Különben jól vagyok. Popper Péter emlékére. Saxum

Különben jól vagyok Popper Péter emlékére

Saxum

Borítóterv: Pintér László ISBN: 978-963-248-126-5 I-n. kötet: 978-963-248-128-9 Kiadja a Saxum Kiadó Kft. Felelős vezető: Jenei Tamás Válogatta: Zolnay-Laczkó Katalin Nyomdai előkészítés: Pintér László

A kiadó előszava

Saxum Kiadó tizenöt éven keresztül jelentette meg Popper Péter írásait Az élet dolgai és az Égre néző ember sorozataiban valamint egyedi köteteinek tucatjaiban. Szerettünk vele dolgozni, s úgy gondoljuk, ő is megkedvelt bennünket. Remek népművelő volt: érdeklődéssel és boldogan figyeltük, amikor a kiadóban sztorizott és gazdag életútjából mesélt történeteket. Örömmel fogadta és szívesen meghallgatta véleményünket a szóba került témák kapcsán, melyet kiadásra javasoltunk. A kiadó tisztelgése bölcs és nagyszerű szerzője előtt ez az emlékkönyv, amelyben barátai és tisztelői elevenítik fel alakját. Külön kötetben adjuk közre a torzóban maradt Jó reggelt Földlakó-t és más kisebb írásait, valamint a Keresztutak c. filmnovellát, ezek korábban könyvalakban nem jelentek meg.

7

A kiadó előszava

A harmadik kis kötet igazi kuriózum, Popper Péter rajzait tartalmazza, melyek híven tükrözik különleges humorát. Saját bevallása szerint ezek hosszú értekezletek alatt születtek. Pataki Erzsébet és Jenei Tamás

Morzsák

J| udapest, 70-es évek. - Kezdő pszichológus I i| voltam, amikor egyszer az Akadémián egy jL^ - előadáson kókadoztunk. Meleg nap volt. Fáradtak is voltunk. Egyszer csak, mintha szél kerekedett volna - mozgolódás támadt, a szunyókálok felébredtek - Popper Péter beszélt. Ez volt az első találkozásom Vele. *****

Több előadását hallgattam ezután. Elvarázsolt. Merészen elhatároztam, megkérem, hogy vele írhassam meg a doktori disszertációm. O is felfigyelhetett rám, mert azonnal fogadott. Megilletődve és kicsit zavarban voltam. A beszélgetés során aztán egyre kevésbé tudtam a témára koncentrálni. Megzavart a belőle áradó szomorúság, magány, elveszettség. (Később kiderült, hogy nehéz élethelyzetben volt éppen.) Máig sem tudom, hogyan történt, de egyszer csak eltűnt a Tanár

9

Andai Judit

Morzsák

Úr meg a zöldfülű Pszichológus - a mesék öregasszonya lettem, ránéztem és az bukott ki belőlem, hogy: „Mi kéne, ha vóna, te szegény legény?" Nem dobott ki, és így kezdődött a barátságunk.

vőről. Már nem tudom, hogy sikerült meggyőznöm keményen materialista alapokon álló, tudós férjem (ő egyébként is rosszul tolerálta ilyen irányú érdeklődésem), hogy megismerje Emmuskát, de tény, hogy egy alkalommal felhoztuk magunkhoz. Egy barátunk és P. is csatlakozott hozzánk. Emmuska beült a szobába a babokkal, mi, többiek meg a konyhában várakoztunk. P. ment be elsőnek. - Nagy hiba volt! Emmuska teljesen kilengett Tőle. Ezután egyikünkre sem tudott már odafigyelni, egyre azt hajtogatta: „Te, ez egy zseni, te, ez egy zseni!"

*****

Többször összejöttünk ezután a disszertáció ügyében, de nem nagyon haladt előre a dolog. Többet beszéltünk magunkról, mint a témámról, amit, az igazat szólva, mind a ketten kicsit untunk. Végül egy alkalommal azt kérdezte: „Mondd, Andai, tudós nő akarsz lenni?!" Nem akartam. (így történt aztán/hogy két évtizeddel később, már Amerikában nyertem el végre a doktori címet, akkor is inkább halott anyám kedvéért, hadd dicsekedjen a túlvilágon, hogy „lányom a Doktor".) *****

*****

Egyedül volt éppen, magányosnak érezte magát. Sokat kapacitált, hogy költöznék hozzá, dacára, hogy kapcsolatunk sose volt „romantikus", valószínűleg ezért is maradt fenn közel 40 évig. Végül eluntam, és mikor ez legközelebb újra felmerült, azt mondtam: „Gondolj bele, egy nap hazajössz és én ott állok a lépcső tetején két bőrönddel és a fiammal. Hogy éreznéd magad?" Pillanatra elgondolkozott, aztán szégyenlős mosollyal azt mondta: „Hát, kicsit meg lennék ijedve." Ebben maradtunk.

Mindkettőnket érdekeltek a jósok/jósnők és többeket látogattunk együtt. Kiemelkedik közülük Emmuska, egy kissé hisztériás, kiszámíthatatlan hangulatú, de rendkívül izgalmas és tehetséges idős hölgy (öregasszony), aki egy üzletlakásban lakott a Váci utca Kálvin tér felőli részén, közel a Kossuth Lajos utcához. Főleg a filmgyáriak frekventálták, lehet, hogy valaki még emlékszik is rá. Kis egzotikus babszemeket tologatva mondott meglepően találó dolgokat jelenről, múltról és jö-

1988 lehetett, bonyolult idők jártak, bizonytalan volt a helyzet. Akkor már pár éve Amerikában éltünk, Washington DC környékén. Popper kijött

10

11

*****

Andai Judit

Morzsák

hozzánk egy hónapra. Halálosan kimerült volt és gyakorlatilag átaludta az egész hónapot. A ritka alkalmak egyikén, mikor elfogadtunk egy vacsorameghívást, férjem nélkül, csak ketten mentünk, én vezettem. Bár többször jártam meghívónk házában, eltévedtünk. Lassan ránk sötétedett és fogalmam sem volt, hogy merre járunk. Végül odaszóltam: „Popper, légy szíves, nyúlj hátra és nézd meg a térképet/' Nem mozdult. Oldalról rám nézett és lemondó hangon mondta: „Minek?!" Értettem. Éppúgy nem tudott se tájékozódni, se térképet olvasni, mint én. A látogatás előtt nem sokkal végeztem a Reiki-tréning második fokozatát. Lelkes használója voltam családi és baráti körben ennek a technikának. Popper érkezésekor indult egy kezdő tanfolyam, ahol én voltam a Reiki Mester egyik asszisztense. Szereztem egy ösztöndíjat a „magyar professzornak" és így, ingyen lett Popper Péter, akkoriban az elsők között Magyarországon, „beavatott". Akkori felesége és nevelt lánya New Yorkban voltak rokonlátogatáson és pár napra hozzánk is átjöttek, hogy Washington se maradjon ki.

délye. Nem mentálisan ugyan, mint Uri Geller, csak kézzel. A vacsora vége felé, a desszertnél nem tudtam tovább ellenállni, felkaptam egy kis szervizkanalat és csinosan megtekerintettem. Most is előttem van P. kaján vigyora, és férjem elszörnyedt arca. A háziasszony reakciójára már nem emlékszem. Valószínűleg jobb is. Ezúton is bocsánatot kérek tőle.

*****

Legközelebbi pesti utunk alkalmával, gondolom kompenzációképpen, Anna meghívott minket vacsorára. Szülőktől örökölt gyönyörű, igazi nagypolgári lakás volt, a Parlamenttel szemben. Szépen terített asztal, családi ezüst, stb. Akkoriban hatalmasodott el rajtam a kanálhajlítás szenve-

12

*****

Pestre látogattam. Akkoriban kezdődött a kapcsolata későbbi feleségével, Katival, alias Rongymacskával. (A név eredetét többször megírta.) A kilencvenes évek közepe lehetett. Kíváncsi volt a véleményemre és bemutatta. Színházba, aztán vacsorázni mentünk. Tetszett. Az ezt követő években sokszor mondta, hogy ilyen boldog és termékeny még soha nem volt. Nem tudott bánni a pénzzel, egész életében pénzzavarral küzdött. Most először érezte anyagilag is biztonságban magát. Különös kapcsolat volt az övék, zsigeri szintű. Gyilkos és éltető. Rengeteget adtak és kaptak egymásnak/egymástól. *****

Kora hajnalban csöngött a telefon, Pestről hívtak. Beleordítottam a kagylóba: „Popper meghalt?!" és az volt az első gondolatom, hogy Ő, akit annyit foglalkoztatott, hogy mi van a halálon túl, most már tudja.

11

Balaicza E í t o

Megbékélni önmagam ellentmondásosságával EMLÉKEIM ATYAI JÓ BARÁTOMRÓL, POPPER PÉTERRŐL

fgen régen volt már, amikor megismertem [ az addig megközelíthetetlennek tűnő és csak L könyveiből ismert Popper Pétert. Csillogó szemű, naiv és álmodozó kislány voltam, amikor egy „véletlen"-nek köszönhetően Keleti Judit, egy volt tanítványod és munkatársad, aki anno böjtkúrázni járt hozzám, bemutatott minket egymásnak. Azt terveztük, hogy majd létrehozunk Budán egy olyan központot, ahova a lelküket, testüket nem gyógyszeresen ápolni kívánó emberek jöhetnek. Aztán közbeszólt a politika, és emiatt ebből sajnos nem lett semmi. Mivel annyira kerestem mindig egy szellemi és lelki táplálékot nyújtó közeget, felkínáltad, hogy csatlakozzam egy már régóta futó - főleg orvosokból és pszichológusokból álló - csoportodba, akikkel 2-3 hetente gyűltünk össze mindenféle érdekes dolgokról beszélgetni. Nagyon élveztem, de már nem is tudom, miért, végül valahogy ab-

15

Balaicza Erika

Megbékélni önmagam ellentmondásosságával

bamaradt az egész. Később az jutott eszembe, hogy szervezek neked valamiféle szellemi szabadegyetemfélét. így történt, hogy meghirdettük az általunk kiadott Ideál című újságban. Egy 50-60 fős csoport jött létre, melyből később páran lemorzsolódtak. 2 éven át 1-2 havonta találkoztunk rendszeresen akkori rendelőnkben, a Melissában. Az ott készült magnófelvételeket és a róla készült kéziratokat ma is hűségesen őrzöm - most már kisfiam számára. Mikor Popper Péter Pszichológia Szabadegyeteme is véget ért, hamarosan létrejött a Mesterkurzus, ahol még sokkal több ember hallgathatta bölcselkedéseit. Ide sajnos az akkor még újszülött kisfiam miatt csak ritkán juthattam el, így a kapcsolattartásunk ,/leredukálódott/, teljesen a négyszemközti találkozókra. 2006 januárjában, egy nálad tett látogatásom után (előtte nagyon beteg voltál) valahogy úgy hozta a Sors, hogy a következő évekre rám bíztad az egészségedet. Ettől kezdve már nemcsak atyai jó barátként és lelki segítőtársként tudhattalak magam mellett, hanem páciensként is. Te lelki tanácsokkal láttál el, ha szükségem volt rá, én pedig cserében a tested egészségén fáradoztam. Az utóbbi nem volt mindig egyszerű, mert időnként el-elhallgattál előlem kisebb-nagyobb bajokat. De remek kardiológusodnak, Merkely Bélának és feleséged gondos ápolónői közreműködésének köszönhetően végül még sok szép évet tölthettél el, jó egészségi állapotban. Kérésednek megfelelően

számomra a legfontosabb orvosi feladat szellemi és fizikai állapotod olyan szinten tartása volt, hogy lehetőséged legyen még sokáig írni és előadásokat tartani. Ezek jelentették számodra a legfőbb gyógyírt, életelixírt, és ezek tartottak életben. A veled való találkozások során, az előadásaidból és a könyveidből rendkívül sokat tanultam. Sok nehéz pillanaton segítettek át a tőled kapott gondolatok, azok a történetek, amiket útmutatások helyett tanmeseként mondtál el nekem. A mai napig újra és újra eszembe jutnak. Ha már nem is mondhatod el őket személyesen, szervesen bennem élnek. Egyik legkedvesebb emlékű beszélgetésem veled az maradt, amikor kisfiam, Benjámin várható jöveteléről beszámoltam neked. A hír hallatán felcsillantak a szemeid és csodálatosan beszéltél arról, hogy ez a Lélek már milyen régóta várta a megfelelő pillanatot, hogy „leszülethessen" hozzám. Megígérted, miután megszületik, megáldod az indiai és a zsidó vallás szerint egyaránt, és megtanítod nekünk azt az imát, amit Te tanultál a nagyapádtól, s ami téged egész felnőttkorodig a legtöbb félelmedtől megszabadított. így is lett. Benike megkapta tőled, a „hitetlen hívőtől" pár hónapos eltéréssel mind a két áldást, és amikor pár szót már beszélt, a rövidke imát is megtanultuk tőled. Azóta mindennap elmondjuk, hogy

16

17

Balaicza Erika

„Előttem Mihály, Mögöttem Gábriel, Jobbomon Ariel, Balomon Raphael, Fölöttem az Isten kegyelme, Nincs mitől félnem/' S hogy Benike ne féljen az éj leple alatt „besurranó szellemektől", az ágya melletti kis szekrényére odaállítottuk azt a fa Buddha-szobrot is, amit tőled kaptunk. így aztán minden egy helyen van nálunk is: a kereszténység, a zsidóság és még a keleti hitvilág is. Ahogy a Te lelkedben, nálunk is mind jól elfér egymás mellett. Egy rólad szóló megemlékezésben illene most valami jó sztorit is leírni, hiszen a veled való beszélgetések mindig tele voltak tanulságos és meghökkentő történetekkel és odaillő, szép versidézetekkel. Sajnos én viszont nem vagyok olyan éles szellemű sztorizós fajta. így csak azokat a legfontosabb gondolatokat tudom megosztani az olvasókkal, amiket majd Benikének is átadok, hogy rajtam keresztül ő is megtanulja tőled, miről ismerhető fel, hogy lelkileg és szellemileg elég érett valaki. Egyik előadásodon jegyzeteltem fel a következőket, azóta is nagyon gyakran jutnak eszembe ezek a lelki morzsák, s többször tesztelem, vajon én, az örök diák, hogy állok velük, meddig jutottam el az életutamon?

16 18

Megbékélni önmagam ellentmondásosságával

Az érett személyiség gondolkodására és viselkedésére jellemző: Különbséget tud tenni a tények és a vélemények között - nem minden az, aminek látszik, aminek mondják, aminek hisszük... Tiszteli a tényeket - képes elfogadni azt is, ha azokon változtatni nem lehet Képes elfogadni, hogy minden eredménynek megvan a „maga kihordási ideje" - azaz nem lehet mindent azonnal megoldani, megváltoztatni - képes az átmeneti bizonytalanságot is elviselni Állandóan fejleszti az arány érzékét - képes a tényleges súlyuknak, jelentőségüknek megfelelően értékelni az élet történéseit és az abban részt vevő elemeket Mindig megpróbálja az élet eseményeiből a legjobbat kihozni - a jóra fókuszál, nem ragad bele a múlt rossz történéseibe

Balaicza Erika

El tudja fogadni az élet ellentmondásos dolgait - Tudja, hogy az élethez hozzátartozik a fekete és a fehér is, csak így teljes a kép

Megbékélni önmagam ellentmondásosságával

Vállalja a felelősséget saját tetteiért és sorsának irányításáért - nem hárít - nem bújik el mások mögött, nem keres bűnbakot, és

El tudja fogadni és képes szeretni önmagát

- nem mástól várja a kész megoldásokat

El tudja fogadni saját ambivalens érzéseit - Egyidejűleg utálhatom és szerethetem is ugyanazt az embert, dolgot Tudja, hogy érzéseink sokfélék lehetnek, ezek ellen nem védekezhetünk, maguktól jönnek. Ám azt tudatosan eldönthetjük, hogy miként reagálunk rájuk. Ettől különbözünk az ösztönösen reagáló állatoktól.

Empatikus - képes átérezni mások baját - nem a saját maga számára jónak vélt megoldásokat erőlteti mindenáron másokra Egyenrangú kapcsolatokra törekszik - nem akar függőséget, kiszolgáltatottságot se másoknak, se magának

Van elég önbizalma - Nem kell állandóan bizonygatnia kifelé kiválóságát - Nem várja folyton mások visszaigazolását - Cselekedetei és viselkedése nem mások ítéletétől és véleményétől függ - Bátran ki mer állni saját igazáért, el meri mondani véleményét Képes elfogadni, hogy nem kell mindig mindenben egyetérteni, és a másiknak van joga mást gondolni - A saját igazam vagy a másiké nem okvetlen jobb vagy rosszabb, csak más

16

20

Egyértelműséget és tiszta helyzeteket teremt maga körül - nem tart bizonytalanságban másokat - önmagáról és a világról alkotott nézetei nem tartalmaznak élesen ellentmondó elemeket Önálló - nem másoktól várja saját problémáira a megoldást - képes önmagát ösztönözni és - nem mások elismerésétől, motivációjától függ a teljesítménye

Balaicza Erika

Kreatív - az élet során felmerülő új vagy váratlan helyzeteket nem nehézségként vagy problémaként éli meg, hanem megoldásra váró feladatként Képes célokat kitűzni maga elé - és azok megvalósulásáért állhatatosan tesz is Fejleszti önmagát - tisztában van erős és gyenge pontjaival, - nem másokat vagy a környezetét akarja állandóan megváltoztatni, hanem előbb önmagában keresi a megoldást Nyitott az újra - rugalmasan alkalmazkodik az élet körülményeihez - nem retten meg az ismeretlentől Kiválóságra törekszik - de tudja, hogy a tökéletes mindenben, elérhetetlen Jól tűri a kudarcot - Tudja, hogy a kudarc nem tény, hanem érzés - azt tükrözi, hogy állunk az eseményekhez, mit látunk meg belőle - Levonja utána a megfelelő következtetéseket és megteszi a korrekcióhoz szükséges lépéseket *

Érti a humort

16

22

Megbékélni önmagam ellentmondásosságával

Egyszer azt mondtad, éljek úgy, hogy lehetőleg a legkevesebb rendezetlenséget hagyjam magam mögött, mert mindazokkal, amiket itt nem oldottam meg, valahol valahogy még sok dolgom lesz. Pár évig csak a tudatom szintjéig jutott el az egész, de 6 éve, váratlanul a szívemig hatoltak a mondataid. Sok dolgot átalakítottam az életemben, a fejemben, az emberi kapcsolataimban - s szilárdul hiszem, hogy Benike eljövetele is ennek köszönhető. Talán „látta", „megérezte", hogy kezd letisztultabb lenni az életem, és itt most már jobban tudja majd érezni magát. Ezért végtelen hálás vagyok neked. Azóta is próbálom az életem történéseit e szerint a mérce szerint rendezni, kezelni: nem akarok zavaros, lerendezetlen dolgokat, kapcsolatokat magam mögött hagyni. Nem tudom, hogy valójában mi következik, ha már nem leszek, mégis jó lenne, ha a fenti listának legalább 70%-át képes lennék elérni, mire egyszer lehunyom majd én is a szemeimet. Örülnék, ha „odaát" minél kevesebb itteni ügyemmel kéne tovább küzdenem. Végül, ha anekdota nem is telt tőlem hozzád méltóan, valami szép vers mégis előkerült. Leírom hát azt a költeményt, amit a minap olvastam, s aminek minden soráról Te jutottál eszembe.

Balaicza Erika Reményik Sándor M l MINDIG BÚCSÚZUNK... Az éjtől reggel, A naptól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz. Elfut a perc, az örök idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána. Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj, Hidegen hagy az elhagyott táj. Hogy eltemettük: róla nem tudunk, És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Igen, ilyenek vagyunk. Valamit mindig fájó szívvel siratunk. Én viszont tőled sosem búcsúzom, mert tudom, hogy a lelkemben, gondolataimban most is itt vagy és maradsz, amíg csak élek, és azt is, hogy egyszer valamikor valahol még találkozunk...

24

Szomorúságunk csupa hála

elyik ikonja marad fenn? Nagyra becsültem, erősen hatott rám: ilyeneknek képzeltem a közvetve milliókra ható görög filozófusokat, reneszánsz mestereket. Boldogan vállaltam egy-egy könyve bemutatását, párbeszédben Vele, a Spinoza-házban, vagy az Alexandra Könyvesházban s egyebütt, s ilyenkor semmit sem cibáltam elő egyetemi (lélektan és filozófia) tanulmányaimból a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, Tettamanti Béla, Gaál Gábor, Csehi Gyula, Tóth Sándor tanítványaként; (ma már az akkori gyakornokok, tanársegédek neve is tekintéllyel zeng: csak egyet mondok: Benkő Samu!) - de hát Popper jelenlétében semmivel sem mert volna hencegni senki. Egyik jó barátom „a lelkek urának" nevezte. Kétségtelen: jól bánt hatalmával. Törzsfő, sámán, szatirikus próféta, bölcseleti jós, gúnyos-kétkedő igazmondó, merev tételekben is kérdőjelekre buk-

25

Bodor Pál

Szomorúságunk csupa hála

kanó - meg világkönyvtár, derűsen latolgató enciklopédia... Ha filmet forgatnék Buddháról, a jóság távolkeleti hercegéről, Őt kérném fel a főszerepre. Nem ismertem senkit, aki ilyen mélyen, tudósán és lírain tudta volna, amit tudott, ilyen megértően tanította volna a tudatlanokat, ilyen érzéki töltést halmozott a mondataiba - ennyi viszonylagossággal és humorral megtekerve. Halálfélelmemen csak gondolatai szomszédságában voltam képes derülni. De ezeket a sorokat sose adtam volna a kezébe; zavarta volna orrhangon kántált, ijedt ünnepélyességem, elcsukló, fátyolos meghatottságom...

sebb értelme lenne a maradásnak. (Bosszúsan tiltakozik, mert ostobának tartja a gondolatot.) Szomorúságunk csupa hála.

POPPER PÉTER HÁTSÓ GONDOLATA

Műveit bibliofil sorozatokban veszik majd kézbe azok, akik szeretnének mindent tudni az élőről és a holtról, s egy-egy passzust talán az Ő hangján hallanak. Irigyeit, képzelt vetélytársait a mondataim nagyon idegesítik. Azt mondják majd, hogy mármár vallásalapítónak énekeltem meg, elfödtem a kedélyes, anekdotázó, vakmerően politizáló magánembert, aki - amióta ismerem - a legkényesebb kérdésekben is élesen fogalmazott. Csak most döbbenek rá: éveim számát tekintve idősebb voltam mindvégig mesteremnél. Akitől oly keveset vettem át: nem voltam elég mély. Sekélyes edény öble szegényes. Egyike volt azoknak a szenioroknak - számuk maroknyi -, akiknek eltűnése után mintha keve-

Az embert a hátsó gondolatairól lehet igazán megismerni - de életviteléből, hanghordozásából, abból, hogy kibe-mibe szeret bele, úgyis kiderülnek, hiába dugdossa öröklétig. De dugdossa. A kártyákat sem lehet annyira rejtegetni, mint gondolatainkat. A lelkünket: fő vagyonunkat. Poppernek másféle hátsó gondolatai voltak, mint legtöbbünknek. Meglátta a másikat mindenestől, a férfiboszorkánnyal is, a fehérhúsú Magdolnával, akiről az utca azt hitte, az ördög szeretője. Csak Ő tudta, Popper, hogy Magdolnához egyszer, csak egyszer nyúlt férfi, talán az is az Ő istenkezével, aki pedig ott se volt - Magdolna csak azt nem tudta feledni, de nem azért, mert a leányságát igen szépen vette el, Magdolna ma is, ha ünnepien felidézi, mintha vörösborban úszva látná kettejüket, nyitott szemmel, szép-mezítelenül, a férfi megsimogatja, mint napfény a bárányfelhőt, s ahogy lassan szállnak fölfelé, ölébe veszi a lányt, s ajkával úgy érintgeti fehér nyakszirtjét, leánymelle gyereklabdáját, mintha csak játszanának, fölnőtten gyereket, heves szerelmet - a férfi arcra, termetre egyáltalán nem volt popperes, nyúlánk

26

27

Bodor Pál

Szomorúságunk csupa hála

volt, magas, keskeny orcájú, de nem csak a testi szerelemhez értett gyöngéd bűvészként, hogy soha többé ne rettegjen a testtől és a szerelemtől, amire iszonyodva vágyott, vacogva, mintha jeges hóval tömött kádba döntötte volna az erőszakos krampusz. Nem is értette, miért és mi tette boldoggá, behunyt szemmel feküdt fehér leány-bőrében és halkan dúdolta a himnikus melódiát, mely az Egyenlítőnél futott körbe-karikába a Földön, és érezte, hogy amit hall, azt soha többé nem hallhatja, az az egyetlenszer átélhető, szelíd és szenvedélyes boldogság dallama. És eszébe sem jutott, hogy ezt az értelmezést kapta ajándékba egész életére Poppertől, életük egyetlen beszélgetésén az arra teljesen alkalmatlan átjáró szobában, amelyben a professzor megmagyarázta: csak az lesz az életben az övé, amit átél és valamelyest megért, akár egy álmot. Mert ez a dallam lesz ezután az Ő dédelgetett-rejtett gondolata, sejtése, emléke és öröme.

a hosszú szövegben talán összesen 5 szót találtak, amelyek értelmezése vitatható".] Ószövetség = Isten szövetsége a zsidósággal (Ábrahám, Mózes.) Újszövetség = Isten szövetsége az emberiséggel (Krisztus) Jób könyve = tiltakozás Isten antropomorf szemlélete és cselekedetei emberi megítélése ellen Ezékiel könyve = „...amíg az állam létezett, a próféta mindig a nép egészéhez szólt. A szétszóratás idején az egyénekhez kell szólni, felébreszteni bennük az önmagukért való felelősség tudatát../7

ÓVATOS TISZTELETTEL JÁRJA KÖRÜL A LEGRÉGIBB EMBERI VILÁGOT

INVOKÁCIÓ

Az egek urához, ha van, és valami magamról, ha én vagyok PP: „A halálért nem haragszom az Istenre. A haldoklásért igen. A létezés megteremtése, a „Legyen!" isteni jóindulatot sugároz. A létezés befejezése, a „Ne legyen/" istentelenül gonosz. A megtestesült és megfeszített Isten - maga az ember. Én vagyok Jézus, akit valaki kerget bennem, mert „nehéz neki az ösztön ellen rugódoznia". Az a valaki is én vagyok, aki kergeti őt."

