Horváth Márk
INHUMÁN INTIMITÁS Túlfokozás, kiüresedés és vágytalanság
Részlet Lars von Trier: A nimfomániás c. filmjéből
„A nagy bűntények paroxizmusok, amelyeknek megpillantása irtózattal tölti el az egészséges lelkű embert.” Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése
1
Megismerés és penetráció: a különbségtétel okafogyottá vált. Anarcho-apokaliptikus korunk az obszcenitás és a tudományos racionalitás jegyében tette felismerhetetlenné az embert és környezetét. Hamis minden különbségtétel ’kint’ és ’bent’ között. Miben különbözik a penetrációktól meggyötört test egy vizsgált anyagtól? Látszólag a tudatvesztés a külső erőszak jele, a kívülről való erőszakos behatás, amely korlátozza az áldozat tudatosságát. Cselekvőképtelenség egy felfokozott cselekvés által. Nem vonhatjuk kétségbe általánosságban az aktivitás felsőbbrendűségét a passzivitással szemben, azonban bizonyos jellegű aktivitások esetén a tudatvesztés, az öntudat és önkontroll elvesztése éppen az, AMIRE A CSELEKVÉS IRÁNYUL. A nimfomániás című Lars von Trier-film főszereplője a különböző szexuális aktusokon keresztül keresi öntudata megsemmisítésének útját, a megnyugvás passzivitását keresi a libidinális aktivitás túltengésén át. Nem tesz mást, mint az öntudatlanságot öntudatosan keresve csalódik: fájdalma, szenvedése és meggyötörtsége nem eléggé teljes és kikezdhetetlen, mivel e mazochista kereséséhez öntudatának megtartásán, sőt annak felfokozásán keresztül keresi az utat. Nem elég gyenge ahhoz, hogy megvallja vágyakozását az önkívületre, a halál előtti megnyugvás fájdalomtól terhelt órájára való szomjazását. Ez a vallomás a behódoláson keresztül, a gyengeség és alávetettség megvallásán keresztül teljesedhet csak ki. Ez azonban az öntudatról való lemondás aktusa is egyben. Önfeladás és önfeláldozás az erőszakosságon, az erőszakos aktivizmuson keresztül kizárólag az önfeladáson keresztül mehet végbe. Az érzékelés és az észlelés az ütéstől és a megveretéstől a ’kint’ és a ’bent’ határvonalát fedi fel, egy olyan nem-helyet, aminek meghatározása kizárólag a negatív viszonyuláson keresztül található meg. A felismert nimfománia a nyugati kultúrában mára sokkal inkább elvárás, büszkeségi forrás, pozitív hivatkozási pont. A negativitás feláldozásán keresztül az öntudatlanba való átlépés veszett el: ezt a veszteséget ellensúlyozza a virulens pornográfia hiper-realitása és a szexuális megbetegedések számának szélsőséges ugrása. A késő-kapitalista társadalomban az átlépés, az intimitás elérése nem passzivitáson, visszavonuláson vagy a negativitás megannyi árnyalatán keresztül történik, hanem a pozitív viszonyulás kizárólagosságán. Mindenkihez pozitívan viszonyulni annyi, mint elveszteni a különbségtétel képességét. A pozitív viszonyulás is lehet túltengés, lehet önmegsemmisítő gesztus, pszeudo-áldozati szertartás. Persze a kiforrott és mély szimbolikus rendszereket kár lenne keresnünk egy ilyen kifordult viszonyulásegyüttesen. A negativitás hatalmának nem elismerése alapvető és letagadhatatlan hiba. A fájdalom és a megsebzettség aktivitási tényező, mind ’geológiai’, mind metaforikus értelemben: „egyes könnyek átfúrják a földet, majd más tájak csillagaiként bukkannak elő. Ki sírhatta a mi csillagainkat?”1 Cioran soraiban a negativitás és a fájdalom, a felismert és elismert tragikum világteremtő gesztus. A negativitás passzivizmusának, az elvonult zokogás aktusának túlfokozásán keresztül csillagképek jönnek létre a távoli és hideg űrben, amelyet kizárólag az emberi bukottság, az aláhullás és leereszkedés, a behódolás szomorúságának hevessége melegíthet fel. Milyen kötődéseket biztosít a végtelen űr hidege könnyek és csillagok nélkül? Hol találjuk azokat a viszonyulási pontokat, amelyek mentén saját szenvedésünket orientálni vagyunk képesek? Krisztus kereszthalálához képest a mindennapi fájdalom végtelenül kicsiny. Az uni1
Émile Michel Cioran: Könnyek és szentek, Budapest : Qadmon Kiadó, 2010, 87.
