Isten nevében kezdem el naplómat (Részben jegyzeteimből, tapasztalataim és emlékezeteim nyomán állítottam össze)
Kurszk, 1942. július 10-én
Kovács Nándor szakaszvezető
Behívó: 1942. március 8-án Balassagyarmatra megérkezett a katonai behívóm. Vasárnap lévén, anyám, ki éppen nálam van, jött a behívó megérkeztét jelezni, mert Pálfalván már kerestek. Sejtette, hogy hamar utolér új lakásomon, így felutazott, hogy elbúcsúzhasson tőlem. Felcsörren a kapu csengője, és jelenti a rendőr, hogy a kapitány úr sürgősen kéret. Biztos voltam a behívóm megérkeztében. Valóban az volt. Kapitány úr sajnálatát kifejezve adja át, de felmentést nem kaptam, így be kell vonulnom. Odahaza az ünnepi ebéd, mit házinénink és anyám társaságában költöttünk el, a behívó hírére általános lehangoltságot jelentett. Másnap, 9-én, hétfői nap lévén, anyámat elkísérem a MAVART állomáshoz, hol érzékeny búcsú után elválunk egymástól. A hivatalban csoportvezetőmnek és kollégámnak is tudomásukra hozom, hogy bevonulok. Tőlük is elbúcsúzom, és a városban megvásárolom a még szükséges dolgokat, mely a hosszú távollét alatt fontos lehet. Déli 13.30-kor indulok a vonattal, hogy 10-ére pontos lehessek. 10-én Nagyváradon jelentkezem a századparancsnoknál, ki tudomásomra adja, hogy az orosz frontra megyünk. A rég és sokat együttlévő bajtársakkal meleg kézszorítással üdvözöljük egymást. Egyelőre még csak lébolás, de beöltözünk a még nem is régen levetett egyenruhába. Felkeresem a régi ismerőseimet, kik csodálkoznak, hogy ismét katona lettem. Esténként moziban, színházban, s igen gyakran vendéglőben találjuk meg napközi unalmunk vigaszát. Mindenkinek megalakul a kedélyes társasága, így mink is hat tagból, „Kőtörő” elnevezés alatti társaságot alakítottunk. Tagjai: Réz Gyula szakaszvezető, hatvani jó menetelű fűszerüzlet tulaja, Sipos László szakaszvezető, finánc, Szalay László szakaszvezető, budapesti szabómester, Kiss Sándor szakaszvezető, budapesti üzletvezető, Radnóti István szakaszvezető, budapesti fűszeres, és én zárom be a társaságot, mint detektív gyakornok. A Kőtörő elnevezését mindannyiunk semmitől vissza nem riadó alakjáról kapta. Egész nap együtt van a társaság, este pedig mindenhová együtt megyünk. Már a század tisztjei és mindenki tudja, hogy a Kőtörők szoros barátságot kötöttek. A Körös-parti vendéglős már a 6 személyes asztalt senkinek nem engedi elfoglalni. A században lévő vésnökkel megcsináltattuk társaságunk emlékét, az ezüst „Kőtörő” gyűrűt. Napközben azért komoly munkát végezünk, és rendezgetjük a behívott civil gépkocsikat, mely alapos átvizsgálásra kerül, hogy eleget bírjon tenni hivatásának az oroszországi rossz utakon. Van miben válogatni, mert csoport szerint sorban áll már vagy 50 darab. Már el is készültünk, csak az indulási parancsot várjuk, mely a Honvédelmi Minisztériumból fog érkezni. De még mindég késik, így a március 15-ét, születésem 26. év-
2
fordulóját még Nagyváradon ünnepeljük. Sőt, annyira van idő, hogy a húsvéti szabadságot, egy hetet odahaza, családi körünkben tölthetjük. A szabadság április 9-én befejeződik, majd 10-én a század megkapja az indulási parancsot. Nagy a sürgés-forgás a laktanya udvarán, az első részleg 11-én már indul. Én a második részleggel, 13-án indulok. 1942. április 12. – vasárnap. A teherkocsik egymás után jönnek-mennek, hordják a század anyagát a teherpályaudvarra, ahol a ráf. század vagoníroz. Készül a beláthatatlan hosszú útra, az orosz frontra. A nyitott vagonokra pedig lassú óvatossággal a személy- és teherautók is felmennek. Éjjel 11 óra, már mindenki elhelyezkedett a részére kijelölt vagonban. A szerelvény 30 vagonból áll. Az én helyem a szerelvény közepe táján lévő vagonon, illetve azon lévő teherkocsiban van. Ezen kocsi üzemanyag-ellátó kocsiként szerepel. Tartalma 15 hordó benzin és pár hordó olaj. A kocsi üléséből nagyszerű lesz a kilátás, mert igen magasan van a vagon tetején. Itt csak napközben fogunk tartózkodni, aludni az utána következő vagonon fogunk, mely GH-anyagot [a Gazdasági Hivatal által kiutalt dolgokat, élelmiszert] tartalmaz. Már meg is csináltuk a helyünket a GH-s bajtárssal –Kiss Sándor szakaszvezető –, ki egyébként a Kőtörők csoportjába tartozik. Meg is jegyezzük, hogy az úton nem halunk éhen. Az első éjjel kissé szokatlan és izgalmas, hiszen még csak a nagyváradi pályaudvaron vagyunk. Ugyan mikor indulunk, merre megyünk, meddig megyünk? Valószínű, ilyen gondolatok közepette alszik el mindannyiunk. 13. éjjel 3 óra van, amikor felébredek a vagon egyenletes zakatolására. Gyorsan kimászok a ponyva alól, hogy megnézzem, merre megyünk. Éppen az állomáson haladunk át. Rákospalota. Nyugodtan visszafekszem, hiszen még Magyarországon vagyunk. Reggel 8 órára Vácra érkezünk. Mindenki rohan a pályaudvar vízcsapjához mosakodni. Reggelizésre nincsen idő, mindenki helyére megy, mert indulást jeleztek. Kiss bajtárssal mi is otthagyjuk éjjeli szállásunkat, és felmászunk az üzemanyag-kocsijának ülésébe, hol annak vezetője, Dobos István őrvezető éppen ébredezik. Ugyanis ő a kocsi ülésén alszik, mely oly kényelmes, hogy aludni is lehet rajta. Hozzáfogunk reggelizni a nálunk lévő szalonnából és vöröshagymából. A vonat ránt egyet, és lassú, lomha mozdulattal kiindul. Még egy-két rántás, és egyenletes zakatolással haladunk a szlovák határ felé. Déli 12 óra: Érsekújvárra érkezünk. Kétórai álldogálást jeleznek. Mindenki megrohanja a pályaudvart és közeli trafikot képeslapért és bélyegért. Én is pár helyre küldöm üdvözletemet, jelezve az indulást és útirányunkat. 14-én 18.20-kor Galántánál átléptük a magyar–szlovák határt. Első szlovák állomás: Szered. Szerelvényünk egy diákvonat mellé áll, mely tele van pompás, serdülő lányokkal. Rövid 5 perc ismeretség, és az élelmes katonák címeiket átadva, kézszorítás közepette beszélgetnek velük. Ezek
3
egészen jól tudnak magyarul. A Kőtörő bajtárssal mi is feljegyzünk pár címet, melyet a lányok huncutul egymásról bediktálnak. 15-én áthaladunk a szlovák területen: Trencsén és Zsolna állomásain. Az út gyönyörű látványt kelt. A vonat egyre emelkedő területen halad keresztül. A szlovák katonák, kik 18–20 évnél nemigen lehetnek idősebbek, békésen és tisztelettudóan feszengnek puskájukkal az előttük elhaladó századnak. Nekik ez már nem újdonság, mert hetek óta óránként robognak át területeiken a magyar és német szerelvények. 16-án elérjük a magaslat csúcspontját, Jablonkát, melynek tetejére két szlovák mozdony húzott, és egy pedig tolatott bennünket. Az idő jelenleg hideg, havas esős. Valóban magaslaton érezzük magunkat, olyan, mintha a fellegekben lennénk. Ezen az állomáson a német vöröskeresztes nők Wehrmachtzuppéval és forró teával láttak el bennünket. A fiúknak tetszik az utazás, a tájék és az éghajlat változatosságai. Továbbhaladva a következő állomásokat érintettük: Petrovicz[?], Schibia[?], Ploch[?], Tischau[?], Konstancza[?], Emanuelsregen[?], Oderberg[?]. Itt érvényesítettük a magyar pénzről átváltott márkát. A társaság besörözött. 17-én keresztülhaladt állomások nevei: Katowice, Schuhedniov[?], Radom, Jedlina, Pionki, Golina, Kroich[?], Lukovo, Bikozvo[?], Szkarzisko[?], Branovitze[?]. 18-án Breszt-Litovszk, Hordzein[?], Stolpce[?], Niegoroloje – és Minszk. Az állomások kihaltak, civileket nem látni, pedig rengeteg vonat jönmegy. Mindegyik szerelvény tele katonával. Magyar, német, sőt románokat is látni. Különös elfogultságot érzek, milyen érdekes is ez. Ahogy haladunk, úgy változnak az emberek, a tájék, az időjárás is. A hegyek között esős, hűvös, a lankás vidéken napos, melegedő. A szlovák vasutasokat határaiknál lengyelek váltják át. Mások az embertípusok, mások a beszédnyelvek. A vonat, ha lassan megy, szinte lépésben a szlovák hegyekre, vagy ha megáll, a havas, esős időben is mezítlábas, gyengén öltözött gyermekek, anyák rohannak a vonat felé, és a vagonsorok mentén két kezüket tárva, kérő hangon azt kiabálják: „dajszem kleba, kis kenyért, kérek kenyért” stb. A magyar katona jószívűsége nem tud ellenállni, talán még az utolsót is odadobná. De még van bőven, hiszen telítve élelemmel, még csak most indulva a hosszú útra. Hullnak is a darab kenyerek és falat szalonnák is a kérők markába, kötényeikbe. Némelyik beleesik a havas sárba, vagy legurul a 20 m magas töltésről, mert a vonat hegycsúcstól hegycsúcsig ilyen magas töltésen halad fölfelé. Lent a mélyben faházikók kéményei füstölögnek, melyek ablakain kicsiny gyermeki kacsók integetnek a vonat felé. A jelentéktelennek látszó hegyi patak békésen csörgedez odalent, mégis hatalmas kő- és vas-
4