[,,A Qumrámi tekercsek között előkerült Ezékiel próféta héber nyelvű eredeti könyve. A gondos vizsgálatok azt bizonyították, hogy a görög és latin fordítások rendkívül pontosak:

28

27

Bodor Pál EGY BORGES-LEGENDA - KÁIN ÉS ÁBEL POPPER VÁLASZTÁSÁBAN

A testvérpár leült a földre, tüzet rakott és evett. Hallgattak, ahogy a nap vége felé hallgatni szokott a fáradt ember. Előbújt az égen egy csillag, még nem volt neve. A lángok fényénél Káin észrevette Ábel homlokán a kő nyomát, leejtette a kenyeret, amelyet épp a szájához készült venni, és bocsánatot kért bűnéért. Ábel ezt felelte: - Te öltél meg engem, vagy én öltelek meg téged? Már nem emlékszem: együtt vagyunk, mint hajdan. - Most már tudom, hogy valóban megbocsátottál - mondta Káin —, mert a felejtés megbocsátás. Én is megpróbálok majd felejteni. Ábel lassan felelte: „így igaz. Míg tart a lelkiismeret-furdalás, tart a bűn is."

Szomorúságunk csupa hála

„Meghökkentő, sot megdöbbentő az emberi társadalom hierarchia-igénye. Mindig kell egy végső hatalom, egy vezér, kell az engedelmesség, a retorzióktól való félelem. (...) Úgy látszik, az ember vágyik a szabadságra, de nem bírja elviselni. S ha így van, akkor egy évezredek alatt kimunkált ember-fölötti hatalom, az Isten létezése a világ legzseniálisabb találmánya..." Legyen bátorságunk ehhez a Popper-szöveghez is: „Csoda-e, ha az emberek a demokrácia áttekinthetetlen rendetlenségéből és lezülléséből időnként visszaviszszavágynak egy kis - egyértelműségében üdítő, sorsukat irányító - diktatúrába, amelynek vezérét isteníteni lehet, lázadni is lehet ellene, szobrát felállítani és döntögetni, és ezt nem konzervativizmusnak nevezik, hanem forradalomnak. (...) S ha a diktatúra már eleget ölt és rombolt, jöhet a demokratikus megújulás."

„Diderot véleménye szerint csak tisztességes embereknek szabadna megengedni, hogy ateisták legyenek..." Popper szerint a többistenhit és az egyistenhit problémáját mérlegelve, felötlik a komisz analógia, mely ebben a modern utókor politikai rendszereinek ősképére utal: demokrácia, vagy totális rendszer. Többpártrendszer, vagy tekintélyelvű pártdiktatúra.

30

27

Boros Szilvia

A legmegbízhatóbb barát

Mehezen

kezdtem bele az írásba, mert még mindig nagyon elevenen él emlékezetemben Péter földi életének utolsó időszaka. *****

Kilenc évvel ezelőtt találkoztam vele először személyesen az Újságíró Akadémián, sajtópszichológiát tanított. A következő évben, mint kezdő PhD hallgató, bejártam a valláspszichológiai órákra. Akkoriban elegyedtünk először szóváltásba. Aztán egyszer vele álmodtam: kértem, hogy tanítson meg a pszichoanalízisre és erre ő beleegyezett, mintha mi sem lett volna természetesebb. Nem bírtam ki, másnap telefont ragadtam, és személyes találkozást kértem. „Meghívom ebédelni"mondta. Amikor előadtam álmom, kérdően rám nézett, majd faggatni kezdett, hogy minek akarok én pszichoanalízist, stb. Válaszaim újabb és újabb kérdések követték, majd végül mélyen a szemem-

33

Boros Szilvia

A legmegbízhatóbb barát

be nézett és hivatalos komolysággal ismertette terápiás feltételeit. Az időtartamról, gyakoriságról, őszinteségről, a helyszínről, a kezdésről volt szó. „Ja, és mondjak még valamit?"- folytatta. „Ha hoz egy-egy túró rudit a kutyáimnak, akkor az úgy megfelelő fizetség lesz"- mondta. Repdestem az örömtől és alig vártam, hogy leteljen a nyári szünet és kezdhessünk. Még aznap váratlan hír fogadott: kaptam egy PhD ösztöndíjat Padovába...

tam. Abban az időben nagyon sokat dolgoztam és szinte egyfolytában „könnyeztem". Péter észrevette és a következőt kérdezte: „Miért vagy rosszkedvű?" Szomorú vagyok, mert ki tudja, mikor láthatom újra. „Pedig Te, mint a legszebb brazil nő várod Kareszt az óceánparton egy égig érő pálmafa árnyékában..."- zúgta fülembe bariton hangján. Elhatároztam, hogy másnap elmegyek a brazil nagykövetségre és érdeklődöm munkalehetőségek iránt. így is történt. A nagykövetségen két email címet kaptam. írtam az egyikre... Néhány nappal később válasz érkezett: „Semmi akadálya, hogy kijöjjön dolgozni, megüresedett egy vendégprofesszori állás a Fortaléza Egyetemen."

A sors elrendezte a dolgokat: Péter és Rongymacska Indiába utazott, pontosan aznap, amikor férjemmel Padovába költöztünk. Visszaérkezésünk után azonban folytattuk a találkozásokat. Az évek teltek és a terápiás kapcsolati áttételek barátsággá szelídültek. *****

A sors végül itthon marasztalt, mégis sokkal könnyebben vészeltem át az egyedül töltött hónapokat. *****

Péter barátsága szép lassan összefonódott Rongymacska feltétel nélküli elfogadásával, barátságával. Egy időben szinte minden előadásra együtt mentünk. Vidékre is sokszor elkísérhettem őket. Nemcsak Péter zseniális realitásérzéke, tudása, tiszta szellemisége, no meg a finom vacsorák miatt voltak emlékezetesek útjaink, hanem egész egyszerűen jól éreztük magunkat egymás társaságában. Néhány évvel ezelőtt, amikor férjem Brazíliában kapott munkát egy búvár-kutató expedíción és úgy tűnt, hogy hónapokig nem látjuk egymást, elképesztő szomorúság lett úrrá raj-

Rongymacska energiái kifogyhatatlannak tűntek. Szervezte az előadásokat, tárgyalt a könyvkiadóval, elrendezte a mindennapi élettel járó teendőket, kísérte Pétert mindenhová. Emellett ő volt az első olvasója Péter kéziratainak, sőt nemegyszer múzsája is. Ötletei szárnyaltak és Péter nagyon jól vette a fonalat. Ennek az összjátéknak köszönhető az utóbbi évek írói és előadói termékenysége. Péter idézte sokszor Leonardo da Vincit, aki szerint a boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, amely végtelen erővé változik. Ilyenek

34

35

Boros Szilvia

voltak ők, amikor együtt voltak. Végtelenül tudták egymást szeretni és rendkívüli energiákat tudtak együtt megmozgatni. Szükségük volt azonban időnként eltűnni egy-két hónapra, hogy távol a főváros zajától és a szinte folyamatosan csöngő telefonoktól regenerálódni tudjanak. Közben elérkezett a 2007-es év szilvesztere, felhívtak, hogy van-e kedvem velük tölteni az év utolsó napját a vidéki tusculanumban. Természetesen nagyon boldogan utaztam hozzájuk. Hajnalig beszélgettünk. Reggelre hatalmas hó esett, szikrázó napsütés ébresztett. Úgy döntöttem, hogy letakarítom a teraszt és az autókat, mire felébrednek Péterék. A két kutya - Asa és Lurkó nagy élvezettel csatlakozott hozzám, majd amikor a kapuhoz értem, egyszer csak megjelent Asa, szájában a nyakörvvel. Ja, szóval menjünk sétálni? gondoltam magamban. Lurkó - akkoriban már elég gyenge volt - nekifeszült a kapunak és követelte, hogy ő is hadd jöhessen velünk. Követtem a két kutyát, akik, mint a testőrök, ügyelték lépteim és vezettek át a síneken, fel a hegyi úton, egészen a dombtetőig. Aztán figyeltek és vártak. Közben végeztem néhány napüdvözletet és intettem nekik, hogy mehetünk visszafelé. Rongymacska aggódva fogadott. „Hol voltatok? Te jó ég, tudod, hogy milyen veszélyes vállalkozás volt Lurkóval, ráadásul póráz nélkül nekivágni?,/ - kiáltott fel. Amikor elmeséltem neki utunkat, rám nézett és csak ennyit mondott: „Régebben mindennap fel-

36

— A legmegbízhatóbb barát

gyalogoltam velük a hegyre, jógáztam egy kicsit, szippantottam a friss levegőből.,, Szóval a kutyák egy kis nosztalgiára vágytak... *****

Az együtt töltött szilveszter után szinte egyáltalán nem találkoztunk, mivel készülnöm kellett egyiptomi utazásomra. Céljaim között szerepelt, hogy legalább egy évre kiköltözöm férjemhez, aki már akkor néhány hónapja Hurghadában dolgozott. Elég sok teendő zúdult a nyakamba, amely a lakással, a számlák irányításával, az autónk eladásával, régi munkáim lezárásával és új internetes megbízások keresésével, a lakásunk kiürítésével és természetesen az útra készüléssel függött össze. Az utazásom előtt azonban Péter és Rongymacska hívott: „Te Szilvi, ne hívj taxit, mert mi szeretnénk kivinni a reptérre/' Hajnali négy órakor autó gördült a ház elé, Rongymacska és Péter várt... Az egyiptomi év után meglehetősen nehéz időszak köszöntött rám. Sorozatos kudarcok, fizetés nélküli munkalehetőségek, autónélküliség. Egyetlen hívó szó érkezett: a Szolnoki Főiskoláról. Amikor Péter megtudta, így szólt: „Szilvi, a mai modern világban nem lehet autó nélkül meglenni, vidd el a Rovert, szívesen kölcsönadom annyi időre, amennyire akarod/'

37

Boros Szilvia

Nyár vége felé jártunk, amikor egyszer átmentem hozzájuk. Végigbeszélgettük az estét. Másnap délelőtt széles mosoly ült az arcán és a következő szavakkal fogadott: „Mától te leszel az én Testvérkém". És attól a naptól Testvérkémnek szólított. Köszönöm, Péter.

Bölcs István

A belső utak vándora *an annak már majd7 negyven éve, hogy \ / a Rádióban egy Különleges Tudakozó cí5 mű műsort szerkesztettem, annak idején az első közönségkapcsolatos műsorok egyikét. Ezekbe meghívtunk vendégként két-három-négy szakembert (tanárt, pszichológust, kutatót), tőlük lehetett telefonon kérdezni, és ők élő adásban válaszoltak. Pszichológus szakértőnket Popper Péternek hívták. Akkor találkoztam vele először. Nem volt híján a szónak. De az ismeretnek sem. A ráérzés képességének sem. Hogy a félve feltett, köntörfalak mögé rejtett valódi kérdést felismerje, tapintatosan megválaszolja. Sosem a kétely nélküli tudás biztonságával, hanem a termékeny kétkedésével, amely új s újabb kérdésekhez vezetett, s ezek új s újabb válaszokat igényeltek. Útba indítva a kérdezőt ezek felé is, a „belső utak" kalauzaként. Aztán egy darabig szem elől vesztettem. Külföldön dolgozott, utazott, csak amikor könyveinek új folyamával jelentkezett itthon, akkor lettem

39

Bölcs István

A belső utak vándora

olvasója a nyolcvanas, kilencvenes években. Olvasója és híve. Aztán gyakori szerzője is lett lapunknak, a 168 Órának. Mégis meglepődtünk, amikor áprilisban ezt a drámai levelet kaptuk tőle.

én felelek: borzogat. Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk. De addig - kérem megértéseteket - igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően minden esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani. Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? - kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben? Különben jól vagyok. Péter (168 Óra, 2010.15. szám)

POPPER PÉTER LEVELE

Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim, akik még itt-ott megtalálhatók vagytok, Magyarországon és a világ legtöbb országában, egyre magányosabban és egyre öregebben. A történelem által széttaposott öt nagy család, a Popperek, a Mandelek, a Najovitsok, az Adlerek és a Buriánok maradványai. S a periférián még a Spitzerek. Kik ezek az emberek? Főként magyar, német, cseh, erdélyi származásúak, akikből az első világháború idején a honvédség hősei, majd a fasizmus alatt a zsidóság halottai lettek. Márai azt kérdezte: össze tudod-e rakni még a Margitszigetet? Én azt kérdezem: össze tudod-e még rakni a családot, engem? A nagypapákat, a nagymamákat, az unokatestvéreket, az orvosokat, a rabbikat, az Aréna úti meg az apostagi és az Ercsiben egykor működött zsinagógát? A péntek estéket, a hosszúnapot, a purimi és a hanukai játékokat. S mert a közelmúltban történt valami velem, megkérdezem: vajon jól emlékszem-e Lucifer kérdésére Ádámhoz? Nos, vitéz uram! Nem borzogat egy kissé furcsán a torz képű halál hideg szele? És

40

VÁLASZ POPPER PÉTERNEK

Leveledet, utolsó leveled megkaptuk, Péter, köszönjük. Örülünk, hogy a „barátaim" megszólítás alá mi is befértünk, 168 órások. Nem gondolkoztunk rólad mi sem másképp. Ezt a pár sort sem az illem diktálja, hogy tudniillik minden üzenet választ vár, hanem a hiány, amelyet nincs szerencsénk tudomásul venni. Mi az, hogy nem írsz nekünk többet? Mi az, hogy

42

Bölcs István

A belső utak vándora

a híres „Ezek mennek mostanában" sorozatod már csak archívumi tétel? Nem felelsz a telefonhívásokra, nem jössz be a mi kis szerkesztőségi rádiónkba, pedig megígérted. Nem teszed zsebre elégedett dünnyögéssel, ha elmondom: élvezettel olvastam az új könyvedet, s nem hívhatlak fel, beszélgetnél-e ifjú barátommal, aki nem találja helyét a világban. Te megtaláltad? Neked könnyű, mert nem egy helyed volt. Úgy gondoltad: „a lélekben sokféle személyiség lakozik, s a környezet provokációja, a különféle események befolyásolják, hogy melyik manifesztálódik belőle". író voltál és olvasó, tudós és tanuló, analitikus és szintézisre képes, érzékeny és kétkedő, nagy utazó, kalandozó felfedező, tapintatlan hódító, magyar, baloldali, rabbinikus nevelésű „szocialista zsidó misztikus", férfi, független és szabad. Híven hitetlen. Ilyennek láttunk. Mert ilyennek láthattunk. A részvét és az irónia egyszerre működött benned. A groteszket - a tiszta élmények helyett e vegyest - tán ez a nyomorult-gyönyörű huszadik század pumpálta/préselte belénk, amelynek mindannyian túlélői vagyunk. Rossz évben születtél, Péter, baljós esztendőben. Bár te nyilván azt mondanád: nem lehet rosszkor születni. Minden kezdés felemelt fejet érdemel. Reményt. Mondtad: „Az élet egy bonyolult determinációs rendszer, amit ki-ki hite szerint karmának, sors-

nak, evolúciós folyamatnak, véletlennek vagy bármi másnak nevez".

40

43

Körbejártad a távol-keleti nagy vallásokat, a hinduizmust, a buddhizmust, a taoizmust, éltél kolostoraikban, laktál híveivel, ismerted tanításaikat. Közvetlenül megélted a közel-keleti, kinyilatkoztatásokon alapuló, egyistent valló hiteket is, a zsidó, a keresztény, az iszlám köreit. „A hinduizmusnak volt vagy ötezer éve, a zsidóságnak három és félezer, netán öt és félezer, a buddhizmusnak kétezer-ötszáz, a kereszténységnek kétezer, az iszlámnak majd másfél évezrede az emberi szívek, erkölcsök jóvátételére. (...) És az eredmény? Van? Nincs?" - töprengtél. Nem vitatkozni mentél, hanem velük meditálni. Együtt gondolkozni. Ezért lett kedvenc szavad az efféle írásokban az ÉS. A kapcsolat összekötő szava. Meg a VAGY. A választás szabadságának hívószava. Egyik sem az ökölrázásé, a kiszorításé, a megbélyegzésé. Ha próféta lettél volna, Péter (nem lettél), szelíd szavú tanítóként emlegetnénk. De te nem vágytál efféle szerepre. Feljegyezted naplódban a következő irányadó, fiktív dialógust: - „Mester, mit tegyen az, aki mielőbb üdvözülni akar? - Semmit. - Hogyan lehet semmit sem tenni az üdvözülésért? - Lehetőleg könnyedén."

Bölcs István

Hitetlen, hányaveti lenne a fenti? Rólad mondanák ezt, aki egész életedben az Istennel (meg a képét viselő, a díványon gyónó emberrel) dialogizáltál? S hogy vitáztál is Mózessel, Buddhával, Jézussal? Persze. Ki nem? „Aki nem tud kételkedni: rossz ember. Semmi sem bizonyos, de minden igaz lehet/' Csak azzal nem tudunk megbékülni, hogy itt hagytál minket. A bizalmi viszonyhoz - amely mára egyre ritkább - két fél kell. Ketten egészek. Szerzőnk voltál, kölcsönös felelősséggel. Egyik utolsó írásodat visszaadta a főszerkesztő. Azt írta: „szerintem iróniádat az olvasók komolyan vennék, és azt hinnék, hogy valódi párbeszédet akarsz folytatni a Morvái Krisztinákkal, netán még azokkal a fasisztákkal is, akikkel - mint tudjuk - nincs párbeszéd." Visszautasított szerzőnél nincs veszedelmesebb! Kivéve, ha az illetőt Popper Péternek hívják. „Utólag, újraolvasva örülök, hogy nem közlitek. Ezért szeretek veletek dolgozni, mert megóvjátok az embert a baromságoktól, amit indulatában írt. Ez biztonságot ad. Kösz." Mi is, Péter. Oldalakon át folytathatnám. Amióta a hírt tudom, a te könyveidet olvasgatom. Benne ezt is: „Bele kell törődnöm, hogy a soha el nem érkező megvilágosodás híján ezzel a kérdéssel fogok meghalni: hát ez mi volt?" Mondhatom mellé

44

A belső utak vándora

a görög bölcs szavait: „Az életet nem meghosszabbítani kell, hanem kiszélesíteni." Ezt te megtetted. Könyveid a polcainkon nem árvák. (168 Óra, 2010.16. szám) A Z UTOLSÓ KÖTET

Aztán még egy összegző, záró kötet (Sárkányok barlangja, Saxum Kiadó) az idei könyvnapra, amelyről Erdélyi S. Gábor kolléga lapunkban ezt írta: „Most már, persze, a halálhír után másképp olvassuk az utolsó kötetet. Visszafelé, a búcsúzás felől. Keressük az előzményeket, a jeleket, a testamentumot. Popper Péter sohasem idegenkedett a végső, nagy kérdésektől, rájuk kérdezett, de nem volt hajlandó határhelyzetekben sem elérzékenyülni. Racionalista maradt a (keleti) transzcendens élmények után is. Élet-halál kérdésekben ugyancsak ironikus, frivolan tragikus a felfogása. Értelmiségi ő a maga tágas, többrétegű kultúrköreiben, kétkedő próféta a sivatagban. Izashan alakjában tán alteregóját formázta s tette e könyv hősévé, aki szerint a legaljasabb merénylet egy élő ellen a halál. Amikor a Kreátor megöli a kreatúrát. De hát van-e létezés a halál után? Hihetünk-e a lélekvándorlásban, ha hitünk szerint lélek sincs?

45

Bölcs István

Lehet-e, hogy az ember gondolatai, érzései, cselekedetei mint energiakvantumok megmaradnak, akár újra is testesülhetnek? És hogy ez ugyanazt a testet jelenti-e? Ki tudja? „Vajon a következő esti gyertyaláng ugyanaz-e, mint amit reggel elfújtunk? Hisz a csésze, az olaj, a kanóc - mind ugyanaz." Vallástalan, de hívő emberként, szabadgondolkodóként efféléket kérdez Izashan, aki szerint felháborítóan igazságtalan az a tétel, hogy az arasznyi földi életért végtelen sokáig tartó tüzekben kellene az embernek égnie. „Csak tisztességes embernek szabadna megengedni, hogy ateista legyen. Mert ő a paradicsomi jutalmakról mond le. A gazember mindig szívesen istentagadó, mert ő a büntetésektől, a pokol tüzétől menekül" mondja Diderot. Izashan óv minket, hogy higgyünk az emberek alkotta istenképekben, az égi hierarchiában, a misztikus rítusokban, s ezenközben ne higygyünk az emberben, aki vagyunk. Az európai ember drámai lény, aki szakadatlan küzdelemben korrigálja önmagát. Szabad, mert szabadon választ, ítélet, jutalom, büntetés tetteit nem követi. A következmények csupán okságiak. Beláthatok. Ha nem is mindig könnyen megítélhetők. Néha egy élet sem elég rá.

46

Cziegler Orsolya

Popper Tanár

Úr...

E

lőször az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán találkoztunk 1972-ben. Zsúfolásig megtelt teremben tartotta előadásait kriminálpszichológiából. Mindenki tudta Róla, hogy kiváló előadó, kiváló Tanár volt. Soha nem olvasta fel papírból előadásait, az elve az volt: ha a diáknak mindent kívülről kell tudnia, O sem olvashat sem fel semmit... Személyes visszaemlékezésemben az általam megismert Embert idézem fel: 1981-ben kezdődött Magyarországon a szakpszichológusok képzése. En a nagy múltú Fóti Gyermekvárosban dolgoztam az egyetem elvégzése, 1979 óta, reggel 6-tól este 6-ig. Pszichológus voltam, tanítottam a helyi óvónőképzőben és időnként segítettem a gyermekek gondozásában. Emberpróbáló feladat volt naponta Budapestről Fótra utazni (autóm nem volt), estig dolgozni. A lényeg: amikor először indult a pszichológiai

47

Cziegler Orsolya

Popper Tanár Úr..

szakképzés Magyarországon, úgy döntöttem - jelentkezem a pedagógiai szakpszichológus képzés esti tagozatára. Szerencsésen felvételiztem, fel is vettek, elkezdődött az egyetem. A napi 10 órai munka mellett a kéthetenkénti 10-10 órás egyetemi oktatás kivették fizikai-lelki erőmet, folyamatosan fogytam. Az esti egyetemen tanárunk volt Popper Péter - A deviáns serdülők pszichológiáját tanította és egy Encounter csoportot vezetett, melynek én is tagja voltam. A képzésben tanító tanáraink nagyon emberségesek voltak, bár látták mindannyian, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyok, de az együttérzésükön kívül - nem tudtak segíteni. Kivéve: Popper Tanár Urat, aki így érkezett a következő óránkra: Orsi, október 11-én vár Velkey László Professzor Úr a miskolci Gyermekegészségügyi Központban. Az állásod, a lakásod el van intézve, beszéljétek meg a részleteket. En nem hagyom, hogy a szemem láttára menjen tönkre egy ember! Meglett az állásom 1983 januárjában, és a lakásom 1983 augusztusában. Időközben véget ért a szakképzés, lediplomáztunk, Popper Tanár Úrral a kapcsolatom megszakadt. 1985-ben megszületett a kislányom, Miskolcról Budapestre költöztünk, ám se lakásunk, se állásom nem volt. Rohangáltam fűhöz-fához állásügyben, mindenki ígérte a segítségét, de sehol semmilyen állásajánlatot nem kaptam. Mindenképpen álláshoz kellett jutnom! Mit volt mit tenni - az állásígéretekkel tele volt a padlás felhívtam Popper Tanár Urat! Nem akartam szívességet kér-

ni, főleg úgy, hogy már korábban Ő segített, de a kényszer nagy ÚR! Elmondtam neki búmat-bánatomat, a keresgéléseimet, azonnal megéreztemegértette helyzetem nehézségét, és így válaszolt: hétfőtől meglesz az állásod a Semmelweis Egyetem 2. sz. Gyermekklinikáján, Schuler Dezső Professzor Úrnál. Nálunk sajnos most az 1. sz. Gyermekklinikán nincs üresedés, de várlak az Orvospszichológiai Oktatási Csoportomba tanítani! így kerültem a Semmelweis Egyetemre, ahol a mai napig dolgozom. Számomra Popper Tanár Úr nemcsak Mesterem, hanem Segítőm, Pártfogóm is egyben. Soha nem kért semmilyen ellenszolgáltatást, mindig önzetlenül és emberségből segített! Minden gondolatát szívemben hordozom, minden tanítását munkámban kamatoztatom. A XX. Század egyik legnagyszerűbb Embere, Polihisztora, Tudósa, Pszichológusa volt, akinek tanítványa, később kollégája lehettem. Nyugodjék Békében, emléke szívemben él.

48

49

Péter barátommal a pszichológushallgatók között T ^szichológushallgatók gyakran hívtak meg mindkettőnket tudományos népszerűsítő előadásokra. Nagyon szerették őt a tudományos szakszerűségéért, szarkasztikus humoráért. Mindig képes volt hallgatóságát magával ragadni, bármi is legyen éppen az előadás tárgya. Egyszer beszélgetni hívtak meg négyünket, és a vita a tudományos népszerűsítés lehetőségeiről, erényeiről, esetleges hátrányairól folyt. Többen érveltek azzal, hogy a tudományos népszerűsítés legfontosabb feladata, hogy az egyszerű, iskolázatlan emberek számára a fontos tudományos kérdéseket kielégítően megvilágítsa. Én magam kicsit szkeptikus voltam s vagyok, mert azt gondolom, hogy nemcsak a népszerűsítőnek kell „dolgozni", hanem az olvasónak vagy hallgatónak is, mert a tudományos problémák befogadása komoly munkát igényel, és ha valakiben nincsen meg ez a készség vagy éppen nem érdeklik a tudományos problémák, akkor beszélhetek én lyukat a hasába, nem lesz annak semmi hasz-

51

Csányi Vilmos

Péter barátommal a pszichológushallgatók köztött

na. Hozzáteszem ehhez még azt is, hogy egyáltalán nem becsülök le valaki azért, mert esetleg a tudományos kérdések nem is érdeklik. Valaki kiváló ember lehet tudományos érdeklődés nélkül is, lehet akár jó mérnök, zenész, költő, szakács vagy adminisztrátor, és jól megvan a precízebb tudományos ismeretek nélkül is. Ezt a nézetemet akkoriban sajnos nem osztották a népszerűsítéssel foglalkozó folyóiratok derék szerkesztői, és valószínűleg ma sem értenek velem egyet. Általában kemény harcot vívtunk azért, hogy milyen mértékű egyszerűsítéseket szabad megengedni egy-egy cikkben. Mi az, amit „Mari néni" még megért. Hiába magyaráztam én, hogy a DNS finomszerkezetének legegyszerűbb változata, amely tulajdonképpen már nem is igaz, még mindig olyan komplikált, hogy Mari néninek nem érdemes nagy szellemi erőfeszítéseket tenni, mert valójában ez a dolog őt egyáltalán nem is érdekli. Ezt a szerkesztők hivatalból nem hiszik el, az általuk elképzelt Mari néniket a fehérjeszintézissel kapcsolatos centrális dogma apró részletei éppen úgy érdekelték, mint a Heisenberg reláció, csak legyen valaki értelmes ember, aki ezt majd elmagyarázza nekik a szerkesztők egyszerű, de érthető nyelvén. A vitában is valahogy idejutottunk, és már nagyon egyedül éreztem magam a laikus olvasókat „lebecsülő" nézeteimmel, amikor Péter a segítségemre sietett, amit máig köszönök neki.

