Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
A szeretet vándorai Erőtlen, elhaló kis fénypontok törték meg az égboltozat sűrű sötétjét: alig hatoltak át imbolygó sugaraik a feketeségen, de ez is elég volt ahhoz, hogy halványan csillogó szemeikkel letekinthessenek az alattuk szürkén hömpölygő felhőgomolyagokra, melyek még a sötét éjszakánál is érdektelenebbnek tűntek, s eltakarták a félénk, de kíváncsi csillagok elől az alant elterülő koromsötét, holdtalan éjszakába burkolózó világot. Bár ha néhány csillag lopva le is tudott volna tekinteni a felhők alá, akkor sem láthattak volna sokkal többet; csupán a nyirkos köd sűrűn elterülő apró cseppjeit, melyek lustán lebegtek a levegőben, egészen közel merészkedve a talajhoz, beterítve a fellegek hasa alatt tátongó űrt. Az ég alatt terebélyes, sötétszürke foltként terült el a város, bár a magasan fölötte köröző denevérek akkor sem láthatták volna a levegőből a szürke, füstös ködön keresztül – melyet harapni lehetett volna –, ha a Teremtő olyan éles szemeket formált volna csontos kis fejükre, mint amilyen a sasoké. A város szabálytalanul az égbe nyúló, magas, vékony épületei mintha megannyi kétségbeesetten az ég felé nyúló, éhező, vézna, bizarr kinézetű ember lett volna, kiknek szürke pergamenbőre szorosan csontjaikra tapadt, mintha egy gonosz varázslat mozdulatlanságra kárhoztatta volna őket, hogy lassú éhhalált haljanak egy pillanatba fagyva, különböző méretű testeikbe zárva, gondosan összeterelve, mint a vágásra szánt sertések gyanútlan hada. Lábaiknál reménytelen harcot vívtak a nyirkos kövekbe ágyazott, rozsdás vasakon függő, kormos üvegkalickáikba zárt, imbolygó, sápadt fényű mécsek, melyeknek jórészét eloltotta a fáradtan meg-megcsörrenő láncaikkal játszadozó szél, mely a keskenyen kanyargó, barázdált macskakövekkel borított utcákat rótta, mint nyugtalan, szomorú kísértet. A város elkeseredett morajlást sóhajtott magából, mely elhalt nem messze tőle, szétfoszlott a térben, mint nehéz sóhajok forró párája a télben. Aludt a város. Mégsem lelte nyugalmát, mintha rossz álmok gyötörték volna; mélyről feltörő, nehéz sóhajokat leheltek a poros ablaktáblák rései. Fáradtan felsikoltott a hajnali vonat, ahogy kelletlenül megállt, a fémes csikorgását elhalón visszhangozták a terek, ahogy elszállt az állomás szürke, robosztus épülete felett, besóhajtott a halovány reményeket ringató templomok tornyainak betört ablakain, s betolakodott néhány felszínes álomba, megzavarva azokat. Csupán néhány halk zörejből állt az egész világ. Néhány elhaló hang, savanykás íz, dohos, poshadt szag, hűvös szellő tétova ujjainak érintése. Olyan kellemesen könnyű volt mindez, mint a levegőben súlytalanul lebegő, fehér tollpihe. Egyszerű, mint a sóhaj, de ugyan olyan rövid és elhaló is. Szempillák keskeny résein beszivárgó, elmosódott formák elnyűtt foltjai. Poros levegő, melynek szemcséin átszitált haloványan egy félénk, hűvös napsugár. Repedések az ázott, piszkos plafonon, hiányzó vakolat által kirajzolt foltok. Orrában hűvös, nyirkos és nehéz levegő volt, párától enyhén nedves, súlyos paplan, mely lecsúszott pihegő mellkasáról, ahogy kezeire támaszkodva felült, kissé megremegett az álomtól forró test a fagyos szellő nyirkos ujjainak érintésétől. A feje, a kezei, a felsőteste furcsán nehéznek és zsibatagnak tűntek, pedig nem is voltak túl nagyok vagy súlyosak. Egy nyöszörgő, elnyűtt faágy, jellegtelen, szürkére kopott ágynemű, egy öreg, kitámasztott, törött lábú, nyers tölgyasztalka az ágy fejétől jobbra, rajta összehajtogatott ruhák szegényes halma, nem sokkal mellette, az ággyal szemben egy koszos üvegtábláival a vaskos falba feszülő ablak, néhány tétova fénynyaláb, az ágy lábától egy lépésre egy megviselt ajtó rozsdás
