Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány? Vámos Péter
J
anuár végén Peking hivatalosan is nyilvánosságra hozta annak a két pandamacinak a nevét, amelyeket még tavaly, Lien Csan Kuomintang-elnök látogatása idején kínált fel ajándékként Tajvannak.1 Peking gesztusa a külső szemlélő számára a kínai közeledési politika egy újabb, látványos megnyilvánulása, ám tartalmaz egy trükköt. A kizárólag Kínában őshonos, rendkívül ritka, ezért védett állatok adományozását a nemzetközi jog korlátozza. A veszélyeztetett, kihalás szélén álló növény- és állatfajok nemzetközi kereskedelméről szóló 1975-ös washingtoni egyezmény aláírójaként a kínai illetékes szerv az országon belül bármely állatkertnek ajándékozhat az állatokból, külföldre viszont csak a befogadó ország vezetésének engedélyével, ellenszolgáltatás fejében szállíthatná őket, ajándékként nem. Peking ennek ellenére (vagy éppen ezért) kitart amellett, hogy Tuantuant és Jüanjüant – a tuanjüan szó jelentése „egység, újraegyesülés” – merő jó szándékból, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül adná Tajpejnek. A pandák elfogadásával tehát Tajpej elismerné, hogy Tajvan Kína része. A tajpeji vezetés március 31-én hivatalosan is bejelentette, hogy elutasítja a tajvani sajtó által trójai pandáknak nevezett mackók ajándékozására tett ajánlatot. Napjainkban Kelet-Ázsiát három, nemzetközileg is jelentős politikai, stratégiai és gazdasági következményekkel járó feszültség terheli. Nemrég ismét előtérbe került a koreai nukleáris válság, és szintén a közelmúltban romlott meg újra a japán–kínai viszony. Mégis a harmadik, Tajvan nemzetközi jogi státusának évtizedek óta húzódó bizonytalansága következtében bontakozhat ki az a konfliktus, amelynek kapcsán két atomhatalom, Kína és az Egyesült Államok összetűzésbe kerülhet egymással. A Kínai Népköztársaság (KNK) álláspontja szerint egyetlen Kína létezik, és annak Tajvan elszakíthatatlan része. A Csen Suj-pien tajvani elnök által fémjelzett politika, az ottani pártok és szavazóik nagy része viszont különböző árnyalatú „egy Kína, egy Tajvan” megközelítéseket tart elfogadhatónak. Peking részéről minden olyan törekvésre, amely az „egy Kína” elvet sérti, kategorikus elutasítás a válasz. A kommunista vezetés minden rendelkezésére álló politikai, gazdasági és katonai eszközt felhasznál a tajvani függetlenségi törekvések megakadályozására. A konfliktus harmadik résztvevője, az Egyesült Államok Tajvan szövetségeseként kitart azon álláspontja mellett, hogy a feszültség feloldása kizárólag a ten2006. tavasz–nyár
71
Vámos Péter
gerszoros két oldalán élők megegyezésével, békés úton történjen, de értésre adta, hogy akár katonai erejével is megakadályozná, hogy Kína kényszerrel érvényesítse akaratát. Tajvan belső szuverenitást élvez, de facto önálló ország, azaz a tajvani lakosság önállóan dönthet saját kormányzati rendszeréről és a kormány összetételéről, ám a nemzetközi közösség – kínai nyomásra – de iure nem ismeri el önálló államként. A tajvani politikusok különösen az 1996-os, demokratikus elnökválasztás óta hangoztatják, hogy a nemzetközi közösségnek kötelessége lenne elismerni a tajvaniak akaratát és döntését. A népköztársaság számára presztízskérdés, hogy az országegyesítés Hongkong és Makaó visszatérésével megindult folyamata Tajvan visszakerülésével kiteljesedjék. A kommunista vezetés belső legitimációjának fontos eleme a nacionalista propaganda. A Tajvannal való újraegyesítést a kínai lakosság nagy része támogatja, sőt a tajvani függetlenség kimondása esetén a fegyveres erő alkalmazását sem ítélné el, noha a KNK is deklarálta, hogy a békés megoldás híve. Ráadásul ha Peking engedne a tajvani függetlenségi törekvéseknek, Tibet és a Hszincsiang Ujgur Autonóm Terület néven ismert Kelet-Turkesztán is több szabadságot követelhetne. Ez pedig nemcsak a Kínai Kommunista Párt (KKP) hatalmát, hanem az ország egységét is fenyegető veszély. A Tajvan-kérdés a kínai–amerikai viszony meghatározó eleme, és egyre jelentősebb Kína és Japán kapcsolatában is. Japán 2005 februárjában kijelentette, hogy az Egyesült Államokkal közös stratégiai célja a Tajvan-kérdés békés rendezése.
A történelmi háttér A KNK megalakulását követően Mao Ce-tung és a kommunista vezetés célja az országegyesítés volt, a szuverenitás megszerzése az ország egész területe fölött, beleértve természetesen Csang Kaj-sek utolsó menedékét, Tajvant is. A szigetet csak a koreai háború kitörése és az 1954-es amerikai–tajvani védelmi szerződés megkötése mentette meg a szárazföld felől fenyegető inváziótól. A Kuomintang (KMT) fennhatósága alá tartozó, Fucsien tartomány partjaitól alig néhány kilométerre, a szárazföldtől szinte lőtávolban levő szigetek, Csinmen és Macu körzetében az ötvenes–hatvanas években rendszeresek voltak az incidensek (1954–55, 1958, 1962). A békés újraegyesítés csak a Mao utáni időszakban került előtérbe. Az 1978-as kínai alkotmány bevezetőjében még a sziget felszabadítása volt a deklarált cél, ezt váltotta fel 1979-ben a békés országegyesítés kitűzése. Ennek első jele az volt, hogy 1979. január 1-jétől, amikor a KNK és az USA felvette a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat, Kína felfüggesztette a tüzérségi akciókat a part közeli szigetek ellen. A reform és nyitás politikájának meghirdetését követően a KNK politikai eszköztárában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nemzeti eszme. Az állami és pártvezetés az elmúlt húsz évben a hazafias jelszavak hangoztatásával az ország területi integritását és a nemzet egységét összekapcsolja saját legitimitásával. 72
Külügyi Szemle
Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány?
