IFJ. FEKETE ISTVÁN
Bogáncs Amerikában
IFJ. FEKETE ISTVÁN
Bogáncs Amerikában
Zenit könyvek
Borítógrafika: BUDAI TIBOR
Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történô többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!
© Ifj. Fekete István, 2010 © Zenit könyvek, 2010
Bogáncs… A kis pumi alig öt hónapos volt, amikor ebédidôben elcsavargott a nyájtól, amit Fekete István a Bogáncs címû könyvében így írt meg: „És ebbôl [Bogáncs nyúlkergetésébôl] lett a baj, ami a kiskutya életútját idegen tájakra és meglepô környezetbe irányította. A véletlenek furcsa összeállása volt ez Bogáncs ellen, s a kiskutya nem tehetett ellenük semmit. Mert véletlen volt az, hogy Jancsinak [a juhászbojtárnak] éppen ezen a napon kellett fogat húzatni… Véletlen volt az is, hogy az öreg számadó juhász éppen akkor bóbiskolt el delelés közben, amikor a nyúl felugrott… Véletlen volt, hogy Bogáncs kivételesen nem ugatott, hanem hangtalanul vágtatott a nyúl nyomában. Még a birkák sem néztek oda, amikor a kiskutyát elnyelte az erdô, a véletlenek sûrû szövevénye, hogy fájdalmasan sokáig ne tudjon belôle kiverekedni. Bogáncs szorgalmasan, sôt lelkesen loholt a nyúl nyomában, bár a hajsza eléggé reménytelennek látszott már az elindulás pillanatában is. A távolság köztük egyre nôtt, késôbb már csak a meleg csapán rohant ifjú ismerôsünk, s amikor egy patak is keresztezte az irányt, a csapa elveszett. A kiskutya megtorpant, aztán átugrotta az árkot, és csak úgy találomra szaladt a sûrû bozót nyílásain és alagútjain, míg egyszer csak felbukott, mintha meglôtték volna. Felbukott, és fogva volt, mert beleszaladt egy tôrbe. Szerencsére az egyik lábát is 5
odafogta a drót, s így nem tudta megfojtani, de véresre verte magát dühös félelmében, és vonított is, már amennyire a drót megengedte. De nem válaszolt senki. A fák most félelmetesen susogtak, fejében zúgott a vér, szíve ijedten kalimpált, és a rigófütty olyan távoli volt, hogy alig hallotta. * * * Amikor az öreg Galamb felébredt déli szunyókálásából, és összeszedte az álomban ellustult gondolatait, elôször is botja után nyúlt, aztán a kutyát szólította: – Bogáncs! A birkák felemelték fejüket, és odanézett Csámpás, a közeli tölgyfa alatt heverô szamár is, de csak a felhôk árnyéka szaladt a legelôn néma figyelmeztetéssel, hogy valami történt. – Hol van ez a kutya? Nem válaszolt senki. »Elment volna Jancsi nyomában, vagy az erdôbe csavargott el? Csak jönne ez a gyerek, mert a falkát nem hagyhatom« – dohogott magában az öreg. De Jancsi nem jött – ez is a véletlenhez tartozott –, mert a fogorvos motorja elromlott, s csak késéssel érkezett a rendelôbe. Az öreg juhász élesen füttyentett, amire válaszolt is egy sárgarigó, de más nem történt, s a birkák maguktól széledtek délutáni legelésre. »Csak nem lôtték meg? – gondolkozott az öreg. – De azt hallottam volna. Vagy hazament? Ámbár ezt sose tette meg. Csak jönne valaki, rábíznám a falkát, és bemennék az erdészhez, hogy a kiskutya eltûnt, ne bántsák…« De nem jött senki. Galamb Máté fáradtan és komoran ballagott a falka nyomában, és úgy érezte, mintha fél lábát elvesztette volna. Nem volt ideges, mert sose volt ideges, de alig hajolt lefelé a nap, máris 6
