Hajduné Tölgyesi Lívia
A budo szellemisége
1.
A harc – művészet
Az állatvilágban az egymás elleni harc, az életben maradáshoz szükséges napi szintű küzdelem, a nőstényekért való viaskodás vagy a területszerzését folyó viadal elengedhetetlen tényszerűség. Nincs ez másképpen az embernél sem. Az európai történelemben évezredekre visszanyúló emlékeink vannak arról, hogyan próbált az ősember megküzdeni a környezetével, a görögök egymással vagy a római légió a meghódított területen élőkkel. Ezekhez a harcokhoz koronként változó módszerrel készítették el az arra megfelelő harci eszközeiket az ellenség megsemmisítéséhez, különféle módon és anyagokból készültek az adott fegyverek; a cselvetés és praktika ezeken felül további elengedhetetlen kellékei voltak a győzelem megszerzésének. Az emberiség fejlődése során kialakult, hogyan lehet a legváltozatosabb módon, a legleleményesebb eszközök előállításával az ellenfelet megalázni, legyőzni vagy megölni. A harcok, csaták végeztével, azonban az erőfitogtatás igénye, a szabadidő izgalmas eltöltése miatt létre jöttek a harci technikákból kialakult, enyhébb formációban előadott erő- és ügyességi elemekből álló vetélkedések. Az elismerésért való versengés közel sem nevezhető csak játéknak, mivel komoly társadalmi elismerés, sőt néha anyagi ellenszolgáltatás is járt egy-egy győzelemért. Az idők folyamán ezekből a harci játékokból alakultak ki a küzdősportok, amelyek az élet-halálharc mozgásanyagát szabályos keretek közé szorították. Korabeli írásos és tárgyi emlékekből ismert többek között a mongol-, török-, perzsa birkózás, a francia savate (boksz kézzel-lábbal), hun-, mongol íjászattal egybekötött lovas verseny. Ezeknek a küzdelmeknek a bemutatása dicsőséget hozott a győztesnek, továbbá különféle jutalmakat eredményezett, ami felettébb inspiráló volt a többiek számára, hogy legközelebb ők lehessenek esetlegesen a szerencsés nyertesek. Egy másik kulturális közegben, a nagyobb közönség, elöljárók előtt bemutatott atlétikai sportok előzménye is vitathatatlanul a csatamezőkről indult, hiszen köztudott, hogy a görög katonák harci felkészítéséhez tartozott a futás, hosszú gyaloglás, ugrás, dobófegyverek (gerely, diszkosz, kalapács, láncos buzogány) használata, vagy a közelharcból kialakult birkózás és a boksz. Mindez a görög olimpiákon nagy jutalommal járó dicsőséget hozott annak, aki győzedelmeskedett a többiek felett. Ezzel ellentétben, a római nép figyelmének lekötése, szórakoztatása érdekében létre hozott cirkuszi játékok, a gladiátorok küzdelmei már gyakran az igazi élet-halál harcot jelentették, harci eszközökkel, vagy gyakran anélkül, esetenként vadállatok ellen kellett megmutatniuk ügyességüket, erejüket, rátermettségüket. Érdekesség, hogy a harci játékokban, erőfitogtató versengésekben, olimpiai játékokon csak férfiak küzdhettek egymással, míg a római arénákban a nők is megjelentek; az amazonok gyakran még kegyetlenebbek voltak egymással, mint az erősebb nemhez tartozó gladiátorok.
1
A puszta kezes, test-test elleni küzdelem alapjai, tehát az európai földrészen is megtalálhatóak hosszú évezredekre visszamenőleg, mint az előbb említett boksz és birkózás, de nem ezek alkották a háborúk, csaták alapvető küzdőelemeit. A katonák sokkal inkább harci eszközök, fegyverek segítségével: íjjal, karddal, buzogánnyal, később puskával próbálták ellenségeiket legyőzni. Európával szemben a Távol-Keleten legtöbbször a kényszerűség hozta úgy, hogy az emberek saját testi épségük, családjuk, értékeik védelme érdekében a puszta kezükkel, testi-szellemi ügyességükkel küzdjenek, mivel az ellenséges hatalmak egy-egy győzelem után, az elfoglalt területeken megtiltották a harci eszközök használatát, súlyos büntetést helyezve kilátásba annak, aki megszegi a rendeletet. A puszta kezes küzdőtechnikát három szálon követhetjük nyomon, és bár egy tőről fakadnak, mégis különálló egészet alkotnak: kung-fu, okinawai karate, japán harcművészet. A kínaiak között számos legenda kering egy indiai szerzetesről, Bodhidharmáról, aki a vallásos életvitellel egybe kötött testgyakorlat-rendszerrel alapozta meg küzdőtechnikájukat, a kung-fut, ami a hatalmas országban tájegységenként vagy mesterektől függően különféleképpen honosodott meg. A dél-kínai kung-fu harcosok súlypontjukat alacsonyra helyezve mindkét karjukkal körkörös mozdulatokat végeztek, és mivel főleg a parasztok között terjedt el, természetes, hogy az erős karmunkát részesítették előnyben. Ők a tájra jellemző, gyakran sáros, csúszós talajon, vagy hajókon küzdöttek, ezért szükségük volt az alacsony súlypontra, hogy ne veszítsék el olyan könnyen az egyensúlyukat. Az észak-kínai kung-fu mesterek magasabb súlyponttal dolgoztak, sokkal több lábmunkával, hogy lovas támadóikat ki tudják billenteni nyergeikből. Az ügyes technikai alapokat – az erős lábizmokat – lakhelyüknek, a hegyes-dombos vidéknek köszönhették. Az okinawai karate kialakulásának alapja a kínai kung-fu volt. A nehéz fizikai munkát végző emberek elkeseredett harcához elengedhetetlenül szükséges volt a puszta kezes küzdelem, akik földjeik védelmében szálltak szembe a fosztogatókkal. Három fontos tényezőre helyezték a hangsúlyt: edzettség, az ütések elviseléséhez, gyors, azonnali reagálás és a nagy erejűt ütés a küzdőfélre a harcképtelenség eléréséhez. A támadást egyenes testtel, derékból indították, mindig nyíltan szembe nézve az ellenféllel, a védekezéshez viszont a kung-fuból ismert körkörös mozgásokat használták. Ebből alakult ki a későbbiek folyamán a tradicionális karate. A harmadik stílus, a kínai hatás és az okinawai karate alapjaiból indult ki, de a japán harcosok életfilozófiájára épült, amely a harmónián és a szigorú erkölcsi előírásokon keresztül valósult meg. A szamurájok szellemisége, példamutató magatartása nagymértékben befolyásolta a szabadkezes küzdelem gyakorlása közben az egyszerű embereket. A harcművészetekben az ellenálláshoz – az idegen hatalmakkal szemben – a büszkeség adott erőt, a gyors szembe támadás és hirtelen visszavonulás taktikáját alkalmazva. Ezek alapjai leginkább katonai küzdőgyakorlatok voltak, ahol nem feltétlenül az egyén védelme volt az elsődleges irányelv, sokkal inkább a háború feltétel nélküli megnyerése – bármi áron; az elöljáróért való bátor önfeláldozás volt a legfontosabb szempont, testi erejükkel bizonyítva a hűséget és bátorságot.
2
2.
A budo – istenek és emberek közös útja
Mindhárom helyen, Kínában, Okinawán és Japánban egyaránt fontos szerepet játszott a vallás az emberek életében. A háború és béke időszaka egyformán próbára tette az embereket, folyamatosan alakítva a viselkedési morált. Annak érdekében, hogy meg tudjanak felelni a harcok során a magas szintű technikai elvárásoknak, és fejleszteni tudják képességeiket, testüket, szellemüket, esetleg csak szimplán el tudják tartani-, vagy a banditáktól képesek legyenek családjukat megvédeni, természetesen az istenekhez fordultak segítségért: köszönetükkel halmozták el őket. Ezen felül esetenként a nép eredetének- vagy a mindennapi élet történéseinek „megértéséhez”, volt rájuk szükség. Nem kerestek létezésükre magyarázatot, hanem elfogadták, hogy nélkülük a dolgok nem funkcionálnak, a szerencse elpártol, a víz nem folyik, a szél nem fúj, az élet nem működik. Különböző vallási elemek és hiedelmek természetes egyszerűséggel fértek meg távol-keleten egymás mellett. A Sintoizmus, a buddhizmus, konfucianizmus kiegészítették egymást: „Talán genetikailag így lettek kódolva emberek” 1.
2.1 Sintoizmus A sinto istenek – akik a háttérbiztonságot nyújtották a hétköznapi életben, akikhez imádkoztak harc előtt, akiknek hálát adtak, ha megmenekültek – elengedhetetlenül fontos részei voltak a korabeli Japán ember életének. A sinto elsősorban a természet körforgásában lezajló változások magyarázatának vallása. Legfőbb tanai a szennyeződések elkerülése – betegség, halál – és a megtisztulás, a víz szerepének magyarázatára épülnek. Az emberek úgy érezték, hogy a lelki-, fizikai tisztaság – megerősít, míg a beszennyeződés legsúlyosabb fajtája a: halál, vér, betegség – legyengít, elpusztít. Az istenségek, kamik – megszámlálhatatlanul sokan – a nap minden percében jelen voltak, gyakorta fizikailag is megnyilvánultak, és éppen ezért nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az emberek annak, hogy külön időt szenteljenek a szertartásoknak. Az egyik legnagyobb tiszteletben álló kami (istenség), a háború hadistene, Hacsiman, aki gyakran ’jelent meg fizikailag’ is az emberek világában, mint például a bonyolult személyiségű Ódzsin császár testében 2. Hacsimant akkora tisztelet övezte, hogy a buddhizmus megjelenésekor egyenesen bodhiszattvának 3 tartották. A Genpei háború (1180-1185) során keletkezett Gunki monogarati (háborús történetek) egyik része a Heike monogatari leírja, hogy a klánok közötti ellentétekben milyen különös események alakították ki a végső győzelmet. Egyik ilyen történet éppen arról szól, hogy a megfutamított Heike csapatokkal szembeni győzelem után a hadúr, az őt őrző kaminak miképpen adott hálát, amiért megmentette őket: Jorimoto leszállt lováról, levette sisakját, megmosta kezét, kiöblítette száját, letérdelt és a főváros felé fordult, „Én, Jorimoto, nem saját erőmnek köszönhetően győztem. A diadalt Hacsiman, a Nagy Bodhiszattva adta nekem.” 4
Abe Tetsushi-t (Magyarországon élő japán, 8 danos kendo mester) idéztem egy személyes beszélgetésből, 2009 február 2 Catharina Blomberg: Szamurájok, 2004, Szenzár Kiadó, 41-42o. 3 Buddhista szentkén tisztelték 4 C. Blumberg: Szamurájok, 44.o. 1
3
A busi 5 csata előtt rendszerint Hacsimanhoz imádkoztak, hogy védelmezze őket. Azonban nagy megbecsülésnek örvendett a szamurájok körében Kannon is, aki a Könyörület Bodhiszattvája volt. Úgy tartották, hogy Kannon mindig készen áll arra, hogy meghallgasson egy imát, jóindulatú közvetítője legyen a kéréseknek és mindent megbocsátó természete segítsen át mindenkit a bajon. Az Azuma kagami 6 elmondja, hogy Minamoto Joritomo hitbuzgó buddhista volt, mindig hordott magával egy imafüzért kontyába tűzve, amelyen egy Kannon képmás volt. Arról is beszámol ez az írás, hogy életének egy veszélyekkel teli időszakában kivette hajából, nehogy nevetségessé váljék, ha véletlenül meghal, és megtalálják kontyában a kis szobrot, de a veszély elmúltával visszahelyezte azt a megszokott helyére. Amateraszu a sinto panteon főkamija volt a császári ház teremtője és különleges oltalmazója, ezért a köznép körében nem volt túl népszerű, ők ’dea otisoa’-nak (gyűlöletes istennőnek) is nevezték, a szamurájok viszont nagy megbecsülésben részesítették. Az előbbiekben említett kamik, csak egy kis szegmensét képezik a Sintoizmusban jelenlevő isteneknek, akikről az emberek úgy érezték, hogy mindenhol és mindenben (pl. harc közben a kardjukban, vagy testük erejében) állandóan velük vannak; erősítik és védelmezik életüket.
