Gyilkos kegyelem. Robin LaFevers Bozai Ágota Maxim Könyvkiadó Kft. 2013

ROBIN LaFEVERS Gyilkos kegyelem

Írta: Robin LaFevers A mű eredeti címe: Grave Mercy Fordította: Bozai Ágota Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Horváth Anikó Műszaki szerkesztő: Szekretár Attila © Robin LaFevers 2012 © Bozai Ágota 2013 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2013 A kiadvány a Rights People, London engedélyével készült. Borítóterv: © Richard Jenkins ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261 271 3 (puhatáblás), kiadói kód: MX-820 ISBN: 978 963 261 270 6 (keménytáblás), kiadói kód: MX-821 ISBN: 978 963 261 272 0 (ePub) ISBN: 978 963 261 273 7 (mobi) Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Marknak, aki először mutatta meg nekem, hogy milyen az igaz szerelem.

Személyek ISMAE RIENNE AZ APJA GUILLO, KONDÁS A FÜVESASSZONY A kolostor AZ APÁTASSZONY THOMINE NŐVÉR, a harcművészet instruktora ANNITH, novíciatárs SERAFINA NŐVÉR, gyógyító és méregkeverő SYBELLA, novíciatárs WIDONA NŐVÉR, istállómesternő BEATRIZ NŐVÉR, a női fortélyok instruktora EONETTE NŐVÉR, kolostori történész és levéltáros ARNETTE NŐVÉR, fegyvermesternő CLAUDE NŐVÉR, a hollók gondozója VEREDA NŐVÉR, öreg látnok RUNNION, Bretagne árulója, Ismae első áldozata MARTEL, francia kém, Ismae második áldozata A Hercegi Államtanács MAURICE CRUNARD VIKOMT, Bretagne kormányzója MADAME FRANÇOISE DINAN, a hercegnő nevelőnője MARSHAL JEAN RIEUX, Bretagne marsallja, a hercegnő oktatója DUNOIS TÁBORNAGY, a breton hadsereg főparancsnoka A bretagne-i udvar és nemesség ANNE, Bretagne hercegnője, Nantes, Montfort és Richmont grófnője II. FRANCIS HERCEG (elhunyt) LOMBART BÁRÓ, breton nemes GAVRIEL DUVAL, breton nemes BENEBIC DE WAROCH, a Warochi Rémlovag, a birodalom lovagja RAOUL DE LORNAY, a birodalom lovagja BARON GEFFOY, breton nemes LADY KATERINE GEFFOY, hitvese MADAME ANTOINETTE HIVERN, a néhai II. Francis herceg szeretője FRANÇOIS AVAUGOUR, A BIRODALOM LOVAGJA, Mme Hivern és II. Francis törvénytelen fia ALAIN D’ALBRET, breton nemes; hatalmas birtokai vannak Franciaországban; Anne egyik kérője VIII. KÁROLY, Franciaország királya ANNE DE BEAUJEU, Franciaország régense NORBERT GISORS, a francia régens nagykövete FEDRIC, Nemours hercege, Anne egyik kérője I. MIKSA, német-római császár, Anne egyik kérője

Első fejezet Bretagne, 1485

Mélyvörös folt húzódik a bal vállamtól a jobb csípőmig; a füvesasszony mérge hagyta rajtam, amivel anyám próbált a méhéből elhajtani engem. Az, hogy túléltem, a füvesasszony szerint nem csoda, hanem annak a jele, hogy engem maga a halál istene nemzett. Úgy mondták, apám éktelen haragra gerjedt, és kezet emelt a gyermekágyban fekvő, a vérzéstől még gyenge anyámra. Egészen addig ütlegelte, míg a füvesasszony azt nem mondta neki, hogyha anyám a halál istenével hált, az istenség nyilván nem tűri tétlenül, hogy apám bántja anyámat. Megkockáztatok egy pillantást leendő férjemre, Guillóra, és azon tűnődök, vajon apám említett-e neki származásomról bármit is. Úgy sejtem, hogy nem, különben ki fizetne három ezüstérmét azért, aki vagyok? Ráadásul Guillo túlságosan békésnek és jóindulatúnak tűnik ahhoz, hogy tudjon igazi természetemről. Ha apám becsapta, az nem tesz jót frigyünknek. Kellemetlen érzésemet fokozza, hogy nem templomban, hanem Guillo házában lesz az esküvő. Apám súlyos pillantását érzem. Felnézek. Diadalittas tekintete megrémít; mert ha ő a házasság létrejöttével diadalt arat, én biztosan veszítek valamiképpen, de hogy miképpen, azt még nem tudhatom. Mégis mosolygok, meg akarom győzni, hogy boldog vagyok – mert apámat semmi nem zavarja jobban, mint az én boldogságom. De míg apámat könnyen meg tudom téveszteni, magamnak hazudnom nehezebb. Félek, nagyon félek ettől az embertől, akihez ezután tartozni fogok. Lenézek nagy, széles kezére. Mint apámnak, neki is piszok van a körme alatt, bőre redőibe mocsok vette be magát. Vajon a hasonlóság itt véget ér? Vagy ő is husángnak használja a kezét? Ez egy új kezdet, mondogatom magamnak, és a zaklatottság, reszketés ellenére sem tudom a remény apró szikráját kioltani. Guillo akar engem annyira, hogy kifizesse értem a három ezüstpénzt. Ahol vágy van, ott talán van helye a kedvességnek is. Ez az egyetlen dolog, ami gátolja térdeim összekoccanását, kezem remegését. Ez, és a pap, aki a szertartást vezeti le, mert bár csak egy közönséges vándorpap, az imakönyv felett rám vetett pillantásából úgy hiszem, tudja ki és mi vagyok. Ahogy a szertartás utolsó szavait mormogja, én derekára, a durva kenderkötélre nézek, rajta a kilenc fagolyó, a rózsafüzér szemei, ami arra utal, hogy a régi tan híve. Akkor is lefelé nézek, amikor a stólával összeköti a kezünket, Isten és a kilenc régi szent áldását adja frigyünkre, félek szembesülni apám önelégült tekintetével és azzal is, amit férjem szemében láthatok. Amikor a pap befejezte a szertartást, mocskos sarujával elbiceg; hangosan klaffog a durva bőrlábbeli. Annyi időt sem tölt velünk, hogy házasságunkat egy pohár itallal köszöntse. Apám sem. Apám távozó kocsijának pora még el sem ült, amikor férjem a faromra csap és rám mordul, hogy menjünk a padlásszobába. Ökölbe szorítom kezemet, hogy ne lássa, mennyire remeg, és a rozoga lépcsőhöz megyek. Miközben Guillo még egy utolsó kupa sörrel erősíti magát, felmászom a padlásszobába és az ágyba bújok, amit ezentúl vele kell megosztanom. Nagyon hiányzik anyám, mert bár félt tőlem, biztosan adna női tanácsot nekem a nászéjszakám előtt. De ő is és nővérem is elmenekültek; egyikük a halál, a másik egy vándor üstfoltozó karjaiba. Persze tudom, mi történik férfi és nő között. Házunk kicsi volt, apám hangos. Sok-sok éjszaka töltötte be a sötét házat gyors, ütemes mozgás és nyögések hangja. Ilyen éjszakák másnapján apám nem volt annyira rossz hangulatban, anyám azonban levertebb volt. Próbálom meggyőzni magamat arról, hogy bármennyire is undorító a nászágy, biztosan nem lehet rosszabb apám hirtelen természeténél és súlyos öklénél. A padlásszoba szűk, dohos hely; olyan szag van bent, mintha a szemközti falon vágott durván ácsolt ablakokat soha nem nyitották volna ki. Deszka ágykeretbe feszített kötelek tartották a szalmazsák matracot. Ezen kívül csak néhány ruhaakasztó pecek volt a szobában és az ágy lábánál egyszerű láda. A ládára ültem és vártam. Nem tart soká. A lépcső erős nyikorgása figyelmeztet, hogy Guillo

közeledik. Szám kiszárad, gyomrom összeszorul. Nem akarom megadni neki a magasság előnyét. Felállok. Amikor beér a szobába, végül erőt veszek magamon és az arcára nézek. Disznószemével testemet pásztázza, végignéz a fejem tetejétől a bokámig, aztán vissza, tekintete a mellemen állapodik meg. Bevált apám tanácsa, hogy szorosra fűzzem magamat, mert Guillo alig tud másfelé nézni. Söröskupájával ingvállamra bök, a kupa peremén kicsordul a ser, a padlóra loccsan. – Vesd le! – utasít vágytól rekedt hangon. A falat bámulom mögötte, ujjaim remegnek, ahogy kezemet az ingvállamhoz emelem. De nem elég gyorsan. Soha nem elég gyorsan. Három hatalmas lépést tesz felém, erősen arcon csap. – Most azonnal! – üvölti. Fejem hátrarándul. Undor gyülemlik torkomban; fenyegető hányingerem van. Hát ilyen lesz a viszony kettőnk között. Ezért volt hajlandó három ezüstpénzt fizetni. A fűzőm végül kibomlik, és levetem az ingvállamat; ott állok előtte alsóingben, alsószoknyában. A pállott levegő, amely pillanatokkal korábban még oly fülledten melegnek tűnt, most hidegen nyomja bőrömet. – A szoknyádat! – mordul, erősen zihálva. Megoldom a zsinórt, kilépek a szoknyámból. Ahogy megfordulok, hogy a közeli padra fektessem, Guillo felém nyúl. Meglepően gyors ahhoz képest, hogy milyen otromba és ostoba, de én gyorsabb vagyok nála. Hosszú évekig gyakoroltam, hogyan meneküljek el apám dühe elől. Elrántom magam előle, kiperdülök a keze hatóköréből, ezzel feldühítem. Nem is gondoltam arra, hogy hova menekülök, csak azt remélem, hogy egy kicsit halasztani tudom az elkerülhetetlent. Hangos reccsenés hallatszik, félig üres söröskupája a falhoz csapódik mögöttem; a serital kiloccsan a szobában. Vicsorogva ugrik felém, de belsőmben valami nem hagyja, nem hagyhatja, hogy ez könnyű legyen neki. Elugrom, hogy ne érhessen el. De nem elég messze. Érzem, hogy megránt, aztán kelme hasad, letépi vékony, viseltes alsóingemet. Csend tölti ki a padlásszobát; sűrű, döbbent csend; ziháló légzését sem lehet hallani. Érzem, hogy tekintete a hátamat pásztázza, meglátja a ronda vörös csíkokat és hegeket, amiket a méreg hagyott a bőrömön. Hátrapillantok, és látom, hogy arca elfehéredik, színe, mint a friss sajt, szeme tágra nyílik. Tekintetünk találkozik, és tudja, tudja, hogy becsapták. Ekkor felüvölt; hosszú, mély hang hagyja el a torkát, üvöltés, melyben düh és félelem remeg. Aztán durva keze koponyámon csattan, és térdre rogyok. A remény halálának fájdalma rosszabb, mint az ökle és csizmája keltette fájdalom. Amikor Guillo haragja kifullad, lenyúl értem, hajamnál fogva ragad meg. – Most majd igazi papot hozok. Az megéget vagy megfojt téged. Vagy talán előbb megfojt, aztán eléget. Levonszol a lépcsőn, térdeim fájdalmasan egymáshoz ütődnek. Végigvonszol a konyhán, belök a szűk verembe, becsapja az ajtót, és rám zárja. Sebesülten, talán törött csontokkal fekszem a földön, felsebzett arcomat a hűvös földhöz nyomom. Képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyogjak. Elkerültem a sorsot, amit apám szánt nekem. Bizonyosságot nyert, hogy én győztem, nem ő. A retesz zaja riaszt fel. Ülő helyzetbe húzódzkodom, magam köré vonom alsóingem szakadt maradékát. Amikor nyílik az ajtó, meglepetten látom, hogy a vándorpap nyitja; ugyanaz a kis termetű, nyúlszerű ember, aki alig néhány órája megáldotta házasságunkat. Guillo nincs vele, és én boldognak tartok minden pillanatot, amikor ő vagy az apám nincs a közelemben. A pap hátrapillant, aztán int, hogy kövessem. Felállok; a verem forog velem; szédülök. Egyik kezemmel a falnak támaszkodok, hogy elmúljon

az érzés. A pap megint int nekem, sürgetően. – Nincs sok időnk, hamarosan visszajön. Szavai úgy kitisztítják fejemet, ahogy semmi más. Ha Guillo tudta nélkül cselekszik, akkor nyilván segít nekem. – Jövök. Elnyomom magamat a faltól, óvatosan átlépek egy zsák hagymát és követem a vándorpapot a konyhába. Sötét van; csak a tűzhely hamvadó parazsa világol. Elgondolkodhatnék, hogyan talált rám a pap, miért segít nekem, de nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy nem Guillo és nem az apám jött értem. A többi nem számít. A hátsó ajtóhoz vezet. Csupa meglepetés ez a nap, mert ott még egy embert látok; felismerem a falunkbeli öreg füvesasszonyt. A közelben várakozik. Ha nem kéne olyan erősen arra figyelnem, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem, megkérdezném, mit csinál itt, de minden erőmet össze kell szednem, hogy egyenesen tudjak állni, és ne essek arccal a sárba. Ahogy kilépek az éjszakába, megkönnyebbülés vesz rajtam erőt. Sötét van odakint, és a sötétség mindig a barátomnak bizonyult. Szekér vár ránk. A vándorpap a lehető legkisebb mértékben érintve engem, felsegít a saroglyába, aztán a bakhoz siet és felül. Hátrapillant, aztán elkapja tekintetét, mintha megégettem volna. – Van ott egy pokróc – mormogja, ahogy a szekér elé fogott gebét elindítja, és kihajtunk a köves útra. – Takard el magadat! A szekér kemény deszkája fájdalmasan nyomja sérült testemet, a vékony pokróc szúr, szamárbűz árad belőle. Mégis azt kívánom, bárcsak lenne még egy pokróc, alátétnek. – Hova visz engem? – A csónakhoz. A csónak vizet jelent, a vízen átkelés pedig azt, hogy távol leszek apám, Guillo és az egyház köreitől. – Hova visz engem az a csónak? – kérdezem, de a pap egy szót sem szól. Legyűr a fáradtság. Nincs erőm válaszokat kikönyörögni tőle; olyan fáradságos dolog ez, mint tüskés bokorról bogyókat szedegetni. Lefekszem a szekér alján, átadom magamat zötykölődésnek, a ló járásának. Így kezdődik utazásom Bretagne vidékén. Rejtve visznek, mintha csempészáru lennék; tarlórépa vagy takarmány között kocsisaroglyákon; suttogó hangokra, matató kezekre ébredek, ahogy vándorpap átad füvesasszonynak; rejtett láncolat ez, olyanoké, akik a régi szentek tanításai szerint élnek és elhatározták, hogy az egyháztól távol tartanak engem. A furcsa mozgású, dohos, kopott reverendás vándorpapok elég kedvesek, de ujjaik gyakorlatlanságukban akaratlanul kíméletlenek. A javasasszonyokat kedvelem leginkább. Kérges, munkás kezük gyengéd és puha, mint a birkagyapjú; száz különböző orvosságfű átható illata jó szagú árnyékként lengi őket körül. Gyakran adnak máktinktúrát sebeimre, míg a papok csak együttérzésükről biztosítanak, némelyik azt is kelletlenül teszi. Amikor felébredek, ami, ha jól sejtem, utazásom ötödik éjszakáján következik be, a tenger sós szagát érzem és eszembe jut a csónak ígérete. Küszködve ülök fel; örömmel tapasztalom, hogy sebeim már nem fájnak annyira, bordáim szúró fájdalma elmúlt. Kis halászfalun haladunk át. Összehúzom magamon a pokrócot a hideg ellen, és azon tűnődöm, mi fog történni ezután. A faluvégen kőtemplom áll. A legutolsó vándorpap ide irányítja a szekeret, és megkönnyebbülve látom, hogy az ajtót Mer, az egyik régi szent jelképe, horgony díszíti. A pap meghúzza a gyeplőt, a ló megáll. – Szállj le! Nem tudnám megmondani, hogy fáradtság vagy megvetés reccsen a hangjában, de akárhogy is, utamnak majdnem végére értem, ezért úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, és lekászálódok a

szekérről, a pokrócot gondosan szorítva magam körül, hogy érzékenységét meg ne sértsem. Megköti a lovat, a tengerpart felé vezet, ahol magányos csónak vár. A tintafekete óceán betölti a látóhatárt, a csónak nagyon kicsinek tűnik a hatalmas vízen. Öreg csónakos ül csónakja tatján összekuporodva. Csontfehérre tisztított kagyló lóg madzagon a nyakában, innen látni, hogy Szent Mer híve ő is. Arra gondolok, mit érezhet, hogy éjnek évadján felkeltik, és idegeneket kell kivinnie a sötét tengerre. A csónakos fakókék szeme átsiklik felettem. Bólint. – Szállj be! Evezőt nyújt felém, megragadom, támaszként használom, ahogy beszállok. A kis csónak megbillen, bukdácsol és egy pillanatig attól félek, hogy a jeges vízbe esek. De kiegyenesedik; akkor beszáll a pap, mire a hajótest mélyebbre merül. Az öreg csónakos felmordul, aztán visszateszi az evezőt a villára és evezni kezd. Rózsaszínen hajnalodik a keleti horizonton, amikor a kis szigetre érünk. Kopárnak tűnik a gyér, korai fényben. Ahogy közelebb érünk, templomot látok, mellette állókövet, és tudom már, hogy az egyik régi szent helyre jöttünk. Kavics csikordul a csónak teste alatt, ahogy az öreg csónakos egyenesen a partra evez. A kőerőd felé biccent. – Akkor szállj ki! Szent Mortain apátasszonya már vár rád. Szent Mortain? A halál védőszentje. A nyugtalanság hulláma fut végig testemen. A papra nézek; elfordítja tekintetét, mintha rám nézni túlságosan nagy, halálos kísértés lenne. Szorosan fogom magam körül a takarót, tétován kilépek a csónakból a sekély vízbe. Hála és nyugtalanság között tépelődve enyhén meghajoltam, vigyázva, hogy a pokróc csak egy pillanat töredékéig csússzon le vállamról. Elég. Elégedetten nyugtáztam, hogy a pap lélegzete elállt, és az öreg csónakos a nyelvére harapott. Megfordultam és a sekély vízben gázolva a szárazra lépdeltem. Ami azt illeti, korábban még a bokámat sem villantottam ki soha, de igen bosszant, hogy úgy bánnak velem, mintha csábító nő lennék, pedig úgy érzem magam, mintha összetörtek volna, testem csupa seb. A sziklák között növő fűfoltokat elérve visszanézek a csónakra, de az már a vízen van. Visszafordulok és elindulok a kolostor felé; kíváncsi vagyok, mit akarnak tőlem azok, akik a Halált imádják.

Második fejezet Két ősi állókő jelöli a kolostor bejáratát. Az udvaron a csirkék csak most ébredeznek, reggelit kapirgálnak a porban. Közeledtemre kotkodácsolni kezdenek, és elreppennek tőlem. Megállok az ajtónál; azt kívánom, bárcsak találnék egy zugot, ahol alhatok egy kicsit, míg a fejem kitisztul, de a csónakos azt mondta, az apátasszony már vár engem, és bár nem tudok sokat az apátasszonyokról, gyanítom, nem szeretnek várni. Szívem vadul ver, amikor felemelem a kezemet és kopogok. A súlyos ajtó azonnal kinyílik; alacsony, egyszerű nőt látok, tetőtől talpig feketében. Szó nélkül int, hogy menjek beljebb. Követem a gyéren bútorozott helyiségbe, végig egy hasonlóképpen zord folyosón, amely a zárda mélyére vezet. Vezetőm egyszer koppant egy csukott ajtón. – Jöjj be! – utasít egy hang odabentről. Vezetőm kinyitja az ajtót, int, menjek be. A bútorzat egyszerű, de robusztus; a kora reggeli fény beárad a keletre néző ablakon. Tekintetemet rögtön magára vonja a helyiség közepén, nagy íróasztal mögött ülő nő. Fekete öltözéket és apácafőkötőt visel; halvány arca megdöbbentően gyönyörű. Nem néz fel, az egyik székre mutat. Lépteim enyhén visszhangoznak a térben, ahogy az íróasztalhoz közeledem. Szorosan összevonom magamon a takarót, aztán leülök. Az apátasszony felnéz a munkájából és önkéntelenül, megbűvölten nézek a szemébe, amely olyan hűvös és mélykék, mint a tenger. – Ismae Rienne. Megrezzenek. Tudja a nevemet. – Tudod, miért vagy itt, gyermekem? Nem tudom, milyen választ remél, csak azt tudom, hogy hirtelen erős vágy fogott el, hogy a jóindulatát elnyerjem. – Mert bosszúságot okoztam a férjemnek? – Bosszúságot? – Az apátasszony finoman szusszan, ettől még jobban kedvelem. – Úgy hallottam, annyira fél tőled, hogy eláztatta a nadrágját. Érzem, hogy az ismerős szégyenérzet szétárad arcomon; lesütöm szememet, ölembe nézek. – Nem a te hibád, leányom – mondja olyan szelíden, hogy legszívesebben elsírnám magamat. Soha egyetlen könnyet nem hullattam, akkor sem, amikor apám vert, és Guillo ütlegelését is hang nélkül tűrtem, de elég néhány szó ettől a kedves nőtől, és minden erőmet össze kell szednem, hogy ne fakadjak sírva, mint egy kisgyerek. – Mondd csak – mondja közelebb vonva magához a tollszárat és tintatartót –, ismered születésed körülményeit? Megkockáztatom, hogy egy pillantást vessek az arcára, de arra figyel, amit a pergamenre ír. – Csak annyit, hogy anyám nem kívánt viselős maradni velem. Füvesasszonyhoz fordult magzatelhajtó szerért, remélte, hogy ki tud engem a méhéből űzni. – Mégis túlélted – mondja és felnéz rám. Szava halk, de ebben a csendes helyiségben kiáltáserejű. Állom az apátasszony rezzenéstelen tekintetét. – Mégis túléltem. – Van fogalmad arról, hogy mit jelent ez? – Úgy érti, azon kívül, hogy egész életemet az árnyékban, minden feltűnést kerülve kell töltenem, elhajolni az ütések elől, és lehetőleg észrevétlen maradni, hogy ne okozzak másnak indokolatlan fájdalmat? – Igen, azon kívül. – Hangja csontszáraz, kopog. Előrehajol, tekintetében valami célzatosság csillan. – Nem állították, Ismae, hogy a te nemzőapád maga a Halál volt?

Tétován bólintok. – Hát akkor sok megpróbáltatás után végre itt vagy. – Megpróbáltatás? – kérdem. – Az életem megpróbáltatások sorozata volt? Próbákon kellett átesnem? – Jól megedzve jöttél mihozzánk, gyermekem, és nem természetem, hogy ezért sajnálkozzak. A jól edzett penge a legerősebb. – Ki az a mi? – kérdem és egész testem mozdulatlan, ahogy válaszát várom. – Szent Mortain kolostorában találtál menedéket. Bár igazság szerint Mortain minden szentnél idősebb, még Krisztusnál is. – A régi istenek egyike, akiket most szentnek nevezünk – hebegem. – Igen, a régi istenek egyike. Akit az egyház nem könnyen állíthat félre. Ezért szentnek nevezzük Őt, de amíg szolgáljuk, Neki mindegy, milyen néven nevezzük. – Hogyan lehet a halált szolgálni? Vajon egész életemben holttesteket kell eltakarítanom? A tisztelendő anya meg sem rezzen. – Véghezvisszük Mortain akaratát, amikor Ő valami okból meg akarja változtatni az élet lánc- és vetülékszálait. Értetlenül nézek rá, fogalmam sincs, mi köze a szövésnek Mortainhez. Felsóhajt, feláll az asztaltól. – Azt hiszem, jót tenne egy kis frissítő. Könyörögni akarok neki, hogy meséljen még arról, mit jelenthet a halál lányának lenni, de gyanítom, hogy nemigen szíveli az ostobákat, ezért tartom a számat. Az íróasztal mögötti szekrényből egy flaska bort és két öblös, talpas kristálypoharat vesz elő. Bort tölt a kelyhekbe, az egyiket felém nyújtja. A metszett kristály szebb, mint bármi, amit valaha láttam; óvatosan fogom, félek, hogy a kezemben összetörik. – Itt a zárdában az a feladatunk, hogy kiképezzük azokat, akiket a halál istene nemzett. Megtanítjuk őket, hogy gyorsan és hathatósan teljesítsék kötelességüket. Általában azt tapasztaljuk, hogy Ő valami különleges képességet vagy tehetséget adott lányainak. Olyan képességet, ami téged is segíteni fog, hogy beteljesítsd az Ő akaratát, véghezvidd az Ő munkáját. Az ő munkáját. E szavak lehetőségeket rejtegetnek. Egy korty bort iszom, hogy megerősítsem magamat. Friss és édes a nyelvemen. – Találgathatok egy kicsit veled kapcsolatban? – kérdi a tisztelendő anya. Bólintok, folytatja. – Sosem betegszel meg váltólázban, nem fázol meg, nem kapsz hasmenést. A pusztító pestis sem árt neked. Igaz? Érzem, hogy szemem elkerekedik e félelmetes tudás hallatán. – Honnan tud ilyen dolgokat rólam? Mosolyog. – Azt is tudom, hogy túlélsz kemény veréseket, és napokon belül meggyógyulsz. Vannak olyan álmaid, amikben előre látod a halált? – Nincsenek – felelem fejemet ingatva. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neki. – De néha meg tudom mondani, hogy mikor hal meg egy ember. Oldalra hajtja fejét. – Folytasd! Lenézek, a bort figyelem a kehelyben. – Néha látom őket, ahogy elhalványodnak. Olyan ez, mint amikor nézzük, ahogy a lámpásban lassan kialszik a láng. És egyszer láttam egy jelet. A kovácson. Halvány, lópatkó alakú fekete folt volt a homlokán. Három nappal később halott volt.