hidakon halad át a vonat. Mert bizony a gyors hegyi patak néha még ezt is kimossa, meglazítja. De mind jobban haladunk az orosz terület felé, melyen még egy évvel ezelőtt dúlt a harc. Meg is kapjuk a parancsot minden este, hogy senki ne világítson, még cigarettára se gyújtson, hogy a parázs fénye ne látsszék. Amíg csak álmosak nem leszünk, addig a vezetőülésben elbeszélgetünk, és latolgatunk hármasban. Az áthaladó állomásokat piciny lámpa fénye jelzi, melynek fényénél csak a címtábla látható. Jegyzetpapíromra csak úgy sötétben feljegyzem én is. Már 11 óra felé jár az idő, le kellene feküdni. A vonat ahelyett, hogy megállana, szinte gyorsabb iramot vesz. Úgy tűnik, mintha csendben, gyorsan, a partizántámadástól [tartva] szeretne átrohanni a sötét éjszakán. Hiába várjuk, már 4–5 állomáson rohan keresztül megállás nélkül. Nincs más hátra, mint a robogó vagonból átmászni a másik vagonba, hogy lefekhessünk. Óvatosan, egymást segítve meg is történik. Az éjszakák hűvösek, de különben is a ponyva alá bevág a szél, sokszor az eső is. Be is öltözünk a hideg ellen alaposan. Bőrnadrág, bőrkabát és pokróc. Nyakig betakarózva térünk nyugovóra. Egy-két szót szólunk még egymáshoz, mely kb. ebből állott: „ugyan megérjük-e a reggelt?”. Isten segítségével megértük a reggelt. Pedig veszélyes zónákon robogott keresztül velünk a vonat. Pár nappal előbb a vasutasok előadása szerint partizánok repülőtámadással és tányérakna-lerakással akadályozták a szállítást. Reggel 5–6 órakor már egyikünk sem aludt. Első volt kinézni, hol is vagyunk. Kiérkeztünk-e már az orosz frontra? Borzasztó volt ez a tájékozatlanság, senki nem tudta, merre vagyunk, mennyit megyünk még. Egy-egy arra haladt civiltől szlovák és német gagyogással megkérdeztük, messze van-e még a front. Válasz – még 5–600 km-re. Az áthaladt területeken, mely egy évvel ezelőtt még a fehéroroszoké volt, a háború, harc és pusztulás nyomai mind jobban látszanak. A vasútvonalak mentén a vonatsorozatok romjai láthatók. Összeütközés, bombázás és robbantás eredményei, mely alig 1–2 méterre van félretolva, hogy csupán a forgalmat ne akadályozza. Sok helyen a bomba becsapódása által 3–4 méter mély, 2 méter széles gödrök tátongnak. A vasút mindkét oldalán helyenként 30–40 is látható. Hogy mi lehetett itt annakidején, azt a fantázia külön elképzeli. A vasút oldalaiban nem egy helyen 5–6, egymás mellett elhelyezett sírhant van, melyről nyírfakereszt, fenyőkoszorú és a kereszten lévő vassisak messziről észrevehetően hirdeti, hogy német hősi halottak alusszák örök álmukat. Ez a látvány egyre fokozza bennünk a fantáziát, melyet elképzelünk a harctérről. Ily látványok közepette elérkezünk Minszkbe. Az állomás és környéke eddig nem látott módon össze van bombázva. A városban egy épségben lévő ház nincsen. A vonat itt félórát áll, majd her-
5
nyólassúsággal indul ki az állomásról. Már szokatlan távolságot megy ily óvatosan, mindenki idegeskedik és várja, mi ennek az oka. Már látjuk is. Egy hatalmas folyón kell áthaladni, a Visztulán [Dnyeperen?], melynek cca. 150 méter hosszúságú vashídja fel van robbantva. Talpazata, vaskorlátja összegörbülve, csavarva a folyóba dől. A vagonból nézve félelmetesen, ijesztően a folyó mélysége tátong felénk. A német hidászok mégis megcsinálták, hogy kellő súly, de lassú óvatossággal, tovahaladhasson rajta a vonat. 19-én a további állomásokat érintjük: Peluscha[?], Jlobin, Gomel, majd megérkezünk a végállomásra, Nyezsinbe. Végállomásnak mondható, mert nem ez volt célul kitűzve, de pár nappal ezelőtt az itt lévő hatalmas hidat a partizánbanda felrobbantotta. Így hetekig nem tud a vonat továbbmenni. Minszktől Nyezsinig is volt látványosság bőven. Ezen a részen a harcnak friss nyomai látszanak. Lovakból hullahegyek, repülőgépek, autók és vagonok összekapcsolt sorozatai szétroncsolva, leégve. Gomelnél már egész vagonsorozatból álló orosz foglyokat láttunk, lovaikkal együtt betömve a vagonokba. A szerelvényünk két vágány távolságra állott meg a fogolyszerelvénytől. Egymást néztük a foglyokkal, kik lerongyolódva, lenőtt hajjal és szakállal sajnálatos látványt keltenek. Ruháikat Isten tudja mióta nem vethették le magukról. Nem is restelkednek, két kézzel kaparóznak és szórják földre tetűiket. Egyébként tele vannak tífuszos betegséggel. Lovaik rugdalják a vagon oldalát, mintha nekik sem tetszene a fogság. Meg is jegyzi valaki, hogy jó telivér lovak lehetnek, ha ennyire toporzékolnak. Be is kukkantunk az egyik vagonba, melyből szinte erőszakos dörömbölés hallatszik. Hát, akkor látjuk, hogy az egyik ló fekszik, és annak hasán három muszka is ül, és hintáztatják magukat a lóval, vagyis szegény pára életének utolsó mozdulatait táncolja, azért rugdalja a vagon oldalát. Az egyik szuronnyal feltűzött puskás német őrtől [megkérdezzük], hogy talán betegségben pusztulnak el a lovak? S felvilágosít bennünket, hogy részben igen, de inkább étlen-szomjan múlik ki javarésze. Azt is megkérdezzük, hogy mit csinálnak a döglött lóval. Rendszerint az állomásokon leadják és megfőzik a foglyoknak, de előfordul, hogy menet közben kilökik a vagonból. Attól teszik függővé, hogy milyen húsban van. Hát, bizony, javarésze már most csontvázból áll. Az egyik orosz újságpapírból feltűnően vastag cigarettára gyújt. Azt is megkérdezzük, hogy szabad-e nekik cigarettázni, és hogy mit szívnak. A német katona erre is felvilágosítást ad. A lovak szőrét kiszaggatják, összesodorják, hogy apróbb legyen, és azt szívják. Erre még közelebb megyünk a vagonhoz, és saját magunk is meggyőződünk róla, amint kopasztják a lovakat.
6
Az egyik magyar fiú cigarettát akar adni a fogolynak, de a német őr nem engedi egész közel menni, mert mind fertőző betegségben szenved. Így állomásokon is csak rövid ideig állanak, és senkinek nem szabad leszállni. De ő maguk sem érintkezhetnek addig senki mással, míg célhoz nem érnek és a fertőtlenítőn keresztül nem mennek. Útközben sok helyen bekerített, hatalmas telepeket látunk, melyek zsidó munkatáborok voltak. Szlovákiából a zsidókat lelakatolt vagonokban – asszonyok, gyerekek, férfiak egyaránt bezsúfolva – szállítják a gyűjtőtelepekre. Az egyik vagon rácsán magyarul kiszól az egyik zsidó nő: „Vitéz urak, nem tudják, hány óra van?” Ez annyira meglepett bennünket, hogy ezen a tájon magyar hangot is hallani! Persze megmondtuk a pontos időt. Az állomásokon zsidó nők, férfiak, sárga zsidócsillaggal a mellükönhátukon megjelölve végzik a tisztogatási munkálatokat. Erről sikerült néhány felvételt is szerezni. Ily látványosság közepette érkeztünk el Nyezsinbe. Vagyis április 19én hajnal 5 órakor már beérkezett a vonat. A társaságot 7 óráig hagyták aludni, mert ½ 8 órakor kezdhettük a kivagonírozást. Az idő szép kellemes, napos. Megtörténik a kivagonírozás, és bevonulunk a 2 km-re levő városba, a már lefoglalt szállásra. Egyelőre csak egy hétről van szó, amíg a felrobbantott hidat megcsinálják. A városon átrobogva is megállapítjuk, hogy jól össze van bombázva, hiszen alig van sértetlen, épségben lévő ház. Maga a város sem a legszebb. Szenny és piszok mindenfelé. Az elszállásolás egy nagy, emeletes épületben történik, mely az orosz idő alatt gyermeknevelő intézet volt. Megkezdjük mi is a tisztogatási munkálatot. Az udvar szemétjét és gödreit, valamint belül az egész épületet rendbe hozzuk az első héten. Esténként meg barátkozunk a lakossággal. Hamar megindul az adásvétel, de inkább a cserebere. Így mindjobban rendszeressé válik esténként az épület közelében a csoportosulás, illetve a börze. Szappan, kenyér, cukor a lakosság fő kereseti cikke. Pénzt nemigen akar elfogadni az ő ezüst, arany vagy bármi más tárgyáért, csupán kenyeret, de inkább szappant. Hamar megtanulja mindenki a lakosság nyelvén kért dolgok jelentését. Így pl. szappan – milok, gyufa – szpiesk, cukor – cükker, tej – molakó. Mink inkább a szamovárt (teafőzőt) keressük. Az árkülönbségek igen nagyok a mi otthoni árainkhoz képest. Igaz, hogy ők is megtartják az ő holmijaik árát. Pl. 15 dkg toalettmilok = mosdó pipereszappanért 14–15 márkát adnak, mely magyar pénzben 24.– IV. 26-án, vasárnap lévén – az idő kellemes, napos– templomba megy a század. A tábori mise a katolikus templom előtt zajlik le, mert a templom belül még szerteszéjjel van, és rideg, barátságtalan. A mise megható imával, szenténekekkel, majd a Himnusszal ér véget. A lakosság javarésze is ott van, és térdre borulva imádkoztak nyelvükön. Nekik bizony régen
7
lehetett ilyesmiben részük, mert templomaik nem a szent célnak használtattak, hanem börtönül és lőszerraktárnak. Ez a kis templom is különös véletlen, hogy megmaradt, mert a többinek teteje vagy oldalfalai hiányoznak, melyet az istentelen oroszok szándékosan szétromboltak. Délután a várost részletesebben megtekintjük. Csinosabbnál csinosabb lányokat látni a korzón. Errefelé is az a szokás, mint nálunk. Vasárnapi séta, a barátnők karöltve huncutkodnak a katonákkal. A nő általában sokkal több, mint a férfi. Hiszen azokat mindet elvitték az oroszok magukkal. Idehaza csak a túl fiatal gyerekek, fiúk, az aggok és nyomorékok maradtak. Sok feleség és anya sírva magyarázza, hogy nyeznaj dvalett muzs (már két éve nem tud az uráról és fiáról), nyet pisemó (nem írnak), nyema pozstovie (nincs posta) stb. 28-án, kedden reggel nagy meglepetésre ébredünk: az egész város fehérbe öltözött, az éjjel folyamán 6 cm hó lepte be a tájat. Igazi télnek néz ki, még a hideg is olyan komoly. De nem veszélyes, már délután minden vízben és sárban úszik. Ez sem akadály, különösen most nem, hiszen moziba megyünk. Megnézzük a „Férjet keresek” című filmet. A moziban különös, sajátságos szag van, mint az orosz házaknál is érezni. A mozi elég szép belül is, azelőtt is mozi volt. A film eléggé mulatságos, de harctéri viszonylatú. Minden tíz percben elszakad, mert a film keskeny és rövid tekercsből áll. Szerdán újból katona-előadás van, „Az ördög nem alszik” címmel. Ez is elég jó, de fontos, hogy moziba is járhatunk. V. 3-án vasárnap ismét szentmisét hallgatunk. Délután 2 órakor megnyílik a Soldatenheim katonaotthon. Zsúfolásig tömve van. Kizárólag katona léphet be. Az asztaloknál külön csoportot alakítanak a magyar és német bajtársak. A kiszolgálás blokkrendszerrel történik. Nem lehet mást kapni, mint cukor nélküli teát vagy kávét, utasok részére, kik igazolni tudják útjukat, paprikás krumpli, szalámi szolgálható ki. Este fejenként két üveg sört is lehet kapni. 5-én moziba megyünk „Honvédek, előre” címmel, 11én pedig Hári János filmjét látjuk. Mulatságos, vidám dolog. Persze ezzel szemben naponként a komoly munkát is elvégezzük. Az idő néha hűvös, az áprilisi esőzés még belenyúlik a május elejébe. 17-én megnézzük az orosz színház művészeit, kiknek száma 16 nő és 16 férfi. Nagyon szépen énekelnek szólamokban és szólóban is. De különösen nagy tetszést fejezett ki a nemzeti táncuk, az orosztánc. Az egyik színész elénekelte a Szólemiót magyarul és németül is. A tapsorkán oly nagy volt, hogy nem akarták leengedni a színpadról. A testület egyébként igen szegény. A zenekart a kint lévő katonazene (gyalogezred zenekara adja) pótolja. Ez a zenekar működik közre a tábori miséken, ünnepélyeken, és ünnepnapokon térzenét adnak. Így találtam rá a zenekarban lévő bajtársaimra: Marosvölgyi Károly őrmesterre és Vo-
