Ifj. Fekete István
VUK újra otthon
Ifj. Fekete István
VUK
újra otthon
Móra Könyvkiadó
Az illusztrációkat BUDAI TIBOR készítette
Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és másolása szigorúan tilos!
A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu
© Ifj. Fekete István, 2009 © Móra Könyvkiadó, 2009
I.
Amikor Faragó vadôr háza elôtt megállt a kis teherautó, levették róla a ketrecet, amelyben Vukot visszahozták az erdôbe. Borsos fôvadôr kinyitotta a ketrec ajtaját, de Vuk nem szaladt el, hanem tett néhány lépést, és gyanakvó bizalmatlansággal nézte a három embert. – Na, menj szépen haza! – biztatta a fôvadôr. – Szabad vagy! Vuk, mintha megértette volna Borsost, lassan, hátrahátranézve futni kezdett. – Lôje le – mondta a sofôr vigyorogva Faragónak, aki vállára vetett puskával állt a teherautó mellett. – Szép bundája van, jó pénzért el lehetne adni! Én meg tudok hallgatni… A fôvadôr döbbenten nézett a kerek arcú sofôrre. – Ezt a rókát lelôni?! Azt hiszem, hogy az a sok büdös benzingôz, amit naponta beszív, teljesen elvette a maga eszit! Ha egyáltalán volt mit elvenni… A sofôr holdvilágképe sértôdött lett. – Mér’? Ez is csak olyan bolhás róka, mint a többi! A fôvadôr nagyot fújt, és hátratolta kalapját. – Egy felnôtt ember hogy tud ennyi marhaságot összehordani, mint maga?! – És Borsos úgy nézte a sofôrt, mintha azon gondolkozna, jól szájon vágja-e. A sofôr elvörösödött, és kicsit aggódva nézett fel a nála egy fejjel magasabb fôvadôrre. – Én csak aztat mondtam – dadogta –, hogy az egyik bolhás róka… éppen olyan, mint a másik… 5
A fôvadôr szinte fenyegetôen nézte a beijedt sofôrt. – Hát ide figyeljen! Elôször is ez a róka nem bolhás, mert a kislány, akinél idáig volt, mindennap fésülte és kefélte a bundáját. Másodsorban ez egy csodálatosan szép példány! Ilyen szép és nagy rókát nemcsak én nem láttam még életemben, hanem Tósok Jenô fôfelügyelô úr sem. És az ilyen ritka szép rókának bizonyára az utódai is ilyenek lesznek. Amibôl csak haszna lesz annak, aki majd meglövi ôket. Harmadsorban, és ez a legfontosabb, Tósok fôfelügyelô úrnál jobb szívû és derekabb embert maga sehol nem talál! – Eztet én is tudom, kérem – készségeskedett a sofôr. – Ha tudta, akkor azt is tudnia kellene, hogy egy ilyen ember kívánságát nem teljesíteni aljas gazemberség lett volna tôlem meg Faragótól itten. Majd elmondom neki, hogy maga le akarta lövetni ezt a rókát. Merthogy szép pénzt kapnánk a bôriért… Márpedig éppen a fôfelügyelô úr mondta, hogy eresszük szabadon. És hogy maga tud hallgatni! No hiszen biztosan örülni fog, hogy egy ilyen rendes, becsületes ember van a szolgálatában, mint maga! Borsos belevörösödött a beszédbe és a méregbe, a sofôr pedig elsápadt az ijedségtôl, és könyörögni kezdett: – Ne tegyen velem ilyet, fôvadôr úr! Éppen gyerek jön nálunk… és mi lenne velünk, ha nekem nem lenne munkám? Meg aztán én csak vicceltem azzal a lelövéssel. Becsületszavamra, csak vicceltem… A fôvadôr megvetôen legyintett. – Na hiszen, a maga becsületszava. Nem maga miatt, hanem a felesége és a születendô gyereke miatt nem szólok a fôfelügyelô úrnak! De tûnjön el, mielôtt megkérem Faragó vadôr urat itten, hogy az eleresztett róka helyett 6
