KODOLÁNYI JÁNOS
JEHUDA BAR SIMON EMLÉKIRATAI
1 Lábbal előre jöttem a világra. Ez igen ritka eset, még ritkább, hogy az anya is, az újszülött is életben maradjon. Anyám életben maradt, s íme, élek én is, bár csak a tudatlanok szóhasználata értelmében. Csupán a bal lábam látta kárát szokatlan születésemnek, de lehet, hogy egész sorsom. Ezért neveztek el Lábbalszületettnek. Olyan megkülönböztető nevemmé vált, mint a bar Simon. A sok ezer Jehuda között, aki a földön él, van egy, akit Lábbalszületettnek mondanak. Mint kisfiú módfelett büszke voltam erre a névre. Én, egyedül én viselek ilyen nevet, a többi mind bar Jószif, bar Jónah, bar Abbas; ennyi és semmi több. Egyedül én születtem lábbal előre, ahogy mást a sírba visznek. És egyedül én nem haltam bele ebbe a születésbe, más belepusztult volna. Csodálatos születésem büszkévé tett, olyannak tekintettem magamat, mint aki nem hasonlít másokhoz. Anyámnak még egy fia született utánam, olyan volt, mint a többi gyermek. Csupán én voltam Lábbalszületett. Ezért s nemcsak azért, mert elsőszülött voltam, öcsém irigyelt, csúfolt. „Hiába vagy elsőszülött, mégsem lehetsz nazír!” kiabálta, ha veszekedtünk. Mert szüleim mint elsőszülöttet az Úrnak akartak felajánlani, de a pap elutasította őket. „Mósze úgy rendelkezett, hogy hibátlant kell felajánlani” - mondta. Atyám erősködött, hogy ez a törvény csak az állatokra meg a föld terményeire érvényes, de a pap kitartott amellett, hogy sem a törvény, sem a nagy tudósok nem intézkednek az ilyen születésre, tehát a törvény reám is áll. Mert lehet-e nazír, aki lábbal s nem fejjel jön ki az anyaméhből? Nem tiltó jel-e ez? Igaz, Mósze nem tiltja, de meg sem engedi. „Hogyan adhatnátok az Úrnak hibás fiút? Hiszen még hibás ökröt, juhot vagy gyümölcsöt sem adhattok, sem üszögös gabonát” - mondta a pap. Szüleimet igen bántotta a dolog. Hiszen mikor még anyám a méhében hordott, tervezgették, hogy az Úrnak szentelnek mint buzgó zsidók, akik betű szerint meg akarták tartani a törvényt. Mert bizonyosak voltak benne, hogy az Úr megáldja őket, fiuk születik, s az nazír lesz. Íme, keserűen kellett csalódniok. Valamilyen akarva-akaratlan elkövetett bűnükért vagy atyáik bűnéért kellett bűnhődniök általam. Ezért gyakran rajtakaptam atyámat vagy anyámat, amint szánakozva nézegettek, titkolván irántam érzett keserűségüket, s arcuk elborult. Ha atyám megvert, tudtam, valójában azért teszi, mert csalódott bennem. Ha anyám egy darab kalácsot, egy marék friss datolyát adott a testvérem tudtán kívül, vagy megsimogatta a fejemet, éreztem, azért kedveskedik, mert reményei rombadőlvén, rosszat kívánt nekem. Csendes éjszakákon, mikor azt hitték, alszom, gyakran hallottam szüleim halk vitáit és önvádjait, de valójában egymást vádolták. Később nyíltan is tették. Heves suttogásaik eleinte inkább keserű sóhajtások voltak az Úrhoz: „Mivel is bántottalak meg? Mit vétettem ellened tudva-tudatlan?” Idők folytán azonban ki-kitört belőlük a fojtott indulat: „Talán inkább te vagy az oka, nem is én! Ha pedig nem te, hát az atyád, a nagyatyád vagy az anyád!” Elsorolták egymás tetteit. A szoba megtelt kísértetekkel, s a kísértetek dühödten osztoztak azon, amit a sírokból hurcoltak elő. A szavakból alig sikerült elfognom itt-ott egyet is, amit összeraktam belőlük, szakadozott és értelmetlen volt, s gyermekfejjel magam adtam neki olyan értelmet, amilyet tudtam. Ezeken az éjszakákon mintha az Alvilágba pillantottam volna. Vacogott a fogam, féltem. Gyakran töprengtem olyan terveken, hogy titkon batyut kötök s elmegyek világgá. Messze, hogy sohase találjanak meg. Terveimet többnyire a városon kívül, magányosan, a patak partján szövögettem. Hallgatag, gyanakodó lettem, kerültem az embereket. Majd meg mohón kerestem őket, de ilyenkor sem tudtam megszabadulni éber gyanakvásomtól.
2
Szüleim tehát nagyon jámborak voltak s erre neveltek minket is, mégpedig igen keményen, gyakorta vesszővel, szigorú büntetésekkel. Gondosan megtartottuk a mosakodási szabályokat, az ételtilalmakat, a böjtöket, a megszabott imádságokat. Atyám a tizedet igen gondosan mérte ki, sohasem maradt adós a sékellel, vigyázott, hogy az áldozati állat s minden, amit a Miskánnak adott, hibátlan legyen. Pészachra, Sátoros Ünnepre a városba mentünk, egész rakomány ajándékot szállítottunk, odahaza csak azok a szolgák maradtak, akikre okvetlenül szükség volt. Útjaikra én is elkísértem őket, mikor már nagyobbacska lettem, anyánk pedig az öcsémet pólyában vitte. Az Úr azonban ezután sem fordította el róluk neheztelését: öcsém csak négy évvel később született, utána pedig nem fogant többé az anyám. Méhe bezárult. Szüleim ezt szinte elviselhetetlennek tartották. Mindent megtettek, hogy megenyhítsék Adonáj haragját, s gyermeket adjon nekik. Bőséges külön áldozatokkal, ajándékokkal, buzgó imádságokkal ostromolták, de ő elfordította tőlük arcát. És füle süket maradt. Atyám, Simon bar Menahem, Jehuda törzséből származott, anyám pedig Simeonéból. Kerijothban tette botját anyám küszöbére, ott is éltek egy-két évig, amíg Beérsebába nem költöztünk. Ezért atyámat kerijothinak nevezték s később, Gamalában, ez a név rám is rámragadt. Szüleim számon tartották származásunk emlékeit, őrizték a hagyományokat. Atyám büszke volt rá, hogy Makkábi Jehudának éppen Júdeát sikerült megtartania a pogányokkal szemben, s Júdea szabadította meg azután egész Erec Jiszráélt. A véres harcokban egyik őse is részt vett, elsőül csatlakozott a hőshöz s keményen kitartott mellette sok viszontagság között a teljes diadalig. Ő is, anyám is egész lelkükkel júdeaiak voltak, büszkék a tisztaságukra. „Jehuda oroszlánja nem alszik” - szokta mondogatni atyám. Az ő törzse meg Simeoné tartotta meg Mósze törvényeit a legnagyobb romlás, a legsötétebb eltévelyedések idején is. Kemény, szívós emberek voltak. Nagyatyám, Menahem, kitartó munkával némi vagyont szerzett s házat, birtokot vásárolt Beérsebában. Odaköltöztünk mindnyájan. Kerijothot nem szerette egyikük sem, sivárnak, üresnek tartották s mindig elvágyakoztak onnét. Kívánságuk teljesült. Mint mondták, ősi birtokukat a nagy harcok idején veszítették el, vagy inkább a Makkábiak mozgalmára fordították, s a család így szegényedett el, így került már régen a hitvány Kerijothba. De nekik sikerült kikapaszkodniok a mélységből. Anyámnak rokonai voltak Gamalában, tehát az országnak egészen az ellenkező részén, de velük csak nagy ünnepek idején találkozgattak Jerusálimban. Atyám a gazdálkodáson kívül nagyatyám üzleti tevékenységét is folytatta, aszfaltot, sót szállított a Lóth tava mellől, volt egy kisebbfajta karavánja, néhány teve, egy tucat szamár, öthat szolga meg szolgáló, nem sok az egész, de tisztességesen meg tudtunk élni. Én még ismertem a nagyatyámat, Menahemet is. Szótlan, lassú mozgású, firtató tekintetű ősz férfi volt, sohasem mosolygott. Buzgón imádkozott, vigyázott a böjtökre, az ételekre, a mosakodásokra s elégedetten hangoztatta, hogy egész élete tiszta, Adonájnak tetsző élet volt, méltó a hős atyákéhoz. Ezzel azonban csak súlyosbította szüleim békétlenségét. Öcsém már nem ismerte őt. Anyám megkönnyebbülten említette, mikor öcsémmel teherben járt, hogy íme, mégiscsak az öreg Menahem volt az oka a büntetésnek, tudva-tudatlan valami bűn terhelte őt, mert ahogy megtért őseihez, ő azonnal fogant. Nagy volt az öröm, atyám borjút vágatott, vendégeket hívott, ettek-ittak, énekeltek, végül még zenéltek és táncoltak is. Azt hitték, most már annyi gyermekük lesz, mint Jákobnak. Vénségükre unokák és dédunokák serege veszi körül őket, mind szép, szálas, erős, buzgó júdeaiak. Még nagyobb rakománnyal indultak Jerusálimba, szeri-száma nem volt az áldozatoknak és ajándékoknak. Persze aztán annál súlyosabban kellett csalódniok. 3
Már nagyocska voltam s a béth-haséferbe járogattam, amikor atyám, hogy a ránehezedő lelki tehertől szabaduljon s hogy bebizonyítsa, nem ő az oka házasságuk terméketlenségének, kiszemelte az egyik szolgálót. A leány Egyiptomból származott, de hogy miképpen került nagyatyám birtokára, nem tudom. Atyám örökölte őt, más szolgákkal együtt. A nevére sem emlékszem, csak arra, hogy anyám gyűlöletből Lilithnek hívta. A leány öregedő atyja kertész volt, két felnőtt fiútestvére a tevékkel járt, anyja meg mindig egy kis házban üldögélt, alig dolgozott, egészen meggörbült a nyavalyáktól. Örökké nyögött, sóhajtozott s csak arra kérte az Urat, juttassa a lányát jósorba, ő pedig haljon már meg. A leány a legkisebb gyermeke volt. Izmos, karcsú, barna bőrű, fekete hajú, egészséges és vidám. Bent dolgozott a családi házban. Én nagyon szerettem, ő is szeretett engem. Emlékszem a szép napokra, mikor együtt játszottunk. Nem győztem csodálni ügyességét, futását, nevető arcát. Boldog voltam, ha fölkapott, magához ölelt s megcsókolt. Különösen a szeme volt szép. Nagy, barna, mint az antilopé, pillái hosszúak, selymesek. A hangja meg olyan, mint a galambé: csengő, búgó, tiszta és fényes. Bizonyosan tudta, hogy szép, s hogy a szeme különösen az, mert hol tágra nyitotta, hol elrejtette sötét szempillái mögé, hol hamiskásan kacsintott, hol meg ártatlanul bámult, mint egy szelíd állat. A saját hangját is szerette, gyakran énekelt messzeszálló, lágy, hajlékony hangon, különösen este. Még ahogy a tyúkokat hívogatta vagy a tehenet, az is varázslatos dal volt az ajkán. Erre a leányra vetett szemet az atyám. Joga volt hozzá. Senki sem kárhoztatta. Anyám sem szólhatott volna, de szólt. Nem törődött a törvényekkel, hagyományokkal, a szokásokkal, a régi példákkal, azzal az asszonyi kötelességgel sem, amire oktatták. Nem fogadta el az ura tetteit úgy, ahogyan cselekszi. Mondta, de nem értette, hogy az asszony feje a férfi, a férfié pedig Adonáj. Rettenetes élet kezdődött odahaza. S mert az ismerős asszonyok is csak szájjal, színlelve helyeselték a szokásokat, szünet nélkül folyt a sugdolózás, a tanácsolgatás, a bujtogatás, amint már az asszonyok között lenni szokott. Szegény anyám hol ennek, hol annak a szavára hajlott, hol szelíd volt és béketűrő, hol gyűlölködő és gonosz. Hol a kedvét kereste atyámnak, hol meg kitört, szidta, átkozta és zokogott. Néha, éjszaka, egy szál kuttonethben kifutott a házból, végig a városon, ki a kertek alá s eltűnt. Atyám meg a szolgák hajnalig keresték, amíg rábukkantak a patakparti bozótban vagy egy elhagyott kútveremnél, amelyben nem volt víz. Ezeket az éjszakákat sohasem felejtem el. A ház fölbolydult, mindenki futkosott, anyám nevét kiáltozta. A kutyák ugattak. A házak ablakain föltolták a rácsot, kíváncsi, kárörvendő, sajnálkozó, vagy fölháborodott emberek bámultak mindenünnen. Én meg az öcsém riadtan ültünk a gyékényen és sírtunk. De az is megtörtént, hogy anyánk karjára kapta öcsémet, engem kézen fogott s elindult velünk a sötét éjszakába. Olyasmit kiabált, hogy meg sem áll Gamaláig, vagy elpusztul az úton velünk együtt. S pusztulásunk hadd terhelje atyánk lelkét, hadd kárhozzon el az a nyomorult cafat is vele együtt. Aztán leült egy fügefa alá, öcsém elaludt az ölében, én kétségbeesve hajtottam a fejemet anyám vállára, ő meg keservesen sírt. Hogyan végződött atyám kapcsolata a szolgálóval? Hová lett az egyiptomi szépség? Nem tudom, sohasem tudtam meg. Jóval később a nagybátyám, Jehuda, olyasmit mondott, hogy a sófer meg más tudósok rábeszélték atyámat, adja el a szolgálót, mert a szerelem legbujább kertjénél is többet ér a békesség szelíd szántóföldje. A szépszemű, csalogató hangú barna leány egy nap eltűnt az életünkből. Nekem nagyon hiányzott, hogy nem énekelt többé esténként, nem hívogatta a baromfit, a tehenet s nem játszott velem. Rugalmas mellére sokszor szerettem volna odasimulni, érezni puha, meleg csókjait. Atyám is sokáig járt-kelt lehajtott fejjel, komoran, szótlanul. De anyám nem sírt annyit, mint azelőtt, vagy titkolta. Inkább megpróbált énekelgetni fénytelen, remegő hangján, buzgón sürgött-forgott a ház körül. Meg is szépült, gondosan öltözött, sokáig fésülgette hosszú haját,
4
alakja teltebb lett, járása könnyebb, mozgása finomabb. Vékony csontú, eléggé magas nő volt, szép fekete szeme okosan, de egy kissé élesen pillantott a világba, koromfekete hajában már fiatalon néhány ősz szál csillogott. Látszólag engedékeny volt s most különösen az, de valójában rettentően makacs. Ha elhatározásából engedett is, csak látszólag tette, hogy legyőzze az ellenállást. Ebben az időben olyan simulékony volt, hogy még atyám szemrebbenését is parancsnak vette. Ám tudta, hogy mihelyt az egyiptomi nő eltűnt a házból, ő az egyedüli és az egyetlen s vigyázott, nehogy elveszítse atyám kedvét. Csodálatosan át tud alakulni egy nő, ha kell. Anyám kivirulása nem a ruháktól, a festékektől, a fürdéstől és a fésűtől támadt. Hiszen olykor eddig is követte valamelyik okosabb nő tanácsát, szebben öltözött, fülébe akasztotta régi függőit, csuklójára aranykarikáit, bokáját ékszerrel díszítette. De csak elszomorítóbb lett. Maga is érezte ezt, néhány nap múlva a ruhák s az ékszerek visszakerültek a ládákba, s ő annál siralmasabb volt lomposan, kócosan, sápadtan, kiégetten, vörös szemmel a tétlen búsongásban, sem a házzal, sem a gyermekeivel nem törődve. Most mindez egycsapásra elmúlt. Nyilván elhatározták, hogy egészen új életet kezdenek, mert atyám eladta a házát, földjeit, s a galileai Gamalába költöztünk. Atyám megbízta anyám rokonait, vásároljanak számunkra házat, földet. Csakugyan, gyökeresen megváltozott az életünk. Beérsebából a távoli Galileába, a Kinnereth mellé telepedni annyi, mint egészen más világba lépni, a régitől, a megszokottól tökéletesen elszakadni. De szüleim hosszú-hosszú vitatkozás után eldöntötték, hogy az életük egészen más legyen, mint amilyen volt. Más ország, más vidék, más emberek, más életmód, más levegő. Anyánk akarata győzött. „Érzem - mondogatta -, ha Galileában lakunk, megint foganok.” És példák sorával bizonyítgatta, hogy teljesen meddő asszonyok, magtalan férfiak is termékenyek lettek más vidéken. Számunkra, gyermekek számára izgalmas újság volt mindez. Most nemcsak azzal büszkélkedtem pajtásaim előtt, hogy Lábbalszületett vagyok, hanem azzal is, hogy Galileába megyünk, nagyon-nagyon messze innét. A költözés zűrzavara, rendetlensége, sok izgalma csupa merő mulatság volt. Lehetett ordítva rohangálni a megürült helyiségekben, zsákokon, hordókon, ládákon mászkálni, riadt egerekre vadászni, kutatni a régi pince titkait. Régi szerszámokat, törött edényeket fegyvernek használni. Rablóbarlangot berendezni a ház alatt a dohos odúkban, bujkálni Makkábi Jehuda módjára. Mindez olyan volt, mint a sohasem múló boldogság. Most megfértünk az öcsémmel, én eszeltem ki a játékokat, én voltam a hős, ő pedig a szolgám, a fegyverhordozóm, a katonám. Végül anyámmal még egyszer bejártuk a megszokott helyeket, megnéztük a nagy szent sziklát s az óriási tamariszkokat, ahol a nép össze szokott gyülekezni különös játékokra, mulatságokra vagy titkos jóslatokért. Meglátogattuk ismerőseinket is, elbúcsúztunk mindentől. Anyám meghatottan örvendezett, atyám a dolgával volt elfoglalva, de láttuk, hogy kedvetlen és szomorú. Nyár elején, Ijár havában indultunk útnak. Rekkenő volt a hőség. Este hagytuk el Beérsebát, hogy a hűvös, holdvilágos éjszakát fordítsuk utazásra. Engem meg az öcsémet egy teve kosarába ültettek jobbról-balról, anyám a legszelídebb szamarunkra szállt, atyám elöl haladt a csengettyűs tevén. A szolgák meg hol gyalog, hol szamárra kapva kísérték a málhával rakott állatokat. A Hold hamarosan fölkelt, amint kiértünk a városkából. Ma is emlékszem, félhold vöröslött a dombhátak fölött.
5
Utaztam már szüleimmel a Városba, így ez az utazás sem volt számomra meglepő. De akkor nagy seregben vonultunk, mindenfelől ismerős családok csatlakoztak hozzánk, a beérsebaiak majdnem teljes számmal együtt voltak, úgy haladtunk, mint egy hadrakelt tábor. Zajongás, fecsegés, kacagás, messzezengő zsoltár, megrakott állatok tömege vonta el a figyelmemet magáról az útról. Azok az utazások csodálatosan rövidek voltak, szinte alig múlt egy-egy pillanat, s máris a Város alá érkeztünk. Hiszen annyi volt a pajtásom, annyi jóságos asszony vett maga mellé, ültetett a saját szamarára vagy tevéjére, hogy az enyéimet alig láttam. Etettekitattak, becéztek, oktattak, játszottak velem, gyakran aludtam is az ölükben. A férfiak pedig még sokkal mulatságosabbak voltak. Örökké vitatkoztak, meséltek vagy valamelyik útizsoltárt énekelték. Mindegyiknek volt valami érdekes szokása vagy tulajdonsága. Az egyik komolyan mondott el olyan történeteket, melyektől meg kellett szakadnunk nevettünkben, a másik úgy tudott inni, hogy nem is nyelt, a harmadik hajszálig hasonlított valamelyik utálatos előkelőséghez s örökké utánozta a beszédét, a mozdulatait, a negyedik folyton dicsekedett, hogyan vert meg itt három, amott öt, máshol meg éppen tizenkét hatalmas erejű embert és így tovább. Este nagy tüzet raktak, imádkoztak, énekeltek s csodálatos történeteket mondtak a régi időkből. Most pedig magunk voltunk a holdas éjszakában, a csendes sötét dombok s a komor hegyláncok között, az út hosszú volt, mindent jól megnézhettem. Atyánk olykor hozzánk léptetett nyurga tevéjével s dörmögő hangon kérdezte, jó-e a helyünk, nem vagyunk-e fáradtak, nem kavarog-e a gyomrunk a teve himbálásától. Majd meg anyánk beszélgetett velünk, mert mindig mellettünk kocogott. Minket rázott a teve, kosarunk vadul himbálózott, eleinte majdnem hánytunk. Öcsém folyton nyűgösködött. Hol szomjas volt, hol vizelnie kellett, hol a kosár törte. Minduntalan kitalált valamit, hogy megállítsák a tevét. Míg csak atyánk el nem veszítette a türelmét s keményen meg nem rakta. Akkor ordított, anyánk vigasztalta. Én szótlanul ültem és tűrtem a kosaramban, nagyokat nyeltem és szerettem volna az öcsémet kihajítani a pusztaságba. Komoran nézegettem az éjszakai vidéket. Menekülő antilopokat láttam, kuporgó, fülüket billegető nyulakat, régi nagy kútkávákat, öntözőágasokat. A Hold egyre fénylőbb volt, csodálatosan csillogott egy-egy pocsolyában. Rejtelmes kőhalmokat, magányos kőoszlopokat fedeztem fel, hatalmas sötét fákat, melyek teli voltak aggatva mindenféle ronggyal, koldusbottal, mankóval. Egy-egy kis várost is láttam távol, a völgy mélyén, mint egy nagy kosárban összehalmozott kavicsot. Éreztem a fű, a föld, a szél erős illatát s az állatok szúrós bűzét. Végül mindez nagyon tetszett, megfeledkeztem az öcsémről. Képzeletben kiszínezgettem új otthonunkat és az ismeretlen Galileát. Hallottam, egy nagy tó van ott, alig vártam, hogy lássam. Majd meg arról képzelegtem, mi lenne, ha megtámadna bennünket egy oroszlán. Júda oroszlánja. Kíváncsian is, rettegve is vártam, mikor hallom az ordítását, mikor rohan meg minket. Végül elaludtam a kosárban. Napkeltekor Hebronba érkeztünk. Az egész napot egy ismerős házban töltöttük, unalmas volt. Az öreg háziasszonynak akkora daganat volt a nyakán, mint egy kenyér, irtóztam tőle. De ő egyre kínálgatott, simogatott. Öcsém egy sötét szobában aludt, már azt hitték, beteg. Nem bántam volna, ha itt kell hagynunk. Hebron híres rózsáiból sem láttam semmit. A vastag nyakú asszony azt mondta, ilyenkor már elszáradnak a hőségtől. Nem hittem neki. Megint este indultunk tovább s reggel kellett megérkeznünk a Városba. Ekkor már belefáradtam a nézelődésbe s jobban észrevehettem, hogy atyánk tűnődő és szomorú volt, s bár anyánk kedveskedett neki, alig szólt. Mert anyánk nagyon bizakodott. Egyre álmodozott, tervezgetett s ha nem férkőzhetett atyánk közelébe, nekünk magyarázta, hogy így lesz meg úgy lesz ezután. Milyen szép békességben élünk új otthonunkban. Hogy szeretnek majd bennünket az ottani rokonok. Tudom, bízott benne, hogy már egy év múlva 6
megint fiút szül, s azután több is következik, többnyire fiúk. Atyám bólogatott. Néha-néha Délnek nézett, nehezére esett elhagyni Júdea földjét, a megszokott munkát, atyái sírját, a vidéket, ahol az ősök legeltették nyájaikat, s ahol lépten-nyomon ismerős kövek, régi kőhalmok, kutak és fák emlékeztettek rájuk. De tudom, másért is szomorkodott. Saját vereségét látta a költözésben, saját gyengeségét. Nem tudta kényszeríteni anyámat, hogy alázatosan beletörődjék sorsába, mint Ráchel és Lea. Anyánk tudta ezt, szelíd és nyájas volt hozzá, a szeme rebbenését is leste. 2 Gamalát szerettem. Völgyben fekszik, mint egy fészek, nem magas hegyek, inkább lankás dombok között. Előtte a Kinnereth, mögötte egy omló hegykaréj, nem messze a tóból kifolyó Jordán. Jobban tetszett nekem Beérsebánál, úgy éreztem, ez az igazi otthonom. Házunk vén volt, nem valami szép, nem is olyan tágas, mint a régi, de a tetejéig befutotta a zöld folyondár s hatalmas tamariszkok, eukaliptuszok meg pálmák fogták el tőle a forró Napot. Ilyen volt a többi ház is. Tavasszal csupa piros, fehér virág, zöld lombok, virágzó szőlők. Az emberek nyájasak, beszédesek, csúfolódók és nevetgélők. - Anyai nagyatyám családja gyakran meglátogatott bennünket s engem, meg az öcsémet néha napokig maguknál tartott. Otthonunk lett az egész városka. Mi, én meg az öcsém, valósággal vízilakók lettünk. Nem tudtunk betelni a halászok életének bámulásával, munkájuk érdekességével. Nyelvük, viselkedésük mulatságos volt számunkra. A tóval sem lehetett betelni. Mindig más volt, mindig új. Élt ott egy öreg halász, Méleknek hívták, olyan volt, mint egy ősatya. Kimért mozdulatokkal szedte rendbe a hálót, lassan forgatta az evezőt, biztos kézzel hajigálta a halat, úgy lépegetett egyik csónakból a másikba, mintha kövezeten járna. Mindig úgy beszélt, mintha egyedül volna s magában beszélgetne. Szelíd volt, még minket, gyerekeket sem korholt. Vízhez, időjáráshoz, a halak életéhez, természetéhez, gondolkodásához (mint mondta) jobban értett bárki másnál. „Vízen születtem, vízből jöttem, vízen fogok elmenni” - mondogatta gyakran. Dünnyögve adott tanácsokat a hozzáforduló ifjabbaknak, az egész környékről hozzáfordultak tanácsokért. Nemcsak a halászat dolgában, hanem mindenféle egyéb ügyeikben is. Esténként, mikor a háló kirakásával végzett, rokkant kis háza előtt üldögélt, halat sütött a tűznél s figyelmesen hallgatta a köréje telepedett férfiak, nők fecsegését, sok gondját-baját, panaszát, kérdéseit. Jobbára csak hallgatta, s nekik mintha ez is elegendő lett volna. Ha meg szólt egy-két szót, úgy lesték, mint egy prófétát. Néha-néha egy szelíden dorgáló mondást is elejtett, még ennek is örültek. Talán szent embernek tartották, ő magát „az Úr hitvány szolgájának” nevezte s csak legyintett, ha dicsérték. Hosszú, ősz haja a vállát verte, szakálla elborította szőrös mellét. Többnyire mezítelenül járt még a téli hidegben is, csak akkor vetett a vállára egy ócska, szakadozott barnacsíkos köpönyeget, ha nagy ritkán Gadarába ment a Gyülekezet Házába. Ez az öreg ember lett gamalai életünk középpontja. Mármint kettőnknek, nekem meg az öcsémnek. Mi tette őt olyan vonzóvá? Olyan érdekessé? Magányosan, szegényen élt, egyedül halászgatott, rokonságát, ismerőseit sohasem emlegette, nem látogatott senkit. Életéről, múltjáról véletlenül sem szólt soha. Nem nevetett és nem volt szomorú. Arról sem tudott senki, mikor, honnét került ide és hogy tanult-e valahol. Mégis úgy emlegették, mint nagy bölcset, mint aki mindent tud. Hallottam, régen afféle kötekedő emberek, amilyenek Galileában sűrűn akadnak, idézeteket tártak elé az Írásból, hogy csúffá tegyék, sőt olyan is került, aki koholt idézetekkel állt elő sohasem létezett könyvekből. De kudarcot vallottak, mert az öreg okosan fejtegette az igaziakat s csak legyintett a koholtakra. Majd meg valami görög írást vittek hozzá, mintha egy barlangban találták volna s ráfogták, hogy ősrégi kánaánita irat. De a
7
vénember folyamatosan olvasta, mintha görögnek született volna. Ezután szégyellték ismét próbára tenni. Híre messze földön elterjedt. Mindig egész gyerekraj nyüzsgött a csónakjában. Feddés nélkül tűrte csintalanságainkat, lármánkat, éretlenségünket s nyugodtan végezte dolgát csöndes, kimért módján. Ezer kérdéssel halmoztuk el, mindig világosan, egyszerűen felelt. Akarva-akaratlanul megtanultuk a halászat minden fogását, s az volt a legnagyobb gyönyörűségünk, ha segíthettünk neki. Sohasem kívánta, csak megengedte. Ez volt számunkra a legdrágább ajándék. Anyai nagyatyám, az öreg, rokkant Jechezkél azonban nem szerette, hogy Mélekhez járunk. „Romlott izráelita az, valóságos pogány - mondta szigorúan s kiköpött, a szakállát cibálgatta. Rosszra visz benneteket, ostoba kölykök!” Ezen nagyon elképedtem s meg is sértődtem. „Mi rossz lehet Mélekben? Miért volna pogány?” - kérdeztem. De nagyatyám bosszúsan csak annyit mondott, hogy ezek a halászok mind sötét pogányok, romlott izráeliták, titokban mindenféle iszonytató szertartásokat végeznek s még a kígyót is megeszik. „Valóságos kígyóbűvölők. A Kígyóistent imádják, akit Mósze atyánk, áldott legyen az emléke, a lába alá vetett! Mocskos emberek, istenkáromlók.” S újra meg újra megtiltotta, hogy Mélekkel barátkozzunk. De mi nem sokat hederítettünk rá, mert a többi fiú is örökké körülötte forgott, s Mélek nyugodt arcán, fehér haján-szakállán, türelmes szelídségén semmi alattomos jelét nem láttuk az istentelenségnek. Az meg különösen izgatott, hogy kígyót tud bűvölni, meg titkos szertartásai vannak. Gyakran megpróbáltuk rávenni, hogy egy vízikígyót elbűvöljön, de nem állt kötélnek. Firtattuk azt is, kiféle, miféle a Kígyóisten, akit imád. Egyszer szűkösen megmondta erről a véleményét: „Nem afféle közönséges kígyó, hanem kígyóhal. Ugyanaz, akit Mósze atyánk, áldott legyen az emléke, kiszögezett a fára. Meg akivel Tóbijáh találkozott a folyónál, be akarta kapni őt, de Ráfáél, a szeráf, aki szolga képében kísérte, megfogatta inkább, s a húsát megették, epéjével meg a májával elűzte Tóbijáh a gonoszt, még az atyja hályogos szemét is meggyógyította vele. Hallottátok továbbá, hogy Jónáh, a nagy nabi, három napot töltött egy ilyen nagy hal gyomrában. Meg azt is, hogy Jósuah, Mósze atyánk választottja, Jiszráél vezére a Hal fia volt. De nem kígyó, nem kígyó. És nem isten! Ó, ti tudatlanok!” Tovább feszegettük, miféle isten hát, akit ő meg a többi halász titkon imád. Sűrű szemöldöke alól figyelmesen vizsgált bennünket, aztán nagy nehezen így szólt: „Ti gyermekek vagytok, nem rontottak meg még titeket. Halljátok hát: isten egy és örökké való, Adonáj, áldassék a neve mindörökké. Az ő nevét kimondani nem szabad, csak a főpapnak, aki a titkot ismeri, mármint a régi, az igazi főpapoknak, mert ezek a mostaniak...” - Legyintett, sóhajtott. „Annak a neve pedig, akihez mi könyörgünk, s aki él az Atyával mindörökké, Jehósuah. Így nevezték a Hal fiát, Mósze választottját. Így Sirach fiát meg annak a nagyapját. Ugyancsak Jesuah Mestert is, akit régi időkben megköveztek mint káromlót, pedig nem volt az. Hogy pedig ennek a névnek mi az értelme, nem mondhatom meg. Még nem értenétek.” Így magyarázta ezt a dolgot Mélek, de mi nem nyugodtunk bele. Mindenáron ki akartuk lesni a titkos szertartásokat, amikről nagyatyám szólt. Nálam csak néhány esztendővel idősebb nagybátyámmal, Jehudával, különösen a szabbat előtt való estéken Mélek házacskája körül ólálkodtunk, mert úgy véltük, ilyenkor történnek a titkos dolgok. De nem láttunk semmi különöset. Csak egyszer, nem szabbat napján, hanem máskor, vettük észre, hogy sokan ballagnak Mélek házacskája felé, mintha semmi céljuk nem volna a szokásos beszélgetésen kívül, de mikor a ház megtelt látogatókkal, egy fiatal halász becsukta az ajtót s nagy csend lett odabent. Izgatottan leselkedtünk, figyeltünk, hallgatóztunk, nagybátyám egy fára is felmászott, hogy talán be tudna lesni a keskeny, magas ablakrésen, de hiába, mert a rácsot is lehúzták. Csak halk zümmögést, énekszót hallottunk, de az éppen olyan volt, mint amit megszoktunk. Ha Kígyóistent idéztek vagy imádtak, netán kígyót ettek, azt nem láthattuk.