2
verzum csillagainak számához viszonyítva egy ember könnyei jelentéktelenek, szinte említést sem érdemelnek. Az általános negativitás, a könnyekből összeálló galaxisokon keresztül azonban az önfeladás azon aktusa vihető sikerre, amely valójában minden nimfomániás mélyén ott rejtőzik. A szexuális aktus, és különösen az inoperatív szexualitás, az okafogyott penetráció az elfojtott fájdalom perverz kifejezésmódja. Az idegen testek pulzáló forróságát az utca és a tárgyak sötét valósága váltja fel: az önkívületet nem a szexuális aktuson keresztül (legyen is az bármilyen erőszakos) kapja meg A nimfomániás főszereplője, hanem azon az erőszakon keresztül, amelynek szisztematikus alkalmazása mindig is részét képezte a premodern társadalmak működésének és jelentést stabilizáló mechanizmusainak. 2 A túltermelésre alapuló gazdaság rávetülése a szexuális életre a nimfománia: bio-hatalmi elváltozás, amely sokkal inkább a rendszer szisztematikus működésére utal, mint egy hibára. Ahogy a pornográfia textuális vagy audiovizuális megnyilvánulásai, illetve a pornográfia által keltett krízis-szerű, az orgazmus „kis halál”-ára utaló részleges pánikreakciói sokkal inkább a modern média belső, valódi lényegéhez tartoznak, úgy a nimfománia nem elhárítandó válságtünet, hanem korunk társadalmi normája. Az általános túltermeléshez való pozitív viszonyulás az öntudat és az önazonosság parodisztikus növekedésével jár együtt, miközben ennek éppen az ellentétére vágyakozik a társadalom. Miközben az e-mail levelezések 66 százaléka spam vagy junk – és ezt el is ismerjük –, nem merjük kimondani, hogy szexuális kapcsolataink nagy része is éppen ebbe a kategóriába tartozik. Junkmail és Junkszex.3 Az erotika eltűnését követte a szexualitás társadalma, a szexualitás társadalmát a pornográfia obszcenitása, a pornográfiát pedig a junkszex korszaka váltja fel. A junkszex felszabadítja az erotika és a testi vágyakozásokra irányuló pozitív viszonyulást, felszámolja az emberi etika korlátait. Eljuttat az erotikán túlra: ez az erotika paroxizmusa. A korporealitás feletti uralom feladása a végtelen pozitív viszonyuláson keresztül, az ideák kirobbanása. Könnyek helyett mesterséges spermiumok úsznak a hipermodernitás egén. Elmerülni az ég sötétjében, miután kihunytak a könynyek csillagai, ez a nihilizmus utolsó lépcsője, végső fogódzkodó nélküli állapot, ahol az állatias ösztöneit véglegesen kiélő ember „mint egy árnyjáték, visszafordíthatatlanul megpecsételi a világot”.4 Kihűlten és fáradtan, az állatiasság által kívül-belül átjárva feküdvén a szürke utcaköveken: alámerülés és eltűnés a beton inorganikusságába. Végtelen számú óvszer és fogamzásgátló cirkulál egy nimfomániás gondolataiban, vérkeringésében: de mélyebb és személytelenebb inorganikusságra vágyakozik. A junkszex hatására mesterséges spermiumok lepik el azt az eget: az ember többé nem „a mulandóságból az örökkévalóságba tart”, hanem a megmaradt és egyben megrekedt organikusságból az inorganikusság sötétje felé. 5 A békét a megismerhetetlen, elzárkózó és titokzatos tárgyak nyugalma adja. A nyugalomhoz azonban a külső behatás, az erőszak külső törvényének elfogadása szükségeltetik. Kábultan heverve a tárgyak ismeretlenségében: végtelen nyugalom az emberi közelség tartózkodástól mentes penetrációjától. Elhagyatott sikátorok kísérik a kárhozat útján a bűnösként önmagát feláldozó személyt, aki vágyakozik a veszélyre, remélve az erőszakot és a megsemmisülést. 2
Pierre Clastres: Az erőszak archeológiája, Budapest : Qadmon Kiadó, 2015 Susanna Paasonen: ’Irregular Fantasies, Anomalous Uses. Pornography as Boundary Work’. In: Jussi Parikka and Tony D. Sampson (eds.): The Spam Book: On Viruses, Porn and Other Anomalies From the Dark Side of Digital Culture, New York: Hampton Press, 2009, 165. 4 Cioran: Könnyek és szentek, 103. 5 Immanuel Kant: ’Minden dolgok vége’ In: Jacques Derrida, Immanuel Kant: Minden dolgok vége, Budapest Századvég, 1993, 94. 3
