Michael Orendt - Harry Potter és az élet lángja
Második fejezet DUMBLEDORE VISSZATÉR
Mint minden halandó, útja végén Albus Dumbledore is tovább szeretett volna lépni a hívogató fénybe, de még mielőtt megtette volna az utolsó pár lépést, egy hozzá hasonló agg varázsló alakja lépett ki elé a fényből és mosolyogva megállt előtte. - Sejted-e Albus, hogy ki vagyok, és miért éppen most jelenek meg előtted? - kérdezte barátságos, kellemes zengő hangján a varázsló. Dumledore kíváncsi tekintetéből sejteni lehetett, hogy emlékszik valamire, de nem igazán van tisztában azzal, hogy mikor és hol hallotta már ezt a hangot. A varázsló alakja is ismerősnek tűnt valahonnan, csak azt nem tudta, hogy honnan. Roppantul bosszantotta feledékenysége. - Segítek neked egy kicsit, hogy emlékezz! – folytatta a varázsló – Barbacan vagyok a varázslók ősatyja. Mi már találkoztunk egyszer nem voltál több, hét évesnél. Abban az időben haldoklott éppen egy öreg varázsló a falutokban. Dumbledor szeme elkerekedett és akár egy kisfiú, úgy nézett szembe a varázslóval, tudta már, érezte már és kezdett ráébredni, hogy ez itt még nem a vég.
- Mielőtt az aggastyán meghalt volna – folytatta Barbacan még mindig mosolyogva - egy fényes aranyló fénygömb szállt ki a mellkasából és elindult feléd – most eltűnt arcáról a kedves mosoly, de továbbra is nyugalmat árasztott minden szava. Emlékszem annyira megijedtél, hogy el akartál szaladni, de a lábaid nem engedelmeskedtek. Aztán mielőtt még eggyé váltatok volna te mindkét kezeddel eltakartad az arcodat, hogy ne lásd mi is történik veled. - Igen emlékszem – szólalt meg Dumbledore fátyolos hangon – megváltoztatta az egész életemet. Gondolom egy lélekdarabot kaphattam akkor, de azt, hogy miért máig sem sikerült megtudnom. - Most itt az ideje, hogy megtudd Albus – szólt határozottan a varázslók ősatyja. Elmondom tehát, mi az, ami kimaradt a Varázslók nagykönyvéből, amit csak ti a kiválasztottak tudhattok meg, és ti is, csak az életutatok végén. Ekkor Barbacan Dumbledorenak a következőket mondta: - Albus, most jól figyelj a szavaimra, - mély lélegzetet vett, majd folytatta - kezdetben az Úrnak csalódnia kellett az angyalok mennyei karában egy lázadás folytán, mely Lucifernek volt köszönhető. Isten levettette őt a mennyből és örök időkre a Pokolba zárta, bűbájjal pecsételve meg ennek kapuját. Az egykori „fényhozó”, mint azt a neve is mutatja, később a sötét oldal rettenthetetlen nagyura lett. A teremtő ekkor két isteni horkruxot hozott létre, hogy segítséget nyújthassanak a földi halandókat veszélyeztető sötét oldal elleni harcban.
Lucifer bukását követően az angyalok egyharmadát magával vitte a pokolba, ahol a gonosz angyalok vezetőjeként Sátánná lett. Tudjuk, hogy Isten az angyalokat eredetileg arra teremtette, hogy az ő akaratának engedelmeskedjenek. Az Úr angyalainak feladatai közzé tartozott továbbá Isten dicsérete és imádata, parancsolatainak végrehajtása, üzeneteinek továbbítása, a hívő emberek szolgálata, különösen a gyermekek képviselete és védelme. Feladatuk közzé tartozik még az ellenséges erők ellen való harc Isten népének oldalán. Lucifer rabságából bármi áron meg szeretett volna szabadulni, ezért megbízta, Azazelt és egyéb démonokat, törjék fel az őt fogságban tartó 66-os isteni pecsétet. Tervei között szerepelt, hogy szabaddá válva, elpusztítsa az egész emberiséget. Ezen tervét eddig még nem sikerült megvalósítania. A föld gyermekei között sajnos ma is vannak olyanok, akik szolgálni szeretnék a sötét oldalt, a Pokol ura ezeket a halandókat és varázslókat szeretné felhasználni tervének véghezvitelében.
Krisztus személyébe a Teremtő létrehozta első horkruxát. A Szent Lélek által megszállta szűz Máriát, a mugli bibliából jól ismert József feleségét. Mária testet adott az isteni horcruxnak és Jézus képében világra hozta a Teremtő hús-vér gyermekét, aki később félistenként megtérítette a hitetleneket és harcolt a sötét oldal ellen. A sötét oldal egyik képviselője Heródes király volt, aki később elrendelte a két év alatti kisgyermekek lemészárolását, bízva benne, hogy közöttük lesz Jézus is, a Teremtő fia. Jézus ekkor segítséggel, de meg tudott menekülni a sötét erők elől, nem úgy később, Poncius Pilátus kormányzása idején, aki elfogatta, megkínoztatta, majd keresztre feszítette őt. Az embertelen kínok következtében azonban kereszthalált halt. Harmadnap feltámadt és a Teremtő magához vette őt. A muglik Bibliájukban írnak Jézusról, a Teremtő fiáról, aki a földön járt közöttük élt és kereszthalált halt értük. Jézus is képes volt varázslatok véghezvitelére. Járt a vízen, a vizet borrá változtatta stb., de korán sem ez volt küldetésének fő oka a földön. Hatást kellett gyakoroljon az emberek lelkére, ami mint később kiderült sikerült is neki, de a sötét oldal ezt a tevékenységét nem nézhette tétlenül. Azzal, hogy az elviselhetetlen kínzások ellenére Jézus nem tört meg, kivívta az emberek csodálatát és mérhetetlen rokonszenvét. Az emberiség ma is ezekből az erőkből merít, ha rájuk tör az elkeseredettség, a csüggedés, vagy a fájdalom.
Barbacan a Varázsvilág Ősatyja a Teremtő második horkruxa. Isten ellátta őt minden olyan erővel és erénnyel, melyre a kiválasztott mágusoknak szüksége lehetett. Nem ölthetett magára teljes értékű emberi testet, nem is volt rá szüksége, viszont tizenkét horkruxot hozott létre. Ezek azok a bizonyos félisten horkruxok, melyek a kiválasztott földi varázslók lelkével egyesülve, haláluk előtt átadhatóak azok leszármazottjainak.
