Hargitai Péter
A FORRADALOM LÁNYA
Hargitai Péter
A FORRADALOM LÁNYA
2014
Készült az alábbi kiadás alapján: Daughter of the Revolution © 2006 Cheetah: Schoolgirl Warrior © 2014 Peter Hargitai Fordította: LUKÁCS LAURA Fedélterv: Getty Images fényképének felhasználásával
ISBN 978-963-377-244-7
Copyright © 2006 Peter Hargitai © 2006 Lukács Laura © Fapadoskonyv.hu Kiadó Minden jog fenntartva Felelős kiadó: Fapadoskonyv.hu Kiadó
Ezt a könyvet a „pesti srácok” emlékének ajánlom, akik oly bátran harcoltak a szovjet túlerő ellen, és unokáinknak, hogy sose felejtsék el.
g Barna Izabellának hívnak, de a becenevem Gepárd, mert szélsebesen futok. Tegnap még tizennégy éves diáklány voltam, aki arról álmodik, hogy egy nap olimpikon lesz. Ma embert öltem. Nem születtem gyilkosnak. Anyám, apám nagyon szeretett. 1956. október 23-án, a Rádiónál kezdődött. Már nincs anyám, sem apám. A nyakamban lógó géppisztoly áll a legközelebb a szívemhez. Most már a Forradalom lánya vagyok.
. 5 ,
1 Most aztán nyakig vagyok a pácban. Álltam Aczél igazgató elvtárs íróasztala előtt, és a magam készítette plakátra meredtem, amelyen a következő szavak virítottak: „LE A KÖTELEZŐ OROSSZAL!” A múlt éjszakám gyakorlatilag azzal telt, hogy harminc rajzlapra nagy, kövér betűkkel rápingáltam ezeket a szavakat. Reggel aztán, jó korán, még bőven az első óra előtt bementem az iskolába, és rajzszöggel minden ajtóra kitűztem egyet, beleértve az igazgató irodájának félelmetes tölgyfaajtaját is. Azt hittem, nem lát senki. Alighanem tévedtem. Valaki beköpött. De ki? Mondanom kellett valamit védekezésképpen. Más nyelvek érdekelnek, mondtam Aczél igazgató elvtársnak. – Miért nem szabad az oroszon kívül más nyelveket is tanulnunk? Például angolt és… – Emlékezetem szerint nem adtam engedélyt, hogy megszólalj – vágott szavamba az igazgató. Dühös volt, márpedig Aczél elvtárs dühe többnyire maró gúnnyal párosult. – Van elképzelésem róla, ki ültethette el ezt az ötletet abba a buta fejedbe. Ugyan ki más, mint az a . 7 ,
reakciós apád? Ó, bocsánat. Mégsem lehetett ő, ugyebár? Hisz börtönben ül, nem igaz? Kommunista-ellenes szervezkedésért, ha nem tévedek. Nos, mégis úgy látom, már tizennégy évesen is mindent elkövetsz, hogy a nyomdokába lépj. Nem szóltam, és ettől annyira begurult, hogy mármár zihált dühében. Mégis az volt az érzésem, hogy élvezi a helyzetet. Elnyomta a cigarettáját a borostyánszínű hamutartóban, és kijelentette: – Figyelmeztetlek, Barna Izabella, ez nem játék. Vedd tudomásul, hogy máris ki vagy rúgva az atlétika csapatból. És ha rajtam áll, az iskolából is kirúgatlak. Tudod hová való vagy te? Javítóba, olyanba, mint régi jó Sztálin Munkabrigád. Messze mindenkitől, aki azt szeretné, hogy ne barátaink, hanem ellenségeink nyelvét beszéld. Igenis meg fogod tanulni, hogy tiszteld szovjet felszabadítóink nyelvét! És már holnap hozzálátsz! Holnap reggel pontosan fél nyolckor megjelensz itt, ebben az irodában, megértetted? A fegyelmi bizottság majd eldönti, mi legyen veled. Utáltam az iskolát. De arra a gondolatra, hogy elszakítanak anyámtól, húgomtól és nagynénémtől, kiszáradt a szám. – Sajnálom, Aczél elvtárs. – Nem hiszem, hogy tudod, mit jelent sajnálni. De majd megtanulod. Meg bizony. Holnap pontosan fél nyolckor, világos? – És kész. Becsukódott mögöttem a tölgyfaajtó. . 8 ,
Mit mondok anyámnak? Megöl. De nagynénémet talán rábeszélhetném, hogy jöjjön velem holnap, amikor fegyelmi bizottság elé kell állnom. Ő mindig szót ért mindenkivel. Bűbájos tud lenni, ha akar, és nagyon meggyőző. Talán rá tudná venni őket, hogy ne csapjanak ki az iskolából. Más tizennégy évesekhez hasonlóan utáltam is, szerettem is az iskolát. Szerettem a tornaórát, mert gerendán és korláton az egész iskolában nem volt nálam jobb. Száz méteren szintén én voltam a leggyorsabb, gyorsabb még a fiúknál is, Pálréti Gusztit kivéve. A barátnőim gyakran ugrattak vele, hogy egészen belepirultam: céklavörös arcbőrömön még a szeplők sem látszottak ilyenkor. Bele vagyok esve, mondták, azért hagyom győzni, valahányszor versenyzünk. Néha rájuk hagytam, hadd higgyék, hogy eltalálták, pedig nagyon is szerettem volna legyőzni Gusztit. Legalább egyetlen egyszer. Senkinek sem árultam el, de titokban arról álmodoztam, hogy egy szép napon olimpiai bajnok leszek, aranyérmet szerzek Magyarországnak. Ha sportról volt szó, nagyon büszke voltam, hogy magyar vagyok. Két éve, 1954-ben, Svájcban majdnem megnyertük a foci világbajnokságot, 1952-ben pedig, a helsinki nyári olimpián harmadik helyen végeztünk. Nem is olyan rossz eredmény egy tízmilliós kis országtól, hogy a harmadik legjobb az egész világon. . 9 ,
Most, hogy kirúgnak az atlétika csapatból, persze megrendült az az álmom, hogy valaha is bekerülhetek az olimpiai válogatottba. Kedvencem volt az atlétika. Egyszerűen imádtam futni. Rendszerint befonva hordtam a hajam, de futáshoz kibontottam. Akár zászló a szélben, úgy lobogott mögöttem a hosszú hajam. Az osztálytársaim szerint úgy futok, mint egy gepárd. Nem volt ellenemre, hogy a földkerekség leggyorsabb állatához hasonlítsanak, úgyhogy nemsokára – különösen, miután a budapesti döntőben megvertem Gusztit– rajtam ragadt ez a név. Nem akármi az, amikor a célegyenesbe érve több százan biztatnak, beleértve anyámat és a húgocskámat is: – Gyerünk, Gepárd, gyerünk! Sokért nem adtam volna, ha apám is láthatja, ahogy megnyerem ezt a komoly versenyt. A húgom hamar rákapott új nevemre, de anyámnak nem tetszett. Neki nem volt elég finom és nőies. Azt hiszem, apámnak nem lett volna kifogása ellene. Igaz, tőle is kaptam becenevet, de az szelídebben hangzott. Amióta az eszemet tudom, apám Cicának hívott. Ő mesélte, hogy alig tanultam meg járni, felmásztam a bútorokra, és úgy ugráltam a díványon, mint akibe ördög bújt. Mindig ugrándoztam. Imádtam elrugaszkodni. Minél magasabbra, minél messzebb, annál jobb. Ezt is szerettem az iskolában.
. 10 ,
A magasugrást meg a távolugrást. Egyszóval, szerettem a tornaórákat. Az elméletibb tantárgyakban sem henyéltem. Jó jegyeim voltak, különösen rajzból és magyarból. Hanem az orosz, az más lapra tartozott. Azt utáltam legjobban az iskolában, hogy muszáj oroszt tanulni. Kemény nyelv, más az ábécéje, mindene más. Könnyen megjegyeztem a nyelvtani szabályokat, sőt, még a szavak nagy részét is, de szinte képtelen voltam beszélni vagy írni, és nem csak én. Az orosztanárom leginkább újonckiképző táborparancsnokra emlékeztetett. Óráin egyenes derékkal, hátra tett kézzel, előre meredve kellett ülnünk. Nem mintha lett volna bármi érdekes a falon, hacsak valaki nem lelkesedett kifejezetten Sztálin, Lenin és Marx portréjáért, persze életnagyságúnál nagyobb kivitelben. Néhány éve leszedték az összes Sztálin-képet az iskola falairól. Vicces volt a sok üres felület, ahol jóval világosabb maradt a festék. Hülyéskedtünk, azt mondogattuk, hogy Sztálin kísértete járja be a falakat. Szigorú igazgatónk azonban meggondolta magát, és visszarakatta Sztálin képmásait. Aczél elvtárs számára ilyen egyszerűen tért vissza Sztálin atyánk, nagy felszabadítónk. Apám viszont véres kezű diktátornak emlegette. Ó, mennyire hiányzott apám! Nagyon. Több mint egy éve
. 11 ,
hurcolták el a börtönbe. Anyám szerint Sztálin miatt. Azért, amit Sztálinról mondott apám. Én sem voltam oda Sztálinért. Már az óvodában is tanultunk Joszif Visszarionovics Sztálinról. Nem különösebben bántam, hogy május elsején fel kell vonulni, vagy el kell énekelni az Internacionálét, de hogy reggeltől estig, minden nap és minden osztályban Sztálin atyánkról és nagy felszabadítónkról kellett hallanunk, az olyan volt, mint amikor libát tömnek. Mi voltunk a libák. Elmondtam a rajztanárnőnek, mi történt velem Aczél elvtárs irodájában, de szerinte csak rám akart ijeszteni az igazgató. Bárcsak elhihetném. – Majd én beszélek vele – ígérte a tanárnő. Aznap rajz volt az utolsó órám, egyébként második kedvencem mindjárt a torna után. A rajztanárnőnk sosem beszélt politikáról, bár hangoztatta, hogy a propaganda a művészetben nem más, mint éktelen pocsékolása a vörös festéknek. Féltünk mindannyian, hogy valaki majd beárulja, de senki sem tette. Örültem neki, mert szerettem a rajztanárnőt. Idős volt, meg szegény is, de csupa élet. Szerette a diákjait, és azt hiszem, szeretett engem. Egy nap kitett a tanári asztalra egy pár tornacipőt. Azt hittük, azt kell majd lerajzolnunk. Szokása volt tárgyakat tenni az asztalra, hogy lerajzoljuk őket, de a némileg viseltes tornacipő ezúttal nem órai célt szolgált. . 12 ,
A tanárnő megvételre kínálta. Tudtuk, hogy használt a cipő, tudtuk, hogy az övé, de ő csak erősködött, hogy egy rokona árulja. Azt is tudtuk, milyen elkeserítő nyomorban élhet, ha erre kényszerül. Megsajnáltam, felajánlottam, hogy megveszem. Óra után felpróbáltam, tökéletesen jó volt. Épp csak pénzem nem volt elég, így azt ígértem, majd később kifizetem az egészet. Így is ideadta. A mai napig nem volt alkalmam törleszteni a tartozásomat. Különös, de egyszer sem tette szóvá. Nagyon komolyan vette az óráit. Emlékszem az utolsó óránkra. Levette a szemüvegét, és olyan szögben helyezte el az asztalon, hogy a lencse áteressze magán az ablakból beáradó fényt. Azt kérte, fessük le a szemüvegét így, a felületén kibomló teljes színskálával. A második emeleti ablakokon át már nem is annyira sárga, inkább rozsdabarna faleveleket láttunk. Szürke foltok úsztak a kék égen. Azon kaptam magam, hogy bámulok kifelé az ablakon, és mindenfélére, de legfőképpen apámra gondolok. Ha nem volt iskola, elkísérhettem kézbesítő körútjain. Amikor könnyebb lett a postástáskája, engedte, hogy én vigyem. Imádtam, ahogy a vállamra simul a bőrszíj. – Barna Izabella! Barna Izabella! Már megint ábrándozol? Tudom, sok minden járhat az eszedben, de megmondanád az osztálynak is, mi olyan érdekes odakint? Még el sem kezdted a festést! . 13 ,
A tanárnő maga is az ablakhoz lépett. Kinyitotta, s a kinti lárma valósággal berobbant a terembe. – Ruszkik haza! – ordították kórusban odalent. A tanárnő kihajolt, kinézett az ablakon. – Mi folyik itt? Milyen nap van ma, gyerekek? Különös. Sosem szólított minket gyerekeknek. Vagy mint osztályt szólított meg, vagy külön-külön, mindenkit a nevén. Kedd van, mondtuk. Október 23. Mintha nem tudná. Sosem fogom elfelejteni azt a napot. – Ha jól tudom, nem terveztek mára semmiféle felvonulást. Hová megy ez a rengeteg ember? – Sietve fölkapta az asztalról a szemüvegét, és visszament az ablakhoz. Kiugráltunk a padból, mi is látni akartuk. Lett is felfordulás a kis osztályteremben. A tanárnő nem szólt ránk, pedig nem állhatta a fegyelmezetlenséget. Döbbenten bámultuk az utcára özönlő tömeget. Sokan magyar zászlót vittek. Valaki táblát tartott a magasba, az volt ráírva, hogy FÜGGETLENSÉG, SZABADSÁG! Tanárnőnk kettőt tapsolt. Rendszerint így követelt magának figyelmet. – Mindenki figyeljen ide! Üljetek vissza a helyetekre. Csomagoljátok össze a holmitokat, és menjetek azonnal haza. Nem tetszik nekem ez az egész. Mindannyian egyenesen hazamentek, megértettétek?
. 14 ,
Eszem ágában sem volt egyenesen hazamenni. Saját szememmel akartam látni, mi okozza ezt a nagy izgalmat. Kikerülni úgysem tudom, vagyis inkább teszek róla, hogy mielőbb megismerjem az okát. Fölvettem a pulóveremet, a hátitáskámat, és lármás osztálytársaimmal együtt leszáguldottam a lépcsőn. Nem minden nap esett meg, hogy ilyen korán szabadultunk az iskolából. Csicseregtünk, mint valami felrebbentett madárraj. Száraz, hűvös idő volt, igazi október végi nap. Úgy éreztem magam, mintha sötét tömlöcből egyszerre csak farsangi forgatagba csöppentem volna. Még fel sem ocsúdtam, máris magával ragadott a tömeg. Budapesten tanuló diákok alkották a tömeg legnagyobb részét. Két sportkabátos, nyakkendős fiatalember táblát vitt, Eötvös Loránd Tudományegyetem felirattal. Egy másik csoport a Budapesti Műszaki Egyetemről, a budai oldalról jött. Idősebb lányok egymásba karolva meneteltek, egész szélességében elfoglalva az úttestet. Úgy döntöttem, hozzájuk csatlakozom. Mögöttünk dudált egy kocsi, át akart jutni, mi azonban nem tágítottunk. A lányok énekeltek valamit, de nem értettem a szövegét. Özönlöttek az emberek a mellékutcákból, csatlakoztak az egyre dagadó menethez. Fogalmam sem volt,
. 15 ,
merre tartunk. Izgalom vibrált a levegőben, szárnyakat kapott tőle az ember. Már rájöttem, szó sincs hivatalos felvonulásról, itt valami egészen más, valami mélyebb indulat robbant ösztönösen. Megkérdeztem a mellettem menetelő lányt, hogy hová igyekszünk. Meg sem hallott. Egyszerűen belém karolt, és mire észbe kaptam, velük együtt meneteltem. Elmasíroztunk a Jogi Kar, aztán az Egyetemi templom mellett; mielőtt bezárták a kommunisták, a családom éppen ebbe a templomba járt. A rajztanárunk többször is bevitt minket a városba, hogy építészeti szépségeket mutasson nekünk, és az egyik ilyen kiránduláson hívta föl a figyelmünket a templom két csúcsos tornyára. Tudjuk meg, mondta, az egész városban ez a legszebb barokk templom. Nem lehetett bemenni, de a tanárnő így is határtalan lelkesedéssel írta le az oltár és a kórus fafaragásait. A tömeg átkelt az utcán a sarokkupolás Egyetemi Könyvtár mellett. Beözönlöttünk egy térre, és elengedtünk magunk előtt egy sárga villamost. Körülnéztem, próbáltam tájékozódni. Négy-ötemeletes házak vettek körül, a legtöbb budapesti épület ilyen magas. Most már fölismertem a Felszabadulás teret, főleg díszes kapuiról, ahol szakállas istenek vagy oroszlánfejek tartották a bejárat boltívét. Egyik-másik kapuzatban kőbe faragott, erős nőalakok . 16 ,
egész épületeket tartottak meg. Tanárnőnk magyarázata szerint ez azt jelezte, hogy a nők végre kiléptek a nagykapun, hogy részévé váljanak a nagyvárosi életnek. Art Nouveau stílusban készültek, ami franciául annyit tesz: „új művészet”, de mondják szecessziónak is. A többi tanár szerint a rajztanárnőnek nem volt ki a négy kereke, ráadásul kispolgárinak tartották, de én órákig is szívesen elhallgattam. Ott, ahol én laktam, ódivatúbbak voltak a kapualjak. Félmeztelen Atlasz guggolt a kapuzat fölött. Ijesztőbb. félelmetesebb volt az egész ház. A kapunkat ugyanis női fej őrizte, haj helyett tekergőző kígyók álltak ki a fejéből. Ő a Medúza, mondta apám. Nem szabad ránézni, mert akkor könnyen megeshet, hogy az ember maga is kővé válik. Esetleg sóbálvánnyá. Apám szerint az volt a dolga a Medúzának, hogy elriassza a gonosz szellemeket Budapest utcáiról. Szerettem a városomat. Szerettem díszes épületeit, tereit, fák szegélyezte körútjait, közparkjait, például a Hősök tere mögött. A kupola formájú török fürdőket, a Lánchidat, az elegáns Operaházat, a körfolyosós belső udvarokat, ahol öntöttvasból volt a rácsos korlát. Szerettem a Dunára néző, meseszerű Halászbástyát és a Parlament csúcsos tornyait, csillaggal díszített hatalmas kupoláját. Jóval rajztanárnőm előtt apám ébresztett bennem érdeklődést a budapesti építészet iránt, ő szerettette . 17 ,
meg velem. A kommunista hatalomátvétel előtt ugyanis építész volt. Már kislány koromban magával vitt, hogy megmutassa kedvenc kapuzatait és csavart formákkal ékesített erkélyeit. Törött orrú régi szobrokat. A lenyugvó naptól aranyszínű mozaikokat. Különösen szerette az olyan épületeket, amelyek díszítő elemei modern formában magyar népművészeti motívumokat dolgoztak föl; ilyen volt a stilizált kalocsai tulipánokból álló freskó vagy a hímzésre emlékeztető mozaik. Az én kedvencem az Üllői úti Iparművészeti Múzeum volt. Ragyogó zöld és sárga tetőcserepei, a mór rajzolatú tarka kupola mesés palotát idézett nekem, valahol a messzi Arábiában. Ha kirúgnak az iskoláéból, gondoltam, egész jól elüthetem majd az időt azzal, hogy kószálok az utcákon, és bámulom az épületeket. A következő kereszteződésnél még nagyobb embertömeg nyelt el minket, amely az egyébként forgalmas Kossuth Lajos utcán a Duna felé hömpölygött. Az utolsó villamos után megbénult a közlekedés. Sosem láttam hasonlót. Mennyi ember! Bárcsak velem lenne, és láthatná mindezt apám is, bárcsak részese lehetne, bármi lesz is belőle. Kész őrület. Buszok, kocsik, piros trolik álltak mozdulatlanul az utca közepén. Az utasoknak nem volt más választásuk, mint hogy leszálljanak, és beolvadjanak az egyre növekvő tömegbe. . 18 ,
Innen már láttam a Szabadság-szobrot a Gellért-hegy tetején, a túlsó parton. De a Dunán nem lehetett átkelni. Vagy meg kell állnunk, vagy másfelé kell folytatnunk az utat, a Pestet és Budát összekötő régi hidat tudniillik felrobbantották a második világháborúban a visszavonuló németek. Csak a rozsdás, leszakított karú hídlábak álltak ki a vízből. Utolsó sétánk a tanárnővel a Gellért-hegy tetejére vezetett: megnéztük a szobrot, az óriási nőalakot, aki karjaival pálmaágat emel a feje fölé. A fűre ülve fogyasztottuk el tízórainkat, a tanárnő pedig ezúttal történelemórát tartott. Elmondta, hogy a szobor eredetileg Horthy admirális fiának emlékére készült, akinek gépét egy légi ütközetben lelőtték az oroszok. Amikor véget ért a háború, az oroszok Szabadság-szobrot csináltak belőle. Az erről szóló szovjet iratok tanúsága szerint a hálás magyar nép állította az emlékművet a felszabadító szovjet hősök tiszteletére. Tanárnőnk úgy vélekedett, felszabadítóink bizonyára jól érzik magukat nálunk, hiszen már tizenegy éve itt vannak. A szobor talapzatához azért odabiggyesztettek egy öntöttvas szovjet katonát, aki kezében géppisztollyal a várost szemléli. A Gellért-hegyről szép kilátás nyílik Budapestre. Remekül látszik, milyen eltérő jellegű a Duna két partja, Pest és Buda, míg a folyó lágy kanyarulatában a Parlament épülete uralja a pesti oldalt. . 19 ,
Tanárnőnkkel akkor a Citadellát is körbesétáltuk. Megbámultuk a régi erőd vastag falait, amelyeken mélyedéseket ütöttek a golyók, kráterszerű sebeket ejtettek a gránátok. Közben úgy összesűrűsödött a tömeg, hogy vállvetve tolongtunk, szorosan egymás mellett. Éreztem a tarkómon a mögöttem lépkedő személy leheletét. Valami azt súgta, nagyon sokáig nem fogunk újból városi sétára menni a rajztanárnőnkkel. A tömeg a Duna-partra vonult, a Március 15. térhez érve lelassult, majd meg is állt, ahogy elérte Petőfi Sándor mellszobrát; ekkor már sok ezer tüntető árasztotta el a teret. Alacsony vagyok, így hiába nyújtogattam a nyakam lábujjhegyre állva. Egyszer csak döbbenettel tapasztaltam, hogy egy nyakigláb főiskolás fiú hátulról fölemel, és a nyakába vesz. A lányok körülöttem izgatottan csicseregtek. Nem tudtam eldönteni, tetszik-e nekem a fiú vállán ülve vagy sem. Persze szerettem volna látni, mi történik, de nem tetszett, hogy valaki csak úgy a nyakába ültet, mint egy gyereket. Gyorsan áttekintettem a helyzetet a téren, aztán megköszöntem a diáknak, és kértem, hogy tegyen le. Ennyi is elég volt, hogy lássam, egy férfi, feltehetően egy színész áll leghíresebb költőnk szobra előtt a hevenyészett pódiumon. Sokkal később tudtam meg, hogy . 20 ,
Sinkovits Imre volt az. Petőfi Nemzeti dalát szavalta, amit persze minden magyar azonnal fölismer. „Talpra, magyar, hí a haza!” Ez a hazafias költemény robbantotta ki az 1848-as forradalmat. Hogy mire lehet képes egyetlen vers! A színésznek nem volt mikrofonja, sem hangosbeszélője, de nem is kellett: mindannyian kívülről tudtuk a szöveget. „Itt az idő, most vagy soha!”, mármint annak az ideje, hogy a magyarok végre kiálljanak a szabadságukért. A versnek arra a kérdésére, hogy „Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!”, az egyre forróbb hangulatban boldogan kiabálta tömeg, hogy „szabadok”, és ismételte sokadszor is a refrént: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Egyetemisták cédulákat osztogattak, rajtuk tizenhat pontba szedett követeléseikkel. Én is kaptam egyet egy fiatalembertől, aki nemzeti színű karszalagot viselt a kabátja ujján. Olyan nagy volt az izgatottság körülöttem, hogy azt hittem, épp csak gyorsan átfutom. De mindjárt az első ponton megakadt a szemem: ebben azt követelték, hogy az utolsó katonáig vonják ki a szovjet csapatokat Magyarországról. A tizenegyedik pont pedig valósággal megigézett, ugyanis az összes ártatlanul elítélt politikai fogoly szabadon bocsátását követelte. Reszketett a kezemben a papír. Apám. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak apámra. Hogy apám hazajön. Néztem a . 21 ,
tüntető tömeget. Ezek bizony komolyan gondolják. És mi lesz, ha az oroszok nem akarnak hazamenni? Mi történik akkor? Mi lesz apámmal? Mi lesz a tüntetőkkel? Hirtelen félni kezdtem. Hátitáskámba gyűrtem a papírt, és szívós igyekezettel átfúrtam magam a tömegen, majd futásnak eredtem, és meg sem álltam, amíg a Bródy Sándor utcába nem értem: ott laktunk, egy bérházban. Medúza tekintetétől kísérve, teljesen kifulladva nyitottam ki a bejárati ajtót. Anyám mérgesen fogadott az előszobában. – Hol voltál mostanáig? – Tüntetnek – mondtam, miközben beléptünk a konyhába; nagynéném ott varrt, fürgén pedálozva hajtotta a varrógépét. Szemüvege fölött most tetőtől talpig végigmért. – A tömeg ellepi az utcákat – folytattam. – Áll a forgalom, nincs közlekedés. Cédulákat osztogatnak. Követelik a politikai foglyok szabadon bocsátását. – Micsoda? – Nénikém levette a szemüvegét. Letettem az iskolatáskámat, és előhalásztam belőle a papírt a tizenhat ponttal. – Tessék – nyújtottam anyámnak, és vártam a hatást. Anyám vagy húsz évvel fiatalabb volt a nagynénémnél, mégis ő volt a komolyabb, velem is sokkal szigorúbban bánt. Sosem tudtam, azért-e, mert elvitték apámat, vagy mert anyám egyszerűen csalódott bennem. Ő is alacsony volt, akárcsak én, de ennyiben ki is merült a . 22 ,
hasonlóságunk. Porcelán-sima, finom bőrén egyetlen szeplő sem volt. Szinte sosem használt rúzst, nem festette magát. Egy dél-magyarországi falucskában nőtt fel, s talán ezért volt kicsit maradi elképzelése arról, hogy mivel kell egy jó kislánynak töltenie az idejét. Szívesen adott nekem munkát, és ha csak tehette, úgy intézte, hogy vagy a templomban imádkozzam, vagy a konyhában mosogassak, süssek, főzzek. És arról álmodozott, hogy egyszer még tangóharmonikázni is megtanulok. Hál istennek nem volt pénzünk harmonikára. Anyámnak nem tetszett, hogy örökké az utcákat járom, és bámulom a házakat, mintha sosem láttam volna őket. Jobban tenném, mondta, ha inkább a lábam elé néznék, mielőtt egyszer elüt a villamos. Sehogy sem fértek a fejébe ezek az „ostobaságaim”. Anyám hokedlire ült, elolvasta a cédulát, szokása szerint türelmetlenül csóválta a fejét, majd megmutatta a lapot nénikémnek. Ő a varráshoz használt kis lámpa alá tartva ugyancsak elolvasta, de nem szólt semmit. Cigarettát vett elő, rágyújtott, és az orrán át eregette kifelé a füstöt. – Érdekes – jegyezte meg aztán. – Kapcsold be a rádiót. Anyám bekapcsolta, de csak valami semmitmondó zenét adtak. Anyám tekergette a keresőt, de sehol nem . 23 ,
lehetett hallani a tüntetésről. Egy szót sem. El sem akartam hinni. A tüntetők át fognak vonulni Budára a Bem-szoborhoz, tájékoztattam családomat. – Menjünk oda mi is! – tettem hozzá kérlelőn. Anyám lassan ingatta a fejét, és kijelentette, hogy nem vagyok normális. A követelések sem normálisak. – Végigolvastad figyelmesen? Hát azt hiszed, az oroszok majd karba tett kézzel tűrik, hogy egy maroknyi eszelős diák átvegye az ország irányítását? Gondolkozz már egy kicsit, mielőtt őrültségekben reménykednél! Rengetegen vannak az utcán, mondtam. Transzparensek, a jelszavak, skandáló tömeg. A Nemzeti dal. – Aha, persze… És 1848-ban mire jutottunk vele? Akkor is megkaptuk az oroszokat. A nagy orosz birodalmat. Ezt nem tanítják nektek az iskolában? Hiába változott a neve Szovjetunióra, azért mégiscsak birodalom maradt. És itt vagyunk mi, egy kicsi ország, amelyik megpróbál szembeszállni a nagy szovjet birodalommal. Bölcs gondolat, nemde bár? – Nem éppen – felelte nénikém, és megint rágyújtott. Igazi láncdohányos volt. A könnyeimmel küzdve ellenkeztem anyámmal. – Nem is akarod, hogy a papa kiszabaduljon! – Te csak ne tarts nekem előadást apádról! Felelőtlen volt. – Nénikémre nézett. – Nem igaz? . 24 ,
Nénikém apám nővére volt, s most úgy tett, mintha kizárólag az anyám számára készülő kosztümre lenne képes odafigyelni. – És mi lesz a beteg húgoddal? – fordult most anyám felém. – Ki fog vigyázni rá, míg én vásárolni megyek? A nénikéd? Csak a Jóisten a megmondhatója, mennyit dolgozik értünk, naphosszat robotol. Ami pedig apádat illeti, már ezerszer megmondtam. A te drágalátos apádnak addig járt a szája, míg le nem tartóztatták, el nem hurcolták valahová, ki tudja, hová. Ügyes megoldás, ha valaki szabadulni akar a családi gondjaitól. Hibáztasd csak a kormányzatot, ha úgy tetszik… De azt mégsem akarhatod, hogy magammal rángassam szegény húgodat a tömegbe, csak azért, hogy egy kicsit képzeleghess apád hazatéréséről. Sajnálom, Cica. Most mindannyiunkért én felelek. Nagy butaságot csináltál ma. Nagy ostobaságot. Épp, mint apád! Szerettem hétéves húgomat, igazán, szívből szerettem, de azt már nem állhattam, amikor anyám bűntudatot akart ébreszteni bennem miatta. Pusztán azért, mert Krisztina szívbeteg, én pedig nem. – Hol van Krisztina? – kérdeztem. – Hát igen, vajon hol lehet Krisztina? El is feledkeztél róla, igaz-e? – A szomszédban, játszik – mondta a nénikém. – Figyeljetek csak! A rádió. Hangosítsd föl! Valamit mondanak. . 25 ,
Anyám fölhangosította a rádiót, éppen rendkívüli híreket olvastak be: Ma délután hatalmas ifjúsági demonstráció zajlott le fővárosunkban. […] Ma délben ugyan a belügyminiszter betiltott mindenfajta felvonulást, de a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága feloldotta ezt a határozatot. Orvosok, műszaki egyetemisták, bölcsészek, jogászok, közgazdászok és a többi karok diákjai vonultak fel, élükön professzoraikkal és a Magyar Dolgozók Pártja egyetemi szervezeteinek vezetőivel. Először csak ezrek voltak, de hozzájuk csatlakoztak ifjúmunkások, járókelők, katonák, öregek, középiskolások és buszvezetők. Tízezressé nőtt a hatalmas emberfolyam. – Na, ugye, mondtam? Középiskolások is – szóltam közbe. – Csitt! – intett le nénikém. – Visszamehetek, csak egy kicsit? Anyám kikapcsolta a rádiót, és keményen a szemembe nézett. – Nem! Nyugodtan vesd csak le a pulóveredet! Nénikém a fejét rázta. Megyek Krisztináért, mondtam, s indultam az ajtó felé. . 26 ,
– Itt maradsz – jelentette ki anyám. – Majd én hazahozom Krisztinát. De én nem tágítottam. Ha máshoz nem is, az ellenkezéshez nagyon értettem. Már az ajtónál állva közöltem, hogy leckét kell írnom. Egyik barátnőmnek, aki a házunkban lakott, volt egy nagy magyar–orosz szótára. Éppen arra van szükségem. Feltéve persze, hogy másnap lesz tanítás. – Cica – mondta anyám. – Tudom, mire készülsz, és nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik. Azonnal vedd le a pulóveredet, moss kezet, és üljünk le ebédelni. – Ó, hadd menjen már! Majd én vigyázok Krisztinára – mondta nénikém. Fogta a pénztárcáját, elővett belőle egy tízforintost, és a kezembe nyomta. – Mielőtt felderítő útra mész, hozz nekünk két dupla feketét, és vegyél magadnak valami édességet. De tedd meg azt a szívességet, hogy Michelangelót is magaddal viszed, különben nem mehetsz sehová. Michelangelo a földszinten lakott. Húszas évei elején járt, nőtlen volt, és egy autógumigyárban dolgozott. Szabadidejében bezárkózott a lakásába, és Isten tudja, mit csinált. Nénikém néha megbízta ezzel-azzal, hogy intézze el neki a városban. – Muszáj? – vetettem esdeklő tekintetet nagynénémre. Michelangelo olyan fura. Elvileg a légierőnél kellene szolgálnia, de soha életében nem ült repülőn. . 27 ,
Művészféle, állította nagynéném, és ez nagyjából mindent megmagyaráz. Festőnek hiszi magát, egyszer még híres lesz. Ezért hívtuk Michelangelónak. Egyszer kértem meg, hogy segítsen egy iskolai rajz elkészítésében, de az is katasztrofálisan sikerült, és az volt benne a legrosszabb, hogy Michelangelónak be nem állt a szája, egyfolytában panaszkodott. Szívesebben mennék Mariska barátnőmmel, jelentettem ki. Nénikém levette a nyakából a centimétert, ami mindig ott lógott. Ezúttal szigorú volt a hangja. – Vagy úgy csinálod, ahogy mondom, vagy maradsz a fenekeden. Megértetted? – Hallottad, Cica? – így anyám. – Te pedig – fordult nénikém anyámhoz – kapcsold be újra a rádiót. Hacsak nincs valami kifogásod ellene, igazán szeretném megtudni, mi folyik itt. És ezzel el is lett volna intézve. Nénikém szerette, ha övé az utolsó szó. Ezúttal mégsem az övé lett. Nénikémmel ellentétben anyám sosem használt erős szavakat. Viszont kitartóan hajtogatta, hogy valakinek el kellene mennie vásárolni, mert a kamránk szinte teljesen üres. – Nincs kenyerünk, nincs krumplink. Minden alapvető élelmiszerből kifogytunk. Mi lesz, ha szünetel a munka, az áruszállítás, vagy sztrájkolnak? Látom már. kénytelen leszek én magam menni. Egyébként unom,
. 28 ,
hogy Cica mindig kiharcolja magának, amit akar. Te pedig még segítesz is neki…! – Ugyan – nyugtatta nénikém. – Egész más gondom van. Nézd, mennyi munka még a kosztümöd. A dereka továbbra sem jó. Újra fel kell próbálnod. Ha volnál szíves. Anyám első kosztümjét varrta. Blúzt, szoknyát, nyári ruhákat hordott anyám, de kosztümöt még sosem. Nénikém már jó ideje küzdött az angol tweeddel, de most lejárt a határidő: másnapra készen kellett lennie. Krisztina be volt jelentve egy új szívspecialistához, és anyám jó benyomást akart kelteni. Nem szerette volna, ha a neves kardiológus iskolázatlan vidéki asszonyságnak nézi. – No jó – adta meg magát anyám. – De azért szabad aggódnom egy kicsit a lányomért, vagy nem? Hiszen gyerek még. Ráadásul olyan gyerek, aki egyebet nem tesz, csak keresi a veszélyt. Még rágondolni is rossz. – Nagylány már. Ugye, hogy nagylány vagy, drágám? Jól tudtam, hogy ebben a helyzetben, anyám előtt, nem szólhatok az iskoláról. Nénikém rám nézett. Találkozott a pillantásunk. Most kell valahogy szerét ejtenem. Intettem neki, hogy jöjjön át a másik szobába. Amikor végre kettesben maradtunk, elmeséltem, milyen nagy bajba kerültem. Sokkal nagyobb bajba, mint az, ami miatt későn értem haza. Elbeszéltem Aczél elvtárssal való találkozásomat.
. 29 ,
– Büntetésből kirúgat, és a Sztálin-brigádba akar küldeni – fejeztem be mondókámat. Meglepődtem nagynéném válaszán. – Hogy az ördög vinné el a szívós sztálinista fajtáját! Tudod mit? Holnap szépen itthon maradsz, én pedig bemegyek az iskolába, és eligazítom azt a felfuvalkodott igazgatót. Még hogy Sztálin-brigád! – Nem, nénikém. Bajba kerülsz te is. – Bízd csak rám. Vannak barátaim magas pozícióban. Egyszer még híres operaénekesnőnek is varrtam ruhát: magának Gyurkovics Máriának. Majd meglátod! Leesik az álla annak a mogorva Aczél elvtársnak, ha ezt elmesélem neki! Gyors puszit nyomtam nénikém arcára, és a bejárati ajtó felé somfordáltam. Már fél lábbal a lépcsőházban jártam, amikor anyám utánam kiabált: – De hiszen nem is ettél! Becsuktam az ajtót magam mögött. A második emeleten, akárcsak a többi három szinten, kovácsoltvas korláttal határolt körfolyosóról nyíltak a lakások. Fölnéztem a legfelső szintre, a negyedikre, hátha látom Krisztinát és barátnőjét, amint játszanak. Húgom néha háromkerekű biciklijével közlekedett odafönt, nyomában a kis barátnő a kerekes székével. Most nem láttam őket. Megnyomtam a piros gombot, és vártam, hogy a
. 30 ,
kalitkaszerű lift fölvigyen a negyedikre; be akartam köszönni a húgomhoz. Nagyon megörült nekem. Megcsókoltam az arcát. Krisztinának a szíve miatt mindig meleg volt a bőre, mintha kicsit lázas lenne. De sosem pirult ki, inkább valami kékes árnyalat játszott az arcbőrén. Ebből lehetett tudni, hogy nem kap elég oxigént a szíve. Az új szívsebész talán be tudja majd foltozni azt a lyukat a szívkamrák falán. Megkérdeztem, mit szeretne a cukrászdából, mire Krisztina kijelentette, hogy szívesen enne krémest. Ahogy rám nézett nagy, csillogó, barna szemével, megértettem, hogy szeretne velem jönni. Tudta persze, hogy nem jöhet. Megöleltem, és megígértem neki, hogy amikor hazajövök, mindenféle mulatságos dolgot fogunk csinálni. Az az igazság, hogy szegény Krisztina nem tudott lépést tartani velem. Magamnak is feszes iramot diktáltam. De a kedvéért persze lelassultam olykor. Egy délután például órákig eljátszottunk a szőnyegen nénikém nagy patkómágnesével, amivel össze szokta gyűjteni a padlóra leesett gombostűket. Krisztina a negyedik emeleti kis barátnőjével is szeretett játszani. Nagyszerűen megértették egymást, ő meg a kilencéves kislány a kerekes székével. Többnyire egy kivénhedt babával
. 31 ,
játszottak, a nagynéném varróasztaláról lehullott kelmemaradékok ügyes felhasználásával felöltöztették, levetkőztették. Én pedig a szabásban segítettem: ruhaformájúra vagdostam a darabkákat. Ezután Mariskáékhoz csöngettem be. Iskolai barátnőm volt, de aznap éppen hiányzott. Szerettem volna magammal vinni Mariskát, de az anyja azt mondta, bolond ötlet, szó sem lehet róla. Mariska délelőtt lázas volt. És különben is, az a rengeteg ember az utcán! Hallotta a rádióban, mondta. Nem engedi el Mariskát. Amúgy sincs most jól. Le voltam sújtva, de aztán mentő ötletem támadt. Legalább a presszóba nem jöhetne-e le velem Mariska, kérdeztem. Hiszen az itt van az utcában, csak a földszintre kell lemenni. Kávét kell vennem anyámnak, a nagynénémnek, és krémest a húgomnak, tettem hozzá. – Engedj el…! – rimánkodott Mariska. Az anyja végül beleegyezett, de azt mondta, térüljünkforduljunk, mert különben baj lesz. Útközben elmeséltem Mariskának, hogy meggyűlt a bajom az iskolával. Elszörnyedt, még a szeme is könnybe lábadt. – Istenem, most mi lesz? – Talán még van remény – mondtam. – Nénikém megígérte, hogy holnap beszél Aczél elvtárssal. A teljesen üres presszóban agyoncukrozott feketekávé szaga terjengett. Szívességre kértem Mariskát: vigye föl . 32 ,
a krémest a húgomnak, és a két dupla feketét anyámnak meg a nénikémnek. – Mondd meg nekik, kérlek, hogy Michelangelót keresem. És tessék, vegyél valamit magadnak is – nyújtottam át a tízforintos bankjegyet. Mariska szeme felragyogott, mint a csillagszóró. Nagyon szegények voltak, szinte sosem futotta nekik presszóban kapható süteményre. Eszem ágában sem volt felkutatni a hóbortos Michelangelót. Egyedül akartam menni, azt akartam, hogy ragadjon el a történések izgalma, és nemsokára már tényleg a Bem-szoborhoz tartó tüntetők között találtam magam. A József körút sarkánál azonban egy kéz nehezedett a vállamra. Ő volt az: Michelangelo. Nemrég kezdett bajuszt és kecskeszakállat növeszteni. Legszívesebben tettem volna valami csúfondáros megjegyzést, például, hogy úgy néz ki, mint a három testőr egy személyben. – Hová, hová, kislány? – érdeklődött, és megsimogatta vadonatúj kecskeszakálla rendetlen szálait. Viharkabátot viselt, és idétlen svájci sapkát, egészen a homlokába húzva. A nagynéném kérte meg, hogy jöjjön utánam, mondta. Sehová se menjek nélküle. – Még szerencse, hogy észrevettelek. Nézd, milyen sokan vannak! Valóban. Az emberek megtöltötték a járdát, az úttestet, s a tömeg a Margit-híd felé özönlött. Sokan az . 33 ,
erkélyükről nézték a menetet, onnan integettek a felvonulóknak. Egy fiatal nő magyar zászlót lobogtatott az ablakából. Észrevettem, hogy a közepéből ki van vágva a vöröscsillagos népköztársasági címer. Egy tábla a tömegben nagy betűkkel hirdette: SZABADSÁGOT! Elkezdtem mesélni Michelangelónak, milyen volt a tüntetés a Petőfi-szobornál. Azt mondta, ő is ott járt. Látta-e a szórólapot a politikai foglyokról, kérdeztem. Nem látta. Majd kijelentette, ő maga is volt már politikai fogoly. Egy hétig. Aztán elmesélt egy hosszú történetet arról, hogy néhány évvel ezelőtt óriási Sztálin-portrét akartak festetni vele a május elsejei felvonulásra. De a hatóságoknak nem tetszett, amit csinált. Sztálinnak túlságosan lekonyult a bajsza, inkább Dzsingisz Kánra, nem pedig hős vezérünkre és felszabadítónkra emlékeztetett. – És ezért börtönbe csuktak? – Nem. De így kezdődött. Vissza kellett mennem, hogy kijavítsam a képet. Meg kellett rövidítenem a bajszát, attól barátságosabb lett. Rengeteg munka. Óriási volt a plakát, akkora, mint egy kamion. Két háztető között kifeszítettek egy kábelt, arról lógott, mint valami túlméretezett lepedő, csak éppen nem lobogott a szélben. Tíz-tizenöt percet adtak rá. Egy tűzoltókocsi létráján állva, a Rákóczi úti forgalom kellős közepén kellett
. 34 ,
dolgoznom. A legkisebb pöccintésre lezuhanhattam volna a létra tetejéről, egyébként meg tériszonyom van. Ezért is lakom a földszinten. – Akkor értem már, miért nem ültél soha repülőn. – A magyar légierőnek nincs sok gépe. Nem bíznak bennünk az oroszok. De igazából azért nem repültem sosem, mert mint művészt sokkal tehetségesebbnek tartottak. Más céljuk volt velem. Michelangelo egészen kifulladt, pedig nem mentünk valami gyorsan; egyszerűen fölizgatta magát, méghozzá saját maga miatt. – Igen, más tervük volt velem. Remek fogaskerék lehettem volna a propaganda-gépezetükben. Legalábbis a pártértekezleten így fogalmaztak. – Tagja vagy a pártnak? – Muszáj, ha az ember a légierőhöz kerül. Velem az volt a bajuk, hogy nem lelkesedem eléggé. Így mondták. Nincs bennem megfelelő lelkesedés, vagy forradalmi szellem, vagy minek nevezzem. Így aztán ez egyik propaganda-gyűlésen egy ügyes kis felszólalással elintéztem magam. Szerencsétlenül sikerült Sztálin-portrém jól megalapozta. Úgy éreztem, megsértik alkotói szabadságomat, és ezt közöltem is velük. Kinevettek, gúnyoltak, ugrattak, míg egyiküket szájon nem vágtam. – Akkor hát ezért kerültél börtönbe? – Eltaláltad, kislány.
. 35 ,
Utáltam, amikor kislánynak szólít. Elmeséltem neki saját plakátjaim és a Sztálin-brigád történetét. – Még hogy a Sztálin-brigád? Ajjaj! Lehet, hogy katonát akarnak faragni belőled? – felelte nevetve. – Az igazgatónk egy felfuvalkodott hólyag – idéztem nénikémet. – Azt mondta, apám nyomdokain járok, egyenesen a börtönbe. Tudtad, hogy apám börtönben van? Azt mondta, tudott róla. Michelangelo mindenről tudott, és még csak most jött a neheze, amitől féltem: végeérhetetlenül panaszkodott, milyen borzasztó, hogy a művészeknek a rendszert kell szolgálniuk ahelyett, hogy saját múzsájukat szolgálnák. És hasonlók. Azért mondott vicceset is. Nem volt egészen szalonképes, de viccesnek vicces volt. – Idehaza nagyon szar – jelentette ki. Aztán elmesélte, hogy egy barátja megpróbált átszökni a határon, de amikor beesteledett, a határőrök utolérték. – A szerencsétlen nem tudta, mitévő legyen – folytatta Michelangelo –, úgyhogy hirtelenjében odaguggolt egy rakás kutyaszar fölé. Érted, mintha csak rájött volna a szükség. A határőr rávilágított a zseblámpájával a kutyagumira, és azt mondta: „Te szemét csirkefogó! Ez kutyaszar!” Ő meg azzal védekezett, hogy: „Kutyaéletünk van. Úgyhogy kutyaszart szarunk.” . 36 ,
Nevettem. Michelangelo azt mondta, mostanában csak a Ludas Matyiban lehet ilyesmit olvasni, mert csak egy vicclap engedheti meg magának, hogy tréfálkozzon a politikával. Mert így kiereszthetik magukból a gőzt az emberek, mondta. Aztán hozzátette: – Kíváncsi lennék, mennyit kapott ezért a csekélységért. Michelangelo csak duruzsolt, duruzsolt, nem nagyon érdekelte, hallgatom-e. Egy idő után már nem figyeltem rá. A pesti oldalon minden irányból óriási tömegek közeledtek a Margit-híd felé, amelyet már így is egészen megtöltött a mozgó sokaság. Láttam, hogy távolabb, a Lánchídon ugyanúgy fürtökben lógnak a tüntetők, és mindenki ugyanabba az irányba igyekszik. – Úristen – döbbent meg Michelangelo, amikor már szinte elnyelt minket a Bem téren hömpölygő tömeg. – Nézd, mennyi ember! Rengetegen vagyunk, a mindenit! Odanézz! – Egy férfira mutatott, aki a bicskájával éppen kimetszette a népköztársasági címert a magyar zászló közepéből. Bem tábornok szobra a tömeg fölé magasodott. Mindenki tudta persze, hogy a lengyel tábornok azért vált magyar nemzeti hőssé, mert a magyarokkal harcolt az osztrákoktól való függetlenségért az 1848-49-es szabadságharcban. A tüntetők koszorút helyeztek el a szobor lábánál. Michelangelo elmagyarázta, hogy a lengyeleknél éppen . 37 ,
a napokban volt egy óriási össznépi tiltakozás. Mi most szolidaritást mutatunk a lengyelekkel. Éppen jókor érkeztünk. Valaki a mikrofont próbálgatta. Veres Péter az Írószövetség nevében felolvasta az írók kiáltványát, amely hét pontban fogalmazta meg a kormánnyal szembeni legfontosabb követeléseket. Az egyik pont új vezetők szabad és titkos szavazással történő megválasztását követelte. Ugyancsak követelték, hogy az új kormány élére Nagy Imre álljon. – Hülyeség – jelentette ki Michelangelo. – Ha szabad választásokat akarnak, miért ragaszkodnak Nagy Imréhez? Miért ne szavazhatnánk valóban titkosan, ahogy a civilizált országokban teszik? Nem tudtam, ki az a Nagy Imre, úgyhogy megkérdeztem. – Ugyanolyan öreg kommunista róka, mint a többiek. Kár volt kíváncsiskodni, gondoltam. Határozottabban fogalmazott a műszaki egyetemisták által előző nap összeállított 16 pontos követelés, amelyet szintén felolvasott valaki a közelünkben. Nagyon vártam, hogy végre halljam a politikai foglyokra vonatkozó részt. A kilencedik pont végre világosan beszélt: Követeljük az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálását, az ártatlanul elítélt politikai . 38 ,
foglyok részére a teljes amnesztiát, illetve a hátrányba kerültek rehabilitálását. Úgy éreztem, mindjárt kiugrik a szívem a mellkasomból. Futkározott a hideg a karomon. Tudtam, mit jelenthet ez. Az emberek a politikai foglyok szabadon bocsátását követelik. Michelangelóra néztem. Ő is hallotta, bólintott. Könnybe lábadt a szemem, akárcsak az övé. – Ha a kormány enged a követeléseknek, apád hazajön – mondta Michelangelo, én pedig megöleltem. Most már patakokban folyt a könnyem. Nevettem, fújtam az orromat. Vissza fogom kapni az apámat. Hirtelen még lármásabb lett a tömeg. Fölpillantottam. Egy második emeleti erkélyen vörös zászlót égettek. Szemünk láttára lángolt föl a sarlóval és kalapáccsal ékesített szovjet lobogó. Ezrek éljenezték meg a fölszálló füstöt. RUSZKIK HAZA!, harsogta kórusban a tömeg, s benne Michelangelo és jómagam. A skandálás hullámokban tört ránk újra meg újra. Először csak néhányan szavalták, majd egyre többen, hangosabban, míg szinte lázas magasságokba nem tört a hang. Egészen berekedtem, annyit kiabáltam, de kész voltam bármeddig folytatni a hangoskodást. Egy nyitott ablakból, amely éppen az erkélyre nézett, egy férfi fényképezett: szinte megállás nélkül az égő zászlót és a követelőző tömeget fotózta. . 39 ,
– Fogadok, hogy az a fényképész az ÁVH-nak dolgozik – mondta Michelangelo. – Minek? – Az államvédelmi hatóságnak, a titkos rendőrségnek. Ha a kormányzat a tüntetés szétverése mellett dönt, a fényképek alapján azonnal megtalálják a zászlóégetőket, letartóztatják, hűvösre teszik őket, és eldobják a börtönkulcsot. Mérget vehetsz rá. Gazemberek. – Hogy tehetnének ilyet? Nézd ezt a rengeteg embert. Sok-sok ezren lehettünk. Ismét mozgásba lendült a tömeg, visszafelé, a Dunához, vagyis a túlsó partra, a belváros felé igyekeztünk. Jelszavakat skandáltunk, és jól ismert, hazafias szellemű, régi ’48-as nótákat énekeltünk. Egy lány – esküdni mertem volna rá, hogy fi atalabb, mint én – apró kokárdákat és gomblyukba tűzhető, nemzeti színű szalagokat osztogatott. Én a pulóverem V-nyakába tűztem az enyémet. Sosem éltem át hasonló testvériességet, bajtársiasságot, ennyi jóindulatot. Alkonyodott, kezdett hűvösebb lenni, de azt hiszem, senki sem érezte a hideget. Hiszen mindannyian fel voltunk tüzelve. És amikor lángol az emberben a lelkesedés, elfeledkezik az időről. Amikor a Margit-hídhoz értünk, híre ment a tömegben, hogy Budapesten máshol is kezdődnek, vagy már javában folynak tüntetések. Csepelről munkások indultak a Hősök terére, hogy . 40 ,
csatlakozzanak a több ezer tiltakozóhoz. Az emberek izgatottan újságolták egymásnak, hogy állítólag le fogják dönteni az ott álló irtózatos méretű Sztálin-szobrot. Mások máris sietve indultak a Parlamenthez, hogy követeljék Magyarország függetlenségét. Egy másik, főleg diákokból álló csoport azt tervezte, a Rádióhoz megy, és beolvastatja a 16 pontot. Michelangelo és én azonnal tudtunk volna dönteni. Különböző okból, de mindketten szívesen megnéztük volna, ahogy Sztálin atyánk és felszabadítónk ledől magas talapzatáról. Csakhogy a Hősök tere messze volt. És a munkásoknak is jó időbe fog telni, míg odaérnek a nehéz szobordöntő felszereléssel. Amúgy is későre járt. Anyám megöl, az biztos. Egy-két sarokra lehettünk a Parlamenttől, eldöntöttük hát, hogy az arrafelé menetelőkkel tartunk, megnézzük, mi lesz a Parlamentnél, aztán szépen hazamegyünk. A Parlament előtti téren annyi tüntető volt, amenynyit még sosem láttam egy rakáson. Talán százezrek. És egyáltalán nem voltak olyan szelídek, mint a Bem-szobornál. Le akarták szedni a vörös csillagot az országház tetejéről, és a Dunába akarták dobni a kommunista bábkormány vezetőit. Több tüntetőnél hangszóró volt. Ahogy hangosan fel-felkaptak egy jelszót, a tömeg átvette, s nagy hanggal ismételgette. Gyorsan követték egymást a jelszavak: . 41 ,
„Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!” „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!” „Új vezetést akarunk, Nagy Imrében bizalmunk!” Egyre sötétebb lett. Michelangelo az órájára nézett, majd kezdtünk átfurakodni a tömegen, hogy aztán a lábunkat szedve minél hamarabb hazaérjünk. Persze azért nem adtam be a derekamat olyan könnyen. Bródy Sándor utcai házunk csak egy saroknyira volt a Rádiótól. Fölhívtam Michelangelo figyelmét, hogy most már úgysem kerülhetjük el a fejmosást, vagyis akár közelebbről is megnézhetnénk, mi folyik ott. – Te fogsz kikapni, nem én. Nem mintha vágynék rá, hogy a nénikéd engem is hátsón billentsen. Nem először fordulna elő, s bizonyára nem is utoljára. Jobb lenne hazamenni. Gyere, hazaviszlek. – Akkor szó szerint vinned kell, mert magamtól nem megyek. Michelangelo tehetetlenül forgatta a szemét. – Térj már észre! Meg fogod bánni. És valami azt súgja, hogy én is. – Ezen mindketten nevettünk. De nem sokáig. A Rádió székházánál máris teljes káosz uralkodott. Valaki elmesélte, hogy egy teherautónyi felfegyverzett katona megpróbált áttörni a tömegen, de az emberek olyan szoros sorfalat alkottak, hogy nem sikerült. Megfordultak, elmentek. A Rádió bejáratánál . 42 ,
összetűztek a felmérgelődött diákok és a rendőrök. Betört néhány ablak. Michelangelo a mellettünk álló főiskolástól kérdezte, mi történik éppen. A fiú azt felelte, hogy a diákok küldöttsége már egy ideje bement, de még nem jöttek viszsza. Valószínűleg meg sem hallgatták a követeléseiket, hanem azonnal letartóztatta őket a titkos rendőrség. – Sőt, még rosszabb is történhetett – mondta. – Az épülethez közelebb állók elképzelhetőnek tartják, hogy amit hallottak, lövések voltak. Nincs más hátra, meg kell ostromolni az épületet. – Azzal a diák el is indult a bejárat felé, könyökével csinálva magának utat a tömegben. A tömeg pedig egyre duzzadt. Mindenki nagyon izgatott volt. Egy kő átsüvített a levegőn, és betört még egy ablakot. Végül megjelent két tiszt a Rádió épületének egyik erkélyén, és belelőtt a tömegbe, hogy szétoszlassa. Csak olaj volt a tűzre. Egy hangszórós tüntető trágár jelzőkkel illette a tiszteket. Egy diák palackot dobott feléjük, amely az erkély közvetlen közelében tört szilánkokra. Michelangelo meg én jót nevettünk, amikor a két tiszt, mint két patkány gyorsan beiszkolt az épületbe, sőt, még az erkélyajtót is gondosan bezárták, és eloltották a villanyt. Aztán egyenként elsötétült a többi ablak is. A teljes elsötétítés még merészebbé tette a feldühödött tömeget. A tiltakozók utat nyitottak maguk között, . 43 ,
annyit, hogy egy autó átférjen rajta. Arra készültek, hogy kocsival törjék be a bejárati ajtót. Annyit még én is meg tudtam állapítani, hogy az e célra kiszemelt jármű egy cseh gyártmányú Skoda. A tömeg elcsendesedett. Az első ütközés fülsüketítően hangos volt. A nekifeszülő kocsi kerekei kipörögtek, füstölni kezdtek. Bőgött a motor. Aztán acél tompa koppanása az acélon. A Skoda lökhárítója meggörbült, mint egy perec, de azért hátratolatott és nekiveselkedett még egyszer. – Újra! – ordította a tömeg. A Skoda újra nekiment a súlyos ajtónak. Ezúttal felpúposodott a motorháztető, és sistergő gőz távozott a motorból. A kocsi vezetője csak nagy nehezen tudott ismét hátratolatni vele. Az első lökhárító odaszorult a kerekekhez. Amikor mintegy tízméternyire volt a kaputól, a kocsi kilehelte a lelkét. Meghalt a motorja. Én még élveztem is. De ekkor kivágódott a kapu, és egyenruhás, szuronyos katonák rontottak ki rajta. Csak a szikrázva felvillanó fények sorozatát láttam, amit gépfegyver ropogása követett. A sortűz valósággal átlyuggatta a sötétséget. Michelangelo elkapta a kezemet, s húzott, hogy fussunk. Földbe gyökerezett a lábam. Újabb sortűz. Aztán még egy. Az ávósok szitává lőtték a Skoda szélvédőjét, és természetesen megölték a sofőrt. Láttam, hogy egy diák . 44 ,
elesik, kínjában vonaglik a földön. Futnunk kellett volna, de nem tudtam megmozdulni. Michelangelo fájdalmasan följajdult, aztán elengedte a kezemet. Előrehajolt, és a lábához kapott; látszott, hogy fáj neki. Ujjai közül vér szivárgott. – A lábam! – nyöszörögte. Letérdeltem mellé. Valamit csinálnom kell, hogy elállítsam a vérzést, de ahhoz először ki kell kerülnünk innen. – Gazemberek! – sziszegte Michelangelo. Idegenek hajoltak oda hozzánk. Már jön egy mentőkocsi, mondta valaki. Egy hosszú esőkabátos, szőke nő segített kihúzni Michelangelót a járdára, majd egy üzlet némileg védettebb kapujába. Csak egy sarokra voltunk az otthonomtól. Nem akartam ott hagyni Michelangelót, úgyhogy inkább megmondtam a címemet az esőkabátos nőnek, aki segített kivonszolni Michelangelót a tűzvonalból. – Kérem, mondja meg a családomnak, hogy segítség kell. Orvos. Bármi. Siessen! Az úttörőtáborban szerencsére megtanultam, hogy kell szorítókötést csinálni. Levettem a pulóveremet, és egyik ujját szorosan Michelangelo lába köré csavartam, valamivel a sérülés fölött. Csomóra kötöttem, és addig szorítottam, míg el nem állt a vérzés. Michelangelo még most is nyöszörgött, reszketett, a sebre . 45 ,
tapasztotta a kezét. Alig néhány perc múlva ott volt anyám, új angol tweed kosztümjében. Szemlátomást halálra rémülve. Elvettem tőle a takarót, és Michelangelóra terítettem. – Jézusom! Istenem! Nem esett bajod? – Nekem nem, de Michelangelónak igen. – Látom – mondta anyám. – A nő elmondta a lövöldözést. – Anyám megfogta Michelangelo véres kezét, és óvatosan elhúzta, hogy megnézze, mennyire súlyos a seb. – Itt nem látom. Vigyük arrébb valahová, ahol meg tudom nézni. Anyám az egyik karját, én a másikat fogtam meg, s egy utcai lámpa alá húztuk Michelangelót. Anyám munkához látott. Körbetapogatta, zsebkendőjével megtisztogatta a véres sebet, míg egész jól nem látszott, hol szántott bele a golyó a húsba. Aztán kosztümje félkész zsebéből jókora varrótűt és cérnát vett elő. – Jaj! – nyögte Michelangelo. – Csinált már ilyet? – Soha – felelte anyám, de nem pillantott föl. – Csak mikor libát tömtem, néhányszor előfordult, hogy fölrepedt a begye. Azt varrtam össze. – Istenem! – nyöszörgött Michelangelo. – Hagyd Istent, van fontosabb dolga. Csak horzsolta a lábad a golyó – jelentette ki anyám, és nekilátott öltögetni Michelangelo sebét. Michelangelo összeszorította a fogát. . 46 ,
Anyám éppen befejezte, amikor megérkezett a mentő. A fehér jármű, oldalán a vöröskeresztes jelvénnyel, meg sem állt, hajtott tovább a Rádió bejárata felé. – Hová mennek?! – méltatlankodott Michelangelo. – Nincs szükséged mentőre – nyugtatta meg anyám. – Nézzük, fel tudsz-e állni. Fölsegítettük Michelangelót, nekitámasztottuk a pékség ajtajának. Azt mondta, hálás lenne egy cigarettáért. – Nem tenne most jót neked – felelte anyám. – Tudsz járni? – Nem hiszem. – Odamegyek a mentősökhöz, kérek kötszert, és valami fájdalomcsillapítót. – Ne, anyám, veszélyes. – Majd te mondod meg nekem, mi veszélyes? Éppen te? Te csak maradj Michelangelóval, megértetted? Megpróbált átfurakodni a mentő körül tülekedő tömegen. Egy tüntető azt ordította, hogy a mentő csak az ávós sebesülteket látja el. A tömeg nem is engedte tovább a kocsit. Egy tagbaszakadt diák megragadta a mentő ajtajának kilincsét. Valaki utcakővel bezúzta az első utas ülés melletti ablakot. – Fegyverek! – ordították. – Fegyverek vannak a mentőben! Megpróbálták becsempészni őket az ávósoknak! Vegyétek el tőlük a fegyvereket! . 47 ,
Egymást taposták az emberek a mentőautó körül. Kinyitották az ajtaját, kirángatták a sofőrt. A tömeg rávetette magát. Ember és fegyver egyaránt szabad préda volt. Sehol sem láttam anyámat. Megpróbál kötszert szerezni? Istenem! Egy fiatalember puskával hadonászott a levegőben. A tetőről hirtelen gyors fények villantak fel, bevilágítva az épületet és az utcát. Aztán géppuska ropogását hallottam. Nem tudtam, honnan. Aztán megláttam. Ávós egyenruhában állt a Skoda és a mentő között. Ő lőtt. A lövedékek fémes csattanással pattogtak le a mentőkocsi oldaláról. Újabb sorozat, ezúttal közel, nagyon közel, az utcakő felpattanó szilánkjai szinte tőlem karnyújtásnyira törték be a pékség ablakát. Hátraestem, mint egy rongybaba. El voltam kábulva. Sehol sem láttam Michelangelót. Hol lehet? Hol van anyám? Ekkor megláttam Michelangelót. Ordítva sántikált a mentő felé, ám ekkor egy újabb sorozat következett, a földre lapultam. Kúszva indultam a mentő felé. Anyám! Ó, Istenem! Anyám vértócsában feküdt az úttesten. Letérdeltem mellé, megpróbáltam a karomba emelni. Michelangelo a félkész kosztüm gombjait igyekezett kigombolni. Anyám a nyakára szorította a kezét. A vér egészen átitatta a kosztümjét, az angol szövet szivacsként szívta be. . 48 ,
Bólogatva jelezte, hogy nincs semmi baj. De én tudtam, hogy nagy baj van. Szegény anyám, úgy rohant el otthonról, hogy semmi más nem járt a fejében, csak én, a lánya. A gombok még nem is voltak rendesen felvarrva. Itt, a szemem láttára fog elvérezni egyetlen kosztümjében, amit életében valaha is viselt. És még az sincs kész. Csak ekkor jöttem rá, hogy üvöltök. – Mama, kérlek! Kérlek, ne! – Géppisztoly-sorozat. Aztán egy robbanás. Amikor kinyitottam a szemem, az úttest másik oldalán találtam magam. Átdobott a robbanás ereje. Csak annyit láttam, hogy az oldalára fordult a mentőautó, és anyám mellette fekvő teste ég. Michelangelónak minden erejét be kellett vetnie, hogy egy fa mögé, fedezékbe vonszoljon. Fulladoztam, köhögtem a fekete, olajos füstben. Ó, Istenem! Anyám! Reszkető kézzel túrtam a hajamba. Újabb lángnyelv csapott ki a tetőről. A tömegből viszonozták a tüzet. Michelangelo egyszer csak ott volt mellettem, s döbbenten meredt a könnyű géppisztolyra, amit valaki a kezébe nyomott. Zavartnak, rémültnek látszott. Állkapcsán meg-megfeszültek az izmok. Szinte öntudatlanul kaptam föl a fegyvert, megcéloztam a géppuskás ávóst, és meghúztam a ravaszt. A fegyver ropogott, rángatott. Fülsüketítő volt a hangja. Por hullott az arcomra, de nem törődtem vele. . 49 ,
– Gyilkos! Megölted az anyámat! – Zokogtam, torkomat égette a düh. A golyóverte ávós hanyatt esett. – Eltaláltad – mondta Michelangelo. – Te voltál az? – Nem tudom. – De tudtam. Megöltem egy embert. És tüzeltem tovább, míg szitává nem lőttem az ávóst, és ki nem fogytam a lőszerből. Addigra úgy eltompultam, hogy már nem éreztem semmit. A lövöldözés elzsongított. Valami halotti csönd lakott benne. Michelangelo megpróbálta elvenni tőlem a géppisztolyt, de a markom halálos szorítással tapadt rá. Haza kell mennünk, mondta. Most azonnal. Ennyi lövöldözés éppen elég egy éjszakára. Nem tudok hazamenni, válaszoltam. Most nem. Nem tudok a húgom szemébe nézni azok után, amit tettem. – Nem a te hibád – mondta Michelangelo. Az ávós vérben úszó tetemére mutatott. – Ő tette. Ők tették. Ők a gyilkosok. Megölték anyádat. Ártatlan civileket ölnek. Ők kezdték! – Isten nevére esküszöm – mondtam Michelangelónak –, megfizetnek érte. – Nem tudod, mit beszélsz. Gyerek vagy. És mi lesz a húgoddal? Szegény nénikéddel? Úgy szeret, mintha anyád lenne. – Nekem már nincs anyám.