Az apátasszony előrehajol székében; már türelmetlenül többet akar tudni. – Hogyan halt meg? – Fejbe rúgta az egyik ló, amit éppen patkolt. – Ó! – szól az apátasszony; ajka körül elégedett mosoly remeg. – Mortain nagy tehetséget adott neked. Azzal újra kézbe vette a tollat, és jegyzetel az asztalon előtte fekvő pergamenre. Homlokomon apró cseppekben kezd gyöngyözni a veríték, és újabb korty bort iszok, hogy megerősítsem magam. Nagyon nehéz régi titkokat megszellőztetni. – Ezek szerint – mondja felnézve rám –, jó tehetséged van a mi szolgálatunkhoz. – Mi ez a szolgálat? – Embereket ölünk. A tisztelendő anya szavai kövekként koppannak a csendes szobában; olyan megdöbbentő, amit mond, hogy testem megmerevedik. Kristály csengését hallom, ahogy a kehely a padlóra ér. Az apátasszony tudomást sem vesz az összetört kehelyről. – Persze sokan meghalnak a mi segítségünk nélkül is. Ám mi olyanokat ölünk, akik megérdemlik a halált, de valahogy még nem találták meg a módját. Mortain parancsára segítünk nekik. – Neki nyilván nincs szüksége a mi segítségünkre. Az apátasszony haragra lobban, és először látom azt a tüzet, amit addig csak halványan éreztem. – Ki vagy te, hogy megmondd, hogy a halál istenének mire van szüksége és mire nincs? Mortain régi isten, és nem vágyik arra, hogy elfelejtsék és kikopjon ebből a világból. Ezért döntött úgy, hogy beavatkozik az emberek dolgaiba. – Néz, csak néz engem, aztán a feszültség alábbhagy, kisimul, mint a tenger hullámai. – Mit tudsz te a régi istenekről? – teszi fel a kérdést. – Csak azt, hogy Bretagne-nak egykor kilenc régi istene volt, de most szenteknek nevezzük őket. És időnként áldozatot kell hagynunk nekik, és imádkoznunk kell hozzájuk, ha nem akarjuk megbántani őket vagy haragjukat magunkra vonni. – Igen, közel vagy – mondja az apátasszony, székében hátradőlve –, de ez nem a teljes igazság. A régi istenek nem emberek, nem istenek, hanem valahol a kettő között vannak. Ők népesítették be először földünket; nem sokkal a teremtés után Isten küldte földre őket, hogy teljesítsék akaratát. Kezdetben nehéz volt a kapcsolat az istenek és az ember között; úgy bántak velünk, mint mi a marhákkal vagy birkákkal. De megtanultuk imádni őket; imádkoztunk hozzájuk, áldozatokat mutattunk be nekik, és így harmónia alakult ki közöttünk. Kezdetben, nem sokkal érkezése után még az egyház is engedte, hogy tiszteljük a régi isteneket, bár akkortól szenteknek kellett hívnunk őket. Ám ez az utóbbi időben megváltozott. Ahogy Franciaország bekebelezte a kisebb királyságokat és hercegségeket, hogy az ő hatalmukat, minden erejüket magáénak vegye, ez a legutóbbi pápa is azon mesterkedik, hogy a régi vallás minden nyomát eltüntesse; minden imát és áldozatot magának akar. Így egyre jobban háttérbe szorítja a régi hagyományokat, Bretagne régi isteneinek tiszteletét. De ez nem teljesen sikerült neki. Vannak még, akik hozzájuk imádkoznak és áldoznak nekik. Ha nem imádkoznánk, nem könyörögnénk hozzájuk, a régi istenek lassan eltűnnének ebből a világból. Nyilván megérted, miért nem akarja ezt Mortain. A mi hitünk élteti, táplálja, ahogy minket a kenyér, a hús; ha nem jutna táplálékhoz, ő is éhezne, ahogy mi. Ezért a mi feladatunk, hogy higgyük és szolgáljuk Őt. Ha úgy döntesz, hogy itt maradsz és leteszed az esküt, felesketünk, hogy Mortaint szolgáld úgy, ahogy ő akarja. Mindenben. Mi az Ő akaratát teljesítjük. Megértetted? – Ez nem gyilkosság? – Nem. Egy királynőtől sem várják el, hogy saját ruháit mossa és maga öltözködjön; arra ott vannak a szolgálóleányai. Hasonlóképpen vagyunk mi is; mi a Halál szolgálóleányai vagyunk. Amikor az Ő akarata vezet minket, szentség az ölés. Ekkor előrehajolt, mintha meg akarna kísérteni Mortain ajánlatával.

– Ha azt választod, hogy itt maradsz, kitanítunk az Ő művészetére. Megtanulsz férfit ölni, olyan sokféle módon, hogy nem is képzelnéd, miként. Megtanítunk, hogyan légy észrevétlen és ravasz, és mindenféle képességre kitanítunk téged, amiket ha elsajátítasz, férfi soha többé nem jelenthet fenyegetést neked. Apámra gondolok és Guillóra. Azokra a falubeliekre, akik mindent megtettek, hogy megnyomorítsák az életemet. A fiatal fiúkra, akik kövekkel dobáltak engem, az öregemberekre, akik kiköptek mögém, ha megláttak és rémület volt a szemükben, mintha attól félnének, hogy aszott testükből elragadom a lelküket. A fiatalabb férfiakra, akik sötét zugokban ügyetlenül a szoknyám körül matattak, mert jól sejtették, hogy apám nem sokat törődik biztonságommal és hírnevemmel. Egyáltalán nem esne nehezemre ilyeneket ölni. Úgy érzem magam, mint a magasról ledobott macska, aki a talpára esik. Mintha kitalálná a gondolataimat, az apátasszony ismét megszólal. – Tudnod kell, hogy nem mindegyikük lesz olyan. Meglepetten felnézek, folytatja. – Azok, akiket Mortain veled ölet meg. Nem mind olyanok lesznek, mint a kondás. Figyelmeztetése süket fülekre talál. Biztos vagyok benne, hogy minden férfi olyan disznó, és mindet boldogan megölöm. Ám az apátasszony folytatja, biztos akar lenni abban, hogy pontosan értem. – Áldozatokat fog kérni tőled, de nem a te tiszted parancsait megkérdőjelezni. Csak az a dolgod, hogy szeretettel és engedelmességgel szolgáld – mondja, és arcán az érzelem halvány villanása látszik, csak sejtem, hogy valami fájdalmas emlék. – Ilyen a mi szolgálatunk. Feltétel nélküli hit. Képes vagy erre? – És ha nemet mondok? – Akkor elviszünk innen és odaadunk egy kedves, szelíd férfinek, akinek feleségre van szüksége. Mérlegelem a választást, ami egyáltalán nem választás. Kikerülhetek a férfiak világából, kiképeznek, hogy öljem őket, vagy átadnak egy férfinak, mint valami birkát. – Ha úgy gondolja, tisztelendő anyám, hogy alkalmas vagyok a szolgálatra, boldogan vállalom. Az apátasszony mosolyog, hátradől székében. – Ó, persze, hogy alkalmas vagy a szolgálatra. Az első próbát már kiálltad. Van valami nyugtalanító a mosolyában. – Próbát? Az apátasszony a padlón szerteszóródott kristályszilánkokra biccent. – A borodban méreg volt. Annyi, hogy egyetlen korty megölt volna egy nálad kétszer termetesebb férfit. De te csak egy kicsi kellemetlenséget éreztél, semmi más hatása nem volt. A döbbenet torkomra forrasztja a szót, ahogy könnyeden elismeri, hogy megmérgezett engem és eszembe jut, hogy a korty bor után melegség öntött el, és szédültem egy kicsit. – Most jöjj! – mondja az apátasszony és feláll, az ajtóhoz megy, kinyitja. – Annith gondoskodik rólad. Légy üdvözölve zárdánkban!

Harmadik fejezet Kilépek a tisztelendő anya irodájából. Nálam egy kicsit fiatalabb lány vár rám a folyosón. Ő is döbbenetesen gyönyörű; szeme színe, mint a csendes tenger, világos hajtincsek kandikálnak ki főkötője alól. Jelentéktelennek és toprongyosnak érzem mellette magam, mintha jelenlétem szentségtörés lenne a szépséggel dús kolostor falai között. De a lány rám mosolyog, belém karol, mintha születésünk óta barátnők lennénk.

– Annith vagyok – mutatkozik be. – Gyere, elhelyezlek a betegszobában! Bár nagyon vágyom vele menni, új életembe lépni, tétovázom. Van valami, amit előbb pontosan kell tudnom. – Várj! Annith oldalra billenti szép fejét. – Mi az? – Ha nem álltam volna ki a próbát, hagyta volna, hogy megöljön a méreg? Megborzongok a gondolattól, hogy milyen közel voltam ahhoz, hogy szemtől szembe találkozzak a halállal. Annith arca felderül. Megérti. – Ugyan! Az apátasszony bezoárkővel semlegesítette volna a mérget, vagy amaránttinktúrával élesztett volna fel. Most gyere! – gyengéden mozdítja karomat; olyan magabiztos és megnyugtató, hogy elűzi minden megmaradt kétségemet. Lépteink halkan visszhangoznak a kőfalak között, ahogy Annith végigvezet engem a folyosón. Mindkét oldalon ajtók sorakoznak, és arra gondolok, vajon milyen titkokat rejtenek ezek a szobák, és milyen hamar tudom ezeket megtanulni. Annith egy hosszú, tiszta fehér falú teremben áll meg velem. A fal mellett ágyak sorakoznak. Az ablakon friss levegő árad be, és a messzi sziklás parthoz csapódó hullámok zaját hallom. Éjfélkék habitusú apáca dolgozik az egyik asztalnál; mozsárban tör valamit. Gondosan félreteszi munkáját, mielőtt megfordul, hogy üdvözöljön minket. Középkorú nő; fekete fátyla nem áll jól olivaszín bőréhez. Jól illik azonban a felső ajka fölötti halvány bajuszhoz. Megkönnyebbülés tölt el, hogy nem szép, mint a többiek. Legalább nem én leszek itt a legcsúnyább. – A tisztelendő anya új pácienst küldött? – kérdi az idősebb apáca; furcsának találom a hangjában csengő buzgóságot. – Igen, Serafina nővér – feleli Annith. – Nagyon megverték, sok seb van rajta. Talán bordája is tört, és belső szervi sérülései is vannak. Új tisztelettel nézek Annithre. Honnan tanulta mindezt? Hallgatózott az ajtónál? Üde, finom vonású arcára nézve nehéz elképzelni, hogy ilyen hamisságra vetemedne. Az idősebb apáca lenvászon kendőben törli meg kezét, és odalép az egyszerű faszekrényhez. Üvegpalackot vesz elő. Ez nem olyan elegáns és díszes, mint a kristálykehely volt, de ugyanolyan törékeny. Kezembe adja és a helyiség sarkában levő faparaván felé int. – Kérlek, üríts ebbe! Értetlenül bámulok a palackra. Az apáca Annithre néz. – Szerinted a hallása is sérült? – Nem, nővér. Annith arca komor, a kötelességtudó tisztelet mintaképe, mégis biztos vagyok abban, hogy a humor halvány rezzenését hallottam benne. Serafina nővér újra felém fordul. – Pisilj – mondta kissé hangosabban, hátha Annith téved a hallásommal kapcsolatban. – Meg akarom nézni a vizeletedet ebben az üvegben, hogy megállapíthassam, vannak-e belső sérüléseid. Rémület fog el erre a kérésre, de Annith biztatóan oldalba bök. Sietek a paraván mögé, találok egy éjjeliedényt, felemelem szoknyámat, elhelyezkedek és imádkozom, hogy az üvegbe találjak. Az apáca újra megszólal. Halkan beszél, de hallásom éles; sok évig figyeltem apám hangulatváltozásait. – A tisztelendő anya alávetette a próbának? – Igen – feleli Annith. – A boros próbát választotta.

– Dicsértessék Mortain! Őszinte hála cseng a hangjában, és én egy pillanatig el sem tudom képzelni, miért. Amikor előlépek a paraván mögül, egyszerű arcán ujjongás van. Elveszi tőlem az üvegedényt; csodálat ragyog a szemében, mintha éppen azt fedezte volna fel, hogy nem egyszerű igásló vagyok, hanem pompás paripa. – Annith lefektet valamelyik ágyba, míg én gyógyitalt keverek, hogy gyorsítsam gyógyulásodat – mondja, és mosolyogva fordul vissza a munkaasztalához. – Erre! – Annith gyengéden érintve a könyökömet az egyik ágyhoz vezet, melyet tiszta fehér ágynemű borít; félek, hogy beszennyezem. – Vetkőzz le – utasít. – Hozok neked egy tiszta hálóinget. Emlékszem, mit mondott a tisztelendő anya az engedelmességről, de nem tudom rávenni magam, hogy megtegyem, amit kér. Biztosra veszem, hogy amint rongyos ruhám pora a tiszta ágyneműre hull, és Annith meglátja szörnyű hegemet, őt nem látom többé. Alig néhány perce ismerem, de máris félek attól, hogy elvesztem jóindulatát. Visszatér hozzám, kezében a levendula tiszta, friss illatát árasztó alsóruha. Látja, hogy nem vetkőztem még le; arca ellágyul. – Aludnod kéne? – Nem – mondom, testemet ölelve. – Ez csak… én… a bőröm heges és csúnya; nem akarlak megbántani a látvánnyal. – Butaság – mondja karomat paskolva. – Itt, a Szent Mortain zárdában mindenkinek vannak hegei. Elfordul, hadd vetkőzzek nyugodtan, és önkéntelenül arra gondolok, milyenek lehetnek az ő sebei. Kilépek régi, szakadt alsóingemből; disznószagot érzek rajta ott, ahol Guillo érintette. – Matróna átka volt, ugye? Megrezzenek Serafina nővér hangjának hallatán. Annyira sietek elfedni testemet, oly gyorsan rántom magamra az új alsóinget, hogy megszédülök. Várok egy pillanatot, hogy elmúljon az érzés, aztán az apácához fordulok. – Tessék? Serafina nővér a hátamra mutat. – Amit anyád használt, gyermekem. Amikor a méhében voltál. – Nem tudom a füvesasszony mérgének nevét. – Én igen. – Tekintetében szánalmat látok. – Csak a Matróna átka hagy ilyen heget. Most bújj gyorsan ágyba! Annith ott van velem, amikor bemászom az ágyba, aztán fölém hajol és betakargat. Miután ellép mellőlem, Serafina egy kis csészényi rossz szagú italt ad a kezembe. Esküszik, hogy ettől jobban leszek. Megiszom a gyógyitalt – rothadt bogyó és befülledt szalma szaga van – és visszaadom a csészét. Új érzés nekem, hogy így gondoskodnak rólam, és nem tudnám megmondani, hogy tetszik-e vagy nem. Az ágyam melletti zsámolyra Annith ül le, aztán hátrapillant, megbizonyosodni arról, hogy az idősebb apáca visszament a munkaasztalához. – Lehet, hogy te nem látod – súgja –, de Serafina nővér nagyon örül az érkezésednek. Rajta kívül itt senki sem immunis a mérgekre, és ő már alig bírja ellátni a kolostort. Ha meggyógyulsz, valószínűleg az lesz az egyik elsődleges feladatod, hogy neki segíts. – Méregkeverésben? Nem igazán tudom, hogy jól értettem-e. Annith bólint, az idősebb apácára nézek, aki megint a munkaasztalnál szorgoskodik. Fejem tele van további kérdésekkel, de amint megfordulok, éppen kérdezni akarok, látom, hogy a legtávolabbi

ablak melletti ágyban is fekszik valaki. Először nagyon örülök, hogy nem egyedül engem ápolnak. Aztán látom, hogy a másik lány csuklója az ágyhoz van kötve. Pánik vesz rajtam erőt, éles, forró félelem. Biztosan látszik az arcomon is, mert Annith követi tekintetemet. – Csak azért, hogy kárt ne tegyen magában – siet magyarázni. – Három napja hozták ide, éjnek évadján; hadonászott, sikítozott. Három apácának kellett lefogni. Tekintetemet vonzza az a lány. – Őrült? – Meglehet. Akik idehozták, biztosan így gondolták. – Őt is alávetették a méregpróbának? – Még nincs elég jól. De ha meggyógyul, biztosan meg fog történni. Újra a lányra nézek. Látom, hogy szeme nyitva, minket néz. Lassan elmosolyodik. Mosolya még zavaróbb, mint összekötözött csuklója.

Negyedik fejezet Éjjel arra ébredek, hogy valaki a hajamat simogatja. Az érintés lágy és vigasztaló, és csodálkozom; érintés, ami nem fáj. Nyilván hatott a gyógyital. – Szegény kicsi lány – dúdolja valaki mély torokhangon. Félálomban vagyok, ezért eltelik néhány pillanat, amíg észlelem, hogy nem Annith és nem is Serafina nővér hangja az. Ekkor teljesen felébredek. A távoli ágy üres, a csuklót megkötő kötelek lazán a földre lógnak. – Szegény, szegény kicsi lány – dünnyögi újra az ágyam mellett térdelő lány, és félelem gyűlik a torkomban. – Ki vagy te? – súgom. Közelebb hajol. – Nővéred – válaszol súgva. Szavai elporlasztják az álom minden mákonyát. Sűrű éjfélfekete haja dúsan terül el vállán, hátán. A halovány holdfényben horzsolást látok szeme alatt az arcán, ajkán vágást. Arra gondolok, vajon az apácák okozták ezeket a sebeket, vagy már akkor is megvoltak, amikor idehozták. – Úgy érted, a te nemzőapád is Szent Mortain? Halkan felnevet; a borzalmas hangtól libabőrös leszek. – Nem. Úgy értem, nemzőapánk maga az ördög. Legalábbis nemes úr apám ezt mondja. Pontosan ezt állították rólam a falusiak egész életemben, de már nem érzem igazul csengőnek ezeket a szavakat. A tisztelendő anya kijelentése megváltoztatott valamit lényem mélyén; felkeltett valami reményt, ami ennyi éven át szunnyadt bennem. Hirtelen erős késztetést érzek, hogy meggyőzzem ezt a lányt, hogy téved, ahogy a tisztelendő anya is meggyőzött engem. Felhúzódzkodom, hogy inkább üljek, mint feküdjek. Keze lecsúszik hajamról. – Nemes úr apád téved – suttogásom oly heves, hogy torkomat karcolja. – Minket Mortain nemzett. Ő választott ki, hogy teljesítsük akaratát. Apád, az egyház, mind hazudtak. Nézem elgyötört, zaklatott arcát, és nagyon vágyom arra, hogy meggyőzzem, hogy keblemből belé tápláljam a reménynek, világosságnak kicsi lángját. Érdeklődés szikrája villan tekintetében, aztán szeme gyorsan elfénytelenedik újra. Az ajtó felé biccent. – Váltás van. Isten veled! Talpra ugrik, aztán a szomszéd ágyra, onnan lopakodik végig a soron. – Megállj! – kiált Serafina nővér az ajtóból.

A parancsoló hangtól megfagy ereimben a vér, de a lány meg sem rezzen, megy tovább, mint aki nem hallotta az utasítást. Kecsesen szökell, mint a fiatal szarvas; a nyitott ablakhoz ugrik, tekintetében szinte játékosság villan. Újabb két apáca jelenik meg Serafina nővér mögött; minden figyelmüket a menekülő lánynak szentelik. – Állj, Sybella! – kiált a legmagasabb nővér. Hangja mély és megnyugtató; gondolom ilyen az anyai gondoskodás hangja. A furcsa lány meginog, mintha a hangnak valahogy hatalma lenne rajta. Erőlködve ugrik a következő ágyra, de mozdulatai lassabbak, esetlenebbek. – Ha itt maradsz – folytatja a bájos, kellemes hang – megtaláljuk a módját, hogy visszaadjuk neked az életedet. A lány megfordul. Düh lángol tekintetében. – Hazudsz! Az utolsó három ágyon három ugrással kel át, és az ablakhoz ér. Nem tudom miért, de aggódom érte. Biztos vagyok benne, hogy ha kiugrik az ablakon, őrülete felégeti, és nem marad utána más, csak keserű hamu. – Várj! – szólok én is. Hangom a többiek hangjába vegyül. Megáll, az apácák megdermednek. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyel. – Nem akarod megtanulni Mortain művészetét? – kérdem. – Nem akarod megölni azokat, akik ezt tették veled? Nem tudom, miért vagyok olyan biztos abban, hogy őrültségét valaki okozta, mégis valahogy tudom. Olyan sokáig hallgat, hogy attól tartok, nem fog válaszolni. Aztán mégis megszólal. – Miről beszélsz? – Még nem beszélt az apátasszonnyal – világosít fel a dallamos hangú apáca. – Túl vad volt, amikor idehozták. – Megmondhatom neki? Hátha azzal itt tudom tartani. Az apácák egymásra néznek; szavak nélkül tanácskoznak, lehetőségeket mérlegelnek. Végül egyikük bólint. A lányhoz fordulok. – Olyan nagyon vissza akarsz menni oda, ahonnan jöttél? Nemes úr apádhoz? A hálóterem sötétjében az arcán mintha mélyülnének az árnyak. – Nem – súgja elgyötörten. – De azt sem hagyom, hogy undok, imádkozó és korholó szentfazekak rabként tartsanak fogva. Nyugtalanul nézek az apácákra; higgadtan állnak, nem zavarja őket ez a minősítés. – Jót akarnak neked – nyugtatom. Halk nevetésében annyi megvetés van, hogy szinte megdermed a levegő közöttünk. – A jó szándék csak olyan hazugság, amivel a gyengék győzködik magukat. Nem hagyom, hogy ketrecbe zárjanak. De hova mehetne? Ezen kívül hol lenne számára hely? – Nekem megígérték, hogy megtanítanak a méregkeverés művészetére – mondom, remélve, hogy ennek felfedésével nem keverem bajba Annitht. – Így is lehet férfit ölni. Elmondom, amit az apátasszony mondott nekem; szavai még élénkek gondolataimban. – Megtanítanak, hogyan légy észrevétlen és ravasz, és mindenféle képességre kitanítanak téged, amiket ha elsajátítasz, férfi soha többé nem jelenthet fenyegetést neked. Sybella felém fordul, érdeklődés csillan tekintetében, de csak ennyit tudok az új életről, amit nekem ígértek. Tanácstalanul nézek az apácákra. Annith könnyeden belép a résbe, amit nyitottam neki. – Megtanítanak mindenféle fegyver használatára – mondja és beljebb lép a hálóterembe. – Megmutatják, hogyan kell bánni a tőrrel, íjjal lőni, kardot forgatni. – Ez mind hazugság – jelentette ki Sybella. – Senki nem tud egy nőnek ilyen halálos készségeket

megtanítani – mondja, de én látom, milyen nagyon akar hinni benne. – Nem hazugság – állítja Annith határozottan. Hatásos. Sybella tekintetét Annithre szegezi és lelép az ágyról. – Mesélj még! – követeli. – Megtanítanak, hogyan kell egy férfi nyakát szorítóval dédelgetni, így amikor lágy ajkad érintésére vár, a fémsodrony halálos marását érzi. Serafina nővér szólal meg ezután. – Megtanítunk, hogyan kell mérgeket készíteni. – Hangja oly lágy, mint a tenger langy, dédelgető hullámai. – Olyan mérgeket, amelyek elszorítják a torkot, és a férfi élete vödörbe csurog el. Olyan mérgeket, amik megállítják a szívet és kiszorítják a nedveket a testből. A cickafark például megalvasztja a vért, így az nem tud többé folyni az erekben. Mutatunk neked olyan lassú mérgeket, amelyek napok alatt ölik meg az embert és gyorsan, pillanatok alatt ölőket is. És ez csak a kezdet. Hosszú csend áll be, lélegzetvisszafojtva figyelünk, vajon mit választ Sybella. Amikor megszólal, hangja olyan halk, hogy közelebb kell hajolnom, különben nem hallanám. – Van olyan méreg, amelytől egy férfi hímvesszeje összeaszik és leesik? – kérdi. Serafina nővér válaszol; hangjában olyan komor elhatározás zeng, hogy egészen megszeretem. – Keverünk ilyent. Te meg én. Most feküdj vissza az ágyadba; mesélünk erről és sok másról. Sybella hosszú pillanatig néz minket, aztán vállat von, mintha a maradás ugyanúgy mindegy lenne neki, mintha nem maradna. De minket nem lehet becsapni. Odajön hozzám, ágyam mellé áll. – Adj helyet! – utasít. Meglepetten nézek Serafina nővérre, aki jelzi, hogy tőlem függ, én döntök. Aztán újra Sybellára nézek. Olyan törékeny a kapcsolatunk vele, hogy nem mondhatok nemet. Ráadásul a kolostori ágy finomabb, mint bármely fekhely, amin addigi életemben aludtam, és majdnem elég széles ahhoz, hogy ketten is elférjenek rajta. Odébb húzódok, helyet adok neki; bebújik a takaróm alá, mellém fekszik. Egymás mellett fekszünk a keskeny ágyban, az apácák lágy hangon altatót dúdolnak, az ő dalukat, a sötétség és halál dalát éneklik nekünk. Arra ébredek, hogy halvány arany napfény árad a terembe. Felülök; meglepetten látom, hogy egyedül vagyok. Nem csak Sybella tűnt el, de egyetlen apáca sincs jelen; senki nem görnyed a munkaasztal felett, senki nem sürgölődik az ágyak körül. Éppen azon tűnődöm, mit tegyek, amikor Annith jelenik meg. Élénk és bájos, mint a reggel. Mosolyog, amint meglátja, hogy ébren vagyok, és az asztalra teszi a tálcát, amit addig a kezében tartott. – Hogy érzed magad? – kérdi. Karomat, lábujjaimat mozgatom, vállam az alsóing puha lenvászon anyagának feszül. – Jól – felelem és magam is meglepődöm, hogy ez igaz. Serafina nővér gyógyitala valóságos csoda. – Szeretnél véget vetni a böjtölésnek, akarom mondani, akarsz reggelizni? Ekkor veszem észre, hogy nagyon éhes vagyok. – Igen – felelem. Ágyamhoz hozza a tálcát. Egy kupa gyenge sört és egy karéj kenyeret kapok; nemrég került ki a kolostor kemencéjéből. Van egy tálka kecskesajt is. Megkenem a kenyeret a sajttal és beleharapok. Ilyen finomat még sosem ettem. Ekkor teljes erővel jelentkezik éhségem, ami a királyságon való átutazásom során nem éreztette magát. Pillanatok alatt befalom a reggelimet. – Kérsz még? Már majdnem igent mondok, mert megtanultam, hogy ételre sose mondjak nemet, de érzem, hogy máris jóllaktam. – Nem – felelem, és nem felejtem el hozzátenni –, köszönöm. Annith mosolyog és leül az ágyam melletti zsámolyra. Ahogy térdén elsimítja a ruhát, szeretnék

Sybella felől érdeklődni tőle, de nem merek. Félek, hogy valami történt vele az éjszaka. Bűntudatot érzek amiatt, hogy olyan békésen aludtam. – Ha úgy érzed, elég jól vagy, menj Serafina nővérhez a méregkeverő műhelyébe. Mérgek. Erre a szóra lerúgom magamról a takarót és ruganyosan felkelek. – Máris kész vagyok. Annith aggódva ráncolja homlokát. – Biztosan? Nemrégen vagy itt. – Igen, de az utazás során öt napom volt gyógyulni, és ez a reggeli nagyon jót tett nekem. – Annyira vágyok, erre a megígért munkára, ahogy a kenyérre vágytam. – Szeretnék rögtön kezdeni, ha szabad. – Természetesen! Te döntesz, hogy dolgozol vagy pihensz még – felelte Annith, azzal a faszekrényből elővett nekem egy ruhát. Galambszürke habitus, mint az övé. Belebújok és érzem, hogy a kapott új életbe csúszok át. Annith segít megfésülni a hajamat; ujjai finoman bontják a csomókat is. Amikor külsőm elfogadhatóvá válik, kivezet a hálóteremből; zegzugos folyosók útvesztőjében haladunk. Aztán kinyit egy vastag, nehéz ajtót és kilépünk a szabadba. Hunyorgok az erős napfénytől. Annith egy kis kőkunyhóhoz vezet, ahová mindig a kolostor felől fúj a szél. – Én nem mehetek be – magyarázza. – Nekem nincs meg az a képességem, ami neked. De te bemehetsz; a kedvesnővér már vár téged. – Valóban? Annith tekintete felragyog. – Gyanította, hogy rögtön kezdeni akarsz. Azzal elbúcsúzik tőlem, és visszaindul a zárda felé. Egyedül maradok a küszöbön. Bekopogok. – Ki az? – szól ki egy hang. – Ismae – mondom, és azon gondolkodom, kell-e további magyarázatot hozzáfűznöm, mert nem vagyok biztos abban, hogy tudja a nevemet. – Gyere be! – szól ki a hang vidáman. Kinyitom az ajtót és belépek. A falumbeli lányok emlegettek olyat, hogy első látásra bele lehet szeretni egy férfiba. Ezt a szerelem első látásra dolgot én mindig ostobaságnak tartottam. Egészen addig, amíg be nem léptem Serafina nővér műhelyébe. Nem hasonlít semmire, amit addig láttam; tele van furcsa tárgyakkal és szagokkal, és rögtön beleszeretek. A mennyezet magas, a helyiségnek sok ablaka van. A padlón két kis tapasztott agyagkemence áll. A tűzhellyel szemben egy sor üst áll; van köztük akkora, amekkorában egy kecskét meg lehetne főzni, és olyan kicsi is, amely mintha a tündérmesék manóinak használatában lenne. A helyiség egyik sarkát hatalmas faprés foglalja el. Törékeny üvegedények állnak közönséges agyagkorsók és ezüstflaskák között. A helyiség legszembeszökőbb tárgya – üvegedények és rézcsövek tekergő sora – az egyik munkaasztalon áll. Alatta két láng ég; az egész szerkezet sistereg és bugyborékol és úgy sziszeg, mint lecsapni készülő halálos vipera. – A lepárlókészülékem – mutatja Serafina nagy büszkeséggel. – Ebben forralással vonom ki az anyagokból a lényeget; kivonok belőlük mindent, ami felesleges, míg csak a méreg marad. – Int, hogy menjek oda az asztalhoz, és e felszólításnak boldogan eleget teszek; útközben átbújok a szarufákról lógó szárított növények kötegei alatt. Furcsa és átható szagelegy éri el orromat; dús, földillatok keverednek undorkeltő, émelygős édességgel, és van benne egy erős kesernyés szag is. Az asztalon fonnyadt fekete magok mellett egy kupac fényes vörös mag áll. Rózsafüzérgyöngy méretű nagy kerek maghüvelyek hevernek férfitaghoz hasonló, száradó gumós gyökerek mellett. Amikor ezeket meglátom, Sybella esti kérdése jut eszembe.