2.2
Buddhizmus
A másik nagy hatású vallás a buddhizmus, a VI. században Koreán keresztül, Kínából érkezett Japánba. A buddhizmusnak, egy gyakorlatias és dinamikus fajtája terjedt el nagymértékben, ezzel tudtak a legkönnyebben azonosulni, és a Sintoizmus mellé befogadni. A kínai nevén chan-t, a japánok zen néven honosították meg és előszeretettel részesítették előnyben a szemlélődő iskolával szemben. Azt azonban tévedés lenne hinni, hogy a buddhizmus többi tanítását elvetették, és egyáltalán ne gyakorolták volna. Gyorsan terjedő népszerűsége legfőképpen talán abban rejlett, hogy a különböző befogadó vidékek egyedi rítusait és vallási képzeteit magába szívta és sajátos mitológiai világ alakult ki körülötte. A sinto vallást nem törölte el, hanem átértelmeztette és buddhista szellemmel töltötte meg. A zen bölcseleti rendszernek nevezhető az ember és a világ viszonyára irányítva. Lényegében az önfelszabadítás egyfajta speciális útja, a belső erőből eredően megfoghatatlan, tapasztalaton túli tudatállapot. A belső én megismerésére irányuló összpontosító figyelem, amely eredményeképpen eljuthat gyakorlója odáig, hogy saját végtelenségének, lehetőségének, lelki erejének kapuja feltárul előtte: tudata üres lesz, a gondolat megkötözöttségét vetkőzi le, és képessé válik a szabadság élvezésére. A régi Japánban már az V. századból vannak feljegyzések, hogy léteztek Mononou vagy Mononobe családnéven ismert emberek, akik harcművészetekkel foglalkoztak. A busik mai meghatározása alatt, azonban egyrészt a X. században feltűnt csaták, harcok szakértőit értik, másrészt pedig a feudális társadalomban, az uralkodó osztályhoz tartozó személyt nevezik így. A XII. sz. végétől kb 1867-ig a busik osztálya volt hatalmon. Szamurájok, akik főleg vidéken éltek, a császár arisztokartáitól a kugéktól elkülönültek, teljesen eltérő életstílust folytattak. 6 Ez az írás rögzítette azokat az eseményeket, amelyek a Kamakura-bakufu alapításához vezettek. Kamakura-bakufu a birodalom oltalmazó szentélye volt, a Miamoto-klán idejében 5
4
„Ha a macskát megkötözzük, félve, hogy megeszi a madarat, harcolni fog a szabadságáért. Ha úgy tanítjuk, ne vegyen tudomást róla, szabadon engedhetjük.” – tartja egy zen mondás; a gúzsba kötött tudat nem tud szabadon cselekedni, mert minden mozdulata mögött tiltást érez, a spontaneitását veszíti el, görcsös akarattal pedig nem lehet komoly eredményeket elérni. A zen arra tanította a harcost, hogy ha felemelte kardját, ne álljon meg gondolkodni, feledkezzen meg mindenről, ne fixálja tudatát az előtte álló ellenfélre, csak sújtson le. Nagahama Inosume, híres szamuráj, szavai szerint: „Ha a saját biztonságoddal törődsz, soha nem győzöl. Ha az ellenfél is felkészült a halálra, küzdelmetek jó lesz, és a végső kimenetele a hiten és a sorson fog múlni.” A buddhizmus békés belenyugvást hirdető filozófiájával való eggyé válás a harcosok körében ironikusnak tűnhetne, ha nem értené meg belülről eredő üzenetét, és nem tudná megérteni, hogy szabadon, megkötöttségek nélkül élni, csak harmonikus belsővel lehet. Nageshima Naogishige, a XVII. században élt zen pap a Hagakure 7-ban írja: „ A szamuráj mit sem ér ha nem tudja túltenni magát életen és halálon. Amikor azzal a mondással találkozol, hogy ’minden dolognak lelke van’, azt hiheted, hogy van valami, amit léleknek lehetne nevezni. A tény ezzel szemben az, hogy a lelket, ami élethez vagy halálhoz kapcsol minket, el kell hagyni, és akkor csodálatos dolgokat lehet véghez vinni. Úgy mondják, minden dolog elérhető annak, aki önmagában valósította mega zen léleknélküliségnek nevezett állapotát”. A zen egy életmód, amely arra irányul, hogy az ember önmagát legyen képes legyőzni, és közvetlenül elérje azt, ami az ő igazi valója: tudja felfedezi tulajdon belső világát. Azt megérteni, hogy van belső világa, neki is, nemcsak másnak, a legnagyobb, amit adhat az egyén számára. A zen egyszerű, gyakorlati, de mégis arisztokratikus vonásai egyaránt megfelelnek a szamurájok büszkeségének és a nép egyszerűségének. A szamurájoknak katonaként is megadta a szabad cselekvés lehetőségét, a Busido életmódban elmélyítette a dolgokhoz való viszonyulást, egységet alakított ki az ember és a természet között, valamint jellemzően leegyszerűsíthető a kard- és a test mozgásvilágára (is). Küzdelmi hatékonyságuk növelésére és bátorságuk fokozására ez a legmegfelelőbb út, ugyanakkor a harcosokat nem a vallásos végcél, a Nirvána elérése motiválta, hanem a segítségével elérhető bátorság, a nyugalom és a küzdőképesség fokozása. Miyamoto Musashi (1584-1645) Japán történetének egyik legkiemelkedőbb kardvívója mesélte utólag egyik legnehezebb küzdelmével kapcsolatban, hogy amikor ellenfele Yoshioka felemelte a kardját, hirtelen eltűnt számára a külvilág, és nem tudta: ő mozgatja a kardot, vagy a kard mozgatja őt. Van egy mondás, amely találóan mutat rá a zen általi fejlődésre: a kezdő harcos azt gondolja „Most támadni fogok”, a haladó „Most támadok”, a mester „Támadtam”. A zen lényeges tanítása a befelé fordulást – a Zazen-t 8 – tekinti egyik hatásos eszközének az éntől való megszabadulásra. Egy Busi szerint a haláltól való félelem gyökere is az én elvesztésétől való félelemből ered; ha hozzászoktatja magát az én feladásához, abban az esetben közömbössé válik az élettel és a halállal szemben. A veszteségtől való félelem meggátolja a képességek teljes kibontakozását, fontolgatásra, a tudat megállítására készteti a harcost 9. A félelemtől való megszabadulás az
Hagakure néven ismertté vált mondások és tanulságos történetek gyűjteménye, amelyek a harcos zenszerű életéhez adtak példákat. 8 Csendes ülés, Soto irányzat 9 Németh Endre: A budo vallásfilozófiája (értekezés), Magyar Testnevelési Egyetem, Küzdősportok Tanszék, 16.o. 7
5
életet teszi teljesebbé, örömökben gazdagabbá, a halált pedig az élet természetes velejárójaként fogadja ezáltal el. A Busido útját járó célja, hogy tudatát üressé téve, csak az adott pillanatra koncentrálva éljen vagy haljon. A Zen és a harci művészetek: „Ha keresed, soha nem találod. Kezed meg nem érintheti Sem agyad át nem foghatja Ha nem kutatod többé, Mindig veled lesz.” 10(Zen mondás) A japán hagyományoknak megfelelően, a Sintoizmushoz hasonlóan sok kisebb istenség segítette a buddhizmusban is a harcosokat. A busi körében nagy népszerűségnek örvendett Fudo (sokszor festették meg képmását fogadalmi felajánlásként, vagy háborúban békéért imádkozva). Neki tulajdonították azt a képességet, hogy a gonosz szándékot és a veszélyt el tudja hárítani, megvédi híveit azok ártó jellegétől. Buddhista templomaik bejáratát is nio-ók védték, (néma haraggal üvöltő szájjal ábrázolt istenszobrok) azzal a céllal, hogy elriasszák a gonosz erőket és a hit ellenségeit, de itt emeltek szobrot a „Négy mennyei királynak is”: általában páncélban és lándzsával ábrázolták őket, és mindegyiknek saját kultusza volt. A busi különösen hittek a halottak szellemeiben, mivel mindennapos kapcsolatban voltak a halállal: a sinto tanai szerint tisztátalanok lettek a vérrel és halállal való kapcsolatuk miatt, a buddhista vallásnak sem feleltek meg, mivel emberéleteket oltottak ki, ezért hogy mindkét vallás istenségeit kiengeszteljék, amuletteket és a bódhiszattvák képeit hordták magukkal. A halottak szellemei sokat árthattak az élőknek, különösen akkor, ha nem temették el őket tisztességgel. Démonokká váltak, akik árulás vagy igazságtalanság következtében haltak meg, bosszúra szomjazva tértek vissza, hogy megkeserítsék azok életét, akik miatt meg kellett halniuk; ha nem sikerült ’kiengesztelniük’ az ártó szellemeket, bizony elő-előfordult, hogy megőrült, vagy öngyilkosságba menekült előlük a bűnös ember. Sok tényező igazolta a busi számára, hogy a halott harcos szelleme különösen nagy erőknek parancsol; a hagyományok szerint úgy próbálták őket maguk mellé állítani a harcok előtt, hogy a sinto- és buddhista istenekkel jó viszonyt ápoltak (sokat imádkoztak és áldozatokat mutattak nekik be nekik), szútrákat olvastak, templomba jártak, szentélyeket látogattak. A sinto- és buddhista tanok jól kiegészítették egymást a japán társadalmi életben, isteneik és tanításaik sokat segítettek az egyszerű emberek mindennapjaiban, és a nemesek életében egyaránt.
2.3
Konfucianizmus
A harmadik komoly hatást Japánban a vallásos emberek körében a konfucianizmus fejtette ki. Ez az a vallás, amely erkölcsi és viselkedési szabályzatával a budo szellemiséget alapjaiban meghatározza. A Zhou-dinasztia (i.e. 1028–249) alapvető rítusait, világképét és értékrendszerét nagy becsben tartó Konfuciusz, a Tavaszok és Őszök periódus (i.e. 722–481) idején hozta létre azt az etikai-, politikaiés filozófiai rendszert, amely a Hadakozó Fejedelemségek (i.e. 481–221) korában letisztulva, való10
Uo. 17.o. 6
jában jóval a halála után vált a kínai állam szerves részévé. Konfuciusz – i.e. 5. században élt – tanításának alapját karizmatikus egyéniségéből eredő erőteljes etikai beállítódása adja, amelynek alapeszméje az a meggyőződés, hogy minden ember eredendően jó; ha pedig mégis a rossz kerekedik benne felül, az az okosság, a helyes belátás hiányosságaiból fakad. A jóság felé tehát az igazság megismerésén keresztül vezet az út, birtokbavételének módja pedig a múlt tanulmányozása. A történelem vizsgálgatása közben a régi idők kiváló erkölcsi példaképeit lelhetjük meg: innen tudhatjuk, hogy a tiszta, romlatlan erkölcs alapja a család, a szülői gondoskodás és a gyermekekben megnyilatkozó tiszteletteljes szeretet. Ugyanez igaz társadalmi és kozmikus méretekben is: a társadalom egyetlen nagy család, amelyben az uralkodó az apa, a nép pedig az asszonyok, a gyermekek és a szolgák módjára kötődik fejedelméhez. A helyes, az isteneknek is tetsző emberi viselkedés alapja a mindenkit helyzete szerint megillető tisztelet megadása és megkövetelése, amely, ha a kultusz helyes és pontos gyakorlásával társul, morálisan megnemesíti a társadalmat és annak minden tagját. A családanalógia Konfuciusznál kétirányú: nem pusztán a tekintély iránti tiszteletet, hanem a gyermekek, a nép iránti apai, uralkodói gondoskodást is feltételezi. Ebben az értelemben véve a tanítást, ez egyfajta 'királytükör', uralkodók és alattvalók, istenek és emberek kölcsönös viselkedésének alapja is. Ez a patriarchális gondolkodás felértékeli az ősök emlékének a keleti népeknél amúgy is népszerű megbecsülését: a konfucianizmus sikerének titka éppen az, hogy a népi vallásosság hagyományát az etika és az államelmélet magaslatára emeli. A gyakorlati életvitel szabályai tekintetében Konfuciusz az 'arany középút' elvének hirdetője, aki a hedonizmus, a szenvedély, a közöny és az aszkézis ellenében mértékletességet ajánl. Mindent az öt erény irányít: emberség, igazságosság, szertartásosság, tudás, megbízhatóság. A másik nagy vallásfilozófiai irányzat a taoizmus, amely a későbbi korokban szinte egybeolvad a konfucianizmussal, szintén ezeket az etikai alapokat tartja fontosnak: a jóságot, az igazságosságot, a fegyelmezettséget, az értelmességet és az őszinteséget. A keleti ember gondolkodásmódja nem választotta külön vallásnemekre, filozófiai irányzatokra az általánosan elfogadott viselkedésnorma alappilléreit: élt, ahogy lelke helyesnek ítélte, szíve teljes odaadásával szolgálta urát, családját és saját elkötelezettségében meglelt önmagát. A bátorság, hűség, becsület, tisztesség a keresztény társadalomban is értékként, anno lovagi erényként volt alapvető erkölcsi tan és életelv, de a japán harcosok, szamurájok ezt mégis máshogyan élték meg, mint európai lovagtársaik: ők nem különítették el egymástól a különböző vallások isteneit, szellemeit vagy tanait. Fontos a harcosok, busi – és modern kori leszármazottaik – lelki mozgatórúgóinak megértéséhez, az az alapvető tényező, ami megerősítette bennük a hitet, hogy a halott harcos szelleme különösen nagy erőknek parancsol: bátornak és erőshitűnek kellett lenniük ahhoz, hogy megállják a helyüket a szellemekkel szemben és a világi életben egyaránt: legyen az sinto, buddhista vagy konfucionista értékrend. Számtalan történet, monda őrizte meg az utókor számára a busi lelkierejét adó belső erő magyarázatát; az ősi harcosok büszke kitartásának értelmét, értékes hagyományteremtő üzenetét. A budo alapjainak kialakulásánál nem tekinthetünk el a szellemiségük üzenetétől: a belső erő – a ki – nem létezhet az ősök tisztelete a mindennapi életben értelmezett jelenlétük nélkül. A vallások szertartásai nem bohó, vagy olykor szimplán bolond megnyilvánulások, sokkal inkább a létezés alapjaira hívják fel a figyelmet, tudatosan vagy tudattalan: hit nélkül nincs élet, elhivatottság nélkül nincs az a hit, ami életben tarthat bárkit. 7
3.
A pusztakezes küzdőtechnikák főbb irányvonalai
A tisztán puszta kezes technika Japánba főleg Kínából és Okinawáról érkezett, leginkább a külhonban szolgáló hadsereg és a vándor szerzetesek által. A karate aránylag gyorsan népszerű lett a lakosság köreiben, viszont a technikai elemek gyakorlásához elengedhetetlen szellemi (erkölcsi, vallási) háttér a szamurájok példamutató életvitelére épült, így az egyszerű emberek is közel kerülhettek a budo lényegéhez, megkülönböztetve ezáltal a karatét a verekedéstől. Japánban három fő vallás befolyásolta az emberek életét. A Sintoizmus mítoszai és mondái a szigetország teremtéstörténetét és fejlődését ölelik fel. A Kínából érkezett buddhizmus a metafizikán túli, elsősorban az erkölcsfilozófiai rendszerén keresztül olyan vallásnak tartották, amelynek nincs mitológiája és nincsenek istenei; a buddhizmus alapja /leegyszerűsítve/ erkölcsi útmutatások sora, amely öt szabályra épül és ezek követése folyamán az embert ez az út a Nirvana 11 elérése felé vezeti. Utoljára a konfucianizmus, a hierarchikus rendszert helyezi előtérbe, amely erkölcsi és viselkedési szabályok sorozata. A konfuciánusok szerint az ősök szellemi örökségének kegyes ápolása a helyes út.
