjában véve még mai is) igényelte magának. o. dualista világnézet (világos felosztás jóra és rosszra) kidolgozott ellenségképpel Világos különbséget teszünk jó és rossz, igazság és hazugság között a személyes életben is, amelyben minden hazugság távol áll tőlünk, akkor is, ha ezáltal netán hátrányt szenvedünk a munkahelyünkön. De a jónak és rossznak ez a világos szétválasztása már dualista világkép? Ha János Isten gyermekeit és az ördög gyermekeit (ezt a kifejezést félreértések elkerülése végett kerüljük) megkülönböztette, emiatt dualista volt?
- -
Elutasítjuk az olyan világképet, mely mindent vagy egy mindenható Istennel, vagy egy majdnem mindenható Sátánnal magyaráz. Az ember szabad felelőséggel rendelkezik és nem állat, amin, ahogy Luther kifejezte (A szolgai akaratról, eredetiben: Vom unfreien Willen, 1525; Weimarer Ausgabe 18, 615) vagy Isten lovagol, vagy a Sátán. Mindazonáltal mégis van “kidolgozott ellenségképünk”: Fő ellenségünk a bűn, és különleges esetként a tévtanítások bűne, amelyek a kereszténységet eltorzítják. Embereket azonban soha nem tekintünk ellenségeinknek. Mindenesetre sokszor el kell tűrnünk ellenségeskedéseiket (az “ellenségkép” miatt is, amit néhány “szektaszakértő” agitálásával mindenkire, aki nem hagyományos felekezethez tartozik, kivetít). p. kimondottan negatív világkép A világról alkotott nézetünket már bevezetésként (III.C.) részletesen kifejtettük, és nem szükséges itt megismételni. A világot Isten jó teremtésének látjuk, és sok örömünk is van ebben a világban. Csak a bűnöktől határolódunk el, melyek az emberek szabad döntése miatt nagyon sokat romboltak ezen a jó világon. q. Egy biztos üdvút ígérete, ha az ember a csoport szabályainak aláveti magát. Az egyetlen személyes üdvhöz vezető út: a csoport életformájának átvétele. Minden más életmódot - mint alapjaiban rosszat - elutasítanak. Üdvösségünk Jézuson múlik, nem életmódunkon. Az életstílus a megragadott üdvösségnek egy következménye. Minden olyan életformát elutasítunk, mely az Új Szövetséggel ellentétben áll, de saját életmódunkat nem tartjuk “egyetlen üdvözítő” normának. De éppen a római katolikus szervezet volt az, mely az üdvösséget “csoporthoz való tartozáshoz” kötötte:
“A római pápának alávetni magát feltétlenül szükséges minden embernek az üdvösséghez. Ezt jelentjük ki, állítjuk, határozzuk meg, és hirdetjük.” (Bulle Unam Sanctam, 1302: Neuner-Roos Nr. 430, fordítás németből) A katolikusok is rituális cselekedetek pontos követése által kínálják fel az üdvösséget, ahogyan ezt “Mária” Lúciának, a fatimai látnoknőnek “kinyilatkoztatta”:
“Nézd, leányom, szívemet tövisek veszik körül, melyekkel a hálátlan emberek káromlásaik és hálátlanságaik által minden pillanatban átdöfik azt. Próbálj meg legalább te megvigasztalni engem, és add hírül ígéretem: Közben fogok járni minden ember lelke üdvösségéért az ahhoz szükséges kegyelemmel halála óráján, aki csak öt egymást követő hónap első szombatján gyón, áldozik, elimádkozik egy rózsafüzért, és 15 percet a velem való együttlétnek szentel azáltal, hogy gondolkozik a rózsafüzér titkairól, hogy ezzel engem engeszteljen.” (A Lúciának adott “kinyilatkoztatás” 1925. december 10-én - idézet a Márialexikonból, fordítás németből: in Marienlexikon, Hg. Bäumer, Scheffczyk, 2. Band, S. 447) A kereszténységhez ennek természetesen már semmi köze. r. nagyon szigorú erkölcsi követelések és az engedelmesség erős hangsúlyozása Mércénk Jézus mércéje, aki felszólít minket, hogy olyan