Serafina áthatóan néz engem. – Hogy érzed magad? Éppen felelnék, hogy már nem érzem a sérüléseimet, amikor rájövök, arra kíváncsi, hogy a mérgek között hogy vagyok. – Jól – mondom. És legnagyobb meglepetésemre mosolygok. – Akkor lássunk munkához! – Egy tál kerek zöld magot tol elém. Szabálytalan formájú darabok, lágy, rugalmas tüske borítja őket. Serafina nővér ekkor kis, hegyes kést vesz kezébe. – Vágd fel őket, és vedd ki belőlük a magokat. Így – Azzal ügyes mozdulattal húzva az éles pengét felvágja az egyik magházat; három pihés mag esik ki belőle. Egyiket két ujja közé veszi és felmutatja nekem. – Ebből egy elég, hogy egy ember olyan beteg legyen, hogy meghalni kívánjon inkább. Háromtól meg is hal. Átadja nekem a kést, eltolja a magot az asztalon és visszalép a desztillálókészülékhez. A kés nyele sima és jól kiegyensúlyozott; szép darab. A magház azonban kemény, rostjai erősek és ujjaim nem olyan gyakorlottak ebben, mint az apáca keze. Hosszú ideig tart, míg késem hegye átszakítja a héjat és felnyitja azt. Felpillantok, látom, hogy Serafina nővér engem néz. Önkéntelenül diadalmasan mosolygok rá. Úgy mosolyog rám vissza, hogy minden foga látszik, aztán folytatja munkáját és én is ezt teszem. Aznap este a többiekkel együtt a refektóriumban vacsorázom. A refektórium, vagyis étkező nagy, kőfalú, íves kapuzatú terem; hosszú faasztalok vannak benne. Látom, hogy összesen tizenkét lány van odabent. Tizenharmadikként és tizennegyedikként Annith és én ülünk le; úgy tűnik, én vagyok a legidősebb. A legfiatalabb alig ötévesnek látszik; Annith gyorsan közli, hogy csak nagyobb korukban kezdik a gyilkolás művészetét tanulni. Mindegyikük nagyon szép. Mortain talán csak bájos lányokat nemz. – Többen vagyunk – mondja Annith. – Hatan vannak a fogadalmat tett novíciáink, de ők most nincsenek itt; az Ő akaratát teljesítik be. Nyolc apáca vonul be, és elindulnak az emelvényen álló nagy asztal felé. Vacsora közben Annith azokról az apácákról mesél nekem, akikkel még nem találkoztam. Van istállómesternő, fegyvermesternő, a nőies művészetek instruktora és egy öreg apáca, akinek egyetlen feladata az, hogy a hollókat gondozza. Egy másik nővér a történelmet és a politika tudományát tanítja. Az utolsó, aki egykor szép nő lehetett, de mostani állapotában pávatyúkra emlékeztet engem, udvari etikettet és táncot tanít. – És női fortélyokat – teszi hozzá Annith; szeme csillog, arca kipirul. Csodálkozva fordulok felé. – Női fortélyokat? Miért kell ebben egyáltalán tanítani minket? Remélem, hogy a pánik rezzenését csak én érzem hangomban, nem hallja senki más. Annith vállat von. – Hogy közelebb kerüljünk az áldozatainkhoz. Különben hogyan látnánk meg, hogy rajtuk van-e a jel? Ráadásul minden tehetségünket és készségünket gondosan ki kell művelnünk, hogy teljes mértékben szolgálgassuk Mortaint. Ez úgy hangzik, mintha valami leckét mondana fel. – Ezek szerint csak ennyien vannak – kérdem. – Vereda nővér nemcsak öreg, hanem vak is. Sosem eszik velünk, nem hagyja el a celláját. Ő a jövendőmondónk, és csak akkor beszél hozzánk, ha látomása van. Érzem, hogy valaki figyel; felnézek. A tisztelendő anya hűvös kék pillantását látom. Tekintetünk találkozik, és az apátasszony személyes üdvözlésként boroskelyhét emeli rám. A hatalmas gesztustól melengető érzés járja át testemet, váratlan szerencsémre gondolva megszédülök. Ez az új életem. Az

új otthonom. Amiért azóta imádkozom, hogy szavakat formálni képes vagyok. A hála mély érzése tölt el. A lehető legtöbbet hozom ki az esélyből, amit kaptam, fogadom magamban, és válaszul én is poharamat emelem rá.

Ötödik fejezet Egy teljes hét telik el, míg Sybellát újra látom. Még Annith sem tudja, mivel nyugtatták le. Először vacsoraidőben jelenik meg közöttünk. Az egész refektórium elcsendesedik, amikor a megjelenik az ajtóban a dallamos hangú Widona nővér, aki a kolostor lovait is le tudja csillapítani. Sybella áll mellette. Amikor az apáca ellép mellőle, hogy a főasztalnál ülő társaihoz csatlakozzon, Sybella hosszú pillanatokig áll egymagában; büszkén és megvetően néz végig az asztalon. A fiatalabb lányok túlságosan megilletődnek, ők csak bámulni tudnak, de Annith sietve helyet csinál neki az asztalnál. Sybella tudomást sem vesz róla, inkább mellém ül. Ez nagyon feszélyez engem. Annith olyan kedves volt hozzám; nem tudom elviselni, hogy így semmibe vegye. És mégis... van valami ebben az új lányban, és rejtelmes öröm vesz rajtam erőt, hogy mégis engem választott, mellém ült. Tányéromba nézek, hogy Annith ne vegye észre titkos örömömet. Sybella soványabb, mint amikor legutóbb láttam, de tekintete nem annyira vad, és szeme alól eltűntek a sötét karikák. Gőgössége azonban nem változott. A padon ül, háta merev, sem jobbra, sem balra nem néz. Bizonyosságot nyer, hogy Annith valóságos szent, mert újra a barátságát ajánlja neki azzal, hogy megkérdezi tőle: – Adhatok neked egy kis ragut? Sybella megvetőn néz az előttünk párálló ételre. – Nem eszem moslékot. Szavai pofonként csattannak Annith arcán. Elpirul. – Biztosíthatlak, hogy mi sem moslékot eszünk. Felőlem ülhetsz itt és éhezz, ha úgy tartja kedved. Ez az első alkalom, amikor Annitht nyugalmából kibillentve, dühösnek látom. Sybella pontosan ezt teszi; csak ül és bámulja a falat, míg mi vacsorázunk. Ez mindenki étvágyát csökkenti, az enyémet kivéve. Évekig csak tarlórépát ettem – fonnyadt, rohadt darabokat is –, és folyton éhes vagyok. Így telik el néhány perc, aztán Widona nővér feláll a főasztaltól, a tűzhely felett lógó, raguval telt üsthöz lép és kikanalaz belőle egy adagot. Asztalunkhoz hozza, leteszi Sybella elé. – Egyél! – parancsolja. Sybella felnéz; tekintetük egymásnak feszük, akaratuk pengeváltását szinte hallani lehet. Sybella nem mozdul a tányérja felé, ezért Widona nővér lehajol hozzá és halkan a lány fülébe súgja: – Egyél, különben lenyomom a torkodon! Szavai döbbenettel töltenek el, mert el sem tudom képzelni, hogy ezek a kedvesnővérek ilyen zsarnokságra képesek vetemedni. Ám a fenyegetés hat. Sybella konokul nézi az apácát, de kezdi a szájába kanalazni az ételt. Az apáca pedig elégedetten tér vissza az emelvényen álló főasztalhoz. És megkezdődik taníttatásunk a zárdában, és valóra válik minden, amit a nővérek az első éjszakán nekem és Sybellának ígértek. Olyan részletességgel tanulmányozzuk az emberi testet, mint a medikusok a nagy egyetemeken; az ember anatómiájáról készült rajzokból tanulunk, és némely rajzok láttán pirulunk. Ám erényességünk ellenére megtanuljuk, melyek a test leggyengébb részei. Hogyan tapad a bőr az izomhoz, az izom az inak által a csonthoz, és hogyan lehet ezeket a kapcsolatokat a legjobban szétválasztani.

Jártasakká válunk mindenféle harcban; kézzel, lábbal, könyökkel, sőt fogunkkal is tudunk küzdeni. Minden elképzelhető fegyver használatában kiképzést kapunk: kés, tőr, nyakszorító. Gyakoroljuk magunkat a kicsi, borotvaélű korong, a rondell hajításában, mígnem pontosan eltaláljuk a célt. Lövünk rövid íjjal és nagy íjjal, már ha fel tudjuk ajzani. Ha ez nem sikerül, addig kell erősítenünk a karunkat, amíg képesek leszünk rá. Az íjpuska használatát is meg kell tanulnunk, mert ez egy nagyon pontos fegyver, ha nagy távolságra van a cél. A méregkeverő műhelyben, Serafina nővérrel tudom leginkább kibontakoztatni tehetségemet; ott különféle anyagokat áztatunk, párolunk, sajtolunk, desztillálunk és megtanulom minden halálos szubsztancia természetét és azt, hogy miképpen lehet kinyerni belőlük a mérget és azt úgy kombinálni más szubsztanciákkal, hogy a kívánt hatást érjük el. Ám természetesen nem minden tanulmányunk ilyen érdekes. Vannak hosszú, unalmas órák, amikor történelmet és politikát tanulunk, és kívülről kell fújnunk Bretagne nemesi családjainak történetét, tagjaik nevét, tetteit. Tanulunk a francia királyi házakról is, mert az apácák szerint Franciaország jelenti a legnagyobb veszélyt országunk függetlenségére, különösen amióta hercegünk más nagyurakkal szövetkezve megkísérelte elűzni trónjáról a francia régenst. Ez a tett nem maradt büntetlenül, és ismét ellenségeskedés tört ki országaink között. Nekünk novíciáknak meg kellett tanulnunk az elegáns öltözködést és a botlás nélküli kecses járást is. Gyakoroljuk, hogyan kell titokzatos mosollyal, csábító pillantással, szempillánk mögül, ígéretesen nézni. Ezeket a tanításokat a magam részéről nevetségesnek találom, és gyakran nevetés tör rám, aminek az a következménye, hogy megszégyenítve kiküldenek a tanteremből. Az idősebb lányok közül egyedül nekem kell plusz órákon részt vennem. Mivel új vagyok a kolostorban és nem nemesi születésű, nem tudok írni-olvasni. Az apácák azt mondják, ezek a képességek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy Mortaint szolgálhassam, mert különben hogyan tudnám elolvasni Serafina nővér receptúráit vagy az utasításokat, amelyekben az van leírva, kit kell megölni? Hosszú, fárasztó órákat töltök egyedül a scriptoriumban, vagyis a másolóhelyiségben; betűimet gyakorlom újra és újra. Az apácák szigorú tanítók, de kedvesek is; ritkán emelik fel a hangjukat, alig szégyenítenek meg minket. Talán tudják, hogy minél jobban bánnak velünk, annál jobban igyekszünk a kedvükben járni, vagy gyanítják, hogy már így is elég szégyen van az életünkben. Serafina nővér azt mondja, hogy elememben vagyok ebben az új életben, mint hal a vízben. Alig telt el egy évszak, rémálmaim megritkultak, és egyre kevesebbet gondolok a kolostor falain kívüli férfivilágra. Olyan, mintha az egész világ megszűnt volna létezni körülöttünk.

Hatodik fejezet Három évvel később Közismert dolog, hogy november a vér hónapja; az évnek ebben a szakában vágják le az állatokat télre. Mennyire találó, gondolom, hogy első feladatomat éppen ebben a hónapban kapom. Nem akarom tudatni jelenlétemet az istálló személyzetével, ezért lovamat a fogadó mögötti sarjerdőbe vezetem, aztán leszállok a nyeregből. A tenger felől fúvó hűvös szélben szorosan összevonom magamon köpönyegemet, és a kolostor konyhájából elcsent sárgarépát adok Nocturnenak. – Hamarosan visszajövök – súgom hátasom fülébe. Elfordulok lovamtól; a fák között, árnyékban a kocsmához megyek. Várakozás fortyog bennem; olyan erős érzés, hogy alig tudom türtőztetni magam. Legszívesebben az ajtóhoz mennék és

feltépném. Először Sybellát küldték ki, körülbelül egy évvel ezelőtt és kétségbe estem, hogy talán sosem kapok feladatot. De legalább jobb helyzetben vagyok, mint Annith, aki még mindig megbízatásra vár. Úgy hittem, ő biztosan előbb kap feladatot, mint én. Félreteszem a miértek rejtvényét, az előttem álló feladatra összpontosítok. Ez az igazi próbája mindannak, amit a kolostorban tanultam. Késznek kell lennem bármire, és a szerint fognak megítélni. Amikor az ajtóhoz érek, megállok; hallgatom a hangok moraját, amely a másik oldalon edények csörrenéseivel elegyedik. A kocsmának ezen az estén nagyon nagy forgalma van; a férfiak korán bejöttek a mezőkről, a halászok visszatértek a napi fogással. Remek. Tömegben könnyű észrevétlenül elvegyülni. Beosonok. Ezen a késői órán a férfiak már alaposan felöntöttek a garatra, és sokkal jobban érdekli őket a kandalló előtti kockázás és valami szolgálóleány figyelmének magukra vonása, mint én. A teremben gyér a világítás, ami szintén jól szolgálja az én célomat. A fal mellett, az árnyékben maradok, ahogy tanítottak; az emeletre vezető lépcső felé indulok, ahol a vendégfogadó szobák sorakoznak. Az első ajtó jobbra, így mondta Vereda nővér. Annyira arra koncentrálok, hogy elérjem a lépcsőt, és pontosan felidézve végrehajtsam az utasítást, hogy csak akkor látom meg azt a nagydarab fajankót, aki felkelt az asztalától, amikor már beleütközöm. – Ohó! – kiáltja és megragad a karomnál fogva, nehogy elessek. – Fogtam egy ízletes fogást a vacsorámhoz! Csuklyája szorosan a fejébe van húzva, arca árnyékban maradt; szalmakalapja a hátán lóg, ebből látni, hogy olyan ember, aki a földeken gürcölve keresi kenyerét. Bosszúság fog el, idegeimben feszül. Nincs időm késlekedésre; nagyon vágyom már arra, hogy kipróbáljam a szárnyaimat. Felszólítással próbálkozom, hogy álljon el az utamból, aztán rájövök, hogy része lehet a próbának, aminek az apátasszony vet engem alá. Lefelé nézek. – Valaki vár engem odafent. Ez remekül beválik, mert érzem, hogy pillantása ellágyul. Érdekes. Nem lép odébb, sőt közelebb húzódik, a fal felé szorít. Szívem hevesen kalapál, hogy így csapdába estem, de erőt veszek magamon, hogy megnyugodjak, és meggyőzöm magam, hogy valószínűleg csak egy paraszt, aki semmit nem jelent nekem. Mellbe lököm a nagydarab embert; mellkasa a sok szántástól kemény, mint a vas. – Nagy bajba kerülök, ha kések – mondom, hangomat gondosan remegtetve, hogy azt higgye, tényleg félek. Hosszú pillanat telik el, de végül utat enged. – Siess vissza, ide le Hervéhez, ha végeztél. Jó? – súgja fülembe. Nagy, mohó keze lesiklik és faromra csap. Akár próbatétel, akár nem, alig tudom türtőztetni magam, hogy ott helyben ki ne belezzem. Nem emelem fel tekintetemet, hogy ne lássa dühömet. Bólintok, továbbsietek, ő pedig visszaül a padjára. A lépcső tetején szobalány nehéz tálcával küszködik. Mire a lépcsőfordulóhoz érek, látom, hogy megáll egy ajtó előtt. Jobbra az első ajtó. Jean Runnion ajtaja. Használd ki mindazokat az eszközöket és lehetőségeket, amelyeket Mortain elébed tár. Ez az első lecke, amit a kolostorban megtanulunk. – Monsieur Runnionnak lesz? – kérdezem. A szobalány csodálkozva fordul felém. – Igen. Az úr kérte, hogy a vacsoráját a szobájában szolgáljuk fel neki. Jól teszi. Nyomós oka van rá, hogy ne legyen szem előtt. A bretonoknak hosszú az emlékezetük, ha árulókról van szó, nem bocsátunk meg egykönnyen. Előresietek. – Majd én beviszem neki – ajánlom. – Ma este elég komisz hangulatban van.

A szobalány gyanakvón néz rám. – Honnan tudod? Hűvös mosollyal nézek rá. – Onnan, hogy az inasa figyelmeztetett, amikor értem jött, hogy idehozzon éjszakára. Megvető kifejezés jelenik meg arcán. Büszkeség és bosszúság között habozom; büszke vagyok, hogy hihetőnek tartja jelenlétemet és bosszús, hogy szajhának néz. Beatriz nővér azt mondta, ez pontosan így lesz: az emberek azt hallják és azt látják meg, amit hallani és látni akarnak. De az, hogy minket arra képeztek, hogy ezt használjuk ki, még nem jelenti azt, hogy tetszik is. A szobalány a kezembe nyomja a tálcát; gyorsan meg kell fognom, nehogy a földre essen. Gyors szoknyasuhogással leszalad a lépcsőn; egyedül maradok a folyosón. Csak egy vastag tölgyfa ajtó van köztem és első feladatom között. Háromévi tanítás tülekedik fejemben, a leckék úgy ütköznek egymásnak, mint felzavart galambraj. Semmitől nem kell tartani, biztatom magamat. Saját kezűleg kevertem a mérget. Van benne egy lassan ható toxin, amit gondosan választottam, hogy messze legyek már, amikor az áruló meghal, így elég időm van elmenekülni, ha valami balul sülne el. Mindenki csak azt fogja látni, hogy mélyen alszik, és azt hiszik, a bor okozta kábulatát. De semmi nem fog félresikerülni, minden a tervek szerint fog menni. A tálcát jól megtámasztva kopogok az ajtón. – A vacsorája, monsieur. – Entré – fojtott hang hallatszik odabentről. Kinyitom az ajtót, aztán megint a tálcával egyensúlyozok, hogy becsukhassam magam mögött. Runnion fel sem néz. A kandalló előtt, karosszékben terpeszkedik, bort iszik. Mellette a padlón boroskancsó. – Csak tedd az asztalra – utasít. Az idő nem volt kegyes hozzá. Arcán mély ráncok húzódnak, ősz haja fejéhez tapad. Szinte betegnek tűnik, mintha bűnös lelkiismerete elemésztette volna a lelkét. Ha ez így van, akkor nyilván szívességet teszek neki. Leteszem a tálcát. – Kívánja, monsieur, hogy újratöltsem a poharát, mielőtt távozom? – Igen. Aztán távozz – parancsolja. Lenéző hangja hallatán még jobban örülök, hogy a mai éjszaka lesz az utolsó, amikor bárkinek ilyen parancsokat osztogathat. Ahogy széke felé közelítek, egyik kezemmel finoman szőtt hajhálómhoz nyúlok, és kiemelek belőle egyetlen gyöngyszemet. Lehajolok, hogy felvegyem a boroskancsót, közben arcára nézek. Ajka körül nagy sötét folt van, mintha Mortain e férfi sötét lelkébe mártotta volna hüvelykjét és szétkente volna szája körül, mintha azt mondaná: Tessék, így fog meghalni. E megerősítéssel beejtem a gyöngyöt a borba, kétszer megforgatom az italt az edényben, aztán felveszem Runnion poharát és teletöltöm. A kezébe adom; iszik egy kortyot, aztán egy másikat. Nézem, és közben Runnion felnéz a pohár pereme fölött. Rám mordul. – Hol a másik lány? Túl sokáig maradtam. – Sok dolga van odalent, kérte, hogy hozzam fel én. Vizenyős tekintete utazóköpönyegemre téved, én közben az ajtó felé indulok. Távol akarok lenni, mielőtt bormámoros elméje következtetéseket kezdene levonni. – Várj! – szól utánam, és megdermedek. Szívem vadul kalapál. – Hagyd itt a kancsót! – parancsol. Lenézek és látom, hogy a boroskancsó még a kezemben van. Micsoda gondatlanság!

– Természetesen, monsieur – mondom, és melléje, a padlóra teszem. Szempillám alól megkockáztatok még egy pillantást, de nem látom az arcát; már a tűz felé fordult. Az ajtónál még egyszer, utoljára megállok; megvárom, míg iszik még egy kortyot a borból, aztán még egyet. Keresztet vetek, lehajtom fejemet; Mortain kegyelmébe ajánlom az áruló lelkét. Éppen nyitni akarom, amikor nagy erővel kivágódik az ajtó. Hatalmas alak áll ott, teste körvonalát a folyosói fáklya fénye világítja meg. Csuklyája még mindig a fejébe van húzva, de megismerem Hervé otromba alakját. Merde! Nem tudta megvárni, míg leérek? Ellépek az ajtótól és vállam fölött hátrapillantva az ablak távolságát mérlegelem. Hervé követi pillantásomat, és átkozódik Runnion láttán, aki úgy néz ki, mintha bormámorban szunnyadna. Miközben Hervé odaugrik Runnion mellé, kihasználom a lehetőséget, amit Mortain biztosított nekem, és az ablakhoz ugrok. Hosszú lovaglással jutok vissza a kolostorba, de diadalérzetem fűt. Legszívesebben az égre kiáltanám, hogy istenemet és kolostoromat jól szolgáltam, de Serafina nővér sokszor mondogatta nekem, hogy a büszkeség bűn, ezért nem teszem. Ráadásul megijeszteném a lovamat. Lehajolok, megpaskolom Nocturne nyakát, hátha jókedvem feszélyezi. Örömömbe egyetlen csepp üröm vegyül; az, hogy az a félkegyelmű paraszt feljött. Részben azt kívánom, bárcsak ott maradtam volna és megverekedtem volna vele, összevetettem volna képességeimet az ő erejével, mert biztosan nem lett volna ellenfél egy olyan jól képzett harcosnak, mint én. Önvédelemből szabad ölnünk, akár rajta van a jel az ellenfélen, akár nincs, és bosszút állhattam volna rajta a nagyon ismerős tapogatózásért. Ám mivel az első feladat teljesítésének célja éppen engedelmességem próbája, azt hiszem, jól döntöttem, hogy eljöttem onnan. A siker mámora még bizsereg ereimben, amikor a révészhez érek; ugyanahhoz, aki átevezett velem a kolostorba érkezésem éjszakáján. Ezen az éjszakán Nocturne-t a fiára bízza – aki majdnem olyan idős, mint ő –, vele viteti vissza az istállóba. Ahogy beszállok a várakozó csónakba, elkapja rólam tekintetét; attól félhet, hogyha túl sokáig bámul, talán kitalálja, mi célból voltam távol. Alig várom, hogy beszámolhassak sikeremről a tisztelendő anyának. Be akarom bizonyítani neki, hogy nem tévedett, amikor befogadott, bölcs döntés volt, hogy otthont adott nekem. Bizonyítani akarom neki, hogy kiálltam a próbát. Örömmel tölt el, hogy engem választott Annith helyett, bár nagyon sajnálom társamat. Ám az apátasszony talán valami különleges képességet vagy tehetséget látott bennem, ami kiemel engem Annith mellől és a többiek közül. A csónak a kavicsos partra csikordul; kilépek, vigyázva, hogy szép ruhám szegélyét a sós tajték ne piszkolja be. A szárazon megfordulok. – Köszönöm – mondom a révésznek és búcsút intenék, de ő már visszafelé evez a tengeren. Szeretnék mielőbb jelentést tenni az apátasszonynak; sietek a kolostor épülete felé. Az állókőhöz közeledve megcsókolom ujjaim hegyét és a hideg, érdes felületre nyomom; gyors hálaimát mondok Mortainnek, amiért kezemet vezette. Még csak hajnalodik, de a csirkék már kapirgálnak. A tisztelendő anya is korán kelő és már íróasztalánál ül. Nyitott ajtaján kopogok. Felnéz az irataiból. – Hát visszajöttél. – Igen, tisztelendő anya. Leteszi a felbontatlan levelet, és csak rám figyel. – Jól ment?