8
zsek Antal honvédre, kik szintén velem egy faluban laknak. Ezt a találkozást a Soldatenheimben, amennyire lehetett, meg is ünnepeltük. Így éltünk Nyezsinben. Az egyheti letelepülésből közel két hónap lett. Már kezdte jól érezni és megszokni magát a társaság, már majdnem mindenkinek volt egy bárisnyája [„barátnője”], ahol szabadidejét kedélyesen eltöltötte, amikor eljött az idő, és tovább kellett menni. V. 27-én összepakol a század, a gépkocsik tele vannak anyaggal, és rövid búcsút intve Nyezsinnek, 11 órakor elindul a század. Irány Tim, de kérdés, hol kötünk ki, lehet, hogy Poltavában. Az út, melyet gépkocsival kell megtenni, cca. 500 km. Az útviszonylat kimondhatatlanul rossz. Helyes, ha azt a kifejezést használom, hogy úttalan utakon haladunk. Talán szántóföld lehetett nem is oly régen. Alig megyünk 10 km-t, meg kell állnunk. Még csak 10 km-t tettünk meg, és már délután 2 óra az idő. Ennek az idegfeszítő lassúságnak nem is az útviszonylat az oka, hanem az, hogy oszlopban kell felsorakozni. Senki nem hagyhatja el a papíron feltüntetett beosztási helyét. Nekünk a légvédelmi tüzérség oszlopa mögé kell besorolni. Ez a csapat viszont még csak most indult el települési helyéről, mely cca. 20 km-rel hátrább van. Ezért kell nekünk az út szélére félreállítva várni, míg megérkeznek. Közben mellettünk robognak (cammognak) a gépkocsisorok, melyek már beosztási helyükön haladnak. De már itt a tüzérség – mi is indulunk. Én a mi ráf. oszlopunk végét zárom be, mint üzemanyagos, hogy a kifogyottakat elláthassam, illetve megtalálhassam. Első község Borsna. Az idő este 11 óra. Az út mentéről letérünk egy nagy vásártérre, mert lámpát gyújtani nem szabad, így hajnalban folytatjuk utunkat. Mindenki fáradt, elcsigázott idegileg. Mi a gépkocsivezetőmmel most sem pihenhetünk, mert a 40 db gépkocsinkat el kell látni benzinnel, olajjal. ½ 1 az idő, mire lefekszünk. Hajnal ½ 5 órakor ébresztő, reggeli – meleg fekete, konzervkiosztás –, eligazítás. Megkapjuk az útvonalat, merre kell mennünk, és az eddig megtett 60 km-t miért tettük meg oly lassan. Az elvonuló gépkocsik száma 4000 db. Ez mind egymást követve kell, hogy haladjon. Senki nem előzheti ki a másikat, még akkor sem, ha üzemi hiba miatt lemaradni kénytelen. Ezért adták ki az útvonalat, hogy mindenki megtalálja a csapatát. Az útvonal: Klarowetz, Gluchów, Rylsk, Lgow, Kurszk. V. 28. ½ 6 óra: már a századunk az út szélén sorakozva áll – várja a légi tüzérosztagot, hogy mögéje felzárkózzon. Nemsokára megindul, lassan egymás után. A menet ugyanoly gyászos lassúságú, mint előző napon. A sebesség legfeljebb a harmadik sebességig kapcsolható, ami 40 km-t jelent. De csak jelentené ezt az átlagot, ha így haladhatnánk. Alig haladunk 1–2 km-t, 15–20 percet állnunk kell, mert előttünk is megálltak. Mindenki ideges, miért nem megyünk, miért kell ennyit állnunk. Még 3–4 óra, és ezt is meglátjuk. Ugyanis az út egy ingoványos, lápos részen vezet keresz-
9
tül. Ez a rész egy gépkocsi szélességben, km hosszúságban emberkar vastagságú fenyőkarókkal van kipadlózva. A gépkocsi oly táncolást visz végbe, bár lépésben halad, mégis az agyvelejét rázza az embernek. Azon a szakaszon, ahol nincsen padlózva, annyira puha a talaj, hogy a vontató Hofferek és kis hernyótalpas kocsik nem győzik a tengelyig besüllyedt kocsikat kihúzni. Tehát amíg ilyen szakaszon egy-egy kocsi átjut, addig a többi hátralévő 1000 áll, és várja, míg sorra kerül. Az út borzalmas kínlódó lassúságát így írásban nem is tudom jobban kifejezni, mert ezt át kell élni, hogy tökéletesen elképzelhető legyen. Közben állandóan adták az intézkedő parancsot hátra, hogy a gépkocsik távolsága most 30 m, majd 100 m. Néha fölzárkózási parancs jött. Repülőtámadás esetén a távköz 200 m volt. Néhol esőpászták áztatták át a talajt, mely a haladást 3–4 órára visszatartotta. A talaj úgy gyűrődött-nyúlott a nehéz gépkocsik alatt, hogy szinte gumiszerűen süppedt, és tolta maga előtt a gyűrődést. Repülőtámadás elhárítása szempontjából mi jó helyen voltunk, mert előttünk a légvédelmi tüzérség haladt. A haladó oszlopsor oldalain 6 kmes távolságban, állandóan felkészülve állott a légvédelmi ágyú. De hála Isten egész idő alatt nem volt rájuk szükség. Voltak légvédelmi tevékenységek, de tőlünk jóval távolabb. Következő pihenőnk Gluchów, majd Lgow volt. A fáradalmainkat legjobban pihenve, hajnal 3 órakor egy Rata [I–16 szovjet vadászrepülő] riadót idézett elő. Sokáig keresgélte az átvonuló csapatot, de oly magasan, hogy lőtávolságon kívül volt. A gépkocsik általában oly ügyesen elrejtőztek a fák lombjai alatt, avagy gallyakkal voltak álcázva, hogy még az út mentéről is alig lehetett észrevenni. Hír szerint az előző napi elvonulókat kisebb partizántámadások érték, és az alattomos módon lerakott tányéraknák okoztak kisebb károkat. Ilyenek voltak: a lovát itató kocsist a levegőbe röpítette az elhelyezett akna, lovaival együtt. Egy német gépkocsit vezetőjével együtt darabokra tépett, majd a mellette ülőnek lábát szakította le. Ezt némelyek közülünk is látták. Ily viszontagságok közepette csupán egy teherkocsink borult föl, három személygépkocsit vontattak, mert a rossz úttól kilett. VI. hó 4-én hajnalban, vagyis egyheti utazás után megérkeztünk Kurszkba. A város alaposan meg van rongálva, hidai, állomása és főbb épületei teljesen széjjel van rombolva. Nem csoda, mert ezt a várost az oroszok a tél folyamán kétszer is visszafoglalták. Nem is folytatjuk tovább utunkat, majdnem minden csapat itt köt ki, kivéve a gépesített erők, melyek még előbbre, az arcvonalhoz mennek. Rengeteg embert fogadott magába a város, mindenütt katonaság van. Házak, udvarok, utcasorokon gyufásskatulyaszerűen állanak az autók. A mi
10
századunk huzamosabb időt fog itt tölteni, ezért mi jó nyugodt helyet keresünk a várostól 6 km-re, távol az erdőben, úgynevezett Mokva II. részén. Gyönyörű hely, hatalmas erdő, benne a szép, orosz cári kastély. Az erdő állítólag Moszkváig nyúlik. A kastély háromemeletes épület, gyönyörű termekkel és festményekkel. Az emeleten sok apró szoba, szinte bagolyvárszerűen van elrendezve. Terasz, pince – valamikori jó életet sejtet velünk. Pár napig általános rendezgetés, elhelyezkedés, majd a század megkezdi rendszeres munkáját. Mink a gépkocsikat tesszük rendbe, mely pár napot vesz igénybe. Az én 27 hordó benzinemnek is jó, rejtett helye van az erdőben. Általában a gépkocsik szétszórtan, az erdő fái alatt, nagyszerű helyen vannak. A kastélyhoz közel folydogál a kis erdei patak, mely helyenként 2 méter mély. Ide járunk reggelenként mosakodni, fürödni és úszkálni. Megpróbálok halászni is, de nem sok eredménnyel. VI. 7-én vasárnapi hangulat. Délután körülnézünk a közelben szétszórtan lévő szegényes tanyaházaknál. Hamar megtaláljuk a bárisnyákat, de nem nagyon kell keresni, mert ők is keresnek bennünket. Igaz, hogy szégyenkezve, de azért közelednek hozzánk. Nemsokára rápendít a század zenekara, mely hegedű, trombita, dob, gitár és bendzsóból áll. Nagyszerű társaság, kicsalja mindenkiből a táncolni vágyást. Ezt a bemutató estét ezután mindennapos találka és tánc követi az erdőszélen. Ők is bemutatják az orosz táncot. Milyen ügyesen és szépen járják ez a nehéz fizikai erőt igénybe vevő táncot, nem hiába a nép nemzeti tánca. VI. 13-án a század örömnapja, mert levél és csomag érkezett. Kap mindenki, hiszen már régóta gyűjtik, mert az úton nem osztották a postát. 14én az idő nagyszerű, nyári meleg, strandoláshoz való. Aki csak teheti, ki is használja a forró napsütést. A szolgálaton kívüliek félmeztelenül, vagy rejtekhelyeken egészen levetkőzve süttetik magukat. Én is fürdőnadrágban járkálok egész nap. Általában egészséges életmódot élünk. Egypáran már szabadságra is mennek, akikkel gyorsabban és bővebben értesítést adhatunk az általuk küldött levelekkel. 18-án a Kormányzó Úr születésnapját ünnepli a század, ünnepi ebéd is van, mert pezsgőt adnak melléje. A kosztunk egyébként nagyon egyforma, nem nagyon lehet variálni, mert minden műanyagból van. Elégnek elég, de nem nagy tápértékű. Reggeli: feketekávé és műméz, ebéd: szárított zöldségből és frissen vételezett marhahúsból leves, rizsás hús, babfőzelék, répafőzelék, lencse, borsó és tarhonya váltják egymást. A vacsora Wehrmachtzuppé, tojás, tea, vaj, gyümölcsíz változattal. Kenyerünk bizony elég fekete és korpás.