. 50 ,
Michelangelo arca megfeszült. Jó darabig egy szót sem szóltunk. Aztán Michelangelo bólintott, mintha elismerne valamit magának. Nyújtotta a kezét a géppisztolyért. – Rendben van – mondta. – Mutatok valamit. – Megmutatta, hogy kell megtölteni a géppisztoly kerek tárát. Aztán olyat tett, amire végképp nem számítottam. Fölemelte a fegyvert, és bőrszíjánál fogva a nyakamba akasztotta. – A tiéd – jelentette ki. – Megszolgáltál érte. Most pedig menjünk haza. – Nem – mondtam, és összeszorítottam a számat. – Nem hagyom itt az anyámat.
2 Fölerősödött az addig elszórt lövöldözés. A vastag törzsű gesztenyefa mögött, a szétlőtt pékségtől néhány méterre hasaltunk a földön. Körülöttünk halott, haldokló emberek. Michelangelo egyre unszolt, hogy fussunk, de hiába, nem tágítottam. A hosszú esőkabátos nő a golyózáporban szökdécselve közeledett felénk. Lihegett, szemében könnyek. – Gyilkosok – zihálta.
. 51 ,
Leszegett fejjel iszkoltunk a pékség kapujának fedezékébe. Alaposan szemügyre vettem az esőkabátos nőt. Meglepett a lélekjelenléte. Túl lágynak, kedvesnek tetszett ahhoz, hogy bárkire is haragudni tudjon. – Megölték az anyját – mondta neki Michelangelo. – Nem hajlandó hazajönni. Nincs elég fegyverünk. Lőszerünk sincs elég. Tudja, mondta a nő, aki a húszas éveiben járhatott. Ezért jött vissza. Hallotta, hogy a tüntetők, főleg munkások elfoglalták a Kilián laktanyát, még mielőtt az ÁVH erősítést küldhetett volna. Az emberek most kirámolják a fegyverraktárt. Egy teherautó, tele állig felfegyverzett civilekkel, éppen ide igyekszik. – Talán van esélyünk – mondta. – Istenem, talán van esélyünk. Felfegyverzett civilek helyett azonban két súlyos tank dübörgött be az utcába. Nem tudtuk megállapítani, oroszok-e vagy magyarok. Se zászló, se felségjel nem volt rájuk festve, csak fehér számok a forgatható páncéltornyokon. Nem tüzeltek. Csak megálltak. Sötéten, testesen. Mozdulatlanul. Néhány merészebb diák körbeállta őket, kiabáltak: – Lőjétek az ávósokat! Ártatlan embereket gyilkolnak! – A tankfedelek azonban zárva maradtak. Kísérteties csönd volt. . 52 ,
Az egyik tank páncéltornya elfordult. Csikorgott, mint valami lánctalp, majd lőállásba helyezkedve megcélozta az erkélyt, ahonnan még néhány perce is lövöldöztek. Aztán újra elfordult a páncéltorony. Egy rémületes pillanatig a kavargó tömeget célozta meg a cső, majd eredeti állásába fordult vissza. A legénység nem tudta eldönteni, melyik oldalra álljon. A tömeg ismét felduzzadt. Emberek másztak elő fák mögül, mellékutcákból, kapualjakból, sikátorokból. Láttam, hogy előttem megemelkedik egy csatornafedél. Egy fiatalember mászott ki a csatornából; mandulavágású szeme volt, és katonai gyakorlóruhát viselt. Meggyújtatlan cigaretta fityegett a szája szélén. Vállán ugyanolyan géppisztoly lógott, mint az enyém, és egész teste bűzlött, mint valami árnyékszék. Füstölgő lövedékek röppentek föl a semmiből. – Könnygáz! – kiáltotta a csatornából fölbukkant fiatalember. Újra kitört a lövöldözés. Lebuktunk. A csatornából jött férfi viszonozta a lövéseket, ablakok törtek be a rádiós erkély körül. Az ávósok könnygáz-bombákat hajigáltak a tüntetőkre, a tankok csak álldogáltak. Egy füstölgő lövedék odagurult a közelünkbe. Azonnal rám jött a köhögés. Mintha lobot vetett volna a torkom. Csípte a füst a szememet, homályosan láttam. . 53 ,
Michelangelo dörzsölte a szemét, azt mondta, nem lát. A nő meg a csatornai ember ugyancsak törölgették a szemüket, a torkukat köszörülték. Csak a pékségbe húzódhattunk be. Mivel annak idején segítettem apámnak errefelé kézbesíteni, tudtam, hogy a hátsó ajtó egy udvarra nyílik. – Erre – mondtam, és a többiek köhécselve követtek. A nyílt levegőn végre normálisan lélegezhettünk. A kőfalnak támaszkodva ültem, kabátom ujjával törölgettem a szememet. A csatornai ember mellettem guggolt. Nekilátott megtölteni a géppisztolyát. Sikerült anynyira megköszörülnöm a torkom, hogy megkérdezzem, katona-e. Bólintott. – Csatornapatkány vagyok – tette hozzá. – Így rövidebb úton értem ide a fegyverraktárból. – Rágyújtott, és kijelentette, hogy a tankokban magyar katonák ülnek. – Csak éppen gőzük sincs, a szamaraknak, hogy mit kell csinálni! – dühöngött. – Ki maga? – kérdezte a hosszú esőkabátos nő. – Úgy értem, mi az igazi neve? – Egyelőre csak Csatornapatkány. A nő is bemutatkozott: Ágnes nővér. – Nővér? Akkor jobb, ha itt marad – vélte Csatornapatkány. – Nem, nem ápolónővér vagyok. Azelőtt apáca voltam. Most trolit vezetek. . 54 ,
A katona olyan jót nevetett, még a hasa is rázkódott belé, de gyorsan úrrá lett magán. Ágnes nővér kijelentette, hogy lőni is egész jól tud, csak fegyver kellene hozzá. Nyitva hagytuk a pékség hátsó ajtaját, hogy lássuk, mi folyik az utcán. Minden egyes könnygázgránátot fegyverropogás követett. A bejárat mellett becsapódó lövedékek szilánkokat hasítottak ki a kövezetből. Csatornapatkány a géppisztolyomra nézett, és megkérdezte, hány éves vagyok. Hazudtam. Nem tudom, miért, de hazudtam. Azt mondtam, tizenhét. Michelangelo nem árult el. Azt azonban elmondta Csatornapatkánynak, hogy megölték az anyámat. – Rettenetes – mondta Csatornapatkány. Megkérdezte Michelangelót, hogy ő is katona-e. Michelangelo egyik lábáról a másikra állt, és csikorgatta a fogát. – Az voltam – felelte. – Nyugi. Megint az leszel. – Csatornapatkány most Ágnes nővérhez fordult: – Figyeljen csak ide, nővér, vigye haza ezt a kettőt, aztán jöjjön vissza. Szükségünk lesz magára. Nézzen körül, nincs-e valahol kötszer, ilyesmi. – Közben sikerült megtöltenie a tárat, úgyhogy máris az ajtóban termett, és lőni kezdett. Ágnes nővér meg én segítettünk Michelangelónak fél lábon átugrálni az udvaron. Ismertem még egy ajtót, az . 55 ,
a szomszédos ház külső oldalához vezetett. Csak egy sarokra voltunk a házunktól. El kell mennem. Itt kell hagynom az anyámat. Most húgomra és a nagynénémre kell gondolnom. Mit fogok mondani nekik? A nénikémtől kapott kulccsal nyitottam ki a kaput. A nyakamban lógó másik kulcs a pincéhez szolgált. Egy üres boroshordóba rejtettem a géppisztolyomat. Mielőtt fölmentem a lakásba, megpróbáltam letisztítani az arcomra égett kormot és a könnyeket, de teljesen hiába fáradoztam. Nénikém karikás szemmel, fürdőköpenyben nyitott ajtót. – Hogy nézel ki? – hátrált egy lépést a félhomályos előszobába. Remegett a kezében a cigaretta. – Michelangelo megsebesült. De már jól van – hadartam, s kerültem a tekintetét. Nagynéném a konyhába vezetett minket, és villanyt gyújtott. – Anyád hol van? – Odalent. A mentőkocsinál. – Miért nem jött veletek? Hol késik? Nem tudtam tovább visszatartani, kitört belőlem a zokogás. Rettenetesen sírtam, így nem egykönnyen lehetett kitalálni, mi bajom. Föl-le járt a mellkasom, alig tudtam kipréselni magamból a szavakat. – Maghalt. Anyám meghalt. – Mindenható Isten! Nem lehet! – mondta nénikém. . 56 ,
Rettenetesen elsápadt, és reszketett a keze, mint mindig, ha ideges volt. Töltött valamit egy kávéscsészébe, és rám szólt, hogy üljek le, igyam meg. Megpróbáltam szürcsölgetni. – Nem. Nem úgy. Egy hajtásra. Tudtam már, mi az. Az a rettenetes pálinka, amit a felnőttek isznak. Olyan a szaga meg az íze, mint a sósborszesznek. Utáltam, de legurítottam, noha égette a torkomat. – Most pedig mondd meg, hol van anyád. Tudnom kell. El kell temetnünk. Annyira remegtem, hogy az ital fele lecsurgott az államon. Sírva ráztam a fejem. Mozgott a szám, de nem jött ki rajta hang. – Megsebesültél? Jól vagy? – Nem esett baja – mondta Michelangelo. – Maguk ketten is ott voltak? – kérdezte nénikém Michelangelót és Ágnes nővért. – Én igen – bólintott Michelangelo. Elmesélte, hogy történt. – Édes Istenem! Szegény sógornőm! Nem megmondtam, hogy hozd haza Cicát? Nem megmondtam? Michelangelo lesütötte a szemét. Könyököm az asztalon támaszkodott, a kezemmel pedig a fejemet támasztottam. Bárcsak én maradtam volna ott anyám helyett, gondoltam. . 57 ,
– Mit mondunk Krisztinának? – szipogtam. – Hazudunk. Neki hazudhatsz, de nekem soha. Világos? Bólintottam. Mi mást tehettem volna? – Olyasmit fogunk mondani neki, mint amit délután újságoltál. Hogy anyátok elment, mert megpróbálja hazahozni a papát. A húgod kihallgatta, amit apádról, politikai foglyokról és egyebekről beszélgettünk. El kell hitetnünk vele ezt a mesét. Olyan állapotban van, hogy az igazság megölné. Nagynéném Michelangelót és Ágnes nővért is megkínálta pálinkával. El kellett fogadniuk, akár tetszett, akár nem, és fenékig, egy hajtásra ki kellett inniuk. Aztán nénikém elnézést kért, bement a fürdőszobába, és újra meg újra orrot fújt. Piros szemmel jött ki. Eltette a zsebkendőt a fürdőköpenye zsebébe, és nyugodt hangon kijelentette: – Bárcsak megkínálhatnám magukat valami ennivalóval, de egy falat kenyerünk sincs. – Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – felelte Ágnes nővér. Michelangelo sem volt éhes. – Akkor jó – mondta a nénikém. – Legjobb lesz, ha mindketten pihennek egy kicsit. Menjenek szépen. – Ha nincs kifogása ellene – mondta Michelangelo –, én inkább maradnék, hátha tudok segíteni. – És hogyan gondolta? . 58 ,
– Hozok kenyeret. – De hiszen megsebesült. Vagy nem is? Mert magánál sose, lehet tudni. Nagynéném erős asszony volt. Erősnek kellett lennie. Amúgy is kellett valaki, aki erős. Átélt két háborút, a másodikban elvesztette a férjét. – Tényleg megsebesült – mondtam, mintegy Michelangelo védelmében. – Majd én ellátom – ajánlkozott Ágnes nővér. – Amint visszajöttem a Rádiótól, mert ott most elkel a segítség. Még mindig harcolnak. De megígérem, visszajövök. És hozok egy kis kenyeret. Michelangelo elmondta nagynénémnek, hogy Ágnes nővér apáca volt, mielőtt a kommunisták föloszlatták a rendjét. Most trolisofőr. Vagy legalább is tegnapig az volt. Nénikém nagyot szippantott a cigarettájából, hátrahajtotta a fejét, és csücsörítve kifújta a füstöt. – Ó, igen – mondta –, fenekestül felfordult a világ. – Könny csillogott a szemében. – Hiányozni fog. Éppen egy ruhán dolgoztam, azt is neki szántam. És erre tessék. Elnyomta a félig szívott cigarettát, töltött magának még egy kupicával, és elbocsátotta Ágnes nővért, hogy segítsen a sebesülteken. – Azoknak az embereknek nagyobb szükségük van magára, mint nekünk, bárcsak megsegítené őket az . 59 ,
Isten is! – mondta. – Fenékig! – tette hozzá, és egy hajtásra kiitta a pálinkáját. Ágnes nővér felajánlotta, hogy ha elül a lövöldözés, megkeresi anyám holttestét. Egyelőre azonban az élőkre, a sebesültekre kell gondot fordítania. Van-e kötszerünk, kérdezte. Nénikém azt felelte, nincs, hacsak meg nem teszi az a gézszerű anyag, amit melltartók kosarának megerősítésére szokott használni. Varrószekrényéből behozta a géztekercset, Ágnes nővér kezébe nyomta. – Legyen óvatos. Imádkozunk magáért, nővér. Maga is imádkozzon értünk. Ágnes nővér bólintott, s már indult is. – Várjon – mondta Michelangelo. – Lehet, hogy nekem van kötszerem. A földszinten lakom, a sarkon lévő lakásban. Amikor mindketten távoztak, nagynéném magához ölelt, és hosszan tartott a karjában. Nedves volt a szeme. Minden rendbe fog jönni, mondta. Holnap, ha nyugodtabb lesz a helyzet, elmegyünk anyám holttestéért, és tisztességgel eltemetjük. – Most pedig menj, mosakodj meg, és feküdj le – mondta. – Azaz, nem is, halasszuk holnapra, majd én megfürdetlek. Pihenned kell. Holnap mindketten jobban leszünk. A nappaliban, a díványon feküdtem, és üres tekintettel bámultam a plafont. Nénikém figyelmeztetett, hogy . 60 ,
ne tartózkodjak az ablak közelében. A fegyverropogástól akkor sem fogok tudni aludni, ha szeretnék. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak anyámra. A félkész kosztümjére. A rettenetes robbanásra. A gépfegyverek tüzére. Anyám megperzselt testére. Súlyosnak éreztem karomat, lábamat, égett a szemem, mintha napok óta nem aludtam volna. A szenespincére és az oda elrejtett fegyveremre gondoltam. Megöltem egy embert. Tudom, hogy megöltem. Különös, nyugtalan érzés kerített hatalmába, sehogy sem szabadulhattam tőle. Felültem, lefeküdtem megint. Fölkeltem, odamentem a gardróbszekrényhez, megtapogattam anyám ruháit, s beleborzongtam; aztán visszabotorkáltam a díványhoz. Néhány perc múlva ismét fölkeltem, és átmentem nénikém szobájába, ahol Krisztina aludt. Lábujjhegyen mentem oda hozzá, és könnyedén homlokon csókoltam. Meleg volt a bőre. Nyugodt és szép volt álmában. A sötétben nem látszott, hogy bőrének kékes árnyalatot ad a beteg szív. Alig feküdtem vissza, amikor megszólalt a telefon. Mielőtt kettőt csöngethetett volna, kiugrottam az ágyból. Michelangelo volt az. Azt mondta, Ágnes nővér szerzett kenyeret, meg valami harapnivalót. Tőle tudja azt is, hogy a tüntetők elfoglalták a Rádiót, de csak rövid időre. . 61 ,
Valaminek történnie kellett. Michelangelo azt kérdezte, elég-e, ha reggel feljön, és beadja a kenyeret. Sokkal jobban érzi magát azóta, hogy kiszedett egy fémdarabkát, ami bele volt fúródva a lábába. Biztosan nyomott egy ideget, vagy valami ilyesmi. Visszafeküdtem, és megpróbáltam aludni egy kicsit, de már beszűrődtek az ablakon az első pirkadati fények. Az esti képek továbbra is dühödten gyötörtek. A géppuska tüze. A géppuskás arca. Egyenruhája, váll-lapja. Anyám vértócsában. Az a rengeteg vér. A robbanás. Anyám megfeketedett teste. Hogy fogjuk tisztességgel eltemetni? Párnámat magamhoz ölelve, előre-hátra ringatózva ültem a díványon, amikor Krisztina belépett. Odajött hozzám, én pedig kitártam a karom, magamhoz szorítottam. – Nem tudok aludni – mondta. – Miért lövöldöznek? Te is hallod? – Messze vannak – nyugtattam meg. – Biztonságban vagy. A jók harcolnak a rosszak ellen, hogy a papa hazajöhessen. A mama már úton van, hogy hazahozza a papát. – Nem esik baja abban a lövöldözésben? – Vele van a Jóisten – mondtam. – Tudod, Ő vigyáz ránk. Feküdj vissza az ágyadba, és imádkozz a mamáért és a papáért. Mama. Kicsi koromban szólítottam így anyámat. Akkor még ártatlan voltam. Mama. Olyan édesen csengett . 62 ,
most ez a szó. Szörnyű érzés volt hazudni róla a húgomnak, de a nénikém aligha tévedett. Ha megtudja a húgom, hogy soha többé nem látja az anyját, kikészül. Gyenge és beteg, nem bír el ekkora csapást. A szíve fölmondaná a szolgálatot. Lemondtam az alvásról, és kimentem a konyhába, hogy vizet igyak. Egészen kiszáradt a szám. Miközben poharat keresgéltem, valaki kopogott. A faliórára pillantottam. Hat óra volt. Valószínűleg Michelangelo az. Ajtót nyitottam, és meglepetésemre ott találtam Csatornapatkányt is. Több kenyeret és két nagy, kövér lisztes zsákot hoztak. Suttogva beszéltek. Michelangelo elkérte a pincekulcsunkat. Azt mondta, néhány dolgot be kell tenniük a szenespincébe. Észre sem vettem, hogy nénikém mögöttem áll a sötét előszobában. – Mi ez? – Kenyér – mondtam. – Hoztak nekünk kenyeret. Michelangelo megmutatta a kenyeret. – Honnan szedték? Betörtek egy pékségbe? – Nem kellett. Az ávósok már megtették. Az üzlet utcai oldalát ripityára törte egy robbanás. Azt hiszem, mi hoztuk el az utóját. Hagytunk egy kis pénzt a pulton. Várjanak, mondta nagynéném. Mindjárt jön. Megfogta a pizsamám gallérját, behúzott a konyhába, és becsukta az ajtót. . 63 ,
– Itt maradsz – mondta. Fölkapta a pénztárcáját az asztalról, kivonult, és bevágta a konyhaajtót maga mögött. Megrémültem. Valószínűleg minden szót hallott. A konyhából egy pici ablak nyílt a külső folyosóra. Résnyire nyitottam, épp csak annyira, hogy halljam őket. Nagynéném ki akarta fizetni a kenyeret, de a fiúk nem fogadták el a pénzt. – No jó – mondta nénikém. – És a pince mire kell maguknak? – Semmire – mondta Michelangelo. – Látom, már annyira magához tért, hogy megpróbál átverni. Vigyázzon, Michelangelo. Nagyon vigyázzon. Ugye hogy fegyverek vannak abban a zsákban? – Nem, asszonyom – válaszolta Csatornapatkány. – Asszonyom?! És maga kicsoda? – Csatornapatkány a nevem. – Csatornapatkány úr, vetnék egy pillantást azokba a zsákokba. Ha nincs ellenükre, tudni szeretném, mit akarnak elrejteni a pincémben. – Dörömbölt, száguldott a szívem a mellkasomban. – Uram Istenem – döbbent meg nénikém. – Ebből egy egész hadsereget jól lehet lakatni. – Nem hadseregnek hoztuk – mondta Csatornapatkány. – Csak magának és a gyerekeknek. – Igazán nem kellett volna – bicsaklott meg nénikém hangja. – Biztos, hogy nincs szükségük pénzre? . 64 ,
– Biztos. Hallottam, hogy nagynéném elindul befelé, becsuktam a kisablakot, és visszaültem. Hozta a rengeteg kenyeret. Adjam oda nekik a pincekulcsot, mondta. – És itt van ez – tette hozzá –, fogd ezt a pénzt, és add oda nekik. Tőlem nem fogadják el. Gyerünk, szedd a lábad. Mutasd meg nekik a pincét. Csak kapj magadra valamit, köpenyt vagy kabátot. Fölvettem a télikabátomat, majd a szűk csigalépcsőn a pincébe vezettem Michelangelót és Csatornapatkányt. Kinyitottam a pinceajtót, penészszag csapott meg. Sötét volt, Csatornapatkány meggyújtotta az elemlámpáját. Senki sem szólt. A falhoz támasztották a két lisztes zsákot. Az üres boroshordókra mutattam. Csatornapatkány könnyedén felnyitotta a fedelüket. Az egyikben ott lapult a fegyverem. Lépéseket hallottunk. Nyikorogva kinyílt az ajtó. Ágnes nővér és egy tizenhat-tizenhét éves, keménykalapos fiú lépett a pincébe. További három testes lisztes zsákot hoztak. Csatornapatkány becsukta és bereteszelte a pinceajtót. Kivették a fegyvereket a zsákokból, és beletették őket az üres boroshordókba. Kézigránát, revolver, pisztoly, puska, mindenféle, amit soha életemben nem láttam. És lőszeres dobozok. Csatornapatkány gyorsan lezárta a hordókat. Körülnézett, nem maradt-e ki valami. . 65 ,
Kivonultunk, bezártam a pinceajtót. Megpróbáltam odaadni nekik nagynéném pénzét, de hallani sem akartak róla. Azért kellett ide rejteniük a fegyvereket, mert Michelangelo eleve gyanús személy a légierőnél, Csatornapatkány pedig éppen most állt át a nép oldalára. Vagyis mindkettőjük lakhelye az elsők között lesz, ahol majd házkutatást tartanak. Menjünk föl, mondtam. Nagynéném vár minket. Van egy kis maradék fasírozott és margarin a kenyérhez. Ágnes nővér és a kalapos fiú eltűntek. Mi hárman fölsiettünk a lakásba. Nénikém már megterített a konyhában. Egy tálon fölszeletelve fasírozott, kenyér, zöldpaprika. Az asztal közepén egy üveg pálinka trónolt. Forró citromos teát is főzött a nénikém. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte. Azt mondtam, leejtettem a kulcsot a lépcsőn lefelé menet. Még szerencse, hogy megtaláltuk. Olyan sötét van a pincéknél. – No, akkor együnk – mondta nénikém a társaságnak. – Mossanak kezet a mosogatónál. Üljenek le. – Miközben pálinkát töltött vendégei teájába, megállás nélkül szidta az ÁVH-t és a kormányt. Átkozta a kommunistákat. Gyilkosok. Mészárosok. Ettünk, és csendben, gyorsan kortyolgattunk.
. 66 ,
Nénikém tudni akarta, mi folyik most éppen az utcákon. – Tele van a város orosz tankokkal – mondta Csatornapatkány, szája sarkában meggyújtatlanul fityegő cigarettával. – Minden hídon, minden középület előtt. Az összes nagy kereszteződésben. Ki lehet-e merészkedni biztonságban, hogy hazahozzuk anyámat, kérdezte nénikém. – Most éppen nem lőnek – felelte Csatornapatkány. – Ha nem tévedek, az áldozatok még most is ott fekszenek, ahol összeestek. A rádió szerint ki lehet járni élelmiszerért és a halottakat összeszedni. Utána kijárási tilalmat fognak elrendelni, és akit akkor az utcán kapnak, azt le is tartóztathatják. – Továbbra sem égett a cigarettája, de őrülten ugrándozott a szája szélén. – Hadd adjak tüzet, mielőtt megeszi azt a cigarettát – mondta nénikém, és meggyújtott egy gyufát. – Hogy is hívják magát? Csatornapatkány sűrű füstöt fújt a levegőbe. – Csatornapatkánynak, asszonyom. – Csatornapatkány létére nagyon szókimondó. – Köszönöm, asszonyom. – Mit csinált, mielőtt jelentkezett a hadseregbe? – Nem jelentkeztem. Vittek. Előtte a csatornázási műveknél dolgoztam.
. 67 ,
– De úgy beszél, mint aki ennél iskolázottabb. – Nem mehettem egyetemre, mert apám tiszt volt a régi magyar hadseregben. – Értem. Nénikém most Michelangelo felé fordult. – Drága Michelangelo! – mondta suttogóra fogva a hangját. – Tudna a barátjával… tudnának nekünk segíteni, kérem? Cica anyjáról van szó. Azaz a holttestéről. Magukkal megyek. – Nem, nénikém – szóltam közbe. – Veszélyes. Látod, a mamával is mi történt. Majd én megyek. – Nem! – Csak én tudom, hol van. Michelangelo simogatta a kecskeszakállát, és hallgatott. Tudta, a koromhoz képest máris túl sokat láttam, túl sokat tettem. Nénikém felsóhajtott. Letette a villáját. Ideje, hogy megint rágyújtson. Csatornapatkány javasolta, hogy kapcsoljuk be a rádiót, és hallgassuk meg a legfrissebb híreket. Minden pillanatban változik valami. És igazán futja az időnkből. Nénikém áthozta a rádiót a nappaliból, a konyhaasztalra tette, és bedugta a zsinórját a konnektorba. Az első híreket reggel 8-kor olvasták be.
. 68 ,
„Figyelem! Figyelem! Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett. A banditák üzemekbe, középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és államvédelmi harcost gyilkoltak meg. A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal, s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A szovjet csapatok a kormány kérésének eleget téve részt vesznek a rend helyreállításában.” – Hazudnak! – üvöltöttem. – Ott voltunk. – Még most is magam előtt láttam annak a szörnyetegnek az arcát, aki lelőtte az anyámat. – Ők kezdték! – háborgott Michelangelo is. – Ártatlan, fegyvertelen civilekre lőttek, most mégis megpróbálják ránk kenni, az aljas gazemberek! – Mit vársz tőlük? Merő propaganda – jelentette ki Csatornapatkány. – Időt akarnak nyerni, hogy a szólásszabadság látszatát is végre eltöröljék. Hiszen azok az emberek semmi mást nem csináltak, csak tüntettek! Nagynéném kabátot öltött, és nyúlt a botjáért. Vigyázzak a húgomra, mondta.
. 69 ,
– Mondd meg neki, hogy elmentünk ennivalóért, mielőtt bezárnak az üzletek, és életbe lép a hadiállapot, vagy mi a fene. – Nem ajánlom – szólt közbe ismét Csatornapatkány. – Inkább tessék csak itthon maradni a kislánnyal. Mi lesz, ha futnunk kell? Nem tetszene bírni. Nincs messze, hamar megjárjuk. Csak egy jó vastag takaró kell, hogy elhozzuk benne a… – Csitt! – hallgattatta el a nagynéném. Krisztina már fölkelt. – Rendben van. Menjenek – mondta suttogva. – De kérem, vigyázzanak! Hozom a takarót. Egy perc sem telt bele, hozta az összetekert plédet. Három szovjet tank parkolt szorosan egymás mögött a Rádió épületénél. Észrevettem, hogy a kiégett mentőautót eltávolították. Attól féltem, elvitték anyám holttestét is.
Emberek járkáltak a fehér porral borított tetemek között. Csatornapatkány azt mondta, beszórták őket mészszel, nehogy oszlásnak induljanak, mert abból járvány lehet. Több holttestet egészen beborított a sok virág. Egyenként szemügyre vettem a virágból rakott halmokat. Az úttesten egy fiú feküdt, tágra nyitott szemmel, mint valami játékbaba. Fel volt puffadva a hasa. . 70 ,
A virágcsokor lecsúszott a testéről. Nedves, barna falevél tapadt a homlokára. Vagy vérfolt lenne? Michelangelo lehajolt, megpróbálta lecsukni a fiú szemét, de nem tudta. Visszatettem a virágokat a fiú mellére. Tovább kerestük anyámat. Tudtam, nem lehet messze a Rádió bejáratától, onnan, ahol tegnap a mentőautót láttam. A tankok elállták a bejáratot. Ahogy közelebb értünk, csikorogva kinyílt az egyik tank fedele. A katona oroszul kiabált valamit, és hadonászott, hogy forduljunk vissza. Fájdalmasan összeszorult a torkom, s eltorzulhatott az arcom is, de nem sírtam, nem szóltam egy szót sem. Mintha sem a könnyek, sem a szavak nem tudnának előbújni belőlem. Sarkon fordultunk. De még nem mondtam le róla. Végignéztünk minden egyes holttestet, a járdán távolabb fekvőket is. Sehol sem láttam anyámat. – Nyilván sokat elvittek, illetve azt, ami megmaradt belőlük – vélte Csatornapatkány. Én csak kerülgettem tovább a virághalmokat. Az egyik halott kabátjára papírdarabot tűztek, valami rá volt írva. Le kellett hajolnom, hogy elolvassam. „Szeretett fiunk, élt 17 évet.” Aztán megláttam valamit, amire ráismertem. Ismét összeszorította a torkomat a fájdalom. A macskakövön a széle körül megperzselődött angol tweed szövetdarabka feküdt. A szél fújhatta a fiú . 71 ,
holtteste mellé. Fölvettem, majd azonnal végignéztem a közelben fekvő összes halottat. Anyám nem volt köztük. Megmutattam Michelangelónak a szövetdarabot. Bólintott; igen, anyám félkész kosztümjének egy darabkája. Kabátom zsebébe tettem, a markomban tartottam, ujjaimmal tapogattam anyagát. Megjelent egy teherautó, elkezdték megrakni halottakkal. A tetemek rettenetes, tompa puffanással estek a teherautó rakfelületére. Ziháltam. Egészen megfeszültek az izmaim. Ezek emberi lények, hazafiak, nem pedig „galád bandák”, ahogy a rádióban nevezték őket. Hazudtak! Egy férfi és egy nő hangos szóváltásba keveredett a tetemeket hajigáló munkásokkal. A férfit arrébb lökték, útban volt. A felesége megpróbálta visszatartani. De a férfi nem tágított, míg egy másik munkás oda nem lépett hozzá, és olyan erővel pofon nem vágta, hogy a szerencsétlennek lerepült a szemüvege. A felesége vette föl a földről, aztán mindketten odajöttek, ahol mi álltunk. Ők veszítették el a fiukat. A férfi elég idősnek látszott ahhoz képest, hogy a fia csak tizenhét éves volt. Egészen kivetkőzött magából, és a tetejébe még a szemüvege is eltörött. Az asszony a halott fiú mellé térdelt, levette a kokárdát a saját hajtókájáról, és a fiú golyó-lyuggatta kabátjára tűzte. A férfi kíntól eltorzult arccal sírt. Én ökölbe szorított kezemben tartottam, ami anyámból maradt. . 72 ,
Az anya átnedvesedett zsebkendőjével nyomkodta a szemét, miközben hozzánk beszélt. Néhány hónapja vették fel a fiát a Műszaki Egyetem villamosmérnöki szakára. Előtte volt az élet. A férfi haragosan rázta a fejét. – Nem, nem hagyhatjuk ennyiben – mondta. Ő, a felesége és a család holnap a Parlament elé vonulnak, ott lesz az egész város. – Miféle kormány az, amelyik hagyja, hogy ilyesmi megtörténjék? Hogy lemészároljanak békés tüntetőket? Gyerekeket! Nem hagyhatjuk ennyiben. Még a halottakat sem tisztelik! Úgy dobálják őket teherautóra, mint az állati tetemeket. Barbár söpredék! – Megvetően kiköpött, zihált, fújtatott a mellkasa. Elmeséltem nekik, mi történt anyámmal, és megmutattam a szélein kirojtosodott, megperzselődött angol szövetdarabkát. – Ennyi maradt belőle – zokogtam. – Tegnap ölték meg itt. Pontosan itt. A karjaimban halt meg, de nem maradhattam mellette. Michelangelo átölelt. A házaspár csak hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem értelmetlenül haltak meg – mondta elkeseredett dühvel a férfi. – Holnap a Parlamenthez megyünk, akárhány szovjet tankot vezényelnek is oda, hogy megvédjék a hitvány, gyáva hatalmukat! Mennünk kellett, hogy beszámoljunk nénikémnek. Ő is el lesz keseredve. . 73 ,
Nem láttunk sehol olyan hatalmas tömeget, mint előző nap. Lehangoltság volt a levegőben. És félelem. Félelem a város felé dübörgő tankoktól. Amikor a Bródy Sándor utcába értünk, lelassítottam. Vajon a magyar hadsereg zöme a nép mellé áll-e, kérdeztem Csatornapatkányt. Azt mondta, nem tudja. Még korai lenne megítélni. Attól függ, mi történik majd az elkövetkezendő néhány napban. Rossz jel, hogy mindenhol orosz tankokat látni. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, és részt veszünk a Parlament előtti tömegtüntetésben. – Gondolod, hogy elenged a nénikéd? – kérdezte Michelangelo. – Majd kitalálok valamit. – Nem férsz a bőrödbe, igaz? – mosolygott Csatornapatkány. – Én tizenhét évesen csak a könyveket bújtam. Nem mintha sok hasznom lett volna belőle. Hogy úgy mondjam, már akkor is feketelistán voltam. Elmeséltem Csatornapatkánynak, hogy hogyan tiltakoztam a kötelező orosztanulás ellen. – Ha visszamegyünk az iskolába, van rá esélyem, hogy kirúgnak. Valaki beköpött. – Meg mernék esküdni, hogy ebben az istenverte országban minden második ember besúgó. De tegnap, amikor láttam azt a rengeteg embert, mégis máshogy
. 74 ,
éreztem. Igenis az volt a benyomásom, hogy lesz összetartás, nem is akármilyen. Üres és szürke volt a Bródy Sándor utca. Mindenhol le volt húzva a roló az ablakokon. Éppen nyitottam volna a nagykaput, amikor egy hangosan robogó motoros fordult be az utcába, majd nagy fékcsikorgással hirtelen megállt mellettünk. – Hé, Csatornapatkány! – kiáltotta a motoros, de nem szállt le. A járdaszegélyhez léptünk. A motorosnak dús gesztenyebarna haja és tömött bajsza volt. Bozontos szemöldöke összeért az orrnyergénél. Hosszú, barna bőrkabátot és piros-fehér-zöld karszalagot viselt. Gyanakvó tekintetet vetett Michelangelóra és rám. – Nincs mitől tartani. Velünk vannak – nyugtatta meg Csatornapatkány. A motoros gyorsan beszélt, elmondta Csatornapatkánynak, hogy páncélosok járőröznek az Üllői úton, a Kilián laktanya közelében. Amint életbe lép a kijárási tilalom, senki sem lesz képes bejutni. Az oroszok a környéken mindenfelé ellenőrzési pontokat állítanak fel. Oldaltáskájából vastag köteg röplapot vett elő, és odaadta Csatornapatkánynak. Záporoztak a szavai, mintha gyorstüzelő ontaná őket. Az lesz Csatornapatkány dolga, hogy „földalatti csatornáin” behatoljon a laktanyába, és
. 75 ,
szétossza a röplapokat a katonák között. Ez a tájékoztatás egyetlen lehetséges módja. A katonák is tudják, hogy amit a rádióban hallanak, szemenszedett hazugság, mondta a motoros. De azt nem tudhatják, hogy múlt éjjel megöltek tizenkilenc civilt. Fogalmuk sincs az ellenállási gócokról, pedig már Budapesten kívül is létrejöttek ilyenek. Országszerte tömegtüntetések zajlanak. Már nyugatra is kiszivárgott a hír. A Szabad Európa rádió arra buzdít minden magyart, hogy álljon ki a demokráciáért. A motoros biztosra akarta venni, hogy a magyar katonák magyar katonaként fognak cselekedni, amikor majd eljön a tettek ideje. Csatornapatkány átvette a röplapokat. – Ellenőrizhetnéd a csatornafedeleket a Corvin-közben és a környékén is. Van fegyvered? – kérdezte a motoros. Csatornapatkány szétnyitotta a kabátját. Övéből egy pisztoly fényes nyele állt ki. – Nem ártana még valami. Csatornapatkány bólintott. – No jó. Vigyázz magadra – mondta a férfi még mindig járó motorral. – De még valamit tudnod kell: embereim elrejtettek néhány puskát a Corvin filmszínházban. – Értem – mondta Csatornapatkány. – Helyes. – A motoros gázt adott, és kékes füstfelhőt hagyva maga után nagy zajjal elrobogott. – Ki ez? – kérdeztem. . 76 ,
– Pongrátz Gergely. Őrmester. Vagy az volt. Együtt szolgáltunk az újonckiképző táborban. Rendes fiú. Igazi hazafi. Mi csak Bajusznak hívjuk. Van-e valakinek igazi neve ebben a hadseregben, kérdeztem. Nevetés és gyors nem volt a válasz. Megkérdeztem Csatornapatkányt, feljön-e hozzánk, amire azt felelte, igen, de csak kicsit. Hadd lássa a nénikém, hogy ő tartotta a szavát, épségben hazahozott. De aztán dolga van. Majd holnap kora délután jelentkezik. Nem működött a lift, így a két fiúval együtt nekivágtam a lépcsőnek. Alig fordítottam el a zárban a kulcsot, nyílt az ajtó, nagynéném kilépett rajta, és halkan behúzta maga mögött. Krisztina alszik, mondta. Húgomat nagyon fölizgatta a kilátás, hogy apánk hazajöhet, mondta. Aztán lövöldözést is hallottak valahonnan a közelből. – Krisztina megijedt, de én magam is. Hideg borogatást kellett tennem a mellére, hogy lelassítsam egy kicsit a szívverését. Tudod, mennyire fullad, amikor felizgatja magát. No, hát ez a helyzet. Hová tettétek anyád holttestét? Kis híján sírva fakadtam, de uralkodtam magamon. Nem válaszoltam, csak elővettem a megperzselt szövetdarabkát, és nénikém kezébe nyomtam. – Ennyit találtunk meg belőle. Őt magát sehol sem láttuk. Hiába kerestük mindenfelé. Teherautóra dobálták a tetemeket. Szörnyű volt. . 77 ,
– Örülök, hogy legalább te egy darabban vagy. Már nagyon aggódtam, olyan sokáig elmaradtatok. Nénikém úgy tartotta a kezében a megperzselt angol szövetdarabkát, mintha a súlyát méricskélné. Aztán becsukta a szemét, erősen leszorította a szemhéját. A kilincsbe kapaszkodott, hogy meg ne tántorodjék. Csatornapatkány és Michelangelo betámogatták a konyhába, nénikém egy székre rogyott. Az asztalra tette a megperzselt tweed darabkát, és csak simogatta, miközben maga elé meredt. Akar-e egy kis pálinkát, kérdeztem. – Nem, drágám – mondta. Csatornapatkány azt mondta, nagyon sajnálja. És hogy mennie kell. Michelangelónak is mennie kellett. Mindketten kimerültnek látszottak. Nénikém nem válaszolt. A fiúk csöndben távoztak. Én csuktam be utánuk az ajtót. A nappaliba mentem, leroskadtam a kanapéra, és bámultam a semmibe. De csak öt percig; akkor fölpattantam, hogy megnézzem Krisztinát. Mélyen aludt. Leültem az ágya szélére. Krisztina nagyot sóhajtott álmában, de egyébként csöndesen, mozdulatlanul feküdt. Túlságosan is mozdulatlanul. Mellére hajtottam a fejem, hallgattam a szívverését. Rohant a szíve, a dörömbölés betöltötte a mellkasát. Legalább is úgy hangzott. Krisztinánál ez teljesen normális volt. . 78 ,
Körülbelül egy órán át hallgattam a szuszogását. Néha úgy tetszett, nem vesz levegőt, s akkor pánikba estem. Aztán megmozdult, az oldalára fordult, és én megnyugodtam. Meg-megrohant az a furcsa érzés, hogy ha nem figyelném, abbahagyná a lélegzést. Féltettem Krisztinát, féltettem a nagynénémet. Bárcsak itt lenne apám, gondoltam. Ő tudná, mit kell ilyenkor csinálni. Végül magam is elfáradtam. Levetkőztem, pizsamába bújtam, és lefeküdtem a húgom mellé. Hamarosan mélyen aludtam. Amikor felébredtem, még sötét volt odakint. Krisztina már fölkelt. Megdörzsöltem a szememet. Míg aludtam, összeragadt a szemhéjam. Csak erőlködve tudtam kinyitni a szememet. A fürdőszobai tükörben láttam, hogy ragacsos váladék gyűlt össze a szemem sarkában. Dörzsöltem, megmostam, de csak pirosabb lett tőle. A húgom a padlón ült, és nénikém öreg perzsaszőnyegének rojtjait fésülgette. Be volt kapcsolva a rádió. Valami hülye zene szólt, mintha mi sem történt volna. Krisztina rám nézett. – Sírtál – mondta. Azt feleltem, belement valami a szemembe. Nagynéném varrt, olyan buzgalommal hajtotta az öreg Singer varrógép pedálját, mintha az élete múlna rajta. Az asztalon színültig telt csikkel a hamutál, és most . 79 ,
is egyensúlyozott a szélén egy égő cigaretta. Nénikém a szemüvege fölött pillantott rám. – Nem vagy éhes? Nem vagyok, mondtam. Ne idegeskedjek, mondta nénikém. Ő ura a helyzetnek. Ugyanezt persze nem lehet elmondani a kormányról, tette hozzá. Még nem tértek magukhoz. – Amnesztiát ígérnek azoknak, akik leteszik a fegyvert. Ugyanezt ígérik a felkelőkhöz átpártoló katonáknak is. Félóránként beolvassák ugyanazt a közleményt. Folyamatosan meghosszabbítják a határidőt. Most éppen azt mondják, negyed órát adnak az ellenforradalmároknak, ha addig leteszik a fegyvert, megússzák a kivégzést. Nevetséges! Tudod, mi a véleményem? Az, hogy berezeltek. És két közlemény között van képük ilyen semmitmondó zenét adni! Indultam, hogy játszom egy kicsit a húgommal, de a nénikém még igényt tartott a társaságomra. Érdekelte, mi mindent láttam délelőtt az utcán. Meséltem a holttestekről, és a házaspárról, akik elveszítették a tizenhét éves fiukat. És a kokárdáról, amit az anya a fiú kabátjára tűzött. – Holnap – mondtam – óriási tüntetés lesz a Parlamentnél. Tiltakozásul a titkosrendőrség brutális fellépése ellen. – Te nem mész oda, ha erre célzol. – Nénikém, azt hiszem, oda kell mennem. Mamáért is. . 80 ,
– Évek óta nem szólítottad mamának. – Igaz. De most más a helyzet. – Gyere ide – mondta a nénikém. Eltépte a cérnát a fogával, letette a varrást, és megölelt. – Ha majd nyugalom lesz, elmegyünk a templomba, és gyertyát gyújtunk a mamáért. – Jó lesz, szeretném – feleltem. – De már nem vagyok gyerek, nénikém. Ott akarok lenni a Parlamentnél. Azt hiszem, ez most igenis számít. Rengetegen leszünk. Diákok, munkások, katonák. Mindenki megy. Michelangelo, Csatornapatkány és Ágnes nővér is jön. – Meglátjuk, jó? – Köszönöm. – Puszit nyomtam az arcára. – Menj, játssz a húgoddal. Hiányzol neki. – Sok tiltakozó visel nemzeti színű karszalagot – jegyeztem meg. – Szép dolog – felelte nénikém. – Most eredj. Dolgom van. Leültem a padlóra, Krisztina mellé. Rajzoltunk. Mozgóképet is tudtam csinálni, méghozzá úgy, hogy a papírlap felére rajzoltam egy alakot, majd visszahajtottam, és a másik felére, alá, lerajzoltam ugyanazt az alakot, de most felemelt karral. Aztán fogtam a ceruzát, rácsavartam a félbehajtott lapot, és gyorsan mozgattam, így az hol felpöndörödött a ceruzára, hol kisimult. Ettől úgy . 81 ,
nézett ki, mintha a kis alak föl-le emelgetné a karját. Húgocskám rettentően élvezte. Krisztina macskát rajzolt. Miféle macska lesz az, kérdeztem. Azt mondta, engem rajzol. Gepárdot. De a gepárdot már nem sikerült mozgásra vagy futásra bírnunk. Lehúztam a rolót, és a függönyre tűztem Krisztina rajzát. Aztán eloltottam a villanyt, és nénikém elemlámpájával világítottam meg a képet. Azt játszottuk, hogy filmet nézünk a moziban. – Mondtam már – korholt nénikém a másik szobából –, ne menjetek az ablak közelébe! – De most nem lőnek. – Nem érdekel. Ne menjetek az ablak közelébe, amíg azt nem mondom, hogy lehet. Megértettétek? Villanyt gyújtottam. – Mikor jön haza a papa és a mama? – kérdezte Krisztina. – Ó, hát nem most azonnal – feleltem. – A papa nagyon messze van. A mamának is vonatra kellett ülnie. Úgy tetszett, ez a válasz egy darabig megnyugtatja. – Játsszunk a mágnessel? – kérdezte aztán. – Hát persze. A rádió ismét bemondta, hogy amnesztiát kap, aki leteszi a fegyvert és megadja magát. Már oda sem figyeltem. Aztán zene következett, ezúttal egy keringő. Krisztina táncolni akart. . 82 ,
Átkaroltam vékony kis derekát, megfogtam a kezét, és könnyedén fordultunk néhányat. Krisztina szeretett táncolni, de nem vihette túlzásba. Nénikém előjött a szobájából, és kikapcsolta a rádiót. – Tudod, hogy nem szabad, Cica. Azt akarod, hogy rosszul legyen? Gondolj arra, mit mondana most anyád. Berohantam a hálószobába, levetettem magam az ágyra, és belezokogtam a párnába. Nagynéném utánam jött, leült mellém az ágyra: Megsimogatta a hátamat. Sajnálja, mondta. Csak arról van szó, hogy Krisztina aznap már egyszer rosszul lett. – Nagyon hiányzik anyád – mondta. Megfordultam, az ölébe hajtottam a fejem. – Nekem is. És a papa is hiányzik. – Ne sírj, kicsim – mondta nénikém. – Nem szabad, hogy a húgod sírni lásson. Nem ennénk valamit? Attól kicsit jobban érezzük majd magunkat. Megettük a maradék fasírozottat, és hozzá az avas margarinnal megkent kenyeret, amit annyira utáltam. De ezúttal nem panaszkodtam; a húgom annyit evett, mint egy madár. Sosem láttam éhesnek. Evés után nénikém azt mondta, fürdessem meg Krisztinát. – Vigyázz, nehogy túl meleg legyen a víz. Langyosnak kell lennie. A meleg fürdővíztől szédül. – Tudom – mondtam. – Jó, jó. Tudom, hogy tudod. . 83 ,
A szokásosnál korábban feküdtünk le. Nem tudtam aludni. A délutáni szundikálás elégnek bizonyult. Fölkeltem, megvártam, amíg nagynéném altatója hatni kezd, és a húgom is mélyen alszik, hogy bekapcsolhassam a rádiót, hátha sikerül elkapnom a Szabad Európát. Mint mindig, most is zavarták az adást. Csak csipogást és egyenletesen zúgó hangot tudtam fogni az állomás helyén. Tilos volt hallgatni. Akár börtön is járhatott érte, ha rajtakapták az embert, hogy a Szabad Európát hallgatja. Bevittem nagynéném varrószobájába a rádiót, bekapcsoltam, lehalkítva hagytam, hátha mégis sikerül meghallanom valamit. Ekkor vettem észre a négy karszalagot a varrógépen. És a négy biztosítótűt. Könnybe lábadt a szemem. Nagynéném mind a négyünknek nemzeti színű karszalagot varrt, éppen olyat, amilyet Bajusz viselt, amikor berobogott az utcánkba a motorjával. Egyet Csatornapatkánynak, egyet Michelangelónak, egyet Ágnes nővérnek. És egyet nekem. Föl is kötöttem mindjárt. Lábujjhegyen kimentem a fürdőszobába, villanyt gyújtottam, és megnéztem magam a tükörben a hazafias karszalaggal. Tetszett, amit láttam.
. 84 ,
3 Másnap derűs, napsütéses idő volt. A hatalmas tömeg, amelynek része voltunk, a budai rakparton gyülekezett, és arra készült, hogy a Dunán átkelve a Parlament elé vonuljon. Nagyszerű hangulatban voltunk. Michelangelo azt mondta, már nem is fáj a sérült lába. Jobban érzi magát, mint valaha. Nagyon tetszett neki a karszalag, amit nagynéném varrt nekünk. Mind a négyen büszkén hordtuk: én, Michelangelo, Csatornapatkány és Ágnes nővér. Mariska barátnőm is csatlakozott hozzánk, aminek nagyon örültem. Egyedül neki nem volt nemzeti színű karszalagja, úgyhogy a végén neki ajándékoztam a magamét. Mariska roppant izgatott volt, majd kiugrott a bőréből. Sosem látott még ennyi embert. Csatornapatkány azt mondta, nem hozta magával a fegyverét. Békés tüntetés lesz. Nem akarjuk, hogy a rádió „fegyveres ellenforradalmi bandáknak” nevezzen minket. Egy akadálya azért volt a békés tüntetésnek. Vagy inkább kettő. Két T-34-es szovjet tank állta el a hidat, amelyen át a pesti oldalra és az országház elé vonulhattunk volna. – Hogy állsz az orosszal? – kérdezte Michelangelo. – Pocsékul. Tudok jó napot kívánni, és tudom, hogy mondják az elvtársat, de azzal kész is. Mariska sokkal jobb oroszból. . 85 ,
– Kérdezd meg a katonákat, nem volnának-e szívesek átengedni minket – fordult barátnőmhöz Csatornapatkány. Mariska azonban szégyellős volt. Nekem mondta el, mit mondjak az oroszoknak. A fülembe súgta, de többször el kellett ismételnem, mire sikerült megjegyeznem. Most bizony jól jönne, ha az iskolában komolyabban vettem volna a nyelvet. Megérdemelten bűnhődöm, amiért nyűgnek tekintettem az oroszt. Odamentem a tankhoz, és felnéztem az orosz fiatalemberre, aki derékig benn állt a tankban. – Zdrasztvuj, tavaris – mondtam oroszul. – Proposti nas. A fiatal katona csak mosolygott. Nem értette, vagy nem akarta érteni. Szerencsétlenül pislogtam Mariska felé. Mire ő úgy megijedt, hogy elbújt. Újra próbálkoztam, ezúttal kézmozdulatokkal támasztva alá mondandómat. Igyekeztem meggyőzni őket, hogy engedjék át a tömeget a Dunán. A katona még szélesebben mosolygott. – Da, da – helyeselt. Szóval megértette. Egykettőre összebarátkoztunk. A tüntetők egy csoportja körülvette a tankot. Többen magyarul próbálták elmagyarázni nekik, hogy az ÁVH hidegvérrel megölt egy csomó civilt. Az oroszok a fejüket rázták. – Nyet. Nyet. – Nem értettek magyarul. . 86 ,
Jó fél órán át nem jutottunk dűlőre. Aztán rajtuk volt a sor, hogy integetve, hadonászva magyarázzák meg: túlságosan közel állunk. Beindították a motort, és a súlyos keréktalpak megmozdultak. Hátraléptünk. Valaki elesett, fölsegítettük. A tankok megfordultak, és lassan megindultak előttünk. A fiatal katonák intettek, hogy kövessük őket. – Igyitye za nami! – kiabálták. – Gyerünk! Gyerünk! A tömeg ujjongott. Sokan a magasba emelték a zászlókat és a házi készítésű transzparenseket, még azokat is, amelyeken ez állt: RUSZKIK HAZA! Hihetetlen, de úgy festett, orosz kísérettel kelünk át a hídon a Parlamenthez. Néhány bátrabb lélek, főleg gyerekek, fölmásztak a tankokra, élvezték az ingyen fuvart. Mi szoros, zárt sorokban vonultunk. Ezrek özönlöttek a hídra a csörömpölő T-34-esek nyomában. A francia forradalom jelszavait kiabáltuk. Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Amint átértünk a pesti oldalra, a tankok elfordultak, és nekivágtak a folyópartnak a Parlament tornyos-neogótikus épülete felé. Ami minket illet, olyan békésen és rendezetten vonultunk, mintha május elsejei felvonuláson vennénk részt. Az Országház mögött, a tágas Kossuth téren elférnek annyian, mint a Népstadionban. Ezen a téren álltak meg a tankok. Az egyik tüntető magyar zászlót terített az orosz tankra. A tömeg megtöltötte a teret, sőt, befolyt a . 87 ,
szomszédos utcákba is. A tér egész szélességében szorosan álltak egymás mellett az emberek, egészen a Mezőgazdasági Minisztérium épületéig. Csatornapatkány rátalált a barátjára. Bajusz éppen egy lámpaoszlopnak támasztotta a motorját, Rákóczi lovas szobra mellett. Nem zárta láncra-lakatra. Ilyesmi senkinek sem jutott akkor eszébe. Csatornapatkány nem mutatta be egymásnak a feleket. Most minden szem a Parlamentre és az orosz tankokra szegeződött. A tömeg várt valamit. Fogalmam sem volt, mi fog történni. Aztán hirtelen, mintha jelet adtak volna, mindenki elkezdte énekelni a Himnuszt. Sok ezer fős kórus. Én és Mariska vigyázban, kézen fogva álltunk. Jóleső borzongással töltött el, hogy része lehetek a tiltakozásnak. Aztán – tüzet nyitottak! Géppuskatűz, semmivel öszsze nem téveszthető ropogás. Sikolyok. A lövések a Mezőgazdasági Minisztérium felől jöttek, az út túloldaláról. A téren semmiféle fedezék nem volt a sűrű embertömeg számára, nem volt hová futni sem. Lerántottam Mariskát a földre. Folytatódott a vérfagyasztó sikoltozás. Az egyik orosz tank tüzet nyitott. Először azt hittem, figyelmeztető lövést ad le a civilek feje fölött. De nem. A tank a minisztérium tetején elhelyezkedő orvlövészeket vette célba. A lövedék a felső szinten csapódott be, . 88 ,
nyomában faldarabok váltak le. Aztán abbamaradt a lövöldözés. Mariska összekucorodva feküdt a kövezeten, és sírt. – Kelj föl. Menjünk innen. A tank ismételt lövéseket adott le. Egyszerre csak óriási légfuvallat csapott meg, métereket repültünk. Kicsúszott a kezemből Mariska keze. Amikor rátaláltam, szájából és tarkójából élénkpiros vér folyt. Bajusz ott termett, a karjába kapta Mariskát, majd nagy nehezen átverekedtük magunkat a véres holttestek és vérző sebesültek között a motorhoz. Egyik karommal Mariskát tartottam, a másikkal Bajusz derekába kapaszkodtam. Berúgta a motorját, sebességbe tette, és dudálva, ide-oda cikázva a tömegben elszáguldottunk a legközelebbi kórházig. Vagyis a Rókusba. Bajusz vitte be, Mariska élettelen rongybabának tetszett a karjában. A kórházban ijesztő fejetlenség uralkodott, s mire kerítettünk egy orvost, Mariskának már nem volt pulzusa. Az orvos nem tudta újjáéleszteni. A röntgenfelvétel szerint tanklövedék szilánkja fúródott Mariska agyába, és azonnal megölte. Nem tudtam elhinni. Hogy ilyen gyorsan meghalhatott. Álltam mellette, karját, haját simogattam. A tőlem kapott nemzetiszín karszalagját összefröcskölte a vér. Levettem a karjáról, eltettem. A vérével fizetett érte. . 89 ,
Fájdalmasan szorított a mellem, borzalmas sírhatnékom volt. Mégsem tudtam sírni. Csak haragot éreztem, amely hullámokban tört fölfelé belőlem. Bajusz azt kérdezte, van-e Mariskáéknak telefonjuk. Nincs, mondtam. Nem mondtam meg, hogy nekünk viszont van telefonunk. Azt sem, hogy szomszédok vagyunk. Nem volt szívem, sem lélekjelenlétem, hogy elmondjam Mariska anyjának, mi történt, mert tudtam, akkor én magam omlanék össze. Nem akartam összeomlani. Nem tudtam. Harcolni akartam. Elbúcsúztam Mariska barátnőmtől. A robbanás az arcára fagyasztotta a döbbenetet. A homlokát csókoltam meg. Még meleg volt a bőre. Hol az apám, kérdezte Bajusz. Amikor megmondtam, hogy apám politikai fogoly, azt kérdezte, a váci börtönben raboskodik-e. Mert ha igen, jó esély lesz a kiszabadítására. Már kész a terv, hogy hogyan fogják kiszabadítani a politikai foglyokat. De először az oroszokkal kell leszámolnunk. Visszaültem Bajusz mögé a motorra. Feldühödött, ordítozó tömegen kellett átvergődnie, hogy hazavigyen. – Halál az ávósokra! – üvöltötték. – Halál az oroszokra! Bajusz arra kért, mondjam meg a többieknek, hogy a Corvin filmszínházban keressék őt.