Igyekszem nem dicsekedni, csak a tényeket mondani, semmi mást. – Nagyon jól. Minden pontosan olyan volt, amilyennek Vereda nővér leírta. A jel világosan látható volt az árulón, a méreg éppen hatni kezdett, amikor eljöttem onnan. – Jól van – bólint elégedetten. – Biztonságban visszaértél hozzánk, mielőtt kiderülne, hogy halott. Könnyű, tiszta első ölés, ahogy kell. Senki nem látott téged? – Senki. Kivéve a szobalány, aki pontosan azt hitte, amit Beatriz nővér mondott, hogy hinni fog… – felelem és tétovázok; sajnálom, hogy Hervé belerondított első feladatomba, de tudom, hogy nem kockáztathatom meg, hogy bármit kihagyjak a jelentésemből, hátha ez is része a próbának. – És egy földműves, aki vissza akart engem tartani. Feltételezem, hogy egy kis dévajkodásra. Az apátasszony ajka szeglete élvezettel kunkorodik felfelé. – Gondolom, meg tudtad oldani a helyzetet. – Természetesen, tisztelendő anya. Szeme összeszűkül. – Megölted? – Nem! Nem kaptam feladatul, és nem is volt rajta a jel. – Rendben. – Úgy tűnik, elégedett a beszámolómmal. – Szeretnél néhány órát pihenni, mielőtt csatlakozol a többiekhez? – Köszönöm, nem. Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy alvásra akár csak gondoljak. Mosolyog, mintha pontosan tudná, miért nem tudok aludni. – Hát jó. ha átöltöztél, jelentkezz Thomine nővérnél az udvarban. Hagyd a ruhádat az ágyadon, Beatriz nővér hamarosan elviszi. – Bólint, elbocsát, aztán feltöri az előtte heverő levél pecsétjét. Még nem értem ki a folyosóra, amikor utánam szól. – Ismae! – Igen, tisztelendő anya! – Hamarosan eljön a második próbatételed – mondja, de fel sem néz a levélből. – Az nem lesz ilyen könnyű. Nem tudnám megmondani, hogy szavait ígéretnek vagy figyelmeztetésnek szánja, ezért mindkettőnek veszem. A hálóteremben gyorsan átöltözöm, szép ruhámat az ágyon hagyom. Ahogy magamra veszem az egyszerű szürke habitust, kipillantok az ablakon. Thomine nővér védekezőtechnikákat tanít a többieknek. Jó. Úgyis ki kell eresztenem magamból a felgyülemlett izgalmakat. Sietek csatlakozni hozzájuk. A fiatalabb lányok közül négyen birkóznak; Thomine nővér Annith párja. Amikor észrevesz, magához int; örül, hogy átadhatja valakinek a feladatot. Annith nagyon jól ért ehhez a művészethez. A nővér ellép tőlünk, én előírásszerűen meghajlok Annith előtt. Viszonozza az üdvözlést, aztán verekedő alapállásba áll. Én is. Legszívesebben felnevetnék, de türtőztetem magam. Bárcsak látna most az a kocsmabeli tuskó! Ekkor Annith hajlékony izmai, kecses végtagjai gyors mozdulatával kijátssza védelmemet, átöleli a nyakamat. – Hogy ment? – súgja. – Tökéletesen – felelem, azzal felemelem mindkét karomat és előre lendítve megtöröm fogását. – Olyan sima volt, mint Beatriz nővér legfinomabb selyme. Annith cselez, oldalra lép, megragadja a karomat és hátracsavarja. – Nem volt semmi nehézség? Fogamat csikorgatom a fájdalomtól. – Nem. Kivéve egy kis kellemetlen beszólás egy szolgálólánytól, és egy farra csapás, amit egy részeg tuskó követett el, de ennyi. Láttam Mortain jelét – súgom.

– De még nem kaptad meg Mortain Könnyeit! – mondja, lazítva a fogáson. – Tudom – felelem; igyekszem úgy szólni, hogy hangomban ne hallatsszon önelégültség, de nem sikerül. Hogy elvonjam figyelmét hirtelen hátralépek, így kibillentem egyensúlyából, aztán kiperdülök meglazult fogásából és mozdulok tovább, mögé csusszanok, jobb alkaromat nyakára szorítom. – De ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan te is sorra kerülsz. – Lányok! – kiált ránk Thomine nővér. – Elég legyen a csevegésből, hacsak nem úgy akartok végezni áldozataikkal, hogy lukat beszéltek a hasukba! Annith felnyúl és csuklóm tövénél megnyom egy pontot. Kezem elzsibbad, ő kisiklik a szorításomból. Másik kezemmel próbálom visszatartani, de fürge, mint a gyík és elsiklik fogásom elől. – Sybelláról még nincsen semmi hír? – kérdezem, miközben a zsibbadást rázogatom ki kezemből. Annith mögém perdül. Karja ostorszíjként csap nyakamra. – Egyik nővér sem hajlandó szót ejteni róla. És ha a tisztelendő anya szóba is hozza, nyilván olyankor, amikor én alszom, és nem hallgathatom ki az ajtón át. Mintha Sybella megszűnt volna létezni – mondja, mielőtt fojtogatni próbálna. Leszegem államat, hogy gátoljam próbálkozását. – Szinte biztosra veszem, hogy jól van – jelentem ki; szavaim mély, csonka hangon gurguláznak torkom szorítása miatt. – Hiszen ez a harmadik megbízatása. Annith felhorkan és tudom, hogy nagyon ismerős aggodalmai törnek elő; miért választottak ki másokat, őt pedig nem. Megragadja a karomat, körbepördül előttem és átlendíti testemet a vállán. Egy röpke pillanatra a levegőben repülök. Fájdalmas a földet érés; hátamra esek, tüdőmből kiszorul a levegő, tátogok, mint a partra vetett hal. – Negyedik – mondja Annith, lenézve rám. – A negyedik kiküldetésén van éppen.

Hetedik fejezet – Óvatosan! – korhol Serafina nővér. – Ne hevítsd forrásig, különben begyantásodik és semmire sem használható. – Igen, nővér. – A láng fölött tartott kis palackról le sem veszem a szememet. Az üveg oldalánál apró buborékok kezdtek képződni, de nem forr. Még nem. – Kitűnő! – mondja a hátam mögül. – Most tedd ide, hogy kihűljön. Vasfogóval emelem az üveget és a hűtőkőre teszem. Új adag Éji suttogást készítünk. Ebben az illékony állapotában ez a méreg megöl mindenkit, aki belélegzi gőzeit; megkeményedik tőle a tüdő szövete; olyan merev és törékeny lesz, mint az üveg. Mindenki meghal tőle, kivéve Serafina nővér és én. Mi érzéketlenek vagyunk rá. – Amint kihűl, gyertyaviasszal elegyítjük és akkor… – Kopognak az ajtón, kénytelen félbehagyni a mondatot. – Nem szabad! – kiált ki figyelmeztetésül. – Nem jövök be – szól egy hang. Annith az, akinek nyilván több esze van annál, mintsem belépjen. – A tisztelendő anya kéri, hogy Ismae azonnal menjen hozzá. Szívem repes ettől a hívástól. A kolostorba érkezésem óta csak akkor hívatott magához, amikor a kiküldetésem részleteit közölte velem. Meg sem vártam, hogy a nővér elbocsásson, a kőmedencéhez siettem, ahol elkezdtem lemosni kezemről a méreg maradékát. Serafina nővér bosszúsan felsóhajt. – Mortain egyik nagy titka, hogy a szent anya hogyan várja el tőlem az összes kért méreg pontos

előállítását, ha nincs segítségem. Oldalvást pillantok rá. – Gondolja nővér, hogy inkább Annitht kéne küldenie? Serafina nővér komor pillantással néz rám. – A tisztelendő anyának megvannak a maga okai. Most menj. Ne várakoztasd. Indulok, de fejet hajtok előtte búcsúzóul, nehogy még jobban magamra haragítsam. Azt hiszi, hogy semmit nem mondott nekem, de ennek éppen az ellenkezője áll fenn. Most már tudom, hogy van konkrét oka, amiért nem Annitht nem indították küldetésre. És ha Serafina nővér ezt tudja, akkor nyilván Annith és én is rájöhetünk. Útban a tisztelendő anya irodája felé megigazítom fátylamat és kissé leporolom szoknyámat. Az ajtónál megállok, mély levegőt veszek, komolyra igazítom vonásaimat és kopogok. – Tessék! Amikor belépek, döbbenten látom, hogy egy férfi ül nála. Mintha villám hasítana a csendes szobába. A férfi haja ősz, szakálla gondosan nyírt. Vastag brokátkabátja hajtókáján súlyos aranylánc ékköves függője csillan szemembe. – Gyere be, Ismae – mondja az apátasszony. – Szeretnélek bemutatni Crunard kancellár úrnak. Ő a mi zárdánk patrónusa, összekötő köztünk és a külvilág között. Egyben az egyik legrégibb breton nemesi család feje, utóbbi négy háborúnk hőse. Hosszan és keményen harcolt a függetlenségünkért. Minden fia a franciák elleni harcban esett el. Tiszteletteljesen meghajlok előtte. – Jó napot, milord. Gyors bólintással üdvözöl; tekintete semmit nem árul el gondolataiból. – Újabb megbízatásunk van a számodra – közli a tisztelendő anya, bennem pedig erős diadalérzet támad, hogy ismét lehetőséget kaptam érdemességem bizonyítására. Az apátasszony hátradől székében, karba fonja a kezét. – Mit mondott nektek Eonette nővér a politikai helyzetünkről? – kérdi elég könnyeden, de a tisztelendő anya minden megnyilatkozása próbatétel. Nem veszi mentő körülménynek, hogy Eonette nővér hány órájáról hiányoztam azért, mert Serafina nővérnek a segítségemre volt szüksége, vagy mert a scriptoriumban maradtam az írást gyakorolni. Illedelmesen összefogom kezemet az ölemben. – A mi szeretett Francis hercegünk majdnem két hónapja meghalt; a francia régens agressziója sürgette a halálba. Ő és a többi nemes is keményen küzdött, igyekeztek meggátolni, hogy Franciaország kiterjessze ránk a fennhatóságát, de legyőzték őket. E vereség miatt hercegünk kénytelen volt aláírni a vergeri békeszerződést, melynek feltételei kedvezőek Franciaországnak, országunk azonban nehezen tudja fenntartani függetlenségét. Az apátasszony elégedettnek tűnik, egy pillantást vet a kancellárra, mintha azt mondaná: „Látja?” A kancellár bólint, aztán kérdőn vonja fel szemöldökét. Az apátasszony engedélyt ad, mire a kancellár mély hangja morajlik ezen a helyen, ahol csak nőket hallottam beszélni. – És a mi ifjú hercegnőnk? Mit tud róla? Mocorgok, furcsán érzem magam, hogy ez a furcsa ember vizsgáztat. – Tudom, hogy a kezét Európa minden második hercegének felajánlották már, és megesküdött, hogy megőrzi országunk függetlenségét. – Önkéntelenül együttérzek szegény hercegnőnkkel. – Bármilyen nemes származású, a legtöbbet ígérőnek adták oda. A kancellár szeme tágra nyílik a meglepetéstől, kérdőn néz az apátasszonyra. – Ezt tanítják nekik? – Nem ilyen bőbeszédűen, lordkancellár úr, de meg kell értenie, hogy akiket természetük Mortain szolgálatába vonzott, nem vágynak a házasságra, érdek- és kikényszerített házasságra még kevésbé.

Sokan azért csatlakoztak zárdánkhoz, hogy éppen ezeket elkerüljék. Az apátasszony hűvös kék szemével a kancellár barna szemébe néz, és szótlan párbeszéd zajlik közöttük. Crunard kancellár kapja el tekintetét előbb, aztán az apátasszony visszafordul hozzám. – Okunk van azt hinni, hogy a franciák kémet küldenek, hogy találkozzon Lombart báróval és próbálja megvásárolni hűségét. Az a kikötő, amit Lombart az ellenőrzése alatt tart, kritikus fontosságú, ha háború tör ki országaink között. Azt szeretnénk, ha megakadályoznád ezt az embert, mielőtt még Lombarttal találkozhatna. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egy nemes urunk átálljon a franciákhoz. Szívem hevesen ver ettől az új megbízatástól. Sokkal bonyolultabb, mint a kocsmai feladatom volt, igazi próbája mindannak, amit tanultam és nagyon szeretnék megfelelni neki. – Elkíséred Crunard kancellár urat, úgy teszel, mintha a szeretője lennél; elmész a kancellár úrral Lombart vadászkastélyába, Pont-Croix-ba ma este – mondta az apátasszony. Újabb pillantást vetek a kancellárra. Öregember; biztos vagyok benne, hogy mindenki azonnal átlát ezen a megtévesztési kísérleten. Legfeljebb azt hiszik, a lánya vagyok. – Most pedig nagyon sok tennivaló van… Ó, itt is vannak – szól az apátasszony, amikor kopognak az ajtón. Arnette nővér és Beatriz nővér lép a szobába. – Menj a nővérekkel, és ők gondoskodnak róla, hogy megkapd, amire szükséged van ma estére. Amikor végeztek, elvisznek Vereda nővérhez. Látomása volt ezzel kapcsolatban, Ismae, és elmondja neked, amit tudnod kell. Az udvaron találkozol majd Sir Crunarddal. – Igenis, tisztelendő anya – felelem és ismét meghajolok. Követem a két apácát és az apátasszony szobájából kifelé alig tudom megállni, hogy ne ugráljak az izgalomtól. – Előbb a fegyverterembe megyünk – jelentette be Arnette nővér, amint kiléptünk a folyosóra. Beatriz nővér tiltakozik. – Azt hiszem előbb fel kéne öltöztetnünk. Hogyan tudnád eldönteni, mit vihet magával, ha nem láttad, milyen ruhát fog viselni. – Az igaz – feleli Arnette, de olyan sóhajt hallat, amiből arra következtetek, hogy ő sem kedveli jobban Beatriz nővér női fortély művészetét, mint én. Amikor azonban belépünk Beatriz nővér belső kamrájába, eláll a lélegzetem. Még sosem voltam itt; mindenféle ruha lóg fogasokon és hever összehajtogatva; selyemkelme bársonyon, bársonykelme brokáton, minden elképzelhető színben. Beatriz nővér már a szép ruhák között keresgél. – Ó, ez talán jó lesz – jelenti ki, azzal az egyik halomból kihúz egy vörösesbarna bársonyruhát. Mellkendője aranyszínű és zöld hímzett kelme; soha ilyen szépet nem láttam még. Hozzám illeszti és hunyorog; aztán fejét ingatja. – Ez sápaszt. Nem tudom, mit jelent az, hogy sápaszt, de a ruha gyönyörű és vágyódón nézek utána, ahogy a nővér félredobja. Aztán cinóbervörös brokátruhát tart fel. Nekem nem tetszik a szín élénksége. – Miért ne fessek egyszerűen jelet a homlokomra? – kérdem. – Azt hiszed, jobban el tudsz rejtőzni a pávák között, ha feketébe öltözöl, mint valami holló? – Nem, nővér. Elégedetten horkan fel, hogy igazat adtam neki, aztán a fogasokról kezd leszedni tucatnyi ruhát. De az egyik túl bő, a másik túl rövid vagy a szín nem tetszik neki. Vagy nekem. Végül levesz egy borvörös ruhát és hozzám fogja. Arnette nővérrel egymásra néznek. – Ez tökéletes neki, nem? – Csak nincs ingválla – mutatok rá. Beatriz nővér félresöpri aggodalmaimat. – Az ingváll csak alacsony szabású, velencei stílusú, hogy jobban kiemelje női bájaidat. Arnette nővér ujjaival állát érintgetve gondolkodik.

– Ezzel tudok dolgozni – jelenti ki végük és elszomorodok. Én nem vagyok biztos abban, hogy ezzel tudok dolgozni. Illetve ebben. De a megbeszélésnek vége, és Beatriz nővér odadobja nekem a ruhát. – Próbáld fel, lássuk, jó-e rád – egy paravánra, szoba másik végébe mutat. Olyan gyengéden fogom a ruhát, mintha újszülött csecsemő lenne; félek, hogy ujjam tönkreteszi a lágy anyagot. A paraván mögött gyorsan kibújok apácaruhámból. – Tessék – szól Beatriz nővér és finom lenvásznat vet át a paravánon. – Ez alá finomabb alsóinget kell felvenned. Zavar, hogy a két idősebb nő ott van a paraván másik oldalán, de meztelenségemben remegve kibújok alsóingemből is. Megkönnyebbülés fog el, amikor végre rám simul az új alsóing; aztán gyorsan felveszem a dús bársonyruhát; megkötöm a szoknya szalagját, belebújok a szűk ujjakba és csodálkozom, milyen tökéletesen rám illik, mintha nekem készült volna. Ahogy az ingvállat eligazgatom a vállamon, belátom, hogy Beatriz nővérnek igaza volt. Valóban eltakarja keblemet, de csak alig; sokat megmutat belőle. Mindig is tudtam, hogy esetenként nemes hölgyet kell játszanom, de utálok úgy öltözni, mint valami szajha. – Nem hiszem, hogy ez jó lesz – szólok ki; túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy kilépjek a paraván mögül. Erre ott terem Beatriz nővér; tétova ujjaimra csap és maga köti meg a fűzőt. – Tökéletes. Minden férfi figyelmét vonzani fogja, így senki nem törődik azzal, hogy mit csinálsz a kezeddel. Észre sem fogják venni. Most gyere velem; Arnette nővér vár a fegyverházban. Itt a cipőd és a köpönyeged. Ha ő végzett, frizurát fésülök neked. Bár a fegyverház nem olyan pompás, mint Beatriz öltözőszobája, nekem sokkal jobban tetszik. Ez a kedvenc helyiségem a kolostorban. Nem csak mindenféle méretű és formájú kés és tőr van itt, hanem borotvaéles rondellák is, amiket elhajítva nagy távolságból lehet ölni. A szarufákról mindenféle íjak lógnak, alattuk rengeteg négyszögű nyílvessző hever. Kampókról nyakszorító garrotedrótok lógnak és mindenféle szíjhám és hüvely, amivel testünkön elrejthetjük a fegyvereket. Éles fémszag érződik a levegőbe; a pengék tisztítására használt libazsír illatával vegyül. Arnette nővér kézen fog és ahhoz a falhoz vezet, amin végig kések vannak. Gyors pillantást vet szűk ruhaujjamra. – Ez alá nem tudunk pengét rejteni. Tessék – mondja, és bokaszíjat ad a kezembe. Ahogy lehajolok, hogy felcsatoljam, női bájaim kibuggyannak az ingvállból. Merde. Amint a bokatok a helyén van, vékony tőrt kapok; stilettónak nevezik az ilyet; markolata ékkövekkel van kirakva. Meglepetésemben kis híján elejtem. – Ez nagyon szép. – Óriási divat ez Velencében. De ma éjszaka ez lesz a fő fegyvered – mondja, azzal elővesz egy szép, míves karperecet, ami úgy néz ki, mint egy megtekert, aranyba mártott súlyos övkötél. Megfogja a két végét, meghúzza, letekeri és vékony, halálos drót bukkan elő. – Elég, ha a kezedet a férfi nyakához teszed, mintha át akarnád ölelni. Ha elég gyors a mozdulatod, nem is fogja fel, mi történik, csak akkor jön rá, amikor már túl késő. Ha muszáj, zsúfolt terem sötétebb zugában is használhatod. Összecsukja a karperecet és átadja nekem. Csuklómra csúsztatom. Beatriz nővér elgondolkodva néz rám. – Azt hiszem, vörös okkerrel kéne megfestenem a mellbimbóit. – Na de nővér! – nagyon megbotránkozom ezen. Annith figyelmeztetett, hogy Beatriz nővérnek vannak ilyen könnyűvérű dolgai is, de túl sok órájáról hiányoztam ahhoz, hogy erről az oldaláról megismerhettem volna. – Jaj, ne fárassz! – zavaromat kézlegyintéssel intézi el és Arnette nővérhez fordul. – Ha így felemeli a kezét – az öreg apáca felemeli a kezét, mintha valakit át akarna ölelni –, a dekoltázsában

rés nyílik. Mivel a velencei nők festik a mellbimbójukat, az övével is ezt kéne tennünk, nem gondolod? Hogy teljes legyen az álruhája. Arnette nővér együttérzőn néz rám. – Azt hiszem, ha az a férfi meglátja a mellbimbóit, igazán mindegy lesz neki, hogy vörös vagy nem. Másodperceken belül meghal úgyis. Arnette nővér elvezet a kolostor belső szentélyébe, ahol Vereda nővér lakik, és nagyon örülök ennek, mert igazán rosszul voltam már Beatriz nővértől. A látnok ajtajánál a nővér vállon vereget. – Sok szerencsét! – mondja, és nem tudom, hogy ezt a ma éjjeli küldetésre érti-e, vagy az öreg apáca látogatására szánja. Arnette nővér távozik, én pedig visszafordulok az ajtó felé. Még nem is kopogtam, máris kiszól egy hang. – Lépj be! Belépek a jövendőlátó lakrészébe; sötét van odabent és meleg, mint az anyaméhben. Halvány vöröslő ragyogás árad a parázstartóból. Vereda nővérnek nincs szüksége világosságra, de öreg ízületeinek nagyon jólesik a meleg. A sötétségbe meresztem szememet, igyekszem jobban látni. Ráncos arca oldalra billen, vak szemével tanulmányoz engem. Nyugtalanító. – Lépj közelebb! – mondja. Odabotorkálok hozzá a sötét helyiségben; a nehéz, szokatlan szoknya legalább annyira akadályoz, mint a fény hiánya. – A tisztelendő anya azt mondja, hogy önnek látomása volt a ma esti küldetésemmel kapcsolatban, és útmutatást tud adni nekem, hogy helyesen sújtsak le. – Helyesen sújts le? Ezek szerint ez a szíved vágya? – Természetesen! Mortain és kolostora egy zöldségveremből mentett meg engem, és olyan jó életet biztosítottak nekem, amilyet elképzelni sem tudtam volna. Minden tőlem telhető módon igyekszem törleszteni adósságomat. Szótlanul néz; tejfehér szeme igazán félelmetes. – Ne feledd, hogy az igazi hit gyötrelem nélkül való. Mielőtt válaszolhatnék, a derekára kötött kis erszénybe nyúl, elővesz egy maroknyi valamit – apró csontokkal keveredett madártollcsomónak tűnik – és a parázstartóba dobja. Lángok csapnak fel, keserű szag tölti be a helyiséget. Vereda nővér a kis tűzbe néz, mintha a nem látó szemében tükröződő, vörös-arany fénnyel lobogó lángokból olvasna. – Húsz lépés, aztán egy lépcsőházban fel. Férfinak kicsi és szálkás, rókára emlékeztető. Csizmájára Amboise pora tapad, fülében a francia régenstől kapott vörös rubin ragyog. Neve Martel. Őt jelölte meg Mortain. A lángok kialszanak, Vereda nővér szeme újra tejfehér. Nem tudom, mi mást tehetnék, meghajolok. – Igen, nővér. Meglesz Mortain akarata. Vereda nővér ekkor a parázstartó alatti polcról levesz egy kis dobozt. Szeme lehet vak, de ujjai mozgékonyak, gyorsak; kinyitja az apró bőrtokot, nehéz üveget vesz elő. Az üveg mélyfekete; csiszolt felülete visszatükrözi a parázs kis szikráit; mintha a csillagos égbolt egy darabját tartaná kezében. – Bár még nem tettél örök fogadalmat, a tisztelendő anya azt mondja, kapd meg Mortain Könnyeit. Térdelj le! – parancsolja és kihúzza a dugót a palackból. Az üvegdugó éles, kúp alakjáról tekintetemet le nem véve térdelek lába előtt. – Mortain kegyelméből Látást adok neked, hogy meglásd az Ő akaratát és a szerint cselekedjél. Megígéred, hogy engedelmeskedsz Neki és csak akkor cselekszek, ha Ő felhív rá? – Igen. Az üvegdugó hegyét a fiola tartalmába mártja és gyengéden tapogatja az arcomat. – Nyisd ki a szemedet gyermekem!

Bár nagyon félek az éles üvegkúptól, engedelmeskedem. Biztos kézzel viszi pontosan szemem fölé; egyetlen nehéz csepp lóg a csúcsán. Imádkozom, hogy ne remegjen a keze. Egy kis melegséget érzet, aztán látásom elhomályosodik és a kis szoba minden fénye összefut. Szemem egyre melegebb lesz; attól félek, lángba borul. Egy pillanatig attól tartok, megvakított, de aztán az érzés elmúlik; csökken a hőség és a remegés. Újra látok. Úgy látom, hogy minden egy kicsit világosabb lett, minden él élesebb, mintha valami hályog esett volna le a szememtől, olyan, ami Vereda nővér látását homályosítja el. De nem csak a látásom lett más. A bőröm is megváltozott, és a levegőt szinte szilárd tárgynak éreztem karomon, arcomon. Úgy érzem Vereda nővér jelenlétét, ahogy addig még sosem éreztem őt, érzem az élet szikráját, amely oly élénken izzik benne. – Mortain Könnye ajándék nekünk, akik szolgáljuk őt – magyarázza, miközben visszateszi a fiolát a dobozba. – Lehetővé teszi, hogy úgy tapasztaljuk az életet és a halált, ahogy Ő. Most menj. Mortain tartson meg téged sötét ölelésében és kezével vezesse kezedet.