11
VII. 3-án nagy légitámadás éri a várost. Mindenki vassisakkal ellátva meghúzódik a fa alatt. Az idő este 11 óra. Gyönyörű látvány, amint a távolban szinte tűzfüggönyt lő az ellenséges gépre tüzérségünk. Az épület megremeg minden egyes bombarobbanásnál, mely légvonalban 2 km távol lehet. Másnap hallottuk, hogy a 7–8 bomba ledobása nem nagy kárt okozott. A század is megteszi az óvó intézkedést, mert úgy látszik, az oroszok hírül vették, hogy a város az offenzíva elosztóhelye lett, vagyis itt fejlődik fel a csapatok ütőereje. Már az erdő is tele van magyar és német alakulatokkal. Tehát megássuk a szükséges légvédelmi futóárkot, mely megvédhet a bomba becsapódásától. 8-án elárasztják a várost röpiratokkal, mely németül és magyarul azt tartalmazza, hogy 10-én Kurszk városát egyenlővé teszik az oroszok a föld színével. Ezt a hírt megerősítette az általunk elfogott távirat is, melynek tartalma az volt, hogy a repülőgépek 10-én este 9.30-kor induljanak. Ezt a parancsnokságok is komolyan vették, és a lakosságot kilakoltatták. Ment is a pánikszerű hurcolkodás a mellettünk lévő út mentén. Család család után húzta a kétkerekű kordélyt, melyen minden vagyona rajta volt. De nem csak a lakosság, hanem az ütőképesség hiányában lévő műszaki csapatok is tódultak az erdőbe. A légitámadás a jelzett dátumra mégis elmaradt, melyet századunk ugyancsak időben tudomásul vett. Mert az orosz távirat újból intézkedett, hogy a repülőgépek ne szálljanak fel, mert a repülőtér el van ázva. Másnap bementem a városba körülnézni és egyet s mást vásárolni. Vettem egy horgászónádat teljes felszereléssel 6 márkáért, tintatartót üvegtalpazattal 2 darabot 1 márkáért és még pár darab orosz bélyeget. Elmentem a fogászatra, és egyheti kezelés után a fájó, rossz fogamat betömték a német kórházban. A város forgalma oly nagy, hogy a közlekedést irányítani kell egyes utcakeresztezéseknél. Maga a város rendezetlen utcájú, a házak sem városi viszonylatúak. Feltűnő az, hogy a legtöbb háznak, mely bombázva lett, csupán a mennyezete szakadt le és az ablakai repültek ki. Vagyis a falak tető nélkül meredeznek, még a szobák rekeszfalai is megvannak. Általában nagy a szegénység. Az üzletekben nem lehet a kultúrának megfelelően szép dolgokat venni. A bazárok tele vannak egyéni régiségekkel. Bútorok, asztalterítők, kézimunkák és ócska ruhák. Ezeknek az ára oly horribilis összeg magyar pénzbe átszámítva, hogy odahaza újonnan olcsóbban lehet megvenni. Arany-ezüst dolgok már nemigen vannak, azt az előző csapatok elvihették. Mégis nagy vétel és eladás folyik a városban. Piacain úgy nyüzsög a nép minden áldott nap, mint felénk a nagyvásáron. Nagy keletje van a magyar cigarettának, gyufának, szappannak. De a karórát is magas áron veszik. Szállásunk környékéről a mieink már az összes tyúkot, tojást, krumplit megvásárolják. A lakosság szívesen cserél kenyérért is. Részemről az
12
eredeti orosz teát, „csáját” keresem és veszem. Nagyon nehéz már találni, mert a lakosság évek óta nem jut cukorhoz, és így teát sem főz. De azért mégis akad vagy 20 dkg-nyi. Esténként 6 főből álló 7–8 csoport önként jelentkező partizánvadászatra indul. Ezen tevékenység abból áll, hogy ezen csoportok átfésülik a környék falvait-házait. A későn kóborlókat igazoltatják, szükség esetén behozzák. Közvetlen mellettünk dolgoznak a kémelhárítók is. Megérkezésünk után pár nappal egy kémgyanús orosz férfit kivégeztek. Jelenleg orosz rendőrtisztek a foglyaik. Bent a városban is napirenden elfognak egy-egy kémet. De előfordul, hogy a piacon agyonlövi a német tiszt a saját katonáját, mert eladja a saját benzinüket az oroszoknak. A várost napirenden meglátogatják az orosz Raták. Szinte már megszokottá válik az esti tűzijáték. A fényszórók 6–8 sugárral bevilágítják az ellenséges gépet, majd a tüzérség nyomjelzővel lövi. Még azt is tökéletesen látni, amikor a repülőgépből visszagéppuskáznak. A gép ilyenkor igyekszik nyílegyenesen fölfelé, minél magasabbra húzni, hogy lőtávolságon kívül legyen. Legjobban a magyar légelhárítástól félnek. Ha a Boforcok [Bofors: légvédelmi ágyú] megszólalnak, akkor a Rata-csapat percek alatt eltűnik a város felől. 21-én éjjel mégis úgy meglepték a várost, hogy szinte nem lehetett ellene védekezni. Az időjárás is nekik kedvezett. Az égbolt teljesen felhős volt, sehol egy nyílás nem volt az égen. A Rata igen magasan a felhők felett húzott a város fölé. Valószínű, a műszerével mérve, alkalmas időben és helyen, a motort kikapcsolva kibújt a felhő alól, és 4–5 világító bóját ledobott. A bója a felhő alatt kigyulladt, és 7–8 percig a közvetlenül alatta lévő terepet nappali fényességig megvilágította. A mi kastélyunk fölött is kiengedett két bóját, s biztosra vettük a bombázást. De a tüzérség a bóját idejében szétlőtte, s így csak körülöttünk bombáztak. Ezen éjjel a városban csúnya pusztítást vittek végbe a Raták. Az állomáson 8 vagon lőszert és egy benzinraktárt telibe találtak. Oly detonáció volt, hogy az épület ablakai is kiestek. A benzinraktár tüze az égen órákon át jelezte a vörös folttal a hatalmas pusztítást. Számolni lehetett, amint a benzineshordók egyenként széjjelrobbannak. Egy bomba a német parancsnokságot is megrongálta. Három súlyos és egy könnyű sebesült volt. Ezen légitámadás 2 órán át tartott. Jelen alkalommal őrparancsnoksági szolgálatot adtam, így alkalmam volt megfigyelni a lejátszódó borzalmas pusztítást. De a magyar és német légi együttes sem maradt adós. Már hajnalban pirkadatkor búgtak a közeli repülőtéren a gépek motorjai. Ki lehetett venni a zúgás erősségéből, hogy sok gép melegszik – készül a komoly munkára. Nemsokára 78 db gépet számoltunk meg, mely az épületünk felett, még alacsonyan-lassan el-
13
repült. Reggel 6 óra tájt jöttek vissza rajostól. Hír szerint ez alkalommal tönkrebombázták az orosz repülőtereket, és a mi gépünk mind visszajött. Hatással lehetett az oroszokra, mert három napig egyetlenegy gép sem jött. 24-én újabb támadást kíséreltek meg Kurszk ellen. De most már a Ratáknak szép fogadtatásban volt részük. Zúgtak, röpködtek a város fölött, igen magasan várták, hogy a fényszórók megvilágítsák őket, hogy támpontul szolgáljon nekik a fény. A tüzérség bőszen hallgatott. Még egy-két bomba ledobása után sem lőttek. Igaz, hogy ez ártalmatlan volt, mert oly magasságból ejtette le, hogy cél nélkül pottyant. Erre a Rata-társaság még lejjebb, egészen alacsonyra merészkedett, és szórták a bombát hármasával egyszerre. A Boforcok még mindig hallgatnak, nem lőnek. Már azt hittük mi is, hogy nincsenek már Kurszkban. Ekkor megvillannak a fényszórók, és befognak egyszerre három gépet is. Ugyanakkor, mintha égből pottyantak volna, a mi gépeink is mellettük termettek, és megkezdődött a légi harc. Alulról a fényszórók bevilágították az ellenséges gépet, mely eszeveszetten menekült, oldalról pedig a mi gépeink géppuskázták. Gyönyörű volt látni, amint kigyullad a gép, és egyensúlyát vesztve, ide-oda himbálózva földre zuhan. Mint sötét szobában a gyufának a fénye, úgy villant meg az égen is a lezuhant gép. Egy pillanat, és nincs tovább – elmúlt. Ezen harcban három Rata és egy német gép esett áldozatul. Hat darab Rata gépet pedig visszatérő útjában lőtt ki a tüzérségünk gyűrűje. A hét folyamán még volt kisebb légitámadás, de a légierők visszaverték sikeresen. A futóárok bizony nagy szolgálatot tett, mert a Boforc lövedékei rendszerint mifölöttünk robbantak széjjel, és nemegyszer pattogtak a háztetőn a repeszdarabok, mint olykor a jégeső a cserépen. Napközben azért békés életét éli a lakosság és katonaság egyaránt. Ritkán, de mégis előfordul, hogy fényes nappal bemerészkedik egy-egy Rata. Nem rossz szándékkal, csupán fényképezni szeretne. De ezt a mi gépeink gyors üldözőbe veszik. Olykor leszállásra is kényszerítik. A század belső élete ennek dacára hangulatos. Igazi erdei életet élünk. Ébresztő 7 órakor, a szolgálat ellátja szolgálatát, a ráérő legénység pedig nyaralásszerűen fogja pokrócát, sakkját, könyvét, és mindenki a patakpartra telepedik. Részemről reggel tornászom egyet reggeli előtt az elkészített vasnyújtón. Reggeli után kifekszem a napra – napozok, mialatt tanulok, illetve előkészülök a tanfolyami anyaggal. Napközben hekuskollégámmal birkózunk és úszunk. Ezt rendszeresen bevezettük. Este futball, súlydobás vagy séta előzi meg a lefekvést. Az egész század kopasz fekete a napsütéstől, alig akad beteg ember. Csupán az én sofőrömet vitték be a kórházba (Dobos Pistát) gyomorfekéllyel. Már el is szállították Kurszkból Pestre. Így a hatalmas teherkocsit én vettem át. Időnként a század színielőadást rendez, melyen ének, tánc, birkózás és egyéni számok szerepelnek. Ilyenkor a tisztikar is teljes számmal a néző-
14
téren van. Bent a városban megrendezik a német–magyar válogatott harctéri futballmeccset is, mely először nagy győzelme volt a magyaroknak, másodszor döntetlenül végződött. A futballcsapatot századunk is két fővel egészítette ki. E hó 5-én a kastély parkjában tábori misét tartottunk, melynek megható csendjét az átvonuló német repülőgépek zaja kissé megzavarta. VII. 27-én parancsot kapunk, hogy tovább kell mennünk, a szükséges üzemanyagot, mely a cca. 400 km útra kell, vételezzük fel. Szomorúan veszi tudomásul a hírt az egész század, de nincsen mentség, pakolgatni kell – készülődni az első arcvonalba. 28-án felvételezem az 50 hordó benzint. Az állomásra érve hirtelen záporeső veszi kezdetét. Az orosz talaj egyébként is oly nyálkás, csúszós, de most olyan lett, mint a csirizes lábas. A kocsikat zsidó munkatáborosok pakolják meg, szakadó esőben. Parancsnokuk (zászlós) majdnem korbáccsal hajtja őket. Alighogy elindulunk, az egyik kocsink becsúszik a 2 méter mély gödörbe – a zsidók legnagyobb örömére. Újból le kell dobálni a 10 hordó benzint, majd kihúzatjuk a kocsit, és újból pakolás. Útközben érdekes látvány tárul elénk. Temetéssel találkozunk. Egy szakállas, öreg orosz férfit temetnek. Útszélre állunk, és úgy nézzük végig az érdekes menetet. A halottat négy férfi viszi a vállán, nyitott koporsóban. Elől halad a pópa és a kántor. Ezt megelőzően viszik a keresztet és szemfödelet. A keresztvivő előtt egy kisgyermek tányérban pár szem pogácsát visz, mit a szertartásnak megfelelően a sírba tesznek a halotthoz. A halottvivők után haladnak a hozzátartozók és gyászmenetesek. Mindannyian megjegyezzük e furcsa szokást. De élelmes módon megörökítette az egyik bajtárs fényképen is. Napközben az esőzés továbbra is tart, így a század nem indulhat el a rossz út miatt. Esténként a teraszi zene összeül, és szinte búcsúztatókat játszik a szép emlékekkel telített Mokvának. Egyesek a bárisnyáiktól búcsúznak naponként, mert nem tudni, mikor indulhatunk, és így este nem biztos a találka. Mégis elérkezik az idő. VIII. hó 4-én reggel 8 órakor az autók megpakolva, útra készen állnak. A szép cári kastély mellett az autósor egyszerre felbúg, mert a jel meg lett adva az indulásra. Még egy utolsó körültekintés a két hónapot eltöltött helyre, s már indulnak. A kerekek tovavisznek bennünket, s az utat kell figyelnem, mert én is vezetem a hatalmas üzemanyagkocsit. Útvonal: Bessedimó[?], Glijingkije[?], Sztanovoje, Rakovoloja[?], Mihaljowka[?], Krajszlihuttor[?], Kasarkaja[?], Novi Oszkol, Worozsnya[?], Koroniowó[?], Uspenka, Nowócsutornóje[?], Budenyi[?]. Az utat szép száraz időben tettük meg. Kellemesnek nem mondható, mert rettenetes meleg van, s még inkább fokozza a pokoli hőséget a 8 hen-