8
A legjobb barátom Jehuda, a nagybátyám lett. Szinte még ma is fiú, sokkal fiatalabb lévén anyámnál. Később együtt jártunk Tiberiasba is egy volt görög rabszolgához, Gorgiashoz, mikor a nagyatyám már nem élt, s Jehuda a fejébe vette, hogy ki kell tanulni a pogányok tudományát, titkos ismereteit és szokásait, ha meg akarjuk tőlük tisztítani Jiszráélt. Mert Jehuda erősen hitte, hogy őbenne Makkábi Jehuda, a hős született újjá, neki kell végrehajtania a nagy művet, élükre állni a kenáknak vagyis a zelotáknak. Szerinte azonban goloniti Jehuda, a zeloták mestere és tanítója, rosszul csinálta a dolgát, mert nem hatolt be a pogányok titkaiba. Ő tehát ezt a mulasztást akarta pótolni. Így ment Gorgiashoz, a filozófushoz s beszélt rá engem is, hogy vele tartsak. De ez később történt. Folyton együtt csatangoltunk, tanakodtunk, tervezgettünk Jehudával. Lenyűgözött az okossága, a merészsége, tiszteltem idősebb voltát, gyanítható tapasztalatait, hittem, hogy csakugyan goloniti Jehuda Mester született benne újjá s világraszóló tetteket hajt majd végre. Hetyke, fölényes siheder volt, velem azonban pártfogóilag bánt. Magával hívott Tiberiasba is, mikor pedig aggódtam, hogy szennyes város, mert temetőre épült, csak nevetett. „Aki nem meri betenni a lábát egy városba, csak mert szennyes, holott ott van a pogányok tüzének a fészke, gyáva - mondta dühösen. - Ezért nem tisztul meg Jiszráél soha.” Igazat adtam neki s vele mentem. Azután már nem törődtem tovább vele, hogy Tiberias temetőre épült. Magam is meg akartam ismerkedni a pogányok piszkos életével s főképpen veszedelmes titkaival. Jehuda jól ismerte a várost. Hogyan, hogyan sem, kitanulta minden zegét-zugát. Számon tartotta a cirkusz eseményeit - mert a cirkusz akkor már felépült -, jegyeket vásárolt s magával vitt a legfelsőbb ülőhelyre, ahonnét mindent láthattunk. Néztük az ökölvívókat, a kardvívókat, szorongva lestük a kocsiversenyt, a vadállatok viadalát s általában mindazt, amit ezeken a pogány helyeken látni lehet. Jehuda név szerint ismerte a világ minden híres atlétáját, futóját, kocsihajtóját, ökölvívóját, lovasát. Tudta, melyik honnét való, hány éves, milyen a testsúlya, mennyi koszorút nyert, hogyan fut, hogyan vív, hogyan hajt, miképpen lovagol. Nagyon büszke volt egy Conopas nevű atléta ismeretségére, engem is megismertetett vele. Ez a tagbaszakadt ember olyan erős volt, hogy mindkét lábán egy-egy roppant ólomsúllyal s kezében másik kettőt emelve, a vállán meg négyszer annyit hordva kényelmesen fölballagott a cirkusz lépcsőjén a legmagasabb ülésekig. Óriási volt a termete is. Izmai, mint a sziklak. Az ilyen embert nevezik a görögök extrapéloiknak, vagyis a rendes útról elhajlónak. Jehuda meghívta egy vendéglőbe, s bár az óriás gazdag volt s hírnevéhez mérten kevély is, velünk tartott. Jehuda csodálta, leste minden mozdulatát, én pedig csodáltam Jehudát, hogy milyen bátor, ennyire be mer hatolni a pogányok életébe, s ilyen ismeretségei vannak. Később Jehuda bizalmasan elmondta, hogy Conopas nem vonzódik a nőkhöz, inkább a karcsú, izmos fiúkat kedveli s kedveskedéseivel többször kitüntette őt is, de ez a pogányok titkainak ismeretéhez tartozik. Akkor még jobban irigyeltem Jehuda vakmerőségét s arra gondoltam, hátha megtetszenék neki, magával vinne a világ minden nagy városába, még Athénbe, Rómába is és elhalmozna arannyal. Elképzeltem azt is, hogy megölel és szédelegtem. Jehuda pedig elég merész volt, hogy nagy tervei érdekében még ezt is megpróbálja, bár a jegyeken s vállveregető szón kívül semmit sem kapott Conopastól. Ez volt az a korszaka ifjúságomnak, amikor mohón érdeklődtem a cirkusz meg a testi erejükkel, hírnevükkel büszkélkedő atléták, hajtók, vívók iránt. De aztán figyelmem inkább a gazdag kereskedők felé fordult. Tiberias alig kijelölt vagy épülő utcáin karavánok seregei haladtak át. Naphosszat ültem egy kövön valamelyik városkapuban s bámultam a málhákkal, hordókkal, ládákkal és tömlőkkel rogyásig rakott tevék vonulását. A kis szamaras csoportokkal nem törődtem. Sóváran csodáltam a legszebb tevén ülő gazdag 9
férfiakat, a sok kincs gazdáit. A tevék erős szaga, a csengettyűk hangja elbűvölt. Százszor is elképzeltem, hogyan róják a végtelen utakat Indiától a tengerig, a Tigristől a Nílusig, hegyenvölgyön át, sivatagon keresztül, egyik városból a másikba. Hogyan tapogatják, ízlelik, mérik, rakatják a selymet, a gyapjút, a fűszereket, a bort, az elefántcsontot, a drágaköveket, az aranyat. Hogyan adnak utasításokat hajóik parancsnokának. Hogyan forognak előkelő házakban, fejedelmi udvarokban hatalmas urak, illatos, ékszeres, gyönyörű hölgyek között. S mi mindent adnak el busás haszonnal. Még elefántot, oroszlánt, medvét, mindenféle vadállatot is a pogány játékokra. De főképp rabszolgákat. A rabszolgával való kereskedés különösen tetszett nekem. Mégiscsak ez a legszebb áru. Fehérbőrű, barna, fekete, hamuszínű férfiak, nők, gyermekek. Válogatott ifjú lányok a világ minden részéből, szőkék, barnák, feketék, vörösek. Kékszeműek, barna meg fekete szeműek, zöldszeműek. Csupa gyönyörű Lilith. S mind a kereskedőé, rendelkezik velük, válogat belőlük magának, eladja, akit akar. Arra gondoltam, hogy kereskedő leszek, rabszolgakereskedő. Bejárom a világot, minden csodáját megnézem, az egyszeműeket, a fejetleneket, azokat, akik a fülükkel takaróznak, s akik féllábon járnak. Vásárolok törpéket, akik csak két könyöknyire nőnek s asszonyaik akkorák, mint a gyermekek, de mégis igazi nők. És óriásokat is, akik nagyobbak Conopasnál. Meg olyan állatokat, akikkel a pogányok részeg ünnepeiken ocsmánykodni szoktak, mert ezekért a különös állatokért mindent megadnak. Elképzeltem távoli városok életét s a csodálatos földekét, amikről hallottam. A kereskedés iránt támadt vágy nem csökkent bennem, azonban a cirkusszal később nem törődtem. 3 Nagyon vonzódtam a tanulmányaimhoz. Legfeljebb akkor hanyagoltam el, ha szokatlanul nagy karaván érkezését jelezték a városkapuban. Megnéztem, megcsodáltam. Vagy ha különösen híres atléta, birkózó, kocsihajtó érkezett, s az egész városban jó előre kihirdették, mit fog művelni, hogyan fogja ámulatba ejteni az egész vidéket. Egyébként szorgalmasan és szokatlanul éles elmével folytattam tanulmányaimat. Mestereim csodáltak, mert ha egy könyvet elolvastam, el tudtam mondani szóról szóra, mintha valaki előttem tartaná. Tekercset vittem haza, a tóparton egy fa alá heveredtem, vagy felmentem a háztetőre, netán belefeküdtem egy gazdátlan csónakba s annyira elmélyedtem olvasmányaimban, hogy nem láttam, nem hallottam. Játszva tanultam meg a szent nyelvet (szüleim is értették), könnyedén görögül, latinul, bár ezt nem tökéletesen. Úgy éreztem, nincs abban semmi különös, hogy ezt vagy azt a nyelvet használja az ember, s nagybátyám is biztatott, mert így hatolhatok be legkönnyebben Jiszráél ellenségeinek titkaiba. Ő maga azonban érzéketlen volt a nyelvek iránt. Foglalkoztam matematikával is. Egyik mesterem, egy fiatal, sovány, hallgatag, de mindig mosolygó sófer, hosszú időt töltött Babiluban a híres torony csillagtudósai és matematikusai között. A talmidok nagy része bűnös dolognak tartotta a csillagtudományt, mint ahogy a törvény szerint az is, de szívesen hallgattam a sófert, mert óvakodott a csillagjóslástól. A sófer nagy csodálattal emlegette Babilut, s hacsak alkalma nyílt rá, elmondta, milyen ez az óriási, hajdan rettegett hatalmú város, miután lakosai elhagyták s Seleuciába költöztek, csupán a tudósok maradtak a lassanlassan omladozó toronyban s a romló épületekben. Hogy a paloták, a vallási épületek s a roppant falak köveit miként hordogatja át a nép a folyón s épít belőlük új palotákat, falakat, viskókat a másik parton. A drága mozaikokból istállókat rak, a régi falfestményeket leveri, a talált kincseket eladja, a vázákban moslékot kever a disznóknak. A sófer titkolt fájdalommal beszélt erről, de én arra gondoltam, hogy így kell elpusztulnia minden pogány hatalomnak, minden hamis istennek. A sófer is tudomásul vette ezt, azonban nemegyszer kifejtette, hogy nincs már messze az idő, amikor a világ tűz által fog elpusztulni. Babilu tudósai ezt már régen
10
kiszámítottak, tudják a görögök s a rómaiak is, a szám pedig egyezik Henoch atyánk számával, amit a megkötözött csillagok büntetésének idejéről mond: hatvan a negyedik hatványon világév. A sófer szerint ennek az időnek nemsokára le kell járnia. A számok tudománya úgy vonzott, mint a mélység, ami felett az ember csak nehezen tudja legyőzni vágyát, hogy bele ne ugorjék. A szent számok titkai, a jó meg a gonosz számok, a számokat jelentő héber, görög, latin, káld betűk értelme. E rejtelmes betűk csoportosításai, viszonylatai, titkos kapcsolatai. A szögek, melyeket a szent idomok élei bezárnak, a kocka, a gúla, a kúp, a gömb titkos értelme s tulajdonságaik. Az elemek, amelyekből a látható s a láthatatlan világ épül. A kimondhatatlan számok, azaz betűk, amelyek hatalmassá teszik az embert, s amelyek ismeretében halottakat lehet feltámasztani, távolból tüzet gyújtani, jégverést hozni, katonai seregeket tönkreverni, kígyót bottá, botot kígyóvá varázsolni s így tovább. Mohó szomjúsággal vetettem magam erre a tudományra. De hiába ostromoltam mesteremet, voltak dolgok, amiknek titkába nem avatott be. Ezt azzal indokolta, hogy hatalmamat rosszra használnám, mert hiányzik belőlem az alázat. De reméltem, ha ő, a tudós izráelita, nem teszi is túl magát bosszantó aggályain, majd megtudok mindent Gorgiastól, a görögtől, mert őt nem kötik a törvények, s ha aztán mindent tudok, majd tudom azt is, hogyan használjam a hatalmat a törvény megtartására s Jiszráél ellenségeinek elvesztése végett. Gorgias, a felszabadított rabszolga, jómódú, görög életmódot folytatott. Tanítványai nemcsak görögök, rómaiak, hanem izraeliták is voltak, így mi ketten, nagybátyám meg én. Mint tizenhét éves ifjú kerültem hozzá, de azért talmid is maradtam. Gorgias Cipre szigetéről került az épülő Tiberiasba. Egykori gazdája, közeledni érezvén halálát, nemcsak felszabadította, hanem vagyona egy részét is ráhagyta. Az eredeti örökösök azonban nem nyugodtak bele, hogy a volt rabszolga, akármilyen tanult, kiváló férfiú volt is (mint mondják, mestere a gazdájának), osztozzék velük a tekintélyes hagyatékban. Egyik bíróságtól a másikhoz szaladtak. A törvényszékek azonban sorra elismerték Gorgias jogait, mire ellenségei vádakkal és rágalmakkal próbálkoztak. A tudós visszaverte a támadásokat, de jobbnak látta eladni örökségét s olyan országba költözni, ahol gyűlölői keze nem érheti el, s békén élhet a tudománynak és családjának. Így került Tiberiasba. Itt, Jiszráél földjén, meggyőződése szerint még „küldetést” is teljesített, azaz terjesztette a mocskos pogány műveltséget. Sokszor mondogatta, hogy a tudás, a türelem, a megértés magasabb színvonalra emeli az emberiséget s megmenti a fenyegető végső romlástól. Javakorabeli férfiú volt, igen szép, egyenes, higgadt ember. Világos haját, szakállát görögösen nyírta, gondosan ápolta. Görög ruhában járt s peploszán aranyból készük ötágú csillagot viselt, a tiszta szellem varázsjelét. Ilyen csillag fénylett ajtaja szemöldökfáján is. Háza görög ízlés szerint épült, tágas, árnyas kert közepén. Felesége fiatal görög nő volt, rózsaszínű, halványzöld, halványkék fátylakba öltözött, dús, barna haját magasra tornyozta, szemöldökét, ajkát, körmeit festette, azonban utcán, nyilvános helyen alig mutatkozott. Bár olyan szép volt, hogy megfordultak utána, ha könnyű, ringó járással az Apollón-templomba ment. Három kis gyermeküket gyakran láttam s csodáltam, olyan szépek, finomak s jólneveltek voltak. Egy kisfiú meg két leányka. Gorgias előadásait legszívesebben a kertben tartotta. A nap futással, ugrással, labdázással, gerelyvetéssel kezdődött, utána fürdés következett a tágas medencében (én nem fürödtem), aztán lassan megállva, itt-ott letelepedve a ciprusok alatt sétáltunk a kaviccsal borított utakon. Ebben is igazi görög volt, nagyra becsülte a peripatetikus módszert. Kora reggel mentünk hozzá, ő már akkor elvégezte imádságait, áldozatát, elolvasta a soron levő könyvet, megírta jegyzeteit s a kapuban állva nyájasan fogadott bennünket. Amint elvégeztük gyakorlatainkat és
11
fürdésünket, egy fiatal, mosolygó szolgáló tejet, gyümölcsöt, kenyeret hozott. Miközben ettünk - mi, izraeliták, persze törvényeinkre hivatkozva nem nyúltunk a tisztátalan ételhez -, Gorgias könnyedén, de méltósággal csevegett velünk. Mindenféléről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott. Én a kereskedésről, a drága szállítmányokról beszéltem, nagybátyám a városban megforduló atlétákról, futókról számolt be, egy római ifjú, akinek atyja katonatiszt volt, katonai tárgyakról mondott egyet-mást, egy görög pedig, egy gazdag szövetfestő fia, a hajózásért rajongott. Ez a csevegés azonban nem tartott soká s szinte észrevétlenül fordult a tudományra. Sétára indultunk az árnyas fák alatt s belemerültünk mesterünk tanításaiba. Gyakran visszatérek emlékeimben azokba az időkbe, mert úgy érzem, boldog voltam. A görögös ház, a szép kert, a kanyargós utak, a madarak csicsergése, a hegyoldalról kitáruló tó s a messzi dombok, a ház lakóinak színes ruhái, könnyed alakja és mozgása, a nyugalom, a békesség, a viták, az előcsarnokban merengő Héra-szobor, s bent, a házban, a nagy bölcsek márványba faragott szakállas, elgondolkozó fejei, a tekercsek: mintha egy másik világba tartoztak volna. Georgias bölcselete Hérakleitos meg Pythagoras tanításaiból szövődött össze. Ha a nevüket mondta, sohasem felejtette el elébük tenni a „csodálatos” jelzőt. De voltak saját gondolatai is. Szerinte a valóság legtisztább foka a Szellem, mintegy kiárad, kicsordul, mint örökké teli edényből a bor s alsóbbrendű valóságokat: lelkeket, gondolatokat hoz létre s annál kevésbé valóság. Ezek az álvalóságok azonban szüntelenül visszafelé törekszenek a magasabb, tisztább valóságokba, gondolatokká, lelkekké, végül tiszta Szellemmé akarnak válni s válnak is, hogy igazi valóságokká legyenek. Folytonos kiáradás és visszaáradás tehát a világ, minden részecskéje forr és áramlik, nyugalom, szünetelés nincs benne sehol, soha. A Szellem kilélegzése és belélegzése ez az örök folyamat. Itt kapcsolódott Hérakleitosba, mert, mint magyarázta s olvastuk is, a létezés alapeleme a tűz, valójában a Szellem. „Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, nem isten és nem ember, nem alkotta senki -, hangsúlyozta Hérakleitosból idézve Gorgias - hanem mindig volt, van és lesz az örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.” Engem ez a tanítás felbőszített, mert tagadja a világ teremtését és végét s tagadja a teremtő Urat, az Alkotót. Gorgias még olyasmit is magyarázott s nem fáradt bele az idevágó írások idézgetésébe, hogy voltaképpen ezt tanítják a héber tudósok is, ezt a rómaiak, az egyiptomiak, az indiaiak s nem is lehet másként, mert a végső bölcsesség, a legmélyebb tudás ugyanaz a földkerekének minden népénél s minden korban. Ezzel a tárgyilagos érveléssel vette élét Gorgias izráelita tanítványai felháborodásának s nem átallotta a Törvényt nagylelkűen belevenni az ő pogány fecsegéseibe. De valójában tudtuk, hogy lenéz minket, lenézi a mi istenünket s alacsonyrendű törekvésnek tekinti, hogy mi a Törvényt minden más nép fölé akarjuk helyezni. „A héberek - mondta - lelopták ugyan az égi tüzet, a Szellemet, azonban a Szellem tiszta harmonikus légióiba nem tudnak fölemelkedni s végül is elvesztegetik a szent tüzet, amit megkaptak.” Lelkes szeretettel biztatott minket, lássuk meg ezt a sajnálatos, sőt kártékony állapotot, állítsuk meg a romlást, hiszen abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy héber létünkre megismerkedhetünk az igazi tudománnyal s megérthetjük, hogy az isteni bölcsesség minden népnél ugyanaz. Ne vegyük rossznéven az igazságot, hiszen azért jöttünk, hogy keressük - figyelmeztetett bocsánatkérő mosollyal -, de amilyen mohón ragadta meg a héberség a Szellemet, a Chochmahot az ősi időkben, annyira meddő lett a küzdelme az alsóbbrendű valóságokkal, vagyis a gondolatokkal, a lelkekkel és az anyaggal. Ez pedig a gőg következménye, semmi más. Adonáj választott népének tekinti magát s felfuvalkodik. Nem összeköti, hanem szétválasztja a népeket. A görögök engedékeny, bölcs isteneit és istennőit szennyes bálványoknak, emberi agy szülte képzelgéseknek, vagy éppen gonosz démonoknak tekinti s ezzel sajnálatos barbárságnak adja tanújelét. Ha Gorgias efféle nézeteket hangoztatott, mindig alattomos finomsággal tette s hozzáfűzte: szerencsére ez a szélsőséges barbárság ma
12
már tűnőben van, amit bizonyít a mi, nagybátyám s az én, buzgó erőfeszítésünk, hogy behatoljunk az ősi tudomány titkaiba. Gorgias bölcseletét nem vettük nagyon komolyan, afféle tákolmány volt, figyelmünket a két igazira és nagyra: Hérakleitosra meg Pythagorasra fordítottuk. Úgy tudtuk, hogy a pogányok igazi titka főként Pythagorasban kereshető, azokban a rejtelmes tanokban, amelyeket szigorúan zárt körökben tanítanak. Ilyesféle iskola volt Gorgiasé is. Látszólag szabad baráti csoport, valójában pedig ravaszul leplezett titkos társaság. Hamar észrevettük, hogy Gorgias tanítványai nem egyenlőek. Volt egy zárt, csak néhány ifjúból álló belső kör s egy nyílt, amihez mi is tartoztunk a nagybátyámmal. Mikor ez kiderült, legfőbb célunk az lett, hogy a „belsőkhöz” tartozzunk. Azt még Gorgias sem tagadta, hogy három fokozatban tanít minket. Az elsőben meg kell tanulnunk a türelmet és az önuralmat, mégpedig két esztendőn át. A másodikban matematikát, geometriát, zenét, a számok, a formák, a színek és a hangok természetét kellett tanulmányoznunk. Idáig felemelkedtünk mi is Jehudával. A harmadik fokozat fizikát, metafizikát és kozmogóniát tanult s egyben ez volt a belsők köre. Ide már csak négy-öt görög meg római ifjú tartozott, bár ezekből a tudományokból is csipegethettünk annyit, amennyi a matematikához, a geometriához s a zenéhez tartozott. Legfőbb vágyunk tehát az volt a nagybátyámmal, hogy ebbe a harmadik fokozatba jussunk s végül a beavatásban is részesüljünk, mert éppen ez volt a nagy titok, amit meg akartunk ismerni. Különösnek látszott, hogy Gorgias olyan szépen összeegyeztette Hérakleitost Pythagorasszal, hiszen az ephesosi bölcs mélyen megvetette Pythagorast s azt írta róla, hogy a „szószátyárok elindítója és vezére” volt. De ebben mesterünk Hérakleitos sajnálatos, bár természetes emberi hiúságának jelét látta s megbocsátotta. Mert bár lemondott a számára kínálkozó papfejedelmi méltóságról s ezt átengedte öccsének, ő maga pedig egy istállóban tanyázott, sőt írásait is úgy fogalmazta, hogy a megvetett tömeg meg ne érthesse, igazában mégsem szabadulhatott meg hiúságától. Gorgias figyelmeztetett minket ennek a hibának súlyosságára, de azért ő maga is hiú volt az utálatosságig. Lépten-nyomon hivatkozott Hérakleitos szavaira, amelyek szerint „a sok ember eltöltekezik, mint a barmok”. Naponként intett minket, nehogy a tudást, amire szert tettünk, meggondolatlanul szétszórjuk az éretlen emberek között s ezáltal lealjasítsuk. Nagybátyámmal együtt tudtuk, hogy az izraelitákat tekintette éretleneknek és barbároknak, ha nem mondta is ki nyíltan. Sok szép, meglepő bölcsesség között azonban minket azok a tanok érdekeltek leginkább, amik a szívünk mélyéig felháborítottak. Így amit már említettem, a kozmosz öröktől fogva mindörökké való fennállásáról, s hogy sem isten, sem ember nem teremtette. Aztán meg amit a tűzlogosról tanultunk. Csak jobbam felbőszített bennünket a kevély görög állítása, hogy „a Logost örökre képtelenek felfogni az emberek értelmetlenségükben, előbb is, mint hallották volna s azután is, hogy már hallották.” Igen, képtelenek voltunk felfogni. De azért nem éreztük magunkat megvetésre méltó értelmetlennek, vagyis ostobáknak. Ez megint afféle görög fennhéjázás volt, semmibevétele Jiszráélnek. Valóságos káromlásnak láttuk továbbá az istálló lakójának azt a kijelentését, hogy „nem tőlem, hanem a Logostól halljátok” ezeket a bölcsességeket, amelyek szerint „hen panta einai”. Érzéseinket gondosan lepleztük s csak titkon szorongattuk öklünket, váltottunk egyetértő pillantásokat, bátorítván egymást önuralomra a végső cél érdekében. Buzgón figyeltünk, olvastunk, vitáztunk, de mindent elvetettünk magunkban. Ha olyasmit hallottunk, hogy „bár a Logos közös, úgy él a sok ember, mintha külön gondolkodása volna”, alig tudtuk visszatartani hangos nevetésünket vagy dühödt kifakadásainkat. Hát még mit gondoltunk és éreztünk, mikor efféléről volt szó: „Az istennek minden szép és jó és jogos, csak az emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak.” Mert ez a Törvény fertelmes felrúgása volt, semmi más. „Jó és rossz: egy. Minden egy.” Hazafelé menet a városból gyakran furdalt a lelkiismeretünk, bűnösnek éreztük magunkat, 13
Adonáj megcsúfolóinak, áldassék a neve mindörökké. Szánalmas állapotban vádoltam nagybátyámat, az ő fejére hárítottam a bűnt. De ő mindig megmagyarázta önmagának is, nekem is, hogy Adonáj ügyéért tesszük, amit teszünk, Dániélnek kell tekintenünk magunkat, akit az oroszlánok vermébe meg a tüzes (kemencébe dobtak. Biztatott, hogy épen kerülünk ki mi is Gorgias verméből, tüzes kemencéjéből, ha majd a végső titkok ismeretébe is beavatott minket. Így hát megnyugodtam. És csak magamban fohászkodtam az Úrhoz, mikor ilyesmit hallottam: „Az Úr, akinek a székhelye Delphoi, nem mond ki semmit és nem rejt el semmit, hanem jelez”. Az Úr Delphoiban! S nekem kell szó nélkül tűrnöm e gyalázatot, aki ismerem az Úr által adott Törvényeket! E csak futtában jelzett gyalázatosságon kívül még egyéb pogány zagyvaságokat is meg kellett tanulnunk. Ezek inkább nevetségesek voltak, mint felháborítók. Hallottunk például Dionysosról, a mocskos istenről, akinek tiszteletére a pogányok nagy ünnepeket szoktak rendezni, amikor is koszorúkkal díszítve, hatalmas falloszt hordozva, ocsmány ujjongás, tánc, zeneszó, dal közepette földig leisszák magukat s borzasztó kicsapongásoknak hódolnak. Gorgias a legnagyobb tisztelettel beszélt erről a szőlőfürtös disznóról, akire csak köpni lehet. Elmagyarázta, hogy a gyermek Dionysos bölcsejében miféle játékokat helyeztek el az istenek: kockát, tetraédert, oktaédert, dodekaédert, ikoszaédert, továbbá egy labdát meg egy búgó-csigát. És csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtuk visszatartani hangos kacagásunkat Jehudával, mikor megtudtuk, hogy az öt plátoni test azokat a formákat jelenti, amelyekben a világ láthatatlan alkotórészei, az atomok összeállanak, s hogy Dionysos játékos kedve nélkül ez az összeilleszkedés nem történik meg. Dionysos leszáll az atomok világába, életre kelti az anyagot s ha ő nem játszik velük, az anyag holt. „Nézzétek, ó, barátaim, kedves ifjak, a bodzabélből formált golyókat. Ha megdörzsölt üvegrúddal közeledünk feléjük, megelevenülnek, ugrálnak, táncolnak, de ha érintkeznek az üvegrúddal, s Dionysos nem hat rájuk többé, visszahullanak. Így hull vissza minden atom és minden forma merev, halotti állapotába, ha Dionysos ereje nem száll belé. Ez tehát az öt plátoni test magyarázata” - fejtegette Gorgias átszellemülten. És megmondta a labda meg a búgócsiga titkát is. A labda az égitesteket jelenti, amelyekkel a gyermek Dionysos dobálódzik, különböző pályákon hajtva őket az űrben, a búgócsiga pedig maga a kozmosz, a forgó, zenélő égitestek és világok együttese. Ilyen pogány meséket hallottunk a venyigével és szőlőfürtökkel díszített falloszt hordozó ocsmány istenről. És persze, minduntalan bőséges részünk volt aljas, álnok célzásokban. Hogy egyedül a héber Adonáj - ő kimondta a szent Nevet szennyes nyelvével - féltékeny isten, egyedül ő nem tűr meg más isteneket s az ő választott - népén kívül más népet. A héber nép nemcsak más isteneket és más bölcseket üldöz azonban, hanem a saját bölcseit, a saját prófétáit is üldözte és üldözi a mai napig. Öröme határtalan, ha lerombolhatja a Szellem, a Chochmah más földön épült szentélyeit, áldozóhelyeit, ha csúffá teheti ligeteit, beszennyezheti képeit. A héber nép abban a barbár tévhitben él, hogy csak ő, egyedül ő birtokolja minden népek között a Teremtő ismeretét és törvényeit. Ez pedig oktalan dolog. Mert ádáz gyűlöletet támaszt maga ellen, hiszen egy nép, egy ember sem nyugodhatik bele abba, hogy ő csak értéktelen csőcselék vagy hitvány ember, az állatnál is hitványabb. És csak akkor van joga a léthez, ha a héber nép jólétét, biztonságát, dicsőségét szolgálja. Ha pedig a saját, azaz a Szellem művén fáradozik, szennyes dolgot művel. „Nem gondolják-e az én tiszteletre méltó héber barátaim - kérdezte tőlünk egyszer egészen nyíltan -, hogy ez az elvakult gőg okozta Jiszráél számtalan keserű megpróbáltatását, sok szörnyű bukását? Nem gondoljak-e, hogy a népek nem nyugszanak addig, amíg ezt a gőgös népet ki nem törlik maguk közül? Vajon nincs már itt az ideje régen, hogy bölcsebb belátásra térjenek s minden népben a Szellem és az Egy alázatos eszközét lássák? Hogy megértsék végre a csodálatos Hérakleitos szavait: Bár a Logos közös, úgy él a sok ember, mintha külön gondolkodása volna, s e sok külön gondolkodásban a héberé csak egy?” És buzdított minket,
14
nagybátyámat meg engem, hogy mint tanult, bölcs férfiak a saját népünk érdekében is küzdjünk az értelmetlenség ellen. „Mi, görögök - mondta - megértjük a héberek Háromságát, a Hethert, azaz a fénnyel koronázott Atyát, a Chochmahot, azaz a teremtő Bölcsességet és a Binachot, azaz a rendező Elvet, a Memrát. Értsék meg ők is, a héberek, Zeuszt, Juppiter Patert és a többi isteneket! Hiszen hen panta einai! A különbözőség csak látszat! Miért akartak inkább ezrével a halálba menni, mikor az Imperátor szobrát fel akarták állítani a Miskánban, nem is a Miskánban, hanem az udvarán, a Pogányudvarban? Lássátok, a Pantheonban ott áll a világ minden népének istene, is mindegyik előtt áldoznak.” Minden alkalmat, minden érvet megragadott a meggyőzésünkre, mi azonban csak egyre vágytunk: bekerülni a belső körbe s végül megismerni a hét lakattal elzárt beavatás titkát. A tanítványok közül négyen - s ez a szent pythagoreusi szám, amire esküsznek is - szintén ötágú arany-csillagot viseltek a ruhájukon. Ők tehát már a belsők közé tartoztak, s talán beavatott is volt köztük. Elhatároztam, hogy mindenáron behatolok a titkaikba. Folyton figyeltem, leskelődtem. Titkos jeleket, mozdulatokat, kétértelmű szavakat vadásztam s ha leltem valamit, megtárgyaltam a nagybátyámmal. Ő hasonlóképpen kutakodott. De hiábavaló volt minden fáradozásunk. Növekedő dühvel láttuk, hogy megközelíthetetlenek, minket, a „barbár” hébereket, kizárnak tudományuk teljességéből, megvetett, alsóbbrendű fajtának tekintenek s igazi titkaikat maguknak tartják meg. Ekkor elkeseredésemben olyan vitákba igyekeztem szorítani Gorgiast, hogy képtelen legyen válaszolni, s így a tekintélyét belső hívei-előtt is rontsam. A végtelenségig üldöztem például a híres pythagoreusi egyenlettel: x2 + y2 = z2. Ebben az egyenletben olyan egész számokról van szó, amelyek az egyenletet kielégítik. Kérdésem az volt, lehetségesek-e olyan törtszámok is? „Nem lehetségesek” - mondta Gorgias. Erre én azt feleltem, hogy a világban minden eset és minden folyamat lehetséges, tehát ennek is lehetségesnek kell lennie. Hiszen a szám az Erő jele, amelyben a szellem a világot az anyagi természettel összeköti. A szám az isten nyelve. És Pythagoras szerint: „A számok nem ideák, hanem az ideák jelentései, a lények ereje nem a számokban van, hanem a számok vannak az erőkben, és a számokat az erőktől és az ideáktól elválasztani nem szabad, de nem szabad azokat velük összetéveszteni sem.” Így hát ha a híres egyenlet megoldásának olyan ideái is vannak, amiket a törtszámok jelentenek, kell hát lenniök ilyen valóságos törtszámoknak is. Végezetül: ha a Logos nesis noézeés, vagyis az a gondolat, amiben a világ gondolja önmagát, ennek az egyenletnek is kell lennie olyan megoldásának, amilyenben a Logos gondolja önmagát, vagyis a világot. „A világ játék - mondta ravaszul -, az isten, a nagy Világgyermek játszik: Zeüsz paidzei! Úgy is kell tehát játszania, ahogy én gondolom, hiszen ez az idea megvan bennem és bennetek is!” Gorgias és első tanítványai sokat gondolkoztak kérdésemen, vitáink hetekig tartottak. „Lehetséges, lehetséges, ó, barátom - mondogatta Gorgias. - Hiszen a dialektika törvénye szerint minden a saját ellentétével együtt és egyidejűleg van és folyik.” De az egyenletet törtszámokkal megoldani sem ő nem tudta, sem legkiválóbb tanítványa, a görög szövetfestő fia. „Akkor hát mégis van valami, ami nem lehetséges - csaptam le rá én forró diadallal. - A szám mégsem a világ nyelve, amelyen elgondolja önmagát. Isten nem játszik, mert törtszámokkal ez az egyenlet megoldhatatlan. Éppen így nem lehetséges, hogy Adonáj, áldassék a neve mindörökké, saját lényével, saját törvényeivel ellentétbe jusson s önmagán kívül isteneket és istennőket megtűrjön. Az Egy nem tűrheti meg a Sokat. Lám, az egyenlet csak egész számokkal oldható meg, törtekkel nem. Adonáj, áldassék a neve mindörökké, nem véges szám és nem törtszám, hanem a Végtelen és a Semmi és az Egy. A ti isteneitek és istennőitek pedig véges számok és törtszámok. Az én Uram, a Kimondhatatlan Név, megoldja az egyenletet törtszámokkal is. A ti isteneitek és istennőitek csak egész számokkal oldhatják meg.”