A gazdátlanná vált horcruxokat viszont Barbacan minden alkalommal begyűjtötte, majd újra kiosztotta az arra méltó varázslók között. Ezek a kiválasztottak a kapott kimagasló varázserő segítségével képessé váltak szembeszállni a sötét erők megtestesítőivel. A varázslók, csak egy másik embertársuk meggyilkolása révén válhatnak képessé horkrux létrehozására. A gyilkosság ténye viszont általában mindenkit visszarettentett attól, hogy feldarabolják saját lelküket horcruxgyártás végett. Akiket nem rettentett vissza a gyilkosság gondolata és feldarabolták lelküket, egyre rosszabb és rosszabb emberré váltak, kivetkőztek emberi mivoltukból és elindultak a Pokol felé vezető úton. Barbacan évszázadokon át kereste azokat a varázslókat, akik méltóak voltak arra, hogy megkapják ezeket az isteni kegyeket, a félisten horkruxait, melyek által a varázsvilág és a muglivilág ma is nagyobb biztonságban érezheti magát.
A
Varázsvilág Ősatyja elérkezett mondandójának végéhez. Barátságos arcot öltött, majd tudatta Dumbledoreal, hogy vissza kell az térjen a korábbi élet be. Megfelelő előkészületek hiányában visszatérte csak szellemalakban történhet, ezért néhány praktikus tulajdonsággal ruházta fel, hogy ott tartózkodása során ne érjék komolyabb kellemetlenségek. Többek között minden varázserejét visszakapta, egészalakos szellemtestét úgy használhatta akár az életben, járhatott-kellhetett, ülni is képes volt és a fekvőhelyzetet is fel tudta venni, akár az élők. Alakját akaraterejével le is tudta miniatürizálni. Akár egy apró forgószél spirálos mozgással bele tudta fúrni magát a mosolygó almába is, ami a gyümölcsös tál tetején díszeleg. Az élelmiszereket meg is kóstolhatta, beléjük hatolva, nedvükkel táplálkozhatott. Dumbledore miután rátalál leszármazottjára, rokoni kapcsolatát tisztáznia kell, hogy a félisten horkruxát tudjon szállni új tulajdonosába, felruházva azt a professzor egykori hatalmas varázserejével. Szelleme csak ezt követően tud akadály nélkül átkelni a túloldalra. Barbacan felemelte jobb mutatóujját, melynek végéből egy aranyló fénysugár indult el Dumbledore felé, a fény átjárta, majd egy egészalakos szellemtestet kölcsönözött neki. A professzor kissé furcsa pillantást vetett a varázslók ősatyjára, végül csak ennyit jegyzett meg. - Én úgy érzem, hogy egy kis baj lesz ezzel az utódkereséssel, tudniillik én nem voltam nős és gyermeket sem nemzettem, legalább is nem tudok róla - jegyezte meg kissé szégyenlősen, ugyanakkor huncutul mosolyogva. - Én viszont ennél többet nem segíthetek – válaszolt Barbacan ravasz mosollyal szája szegletében - de megjegyezném, hogy „aki keres, az talál!”- azzal megfordult és eltűnt a fényben, otthagyva a varázslót, aki most igencsak meglepett arcot vágott. Dumbledor egykori Roxforti igazgatói irodájára gondolt, ott is a merengőt rejtő szekrényre. Egy nagyon halk pukkanást hallatott, majd, ami eddig valóságosnak tűnt, hírtelen semmivé foszlott.
McGalagony
dolgozószobája egy előtérből nyílt, üvegezett bejárati ajtókkal, melyek mindig nyitva álltak. A szoba padlóját hatalmas, vastag, színes törökmintás szőnyeg borította. A szőnyeg közepén egy súlyos, kerek asztal díszelgett, mögötte két párnázott székkel. A bejárattal szemben egy nagyméretű képet láthatott a szemlélődő, melyen egy örökkön-örökké morajló haragos tenger korbácsolta a homokos partszegélyt. A tenger morajlása érdekes mód nem volt olyan erős, mint azt a képre tekintő ember el tudta volna képzelni. Vakító napsütés és pálmafákkal szegélyzett part tűnt fel néha a mozgó felületen. A kép alatt egy terebélyes középkori kandalló állt és szelíden lobogott benne a tűz. A szobában kellemes meleg volt. A falakat könyvespolcok takarták, egyik sarokban egy állványra helyezett hatalmas földgömb forgott éppen Afrikát mutatva meg a látogató számára.
