MIÉRT KÜLDTE EL ISTEN JÉZUST?
Kelet-Afrikának azon a vidékén, ahol Gulu, a pásztorfiú élt, láthat az ember sok sziklát, dzsungelt, tisztást, ahol magasra nő a fű, nagy és terebélyes buyufákat, sokféle madarat, és bizony nem ritkán oroszlánokat is.
Egy reggel ezek egyike ugrott elő a szikla mögül. Nem a pásztorfiú volt a kiszemelt áldozat, de miután az oroszlán leterítette az egyik kecskét, rátámadt Gulura is.
Gulut a dzsungelben szokásos módon a kórházba vitték.
A dzsungeldoktor és Daudi, a kórház gyógyszerésze a nővérekkel együtt mindent megtettek, hogy megmentsék a fiú életét.
A fiú egy ideig nagyon beteg volt. Daudi csendesen beszélt neki Jézusról, az Isten Fiáról.
Gulu lassan jobban lett. Sebei gyógyultak, és kezdte érdekelni, hogy mi történik körülötte. Látta, hogy a kórház dolgozói karácsonyi díszekkel dekorálják ki a betegszobát, és hallotta, hogy a nővér közben Jézusról énekel.
„Mit jelent mindez?” – kérdezte Dauditól. „Az Úr Jézus Krisztus születésnapjára készülünk – hangzott a válasz –, Isten küldte őt a földre kétezer évvel ezelőtt.” A fiú szemében megcsillant a kíváncsiság. „Mondd meg nekem Daudi, miért küldte el Isten Jézust!” Daudi mosolygott. „Hallgasd meg a következő történetet, és megérted.”
„A dzsungel ezen részén mindenki ismeri az én kutyámat, Csibvát, ezt a vidám szemű kis állatot, aki úgy szereti csóválni a farkát.” Gulu bólintott. Tudta, hogy egy ilyen kiskutya milyen jó barát tud lenni.
Az ültetés ideje alatt magammal vittem Csibvát a kertembe. Csibvának nagyon jó kedve volt. Vidáman ugrándozott, mindent körbeszaglászott, rávakkantott a madarakra, és a természet minden apróságát nagy érdeklődéssel fedezte fel.
Az ösvényen oroszlánnyomokra bukkantunk. Csibva lelapulva megszagolgatta, majd morogva indult tovább, mintha azt mondaná: „Régebben nem ilyen arcát mutatta itt a dzsungel, mint mostanság.”
Földimogyorót ültettem. Először megmunkáltuk a földet: én a kapával igyekeztem föllazítani a kemény, köves talajt.
Csibva ugyanezt tette hátsó lábaival.
Végül elérkezett az ültetés ideje. Barázdát húztam, és úgy ültettem el a földimogyorót. Aztán hamarosan rájöttem, hogy Csibva is dolgozik mögöttem.
Amit én fáradságos munkával elültettem, azt ő lelkesen kikaparta.
Megfordultam, és azt mondtam: „Ide figyelj, kiskutya, ebből a mogyoróból fogunk élni, amit most ültetek.”
„Ha kikaparod, akkor nem aratunk. Akkor a gazdád éhen hal, és vele együtt te is. Ostobaság kikaparni a mogyorót, amit elültettem. Nem szabad kikaparni!”
Csibva rámugrált, szemei ragyogtak, a tőle megszokott értelmes tekintettel nézett rám.
Megcsóválta a farkát, és én megnyugodtam, hogy jól megmagyaráztam neki a dolgot, ő pedig megértette.
Következő nap, amikor kimentem ültetni, Csibva ismét velem jött, és amit én elültettem, azt ő a lábával egymás után kikaparta.
Erre fülön fogtam, és alaposan rávertem. Meglepetésében felüvöltött. Farkát szomorúan húzta be a lábai közé.
Szeme nem volt többé vidám. „Csibva – mondtam haragosan –, ha kikaparod a mogyorót, akkor nem lesz aratás, és mindketten éhen pusztulunk”. A kiskutya szégyelte magát, odajött hozzám, és a lábamhoz dörgölőzött. „Lám, Csibva most megértette. A kemény elbánás használt, és most már rendben van minden.”
A harmadik nap kezdtük újra: a reggel a napsütést, a madarak az éneklést, én pedig a kutyaoktatást.