Szót kért és szépen komótosan elmesélte ifjúkorának egyik történetét, amely a helyzetet tökéletesen megvilágította. Egyetemista korában egy idős házaspárnál lakott albérletben. János bácsi, Mari néni, hogy a nevekkel is a szerkesztő urakra és hölgyekre emlékezzünk, egyszerű, de dolgos emberek voltak. A bácsi minden reggel munkába ment, a néni a háztartást vezette. A lakás kicsi, tiszta és csendes volt. Egyetlen apró probléma, hogy Péter szobájában is jól lehetett hallani a konyhában folyó beszélgetéseket. Pétert ez nem különösebben zavarta, mert könnyen el tudott tanulmányaiban merülni. Egyszer azonban felfigyelt arra, hogy esténként, amikor a házaspár elköltötte vacsoráját, a bácsi tudományos népszerű cikkeket olvas fel hangosan az Élet és Tudományból. Péternek ez nagyon megtetszett. Két egyszerű dolgos ember, akik az egész napi fárasztó munka után tudománnyal foglalkoznak! Ez igazán tiszteletre méltó. Annyira tetszett neki a dolog, hogy az egyik nap megemlítette a néninek, hogy ő bizony hallja, amikor a tudományokról beszélgetnek, és ezt nagyon dicséretes dolognak tartja. A néni elgondolkodott, kacagott, és a következőt mondta Péternek: - Tudja, fiatal úr, hogy miközben a férjem felolvas, mert ő nagyon szereti ezeket a tudományos dolgokat, közben én mire gondolok? - Mire? - Hát, átalában arra, hogy másnap a piacon mi-

52

53

Csdnyi Vilmos

ket is fogok majd vásárolni, mert ezek a zavaros dolgok engem egyáltalán nem érdekelnek. Nos, ezzel az életből vett szép példával igazolódott, hogy helyesen gondoltam: van akit érdekel a tudomány, és az törekszik a megértésre, és van, akit meg egyáltalán nem érdekel. Az érdeklődőt segíteni kell, amennyire lehet, akit pedig nem érdekel, azt nem kell semmiféle módon kényszeríteni.

Popper Péter — a mosolygó írástudó halálára égen volt, talán '90-ben, hogy egy vasárnap reggel együtt ültünk a televízió egyik stúdiójában. A rendszerváltás kezdete volt. Már nem emlékszem, miről disputáltunk, a Hit Gyülekezete főpapja meg én, e Péter vezette műsorban. De arra igen, hogy érezve indulataimat, arra kérlelt, legyek türelmes e magát agresszíven jámbornak tettető iránt. Értsd meg - mondta ha csak egyetlen kábítószerest vagy alkoholistát el tudnak téríteni szörnyű szenvedélyétől, már fontos, amit tesznek, s kit érdekel az ideológia? Eltűnődtem szavain. Nem a konkrét példa miatt: jobban rühellem az inkvizítorokat, mint bármely eretneket. Inkább Péter könnyedsége zavart. Nem látja, hogy ez az egész merő színjáték? Aztán megértettem, ha a színjáték terápikus, akkor legyen. Sok út vezet az üdvösséghez. Mindenki arra lépjen rá, amelyen járni tud, csak el ne vesszen. Ideológián túli nagy szeretet kellett ehhez. Sokáig nem hallottam róla. Akkoriban sokan eltűntek, mások el- és megváltoztak, áthasonultak.

55

Donáth László

Popper Péter - a mosolygó írástudó halálára

Aztán újra előbukkant, hol ide, hol oda hívott, mindig az Isten dolgairól beszélgettünk kisebbnagyobb gyülekezet színe előtt. Soha kettesben, vagy ha mégis, azt kamera rögzítette. Gyakran éreztem, úgy figyel, mintha még sohasem hallott volna. Nem hitem tartalma, sőt nem is ennek verbális megjelenítése izgatta, inkább a személyiség. Az, amit maga az Isten teremtett, ami előbb volt mindennél, családnál és nevelésnél, kultúránál és hagyománynál, politikai és erkölcsi értékrendnél, és ami akkor is örök, ha hordozója porrá válni kényszerül. Pontosan tudta, mi a test, és mi a lélek, amit igazán ismerni vágyott, az az ezeket megjelenítő fluidum volt. Magát kutatta mindenben és mindenkiben, a benne is elrejtőzködő Örökkévalót, atyái istenét, azt, aki VAN. Van kitakarhatatlanul, manipulálhatatlanul. Szegény pszichológusok! Hiába minden fáradozásuk, mit ér a kultúra, a művészet és a tudomány, a vizslató elme csak körbe-körbe jár a test és a lélek körül, dideregve és kiábrándultan. Mikor megépítettük az új békási evangélikus templomot 2000-ben, részt vett ott egy esküvőn. Akkor mondott derűs és szkeptikus gondolatait már nem tudom visszaidézni, de ottléte jó voltára emlékszem, hasonlatosan azon alkalmakhoz, amikor Göncz Árpád, Frenkl Róbert, Jancsó Miklós vagy Schweitzer József tért be ebbe az „erős várba". Nem emlékszem, hogy valaha nemet mondtunk volna egymásnak. Akár Jászberénybe hívtam,

hogy ottani barátaink szívét bátorítsa, akár cikk írására kértem gyülekezetünk folyóiratába, csak azt kérdezte, mikor, milyen terjedelemben. így történt ez utolsó írásával is. Ugyan ezt a tavalyi karácsonyi számban gondoltam publikálni, de az írás nem érkezett meg, s mivel tudtam, mennyi kínnal-kórral küszködik naponta, csak vártam. Nem hiába. Március elején elküldte a kéziratot. Elolvastam a kimondhatatlan istennév, a négy szent betű értelméről szóló misdrását, s nem tudtam, mitévő legyek. Hova illesszem az épp szerkesztendő húsvéti újságban. A Lélek megoldotta a szerkesztői aggályt, a Hét Hárs érzékeny olvasói pedig Popper Péter szava révén is megerősíttetnek, hitből hitbe. Akkor hoztuk el a nyomdából az újságot, amikor Péter halála hírét vettük. írását így fejezi be: „Vagyok, aki vagyok! Igaz. És az leszek a számotokra, akinek látni akartok engem! Ez is igaz. S ez a két igazság jelenti az Isten örökkévalóságát és az ember szabadságát." Igaz, mondom én is. Igaz immár nemcsak Izrael megváltójára, igaz ez Popper Péterre is. Boldog embernek látom őt, túl minden hiábavalóságon, és túl a színes poklon, akit nem gyönyörűséges műveinek sokasága, nem is rettentő okossága oltalmaz a Szent színe előtt, hanem az, amit a 73. zsoltár imádkozója így mondott: „Vaaní támíd immák, áhartá böjad-jöminí. Baacátöká tanihéni vöahad kávód tikkahéní - De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal ve-

56

57

Donáth László

zetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz" (Ps 73,23-24). Ez a mi végső vigaszunk, a látván látóké, a kétkedőké és a kérdezőké, a többiek üdvén örömmel munkálkodóké, a minden földi hatalommal szemben kritikusoké: „de végül dicsőségedbe fogadsz" minket, örök írástudókat. így őt is, a barátunkat, társunkat, mesterünket, Popper Pétert is.

Földes Anna

Popper tanár úr

A

z ország legnépszerűbb és legismertebb pszichológusát csak hivatalos alkalmakkor, esetleg a pulpituson neveztük Popper tanár úrnak. Egymás között, tanárok is, diákok is Popinak hívtuk. Popi volt fennállásunk óta a Bálint György Újságíró Akadémia legkedvesebb tanára. Balesete óta kissé elnehezült járással, szemüvegben, szakállasan, pulóverben, mindig az utolsó percben, de sohasem késve érkezett, és megállapodásunk szerint évek óta az Andrássy úti épület földszintjén tartotta az óráit. De attól a perctől kedve, hogy megszólalt, vége volt minden nehézkességnek. A katedrán is társasági ember volt, jóbarát és doktorbácsi, aki csak mesélt, anekdotázott, közben szárnyalt és lebegett. Hangját alig emelte fel, gesztusai visszafogottak voltak. Teátrális vagy tanáros trükkök és olcsó poénok nélkül, tudásán kívül óriási tapasztalatával, frappáns történeteivel és „fékezett habzású" humorával, egyszóval személyiségével sikerült lenyűgöznie hallgatóságát.

59

Földes Anna KÉZIRAT, PAPÍR, JEGYZET NÉLKÜL

Kézirat, papír, jegyzet nélkül beszélt, és azt állította, ha először azt érzi, hogy szüksége van a jegyzetre, leteszi a lantot, befejezi. Aki hallgatóitól elvárja a vizsgán, hogy puska, jegyzet nélkül tudják az anyagot, önmagától sem várhat kevesebbet. De efféle botlás nála soha nem fordult elő. Pedig a bölcselkedő történeteken kívül tényeket és tételeket, neveket és érveket is sorolt. Utolsó előadásait iskolánkon a pszichológia új útjairól tartotta. Mert azt is ismerte, nyomon követte, bírálta és tanította. Ugyanannyi empátiával, mint ahogy az antik görögség ragyogásáról, Goethe utolsó szerelméről vagy Thomas Mann Mariójának kiszolgáltatottságáról beszélt. Néha meglepetésként érte a diákokat, hogy kiderült, a pazar „pszichológiai showműsor" valójában sűrű és súlyos gondolatokat tartalmazó tananyaggá állt össze. Ez a tananyag - amit sajátosan testre szabott tartalma miatt az újságírás pszichológiájának neveztünk - megfelelő bölcseleti háttérrel rendelkező, gyakorlati tapasztalatokat és ismereteket tartalmazó szakmai magatartás kódex volt. Aki megtanulta és megszívlelte, nemcsak az intellektus, az erkölcs, az ösztönök és az érzelmek, valamint a szexualitás rendszerbe foglalt alapkérdéseivel jött tisztába, hanem azzal is, hogyan kell az újságírónak begyűjtött tapasztalatait feldolgozni, a helyszínen figyelni, okosan hallgatni és jól kér-

60

Popper tanár úr

dezni. Volt, aki annyira itta Popper szavait, hogy elfelejtett jegyzetelni is. De akiről a tanár úr azt érezte, hogy képes az órán hallottakat a szakmában alkalmazni, annak szíve szerint és tapasztalatai alapján gyakran elengedte a számonkérést... Egy kurtán leírt, vagy élőszóban hitelesen elbeszélt esettanulmánnyal az újságírójelölt az ő vizsgáin akár jelest is érdemelt. Már sok éve mesélt, magyarázott nekünk Popper tanár úr, amikor arra kértem, foglalja rendszerbe, tankönyvbe tanításai lényegét. Úgy meglepődött, mintha nem állt volna már akkor is tucatnyi sikerkönyv mögötte. De végül - Garai László professzorral közösen - elvállalta, hogy megfogalmazza a lelki működés alapkérdéseit, és kötetében feltette a mindnyájunkat foglalkoztató, érdeklő kérdést: mire van szüksége az újságírótanoncnak, mi az, ami a pszichológia tudományából a gyakorlati újságírói munkában hasznosítható? ISKOLA A FOTELBAN ÜLVE

Az elvi, elméleti válasz margóján sokszor bölcselkedő történetekben, színes úti élményekben fogalmazta meg, hogy milyen kérdésekkel és válaszokkal nyitható meg egy másik ember. Hogyan váltható a bizalom tettekre, a felismerés példakövetésre. A pszichológus, aki korunk emberének egyéni és társadalmi magatartását a legszélesebb skálán kutatta, egyszerre volt tanár és gyógyító,

61

Földes Anna

Popper tanár úr

mélyen érző és bátor közéleti ember. A televízió képernyőjén - amikor odaengedték - mindezeket a funkciókat egyszerre gyakorolta. Amikor azt érezte, hogy még egy „tansámli" sem jutott neki a szocialista Magyarországon, évekig tanított az izraeli Bar Ilan Egyetemen. Azután hazajött, és újra bekapcsolódott a legtágabb és legnemesebb értelemben vett népnevelésbe. Határozottan és keményen állást foglalt minden hazugsággal és diszkriminációval szemben. Soha nem tagadta, hogy zsidóként személyes traumaként, tragédiaként élte meg a gyűlölet korszakát és megszenvedte az ordas eszmék feltámadását is. Tanított minden lehetséges katedrán, orvosokat, tanárokat, újságírókat és színészeket nevelt. De legtöbb tanítványa a könyvtárban és otthon a fotelben ülve - hűséges olvasójaként - járta ki Popper tanár úr iskoláját. Elete utolsó éveiben, mint aki bepótolni igyekezett volna - nem létező - szakmai mulasztását, ontotta a könyveket. Az egyik mérvadó lista szerint huszonöt, a másik szerint harminc kötetet publikált. De akadt olyan nekrológ, amiben hatvannyolc Popper-könyvről esett szó. Aki valamennyit olvasta, és nemcsak a híres Belső utak könyvét, a Színes pokolt, a Lelkek és göröngyöket, a Hazugság nélkült, az útirajzokat és a portrékat, még azzal is előfordulhat, hogy pótvizsgára szorul Popperből. Talán azért, mert monográfia - bármennyire időszerű lett volna már régen - tudtommal nem született Popperről.

Gondolatai antológiájának leginkább Mihancsik Zsófia A tigris és a majom című 2002-ben megjelent (2007-ben kibővített) kötet terjedelmű, portré értékű interjúja tekinthető. Ebben a többé-kevésbé közismert életrajzi tényeken túl a beszélgetőpartnerek azt is elárulják, mit jelentett a tudósnak a nem mindig könnyen vállalható közéleti szerep. Milyen érzés lehetett nehéz időkben Horn Gyula tanácsadójának lenni?

60 62

NEKI IS VOLT BŰNTUDATA, ŐT IS GYÖTÖRTE AZ ÖNBIZALOMHIÁNY

Higgyük, vagy ne higgyük, hogy az ismert és elismert szakember, az ország legnépszerűbb pszichoterapeutája nehéz pillanataiban krónikus önbizalomhiányban szenvedett és a szeretett és szerető magánembert olykor bűntudat gyötörte, amiért érzelmi hullák szegélyezték az életútját? Vagy lehet, hogy még ez is szerepjátszás volt? Hiszen Popper színésznek sem volt akármilyen... Színházi témájú írásokon kívül színdarabokat is írt, és az elmúlt években a Spinoza kávéházban megteremtette a maga egyszemélyes színházát is. Amikor egy viszonylag friss műsorfüzetben azt olvastam, hogy már kitűzték a Popper-estek sorozatának a századik előadását a szingli lét természetéről, és Guruként ünneplik a közreműködők, már meg sem lepődtem: hiszen a kilencvennyolcadikon, a közösségről és a közösségteremtésről

Földes Anna

szóló előadáson, egy a zsúfolt nézőtérre beállított pótszéken én is ott ültem, és még „színikritikát" is merészeltem róla írni. A búcsú óráján megkerülhetetlen a kérdés, hogy vajon hány Popper Pétert veszítettünk el? Szerettei az embert, betegei a gyógyítót, olvasói az írót, az ország a közéleti embert gyászolják. Tanítványai és tanár kollégái talán elsőként a pedagógust. Mi, újságírók, mesterségünk művészét és tanárát is nélkülözzük. Csak az vigasztal, hogy az emlékeken kívül írásai is velünk maradnak. (Popper Pétertől 2010. április 20-án a Kozma utcai Zsidó Temetőben vettek végső búcsút a gyászolók a szerk.)

64

Popper Péter emlékére haza bölcsét veszítettük el..., amennyiben azonban ez a fogalom foglalt, bízvást állíthatjuk, hogy az ország egyik legfontosabb referenciaszemélyét. Ugyanis amikor közvélemény-kutatások azt vizsgálták, hogy a lakosság kinek a szavában bízik elsősorban, ki a leghitelesebb ember, Péter mindig az első vagy második helyen végzett. Népszerűsége elsősorban televíziós sorozatainak, könyveinek és nyilvános szerepléseinek tulajdonítható. Én olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy ismertségének e fokain túl több közös munkakapcsolat fűzött össze bennünket, sőt talán barátjának is tekintett. Megismerkedésünk a feledés homályába merül, azonban úgy emlékszem a 30-40 évvel ezelőtti időszakra, hogy bármerre sodort bennünket a sors, mindig szót értettünk, nagyjából ugyanazon az állásponton voltunk. (Amennyiben hinnék az asztrológiában, akkor talán azért, mert mindketten a skorpió jegyében születtünk.) Mérei Ferenc halálát követő időszakban azon két pszi-

65

Füredi János

Popper Péter emlékére

chológus egyike volt (a másik Bagdy Emőke), akit a pszichiátriai közvélemény leginkább elfogadott.

mégis úgy éreztem - és Bélát is sikerült erről meggyőznöm hogy gyakorlatilag konkurens lapokról van szó, és etikátlan lenne mindkettőben egy időben részt vennünk. A legszebb talán az volt, hogy Péter tökéletesen megértette a helyzetet, és kapcsolatunk semmit sem romlott kilépésünk miatt.

Számtalan találkozásunk, együttműködésünk közül három, számomra kiemelkedően fontos eseményt emelnék ki. A pszichológia kissé áporodott légkörében különleges reveláció volt, amikor Péter kapta meg a Magyar Pszichológiai Szemle főszerkesztői megbízását. Igen nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy meghívott szerkesztőségi tagnak. Szinte sohasem dolgoztam olyan légkörben, amilyet ebben a szerkesztőségben tapasztaltam. „Főnökünk" egyedülálló hangulatot teremtett. Itt mindenkinek szinte egyenlő szava volt, mindenki odafigyelt a másikra, és közös erővel próbáltuk felrázni az akkor még épphogy „megtűrt" pszichológiai közéletet. Abban az időben a magyar pszichiátriának még nem volt önálló folyóirata, így valóban csak a Szemlétől várhatták a pszichiáterek a tradicionális szemléletet meghaladó cikkek megjelenését. Péter és Buda Béla rovatvezető nyitott szemlélettel, de szigorú színvonal megkövetelésével fogadta a benyújtott közleményeket. Ennek a nagyszerű időszaknak az az örvendetes (ugyanakkor együttes munkánk szempontjából sajnálatos) eseménye volt, hogy végre a Magyar Pszichiátriai Társaság saját lapot alapíthatott. Buda Béla lett a felelős szerkesztő, s én is a szerkesztőség tagja lettem. Bármennyire jó lett volna a párhuzamos munka,

66

A 2000-es évek elején felkeresett két fiatalember, akik egy pszichiátriával-pszichológiával foglalkozó folyóirat alapításába szerettek volna bevonni. Akkor már azonban sok ilyen, vagy hasonló tárgyú lap működött. Ezért arról próbáltam meggyőzni őket, hogy sokkal fontosabb küldetés lenne a lakosság pszichológiai műveltségének növelése közvetlen kapcsolat, nyílt rendezvények szervezésével. A fiatalok egyike, Bodrogi doktor néhány hét múlva jelentkezett az új ötlettel, nevezetesen, hogy indítsunk egy „Mesterkurzust" „ahol a tudomány, a vallás és a művészet találkozik". Mestereknek Popper Pétert és Müller Pétert javasolta, akik minden rendezvényen szerepelnének, mellettük még két, általam kiválasztott szakember tartana előadást, s én moderálnám az összejöveteleket. Meg is egyeztünk az első témában, „Rosszkedv, szomorúság, depresszió" címmel. A másik két előadó Rihmer Zoltán és Tringer László professzorok voltak. A Közgazdaságtudományi Egyetem auláját zsúfolásig megtöltötte a tömeg, akik számára különleges élményt jelenthetett a reggeltől késő estig tartó konferencia szin-

67

Füredi János

Popper Péter emlékére

te minden szava. Közvetlen kollégáimnak a témáról alkotott álláspontja számomra jól ismert volt, azonban a két Péter szereplése nagy várakozással töltött el engem is. Popper gondolatai, amelyek spontán, szinte minden előkészület nélkül hangzottak el, tökéletes lexikális és helyzetfelismerő tudást bizonyítottak. Számomra sajnos egyik legrégebbi barátom, MP csalódást okozott, mert olyan éteri magasságokban beszélt, ami nekem is túl magas, és a valódi pszichológiai kultúrától távolesőnek tűnt. (Rajongói bizonyára nem így gondolták, de én már csak földhözragadt szemlélettel tudtam hallgatni.)

tű" elmélkedései nem voltak elfogadhatóak, távol álltak attól a céltól, amit eredetileg kitűztünk. Mivel nem tudtunk megegyezni, inkább a kiszállás lehetőségét választottam. Péter próbált meggyőzni a maradásra (ahogy évekkel később a viszszatérésre is), de én nem bizonyultam olyan rugalmasnak, mint ő. Nagy öröm volt látni, hogy Péter viszont „saját képére és hasonlatosságára" milyen jól tudta alakítani a mesterkurzus sorsát. Könyvek, TV-szereplések, DVD-k tanúsítják ennek a sorozatnak a Mester által kiválóan megválasztott témák sikerét. Ezen az úton is válhatott Péter a mai pszichológiakultúra egyik formálójává, s nagy lehetőség mindannyiunk számára, hogy az elérhető könyveket és DVD-t ajánlhassuk az érdeklődők számára.

A második összejövetel előtt leültünk a rendezőkkel és a Péterekkel, hogy a szinteket nagyjából egyformára csiszoljuk és elvileg meg is állapodtunk. Akkor a főtéma a „Szeretet, szerelem, szexualitás" volt, amelyen még Bagdy Emőke és Belső Nóra adtak elő. A nehéz és néha sikamlós témában már kedvem szerint alakult az előadások közérthetősége és színvonala, ugyanakkor a hallgatóság néha provokatív kérdései is elsimultak az előadók nyílt kommunikációja következtében. Popper Péter a számára kedvelt és biztonságos talajon egész különleges bravúrt hajtottak végre. Nagy élmény volt számomra a kurzus mindkét rendezvénye, de a szervezők a harmadik alkalommal az általam választott külső előadók helyett populárisabb szereplőkkel kívántak együtt dolgozni. Nekem a választott szereplők „magasröp-

66

Popper Péter számára a rendszerváltozás nem jelentett örömünnepet. A 80-as években az orvosegyetemi oktatásban szerettük volna elérni, hogy a szomatikus képzésen kívül a lelki jelenségek megértése és megtanulása mind nagyobb szerepet kapjon. Ezt szolgálta az a munka, amit Péter, mint a SOTE orvospszichológiai oktatási csoport vezetője végzett 1980-tól 1992-ig. Ezen a helyzeten továbblépés kínálkozott a 90-es évekre, hogy a megszűnő marxizmus-leninizmus tanszékek helyén megalakuljon egy Magatartástudományi Intézet. Mindenki számára kézenfekvőnek tűnt, hogy Péter kapja ennek az intézménynek a megalakítási és igazgatási lehetőségét. Az akkori, első jobbol-

69

Füredi János

Popper Péter emlékére

dali kormány azonban más utat választott, és ezt a feladatot nem Péter kapta meg. Sokan aggódtunk, hogy a napi klinikai munkából kiszállva a tanítás és a magánpraxis elegendő kiteljesedést ad-e majd barátunknak. Legnagyobb örömünkre azonban önérvényesítése egészen új területen mutatkozott meg. Évekkel korábban élvezettel vettünk már részt első színdarabjának bemutatóján, de az igazi népszerű könyvek csak ebben az időszakban kezdtek megjelenni. A Saxum Kiadó szakértő gondoskodása mellett egyre-másra láttak napvilágot kiválóbbnál kiválóbb könyvei. Életünk utolsó időszakának együttműködése éppen ezen a területen bontakozott ki. Talán Fehér László barátom ötlete volt, hogy egyik rendezvényén csináljak „talk-shawt" Péterrel. A PsyClub-ban, majd a Társaság kongresszusán, s könyvbemutatókon beszélgethettem, léphettem fel Popperrel. Egyik könyvbemutató után Péter feleségemnek azt mondta: „Jánossal szeretek a legjobban fellépni". Ennek a megtisztelő kijelentésnek talán az lehetett az oka, hogy olyan régen ismertük egymást, valamint talán az, hogy a bemutatáskor a szakmabeli kétségét próbáltam megjeleníteni. Ezt Péter valódi kihívásnak érezte, és örömét lelte, hogy a megjelent szövegben kifejtésre nem került gondolatokat tudta így kibontani hihetetlen tudásával.

ennyire elfogadhatóak voltak, hiszen olyan élesen, egyértelmű állásfoglalással fogalmazott, hogy írásait az egészen másként gondolkodók bizonyára másként ítélték meg. Egyik előadásomon, amelyben több idézet is szerepel Pétertől, felállt egy hallgatóm, hogy minden tetszett neki, de hogy tudtam egy olyan embertől idézni, mint Popper. Elképedten utasítottam vissza, és biztosítottam, hogy ameddig csak előadni fogok, mindig több és több Popper-idézet lesz benne. Most is így gondolom, és csak azt sajnálom, hogy nem tudom ezt már megbeszélni Péterrel.

Számomra a Popper-könyvek olvasása, bemutatása, sőt idézése is mindenkor élményt jelent. Nem biztos, hogy szövegei mindenki számára

66 70

ill

Popper megemlékezés mikor felkért a Saxum Kiadó, hogy ez alkalommal a Péterről emlékezzünk, és így mondani kellene pár szót, nagyon furcsán éreztem magam. Mert bár fogalmazgattam Róla múlt időben mindenfélét, megakadtam, és rájöttem arra, hogy én nem tudok. Nem tudok Róla múlt időben beszélni... A Popper Péterről képtelenség múlt időben beszélni. Mert én csak Vele tudok beszélni. A jelenben. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Tehát itt emlékezünk mindannyian, és úgynevezett kollektív emlékezést ülünk, mert mindenkiben dolgozik valahol a Popper vagy a Péter, vagy a Popper Péter, vagy a Dr. Bubó, vagy a Tanár úr... ahogy neveztük őt a főiskolán... Mindenkiben nyomot hagyott, és most mindenkinek a Péter hiányát kell feldolgozni valahogy. És bár a hiányát egyformán feldolgozni nem lehet, közös bennünk a fájdalom.