A földgömb mellett egy keskeny asztal mögötte kényelmes párnázott székkel. A székben McGalagony éppen elbóbiskolt. Hírtelen, mint aki rosszat álmodik az igazgatónő átfordult a másik oldalára és halkan felnyögött. - De hisz ön már meghalt Albus, miért ijesztget engem? - szólalt meg szinte esdeklő hangon Minerva. - Ébredjen fel Minerva - szólította meg most az ismert bársonyosan lágy, kellemes férfihang gyöngéden megmozgatva körülötte a levegőt. McGalagony jeges leheletet érzett az arcán, hírtelen hátra hőkölt és kikerekedett szemmel, kérdő tekintettel meredt az előtte álló szellemalakra, megdörzsöltte szemeit, mint aki nem igazán hisz abban, amit lát. - Álmodom? Vagy tényleg ön az Albus? - álmélkodott az igazgatónő. - Immár nem álmodik kedves Minerva, valóban engem lát. Igaz nem teljes testi valómban, mivel testemet elhagytam egykoron. - De hogy-hogy visszatért Albus, valami baj van? - Nem Minerva, nincs semmi baj, csak az történt, hogy nem sikerült átkelnem, valami meggátolta belépésemet a fénybe. A fény kidobott magából és aztán egy hozzám hasonló vénséges-vén varázsló visszaküldött azzal a jó tanáccsal, hogy nem végeztem el még a küldetésemet világunkban, és hogy törekedjek azt maradéktalanul teljesíteni, amit rám mért a sors. Mondhatni megrendítő volt számomra, hogy belépésemet megtagadták tőlem. Hogy mi az, amit teljesítenem kell a földön, még nem teljesen tiszta számomra, de mint jó diák szót kellett fogadnom és mivel nem igazán láttam más lehetőséget visszaindultam az úton. Remélem, nem vagyok terhére Minerva - fejezte be hosszúra nyúlt beszédét a professzor. - Nem, nem, dehogy is - hebegte még mindig megdermedve a meglepetéstől - nagyon örülök, hogy újra láthatom önt Albus. Dumbledore fanyar mosolyt erőltetett kissé fakó arcára és McGalagony intésére helyet foglalt az egyik kipárnázott székben. Megelégedve tapasztalta, hogy szellemteste teljes nagyságában látható és azt is, hogy képes leülni egy székre, ezt eddig a Roxfort szellemeinél nem tapasztalta. - Már régóta kóborlok a Roxfort körül és meg is látogattam éjszakánként néhány kedves diákomat, de senkihez sem mertem szólni, nehogy szörnyet haljanak az ijedségtől. Önben bíztam a legjobban, hogy higgadtan fogja kezelni a helyzetet, ezért vagyok most itt. Az igazgatói szobában a merengőt rejtő szekrényében lakom már egy ideje. Úgy gondolom ideje volna felfedni visszatérésemet, hadd lássa mindenki, hogy újra itt vagyok. - Igen persze - válaszolt inkább magának McGalagony - hogyne Albus megszervezzük. - Szeretném, ha Kingsley Shacklebolt lenne az első, akinek megüzenné, hogy visszatértem - folytatta Dumbledore - Vele még amúgy is sok elintézni valóm van. - Albus - szólalt meg most már teljesen magához térve McGalagony - Shackleboltot megválasztották Mágiaügyi Miniszternek. - Kitűnő, kitűnő - örvendezett a professzor - végre egy oda illő ember, egy hozzáértő, becsületes ember, de ez cseppet sem befolyásol abban, hogy beszéljek vele, ha megkérhetném önt Minerva megszervezné a találkozót, itt a Roxfortban? - Természetesen, azonnal küldök neki egy baglyot - nyúlt pergamen után az igazgatónő. - Remélem a Roxfortot ön vezeti Minerva, nézet hálás tekintettel leghűségesebb tanártársára a professzor. - Igen én - felelte halkan az igazgatónő és halványan elpirult, amikor látta, hogy Dumbledore kutató tekintettel fürkészi arcát. - Nos, akkor én most távozom, ha nem haragszik – állt fel a professzor - meglátogatom Hagridot nézett hálás mosollyal McGalagonyra a professzor. Azzal felállt és hirtelen köddé vált. Minerva McGalagony megbabonázva meredt a székre, ahol előbb még Dunbledore ült. Úgy állt ott, mint aki még most sem hiszi el azt, amit látott. Lassan visszaereszkedett székébe és megírta a levelet a Mágiaügyi Miniszternek.
A vadőr házában Dumbledore éppen az ágy előtt állt és elgondolkodva nézte Hagridot, aki most éppen fülsiketítő horkolásba kezdett. Újával az ágy felé intett, amitől kellemes szellő kezdte meg áldásos útját az alvó óriás felett, meg-meglebbentve annak kócos haját.
A fél-óriás, a hideg fuvallatra megborzongott kinyitotta fél szemét, majd ismét mély álomba merült. A professzornak nem volt szíve drasztikusabb ébresztést végrehajtani ezért a negyedik kísérlet után, miután Hagrid a másik oldalára fordult, elhagyta a vadőr lakot. Másnap reggel az újjáépített Roxfort épületében, annak is az igazgatói szobájában egy titkos megbeszélés vette kezdetét. - Tisztelt hölgyeim és uraim! - emelkedett szóra Kingsley Shacklebolt, az új Mágiaügyi Miniszter Köszöntök mindenkit, aki hívásomra megjelent, hogy megbeszélhessük a további teendőket. Aktatáskájába nyúlt és elővette belőle jegyzeteit - Lássuk csak! - vett elő egy neveket tartalmazó pergament a miniszterelnök és végigjáratta szemét a teremben ülőkön. - Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore - szólalt meg Shacklebolt, a név hallatán meglepődött kiáltások és megdöbbent tekintetek vetődtek a miniszterelnökre. Az igazgatói iroda ajtaja kinyílt és megjelent a teremben Dumbledore professzor dísztalárban, orrán az ismert félhold alakú szemüveggel. Minden szem rászegeződött. Néhány boszorkány hírtelen elájult. Itt vagyok Shacklebolt! Köszöntöm az egybegyűlteket - tekintete végigsiklott a termen és megállt Harryn. Elmosolyodott, biccentett felé, majd helyet foglalt saját székében az asztalfőn, szembe McGalagony igazgatónővel, aki könnyes szemekkel intett vissza Dumbledornak. Harry és Ron elfehéredett arccal, megbabonázva néztek a professzor szellemére. - Igen-igen, mint azt önök is láthatják a hatalmas mágiát birtokló Albus Dumbledore professzor, visszatért közénk - fogott bele szónoklatába a miniszterelnök. - Nos, a döntést természetesen nem más, mint a nagyhatalmú Ősatya Barbacan hozta meg hangsúlyozta ki nyomatékkal Shacklebolt, a termen suttogás futott végig - de hogy elejét vegyem a szóbeszédnek, nem, nem a Mágiaügyi Minisztérium keze van a dologban. Aki esetleg nem hisz nekem, az bármikor megkérdezheti a professzor úrtól személyesen is, hisz minden tanácsülésünkön részt fog venni és a Wizengamot (Varázslók Legfelsőbb Bírósága) elnöki posztját is a professzor úr fogja ellátni, amíg másképpen nem döntök. Akinek esetleg ellenvetése volna, az most jelezze - szétnézett a társaság tagjain, de senki nem emelkedett szóra. Dumbledore bólintott. - Kissé szokatlan érzésem támadt, - szólalt meg kellemes hűvös hangján a professzor - amikor ismét elfoglaltam kedvenc karosszékemet, de remélem, hamarosan újra megszokom. - Megjavult a kezem Harry és az orrom is a régi! - nézet mosolyogva a professzor Ronra és Harryre, akik még mindig nagyon meglepetten viselkedtek. Mindkettejükben bujkált egy érzés, amire nem igazán lehetett szavakat találni. Fájt nekik, szeretett igazgatójuk elvesztése, ugyanakkor