Ezúttal már egy csontot is vittem magammal. Egy nagy, porcogós csontot. Még volt rajta egy kevés hús is. Arra gondoltam: „Helyes dolog, ha megjutalmazzuk az engedelmességet”.
Tovább ültettem a földimogyorót. Amikor az első sorral elkészültem, láttam, hogy Csibva arra megy, és kaparásra emeli a lábát.
Odaadtam neki a csontot. Szeme ragyogott az örömtől, és farkát olyan erősen csóválta, hogy veszélyes volt a közelében lenni. Rámosolyogtam, és azt mondtam neki: „Ugye, emlékszel, mit mondtam neked: nem szabad kikaparni a mogyorót. Ha szófogadó kiskutya leszel, még több ilyen finom csontot kapsz tőlem.”
„Most már megérti, amit akarok – gondoltam magamban elégedetten. Jó voltam hozzá, és rá kell jönnie, hogy ha kikaparja a mogyorót, akkor nem aratunk. És ha nem aratunk, akkor nincs eledelünk, és eledel nélkül éhen pusztulunk, meghalunk.”
Az ültetés utolsó napján Csibva ismét velem jött, és újra kezdte kikaparni az elültetett mogyorót.
Megdöbbentem. Szomorú voltam, és zavarba jöttem. Nem tudtam, mitévő legyek. Hogyan bírhatnám jobb belátásra Csibvát?
Leültem a buyufa alá, és sokáig gondolkodtam. Próbáltam rájönni, milyen hibát követtem el a kiskutyám nevelésével kapcsolatban.
Barátságos is voltam hozzá, meg szigorú is. Megajándékoztam őt. Minden elkövettem, hogy megértsen engem. Mit tehetnék még?
Csak egy dolog segíthetne, ha magam is kutya lennék, és kutyanyelven beszélhetnék vele. Akkor meg tudnám magyarázni neki a dolgokat, és megértene engem.
És abban a pillanatban, amikor ezt megértettem, rájöttem arra is, hogy Isten ugyanazt érzi velem kapcsolatban, amit én érzek most Csibva esetében. Ezért történt karácsony eseménye, hogy tudniillik Isten emberré lett. Egy kisgyermekben öltött testet. Megszületett erre a földre, hogy közöttünk éljen, hogy felnövekedjen, hogy szeressen és szenvedjen, ahogyan mi mindannyian.
Látod, Gulu, nem is olyan egyszerű dolog megérteni Istent, akit nem láthatunk. De egészen másként van ez, hogyha Jézusról van szó. Őt érthetjük, hiszen emberként ismertük meg, és emberi nyelven szól hozzánk.
Ezért ha Istent akarom megismerni és megérteni, akkor Jézusra kell tekintenem. Mert ha őt látom, akkor magát Istent láthatom. Ha őt hallgatom, akkor az ő szavain keresztül maga Isten szól hozzám. A Biblia arról tanúskodik, hogy rendkívüli módon beszélt az emberekhez, gyógyította őket, és szeretete kiáradt mindenkire, akivel csak kapcsolatba került.
Aztán meghalt, mert keresztre feszítették, amikor csak harminchárom éves volt. Mindez azért történt, hogy megbocsátva vétkeinket legyőzze a bűnt, megtisztítson, és örök életet szerezzen nekünk. Ez által tette érthetővé számunkra azt, amit Isten akar mondani nekünk, hogy térjünk meg őhozzá.
Azt is bebizonyította, hogy ő Isten. Hiszen feltámadt a halálból, és újra él. Szeret minket, és azt kéri tőlünk, hogy mi is szeressük őt. Azt kéri, hogy adjuk át neki egész életünket, és ő múlhatatlan, örök életet ajándékoz nekünk. Hiszen ő maga az élet, miközben persze barátunk és Urunk is egy személyben.
Daudi mosolyogva Gulura nézett: „Hát ezért küldte el Isten Jézust”.
Vezető: Együtt: Vezető: Együtt: Vezető: Együtt: Vezető: Együtt: Vezető: Együtt:
Mennyei Atyánk, a te nagy szeretetedet köszönjük neked! A mindennapi kenyeret köszönjük neked! Jézust, az élet kenyerét köszönjük neked! Segítségedet és jóságodat köszönjük neked! Köszönjük, Urunk, ajándékaidat! Köszönjük, hogy szeretsz minket.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
VÉGE