. 90 ,
– Mondd meg nekik, hogy a hátsó bejáratot használják, sötétben jöjjenek, és hozzanak fegyvert. Minden segítségre szükségünk lesz. Hazaértem, csöngettem, vártam. Nagynéném nyitott ajtót. – Atyaisten, mi történt? Hogy nézel ki?! Csak álltam, képtelenül átlépni a küszöböt. Csupa mocsok voltam. Ruhámon, kezemen vér. – Ránk lőttek! – dühöngtem. – Békés tüntetés volt! Senki sem vitt fegyvert! Hogy tehették? Lekaszáltak minket! Nem volt védelem, nem volt fedezék. Vérfürdőt rendeztek! Nagynéném behúzott a lakásba. – Szedd össze magad! Ugye nem sebesültél meg? Kit találtak el? Hol vannak a barátaid? – Nem tudom. Elvesztettük egymást a tömegben. Minden vérben úszott. Nézd csak a ruhámat! – Kinek a vére ez? – Nem tudom! – kiabáltam hisztérikusan. – Jó, jó, nyugodj meg! Ülj le. Nem tudtam leülni. Semmit sem tudtam. Majd később elmondom nagynénémnek, mi történt Mariskával. Majd később elmondom. Nem tudtam volna odaállni Mariska anyja elé sem. Később. Majd később. Nénikém betámogatott a fürdőszobába, és folyatni kezdte a vizet a kádba. Lesegítette rólam a véres
. 91 ,
ruhadarabokat. Elmeséltem neki a tankokat. Hogy lőhettek rá a tömegre csak úgy, hidegvérrel? Arra a rengeteg fiatalra! – Ugye megmondtam! De hiába beszélek, nem hallgatsz rám! Fenyegetőn rázta a kezét. Ideges volt, s percről percre mérgesebb lett. A hosszú, forró fürdő után pizsamába bújtam, és megnéztem alvó húgomat. Reméltem, hogy nem ébresztette föl a mozgás. A beteg szívére kapott gyógyszerek miatt Krisztina szinte mindig álmos volt. Most is aludt, mint ilyenkor rendszerint. Bár semmi kedvem nem volt beszélgetni, visszamentem a konyhába, hogy ne legyen egyedül a nénikém. Éppen a rádió fölé hajolt. Elég hangosan szólt ahhoz, hogy halljam, egy szót sem szólnak a Parlament előtti vérengzésről. Ugyanaz a régi szöveg. Nagynéném lehalkította a rádiót, és elmondta, hogy a kormány kirúgta a keményvonalas, sztálinista Gerő Ernőt, és Kádár Jánost ültette a helyébe. Ő lett a kommunista párt főtitkára. Fütyültem rá, ki a főtitkár. Egyszerűen elhallgatják, hogy lemészároltak egy csomó embert. Micsoda hazudozás! No és az a rengeteg holttest? Hogy fogják megmagyarázni azt a rengeteg holttestet?! Nagynéném megint fölhangosította a rádiót, és feszülten figyelt: . 92 ,
„Magyar dolgozók, kedves elvtársak! Pártunk Politikai Bizottsága nehéz és súlyos helyzetben bízott meg a Központi Vezetőség első titkári tisztségével. Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán, a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi erők szándékai szerint, a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult…” – Zagyvaság! – jelentette ki nénikém. A hálószobába indultam, hogy lefeküdjek Krisztina mellé. – Hová mész? Nem érzem jól magam, mondtam. Valóban nem éreztem. Forró és fagyos volt a testem egyszerre. Lefeküdtem, és hajnali egyig aludtam, de akkor lövöldözésre ébredtem. Hevesebben ropogtak a fegyverek, mint az elmúlt három napban bármikor. Meglepett, hogy nagynéném és Krisztina átalusszák az egészet. Fölkeltem, kimentem a konyhába, teát főztem magamnak. Aztán a nappali ablakából kinéztem a sötét utcára. A távoli robbanások fénye megvilágította az alacsonyan lógó felhőket. Nagynéném varróasztalán találtam ceruzát, kerestem egy darab papírt. Nem találtam, s ekkor ötlött a . 93 ,
szemembe Krisztina rajza a macskával. Majd annak a hátára írom az üzenetemet. Kérlek, bocsássatok meg, hogy elhagylak benneteket, de harcolnom kell. Harcolnom kell a mamáért, a papáért és értetek. És Mariskáért. Akit tegnap a Parlamentnél megölt egy orosz tank. Kérlek, ne keressetek. Megígérem, hogy megtalálom, és hazahozom a papát. Szeretettel Gepárd A rajztanárnőtől szinte ingyen kapott tornacipőmet vettem föl. Súlyos télikabátomba bújtam, és kesztyűt kerestem, de hiába. Visszamentem a hálószobába, néma búcsút vettem, és máris a lépcsőházban találtam magam. Lerohantam a csigalépcsőn, egyenesen a pincébe, hogy magamhoz vegyem a fegyveremet. Nem volt ott. Üresek voltak a boroshordók. A lisztes zsákokban sem volt semmi. Csak hűlt helye a szenespincébe rejtett összes fegyvernek, lőszernek. Dühös voltam. Fognom kell azt a fegyvert, meg kell érintenem, éreznem kell a súlyát, hogy ismét teljes embernek hihessem magam. Nem tudtam volna megmagyarázni, de biztosra vettem, hogy nem fogok kimaradni a harcból. Liftbe szálltam, fölmentem Mariskáékhoz, . 94 ,
és addig nyomtam a csengőt, amíg barátnőm anyja ajtót nem nyitott. Arca vörös csíkokkal barázdált maszk. Elmondtam neki, mi történt, szegény, csak kapkodta a levegőt. – A Rókusban van – tettem hozzá. Nem mondtam meg neki, hogy Mariska meghalt. Képtelen voltam. Egy férfi jött az ajtóhoz, felismertem benne Mariska nagybátyját; úgy nézett rám, mintha rossz álomból előlépő kísértetet látna. Betámogatta a húgát a lakásba. Én nem léptem be, csak annyit mondtam, nagyon sajnálom. És bocsássák meg, hogy nem szóltam azonnal. Nem tudom, hallották-e. – Sajnálom – mondtam még egyszer. – Mariska volt a legjobb barátnőm. Álltam az ajtóban, de tudtam, nem tehetek mást, mint hogy magukra hagyom őket a gyászukkal. Én nem tudtam gyászolni, s gyűlöltem magam érte, de éreztem, előbb-utóbb úgyis utolér engem is a gyász, és megboszszulja magát. A szüntelen fegyverropogás ellenére jobban éreztem magam, amint az utcára értem. Jelentősen lerövidítettem az utat, sok átjáróházat és kis mellékutcát ismertem a környéken. Pillanatok alatt a Corvin mozi előtt találtam magam. Masszív, háromemeletes épület volt a filmszínház, amelyet egy nyolcemeletes ház szabályosan körülölelt. . 95 ,
Az Üllői út felől árkádsor vezetett a nagyobbik épületen át az úgynevezett Corvin-közbe. A mozi falán plakátok hirdették az utolsó műsort. Odabent azonban nem folyt lázas jövés-menés. A mintegy kétszáz szék üresen tátongott. Fegyveres civilek kis csoportja ácsorgott a térképekkel és újságpapírral teleszórt színpadnál. Az első sorban ülő néhány ember türelmetlennek látszott, mintha arra várnának, hogy elkezdődjék egy izgalmas film. Csak éppen puska feküdt az ölükben. Ágnes nővér vett észre először. Odajött hozzám, megölelt. Aztán Michelangelóhoz vezetett, aki az egyik hátsó sorban, a folyosó melletti széken ült, mellette a fegyvere. Fölállt, s azt mondta, nagyon sajnálja Mariskát. Korábban járt nálunk, de a nénikém azt mondta, alszom, és nem hívta be. – Tulajdonképpen örültem neki – tette hozzá Michelangelo. – Reméltem, hogy sikerült józan belátásra bírnia téged. Ugyanakkor, és ez persze önzőn hangzik, örülök, hogy itt vagy. Bátorságot adsz a hozzám hasonlóknak. Csatornapatkány is odajött. Azt mondta, pocsék a helyzet. Bajusz nincs sehol. Amíg meg nem jön, teljesen magunkra vagyunk utalva. Építhetnénk tankcsapdákat, aztán keresnénk egy üres lakást a közelben. Utcára néző ablakkal. – És mi lesz a dolgunk? Hogy elolvassuk az újságot? – kérdezte Michelangelo. . 96 ,
– Nagyon vicces – mondta Csatornapatkány. – Én tudok helyeket – mondtam. Kétkedőn néztek rám. Elmagyaráztam, hogy azért ismerem jól a környéket, mert apám annak idején errefelé dolgozott postai kézbesítőként. Tudtam, hol vannak évek óta üresen álló lakások. Noha Budapesten szorongató lakáshiány volt, senki sem jelentette be az üres lakásokat. A szomszédság félt, hogy a hatóságok saját embereiket költöztetnék be – téglának. Tudtam azt is, hogy a főiskolások néha ilyen elhagyatott lakásokban buliznak. Csak a zárat kell megbabrálniuk hozzá. A betört ablakú lakásokban galambok tanyáznak. – Nekem ez remekül megfelel – mondta Csatornapatkány, és vállon veregetett. – Örülök, hogy itt vagy, kislány. Mutasd meg nekünk, hol vannak ezek a lakások. Még válogathatunk is, nem igaz? – Én olyat szeretnék, ahol van zuhanyozó – jelentette ki Michelangelo. – Én olyat, ahonnan szép a kilátás – mondta Ágnes nővér. – Ahonnan szépen látni a tankokból előmászó orosz katonákat. – Jól mondja, nővér – helyeselt Csatornapatkány. – Kizárólag a golyózáport tekinthetjük zuhanynak. Az is az ablakból fog záporozni. Minél magasabbról, annál jobb. Michelangelo közölte, hogy tériszonyban szenved. . 97 ,
– Jó, jó – felelte Csatornapatkány. – Akkor te majd a tetőn leszel. Most pedig menjünk. Még vagy fél órát késlekedtünk. Michelangelónak vécére kellett mennie, meg nekem is. Miközben a mosdóba igyekeztem, összetalálkoztam egy teknőckeretes szemüveget viselő fiatalemberrel. Egyetemistának néztem. Megszólított, azt mondta, akaratlanul is kihallgatta a beszélgetésünket az üres lakásokról. Éppen mögöttünk ült. Ő és a barátai egyszer egy irtó nagy bulit csaptak éppen abban a lakásban, amiről beszéltem. – Ahol minden tele van galambszarral. Az Üllői út sarkán, igaz? – Pontosan – erősítettem meg. – Oda akartok menni? – Épp most adtad az ötletet – mondtam. Jó szerencsét kívánt. Jóképű volt, szemüveges létére is. Végre elindultunk. Kijárási tilalom volt, óvatosnak kellett lennünk. Az elszórt géppuskatűz nemigen szünetelt. Falhoz lapulva osontunk, és a sötétség leple alatt mindent, ami csak a kezünk ügyébe került, felhasználtunk, hogy tankcsapdákat építsünk a Corvin mozi és a Kilián laktanya környékén. A környező utcák keskenyek, könnyen eltorlaszolhatók voltak. Csak néhány kerti padot és egy árusbódét . 98 ,
kellett elmozdítanunk, egy-két nagyobb követ, néhány száz macskakövet. Az első órát nagyjából azzal töltöttük, hogy macskaköveket ástunk ki, és kupacokba raktuk őket. Hulladékot, törmeléket, mindent felhasználtunk, ami az utunkba került. Az Üllői út és a Ráday utca kereszteződésének közelében egy elhagyott Skodát találtunk, hiányzott egy kereke. Nem kellett különösebben erőlködnünk, hogy az úttest közepére toljuk, és az oldalára fordítsuk. A Práter utcai nagy gesztenyefával azonban sokat vesződtünk. Egy szovjet tank jóvoltából ugyan már gyökerestül ki volt tépve a talajból, de alaposan megizzadtunk, mire sikerült úgy fordítanunk, hogy eltorlaszolja az utcát. Építettünk még egy macskakő-hegyet, aztán kezdődhetett a lakásvadászat. Az elsőt az Üllői úton mutattam meg nekik. Egy üres üzlethelyiség hátsó bejáratán keresztül vezettem társaimat az épületbe. Teljes sötétségben másztuk meg az öt emeletet. Csatornapatkány elemlámpájához kellett folyamodnunk, csak így tudtam megtalálni az ajtót. A lakás egy sötét sarokból nyílt, ablakai az utcára és a belső udvarra néztek. A kovácsoltvas korlátnak támaszkodva lenéztünk az öt emelet magasságából. Az udvar vak sötétségbe merült. Be volt zárva az ajtó. Megkérdeztem Csatornapatkánytól, fel tudja-e feszíteni a zárat. . 99 ,
Válasz helyett elővette övéből a kézifegyverét. – Jaj, csak azt ne! – rémüldöztem. – Nyugi – felelte. A fegyver nyelével betörte a bejárati ajtó üvegét, benyúlt, és kinyitotta a zárat. Az ajtó nyílására nagy szárnycsapkodás támadt: itt laktak a galambok. Ürülékük szaga is bizonyította. Csatornapatkány elemlámpájának fénye végigpásztázta a padlót és a falakat. Mindent beborított a galambürülék. Megnéztük, mit látni a kétszárnyas ablakokból, amelyekben csak itt-ott maradt egy kis üvegdarab. Csatornapatkánynak szemlátomást tetszett a hely. – Tökéletes! – mondta. – Nekem való. – Most mi következik? – kérdezte Michelangelo. – Most tankcsapdát építünk – jelentette ki Csatornapatkány, és kidugta a fejét az ablakon. – Teljesen üres az utca. Csak macskakőből van benne bőven. – Jaj, ne. Már megint… – nyafogott Michelangelo. Nevettünk. Meglepődtem, bűntudatot éreztem, hogy egyáltalán tudok nevetni. Megépítettünk még egy macskakő-hegyet. Éppen a lakás utcai ablaka alatt. – No és most? – kérdezte ismét Michelangelo. Én tudtam, mit szeretnék csinálni. Visszamenni a galambürülékes lakásba, föl a büdösbe, és várni, amíg fölbukkan egy tank. De most nem lehetett. Csatornapatkány azt mondta, ideje visszamennünk a főhadiszállásra. . 100 ,
– Főhadiszállásra? Vagyis a Corvin moziba? Csatornapatkány azt felelte, úgy értette. Közben a mozi megtelt emberekkel és fegyverekkel. Álmélkodtam, milyen fiatal az egész társaság. Ez valahogy jó érzéssel töltött el. Legalább nem lógok ki a sorból. Bajusz még nem volt ott, de számítottak rá, hogy hamarosan megérkezik. Azzal töltöttük a várakozás idejét, hogy áttanulmányoztuk szovjet géppisztolyomat. Csatornapatkány megmutatta, hogy kell helyesen tartani, hogy kell célozni vele. Megmutatta, hogyan tudom gyorsan feltölteni a tárat, és hogyan kell tisztítani a csövét. Aztán a kézigránát következett: hogyan kell kibiztosítani, eldobni, elhelyezni egy tank öntöttvas kerekei között. Végre Bajusz is megjelent a színpadon. A nézőtér hirtelen elcsendesedett. A hátul ülők nem jól hallották halk beszédét, és kérték, hogy menjen közelebb. Bajusz leugrott a színpadról, és beállt a széksorok közti folyosóba. – Itt talán jobb lesz – mondta. – Pongrátz Gergely a nevem. Nem vagyok sem politikus, sem prédikátor. És nem szoktam sokat szónokolni. Katona vagyok, huszonnégy éves. Én leszek a parancsnoka ennek a hadtestnek. Hadtestnek? Végigmértem szedett-vetett önkéntes seregünket. Egy fiú saját magánál nagyobb puskát tartott a kezében. A srácok úgy voltak öltözve, mintha túrázni indulnának. Elnyűtt utcai cipőket, viseltes . 101 ,
kabátokat, túlméretezett esőköpenyeket láttam, s olyan kopott bőrzekéket, amelyekről mintha ledörzsölték volna a bőr felső rétegét. Mindenféle formájú és méretű fejfedőt, főleg pedig svájci sapkát és lapos nemezkalapot. Csak egyetlen egy keménykalap volt közöttük. És viselője volt az egyetlen, akit már korábban is láttam. Az a fiú, aki Ágnes nővérrel jött, amikor elrejtettük a fegyvereket a pincében. Egy csinos, tizennyolc körüli cigánylány prémes sapkát viselt, olyasfélét, mint amilyet divatlapokban lát az ember. Úgy néztem, a többség tizenéves, néhányan pedig, mint parancsnokunk, húszas éveikben járnak. Valószínűleg átállt katonák és diákok. Az egyetemistának látszó fiú, akivel korábban váltottam néhány szót, ugyancsak ott volt, orrán teknőckeretes szemüvegével. Öt-hat katona állt a színpad mellett, egyenruhájukról letépték a szovjet típusú rangjelzést. Egy idősebb, falábú férfi szélesen mosolyogva beszélgetett velük, miközben megállás nélkül cigarettázott. Megtudtam, hogy Falábú Jancsinak hívják. Az inge jobb napokat is látott. Hadtest ez mégiscsak, gondoltam. Különben is, ki vagyok én, hogy kritizáljam? Hiszen magam is ehhez a szedett-vetett sereghez tartozom. – Sokan Bajusznak hívtok – mondta a parancsnok. – Nincs ellene kifogásom. Sőt, még jobb is, mint az eredeti nevem. . 102 ,
Bajusz nagy levegőt vett, s folytatta. – Tegnap a szovjetek lemészároltak mintegy százötven békés civilt. Saját szememmel láttam egy ilyen civil, egy fiatal diáklány brutális meggyilkolását. Egy szovjet tank lövedékének repesze végzett vele. Mindannyiunknak személyes oka van rá, hogy itt legyen. De bármi legyen is ez az ok, hatásosabban tudunk fellépni, ha szervezettek vagyunk. Az oroszok a szemem láttára lőttek ki egy fiatalembert, aki vállán egy BB-puskával éppen háttal állt nekik. Így nem lehet elkergetni az oroszokat Budapestről. Mint mondtam, mindannyiunknak személyes oka van rá, hogy harcoljon. Hadd tegyek hozzá még egyet. Ez a mi szegény országunk, ez a kis ország hosszú-hosszú ideje bele sem kóstolhatott a szabadságba. Járt itt a tatár, a török, ültek rajtunk a Habsburgok, megszálltak a németek, most meg itt vannak az oroszok. Rengeteg magyar vért ontottak ki a szabadság nevében, és egy percig se higgyük, hogy nem fog még több vér kiömleni. – S még azt mondja, hogy ő nem a szavak embere – mormogta a fülembe Michelangelo. – Ezek, ha egyszer elkezdenek beszélni, nem tudják abbahagyni. – Csönd. Hallani akarom ezt. Bajusz arról beszélt, hogy mindannyiunknak közös a célja: kiűzni az oroszokat Budapestről. . 103 ,
– Rajtaütéses gerilla-taktikát fogunk alkalmazni. Váratlanul lecsapunk, majd eltűnünk, agyon zaklatjuk az ellenséget. Saját találmányukkal fogjuk elpusztítani vagy tönkretenni páncélosaikat. Ez pedig nem más, mint egy benzinnel teli palack, amelyet rongydarabbal dugaszolunk be. Hihetetlenül hatékony fegyvernek bizonyult Sztálingrádnál, ahol német páncélosok ellen vetették be. Molotov-koktélnak hívják. Utcán, háztetőn fogunk harcolni, de ha kell, még a csatornában is. Szűk utcákba csalogatjuk tankjaikat és páncélosaikat, majd Molotovkoktéllal kínáljuk őket. Forrón a legjobb felszolgálni. De nagyon vigyázzatok, hogy a gyutacs elég hosszú legyen, különben Lehoczky doktor kénytelen lesz levágni a karotokat vagy lábatokat, és akkor olyan kopogva fogtok sántikálni, mint Falábú. Nevettünk. Nevettem. – Öregem – motyogta Michelangelo. – Komédiásnak azért nem elég jó. Parancsnokunk elsőnek azt a feladatot jelölte meg, hogy tisztítsuk meg a környéket, vagyis az egész városrészt az orosz páncélosoktól és tankoktól. Több térképe is volt Budapest belvárosáról, amelyeken fel volt tüntetve, milyen fő útvonalakat használnak az oroszok a főváros megszállására. Az egyik ilyen éppen a különösen hosszú Üllői út volt, amely a repülőtértől egészen a város szívébe vezet, kereszteződések tucatjain át. Így . 104 ,
keresztezi a József körutat is, ahol az egyik sarkon a Kilián laktanya áll, a másikon pedig – igaz, egy másik épülettől rejtve – a Corvin mozi. Apám postás útvonala jóvoltából úgy ismertem az Üllői útnak ezt a szakaszát, mint a tenyeremet. Bajusz azzal fejezte be, hogy gyorsan és határozottan kell lecsapnunk, amikor és ahol erre lehetőség nyílik. A rajtaütés és a gyors visszavonulás taktikájával az egyik pillanatban még a Lenin körúton, a másik pillanatban pedig már a Múzeum körúton lehetünk. Arra számít, mondta, hogy a harc a város minden részére átterjed majd. – Nem várhatjuk karba tett kézzel, hogy a nyugat és az amerikaiak majd kihúznak a pácból. Az életünk múlik rajta. Nincs más választásunk, mint harcolni. Az oroszok gyilkolják a népünket. Nem nézhetem tétlenül, hogy tizennégy, tizenöt, tizenhat éves gyerekek halnak meg az országért. Én már veterán katonának számítok. Körülnézek, és csak szégyellni tudom magam, olyan hihetetlenül fiatalok is vannak köztetek. Bajusz megtörölte a szemét. – És a magyar honvédség? – vetette közbe Falábú. – Miért lógatják a lábukat még mindig a laktanyákban? Nincsenek tankjaik? – A riadólánc nehéz dolog. Válságban mindig csődöt mond, különösen akkor, ha a parancsot a szovjetek adják . 105 ,
ki felülről. Sok kiváló katonánk odaadó párttag. Sokan pedig átálltak, és ez nagyon sokat fog segíteni. Addig azonban rajtunk a sor. Fiatalok vagyunk, de gyorsak. Fürgén mozgunk. És fűt a szenvedély. És nem félünk a haláltól – tette hozzá Bajusz megbicsakló hanggal. – De jól értsétek meg, és véssétek az agyatokba, hogy nem akarok hősöket. Nem akarok mártírokat. Fiatal harcosokat akarok, és azt akarom, hogy ezt megértsétek. Csapat- vagy csoportvezetőtök, vagy ahogy majd nevezitek, hamarosan elmondja nektek a részleteket. Van valakinek kérdése? Ágnes nővér megkérdezte, mit kell majd tenni a sebesültekkel. – Imádkozzon értük, nővér – felelte Bajusz. – Az Üllői úti klinikán pedig dolgozik egy orvos, Lehoczky Judit doktornő, aki vállalta, hogy mindig rendelkezésünkre áll. Asszisztense, Szilágyi Pali, vegyészmérnöknek tanul a Műszaki Egyetemen, és mint jó magyar önként jelentkezett, hogy segít. Kis teherautójukkal fogják járni a terepet, összeszedik a sérülteket. Remélem, nem kell velük találkoznotok. Ágnes nővér bólintott. Aztán Mindszenty bíboros felől érdeklődött. Hogy tudja-e egyáltalán valaki, hol raboskodik. – Mindszenty bíborost az 1948-as kirakatper óta egy távoli börtönben őrzik – felelte Bajusz. – Csak annyit . 106 ,
tudunk, hogy nem Vácott. Mindent, ami csak lehetséges, el fogunk követni, hogy az összes politikai elítéltet kiszabadítsuk. De először Budapestet kell felszabadítanunk. A szovjetek azt a parancsot kapták, hogy ne kíméljék az emberéletet. Kijárási tilalom idején mindenre lőhetnek, ami mozog. Van-e még kérdés? A keménykalapos fiú fölemelte a kezét. – Mikor kezdünk? – kérdezte. Nevettünk. Bajusz nem nevetett. Sőt, ellenkezőleg. Ismét meg kellett törölnie könnybe lábadt szemét. Olyan sok gyerek volt a moziban. Túl sok. Bajusz az órájára nézett, és azt mondta, néhány órát még kitart a sötét. Itt az idő. Előbb azonban fölállított minket, és kérte, hogy vegyük le a sapkánkat. Elénekeltük a Himnuszt. Az utolsó sorok könnyeket csaltak legtöbbünk szemébe, az enyémet is beleértve. Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt. Csoportunk indulásra készen állt. Ágnes nővér, Michelangelo, Csatornapatkány és én. Én voltam a Gepárd. Ez lett itt is a nevem. Csatornapatkány vezette a csapatot. . 107 ,
Csak akkor fedte föl a tervét, amikor már megérkeztünk a galambürülékes lakásba. Rengeteg sörösüveget, benzint, rongyot, kézigránátot vittünk magunkkal, és persze mindenki a fegyverét. A terv úgy szólt, hogy Michelangelo és Ágnes nővér a lakásban marad orvlövésznek. Az ő dolguk lesz elintézni a tankokból előbújó legénységet. Az enyém pedig, hogy kézigránáttal használhatatlanná tegyem a páncélost vagy a tankot, rákényszerítve a katonákat, hogy elhagyják a járművet, és így Michelangelo meg Ágnes nővér leszedhesse őket. Feladatom gyakorlati kivitelezése úgy festett, hogy észrevétlenül fölmászom a tankra, azon az oldalon, ahol a legénység foglal helyet, benyomok egy kézigránátot a lánctalp és a kerekek közé, majd futok, mint aki azt hiszi, nem éri meg a holnapot, ugyanis van rá esély, hogy valóban nem érem meg. Csatornapatkány velem lesz, amíg bele nem tanulok. Persze ő maga is kiveszi a részét a dologból: a kiszemelt tankhoz közel fedezéket keres, ahonnan a harci jármű alá gurítja a benzines palackot. Csatornapatkány szerint a tank szellőző nyílását is érdemes megcélozni. Ugyanis, bár lehet, hogy nem gyullad ki a tank, de maga a füst is elég, hogy megfullassza a legénységet. Egyelőre azonban, mondta Csatornapatkány, neki az a dolga, hogy jól befűtsön az oroszoknak. Alulról, ahogy a láng nyaldossa a serpenyőt a tűzhelyen. . 108 ,
Nekem pedig az a dolgom, hogy felébresszem őket. Egy robbanással! Csatornapatkány meg én egy kapualjban helyezkedtünk el, amelyet a homlokzaton egyiptomi kőfigurák tartottak, és amely a legtöbb budapesti kapualjhoz hasonlóan boltíves alagútként egészen a belső udvarig nyúlt. Vártunk. És vártunk. Nagy sokára egy páncélos kocsi gördült be az utcába, tüzet nyitva mindenre, ami az ablakok mögött megmoccant. Csatornapatkány szerint régebbi típusú páncélos volt. Az újaknak hajóra emlékeztető formájuk van. Ne pazaroljam el rá a kézigránátomat, mondta. Egy koktél elég lesz. Néztem, ahogy elkészíti a Molotov-koktélt. A sörösüveg háromnegyede volt megtöltve benzinnel. Csatornapatkány hosszú rongydarabot gyömöszölt bele, körülbelül tizenöt centiméter lógott ki az üveg szájából. Utána bedugaszolta. És a kezembe nyomta. Vártuk, hogy a páncélos elhatározza magát. Képtelenség átjutnia a macskakő halmon, amit építettünk. De megfordulni még megfordulhatott. Nem tette. Tízméternyire megközelítette a kőhalmot, aztán eloltotta a lámpáját. Nagyon lassan araszolgatott előre, éppen felénk. Úgy nézett ki, mintha szeretné megkerülni a kőrakást úgy, hogy akár kiváj egy darabot a szomszédos épület falából. Megőrültek ezek? . 109 ,
A páncélos most megdőlt, kerekei vadul pörögtek a járdaszegély köveit dörzsölve. Ha csak egy kicsit közelebb jön, kinyújtott karommal is elérem. Csatornapatkány bólintott, hogy kezdhetem. Meggyújtottam a kilógó rongyvéget. A láng még messze volt az üveg szájától, amikor megcéloztam a páncélost, és elhajítottam a koktélt. Nem robbant föl az üveg, hanem lepattant a páncélzatról, és nekicsapódott a háznak. A benzin szaga betöltötte a levegőt. Lelassult az idő. Mielőtt az üveg hozzáért volna a páncélzathoz, már láttam az előtörő lángot. Csatornapatkány rágyújtott, és olyan nyugodtan dobta el az égő gyufát, mintha esti sétán volna. Villanás. Hatalmas süvítés. Hátraestünk. A járdát és a páncélost elborította a tűz. Irtózatos üvöltés hallatszott a járműből. Aztán lövöldözni kezdtek odabentről, majd hátramenetbe tették a kocsit, amely így fölugrott a járdaszegélyre, és telibe talált egy ott parkoló autót. Egy lángoló palack érkezett odafentről. A kerék mellett csapódott be, és azonnal felrobbant. Valami csikorogva kinyílt: a páncélos fedele. Michelangelo és Ágnes nővér mindent bevetettek. A mozgásképtelenné vált páncélos lángokban állt. Elindultunk fölfelé, hogy Csatornapatkány elszívhassa . 110 ,
végre a cigarettáját. Épp befordultunk a sarkon, és beléptünk a lépcsőházba, amikor elszabadult a pokol. Egy robbanás feltépte mögöttünk a kaput. Megpördültünk. Géppuskatűz zúdult a kapualj belsejébe, a sorozat letépte a vakolatot. Hangos orosz vezényszavakat hallottunk. A kapunyíláson begurult egy kézigránát. A robbanás megrázta az egész bejáratot, és minket is. Fölbotorkáltunk az ötödik emeletre. Hangokat hallottunk a lakásból. Orosz hangokat?! Csatornapatkány a szájára tette az ujját. Odalopakodtunk a nyitott ajtóhoz. Benzinszag volt a lakásban. A homályos fényben láttuk, hogy két férfi tartja sakkban Michelangelót és Ágnes nővért, akik arccal a falnak, tarkójukra kulcsolt kézzel állnak. Az egyik férfi orosz volt, a másik magyar ávós egyenruhát viselt. Ágnes nővérnek szét volt szakítva a blúza. Az orosz jeleket adott, és valamit kikiabált az ablakból. Csatornapatkány is jelekkel értette meg magát. Az ablak mellett álló oroszra mutatott. Azt kaptam én. Övé volt az ávós, aki Ágnes nővérre és Michelangelóra szegezett fegyverrel állt. – Most! Berontottunk. Az ablaknál álló orosz hátrafordult, hogy lőjön. De a géppisztolyomból előtörő sorozat fölszántotta a mellkasát. Elejtette a fegyvert, és a földre roskadt. . 111 ,
Csatornapatkány megsebesítette az ávóst, akinek kirepült a fegyver a kezéből. A vérző férfi megpróbálta rávetni magát Csatornapatkányra, ő pedig puskatussal igyekezett hárítani a támadást. Az ávós őrjöngve, vadul küzdött. Ekkor Ágnes nővér ráugrott hátulról. Mi meg felbőszült vadállat módjára vetettük rá magunkat. Valahogy sikerült az ablakhoz ráncigálnunk, de még mindig vasmarokkal szorította Csatornapatkány nyakát. Ágnes nővér egészen ráfonódott az ávós derekára, az meg hátát begörbítve próbálta lerázni. Néhány másodpercig Ágnes nővér az ablakon kívül, a semmiben lógott. Majd belevájta a fogát a férfi nyakába. Az ávós szorítása egy pillanatra engedett, s ez éppen elég volt nekünk ahhoz, hogy kilökjük az ablakon. Hangos puffanással érkezett meg az égő páncélos mellett parkoló kocsi tetejére. Ekkor láttuk meg a tankot, amely mintha a semmiből bukkant volna föl. – A fenébe! – Csatornapatkány levegő után kapkodott. Lihegett, a nyakát masszírozta, és próbált rendesen lélegezni. – Nem esett baja, nővér? Ágnes nővér megpróbált begombolkozni, amennyire csak lehetett. A két férfi feltépte a blúzát, fegyverét pedig Michelangelóéval együtt kidobták az ablakon. A benzint kilocsolták a földre. Ágnes nővér bólintott, hogy minden rendben. . 112 ,
– Pedig baj van – jelentette ki Michelangelo. – Mi baj? – kérdezte Csatornapatkány. – Nagy baj. Még szerencse, hogy Ágnes nővért nem erőszakolták meg. Kis híján bent égtünk mindannyian. És még nincs vége. Ugyanis odalent áll egy tank. Most mi lesz? Michelangelo jól jellemezte a helyzetet. Mintegy szavai alátámasztására a tank lövésze felénk fordította a páncéltoronyra erősített nehéz géppuskát. Csatornapatkány meg én viszonoztuk a tüzet. A géppuskás visszabújt a tankba, és becsukta maga után a fedelet. A tank hátrébb gurult, recsegve-ropogva kövön, vakolaton, üvegcserepeken. Forgatható páncéltornyán ablakunk felé fordult az ágyúcső. – Ki kell jutnunk innen! – kiabálta Michelangelo. Újabb robbanás. Hihetetlen, de az orosz tank páncéltornyát egyszerűen lerobbantotta valami a helyéről. Vad, kísérteties kacajt hallottunk odalentről. Egy túloldali kapualjból jött. Füstölgő ágyúcső kandikált ki belőle. Majd újra eldördült az ágyú. A lövedék a tank oldalába csapódott. Az ágyú kigördült az utcára, és csak lőtte azt, ami még megmaradt a tankból. Különös, de egy lélek sem volt mellette. Aztán egy falábú férfi bicegett elő a kapualjból. Sosem láttam nyomorékot ilyen gyorsan mozogni. Madzag volt a kezében, másik vége a löveghez erősítve. Visszagurította a kis ágyút a kapualjba, és eltűnt. . 113 ,
– Falábú Jancsi! Döbbenetes! – álmélkodott Csatornapatkány. – A második világháborúban veszítette el a lábát. Elképesztő figura. Egyet értettünk. Hiszen megmentette az életünket. Falábú előbújt, hogy megmutassa magát nekünk. Végre tiszta a levegő. – Mindjárt meghajol… A színész megköszöni a tapsot a közönségnek…! – mondta Michelangelo. – Ejnye! – mondtam. – Csak vicceltem. Fogtuk az orosz puskákat, és lesiettünk. Sűrű füst szállt föl az égő tankból és a páncélosból. Átviharzottunk az úton, hogy köszönetet mondjunk Falábúnak. De már nem volt ott. Eltűnt valahol az épületben. Csatornapatkány azt mondta, a kis 84 milliméteres löveg nagyon is hordozható. A csövét függőleges helyzetbe lehet állítani. Én annyit tudtam, hogy Falábú liften is szokta szállítani. Vártunk néhány percet, aztán lemondtunk róla. – Itt az ideje, hogy visszamenjünk a moziba – jelentette ki Csatornapatkány. Mellékutcákon osontunk. Nyugtalanító gondolataim támadtak az orosszal meg az ávóssal kapcsolatban, akit kinyírtunk. Honnan tudták, hogy ott vagyunk? Először is, hogy tudtak bemenni az épületbe? Mert nem a kapun át, az biztos. Kíváncsi voltam, mit gondolnak a többiek.
. 114 ,
Csatornapatkány azt mondta, úgy látszik, nem csak én ismertem a ház titkos útjait. – Nem néztem volna ki magából, hogy képes nyakon harapni a támadóját! – jegyezte meg Csatornapatkány, és elismerőn nézett Ágnes nővérre. Ágnes nővér azt felelte, egy nap majd elmeséli, miért képes efféle dolgokra. Kissé meglepő módon sejtette, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” elve is közrejátszik benne. Elhallgattunk. Előttünk egy rettentő nagy tank sötét foltja, azzal néztünk farkasszemet. Ennek is géppuska volt szerelve a páncéltornyára. S most mi lesz? Arra gondoltam, elkerülhetjük, ha átvágunk egy másik házon. Átkalauzoltam társaimat az útvesztőn, amely a liftakna és az udvar körül vezetett. Üvegcserép, szemét és üres palackok borították az utcácskát, ahová kiértünk. Rozsdás csigalépcső vezetett a tetőre. Csatornapatkány talált egy csatornafedelet. Fölfeszítette, elhúzta. – Nos, kész a tervem – mondta. – Ágnes nővér és Michelangelo menjenek föl. Mi ketten a csatornában várunk. Amikor fölértetek, dobjatok le egy kavicsot. – Hová föl? – kérdezte Michelangelo. – A tetőre. Csatornapatkány elemlámpája csak egész röviden cikázott ide-oda. De ennyi világosság is elég volt, hogy
. 115 ,
összegyűjtsünk néhány ép sörösüveget. Intett, hogy kövessem; azzal leereszkedtünk a sötét, mély csatornába. Rémes bűz uralkodott benne, rosszabb, mint egy vasútállomás nyilvános vécéjében. Csatornapatkány meggyújtotta a lámpáját. Ez az ő csatornája, mondta, a sok közül az egyik, ahol benzint rejteget. Miközben beszélt, levetette a kabátját és az ingét. Az inge alatt még egy ing volt. Rugós késével csíkokat vágott belőle. Amennyire meg tudtam ítélni, a csatorna akár barlangszerű földalatti járatnak is beillett volna. Csatornapatkány eloltotta a lámpáját; vártuk a csatornafedélre eső kavics koppanását, ami majd jelzi, hogy Michelangelo és Ágnes nővér fölértek a tetőre, és készenlétben állnak. Közben elkészítettem néhány Molotov-koktélt. Ujjaim bűzlöttek a benzintől. Hosszú perceket vártunk a teljes sötétségben, bokáig süllyedve a szennybe, mire meghallottuk a csatornafedélről visszapattanó kavics koppanását. Akkor felnyomtuk, és kinéztünk. A tank körül még mindig teljes volt a nyugalom. Leszegett fejjel, laposkúszásban közelítettem meg. Csatornapatkány a tankra irányította a géppuskáját, hogy fedezzen. A tank hernyótalpa részben a járdán nyugodott, most már csak néhány lépésre tőlem. Semmi zajt, semmi mozgást nem észleltem odabentről. Valószínűleg aludtak. Az volt a feladatom, hogy fölébresszem őket. . 116 ,
Kibiztosítottam a gránátot, és kissé előre lendülve bedugtam a tank kerekei közé. Aztán nyakam közé kaptam a lábam, és rohantam Csatornapatkány meg az aknája felé. Az utolsó pillanatban estem be a fekete lyukba, mert a következő másodpercben már bevilágította az utcát a heves robbanás fénye. Az akna sötétjében, csőre töltött fegyverrel várakoztunk, hallgattuk tulajdon felgyorsult lélegzetünket. Hamarosan meghallottunk az oroszul kiabáló hangokat, aztán a lövöldözést. Először csak egy-egy lövést, aztán egy géppuska gyors, sűrű ropogását. Hallottuk, hogy felpörög a tank motorja. Csatornapatkány akcióba lendült. Magához vett egy Molotov-koktélt, és kimászott. Nekem az aknában kellett maradnom, visszahelyezett csatornafedéllel. Fegyverem csövével mégis fölnyomtam kissé az akna fedelét, hogy lássak valamit. A tetőről záporozó golyók lepattantak a páncélzatról. A tank megpróbált elindulni hátrafelé, de nem tudott. Géppuskája a tetőt lőtte. Hallottam, amikor Csatornapatkány koktélja célba talált. Aztán egy villanás. A géppuskát kezelő orosz katona lángoló ruhában, üvöltve mászott elő a tankból. Meghúztam a ravaszt. Az orosz lerogyott a járdára, vonagló teste tovább égett. Csatornapatkány az akna felé szaladt. Felnyitott fedéllel vártam. A kezembe nyomta a puskáját, s azt hittem, ő maga is leszáll az aknába, de nem. Dühös volt, . 117 ,
mert nem követtem az utasításait, kockáztattam az életemet, és pazaroltam a lőszert. – Megőrültél? Nem lehet pocsékolni! Azt csináld, amit mondok! – Bocsánat – motyogtam. – Páncélos közeledik! – ordította Michelangelo a tetőről. Most nincs idő civakodni. Egy csónak formájú páncélozott kocsi, oldalán három-három kerékkel, csikorogva megállt az égő tank előtt, és locsolni kezdte valami vegyszerrel. Csatornapatkány a fal felé gurult, és hason fekve célba vette a páncélost, de a fegyvere csütörtököt mondott. – A kerekét! Lődd ki a kerekeit! – kiabált rám. Addig lőttem, amíg a csónak meg nem billent, és az úttestre nem rogyott. A katonák hihetetlenül gyorsan másztak elő belőle, mint megannyi menekülő csótány. Tovább lőttem. Csatornapatkány visszakúszott egy másik Molotov-koktélért. – Fedezz! – utasított. A falhoz lapulva sietett az utca torkolatához. Onnan már elhajíthatta a koktélt; a páncélost másodpercek leforgása alatt elborították a lángok. Fekete, zsíros, gumiszagú füst söpört végig az utcán. Csatornapatkány visszakúszott. Fekete volt az arca, akár egy kéményseprőnek. – Derék katona vagy. Még egy koktélt kérek! . 118 ,
Majdnem az egész legénységgel végeztünk, de ketten még mindig tüzeltek a használhatatlanná vált tank mögül. Odaadtam Csatornapatkánynak még egy Molotovkoktélt. Visszaosont az utca torkolatához, meggyújtotta a kanócot, és jó magas ívben dobta el, hogy a tank túlsó oldalán essen le. Nem találta el az oroszokat, de annyit elért, hogy ott hagyják a fedezéket, és szinte négykézláb meneküljenek. De a tetőn tartózkodó orvlövészeink elintézték őket. – Tiszta a levegő – mennydörgött Michelangelo hangja a tetőről. Egyelőre vége a tűzijátéknak. Óvatosan előbújtunk az aknából, hogy szemügyre vegyük, mit csináltunk. A páncélos még most is égett a szürkés-rózsaszínes hajnali fényben. Átléptünk két megégett orosz holttestet. A fegyverük is hamuvá égett. A tank másik oldalán négy orosz feküdt elterülve. Elvettük a fegyverüket. Az egyik géppisztoly még egészen meleg volt. Szemem sarkából észrevettem, hogy egy vonagló fekete alak fölemeli a pisztolyát. Megpördültem, és tarkón vágtam fegyverem markolatával. Leröpült a sisakja. Nem mozdult többet. Vagy erősebb voltam, mint hittem, vagy szerencsés módon épp ott találtam el, ahol kellett. Csatornapatkány fölvette az orosz pisztolyát, szemügyre vette, majd eltette az övébe. . 119 ,
– Ez az! Bravó, kislány! Nem válaszoltam, de éreztem, hogy a tarkómon fölmerednek a kis hajszálak. Végigsiettünk az utcácskán, és még néhány sötét, üres utca után megérkeztünk a Corvin mozihoz. Elég sokan befutottak már – arcukon, ruhájukon a harc nyomaival. Valahonnan került egy presszógép, frissen főzött kávé illata töltötte be a nézőteret. Csatornapatkány szerint több száz liter is fogyhatott. A kávéillatról eszembe jutott nénikém és Krisztina. Elképzeltem nénikémet, ahogy búcsúlevelemet olvassa, és a húgomtól kérdezi, miért hívnak Gepárdnak. Krisztina tudja, miért. Mit nem adtam volna, ha hazamehetek és megölelhetem őket…! Tudtam persze, hogy ha visszamennék, még egyszer nem lenne erőm elszakadni tőlük. Aznap reggel ittam életem első presszókávéját. Egyszerre volt édes és keserű. A vastag szemüveges diák cigarettával kínált. Mondtam neki, hogy nem dohányzom. Hideg verejtékcseppek ütöttek ki a homlokomon. Körülnéztem, nincs-e valami ennivaló, de nem volt. Csak kávé és cigaretta. Elhatároztam, hogy nem fogok nyafogni, bármennyire korog a gyomrom miatt. Egyelőre egészen meg voltam elégedve magammal. Örültem, amikor Michelangelo is felbukkant. A viharkabátja tele volt rátapadt törmelékdarabkákkal és . 120 ,
galambürülékkel. Azt mondta, Ágnes nővér elment, hogy ennivalót szerezzen. – Lehet, hogy rámegy a napja – tette hozzá. – Láttam egy sort, egészen a József körútig ért. Kenyérért álltak sorba az emberek. És mit szólsz, hogy az a tank nagyjából éppen akkor termett ott, amikor a páncélos? Mégis elintéztük őket. – Csak majdnem – helyesbítettem. – Mert az egyiket még kupán kellett vágnom a fegyveremmel. Ránk akart lőni. Megnézed, milyen fegyvereket szereztünk? Az első sorhoz vezettem, hogy megmutassam neki a zsákmányt. Az egyik ütött-kopott bársonyszéket egészen megtöltötték a különféle fegyverek. – Ez igen! – mondta Michelangelo. – Csak ne lennék ilyen farkaséhes. – Van kávé és cigaretta. – Én teázom. A koffein kikészíti a gyomromat. – És mi újság a tériszonyoddal? Szinte végig a tetőn hasaltál. – Igen. Fura, mi? Hová tűnt Csatornapatkány, kérdeztem. Michelangelo vállat vont. Valószínűleg a parancsnoknak tesz jelentést. Aztán azt kérdezte, félek-e. – Be vagyok szarva. Aztán befutott Ágnes nővér a harapni valóval. Kenyeret és szilvalekvárt hozott. Annyit, hogy egy ezrednek . 121 ,
elég lett volna. A szilvalekvár úgy nézett ki, mint a kátrány, de sosem ettem finomabbat. Ki voltam éhezve. Napok óta alig ettem. A mészárlás óta nem is tudtam volna. Olyan hirtelen történt, hogy tulajdonképpen azóta is sokkos állapotban éreztem magam. Ahhoz képest fele olyan rossznak sem tetszett, hogy harcolok az életemért, és orosz puskagolyók elől ugrálok félre, talán azért, mert úgy gondoltam, most inkább ura vagyok annak, ami történik velem. Szó sincs róla, hogy leráztam volna magamról bármit is. Csak valami megkeményedett bennem. Lehet, hogy ezen minden harcosnak át kell esni. Ahogy körülnéztem, új arcokat is láttam a nézőtéren. Másfelől hiányzott néhány harcos, akit akkor láttam, amikor először léptem be ide. Hol van a csinos cigánylány? És a keménykalapos srác, aki alig várta, hogy harcolhasson? Hamar kiderült. Mindketten elestek, miközben az Üllői úton barikádot építettek. Egy katona mesélte, aki velük volt, hogy halálos lövés érte őket. Ágnes nővér mellém lépett, és megölelt. Könnyes volt a szeme. Szörnyű, mondta, hogy a két fiatalt így lemészárolták. Egyiküket ismerte is. A keménykalapos fiút. – Istenem – sóhajtotta. – A lány, aki meghalt vele együtt, a barátnője volt. A fiút kidobta otthonról a család, mert cigánylánynak udvarolt. Milyen szomorú történet. . 122 ,
Rövid, feszengő csönd után Ágnes nővér témát váltott. Mosolygott. Azt mondta, szeretne bemutatni valakinek, akitől érdekes dolgokat tudhatok meg. Odamentünk egy szikár férfihoz, aki az egyik kezében kávéscsészét és cigarettát tartott, de mindkettőt letette, hogy kezet fogjon velünk. Éreztem, hogy remeg a keze. A másikat elő sem húzta a zsebéből. Csontos arcán friss sebhelyet láttam. Nem mutatkozott be, csak annyit mondott, hogy emlékszik, hallotta apám nevét a váci börtönben. Sosem látta, de emlékszik, hogy hallotta a nevét. – Október 24. után megváltozott az őrök viselkedése – mondta. – Letépték az egyenruhájukról a kommunista jelvényt, és nemzeti színű szalagot tűztek föl helyette. Tudtuk, hogy valami fontos történik odakint. Megkíséreltük a kitörést, de ügyetlenül csináltuk, és csak néhányunknak sikerült. Több mint ezer rabtársunknak azonban nem. Többségüket életfogytiglanra ítélték rendszerellenes szervezkedés miatt. Minden nap volt valami lázadásféle. Voltak rabok, akik a vaságy rúdjait használták fegyver gyanánt. Szürcsölt a közben valószínűleg kihűlt kávéból. – Néhányunknak szerencséje volt, kijutottunk – mondta. – Megerősített ávós őrséggel vették körül a börtönt. Ami engem illet, két kapu alatt alagutat ástam, de amikor kiértem, szögesdrót kerítés állt előttem. Nem . 123 ,
volt mit tenni. Átmásztam rajta. Közben összevissza vágtam magam, de átmásztam rajta. – Könyökéig feltűrt ingujja látni engedte a sérüléseit. – Ahhoz képest, amit odabent műveltek velünk, ez persze semmi. – Kivette a zsebéből eddig rejtegetett másik kezét. – Nézzék, mit csináltak a kezemmel. – Két ujja hiányzott. – Úristen! – szörnyedtem el. A férfi sóhajtott, és gyér szemöldökét ráncolta. Elképzelhető, mondta, hogy apám a szökött foglyok között van, de ugyanúgy lehetséges, hogy még mindig odabent senyved. – Talán egy tucatnak sikerült, de nem tudom biztosan – tette hozzá. – Szétszóródtunk. Úgy jobb esélyünk volt, hogy nem kapnak el. El is felejtettem, hogy meséltem Ágnes nővérnek az apámról. Azóta már biztos mindenki tudja, gondoltam. Bizonyára tudnak anyámról és legjobb barátnőmről is. Olyanok, akik néhány napja még vadidegen emberek voltak, most több könnyet hullatnak a szeretteimért, mint én magam. Ettől rosszul éreztem magam. Mi baj van velem? Az ajkamba haraptam. Itt vagyok, megszöktem otthonról, kockára teszem az életem, és közben lehet, hogy apám már hazament, értesült anyám haláláról, s most engem keres!
. 124 ,
Mondjon el mindent, amit tud, kértem a férfit. Menynyi idő alatt ért Budapestre? Mikor érkezett? És hogyan? Vonattal? Járnak a vonatok? Elképzelhető, hogy nem minden fogoly tudja megkísérelni a szökést? A férfi azt mondta, sokan azért nem tudták elhagyni a börtönt, mert betegek voltak, másoknak pedig nem volt hová menniük. Ismét másokat különösen megerősített cellákban tartottak fogva. Ezek közül biztosan senki sem került ki. Ami a Vác és Budapest közötti 40 kilométert illeti, kevesebb, mint egy óra alatt meg lehet tenni. Neki szerencséje volt, mert fölvette egy teherautó, amely kenyeret és más élelmiszert szállított Budapestre. – Onnan van a kenyér meg a szilvalekvár – tette hozzá Ágnes nővérre pillantva. A sofőr nagyon rendes volt, mesélte, még civil ruhát is adott neki, így eldobhatta a rabruhát. Győrből jött egyébként a sofőr, és mindenféle érdekes híreket tudott. Győrben bevették a rádiót a forradalmárok, úgyhogy onnan egész Nyugat-Magyarországot eléri az adás. Ugyanez történt Miskolcon is. Megalakult a Miskolci Szabad Rádió. Mintha csak Budapest maradna sötétben. Még a hallottakat emésztettem, amikor parancsnokunk, Bajusz jelezte, hogy szólni kíván. Eltartott egy darabig, mire mindenki elhelyezkedett. Majdnem mindannyiunknak volt mesélni valója az utcai
. 125 ,
harcokról. Mi sikerült, mi nem. Hány ellenséges katonát öltünk vagy sebesítettünk meg. Hány fegyvert zsákmányoltunk. Mi a magunk zsákmányolta fegyverek melletti székekben foglaltunk helyet. Csatornapatkány befejezte eszmecseréjét Bajusszal, odajött hozzánk, és leült. Közben kedvesen rám kacsintott. A parancsnok jó híreket hozott. Először is elmondta, hogy a Magyar Nemzetőrség végre megmozdult, és mostantól fogva hathatós akciókkal támogatja a szabadságharcot. Maléter Pál ezredes forradalmi csapatot szervez. – Igen – mondta Bajusz – ugyanaz a Maléter, aki partizánként az oroszokkal vállvetve harcolt. De most átállt hozzánk, mert elsősorban és mindenek előtt magyar. Ez igazi örömhír. Ebben reménykedtünk. Másodszor: az ország keleti és nyugati részének kisebb-nagyobb városai már mind a forradalmárok kezében vannak, beleértve a rádióállomásokat és a nyomtatott sajtót is. Harmadszor: tegnap néhány politikai fogoly, egy maroknyi kis csapat, megszökött, jobban mondva, egyszerűen távozott a váci börtönből. Úgy tudjuk, hogy az őrök tulajdonképpen rokonszenveznek velünk, de a börtön környékét továbbra is makacsul őrzi egy állig felfegyverzett ávós különítmény. Negyedszer: megtudtuk, hol van Mindszenty bíboros. Felsőpetényben raboskodik, megerősített őrség vigyáz rá. Ennek ellenére hamarosan összeállítjuk . 126 ,
a csapatot, amelynek feladata a bíboros kiszabadítása lesz. Ötödször: Budapesten változatlanul az a legfontosabb feladatunk, hogy kiűzzük a szovjet haderőt a városból. Még több önkéntesre van szükségünk, még több fegyvert kell zsákmányolnunk, meg kell semmisítenünk vagy működésképtelenné kell tennünk az ellenség harci eszközeit, vagyonát. Továbbra is gerilla taktikával kíséreljük meg elérni ezeket a célokat. Hatodszor: két bajtársunk elesett. Bátrak voltak, lelkesek. És nagyon fognak hiányozni. Kérlek, álljatok föl, és két perces csönddel adózzunk elesett társaink emlékének. Némán imádkoztam, azt az imát mondtam el magamban, amelyikre még anyám tanított. Imádkoztam azért is, hogy apám épségben hazatérjen, és imádkoztam húgomért és nénikémért. Komolyan fontolgattam, ne ugorjak-e haza – és ha apám már haza is ért…? De nem akartam elhagyni a bajtársaimat, sem elárulni szabadságharcunkat. Ez az ügy – nehéz ezt megmagyarázni – valahogy szent volt a számomra. Valami szentségféle. Tudtam, hogy nem mehetek el. Talán fölhívhatnám őket. A telefonvonalak még működnek. Bajusz tovább beszélt. „Értékelte” a tevékenységünket. Azon a két harcoson kívül, akik a mi egységünkből az életüket vesztették, más egységek városszerte súlyos veszteségekről, mintegy háromszáz halottról számolnak be. A valós szám pedig ennél bizonyára sokkal . 127 ,
nagyobb. Nálunk három sebesült van, ők kezükön és karjukon szenvedtek égési sérüléseket benzines bombáktól. Szilágyi Pali és Lehoczky doktornő már elvitte a sebesülteket az Üllői úti klinikára, ahol megfelelő kezelést kapnak. – Nos, és most következzék, amit biztosan tudunk – folytatta Bajusz. – Megsemmisítettünk vagy működésképtelenné tettünk tizenhét szovjet T-34-es tankot és huszonegy páncélost. Jelentős számú ellenséges katonát öltünk vagy sebesítettünk meg. Pontos számot nem ismerek, de úgy becsüljük, kétszáznál több lehet az ellenséges áldozat. Nagy mennyiségű fegyvert és lőszert zsákmányoltunk. Mozgásképtelenné tettünk egy új típusú T-54-es szovjet tankot. Ezt a tankot most a magyar hadsereg őrzi. A szakemberek állítólag huszonnégy órán belül képesek lesznek használhatóvá tenni. Magas páncéltornya van, és rászerelt géppuska tartozik hozzá. Dicséretet érdemelnek azok, akik részt vettek ennek a tanknak a megszerzésében. És külön dicséret illeti Falábút és a hozzá hasonló katonákat, akik életük kockáztatásával mentették meg bajtársaikat a pusztulástól. És mindannyiotoknak, amiért naponta vásárra viszitek a bőrötöket egy szabad és demokratikus Magyarországért. Ebben a pillanatban már biztosan tudtam, hogy nem megyek haza. Itt van szükség rám. Még mindig apám lánya vagyok, de most már több is. . 128 ,
Magamban újra meg újra hallottam Himnuszunk szavait, a sok kiontott magyar vérről, könnyről, a megbűnhődött múltról és jövendőről. Itt a helyem, a bajtársaim mellett. Isten kezébe tettem le apám és megmaradt családom sorsát. Parancsnokunk emlékeztetett rá, hogy noha a Corvin mozi környéke két háztömbnyi körzetben a Kilián laktanya biztosítását élvezi, a kijárási tilalom miatt elsősorban az éjszaka leple alatt kell majd harcolnunk. Ágnes nővér, Michelangelo meg én kimentünk a biztonságos övezetbe, hogy körülnézzünk, és esetleg megtaláljuk a tankot, amit állítólag mi magunk zsákmányoltunk. Hűvös, derült októberi nap volt. A faágak nedvesek voltak a reggeli záportól. Két tönkretett tankot láttunk, mindkettőről lerobbantották a löveget. Mellettük a felismerhetetlenségig összeégett orosz katonák feküdtek. Kissé arrébb felborított sárga villamos feküdt összegabalyodott vezetékek között, oldalára firkált „Ruszkik haza!” felirattal. Sok ablakból és erkélyről magyar zászló lógott. Az öreg Kilián laktanyához érve súlyos géppuskákat láttunk a felső ablakokban. Jó érzés volt tudni, hogy magyar katonák kezelik őket, akik el vannak kötelezve amellett, hogy megvédik a várost a szovjetekkel szemben. Több százan, vagy még többen lehetnek a laktanyában. . 129 ,
Végül odaértünk a „mi” tankunkhoz is. Michelangelo egészen izgalomba jött, és megkérdezte a tank mellett posztoló katonákat, hogy ráfestheti-e a magyar címert a tetejére. Azzal sarkon fordult, és kijelentette, hogy várjuk meg ott. Fél óra sem telt bele, már vissza is érkezett a piros, fehér és zöld festékkel, majd szinte pillanatok alatt ráfestette a Kossuth-címert a tank páncéltornyára. Kissé hátrébb lépve megszemlélte, majd igazított rajta még egy kicsit. A katonáknak tetszett. Megkínáltak meleg teával, a kantinból hozták. Egy külföldi, azt hiszem, amerikai újságíró lefényképezett minket. Én és Ágnes nővér kezünkben fegyverrel állunk, és az újságíró kérésére belemosolygunk az optikába.
4 A következő éjjel két részre oszlott a csapat. Michelangelo és én visszamentünk a felfordított Skodához, és meggyújtottuk, hogy odacsaljunk egy orosz dzsipet, amely értesülésünk szerint rálőtt egy civil csoportra, és megölt két embert. Amikor a dzsip elindult fölfelé a Ráday utcán, Csatornapatkány tüzet nyitott rá egy kapualjból. Géppuskájával szemben esélytelenek voltak az oroszok. És ez így ment egészen hajnalig. . 130 ,
Felváltva használtunk kézigránátot és Molotov-koktélt. Tetőről vagy kapualjból dobtuk őket a kiszemelt célpontra. Máskor a páncélozott kocsi mögé lopakodtunk, és a szellőzőnyílás mellé dugtuk a benzinbombát, hogy a robbanás elszívja bentről a levegőt. Ilyenkor nem maradt más választásuk, mint kimászni. Csatornapatkány végezte el a többit. Amikor megfogyatkozott a kézigránátunk és a benzinünk, tőrbe csaltuk, jobban mondva, tőrbe csaltam az ellenséget. Az úttest közepéről lőttem rájuk, aztán őrült iramban futásnak eredtem, majd befordultam a következő sarkon, ahol már készen állt a tankcsapda. Megvártuk, míg a csapdába ejtett tankból előmászik a legénység. Egyszer csak elő kellett mászniuk. Ha nem mutatkoztak, alájuk gyújtottunk. Rendszerint hatott a sürgetés – golyózáporral fogadtuk őket. Egyre ügyesedtünk, egyre többet mertünk kockáztatni. Csatornapatkány megégette a kezét, mert egy Molotov-koktél elhajítása közben lángra kapott a kabátja ujja. És amikor megállt a nagy, öreg gesztenyefánál egy T-34-es, és leállította a motorját, valami igazán esztelent csináltam. Azt hittem, megspórolok egy lépést, ha fölmászom a tankra, kinyitom a fedelét, és beejtek egy kézigránátot. Épp a fedél kinyitásával voltam elfoglalva, amikor az magától kinyílt, és a vállamnak csapódott. Leugrottam, rohanni kezdtem, cikkcakkban ugrálva a golyók elől, majd bevetettem magam egy kapualjba. Én hülye. Aznap éjjel elpusztítottunk . 131 ,
egy dzsipet, nem kevesebb, mint öt páncélost, négy tankot, és kinyírtunk egy csomó oroszt. Mire fölkelt a nap, már a főhadiszálláson, a Corvin moziban voltunk. Áporodott kenyérből és hideg kávéból (a presszógép elromlott a túlzott használattól) álló reggelink után alaposan megvitattuk, hogyan lehetne más módon elcsalni és csapdába ejteni a tankokat. Emberi csalétekként rohangálni fel-alá mégiscsak őrült vállalkozás. Elég ebből a butaságból. – Imádom nézni, ahogy futsz, de volnál szíves meghagyni a stadionnak ezt a versenyszámot? – dühöngött Michelangelo. – Bajusz nem osztogat aranyérmet százméteres síkfutáson győztes hulláknak. Nem emlékszel, mit mondott? Nem kellenek hősök! Mindjárt elő is hozakodott egy ötlettel. Kevés kézigránátunk maradt, a benzinbombák pedig veszélyesek, mondta, ezért úgy kellene kicsalogatni az oroszokat a tankjukból, hogy maga a tank ne sérüljön meg. Michelangelónak a háztetőn hasalva támadt ez az eredeti gondolata. Ágnes nővérnek már elmondta, a nővér pedig úgy vélekedett, célszerű lenne megosztani az ötletet Csatornapatkánnyal. Az utóbbi most füstfelhőt eregetve nézte Michelangelót, és csupa fül volt. Amikor a légierő megpróbált propaganda-festőt faragni belőle, mondta Michelangelo, hatalmas Sztálin-, Lenin- és Marx-portrék készültek, amelyeket kötélre . 132 ,
fűztek, a kötél két végét pedig két szemközti ház tetejére erősítették, így az utca fölött lógtak a képek. – Még korai azon gondolkodnunk, hogyan díszítsük fel az utcákat a győzelmi felvonuláshoz – jegyezte meg Csatornapatkány. – Hallgass végig – felelte Michelangelo. – Mi lenne, ha vennék néhány kartondobozt, például olyanokat, mint ezek a lekváros dobozok, és befesteném feketére, aztán sorban felfűznénk őket egy madzagra, és keresztbe fektetnénk az úttesten? Jön a tank, a katonák kinéznek. Fogadjunk, azt hiszik, aknákat látnak! – Próbáljuk meg. Szerzek dobozokat, fesd be. – Majd én elintézem – felelte Michelangelo. – Csak az a kérdés, ki fog futni? – Úgy érted, ki lesz az ágyútöltelék? – Majd én – mondtam nyugodtan. Döbbenten néztek rám. – Te? – Igen. Nem leszek ágyútöltelék. Száz méteren érmet nyertem. – Látjátok, erről beszélek! – emelte méltatlankodva égnek a kezét Michelangelo. – Gepárd azt hiszi, ez játék. – Mesélj az éremről – kérte Csatornapatkány. Komolyan mondta: tényleg kíváncsi volt. Elmeséltem a fővárosi futóversenyt, s hogy ott nyertem aranyérmet. Ott kaptam a nevemet is. – A suliban mindenki Gepárdnak hív. A húgomnak is Gepárd vagyok. . 133 ,
– No jó, Gepárd – mondta Csatornapatkány. – Úgy látom, el vagy szánva. De ismerned kell a kockázatát. Ha észrevesznek, meghaltál. Azt feleltem, meghalhattam volna már a Rádiónál vagy az Országháznál is. Michelangelóval mindjárt hozzáláttunk az “aknák” készítéséhez. Bajusz még egy buzdító szózatot intézett hozzánk. Értesültünk a kormány megtévesztő amnesztia-ígéretéről is, amely aznap 20:42-kor hangzott el a rádióban. Bajusz ennek leiratát olvasta fel: „Tizennyolc perc múlva lejár a Központi Bizottság szabta határidő a teljes fegyverletételre. Tizennyolc perc múlva véget vetünk Budapesten a vérontásnak. és a testvérgyilkos harcnak. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a harc, amelyet a fiatalok kezdtek, győzedelmeskedett. Nincs tehát értelme a további vérontásnak… Bizonyára lesz, aki a kormány gyengeségének jelét látja az amnesztiaajánlatban. Szó sincs róla. Nem szoktunk fenyegetőzni, és nem helyeseljük a megfélemlítés eszközét, de ki kell jelentenünk, hogy akik nem hallgatnak a békítő szóra, és akik nem érik be az amnesztiarendelettel, azok a koncentrált haderők célirányos támadásának középpontjába kerülnek.”
. 134 ,
Kiabálás, gúnyos nevetés tört ki a moziban. – Süket duma! – ordította valaki a hátam mögött. – Koncentrált sóder! Hátranéztem. Falábú volt az, ki más lehetett volna? – Azt mondják, nem kenyerük a fenyegetőzés, majd fél perc múlva teljes megsemmisítéssel fenyegetnek – tette hozzá legyintve Falábú. – Ezt már ismerjük. Bajusz lecsendesítette a társaságot. Órájára nézve kijelentette, hogy amúgy is már három órája lejárt az a tizennyolc perc. – Van valaki, aki szeretné letenni a fegyvert? A nézőtér mennydörgő NEM-mel felelt. Bajusz értelmezése szerint a rádiós közlemény már a kormány szétesését jelzi. Vagyis nyilvánvaló, hogy a hatalom nem tart esélytelennek minket, sőt, fél, hogy valóban győzedelmeskedhetünk. – Csak egy pontban értek egyet az elhangzottakkal. Abban, hogy a fiataloknak köszönhetjük minden sikerünket. Legjobban a pesti srácoktól tart a hatalom. És tudjátok miért? Mert a pesti srácok semmitől sem félnek!