3.1
Kung-fu
Keleten Kínának az első nagy ellensége, akikről már írásos emlékek is szólnak, a hingukuk, ismertebb nevükön az ázsiai hunok voltak. Ellenük építették fel i.e. III. században a kínai Nagyfalat, 2450 méter hosszúságban, ami azonban csak részlegesen tudta távol tartani a vad nomád népet. A csatározások évszázadokon keresztül tartottak, de a nagyon jó lovasok hírében álló hunokat nem tudták legyőzni a ugyancsak ügyes kínai seregek. I.e. 119-ben hatalmas hadjáratot indított a kínai császár, és ha hinni lehet a feljegyzéseknek, akkor százezer lovas katonát és százezer gyalogost állított a nomádok ellen hadrendbe, száznegyvenezer málhás lóval és számtalan kisegítő személylyel erősítve csapatát. A veszteségek mindkét oldalon nagyok voltak, de a hun fejedelemnek szerencséje volt, mert a hirtelen támadt homokviharban száz lovas kísérőjével sikerült elmenekülnie 12. Ezekben az időkben keletkezett az első írásos emlék, Han-shu I Han (a művészetek Han könyve), amelyben a puszta kezes harccal hat fejezeten keresztül foglalkozik. I.e. 36-ban végre a kínaiaknak sikerült a hun sereget szétverni, és a vezérük fejét levágni. A fenyegetettség azonban véglegesen nem szűnt meg, hiszen 370 körül megjelent a legendás hírű vezér, Attila, és az ő vezetése alatt alakult hatalmas seregtől, már nemcsak a keleten élő emberek, hanem az európai nép is retteghetett. A legenda szerint, Han Ming-ti császár követeket küldött a szomszéd uralkodóhoz, hogy Indiából a Buddha tanait hirdető szerzetesek híreket hozzanak. Az első szútrák, a buddhizmus szent szövegei után, 527 körül Buddha tanait terjesztő Bodhidharma is elvándorolt Kínába, akit a harcművészetek megalapítójának tekintenek. Bodhidharma, az indiai Shuganda király harmadik gyermekeként jött a világra. A Ksatrija (harcos) kaszthoz tartozó családba született, ahol mindenkinek el kellett sajátítania az indiai harci módszeNirvana, az életszomj megszűnése, a tökéletes megszabadulás állapota. Szószerinti jelentése: Nir = nem, tagadás; va = futni, tehát az az állapot, amelyben senki és semmi nem mozdul. Ez nem a szellem tétlenségi, hanem természetes ál-lapota, a meditálás, a szemlélődés, a megszabadult és megvilágosodott ember szellemi állapota. 12 Dr. Újvári Miklós: Délkelet-ázsiai harci művészetek, Go-Press, 1986., 11.o. 11
8
reket, amelyek alapjait a vajramushi képezte: a támadó-védekező mozdulatok a pusztakezes küzdelemre épültek. Komoly fiú volt, magántanároktól tanult, szabadidejében pedig a katonák testedzését figyelte, amely lenyűgözte. Mestere buddhista szellemben nevelte, a hangsúlyt a dhyanára, a meditációs gyakorlatokra helyezve. Halálos ágyán tanítványával megígértette, hogy a környező országokban is terjeszteni fogja ismereteit, a buddhista tanokkal egyetemben. Bodhidharma, ígéretéhez híven buddhista szerzetesnek állt, és hosszú vándorútra kelt. Kínába érve, mint királyi sarj, engedélyt kapott arra, hogy a császárt meglátogassa. A legendák szerint az uralkodó az alábbi kérdést intézte hozzá: „Vajon milyen jutalomra számíthat Ő eljövendő életében, amiért felépítette a Shaolin kolostort?” A válasz egyszerűségén megütközött: „Semmilyenre”- mivel a buddhisták számára a cselekedet önmagában jelentette a jutalmat 13. Bodhidharma hosszú vándorlás után érkezett el a Sung hegységbe, a Shao-shinen épült híres Shaolin kolostorhoz. A szerzetesek izgatottan várták érkezését, mert híre, hogy természetfeletti képességgel rendelkezik megelőzte, de a rendfőnök nem engedte a templomba be. Attól tartott, hogy az idegen buddhista újszerű vallásos nézetei felbolygatják a kolostor megszokott életmenetét, ahol a szerzetesek idejük nagy részét indiai vallásos szövegek kínaira fordításával töltötték. Bodhidharma, korabeli feljegyzések alapján, egy szemközti barlangban telepedett le, és kilenc évig elmélkedett, miközben képes volt arra, hogy csak az adott pillanatra koncentrálva, még az általa lakott üreg falán mászkáló hangyák sikoltozását is meghallja. A shaolin rendfőnök, a hosszú ideig tartó várakozás után észrevette, hogy Bodhidharma tekintete már üreget vájt a barlang falába, ezért felülbírálta saját elhatárolódását, és behívta a kolostorba. A shaolin papok nagy örömmel fogadták. Az újonnan érkezett buddhista szerzetes azonnal felfedezte, hogy vendéglátói, mivel idejük nagy részét imával és vallásos értekezések írásával töltötték, gyenge fizikumúak, könnyen elfáradnak; ha hosszabb ideig kell egy helyben ülniük elalszanak, vagy rosszabb esetben elájulnak. Bodhidharma megismertette velük az indiai vajramushti harcosoktól tanult gyakorlatokat, a dhyara meditációs alapokat, és ezzel elindult a híres shaolin küzdőtechnika kialakulása. Olyan légzéstechnikát ismertetett meg a szerzetesekkel, amely egyfajta nyugalmi állapotba jutatta őket, a lassú és mély levegővételekből a csi-légzés segítségével uralmat szerezhettek érzéseik és gondolataik felett, így képessé váltak testükkel és elméjükkel mindig az adott pillanatra való összpontosításra. Azt vallotta, hogy az elme tökéletes összpontosító képességéhez a testnek kifogástalan állapotban kell lennie, ennek megfelelően adta át tudása legjavát a shaolin kolostor lakóinak. Külön hangsúlyt érdemel, hogy Bodhidharma elsősorban nem küzdéstechnikát, hanem sokkal inkább speciális meditációs gyakorlatokat tanított meg, amelyek irányításával a testi funkciókat tudatosítva elérték a megfelelő fizikai állapotot. Valószínűsíthető, hogy a hindu jóga és a vajramushik (harcosok) kasztjának testgyakorlás elemeiből tevődött össze. Bodhidharma halálát követő időkben állandósultak Kínában a háborúk, ezért a shaolin szerzetesek kénytelenek voltak a tanultakat továbbfejlesztve, egy komoly, védekezésen alapuló küzdő technikát létrehozni, hogy a megújuló nomád támadásokat vissza tudják verni. Különleges képességre tettek szert a szabad kezes küzdelem mellett, a két méter hosszú bot és a lándzsa használatában. Bebizonyosodott, hogy a bot szakavatott kezekben félelmetesebb fegyver, mint a kard, amit csak a markolatánál lehet megfogni, s ezáltal korlátozottabb a forgathatósága, mint a két méter hosszú
13
L. Metil és J. Townsend: A karate története, Gulliver Könyvkiadó, 2000., 13.o. 9
fából készült fegyvernek. A sok harc során olyan jártasak lettek a szerzetesek a puszta kezes küzdelem mellett a bot- és lándzsavívás fortélyaiban, hogy messze földön híre ment. Ennek ellenére módszerük nem terjedhetett el széles körben, mivel kevés kivétellel, csak papoknak mutathatták tudományukat meg. Említésre méltó a shaolin szerzetesek életviteléből egy érdekes példa az állandó figyelem ébren tartására, amivel a reflexeket, az egyensúlyérzéket és a több támadó elleni helyes mozgáskészséget fejlesztették: A kolostor folyosóján apró golyókat szórtak szét. Ezen kellett mindenkinek közlekedni és különféle harci gyakorlatokat végezni. A későbbiek folyamán, olajjal kenték be a padlózatot a golyók helyett. A kolostorban az élet nagyon szigorú volt, következzen itt a magatartásuk szabályozására kialakított tíz parancs 14: Aki a harci művészeteket gyakorolja, annak testét is és egészségét is külön fejleszteni kell. Alaposan meg kell érteni a buddhista könyörületesség elvét, és a harci képességeket csak önvédelemre szabad felhasználni. Tisztelni kell a tanítót, és tartózkodni kell minden helytelen viselkedéssel vele szemben. A paptársakhoz barátságosnak kell lenni, és verekedést nem szabad kezdeményezni. El kell viselni a megpróbáltatásokat, és törekedni kell a világ szenvedésektől való megszabadítására. Saját képességet megmutatni csak akkor szabad, ha erre szükség van. Shaolin mesterrel a külvilágban harcba bocsátkozni nem szabad. A bor és a hús fogyasztása tilos. Tilos a kéjelgés és a szodoma. Harci technikát laikusoknak nem szabad továbbadni, mert veszélyt hoz az emberekre. Tartózkodni kell a hencegéstől, az oktalan versengéstől. Számtalan hencegőt megaláztak és megöltek. Az ilyen emberek hoznak szégyent a chan iskolára. 15
3.2
Okinawai karate
A tradicionális karate szülőföldje Okinawa. Ez a sziget Kína és Japán között helyezkedik el. A két erős hatalmú ország, Okinawa történelmét és kultúráját, földrajzi fekvése miatt nagymértékben befolyásolta. A sziget partvidékét évszázadokig fosztogatták a kalózok, a halászok rendszeresen összetűzésbe keveredtek velük; mivel nagy szegénységben éltek – tőrt, kardot csak a nemesek tudtak készíttetni maguknak– kialakult egy sajátos küzdelmi stílus közöttük, a „te” (kéz) technikája. Ezt leginkább a parasztok fejlesztették ki, mivel az ő életüket a kalóz- vagy rablótámadások mellett, gyakran keserítették meg még a különböző törzsi háborúk is: ezek következtében vagy elvették, vagy elpusztították mindenüket. A legnehezebb korszakot mégis az 1349-es királyi rendelet indította el, amely megtiltotta a fegyverviselést a parasztok körében. Ennek hatására kényszerültek rá arra, hogy a kínaiak által hozzájuk került kung-fu elemeit ötvözzék saját puszta kezes küzdelmi stílusukkal. A kínaiak azonban a buddhizmus tanait is magukkal hozták, így az idegen vallás elterjedt a sziget lakosai között, keveredve a saját természeti vallásukkal.
14 15
A könyvben a későbbiek során felmerülő stílusok tanításaival összevethető. Dr. Újvári Miklós:Délkelet-ázsiai harci művészetek, Go-Press, 1986., 15. o. 10
1609-ben fokozták a történelmi események a bajt, még több keserűséget zúdítottak a lakosokra, mert japán katonaság szállta meg a szigetet, és ekkor már minden okinawai ember számára tilos lett a fegyverhasználat. Az önvédelemre pedig továbbra is nagy szüksége volt a halászoknak, az egyszerű parasztoknak: állandó veszélyt jelentettek a fosztogatók. A szegény emberek megtanulták, hogy saját testük a legalkalmasabb fegyver az önvédelemre. Kialakult a kung-fu és a te technikák ötvözete: a karate 16. A hatóságok ezt – a most már harci technikának minősülő – küzdelmet is tiltották, de ezzel csak még elszántabbá váltak művelői, és ha kellett, éjszaka gyakorolták, tökéletesítették tudásukat. A karate harcosok, általában ökölbe szorították kezüket, s amint az egyik kéz támadást indított, a másik már támadást hárított. Az ütő mozgás közben öklüket – amely indításkor még fölfelé néz, az ütés bevitele pillanatában már lefelé – a forgó mozgás hatására még hatékonyabbá tudták tenni, nagyobb erőt tudtak ezzel kifejteni, gyorsabbá, kivédhetetlenebbé vált az akció. Közelharc esetén a könyökütést, térddel bevitt rúgásokat, és a sarokkal lábra taposást alkalmazták a leggyakrabban, majd ezeket továbbfejlesztve alakultak ki a nagy erejű körkörös rúgások. Az állandó veszélyben élő emberek számára legfontosabb az állandó figyelem fejlesztése volt, mivel a banditák hirtelen bukkantak fel, a legváratlanabb helyeken vagy helyzetekben, azonnali védekezésre szorítva azokat, akik féltették családtagjaikat, nehezen megszerzett javaikat. A küzdelmeket nem korlátozták szabályok, a támadók rendszerint többen voltak, s leginkább fegyverrel felszerelkezve. 17 Ez a küzdelem élet-halál harc volt, a védekező félnek egyetlen esélye volt: mindent egy lapra feltenni, és az önvédelem után, az azonnali megsemmisítés lehetőségét kihasználni. A fizikai munkában edzett test az ütéseket felfogta, ezért ezzel a legkevésbé sem foglalkoztak, mivel nem okozhattak nagyobb sérülést. Az izmos karok feladata az erős és azonnali visszatámadás lett, amivel lehetőleg azonnal, vagy a lehető legrövidebb idő alatt, gyorsan harcképtelenné kellett tenni a támadót; különösebben erősíteniük erre nem kellett. Amit azonban sokszor gyakoroltak a mesterek felügyelete mellett, azok a formagyakorlatok voltak, amelyekben az alaptechnikák végtelen ismétlése komoly próbatételként jelent meg. A kata 18-ra nagy hangsúlyt fektettek, a karate lelkének tartották. Hibátlan megtanulásuk a teljes technikai repertoár ismeretét jelentette, a védekező és támadó mozdulatok torzításmentes továbbadását biztosította számukra. A mozgáskészség fejlesztése, a koncentráló képesség tökéletesítése, és a rengeteg gyakorlás az életben való hasznos alkalmazásra tanította meg őket. Az első legendás tanítónak Sakugawát tartják, aki már egy a szigeten élő tapasztalt harcostól tanulta meg a karate alapjait. Sakugawára fölnéztek az okinawaiak, és őt tartották első valódi mesterüknek, mert a művészet minden ágában jártas volt, nem specializálódott ’csak’ egyetlen egy küzdő stílusra. Tanítványai közül Matsumoto volt az, akit méltó utódjának tekintettek, ő szintén a sokoldalú technikai tudást tartotta fontosnak. Sakugawa öregkori tanítványa, Matsumura Sokon, híres mesterré vált, vele esett meg a következő eset: Az okinawai király a japán császártól egy bősz bikát kapott ajándékba, és az az ötlete támadt, hogy az ő híres karate mestere vívjon meg ezzel az állattal. Matsumura elgondolkodott és tudta, hogy
Kara= kínai, Te= kéz, ebből alakult ki az erős kínai hatásra utalva a karate szó. A későbbiek folyamán Japánból érkezett katonák írásjeleiket másképpen alakították, mint az okinawaiak, és az abban a formában a karate már az üres kéz technikáját jelentette. 17 A törvényen kívüli banditák nem tartották be a fegyverviselési tilalmat. 18 Olyan formagyakorlat, amely képzelt ellenfelek elleni küzdelmet imitál. 16
11
nagyon nehéz feladat elé állította őt királya. Felöltözött a fellépő ruhájába, lefizette a bikára vigyázó embert, és bement a karámba. Az állat elé állva hirtelen előkapott egy tűt, és az orrába szúrta. Ezt az elkövetkezendő napokban rendszeresen megismételte. A küzdelem napján, nagy feszesen kilépdelt a küzdőtérre, ahová a bikát is kiengedték, azonban abban a pillanatban, ahogy Matsumura elindult az állat felé, a bika ránézett, majd hatalmas bőgéssel hátat fordított és elmenekült. A király ’Busi’ címmel ajándékozta meg karate mesterét, akinek már a puszta látványától is megriadt a bősz bika. Gichin Funakoshi, 1868-ban született, őt tartják a tradicionális karate – a shotokan stílus – megalkotójának. A karate küzdőtechnikáját tökéletesítette, hatékonyságát fejlesztette, de álláspontja szerint a karate túlságosan veszélyes ahhoz, hogy emberek egymás ellen alkalmazzák, egymás életét veszélyeztessék alkalmazása által. Gyakran hangoztatta: „Ha két tigris harcol, az egyik mindig megsérül. A másik meghal.” 19 Küzdősporttá alakította az évszázadokon keresztül hatékonyan működő, de gyakran halállal végződő önvédelmre használt puszta kezes küzdelmet. Funakoshi, egész életét a szamuráj harcosok ősi erkölcsi- és viselkedésbeli szabályai szerint élte, ezért karate oktatásába is beépítette ennek fontosságát. Nagyon precízen kidolgozta a versenyszabályokat, és tökéletesítette a formagyakorlatokat. Példamutatásnak szánta mindenki számára, hogy ő rendszerint a természetben edzett, fák törzsén gyakorolt, inkább ott tette próbára önmagát, fejlesztette tudását, mintsem embertársainak okozott volna sérüléseket.