1
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
vaskilinccsel. Mindezt négy, hulló vakolatú fal zárta körül, s egy poros téglapadló viselte magán, néhol meg-megroggyanva a súly alatt. A gyermek darabos mozdulatokkal feltápászkodott, az ablakhoz botorkált, egyik kezével a párkányára könyökölt, másikkal hosszú, kócos hajába túrt, míg álmosan csillogó, óceán-kék szemeivel hunyorogva tekintett ki a derengő hajnalba. Az üvegtáblákon tétován csordultak le a poros esőcseppek, fényben csillogó, apró vízcsöppecskékből álló, kanyargós utacskát hagyva maguk után, akár a hullócsillagok. A gyermek vértelen ajkaiból szálló lehelet halványuló foltot rajzolt az ablaktábla belső oldalára. A feketén fénylő macskaköveken fáradtan doboltak az esőcseppek. Szapora lépteket visszhangzott az utca: az elsiető alakok cipőinek sarkai meg-megcsúsztak a síkos kövezeten. A keskeny sikátort szegélyező, magas kőépületek aljában egy kis, rongyos gyermek botladozott mezítláb, meg-megtámaszkodva kezével a vizes köveken, melyek az épületek falát alkották. Kéken pislákoló szemeit a magasból letekintő ablakokon járatta, tekintetét egyre feljebb emelve. Olyan hatalmasak voltak fölötte a masszív falak, s ő olyan kicsinynek, jelentéktelennek érezte magát az ablakok rá hulló tekinteteitől övezve. Arra gondolt, hogy minden ablak mögött emberek rejtőznek. Idegen emberek, akiket ő nem ismer, talán soha nem is fog. Akik ott fogják leélni talán egész életüket ezek az üvegtáblák mögött, és e falak között. Mégis, ha most kinéznének az ablakokon, láthatnál őt. Talán ő is láthatná őket. Mégsem néztek ki. Vagy ha mégis, nem látták őt, s ő sem láthatta őket. A gyermek mégis úgy érezte, hogy vak ablakok néztek vele farkasszemet – mintha az ablakok lettek volna vakok, s nem a mögöttük élők. Olyan egyedül érezte magát hirtelen, ahogy eldöcögött a magas házak és a szürkén örvénylő felhők alatt, melyekből eső szitált, mintha ő lett volna az egyetlen élő teremtmény az egész földkerekségen – pedig dolgukra igyekvő emberek lépteinek tömege csattogott el mellette. Zajuk túl hangos volt, túl éles, ahogy visszhangozva elhalt körülötte a saját, meztelen talpainak halk tocsogása mellett, miközben az utca szélén összegyűlt esővízben ballagott valamerre, amerre a lába vitte – a zavaros víztükörben hullámarcú mása szomorún nézte az alatta kavargó tajték-fellegeket. Mikor tekintetét leeresztette a felhők közül – mivel semmi különöset nem talált egyhangú szürkeségükben, – egy idegen szemeivel találta szemben magát. A belőlük sugárzó mélységes letargia egy pillanatra hatalmába kerítette a gyermeket is. A tekintet azonban ezen kívül szinte semmit sem tükrözött. Mintha egy halott fennakadt szemeibe nézett volna bele, aztán az idegen elviharzott a többi után: tették a dolgukat. „Így fognak meghalni is.” – gondolta szomorúan a gyermek. Talán senki sem venné észre, ha most meghalna. Annyian vannak, mind egyformák és teszik a dolgukat. Semmi különöset nem tettek, senkinek és senkire sem számíthattak. A gyermek sóhajtott egy mélyet, aztán tovább ment. A magas, köpenybe burkolózott alakokkal ellentétben lassan, ráérősen, tekintete elrévedt a környezete apró részleteiben, melyeket rajta kívül senki sem tartotta annyira fontosnak, hogy akár csak egy kósza pillantást is szenteljen nekik. Az esőcseppeken átszitáló napsugarak mintha daloltak volna neki, s ő halkan dúdolva vándorolt tovább. Hosszú, vizes haja vállára, s hátára tapadt. Jellegtelen, szürke öltözete ázottan csüngött róla, de ő mintha észre sem vette volna, hogy átázott.