15
Gorgias megdöbbent érveléseimen, a tanítványai elképedtek. Jehuda, a nagybátyám, tapsolt. Erre kitört a veszekedés. Ingerülten vádoltak, hogy a héber természet végül kifakadt belőlem, összeférhetetlen vagyok Jehudával együtt, a pythagorasi iskola első fokozatát is megcsúfoljuk, híjával vagyunk a türelem, az alázat legelemibb követelményeinek. Gorgias csillapította ugyan pogány tanítványait, de finoman célzott a héberek tanításainak meddő voltára. Ebből gyanítottuk, hogy az első alkalommal kitaszít minket. Csak addig tűr, amíg ezt tapintatosan el nem tudja érni, mert nem akar ellenséget szerezni bennünk. Mikor hazafelé mentünk, Jehuda egyre nevetgélt a csapdámon, bár egy szót sem értett belőle. Én azonban haragudtam Gorgiasra, mert most már bizonyos volt, hogy sohasem hatolhatunk igazi titkaiba. Ezt megértette Jehuda is. Ekkor iszonyú dühre fakadt s hol azon tanakodott, miképpen törhetnénk be a belső tanítványok körébe mégis, hol azon, hogyan állhatnánk bosszút a gyalázatos görögön. Mert ha hétszerte különbek lettünk volna pogány tanítványainál - s hittük, különbek is vagyunk, de legalább olyanok -, akkor sem engedett volna be azokra a rejtelmes összejövetelekre, amelyek késő este a házában, jól bezárt és őrzött ajtajai mögött folytak. Egy fa alá telepedtünk, ott töltöttük a nap forró óráit egyre dühösebb, keserűbb, indulatos tanakodásban. Jehuda harsányan szidalmazta Gorgiast. Idetelepszik egy jöttment volt rabszolga, messzi vidékről tanítványokat gyűjt maga köré Mósze, a Bírák, a próféták, Dávid, Selomó s a Makkábiak hajdan dicsőséges földjén, a szennyes pogány Hérakleitost, Pythagorast hirdeti, titkos társaságot alakit, beavatásokat végez, az Úr választott népét pedig barbárnak tekinti, sőt dicsőíti az Imperátort. Orcátlansága minden mértéket meghalad. Íme, idáig süllyedtünk. De ne tűrjük, hogy romboló tanait terjessze. Ne tűrjük se Gorgiast, se a többi disznóevő piszkos népséget, amellyel tele van Galilea, a Dekapolis, Perea, még a Város maga is. Ne tűrjük a görög meg a római ligeteket, szobrokat, épületeket, zsúfolásig tömött könyvtárakat se. Gonosz lelkek szállanak mindebből, mint Bál legyeinek légiói. Mit mond Jirmijáhu szájával az Úr? „Emlékezem rád, gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, amikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön.” Lám, a földek most be vannak vetve, a rómaiak utakat, csatornákat építettek, város város mellett, falu falut ér, gazdag karavánok járnak, de mit ér mindez? Idegen oltárok füstölnek mindenfelé, idegenek szedik az adót, a vámot, idegenbe folyik Jiszráél népének minden kincse, ellepnek bennünket a pogányok, mint a tetvek, kiszívják a vérünket, mint a tetvek és a kullancsok a juhokét. Mikor tér vissza a hős Makkábi Jehuda boszúálló kora? És goloniti Jehuda ideje? De ha azt hiszik, hogy goloniti Jehuda meghalt, mindörökre eltemették, tévednek. Ifjú szívvel, nagy indulattal, keserűen lázadoztunk. Sötétnek láttuk Galilea földjét a napsütésben, amilyen sötétnek látta Jesajáhu. Aztán Jehuda elmondta gyanúit. Gorgiasék titkos összejövetelein bizonyosan bikát ölnek, a vérét isszák, nyers húsát eszik. Megrészegedvén pedig a meleg vértől, táncolnak, őrjöngenek, szennyes lelkeket idéznek az Alvilágból, elvetemült kicsapongásokat folytatnak a közéjük tartozó görög nőkkel, még Gorgias feleségével, sőt a kisgyermekeivel is. Vannak pedig olyan ünnepeik, amikor elrabolt izráelita gyermeket ölnek meg, a vérét forrón isszák, a húsát nyersen vagy tésztába gyúrva eszik. Nem mentünk többé Gorgiashoz. Csak a bosszúra gondoltunk, ha iskolája eszünkbe jutott. Jehuda Gadarában dolgozott egy kőfaragónál, öcsém, Jezabél, melléje került inasnak. Abban a műhelyben csak izráelita munkások dolgoztak, s nagybátyám a nap forró óráiban, mikor mindenki pihent és beszélgetett, egyre többet mesélt Gorgiasról, tanítványairól, rettentő titkairól, s hogy mit művelnek éjszakánként. Magam is elmondtam véleményemet a barátaim előtt. Bár magamban elismertem, hogy pythagorasi tanulmányaim csődje egészen más okból bántott, mint nagybátyámat. Őt ugyanis, mint - hite szerint - goloniti Jehuda újratestesülését, a 16
pogányság gyökeres kiirtása lelkesítette, s evégből akart megismerkedni a pogányok legféltettebb titkaival, engem azonban a hatalom érdekelt, amit a saját céljaim szolgálatába állíthatnák. Elég annyi, hogy hovatovább szájról szájra járt Gorgias gonoszságának híre. Csakhamar már tőlünk kérdezgették, tudjuk-e, kihez jártunk tanulni? Hogy Gorgias káromlásokat hirdet, tagadja Adonájt, a Kimondhatatlan Nevet hajmeresztő módon emlegeti, titkos összejöveteleken zsidó gyermekeket öl, a vérét isszák, a húsát eszik s tanítványaival, feleségével, más pogány nőkkel, még a gyermekeivel is szörnyű kicsapongásokat folytat. Most kemény szemrehányásokban részesültem, mert én is jártam hozzá s még a nagybátyámat is rávettem, hogy tanulmányokat folytasson nála, holott Jehuda jóravaló férfi. Nem tudom-e, mondták, hogy aki sertést nevel, ugyanolyan, mint aki a görög tudományt tanítja, vagy tanulja és fordítva? És hogy az az óra, amikor az ifjút görögre tanítják, sem nappal, sem éjjel, mert írva vagyon: éjjelnappal a Törvényt tanuld? Én azzal védekeztem, hogy Gorgias gonoszságairól nem tudtam semmit, de annyit tapasztaltam, hogy Adonájról tiszteletlenül beszél, a pogány istenek nagyságát hirdeti, minket, izraelitákat megvet s olyasmit jósol, hogy a többi népek ki fognak irtani bennünket, de éppen ezekért hagytam őt ott nagybátyámmal együtt. Minderről Gorgias mit sem tudott. Házához nem férkőzhettek gyanúsítások, fenekedések. A maga külön, bezárt világában élt. Nem tudott rólunk semmit, én sem tudtam róla. Gadarában álltam munkába ugyanabban a kőfaragó műhelyben, ahol nagybátyám már dolgozott. Kell, hogy mindenkinek mestersége legyen, munkámat pedig szerettem és értettem. Egy nap Tiberiasban járván, véletlenül találkoztam Phokisszal, Gorgias feleségével. Szolgálója társaságában ment a bazár felé. Udvariasan köszöntöttem, mire elmosolyodott és kedve-sen bólintott. Arra gondoltam, hogy rosszul fogtam az egész dologhoz. Nem kellett volna engednem indulataimnak, hanem Phokis bizalmába kellett volna férkőznöm, szeretőmmé kellett volna tennem, s akkor mindent kivallott volna. Még el is bújtatott volna valami függöny mögé, mikor a mester és tanítványai titkos tanulmányaikat végezték s megleshettem volna a szertartásaikat is. Így be tudtam volna férkőzni a beavatás barlangjába, ahol a csillag ragyog, s ahol az újszülött pólyában fekszik, akit leborulva imádnak, hogy aztán megöljék és megegyék. Vagy ahol bikát ölnek, a vérét isszák, a húsát falják. Phokis olyan szép volt, mint egy görög istennő, s erényei sem lehettek másfélék. Adonáj pedig, áldassék a neve örökké, megbocsátotta volna tetteimet, hiszen nem a gyönyörűségért, hanem az idegenek ellen cselekedtem volna. Akaratlanul megálltam s Gorgias hogyléte felől érdeklődtem. Szívesen felelt. Ekkor már ostobának éreztem magam s keserűen bántam mulasztásomat. Nem állhattam meg, hogy így ne szóljak: „Asszonyom, olyan piros az ajkad, mintha meleg bikavért ittál volna. És a szemed tele van mámorral.” Csodálkozva nézett rám, nyugtalanul igazgatta könnyű rózsaszínű fátyolát, majd elsápadt és nem szólt semmit, hanem továbbsietett szolgálójával. Egy kissé megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, kést döftem a szívébe s megfélemlítettem őt is, urát is. Ez a jelentéktelen esemény azért maradt meg olyan tisztán emlékezetemben, hogy most is úgy látom az asszonyt, mintha előttem állna, mert aznap éjjel összeverődött csőcselék megrohanta Gorgias házát, betörte az ajtót, összezúzott minden bútort és minden szobrot, mozaikot, ablakrácsot, vázát, széttépett minden tekercset s a kert valamennyi virágát, bokrát kitépte, a fákat letördöste, a fürdőmedencét összerondította. Gorgiast kidobta az ablakon, feleségét végigkergette az egész házon s a kerti utakon, leszaggatta finom ruháit, megtépte a haját, végül, nyilván abban a hitben, hogy meghalt, ájultan hagyta a bokrok között. A két gyermeket a dühödt népség félholtra verte. Nagy lárma volt, az őrség odarohant, de semmit sem tudott megakadályozni, csupán Gorgiast vihette nagy betegen egy ismerős görög házába. Néhány zendülőt ugyan elfogtak, köztük a nagybátyámat, de reggelre hazaengedték, mert nem volt nála sem kés, sem dorong, így elfogadták a védekezést, hogy véletlenül került a csőcselék
17
közé. Hogy a többi elfogottakkal mi történt, nem tudom. Gorgias ezután nem mutatkozott többé. Családostul elhagyta Tiberiast, talán Itáliába ment. Én nem hallottam róla ezután soha. 4 Mikor Gamalába kerültünk, valóban úgy látszott, hogy szüleim Beérsebában hagytak minden rosszat, életüket ezután áldás kíséri. Atyám új vállalkozásba fogott: festett szöveteket, szárított halat szállított a városba, onnét sót, fűszert Tiberiasba. Anyai nagyatyám, Jechezkél bar Jizchok, átengedte részét egy nagy görög vállalatban. Ő már nagyon elbetegesedett, térde megdagadt, két bottal is alig tudott járni. Pedig még Béthesda vizéhez is elvitette magát, de a szeráf nem segített rajta. Egész nap üldögélt, egy-egy szent tekercset olvasgatott s jámbor elmélkedéssel töltötte idejét. Mégsem gyógyult meg. Atyám hát - szorgalmasan művelte az ő földjét is, vállalata virágzott, vetései, pálmái szépen termettek, anyagi gondjaink nem voltak. Anyám is boldog volt eleinte. Nem volt még öreg, de most mintha visszanyerte volna a lányságát. Vidáman dolgozott a házban, font, szőtt, a szolgálókra ügyelt, rendben tartott mindent. Gyakran énekelt. Házunk csinos volt, anyánk új rácsokat tétetett az ablakokra, finom gyékényszőnyegek, takarók díszítették a szobákat. Mi, fiúk sem panaszkodhattunk. Szabadok voltnak, vígan ékük életünket eleinte a tóparton, a messzi határban, játszva, hancúrozva. Tanultunk is a kis helybeli béth-haséferben a jámbor hazzantól, majd én nagybátyámmal Tiberiasba jártam Gorgiashoz, öcsém pedig Gadarába került inasnak. Lomha, kövér, eléggé ostoba, indulatos fiú lett. Sok közünk nem volt egymáshoz. Nagyon különbözött a természetünk. Ahogy növekedtünk, egyre sűrűbben vágta a szemembe, hogy nazír lehetett volna, ha én nem születtem volna előbb, s mennyi áldás származott volna abból mindnyájunkra. Én azonban megelőztem őt, elsőszülött vagyok, mégsem kellettem Adonájnak, áldassék a neve mindörökké. Ha ilyesmit mondott, esztelen düh szállt meg, rárontottam s agyba-főbe vertem, meg tudtam volna ölni. Azzal sem törődtem, hogy lassanként erősebb lett nálam, hibás bal lábam pedig akadályozott a mozgásban. Irigysége mintha elaludt volna, de azért sohasem bíztam meg benne, mert ha finomabban is, de olykor elárulta magát. Anyánk szelíd feddéssel igyekezett igazságot tenni köztünk. Engem vigasztalt, simogatott, biztatott. Öcsémet jobb belátásra akarta bírni. De nemcsak az öcsém, hanem gyerektársaim sem kedveltek túlságosan. Csúfoltak, hogy lábbal húztak ki anyám méhéből s általában elmondták mindazt, amit az öcsémtől hallottak. Akármint büszkélkedtem is a lábammal, néha nagyon keserű napjaim voltak. Félrevonultam a játékból s égő könnyeket sírtam. Különböztem tőlük s ez büszkévé tett, nem lehettem olyan, mint ők s ez fájt. Okosabb voltam, mint ők, ha valamilyen játékot, csínyt kellett kitervezni, vitában dönteni, hozzám folyamodtak. De azért alkalmat találtak, hogy bántsanak. Osztozkodásnál kisemmiztek, mert egyedül álltam velük szemben. Megvertek, látszólag véletlenül a vízbe buktattak, bekentek sárral, békát dugtak a kuttonethembe, lefogtak, mintha ki akarnának herélni. Végtelen ötletességgel találtak ki új meg új kínzásokat, csúfneveket, kaján tréfákat, megalázó helyzeteket. Lányok jelenlétében versenyfutásra, birokra hívtak ki. Ma is gyötörnek ezek az emlékek. Később kinőttünk ebből a könyörtelen korszakból, de mindig éreztem, csak tessék-lássék barátaim, valójában lenéznek és irigyelnek. Ők mások voltak, s én is más voltam. Ez kimondhatatlanul fájt, gyakran fásultan hevertem kedves búvóhelyemen a partmélyedésben s közben a víz hullámzását bámultam s szerettem volna meghalni. Egyetlen igazi vigasztalóm az öreg Mélek volt. Elkérdezgettem rejtélyes Halistenéről, s ő takarékosan felelt. Szólt ősi időkről, amikor Ea még megjelent a Tigris torkolatánál s bölcsességre tanította az embereket. Halbőre volt, ujjai között úszóhártyák, vonszolódva járt a földön, de a szíve teli volt jósággal az emberek iránt, elméje pedig
18
mérhetetlen tudománnyal. A régiek nem ismerték őt. Megemlítette Dagont is, a filiszteusok halfarkú istenét s beszélt hatalmas templomairól. Újra meg újra elmesélte Tóbiah történetét, különösen azt a részt mondta el szépen, amikor a Tigrisből kiugró hatalmas hal le akarta nyelni Tóbijáhut. Ezt a történetet meg Jónahét nagyon szerettem. Ámuldoztam azon, hogy a próféta három napig ült a hal gyomrában, s a harmadik napon Ninivében tette partra, ahová nem akart elmenni Adonáj parancsára. De Mélek bizalmas hangulatában, miközben a szakadt hálót bogozgatta, figyelmeztetett arra is, hogy a kígyóhal természete milyen szépen példázza az ember sorsát ezen a földön. Mert a kígyóhal seregével jön ki a világtengerből, mint kicsiny, átlátszó lény, s a patakok, a folyók, a tavak vizében él és növekszik három esztendeig. Mikor kifejlődött s nagy erős hallá vált, ismét visszamegy a világtengerbe. Földön, fűben kúszik az óceán felé, nem ismer akadályt, nem retten vissza semmilyen nehézségtől. Elérvén pedig a tengert, kiúszik a végtelenségbe, ahonnét jött. A történeteket, meséket elmondta Mélek, de semmilyen magyarázatot nem fűzött hozzájuk. Később, mikor már tudtam, hogy a történetek csak jelek s a tudatlanok számára egyszerű események, alattuk és mögöttük pedig rejtett értelem lappang, Mélek történetek nagyrészt szennyes pogány titkoknak tartottam, amelyek közé valódi igazságok keverednek, mint amilyen Tóbijaih halának csodatétele vagy Jónáh történetének értelme. A filiszteus Dagomtól s más efféle halfarkú bálványoktól azonban irtóztam. Ahogy múltak az évek, úgy vált a családi életünk egyre sivárabbá. De erről később. Már kicsiny gyermekkoromban gyakran felriadtam egy iszonyú, szorongató álomra. Sima fekete köveken lépegettem, sötét víz habzott körülöttem, s a vad fekete folyó egy barlangból zuhogott elő. Nekem abba a barlangba be kellett bújnom. Irtózatosan féltem, forróság öntött el, mert a víz is, a barlang is, olyan feneketlenül sötét volt, mint a Leviathan torka. Lépésről lépésre imbolyogtam a csúszós, fekete köveken, rossz lábam bármely pillanatban megcsúszhatott, és én a mélységbe zuhanhattam volna. Hol járt a lelkem, mialatt aludtam? Miért kellett újra meg újra ugyanazon a helyen, ugyanazokon a köveken lépegetnem, s mi kényszerített a barlangba? Nem tudom. Sohasem jutottam be, mert a barlang szájánál akkora félelem lett úrrá rajtam, hogy lelkem visszatért a testembe s felébredtem. Lucskos voltam a verejtéktől, ziháltam, fulladoztam, nyomorult kutyának éreztem magam. Egy-egy ilyen éjszaka után napokig nem mertem elaludni, féltem, hogy ismét be kell mennem a rémületes barlangba. Fáradtan ültem ágyamon, szemem égett, sírtam. Az éjszaka megtelt kísértetekkel, szárnyak suhogtak a levegőben, suttogások keltek, a sötétség sűrű volt. Moccanni sem mertem, attól féltem, véletlenül hozzáérek valami gonosz lélekhez. Így virrasztottam gyakran hajnalig. Csak mikor az ablakrácsok derengeni kezdtek, feküdtem végig ágyamon s aludtam el olyan nehéz álommal, mintha elkábultam volna. Mikor már nagyobb lettem, úgy vélekedtem, hogy a barlang, amelybe a lelkem mindenáron be akar hatolni, de amitől vissza is riad, maga a Seol. A feketén áradó, habzó víz a Seol folyója, a sima fekete kövek a Seol lelketlen kövei. De hiába töprengtem, arra nem tudtam felelni, hogy miért éppen az én lelkemnek kell már most a Seolba mennie, noha élek s fiatal vagyok. Ki, mi kényszeríti? És miért nem kényszeríti semmi más alvók lelkét? Óvatosan megkérdezgettem anyámat, atyámat, nagybátyámat, végül a barátaimat, az ismerős halászokat, Méleket: szoktake álmukban fekete köveken egy barlang felé kapaszkodni, fekete, zajló folyó fölött halálos iszonyattal lépkedni? Vagy meg sem hallgattak, vagy nevettek, vagy csodálkozva ingatták fejüket. Szüleim furcsállották kérdéseimet s legyintettek. Barátaim között szállóige lett, ha rám akartak ripakodni: „Eredj a fekete barlangba!” Egyedül a vén Mélek nem zavart el, hanem sokáig bámult a tűzbe, amelyen esti halát sütötte. Aztán hangosan töprengett. Fenn, Gád földjén, a Hermon alatt, van egy Paneas nevű barlang. Onnét ered a Jordán. Minden népnek
19
szent helye ősidők óta, mert azt tartják, ott száll le Pan meg Tamuz az Alvilágba s onnét jön elő ismét, miután a halál birodalmát bejárta. Az én lelkem álmomban nyilván oda szokott menni s onnét tér vissza. „De hogy miért, miért sem, azt nem tudom, fiam, s ha tudnám, sem mondhatnám meg - magyarázta a vénember csendesen. - Az értelmét magadnak kell megfejtened, mint Jónah atyánknak is, hogy miért nyelte el a nagy hal s miért okádta ki Ninivénél.” Ettől nem lettem okosabb, de megnyugtatott, hogy Mélek nem zavart el, nem csúfolt s nem intett le, hanem gondolkodott az álmomon. Még inkább megnyugtatott azzal, hogy az Úr tudja, miért vezeti lelkemet éppen oda s miért csak az enyémet, másét nem. Valamire meg akar tanítani, bízzam rá, mikor nyitja ki szememet az igazságra. De azért hiába imádkoztam este buzgón, a rettenetes szorongás nem hagyott el soha. Néha hetekig nem láttam a barlangot, máskor meg három-négy éjszaka is odaszállt a lelkem. Az álom máig is kísért s egyre félelmesebb szorongással. Bukdácsolok az iszamos köveken, iszonyú erő taszít, hogy a habzó hullámok között a tátongó szakadékba menjek. Verejtékesen riadok fel, a szívem hangosan dobog. Az éjszaka sötétsége pedig megtelik a barlangból kirajzó lelkekkel. Ezért ülök éjszaka szívesen lámpánál, olvasok, írok, vagy csak ébren heverek. Napközben szívesebben alszom, ment a világ látható formái őrt állanak körülöttem. Ezután pedig vissza kell kanyarodnom atyám és anyám sorsára. Anyám egyre bizakodott, hogy Adonáj ismét megnyitja méhét, s a várva várt gyermekek sorra megszületnek. Mindent megtett, hogy atyám a kedvét találja benne. Körülvette gyengédséggel, kívánságait, tetszését, nemtetszését a szeméből leste. Mindig csinos, takaros volt, ápolta magát, illatszereket, keneteket használt. Ha atyám elutazott, messze elkísérte, hosszan nézett utána s addig integetett, amíg el nem tűnt a szeme elől. Ha érkezését vártuk, órákig állt a kapuban, mígnem annyira elfáradt, hogy a küszöbre kellett ülnie. Ha nem érkezett meg idejére, nyugtalan volt, még éjjel is figyelt, ki-kinézett, hallgatózott. Legszebb ruháját öltötte magára, gondosan fésülködött, ékszerekkel díszítette fülét, orrát, ujjait, csuklóját. Minduntalan ajkához emelte az amulétot, áhítatosan megcsókolta. Ha végre felhangzott atyám szamarának vagy tevéjének a csengettyűje, kipirult, lelkendezve futott elébe az úton s hozzá érkezvén, lábujjára ágaskodott, hogy elérje, mint egy leány. Az állat kötőfékjét fogta, mellette ment, simogatta a szamár nyakát. Atyám kedves ételeit készítette ilyenkor, egy korsóban bor, egy másikban hideg víz, egy harmadikban citromlé várakozott, mert atyám szívesen ivott citromlevet, ha útról érkezett haza. Lábmosóvíz, törlőkendő, olaj, tiszta alsóruha, minden kéznél volt, ami kellett. Bennünket is sűrűn intett, fogadjuk atyánkat nagy tisztelettel, ne zajongjunk, ha fáradtan lehever, s főként nem árulkodjunk egymásra, de más kellemetlent se mondjunk. Mikor pedig atyánk letelepedett, maga vitte a mosdóedényt, maga mosta, törölgette, kente meg olajjal a lábát, olyan gyöngéden, mintha csecsemővel bánt volna. Mikor elvégezte, sohasem mulasztotta el megcsókolni atyánk lábát. Pészach s a Sátoros Ünnep idejére mindig elmentünk a Városba, ők nagy áhítattal vitték áldozatukat a Miskámnak, mint Elkána és Hanna Silóba, igen ügyeltek a Törvény s a szokások megtartására, az ünnepi bárányt egy rokonnál, állva, bottal a kezünkben ettük meg s buzgón énekeltük a Hallélt. Mikor hazafelé tartottunk, a világ megváltozott körülöttünk. Lent Júdeában, már rőtek voltak a hegyek, s a mezők kiasztak, de itt, a Kinnereth környékén, csodálatosan zöldelt még a mező, a levegő könnyű, zamatos volt, csillogtak a patakok meg a csatornák, mint a lazúrkőből készített láncok, s a tó üdén szikrázott. Jó reménységekkel, bizakodva érkeztünk haza mindnyájan kedves otthonunkba. De év év után telt s anyánk nem esett áldott állapotba. Adonáj, áldassék a neve mindörökké, nem felejtett, nem másította meg ítéletét s anyánk méhét nem nyitotta meg. Rettenetes volt látni görcsös bizakodását. Jeleket tartott számon és magyarázott. Ijesztő volt hallani titkos 20
zokogásának hangjait s hangos imádságait. Nehéz s egyre nehezebb látni vörös szemét, erőltetett mosolyát. Ha atyánk nem volt otthon, éjszakákon át a földre borulva rimánkodott Adonájhoz, áldassék a neve mindörökké, szólongatta, ígérgetett neki, szívszakasztó volt. Hathatós füveket főzött, varázserejű köveket hordott a keblében, fürdött falevelek főzetében, hajszálakat ásott el keresztútnál, némely nagy fák alatt. S különösképpen azokon az éjszakákon, amikor atyánk távol járt, anyánk pedig magányos könyörgéseit végezte, szállt el az én lelkem is a borzasztó barlanghoz, öcsém mélyen aludt, hangosan hortyogott, mert, ha aludt, nem törődött még a tűzvésszel sem, én meg égő szemmel hallgattam az éjszaka ijesztő hangjait, anyánk rebegését, zokogását s nem mertem aludni. A jámbor színlelés, a görcsös reménykedés lassanként szétmállott. Anyánk ruhája egyre hanyagabb lett, arca egyre szenvedőbb, ajka sápadtabb, mosolya torzabb, a szeme pedig kiégettebb. Atyánk egyre sűrűbben volt távol s ha megérkezett, anyánk már nem futott elébe, nem fogta szamara kötőfékét, nem simogatta az állat nyakát. Lábát még megmosta, megkente ugyan, mint egy bizalmas, alázatos szolgáló, de nem csókolta meg. Háromféle ital helyett jó, ha friss víz volt a korsóban. Eledel olyan került, amilyen éppen akadt a háznál. Anyánk fiatal volt, de máris rohamosan vénült. Egyszer lebontotta a kendőjét s megdöbbenve láttam, hogy a haja teljesen ősz. Már nem lehetett remélni, titkolni, tagadni semmit. Íme, hiába hagytuk el Judeát, hiába kezdtek a szüleim új életet. Imádság, bűnbánat, áldozat hiábavaló volt. De más asszony alázatosan beletörődött volna a sorsába. Elvégre volt két fia, elegendő a tisztességre, az ilyen asszony már nem átkozott, bár büszkélkedésre nincs éppen oka. Anyánk azonban attól a pillanattól fogva, hogy atyánkat megismerte, örökké rettegett az elvesztésétől. Ő volt az élete, a célja, a hite, a vallása. De még vége-hossza nem volt a varázslásnak, a titkos praktikáknak, a Mósze által tiltott babonáknak. Tudós asszonyok jöttek-mentek, tanakodtak, suttogtak a sötét szobában. Egyhangú igék duruzsolása hallatszott, füst szállt ki az ajtón, titokzatos holmit hoztak a ruhájuk alatt. Talán a legborzasztóbbat, a Sepirothot is gyakorolták s megidézett halottaktól akartak útbaigazítást kapni, miképpen juthatna anyánk legalább még egy gyermekhez. A Törvény tiltja az efféle műveleteket, anyánk azonban csak egyféle törvényt ismert: atyánk megtartásának törvényét. Még Jerusálimba is elutazott látogatás ürügyével, olajnézőkhöz járt, jósokhoz, mágusokhoz. Külön áldozatot vitt a Miskánba, elvégezte ájtatosságait is, de a pogány eszközöktől sem riadt vissza. Bizakodón tért haza, néhány hétig vidám volt, dolgozott, énekelt, hogy annál borzasztóbb kétségbeesésbe zuhanjon azután. Végül elkövetkezett az az idő is, amikor már semmivel sem törődött, kerülte az embereket, nem imádkozott, nem folyamodott varázsműveletekhez, kövekhez és főzetekhez, még irántunk, fiai iránt sem érdeklődött többé. A ház rendetlen volt, a szolgák, a szolgálók loptak, henyéltek, hitvány ételt, rossz sört, sületlen kenyeret tettek elénk. Egerek, patkányok, legyek, bolhák és poloskák vették birtokukba a házat. Szabbat estéjén nem volt tiszta ruha. A jószág elvadult, kertünket gyom verte fel. Anyánk egész nap nem tett semmit, csak a szobájában üldögélt, ősz haja az arcába csüngött, arca, keze mosatlan volt, ruhája szégyenletes. Ha havibajos nő ül fa alá, a gyümölcsök lehullanak, a levelek összesodródnak és elszáradnak. Gabona között járván, a kalász nem terem. Ha virághoz nyúl, elhervad. Ezért kell az ilyen nőnek elkülönülnie. Mert a teste mérget tartalmaz, s a méreg megöl minden életet. Anyánk azonban nem négyhetenként telt meg a pusztító méreggel, hanem folyton teli volt vele végzetesen. Minden pusztulásnak indult körülötte. Meglátszott ez a házon, a földeken, a pálmákon, a szőlőn, még az állatainkon is. A tyúkok nem tojtak, a tojás nem kelt ki, a mégis kikelt csibék egy hét leforgása alatt az utolsóig elpusztultak. Macskáink elvadultak s elkóbo21
roltak a háztól. Félelem lett úrrá mindnyájunkon, a szolgálók anyánk hosszas kiáltozá-sára sem mentek be hozzá, minden parancsát elfelejtették. Lassanként híre terjedt, hogy olyan erős gonosz lélek szállta meg, akivel nem lehet bírni, elpusztul az is, aki a közelébe kerül. Persze, atyánk dolgai is rosszul folytak. Egyik üzletfele rútul becsapta, majdnem tönkretette. Adói felszaporodtak. Mogorva lett, elriasztotta barátait, akik segíthettek volna rajta. Háta meghajlott, haja-szakálla megőszült. Vagy hetekig elmaradt hazulról, vagy tétlenül lézengett otthon s nem nyúlt semmihez. Minket, fiait, nem tanított. Egyszer kihallgattam egy beszélgetésüket nagyatyámmal. Az öregember öblös székében üldögélt kedves fügefája alatt, arcát el-eltorzította a térdét hasogató fájdalom. Ősz fejét leszegve hallgatta atyámat. Ő a földön ült, csendesen beszélt, sem lázadás, sem vád nem volt a hangjában, csupán fáradt, fájdalmas lemondás. Én egy bokor mögül tisztán láttam, hallottam: „Elvettem a lányodat, atyám, mert testemnek-lelkemnek kedvére való volt s tiszteletre méltó családból származik. Jóerkölcsű, csendes, szorgos, a Törvényt ismerő és megtartó leánynak láttam, jó híreket is hallottam felőle. Megtiszteltetésnek tartottam, hogy nekem adod. Nagy családot reméltem, meg is tettünk mindent, hogy Adonáj, áldassék a neve mindörökké, kedvét lelje bennünk. Hittem, hogy Jiszráél leszek, tizenkét fiú fakad a magomból, unokák sereglenek körém, s megérem dédunokáim születését is. Mi történt, mi nem, egyedül Adonáj tudja, aki a szívet, a májat és a vesét vizsgálja, áldassék a neve mindörökké. De azt az egyet tudom, ha nem a te lányodat vettem volna feleségül, vagy ha ágyast vettem volna, magomból nagy nemzetség támad.” Jechezkél keservesen nyögött. „Valami átok, valami tudott-tudatlan régi bűn íratott fel leányod terhére az Úrnál. Vagy ha nem a leányod, akkor a te terhedre vagy néhai feleségedére. Ám az is lehetséges, hogy negyedíziglen büntet atyáid vétkéért. Szívem megtelik keserűséggel, ha a leányod arcát nézem.” „Miért nem adtál válólevelet neki? kérdezte a nagyatyám fakó hangon. - Visszafogadtam volna.” Atyám sóhajtott s csak nehezen szólak meg ismét. „Mert szeretem és sajnálom. Egyszer találtam egy nőt, akit ágyasul kívántam s tudom, fiúkat szült volna nekem. Azonban leányod belehalt volna. Ezt nem vettem a lelkemre. Bölcs tanácsokat is kaptam a vénektől: jobb a békesség szelíd szántóföldje a buja kertnél. Dehát most már látom, nem szántóföld volt, hanem parlag. Az a másik lett volna a szántóföld. Most már nem tehetek semmit. Ha Adonáj, áldassék a neve mindörökké, csak kétszer nyitotta meg a lányod méhét, belenyugszom akaratába. De látom s te is látod, atyám, hogy a lányod pusztul. És pusztul körülötte minden. Házam nem otthon többé, szolgáim, szolgálóim elfutnának, ha tehetnék, üzleteim is rosszul folynak, gabonám nem terem, jószágaim hitványak. Valahányszor hazafelé tartok, félelem fojtogat, rettegés ráz, a szívem elfacsarodik, májam, vesém összezsugorodik. Mert vajon örvendezhetnék-e a háznak, ahol csak bánat, kétségbeesés, szemét, elvadult élet fogad?” Nagyatyám komoran csóválta a fejét, dagadt ujjai a szakállát tépdesték. „Mit tegyek hát, bölcs és tapasztalt Jechezkél? Hogy még a földön ránk ne boruljon a Seal sötétsége? Mondd meg, mit tegyek?” Az öregember hosszasan hallgatott. Végül így szólt:
22
„Fiam, nem jó vége lesz ennek. Elszorul a szívem, hacsak rátok gondolok. A lányomat is aligalig látom már, mert én nem mehetek hozzá, hogy a szívét feltárja előttem, ő meg csak ül otthon egy sötét zugban, mint mondják. Megköszönöm hozzám való jóságodat, fiam s hogy nem mondod: átkozd meg az Urat és halj meg. Mert úgy ülök itt, mint Hiób a szemétdombon. De te nem úgy szólsz hozzám, mint az ő barátai szóltak. Én hát azt mondom: hozd vissza a leányomat, akár még ma, te pedig élj, ahogy jónak látod. Visszafogadom őt. Te még élhetsz.” Nagyatyám könnyezett. Vén volt már és beteg, nagyon nehezére eshettek ezek a szavak. Nagy, nehéz könnyei végigperegtek fehér szakállán, arcát eltakarta és lihegett. Egyszerű, jámbor ember volt, az anavim közül való. Egész életében szorgalmasan dolgozott, megtartotta a kethubim törvényeit, szigorúan böjtölt engesztelésül, szabbat estéjén kiddust mondott, s amíg a betegség le nem verte a lábáról, eljárt a béth-kakszenethbe is. Pészach ünnepére mindig felment a Városba, egyszer sem mulasztotta el áldozatát. Most pedig úgy kell meghalnia, mint a pusztában elhullott tevének. És mégis arra biztatja atyámat, hozza vissza a feleségét, ő meg éljen a tetszése szerint. Atyám, persze, nem vitte vissza anyámat. Engem pedig nagyon megrendített a kihallgatott beszélgetés. Elhatároztam, magam veszem kezembe a sorsukat. Már aznap közöltem atyámmal, hogy odahagyom a kőfaragó műhelyt, de öcsém csak folytassa munkáját, álljon mennél előbb a maga lábára, nősüljön meg, én azonban a gazdasággal meg a vállalattal fogok törődni. Atyám ráállt, de csak mint akinek úgyis mindegy. Ezután felkerestem egyet a környéken kószáló Orvosok, azaz essajim közül, aki híres volt gyógyító tudományáról s megkértem, látogassa meg anyámat, segítsen rajta, ha tud, ha pedig nem tud, adjon tanácsot, hogyan könnyítsünk a sorsán. A Jámbor szívesen eljött, bezárkózott anyámmal a házba. Mi ezalatt bizakodva vártuk atyámmal a ház előtt látogatása eredményét Az esszeusoktól idegenkedtünk, mert nem áldoznak, megeszik a kígyóhalat, mindenféle kígyóvarázslatokhoz értenek s a régi időkben mesterüket megkövezték káromlás miatt. De most mégis egy Jámborhoz kellett folyamodnunk. Sokáig üldögéltünk, végre kijött, megmosta a kezét, de nem ült le enni, hanem kapája nyelére támaszkodva elmondta észrevételeit. „A feleségedet, uram, nem tudom meggyógyítani. Méhében egy gonosz lélek ütött szállást, erősebb nálam, erősebb minden tudománynál. Nem engedi, hogy foganjon, rázza, gyötri, elszívja az életét. De azért könnyíthetünk rajta. Adj az asszonynak naponta többször egy-egy kis mézes bort. A bor az élet itala, erősíti az asszonyt. A méz a halál eledele, jóllakatja a gonosz lelket. Ha nagyon gyötörné a gonosz mégis, tegyetek a borba egy kis mákfőzetet, az erősíti a halál eledelének hatását. És, amint látom, de nem is lehet másképp, ha valaki annyira elszakadt az igazi valóságtól, mint ez az asszony, olyan körülötte minden, mint a halál. Engedjétek meg, hogy megtisztítsam a házatokat.” Nyomban munkához látott. Kapájával gondosan eltemetett minden szemetet. Söpört, takarított, rendet teremtett. Kitisztította a vízmedencét, az istállókat, megmosta az edényeket. Tarisznyájából illatos füveket kotort elő, a tűzre vetette. Nem törődött a szolgákkal, szolgálókkal, mintha ott sem lettek volna. Sőt velünk sem törődött. De csodálatosképpen a szolgáink önként, utasítást nem várva, szorgos buzgalommal segítettek neki. Így múlt el az egész nap. A Jámbor alig szólt, csak halkan énekelgetett. Napnyugtáig maradt nálunk. „Éljetek békében, majd el-eljövök s megnézem, mit tehetnék nálatok. Fáradságomat ne köszönjétek meg. Nem én tettem, hanem az Atya” - mondta este, mélyen meghajolt és elment. Én pedig mézes bort kevertem s bevittem anyámnak. Sokkal nyugodtabb volt, a szeme csillogott, béke és bizalom lebegett elkínzott arcán. Előre-hátra ringatta magát ültében, mint aki csónakban ül, ujjaival a gyékény rostjait csipdeste. Ez a ringatózás, a gyékénynek, a
23