megfordította a nyájat, és elindult hazafelé. Csámpás – aki elvbôl csak a harmadik felszólításra engedelmeskedett – kapott is a füle közé a hosszú juhászbottal olyant, hogy a szeme szikrázott tôle, s egyszerre megérezte, hogy valami nincs rendben. – Hol ez a gyerek? – nyitott a konyhába otthon. – A Jancsi? – Hát hányféle gyerek van még itt?! – szikrázott az öreg szeme, és Mariska, a lánya azonnal tudta, hogy itt valami baj van. – Nézz ki az útra… Mariska végignézett az úton. – Gyün! – Na, hát csak gyöjjön is, mert a Bogáncs elveszett! – A kutya? Mariska természetesen jól tudta, hogy csakis a Bogáncs nevezetû kis pumiról van szó, de a beszéd úgy jó, ha annak minden szava alaposan kiformálódik a nyelv gyúródeszkáján, fel-le jár a gondolatok garatján, amíg végre elhelyezkedik, megnyugszik, s azonmód új szavakat és gondolatokat szül. Galamb Máté nem válaszolt, és jobb is, hogy nem válaszolt, mert válaszát tömörsége miatt leírni úgysem lehetne: csak az ajtót nézte, és Mariska végre megértette, hogy még egy megjegyzést a légkör nem bír el. Szerencsére megérkezett Jancsi. Jó hosszút köpött az ajtó elôtt, jelezve egyúttal, hogy a foghúzás kiválóan sikerült, amirôl egyéb mondanivalója nincs, de amikor belépett a konyhába, azonnal megérezte, hogy viharzónába került. A csend nyomasztó volt. Szó nélkül kirakta a dohányt az asztalra, pipaszárt, tûzkövet, lámpabelet és sót, lenyelve közben a kérdést, hogy: »Mért hajtott ilyen korán haza, Máté bátyám…?« (Majd megmondja, ha akarja.) Ehelyett azt mondta: – András bátyám tisztöletit küldi. Ott volt az is a doktornál… Galamb Máté csak bólintott úgy mellékesen, aztán ültében rátámaszkodott a kosfejû juhászbotjára. – A Bogáncs meg elveszett… 7
– Mi?! – hördült fel Jancsi. – Mi? Mikor? Megyek a jágerhoz. – De siess, nehogy meglûjjék! Deleléskor tûnt el… Azt sem tudom, merre, mert bóbiskoltam… Amikor felébredtem, már nem volt ott. Így van! Lehet, hogy elkódorgott az erdôben, lehet… nem, azt nem gondolom, hogy valaki megfogta volna. – Bogáncsot… megfogni? – És Jancsi legyintett. – Szóval megyek. Ha elmaradnék… – Ennivaló a sütôben lesz – mondta Mariska –, addig is vágj egy darab kenyeret, iszen nem is ettél. – Nem kell! Tudok is én most enni… – tette hozzá, nehogy Mariska zokon vegye kurta elutasítását, mert Galamb Máté lánya sértôdôs volt, ami özvegységébôl eredt. Néha szinte kereste az alkalmat egy-egy kis megsértôdésre – szegény özvegyet akárki eltiporhatja… –, és alaposan kikönnyezve magát, megkönnyebbült. De most eszébe se jutott megsértôdni, mert apja komor hangulata úgy feküdt a konyhán, mint egy sötét felhô, amelybôl bármely pillanatban kicsattanhat az istennyila. Mariska sértôdései rugalmasan alkalmazkodtak a helyzethez. Most is: észre se vette Jancsi rövid visszautasítását, sôt elismeréssel nézett utána, amint a bojtár szinte futva ment le a völgynek, könnyedén ringatva vállát, mint akit nem terhel a nehéz ebéd gondja. Jancsi gondolatai kizárólag Bogáncs körül forogtak. Elsô persze az erdész, hogy adja ki a parancsot a vadôröknek Bogáncs épségét illetôleg. Ez sürgôs! Aztán… aztán még nem is tudta, mi a teendô. Mindenesetre toronyiránt vágott át az erdôn, amit roszszul tett, mert ha a rendes úton megy, okvetlenül meghallotta volna a kiskutya siránkozását. De hát ez is a véletlenek sorozatába tartozott, amelyek kerítésként állták útját minden igyekezetnek, hogy Bogáncs visszakerülhessen az akolba, a birkák közé, ahol öt hónapos korára már altiszti rangot nyert. A bojtár nem törôdött vele, hogy tépte az ág, szúrta a tüske, fogta a földiszeder, csak Bogáncs járt az eszében, de eltûnésére semmi magyarázatot nem talált. 8