Tajvan a Kuomintang irányítása alatt állt 2000-ig. Csang Kaj-sek és fia, Csang Csingkuo kormányzása idején a hivatalos politika szintén az „egy Kína” elvet képviselte, ám ez az egy Kína a Kínai Köztársaságot jelentette. Az egész Kínára érvényes jogfolytonosságát hangoztató KMT-kormány ideiglenesnek tekintette az 1949-ben kialakult viszonyokat, kinyilvánított törekvése a szárazföld visszafoglalása volt. A KMT-rezsim a sziget lakóira egységes kínai identitást erőltetett, ha kellett, a legkeményebb diktatórikus eszközökkel. (A tajvani őslakosok nem kínaiak, közülük sokan a kínai nyelvet sem ismerték, de a kínai származású tajvani lakosság sem beszélte a kínai köznyelvet, a mandarint.) A tajvani politikát alátámasztotta a nemzetközi kapcsolatrendszer is: az 1971-ig fennálló ENSZ-képviselet és az Egyesült Államokkal 1979-ig fenntartott diplomáciai viszony. A KMT csak 1986-ban szánta el magát a negyvenes években bevezetett diktatúra lazítására. Ellenzéki pártok alakulhattak, enyhítettek a szabadságjogok korlátozásán. Az első tajvani születésű köztársasági elnök, Li Teng-huj 1988-ban került hatalomra. Li az első perctől kezdve elutasította a Hongkong és Makaó esetében alkalmazott „egy ország – két rendszer” elvet, az országrészek egyesítését azonban nem kérdőjelezte meg. Az egyetlen különbség a szárazföldi és a tajvani felfogás között az volt, hogy mindkettő a saját vezetése alatt képzelte el az újraegyesítést. 1979-ben, amikor KNK kampányt indított Tajvan visszatéréséért, a sziget társadalma – a (teljes) nemzetközi elismertség kivételével – az államiság minden kritériumával rendelkezett. (A világ országainak nagy része addigra a KNK kormányával tartott fenn diplomáciai kapcsolatot.) Önkormányzata, saját hadserege és önálló, sikeres gazdasága volt. Ráadásul azóta demokratikus politikai rendszer működik a szigeten, az „első kínai demokrácia”. A demokratizálódás és a társadalmi pluralizmus a KNK-val fenntartott – elsősorban gazdasági jellegű – kapcsolatokban is jelentős változást eredményezett. 1990-ben létrejött az Országegyesítési Tanács, amelynek feladata a békés újraegyesítés irányelveinek kidolgozása és a szárazföldi hatóságokkal való kapcsolattartásért felelős új szervezetek koordinációja, továbbá a Szárazföldi Ügyek Tanácsa, majd az államilag pénzelt, de hangsúlyozottan magánszervezetként működő Szorosközi Csere Alapítvány. 1991 márciusában Li elnök az Országegyesítési Tanács élén elfogadtatta az országegyesítés irányelveit, amivel az újraegyesítés iránti elkötelezettségét nyilvánította ki. Májusban bejelentette, hogy véget ért a kommunista felkelés elnyomását célzó nemzeti mozgósítás időszaka, azaz lemondott a szárazföld visszafoglalásának igényéről. 1992-ben Tajpejben megfogalmazták az egyesítés új politikai alapelvét: Kína egy ország, de két politikai egység által irányított terület. Ezzel a KMT közvetett módon ugyan, de elismerte a KKP által irányított szárazföldi kormányt, már nem volt célja a szárazföld fölötti szuverenitás megszerzése. 1992-ben a felek Hongkongban tárgyalásokat folytattak, ahol egyetértésre jutottak abban, hogy egy Kína létezik, és azt is tudomásul vették, hogy különbözőképpen értelmezik az egy Kína létét.
2006. tavasz–nyár
73
Vámos Péter
Az elmúlt évtized: egyesítés vagy függetlenség? Az 1990-es évek közepén a tajvani azonosságtudat és a kínai nacionalizmus egyidejű erősödése az egymás közötti viszony megromlásához vezetett. A tajvani azonosságtudat felerősödése annak a demokratizálódási folyamatnak az eredménye, amely a rendkívüli állapot 1987-es felfüggesztésével indult meg, a Li Teng-huj győzelmét hozó (1996os) közvetlen elnökválasztással folytatódott, majd a függetlenségpárti ellenzék sikerét eredményezte. A rendszerváltás a 2000-ben lezajlott elnökválasztással és a Kuomintang abszolút többségének elvesztését hozó 2001-es parlamenti választásokkal teljesedett ki. Ezzel szemben áll a KNK részéről a folyamatos politikai nyomás, valamint a fegyverek fenyegető felvonultatása. Az érzelmi alapokon folytatott politizálás és a kölcsönös bizalomhiány következtében a két fél viszonyában az egyre bővülő gazdasági kapcsolatok ellenére sem történt jelentős javulás. 1995 nyarán Li Teng-huj tajvani elnökként az Egyesült Államokba látogatott. A Tajvan teljes nemzetközi elszigetelésére törekvő KNK válaszul rakétakísérleteket folytatott Tajvan közelében. 1996 tavaszán, az elnökválasztási kampány időszakában a választás eredményének befolyásolási szándékával újabb rakétakísérletek következtek, amelyekkel a KNK nyilvánvalóan arra kívánta felhívni Tajvan figyelmét, hogy a sziget függetlenségének deklarálása katonai akciót vonna maga után. Peking a rakétakísérletekkel Washingtonnak is üzent: Kína az erő alkalmazásától akkor sem retten vissza, ha az amerikai beavatkozást vonhat maga után. Az Egyesült Államokban a kínai akciót háromféleképpen értelmezték. A hadgyakorlatokat reális háborús fenyegetésnek tekintők abból indultak ki, hogy a kínai pártelit keményvonalas szárnya és a haderő konzervatív vezetői fölénybe kerültek a legfelső vezetésben, mások úgy vélték, hogy az erődemonstráció a nacionalizmus alapján álló kínai katonai és civil vezetés egyetértését volt hivatva bizonyítani, ugyanakkor voltak olyan elemzők is, akik szerint a hadgyakorlat nem volt több jól megrendezett színjátéknál. Ez utóbbi nézet képviselői a kulturális hagyományból indulnak ki, nevezetesen, hogy a kínai stratégák mindig igyekeznek elkerülni a nyílt összecsapást, és inkább látványos hadmozdulatokkal kívánják az ellenséget elrettenteni. E harmadik álláspontot támasztja alá, hogy 1995-ben, amikor a hadgyakorlatokra közvetlenül a tajvani elnök amerikai útja után került sor, a rakétakísérleteket kísérő retorika korántsem volt olyan fenyegető, mint 1996 tavaszán, amikor a tajvani elnökválasztási kampányra időzítve több hónapos alapos előkészítő munka és pontosan kidolgozott dramaturgia szerint zajlottak az események.2 Az 1995–96-os erőfitogtatás azonban azt is megmutatta Kínának, hogy a katonai erővel való fenyegetésért súlyos politikai árat kell fizetnie. Nem elég ugyanis, hogy a választásokon Li Teng-huj elsöprő győzelmet aratott, a kínai hadgyakorlat feszültséget keltett a térség országaiban, és rontott az kínai–amerikai kapcsolatokon is, ez megmutatkozott abban, hogy Clinton válaszul Tajvan közelébe rendelte az Independence 74
Külügyi Szemle
Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány?
és a Nimitz repülőgéphordozókat és a hozzájuk tartozó egységeket. Az országegyesítés kérdésében Li Teng-huj hangvétele is radikalizálódott a jelentős legitimáló erővel bíró demokratikus elnökválasztás után. 1999-ben egészen odáig ment el, hogy Tajvan és a szárazföld viszonyát „különleges államközi kapcsolatként” határozta meg. Ráadásul a következő ciklusban a függetlenségért küzdő Demokratikus Haladás Pártja (Democratic Progressive Party – DPP) jelöltjét, Csen Suj-pient választották a sziget elnökévé. Csen hatalomra kerülése a szorosközi kapcsolatokban is új szakasz kezdetét jelentette. Beiktatási beszédében arról szólt, hogy a szárazfölddel kapcsolatos politikájának alapelve a jó szándék, az aktív együttműködés és a tartós béke. Ehhez képest a 2004-ben újraválasztott, immár hatodik éve hatalmon levő tajvani elnök politikája egyre radikalizálódott. 2006 elején például megszüntette az Országegyesítési Tanácsot, és ezzel a lépésével mind Peking, mind Washington rosszallását kiváltotta.