ruhának ez a folytonos csipdesése és kapargatása volt a legjellemzőbb mozdulata ezután. Ha anyámra gondolok, kétféle alakban és módon jelenik meg előttem: mint sugárzó, lányos, takarosan öltözött fiatal asszony, ahogy vidáman sürög-forog és énekel s mint őszhajú, sovány, elhanyagolt öreg nő, amint lassan ringatja magát ültében, mintha csónakon ülne, vékony ujjaival a gyékényt csipdesi. Ujjai mintha külön éltek volna. Nagyon szántam őt, majdnem sírva fakadtam. A bort tétován elvette, mohón itta s mosolygott. Megsimogattam az arcát s így szóltam: „Anyácskám, meg fogsz gyógyulni és boldogan élsz százhúsz esztendeig, mint az ősanyánk.” Bizakodón nézett rám, fekete szeme tűzben égett. „Igen, érzem, meggyógyulok suttogta halkan. - De előbb vissza kell mennem a tengerbe, s ez olyan nehéz! De a Jámbornak igaza van. Éreztem, milyen áldott a keze. Jó volt ez a bor.” De nem gyógyult meg. Az orvos eljött még egyszer-kétszer, körülnézett, kapájával eltakarított valami elhagyott szemetet, aztán anyámhoz is bement. Sokkal békésebbnek látta most, mint ennek előtte, azonban az a baj, mondta, hogy anyám makacsul ragaszkodik a gonosz lélekhez, aki tanyát ütött benne, ezért olyan hatalmas benne a gonosz. Naponta többször kilépett a házból, vaksin hunyorgott a napfényben, halkan énekelt, munkához is látott. Nagy tűzzel, kedvvel fogott hozzá. Keményen parancsolgatott a szolgálóknak, kíméletlenül hajszolta őket. Semmivel sem volt megelégedve, semmit sem tettek úgy, ahogy kívánta s oly gyorsan, ahogy szerette volna. Sütött-főzött, leült a szövőszékhez. De hirtelen összeroppant, arca elsötétült, szeme zavarossá, de különösen égővé vált, sóhajtozott, keze lecsüggedt. Mintha minden erejét elvesztette volna, visszavánszorgott a szobába, gyékényére telepedett s csak bámult maga elé. A lassú ringatózás újra megkezdődött, ujjai szünet nélkül tépdesték a gyékényt, mintha külön életet éltek volna a maguk külön világában. Ha azonban mézes bort ivott, kínzott arca kisimult, s ő lábra állt. Igaz, magával ilyenkor sem törődött, olyan volt, mint aki gyászol. Ruhája rendetlen, haja kócos, arca reménytelen vagy ijesztően bizakodó. És különösképpen egyre jobban ragaszkodott megint atyámhoz. Ha nem volt odahaza, türelmetlenül kérdezgetett, hol jár, miért nincs otthon, miért nem törődik vele, mikor érkezik már meg. Ha elment valahová, magánkívül volt az elkeseredéstől. Az egyik pillanatban könnyezve kiáltozta a nevét, a másikban gyűlölettel átkozta. Vádolta, hogy szabadulni szeretne tőle, tán el is szökött, valami Lilith csalogatja. Nagy türelemmel vigasztaltam, mézes bort adtam neki, simogattam az arcát, megmagyaráztam, hol van atyám, mit művel s mikor érkezik haza. Bizalmatlanul pislogott rám, de valahogy sikerült megnyugtatnom. Ringatózott a gyékényen, vékony ujjai szaporán mozogtak, én meg arra gondoltam, mennyivel jobb lenne neki már békén visszatérnie az ősanyákhoz. Belefáradtam ebbe az életbe, egyre gyakrabban töprengtem, miképpen szabadulhatnék belőle. Atyám is ki-kifakadt keserűségében. „Már nem vagyok férfiú - mondta. - Egy lépést sem tehetek, semmibe sem foghatok. Még a gyülekezetbe sem járhatok el. Testi erőim felől annyit dolgozhatnék, mint egy ökör, elmém is fogékony, mégis béna vagyok. Kutya lettem, ha hívnak: jövök, ha küldenek: megyek. Veréstől félek éjjel-nappal.” Öcsém élte a maga életét. Nagy darab lomha, erős férfivá serdült, gondosan ápolta a szakállát, kente a haját, rendezgette így vagy úgy a köpönyegét, járás közben gyönyörködött a lábszárában. Csak magával törődött. Alig láttuk. Még szabbat estéjére is ritkán jött haza. Gadarában élt, keresményét összegyűjtötte, a világ meg a család ügyeibe nem avatkozott. Ha olykor hazavetődött, titkon elnézegettem selymes barna szakállát, öntelt képét, széles mellét, finom ruháját, csikorgó saruját s arra gondoltam, mivel érdemelte meg ezt a jó, könnyű életet. Rettenetesek voltak a szabbatok meg az ünnepek. Anyám ilyenkor úgy-ahogy összeszedte magát s nagy áhítattal ünnepelt. Atyám fakó hangon áldotta meg a bort, az ételt némán ettük. Nem megnyugvást hozott a szabbat, hanem komor zaklatottságot, nem reményt, hanem 24
csüggedést, nem csendet, hanem hangtalan lázongást. Ha atyám arcán láttam a titkolt komorságot, anyámén az erőltetett vidámság kínját, megállt számban a falat, alig tudtam nyelni a borból, ha pedig énekelnem kellett volna, éreztem, sírva fakadok. Gyakran felkiáltott bennem egy hang: kelj fel és fuss, ne nézz vissza, mert elveszíted az életet! A Jámbor időnként beállított. Korán reggel jött, néhány percig beszélgetett anyámmal a szobában, majd körülnézett a háztájon. Munkához látott. A mezőre ment vagy az állatokhoz, esetleg a pálmákat gondozta. Fákat ültetett, gyomlált. Ha fehérköpönyeges, kötényes alakja megjelent, mindenki megvidámodott. A szolgálók énekeltek. Ha nem omlott még össze fejünk felett a ház, neki köszönhettük. 5 Miután atyám képviseletében beléptem a vállalkozásba, megízlelhettem a kereskedői élet örömeit, amikre annyira vágytam. Szamáron ügettem Gadarába, Pellába, Nozrethbe, néha még Kaiszarijjába is. Igaz, ez még nem volt az igazi kereskedői tevékenység, amilyenről álmodoztam, de fiatal voltam s tudtam, ha okosan dolgozom, terveim megvalósulnak. Szamaramon ülve, gazdag kereskedőnek képzeltem magam, s az a néhány szamár, amely mögöttem poroszkált a forró napsütésben, nem olcsó szövetbálákat, halashordókat, sóval teli zsákokat cipelt, hanem egyenesen Taprobaneból származó drágaköveket, Ofirban bányászott aranyat, Persepolisból hozott lazúrkövet, Etiópiában szerzett elefántcsontot. Néhány hajcsáromat rabszolgaseregnek képzeltem, s ha Kaiszarijja kikötőhídján álltunk a tolongó teherhordók tömegében, csikorgó hajókötelek között, s elnéztem a besikló meg az induló hajók faragott orrának seregét, mintha rabszolgák várakoztak volna behajózásra Róma felé, az én áruim. Nem is sokáig jártam szamáron, szereztem egy elég jó tevét s ha a púpján ültem, csodálatosan magasról néztem a világot. Ujjaimat mintha máris szikrázó gyűrűk ékesítették volna. Ha egyegy városon áthaladtunk, kíváncsian fürkésztem a bazárban nyüzsgő fiatal, szép, gazdagnak látszó nőket, melyiket venném feleségül. Mikor pedig hazafelé tartottam fáradozásom gyümölcsével, néhány sékellel, úgy éreztem, könyökig vájkálhatok az aranyban, palota vár, az oszlopos tornácon pompásan öltözött feleség mosolyog felém válogatott szolgálók koszorújában, fekete rabszolga emel le a nyeregből. És a házban bronzveretű ágy, gazdagon terített asztal, drága vázákban virág pompázik, illatszer és hűvös szellő leng körül. Finom ruhámban elheveredem az ágyon, eszem és iszom, figyelő feleségemnek elmondom tapasztalataimat. Este a háztetőn ülök, sört iszogatok s hallgatom a citerások, síposok zenéjét. Talán nincs is feleségem, időnként választok magamnak egyet a legszebb rabnők közül. Efféle álmodozásaim boldoggá tettek. Megfeledkeztem az élet nyomorúságairól, a vén házról, a szobáról, ahol anyám előre-hátra himbálja aszott testét, ujjai a gyékényt csipdesik esztelen konoksággal. Megfeledkeztem atyám arcáról, vizsgálódó tekintetéről, hogy vajon sikerült-e néhány sékelt szereznem, vagy rútul becsaptak. Nagybátyám, Jehuda, ekkoriban odahagyta a gadarai kőfaragót s végleg Gamalában telepedett meg. Nagyatyám, Jechezkél, meghalt, őseihez takarították a családi sírba. Jehuda úgy döntött, hogy kőfaragó műhelyt rendez be s a földjeit is maga gondozza ezután, így is tett. Csakhamar öt-hat munkás dolgozott nála, udvarán csattogtak a kalapácsok, recsegtek a vésők, csikorgó kocsik hozták és vitték a követ. Jehuda nagy kedvvel látott munkához, hajnaltól estig futkosott, veszekedett, parancsolgatott, alkudozott. Hol a megrendelőkkel tárgyalt, hol maga is kezébe vette a rajzoló szerszámokat, hol meg a földjeire ment ki. Magas, csontos, széles vállú, domború mellű férfivá serdült, fekete szemében életkedv ragyogott, dús szakálla tekintélyessé tette, noha nem ápolta olyan gondosan, mint öcsém, s gyakran fehér volt a kőportól. Szép férfi
25
volt Jehuda, szívesen forgott az emberek között, őt is kedvelték. Egyébként családunk minden férfitagja szép volt. Atyai nagyatyámat mintha maga Jákob nemzette volna. Anyai nagyatyám rokkantságában is tiszteletet keltett s látszott rajta, hogy fiatal korában szép férfi volt. Sokan mondogatták, hogy Jechezkél maga az újjászületett Makkábi Simon. Szép szál ember volt atyám is, magas, vállas, büszke arcú, mindig büszkén mentem mellette. Öcsém örökölte magas termetét s nem lett volna csúnya, ha karcsúbb, mozgékonyabb s nem olyan lomha. Nagybátyám, Jehuda, megint szép volt, hasonlított nagyatyámhoz, de merőben különbözött a viselkedése. Gyorsan mozgott, sebbel-lobbal intézte ügyeit, sohasem ért rá, mindig elkésett. Áradóan beszélt, mintha a javát sohasem sikerük volna elmondania, sokat nevetett, ha megrendelőivel tárgyalt, sohasem feledkezett meg a borról. Nyájas, könnyűkezű vendéglátó s jó cimbora volt. Mire egy munkára megegyeztek, jó néhány korsó bor fogyott el, s az alkudozás lelkes énekléssel végződött. Maga elé parancsolta szolgáit és szolgálóit, énekelniök, még táncolniok is kellett. Majdhogy fel nem kínálta őket látogatóinak. A hangot ő vitte, lágy hangja volt, szeretett is, tudott is énekelni, nem győzött betelni a hangjával. Mintha éneklés közben tükörbe bámult volna. Mindenféle szerelmi dalokat énekelt, de, ha berúgott, mindig rágyújtott Deborah győzelmi dalára s ettől még jobban megrészegedett, mint a bortól. A Sisera hadán aratott győzelem hősi hangulatba ragadta. Mikor azt a részt énekelte, hogy mely izráelita törzsek maradtak távol a harctól, felugrott, karját kinyújtotta, szinte megátkozott mindenkit, aki nem hajlandó részt venni Jiszráél megtisztításában az idegenektől. Esténként magában is ivott, s a bor úgy levágta, hogy nem tudott semmiről. A földre feküdt, vagy ahová éppen lehetett, karját-lábát szétvetette, aludt, mint egy gutaütött. (Úgy gondolok rá, mint egy halottra. Pedig él. Vajon hol és hogyan?) Nem volt túlságosan megbízható ember. Talán sohasem történt meg, hogy akkor szállította volna a munkát, amikorra ígérte, ugyanilyen volt a fizetésben is, ezért nem szívesen hiteleztek neki, de aki tudott várni, bizonyosan megkapta a pénzét. Gyakran hangos pörlekedések folytak nála: a megrendelő hiába jött el szekerekkel, szolgákkal a megígért munkáért, nem készült el. De Jehuda nem sértődött meg a legbőszebb szidalmaktól sem, bort hozatott, nevetett, kibékítette dühös üzletfelét. Gyakran hallgattam körmönfont magyarázatait, mentegetőzéseit s láttam, hogy a felháborodott férfi, aki azzal ment hozzá, hogy megtépi a szakállát, csak legyintett, nevetett, majd együtt ült vele s ivott, énekelt, mint egy lakodalomban. Olykor napokra, hetekre eltűnt. Úgy ment el hazulról, hogy estére hazatér, de másnap, harmadnap sem mutatkozott. Ha végre előkerült, kettőzött buzgalommal látott munkához; hajszolta a munkásait. Kérdéseimre, hol járt, mit művelt, kivel találkozott, csak rejtelmesen mosolygott, mint akinek súlyos titkai vannak. Megtörtént, hogy azt mondta, Jószif kőbányájába megy követ vásárolni, de nagy meglepetésemre Tiberiásban találkoztam vele. Nem sokat magyarázott, hanem karonfogott s elvitt a cirkuszba. Mert éppúgy számon tartott minden atlétát, kardvívót, kocsihajtót, mint siheder korában. A mutatványok befejezése után elhurcolt a cirkusz alatt levő folyosókra, pincékbe, istállókba és öltözőkbe, nevén szólított minden szolgát, vállon veregette az idomítókat, üdvözölte a nap hőseit, borozni hívta őket. Hozzáértéssel nyilatkozott a lovakról, a bikákról s apróra megvitatta, ki hogyan birkózott. A cirkusz időnként, mintegy rohamszerűen, engem is vonzott. Gyönyörködtem a tolongó tömegben, a szép nők ruháiban, mozgásában, kacagásában, gyönyörűséggel járt át a tomboló üvöltés meg a felharsanó taps viharzása. Élveztem az ordítást, mikor a küzdőket biztatták s a fojtott csendet, ha az egymás elé kanyarodó versenykocsik megelőzték egymást, vagy a vívók győzelme hajszálon múlott. Megrészegített a nép vad ujjongása, a győztes helyébe képzeltem magam, sokért nem adtam volna, ha egyszer az én fejemre teszik a koszorút. De nem a cirkuszról akarok szólni, hanem Jehudáról. 26
Tudtam, hogy rejtelmes eltűnései s az itt-ott egyre gyakrabban előforduló lázongások között kapcsolatnak kell lennie. Jehuda nem ok nélkül emlegette, hogy ő ama goloniti Jehuda megtestesülése is nemhiába énekelte olyan gyakran Deborah győzelmi énekét: „Hogy a vezérek vezettek Jiszráélben, hogy a nép önként jelkelt, áldjátok az Urat!” Jehuda már régóta kenáá volt, a Túlzók közé tartozott, akik tűzzel-vassal meg akarják tisztítani Jiszráélt az idegenektől, a pogány szenthelyektől, a Törvényt megcsúfoló szokásoktól, erkölcsöktől és ruháktól, meg akarják dönteni a római uralmat. Magam is szomorúan látom a nép süllyedését. De mikor nyíltan megmondtam Jehudának: tudom, mit művel titokban s ő nem is tagadta, aggódtam. Mert igaz, hogy mióta a Makkábiak kivesztek, az idegenek szörnyen elhatalmasodtak megint, elannyira, hogy Jiszráélre rá sem lehet ismerni. Az is igaz, hogy küzdeni kell ellenük. De vajon helyes-e a módszer? Nem az lesz-e a vége, hogy egy napon iszonytató lázadás üt ki, lángba borítja a városokat, a felkorbácsolt indulat vérbefojt mindent, elpusztítja nemcsak azokat az izraelitákat, akik többé-kevésbé eltérnek a törvénytől, a hagyományoktól, hanem a jámborokat, a nőiket, a gyermekeket is? „Hallgass rám, Jehuda - mondtam neki. - A vége az lesz, hogy üldözitek azokat is, akik már nem a szefath Kenáán, vagy a lesén ha-kedes nyelvén beszélnek még a bazárban is. Vajon nem Jochanan ben Zakkainak van igaza, midőn azt tanítja, hogy le kell mondanunk állami és nemzeti álmainkról, mert a ránk nehezedő idegen erőkkel úgysem tudunk megküzdeni? És hogy nem kockáztathatjuk fennmaradásunkat esztelen erőszakkal, hanem inkább vallási és erkölcsi térre kell irányoznunk erőinket? Nincs-e igaza abban is, hogy Jiszráél igazi küldetése Adonáj ismeretének terjesztése a népek között? Nem a tannáim gondolkoznak-e helyesen? És nem a tudós Gamaliél jár-e jó úton, mikor inkább naptárt készít, vagy megállapítja az imádkozások rendjét, ahelyett, hogy lázadásokat szítana, titkos szövetségeket szervezne s kihívná a rómaiak félelmes bosszúját?” De nagybátyám kíméletlen vitába kezdett velem. „Gondolj a Makkábiakra, utolsó hőseinkre! - kiabálta. - Gondolj Mattatjáhura, aki egy hitvány faluban, Modinban kezdte harcát a szíriaiak ellen. Gondolj a hős Makkábi Jehudára s a másikra, a golonitira, mesteremre. Gondolj a fejedelmekre és a főpapokra, akik ismét naggyá és szentté tették Jiszráélt egészen az áruló Herodesig, a piszkos kutyáig. Hát nem Jehudának neveznek engem is, téged is? Nem Jehuda győzte le a világrengető szír-görög hadakat, s elfelejted, hogy Chanuka ünnepén azt a napot ünnepeljük, amikor Jehuda a beszennyezett Miskánt ismét felszentelte? Én tudom, tudom, hogy az a Jehuda él bennem, aki a Túlzók első mestere volt. És nekem, nekem azt kell tennem, amit ő tett. Ha egyszer minden izráelita férfi fegyvert fog, s a nők is megteszik a magukét, az Impérium széthull, a kaiszár seregeit a tengerbe fojtjuk, rájuk gyújtjuk a tetőt, megnyitjuk lábuk alatt a földet. Nekem, nekem, Jehudának kell elöljárnom az Úr lándzsájával, s ha a rómaiakkal elbántunk, végezhetünk minden néppel, amely nem az Úr ügyét szolgálja. Tiszta akarok lenni, tisztának akarom látni Erec Jiszraélt. Ha pedig ebben akadályozni akarsz, el fogsz veszni te is. De remélem, észretérsz idejében s megérted, amire a neved, Jehuda, kötelez!” Azzal érveltem, hogy akarva-akaratlan mi is megromlottunk, mikor Gorgiashoz jártunk, Hérakleitost, Pythagorast, Platónt tanulmányoztuk. Görögül is tudunk, mint az anyanyelvünkön. De Jehuda gúnyosan kacagott. „Lehet, hogy te megromlottál, de én nem! - torkolt le keményen. - Jehósuah is kémeket küldött előbb Kánaánba s azután fogott hozzá a honfoglaláshoz. A harc könyörtelen. Hol egy görög tudós kertjében folyik nyájas séta közben, hol bunkóval, fejszével, nyíllal és tűzzel. Meg kell tanulni az ellenség nyelvét, szokásait, de azt is, hogy, ha úgy adódik, tűzzel-vassal küzdjünk. Tudni kell lopakodni, hátrálni, eltűnni, nyájaskodni,
27
szövetkezni, de tudni kell kitörni, ütni, ölni, szerződést megszegni, adott szót meghazudtolni is. Aki fél a haláltól, nem méltó az életre. Aki fél a becstelenségtől, nem nyer becsületet.” Ennyire felhevültnek sohasem láttam. Szóhoz sem engedett jutnom, folytatta: „Emlékezz őseinkre. Adonájnak áldoztak minden idegen értéket, embert, állatot, gyümölcsfát, falukat, kincseket, áldassék a neve mindörökké. A szemük sem rebbent, mikor végrehajtották a héremet. Élijáhu, legyen áldott az emléke, ezrével koncolta fel Baál papjait, lerombolta oltárait, elpusztította templomait és bálványait, nem irgalmazott egy kőnek, egy aranyedénynek sem. A héremet kell végrehajtani most is. A mocskos embereket és városokat, a törvénytipró szokásokat kell elpusztítani most is. Én végrehajtom a héremet. Én elpusztítom a gyalázatos hatalmat, amely a kaiszár faragott képét állítja a város közepére, még a Miskán udvarára is és mocskos sasokkal, emléktáblákkal szennyezi be ezt a földet. A népet pedig, amely a szírek felbukkanása óta elterpeszkedett a saját házunkban s kitúr belőle minket, el fogom taposni! És közülünk is mindenkit, aki ad-vesz, barátkozik, házasodik velük. Aki a nyelvükön beszél, a ruhájukat, ékszereiket hordja, az adót nekik beszedi, vagy akár csak a hatalmuk előtt meghajol. Emlékezz, mit mondok! Most még kételkedel, mert gyáva vagy, de eljön a nap, amikor közöttünk leszel te is. Mert azon a napon átkozott lesz mindenki, aki nem lesz velünk, hiába keni meg vérrel a szemöldökfáját, a halál kerubja rátalál s nem könyörül rajta!” Mélyen megdöbbentem Jehuda szavain. Sok éjjel nem tudtam aludni. Ennen magammal vitáztam. Álmaim nyomasztók voltak. A sötét szakadékban jártam, félelemtől vacogva csúszkáltam az iszamos köveken, a sötét folyó úgy zúgott-habzott körülöttem, mintha el akarna nyelni. Nagyon megviselt a Jehudával folytatott beszélgetés. Egy darabig elkerültem. Szerencsére Migdalba, onnét Pellába kellett utaznom, s nem volt alkalmam a találkozásra. Mikor visszatértem, olyan volt megint, mint máskor. Sebbel-lobbal futkosó, könnyelmű, hanyag, mókázó, borozó és énekelő. De már láttam, hogy mindez csak színlelés. Ahogy egyegy híres pogány színész egészen mássá alakul, mihelyt felteszi az álarcot, úgy viselt álarcot Jehuda s úgy lett egészen mássá. Egy pillanatra sem árulta el magát. Éberen figyeltem s megrettentem tőle. Goloniti Jehuda egy kőfaragóban, könyörtelen vezér egy földmívesben, félelmes lázító egy léha fecsegőben. Féltem tőle, de irigyeltem is csodálatos képességéért. 6 Anyám úgy halt meg, hogy észre sem vettük. Néhányszor némi mákfőzetet is kevertem a mézes borba s láttam, mélyen alszik tőle. Aznap este is ezt az italt vittem be neki. Előrebukva ült a gyékényen. Csendesen álltam és vártam. Azt hittem, imádkozik. De aztán nyugtalan lettem, mert nem mozdult, még a feje körül zümmögő legyeket sem hajtotta el. Óvatosan hozzáléptem, megérintettem. Merev volt. Nagy megkönnyebbülést s éles fájdalmat éreztem egyszerre. Ahogy ott feküdt imádkozó lebomlással, szétdúlt ősz haja a földön, szánalmasan rendetlen ruhában, egyik lábát kissé magasabbra húzva, merev ujjai a gyékényen, mintha tépdesnék, inkább különös volt, mint ijesztő. Lélegzetemet visszatartottam, nehogy beszívjam a tisztátalan levegőt s lábujjhegyen kimentem a házból. A kevert bort messze kiöntöttem a földre. Atyámat szólítottam. „Meghalt” - mondtam halkan. Lehajtotta a fejét, mélyet sóhajtott. Aztán rekedten szólt: „Megölte a tisztátalan lélek, aki a méhében lakott.”
28
Ruhánkat megszaggattuk, hamuba ültünk, fejünkre hamut hintettünk s elmondtuk siralmainkat, ahogy szokás. Egy szolgát szamárra ültettem s Gadarába küldtem az öcsémért. A városka asszonyai összesereglettek, hogy a halottat ellássák, elsirassák, síposok is érkeztek. A halott lelke még a holttest körül tartózkodott, mindent gondosan úgy tettünk tehát, hogy mennél hamarabb megnyugodjék, elszakadjon a háztól, atyámtól s tőlünk, fiaitól s a Seolba térjen. Atyám és én nagy fájdalommal emlegettük anyám erényeit, szenvedéseit, üresnek éreztük a házat nélküle. De mikor eltemettük, a világ megtisztult számunkra. Súlyos teher esett le rólunk. Neki már jobb volt, megtért őseihez. A szobát füstöléssel megtisztítottuk, a szobát, ahol esztendőkön át font, szőtt, varrt, nevetgélt s aludt, ahol később a gyékényen ülve ringatta magát előre-hátra s ujjai a gyékényt csipdesték, ahol, ha beléptünk, ránkemelte kutató, vádoló, könyörgő arcát. Az volt a legfájdalmasabb, hogy mikor visszaemlékeztem ifjú alakjára, kedves mosolyára, egyben a romlott alakját is láttam. Megkönnyebbülve gondoltam a halálára, hiszen azt a kedves ifjú anyát már régen eltemettem a valóságos halála előtt. Atyám nem volt még öreg, nem sokkal járt túl a negyvenedik évén, de már meghajlott, megőszült, elfáradt és elfásult. Most megint munkához látott mégis. Levette vállamról a földek gondozásának terhét. Nagyon örültem, mikor egy reggel befogta ökreit és szántani ment. Elképzeltem, annyi tétlen év után milyen örömmel néz körül a tájékon, fogja az ekeszarvat s kiált az ökröknek. Adonáj, áldassék a neve mindörökké, az életet akarja, eltakarítja a holtat az útból. Én pedig teljesen a kereskedésre adtam magam. A gonosz lélek, elvégezvén pusztító művét, eltakarodott. Minden jobban sikerült, mint eddig. Volt egy kis megtakarított pénzünk, azon drágább szövetet vásároltam Migdalban a görögnél, jó áron adtam el a Jordánon túl egy véletlenül éppen arra legeltető arab családfőnek. Lakodalom volt, nagy hajrával hajszolták a lóháton menekülő menyasszonyt, a vőlegényt mámorosán ünnepelték. Evett-ivott, zenélt, táncolt az egész népség, engem is megvendégeltek, könnyen csaptak vásárt, alig akartak elengedni. A vénekkel bölcseleti kérdésekről vitatkoztam, a fiatalokkal ittam, a nőknek szalagot ajándékoztam, néhány peres ügyben bíróként szerepeltem. Szép haszonnal a tarsolyomban búcsúztam el tőlük. Ezzel kezdődött a szerencsém. Most már nem füstölt halat vettem a pénzen, hanem drága sarukat, kendőket, mindenféle asszonyi holmit, még illatszereket is. Megint átmentem a Jordánon, ahol az arabok gyakran szoktak megfordulni. Szerencsém volt. Az előbbi család egyik rokona legeltetett arra. Mint régi barátot fogadtak, három napig vendégeltek, áruimat elkapkodtak. Csakhamar két új tevére tettem szert, megraktam azokat is. Most már négy tevém volt azon kívül, amin utazni szoktam, meg hat szamaram. Útjaim meghosszabbodtak. Egyre sűrűbben fordultam meg a Tízváros görög világában, de már nem bámultam meg hatalmas pogány templomait, a tereken álló hermákat, ezeket az ocsmány falloszokat, a csobogó kutakat, a széles kövezett utcát s mindazt a csodát, amivel a görög városok hivalkodnak. A nőkkel sem törődtem sokat. Üzletember voltam, kereskedő. Meg akartam alapozni az életemet. Úgy is viselkedtem. Nyája-san, tartózkodón éreztettem a nők iránt csodálatomat, a férfiakkal tudományról, művészetről, lovakról, atlétákról beszélgettem, megnéztem tekercseiket, szép ládáikat, háziszobraikat, hozzáértéssel nyilatkoztam gyermekeik zenetanulásáról. Mindig gyanakodtam, hogy izráelita voltom s bicegő lábam ellenszenvet ébreszt bennük, ezért igyekeztem mennél okosabb, nyájasabb, szerényebb lenni. Ahogy jobban és jobban megismerkedtem ezzel a goj népséggel, irigységem egyre nőtt. Jöttment, szennyes fajzat s mégis ilyen szabad, ilyen gazdag, milyen okosan, szépen tud élni. Betolakodott ezen az ősi földön s úgy jön-megy, dolgozik, vigad, élvez, mintha ő volna a honfoglaló. A Dekapolis valóságos állam lett Dávid meg Selomó
29
földjén. Ökölbe szorítottam a kezem, összecsikorítottam a fogam, ha fényes, nyüzsgő, pompázó városaikban megfordultam. Idegennek éreztem magam, büdös, fokhagymaszagú izraelitának, ahogy ők mondják. Alacsonyfajta embernek, barbárnak. A hajdani dicsőség omladozó emlékei fájtak. Magam is szívesen vetettem volna üszköt az oszlopos házakra, néztem volna meggyilkolásukat. Ám kereskedő voltam, nyájasnak, bölcsnek, szerénynek kellett mutatkoznom, hiszen úgy gondoltam, mennél több vagyonra teszek szert, annál jobban biztosítom magamat is, a fajtámat is s aztán én is olyan előkelő, szabad, szép életet élhetek, amilyet ők. Ha egy-egy gazdag görög házában megfordultam, reszketett a szívem, májam és vesém összezsugorodott, látván fényes, szellős lakásukat. Elsápadtam, ajkam kiszáradt, miközben megálltam háziisteneik, istennőik elefántcsont-szobra előtt, kezembe vettem egy értékes tekercset, megcsodáltam egy hatalmas vázát, dicsértem egy padló mozaikját, belenyúltam egy ezüst- vagy aranytálba, a házigazdával sétálgattam egy hűvös kert csobogó szökőkútjai között. Satrapáknál, archónoknál fordultam meg. Nagy iparvállalatok, pénzintézetek tulajdonosainál. Kereskedőknél, akik selymet szállítottak Taprobanéból, karavánjaik a világ minden útját taposták, hajóik messzi kikötőkben rakodtak. Asszonyaik mintha színes felhőkbe öltöztek volna, mozgásuk, mint a zene. Ebben a világban, őseink földjén voltam én büdös izráelita. Amíg valaha szamaramon ültem, tevén képzeltem magam. Most tevén jártam s arról ábrándoztam, hogy elefánton ülök. Gondolatban is szüntelen számláltam a pénzemet, kiszá-mítottam, mikor lesz száz, kétszáz, ötszáz sékelem. Mikor tudok selymet is szállítani Itáliába, elefántcsontot, lazúrkövet, aranyat, drágakövet a világ nagy városaiba. Hány évbe telik, amíg ott ülhetek Athén, Róma lovagjai, konzuljai, prétorai, szenátorai között, hogy fenékig megismerjem az ő világukat is. Amikor rabszolgákat vonultathatok fel előttük, egy-egy különösen szép és drága fiatal szüzet forgathatok a mozaikos padlón, ritka ikreket, akik öthatszázezer sestertiust is érnek. Üzleti útjaim sikerültek. A sékelek, áruim, tevéim, szolgáim szaporodtak. Atyám is szívesen dolgozott. Egy napon hazaérkezett az öcsém. Meglepődtünk, mert szokatlan időben jött. Máskor csak egy-egy szabbaton vagy ünnepen szokott megjelenni, most meg a hét negyedik napja volt, amikor sohasem láttuk. Kimérten köszönt, töprengő volt, egyre az arcunkat leste. Látszott, mondani akart valamit, de nem tudja rászánni magát. Sohasem láttuk ilyen nyugtalannak, mindig közönyös, lomha volt, senkivel sem törődött. A szolgáló megmosta a lábát, öcsém evett néhány falatot, aztán nagyot nyelt, s végre kimondta, miért jött. „Adjátok ki az örökségemet, meg akarok nősülni.” Meglepődve néztünk rá. „Meg akarsz nősülni, fiam - mondta atyánk. - Ez helyes, de még egy kissé korai. Itt a bátyád, még ő sem nősült meg. Aztán meg ennek nem ez a rendje. A leányt nem ismerjük. Előbb érdeklődöm felőle s a családja felől, aztán kérőket kell küldenem, ha a leány alkalmas és méltó, hogy a családunkba kerüljön. Atyjával meg kell beszélnem a hozomány ügyeit, a szerződést. Mindez atyai kötelességem, mint tudod.” Öcsém türelmetlenül legyintett, kedvetlenül folytatta az evést. Én felháborodtam. Ha éppen most kell kiadnunk öcsém részét, halomra dőlnek üzleti számításaim. Végre odáig jutottam ugyanis, hogy egy pellai selyemkereskedőtől csodálatos, könnyű, valódi kínai selymet vásárolhattam volna s már tudtam is valakit, aki jó áron megvenné, mert éppen olyan ritka selymet
30
keresett. Aztán meg nagyatyám halála után az ő földjeit is vissza kellett adnunk, mert a nagybátyám most maga művelte. Éreztem, hogy remeg a gyomrom. „A lány fiatal, szép és okos - magyarázta öcsém. - Atyja tisztességes ember, semmi kifogásod sem lehet ellene. Ami pedig a vagyonát illeti, arra ne legyen gondod, atyám, mert én az örökségemmel betársulok a kőfaragóhoz s gondtalanul megélünk.” „Tehát a leány szegény, hozománya nincs” - mondta atyám indulatosan. „Nem szegény, mert fiatal, szép, okos és van lelke” - felelte öcsém szemtelenül. „Fiam, lelke neki is csak annyi van, mint minden nőnek. Előbb ismernem kell az atyját, a családját, a leányt is látnom kell, aztán megbeszélhetjük a dolgot” - érvelt atyám. De öcsém olyan indulatos lett, amilyennek sohasem láttam gyerekkorunk óta. Arca elsötétült, széles melle zihált. Nem tudtam, mi lehet a háttérben, de később kiderült, hogy a leány rokona volt a kőfaragónak, s családja őt akarta felhasználni, hogy öcsém örökrészét megszerezze s a rosszulmenő műhelybe fektesse. A tervet egészen becstelenül akartak végrehajtani. Ugyanis a nyilván eléggé csinos leányt rávették, kezdjen szerelmi viszonyt mafla öcsémmel, jusson áldott állapotba s azonnal vegye rá a nősülésre s vagyona átadására. Az ostoba fiú léprement. Én gyanítottam a fondorlatosságot s felbőszültem, hogy ezért forgassam fel szépen kigondolt terveimet. Atyánkkal nem mert nyíltan szembeszállni, csak magyarázott, érvelt, erősködött, szebbnél szebb ábrándokat terjesztett elő s úgy dicsérte a leányt, meg a családját, hogy valósággal az Énekek Énekét szavalta el. Én erőltetett nyugalommal mondtam: „Bizonyára valami hiba van vagy a leányban, vagy a kőfaragó műhelyben, vagy mind a kettőben, hogy annyira dicséred. Ha a görögök Afroditéja volna, akkor is sok dicséretet pazarolnál rá. Várd meg, míg mások is dicsérik, akik nem akarják elvenni. Térj észre, kövesd a hagyományokat, hallgass atyánkra. A nősülésnek megvan a maga útja, mint mindennek a világon.” Szikrázó szemmel fordult felém. „Talán tolmácsa vagy te atyánknak? Vagy az ő nyelve vagy talán? Tudom, miért ellenzed a szándékomat! Ki akarsz semmizni a részemből, hogy gazdag légy, én pedig szegény maradjak egész életemben, te hazug kereskedő!” „Nehézség van a kőben és teher a fövényben, de a bolondnak haragja nehezebb mind a kettőnél” - feleltem én Selomó szavaival. Felugrott, elsápadt, ajka reszketett. „Te gyalázatos Lábbalszületett! - rikácsolta, szemét elfutotta a vér. - Ellenségem voltál születésed pillanata óta, mert, ha nem előztél volna meg, elsőszülött volnék és nazír, te csámpás! A májad fehér, a szíved fekete, irigyeltél egész életemben. El akarod kaparintani az örökrészemet, meg akarod akadályozni, hogy feleségül vegyem a leányt, akit szeretek, mert rád ugyan nem nézett még tisztességes szűz, a kapukban ülő kurvák ölébe dobod a pénzedet, hitvány kurafi. Csak a sékeleken jár az eszed, mert vásárolnod kell a nőt!” „Szégyent hoztok a fejemre az Úr előtt! - kiáltotta atyám s ő is felugrott. - Hát bolondnak nevezi már az Elsőszülött az öccsét, kúrájának a kisebbik az elsőszülöttet?” Én elvesztettem a fejemet. Öcsémre ugrottam, ököllel vágtam az arcába. Ő elbődült, rámvetette magát. Védekeztem, ahogy tudtam, mindenre elszántam magam. Atyánk közbevetette magát. Erre öcsém megkerülte őt, kést kapott fel az asztalról s felém hajította. Lehajoltam, a kés elzúgott a fülem mellett s remegve állt meg az ajtófélfában. Agyamat elöntötte a vér, ereim
31
doboltak. Puszta kézzel rohantam rá, ujjaim a torkára kulcsolódtak. Láttam kidagadó vörös arcát, kidülledő szemét, kezem érezte ápolt, selymes szakállát. Ettől az érintéstől még vadabb düh szállt meg, a szakállát gyűlöltem leginkább. Szerencsére atyánk megragadta a csuklómat, hátracsavarta s így megmentette öcsémet a bizonyos haláltól, engem pedig a gyilkosságtól. Lihegve fordultam el, a földre ültem és sírtam. Öcsém a nyakát tapogatta, verejtékes arcát törülgette. Egy darabig szótlanul, szinte részegen állt a szoba közepén, aztán megfordult, kifelé indult. „Örökre elmegyek ebből a házból - mondta rekedten. - Mindig tudtam, hogy ez az alattomos Lábbalszületett ki akar túrni, el akar pusztítani. Anyánk is neki köszönheti pusztulását. Én félreállok. Szálljon a fejére, amit tett. Enyém a bosszú, én megfizetek, mondja az Úr. Téged pedig, atyám, sajnállak, mert orrodnál fogva vezet ez a piszkos kutya, ez a göröggé lett kereskedő. Én nem kereslek többé.” A küszöbön megállt, végignézett a kerten. „Jussak eszedbe, te csámpás, aki elragadtad tőlem az elsőszülöttséget, a nazírságot, most pedig az örökrészemet s a feleségemet ragadod el, jussak eszedbe, mikor majd a tömlöc fenekén sanyarogsz s hordják a köveket, készítik számodra a kötelet. Jussak eszedbe akkor én.” Szótlanul ültem a földön, hallgattam átkait. Atyánk a szakállát tépte. Keserűen feljajdult, megragadta öcsém köpönyegét. „Fiam, fiam, ne menj el, ne átkozd bátyádat! Beszéljünk a dologról nyugodtan. Nem ellenzem a nősülésedet, csupán a szokásokhoz ragaszkodom. Előbb a bátyád, aztán te. Örökrészedet sem akarom visszatartani. Csillapodjatok, kérjétek Adonájt, bocsásson meg, áldassék a neve mindörökké.” De öcsém kitépte köpönyegét atyám kezéből, kilépett az ajtón. Hadd menjen, gondoltam, jobb, ha eltakarodik. Gyorsan átvillant az agyamon, amit anyánk pusztulásáról kiáltott, s megállt a szívem. Meg arra is gondoltam, hogy tudhat valamit nagybátyám titkos üzelmeiről, még feljelentheti, hogy engem is bajba keverjen. Talán jobb volna megbékélni vele s később, alkalmas időben ártalmatlanná tenni? Mert egy pillanatig sem áltattam magam, hogy a bosszút az Úrra bízza. Megrémültem, felugrottam, utána mentem az ajtóig. - „Lásd atyám, kész vagyok a békére, bár Elsőszülött vagyok, én teszem felé az első lépést” - kiáltottam. De öcsém már távol járt. Szamarára vetette magát s gyorsan ügetett, vissza sem tekintett ránk. „Ülj szamárra vagy tevére, eredj utána” - sürgetett apám. Erre azonban mégsem voltam képes. Felülkerekedett bennem a büszkeség. Talán, ha megfordult, ha csak egy pillantást vetett volna hátra, megtettem volna. De így nem. Tegyen, amit akar. Tanúi nincsenek. Ő meg csak ment, ment, derekát konokul kiegyenesítette, botjával ütögette a szamarat s hamarosan eltűnt az utca végén. Atyám a földre ült, megtépdeste a szakállát és sírt. „Mit vétettem, Adonáj, áldassék a neved mindörökké, hogy egyre ilyen keservesen büntetsz? panaszolta. - Tizenkét fiút akartam, s csak kettőt adtál. Ez a kettő is gonoszabb érzéseket táplál egymás ellen, mint amilyet Jószif ben Jákob ellen tápláltak a testvérei. Hoi, hoi, hát látnia kell az atyának, hogy testvérek egymás ellen törnek ezen a földön! Keményebb a szívük, mint azoké volt, akik miatt Mósze összetörte Törvényeid kőtábláit a pusztában!” Sajnáltam atyámat, féltem az öcsémtől. Torkom elszorult, szemem égett, mikor a panaszt hallottam. Úgy éreztem, mellé kell ülnöm a földre, megtépnem a szakállamat és sírnom.