3.3
Japán harcművészet
A szigetországban a legrégebbi fegyvertelen küzdő módszer eredete a japán mitológiáig nyúlik vissza. Egy legenda szerint, a japán szigetek birtoklásáért, 2500 évvel ezelőtt Takemikazuchi a viharisten legyőzte az ellenséges törzs Takeminakata nevű istenét Izumo partjainál, és ezért a győztes átengedte a japán népnek a szigetek feletti rendelkezési jogot, ahol megalapították az első császári családot 20; az itt alkalmazott küzdő technika volt a sumo. Egy másik forrás szerint egy isteni küldöttet az emberi faj képviselője kihívott küzdeni, de az isteni harcos vereséget szenvedett. Tradiciója I.e 23-ban kezdődött – egyes történészek állításai alapján –, amikor Tajima-no-Keyaha megküzdött az Izumoból érkezett Nomi-no-Sukunéval: a földre rántott isteni küldöttet Sukune legyőzte, majd agyontaposta, ezért a sumai (küzdelem) megalapítójaként tisztelik. A régi sumai-ban a dobások, lerántások alkották az alapmozgásokat, de az ütések, rúgások, fejelések is megengedettek voltak. A rúgások szerepe főleg az ellenfél földre vitele volt, hogy könnyebben lehessen végezni vele, hiszen a küzdelem általában a halálig tartott, csak ritkán elégedtek meg a feladással a felbőszült harcosok. A kor előre haladtával a Nara-korszakban (710-794), sintoista vallási elemek kerültek a versengésbe, amikor a császári család nyilvánosan meghirdetett versenyein a viadalt az isteneknek szánt áldozatként fogták fel. Azonban az életveszélyesnek ítélt elemeket igyekeztek már kihagyni ezekből a küzdelmekből; rúgások, ütések tiltott technikává váltak,
L. Metil, J. Townsend: A karate története, Gulliver Kiadó, 65.o. www.sumo.hu: Az első írásos emlék a Kojiki (Régi dolgok krónikája) című 712-ből származó könyvben található, amely a japán írás legrégebben fennmaradt emléke.
19 20
12
győztest akkor hirdettek, ha valaki a fölre juttatta ellenfelét. A győztesek ajándéka többnyire a palotaőri pozíció betöltése lett. Később, a 840 körül élt Nimyo császár, aki a sumai-t a nemzet katonai erejének szimbólumává választotta, rendeletet hozott, hogy az eredeti szabályok szerint küzdjenek újra a harcművészek, visszaállította a végsőkig, alkalmasint halálig tartó küzdelmet. A X. században a katonák szélesebb körben kezdték használni, így ebben az időszakban alakult ki a ruhában rendezett viadal a kumiuchi. Az 1600-as évekig tartott a sumai rendszerű tusák virágkora. A Tokugawa- korral beköszöntött stabilizációs idők, a harcmentesség a sumai-t is szabályok közé szorították, létre jött a sumo, Japán egyik legnépszerűbb sportja, a tradicionális elemeket mind a mai napig tiszteletben tartva. 21 A másik – az ősi időkig visszanyúló – pusztakezes küzdelem a fegyverhasználatot kiegészítő, gyakran alkalmazott rúgások, lökések, lerántások alapjaira épülő jujutsu. Ennek az egészen testközeli fegyveres, és csak kisebb részben puszta kezes küzdelemnek az alapjait kezdték el tanítani a Heinan-korban (IX-XII.sz.) több rjuha 22-ban is. Jellemzően azonban csak másodlagosan, a fegyverhasználat kiegészítéseként, a hatékonyság növelése érdekében tanították ezt a közelharcot. Az első technikai rendszer kialakítójának Takenouchi Hisamorit tartják, 1532 körül, ahol ő – az általa alapított rjuha-ban – már több pontosan kidolgozott test-test elleni elemet is oktatott. Módszerének alapja a kogusoku volt, amelyet a kumi-uchi-ra, a harci sumo-ra épített: öt rögzítő fogás képezte a lényegét. A későbbi iskolák is egyre gyakrabban használták a jujutsu-t, de nem csak puszta kezes küzdelemként, hanem kisebb fegyverek használata mellett, a hatékonyságot növelő kiegészítő elemként. A jujutsu, a fegyveres küzdelmek gyakorlóinak olyan harci jártasságot adott, mely birtokában a gyorsaságot, a helyzetfelismerést, veszélyérzetet, tapasztalatot alapozta meg, ha a szükség úgy hozta a megfelelő kombinációt, technikai elemet választva eredményesebben küzdhetett meg a fegyveres vagy puszta kézzel támadó ellenféllel szemben. A békés időszak beköszöntével népszerűsége tovább nőtt. Visszatekintve a kezdetekig, Japánban 725 jujutsu irányzatot számoltak össze, de ezek nagy része az erő mellőzésére helyezte a hangsúlyt; rjuha-ként más és más elemeket helyeztek előtérbe: dobás, gyakori ütés, esetleg a test érzékeny pontjainak nyomása, bonyolult csavarások rendszere; a lényeg mindenhol egy volt: az ellenfelet minél hamarabb megadásra kényszeríteni. 23
4.
Ki – belső energia
„Egy nem japán embernek tulajdonképpen lehetetlen megérteni egy japánt 24” – mondta Misima Jukio, az egyik leghíresebb XX. századi japán író, aki ősi szamuráj leszármazottként élte és halta életét. Ezzel a véleményével a mai napig sincsen egyedül („a japánok úgy gondolják, hogy a külföldiek elszúrják az igazi budót, és nem szabad nekik tanítani, mert ezáltal felhígul” 25), és talán
Dr. Újvári Miklós: Délkelet-ázsiai harci művészetek, Go-Press, 1986., 174. o. alapján Harcművészetet oktató iskola 23 Dr. Újvári Miklós:Délkelet-ázsiai harci művészetek, Go-Press, 1986., 175. o. alapján 24 Henry Scott Stokes: Misima Jukio élete és halála, Budapest, 2001, Szenzár Kiadó, 40. o. 25 Budo Kultúra, Budo Kulturális Fórum, 2002/01, 41. o. 21 22
13
nem áll messze az igazságtól ez a kijelentés, de vannak azért a japán mesterek által is nagyra becsült kivételek. A három vallás hatása alatt felnövekvő nemzedékek a nagy és híres ősök erkölcsei szerint élve, vagy azokat mélységes tisztelettel övezve a japán elkötelezettség és belső erő nem élhető meg a nyugati kultúra bölcsőjében nevelkedett emberek számára. Lehet tanulmányozni, bioenergiai újdonságként kezelni, vagy próbálni beilleszkedni a japánok közé, de évek hosszú sora, vagy talán évtizedek eltöltése kell közöttük ahhoz, hogy a belső erő megérzésében és megélésében lehessen része a nyugati félteke szülöttének. A ki munkálkodása, a belső energia áramlása – ami a test irányító ereje –, az egyik legfontosabb része a küzdő technikának, a harcos szellemiségnek. A technikát és a stratégiát nem csupán a test mozgásaként, a nyers erő alkalmazásaként élték- és élik meg, hiszen a lélek és a belső erő, mint mozgatóelem van alaptényezőként mindenben jelen. A ki (chi) eredetileg Kínából származó szó, ahol a világmindenség eredetének tartották, úgy gondolták, hogy az emberek a kiből jöttek létre. A ki ott az emberi élet forrását, az élet és a test működését jelenti 26. A budo, amiben a szellem és a technika már egy egységet jelentett, a harctéren teljesedett be. A harcosok azonban nem győzedelmeskedhettek egymás felett egy-egy ügyesebb technikai elem tökéletes kivitelezésével, ha nem volt meg bennük a pozitív erő áramlása. A küzdő felek testüklelkük felett nem rendelkeztek születésüktől fogva saját akaratuk szerint; a hosszú gyakorlással elsajátított önfegyelem által kontrolált belső energia irányította mozdulataikat. A ki határozott élet és halál, győzelem vagy vereség felett. A keleti kultúrákban a lélek a haraban, a hasban található. A ki a test és a lélek elválaszthatatlanságát jelenti; az ’én’ és az ellenfél viszonyulásában teljesedik ki 27; létezése igazolja, hogy lehet tudatosan irányítani a belső energia segítségével a test által nem befolyásolható dolgokat. A ki nagyon sokféle jelentéssel bír egy japán ember számára: a testben áramló energián kívül, ugyanezzel a szóval jelölik a tudati, mentális és emocionális érzetet is. A tudat önmagában véve nem képes irányítani a tudattalant, és mégis a keleti filozófiákon és vallási gyakorlatokon nevelkedett harcosok képesek ezt a lehetetlennek tűnő feladatot is hosszú gyakorlással elsajátítani: befolyásolni tudják önnönmaguk belső energiájának áramlását, és ezzel képessé válnak ellenfelüket ellenőrzés alá vonni, legyőzni, megsemmisíteni. A gyakorlásának előfeltétele az összpontosításra képes figyelem és az erős elhatározás arra, hogy az elme nem engedi elkalandozni a gondolatot. Cselekvés közben meg kell tudni őrizni a nyugalmat, türelmessé és visszafogottá válva kell az elmével uralkodni a tudat felett, így a ki pozitív energiává válik. Az ellenfélnek csak akkor szabad bármit is észrevennie a különböző ellene irányuló szándékból, ha eljött a megfelelő pillanat, addig ne is sejthessen semmit. Az elme süllyessze a test súlypontját a földbe, mert onnan nyeri az elemi energiát, mely hatására elindul a feszültségmentes szándék. „A lábfejekből nő ki a gyökér, a lábakban keletkezik, a csípő birtokába veszi 26 27
Uo. 23. o. Uo. 43. o. 14
és az ujjakon keresztül mutatkozik meg. A Ki-d egyesített és irányított legyen a lábfejektől a lábakon keresztül a csípőig. Mindegy, hogy előre vagy hátra mozdulsz, Mert ha képes vagy megragadni a lehetőséget, Te teszel szert előnyre.” 28 A testsúly lesüllyesztésével és az összpontosítással, a földből gyökerező és töltekező energiaáramlással mozdul a láb és hozza lendületbe a csípőt, amely mindennek a középpontja: a csípő irányítja a kezet, amely közvetíti az erőt; a csípő teremti meg az egyensúlyt a fent és lent között; indítja az akciót, és köti össze a földből áradó erőt a tudat energiájával. A stabilitásérzet csak hosszú gyakorlás útján tapasztalható meg. El kell tudni sajátítani a támadás és a védekezés időzítésének fortélyát, de úgy, hogy az ellenfél energiájának elterelésével ’kölcsön lehessen venni’ a másik félből áradó erőt. Nem az ellenállásban van feltétlenül a megoldás kulcsa, esetenként sokkal inkább a mozdulatok lekövetése által lehet megtalálni a megfelelő pillanatot – a két harcos energiáit egybekapcsolva – jó időben való támadásra összpontosítva hagyni a kinek, hogy végezze a dolgát. Az ellenfél követése a türelem és a fortélyos elme jó taktikája, amely meghozza gyümölcsét: a legmegfelelőbb pillanatot a hatékony támadásra. A harcművészet alapeleme, hogy a küzdelem előtt, először a bölcsességet irányító erőt kell megmozgatni, ami pont a megfelelő időben indítja el a fizikai mozgást tápláló kit. Minél összeszedettebb az elme, annál hatékonyabb a test. De! Soha nem szabad utat engedni az érzelmeknek, indulatból küzdeni: eltereli az elme figyelmét, legyengíti a kit. A rossz kedvet, a szomorúságot is negatív tényezőként éli meg az elme, ami fals eredményt hoz létre, eltereli az összpontosító képességet, megtöri a ki lendületét. A fejlődéshez sok gyakorlásra, türelemre és összpontosított figyelemre van szükség. A budo szellemiség erőt ad annak, aki bízni tud magában és feltétlen hittel fordul mestere felé. „Ezeket a tanításokat nem érti meg az, aki nem áll a bölcsesség magas fokán, mert minden egyes itt leírt szó jelentőségteljes és tudatos, egyik sem csak díszítés. A mesterek jól megválasztották, kit tanítsanak, mert nehéz kiválasztani a megfelelő tanítványt, és nem akarták elpocsékolni idejüket és energiájukat.” 29 A sok gyakorlás, a koncentrálni tudó figyelem meghozza a gyümölcsét: a ki akkor és ott fejti ki hatását, ahol és amikor a harcos kívánja. Az út azonban göcsörtös és nehéz, akár el is lehet tévedni rajta; a jó vezető biztos támpont, a mester nem csupán tanít: megmutatja az Utat, de a vért, verejtéket mindenki maga adja, s ha jó tanítvány, jutalma az immár befolyásolható ki. A puszta kezes küzdőtechnikát három szálon követhetjük nyomon, és bár egy tőről fakadnak, mégis különálló egészet alkotnak: kung-fu, okinawai karate, japán harcművészet.
28 29
Dr. Yang Jwing.Ming: A legendás mesterek Taiji-titkai, 2004, Debrecen, Lunarimpex Bt. 3-4. o. Uo. 23. o. 15
5.
