Közösségi szolgálatos tapasztalataim szakközépiskolában
KÉSZÍTETTE:
Deli Katalin
magyar-francia szakos tanár, osztályfőnök, Vásárhelyi Pál Kereskedelmi Szakközépiskola
Budapest, 2014. január 6.
1
Először is szeretném megindokolni, miért éreztem fontosnak, hogy megosszam másokkal is tapasztalataimat. Nem elitgimnáziumban tanítok, hanem egy teljesen középszerű, peremkerületi szakközépiskolában. Minden olyan társadalmi és pedagógiai probléma jelen van nálunk, amivel más szakközépiskolák is küzdenek. A nehézségek ellenére mégis úgy gondolom, hogy jó úton haladunk a közösségi szolgálat terén, szeretném tehát megmutatni, hogy ezek a sokszor alulmotivált és a társadalmi problémák iránt érzéketlennek tűnő fiatalok is alkalmasak a közösségi szolgálatra, sőt, ezeknek a programoknak hihetetlen közösség- és személyiségformáló hatásuk van. Jelenleg tizenegyedikes az osztályom, 2016-ban fognak érettségizni. Már az első pillanattól kezdve beszéltem nekik arról, hogy érettségi bizonyítványuk megszerzéséhez szükségük lesz ötven óra közösségi szolgálat teljesítésére. Mind a gyerekek, mind a szülők reakciója a vártnak megfelelő volt, egyesek felháborodtak, ellenérvekkel és kérdésekkel bombáztak engem, míg mások sztoikus nyugalommal intették le a hangoskodókat, azt hirdetve, hogy ilyen értelmetlen „hülyeséget” soha nem fognak bevezetni. A tanáriban is hasonló volt a hangulat. Bár a lelkünk mélyén éreztük, hogy nagyon is fontos lenne segítő, szociálisan érzékeny fiatalokat nevelnünk, túl sok volt a kérdés és a bizonytalanság. Úgy éreztük, nincs kellőképpen előkészítve ez a program, magunkra vagyunk hagyva, és kaptunk egy újabb terhet az amúgy sem kevés többi mellé. Talán féltünk attól is, hogyan fogjuk meggyőzni a szülőket és a gyerekeket a közösségi szolgálat fontosságáról. Első lépésként 2012 tavaszán szerveztünk egy iskolai önkéntes napot, elkezdtünk tapogatózni. Azok az osztályfőnökök, akiknek volt kapcsolatuk, külső helyszínre vitték osztályukat, például óvodába kerítést festeni, rendbe tenni az udvart, állatmenhelyre takarítani, kutyát sétáltatni; a többiek pedig az iskolában ismerkedtek az önkéntesség témakörével meghívott vendégek segítségével. Mi az osztállyal a Bárka Közösség lakóotthonában töltöttük a délelőttöt, ahol tizenkét értelmi fogyatékos fiatal él együtt nagy szeretetben. Az önkéntes nap előtt fontosnak tartottam, hogy előkészítsük a fogyatékosokkal való találkozást, sokat meséltem a bárkások életéről. A gyerekek érdeklődve hallgattak, de többen megfogalmazták aggodalmukat, hogy túlságosan megrázó lesz nekik ilyen emberekkel találkozni, sajnálni fogják őket, félni fognak tőlük. Nem voltam meglepve, hogy az önkéntes nap reggelén sorra telefonáltak a szülők, családi okokra hivatkozva kérték, hogy tekintsem gyermekük hiányzását igazoltnak. A
2
harmincfős osztályból végül húszan vágtunk neki az útnak, ami ebben az esetben nem csak a fizikai értelemben vett valós utat jelentette. A gyerekekkel együtt én is tele voltam aggodalommal az első találkozást illetően. Az értelmi fogyatékosok hihetetlen közvetlensége és őszinte szeretete azonban hamar oldottá tette a hangulatot, nemsokára együtt takarítottuk velük a házat, kertészkedtünk, szendvicseket készítettünk. Nem mondom, hogy nem kellett időnként nógatni a gyerekeket, akik közül néhányan még a saját szobájukat sem takarították soha, de ha kijelöltük számukra a munkát, azt becsületesen elvégezték. Közben a sérült fiatalok végig körülöttük sürögtek- forogtak, és örömmel tapasztaltam, hogy elindult közöttük a valóban érdeklődésen alapuló beszélgetés. Azt hiszem, sajnálatot senkinek nem láttam az arcán. Azért írom, hogy „azt hiszem”, mert sajnos egy dolog nagyon nehezen ment, és megy a mai napig is, a gyerekek nem tudják, vagy nem akarják megfogalmazni élményeiket, tapasztalataikat, érzéseiket. Rászántunk a feldolgozásra egy osztályfőnöki órát, és bár pozitívan, de nagyon szűkszavúan nyilatkoztak, egyáltalán nem is tartották fontosnak, hogy elemezzük a közösen átélteket. Ezen a területen még dolgoznunk kell!