32
Bementem a házba, abba a szobába, ahol anyám ült, ugyanarra a gyékényre telepedtem, amelyen olyan sokáig himbálta magát, amin látszott még ujjai tépdeső mozdulata. Magamba merültem, gondolkoztam. Olyan volt a csend, mintha megszűnt volna a világ. Szigorúan vizsgáltam magamat. Mi részem volt abban, ami történt? Hogy Elsőszülött vagyok, arról nem tehetek. Hogy nem lettem nazír, nem az én bűnöm. S mégis, ezekből eredt a gyűlölség. Ez tört ki, mint forró szökőkút az Alvilágból. Eltömhettem volna? Követ hengeríthettem volna fölé? Befoghattam volna a tenyeremmel? Öcsémből áradt az indulat már gyermekkora óta, mit tehettem ellene én? De azt sem tagadhatom, hogy örültem is annak, ami történt. Minduntalan megjelent előttem öcsém kicsattanó vörös arca, kidülledő szeme, ujjaimban éreztem erei feszes lüktetését, szakálla selymes puhaságát. Még olyasmire is emlékeztem most, amit akkor észre sem vettem: egy kidudorodó anyajegyet a tarkóján. Éppen a jobb kezem középső ujja alatt volt. Mikor mindezt elképzeltem, ujjaim összezárultak, ziháltam, verejtékezett a homlokom, a gyomrom remegett. Ő, ő volt az oka, én csak védekeztem. Mikor így bebizonyosodott, hogy nem tehetek semmiről, mert az esemény úgy szakadt rám, mint egy útonálló bunkója, nagy megnyugvás töltött el. Nem kapja meg az örökrészét, megvehetem a selymet, nemsokára háromszáz sékel aranyam lesz. Öcsém pedig bűnhődik, elveszti a leányt, akiért eped, nem társul a műhelybe. Örökrészét is csak akkor kaphatja meg, ha én már megnősültem, meg ha töredelmesen belátja a bűnét, leborul atyánk előtt is, énelőttem is. Ez még javára is válik a lelkének, megtisztul, helyes útra tér. Még jót tettem vele. Hadd fájjon a szíve atyánk miatt és a leány miatt, hadd bánja meg vádjait, sértéseit, alázkodjék meg, mert engem megalázott. A feljelentéshez pedig bizonyíték kell, tanúk kellenek. És egyszer, ha szegényen, megtörve megint átlépi ezt a küszöböt, lásson engem gazdagnak, előkelőnek, tekintélyesnek. Talán megajándékozom akkor, megtetézem busásan az örökrészét. De az öcsémet azóta nem láttuk. Minden zajra figyeltem, nem ő volt. Nem tudom, hol van. Életünk lassanként visszatért a rendes kerékvágásba. Atyám dolgozott a földjén, de kedvetlenül. Én pedig megvettem a selymet, el is adtam jó haszonnal, aranyaim kerek háromszáz sékelt nyomtak. 7 Fiatal voltam, de már gyakran fásultnak éreztem magáim. Időnként elcsüggedtem, üresnek láttam az életemet. Mint gyermekkoromban, ilyenkor most is félrehúzódtam, leheveredtem egy vén terebintfa alá s nem törődtem semmivel. Nagyon magányos voltam. Nem volt senki, akinek az ölébe hajthattam volna a fejem, akinek kitárhattam volna a szivem. Különös hontalanság, meddő sóvárgás valami vagy valaki után, ami és aki nem volt sehol. Terveimet haszontalanoknak láttam, a foglalkozásomat céltalannak. Ilyenkor arra gondoltam, az essajim közé vonulok, megtanulom a tudományukat, leteszem a fogadalmukat, felöltöm a fehér simlát, a kötényt s a kötélövet, vállamra vetem a kapát, fogom a botot, amit kígyóvá tudok varázsolni, járok-kelek a világban, szótlanul dolgozom, pálmákat ültetek, segítek az özvegyeken, árvákon, gyógyítom a betegeket, asszonyhoz nem nyúlok. Minek nekem vagyon, tekintély, előkelő életmód, szép feleség, rableány? Nem kell semmi. Nyugalom, békesség és tisztaság kell. Tisztaság. De különösképp mindig ilyenkor ért valami váratlan szerencse. Egyszer, amikor éppen ilyen csüggedt állapotban már-már elhatároztam, hogy búcsút mondok a háznak s elmegyek a Holttenger vidékére egy esszéus telepre, a migdali nagy szövetfestő telep tulajdonosa azt az 33
ajánlatot tette, vásároljam meg féláron a visszamaradt árut, mert sürgősen pénzre van szüksége. Vaktában beleegyeztem, azonnal kifizettem az egész rakományt látatlanban, azzal az érzéssel, hogy vesszen hát a pénzem, ha Adonáj, áldassék a neve mindörökké, így akar megszabadítani tőle. Annál könnyebben indulok a Holt-tenger vidékére. Mikor kifizettem az árut, semmim sem maradt. De még azt sem dönthettem el, hová raktározzam a rengeteg bálát, mikor hazafelé ügetve egy vendégfogadóban megpihentem s egy szíriai kereskedővel akadtam össze. Szóba elegyedtünk. Mikor megtudta, mennyi festett szövetem van, s milyen olcsón adnám, azonnal rácsapott, lefoglalta az egészet, mert neki meg nagy rendelései voltak az araboktól. Árumat nem is láttam, felhatalmaztam őt, hogy közvetlenül Migdalból vigye el. Befektetett pénzeimnek majdnem a kétszeresét nyertem, a megszorult szövetfestő meg ugyanannyit veszített. Ahogy a megmért aranyat a táskámba tettem, kedvre kaptam megint. Szerét-számát sem tudom a különös véletleneknek, amik újra meg újra sikerhez segítettek. Úgy éreztem, ha minden pénzemet a tengerbe szórnám, kétszer annyit mosnának partra a hullámok. Valahányszor elcsüggedtem, mindig ért valami szerencse. Be kellett látnom, hogy ez a sorsom, kereskedőnek születtem. De azért tovább álmodoztam olyasféle életről, amilyet az essajim élnek. Vagy valami hasonlóról. Elképzeltem egy magányos kis házat a tó partján, egy-két csónakot, szelíd, egyszerű, dolgos feleséget, aki gyermekeket nevel, halat, kenyeret süt, hálót javít és énekel. Este a tűz mellett mesélgetek a fiúknak, elmondom az ősatyák történetiét, a nagy uralkodók tetteit. Selomo bölcsességére, Dávid bátorságára, Hiób türelmére, Jechezkél őszinteségére, Jirmijáhu hűségére nevelem őket. Később, ha nagyocskák lesznek, a parti fövénybe bottal írom le nekik a betűket, feltárom előttük a jehudith titkait is. Békességben, csendben, alázatban érem meg az atyák vénségét. Pészachra mindnyájan a Városba megyünk, régi ismerősöknél esszük meg a bárányt, bemutatjuk áldozatunkat, bejárjuk a szent Város emlékezetes helyeit, így ábrándoztam, mikor céltalannak látszott a munkám. Ám mindig kötöttem egy-egy jó üzletet. Hol olcsó elefántcsontra bukkantam, hol selyemre, vagy éppen elkótyavetyélt füstölt halra, sóra, citromra. Vaktában belevágtam és nyertem. Ha aztán drága baktriai tevémen ülve hallgattam a csengettyűk kedves zenéjét, megint elragadtak másfajta ábrándjaim, elefánton képzeltem magam, megvettem a legszebb új házat Tiberias határában, görög módra öltözködő szép fiatal feleséggel enyelegtem, szolgasereggel vettem körül magam, karavánokkal, hajókkal rendelkeztem, négy titkárnak diktáltam leveleimet. A lemondás vágya különösen olyankor volt erős bennem, ha atyámmal s a gamalaiakkal a Városba utaztam az ünnepekre. Bár többször megfordultam Jerusálimban, ilyenkor a falak megpillantása engem is, mint mindenkit, magasztos hangulatba ejtett. Úgy haladtam át a Halkapun, hogy szentnek éreztem minden követ, amin a szamaram lába tapos. Az épületek vén kőkockái, oszlopai, udvarai, a tornyok rozsdavörös színe, az utcák nyüzsgése, szaga megrészegített. Az óriási Miskán lenyűgözött, a Magréfah messzedübörgő hangja megrendített. Elkábultam az égőáldozatok lépcsős oltárán lobogó tűz láttán. Más ember voltam azon a héten, amíg az ünnep tartott. Hiába tudom, hogy a Miskán már nem az, amit Selomo épített, az sem, amit Makkábi Jehuda tisztított meg és szentelt fel újra, hiszen a Sátor elveszett, a szent Láda örökre eltűnt, a régi nagyság elenyészett, s a hatalmas paroket mögött, a Szentek Szentjében nem áll semmi. De Jehuda törzsének és Simeonnak a fia voltam ilyenkor testestüllelkestül, azoké a törzseké, amelyek mindig megmentették a Törvényt s nem roppantak össze Jiszráél sorsa alatt. És bár a Nagynak nevezett áruló kutya, Herodes építette ezt az óriási Miskánt, szentnek éreztem mégis. A föld szentsége a talpamon át sugárzott belém és szememen át égboltozatának szentsége. Ha a telihold kiragyogott a felhők közül, holt atyák lelkei indulnak el a keskeny utcákon, lebegnek a tornyok fölött, tartanak őrséget a széles
34
falakon, lengenek a meredek lépcsőkön. Ha napkeltekor felharsan a sófárok zengése, s égnek emelkedik az első tűz füstje, mintha az a füstoszlop szállana a magasba, amely őseinket vezette a pusztában. Ha megpillantottam egy-egy római katonát, el kellett fordítanom a fejemet, mert a gyűlölet tüze hangosan tört volna ki belőlem. Ha nem volna hibás a lábam, fegyvert fognék s kiirtanám a gőgös pogány jövevényeket. Ünnepek idején nagyon meg-értettem nagybátyámat, Jehudát. Öt-hat lélek vitázott bennem. Gazdagnak lenni, úgy élni, mint a görögök, példát mutatni a fajtámnak, hogy legyen okos - mondta az egyik. Elvonulni a világtól, a tó partján élni, halászni, gyermekeket nemzeni, egyszerű életre oktatni őket, - sürgetett a másik. Békén élni a hódítókkal, a gojimmal, menteni, ami menthető, őrizni és hirdetni a Törvényt, - unszolt a harmadik. Lázadni, ölni, gyújtogatni, bosszút állni, pusztítani a betolakodottakat s mindenkit, aki szolgálja őket - tüzelt a negyedik. Gedeonnak, Dávidnak volt igaza, aki fegyverrel tört utat a mi Urunknak, Élijáhu cselekedett helyesen, mikor lehívta az Ég tüzét az idegen istenekre, vagy Selomo, aki Baálnak áldozott, pogány asszonyok seregét tartotta háremében s békén élt az idegen népek között? Avagy a vén Mélek él helyesen hálói, csónakjai és halai között? De nemcsak az ünnepek idején tusakodtam így, hanem többé-kevésbé mindig, ha a Városba szólítottak üzleti ügyeim. Ilyenkor Jerusálim csendesebb, hétköznapibb. Az oroszlán mintha aludnék. Siloahban, Kidron völgyén túl szoktam megszállni egy fogadóban, gazdáját még abból az időből ismertem, amikor Beérsebából jártunk az ünnepekre. (Ma már nem él.) A tágas udvaron mindig tanyáztak Júdeából valók, jöttém-mentem köztük, szóba álltam velük, szerettem hallgatni tájszólásukat, amit gyermekkoromban magam is beszéltem s egy kissé még ma is beszélek. Figyeltem hajnalig tartó heves vitáikat. Estefelé gyakran bementem a Városba, ődöngtem holdsütötte utcáin, hallgattam saruim kopogását, a késői járókelők hangjait s eleltűntem egy kapu mélyedésében az őrség közeledtére. Csodálatosak voltak ezek a bolyongások. A régi Város, a régi élet támadt fel körülöttem. A versenypályát, a fejedelmi palotát, a fórumot, a római katonaság épületeit messze elkerültem, egy-egy régi, szűk utcába betérve évszázadok, évezredek tárultak ki előttem. Dávid lelke kísértett a Cionon, az Ofelen, Selomoé a Moriahon. Diadalmas zenét hallottam, sípok, citerák, dobok távoli hangját a föld alól, a boltívek közül, feneketlen kutakból, vízmedencékből, rejtett barlangokból. Mintha Deborah ujjongó éneke lett volna, amit a nagybátyám annyiszor énekelt. Ilyenkor csodálkoztam, hogy kereskedő vagyok. 8 Egy nap Tiberiasban a Myrmecidés és Thoas cég házában járván, Myrmecidés lépett a szobába, ahol az írnokok dolgoztak. Megpillantván engem, szokatlanul nyájasan, szinte atyafiságosan üdvözölt, nagy kövér testével majdnem feldöntötte az írópolcokat, megölelt, megveregette a hátamat. Csodálkoztam rajta, mert eddig mindig éreztem a viselkedésében némi lenézést, ami ifjúságomnak s barbár izráelita voltomnak vagy bicegő lábamnak szólt. Most azonban karonfogott s befelé vezetett a szobájába. „Igazán csodálatos, hogy akkor léptem be, amikor te itt vagy - mondta nagy hangon. - Még elszalasztottalak volna. Te csak akkor jársz nálunk, ha valami fontos üzleti ügyed van, engem sohasem keresel, ezek a szamarak meg nem szólnak, pedig tudják, mennyire kedvellek!”
35
„Nem akarlak zavarni, ha másként is elintézhetem a dolgomat”, - szabadkoztam én. Ő leültetett egy nehéz, római székbe, majd a függöny mögé kiáltva társát, Thoast hívta. Az alacsony, nyírott szakállú, zömök férfi azonnal megjelent, nyájasan nyújtotta felém mindkét kezét, mintha rég nem látott fia lettem volna. A szokásos mély tisztelettel hajoltam meg előtte. Gyanúmat is lepleztem, mert tartottam tőle, hogy be akarnak csapni. Mindnyájan letelepedtünk s Myrmecidés tapsolt. Szépséges fiatal szolgáló kalácsot, gyümölcsöt hozott. Szokás szerint egy darabig egymás egészségéről, az időjárásról, ismerősökről beszélgettünk. Eszegettük a kalácsot, a gyümölcsöt. Aztán hol az egyik, hol a másik intézett hozzám kérdéseket az üzleteim felől. Dicsérték okosságomat, műveltségemet, kitűnő üzleti érzékemet, bámulták, hogy ilyen fiatalon megbecsült névre tettem szert. Thoas nyomatékosan magyarázta, hogy mindig boldog, ha olyan héberrel találkozik, amilyen én vagyok, mert bennem nyoma sincs a héber gőgnek, zárkózottságnak, idegengyűlöletnek, s ez a legnagyobb ritkaság. Olyan vagyok, mint egy görög, vagy, ha tekintjük szilárd jellememet, hallgatagságomat, mint egy római. Ha a héberek mind ilyenek lennének, minden szomszédjuk már régen Mósze Törvényeire tért volna. Ő maga mélységes csodálattal tanulmányozta tudományunkat, egy jámbor farizeus tudós bejáratos a házába és meg akarja téríteni. „Csak nem azt akarod mondani, uram, hogy megtérésed végett tisztelsz meg bizalmaddal?” kérdeztem, mert egyre nőtt a gyanúm, hogy be akarnak csapni, de nem tudtam, milyen módon. Myrmecidés nagyon komolyan fordult hozzám. „Barátom és társam, Thoas, valóban régóta mondogatja, hogy szeretne Mósze törvényeire térni. Ezen nincs mit csodálkoznod, Jehuda bar Simon, olyan férfiúnál, aki szüntelenül az igazságot keresi. Ha az én műveltségem vetekednék az övével, magam is gondolkodnék a dologról. De még az én csekély tudásom is elegendő, hogy csodáljam farizeus barátunk bölcsességét, magasztos fejtegetéseit, csodálatos, csodálatos erkölcsi tisztaságát. De ha az üzletember szemével nézem a dolgokat, még akkor is csak örülnék, ha Thoas barátom a héberek törvényeire térne. Hozzájárulna a súrlódások csökkentéséhez, a bizalmatlanság eloszlásához, az oktalan irigység megszüntetéséhez, egyszóval, istennek tetsző dolgot művelne. És, mint mindig, ebből hasznuk volna az embereknek is.” „Mindez pedig azért jutott most eszembe folytatta Thoas, mert már régóta tanakodunk, hogy téged, kiváló barátunk, belső üzlettársnak, a Ház harmadik tagjának szeretnénk megnyerni.” Megkönnyebbülve sóhajtottam, mert kimondta, mik a terveik. De csodálkoztam s úgy tettem, mintha nem jól hallanék. Engem, a kezdő kereskedőt, akinek semmi tekintélyem nincs, ily előkelő, gazdag, messze földön ismert házba bevenni, amilyen az övék? Nem, nem, méltatlan vagyok ekkora megtiszteltetésre. De mennél jobban csodálkoztam és szerénykedtem, annál inkább iparkodtak meggyőzni. Vonakodásom tetszett nekik. Azt mondtak, éppen azért kedvelnek, mert nem vagyok mohó. Ami pedig a fiatalságomat illeti, ez napról napra múlik. Máris olyan művelt, tapasztalt vagyok, mint egy öreg bölcs. Myrmecidés hangoztatta, hogy ő jó emberismerő, tudja, milyen nagy jövő áll előttem, Thoas megtetézte azzal, hogy a szemem biztos, a kezem jó, a szívem bátor, a türelmem csodálatos, Adonáj olyan tulajdonságokkal áldott meg, amilyeneket ő is hiába kíván magának. Addig váltogattuk a szót, dicsértük egymást, amíg megkérdeztem, mi volna a társulás feltétele. Mikor elmondták, csodálkozásomra, nem láttam a tervükben csalást. Nyilván gondosan tájékozódtak felőlem, tán azt is tudták, hány sékelem van aranyban. Feltételeik előnyösek 36
voltak nekik is, nekem is: bocsássak a Ház rendelkezésére háromszáz sékelt (ők talantonban számítottak), legyek a Ház harmadik, velük csaknem egyenlő jogú tagja, terjesszük ki a Ház üzleteit úgy, hogy én csak elefántcsonttal foglalkozom, ők pedig maradjanak meg a szövetnél s a taprobanei selyemnél. Tevéik, szamaraik, karavánvezetőik egyharmadát a rendelkezésemre bocsátják s felajánlják a Ház tiszta bevételének egyharmadát. Felhatalmaznak az elszámolások ellenőrzésére, nevemet a Ház nevében írhatom alá s így tovább. Csak az aggasztott egy kissé, hogy túlságosan nagy részesedést ajánlottak. Attól tartottam, titkolt csőd előtt állanak s ki akarnak fosztani. Behunytam a szemem, gondolkoztam. A részesedés nagysága indokolható volt, hiszen Elathban kellett dolgoznom, ez pedig nem könnyű vállalkozás. Továbbá: úgyis gyakran szabadulni szeretnék mindentől, vesszen hát a pénzem, ha akar, én pedig hadd menjek el innét olyan világba, amit nem ismerek. Ha belebukom, visszatérhetek a tóparti kis házba, halászhatok vénségemig, vagy beállhatok az essajim közé. Elfogadtam az ajánlatot, megírtuk a szerződést. Most hát egy szemernyi aranyam sem volt, de részesedtem a Ház hasznának egyharmadában. Hozzá kellett fognom a munkához. Karavánt állítottam össze, kiválogattam a kísérőket, fegyveres védelemről gondoskodtam. Mindez érdekelt. Az elefántcsont pedig mindig vonzott, ismerete akarva-akaratlanul rámragadt. Számot vetettem azzal is, hogy meg kell küzdenem a Nílus mentén lefelé áramló kereskedelemmel, kezembe kaparintanom azt, ami a Vöröstengeren Musza meg Elath között bonyolódik le. Töprengeni kezdtem a módokon, a dolog egyre jobban tetszett. Döntenem kellett, ne menjek-e inkább Abydosba, ne Egyiptom földjén illeszkedjem-e az elefántcsont-kereskedelembe, vagy menjek inkább Elathba, ahogy a társaim gondoltak? Abydosban kényelmesen élhettem volna, de a verseny nagyobb. Elath veszedelmesebbnek látszott, az élet ott nehéz, de a haszon nagyobb, s a versenytársak nem kaparják ki az ember szemét. Viszont a hajók mindig abban a veszedelemben forognak, hogy az arabtengeri rablók, vagy a rabszolga-vadászok hajói megtámadják őket. Az Elathba vezető út sem valami biztonságos. Hol a rablásból élő beduinok, hol a mindig megbízhatatlan moabiták törnek rá a karavánra. Elathba két úton lehet menni: Júdeán keresztül, vagy a Lóth tava keleti oldalán, Makaur és Kir Moab felé. Ez a nehezebb. Végül úgy döntöttem, hogy nem Abydosban, hanem Elathban dolgozom, nem harmad-negyedkézből szerzek elefántcsontot, hanem Adanából, Muszából, esetleg Etiópiából. Első kézből, olcsón, mindjárt az elefántterületekről s még válogathatok is benne. Az apró néger fejedelmek elefántagyarral kerítik viskóikat, nem tudnak mit kezdeni vele. A barlanglakók meg alig foglalkoznak mással, mint elefántvadászattal. Könnyebb elfogni a vizet a forrásnál, mint a torkolatnál. Tehát a forráshoz kell menni. Megbízottakat küldök Muszába, Adanába, a csontot hajóra rakatom. Ha el nem süllyesztik, ki nem raboljak, átveszem Elathban, tevére teszem s viszem egyenesen Tiberiasba. Vagy Jerusálimba, esetleg éppen Kaiszarijjába. A legszebbjét dúsgazdag görög meg római előkelőségeknek adom el. Így is tettem. Egy nap elbúcsúztam atyámtól, áldását vettem. Elköszöntem nagybátyámtól, ismerőseimtől. Útnak indultam Elath felé. Jerusálimban áldozatot mutattam be, aztán nekivágtam Júdeának. Gyermekkorom hajdani színhelyén haladtam. A tájak, a városok úgy bukkantak fel előttem, mint az álom. Régi utakra, dombokra, kövekre, kutakra ismertem. Régi embereket láttam. A régi nyelvet hallottam. Mintha semmi sem változott volna azóta. Hebronban az első pihenőn alig bírtam a szívemmel. Nemcsak a házak, a fák, a patakok voltak ugyanazok, hanem ismerősre is bukkantam, egy öregemberre, aki annak idején, mikor csapatostul utaztunk a Városba, arról volt nevezetes, hogy mozgatni tudta a fülét. Nagyon megvénült, de mikor kiörvendeztük magunkat, ugyanúgy mozgatta a fülét, mint régen.
37
Megtudakoltam tőle mások sorsát is. Sokan meghaltak azóta, sokan betegeskedtek, a kislányok férjhez mentek, a fiúk családot alapítottak. A fogadó udvarán, tevék, szamarak, mindenféle utazó népség között sokáig elbeszélgettünk a tűznél. Mikor Beérsebához közeledtünk, olyan nyugtalan lettem, mint a vőlegény az ágyasház küszöbén. A környék még ismerősebb lett. Patakok csillogtak előttem, amelyekben hajdan lubickoltam. Fák, amikről madártojást szedtem. Ligetek, ahol elbújtam, mikor el akartam szökni hazulról. Láttam a szent sziklát s a tamariszkokat is, ahol a nép össze szokott gyűlni különös szertartásokra, táncokra vagy jóslatért. A fa rücskös ágain talán a régi rongyok csüngtek most is, a régi koldusbotok és mankók. Megtaláltam a helyet, ahol anyámmal és öcsémmel egy sötét este sírdogáltunk. És végre bent voltam a városban is. Minden éppen olyan volt, csak sokkal kisebb. Ismerős, de egyben fájdalmasan más. Hajdani házunk szánandóan összezsugorodott, pedig annak idején hatalmas palotának láttuk. Nem volt szép, hanem olyan, mint egy megöregedett asszony, majdnem szegényes és némileg rejtelmes. Mikor leszálltam egy percre a tevémről és megálltam a futósövénnyel lepett kőkerítés, a zárt kapu előtt, még titokzatosabbnak látszott. Elviselhetetlen volt. És bár az volt a tervem, hogy bekopogok, megnézem a régi udvart, kertet is, elbeszélgetek azokkal, akik most laknak benne, mégsem volt erőm felemelni a nehéz kopogtatót s ráverni a régi-régi oroszlánfejre, amely valaha úgy tekintett rám, mintha élne. Csönd volt, mintha halottak aludtak volna odabent, halott emberek, halott állatok, halott fák. Nem mertem őket felriasztani. Mellettem szótlan emberek jöttekmentek a szűk utcán, megrakott szamarak patája kopogott, gyermekek játszottak a porban, s én csak álltam a ház előtt egyedül, társaimat s állataimat előreküldve az úton. Aztán megkeményítettem a szívemet s útnak indultam én is. Azonban elhatároztam, hogy visszafelé nem erre jövök, hanem a Lóth taván túl, Makaur felé. Kerijoth, a sivár, piszkos, elhanyagolt kis falu már nem ébresztett bennem fájó emlékeket. Olyan régen elkerültem onnét, hogy nem is ismertem. Távolabb egy nagy esszéus telep pálmafái bólogattak, ez tette egy kissé elevenebbé a sivár vidéket. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy most, íme, utamba került az esszéusok legnagyobb települése, elhagyhatnám karavánomat, közéjük mehetnék örökre, úgy eltűnhetnék, hogy sohasem találnának meg többé. De folytattam utamat. A fogadókban, ahol megszálltunk, igyekeztem elkülönülni mindenkitől. Nem akartam találkozni a régiek közül senkivel. Ismét hallottam volna, hogy ez meghalt, az beteg, emez férjhez ment, amaz megnősült, eltűnt, fogságba került, tönkrement. Féltem a kényszerűségtől, hogy változtassak azon a világon, ami bennem élt s olyan kedves volt nekem. Utazásom ezután unalmas és fárasztó volt. Nagy hőségben vágtunk át a kiégett júdeai pusztaságon s csak itt-ott találkoztunk utasokkal, vagy a kopár legelőn vonuló nyájakkal. Megérkeztünk Elathba, ebbe az eléggé hitvány, szegényes, forró városba. A falakon kívül szállást fogadtam tevéimnek és embereimnek, magam pedig a város vendégszerető, nyájas arab sejkjéhez járultam s az ő segítségével találtam lakást. A ház a többiekhez képest tisztességes volt, elég tágas is, magas falak kerítették, némi szegényes kert is virult a ház körül, azaz néhány poros, nyurga pálma álldogált a keményre szikkadt területen. Kibéreltem a házat, behordattam a holmimat. Szolgáim egy része szintén odaköltözött s került hely a tevémnek is. A sejk nyomban megajándékozott egy öreg rabszolgálóval, ő látta el a háztartás gondjait. Hallgatag, szorgalmas, nyájasan vigyorgó, bizalmatlan tekintetű, fekete nő volt, csaknem mezítelenül járt, olyan volt a teste, mint a vén, repedezett ébenfa. A nyelvét alig értettem, csak úgy-ahogy tudtam vele érintkezni, amennyire az arám és az arab nyelv, meg néhány közkeletű görög, latin szó engedte.