A busi harcos
A császárság megalakulása magával vonta a gyakori háborúkat, a négy társadalmi osztály közül kiemelkedő rangja – különleges előjogokkal speciálisan megkülönböztetett tisztelete – lett ezáltal a nemesi származású harcosoknak. Komoly gondot okozott a damjóknak (földbirtokos) 30, hogy ha hadba kellett vonultatnia embereit becsülete vagy területe megtartása érdekében, akkor csak parasztjaira hagyatkozhatott. Éppen ezért szükségessé vált egy hivatásos katonai réteg kialakítása, mivel a belháborúk időzítései erőteljesen függtek a mezőgazdasági munkálatoktól. A háborúk idejére általában parasztjaikat állították egymással szembe a tartományok vezetői, a sógunok (hadvezér, fővezér), daimjó-k, ezzel azonban veszélyeztették a maguk és embereik megélhetését, hiszen ha vetés-aratás ideje eltolódott, vagy emberhiányban szenvedett, akkor nem volt mit enni az év többi napján. Az egyszerű emberek a hadviselés során nem is értettek a fegyverek szakaszerű használatához, mivel se pénzük nem volt beszerzésükhöz, se idejük nem volt a rendszeres gyakorláshoz (ezért is terjedt el a szegényebb rétegek körében a puszta kezes küzdelem). Akkoriban kevés volt a képzett katona, akik a harcok folyamán – vetés-aratás után – a parasztok irányítását végezték. A császár környezetében élő kuge-k (arisztokraták) egészen más eszközök segítségével próbálták hatalmukat megszerezni és megőrizni, mint a vidéken élő nemesek, akik megélhetéséhez a mezőgazdaság a létfenntartás alapja volt. Az állandó harci készenlét a busik – nemesi származású harcos – feladata volt. „Japán számára a harcos olyan, mint Európában a lovag. Vallásuk, csakúgy mint a lovagságé, saját erkölcsüket követi, ehhez hűek és ezért áldozzák fel magukat sokan” 31. A busik falusias viselkedésük miatt nehezen jutottak a császári udvarban jelentősebb szerephez, ruházatuk miatt az udvarhölgyek kinevették őket. A Busi másik értelmezéseként terjedt el a „saburau” igéből keletkezett szamuráj megnevezés, ami a XI-XII. századi jelentése alapján „féltérdre ereszkedve a nemes parancsát várni” jelentéstartalommal bírt, és kialakulásakor a katonát, csatlóst nevezték így. A szamurájok a Genpei-háború (XII. század) hatására váltak, viszonylag rövid idő – körülbelül egy évszázad – alatt a császár, vagy a kormányzat alkalmazásában álló katonaságból uralkodó feudális osztállyá. A társadalom legfőbb eszményképei lettek, akiket a legkiválóbb képzésben kellett részesíteni ahhoz, hogy az állandó feszültséggel járó háborúkban helyt tudjanak állni, képesek legyenek megvédeni a sógun-t vagy daimjó-t, aki alkalmazta őket, és a tartományt, ahova tartoztak. Ők hivatásos katonák – csatlósok – lettek, és ezzel megoldódott a háborúk időhöz kötöttsége; nem kellett már a parasztokra várni, hogy a mezőgazdasági munkát elvégezzék, majd utána háborúzhassanak: elérkezett az egész éves harc ideje. Egy szamuráj az életét nem nevezhette sajátjának, ura rendelkezett élete és halála felett. A csatlósok, katonai szolgálatot teljesítők között voltak különböző szintek. A cugenek (kísérők) éjjel-nappal dolgoztak, nem volt szabadidejük, de nem kellett életüket áldozniuk urukért, a harcművészetekben sem kellett jeleskedniük. A busi, szamurájok A busi között voltak rangok, alá-fölérendeltségi viszonyok; ezek alapjai a származás mellett, főleg a kardforgatásban- és a harcművészetben való jártasságból eredtek. A fegyverforgatási tudomány
30 31
Birtokos nagyurak, többnyire a harcos osztály katonai vezetői voltak C. Blomberg: Szamurájok, Budapest, 2004, Szenzár Kiadó, 9. o. 16
átfogó megnevezése bugei (lovagi mesterség) volt, aminek elsajátításához a rjuha 32 adott lehetőséget, és a heihosa 33 oktatta őket. A szamurájok itt sajátították el az alapokat, hogy a későbbiek folyamán mindenki kialakíthassa a saját egyedi stílusát, egyénisége alapján fejlődjön a nehéz, de tisztelettel övezett harcos útján. A szamurájok titka a nagy fegyelemből és a kiváló technikai képzettségből eredt. A fegyverforgatás művészetét az alapvető támadási technikák tökéletességre törekvő kivitelezésével fejlesztették, napi többezerszeres ismétlésekkel, szinte ösztönös cselekvéssé alakítva az adott mozgássorokat. A háborús időszakokban jöttek létre ezek a rjuhák, a gyakorlat próbáját jól kiállták, hasznos és eredményes volt a sok-sok gyakorlás, technikai felkészítés ezen formája, amely az idők folyamán jutsu (művészet) szintre emelkedett. A szamurájok minden tettükkel az előjárójuk érdekeit szolgálták, elárulásuk főben járó bűnnek számított. A bátorságra nevelést már gyermekkorban elkezdték, és szinte beléjük sulykolták: előbb kell meghalni, mint fogságba esni, vagy meghátrálni. Soha nem hazudhattak, mert a rossz információ a katonai életben beláthatatlan következményekkel járhatott: „Busi non ichi gon”, (A Busi szavához nem kell írás); viselkedésében mindig fegyelmezettnek és udvariasnak kellett lennie, mert bátor és azonnali harcra kész, csak fegyelmezett és udvarias ember lehet; tetteiben mindig segítőkészséget kellett tanúsítania harcostársai és a polgári személyek iránt: amennyiben az ő táborához tartoztak. A Busit arra nevelték, hogy legfőbb kincse a becsülete, ha ezt elveszítette, vagy árnyék vetült rá, seppuku-t kellett elkövetnie 34. Elsősorban az elöljáró halála miatt alkalmazták magukon ezt a rituális öngyilkosságot, hogy urukat a túlvilágon is szolgálhassák. A későbbiek folyamán elterjedt, hogy a vesztes táborhoz tarozó harcos, ahelyett, hogy fogságba esne – élve fogságba esni nagy szégyen volt, a gyávákat, akik elmenekültek, vagy elbújtak mélyen megvetették –, önkezével, rituális keretek között vetett véget életének (inkább, mint hogy egy alacsonyabb rendű katona oltsa ki az életét). Csatamezőn, ha nem volt elég idő a végrehajtáshoz, a katonák egyszerűen a kardjukba dőltek. A bűnnel megvádolt businak is egyetlen lehetősége volt, hogy becsületét megmentse, ha seppukut követett el. „Annak a businak, aki vétett a törvény ellen, a seppuku a büntetés egyik enyhébb formája volt, hiszen így tisztességgel halhatott meg, és tulajdonát sem kobozták el. Ezzel az előjoggal, ami si o tamau-ként (a halál ajándékozása) ismertek, csak magas rangú szamurájok élhettek.” 35 Elengedhetetlen volt a busi társadalomban való elfogadottságához, hogy ismerjék a Jú no shichi geit: tíz képesség és hét művészet. A tíz képesség: jumi (íjászat), mari (hagyományos japán labdajáték), hócho (a konyhakés használata), uma (lovaglás), reihó (viselkedés), san (matematika), taka (solymáJapánban nemcsak a harcművészetekben, hanem minden egyéb más művészetben is azt a szokást követték, hogy a felnövekvő, új generációnak átadják a technikát, elméletet vagy a filozófiát, amelyet egy külön ebből a célból létrehozott csoportos foglalkozás keretein belül történt meg, ezt nevezték rjuha-nak (vezető szakember irányítása alatt működő területi oktatásirányító központ). A XII. századi feljegyzések alapján a harcművészetekben a lovasíjászok rjuháit említik először. 33 Olyan személy, aki a busik közül is kiemelkedett különleges szaktudású szakemberként a harcművészetek területén 34 A seppukut többnyire rövid késsel, a tantoval végezték. (A japánok szerint a lélek a hara-ban található, ezért választották az önkéntes halálnak ezt a formáját). A kést amilyen mélyen lehetett, a has bal oldalába szúrták, majd ha még maradt ereje, fogást cserélt és jobbra felfelé húzta, átvágva ezzel a belső részeket. A mellette álló kaishaku (segítő) feladata volt, hogy az erejét vesztő busi fejét egyetlen kardcsapással levágja, előzetes megállapodás esetén: ha bólint, vagy ha megállna a kés a kezében, esetleg ha vér kezdene szivárogni a szájából. 35 C. Blomberg: Szamurájok, Budapest, 2004, Szenzár Kiadó, 97. o. 32
17
szat), renka (költészet), fukimono (furujázás), go (japán táblajáték). A hét művészet: mai (nó-tánc), sumo (japán birkózás), rikata (retorika), hanasi (elbeszélés), monogaki (írás), ongjoku (zene), cuzumi (kisebb méretű japán dob). 36 A szamurájok elismertsége és megbecsültsége olyan magas szintű volt a japán társadalomban, hogy egész kultúrájuk meghatározó elemeivé váltak: a harcos és egyben művelt szellemiség példaképei lettek.
5.2
Busido
A harcos nemességnek sokáig nem voltak írott szabályai, erkölcsiségük hagyományaik, saját meggyőződésük, lelkiismeretük alapján alakultak, viselkedési moráljuk személyiségüktől függött. A japán társadalom életében egyre komolyabb befolyást szerző busi rétegben az idők folyamán kialakult egy sajátos normarendszer, azok betartásával a harcok- és a hétköznapi élet folyamán példamutató magatartásukkal egymás- és az emberek életében fontos befolyásra tettek szert. A XII. században kezdődött a busik komoly befolyása a japán társadalom életére, egyre nagyobb jelentősége volt cselekedeteiknek, gazdaságilag és politikailag is fontos támaszai lettek a daimjóknak, sógunoknak. Az erős jellemű harcosok, szamurájok viselkedésének, egymáshoz való viszonyának, fegyveres harcainak azonban számos konfliktusát kezelni kellett: létrejött egy meglehetősen szigorú szabályrendszeren alapuló etikai kódex, a Busido (Harcos Lovagok Útja). A Busido tartalma önmagában véve nem erkölcsi előírások összessége, sokkal inkább egy életmód szellemisége; a busik, szamurájok életvitelének íratlan szabályiból kiinduló útmutató. A Busido írásba foglalását elsősorban busi származású konfuciánus tudósok végezték. A hagyomány szerint Yamaga Soko – az 1651-es rónin-öszeesküvés egyik jeles tagja – alkotta meg a Busido kifejezést 37; djusa 38 volt, aki Konfuciusz eredeti szövegeire hagyatkozva élt, a „modern” konfuciánus magyarázatokat nem kedvelte, inkább a hagyományos, eredeti szövegekre építkezve alkotta meg saját elméletét. A busi életének minden mozzanatát szabályozó törvények a harcos kezdetekkel együtt jöttek létre. A szamuráj szellemiséget követő – apáról fiúra, mesterről tanítványra hagyományozódó – erkölcsi útravaló, a hierarchikus szabályrendszerrel minden rjuhában- és családban az alapértelmezésként volt jelen, annál is inkább, mivel nem állt távol ez a viselkedési morál a vallási hagyományokra épülő japán életviteltől sem. A Heinan-korban élő Minamoto Yorimoto a hűbéresei számára néhány pontot írásba foglalt az íratlan törvény szabályozásai közül, és Házi törvényként hozta saját környezetében nyilvánosságra, amely a mindennapi élet valamennyi részletére kiterjedt; később néhány daimjó személyében követőre is talált ebben. A Busido – viselkedési szabályok összessége, vallási és erkölcsi tanítások lényegi elemeinek összegzése –, a harcos nemesség életvitelének meghatározó alapjává vált. Mivel évszázadokon keresztül példamutatással adták tovább, apáról fiúra szállt, ezért tanainak megismerése a szamurájok között kiváltságnak számított; különösen erősítetve ezzel a hűséget és a fiúi engedelmességet. A nép szemében hősök voltak ezek a harcosok, gyakran természetfeletti tulajdonságokkal halmozták el Mijamoto Musashi, „A nyughatatlan géniusz”, Öt elem könyve, 2004, Budapest, Szenzár Kiadó, 112.o. C. Blomberg: Szamurájok, Budapest, 2004, Szenzár Kiadó, 182. o. 38 Képzett konfuciánus tudós 36 37
18
őket, és bár megkérdőjelezhetetlen a felsőbbrendűségük, halhatatlanok még ők sem voltak, mulandóságukat az alábbi szólás is hűen bizonyítja: „Hana va sakura, hito va busi” – ’A virágok között a cseresznyevirág, az emberek között a szamuráj’.