tökéletesek legyünk, mint az Atya a mennyben (Mt 5,48). Ez a mérce megmarad akkor is, ha tudjuk, hogy ezt a megkövetelt tökéletességet ebben a földi életben csak megközelítjük, de nem fogjuk elérni. Életünkben mégis ezért a célért akarunk küzdeni. A legfőbb erkölcsi cél mindig irgalmassággal kapcsolódik össze azok iránt, akik, bár vétkeznek, mégis harcolni akarnak. Azoknak az embereknek viszont, akik bűnben akarnak élni nincsen helyük Isten gyülekezetében. A bűn kovászát nem szabad megtűrni (1 Kor 5). Az engedelmesség a kereszténység egyik alapvető erénye. Pál a Róma 1,5-ben hitből fakadó engedelmességről írt. Azonban mindig Isten iránti engedelmességről van szó. Az az engedelmesség, melyet katolikus rendi közösségekben az apátnak vagy a tartományfőnöknek fogadnak, olyan pozícióba emel embereket, mely egyedül Istent illeti meg. Erre a pápának és apparátusának való abszolút engedelmességre találunk példát Loyolai “szent”
- -
Ignácnak, a Jezsuita rend alapítójának tollából származó írásban:
“…hogy mindnyájan felbuzduljunk, hogy a tökéletességből egyetlen jótát se hagyjunk el,… és minden erőnket teljes egészében az engedelmesség erényének áldozzuk, mindenekelőtt a pápával, azután a társadalom vezetőivel szemben … és minden saját nézetet és saját ítéletet, amely ellenkezik velük, vak engedelmességben megtagadjunk, (mint mondottuk) minden, a vezetőtől elrendelt dologban, melyben semmilyen látszata sincs a bűnnek, mivel - gondoljuk meg - hogy mindenkinek, aki engedelmességben él, úgy kell hordoztatnia és vezettetnie a vezető isteni gondviselésétől, mintha egy holttest lenne, amit mindenhova helyezhetnek, és mindenféle módon bánhatnak vele, vagy, mintha görbebot lenne, ami annak kezében, aki vezeti és igénybe veszi, mindenhol és minden kívánt dologban szolgál…” (Jézus Társaságának rendeleteiből, A nagy rendszabályzat, fordítás németből: Aus den Satzungen der Gesellschaft Jesu: Die großen Ordensregeln, S. 376-377)
“Engedelmeskedjetek, mint ahogyan a szerszám engedelmeskedik a művész kezében, amely nem kérdezi, hogy miért teszi ezt vagy azt vele. Legyetek meggyőződve, hogy semmivel sem fognak megbízni titeket, ami nem jó, nem Isten dicsőségére szolgál.” (Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá, Der Weg, 3. Auflage 1967, Nr. 617)
“Engedelmesség - biztos út. Az elöljáróknak fenntartás nélkül engedelmeskedni - a szentség útja. Engedelmeskedni küldetésedben - az egyetlen út; …”(Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá,Der Weg, 3. Auflage 1967, Nr. 941) Ismét megállapíthatja az elfogulatlan olvasó, hol lelhetőek fel szektaszerű vonások. s. szörnyű következmények megprófétálása “elbukás” esetén Elbukástól való óvás az Újszövetség minden szerzőjénél található, így Jézus szájából a Mt 5,13; Mk 9,43-50; 13,13; Lk 19,11-26; Jn 15,2.6; továbbá az Apcsel 20,30-ban; Pálnál pl. 1 Tim 5,15; 2 Tim 2,12. Ezeken túl Barnabás nyomatékosan óv a Zsidó 3,13-14; 6,4-8; és 10,26-31-ben az elbukás veszélyétől. Jakab (1,13-15), Péter (2 Pt 2,21-22), János (1 Jn 5,16) Jel 14,9-12; 21,8) és Júdás (22-23) is ismerik ezt a veszélyt. Tehát Kluge mércéje szerint Jézus és az Újszövetség szerzői mind szektások voltak? Katolikus dogmákban is állandóan az elbukással fenyegetnek. A korábban említett XII. Pius Apostoli Konstitúciójában, a “Munidicentissimus Deus”-ban 1950-ből már Mária mennybevitetésének tudatos kétségbevonása elegendő az elbukáshoz:
“Ha tehát, amitől Isten óvjon, valaki ezt az igazságot, melyet Mi meghatároztunk, tagadni meri, vagy tudatosan kétségbe meri vonni, úgy tudnia kell, hogy teljesen elbukott az isteni és katolikus hittől.” (Neuner-Roos 487.,fordítás németből) A katolikus egyház is szekta? Mindenesetre azok a tanítások, melyek el nem fogadásáért az elbukással fenyeget, nem egyeznek a Bibliával! Mindenképpen meghamisítanánk Jézus üzenetét, ha nem óvnánk az elbukástól. Szörnyű földi következmények megprófétálása, amint arról könyvében, egy “kultusz” ismertetőjegyeiként Hassan is említést tesz, távol állnak tőlünk. Senkinek nem kívánunk gonoszt. Szomorú, ha azt kell látnunk, hogy emberek, akik korábban Istennel mély kapcsolatban éltek, üdvösségük forrását (amely Krisztus, és nem a gyülekezet) eltaszítják maguktól. t.
A külső kapcsolatokat a csoportönzés határozza meg. Újonc tagok toborzását szolgálják. Nincs önzetlen elkötelezettség (szociális aktivitás) a kívülállók felé. Amikor Pál önzetlen szeretetben, a misszióban odaadta magát, hogy embereket Krisztus és ezáltal az egyház számára is megnyerjen, talán “csoportönzés” vezette? Ismeretes, hogy Pál sem hozott létre társadalmi intézményt, hanem csak “tagokat toborzott” a keresztény gyülekezetnek. A szentek számára való gyűjtés is csak rászoruló “csoporttagoknak” szolgált. Így Kluge mértéke szerint Pált is kritizálni kellene. A legnagyobb kincs, amit Isten nekünk ajándékozott, az evangélium, az üzenet, amely az embereket a halálból az életre hívja. Ezt az üzenetet akarjuk továbbadni, nem csoportönzésből fakadóan, hanem azért, hogy lehetővé tegyük, hogy az emberek a Krisztusban való örök életben részesedhessenek.
- -
Célunk, hogy az emberek megismerjék Istent, a velünk való közösség következményeként, egyszerűen, mert az Isten iránti szeretet a testvérszeretethez és közösséghez vezet. Az életben is megmutatkozik az, ami a középpontban áll. A “csoportönzés motiválta tagtoborzás” nem vezet az élet megváltozásához, nem vezet a bűn legyőzéséhez, nem vezet önzetlenséghez, igazságossághoz, tisztasághoz, hanem minden áron meg akar nyerni tagokat magának. De Kluge is elismeri, hogy nem akarunk valakit “minden áron megtartani”. A tanítás és az igazság alapját mindig meg kell őrizni. Amint már említettük, vannak katolikus szervezetek (pl. Mária Légió), amelyek mindennemű szociális tevékenységet elutasítanak, mert azok miatt tulajdonképpeni feladataikban korlátozva érzik magukat. Mi a szociális tevékenységhez nem viszonyulunk ilyen elutasítóan, azonban örvendetes módon ma már szervezetek sokasága létezik, melyek a segítség legkülönbözőbb formáit nyújtják a szociálisan hátrányos helyzetben lévőknek. Másrészt azonban Isten szőlőjében sajnos csak nagyon kevés munkás van, akiknek tevékenységüket a legfontosabbra kell összpontosítaniuk. Akkor is, ha “mellékesen” mindig segítünk gyülekezeten kívül álló szociálisan hátrányos helyzetben lévőkön, fő feladatunkat nem láthatjuk ebben. Összefoglalás Közelebbről vizsgálva azok az “áttekinthetetlen tünetek”, melyek minket egyértelműen “az úgynevezett szekták és pszichokultuszok területére” sorolnak, részben egyáltalán nem találóak. Azok az kritériumok is, melyek legalább részben találóak (a, i, j pontok), a bibliai igazságot is szektásnak tekintik. Ebben az esetben inkább hagyjuk, hogy szektaként korholjanak bennünket, minthogy eltérjünk a bibliai igazságtól. Mindezeken túl ezek a tünetek a Római Katolikus “egyházban”, vagy legalábbis néhány alszervezetében is előfordulnak. Ráadásul, mivel az a négy kritérium, melyek alól Kluge “felment” minket, igaznak bizonyul katolikusok, vagy alszervezeteik esetében, Klugénak sokkal egyértelműbben kellene saját szervezetét szektának titulálnia.
“Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!” (Róma 2,1) Ebben az összefüggésben szeretnénk utalni egy magyar vallásszociológusnak Klugétól eltérő megítélésére, aki személyesen intenzíven foglalkozott a magyar testvérek életével, és, bár sok pontban nem ért velünk egyet, a következő véleményre jutott:
“…semmiképpen sem sorolható az emberi méltóságot károsító és a társadalmat veszélyeztető, destruktív vallási jelenségek közé. Még akkor sem, he egyes eljárásaik - például a vallási rendezvényeken történő misszionálás - vitathatóak. Magasra tett mércéjük, kritikus állásfoglalásaik, hitelveik, értékrendjük és életformájuk természetesen mind teológiai, mind lélektani, mind szociológiai szempontból vitathatók, de sommás elítélésük az ítélkezőt minősíti negatívan.” (Kamarás István: A “Keresztények”, jelenleg még kiadatlan kézirat) Továbbá Kluge néhány pontban egyet ért “kritikánkkal az egyházról és világról" és “elkötelezettségünket, komolyságunkat a helyes út megtalálása érdekében mindenképpen példásnak" tartja. Ez a dicséret feszültségben van mindazzal, amit korábban kritizált. “A szoros közösségért való fáradozás" hirtelen példás, és már nem tudatkontroll. Dicséri “készségünket, hogy hitünket másokkal megosztjuk”. Más helyeken indoktrinálásról, a tanítás beadagolásáról írt. A rövid dicséret után ismét kritika következik, “hogy az itt kialakult rendszer már a másik végletbe csap. Törvényeskedésnek nyújt támogatást, és Jézus üzenetének talaját messze elhagyta.” Mindenki, aki ismer minket, láthatja, nincs szó “fanatikus túlbuzgóságról”, és nem fejlesztettünk ki semmilyen rendszert sem. Mint fentebb már kifejtettük (III. B.), a törvényeskedés vádja nem érvényes ránk. Ha Kluge minket Jézus idejének farizeusaival hasonlít össze, ismét látható, hogy az általa felvázolt négy
- -
összehasonlítási pont nem illik ránk, azonban igaz Kluge saját szervezetének legalábbis bizonyos részeire. u. Szabályok és törvények szigorú betartása az üdvösség biztosítása érdekében Már többször kifejtettük, hogy üdvösségünk csak Jézusban van, és semmilyen szabályokat és törvényeket nem ismerünk. Egyetlen tekintély számunkra a Biblia (amit Kluge is elismer). Meggyőződésünk csak az, hogy a hitben való élet csak Jézus parancsolatainak megtartásával valósul meg, ahogyan Jézus is mondja: “Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (Jn 14,15) v. Gőgös magatartás nem farizeusokkal és bűnösökkel szemben, akiktől elvitatták az Isten akarata szerinti életet. Mivel Kluge elismeri, hogy erős bennünk a missziós vágy, ez éppen nyilvánvalóvá teszi, hogy fáradozni akarunk a bűnösökért, megtérésre akarjuk vezetni őket, és nem akarjuk hagyni, hogy bűneikben haljanak meg. A farizeusok nem ismerték a missziót (a Mt 23,15 bizonyára úgy értendő, hogy a farizeusok olyan istenfélő pogányok között, akik zsidó zsinagógákhoz csatlakoztak annyiban voltak aktívak, hogy a zsidó törvény és a farizeusi hagyományok megtartására akarták kényszeríteni őket). w. Kiválasztottság- és elittudat Nincsen más “elittudatunk”, mint, hogy keresztények vagyunk, és a “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet” - hez (1 Pt 2,9) tartozunk. Keresztények között nem lehet, és nem is szabad, hogy legyen elit. Ezzel szemben néhány katolikus csoportban igencsak támogatják az elittudatot. x.