2
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
A tovatűnő egyik utca olyan volt, mint a másik, s ő mégis látott némi különbséget köztük: az egyikben máshol volt beszakadva a háztető, mint a másikban, volt, amelyikben az ablakok porosabbak voltak, vagy a nap erőtlen fénye könnyebben hatolt be a házak közé. Lassan elérte a város szélét. Az utca végén magasodott a vastag városfal, mely távol tartott minden rosszat a lakóktól – legalábbis ők így hitték. Az esőáztatta arcú gyermek mégis úgy érezte, hogy bezárja őt ide, és minden embert, akik a falakon belül élték életüket, s talán csak holtan fognak kijutni e tömör kőfalak közül. A kapuk nyitva álltak, de ez mégsem számított semmit. Az emberek épp úgy ide voltak béklyózva, mintha nem is lettek volna nyílások a falon, s a kőből emelt építmény az égig ért volna, s még tovább. Hiszen hová mehetne el az, akinek nincs hová? Ezeket a szürke kőtömböket a félelem építette fallá, mely végképp megszüntetett szinte minden kapcsolatot a külvilággal a legszükségesebbeken kívül. Az emberek bezárkóztak, ablakaikat s ajtaikat bereteszelték, s szobáik homályában ültek, ha tehették, reszketve és félve az ismeretlent, a mást, mely a falakon túl rejtőzött, még ha nem is lehetett sokkal másabb, mint ők maguk, s ez az elkeseredett, nagy város. Bezárták magukat is, épp úgy, mint a négy fal, melyek közt születtek, éltek s meghaltak. A gyermek kilépett a rácsos kapu kitárt szárnyai közt – olyan apró és jelentéktelen volt, hogy az emberek figyelemre sem méltatták, – s ő eltűnt a fal alatt hosszan elterülő nyomornegyed sikátoraiban. A sáros úton csúszkálva egyensúlyoznia kellett, hogy ne essen a bokáig érő szennybe, melyben gázolt. A nyirkos levegőben felismerhetetlen, gyomorforgató szagok elegye terjengett, s mindent betöltött a fel-felerősödő hangzavar. Szakadt emberek csúszkáltak a szemétből összetákolt viskók között, gyermekek játszottak visítva a szennyes sárban, miközben arcukat az eső mosta. Egy nő elkeseredetten ült egy rozzant tárgyon, mely leginkább egy televízióra emlékeztetett, de valószínűleg már réges-régen nem töltötte be eredeti szerepkörét. Az asszony üres tekintettel, elkeseredetten bámult föl, valahová a felhők közé – mégsem látott semmit. Piszoktól szürke arcát mély ráncok barázdálták, vértelen kezeit tétlenül lógatta maga mellett, átázott rongyai csontsovány, erőtlen testéhez tapadtak. A gyermek azonban nem talált jelentős különbséget a falon innen, és a falon túl élők között: ugyan úgy megszülettek és e világra jöttek. Az egyikből lett az, akitől féltek, a másikból pedig az, aki félt. Az egyikből lett az, akit lenéztek, a másikból az, akit nem. Az egyikből lett az, akinek volt jövője, a másikból lett az, akinek nem volt. „Mégis, min múlik mindez?” – töprengett a gyermek – „Ő ki, hogy így kell élnie? Ők kik, hogy úgy kell élniük? És én ki vagyok?” – Jácintnak hívták, a név mégis semmit mondóan visszhangzott elméjében. – Mitől ilyen rossz ez a világ? – suttogta halkan a gyermek a gomolygó felhőket kémlelve – Mi az, ami így elromlott? Mitől olyan furcsa minden? Miért kell félnie mindenkinek? „Elmegyek” – gondolta, ahogy elbotladozott az üres tekintetű asszony, s a mögötte üvöltve síró gyermekei mellett. A düledező viskók lassan ritkulni kezdtek körülötte, majd elmaradtak. A hangzavar tompult, mígnem távoli, halk morajlássá szelídült. A sárban száraz kórók feküdtek halmokban, s egészen a láthatár pereméig csak egy-két tövises növény hullája törte meg a sáros síkság kopár felszínét: néhány elszáradt bokor, szél kergette, száraz ágak. Hiába esett az eső rájuk: mintha maga az eső is a pusztulást hordozta volna magában.