Peking Tajvan-politikája Az új kínai külpolitika hívószavává vált „békés felemelkedés” jelzi Peking törekvését, hogy Kína a sikeres gazdaságpolitikájának és külpolitikájának köszönhetően megszabaduljon a külföld által történt megaláztatás évszázados emlékétől, és egyenrangú félként váljon a nemzetközi közösség részévé. Ebben a helyzetben Tajvan függetlensége közvetlenül a kínaiság és Kína mibenlétét kérdőjelezné meg. A KKP nem engedheti meg magának, hogy a Tajvan-kérdésben engedékeny legyen, vagy annak a látszatát keltse. A kínai vezetés ezért, akár a maoista retorikát is felidézve, nem győzi eleget hangoztatni, hogy a fizetendő ár ellenére mindenféleképpen fegyverhez nyúlna, ha Tajvan a függetlenség kimondása mellett döntene. Az irracionális lépések megtétele persze nem zárható ki, de a kínai vezetés csak óvatosan alkalmazza a nacionalizmust, ugyanis tisztában van vele, hogy kétélű fegyver: ha a központi vezetés kezéből kicsúszik az irányítás, az ország stabil fejlődését, sőt, horribile dictu, a KKP hatalmát is veszélyeztetheti. Az utóbbi évtizedben Peking új stratégiát alkalmaz Tajvan-politikájában. Egyrészt elősegíti a gazdasági integrációt, a tajvani tőke kínai megjelenését, másrészt lebegteti a katonai csapás lehetőségét, és mindent elkövet, hogy politikai téren elszigetelje Tajvant. Célja, hogy a szigetet Kínától függő helyzetbe hozza, és igyekszik a Csen Suj-pien elnökkel szemben álló politikai erőket megnyerni az egyesülés ügyének. E politika sikerét jelzi, hogy az elmúlt évben több ellenzéki politikus fordult meg Pekingben. Annak ellenére, hogy 1995 óta a hivatalos tárgyalások szünetelnek, a kapcsolatok különösen gazdasági téren egyre szorosabbá válnak. Jelenleg Tajvan a Kínába irányuló közvetlen tőkebefektetések első számú forrása. A tajvani beruházások értéke folyamatosan nő, 2005-ben elérte a 160 milliárd dollárt. A szárazföldön csaknem ötvenezer tajvani cég van jelen, amelyek többek között a kínai információtechnológiai piac hatvan-het2006. tavasz–nyár
75
Vámos Péter
ven százalékát uralják. A kereskedelem mellett a kulturális kapcsolatok szintén egyre szorosabbá fűzik a viszonyt a két fél között. Jelenleg egymilliónál is több tajvani él a szárazföldön, egyedül Sanghajban háromszázezren. Az elmúlt években a kínai újév napjaiban közvetlen repülőjárat üzemel a szoros két partja között. Mindez annak ellenére történik, hogy a tajvani vezetés a szárazföldtől való túlzott gazdasági függés elkerülése érdekében korlátozó intézkedéseket vezetett be. A tajvani cégek a megszorítások ellenére minden lehetőséget megragadnak, hogy erősítsék szárazföldi pozícióikat. A korlátozások legfeljebb arra kényszeríthetik a tajvani vállalkozókat, hogy cégük székhelyét a szigetről máshová (például Hongkongba) helyezzék át, ami viszont bevételkiesést jelent a tajvani költségvetésnek. A globalizáció lehetőségeit kihasználva a szárazföldi Kína arra törekszik, hogy a növekvő gazdasági és társadalmi kapcsolatok hosszú távon az egyesítést segítsék elő. A gazdasági kapcsolatok bővülése azonban Tajpej számára biztosítékként is szolgálhat, hiszen egy esetleges fegyveres konfliktus esetén a szárazföld gazdasági vesztesége is óriási mértékű lenne, ami szintén a katonai megoldás ellen hat. Peking lépései arra irányulnak, hogy a kölcsönös függőség sokkal inkább megkösse Tajvant, mint a KNK-t, hiszen az utóbbinak a gazdasága több lábon áll. A gazdasági kapcsolatok hatása abban minden bizonnyal megnyilvánul, hogy mindkét oldalon mérséklőleg hat a provokatív kijelentésekre és lépésekre. A KNK, mióta visszafoglalta helyét az ENSZ-ben, lépésről lépésre sikerrel erősíti nemzetközi pozícióit, ami többek között a Tajvan-kérdés számára kedvező megoldásához is feltétel. Peking az elmúlt évtizedben nekilátott, hogy szomszédaival (elsősorban Oroszországgal, Indiával és Vietnammal) rendezze a vitás határkérdéseket, aláírta a Dél-kínai-tengerre vonatkozó (nem kötelező érvényű) viselkedési kódexet, szabadkereskedelmi övezet létrehozását tervezi az ASEAN-országokkal. Aktív külpolitikájának elsődleges célja, hogy bizonyítsa Kína felemelkedésének békés jellegét és növelje befolyását a térségben. A KNK képviselői minden alkalommal hangsúlyozzák, hogy a Tajvan-kérdés kínai belügy, és Peking elutasít minden beavatkozást. Regionális és nemzetközi fórumokon a Tajvan-kérdés nem is kerül napirendre, és ezt a KNK sikerként könyvelheti el. A KNK elfogadja Tajvan részvételét különböző nem kormányzati szintű nemzetközi szervezetekben, de ellenzi a nemzetközi „életterének” növelésére irányuló törekvéseket. Mindezek következményeként Tajvan lassan elszigetelődik, marginalizálódik a regionális és nemzetközi szervezetekben, és egyre kevésbé képes sikeres külpolitikát folytatni.3 2005. március 14-én a KNK parlamentje elszakadásellenes törvényt hozott. A törvény nyolcadik paragrafusa alapján Peking nemcsak abban az esetben alkalmazhat „nem békés” eszközöket Tajvan ellen, ha Tajvan deklarálja függetlenségét, hanem akkor is, ha a békés eszközöket kimerítették, és Tajvan nem hajlandó megfelelő együttműködésre az országegyesítés kérdésében. A törvény elfogadását megelőző napokban hozták nyilvánosságra Hu Csin-tao négy pontját: 1. a KNK sosem fog engedni az egy Kína 76
Külügyi Szemle
Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány?
elvből; 2. sosem adja fel a békés újraegyesítésre tett erőfeszítéseket; 3. sosem változik a tajvani emberekbe vetett hite és 4. megalkuvás nélkül ellenzi a Tajvan függetlenségéért dolgozó szakadár erőfeszítéseket. Az elszakadásellenes törvény nem érte el a Peking által kívánt célt, sőt éppen akkor növelte Csen támogatottságát, amikor a DPP vezetőjének népszerűsége csökkenőben volt, következésképp rontotta annak esélyét, hogy a Csen-kormányzat tárgyalásokat kezdjen Pekinggel. A külföldi közvélemény figyelmét pedig Csen Peking által kárhoztatott törekvései helyett egy időre a KNK túlzott mértékűnek tartott fellépésére irányította.