Nyolcadik fejezet Crunard kancellár bizonygatta, hogy ez a kastély csak egyszerű vadászlak, de az én szerény nádtetős kunyhókhoz és a kolostor egyszerű világához szokott szemem valóságos palotának látja. Úgy tűnik, a nemesek csakis egymásra vadásznak; pikáns pletykákkal vagy a falikárpitok mögé bújva lopott kalandokkal. A kancellár megpaskolja a karomat. – Lazítson, kedvesem – mondja. – Különben mindenki azon fog csodálkozni, miért duzzog az én új szeretőm. Fanyar, kaján mosolyától elpirulok. Remélem, kedvesen. – Kérem, bocsásson meg, milord. Felettébb valószerűtlennek találtam ezt a helyzetet, amikor az apátasszony elmondta, mi a feladat. Nyilván senki sem hiszi el, hogy „úgy” vagyok Crunard kancellár úrral. Ám észrevettem, hogy nagyon sok hasonló pár van a termekben; idősebb nemes urak fiatal lányokkal büszkélkednek úgy, ahogy díszes tollat tűznek a kalapjukra és ékkövekkel kirakott tőrt viselnek oldalukon. Vendéglátónk, Lombart báró lépett oda hozzánk és Crunard bemutatott neki. Lombart öreg és kövér; arra a vadkanra emlékeztet, amelyik otthonom közelében, az erdőben rejtőzött. Udvarias kedvességeket hebegek, és azon gondolkodom, hogy az új garrote képes lesz-e átszelni ezt a vastag nyakat. Gyanítom, hogy Crunard kitalálta gondolataim irányát, mert a tömeg felé biccent. – Szórakozz egy kicsit, kedvesem. A báró úrral meg kell beszélnünk valamit. Értem a célzást, és öröm árad szét bennem, hogy elmehetek. Annyira örülök, hogy hagyom magam sodorni a nemes urak és hölgyek áradatától, ám pontosan abba az irányba sodródok, ahonnan kiosonhatok elvégezni feladatomat. Ahogy az ajtó felé indulok, kíváncsi pillantásokat érzek bőrömön. Érzem, hogy egy bizonyos pillantás túl sokáig marad rajtam, ezért megállok, és úgy teszek, mintha két, a közelben álló úrral elegyednék beszélgetésbe. Egyikük abbahagyja a beszélgetést és felém fordítja kíváncsi tekintetét. Lankasztó pillantást vetek rá és folytatom utamat. Amikor az ajtóhoz érek, már senki sem figyel, így kiosonok a teremből. A nagyteremhez képest a folyosó hűvös és sötét. Örülök, hogy kikerülhettem a túl sok párálló test és egymással csatázó parfümillat egyvelegéből. Húsz lépést számlálok, és nem vagyok meglepve, hogy széles, íves lépcsőházat találok, ahogy azt Vereda nővér megjósolta.

Amikor felérek a lépcsőn az első ajtóhoz, megállok, magamra összpontosítok, ahogy tanultam; megvárom, míg körülöttem minden mozdulatlanná válik, elcsendesedik, aztán érzékeimet az ajtón túli térre terjesztem. Mortain Könnye megtette a hatását, mert biztos vagyok benne, hogy az életnek halvány szikrája sincs a mögött az ajtó mögött. A következő szoba is olyan hűvös és üres, mint az első, de amikor a harmadik ajtó elé állok, az élet gyenge, meleg és lüktető jelét érzékelem. Izgalom pezseg bennem; legszívesebben kivont tőrrel berontanék, de türtőztetem magamat. Szívemre teszem kezemet, hogy megnyugodjak és gyorsan felidézem Beatriz nővér utasításait. Ez lesz a legnehezebb; kokett nőként kacérkodni. Még egy mély lélegzetet veszek, arcomra a lélegzet-visszafojtott izgalom mosolyát erőltetem és kinyitom a súlyos faajtót. – Jean-Paul? – súgom a szobába, aztán pár lépést teszek botladozva, mintha túl sok bort ittam volna. – Te vagy az? Martel az ablaknál áll; megfordul, hogy szembenézzen velem. Olyan, amilyennek Vereda nővér leírta. Nem sokkal magasabb nálam; haja vörösesbarna, mint a róka szőre. Ingatag léptekkel indulok felé, és alig van időm felfogni riadt arckifejezését, amikor ellép az ablaktól és megragadja a vállamat. – Mit keres ön itt? Erősen megráz, én pedig hagyom, hogy testem elernyedjen, mintha alig tudnék a lábamon megállni. – Jean-Paul-t keresem. Ön, pedig, uram – mellét érintve finoman –, ön nem ő – állapítom meg ajkamat csücsörítve és imádkozom, hogy ne úgy nézzek ki, mint valami partra vetett hal. Olyan közel vagyok hozzá, hogy látom a bal fülében viselt rubinkövet. A bolond pedig lenéz dekoltázsomra és a látványtól rögtön megváltozik. A férfiak tényleg annyira idióták, hogy képtelenek ellenállni két hús félgömbnek? Martel a mögöttünk levő ajtóra pillant és ajkát nyalja. – Van egy kis dolgom, de talán miután végeztem, visszatérhetek önhöz, demoiselle – javasolja. Tekintete megint dekoltázsomra téved, a bokámra rögzített tőr vonzza kezemet. Még ne, mondom magamnak. Még ne. – Ez nagyon kedves ajánlat – mondom és végigmérem tekintetemmel, mintha a bájait venném számba. A valóságban azonban a jelet keresem rajta. A homloka tiszta, az ajka is. Bizonytalanság üti fel a fejét. Felsóhajtok, mintha nagyon le lennék sújtva. – De Jean-Paul – pihegek és sóhajtok megint. Aztán fejemet oldalra hajtom, mintha gondolkodnék. – Nos, mint mondja, tényleg nincs itt. Talán monsieur is megteszi. Mintha tüzelő kanca lennék, gondolom undorral, és bármelyik csődör megfelelne. Martel közelebb lép. Lenyelem a torkomban feltörő rossz ízt és átölelem a nyakát. Ott van! Ahol inggallérja az állát érinti, sötét árnyék jelenik meg bőrén. Az érdeklődés szikráját látja szememben és saját vágyának hevét. Hagyom, hogy testem még közelebb nyomuljon testéhez. Ismét a száját nyalja. – Amint végzek… Talán megvárhatna a szomszéd szobában… – Örömmel, milord. Fülembe lehel, hogy megpecsételje egyezségünket. Miközben úgy teszek, mintha a tarkójára simuló hajtincsekkel játszanék, lecsúsztatom csuklómról karperecemet. Amint szaglászása veszélyesen lejjebb csusszanna, kirántom a rejtett drótot a karkötőből. Fel sem fogja, mi történik, nyaka köré tekerem, kibújok öleléséből, háta mögé lépek és szorosan meghúzom, ahogy Annithszel százszor gyakoroltuk. Keze a nyaka körül matat, az ezüstdrótot markolja. Ocsmány hangokat ad ki, a kétségbeesés hangjait, és ettől bizonytalanság vesz rajtam erőt. Aztán eszembe jut, hogy ez az ember elárulja az országomat, hercegnőmet, és még jobban szorítom a szálat, közben imával fordulok Mortainhoz

erőért. Mortain meghallgatja imámat. Rövid, de heves küzdelem után Martel összeesik mellettem. Mielőtt teljesen eltávozna ebből a világból, lehajolok és ajkamat füléhez érintve súgom: – Megbüntetjük országunk árulóit. Szavaim oly lágyak, mint egy szerető édes suttogása és Martel megborzong, mielőtt elragadja a halál. Amint engedek szorításomon, dús melegség árad fel testéből, hozzám simulva illan el, ahogy a macska a gazda lába mellett. Képek tolulnak elmémbe: hajóflotta, lepecsételt levél, súlyos arany pecsétgyűrű, a keblem. A melegség kis ideig bennem gomolyog, aztán hirtelen suhanással eltűnik; ott állok borzongva, remegve. Mortain nevére, mi volt ez? A lelke. Hívatlanul jönnek a szavak. Mintha valaki más – talán maga az istenség – mondta volna ki. Miért nem figyelmeztetett erre a kolostorban senki engem? Ez is Mortain dicsőségének jele, amiről Vereda nővér beszélt? Vagy valami más? Mert nem tudom eldönteni, hogy éppen valamiféle erőszak történt-e rajtam, vagy szent bizalom adatott nekem. De nincs időm elmélkedni ezen. Félretolom kérdéseimet és a férfi testének feszülök; megpróbálom egyenesen tartani a testét, amíg letekerem a garrote-ot a nyakáról. Zekéjébe törlöm, majd visszaigazgatom a drótot karkötőmbe. Így, hogy mindkét kezem szabad, az ablak mellé támasztom a testet, úgy, hogy az udvar felé nézzen és imádkozom, hogy a kocsi, amit Crunard kancellár ígért, ott legyen. Ott van. Gallérjánál fogva ragadom meg az árulót és hozzáfogok a bonyolult művelethez, hogy kilökjem testét az ablakon. Kis termete ellenére meglepően nehéz. Holtsúlyával küszködök, igyekszem az ablakkeretbe tuszkolni. Zihálva még egyet, utolsót lökök rajta, és az élettelen test kibucskázik az ablakon. Pillanatnyi csend következik, majd puffanás; a test a várakozó kocsira zuhan. Éppen időben nézek ki, hogy lássam, a kocsis megrántja a gyeplőt, gyors ügetésbe fogja a lovakat. Nem tudom, hova viszi a testet, hogyan rejti el, de ez nem is az én dolgom. Kipirulva, remegve a Martel lelkével való viaskodás után nagyon vágyom arra, hogy leüljek az egyik karosszékbe és egy kicsit összeszedjem magam. Vagy térdre rogyjak és megértésért imádkozzak. De vissza kell mennem Crunard kancellárhoz, távoznunk kell. Elrugaszkodok a faltól, az ajtó felé indulok, amikor lépéseket hallok a folyosóról. Késő. Valaki jön. Talán Lombart báró? Reméli, hogy Martellel találkozik? Gondolkodni próbálok. Csábítsam el, vagy öljem meg? Természetesen szívesebben ölném meg, de nem tehetem; csak akkor, ha megpróbál megölni engem vagy meglátom rajta a jelet. Mozdul a kilincs, és én hátrálok néhány lépést; fegyvereimet készenlétben tartom, vállamat meggörbítem, máris felvettem azt a szerepet, amit játszanom kell. Ismét sürgető előérzet pezseg bennem. Vagy talán pánik. Amikor az ajtó kinyílik, kikiáltok. – Jean-Paul? Mi tartott ilyen sokáig? Már majdnem lemondtam… ó! Hiszen ön nem is Jean-Paul – mondom vádlón. – Nem – feleli, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. – Nem Jean-Paul vagyok, de talán segíthetek önnek – ajánlja. És valóban nem Jean-Paul, nem is Lombart báró. Ez a férfi sokkal magasabb, mint a báró, és ahol Lombart hájas, ott neki ruganyos izmai vannak. Vastag köpönyegét Szent Camulos ezüst tölgyfalevele fogja össze. Alatta dísztelen fekete ujjast visel, ami egyszerűségében elegáns. Beljebb lép a szobába;

csapdában érzem magam. Félek attól, amit éles szürke szeme az arcomban láthat; karba fonom kezemet, a mozdulattól keblem csábítóan felemelkedik. – Ön nem Jean-Paul, nem hiszem, hogy tudna segíteni nekem – mondom és közben arcát, nyakát fürkészem; imádkozom, hogy meglássam rajta a jelet, ami lehetővé teszi, hogy leszámoljak vele. De nincs rajta jel. Vagy nem látom. – De én itt vagyok, ő pedig nincs itt. A férfi tekintete olyan sötét és vészjósló, mint a viharfellegek; testemet szemléli, de nincs benne hév. Kíváncsi pillantása elmozdul rólam, és az ablakhoz lép. Közelebb lépek, hogy elvonjam figyelmét. – Ó, de én nem akarom megcsalni Jean-Paul-t, uram, bár ön is nagyon elbűvölő. Ami azt illeti, nem annyira elbűvölő, mint amennyire veszélyes, de bármit mondtam volna, hogy elvonjam figyelmét arról az ablakról. Mintha kitalálná gondolataimat, egyenesen az ablakhoz megy és kikémlel. Lélegzetvisszafojtva figyelem. Édes Mortain, add, hogy a kocsi már ne legyen ott az udvaron. A férfi ekkor újra rám figyel, tekintete szinte csontig hatol. – Ó, hogy megbántott, demoiselle. Biztos vagyok benne, hogy el tudnám feledtetni önnel JeanPaul-t. Még mindig a kokettet játszom; fejemet oldalra hajtom, de valami nincs rendben. Ez a férfi szavakban flörtöl velem, de pillantása nem ezt tükrözi. Valahol mélyen, legbelül figyelmeztető hang szólal meg bennem. – De… de én nem akarok megfeledkezni róla – felelem, mintha megsértett volna. Három nagy lépést tesz felém; teljesen megváltozik, amint megragadja a vállamat. – Elég legyen a játékokból. Kicsoda ön? És mit keres itt? Elernyesztem testemet, eljátszom, hogy gyenge és riadt vagyok. – Ugyanezt kérdezhetem öntől. Kicsoda ön és mit keres itt? – Gavriel Duval. És ha találkát akar, e vágyát én is kielégíthetem. – Közelebb húz magához, érzem a testéből áradó hőt. Enyhe fűszerillata van. – De nem hiszem, hogy arra vágyik. Tudja! Látom tekintete mélyén. Valahogy tudja, ki vagyok, és miért vagyok itt. Pánik kezd zsibbadni bennem. – Sajnálom, milord, de Jean-Paul-t várom. Most pedig magára hagyom és távozom. Testem gyors mozdulatával kisiklom vaserejű szorításából. Mesterkéletlen mozdulat, de végre szabad vagyok és az ajtó felé szaladok. Amint a folyosón vagyok, rohanok a lépcső felé. Kettesével veszem a fokokat, aztán egy pillanatra megállok, hogy összeszedjem magam. Vállam felett visszanézek, de Gavriel Duvalnak semmi jele. Kisimítom a szoknyámat, kihúzom magam, aztán belépek a nagyterembe. Crunard észrevesz; rögtön félbeszakítja beszélgetését és a tömegen átnyomakodva odajön hozzám. Szemöldökét felvonva kérdi: – Minden úgy van, ahogy lennie kell? – Úgy lesz, amikor végre kijutunk innen – felelem. Miközben az ajtóhoz kísér, érzem, hogy tarkómat árható tekintet nézi. Tudom, hogy ha megfordulnék, viharfelhőszínű szempárt látnék.

Kilencedik fejezet A kolostorban a tisztelendő anya élesen néz rám, ahogy közelebb hajol. – Biztos vagy benne, hogy a Duval nevet mondta?

– Igen, tisztelendő anyám. Ezt a nevet mondta. Lehetséges, hogy hamis név? A Szent Camulosrend ezüst tölgyfalevelét viselte – teszem hozzá, hátha ez segít valamit. Az apátasszony Crunard kancellárra néz és kelletlenül bólint. – Duval valóban a Szent Camulos-rend lovagja, ahogy a lovagok és katonák többsége. De akkor is. Elég könnyű lenne ilyen kitűzőt szerezni, hogy a gyanút elhárítsa magáról. Crunard feszeng a székében. – De ha valóban Duval volt… – mondja. – Lehetett más oka is annak, hogy ott volt – mutat rá az apátasszony. – Lehetett – ismeri el Crunard vonakodva. – De az is lehet, hogy tényleg nagy halat fogtunk. Az apátasszony újra felém fordítja átható kék tekintetét. – Hogyan reagált arra, hogy téged ott talált a szobában? – Azt hitte, hogy valami titkos légyott miatt vagyok ott és kezdetben flörtölt velem. Aztán dühös lett. El akarom fordítani tekintetemet; félek, hogy rájön, milyen rosszul játszottam a szerepemet, de azzal, hogy megpróbálok kitérni kérdései elől, csak még jobban felkeltem figyelmét. – Mondj el mindent. Mindent! Így szóról szóra felidézem neki a beszélgetést. Amikor a végére érek, Crunardra néz. A kancellár vállat von. – Lehet, hogy semmit nem jelent; lehet, hogy mindent. Már nem állítom, hogy ismerem a hercegnő minden ellenségét. Túl jól álcázzák magukat a szövetségesei közt. – De Duval… – szól az apátasszony fejét ingatva. Hátradől székén, behunyja szemét. Nem tudnám megmondani, hogy gondolkodik vagy imádkozik. Lehet, hogy gondolkodva imádkozik, vagy imával gondolkodik. Míg szeme csukva van, mély levegőt veszek, és az ágyam után vágyom. A ma éjszakai feladat nagyon izgalmas volt, de egyben kimerítő. Nem hagyott nyugodni, hogy Duval átlátott a megtévesztésen. Azt hittem, nem sokat kell már tanulnom, ám ez az éjszaka bizonyította, hogy tévedek. Megfogadom, hogy ezentúl jobban figyelek Beatriz nővér női fortélyok óráin. Annith és én talán gyakorolhatunk egymással. – Tudom, mit kell tennünk – szólal meg a tisztelendő, révedésemből felriasztva. –Lombart báró vendégei egész héten a kastélyban maradnak. Crunard kancellár éppen vissza, a királyi udvarba tartott, de megváltoztatta szándékát. Ugye, kancellár úr? A kancellár bólint, széttárja kezét. – Attól tartok, a lovam lesántult. Az apátasszony mosolyog. – Így természetesen vissza fog térni a kastélyba fiatal vendégével. Te pedig – szól, és olyan tekintettel néz rám, hogy szinte székemhez szegez – visszatérsz a kancellár úrral és megtalálod a módját, hogy ismét beszélj Duvallal. Lehetőleg kettesben. Ha szerencsénk van, rá tudod venni, hogy belemenjen valami elcsábítós játékba veled, egy kis liaison vagy valami ilyesmi… – Na de tisztelendő anyám… Az apátasszony arca egy pillanat alatt megváltozik; rideg lesz, megközelíthetetlen. – Megesküdtél-e, hogy minden tehetségedet, képességedet felhasználod Mortain szolgálatában? – Megesküdtem, de… – Nincs semmi de. Nőiességed művészete ugyanúgy része a fegyvertáradnak, mint a tőr vagy kedvelt mérgeid. Duvalt szemmel kell tartani. Erre te magad találtál bizonyítékot. Minél közelebb tudsz férkőzni hozzá, annál többet tudsz meg. Talán titkokat is ki tudsz édesgetni belőle a puha vánkosok közt. Biztos vagyok abban, hogy ugyanúgy nem tudnék titkokat kiédesgetni a titokzatos, dühös Duvalból, ahogy az apátasszonyt sem tudnám rávenni semmivel arra, hogy gavotte-ot táncoljon

Nantes utcáin, de ezt a gondolatomat megtartom magamnak. Ma nagyon gyengén teljesítettem, és attól tartok, hogy ha vitatkozom vele, úgy ítéli meg, hogy már nem vagyok alkalmas a kolostort szolgálni. Aztán egy gondolat fogan meg bennem. – Miért nem szabadulunk meg tőle most? Így elkerülhetnénk a kockázatot. – Láttad rajta Mortain jelét? Tétovázok, aztán az igazat felelem. – Nem. De Martel jelét is takarta az inggallér. Lehet, hogy Duval jele is rejtve van. Az apátasszony mosolyog, és amikor észreveszem, hogy ezzel az ő kezére játszottam, már késő. – Annál több ok arra, hogy még közelebb kerülj hozzá, nemde? El sem tudom képzelni, miért ragaszkodik Mortain ahhoz, hogy elrejtse jeleit, hogy bújócskát kelljen játszanom. – Ismae – szól az apátasszony ismét komolyra fordítva a szót. – Duval a hercegnő legnagyobb bizalmat élvező szűk tanácsadói körébe tartozik. Igen fontos, hogy megtudjuk, melyik oldalon áll. – A hercegnő úgy megbízik benne és úgy hallgat rá, ahogy kevesekre – magyarázza Crunard. – És ha elárul minket, hamarosan meg fogja érezni Mortain büntetését – teszi hozzá az apátasszony komoran. – Talán éppen a te kezed által… Ekkor kopognak az ajtón. Az apátasszonynak csak annyi ideje van, hogy arca grimaszba torzuljon. Lélegzetem is elakad. Maga Gavriel Duval lép be a dolgozószobába. Annith szorosan mögötte. – Bocsásson meg, tisztelendő anya! Megmondtam az úrnak, hogy ön utasított, nem zavarhatja senki, de nem hallgatott rám – szabadkozik, metsző pillantást vetve a betolakodóra. – Igen, azt látom – szól az apátasszony. Kérdőn villan rám tekintete. Bólintok, jelezve, hogy őt láttam Lombart szobájában. Visszafordul a küszöbön mogorván álló, szikrázó tekintetű férfi felé. – Nos, Duval, jöjjön beljebb. Ne álldogáljon az ajtóban! Duval beljebb lép, és heves pillantásától szinte megdermedek. Annyira dühös, hogy szinte tüzet fúj. – Apátasszony. Crunard kancellár – szólal meg, és mindkettőjüket kis bólintással köszönti. Dühe betölti a szobát, szinte mindent kiszorít. – Beszélnünk kell néhány dologról. Az apátasszony felvonja szemöldökét. – Valóban? – Igen. Novíciái alkalmatlanságáról, például. Mintha indokolatlanul hangsúlyozná a novícia szót. Legalábbis így érzem. – Ő – mutat rám ujjal –, már kétszer beavatkozott a munkámba. A kolostor nem folytathatja azt a gyakorlatot, hogy olyan ügynököket küld ki, akik értékes információforrásokat semmisítenek meg. – Kétszer? – méltatlankodok, hiszen ezen az estén láttam őt először. – A fogadóban. – Értetlen pillantásomra meggörbíti hátát és gúnyos pillantással néz rám. – „Siess vissza, ide le Hervéhez, ha végeztél. Jó?” A félkegyelmű! Ő volt a félkegyelmű a kocsmában. Az emléktől kezem ökölbe szorul. A tisztelendő anya megszólal, elvonja Duval figyelmét rólam. – A kolostor mindig önállóan cselekedett Mortain akaratának végrehajtásában. Azt akarja mondani, hogy az ön engedélyére lenne szükségünk? Hangja azt sugallja, hogy Duval jobban teszi, ha nem akarja ezt mondani. Duval karját keresztbe fonva áll. – Csak azt javaslom, hogy egy kicsit meggondoltabban vigyék végbe. Ez volt a második alkalom, hogy előbb értek az emberhez, mint én. És míg önt és a szentjét a büntetés végrehajtása érdekli, engem az információ, ami segíthet országunkat kirángatni ebből az átkozott gödörből, amibe jutottunk.

– Vallatni akarta őket – szól a tisztelendő anya; hangjában nem érezhető, hogy lelkiismeretfurdalása lenne Duval terveinek meghiúsítása miatt. Duval bólint. – Biztos vagyok abban, hogy megfelelő ösztönzéssel segítenének eljutnunk a bábmesterig, aki zsinóron rángatja ezeket az alakokat. Crunard előrecsusszan székében; hirtelen mintha nagyon elővigyázatos lenne. – Biztosan a francia régens küldte őket. – Lehetséges – feleli Duval óvatosan –, de Anne de Beaujeu mint régens megnyert magának valakit az udvarnál, és szeretném tudni, hogy ki az. Crunard kérdőn nyújtja ki kezét. – Megosztaná velünk gyanúját? – Most nem – feleli Duval halkan, elutasítása mégis döbbenetes. Crunard tér magához előbb. – Ezzel nyilván nem azt akarja mondani, hogy nem tart minket megbízhatónak. – Semmi ilyesmire nem utaltam, de nem lenne bölcs dolog tőlem, ha gyanúmnak adnék hangot úgy, hogy nincs elegendő bizonyítékom. Sajnálatos módon – néz rám metsző pillantással –, valaki folyton megsemmisíti a bizonyítékaimat. Az apátasszony ajkát csücsöríti és kezét habitusa ujjába rejti. – Ön szerint hogyan helyesbíthetnénk ezt? Konzultáljunk önnel valahányszor a szent cselekvést parancsol nekünk? Duval végigsimítja haját és az ablakhoz fordul. – Nem feltétlenül. De meg kell találnunk a módját, hogy jobban egyeztessük erőfeszítéseinket. Az ön novíciájának beavatkozásai miatt a hercegnő értékes információkat vesztett. Úgy érzem, mintha arcul csaptak volna. – Veszthetett. Mert ez nem biztos – korrigálom alig hallhatóan, szinte csak magamban. Duval meglepetten néz rám. – Tessék? Készséggel hajlok meg istenségem és az apátasszony előtt, de átkozott legyek, ha meghajlok ez előtt a férfi előtt. Felszegem fejemet, állom tekintetét. – Azt mondtam, hogy veszthetett. Mert nem biztos, hogy azok a férfiak értékes információval tudtak volna szolgálni. Ekkor nagy léptekkel elém áll, olyan közel, hogy felfelé kell néznem, hogy álljam parázsló tekintetét. Székem karfájára támaszkodik, testével börtönbe zár. – De ezt már sosem fogjuk megtudni, ugye? Hangja oly lágy és gúnyos, és olyan közel van hozzám… érzem, ahogy szavai bőrömön siklanak. – Duval! – csattan a feszült csendbe a tisztelendő anya éles hangja. – Ön megfélemlíti a novíciámat. Duval elvörösödik, elrugaszkodik a székemtől. – Nem ijedtem meg – mondom halkan. Dühösen néz rám, de nem szól. Állcsúcsa kicsit rángani kezd. Crunard kancellárhoz intézi szavait. – Mondja meg nekik. Mondja meg nekik, milyen kényes az egyensúly. Hogy bármelyik hírmorzsa kibillentheti ezt az egyensúlyt. – Nem szükséges ezt közölnie velem – feleli az apátasszony élesen. Crunard széttárja kezét. – Akkor tudja, hogy igaz. Az áldozatot körbevevő farkasfalka felbátorodik. Franciaország régense megtiltotta, hogy Anne hercegnőt megkoronázzák. Ellenségeink azt kívánják, hogy hercegnőnk

Franciaország gyámsága alatt álljon, hogy maguknak követelhessék Bretagne-t. Jogot formálnak arra is, hogy ők határozzák meg, kivel házasodjon. Duval megindul, fel-alá járkál a helyiségben. – Mindenütt kémek vannak. Alig tudjuk nyomon követni őket. A franciák állandó követséget tartanak fenn udvarunkban, ami nyugtalansággal tölti el némelyik szomszédunkat. – Nem is szólva arról, hogy jelenlétünk miatt lehetetlen hercegnőnket a tudtuk nélkül megkoronázni – egészíti ki Crunard. – De amíg nem tesszük a koronát a fejére népe és az egyház előtt, addig sebezhetőek vagyunk. Önkéntelenül sajnálom szegény hercegnőnket. – Nyilván van valami kiút ebből a szövevényes bajból. Az apátasszonynak címeztem szavaimat, de Duval ad rá választ. – Puszta kézzel töröm azt az utat, ha szükséges. Esküszöm, hogy gondoskodom arról, hogy megkoronázzuk és arról is, hogy biztonságban férjhez menjen. De ahhoz, hogy ezt megvalósíthassam, mindent tudnom kell ellenségeinkről, amit tudni lehet. Olyan csend lesz a szobában, hogy attól félek, hallani lehet szívverésemet. Duval esküje meghatott és az, hogy megszentelt földön esküdött azt bizonyítja, hogy vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba. Végre az apátasszony szólal meg. – Elismerem, hogy önnek nagyobb tapasztalata van, ami az információgyűjtést illeti. Szavaitól Duval egy kicsit megnyugszik. Az ostoba! A tisztelendő anya olyan pillantással néz rá, amitől a kolostorban mindenki megtanult félni; ami engem illet, nem akarom magamra vonni ezt a szemvillantást. – Csodálatra méltó, mennyire aggódik országunkért, és tény, hogy kevesen olyan elszántak, mint ön. – Az apátasszony dicsérete még inkább a biztonság illúziójába édesgeti Duvalt. – És tudom, hogy ön éppoly buzgón igyekszik segíteni a hercegnőnek, ahogy mi önnek. Duval arcán ráncok jelennek meg, ahogy igyekszik felidézni, hallott-e valaha ilyesmit. Szívemet büszkeség tölti el, hogy a tisztelendő anya milyen szép taktikával bánik el vele. Crunard kancellárra pillant, aki enyhe bólintással válaszol. – Örömmel együttműködünk önnel. És hogy ezt még gördülékenyebben tehessük, a következő néhány hétre elküldjük Ismae novíciánkat az ön házába. Szavai olyan döbbenettel hatnak rám, hogy alig kapok levegőt. Mintha valami erő kiszippantotta volna a szuszt tüdőmből. Ne! Duval rémülten néz rám; mintha ez valamiképpen az én művem lenne. Tiltakozni akar, de az apátasszony nem hagyja szóhoz jutni. – Szükségünk van valakire az udvarnál. Nem tetszik nekem, hogy olyan messze vagyunk, amikor ilyen zűrzavar van a hercegnőnk körül. Ismae színleg az ön szeretője lesz, így hozzáférése lesz mindenkihez és minden információhoz, amire a kolostornak szüksége van. Ennél is fontosabb, hogy olyan helyzetben lesz, hogy cselekedhet, ha szükséges. Ráadásul – néz Duvalra üdvözült mosollyal – így feladataink összehangolásának gondja is megoldódik. Őszintén csodálom a szépen felállított csapdát, amit Duval nem tudott kikerülni. Még jobban csodálnám, ha nem én lennék a csali. – Na de tisztelendő anya… – szólalok meg, de az apátasszony egyetlen pillantásával elhallgattat. Duval azonban nem tartozik neki vak engedelmességgel. – Ön megőrült – jelenti ki kereken, és a tisztelendő anya arca kőhöz válik hasonlatossá. – Nem teszem meg. Nincs időm dajkát játszani a novíciájuk mellett. – Akkor semmi esélyt nem látok arra, hogy összehangoljuk lépéseinket – feleli hűvös tartózkodással.