73

Groó Diana

Popper megemlékezés

Annak is, akinek szerencséje volt hogy az életben a barátja lehessen, vagy személyesen ismerhesse, annak is, aki csak hallotta, olvasta, hallgatta. A Popperről nem lehet múlt időben beszélni. Es a Popper elérte azt, hogy a jelenben maradjon. Hogy Vele beszélgessünk. Hogy Őt idézzük, hogy velünk legyen. Mert ő velünk volt és velünk beszélgetett. Es állítom, hogy ezrek, tízezrek hordják a zsebükben a könyveit, és bármelyik oldalt csapják majd fel, vagy elröhögik magukat, mert azzal a humorral és azzal a megvilágítással bizonyos szempontból csak a Popper tudja-tudta nekünk segítve látni az életet, vagy megdöbbennek bizonyos soroknál, és azt mondják, Úristen ezt a Popper mondta, megmondta előre, vagy hogy honnan tudta, honnan tudja? Én nem tudok a Popperről múlt időben beszélni, és folyamatosan beszélgetek vele. Akkor is beszélgettem, amikor személyesen találkoztunk, és akkor is, amikor nem találkoztunk. Ő egy olyan ember, aki úgy hagy nyomot a másikban, hogy ő Van. Most is hallom a hangját. Azt hiszem, hogy a Popper elérte a célját, és megnyerte ezt a földi meccset. Bár úgy érzem, ő igazából sosem akart versenyezni. Övé ez a győzelem, mert bennünk van, bennünk él tovább, és Van. Popper Péter nem szűnt meg létezni.

A Popper „örök" listáján szerepelt többek közt Török Sándor, Thomas Mann, Füst Milán, Liebermann Lucy, Pető András. Az én listámon, az „örökül hagyott" fentiek sorát gyarapítva most a Popper is ott van. Sok mindent mondhatnék, leírhatnék, milyennek láttam Őt, mit jelentett nekem, mi mindent köszönhetek neki, mégiscsak egy szám jut az eszembe Róla a héber ábc-ből, amiben minden benne van: „Lamed Vov". Egy a harminchatok közül. Kiválasztott. Nekem egy igaz ember. Köszönöm.

74

75

Rólad Drága Péter! mikor megjött a Rólam című, azóta már sokak által olvasott e-mailed, azt gondoltam, na megint egy kórházi időszak jön, és aztán ahogy szoktad, ahogy szoktátok Katival, hamarosan otthonról jársz majd be a további kezelésekre, szokásos kommentárt fűzve ahhoz, amit a tested művel Veled. Most meg itt állunk mi, akiket barátoknak, rokonoknak, szeretteidnek tituláltál a megszólításban, illetve akiket a Saxum Kiadó és Erzsike: barátok, tisztelők néven felkért. Pontosan így szól: „A résztvevők 4-5 percben beszélnek Péterről, vagy felolvasnak valamelyik könyvéből pár sort, amit fontosnak tartanak. Örülnék, ha el tudnál jönni és Te is választanál néhány sort egyik könyvéből." Hát itt vagyok, Péter! És bajban vagyok. Bajban, mert nem tudtam dönteni, mit válasz-

77

Gyarmati Andrea

Rólad

szak, és persze bajban, mert leginkább Veled akarnám megbeszélni, hogy mi lenne a legjobb erre az alkalomra. Megvitatni, mint oly sok mindent az elmúlt 40 évünk alatt. 40 év, sose számoltuk, se Te, se én. Mit lehet 40 évből 5 perc alatt elmondani? Mit lehet a ki tudja hány, megszámlálhatatlan mennyiségű könyvedből mint fontosat kiemelni? Nem tudom. „Hagyd a dolgokat megtörténni"- mondtad egyszer, mikor éppen valamit nagyon akartam csinálni. Igazad volt akkor is, mint sokszor, és talán most is ezt kell tenni. Hagyom, és írom, ami eszembe jut, most, itt, Rólad. Ha holnap, holnapután, máskor kellene beszélni, biztosan mást dobna fel a víz (hogy stílszerű legyek), mást helyezne előtérbe az emlékezet. Sőt, este majd, ha visszagondolom a mai napot, biztos sok még jobb jut majd eszembe. „Lépcsőházi okosság - mondanád azzal a nagyon rosszcsont arccal, amit ilyen esetekre tartogattál. Ilyenekre is. Olyanokra, amikor utólag tudod, mi lett volna a pontosan jó, akkor, mikor már késő. Egy megemlékezés subjectív dolog, hiszen beletesszük magunkat is.

„Emlékezzünk a zseniális pszichiáterre, nagyszerű íróra, igaz barátra"- így a felkérés. Igen, és akkor íme az én „emlékköveim". „Zseniális pszichiáter": nem tisztem megítélni, de voltam tanítványod, kollégád az egyetemen, és tettél helyre a lelkemben 3 jó mondattal egy nagy fájdalmat. Épp azt, épp ott, épp akkor - olyat mondtál, ami más megvilágításba helyezte a dolgokat és egy vereséget a legnagyobb győzelemmé változtatott. Aztán tanítottad Mátét is a Színművészetin, mert az élet már csak ilyen. Igen, nagyszerű író is. Idézetek, fontos mondatok, gondolatok sokunk titkos jegyzetfüzetében. És rengeteg sok könyv, tanulmány, írás, esszé. Bármelyiket, bárhol ütöd fel, idézhető, ismételendő, megfontolandó. A Napidő című könyvben még rólam is írsz -„írások, amik nem Róluk szólnak/hanem magamról - írod, a fülszövegben. Arról, hogy ők hogyan élnek bennem." „Hiszen ez nincs egészen úgy, persze semmi sincs egészen úgy"- idézed Füst Milánt. Én meg plagizállak Téged, a Tőled tanultakat. Például azt is, hogy idézettel jobban érthető lesz valami. „Megszülettél és eljön a pillanat, vendégeskedésed befejeződik e bolygón.

78

79

Gyarmati Andrea

Addig meg tedd azt, amit tudsz, ott, ahol vagy, azzal, amid van." Régóta sok minden bántotta a testedet. És nincs nagyobb gyalázat az emberi méltóság ellen, mint a betegség. Sok betegség talált Rád, de ez érzésem szerint és ezzel nem vagyok egyedül - sose bántotta a Szellemedet. Nem szabad siratni, aki elmegy - mondják az enyémek. El kell engedni, mert fáj, ha visszatartod. De azt is gyerekkoromban tanultam, hogy amíg emlékezünk valakire, velünk marad. A tested elfáradt és jó, bízom benne, hogy jó Neked, hogy nem okozhat már fájdalmat. Bárhol is legyél, remélem, jó helyen vagy. Büszke vagyok a barátságunkra, és csak remélni tudom, ezzel a néhány perces megemlékezéssel se hoztam Rád szégyent. Nem mondom, hogy búcsúzom, Nem mondom, hogy nyugodj békében, Nem mondom, hogy maradj velünk, ezeket nem szeretnéd. Inkább azt mondom: Szeretlek, Popper Péter, és köszönök mindent.

Beszéd a Kozma utcai zsidó temetőben z elmondhatatlan elmondása, a Tőled való elbúcsúzás olyan feladat számomra, Péter, amit inkább Rád bízok, mondd el Te magad, így is légy velünk még egy picikét. „A halál az emberi lélek számára abszurdum! Ha szabad így fogalmazni: kozmikus botrány! Az ember lelke az időtlenségre rendezkedik be, és egyszerűen nem tud mit kezdeni a végleges elmúlás gondolatával. Kegyetlen aktusnak láthatja a teremtést, amikor a Halhatatlan halandókat hoz létre, akik rövid idő után megöregszenek, megbetegszenek, tönkremennek, meghalnak. Talán Isten megtestesülését bűntudat indokolja: végig akarja élni a teremtmény sorsát, szolidáris akar lenni vele életében és halálában is." Kísérteties utolsó leveledben pedig ezt írtad: „Mert a közelmúltban történt valami velem, megkérdezem: vajon jól emlékszem-e Lucifer kérdésére Ádámhoz? - Nos, vitéz uram! Nem borzogat egy kissé furcsán a torz képű halál hideg szele?

80

81

Kende Péter

És én felelek: borzogat. Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk. De addig - kérem megértéseteket - igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően minden esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani. Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? - kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben? Különben jól vagyok/7 És Te már tényleg jól vagy. Hiszen azt is Te írtad: „Jó halál nincsen, de talán van könnyebben elfogadható halál. Ám ez az ember belső érésének, morális erőinek, főként pedig a leélt életnek a függvénye. Maradékok nélkül kellene élni!" Drága Péter! Neked sikerült!

82

Zsgyi minyjá... TÖREDÉKEK POPPER PÉTERRŐL ÉS ABSZURD BARÁTSÁGUNKRÓL

Tamáskám! l u d d - semmit sem értettem félre. Nem szoktam. Csak unni kezdtem, hogy az utóbbi -p— időben kizárólag más faszával vered a csalánt. Sajnos többnyire az enyémmel. Mi közöd ehhez az ügyhöz? És ha van is, miért nem számtalan saját, jó nevű, tudtommal elég befolyásos ismerősödet, netán barátodat - bár az rajtam kívül nincs oly sok - baszogatod? És nekem mi közöm van hozzá? És ha van, miért nem bízod ránk? Minek érzed magad, titkos mecénásnak vagy szürke eminenciásnak? *

Igen tisztelt Tanár úr! Péter barátom! Egyszerűen kezdesz szenilis lenni! Ezt az ügyet három napja beszéltük meg. Te mondtad - mint oly sokszor hogy segítesz. Mit hibáztam? Megemlítem még, hogy nincs az a pénz, amiért - a te

83

Láng Tamás

szakmai állásfoglalásod alapján - a saját faszommal verném a csalánt. Sajnálom, hogy terheltelek és bosszantottalak. A szenilitásod még javulhat. Most azzal segítek, hogy mély, kéjes élvezettel a héber nevem jelez engem, a nevem és az ígéretem. Régi, el nem múló barátsággal: Éliháju Mordeháj Ben Jichok. *

Tamáska, én nem bánom, ha a levelemet az öregkori szenilitás termékének gondolod. Sajnos nem kizárható. Zsgyi minyjá! A gyengébbek kedvéért: Várj reám! Örömmel tudatom, hogy most lesz kétezerhetedik könyvem bemutatója. Csak akkor gyere el, ha nem fogsz rajtam mulatni, amikor alig leplezett, titkolt élvezettel felszállok a mennybe. Én őszintén imádok, kedvelek megdicsőülni. Ez is kiváló analitikusaim egyik fércműve. Remélem, nem érsz rá! így se nem sírsz, se nem röhögsz majd rajtam. Megdicsőülni nem oly megalázó. Mi van a rómaiakkal? Félve súgom meg, Mózes is. És Isten is! Ő is egészen biztosan meg akar dicsőülni. Sajnos erről is lemarad. Már megdicsőült. Könnyű annak, aki így születik. Születik? Vajon Istennek könnyű-e? Például velünk. És még mi minden van? Csak éppen egyedül én nem dicsőülhetek meg. Sőt nem is vágyhatok rá. Miért?

84

Zsgyiminyjá...—

Majd esetleg titokban, belül. Ugye nem érsz rá? Majd most már összejövünk! Ha élek, biztos! *

Jólesett. A 2007-es számú, kiváló könyvedet is megkaptam. Külön hála a dedikálásért. „Még sok-sok közös röhögés, anyázás és csalánverés reményében. Régi barátsággal: P. P. Ugye nincs harag?" Hogyan írja a Prédikátorok könyve? „Míg el nem jönnek az órák, amikor azt mondod: nem szeretem ezeket." Néha már eljönnek. Ez rajtad is csattan. Jár neked egy finom ebéd. Akárhol. Szabadon választhatsz. Csak ebben az egy ügyben. *

Örültem levelednek. Callas étterem. Andrássy út 20. Bármelyik délben. Megtelefonáljuk. E-mailben lemondjuk. Azután csak kialakul az időpont. *

Semmi baj! Megbeszélés szerint vártam rád kettőtől háromig. Finomat ebédeltem. Kacsamájat. Vegetáriánus létedre rábeszéltelek volna. Hiszen erre-arra rá lehet dumálni téged. Ha jó, ha finom, ha a hangulatod úgy diktálja. Bízom benne, h o g y a mi egy Istenünk valami nálam szebbet és jobbat rendelt neked mára. Ha van ilyen. Csak arról várok értesítést, hogy semmi bajod.

85

Láng Tamás

Zsgyiminyjá...—

Egyedül Isten hajt végre minden cselekvést; ez így volt a múltban és így lesz a jövőben is.

Felvétele, rám és szakvéleményemre hivatkozva, elintézve. Tisztelettel: Dr. Popper."

*

*

Pétert kiskorom óta ismerem. Ki tudja, akkoriban, igen fiatalon, milyen állást, megélhetést nyújtott neki a „rongyos élet". O már elfelejtette, de egy rövid beszélgetéssel megmentett a gyógypedagógiai iskolától. Ha oda kerülök, most nem írnék itt, sokak őszinte örömére. Nem lennék része a mai kulturális életnek. Hogy itt vagyok, az Popper Péter személyes döntése, ha tetszik, bűne, jelzem, felelőssége is. Amit ő zokszó nélkül vállalt.

Én természetesen már akkor sem voltam hálás fajta. Nem kedveltem a „Tanár urat". Az is könynyen megeshet, hogy akkoriban még nem is volt Tanár úr. De én azért pikkeltem rá, mert felzabálta előlem a vajas-sajtos, ropogósán friss, szalámis zsemlét. Ő volt a felnőtt, elém ment. Soha nem ettem olyan finom zsemlét, mint a „gyogyón". Megoldódott. Illyés Gyuláné, a főigazgató meglátta, milyen dühös és szomorú vagyok. Szólt. - Péter, ne zabáld fel a gyerekek elől a zsemlét! - Először és utoljára láttam elvörösödni, zavarba jönni Poppert. Többé nem evett zsemlét. Valószínűleg soha többé nem reggelizett. Másnap vagy két nap múlva azután Illyésné helyettese ette el előlem. Érdemes itt hülye, beszédhibás kisfiúnak lenni?

*

„Láng Tamás, 1953. április 25. Láng György és Weinstein Izabella fia enyhe értelmi (csak a magasabb produktív teljesítmények szerint észlelhető), kifejezetten emotiv retardatióját célszerűtlen környezeti hatások is súlyosbítják. A nevelésre súlyosan alkalmatlan családi közegből huzamosabb időre való kiemelését és napi 3-szor fél Frenolon adását javaslom. A továbbiakról gyerekpszichológus és a körzeti orvos intézkedését kérem." „Tisztelt Főorvos úr! Kedves Laci! Te, az anya és az apa hülye! A gyerek normális. Csak beszédhibás. Javaslom a Gyógypedagógiai Főiskola most induló kísérleti beszédjavító osztályába beíratni.

84 86

*

Kapcsoljuk Jeruzsálemet! Ahogy ilyenkor kell: hihetetlen üvöltés, veszekedés, filmes dobozoknak az ő egymáshoz vagdosása. Péter a műsorvezető. Tizennégy órás élő adás. Előtte ilyesmire csak Vitray vállalkozott. De mögötte ott állt sok évtized. Popper előtt mi álltunk, egy őrjöngő, beés kiszámíthatatlan csürhe. Mi lenne más? Éljen! Mi legyen a helyszín? Popper egy ideig hallgatta, azután felhorkant:

Láng Tamás

- Elég! Nem lehet választani! Jeruzsálem minden köve lenyűgöző. Legyen a Gyehenna! Az átok völgye. Mellette a Cinematech mozi, óriási kávéház hihetetlen kilátással, még hihetetlenebb süteményekkel. Aki ebből nem eszik, az örökre sülhet a Gyehenna tüzében. - Az olyan bolondok is, akik így üvöltöznek, odakerülnek. Az örök tűzbe. Persze fogalmatok sincs, mi az a Gyehenna! Rokon értelmű jelentését kedvelem. KUR-NU-GE, „a vissza nem térés országa". Marad a kérdés. Oda nem lehet, vagy onnan nem lehet visszatérni? Úgy értve, a Gyehenna helyszínére, Izraelbe. *

Nekem egyik sem megy. A sál miatt. Meg a Balfour utca 41. miatt. Már a reptéren, és aztán mindenütt ki van írva: „Isten áldja az érkezőt!" Es a szomszédjaim örülnek nekem, biztos, látszik, hogy szeretnek. Ez nekem fontos. Pedig szegények ortodoxok! El tudja azt valaki képzelni, mennyi bajuk volt velem? Ott írtam legjobb versemet Mesüge műsegge címmel. Ha megérkezem, mindenki üvölt a boldogságtól, ölelget. Ölelgetnek a tanítványaim is. Amikor eljövök. Hazajövök. Ki tudja? „Ugye Magyarországon nagyon hideg van? Nézd, vettünk neked egy sálat. Tekerd a nyakadra, hogy ne fázz!" Ma is melegít. Intés: Ne felejtsetek el Lubovics Ben Jerremiás

84 88

Zsgyiminyjá...—

barátomnak minden alkalommal - mostanában gyakran jártok a Szentföldön - egy megfelelően nagy és abszolút biztonságos hűtőládában töltött káposztát vinni! Óvatosan, körültekintően, mert a láda és a tartalma minőségét egyformán ellenőrzi! Megemlítendő, hogy én küldtem.

Háromszor vittünk. Alig tudta kivárni, amíg megmelegszik. Nem értettük, miért kell töltött káposztával traktálnunk. De ha Péter ezt kérte, sőt erre utasított, pontosan megtettük. Hihetetlen, milyen törpe szobában ült. Csak annyit mondott: „Peter! Peter! Barát. Káposzta, az is barát. Ti is! Barát." Ha egyikünk is sejtette volna, hogy ez mit jelent... Csak Péter tudta. *

Rohamosan közeledett az adás. Mindenki segített. Az izraeli tévé vezetője éppúgy, mint az izraeli nemzeti bank elnöke. Sőt még a magyar követség is. Augusztus 20-i fogadás, este, a közel negyventagú stábról dől a víz. Péter: - Menjetek el Magyarországra zuhanyozni! Most nem lesz „Eláll"ellenőrzés. - Hogyan? Hogy úsznánk meg a biztonságiakat? Egyébként pedig hogy mennénk haza?

Láng Tamás

- Haza. Nekünk, magyaroknak hazánk a magyar nagykövetség is. Görög János a nagykövet. Menjetek oda! Mondjátok, hogy én küldtelek titeket zuhanyozni. *

így lett. A nagykövet, Görög János arca meg sem rezdült. - A Tanár úr már ilyen. Sorban! Kis várakozás, türelem! Hozunk törülközőt is. Meg egy kis finom bort, meg sok hideg szódát. Értem, messze a szálló. Nyilván az egész napi kemény munka, itt borzalmasan izzad az idegen. De ne siránkozzatok! Izzad a belföldi is. Ez tiszta Gyehenna. De persze hogy itt kell lennetek az ünnepi fogadáson. Nagy nemzeti ünnep! Nagy nemzeti zuhanyozás! De sajnos ez egy igen kicsiny követség. *

Már volt zuhany, már volt szinte minden. Áll az adás. Nincs lámpa. Sok kell! Az izraeli tévé nem tud ennyit adni. Nem tudunk szerezni. Mi legyen? Végső kétségbeesés, Lubovics Ben Jeremiás! Hallgat. Ott lesz. Majd ha kell, bérlünk. Most derül ki, hogy itt ő az izraeli tévé műszaki igazgatója. *

Adás kezdete kettőkor, délben. Vége késő éjjel. Hol vannak a lámpák? Különös látni, ahogy dolgoznak az izraeli tévé-

84

Zsgyiminyjá...—

sek. Adás előtt háromnegyed órával még se hírük, se hamvuk. Eltekintve a lámpáktól, amik folyamatosan érkeznek. Mennyi kell? Gondolom, negyven. Tegnap megnézték. Amennyi kell, annyi meglesz. Ki tudja, hány forgatás marad el ma a Szentföldön miattunk? Kár! Fél órával a kezdés előtt befut a helyszínre a vendéglő. Kóser, vagy akinek az kell, tréfli. Megérkezik a technikai stáb. Fél óra alatt minden hisztéria, zűrzavar, kiabálás nélkül mindent bevilágosítanak, behangosítanak, úgy dolgoznak, mint a gépek. Csak csendesen. Minden kész, minden működik, minden a helyén. Minden szükséges lámpa világít. Azután nyugodtan cigiznek, nézik a lányokat és vihognak. Elsősorban az én szocialista gyártmányú autómon. Amit - én idióta P. P. - magammal szállíttattam Izraelbe, s amit ugyan szeretek, mégis sokat mulatok rajta. Meggyőződésem, ha nincs terrortámadás vagy háború, akkor Izrael népe felekezetre való tekintet nélkül az én kis autómon röhög. Igazuk van. Aki nevet, annak mindig igaza van! Az autókkal sok baj van. Amikor Magyarországon karamboloztam, legalább félórát ültem az autóban. Mindenki azonnal érkezett, ahogy az írva van. Mentő, tűzoltó, rendőr. Nézelődtek, jegyzeteltek, fényképeztek. Velem nem törődtek. Csak ültem a kocsiban. Végül rám förmedt valaki, úgy emlékszem, egy hatalmas tűzoltó: - Maga miért nem száll már ki végre? - Nem tehetem, Heidegger időfelfogásának el-

91

Láng Tamás

lentmondásain tépelődöm. Fogas gondok, higygyék el! - Miért nem száll ki? Nyílik az ajtó? - Nem tudok! Kiszedtek. Azután azon töprengtem, érdemes volt-e ilyeneket oktatni évtizedekig a Rendőrtiszti Főiskolán. Ott is tanítottam. Hol nem tartottam én előadást, hol nem tanítottam én? *

Én viszont totálkárosra törtem az autóm. Nekirohantam a trolinak. Persze dőlt az eső. Az ajtó meg nem nyílt. Telefon Péternek. Két perc múlva megérkezett. - Mit művelnek? Ha valami nem megy az egyik oldalon, ha nem tudják kiszedni, akkor vegyék ki a másik ajtón! - De tönkremegy a kocsi! - Az már tönkrement. A bent ülőn még nyilván lehet segíteni, gyerünk! Kiszedtek. A kabátja alól kihúzott egy esernyőt és kinyitotta.

Zsgyiminyjá...—

- Miniszterelnök úr! Neked hatalmas erőt ad, hogy nem tudod pontosan, mit akarsz. A szándékok mély bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik! - Tamás! (Évtizedek óta ismer.) Kell valami? - Kell - válaszoltam. Péter megdermedt. - Tudod, a te barátod, a te főtanácsadód, itt lakik a szomszédban. És nem tud megállni. Nem adnak neki parkolási engedélyt. Pontosan nyolc darab kormányőr rohant be az üvöltésre, kibiztosított géppisztollyal, kezükben gumibottal. - Fegyvert elrakni! Még nincs háború. De ha a Popper öt percen belül nem kap parlamenti parkolási engedélyt, akkor, ha háború nem is, de fegyverhasználat, az lesz. *

Másnap telefon: - Ellopták az autóm. Most van parkolási engedélyem. Hálásan köszönöm. Valószínűleg ez az egyetlen dolog az életedben, amit tűrhetően intéztél! Csak kocsim nincs hozzá. *

*

Életveszélyes karambol túlélése esetén egyáltalán nem érdemes megázni, tüdőgyulladást kapni. - Gyere az irodámba, a Parlamentbe, még úgysem láttad. Hatalmas. Meg kell szabadulnom tőle. Megérkeztünk. Rögtön, másodpercre időzítve, akár egy bomba, megérkezett a miniszterelnök is. - Mai tanács?

84

Ilyen az élet. Nyugodj meg a mi egy Istenünk döntésében. Biztatásul: parlamenti parkolási engedély birtoklásából az utóbbi néhány évtizedben még senkinek sem lett komoly baja. Nekem súlyos bajom van, hétfőn műtik a szemem. Üvegtesti bevérzés. Esély? „Várj reám! A műtét sikerül. Tudom." Vasárnap este jött a nővér. Mérjen lázat! Nem

93

Láng Tamás

mérek természetesen. Telefonüzenet jött Popper Tanár úrtól, le kellett jegyzetelnem. Vissza kellett olvasnom. Most meg fel kell olvasnom. Mi vár még rám? Mindent megteszünk a szeméért, láthatja! „Minden közeli távolodik! Holnap a sikeres műtét is múlt lesz. A szemműtét nem a legnagyobb magány. Bár magány. De az igazi magány, amitől félni kell, az öregség és a halál. Szemműtétben nem illik, nem szokás meghalni. Akár d vakság sem lenne végleges sorscsapás. Csak egyike annak a sok különös eszköznek, amit a sorstól vagy a véletlentől kaphatunk! P. P." *

76 éves korában elhunyt Popper Péter. Ez igazi sorscsapás. Mindenkinek az. Sírjatok! Sírunk. Ki nem sír? Meddig? Mindig. De minden közeli távolodik. Popper Péter nem röhög velem és rajtam többé. Nem lesz új vicce, szójátéka. A legközelebbi balesetemnél, amikor, sorsomat ismerve, ismét szakad majd az eső, ki hoz nekem esernyőt? Talán még akadna is valaki, aki hozna, de Péteren kívül kinek jut ilyesmi az eszébe? „Várj reám! S én megjövök, hogyha vársz nagyon!" En várok rád.

84 94

Zsgyi minyjá...

—

EPILÓGUS

Péter nem volt sem buddhista, sem semmi más. O zsidó volt. Budapesten megáll a fájdalom és magyarul bólogat. Mi marad meg? A hihetetlen mennyiségű előadása, a rengeteg tanítványa? Számtalan tévé- és rádiószereplése? Hatalmas irodalmi hagyatéka? //

Mostanában gyakran gúnyolta a halált. „Egy kis halál nem tesz semmit, őseinknek szintúgy volt. Röhög a halott! Az orvos remeg! Öröm a gyász, ha a Chevra temet!" Igen, minden közeli távolodik! Mi marad? Nekem, aki a barátja lehettem, nem maradhat sok. De ez a néhány „apróság" legalább az enyém marad. Marad a fájdalom. Marad a humora. Marad az, ami Popper Péternek igazán a legfontosabb volt: a szeretet. *

Mondjuk el a Gyászimát, a Kaddist, a magyarok nyelvén is, hogy legalább valamit megértsünk a történtekből. Mert: nincs diadal a halálon! Csupán a dal, a dal, a dal!

Láng Tamás

Kaddis Popper Péterért, MENÁSE BEN KOPPEL-ért!