38
Magányosan éltem hát, távol a hazámtól. Megismerkedtem a város életével, kikötőjével, a hajók szedett-vedett parancsnokaival, a hízelgő, aljas, erőszakos, mindenre képes kereskedőkkel, akik mindent írásba foglaltak, megpecsételtek, tanúztak, mindenre megesküdtek, de sem az írást, sem az esküt nem tartották meg, és sohasem tudhatta róluk az ember, nem cinkosai-e a szárazföld vagy a tenger rablóinak. A csekély római helyőrség tisztjeit elkerültem. És bár a rómaiak úgy-ahogy rendet tartottak, mindig vártam, mikor metszi el valaki a torkomat. Naponta elhatároztam, hogy itthagyom ezt a nyomorult fészket, hazamegyek akár gyalog is, vesszen a pénzem. Százszor megbántam, hogy nem inkább Abydosba vagy Memphisbe mentem, művelt emberek közé. Eleinte még az orromat is bekötöttem, hogy be ne szívjam a szennyes levegőt, a dögszagot, a halbűzt, a párolgó verejték idegen szagát, vagy éppen a fellegekben rajzó szúnyogokat és zöld legyeket, amelyektől éjjel-nappal sűrű volt a levegő. Éjszaka izzadtan forogtam ágyamon a szúnyogháló alatt, nehéz álmaim voltak, majdnem sírtam keserűségemben. Hányszor gondoltam azokban az időkben a tóparti kis házra, a csónakokra, a kertekre és az otthoni felhőkre! Hányszor láttam a tavaszi mezők és dombok piros virágait! Hányszor megátkoztam az elefántcsontot, könnyelműségemet, Myrmecidést és Thoast, hányszor gondoltam, hogy bizony túlságosan keveset ajánlottak ezért a nyomorúságért. De végül is maradtam, sőt lassanként megszoktam ezt az életet. Egy-egy megbízottat lehajóztattam Muszába meg Adanába a szükséges arannyal. Adtam melléjük segítséget is. Megszabtam a jelentések rendjét. Hajót béreltem, egy rozoga, mocskos, patkányokkal és szeméttel megtelt ládát. Mikor a hajót, a parancsnokot, legénységét megláttam, csodálkoztam, hogy ez a vén tákolmány egyáltalában úszik. Lerítt róla, hogy bármikor elsüllyedhet szélcsendben is. A legénység meggyilkolja a kapitányt, a kapitány megszökik még indulás előtt. Jobbat azonban nem kaptam. Sóhajtva írtam alá a szerződést s nyomtam rá a pecsétemet, úgy éreztem, most fogok végiképp tönkremenni az egész vállalattal együtt. Még jó, ha élve kerülök ki innét. De nem érdemes sok szót vesztegetni az egészre. Több mint három évig maradtam Elathban. A hajó tán máig sem süllyedt el, a legénység nem ölte meg a kapitányt, a kapitány nem szökött meg. Ki sem rabolták a hajómat, bár néha belekerült egy-két csetepatéba. Aránylag pontosan érkezett és pontosan indult. A kereskedők cinkosai is csak egyszer ütöttek rajta egy szállítmányomon, de nagy kárt nem tettek. Az én torkomat sem metszette el senki. Megbízottaim rakásra vásárolták az elefántcsontot s bár tudtam, hogy hamisan számolnak el, mégis alig került valamibe. Rakomány rakományra érkezett, vándorolt a raktárba s került a tevék hátára. Utasításaim megérkeztek, jelentéseiket megkaptam. És, ami a fő, olyan ritka elefántcsontok kerültek birtokomba, hogy a világ leghíresebb pogány templomaiban is megcsodálták volna. Istenszobrok feje, istennők keble látszott ki belőlük faragatlanul is. Némelyik szinte kiáltott, hogy valamely büszke fejedelem székét faragják ki belőle. Myrmecidés és Thoas egyre lelkesebb leveleket írtak, egyre jobban elhalmoztak áradozó dicséreteikkel, egyre buzgóbb munkára biztattak. Mikor végre megszoktam a forróságot, a legyeket, a veszedelmes szúnyogokat s az ocsmány embereket, éreztem, hogy belepusztulok ebbe a városba. Nem volt egy jóravaló héber, akivel szóba állhattam volna, egy akármilyen kicsiny gyülekezeti ház, ahol hallhattam volna az írások szent nyelvét, egy ajtón sem léptem be olyanon, amelyen ott függött volna a mezuzd. Adonáj, áldassék a neve mindörökké, hátat fordított ennek a vad, sivár, pogány világnak az arab bálványok láttán. Úgy véltem, most már akárki elláthatja a dolgomat, akinek kedve támad három évet tölteni itt, ki is terjesztheti a kereskedést, szaporíthatja a megbízottakat, most már az egész troglodyta népség tudja a Vörös-tenger mentén, hová vigye az elefántcsontját. Megírtam hát, hogy a következő karavánnal magam is visszatérek, gondoskodjanak utódomról, vagy szüntessék meg az elefántcsont szállítását. 39
Társaim nem örvendeztek visszatérésemnek. Még nagyobb sikerekkel kecsegtettek, aranyhegyeket csillogtattak meg előttem. Siránkoztak, milyen kár, hogy nem bírom ki tovább, ajánlottak, forduljak görög orvoshoz, nősüljek meg, vásároljak házat, kertet, építtessek fürdőt. Elvégre mindent meg lehet szokni. Elathban is emberek élnek. Gyanítottam, hogy távol akarnak tartani maguktól, itt akarnak elveszteni, hogy keserves munkám gyümölcsét maguk szedjék le. Bizonyosan becsapnak a hátam mögött máris. Tanácsaikon dühösen nevettem. Görög orvos, itt! Nősüljek meg, vegyek el egy nyolc-tízéves arab leányt, aki húszéves korában fogatlan szipirtyó és méregkeverő vagy vajákos lesz, vásároljak mellé egyre új meg új néger lányokat, gyűjtsem a vénasszonyokat! Vegyek sárviskót, puszta kertet, építsek fürdőt, itt, a tenger mellett! Végül fanyalodjam fiúkra, mint az arabok meg a Myrmecidés-féle görögök. S mindezt azért, hogy tovább viaskodjam a legyekkel, szívjam a bűzt, ők meg üljenek Tiberiasban, mint isteneik az Olymposon. Én, a sánta Héphaistos, az Alvilágba rúgva, kovácsoljam a szerencséjüket. Mert ugyan mit kezdhetnék itt akár egy aranyheggyel? Ügyeimet elrendeztem, a kereskedőktől, a sejkektől, az ismerősöktől elbúcsúztam, embereimet megjutalmaztam, a fekete asszonyt meg egy fiatal leányt, akit közben vásároltam, visszaadtam s tevémre ülve az éppen induló karavánnal magam is Jerusálim felé irányítottam a kantárt. Mint mondtam, ezúttal Kir Moab s Makaur irányába mentem. Nem volt olyan rossz, mint amilyennek híresztelték. Igaz, a vidék még sivárabb, de hellyel-közzel lenyűgöző. És az is igaz, hogy Moab földjén még a mozdulatlan kövek is rablókká válnak, a nyájat legeltető pásztor hol kém, hol útonálló, de nekünk semmi bajt sem okoztak. Szíves szóért, nyájas köszöntésért, egykét szemer aranyért vagy egy darab szövetért még el is kísértek a legközelebbi tanyáig s barátaik, rokonaik védelmébe ajánlottak. Lépten-nyomon meghívtak a sátrukba, mindenáron ragaszkodtak hozzá, hogy a kötelező három napot töltsem náluk, elhalmoztak egyhangú ételeikkel, italaikkal. Amennyire lehetett, elhárítottam nyűgös vendégszeretetüket s a neheztelést ajándékkal enyhítettem. Sikerem titka nemcsak mértéktelen udvariasságomban, hanem a műveltségemben is rejlett. Ezek a rablók, pásztorok, vadászok görcsös szívóssággal kutatják az igazságot. Napokig vitatkoznak egy ültő helyükben. Vitáikba engem is belevontak, voltak kérdések, amelyeken tíz év óta vitatkoztak már, családok, nemzetségek, törzsek kerültek szembe egymással, az igazság eldöntése a fegyverekre hárult, s most nekem kellett kimondanom a döntő szót a békességért. Híre terjedvén vállalkozásomnak, messze vidékről felbukkantak a tudós vének, fegyvereiket a sátor előtt hagytak s úgy ültek körös-körül, mint a pogány istenek. A halálos ellenségek csodálatos önuralommal terjesztették elő állításaikat, érveiket, sohasem vágtak egymás szavába, udvariasságuk elképesztett. Mikor kimondtam a döntést, szemrebbenés nélkül hallgatták érvelésemet, mindnyájan elfogadták s a békét evésselivással, buzgó énekléssel ünnepelték. Bámultak, mert megakadás nélkül idéztem Mószét, a prófétákat, Pythagorast, Platont, gyönyörűségükben a szakállukat simogatták. Mikor minden befejeződött, összeölelkeztek, megcsókolták egymást, és nyertes, vesztes elégedetten távozott. Lovaik egymás mellett ügettek. Baj nélkül jártuk meg a borzalmas, vad, sziklás utakat. A haragvó Úr tört-zúzott, hányt egymás hegyére rozsdavörös meg hamuszürke sziklákat, hegyormokat, hasított szakadékokat, mikor Sodorna meg Gomorrha bűneit megbosszulta. A magasban láttam Makaur várát és városát, lent a mélyben Lóth tavának lomha vizét a tűző napban. Kitárult előttem Kánaán hegyesvölgyes, zöldellő, ligetes vidéke egészen a Kinnereth taváig, de a Hermon havas csúcsát is láttam a felhők alatt, mint mozdulatlanul lebegő felhőt. Elgondoltam, innen, a Jordán sós mocsaraitól indultak el az ősök, hogy meghódítsak ezt a földet mindörökre, s mivé lett a hódításuk azóta! Itt, a Nebo ormán állott Mósze, áldott legyen az emléke, a Törvényekkel, szavai kemények voltak, mint ezek a sziklák. Éreztem, szent ez a föld, a virágzó mandulafákkal
40
borított völgyekben s a komor sziklákon egyképpen Adonáj ereje sugárzik, áldott legyen a neve mindörökké. Mikor a Nebo hegyén álltam (karavánom lent maradt a nem nagyon magas hegy lábánál) és széttekintettem a szent helyről, ahol Mósze utoljára állott, különös esemény történt velem. Magamba mélyedve járkáltam az időtlen kőoszlopok között, amelyek félig-meddig a fűbe, bozótba süllyedten még ma is valami rejtett értelmű kört formálva düledeznek ezen a helyen. Nagy, faragatlan köveik, mint valami oltár romjai. Zömök oszlopok, rajtuk elmosódott jelek. Elgondolkodva merengtem, tekintetem bejárta a sziklás hegygerinceket s a zöld völgyeket, a Jordán nádas medrét s Gilgal kúpját. A mélységekben kicsiny falvak kuporogtak, sátortanyák csúcsai barnálltak, mint egy-egy fészek egy irtózatosan nagy, ledőlt fa ágai között, amely talán a vízözön idején zuhant a földre. Ekkor néhány kecske bukkant fel a bokrok közül. Majd egy sovány öregasszony tűnt elő, piszkos kaffijeh a fején, ócska ruha a testén, mezítelen lábszára barna és kiszáradt, kezében gally, azzal terelgette legelő kecskéit. Kíváncsian nézett rám. Szokásom szerint tisztelettel köszöntöttem. Ismeretlen tájszólással felelt, de azért elég könnyen megértettem. Hangja szelíd volt, bár meglehetősen éles. És mert senki sem volt a közelben, nem szégyelltem szóba állani vele. „Honnét jössz, gazdag úr?” - kérdezett. Lendítettem a karommal. „Talán Kerijothból?” Meglepődtem a kérdésén. „Onnét származom, de most nem onnét jövök.” „Három Kerijoth van - magyarázta egykedvűen. - Amott is van Kerijoth, a tón túl, meg följebb is van egy, ide látszik. Nincs benne semmi különös. Alig van szántóföldje.” „Én abból származom, amelyik ott túl fekszik a tavon.” „Hát abból? Mindegy. Kerijoth, hát Kerijoth. A lélek a vérben lakik, a Chochmah pedig a szívben. Az meg Ádámtól jön, nem az atyától meg az anyától. Hiszen tanult férfiú vagy.” „Honnét tudod mindezt? - kérdeztem meghökkenve. - Hiszen itt nem tanulhattad.” Az öregasszony nevetgélt, bólogatott. Testét előre-hátra ringatta, mint anyám, fekete, ragyogó szemét hol behunyta, hol erősen rámvetette. „Tudom és még többet is tudok - dicsekedett gyermekesen. - Mindent tudok. Azt is tudom, hogy ezen a helyen ölték meg Mószét, Ádám küldöttjét. Itt ölték meg, ereje teljességében, amikor még sem a szeme, sem az elméje nem homályosult el. Azt is tudom, hogy ezeken a köveken oltár volt. Én tudom, hogy és mint történt. Ezek a kövek pedig, amik itt körben állnak, az Állatok. Amaz, ami az oltár volt, a Nap. Mikor Mósze ideérkezett, ezek már álltak. Mert még Seth, Ádám harmadik fia állította őket s írta rá ezeket a jeleket. Lépj ide, középre biztatott, megfogta a kezemet s a kör közepére húzott, az oltárromok mellé. - Nézz körül. Látod az Állatokat?” Körülnéztem s egyre jobban csodálkoztam. „Honnét tudod mindezt? Ki mondta, hogy Mószét, áldott legyen az emléke, megölték?”
41
„Tudom, uram, mindent tudok, ami akkor történt. - Behunyta a szemét, előre-hátra ringatta a testét, mintha csónakon állna. Ez ijesztő volt, mert anyámat juttatta eszembe. Még sovány fekete ujjaival is olyasféle tétova mozdulatokat tett, amilyeneket anyám. - Régen, mikor a kövek még mind állottak, az egyikre ezt véste Seth: Nebóra hallgass, senki másra. A többire meg felírta az Állatok nevét és az erő jelét, ami bennük lakik. Mindezt tudom, uram. Az sincs rejtve előttem, hogy te ki vagy. Hiszel nekem?” Most már kényelmetlen volt számomra ez a fecsegő vénasszony. Csak nevettem a szavaira s lefelé indultam a hegyről. De ő utánam lépett, megfogta a kezemet s folytatta: „Figyelj, uram, hallgass meg, ne felejtsd el, amit hallasz. Te odaadod a kicsit a nagyért, pedig a kicsiben rejtőzött el a nagy. Figyelj rám, hallgass rám: te elhagyod a nagyot a kicsiért, pedig a nagyért el kell hagyni a kicsit s a nagyot is a legnagyobbért. Nyugtalan a szíved, uram, mert nem látod a fényt, ezért a mandulafák völgyéből a sziklákra vágyol, a sziklákról a mandulafák völgyébe. Figyelj rám, hallgass rám, ne feledd, nehezen születtél és nehezen halsz meg, ezért újra meg újra meg kell halnod, ha fel nem támadsz halálod előtt. Sokan bánták a te születésedet, sokan bánják még ezután, amíg csak az idők el nem múlnak, de te azt hiszed, a hegyen állsz és mindaz, amit látsz, a tiéd. Hallgass Nebóra, hallgass Nebóra, uram. Sokan vesznek a te kezedtől, de tudd meg, hogy a gyilkos is, a meggyilkolt is csak így ismeri meg a titkot, amit ismerni kell. Átkozod a gyilkost, de a meggyilkolt nem átkoz téged. Mert nem tudod, hogy mikor szemed előtt kialszik a Nap, benned kigyúlt a fehér fényesség, s mindent meglátsz, mindent megtudsz, ami most zárva van előtted. Figyelj rám, hallgass rám: találkozni fogsz a legkisebbel s nem hajolsz meg előtte, mert nem tudod, hogy a legnagyobb. Találkozol a legnagyobbal s nem látod majd, hogy te vagy a legkisebb. De mikor kialszik benned a Nap, akkor látod meg a fehér fényt. Akkor leszel boldog, mikor mindent elvetsz magadtól, még tennenmagadat is, akkor emelkedsz magasra, amikor lezuhansz. Mondjak még valamit? Hallgass rám, figyelj rám, ne feledd: Ádám magához ölel mégis, mert mindenért megfizetsz.” Figyelmesen hallgattam zavaros fecsegéseit, napégette arca, csudálatosán fénylő fekete szeme, különös, duruzsoló álmatag hangja lenyűgözött. De már elég volt a vajákosságból. Pénzt vettem elő, a markába nyomtam. Megnézte, szelíden elmosolyodott, tagadóan ingatta a fejét. „Nem kell, vedd vissza. Amit adtam, nem pénzért vetted.” Visszaadta a pénzt, elindult a kecskéi felé. Hamar eltűnt a bokrok között. Megszabadulván tőle, még egy kissé eltűnődtem a hajdani oltár romjainál s nézegettem a vén köveket. A vénasszony hangja még egyre a fülemben duruzsolt. Bosszantottak a szavai, igyekeztem elfelejteni őket. De máig sem felejtettem el. Végigtekintettem Kánaán vidékein s elábrándoztam, hogy mit is tennék, ha mérhetetlen vagyonom volna. Ha városoknak, katonáknak parancsolnék. Ha a kezembe hatalom hullana, ha megismerném a varázstudomány titkait s mindenkin uralkodhatnék. Először is megtisztítanám ezt a földet az idegenektől, a bálványimádóktól, a Törvények megcsúfolóitól. Azután csökkenteném az adókat, megműveltetnék minden darabka földet, új csatornákat ásatnék, ingyen adnám az öntözővizet. Nagyszerűen kifejleszteném a kereskedést, arannyal, selyemmel, drágakővel árasztanám el az országot, gazdaggá tenném a népet. A kenyér úgy heverne az utcákon, hogy csak le kellene hajolni érte. Igazságot szolgáltatnék, eltaposnám azokat, akik az özvegyet, árvát, az öreget, a gyámoltalant sanyargatják. Fényt és pompát mutatnék az egész csodálkozó világnak. Még nagyobbá, még szebbé, még gazdagabbá tenném a Miskánt és Jerusálimot. Így képzelődtem a hegyen, azután megindultam lefelé.
42
De, bár a féleszű öregasszony szavaival nem törődtem, emlékszem, hogy megnéztem, rajta van-e a tevém nyakán a kék üveggyöngy s ugyanaz-e, ami rajta szokott lenni. Pedig a gyöngyöt csak megszokásból hagytam a teve nyakán, mert ezzel együtt vettem, s mert a szolgák is megkívánták a rontás ellen az amulétot. Mire áthaladtunk a Jordán gázlóján s a mocsarak között Gilgalhoz értünk, már nem is törődtem a történtekkel. Mindnyájan leszálltnak állatainkról s a földre borulva imádkoztunk ezen a helyen. Jerusálimon keresztül tértünk vissza Tiberiasba. 9 Myrmecidés és Thoas ünnepélyesen fogadtak. Mind a kettő megölelt, megveregette a hátamat, örvendeztek, milyen egészséges vagyok, mekkora tekintély sugárzik rólam. Szobájukba vezettek, gyümölccsel, chiosi borral, mézes süteményekkel kínáltak. Meghívtak ebédre is, de elutasítottam, mondván, atyámmal akarok lenni. Nem ittam a borból sem, csupán a citromléből. Nagyjában beszámoltam életemről, az emberekről, az üzlet helyzetéről, a kisebb-nagyobb veszteségekről. Ragyogó arccal hallgattak, a veszteségekre legyintettek, a sok nyomorúságon hangosan nevettek, végül sajnálkoztak, hogy otthagytam azt a jó aranybányát. Myrmecidés hangoztatta, hogy korlátlan hitel áll rendelkezésemre, Thoas pedig megrendülten hangoztatta, lám, az Úr megjutalmazza azok hűségét, akik körül vannak metélve, de még a barátaikat is. Most már itt az ideje, hogy maga is a Törvényre térjen s körülmetélkedjék. Atyám sírt örömében, mikor beállítottam. Igen megöregedett, megőszült, a dereka még hajlottabb lett. Boldogan állt mellettem, míg a szolgáló megmosta, megkente a lábamat. Kenyeret, hideg húst, hagymát hozatott, szinte velem evett a szemével. Aztán elnyúltam a kedves terebintfa árnyékában, kibámultam a tóra s elmerültem az otthoni csendességben. Öcsémről atyám nem tudott semmit, de hallotta, hogy elment Gadarából. Nagybátyám megnősült, egy juliasi csónakkészítő leányát vette el, Judithot. Negyedik gyermek, három bátyja szintén csónakkészítő. Tizenöt éves és eléggé jómódú. Az öreg Mélek meghalt, az egész környék összegyűlt a temetésére, de nem siratták. Mindent elújságolt atyám, s bár nem volt érdekes, nagy figyelemmel hallgattam. Alkonyatkor már ott szorongott nálunk az egész város. Hallani, látni, üdvözölni jöttek. Elhalmoztak dicséretekkel, úgy szóltak hozzám, mint akire egész Gamala büszke. Megtapogatták a ruhámat, megbámulták a gyűrűimet, karperecemet, fülönfüggőmet, találgatták, mennyit érnek. Töviről hegyire kikérdeztek, mit láttam, merre jártam, mit műveltem. Célozgattak arra is, hogy most aztán megvehetnem egész Gamalát, vagy hajókat vásárolhatok Kaiszarijjában, Indiáig hajózhatnék. Megvételre kínálták tevéjüket, szamarukat, ökrüket, juhukat. Irigyelték a két ravasz görögöt, Myrmecidést és Thoast, hogy éppen engem választottak társul. Egyszóval, olyan este volt, amilyen valamely nagy híresség hazatérésének estéje szokott lenni. Az öregek igen komolyan tanácsolták, most már nősüljek meg, akármelyik leányt megkaphatom, amelyiket akarom. Egyszerre elfelejtették, hogy bicegek. Előkerült a nagybátyám is. Hevesen megölelt, megcsókolt, kiabálva dicsért. Ugyanolyan volt, mint azelőtt. Vannak, akik vénségükig sem változnak. Sihederes, hangos, felületes, hanyag, nyughatatlan. Nem akartam elhinni, hogy ez az ember megnősült. Pedig vállas, csontos, magas férfi volt, orra büszke, szeme tüzes, arca megnyerő. Késő éjjelre járt, mire a vendégsereg eloszlott, a városka kapui becsukódtak. De Jehuda még maradt, noha fáradt voltam. Bort ivott, vígan nevetgélt az elathi kereskedők, hajósok, sejkek
43
furcsaságain, a moabitak vitáin. Megemlítettem a Nebo hegyén látott régi köveket is. Jehuda felugrott, elöntötte a tűz. Így kell meghódítani Kánaánt újra, ahogy akkor hódította meg Jehósuah, áldassék az emléke! Le kell dönteni Jerichó falait a sófárok hangjával. Héremet kell rendezni az idegenek között, nem kímélni még a gyermekeket, a nőt, a juhot, a gyümölcsfát sem, ha idegené vagy romlott izráelitáé. Ilyeneket kiabált. Aztán észbekapott, nevetett és elénekelte Deborah győzelmi dalát, a földön dobolva hozzá öklével. Atyám többször figyelmeztette, ne hagyja magára ifjú feleségét, mert ez az idő a szerelem ideje. De nagybátyám erre is csak nevetett, azt mondta, az asszony sorsa, hogy várjon. Mint leány: várja a vőlegényét, mint feleség: várja az urát, mint anya: gyermekeit, mint öregasszony: az unokáit. Ezen egy kissé csodálkoztam, de Jehuda nem törődött többé a dologgal. Megint a görögöket szidta. Utálattal beszélt a pogány városokról. „Nézd meg Gadarát, Pellát, Jerast! - ordítozta. - Széles utak, kőkockákkal borítva. A város közepén agora. Körülötte díszes templomok Artemis, Hermés meg a többi pogány isten pereputtya tiszteletére. Márványkutak, szökőkutak, mindenféle kutak. Oszlopcsarnokok, árkádos gyalogjárók, nehogy a kényes kurvák fátyola elázzék, a festék lecsurogjon a pofájukról. Nehogy feketére süsse őket a Nap, mint Jiszráél leányait. Számozott helyek a cirkuszban, kocsiverseny, állatviadal, ökölvívók, atléták. Fogadások a küzdőkre, fehér párt, zöld párt. Tülekedés, ordítás, taps, áldozati füst. Vándorló színésztársaság, hol Medeát, hol Antigonét, hol meg Oidipost játssza, mindenféle gyalázatosságokat és undokságokat. Ennek véget kell vetni!” Csodálkoztam, hogy így szidja az amfitheátronokat, a színházakat, holott gyerekkorom óta ő hurcolt ezekre a helyekre, örökké kardoskodott hol a zöld párt, hol a fehér párt mellett. Most meg ordított, mint az oroszlán, még ezek ellen is. Atyám szerette volna már hazaküldeni, egyre unszolta, menjen fiatal feleségéhez. De nem mozdult. Végre atyám lefeküdt a másik szobában. Amint kettesben maradtunk, nagybátyám suttogóra fogta a hangját, egészen közelhajolt hozzám és így szólt: „Öcsém, nagy események vannak készülőben. De erről nem mondhatok többet. Azonban volna egy kérésem. Te most gazdag vagy, öledbe hullott az arany. Én meg megnősültem, kiadásaim voltak, tartozom Joszifnak is Haramathaimban kőért, a feleségem hozományát nem fordíthatom erre. Ne kívánd, hogy megalázkodjam s elsoroljam összes gondjaimat. Kereken arra kérlek, kölcsönözz nekem száz sékelt.” Feszülten figyelt. Én arra gondoltam, mindez hazugság, nem akarja feltárni kérése igazi okát. Atyámtól hallottam, hogy a műhelye jól jövedelmez, termése bevágott, munkásait pontosan fizette, udvarán reggeltől estig kordék csikorogtak. Felesége is jómódú. De nem kérdeztem meg, mire kell a kölcsön, hanem így szóltam: „Szívesen adok, hiszen a rokonom vagy. Száz sékelt adok, de pénzben.” Aggodalmasan várakozó arca felderült, „Írást adok róla s határidőre kérem - nyugtatott meg. - És nem felejtem el, amit teszel.” Kijelentettem, hogy írást nem kérek, határidőt sem szabok, mert akkor szüntelen erre kellene gondolnia és meggyűlölne. Tiltakozott ugyan, de boldogan beleegyezett. Hálásan megölelt, jó kedvre derült megint és ivott. Gondoltam, csak hadd legyen lekötelezettem. Ez a pénz még akkor is kamatozni fog, ha nem fizeti vissza. Odaadtam a pénzt, eltette s rögtön olyan álmosság tört ki rajta, hogy a szeme is bedagadt. Mikor tántorogva elindult, támogatnom kellett. Én is nagyon fáradt voltam, nyomban elaludtam.
44
Ezután bejártam a gazdaságot, megnéztem a földeket, a jószágot. Ökreinkkel nem voltam megelégedve, a fekete fajtát nem szerettem. Juhaink gyapja durva volt és hosszú. Hibák, hanyagságok mutatkoztak. Elhatároztam, hogy itthon maradok s kedvem szerint rendezem el a dolgot. Csak egyet akartam még elintézni: már mikor Tiberias dombjai feltűntek előttem, elhatároztam, hogy nyereségem tizedét, mintegy negyven sékelt pénzben, a Miskánnak ajándékozom s egyben felkeresem Gamaliélt, a nagy tudóst, hogy néhány szorongató kérdésben a véleményét halljam. Néhány hónapi pihenés, nézelődés után fel is kerekedtem s a Városba utaztam. Megszállván a szokott helyemen s tevémet a fogadós gondjaira bízván, felmentem a Miskánba, bemutattam áldozatomat, majd a Korbánt kezelő hivatalba siettem s kifizettem adományomat. A tisztviselők nagy tisztelettel bántak velem, áradozva dicsérték bőkezűségemet s áldást kívántak reám. Elégedett voltam, könnyedén mentem le a lépcsőn, bicegő lábam mintha kicserélődött volna. Jónak, tisztának, újjászületettnek éreztem magam, mint egy csodálatos fürdő után. Gamaliélt könnyű volt megtalálnom, mindenki ismeri. Terjedelmes, szépen művelt gazdasága van a városon kívül, háza nagy és előkelő. Nyomban bevezettek hozzá, bár nem egészen a látogatási időben kopogtattam nála. De nem akartam késni, gondoltam, sokan keresik s nem tudok bejutni. Rómaiasan berendezett szobájában fogadott, tekercsek, viasztáblák között. Széles vállú, boltozatos mellű, láthatóan hatalmas erejű, de eléggé alacsony termetű férfiú. Szakálla sötétbarna, dús és ápolt, ruhája finom, de egyszerű. Nagy hódolattal járultam elé, felállt székéből, felém jött, de egy kissé hűvösnek éreztem. Okos barna szeme élesen tekintett rám. Engedelmét kértem a háborgatásért. Leültetett, előadtam kétségeimet, amikről ezekben az írásokban már többször volt szó, kértem, mondja meg a véleményét. Figyelmesen hallgatott, egyenesen a szemembe nézett, de néha-néha egy pillanatra behunyta a szemét s elmerült gondolataiba. Majd lassan, halkan, de nagyon szilárd hangon beszélt. Gondolatait úgy állította egymás mellé, mint a tömböket, nem hadonászott, de itt-ott megemelte a kezét, formákat vágott ki a levegőből s mintha egymás mellé s egymásra rakta volna őket. Hillél unokáján meglátszott, hogy fegyelmezetten gondolkozik, noha beszélik, hogy szereti nézegetni a szép asszonyokat, még a pogányokat is. Érvei szilárdnak látszottak. Az Impérium vasabroncsai immár bezárták az egész Mare Internum népeit, de még a Pontusét, a Kaspiumét is. A távoli Oszlopoktól kezdve a Kaukázusig és a parthusok országáig csupán a szegényes Mauretania, a beékelt Thracia meg a szorongatott Kappadokia tekinthető annyira-amennyire független országnak, már ha független egy bogár, amely az elefánt talpánál üldögél. Ezek is addig függetlenek, ameddig Róma akarja. Fel, a germán tengerig, a jeges Észak vidékéig minden a Birodalom része. A mi kis hazai földünk úgy foglal helyet ebben a szoros vasabroncsban, mint a hordó dongáinak egy kicsiny szilánkja. „Nézd csak józan ésszel, Jehuda bar Simon - mondta komolyan s felkelvén, egy térképet bontott ki előttem. - Ez itt a világ képe. Futtasd rajta végig a tekintetedet s mondd meg őszintén: lehet-e, szabad-e nekünk Dávid birodalmát játszanunk, Selomo hatalmának álmait kergetnünk, anélkül, hogy a végső pusztulást ne kockáztatnánk? A rómaiak nem törődnek egy-egy nép életmódjával, nyelvével, isteneivel, szokásaival, amíg békén marad. Nekik az adó kell, a kereskedelem, a békesség. A pax romana. A föld adományai kellenek nekik, a gabona, a gyümölcs, a fa, a márvány, az olaj, a réz, az ón és így tovább. Egy-egy légiót telepítenek a meghódolt országba, hogy mindezt biztosítsák maguknak, a többivel nem törődnek. Birodalmuk a jog birodalma. Lásd, még ahhoz sem ragaszkodnak, hogy az uralkodó szobrát felállítsuk a Miskán előtt, mikor látták a nép halálos elkeseredését és eszeveszett fájdalmát. Adonáj ellen, áldassék a neve mindörökké, nem tettek semmit. Igaz, kíméletlenül
45
viselkedtek, mikor Herodes az uralomért küzdött, de nem szívesen tették, örültek volna, ha a nép békésen elfogadja s nem ragaszkodik oly görcsösen a Makkábiak Házához. Nem tudom, Jehuda bar Simon, vajon nem kacérkodol-e a Túlzókkal. Ha így volna, kérlek, gondold meg: abban a pillanatban, mihelyt komoly lázadás ütné fel a fejét, ha római katonákat, tisztviselőket öldösnének, római házakat gyújtogatnának, római hajókat süllyesztenének el, ha csak a legkisebb jele mutatkoznék a Birodalomtól való elszakadásnak, könyörtelenül letaposnának, kardélre hánynának, feldúlnának mindnyájunkat, válogatás nélkül. A Várost, ahol most annyi borzalom után mégiscsak a mi áldozatunk füstje száll, s ahol, íme, biztonságban beszélgethetünk, földig lerombolnák, tökéletesebben, mint valaha történetünk során Sisak vagy Joas óta bármikor. És ebből a megtorlásból nem lenne babiloni fogság, mert az Eufrát mellett mégis legrégibb őseink földjén éltünk, kereskedtünk, szaporodtunk s bár hegedűinket a fűzfákra akasztottuk, nem vették el tőlünk az írást, a Törvényeket. Nabu-kudurri-uszur lábanyomán nem nőtt fű, de a rómaiakén még kő sem marad.” Néma figyelemmel hallgattam a nagy tudós fejtegetéseit. Szemem hol a térképen járt, hol az ő nyílt, éles, csillogó szemébe mélyedt. Ezután kifejtette, miképpen áll a dolog a görögökkel. A szír uralom erőszakkal telepítette őket ide, a mi dühös tiltakozásaink, véres ellenkezésünk közben. Ma már itt vannak, tűrnünk kell őket. Ha a zeloták itt-ott rajtaütnek egy gazdag görögön, felgyújtanak egy görög házat, eltesznek láb alól a görögökkel barátkozó izraelitát, a rómaiak mint gyilkosságot, rablást, gyújtogatást torolják meg. Kisebb esetekben átengedik az ítélkezést a tetrarcha hatóságainak. Mihelyt azonban elharapóznék a mozgalom, már elevenükbe vágna, mert a görög kereskedelem, ipar, mindenféle vállalat megbénulna, a Birodalomba áramló gabona és arany folyása megszűnne. Nem lehet tehát úgy gondolkozni, hogy ma a görögöket ütjük a rómaiak elnézésével, holnap a rómaiakat a többi nép segítségével, végül valamennyit mi magunk, ha már eléggé meggyengültek. Akár így, akár úgy, az erők nem állanak mellettünk s mindenképpen elpusztulnánk. A római jog igen nagy hatalom. Ekkor már emelt hangon, ércesen, keményen szólt, csontos arca kigyúlt, roppant izmai megfeszültek a simla alatt. Csakugyan lenyűgöző volt. „De egy megmaradt nekünk, Adonáj, áldassék a neve mindörökké. A Kimondhatatlan Név, az Egyedülvaló, a Legszentebb - mondta nyomatékosan. - Őt nem vették s nem is vehetik el tőlünk. Megmaradtak az ő törvényei és kinyilatkoztatásai. Megmaradt a vele kötött szövetség. Él Mósze, az ő szolgája, élnek a próféták, él az ige, a Memrá. Él az Írás, a tudomány, élnek, akik ismerik az Írások rejtett értelmét, őrzik a megújuló élet magvát. Él a nép, áll a Miskán, áll maga a sokszor megcsúfolt Város is. Mindez együtt a mi erősségünk, menedékünk, életünk. Sorsunkat alázatosan el kell fogadnunk, nem szabad futnunk előle, nem szabad tiltakoznunk ellene. Miért fussunk veszedelmes álmok után, mikor itt a valóság, Adonáj, áldassék a neve mindörökké! Írva van: Elfordítod a te orcádat, s megháborodnak, elveszed a lelküket, s kimúlnak, porrá omolnak újra. Kibocsátod a Szellemedet és újjá teszed a földnek színét. Ezt kell tudnunk, értenünk, Jehuda bar Simon. Arra kell vigyáznunk, hogy el ne veszítsük a Szellemet, mert kimúlunk, porrá leszünk s már életünkben halottak. Nyitva kell lennünk, hogy az Úr kibocsáthassa belénk Szellemét s mindig megújuljunk. Minden egyéb hiú ábránd, veszedelmes, csalóka álom, kábító méreg. Minden egyéb csak asszonyos fecsegés, otromba játék, öngyilkosság. Az örökkévalóban kell élnünk, hogy miénk legyen a jelen. Ha a jelennek élünk, elveszítjük az örökkévalót.” Gondolatain átütöttek Hillél fényei, de úgy éreztem, az igazságot hallom s megnyugodtam. Ezután tapsolt s a belépő öreg szolgától, akit Atyámnak nevezett, citromos vizet, süteményt,
46
gyümölcsöt kért. Miközben eszegettünk, kikérdezett származásom, családi körülményeim, foglalkozásom felől. Nem helyeselte, hogy még nőtlen vagyok. A férfiak nősüljenek meg mennél korábban, a lányok menjenek fiatalon férjhez, így forrnak össze testben-lélekben igazán, így lesznek erős, szép utódaik. Mert csak a fiatalok vágnak neki bátran az életnek, győzik le számtalan nehézségeit s csak így őrizhetik meg tisztaságukat a kedésák, a hetairák, az unatkozó görög asszonyok, sőt, ami a legszörnyűbb: a férfiak kísértéseitől. Látogatásomat befejeztem, mert az öreg rabszolga jelentette, hogy többen várnak már odakint az előcsarnokban. Nyájasan köszönt, az Úr áldását kérte rám s az ajtóig kísért. Éreztem, hogy ő a legigazabb férfiú, akivel eddig találkoztam. Úgy elmerültem gondolataimba, hogy a körülöttem tülekedő embereket észre sem vettem. Egy teve majdnem fellökött. Nehéz volt megemésztenem, hogy törődjünk bele a sorsunkba, ne csüggjünk hőseinken, akik megszabadítottak a szolgaságtól s az idegen szennytől. 10 Hazaérkezvén, megdöbbenve hallottam, hogy a Túlzók egy éjszaka rátörtek Myrmecidés és Thoas házára, öltek, raboltak, gyújtogattak, a raktárakat felforgatták, a tevéket és szamarakat rakásra öldösték, minden iratot széttéptek, minden bútort, szobrot, vázát összetörtek. A támadók közül csak kettőt sikerült elfogni. Nyomban Jehudához siettem. Vidáman, hangosan fogadott, éppen egy fakádból lépett ki, szuszogva törölgette a testét, a kendő mögül beszélt. Felesége, Judith, mellette állt és segített neki. Él az Úr, hogy nem gondoltam semmire. Üdvözöltem az asszonyt, de jóformán meg sem nézhettem, nem is szólhattam hozzá, mert Jehuda lelkesen kiabált. Csak annyit láttam, hogy fiatal és karcsú. „Íme, az én legigazibb rokonom - magyarázta feleségének. Úgy fogadd, mint testvéredet. Ő Jehuda bar Simon, Gamala büszkesége. Bejárta a félvilágot, gazdag, tekintélyes és nagy tudós, ő az, akiről már beszéltem neked. Egy évig elkerült.” Nyomban megparancsolta Judithnak, hogy ennivalót, bort hozzon. Az asszony engedelmesen kiment. Jehuda pedig köpönyegbe burkolódzott s letelepedett. Arca egyszerre komollyá vált. „Hallottad, mi történt Tiberiasban? Megugratták a te görögjeidet. Csak azt a két szegény fickót sajnálom, akit elfogtak. Meglakolnak a többi helyett is.” Nagyon kikeltem az ilyen otrombaságok ellen. Jehuda azonban legyintett. Jósuahot, Dávidot emlegette. Ha Dávid olyan kényes férfiú lett volna, felépülhetett volna-e a Miskán? Égne-e ott áldozati tűz? Nem, hanem a jebuzitak csűrei állnának ott még ma is. Magyarázni kezdtem, amit Gamaliéltől hallottam, de ő türelmetlenül félbeszakított. „Ez csak fecsegés. Megszólalt az ökör, szabad ég alatt tanácskozik a szenátus. Gamaliél, Nikodémos, Joszif meg a többi gazdag tudós a rómaiakkal tart, mert szereti a hasát. Chanan főpap egész pereputtya az áldozati állatokból él, valóságos bazár a Miskán első udvara. A Palotában a rómaiak talpnyalói ülnek, könyökig vájkálnak aranyban, drágakőben, borban, nőben és fiúban. Kurváik és kurafiaik úgy élnek, mint a disznók. Ezért búsul a föld, mint Hosejáhu mondja és elerőtlenül minden, ami rajta lakik, a mező vadja és az ég madarai egyaránt, bizony, még a tenger halai is elveszíttetnek. Halljad Hosejáhut, öcsém. Méltán járnak 47
hát úgy, ahogy ő mondja: meztelenre vetkőztetjük, hiába szaladgál a szeretői után, megszüntetjük minden örömét, ünnepét, újholdját, szabbatját és minden ünnepnapját. Letépjük róla Astaroth selymeit és ékszereit, le bizony. Nem félünk a római légióktól, a görög pénztől, sem a katapultáktól és a tűztől. Meglásd, így jár Gamaliél is meg a többi valamennyi, aki arra tanítja Jiszráélt, hogy Adonáj, áldassék a neve mindörökké, nem kíván tőle hősiességet.” Emlékeztettem rá, hogy Hosejáhu után következett Assur betörése. Azzal felelt, hogy az ország ellenállhatott volna neki, ha éppen Hosejáhura hallgat. A vita egyre hevesebb lett. Judith egy kissé hátrább ült, térdére támasztotta könyökét, állat a tenyerébe nyugtatta és hallgatott. Hol Jehudát nézte figyelmesen, hol engem. Mintha hegyfokon ült volna, ahonnét kitekinthet a völgybe. Nagy szeme sötét volt, mint a Kinnereth éjszaka. Nagybátyám sohasem fordult felé, én azonban vártam egy-egy helyeslő pillantását. De ő csak figyelt. Vitánk annyira elmérgesedett, amennyire el szoktak a viták mérgesedni, ha fiatal, szép nő van jelen. Jehuda úgy beszélt, mint egy megszállott. „Az a vasabroncs, amit Gamaliél mutogatott neked, rozsdás hitványság. Én is nézegettem már a világ képét és sokan mások is. Az Oszlopoktól kezdve végig Afrikán, egészen Ázsiáig, Kappadokiáig, itt a legvékonyabb, éppen itt. - Dobbantott a lábával. - Kánaán a leggyengébb része. Ha itt elpattan, végigkunkorodik Phrigiáig, másfelől meg Mauretániáig. Tudják ezt a rómaiak is. Micsoda gyávaság, milyen belenyugvás a látszatba! Mi tartja össze ezt az abroncsot? Az istenek meg az istennők serege? Hiszen ahány nép, annyiféle isten! Talán a légiók? Hiszen ahány katona, annyi fajta, annyi nyelv! Igen, öcsém, a római jog tartja össze, de ha erre a jogra makacsul csapásokat mérünk, össze fog omlani az egész birodalom. Törvényeink régibbek, mint az övék. Erősebbek, mert az Úrtól származnak, nem rétoroktól, konzuloktól, szenátoroktól. Az Úr törvényei sohasem illeszkednek bele a római jogba. Emlékszel, mikor velem dolgoztál a gadarai műhelyben? A márvány kemény és rugalmas. De ha sokáig ütögeted ugyanazon a helyen, kettéhasad. Ha évekig, tíz évig, ötvenig ütögetjük a római jog márványát itt, Jiszráél földjén, el fog hasadni, részeire hull s vele az Impérium. Erről van szó, s ezt egyre többen tudják. Neked is tudnod kell. Kalapácsnak kell lenned, ha pedig nem akarsz kalapács lenni, majd leszel véső és téged ütnek.” A vita megint abbamaradt, mert egy idősebb szíriai szolgáló kihívta az asszonyt. Az emeletről gyermeksírás hallatszott. Judithnak szoptatnia kellett. Erre Jehuda megint jókedvű lett. Lelkesen kiabált: „Hozd a fiút, hadd lássa az öcsém! Hiszen a családhoz tartozik!” A kisfiút behozták. Torkaszakadtából ordított, öklét majszolta. Judith hamar az ölébe vette, lábát egy zsámolyra támasztotta s kibontotta a mellét. A csecsemő hirtelen elhallgatott, mohón kereste a csecset, aztán szopni kezdett. A fiatal anya mosolyogva hajolt fölé, ujjával gyengéden cirógatta a gyermek arcát. Jehuda pedig arról beszélt, hogy már ideje megnősülnöm, hiszen miután meggazdagodtam, világot jártam, tekintélyre tettem szert, mindenütt találhatok leányt, ízetlen szavait bosszúsan hallgattam.