– Ön zsarol engem – szól Duval sértetten. – Nem, csak beleegyezésemet adtam együttműködésünkhöz, amit ön kért. És tessék. Bekerült a csapdába és ő is tudja. Amikor megadóan szusszan, tudom, hogy az apátasszony győzött. – Nem fogom azt mondani, hogy a szeretőm. Az unokahúgomként mutatom be. Ez igazán fájt. Ennyire visszataszító lennék? Az apátasszony hitetlenkedve néz. – És ki hinné ezt el önnek? A családja és családi kapcsolatai túlságosan ismertek ahhoz, hogy ez hihető legyen. – Ráadásul – teszi hozzá Sir Crunard – senki nem bízna önre egy hajadon kisasszonyt úgy, hogy ne legyen mellette a család egy idősebb női tagja gardedámként. Sokkal hihetőbb az, hogy egyszerűen szeretőt tart. Torkomat köszörülöm, az apátasszony felvonja szemöldökét, engedélyt ad, hogy beszéljek. – Nem lehetne, hogy a konyhában dolgozzak? Vagy szobalányként? Az apátasszony javaslatomra csak legyint. – Akkor nem lenne bejárásod az udvarba. Pedig ennek az egésznek az értelme csak ez. – Csakhogy – ellenkezik Duval –, nem olyan hírben állok, mint aki szeretőket tart. Nem is szólva arról, hogy ha mégis így lenne, nem ilyen szende és tudatlan nőt választanék. Fogamat csikorgatom e szavakra. Nem vagyok ennyire pallérozatlan. A tisztelendő anya hátradől székében és rosszalló, csettintő hangokat hallat. – Ön túloz, milord. Ismae mindenben jó képzést kapott; pontosan tudja, hogyan kell egy férfi szeretőjeként viselkedni. Nyilvánvaló, ez nem a legalkalmasabb pillanat bevallani, hogy sokszor hiányoztam Beatriz nővér óráiról. – Ennél is lényegesebb – folytatja Duval –, hogy az udvar jelenlegi körülményei között nem tudok védelmet szavatolni neki. – Nincs szükségem védelemre – mondom a felvetéstől sértődötten. – Valóban nincs – erősíti meg az apátasszony. – Csak cselekvési lehetőségre van szüksége. – Ilyen élet-halál döntéseket egy novíciára bízna? – Természetesen nem – csattan fel a tisztelendő anya. – Az ilyen élet-halál döntések méltó helyen, Mortain kezében vannak – mondja, azzal hozzám fordul. – Egy órán belül indulsz Duval úrral. Menj, csomagold össze a holmidat, de csak kis csomagod legyen. A többit az úr guérande-i rezidenciájára küldjük. Elmehetsz. Megszédültem attól, hogy milyen gyors fordulatot vett az életem; tétovázok, próbálok még egy utolsó érvet felhozni ellene. Azért léptem be a zárdába, hogy elvonuljak a férfiak világától, nem azért, hogy egy férfi gondjaira bízzanak engem. Az apátasszony az asztalra hajolva szól hozzám. – Megfeledkeztél fogadalmadról, hogy teljes és feltétel nélküli engedelmességgel tartozol mindenben? – kérdi halkan. – Te csak novícia vagy. Még sokat kell bizonyítanod, hogy letehesd nálunk az örök fogadalmat. Fennálló tiltakozásomnak inkább nem adok hangot; szobámba megyek csomagolni.

Tizedik fejezet Még javában csomagolok, amikor valaki kopog az ajtómon. Szóhoz sem jutok, amikor meglátom, hogy a tisztelendő anya lép be. Még soha nem látogatott el szállásomra.

Becsukja maga mögött az ajtót, szemében élénk kék tűz lobog. – Ugye belátod, milyen jól illeszkedik ez a terveinkbe? Való igaz. Duval olyan lehetőséget adott neki, amit már percekkel az előtt tervezett, hogy a férfi a dolgozószobába rontott. – Ezt akarta, tisztelendő anya. – Mortain akarja ezt, gyermekem – feleli élesen. – Különben nem lenne ilyen könnyű a megvalósítása. Nyugodj bele, Ismae. Még ha Duval semmi másban nem bűnös, mint heves természetben és rossz modorban, a dolgok ilyetén alakulása nagyon jól szolgálja a céljainkat, mert nagyon sokan vannak az udvarban, akiket érdemes figyelni. Tudni akarom, kivel tölt időt Duval, kik a szövetségesei, levelezése címzettjei. És kiktől kap levelet. Tarts szemmel mindent, különösen figyelj arra, ami a francia régenssel kapcsolatos. Amikor csak lehetséges, légy őszinte vele. Ez a leggyorsabb módja abba a tudatba édesgetni, hogy megbízhat benned. Nem igazán hiszek a véletlen egybeesésekben, és szeretném jobban megérteni, mit keresett Duval abban a szobában. Szabad bejárása van a hercegnőhöz, és a hercegnő teljesen megbízik benne. Meg akarok bizonyosodni arról, hogy valóban a hercegnő érdekeit szolgálja. – Mi a hercegnő érdekeit szolgáljuk, tisztelendő anya? A hercegnő szolgálata Mortaint szolgálja? Nem szemtelenségből kérdezem – sietek magyarázkodni. – Igazán szeretném megérteni. Az apátasszony arca meglágyul. – Persze, hogy egy és ugyanaz, gyermekem. Nap mint nap ezer és ezer breton hang könyörög isteneinkhez, hogy őrizzék meg a hercegnőt a franciáktól és tartsák meg erőben. Biztos lehetsz benne, hogy franciák nem könyörögnek a mi isteneinkhez. Ha sikerülne elfoglalniuk országunkat, a régi szenteket sem fogják tisztelni úgy, ahogy mi. Franciaország túlságosan szoros szövetségben áll a jelenlegi pápával, aki szeretné, ha az övén kívül mindenféle vallást kiirtanának a világból. Ezt Mortain természetesen nem akarja. Kiveszi kezét habitusa ráncai közül, és látom, hogy puha, régi bőrbe csomagolt tárgy van benne. – Még nem volt három ölésed, csak kettő, de nagyon közel jársz ahhoz, hogy képzésed teljes legyen. Ez a megbízatás az utolsó próbád. Ha kiállod ezt a próbát, csak le kell tenned az örök fogadalmat, hogy teljesen ehhez a kolostorhoz tartozz. Kétségbeesés tör rám, hogy mást gondolhat rólam; szemébe nézek; azt akarom, hogy lássa szavaim igazát. – Már most is teljesen el vagyok kötelezve ez iránt a kolostor iránt, legszentebb tisztelendő anya. – Tudom. Ezért adom neked Mortain egyik saját tőrét. Meglepetésemben pislogok. Még sosem hallottam ilyen tőrről. – A beavatottak, az örök fogadalmat tettek hordanak ilyet, és mivel most ilyenként kell cselekedned, szeretném, ha megfelelően fel lennél szerelkezve. Ezzel a kegyelemdöfést szokták megadni. – Azzal kicsomagolja a bőrt; régi tőrt vesz elő, melynek agancsmarkolata ezüsttel cizellált. A penge tenyér szélességű, megkopott, régi fém. – Ennek a tőrnek ősi varázsereje van, Mortain egyik legnagyobb adománya – mondja és átnyújtja nekem. Kézbe veszem. Meleg. – Élő ember esetében elég, ha ezzel a kegyelemtőrrel éppen csak a bőrt sérted fel, az ember lelke máris kiszabadul a testből. Mivel ezt a fegyvert maga Mortain készítette, egy karcolás elég, hogy a lélek gyorsan és biztosan Hozzá kerüljön. A kegyelem fegyveréül szánta; ezzel elő lehet idézni a halált és kiszabadítani a lelket a napokig tartó szenvedésből, amikor az ember csak saját bűnein tépelődne. Csodálom az ajándék erejét; ruhám egyik résébe rejtem, derekamra rögzítem; súlya megnyugtató érzet combom mellett. A lélek felemlítése eszembe juttatta Martelt. – Tisztelendő anya! Amikor Martel lelke elhagyta a testet, úgy éreztem, mintha átsuhanna rajtam. Ez… természetes?

Az apátasszony hosszú pillanatig néz, csak néz, aztán kissé elkomorul. – Természetesen. Ugye ez volt az első találkozásod lélekkel? – Bólintok, folytatja. – A találkozás kétségtelenül erős és váratlan volt. Nem kis dolog egy lelket a maga teljességében tapasztalni. – Kezét kinyújtja, megsimítja államat, mint anya a kisgyermekét. – Egy darab nyers agyagként kaptunk meg és a Halál szép eszközévé formáltunk téged. Duval az íj, amely által közös ellenségünkre eresztünk téged. Most menj, hadd legyünk rád büszkék. Ne hozz ránk szégyent kétséggel és tétovázással. Szavaira bűntudat fog el. Nem vagyok más, csak a kolostor eszköze, amit szükség szerint lehet bevetni. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem azokat, akik a verem aljáról idehoztak? A Halál szolgálóleánya vagyok. Az Ő sötét árnyékában járok és az Ő akaratát hajtom végre. Életem egyetlen célja Őt szolgálni és engedtem, hogy bosszúságom kiszorítsa ezt a kötelességérzetet elmémből. Ez többé nem történhet meg. Nem egyenesen az udvarra megyek, hanem gyors kitérővel elbúcsúzom Annithtől. Sybellának nem volt ideje elbúcsúzni tőle, és nem akarom, hogy Annith kétszer szenvedje el ezt. A hollóknál van, az idős Claude nővérnek segít. Meglepi érkezésem; szeme tágra nyílik úti köpönyegem és utazótáskám láttán. Ajkát összeszorítva elfordul tőlem. Elindulok felé a madárürüléken át; éppen egy kis pergament pecsétel le újra méhviasszal. Vétkesnek érzem magamat, hogy ismét engem választottak helyette. Próbálom egy kicsit felvidítani. – Claude nővér elkap – évődöm vele. Annith csak arra figyel, hogy elrejtse apró bűne nyomát. – Azzal fogok érvelni, hogy erre tanítottak. – Az igaz. Csend feszül közöttünk, míg befejezi feladatát. Úgy szólal meg, mintha keserű gyümölcs magját köpködné nyelvéről. – Megint elmész. Nem tudok mást mondani neki, mint az igazat. – Duval vikomt házába küldenek. Erre felkapja a fejét. Csalódottsága ellenére érdekli ez a fejlemény. – Ő az, aki ma reggel berontott a tisztelendő anya dolgozószobájába? Bólintok. Még mindig nincs semmi hang az udvaron, ezért gyorsan beszámolok Annithnek az előző éjszaka eseményeiről és arról, hogy mi történt az apátasszonnyal folytatott négyes beszélgetésen. Amikor a végére érek, undorral átlöki a visszapecsételt üzenetet az asztalon. – Nekem kéne mennem – mondja visszafogott, de vad haraggal. – Tudom. Csak arra tudok gondolni, hogy az apátasszony valami igazán különleges feladatot tartogat neked. – Ez azért van, mert megbuktam a hullás tárgyból. Ez volt a kolostor egyetlen tantárgya, amiben Annith nem volt kiváló; hullákon kellett gyakorolnunk képességeinket. Sybella és én a múltunkból merítve bele tudtuk adni erőnket a feladatba, de Annith nem. – Nem buktál meg, hanem meginogtál – idézem fel. – És csak a végén. Arnette nővér azt mondta, megfeleltél. Ez nem lehet az ok. Lehet, hogy egyszerűen azért, mert fiatalabb vagy. – Csak egy évvel vagyok fiatalabb, mint Sybella. És Sybella annyi idős volt, mint én, amikor első feladatára küldték. – Metsző tekintettel néz, nem kér vigasztaló szavaimból. – Tudják, hány óráról hiányoztál? – Serafina nővérnek szüksége volt a segítségemre a műhelyében! – Akkor is – duzzog. – Én jobb vagyok táncban és kokettálásban; nem is szólva arról, hogy tízből hétszer legyőzlek a harcművészeti gyakorlatokon. Szavai aggodalmaim elevenébe találnak. Ez a küldetés nem olyan lesz, hogy gyorsan beosonok,

aztán észrevétlenül ki kell jutnom. Hosszabb megtévesztésre lesz szükség olyanok előtt, akik könnyen észreveszik a betolakodót. – Biztos vagyok benne, hogy tudja – mondom, remélve, hogy igaz. Fennhéjázó arckifejezése megtörik. – Ha nem a hullák miatt, akkor végképp nem értem, miért – sóhajtja, és úgy átérzem elkeseredését, mintha a saját érzésem lenne. – Megkérdezted az apátasszonyt? Én sosem vállalnék ilyen kockázatot, de Annith sokkal feszélyezetlenebbül tud beszélni a tisztelendő anyával, mint én. – Hogy megkérdőjelezze a hitemet és Mortain iránti elkötelezettségemet? – horkan fel. – Azt hiszem, nem. Férfihangot hallok az udvaron; jelen kötelezettségem jut eszembe. – Mennem kell. Kérlek, ne váljunk el haraggal. Hozzám lép, átöleli a nyakamat. – Nem haragszom rád. Megölelem én is és arra gondolok, vajon mennyi idő telik el, míg viszontlátom. – Lehet, hogy hamarosan utánam jöhetsz az udvarba – vetem fel. – Minden éjjel ezért imádkozom. Az asztalon előtte heverő újrapecsételt pergamenre pillantok. –Sybelláról semmi hír? – Semmi – feleli, aztán felderül az arca. – Talán megtudsz róla valamit az udvarban. – Ha igen, üzenek neked. Még egyszer megöleljük egymást, mielőtt kisietek a hollók udvarából. Magamhoz szorítom kis csomagba kötött holmimat, és elindulok a tengerpart felé, ahol Duval már vár rám. Barna köpönyege csizmája szárát verdesi a metsző szélben. Úgy tűnik, hozzám hasonlóan ő sem örül a dolgok ilyetén alakulásának, de az én nézőpontomból az egész az ő hibája. Amikor megtámasztja könyökömet, hogy besegítsen a csónakba, elpárolog minden szent visszafogottságom, amit addig sikerült fenntartanom; olyan hirtelen rántom el kezemet, hogy kis híján mindketten a vízbe esünk. – Ne legyen ostoba! – mordul rám. De már bent vagyok a csónakba és már nem ér hozzám, ezért úgy érzem, az összetűzésből én kerültem ki győztesen. Elhelyezkedem az egyik padon és nézem, ahogy a napfény csillog a kék vízen. Azzal a gondolattal szórakoztatom magamat, hogy Duval tud-e úszni, és hogy ki merem-e próbálni ezt. – Nem én intéztem így, demoiselle – szól hozzám. – Nyers modorát inkább az apátasszonynak tartogassa. – Egészen biztosan ön miatt van így. Ha nem tartotta volna szükségesnek a kolostor munkáját kritizálni, most nem lennék itt. Ez nem a teljes igazság, mert az apátasszony már azelőtt elkezdte tervezgetni, hogyan keresztezhetné útjainkat ismét, hogy berontott volna a dolgozószobába, de Duval ezt nem tudja. Egy ideig hallgat, csak az evezők nyikorgását lehet hallani és a víz csobbanását a csónak oldalán. Miközben evez, önkéntelenül őt nézem; a férfit, akinek kezében van most a sorsom. Merengő szemének színe szürke, mint a téli éjszaka. Állát borosta borítja; ettől még nagyobb hangsúlyt kap szép formájú ajka. Önkéntelenül a szerető szó visszhangzik elmémben, és megborzongok tőle. Rossz előérzetem van. Ő nem Guillo, emlékeztetem magam. Teljes ellentéte a kondásnak. Duval töri meg a csendet, és ezt is kis győzelmeim közé sorolom. – Mondott valamit Martel, mielőtt meghalt? Meggyónt valamit?

– Meggyónni? – kérdem hangomban hallható árnyalatnyi megvetéssel. – Mi a Halál szolgálóleányai vagyunk, milord, nem gyóntatópapok. Egyszerre zavartan és csalódottan von vállat. – Nem állítom, hogy ismerem, mi tartozik a misztériumaikba. Nem ismerem a szóhasználatukat. Voltak Martelnek utolsó szavai, miközben az ön szemébe nézett és meglátta a sorsát? Mivel Martel utolsó szavai a csábításról szóltak, azt tüzes vassal sem lehetne kihúzni belőlem. – Semmi fontosat nem mondott. – Biztos ebben? Talán önnek nem tűnt fontosnak, de én tudom értelmezni. Mondja el, mit mondott szó szerint. Merde, ez az ember nagyon kitartó. Vagy aggódik, hogy az áruló megnevezte őt? Ha igen, nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy akár igent, akár nemet mondjak. Nem erősítem meg, de nem is cáfolom. – Csak arról beszélt, hogy találkoznia kell valakivel. Ennyi. De hogy is van az, hogy ön olyan pontos időzítéssel hirtelen megjelent abban a szobában? – kérdem negédesen. Álla megfeszül. – Arra gondol, amit feltételezek magáról? Vállat vonok. Abbahagyja az evezést, előrehajol, arcát arcomhoz közelíti. – Többször és többféleképpen szolgáltam a hazámat, mint azt ön el tudja képzelni, és még mindig szolgálom. Ezt soha, de soha ne vonja kétségbe. Szavai élesek és célzatosak; az a szándéka, hogy miszlikbe szaggassa minden kétségemet. És bár lehet, hogy van bennük némi igazság, egy ilyen formátumú áruló biztosan jól tud hazudni. Le sem veszi rólam a tekintetét, elkezdi levetni köpönyegét. Egy pillanatra rémület rebben zsigereimben, és nem tudom, mire készül. De csak kimelegedett az evezéstől; odadobja nekem a ruhadarabot. – Próbálja úgy fogni, hogy ne nedvesedjen át! Gondolkodás nélkül megfogom a vastag, dús gyapjúkelmét. Ezüst villan szemembe, végigsimítom a köpönyeg kelméjéhez tűzött ezüstlevelet. Bretagne régi nemesi családjai mindig legalább egy fiukat a katonák és csaták védőszentjének ajánlották. Felidézem magamban a hatalmas falikárpitokat, amiket Eonette nővér falain láttam; ezeken Mortain kolostorának nővérei feljegyezték minden breton nemesi család leszármazását és tagjait; minden nevet élénk selyemfonállal hímeztek az anyagra. Nem emlékszem, hogy a Duval nevet a hímzésen láttam volna. Vajon ez családnév? Vagy a birtoka neve? Először gondolkodom el azon, hogy ki ez a férfi, azon kívül, hogy ő a hercegnő kedvence, aki felkeltette az apátasszony és a kancellár gyanúját. Evezés közben mellkasa a zeke anyagának feszül. Karizmai az evező minden húzásával összehúzódnak, elernyednek, és önkéntelenül arra gondolok, hogy a kolostorban kapott minden kiképzés ellenére közelharcban könnyen legyőzne. Nem tetszik gondolataim ilyetén fordulata, inkább a tengert nézem; biztos vagyok benne, hogy a pokol egy nagyon különleges változata felé tartok.

Tizenegyedik fejezet Az öreg révész a parton van; vár minket, hogy segítsen partra vonni a csónakot. Duval kiugrik és kezét nyújtja nekem. Gyanakvón nézem. Gúnyosan összevonja szemöldökét. – A köpönyegem?

Zavartan adom át neki, aztán kiugrom a csónakból, nem törődve ruhám szegélyével, ami a vízbe ér. Válla köré keríti köpönyegét, és elindul az istállók felé. – Csak egy lovam van, nem számítottam az ön társaságára. Mögöttem vagy előttem kíván ülni? Egyik megoldást sem találom elfogadhatónak. – A kolostor istállót tart fenn itt a szárazföldön, a megbízatásokra – tájékoztatom. – Onnan elviszek egy lovat. – Remek. Akkor jobb időt futunk. A révészhez fordulok. – Megkérhetném, hogy nyergelje fel nekem Nocturne-t? A tisztelendő anya és én ezt nem beszéltük meg külön, de nyilván nem akarja, hogy egész úton Guérande-ig Duval előtt üljek a lovon. És ha akarja is, nincs itt, hogy ellentmondjon nekem. A révész bólint és elindul a lovakért. Érzem, hogy Duval engem néz; libabőrös leszek a tekintetétől. Eltelik egy pillanat, aztán fejét ingatja, mintha képtelen lenne elhinni, milyen csapdába csalták. – Eszement bolondnak fognak tartani. Vállat vonok, kitartóan az istállók felé nézek, azt kívánom, hogy az öreg révész bárcsak mielőbb vezesse elő a lovakat. – Akinek nem inge, milord… Felhorkan. – Akármi legyek, de azt nem mondhatom, hogy bolondulok önért. Mielőtt újabb riposzttal vághatnék vissza, a vén révész visszatér, száron vezetve lovainkat, és sietve útra készülődünk. Duval kritikus tekintete alatt kétbalkezeskedem, és a kelleténél hosszabb ideig tart rögzíteni poggyászomat a nyereg mögött. Amikor végre végzek, Nocturne-t a felhágókőhöz vezetem és az öreg révész segítségével nyeregbe ülök. Duval már a lován ül és vár. – Készen van? Nem is igyekszik leplezni türelmetlenségét. – Igen. Alig mondtam ki a szót, Duval megrántja a kantárt, és lova megugrik. Utánabámulva a derékövemre kötött kis bőrzacskóba nyúlok, kiveszek belőle egy csipet sót és a földre szórom. Áldozat Szent Cissoniusnak, a keresztutak és utazók védőszentjének. Csak ezután indítom útjára Nocturne-t. Duval elég hosszú ideig fogja vissza a lovát ahhoz, hogy utolérjem. – Járt már az udvarban? – kérdi. – Fennáll az esélye annak, hogy valakit felismer? – Nem. – Nem? Azt sem kérdi, hogy kik alkotják az udvartartást. Hogyan lehet olyan biztos abban, hogy ott senki nem ismeri önt? Ha bárki felismeri, az teljesen felborítja minden tervünket. Bánt, hogy ennyire ostobának tart, ezért kihívóan közlöm vele alacsony születésem tényét. – Senki nem fog felismerni engem, milord, mert én csak egy földműves lánya vagyok, aki tarlórépa-termesztéssel foglalkozik. Nyugodt lehet, hogy a nantes-i udvarban levők közül senki nem látott még engem. – Guérande – igazít ki. – Anne udvartartása Guérande-be költözött a nantes-i pestis elől. – Mindegy. Nem fognak felismerni. Szeme sarkából pillant rám. – Úgy tudtam, a Halál leánya. – Az vagyok – felelem ridegen. – De földműves lányaként nevelkedtem. Életem első tizennégy évében mindig földkosz volt a körmöm alatt. Nagyon valószínű, hogy a vérembe is beszivárgott. Megint felhorkan; nem tudnám megmondani, hogy gúny vagy hitetlenkedés van a hangjában.