„Magasztaltassák és szenteltessék meg az Ő neve a világban, amelyet teremtett akarata szerint! És terjessze ki az Ő uralmát a ti éltetekben és a ti napjaitokban, és Izrael egész házának életében és a közeli időben. - És mondjátok erre: Ámen! Dicsértessék az Ő nagy neve, mindöröktől, mindörökre! Dicsértessék és dicsőíttessék, magasztaltassák és fölemeltessék, hódolattal emlegettessék, dalba foglaltassák, áldassék és szenteltessék meg a Szentségesnek neve! Dicsértessék minden áldáson és minden éneken és minden dicsőítésen és minden vigasztaláson felül! - És mondjátok erre: Ámen! Egész Izrael és könyörgése jusson kegyelemben az égi Atya elé! - Es mondjátok erre: Ámen! Békének telje szálljon az égből mifölénk és egész Izrael fölé! - És mondjátok erre: Ámen! Aki békét szerez az ő magasságában, az szerezzen békét és nyugalmat - akárhol, itt ezen a földön - minekünk és egész Izraelnek! És mondjátok erre: Ámen! ÁMEN

96

Ung Zsuzsa

Élet nagyságban

S

egítség! - kérték tőle minden nap, de inkább minden órában az emberek. Segítség! - kérte _ minden órában az emberektől. Az Istenektől. A tudománytól. Az élettől. Megváltást és boldogságot remélt hatvannyolc könyvétől, előadásának ezreitől a gyarló, sokszor csak receptre vágyó, instant megoldást követelő rajongótábor, és csak a szkeptikusok maroknyi, abszolút hallású kisebbsége szűrte ki szavaiból, hogy: én is csak te vagyok. Mesterként kurzusai, emberként kétségei hitelesítették minden szavát. Éld meg az életed, ha mered, de, ha gyáva vagy, ne okolj mást! - ars poeticája saját sorsán kikísérletezett, nem is olcsón kapott bölcsessége a lelkekbe hozta vissza az erőt, sokszor azokban a válságos pillanatokban is, amikor saját maga éppen ereje vége felé járt. Négy világvallás, a tudomány technokrata tendenciái és a lélek (általa is bevallottan kifürkészhetetlen) rejtelmei csendesen szegődtek a szolgálatába - a kölcsönösség jegyében. „Az ember biz-

97

Láng Zsuzsa

Élet nagyságban

tonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. Ha ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős."

pártban vannak ellenfelei. Ellenségei csak a saját pártjában." Ezért - és nyilván másért is - rajongták és gyűlölték.

Újabban Guruként tartották számon, rajongóinak „köménymagva" zarándokutat járt a Spinozába, századik telt házas előadásának ünnepére A Guru címmel opera-mérföldkő született, a boldogságkeresés kortárs krónikája. Épp' hogy csak eltűrte az ikonosítás felemelő kínjait, emberségének (szó szerinti) mindennapi, kétségbeesett harcai szeretetre méltó távolságot tartottak a sztárság kísértésétől a valóság megélt, csendes és magányos pillanatáig.

Tegnap elment. Négy vallás hívői - és hitetlenjei - a Human minden verziójának elkötelezettjei (Human Rights, Homo Ludens, Ecce Homo) hívei, elkötelezettjei és követői szívében, agyában, lelkében továbbra is él Popper Péter.

„Látod magad előtt a lovasszobromat?" - kérdezte egyszer egy interjú mellékmondataként. Mert nem látta. Mindenhová elment, ahová hívták, még akkor is, ha ez fizikailag és mentálisan is szellemiségének korlátait feszegette: köztudottan megátalkodottan baloldalinak vallotta magát - még akkor is, ha ennek mainapság semmi értelme. „Ha azt akarod, hogy kevesen hazudjanak neked, akkor kevesebbet kérdezz és ritkán fenyegess" - ezzel az idézettel bátorkodott elmenni a zsidózó, cigányozó, őt, magát szánalmas törpének minősítő csőcselék rendezvényeire is. Váteszként, évekkel korábban megjövendölte a mát: „A politikusnak minden

98

99

•

rj-T

*

Tanár Úr Kéreml

T

anár Úr, én készültem... - kezdeném inkább némi lopott humorral - én készültem a megemlékezésre... - és szinte hallom is a hangod, Tanár Úr, azzal az utánozhatatlan nazálisan elnyújtott éneklős zöngével, ahogy veszed a lapot és a kesztyűt és mondod is, a gyenge labdát egyben lecsapva: - Üljön le, Paulinyi! Magának nem készülnie kellett, hanem megemlékeznie kell! Valóban, a készülés az ismeretségünk volt, ami az utolsó időkre mélyült el és vált számomra is különlegessé. Túl a „Belső utak könyvének" nagykamaszos izgalommal való néhai felfedezésén, túl egy régi-régi éjszakai rádióinterjúdra való rácsodálkozáson és egy szintén régi közös tévészereplés emlékén, valójában az iskolánkban, a Szintézisen ismertelek meg, majd tizenöt éve. Bevallom most már lehet ott is sokáig a Popper Pétert láttam benned, aki megbízhatóan érkezik, betegségtől, balesettől nem zavart ismerős rutinnal tartja az előadást, tréfásan elgondolkodtatva és ko-

101

Paulinyi Tamás

Tanár Úr Kérem!

moly arccal megnevettetve az embereket. Tetszett, hogyne tetszett volna - mint annyiaknak -, a vidám kétség, a túlzott fennköltség egészséges földre rántása a precíz poénok higgadt telitalálataival, miközben az embernek való tanulság mégis megmarad. Tetszett az is, ahogy ezoterikus és más házi szabályokat felrúgva, lihegve ültél le érkezésedkor az iskola folyosójának padjára, hogy rágyújts, ahogy én is gyorsan rágyújtottam veled, hadd lássa mindenki ezt a törvénytipró összetartozást, ami mégsem irányult semmi és senki ellen. Megfogott mindig is, ahogy testi esendőséged meghazudtolva, a tanteremben hangban és szellemben kihúztad magad, és a másfél órát pontosan tartva, tetted a dolgodat. Emberként, barátként pár éve láttalak mégis először, vagy inkább igazán közelről, amikor első szakmai könyvemmel - mint annak lehetséges méltatóját - megkerestelek. Valahogy mintha vizsgáztam volna nálad, Tanár Úr, olyan kérdésekben - épp az ezotériáról, a csodákról, Istenről és a létről amiket mindketten komolyan vettünk. Aztán jött a könyvbemutató, számomra afféle diplomaosztásként, ahol Tanár Úr kérem, én tényleg úgy éreztem magam, mint aki mégiscsak készült, mint egy végzős, aki a tanárt már tegezheti, mint egy fiú, akinek felnőtt barátja és apja van. Az, hogy pont Tőled kaphattam az elismerést a kétségeimért, nekem komoly bizonyosságot adott, egyben úgy érzem, kettőnknek egy újfajta

barátságot is, többet a szakmai kapcsolatnál. Aztán a dolog folytatódott, egy évre rá, hogy filozofálgatásaim enciklopédiájával megkerestelek, a múltammal kopogtattam nálad, miszerint írnále utószót most a Bólébálhoz, az én önéletrajzi regényemhez? Megkaptam ezt is, nem akárhogy, szebbet remélni sem mertem, mint ahogy a könyvbemutatón - az újabb méltatásodon - is újra megéltem, Tanár Úr kérem, hogy jókor vagyunk ott jó helyen, mi ketten, hogy a sors valahogy minket tényleg egymás mellé ültetett. Könnyű persze a dicsérőt szeretni, mégsem gondolom, hogy pusztán ettől nyílt meg jobban egymás felé kettőnk lelke, inkább úgy érzem, ez volt közöttünk a kézfogás. Innen másképp vártalak az iskolai vasárnapokon, a hálás szeretet mellett volt már bennem valami korokon túli összetartozás, ami nem kérdez, csak tud, és cinkosán összekacsint. Egyensúlyoztál már akkor a lét peremén, a dobogóra felsegíteni egyre nehezebb lett, mégis egyre kedvesebb érzés volt titkos rokonként karolni, emelni, öregedő, kapaszkodó kezed. A pulpitus mögött eltűnt a test fogyatéka, ahogy a mikrofont megmarkoltad, kis, pocakos Buddhaként az asztalra könyökölve, tudni lehetett, hogy ami következik, az kortalan. Hogy az utolsó évek kulisszák mögötti megfáradását hogy viselted, egy látogatásom emlékéből őrzöm, amikor hozzád interjút készíteni mentem el. Egy éve sincs még, kint ültünk a kerti teraszon a Pajtás utcai házban, ahol a kérdések előtt rám

102

103

Paulinyi Tamás

Tanár Úr Kérem!

néztél azzal a huncut öregember mosolyoddal, hogy kávét igyunk előbb és gyújtsunk is rá hozzá, aztán jöhet a munka, de előbb másról mesélsz. És elkezdtél beszélni magadról, halkan és töredezetten, mintha ott se lennék, és én mégis bizalomnak éreztem mindezt, hogy előttem megteheted és bízol bennem, hogy tudom, hogy olyan is vagy, amilyennek látlak, és megint rokonnak éreztem magam és szeretettel telt meg a szívem. Örültem, hogy ott lehetek egy ember mellett, aki valahogy végtelenül öreg, és a mások felé való gondviselés is tartja össze, egy ember mellett, aki még mindig dolgozik. Ahogy hallgattalak, a hangok is másak voltak, a félbehagyott mondatok csak fáradt szavakból álltak, úgy éreztem, ott állsz előttem mintegy meztelenül. Aztán a kávé elfogyott, és ahogy a diktafon elindult, megszólalt Popper Péter és büszkén hallottam, ahogy a Tanár Ur - az én Tanár Uram is - a kérdésekre pontosan és kimerítően válaszol, professzionálisan idézve verseket és elhelyezve helyükön a kellő vicceket, anekdotázósan, szellemesen, szóval olyan popperesen. Aztán elbúcsúztam, kézfogásunk - nálad - az utolsó volt. Tán ez évben, ebben a tanévben - az utolsóban - voltál legtöbbet nálunk, az iskolában, aztán a tél után jött a koratavasz, a Szintézis hétvégék, a pad és a cigaretták a folyosón, a felkarolás a pulpitusra, de valahogy testben egyre kisebb lettél, kérte is Katid időnként a felmentésedet. És eljött az ápri-

lis, ahogy a hír is, hogy kórházba kerültél és az intenzív osztályon vagy és hogy ne reméljünk túl sokat, az orvos szerint két hétig biztos nem mész előadni sehova sem. Pedig vártunk mi is előadni tizennyolcadikára, túl volt - igaz csak éppen a két héten az is. A kérdést - hogy jössz-e? - már csak közvetve kaptad, mint ahogy a válasz is közvetve érkezett; - ott leszek! Nem lettél ott! Nem ott lettél. Jól tudtuk, hiszen kaptuk a híreket, hogy már régen nem az elmaradó előadások miatt kell aggódni, hanem érted, Tanár Ur, a földi életedért. így aztán, ha váratlanul nem is, de mégis megdöbbenésként ért a hír azon a pénteken, amikor csörögtek a telefonok, hogy tudom-e, hogy meghalt a Popper Péter, hogy meghalt az én Tanár Uram. Őriztem a csendes fájdalmat magamban, amíg csak nekem, magamnak is továbbadni kellett a hírt, mert akkor a torkom elszorult, hogy ez Tényleg így van, hogy elmentél, Tanár Úr, visszavonhatatlanul. Másnap aztán jött az iskola, ahová téged is vártunk, pár szál virág a katedrán, egy fénykép rólad egy gyertya előtt, a búcsúszavak, meg hát, hogy nem jössz, sem holnap, sem máskor. Tanár Úr kérem, milyen a halál? Milyennek éli meg vajon egy halott valláspszichológus? Van egyáltalán? Bár magam is a tudat rejtélyes működéseit fürkészem, minden filozófiájával és metafizikájával egyetemben, úgy érzem, mégis vannak olyan titkok, amik nem az emberre tartozók. Ránk nem a halál, ránk az élet tartozik, és ezt tudtad jól te is,

105 103

Paulinyi Tamás

Tanár Úr. Halálod után egy nappal furcsa álmot láttam, amiben téged kerestelek. Nem nyílt meg előttem túlvilág, nem érkezett tőled égi üzenet, a kérdésre, hogy most hol vagy, egy fehér, kicsi halott test jelent meg előttem fagyos idegenségben, a te tested, Tanár Úr, ami nem te voltál. Hogy hová lett akkor Popper Péter? Mások életében élsz már, Tanár Úr! Egy nyitott könyvedben, egy idézetben, ami tőled való, egy emberben, aki rád gondol éppen, és a sokakban, akikben nyomot hagytál. Bennem, ahogy búcsúztatlak, ami éppoly reménytelen, mint elfelejteni bármi fontosat, dadogásomban, amint most éppen megemlékezek, és a képzeletemben, ahogy rám nézel mosolyogva a szemüvegeden át, majd magad elé révedve az asztalt fixírozod, és azt mondod huncut-komolyan: - Üljön le, Paulinyi! Ennyi most pont elég. A többit az iskola után megbeszéljük!

106

Péter, a mosolygó mágus opper Péter az 1970-es-80-as években a magyar pszichológia meghatározó egyénisége volt. Olyan közvetítő személy, aki sajátos hidat teremtett az egyetemi-akadémiai világ és a fiatal, bontakozó klinikai pszichológia világa között. Mint klinikust csak külsőleg, hallomásból illetve akcióiból ismertem meg, nyilvánvaló volt azonban, hogy a vitathatatlanul mérvadó, de klinikai arculatát akkor nem is oly rég, a hatvanas években kialakított Mérei mellett a 70-es években Popper volt a szárnyait bontogató magyar klinikai pszichológia egyik guruja. Magam azonban, elsősorban a Pszichológiai Szemle révén, mint a magyar pszichológiai közélet egyik formáló egyéniségével találkoztam Vele. Popper sokunk számára és az egész magyar pszichológia számára, a tudományos és a hivatásbeli kommunikációt biztosító Szemle főszerkesztőjeként vált kiemelkedő szereplővé. Erről szeretnék röviden beszámolni.

107

Pléh Csaba A FIATAL POPPER SZAKÁLL NÉLKÜL

Péter, a mosolygó mágus A SZAKÁLLAS GURU A SZEMLE ÉLÉN

Első személyes élményem Popper Péterről azonban még egyetemista koromból származik. A Bókay utcai klinikán számos gyermekgyógyászati és gyermek pszichopatológiai kurzusban volt részünk. A meglehetősen száraz és grandiózus Gegesi Kiss-féle szemléletformáló szándékú klinikai előadások mellett a fiatal, kerekarcú, mosolygós Popper tartott néha bevezetést a klinikai gyermeklélektan szemléletébe. Nem kurzust tartott nekünk, csak egy-egy előadást. Amire leghatározottabban emlékszem ebből, az a minőségi szemlélet képviselete volt a mentális élet szerveződésében, még az olyan alapjában egyszerűnek és mennyiséginek tűnő témákban is, mint az értelmi fogyatékosság vizsgálata. Gleimann Annára hivatkozva mutatta be az értelmi fogyatékosok jellegzetes, torz, méhsejt mintázat rajzait. Ez annak példája volt Popper számára, hogy még az értelmi fogyatékosság is, s ebben a Gleimann közvetítette alaklélektanos szemléletnek akart megfelelni, mint sajátos minőségi különbség és eltérés fogható fel és értelmezendő. Fontos üzenet volt ez a fiatal nemzedék számára. A mi nemzedékünk klinikai szocializációjában visszatérő mozzanat volt a minőségi különbség egész gondolata. Sokat mond a korról s a minőségi szemlélet egész szerepéről, hogy ugyanez a Gleimann közvetítette Lewin példa szerepel Mérei akkor igencsak tilalom alatt álló Gyermektanulmány könyvében is.

Mikor Popper Péter átvette a Magyar Pszichológiai Szemle szerkesztését - ennek kulisszák mögötti státusz egyezkedéseit persze mi, fiatalok nem láttuk, csak következményeit tapasztaltuk hatalmas energiával törekedett arra, hogy megváltoztassa a Szemle zárt, arisztokratikus, csak a pszichológia (vélt) nagy emberei felé való nyitottságát. Egyszerre akart nyitni a hivatás irányába és a fiatal nemzedék tudományos ambíciói felé. Sok-sok fiatalt igyekezett verbuválni, szinte nagycsoportos üléseket tartott, ahol 30-40 majdani szerkesztő vagy munkatárs vett részt. A fiatalok mindenféle izgalmas feladatot kaptak; Neményi Mária például interjúkat készített a pszichológiai közélet vezető személyiségeivel, mások recenziós megbízásokat kaptak és így tovább. Magam úgy kerültem a képbe, hogy ebben az új mozgásban Ranschburg Jenő volt a fejlődéslélektan és az általános pszichológia rovatvezetője. Eközben én szerződéses alkalmazottként az Akadémia II. Osztályán (Filozófiai és Történettudományok Osztálya) bojtárkodtam Mátrai László mellett. Mátrai igen jó véleménnyel volt rólam. Érzésem szerint azért, mert nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ellent merjenek mondani Neki, én pedig jó néhány pszichológiát érintő kérdésben ellenvéleményen voltam, nem tudva, hogy ezzel milyen kockázatokat vállalok. Amikor ez az elkötelezettségem véget ért, Mátrai ajánlásával és közvetíté-

108

109

Pléh Csaba

Péter, a mosolygó mágus

sével kerültem Popper látókörébe. Amikor megjelent a Ranschburg Jenő vezette rovat kettéválásának igénye, abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy a 70-es évek közepétől negyed századon keresztül vezethettem az általános lélektani rovatot. Olyan világ volt ez, ahol Popper a Bókay műhely köré szervezte a Szemlét. A Bókay utcai klinikai épületben a gyönyörű festménygyűjteménynyel dekorált folyosók közegében egyre jobban kibontakozott Popper saját birodalma, ahol egyre több klinikus dolgozott mellette és egyre világosabb rendszerben épült ki a Szemle szerkesztése. A rovatvezetői, illetve a szerkesztőbizottsági ülések és a ma már nehezen elképzelhető, az elektronikus kéziratformálás előtti korra jellemző kéziratokkal és kéziratokért való ki-be szaladgálások közepette szerkesztődött a Szemle - természetesen papíralapon. Mindebben kiváló munkatársak segítették Pétert, elsősorban Feuer Mária szerkesztőségi titkár. Mi, rovatvezetők nyilvános közösségi alkalmakkor és személyes beszélgetéseken keresztül kerültünk igen közel az akkor már dús szakállú, igen domináns, nagyon jellegzetes emberi szerepet képviselő Popper Péterhez. Mik jellemzik a szakállas gurut mint főszerkesztőt? Az első jellemzője, ami már a Szemle újraindulásakor is megnyilvánult, a bizalom volt. Bízott a fiatalokban - bár akkor még Ő is a 40-es éveiben járó fiatalember volt - és a nála fiatalabbak számára megjelenési, véleményformálási lehetőséget

adott, de egyúttal abban is bízott, hogy fontos lesz a fiatalabb nemzedék életében. Nem csalódott, mert sokunk számára vonatkoztatási pont volt, apafigura és szerepminta. Ez a bizalom kétértékű dolog volt. Elfért benne az a hit - ne feledjük, ekkor még Popper maga is fiatalember, a 40-es éviben jár hogy egy új nemzedéknek, egy akkor képződő pszichológus nemzedéknek ad hangot és megszólalási lehetőséget a Szemlén keresztül. Másrészt Popper hitte, hogy ezen a bizalmon keresztül sajátos hálózatot épít, amelyen keresztül saját fontosságát is növelni fogja. A másik jellemző a sajátos főnökség. Poppertől nagyon messze állt az autoriterség, ugyanakkor az ironikus minőségelvárással mindig kifejezte, hogy a mércét akarja magasra emelni, s ehhez a mércéhez kell a fiataloknak alkalmazkodniuk. Sajátos főnök volt. Lehetett felnézni arra a határozottságra, ahogy a kéziratokat kéri állandó munkatársaitól. Úgy volt irányító, hogy ebből nem csinált soha nagy ügyet. Nem használt olyan szavakat, amelyek autoriter irányításra utalnának. A Szemlét sajátosan eklektikus irányba próbálta vinni. Olyan irányba, ahol az akadémikus értékek és a hivatás értékei egyszerre jelennek meg. Ez utóbbi sok tekintetben sziszifuszi küzdelem volt. Évtizedekkel később a hivatásértékű pszichoterápiás és klinikai pszichológiai lapok veszik át ezt a szerepet. Popper még hitt abban, hogy fórumokkal, interjúkkal és a lap évi hatszori megjelenteté-

110

111

Pléh Csaba

Péter, a mosolygó mágus

sével el kell és el lehet érni azt, hogy a hivatás művelői is olvassák a lapot! Emberi stílusa személyes volt. Ez a legfontosabb jellemzője ebben a tekintetben, a korban egyedül Mérei vetekedhet ezzel a sajátos hálózatszervező szereppel.

előtt, vagy a dolgozat tárgyát. Ez a kissé fitymáló, de megértő attitűd volt vonzerejének egyik titka.

Péternek ezekben az években utánozhatatlan stílusa volt. A szerkesztőségi üléseken hihetetlen frekvenciával cserélgette szemüvegeit. Magam akkor még csak egyszerű rövidlátó voltam, el sem tudtam képzelni, miért tette ezt. Ma már persze tudom, hogy egyszerre nézte a kéziratot és az asztalnál ülőket, a közönséget, s ehhez két szemüveg kell. Láncdohányos volt. Hihetetlen mennyiségű, akkor még igen elegánsnak számító hosszú cigarettára gyújtott rá egy-egy ilyen ülésen. Vonzereje - ma már tudom - abból fakadt, hogy az interpretatív klinikai attitűdöt alkalmazta a szerkesztésben. Ugyanúgy, ahogy egész felfogásában, hitt abban, hogy értelmeznünk kell minden kéziratot, meg kell találnunk, hogy mi benne a jó, valamihez viszonyítanunk kell és így tovább. Egyszerre volt személyiségének megfelelően ironikusan fitymálgató a kéziratokkal kapcsolatban, de sosem volt lebecsülő vagy becsmérlő. Nem a személyt, hanem mindig a kéziratot tartotta kritikus szeme

Másik titka a már emlegetett minőségorientáció. Popper el tudta hitetni munkatársaival, hogy egy kicsi világban is lehet növelni egy akkor egyedülálló, monopolhelyzetben lévőnek látszó folyóirat minőségét. Furcsa évtizedek múlva erről beszélni, de az Általa irányított Szemle vezette be először a magyar társadalomtudományi folyóiratok között az anonim lektorálás intézményét, amikor is névtelenített kéziratokat kaptak a névtelen lektorok. Képzeljük el, mennyi papírmunka volt ezzel a szerkesztőségben. Ami feleslegesnek tűnt nekünk, Popper számára nem volt felesleges. Ennek révén tudta bevezetni a Szemle azt a minőségorientációt, ami (a 70-es években élünk!) a társadalomtudományok között egyedülálló módon komoly lektori munkát képviselt. Ugyanakkor távol állt tőle a cenzori attitűd. A minőségorientáció mellett Popper másik jellemzője volt a rugalmasság. Nem önmagában képviselt valamilyen elképzelt eszményt, amelyből sosem enged, hanem praktikusan viszonyult a kéziratokhoz, praktikusan viszonyult a szerzőkhöz és nagyon praktikusan viszonyult a szerkesztőkhöz és munkatársaihoz. Ezzel a rugalmassággal és minőségorientáltsággal valóban megemelte a Szemle vonzerejét és a Szemlét minőségi lappá tette. Megértette, hogy az embereknek mi fontos egy lapban: a szerzőknek a megjelenés, az, hogy

110

113

MITŐL VONZÓ SZEMÉLYISÉG A SZAKÁLLAS POPPER?

Pléh Csaba

Péter, a mosolygó mágus

lássák magukat nyomtatásban. A közönségnek pedig, hogy valódi dolgokról (is) szóljon a lap, ne csak arról, ami a szerzőknek fontos. Az utóbbi mozzanat képviselte Popper számára a társadalmi hivatást. A pszichológiát valahol az emberek jól-, illetve jobblétének szolgálatába kell állítani. Nem egy önmagában létező hivatásnak tételezte fel, hanem olyannak, amely a jövő felé mutat, egy boldogabb társadalom felé. A boldogabb társadalom és a boldogabb emberek igénye a klinikus Popper megjegyzései formájában a szerkesztőségben is állandóan jelen volt. Ő volt az, aki őszintén meg merte fogalmazni dilemmáit az egészséges életmód és az emberi örömszerzés között. Őszintén tudta, s kifejtette, miközben ismerjük a zsíros étkezés, a dohányzás és hasonlók egészségügyi kockázatait, tudnunk kell azt is, hogy az emberek egy jó részének ezek a dolgok adnak kicsi örömöket. A kicsi örömöket pedig nem lehet az emberektől elvenni. Popper a sajátos fitymálós stílusával rendkívül ironikus is tudott lenni. Iróniáját azonban a sarlatánok ellen irányította. Felháborodott anekdotákkal illusztrálta milyen veszélyes a mindenféle kontroll nélküli klinikai szolgáltatás ígérvénye (már a 80-as években járunk). Vicces példákat hozott arra, hogyan lehetne csapdát állítani a mindentudó klinikai pszichológusoknak. Sosem tudom eldönteni, hogy tényleg megtette ezt a farce-ot, vagy csak az ifjúság okulására városi anekdotaként terjesztette el, hogy az egyik újság-

hirdető klinikust felhívta egy olyan vélt betegként, akinek az a problémája, hogy hazavisz a piacról egy tyúkot, kiköti a sparhelthez, és a tyúk hátsó része gerjedelmet ébreszt benne. A feltételezett klinikus azt a tanácsot adta az „álpáciensnek", hogy fordítsa meg a tyúkot és ne a farát nézegesse.

114

A vonzó élet, a rend, a biztonság és a belső rend mindig nagyon fontos volt Popper számára. Tudjuk jól, hogy a keleti kultúrák és a keleti klinikai és relaxációs gyakorlatok közvetítésével milyen sokat tett ennek bemutatásáért a klinikai világban. Ugyanez megjelent a hétköznapokban is. Sosem felejtem el, amikor a 80-as években, a könnyebb átjárhatóság világának kezdetekor milyen átéléssel számol be arról, hogy a hétvégén Bécsben volt. Hogy milyen volt a kávéház élménye, a pincér gesztusai, a tisztaság, a kávé mellett kérés nélkül felszolgált szódavíz stb. Valahol, a már nem is olyan ifjú nemzedék számára megjelent Popper, mint a tiszta, biztos polgári lét iránt áhítozó pszichológus. Különös és érdekes eleme ez egy olyan sorsnak, amelynek pedig alapvető tézisei mindig a baloldaliság, a közemberek egyszerű életében, gondjaiban való osztozás körül forogtak.