5.3
A Busido üzenete 39
Az erkölcsi norma alapjait megpróbálta követni, minden hadúr és busi. Évszázadokon keresztül nem volt írásos szabályzat, hiszen sokszor olyan fiatalon kerültek a vérzivataros időkben a háborúba, hogy nem volt idejük megtanulni írni-olvasni. Számos szamuráj egész életére analfabéta maradt, és ha idős korára bekerült egy szerzetei rendbe, ezáltal csak alacsonyabb beosztást kaphatott. Amint azonban a busi tudósok segítségével írásba foglalták a harcosok életét megalapozó eszmei üzenetet, attól kezdve ragaszkodtak a Busidoban leírtakhoz, a lovagias viselkedés szabályainak betartásához. A hagyományok tisztelete miatt, a Busido azonban továbbra is az apáról fiúra, mestertől a tanítványra örökítve terjedt, annál is inkább, mert a legfontosabbat, a belső erő érzetét, megtapasztalását nem lehetett papírra vetni: azt a példaképektől hosszú, együtt töltött idő alatt lehetett esetleg elsajátítani. A Busido alaptanait, üzenetét soha nem vonta kétségbe senki, még azok sem, akik nem voltak született busik, és csak szerencséjüknek köszönhették, hogy a vérzivataros időkben szamurájokká válhattak. A csatározások hevében azonban a Busidot gyakran megszegték, ennek ellenére mégis hitték, úgy vélték, hogy a szamuráj kódex mutatja az igaz utat, az erkölcsi tartás fogja össze a harcos lovagok társadalmát. A Busido szigorúan meghatározta a főbb irányvonalakat, amelyek a társadalom összetartó erejét alapozták meg, szellemi üzenetének értelmezésével válhatott csak valaki értékes és tiszteletteljes szamurájjá. A katonai vezetők, főurak ezek alapján értékelték a harcosokban, alkalmazásuk kezdete előtt ezeket az alap erényeket keresték a leendő csatlósokban. A Busido nem más, mint irányvonal, hogy a harcos megtalálja a helyes utat, ha kétségei vannak, az abban leírtak alapján döntsön a jó mellett, és példaértékű magatartás, illemtudó viselkedés nyilvánuljon meg minden cselekedetében, döntésében, szavaiban annak, aki igaz szamurájjá akart válni. Az igazságtalanság mezejét el kellett kerülni, előírás volt, hogy másokat csak akkor bíráljon bárki, ha ő maga példaként tud elöl járni. A ruháját, testét, haját mindig tisztán kellett tartani, fegyverét mindig magával kellett hordani. A fegyverforgatáson kívül jártasságra kellett szert tenni a jujutsu művészetében is, hogy fegyvertelenül se maradjon soha védtelen. A Busido legfontosabb alapelve a klán feje iránti feltétlen és teljes hűség, amelynek az első fontos értékmérője az a viselkedési morál, ahogy a harcosban a szülők iránti gyermeki tisztelet és szeretet megnyilvánult meg. Japánban társadalmi szinten is erőteljesen jelen van, de egy szamuráj életmódjának alapja volt a gyermeki elkötelezettség. Azt tartja a mondás, hogy egy szamuráj bármennyire ékesszóló, és kiváló harcos, ha hálátlanul, tiszteletlenül viselkedik szüleivel szemben, megvetendő alak, mivel a Busido elvárja az igazi férfitól, hogy életmódja minden tekintetből kifogástalan legyen. Harcosokat alkalmazó daimjók, sógunok között elterjedt nézet volt, hogy az a szamuráj, akit Ez a fejezet az alábbi könyvben értelmezett szamuráj viselkedés útmutatásaira épül: Daidódzsi Júzan: A Bushidó alapjai – Szamuráj törvénykönyv, Budapest, 2007, Szenzár Kiadó
39
19
átitat a szülei iránti tisztelet, az az urát is a legodaadóbb hűséggel szolgálja majd. Azok a szavak, hogy szülő – úr, gyermeki kötelesség – hűség, a szamuráj, vagyis az igaz harcos életében, csak szinonimaként értelmezhetőek. Egy ősi mondás szerint „Cúsin va kósi no mon ni motomejo” (A gyermekek között keress hű csatlóst). Az a szamuráj, aki az ősi törvényt tiszteletben tartja, az urát a legodaadóbb hűséggel szolgálja, dicsőséget szerez neki bármi áron a harcokban, nem hagyja magára akkor se, ha nehézségei támadnak, vagy ha bajban van; élete az ura nélkül értelmét veszti, elöljárója halála az ő életének is a végét jelenti: seppuku alkalmazásával követi őt az öröklét birodalmába. Egy szolgálatot végző szamuráj lehetett bármennyire hűséges, ha nem tartotta be a helyes etikettet és az illemszabályokat, amelyekkel tiszteletét fejezhette ki ura vagy szülei iránt, úgy tartották, hogy nem élt harmóniában önmagával, nem lehetett tökéletesen elkötelezett. „Cúsin va kimi aru koto o sirite, vagami aru o sirazu.” (A hű csatlós nem foglalkozik saját létével, csak uráéval.) A Busidoban három alapvető tulajdonságnak tulajdonítottak nagy jelentőséget: a hűség, a helyes magatartás és a bátorság. Aki bátornak született, semmiségnek tűnt, ha csatába kellett vonulnia, ha záporoztak körülötte a nyílvesszők, de békeidőben is sugárzott róla, hogy félelmet nem ismerő harcos. A bátorság kezdetét a szigorú önfegyelem jelenti: mértékletesség az evésben-ivásban, testi gyönyörökben, egészségesen él, rendszeresen edzi testét. A szamurájok figyelme aprólékosan mindenre kiterjedt, ha magukhoz méltó jellemmel találkoztak, azokat megbecsülésükkel tüntették ki. Sok-sok monda kering a szamurájok hősi tetteiről, a démonok gonosz támadásairól, amiket a hősiesen bátor szamurájok képesek elhárítani, de a következő történet magában foglalja a Busido három alapvető követelményét. Történt egyszer, hogy egy szamurájmester festészettel, kalligráfiával akarta tökéletesíteni jellemét, és elfogadta a daimjó meghívását, akinek az volt a kérése, hogy egyúttal a szamurájok közül válaszsza ki a testőrparancsnokot is. Ahogy a mester elhaladt a sorfal előtt, mindegyik szamuráj mélyen meghajolt előtte, csak egy akadt a 700 fő között, aki tisztelettel hajlott meg ugyan, de közben a mesterre szegezte tekintetét. Bár még ifjú szamuráj volt, ő lett a kiválasztott. Amikor megkérdezték tőle, hogyan gyakorolja, hogy nem fél a haláltól, azt válaszolta, hogy semmi egyebet nem tesz, mint hogy esténként, amikor lefekszik aludni, egy vékony fonálon a feje fölé köti a kardját és addig nézi a hegyét, amíg el nem nyomja az álom. A mester őt ajánlotta a testőrök vezérének tisztjére, mivel ő volt az egyetlen, aki naponta farkasszemet nézett a halállal, és volt bátorsága az udvariasság szabályainak betartása mellett az ő szemébe is belenézni 40. Bátor ember az, aki nemcsak másokat, hanem saját félelmeit is le tudja győzni. A szamuráj a kötelességet tartotta a legfontosabbnak, utána következett az élet, és legvégén a pénz. A szégyenérzet nagyon erősen dolgozott a szamurájokban, a pénzt nem tartották méltónak arra, hogy összegszerűen beszéljenek róla, soha nem beszéltek számokban, inkább körülírták az értéket. Ha egy uraság nélküli szamurájt kérdeztek, aki havi 500 kokunak megfelelő összeggel rendelkezett, azt mondta, hogy az ember alig engedhet meg magának egy tartalék lovat; ha 100 koku illetményt kapott valaki, arról tudták, hogy egy rozsdás lándzsája van; vagy, hogy ne kelljen még enynyit sem mondania anyagi helyzetével kapcsolatban, csak megjegyezte: „Taka va kuetemo ho o cumazu” (Egy sólyom bármennyire is éhezik, mégsem fog gabonát enni.) 41 40 41
Kicune: A szamuráj erényei, 2006, Trajan Könyvműhely, 67. o. Daidódzsi Júzan: A Bushidó alapjai – Szamuráj törvénykönyv, Budapest, 2007, Szenzár Kiadó 75. o. 20
Minden szamurájnak tisztelnie és tanulmányoznia kellett a régi eszméket, és el kellett sajátítaniuk a belső üzenetüket. Fel kellett készülniük arra, hogy bármilyen viszonyok között is élnek, bármikor lehet még jobb, vagy sokkal rosszabb. „Azok a harcosok, akik a polgárháborús korszakban születtek, mindig csatamezőn voltak, páncéljukban a tűző nyári napon perzselődtek, a téli szél süvített keresztül vértjeik résein, eláztatta őket az eső, beborította a hó, az ingoványokban, hegyekben aludtak, párnaként páncéljuk ujját használtak, és semmi mást nem ettek és ittak, csak hántolatlan rizst és sólevest. De akár a csatamezőn kellett harcolniuk, akár egy erődöt megtámadniuk, akár várat védeniük, egyik sem jelentett nekik különösebb nehézséget vagy megpróbáltatást, hanem csak mindennapi dolgukat tették.” 42 Yamamoto Joco, a visszavonult szamuráj elbeszélései alapján íródott a Hagakure (Hagakure mester lejegyzett szavai), amely értelmezi az általa megélt Busidot. A lejegyzett beszélgetés 1700-ban keletkezett, 10 kötetben elemzi a szamurájok viselkedését, rendszerezve veszi végig a szamurájok illemkódexét, egy sokat megélt szamuráj által közvetítve az utókor számára, akinek megtiltották, hogy ura után haljon, ezért a szerzetesi életet választva várta a hőn áhított halált. „Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik. Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania. Ezt nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt és törj előre. …Ez a szamuráj útjának lényege. Aki bármely pillanatban számít a halálra, minden reggel és este kész meghalni, az magáévá teszi a szamuráj útját, és ezáltal képes lesz egész életében hiba nélkül szolgálni urát.”/Első könyv/ 43 Ez a mű, többek között, nem a halál elkerülhetetlenségéről szól, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy egy busi bármikor készen áll a halálra, és ez nagy különbség. Nem esztelenül rohan a halálba, hanem ha eljön, méltósággal fogadja. „Ha valaki örökké, minden reggel és este elismétli magában esküjét, hogy kész meghalni, ha kötelessége megkívánja, a Busidoban szabadon, a pillanathoz illően fog cselekedni, így hibátlanul megfelel hűbéresi kötelezettségeinek, még élete legutolsó pillanatában is.” 44 Természetesen nem csak tökéletes és ideálnak való szamurájok, busik éltek a korabeli Japánban. Voltak megtévedtek és becstelenek, hazugságba keveredettek és családjuknak szégyenkezésre okot adók, kapzsik vagy csalók, de az igaz harcosok kiközösítették, megvetették, vagy seppuku elkövetésére kényszerítették a szamuráj címet megbecstelenítők zömét. Ha valaki lopott, azzal nem csak családjára, hanem barátaira is erkölcsi árnyat vetett, ha akkora vétket követett el, hogy elárulta urát, minden vagyonát elkobozták, őt seppukura ítélték, és a nincstelenné vált családot senki sem fogadhatta be, földönfutókká váltak. A kollektív bűnösség elve a japán élet egyik legalapvetőbb ténye, ami nagyon komoly visszatartó erőt képezett mindig a bűn elkövetéssel szemben a harcosok között (is). A szamurájok között, főleg ha családjuk még nem volt, vagy otthonuktól messze teljesítettek szolgálatot, teljesen elfogadott volt a férfiszerelem, amit ők a barátság legmagasabb fokának tartottak; ha valaki mégis egy nő iránt táplált mélyebb érzelmeket, akkor gyengének, kiszolgáltatottnak tartották, kinevették. A családalapítás azonban véget vetett ennek a fajta „barátságnak”.
U.o. 47. o. Misima Jukio: Bevezetés a HAGAKURE szellemiségébe, 2006, Bp., Szenzár Kiadó, 50. o. 44 C. Blomberg: Szamurájok, Budapest, 2004, Szenzár Kiadó, 207. o. 42 43
21
A néhány eltévelyedéstől eltekintve, szamurájnak lenni dicsőség volt, busi leszármazottnak lenni nagy megtiszteltetésnek számított, és még ma is a legnagyobb megbecsülés jele, ha valakire azt mondják: Ő egy igazi szamuráj, igaz harcos.
5.4
A Keresztény lovagi- és busi eszmények hasonlóságai
A busi életét, gondolatvilágát meghatározó erkölcsi tartás és eszmei tartalom szinte párhuzamba állítható az európai lovagság eszményével. Érdekes egybeesés – a Busidoval – Raymund Lull katalán nyelven 1280-ban megírt a Libre del Orde de Cauayleria (Könyv a lovagrendről) című műve 45, amelyben a szerző összegzi a lovagok életviteli- és viselkedési szabályait. Két különböző kulturális közegben – európa és japán – alakult ki közel egy időben ugyanaz a katonai, társadalmi eszmény, úgy, hogy egymás létezéséről semmit sem tudhattak. Ebből is látszik, hogy a világ minden részén a vallási meggyőződésből eredő viselkedési normák alakították az emberek közötti viszonyokat, amelyek szabályai az etikai normák betartására helyezték a hangsúlyt. Lull, a lovagokat a közrend fenntartójának, a föld és a dolgozó paraszt rablástól és igazságtalanságtól való védelmezőinek tartotta, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy csak nemesi származásúak léphetnek a lovagi rendbe. Az európai lovagok között keresztényi kötelesség volt a könyörületesség gyakorlása, a hűség, az igazságosság, a bátorság, mint fő erények voltak jelen mindennapjaikban. Védelmezniük kellett az elesetteket, gyengéket, segíteniük a rászorulókat; a lovagi eszmékért a végsőkig kellett küzdeniük, becsületüket akár a haláluk árán is megvédték. Az európai lovagokat a kereszténység nevében áldották meg, ezzel párhuzamba állítva a businak a kamik felügyelete alatt kellett az igazságot becsben tartania, az erényeket gyakorolnia; számára a giri (becsületesség, kötelesség) konfuciánus tanok betartása keveredett a sintoista és buddhista istenek tiszteletével. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a két kulturális közegben kialakult íratlan vagy írott szabályok csak útmutatások voltak, mind a lovagok, mind a busik, szamurájok számára, ezen eszmék betartása ajánlott volt, de senkire nem lehetett ráerőltetni. A büszkeség, a jellem irányíthatta a viselkedési morált, a környezeti hatások, a sógunok, daimjók erős egyénisége gyakorolhatott határozottabb nyomást a harcosok erényeire, de írott rendeletekkel önmagában véve nem lehetett őket leszabályozni. A körülmények és személyiségjegyek ezzel szemben nagymértékben befolyásolták a lovagok és busik eszmeiségét, de nem állítható, hogy mindenki, minden esetben ideálként tudott élni, vagy sikerült neki eszményképpé válni. A hűtlen vagy becstelen lovagot, harcost a keresztény kultúra is megvetette és kiközösítette, a bátor harcost dicsőítette: „A lélek nemességét az ember ki nem olthatja, s ha az teljesen erős, a világ össze férfija sem tudja legyűrni.” 46 A halált megvető bátorság mindkét esetben a legfőbb erények közé tartozott, annyi eltéréssel, hogy, az európai lovag vállalta a halált az igaz ügy érdekében: „Senki sem szereti jobban és értékeli többre a lovagságot, mint az, aki azért hal meg, mert szereti és tiszteli a lovagi rendet. A lovagságért nem lehet többet tenni, mint meghalni érte.” 47; a japán harcos viszont egész életében tudatosan készült rá: „Busido to va sinu koto to miciketari” (Arra a következteC. Blomberg: Szamurájok, Budapest, 2004, Szenzár Kiadó, 151. o. Uo. 153. o. 47 Uo. 153. o. 45 46
22
tésre jutottam, hogy a Busido a halálban gyökerezik) 48. A japán harcosok tudták, hogy hirtelen a vég lehetősége, a busi dicsőséges élete bármely pillanatban befejeződhet, ezért nem érhette őket váratlanul: emelt fővel várták- és viselték a halált. Japánban, azok a busi származású ifjak, akik nem akartak harcosként élni, bevonultak valamelyik buddhista rendbe, mivel a társadalmi elvárások szerint a továbbiakban egyetlen lehetőségük a szerzetesi élet lehetett. A templomokba egyébként gyakran menekültek olyan talajvesztett emberek, akik a klánharcok elöl kerestek oltalmat, vagy róninná – gazdátlanná – váltak, és hátra levő életüket a világtól elvonultan szerették volna eltölteni. A lelki szükségleteknek, a buddhista-, konfuciánus tanok elsajátításának szentelték életüket, de a vérzivataros idők, ennek ellenére, gyakran kényszerítették őket arra, hogy életük- és kolostoruk védelmében fegyvert fogjanak. A Heinan-korszakban hivatalosan is megjelentek a sóhejik 49 (harcos szerzetesek), és az idők folyamán komoly befolyásra tettek szert a politikai életben. A békés papság sokszor kirekesztően bánt velük, mivel gyakran megzavarták a vallási szertartásokat, az elmélyülésre vágyó szerzeteseket. Az európai lovagrendekben is, csakúgy, mint a Távol-Keleten, kialakult a harcos kereszténység több igen befolyásos ága; ők a zarándokok védelmében, a Szentföldre vezető hosszú és veszélyes úton nyújtottak védelmet és segítséget, alapítottak ispotályokat (kórházakat). A Német Lovagrend, a Templomosok Rendje, később a jezsuiták Loyolai Szent Ignác vezetésével, ugyanúgy, mint Japánban, nagy gazdasági és politikai befolyásra tettek szert. Közel-Keleten, az arabok és helyi lakosok között gyakran nélkülözhetetlen volt a segítségük, helyismeretük és nyelvtudásuk az idegen nyelveket nem beszélő keresztény zarándokok védelmében. Spirituális hit vegyült a lovagi elhivatottságba, melynek létrejötte szinte elkerülhetetlen volt a kereszténység eme korszakában. Sok vigaszt nyújtottak a rászorulóknak, ételt-italt osztottak, éjszakai menedéket nyújtottak, ugyanakkor gyakran csaptak össze a helyi arab csapatokkal, akik viszont saját területüket és kultúrájukat védték a „betolakodókkal” szemben. Komoly gondot okozott mindkét vallási közegben az az etikai probléma, hogy a cél szentesítheti-e az eszközt? Ölni sem a buddhista szerzeteseknek, sem a keresztény papoknak nem lett volna szabad, sőt a tanítások szerint tilos volt. Ezzel szemben a gyakorlatban a keresztény pápa áldásával – a keresztes hadjáratok elmentek felszabadítani a Szentföldet a hitetlenek uralma alól, miközben rengeteg embert legyilkoltak –, és a másik oldalon, a buddhista hagyományokra támaszkodva – ugyanazon valláshoz tartozó buddhistákkal küzdő papok úgy tekintettek magukra, mint az eretnekek elleni harc katonáira –, azonban mindkét földrészen megtalálták a feloldozást a súlyos lelki teher alól: vallásaikat a hit ellenségeitől védik meg. A keresztény világban a feloldozás alapja ez alól az a magyarázat lett, hogy az ördög szállta meg hitük ellenségeit, a buddhista hagyományokban a hitet, az ártó hatástól, fegyveres istenségek védelmezték – nió-ók, sitennók, mjók, valamint a bodhiszattvák –, mert gonosz démonok szállták meg az eretnekeket. Mindkét kulturális közegben ideológiát gyártottak az ellenség elpusztításának legalizálására; ebben a megvilágításban a hit kérdéseiben eltérő nézetűeket, a másként gondolkodókat már egyenesen kötelességük volt megölni.