Tajvan Peking-politikája A Tajvan-kérdés megoldásában a gazdasági függés növelése látszólag Peking leghatékonyabb eszköze. A kapcsolatok bővülését a KNK és Tajvan egyidejű WTO-felvétele fel is gyorsította. A gazdasági kapcsolatok szorosabbá tétele azonban önmagában nem vezet sikerre, mivel nem számol a tajvani azonosságtudat megerősödésével. Li Teng-huj egykori és Csen Suj-pien jelenlegi elnök egyaránt a tajvani identitás erősítését szorgalmazza. Csen a Kínai Köztársaság történetében négy szakaszt különít el: az első a szárazföldi időszak, a második Csang Kaj-sek kormányzása, amikor a cél az országegyesítés volt, a harmadik Li Teng-huj elnöksége, amikor a vezetés lemondott az országegyesítés igényéről, és elfogadta, hogy a Kínai Köztársaság csak Tajvanon létezik. A negyedik szakasz a jelen, amikor a Kínai Köztársaság azonos Tajvannal. Csen szakaszolása az 1996-os közvetlen elnökválasztás óta egyre erősödő tajvani azonosságtudatra épít. A heterogén lakosság identitása abban valóban egységes, hogy Tajvant önállónak, a szárazföldi Kínától függetlennek tekinti, de belpolitikailag megosztott. A „bennszülöttek” helyi azonosságtudata a negyvenes években a Kuomintang-diktatúra ellenhatásaként jött létre, és a nyolcvanas évek végén, a kommunisták országegyesítő törekvéseinek hatására kapott egyre erősödő Peking-ellenes színezetet. Szószólója a tajvani politikai paletta „zöld tábora”, amely jelenleg a DPP-ből és a Li Teng-huj nevével fémjelzett Tajvan Szolidaritási Unióból (Taiwan Solidarity Union – TSU) áll. A „status quo” azonosságtudat ideája a jelenlegi helyzet fenntartása és a gazdaság fejlesztése. A KMT és a PFP (People’s First Party – Népi Első Párt) által képviselt irányzat hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Pekinggel, miközben Tajvan jelenlegi autonómiáját nem akarja feladni. Az elmúlt évtizedben végzett felmérések alapján a tajvani lakosság egyre nagyobb része tartja magát inkább tajvaninak, mint kínainak.4 A szárazföldtől való egyre szorosabb gazdasági függés a fegyveres beavatkozás pekingi fenyegetésével párosulva befolyással van a tajvani azonosságtudat alakulására, és úgy tűnik, azt egyáltalán nem gyengíti. A választók többsége az elmúlt két év választásain rendre a „kék tábort”, azaz az egykor szárazföldiként számon tartott, ám ma már vezetőit tekintve szintén „bennszülött” taj2006. tavasz–nyár
77
Vámos Péter
vani többségű Nemzeti Pártot (a Kuomintangot) és szövetségeseit támogatta. Csen 2000es elnökválasztási sikere csak annak volt köszönhető, hogy a vele szemben álló tábor megosztott volt, így az összes szavazat 39 százalékának megszerzése elég volt a sikerhez. Csen 2004-ben győzött ugyan, de a két jelölt közti különbség csupán 0,1 százalékos volt. Ráadásul a törvényhatósági választásokon (2001-ben és 2004-ben) Csen ellenfelei győztek, és ennek következtében több kihívó kezdeményezését akadályozni tudják. Csen, aki a kínaiak szerint az egyesülési folyamat fő ellensége, csökkenő támogatottsága és a növekvő szárazföldi nyomás ellenére sem adja fel függetlenségi törekvéseit sem a retorika, sem a tettek szintjén. Rendre felvetődnek olyan „a valós tajvani helyzetből kiinduló” elképzelések, amelyek nyilvánvalóan kiváltanák a kínaiak tiltakozását, legyen szó akár új alkotmány elfogadásáról, akár Tajvan nevének megváltoztatásáról (amelynek nyomán a hivatalos elnevezés Kínai Köztársaság helyett Tajvani Köztársaság lenne). Peking többször is Tajpej és a világ értésére adta, hogy az efféle lépéseket hadüzenetként értékelné. Csen és támogatói azonban a Pekingből érkező fenyegetést csupán üres szavaknak tartják, és azzal érvelnek, hogy mivel az Egyesült Államok úgyis megvédené a szigetet, ráadásul Kína súlyos belpolitikai gondokkal küzd, Kína nem más, mint „papírtigris”. Peking válaszul egyrészt a haderő átcsoportosításával növeli a fenyegetést, másrészt igyekszik Washington rábírni, hogy tartsa féken a tajpeji indulatokat. Természetesen a „kék tábor” pártjai is óvatosak a Pekinghez való közeledés tempóját és mértékét illetően.
Alkalmazható-e az „egy ország – két rendszer” elv? Hongkong 1997-ben, Makaó pedig 1999-ben az „egy ország – két rendszer” elv alapján került vissza az anyaországhoz. Hongkong és Makaó után Peking szerint Tajvan következik. Az 1980-as évek elején Peking azzal a céllal dolgozta ki az eredetileg Tajvan visszatérésének keretéül szánt elképzelést, hogy az országegyesítést ennek mentén hajtsa végre. Eszerint az „egy Kína-elvnek” megfelelően Tajvan különleges irányítású területként úgy egyesülne újra az anyaországgal, hogy elismerné a pekingi központi kormány felsőségét. Az egyesülés után Tajvan megtarthatná a saját társadalmi rendszerét, és magas fokú autonómiát élvezne. Peking, nagyvonalúságának jeleként, a kilencvenes évek közepén kijelentette, hogy a felek az „egy Kína-elv” alapján bármiről tárgyalhatnak, beleértve a nemzeti zászló és az ország nevének kérdését is. A kínai vezetés arra is ígéretet tett, hogy az elv lazább formáját érvényesítené Tajvan esetében, mint tette Hongkong vagy Makaó visszatérésekor, ami azt jelentené, hogy Tajvan nemcsak politikai és gazdasági kérdésekben dönthetne önállóan, hanem maga intézhetné a külpolitika bizonyos elemeit, és fenntarthatná hadseregét is. Azonban lennének korlátok: Tajvan nem vásárolhatna fegyvert egyetlen országtól sem, és külföldi országgal semmilyen formában sem köthetne 78
Külügyi Szemle
Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány?
katonai szövetséget. Mivel Peking lenne az „egy Kína” egyetlen törvényes képviselője, a tajvani kormányzat önállóan nem létesíthetne diplomáciai kapcsolatokat, és továbbra sem vehetne részt államiságot igénylő nemzetközi szervezetekben. Tajvani közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a tajvaniak számára biztonságuk és méltóságuk megőrzése a legfontosabb érték. Nélkülözhetetlennek tartják az elmúlt két évtizedben kialakult demokratikus rendszert, és büszkék a virágzó gazdaságukra. Mindezeket figyelembe véve Peking „egy ország – két rendszer” elképzelését a tajvani lakosság alig tizede támogatná. A kínai vezetés is belátja, hogy a hongkongi modell nem alkalmazható Tajvanra. A pekingi politika újabban az egyesítés szükségességének hangsúlyozása helyett inkább az elszakadás megakadályozására teszi a hangsúlyt. A Tajvan-kérdésről 2000. február 21-én kiadott Fehér könyv még az „egy ország – két rendszer” elvet helyezte a középpontba, és többek között azt tartalmazza, hogy Kína nem hajlandó határozatlan ideig várni az egyesítésre. A 2005 márciusában meghozott elszakadásellenes (és már címében sem az országegyesítésről szóló) törvény nem említi ezt a formulát. Jelenleg a kínai propaganda sem bombázza a „tajvani honfitársakat” a hongkongi példával. A tajvaniak nem támogatják Peking egyesítő törekvéseit, de nem feltétlenül vágynak a függetlenség kimondására sem. A lakosság döntő többsége a jelenlegi helyzet fennmaradását támogatja, mivel a de iure függetlenség kimondása veszélyeztetné a demokratikus rendszert és az anyagi jólétet.