kimondhatatlan örömöt éreztek szívükben, hogy újra láthatják a kor legnagyobb mágusát. - De igaz is, foglalkozzunk azzal, amiért ide kérettük önöket - folytatta ismét Dumbledore - Ennek a háború utáni tárgyalásnak a kimenetele szerintem nagyon fontos a varázslótársadalom újjászervezése érdekében. Mint azt már a miniszterelnök úrral előzőleg megbeszéltük, szükségét láttuk annak, hogy összehívjuk a Varázslók Tanácsát, amely a közeljövőben hivatott lesz megakadályozni a közelmúltban történt szörnyűségeket. A VT feladata lesz az újjáépítés során vezető és döntő szerepet vállalni a társadalom újjászerveződésében. Jelenleg a legfontosabb feladataink között első helyen szerepel a varázsló társadalom megvédése - szétnézett a teremben mindenkire egyenként szánva néhány másodpercet, hogy azok kellően megértsék és átérezzék szavai súlyát. - Továbbá valószínűnek tartom, - folytatta - hogy vannak önök között olyanok, akik nem igazán értik, hogy például Harry Potter és Ron Weasley, iskolánk végzős diákjai, mit keresnek egy ekkora horderejű tanácskozásban, szeretném tehát ezt megmagyarázni önöknek. Végig simította hófehér szakállát, majd folytatta. - A Roxforti-csata úgy gondolom már mindenki előtt ismert tény, ezért nem szeretnék külön kitérni arra, hogy Harry Potter úrnak, Ron Weasley úrnak és Hermione Granger kisasszonynak mekkora szerepe volt a halálfalók legyőzésében és a Sötét Nagyúr elpusztításában. Viszont szeretném leszögezni, hogy többek között ez volt az-az érv, ami arra az elhatározásra késztetett, hogy meghívjam őket és beleegyezésüket kérjem ahhoz, amit most közölni fogok önökkel - ezzel Harryék fele fordult és folytatta. - Harry! - intézte szavait a fiúhoz Dumbledore - Végignéztem a Voldemorttal vívott csatádat és eszembe jutott az a pillanat, amikor találkoztunk a halál mezsgyéjén - mosoly jelent meg a professzor szemeiben - Remélem, emlékszel még rá, hogy mit mondtam neked akkor a jó vezetőről?
- Igen professzor úr emlékszem - válaszolt Harry alig halhatóan – Én pedig a következő képen értelmeztem: „- Azok a legjobb irányítók - emelte meg kissé a hangját, hogy mindenki jól érthesse - akik sosem keresik a hatalmat, és csak véletlenül osztják rájuk. Továbbá azt is mondta a professzor úr, hogy én csak akkor vállalom a vezetést, ha mindenképpen muszáj, és hogy egyszer majd, rá fogok jönni, hogy nagyon is megy ez nekem.” - Így van fiam, pontosan ezt mondtam. Jól értelmezted gratulálok. Akkor rá is térnék az első napirendi pontra. Az aurorok vezető nélkül maradtak, és nem azért mert meghalt a vezetőjük, hanem azért, mert ő lett a Mágiaügyi Miniszter - nézet mosolyogva Kingsley Shacklebolt felé a professzor. Most hírtelen lelkes taps tört ki és helyeslő moraj futott végig a termen. - Javaslom tehát, hogy ideiglenesen miniszter úr nevezze ki az aurorok új vezetőjét. A teremben felharsant a taps és egy két csodálkozó felkiáltás is követte Dumbledore bejelentését. - Kihallottam, - folytatta a professzor erős érces hangon - hogy nem mindenki osztja a véleményemet, ezért sietek közölni önökkel, hogy egyelőre a felét mondtam csak el annak, amit szeretnék önökkel közölni - rövid szünetet tartott. - Gondolom, miután végighallgatnak, - és most szúrós tekintettel nézett néhány nagyszájú minisztériumi alkalmazottra - a bizonytalanok véleménye is gyökeresen meg fog változni. - Előzetes egyeztetés során Miniszterelnök úr és jómagam úgy döntöttünk, - folytatta az ismertetőt Dumbledore - hogy az aurorparancsnokság vezetőjének Harry Potter urat fogjuk javasolni. Természetesen kiképzését társadalmunk legképzettebb varázslói végzik majd el. Mint azt már említettük az aurorparancsnoki tisztet addig, Shacklebolt miniszter úr egykori helyettese látja majd el. - Harry Potter és Ron Wesley urak kiképzői között lesz többek között - és most újra körülnézett a teremben - a Mágiaügyi Miniszter úr és jómagam is. Tudom szokatlan döntés, hogy egy éppen hogy, nagykorúvá vált fiatalemberre bízzuk társadalmunk védelmét, de ez egy kivételes helyzet, hisz Harry Potter, számtalanszor bebizonyította már, hogy korához képest érettebb, megfontoltabb és erősebb jellem sokunknál. Szavait most vastaps fogadta és a teremben ülők egyöntetűen a Potter nevet skandálták. - De ne menjünk ennyire előre, - folytatta - mert az érintett véleménye a legfontosabb, hisz nem biztos, hogy tetszik neki az állás, amit felajánlunk. Nos, Harry! Mit szólsz? Elfogadod? - minden szem ráirányult. Harry meglepetten viselkedett és nehezen találta a megfelelő szavakat. - Megtisztelő számomra a jelenlevők bizalma - szólalt meg halkan - miközben lassan felemelkedett székéből – Higgyék el gondolni sem mertem volna, hogy ilyen hamar auror lehet belőlem. Arról pedig, - folytatta most már egyre bátrabb hangon - hogy az aurorok parancsnoka lehetek, megvallom, hogy legmerészebb álmaimban sem reméltem. A megtisztelő bizalmat a tanács részéről megköszönöm, természetesen a legnagyobb örömmel és tisztelettel el is fogadom és a legjobb tudásommal fogom szolgálni a varázsló társadalmat, a magánvéleményemhez viszont mindenképpen ragaszkodni fogok. Nem titkolom tehát, hogy a minisztérium számos intézkedésével nem értettem és ma sem értek egyet és csak remélni tudom, hogy az új Mágiaügyi Miniszter úr meghozza a kellő reformokat ezen a téren is. ismét lelkes taps csendült fel a teremben. - A tanuláshoz és a vizsgákhoz természetesen, minden segítséget meg fogtok kapni - szólalt meg újra Dumbledore. Ősztől Harry te és barátod Ron Weasley úr nekifoghattok az auror kiképzésnek. Sajnos nektek kétszer annyi kiképzésben lesz részetek, mint egy közönséges auror kadétnak, de a legjobb oktatókat kapjátok, és csak reméljük, hogy bírni fogjátok. - A foglalkozásokat lakásodon fogjuk tartani - folytatta a professzor. Megkérlek, hogy erre a célra alakíttass ki egy helyiséget, ami megfelel a célnak. Én is hozzád költözöm erre az időre, ha nem gond, nézet mosolyogva Harryre a professzor. Nem sok mindenre lesz szükségem, tanításodban viszont sokat segíthetek. Remélem, tudatában vagytok, hogy a felkészülésetek, nem lesz egy könnyű feladat. - Igen uram tudom, hogy nem lesz könnyű és nagy örömömre szolgál az is, hogy vendégül láthatom önt a házamban - válaszolt most már erőteljes hangon Harry. Ron széles vigyorral tekintet szét a teremben és fogadta a gratulációkat. Még most sem tudta elhinni, hogy ő is auror lesz. - Ha bármire szükséged lesz Harry, - kapcsolódott bele a miniszterelnök is a társalgásba - szólj, mert mindenben számíthatsz rám. Lojalitásodat bizonyítottad, megbízhatóságod pedig, amiben senkin sem kételkedik, mindennél fontosabb számunkra. Harry szívét melegség járta át, ennyi pozitív érzést egyszerre még nem kapott élete során. Megbíznak benne és feladattal látják el, nem is akármilyen feladattal.