110 114

Apa

„Az egyik oldalon ott a lélek, a másikon az egész világ, de a Lélek többet nyom a latban. Miért féljen az ember a haláltól? Miért remegjen arra a gondolatra, hogy elveszti földi életét? Mitől félsz? A lelked halhatatlan; azt kell megmentened\" (Nikosz Kazantzakisz)

A

rra gondoltam, azt az arcát mutatnám meg, amit kevesen ismernek: milyen apa volt? Furcsa. Tulajdonképpen 15-16 éves koromig nem igazán voltunk közeli kapcsolatban. Amolyan vasárnapi apuka volt. Kéthetente - ám gyakran ennél sokkal ritkábban - Állatkert, Vidámpark, ebéd, kettesben vagy az éppen aktuális partnerrel. Én már érettebb fejjel „Bambi-effektusnak" neveztem el kettőnk akkori viszonyát. Bizonyára emlékeznek, akik olvasták Salten állatmeséjét: Bambi apja, az erdő hercege nagyon ritkán látogatta csak meg fiát, akkor is távolról, szinte láthatatlanul beszélt hozzá. Megjelenése mindig nagy

117

Popper Gábor

Apa

eseménynek számított. Hát így voltam én is valahogy apámmal. Ráadásul egy teljesen más világba kerültem, amikor vele voltam. Számomra idegen világba, ahol én mindig vendégnek éreztem magam. Sokat voltam bent munkahelyén, az I. sz. Gyermekklinikán, ahol persze körbeajnároztak, mint a főnök fiát - igaz nagyon sok értékes embert ismertem meg. Sokszor nyaraltunk Sopronbánfalván (akkor még így nevezték, ma már, ha jól tudom Sopronhoz csatolták), felesége, Ilona szüleinél. Lehettem 6-7 éves. Érdekes, hogy ezek a nyaralások milyen élénken bennem maradtak. (Akkor szerettem meg a zsíros kenyeret zöldpaprikával.) A kert végében egy kis patak volt, nagyon sok békával. Gyakran játszottunk a pataknál és alkonyatkor mindig elkezdődött a békakoncert. Nekem nagyon furcsa volt kuruttyolásuk és egyszer azt mondtam: - Apa, miért bánatosak ezek a békák? - Miért lennének bánatosak? - kérdezte apám. - Nem tudom. Olyan a hangjuk. Süt belőlük a békabánat. így lett a családi nevem hosszú éveken keresztül Békabánat. Azután 16 éves koromban mindkettőnkben történt valami és egymás felé fordultunk. Sok éjszakai autózás Szolnokra színésznő szerelméhez, néhány napos közös csavargások az országban, és sok-sok beszélgetés. S akkor elkezdtem megis-

merni benne az embert. A gondolatait, az érzéseit, az értékeit. Kezdett kinyílni és ez nagyon jólesett és megtisztelő volt. Saját értékrendemet is befolyásolta és ma azt gondolom, nagyon pozitív irányba. Apu sosem direktben tanított. Mindig történetekkel. Indiából való hazatérte után különösen a keleti tanmeséket kedvelte és kedveltette meg velem is. Ezekre szükség is volt, mert kamaszfejjel produkáltam mindazokat a jellegzetes viselkedéseket, melyek erre a korosztályra jellemzőek: lázadás, iskola-abbahagyás terve, otthonról való elköltözés szándéka stb. És ezeket az esztelen törekvéseimet remekül adagolt, pontosan az elevenembe találó történetekkel csendesítette le. Sokkal többet kaptam tőle ezek által, mintha szentbeszédeket tartott volna. Aki ismerte, tudja: nagyon szerette az idézeteket, sokat, sokaktól szívesen idézett. Bennem is megmaradt néhány „útravalója". Amikor ott akartam hagyni mindent, gimnáziumot, családot, mert sok volt a nyűg, nyomasztottak a kötelességek, akkor idézte: „Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak." Igaz, a gimnáziumban is megkaptam egyik igaz, elég különc tanáromtól: „Popper, hogy van az, hogy a maga édesanyja pedagógus, az édes-apja pszichológus és mégse tudták magát meg- nevelni?" - Nehéz eset vagyok, tanár úr - feleltem, mire persze kaptam egy intőt. Erről a tanárról járta az

118

119

Popper Gábor

Apa

az iskolai legenda, hogy egyszer órán az egyik nebuló kiszaladt hozzá: „Tanár úr, a Zsolti azt mondta nekem: „kapd be a f mat/7 Mire a tanár elkérte Zsolti ellenőrzőjét és beírta: „Tisztelt szülő Zsolti a mai órán nemi szervét társának táplálékul kínálta fel, ezért megintem/7 Vannak ma még ilyen tanárok? Egyik kedvenc játékunk volt hosszabb közös autózások során, hogy idézeteket mondtunk irodalmi, alkotásokból, legyen az vers vagy próza és a másiknak vagy folytatnia kellett vagy megmondania, ki a szerző és mi a mű címe. Műveltségem alapjait neki köszönhetem. Általa szerettem meg a verseket s tanultam meg jónéhányat, mert rávezetett, ha valami bánt, akkor mondjak el néhány kedvencet és mindjárt szebb lesz a világ. Igaza volt. Az, hogy ma diplomám van, neki köszönhetem. Nem igazán fűlt a fogam a tanuláshoz, de biztatott, hogy igenis szerezzek diplomát, mindegy milyet, mert az életminőségem múlik ezen. Abban ma már nem vagyok biztos, hogy ebben igaza volt, de akkor valóban olyan világ volt. Sajnos ez mára megváltozott, de ezt nem tudhatta előre, nem is haragudhatok érte. Ahogy sokszor emlegette: azért „haragszik" apjára (nagyapámra) mert „elfelejtett" szólni neki: úgy élje az életét, hogy 50 éves kora után ne kelljen dolgoznia. Ő sem figyelmeztetett erre engem.

Sosem ütött meg. Emlékeim szerint két alkalommal volt rendkívül dühös rám, valljuk be, teljes joggal. Mindkét eset közös csavargásaink alkalmával történt: Egyik kisvárosunkban már jóval sötétedés után autóztunk a szállásunkra. Megláttam a járdán egy macskát s miután nyár volt és az ablak letekerve, üdvözlésül kinyávogtam neki. Apám két lábbal taposott a fékbe, kiugrott a kocsiból és rohant az autó elejéhez, azzal a szent meggyőződéssel, hogy elütött egy cirmost. Még alá is mászott a kocsinak, de persze semmit sem talált. Akkor kiszálltam és félve elmondtam, hogy bizony én üdvözöltem a járdán üldögélő cicát. Akkor azért közel volt, hogy egy egészséges frászt lekeverjen, de erőt vett magán. A másik eset is autóhoz köthető. Abban az időben még erőteljes dohányos volt, én viszont még nem mertem rágyújtani, noha már kacérkodtam a gondolattal. Vezetés közben mindig én gyújtottam meg számára a cigarettát - és persze kihasználva az alkalmat mindjárt néhány slukkot le is szívtam aztán átadtam neki. Az egyik ilyen alkalommal nem figyeltem és fordítva adtam a kezébe a cigit, minek következtében sikerült a parázsló végébe beleszippantania. Nem ismételném el akkor elhangzott mondatait, melyek kétségbe vonták értelmi képességeimet, megemlítve néhány felmenő anyai ági rokont és egyáltalán az ifjú kamaszok általános ismérveivel is megismerkedhettem. Tanulságos mondatok voltak

118

121

Popper Gábor

Volt egy időszaka, amikor kacérkodott a pipázással. Együtt mentünk el megvenni az első pipát. Jó pszichológushoz illően legalább egy órát töltöttünk egy pipaboltban, mire a karakteréhez illő pipát megtalálta. Egészen addig tartott ez az új szokás, amíg rá nem gyújtott öblös pipájára a kocsiban vezetés közben. Körülbelül 3 perc múlva nemhogy ki nem látott a szélvédőn, de egymást sem láthattuk a mindent elöntő pipafüsttől. Ráadásul nehéz úgy vezetni, hogy közben a pipaszurkálóval is bíbelődni kell. Ennek lett egyik következménye, hogy egy adag parázsló dohány az ülésre esett a lába közé. Más megoldást nem látván végigöntöttem a kezemben lévő colával, megelőzve az esetleges égési sérüléseket. Én nagyon büszke voltam gyors helyzetfelismerésemre, ő kevésbé örült a megoldásnak. Kiszállva az autóból egy inkontinenciában szenvedő szakállas úr benyomását keltette. így aztán - halmozva az élvezeteket - a kocsiban maradt a cigaretta.

tam volna: a magam erejéből értem el, amit elértem, vagy a név miatt? Ezzel persze egy nehezebb utat vállaltam, de a mai napig nem bántam meg. Volt egy levélváltásunk az internet segítségével pár évvel ezelőtt. Abban sok kérdés vetődött fel a múlttal, a családdal, a kettőnk viszonyával kapcsolatban. Tény, hogy felületesen ismertem a munkáját, életét, mint ahogy ő is felületesen ismerte az én mindennapjaimat. Néha tévesen is ítéltük meg egymást és ez ebből az alulinformáltságból eredt. Ám mindig tiszteletben tartottuk és elfogadtuk egymás partnereit, döntéseit. Tisztáztunk néhány nyitott kérdést, s bár nem értettünk egyet mindenben, mindketten úgy éreztük, fontos volt tiszta vizet önteni a pohárba. Arra gondoltam: talán kár, hogy ennyire felgyorsult és változott a világ: ez a tisztázás 20 évvel ezelőtt személyesen történt volna! S az mennyivel más! Nagy baj, hogy a technika segítségével személytelenebbé, könnyebbé válnak a kellemetlen ügyek megoldásai. De minden döntésemet elfogadta, néha ugyan kritikával, de megértve indokaimat. Kapcsolatunk töretlen volt. Lehet, hogy nem találkoztunk néhány hétig, sőt volt úgy, hogy ennél hoszszabb ideig is, de tudtunk egymásról - noha még nem volt mobiltelefon, internet -, éreztük egymást. Egyet tudtam: ha baj van, mindig számíthatok rá!

Ugyanakkor meg kell mondanom, nem volt könnyű - és ma sem az - az ő fiának lenni. Mint ahogy - azt gondolom - más híres ember ivadéka is így van ezzel. Amikor elkezdtem dolgozni, 19 évesen, a munkahelyemen, mint új kollégát bemutatott a főnököm: a Popper Péter fia. Na, akkor döntöttem el, hogy én bizony Popper Gábor akarok lenni. Erről persze nem apám tehet - a világ ilyen. Ezért sem folytattam az ő szakmáját, mert soha nem tudhat-

Amikor Lurkó kutya eltávozott az örök vadászmezőkre, nagyon rossz érzésem támadt, amit meg

122

123

Popper Gábor

is osztottam szűk környezetemmel. Azt mondtam, ha apámnak valami komoly baja támad, az végzetes lesz, nem fog harcolni tovább. Mert Lurkó volt, akit feltétel nélkül szeretett, és akihez igazán ragaszkodott. Amikor kórházba került, reménykedtem, de legbelül tudtam, hogy baj lesz. Halálhírét ésszel felfogtam, de a pörgés, a temetés, a munka nem hagyott időt elmélyedni az elvesztésében. Sajnos ez még néhány hétig így lesz. Munka, államvizsga - nincs idő az elmélyedésre, az elvonulásra. A belső rendrakás nyárra marad. Érzelmileg csak mostanában kezd tudatosulni bennem, hogy nincs és ez fájdalomhullámok és elfojtott könnyek képében jelentkezik. De a szerepeket játszani kell, az élet nincs tekintettel az érzelmekre. Hogy is kérdezte Greene Szerepjátszók című regényében az anya hazatérő fiát: „És mondd, most éppen melyik szerepedet játszod, fiam?" Tőle hallottam először Zorba, a görög halhatatlan mondatát, kamaszkorom táján. Ha semmi mást nem kaptam volna tőle haláláig, ezért akkor is hálás lehetnék! Ez a mondat meghatározó lett egész életemre. Azóta is, ha úgy érzem, értelmetlen, amit teszek, ha elfáradok, ha miérteket keresek, ha a „minek" belefészkeli magát a gondolataimba, magától előjön a mondat és mindent félresöpör: „Táncolni kell, uram! A zene majd csak megjön valahonnan..."

124

Popper megemlékezés

E /

n nem tudok, és nem is akarok búcsúzni. Abban a Rejtő Jenő által poétikusnak nevezett életszakaszban ismerkedtünk meg, tudják, amikor Gorcsev Iván elnyerte a fizikai Nobel-díjat, és csak az akadékoskodok tették azt hozzá, hogy ezt a makaó nevű szerencsejátékon tette. A lényeg az, hogy húszéves korában elnyerte a Nobel-díjat, és én is ennyi voltam, amikor elnyertem a Nobel-díjat, mert megismerkedhettem, és barátságot köthettem egy nálam alig két évvel idősebb nagyszerű emberrel. Gondolkoztam azon, hogy mondjam-e: egy életre, de az élet ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb. Alig telt el öt-hat esztendő, máris összevesztünk. Igaz, ez az öt-hat esztendő gyönyörű volt! Nagyszerű öreg hölgyeknél - P. Liebermann Lucynál, Gleimann Annánál, Vázsonyi Ibolyánál - tanultunk pszichológiát, csodálatosakat vitatkoztunk Thomas Mannról és remekeket bridzseltünk. Varázslatos társaság jött ott össze. Életem leggyönyörűbb időszaka volt. Érdekes, hogy ezekből az emberekből,

125

Ranschburg Jenő

ha szabad ezt a profán kifejezést használnom, egytől- egyig híres ember lett. Montágh Imre ment el először közülünk, ő már lassan huszonöt éve. Nem sokkal később Palotás Gábor, őróla is már iskolákat neveznek el Magyarországon. Még hárman itt, tartjuk a frontot. De visszatérve az előző gondolathoz: igen, alig telt el néhány év, halálosan és örökre összevesztünk. Ez sem tartott hat-hét évnél tovább. Jött a Magyar Pszichológiai Szemle, amelynek ő főszerkesztője volt, én meg a rovatvezetője. Aztán a Saxum Kiadó, ahol ő sorozatot szerkesztett és nekem volt szerencsém oda sok könyvet írni. Nagyon sok szép és jó kritika ért, de mikor az első könyvemet a Saxumhoz megírtam Jellem és jellemtelenség címmel, összetalálkoztunk, ő már olvasta a kéziratot, és azt mondta nekem: Jenőkém, hát te tudsz írni. Ez az egyik legnagyobb dicséret volt, amit én kaptam és nem is fogom elfelejteni soha. Azt mondtam, hogy nem búcsúzom. Nem búcsúzom, én most is hordozom őt, és most is vele szembesítek gondolatokat, problémákat, örömöket, tréfás és groteszk eseményeket, és amíg élek, mindig fogok is. És talán, hogy egy kicsit misztikus legyek, valahol ott mélyen nagyon bízom benne, hogy van most egy jó társaság odafent. Montágh Imre, Palotás Gábor, Popper Péter, és ehhez majd nemsokára csatlakozunk mi is. Köszönöm

126

Sándor Anna

Drága Péter; újra együtt!! ^ mondattal vezettem be 8 éven át Péter valamennyi előadását a Spinozában! Össze„ sen 121 alkalommal! 2003-tól kezdődően a Spinoza megnyitása után néhány hónappal egészen 2010 márciusáig Péter kéthetente tartott nálunk előadást a legszerteágazóbb témákban. Ha mind a 121 témát felsorolnám, a nagy variációba bele is szédülnénk. Szinte valamennyi este különös hangulatban zajlott. A dolog úgy kezdődött, hogy nem lehetett Popper-jegyeket kapni. Amint meghirdettük az előadásokat, néhány nap alatt a jegyek ugyanis rögvest elkeltek. így el kellett viselnünk a hetekig tartó ostromot további jegyekért, de tehetetlenek voltunk. A Spinoza kis színház, a falakat nem lehet tágítani. Mivel bővülni nem tudtunk, ezért egy idő után télikertet építettünk a színházhoz, ahová Péter előadásait kivetíthettük. De a teraszjegyek is mindig egy pillanat alatt elkeltek. Péter előadásai mindig tele voltak, a színpadon is ültek, a csilláron is lógtak.

127

Sándor Anna

Drága Péter, újra együtt!!

Az előadások mindig 7 óra 10 perckor kezdődtek. Életem egyik nagy élményeként tartom számon, azokat az előadás előtti félórákat (% 7-től 7 óra 10 percig), amelyek az előadás előtti személyes beszélgetéseink voltak. Ez alatt a körülbelül 50 óra alatt Péterrel az élet nagy, de megoldhatatlan problémáit hánytuk-vetettük - jó adag humorral és némi cinizmussal megszórva. De valahogy mindig vidáman! Ilyenkor mintha valami extra-privát útravalót kaptam volna Pétertől az élethez. Egyszer majd megírom ezeket az intim félórákat. Az előadásokat bevezető „Drága Péter, újra együtt!" mondatomból részemről őszinte ováció sugárzott. Ugyanis 7 óra 10 perckor már izzott a terem és érezni lehetett az emberek ovációval fűszerezett várakozását. Egyrészt a bennülök - látván a kinn maradottakat - örültek, hogy bejuthattak, másrészt valami különös bizsergés volt a levegőben. Ahogy Péterrel együtt felbotorkáltunk a színpadra, éreztük ezt a bizsergést, éreztük az emberek örömteli-kíváncsi-tiszteletteljes várakozását. A szemek simogatását soha nem felejtem el. Mintha mindenki azt sugározta volna, hogy de jó megint együtt lenni és de jó, hogy ma is kapunk valami érzelmi táplálékot, érzelmi útravalót. Es ez így ment évekig! Ám egyszer csak valami történt: Péter megbetegedett és jó ideig (néhány hónapig ) nem jöhetett. Hogy ezalatt a hallgatóság részéről mennyi érdeklődő és aggódó telefont kaptunk, azt érdemes lett

volna jegyezni. A Spinozában elterjedt akkori mondás szerint mindannyian Popper-elvonókúrán voltunk. Komoly elvonási tüneteket észleltünk magunkon: nagy hiányérzetet és valamiféle ürességet. Hogy ez mennyire így volt, hadd álljon itt a 'Popper-szindróma' c. vers, amit a hallgatóság köréből, a hallgatóság nevében írt valaki (az elkövető: Kozma István) annak örömére, hogy Péter meggyógyultan ismét megjelent a Spinozában.

128

129

POPPER-SZINDRÓMA

Három éve sztár vagy, a Spinoza sztárja, kinek érkezését oly sok ember várja. Soraidat isszuk, bár levegőnk sincsen, lógunk a csilláron, lógunk a kilincsen. Akik kint maradnak, haragosak lesznek, s megmásíthatatlan fogadalmat tesznek: bármiről beszél is Popper, szorongás, félelem... jegyet, jegyet kérünk, nekem ott a helyem! S jönnek százak, ezrek, jöhet eső, hó ma, mi lehet ez? Nem más: mint a Popperszindróma. Iránytűt, biztatást mi nálad keresünk, Csak egy óra véled, s rögvest bizakodók leszünk.

Sándor Anna

Hisszük, hogy érdemes még, talán lehet, szabad... Egy szem Poppert bekapsz, s gondod szál se marad. Indulj újra régi stopper, Meggyógyult végre a Popper. Szellemmel telik az éter, Mert köztünk vagy újra, Péter. És valóban ilyesmiket éreztünk! Kéthetente bekaptunk egy-egy szem Poppert és már jobban éreztük magunkat. Mondhatni: Péter mindanynyiunk guruja lett. És addig kaptuk be az egy szem Poppert, míg egyszer csak elérkeztünk a századik előadáshoz. E századik előadást különleges módon akartuk megünnepelni. Mégpedig úgy, hogy Popper Péter tiszteletére írtunk-írattunk egy zenés játékot, ami arról a Gururól szól Guru is az előadás címe aki mindig eligazít bennünket a boldogsághoz vezető úton. Ugyan a darab szerinti Guru szerint permanens boldogság nincs, és évezredek óta nem igazán akarunk érzelmileg tanulni, folyton ugyanazokat a hibákat követjük el. No de mégis! Mégiscsak van valami remény, s hogy ez a remény micsoda is és miből táplálkozik, azt popperpéteri humorral megtudjuk a darab végén. Kezdetben ellenezte Péter a róla/neki szóló zenés játékot, majd mikor a darabot látta, megörült, ellágyult. íme néhány sor Péter másnapi leveléből:

130

Drága Péter, újra együtt!!

"Tegnap nagyszerű este volt, jó énekesekkel, jó rendezéssel, jó dramaturgiai felépítéssel. Szeretet, játékosság és igazi művészi megoldások jellemezték, a zenét is. Csak megköszönhetem" Szeretettel Popper Péter Ami engem személy szerint a 121 előadásból leginkább meglepett, az nem is annyira Péter szerteágazó nagy tudása, sok irányú szakmai és irodalmi műveltsége, könnyed, humoros előadása. Nem, nem ez. Ezt igazságtalanul természetesnek vettem. Ami igazán meglepett: Péter minden egyes előadása után megkérdezte tőlem, mit gondolok az előadásáról és mit gondolok arról, hogy vajon a hallgatók aznap este valóban gazdagodtak-e valamivel. Meglepett, hogy Pétert e kérdés még a 120. előadása után is igazán érdekelte. Péter utolsó előadása a Spinozában 2010. március 25-én volt. A szokásos előadás előtti intim félóránkban váratlanul közölte: ő már "szólítva vagyon" és hamarosan távozik az élők sorából. Valahogy, valamiért nem lepődtem meg, hanem megkérdeztem tőle, mit gondol arról, hogy az életből való távozása után vajon mi még találkozunk-e valahol a másvilágon? A szokásos popperpéteri módon, mosolyogva, bagatellizálva, humorosan és egyúttal mégis csak tanítva annyit mondott: ki tudja! De ne kutakodjunk, ez már

129

Sándor Anna

nem a mi kompetenciánk. így nem tudom, hogy szerinte találkozunk-e vagy sem. Azt viszont igen, hogy 'Drága Péter, újra együtt7. Péter könyveit ugyanis rendszeresen leveszem a polcról és sokszor érzem azt, hogy újra együtt vagyunk!

A rinpocse

L

egutóbb Csikhang városában találkoztunk, az indiai-kínai határon. Megfordultunk már addig a földi világ számos országában, de még ezeken túl is: Seon birodalmában, purgatóriumi tájakon, kimerészkedtünk a pokol fölé ívelő lélekhídra, olykor pedig rémséges bardo-élményekben volt részünk a létezés kétségesebb helyein és pillanataiban. Több évszázada tartott mindkettőnk vándorlása. Hányszor gondoltuk, hogy megérkeztünk végre, és hányszor, hogy már elmentünk innen. Csikhangban ezeket az emlékeinket is felidéztük, azután csak ültünk a folyóparton. A víz a Tibeti-fennsíkról zúdult le őrült sebességgel, ám itt a völgyben megnyugodott, lustán kanyarodott a lábunkhoz. Barátságosan viselkedett, olyannyira, hogy elénk terítette idegyűjtött kincseit is: tökéletesen gömbölyűre és simára csiszolt kövek millióit. Ezredévnyi munkája is lehetett némelyikben.

233

Sári László

A rinpocse

- Ilyen színes golyókat gyárt, és itt hagyja őket minálunk - szólalt meg mögöttünk egy szerzetes, miután látta, hogy elmélyülten csodáljuk a folyó játékszereit. - Itt hagyja őket Csikhangban. Óriási üvegkorsókat töltöttem meg velük, ott állnak a cellám polcain. - Vallotta meg váratlanul gyerekes titkát a szerzetes, majd sarkon fordult, és lobogó vörösbarna öltözete eltűnt az emberek színes tömegében. - Kőgolyókat gyűjt - sóhajtotta valamelyikünk. - Kőgolyókat - felelt rá a másik. A város lakosságának többsége itt fönt a hegyekben nem hasonlít sem a lenti völgyek indiai lakóira, sem az északon élő tibetiekre. Különös, hogy a hegyvidéket mindenütt a világon a szikár, inas, hosszúkás arcú, barna bőrű dinári típusú ember népesíti be, mintha külön rasszot alkotnának. A Pireneusoktól a Kaukázuson át a Himalájáig a hegyvidéki életkörülmények és a klíma egyformára szabják a hegylakókat. Itt a határvidéken ez a dinári típusú népesség hindu vallású, az északról érkezett mongolid tibetiek pedig buddhisták. Jól megférnek egymással minden körülmények között. Olyannyira, hogy egymás szentélyeit is otthonosan látogatják. A sztúpák falán gyakran hinduk forgatják a buddhista imamalmokat, és hindu szentélyekben imádkoznak a buddhisták. - Azt mondják, vannak idefent a hegyekben olyan kolostorok is, amelyek nem valóságosak. És bennük a szerzetesek is csupán testetlen árnyak.