Az Egyesült Államok szerepe Peking meg volt és ma is meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok (Japánnal szövetségben) támogatja a tajvani szeparatista erőket, és gátolja az újraegyesítést.5 Annyi kétségtelenül igaz, hogy Washington 1979. január 1. után is fenn akarja tartani az egyensúlyi állapotot a két fél között. Az 1979 áprilisában meghozott Taiwan Relations Act az Egyesült Államokat arra kötelezi, hogy felelősséget vállaljon Tajvan védelméért: védelmi jellegű fegyverekkel látja el, és fenntartja magának a jogot, hogy ellenálljon mindenfajta erőszaknak vagy a kényszerítés más formájának, amely veszélyeztetné Tajvan biztonságát, társadalmi vagy gazdasági rendszerét.6 Miközben Washington retorikájának továbbra is része a béke fenntartásának igénye, az elrettentést is alkalmazza. Ellenzi a status quo megváltoztatását, nem szeretné a tajvani függetlenség kimondását vagy hogy Tajvan legalizálja a fennálló kvázi független állapotot, ugyanakkor megakadályozza, hogy a KNK erővel érvényt szerezzen az egy Kína-politikájának. Ennek ellenére az újraegyesítés versus függetlenség kényszerhelyzet megoldatlansága a látszólag stabil politikai viszony és az egyre bővülő gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok mellett is fegyveres konfliktust okozhat Kína és Tajvan között, és ebbe az Egyesült Államok is belebonyolódhat. 2006. tavasz–nyár
79
Vámos Péter
Vang Csi-sze, az egyik legbefolyásosabb kínai külpolitikai gondolkodó a Foreign Affairsben megjelent cikkében rémálomnak nevezte a Tajvan kapcsán esetleg kirobbanó amerikai–kínai fegyveres konfliktus lehetőségét. A szerző a kínai–amerikai kapcsolatot értékelve megállapítja, hogy az mélyebb különbségekkel terhelt, mint bármely két másik nagyhatalom kétoldalú viszonya. Szerinte két egyenlő partner viszonyáról van szó, azonban a két ország ereje és nemzetközi befolyása között fennálló hatalmas különbség, valamint a politikai rendszerek és az ideológiák közötti alapvető eltérések miatt az USA nem kezeli egyenlő partnerként Kínát. Kína politikai, gazdasági, társadalmi és diplomáciai befolyása az Egyesült Államokra sokkal kisebb, mint az USA befolyása Kínára. Vang szerint ennek következménye, hogy a kapcsolatokban az Egyesült Államoknak kell az offenzív szerepet betölteni, míg Kínára csak a defenzív szerep juthat.7 Arthur Waldron amerikai Kína-szakértő 2004-es kongresszusi meghallgatásán azt hangsúlyozta, hogy az USA soha nem fogadta el Kína szuverenitását Tajvan fölött, sem Csang Kaj-sek diktatórikus kormányzása idején, sem a 1979 után, amikor már a KNK-val volt diplomáciai kapcsolata. A KNK Tajvanra fenntartott igényét az Egyesült Államok csak tudomásul veszi (acknowledge), de nem fogadja el (accept), és továbbra is „meghatározatlannak” minősíti Tajvan státusát. Vagyis Waldron szerint az „egy Kínapolitika”, illetve a gyengébb „egy Kína-elv” nem azt jelenti, hogy az USA elismeri, hogy Tajvan Kína része, hanem csupán azt, hogy (Németország és Korea helyzetétől eltérően) Kína esetében Washington csak egy kormányt ismer el. Ilyen értelemben, Waldron szerint, az Egyesült Államok számára értelmezhetetlen a „függetlenség” szó, hiszen Tajvan, hacsak nem Kína része, amit az USA nem fogad el, független.8 Az USA és a KNK között jelenleg nem Tajvan kérdése az első a megoldandó problémák között. A gazdasági érdekek kölcsönösen megerősítik az együttműködés igényét, ugyanakkor amerikai részről aggodalomra adnak okot. Amerikai adatok szerint az Egyesült Államok kereskedelmi deficitje Kínával szemben 2005-ben 201,6 milliárd dollár volt, ami negyvenmilliárdos növekedést mutat a 2004-es adathoz képest. A 41,8 milliárdos amerikai exporttal szemben az USA-ba irányuló kínai export összege 243,5 milliárd dollár, 24 százalékkal magasabb, mint 2004-ben. Kína jelenleg az Egyesült Államok negyedik legnagyobb exportpiaca. Az amerikai közvetlen tőkebefektetések ös�szege Kínában 2004-ben 15,4 milliárd dollár volt.9 Eközben természetesen Tajvan sem veszített a fontosságából, bár a kereskedelmi kapcsolatok növekedésének üteme korántsem ilyen dinamikus. A kereskedelmi mérleg amerikai szempontból negatív (2005-ben 22 milliárd dolláros amerikai exporttal szemben 34,8 milliárd volt az import), Tajvan az USA tíz legfontosabb kereskedelmi partnere között van.10 Nixon óta minden amerikai elnöknek szembe kell néznie a ténnyel, hogy Kína fölött nem rendelkezik akkora befolyással, mint amekkorával szeretne. George W. Bush is kénytelen tudomásul venni ezt a helyzetet. 2006 áprilisában Bush, aki az elmúlt évben ötször találkozott Hu Csin-tao kínai elnök-pártfőtitkárral, kifogásolta a hatalmas 80
Külügyi Szemle
Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány?