3
Kíváncsisága öntudatlan állapot, ahogy szomorúsága is az. Kiapadhatatlan libidója maga a nyomor elapaszthatatlansága, vágyakozása úgy szaporodik, ahogy a szenvedés. Az a helyszín, ami a mindennapok során abszurdnak és irrelevánsnak tűnik, valójában a feloldozás helyszíne, ahol az emberi kapcsolatokban megcsömörlött ember végső menedékre lelhet. Kizárólag az apokaliptikus zombi-filmek zsánere az, ami kihasználja vagy megmutatja a városi terek menedék-jellegét. Lars von Trier filmjének tárgyorientált kezdete egy olyan világ képét tárja elénk, amelyben a nyugalmat az árnyékos, és eső áztatta tárgyak közelsége adhatja, ahol az emberi kapcsolatok belső lényegévé vált az el nem ismert negativitáson alapuló megcsalatás. A tragédia a negativitás fel nem ismerése: a letagadás sem eléggé erőszakos. A pornográfia egyetlen szépsége ennek a nihilnek az elismerése; őszintén adja vissza társadalmi jelenünket. A fájdalom és a megvetettség interpretációjának sajátos újratervezését és sajátos expanzióját láthatjuk a film első néhány percében. Megnyugtató negativitás, elismert és nem elhessegetett fájdalom poszt-antropocentrikusan tálalva. A fájdalom nem a megviselt és lehasznált emberi arcon keresztül kerül bemutatásra (elég ha a főszereplő szétroncsolt vaginájára gondolunk), hanem a külvárosi épületekre való közelítés aktusán, mikor is a kamerát elsősorban a tárgyak sajátságos jegyei vonzzák és irányítják. A film főszereplőjére a hulló esőcseppek zajának és a különböző anyagok sajátos hang-együtteseinek felfedezése után talál rá a kamera. Nincs meg a pornográfiára jellemző kapkodó és gyors jelenetépítés, ahol a testnyílásokra való közelítés az egyetlen öröm. Az ember sötétsége eltörpül a megismerhetetlen és nem feltárulkozó külvárosi környezet elzárkózásához képest. Ahogy a SUNN O))) Aokigahara // Jukai című számában a torzított hangszerek zaja összefolyik az emberi nyögések, hörgések és elfojtott üvöltések ötvöződésével, úgy a nimfomániás fájdalma és összevertsége szánalmasan eltörpül az eső áztatta, nyálkás, már-már iszapos külvárosi környezet elnyelésre kész állagához képest. Szépség és negativitás hatja át Lars von Trier bevezető képeit, hasonlóan a SUNN O))) zenéjének megnyugtató sötétjéhez. A zajok és indusztriális neszek összefolytságának találkozása az embert magába olvasztó, szörnyszerű, eliszaposodott betontengerrel. Több tárgy közelsége szükségeltetik ahhoz, hogy elviseljük a még lélegző, de már rég nem élő főszereplő szenvedéstörténetét. Figyelmünket az egész film alatt a zörgő szemetesfedelek és megtelt csatornák vízbugyogása köti le: túl vagyunk az emberi szenvedésen való kesergésen. A negativitás erejének felismerését követően egészen könnyű kigyógyulni az inadekvát együttérzés betegségéből. A negativitás égből aláhulló sötétje a fizikai tér és a lélek minden sivatagán túllépő, kizárólag a végtelenben kiegészülő jóleső rettegés, a nem elismertség és a nem felismertség útja. Alávetettségünk felismerése, a vágyakozás általánosságának túlfokozása a nimfománia, egy olyan állapot, amely figyelmünket nem kötheti le jobban, mint az eső halk kopogása. Minden zaj egy sajátos csend felé vezet, a tiszta borzalom feloldozása felé. A hús egyben öszszeomlottság, a lélegzetvétel a tüdő abortálását követően csak technikai eszközzel lesz kivitelezhető. A visszafordíthatatlanság állapota sohasem kivételes. 6 Nincs semmi rendkívüli a hulló eső hangján kívül, nem találhatunk megnyugvásra más helyet, mint a hideg beton lefelé szívó ismeretlen mélységét. A felfokozott cselekvés előbb a szexualitás szervét semmisítette meg: a szerelem pusztít és a vágy szervétől megszabadít. 1119-ben Abélard-t Héloise iránt érzett csillapíthatatlan szerelme miatt fosztották meg férfiasságától. Ám a középkori skolasz6
M: Un-Sight/Un-Sound (delirium X.), gnOme Books, 2014, 43.