48
11 Fel kell jegyeznem, öcsém igazat mondott dühében, mikor azzal csúfolt, hogy kedesák ölébe dobom a pénzt. Néha ugyan hosszú ideig tartózkodtam a nőktől, mert tiszta akartam lenni. De olykor ellenállhatatlan vágy tört rám, s nem tudtam parancsolni magamnak. A városokban mindenütt van nyilvános ház a kapunál vagy valamelyik pogány templom mellett. Sorban ülnek a nők, a férfiak járkálnak köztük s választanak. Ez a görög vagy inkább mezopotámiai szokás a mi városainkban is nagyon elharapódzott s bizony, a szajhák között egyre több a mi leányaink közül való. Olykor-olykor hozzájuk folyamodtam, mint mások is. De ezek a félrelépések mindig nagyon levertek. Az idegen nőktől tartózkodtam, a mieinket pedig sajnáltam. Szégyelltem is magam. Térdem mindig remegett, ajkam kiszáradt, vaktában álltam meg az első nőnél s dobtam pénzt az ölébe. Az alázat, amivel felkelt, elszomorított. A nyegleség, amivel némelyik kihívón kellette magát, undorított. És mert ezeknek a nőknek nem szabad foganniok, olyan módszerekhez folyamodnak, amiket az izráelita megvet. Ahogy anyagi helyzetem javult, egyszer-egyszer valamelyik szép, finoman viselkedő, művelt görög hetairával is megismerkedtem. De az idegensége bántott. Elathban könnyen juthattam fiatal arab lányokhoz. Egy tízéves lány nagyon megtetszett, megvásároltam és három évig éltem vele. Azonban a szagát nem állhattam s csak akkor nyúltam hozzá, ha már nem bírtam megállani. Akkor megfogadtam, hogy inkább úgy élek, mint az essajim, nőhöz nem nyúlok, de a fogadalmat nem tudtam megtartani. A vágy néha úgy zúdult rám, mint a tikkasztó déli szél. Szolgálóink egyikéhez-másikához már nagyobb megnyugvással közeledtem. A Törvények nem tiltják, hogy a férfiú együtt háljon a szolgálójával, hiszen a szolgáló az uráé. Még sérti is, ha az ura „nem hajtja fel az ingét”, megvetést lát benne. Ha akadt köztük fiatal, csinos leány, együtt háltam vele. Valóban, meg kellett volna nősülnöm s gyakran ábrándoztam hol ilyen, hol olyan feleségről, gyermekekről. De talán azért, mert mint Elsőszülöttnek, nazírnak kellett volna lennem, vagy mert hibás lábam gyanakvóvá tett, évről évre halasztottam s inkább azzal törődtem, hogy meggazdagodjam. Most meg azt nem akartam, hogy a pénzemért, a tekintélyemért jöjjön hozzám feleségül valaki. Abban nem bíztam, hogy magamért szeressenek. Gyakran rútnak láttam magamat, különösen nők jelenlétében. Olyan asszonyra vágytam, aki úgy szeretne, mint az anyám. 12 Myrmecidés és Thoas reszkettek a felháborodástól, mikor meglátogattam őket. Végigvezettek valamennyi épületen, keserűen mutogatták az összetört finom ablakrácsokat, szinte sírtak egy szobor roncsai felett, a drága alabástromvázák cserepeit úgy tapogatták, mint a sebeket. Versengve szidták Antipas őrségét, a rómaiak lomhaságát, bosszút esküdtek a támadók fejére, fenyegetőztek, szomorkodtak. A szobában, ahol beszélgetni szoktunk, mesteremberek dolgoztak. A mozaikpadlót javítgatták. De azért nem titkolták előttünk indulataikat, nem fékezték a nyelvüket. „Hogyan metéltessem magamat körül - kérdezte keserűen Thoas -, ha ilyen a nép, amelynek törvényére akarok térni?”
49
Myrmecidés arról beszélt, hogy ilyen körülmények között előbb-utóbb el kell innét menniük. Vagyonuk, még életük sincs biztonságban, így van ez évek óta, de egyre rosszabb. Már azzal a tervvel foglalkoznak, hogy minden városból válogatott küldöttséget menesztenek Kaiszarijjába, a legátushoz, de ha kell, a Kaiszárhoz is és tudtára adják, minden görögnek el kell innét menekülnie, ha helyre nem áll a rend. Ki fizet akkor adót? Thoas viasztáblát hozott elő s felolvasta azoknak a városoknak a sorát, ahol a legutolsó évben hasonló támadások, zavargások voltak. Elmondta a megöltek, kiraboltak nevét, a kár nagyságát. Valóban megdöbbentem, hogy ennyire elszaporodtak a Túlzók támadásai. És még az sem lehetetlen, hogy a Jehudának adott kölcsönnel magam is segítettem saját üzlettársaim romlását. „Ha ez így folyik tovább - kiáltotta Thoas a viasztáblát veregetve -, egy szép napon fellázad az egész nép, polgárháború tör ki, vér folyik ezen az egész földön. Amit mi, görögök, több mint száz év alatt teremtettünk, a héberek lerombolják. Hát ebben gyönyörködik Adonáj?” Myrmecidés inkább dühös volt, mint elkeseredett. Azon töprengett, hol lehet a Túlzók fészke. Talán éppen itt Tiberiasban. Talán éppen ezeknek a jámbor munkásoknak valamelyike a titkos vezérük. Talán az előkelő papok között is vannak vezetőik, vagy az essajim között. Nem lehetetlen, hogy valamelyik vándorló nabi lazítja őket. Ki láthatna ennek a népnek a szívébe? Még abban a tudós farizeusban sem lehet megbízni, aki évek óta a barátjuk. Mindezt kedvetlenül, szótlanul hallgattam. Éreztem, rám is gyanakodnak, noha becsülettel fáradoztam az érdekükben s busás nyereséget szereztem nekik. A Jehudának adott kölcsön bosszantott, bár nem tudtam semmit. De kárörömet is éreztem, mert ki hívta ezeket ide? Ki tartja őket itt? Miért nem pöffeszkednek a saját hazájukban? Miért hívják ki a nép haragját maguk ellen városaikkal, vállalataikkal, isteneikkel, kútjaikkal, szobraikkal, fürdőikkel, színházaikkal? Miért nem értik meg, hogy idegenek? 13 Jehuda, mint régen, most is eltűnt időről időre. Judithnak azt mondta, a kőbányába, Jerusálimba vagy valamelyik más városba utazik. Mindig megígérte, hogy másnap, harmadnap pontosan hazatér. De mint legénykorában, ezúttal sem tartotta meg a szavát. Megesett, hogy egy hét múlva sem mutatkozott. Mikor aztán hazatért, lelkesen magyarázta üzleti ügyeit, vidám történeteket mesélt, ajándékokat szedett elő a feleségének, egy-egy vég finom vásznat, acháiai juh gyapjából szőtt szövetet, kék posztót, drága sarut, új divat szerint szabott köpönyeget. Ha én is ott voltam, - mióta gyermekük volt, gyakrabban meglátogattam a házukat, azelőtt sohasem mentem hozzájuk, - nekem is megmutogatta a holmit, mondván, én értek hozzá, meg tudom ítélni, milyen. Csakugyan, mindig szép, jó volt, amit hozott. De láttam, Judith csak színleli az örömet, valójában csalódott. Nem ilyet várt, vagy mást várt. Pedig értett a ruhákhoz, mindig csinos volt, mindig mást viselt. Talán senki sem ismerte még ezen a vidéken a legújabb római hullámszövetet, amikor ő már ilyenben járt. Anyámhoz hasonlított, mikor atyám kedvét kereste gondosan választott ruháival. De Judith láthatólag nem kereste az ura kedvét. Szép volt, karcsú tagjai teltek, finom és mégis izmos. Alig lehetett több tizenhat évesnél. De csak a nagybátyám nem vette észre, hogy a terhére van. Titkolta, de azonnal láttam s nem is csodálkoztam rajta.
50
14 Ha a nagybátyám útra indult, mindig kért, látogassam meg a feleségét mennél gyakrabban. „Fiatal még, nagy áldozatot hozott, mikor eljött ebbe a kis félreeső fészekbe. Túlságosan egyedül érzi magát. Fiatal, tapasztalatlan, félénk. Igaz, vannak megbízható, régi szolgáim, de azért ügyelni kell rájuk. Asszony erre nem alkalmas, nincs tekintélye.” Megígértem, hogy mindennek utánanézek, hiszen most hosszasan itthon maradok. Így is tettem. Egyszer, mikor Judith kedvetlenül állt a szamár mellett, amelyen nagybátyám éppen indulni akart, így kiáltott fel: „Ne keseregj, szépem, nemsokára itthon leszek, két nap az egész. Addig majd törődik veled Jehuda öcsém, hiszen világlátott, művelt ember. Sohase búsulj!” Judith rámtekintett, ajkába harapott és lesütötte a szemét. Szó nélkül bement a házba. Tudom, hogy odabent az ágyára borult és dühösen sírt. Ezt később mind elmondta nekem. 15 Dolgaim végeztével tehát megfürödtem, tiszta ruhát öltöttem s meglátogattam Judithot. Ez már olyan természetes volt, ha nagybátyám elutazott, hogy mindennapi tevékenységeim közé számítottam. Kedvesen, nagyon tartózkodón fogadott, ennivalót, bort hozott, bár én nem szoktam bort inni, sört is csak ritkán. Gondosan válogatta ki a gyümölcsöt, mert azt nagyon szeretem. Megbeszéltem vele gazdaságának ügyeit, tanácsokat adtam, rendelkeztem. Figyelmesen, de szótlanul hallgatott. Úgy szokott ülni, ahogy először láttam: könyökét a térdére, állat a tenyerébe támasztva s elnézve mozdulatlan szemmel, mintha hegyen ülne. Ha a dajka behozta a kisfiút, megrezzent, sóhajtozott, nyájasan, de egy kissé szomorúan vette az ölébe, kibontotta finom ruháját s megszoptatta. Nem szégyellte magát előttem, hiszen a rokona voltam. Szép, telt melle volt... 16 A házukat teljesen megváltoztatta. Értékes, rómaias bútorai voltak, rézzel díszített ágya pálmafából készült. A padlót vörös erythreai, kék tarentumi, tarka parthusi szőnyegek borították, az ágyon egyiptomi színes terítő díszlett, mint egy virágmező. Egy drága alabástromvázában mindig friss virágok illatoztak. Tisztaság, rend, jó illat áradt a szobákban. Esős időben is mintha örökké sütött volna a Nap. A kisfiú az emeleten lakott a dajkával, többször felmentem oda is. Itt még több volt a színes gyapjútakaró, a szőnyeg, a váza meg a virág. Mintha a gyermek szobája még inkább az ő igazi otthona lett volna, mint a többi. Ha leült a gyermek mellé s halkan gügyögött hozzá, elszomorodtam, s fájt a szívem. Gyűlöltem Jehudát. Egy este, mikor ettünk, így szóltam: „Vajon merre járhat az urad? Mikor érkezik haza?” Indulatosan koppantott hosszú ujjaival az asztalon s megrántotta a vállát. Szokatlanul hűvösen, majdnem keményen nézett rám, sötéten kéklő fekete szeme olyan volt, mint egy haragos állaté. „Talán nehezen várod haza, mert terhedre vagyok?” - kérdezte megvetőn. 51
„Te nem, hanem inkább én vagyok a te terhedre” - feleltem. Egy darabig hallgatott, térdére könyökölt, fekete haja sima homlokába hullt. Végre halkan mondta: „Akár te várod nehezen, akár én, úgysem érkezik meg, amikorra ígérte. Ha meg itthon van, szónokol, iszik, énekel és alszik.” Meglepődve pillantottam rá. Egyenesen a szemembe nézett. Olyan átható és kemény volt a tekintete, hogy el kellett fordítanom az arcomat. Hallgattam, nem akartam ítélkezni a távollevő felett, de a forróság átjárt, mint a déli szél. Egy darabig ő sem szólt, aztán a konopaionra telepedett, felhúzta lábát a köpönyege alá, a kis Menahemet az ölébe vette s csendesen szoptatta. „Mesélj valamit utazásaidról” - kérlelt. Miközben mesélgettem, hol a gyermek arcát, hol az enyémet nézte. Mintha a hasonlóságot keresné köztünk. Sokáig meséltem elathi életemről, ő csak hallgatott. Mikor a gyermek jóllakott, nem takarta be meztelen mellét, úgy ült a gyermekkel, álmodozva. Bealkonyodott, a szolgáló égő lámpát hozott, megkérdezte, nem kíván-e valamit, majd kiment. Ideje volt már mennem, de felriadt álmodozásából s kért, maradjak még, nagyon egyedül érzi magát és nyugtalan. Hiszen rokon vagyok, maradhatok akár reggelig, s az ura is kért, hogy ne hagyjam magára, így hát sokáig maradtam. Aztán rendszeressé vált, hogy nagybátyám távollétében késő estig üldögéljek nála. Beszéltem mindenről, ami csak eszembe jutott, mindent figyelmesen hallgatott. A gyermek ilyenkor az ölében aludt, ő elnézegette, cirógatta az alvó arcot. Ha pedig Jehuda otthon volt, akkor természetesen még inkább elnyúltak a látogatásaim. Nagybátyám ételt, italt hordatott az asztalra, jóízűen evett, bőven ivott, harsányan beszélt, majd, szokása szerint, énekelt. Mi is vele énekeltünk. Judithnak csengő, kissé kemény hangja volt. Énekünk kihallatszott az utcára az esti csendben. A vége az lett, hogy nagybátyám leheveredett a szőnyegre, szétvetette karját-lábát, dünnyögött még egy-egy szót s elaludt. Olyan mélyen, mintha agyonütötték volna. Judith szólongatta egy darabig, aztán nem titkolt megvetéssel legyintett, a konopaionra telepedett, simlája alá vonta a lábát, nekem pedig mesélnem kellett. Halkan meséltem, hogy fel ne riasszam az alvót, de kiabálásra sem ébredt volna fel. Valahányszor indulni akartam, Judith visszatartott. Hiszen rokon vagyok, s olyan egyedül van. Ebben az időben nem utaztam sehová. Nem volt hozzá kedvem. A kereskedés nem vonzott. Myrmecidésék tudtomra adtak, hogy pénzem egy része elveszett a rabláskor, azaz a részesedésemből egyharmadot „leírtak”. Minthogy csakugyan kifosztották őket, nem szólhattam semmit, de egyébként sem sokat törődtem az egésszel. Könyveiket úgyis hiába vizsgáltam volna, tudtam, hamisak. Jehuda ugyan pipogyának nevezett, megmagyarázta, hogy ezek a szennyes idegenek minden kárukat az izraelitákkal fizettetik meg, de nem hallgattam rá. Még arra is képtelen lettem volna, hogy szamárra üljek s átmenjek Tiberiasba. Inkább a gazdaságunkkal törődtem. Fehérfajta ökröket tenyésztettem, achaiai juhokkal kísérleteztem. Atyámnak is tetszett a dolog, szinte lelkesedett érte. Egymást biztattuk nősülésre. Ő engem, mert már jól benne voltam az időben, én őt, mert még nem olyan öreg, lehetnek fiai, lám, az ősatyák között hány volt, aki több mint százéves korában nemzett gyermeket. Ő azonban mogorván ellenezte a javaslatomat. Talán attól félt, hogy kiderülne, az ő vétke miatt nem áldotta meg az Úr a házasságát. Inkább engem unszolt, leányokat javasolt, dicsérte őket. Ilyenkor azonban én legyintettem. „Úgy látszik - mondta leverten - nekünk az asszonyok nem örömünkre vannak, hanem szomorúságunkra.” 52
17 Azon az estén Jehuda megint nem volt otthon. Már egy hete utazott valamerre, de sem Judith, sem én nem törődtünk vele. Örültünk, ha elment. De Judith egyre leplezetlenebbül feltárta iránta megvetését, én pedig untam őt. A pénzemből eddig egyetlen drachmát sem fizetett vissza. Judith hozzám is hűvös volt, mint mindig, de nehezen eresztett haza. Gondosan utánanéztem a gazdaságuknak, megfordultam a műhelyben is, aztán ettünk és mesélgettem. Szóltam a terveimről, újabb meg újabb utazásokról, elmondtam, mit tennék, ha legyőzhetetlen hatalmam volna. Beszéltem az elefántcsont fajtáiról, a szobrokról, amiket a pogányok faragnak belőle, aztán magukról az elefántokról s a vadászatukról. Beszéltem a selyemről, Indiáról, meg arról, hogy milyen lehet Babilu s a híres torony. Beszéltem tevékről, gyapjúról, vadállatokról, vívókról, aranyszövésről, villámcsapásokról, Hérakleitosról, Róma hatalmáról, csillagokról, halistenről. Ami éppen eszembe jutott. Utazások voltak ezek az esti csendben, a lámpa fényében, földön és tengeren, szamáron, lovon, hajón és elefánton, s Judith mintha szótlanul utazott volna velem. Békésen ült a heverőn, ölében az alvó fiúcskával, nagy szemét sötéten rámfüggesztette s elmerülten figyelt. Azon az estén is így meséltem neki. Végül haza akartam menni, késő volt. Lefektette Manahemet az emeleten, aztán a kapuig kísért. De kért, maradjak még, nagyon egyedül van. Visszafordultam, a térdem remegett. „Rossz híredet keltik, ha mindig ilyen soká maradok” - mondtam. „Nem törődöm vele. Rokonunk vagy, s Jehuda is kért, ne hagyj magamra. De ha szívesebben vagy otthon, csak eredj” - felelt büszkén. Nem mentem. Süteményt, bort hozott. Visszatelepedett a heverőre, kezében tartotta a serleget, időnként ivott belőle. Engem is váltig unszolt, de nem ittam. A beszélgetés nehezen indult meg újra, de kedves tárgyamra, a csillagokra terelte a szót, megkérdezett, csakugyan meg van-e írva bennük a sorsunk, volt és következő életünk. Elmondtam, amit tudtam s amit gondoltam a dologról. Hosszú idő telt el így. Mikor egyszer figyelmesen ránéztem, láttam, hogy a szeme különös, vad fényben ég. Figyelmeztettem, ne igyék többet. Elnevette magát, arcát könnyek öntötték el, leborult a heverőre, teste görcsösen vonaglott. Megijedtem, nem tudtam, sír-e, vagy eszelősen nevet. Riadtan kérdeztem, mi történt. De nem szólt. Felegyenesedett, megtörölte arcát, megigazgatta lebomlott sűrű fekete haját s megint nevetett. Apró, egyenletes, éles, igen fehér foga volt, mintha két finom elefántcsont-lemezből vésték volna ki művészien. „Ne törődj velem, Jehuda bar Simon, csak eszembe jutott valami” - suttogta halkan. Kérdeztem, mi jutott eszébe, de csak a fejét rázta. Mégis jobb elmennem, gondoltam s megindultam az ajtó felé. Ekkor mindkét kezét kinyújtotta, mint a fuldokló a hullámok közül. „Az jutott eszembe - suttogta -, hogy nékem már nem lesz több fiam.” Megdöbbenve álltam előtte, ő megint a heverőre borult. És zokogott. Majd, mint az előbb, felült, de nem törölte le a könnyeit, úgy mosolygott rám könnyesen, lehullt haja közül, vonagló szájjal. „Bolond vagyok - suttogta. - Eredj az emeletre, aludj ott a vendégszobában. Ne menj ma haza, ne hagyj egyedül éppen most.” Beletörődtem a kívánságába, de a gyomrom reszketett. Lámpát adott, felkísért. Nyugodt volt, mint máskor. Jóéjszakát kívánt s lelépdelt a lépcsőn.
53
Lefeküdtem, de sokáig nem tudtam elaludni. Hallottam, járkál, tesz-vesz az alsó szobában, nem alszik ő sem. A kisfiú vele volt, fel-felsírt, ő gügyögött hozzá, dalolgatott neki. Csend lett megint. Hallottam egy kutya távoli ugatását, egy el-elbődülő kisborjú álmos hangját. Végre kábultan elaludtam. De a nyugtalanság álmomban is kínzott. Lelkem megint a fekete barlanghoz szállt, vergődve lépkedtem a síkos köveken, a folyó félelmesen megáradt körülöttem, attól féltem, elpusztulok valami, a halálnál is borzasztóbb módon. Verejtékezve ébredtem hajnalban s arra gondoltam, bár ne maradtam volna itt egy bolond asszony szeszélyéből. Nyomban felkeltem, rendbehoztam a ruhámat s halkan lementem a lépcsőn. Odalent Ruthot, a szolgálót találtam. Takarított, rendezgetett. Az asztalkán még ott állott a süteményes tál, a gyümölcsmaradék, a boroskancsó. De a serleg a földön hevert. És a padló teli volt letépett rózsaszirmokkal. „Asszonyom nyugtalan, nem tudott aludni - suttogta Ruth. - Leszaggatta a virágokat s elszórta az egész szobában. Most alszik a függöny mögött. Hoi, hoi, nem jól van ez.” A hervadt, piros rózsaszirmok szőnyegén állva hirtelen megértettem Judithot. A szívem diadalmasan megdobbant, de a torkom összeszorult, csendesen kimentem a házból. 18 Sokáig menekültem tőle. Elkerültem. Ha eszembe jutott - s mikor nem jutott eszembe, hiszen tele voltam az illatával -, megrészegedtem tőle, a félelem is úgy szorongatott, hogy szinte megfulladtam. Lestem, mikor utazik el nagybátyám, de kívántam, bár mindig otthon volna. Kértem, ne hagyja magára a házát, törődjék Judithttal, a gyermekkel, a dolgaival, de ha fogadkozott, hogy megfogadja a tanácsaimat, arcomból lefutott a vér. Persze mindig újra elment. Ha pedig otthon volt, ivott, szétvetette kezét-lábát a heverőn vagy a földön s aludt, így ültünk mellette némán, tehetetlenül, mintha halottat virrasztanánk. Én iszonyodtam a történtektől, de Judith attól az éjszakától fogva, mikor letépte és elszórta a rózsaszirmokat, nyugodt, kemény, szinte gőgös volt. Vidáman végezte dolgát, játszott a kisfiúval. Gyakran nevetett, énekelt. Anyámra emlékeztetett, ő énekelt így, ha érezte, hogy megváltozott a sorsa. Judithé megváltozott: megismert engem s én megismertem őt. Úgy viaskodtam a végzetemmel, mint Jiszráél az Úrral a pusztában. Elszánt terveket szőttem. Vissza akartam menni Elathba. Myrmecidesék nagy örömmel fogadták a tervemet, biztattak, lelkesítettek, nagyobb forgótőkét, több részesedést, több tevét, szolgát ígértek, csak menjek vissza. Megbízottjukkal elégedetlenek voltak. Dicsérték Elathot, mint az Éden-kertet. Készültem is az utazásra, de valahányszor megemlítettem szándékaimat Judithnak, sírt. És gőgösen integetett, hogy csak távozzam. Nem mentem. Nem tudtam elmenni. Egy éjszaka megint ivott egy kicsit, sokat nevetett, játszott a kisfiúval. Ijesztően bolondos volt, de ijesztően gyönyörűséges is. Kötekedve biztatott, utazzam már el. Végre is nem mondhatok le a terveimről, foglalkozásomról, jövendőmről, nem lézenghetek itt tétlenül. Hiszen többre vagyok hivatott, mint egy falusi gazdaság vezetésére. Legyek bátor és kemény, ne hagyjam, hogy a képességeim elsorvadjanak. Tetszett nekem ez a beszéd, úgy éreztem, most csakugyan ki tudom magam tépni a bűnből. Nagy elhatározással felálltam. „Igazad van, Judith - mondtam szilárdan. - Legyünk mind a ketten erősek... El is búcsúzom tőled. Holnap Tiberiasba megyek, onnét pedig egyenesen Elathba. Legyen velünk az Úr, mert mind a ketten elpusztulunk.”
54
Mélyen meghajoltam előtte, de nem öleltem, nem csókoltam meg. Csak néztem sajgó szívvel, a világ elsötétült előttem. Némán hagyta, hogy a küszöbig menjek. Sápadt volt, mint egy halott. Akkor halkan, mint egy álomban, megszólalt mögöttem: „Jehuda bar Simon, tudd meg, hogy teherben vagyok.” Majdnem összeestem. Rémület fogott el. Amit mindig kívántam, amitől mindig féltem, megvalósult. De ő elém lépett, megfogta a kezemet, sötét szemét egyenesen a szemembe merítette. „Vigyél magaddal engem is” - suttogta. Kábult voltam és remegtem. Hogyan vihetnem magammal? Hogyan követhetnék el ilyen gyalázatot? Megszöktessem nagybátyám feleségét, kisfiát? A Törvény úgy zuhant rám, mint egy szikla. Csaknem összerogytam alatta. Alig tudtam szólni, a hangom rekedt, idegen volt. „Nem vihetlek el. Nem tudod, mit kívánsz. Földönfutók lennénk.” Leomlott elém, átölelte a térdemet. Zokogott, könyörgött. Mindent ígért: béketűrést, hűséget, kitartást. Nem félt semmitől. Nem bánt semmit. Előttünk tátongott a szakadék, mint a Hinnom átkozott völgye. Belenéztünk és szédültünk. „Engem meg fognak kövezni - jajongta fogvacogva. - Házasságtörő vagyok, idegen férfiú magvát hordom a méhemben. Nem maradhatok itt. Ne hagyj el, ne hagyj el, egyetlen szerelmem, aki az életet adtad nekem! Ments meg, vigyél el messze, a világ végére, hiszen szeretlek. Szerelmem miatt jutottam ide, veled együtt. A te gyermekedet hordom!” „Nyugodj meg - csitítottam. - Gondolkoznom kell, most olyan vagyok, mint egy tébolyodott. Holnap nem utazom Tiberiasba, maradok még. Majd meglátom, mit tehetünk. Nem hagylak egyedül, de légy türelemmel.” Ha eddig boldog gyötrelem volt az életem, most gyötrelmes boldogság lett. Iszonyúan szenvedtem. Találkoztam azzal a nővel, akit testemmel-lelkemmel szeretni tudok, s aki szeret. Egy testté, egy lélekké váltunk. Gyermeket fogant tőlem. Elkísérne bárhová, tűrne szegénységet, forróságot, idegenséget. És íme, éppen ez zúdítja rám is, önmagára is a legborzasztóbb bűnt. Mikor pedig már-már megszabadultam volna, akkor fonódott rám a legsúlyosabb bilincs. Hol kezdődött, mikor kezdődött, hogyan kezdődött? Rettenetes gondolataim akkor is gyötörtek, ha megfeledkeztem róluk. Üldöztek éjjel-nappal. Téptek, mint a görög titán máját, íme, elloptam a tüzet, most sziklához vagyok láncolva, s mardos a kétségbeesés. Mikor nagybátyám hazaérkezett, kerültem a házát. De eljött hozzám, lesújtva faggatott, mivel bántott meg akár ő, akár Judith, hogy elmaradtam tőlük. Gondjaimmal mentegetőztem, rossz egészségemre hivatkoztam, utazási tervekről dadogtam. De végül olyan erőszakos volt, hogy meg kellett ígérnem, ezután is, mint eddig, eljárok hozzájuk. Jehuda megnyugodott. Talán attól tartott, hogy elhidegülvén egymástól, követelni fogom rajta a pénzemet? Váltig hangoztatta, mennyire a családjához tartozom, s menynyire hiányzom Judithnak is. Ő, Jehuda, sokkal nyugodtabban végzi a dolgait, ha tudja, hogy vigyázok a házra. Judith csodálatosan uralkodott magán, noha Jehudának, ha nem vak, észre kellett volna vennie egy-egy titkos kérdő vagy sürgető pillantását. Gyakran gyanakodtam, hogy észre is vette, sőt mindent tud, de érthetetlen okból elrejti titkainkat, majd csak akkor csap le, ha elérkezik az ideje. Mindig nagy képmutatónak ismertem, de most megrettentem tőle. Mi a célja? Meg akar 55
köveztetni valami régi sérelemért? Vagy elvakult tervei folytán akar végezni velem? Őrültség. Bizonyosan semmit sem tud, nem is sejt, sokkal vakabb, hanyagabb, sokkal jobban elfoglaljak titkos üzelmei. Életem szüntelen szorongás volt. Ha elutazott, megkönnyebbültem, de éberen figyeltem minden zajra s ez még sokkalta rosszabb volt. Végül a boldogság elrepült, csak a gyötrelem maradt meg. Judith egyre türelmetlenebbül unszolt, menjünk már el innét. Szorongva figyelmeztetett, hogy nincs időnk, nem titkolhatja sokáig állapotát. Kétségbeesésében mindent elkövetett, hogy Jehuda vágyait felkeltse maga iránt. Kiderült, hogy mióta az első gyermek megszületett, sohasem közeledett hozzá az ura, s ő ennek még örült is. Most meg gyötrelemmel látta, hogy csapdába esett. „Jehuda nem tud, nem tud” - zokogta dühösen a szégyentől, mikor magunk voltunk és csak sorsunk reménytelenségére tudtunk gondolni. - Te adtad meg nekem, amiről álmodtam. De te is löktél a legmélyebb megaláztatásba.” Egyszer talán mégis történt valami. Judith napokig sápadt volt, kerülte a társaságunkat, olykor váratlan zokogás tört ki belőle, szinte görcsökben vonaglott. Jehuda aggodalmasan kérdezgette, mi baja. Mindenáron gyógyíttatni akarta. De Judith elkergette. Nagybátyám igen elszomorodott, kért, próbáljam meg én kitudni Judith bajának okait, de az asszony engem is gyűlölködve elzavart. „Gyermeke lesz” - mondtam vakmerőn Jehudának. Boldogan felkacagott, dédelgette Judithot, ígért neki mindent, csak az nem fért a fejébe, miért nem fogadja az Úr áldását azzal az örömmel, amivel az asszonyok fogadni szokták. „Az asszonyok bolondok” - mondtam. Miután megnyugodott, s én is lélegzethez jutottam, nagybátyám elhatározta, hogy látogatóba küldi Judithot a szüleihez Juliasba. Bizonyára visszanyeri az életörömét gyermekkora színhelyén, a rokonok, régi ismerősök közt. Judith nagy örömmel fogadta a tervet. Egészen felvidult. Arra kértek mind a ketten, kísérjem el a tavon át s egy-két hónap elteltével hozzam haza. Jehuda ugyanis éppen akkor a Holt-tenger vidékére készült Jochananhoz. Nagyon sokan utaztak hozzá, híre igen nagy volt, s Jehuda azzal a tervvel foglalkozott, hogy a zeloták mozgalmát egyesíti Jochananéval. Ha ez sikerül, mondta, Jiszráél felszabadulásának, hatalmának és dicsőségének semmi sem állhat többé útjában. Mi jó jelet láttunk ebben a tervben. Hadd menjen csak a pusztába. „Juliasból sikerül előbb-utóbb úgy elutaznunk, hogy nem lesz nagyobb híre - biztatott Judith lázasan. - Mire elterjed, már hetek vagy hónapok múlnak el. Mi pedig, szerelmem, végre együtt kezdünk új életet.” Nekem egyéb reménységeim is voltak, de hallgattam. Bíztam benne ugyanis, hogy Judith a családi körben, a házban, ahol felnőtt, csakugyan meg fog nyugodni s elég erős lesz, hogy sorsát elfogadja, házasságába végleg beletörődjék. Az új gyermek is magához köti érzéseit. Én lassan-lassan a háttérbe szorulok, s minden rendbejön. Hipposból indultunk egy vitorlás bárkán. Jehuda elkísért bennünket, karján vitte a kisfiát, mert Judith már nehezen járt az állapota miatt. A parton még többször gondjaimba ajánlotta feleségét s a gyermeket. Mikor a hajócska elindult, s magunk maradtunk a vízen, nagyon boldogok voltunk. Gyönyörködtünk a tájékban, a kék víz csobogásában, a hajósok jókedvű munkájában. Házastársaknak éreztük magunkat. Menahemet is a magunk gyermekének. Jehuda mintha örökre eltűnt volna
56
az életünkből. A kisfiú szüntelenül kérdezgetett, én szívesen feleltem neki. Egyre jobban hasonlított az atyjához, szép fiúcska volt és nagyon okos. De Judith felfedezte, hogy hozzám még inkább hasonlít s ennek nagyon örült. Judith szülei és testvérei nagy szeretettel fogadtak engem is. Derék, csendes, szorgalmas emberek voltak. Szívesen dolgoztam velük magam is, munka után pedig elbeszélgettünk utazásaimról, Jochanánról, a Felszabadítóról, aki el fog jönni s naggyá, fényessé teszi Jiszráélt ezer esztendőre. Mert ezek az emberek hittek a Szabadítóban, a Masiakhban. Úgy tudták, él valahol Dávid magvának egy sarjadéka, de egyelőre rejtőzködik s csak akkor nyilatkoztatja ki felkent fejedelemségét, ha az idők teljessége elérkezik. Magyarázták, hogy a világ a Halak jegyébe fordult, új korszak előtt állunk, a Hal jegyében mindennek meg kell fordulnia. Jól éreztem itt magam. Csak ha kettesben voltunk Judith-tal s fejét lehajtva csendesen könnyezett, gondoltam keserűen a jövőre. Mert szökésünk tervével nem hagyott fel. Eleinte csak könnyezve és sóhajtozva, később zokogva, majd haragosan, kétségbeesetten faggatott, mikor indulunk Elathba vagy akárhová, hogy örökre együtt maradjunk. Hiába simogattam, hiába igyekeztem megnyugtatni, türelemre inteni, nem hallgatott rám. Végül láttam, meggyűlölt. Lassanként magam is alattomos félelmet, aztán gyűlöletet kezdtem érezni iránta, de sajnáltam is. Rettegésem nőtt. Azzal kezdett fenyegetőzni, hogy éjszaka a tóba ugrik. „Keresni fogsz és nem találsz. Hívsz és nem felelek - mondta halkan. - Majd a víz partra sodorja a testemet, s nem tudsz feltámasztani többé. Mi kedvesebb neked, a holttestem-e, vagy az élő, amely annyiszor halt meg és támadt fel a karjaidban? És amely a magodat hordozza? Hoi, hoi, bizony, jobb lesz nekem itt, a fügefák alatt, mint Gaimalában nélküled. Ha nem kell neked Elath, ahol melletted lehetnék és élhetnék.” Kerültem, hogy kettesben maradjak vele. Ő sem kereste velem a magányt. Állapota annyira előrehaladt, hogy nemsokára várhatta a nehéz órát. Hazatérésünk ideje elérkezett. Felkészültünk az útra, szülei, rokonai kikísértek a bérelt hajóhoz, mindent elrendeztek. Judith fásultan búcsúzott, mint akit megkövezésre visznek. Az én szívem is nehéz volt, mintha utolsó útjára kísértem volna. Ugyanazon a hajócskán mentünk, amelyik hozott, a három hajós is ugyanaz volt. Ez még növelte fájdalmunkat. Mikor a part elmaradt, fásultan ültünk málháinkon, egy szót sem szóltunk. Judith maga elé meredt a vízbe, de nem sírt. Csodálkoztam a hajósok jókedvén s hogy gondtalanul látszanak a kisfiúval, ment úgy éreztem, láthatatlan halottat viszünk át a tavon. De mikor a víz közepén jártunk, a nyugati part fölött záporeső vonult el. Ez a látvány feledtette velünk a sorsunkat. Az eső, mint hatalmas ezüstfátyol, lebegett a zöld dombok felett, az égen sötét felhők úsztak, de kékje ki-kicsillant a hömpölygő áradat közül. A Nap nyugovóra hajlott s a nehéz felhők alól visszasütött a szemközt levő hegyekre. Csodálatos szivárvány bontakozott ki Keleten, színei ragyogtak, tisztán látszott, amint felszívja a vizet a magasba. A korlátnál álltunk, szótlanul néztük a látványt, Noah-ra, a vízözön elmúlására gondoltunk, az Úrral kötött szövetségre, a végtelen hídra, amely megfoghatatlanul összeköti az Eget a Földdel. Judith mellém simult, erősen megszorította a kezemet. Ez a mozdulata nagyon-nagyon fájt. „Adonáj kedvesen tekint ránk - suttogta Judith. - Ne csüggedjünk, Jehuda.” Én azonban, mint tanult férfi, tudtam, hogy ez csak szivárvány s nem olyan, mint Noahé volt. De hallgattam. A szivárvány pedig hamarosan eloszlott.