3
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
Jácint itt-ott felfedezett egy-egy hevenyészett szeméthalmot: a civilizáció utolsó jeleit a sáros kopárságban. Az út, melyet korábban követett, elfogyott a lábai alól. A körülötte elterülő végtelen, sík vidéktől, mely az eget súrolta a horizonton, furcsa érzés kerítette hatalmába: szabad volt. Egészen szabad, még ha éppen egy elhagyatott sártengeren gázolt is keresztül. Felkiáltott: hangja elhalt a kietlen végtelenben, nem jött visszhang. Futásnak eredt. Futott, futott, ahogy csak a lábaiban megfeszülő izmok és inak hálózata bírta. Érezte, ahogy egész testét lüktetve átjárja a forró vér. Nem hallotta a lábai alatt méltatlankodva cuppogó sarat. Életében először érezte magát egészen szabadnak. Mégis olyan érzés járta át, mintha menekülnie kellett volna: minél távolabb az őrülten kattogó várostól, mely mintha nem lett volna több hatalmas fogaskerekek egymásba illesztett garmadánál, melyeket emberek hajtottak, s aki nem dolgozott bennük elég keményen, azokat könyörtelenül elkaszálták a súlyos fémkallantyúk. Menekült, mint az üldözött vad, bár nem üldözte senki. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, míg arra eszmélt, hogy egy nagy, fekete sárbucka a homloka felé közelít elképesztő sebességgel. Egy elhaló, erőteljes toccsanást hallott, aztán kihunytak a fények. Olyan volt egészen, mikor a napnyugta utolsó pillanatában a horizont alá hull a vöröslő tűzgolyó, s hirtelen kialszik minden fény, mert még nem gyújtották meg a város imbolygó fényű mécseit. Világos fénynyalábok törtek át a foszladozó felhővatták résein: mintha leengedtek volna némi fényt a magasan a felhők felett elterülő világból, hogy reményt gyújtsanak az alant tévelygő lelkek szíveiben. A felhők alatt elterülő kietlen sártenger egészen kiszáradt. A nedves föld rászáradt az egyik földbuckán heverő gyermek arcára, ruháira, végtagjaira. Nem tudhatta, mennyi idő telt el: órák, napok, talán hetek. Lassan felült, kezeivel kitámasztotta magát, s az ég felé nézett. Szemeiben tükröződtek a felhőkön áttörő fénynyalábok ragyogása, ajkain halovány mosoly játszott. Arcáról száraz sárdarabok pattogzottak a barázdák mentén, hosszú haja szilárdan összeállt a beleszáradt földtől, a gyermek azonban tudomást sem szerzett minderről. Ügyetlen mozdulatokkal felállt, s tovább indult. A láthatár szélén sötét folt terült el. Ahogy egyre közelebbről szemlélte, csupasz lombok hálózatát vélte felfedezni a kék ég alján kirajzolódva. Az erdő pereme nem volt meghatározható. Itt-ott elszórt, magányos fák álltak a sűrűbb facsoportoktól egészen messze is, ám ezek még nem voltak erdőnek nevezhetőek, azonban már ahhoz a kietlen pusztasághoz sem tartoztak, melyen a gyermek eddig haladt. Jácint kíváncsian szemlélte ezeket a különös, magas fákat: a városban élő példányok már régóta kipusztultak. A legutóbbi, amit látott, az a templom terén magában haldokló kis gally volt, mely alig ért a gyermek derekáig. Ezek a fák azonban még a városfal magasságával is vetekedni tudtak volna, törzsüket több ember is alig tudta volna körülérni. A csupasz lombok Jácint fölé magasodtak, ágaik bonyolult mintákat véstek a gyermek fölött elterülő ég kékjébe, melyen itt-ott felhők rótták ismeretlen utaikat. Ahogy a szél végigjárta a hatalmas erdő lombkoronáját, fülsértő nyekergés járta át a környéket, ahogy a fák száraz ágai egymásnak feszültek. Az erdő halott volt – jött rá a gyermek – halott sóbálványok temetője. Száraz levél se zizzent, egy árva hang se hallatszott a lombok keserves jajveszékelésén kívül. Minden kísértetiesen kihalt volt.
4
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
Jácint ismét magára maradt a halott fák közt, akár a város néma utcáin az embergépek tömegében. Hosszú, zöld fűkalászok fodrozódtak: kalászaikon nevetve táncolt a nap, mint végtelen óceánok hullámain. Keleten száraz faóriások égbe nyúló erdeje, nyugaton a végtelen, zöld óceán keretezte. Olyan volt a fűtenger üde zöldjének és az erdő sötétjének határa, mint a horizont, ahol ég és föld találkozott – egy halkan csörgedező patak választotta el őket egymástól. A víz partján egy vizes gyermek feküdt hanyatt, kitárt karokkal a napon, alakját zöld fűszálak táncolták körbe. Jácint érezni vélte az alatta élettől hevesen lüktető földet, a gyönge fűszálakban áramló nedveket, ahogy táplálták az éltető napfény felé törő fűszálakat. A talaj közelében tücskök ciripeltek, és