Elkészültek Michelangelo álaknái, kipróbálhattuk hát új macska-egér játékunkat a tankokkal. Michelangelo ollóval és ragasztószalaggal kissé átszabta a dobozokat,
. 135 ,
aztán barnára és feketére festette őket. Engem leginkább teáskannára emlékeztettek, rátett fedővel. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna kirámolni a konyhát ahelyett, hogy dobozokkal vesződünk. Ám a Michelangelóban lakó művész sértődötten kijelentette, hogy megjegyzésemben nincs semmi vicces. Ahogy az sem vicces, hogy csalinak tekintem magam, tette hozzá. Vállat vontam. Nem szerettem, amikor hirtelen túl komolyra veszi a figurát. Bajusz városszerte tevékenykedő cserkészei az Üllői úton is észleltek mozgó tankokat. A mi célpontunk az Üllői út és a Múzeum körút kereszteződésében tartózkodó három tank lett. Vajon ott ölték-e meg két bajtársunkat, töprengtem. Nem tudom, miért, de ez a gondolat valahogy segített elhitetni magammal, hogy a kiszemelt tankok felelősek társaink haláláért. Négyen homályos kis mellékutcákon közelítettük meg a kereszteződést. Egy négyemeletes áruházat néztem ki megfigyelő állásnak. A földszinten üres üzlethelyiségek voltak, és egy valamikori cipőbolt; most teljes romhalmaz. Emlékeztem rá, hogy apám meg én egyszer betértünk ide, miután apám kihordta a leveleket, és kaptam egy pár szandált. Az egész homlokzati oldalt elvitte egy robbanás. A hátsó ajtó forgópántjából kiadva fityegett. Csatornapatkány úgy vélte, remek fedezék lesz nekem és Michelangelónak. Ágnes nővér majd a tetőn foglalja el a lövészállását. Csatornapatkány és Michelangelo . 136 ,
fegyvert cseréltek. Michelangelóhoz került a súlyos géppuska a kétlábú állvánnyal, Csatornapatkányhoz pedig a döbbenetes erejű gépkarabély. Csatornapatkány az én géppisztolyomat is kézifegyverre cserélte. Ő majd az utca túloldalán, egy kapualjban helyezkedik el, de nem egészen szemközt, nehogy a végén egymásra lőjünk. A tankok szorosan egymás mögött álltak, tőlünk egy saroknyira. Nem működtek a közlekedési lámpák, és az utcai lámpák sem világítottak. Szemben egy századfordulós bérház állt. Nyilván repesz tépte ki helyükből a súlyos ajtókat, s velük együtt a fal egy darabját. Az úttesten heverő rengeteg törmelék megnehezítette a dolgunkat. Szemügyre vettem a velünk pontosan szemben nyíló boltíves kapualjat. Az lesz a célvonalam. Ha sikerül elérnem a belső udvart, biztonságban vagyok. Onnan már könnyű, bárhol elrejtőzhetek az épületben. Michelangelo immár sokadszor ellenőrizte műve minden apró részletét. Botot kötött egy ötvenméteres zsineg végére, amely bőven végigérte az utcát. A másik végére volt kötve az ál-akna. Jobb kezemben tartottam a botot. Amint Csatornapatkány és Ágnes nővér jelzik, hogy elfoglalták lesállásukat, már kezdhetjük is. Figyeltünk, vártuk a járdára hulló kavics koppanását. Egy koppanás, majd egy másik. Tehát készen állnak. És mi? Michelangelo átkarolta a vállamat, magához . 137 ,
szorított. Úgy éreztem, mint aki a rajtvonalnál áll, s mindjárt startol. – Kész vagy? – kérdezte Michelangelo. Kihajított az úttestre egy cipőt; a földön szanaszét szórva rengeteg lábbeli hevert. Így jelezte, hogy mi is készen állunk. Alig néhány másodperc múlva Csatornapatkány és Ágnes nővér lőni kezdték a tankokat. Ennyi elég volt, hogy felénk terelje a figyelmüket. Az első tank megindult. Forgó páncéltornya célba vette épületünket, és ahogy egyre közelebb ért, az ágyúcső már egyenesen a tetőt célozta meg. Eldördült a lövés, a visszalökődő ágyúcső körül füstfelhő képződött. Por- és törmelékfelhő záporozott a tetőről. Aztán még. Michelangelo tétovázott. Nem számolt menet közben adódó, előre nem látott akadályokkal, megkérdezte hát, nem akarom-e inkább lefújni az akciót. Megráztam a fejem. – Rendben van. A magad szakállára. Mielőtt Michelangelo „Vigyázz! Kész! Rajt!”-ot kiálthatott volna, átszáguldottam az utcán, mint valami gátfutó. Nem hiszem, hogy az oroszok megláttak volna. Nem hiszem, hogy bárki is látott. Egészen amíg az utolsó gáthoz nem értem, alig néhány méterrel a célvonal előtt, ahol fennakadtam egy betontömbből kiálló éles tárgyon. Pattogtak a golyók a betonon. Mintha beszórtak volna homokkal. Nem tudtam fölállni. Rángattam a lábamat, . 138 ,
de csak annyit értem el, hogy a bokám fölött fölhasadt a bőr. Nem tudtam kiszabadítani magam. Hallottam, hogy Michelangelo ordít, majd hátrafordulva láttam, hogy imbolyogva felém indul. Ahogy elért, rám vetette magát. Csatornapatkány is átszaladt az úttesten, rálőtt a tankra, majd beugrott egy kapualjba, amivel magára vonta a tank figyelmét. Michelangelo pedig kiszabadított, és biztonságos helyre cipelt. Továbbra is szorosan markoltam a rudat. Halálos szorítással. Egy működésképtelen lift aknájában kucorogtunk, ziháltunk mindketten. – Ez nem stadion, a fene egye meg! – mondta Michelangelo két fújtató lélegzetvétel között. – Itt a halállal futsz versenyt, és most majdnem lemaradtál. Nem kell örökké villogni. Akarod látni az apádat? Ahhoz mindkettőtöknek élni kell, neked is! Mi bajod? Sosem lett volna szabad kezedbe adnom azt a fegyvert. Bőgtem. Megmentette az életemet, zokogtam. És nem először. Hanem épp a Rádiónál, amikor a kezembe nyomta azt a fegyvert. – Csönd! Visszanyeltem a könnyeket, és vártam. Szívverésem a fülemben dörömbölt. Michelangelo átvette tőlem a rudat, kimászott a liftaknából, és elindult az ajtónyílás felé. A rúd segítségével az első tank útjába igazította a műaknát. . 139 ,
Vártunk. A második tank is elindult. Újabb kísérteties öt perc telt el. Aztán csoda történt. Hallottam, hogy kinyílik az egyik tank fedele. Aztán a másiké. Michelangelo mellé araszolgattam, és előhúztam Csatornapatkány kézifegyverét. Kezükben fegyverrel kikászálódtak az orosz katonák, és óvatosan megközelítették Michelangelo taposóaknáját. Csatornapatkány, Ágnes nővér és Michelangelo ekkor nyitottak rájuk tüzet, egyszerre. Mindannyian a földre estek. Hallottuk, hogy a tank motorja felbőg, lövege felénk fordul. – Fuss! – ordította Michelangelo. Nyílegyenesen a belső udvarba száguldottunk. Mire a tank tűz alá vette a kapualjat és az üres üzletet, már messze jártunk. Hasonló rajtaütések után egy időre el szoktunk válni egymástól. Michelangelo és én most is más-más útvonalon közelítettük meg a Corvin-közt, mondván, hogy ott majd megvárjuk Ágnes nővért és Csatornapatkányt. Mi értünk oda előbb. Nagy nyüzsgés volt a mozi előtt. Átfurakodtunk az embereken, s csak ekkor láttuk, hogy foglyokat rejt a tömeg. Három egyenruhás ávós állt feltartott kézzel a kőfalnál. Két katonánk fegyvert szegezett rájuk. . 140 ,
– Így nem jó! – kiabálta valaki. – Kötözzétek meg őket! Az arcukba néztem: rettegtek, mint a sarokba szorított vadállat. Egyikük tiszti sapkát viselt. Egy asszony, megítélésem szerint civil, odalépett hozzá, és lekent neki egy hatalmas pofont, amitől lerepült a sapkája. Aztán leköpdöste az ávós zubbonyán a kitüntetéseket. Az ávósnak hullámos szőke haja volt. Tekintete idegesen ugrált egyik arcról a másikra. Tudtam, ha nem lépünk közbe, meglincselik őket. Tegyünk már valamit, mondtam Michelangelónak. – Nem kellene megvárnunk vele a parancsnokot? – tette föl a kérdést Michelangelo határozott hangon. Az egyik katona azt felelte, fél órát várnak, de egy perccel sem többet. A parancsnok éppen Maléter ezredessel tanácskozik a Kilián laktanyában. Persze fogalmunk sem volt, milyen hosszan időzhet még ott. Alighanem fontosabb dolgok miatt fő most a feje, mint amilyen ezeknek a férgeknek az élete. – Akkor legalább Csatornapatkányt várjátok meg! – tört ki belőlem váratlanul. – Ha igazi patkányt akarsz, itt vannak ezek! – kiabálta a nő, aki az imént köpködött. Michelangelo órájára néztem. Hol lehet Csatornapatkány és Ágnes nővér? Már egy órája késnek. Kezdtem nyugtalankodni. Eltelt újabb negyed óra, s közben a tömeg megpróbálta eldönteni, mi legyen a foglyokkal. . 141 ,
– Mindenki lépjen hátra! – parancsolta az egyik katona. – Neee! – ordítottam. Későn. A katonák automata fegyverrel lőttek. A hullámos hajú tiszt az arca elé emelte a karját, aztán becsukódott a szeme. Hangos üdvrivalgás közepette a földre rogyott mindhárom ávós. Lám, Michelangelo meg én nem tudtuk megfékezni őket, annyira erőt vett rajtuk a bosszúszomj. Pedig tudtuk, az efféle kivégzés beszennyezi a forradalmat; ügyünk nem szent ügy többé. De hiába, megtörtént. Ugyanaz az újságíró, aki engem és Ágnes nővért lefényképezett, most egymás után készítette a képeket a földön elterülő holttestekről. Dühödten kattogtatta a fényképezőgépét. És persze látta az egészet. A tömegből néhányan még most is a halott ávósokat köpködték; bementünk a moziba. Talán ott lesz Csatornapatkány és Ágnes nővér. Nem voltak odabent. Leültem, Michelangelo ugyancsak. Korábbi emelkedett hangulatom teljesen elpárolgott. Megköszöntem Michelangelónak, hogy megmentette az életemet. Igaza van, ismertem el. Szamár vagyok. Ez nem játék. Hajnali öt óra, és még mindig nem jöttek meg. Nagy sokára aztán mégis. . 142 ,
Csatornapatkánynak a fél koponyája be volt kötözve. Csóválta a fejét. Cigarettát vett elő, és kivételesen rögtön rá is gyújtott. – Hol maradtatok ilyen sokáig? – kérdezte Michelangelo. – Nem ártott volna, ha itt vagytok úgy fél órával ezelőtt. Kivégeztek három ávóst. Senkit sem kérdeztek meg. – Micsoda? – billentette felénk a fejét Csatornapatkány. – Megsüketült az egyik fülére – magyarázta Ágnes nővér. Aztán elmesélte, hogyan. Csatornapatkány akkor sérült meg, amikor a félresikerült utcai akció közben fedezékbe rohant. Ágnes nővér nem mondta ugyan, de tudtam, az én hibám, én rontottam el. Csatornapatkány nem vette észre, hogy eltalálták, amíg hozzá nem ért a füléhez, és meg nem látta a kezén a vért. Egy golyó átütötte a bal fülét. – Persze harcolt tovább – mondta Ágnes nővér. – De elvérezhetett volna. Ráadásul a fejébe vette, hogy a harmadik tankot is el kell intézni. Őrültség. Mintha normára dolgoznánk! Szörnyen éreztem magam. Csatornapatkánynak most egy nagy, ásító lyuk van a fülében miattam. – Sajnálom, Csatornapatkány – mondtam. – Nem hall – mondta Ágnes nővér. – Beszélj a jobb fülébe. Nem erőltettem. A világon semmivel sem tehetem jóvá ezt. Ágnes nővér megjegyezte, hogy az utolsó . 143 ,
pillanatban, azaz, mire mi ketten elhagytuk a helyszínt, Csatornapatkány is letett őrült tervéről. Addigra már elállt a vérzés, de a sebesült fülére alig hallott. Csatornapatkánynak az volt az elgondolása, hogy Ágnes nővér az Üllői út és a Múzeum körút sarkáról nyisson tüzet a tankra, és ezzel kényszerítse elmozdulásra. Nagyjából így is történt. A tank hátramenetben haladt. Csatornapatkány arra várt, hogy elég közel érjen hozzá, s akkor majd alágurít két kézigránátot. – Ekkor új helyzet állt elő, amitől megzavarodtunk – mesélte Ágnes nővér. – Kinyílt a fedél, és kipattant a tankból egy orosz. Látni nem láttam, de hallottam. A folyamatos géppuskatűz miatt ugyanis hasalnom kellett. Így azt sem vettem észre, hogy a katona a csatornaakna felé tart. Csatornapatkány pedig egyszerűen nem hallotta. És akkor borzalmasan nagyot robbant valami. Először azt hittem, az ő kézigránátjai, de tévedtem. Az orosz valószínűleg odalopakodott, felemelte az akna fedelét, és bedobott valamit. Gránátot, ilyesmit. De a robbanás pillanatában Csatornapatkány már a járat belsejében tartózkodott. Azt mondja, erősebben robbant, mint egy gránát. – Mi? – kérdezte Csatornapatkány. – Erősebben robbant, mint egy gránát – ismételte meg Ágnes nővér az utolsó szavakat kissé hangosabban. – Más volt, az biztos – mondta Csatornapatkány. – Dinamit, vagy hasonló. Éreztem az égő gyutacs szagát. . 144 ,
Hátraestem, a fenekemre. Még most is cseng a fülem. De a disznaja meglakolt érte. Őt megölte a robbanás. Amikor rájött, mi történhetett, folytatta Ágnes nővér, körbefutotta a házat, abban a szent hitben, hogy valahol a szétrobbantott akna környékén találja majd meg Csatornapatkányt, azaz a holttestét. – Nem reméltem, hogy túlélte. Sőt, nem reméltem, hogy túlélem magam is... Annyi biztos, hogy pokoli gyorsan futottam. – Mi? – kérdezte Csatornapatkány. – POKOLI gyorsan! – kiabálta Ágnes nővér. – Világos? Hát persze, hogy hall. Csak imádja, amikor a „pokol” szót használom. Biztosan katolikus iskolába járt, amikor még nem voltak betiltva az egyházi iskolák. – Mit mondott? – Azt mondta: „pokoli” – erősítette meg Michelangelo. – Egy szó, mint száz – folytatta Ágnes nővér. – El kellett ráncigálnom az Üllői úti klinikára, ahol Dr. Lehoczky összevarrta a fülét. Most már örökre lemondhat arról, hogy fülbevalót hordjon...! Nevettek. Hirtelen sajogni kezdett bokám fölött a sérülés. Egészen megfeledkeztem róla. Közben megjött Bajusz, és szólni kívánt. Sajnálkozott a késésért, és azért is, hogy rossz híreket hoz: hét magyar fiatal esett el a harcokban. Állig felfegyverzett orosz katonák orvtámadásának estek áldozatul . 145 ,
az Astoria Hotel közelében. Mintha az oroszok tudtak volna terveinkről. Harcosok egy másik csoportja hasonló módon sétált csapdába a Lenin körút és a Rákóczi út kereszteződésénél. A parancsnok felolvasta a meggyilkolt hat férfi és egy nő nevét. Aztán egyperces néma felállással emlékeztünk meg elesett bajtársainkról. Bajusz úgy nézett ki, mintha az ő vállát nyomná az egész világ gondja. Azt mondta, értesült a három ávós Corvin-közi kivégzéséről, és nem csak sajnálatosnak, hanem sérelmesnek is tartja az esetet. – A fogoly akkor ér valamit, ha él, nem pedig akkor, ha hidegvérrel lepuffantjátok – jelentette ki. – Így egy fikarcnyival sem vagyunk különbek náluk. Nem tűrünk el hasonló akciókat. A két önbíráskodó katonát fölmentettem a szolgálat alól. Maléter ezredessel arról is tárgyaltam, hol tartsuk őrizetben a foglyainkat, és hogyan hangoljuk össze a támadásokat. Az ezredesnek az a véleménye, hogy ragaszkodjunk a gerilla harcmodorhoz. Hangsúlyozta, és azt hiszem, ez valóban rendkívül fontos, hogy sehol, senkinek ne beszéljünk a terveinkről. Kínos feladat, de szembe kell néznem azzal, hogy valaki közülünk tájékoztatta az ellenséget. – Székünkön fészkelődve körülnéztünk. Végül úgyis ki fog derülni, mondta parancsnokunk, hogy ki közöttünk az áruló. Végül. Addig azonban
. 146 ,
egymástól függetlenül, önálló sejtként tevékenykedjék minden egyes csoport. – Én mindannyiotoknak segíteni fogok, hogy megtaláljátok a megfelelő célpontot, tájékoztatlak a szovjetek és az ávósok mozgásáról. Maléter ezredes holnap korán reggel katonai akciót tervez, amelyben több emberünk közreműködésére is számít. Egyelőre ez minden, amit mondhatok. Homályosan láttam, és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Ostobaságom Csatornapatkány életébe kerülhetett volna. Lehajtott fejjel a lábamra meredtem. Ekkor vettem észre, hogy a tornacipőm belseje tele van alvadt vérrel. Ki kell mennem, mondtam, s gyorsan a mosdóba siettem. Bezárkóztam egy vécéfülkébe, hogy szemügyre vegyem a lábam. Hallottam, hogy valaki belép utánam: Ágnes nővér követett. – Gepárd? Szerettem volna észrevétlen maradni. De valószínűleg elkéstem vele, gondoltam. Ágnes nővér nyilván látta a cipőmet. – Gepárd? Mi baj van? – Nyilván látta a vért. – Valami baj van, tudom. Segíthetek? Legnagyobb rémületemre alig tudtam visszatartani a nyöszörgésemet. Összeszorított foggal próbáltam úgy válaszolni, hogy ne remegjen a hangom.
. 147 ,
– Nincs semmi baj – sikerült kipréselnem magamból. – Csak tű kellene, meg cérna. – Mi a csudának?! Azt feleltem, elszakadt a nadrágom. És könnyebb megvarrni úgy, ha leveszem. Ágnes nővér még egyszer megkérdezte, biztos-e, hogy nincs semmi baj. Megnyugtattam. Kiment, s néhány perc múlva varrótűvel és kis guriga cérnával tért vissza. Megvártam, míg ismét kimegy. Akkor nekiláttam összeöltögetni a ronda, mély vágást a lábikrámon. Alvadt vér tapadt rá, de amikor megszúrtam, friss vér buggyant ki belőle. Nem akartam, hogy bárki meglássa, mert féltem, hogy hazaküldenek. Ágnes nővér az ajtónál várt. Azt mondta, beszélnünk kell. Mint nő a nővel. Leültünk az egyik hátsó sorba. Először azt kérdezte, vérzem-e. – Gepárd – mondta halkan –, mondd meg az igazat. Ugye megsérültél? Fölhúztam a nadrágom szárát. – Jézus Mária! – borzadt el Ágnes nővér. – Azonnal mutasd meg Szilágyi Palinak. Mindjárt itt lesz, antibiotikumot hoz Csatornapatkánynak. Valószínűleg be kell menned a klinikára. – Jaj, ne! – Bevallottam, attól félek, ha kiderül a sérülésem, hazaküldenek. – Hány éves vagy, Gepárd? . 148 ,
Most múltam tizennyolc, hazudtam. – Idefigyelj, Gepárd, ha te tizennyolc vagy, akkor én XII. Pius pápa vagyok. Egy nappal sem látszol tizennégynél idősebbnek. – Michelangelo mondta meg, ugye? – rebbent meg a szemhéjam. – Michelangelo semmit sem mondott. Akár meg is esküszöm. Épp csak nagyon emlékeztetsz saját tizennégy éves önmagamra. Hirtelen új fényben láttam Ágnes nővért, mintha most látnám először. Nagyon fehér volt az arca, a bőre szinte átlátszó, porcelánszerű; biztosra vettem, hogy árt neki az erős napfény. Finom metszésű, kissé pisze orra volt. Hál istennek néhány apró szeplő valahogy odakerült az orrnyerge köré. Ettől emberibb lett. Nem korholt, csak megölelt. El tudja képzelni, mit érzek, mondta. A háború vége felé, amikor körülbelül anynyi idős volt, mint most én, megerőszakolta egy orosz katona. Senkivel sem tudta megosztani a szörnyű élményt; nem állt módjában elmondani sem az anyjának, sem a barátnőinek. Sokáig úgy érezte, helyrehozhatatlanul elromlott benne valami. Fehér zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát. – Egy hét múlva visszajött a katona – folytatta –, de ezúttal két társával. Rettenetes dolgokat műveltek velünk, a mai napig nem vagyok képes beszélni róla. De . 149 ,
tudom, lelkem mélyén irtózatos haragot érzek, ami sosem fog elmúlni. Szeretnék megbocsátani, de nem megy. Azt reméltem, ha bevonulok a Szent Szív Társaságba, s nővér leszek, az majd segít megtalálni a lelki békémet. Alig tettem fogadalmat, a kommunisták feloszlatták a rendet. Ugye, most már elhiszed, hogy megértem, mit érezhetsz, miután elveszítetted az anyádat és a legjobb barátnődet? – Elmúlik-e valaha, nővér? Elmúlik-e a harag? – Nem tudom. Tovább beszélgettünk. Soha, senki nem avatott be így az élete titkaiba. Egészen felnőttnek éreztem magam. És ő is kíváncsi volt rám, az érzéseimre. Bevallottam, menynyire bánt, ami Csatornapatkánnyal történt. A hibám majdnem az életébe került. Félek, hogy hazaküldenek. És nagyon hiányzik az apám. Ágnes nővér végighallgatott. Attól tart, mondta, hogy túl sok kockázatot vállalok. Nem vagyok elég óvatos. Aztán mondott még valamit, ami nagyon szíven ütött. Csatornapatkány azt szeretné, ha távol tartanám magam az utcától, és ennek semmi köze a füléhez. Ágnes nővér mindenáron meg akart győzni róla, hogy ez így van. Csatornapatkány egyszerűen félt engem, fél, hogy megöletem magam. Azt kérdeztem, ő is így vélekedik-e. A szemembe nézett, és bólintott. . 150 ,
Össze voltam törve. – Most pedig foglalkozzunk a sérüléseddel! – jelentette ki Ágnes nővér. – Látom, Pali már megérkezett. Egyre borúsabban ítéltem meg a kilátásaimat. Palinak elég volt egyetlen pillantást vetnie duzzadt, véres lábikrámra és az ügyetlen öltésekre, máris eldöntötte, hogy kis teherautójával azonnal beszállít a klinikára. Helyre kell hozniuk a kontármunkát, melyet tulajdon bőrömön végeztem el. – Az benne a jó – mondta Pali –, hogy szemlátomást bírod a fájdalmat. És az benne a rossz, hogy a klinikán elfogyott az érzéstelenítő. Olyan nyomorúságos állapotban voltam, hogy nem tudtam nevetni Pali tréfásnak szánt megfogalmazásán. Pedig nem is viccelt. A klinikán valóban nem volt érzéstelenítő. Penicillin injekciót és fehér tablettákat kaptam, aztán Pali visszavitt a Corvin-közbe, ahol Michelangelo mindjárt azzal a nem mindennapi újsággal fogadott, hogy Maléter Pál látni akar. Nem dobódtam föl, sőt, lehangolt a hír. Biztosra vettem, hogy kiteszik a szűrömet. Maga Bajusz kísért át a Kilián laktanyába. Az utcán olyan heves lövöldözés folyt, hogy Bajusz jobbnak látta, ha a mozit és a laktanyát összekötő csatornát választjuk. Fogalmam sem volt, hogy ilyen járat is létezik, mondtam. – Hogyhogy? Csatornapatkány nem mondta? . 151 ,
Őszintén meglepődött, amikor nemmel feleltem. Az eddig látott sötét, büdös csatornákkal ellentétben ez az alagút nem bűzlött emberi ürüléktől, és rendesen ki volt világítva. Bajusz összehúzta bozontos szemöldökét, és azt kérdezte, volna-e kedvem útközben beszélgetni? Bárcsak leülhetnénk valahol, és jól megtárgyalhatnánk a világ dolgait, mondta, de hát ő nemigen ér rá. Már a holnapi akció előtt is száz dolgot kell csinálnia. – Nekem így is megfelel – mondtam. – Sajnálom, Gepárd. De nem szeretném, ha továbbra is részt vennél az utcai harcokban. Szótlanul bólintottam. Mit is mondhattam volna? Helyben vagyunk. El fognak bocsátani, mehetek vissza az iskolába, folytathatom korábbi diákéletemet. Újra diáklány leszek, aki tönkretette beteg húga és nyomorék nagynénje életét. Diáklány, aki semmit sem tud rendesen megcsinálni. Diáklány, aki bedobta magát csalinak, csak hogy mindenki lássa, milyen gyorsan tud futni. Diáklány, aki miatt majdnem fűbe harapott a bajtársa. Diáklány, akinek egy szép napon talán még Aczél elvtárs elé kell állnia. Diáklány! Közben az alagút végére értünk. Bajusz kitárta a vastag fémajtót. A túloldalon egy magyar egyenruhás katona állt, kezében orosz gyártmányú géppisztoly. Onnantól ketten kísértek Maléter ezredes irodájához. A katona . 152 ,
kopogott, behívták. De épp csak a fejét dugta be, hogy bejelentsen minket, majd félreállt. Bajusz karon fogott, beléptünk. Maléter ezredes az íróasztalánál ült, és az előtte fekvő papírokat tanulmányozta. – Elhoztam az ifjú hölgyet – szólalt meg Bajusz. Maléter föl sem nézett; lecsavarta töltőtolla kupakját, és a nevemet kérdezte. – Gepárd – mondta Bajusz. – Az igazi nevét szeretném tudni – felelte az ezredes. Bajusz nem tudta. Segélykérőn nézett rám. – Barna Izabella – mutatkoztam be. Maléter ezredes fölállt. Csak ekkor vettem észre, milyen magas. Sovány, nagyon szikár férfi volt, annyira, hogy hosszú, szögletes arcának minden csontja, minden kis izma látszott, és olyan magas volt, hogy én akár kétszer is kiteltem volna belőle. Ő volt a legmagasabb férfi, akit valaha is láttam. Díszes magyar tiszti egyenruhát viselt, széles bőrövvel és pisztolytáskával. – Izabella – mondta. – Érdekes név. Tudod, mit jelent? Nem tudtam. – A háború királynője. No igen, mondtam magamban, talált. – Kémeim jelentik, hogy nagyon ügyesen bánsz a géppisztollyal. – Ez is talált, gondoltam. Ügyes vagyok, és hetyke. Maléter most kioktat, fogadni mernék. – . 153 ,
Kémeim azt is jelentették – folytatta várakozásommal ellentétben –, hogy édesapád politikai fogoly. Így van? – Igen, így. Maléter ezredes ismét az íróasztalához lépett, és belelapozott a papírokba. – Hogy hívják? – Barna László. Töltőtolla lefelé haladt a névjegyzéken. – Barna. Barna. Megvan. – Fölpillantott. – Sajnos nem valami megbízható ez a lista, de az áll benne, hogy édesapád a váci börtönben raboskodik. – Az ezredes hátratolta a székét, fölállt, és mellém lépett. Noha egészen lehajolt hozzám, még mindig úgy éreztem, fölém tornyosul. – Mit szólnál hozzá, ha részt vehetnél egy olyan küldetésben, amelynek célja a váci börtön politikai foglyainak kiszabadítása? – Nagyon örülnék neki. – Helyes. Akkor tekintsd magad a csapat tagjának! Meg voltam döbbenve. Azt sem tudtam, hogy köszönjem meg. Még azt sem tudtam, hogyan kellene szólítanom Malétert. Uram? Elvtárs? Ezredes? Maléter ezredes úr? Legszívesebben megcsókoltam volna azt a hatalmas lapátkezét. Visszafelé menet azt mondtam Bajusznak, fogadni mernék, hogy ő már az elején is tudta. Bajusz úgy tett, mint aki nem, de én átláttam rajta. . 154 ,
Mindjárt sokkal derűsebbnek láttam az életet. Nem elég, hogy fogolyszabadító csapatot küldenek holnap oda, ahol talán apám is raboskodik, hanem ráadásul magam is része leszek ennek a csapatnak! Kíváncsi voltam, milyen szerepet játszott ebben Bajusz, meg is kérdeztem tőle. Nem lehetett kiszedni belőle semmit, ahogy máskor sem. Ő csak Maléter parancsának tett eleget, mondta. – Hogy szólítsam? – Maléter ezredesnek. Igaz, valami azt súgja, nemsokára Maléter vezérőrnagy lesz belőle. Az elromlott presszógép mellett találtam rá csoporttársaimra, és egy idegenre, aki a váci börtönből szökött meg. Csatornapatkány mindjárt észrevette, hogy be van kötözve a lábam. – Hogy ityeg a fityeg? – érdeklődött. – Remekül – vágtam rá. – És te hogy vagy? Azt mondta, életben fog maradni. Mekkora a lyuk, kérdeztem. Mármint a fülében. – Ágnes nővér szerint szép nagy, belefér egy jókora fülbevaló. Ha elzavartuk a ruszkikat, Falábú meg én országjáró körútra indulunk. Kalózdalokat fogunk előadni. – Csatornapatkány nevetett, de megsajnáltam: nevetésében volt valami hiénaszerű. Aztán cigarettát tett a szájába, de nem gyújtotta meg. – Erről jut eszembe – tette hozzá –, Bajusz szeret mindent előre megtervezni. Egyáltalán nincs oda a . 155 ,
kockázatos rögtönzésekért. Képzeld, gondoskodott róla, hogy még a börtönben is legyen idegenvezetőnk. A következő mintegy húsz percet a váci börtön épületegyüttesének tanulmányozásával töltöttük; a Vácról szökött férfi – jövendő idegenvezetőnk – lerajzolta nekünk az alaprajzot. Épp egy szelet kenyeret akartam keríteni magamnak, amikor Csatornapatkány kijelentette, hogy ideje átöltözni, összekészíteni a cuccunkat az útra. Ágnes nővér meg én a mosdóba siettünk, és gyorsan beöltöztünk parasztlánynak: rendes ruhánk fölé hosszú szoknyát húztunk, és babos kendőt kötöttünk. A mozi előtt ponyvás teherautó várakozott járó motorral, ott álltak már a többiek is. Meglepetésemre Ágnes nővér ült a volán mögé. Igaz, hogy nem troli, de majd csak elboldogul vele, nevetett. A többiek is bekászálódtak, valahogy elhelyezkedtek a rakteret megtöltő káposztahegyen. Ha bárki gyanút fogna, a teherautó élelmiszert szállít a városba. Budapesten alig lehetett ennivalót kapni, nem volt tehát ritka látvány a környező falvak és a város között a miénkhez hasonló, ponyvás teherautó. Azt persze nem tudhatta senki, hogy a káposztahegy tizenegy állig felfegyverzett szabadságharcost rejt. Ágnes nővér beült a sofőrülésbe, én középre, vezetőnk pedig, akinek nem kellett átöltöznie, az ablakhoz. Nem . 156 ,
volt forgalom, a közlekedési lámpák sem működtek, de csak lassan lehetett haladni. Törmelék, páncéldarabok, felfordított villamosok torlaszolták el az utat. Mint valami hátborzongató akadályverseny. Kiégett autókat, földből kifordított fákat, tanktetemeket, törmelék- és macskakő-kupacokat kerülgettünk. Ágnes nővér letért a főútról, és ahogy befordult jobbra, a tükörben észrevett egy másik teherautót. Reméli, nem követnek, jegyezte meg. Ismét jobbra fordult, hogy kiderüljön, utánunk jön-e a teherautó. Nem csak követett, hanem egyre közelebb került, és veszettül dudált. – Szólj Csatornapatkánynak, hogy követ minket egy teherautó. Az utasfülke hátsó üvegén volt egy kis rés, azon át közöltem Csatornapatkánnyal, hogy követnek. Fölkelt, és a káposztahegyen átmászva elvergődött a kocsi hátuljába, majd kissé félrehajtva a ponyvát, kikukucskált. – A francba – mondta. Majd kiabálva: – Ágnes nővér, nem mehetnénk kicsit gyorsabban? Ágnes nővér sebességet váltott, és rálépett a gázpedálra. Nagy zökkenés. A káposztafejek ide-oda gurultak a raktérben. Teherautónk megugrott a kanyarban, kidöntött egy lámpaoszlopot, majd csikorogva megállt. A másik teherautó is megállt, közvetlenül mellettünk. Civil ruhás férfi ült a volán mellett; letekerte az ablakot, és megkérdezte, hogyan kell a Bosnyák térre menni. . 157 ,
Órák óta kering a városban, azt keresi. Fellélegeztünk. Ágnes nővér egykettőre elmagyarázta. Mielőtt a férfi elhajtott volna, még megjegyezte: – Isten óvjon a hölgyvezetőktől! – A fenébe! – dugta be a fejét Csatornapatkány az utasfülkébe. – Ennek a szerencsétlennek fogalma sincs, milyen közel járt hozzá, hogy kinyírják. Most pedig lássuk, nővér, van-e mód rá, hogy egy darabban megérkezzünk Vácra? Csatornapatkánynak átkötözték a fülét. Az új kötés sokkal kisebb és csinosabb volt. Szegény bajtársam tartott tőle, hogy nem engedi majd el a parancsnok, mondván, hogy sebesülten nem mehet. – De az pokoli lett volna! – jegyezte meg. – Ha karba tett kézzel ülök, s nem vehetek benne részt. Képzeljétek csak, milyen lehet évekig egy ilyen lyukba zárva élni! Ott akarok lenni, amikor a rabok, Isten tudja, hány év után, először látják meg a napvilágot. Maga hány évet töltött a hűvösön? – kérdezte vezetőnket. – Négy és felet. Vagy legyen csak három és fél. A szegedi Csillag-börtönből hoztak át, ahol négy évet már lehúztam. Sokszor vitték ide-oda a rabokat. Sokat Recskre küldtek, másokat visszavittek Budapestre. Az Andrássy útra, ahol kihallgatták, és kínozták őket. Aki ilyen szerencsétlenül járt, megnyomorítva vagy megtörve jött vissza, ha egyáltalán visszajött. . 158 ,
Megkérdeztem, van-e családja. Megrázta a fejét. Halkan, remegő hangon kezdte. – Mindenkit deportáltak. Családom minden egyes tagja a Szovjetunióba került. Valószínűleg Szibériába. Azzal vádoltak, hogy kémkedtem a CIA-nak. Képzeljék csak! Még angolul sem tudok. 1948-ban jöttem haza, s egyből titkos ügynök lett belőlem! Rá akartak kényszeríteni, hogy valljak be valamit, amit nem követtem el. Nem voltam hajlandó, s akkor megfenyegettek, hogy deportálják a családomat. Később azt mondták, Vlagyivosztokban újra férjhez ment a feleségem. Képzeljék el! Nem tudtam, mit higgyek. Sokan nem bírták. Mármint a kínzásokat. A cellatársam felkötötte magát. Az őrök higgadtan levették az összecsavart lepedőt a nyakáról, és a kezembe nyomták. Másnap azzal vádoltak, hogy én öltem meg. Így kaptam életfogytiglanit. Állandóan arról faggattak, mit csináltam az amerikaiak ügynökeként. Hülyíthettem volna őket, de szinte semmit sem tudtam Amerikáról. Igaz, hogy van egy távoli rokonom, aki Clevelandben, Ohio államban él, de csak ennyit tudok róla. Soha nem írt, én sem írtam neki! A mai napig nem értem, miért vették a fejükbe, hogy kém vagyok. Megkérdeztem, írt-e a családjának. – Tonnaszám írtam leveleket. Főleg a feleségemnek. Eleinte hetente egyszer. Hosszú évek alatt egyetlen . 159 ,
egyszer sem válaszolt. Nem tudom, eljutottak-e hozzá a leveleim. A börtönben betegesen képzelődik az ember. Mindenki az utasfülke ablakához gyűlt, hogy hallgassa a volt rabot. A hosszú, zötykölődős úton végig izgalomban tartottak minket vezetőnk rémtörténetei. Féltem apám miatt. Vajon neki miféle rémségeket kellett kiállnia? Megpróbáltam nem gondolni rá. Inkább az együtt töltött régi szép időkre gondoltam, például arra, amikor szánkózni vitt. Leestünk a szánkóról, és gurultunk a hóban. Apám szeretett énekelni, táncolni. Emlékszem, egyszer Újévkor velem járt csárdást, lehettem vagy hat éves. Levettem a cipőmet, és harisnyás lábammal apám cipőjére álltam, úgy táncoltatott körbe a szobán. Sokszor töprengtem, vajon miért nem ír. Arra gondoltam, talán nem írhat. Aztán ismét a beszélgetésre figyeltem. Most a tüntetésekről beszéltek a többiek; ki, hogyan emlékszik az események kezdetére. Ki, hol tartózkodott ekkor meg ekkor. A fiú a teknőckeretes szemüvegével azt mondta, ott volt a Hősök terén, amikor ledöntötték a Sztálin-szobrot. 23-án este földalattira ült a barátaival, úgy mentek a térre. Ezrek voltak már a szobor körül. Ágnes nővér is hallgatta a beszélgetést. – Mondjátok meg neki, mi állt azon a helyen, mielőtt fölállították azt a rettenetes szobrot – jegyezte meg.
. 160 ,
Nekem fogalmam sem volt. Sokszor jártam a Hősök terénél, többnyire a műjégpályára menet. Igaz, sosem álltam meg a téren, de a hét vezér büszke lovas szobrán azért mindig megakadt a szemem. És a két félköríves oszlopsor alakjain ugyancsak: magyar királyok, hősök és hazafiak sorakoznak kőbe vésve. Középen harmincméteres oszlop tartja a hatalmas szárnyú Gábriel arkangyalt. Az angyalra emlékeztem, de sejtelmem sem volt, mi állhatott a tér mellett ott, ahová aztán Sztálin szobra került. – Nos, egy templom – mondta Ágnes nővér. – Szándékosan romboltak le egy szép katolikus templomot, hogy helyet csináljanak az ő istentagadó istenüknek. Ezt mondd meg a fiúnak. Megmondtam. A fiú rám sem hederítve mesélte tovább a történetét. – A tüntetők drótköteleket hurkoltak Sztálin nyakába, a kötelek végét teherautókhoz erősítették. De meg se moccant a szobor. Aztán munkások, ipari tanulók jöttek gázhegesztővel meg vágóval, s azzal gyorsan el is vágták a térdénél. Akkor nekirugaszkodtak megint a teherautók. A hatalmas bronztérdek recsegve-ropogva eltörtek, ledőlt a szobor. Csak egy pár belül üres csizma maradt belőle. A tüntetők jól szórakoztak a fej leválasztásával. Némelyek kőtörő kalapáccsal vertek le darabokat a törzséből. Utána pedig végigvonszolták Sztálin tetemét
. 161 ,
azon az úton, amely nem is olyan régen még a nevét viselte. Valahányszor a hatalmas test nekiütközött a villamos síneknek, szikrázott az egész. Ott volt valaki közületek? – Bárcsak ott lettem volna! – mondta Michelangelo. – Mi a Rádióhoz mentünk. – Hát igen – mondta a diák. Levette, megtörölgette a szemüvegét. – Ott kezdődött a lövöldözés. – Nekem mondod? – így Michelangelo. – De hát ott voltál, nem igaz? – Inkább nem beszélek róla. Igen, gondoltam. Jobb, ha Michelangelo csöndben marad. Csatornapatkány már visszavonult a teherautó belsejébe. Figyeltem, ahogy elhelyezkedik a káposztafejek közt. Hátul szétnyithatta kicsit a ponyvát. Vakító fény esett a káposztafejekre. Halványzöldek, ráncosak voltak. Csatornapatkány rágyújtott, kifújta a füstöt a résen. A táj kissé dombosabb lett, az út mentén magas nyárfák, fehér kilométerkövek álltak. A csupasz földet itt-ott rozsdabarna gabonatáblák váltották föl. Roskadozó parasztházak, öreg kutak. Sáros tollú libák kis csapata totyogott egy düledező kerítésű baromfiudvar felé. – Ajjaj, ezt nem ússzuk meg – figyelmeztetett Ágnes nővér. – Amit látok, az tisztára olyan, mint egy ellenőrző pont. Gyorsan, szólj Csatornapatkánynak! . 162 ,
Csatornapatkány máris ott termett az utasfülke ablakánál. Körülbelül két kilométernyire egy páncélos őrizte az aprócska vasútállomást. – A fenébe! Oroszok. – Csatornapatkány hátrafordult. – Mindenki feküdjön le. De legyetek készenlétben. Sosem lehet tudni. Hamis papírjaink voltak. Egyikünk sem hasonlított a személyi igazolványunkon látható fényképhez. Ágnes nővér meg én szándékosan össze is maszatoltuk a képet, hogy megtévesztőbb legyen. Tudtuk, hogy ha az oroszok gyanút fognak, benéznek, és káposztán kívül valami mást is látnak, akkor nem ússzuk meg tűzharc nélkül.
5 A zömök orosz tiszt intett, hogy álljunk meg. Szögletes vállú, egyenruhás alakja mögött négy orosz őr sorakozott. Ágnes nővér lefékezett. Első kerekeink már a sínen álltak. Az öt oroszt és a páncélozott autót nem tekintve teljesen üres volt az állomás. Ágnes nővér letekerte az ablakot. A zömök tiszt látni akarta a papírjainkat. A „kontroll” szót használta. Átadtuk neki iratainkat. Dörömbölt a szívem a mellkasomban. Az orosz intett, hogy szálljunk ki. Ágnes . 163 ,
nővér azonban beletaposott a gázpedálba, és átszáguldott az ellenőrző állomáson, súrolva az egyik katonát és a tömzsi kis tisztet. Átzötykölődtünk a síneken, az elképedt katonák oroszul ordítoztak utánunk. Tüzeltek, először csak egy lövést adtak le, majd valamilyen automata fegyverrel egész sorozatot eresztettek utánunk. A mieink a teherautó hátuljából viszonozták a tüzet. – Kettő kilőve – kiabálta Csatornapatkány. Nemsokára a nyomunkban volt a páncélos. Biztosra vettük, hogy rádión előreszólnak a Vác felé utunkba eső következő ellenőrző pontra. Vezetőnk szerint közel jártunk a városhoz. Legfeljebb öt kilométer lehet hátra. Sürgősen térjünk le a főútról, tanácsolta. A páncélos megállás nélkül lőtt minket, egészen átlyuggatta a ponyvát. Tudtuk, kutyaszorítóba kerültünk. Golyóink kavicsként pattantak le az orosz járműről, amelynek – csónak formája miatt – lehetetlenség volt kilőni a kerekeit. Csatornapatkány elhajított egy kézigránátot, de az az úttesten robbant föl. Előrébb földutat vettünk észre, amely egy valamikori kukoricatáblán vágott át. Porfelhőt kavarva, éles fordulattal kanyarodtunk rá. Ketten a mieink közül leugrottak, de nem láttam, kik. Amikor az oroszok bekanyarodtak utánunk, egyik bajtársunk gránátot dobott a páncélos alá. A robbanás a levegőbe emelte a kocsit. Ágnes nővér lelassított, majd megállt. Aztán megfordult a . 164 ,
teherautóval, hogy fedezéket biztosítson a mieinknek. Lerobbant járművük mögé guggolva két orosz folyamatosan lőtte a megbarnult kukoricaszárakat. Kiabáltam Michelangelónak, hogy adja ide a fegyveremet, de valaki szólt, hogy már nincs a teherautón. Aztán még többen ugráltak le. A többiek a páncélos mellett hasaló két oroszt lőtték. Ekkor jelent meg a fehér zászló. Az egyik orosz valami fehéret kötött a puskacsövére, és fölemelte. A társa fekve maradt. Először Michelangelo, aztán Csatornapatkány, majd a többiek is előbújtak a kukoricaszárak közül, de fegyverüket az oroszra szegezve tartották. Az orosz eldobta a puskáját, és felemelte a kezét. Csatornapatkány benézett a páncélosba. A többiek megmotozták az orosz katonát, és összekötözték a kezét. Aztán odalökdösték a teherautóhoz. – Mit csinálunk vele? – kérdezte valaki. – Nem vihetjük magunkkal. – Miért nem? – kérdezte Michelangelo. – Úgy van, miért ne vinnénk? – mondta Csatornapatkány. – Világos a parancs, nem végzünk ki senkit. Magunkkal visszük. Talán ott hagyhatjuk a váci börtönben, ülhet ezerkétszáz kiszabadított politikai fogoly helyett. – Nevettünk. Jól esett, enyhítette a feszültséget. Ágnes nővér beindította a motort, folytattuk a zötykölődést a hepehupás földúton. Beszél-e valaki oroszul, . 165 ,
kérdezte Csatornapatkány. Elhatároztam, hogy nem csinálok magamból bohócot, hallgatok. Egy főiskolás jelentkezett, hogy ő beszél egy kicsit. – Kérdezd meg, előreszóltak-e rádión – mondta Csatornapatkány. A diák megkérdezte. – Nyet. Semmi rádió – felelte az orosz. Megkérdeztük tőle, miért tartják megszállva Magyarországot az oroszok, amire azt felelte, hogy nem ért a politikához. Szereti a magyarokat, mondta, szereti a magyar kenyeret és a magyar kolbászt. – Kérdezd meg, hogy ha annyira szeretnek, miért gyilkolnak halomra minket – indítványozta Michelangelo. Az orosz azt felelte, a magyar kormány hívta be a szovjet haderőt, mert helyre kell állítani a rendet, és meg kell akadályozni, hogy a régi fasiszták ismét megkaparintsák a hatalmat az ország felett. A Vörös Hadsereg húszmillió embert vesztett a fasizmus elleni harcban. Az ő apja Sztálingrád védelménél esett el. – Kérdezd meg, szerinte régi fasisztának nézünk-e ki – erősködött Csatornapatkány. – Nyet. – Mi? – Nem. Azt mondja, nem – fordította tolmácsunk a nyilvánvalót.
. 166 ,
De Michelangelo nem hagyta annyiban. Azt mondta az orosznak, nézzen csak be az utasfülkébe, nézzen rám. Utasította a diákot, hogy fordítsa, amit mond. – Úgy néz ki ez a lány, mint egy régi fasiszta? Hisz azt sem tudja, mit jelent ez a szó. Csak tizennégy éves! Ezt mondd meg neki! – Tizennégy?! – botránkozott meg Csatornapatkány. – Nekem tizenhetet mondott. – Hazudott. – Végem van. Kibújt a szög a zsákból. – Mondd meg neki – hergelte magát tovább Michelangelo –, hogy az oroszok ölték meg az anyját és a legjobb barátnőjét. Fordítsd! – Anyámat egy ávós – helyesbítettem. – Kuss! – mondta Michelangelo. – Meg akarok értetni vele valamit. És ez így ment, amíg Vác határába nem értünk. A régi, Duna parti város mögött alacsony dombok húzódnak. Vezetőnk már látta a börtön magas kéményét és a börtöntemplom hegyes tornyait. A raboknak mindig egy óriási orgona jutott eszébe a százéves templom tornyairól, mesélte. Egyébként már régóta nem miséznek benne, csak pártgyűléseket tartanak. Agymosó orgiákat.
. 167 ,
Meglepődve tapasztaltuk, hogy a város utcáit megtöltik az emberek. Hatalmas tömeg sűrűsödött össze a börtön körül. Mindenfelé magyar zászlók lobogtak. Ágnes nővér letekerte az ablakot. Megtudtuk, hogy minden fogoly kiszabadul, méghozzá békésen. Eddig még egy lövés sem dördült el. A börtönépületek mögött, a folyópart és a széles fasor között parkoltuk le a teherautót. Nehézfegyvereinket a káposztafejek közé rejtettük. – Csak kézifegyvert viszünk – mondta Csatornapatkány. Én az övembe dugtam az enyémet. Az egyetemista, aki teknőckeretes szemüveget viselt, és beszélt oroszul, a kocsiban maradt, hogy vigyázzon a fogolyra és a fegyverekre. Ezrek gyűltek össze a börtön körül. Éljenezve fogadták a rabruhás foglyokat, ahogy egymás után átlépték a masszív börtönkapu küszöbét. Átfurakodtunk a tömegen, közelebbről akartuk látni. Minden távozó foglyot alaposan megnéztem, remélve, hogy előbb-utóbb megpillantom apámat. Sápadtan, borostásan, zörgő csontokkal, beesett arccal, hunyorogva botorkáltak ki a kapun, a napsütésbe. Sokan levetették, s odaadták kabátjukat, zubbonyukat a raboknak. Egy kisfiú fésűvel kedveskedett az egyik rabnak. A foglyok előbb elvegyültek a tömegben, majd . 168 ,
eltűntek a sötét kis mellékutcákban, vagy kerítéseken átugrálva megcélozták a környező dombokat. Több rabot is megkérdeztem, nem ismeri-e Barna Lászlót. Általában annyira siettek, hogy egyszerűen rám se hederítettek. Egy sántikáló rab azt válaszolta, sajnálja, de nem hallotta ezt a nevet. Leírtam apámat: sötét haja, barna szeme van, a sarkán pedig sebhely, amit az orosz fronton szerzett, egy repesz sebesítette meg. Nem, felelte a fogoly, nem emlékszik ilyenre. Máris a börtönkapuból előbukkanó következő rabot néztem. Túl alacsony, nem lehet az apám. Vajon hányan jöttek ki, mielőtt ideértünk, tűnődtem. Ki tudja, nem kerültem-e el. Az alacsony férfi megcsókolta a földet. Ahogy mellénk ért, megállt. Összeölelkezett vezetőnkkel, sírt. Semmi másra nem vágyik, mondta, csak arra, hogy hazamehessen. Valaki pénzt nyomott a kezébe, aztán elnyelte a tömeg. A következő távozó rabot teljesen legyűrte az izgalom, a kimerültség vagy mindkettő. Vörös volt az arca. Sűrű kortyokban nyelte a levegőt. – Hallott Barna Lászlóról? – kérdeztem. Nem hallott, vagy nem tudott válaszolni. Úgy nézett rám, mint aki nagyon fél. Egész testemben megborzongtam. A rabok most már hármasával-négyesével jöttek kifelé. Lehetetlen volt minden arcra odafigyelnem. Százak . 169 ,
jöhettek már ki, mire találtam egy csaknem teljesen fogatlan rabot, aki azt mondta, látta apámat, de annak már egy éve. Szerinte apám megszökött. – Nem jött haza – mondtam. – Az őröktől soha semmit nem tudtunk meg – mondta a rab. – Október 23. után persze megváltozott a hangulat. Nem mondhatom, hogy ismertem apádat, de biztos, hogy találkoztam vele. Szeretett énekelni. Rengeteg dalt tudott! Lehet, vélte a fogatlan fogolytárs, hogy másik városba, másik börtönbe, Kecskemétre vagy Szegedre vitték apámat. Csak a börtönparancsnok tudná megmondani. Elhatároztam, hogy nem tágítok innét, amíg nyomra vezető információt nem kapok apámról. Michelangelo és vezetőnk is azt ígérte, segít. Jó lett volna leülni, és beszélgetni kicsit a fogatlan emberrel, esetleg elkérni a címét, de nem nyughattam, úgy éreztem, mindenkitől meg kell kérdeznem, hallott-e Barna Lászlóról. A rabok valósággal özönlöttek kifelé. Egyikük bólintott: – Persze. Az utolsók közt fog kijönni. Szegény, mankóval jár. A szívem a torkomban lüktetett. A rabok most egymást taszigálva préselődtek ki a kapun. Mintha zsilipet nyitottak volna ki. Sokan szaladtak.
. 170 ,
Ekkor hallottam meg a géppuska-ropogást és az üvöltéseket. Ösztönösen a földre vetettem magam. Közben továbbra is igyekeztem szemmel tartani a kifelé özönlő rabokat. Sokuk összeesett. – A tetőről lőnek – ordította Michelangelo. Fölpillantva magam is láttam a börtöntetőről szállingózó kis füstfelhőket. – Vissza a teherautóhoz! – adta ki a parancsot Csatornapatkány. – Most azonnal! Rohantunk volna a Duna felé, de a megriadt embertömegben képtelenek voltunk közelebb férkőzni a teherautóhoz és gépfegyvereinkhez. Nem maradt más hátra, mint valahogy átfurakodni a kapun kipréselődő foglyok között. Amint bejutottunk a börtönépületbe, Michelangelo meg én nekiiramodtunk az első lépcsőnek, hogy feljussunk a tetőre. Csak kézifegyver volt nálunk. A lépcsőházból még visszanéztem a földszinti folyosón kifelé tülekedő rabokra, ismerős arcot kutatva. Hiába ropogtak a fegyverek, ők rendületlenül tolongtak a kapu felé. Apám nem volt közöttük. Többen kiabáltak, hogy a tetőre vezető ajtó vasrúddal el van reteszelve. Oda húzódtak föl az ávósok. Ők lövöldöznek a tetőről. Csatornapatkány már mögöttünk loholt. Ágnes nővér vezetőnkkel maradt, mondta, ő ugyanis megsebesült.