Uo. 153. o. A történelmi kutatások szerint , a sóhejek kialakulása nem vallási nézeteltérésből eredt, hanem pusztán a földterület birtoklása miatt. Gyakran előfordult, hogy ugyanazon rendhez, buddhista iskolához tartozó paptársak között alakult ki komoly vita, gyakran átcsapva fegyveres harcba. 48 49
23
A japán harcosok életszemléletét a konfucianizmus öt fő erénye határozza meg: gojo (jóakarat), jin (igazságosság), gi (illem), ci (bölcsesség), sin (hűség). A konfuciánus tanok egyik legérthetőbb tolmácsolója, Joao Rodrigues jezsuita pap, aki 1577-1610-ig (kitoloncolásáig) japánban élt, lefordította saját szavaival az öt erény magyarázatát, a nyugati lovagok által értelmezett és megélt formára: „Az első a könyörület, amibe beletartozik az odafigyelés, a jóakarat, a szeretet és a kedvesség. A második az igazságosság, a méltányosság, az egyenlőség és a tisztesség. A harmadik a tisztelet, az udvariasság és a tapintatosság. A negyedik a bölcsesség. Az ötödik a hűség és a becsületesség, ami a társadalmi kapcsolatokat és a szerződéseket illeti.” 50 Az európai és japán lovagok sok-sok hasonlósága ellenére sem lehet a két kulturális közegben élő harcos mentalitást egybemosni. A keresztény lovag elhivatottsága, sokkal inkább egy felsőbbrendűségi, kiválasztottság-érzetből eredt, míg a sinto-buddhista-konfuciánus vallásokon nevelkedett japán harcos a feltétlen odaadás, megfelelni vágyás, önfeláldozás és alázat érzéséből merítette hallatlan lelkierejét. A kereszténységben a lovagi erények betartása – akár az életük árán –, és a büszkeség motiválta a királyukhoz hű, kitűnő fegyverforgatókat, s tette őket példa értékű harcosokká a nyugati kulturális közegben; míg keleten a szamuráj számára a legfontosabb a giri (kötelesség) eszméje volt, ennek rendelt mindent alá; nem volt önálló élete, még akkor sem, ha családot alapított. Fegyvere, egészsége és belső ereje – a mindent átható- és mozgató ki –, alkotta egy igaz harcos saját tulajdonát.
6.
hagyományos Fegyverek
A fegyverhasználat külön említést érdemel a szamurájok életében. A busik mindig magukkal hordták kardjaikat: egy hosszú kardot (katana), amely nyilvános használata mindenki szemében az uralkodó osztályhoz tartozást jelentette, és egy rövidet (vakizasi), de párviadalokon gyakran használtak fakardot is. A kardok lettek idővel nemességük jelképei. Az Edo-korban (XVII. sz.) a Tokugawa-kormányzat hatására a kard egyértelműen a szamuráj osztály kiváltságává vált, aminek előzményeként megemlítendő a Toyotomi Hideyoshi (1536-1598) által kibocsátott „kardrendelet”, amelynek értelmében minden fegyvert elkoboztak a parasztoktól, akik ezentúl csak puszta erejükre és ügyességükre hagyatkozhattak. Külön kultusza volt a kard elkészítésének, és nagyon nagy megbecsülésben éltek azok a kardkészítők, akik olyan magas szinten művelték mesterségüket, hogy művészeknek tartották alkalmanként őket; a japán kard szépsége és személyre szabott egyedisége kapcsán egyfajta megtestesítője lett a japán szellemiségnek; gyakran szent ereklyeként tekintettek a pengére: a tiszteletük sokkal inkább az általa jelképezett elemi értékeknek szólt, mintsem magának a tárgynak. A japán kard annyira éles, hogy képes széthasítani az ártó démonokat – tartotta magát a mondáshoz minden japán ember –, mert külleme méltóságteljes, szépsége tisztaságot áraszt, és derűs nyugalmat ébreszt. Gyakran vésték istenségek neveit a kardmarkolatra, vagy gyakori díszítő elemként használták a Fudo-t (három ujjú sárkány). Már a Heinan-korban (IX-XII. sz.) legendák keringtek egyes kovácsokról, akik egy-egy istenség sugallatára, rituális keretek között készítették kardjaikat; mielőtt kiadták volna kezeik közül az elkészített mesterműveket próbának vetették alá azokat, mivel élet-halál 50
C. Blomberg: Szamurájok, Budapest, 2004, Szenzár Kiadó, 161. o. 24
felett döntöttek leendő tulajdonosuk kezében. Kardtesztelő mesterek kidolgozták, hogyan lehet különböző holttesteken elvégezni a próbavágásokat, és ezekről technikai leírást is készítettek. A holttestet egy doban-ra (fölkupac) erősítették – ha nehezebbé akarták tenni a teszthelyzetet, kötélre függesztették a testet –, és így végezték el rajta a különböző vágásokat; legnehezebbnek a csontos részek átvágását tartották, mint a váll, csípő. Tiltották azonban a tesztelést elhunyt szamurájokon és a nőkön. Az előbbieket tiszteletből, az utóbbiakat pedig a női szervezet magas zsírtartalma miatt nem lehetett használni erre a célra (ártott a pengének). 51 Külön említést érdemel a kardok mellett még a naginata (enyhén ívelt élű alabárd), amely szintén népszerű fegyver volt, mindamellett a busi nők önvédelem céljából sajátították el használatát. Az íjhasználat szintén fontos szerepet játszott évszázadokon keresztül a busik életében; a nagyon hatékony, gyilkos szerszám akár a 60 méterre lévő célpontot is biztonsággal találta el. Több féle nyilat is használtak, más-más célra: villaszerű hegyeket a kötelek, bambuszbotok kettészelésére; félhold hegyűeket, amelyekkel az ellenség torkát célozták meg; gyújtónyilakat és kaburaja-t (répanyíl) melynek gumós, lyukas feje süvítő hangot adott ki repülés közben, az ellenfél megzavarására. 1542-ben a portugálok – Tanegasimában partra szállva – által jelent meg először a tűzfegyver tanegasima , teppo (vascső), ami azonnal megnyerte a japánok tetszését, így rövid kísérletezés után saját gyártmánnyal látták el embereiket, de nem terjedt el széles körökben a használata. Hosszú időn keresztül inkább hagyományos fegyvereiknél maradtak a szamurájok. „Megmondták a régiek: ’A harcos rossz előjelű ember, az Ég Útja nem kedveli, de használja őt – ilyen az Ég Útja’ … Egy gonosz ember tízezer embert nyomhat el, ezért annak az egynek a megölése új életet ad mind a tízezernek. Így a kard, ami öl, valójában életet adó kard. A harc művészetének használata ilyen módon igazságos. Igazságosság nélkül csak annyit jelent, hogy más embereket öl meg, miközben megpróbálja elkerülni, hogy azok öljék meg őt.” 52 – olvasható az 1630-as években keletkezett tankönyvben: Heiho kadensó (A stratégia és taktika könyve győzelem és vereség esetére) szerzője ismeretlen, de hűen tükrözi a szamurájok gondolkodásmenetét.
7.
A nagy kardvívó – Mijamoto Musashi
Sok-sok híres szamurájról maradtak meg az utókor számára legendába illő történetek, de közülük is kiemelkedik Mijamoto Musashi (1584-1645?), a híres kardvívó, aki tizenhárom évesen győzte le először az általa kihívott ellenfelet. Ő gazdátlan szamuráj, vagyis rónin volt. Egész életét a kardforgatás tökéletesítésének szentelte, azon belül is a két kezes kardvívást fejlesztette művészi szintre. Idős korában visszavonultan élt egy barlangban, és leírta tapasztalatait – kiemelt helyen kezelve a heiho lényegét–, a Gorin no so (Öt elem könyve) 53 című stratégiai könyvét, aminek hasznos tanácsait, útmutatását az azóta eltelt évszázadok sem tudták elhomályosítani. Yoshimura Kenichi: A japánok és a kard, 2006 , Budapest, Budo Kulturális Fórum C. Blomberg: Szamurájok, 2004, Budapest, Szenzár Kiadó, 92. o. 53 Musashi életéről több a legenda, mint a megismerhető valóság. Uozumi Takashi professzor kutatásai alapján is csak hitelesnek mondható töredékek kerültek felszínre az életéről, mivel írásos emléket keveset találtak abból a korból. A film- és a szépirodalom sok-sok mesés elemet ’költött’ életéről. Életét kutató tudósok között elterjedt az a nézet, hogy a Gorin no so-t nem ő írta, hanem tanítványai válogatták össze a Harmincöt megjegyzés a harcművészetről című korábban, saját iskolája számára leírt jegyzetei alapján. 51 52
25
Musashi, Japán történelmének egyik viharos időszakában született. Japánban akkoriban ért véget egy 100 éves belháborús időszak, és miután az országot egyesítették, egy új hatalom vette át a vezetést: az Edo sógunátus. Musashi régmultú, előkelő szamuráj családból származott; az ország egyesítéséért vívott küzdelemben azonban szüleit elveszítette, Oda Nobunaga hadvezér seregének áldozatul esett egész családja. Saját klánjukhoz tartozó, de távolabb lakó Mijamoto Munisai családja fogadta örökbe a fiatal Musashit, aki mostohaapjánál találkozott először a kardművészettel, aki megalapította a két karddal harcoló Tórirjú-iskolát, így az ifjú a „világ első mesterétől” – ahogy mostohaapja nevezte magát – sajátíthatta el az alapokat. Musashi 13 évesen egy nap, az iskolából hazafele menet meglátta a következő hirdetményt: „Elfogadom bárkinek a kihívását. Arima Kibei” Musashi a táskájából elővette az ecsetet, és aláírta: „Elfogadom. Mijamoto Musashi”. Családja legnagyobb döbbenetére este a Shintó-iskola híres kardvívó mesterének küldötte érkezett, hogy Arima Kibei, aki a tartomány iskoláinak sok ügyes kardforgatóját legyőzte, elfogadja a kihívást. A szabályok értelmében, akkoriban – fa- vagy vaskarddal – addig kellett harcolni, amíg az egyik fél egyértelműen el nem ismerte a vereségét, vagy meg nem halt. Tarju-jidai 54-nak hívták ezeket a küzdelmeket, amelyek célja a felsőbbrendűség bizonyítása volt, az ellenfél megölése ebben az esetben szabályosnak számított. A vívók a hírnévért és a dicsőségért kockáztatták életüket, hiszen az elismertség eredményeként juthattak be egy-egy ismert családhoz vívómesternek, vagy szerezhettek maguknak tanítványokat, akik a megélhetést biztosították számukra. Másik fontos motivációja ezeknek a küzdelmeknek, hogy a polgárháborús időszak elmúltával a szamurájok kaland- és küzdelem nélküliségbe süllyedtek, értelmetlennek érezték az életet. Ezekkel a kihívásokkal nyertek értelmet az életüknek: egy rövid időre újra szamurájként érezhettek, küzdhettek. Musashi másnap, családja tiltakozása ellenére, elment a találkozóra; egy rövid kardot kötött az oldalára és egy hat saku (kb.180 cm) botot vitt magával. Arima Kibei első pillanatban nem vette komolyan a gyereket, aki csak annyit kiáltott, hogy: „Állj fel és küzdj!”, de kénytelen volt védekezni, mert a szakszerű kard- és botforgató ifjú komolyan veszélyeztette életét. Csodálatra méltóan és pillanatok alatt legyőzte Musashi a híres kardvívót, és a testét borító sebekből több helyen vérző Arima Kibei kilehelte lelkét. A párbaj a várakozások ellenére az ifjú Musashi győzelmével végződött, és ezzel megalapozta hírnevét. 55 Fiatal szíve égett a vágytól, hogy a legmagasabb helyet szerezze meg a kardforgatók világában, ezért odaadó, kemény munkával edzette testét, lelkét. 16 évesen elhagyta családját, és a shugyosha 56 otthontalan, önsanyargató életét választotta magának. Vándorlásai közben eljutott a sekigharaicsata helyszínére, ahol ügyességére felfigyelve, vett szamuráj (a szó igazi értelmében: az aki szolgál) legyen belőle; a Shimen-klán erőihez csatlakozva. Egy korabeli beszámoló is megemlíti a nevét, rendkívüli vitézségét kiemelve a csatamezőn; „Musashi yuko gamei” 57 ( ’Musashi eredményei kiemelkedtek a tömegből, valamennyi táborban hallottak róla a katonák.’) Küzdelem, amelyet különböző harcművész iskolák tagjai vívtak egymással, hogy felmérjék az edzés során elért fejlődést, vagy saját legyőzhetetlenségüket bizonyítsák. 55 Mijamoto Musashi, „A nyughatatlan géniusz”, 2004, Budapest, Szenzár Kiadó, 15-16.o. 56 Vándor kardforgató -gyakornok, aki pénz és tartós alkalmazás nélkül járja a maga útját. Viszontagságos életvitele alatt számos próbát kell kiállnia, miközben fejleszti művészetét. Gyakran és sokan haltak meg a többi shugyoshával vívott harcban, saját technikájuk tesztelése, gyakorlása közben. 57 W. S. Wilson: A magányos szamuráj, 2006, Budapest, Lunarimpex Kiadó, 33.o. 54
26