57
19 Nagybátyám többször váratlanul hazajött. Nagyon várta a gyermeket. Néhány napig otthon volt, gyengéden dédelgette a feleségét, nevetve tűrte rossz hangulatait, türelmetlenségét, felfellobbanó haragját. Igyekezett jókedvre deríteni. Sokat beszélt Jochanánról, kíméletlen, bátor, szókimondó nabinak jellemezte, nagyon csodálta. Idézett a szavaiból: elérkezett az idők teljessége, a fejsze a fák gyökerére vettetett, jaj a kegyetlen gazdagoknak, mert, mint a száraz fa, kemencébe kerülnek. Kifejtette, milyen lesz az Egek Birodalmának berendezése: ott nem lesz szegény és nem lesz gazdag. Jiszráél bőségben, boldogan él az idők végezetéig, ellenségei a Felkent lába alá kerülnek, mint a zsámoly. A Szabadító pedig nagy fényben, hatalomban és dicsőségben ül Dávid székén, lazúrkőből, porfirból, aranyból épült palotájában. Jehuda a vízbemerítés szertartásáról is beszámolt. A nép csak úgy sereglik a Jordánhoz, el sem hitte volna, ha nem látja. Mindnyájan meg akarnak merülni, de Jochanan csak azokat meríti meg, akik lelkűkben megtisztultak, azután pedig nagy titkokba avatja be őket. A mindig rajongó, mindig lelkes Jehudát sohasem láttam még ilyen elragadtatottnak. Alig bírt magával. Örültem, mert abban reménykedtem, hogy elhagyja a családját s örökre ottmarad Jochanan hívei között. De arra is gondoltam, nem kellene-e elmennem a Jordánhoz, Jochanan hívei közé szegődnöm, hogy megszabaduljak terheimtől, bűneimtől. Íme, Jochanan titkokat ismer, én is behatolhatnék a titkaiba. Ha azután Jehuda néhány napig odahaza volt, megint szamárra kapott s elment. Akkor ismét visszatértek a sírásba, követelőzésbe, vádaskodásba, gyűlölködésbe forduló órák. Az éjszakák hasonlatosak voltak az Alvilághoz, a barlanghoz, ahol álmomban szoktam járni. Fásult napok, meddő vigasztalások, tervek, amikben egyikünk sem hitt. Judith semmi áron sem tudott beletörődni, hogy Jehudánál maradjon. Nem tudta elviselni, hogy a gyermeket Jehuda a magáénak tekintse. Ha meg arra gondolt, hogy szülés és a megtisztulás után Jehuda vágya talán fellobban, s neki ki kell elégítenie, szolgálnia kell, gyermeket fogannia tőle s így élni évekig, évtizedekig, öregségéig, meg akart halni. Sok gyötrelmes éjszakát imádkoztam vele végig a földre borulva s kértem az Urat, világosítson meg bennünket, távoztassa el tőlünk a megkövezés borzalmát is mindazt a gyötrelmet, amiben vergődünk. 20 Mikor Judith órája elközelgett, Jehuda éppen nem volt otthon. Az asszony Ruthot küldte hozzám, azzal az üzenettel, hogy imádkozzam érte, ő is imádkozik. Majd estefelé megüzente, hogy fiút szült. Nagyon megrendültem. Mély szánalmat, forró szeretetet éreztem Judith és a gyermek iránt. Átsiettem hozzá. Noha férfi nem léphet a gyermekágyas asszony szobájába, valamiképpen, mint rokon, látni akartam mégis. Először a gazdaságukba mentem, aztán a műhelybe látogattam, meghallgattam a munkavezetőt. Mindezt azért, hogy leplezzem igazi célomat. Végül a házba léptem, kivártam a pillanatot, mikor a szolgálók közül nem volt ott senki s félrevontam a függönyt. Judith közönyösen fordította felém sápadt arcát, de mikor megpillantott, fényesség öntötte el s elmosolyodott. Csodálkozva néztem. Gyönyörű volt. Nagy, sötét szeme büszke és alázatos egyszerre. Ifjú arca másvilágian sugárzott. Lassan felemelte a gyermeket és megmutatta. Én megrendülve kinyújtottam feléje a kezemet, áldást kértem rá s kimondtam a nevét, amiben már megegyezett Jehudával is: Eleázár, vagyis Segítségre-szoruló. Mikor így magaménak
58
ismertem el a gyermeket, Judith arcán leperegtek a könnyek a keblére, egész lelke a szemében ragyogott. Magam is megindultam, két könnycsepp szökött a szemembe. „Ha megtisztulok és megerősödöm, elmegyünk” - suttogta Judith bizakodón. Megrettentem a szavaitól, összevontam a függönyt és kimentem. Láttam, nincs szabadulás. Egy módon lehetett volna, ez átvillant az agyamon. Ha titkon feladom Jehudát a hatóságnál. És eltétetem az útból. Akkor Judithot, mint özvegyet, a Törvény szerint én venném feleségül, mint Jehuda unokaöccse, miután fiútestvére nincs. A gondolat az első pillanatban egyszerűnek látszott, de mikor jól a mélyére tekintettem, megrémültem. Mert akármilyen titkon hajtanám végre, a Túlzók előtt nem maradna rejtve, előbb-utóbb kiderítenék, ki követte el az árulást, s borzalmas bosszút állanának rajtam. Éjjelem-nappalom szüntelen rettegés volna, holttestemet a vadállatok falnák fel, még el sem temetnének. Borzadva láttam, milyen mélyre süllyedtem. 21 Tegnap a Gyülekezet Házában voltam. Féltem ugyan, hogy ismerőssel találkozom, de bíztam megváltozott külsőmben. Az a különös nabi beszélt, akit már láttam olykor néhány tanítványával. Figyelemmel hallgattam a fejtegetéseit, de nem annyira ezek ragadtak meg, hanem ő maga s ahogyan beszélt. Mert nem hasonlít azokhoz a földönfutó nabikhoz, akik hol itt, hol ott bukkannak fel egy időre, maguk köré gyűjtenek néhány lézengőt, majd megint eltűnnek nyomtalanul. Ebből az emberből különös erő sugárzik s olyan jóság, nyugalom és tisztaság, amilyet még sohasem tapasztaltam. Azt is mondhatnám, hogy emberfölötti. Szürkéskék szeméből végtelen szeretet, ugyanakkor félelmes erő árad, de ez az erő nem nyugtalanító, hanem megnyugtató. Elég messze álltam tőle, hátul a bejáratnál, koldusok, szegények között, mégis, mintha egészen a közelében lettem volna. És láttam, az egész gyülekezet érzi ezt a csodálatos erőt, biztonságot, nyugalmat és jóságot. Ezt a sohasem látott tisztaságot. Hogyan lehet egy ember, aki láthatóan ismeri a világ minden nyomorúságát, az emberi természet minden ocsmányságát, a test és a lélek minden riasztó vonását, ennyire tiszta? Nem úgy beszélt, mint a lázas nabik, vagy az elbizakodott írástudók szoktak, hanem, mint akinek hatalma van. Egyszerűen, világosan, gyengéden. Mintha hozzá hasonló testvéreihez szólna. Hangja fájó boldogsággal járta át szívemet s reménységgel töltött el. Szerettem volna odamenni hozzá s elmondani minden bűnömet. Mert arról szólt, hogy nincs elveszett élet, még a halálunk pillanatában sem késő, hogy az Atyát megismerjük és hozzáfussunk. Ezzel az egy pillanattal jóvátehetünk mindent, megnyerhetjük az életet. Elmém megpróbált ellentmondani, de a szívem vele érzett. Nyugtalanul járkáltam a városban egész nap. Szinte összeroskadtam a fáradtságtól. De amit hallottam és láttam, nem hagyott nyugodni. Egyre azon töprengtem, miként kerülhetnék ennek az embernek a tanítványai közé. Jochananhoz nem vágyakoztam, hozzá vágyom. Estefelé láttam, amint társaságával, környékbeli halászokkal meg néhány asszonnyal kifelé tartott a városból. Nem restellt az asszonyokkal is beszélgetni nyilvánosan, mindenki szeme láttára, azok pedig úgy szóltak hozzá, mint a testvérükhöz, de mégis nagy tisztelettel. Egy sereg komisz kölyök nagy lármát csapott, rájuk kiáltottam, de sem a nabit, sem társait nem zavarta a gyermekek komiszkodása, sőt inkább nézték őket és nevettek. 59
22 Nagybátyám kitörő örömmel fogadta a gyermeket, eszébe sem jutott, hogy korábban született, mint kellett volna. (Vagy Judith engem vezetett félre, mikor azt mondta, hogy Jehuda nem nyúl hozzá?) Elhatározta, most hosszú ideig otthon marad, legalább addig, míg Judith megtisztul. Ez az asszonyban nagy rémületet keltett. Még azt sem tudta elviselni, hogy Jehuda mindenfelé dicsekedett a fiúval, a karjára vette, dédelgette, gyönyörködött benne s egyre magyarázta, mennyire hasonlít hozzá. Mikor egy ízben kijelentette, hogy annyi fiút kíván Judithtól, ahányat Jákob nemzett Leával, láttam, elsápadt s majdnem összeesett. Vádoló pillantást vetett rám, mint a gyilkosára. Számot kellett vetnem magammal. Nem kezdhettem elölről azt az életet, ami a hazugságok, félelmek, vádak és önvádak gyötrelmeit zúdította ránk. Jehuda gyanútlansága is gyanakvóvá tett Judith-tal szemben. Ki tudja, mi lakik benne, miért teszi, amit tesz? A madár útját a levegőben, a halét a vízben, a férfiúét az asszonyban nem láthatja senki. Csak azon haboztam, mit tegyek. Elathtól irtóztam. A kereskedéstől elment a kedvem, mióta társaimat kirabolták, és sok pénzem ottveszett. Arra gondoltam, felkeresem Jochanánt s életemet az Eljövendő útjának előkészítésére szánom. Úgy talán megszabadulok minden terhemtől s elnyerem lelkem nyugalmát. Hiszen úgyis sokszor terveztem, hogy esszéus, vagy ebionita leszek. Mindenki megérti, ha azt mondom, hogy a pusztába megyek, mert elhívott az Úr, az ő szavát követem, még Judith is. Csakhogy a Masiakh eljövetelében nem hiszek, Jochanan nem vonzott. Nem tudtam dönteni, de itt-ott hangoztattam, hogy a pusztába készülök. Bármilyen borzasztó volt is a helyzetem, azért anyagi ügyeim jól álltak. Szinte naponként értek kisebb-nagyobb véletlenek, mint mindig, ha lemondtam a pénzről. Úgy, hogy bár a kereskedéssel felhagytam, pénzem nagy része is ottveszett Myrmecidéséknél, meg a nagybátyám is hallgatott a kölcsönről, biztonságban éltünk atyámmal. A sokféle és soha ki nem fizethető adó alig nyomott. Földjeink gondozottak voltak, fehér ökreink gyönyörűek és keresztezéssel sikerült olyan juhokat tenyésztenem, amelyek finom, pehelyszerű gyapjat adtak. Még olyan juhaim is voltak, amelyeknek a gyapjat festeni sem kellett, mert vöröses volt. Állataink híre csakhamar az egész környéken elterjedt, hozzám jöttek borjakért, kosokért, szamaraimat drágán vették, s ha tízszer annyi gyapjút termeltem volna, azt is versengve vásárolták volna meg. Csodálkoztam, hogy részesülhet az Úr annyi áldásában olyan bűnös, mint én. Myrmecidés és Thoas Házából kiváltam. Erről nem szóltam senkinek, mert féltem, hogy Judith fülébe jut. De miután elhatároztam, hogy elhagyom őt s egyelőre a pusztába vonulok, ezt a kötelezettséget meg kellett szüntetnem. Óvatosságom ellenére is híre terjedt, mert a két görög nagyon fájlalta a dolgot. Atyám is aggódott. De megmagyaráztam, hogy az ő régi érdekeltsége megmaradt s akármilyen szerény is, elegendő a rossz esztendőkre biztosítékul. Én azonban egyre jobban vonzódom az Úrnak szentelt életmód felé. Atyám elgondolkozott s így szólt: „Egyik fiam már elhagyott, most a másik is el akar hagyni, így kell bűnhődnöm egy bűnért, aminek elkövetéséről nem tudok s talán nem is követtem el. Csak menj, fiam, tedd, amit jónak látsz. Engeszteld meg az Urat mindnyájunkért. Bár mindig reméltem, hogy megnősülsz, és unokák vesznek körül vénségemre, de talán megtér az öcséd, és ez a vágyam teljesül.” Megkérdeztem, nem neheztel-e rám öcsém sorsa miatt. Nagyon elszomorodott s így felelt: „Fáj, ami történt, és ma sem értem egészen, de azért nem neheztelek rád. Sokkal inkább félek a mostani életmódod miatt s nem is bánom, ha a pusztába mész.” 60
Meghökkentett, amit mondott. Firtattam, hogyan érti. Legyintett, lecsüggesztette a fejét, szakállát tépdeste s csak ennyit mondott: „Semmi sem lehet sokáig titok. Az emberek látnak, hallanak, értenek. Mindig az volt a véleményem, hogy amit nem tehetünk meg napfénynél, ne tegyük sötétben sem. Csak annyit mondhatok, hogy hálát adok Adonájnak, áldassék a neve mindörökké, az elhatározásodért. Menj békével, miattam ne aggódj. Jó erőben vagyok s szeretem a munkát.” Szavai megijesztettek, de meg is erősítettek. Eddig sohasem gondoltam, hogy az emberek gyaníthatnak valamit, hiszen volt elég érvem. Azt meg éppen nem, hogy atyám tud valamit. Éreztem, megbillen alattam a föld, ha jól meg nem kapaszkodom, a mélybe zuhanok. Most már mindenáron végre kell hajtanom a tervemet, ha nem is ragaszkodom Jochanánhoz. Mert bűnünk bármelyik nap, bármelyik órában kiderülhet, s akkor nem lehet többé jóvátenni semmit. A nép nem fut a római hatóságokhoz engedélyért, ha meg akar kövezni valakit. Gyakran gondoltam a Nebo-hegyi öregasszony szavaira: Átkozod a gyilkost, de a meggyilkolt nem átkoz senkit. Vajon mit tudhatott, mit láthatott az az eszelős asszony? Igyekeztem józanul, okosan cselekedni, de valójában kétségbeesve kapkodtam. 23 Mint mondtam, példálózni kezdtem az ismerősök, majd Judith előtt is az Úr hívásáról. Jehudát kikérdeztem, milyen ember Jochanán, hogyan lehet legjobban megközelíteni. Válaszai azonban zavarosak voltak. Őt csak az érdekelte, hogy Jochanán mozgalmát össze lehet-e kötni a Túlzókéval. Bosszantotta, hogy a nabi nem merítette őt a vízbe s nem avatta be igazi titkaiba. Alkalmasint járt nála megint, s tapasztalatai kedvezőtlenek voltak. „Hátha én mennék Jochanánhoz?” - kérdeztem. Láttam, Judith elsápad, egész teste megmerevedik ültében, szeme kitágul, mint az eszelősé. De Jehuda boldogan fogadta szavaimat. Hevesen biztatott, tegyem meg. „Terád vár a nagy feladat, hogy meggyőzd Jochanánt! Hogy bebizonyítsd neki, milyen nagy mozgalom ez, mennyire előkészíti az Eljövendő útját! Mert ha az Eljövendő megalapítja ezeréves birodalmát, az nem esik meg harc nélkül. Szüksége lesz olyan harcosokra, akik megedződtek már, nem riadnak vissza semmitől, akikben a Makkábiak lelke lobog. Menj el, mondd meg neki, hogy rokonod vagyok, ismersz sihederkorom óta, hogy goloniti Jehuda született bennem újjá, s tudom, mit vár Erec Jiszráel a fiaitól!” Judith leste az alkalmat, hogy beszélhessen velem. Kerültem őt. Mégis sikerült egyszer elfognia, mikor a mezőre igyekeztem. „Gyere, üljünk egy fa alá, olyan régóta nem beszélgettünk” - mondta nyugodtan. Figyelmeztettem, hogy hűvös van, a föld nedves, de csak mosolygott. Leültünk. Én is nyugodtnak mutatkoztam, bár a szívem, a gyomrom remegett. A gyermekről, az otthoni munkáról kezdtem kérdezősködni, de ő nyomban arra terelte a szót, amitől féltem. Elszántam magam mindenre. „Ne titkolózz, ne színlelj előttem, Jehuda bar Simon - mondta Judith nagyon nyugodtan, hűvösen. - Már régóta tudom, hogy el akarsz hagyni engem és a gyermekedet. Hallottam, kiléptél a görögök vállalatából is, mert nem akarsz Elathba menni. Igaz?”
61
„Igaz - mondtam csendesen. - De lásd be, hogy a bűn, amiben évek óta élünk, elpusztít mindnyájunkat. Az Úr haragja egy napon lesújt ránk, de nemcsak rád és rám, hanem Jehudára, a gyermekeidre, az én atyámra is. Az emberek gyanakodnak, suttognak. Gyakran úgy érzem, Jehuda is tud mindent már évek óta. Félek tőle, félek az emberektől, félek magamtól és félek tőled is, szerelmem. Imádkozz! Bánd meg együtt elkövetett bűneinket, vedd magadra a vezeklést, nyugodj bele alázatosan a sorsodba, én is vezekelek, én is belenyugszom. Ez az ára annak, hogy találkoztunk és megszerettük egymást.” Sokáig hallgatott, maga elé meredt, mint aki nem lát, nem hall, azt sem tudja, hol van. Majd lassan felemelte a fejét, rámnézett. Halkan szólt: „Így hát mégsem viszel el innét, meg kell, hogy haljak a számodra. Az Úrra hivatkozol, de én tudom, hogy Adonáj rendelt melléd, áldassék a neve mindörökké. Te azonban eldobsz engem és a gyermekedet. Mert gyáva vagy, képmutató, hazug és gonosz. Az emberek suttogása, Jehuda bosszúja nagyobb súllyal esik a mérlegedbe, mint én s azok a gyermekek, akiket szülni akartam neked. Pedig az embereket itt lehet hagyni, Jehuda hitvány, tehetetlen és ostoba szájhős, néha letépi rólam a ruhát és kényszerít, de nem képes, nem képes. Hoi, szerelmem, Jehuda bar Simon, amíg téged nem ismertelek, nem tudtam, mi az élet. Most pedig kitaszítasz belőle, mert gyáva vagy, hazug és gonosz. De ha így akarod, legyen így. Ölts szőrruhát, köss a derekadra kötelet, menj a pusztába és vezekelj. Elbocsátlak békében. Találd meg lelked nyugalmát.” 24 Nagyon nehéz éjszakám volt. Aztán egész délelőtt a tóparton járkáltam, kerestem a nabit. De nem találtam meg sehol. Nagyon elfáradtam, egy kőre ültem annak a halásznak a háza mellett, ahol lakik. De nem láttam mást, csak egy csónakot s benne három halászt. Most folytatom, ahol legutóbb abbahagytam. Judith nem sírt, nem heveskedett, inkább nagyon csendes volt. Szava olyan halk, hogy nagyon kellett figyelnem. Iszonyúan féltem, egész valóm reszketett, de az elhatározásom egy pillanatra sem gyengült. Sőt inkább erősödött, mert amikor hazugnak, gyávának és gonosznak mondott, láttam, nagyon távol van tőlem s nekem is valósággal idegen. Sóhajtott, könnyei lassan megeredtek, de uralkodott magán, még mosolygott is. „Jól van, Jehuda bar Simon - mondta engedékenyen -, belátom, hogy igazad van. El kell válnunk. Ne gondolj többé velem, ne aggódj, ne félj. Ettől a pillanattól fogva olyanok leszünk, mint két rokon. Ennyi és semmi több. Köszönöm, amit adtál, akár jó volt, akár rossz, akár bűn, akár büntetés. Most pedig menj te arra, én pedig erre megyek, hogy ne lássanak többé együtt. Békesség veled.” Felkelt, hosszasan rámnézett, azután megfordult és lassan elment. Sokáig néztem lebegő, karcsú alakja után, amíg csak el nem tűnt egy domb mögött. Szerettem volna utána kiáltani, lába elé borulni s elvinni messze. De összecsikorítottam a fogamat és csak ültem tovább. Utazásom késett, mert, megint véletlenül, egy-két bála nagyon finom, olcsó gyapjút kínáltak és megvettem. Samrónban van egy kereskedő, éppen ilyen gyapjút keresett, eladtam neki. Nyugodt voltam ebben az időben, úgy éreztem, túl vagyok életem legnagyobb veszedelmén. Ha kívánkoztam is Judith után, eszembe jutottak kíméletlen szavai, amelyek eltaszítottak tőle, sőt már bizonyos voltam abban is, hogy nem igaz, amit Jehudáról mondott. Bizonyosra vettem,
62
hogy helyreáll köztük a békés házastársi állapot, bűnünk nyomai elenyésznek, mint a füst. Elvégre az asszony mindig ragaszkodik a házához, a munkájához, a törvényes állapothoz, mindez fontosabb is neki, mint az ura. Még egy gyűlölt, de jogos férjet is többre becsül a szeretett, de törvénytelen férfinál. Aztán meg az első gyermekét Jehudától foganta és el tudja-e felejteni egy nő a férfit, akinek a szüzességét adta s akitől először szült? Igen ritka látogatásaim Jehudánál zavartalanok voltak. Eleinte aggódva figyeltem Judithot, féltem valami váratlan fordulattól, de végül megnyugodtam. Rendesen, szorgalmasan végezte a dolgát, kedves, türelmes volt a gyermekhez, hozzánk figyelmes, de hűvös. Csak sokkal sápadtabb és soványabb lett. Ha a kis Eleázárt szoptatta, elviselhetetlenül fájt a szívem. Úgy ült, mint régen, úgy cirógatta a gyermek arcát gyengéd ujjával, mint mikor megismertem, de a szeme égőbb volt. Ilyenkor féltem tőle. 25 Jehuda egyszer megint elment egy hétre, de már harmadnap hazaérkezett. Nagyon levert volt. Szótlanul üldögélt, a szolgálóra ráförmedt, az étellel nem volt megelégedve. Haza akartam menni, mert megrémültem tőle, noha most már nem voltam bűnös. De hevesen tartóztatott. Maradtam hát. Judith kiment és sokáig nem tért vissza. Mikor kettesben maradtunk, nagybátyám végre beszélni kezdett. Elmondta, hogy Jochanánt elfogták, Makaurba zárták. Mindössze egy évig taníthatott. A tetrarcha felesége azonban nem tűrhette vádaskodásait. Herodes ugyan nagyon tiszteli a nabit, azt hiszi, maga Élijáhu született benne újjá, sokáig nem akart hozzányúlni, sőt maga elé hívatta s kikérdezte tanításai felől, de ez volt Jochanán veszte. Mert a szemébe vágta, hogy gyalázatos paráznaságban él, a felesége szajha. Nagy botrány tört ki. Az asszony ugyanis a függöny mögött hallgatózott. Kirohant és szidalmakkal halmozta el a nabit is, az urát is. Sikoltozott, földhözverte magát, követelte, hogy Jochanánt azonnal végezzék ki. A testőrök már le is akarták vágni a nabit, de az uralkodó nem engedte. Azonban fogságba kellett vetnie. Így hát terveim összeomlottak. Nem mehettem a pusztába Jochanánhoz. Nagybátyám kesergett, hogy most már hiába akarja a Túlzókat egyesíteni a vízbe-merülőkkel. Ha az Eljövendő csakugyan eljön, nem lelkeket, nem népet talál, hanem teveganét, szarvasmarha ürülékét, gyáva juhok és előkelő kecskék nyáját. Én pedig gondolkodóba estem. Íme, az Úr nem akarja, hogy elhagyjam Judithot. Kétségbeestem. Nincs más menekvés, el kell tennem Jehudát az útból. Sok napon és éjszakán át tusakodtam. Szerencsére Judithot alig láttam, s akkor sem viselkedett másként, mint szokott. De éreztem, titkon vár valamit és figyel. Azonban imádságaim megtartottak a józanság útján, csak azt nem tudtam, mihez fogjak. Végül eldöntöttem, hogy az ebionim közé állok, türelmesen megvárom, míg Jochanánt elbocsátják, vagy kiszabadítják. Nagybátyám megint lelkesedett, azt mondta, nincs veszve semmi, amíg Jochanán él. „Menj és várj! - kiáltotta. - Én is várok. Az Úr előtt nincs lehetetlen. Ha ő akarja, Jochanán kijöhet a falakon át és ki is jön, akkor pedig ki állíthatja meg?” Csak azt nem értette, miért nem várom meg itt Gamalában, miért akarok az Úr szolgája - Ebed Jáhve - lenni. Így Judith jelenlétében kellett megmagyaráznom, hogy vezekelni akarok valamiért, ami az én titkom. Nagybátyám meghatottan bólogatott, de tartóztatott.
63
„Nem tudlak nélkülözni s ha elutazom, nem leszek nyugodt - mondta. - Benned tökéletesen megbízom, ismered is a házamat, minden dolgomat. Az asszony pedig nagyon magára marad, hiszen te vagy a leghívebb barátja.” Judith úgy ült, ahogy szokott: könyökét a térdére, állat a tenyerébe támasztva, mintha hegyen ülne. Kitartón, de hűvösen nézett rám. Nagyon szomorú voltam, de nem inogtam meg. Hiszen ő is megnyugodott már. Nagybátyám jó kedvre derült, bort hozatott. Én, szokásom szerint, alig ittam, Judith azonban kiivott egy serleget. „Énekeljünk” - mondta. Jehuda azonnal elkezdte Deborah énekét, mind a hárman énekeltünk. Magam is bizakodó voltam, látva az asszony jókedvét és hallva csengő hangját. Az este éjszakába fordult, észre sem vettük. Jehuda bőven ivott, de sűrűn nyúlt a borhoz Judith is. Néha-néha hosszan a szemembe pillantott. „Búcsúztassuk el Jehuda bar Simont, úgy sem énekel többé velünk” - mondta. Elérkezett a pillanat, mikor nagybátyám végigfeküdt a szőnyegen, kezét-lábát széthányta és elaludt. Judith tovább énekelt, mintha ott sem lett volna. Jehuda horkolt. Ekkor felálltam, hogy hazamenjek. Az asszony is felállt. „Jöjj velem a függöny mögé - suttogta -, még utoljára néhány szót szeretnék mondani neked. És emléket is akarok adni, hogy soha el ne felejts.” Nyugtalan lettem, mert a szeme izzón égett. Még az is megfordult a fejemben, hogy szíven akar szúrni. De nyugodtan mosolygó arcára pillantottam s vele mentem. Kézen fogva vezetett a függöny mögé. .Jöjj, jöjj, hadd adjak neked emléket” - suttogta lázasan. Semmi sem volt rajta, csupán a köpönyeg. Ekkor ismét megismertem őt, és ő is megismert engem. Egy szót sem szóltunk. „Hátha megint fogantál tőlem? - kérdeztem, mikor kijózanodtam. - Mit tettünk?” „Hoi, bárcsak fogantam volna!” - sóhajtotta és zokogott. Úgy menekültem ki a házból, mint egy gyújtogató. Holdfényes, hideg éjszaka volt és csend. Az utca kihalt, csak egy-egy kutya kullogott el mellettem. Lassan lépkedtem, iparkodtam lecsillapodni. A szívem nehéz volt, a fejem forró. Könnyek nélkül sírtam. Az egyik pillanatban vissza akartam fordulni s azonnal kivezetni Judithot abból a házból, még ha a halál következik is utána, a másikban úgy éreztem, túl vagyok mindenen, nekivághatok a világnak egy szál ruhában, egy bottal a kezemben. Hol a Seolba zuhantam, hol mintha az Úr megfogta volna a kezemet. Sokáig kóboroltam a városon kívül. Mikor hajnalodott, éreztem, hogy fázom. Hazamentem, de nem feküdtem le, hanem egy fa alá ültem. Fáradt és fásult voltam, de mindenre kész. Arra riadtam fel, hogy atyám áll előttem s felindultan beszél. A szolgálók összevissza futkostak, jajongtak, a hajukat, a ruhájukat tépték. „Mi történt?” - kérdeztem csodálkozva. „Jehuda felesége meghalt” - mondta atyám megrendülten.
64
Kábultan bámultam rá. „Jól hallottam, amit mondtál?” - kérdeztem rekedten. „Jól hallottad, fiam - ismételte apám. - Hoi, rettenetes az Úr! Judith megölte magát!” Egy ideig dermedten ültem. Szívem, gyomrom összezsugorodott. Majd gyorsan kimentem az udvarból. Úgy siettem, ahogy csak tudtam. Nagybátyám háza teljesen felfordult. Sokan ácsorogtak, jajgattak az utcán meg az udvaron. Ruth zokogva futkosott hol ki, hol be, haja lebomolva, mellén a ruha nyitva. A kis Menahem csodálkozva állt a küszöbön, az emeletről a kisebbik gyermek keserves sírása hallatszott, mint egy anyátlan bárányé. Jehuda abban a szobában ült, ahol együtt énekeltünk az este. A földön kuporgott, ruháját, szakállát tépte, fejére hamut szórt, haja az arcába csüngött. Az asztalkán még ott voltak a kalács maradványai, a kancsó és a serlegek. „Miért tette, miért tette!” - kiáltott nagybátyám, amint beléptem. „Mert aludtál” - mondtam csendesen. És szívből utáltam őt. Elhúztam a függönyt. Judith az ágyon feküdt, úgy, ahogy a kötélről levágták és lefektették. Arca egy kissé puffadt volt, ajka elferdült, mintha sírt volna, jobb keze a keblén, a másik lecsüngött, Ő volt Jiszráél leányai között a legszebb. A legszebb halott. Sokáig néztem érzéketlenül, amíg a halottmosó asszony be nem lépett. Ekkor leültem Jehudával szemközt, megszaggattam a ruhámat, hamut hintettem a fejemre. Nagybátyám sírt. Zokogva mondogatta a sirató szavakat. Félig sírt, félig énekelt. Egyre a fejét rázta s felkiáltott, miért tette, miért tette. „Mindene megvolt. Szerettük! Tegnap még énekelt, nevetett, nem látszott rajta semmi! Hoi, hoi, achót! Hoi, hoi, achót! Tisztátalan lélek szállta meg, kergette a halálba! Uram, mit vétettem, hogy ennyire sújtasz?” „Ne sírj, és ne kutasd a halál útjait” - mondtam neki, mint ilyenkor szokás. De magam is alig tudtam szólni. Jehuda egyre faggatott, hátha sejtek valamit. Hiszen gyakran beszélgettem vele, mindig mondogatta, milyen jól megértem. Hátha valami titkos bánata volt. De én hallgattam. Nem tudtam tovább a halott, a gyermekek, a nagybátyám közelében maradni. Jöttek már a síposok, meg a siratóasszonyok is. Felkeltem a földről, kifelé indultam a bámészkodók, jajgatók között. Szerettem volna még egy pillantást vetni a halottra, mellette ülni egy darabig, halkan szólni hozzá, amíg a lelke a közelben tartózkodik, de nem lehetett s irtóztam is tőle. Egyre a Nebo-hegyi vénasszony szavait hallottam, mintha a halott suttogta volna a fülembe: Átkozod a gyilkost, de a meggyilkolt nem átkoz senkit! (Akarattya, 952.)
65