. 171 ,
Két golyót eresztett a fémajtó reteszébe, csak ezután tudtuk betörni. Onnan rövid csigalépcső vezetett a tetőre. Michelangelo ért föl először, körülnézett. – Senki sincs itt. Nyilván a másik oldalon vannak. Én is megnéztem. A téglakéményt nem számítva üres volt a tető. Az épület négyszöge belső udvart zárt közre, és ott állt az orgona formájú börtöntemplom is. A nyitott belső udvar fölött drótháló feszült. Csak ekkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen két különálló, L-alakú épület alkotja a főépületet. A két részt összekötő kéményseprőjárda le volt szakadva. A puskaropogás és a füstfelhők a másik épület felől jöttek. Úgy okoskodtunk, hogy az orvlövészek nyilván a tetőnyereg másik oldalán foglalnak helyet. Nem láttuk őket, ők sem láthattak minket. De jól hallottuk a puskaropogást és a sebesültek jajgatását odalentről. Nem volt mód, hogy a közelükbe férkőzzünk. A két épületet összekötő kéményseprőjárda függőlegesen lógott, csak egyetlen rúd tartotta. Négy emeletnyi zuhanás után a madárkalitka-szerű dróthálón landolhatott az ember. Ekkor fülsüketítő robbanást hallottunk. Füstfelhő szállt fel a börtön és a Duna között. Az ávósok tovább lőttek. Ahogy lenéztem, cirkuszi védőhálóra emlékeztetett a drótháló. Mielőtt Csatornapatkány és Michelangelo kitalálhatta volna, mire készülök, már a levegőben . 172 ,
kalimpáltam. Nekifutásból rugaszkodtam el a tetőről. Messzebb volt a cél, mint hittem. Lassú, bicikliző mozdulattal hajtottam magam a semmiben. Most úgy tetszett, egész háztömbnyire van tőlem a párkány, amit célba vettem. Behunytam a szemem, úgy csapódtam neki a tetőcserépnek. Kiesett az övemből a pisztolyom, és ugrándozva csúszott egyre lejjebb a tetőszegély felé. Utána vetettem magam. Alig kaptam a kezembe, megcsúsztam. Az utolsó pillanatban sikerült szabad kezemmel elkapnom a kéményseprőjárdát, amely most ide-oda hintázott testem súlyától. – Maradj, ahol vagy! – kiáltotta Csatornapatkány. Hátranéztem. Golyók csapódtak a tetőcserépbe a kémény körül, amely mögé ő és Michelangelo igyekezett fedezékbe húzódni. Viszonozták a tüzet, de kézifegyverük nem érte el az orvlövészt. Felhúzódzkodtam annyira, hogy lássam: távcsöves puskával dolgozik. Megcéloztam, két gyors lövést adtam le rá. Az orvlövész legurult a tetőn, és rázuhant a dróthálóra. – Gepárd, vigyázz! Fölpillantottam. Egy másik lövész jelent meg a tetőnyeregnél. Nem látott meg. Csatornapatkányra és Michelangelóra lőtt, akik a kémény mögül viszonozták a tüzet. De golyóik nem értek el a célig, nem messze tőlem, kissé feljebb csapódtak a tetőbe. Igyekeztem följebb . 173 ,
húzódzkodni, hátha célba tudnám venni. Eközben a kéményseprőjárda ide-oda hintázott. A fém nekikoccant a falnak. A lövész meghallotta. Alábuktam. Nem sokáig bírhatom így. Semmit sem kell tennie, elég, ha megvárja, míg leesem. De nem várta meg. Hallottam, hogy valami gurul felém a tetőn, úgyhogy ismét kissé följebb húzódzkodtam. Egy kézigránát közeledett hozzám. Megvártam, míg odaér. Lehet, hogy az arcomba robban, de le is gurulhat a tetőről. Megkockáztatom: fél kézzel elkaptam, és visszahajítottam. A robbanástól lavinaszerűen zuhogott alá a tetőcserép, magával sodorva támadómat. A hasán csúszott, fejjel előre, szétterpesztett karjával és lábával fékezve a zuhanást. Éppen az orrom előtt állt meg. Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Olyan közel volt, hogy fegyverem csövét vérben forgó szemei közé illeszthettem volna, és meghúzhattam volna a ravaszt. Nem tudom, miért nem tettem. Talán amiatt, amit Ágnes nővér mondott. Nem tudom. Nem voltam képes rá. Ő azonban a torkomnak ugrott. Alábuktam. Túl nagy lendületet vett, amely átbillentette a tető szegélyén, s így egyszerűen leröpült a mélybe. Lenéztem. Biztosra vettem, hogy nyakát törte, de csak elkábult. Fölkapta a másik ávós fegyverét. De elkésett vele: Csatornapatkány és . 174 ,
Michelangelo szitává lőtték a testét. Mindkét karomban égő fájdalmat éreztem, mint aki megcsinált vagy száz fekvőtámaszt. Maradék erőmmel végre felhúzódzkodtam a tetőre. Ziháltam, úsztam a verejtékben. Tenyeremen hurkásra dagadt, véres csíkok sorakoztak. Sikerült fölkapaszkodnom a meredek tetőn, s a nyeregről lepillantanom. Odalent az utcán halottak és sebesültek hevertek mindenfelé. Azt néztem, nem látok-e egy mankós embert. A tömeg már szétszóródott. Füst szállt föl a folyópartról. Négykézláb másztam vissza a kéményseprőjárdához. Michelangelo azt kérdezte, le tudok-e menni. Vagy kerítsen inkább létrát, kötelet? Nem próbálkozhattam meg még egy merész ugrással. Ezen az oldalon olyan meredek volt a tető, hogy nem tudtam volna nekifutni. Szemügyre vettem hát a kéményseprőjárdát, majd elkezdtem rajta ereszkedni, fokról fokra. A rozsdás vas égette véres tenyeremet. Nem bírtam ki az aljáig, elengedtem magam. A drótháló visszadobott, megpördültem a levegőben, majd az oldalamra estem. Hosszú ideig feküdtem ott, nem is annyira a fájdalmat ízlelgetve, hanem inkább azon töprengve, a tetőről nézve milyen ostobának tűnhetett legutóbbi hőstettem. Ugrálni, azt aztán tudok. Michelangelo és Csatornapatkány a tető szélén álltak, néztek lefelé, és kiabáltak, hogy ugye nem esett bajom. . 175 ,
Föltápászkodtam. Mintha gumiból lennének a karjaim. Véresre horzsolt tenyerem lángolt. Levegőt fújtam rá, hátha úgy jobb lesz. Aztán szemügyre vettem a két ávóst. Egyik sem élt. Körülnéztem, merrefelé lehet kijutni az udvarból. Minden ablakon vasrácsot láttam. Aztán fölfedeztem egy szellőzőnyílást, és eldöntöttem, legegyszerűbb lesz azzal próbálkozni. Felkiabáltam a srácoknak, hogy ott mászom át. – Előbb nézd meg a zsebüket – kiabálta Csatornapatkány. Átkutattam a halott ávósok zsebeit, de ávós irataikon kívül semmit sem találtam. Az egyiknek kulcscsomó lógott az övén. Kioldottam az övet, és zsebre vágtam a kulcscsomót. Kivettem a második lövész kezéből a puskát. A markolatával betörtem a szellőzőt. A fegyvert magam előtt tartva átpréselődtem a szűk nyíláson. Utoljára Michelangelo kiabálását hallottam, hogy mindjárt ott lesznek. Hogy hol „ott”, azt még magam sem tudtam. Aztán azonnal megcsapta az orromat a füst. Valami irodafélében kötöttem ki, a falon óriási Lenin, körben irattartó szekrények. Papírkupacok borították be a padlót. Egy íróasztal mögött fedeztem föl a még füstölgő hamut. Eltapostam, ne füstölögjön tovább. Vállamra vetettem a puskát, elővettem a pisztolyomat, és kicsusszantam az ajtón, a sötétbe. . 176 ,
A börtönnek ez a része egészen elhagyatottnak látszott. Hideg, nyirkos volt a levegő. A fal mellett osonva végre találtam egy ajtót a terem túlsó végében. Kinyitottam. Egyetlen, dróthálóval borított villanykörte világította meg a szűk lépcsőházat. Elindultam lefelé. A földszinten egy másik ajtón át egy másik üres folyosóra értem. Itt vizelet- és cigarettaszag uralkodott. – Végre! Michelangelo és Csatornapatkány siettek elém. – Már megint nem fértél a bőrödbe, igaz? – korholt Csatornapatkány. Összerezzentem. – Mindig ő akar lenni a fő műsorszám – mondta Michelangelo. – Biztos, hogy nem sebesültél meg? – Csak néhány horzsolás – feleltem. Nem említettem, hogy bőrömből elég tekintélyes részt hagytam ott a kéményseprőjárdán. Átnyújtottam az ávóstól zsákmányolt kulcscsomót. – Elképesztő vagy – jegyezte meg Csatornapatkány. – Részben macskából van – értelmezte a helyzetet Michelangelo. – Teljesen macska – állapította meg Csatornapatkány. – Gepárd. Nem tudom, elpirultam-e. Fontosabb dolgok izgattak. Például az, hogy hol az apám. . 177 ,
Zárkáról zárkára átkutattuk az egész börtönt. Sehol egy lélek. Aztán kisiettünk a kapun. Ijesztő volt látni a mészárlás eredményét. Fájdalmukban nyöszörgő, üvöltő sebesültek. Mindenfelé holttestek hevertek. Az árnyékban, hátát a börtönfalnak vetve Ágnes nővér ült, ölében tartva vezetőnk fejét. Már nem élt. Szemöldöke fölött aprócska lyuk, ötfilléresnél nem nagyobb. Keze, amelyről hiányzott két ujj, még mindig Ágnes nővér kabátját markolta. Szerencsétlen ember, alig szabadult a börtönből, már fordult is vissza, hogy segédkezzen társai szabadulásában; és egy véres mészárlás áldozata lett. Még a nevét sem tudtam. Elmeséltem Ágnes nővérnek az ávós orvlövészeket. Aztán megkérdeztem, nem látott-e egy mankós embert kijönni az épületből. Nem látott. Ekkor talált ránk a csapat néhány tagja, s mindjárt azzal a hírrel, hogy felrobbant a teherautónk. Senki sem tudja, hogyan. Lehet, hogy a tömeg vagy a visszavonuló őrök gyújtották föl. Tőlük is megkérdeztem, nem láttak-e egy embert mankóval. Egy rab, aki szemlátomást ismerte halott vezetőnket, azt mondta, látott valakit a börtöntemplom felé bicegni mankóval. – Biztos benne? – Igen. . 178 ,
Michelangelóval már indultam is vissza a belső udvar és a börtöntemplom felé. Michelangelo nem akart belépni. Hívtam, jöjjön be, de valami olyasmit dünnyögött, hogy nem akar alkalmatlankodni apa és lánya rég várt találkozásánál. Besiettem a díszes kapun. Sötét és üres volt a templom, de amint megszokta a szemem a homályt, észrevettem az oltár előtt térdelő, rabruhás embert. A mankója mellette feküdt a földön. – Papa! – kiabáltam, és szaladtam felé. A férfi megfordult. Nem volt ismerős az arca. – Barna László? – kérdeztem. – Varna – javított ki, hangsúlyozva a V-t. – Bocsánat – mondtam csalódottan. – Az apámat kerestem. Barnának hívják, B-vel. Nem hallott róla véletlenül? Szomorúan ingatta a fejét. Zokogva hagytam ott, távoztam a templomból. Elmeséltem Michelangelónak, mi történt odabent. – Úristen… – Hol van Csatornapatkány? Michelangelo úgy tudta, elment a többiekkel, hogy megnézze kiégett teherautónkat. Amikor visszaértünk Ágnes nővérhez, egy rab volt vele. Borús arckifejezéssel takarta be halott vezetőnket. Elmeséltem, mi történt a templomban, mire a rab azt . 179 ,
mondta, szeretne segíteni, hogy megtaláljam az apámat. Ennyivel mindenképpen tartozik nekem, hiszen én is megmentettem az életét. Megkérdetem, hogy hívják. – Pálréti Imre – felelte. Hét évet ült már, életfogytiglani börtönre ítélték kommunista-ellenes szervezkedésért. – Pálrétit mondott? – Azt. Különös. Megkérdeztem, rokona-e Pálréti Gusztinak, aki osztálytársam Budapesten. – Nem hiszem. Unokaöcsém csak tizennégy körül lehet. Hat-hét éves volt, amikor börtönbe kerültem. Hát persze, hogy Guszti rokona. Nem lehet más. A Pálréti nem túl gyakori név, ráadásul Magyarország kis ország. Mégis, micsoda véletlen! Ki hitte volna? Még ezekre a szavakra is emlékszem: „kommunista-ellenes szervezkedés”. Meg is kérdeztem Pálréti Imrét, hogy mit jelent. Azt felelte, a kormányzat szidalmazásától a kémkedésig bármit jelenthet, amit ők akarnak. – Ami minket illet, azzal vádoltak, hogy az amerikaiaknak kémkedünk. – Vezetőnk élettelen testére pillantott. – Szegény Gyuri. Megtudtam hát mégis, hogy hívják. – Gyuri meg én azon fáradoztunk, hogy meggyőzzük az őröket, álljanak át hozzánk – mesélte Pálréti Imre . 180 ,
könnybe lábadt szemmel. – Október 24-én. Akkor már tudtuk, hogy valami nagyon fontos történik az országban. Őreink hirtelen kedvesebbek lettek. Kávét, cigarettát adtak. Szegény Gyuri! Az ő ötlete volt, hogy törjünk ki. És az elsők között sikerült neki. Aztán ma reggel mi többiek sem bírtuk tovább: vaságyunk rúdjaival vertük szét a zárka ajtaját. Az őrök csak álltak, és nézték. Némelyik lelécelt. Az a két fenegyerek a tetőn, két igazi szadista volt. Ők kínozták a rabokat. Soknak letépték a körmét. Ők vágták le Gyuri és Tollas Tibor ujjait. Szörnyetegek voltak. A többi őr legfeljebb verte a rabokat. De ezek…?! Hallgatni is fájt. Nem akartam tovább hallgatni, inkább apámra tereltem a szót. – Apámat Barna Lászlónak hívják, B-vel. Hallott róla? Hallott. Ha jól tudja, a kecskeméti börtönbe vitték apámat, talán egy éve, de lehet, hogy nincs annyi. – A börtönben elveszítjük az időérzékünket – mondta. – De a börtönigazgató meg tudná mondani. Persze már mind elinaltak. A két szadistát kivéve az összes őr lelépett. Kár, hogy nem nyírtuk ki őket sokkal korábban. De ki gondolta volna, hogy ártatlan emberekre fognak lőni? Igaz, láttam, amikor merő szórakozásból rabokra lövöldöztek. A börtönigazgató, különben igazi moszkovita, a Szovjetunióban képezték ki, épp csak összeszidta őket… mint a csínytevésen kapott gyereket. De hogy . 181 ,
képesek legyenek ilyen vérengzést rendezni…? Nem is tudom persze, miért vagyok így meglepődve. Kíváncsi voltam, van-e Lenin-portré a börtönigazgató irodájában, amire azt felelte, hogy biztos van. Minden állami irodában kell lennie Lenin-képnek. – Ez akkora, mint egy ablak, és cirill betűs írás van alatta. – Elmeséltem, mit láttam az irodában; nem felejtettem ki az irattartó szekrényeket és a hamukupacot sem. Pálréti Imre fölajánlotta, hogy segít átnézni az ott található kartotékokat. Közben megnyúlt képpel Csatornapatkány is visszaérkezett. Elvesztettük a tolmácsunkat, mondta. – Rendes srác volt. És jó eszű. Lett volna miért élnie. Annyira összeégett, föl sem ismertem volna, ha nincs ott a szemüvege. A foglyunk pedig teljesen elszenesedett! Csatornapatkány kellemetlenül érezte magát, amiért az orosz a mi kezeink között lehelte ki a lelkét. A teherautó elvesztése kevésbé zavarta. Biztosra vette, hogy az ellenőrző pontnál igenis előreszóltak az oroszok, és csak idő kérdése lett volna, hogy megtalálják a teherautót. Aztán elővette a kulcscsomót, amit az ávóstól zsákmányoltam, és megmutatta Pálréti Imrének, hátha ő tudja, hová szolgálnak a kulcsok. Pálréti azt felelte, tudomása szerint minden cella nyitva van, még a magánzárkák is. Nem tud róla, hogy máshol is őriznének foglyokat. . 182 ,
– Volt kocsija az ávós őrnek? Ez a fényes kulcs olyan, mintha slusszkulcs volna. – Fogalmam sincs. Én soha életemben nem vezettem. De nem lepne meg. Annak a két ávósnak mindene volt. A helybéliek talán jobban tudják. Csatornapatkány bólintott, és zsebre vágta a kulcsokat. A csapat egy része szétszóródott, hogy fedezze a börtön bejáratait, a többiek pedig a kápolnába mentek Csatornapatkánnyal, hogy kigondolják, mit csinálunk ezután. Pálréti elkísért a börtönigazgató irodájába, ami valóban az volt, ahová dróthálós landolásom után bemásztam. A félhomályos helyiségben még mindig égett papírszag terjengett. Leültem a földre, és nézegetni kezdtem a szanaszét szórt iratokat, a részben megperzselteket is. Pálréti Imre fiókokat nyitogatva a kartotékokat tanulmányozta. Egy eredménytelenül töltött óra után Pálréti végre szerencsével járt: – Itt van, Barna László. Persze nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Fölálltam, odaléptem. Pálréti valóban apám dossziéját találta meg, benne 1955. március 11. és 1955. november 2. közötti iratokkal. Ahogy fölemelte a testes dossziét, kiesett belőle egy köteg boríték. Cipőfűzővel összekötött levelek. Legalább húsz. . 183 ,
– És van még – mondta Pálréti. – Becsúsztak a fiók mögé. Ezek nem voltak összekötve, de ugyanarra a címre küldték őket. Nekünk, főleg anyámnak címezve, néhány a nagynénémnek. Egyiken sem volt postai bélyegző. Pálréti gyorsan átfutotta a hivatalos iratokat, amelyek tanúsága szerint 1955. november 3-án valóban átszállították apámat a még szigorúbban őrzött kecskeméti börtönbe. Vagyis tavaly. Reszkető kézzel nyitottam föl az egyik borítékot. Mindjárt ráismertem apám gyönyörű kézírására. Külön-külön, gondosan megrajzolt betűi már-már kalligrafikusnak tűntek. A levél 1952. március 14-én íródott. Akkor tíz éves voltam, Krisztina három. Drága Bella, Cica, kicsi Krisztinám! Jól vagyok. Ha Isten is úgy akarja, hamarosan viszontlátjuk egymást. Sajnálom, de az első helyről, ahová vittek, nem írhattam. Itt azonban megengedik, hogy írjunk az otthoniaknak. Nagy izgalommal írok, hisz el sem tudom mondani, mennyire hiányzol Te és a gyerekek. Kérlek, ne aggódj miattam. Nem vagyok beteg. Erősnek érzem magam. Reggelente tornázunk, és a koszt sem olyan rossz. Persze nyomába sem érhet a Te paprikás csirkédnek, kedvesem. Nagyon-nagyon hiányzol. Hogy veled legyek, megérintselek. Szeretném . 184 ,
megölelni a gyerekeket. Bármit odaadnék, ha most láthatnám őket, biztos nagyot nőttek. Fáj, hogy ilyen sok időt ki kell hagynom az életükből. Kérlek, Bella, írd meg, mi újság Veled és a gyerekekkel. Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon szeretlek. Ígérem, hamarosan találkozunk. Isten áldjon benneteket, angyalkáim. Papa ölel, csókol mindannyiotokat. Most abba kell hagynom. Lámpaoltás van. Megtöröltem a szemem. Nem akartam, hogy a papírra hulló könnyeim elmaszatolják a tintát. – Egyetlen levelet sem küldtek el nekünk. Fogalmunk sem volt, hová vitték apámat – mondtam Pálréti Imrének. Nagyon sóhajtott. Igen, ő is azt hiszi, egyetlen levelet sem küldtek el, így az ő leveleit sem a feleségének. Merő színjáték volt az egész. Michelangelo lépett a szobába. Elmondtam, mit találtunk. Megmutattam neki a levelet, amit én is csak az imént olvastam. Legalább száz hasonló levél hever itt. A börtöntisztek soha, egyetlen egyet sem adtak postára! – A kínzás egyik formája – vélte Michelangelo. – Nem más, mint színtiszta kínzás. – Eszköz, hogy kordában tartsanak – egészítette ki Pálréti. – Még kötélidegzetű társainkból is érzelmi roncs . 185 ,
lett idebent. Azt hittük, mindenki elhagyott. El tudjátok képzelni? Egyetlen levél sem jön otthonról. Ismerem a feleségemet, tudom, ha tehetné, írna. Nem tudom, él-e, hal-e. Ez emészti az embert. Minden nap csak emészti. Sosem hagyja nyugodni. A testi kínzást sokkal könynyebb elviselni. Gyurinak levágták két ujját, de az fele annyira sem fájt neki, mint amikor tudomására hozták, hogy újra férjhez ment a felesége. Ráadásul épp egy oroszhoz, odaát. Mondtam neki, hogy lélektani manipuláció az egész, de ő nem volt ennyire biztos benne. Annyit emésztődött miatta, hogy egészen belerokkant. És mielőtt kitört ebből a pokolból, azt mondta, egyetlen vágya elérni, hogy ezek a gazemberek megbűnhődjenek, amiért tönkretették az életünket. Anyámra gondoltam, az apám iránti ellentmondásos érzelmeire. Eleinte siratta, aztán megkeményedett, haragos, türelmetlen lett. Később már egyenesen apámat hibáztatta, amiért olyan helyzetbe hozta magát, hogy letartóztassák. De miért is hibáztatta? Apám nem hagyott el minket. Csak kiállt azért, amiben hitt. Hazafi volt. Anyám szerint viszont a család minden politikai blablánál fontosabb. Nagynéném persze másként vélekedett: – A férjed. Ő ilyen. Tudtad, amikor hozzámentél. Nénikém azt akarta mondani ezzel, hogy apám nem szekértoló. Nem mintha nem tisztelné a tekintélyt; csak éppen, ha igazságtalanságot lát, nem bír csöndben . 186 ,
maradni. Azon töprengtem, vajon mit követett el apám itt, Vácott, amiért át kellett helyezni a különösen szigorú kecskeméti börtönbe. Magamhoz vettem apám összes levelét, és átkötöttem cipőfűzővel: a börtönigazgató ott hagyott egy pár cipőt, abból szedtem ki. Kimentünk, a rosszul megvilágított folyosóról cellák sora nyílt. Megálltam az egyiknél, benéztem. A csupasz betonra dobva hitvány matrac hevert. A plafonról lógó egyetlen villanykörtét drótháló borította. Kicsi volt a cella, penész és emberi ürülék szaga terjengett benne. Azt kérdeztem Pálréti Imrétől, miféle rab volt az apám. Vajon miért vitték át a másik börtönbe. Pálréti nem tudta. Apám nem sokáig volt a váci börtönben. Sok fogoly azért került bajba, mert nem volt hajlandó jelenteni a cellatársairól. A vallatás állandóan napirenden volt, akkor is, ha a fogoly már a büntetését töltötte. Pálrétit életfogytiglanra ítélték. Mégis örökké zaklatták. Hol ki akartak szedni belőle valamit, hol pedig meg akarták győzni, hogy valljon valaki ellen, akit nem is ismert. Odakint észrevettük, hogy Gyuri holtteste eltűnt. A városiak visszaszivárogtak, hogy gondoskodjanak a sebesültekről, és összeszedjék a halottakat. Egy világosbarna személyautó közeledett felénk, orosz gyártmányú Pobjeda. Éppen előttünk állt meg. Kinyílt . 187 ,
az ajtaja, Ágnes nővér szállt ki belőle. Csatornapatkány elöl ült, de nem szállt ki: átvizsgálta a kocsi utasterét. Egy ügyünkkel rokonszenvező helybéli tiszt segítségével bukkant Ágnes nővér és Csatornapatkány az ávósok kocsijára. Csatornapatkány letekerte az ablakot, és elmondta, hogy az eddigi zsákmány – egy drótvágó, egy csákány, néhány puska és némi lőszer – a csomagtartóban van. Hála az ávós arzenálnak. Szálljunk be, mondta Csatornapatkány szája szélén fityegő, meggyújtatlan cigarettával. – Szerencsénk volt – tette hozzá. A többiek elindultak vissza Budapestre, más-más útvonalon. Van, aki áruszállító teherautókra próbál felkéredzkedni. Többen szekér elé fogott ló hátán hagyták el a várost. Magukhoz vették halott tolmácsunk épen maradt személyes tárgyait, így tárcáját és szemüvegét. Bepréselődtünk a hátsó ülésre, már alkonyodott. Én voltam a legkisebb, így Csatornapatkány és Pálréti Imre közé szorulva ültem, középen. Michelangelo a hosszú lábával az első ülésen kapott helyet. Mint eddig, most is Ágnes nővér vezetett. Más nem tudott. Csatornapatkány megkérdezte Pálrétit, hogy ő merre menne. Pálréti azt felelte, hogy letartóztatása előtt Balástyán lakott, huszonöt kilométerre Szegedtől. A múlt század óta ebben a kisvárosban él a családja.
. 188 ,
– Hazavisszük – mondta Csatornapatkány. – Nincs olyan nagyon messze Kecskeméttől. – Nem Budapestre megyünk? – kérdeztem. – Megváltozott a terv – felelte Csatornapatkány. – Előbb kiszabadítjuk apádat. Maga Bajusz adott rá parancsot, határozottan ragaszkodott hozzá. Ezért most egy kis kerülőt teszünk. – Mintegy kétszáz kilométerest – egészítette ki Michelangelo. – De miért is ne? Lehajtottam a fejem, és eltakartam a szememet; sírhatnékom volt. Másik kezemben apám leveleit tartottam. Szerettem volna fölolvasni az egyiket, azt, amit a börtönigazgató irodájában fölnyitottam, de éreztem, nem fog menni. Úgyis megbicsaklik a hangom, s utána végigbőgöm az egészet. De amíg csak tartott a hosszú utazás, némán könynyezve olvastam a leveleket, egyiket a másik után. Bizony nagyon hiányoztunk a papának. Miközben egy szóval sem panaszolta, hogy milyen nyomorúságos a börtönélet. Nem szólt a megaláztatásról, a kegyetlenségről, amit el kellett viselnie. Nyilván azért, gondoltam, hogy ne nyugtalankodjunk miatta. Ilyen ember az én apám. Mindig is így emlékeztem rá. Sosem panaszkodott, még akkor sem, ha beteg volt. Sztálin persze más lapra tartozott, akárcsak bábkormányunk első embere,
. 189 ,
Rákosi. Apám éjjel-nappal csak értünk robotolt, mondtam utastársaimnak a kocsiban. Főállásban postásként dolgozott, de mellette mindenféle alantas munkát is vállalt, volt éjjeliőr gyümölcsösben, takarított gyári vécét éjszaka; ilyesmire kényszerült az, aki nem volt hajlandó belépni a Kommunista Pártba. Pedig apám tanult ember. Talán éppen az bosszantotta legjobban a kommunistákat, hogy sokkal tanultabb volt náluk. Minél többet beszéltem apámról, Csatornapatkány annál jobban megszerette. Rágyújtott, letekerte az ablakot. Sötét volt, hűvös levegő áramlott be a kocsiba. Hamarosan fölhúzta az ablakot, mert eleredt az eső. Biztonságosabbnak látszott éjszaka utazni, kevésbé kellett attól tartani, hogy elkapnak. Hamis papírjaink az orosz ellenőrző ponton maradtak. Semmink sem volt, csak a lopott autó. Kezemben apám leveleivel, szemügyre vettem a Pobjeda plüsshuzatos utasterét. Sosem ültem még autóban. Ennek még rádiója is volt, igazi keresővel. Féltünk bekapcsolni. És ha nem csak rádió? Ha össze van kötve az ÁVH főhadiszállásával? Akkor egyből a nyomunkra akadnak. Nagyon szerettük volna tudni, mi történik Budapesten, de túl kockázatos volt. A délnek haladó kövezett országút szinte teljesen üres volt, csak néha-néha zúgott el mellettünk egy ponyvás teherautó. Ablaktörlőnk alig győzte a sűrű esőt. . 190 ,
A sötétben nem sokat lehetett látni a zuhogó esőn és a lámpák fényében föl-fölbukkanó kilométerköveken kívül. Ágnes nővérnek le kellett lassítania, nehogy lesodródjunk az úttestről. Jól vezetett. Mielőtt trolira került, egy ideig Skodával taxizott. Mesélte, hogy olykor-olykor száz forint borravalót is kapott nyugati turistáktól. Aztán, ahogy egyre többet kellett leadni az államnak a keresményéből, és egyre fogyatkoztak a bőkezű nyugati turisták, már nem érte meg. Csatornapatkány kerek kenyeret és újságpapírba csomagolt, jókora darab sózott sertéshúst vett elő. Bicskájával katonákat gyártott, és hátraadogatta. Farkaséhesek voltunk, mohón ettünk. A sós húsnak füstíze volt. Házi vörösborral öblítettük le, körbeadtuk a hosszúnyakú üveget. Egyszer, egy családi Szilveszter alkalmával már ittam bort, de nem emlékeztem rá, hogy ilyen savanyú. Pálréti Imre kijelentette, hogy hét éve nem evett ilyen jót. Budapesthez közeledve csöndesedett az eső. Kétségbeejtő látvány tárult a szemünk elé. Kelet felől végeérhetetlen sorban vonultak a szovjet tankok a város felé. A távolban tüzes fények villantak az éjszakai égboltra. Elborzadtam a gondolattól, hogy micsoda pusztítást vihetnek végbe ezek a tankok egy védtelen városban. Kerülő útra kellett térnünk, ha nem akartunk belefutni a tankokba, s a kilométereket felemésztő kitérő . 191 ,
után végre ismét a dél felé vezető országúton találtuk magunkat. Alig tettünk meg további húsz kilométert, újabb orosz tankokból álló sort vettünk észre, amely ugyancsak Budapest felé tartott. – Édes Istenem! – sóhajtott Ágnes nővér. – Micsoda öldöklés lesz itt. Ismét le kellett térnünk a főútról, de ezúttal egy szénaboglya mögé rejtőztünk. Kiszálltunk, kinyújtóztattuk a lábunkat, és néztük, ahogy a legalább száz szovjet tank eldübörög mellettünk a kövezett országúton. Újra útnak indultunk, egy darabig még eloltott lámpával, nehogy észrevegyenek az oroszok. Több szempontból is a sötétben tapogatóztunk. Michelangelo azt mondta, egyszerűen nem érti, miért nem tesz semmit a nyugat. Vajon meddig állhat ellen a mi szedett-vetett hadseregünk ennek a rettenetes túlerőnek? – Persze, a nyugat…! – méltatlankodott Pálréti. – Már 1945-ben is lett volna módjuk beavatkozni. Patton tábornoknak kellett volna bejönnie, hogy megmentsen minket az oroszoktól. De a három nagy hadúr gondoskodott róla, hogy ne így legyen. – A három nagy hadúr? – kérdeztem. – Sztálin, Churchill és Roosevelt – magyarázta Csatornapatkány. – Rendes munkát végeztek. Felszeletelték a világot egymás közt. És benne minket is.
. 192 ,
– Ez járt, amiért a németek mellé álltunk – jegyezte meg Michelangelo. – És akkor mi van Ausztriával? – vetette föl Pálréti. – Nekik sikerült kibújniuk a Varsói Szerződésből. Ez akkora nagy újság volt, hogy még a börtönbe is eljutott. Ma pedig semleges ország Ausztria. – Ilyen a mi szerencsénk – borongott Csatornapatkány. – Vagy a végzetünk. Mivel nincsenek barátaink a legfelsőbb helyeken, alighanem magunknak kell kiharcolnunk az igazunkat. Most már elég messze jártunk ahhoz, hogy Ágnes nővér nyugodtan fényszóróval, vagyis jóval gyorsabban haladhasson tovább. – Tartsunk ki, és reménykedjünk – mondtam. – Ámen – zárta le a témát Ágnes nővér. Hosszú ideig csöndben maradtunk. Parancsnokunk szavai gyakran eszembe jutottak: Nincs más választásunk, harcolnunk kell. Ha már megölnek, inkább drágán adjuk a bőrünket. – Ha Isten is úgy akarja – mondta akkor Bajusz –, a nyugat a segítségünkre siet. Nekünk csak kitartani és reménykedni kell. Egy-két hétig. – Gepárdnak igaza van – vélte Csatornapatkány. – Elég, ha a nyugat csak megmutatja az erejét, s meghátrálnak az oroszok. Elég, ha csak elröpülnek fölöttünk.
. 193 ,
Mondjuk, száz amerikai vadászgép, szép lassan és alacsonyan. – Miért nem mindjárt ezer? – érdeklődött Michelangelo. Csatornapatkány tréfával ütötte el a tréfát: – Ide azért nem küldenek ezret, mert nálunk nincs elég uránérc, kőolaj vagy alumínium. Van valamicske, de nem sok. – No és az emberiesség? – szúrta közbe Ágnes nővér. – Na persze! – mondta Michelangelo. – Majd küldenek vajat, hogy legyen mivel megvajazni a kenyeret az utolsó vacsoránkon. – Úgyis magunkra maradunk – vélte Pálréti Imre. – Hát nem így volt mindig? – vetette föl Csatornapatkány. – Ezért vesztettünk el minden háborút – vonta le a következtetést Michelangelo. – Nem, hanem azért, mert költőnemzet vagyunk. És rengeteg nálunk a magadfajta művészlélek – így Csatornapatkány. – Egyik rabtársunk költő volt – jutott eszébe Pálrétinek. – A börtöntemplomban osztogatta a verseit a gyűlések alatt. Amikor az őrök észrevették, azzal gyötörték, hogy nem adtak neki tollat és papírt. Valahogy mégis kerített. Akkor levágták a mutató- és középső ujját, hogy ne tudjon írni többet. Azt hiszitek, ez visszatartotta? Egy . 194 ,
fenét. Tollas Tibort aztán nem. Fejben írta meg, majd elszavalta nekünk a verseit, mi pedig megtanultuk. Ettől aztán teljesen kiakadtak az őrök. Az a két gazember, akit elintéztetek, rábeszélte a börtönigazgatót, hogy csukják magánzárkába Tibort. Ez 1953 körül történt. Nem fogjátok elhinni, mit talált ki. Közben megtanulta használni a bal kezét, de persze nem volt papírja meg írószerszáma. És senki, aki megjegyezné a verseit. Kisütötte hát, hogy kiáztatja a zoknijából a festéket, és biztosítótűt belemártva vécépapírra ír. Rettentő apró betűkkel. Aztán egészen kicsi, gyűszűnyi golyóvá gyúrta a verset. Megolvasztotta műanyag szemüveg-keretét, azzal vonta be a golyókat. Összebarátkozott egy őrrel, aki hajlandó volt lenyelni ezeket a „kapszulákat”, amelyek érintetlenül távoztak belőle székeléskor. Így csempészte ki őket. Elképesztő! Az első így kikerült vers volt a kedvencem. Valahogy így hangzott az első sora: „Bádoggal falaztak be minden ablakot”. – Miért pont bádoggal? – kérdezte Michelangelo. – A csudába, Michelangelo! Bádoggal, mert bádog volt, és kész! – fakadt ki Ágnes nővér a volánnál. – Nem mindegy neked? – Ki ez az ember? – kérdezte Pálréti, és Michelangelóra mutatott. – Rá se rántson. Csak egy örömrontó. – Szóval most egyszerre örömrontó vagyok, mi? – morgott Michelangelo. . 195 ,
Feszengtünk a csöndben. Michelangelo kibámult az ablakon, hogy ne lássuk az arcát. Sosem láttam ilyen elkeseredettnek. Szinte egy szó sem hangzott el, amíg Kecskemét közelébe nem értünk. Csatornapatkány ekkor avatott be minket a tervébe. Raboktól tudta, hogy a börtön egy viszonylag kicsi állami épület alagsorában van, és a titkosrendőrség őrzi. Őrtorony csak egy van, de éjjel-nappal legalább három fegyveres őrszem teljesít szolgálatot. Minden ablakon vasrudak vannak, és az egész területet szögesdrót kerítés veszi körül. – A terv a következő – kezdte Csatornapatkány. – Elvágom a szögesdrótot a torony mögött, fölmászom az őrhöz, és elintézem a bicskámmal. Amikor jelt adok, átbújtok ti is a szögesdrót alatt, és fedezéket kerestek. Bokor, fa, talicska, bármi megteszi. Lehet, hogy odabent hemzsegnek az ávósok. Nagyon vigyáznunk kell, nehogy megneszeljenek. Ekkor kell használnunk a csomagtartóban lévő bajonetteket. Nos, sajnálom, a végére tartogattam a legjobbat. Van kérdés? Nem tudtam, komolyan gondolja-e, vagy csak Pálréti Imre kedvéért mond ilyeneket. Akár így, akár úgy, kegyetlen játéknak tetszett. Pálrétinek volt kérdése. Van-e az ő számára is fegyverünk, mert nagyon szívesen velünk tartana. – Sajnálom – felelte Csatornapatkány. – Ma már elvesztettem egy volt rabot. Kettő túl sok lenne. Szeretnénk, . 196 ,
ha élve kerülne haza. Ha ráfázunk az akcióra, egyedül kell továbbmennie. Tud vezetni? – Inkább vezetek öszvért, mint ilyen orosz tragacsot – válaszolta Pálréti. Ezen nagyot nevettünk. Aztán hirtelen furcsa lett megint a hangulat. Csatornapatkány pillantása Ágnes nővér és közöttem cikázott. – És ti ketten? Biztos, hogy lesz gyomrotok hozzá? Ágnes nővér keményen állta Csatornapatkány tekintetét a visszapillantó tükörben. – Nem is az a kérdés, hogy van-e gyomrunk hozzá. Inkább észre van itt szükség. – Ó, igazán? Volna jobb ötleted? – Lehet, hogy van. Maradt abból a borból? Adjátok csak ide, majd mi odacsaljuk vele a fiúkat a kapuhoz. És amikor jelt adunk, ti négykézláb átmásztok a szögesdrót alatt, és teszitek, amit kell. – Ugye nem kezdesz belém habarodni, nővér? – Majd meglátod, te, kemény legény, mi mindenre képes egy kis női csáberő. – Jó, jó. – Miért szólítják nővérnek? – kérdezte Pálréti Imre. – A Szent Szív Társaság apácája vagyok. – Máriám, segíts… – mondta Pálréti. Egy pillanatra a helyébe képzeltem magam, s beleborzongtam. Nem vagyunk éppenséggel mintaszerű hazafiak. Mik vagyunk . 197 ,
mi tulajdonképpen? Töprengtem már ezen. Mi vagyok én? Csak az apámat akarom. Ha visszakapom az apámat, biztos elmúlik ez a fura érzés, hogy kihúzták a lábam alól a talajt, és zuhanok, mert nem tudom használni a szárnyamat. Az őrtornya mutatta meg a hírhedt kecskeméti börtönt. Nem könnyen akadtunk rá. A torony csak tíz méterrel emelkedett a háztetők fölé. Erdőnyi gubancos szögesdrót vette körül a téglalap alaprajzú főépületet. Látótávolságon kívül, egy düledező fészernél hagytuk az autót, nem messze a börtöntől. Csatornapatkány információja megfelelt a valóságnak. Két géppisztolyos őr állt az alagsor bejáratánál. Alaposabban szemügyre vettük a tornyot. Van-e reflektora? Úgy nézett ki, senki sem ül benne. Most Ágnes nővéren és rajtam volt a sor, a többiek az út túloldaláról, az árokból figyeltek. A csípős hideg ellenére Ágnes nővér kigombolta a blúza gallérját. Én a félig telt borosüveggel álltam mellette. – Hé, katonák! – rikkantotta Ágnes nővér. Kigyulladt a keresőfény, azonnal ránk szegeződött. Megállapodott rajtunk, majd tetőtől talpig végigjárt minket a vakító fény, amit csak behunyt szemmel tudtunk elviselni. Az árok felől szisszenést hallottunk. – Mosolyogj – súgta Ágnes nővér. Mosolyogtam. Ekkor mennydörgő hangon megszólalt valaki a toronyból. . 198 ,
– Még mit nem? – ordított bajtársaira. – Ezúttal nekem is jár! A másik két őr nevetett. Eloltották a reflektort. Másodpercekig óriási vörös karika táncolt a szemem előtt. Megdörzsöltem a szemem, de a vörös karika akkor sem tűnt el. Hallottuk, hogy az őr lemászik a toronyból. Számoltam a létrafokokat. Alacsony kis torony volt. Nemsokára ott állt a három őr velünk szemben, a szögesdrót kerítés másik oldalán. – Mit szólnál egy csókhoz? – kérdezte az egyik. Ágnes nővér olyan jóízűen mosolygott, hogy kivillant a fogsora. – Szerintem nem tenne jót a fogamnak, ha szögesdrótot ennék – állapította meg. – Ha nem bánjátok, fiúk… ti másztok át, vagy mi másszunk? – Igazad van – mondta a katona. – Mit ér a csók egy kis ölelés nélkül? Gyertek a kapuhoz. Ágnes nővér meg én utcanő-stílusban imbolyogtunk a kapuhoz a szögesdrót mentén. Amikor odaértünk, az őrök nem győzték elég gyorsan kireteszelni. Egyikük már-már rávetette magát Ágnes nővérre, ám ekkor jött a durva ráébredés. Csatornapatkány és Michelangelo bajonettje a torkuknak szegeződött. – Ne mozdulj! Egy hangot se! – sziszegte Csatornapatkány. . 199 ,
Az őrök fölemelték a kezüket. Kivezettük őket az elhagyott fészerhez. Ott aztán kifaggattuk őket. Azt mondták, üres az épület. A tisztek el vannak foglalva a lázadókkal. – Hol vannak a kulcsok? A főépület kulcsai? A toronyból leereszkedett őr egy jókora kulcsot nyomott Csatornapatkány kezébe. Aztán betömtük a szájukat, és odakötöztük őket egy öreg szekérhez, ami a fészerben állt. Csatornapatkány odaadta a kézifegyverét Pálrétinek. Tartsa szemmel őket. Mi, többiek visszaosontunk a kapuhoz, majd az alagsor bejáratához. Michelangelo és Ágnes nővér őrizte a bejáratot, Csatornapatkány és én pedig bementünk. A zseblámpa fénye idegesen ugrált a sötétben. Erős ürülékszag terjengett. A fal üregeiből pókok másztak elő. Tíz lépést sem tettünk lefelé, máris bokáig ért a víz. Az első cellában csak egy rozsdás priccs és víz volt. Egyik üres cellából a másikba caplattunk a rettenetes bűzben. A barna földön visító állatkák rebbentek szét. Nyögést hallottunk. Messzebb, a sarokban is nyílt egy cella. Egy tetőtől-talpig elrongyolódott takaróba burkolózó ember kiáltott ki belőle. Kinyitottuk a celláját, odasiettem hozzá. Köhögött, nyalta a szája szélét. Beesett, erősen besárgult szeme volt. Fölültettük, Csatornapatkány beletöltött egy kis pálinkát. A férfi köhögve visszaöklendezte; . 200 ,
szemlátomást nagyon beteg volt. Hálát adtam Istennek, hogy nem az apámat találtam meg. Apám nevének hallatán hirtelen megélénkült. Felült, s hunyorogva, igen hosszan nézett. – Ugye a lánya vagy? Bólintottam. – Vagyis Cica. Az ugrándozós. Ó, Istenem… Ó, szegény apád – nyögött föl fájdalmasan. – Apád nem húzta itt sokáig. Egy hónapot töltött ebben a pokolban, s elvitte a tüdőgyulladás. Egy hónapot. – Heves köhögés tört rá. Összeomlottam. Úgy zokogtam Csatornapatkány vállán, mint egy kislány, s az is voltam. Ki kellett sírnom magam, különben megfulladok. Úgy éreztem, mint aki nagy magasságból zuhant le, s a zuhanástól kiszorult belőle a szusz. Nyitva volt a szám, de egy hang sem jött ki rajta. Csak valami szörnyű száraz, reszelős nyöszörgés. Inkább az orrom folyt, nem a könnyeim. Kabátom ujjába töröltem. A férfi intett, hogy lépjek közelebb. Minden erejét öszszeszedve mondta: – Apád nem volt hajlandó elárulni a bíborost. Mindszenty bíborost. Az életébe került. – A bíboros is itt raboskodott? – kérdeztem. – Nem, hanem az Andrássy úton – rázta a fejét a beteg rab. – Ő az Andrássy úton. – Az utolsó szón már megbicsaklott a hangja, s amit ezután próbált mondani, nem értettem. . 201 ,
– Ott van az ÁVH budapesti kínzókamrája – világosított föl Csatornapatkány. Eleredt a könnyem. Elhomályosodott a világ. Mennünk kell. Becsavartuk a férfit a takarójába, és kivittük pincebörtönéből. De a kocsiig vezető út túl soknak bizonyult neki. Bugyborékoló hang tört elő a torkából, mintha nem kapna rendesen levegőt. Le kellett tennünk. Michelangelo megtámasztotta a fejét, Ágnes nővér pedig tenyerével paskolta a hátát, hogy kitisztuljon a tüdeje, s könnyebben tudjon lélegezni. A szerencsétlen ember feje furcsa kört írt le, rózsaszínű hab buggyan ki a száján. Ívben megfeszült a háta, mintha egész testén villanyáram futna végig. De csak néhány másodpercig. Utána mozdulatlanul feküdt. Nagyon csöndben. Ágnes nővér a férfi mellére szorította a fülét, aztán fölnézett, és megrázta a fejét. Nem tehetett semmit. Nem volt mit tenni. – Egy hónapot – mondtam, senkihez sem címezve szavaimat. – Apám egy hónapot bírt ki itt. Csaknem egy éve halott, és én csak most tudtam meg.
6 Csatornapatkány elővette a revolverét, felhúzta, és a kezembe nyomta. Megcéloztam a felpeckelt szájú, megkötözött ávósokat. A fegyver reszketett a kezemben. . 202 ,
Dübörgött a fülemben szapora szívdobogásom. Nem tudtam meghúzni a ravaszt. Csatornapatkány kikapta a kezemből a fegyvert, és célzott. – Neee! – ordítottam. – Mi nem vagyunk olyanok, mint ők! Sosem leszünk olyanok! Csatornapatkány a magas őr homlokának szorította a csövet, aztán kiszedte a pöcköt a szájából. – Ő jött le a toronyból, ő a bandavezér. Hárman kellettetek, hogy őrizzetek egy haldoklót? – gúnyolódott. – Fel kéne kötni benneteket! Az őr zihálva vette a levegőt. Csak a fegyvereket őrizték, mondta. Azokra kellett vigyázniuk, nehogy az oroszok érkezése előtt a felkelők kezébe kerüljenek. Csatornapatkány rávágott a fegyverével: – Ugye szabadságharcosokat akartál mondani? – Ha nem végzünk velük, ők fognak kinyírni minket – mondta Pálréti. Az ávós azt mondta, ők nem olyan agresszívek, mint a bajtársaik. – Csak három napja teljesítünk itt szolgálatot, esküszöm az élő Istenre – könyörgött. – Senki sem szólt, hogy egy haldokló van odalent. Hol őrzik a fegyvereket, kérdezte Csatornapatkány. – A hosszú épület mögött áll egy teherautó. Annak az utasfülkéjébe van bezárva az arzenál kulcsa. Nekünk nincs kulcsunk. . 203 ,
– Szerencséd, ha igazat mondtál – figyelmeztette Csatornapatkány. Michelangelóval máris elindult, hogy megkeresse a teherautót, Pálréti elkísérte őket; Ágnes nővér meg én a foglyokkal maradtunk. Nem akartam beszélgetni velük, de Ágnes nővér akart. – Miért álltak be ezekhez a gyilkosokhoz, akik saját népüket mészárolják le? Hogy gyilkolhatja magyar a magyart? Az egyik ávós azt mondta, sosem gondolt rá, hogy gyilkoljon vagy mészároljon. Egyszerű honvédként sorozták be az ávóhoz. Az apja csendőr volt a háború előtt, a bátyja a Munkabrigád tagja. A családjából mindenki valamiféle kötelékben szolgált. Noha nem mindig azonos oldalon. Egyik náci, másik kommunista volt. – Én meg csak csináltam, amit mondtak. Akárcsak a bajtársaim. – Ha azt mondanák, tüzeljen ártatlan civilekre, megtenné? – Nem, nem tenném, meg. Michelangelo, Csatornapatkány és Pálréti még egy óra elteltével sem jöttek vissza. Kezdtünk izgulni. És ha csapdába estek? Megnézem, mi van velük, indítványoztam. Ágnes nővér ellenezte, ő akart menni. De előbb magához vesz egy fegyvert a kocsiból. Egyedül maradtam a megkötözött ávósokkal. . 204 ,
– Hallották valaha Barna László nevét? – kérdeztem arcukat fürkészve. – Apám abban a… pincebörtönben halt meg. Jártak egyáltalán odalent? Tudják, hogy néz ki? Még istállónak, ólnak sem alkalmas! – Nem szóltak, csak rázták a fejüket. – Azt akarják elhitetni velem, hogy nem hallották annak a szerencsétlen embernek a nyöszörgését? Nem úgy írja elő a szolgálat, hogy háromnaponta egyszer ott is körül kell nézniük? Az ávósok nem válaszoltak. Csak ültek bűntudatos képpel. Hallottam, hogy társaim beindítják a teherautó motorját. Kikukkantottam a fészerből, s már ott is volt. Ágnes nővér ült a ponyvás teherautó volánjánál. A többiek kiszálltak, bementek a fészerbe. El kellett döntenünk, mi legyen az ávósokkal. – Ha nincs merszetek megölni őket, zárjátok mindkettőt a pincezárkába, és dobjátok el a kulcsot – javasolta Pálréti. – Szerintem előléptetést érdemelnek, nem gondolod, Csatornapatkány? – kérdezte Ágnes nővér. Lábuk elé dobta az autókulcsot. – Odakint egy új Pobjeda parkol. Egy ávós tiszt kocsija volt. Szabadítsák ki magukat, és menjenek vele, amerre látnak. – Az ávósok ugyanolyan rémültnek látszottak, mint Pálréti Imre. – Micsoda szerencsés napotok van ma, fiúk! – jegyezte meg Csatornapatkány. Pálrétinek azonban egy csöppet sem tetszett a megoldás. . 205 ,
– Ó, hogy a fene enné meg…! – morogta a bajsza alatt. Miközben bekászálódtunk a teherautóba, Ágnes nővér megmutatta neki a Pobjeda elosztójából kitépett kábelt. – Enélkül nem jutnak messzire – magyarázta. Kevés hely volt az utasfülkében, ezért kettőnek hátul kellett utaznia. Vállalkoztam, szívesen maradtam volna egyedül egy kicsit. – Biztos vagy benne? – kérdezte Michelangelo. Biztos voltam. Azért ő is hátramászott, legalább kinyújthatta a hoszszú lábát. A teherautó hátulja tulajdonképpen nagyon kényelmes volt. Szalmába és pokrócok közé rejtettük tekintélyes fegyverkészletünket. Michelangelo a deszkára is terített néhány pokrócot, hátha aludni szeretne valaki. Nem voltam álmos, inkább különös zsibbadtságot éreztem. Az utastér kis ablaka kinyílt. – Hogy vagytok ott hátul? – kérdezte Csatornapatkány. – Remekül – felelte Michelangelo. Ledőltem a pokrócra, behunytam a szemem, de néhány perc múlva már a sötét ponyvatetőt bámultam. Michelangelo a lábamnál ült, a teherautó oldalának vetve a hátát. Csatornapatkány épp azt magyarázta a többieknek, hogy akármelyik oldalon áll is az ember, kockázatos dolog nappal egy Pobjedával utazni. – Menjünk Balástyára – mondta aztán Pálrétinek. – Hazavisszük. Nagyjából mekkora az a település? . 206 ,
– Legfeljebb két-háromszázan lakják. Hét éve legalább is. – Annyi fegyverünk van – jelentette ki Csatornapatkány –, hogy akár az egész falut felfegyverezhetnénk, és még maradna is. – Jézusom – szörnyülködött Pálréti. – Akkor ki fog törni a forradalom. – Már kitört – szólt közbe Michelangelo. – Itt ül mellettem egy lány, aki maga is a Forradalom lánya. Csak fél füllel figyeltem. Ennyi is elég volt, hogy érezzem, Michelangelo kedveskedni akart ezzel a megjegyzéssel. Nagyon kitett magáért. Tudta, hogy el vagyok keseredve, mert apám meghalt, s tudnia kellett, hogy valóban semmi másra nem tudok gondolni. Papa. Láttam magam előtt gesztenyebarna haját, meleg, barna szemét. Apróságok jutottak eszembe. Például ahogy a bicskájával hámozza az almát, körbe-körbe, míg egy darabban le nem esik az almahéj hosszú kígyója. Szerettem játszani vele kislány koromban. Azért tett szert különleges jelentőségre egy ilyen apróság, mint az almahéj, mert a papa hámozta. És a papának köszönhetem, hogy én már akkor is imádtam Budapestet, amikor rajztanárnőnk még nem avatott be minket a város szépségeibe. Valahányszor elkísértem, postás apám idegenvezetővé vedlett át: díszes kapuzatokra, hajlított kovácsoltvas . 207 ,
balkonokra, színes majolika tetőcserepekre, kupolákra, hegyes tornyokra híva föl a figyelmemet. Megfájdult a nyakam, annyit bámultam fölfelé. Már kislányként elvitt az Iparművészeti Múzeumba, a ragyogó sárga-zöld mesepalotába, amelyet úgy szerettem. Nem tanított szakszavakat, például olyasmit, hogy szecesszió, de nem is volt rá szükség. Nyakába ültetett, onnan néztem a kőbe faragott varázsarcokat. Mindent különlegessé tudott tenni. Tarkómon éreztem a leheletét, amikor lökte a hintámat. Magasabbra, magasabbra hajtsál, követeltem. De ha büntetnie kellett, mindig bajban volt. Pici koromban, amikor bilire szoktattak, anyám szemrebbenés nélkül elfenekelt, ha bekakiltam. De a papának oda lehetett súgni: „Papa, papa, tegyél tisztába.” Mindig megcsinálta, és egyszer sem kaptam ki. Anyámnak sem mondta meg. Törtem a fejem, mit akarhattak tőle és Mindszenty bíborostól azok a kegyetlen hóhérok. Elképzelésem sem volt, mi köze lehetett apámnak a magas rangú katolikus egyházi méltósághoz. Hol találkozhatott apám Mindszentyvel? És mikor? A hercegprímás ügyének tárgyalása egészen elmosódott emlékezetemben, olyan régen történt. Pálréti Imre elbeszélése szerint voltak foglyok, akiket rendszeresen különleges kihallgatásra vittek, s mindig az Andrássy útra. Próbáltam nem elképzelni, milyen . 208 ,
fájdalmas módszerekkel vallathatták apámat. Újra eleredt a könnyem, égett a szemem tőle. Apám és anyám biztos azt szeretnék, hogy legyek erős, tanuljak meg gondoskodni a családról, arról, ami megmaradt belőle. Azokról, akiket magukra hagytam. Ha szegény kishúgomra és bottal sántikáló nagynénémre gondoltam, kis híján rosszul lettem a bűntudattól. Imádkoztam, hogy épségben hazatérhessek hozzájuk. Szinte megbetegített a gondolat, hogy apám keresésének ürügyén a legválságosabb pillanatban hagytam faképnél őket. Nincs temető, ahová kijárhatnék a halottaimhoz. Nincs apám, nincs anyám. Michelangelónak igaza van. Én most már a Forradalom lánya vagyok. – Elmentünk mellette – szólalt meg Pálréti Imre. Balástya mellett. Olyan kicsi falu, hogy könnyű elmenni mellette, főleg, ha az ember százzal repeszt. Bizony elmentünk mellette. Pálréti röstellte, elvörösödött. Hisz nem ismert rá a saját falujára. Már a következő településen jártunk, mire rájött. Visszafordultunk. Pálréti azt mondta, hét év alatt nagyon megnőttek a nyárfák, túlnőtték a templomtornyot. Ágnes nővér a templom és a városi szivattyútelep között állt meg, hogy vizet vegyünk magunkhoz, és tájékozódjunk. Jól esett kiszállni végre a sötét teherautóból. A hajnali fény még épp csak a fák hegyét érintette, de már javában kukorékoltak a . 209 ,
kakasok. Hűvös, nyirkos idő volt. Megült a harmat a csupasz faágakon. Fölnéztem az égre, s eltöprengtem, vajon megtalálta-e egymást apám és anyám a túlvilágon. Ha egyáltalán van ilyen. Pálréti Imre körülnézett, megvakarta a fejét. Ágnes nővér friss vizet hozott a kútról, megkínált. Nagyon kedves volt hozzám. Akárcsak Michelangelo, aki bókokkal halmozott el. És a maga érdes módján még Csatornapatkány is igyekezett gyöngédséget mutatni. Pálréti nem egészen tudta, mihez kezdjen velem. Nem tudta, hogyan viselkedjen. Tudtam, csalódott bennem, mert nem volt gyomrom lelőni az ávósokat. Pedig nem azon múlik, meghúzza-e az ember a ravaszt, az nem nagy dolog. Sokszor meghúztam már. Túlságosan is sokszor. Szerettem feltűnősködni, kérkedni a bátorságommal. Sok rossz megfért bennem, de az már nem, hogy egyszerre legyek bíró és hóhér. Nem tudtam összebékíteni a kettőt. Pálréti Imre jó ember volt, de dühös ember. Persze én is az lennék, ha a hideg, dohos váci börtöncellában töltöttem volna hét évet az életemből. Csatornapatkány egyébként azt kérte tőle, ne beszéljen rólunk senkinek. Csak annyit mondjon, hogy fölvettük, elhoztuk, és kész. Pálréti családjának azért elárulhatjuk, hogy az én apám is ült, sőt, börtönben halt meg, de ávósokról, oroszokról és hasonlókról ne szóljunk senkinek.
. 210 ,
Visszamásztunk a teherautóba, és a régi temető mellett ráfordultunk egy földútra. Onnan már könnyen megtaláltuk a házat, közel a vasúthoz. Pálréti még Vácott civil ruhába öltözhetett, de a helybéliek nem egészen találták el a méretét: kabátjának ujja és nadrágja is túl rövid volt. Zoknit nem sikerült szereznie. Borostás volt, és minél közelebb értünk az otthonához, annál jobban idegesítette, hogy milyen szerencsétlenül néz ki. Nagy ugatás közepette girhes kutya szegődött a kocsi mellé, ahogy behajtottunk az udvarra. Kiszálltunk, leporoltuk a ruhánkat. Pálréti kutyája azonnal megismerte a gazdit. Csóválta a farkát, ugrándozott, mancsával tapogatta a mellét, kezét nyalta. – Szóval, nem felejtettél el, te csirkefogó – simogatta meg a kutyát Pálréti. Ekkor talpig feketébe öltözött, alacsony, gömbölyded asszony szaladt ki a házból. – Imre! Imre! – visította. – Hát hazajöttél! Istennek legyen hála! Szegény asszonynak alig volt foga, de szélesen mosolygott. Szoknyájával törölgette a szemét. Pálréti Imre is könnyes szemmel mutatott be minket, s mondta, hogy mi hoztuk el Vácról. A megindult asszony igyekezett illendően üdvözölni csapatunkat.
. 211 ,
– De először hadd lássalak téged – mondta, és kissé hátralépve szemügyre vette a férjét. – Csak meg kell híznod egy kicsit, de arról majd én gondoskodom. Majd beinvitálta a társaságot, miközben úgy kapaszkodott a férfi karjába, mintha az élete függene tőle. Kilencéves forma kisfiú ácsorgott az ajtóban. – Emlékszel kis unokaöcsédre, Péterre? Pici gyerek volt, amikor elmentél. Adj egy puszit a bácsikádnak, Péter. Olyan régen nem járt idehaza. A kisfiú engedelmeskedett, aztán szaladt a szomszédokért meg a bátyjáért. – Hozzanak egy kicsit abból a finom szalámiból is! – szólt utána az asszony. Azt mondtuk, nem vagyunk éhesek, de ő ragaszkodott hozzá, hogy megkínáljon valamivel. – Messziről jöttek – mondta. Az izgalomtól kifulladva leült egy székre, majd mindjárt föl is pattant, besietett a másik szobába, ahonnan egy üveg pálinkával került elő. Pálréti visszanyert szabadságára koccintottunk. A szomszéd család egész kosárnyi ennivalóval érkezett. A tornácon üdvözöltük őket. Közben észrevettem, hogy a kilencéves meg egy idősebb fiú a teherautónkat nézegeti. Nem lenne jó, ha fölfedeznék a fegyvereinket, gondoltam, inkább odamegyek. Ekkor láttam meg. Létezik? Nem akartam hinni a szememnek. A másik fiú maga Pálréti Guszti volt. Rövidnadrágban. Nem sokat . 212 ,
változott, de hisz miért is változott volna? Hisz csak öt nap telt el. Ugyanaz a magas, sovány fiú, valószínűleg továbbra is ugyanolyan utálatos. Göndör, sötét haja, mély tekintetű, fekete szeme volt. Szép formájú szája mindig is tetszett. A tökéletes ívű szájból azonban többnyire mérgezett hegyű nyílvesszők röppentek elő. Ügyesebb, erősebb, gyorsabb, mint én, és sokkal több barátja van. No igen, és ezt mindig az orrom alá is dörgölte. Amikor legyőztem száz méteren, összébb húzta magát, kártyavárként dőlt össze egész világa, beleértve az olimpiai álmokat. Csak rontott a helyzeten, hogy egy lány győzte le. Azóta egyszer sem állt szóba velem. Odaértem. Ő is döbbenten ismert rám. Nem fogtunk kezet, nem szóltunk. A földet nézte, zsebre vágta a kezét, és egyik lábáról a másikra állt. – Hazahoztuk a nagybátyádat – mondtam. – Igen, tudom. Megyek, köszöntöm. Hogyan… hogyan hoztátok haza? A te apád vezet? Ő is kiszabadult? – Apámnak nem sikerült – ráztam a fejem. – Meghalt a börtönben. – Állandóan róla beszéltél. – Barátokkal vagyok. Övék a teherautó. Guszti nagy szemeket meresztett, de uralkodott magán. Aztán témát váltott. Ez amúgy is szokása volt. Nem hallotta meg, amit nem akart, aztán más tárgyra tért, például önmagára. Elmesélte, hogy került Balástyára. Az . 213 ,
anyja beteg, egy budapesti kórházban ápolják. Öccsével együtt ő rakta vonatra őket, mondván, hogy amíg a fővárosban el nem ül a vihar, menjenek a nagynénihez. – Jártál odahaza a napokban? – kérdezte. – Amikor eljöttünk, harcoltak az utcán. Puskák, tankok, minden. Egyszer majdnem fűbe is haraptam. A barátommal, tudod, azzal a hülye Vetró Lajossal, fölgyújtottuk a Lenin körúti orosz könyvesboltot. Nagy marhaság volt. Simán kinyírhattak volna. Még szerencse, hogy elég gyorsan szaladtam! Igen, gondoltam, Guszti gyorsan tud futni. – Kár, hogy nem mérted – jegyeztem meg. – Ki tudja, nem futottál-e világrekordot. – Szóval, még mindig haragszol a plakátok miatt…? Sejted, ugye, hogy én köptelek be? – Te voltál? – Muszáj volt. A te érdekedben. Tisztára elment az eszed. Meg akartam akadályozni, hogy még nagyobb bajba keverd magad… Szóval, a Vetróval fölgyújtottuk az orosz könyvesboltot, anyám meg ide, az Isten háta mögé száműzött. Utálok itt lenni. Bárcsak hazamehetnék! – Guszti! – szólította nagynénje az ajtóból. – Megjött a nagybátyád. – Képzeld, nénikém, ez a lány meg én egy iskolába járunk! Máris megyek – mondta Guszti, de olyan arcot vágott, mint akinek nem sok kedve van hozzá. Valamit . 214 ,
dünnyögött, hogy alig emlékszik a bácsikájára. Amikor elvitték, ő csak hat éves volt, és Budapesten lakott, míg nagybátyjáék emitt, a nagy pusztaságban… Nem szereti a békés, csöndes helyeket. És ki nem állhatja, ha éjszaka ciripelnek a tücskök. – Látom, a rajztanárnő tornacipőjét hordod – mustrált végig Guszti. – Pedig ki sem fizetted. – De ki fogom. Nagy hasznát vettem. Csatornapatkány dugta ki a fejét az ajtón. Megnyugodva látta, hogy szemmel tartom a teherautót. – Nemsokára indulunk – mondta. – Finom szalámit csomagolnak nekünk az útra. Guszti megkérdezte, hová megyünk. Azt mondtam, élelmiszer viszünk Szegedről Budapestre. Balástya éppen útba esett. – Ezért tudtuk elhozni a bácsikádat. Igazán bemehetnél, hogy üdvözöld – mondtam. – Örülne neki. – Megyek – felelte Guszti, és elindult az ajtó felé. Hirtelen hangos éljenzés tört ki a házban. Még a kutya is ugatott. Ahogy beléptünk, fahéjas sült alma illata, cigarettafüst és tiszta gabonaszesz szaga csapott meg. Mindenki állt, kezében cigarettával és pálinkás kupicával. Emelgették a pohárkát, és egyik tószt a másik után hangzott el, hol Pálréti Imrét, hol Magyarországot éltetve. – Az Úrnak legyen hála! Hála az Úrnak! – ismételgette a háziasszony. . 215 ,
Ahogy Pálréti meglátta az unokaöccsét, derékon kapta, fölemelte jó magasra. Gusztinak paprikavörös lett az arca. Nem tudom, zavarában-e, vagy mert a nagybátyja annyira szorította. Kérdő tekintetet vetettem társaimra. – Jó hírt hallottunk a rádióban – tájékoztatott Ágnes nővér. – Budapestről jelentik, hogy új kormány alakult, Nagy Imre áll az élén. Ezt akartuk. És ami a legfontosabb: Nagy Imre elismeri a forradalmat. A Forradalmat, nagy F-fel! – Akkor is kommunista marad – mondta Michelangelo. – Továbbra is elvtársnak szólít minket. Vajon bízhatunk-e benne? – Hadd mondjak magának valamit a bizalomról, fiatal barátom – szólalt meg Pálréti. – A börtönélet gyanakvóvá tesz. Igen gyorsan megtanulja az ember, hogy senkiben sem bízhat. Sosem lehet tudni, nem támad-e hátba valaki. De küzdeni kell ellene. Könnyű elveszíteni a reményt, elcsüggedni. Én mondom magának. Idefelé jövet magam is összezavarodtam. Éreztem. Egyik felem bízni akart, a másik minden bokorban ávóst, besúgót látott. Állandóan résen voltam. Mindig. Nem szeretnék így élni tovább. Most valami újnak kell kezdődnie. Újnak nekem, mindannyiunknak. Magyarországnak. – Fölemelte a poharát: – Magyarországra! És most – folytatta megállíthatatlanul – fel fogják oszlatni az ÁVH-t! Soha jobbkor, pedig . 216 ,
magam sem hittem, hogy egyszer ez is megtörténhet! Mi több, a mieink már a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalnak! Ez már döfi! Ez aztán végképp túlszárnyalja legmerészebb álmainkat. A széljárás nekünk kedvez, ami azt jelenti, hogy nektek – és itt unokaöccseire mutatott – már lesz jövőtök. Hála Istennek! Asszony, hozz még egy üveggel! Mindenki ivott, még én is. Ahogy felhajtottam, a pálinka égette a nyelőcsövemet. – Tényleg azt hiszitek, az a rengeteg orosz tank, amit útközben láttunk, szépen megfordul, és hazamegy? – kérdezte borongósan Michelangelo. – Miért ne? Nagy Imre Mikojannal, a szovjet külügyminiszterrel tárgyal – vélte Csatornapatkány. – Te bízol egy örményben? Én nem bíznék – jelentette ki Michelangelo. – Majd hiszem, ha látom. – Mindig van egy hitetlenkedő Tamás – mondta Pálréti. – Inkább igyon, fiatalember! Igenis úgy néz ki, most nekünk kedvez a szerencse! – Úgy van, jól beszél! – mondta Csatornapatkány. Sosem láttam ilyennek. Kezdett a fejébe szállni a pálinka. Sajnáltam, hogy apám és anyám nem osztozhat velünk a pillanat örömében. Szédülten gondoltuk el, hogy Magyarország szabad lesz. A szomszéd is megemelte a kupicáját. – Igyunk Magyarországra! – mondta. Aztán az ÁVH kezdte érdekelni. Mi lesz az ávósokkal? . 217 ,
– Ha vér tapad a kezükhöz – mondta Pálréti Imre –, bíróság előtt kell felelniük. – És a párttagok? Rengetegen vannak – vetette közbe a szomszéd. – Nem tudom – mondta Pálréti. – Akinek ebben az országban bármi fontos dolga volt, annak be kellett lépnie a pártba. Mit lehet tenni ennyi párttaggal? Bezárni őket, mint engem? Ahhoz nincs elég börtön. Meglepett, hogy Pálréti így beszél. Eddig más hangot ütött meg. Még tegnap is képes lett volna bezárni az ávósokat a kecskeméti pincebörtönbe, és elhajítani a kulcsot. Michelangelo rám nézett; a tekintetéből éreztem, ugyanazt gondolja, amit én. – Szóval – mondta aztán – hagyjuk, hogy továbbra is ők vezessék az országot? – Beszélj már hangosabban, a fene egye meg. Alig hallak – fakadt ki Csatornapatkány. Michelangelo megismételte. – Hosszú távon nem ők fogják vezetni az országot. Hiszek a fokozatos átmenetben. De hiába is akarnál egy komcsi pilótát olyan nem komcsi pilótával helyettesíteni, aki sosem ült repülőgépen! Ülhet egy Michelangelo a pilótafülkében? Nevettünk. – Nagyon vicces – mondta Michelangelo. De a szája széle azért mosolygott. . 218 ,
– Igyunk Michelangelóra! – javasolta Pálréti Imre. Ittunk még egy kicsit. Mindenkire ittunk, aki a szobában tartózkodott. A felnőttek múlt időben beszéltek a kommunizmusról. A sztálinizmus éveiről. Pálréti megkérdezte a szomszédját, a kocsmában még mindig a pulthoz vannak-e láncolva a söröskorsók, nehogy ellopják őket. A szomszéd igennel válaszolt. Még egy figyelmeztető tábla is ki van téve, tette hozzá, amely szerint „X és Y kétéves börtönbüntetést kapott korsólopásért”. – Hallatlan! – kiáltotta Pálréti. – Holnap első dolgom lesz letépni azokat a láncokat! – Inkább maradj veszteg! – mondta a felesége. – Csak most szabadultál. Pálréti ezt elengedte a füle mellett. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem pokol az élet, amióta az oroszok beültették a hatalomba a kommunistákat. – Jól beszél! – mondta Csatornapatkány. – 1945 óta kutyagumit sem ér az életünk. Valahányszor éjszaka megszólalt valahol a csengő, összecsináltam magam. Azt hittem, értem jönnek. És nem voltam egyedül. Minden lakóház, minden munkahely tele volt téglával, besúgóval. Tébolyító. Egyik szomszédomat azért tartóztatták le, mert túl sok inge volt! Pálréti szomszédja elmesélte, hogy titokban kellett disznót vágniuk, nehogy följelentsék őket. Semmit sem . 219 ,
volt szabad. Semmije sem lehetett az embernek. Minden az államot illette meg. Michelangelo úgy érezte, a teljesség kedvéért egy merész megállapítással röviden jellemeznie kell a magyar művészet helyzetét is sztálinizmus korszakában: – Az állam művészete volt az. Majd elmesélte, ő maga hogy járt az óriási Sztálinportréval. – Úgy kellett megfestenem Dzsingisz Kánt, hogy Szent Miklósnak nézzen ki. – Bravó! – lelkesedett Pálréti. – Igyunk Michelangelóra! – Találó megfogalmazás – ismerte el Csatornapatkány. – Igyunk Dzsingisz Kánra! Örültem, hogy Ágnes nővér fog vezetni. A jóféle pálinka mindenki mást kellőképpen eláztatott. Én sem tudtam ellenállni. El kellett mesélnem, hogy kis híján a Sztálin-brigádban kötöttem ki, mert megpróbáltam a kötelező orosztanulás ellen uszítani. – És a szólásszabadság? – Úgy van! – dörögte Michelangelo. – Körünkben végre jelen lehet a szólásszabadság! – mondta Ágnes nővér. – Koccintsunk a szabadságharcosokra! – indítványozta Pálréti. . 220 ,
Guszti öccse ekkor állt elő a forradalomról írt versével. Az volt a címe, hogy Szabadságharcosok. Nagybátyja olvasta fel, könnyezett. Nekem is tetszett. Ahhoz képest, hogy egy kilencéves gyerek írta, igazán nem volt rossz. Pálréti ismét fölemelte a kupicáját, és ránk nézett: – Megmentőimre! Köszönöm, barátaim. – Saját magát mentette meg, Imre… – ütötte el a dolgot Csatornapatkány. Féltem, hogy a pálinka hatására Pálréti nem tud majd lakatot tenni a szájára, és olyat is elmond – például szabadulása körülményeit és hasonlókat –, amiről nem kellene beszélni. Úgyhogy inkább kimenekültem a verandára, ne is halljam. Guszti utánam. Hűvös volt odakint, de még mindig jobb, mint a dohányfüstös, pálinkától bűzlő szobában. Vagy mégsem? Meleg tehéntrágya szaga csapta meg az orromat. Sötétedéskor szokott hazajönni a tehén, mondta Guszti. – Vigyázz, hová lépsz – tette hozzá. – Amikor fölemelt a nagybátyád, azt hittem, mindjárt bordatörést szenvedsz – jegyeztem meg. – Én is úgy éreztem – felelte Guszti. – Lehet, hogy sovány, de olyan erős a szorítása, mint egy óriáskígyónak. Mosolyogni próbáltam. Aztán az iskoláról, tanárokról, barátokról beszélgettünk. Guszti azt mondta, tetszik neki, ahogy futok. – De többnyire már a rajtnál kiugrottál. . 221 ,
– Nem igaz. Sosem hívtak vissza azért, mert rosszul rajtoltam. – Nem. Ügyesen csináltad. Nem vette észre senki, csak én. Láttam. – Mi mást mondhatnál? Én is valami ilyesmivel próbálkoznék, ha egy nagy versenyben alulmaradtam volna… Ráadásul egy lánnyal szemben! – Akkor is kedvellek – mondta Guszti. – Elég furcsán mutatod ki. Azt hittem, utálsz. – Utáltalak is. Mit gondolsz, miért köptelek be? – Eleinte nem értettem, de minél többet töprengtem rajta, annál nyilvánvalóbb volt, hogy valakinek be kellett köpnie! És éppen te voltál a spicli…! – Én. De megváltoztam. Veled együtt. Minek is hívnak a barátaid? – Ha a barátom lennél, nem kérdeznéd… Tudnád. Guszti nem válaszolt, mást tárgyra tért. – Szóval, úgy érzem, az utóbbi napokban érettebb lettem. Ami az oroszt illeti, persze igazad volt. Én is németül szerettem volna tanulni, de nem mertem beszélni róla az iskolában. – Guszti megint elpirult, majd témát váltott. – Mi a véleményed az öcsém verséről? Egész jó, ugye? – Sőt, ragyogó. Én nem tudnék ilyet írni. Guszti elárulta, hogy titokban a Szabad Európát hallgatja. – Amerika teljesen mellettünk áll. Szerintem ezért változott meg annyira a széljárás. . 222 ,
– És a budapesti szabadságharcosok? Szerintem az ő érdemük is. Guszti valószínűleg nem fogta föl, mire célzok. Ha fölfogta volna, akkor sem hitte volna el, hogy egy maroknyi kiképzetlen, szedett-vetett civil, köztük sok magamfajta tizenéves akciói befolyásolhatták a helyzetet. Meg kellene kérdeznem tőle, emlékszik-e, hogyan kezdődött az amerikai forradalom, jutott eszembe. Amikor világtörténelmet tanultunk, dolgozatban szerepelt ez a kérdés, azért emlékeztem rá, meg az egzotikus csengésű Johnny Tremain nevére. Nem, gondoltam aztán, inkább nem kérdezek semmit. Karnyújtásnyira álltunk egymástól; továbbra is az iskoláról beszélgettünk, és bevallottuk egymásnak, hogy titokban mindkettőnk vágyálma volt egy szép napon bekerülni a magyar olimpiai csapatba. Aztán ráébredtem, hogy sürgősen vécére kell mennem. Hol van, kérdeztem Gusztit. – Csak budi van. Gyere, megmutatom. – Elkalauzolt a düledező árnyékszékhez, majd kijelentette: – Igyekszem nem használni. Inkább egy fa mögé megyek. Vigyázz a legyekkel. Nehogy megkóstolják az alfeledet. – Köszönöm a figyelmességet. Nem tudtam, hogy ilyen romantikus is tudsz lenni. – Na szia – mondta, és faképnél hagyott. Mire kijöttem, már mindenki a ház előtt állt, és a mieink nagy nevetés közepette paroláztak a háziakkal meg . 223 ,
a szomszédokkal. Csak Guszti hiányzott. Elbúcsúztam a könnyes szemű Pálréti Imrétől, aki sehogy sem akarta elengedni a kezemet. Nem mondott semmit, csak bólogatott, és a szemével beszélt. Nekem is könnybe lábadt a szemem. Elbúcsúztam a feleségétől, a szomszédoktól és Guszti öccsétől, aki nekem adta a versét. Lemásolta, külön nekem. Megköszöntem, puszit nyomtam az arcára. Hol a bátyja, kérdeztem. – Valószínűleg rádiót hallgat. Amikor nekikezd, hat ökörrel sem tudjuk elrángatni a rádiótól. Ja, és különben is utál mindenféle búcsúzkodást. – Aha, értem. Mondd meg neki, hogy Gepárd üdvözli. – Gepárd? – Tudni fogja, ki az. Beszálltunk a teherautóba, Ágnes nővér indított, és lelkes integetés közepette elindultunk hazafelé. Most is önként utaztam hátul, ezúttal egyedül. Fáradt vagyok mondtam a többieknek, és az is voltam. Mint akit kilúgoztak. Mellesleg szintén utáltam búcsúzkodni. Kecskemétnél észrevettem, hogy Ágnes nővér letér a főútról. Hátramentem, széthúztam a ponyvát. Az arcomba zúduló pirkadati fényben hunyorognom kellett. Olyan érzésem volt, hogy a börtön felé tartunk, talán hogy megnézzük, még mindig a kocsi beindításával bajlódnak-e az ávósok. Eltaláltam, már láttam is a fészert.