De elég jól látszanak. Mi is láthatjuk őket. Mit szólsz te ehhez? - Képtelenség. - Hát, persze. Ilyen okoskodva, magabiztosan beszélgettünk, miközben mindketten tudtunk olyan helyekről, amelyek a valóság tökéletes illúziójával szolgálnak. A bizonyosságéval a bizonytalanságban, az otthonéval az otthontalanságban. - Mégis szeretnék rinpocse lenni egy ilyen kolostorban... Vendég ott is, és mindenütt. És csupán kívülről nézni a többieket. Benneteket is. - Ez nagyon pihentető lehet. - Fáradt vagyok és rosszkedvű. Elvonulok. - Tegnap mesélte nekem egy szerzetes a következő történetet. Figyelj rám, rinpocse! - Figyelek. - „Egyszer egy tibeti király követet küldött Indiába, hogy hozza el udvarába a legnevesebb indiai bölcset. A király, eltűnődve az emberi világ tízezer dolgán, minden kérdésére választ talált, ám mégis volt egy talány, mely nyugtalanította a szívét. Mindenáron választ akart kapni rá. - Mondd, nyugat legkiválóbb bölcse - szólt a király, amikor a bölcs eléje állt. - Mondd, miként lehet az, hogy az emberek szívéből az öröm múlik el leghamarább, s a szomorúság él benne legtovább. Öreg vagyok már, s hosszú életem során sohasem tudtam se házam, se országom népét igazán boldoggá tenni. Pedig megpróbáltam mindent. De bármennyire igyekeztem, bármiből s bármennyit

134

135

Sári László

A rinpocse

adtam nekik, miután szépen megköszönték, komor arccal mentek tovább. Rájuk ült mindig a sötét szomorúság. Áruld el, India bölcse, mit hiányoltak, hol követtem el a hibát? - Tudnod kell, országod jó ura, hogy nem követtél el semmilyen hibát - kezdte válaszát a lótuszban született bölcs, ő volt akkor India legokosabb embere. - Tudnod kell, hogy az embereknek egyfelől örömből, vagyonból sohasem elég, másfelől a jó mindig csak vendég a házunk táján, hamarosan odébbáll. Tekintsd akár a völgyek, a kertek virágait, vagy házad, országod legszebb asszonyait, alighogy szirmot bont életük, beléjük költözik a tétovaság, majd ahogy bomlik viráguk, az ijedtség, a nyugtalanság. Még táncol a szélben, illatozik a napfényben minden szál virág, ragyog minden asszony és leány, de ha megnézed őket éjjel, holdfényben, már rémület ül mindegyik arcán. Tudod-e, miért? - kérdezte Tibetország urát India bölcse, a lótuszban született nagy tanító. - Nem tudom, folytasd tovább - felelt rá türelmetlenül a király. - Ez azért van így a földkerekség minden táján, mert minden szépre és jóra az elmúlás vetíti árnyát. A földi világ minden lénye már keletkezése pillanatában tudja, hogy pusztulás vár rá. De akkor még nem fél. Ám minél inkább megszereti létezését, megszokja magát, annál értékesebbnek érzi az életét. Amit egyre közelebbről fenyeget a halál. Látja, hogy hamarosan el kell hagynia mindazt a szépet és jót, ami édesítette a létezését. Látjuk

a virág hervadó sziromarcát, látjuk örömeink hűtlenségét, s látjuk földi alakunk múlását. S akkor már éjszakánként megterem a lelkünkben a félelem, úrrá lesz rajtunk a jeges dermedés. Es bármily nagy király vagy is, Tibetföld ura, ilyenkor már te sem tudod megvigasztalni a lényeket. Bármilyen erős legyen a szándékod, nagy legyen a jóságod. De ne bánd, hogy fájdalmas az emberek eszmélése, és szomorú az elválásuk földi formájuktól folytatta a bölcs. - így van megalkotva az egész világ. Minden létezőnek legvalódibb természete a változás. A változás pedig a múlás folyamatában mutatja meg magát. Ezt mondja az indiai tanítás. És aki ezt tudja, nem veszíti el a nyugalmát. Még akkor sem, ha létezése legszebb pillanataiban is ott van vele ez a tudás. Örömei közé vegyülvén, legtitkosabb vágyait betöltvén. Kerted és völgyeid virágait, házad és országod népét is így lásd, király, s ne töprengj semmiféle hibán. Olyanok csak a lények, amilyenek lehetnek. Szépek és szomorúak. Egyszerre élik életük színét és visszáját. A ragyogást és az elborulást. Mert nincs más - szólt Tibet urához végül a lótuszban született indiai bölcs, majd meghajolt előtte, és távozott. Szívében mély együttérzés támadt a király iránt." Ezt mesélte hát nekem tegnap, éppen itt a folyóparton egy szerzetes - fejeztem be a történetet. Majd hosszan egy szót se szóltam, hadd teljen meg komor szíve a tanítás nyugalmával. Sokkal

236

137

Sári László

A rinpocse

később azután előálltam a régi ázsiai paradoxonnal is, az is csillapítja a halálvágyat. - Szóval, ne legyél attól rosszkedvű, hogy rosszkedvű vagy, rinpocse! Hallgass az indiaira! - Felkászálódtunk a kövek mögül, és elindultunk fölfelé a parton. - Nem rá hallgatok! Elvonulok, mint a Baal Sém peszáh ünnepe után - felelte jóval később, amikor egy meredekebb szakaszon megállt. - Ismered a Baal Sém történetét? - Mesélj, rinpocse... - „Peszáh ünnepe után a Baal Sém megbetegedett. De amennyire az erejéből tellett, az imaházban továbbra is az imapult előtt imádkozott. A hetek ünnepének előestéjén a közösség összegyűlt, hogy mint ilyenkor mindig, az éjszakát a tanításnak szenteljék. A Baal Sém a Sinai hegyen történt kinyilatkoztatásról beszélt nekik. Reggel hívatta a bizalmasait. Előbb kettőt engedett közülük magához, és meghagyta nekik, hogy ők foglalkozzanak majd a tetemével és az elhantolással. Minden egyes testrészén megmutatta nekik, hogy hogyan akart ott eltávozni belőle a lélek, és megtanította nekik, hogyan kell az észlelteket más betegeknél alkalmazni; hiszen ez a két tanítványa a Szentegylethez tartozott, amely a halállal és a temetéssel foglalkozik. Majd összehívatott, önmagát is beleértve, tíz embert, hogy imádkozzanak. Kérte az imakönyvét, és így szólt: - Még egy kicsit istennel akarok foglalkozni.

Az ima után Nahmán rabbi a tanházba ment, hogy imádkozzon a Baal Sémért. De a Baal Sém így szólt: - Hiába ostromolja az eget. Nem mehet be azon a kapun, amelyen én szoktam belépni. Amikor később a szolga megjelent a szobájában, beszélni hallotta a Baal Sémet: - Odaadom neked ezt a két órát - és megértette, ezt a halál angyalának mondja, hogy ne kínozza már az utolsó két órában. De Pinhász rabbi jobban értette, mire gondolt. - Két órája volt még az életből, és ezekről mondta istennek, hogy nekiadja ajándékba. Ez igazi lelki áldozat. Majd ahogy ezen a napon minden évben, emberek érkeztek a városból, és a Baal Sém feléjük is a Tan szavaival fordult. Később így szólt a körülötte álló tanítványokhoz: - Nem magam miatt van gondom. Világosan tudom, hogy az egyik ajtón távozom, a másikon bemegyek. - Majd újból azt mondta: - Most tudom, mi végre lettem teremtve. Felült az ágyában, és rövid hitszónoklatot tartott arról a „pillérről77, amelyen a lelkek a halál után az alsó Paradicsomból felemelkednek a felső Paradicsomba, az „élet fájához77, és a következő, Eszter könyvéből származó verset kezdte magyarázni: „És akkor így ment a leány a királyhoz.77 Azt is mondta: - Még biztosan visszajövök, de más leszek, mint most. Aztán elmondatta az imát: „Hadd érezzük Isten jóindulatát77, és kinyújtózkodott az ágyban, de még többször is felült és suttogott, ahogy ezt nála

139 135

Sári László

ismerték, amikor a lelkét az áhítatra felkészíti. Aztán egy darabig semmit sem lehetett hallani, a Baal Sém csendben feküdt. Később megparancsolta, hogy takarják le a lepellel. De még akkor is hallották suttogni: - Istenem, minden világok Ura! Azok ketten, akiket a teste gondozásával és a temetéssel bízott meg, később azt mondták, látták, amint a Baal Sém lelke kék lángként felemelkedett." Tényleg így volt. És aztán tényleg visszajött... Én is így teszek - jelentette ki elég határozottan a Baal Sém átváltozásának krónikása, s nagy megnyugvással körültekintett. Eközben fölértünk a hegyoldalba. - Ez itt a nem valóság kolostora? bökött a párfányfenyők mögötti kapura. - Ez az, rinpocse. Pont ez. Olyan könnyen ment be, mintha naponta járt volna oda. A kapu meg sem nyikordult. És most bent van. De azt mondta, visszajön, mint a Baal Sém, és akkor már más lesz. És lesz talán gyűjteménye színes kőgolyókból neki is, mint annak a másik szerzetesnek. Amikor pedig eljön az ideje, majd megnézhetjük mi is azt a gyűjteményt. Egytől egyig mindegyik kőgolyót. Biztosan megmutatja őket.

140

ScHoncr

xcíd

Tudásod révén jobb lesz a világ...

D

r. Schőner Alfréd főrabbi urat, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem rektorát, tanszékvezető egyetemi tanárát arra kértem, elevenítse föl e kötet számára fontosabb élményeit Popper Péterről. - Nem voltunk barátok, de roppant közvetlen, meghitt, őszinte viszony volt köztünk, jóval több, mint a puszta kollegialitás. Amint az ismert szólás: fél szavakból megértettük egymást. Életem nagy adományaként tartom számon, hogy rengeteget beszélgethettem vele; megtapasztalva hallatlan műveltségét, amely páratlan asszociációs készséggel párosult. És arra is, hogy nálunk ő otthon érezte magát. Ő maga fogalmazta meg, amikor 75. születésnapján köszöntöttük őt: - Itt én itthon vagyok. S büszke vagyok arra, hogy Péter három történetemet is - amint ő fogalmazott - „elkérte77. Nála ez azt jelentette, mindahányszor hozzátette: Ez a történet Schőner főrabbi úrtól való -, de szabadon használta. Talán az mondja el Péterről

141

Schőner Alfréd

Tudásod révén jobb lesz a világ..

a legtöbbet, ha fölelevenítem, mi is ez a három történet.

nuel, két ujjával csettintett és még cuppantott is hozzá.

- Az első Löw Immánuelről, a hírneves szegedi főrabbiról szól. Szeged nagy szülötte, a Nobel-díjat nyert Szentgyörgyi Albert köszöntésére fogadást tartott a város, s arra a főrabbit is meghívták. Elegancia, rongyrázás, hatalmas vacsora. Löw a szeged-csanádi megyéspüspök mellett kapott helyet. Kedvesen köszöntötték egymást, udvariasan beszélgettek. Hozták a fantasztikus előételeket - Löw Immánuel nem ehetett belőlük, hiszen nem voltak kóserek. - Kóstolja meg, főrabbi úr! - Nem tehetem, püspök úr! - Kár, pedig remek! - A katolikus főpap két ujjával csettintett, és még cuppantott is hozzá. Megérkezett a káprázatos leves, a püspök ismét kínálta a rabbit, ő azonban ezt is elhárította, hiszen ez sem volt kóser. - Kár, pedig remek! - cuppantott és csettintett újra a pap. így ment ez végig, az egész vacsora során. Majd ki-ki szedelőzködni kezdett, véget ért a fogadás. Löw így köszönt el a püspöktől: - Köszönöm, hogy önnel tölthettem az estét, és kérem, felesége őnagyságának adja át kézcsókomat! - De főrabbi úr! - hebegett a püspök. - Ön elfelejti, hogy mi cölibátusban élünk. Nekünk nem lehet feleségünk. - Kár, pedig igazán remek! - felelte Löw Immá-

- A második történet úgy került hozzá, hogy közösen szerepeltünk. Ekkor tanultam meg egy életre, hogy Popperrel nem szabad fölmenni egy pódiumra - annyira bizonyos, hogy neki sokkal nagyobb sikere lesz. Mindazonáltal jóízűen diskuráltunk, s a moderátor ügyes fordulattal azt kérte: most mi ketten kérdezzünk egymástól. Én azt a kérdést tettem föl: - Mondd, Péter, mit jelent neked az istenhit? Részletesen válaszolt, majd végül - óriási döbbenetet keltve - hozzátette: - Most pedig el fogok énekelni valamit. - És halkan, érzelmesen majdhogynem dünnyögve énekelt el egy dalt Élijáhuról, vagyis Illés prófétáról, amit kisgyerekkorában hallott esténként a nagypapájától. Majd hozzám fordult: - Te ismered ezt az éneket? - Persze - feleltem -, én is gyerekkoromban hallottam. És van is rá egy fontos történetem egy lengyelországi rabbiról. Azt kérdezte ő - szintén rabbi - papájától: mit kezdjen magával? - Tanulj sokat, és foglalkozz az emberekkel! felelt az öreg. - Ha igazán sokat tanulsz, a tudásod révén jobb lesz a világ, s ha jobb lesz a világ, előbb-utóbb eljön majd a Megváltó. De annak előtte eljön Illés próféta, és az lesz a jelzés, hogy tényleg várhatjuk magát a Messiást is. És a fiú így is tett, egész életét kitöltötte a ta-

142

143

Schőner Alfréd

Tudásod révén jobb lesz a világ..

nulás. Egyszer bekopogott hozzá egy koldus, s kérdésére, hogy fáradt-e, éhes-e, igennel felelt. Máris hozok neked ennivalót - mondta a rabbi, s indult is a kamra felé, de közben eszébe jutott, a kopogás miatt félbehagyta a tanulást. - No, csak ezt a részt előbb befejezem - gondolta, s visszaült az íróasztalához. Tanult, észre sem vette, mennyi idő röppent el. Hirtelen a fejéhez kapott: ott felejtette a koldust, anélkül, hogy enni adott volna neki. Szaladt vissza a szobába - de az már üres volt. Az öreg koldus nem győzte kivárni a sorát, elment. A rabbi másnap az apjának elmesélte, mi történt. És az apja, az öreg rabbi azt felelte neki: - Látod, tán itt volt Illés próféta, és te nem vetted észre.

rendezzük. Negyed tizenkettőkor kezdjük az istentiszteletet, s az negyed egyig tart, tehát áthúzódik a következő napra, vasárnapra. Egy ilyen alkalomrá egyszer Péter is eljött. Amikor megérkeztem, ő már a padsorban ült, mélyen magába merülve, mintha megrendülve is. Örömmel köszöntöttem őt, s halkan azt mondta: - Hatalmas érzelmi kavalkád van bennem, gyerekkoromból föltolulnak a zsinagógai emlékek, élmények. Nos, ezen az istentiszteleten elmeséltem egy igaz történetet. Édesapám Csengeren, Szabolcs megyei, Szamos-parti kisközségben élt, ahol tekintélyes kis zsidó közösség működött, saját jesivával, és Jungreisz rabbi vezetésével. Apám családja roppant szegény volt; valamennyi felnőtt tagja rengeteget dolgozott, hogy legalább szombaton jusson az asztalra egy csirke vagy liba. Ha éppen jutott is, ha tellett is rá - azt azonban természetesen csak akkor fogyaszthatták el, ha szabályszerűen kóser volt. Egy alkalommal apám - még kisgyermekként elvitt egy libát a sachterhoz. Ő levágta, majd az ablak felé tartotta a nyakban lévő nyelőcsőt (héber néven: véset), hogy átszűrődjön azon a fény, megmutatva, ha bármi maradt benne. S szomorúan közölte: - Ez bizony nem kóser, ezt nem ehetitek meg. A kisfiú sírva fakadt: mit esznek hát ők szombaton? - Tudod, mit? - fordult hozzá a sachter. Vidd el Jungreisz rabbihoz, neki joga van felülbírálni az én ítéletemet.

- Harmadik történetemnek szép az alkalma is, amikor Péter hallotta és elkérte. Ő világi ember volt, a maga különleges és egyedi spiritualizmusával. Nemigen járt hát zsinagógába sem. Volt azonban egy olyan, amikor ő is eljött. Sok-sok évtizeddel ezelőtt a vidéki vallásos zsidók a Ros Hasana - a bűnbánat ünnepe - fő istentiszteletet megelőző vasárnapon, szlichot-ot - bűnbánó imádságokat kora hajnalban tartották, nem reggel hétkor, nyolckor, mint általában a szertartásokat. Hajnali négykor, ötkor a samesz körbejárt, fölébresztette a vallásos zsidókat, és hívta őket a zsinagógába. Nos, ezt a szokást - amikor idekerültem a rabbiképzőbe - úgy hoztam át, hogy szlichot napját, az ünnepet megelőző szombat éjjel

144

143

Schőner Alfréd

El is vitte. A rabbi is a fény felé tartotta a vésetei, nézte hosszasan, majd búsan közölte: - Ez valóban nem kóser, ezt nem szabad megenni. A fiú letörten, halkan hüppögve indult kifelé a rabbi házából. Ám Jungreisz megállította, s azt kérdezte: - Hogy hívnak téged? - Schőnernek - felelt a gyermek. - Neked van otthon még tíz testvéred? - Igen, nekem. - Add csak ide újra azt a libát, hadd nézzem meg még egyszer! - kikapta a kisfiú kezéből a baromfit, az ablakhoz vitte, s a fény felé emelte. Forgatta jobbra, forgatta balra, vizslatta, s közben erősen ráncolta a homlokát. Majd a fiú kezébe adta és csak annyit mondott: - Tudod, mit? Kóser ez a liba! Sokáig azt hittem, nincsenek pótolhatatlan emberek. Most, alig pár héttel Péter halála után már tudom: tévedtem. Popper pótolhatatlan. Amikor megjelent a Tigris és a majom, kedves sorokkal dedikált példányt kaptam tőle. - Tudod, mit vinnék magammal a lakatlan szigetre? - fordultam hozzá. - A Bibliát és a Popperösszest. Péter nem válaszolt, nem szólt egy szót sem. Ám egy évvel később huncut profán mosollyal azt kérdezte: - Te! És a Bibliát is akarod vinni? (Lejegyezte: dr. Kende Péter)

146

Szántó Erika

Drága Péter! etek óta halogatom, nem tudok belefogni, pedig te még haldokolva is írtál. Csakhogy én nem találom az alkalmas szavakat, amelyeket te olyan fáradhatatlanul ontottál az utolsó pillanatokban is. írás helyett mostanában állandóan olvasom és újraolvasom az írásaidat, hátha segít legyőzni a hiányod nyomán támadt szorongásomat. Te, a szorongás nagy szakértője - mert az vagy, a magad és mások szorongásainak specialistája - most miért nem tudsz segíteni? A választ is te adod meg. Hányszor idézted a művészet lényegére rávilágító példabeszédet a vak koldusról, akinek a tábláján nem az áll, hogy világtalan vagyok, adakozzatok, hanem hogy „jön a tavasz és én nem fogom látni". Nem tudom okát adni, de halálod ténye nem tud besorolni az elfogadható élettények közé, nem tudom elfogadni a sok elfogadni való között, amit mindennap, minden órában, minden percben el kell fogadnom. Miért? Talán a vak koldus táblája adja meg a magyarázatot.

147

Szántó Erika

Ülök egy padon a Balaton partján. Előttem hullámzik a víz, fémesen csillog a szemet káprázató fényben. Mi dolog, hogy nem látod, s már nem is fogod látni soha többé? Lehet, hogy nem is szeretted a Balatont, sosem kérdeztem tőled, s már soha nem is kérdezhetem meg... Itt van a kutya elásva, ebben a „soha többé"-ben. S akkor rögtön eszembe jut a Dunakanyar, ott egyszer jártam veled, azt szeretted, biztosan tudom, s ott sem állhatsz meg soha többé, se velem, se mással. Eszembe jutnak a vendéglők, ahol együtt ettünk, te egyre kevesebbet, s mindig te hívtál meg, ez nálad olyan apáskodás volt, pedig alig van korkülönbség köztünk, de mégis... Alig van? Alig volt. Most már ez is csak volt. A barátságunk? Az is csak volt? Nem van? Soha többé. Gyakran nem hívtál vissza. De amikor igazán baj volt az életemben, a családomban, bennem, akkor mindig és azonnal... Honnan tudtad? Már megint a múlt idő... Több mint egy évtizedet töltöttem Kaliforniában. Eltem. Boldog voltam. Újrateremtettem magam abból a megsemmisülésből, amit akkor él meg az ember, amikor egyszerre nem létezővé válik a múltja, az addig oly fontosnak tartott teljesítményei. A batyu, ami majd fél évszázad alatt megtelt örömmel és fájdalommal, megszokással, önismerettel - mindazzal, amivel az ember az önazonosságát felépíti. A lét elviselhetetlen könynyűséggel nehezedett rám - ahogy a Prágából emigrált Kundéra olyan remekül megnevezte.

148

Drága Péter!

Ez a látszólagos képzavar mennyire valóságos és pontos kifejezése annak, amit megéltem, azt te nagyon is értetted. Ezt az egyszerre pihekönnyű és mégis ólomnehéz súlyt nemcsak azért értetted, mert különleges empátiával rendelkeztél - pszichológus szakmád munkaeszközeként -, de talán még inkább kilógó idegszálakkal létező ritka emberi lényként. Magad is megélted Izraelben, ahova vendégprofesszornak mentél el egy időre. Tudtad, milyen az, amikor az ember kilép a léte megszokott - néha akár fojtogató - keretei közül. Tudtad, milyen a létezés „senki földjén" élni, és a szabadság szédítő, légritka terében keresni újra ömagunk körvonalait... A megszokott díszlete, jelmezek és álarcok nélkül mozogni az emberi világban... Évente hazajártam és te azok közé az emberek közé tartoztál, akikhez hazajöttem. Mindig, aznap, amikor Ferihegyen földet ért velem a repülőgép, természetes mozdulattal, elsők közt tárcsáztalak. Olyankor mindig felvetted a telefont és mindig ráértél. Tudtad, hogy hozzád is hazajöttem. Hallgattad, ami egy esztendő alatt felgyűlt bennem. Úgy hallgattál, ahogy az általad szeretett és sokat idézett Füst Milán írja elő: „egész szervezeteddel". Tudtad, amit szakmád felkent, diplomás gyakorlói közül kevesen: hogy a pszichológia emberi életekből készül. Önvallomásokból és önmegfigyelésekből. Gyakran emlegetted Mérei Ferenc szavait: „Az életünkből kell pszichológiát csinálni, nem a tankönyvekből!"

149

Szántó Erika

Drága Péter!

Arra biztattál, hogy írjam meg, milyen a megszokott díszletek nélkül élni. Azt akartad, hogy én, aki nem tartozom a „pszichológus céhhez", csináljak pszichológiát az életemből. Tudtad, hogy amit megélek, nehéz. Néha fáj. Azért érték, mert nehéz és fáj. így és ezért született meg „Ember díszletek nélkül" címmel a könyvem, amely a Saxum Kiadónál, a te előszavaddal jelent meg. Fontos egy könyv a könyvtengerben? Talán nem, de nekem nagyon fontos volt, mert segített rendet teremteni abban az élményözönben, érzelemtömegben, amelyet amerikai létezésem rám zúdított. Tudtad. Azt is tudtad, hogy az életem, és szakmai pályafutásom tele van besorolhatatlan, szabálytalan mozzanatokkal. Ugye, Péter, mi valahogy nem fértünk el a dobozokban? Talán ez volt a barátságunk egyik összekötő kapcsa? A teljesítményünk persze összehasonlíthatatlan, a tudásunk méretét és mélységét még kevésbé lehet összemérni, de mégis valahogy lelki rokonok vagyunk. Ugye, nem bánod ezt a szemtelen vakmerőséget ebben a kéretlen összehasonlításban? Hiszen te sose voltál tekintélytisztelő... A szeretetet mindig többre becsülted, mint a tiszteletet, igaz? Sokan mondták rád rosszmájúan, hogy te író voltál a tudósok között és tudós pszichológus a művészek között. Én egy megjelent regény és novelláskötet után lettem dramaturg és rendező, téged úgy ismertelek meg, hogy bemutatták egy színművedet ugyanazzal a címmel, amely aztán talán egyik

legsikeresebb pszichológiai műved címe lett: Színes pokol. Úgy ismerted a színészek pokoli mennyországát, mint kevesen. Aztán is írtál darabokat és regényt, s mindig készültél a nagy és a még nagyobb szépirodalmi műre. S még inkább vonzott a színpad, mindig, mindig... Készültél valamire. Végül színdarabot rittyentettek rólad. A „Guru" címmel talán még ezután is játszani fogják. Vidám, rendes, szeretetteljes darab. Énekelnek is benne, sikeres és szórakoztató. Azt mondják, nevetni is lehet rajta. A te darabod, amit annyira szerettél volna megírni, nem ilyen darab. Az fájna, mégha néha nevetnénk is rajta. Te tudtad, hogy az igazi bohóc humora szenvedésből születik. Sokszor hallottam, amint a közönséged mulat. Te komoly maradtál a pódiumon. A szemed szomorú volt. Tudtad, amit tudtál. Sokba került neked az iróniád is, nem adták ingyen. S írtad egymás után a valláspszichológiai könyveidet, a mély életpszichológiával átitatott, besorolhatatlan műfajú műveket, írtál a kedvenc verseidről, a kedvenc filmjeidről, mindenről írtál, ami érdekelt, amit szerettél, írtál a politikáról, arról, ami haragot és kétségbeesést váltott ki belőled. Úgy írtál, hogy minél többen megértsék, hogy felismerjék benne önmagukat, írtál, hogy választ találjanak a kérdéseikre, s mégis rádöbbenjenek, hogy nincsenek válaszok, csak kérdések. írtál és beszéltél, pódiumon és televíziókban, de mindig úgy, ahogy mélyen önmagába nézve tű-

150

151

Szántó Erika

nődik az ember, sokszemközt is mindig négyszemközt. Nem hiszem, hogy világmegváltó szándék hajtott. Nem hittél a világ megválthatóságában. Te aztán igazán az életedből facsartál pszichológiát. Sokféle fájdalmat, félelmet, kételyt, szorongást ismertél. Nagyon is jól tudtad, hogy az ember kiszolgáltatott, magányra ítélt, sokszor ordas lény, aki amíg csak él, ki akar törni a magányból. Isten? Kerested. Megtaláltad? Kérdeztél. S még annyi, de annyi kérdésed maradt. „Az önmagáról valló ember közvetlenül a belső valóságot próbálja megragadni, s adakozó kedvében ebből árul el valamit a külvilágnak. És van egy különös helyzet, amikor a művész számol be az önmegismerés és a világmegismerés kalandjáról. Ám az igazi művész szubjektivitásában is mértékadó." - Ezt írtad, s ezzel megválaszoltad magadnak a tudós-művész dilemmát. Kezemben van egy befejezetlen kéziratod. A lap közepén az utolsó szó. Eddig Se pont, se vesző. Otthagytad a fehér papíron, befejezetlenül. Visszavonhatatlanul. A világ hidegebb hely nélküled. Hiányzol. Elmentél. S már megint ez az átkozott múlt idő.

152

Székács Judit

Wallenberg utca 4 (1956-BAN ŐMIATTA NEM DISSZIDÁLTUNK)

ol kezdődik egy ember története? Meddig kell visszamenni az időben ahhoz, hogy a vonalak világosabban látszódjanak? Hetedíziglen? Vagy elég, ha becsukod a szemed, várod, hogy milyen kép bukkan fel, és Mary Poppins módjára belépsz a képbe: hogy megelevenedjen, hogy megelevenedj? Az első szilárd kép, ami megjelenik: a Főnixház, ez a polgári jólétet hirdetni hivatott, ormótlan újlipótvárosi kocka-álom. Annak is a főnixmadarakkal nem díszített oldala: a Wallenberg utca 4. A madarakkal kapcsolatban később, amikor már lettek ilyen fennkölt gondolataim, sokszor eszembe jutott, hogy ezek az igen frusztráltnak kinéző és repülésre egyértelműen képtelen szárnyasok talán azt szimbolizálják, hogy vannak olyan pusztító tüzek, melyekből még a Főnix sem tud újra szárnyra kapni, legfeljebb kővé dermedve tanúskodik egy olyan letűnt világról, ahol az ilyenfajta metamorfózisok még lehetségesek voltak.