Ronnal madarat lehetett volna fogatni, olyan lázban égett. A további tanácskozásokban már nem is vettek részt. Dumbledore és McGalagony megkérte őket, hogy ha van egy kis idejük, látogassanak el Hagridhoz a vadőrlakba, mert a fél-óriás már nagyon szeretné őket látni. Később pedig Dumbledore professzorral megbeszélhetik az oktatással kapcsolatos órarendet. Keresztülvágtak a parkon és hamar elérték a vadőr kunyhóját. Bekopogtak és vártak. Hosszabb idő elteltével nesz hallatszott az ajtó mögül és megjelent Hagrid az ajtóban, de annyira álmosan, hogy szinte fel sem fogta kik azok, akik besurrannak mellette a házba. Agyar ismét jó formában volt, Ron arcának végignyalását követően elkezdte bő nyáladzását Harry nadrágjára ereszteni. Szomorú szemeivel néha feltekintett a fiukra, aztán folytatta dobszólózást a kunyhó padlóján, farka ütemes csóválásával. Ő így örült a viszontlátásnak. - Szia Hagrid! – köszönte a vadőrt Ron és Harry. Hagrid bambán megfordult és megdörzsölve a szemeit, hogy biztos jól lát-e, rájuk bámult még mindig álmos szemeivel. - Mi a szösz Harry, Ron ti meg hogy kerültetek ide, jaj de örülök nektek - szólalt meg, amint kezdett magához térni - de hát még nem kezdődött meg az iskola. - Nem Hagrid, az iskola az még nem kezdődött meg, - válaszolt Ron - de mi nem is azért jöttünk, jobban mondva minket ide rendeltek. - Rendeltek? - hőkölt vissza az óriás - Ki rendelt benneteket ide, McGalagony? Most ő az igazgató. Jaj, nagyon sokat dolgoztam fiúk az elmúlt időszakban, most is olyan fáradt vagyok, tudjátok mennyi kárt szenvedett az iskola, de már szinte kész is van. - Hagrid, mi más okból vagyunk most a Roxfortban. Mi befejeztük Roxfortos éveinket - szólalt meg most Harry. A fél-óriás kezében most megállt a teaforraló kanna, amit a tűzhelyre szeretett volna tenni. - Kicsaptak titeket? - bámult a fiúkra meglepett arccal. - Dehogy is csaptak ki Hagrid, csak mi ketten az utolsó év helyett az auror szakma tanulásába kezdünk, ami nem itt a Roxfortban lesz, hanem Harry otthonában - nyugtatta meg Harry a megdöbbent vadőrt. - Aurorok lesztek? - csillant fel Hagrid szeme - De hát az aurorok három éves képzésen vesznek részt a minisztériumban. Nektek pedig még van egy évetek itt, a Roxfortban. Az idén teszitek le a RAVASZ-okat. - Gyorstalpaló lesz Hagrid - szólt közbe Ron - nem hallottál még róla - nézett vigyorogva Harryre, de rögtön le is hervadt a mosoly az arcáról, ahogy azt Harry viszonozta. - Hagrid, valamit mondani szeretnék és készülj fel rá, hogy vegyes érzelmekben lesz részed - nézett a vadőrre Harry óvatos tekintettel. - Nem lepődök én már meg semmin sem Harry, - vigyorodott el a fél-óriás Harry óvatosságát látva mond csak bátran, mi történt? - Hallottál mostanában Dumbledore professzorról, akár jót, akár rosszat? - kérdezte Harry óvatosan. - Hallani nem hallottam, de láttam őt ma reggel is, asszem álmomban itt állt az ágyam végében, mint egy szellem és nézet rám - vigyorgott tovább a vadőr képtelen álmaira gondolva - de én legyintettem és átfordultam a másik oldalamra, aludtam tovább. - Hagrid az nem álom volt - szólt közbe Ron. - Mi az, hogy nem álom volt, én álmodtam vagy te? - nézet Ronra kissé meglepett arckifejezéssel. - Hagrid, Dumbledore professzor visszatért - mondta ki gyorsan Harry és várta a hatást. - Visszatért? Dumbledore professzor? Na, ide figyeljetek, a professzor nekem is barátom volt nemcsak nektek. Tőletek ezt nem vártam volna, csalódtam bennetek Harry - fordult el az óriás és szipogva kotorászott zsebében hatalmas zsebkendője után. Ekkor egy halk pukkanást követően Dumbledore professzor jelent meg és halkan megszólította a neki háttal álló Hagridot. - Ne hibáztasd a fiúkat Hagrid, ők igazat mondanak, visszajöttem. Dumbledore hangjára Hagrid 180°-os fordulatot tett, amitől lábai szinte összegabalyodtak és szótlanul, ugyanakkor ijedten nézett a professzor, lebegő alakjára. A zsebkendő is kiesett a kezéből ijedtében.