. 224 ,
Mellette a kocsi, ugyanott. Nem őrültek meg ők sem. Könnyű célpont lettek volna. – Gepárd! – kiabálta Ágnes nővér jó hangosan az utasfülkéből. – A Pobjeda még mindig itt van. Ugye megmondtam? Michelangelónak eszébe jutott Pálréti. – Figyeltétek? Micsoda száznyolcvan fokos fordulat! Pedig nemrég még saját kezűleg végezte volna ki az ávósokat. Mikor is? Alig néhány órája. – Többről van itt szó – szólt közbe Ágnes nővér. – Vajon miért változtatta meg így a véleményét? Az egyik pillanatban pokoli bosszút szomjazik, a másikban átalakul Szent Imrévé. Nem értem. – Beszéljetek hangosabban! – követelte Csatornapatkány. – Süket vagy, barátom…! – vélte Michelangelo. – Micsoda? – Arról beszéltünk, hogy szeretnénk megérteni, mitől változott meg Pálréti Imre véleménye. – Talán csak boldog, hogy otthon lehet. Gondoltál már erre? Visszakapta a feleségét, a kutyáját, a rokonait. Tegnapelőtt mije volt? Semmije egy hatszor hatos cellán, lepedőtlen priccsen és szarral teli küblin kívül…! Neked nem lenne jobb kedved a helyében? – Csakhogy ezek a gyilkosok szerintem nem érdemelnek kegyelmet. Gondolj Gepárd anyjára vagy barátnőjére.
. 225 ,
Ők ölték meg mindkettőt. Az a kislány csak tizennégy éves volt. – Micsoda? – Jaj, semmi…! – Nem az amnesztiáról van szó, nem az a lényeg – szállt be Ágnes nővér. – Hanem arról, hogy kik vezessék az országot. Nekünk pedig el kellene dönteni, mihez kezdünk, ha visszaértünk Pestre. Michelangelo kijelentette, önként jelentkezik, ha az ávósokat kell felkutatni. – Füstöljük ki a szemeteket! – Ezt végre jól hallottam – örült meg Csatornapatkány. – Aha. De azt nem hallottad, ugye, hogy tele van velük a csatornarendszer? Elfoglalták a birodalmadat. Csak a pillanatra várnak, s előbújnak, mint a csótányok. Csatornapatkány úgy vélte, Budapesten legelőször is a mozihoz kell mennünk, és meg kell tudnunk, mit mond Bajusz. Ha szerinte ki kell füstölni a szemeteket, akkor kifüstöljük őket. – Én szeretnék hazamenni – mondtam az utasfülke ablakához nyomott arccal. – Be kell számolnom apámról a húgomnak meg a nénikémnek. Mindenki egyet értett. Felajánlották, hogy elkísérnek, biztos jól jön nekem a lelki támasz. De először akkor is a Corvin-mozihoz kell mennünk, hogy lerakjuk a zsákmányolt fegyvereket. . 226 ,
– Igazi taposóaknánk is van már – lelkesedett Csatornapatkány. – Nem kell több festett vacak. – Egytől-egyig csupa műremek! – méltatlankodott Michelangelo. – Hosszú órák munkájával értem el, hogy igazi aknának lehessen nézni őket. – Persze, de azért Gepárddal együtt majdnem ott hagytátok a fogatokat, miközben egy T-34-essel fogócskáztatok! Visszafeküdtem a pokrócra, apám levelei mellé. Elolvastam még vagy egy tucatot. Az egyik levélben arról írt a papa, milyen szívesen vinné a nyakában a kis Krisztinát. Emlékeztem rá, hogy valóban néha órákon át ült a húgom a nyakában. Olyankor szerettem volna én is szívbeteg lenni, hogy apám a nyakába vegyen, és úgy nézzük végig az állatkertet. Rólam is írt: hogy szerette, amikor elkísértem a postával. Azokon a napokon inkább játéknak tetszett a munka, és mintha könnyebb lett volna a súlyos postás táska. Letettem a papa leveleit. Most csönd honolt az utasfülkében. Csatornapatkány és Michelangelo bizonyára belefáradtak a vitatkozásba. Hallottam, hogy egyikük horkol. Hamarosan mindketten mélyen aludtak. Én is szundítottam másfél órát. Arra ébredtem, hogy pisilni kell. Kell, de nem fogok szólni, hogy álljunk meg. Lányoknak nehezebb, de azért sikerült a deszkalapon talált lyuk fölé guggolni, és közben megtartani az . 227 ,
egyensúlyomat. Egy bukkanón mellément egy kicsi. Föl akartam törölni szalmával, és akkor támadt az a hülye gondolatom, hogy hátha Guszti elrejtőzött a fegyvereink között. Borzalmas lett volna. Inkább ugrálok szovjet golyók elől, mint hogy Guszti meglássa a csupasz fenekemet. Fölhúztam a nadrágomat, és bekukkantottam a kátránypapír alá. Csak géppuskák és aknák sorakoztak katonásan a szalmában. Milyen furcsa gyerek ez a Guszti. Igazából persze csak azért irigyeltem, mert fiú, és neki egy fa is lehet vécé. Máskülönben csak egy nagyszájú, amilyen minden bokorban akad. Megkérdeztem Ágnes nővért, milyen messze járunk Budapesttől. Azt mondta, most értünk a város határába. – Egyelőre akadálytalanul lehet haladni. De rengeteg az orosz mindenfelé. Ha széthúzod hátul a ponyvát, egy egész konvojt láthatsz. Tudtál aludni egy kicsit? – Egy kicsit. Hátrabotorkáltam, kioldottam a ponyvát. Nagyon élesnek éreztem a nappali fényt. Egy hirtelen fuvallat lehűtötte a homlokomon gyöngyöző verítéket. A fák között sziporkázott a délutáni napsütés. Ahogy elmaradt a fasor, megláttam a tankokból és teherautókból álló szovjet konvojt. De mintha meg sem moccant volna. Az út kanyarjában aztán észrevettem a sátrakat is. Lövegeket. El sem tudtam képzelni, mire készülnek. Úgy nézett . 228 ,
ki, mintha egyelőre csak táboroznának ott. Visszaimbolyogtam az utasfülke ablakához, és megkérdeztem Ágnes nővért, neki mi a véleménye. Nemigen tudta mire vélni. Valami okból nem lépik át a város határát. Sőt, ő egy konvojt is látott, amelyik dél felé tartott; akkor ment el mellette, amikor mi még aludtunk. Az első Duna-hídon átkeltünk. A folyó mindkét partján szovjet T-34-esek sorakoztak. Észrevettem, hogy ponyva védi a nedvességtől az ágyúcsövüket. Reméltem, hogy ez azt jelenti, nem fogják használni őket. – Mi újság? – hallottam aztán Csatornapatkány hangját. Elmeséltük, hogy a város határában orosz konvoj táborozik. Csatornapatkány azt felelte, nem lenne meglepve, ha kiderülne, ugyanazokat a tankokat láttuk, mint a városból kifelé menet. – Amióta Nagy Imre tartja a gyeplőt, olyan iramban zajlik minden, mintha gyorsított felvétel lenne – jegyezte meg. – Az oroszok valószínűleg parancsot kaptak, hogy üljenek a fenekükön, amíg Mikojan és a szovjet elnöki tanács kisütik, hogyan vonuljanak vissza tekintélyvesztés nélkül. – Odanézzetek! – kiáltotta a közben ugyancsak föleszmélt Michelangelo. Karszalagos, puskás szabadságharcosokkal megrakott teherautó dübörgött el mellettünk az ellenkező . 229 ,
irányba. Integettek, visszaintegettem. Régóta nem részem volt ilyen szép látványban. A belvároshoz közeledve rövid sorban tankok álltak, rajtuk magyar zászló! Egy kereszteződésben szabadságharcosok igyekeztek fürgén a túloldalra, vállukra vetett puskával, kis csoportokban. Ismét fegyveres magyarokkal megrakott teherautó húzott el mellettünk. Majd még egy. Nem katonák, hanem civilek, sokan munkaruhában. Rengeteg ember járt-kelt az utcán. Vagyis nincs kijárási tilalom. Sokan azt vizsgálgatták, mekkora kárt tett a napokig tartó utcai harc. Az egyik háznak hiányzott a teteje. A Kossuth Lajos utcában egy épületnek hiányzott az egész sarka. Egy valamikor szép, kovácsoltvas erkély meggörbülve függött, fölötte repesz-vájta kráter. Két tank és egy páncélos roncsa torlaszolta el az úttestet. Kerülnünk kellett. Ezt a városrészt csúnyán szétlőtték, de itt-ott a lakók már csinos kupacokba gyűjtötték a törmeléket. A közlekedési lámpák továbbra sem működtek, lassan kellett haladnunk. Végül ott lyukadtunk ki az Üllői útra, ahol utoljára ütköztünk meg orosz tankokkal. A nappali fényben jól láttam, micsoda kárt tettek a repeszek az épületekben. Az ablakok helyén kráterek tátongtak, egész tetők omoltak be, díszes kapualjak estek darabokra. És ebből, a pusztításból, mi is kivettük a részünket. Ez volt az ára annak, hogy kiűzzük az oroszokat Budapestről. Sőt, még . 230 ,
nagyobb ára volt. Anyám, Mariska, a keménykalapos fiú, a csinos cigánylány életével, és mindazoknak a pesti srácoknak az életével kellett fizetnünk érte, akik meghaltak ebben a véres forradalomban. A cipőbolt, ahol eszeveszett mutatványom előtt elbújtunk Michelangelóval, teljesen elpusztult. Akárcsak a mellette álló orosz tank. Páncéltornya helyén sötét lyuk tátongott. Romokban hevert az egész háztömb. Teherautónk hirtelen megállt. – Ellenőrző pont? – tűnődött hangosan Ágnes nővér. Szívem ismét a torkomban lüktetett. Megnyugodtam, amikor megláttam a két karszalagos magyar fegyverest az ablaknál. Az új Nemzetőrséghez tartoznak, mondták, látni szeretnék az iratainkat. – Igazolják magukat. Csatornapatkány beszélt. Röviden, lényegre törőn mondta el, hogy Pongrátz Gergely parancsnoksága alatt állunk. – Igen? És mi a fedőneve? – Mármint ahogy hívjuk, ugye? Bajusz. Jómagam a kiképzőtábor óta így szólítom. Engedjenek át. A nemzetőrök bólintottak, szabadkoztak, és kissé félszegen szalutáltak nekünk. Minden teherautót meg kell nézniük, nincs-e benne ávós, mondták. Ágnes nővér hátratolatott kicsit, aztán mentünk tovább. Valamivel arrébb megfeketedett, formátlan tetem lógott fejjel . 231 ,
lefelé a lámpavasról. Elég közel voltunk, így el tudtuk olvasni a bőrére tűzött írást: Á-V-H. Alá ákombákom betűkkel rótta oda valaki: Ez történik az árulókkal! Nagyot nyeltem, megborzongtam. Nem hittem volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Az út menti üzletek kirakata szinte mindenhol betört, üvegcserép csillogott a járdán. De az áruhoz nem nyúltak. Pedig azt hinné az ember, ilyenkor mindenki fosztogat. Egy sportbolt kirakatában érintetlenül sorakoztak a foci- és kosárlabdák, focicipők, túracipők. Csak el kellett volna venni. Olyan valóságosak voltak, hogy szinte éreztem a bőr szagát. Megálltunk. A lehető legközelebb parkoltunk le a Corvin-közhöz. Sűrű golyó ütötte kráterek borították a mozi falát, a jegypénztár teljesen átlyuggatva. Maga az épület, akárcsak a körülötte állók, úgy nézett ki, mintha tüzérségi össztámadás érte volna. A bejáratnál álló őröktől megtudtuk, hogy a főhadiszállás a Kilián laktanyába költözött. Visszakászálódtunk a teherautóba, és átmentünk az út másik oldalára, a laktanyához. A vastag falakat ragyásra verték a tankok és lövedékek repeszei, lehullottak az ablakok körüli stukkódíszek. De állt még a jó öreg erődítmény, tetején magyar zászló lobogott. Csatornapatkány elmondta a nagykapunál strázsáló katonáknak, hogy szeretnénk bemenni, mert jelentenünk kell parancsnokunknak, és ki kell rakodnunk a . 232 ,
zsákmányolt muníciót, amelyre bizonyára nagy szükség van. A katonák azonban azt felelték, nem engedhetnek be. Maléter vezérőrnagy tankja a bejáratnál parkolt. Viszszavittük a teherautót a Corvin-közbe, és megkértünk egy katonát, akiben Csatornapatkány megbízott, hogy tartsa szemmel. Gyalog mentünk vissza a laktanyába, fegyveres őr kísért föl a második emeletre. Bajusz egy összevissza karistolt íróasztalnál ült. A háta mögött felállított, nehéz golyószóró hosszú csöve kilógott az iroda ablakán. – Úgy látszik, Maléterrel együtt téged is előléptettek – mondta Csatornapatkány, mire Bajusz nevetve legyintett. Fölállt, keményen kezet rázott velünk. Az asztal alól előhalászott egy üveg pálinkát, és kijelentette, hogy iszunk a győzelemre. Ekkor valahol a távolban óriási robbanás hallatszott, amit géppuskatűz követett. – Mint látjátok, még nem teljes a győzelem, de afelé tartunk. Mindkét oldalon akadnak elszigetelt ellenálló gócok. Az ÁVH elkeseredetten ragaszkodik a hatalmához. Az oroszok is tartanak még néhány kulcsfontosságú helyet. De amíg Mikojan és Maléter meg nem egyeznek a visszavonulás menetrendjében, be kell tartaniuk a tűzszünetet, parancsot kaptak rá. Maléter valamikor a héten találkozik Mikojannal. A győzelemre! Meghúzta, majd körbeadta az üveget. Bajsza és szemöldöke bozontosabbnak látszott a rendesnél. Jó hangulatban volt. . 233 ,
– Igen, most mindannyian a Nemzetőrséghez tartozunk. Munkások, katonák. Volt katonák, mint mi. És a srácok. Ne feledkezzünk el a pesti srácokról. Tudjátok, hogy hívnak benneteket az oroszok? – kérdezte Bajusz nevetve. – „Budapesti pestisnek”! Nem ok nélkül. A pesti srácok nélkül nem tartanánk ott, ahol tartunk. Koccintsunk a pesti srácokra! – emelte föl az üveget. A második korty után éreztem, hogy kipirul az arcom. Mindjárt lángra kapok. – No, akkor most dologra – mondta Bajusz. Csatornapatkány beszámolt a magunkkal hozott tetemes mennyiségű aknáról, gránátról és automata fegyverről. Bajusz örült neki. – Természetesen nem maradhat ott, ahol hagytátok. Ha balul ütne ki a tárgyalás Mikojannal, visszajönnek az oroszok, méghozzá teljes erőbedobással. Te és Michelangelo vigyetek mindent a régi Kaszinóba. Tudjátok, az Egyetemi templommal szemben. Amint Bajusz kiejtette az Egyetemi templom nevét, eszembe jutott apám. Az volt a kedvenc temploma. Én is sokszor jártam benne. Imádkozás helyett sokszor a gyönyörű fafaragványokat csodáltam. Apám szerint a templombelső nagy részét maguk a szerzetesek készítették. – Mit meséltek még? – kérdezte Bajusz. Bőven volt mit. Csatornapatkány részletesen beszámolt mindenről, ami azóta történt, hogy a Corvin-közből elindultunk Vácra. . 234 ,
– Ami azt illeti, egyik-másik akciótokról már korábban értesültem – mondta Bajusz. – Gyorsan járnak a hírek, különösen a jók. No meg a rosszak… Sajnálom vezetőtök halálát. Meddig is élvezhette szegény a szabadságot? Két napig? Pechetek volt az orosz fogollyal is. És hogy a teherautóval együtt odalett az a sok fegyver. – Meg a srác, aki tolmácsolt nekünk – mondta Csatornapatkány. Bajusz még egyszer meghúzta a pálinkás butykost, nagyot sóhajtott, megsimogatta bozontos bajszát, és összevonta a szemöldökét. Aztán kihúzta az íróasztal fiókját, és elővett belőle egy félig megolvadt teknőckeretes szemüveget, jól megnézte, majd hanyag mozdulattal letette az asztalra. – Úgy néz ki, a tolmács spicli volt. Micsoda? Elképedve vártam a folytatást. – Persze nem tudhattátok, hogy Vácott ő ölte meg az oroszotokat. És egy civilt. Az utóbbi elszenesedett tetemén helyezte el saját szemüvegét és egyéb személyes holmiját. Aztán felrobbantotta a teherautót, hogy úgy nézzen ki, mintha a helybéliek gyújtották volna föl. Majdnem sikerült is megúsznia, de ma reggel elkaptuk. Bevallotta, nem csak ezt, hanem mást is, például hogy ő informálta pozícióinkról az ellenséget. Ávós spicli volt, aki befurakodott a sorainkba. Úgy látszik, manapság már egész fiatalon beszervezik őket. De aztán… Ezt hallgassátok meg! Maléter haditörvényszék elé akarta . 235 ,
állítani, de a tömeg megkaparintotta. Láthattátok, ahogy végigjöttetek az Üllői úton. Az ő holtteste díszíti az egyik lámpaoszlopot. Nem tudtuk megakadályozni. Meg voltunk döbbenve, én különösen. Eszembe jutott, amikor az egyetemista első Corvin-közi napomon kávéval kínált. Aztán mindenfélét kérdezett. Sosem hittem volna. Azzal a szemüveggel igazi könyvmolynak látszott. – Hagyjuk is, elég ebből ennyi. Beszéljünk most rólatok. – Bajusz rám nézett. – Megtaláltad az apádat Kecskeméten? – Meséltem neki a pincebörtönről, elmondtam, mi történt apámmal. – Vagyis már egy éve halott, és azok a gazemberek annyit sem tettek meg, hogy tájékoztassák a családot. Fogalmatok sem volt, él-e, hal-e… – Semmit sem tudtunk róla. Bajusznak könnybe lábadt a szeme. Az ablakhoz lépett, és hátratett kézzel kinézett rajta. – Sajnálom, Gepárd. Sajnálom, hogy árvát csinált belőled a forradalom. – A nagynéném és a húgom még megvan. Haza kell mennem hozzájuk. Azt sem tudják, életben vagyok-e még – mondtam, ugyancsak elcsukló hangon. – Hát persze. Bajusz figyelme most Ágnes nővér felé fordult; tud-e Mindszenty bíboros kiszabadításának tervéről. Ágnes . 236 ,
nővér tudott róla, hogy van ilyen terv, de nem ismerte a részleteket. Azt hallotta, amíg szabadon nem engednek minden magyar politikai foglyot, a bíboros nem hajlandó elhagyni a celláját. Bajusz már pontos dátummal is szolgált: Október 30. Azt kérdezte Ágnes nővértől, szeretne-e benne lenni a mentőcsapatban. – Lehet ez kérdés? – Nos, akkor már meg is állapodtunk. Ágnes nővér kijelentette, hogy nagy megtiszteltetésnek tekinti, ha részt vehet egy ilyen nemes célú küldetésben. Csatornapatkány és Michelangelo kevésbé nemes küldetésre készülhetett: a csatornában. Bajusz megbízható forrásból tudta, hogy a csatornarendszerben rengeteg ávós bujkál, és lőszerraktárunk veszélyben van; a felrobbantására készülnek. – Meg kell próbálnunk a fegyverek és robbanószerek egy részét máshová költöztetni. – Egyenként ránk nézett, majd hozzátette: – Akkor ezzel meg is volnánk, ha nincs több kérdésetek. Nekem volt. Kinél lehetnek a kulcsaim, hiszen amikor a Corvin moziba érkeztem, le kellett adnom őket. – Már adom is – mondta Bajusz. Az íróasztala fiókjában matatott. – Sajnálom, Gepárd, elfelejtettem. Mi is az igazi neved? – Barna Izabella. . 237 ,
7 Esett, bajtársaim mégis ragaszkodtak hozzá, hogy hazakísérnek. Előtte azonban visszamentünk a Corvinközbe, ahol a teherautónk parkolt. Csatornapatkány úgy vélte, akár választhatunk is magunknak a zsákmányból, mielőtt elvisszük az egészet a Kaszinóba. Bemászott, hogy keressen nekem egy géppisztolyt, olyat, mint az előző. Talált is, és én azzal a titkos reménnyel akasztottam a nyakamba, hogy soha többé nem kell használnom. De nem hagyhatom védtelenül a húgomat és a nagynénémet. Michelangelo számára egy új, nagy teljesítményű gépkarabélyt talált. Michelangelo emelgette, azt mondta, jó fogás esik rajta. Mindannyian új fegyvert kaptunk. Végül a hideg esőben elbaktattunk a Bródy Sándor utcába. Piszkos voltam, ragadt a ruhám a mocsoktól. Nadrágom ülepe már akkor egészen elrongyolódott, amikor macska-egér játékot játszottam Michelangelo műaknái között. Alig vártam, hogy meleg fürdőt vegyek, és végre a saját ágyamban alhassak. Karszalagunkkal és fegyverünkkel semmi feltűnést nem keltettünk a tömegben. Lépten-nyomon hasonló, fegyvert cipelő harcosokkal találkoztunk. Olykor felfegyverzett civilekkel megpakolt magyar tank dübörgött el mellettünk.
. 238 ,
Alkonyodott, mire az utcánkba értünk. Bordáimon éreztem felgyorsuló szívverésemet. Feltépték az utcakövet, mindenfelé betondarabok, gipsztörmelék hevert. Szomszédunk egész erkélyét ellőtték, és vele együtt egy darab falat is, úgyhogy be lehetett látni a szobájába. Rémületemre, a mi ablakaink körül is golyó ütötte lyukakat láttam. Berohantam a kapun, majd kettesével föl a lépcsőn. Barátaim lihegve a nyomomban. A bejárati ajtó előtt állva reszkető kézzel fogtam a kulcsot. Ahogy a zárba illesztettem, elfordult, de az ajtó nem engedett, hiába próbáltam újra meg újra. Michelangelo is megpróbálta. Talán eltorlaszolták belülről, mert ami a kulcsot illeti, az bizony bele való volt. Tiszta erőmből dörömböltem az ajtón. Kiabálva szólongattam nénikémet és húgomat. Nem jött válasz. Újra megpróbáltam a kulcsot. Ágnes nővér és a többiek a szomszédoknál próbálkoztak. Senki sem volt otthon. Egyik szomszédunk ajtaja be volt törve. A szél átsüvített a lakásán, beesett az eső. Ahogy bekukkantottam, döbbentem láttam nappalijában a hatalmas vakolat- és törmelékhalmokat. Az ablakok nem csak betörtek, hanem láthatóan robbanás szakította be őket. Csak az idős Vajda Ilona néni jött elő fürdőköpenyben, két emelettel alattunk. Elmesélte, hogy nénikém napokig keresett,
. 239 ,
aminek az is része volt, hogy a legvadabb időpontokban csöngetett be a többi lakóhoz. – Tegnap aztán – mondta –, mielőtt elkezdődött a lövöldözés, elmentem kenyérért, és sorban állás közben megláttam a járdán egy Népszavát. A te fényképeddel, mindjárt a címlapon! Te meg egy másik lány, kezetekben puskával! Hazajöttem, és azonnal megmutattam a nagynénédnek. Nem szólt, sőt, az orrom előtt bevágta az ajtót. Tegnap ronda dolgok történtek itt. A szomszédunkról kiderült, hogy ávós. Hitted volna? Egy ávós itt, közöttünk! Valóban nehéz volt elhinni. Gyakran láttam azt az embert, kedves embernek látszott. Persze föl kellett volna figyelnem rá, hogy mindig nagyon rendesen meg van nyiratkozva. Az ávósok ugyanis köztudottan nagy gondot fordítanak a frizurájukra. Egyébként azonban tökéletesen álcázta magát a szomszéd; hitetlenkedve csóváltam a fejem. A néninek fogalma sem volt, hol lehet nénikém és húgom. Sok lakó elment, villany és folyóvíz sem volt már a házban. Míg mi törtük a fejünket, Michelangelo leszaladt a földszintre, hogy szemügyre vegye a saját lakását. Csatornapatkány megpróbálta nekifutásból, vállal betörni az ajtót, de az meg se moccant. Miért nem nyitnak ajtót? Krisztina beteg, nem mehettek el. Csatornapatkány már nyúlt a fegyveréért. . 240 ,
– Ne! – intettem le. Nincs értelme szétlőni a zárat, gondoltam, inkább megpróbálok bekukucskálni a konyha és a szellőzőudvar közti kis ablakon. Lábujjhegyre állva sem voltam elég magas, hogy belássak. Csatornapatkány is megpróbálta; semmi fényt nem látott odabent. Michelangelo visszajött. Szerencsére rendben találta a lakását, nem esett benne kár. Mivel ő jó magas volt, megkértem, próbálja meg kintről benyomni az ablakocskát. De az be volt zárva. Kezdtem rettenetesen megijedni. Hol lehetnek? Nem volt más választásom: arra kértem Michelangelót, törje be puskája markolatával az ablaküveget. Így már könnyű feladat volt elforgatnia a kallantyút. Aztán derekamnál fogva fölemelt, hogy bemászhassak. A sötét konyhába érve kiabáltam, szólongattam nénikémet, húgomat, de nem válaszoltak. Próbáltam villanyt gyújtani, hiába. Megnéztem a bejárati ajtót, de belülről sem tudtam kinyitni. A sötétben nehéz lett volna megállapítani, megpiszkálták-e a zárat. Benézek a szobákba, mondtam a többieknek. – Kint felejtetted az elemlámpát. Gyere vissza az ablakhoz, beadom – mondta Csatornapatkány. A sötét nappaliba világítva döbbentem láttam, hogy egyik ablakban sincs üveg, lengeti a szél a függönyöket. Nagynéném porcelános vitrinje is betört, féltett porcelán szobrocskái szanaszét szórva, darabokra törve hevertek . 241 ,
a szőnyegen. Az ablaktalan varrószobában viszont érintetlenül állt minden. Még a félig kiivott kávéscsésze és a csikkel teli hamutartó is ott volt, ahol szokott. Bementem a fürdőszobába, megkíséreltem megnyitni a vízcsapot. Ekkor láttam meg az arcomat a tükörben: nem ismertem magamra. Fejemen a sűrű, mocskos lobonc leginkább matracból kitépett kóchoz hasonlított. Vonásaim megkeményedtek, mintha kőből lennék. Közelebb tartottam a lámpát a tükörhöz. A pórusaimban korom ült. Nem jött víz a csapból; se hideg, se meleg. Csak néhány rozsdás vízcsepp. A hálószobában, a bezúzott üvegű ablak mellett kupacban hevert nénikém kedvenc csipkefüggönye. Az ágy csupaszon állt, lepedő, párna, paplan nélkül. Ekkor már szinte őrjöngtem. Visszarohantam a konyhába, és megnéztem, helyén van-e a pincekulcs. Kalapáccsal és csavarhúzóval gyorsan fölfeszítettem a bejárati ajtót. Már csak be kellett lökni. – Sejtem, hol lehetnek – mondtam kifulladva társaimnak. – A pincében! Sehol sincs ágynemű, és a pincekulcsnak lába kelt. Nénikém sokszor mesélte, hogy a háború alatt, amikor bombáztak, óvóhelynek használták a pincét. Lerohantunk a pincébe. Nekirontottam az ajtónak, amely csikorogva kinyílt. A szén és a petróleum szaga a kecskeméti pincebörtönt juttatta eszembe. . 242 ,
Kezdett kimerülni az elemlámpa, alig pislogott. Nagynéném és húgom egy dunyhába burkolózva gubbasztottak a boroshordók között. Az egyik hordón kialudt petróleumlámpa állt. Gyengülő zseblámpám fénye ide-oda cikázott a sötétben, ahogy odaszaladtam hozzájuk. Nénikém fölriadt. Elfeledkeztem a nyakamban lógó géppisztolyról, s amikor lehajoltam, hogy megöleljem őket, bizony eléggé útban volt, ráadásul halálra rémítette szegény nénikémet. Levettem a fegyvert, odaadtam Michelangelónak. – Cica! – hüledezett nénikém. – Édes Jézus, könyörülj rajtam. Cica…! Melléjük térdeltem, úgy öleltem magamhoz őket. Krisztina köhögve ébredt, és nagyon fényes volt a szeme. Rengeteg puszit adott, alig tudta abbahagyni. – Hol a csudában jártál? Hogy tudtál így itt hagyni minket?! A levélkédnek a világon semmi értelme nem volt. Semmi, érted? Nénikém sírt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy elhagytam őket. Püfölte vastag kabátomat, de én csak öleltem úgy is. A testem nem érezte hatvanéves, gyönge kis öklének csapásait, de a szívem annál inkább. Egyszerre csókolgatott, ütött, ahol ért, és zokogott közben. – De most már itt van, nénikém – mondta kedvesen Krisztina. – És soha többé nem megy el. Mondd meg neki, hogy nem mész el többé. . 243 ,
Megmondtam, megígértem, hogy soha többé nem megyek el. – Azért jöttem vissza, hogy veletek maradjak. Mindig veletek fogok maradni. Sajnálom, ha izgultatok miattam. Most már vigyázok rátok, harcolok értetek. Most már csak ti maradtatok nekem. – Azt hiszed, nem tudok a viselt dolgaidról? – korholt nagynéném. Elővett egy köteg újságot, és elém rakta a Népszava nevezetes számát. – Vajda Ilonától kaptam tegnap. Valami forradalmi tanács adja ki. Egyre gyengébben világított a lámpám, de még így is jól láttam a képen saját magamat és Ágnes nővért, amint a lencsébe mosolyogva szorítjuk a fegyverünket. A képaláírás így szólt: „Ifjú szabadságharcosok.” – S még azzal akartál beetetni, hogy hazahozod apádat – folytatta nénikém. – Miközben te, meg ez a nő – itt Ágnes nővérre mutatott –, miközben te, meg ez a nő puskával játszadoztatok, én a húgod lázával küszködtem. Úgyhogy te csak ne ígérgess! Megmutattam az újságot Ágnes nővérnek meg a többieknek. – Csak azt tudnám, mi a fenét mosolyogtok? – kérdezte Michelangelo. – A Corvin-közben készült a kép – mondta Ágnes nővér. – Azt hittük, külföldi újságíró. Olyan helyes volt, és kérte, hogy mosolyogjunk. . 244 ,
Krisztina végre abba tudta hagyni annyi időre a köhögést, hogy kijelentse: híres vagyok. Nagynéném horkantott, és Krisztina homlokára tette a kezét. Aztán megnedvesítette egy zsebkendőt a mellettük álló vödör vízben, és húgom homlokára tette. – Szorítsd oda, kicsim. Ágnes nővér megígérte a nénikémnek, hogy a lehető leghamarabb elhozza a barátnőjét, aki orvos. – De hiszen háború van! – kiáltotta nagynéném. – Nincs háború, nénikém – feleltem. – Vajda Ilona nénitől tudom, hogy a szomszédunk ávós volt, azért lövöldöztek nála. Eléggé szétlőtték az egész utcát. – Ránk lőttek, én mondom neked. Odafönt a lakásban nem biztonságos. – Ezentúl mindenről gondoskodunk, nénikém – jelentettem ki. – Ti gondoskodtok? Ti, és miféle hadsereg? – Ez itt, ni – mutattam barátaimra. Ők pedig megígérték, segítenek rendbe hozni a lakást, hogy biztonságos legyen. Gondoskodnak elegendő élelemről és vízről. És hoznak orvost a kislánynak meg nénikémnek. Nagynéném sóhajtva fölült. Észrevettem, hogy a dunyha alatt még télikabát is van rajta. – Az orvos bizony ránk férne – mondta. – Krisztina szíve rosszul viseli ezt a sok izgalmat. Nekem pedig . 245 ,
elfogyott a nyugtatóm, és figyelmeztetlek, nem sok hiányzik, hogy becsavarodjak. Nincs valakinek véletlenül egy cigarettája? És le lehetne tenni végre azokat a puskákat? Annyira idegesítenek! Csatornapatkány boldogan kínálta cigarettával. Meg is gyújtotta neki, egy másikat mindjárt a szája sarkába tett. – Nyugtatóm ugyan nincs, de van egy kis gyógyszerem – mondta, azzal előhúzta lapos pálinkás üvegét. – Ó, igen, abból is kifogytam – örült meg nénikém. A cigaretta és néhány korty pálinka után sikerült annyira megnyugodnia, hogy engedélyével Michelangelo meg én fölvihettük Krisztinát a lakásba. Csatornapatkány és Ágnes nővér pedig őt magát támogatta föl a lépcsőn. A konyhában ültünk le, mialatt Ágnes nővér és Michelangelo átvitték a matracot meg néhány párnát a hálószobából a varrószobába. Ablaktalan lévén, a varrószoba látszott az egész lakás legbiztonságosabb pontjának. Aztán mindannyian megpihentünk a konyhában. Nagynéném előhozatott velem a kamrából egy petróleumlámpát, amelynek tudomása szerint még működnie kellett. Ahogy meggyújtottam a petróleumlámpát, észrevettem, hogy nagynéném is, húgom is ki van festve. Alaposabban szemügyre vettem Krisztinát. A szája piros volt, arca kékes árnyalatú helyett rózsaszín. Ami nagynénémet illeti, egyáltalán nem sikerült eltalálnia a saját száját. Azt hittem, a zseblámpa fénye torzítja el a vonásait, de . 246 ,
másban volt a hiba: a rúzs egészen rossz helyre került. Így olyan hatást keltett, mintha kettős látásban szenvednék. Megkérdeztem, minek kellett a smink a sötét pincében. – Mégis, mit gondolsz? – méltatlankodott. – Szépek akartunk lenni, amikor holtan ránk találnak. Valami okból Csatornapatkány nagyon mulatságosnak találta ezt. Megrovó tekintetet vetettem rá, mire abbahagyta a nevetést, és a petróleumlámpa búráját leemelve a lángról gyújtotta meg a cigarettát, amely már jó ideje a szája sarkában fityegett. Csatornapatkány és nénikém abban hasonlítottak, hogy egyik cigarettát a másik után szívták, s eregették a füstöt, mint a gyárkémény. – Unokahúga nem mindennapi teremtés, asszonyom – jelentette ki Csatornapatkány. – Igazi harcos. Igazi macska, mindig talpra esik. – Gepárd, nemde bár? Mást sem hallok a húgától. Csatornapatkány szükségesnek látta a kiigazítást: – Kicsit többről van szó. – Csak nem azt akarja mondani, fiatalember, hogy Cica használta is azt a puskát? Hogy nem csak a kép kedvéért fogja? Nem csak a beállítás kedvéért? – Ó, dehogynem, be volt állítva a jelenet – kacsintott rám Csatornapatkány. – De színésznőnek azért nem valami jó. Tetszene csak megkérdezni erről az oroszokat – tette hozzá nénikémnek. – Vagy a váci ávós őröket. . 247 ,
Nagynéném rám meredt. Nagyot szippantott a cigarettájából, majd lassan eresztette kifelé a száján a füstöt, hogy ismét beszívhassa az orrán. – Vagyis valóságos hős… Tudja maga, mi történik Magyarországon a hősökkel? Előbb-utóbb börtönben kötnek ki. Ha az oroszok és az ávósok maradnak hatalmon, tudni fogják, hol keressék: az újság címlapján! – Ha így lesz – nevetett Csatornapatkány –, egész Budapestet hűvösre tehetik. Én nem nevettem. – Miért nem mondod inkább, hogy haragszol, amiért elmentem? – szegeztem a kérdést nénikémnek. – Úgy sokkal becsületesebb, őszintébb lenne. – Most megfogtál. Tényleg harcias vagy. Sajnálom, ha mérgesnek látszom. Betegre aggódtuk magunkat miattad, és természetesen haragszom, a helyemben te is haragudnál. Úgyhogy kénytelen leszel megbocsátani érte. És te? Te hogy nézel ki? Épp, mint a Medúza! Nem érdekelt, hogy nézek ki, s nem érdekelt, hős vagyok-e, vagy börtöntöltelék; most egyedül az érdekelt, hogy fogadják majd apám halálhírét. – Mi baj? – kérdezte nénikém. Nem válaszoltam. – Ne aggódj. A húgod már mindent tud anyátokról. – Ő már a Jóistennel van – mondta Krisztina kedvesen. . 248 ,
– A papát sem tudtam megmenteni – rugaszkodtam neki. – Megpróbáltam, de elkéstem. Egy évvel. – Hogy érted, hogy nem tudtad megmenteni a papát? Ölembe vettem Krisztinát, odanyomtam az arcomat az övéhez. – Krisztina – mondtam. – A papa is a Jóistennel van már. – Akkor a papa a mamával van – vonta le ő a következtetést. – Igen – feleltem, és megpusziltam. Láttam, hogy nénikém hirtelen elsápad, még a smink sem leplezheti. Reszkettek ügyetlenül rúzsozott ajkai. – Elmentünk Vácra, hogy megpróbáljuk kiszabadítani – mondtam, és egy székre ültettem Krisztinát. – De nem volt ott. Az egyik rab mondta, hogy Kecskemétre vitték. Megtaláltuk a börtönt, egy igazi pincebörtönt, de a papát hiába kerestük benne. Már több, mint egy éve meghalt, és senki sem értesített minket. Te sem tudtad, ugye? – Most már sírtam. Nagynéném átkarolta a vállam. – Persze, hogy nem tudtam. Honnan tudhattam volna? Hogyan… hogyan halt meg? – Tüdőgyulladásban – feleltem. – Azért került abba a rettenetes pincebörtönbe, mert nem volt hajlandó Mindszenty bíboros ellen vallani. – Mindszenty ellen? Nem értem – mondta nénikém szipogva. Gyűrött zsebkendőbe fújta az orrát. – Hallottam a . 249 ,
rádióban, hogy politikai foglyokat engednek szabadon, s már kezdtem komolyan venni a búcsúlevélkédet. – Sajnálom, nénikém. Nem akartam fájdalmat okozni sem neked, sem Krisztinának. Nem vagyok hős. Csak nagyon hiányzott az apám, és azt hittem, tehetek érte valamit. De most már tudom, sosem látjuk többé. Krisztina sírva fakadt, és rájött a köhögés. – Nekem is hiányzott. – Nagynéném megszorította a kezemet. – Van róla fogalmad, mennyire bálványoz a húgod? Egyébről sem beszélt, csak mindig Gepárdról. Ha fényképet mutattam rólad, úgy felvidult, el sem hiszed. Te tartod a lelket ebben a kislányban, no meg ebben az öreg szipirtyóban. Krisztina mellére szorított kézzel próbálta kiköhögni magát, de nem sikerült. Nénikém meghallgatta húgom szívverését, és ijesztően gyorsnak találta. A csaphoz szaladtam, hogy megnedvesítsek egy ruhát, s hűvös borogatást tegyünk a mellére, ahogy ilyenkor szoktuk. De nem volt víz. Karomba vettem Krisztinát, úgy vittem át a varrószobába, hogy lefektessem. Párnával kicsit megtámasztottam a hátát, hogy könnyebben lélegezzen. Vele maradtam, és simogattam a karját, hogy megnyugodjon. Nénikém örömmel fedezte föl, hogy maradt még egy nyugtatója. Összetörte a tablettát, belekeverte egy kanálka lekvárba, és bevitte Krisztinának. . 250 ,
– Ugyanígy reagált, sőt, rosszabbul, amikor elmondtam neki az igazságot anyátokról. Szegény kislány, nagyon érzékeny. – Krisztina szájához tartotta a kanalat. – Vedd be szépen, angyalom. – Mamával és papával szeretnék lenni – nyöszörögte Krisztina. – Butaság – mondta nagynéném, és az ajkába harapott, hogy ne sírjon. Iparkodott kiérni a szobából, de nem volt elég fürge. Mielőtt elérte volna az ajtót, kitört belőle a zokogás. – Elég legyen ebből a beszédből! – korholtam Krisztinát. – Temiattad vagyok még mindig életben. Miattad jöttem vissza. Képes lennél teljesen magamra hagyni? Felült, odabújt hozzám. A karomban tartottam, amíg el nem aludt. Ágnes nővér megígérte, hogy másnap elhozza az orvost. Én vagy egy órát töltöttem azzal, hogy rendet csináltam a nappaliban, és visszarakosgattam nénikém csecsebecséit a vitrinbe. A törött darabokat az asztalra, a telefon mellé tettem. A betört ablakokat megpróbáltam a függönnyel betakarni úgy, hogy kétoldalt a falhoz szögeztem, de a hideg szél így is könnyen utat talált a szobába a csipkés anyagon keresztül. Nénikém és húgom azonban békésen aludtak a szűk kis varrószobában. Leszedtem a kanapéról a maradék ülőpárnákat, és magam is bevonultam a varrószobába. Krisztina ágya . 251 ,
mellé feküdtem a földre, paplannal és télikabáttal takaróztam be. Ki voltam merülve, mégsem tudtam aludni. Koromsötétben feküdtünk, nem volt villany. Az elszórt géppuska-ropogás felébresztette Krisztinát. – Gepárd? – suttogta. – Miért lövöldöznek még most is? – Nem tudom. Mindjárt abbahagyják. Tíz perc múlva újabb kérdéssel állt elő Krisztina: – Gepárd, mondd, milyen a mennyország? – Ott mindenki boldog. Ott van Isten, és mindenki, aki szeret, meg akit szeretsz, így a mama meg a papa is. – De te nem leszel ott. – Dehogynem, ott leszek én is. – És a halott katonák? – A jók a mennybe mennek. – Honnan tudod, melyik katona jó, és melyik rossz? – Istennek kell tudni. Most pedig aludj. – Gepárd? – Tessék. – Kinyitnád egy kicsit az ajtót? Félek a sötétben. Fölkeltem, résnyire nyitottam az ajtót. Mindketten tágra nyílt szemmel bámultuk a varrószoba plafonját. – Tudod mit? – mondtam. – Elárulok neked egy titkot, amit senki sem tud: én is félek a sötétben. Addig-addig beszélgettünk, amíg el nem nyomott az álom. Nagy kopácsolásra riadtam fel. Kidörzsöltem az . 252 ,
álmot a szememből, s láttam, hogy nénikém már felkelt; kibotorkáltam a nappaliba, behúztam magam után az ajtót. Csatornapatkány és Michelangelo az ablakok bedeszkázásával voltak elfoglalva. – Hogy jöttetek be? – Beengedett a nénikéd – felelte Michelangelo. – Érzed a kávéillatot? Nem éreztem. – Ágnes nővér már hajnalban itt járt, zsemlét, kenyeret hozott. Maradt egy kevés vaj is. Kicsit sós, de igazi vaj – tájékoztatott Michelangelo. – Mikor ettél utoljára igazi vajat? A helyedben máris rohannék a konyhába, mielőtt az a kicsi is elfogy. Nénikém a dohányfüstös konyhában ült, és hallgatta a rádiót. – Hogy van Krisztina? – kérdezte. – Éjszaka beszélgettünk egy kicsit. Egyszer sem köhögött. – Hála Istennek. – Hadd aludjon. – Ha ugyan tud, ekkora kopácsolás mellett – mondta nénikém. – Ágnes nővér megígérte, hogy még délelőtt elhozza a doktornőt. – Bólintottam. Képtelenség volt nem észrevennem az asztalon álló jókora konzervdobozt, vagyis inkább bödönt. – Mi ez? Vaj? Rengeteg vaj lehet benne. . 253 ,
– A barátaid hozták. Az van ráírva, hogy az Amerikai Egyesült Államok ajándéka. – Azzal megkent néhány szelet kenyeret vajjal, s még kávét is főzött volna, de elfogyott a vizünk. – Jó lesz, ha végre használhatjuk a fürdőszobát – mondta. – Különösen így, hogy ennyi vendégünk van. Szótlanul ettem meg amerikai vajjal megkent kenyeremet. A rádióban éppen Tamási Lajos olvasta föl a versét: „Piros a vér a pesti utcán Munkások, ifjak vére ez…” Valahol egész éjszaka lőttek, jegyeztem meg. – Hallottad volna csak, mi volt itt tegnapelőtt. 1945ben átéltem Budapest ötvenegy napos ostromát, s nyugodtan mondhatom, ez nem maradt el mögötte. Akkor sem jöttek be az amerikaiak, és most sem fognak. Elmeséltem, hogy éppen Balástyán akadtam össze egy osztálytársammal, Pálréti Gusztival, akiről kiderült, hogy Pálréti Imre, egy segítségünkkel Vácról szabadult politikai fogoly unokaöccse. – Guszti szerint a Szabad Európa folyamatosan azt ígérgeti, hogy jönnek az amerikaiak, csak napok kérdése. Mi tudjuk fogni a Szabad Európát? – Próbáld meg, ha sikerül, le a kalappal. Én csak zúgást fogok, valahányszor megpróbálom. Még most is . 254 ,
zavarják az adást. Ha tényleg Nagy Imre van hatalmon, miért nem nyit utat nyugat felé? A rádióhoz léptem, tekergettem a keresőt. Csak zúgás, csipogás, fütyülés hallatszott. Aztán egy elhaló hang, mintha az óceán mélyéről jönne. Egy női hang azt magyarázta, hogy az ENSZ napirendre tűzte a magyar kérdést. – Naná – méltatlankodott nénikém. – De előbb három héten át csak a szuezi válságot fogják tárgyalni. – Az meg mi? – kérdeztem. – Az angolok és a franciák megtámadták a Szuezicsatornát – magyarázta nénikém. – Két hírek között másról sem beszél a Kossuth Rádió. Napok óta csak azt hallgatom, hogy a nyugati hatalmak megtámadtak egy független országot. Akkor az oroszok miért ne tennék ugyanazt itt, nálunk? Ha pedig a kommunisták és ávós kutyáik maradnak hatalmon, végünk van. Aki valaha is fegyvert vett a kezébe, azt üldözni fogják. Talált, gondoltam. Tudtam, rám céloz. Az a hülye kép az újságban, az az oka mindennek. – A parancsnokunk biztos benne, hogy feloszlatják az ÁVH-t. – A parancsnokotok? Hány éves az a parancsnok? – érdeklődött nénikém. – Huszonnégy. – Aha, huszonnégy… Nos, akkor nem is vitatkozom tovább. – Harapott egy kis vajas kenyeret. – Az amerikaiak . 255 ,
küldhetnének mást is, nem csak vajat. Sós, mint a sózott hering. – Nekem ízlik – mondtam. – Még szerencse. A Szabad Európa már alig hallatszott, így ismét a budapesti állomásra hangoltam. Bemondták, hogy negyed óra múlva rendkívüli híradással jelentkeznek. – Hívd ide a barátaidat. Biztosan ők is hallani szeretnék. Bementem Michelangelóért és Csatornapatkányért; azt mondták, hamarosan elkészülnek a deszkázással. – Ha másra nem is jó – mondta Csatornapatkány –, legalább az eső nem esik be! Nagynéném pisszegve figyelmeztetett, hogy kezdődik a hírek. „Itt a Magyar Rádió Kossuth adója. Híreket mondunk. A Belügyminisztérium közleménye szerint hajnalban nyugalom volt az egész országban. Noha elszórt tűzharc itt-ott még előfordult, rajtaütésre vagy fegyveres összecsapásra nem került sor. […] Budapesten repülőgépek érkezését várják, amelyek élelmiszert, vérplazmát, gyógyszert és más segélycsomagokat hoznak külföldről. […] Mint már korábban jelentettük, folyamatban van a szovjet csapatok kivonása Budapestről. A magyar . 256 ,
honvédség, rendőrség, fegyveres munkások és fiatalok gondoskodnak a rend fenntartásáról…” – Ez az! – örvendezett még a szkeptikus Michelangelo is. Csatornapatkány szerint pedig bomba jó híreket hallottunk. – Hála Istennek! – kiáltott föl nagynéném. – El sem tudom hinni. Létezik ez? – Megölelt. – Apád és anyád nem hiába haltak meg! Könnybe lábadt szemmel bólintottam. Mindenki ujjongott. – És gondoljátok csak el – tette hozzá Michelangelo –, hogy ebben nekünk is részünk volt. Gondoljatok csak bele! Minden más lesz, tudom! Sikerült, igenis sikerült! Éljenek a magyarok! Még sosem láttam ilyen izgatottnak. Csatornapatkány előásta a pálinkás flaskáját, jól meghúzta, és körbeadta. Lelkesen ismételte Michelangelo szavait: – Sikerült, megcsináltuk! Nagynéném is nagyot kortyolt az üvegből, és nevetve jegyezte meg: – Vizünk ugyan nincs, de van jó öreg magyar pálinkánk! Soha rosszabb dolgunk ne legyen! Az oroszok tehát kivonulófélben vannak. Ez ám a nagy újság! Boldogok voltunk, és szorítottunk, hogy igaz . 257 ,
legyen a hír. Más magyar városok, például Győr és Miskolc adóit is megpróbáltuk befogni, főleg, mert ezekben a városokban már a szabadságharcosok irányították a rádiót, ezért úgy véltük, megbízhatóbb forrásnak számítanak. A győri szabad rádió adását hangosan, tisztán lehetett fogni: „Az orosz csapatok megkezdték a visszavonulást Budapestről. Felszólítjuk a lakosságot és a szabadságharcosokat, hogy ne támadják meg őket, mert ezzel csak késleltetik a helyzet békés rendeződését.” Megéljeneztük. – Helyes. Most halljuk, mint mond a Szabad Európa – indítványozta nénikém, és utasított, hogy keressem meg ismét az adót. Azonnal úgy is tettem, és ezúttal elmaradt a zúgás. A Szabad Európa megerősítette, hogy a szovjet fegyveres erők a Kreml parancsára megkezdték a kivonulást Budapestről. Ekkor értesültünk arról is, hogy az osztrák-magyar határon nyugat-európai önkéntesek sorakoztak fel, köztük különleges erők és katonai egységek. – Végre, végre! Hála az égnek! – mondta nénikém. – És ez mind igaz! – örvendezett Michelangelo, majd kijelentette, hogy mennie kell. Tankokat kell festenie. . 258 ,
– Vászon helyett – toldotta meg Csatornapatkány. – Magyar címert fest a tankok páncéltornyára. – És merem állítani, hogy gyönyörűen dolgozom! – mondta Michelangelo. – Azért elárulom nektek, hogy egy új festménynek is nekikezdtem, méghozzá vászonra! – Igyunk a piros, fehér, zöldre! – indítványozta Csatornapatkány. Még szédülten örvendeztünk, ünnepeltük a rádióban hallott jó híreket, amikor kopogtattak. Ágnes nővér és orvosi táskájával a kezében Lehoczky Judit doktornő állt a küszöbön. A konyhába vezettem őket, Ágnes nővér bemutatta a doktornőt nagynénémnek. Azért jött, hogy megvizsgálja Krisztinát, nénikém tehát meglepődve tapasztalta, hogy a doktornő ismer minket. Elmagyaráztam, hogy Lehoczky doktornő az Üllői úti klinikán dolgozik, ő kezeli a sebesülteket. – Hallottátok? – kérdeztem Ágnes nővért. – Az oroszok kivonulnak. Nyugatról pedig már úton a segítség. Katonák állnak a magyar határnál. – Mikor hallottátok? – Most. Az előbb mondta be a rádió. – Hála az égnek! – Jó hír – mondta a doktornő –, de más jó hírem is van! Hála a svájciaknak, új gyógyszereket kaptunk. Olyan gyógyszereket, amilyenekről egy hete még álmodni sem mertünk. Egymás után szállnak le a gépek. . 259 ,
Attila, a férjem, és Szilágyi Pali fél napjukat Ferihegyen töltötték, sorban álltak gyógyszerért. Az egész világ a segítségünkre siet. Hadd nézzem, segíthetek-e a kis betegen. Hol van? Hadd lássam. Délig vissza kell érnem a klinikára. El tudja mondani, pontosan mi baj van a kislány szívével? Nénikém elmagyarázta, hogy Krisztina betegen született. Szívbillentyűi nem zárnak rendesen, a jobb és bal kamrát elválasztó falon pedig több lyuk található. Ezért kékes árnyalatú a bőre, és ezért fárad ki igen hamar a legkisebb erőlködéstől is, vagy ha felizgatja magát. – És ki nem izgatja föl magát manapság? – jegyezte meg a doktornő. Nagynéném a varrószobába vezette; én a sarkukban. Krisztina még aludt. Nénikém elmondta, hogy éjszaka adott neki egy kis nyugtatót, annyira rosszul volt. Ilyenkor rettenetes légszomjjal küzd, magyarázta. A doktornő gyengéden fölébresztette Krisztinát. Sztetoszkópjával meghallgatta a szívverését, s közben az óráját nézte. – Százharminc percenként – állapította meg. Aztán a hátát vizsgálta, kérte, hogy köhögjön, majd mindkét karján vérnyomást mért. Végül megkérdezte Krisztinát, hogy érzi magát. – Fáradt vagyok – felelte húgom.