a nem farizeusokkal való érintkezés következetes kerülése és különösen a bűnösökkel való mindenfajta együttlét elutasítása E szemrehányás ismétlése semmit nem változtat annak helytelenségén. Bár különbséget teszünk keresztények és nem keresztények között, és tudjuk, hogy szellemi közösségünk csak keresztényekkel lehet. Azonban senkit nem tartunk tisztátlannak, mindenkit emberi méltóságában tisztelünk, és mindenki számára felkínáljuk a Jézus Krisztusban való üdvösséget.
A figyelmes és kritikus olvasót, aki Klugénél nem talált “tartalombeli szembenállást a tanítással”, szeretettel meghívjuk, hogy függetlenül Kluge írásától képet nyerhessen, és kereshesse a kapcsolatot a keresztény gyülekezettel. Készek vagyunk mindenről beszélgetni, mindenre választ adni, és az érdeklődőkkel nemcsak az Evangéliumot, hanem életünket is megosztani (1 Thessz 2,8). Aki nem hagyja, hogy “szektaszakértők” megfélemlítsék, hanem kész arra, hogy maga vizsgálódjon, látni fogja, hogy a tanítási vita nem “egyik vagy másik ige magyarázata körül folytatott csatározás”, hanem, egyszerűen arról van szó, hogy készek vagyunk Jézus szavait ma is komolyan venni, a merev burokból kitörni, és Jézus üzenetét, példaadó életgyakorlatát megvalósítani. Bírálónk figyelmeztet: a gyümölcsöket kell nézni. Aki látja mindazt a szenvedést és szerencsétlenséget, amit éppen a katolikus “egyház” hozott emberek millióira; aki látja az összes, kereszténység nevében meggyötört, megkínzott, meggyilkolt embert, mindazokat, akiknek hitük miatt el kellett hagyniuk hazájukat, gyermekeiket katolikus családokra kellett hagyniuk; aki látja, hogyan veszik semmibe még ma is katolikus szervezetekben az emberi jogokat, hogyan avatták boldoggá, és állították a “sikeres életpálya” példájául a 2000. évben IX. Piust, a pápai trónon ülő gyermekrablót, aki politikai ellenfeleket kivégeztetett, és a vallásszabadságot tévútnak bélyegezte - tudja, hol vannak a báránybőrbe bújt farkasok. Bírálónk rágalmai nem fognak minket akadályozni, hogy abban a szabadságban éljünk, amit Krisztus szerzett nekünk halálig tartó odaadása által, és, hogy ezt a szabadságot minden embernek továbbadjuk. Részvételünket a világ átformálásában, mely éppen a hit általi megszabadulásban áll, változatlanul folytatni fogjuk.