szöcskék ugrándoztak. A patakban sosem látott élőlények körvonalai rajzolódtak ki. A víz által körbemosott, kiálló sziklákon termetes, szitakötőszerű lények énekeltek. Mintha az egész világ mosolygott volna. Jácint vidáman felpattant, vizes fürtjeit megrázta a szélben, majd könnyedén nekiiramodott a horizont felé ereszkedő nap irányába: légies testének alakját körülölelték a Nap vörös sugarai. A füves hegytető alatt mélyen egy kis völgy húzódott. A hegyoldalban kitaposott, vékony keréknyompár szerpentinezett lefelé. A völgyet szántók barázdálták, s a közepe tájékán egy kis település épületei ásítottak, mintha odaszórták volna őket. A szalmatetős, fehérre meszelt házak közül egy szintén fehérre meszelt tornyocska emelkedett ki csupán, mely mintha vigyázó ablakszemeivel őrködött volna a többi fölött. A rongyos gyermek vidáman ereszkedett lefelé a felkelő nap fényétől ragyogó ég alatt, melyen felizzott a felhőfoszlányok alja – mintha lángra lobbantak volna. Jácint haja lustán fodrozódott a szélben, mely belekapott meggyötört rongyainak szélébe is, ahogy a hegyoldalon egyenesen lefelé lépkedett, ujjainak hegyével fűszálakat simítva, szemeiben a kigyulladt fellegek tüzei ragyogtak. Leereszkedett a hegyoldalon, átvágott egy kukoricatáblán, melyen szabályos sorokban álltak a szárak, levéllándzsáikat lobogtatva, mint valami furcsa katonák, egy különös hadseregben, mely az aratók keze általi halálra kárhozatott – melyet rajtuk kívül mindenki jól tudott. Jácint megállt a kukoricatábla szélén, onnan figyelte a furcsa kis település ébredését. Néhány házból bő ruhát viselő emberek léptek elő. Páran állatokat tereltek, mások különös szerszámokkal vállukon indultak útnak. A gyermek még nem látott ehhez hasonlót: a falu fáradtan ébredezve törölte ki szemeiből az álmot. Végül Jácint elindult, hogy közelebbről is megnézze ezt a különös települést és furcsa lakóit. A falut széles földút szelte ketté, melynek mentén sorakoztak a házak. Ahogy végigment az utcán, fürkészve bámulták a gyermeket. Még az ablakok mögött ébredező családok is félbehagyták, amit éppen csináltak, s kisereglettek az udvarokra, hogy a kerítésen keresztül nézzék őt. Aztán valaki elkiáltotta magát. Jácint nem értette, mit mondott. Furcsa, értelmetlenül egymásra halmozott hangok sokasága volt számára amit hallott, de a hang enyhén megbicsaklott, majd még hangosabban mondta tovább. Félelmet és dühöt sugárzott. Majd újabb kiáltások szakadtak föl a torkokból – a gyermek úgy hallotta, mintha ugyan azt a hangsort kántálták volna újra meg újra.
5
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
Aztán valaki mellette termett, és az oldalába vágta az öklét. Jácint megfordult. Nagydarab, szívós emberek tartottak felé, szemükben félelem és elszántság tükröződött. „Félnek tőlem” – döbbent rá a gyermek – „Pedig sokkal kisebb és gyengébb vagyok náluk… Vagy féltenek tőlem valamit?” – több gondolatra nem jutott ideje, mivel az emberek megszaporázták lépteiket s ő futásnak eredt. Átvágott a falu egyetlen utcáján, aztán eliramodott a völgy másik pereme felé. Az üldözői a falu határán túl lassan elmaradoztak, s ő magára maradt. Ezek az emberek valahogy nagyon mások voltak, mint akikkel azelőtt találkozott a falon túl. Azok mintha észre sem vették volna őt. Vajon mi különbség lehetett ezek s azok között? Sötétkék víz fodrozódott mindenütt, amerre a szem ellátott. A távoli horizonton összeolvadt a víz s az ég kékje. A partot finom, fehér homok fedte. A naptól langymeleg szemcsék simogatva fogadták magukba a gyermek meztelen lábait. Jácint lehajolt, haja a szemébe hullott, s kezeivel fölmarkolt egy kevés homokot. Az óceán felől érkező sószagú levegőnek oldalt állt, kezét a szemei elé emelte, s tűnődve figyelte, ahogy az apró szemcsék kifolynak ujjai közül a szélbe. A finom, fehér port apró kis kavicsmorzsák alkották, s Jácint elvarázsolva figyelte, ahogy meglovagolták a szelet, mint megannyi apró ejtőernyős. Aztán beleült a finom homokba, lábait az óceánból kicsapó hullámokba mártotta, s élvezte, ahogy a szél végigsimította arcát, beletúrt hajába, belekapott lógó ruháiba: Mintha kíváncsi lett volna rá, meg akarta volna őt ismerni, ahogy levegőujjaival végigsimított rajta. Hallgatta a hullámok halk csobogását, amint titkokat suttogtak a szélnek, s a vízimadarak elelhaló majd újra fölhangzó énekét. „Hát itt volna világ vége, s nincs tovább?” – billentette oldalra fejét, a