eresszen magába egy csomó sörétet! Aztán majd azt mondjuk, hogy véletlenül sült el a puskája! A holdvilágképû hálálkodva beugrott az autójába, és kellemes karácsonyi ünnepeket kívánva a vadôr uraknak és kedves családjuknak, elrobogott, mintha üldöznék. – Lássa, Faragó, ezért is szép a mi szakmánk! Az erdôben ritkán találkozni ilyen oktondi és tisztességtelen marhával – mondta Borsos, mikor a kis teherautó halkuló dongással eltûnt a kanyarban. Vuk egyre gyorsuló futással hagyta maga mögött az ismerôs tájakat. Kissé fárasztotta a futás, hiszen a rabságban töltött tíz hónap alatt elpuhultak az izmai – de a szíve vitte elôre. Csele kint állt a barlang elôtt, mikor Vuk odaért. Elôször felborzolódott szôrrel nézte a váratlanul feltûnô rókát, de amikor megismerte, lehasalt, és szeme ragyogott az örömtôl. – Tudtam, hogy visszajössz, Vuk… – sírta. – Tudtam! Sut is sokszor mondogatta, hogy várjak rád, mert te viszszatérsz hozzám… Hadd meséljem el gyorsan, hogy hét gyerekünk született. Mindegyiknek párja és saját területe van már… Majdnem olyan nagyok és szépek, mint te vagy, Vuk. Majd meglátod! – Sutról mit tudsz? Remélem, jól van. – Jól van, és néha meglátogat. Néhányszor vadászataink közben is találkoztunk. Miután a gyerekek megszülettek, éjjel-nappal hordta nekünk az élelmet. Tudom, sokszor napokig koplalt, vagy csak néhány falatot evett, hogy én és a gyerekek jóllakhassunk… Sírni fog örömében, mikor meglát téged! 8
– Igen, Sut igazi jó barát – mondta Vuk meghatottan. – Majd én is mesélek neked, Csele. A Simabôrûek nagyon jók voltak hozzám. Különösen egy fiatal… majd mesélek róla. Szép házat adtak nekem… fenyôbokor is volt benne… A mi erdônkbôl való, megismertem a szagát… Nagyon sokat gondoltam rád, Csele… – Én is rád, Vuk… úgy hiányoztál! – mondta Csele, és Vuk vállára hajtotta a fejét. Hosszú percekig álltak így, aztán Vuk nagyot ásított. – Menjünk aludni, Csele! A mai nap meg a sok futás nagyon kifárasztott. Úgy látszik, a Simabôrûeknél elgyengültem. Vuk körülnézett a barlangban. – A Simabôrûeknél nagyon szép házam volt, de ez sokkal szebb, mert velem vagy, Csele… És a két róka csillogó szemmel nézte egymást. A barlang alatti völgyet, mint puha takaró, befedte a köd. A szél csendesen dúdolgatva járkált a határban. Az égen selymes felhôfoszlányok hamvában úszott a hold, és lágy simogatással hullott a hó. S a barlangban szorosan összesimulva két róka a jövôrôl álmodott…
II.
Vukot az elôzô nap izgalmai és a sok kilométeres futás nagyon kifárasztotta, ezért sokáig aludt. Arra ébredt, hogy kellemes illat csiklandozza az orrát, s ettôl hirtelen nagyon éhes lett. Mikor felnyitotta a szemét, egy hatalmas vadkacsa feküdt elôtte. Felállt, és akkorát nyújtózkodott, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. – Ez a nagy Tás hogyan került ide? – kérdezte mosolyogva Cselét, aki a barlang bejáratában feküdt, és ôt nézte. – Olyan mélyen aludtál, hogy nem akartalak felébreszteni, mikor vadászni indultam, Vuk. Ez a kövér Tás nagyon elôvigyázatlan volt, és a víz partján aludt. Elhoztam neked. Vuk magához húzta a kacsát. – Gyere, Csele, mert olyan éhes vagyok, hogy egyedül fogom felfalni Tást, amit szégyellnék. Csele csillogó szemmel nézett Vukra. – Olyan izgatott és boldog voltam, hogy újra velem vagy, Vuk, nem tudtam aludni, és elmentem vadászni. Tás azonban teljesen a tiéd, mert vadászat közben találkoztam egy sánta Kalánnal, s ô lett a vacsorám. A nyulak húsát amúgy is jobban szeretem, mint a Tásokét. Vukot nem kellett biztatni, olyan nagy étvággyal kezdett enni, mintha napok óta éhezett volna. Néhány perc múlva már csak a feje, a nyaka és a lábai voltak meg a testes vadkacsának. Miközben Vuk vacsorázott – amit reggelizésnek is lehe10