Folyik a takarítás a Bárkások otthonában, melynek során egyre közelebb kerülnek egymáshoz sérültek és diákok.
3
A következő tanévben, 2013 tavaszán újból mentünk a Bárkába takarítani, kertészkedni, és nagy örömmel tapasztaltam, hogy már nem húszan, hanem huszonkilencen segítettünk barátainknak. A gyerekek egyre otthonosabban, felszabadultabban mozogtak a lakóotthonban, melynek lakói nagy szeretettel és hálával fogadtak minket, örömmel mutogatták az előző évben közösen ültetett rózsákat, milyen szépen virágoznak. A Bárka Közösséggel való kapcsolatunk a mai napig fennáll, sőt, nyugodtan mondhatom, hogy a kölcsönösség elvén alapul, hiszen már kétszer meg tudtuk hívni őket iskolánkba. Tavaly a tolerancia jegyében szerveztük meg az iskolanapot, melynek során diákjaink kisebb csoportokban hallgathattak előadásokat e témában, illetve találkozhattak fogyatékkal élő embertársaikkal. A bárkásokat is megkértük, hogy tartsanak foglalkozásokat, és ők örömmel jöttek. Cserébe vendégül láttuk őket, és lehetővé tettük számukra az általuk készített kézműves portékák árusítását, tehát kölcsönösen segítettünk egymásnak.
A Vásárhelyi-napon árulják a bárkás sérültek és segítők saját készítésű portékáikat, és előadásokat tartanak diákjainknak
Azóta már a karácsonyi vásárunkon is részt vettek, így személyesen tudtuk nekik átadni azt a sok-sok élelmiszert, amit az osztályom gyűjtött nekik az ünnepekre. Mondanom sem kell, hogy nagyon meghatódtak. A gyűjtés úgy történt, hogy decemberben letettem egy dobozt az osztályterem egyik sarkában, beletettem egy zacskó cukrot, és arra kértem a gyerekeket, hogy ha tehetik, gondoljanak nehéz anyagi körülmények között élő barátainkra. 4
Hihetetlen öröm volt látni, hogy szinte mindenki hozott valamit, még ha csak egy apróságot is, és ez maga volt az önzetlen segíteni akarás megnyilvánulása. Végre tapasztaltam, hogy ezeknek a kamasz gyerekeknek akkor is megnyílt a szívük, ha ezt szavakkal nem tudják, vagy nem kívánják kifejezni.
A Bárka egyik lakója, Csilla árusítja kézműves termékeiket, és átveszi az osztályteremben az adományokat
Az osztályomnak mára már természetessé vált a közösségi szolgálat, hol maguk keresik a kapcsolatokat, hol az általunk felkínált lehetőségekkel élnek. Van, aki már teljesítette az ötven órát, van, aki még gyűjtöget, de mind a harmincan rajta vannak az úton, és szerintem legtöbbjük már nemcsak kényszerből végzi a munkáját, hanem meggyőződésből is! A tanáriban is oldódik a feszültség, az iskolavezetés és több lelkes kolléga is szívügyének tekinti az önkénteskedést, így egyre több kapcsolatot sikerül szereznünk diákjaink számára. Nem mondom, hogy ez nem ró ránk plusz terheket, de egyrészt kitartásunknak meglesz a gyümölcse, másrészt úgy tapasztaljuk, hogy ahogy telik az idő, egyre jobban el tudjuk engedni tanulóink kezét. Karácsony előtt például több mint hatvan diákunk vett részt a Baptista Szeretetszolgálat által szervezett Cipősdoboz akcióban, akik kíséretünk nélkül végezték az összegyűjtött adományok elszállítását, csomagolását és szétosztását. Munkájukra nem volt panasz, nem hoztak szégyent iskolájukra, mi pedig nagyon büszkék lehettünk rájuk!
5