kereskedelmi deficitet, közös szankciókat szorgalmazott az iráni atomprogram leállítása érdekében, és kérte, hogy Kína minden befolyását vesse latba az észak-koreai leszerelés elősegítése érdekében. Hu elismerte, hogy e kérdések mindegyike figyelmet érdemel, ám attól tartózkodott, hogy Kína nevében elkötelezze magát bármiféle konkrét lépésre. Az amerikai védelmi minisztérium által 2006. február 6-án kiadott négyéves védelmi jelentés (Quadrennial Defense Review Report) a felemelkedő hatalmak között Indiát, Oroszországot és Kínát nevezi meg. Indiát kulcsfontosságú stratégiai partnernek nevezi, Oroszországot átalakulóban levő országnak, amely nem valószínű, hogy számottevő katonai fenyegetést jelenthet az Egyesült Államokra. A dokumentum szerint Kína esetében a legnagyobb az esélye annak, hogy katonai értelemben az USA versenytársa legyen, sőt idővel akár le is dolgozhatja az Egyesült Államok hagyományos katonai előnyét. Washington szerint aggodalomra ad okot, hogy Kína az elmúlt évtizedben jelentős mértékben növelte védelmi kiadásait, különös tekintettel egy Tajvannal kapcsolatos esetleges konfliktus kirobbanására. A dokumentum úgy fogalmaz, hogy a kínai hadseregfejlesztés gyors üteme a katonai egyensúly felborulásával fenyeget.11 A modern haditechnikára fordított kínai erőforrások nagysága, az ázsiai térség méretei, a kínai hátország arra ösztönzi az amerikai védelmi politika alakítóit, hogy átszervezzék a térségben állomásozó csapatokat, és további erőket telepítsenek a térségbe, elsősorban az amerikai fennhatóság alatt álló Guamra. A Tajvannal fenntartott kapcsolatoknak ugyanakkor a Bush-kormányzat kiemelt jelentőséget tulajdonít. A Bush első elnöksége idején gyakorolt amerikai gesztusok – a tajvani politikusoknak kiadott amerikai vízumok és átutazási engedélyek, a védelmi miniszter meghívása az Egyesült Államokba, Lien Csan egykori miniszterelnök és elnökhelyettes fogadása a Fehér Házban, Bush kijelentése, hogy az Egyesült Államok minden eszközzel segíti Tajvan védelmét, az üzleti szempontból sem mellékes amerikai fegyvereladásokról nem is beszélve – a hivatalos diplomáciai kapcsolatok megszűnése (1979) óta a legszorosabb együttműködési hajlandóságot jelzik. A feszültséget növeli Japán álláspontjának megváltozása. Kína külpolitikájában a jó viszony fenntartására törekszik minden szomszédjával. Törekvései Japán kivételével minden relációban sikeresnek mutatkoznak, a kínai–japán viszony azonban az elmúlt években meglehetősen fagyos maradt. A nézeteltérés alapja látszólag a huszadik századi történelem, Japánnak a saját múltjához fűződő viszonya. A mélyben azonban az amerikai–japán katonai szövetségtől és a japán fegyverkezéstől való félelem, az energiahordozókért folytatott versengés és a térségbeli vezető szerep megszerzésének kínai szándéka munkál. 2005 februárjában, 1945 után először, Japán aggodalmának adott hangot a Tajvan-kérdéssel kapcsolatban. A „2 plusz 2” találkozón (az amerikai és a japán külügy- és védelmi miniszterek washingtoni találkozóján) Tajvan védelmét és biztonságát a két ország közös stratégiai feladataként határozták meg. A dokumentum gyökeres változás a japán álláspontban. Idén májusban a miniszterek Washingtonban megerősítették elkötelezettsé2006. tavasz–nyár
81
Vámos Péter
güket a tavaly elfogadott közös stratégiai célok mellett. Az együttműködés többek között amerikai rakétavédelmi rendszerek Japánba telepítését is magában foglalja. Úgy tűnik tehát, hogy a feszültségekkel teli japán–kínai viszonyt a Tajvan-kérdés tovább terheli.
Mit hoz a jövő? Szinte valamennyi Kínával foglalkozó tekintélyes szakértő elemzésével, következtetéseivel és jövendölésével szemben fel lehet vonultatni más, hasonlóan komoly szakértő eltérő végeredményre jutó konklúzióját, jóslatát. A Tajvan-kérdésben sem lehet bizonyosan látni a jövőt, de joggal lehet remélni, hogy inkább a jó irányú folyamatok uralják a következő éveket, és sikerül elkerülni az emberéleteket követelő, értékeket megsemmisítő fegyveres konfliktust. Elsősorban azért, mert mindenki a Tajvan-kérdés békés megoldásában érdekelt. A KNK és Tajvan gazdasági kapcsolatai egyre szorosabbá válnak a gazdasági, a kulturális és az emberek közötti kapcsolatok tekintetében egyaránt, és ezek következtében Tajvan egyre nagyobb mértékben függ a szárazföldtől. Az egyesülést politikai okok miatt elutasító idősebb generáció helyét lassan elfoglalják azok a pragmatikus tajvaniak, akik talán egy háború elkerülése érdekében hajlandók lennének a szuverenitásról is lemondani egy Kínával létrehozandó politikai szövetség javára. Kínát ma egyetlen külföldi hatalom részéről sem fenyegeti közvetlen katonai intervenció veszélye. A KNK-nak a „nem hagyományos” energiabiztonság kérdése mellett közvetlen biztonságpolitikai problémát csak Tajvan kérdése jelent – elsősorban persze nem egy onnan érkező támadás formájában, hanem a függetlenség felé tett esetleges egyoldalú tajvani lépés megtorlása nyomán. Ennek következtében a KNK biztonságpolitikájának a nem hagyományos fenyegetésekkel szemben kell felkészülnie, amelyek veszélyeztetik a gazdaság zavartalan fejlődését és a társadalmi stabilitást. Kínai vélemények szerint a globális kihívásokra helyes válaszok csak összefogással, nem pedig egymást korlátozó vetélkedéssel adhatók. Ezzel együtt Kína „természetesen” fenntartja a jogot a fegyveres erő alkalmazására. A legnyilvánvalóbban ez Tajvan esetében mutatkozik meg. Tajvan kapcsán a KNK a hagyományos erőpolitika alkalmazásától sem riadna vissza, annak minden kockázatával együtt, állítják a kínai politikusok. A Tajvani-szoros szárazföldi partján, alig százötven kilométerre a sziget partjaitól jelenleg már több mint nyolcszáz rakéta található, és a Népi Felszabadító Hadsereg évente mindegy százzal növeli a Tajvanra irányított rövid hatótávolságú fegyverek számát. Peking a rakétatelepítést a politikai nyomásgyakorlás eszközeként használja a tajvani függetlenség kimondását megelőzendő. Az Egyesült Államok aggódik a kínai fegyverkezés, következésképp a katonai erőegyensúly felborulása miatt, azonban nem sújtja Kínát szankciókkal, ugyanis bízik a konfliktus békés megoldásában. 82
Külügyi Szemle
Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány?