»Hej, Bogáncs, Bogáncs, jó kiskutyám! – sóhajtott. – Csak az erdész otthon legyen!« Persze nem volt otthon. – Mért kellene, Jancsi? – érdeklôdött a felesége. Jancsi elmondta bánatát, elmondta az öreg Galamb még nagyobb bánatát, s az egész birkatársadalom végleges züllését, öszszekötve Bogáncs pótolhatatlanságával. Az asszony, látva a bojtár ziláltságát, verejtékes arcát, összekarmolt képét, megszánta a legénykét. – Ezzel nem lehet várni! Gyere be, fiam, majd intézkedünk… – Az erdészné szeretett intézkedni, s ezt Jancsi helyeselte, bár az erdész – többnyire egészen feleslegesen – kapálózott felesége intézkedései ellen. A telefon megnyugtatóan csengett, s az asszony az »igazgatóság nevében« utasította a vadôröket, sôt a vadôrök feleségeit is (ez különösen jólesett neki, mert az asszonyféle csak saját nemének tud igazán parancsolni), hogy a gazdaság fajpumija eltûnt, s mindent tegyenek meg felkutatása érdekében. Szerencse, hogy az erdésznek nem volt pallosjoga, mert az asszony egy-két nyakmetszést is beígért volna a rendelkezés hevében… Jancsi így is nagyon meg volt elégedve. Aztán arra gondolt, hogy kimegy az országútra, s az utasembereket is kivallatja, nem látták-e az akol szeme fényét? Az országút azonban némán kanyargott az erdô zöld ágyában, és szürkesége nem mondott semmit. A nap már a fák sudarán pihentette vörös tányérját, és a fák árnyéka elindult már az alkony felé. Jancsi néha füttyentett és hallgatózott, de csak a harkály nyerített vissza, vagy a szajkó kiáltott csúfondárosan, majd az is elhallgatott, és csak a néma denevérek cikáztak az út felett, ám ôk titokzatosak voltak, s akkor sem szóltak volna, ha tudják, hogy hol van a kiskutya. A bojtár törôdötten talpalt a szomszéd falu felé, mert hátha ott mondanak valamit, de a következô fordulónál meghökkenve 9
állt meg, mert festett, kéményes kocsik álltak az erdô ölében: két tarka póni és több nehéz ló legelte a füvet, s az egyik kocsi mellett három férfi veszôdött a királyokkal és dámákkal, akikhez többnyire valami baj vagy bonyodalom tartozik. A kocsi lépcsôjérôl pedig egy fürdôruhás hölgy figyelte elmélyülten a kártyázókat. A partinak éppen vége szakadt, s a nô hatalmasat csapott figyelemre méltó karjára. – Alajos, úgy játszottál, mint egy kisegítô kontrás. Minek vesz az ilyen ember kártyát a kezébe?! – Malvinkám, rövid idô alatt gorombaságokat fogsz hallani. – Inkább kártyázni tanultál volna meg! Mit parancsol, fiatalember? Jancsi kissé zavartan emelte meg kalapját. – Egy kiskutyát keresek, kérem szépen, a kutyámat. – Nem láttuk – mondta a hölgy, ismételten karjára ütve, ahol egy szúnyog érdeklôdött a táplálkozási lehetôségek iránt –, bár láttuk volna e helyett a vergôdés helyett, amit a férjem végzett kártyajáték címén. – Bogáncs a neve – mondta Jancsi, csak hogy mondjon valamit, és elpirult, mert nem tudott máshova nézni, mint a fürdôruhás nôre. – Bogáncs? Szép név, de nem láttuk. – Hát akkor keresem tovább – emelte meg Jancsi újra a kalapját, és elindult, hátán érezve a cirkuszosok tekintetét. – Csinos kis legényke – mondta halkan a nô –, és hogy elpirult… Alajos szimatolni kezdett. – Most ne a csinos legényeken járjon az eszed… Miféle szag ez? – A krumpli! – kiáltotta a nô, és egyetlen ugrással eltûnt a kocsiban, ahonnét lábosok zörgése és a tûzhelyajtó csattanása hallatszott. – Ha nem szólsz, Lojzikám, odaég… – hangzott a hitvesi elismerés. – Kontrajáték – mondta a Lojzivá finomult Alajos –, tégy alá 10