1600-ban zajlott le a nagy Sekigara-i csata, amely két táborra osztotta a japán hűbérurakat, és ez a harc a 19 éves Musashi életét gyökeresen megváltoztatta: ő a vesztes táborhoz tartozott. A győztes Tokugawa Iejasu szerezte meg a hatalmat, aki 3 évvel később Edóban megalapította a sógunátust. Ebben a csatában, a vesztes oldalhoz tartozó 87 hűbérúr földjét vették el és 50.000 szamurájnak nem volt a továbbiakban kiszolgálható ura; Musashiból is rónin 58 lett. Vándorlásai során sok helyen megfordult, de nem talált legyőzőre, hírneve lassan az egész országra kiterjedt. Alkalmanként, egy-egy nevezetesebb nagy úr házának meghívását hosszabb- rövidebb időre elfogadta, hogy oktasson, hiszen a kétkardos vívást csak kevesen művelték – olyan mesterei szinten, mint ő, senki más –, de sehol sem telepedett le véglegesen. Harmincadik életévét betöltve elgondolkodott azon, hogy miért nem talál legyőzőre: ”Korábbi győzelmeimet nem annak tulajdonítottam, hogy mesteri fokon elsajátítottam volna a heihot 59. Győzelmeim talán velem született, természetes képességeimnek köszönhetőek. Talán annak, hogy sosem cselekedtem a természet törvényei ellen. Vagy talán annak, hogy a többi rjuha heihojának elmélete volt hiányos.” 60 Ettől kezdve még keményebben, még többet gyakorolt, hogy megtalálja az „Egyetemes elvi alapot”. Musashi miután a harmincas éveinek közepén járt, hazatért szülőföldjére és a helyi szamurájokat tanította; meditációs gyakorlatokat végzett, teaszertartással, tusfestészettel és más művészetekkel foglalkozott; mint a kardforgatást, ezeket is a legmagasabb szinten művelte. Élete folyamán több mint hatvan ellenfelet győzött le, s egyszer sem szenvedett vereséget, sok híres kardforgató vesztette életét kardja által el. Küzdelmeinek hatékonyságát erősítette a pszichológiai hadviselés, amit ellenfelei viselkedésének, a harc alatti pszichés reakcióinak megfigyeléseire alapozott, és az idők folyamán szinte tökéletes szintre fejlesztett. A harc fordulatai hevében cselekvő szamuráj tudatállapotát megfigyelve, a küzdelem alatt kapcsolni tudta a sajátjához, és akaratát ezáltal képes volt rákényszeríteni ellenfelére. Pszichés zavarkeltést /A mabururu (megzavarás), obijakasu (megfélemlítés), ucurakasu (tulajdonságok átragasztása), mukacukara suru (megharagítás), soko o nuku (szellemi irányítás)… 61/ a harcban elengedhetetlen technikaként használta, és legalább annyira fontosnak tartotta, mint a kardforgatás művészi szintre emelését. Idős korában visszavonult: ”Megmásztam a kjusúi Higo tartomány Ivato hegyét, hogy a Mennynek tisztelettel adózzak, Kannonhoz imádkozzak, és Buddha elé térdeljek. Harima tartományban született busi, Sinmen Musashi No Kami Fudjivara No Gensin vagyok, hatvan éves.” 62 A hegy oldalában található barlangban, amely ma Kumamotótól nyugatra fekszik, megírta a Gorin no so-t, (az Öt elem könyvét). Musashinak a heiho (stratégia), amit a könyvében a lehető legmélyebbre hatóan elemez, nem csak a párviadal kardművészetét, hanem – szerinte – a csatákhoz elengedhetetlen harci módszerek tökéletes kivitelezését, a szamuráj számára nélkülözhetetlen, megtanulandó és elsajátítandó mesterséget jelentette. A szellemiséget a technikai elemekkel ötvözve, a Gorin no so, Harcos, szamuráj, aki nem már nem áll egy daimjó, vagy úr szolgálatában. Számos ok miatt kerülhetett egy szamuráj ebbe a helyzetbe: legyőzték urát egy csatában; elkobozták birtokát vagy egyszerűen, mert elégedetlenek voltak szolgálatával és elbocsátották 59 Heihó vagy hjóhó fogalom gyökerei Kínáig vezethetők vissza. Az ország vezetésének módszerét, a harcművészet elvét, a háború-, a harcművészet-, a párviadal stratégiáját jelenti. Japánban elsősorban a harccal kapcsolatos elméletekhez kötötték, viszont konkrét technikák esetében a bugei szót használták. 60 Mijamoto Musashi, „A nyughatatlan géniusz”, Öt elem könyve, 2004, Budapest, Szenzár Kiadó, 109. o. 61 Uo. Öt elem könyve, Tűz fejezet 62 Uo. 108. o. 58
27
már túllép a Busido üzenetén. Az a harcos, aki még a Busidon nőtt fel, de a Japánban zajló politikai átalakulások miatt beállott tartós béke állapotában töltötte élete nagy részét, írásával már a budo lényegét közvetítette: a szellemiséget már a technikai elemekkel ötvözve, a stratégiát kihangsúlyozva nevelte az új nemzedéket.
7.1
Gorin no so 63
Föld 64, Víz 65, Tűz 66, Szél 67, Üresség 68 A Gorin no so, lényege a heiho (stratégia), erről szól a könyv öt részre osztva, amit saját tapasztalatai alapján próbál megfogalmazni és az utókorra hagyni: „A busiknak egész életükben két utat kell kötelezően követniük, amit a köznyelv bunbu nido 69-nak hív. Még a nem igazán tehetséges embereknek is arra kell törekedniük, hogy képességeiknek megfelelő szinten sajátítsák el a heiho-t. A köztudatban az él, hogy a Busi élet lényege a halálra való felkészülés. Pedig a halál nem csak a busi életére korlátozódik… Úgy vélem, a businak azért kötelességük a Heiho Útját járniuk, mert az átlagembereknél mindent magasabb szinten kell művelniük. Mind a csatákban, mind a párviadalokban győztesen kell kikerülniük.” (Föld könyve) A Föld könyvében a stratégia társadalomban elfoglalt helyéről beszél, miközben saját életéből említ példákat hozzá. Röviden összefoglalja életét, visszaemlékezései is ebben a részben világítanak rá kardművészetének kialakulására, elméletének kiforrására. A busi fegyvereiről és azok használatáról, a heiho harci technikai, stratégiai fontosságát elemzi alkalmazási tanácsokat ad, a nyitott szemléletmódot elemzi. „Ha el akarod sajátítani a heihomat, akkor számodra ezek az elveim: Gondolkozz tisztességesen! Gyakorolj keményen! Próbálj ki minél több művészetet! Ismerj meg minél több mesterséget! Értsd meg alaposan a dolgok előnyeit és hátrányait! Fejlessz ki magadban olyan ítélőképességet, mellyel meglátod az igazságot! Érezd meg a szemmel nem látható dolgok lényegét! Mijamoto Musashi: A nyughatatlan Géniusz / Öt elem könyve, 2004, Budapest, Szenzár Kiadó Chi – Gorin no so első része a heiho jelentőségéről beszél, -mit jelent valójában, -miért van szükség rá, mire kell tanulása közben odafigyelni. 65 Sui – Gorin no so második része, amelyben Musashi konkrét technikák elméleteit magyarázza el: mozgáskoordinációk, figyelem, kata 66 Ka – A Gorin no so harmadik része, a heiho (stratégia) lényegét foglalja össze; mire kell figyelni küzdelem, csata közben, összehasonlítva a párbajt a harccal, mire kell figyelni a küzdelem vagy csata közben. 67 Fú – A Gorin no so negyedik fejezete. A rhujá-k hiányosságaira, hibáira hívja fel a figyelmet és levonja belőlük a tanulságot:, hogyan kell a heiho (stratégia) szellemében az igazi rhujá-nak működnie. 68 Kú – A Gorin no so utolsó fejezete. Ebben a részben Musashi összefoglalja az előző részeket, a kihangsúlyozva azokat a cselekedeteket, amelyeket a heiho hatására teszünk. 69 Bun: tudomány, bu: harcművészet, nido: két út. A köznyelv szerint a busiknak akkor ideális az életmódjuk, ha nem egyfajta dologgal foglalkoznak, hanem mindkettőt egyenlő mértékben tanulmányozzák. Ez a gondolkodásmód még ma is jellemző képet fest a japán embertípusról. 63 64
28
„Figyelj oda minden apróságra! Fölösleges dolgokkal ne foglalkozz!” A heiho gyakorlása során nagyjából ezekre kell odafigyelned. Ha nem tekintesz a heihora nyitott szívvel, akkor nem lehetsz annak kiválósága sem. Ám ha jól elsajátítod az elvet, akkor egyedül akár húsz, harminc ember ellen sem veszítesz. Technikailag akkor fogod ellenfeled megtörni, ha nem veszíted el a heiho folyamatos kutatásai iránti kedved, és soha nem térsz le a valódi Útról. Ezután az élet minden területén te leszel a győztes. Akkor tudsz testi, fizikai győzelmet aratni ellenfeled felett, ha keményen és kitartóan gyakorolsz. Akkor fogod szellemileg legyőzni, ha szellemi szinten is befogadod a heihot. Ezek után hogyan tudna téged bárki is legyőzni?” 70 A Víz könyvében gyakorlati szempontból is bemutatja, példákkal szemlélteti elméletének lényegét. „Figyelmed, mint a hétköznapokban, úgy a harcban is legyen éber, nyitott. Ne légy túlzottan feszült, és ne hagyd, hogy figyelmed egy pillanatra is elkalandozzon. Figyelmed nem lehet egysíkú, ki kell terjednie minden apró részletre, ám nem ragadhat le egyetlen dolognál. Gondolkodj csak el ezen. Amikor tested nyugalomban van, légy éber, amikor pedig tested gyors mozgást végez, lelked őrizze meg nyugodtságát. Lelkedet ne a test irányítsa, a test mozgását pedig ne befolyásolja lelkiállapotod… Belül kell erősnek lenned!” 71 Gyakorlatilag a kamae (felkészülés) pillanatától – amit öt részre oszt – aprólékosan elemezve írja le az egyes támadási módszereket „ Munen muso 72 támadás: akkor alkalmazható módszer, amikor mindketten támadásra készültök. Ekkor testtel imitálj támadást, ám szellemedet és kardodat hagyd hátra. Majd abban a pillanatban, ahogy ellenfeled figyelme alábbhagy, azonnal és gyorsan támadd meg… Takekurabe 73 támadás: a takekurabe technikájának is az a lényege, hogy ellenfeledhez közel kerülj, viszont ebben az esetben a tested ne nyomd lefelé. Úgy kerülj minél közelebb ellenfeledhez, hogy közben kinyújtod a lábad, a csípőd és a nyakad. Fontos, hogy ha összeveted fejed és a vállad magasságát ellenfeledével, próbáld meg azt érezni, hogy te vagy a magasabb. Ezen munkálkodj!” A Tűz könyvében a heihot (stratégiát) elemzi behatóan, gyakorlati tanácsokkal és példákon szemléltetve, a terepviszonyok és egyéb külső tényezők figyelembe vételével hasonlítja össze a párbajozást a csatákban való küzdelemmel. „A küzdelemben rendkívül rossz, ha ellenfeled irányít téged. Arra törekedj, hogy minden körülmények között te irányítsd őt. Ám ha ellenfeled ugyanúgy gondolkodik, mint te, és mindketten ugyanazt akarjátok, nem fogod tudni irányításod alá vonni, ha nem ismered fel stratégiáját… Fontos a heihoban, hogy amikor az ellenfeled kezdeményezi a támadást, akkor hagyd nyugodtan, hogy olyan dolgokat tegyen, ami rád nézve veszélytelen. Ugyanakkor állítsd meg, ha rád nézve veszélyes és neki hasznos technikákat akar bevetni ellened. De amikor azon kezdesz el gondolkodni, hogy mindenképpen meg kell állítanod a támadását, akkor az már gote (elkésett támadás). 74
Mijamoto Musashi: A nyughatatlan Géniusz / Öt elem könyve, 2004, Budapest, Szenzár Kiadó, 129 o. Uo. 132.o. 72 A buddhizmusban egyfajta ideális szellemi, lelki állapotot jelent. Musashi ebben a könyvben olyan támadási módszerre használja, amikor mindketten támadni készülnek, majd egyikük olyan támadást indít, amiben nincs igazán szándék… s amikor az ellenfél figyelme lankad, akkor tör győzelemre. Uo. 144- 149.o. 73 A magasság összehasonlítása 74 Mijamoto Musashi: A nyughatatlan Géniusz / Öt elem könyve, 2004, Budapest, Szenzár Kiadó, 165. o. 70 71
29
A pszichikai hadviselést a küzdelem alapjaként beépíti könyvébe, elemzi annak lényegét. „A bisigu egy olyan stratégia, amikor ellenfeledet szándékosan gyengének, magadat pedig erősnek képzeled.” „Teki ni naru 75: képzeld el magad, mint ha te lennél önmagad ellenfele.” „Elméletem szerint önbizalmat sugározva kell ellenfeledet menekülésre kényszeríteni. Rá kell ijesztened, hogy meghátráljon, el kell bizonytalanítanod, de a legfontosabb, hogy mindezek után legyőzd!” – ezeket a sorokat már a Szél könyvében írja, amelyben a különböző rhuják tanítási módszereit elemzi, kiemelve mellette, hogy ő mit tart fontosnak a busi képzéséhez. Az Üresség könyvében saját filozófiáját fejti ki, az életszemlélet alapjaira irányítja rá a figyelmet. „Az ürességben benne van az erény, de nincs benne a rossz. Lelked akkor válik üressé, amikor birtokában leszel a bölcsességnek, a tudásnak és amikor rálelsz magára az Útra.” 76 Az Öt elem könyve olyan útmutató, amelyet a küzdelem művészetét szerető, tisztelő és használó busi, budoka, karatéka haszonnal forgathat – XVI-XXI századig – időkorlátok nélkül: „Tartsd a heiho lényegét éjjel-nappal a szemed előtt. Ne tanulj kapkodva, tapasztalataid segítsenek a lényeg meglátásában. Mindegy, hogy kivel gyakorolsz, a heiho elsajátításának rögös útja is az első lépéssel kezdődik. Ne feledd, hogy a heiho elsajátításának lényege a busi kötelessége, melyhez sok türelem kell. Mindezekre tekints úgy, mintha ma legyőznéd tegnapi önmagad, holnap legyőznéd a nálad rosszabbakat, utána pedig a jobbakat.” 77
Pomáz, 2012.
Úgy próbáljon gondolkodni, mintha saját ellenfele volna, így próbálva megérteni, - kitalálni az ellenfél mentalitását, stratégiáját. Musashi ezt a technikát az ellenfél egyik feltérképezési technikájaként használta. Uo. 169. 76 Uo. 202. o. 77 Uo. 157. o. 75
30