- Professzor úr! Hát nem álmodtam? Ön itt van, visszajött! Tudtam én! Egy ilyen nagy varázsló hebegte a fél-óriás könnyeivel küszködve a meghatottságtól. - Igen Hagrid visszatértem, nem úgy, ahogy te azt elképzeled, de hagyjuk ezt most. Hagrid ránézett Ronra, majd Harryre, mintha tőlük várná a megerősítést és azt, hogy az esze az nem ment el, és amit most lát és hall, hogy Dumbledore visszatért az valóban megtörtént. Hosszú hallgatás után lerogyott egy székre és kis híján elsírta magát az örömtől. - Harry, Ron ne haragudjatok rám, hisz ez csodálatos. Kérem, professzor úr üljön le közénk… - Nos, Harry, te és Ron - fordult a professzor a fiúk felé - már számtalan alkalommal bebizonyítottátok, hogy méltók vagytok az aurorságra. Mivel mi ketten életveszélyes kalandokban is részt vettünk fiam, úgy gondoltam képes leszel egy teljesen új csapat vezetésére. Jelen helyzetünk sajnos nem teszi lehetővé azt, hogy éveket várjunk, amíg ti elvégzitek az iskolát a Roxfortban és még három évet, az auror vizsgákig, ezért döntöttünk úgy, hogy felgyorsítjuk számotokra a kiképzést és megtanítunk nektek mindent, amire egy kiváló aurornak szüksége lehet munkája során. - Nem hagyhatunk ki egyetlen tantárgyat sem, ami a RAVASZ letételéhez szükséges – folytatta a professzor - ezért a sötét varázslatok kivédését én fogom tartani számotokra, Minerva McGalagony az átváltoztatás tanban fog segíteni, Filius Flitwick professzor bűbájtant tanít majd számotokra és végül a bájitaltan fortélyait, öreg barátom Horatius Lumpsluck professzor fogja átadni számotokra. - Lumpsluck professzor nem mindig fog ráérni, ezért egy kisegítőt fogunk ezekre az alkalmakra keresni és már van is egy tippem, hogy ki lesz az, ha ti is egyet értettek velem. A fiúk kérdő tekintetéből kiderült, hogy kíváncsiak lettek, arra, hogy ki lehet az idős professzorral egyenértékű tanár, és ha ilyen jó bájitaltanból, akkor miért nem őt magát kérik fel az oktatásra. - Látom rajtatok, hogy szeretnétek valamit kérdezni, csak bátran Ron ki vele mi nyomja a szívedet? fordult a professzor Harry barátja felé, aki már jó ideje mocorgott a székén. - Professzor úr, csak arra gondoltam, hogy miért nem a titokzatos idegen tartja nekünk a bájitaltan órát, ha Lumpsluck professzor nem mindig ér rá megtartani az órákat - kérdezte Ron elvörösödve. - Kitűnő meglátás fiacskám, kitűnő meglátás - válaszolt Dumbledore - és meg is mondom, hogy miért. Az általad titokzatosnak nevezett idegen, nem is annyira idegen számotokra és titokzatosnak sem mondanám, mert máris felfedem kilétét előttetek, csak azért nem említettem eddig, mert kissé meg fogtok lepődni. A helyettesítő tanárotok nem más, mint Hermione Granger. Harry, Ron és Hagrid úgy tekintettek a professzorra, mintha az elvesztette volna a józan eszét, és ha még várnak egy kicsit, akkor kiderül, hogy amit az előbb mondott az meg sem történt. - Hát igen, pont erre a tekintetre számítottam - nézett rájuk mosolyogva a professzor - de egy kicsit csalódott is vagyok, hogy a legjobb barátotok képességeit ennyire lebecsülitek. - Szó sincs róla professzor úr, szólalt meg enyhén elpirulva Harry - csak úgy tudjuk, hogy Hermione befejezi az utolsó évet és tisztába vagyunk azzal is, hogy ez lesz a legnehezebb éve. Készülnie kell a RAVASZ-okra, hogy a kitűzött céljait elérhesse. - Igen tudom, de amint azt ti is tudjátok, Hermione Granger kisasszony rendkívüli tanulási képességekkel és nagy teherbírással rendelkezik, ezért voltam bátor megírni neki mindazt, ami itt történt és McGalagony bagolypostával továbbította is a levelemet Granger kisasszonynak. A fiúk és Hagrid most már mosolyogva néztek a professzorra és úgy érezték kezd minden újra olyan lenni, mint régen. - Hagrid - szólt most a vadőr felé fordítva tekintetét - majd elfelejtettem - számodra még van egy tartozásom, amit most szeretnék tanúk jelenlétében teljesíteni és csettintett egyet az újaival. Ezüstös csillagok százai lebegtek Hagrid előtt a levegőben és megjelent közöttük egy Hagrid méretéhez igazodott varázspálca - ez itt az új pálcád - és újra csettintett egyet az újaival a fél-óriásra mutatva. A pálca Hagrid kezébe ugrott és végéből halványkék villám szállt ki a levegőben cikázó ezüst csillagok felé, mire azok köddé váltak. A vadőr szájtátva nézett a pálcára és hálás tekintettel, szemében csillogó könnycseppekkel fordult a professzor felé. - Köszönöm, professzor úr! – mondta nagyon halkan. - Nem Hagrid, én kérek bocsánatot tőled a múlt tévedéseiért. Te mindig jóravaló, becsületes ember voltál és nem érdemelted meg a kicsapatást az iskolából. - De professzor úr, ön állást adott nekem és házat a fejem felé, semmi panaszom sem lehet. - De igen Hagrid, hidd el, hogy lehet - nézet hálásan és barátságosan Dumbledore a fél-óriásra. - Professzor úr, Hagrid, ha megengedik, mi akkor most mennénk is - szólalt meg Harry.
- Persze, persze, menjetek csak mire megérkeztek én is ott leszek - válaszolt jókedvűen Dumbledore. - Hagrid - fordult vissza Harry az ajtóból - kérlek, látogass meg minél hamarabb a Grimmauld tér 12. szám alatti lakásomban mindannyian várunk szeretettel. A két fiú átvágott a parkon, még egyszer szétnézek, azután mindketten szinte egyszerre dehoppanáltak.