. 260 ,
– Akkor pihenj csak nyugodtan, kicsim – mondta a doktornő. – Talán tudok neked olyat adni, amitől majd jobban érzed magad. Jó? Krisztina mosolygott. Betakartam, szinte azonnal elaludt. Korán volt még, pihennie kellett. A doktornő aztán félrehúzódott nénikémmel és velem, s először is elmondta, amit nagyjából már tudtunk. Jól hallható húgom szívbillentyű-hibája. A billentyűk nem zárnak rendesen. Erős, kopogó hangot hallott, ami azt jelenti, hogy súlyos a baj. Ilyen esetben egyedül a műtét segíthet, ezt a fajta beavatkozást azonban Magyarországon még nem tudják elvégezni. – Nincs meg hozzá a technológiánk – magyarázta. – Nyugtatókkal el tudjuk érni, hogy jobb legyen a közérzete, de ez minden. Azért valami vigasztalót is mondhatok. Erősebb a szíve, mint hinné az ember a tünetek alapján. Nyugalmi állapotban is gyors a szívverése, de a pulzus erős és stabil. Ez nagyon jó jel. Hoztam magammal egy új svájci szívgyógyszert. Nemrég olvastam róla egy keletnémet orvosi lapban. Lelassítja a szívet, így kisebb lesz az oxigénigénye. Szeretném kipróbálni. Lássuk, leviszi-e Krisztina pulzusát. Ha igen, akkor több mozgást fog bírni. Ugyanakkor félek, ez csak rövid távú megoldás lehet. Előbb-utóbb meg kell operálni. A lyukak a kamrákat elválasztó falon idővel csak nőni fognak. Csak késleltetni
. 261 ,
tudjuk a folyamatot. Adjunk be neki most egy adagot, s egy óra múlva meglátjuk, hatott-e. – Cica, légy szíves, hozz egy pohár vizet Krisztinának – mondta nénikém. – De hisz tudod, hogy nincs vizünk… A doktornő megrémült. Minden baja tetejébe még a kiszáradás is fenyegeti Krisztinát? – Mióta nincs vizük? – Két napja. A doktornő megígérte, hogy amint beér a klinikára, küld nekünk néhány palack vizet. Egyelőre Krisztina lekvárral is beveheti a gyógyszert, úgy nem olyan keserű. Egy kanál lekvárral beadtam Krisztinának az új orvosságot. Egy óra múlva a doktornő megmérte a pulzusát, csodálatos eredménnyel: percenként csak százat vert a szíve. Most akár mozoghat is egy kicsit, mondta a doktornő. Ne vigye túlzásba, de egy kis mozgás jót tehet. – Most, hogy feloldották a kijárási tilalmat, lehetne egyet sétálni vele a parkban – javasolta. Vajon elviheti-e a templomba, kérdezte nénikém. – Milyen messze van a templom? – Két-három saroknyira. – Nyugodtan – mondta Lehoczky doktornő. – Ha elfárad, álljanak meg egy kicsit, pihenjenek, s mérjék a pulzusát. Ha százhúsz fölé emelkedik, azt jelenti, . 262 ,
megerőltette magát. Egyébként azonban csak jót tesz a szívének, ha mozog egy kicsit. Főzzek kávét, és hozzak néhány zsömlét, rendelkezett nénikém. – És remek amerikai vajunk van – tette hozzá. – Csak vizünk nincs – emlékeztettem ismét. – Jó, jó, akkor csinálj valami mást, akármit…! Tudtam, mire megy ki a játék; nénikém azt akarja, hogy menjek ki a szobából, egyedül akar maradni a doktornővel. El is indultam a konyha felé, de félúton megálltam hallgatózni. – Hadd kérdezzek valamit – kezdte nénikém. – Kérem, őszintén mondja meg a véleményét. Több kardiológushoz is elvittük, az anyja meg én, s szinte mindegyik azt mondta, nem élhet két-három évnél többet. Ezzel az új gyógyszerrel is ilyen sötétek a kilátásai? – Műtét nélkül sajnos nem sok esélye van – felelte sóhajtva a doktornő. – Még az új gyógyszerrel sem. Ha más világ jön ezután, talán utazhatnak majd a magyarok, és akkor el lehet vinni külföldre, ahol meg tudják műteni. Nem fogok elfeledkezni róla. – Köszönöm, doktornő – mondta nagynéném. – Mennyivel tartozom? Cica, kérlek! – kiabálta, hisz elvileg a konyhában tartózkodtam. – Hozd ide a táskámat, légy szíves! – Bosszantóan udvarias tudott lenni olyanok előtt, akikre jó benyomást akart tenni. . 263 ,
– Ó, nem kérek semmit. Itt hagyok egy dobozzal az új orvosságból. Ráírtam, hogyan kell szedni: reggel egy szemet, vízzel. – Köszönöm. Nagyon kedves. Régóta tudtam, hogy reménytelenül beteg a testvérem. Anyám és nagynéném szívspecialisták sokaságát látogatták végig Krisztinával, hátha mutatkozik egy kis reménysugár. De egészen máig nem mutatkozott. Lehoczky doktornőnek azonban igaza lehet. Ha megnyílik az országhatár, talán elvihetjük Krisztinát valahová külföldre, ahol el tudják végezni rajta az életmentő műtétet. Köszönöm, Istenem. – Cica, nálad van a táskám? Kisiettem a konyhába a táskáért. Még szerencse, hogy a doktornő semmit sem volt hajlandó elfogadni, ugyanis néhány filléren kívül csak egy ollót találtam nagynéném táskájában, amit valami oknál fogva mindig magánál hordott. Lehoczky doktornő nem maradhatott tovább, hiába kínáltuk vajas kenyérrel: sietnie kellett vissza az Üllői úti klinikára. Még mindig érkeztek sebesültek. Ágnes nővérnek is mennie kellett; egy bizonyos bíborost kell meglátogatnia, mondta. Ha minden a tervek szerint alakul, a bíboros holnap már Úri utcai rezidenciáján lesz. Nagy nap lesz a holnapi. A másnap számunkra is nagy napnak bizonyult. . 264 ,
8 Nem volt vasárnap, október utolsó napja szerdára esett, de mi legjobb vasárnapi ruhánkban, vagy ami annak nevezhető, indultunk a templomba. Apám kedvenc templomába igyekeztünk, amit manapság „egyetemi” templomnak hívnak, bár más neve is volt azelőtt, például az, hogy Szeplőtelen Fogantatás. Gyertyát akartunk gyújtani a papáért és a mamáért. A kommunizmus alatt hivatalosan nem lehetett misézni, a kormányzat feloszlatta a szerzetesrendeket, és a katolikus iskolák többségét is betiltották. Kíváncsi voltam, Ágnes nővér visszamegy-e apácának, ha újra működhetnek a rendek. Mosolyognom kellett, ahogy belegondoltam. Nehéz volt loboncos, szőke hajú bajtársnőmet elképzelni, amint kiáll egy iskolai osztály elé, vagy a sötét kolostorban egész nap üdvözlégyeket mormol. A rádió szerint Mindszenty bíborost valóban kiszabadították a szabadságharcosok, és páncélozott harckocsiban, tankkísérettel szállították budai rezidenciájára. Ágnes nővér miatt is örültem neki, és sokért nem adtam volna, ha én is részt vehetek az akcióban. Nagynéném Ágnes nővérről faggatott, s én elmondtam, amit tudtam. Ágnes nővér nem szeretett magáról beszélni, Csatornapatkány azonban úgy összebarátkozott vele, hogy apránként kiszedte belőle, majd . 265 ,
kikotyogta a nővér életének történetét. Így tudtam meg, hogy Ágnes nővér apja nagy tekintélyű köztisztviselő volt az ország egyik legnagyobb katolikus iskolájában. Tehát nem véletlenül tartóztatták le, és zárták börtönbe azzal a hamis váddal, hogy megölt egy orosz katonát, holott mindenki tudta, hogy a katona öngyilkos lett. Ágnes nővér apját később kivégezték Szibériában. A koholt vád jó ürügy volt a kommunistáknak, hogy bezárják a katolikus iskolákat. A háború alatt azonban még ennél is szörnyűségesebb történt Ágnes nővérrel. Egy bensőséges pillanatban ezt velem is megosztotta. Egy orosz katona a szeme láttára megerőszakolta, majd megölte az édesanyját. Aztán megerőszakolta őt is. Annyi idős volt akkor, mint most én. Nem sokkal később lépett be a Szent Szív Társaságba. Alig egy évvel azután, hogy fogadalmat tett, a kommunisták feloszlatták az apácarendet. Sok fájdalom érte szegényt. Egy férfinak is sok lett volna, mégsem panaszkodott soha; a szenvedés megkeményítette. Mindannyian szerettük a kedves beszédű volt apácát. Hála neki és Lehoczky doktornőnek, Krisztina sokkal jobban érezte magát, és literszám állt otthon a víz. Annyi vizünk volt, hogy Krisztina kedvére ihatott, sőt, mosakodásra és vécéöblítésre is futotta belőle. Nénikém úgy felöltöztetett minket, mintha legalábbis húsvéti misére mennénk. Talált nekem egy kalapot, Krisztinának . 266 ,
pedig egy barna svájci sapkát, amire helyes kis sárgásfehér virágot varrt. Nagyon jól ment a barna télikabátjához. Én gyapjúszoknyát, vastag pulóvert vettem föl, és kitisztítottam a tornacipőmet. Nénikém megvétózta a tornacipőt, és kierőszakolta, hogy egyik kivágott félcipőjét húzzam föl. Azt mondta, ha ő képes belebújni a reumás lábával, akkor én is képes leszek. Krisztina fel volt dobva, mégis csak kilencvenes pulzussal indult útnak. Az ő mércéjével ez jótékonyan lassúnak számított. Miután elgyalogoltunk a következő sarokig, ismét megmértem a pulzusát a kereszteződésben, ahol egyébként rengeteg fegyvert cipelő szabadságharcost láttunk. Százat mértem, ami még mindig jó volt. Vidám diákokkal megrakott magyar tank zakatolt el mellettünk. Integettek. A sok izgalomtól Krisztinának már kapkodnia kellett volna a levegőt, de most nem volt légszomja. Mosolygott, és visszaintegetett a diákoknak. Viszonylag szűk, védett helyen bújt meg a barokk templom, mégis rengeteg golyó talált el hozzá. Az ódon rózsaablakot szétlőtték, még a stukkódísz is lehullott körülötte. A járdán kupacokba gyűjtve állt a törmelék. A templommal pontosan szemben álló négyemeletes épületben működött egykor a tiszti klub és a kaszinó. Most csak Kaszinónak hívták. Többek között ebbe az épületbe hozatott át Bajusz jelentősebb fegyver- és . 267 ,
lőszerkészletet, hogy ne legyen minden egy helyen, például a Kilián laktanyában. Okos gondolatnak tartottam. A törmeléket kerülgetve értük el a templom vaskos fakapuját, amely a járda szintjéről nyílt, és most tárvanyitva állt. Bementünk a félhomályba, s vártuk, hogy szemünk megszokja az ólomüveg ablakok golyó ütötte sebein becsorgó fényt. Egy lélek sem volt odabent. Odamentünk a szép, faragott faoltárhoz, letérdeltünk. Nagynéném két gyertyát vett elő a kézitáskájából, egyet a mamának, egyet a papának. Krisztina gyújtotta meg az egyiket, én a másikat. Az imbolygó gyertyalángot nézve imát mondtunk anyánkért és apánkért, kérve Istent, hogy legyen könyörületes hozzájuk – és hozzánk. Nénikém rózsafüzért vett elő, és botjára támaszkodva fölállt. Odasúgta, hogy üljünk le, majd odabicegett az oldalsó oltárhoz, és letérdelt Szűz Mária szobra elé. Az első padsorban ültünk. Ugyanott ültünk akkor is, amikor egyszer-egyszer elkísértük apánkat. Krisztina valószínűleg nem emlékezett rá, akkor még nagyon kicsi volt. Imádkoztam: kértem Istent, mutasson utat, mert bizony nem nagyon tudtam, mihez kezdjek az életemmel. Tudtam, hogy gondoskodnom kell a húgomról és a nagynénémről, csak épp fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Nénikém azt szerette volna, ha befejezem az iskolát, és közben megtanulok varrni. Remélte, . 268 ,
hogy az országban bekövetkező változások kedveznek majd a kisvállalkozásoknak. Megtanít hát varrni, hogy később saját varrószalont nyithassak. Nem mertem volna megesküdni rá, hogy feltalálom majd magam, mint varrószalon-vezető… de a tanuláshoz nagy kedvet éreztem. Megköszöntem Istennek nénikémet és húgomat. Csodát is kértem Tőle: azt, hogy legyen mód megműteni Krisztinát, hiszen az élete múlik rajta. Megköszöntem az Úrnak az országban történteket, s hálát adtam, hogy megáldotta népünket a szabadság ígéretével. Kértem, hogy fogadja szívébe elesett bajtársaim lelkét. Nénikém befejezte az imádkozást, keresztet vetett, és nyögdécselve felállt. Ekkor hirtelen lövöldözés tört ki a templom előtt. Fülsiketítő géppuskatűz. Lebukni gyorsan, ordítottam. A padsorba hasaltunk, nénikém rémült tekintettel kúszott oda hozzánk. Krisztina zihált, kapkodta a levegőt. Nénikém szorosan magához ölelte. Javasoltam, hogy adjunk be neki még egy fél tablettát. Kikukucskáltam a padsorból. A nyitott templomkapu előtt, a macskakövön valósággal pattogtak a golyók. Aztán láttam, hogy egy csatornaakna fedele lassan megemelkedik. Géppuskás férfi ugrott ki belőle. Fémes koppanással csapódtak a golyók a csatornafedélbe. Találat érte a férfit, összerogyott. Kúszni kezdett a templom felé, de újra eltalálták. Csak ekkor vettem észre, hogy valami fehér van a fülén. Jóságos ég! Hiszen ez Csatornapatkány! . 269 ,
Nem gondolkoztam; kiugrottam a padsorból, és rohantam a kapuhoz. Fejem fölött süvítettek a golyók. Berángattam Csatornapatkányt meg a puskáját a templomba, és becsuktam a templomkaput. Kabátja, inge csupa vér volt. Gyorsan, szaggatottan beszélt. Az ÁVH körülzárta a Kaszinót, csapdába ejtve az odabent tartózkodó Michelangelót és vagy száz társát, meg a több tonnányi lőszert. – Egy hosszú gyújtózsinórt vezettek át a csatornán az alagsorba – mondta összeszorított foggal. – Meg kell állítanod őket. El kell vágnod a kábelt! – Nénikém! – kiabáltam. – Add ide az ollót a táskádból! Nagynéném sietve hozta. Ki akartam venni a kezéből, de azt mondta, majd ő. Gyorsan levágta Csatornapatkányról az inget, az meg csak hajtogatta, hogy ne foglalkozzunk most vele. Menjek már! Bordái között és egyik vállán hatolt be egy-egy golyó. Valahogy bekötöztük. Felkaptam Csatornapatkány géppuskáját, és nagynéném szemébe néztem. – Menj, és tedd a dolgod, Isten legyen veled! – mondta nagynéném. – Gepárd! – szólt utánam Krisztina. – Vidd magaddal Csatornapatkány elemlámpáját. Lecsatoltam az övet Csatornapatkány derekáról, lámpástul, mindenestül, és áttettem a magaméra. Beledugtam az ollót, lerúgtam a cipőmet, és őrült iramban megcéloztam a csatornát. . 270 ,
Mintha vezényszóra tennék, a tetőn elhelyezkedő ávós orvlövészek azonnal akcióba lendültek. Beugrottam a sötét lyukba, és meggyújtottam az elemlámpát. Dermesztően hideg volt a bokáig érő víz, lábujjaim közé nyálkás iszap szivárgott. Odafönt szilaj tűzpárbaj kezdődött, majd csikorogva megállt egy teherautó, nem messze tőlem. „Ávósok a tetőn!”, ordítozták. A Kaszinó alagsorába vezető csatornajárat aljára irányítottam a lámpa fényét. Olyan szag volt, mint Pálrétiék budijában. Visító állatkák rohantak fejvesztve előlem. Semmit sem láttam, ami gyutacsra, gyújtózsinórra vagy kábelre emlékeztetett volna. Hangokat hallottam. Nem egyet, hanem kettőt. Nem fölülről, hanem a csatornából. Eloltottam az elemlámpát, lekuporodtam, füleltem. A hangok csatornában fogva tartott rabokról beszéltek. Valamilyen tér alatt. Aztán megláttam a fényt a távolban. Közeledtek, és közben beszéltek. Fogalmam sem volt, kik lehetnek, de tudtam, még sokkal közelebb kell kerülniük, hogy lámpájuk fénye elérjen. Most már tisztán hallottam az egyik férfi hangját: – És ha a felkelők meghallják a kiabálásukat? Képesek kiásni őket. – Ugyan már! – felelte a másik. – Egy olyan forgalmas helyen, mint a Köztársaság tér? Felkelők?! Csak az ávósok neveznek így minket. Ezzel elárulták magukat. Döntenem kellett. Vagy rájuk . 271 ,
lövök, amivel saját életemet és a Kaszinóban rekedt száz szabadságharcos életét is kockáztatom, vagy meg kell találnom a kábelt. Azonnal! Tíz körömmel kapartam a csatorna fenekét, mint valami állat. A mocsokban aztán kitapintottam valamit. Épp olyan volt, mint egy gumival szigetelt elektromos vezeték. Két kézzel, tiszta erőből kellett szorítanom az olló két szárát, mire a két pengének sikerült végre átvágni a szigetelést és magát a kábelt. Ekkor talált rám lámpájuk fénye. Szó nélkül rántottak pisztolyt, s lőttek. Rövid sorozattal válaszoltam. Kialudt a lámpájuk. Hallottam, ahogy csizmájuk futás közben fölveri a vizet. Fülsiketítő robbanás. A nagy erejű légáram törmeléket szállított magával. Beomlott fölöttem a csatorna, betemetett kővel. Elájultam. Amikor föleszméltem, halálos csönd volt, aztán saját nyöszörgésemet hallottam. Valaki a nevemet kiabálta. Távoli, gyönge hang: – Gepárd! Gepárd! Hallasz? – Puska dörrent, mintha öt emelettel följebb dörrent volna. – Hallod a lövést, Gepárd? – Itt vagyok – kiabáltam. Valami hosszú, síkos izé kúszott a hajamba. Megfogtam, a vízbe hajítottam. Mi lehetett az? – Errefelé áss – hallottam aztán, talán egy perc múlva. Még mindig tompa volt a hang, de közelebbről hallatszott. – Jól vagy? Én vagyok az, Szilágyi Pali! Megsérültél? . 272 ,
– Nincs semmi baj – kiabáltam vissza. Sokat kellett ásniuk, mire kiástak. A kábel egyik vége még mindig a kezemben volt, amikor hordágyra tettek, és fölvittek. Pali mellettem állt, tömeg vett körül. – Hogy robbanhatott föl? – kérdeztem. – Hiszen elvágtam a vezetéket. Mi történt? – Nem ismerem a dinamitot. Annyit tudok, amenynyit hallottam. Azt mondták, csak az egyik robbant föl – mondta Pali. – Sokkal rosszabb is történhetett volna. Három embert veszítettünk, Michelangelo barátod súlyosan megsebesült. Téged akar látni. Szintén Palitól tudtam meg, hogy nénikém és Krisztina kórházba vitték Csatornapatkányt. Velük nincs komolyabb baj. Csatornapatkányon úgy hatoltak át a golyók, hogy nem érintettek fontos szervet. Nénikémnek nagyon magas volt a vérnyomása, de kapott gyógyszert. Holnap valószínűleg kiengedik a kórházból. Krisztina jól van. Most Michelangelo miatt aggódik mindenki. – Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdeztem. – Körülbelül két óra hosszat – felelte Pali. – Két óra hosszat?! Michelangelo is ugyanott van? Az Üllői úti klinikán? Pali szomorúan rázta a fejét. – Nem, ő most is a Kaszinóban van. Nem tudjuk megmozdítani. Beomlott a mennyezet. Ráesett egy gerenda, és a tetejébe több tonna beton. Nem érzi a lábait. Lehoczky doktornő mellette . 273 ,
van. Azt mondja, ha megmozdítjuk, összeomlik a vérnyomása, és azonnal meghal. Oda kell mennem, most rögtön. Ahogy fölálltam, erősen megszédültem. – Biztos, hogy tudsz járni? – kérdezte Pali. – Vigyél Michelangelóhoz – mondtam, és összeszedtem magam. Átázva, nyálkás mocsokkal borítva indultam Pali után a Kaszinóba. Kívülről nem látszott rajta semmi különös. Belülről már más volt a helyzet. Az előcsarnokot mintha szétbombázták volna. A plafon egy része hiányzott, be lehetett látni a fölötte lévő szintre, ahol egy szál dróton díszes üvegcsillár hintázott. Térdig érő kőtörmeléken gázoltunk át Lehoczky doktornőhöz. Férje, Attila is ott volt. – Megjött Gepárd – mondta a doktornő Michelangelónak, ahogy odaértünk. A hatalmas gerenda mintha kettévágta volna Michelangelót. Deréktól lefelé teljesen be volt temetve, és fürdött a verejtékben. Nagyon nehezen beszélt. Fontos mondanivalója van számomra, mondta. Fogtam a kezét; küszködött a szavakkal. – Nincs senkim – mondta. – Anyám, apám meghalt a táborban. A nővérem túlélte. Miamiban, Amerikában él. Gyakran… jaj… sűrűn ír, de én olyan buta vagyok. Aligalig válaszolok. Apád hozta mindig a leveleit. Írnál… . 274 ,
írnál neki, s elmondanád? Minek írjon, ha már úgyis fölösleges…? Nincs semmim… csak a festményeim. A lakásomban vannak, legyen mind a tiéd. Te vagy Gepárd – megpróbált nevetni, de nem volt ereje hozzá. Frissen növesztett kecskeszakállán végigcsorgott az izzadság. Elhallgatott, megnyalta száraz ajkait. Vizet kértem, és tartottam a fejét, ahogy kortyolt belőle. Csikorgatta a fogát, és csukott szemmel, erőlködve préselte ki magából a szavakat: – Emlékszel arra az iskolai rajzra, amit neked csináltam? Ugye azért nem volt olyan nagyon rossz? – kérdezte utolsó leheletével. Többet nem szólt. Néhány pillanattal később már nem élt. Letaglózott ez a gyors halál. Miért éppen most kellett meghalnia? Amikor biztató a helyzet, és épp kezd beérni, amiért harcoltunk. Ez nem igazságos…! Sírtam, megsirattam Michelangelót.. Nyafogós művészlélekből egyik pillanatról a másikra lett igazi harcos, őszintén megszerettem. Azt mondta, én tettem harcossá, de én mást sejtettem. Michelangelo szégyellte hangoztatni, hogy szereti a hazáját. Csakis ezért halt meg. A Lehoczky házaspár ezután bevitt az Üllői úti klinikára a nénikémhez és a húgomhoz. A klinikára érve meglepetten láttam, hogy Csatornapatkány a lépcsőn ül, és cigarettázik. Vállától a derekáig be volt kötözve, de ott ült, és fújta a füstöt. . 275 ,
– Nem ágyban volna inkább a helye? – kérdeztem Lehoczky doktornőt. – Nincs szabad ágy – felelte. – Hála Istennek, élsz! – mondta Csatornapatkány köszönés helyett, amikor megpillantott. Odamentem, megöleltem. – Aúúú – jajdult föl. – Ez fájt. Meghalt Michelangelo, mondtam. Először nem szólt semmit. Fölnézett az égre, aztán lehajtotta a fejét. Sosem tetszett neki a Kaszinó, mondta fejcsóválva, túl sokan tudták, hogy fegyverraktárat csinálunk belőle. – Istenem. Michelangelo…? Ugye tudod, hogy minden tankra és 84 mm-es lövegre, amit a keze közé kapott, ráfestette a magyar címert? Segített nekem körbeaknázni a Kaszinót. Ó, de borzalmas. De borzalmas ez az egész. – Pedig elvágtam azt a rohadt kábelt – sírtam. – Tudom, hogy elvágtad. Ha az összes töltet felrobbant volna, a levegőbe röpült volna a Kaszinó, és mindenki, aki benne van. – De miért éppen Michelangelónak kellett meghalnia? – Nem tudom. Te mindent megtettél. Jól csináltad. – Nem tudom – feleltem. – Lent a csatornában, mielőtt elvágtam a kábelt, és bekövetkezett a robbanás, kihallgattam két férfi beszélgetését. Valami olyasmit . 276 ,
mondtak, hogy foglyokat tartanak a Köztársaság tér alatti csatornarendszerben. Észrevettek, lőttünk egymásra. Nem tudom, mi történt, annyira sötét volt, de azt hiszem, én voltam a jobb. Aztán a robbanás. Pedig elvágtam a kábelt. Palinak meg is mutattam. – Tudom, hogy elvágtad. Tudom – mondta Csatornapatkány, és vigasztalón megveregette a hátamat. Elbúcsúztunk. A klinikán megmosakodtam. Lehoczky doktornő minden esetre megvizsgált, nem esett-e bajom. Néhány horzsolástól eltekintve semmit sem talált. Lábikrámon szépen gyógyult a seb. Nem fertőződtek el az öltések. – Szerencsés vagy – mondta a doktornő. Elmondtam neki, hogy amikor elkezdődött a lövöldözés, beadtam Krisztinának még egy fél tablettát. Attól féltem, kikapok érte, de a doktornő azt mondta, ezzel valószínűleg megmentettem a húgom életét. Ágnes nővér lépett be. Menjek, nézzem meg a családomat. A családomat: tetszett a megfogalmazás. Most ők voltak a családom. Felöltöttem, ami megmaradt legjobb vasárnapi öltözékemből, és mentem. Nagyon örültek nekem, és nagynéném ezúttal nem püfölt az öklével. Krisztina pedig, ahhoz képest, hogy mi mindenen ment keresztül, egész jól nézett ki. A doktornő azt mondta, Ágnes nővér most már mindannyiunkat hazavihet. . 277 ,
Ágnes nővér odakint gyászolta Michelangelót Csatornapatkánnyal. – Nem lesz még egy Michelangelo – mondta Ágnes nővér. – Egyedi volt, különleges. Nagyon fog hiányozni nekem. Mindannyiunknak. – Néha kihozott a sodromból – mondtam –, de jobb barátot kívánni sem lehet. Úgy vigyázott rám, mint a húgára. Mégis az volt benne a legklasszabb, hogy egyenrangúként kezelt. Nem fölényeskedett. Ágnes nővér elmesélte Mindszenty bíboros kiszabadítását, amire hajnalban került sor. Szerencséje volt a fegyveres szabadító csapatnak. Amikor az őrök meglátták a Felsőpetényre érkező magyar páncélost és tankot, semmi ellenállást nem tanúsítottak. – Egyetlen lövés sem dördült el – mondta Ágnes nővér. – A bíboros hihetetlenül bátor ember. Ő volt az utolsó politikai fogoly, akit kiszabadítottak. Amikor meglátott minket, azt mondta: „Jó magyarok vagytok.” Volt apácaként szerencsémre válthattam vele néhány szót, mielőtt beültették a páncélosba. Mindjárt meghívott Úri utcai rezidenciájára, ahol aztán hosszan beszélgettünk. Szóba került édesapád is. Mindszentyt hosszan kínozták az Andrássy úton. Azt a vallomást akarták kicsikarni belőle, hogy együttműködött az amerikaiakkal. Semmi alapja nem volt a vádnak azon kívül, hogy egyszer . 278 ,
fölkeresett egy átutazóban nálunk járó amerikai kardiológust. Kiderült, hogy a szívének semmi baja, panaszait a pajzsmirigy okozza. A bíboros nem írta alá a hamis vallomást. Akkor azt mondták, van tanújuk. Édesapád a bíboroséval szomszédos cellában raboskodott, a bíboros név szerint említette: Barna László. Amikor vallatói megvonták tőle a kenyeret, hogy ne misézhessen a cellájában, édesapád odaadta neki a sajátját. Csakhogy rajtakapták. Innentől fogva azzal vádolták, hogy ő is részt vett az összeesküvésben. Minden másnap mindkettőjüket megverték gumibottal. Azt akarták, hogy édesapád tanúskodjon Mindszenty bíboros ellen. De ő nem volt hajlandó. Közben megérkeztünk a házunk elé, de nem szálltunk ki; Ágnes nővérnek még volt mesélni valója. – Végül a bíboros kényszer hatására mégis aláírta a vallomást, de a neve után odatette a C.F. rövidítést. Amikor megkérdezték, mit jelent, a bíboros azt felelte, a Cardinalis Foraneus rövidítése, ami annyit tesz, hogy „bíboros és tartományfőnök”. Később, amikor édesapád érdeklődött a hamis vallomást aláírásának körülményei felől, a bíboros elmagyarázta, hogy a rövidítés igazából azt jelenti: coactus feci, vagyis „kényszer hatására tettem”. Édesapád nem csak tanúskodni nem volt hajlandó a bíboros ellen, hanem azt az ígéretét is megtartotta, hogy mindez titokban marad. Nem tudtak kiverni belőle . 279 ,
semmit. Vácról újra meg újra bevitték az Andrássy útra, de édesapád nem tört meg. Végül megunták, s akkor küldték el a kecskeméti börtönbe meghalni. Krisztina kezdett fáradni. – Álmos vagy, ugye, szegénykém? – mondta Ágnes nővér. – Most már csak egy fontos dolgot hadd mondjak el, nehogy elfelejtsem. Meséltem a bíborosnak Krisztináról. Azt mondta, az az amerikai orvos, aki megállapította nála a pajzsmirigy-túlműködést, híres kardiológus. Megadta a nevét, címét, mindjárt megtalálom a papírt, amire fölírta. Azt mondta, nyugodtan hivatkozhattok rá, mondjátok, hogy a magyar bíboros küldött. Segíteni fog Krisztinán. – Ágnes nővér a kezembe nyomott egy darab papírt, aztán meggyújtotta a lámpát az utasfülkében, hogy el tudjam olvasni. Angolul volt az egész: John Kralik, M.D. The Cleveland Clinic Cleveland, Ohio U.S.A. Nénikém megkérdezte Ágnes nővért, följön-e hozzánk, de ő jobbnak látta visszamenni, hogy vigyázzon a magára nézve közismerten felelőtlen Csatornapatkányra. És Michelangelóért is imádkozni akart. Hisz igaz barát volt, Isten nyugosztalja. . 280 ,
Mielőtt elhajtott, Ágnes nővér felhívta a figyelmünket, hogy másnap tartsuk bekacsolva a rádiót, mert Mindszenty bíboros beszédet mond. Fáradt voltam, mint mindannyian. A lift nem járt. Nyakamba ültettem Krisztinát, úgy másztunk föl az emeletre. Nagyon fájt a lábam, megrándulhatott, amikor rám omlott a csatornaboltozat. Nénikémet is kértem, óvatosan lépegessen. Tudtam, hogy fáj a térde, nyilván megütötte magát, amikor elesett a templomban, még ha nem mondta is. A lakásba érve azonnal lefeküdtünk. Majd holnap. Lerogytam, most is Krisztina ágya mellé, a padlóra fektetett a párnáimra. A bedeszkázott ablakok miatt sötétebb volt a szokásosnál. Hallgattam Krisztina szuszogását. Negyed óra telt el így. – Gepárd? – szólalt meg ekkor a húgom. – A papa ugye nagyon bátor ember volt? – Igen, az volt. – Szerintem te is bátor vagy. – Kedves, hogy így gondolod. De most inkább aludj. Nem vagy fáradt? Nem válaszolt. De újabb negyed óra múlva újabb kérdéssel állt elő: – Gepárd? És én, én bátor vagyok? – Nagyon bátor vagy. – De hiszen félek a sötétben. És félek a műtéttől. . 281 ,
– A bátorság mást jelent. Az a bátor, aki harcolni tud valamiért, amiben hisz. – Mint Michelangelo? – Igen, mint Michelangelo. – Michelangelo nagyon szeretett téged. – Én is nagyon szerettem őt. – Hány éves volt? – Nem tudom. Azt hiszem, huszonkettő. – De te csak tizennégy vagy. – Na és? – Hát, nem is tudom. – Olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. – Bárcsak lenne bátyám. – Van nővéred. – Szeretlek, Gepárd. – Én is szeretlek, Kriszti. Későre járt, mindketten fáradtak voltunk. Sőt, én rettenetesen ki voltam merülve. Michelangelo váratlan halála nyomott, mint valami nehéz súly. Rövid idő alatt sok közös kalandon mentünk át. A bátyám volt ő, nem létező bátyám helyett. Én pedig a húga, aki sosem volt. Nem értettem, miért nem válaszolt a nővére leveleire, ez valahogy nem vallott rá. De hát, ha belegondolok, még csak egy hete ismertem igazán. Annyi minden történt egy hét alatt. Élet, halál. Főleg halál. Michelangelo halála miatt furcsa űrt éreztem . 282 ,
magamban, ami meglepett. Mintha nélküle kevésbé vidám hely lenne a világ, mintha unalmassá vált volna minden. Bántam már, hogy mint művészt nem vettem komolyabban. El is határoztam, hogy másnap lemegyek a lakásába, és megkeresem a rajzot, amit nekem készített. Azt, ami akkor nem tetszett. Újra meg akartam nézni. Ideges voltam, sehogy sem tudtam lehajtani a fejem, és aludni. Felültem, néztem Krisztit, ahogy alszik. Más életet kívántam neki, azt, hogy legyen egészséges és boldog. Csodát kértem Istentől. Ne kelljen a húgomnak meghalnia. Délelőtt tizenegyig tartott átforgolódott, nyugtalan álmom; a rádió halk hangjára ébredtem. Felöltöztem, bebújtam a tornacipőmbe, és kimentem a konyhába. Nénikém fújta a füstöt, és rádiót hallgatott. Azt mondta, csupa új bemondó beszél. Most már a forradalmi tanács kezében volt a rádió, nem a kommunistákéban. Megerősítették az orosz csapatok kivonását. Lassanként visszatért az élet a rendes kerékvágásba. A rádió bejelentette, hogy újra kinyitnak a budapesti üzletek. Az emberek újrakezdik a munkát. Arról beszélgettünk, amit előző nap Ágnes nővértől hallottunk. – Apád nem mindennapi ember volt – jelentette ki nénikém. – A többség szíves-örömest elárulja az . 283 ,
embertársát, ha ezáltal ő maga előnyhöz jut. Apád azonban következetes volt, és ragaszkodott a barátaihoz. Akárcsak valaki, akit nagyon jól ismerek. – Mosolyogva nézett rám. – Az alma nem esik messze a fájától – mondta. – Erős lány vagy, Gepárd, és ez nagyon jó. – Remélem – feleltem, s közben valami ennivalót is kerestem magamnak. – Bemondták, mikor fog beszélni a bíboros? Nénikém azt mondta, dél körül. Szívesen ittam volna egy teát. – Kifogytunk a kávéból is – mondta nénikém. – Tudod, mire gondoltam? Leugorhatnál a presszóba, hátha nyitva van. Hoznál egy kakaót, meginnátok ketten Krisztinával. A konyhapulton találsz egy kis aprót. Nem állunk valami jól anyagilag. Sőt, ha őszinte akarok lenni – tette hozzá –, az utóbbi napokban nem volt valami nagy forgalmam… De akkor is úgy gondolom, megérdemelsz valami finomat. Nagyon büszke vagyok rád. Apád is nagyon büszke lenne. Megköszöntem, hogy ezt mondja. Jó érzés volt. – És te mit szeretnél? Neked mit hozzak? – kérdeztem. – Egy dupla feketét. Lefelé menet megálltam Michelangelo lakásánál, hogy vessek egy pillantást a képeire. Soha senkit nem hívott magához, egyetlen ismerősöm sem járt nála. Könnyen fordult a kulcs a zárban, odabent lenolaj- és . 284 ,
terpentinszag fogadott. Meglepett, milyen csinos kis lakás. Eltekintve a mindent beborító vékony porrétegtől, rend volt benne, főleg ha azt vesszük, hogy agglegény lakta. Ugyancsak meglepett, sőt, talán az lepett meg legjobban, hogy milyen sok festménye van. Négy-öt képre számítottam. Nem százra, vagy még többre. Egyik sem volt kifüggesztve, a falak csupaszon álltak. Michelangelo vásznai – méghozzá nagy, sok esetben ajtó méretű vásznai – a falnak támasztva sorakoztak. Lehetetlenség lett volna magamhoz venni őket. Az egyik képet közelebb vittem az ablakhoz, hogy jobban lássam, aztán az öreg íróasztalnak támasztottam. Felismertem: a Gellérthegyről nézve ábrázolta a Várnegyedet és a Dunát. Élénk színei sosem tapasztalt ragyogást kölcsönöztek a városnak. Napfényben fürödtek a narancssárga levelek, az olívzöld házak, a rózsaszínű felhők. Egy másik, valamivel kisebb vászon csendéletszerűen ábrázolt egy szobarészletet, ahol egy asztal állt, a nyitott ablakon át pedig vastagon behavazott utcára lehetett látni. A fehér abrosszal leterített asztalon a gyümölcsöstál színes foltja otthonos, meleg érzetet sugallt a télies külvilággal szemben. Még három nagyobb méretű képet húztam közelebb az ablakhoz. Az egyik ágyon ülő, meztelen, szomorú arcú nőalakot ábrázolt. Ívelt támlájú, szép öreg szék állt az ágy mellett, alatta kékesszürke bundájú macska pihent összegömbölyödve. . 285 ,
A következő kép a legnagyobbak közül való volt. Vállára vetett puskával fekete egyenruhás csendőr vezetett át egy férfiakból és nőkből álló csoportot a hófödte mezőn. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy a csoport tagjai sárga csillagot viselnek a kabátjukon, és félelem ül a szemükben. Legalább száz hasonló kép állt a falnak – és egymásnak – támasztva a nappaliban, a hálószobában, sőt, még a fürdőszobában és a konyhában is. Visszatettem a képeket oda, ahonnan elvettem őket. Aztán észrevettem valamit Michelangelo porosodó íróasztalán, ami fölkeltette a figyelmemet. Amerikai bélyegzővel és bélyeggel feladott levélköteg, mellette félkész szöveg, alighanem Michelangelo megkezdett válaszlevele. Nem tudtam leküzdeni a kíváncsiságomat, és elolvastam, mit írt Michelangelo: Kedves Zsuzsám! Bocsásd meg, hogy ilyen pocsék levélíró vagyok. Valahányszor eszembe jut, mi történt apánkkal és anyánkkal abban az iszonytató német haláltáborban, s hogy mennyit kellett szenvednetek, visszarettenek. Bűnösnek érzem magam, amiért én még a budapesti gettóban kimásztam azon a pinceablakon… Szeretném, ha tudnád, hogy…
. 286 ,
Itt félbeszakadt az egyébként 1956. augusztus 1-én keltezett levél. Vagyis három hónapja nem tudta befejezni! Elhatároztam, hogy saját kísérőlevelemmel együtt elküldöm Michelangelo nővérének. Aztán még egyszer körülnéztem, hátha megtalálom azt a kis rajzot, amit Michelangelo nekem készített, de sehol sem láttam. Ekkor nyilallt belém, hogy teljesen elfeledkeztem a preszszókávéról meg a kakaóról. Hiába siettem le, zárva volt a presszó. Házunk sarkánál hosszú, kígyózó sorban álltak az emberek, kenyérre várva. Nem akartam üres kézzel hazamenni, úgy döntöttem hát, hogy beállok a sorba. Negyvenperces várakozás után megkaptam a kenyeremet, s futottam vele haza, mint valami kis hörcsög a télire gyűjtött zsákmányával. Friss teaillatra értem haza. Krisztina már fölkelt, nagynénémmel együtt a konyhaasztalnál ült, és a rádiót hallgatta. Csodálkoztam, hogy nénikém nincs felháborodva, amiért így elmaradtam. Mindketten jó hangulatban voltak. Ismét folyt a víz a csapból. Nénikém a szomszédból kért kölcsön egy kis teát. Elmondtam, hogy zárva volt a presszó, és hosszan kellett sorban állnom a kenyérért, de nem szóltam róla, hogy Michelangelo lakásában jártam. Nem tudom, miért. Talán mert olyan sokszor csúfoltuk őt és a híres művészetét.
. 287 ,
Örültek a kenyérnek. Nénikém mindjárt szelt is belőle, megkente vajjal, és mindegyik szeletre jutott egy kis lekvár is. Késői reggelink sosem volt még ilyen finom. Mindszenty beszédét vártuk. Végre egykor hírül adták, hogy a hercegprímás budai rezidenciáján fogadta a sajtó, rádió és televízió magyar és a külföldi képviselőit, és a következőket mondta: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharcunk. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink.” Néhány óra múlva új hír érkezett az éterből. Ezúttal Nagy Imre jelentette be Magyarország semlegességét: „A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és a jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét. Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét: a semlegességet.” Ez azt jelenti, mondta nénikém, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és csatlakozik a szabad . 288 ,
nemzetek családjához, amely egyenrangú, szabad és független országként fog elismerni minket. Szabad népként szabadon dönthetünk majd sorsunk felől. – Dolgos nép a magyar – jelentette ki nénikém. – Egykettőre rendet rakunk az országunkban. Hamarosan visszatér az élet a rendes kerékvágásba. – Vagyis nemsokára folytathatod az iskolát? – kérdezte Krisztina. – Inkább azt kérdezd, hiányzik-e neki az iskola – jegyezte meg nénikém. – Hiányzik? Utolsó iskolai élményem nem hagyott jó szájízt. Elég volt Aczél elvtársra és a Sztálin-brigádra gondolnom, vagy arra, hogy hátra tett kézzel ülünk az órán a padsorokban. Az iskolának ugyanúgy meg kell változnia, mint az országnak. Marxista-leninista tételeket szajkózó tankönyveinket át kell írni, vagy el kell dobni. Elég a propagandából. – Más iskola lesz az, mint amilyenbe eddig jártam – fejeztem ki reményeimet. – Gondold csak el – álmodozott nénikém –, szabad lesz imádkozni az iskolában. Erre azért fintorogtam. Szerettem imádkozni, de nem nyilvánosan. Talán az volt velem a baj, hogy semmit sem szerettem, ami kötelező, főleg, ha olyan személyes dologról volt szó, mint az ima. A magam részéről a . 289 ,
kommunizmust is egyfajta vallásnak tekintettem, csak olyannak, ahol Marx, Lenin és Sztálin alkotja a szentháromságot. – És mi van, ha nem akar az ember imádkozni? – Akkor nem imádkozik – felelte nénikém kissé türelmetlenül. Krisztina kijelentette, hogy ő is szeretne iskolába járni. – Vajon a rossz szívemmel járhatok-e valaha is iskolába? Azt feleltem, hogy meg fogjuk gyógyíttatni a rossz szívét, és akkor csinálhat bármit, amihez csak kedve van. Mindszenty bíborosnak van egy barátja Amerikában, az majd meggyógyítja a szívét. Krisztina mosolyogva hallgatott. – És most mit csinálunk? – vetette föl nénikém. – Kitakaríthatnánk – mondtam. – Kriszti majd segít nekem egy kicsit. Van már folyóvizünk, nem igaz? Utána szépen sorban jó meleg fürdőt veszünk. Ugye, milyen jól hangzik? Egy hete vágyom egy jó alapos fürdésre. Nénikémnek tetszett az elgondolás. Ekkor megszólalt a telefon a nappaliban. – Nézd csak, a telefonunk is életre kelt! – álmélkodott nénikém. Ágnes nővér telefonált, hogy elmondja, Csatornapatkány sebe elfertőződött, s most magas lázzal fekszik, . 290 ,
nagyon rosszul van. Lehet, hogy meg kell műteni. Kértem Ágnes nővért, hogy várjon egy pillanatig, s gyorsan tájékoztattam húgomat és nénikémet: – Lehet, hogy meg kell műteni Csatornapatkányt. – Ó, jaj… – mondta nénikém. Ágnes nővérnek Michelangelóval kapcsolatban is volt egy ötlete. Mi lenne, ha találkoznánk a lakásában, és megemlékeznénk róla? Michelangelo ugyan nem volt vallásos, mégis szép lenne néhány kedves szóval búcsúzni tőle. – Jó ötlet. Letettem a telefont, és nekiláttam a takarításnak. Krisztina egy nedves ronggyal nagynéném porcelán szobrocskáit tisztogatta meg. Amikor söprögettem, ő tartotta nekem a lapátot. Aztán szappannal és egy vödör forró vízzel estem neki a lakásnak. Noha ismét folyt a víz a csapból, óvatosan bántam vele, nem pazaroltam. Amikor végeztem a takarítással, levittem Krisztinát Michelangelóhoz, hogy megmutassam neki a festményeket. Húgom elámult. Olyan, mint egy múzeum, mondta. Neki az a kép tetszett legjobban, amelyen egy öreg szerb templom állt a dombtetőn, és szűk, kanyargós utcák vették körül. A napfény is kedvére való volt: milyen szépek azok a bíbor és narancs fények a meredek cseréptetőkön! Elmondtam Krisztinának mindent, amit tudtam Michelangelóról. A szülei meghaltak a . 291 ,
koncentrációs táborban, ő maga pedig valószínűleg árvaházban nevelkedett, bár erről sosem beszélt. Elmondtam, hogy a kommunisták propaganda-festőt akartak csinálni belőle, de ő nem hagyta magát. Meg hogy a légierőnél szolgált, de sosem ült repülőgépen. Tériszonyban szenvedett, mégis háztetőkről lőtte az oroszokat. Bátor volt, akárcsak a papa, és mindenben nagyon ügyes, kivéve a levélírást. És hogy azt akarta, legyen enyém az összes képe. – Mit fogsz csinálni ennyi képpel? – kérdezte Kriszti elképedve. Azt mondtam, nem tudom. Talán eljön értük a nővére, és elviszi Amerikába, ahol értékelni fogják őket. Krisztina benézett a konyhába. – Gepárd! Gyere, ezt nézd meg! Levette a viaszosvászon abroszt az asztalról. Frissen festett festmény volt alatta, még a szagát is éreztem. A festmény beborította az egész asztallapot. Felállítottam a képet. Michelangelo egyik utcai harcunkat festette meg: ketten álltunk rajta, egymás mellett, törmelékkupacok között. Egyik kezemben égő kanócú Molotov-koktél. Az ő kezében puska. Szemlátomást arra készültünk, hogy tőrbe csaljuk, és megtámadjuk a sarkon éppen felbukkanó tankot. Ez a festmény más volt, mint a többi. Szürkék, feketék uralkodtak rajta, haragoszöld ecsetvonásokkal váltakozva. Csak Michelangelo kabátján virított . 292 ,
élénk színekkel a magyar címer. Annyira élethű volt a festmény, hogy elsírtam magam. Krisztinára hasonlóan mély benyomást tett. Azt kérdezte, hazaviszem-e. Úgy éreztem, nem szabad. Volt benne valami – nehezen tudtam volna megfogalmazni, mi –, valami szent. Mintha egy templom vagy múzeum része lenne. Úgy éreztem, nincs jogom magamhoz venni. Eltöprengtem, vajon ezt a festményt akarta-e nekem ajándékozni, amikor haldoklott. – Nem – mondtam húgomnak. – Itt hagyunk mindent. Nem nyúlok semmihez. – Eldöntöttük, úgy marad minden, ahogy Michelangelo hagyta. Félek megbolygatni. Visszafektettem a képet az asztalra, és betakartam a viaszosvászonnal. Kriszti fölfedezte a konyhapulton az olajfestékes tubusokat és a palettát. Michelangelo ecsetjei terpentinben áztak. Távoztunk a lakásból. Megvacsoráztunk; kenyér, sózott sertéshús, erősen megcukrozott citromos tea volt a vacsora. Utána Michelangelóról és a festményeiről beszélgettünk a konyhaasztalnál. Nénikém álmélkodott, hogy ilyen sokat tudott festeni, hiszen tudvalévő, hogy Michelangelo heti ötven órát dolgozott a csepeli gumiabroncs-gyárban. Vajon mikor volt rá ideje? – Talán lett volna jövője – jegyezte meg nagynéném. – Bárhol máshol a világon lehetett volna jövője. . 293 ,
Kriszti kíváncsi volt, vajon neki van-e jövője. – Hát persze, drágaságom – felelte nénikém. – Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Krisztina nem sokáig gondolkozott. Orvos akart lenni, mint Lehoczky doktornő. Aztán rajtam volt a sor, de én bizony nem tudtam. Kriszti ugratott, hogy legyek olimpiai bajnok, de nénikém szerint valami komolyabbat kellett kitalálnom. Végül megint csak a varrószalon gondolatánál kötöttünk ki. Nénikém úgy vélte, jó eséllyel válhatnék Budapest legjobb varrónőjévé, rengeteg pénzt kereshetnék, és tervezhetnék ruhákat a gazdag és híres embereknek. Özönlenének hozzám, hiszen a forradalom hőseként már eleve híres lennék. Krisztinek az az ötlete támadt, hogy plakátokkal reklámozzam magam. Azonnal átláttam komiszkodásán. – Ejnye! Úgy látom, értesültél a plakátokkal kapcsolatos iskolai gondjaimról. Nevettünk. Húgom neveket talált ki varrószalonom számára. Budapesti Gepárd Szalon, Budapest Boutique, Párizsi Szalon, Divatvilág, Arany Tű, Forradalmi Divat, és hasonlók. Mindenkinek volt valami ötlete, volt köztük egész okos ötlet is, például a Gepárd Ruhaház. – Megvan! – tört rám a lángész. – Három szó. Mit szólnátok ahhoz, hogy Gepárd Alsógatya Szalon?
. 294 ,
Gurultunk a nevetéstől. Húgom annyira kacagott, hogy még a könnye is kicsordult. Nénikém rekedtes nevetése köhögőrohamba torkollt. Másnap későn reggeliztünk, majd Krisztinával lementem megnézni, nyitva van-e a szomszéd utcában a posta. Szerettem volna föladni Michelangelo befejezetlen levelét, és mellé saját magyarázó soraimat. Amikor apám még velünk volt, neki adtuk oda a leveleinket. A mi postánkat mindig kitüntetett figyelemmel kezeli, mondta. Két magyar egyenruhás katona állt a postahivatal bejáratánál. Azt mondták, nem mehetünk be, de bedobhatjuk a levelet a sarkon álló piros levélszekrénybe. Másnap valószínűleg újraindul a postaszolgálat, tették hozzá. Bedobtuk hát a levelet, majd siettünk vissza, hogy otthon legyünk, mire Ágnes nővér meglátogat. Már várt ránk. Egy láda szódavizet, némi sört és sok-sok süteményt hozott. Kinyitott a Gerbeaud, újságolta, és a fiúk nem sajnálták a rávalót, ha már Michelangelóért virrasztunk. Nénikém háborús rémtörténetekkel szórakoztatta, míg Ágnes nővér ki nem mentette magát azzal, hogy még Csatornapatkány lakására is el kell mennie egy váltás ruháért és pizsamáért. Akarok-e vele menni, kérdezte. Krisztina is szívesen jött volna, de féltem, túl sok lesz neki, különben is, hideg volt. Csatornapatkány utcájába
. 295 ,
érve leesett az állunk: mintha bombatalálat érte volna. Az egész háztömb romokban hevert. Az a ház, ahol Csatornapatkány lakott, már csak egy külső héjból, kilőtt ablakokból és hatalmas törmelékhegyekből állt. Az utca túloldalán álló valamikori barokk színház is súlyosan megsérült. A bejárathoz tartozó védőtető most a földön hevert. Valaki magyarul is, oroszul is ráírta: „Különleges matiné: Ruszkik haza!” Le voltunk lombozva. – Mindene itt volt – sírta el magát Ágnes nővér. – Az egész élete itt volt. Megöleltem, könnyeink összefolytak. Apám után maradt jónéhány ruhadarab, mondtam Ágnes nővérnek, menjünk vissza hozzánk. Bármit elvihet, amit Csatornapatkány használni tud. Útközben kisebb tömeggel találkoztunk, az emberek az előttünk nyíló térre tartottak. Egy asszony azt mondta, rabokra bukkantak a csatornában, az ávósok titkos foglyaira. Mindjárt el is meséltem Ágnes nővérnek, amit a csatornában hallottam a Kaszinónál, még a robbanás előtt. Vajon erről a térről beszélt-e az a két ember, tűnődtem. Eléggé úgy nézett ki. A Köztársaság tér! Eltaláltam! – Legalább ezren vannak itt – jegyezte meg Ágnes nővér. A legnagyobb mozgolódás egy buldózer körül alakult ki. A tér egy részét már fölásták. Néhányan csákánnyal . 296 ,
estek neki a kövezetnek. Ágnes nővér megkérdezte valakitől, mi folyik itt tulajdonképpen, mire az illető azt mondta, hogy reggel óta hangokat hallanak a föld alól. Úgy látszik, itt titkos cellákat alakított ki az ÁVH a csatornarendszerben. Gyakorlatilag élve eltemették az áldozatokat. A csatornafedélnél álló katona a levegőbe lőtt. Elcsendesedett a tömeg. A katona a fejét rázta. A mellettem álló férfi azt mondta, már vagy egy órája nem hallanak hangokat. Igaz, iszonyatos volt hallani elhaló kiáltozásukat. Talán elfogyott a levegőjük. Csöndben indultunk tovább. Nem emlékeztem rá, említettem-e Csatornapatkánynak, amit odalent hallottam. De mintha említettem volna. Ő pedig azt mondta, tájékoztatja Bajuszt. De ez már több napja volt. Miért csak most kezdtek el ásni? Lépten-nyomon hevenyészett sírokat láttunk, rengeteg virággal, fakereszttel. Az áldozat neve, kora fekete festékkel ráfestve. Az egyiken ez állt: „Boros Júlia, élt 17 évet.” Egy másikon: „Fazekas Imre, 15”. Egy falon tábla szólított föl az elesett hősök családjának megsegítésére. Alatta barna vesszőkosár, tele bankjeggyel. Ágnes nővér is dobott a kosárba némi aprót. Könnybe lábadt a szeme. Karon fogtam, így tettük meg a hátralévő utat. . 297 ,
Mindszenty bíboros rádióban elhangzott szavairól beszélgettünk, s hogy milyen jó ilyet hallani. Ágnes nővér elmondta, hogy ő is szeretett volna ott lenni a hercegprímás sajtókonferenciáján, de Csatornapatkány mellett kellett maradnia. Megkérdeztem, visszamegy-e apácának. Érdekes, mondta, a bíboros ugyanezt kérdezte tőle. Nem tudja, de talán inkább kitanulna ápolónőnek. Annyi tapasztalatot szerzett e téren az utóbbi időben, sokat segített a klinikán, ápolta Csatornapatkányt. Alaposan meg kell gondolnia. – Most legalább választhatok – mondta. – Annyi biztos, hogy nem szeretnék újra trolit vezetni! És te? Neked mik a terveid? Vállat vontam. Annyi biztos, hogy nem szeretnék varrónő lenni, mondtam. Ő sem hitte, hogy nekem való foglalkozás lenne. Megkérdezte, mit szeretek csinálni. Már amikor ráérek. – Nem tudom. Szeretek hosszan sétálni a városban. De azzal nemigen lehet pénzt keresni, nem igaz? – És mit csinálsz séta közben? – Csak sétálok. – Csak sétálsz, és nem nézel sehová? – Természetesen nézem a házakat. Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem házakat nézni. Apám ugyanis építész volt, csak aztán postást csináltak belőle a . 298 ,
kommunisták. Biztos kitalálod, miért. De apám nem panaszkodott, nem bánta. Levélkihordás közben legalább közelebb volt szeretett épületeihez. – Na látod! Miért nem csinálsz valami olyat, aminek köze van az építészethez? – Ahhoz egyetemre kell menni. – És? Tanulj keményen, akkor sikerülni fog. Ha ez igaz lehetne, ha a tanulással és kemény munkával valóban viheti valamire az ember, akkor érdemes lenne megpróbálni. – Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – mondtam. – Talán még nem szoktam hozzá a szabadsághoz. – Gondolod, hogy van, aki igen? Odahaza előkerestem, és odaadtam Ágnes nővérnek apám egyik nadrágját, néhány inget, egy magas nyakú pulóvert és egy pizsamát.
Másnap is elmentem otthonról, most már télikabátban. Kezdtem unni, hogy másról sem hallok a rádióban, mint az ENSZ és a nyugati demokráciák folytonos halogatásáról. A „magyar kérdés” napirendre tűzését újabb egy héttel elhalasztották. Meglátogatom Csatornapatkányt az Üllői úti klinikán, mondtam nénikémnek és húgomnak. Kerülő úton indultam el, szerettem volna megnézni, megvannak-e, . 299 ,
és milyen állapotban errefelé található kedvenc házaim. Erősen lehűlt az idő, orromon, fülemen éreztem. Először a Lenin körútra mentem, hogy megnézzem, hogyan vészelte át a közelmúltat a szépséges New York kávéház. Kövér hópelyhek táncoltak előttem. Fehér takaró nőtt a kiégett tankok, törmelékkupacok és páncéldarabok tetejére. Nem tudtam volna megmondani, hogy a tankok mellett heverő fagyott holttesteket hó vagy mész borítja. Hirtelen csípős, éles hideg lett. Legalább húszsaroknyit kutyagoltam sapka és kesztyű nélkül. Nagyon dobbant a szívem, amikor láttam, hogy a Lenin körúton épp a New York kávéház előtt takarítják a munkások a törmeléket. Egy T-34-es orosz tank ment neki teljes erőből. Még most is ott állt, gazdátlanul, törmelékkel, hóval borítva. Budapest egyik legdíszesebb épülete volt ez a kávéház; noha a századfordulón épült, modern benyomást keltett. A fal minden négyzetméterét tiszta, geometriai motívumokkal díszítették a tervezők, még a szecessziós – és tudom is én, még milyen stílusú – toronyra is jutott belőlük. Micsoda munka, mennyi mesterségbeli tudás van belefaragva azokba a kövekbe, bonyolult mintázatukba, gondoltam. De amit most látok, nem más, mint egy súlyos károkat szenvedett műalkotás. Eszembe jutott az egyetemi templom, a szétlőtt rózsaablak – s most tessék, ez is.
. 300 ,
Haragot éreztem. Pontosan tudják, mivel okoznak nekünk legnagyobb fájdalmat. Ebben a kávéházban már az 1900-as évek elején is írók és művészek találkoztak. Apámtól tudtam, hogy legjobb költőink, regényíróink közül nem egy itt kezdte a reggelt egy kávé mellett, majd írással töltötte a napot egészen záróráig. Vagyis valóságos értelmiségi szentélynek számított ez a kávéház. Egyszer Michelangelóval is beszélgettem a New Yorkról, méghozzá a Corvin moziban. Csatornapatkány is ott volt. Emlékszem, azt kérdeztem Michelangelótól, hogy milyen a kávéház belülről. – Ó, sosem jártam benne – mondta. – Túl drága nekem. Csatornapatkány merő ugratásból azt javasolta Michelangelónak, hogy néhány ceruzarajz erejéig azért kipróbálhatná a New Yorkot. – Ne mondd, hogy még egy kávéra sem futná! – Nem arról van szó, hogy ennyire ágrólszakadt lennék! Csak egyszerűen nem érdekel a társaság. Ott most propagandisták mímelik a művészetet. A költőket meg soronként fizetik. Ezért aztán irtó rövid, egy-két szavas sorokat írnak, úgy néz ki a vers, mint egy pózna. Mondhatom, nagy művészet az ilyen! Köszönöm, nem kérek belőle! Szegény Michelangelo, most már sosem fogja látni belülről. Valószínűleg én sem. Hogy helyreállíthatják? Soha!
. 301 ,
Mire a klinikához értem, elállt a havazás, de a szél nem hagyott alább, szállt a finom por a járdán keresztbe. Ahogy beléptem, láttam, hogy két férfi takaróba csavarva visz valakit. Alul csöpögött a vér a takaróból. Akárcsak a múltkor, most is teljesen megtöltötték a klinikát a sebesültek. Sokan hordágyon vagy a puszta kövezeten feküdtek. Mások lepedővel voltak betakarva. Megláttam Szilágyi Palit; egy halotton kellett átlépnem, hogy a közelébe kerüljek. Azt mondta, Csatornapatkány még mindig lázas. Nem ment át a testén minden golyó, ahogy eleinte hitték. Egy a bordái közé szorult, és elfertőződött a seb. Most vénásan adagolt antibiotikummal kezelik. Ha nem javul, lehet, hogy műteni kell. – Az utolsó két órában hol magához tér, hol eszméletlen. Ágnes nővér vele van. Mondtam, hogy szeretném látni. Pali hosszú folyosóra vitt, ott feküdtek a sebesültek. Sokan kerekes ágyon vagy hordágyon pihentek, a súlyos kötéseken, pólyákon átütött a rozsdabarna vér. Csatornapatkány kerekes ágyon feküdt, mozdulatlanul. Az infúzió a karjára volt kötve. Nem vette észre, hogy ott vagyunk. De amikor Ágnes nővér megszorította a kezét, megrebbent a szemhéja. Egyelőre csak ennyi telt tőle. Lehoczky doktornő, aki korábban már megvizsgálta, azt mondta Ágnes nővérnek, hogy ez jó jel. Köszöntem Csatornapatkánynak. Ágnes nővér biztatott, hogy fogjam meg a kezét, úgyhogy . 302 ,
megfogtam. Most nem rebbent meg a szemhéja. Ágnes nővér ismét megérintette a kezét, Csatornapatkány szeme megint válaszolt. – Talán csak rád reagál – mondtam Ágnes nővérnek. – Lehet. Bakancs csattogását hallottuk a hátunk mögött. Hátranéztem; Bajusz egyenesen Csatornapatkány ágya felé tartott. Alaposan szemügyre vette a beteget, aztán Ágnes nővért kérdezte az állapotáról. – Lehetne jobban is – sóhajtott a nővér. – Ha nem lenne olyan makacs, mint egy öszvér, azonnal kaphatott volna antibiotikumot. Így viszont szükséges lesz a műtét. Játszotta a kemény legényt, nem akart ágyba feküdni. Azt mondta, másoknak jobban kell az ágy, mint neki. – Jellemző – jegyezte meg Bajusz. – Pedig éppen az ilyen ritka jó katonákra lenne a legnagyobb szükségünk. Bajusz ezután dobta le a bombáját: elmondta, hogy Maléter vezérőrnagy nem tért vissza a szovjet hadvezetéssel folytatott tárgyalásból. Az a hír járja, hogy letartóztatták, azaz csapdába csalták. – Annyi biztos – mondta Bajusz –, hogy megszakadt minden kapcsolatunk vele. Közben pedig arról kapunk jelentéseket, hogy szovjet hadtestek mozognak a magyar–szovjet határövezetben. Záhonynál orosz katonai vonatokat láttak. Igaz, csak becsült adat, de egyik-másik jelentés szerint keletről és délről mintegy ötezer szovjet . 303 ,
tank tart Budapest felé. Talán totális támadást terveznek az oroszok. – Jóságos ég! – esett kétségbe Ágnes nővér. Behunyta a szemét, és egyik tenyerét a homlokára szorította. Bajusz remélte, hogy ez mégsem fog bekövetkezni. Nehéz elválasztani a tényeket a találgatástól. Olyan szóbeszéd is járja, hogy az amerikaiak egy egész tankhadosztályt indítottak útnak Nyugat-Németországból Magyarország felé. – Istenem! Kitör a harmadik világháború! – rémüldözött Ágnes nővér. – Még az sincs kizárva – vélte Bajusz. – Pillanatnyilag úgy fest, mindenki vár valamire, de mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy várjunk. Minden mozgósítható harcosra szükségünk van, föl kell készülnünk az orosz támadásra. Nem érhetnek meglepetések. Ha Sztálingrád kitartott, amíg erősítés érkezett, kitartunk mi is. De készenlétben kell állnunk. Minden háznak fel kell készülnie. – Mi a dolgunk? – kérdeztem. Először is gondoskodni kell elegendő lőszerről, vízről, élelemről. – Ha, és ez bizony egy nagy ha – folytatta –, ha tehát házról házra, utcáról utcára vesszük föl velük a harcot, ahogy annak idején ők tették Sztálingrádban, akkor van esélyünk. Nem sok, de van. Előnyünk, hogy itthon vagyunk, ismerjük a várost, mint a tenyerünket. Annyi . 304 ,
civilt kell felfegyvereznünk, amennyit csak tudunk. Ha van elég fegyverünk, a város minden egyes épülete erőd lehet. – És mit tegyek én? – kérdeztem. Bajusz meleg tekintetű, barna szeme megállapodott rajtam. – Ha igazán önző lennék, azt kérném, maradj. Állj ellen az utolsó csepp véredig. De nem mondhatok ilyet. Ez már nem csata, ez háború. Nem gyereknek való. Már így is szörnyű érzés, milyen sok gyereket vesztettem. Nem szeretném, ha az utolsóból is ágyútöltelék lenne. Idehallgass. Figyelj rám. Nyitva van a határ. Most még nyitva. Hogy mi lesz holnap, vagy azután, nem tudni. A legjobb, amit tehetsz, hogy amilyen gyorsan csak tudod, elhagyod az országot. Lehet, hogy egyből beleszaladsz az amerikaiakba. – Hogy hagyjam el Magyarországot? A hazámat? Beteg húgom, gyengélkedő nagynéném van, gondoskodnom kell róluk. Annyi veszteség ért már. Miért lenne fontosabb az én életem, mint az övék? – Fojtogattak a könnyek. – A húgodért, Gepárd – mondta Ágnes nővér. – Hogy élhessen. – Hogyan? Hogyan juthatok át a határon? – Segítünk – mondta Bajusz. – Ágnes nővérnek ott a teherautója. Már holnap elmehettek. Fegyveres kíséretet adok mellétek. . 305 ,
Hirtelen megszédültem. Nem tudtam, mit gondoljak, mit tegyek. – Még ma éjjel föl kell készülnötök az útra – mondta Bajusz. – Öltözzetek melegen. – És ha úgy döntök, mégsem megyek? – Akkor maradjatok védett helyen. A házatok alagsorában vagy pincéjében. Vonuljon le az egész család, egy heti élelemmel és vízzel. Elő se gyertek, míg véget nem ér a lövöldözés. – És gondoskodj róla, hogy legyen elég gyógyszere a húgodnak meg a nénikédnek – tette hozzá Ágnes nővér. – Még tegnap is ünnepeltünk… – mondtam. Teljesen értelmetlennek tetszett az egész. Van itt bárminek is értelme? Michelangelo meghalt. Hirtelen belém nyilallt, hogy talán Csatornapatkányt sem látom többé. Megsimogattam borostás arcát, és elköszöntem tőle. Bajusztól is el akartam búcsúzni, de nem hagyta. – Találkozunk még – mondta. Ágnes nővér levitt a konyhába, és csomagolt nekem kenyeret meg egy jókora darab szalonnát. Azt mondta, töltsünk meg minden elképzelhető edényt vízzel, és vigyük le magunkkal a pincébe. De az a legfontosabb, hogy sok takarónk és meleg ruhánk legyen, nehogy megfagyjunk. És ha mégis meggondolnám magam, és úgy döntenék, hogy nagynénémmel és húgommal együtt elmenekülök, akkor megtehetem, mert ő és a teherautója holnap . 306 ,
pontosan éjfélkor ott lesz a házunk előtt. Lehoczky doktornő fél tizenkettőkor kezdi az éjszakai műszakot, tette hozzá. Gyorsan elment, hogy megkeresse Lehoczky doktornőt, és kérjen tőle szívgyógyszert Krisztinának és nyugtatót nénikémnek. Nem találta meg, úgyhogy kezembe nyomta a szatyrot az ennivalóval, és hazaküldött. Majd ő elugrik hozzánk a gyógyszerekkel éjféltájt, ha nem ma, hát holnap. – Úgy fest, egyelőre nem virrasztunk Michelangelóért – jegyeztem meg. – Talán nem. De azért még meglátjuk. Hazafelé menet hirtelen lemondtam róla, hogy megnézzem, mi újság legkedvesebb épületemmel, az Iparművészeti Múzeummal. Pedig közel volt, de nem mertem megkockáztatni. Épnek akartam megőrizni emlékezetemben. Ahogy a kék égre kirajzolódik a zöld és sárga tetőcserepekkel díszített, díszes kupola. Egyenest hazabaktattam hát az Ágnes nővértől kapott nehéz szatyorral. Magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Mégsem az önsajnálat győzött, hanem a harag. Miért is hagynánk, hogy az ellenség halomra gyilkoljon minket, és elpusztítsa a városunkat? Van-e barbárabb dolog, mint ártatlan civilekre támadni, és kárt tenni a szívüknek legkedvesebb dolgokban? Ez olyasmi, amit Attila, a nagy király sosem tett: sosem . 307 ,
pusztított öncélúan, csak a pusztítás kedvéért. Mivel próbálkoznak hát ezek az orosz barbárok? A lelkünket is meg akarják törni? Azt aztán már nem. Csak azért is ellenállok, tökéltem el magam. Maradok, mert védenem kell a városomat a szovjet offenzíva ellen, és mert készen kell állnom, mire bekövetkezik a támadás. Dühömben egyre gyorsabban lépkedtem, már nem is éreztem a metsző hideget. Észre sem vettem, már a liftnél álltam. Pirosan égő lámpája jelezte, hogy működik. Ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, hangokat hallottam odabentről. Döbbentem vettem tudomásul, hogy Guszti fogad. Most érkeztek Balástyáról, de kiégve találták a lakásukat. Gusztiék a Corvin mozinál laktak. Anyja és öccse a konyhában ültek nénikémmel. Guszti anyja vékony asszony volt, ugyanolyan sűrű, fekete hajjal, mint a Gusztié. Kicsit sárgás volt a bőre, szeme alatt barna táskák. Sírva mesélte, mi mindenük veszett oda. Elmondtam, mi történt a házzal, ahol Csatornapatkány lakott. – Iszonyat, mit műveltek a várossal. Hová menjen az a rengeteg ember, akinek elpusztították az otthonát? Az utcára? Én most jöttem ki a kórházból. Közben megsemmisült a lakásom. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Nénikém felajánlotta, hogy maradjanak nálunk, amíg valami jobbat nem találnak.
. 308 ,
– Elférünk kényelmesen. És van folyóvíz. Jól elleszel itt a fiúkkal. Guszti anyja bólintott, és elgyötört hangon megköszönte. – Csak rövid időre – mondta, azzal újra sírva fakadt. Nénikém adott neki egy zsebkendőt. – Amink csak volt, mind ott volt abban a lakásban. – Csak tárgyak voltak – vigasztalta nénikém. – Az a fő, hogy a fiaid megvannak. Guszti anyja magához ölelte a két fiút. – Hogy jöttek föl? Ezek szerint közlekednek a vonatok – mondtam. – Nem közlekednek. Egy barátunk hozott föl Balástyáról. – Látnod kellett volna a kocsiját – mondta Guszti öcscse. – Vadiúj Pobjeda. Elgondolkoztam egy pillanatig. – Világos barna? – kérdeztem aztán. – Honnan tudtad? – Csak ráhibáztam. Nagynéném az ennivalóval megrakott asztalra mutatott, és kijelentette, hogy ezt mind Pálrétiék hozták Balástyáról. Pálréti Imre, Guszti anyjának sógora küldi, hálából, amiért hazavittük.