15
ger erős munkája, mely km-hosszú hegynek fölfelé küzd az út viszontagságaival. A kocsi tetején és bent az ülés egész úton hintázásszerűnek tűnik az út gödrei miatt. De azért haladunk megállás nélkül. Enni is menet közben eszünk, hogy ne veszítsünk időt az álldogálással. Most más rendszerrel utazunk, mint Nyezsintől Kurszkig. Nincsen oszlopban menés, sőt a mi kocsijaink is úgy mennek, távbetartás nélkül. Néha mégis megállunk, mert a hűtő vize forr és gőzölög – jelzi a túlerőltetést. Ilyenkor benzint és olajat töltünk utána, hogy amíg a motor hűl, ezt az időt is kihasználjuk. Sietni kell, mert az út megtételére másfél nap van számítva. Dacára a nehéz útviszonylatnak, hegyes, majd homoksivatagszerű változatnak, már úgy néz ki, hogy be is fogunk érni a célhoz, hiszen már csak 300 km van hátra. A sors másképp dönt. Egy hatalmas lejtőről lefelé jövet a fékek meglazulnak, nem egészen tesznek eleget céljuknak, a kocsi megszalad. Szerencse, hogy nincsen előttem semmi forgalmi akadály – odalent egy híd, híd előtt egy félméteres bukkanó, és leszakadtak a kocsi bal oldali rugóbakjai. A gyenge fék egyszerre vesztingszerű lett. A kocsi hátulja ráült a kerékre. Óvatosan levánszorgok a hídról az út szélére, hogy ne gátoljuk a többiek haladását, és alaposan fontolóra vesszük, mit is csináljunk most. Az idő este 6 óra felé jár. Nem sok van hátra ahhoz, hogy sötét legyen. Tíz percig tart a megfontolás ideje, és mind az öten véleményünket fejezzük ki egymásnak. Volt, aki azt sajnálta, hogy nem a faluban, Novi Oszkolban történt, mert éppen az út elhagyatott lejtőjében, a felrobbantott híd mellett álltunk. Többen úgy határoztunk, hogy megcsináljuk annyira, hogy falut érhessünk el. Én a segítő reményt a híd mellett lévő cölöpverő kosban véltem, mert ezáltal felemelhettük a keréken fekvő kocsi oldalát. Az ötletes katona és összefogott erő eredményre vezetett, mert mind az öten a környékben lévő alkalmatosságot összeszedtük. Így vasstangák, vaspántok, csavarok voltak a hídjavítástól visszamaradva. A szakszerű hajlítás-kalapácsolás által a célnak megfelelően alkalmassá tettük. ½ 10 óra volt, mire készen lettünk. Koromsötétség lepte be a tájat, így tovább már nem mehettünk. Munka közben mindannyian az éhségről panaszkodtunk, mert egy sós halkonzerv és víz volt egész napi eledelünk. Ez is elfogyott, csupán kenyerünk volt. Az élelmes katonát nem kell félteni. Amíg mi dolgoztunk, addig az egyik szakácshajlamot érző körülnézett a közeli libalegelőn. Mire mink a kocsival befejeztük a munkát, addig ő a tisztára súrolt lavórban már vígan kavargatta a rotyogó, pompás vacsorát. Már csak a frissen kiszedett krumplit kell beletenni, és készen lesz. Valóban, már 11 órakor mindenki jóllakva tért nyugovóra. Kellő óvatosságból a puskáinkat betöltve magunk mellé helyeztük, s percek múlva már aludtunk. Hajnal 3 óra – az egyik kocsink, mely még hátravolt, felébresztett bennünket. Felugráltunk és a mellettünk lévő kút
16
vizéből felfrissítettük elernyedt izmainkat, majd útnak indultunk igen nagy óvatossággal, hogy a rossz úton a rugók fel ne mondják újból a szolgálatot. De a munka tökéletes, és a legnagyobb zökkenőt is fixen kiállotta. Közben utolért még egy-két gyengélkedő kocsink, melyet a műhelykocsi támogatott, és az oszlop végét bezáró személykocsi, zászlós úr parancsnoksága alatt. Jelentettem a kocsink balesetét, és megmutattam annak ötletes elkészítését. Mindnyájunkat megdicsért érte. Reggelire egy sós halkonzervet kaptunk, melyet a személykocsi tartalékolt az elakadtak részére. Ezt is menet közben fogyasztottuk el. Ily viszontagságok között és pár gumidefekt után elérkeztünk Budjenbe [Budgyen, Budjennij]. Ez a rész kietlen, sziklás, mészhegyes vidék. A motorosunk itt irányt jelez, és bekanyarodunk a faluba. Mégsem Nikolajevkában, hanem itt kötünk ki. A falu házai elég jók, a lakosság sokkal gazdagabb, mint Nyezsin– Kurszk környékén. Élelmük van bőven. A templomok és nagyobb épületek itt is fel vannak robbantva. Hiszen három héttel ezelőtt még itt dúlt a harc. VIII. 7-e. Háromnapos út után végre nyugovóra térhetünk. Szállásunkon hamarosan elhelyezkedünk, mely egy hatalmas gyümölcsösben van kijelölve. A kert dzsungelhoz hasonlóan be van nőve vad bokrok, nyesetlen fák bokraival. Látszik, hogy régóta gazdátlan, senki sem gondozza. A 700 db gyümölcsfán talán 4 kg-nyi gyümölcs sem lesz. A 40 db gépkocsi elrejtőzik a fák lombjai alatt. Az óvó intézkedést itt még jobban fokozni kell, és a légvédelmi árkot mindenki megássa kocsija közelében. Én a 40 db hordó benzinemet is el kell, hogy rejtsem a földbe. Másnap körülnézünk a faluban. Nem sok érdekesség van. A kurszki levegő hőmérsékletéhez képest itt kánikula van. Így hamar felfedezik a fiúk a pompás folyót, mely a falu végén folydogál békésen, de alattomosan. Itt még a folyónak sem lehet hinni. A folyó neve Sasna [Szoszna?]. 60–70 m széles, 2–8 m mély. A hídja fel van robbantva, csak gyalogszerrel lehet közlekedni az amúgy is bizonytalan, ingadozó pallóin. Egy-két bátor, de felületes ember a híd közepéről a hűsítést ígérgető vízbe ugrik. De nem sokáig tart a virgonc bátorság, mert az egyik bajtárs vérző fejjel, alig lézengve úszik a hidat tartó gerendához. Beleütötte a fejét a víz mélyén levő gerendába. Másnap újból áldozatot kíván az alattomos Sasna. Az egyik magyar alakulattól bent fürdő, 30 év körüli, Kőszegi László nevű budapesti, Nagymező utcai lakos belefulladt. Különös véletlen, mert születésnapjának harmadnapján kelletett meghalnia. A sok születésnapi gratuláció, mely még útban lehet, már csak a sírhantot találja. Másnap a kietlen sziklaoldalban egyedül álló, frissen hantolt sír jelzi a temetőhelyét. Tábori temetés: a koporsó nagyjából gyalult deszkaláda lapos tetővel. A szemfedélen krétával kereszt van rajzolva. A pap rövid beszéde után Kőszegi Lászlót, a háromgyermekes családapát leeresztik a sír mélyére, hol örök álmát alussza.
17
A szomorú délutánt este vidámság váltja fel. Szállásunk közelében elhelyezett repülőszázad válogatott cigányzenészei játsszák a ropogó magyar nótát. Pillanatok alatt nagy tömeg verődik össze a katonaságból és lakosságból. A század parancsnoka saját maga dirigálja igazi magyar hujongással a cigánybandát. Már meg is kezdődött a tánc a magyar-, német-, oroszfajú emberek között. Csárdás, slowfox tangó, majd az orosz táncok váltják egymást. A magyar katonák feszes tisztelgéssel adják tudtára az orosz nőknek, hogy felkérik táncolni. Azok szégyenkezve, vadul húzódoznak, de azért elmennek táncolni. Hogyan kerül ide cigányzene? Az egyik repülőbajtárs meséli, hogy a cigányprímás megkapta a behívóját. Siránkozik a századparancsnoknak, hogy a banda mit fog csinálni nélküle. Erre a századparancsnok az egész bandát behívatta, teljes felszereléssel, még cimbalomjuk is van. A bandának semmi más teendője nincsen, mint a századot esténként vidítani. Ennek a századnak kimagasló tisztjei a Kormányzó Úr helyettesei. 15-én, 16-án, dupla ünnep lévén, már kora délután akcióba lép a mi századunk zenekara is, mely ezek után itt is, éppen úgy, mint Kurszkban, minden este rendszeressé válik. Párnapos ismeretség után már mindenki a saját (szelídített) bárisnyájával járja a táncot. Feltűnő vadak itt a nők. Nem csoda, hiszen eddig még csak öldöklő katonákat láttak, mert nem nagy kímélet volt a harc ideje alatt. Budjen faluként szerepel a térképen, de oly hatalmas területen fekszik, s házai apró faluként csoportosulnak, egymástól 10–20 percnyi járásra, de azért egybetartozik. Békeidőben a lakosság száma 80 ezer volt. Ezen a területen feltűnően sok a fiatal és suhanckorban lévő. Ez ideig sehol sem láttunk ily javabeli fiúkat, mert az oroszok – vagy partizánok – magukkal vitték. Nagy is az óvatosság, senkit nem engedünk szállásunk közelébe. A napokban két orosz nőt hoztak körletünkbe megőrzés végett a tábori csendőrök. Kurszkban dobták le őket repülőgépről, rádió adó-vevő készülékkel együtt. A két nő önként jelentkezett a katonai parancsnokságon, kiket a készülékkel együtt szakvizsgálatra hozzánk irányítottak. A készülékek leplombázott, használatlan állapotban voltak. Elsőrendű angol gyártmány. A nőket három napon keresztül a kémelhárító parancsnokságtól lévő alezredes hallgatta ki. Állítólag szép és eredményes dolgokat vallottak be, de őnekik is vaj volt a fejükön, mert egy hét múlva mindkettőt kivégezték. VIII. 18-án mozgalmas éjszaka van. A tábori csendőrség a késő esti órákban 13 partizánt hoz a körletünk mellett lévő mozihelyiségbe. Kezeik kettesével egymáshoz vannak bilincselve. Délután folyamán, a faluban fogták őket össze. Vezetőjük a 30 éves, derék tanító. De van közöttük olyan is, ki előtte való nap még a né-
18