Harry otthonában felpezsdült az élet. Mindenki azt találgatta, hogy mi okból mentek el a fiúk anélkül, hogy egy szóval is említették volna úti céljukat és miért olyan korán, miért olyan sietve hagyták el a házat? Sok kérdés maradt nyitva, melyekre meg kellett találni a válaszokat. Nem sokáig kellett találgassanak, mert rövid időn belül beszállt az ablakon egy termetes bagoly, amelyik Hermione fölött keringve egyszer csak a lány ölébe pottyantott egy pergament. A lány meg is lepődött, mert sehonnan sem várt levelet. - Mi az, honnan jött, ki írta?- faggatódzott Ginny, miután lehuppant Hermione mellé. A lány gyorsan átfutotta a levelet és miközben olvasta, arckifejezése többször is változásokon ment keresztül, de a legnagyobb változás a levél végén tükröződött rajta, amikor előbb megrökönyödés, aztán széles mosoly jelent meg kivörösödött arcán. - Csak nem, Dumbledore professzor? Visszatért? - motyogta maga elé a lány láthatólak kissé zavarodottan, de ugyanakkor nagy örömmel. - Beszélj már érthetően lányom - szólt rá Hermionera Mrs. Weasley, tőle nem megszokott erőteljes hangon. Hermione kissé kábán, de egyre jobban magához térve elmondta mi áll a levélben. Most a Weasley családon volt a meglepődés sora és bizony ők sem vágtak semmivel sem értelmesebb képet, mint az előbb Hermione. A lány ezen, tiszta szívből nevetett. - Dumbledore visszatért - szólalt meg egyszerre a Weasley házaspár. Ebben a pillanatban a szoba közepén egy pukkanás jelezte, hogy valaki érkezett és hamarosan meg is jelent a professzor átlátszó, de jól látható alakja, most éppen a dísztalárt viselte. - Arthur, Molly, gyerekek! - nézet szét a társalgóban Dumbledore - Jó helyen járok, ez a Grimmauld tér 12, vagy eltévesztettem a célt? - élcelődött vidáman a professzor. - Dumbledore professzor, kiáltották kórusban mindannyian. - Igen, igen én vagyok. Ilyen meleg fogadtatást nem vártam, köszönöm szépen - szólalt meg ismét hangjában megilletődés hallatszott. Mindjárt megérkezik a két fiatalember is, ők ugyanis dehoppanálnak nézet szét szemében huncut, kíváncsi mosollyal. - Igazán szépen kicsínosították a lakást, nagyon rég láttam ilyen szépnek - ámuldozott a professzor - és ha most megbocsájtanak én egy röpke utazást teszek a házban és szétnézek, megjegyzem, nincs szükségem vezetőre, minden egyes zugot jól ismerek, és az ebéddel se várjanak meg, arra már nekem nincs szükségem - azzal, mint egy rossz gyerek, kacagva hírtelen eltűnt a lépcsőfeljáró mögött. Ebben a pillanatban jelezte két pukkanás, hogy megjött Ron és Harry. Már nem is lepődtek meg a ház lakói a pukkanásokon. Amióta Ron, Harry és Hermione letették a hoppvizsgát, azóta mindennapossá váltak és egyre sűrűbben lehetett őket hallani. - Sziasztok! Megjöttünk! - kiáltott Ron az előszobából, ahova éppen megérkezett - Harry te hol vagy? forgolódott Ron tengelye körül. - Itt vagyok bajnok, kiáltott ki Harry a társalgóból. - Mindig elfelejtem, hogy a cím után a helységet is megnevezzem, ahova érkezni szeretnék, így mindig a kalaptartó alatt találom magam - dúlt-fúlt Ron belépve a társalgóba. Odalépett Hermionehoz és cuppanós puszit nyomott annak durcás arcára. - Nem szóltál, hogy hova mész - suttogta neheztelve oda Ronnak halkan a lány. - Nem akartalak felébreszteni - súgta vissza Ron újabb villám puszit nyomva most a lány ajkára. Hermione kacéran és gyöngéden eltaszította magától a fiút, akire a Hermione mellett ülő húga épp rózsaszín nyelvét öltögette. Ron barackot nyomott Ginny fejére, de már futott is a felbőszült fejét vakargató lány elől. Az csak kacagott az elinaló bátyja láttán, de esze ágában sem volt őt követni. Ron erre megállt és visszasomfordálva leült Hermione mellé a heverőre. - Megkaptátok Dumbledore levelét? - kérdezte Harry, miután talárjából kibújva farmerben és pulóverben leült velük szembe. Meg ám, de rá nemsokára személyesen is beszéltünk vele - válaszolt Ginny. - És hol van a professzor? Most jut eszembe, azt mondta, hogy ő már itt lesz, mire mi megjövünk nézet körül kutató szemekkel Harry.