VIII. ”Ne ítéljetek a látszat szerint, hanem hozzatok igazságos ítéletet! ”
(Jn 7,24)
A “Mit lehet tenni” című részhez Igaz, ebben a fejezetben Kluge írása már nem minket szólít meg, mégis ebben a fejezetben is a legkülönbözőbb féle rágalmak hangzanak el, így hát szükséges ezzel kapcsolatban is állást foglalnunk.
- -
Amit keresztény gyülekezetként minden objektív olvasótól elvárunk az ez:
”Mindent vizsgáljatok meg, ami jó azt tartsátok meg!” (1Thessz5,21) Ezen az alapon nyitottak vagyunk minden tárgyi és nyílt vitára. Nincs semmi rejtegetnivalónk. Csak nyitottságot várunk és készséget a vizsgálódásra.
”Mit tegyünk?” - Ezt a kérdést tették fel az emberek Jeruzsálemben is 30 pünkösdjén (Apcsel 2,37). Mi csak Péter akkori válaszát tudjuk megismételni:
“Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (Apcsel 2,38) Mi megtettük ezt a lépést (megjegyzendő, hogy a hangsúly a megtérésen van, a keresztség csak külső jele a megtérésnek.) Aki az üdvösséget el akarja nyerni, annak ugyanezt a lépést kell megtennie, és egész életével Jézushoz kell fordulnia és őt követnie. Ez a célunk, és ezen kívül nincs más.
A. “a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek” (Fil 1,27) A “Hogyan előzi meg a csoport a várható kritikát ?” című részhez Azáltal előzzük meg a kritikát, hogy olyan életet élünk, amely méltó Krisztushoz. A “szekta” fogalom jelentéséről nagyon ritkán esik szó a közösségben. Van más feladatunk. Biztosan szomorú, ha valakit olyan elnevezéssel illetnek, amelynek a közvélemény előtt igen negatív jelentése van. De a Lk 6,22 szerint ez is ok az örömre:
“Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket, és kitörlik neveteket, mint gonosz nevet az Emberfiáért.” Ezért aztán nincs ok “kimondottan haragos vagy ingerült reakcióra”. Ha valamelyik testvér mások szidalmaira mégis így reagált, akkor az biztos nem Isten akarata és nem a gyülekezet gondolkodása szerint történt. Noha tudunk a Sátán szellemi valóságáról, aki valamilyen módon minden istenellenes tevékenység hátterében ott áll, mégsem “fárasztjuk” őt. Istentelen emberek is saját maguk felelősek tetteikért, és nem az ördög marionettfigurái. Ha Kluge azt állítja: “A csoport inkább elfogadná azt, hogy a felmerülő pszichikai problémák öngyilkosságba kergessék az embert”, ezzel azt a vádat fogalmazza meg, hogy előnyben részesítjük az öngyilkosságot az elbukással szemben. Ezzel megint sikerült volna kritikusunknak a pszichoszekta sémáját ránk húzni. Ez a vád nemcsak hogy nem igaz, hanem önmagában ellentmondásos és mellőz minden logikát, hiszen az öngyilkosság olyan bűn, amely feltételezi az elbukást. Elhatárolódunk attól a szabadegyházi körökben gyakran hangoztatott tanítástól is, miszerint az 1Jn 5,16-ban említett “halálos bűn” azt jelentené, hogy Isten egy súlyosan vétkező keresztényt enged meghalni, hogy ilyen módon őrizze meg őt az elbukástól. Ezért a “Jobb, ha meghal, mintha elbukna” mondat is ellentmond a keresztény közösség alapelveinek. A mi célunk mindig is az, hogy mindent megtegyünk azért, hogy egy ember elnyerje az életet és megmaradjon abban, mind szellemi mind testi értelemben. A szellemi halál következményeit tekintve biztosan összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint a testi halál. A testi halált senki sem tudja elkerülni. Keresztényként azonban reménykedünk az örök életben, ami már most elkezdődött. Ha azonban valaki szellemileg meghal, vagyis az Istennel való kapcsolatát szándékosan lerontja, nincs számára remény. Ez azonban nem a mi tanításunk, hanem Jézus és az apostolok világos tanítása (l. fent - V.A.6., VII.j.).