– Olybá tűnik nekem, hogy mivel önt egy régi szent nemzette, külön leszármazási kategóriába tartozik, olyan osztályba, amelyhez éppúgy nem érhet fel a nemesség, ahogy a tarlórépa-termelő földművesek sem érhetnek fel a nemességhez. Most jöjjön! Éjszakára Quimperbe kell érnünk – mondta, és mert mindenáron azt akarta, hogy övé legyen az utolsó szó, rögtön megsarkantyúzta, vágtára fogta lovát. Beletelt egy kis időbe, míg utolértem. Egész nap nyeregben voltunk. A frissen aratott mezőkön szalmakoszorúk lógtak az út menti kereszteken, Dea Matrona áldását kérve a termésre. A közelben marhák legelnek, a maradék gabonaszárat esznek, még egyszer, utoljára hízásnak indulnak mielőtt levágják őket. Már megkezdődött az állatok levágása télre; a vér rezes ízét érzem a levegőben. A vidéken néhány kőkunyhó áll elszórva, lakóik makacsul megtelepedtek ott a terjedő vadon ellenében. Szinte mindegyik ajtóra kifényesített ezüstérme van szegezve; így próbálják távol tartani Mortain pillantását otthonaiktól, mert úgy hiszik, hogy Ő a saját tükörképétől mindenképpen tartózkodik. Akik annyira szegények, hogy ezt a kis védelmet sem tudják megengedni maguknak, ezüstérme helyett mogyorófa vesszőket akasztanak az ajtóra abban a reményben, hogy Ő igazi csontoknak néz ezeket, amiket begyűjteni jár. Az út kihalt, csak néhányan igyekeznek a környező falvak piacaira. Batyut visznek a fejükön vagy kordét tolnak. Félreállnak, amikor meghallják a lovak közeledését. Nemigen van, mi elvonná gondolataimat, amik így mindig Duvalra térnek vissza. Pontosan tudatában vagyok jelenlétének; kellemetlen érzés. Ott látom magam előtt. Erős, dühös, parancsoló. Akármire gondolok, akárhova nézek, ő mindig ott van. Szerető. Ez a szó suttogja át testemet; gúnyos, csábító, nevetséges. Az, hogy a szeretőjeként kell mutatkoznom, szinte túl van tűrésem határán. És az, hogy ezt a fél breton nemesség előtt kell tennem, egyenesen nevetséges. Imádkozom, hogy vágtatva érjen utol a kolostor hírnöke és kegyetlen tréfaként közölje, hogy nem én megyek, hanem Annith kapja ezt a küldetést helyettem. De csak a nehéz köd szitálását hallom az erdő levélszőnyegén, nyergeink nyikorgását és a lószerszám halk csilingelését. A délután közepén elérünk egy kis erdőbe. Olyan sűrűn nőttek egymás mellé a fák, hogy lassítani kell lovainkat; lépésben haladunk az ágak és tüskés bokrok között. A lombsátor alatt hűvös van. Megborzongok, összébb húzom magamon köpönyegemet, de nem melegít jobban. Nem úgy fázom. Közel a Halál. Csontjaimban érzem, ahogy a vén révészt is figyelmeztetik ízületei, ha vihar közeleg. – Mi az? – hasít Duval hangja a csend leplébe. Észrevette, hogy felfigyeltem valamire. Kardja markolatához kap. – Hallott valamit? – Nem. De van a közelben valami halott. Homloka ráncba szalad, megzabolázza a lovat. – Halott? Férfi vagy nő? Vállat vonok. Még sosem történt velem ilyesmi és saját tudatlanságom megrémít. – Nem tudom. Lehet egy őz is. – Hol? – Arra – mutatok az út széle felé, ahol a fák között kis tisztás nyílik. Duval bólint, majd félrehúzza lovát, int nekem, hogy vezessem. Meglep, hogy egy megérzésemnek ilyen jelentőséget tulajdonít. Előreindulok, hagyom, hogy halálérzékem vezessen. A fák itt közelebb vannak; lágy, finom ágaik dús zöld tollként integetnek. Elhaladunk egy ősi állókő mellett; felületére zuzmó és moha tapadt, megette az idő. A kövön túl még jobban érzem a Halált. A frissen ásott sírt ágak és hullott levelek rejtik, de bekötött szemmel is megtalálnám. – Martel – jelentem ki. Bizonyos vagyok abban, hogy őt temették el itt.

Lábamat mozdítom, hogy leszálljak a lóról; Duval rögtön mellettem terem, hogy segítsen. Felnyúl, megfogja a derekamat. Kis híján felszisszenek a meglepetéstől; kezét a kesztyűn és ruhám anyagán át is langymelegnek érzem; némiképp elűzi a Halál okozta hűvös borzongást. Leemel a nyeregből. Amint szilárd talajt érzek a lábam alatt, elhúzódok tőle. Csupa buzgalom vagyok, a sírt vizsgálom, mintha mi sem történt volna, mintha nem érintett volna meg úgy, ahogy férfi engem soha nem érintett még életemben. Elindulok a hant felé. – Crunard emberei biztosan ide temették Martelt. Duval jön utánam; nézi a frissen hantolt sírt, mintha azt akarná, hogy Martel titkai kipárologjanak a földből. – Azt mondják, hogy a csatatéren az ember lelke három napig lebeg a test körül. Igaz ez? – Igen – felelem. Terv kezd formálódni gondolataimban, egy ötlet, ami jóváteheti az egyik hibát, amivel vádol. – Lehetséges, hogy ön beszélni tud az ember lelkével? – kérdi súgva. Éles pillantást vetek rá. Kitalálta a gondolatomat? Meglepetten néz rám. – Tud beszélgetni a holtak lelkeivel? – kérdi, mintha a szavak az arcomra lennének írva. Bár nem tetszik, hogy így olvas bennem, nagyon szeretném kipróbálni ezt az új képességemet és megmutatni neki, hogy nem is vagyok olyan tapasztalatlan és hasznavehetetlen, amilyennek gondol. – Igen. – Tud beszélni Martel lelkével is? És bár én is éppen ezt terveztem, kérésének ellenszegülök. – Ön még a holtakat is vallatásnak vetné alá? Van benne annyi tisztesség, hogy zavarban van. – Nem akarok tiszteletlen lenni a holtakkal és önt sem kérném olyasmire, amivel valamely esküjét szegné meg. De ha meg akarjuk találni a módját, hogy hercegnőnket kijuttassuk ebből a bajból, akkor minden rendelkezésemre álló eszközt ki kell használom. A lelkeket is. Engem is. – Megpróbálom; de már több mint egy napja halott, és én frissen elhunytak lelkéhez vagyok szokva. – Köszönöm – mondja. A hála kifejezése megváltoztatja az arcát; eltűnnek az éles vonalak, fiatalabbnak tűnik, mint gondoltam. Tisztes távolságba húzódik. Letérdelek, lehajtom fejemet. Az igazság az, hogy sosem tettem még ilyet, fogalmam sincs, hogyan kell csinálni. Csak azt tudom, hogy muszáj megpróbálnom. Szeretném megérteni, mi volt az, amit előző nap Martel lelkével éreztem. Vajon pusztán az élmény élénksége volt, ahogy az apátasszony állította? Vagy lelke valóban legutolsó gondolatait és érzéseit osztotta meg velem? Tudni akarom, Mortain milyen tehetségekkel áldott meg engem. Ráadásul ha Duval valóban áruló, ahogy azt Crunard kancellár és az apátasszony sejti, Martel lelke ezt talán felfedi nekem. Behunyom szememet, mély lélegzetet veszel. Arra a leheletvékony fátyolra gondolok, ami az élőket a holtaktól elválasztja; arra, hogy milyen finom, mennyire sérülékeny. Amint ez a kép határozottan testet ölt lelki szemeim előtt, nyílást keresek rajta, szakadást, rést, ami lehetővé teszi, hogy félrelebbentsem ezt a fátylat. Ott. Egy kis sarok felkunkorodik. Gondolatban felé nyúlok, finoman félrehántom az élet és halál közti hártyát. Martel boldogtalan lelke rögtön ott van. A hidegség toronymagas hulláma csap át fölöttem. A lélek életre vágyik; rám ront. Melegségemhez dörgölődzik, ahogy a disznó dagonyázik a sárban. Örül, hogy lát, sőt elégedett. Aztán hirtelen nem az. Felismert engem. Tudja, hogy én voltam az, aki földi testéből kitépte. Dühös, nekem ront, próbál menekülni akaratom elől. De nem engedek neki. Ez nem valami ártatlan halott, aki kegyelmet és

szánalmat érdemel, hanem hazaáruló, aki nyilván megérdemelte a büntetést, amit Mortain rá mérni jónak látott. Kezdenek szétesni a lélekben megőrződött képek és gondolatok. Nincs más, csak töredékek, semmi, amit igazi emlékként tudnék értelmezni. Rákényszerítem akaratomat; azt akarom, hogy a lélek szedje össze magát, az emlékeit: – Kinek dolgoztál? Dühös gomolygás van, jeges örvény. A francia korona bíbor és sárga színeit látom, tiszta fleurde-lis egy szolgáló mellén. Sikeremtől felbuzdulva újra próbálkozom: – Kivel akartál tárgyalni? Rövid villanás, hajókat látok, aztán a kép eltűnik, ezer darabra hullik, ahogy Martel lelke elmozdul. Most ő próbálja rám erőltetni akaratát, de az erő, amit ő tud kifejteni az élőkre semmi ahhoz képest, amilyen erőm nekem van a holtak felett. Lesöpröm magamról Martel lelkének lebegő hidegségét és lesimítom a fátylat; ismét szilád akadály van közöttünk. Amikor kinyitom a szememet remegek. Annyira fázom, hogy a napsugár melegét sem érzem; aztán Duval lép mellém, könyökömnél fogva talpra segít. – Jól van? Arcán aggodalom látszik, de képtelen vagyok parancsolni testemnek; fogaim vacognak, annyit sem tudok válaszolni neki, hogy jól vagyok. Leveti gyapjúköpönyegét, vállamra teríti. Testének melege még árad a kelméből; behunyom szememet, hagyom, hogy testem beigya ezt a hőt. – Olyan sápadt az arca! Mintha halott lenne ön is. Szorosabbra vonja körülöttem a köpönyeget, megragadja a kezemet – milyen melegek az ujjai! – és kivonszol egy nagyobb napfénypászmába. Még mindig remegek. Duval a karomra simítja tenyerét, fel-le mozgatja, dörzsöli, próbálja visszaadni nekem a meleget. Annyira meglep, hogy lélegzetem is eláll; karom bizsereg, mintha sokáig zsibbadt volna, és csak most állna ki belőle a zsibbadás. Elborzadva húzódom el tőle. – Most már nem fázom – mondom. Hangom törékeny, merev, nem nézek a szemébe, félek, hogy meglátja a zavartságot tekintetemben. Teljesen természetes, hogy jól tudja játszani a gáláns lovagot. Kedvessége nekem semmit nem jelent. A lovával is kedves. Ami azt illeti, meglehet, hogy lovagiassága csak tervének része és eszköze, hogy a biztonság hamis látszatát keltse bennem, és biztonságban érezzem magamat vele. – Sosem kértem volna erre, ha tudtam volna, hogy… Szavába vágok. – Jól vagyok. Arcomat fürkészi, hogy lássa, igazat mondok-e. Igyekszem elterelni magamról figyelmét. – Semmit sem tudott mondani nekem – felelem. – Tessék? – kérdi Duval láthatóan meghökkenve. Kis híján felnevetek azon, hogy zavarom mennyire kiűzte elméjéből, mi volt a cél. – Martel nagyon keveset mondott nekem. – A kevés több, mint a semmi – jegyzi meg Duval, felidézve a helyzet eredőjét. – Folytassa! Még mindig lassú az észjárásom a lélekkel való találkozás után és igyekszem eldönteni, mennyit mondjak el neki abból, amit megtudtam. Azzal foglalom el magamat, hogy levetem köpönyegét. – Képek. Töredékek. Semmi, aminek sok értelme lenne. – Elhallgatok; minden apró részletet meg akarok tartani magamnak, hogy előnyöm legyen ezzel a férfival szemben, de a tisztelendő anya instrukciói még visszhangoznak fülemben. – Hajóflottát láttam… – Hajók! Milyenek voltak? Leírom, milyenek voltak, mire ő káromkodik és elindul vissza a kis tisztás felé. – A francia flotta. Pontosan az, amitől az apátasszony és Crunard félt. Martel kikötőt igyekezett találni a

franciáknak, hogy onnan indíthassanak ellenünk támadást. – Elég jól van ahhoz, hogy lóra üljön? – kérdi. – Ez a hír kissé sürgetőbbé teszi utazásunkat. Válaszul megfordulok és elindulok lovam felé.

Tizenkettedik fejezet Nem sokkal sötétedés után érünk Quimperbe; az út utolsó szakaszán a mezőn világító tüzek fényénél haladunk; a helyi szántóvetők Martinmas ünnepét ülik. Amint beérünk a városba, Duval egy kis fogadóba vezet, ahol a fogadós úgy sürgölődik körülöttünk, mintha Duval nagy tiszteletben álló vendég lenne. Végre ételt tesznek elénk; párolt nyulat és két kupa fűszeres bort; aztán a fogadós visszavonul a konyhába. Szó nélkül nekiesünk az ételnek. Duval nemigen szólt hozzám a Martel lelkével való találkozásom óta, de szinte hallom, ahogy elméjének kerekei forognak, mint valami malomkő; addig őrlik, amit megtudott, amíg a töredékek bele nem illenek valami sémába, amit csak ő ért. Nincs ellenemre ez a csend, mert ilyen fáradt még sosem voltam, és hátam fáj az egész napi megterhelő lovaglástól. Amikor befejeztük az étkezést, a fogadós visszatér és felvezet minket a keskeny lépcsőn szobáinkba. Az én szobám Duvalé mellett van; gyorsan végigpásztázom a falat, de nem találok ajtót a két helyiség között. Ez némiképp megnyugtató. Így is a kelleténél tovább tart, míg el tudok aludni. Érzem Duval jelenlétét a vastag fal másik oldalán; lelke lángja élén és egyenletes; nagyon más, mint a nővéreké, akikkel az elmúlt három évben töltöttem éjszakáimat. Másnap reggel még hajnal előtt útnak indulunk. Amint kiérünk a városból, vágtára fogjuk lovainkat és le sem szállunk a nyeregből délig. Úgy vélem, Duval folytatná az útját, de a lovaknak pihenni kell. Nekem is. Mindazonáltal hagyom, hogy azt higgye, a lovakat kényezteti, nem engem. Amíg a lovakkal foglalatoskodik, kinyújtóztatom lábamat és igyekszem ellazítani hátam megmerevedett izmait is. Amint a lovakat megitatta és rendbe tette, Duval a nyeregtáskájába nyúl és elővesz egy kis csomagot. Hóna alá kapja, és odajön hozzám a napfényes kis tisztásra, amit pihenőhelyül találtam magamnak. Nyugtalansággal tölt el, hogy kínosan figyelem minden mozdulatát; azt, ahogy a köpönyeget a vállára veszi, és lehúzza kopott bőrkesztyűjét. Csodálom kezét és eszembe jut, milyen érzés volt, amikor a derekamat fogta és karomat dörzsölte ezzel a kézzel. Erőt kell vennem magamon, hogy másfelé nézzek. Duvalnak fogalma sincs az én belső viaskodásomról; kicsomagolja a csomagot. Egy darab keménysajt. Kettétöri, egy darabot nekem kínál. – Egyen. Köszönetet dünnyögve elveszem a sajtot; gyűlölöm ezt a helyzetet, hogy rá kell támaszkodnom étel dolgában, ahogy egykor apámra kellett és Guillóra kellett volna számítanom. Gyerekes vágy fog el, hogy visszadobjam neki a sajtot és ne egyem meg. De már nem vagyok gyerek, és felelősséggel tartozom a kolostor, a szentem és hercegnőm iránt. Eszek egy falatot a sajtból és megesküszöm, hogy a következő fogadónál magam gondoskodom az ételemről. A tisztáson csend és nyugalom van; csak a patak csobogása hallatszik, amiből a lovak ittak. Sűrűnek, furcsának találom a csendet, de azt is, hogy könnyed beszélgetésbe bocsátkozzak vele. Azon tűnődöm, vajon ő is érzi-e, ezért lopva rápillantok és elborzadva látom, hogy engem figyel. Egyszerre kapjuk el tekintetünket, és bár én már nem nézek rá, testem minden porcikája tudatában van jelenlétének, testéből a nedves őszi levegőben áradó enyhe hőnek, a bőr és a szappan illatának, amivel

reggel megmosakodott. Gyűlölöm, hogy ennyire a tudatomban van, és lelkemben kutatok; próbálom felkutatni, hova rejthettem iránta való neheztelésemet, gyanakvásomat. – Mit akart Runniontól abban a kocsmában? – pattant ajkamról kérdésem kéretlenül, egyszerűen és egyenesen. Homloka ráncba szalad, elgondolkodóan, mintha bonyolult dilemmát mérlegelne. Amikor végre megszólal, csak azért teszi, hogy ő tegyen fel kérdést nekem. – Mit tud arról az emberről, akit ott megölt? Meglepetten pislogok. – Nem tisztem tudni bármit is azokról, akiket megölök. Egyszerűen teljesítem Mortain parancsait. – És ezt helyénvalónak találja? Nem tudni kit és miért? Igen, de a kérdés ostobának mutat engem, hogy nem tudok többet és nem akarok többet tudni. – Nem várom el öntől, hogy megértse, milyen kötelessége van azoknak és milyen engedelmességgel tartoznak azok, akik Mortaint szolgálják – mondom kimérten, szinte foghegyről. – Hogyan határozza el a kolostor, hogy kit kell megölni? – tudakozódik kitartón. Arcát nézem figyelmesen, de nem tudnám megmondani, hogy a kolostorról akar tudni vagy rólam. – Ez a kolostor dolga, milord, nem az öné. – Ha nekem kell önt az udvarban támogatni, nem akarok e téren tudatlanságban maradni, hogy nekem kelljen eltakarítani a hullákat és magyarázkodnom. Bosszúsan szegem fel államat, mert képzeletben éppen ezt a szerepet szántam neki. – Az apátasszony levelek útján fog velem értekezni és néha… néha előfordul, hogy a szent közvetlenül velem tudatja szándékát. – Hogyan? – kérdi élesen, sürgetőn. Nagyon vágyik arra, hogy megértse ezt a talányt. Vállat vonok; próbálom visszaszerezni a társalgás irányítását. – Mi köze ennek Runnionhoz? Egy hosszú percig hallgat; olyan sokáig, hogy már azt hiszem, nem akar válaszolni a kérdésemre. Aztán válaszol, de bár ne tette volna. – Önt nem aggasztja, hogy semmit nem tud arról, hogyan hozzák a döntéseiket? Mi van akkor, ha tévednek? – Tévednek? – Arcom kihevül erre a felvetésre. – Nem tudom, hogyan tudnának tévedni, milord, hiszen maga a Szent vezeti kezüket. A gondolatot is szentgyalázásnak tartom. – Nem a szentben kételkedem, demoiselle, csak az emberekben, akik a Szent akaratát tolmácsolják. Tapasztalatom szerint az ember nagyon is tévedhet. – Megint elhallgat, ezúttal azonban csak egy pillanatra, ám következő szavaira a sajt megdermed gyomromban. – Runnion a hercegnő embere volt. – Nem! Áruló volt! A saját szememmel láttam rajta a jelet! Duval hirtelen hátrakapja a fejét és rám bámul; szemében heves érdeklődés villan. – Az árulás jelét, demoiselle? Milyen az? Bármennyire is megdöbbent, amit mondott, rám tör a felismerés, milyen fortélyosan vett rá, hogy többet áruljak el neki, mint szándékoztam volna. – Ezt nem fedhetem fel önnek. – Ha jól emlékszem, az apátasszonya arról beszélt, hogy nekünk kettőnknek együtt kell működnünk. – Világi dolgokban igen, de arról nem szólt, hogy fel kéne fednem szertartásaink szentségeit – felelem és célzatosan köpönyegének ezüst tölgylevelét nézem. – Ön megosztaná velem Szent Camulos rítusainak titkait?

Tudomást sem vesz a kérdésről, mert tudja, hogy igazam van. – Az ön apátasszonya teljesen mást ért az együttműködés fogalma alatt, mint én – mormogja. – Gondolkozzon el ezen: Runnion három éve, a háború idején elárulta a herceget, de ezt nagyon megbánta. Ami azt illeti, éppen jóvá akarta tenni árulását. Ezért kezdett el nekünk dolgozni, hogy ismét visszakerüljön hazája kegyébe. Úgy érzem magamat, mintha Szent Arduinna nyila kővé változtatott volna. – Ön hazudik. – Nem hazudok. – Egyenesen a szemembe néz, és amit ott látok, az nyugtalanítóan igaznak tűnik. – Talán demoiselle az önök szentjének útjai kifürkészhetetlenebbek, mint a kolostoruk hinné. Most jöjjön; a lovak talán már eleget pihentek.

Tizenharmadik fejezet Egész délután kísért, amit Duval mondott Runnionról. Ha Runnion ártatlan volt, miért küldött el engem a kolostor, hogy megöljem? Nem tudták, hogy a hercegnőnek dolgozik? Vagy tudnak valamit, amit Duval nem tud? És ha Runnion a hercegnőnek dolgozott, miért volt rajta a jel? Miért nem vette le Mortain a foltot a lelkéről? Attól félek, hogy a válasz az én cselekedeteimben rejlik. Azzal, hogy megöltem, megfosztottam a lehetőségtől, hogy bocsánatot nyerjen? Elűzöm ezt a nyugtalanító gondolatot elmémből. Mortain tévedhetetlen. Ő egészen biztosan látta a férfi szándékait és megkímélte volna, ha úgy gondolta volna, hogy Runnion életre érdemes. Még mindig a Runnion dologgal küzdök gondolatban, amikor Duval erős kőhídon vezet át. A város kicsi és zsúfolt, de Duval mintha tudná, hova megy, és a macskaköves utcákon át addig megyünk, míg egy fogadóhoz nem érünk. Leszállunk a nyeregből, lovász vezeti el állatainkat. Duval utasításokat ad neki, hogyan gondozza az állatokat, aztán karját nyújtja nekem. Belékarolok és arra gondolok, vajon ki volt az a bolond, aki kitalálta, hogy a nők férfikar segítsége nélkül nem is járhatnak. Odabent a fogadós siet köszöntésünkre, és Duval közli vele, mire van szükségünk éjszakára. A fogadós felviteti holminkat a szobáinkba, aztán a fogadó nagytermébe vezet, ahol a vacsorát szolgálják fel. Hatalmas terem, nagyobb, mint a kolostor refektóriuma. Hiába széles és hosszú azonban a helyiség, az alacsony falak és a sötét gerendák miatt kicsinek és szűkösnek látszik. A kandallóban tűz lobog, a helyiségben füstszag, újbor és sülő hús illata árad. Sarokasztalt választunk, a lehető legtávolabb a többi vendégtől. Előresietek, hogy azt a helyet foglalhassam el, ahonnan a legjobban ráláthatok az ajtóra. Duval ajkán csodálkozó mosoly rezzen. Szolgálólány tesz elénk egy kancsó bort és két poharat, aztán elmegy. Annyi időt sem hagyok Duvalnak, hogy szomját csillapítsa, máris nekiszegezem a kérdést. – Ha Runnion a hercegnőnek dolgozott, mit keresett abban a kocsmában. Tudom, hogy a kolostor nem követhet el ilyen hibát. Nyilván valami más elem is játszik itt és a fejembe vettem, hogy kiderítem, mi az. Duval ajkához emeli a poharat, nagyot kortyol, mielőtt válaszol. – Nekem hozott üzenetet arról, hogy Anglia hajlandó-e segíteni harcunkat a franciák ellen. Olyan érzés tört rám, mintha Annith éppen gyomron rúgott volna. Legszívesebben hazugsággal vádolnám megint, de tekintete rezzenéstelen, és nem látom rajta a csalás jelét, amire megtanítottak figyelni. Ráadásul a magyarázat logikus. A hercegnőt Anglia koronahercegének ígérték feleségül, mielőtt a herceg eltűnt a toronyból.

– Ebben az esetben nem tudom elhinni, hogy az apátasszonynak tudomása lett volna arról, hogy Runnion az ön embere. Duval vállat von. – Szeretném hinni, hogy nem tudott Runnion igazi küldetéséről. A másik lehetőség nagyon aggályos. – Gyanúja minden alapot nélkülöz – csattanok fel. Poharamat emelem, félig kiiszom, mintha a bor ki tudná mosni a gyanakvás rossz ízét a számból. Ahogy leteszem a poharat, Duval áthajol hozzám az asztalon. – Minekutána én jóhiszeműséget mutattam és választ adtam az ön kérdésre, szeretnék én is választ kapni az enyémre. Szeretnék többet tudni ezekről a jelekről és arról, hogy miképpen hatnak. – Sajnálom, de nem oszthatok meg önnel ilyen dolgokat. Hátradől; szeme olyan hidegen, sötéten villan, mint a téli éjszaka. – Ez felettébb sajnálatos, demoiselle. Mert amíg nincs pontos tudomásom arról, hogy miként hozza a kolostor a döntéseit, azokra és önre is gyanakvással kell tekintenem. Fanyar álmosollyal nézek rá. – Úgy tűnik, mindkettőnket köt a kötelesség. Ebben a pillanatban megérkezik a szolgálólány, így a patthelyzet megoldódik. Friss, ropogós héjú kenyeret tesz elénk, roston sült kappant, két tál ragut, párolt tarlórépát és hagymát és egy cikkely sajtot. Az egész napi hosszú lovaglástól kiéhezetten falni kezdünk. Amikor kínzó éhségem már csillapodott, megkockáztatok egy újabb kérdést. – Na és Martel? Azt akarja mondani, hogy ő is önnek dolgozott? – Lehetséges, hogy ön további információt kér tőlem, demoiselle? Azok után, hogy viszonzásul a legkisebb morzsányit is megtagadta tőlem? Így kimondva valóban egyenlőtlennek és tisztességtelennek tűnik. Halkabban, szelídebben válaszolok, mintha magam is bánnám, de természetesen semmi sajnálat nincs bennem ez ügyben. – Megosztom önnel, amit tudok, de nem fedhetem fel rendünk titkait. Elfordítja a fejét, állán egy kis izom megfeszül. Hosszú pillanatig hallgat, aztán visszafordul hozzám. – Hát jó. Elmondom önnek Martel történetét, de csak abból a célból, hogy megmutassam, miért kell türtőztetnie magát a cselekvésben, míg nem tud minden tényt. Nem, Martel nem nekünk dolgozott. De hiszem, hogy sikerült volna rávennem, hogy elárulja, ki az udvarnál a francia régens embere. Boromba kortyolok, hogy zavarom ne látsszon. – Furdalja már egy kicsit a lelkiismeret? – kérdi Duval. – Nem – hazudom. Az ajtó mellett árnyék tűnik fel, elvonja figyelmemet Duvalról. Belép a terembe egy férfi, akihez hasonlatosan magas embert még életemben nem láttam. Fél fejjel magasabb Duvalnál; az út porától szennyes, nagyon fáradt és úgy néz ki, mint valami meséből kilépett emberevő óriás. Arcbőrét durva himlőhelyek csúfítják; orra dagadt dudor, legalább kétszer volt eltörve már. Haja borosta, szeme örök hunyorgásba leffedt. A férfi acélos pillantással néz végig a termen, és tekintete Duvalon állapodik meg. Szeme összeszűkült, elindul felénk. Testemben minden izom megfeszül, kezem a derékövemen lógó tőr markolatára csusszan. Duval észleli a mozdulatot. Szeme meglepetten tágra nyílik, válla fölött hátrapillant. Egy szempillantás alatt talpra ugrik, az idegen felé indul teljes sebességgel. Olyan erővel ütköznek egymásnak, mintha két fatörzs csattanna össze. Beletelik egy pillanat, míg rájövök, hogy vidám üdvözlést látok, nem akarják földbe döngölni egymást. Megkönnyebbülten sóhajtok, elengedem

a tőrt. Amikor végeznek egymás hátának lapogatásával, látom, hogy istállófiúk és inasok egy csoportja bámészkodik az ajtónál, az idegenre mutogatva. Duval feléjük biccent, és a hatalmas ember szívélyesen szabadkozik, aztán megfordul és üdvözli őket. A fiúk mosolyognak és izgatottan beszélgetnek a látványról, míg a fogadós vissza nem hessegeti őket a dolgukra. Duval ekkor az asztalunkhoz vezeti az idegent. A férfi közelebbről nézve sem tűnik szebbnek. Sebhelyes arcához képest meglepő látvány kék szeme, amiről a farkasok jutnak eszembe. Ami azt illeti, ilyen csúnya embert még sosem láttam. – Ismae – szól Duval. – Az úr Sir Benebic of Waroch, más néven Rémlovag. Rémlovag, a hölgy Rienne kisasszony. Szemem tágra nyílik a meglepetéstől, mert még a kolostorban is hallottunk történeteket a Warochi Rémlovagról; arról, hogy milyen vitézül és vadul harcol a csatában, mennyire semmibe veszi saját életét, ami másokat arra késztet, hogy bolondnak tartsák. – Üdvözlöm, uram. A Warochi Rémlovag a kezemért nyúl, finoman felemeli és udvariasan meghajol előttem. Kiváló modora meglep, mert nincs összhangban az arcával. Hangja mély, morajló, mint a távoli mennydörgés. – Örvendek, hogy megismerhetem, hölgyem. – Nem vagyok nemesi származású – hebegem zavartan. – Minden kisasszony, akit Rémlovag megismer, lady, amennyiben ő így tartja helyesnek – magyarázza Duval. Rémlovag felegyenesedik és elengedi a kezemet. – Csak azok, akik nem szaladnak el előlem rémületükben – mondja széles mosollyal. Férfiasan csábítónak akar tűnni, de nekem olybá tűnik, mintha a foga fehérjét mutatná ki, mielőtt támad. Tetszik, hogy nem mentegetőzik megjelenése miatt, hogy a furcsálló pillantások leperegnek róla, mint az eső. Ezt a hozzáállást nagyon csodálom és rögtön megszeretem. Természetesen az is sokat nyom a latba, hogy hány franciát ölt meg. A bolond háború során az ő bátorsága keltette fel a parasztság képzeletét, ébresztette fel hazafiságukat és arra késztette őket, hogy ragadjanak fegyvert, bármit, ami a kezük ügyébe kerül – vasvillát, taglót, csákányt, kaszát – és űzzék ki a franciákat az országból. Rémlovag mozgósító példája és a parasztok segítsége nélkül a franciák még mindig itt lennének. – Üljön csak le – szól Duval, azzal lenyomja Rémlovagot a padra és melléje ül. – Nem vártam vissza ilyen hamar. Arra sem számítottam, hogy itt találom. A két férfi egymásra néz, kimondatlan üzenetet váltanak. – Jól haladtunk – feleli Rémlovag, azzal int a fogadósnak, hogy hozzon még egy poharat. A fogadós pedig repes az örömtől, hogy fogadójában kiszolgálhatja az élő legendát. – Mi? Vagyis de Lornay is önnel van? – kérdi Duval. – Aha. Feldobtunk egy pénzt, ő vesztett; most a lovakat intézi. – Ő de Lornay? – kérdezem, és bámulom a férfit, aki éppen belépett a helyiségbe. Ő is magas, de inkább Duval magasságához van közel, mint Rémlovag toronymagas termetéhez, és ő is az út porától piszkos bőr lovaglónadrágot visel, de a hasonlóság ezzel véget is ér. Hozzá hasonló szép embert még nem láttam soha; vonásai szépek, kecsesek; olyan, mintha az égből alábukott arkangyal lenne. Mire az asztalunkhoz ér, valóságos szolgálóhad követi, lesik szavát, mivel szolgálhatnak neki. Undorral fordítom el tekintetemet a jelenettől, és iszom egy korty bort. Duval feláll, hogy üdvözölje és érzem, hogy Rémlovag az arcomat nézi. – Önt nem igézte meg de Lornay szépsége, demoiselle? – kérdi. Orrom ráncot vet.