met rendőrség karszalagját viselte, mint megbízható egyén. Összeszedésük nagy meglepetést és pánikot keltett a faluban. El is mesélik szépen, hogy mire készültek, s hol vannak a lőszer- és élelemraktáraik. Rövid vallatás után az alezredes kiadja a parancsot a 12 tábori csendőrnek, hogy meglazított bilinccsel a moziterem padlóján aludjanak a foglyok, s reggel majd folytatja a kihallgatást. A csendőrök, kik már három éjjel nem aludtak, óránként váltották egymást, illetve a kettős őrséget. A volt mozihelyiség ablakai a mi körletünk hatalmas gyümölcsöskertjébe nyílnak. A mi őreink is tudják, hogy odabent partizánfoglyok vannak. Többször elsétálgatnak az ablak előtt, bár hivatalos parancs nem volt azon rész figyelésére. Az idő kellemes, holdsütött éjszaka. Én a kert szögletében, az utca felőli kerítés mellett, a gépkocsi tetején, a szabadban alszom. Álmomat az egymás utáni bombarobbanás és repülőgépzaj szakítja félbe. Valóban csak félbeszakítja, mert félálomból is megállapítom, hogy a robbanás a légvonal 2–3 km-ében lehet. Fordulok egyet és tovább alszom. Azaz csak aludnék, mert alig szenderülök el, közvetlen közelemben két puskalövés dördül fel, majd „riadó! riadó!” kiáltás hangzik. Ledobálom magamról a takarót és felugrok, mert ez már szokatlan volt. Szemem dörzsölgetem, alig látok, hiszen az előbbi világosságot vaksötétség váltotta fel. A hold eltűnt. Erőltetett nézéssel, mely pillanatok alatt játszódott le, észreveszem, hogy a kocsimtól 30 m-nyire egy alak jön felém. Kérdő, de félig kiáltó hangon háromszor szólok: Őr, őr, őr? Mire az őr a kert túlsó végén, cca. 200 m-re megszólal: „Itt vagyok, a partizánok megszöktek!” A megszólalás pillanatában már tisztában voltam [vele], hogy az általam látott „alak” idegen egyén, mert a hang nem tőle jött. Felkapom a bakancsomat, leugrok a kocsiról, és az ülés mellett elhelyezett puskámat csak úgy, a sötétben kotorászva megtöltöm, s rohanok az előbb látott alak irányába – közben szuronyomat is feltűzöm. Minden pillanatok alatt játszódott le, de mégis elég idő volt ahhoz, hogy az előbb látott alak, ki valóban partizánszökevény volt, a fél méter magas kerítésen átlépjen s a ribizlibokrok között elbújjék. Ebben a pillanatban a kerítésen kívül, vagyis az utcafronton újabb puskadörrenés, melyet a mi őrünk adott le a kert másik kerítésén kiugró partizánra. Hogy valójában mi történt, azt csak most értem meg, azon őr előadása alapján, ki a lövést először adta le. ½ 2 óra lehetett az idő, mikor a hold eltűnt és sötétség lett. A foglyok ablakaitól 30 m-nyire lehetett, s észrevette, hogy a belső őrök, a tábori csendőrök zseblámpával többször világítanak, illetve átnézik a foglyokat. Az éj csöndjét egyszerre lárma, ordítozás, ablakcsörömpölés tölti be. A mi őrünk pillanatnyilag azt hitte, hogy a partizánok lefegyverezték a belső őröket és puskával ellátva ugrálnak ki az egy méter magasságú ablakon. De csak kettőt látott kiugrani, s mindketten két irányba szaladtak. Ő az
19
egyiket üldözőbe vette és kettőt rálőtt. Ez elbukott, pillanatnyilag úgy nézett ki, mintha eltalálta volna, de felugrik, és lehajolva továbbszalad a gépkocsik közé. Itt már az őr elvesztette szem elől. A többi lejátszódást a felriasztott gépkocsivezetők észlelték. Egy pár gépkocsinak nekifutott, s ládákon bukdácsolt át a partizán. Lőni itt már nem lehetett, mert saját embereinket veszélyeztetné a lövés. Ekkor láttam én is a partizánt, kit első pillanatra őrnek gondoltam. A külső őrség üldözőbe vette, de az utcán és kertekben sikerült elbujdosni a bokrok között és az éj sötétjében a menekülő partizánoknak. Reggel azután tisztázódott a megszökés részlete. Mivel az alezredes úr parancsszerűen utasította a csendőröket, hogy a kényelem és pihenés szempontjából (nyugodtabb vallomás miatt) csak lazán kössék meg a partizánokat, ez a kettő élt a kényelemmegadással, és kihúzták kezüket a bilincsből. Bár lámpával ellenőrizték gyakran az őrök, mégsem vették észre ezen két gonosz ténykedését. A csörömpölésből nem lehetett következtetni, mert a 13 emberen lánc volt, s ha valamelyik megfordult a másik oldalára, már csörgést idézett elő. A megszökésben mégis összmunka volt. Suttogtak, morogtak valamit oroszul, de a szegény csendőrök nem sejtették, hogy összeesküvés ennek az értelme. Vagyis amikor sikerült a bilincset levenni, mind a tizenhárom toporzékolt, rugdalt, ordított egyszerre, mintha nyúzták volna. A két bátor ezt kihasználva, az ablak rámáját kitörve ugrott keresztül az alacsony ablakon. Nem számíthattak arra, hogy odakint is őrök vannak. Ennek dacára a szökés sikerrel járt, melyhez a hold lemente is hozzájárult. De egyébként sem volt nehéz kidolgozni a szökést, mert mind a kettő idevalósi, és sokat jártak a valamikori orosz moziba. Ismertek minden fűszálat. A kémelhárító csoport hajnal 5 órakor elindul a partizánvezérrel, a tanítóval az említett rejtekerdőbe, ahol valóban megtaláltak egy hordó lőszert, géppuskákat, géppisztolyokat, kézigránátokat és egyéb lőszereket. Kevés élelem is volt a föld alatti kavernában, mely egy hordó cukrot és pár mázsányi romlott sertéshúst tartalmazott. Igyekezni kelletett a felderítő csoportnak, hogy a két szökevény meg ne előzhesse a már elárult rejtekhely kiürítését. Mink közben szemügyre vettük a megmaradt partizánokat, kiknek szemükből is a gyűlölet és ellenségesség fénye árad. De azért beleegyezően bólogattak és mondogatták: „szivódnya vecser kapút”. Ma este meghalnak. Azon este elvitték őket Novi Oszkolba, ahol a nyomozást tovább folytatják. Valószínű, a faluban sok tagot, mint partizánt lehetne és lehet még összeszedni. VIII. 20. István király napja. Az idő kora reggel borús, hűvös – mintha szomorú lenne. A mi hangulatunkhoz illő, mert mi valóban szomorúak vagyunk. A nagyváradi kiindulás napján ezt a dátumot adták legvégső ha-
20
tárául visszaérkezésünk napjaként. És még csak kilátás sincs arra, hogy mikor indulhatunk vissza erről a rideg, sáros orosz földről szép Magyarországra. Ebben a pillanatban s szokatlan időben soron kívül összehívják a századot. Valamit biztosan kihirdetnek. Valóban – Rahóthy István főhadnagy, századparancsnokunk, megköszöni a névnapi megemlékezést, majd újabb ígéretet tesz azzal, hogy István vértanú napját (december 26.) már mindenki odahaza töltheti. Azután ünnepélyes komolysággal kihirdeti, hogy ma hajnal 3 órakor vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. Egyperces vigyázzállással méltatjuk a hősi halottat. A szerencsétlenség a tőlünk 9 km-re lévő repülőtéren történt, Nikolajevkában. 8 napon keresztül zene és vidámság szüneteljen. 21–22-ét tanulással (orosz nyelvgyakorlással), levélírással töltöm el. Az idő egyre jobban őszies-szeles, csak a napsütésben érzi jól magát az ember – egyébként hideg van. 23. vasárnap: idő kellemes, napsütéses kora reggel. Hőna bajtárssal, mint detektív gyakornokkal, a tanfolyami előkészítő könyvet forgatjuk – tanulgatunk. A ½ 12 órakor kezdődő tábori szentmisére elmegyünk. A régi mozihelyiség (mely pár nappal ezelőtt partizánzárka volt) szépen fel van virágozva, körötte a tábori oltár. Minden parányi hely el van foglalva. Rengeteg a helybeli civil lakosság. A falubéliek felöltötték igazi orosz ünnepi ruháikat. Csupa tarkabarka színezéssel nagyon hasonlít a ruszin viselethöz. Már meg is kezdődött a szentmise. A szenténekbe váratlanul belecsendül a zongora hangja, mely ütemesen kíséri az éneket, még hegedűszóló is kíséri, majd lélekemelően az Áve Mariát játsszák. Igazi gyönyörű, lelket telítő szentmise ez. A pap is lélekbe markoló prédikációt tart. Az oroszok is, mintha értenék a prédikáció tartalmát, oly áhítattal figyelik a papot. Ebéd: zöldségleves, párolt marhahús savanyított székelykáposztával. Ebéd után a Sasnán fürdés – talán utoljára az időt kihasználjuk még, ezt a kis napos délutánt. Nem sokat úszunk, inkább csolnakázunk és sütkérezünk. Utána bemegyünk egy közeli házhoz, melybe éppen egy szép kislány vizet vitt. Rövid orosztudásomat érvényesítve vizet kérünk. Közben le is ültetnek bennünket. Egy órányit elbeszélgettünk – körülnézegettük a ház érdekességét. A falakat gyönyörű ikonképek díszítették. Orosz bélyegeket is kértem, mire a szépséges Tonnya előszedte szerelmesleveleit, mely kockás papírra volt fektetve, és érdekesen, háromszögletre hajtva annak külseje volt megcímezve. Boríték és leragasztás nélkül, az illetékes címnek megfelelően, csupán bélyeg van rajta. Részemről az a lényeg, de azért érdekesnek találom az egész levelezést. Este körletünk mellett házakhoz megyünk balalajkazenét hallgatni és orosz nyelvérzékünket gyakorolni.
21
24-én a század pakol, készülődünk egy újabb helyre, Novi Oszkolba. VIII. 25-én reggel 8 órakor a ráf. század elhagyja Budjen határát, és a kellemes, száraz időben, kényelmes utazótempóban haladunk Novi Oszkol felé. A 60 km-es utat gond nélkül tettük meg. Déli 11.20, már megérkeztünk a rendeltetési helyünkre, ahol a már elkészített téli szállást elfoglaltuk. Szállásunk épülete hasonló a nyezsini épülethez. Nem is lehet sok különbség, hiszen ez is gyermekmenhely volt. A gépkocsi- és üzemanyagkörlet ezen épülettel szemben lévő udvarban nyer elhelyezést. Az üzemanyagnak bombabiztos pincét találtam, de óvóhelynek is van több apró pince. Lakosztályunk egy kis falusi házikó – fehérre meszelt, zsúptetős, földes padlójú, háromszobás helyiség. Hozzákezdünk a berendezkedéshez. Mindenki szorgoskodik, és egymás után készülnek az egy- és kétszemélyes faágyak. Elkészül a szobarend, mely a laktanyai rendszernek is megfelel. Szobánk közepén a hatalmas beépített kandalló foglal helyet. Egyelőre még nem használjuk, de nemsokára erre is sor kerül. Másnap a gépkocsiknak garázsépítéssel és körletcsinosítással múlik el időnk. Este körülnézünk a városban. A romok már fel sem tűnnek, pedig itt is a nagyobb épületek rommá vannak. A főutcán nagy korzó van, nyüzsög a fiatalság, kik magyar–német katonákból és orosz nőkből gyűltek össze. Mink is „rátakarunk” egy-egy nőre, kiktől teát, bélyeget kérünk gyufáért és szappanért cserébe. Meg is beszéljük másnapra a randevút, és megcsináljuk az üzletet. 30-án vasárnap szentmisére gyülekezünk, melyen a Budapest IX. helyőrségi kórház ápolónői is részt vesznek. Feltűnést keltenek a sok katona között az európai öltözékű, sötétkék kosztümű, fehérkendős, egyenruhás nők. A szentbeszédet Németh János tábori lelkész mondotta. Az énekeket két hegedű kísérte. IX. hó 1–5-ig napi munkálkodás. 5-én Sztarij Oszkolba utaztam benzin-felvételezésért. Az utat kellemes, szép időben, autóval tettem meg. Sztarij Oszkol városában szép és érdekes felvételeket csináltunk páncélvonatról és partizánfoglyokról. 6-án: tábori szentmise harmónium kísérettel. Németh főhadnagy nagyon szép beszédet mondott. Délután strandolás, napozás. Este séta, kellemes elbeszélgetés az orosz kislányokkal. Orosz nótatanulás. A rádió sajnálatos hírt közöl – Budapest bombázásáról. 8-án tábori szentmise, levélírás, strandolás az Oszkolban, délután a kedves orosz tanítónő lefényképezése. Este egy beteg asszony meggyógyítása. Hétköznapokon garázsépítési munkálat, készülődés, a kocsik elhelyezése télire.