153

Székács Judit

Wallenberg utca 4

Ez a ház lesz hát az én családmesém színtere. A történet valahol ott kezdődik, ahol (Popper) Péter a Holdidőben abbahagyta: nevezetesen ott, ahol apám, Csini és Misi (a rabbi nagybácsi) a felszabadulás alkalmából kimásznak a szénkupac alól, ahol az utolsó napokat töltötték, és a többiek, különösen anyám (a világszép Zsizsiké) megbotránkozott rémületére egymásnak esnek. Kétségtelenül a megelőző évek józan észt széthasító élményeitől mozdítva, de egyszersmind azt is bizonyítva, hogy mindennek dacára maradt bennük élet. Én még nem vagyok a színen (még jó egy évig eltart, amíg egyáltalán megjelenek), de a történet feltartóztathatatlanul indul felém, és részemmé válik akkor is, ha csak elképzelem. Apám tehát (úgy gondolom) végre megmosakodhatott, talán tiszta inget is vett fel, leborotválta rőt szakállát, amitől a bujkálás alatt többször nyilasnak nézték (ez is bekerült persze a családi legendáriumba, mint megjegyzendő túlélési trükk), és három alapvető dolgot határozott el. Először is azt, hogy nem áll többet szóba a Jóistennel, aki hagyta, hogy szüleit és családja nagy részét deportálják és elpusztítsák. Nem is volt hajlandó semmiféle zsidó dologban részt venni egészen a hatvanas évek végéig. Indulatai erejére csak konok lázadásából következtethettünk volna (ha ilyesmi eszünkbe jut). Másodszor, hogy belép a Kommunista Pártba, beleveti magát a politikai életbe, és öntudatos

orvoshoz méltóan megy a falvakba agitálni, ily módon is részt vállalva az új ember formálásából. Végül, de nem utolsósorban azt is eldöntötte, hogy tanul a történelemből. Ezért szisztematikusan olvasni kezdte az összes Szovjetunióból származó könyvet, amihez hozzáfért. Persze a dologhoz az is hozzátartozott, hogy már az ostrom alatt megtanult kicsit oroszul, nehogy felkészületlenül érjék a Vörös Hadsereg csapatai, ha majd megkérdezik tőle: „Spitzer doktor, van-e magánál véletlenül egy kis aszpirin?" Ahány nyelv, annyi élet - mondogatta. Az ember sohasem kerülhet olyan helyzetbe, hogy ne értse meg a másikat, vagy ne tudja magát kifejezni! (Csoda hát, hogy mindenféle nyelveket beszélő pszichoanalitikus lett belőlem?) Olvasmányaiból arra a következtetésre jutott, hogy ezekből a dokumentumokból nem csak viszszafelé rakhatók össze az események. Ha van esze és némi kombinációs készsége az embernek, előre megmondhatja, merrefelé fognak kanyarodni a dolgok, és mit hoz a jövő. Már a fordulat évében világosan látta, hogy Magyarországon is be fogják tiltani az orvosi magánpraxist, és hogy hamarosan megkezdik a többszörös társbérletesítést. így hát 1950-ben, hogy túljárjon a kormányzat eszén, önként felajánlotta a Wallenberg utca 4. második emelet 3. szám alatti határozottan kényelmes lakásunk felét a Fővárosi Tanácsnak. A hazafias cselekedet némi hitetlenke-

154

155

Székács Judit

Wallenberg utca 4

dés ellenére elfogadtatott, és gyors sikert hozott. Megjelentek a kőművesek. A hajdani négy szoba hallból szélsebesen két szobást kanyarítottak, és a szomszédba boldogan beköltözött egy háromtagú család. Hogy anyám és rabbi-feleség nagyanyám mindehhez milyen képet vágtak, arról nem szól a fáma, de nem hiszem, hogy el lettek volna a dologtól ragadtatva. Apámmal már akkor is nehéz lehetett vitatkozni. Híresen okos embernek tartották. Ha netán logikus érvei nem győzték volna meg az elkápráztatott hallgatót, végső tromfként mindig elő tudott húzni egy éppen odavágó alapviccet a zsidó bölcsesség kollekcióból. Mire a vitapartner a nevetésből magához tért, apám már behozhatatlan fölényre tett szert. (Viccet csak apropóra szabad mesélni, mert másképp nem hat! - intett újra és újra, hogy ha majd én is viccmesélő korba jutok, értően tudjam forgatni a fegyverem.) A történelmi tanulmányok megbízhatóak voltak ugyan, de az események mégsem követték mindenben szolgai módon a Nagy Példaképet: maradt a privát praxis és maradt a két szoba hall. Mivel papa jó orvos hírében állt, és az agitációs propagandamunka következtében a Pest környéki falvak is megismerhették diagnosztikai és gyógyító képességeit, magánrendelése óriási virágzásnak indult. A két szoba egyikéből rendelő lett, a hallból meg a váró. A lakást egy héten háromszor ellepték a gyógyulást keresők, nekünk pedig se pissz, se mukk!

Én a kiskonyhában, anyám a fürdőszobában ütött tanyát, nem csekély üzemzavart okozván ezzel a családnak létfenntartási funkciói gyakorlásában. így hát a lakás három részre szakadt. Az egyes részekben nemcsak különböző tevékenységek folytak (anyám a fürdőkádba fészkelve magát készült egyetemi vizsgáira, én a villanytűzhelyen üldögélve tanultam a leckét), de határozott ideológiai eltérések is voltak tapasztalhatók. Apámnak egyre inkább elege lett a család nőiből, beköltözött a rendelőbe, és bezárta az ajtót. Anyámnak természetesen első pillanattól fogva volt hozzá egy titkos kulcsa, és rendszeresen tartott ellenőrző viziteket apám távollétében. Végül is nem árt, ha az ember tudja, mi zajlik a saját fedele alatt. A hajmeresztő felfedezést nagymama tette. Az egyik fiókban nagyobb mennyiségű füstölt kolbász lapult. Disznókolbász egy addig kóser háztartásban! Tréfli!!! Hát ennek már semmi sem szent? - kiáltotta nagyanyám és ettől kezdve hetente többször osontunk be a titkok rendelőjébe, hogy újabb izgató bűnjelekre vadásszunk a papa lezárt birodalmában. Bűnjelek pedig számosan akadtak, hogy úgy mondjam - a földön heverték csak le kellett hajolni értük. Minek kerülgessük a dolgot, inkább bele a közepébe: apám nagyon sármos férfi volt akkoriban.

157 155

Székács Judit

Wallenberg utca 4

Mondhatni virágjában! Egy kék szemű, szőke hajú, izmos (bár kissé görbülő lábú) zsidó főorvos, aki ráadásul tudja, hogy kell a nőkkel bánni, gondolom, hogy a mai Budapesten is kapós legény Hát még a háború utáni masszív férfihiányban! (Vagy lehet, hogy ennek még sincs semmi köze a dologhoz?) Egyik - kedves beteg - jött a másik után, a nagymama lelkiismeretesen hallgatózott, és szedegette a hajtűket. A levegő hol felforrósodott, hol teljesen lefagyott. Mi, a nők három generációja, a pszichológiai hadviselést választottuk. Ki-ki a maga módján próbálta a felbukkanó nőket kikészíteni. Anyám és énköztem bámulatos összhang alakult ki ebben az időben: mindenkit, aki apám közelében előfordult, méregben pácolt szarkasztikus megjegyzésekkel szedtünk szét apró darabokra. Szemünk sarkából figyeltük a hatást: ha a papa velünk derült a hölgy furcsaságain, akkor már be is fellegzett az illetőnek. Persze igazán egyiket sem ismertük, így csak igen felületes jegyek alapján tudtunk dolgozni. Pislák például állandó szempillarebbentése miatt kapta ezt a nevet. Anyám különös módon ki nem állhatta. Annyira, hogy végül is 1956-ban őmiatta nem disszidáltunk. Már meg volt szervezve, hányra jöjjön értünk a teherautó.

Ki van még rajta? - kérdezte anyám. Hát, kezdte sorolni monoton hangon apám, mikor egy olyan névhez ért, amit addig sohasem hallottam, anyám felsikoltott: Micsoda?! A Pislák is??? Akkor én nem megyek!!! így hát maradtunk. Itt most, úgy érzem, meg kell állítanom az események folyását, és kitérőt kell tennem a kivándorlás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek mérlegelése irányába. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig keringtek a családban lenyűgözően izgalmas történetek barátokról és rokonokról, akik elég bátrak voltak ahhöz, hogy elmenjenek és keressenek maguknak egy másik országot, ahol a létüket és identitásukat fenyegető események emlékei, a hozzájuk kapcsolódó félelem, szégyen és megaláztatás képei elhalványodhatnak. Egy olyan országot, ahol végre megadatik nekik a létezés folyamatosságának élménye, ahol elég biztonságos a talaj ahhoz, hogy gyerekeket szüljenek és neveljenek fel. Lehetőleg semleges országokba mentek, mint például Svájc és Svédország, vagy messzi tájakra. (Jimi nagybátyám, akinek 1939 előtt sikerült elhagynia az országot, szerencsésnek mondhatta magát, mert még felfért egy hajóra, mely Sanghajig vitte.) Egészen addig, amíg a nyugaton élő rokonok nem vetették ránk a gyanú és büntethetőség árnyékát, rendszeresen érkeztek a színes riportok

159 155

Székács Judit

Wallenberg utca 4

egy kitágult világról, sohasem látott tájakról, idegen szokásokról és lehetőségekről, melyek kapcsán fel-felszakadt a megkönnyebbüléssel és irigységgel terhes családi sóhaj: na ja, nekik sikerült! (Akkoriban gyakran hangzott el a találós kérdés: hogy beszél egy okos zsidó egy hülye zsidóval? Interurbán telefonon Amerikából! - volt rá a csavaros válasz.) Apám elmondása szerint a harmincas évek vége felé a fiatalabbak közül többen is elmentek különféle követségekre, hogy beutazóvízumot próbáljanak szerezni, de mind csalódottan és elbátortalanodva tértek haza. Ilyenkor a családi tanács összeült nagyanyám ovális ebédlőasztala körül megvitatni a kapott információkat, a dolgok elképzelhető kimenetelét és szenvedélyes veszekedések törtek ki azzal kapcsolatban, hogy mi a teendő: menni vagy maradni? Végül aztán mindig abban maradtak, hogy nem megfelelőek a feltételek. Közben túl késő lett: a befogadó országok korlátozták a beutazást, meghívólevelek és jótállások kellettek, aztán meg kifordult sarkaiból a világ. így hát a szüleim maradtak. Maradtak 1939-ben, maradtak 1948-ban, amikor a Vasfüggöny leereszkedett az ország köré, és maradtak 56-ban is (ahogy már említettem), s ezenközben olyan helyzetekbe sodródtak, ahol hajszálon függött az életük. Életben maradtak, de az iszonyat íze és sza-

ga egy életre velük maradt. A veszély anatómiája a túlélési stratégiák elemi tantárgyává lett a gyermekek számára: számunkra, akik a háború után születtünk. Tehát maradtunk. Maradtunk a Wallenberg utcában, a második emelet 3-ban, ahol 1956. október 24-én hajnalban anyám, miután megbizonyosodott arról, hogy valóban lövéseket hallott, a vízcsaphoz rohant, és a folyosó felé nyitott előszoba ablak alatt elkezdte teletölteni az ötliteres dunsztosüvegeket. (Az uborkát már kiettük belőlük, és azok voltak a legnagyobbak.) Hogy ez volt abban a drámai pillanatban a legnagyobb gondja, senkit nem lepett meg nálunk, mert tudtuk, hogy Zsizsi az ostrom alatt a víztelenségtől szenvedett nagyon. Az éhezést jól bírta, de a szomjazást nem. Az üldözöttség réme a vízvezetékből bújt elő: ha lőnek, megint nagyon nagy baj van, ha nagy baj van, nem lesz víz, és akkor, akkor rohanni kell a csaphoz, és tölteni kell! A családot életben kell tartani. Az élethez víz kell. Az alapvetően fontosnak tartott dolgokra a gyerekeket minél hamarabb megtanítják. így hát az első anyai leckék között szerepelt az, hogyan lehet hóból vizet olvasztani, hogy a teáskannát sosem szabad teljesen kiüríteni, valamint az a szabály, miszerint a szobában mindig legalább egy pohárnyi ivóvíznek lennie kell.

160

161

(részlet egy készülő műből)

IS

//

elefonon érkezik a hír: ma reggel - hajnalban - meghalt Popper Péter. A rádiós, aki tájékoztat, kéri, hogy mondjak „Popperről valamit". Most rögtön? Hát igen, merthogy ők egy hírrádió... Belém lő a szócska: „is". Ha valamit „gyorsan" mondanom kellene, azt ebből tudnám talán leginkább előcsalogatni. Péter sokszor beszélt és írt - az „is" jegyében. Mit jelent ez? Azt, hogy a számára oly kedves és fontos keleti gondolkodás is-is-ben gondolkodik, megengedően... Míg a nyugati: vagy-vagy-ban, gyilkosan. Hívő vagy hitetlen? Is-is. De az európai, a „pártszerű" gondolkodás a vagy-vagyot követeli meg - és ebből csak a zsenik tépik ki magukat.

163

Vekerdy Tamás

„IS"-

„...hogy valljalak, tagadjalak/segíts meg mindkét szükségemben."2- fohászkodik istenéhez József Attila. (Akinél a „Hosszú az Úristen, / röüirf a szalonna"2-tói ível a hit egészen az utolsó versek fohászkodásáig.)

Péter „rejtőzködő" volt. Titkai voltak. Örömmel akartad üdvözölni a Rádió büféjében - vagy a Pagodában alig nézett rád. Meg se ismert? Vagy csak úgy tett, mintha... Esetleg „rossz szeme" miatt (több szemműtéte is volt, „majdnem megvakultam...") - vagy azt is csak „használta"? Máskor meg: félig oda se nézve (fél-)örömmel üdvözölt (el ne bízd magad!). Soha nem tudta - nem látszott tudni -, honnan várhat „támadást". „Leleplezést." Sok - egyre több - ellensége volt (ő így gondolta), mint ahogy egyre több rajongója is. Okos, élvezetes, szellemes előadó volt. A magyar anekdotázás Németh László által üldözött (megvetett) mikszáthi vonalát követte. Sok időnek kellett eltelnie, míg az emberben felmerült: „tényleg így volt?"... „tényleg ezt történt vele?" És: kegyetlen volt vagy őszinte? Bosszúálló volt, ha „hiúságát" sértették - vagy a „szakmát" védte? Egy biztos: őt hallgatva soha nem lehetett unatkozni. (Ne feledjük el a Mérei-féle intést, amiért a mester oly sok megrovásban részesült, de amit a 90-es évek agyfiziológiai kutatásai igazoltak: „Ahol untatnak, onnan meneküljl") De megfogni soha nem hagyta magát. Elegánsan, kígyó ügyességgel tért ki a direkt kérdések elől. „Tanár úr hisz istenben?" Erre így nem volt - nem lehetett - válasz.

*

Popper Péterrel jó 55 évvel ezelőtt találkoztam először, Török Sándor díványán szorongtunk többen is „tanítványok", míg „Sanyi bácsi" az egyetlen széken ült az asztala mellett, és tiltott dolgokról, tiltott szerzőkről beszélgettünk azokban az 50-es években, Gotthard Montesiről, az osztrák katolikus teológusról, aki a 20. századot a sátán évszázadaként elemzi, C. G. Jungról, de legfőképpen Rudolf Steinerről. De Péter aztán többnyire külön, egyedül járt Sándorhoz, mígnem hirtelen évekre elmaradt tőle (félve, hogy netán szemrehányást fog kapni válásáért). Aztán az utcán találkoztak újra, nem volt szemrehányás és Péter újra szoros kapcsolatba lépett Török Sándorral. írásaiban sokszor idézte, saját névvel is, de volt, amikor a tőle hallottakat indiai bölcs - mondjuk: Buddharakkita Teyra - szájába adta. Olvasta is Rudolf Steinert. Beépítette műveibe - például a Belső utak könyvébe. *

1 Nem 2

emel föl. Hosszú az Úristen.

164

165

Vekerdy Tamás

,IS"

Is-is. Vajon mit szól most - ha még szólhat, ha csak magában is amikor másfajta bizonyosságokhoz jutott / vagy nem jutott? Példát is adott nekünk egy tágabb világból, amiben mindaz benne van, amit az emberi érzékelés (tapasztalat), fantázia és gondolkodás eddig felhalmozott, kelettől az Ó- és Újtestamentumig a döntés kényszere nélkül? Vagy csak szórakoztatott minket, és szórakoztatta magát? Érzékelés? (Tapasztalat?) Vagy fantázia? Vagy csak gondolkodás? - mindaz amiről beszél és tudni látszik? Is-is. Mindenesetre: ebben a világban - ilyen világban - jobban lehet lélegezni - bár, és ez a lét paradoxona, minél mélyebb a belégzés, annál elháríthatatlanabb az újra felbukkanó kérdés, de hát akkor most hogy is van ez, mi is az igazság? Vigasztaló válasz lenne - Popper lehetséges válasza: az igazság transzcendens, e világról meg nem ragadható és igazán azoktól kell óvakodnod, akik azt állítják magukról, hogy tudják az egyetlen lehetséges választ - tudják és rád akarják kényszeríteni a tutit. Ok a fanatikusok. Önmaguk és isten ellenségei. Az igazság elhazudói. Bírd ki a szép feszültségben létezést, ahol nincsenek - még nincsenek - „végső" válaszok.

Majom volt vagy tigris? Megjátszotta magát, vagy - halálos ugrásban - megragadta a valóságot? Is-is.

166

167

*

Az isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot

Töredék bevezető sorok József Attilánál, a szakasz második két sora nem készült el. De aztán a vers folytatódik (a sorok sorrendjében az első változatot idézem): Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értelem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Ugy segített, hogy nem segíthetett. Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra Ahány igazság, annyi szeretet. Lehetett lángr de nem lehetett hamva. Ezekkel a számomra oly kedves és fontos sorokkal búcsúzom Popper Pétertől, aki a szellem szabadságát kereste.

Szia, Pemeti ló szőr is szeretném tisztázni: UGYE JÓL VAGY??? Na jó, most már beszélgethetünk. így, ilyen önző módon fogok most Veled beszélgetni. Csak az én fejemben megy végbe folyamat - felteszek egy kérdést és válaszolok -, vagy ami még rosszabb, kényem-kedvem szerint megváltoztatom az emlékeinket... félre a tréfát. Előre is bocsánatot kérek Tőled és mindenkitől, ha valamire nem pontosan emlékszem. Te biztosan ki tudnád pszichoanalizálni, hogy miért. Most kint ülök a teraszon és borozom. Annyira vágytam erre mindig, hogy ilyenkor itt legyél velem és hajnalig beszélgessünk... Soha nem mondtam... Tessék, talán még nem késő... Állandóan velem van a nevetésed, ahogy percekig el tudtad Magad szórakoztatni egy már rég elfeledett poénnal. Például a kedvenced mindig eszembe jut, ha a szerájban eszem. Amikor anyuval, nevezetesen a Rongymacskával hármasban egyik előadásod után odavetődtünk, és amíg

169

Zolnay Vita

Szia, Pemeti

anyu elment pisilni, figyelmes lettem arra, hogy a tekinteted a normálisnál picit lejjebb pihen. Legnagyobb meglepetésedre megkérdeztem: „Miért bámulod a nők seggét?" - Erre röhögésben törtél ki, és még évekkel később is. De a célomat elértem, soha többé nem bámultad a nők seggét a mi jelenlétünkben. Hihetetlen érzékenységeddel és intelligenciáddal felmérted, hogy ez engem zavart és attól kezdve tiszteletben tartottad. Köszönöm. Szarvaskő, a nyugalom szigete, ahogy Te is nevezni szoktad - emlékszel még rá? És a manóval találkoztál, akivel összefutottatok a hátsó kertben a Buddha-szobor mellett? Ja és Buddhával tudsz most beszélgetni? Csodálatos lenne végighallgatni egy ilyen eszmecserét, de ez még várat magára. Ott, a gyönyörű kertben most derékig ér a gaz, mert anyu, bár voltunk lent, nem bírt hozzányúlni. A számítógéped körül, ahol mindig dolgoztál, minden ugyanúgy van, ahogy otthagytad. Amikor ott aludtam, mert ugye mindig a Te szobádban, a géped mellett tértem nyugovóra, emlékszem, képes voltál egy éjszaka során többször kijönni ill. bejönni, és órákig írtad valamelyik - éppen aktuális - könyved. Azt hitted, ez engem zavar, pedig nagyon megnyugtató volt. Persze amikor a nyugalomra gondolok, eszembe jut az is, amikor a karácsonyt ott töltöttem veletek és persze pont 24-én este megsértődtél valamin. Talán anyu a kelleténél kicsit többször állt fel

az asztal mellől, vagy merészelt szedni a Te tányérodba is. Na mindegy, már nem emlékszem, a lényeg csak az, hogy nem voltál hajlandó aznap este már többet vele kommunikálni, csak szócsövön keresztül, s erre persze az én szerény személyem felelt meg a legjobban, mondván, hogy a kutyákon kívül csak én tudtam beszélni. Máig nem tudom, hogy ezt Te ott halálosan komolyan gondoltad, - vagy mondanád, nem halálosan, egyszerűen csak komolyan vagy viccnek szántad? Biztos azt gondoltad, hogy e nélkül unatkoznék, vagy mi? Most kijelentem: nem unatkoztam volna, de tény, erre örök életemben emlékezni fogok, és akkor, ott rettentő kínosnak éreztem: „Megkérdeznéd anyádat, hogy van-e só?" - Erre én: „Anyu, van só? - „Igen, persze itt van az asztalon." - erre én megint: „Igen itt van az asztalon, kérsz?"- és megpróbáltam hozzá egy ártatlan, Szentestéhez méltó mosolyt. - És az ehhez hasonlatos kérdéseid folyamára, melyek a fogpiszkálóig nem lankadtak. Most, hogy ezt írom, hallom, ahogy fent nevetsz. Biztos viccnek szántad. Kösz. Olyan rengeteg személyiség lakozott Benned: A Popper Péter, a kisgyerek, aki lopott nekem az étteremből egy NO SMOKING táblát, és kint büszkén mutatta, vagy a testvér, aki imádta húzni anyut velem szövetségben, vagy a gondoskodó apa, aki hozzásegített az első autómhoz, stb. Most mi van veletek, most is együtt vagytok? Vagy fent szét lehet osztani a tulajdonságokat, mondván, nincs már mindegyikre szükséged, más meg örül

170

171

Zolnay Vita

neki? Köszi a kistáblát, most is itt van az asztalomon. Hordom az órád! Látod? Ugye, látod? Kíváncsi vagyok, mit jelenthetett Neked az idő. Azt hiszem, nem sokat, bár a határidőket mindig nagyon betartottad, és nagyon ideges voltál mindig előadás előtt, ha késésben voltunk, voltatok. Mégis azt gondolom, hogy a mindennapjaidban, az alkotásod időszakában az idő múlása nem játszott sok szerepet. Szerintem néha fogalmad sem volt, hogy melyik időkontinuitásban létezel éppen, este van-e vagy nappal. Csak írtál és írtál. Én néha jöttem és mentem, csak az a kép van bennem, hogy valamiért beugrom anyuhoz. Te sehol, semmi nyoma, hogy létezel, megkérdezem anyut: „itthon van?" - „Igen, persze, ír." Jó, akkor beköszönök, gondolom, és egy sziával elintézem az ajtód előtt, szigorúan a küszöb előtt maradva. Te is egy sziával elintézed, hátra se nézve, mert épp nagy munkában vagy - ami teljesen érthető, sőt irigylésre méltó de Te néha ezt a nemtörődömséget cikinek érezted, vagy nemtőm, és hátranéztél mosolyogva: „na mi van?" jelszóval. Mindig értékeltem az igyekezeted, de úgy néztél rám ilyenkor, hogy egyértelmű volt, csak agyad egy picike darabja fogja fel, hogy ki vagyok és tulajdonképpen nem is láttál, mintha vasfüggönyökkel elzártad volna magadtól a külvilágot. De ez teljesen normális, és mentségedre szóljon, elég „jókat" hoztál össze ebben a bezárkózott állapotodban. Köszönjük a könyveidet és legfőképp a gondolataid. Ez nagyon fontos nekünk, halandóknak.

172

Mert nem arról van szó, hogy nem fogadom el, hogy elmentél Arról van szó, hogy nem hiszek a halálban. Azóta nem hiszek, amióta ez veled történt meg. Az eltávozás az életből legalább annyira fájdalmas, mint a megérkezés. Az utolsó pillanatig hittem, hogy ettől a fájdalomtól megkímélhetlek, ha nagyon akarom. Nagyon akartam. Mégsem sikerült. Jó tudni, hogy már nem bánthatnak - sem emberek, sem betegség, senki, soha. Olyan nagyon jó! És hiszem, nincs vége, a létezés végtelen. Szeretted ezt a mondatot: „Volt, tehát van. Van, tehát lesz." Tehát kérlek, fogadd szeretettel ezt a könyvet. Ugye, örülsz neki? Rongymacska

Tartalom A kiadó előszava Andai Judit: Morzsák Balaicza Erika: Megbékélni önmagam ellentmondásosságával Bodor Pál: Szomorúságunk csupa hála Boros Szilvia: A legmegbízhatóbb barát Bölcs István: A belső utak vándora Cziegler Orsolya: Popper Tanár Úr... Csányi Vilmos: Péter barátommal a pszichológushallgatók között Donáth László: Popper Péter, a mosolygó írástudó halálára Földes Anna: Popper tanár úr Füredi János: Popper Péter emlékére Groó Diana: Popper megemlékezés Gyarmati Andrea: Rólad Kende Péter: Beszéd a Kozma utcai zsidó temetőben Láng Tamás: Zsgyi minyjá... Láng Zsuzsa: Élet nagyságban Paulinyi Tamás: Tanár Úr Kérem! Pléh Csaba: Péter, a mosolygó mágus Popper Gábor: Apa Ranschburg Jenő: Popper megemlékezés Sándor Anna: Drága Péter, újra együtt!! Sári László: A rinpocse Schóner Alfréd: Tudásod révén jobb lesz a világ... Szántó Erika: Drága Péter! Székács Judit: Wallenberg utca 4 Vekerdy Tamás: „IS" Zolnay Vita: Szia, Pemeti

7 9 15 25 33 39 47 51 55 59 65 73 77 81 83 97 101 107 117 125 127 133 141 147 153 163 169

Nyomdai munkálatok: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József igazgató