Peking csak akkor vetne be fegyveres erőt, ha a) Tajvan konkrét lépéseket tenne a de iure függetlenség felé, b) ha úgy találná, hogy Tajpej nem képes olyan megállapodást tető alá hozni, amely a békés országegyesítést eredményezné; c) ha úgy értékelné, hogy az idő előre haladtával egyre csökkenne az a képessége, hogy Tajvant az egyesülésre kényszerítse; vagy d) ha úgy ítélné meg , hogy megfelelő katonai erővel rendelkezik a probléma fegyveres megoldásához. Arra a kérdésre, hogy a kínai vezetés mit tenne, ha a tajvani vezetés 2008-ban, a következő tajvani választások és a pekingi olimpiai játékok idején látványos lépéseket tenne a függetlenség felé, a budapesti kínai nagykövetség munkatársa úgy válaszolt, hogy Kína akár az olimpiai játékok megrendezését is kockáztatná, de fegyveres erővel torolná meg a tajvani függetlenség kimondását. Csen pekingi démonizálása ellenére jelenleg Tajvanon sincs olyan kalandor erő, amely a feszültség végletes fokozásával kívánna politikai haszonra szert tenni. Az a veszély azonban, hogy a tajvani politika időközönként a helyzet élezésére játszik, fennáll, hiszen az Egyesült Államokat és Kínát egyaránt érintő következmények ebben az esetben is ugyanolyan kockázatosak lennének. Tajpejben továbbra is vita folyik a védelmi kiadásokról. 2005 augusztusában a kormány 310 milliárd tajvani dolláros költségvetést terjesztett elő, az ellenzék azonban megakadályozta az elfogadását. Washington elégedetlen, mert elemzői szerint Tajvan nem fordít elegendő pénzt a saját biztonságának garantálására. A tajvani védelmi kiadások növelése Washingtonnak több szempontból is előnyös: egyrészt bevételt jelent saját védelmi ipara számára, másrészt csökkenti az Egyesült Államok beavatkozásának szükségességét egy esetleges konfliktus kirobbanása esetén. Amerikai érdekeit is szolgálná, ha a felek közvetlen tárgyalásokba fognának, azonban ezek valószínűsége a 2008-as tajvani elnökválasztás előtt meglehetősen csekély. A pekingi vezetés láthatóan arra vár, hogy Csen mandátuma lejárjon, és minden erejével azon dolgozik, hogy a jelenlegi elnök vetélytársainak pozícióját erősítse. Fegyveres konfliktus esetén az amerikai reakció feltehetően határozott katonai fellépés lenne, aminek eredménye egy amerikai–kínai háború is lehet. Ez utóbbi valószínűsége jelenleg meglehetősen csekély, hiszen mindhárom érintett fél a feszültség csökkentésére törekszik. Egy fegyveres konfliktus kirobbanásának és gyors eszkalációjának ugyanis beláthatatlan következményei lennének. A háború nemcsak ártatlan emberek életét követelné Tajvanon és a szárazföldön, hanem súlyos pusztítást okozna a térség gazdaságaiban, közvetlen következményekkel a régió fejlődésére és stabilitására, és ezek alól a térség legerősebb gazdasága, Japán sem tudná magát kivonni. A KNK-nak a konfliktus azt jelentené, hogy letérne reformok gazdasági fejlődést célzó útjáról, megingatná a nemzetközi közösségben elfoglalt helyét, megtörné az egyre mélyülő gazdasági, politikai, társadalmi és katonai együttműködést Kína és a külvilág között, az országot ismét elszigetelődésbe kényszerítené. Ráadásul egy ilyen konfliktusba a kínai vezetés is belebukhat, aminek következményeként kiéleződnének a társadalmi feszültségek, és a birodalom elemeire hullhat szét. 2006. tavasz–nyár
83
Vámos Péter
A kapcsolatok bővülésének jelenlegi üteme mellett a feszültség csökkenése prognosztizálható mind a kétoldalú kapcsolatok terén, mind az ázsiai térségben. Kína befolyásának növekedése ugyanakkor újabb feszültségeket idézhet elő az Egyesült Államok és Kína kapcsolatában – amihez a propaganda egyik elemeként mindkét részről a másiknak a Tajvan-kérdésben elfoglalt álláspontja is hivatkozási alapként szolgálhat. Ahhoz, hogy a jelenlegi folyamat ne törjön meg, arra van szükség, hogy Kína gazdasága a mostanihoz hasonló mértékű növekedést produkáljon, hogy Peking erősíteni tudja a gazdasági kapcsolatokat, fokozva a politikai és katonai nyomást, valamint hogy tovább erősítse ázsiai pozícióit. Ehhez pedig erősítenie kell a politikai és gazdasági kapcsolatait az Egyesült Államokkal, Japánnal, Oroszországgal, Európával és a világpolitika többi fontos szereplőjével, és megoldást kell találnia egy sor belső társadalmi és gazdasági feszültségre. Az amerikai–kínai viszony nem romolhat meg olyan mértékben, hogy Washington valóban Pekinget megfékező lépésekre kényszerülne. A jelenlegi politikai környezetben ennek nem sok esélye van, hiszen Kína meglehetősen sikeres reformpolitikájának két talán legfontosabb célkitűzése éppen a gazdaság növekedésének fenntartása és a békés nemzetközi környezet biztosítása, beleértve az Egyesült Államokkal fenntartott viszony stabilizálását. A tajvani függetlenségi mozgalomról Robert S. Ross amerikai Kína-szakértő egyenesen múlt időben szól, mivel szerinte az elmúlt év tajvani belpolitikai fejleményei gyakorlatilag a függetlenségi mozgalom végét jelentik. Szerinte a térség instabilitásának egyik fő forrása egyre jelentéktelenebbé válik. Ross már a Kína és Tajvan közötti kapcsolatok békés átalakulásáról ír, ami segíti Kelet-Ázsia stabilitását, csökkenti a Kína és az Egyesült Államok közötti konfliktus valószínűségét, és lehetőséget nyújt Pekingnek, Tajpejnek és Washingtonnak arra, hogy átalakítsák a védelmi rendszerüket – mindezt Tajvan biztonságának megsértése és az USA érdekeinek fenyegetése nélkül.12 2001. szeptember 11-e óta Kínában az amerikai vezetés már nemcsak stratégiai versenytársat, hanem partnert is lát. Ennek csak részben oka, hogy a Tajvani-szorosban kialakuló háborús konfliktus jelentős erőket vonna el amerikai részről a nemzetközi terrorizmus elleni harctól. Az Egyesült Államok rendre megerősíti, hogy ellenzi a status quo egyoldalú megváltoztatását célzó tajvani lépéseket. A globalizáció csökkenti Kína kényszerítő politikájának hatékonyságát, és növeli a konfliktus esetleges fegyveres megoldásának árát. Ugyanakkor a pekingi döntéshozók abban bíznak, hogy a szoros két partja közti egyre nagyobb kölcsönös gazdasági függés elősegíti a térség stabilitását és annak nemzetközi támogatását, ami hosszú távon Peking érdekeit szolgálhatja.
84
Külügyi Szemle
Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány?
Jegyzetek 1 2 3
4
5 6 7 8 9 10 11 12
A tanulmányban szereplő kínai nevek és szavak a magyar népszerű átírás szerint szerepelnek. Andrew Scobell: “Show of Force: The PLA and the 1995–1996 Taiwan Strait Crisis” 1999. január. In: http://iis-db.stanford.edu/pubs/10091/Scobell.pdf. Tajvan – Kínával egy időben – önálló vámterületként tagja lett a WTO-nak, önálló gazdaságként az APEC-nek, sportszervezetként a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, valamint több más, szuverén állami státust nem feltételező nemzetközi szervezetnek is tagja. E sorok írásakor (2006 májusában) Tajvannal 25 ország tart fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot. Egy reprezentatív tajvani felmérés szerint 1994-ben a lakosság egyharmada vallotta magát tajvaninak, 2004-ben már csaknem 46 százalék, a kettős tajvani–kínai identitás aránya 42,5 százalékról 49,3 százalékra nőtt, miközben a kínai azonosságtudat 24,2 százalékról 4,8 százalékra csökkent. Lásd: T. Y. Wang: Taiwan’s National Identity and Relations with China: A Longitudinal Analysis of Survey Data. In: http://www.swp- berlin.org/de/ /common/get_document.php?id=1542&PHPSESSID=na215237d04b03535138ffc4e5ed82cb. Az amerikai–kínai kapcsolatokról és azok tajvani vonatkozásairól lásd Vámos Péter: Együttműködő ellenfelek. Az Egyesült Államok Kína-politikája. Külügyi Szemle, 2003. 4. sz. 88–116. o. United States Code Title 22–Foreign Relations and Intercourse Chapter 48–Taiwan Relations, Sec. 3301.: Congressional Findings and Declaration Of Policy (5), (6); Sec. 3302.: (C). Wang Jisi: China's Search for Stability With America. Foreign Affairs, 2005. szeptember–október, 39–48. o. „U.S.–China Relations: Status of Reforms in China” Testimony of Arthur Waldron before the Subcommittee on East Asian and Pacific Affairs Committee on Foreign Relations, United States Senate, 2004. április 22. http://www.ustr.gov/assets/Document_Library/Reports_Publications/2006/2006_NTE_Report/ /asset_upload_file684_9235.pdf. http://www.ustr.gov/assets/Document_Library/Reports_Publications/2006/2006_NTE_Report/ /asset_upload_file527_9211.pdf. USA Department of Defense Quadrennial Defense Review Report, 2006. február 6. In: http://www.defenselink.mil/qdr/report/Report20060203.pdf. Robert S. Ross: Taiwan’s Fading Independence Movement. Foreign Affairs, 2006. március–április, 141–148. o.