22
11-én színház: orosz táncok, dalok és mulatságos tréfák – balalajka- és harmonikaművész gyönyörű játékával tarkítva. 13-án tábori szentmise. Sok levél érkezése. Délután fürdő, séta. 3 órakor két német katona temetése, kik két nappal előzőleg az állomás környékén szolgálatuk közben aknára léptek. A hősi halottak temetésére egy szakasz magyar katona is vezényelve lett. A koporsókat német–magyar katonaság veszi körül, s távolabb nagyszámú civil közönség kíváncsiskodik. A szertartást magyar református pap végzi. A magyar szöveget az állomásparancsnok fordítja át németre. Mindenkit meghat a hősi halottak esete. Nem egy német katona (ki talán közvetlen jó barát) arcán gördülnek a fájdalom könnyei. Orosz anyókák s fiatal lányok is el-elsírják magukat. De az sincsen kizárva, hogy a tömeg között nincsen-e ott a gyilkos, ki a halált okozó aknát elhelyezte. Megtörténik a beszentelés, a koporsókat egymás után kötélre veszik, megszólal a magyar kürt imája, eldördül a német puskák háromszori díszlövése, s ezen végtisztesség alatt leeresztik a mélybe a koporsókat. Sokan részvétüket kifejezve egy-egy rögöt dobnak a sír gödrébe. Én is odalépek a sír széléhez, s megdöbbenve látom, hogy az egyszerű hadikoporsó fedele széjjelcsúszott, s a hulla felismerhetetlenségig összeroncsolva – külön a fej, láb s törzs részei elhelyezve –, a megfeketedett meztelen hulla látszik. Be is szüntetik a földszórást, s két fogoly (kik a sír hantolására jöttek) beugrik, s lapáttal visszatuszkolják a kicsúszó test cafatját. A német katonáknak vezényelnek, s vidám énekszóval (búfelejtés jeléül) elhagyják a hősi temetőt. Hazaérkezve bennünket is rossz hír fogad. A pár nappal előbb elindult szabadságosok vonata összeütközött. Bővebbet egyelőre nem tudni, csupán amit a rövid távirat tartalmazott. 4 fő életveszélyesen megsebesülve a bécsi és csernikovi kórházba szállítatott, a többi 8 fő könnyebb sérüléssel folytatta útját. 14-én megkezdődik a téli fűtéshez szükséges fatermelés, és az erdőből való beszállítás. Naponta 6–8 teherautó hordja a farönköket az erdőről a körlet udvarára. Az erdőben 8 emberünk vágja, termeli a kiutalt 500 q fát. Idehaza pedig emberi erővel 4 fűrész dolgozik majd, felváltva aprítják a kályha méretéhez elfűrészelt rönköket. Reggeltől estig folyik a serény munka. Van, akinek ez a beosztása, de sok szórakozásból vágja a fát. Meg is van a látszatja a serény munkának, az autók egymást után érkeznek az erdőről, az udvaron zeng a fűrész muzsikája, csattognak a baltacsapások. Estére 70–80 q vágott fa kerül a pincébe és mellékhelyiségek kamráiba. Szívesen dolgozik mindenki, mert csak így lehet majd kibírni az orosz tél borzalmas hidegét. De a beszédtémában felmerül néha az a remény is, hogy talán nem is mink használjuk el ezt a rengeteg fát. Még remény lehet arra, hogy hazamegyünk a tél beállta előtt.
23
Így telnek napjaink az ősz elején. Néha-néha egy-egy Rata is meglátogatja a várost, de nem csinál nagy ribilliót. A fűrészeléshez kiadott fizikai erőt pár nap után gépi erő váltja fel. Az élelmes katonák a város egyik udvarán találtak egy fűrészgépet. Erről csak a szíj és a meghajtás hiányzott. Ez is hamar meg lett oldva. Tűzoltófecskendező tömlőjét a méretnek megfelelően összeszegecselték, majd egy Polski Fiat kocsinak hátsókerék-meghajtásával nagyszerűen működött a fűrészgép. A hideg idő éjjelenként már beköszöntött, s így a kályhák általánosságban ki lesznek próbálva. A szobánk kályhája nagyszerűen bevált – a szoba hőmérsékletét fürdőnek megfelelően bemelegíti. Reggelenként nemegyszer ujjnyi vastag jég volt a kint hagyott lavór vizéből. Kocsijaink hűtővizét is tanácsos leereszteni, mert előfordulhat, hogy az is befagy. 20-án azért még a tábori szentmisét a szabadtéri oltárnál hallgatjuk. Esténként szokásos sétáinkat Sipos és Hőna bajtárssal megtesszük. Igen kedélyes orosz családot találtunk, hol gramofonzenére még táncolunk is. Érdekes szokásuk az oroszfajú embereknek, hogy az esti didergő hidegben is házaik elé kiülnek, csoportosulnak, rongyaikba becsavarva a földön ülve órákon át tereferélnek. Még a koromsötét idő sem tartja vissza őket a kint üldögéléstől, csupán a patrultól [őrjárattól], de legjobban a repülőgéptől félnek. Amint a messze távolból a repülőgép zaja hallik, menekülésszerűen, eszeveszettül berohannak házaikba. Nemegyszer maradtunk már így hoppon. Otthagytak bennünket, mint Szent Pál az oláhokat. A hét folyamán megérkeztek azon szabadságosok, kik a vonat-összeütközést átélték. Csak négyen érkeztek vissza, a többiek valóban súlyos sérüléssel a helyszínről kórházba kerültek, s azóta nem tudnak róluk bővebbet. Elbeszélésük szerint a vonat vesztingfékje elromlott, s a mozdony vészfütty-jelzésére lettek figyelmesek. A vonat Neu Szandecz állomására érkezett be, s az ott álló mozdonyba futott bele. Az összeütközés következtében két kocsi felborult és pozdorjává tört. Ebben volt a mi szabadságosaink egy része. A harmadik kocsi csak kisiklott, s így a visszaérkező szabadságosok kis sérüléssel megúszták. Előadásaik szerint borzasztó látvány volt látni a sok halottat és sebesültet. A mi századunkba tartozó Nyitrai, Faragó, Tatár és Faragó II. súlyos mell- és fejzúzódást szenvedtek. IX. 29-én a század díszszakaszt vezényelt ki egy szakaszvezető temetésére. A helybeli kórházban halt meg a voronyezsi ütközésnél kapott súlyos sérülésétől. Ebben az ütközetben rengetegen megsebesültek. A temetőben már előre kiástak nyolc sírgödröt.
24
Ezen a héten meglátogatták Novi Oszkolt a Raták is. Három napon keresztül minden éjjel 2–3-szor is bemerészkedtek a városba. Pár házat széjjelbombáztak, s a lakosság közül páran megsérültek. 30-án az Oszkol partján rejtélyes módon agyba-főbe verve, holtan találtak egy német katonát. Nagy a valószínűsége, hogy partizántevékenység áldozata lett. Talán elkeseredett dühükben tehették, mert a mellettünk lévő kétemeletes börtön (tyurma) épületéből, ahol 300 orosz van bezárva, esténként 6–8 kivégzés történik az Oszkol partján. Október 1-jén zsoldfizetés, majd megkezdődik a kártyacsata, és éjjeleken keresztül folynak a nagytétek, 150–200 márkás veszteségek-nyereségek. 6-án benzin-felvételezés, ezt már helyben igényeltük. Ebben a hónapban az időjárás nagyon kellemes, néha még a nap melegét is élvezni lehet. Folyik is serényen a munka. Sietni kell a favágással és a garázs megépítésével. Be is fejeződik úgy a favágás, mint a garázsépítés. A kocsik leápolva bekerülnek téli helyeikre. Novi Oszkolt felosztják körzetekre, és minden csapattest megkapja körzetét, melyet a télen várható partizántámadásoktól meg kell védeni. Megkezdődnek a gyakorlatok, hogy mindenki jól ismerje meg körzetének minden zegzugát. Tervbe van véve a bunkerek és lőrések megépítése. E hó közepén elfogtak egy partizánvezért, aki bevallotta, hogy november 1– 6-ig tervbe vették Novi Oszkol és környékének megtámadását. 25-én kaptuk hírül, hogy Nagyváradról 150 ember útnak indult ennek a századnak pótlására. Megint egy csalódás. Váltásról szó sem lehet. Nagyon kis remény van még, ha ideérkeznek, talán csökkentés lesz. Na – majd meglátjuk. A postajáratunk is nagyon lassú, alig jön egy-egy levél. Közeleg az idő, hogy szabadságra mehessek, már majdnem mindenki odavolt. Talán november 20. Esténként kijárunk a közeli házakhoz és elmókázunk: tánc, zene, orosz nótatanulás majdnem minden este. Még a kritikus időben is kijárunk, november elején, amikorra jelezve volt a partizántámadás. Az esték már 5 órakor szuroksötétek. November 2-án rendeztünk egy közös vacsorát a kellemes orosz családnál. Mink adtuk a 25 márkát, és ők elkészítették. Nagyon pompásan sikerült elkészíteni a kacsahúst. A szépséges Natasa is szépen kiöltözködött, és sikkesen felszolgálta a porhanyós kacsahúst. Már egész jól meg tudjuk értetni magunkat. Sok mindenről el tudunk már beszélgetni. Úgy látszik, valóra válik a partizánvezér vallomása, mert november 5én a helyőrség riadót rendelt el. Senki nem hagyhatja el a körletét. Teljes menetöltözetben, készenlétben virrasztunk egész éjjel. Őrségünk duplázva teszi szolgálatát. Bővebbet nem tudunk, csak várunk, várunk. Még az időjárás is kedvez a partizánoknak. Az időjárás teljesen megváltozott, hideg lett és zuhog az eső éjjel-nappal. Borzalmas időnek nézünk elébe.