. 309 ,
Újságpapírba csomagolt, termetes sült liba és két rúd szalámi feküdt az asztalon, mellettük pedig a legnagyobb befőttes üveg, amit életemben láttam, tele házi főzésű szilvalekvárral. Egy üveg pálinkával is gazdagodtunk. Már ki is volt nyitva. Ehhez képest sovány ellátmány volt, amit a klinikáról hoztam. El kellett mondanom azonban azt is, amit parancsnokunktól hallottam. Hogy az oroszok a város ellen készülnek. – Nekem mondod? – felelt Guszti anyja. – Mást sem láttunk az országúton, mint orosz tankot, és mind errefelé tartott. Mihez kezdünk most? Nagynéném ideges volt. Elfogyott a nyugtatója, és elfogyott a cigarettája. – Mit is tehetnénk? Amit ’45-ben. Ülünk a hátsónkon a pincében, és várunk. Semmi mást nem lehet tenni. Kortyintott a kávéscsészéjéből. Valami azt súgta, nem kávé van benne. Guszti anyja a szemét törölgette, és kérte, hogy üljünk le enni. Megfigyeltem, hogy fölvágja az ételt a gyerekeinek, pedig már igazán nem kicsik. Mintha nem tudnák megcsinálni maguknak! Talán még meg is eteti őket? Jóságos ég! Nem voltam valami éhes, de azért leerőltettem egy kis kenyeret szilvalekvárral. Örültem a sok nem várt ennivalónak, de sajnáltam, hogy Gusztit is megkaptuk mellé.
. 310 ,
– Ha megtámadják a várost az oroszok, hajnalban fognak támadni – jelentette ki Guszti. Na tessék, gondoltam, megint kezdi. Az idegeimre ment, hogy Guszti azt hiszi, mindent tud, de befogtam a számat. Nem úgy nénikém: – Honnan tudod? Nem hinném, hogy az orrunkra kötik, sőt. – Többnyire hajnalban támadnak – nyilatkozott újból Guszti. Nem vettem róla tudomást. Fel kell készülnünk, véltem, s legjobb, ha azonnal hozzálátunk. – Készülődjünk. Nem szeretném, ha meglepetések érnének – mondtam. – Guszti meg én előkészítjük a pincét. Ágnes nővér még ma éjjel hoz gyógyszert Krisztinának. Tényleg, hol van Kriszti? – Elfáradt kicsit, lefeküdt – mondta nagynéném. – Ágnes nővér neked is hoz valamit, amitől majd tudsz aludni. – Isten fizesse meg neki – felelte nénikém. Panaszkodott ugyan, hogy női munkát kell végeznie, de Guszti végül vonakodva segített. A fél konyhát lecipeltük a pincébe, beleértve a szódát és a sört is, amit még korábban kaptunk Ágnes nővértől. Minden üres üveget és kancsót megtöltöttünk vízzel, és azt is levittük. Úgy tetszett, sosem érünk a végére, amikor mentő ötletem támadt. Miért is nem töltjük tele vízzel az egyik boroshordót?
. 311 ,
Guszti annyira kétségbe esett, amiért nem neki jutott előbb eszébe, hogy csak állt, és döbbenten meredt rám. – Nahát – mondta aztán –, előbb is eszedbe juthatott volna. Mennyi időt megtakaríthattunk volna! Na persze lány vagy. És a lányok nem gondolkodnak. – Ha olyan okos vagy, miért nem neked jutott eszedbe?! – Minél kedvesebb próbáltam lenni, ő annál inkább elrontotta. – Különben nagyon örülök, hogy annyi ennivalót hoztatok, de nem árt, ha tudod, hogy még az sem lesz elég mindannyiunknak. Bármikor becsukhatnak az üzletek, és akkor éhen halunk. Guszti nem felelt. – Menjünk át Michelangelóhoz – javasoltam. Amikor benéztünk Michelangelo kamrájába, bizony elámultunk. Egész hadseregnek elegendő élelem volt ott. Krumplitól őszibarack-befőttig minden. Sonka, sós szalonna, füstölt kolbász lógott a gerendáról. Fogalmam sem volt, hogy tudott ennyi mindent felhalmozni, de örültem, hogy tudott. Mindent fölvittünk, beleértve az ágyneműt és néhány vastag, katonai pokrócot is, amit Guszti anyja és öccse azonnal használatba is vehetett. Petróleumlámpákat is találtunk, azok is jól jöhetnek még a pincében. Csatornapatkány elemlámpája ugyan nálam volt már, de sosem árt, ha az ember bebiztosítja magát.
. 312 ,
Guszti nem tett megjegyzést a festményekre. Szívesebben beszélt viszont a stratégiáról. Stratégia…? Megkérdeztem, hogyan szándékozik fölvenni a harcot a tankokkal. – Gránát vagy panzerfaust megteszi. – Az meg mi? – Na ugye, nem tudod! – Idefigyelj, nem is érdekel. Ugyanis nincs kézigránátunk, és nincs az a másik akármink sem. Vannak viszont palackjaink. Most már csak benzint kell szereznünk hozzá, hogy Molotov-koktélt csináljunk belőlük. Tudod, mi az a Molotov-koktél? Guszti csak a szemét forgatta. – Figyelj, megmutatom. Először egy üres üveget kellett kerítenünk. Gyorsan megittunk egy liter szódavizet. Körülbelül háromnegyedéig töltöttem az üres üveget petróleummal, aztán beletömködtem egy rongyot, amit Michelangelo konyhájában találtam, hosszú kanócot hagyva neki. Bedugaszoltam, és Guszti kezébe nyomtam. – Forrón felszolgálva a legjobb – tettem hozzá. – Ezzel csak az a baj, hogy a petróleum nem robban föl, mint a benzin. Vagyis valahonnan benzint kell szereznünk. Guszti törte a fejét egy kicsit, majd előrukkolt az ötletével:
. 313 ,
– Megvan, honnan vegyünk benzint. Az udvaron több motort is láttam. Szippantsuk ki belőlük. A gumicső a boroshordók mellett elég hosszúnak látszik hozzá. – Na végre – mondtam –, egy zseniális ötlet. A következő órát benzinlopással töltöttük. Kisettenkedtem, lecsavartam a tartálykupakot, Guszti pedig addig szívta a csövet, míg a benzin szépen bele nem csorgott az üvegekbe. Nem kevesebb, mint tizenöt Molotov-koktélt állítottunk így elő, eredeti orosz recept szerint. Ahogy tekintetem Michelangelo edényeire és lábasaira tévedt, felkiáltottam: – Nekem is van egy zseniális ötletem! Aknákat készítünk. Kihordtunk minden edényt, fazekat, és lefelé fordítva e havas úttestre helyeztük őket. A sötétben aknának nézik majd őket az oroszok. Guszti anyja az emeletről szólongatott minket. Először azt hittem, talán meglátta, hogy benzint lopkodunk az udvaron. – Kérdezd meg, mit akar – mondtam Gusztinak. – Ha kíváncsiskodik, mondd, hogy a petróleumlámpákhoz kellett a benzin. Mindjárt fölmegyek én is. Guszti fölrohant. Alig húztam be magam mögött Michelangelo ajtaját, amikor hallottam, hogy a kapunk előtt megáll egy teherautó. Ágnes nővér lenne az? Máris? . 314 ,
Kimentem a ház elé. A kocsi lámpái előtt kavarogva táncolt a hó. Ágnes nővér leállította a motort, koromsötét lett megint az éjszaka. A vezetőüléshez mentem, hogy átvegyem a gyógyszereket. Azt hittem, a lehető leghamarabb vissza akar menni Csatornapatkányhoz. De a nővér kinyitotta az ajtót, és leugrott. – Különleges küldeményt hoztam neked – mondta –, nagyra becsült parancsnokunk üdvözletét. Jaj, és nehogy elfelejtsem. – Azzal a kezembe nyomta a két gyógyszeres dobozt. Szerettem Ágnes nővérben, hogy egyenrangúként kezel. Gyorsan elmesélte, hogy az orvosok kiszedték Csatornapatkány bordái közül a golyót, és már össze is varrták. Lement a láza. Eszméleténél van, és alig várja, hogy bevethesse magát. Lehoczky doktornő kijelentette, hogy Csatornapatkány nem normális. Aztán a teherautó hátuljához kerültünk. Ágnes nővér körülnézett, csak aztán oldotta meg a hátsó ponyva csatját. Amit ekkor láttam, nem mindennapi látvány volt. Egy tölcsérszerű csőbe néztem, amely a Bajusznál látott golyószóróhoz tartozott, állványostul, mindenestül. Kerek tára volt, mint valami lábas a cső tetején. – Nos? Felkészültél? – kérdezte Ágnes nővér. Kiemeltük a súlyos fegyvert a teherautóból, és besiettünk vele a házba. . 315 ,
Velünk szemben a lift és a pincébe vezető csigalépcső. Balra az első lakás Michelangelóé. Szinte gondolkodás nélkül oda vittük be a golyószórót, majd Ágnes nővér gyorsan elmagyarázta, hogy működik. Leeresztettük a rolót, és úgy állítottuk fel a golyószórót, hogy a csöve az ablakot célozza meg. Ágnes nővér azt mondta, Degtyarevnek hívják. Percenként ötszáz lövedéket tud kilőni. A tárba csak 47 fér, ami azt jelenti, hogy állandóan töltenem kell. A Degtyarev előnye viszont, hogy nem szokott túlmelegedni. Ágnes nővér az állvány működését is elmagyarázta. Úgy mondja, mintha ő maga találta volna föl ezt a masinát, jegyeztem meg. – Ne hagyd, hogy elkápráztassalak. Hiszen csak újonc vagyok, novícia. – Amikor nem nevettem, hozzátette: – Ez vicc volt. Tudod, novícia az az apáca-jelölt, aki még nem tett fogadalmat. Visszamentünk a teherautóhoz a három láda lőszerért. Ágnes nővér szerint maga Michelangelo pingálta a tárra a magyar címert. Talán szerencsét hoz. Arra az esetre, ha úgy döntenék, a legvéresebb csata sem riaszt el. Michelangelo festményeit a lehető legtávolabb helyeztük el az ablaktól. Kész a pincénk, mondtam Ágnes nővérnek, még nénikém tetszését is megnyerte. A háború alatt ugyanis hoszszú heteket töltött benne, tettem hozzá magyarázólag. . 316 ,
– De te, te is fölkészültél? – Guszti, az anyja meg az öccse is itt vannak. Ma jöttek. Szétlőtték a házukat, nincs hová menniük. – Guszti tudja, hogy kell használni egy puskát? – Szerintem rá fog jönni. Néhány dolgot már mutattam neki, de a célbalövést nem gyakoroltuk. Molotovkoktélokat és ál-aknákat gyártottunk, ki tudja, mire lesznek jók. – Reméljük, nem kell használni őket. Idehallgass, Gepárd, holnap éjfél körül itt leszek, és annyi benzin lesz a teherautómban, amennyivel el tudlak vinni benneteket a határig. Ha mégis úgy döntesz. – Megölelt, majd kijelentette, hogy vissza kell mennie a klinikára. Fölvittem az orvosságot nénikémnek. Hogy állsz, kérdezte. – Majdnem minden kész – mondtam. – Nem az előkészületekre gondoltam, hanem rád. Gyere ide, drágám – mondta, és adott egy puszit. Mindenki korán lefeküdt. Átengedtem a kanapémat Guszti anyjának. Én, Guszti meg Péter öccse a padlón aludtunk. Kíváncsi voltam, Guszti el tud-e aludni. Nem hiányzik-e neki a balástyai tücsökzene. Én szokás szerint nem tudtam aludni, egyre csak az oroszokra gondoltam. Vajon támadnak-e? Hátha tévedtek a jelentések, ötezer tank nagyon sok. És ha megtámadnak, meddig tudunk kitartani? Vajon tényleg a határnál állnak-e az amerikai . 317 ,
haderők, vagy ez is csak merő szóbeszéd? De nem volt mit tenni: várni kellett, hogy kiderüljön az igazság. Ahogy mondtam nénikémnek, maximálisan föl voltunk készülve. Aztán arra gondoltam, hogy nyitva a határ. Új életet kezdhetnénk. Elölről kezdhetnénk mindent egy idegen országban. De hogyan? Nénikémnek egy fi llérje sincs. Csak magyarul beszélünk. Mihez kezdünk a világban, ha nem tudunk külföldiül? Hogy fogunk boldogulni? Nagynéném öregecske. Varrni még tud, de nem várhatom el tőle, hogy rendszeres munkával ő tartson el bennünket. És én, én mit tehetek? Gyerek vagyok még. Nem végeztem iskolákat, nincs szakmám, nem értek semmihez. És a húgom beteg. Kihez fordulunk segítségért, ha nagyon rosszul lesz? Őrültség. Az ember nem szedheti csak úgy a sátorfáját, nem mehet el. Itt bebútorozott lakásunk van. Itt az iskolám. Ami maradt az életemből, az mind itt van. Mihez kezdnek majd Pálrétiék most, hogy nincs hol lakniuk? Visszamennek Balástyára? Édes Istenem, segíts, hogy valahogy átvészeljük ezt, imádkoztam, míg végre sikerült elaludnom. Felöltözve aludtam, legfeljebb egy órát.
. 318 ,
9 Erőteljes ágyúdörgésre ébredtem. Rázkódott a ház. Az oroszok ágyúval lőtték a várost. Minden robbanás földrengésként hatott. Föltápászkodtam, a többiek is fölkeltek. Nénikém kiszaladt a nappaliba. Arcán még csillogott az éjszakai krém. Krisztina a sarkában loholt. – Uram Istenem – sopánkodott nagynéném. – Akárcsak ’45-ben. Ez képtelenség. Lámpát gyújtottam, nem találtam a tornacipőmet. – Oltsd el! – parancsolta nénikém. – Nem szabad villanyt gyújtanunk. Mindenki azonnal induljon a pincébe! – A konyhából kihozta a petróleumlámpát. – Gepárd, hozd magaddal a rádiót! Újabb robbanás rázta meg a házunkat: Ez még közelebb volt, mint az utolsó. – Siessetek már! – türelmetlenkedett nénikém. Pedig senki sem tétlenkedett. Guszti meg az öccse a kanapé ülőpárnáit vitték magukkal. Nagynéném az ágyneműjét és az orvosságokat vette magához. Én bebugyoláltam Krisztinát. Öt perc sem telt bele, már nem voltunk a lakásban. A petróleumlámpa reszkető árnyakat vetített a falra, miközben lefelé siettünk a pincébe. Dohos, hideg volt a pince, szén- meg csatornaszagú, de legalább biztonságos. Bezártam a nehéz öntöttvas ajtót. Megpróbáltuk kényelembe helyezni magunkat, amennyire lehetett. El . 319 ,
kellett volna hoznom Michelangelo kanapéjának párnáit is. Átmeneti csöndesedés után most valósággal okádták a tüzet az orosz ágyúk. A plafonról hosszabbító segítségével levittük a villanyt a földre, nagynéném azonnal bekapcsolta a rádiót. Ki tudja, meddig lesz áramunk? Most egyedül a rádió kapcsolt össze minket a külvilággal, csak onnan tudhattuk meg, mi folyik a városban. De nénikém nem talált egyetlen fogható állomást sem, abbahagyta hát a keresést. Talán elmozdult valami a készülékben, amikor lehoztuk. Zúgó hangon kívül semmit sem hallottunk. Még küzdött kicsit a keresőkkel, sikertelenül. – Amilyen szerencsénk van, lehet, hogy az oroszok már a levegőbe röpítették a rádiót? – találgatott. – Hadd próbálja meg Guszti – javasoltam. – Parancsolj – adta át a helyét nénikém. Krisztina megint köhögött. Talán a poros, penészes pince is árt neki, gondoltam. Péter próbálta szórakoztatni, felváltva rajzolgattak egy vázlatfüzetbe, amit Michelangelo lakásából emeltem el. Gusztinak sem sikerült egy távoli, torz hangnál többet kicsalogatnia a készülékből. Még azt sem tudtuk eldönteni, milyen nyelven beszél. Nekem az oroszhoz hasonlított. Guszti megpróbálta más-más helyre tenni a rádiót, hátha úgy jobban lehet fogni az adást. Végül az
. 320 ,
egyik hordó tetejéről tisztán és magyarul szólalt meg a hang. A Kossuth Rádió bemondójának érezhetően sürgős közlendője volt: „Figyelem, figyelem! Most Nagy Imre szól a magyar néphez: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Angolul, oroszul és franciául is megismételték a bejelentést. A bombázás erősödött, most már géppuska-ropogással kiegészülve. – Mindenható Isten! Meddig fog ez így tartani? – rémüldözött Guszti anyja. – Nem tudni – felelte nénikém. Guszti anyja azt kérdezte tőle, nincs-e még egy nyugtatója, mert ő annyira ideges, hogy a torkában lüktet a
. 321 ,
szíve. Nénikém adott neki. Aztán elmesélte, hogy Budapest 1945-ös, ötvenegy napig tartó ostrománál az oroszok a mi házunkba is behatoltak; németeket kerestek, azoknak meg elfogyott a lőszerük, és a földszinti lakásokban próbáltak elbújni. – Az oroszok rengeteget megöltek, és a liftaknába szórták a tetemeket. Képzeljétek csak el! A második emeletig tele volt fagyott tetemekkel a liftakna! – A háborúban veszítette el a férjét? – kérdezte Guszti anyja. Nénikém bólintott. – Az enyém valahol Oroszországban halt meg. Gyűlölöm a háborút. Szívből gyűlölöm. És az a rengeteg meggyalázott nő. Fütyültek rá, hány évesek. Mindenre fütyültek. Davaj!, mondták, gyerünk, vetkőzz gyorsan. Rettenetes. Három óra telt el, de a szovjet tüzérség még nem fulladt ki. Vajon mi volt a cél? A földdel egyenlővé tenni a várost? Akkor hallottuk meg föntről a vadászgépek zúgását, majd a rettenetes, fütyülő hangot és utána a fülrepesztő robbanást. Az egyik robbanástól szitáló por kezdett hullani a plafonról. Krisztina azonnal köhögőrohamot kapott tőle, nyilván irritálta a por. Úgy véltem, ha sokáig kell idelenn maradnia, egész biztosan rosszul lesz. Máris hörögve kapkodta a levegőt. . 322 ,
Tennem kellett valamit. Egy idő után már üvölteni tudtam volna az idegességtől. Egyszerre csak csönd lett. Aztán megint a bömbölő ágyúszó. És így telt el az egész következő nap. Ha kicsit szünetelt az ágyúzás, az utcán végigdübörgő tankok ismerős zajára lettem figyelmes. Az addig elszórt géppuskatűz most állandósult. Kiáltozást véltem hallani. Méghozzá oroszul. Azt kérdeztem nénikémtől, be van-e zárva a nagykapu. Rémülten nézett rám. – Megnézem – mondtam. Intettem Gusztinak, hogy jöjjön velem. Nagynénémnek azt mondtam, zárja be utánunk azt ajtót. – Miért? – kérdezte ő. – Meg kell védenünk az épületet – feleltem. És mielőtt nénikém vagy Guszti anyja kitalálhatta volna, mit értek ezen, már szaladtunk is fölfelé a lépcsőn. Én persze tudtam, hogy be van zárva a nagykapu, csak valamilyen ürüggyel ki kellett jutnom a pincéből, hogy megnézzem, mire megy ki ez a nagy lövöldözés. Egyenesen Michelangelo lakásába mentünk. Guszti döbbenten pillantotta meg az ablak előtt álló Degtyarev golyószórót. – Hát ezt meg honnan vetted? – Múlt éjszaka hozta Ágnes nővér. A parancsnok küldte, direkt nekem. – Miért? – Nem tudom. Talán mert kedvel. . 323 ,
– Ki nem kedvel téged? Fölhúztam a rolót. Hihetetlen, de a közelharc az orrunk előtt, a havas utcán folyt. Három orosz katona szaladt, és tüzelt egy kapualjra, miközben a szemközti épületből őrájuk zúdítottak golyózáport. – Ők nem kedvelnek – mondtam, és az oroszokra mutattam. – Szerintem téged sem kedvelnek. Ezzel végre sikerült megnevettetnem.
Az utca végéből egy szovjet tank csöve megcélzott egy ablakot, lövész állhatott mögötte. Eldördült a lövés. A lövedék villanás és füstfelhő kíséretében a ház oldalába csapódott, nyomában kráter maradt. Ideje volt munkához látni. Kinyitottuk az ablakot, beállítottuk a golyószórót. Guszti akarta kezelni a Degtyarevet, s javasolta, hogy én pedig folyamatosan „etessem”. – Nem vagyok az anyád – mondtam –, és itt senki sem etet senkit, semmit. Túl sok filmet láttál. Látod ezt a tárat itt a tetején? Egyelőre jobban járnál az én géppisztolyommal. – Guszti fogta a géppisztolyt, és úgy tett, mint aki tudja, mit kell vele csinálni. Megtöltöttem a Degtyarevet, Guszti figyelt. Éreztem, hogy ideges, de tüzelésre készen tartotta a géppisztolyt. Én közben felállítottam a kétlábú állványt, és megfelelő magasságban rögzítettem a golyószórót. . 324 ,
– Milyen gyorsan tud ez az izé tüzelni? – Ötszázat percenként. – Céloztam, meghúztam a ravaszt. A háromból két orosz összeesett, vérük megfestette a havat. A harmadik észrevett, és viszonozta a tüzet. Guszti is nekilátott a géppisztollyal. Az orosz fedezékbe vetette magát. Ekkor közelebb jött egy tank. Amikor lőtávolságba ért, megvártam az utolsó lehetséges pillanatot, majd tüzet nyitottam rettenetes golyószórómmal. Kilőttem az egész tárat. Valószínűleg eltaláltam az üzemanyag-tartályát, vagy valami ilyesmit, mert egy hangos robbanás után lángok szöktek a levegőbe. A tank égett. Csak egy embernek sikerült kimásznia a tetőn. Gusztira pillantottam. Habozás nélkül húzta meg a ravaszt. A hosszú sorozat szitává lőtte a katonát. Próbáltam leolvasni Guszti arcáról, hogy mit érez. De nem láttam rajta semmit. Nemigen volt idő érezni vagy gondolkodni. Ha megállunk érezni, összeomlunk. Ha megállunk gondolkodni, megbénulunk. És ha ez megtörténik, ők ölnek meg minket. Nagyon gyorsan peregtek az események. Tudtuk, nem tehetünk mást, mint hogy lépést tartunk velük. Tartanunk kellett az iramot. Nem volt idő beszélni. Félszavakkal értekeztünk. – Leszedtem. – Ügyes. . 325 ,
Egy másik tank hosszú csövét láttuk előbukkanni a saroknál. Nem tudtam, látnak-e minket, inkább úgy döntöttem, nem várom meg, míg kiderül. Ha egyszer betájolnak, nem sokáig tarthatjuk magunkat. Egyelőre csak találgassanak. – Gyorsan! – mondtam Gusztinak. – Gyerünk fölfelé! Majd onnan leszedjük őket. Épp időben távoztunk. Egy lövedék eltalálta a felhúzott rolót. Levetettük magunkat a földre, úgy kúsztunk kifelé, magunkkal vonszolva a Degtyarevet és a hozzávaló muníciót. A belső udvarból a lifthez rohantunk. Működött, s két perc múlva már a lakásunkban állt a golyószóró. Szétfeszítettük az egyik ablakon a deszkákat. Újratöltöttem a tárat, és beállítottam a Degtyarevet. Azt az oroszt céloztuk meg, aki a páncéltoronyra szerelt géppuskát kezelte. Ezúttal Guszti akarta megpróbálni, helyet cseréltünk. Meghúzta a ravaszt, nekieresztett egy sorozatot. Leszedte a lövészt, és vele együtt a gipsz Atlaszt, amely a mögötte lévő kaput tartotta. Két orosz rohant ki a kapualjból, az egyik vérző vállal. Géppisztolyommal a földre szegeztem őket. Újabb tank jelent meg, tüzet nyitott az épületre az utca túloldaláról. A tetőről magyar orvlövészek lőttek rájuk. Egy lövedék a legfelső emelet és a tető között robbant. A tető . 326 ,
egy jókora darabja és törmelék hullott a járdára. Lángok és sűrű füst csapott elő az ablakokból. Hamarosan lángokban állt, ami megmaradt a hófödte tetőből. A felső emeletek gyorsan, dühödten égtek. Nem vijjogott sziréna, nem jöttek tűzoltókocsik. Csak sikoltozást és fegyverropogást lehetett hallani. Orosz gyalogság árasztotta el az utcát, a katonák a tank mögött kerestek fedezéket, és behúzódtak a kapualjakba. Guszti meg én összenéztünk. Ahogy találkozott a pillantásunk, tudtuk, nem sokáig tarthatjuk magunkat. Guszti fogát csikorgatva célzott, és megeresztett egy sorozatot a mit sem sejtő oroszokra. A tank páncéljáról lepattantak a golyók. A géppuskás orosz viszonozta tüzet, amely szétlőtte az ablakokat fölöttünk. Megtöltöttem a Degtyarev tárát, és folyamatosan lőttem az orosz géppuskást, aki végül visszamászott a tankba, és becsukta maga után a fedelet. Azt mondtam Gusztinak, vegye át a Degtyarevet. Én lemegyek Michelangelóhoz, és meglepem őket a sötétben. Bevált a tervem. A kapualjból kilőttem a két oroszt, aki egyfolytában a lakásunkra lőtt, hogy elhallgattassa Guszti fegyverét. A tank elindult felém. Elővettem egyet az előző éjjel készített Molotov-koktélok közül. Jó sok koktélunk volt, nagy bulira is elég. Forrón tálaltam, lángolt a kanóca, amikor a páncélzatba . 327 ,
csapódott. Villámgyorsan elugrottam az ablaktól. De aztán csak sistergést hallottam, és hogy Guszti megállás nélkül tüzel. Utána vakító robbanás. Forró légáram csapott be az ablakon, méterekkel hátralökött. Amikor összeszedtem magam, megállapítottam, hogy Guszti valószínűleg telibe találta a benzintartályt. A tank egyik oldala, kerekeit is beleértve, lángokban állt. Erős fény lobbant föl ezután, szinte olyan, amilyet a Népstadionban használnak esti meccseken. Csak ez nem játék volt. Rájöttem, hogy az oroszok világítófényt lőttek föl, valószínűleg a saroknál álló szovjet páncélosból. A benne ülők megláttak, tüzet nyitottak rám. Levetettem magam a földre. Kerékcsikorgást hallottam, kinéztem. A páncélos ugyanott állt. Most a másik irányba lőtt. Jobbra néztem, akkor láttam meg a magyar szabadságharcosokkal megrakott katonai teherautót. Az emberek leugráltak róla, s leszegett fejjel próbáltak fedezéket keresni a falnál. A világítórakéta maradék derengésében sikerült felismernem Falábút és híres ágyúját. Nem vesztegette az időt. 84 mm-es ágyújának egyetlen lövedékével eltakarította a páncélost az utcából. Csak széttört, lángoló darabokat láttam belőle. Az oroszok és a szabadságharcosok megállás nélkül lőtték egymást.
. 328 ,
Guszti is jó iramban ropogtatta a Degtyarevet az emeleten. Én is akcióba lendültem a géppisztolyommal. Utcánkat ellepték az égő járművek. Most egy nagy sebességgel közeledő szovjet T-34-es vetette be magát a küzdelembe. Félresöpörte a páncélos maradványait, majd egyből Falábú Jancsi és ágyúja felé vette az irányt. Sikerült hernyótalpa elé hajítanom egy benzinbombát. A robbanás megrázta a tankot, és füstfelhő kíséretében letépte az egyik hernyótalpat, de a tank lendülete elegendő lehetett ahhoz, hogy Falábú az öntöttvas kerekek alá kerüljön. Újabb koktélt hajítottam el. Ezúttal lángba borult a páncéltorony, sűrű, zsíros füst kúszott az ég felé. A tankból előmászó katonák tűzfalba ütköztek. Közben öt-hat orosz katona szaladt át a szemközti égő házból a mi oldalunkra, és kapuról kapura haladva egyre közeledett hozzánk. Újabb magyar teherautó jelent meg a színen, ennek ponyvája is volt. Éppen a mi kapunk előtt állt meg. Ágnes nővér és Csatornapatkány ugrott ki belőle, kezükben gyorstüzelő fegyverek. Az oroszok azonnal célba vették őket. Eszem vesztve rohantam, hogy kinyissam nekik a kaput. Beszaladtak, de szavakra nem volt idő. Michelangelo ablakából nyitottak tüzet az oroszokra, mielőtt azok elérték volna a házunkat. A nagy teljesítményű
. 329 ,
gépkarabélyok elérték a kellő hatást: hullottak az oroszok, mint a legyek. De nekünk is állandóan le kellett vetnünk magunkat a földre, és beljebb kellett húzódnunk az ablaktól. Michelangelo plafonját egészen átlyuggatták a golyók. Találat érte a lámpát is, amely felrobbant, és teleszórt mindent üvegszilánkkal. Aztán gránátra valló robbanást hallottunk, majd Guszti vérfagyasztó üvöltését odafentről. Felrohantam a lakásba. Gusztinak csupa vér volt az arca meg a keze. Továbbra is lőni próbált a Degtyarevvel. Elhúztam az ablaktól, és jobban megnéztem: az arcán csak szétkente a vért, de a keze valóban megsérült. Szilánk fúródott a hüvelyk- és mutatóujja közötti bőrbe. Maga az ujj lazán fityegett, mintha húsdarálóba tette volna. Eltalálták a Degtyarevet, motyogta. Bekötöttem a kezét, és levezettem. Ágnes nővér és Csatornapatkány az ablaknál állva lesett mozgó célpontokra. Egy pillanatra elhallgattak az orosz fegyverek. Kezdtünk fölénybe kerülni, úgy tetszett, most inkább miénk a Bródy Sándor utca. Guszti megsebesült a kezén, mondtam. Ágnes nővér megnézte. Aztán Csatornapatkánya vándorolt a tekintete. Mert valami nem stimmelt Csatornapatkánnyal sem. Fehér volt, mint a fal, és nem nagyon tudott feltápászkodni. – Nyisd szét a zubbonyodat – parancsolt rá a nővér. Csatornapatkány kigombolta: egész hasát óriási vérfolt borította. Ágnes nővér kigombolta az ingét is. – . 330 ,
Feltépted a varratokat, te hülye. – Majd az ablakon kihajolva kiabált, Szilágyi Palit szólongatta. – Valahol itt kell lennie – mondta. – Az előbb még láttam. Fehér kötés van a fején. Valakit hordágyon vittek egy várokozó teherautóhoz. Ott van, ni! Pali! Gyertek ide! Pali és Lehoczky Attila, a doktornő férje hamarosan megjelentek a hordággyal. Pali megnézte Csatornapatkány sebét. Amikor a fiatalember elvette a kezét, előtört belőle a vér. – Barátom, téged megint össze kell varrni – jelentette ki Pali. Attila közben összevarrta és bekötözte Guszti kezét. Azt mondta, további kezelés nélkül is meg fog gyógyulni. Lesz egy szép nagy heg a kezén, amit majd mutogathat a lányoknak. Csatornapatkányt kiverte a hideg verejték. – Be kell vinnünk a klinikára. Azonnal. Csatornapatkány nem akart menni. Ágnes nővér tőle szokatlan módon káromkodva utasította rendre, mondván, ez az egyetlen módja, máshogy nem bír vele. Elbúcsúztam Csatornapatkánytól, két puszival. Aztán öszszeölelkeztünk. Hiányozni fog, mondtam. Pali és Attila épp akkor fektették a hordágyra, amikor az oroszok újra tüzet nyitottak. Rázkódott az épület. – Menjetek el innen – mondta Csatornapatkány. – Nem szeretnék én lenni az egyetlen, aki élve megússza. . 331 ,
Ágnes nővér megcsókolta, és lehülyézte, de miután a két férfi távozott a hordággyal, felém fordult, és azt mondta: – Ugye tudod, hogy igaza van? Azonnal pakoljatok. Nincs sok időnk. Bármit döntöttél is, innen el kell mennetek. De én már döntöttem, abban a pillanatban. Akkor és ott, ahol álltam. – Döntöttem – mondtam Ágnes nővérnek. – Azt akarom, hogy éljen a húgom. Nőjön föl, legyen belőle szabad felnőtt. Vigyél minket a határhoz! – Siessetek! Készüljetek mindannyian! Szaladtunk a pincébe. Már nem égett az az egy izzó sem. Nagynéném, s mindenki, aki a picében tartózkodott, rémülten meredt ránk és fegyvereinkre a petróleumlámpa imbolygó fényében. Gusztinak géppisztoly lógott a vállán. – Guszti, mi történt a kezeddel? – kérdezte az anyja. – Semmiség – felelte Guszti. – Hogyhogy semmiség? Hadd nézzem! – Nincs mit nézni rajta – mondta Guszti. – Mondom, hogy semmiség. Guszti anyja összevont szemöldökkel nézett nagynénémre. – Mi történt? – kérdezte nénikém.
. 332 ,
– Részt vettünk egy jó kis csetepatéban – mondta Guszti –, Gepárd megmutatta, hogy kell. Ekkor Ágnes nővér jelent meg az ajtóban. Kifutunk az időből, mondta. Mindenki vegyen magára annyi meleg holmit, amennyit csak bír, tettem hozzá, pulóvert, télikabátot, kesztyűt. Nem viszünk magunkkal semmi mást. – Micsoda?! – méltatlankodott nénikém. – Elmegyünk – mondtam. – Mégpedig azonnal! A ház nem bírja ki az éjszakát. A szemközti épület már lángokban áll. Szitává lőnek, ha itt maradunk. Mindszenty bíborost befogadta az amerikai nagykövetség, Ágnes nővér mondta. Nincs vesztegetni való idő. Ha jelent nekünk valamit az élet, azonnal el kell hagynunk az országot. A rádióból egyfolytában ugyanaz a segélykiáltás hallatszott: “Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Nem tudunk kitartani tovább! Lövik a Rádiót! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek! SOS! SOS! SOS!” Aztán csönd. Ez volt a Szabad Kossuth Rádió utolsó közvetítése.
. 333 ,
Meggyőződtem róla, hogy a nénikém magához vette a botját meg a gyógyszerét. Sírt, azt mondta, egy fillére sincs. Segítettem Krisztinának felöltözni, közben beszéltem hozzá s nénikémhez. Ott, ahová megyünk úgysem ér semmit a magyar pénz. – Mit értesz ezen? – Majd elmondom a teherautón, nénikém. Most az a legfontosabb, hogy kikerüljünk innen. – Mi lesz Pálrétiékkel? – Velünk jönnek. – Mi lesz a varrógépemmel? A porcelánommal? Óriási robbanás rázta meg a házat. Felborult a petróleumlámpa, kisebb tüzet gyújtva egy hordó tetején. Eltapostam a lángokat, ismét felállítottam a hordóra a lámpát. A robbanás közelsége meggyőzte nénikémet, hogy azonnal távoznunk kell. Alaposan felöltözve indultunk fölfelé a földszintre. Akkor vettem észre, hogy a pincéből hallott robbanás feltépte Michelangelo lakásának ajtaját. Festményei szanaszét szóródva hevertek az udvaron. Az egyik részben megperzselődött, szét is szakadt. Rá sem ismertem. Búcsúképpen néztem volna még egy kicsit, de Ágnes nővér már a karomnál fogva rángatott: – Mennünk kell! Nincs idő! A kapun kilépve megcéloztuk a teherautót, már járt a motorja. A szemközti ház még most is lángokban állt, . 334 ,
a füst betöltötte az utcát. Halottak feküdtek mindenfelé az úttesten. Visszanéztem a kapura; vajon megvan-e még a Medúza? Körülötte szétlőtték ugyan a stukkót, de ő maga, tekergőző kígyóhajával együtt, teljes pompájában ragyogott. Szabadságharcosok segítették föl Krisztinát, nénikémet és Guszti anyját a teherautóra, aztán mi is egyenként bezsúfolódtunk. Ágnes nővér beugrott a volán mögé, mellé pedig egy katona; a másik kettő hátul maradt velünk. Ágnes nővér hátratolatott, majd padlógázt adott. Az oldalsó ponyvát rögzítő kötélbe kapaszkodtunk, nehogy ide-oda guruljunk odabent. Úgy rázott a teherautó, mintha a vidámparkban lennénk, de senki sem visított örömében. Fogalmunk sem volt, milyen útvonalat választ Ágnes nővér. De biztosra vettük, megtesz minden tőle telhetőt, hogy kimenekítsen minket ebből a pokolból. A teherautó sötét belsejében semmit sem láttam, de annál többet hallottam. Az orosz nehéztüzérség egyre közelebbről dübörgött, ahogy kifelé igyekeztünk a körülzárt városból. Újabb nyaktörő fél óra, géppuskatűz, és vad rázkódás, valahányszor a közelünkben becsapódott egy lövedék. Aztán lassan távoli mennydörgéssé szelídült az orosz ágyútűz, kiegyenesedett az út is, de Ágnes nővérnek esze ágában sem volt lassítani. Amíg jól lehetett haladni, többnyire tövig nyomta a gázpedált. . 335 ,
A hepehupás vidéki utakon már nem lehetett így száguldani. Útközben többnyire hallgattunk, azt hiszem, leginkább puszta félelemből. Nénikémnek felfordult a gyomra, de szerencsére volt egy lyuk a padozaton, ahol kihányhatott. Krisztinának pedig pisilnie kellett, úgyhogy ő is a lyuk fölé guggolt, én pedig hosszú télikabátomat terítettem köré sátornak. – Hová megyünk? – szólalt meg elsőnek nénikém. – Ausztriába – mondtam. – Aztán onnan majd Amerikába. – Értem. Csak úgy, igaz? – Vége. Azt akarom, hogy Krisztinával együtt szabadok legyetek. Amerikában meg tudják műteni Krisztinát. Nálam van az orvos neve, címe. Legalább esélye legyen az életre. Itt mi vár ránk? Halál? Pusztulás? Kínzások? Pincebörtön? Ágnes nővér is közbeszólt az utasfülkéből: – Lehet, hogy az oroszok nem ismerik Gepárdot, de az ÁVH nem fogja elfelejteni. És bizony visszatérnek a hatalomba. Bosszút állnak. Letartóztatnak mindenkit, aki részt vett a forradalomban. – De ha nem kapnak el, akkor sincs jövőnk idehaza – mondtam. – Guszti kitűnő tanuló, Péter ígéretes költőpalánta, de nagybátyjuk „kommunista-ellenes tevékenysége” miatt sosem fognak bejutni semmilyen egyetemre. Elég, ha csak egy politikai elítélt rokona . 336 ,
van az embernek, máris egész életünkre meg vagyunk bélyegezve. Nincs itt már számunkra semmi, nézzünk szembe vele. Gusztiék lakása a földdel egyenlő, s mire megvirrad, az lesz a miénk is, mindegy, hány magyarnak kell meghalnia, hogy megmentse… Ötezer szovjet tank vonult be Budapestre. Ha mindet felrobbantjuk, akkor még tízezret küldenek. Hát nem értitek? Semmiképpen sem győzhetünk. Ha igaz, Magyarország nyugati határa még most is nyitva van, ami azt jelenti, hogy átmehetünk a szabadságba, új életet kezdhetünk. – És az amerikaiak? A Szabad Európa? – próbálkozott nénikém. – Hazudtak. Senki sem segít – mondtam. Nénikém emésztette ezt egy kicsit. – De én olyan öreg vagyok, drágaságom – mondta aztán. – Annál több okod van rá, hogy szabad emberként éld le maradék napjaidat. Nem tudni, mennyit adott belőle az Isten. – És a pénz? Gondoltál a pénzre? – A Vöröskereszt eleinte majd kisegít. Később majd dolgozunk, iskolába járunk. – És mit dolgozunk vajon? – Akármit, ami adódik – mondtam. – Értem. És Guszti mamája mit szól mindehhez? – Még nem tértem magamhoz – felelte Guszti anyja. – Még nem fogtam föl, hogy olyan országban élünk, ahol . 337 ,
gyerekek háborúznak értünk. Itt valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben, ha fiatalok ilyen könnyen készek a halálra. Hosszan hallgattunk. Guszti anyja nagyon fején találta a szöget. – Volna valakinek egy cigarettája ezen az istenverte teherautón? – törte meg a csöndet ismét nagynéném. Persze a katonákra gondolt. Egyikük azt felelte, nem lehet dohányozni a teherautón, mivel a füst elárulhat minket. Kiderül, hogy emberi rakományt viszünk. Körülbelül egyórányi kínkeserves, néma utazás után végre megálltunk. Hallottuk, hogy kinyílik az utasfülke ajtaja, aztán ropogó léptek közelednek a hóban. Ágnes nővér kioldotta a hátsó ponyva zsinórját. Biztonságos helyre értünk, mondta, nyugodtan szálljunk ki. Szerény parasztház állt a semmi közepén. Lakói – egy idős férfi és a felesége – alighanem Bajusz ismerősei voltak. Pogácsával, sonkával és egy üveg pálinkával fogadtak minket. A katona, aki nem engedte dohányozni nénikémet a teherautón, most cigarettával kínálta, amit ő hálásan elfogadott. Körbeültük az asztalt, és a térkép fölé hajoltunk. Ágnes nővér egy x-et rajzolt oda, ahol éppen voltunk, s ebből kiderült, hogy körülbelül húsz kilométernyire lehet a határ. Vagyis ilyen útviszonyok mellett mintegy félórányira. A nővér úgy tervezte, a senki földjén tesz ki . 338 ,
minket; a nagyjából hét kilométer széles sáv egyik országhoz sem tartozik. A térképen kanyargós csatorna vezetett az osztrák határig. Nincs más dolgunk, mint követni azt a csatornát. A teherautó persze nem mehetett toronyiránt, a terület tele volt befagyott tavacskákkal, behavazott árkokkal, sőt, itt-ott alá is volt aknázva a terület. De akkor járunk jól, ha igyekszünk a lehető legközelebb maradni a csatornához. A határ elvileg nyitva van. Nincsenek határőrök, sem orosz járőrök. Az asszony mégis óvott a fölösleges kockázattól. Fehér lepedővászonból kabátunkra illő darabokat szabott ki, hogy kevésbé tűnjünk föl a hóban. Krisztinának nem tetszett az övé, de Guszti megnyugtatta, hogy nagyon is csinos a fehér köpenyben. Piroska helyett Fehérke. Ez az értelmezés szemlátomást megnyugtatta húgocskámat. Nagynéném nagyon nyugtalannak látszott. A háziasszony fölajánlott neki egy pulóvert és egy vastag sálat, de ő nem kérte. – Pedig valamivel be kellene takarnia a fejét. A nyílt mezőn nagyon hideg van – mondta az idős ember. Sárgásfehér bajuszának két vége fölkunkorodott. – Nem, áll semmi a szél útjába, meglátja, olyan lesz, mint Szibéria. Nénikém már a második cigarettánál tartott. Mélyen leszívta a füstöt, és az orrán engedte ki. – Sosem jártam Szibériában – mondta. . 339 ,
– Én igen – felelte az öreg. Sajnáltam nénikémet: ismét alulmaradt. Hatvan éves, beteg a térde, törékenyek a csontjai. Ideges, fél, és utálja a hideget. Tudtam persze, hogy jobban aggódik miattam és Krisztina miatt, mint saját magáért; ezért nem beszéltem neki soha a másik életemről. Ha beszéltem volna, kénytelen lettem volna az ő szemével látni saját magamat, akkor pedig újra kiszolgáltatott, sebezhető kislány maradok. Éppen elég volt, amit a templomban és a Kaszinónál látott. Ha tudná, mennyi csúnya, éles helyzetbe keveredtem, szívszélhűdést kapna. Magamnak is el kellett gondolkodnom ezen. Miféle hazafi vagyok én? Az igazi patrióta nem hagyja el a hazáját. Vörösmarty is megmondta, hogy egy igaz magyar sosem tenné, amit én most. Hazámról szóló sorai beleégtek az emlékezetembe. Bölcsőd az, s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Az idős parasztasszony megpróbált egy pár meleg, ujjatlan kesztyűvel megajándékozni, de azt mondtam, . 340 ,
kötött kesztyűm tökéletesen megteszi. Guszti különben is fölajánlotta szőrmebélésű kesztyűjét, amit a nagybátyjától kapott. Tényleg nincs szükségem rá, mondtam. Guszti meg én félrevonultunk egy sarokba beszélgetni. Fölelevenítettük utcai harcunk részleteit. Vajon meddig tarthatnak ki a szabadságharcosok, erre lettünk volna kíváncsiak mindketten. Guszti szerint nem csak arról volt szó, hogy van-e bátorsága az embernek. Számít a szerencse is, ahogy nekünk is kedvezett ma a szerencse a Bródy Sándor utcában. Aztán számít a nagyhatalmi beavatkozás esélye, például az Egyesült Államoké. Erre már nemigen tudtam mit mondani. Beszéltünk egy kicsit magunkról is. Megkérdeztem, miért nem köszönt el tőlem Balástyán. – Nem is tudom – mondta Guszti. – Talán féltékeny vagy irigy voltam. Mint amikor legyőztél száz méteren. Aztán egyszerre csak ott voltál Balástyán a klassz barátaiddal, akik egyenrangúként kezeltek. Sokkal önállóbbnak látszottál, mint én. Azt hiszem, irigyeltem tőled ezt. Sokkal erősebb lánynak láttalak, mint amilyennek az iskolából ismertelek, erősebbnek, mint amilyen én vagyok… Azért lehetett így, magyaráztam, mert nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindenen mentem át. Elmondtam neki, hogy halt meg anyám mindjárt az első napon. Elmeséltem Mariskát. Guszti nem tudott róla. Látszott, hogy tényleg sajnálja. . 341 ,
Megpróbáltam leírni Gusztinak, milyen életet éltünk a budapesti utcán október 23. után. Hogy majdnem elpatkoltam, mert minden áron meg akartam mutatni, mire vagyok képes a golyózáporban. – De azért mégis csak bátornak kellett lenned, ha egyáltalán odamentél – jegyezte meg Guszti. – Nem csak bátorság volt benne. Hazamenni is féltem. Ekkor Ágnes nővér figyelmeztetett, hogy hajnali három óra van, ideje továbbállnunk. Köszönetet mondtunk vendéglátóinknak, és fölmásztunk a teherautóra. Az út utolsó szakaszán én ültem Ágnes nővér mellett. Kaptam tőle egy világítórakétát. Azt mondta, a hétkilométeres út még kényelmes tempóval sem tarthat egy óránál tovább. Ő meg a katonák megvárják, míg átérünk. Ha bármi baj van, lőjem föl a világítórakétát, s ők a segítségünkre sietnek. De mást is kaptam tőle: egy amerikai húszdollárost. – Csak indulásnak – mondta Ágnes nővér. – És ha odaérsz, el ne felejts írni. Szörnyen hiányozni fog, mondtam. Olyan jó volt hozzám, a családomhoz. – Miért nem jössz velünk, Ágnes nővér? – kérdeztem. – Te is rajta vagy a képen. – Nem lehet. Gondoskodnom kell Csatornapatkányról. Valamivel jobban van, de még nincs túl a veszélyen. Számít rám. Mindkettőnknek írhatsz az Üllői úti klinika címére. Vagy a kecskeméti börtönbe… nem tudom, melyik lesz a helyes cím… Aztán, ki tudja, egy szép napon . 342 ,
talán mi is odébb állunk… De egyelőre Csatornapatkánynak fel kell gyógyulnia. Tudod, megszerettem… De nézd csak! Hát ez meg mi?! – nézett az oldalsó tükörbe. – Követnek. Épp most, amikor már majdnem odaértünk? Hátrapillantottam. Egy ismeretlen jármű fénye valóban egyre közelebb került hozzánk. Én motornak nézem, mondtam Ágnes nővérnek. – Igazad lehet. Idegesít. Hátul vannak a fiúk. Alig egy kilométer van hátra, s odaérünk. Addig utolér, fogadjunk. Amikor a kiszemelt kilométerkőhöz ért, Ágnes nővér megállt, leparkolt a teherautóval. Várt, hogy bárki, aki mögöttünk jön, kerüljön elénk. Ám a motoros, ahelyett, hogy elhúzott volna mellettünk, beállt mögénk, így nem láthattuk. Letekertem az ablakomat. Mintha a nevemet hallottam volna. Fura, teljesen olyan érzés volt, mint amikor rám omlott a csatorna, és Szilágyi Pali szólongatott. Leugráltunk, hátramentünk. És tényleg: Barna Izabellát keresték. Katonáink szétnyitották a ponyvát, és megcélozták a motorost, akinek továbbra is égett a lámpája. – Ó, de hisz csak én vagyok! – mondta, és levette a motoros szemüvegét. – Bajusz? – kérdezte az egyik katona. Nem ismertünk rá, olyan hatalmas szemüveget viselt. Szőrmesapkája és szőrmekesztyűje jóvoltából pedig akár . 343 ,
eszkimó is lehetett volna. Névadó bajuszát egészen belepte a dér. Bizony, mindvégig Bajusz követett minket a motorjával. De miért? El akart búcsúzni tőlem, mondta. Tőlem! És ott, mindenki szeme láttára, úgy megölelt, hogy csak na. Aztán kissé hátrébb lépett, és azt mondta: – Barna Izabella, nem szeretném, ha úgy hagynád el Magyarországot, hogy nem tudod, igenis becsülettel küzdöttél érte. Megtiszteltetés számomra, hogy a parancsnokod lehettem. Azzal összecsapta a sarkát, és tisztelgett nekem.
10 Nekivágtunk hétkilométeres menetelésünknek a senki földjén, fagyott, lapos mezőn, mely csupasz volt, akár egy acéllemez. A metszőn hideg szél bizonytalan körvonalú felhőket hajtott a hold elé, havat hordott az arcunkba. A sötét égbolton távoli, hideg fénnyel ragyogott néhány csillag. Leheletem sűrű füstnek látszott az arcom előtt. Libasorban bandukoltunk a befagyott csatorna mellett. Guszti ment legelöl, utána az öccse, aztán az anyja. Aztán nénikém, végül én és Krisztina, akit kézen fogva vezettem. Nem volt könnyű haladni a nyílt terepen. Nem csak a szél fújt akadálytalanul, hanem a talaj is rö. 344 ,
gös volt. A mély barázdák megfagytak, jégtűkké alakultak át a gabonaszárak. Süvített a szél, hóbuckákon át, fagyott kukoricaszárak között botladoztunk. Nénikém nem sok hasznát vette a botjának. Majdnem elesett, amikor a cipője beleakadt valamibe a hóban. Mindenki álljon meg, mondtam. Jobb lenne, ha lent a csatornában mennénk tovább. Befagyott felszíne sokkal egyenletesebb. És mivel mélyen van, kissé szélvédettebb. A széleken hó gyűlt össze, ott mentünk, valamivel gyorsabban, mint eddig. Kibújt a hold a felhők mögül, a holdfényben csillogtak a puha kis hótorlaszok. Más fényt sehol, sem az égbolton, sem a szemhatáron nem láttunk. Ahol elfújta a havat a szél, ropogtak a talpunk alatt a fagyott növényi szárak. Nem fáztam, csak az ujjaim. Reméltem, Krisztina sem fázik. A több réteg ruha alá még hosszú flanelpizsamáját is fölvette. Egyujjas kesztyűjének szőrmebélése volt. El kellett volna fogadnom a parasztasszony egyujjas kesztyűjét. Így az ötujjast is annak használtam: kihúztam hideg ujjaimat, és kezemet ökölbe szorítva meleg tenyerem párnáján próbáltam fölmelegíteni őket. Talán öt kilométert gyalogoltunk, amikor Guszti megszólalt: – Itt egy tank járt! – A csatorna mentén vette észre a két párhuzamos nyomot. Én is megnéztem, tényleg az volt. . 345 ,
Krisztina azt mondta, hullócsillagot látott az égbolton, csakhogy fölfelé hullott. Aztán kinyílt, majd kísértetiesen foszforeszkáló, zöld fény világította be az eget és az előttünk álló őrtornyot. Világítórakéta! – Mindenki hasaljon a földre! – ordítottam. Sőt, parancsba adtam. Égette a hó az arcomat, de nem mozdultam. Magamhoz szorítottam Krisztinát. Csöndben maradt. Amikor levetettem magam, a térdem átütötte a jeget. A jégkéreg alatt csak levegő volt. Mintha üveget tört volna be a térdem. Aztán jött az utóvillanás. Hirtelen megzöldült körülöttünk a hó. Szaporán vert a szívem a rengeteg ruharéteg alatt. Vajon Ágnes nővér és a többiek látják-e a világítórakétát, tűnődtem. Reméltem, hogy látják. Istenem, add, hogy lássák. Hacsak el nem mentek. Végül is legalább egy órája menetelünk már a csatornában. Összeölelkezve feküdtünk Krisztinával. Köhögött. Hangosan. – Pszt – pisszegtem. Akkor dördült el a fegyver, egészen közel. Nagyon közel, az őrtoronyból. Lenyomtam Krisztina fejét. – Pszt! Mindjárt vége – mondtam. De nem volt vége. Magából kikelve ordítozni kezdett egy férfihang. A torony felé pislogtam. Az őr súlyos géppuskát tartott a
. 346 ,
kezében, és megállás nélkül, üvöltve szitkozódott, ahogy a torkán kifért. – Árulók! Gyávák! Fasiszták! Reakciós söpredék! A szitoközön után megeresztett felénk egy sorozatot. Kiabált, és nyomta a ravaszt, amíg ki nem hunyt a világítórakéta utolsó fénye. Ismét beborított minket a sötétség. Úgy véltem, a szitkozódó férfi nem látott meg minket, de nem kockáztathattam meg, hogy talán mégis. Hasaljanak csak tovább a földön, mondtam a többieknek. Van egy kis dolgom. – Ügyelj, hogy Krisztina fekve maradjon – súgtam oda nagynénémnek. Odakúsztam a toronyhoz, óvatosan, nehogy a betörő jég recsegése vagy a legkisebb nesz eláruljon. Nem volt nagyon magas a fából ácsolt őrtorony. Talán negyven létrafoknyi. Lassan, csöndben másztam föl rajta. Csak egy világítópisztolyom volt. Fölértem, vártam. Kinyújtott karral megérinthettem volna az őr hátát. Cigarettázott, és nagyokat húzott egy üvegből. Újabb világítórakétát lőtt föl, s meg sem várva a fényét, újra eszeveszett káromkodásban tört ki, és lövöldözni kezdett. – Fogd be a pofád! – ordítottam rá. Ahogy megpördült, tátott szájába lőttem a világítópisztollyal. Égő arcára szorította a tenyerét. Szája körül, a zöldesen derengő tűzben levált a bőr. A férfi hátraesett,
. 347 ,
átütötte a fakorlátot. Utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel még megpróbált megkapaszkodni valamiben, majd tompán puffanva földet ért. Lemásztam, megnéztem: már nem élt. Átkutattam a zsebeit, óvatosan lefelé fordítva Csatornapatkány elemlámpáját, nehogy más is meglássa a fényét. A halott személyi okmányaiból kiderült, hogy 1947 óta tagja a kommunista pártnak. Siettem vissza a többiekhez. – Meghalt? – kérdezte nénikém. – Meg. – Ki volt? Ávós? – Nem – mondtam. – Csak egy részeg disznó, egy sztálinista kemény legény. Le sem söpörve a havat fehér álcánkról, amely valószínűleg megmentette az életünket, nyomultunk tovább. Krisztina eléggé kapkodta a levegőt. Fölvettem a nyakamba. Azt mondtam, most annyit fog lovagolni, mint még soha életében. Még annál is többet, mint amikor a papa nyakában ülve bejárta az egész állatkertet. Húgom nyöszörögni kezdett. Megszorítottam kesztyűs kezét. – Mindjárt odaérünk. Egy kilométert tehettünk meg, amikor nénikém elesett. Guszti és Péter segítették föl. Nem ütötte meg magát, de onnantól fogva a két fiú nem engedte el a karját.
. 348 ,
Az első pirkadati fény pirosan derengett a havon. Az első hajnali fényben pedig már nem leszünk láthatatlanok. Lábunknál még mindig kavargott a porhó. A nadrágom egészen térdig keményre fagyott. Bakancsunkra hókolonc tapadt. Megkérdeztem Guszti anyját, hogy bírja. – Egész jól – felelte. Vörösre csípte az arcát a szél. Jó darabig mentünk így, amikor hirtelen belém nyilallt, hogy talán nem is jó irányba megyünk. És ha rossz volt az a térkép? És ha valamit elrontottam, s ezért körbe-körbe megyünk? Istentelenül fáradt voltam, de Krisztina sokkal erősebben zihált. Megmérhetném a pulzusát, de minek? Különben is meg vannak dermedve az ujjaim. Előttünk magas őrtorony tűnt föl, tetején zászlóval. Én vörösnek láttam. Vagyis oroszok ülnek a toronyban. Egek! Hová vezettem a családomat?! Guszti kijelentette, hogy ő ismeri azt a zászlót. Fehér is van benne. Vagyis osztrákoké a torony. Piros, fehér, piros a zászlójuk. Gyorsabban lépkedtünk. Sikerült, biztattam Krisztinát, megérkeztünk. Egy szakaszon rozsdás szögesdrót mellett vezetett az út, majd a kerítésen túl egyenest a torony felé mehettünk. Közelebbről már láttuk, hogy nincs benne senki. Sehol egy lélek. Furcsa. Fürkésztem a szemhatárt, de
. 349 ,
jégkunyhóra emlékeztető, behavazott szénaboglyákon kívül semmit sem láttam. Csak a szél fújt, a Vöröskeresztnek, mentőautóknak, amerikai hadosztályoknak semmi jele. Arcunkba csapó, metsző szélben menetelt tovább kis csapatunk. Aztán, ahogy közelebb értünk az első szénaboglyához, valami furcsa történt. Nyerítést hallottam. Ló itt, a nagy semmi közepén…? Lehet, hogy kezdek becsavarodni? De a többiek is hallották. A boglya mögül kis barna ló és öreg, nyikorgó szekér bújt elő. Szürke kabátos, kalapos ember ült a bakon. Egyenesen felénk tartott. Úgy nézett ki, mint egy osztrák paraszt túlméretezett városi ruhában. Integetett, mintha rég nem látott barátokkal találkozna. Korosodó, pirospozsgás arcú ember volt, barátságos mosolya látni engedte az első fogai között lévő rést. – Vie gehen Sie – mondta németül. Kicsit törte a magyart. – Willkommen az országunkban. – Pokrócokat mutatott, és invitált, hogy üljünk föl a szekérre. Mondtam neki magyarul, hogy a húgom beteg. A szívemre tettem a kezem, úgy próbáltam értésére adni, hogy Krisztinának baj van a szívével. – Ah – mondta. – Krank, ja? Óvatosan leemelte Krisztinát a nyakamból, és beleültette a szekérbe, majd vastag takarót kanyarított a vállára. . 350 ,
Előkotortam a pénzemet, összes vagyonomat, a húsz amerikai dollárt. Odanyújtottam megmentőnknek. De ő csak rázta a fejét. Szó sem lehet róla, tiltakozott tört magyarsággal. – Vendég vagytok. Ausztria. Segítünk. Ja? Hogy kell mondani, osztrák nép kezet nyújt magyar szomszédnak? Willkommen. Elviszlek az első városba, ja? Harminc minuten. Nincs messze. Ott van vöröskeresztes busz és orvos. Gyertek a szekérre. Most a hölgy következik. – Fölsegítette nénikémet a szekérre. – Danke schön – hálálkodott nénikém. Valószínűleg ennyire futotta német nyelvtudásából. – Bitte schön – felelte mosolyogva a férfi. Mikor mindannyian helyet foglaltunk a szekéren, naranccsal és csokoládéval teli vesszőkosarat nyomott a kezünkbe, meg egy termoszt, amiben forró rumos tea volt. Izgatottan, boldogan hálálkodtunk jó szamaritánusunknak németül is, magyarul is, és elég sokszor. – Nagyon jól van – mondta ő. – Városból busz visz Sankt Pöltenbe és Salzburgba. Nagyon szép, ja? Mozartplatz. Schön. – Hátra-hátranézett, szóval tartott minket útközben. Nagyon figyeltünk, de persze nem sokat értettünk belőle. Emberünk meleg tekintetű, kék szeméből valósággal sugárzott a kedvesség. Ágnes nővért juttatta eszembe a szeme. Így mintha ő is velünk lett volna. . 351 ,
Kicsit fölmelegedett a levegő. Levetettük kérgesre dermedt fehér álcánkat. Vállamnál még mindig jégcsappá fagyva lógtak hajtincseim. Távolabb már látszott a falucska hegyes templomtornya. A szekér végéből hátratekintettem a senki földjére, s azon túl a végtelennek tetsző fehérségre, arra, ami életem első tizennégy évében a hazám, az otthonom volt. A vörös napkorong egyre följebb emelkedett a keleti szemhatár fölé, megvilágítva az alacsonyan úszó felhőket. Bárcsak egy napon minden magyar ember azt érezhetné, amit most én, fohászkodtam. Ezt a hatalmas szabadságot, amelyet ők csak néhány röpke napig ismerhettek.
. 352 ,
Hargitai Péter (írta kilenc évesen) FELKELŐK Mi felkelők úgy gondoljuk ám, Hogy miénk lesz a régi Kánaán. Harcoltunk, csatáztunk, a népnek vére folyt, Hol a felkelő az esős időben fegyverrel kóborolt. Ment és harcolt keményen, Kettesben a gépfegyverével. A felkelőt végül egy golyó találta, De ilyen hősökért megvan a hála. Szegény magyaroknak nincs jó kedvük soha, Mert hajtja őket a kommunizmus ostora. Szenvedtünk nehéz rabságba, s ezért, Meghaltunk a magyar szabadságért. . 353 ,
EMLÉKMŰ EGY PESTI LÁNYNAK 50 évvel később Itt fekszel, önmagad szobra, tizennégy évesen, géppisztolyod szívedre fagyva, emlékmű halálnak s feltámadásnak. Ott fekszel, a Szeplőtelen Fogantatás temploma mellett, szitává lőve, vérrel befröcskölve, becsapott ártatlanság. Magyar iskoláslányból harcossá lettél, társaiddal együtt lelket te leheltél a Forradalomba. Szabadságharcos, akiért senki sem harcol. Kis testét nincs, ki eltemesse, beszórták mésszel, belepte a hó s az idő, . 354 ,
nemlátó babaszemével mered, s ront szovjet tankra, zsarnokságra. Ott fekszel, ereklye a csontkupac tetején, torz geometriába dermeszt a fagy, egy nép bátorságának emlékműve vagy. Mit az emberi embertelenség maga után hagy.
. 355 ,
. 356 ,
KÖSZÖNET
Köszönöm Barna Izabellának, hogy használhattam a nevét, és köszönöm a szövegre vonatkozó javaslatait; köszönet illeti az Amerikai Magyar Szövetséget a támogatásért, és Bryan Dawsont az 1956-os magyar forradalom idején készült fényképekért, amelyek az ő AHF weboldaláról származnak. Ugyancsak szeretnék köszönetet mondani a néhai Aczél Tamásnak, aki Méray Tibor szerzőtársa volt A tisztító vihar (The Revolt of the Mind) megírásában. Aczél tanár úrnak köszönhetem, hogy amikor mentorom volt az amhersti Massachusetts Egyetemen, megújult érdeklődéssel fordultam az 1956-os magyar forradalom felé; és hálás vagyok Dr. Paul Szilágyinak, aki sokkal több volt, mint szemtanú azokban a viharos napokban, és akinek először jutott eszébe, hogy könyvvel kellene megemlékeznem a forradalom ötvenedik évfordulójáról; és Dr. Sanford J. Smollernek, aki nem sajnálta az időt kéziratom lelkiismeretes gondozására; rendkívül . 357 ,
hálás vagyok fivéremnek, Hargitai Istvánnak, mert megmentette az utókornak gyermekkori versemet a forradalomról, amelyet apám a halála napjáig a levéltárcájában hordott; és köszönettel tartozom Thomas P. Muhlnak, mert az ő javaslatára került könyvembe a térkép, amely segít az olvasóknak eligazodni Budapest utcáin; valamint tizenegy éves unokámnak, Katie Leatherburynek, aki gyermekszemmel olvasta el könyvemet; és végül, de nem utolsó sorban feleségemnek, Dianne Marlene Hargitainak, aki a könyvborítót tervezte és a regény első olvasója volt.
. 358 ,
honlap: www.ipubs.hu e-mail:
[email protected]