4
tikus gondolkodó felismerte a vágy és a kifulladás közti elkerülhetetlen kapcsolatot. A Historia Calamitatum alapján a büntetésül elszenvedett kínzást és kasztrációt Abélard jogos büntetésnek találta Heloise-zel folytatott titkos viszonyáért és házasságáért.7 A kasztráció a vágyért kapott büntetésként a bűnt kiváltó vágyakozástól szabadít meg úgy, hogy a vágyakozás helyébe lépő magasabb rendű irányultság utólag igazolja a büntetés okozta fájdalmakat. A vágyakozás tárgya, és a vágy szerve folyamatosan az emberi test része marad, azonban az ahhoz való sajátságos uralmi és kulturális viszony folyamatosan váltakozik. A libidinális ökonómia és a kapitalizmus ma felfokozza, majd nem kimondva elpusztítja a vágy szerveit. A vágyakozás egészen olyan szélsőséges szintig fokozódhat, amikor már a vágyat viszonozni nem képes inorganikus dologra irányulhat a szenvedély. Ez az a pont, amely a végső megtisztulás ideje. Míg A nimfomániás című film főszereplője otthonában mindent el kellett hogy kendőzzön, hiszen minden fallikus tárgyról, csúszós felületről a szexuális vágy jutott eszébe, addig az utcán fekve elmélyedve a hozzá semmilyen viszonyulásra nem képes, elzárkozó tárgyak sötétjében megleli azt a nyugalmat, ami valódi vágyakozásának tárgyát képezte. A sötét dolog, a dolog, aminek létéről még semmit nem tudunk, a fekete lyukak világa, amely végtelenül mélyre nyeli el a vágyakozást: egy olyan távoli immateriális materializmusba, ahonnan a visszatérés nem lehetséges. A here leválasztása a testről, vagy a vagina szétroncsolása szeparáció: erőszakos külső behatás, amelyre a belső belátás hiányában van szükség. A nemzésképtelenség, a herétlenség és a szétzúzott vaginalitás állapotában a mesterséges spermiumok alkotnak az embertől elzárkózó szigeteket a távoli égen. Mikor Rousseau a társadalmi intrikákba belefáradtan és a „bajoktól megriadt képzelettel” a tárgyak felé fordult, valójában nem tett mást, mint az emberi viszonyokról lekapcsolódott, tehát úgy viselkedett, mint a here a kasztráció során. Rousseau-t egy számára is szinte ismeretlen „belső ösztön” vezette a tárgyak, és egyben a természet felé fordulás időszakában, egy olyan szándék, amely bár nagyon is mélyen lakozott a francia filozófusban, de nem volt a sajátja. 8 Öntudatlanul idegenedett el az emberektől, öntudatlanul választódott le a társadalom testéről, akárcsak egy here a kasztráció során. A társadalom beteg testéről való öntudatlan leválást, az elkülönülés végső, parodisztikus gesztusát teljesíti be az öntudatlanul a betonon fekvő nő, aki nimfomániájának csúcsán éppen erre a hideg és egyben nagyon is bensőséges önkívületre vágyva adta oda magát bárkinek, felkínálván testének mindegyik nyílását. Abszolút nyíltság: végtelen penetráció. Elzárkózás: a kasztráció kínjai.
7
Larissa Tracy: Investigating the Culture of Castration In The Middle Ages itt: http://www.boydellandbrewer.com/content/docs/Castration_Culture_L_Tracy_%20article.pdf 8 Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai. Budapest: Magyar Helikon, 1960, 104
5