Résumé Taiwan: An Independent Country or a Secessionist State? According to the People’s Republic of China, there is only one China, and Taiwan is an inseparable part of it. However, the majority of the Taiwanese political forces accepts a ”one China, one Taiwan” approach with certain differences. It is a matter of prestige for the People’s Republic that the process of uniting the country which started with the return of Hong Kong and Macao will be completed. Taiwan enjoys an internal sover2006. tavasz–nyár
85
Résumé
eignty, it is an independent country de facto, but the international community – under Chinese pressure – does not recognize it as such de jure. On the one hand, Beijing promotes economic integration and the presence of Taiwanese capital so that the growing economic and social links will facilitate unification in the long run while, on the other one, it floats the possibility of a military attack and does its best to isolate Taiwan politically. Its goal is to bring the island into a position of dependence from China and, at the same time, it endeavors to gain the political forces opposing President Chen Suj-pien for the cause of unification. The bulk of the population of Taiwan supports the maintenance of the current situation because the declaration of independence will endanger the democratic system and the material well-being. There is no such an adventurous force in Taiwan at the moment which would like to gain political advantages by increasing the tension to the utmost. Nevertheless, there is a possibility that the Taiwanese politics aims at increasing the tension at times despite the fact that a Taiwanese provocation might entail Beijing’s armed retaliation. The third participant of the conflict, the United States, as Taiwan’s ally insists that the solution of the tension should be carried out with the agreement of the two parties peacefully, but she has also let it be known that she would prevent China from using force even by deploying her military forces. In case of an armed conflict, the American reaction would likely to be a strong military action, and it might result in an AmericanChinese war. The possibility of this latter scenario is rather meager now. The lessening of the tension can be predicted in the bilateral relations given the current rate of the expansion of the relations between the two countries. However, China’s growing influence might cause new tensions in the U.S.-Chinese relations – and the positions of both of the countries in the Taiwan-question are used as points of justification both in Washington and in Beijing. Globalization undermines the efficiancy of China’s coercive policy to a certain extent and increses the price of a potential armed solution of the conflict. At the same time, the decision-makers in Beijing think that the ever-increasing economic interdependence between the two coasts of the strait facilitates the stability of the region and its international support, which may serve Beijing’s interests in the long run.
Taiwan: ein selbständiges Land oder eine separatistische Provinz? Dem Standpunkt der Volksrepublik China nach existiert ein einziges China, und Taiwan ist sein untrennbarer Bestandteil. Der Großteil der politischen Kräfte auf Taiwan jedoch hält das Herangehen an „ein China, ein Taiwan“ von verschiedenen Nuancen aus für akzeptierbar. Für die Volksrepublik ist es eine Prestigefrage, dass der Prozess 86
Külügyi Szemle
Résumé
der Vereinigung des Landes, der mit der Rückkehr von Hongkong und Macau begonnen hat, durch die Rückkehr von Taiwan vollständig wird. Taiwan genießt eine interne Souveränität, ist de facto ein selbständiges Land, doch wird es von der internationalen Gemeinschaft – auf chinesischen Druck – de iure nicht als selbständiger Staat anerkannt. Peking unterstützt die wirtschaftliche Integration, das Auftreten des taiwanesischen Kapitals in China, damit die immer fester werdenden wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Kontakte langfristig die Vereinigung unterstützen; andererseits lässt China die Möglichkeit eines militärischen Schlages dort schweben und unternimmt alles, um Taiwan auf politischem Terrain zu isolieren. Das Ziel ist, die Insel in eine abhängige Lage von China zu bringen, und die gegen Präsident Chen Shui-bian gerichteten politischen Kräfte für die Sache der Vereinigung zu gewinnen. Die überwiegende Mehrheit der taiwanesischen Bevölkerung unterstützt das Bestehen der gegenwärtigen Situation, da die Proklamation der Unabhängigkeit das demokratische System und den materiellen Wohlstand gefährden würde. Gegenwärtig gibt es auch Taiwan keine Abenteuer anstrebende Kraft, die durch das extreme Steigern der Spannung einen politischen Nutzen für sich gewinnen wollte. Diese Gefahr aber, dass die taiwanesische Politik von Zeit zu Zeit die Zuspitzung der Lage erreichen will, besteht, obzwar eine taiwanesische Provokation die bewaffnete Rache Pekings nach sich ziehen würde. Der dritte Beteiligte des Konflikts, die Vereinigten Staaten von Amerika, treten als Verbündete Taiwans unverändert für jenen Standpunkt auf, dass die Lösung der Spannung ausschließlich durch die Abmachung der auf beiden Seiten der Formosastraße lebenden Menschen, auf friedlichem Wege geschehen soll, doch lassen sie auch wissen, dass sie es auch mit militärischer Kraft verhindern würden, dass China seinen Willen mit Zwang durchsetzen würde. Im Falle eines bewaffneten Konflikts wäre die amerikanische Reaktion vermutlich ein entschiedenes militärisches Auftreten sein, dessen Ergebnis auch ein amerikanisch-chinesischer Krieg sein kann. Die Wahrscheinlichkeit des letzteren ist gegenwärtig ziemlich gering. Bei dem gegenwärtigen Tempo der Erweiterung der Beziehungen kann in den bilateralen Beziehungen die Abnahme der Spannungen prognostiziert werden. Doch zur gleichen Zeit kann das Anwachsen des Einflusses von China weitere Spannungen in den Beziehungen zwischen den USA und China auslösen – wozu als ein Element der Propaganda von beiden Seiten auch der Standpunkt des anderen in der Taiwan-Frage als Grundlage der Berufung dienen kann. Die Globalisierung verringert die Effizienz der Zwangspolitik Chinas und erhöht den Preis für die eventuelle bewaffnete Lösung des Konflikts. Zur gleichen Zeit vertrauen die Beschließenden in Peking darauf, dass die immer größere wirtschaftliche Abhängigkeit zwischen den beiden Küsten der Straße die Stabilisierung des Raumes und deren internationale Unterstützung fördert, was langfristig den Interessen Pekings dienen kann. 2006. tavasz–nyár
87