B. “Mert mi semmit nem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért.” (2 kor 13,8) A “Hogyan viselkedjünk?” című részhez Egyetértünk Klugéval, hogy először meg kell lennie az információnak, “ami az érintettnek megadja a lehetőséget, hogy saját felelőssége tudatában, szabad döntést hozzon”. Információnak, nem rágalomnak. Mennyire hiteles forrás olyan valaki, aki, mint Gerald Kluge, soha még csak nem is kereste a személyes
- -
beszélgetést azokkal, akikről ír, és információi csak személyes okokból elfogult informátoroktól származnak. Kluge akkor kereste először a kapcsolatot velünk, amikor 2000-ben megtudta, hogy elleniraton dolgozunk az ő írásával szemben, tehát hét évvel brosúrája első kiadásának megjelenése után. Szemünkre lehetne vetni, hogy csak hétéves késéssel reagálunk. Mivel azonban se a rádióval, se a sajtóval vagy más kiadóvállalattal nincs kapcsolatunk, csak az Internet által láttunk lehetőséget, hogy a nyilvánosság előtt megfelelő módon reagáljunk. Kluge arra vonatkozó javaslataira, hogy hogyan jó “tagokkal” viselkedni, nem térünk ki részletesen. Csak az feltűnő, hogy a tanítással való foglalatosság, ami a keresztény élet alapja, egyáltalán nem található meg “metodikájában”. Csak a “csoporttól” való elhatárolódást ajánlja, legalábbis “egy időre”, és egyéb inkább pszichológiai módszert, mint pl. a “ritualizált beszélgetéseket”. Természetesen melléfogások sem hiányozhatnak, amikor azt írja: “Mivel az ember normális polgárként szemben a Holic-tagokkal megvizsgálja magát...”, mintha mi nem vizsgálnánk magunkat. Milyen jó lenne, ha a “normális polgárok” tényleg vizsgálnák magukat és útjaikat Isten Igéjén keresztül! Tudjuk, hogy Isten előtt állunk, és minden cselekedetünkért felelősek vagyunk. Az V.B.2. fejezetben Kluge a következő kritikával él: “Így aztán az egyéni cselekvést állandóan vizsgálják, hogy az megengedett-e vagy bűn...” Kluge ellentmondásainak tisztázásához le kell szögeznünk: mi nem úgy vizsgáljuk magunkat, mint ahogyan ő azt az V. fejezetben szemünkre veti. A hitkérdésekben való szilárdság nem azt jelenti, hogy az ember nem vizsgálja magát.
IX. “Egyesek hittek a beszédének, mások meg nem hittek.” (Apcsel 28,24) Az “Érintettek példaszerű beszámolói” c. részhez Készítés alatt!
X. “…de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg…” (1 Thessz 5,21) Záró megjegyzések Szívesen bocsátkozunk a tanításunkkal és életmódunkkal kapcsolatos vitákba. Mindenkinek örülünk, aki tanításunkat a Szentírás alapján meg szeretné vizsgálni, és szívesen meghívjuk, hogy megossza velünk gondolatait. Minden komolyan gondolt kritikát segítségként fogadunk hogy Istenről való felismerésekben előrehaladjunk, aki az ő örökkévaló lényét Fiának emberré létele által kinyilatkoztatta, akinek követése életünk minden feletti célja. Az Email - címünk :
[email protected] Nézze meg a téma-oldalunkat is http://www.followchrist.info © Copyright 2001 Minden fog fenntartva! Felhasználása csak magánhasználatra! Sokszorosítani (akár csak egyes részeket) csak a szerző írásos beleegyezésével lehet.
- -