25
De az idő nem áll meg, hanem rohan, s így minden elmúlik. Megtudjuk a négy napon keresztül ruhástól való alvás titkát. Ezeken a napokon volt a vörösnap. Ezért volt a készültség. Az esőt is havazás váltotta fel. Hirtelen fagy állott be, s azóta 8–17 fokig változik a hideg. 13-án éleslövészetet rendeztünk, menetgyakorlattal egybekötve. 14-én meglátogattak a Raták, s 4 bombát dobtak a városra. A hatás nem volt nagy. A Ratát légvédelmi ágyúink szép sortűzzel fogadták, s rövid idő alatt eltűnt a felhők között. Ezen éjjel már vissza sem jött. Mai napon kiosztják a téli meleg ruhát. Mindenki kap még egy pokrócot, haskötőt, érmelegítőt, kötött alsónadrágot és kötött fejvédőt. Nagy szolgálatot tesznek ezek az apró dolgok a tél folyamán. Megkapjuk az utasítást hideg elleni védekezésre, mely abban áll, hogy nem szabad szűk és szoros ruhába öltözni, hanem minél kényelmesebb és bővebb legyen az. A napirendben is változás történik. E hó 13-án az időórát egy órával visszaigazítják. Az ébresztőt pedig 7 óra helyett 5 h-ra teszik. Kissé furcsa, de mindent meg lehet szokni. De abba az egybe, hogy az idén nem megyünk haza, senki nem akar beleszokni, belenyugodni. 17-én végre eldőlt az én hazamenetelem ügye is. Talán 20-i dátummal indulhatok 8 napos szabadságomra. Még mindég közbejöhet valami. Valóban változás történik. 19-én megakad a bunkerelkészítés, mert az orosz foglyok között kiütéses tífusz ütött ki, s így őket zár alá helyezik. A munkálatokat nekünk kell folytatni. 20-án szabadság helyett lövészárok-ásáshoz kezdenek az összes szabadságos jelöltek. Így mink folytatjuk nagyütemben a munkát, „ha kész lesz, elmehetünk” jelszó alatt. Két nap alatt el is készül a 6 méter x 4 méteres bunker. Századparancsnokunk megelégedését fejezte ki a gyors és tökéletes munkáért, és a 8 napos szabadságomat 14 napra engedélyezte. 22-én lázas készülődés – fürdés, pakolás és este 6 órakor indulás a Novi Oszkol-i pályaudvarról. Az állomáson mindenki megkapta a helyjegyét. Részemre a 9. kocsi 24-es ülőhelye volt kijelölve. Befut a szerelvény, mely fehérre festett sorszámokkal volt ellátva, s így mindenki megtalálhatta a kijelölt kocsiját. A szerelvény III. osztályú pullman kocsiból állott, melynek rugózata kellemesen ringatta a boldog arcú, szabadságra menő magyar katonákat. A kocsiban kellemes meleg, s olvasáshoz megfelelő világítás van. 7 órakor elérkeztünk Cserjankába. Éjfél felé Sztarij Oszkolt s másnap reggel 9 órakor Kurszkot értük el. Itt 3 órát állt a vonatunk. A szerelvényt senki sem hagyhatta el, de nem is volt tanácsos, mert soha nem lehetett tudni, mikor indul tovább a vonatunk. Az állomás épületében a német konyhákról éjjel-nappal kiszolgálták meleg étellel, forró feketével vagy teával az átutazó katonákat a német vöröskereszt szolgálatában álló nők. Fáradhatatlanul, készséggel osztják a Wehrmachtzuppét úgy a német, mint a szövetségeseink bármelyik katonájának.
26
A szerelvény mellett nyüzsgő szabadságra menők egyre idegesebbek, s minden óra egy-egy napnak tűnik. Mindenki odahaza képzeli már magát szeretettjei között. Talán mindenki elképzel egy kis meghatódott meglepetést megérkeztével. De azzal is kell számolni, hogy egyáltalán megérkezünk-e haza, mert az alattomos partizánbanda a szabadságra menőkkel sincsen tekintettel. Már nem egy szabadságos vonatot robbantottak fel. De az ilyen gondolat csak átvillan sokunk agyán, de erről nem beszélünk. Mintha nem akarnánk egymás örömteljes érzetét ezzel elszomorítani. Végre elindul a vonat, mindenki elhelyezkedik a kijelölt helyén, mert az elérkező állomásoknál a még üresen lévő helyeket újabb felszállók töltik be. A bajtársak, bár sohasem látták egymást, mégis meghitt szeretettel, bizalommal elbeszélgetnek egymással. Mindenki a melléje telepedett társával beszélget, némely szakaszban egész társaság dugja össze a fejét, és a jó beszélőtehetséggel rendelkező bajtárs élményeit hallgatják. Bizony itt kicserélhetik elgondolásaikat, véleményeiket, tapasztalataikat egymás között az egy célért küzdő katonák. Az egész frontról gyűlnek itt egybe az emberek, és összesítik a szakaszon a helyenkénti eseményeket. Érdekes e kocsiban történt kép, ha az ember kikapcsolódik az egyes téma figyeléséből, és úgy általánosságban csak az embereket és a zsongást figyeli. Például az egyik ember arcán lehet látni, hogy odadugja bár a fejét a mesehallgató körbe, de mégsem ért belőle egy szót sem, mert gondolata egészen máshol jár. A másik ember szundikál – talán előző nap még a lövészárokból lőtte az oroszokat – fáradt, kimerült, csak néha-néha akasztja le a feje fölé helyezett kulacsot, és cuppogósan kortyolgat a langyos feketéből. Nem mer sokat inni – inkább csak a szomját türtőzteti –, mert ha kifogy, tudj’ Isten hol és mikor lehet utánatölteni. Egy másik 5–6 embert tart szóval, kik teljes érdeklődéssel hallgatják a jó előadó képességgel rendelkező embert, ki teljes, hű képét tárja hallgatói elé a vonalban történtekről. Olyan is akad, ki a szesz (vodka) hatása alatt a vele szemben ülő és szundikáló embernek nagyokat mesél, ki talán a vonat rázkódása által, mint hálás hallgatója, bólintgat a fejével, de órákon keresztül meg sem szólal. Pedig igazán nagy hősiességéről mesél, s úgy adja elő a dolgokat, mintha egyikünk sem lett volna a fronton. Azt is észrevenni rajta, hogy olyan esetekről tart előadást, melyet ő maga sem látott – csupán a fantáziája diktál. Ily események lepergése alatt érkezünk Nyezsinbe, majd Kijevbe. Itt hosszabb ideig áll a vonatunk. Jó is ez a szünet, mert a háromnapos út megviseli az embert. Bajtársias megegyezéssel egyikünk kávét hoz, a másik a kulacsokat tölti meg vízzel, míg a többiek a csomagokra vigyáznak. Felváltva megberetválkozunk a hideg–meleg vízzel ellátott állomásépület mosdótermében. Jólesik a tisztálkodás – felfrissül az ember. Most
27
már nem sok van hátra, talán két nap és otthon leszünk. Az elaknásított területeken is szerencsésen átjutottunk. Ami még hátravan, nem veszélyes. Az idő is kellemes. Az állomás környékén különös látványban van részünk – kivirágzott barackfák mintha tavaszt akarnának erőszakolni. Az éghajlat és a klíma errefelé sokkal kellemesebb, mint Novi Oszkolban. Elernyedt végtagjainkat kissé megmozgatva, felfrissítve elhelyezkedtünk a kocsiban, mert hangoztatják a vonat indulását, hiszen 2 órája állunk. Nemsokára ki is indul a vonat Kijevből. Az élelmezést a vonaton kapjuk. A vonatparancsnokság gondoskodik arról, hogy mindenki meleg, főtt ételt kapjon. Reggeli – feketekávé, egy szelet kukoricás, de jóízű kenyér. Ebéd – bab-, borsó-, káposzta-, krumplifőzelékek változata, marhahús, de inkább konzervhússal ízesítve. A koszt nem sok, de ízesebb, mint a századnál. Ez a megállapítása mindenkinek. Nem is nagyon tudnak enni az emberek izgalmukban, hiszen hazamennek, s ez a gondolat elfelejteti velük azt, hogy kevés a koszt. Viszont pár napos utazás után az egy helyben való üldögéléstől és nem mozgástól már soknak is bizonyul az adag. Borzasztó ez a kényelmetlen utazás – egy helyben ülni éjjel-nappal 5– 6 napig. Az emberek már belefáradtak a tétlenségbe. Némelyek kártyáznak, énekelnek, sakkoznak stb. Egyes csoportok úgy oldják meg az éjszakai pihenést, hogy négyen-öten egy ülőhelyre szorulnak, illetve félóránként felváltva állnak, míg 3 órát végignyújtózva (kényelmesen) alhat két bajtárs. A kocsi két végében el van helyezve egy-egy kis kályha, melyet a vállalkozó személyek felváltva, állandóan fűtenek. Ennek dacára több a füst és széngáz, mint a meleg. Már a volt lengyel területen robog a vonatunk. Mennyivel szebb, lélekemelőbb ez a táj! A földek megmunkálása, a házak elrendezett megépítése és ízléses színezése, bekerített területei! Szinte közelebb érezzük magunkat a mi Hazánkhoz. 1942. november 26-án Kasztornaja állomást elhagyva, éjjel 11 órakor Lavocsnéba érkeztünk. Ezt a határállomást vártuk mindannyian. Itt a magyar pályaudvari parancsnokság teljesen átvizsgálta a csomagjainkat, hogy a kincstárt illető dolgokat elkobozza. Puskát, lőszert, nagy mennyiségű ékszert, képeket stb. áthozni tilos volt. (De azért hoztak.) Még ezen éjjel csoportba osztva a fertőtlenítő fürdőbe mentünk. A már megfürdött társaság leszedhette az eddigi vonatról a csomagjait, és átköltözhetett a magyar szerelvénybe, mely II. osztályú pullman kocsikból állott. Míg a társaság fürdött, addig a fogasra aggatott és számmal ellátott ruháit ugyancsak fertőtlenítették a 120–140°-os száraz gőzben. Ment is ez a ténykedés, mint a karikacsapás. A fertőtlenítés átalakított személykocsikból és egy kimustrált mozdonyból állott.
28
Reggel 8 órára teljesen készen állt a magyar szerelvény. Megfürödve, idegileg is megnyugodva vártuk a meleg II. osztályú kocsikban az indulást. A társaság úgy szundikált, mintha bódítószert kapott volna. Nem nyugtalankodott az indulás miatt senki. A fürdéssel egyidejűleg a parancsnokság kiállította a Magyarországra szóló szabadságos levelet. Vagyis úgy pecsételték le az igazolványt, ahogy a csapatparancsnokság személyenként engedélyezte a szabadságot. Én ettől a naptól számítva plusz kétnapi utazással 14 napot kaptam, vagyis december 15-én kelletett jelentkezni Lavocsnén. A vonatunk végre délután 2 órakor kiindult a 8–10 km-re lévő Volóc határállomás felé. Reggeltől tologatott előre-hátra bennünket a vonat, de itt oly meredek hegyen kell áthaladni, hogy a közben megeredő ólmos eső csúszóssá tette a pályát, s nem bírt átérni a vonatunk. Mire a harmadik mozdonyt befűtötték, mely tolatott bennünket, délután 2 óra lett. 1942. november 27-én délután 3 órakor Volócra érkeztünk. Az ember torka összeszorult a meghatódottságtól, hogy újból magyar állomást, magyar hangot, magyar vasutast és rendőrt láthatott. Itt fél órát állt a vonat, s ezt kihasználva az emberek megrohanták a kis trafikot, a levelesbódét, telefont, és mindenkit értesíteni igyekezett, és tele torokkal szerettünk volna kiabálni a mieinknek, hogy nemsokára otthon leszünk. Ezek után minden perc egy-egy órának tűnt, és sajnáltunk minden megállást, mit a magyar állomásokon tett a vonatunk. Elbeszélgettünk a kalauzokkal, s kérdezgettük tőlük, hogy mi újság Magyarországon, milyen a megélhetés, mi mennyibe kerül stb. Mink nemsokára kifogytunk a kérdezősködésből, mert hamar megtudtuk, egy pár kérdés után, az általánosságban érdeklő helyzetképet. Annál többet kérdezgettek bennünket a vasutasok. Hol jártunk, merre, mióta vagyunk a fronton stb.? Részemről szinte fárasztó volt az ily természetű beszélgetés. Én inkább az otthonról szerettem volna tudni, s ezért jó érzés volt mindenből kikapcsolódni, mert ilyenkor elgondolkoztam, elmerengtem, s képzeletemmel otthon jártam.
29