Ekkor zajok szűrődtek ki a Harry dolgozószobájának ajtaján. Amit a fiú a könyvtárszobából alakíttatott ki magának. - Ki van ott és mi történik - kérdezte Harry részben a szobában randalírozó felé, részben a megdermedt társaihoz intézve szavait. Senki sem válaszolt, valószínűleg nem hallotta az illető. Harry kezében pálcájával elindult lassan a szoba felé, hogy meglepje a betolakodót. Pálcáját előre szegezve belökte az ajtót és megdöbbenten látta, hogy nem más, mint Dumbledore professzor az, aki elgondolkodva fehér szakállát meg simítva, mutató ujját előre szegezve ide-oda rakosgatta a bútorokat. - Na, végre Harry, fordult meg a professzor - de ekkor igencsak elámult azon, amit látott. Harry az ajtóban állt és mögötte felsorakozott a ház minden lakója, kivéve talán Siport, és mindenki rászegezve tartotta varázspálcáját. Dumbledoreból kitört a nevetés és kétrét görnyedve úgy elkezdett hahotázni, mint egy kisgyerek. - Gyerünk csak, gyerünk, végezzetek szegény öreg professzor szellemével, mire vártok még - és kacagott, kacagott tovább, látva a szégyentől megzavarodott arcokat. - Úgy vélem Harry - oldotta a feszültséget Dumbledore - ez lesz az a helyiség, ahol a dolgozószobámat kialakíthatnánk, amennyiben persze te is beleegyezel. - Ühüm - hallatta buta helyeslő hangját Harry, mert semmi értelmes nem jutott az eszébe. - Ez a szoba van olyan tágas, hogy bele fér az én kis szobám és annak bútorzata is, szépen rejtve természetesen, ha nem bánod. A Roxfortból áthozatom az összes berendezést. - Úgy vélem abban a sarokban, amit szabaddá tettem tökéletesen elférek - folytatta a professzor - Nem magam miatt teszem Harry, mert én már nem sok mindennek veszem hasznát, de te és barátaid, annál inkább - és most a szobában maradt fiatalokra tekintett. - Nem szeretném magam rátok erőszakolni fiam, ha terhedre vagyok, csak szólj és keresek egy másik helyet, ahol meghúzhatom magam - amíg beszélt, huncut tekintettel leste szemei sarkából a fiút. - Szó sincs róla - kiáltott Harry szinte megijedve Dumbledore kijelentésétől - Nagyon szépen megférünk majd, az én házam az öné is professzor úr - sietett a válasszal Harry. Többen is megkönnyebbülten sóhajtottak fel közöttük a professzor is, Harry válaszát követően. Úgy tűnt a biztonságot még mindig nagyrészt Dumbledore professzor jelentette a fiatalok számára. - Akkor én most intézkedek a felszereléseket és az auror képzéshez szükséges dolgokat idehozatom. Harry légy szíves mutasd meg, hol tudjuk majd tárolni ezeket a dolgokat - fordult Harryhez Dumbledore. - Én úgy gondoltam professzor úr, hogy az alagsorban tárolhatnánk és megmutatnám önnek azt a termet, ami kiképzésre már méretét tekintve is tökéletes volna indult el Harry, nyomában a lebegő professzorral. - Gondolom melyik teremre gondoltatok - szegezte tekintetét hol Harryre, hol Ronra a professzor - én már végeztem egy gyors terepszemlét és ugyanaz a véleményem, hogy ezt a házat és a hozzá tartozó alagsori termeket épp nekünk találták ki. - Professzor úr - állt meg Harry és szembe fordult volt igazgatójával - ön szerint leszünk-e olyan jók, mint bármelyik eddigi auror? - szúrós tekintete szinte égett. - Nem Harry, ti sokkal jobbak lesztek, mint az eddig élő legtöbb auror - szögezte le Dumbledore most szigorú, erélyes hangon - jobbak kell, hogy legyetek és mi, ezért fogunk dolgozni. A két fiúnak ez a biztatás hiányzott, arcuk felderült, vonásaik lassan megkeményedtek és úgy érezték, hogy most már bárkit le tudnának győzni. Harry belépet a dolgozó szobába és azonnal észrevette, hogy ott valami megváltozott. A szoba baloldali sarka eltűnt és helyét egy kidomborodó, félkörív foglalta el. A félköríven ugyanúgy könyvespolcok voltak, így idegen szem számára a változtatás szinte fel sem tűnt. A körív közepén azonban egy kőszörny szobra volt látható, ami Harrynek nagyon ismerős volt. Nem akart hinni a szemének, a Roxfort hetedik emeletén található folyosó szörnyszobra állt előtte. Amint oda ért a kőszörny félreállt, mögötte megnyílt a fal, majd feltűnt a mozgó csigalépcső. Harry rálépett, s türelmesen várt, amíg a szerkezet felvitte őt Dumbledore dolgozószobájának réz kopogtatós ajtajáig. A kör alakú dolgozószoba a megszokott kép tárult elé: a vékony lábú asztalokon békésen zümmögtek a füstfelhőket eregető ezüst szerkezetek, a régi igazgatók és igazgatónők portréi szuszogva bóbiskoltak kereteikben, de Dumbledore gyönyörű főnixmadara, Fawkes már nem üldögélt az ajtó mögötti állványon. Harry nagyot sóhajtott, hiányzott néki a madár. Ezt az ürességet érezte akkor is, amikor Hedviget elvesztette.
Odalépett a merengő szekrényéhez, reménykedve benne, hogy Dumbledoret ott találja, de a professzor nem volt a szobában. Körbe járta a szobát és kellemes meleg érzés töltötte el, amikor leült a professzor székébe. Megnyugtató érzés volt számára újra a szobában és annak jól ismert berendezése között ismét megpihenni. Merengéséből az egyik kép ébresztette fel, aki gúnyos hangon szólt oda Harrynek. - Nicsak, nicsak, Harry Potter a hős – szólalt meg egy gunyoros hang a háttérben. A hang tulajdonosa nem volt más, mint a Roxfort egykori igazgatója Phineas Nigellus Black, Sirius nagyapja, aki nem igazán szívlelte Harryt. Harry nem válaszolt a képnek, felpattant és gyorsan bezárta maga mögött az ajtót. A csigalépcsőn lefele haladva még hallotta az öreg kárörvendő szavait, de gondolatai már teljesen másfele jártak. Elhagyva a csigalépcsőt és hamarosan saját dolgozószobájában találta magát. A kőszörny visszacsusszant a helyére. Harry megállt az egyik könyvespolc előtt és kíváncsian tekintett a polcon katonás rendben sorakozó könyvekre. Szeme megakadt Nicholas Flamel az Alkímia nagykönyve c. 1612ben kiadott művén. Fellapozta a könyvet és beleolvasott. Szeme megakadt egy mondaton. A szerző említést tett az élet lángjáról, ami Harryben azonnal felélesztette a kíváncsiságot az alkímia iránt. Addig olvasta a könyvet, amíg besötétedett. Íróasztala fiókjába csúsztatta, majd átment a társalgóba, ahol népes baráti társaság beszélgetett éppen. Mindenki meglepetten fordult felé, hisz nem is sejtették, hogy Harry a házban van. A fiú gondolataiba mélyedve egyre csak az élet lángjáról agyalt. Végül eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony megszerzi a lángot. Csak azt nem tudta, hogy hol fogja kezdeni a kutatást. A terveitől hirtelen könnyebbnek érezte magát és a nap hátralevő részét már teljesen felszabadultan töltötte barátai társaságában. Késő este Dumbledore professzor is megérkezett. Folytatása következik!