nagy kékségbe bámulva – „Mégis kell lennie valaminek az óceánon túl is, nem? Úgy, ahogy az óceánon innen is van valami…” – leereszkedtek pillái, úgy hallgatta az óceán hangjait – „Vajon mi lehet ott, az óceánon túl? Egy másik világ? Vagy ennek a mása?” Jó ideig könyökölt így, majd végignyúlt a parton. Az arcát keretező hajfürtjeiből fölfölkapott néhány tincset a szél. Szemei lecsukódtak, s ő álomba merült: elringatták az óceán halk hullámai. A nyugati horizont fölött ereszkedő Nap sugarai szűrődtek be pilláinak ernyőjén, mikor felébredt. Fölötte fehér, gyapjas bárányfelhők úsztak a türkizkék égen. Kényelmesen feküdt a meleg homok ölén, fölötte langyos légáramlatok siklottak kelet felé. A part mentén északnyugatra különös alakú homokbucka körvonalai rajzolódtak ki a napfényben. A gyermek lassan feltápászkodott, s elindult, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A vízbe egy kis homokpad nyúlt be, s ezen egy megfeneklett csónak árválkodott – jött rá Jácint, mikor közelebb ért. A csónak kopott volt, nyers fából készítették, s egyes részeit úgy megviselte a víz ostroma, hogy korhadozni kezdett, mindennek ellenére csak az egyik evezőjét veszítette el, s a másik épen pihent a csónak alján. A gyermek arca felderült – „Mégis kiderítem, mi van az óceán túloldalán!” – gondolta. Bokáig gázolt a vízbe, s húzni kezdte a vén vízi alkalmatosságot, mely meggyötörten vánszorgott utána, mint egy tengeri medve, – aki fölött igen csak eljártak az idők – ősz szakállal, s bajusszal, rosszalló nyekkenéssel adva tudtára fiatal utasának, hogy ő már eleget járta a vizet – talán túl sokat is, és inkább maradna a parton, a szárazföld biztonságában élvezve nyugdíjas éveit.
6
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
A fiatal kölyök azonban vagy nem értette a vén matuzsálem kívánságát, vagy más álláspontot foglalt, mivel a csónak tiltakozása ellenére belemászott, helyet foglalt az imbolygó lélekvesztő egyetlen padján, s az evezőt a vízbe merítve indult meg az aranyhídon a nyugodni térő vörös napkorong felé, evezőjéről a naplementében ragyogó, izzó aranycseppek csöpögtek az óceán nyugodt fodrozódását megtörő csónak csapásába. Az óceán éjszakai nyugalmát őrjöngő viharok korbácsolták fel. Sötét hullámok nőttek ki a csendes víz hátából, s tombolni kezdtek. Az égen haragos felhők hada gyülekezett összecsapásra készen. Az ég seregei mennydörögve s villámokat szórva estek egymásnak. A dühödt hullámtajtékok fel-felsejlettek a villámok fényében, s átcsaptak az apró csónak fölött, feleslegessé vált játékszerként tiporva el azt. A sekély víz – mintha folyékony kristály lett volna, – tisztán engedte látni az óceánfenék színes sziklái között zajló életet: tarka halak kolóniái vonultak a békésen fodrozódó hínárok közt, nagyobb fajta, fekete, tüskés kövekként feküdtek a tengerisünök az aljzaton. Az apró remeterákok elbújtak üresnek tűnő, tornyos csigaházaikban, mintha igazi, vén, szakállas remeték lettek volna. A nap fáradtan kezdte dörzsölgetni az álmot szemeiből az öböl felett, melyre lapos árnyékot vetett a kis sziget, amelynek partjait ártatlanul mosták az óceán tajtékai – mintha mindig ilyen békés és nyugodt lett volna. A sziget nem volt több egy alacsony, füves dombnál, s néhány öreg, terebélyes, különös fánál, melyeknek csoportjai elszórtan népesítették be a szigetet zöld lombjaikkal. A part sziklái közt egy apró, szokatlan halom hevert. Közelebbről egészen emberformája volt, de ahhoz túl kicsinek tűnt. Fehér arcára árnyékokat leheltek a hajnal sugarai. Hosszú, vizes haja a környező sziklákhoz tapadt, végtagjai mozdulatlanul feküdtek a sziklák közt, viharvert ruhája alól kilátszó fehér testét vörös karcolatok borították, mintha valaki üzenetet akart volna hagyni a gyermek bőrén. Jácint lassan kinyitotta szemeit, felköhögött némi vizet és beszívta a sós levegőt, melyet mintha az óceán lehet volna magából. Tagjait sebek barázdálták, egyedül volt egy soha nem látott szigeten, s ő mégis mosolygott: alatta a víz életvidáman fodrozódott, a Nap elsimította a felhőket az égen. Végtelen kékség uralta az eget éppen úgy, mint az óceánt. A gyermek feltápászkodott, egyik szikla után a másikat megmászva ért el az üde zöld fű borította domboldalig, melynek furcsa, porhanyós talajába kezeivel is alaposan meg kellett kapaszkodnia, hogy feljuthasson a dombtetőre anélkül, hogy visszacsúszna a sziklákra. Odafönt láthatóvá vált, hogyan öleli körül a sziget zöldjét az óceán végtelen mélykékje. Felettük az égen megannyi fehér léghajóként úsztak a felhők a sós szélben. A láthatárt magas, terebélyes fák körvonalai barázdálták, és egy különös árnyék: volt valaki az egyik fa lombjai alatt. Az idegen egy faállványon lévő vászon előtt állt, s színes vonalakat vitt fel rá egy puha, vékony ecsettel. Lassan megfordult, s úgy mosolygott rá a gyermekre, mint valami régi ismerősre. – Éppen téged festettelek – nézett barátságosan Jácintra. – Ki vagy te? – ráncolta szemöldökét a fiú. – Azt nehéz volna megmondani. Még jómagam sem tudhatom – nézett vissza töprengve a fiúra – De voltaképpen én a sziget remetéje volnék, ha fogalmazhatok így. Az óceánt festem – mutatott végig a fűben heverő vásznakon, melyek mindegyike a vizet ábrázolta: ahogy tajtékzik, ahogy a naplemente vöröslő sugarai táncolnak fodrain, szélcsendben, Holdfénynél… – Az óceánnak megannyi arca van, s mind más és más. Annyi élet van benne,
7
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
mintha maga a hatalmas víztömeg is egy ős öreg, élő, lélegző teremtmény volna. Nem is gondolnád, mennyi élet lakozik benne. Több élőlénynek ad otthont, egészen odalent a mélyben is, mint amennyi teremtmény lakik az összes többi helyen együttvéve! Ott mélyen, az egy teljesen más világ – ragyogott fel az idegen szeme – Egyszer le fogok menni oda, egészen mélyre, ahonnan valamennyien jöttünk. Odalent minden olyan más lehet, csupa új. Egy csodálatos, soha sem látott, másik világ! – ringatóztak a hullámokon az idegen szemei – Mindenkinek megvan a maga sorsa, a saját útja, nem gondolod? – Talán. Vagy csak visz az ár – sóhajtott az égre nézve. – Van egy csónak a sziget háta mögött, ha tovább akarsz menni – fordult vissza vásznaihoz az idegen. Jácint egy darabig nézte a különös alakot, majd elindult a sós áramlatok felé, hogy ismét útra keljen. Alant az óceán sötétkékje, odafent az ég világos végtelenje terült el. Mintha sehol sem lett volna határa egyiknek sem. Úgy tűnt, hogy az árva csónak az idők végezetéig sodródhat az áramlatok titokzatos rendszerének hátán minden akadály nélkül. Megérintette a végtelen: minden örök volt, változatlan, csak a csöppnyi csónak s utasa tűntek múlandóknak. Nevetségesen rövid életűnek és magányosnak érezte magát a végtelen óceán közepén a perzselő napfény hullámokon rohanó szikrái közt. Minden lehetségesnek tűnt. Elhitte, hogy aki örökké kergeti a Napot, egy napon elérheti. Aki töretlenül keres valamit, egyszer megtalálja. A két kék találkozásánál, a horizonton egy sötét folt emelkedett ki a végtelenből. Úgy folyta körbe az óceán sötétkékje, mint sziklát a pusztító folyó, melyet ma még megkerül, de holnap magába rántja a mélységbe, ahová soha sem érnek le a Nap sugarai. A sötét folt alaktalan szigetnek tűnt, de nem lehetett pontosan megmondani róla, mi is valójában: nem látszott sem a vége, de azt sem lehetett róla biztosan megmondani, hogy nem lettek volna más partjai. Jácint még soha sem látott ehhez foghatót. Nem tűnt többnek egy hétköznapi szigetnél, ő mégis többnek hitte: volt benne valami más is, valami meghatározhatatlan. Ahogy a part felé kezdett közeledni, a víz egyre világosabb lett, s felszínén furcsa, szivárványszínű lények bukkantak föl. Néha az ég felé dobták magukat, furcsa, madárdalra emlékeztető hang kíséretében, mintha szívesebben lettek volna az ég apró vándorai, mint a mély óceán lakói. A víz tajtékos fodrai különös mintázatokat rajzoltak a part homokjába, melybe belefúrta magát a csónak orra. Eltévedt dallamfoszlányok ringatóztak a szélben, mintha valahonnan távolról érkeztek volna. A szigetet változatos, zöld növények borították, melyek közt kitaposott földutacskák kanyarogtak, majd alábuktak, egy völgy lejtői felé. A gyermek lassan indult el a furcsa hangok irányába a part mentén haladva miután kiszállt csónakjából. Jácint nem tudta, mennyi idő telhetett el így, míg apró, rejtett öblök partjain vágott keresztül, de mire megpillantotta a hang forrását, a Nap már a nyugati horizont felé ereszkedett, az ég alja bíborba öltözött, az óceán ritmusosan ringatózott az egyenesen a Napba vezető aranyhíd. A hosszú, homokos partszakasz egyik távolabbi pontjában valami sárgás-vöröses fény pislákolt, s a körülötte állók furcsa sziluettjét ragyogta körbe, s ebből a gagyogásból egy furcsa, ismerősnek tűnő, régi dallamot vett hátára a szél, s vitte magával elhaló csengését, amerre járt.
8
Csonka Szilvia
A szeretet vándorai
A nedves homok körülölelte meztelen talpainak vonalát, igyekezett megtartani az utókor számára, ám a vén óceán egy fáradt sóhajjal elsimította az apró egyenetlenséget. A tábortűz sápadt fénye nevető gyermekarcokon játszott, akik különös hangszereket szólaltattak meg, mások csengő-bongó hangon énekeltek egy dalt, melynek szövege elmosódott, szétmállott, mint egyetlen csepp a nagy tengerben, mégsem veszett el, odaillett, mintha különös jelentést hordozott volna magában. Amint közelebb ért, a gyermekek felpillantottak egy percre, de nem szakították meg a dalt. Az egyikük: egy vörös hajú, szeplős gyermek mosolyogva intett neki, hogy foglaljon helyet. A körben ülő alacsony alakok egymásba kapaszkodva ringatóztak az izzó parázs körül, a vörös ragyogásba nézve, és hagyták, hogy magával sodorja őket a dallam. Jácint nem tudta, hogyan, de hirtelen azon kapta magát, hogy a tömeggel együtt halkan duruzsolja a dallamot, részévé válik, akár mi is volt az. Körülölelte a nyugodt melegség. Minden olyan egyszerűnek, könnyűnek és tökéletesnek tűnt, mint a lebegés. Mintha langyos, kék óceán felszíne alatt lett volna: testét lomhán végigsimították a meleg vízáramlatok, fölötte a távoli Nap fénye derengett át a kéken hintázó felszínen. Körülötte lüktetett a csend és a nyugalom, néhány apró hallal, melyek könnyedén siklottak a vízben. Minden a lehető legjobb volt: tökéletes. Szívében túlcsordult valami kellemes, meleg érzés és kedve lett volna szorosan magához ölelni az egész világot, mert úgy érezte, akár mi is történjék, nagy baj sose lehet: minden úgy történik, úgy van, ahogyan lennie kell és többé már nem akarta megkeresni azt a másik világot az óceán túloldalán. A vöröslő naplementében két alakot látott kirajzolódni, ahogy egymás kezét fogva könnyedén szökelltek az aranyhíd egyik vöröslő hullámtajtékjáról a másikra: felé jöttek. Kecsesek, karcsúak voltak mind a ketten: az egyiknek vékony válla, hosszú ruhája, s arca körül játékosan örvénylő, göndör tincsei voltak. A másiknak vastag vállai is keskeny dereka volt, ahogy a lángoló nap körbefolyta alakjukat, mely felizzott a nyugodni térő Nap végtelen horizontja előtt. Két nagyon ismerős alak volt ez Jácint számára: kellemes melegség öntötte el. Arca felderült, mintha csillagok ezrei ragyogtak volna szemeiben. Csupán néhány halk zörejből állt az egész világ. Néhány elhaló hang, savanykás íz, dohos, poshadt szag, hűvös szellő tétova ujjainak érintése. Ismerős, folytonosan önmagát ismétlő világ bontakozott ki körülötte, ahogy az álom tétován, hangtalan elszállt valamerre: át a repedezett plafonon, túl a háztetőn, egészen föl a város templomtornyainak ablakáig, halkan belefújt a harangok öblös hasába, de itt sem időzhetett sokáig. Beleveszett a színes álmok örvényébe, s súlytalanul felszállt valamerre az égbe, talán vetett néhány lekicsinylő pillantást a vakítón ragyogó, távoli, idegen csillagok ragyogására, s aztán eltűnt valamerre, a végtelenbe, hogy alkalom adtán ismét visszatérjen, de valamit mégis hátrahagyott. Elment, de ottmaradt az új világra nyíló, fáradt szemekben, a szívek mélyén haloványan pislákoló lángban, s fényével beragyogta az egész világmindenséget. Ott ragyogott a legsötétebb házak mélyén is, a legsötétebb éjszakák némaságában: egy apró, melegen pislákoló tábortűz volt, mely képes volt bevilágítani az egész világ végtelen sötétjét, s tovább hajtotta a tévelygő lelkeket egészen a csillagos égig. Összetartotta az egész, apró, múlandó teremtményekből álló világot, mert örök volt, és egyformán pislákolt mindenhol.
9