– Általában nem igéznek meg a szép férfiak, uram. Szélesen elvigyorodik, poharát emeli rám. – Tudtam, hogy jól kijövünk egymással – mondja és kiissza borát. Szavai melegséggel töltenek el, követem példáját. Amikor Duval bemutat engem de Lornay-nak, ő nem akar kezet csókolni nekem és hölgynek sem nevez. Ami azt illeti, tudomást sem vesz rólam. Rémlovag ismét közelebb hajol hozzám. – Ne is törődjön enne az szerelemlovagnak a modorával. Hirtelen de Lornay felé pillantok, hogy lássam, miként fogadja ezt a sértést; mert súlyos sértésnek tűnik egy igazi lovagot szoknyabolondnak nevezni. Ám de Lornay csak bosszúsan néz Rémlovagra és leül. A fogadós újabb korsó bort és poharakat tesz elénk azt asztalra, aztán elhessegeti a nagy szemekkel bámuló szolgálólányokat is, így biztosítva, hogy nyugodtan folytathassuk a vacsorát. De Lornay a korsóért nyúl. – Megtalálta önt Runnion? Duval ellenszenvvel pillant rám. – Nem. Sajnálatos baleset érte, mielőtt beszélhettem volna vele. De Lornay keze bortöltés közben megáll a levegőben. – Valóban? Duval bólint, én a vacsorámmal foglalatoskodom, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy úgy nézzek ki, mint aki képtelen sajnálatos baleseteket okozni. Felidézem és azzal erősítem magamat, hogy semmi rosszat nem tettem, csak hagytam, hogy Mortain vezesse a kezemet. – Mi történt vele? – kérdi de Lornay. Duval félresöpri a kérdést. – Engem jobban érdekel, miért vannak itt. Azt hittem, amint visszatértek, Brest városában van dolguk. De Lornay és Rémlovag pillantást váltanak. – A báró nem volt ott. Éppen Guérande-be tart, a rendi gyűlésre. Ahogy mi is. – Tessék?! – kérdi Duval. Először látom zavartnak. Rémlovag elkomorult. – Ön azt akarta, hogy ne vegyünk részt rajta? Azt hittük, szüksége van a támogatásunkra. – Nem volt tudomásom arról, hogy összehívták a rendi gyűlést! A hercegnőnek nem volt szándékában összehívni a bárókat, amíg nem talál olyan határozott megoldást a krízisre, amit előadhat nekik. Biztosak abban, hogy összehívták a rendi gyűlést? – Igen. Az üzenet épen akkor ért Brest városába, amikor a hajónk partot ért. Rajta volt a Hercegi Államtanács pecsétje. Duval nagy korty bort iszik, mintha szíverősítőre lenne szüksége. – Ez azt jelenti, hogy valaki a tanácsban figyelmen kívül hagyta a hercegnő határozott kérését és önhatalmúlag összehívta a gyűlést. Az asztaltársaság elhallgat ennek komor következményeitől. – Az nem lehet, hogy a hercegnő meggondolta magát? – teszem fel a kérdést önkéntelenül. Duval úgy pillant rám, mintha el is felejtette volna, hogy ott vagyok. – Nem – feleli halkan. De Lornay felém fordul, alaposan megnéz. – Ön is éppen jókor kezd szerelmi viszonyt – szól Duvalnak. – Demoiselle Rienne az unokahúgom – mondja. – És mint ilyen, elvárom, hogy ön megadjon neki minden tiszteletet. Hangjában félreérthetetlen figyelmeztetés van, és valami hálafélét érzek.

De Lornay döbbenten néz, sötét szemöldöke hitetlenkedve rebben. – Unokahúg? – Igen, unokahúg – mordul Duval. – Bemutatom az udvarnál. De Lornay füttyent. – Mi célból? Azon kívül, hogy az egész udvar pletykálni és spekulálni fog? Duval vigyorog, fehér foga villan. – Az nem elég ok? Mindazonáltal ez a hír mindent megváltoztat. Nyugovóra kell térnünk, hogy hajnalban indulhassunk. Feláll, lenéz rám. Beletelik egy pillanatba, míg felfogom, hogy a vacsorának vége, távoznom kell. Karját nyújtja, hátha nem értettem meg, mit akar ezzel mondani. Ferde szemmel nézek rá. Tényleg azt hiszi, hogy nem tudom, mit tervez? Hogy nyugodtan fogok ücsörögni a szobámban, míg ő királyságokról és árulókról beszél ezekkel a barátaival? Nos, ha olyan ostoba, hadd higgye, hogy szót fogadok neki. Bájosan mosolygok rá. – Természetesen, milord. Felállok, elbúcsúzom a többiektől. Ahogy Duval kikísér a teremből, arcomra kellemes, békés kifejezést varázsolok. Ajtóm előtt, udvariasan jó éjszakát kíván és távozik. Becsukom az ajtót, nekidőlök, hallgatózom. Amikor biztos vagyok abban, hogy elment, kinyitom az ajtót, kilesek a folyosóra. Sehol senki. Csendben, mint az árnyék kiosonok szobámból, sietek, a cselédlépcsőt akarom megtalálni.

Tizennegyedik fejezet Lemegyek a keskeny lépcsőn, át egy kis, szűk előszobán, majd vastag ajtóhoz érkezem. Kétségtelenül a konyha. Későre jár, és ha a szent velem van, a személyzet nagy része már nyugovóra tért. Benyitok, nyelvem hegyén kész kifogással. De csak két fiú van odabent; majdnem olyan nagy lábasokat mosogatnak, mint ők maguk. Rájuk kacsintok, majd ujjamat ajkamhoz érintve csendre intem őket és két réz garast ajánlok nekik. A váratlan ajándéktól felcsillan a szemük. Kivörösödött, cserzett ujjaikkal átveszik tőlem a pénzt és bólintanak; elfogadták az ajánlatot. Hűségüket így megvásárolván ahhoz az ajtóhoz megyek, amely Duval titkaihoz vezet. Egy másik rövid folyosóra jutok; a konyha és az ebédlő között húzódik. Tökéletes. Óvatosan belépek erre a folyosóra, elrejtőzöm az árnyékban, egy tenyérnyire vagyok az ebédlőtől. Duval éppen ekkor tér vissza a helyére. Rémlovag felnéz és furcsa grimaszt vág. – Kapd el annak a nőszemélynek a tekintetét és rendelj még bort. Az én szép arcomtól túlságosan el van ragadtatva, a jelenlévő Lord Dandy pedig nem hajlandó ezt megtenni. – Valószínűleg azért, mert ha ő rendelne bort, az a nőszemély követné a hálószobájába – mormogja Duval. A csípős megjegyzést figyelmen kívül hagyva de Lornay áthajol az asztalon. – Te tényleg kérkedni akarsz ezzel a lánnyal az egész udvar előtt? A származásod túlságosan jól ismert ahhoz, hogy ez a megtévesztés sikeres lehessen. Duval felhorkan. – Remélem, hogyha azt mondom, unokahúg, szeretőt értenek alatta. – Így is lenne, ha nem éppen rólad lenne szó – csattan fel de Lornay. – Olyan kevés nőt vittél az ágyadba, hogy ennyi erővel szerzetesnek is állhatnál.

Rémlovag oldalra hajtja a fejét. – Mi folyik itt? A te szeretőd a politika, nem valami vidéki lány, akármilyen bájos is legyen. A sötétben elpirulok. Még jó, hogy nem látja senki. – És éppen ez a bökkenő – mondja Duval. – Senki sem fogja elhinni, bármennyire is magyaráztam ezt Szent Mortain kolostora apátasszonyának. Kezem, lábam megmerevedik a döbbenettől, ahogy a két másik férfinak felfedi valódi kilétemet. Úgy tűnik, nagyobb becsben tartja őket, mint gondoltam. Vagy az én biztonságomat tartja kevesebbre. Rémlovag tátott szájjal bámul, aztán megszólal. – Az a lány Szent Mortain kolostorából való? Duval a boros poharába fintorog. – A Halál egyik szolgálóleánya, barátom. Rémlovag füttyent. – Rád állították? – Ő azt mondja, hogy nem, és az apátasszonya is azt mondja, de az a lány annyira megbízható, mint egy francia ügynök, ezért nekem kételyeim vannak. Lehet, hogy mégsem olyan ostoba, mint amilyennek gondoltam. Duval újratölti poharát és elmeséli, hogyan sétált bele a tisztelendő anya csapdájába. Amikor a végére ér, Rémlovag nagy, csúf fejét hátravetve teli torokból nevet, ezzel még jobban megijeszti a szolgálólányt. Duval morózusan néz pohara fenekére. – Ez egyáltalán nem mulatságos. – Ó, dehogynem! – szól de Lornay. – Több ármányt szőttél, mint ahány szeretője egy lotyónak lenni szokott, és most besétáltál valaki csapdájába. Duval türelmesen vár, hogy barátja vidámsága elmúljon. Ami azt illeti, jobban bírja, mint én. Én már mindkettőt pofon csaptam volna. – Ha befejeztétek… – szólal meg. – Bocsáss meg – mormogja Rémlovag, szemét hatalmas kezével törölve. – Mit fogsz tenni? – Olyan meggyőzően hazudok, amennyire csak tőlem telik és imádkozom, hogy ne öljön meg fontos személyt. Ez a komorság ismét nevetést vált ki Rémlovagból, mígnem Duval kénytelen megmozdulni és jól belerúgni, hogy hallgasson végre el. – Megijeszted a többi vendéget – mormogja. – Most mondd, milyen hírt hoztál nekem Angliából, ha már Runniontól nem tudhattam meg. – Runnion tényleg nem jutott el hozzád? Mi történt vele? – kérdi de Lornay. Duval a mennyezet, egyben az én szobám felé biccent. Rémlovag szeme elkerekedik. – Ő történt Runnionnal? Azt hittem, a kolostor Bretagne-t szolgálja! – Igen, legalábbis így hiszem. De megszakadt a hírláncunk, ezért tették a nyakamba ezt a zöldfülű novíciát. De Lornay előrehajol, arcán élénk kíváncsiság látszik. – Ágyba vitted már? Rémlovag arcán elragadtatottság terül szét. – Azt mondják, a Halál szolgálóleányával lefeküdni a lehető legkellemesebb vég. – Valóban? – kérdi Duval; egy pillanatra meglepettnek tűnik. Ami semmi ahhoz képest, hogy mit érzek én e kijelentéstől. A kolostorban ezt valahogy senki sem tartotta fontosnak megemlíteni nekem. De Lornay a fejét ingatja erre. – Ez csak pletyka – mondja nagyon magabiztosan.

A másik két férfi merőn néz rá. De Lornay vállat von. – Nem tudtam, hogy a kolostorból való; csak másnap reggel derült ki, amikor a korrupt parancsnokot holtan találták. Bár ez egyáltalán nem szép tőlem, önkéntelenül arra gondolok, kivel fekhetett le. Sybellával? Vagy valamelyik idősebb beavatottal? – Elég – mondja Duval, kezét felemelve. – Milyen hírt hoztatok az angol királytól? Rémlovag arca elkomorul. – Nem akart velünk személyesen beszélni. – Legalábbis a kancellárja ezt mondta – egészíti ki de Lornay. – Nem tudhattuk biztosan, mi a valós helyzet. – Akárhogy is, a hivatalos csatornák bezárultak előttünk. – És a nem hivatalos csatornák? – Ó, azokon sok mindent megtudtunk, többnyire ellentmondásos dolgokat. Hosszú csend következik, aztán Rémlovag szólal meg. – Az angol király fontolgatja a francia régens ajánlatát. Franciaország évjáradékot fizet neki, ha nem áll az útjába és hagyja, hogy a franciák megszállják Bretagne-t. Duval az öklével az asztalra csap, olyan erővel, hogy mindenki megrezzen. – Mindazok után, hogy annyi támogatást kapott tőlünk a koronáért folytatott harcában? Rémlovag bólint. – Még az után is. – De vannak jó hírek is – szól de Lornay. – Nagyon jó hírnek kell lennie, hogy ellensúlyozza ezt – szól Duval. – Hát, először is a francia régens vonakodik megfizetni az évi ötvenezer koronát, amit az angol király kér. De ennél is fontosabb, hogy az angol király tudatta: nem foglalkozik a tárgyalásokkal és segítséget nyújt nekünk, ha átadjuk nekik azt a négy breton várost, amit a franciák még mindig uralmuk alatt tartanak. Duval felemeli borospoharát és gondosan nézegeti. – Úgy tűnik, mindenkinek van ára. – Kis ideig hallgat, aztán fejét ingatja. – Attól félek, a királyságok és hercegségek kora hamarosan véget ér. Franciaország úgy eszi magát végig Európán, ahogy koldus a lakomán. – Hátradől székében és elgondolkodva nézi társait. – A francia régens mindent megtesz annak érdekében, hogy túljárjon az eszünkön és megakadályozza, hogy szövetségeseinkkel egyesüljünk. A kérdés csak az, hogy egyszerűen óvatos vagy kitalálja lépéseinket? Esetleg konkrétan ismeri a terveinket? Rémlovag és de Lornay egymásra néznek. – Úgy tudtam, a Hercegi Államtanácson kívül csak mi ismerjük a terveinket. – Pontosan – ismeri el Duval –; és éppen ettől olyan égető kérdés. Ha valaki kiszivárogtatja a terveinket a franciáknak, az csakis Anne legközelebbi tanácsadóinak köréhez tartozhat. És most rá kell jönnünk, hogy ez az áruló ugyanaz a személy-e, aki a rendi gyűlést összehívta, vagy van egy második áruló, akivel számolnunk kell. Mind a hárman ezt a komor kérdést emésztik, aztán Duval poharát emeli, kiissza borát és grimaszt vág, mert elfeledkezett az alján összegyűlt üledékről. – Azt hiszem, ideje ágyba menni. Holnap korán indulunk. Felállnak, nagy zörgéssel elhagyják a termet, én pedig megfordulok és elindulok vissza a szobámba. Reméltem, hogy megtudok Duvalról valami inkrimináló dolgot, de ennek ellenkezője bizonyosodott be. Ugyanazt a történetet mondja akkor is, amikor nem vagyok jelen. Akkor miért nem hajlandó erről előttem beszélni? Hacsak azért nem, mert nem igazán bízik a

kolostorban. Kis híján dühös sóhaj hagyja el ajkamat, de képes vagyok türtőztetni magam. Minden sokkal könnyebb lenne, ha be tudnám bizonyítani, hogy áruló, és annyi. De akárhogy is forgatom ki minden egyes szavát és gesztusát, keresem az árulás rejtett utalásait, nem találok semmi ilyesmit. Másnap korán kelünk, hajnalban már úton vagyunk. Duval előreküldte Rémlovagot és de Lornayt. Tudom, arra hivatkozik, hogy mi lassabban haladunk, de ez nem valós ok. Azon tudnék változtatni. Nem sokkal korábban nagy esők voltak; a vidék nedves, sáros, ami tovább lassítja haladásunkat. Alkonyodik és nyilvánvalóvá válik, hogy Duval minden erőfeszítése ellenére nem érünk Guérande-ba éjszakára. Beletörődőn letér a főútról, és elindulunk La Roche Bernard felé. La Roche Bernard sziklameredélyen áll, a Vilaine folyó fölött. Legnagyobb nevezetessége az új kastély, amit a Geffoy család építtetett, miután előző kastélyukat földig rombolta az első örökösödési háború. A kastélyban egy nagy terembe vezetnek minket, ahol finom mívű, színes szőnyegek vannak, és lobogó tűz ég. Homokszőke hajú és szakállú kerekded férfi hajol közel elegáns nőhöz, mintha csüggne minden szaván. Amikor a komornyik bejelent minket, a nő elhúzódik, borongósan elgondolkodva a kandallót nézi, míg a férfi – feltételezem, hogy a báró – feláll és üdvözlésünkre siet. – Duval! Micsoda kellemes meglepetés! – szól Geffoy báró, de arca meghazudtolja szavait. Ami azt illeti, nyugtalanság látszik rajta, amiből arra következtetek, hogy nem éppen Duvalt szeretné ebben a pillanatban látni. – Sokféle látogató tisztel meg minket az udvarból. Néhány napig nálunk vendégeskedik Madame Hivern. Duval felkapja a fejét, rideg szürke szeme a kandalló mellett melegedő szép hölgyre szegeződik. A báró halkabbra veszi hangját. – Mint jól tudják, nagyon gyötrelmes ezekben a napokban az udvarban tartózkodnia. – Legalábbis ezt állítja – mordul Duval. Hangjában dühös, keserű tónus reccsen, amit még nem hallottam tőle. Ismét a kandalló felé pillantok, Madame Hivern fejét lehajtva ül, a jámbor elmélkedés szobra; én is ezt a pózt veszem fel, amikor a kolostorban attól félek, hogy rajtakaptak, amikor Annithszel vagy Sybellával sugdolózok. – Báró úr, szeretném bemutatni unokahúgomat, Rienne kisasszonyt. Geffoy az „unokahúg” szó hallatán sokat sejtőn mosolyog. – Örvendek, hogy megismerhetem – feleli. Szeme ellenszenvesen villan. – Kérem, helyezze magát kényelembe, érezze magát otthon az otthonomban, kedvesem. Velünk vacsorázik, Duval? Vagy túl fáradt az utazástól? Duval tekintete még Madame Hivernre szegeződik, amikor válaszol. – Csatlakoznánk önökhöz; kíváncsi vagyok, mi hír az udvarban. A hölgy nyilván érzi, hogy Duval őt nézi. Miért nem pillant fel? Mintha meghallaná gondolataimat, ebben a pillanatban felemeli a fejét. Bár bájos arckifejezése nem változik, érezhető, hogy ellenségesen viseltetik Duval iránt. – Remek! Felkísértetem önöket a szobáikba, hogy felfrissülhessenek – mondja a báró, aztán Duvalhoz közel hajolva hozzáteszi: – Gondoskodom róla, hogy az unokahúgával szomszédos szobákba kerüljenek, mais oui. Visszataszító kacsintása láttán viszket a tenyerem, hogy tőrömhöz kapjak. Duval talán ezt érzi meg, mert rögtön karon fog és a lépcső felé vezet. A szobám nagy és szépen berendezett. Vágyódó pillantást vetek a hatalmas baldachinos ágyra, amit még órákig nem élvezhetek. Bánatosan sóhajtok fel, aztán nekifogok, hogy előkészüljek az estére. Vetkőzés közben eszembe jut, mennyire feszélyezve érezte magát a báró Duval láttán, milyen ellenséges volt Madame Hivern, és Duval alig tudott uralkodni az érzésein. Lehet, hogy ezen az estén valami fontosat tudok meg.

Ha más nem, az jelenthet szórakozást vacsora közben, hogy megtudom a titkot, mi van Duval és Madame Hivern között. Önkéntelenül arra gondolok, vajon mi köze a hölgyhöz annak, hogy Duval a nagy ebédlőben akar vacsorázni. Messziről is láttam, hogy a hölgy nagyon szép; bőre tejfehér, haja megannyi aranyszál, öltözéke kitűnő ízlésre vall. Az elegáns Madame Hivern láttán élénken eszembe jut minden női fortély- és udvari etikett óra, amit elmulasztottam. A falon lógó kicsi, ovális alakú, csiszolt ezüsttükörben megnézem magam. Nem is lehetnénk különbözőbbek. Ő olyan, mint a gondosan cizellált kincs. Én azonban sötét és komoly vagyok; enyhe komorság vonja össze szemöldökömet. Gondolatban szinte hallom a gúnyos nevetést, amikor a báró és felesége rájönnek, milyen csalás és megtévesztés vagyok. Nem hagyom, hogy ez történjen. Erőt veszek magamon, vonásaim kisimulnak, amitől némiképp javul kinézetem, de közel sem eléggé. A lenvásznat meleg vízbe mártom – rózsaszirmokkal illatosították, igazi luxus –, kihasználom a lehetőséget, hogy megmossam arcomat, karomat, és amit érek. Csak egy olyan ruhám van útipoggyászomban, amely megfelel erre az estére, ezért vonakodva, de felöltöm. Nem kedveltem meg jobban azóta, hogy legutóbb rajtam volt. És bár nincs szép fejékem, amilyet Madame Hivern visel, nálam van a gyöngyös hajháló. Elmosolyodom; ez arra emlékeztet, hogy sötét tehetségem van, amivel Madame Hivern biztosan nem rendelkezik. Éppen az utolsó makacs tincseket rendezem helyükre, amikor kopognak ajtómon. Kinyitom. Duval áll ott, készen arra, hogy a vacsorához kísérjen. Alaposan végignéz, értékeli jelentősen megváltozott megjelenésemet, ahogy én is őt. A lovaglóruha után elegáns fekete kabátot vett fel, nyakánál friss fehér lenvászon ing látszik. Alaposan végigmér, és tekintete melegségétől kissé zavarban vagyok. – Nem gondolom, hogy az unokahúgomat hagynám nyilvánosan ilyen öltözékben megjelenni – jelenti ki. – Az unokahúgának jelenleg nincs más választása, milord. Beletörődés fut át az arcán. – Tehát a sors akarta így – mondja és karját nyújtja. – Menjünk, csatlakottunk a társasághoz. Egy pillanatig tétovázom, aztán óvatosan belékarolok. Bosszant, hogy ilyen udvariassági procedúrákat kell kiállnom, ezért keresem a módját, hogy kínozzam. – Úgy tűnt nekem, milord, hogy Madame Hivern nem repesett az örömtől az ön láttán – mutatok rá. – És ha már itt tatunk, a báró sem. Felhorkan; a meglehetősen parlagi hang váratlanul ér. – Madame Hivern és én sok mindenben nem értünk egyet. A báró kelletlensége némiképp új – mondja, és lenéz rám; szemében mintha enyhe vidámság lenne. – Ugye tudja, kicsoda a hölgy? Átkozom tudatlanságomat. Ez még rosszabb, mint az, hogy Duval gondjaira bíztak. – Nem – felelem kurtán. – Nem tudom. Duval kurtán felnevet. – Kedves orgyilkos kisasszony, a hölgy, a néhai herceg szeretője. Meglepetésemben alig kapok levegőt. – A francia szajha? Éles pillantást vet rám. – Miért nevezi így? Vállat vonok, igyekszem előrepillantani, a terembe; léha kíváncsiság tölt el most, hogy tudom, kicsoda. – A nővérek a kolostorban így nevezték – közlöm. Hosszú, súlyos csend következik. Csak egy pillanatig tart. Amikor visszanézek rá, azt látom, hogy tekintete teljesen megváltozott; a vidámság eltűnt belőle. – Igen – feleli. – És csak hogy tisztán lásson, én a francia szajha fia vagyok.

Úgy érzem magamat, mintha hatalmas luk nyílt volna talpam alatt, és Duval szavai óriási harangként konganának fejem felett. Duval a herceg egyik fattya. A hercegnő féltestvére.

Tizenötödik fejezet Duval enyhén megrántja karomat és a nagyterembe húz. Odabent ragyogó fény fogad. Lobog a tűz, súlyos ezüst gyertyatartókban sok gyertya ég, de alig érzékelem mindezt, mert gondolatban Eonette nővér falikárpitjait pásztázom. A francia szajha fel van tüntetve ezeken, ahogy a néhai hercegtől való öt gyermeke is, de csak a keresztnevükkel, és a Gavriel név elég gyakori. Vajon az apátasszony tudta, hogy ezt én nem tudom? Vajon ez is a próbatétel része? Vagy pusztán azon a téves feltételezésen alapul, hogy tudom, a Duval nevet viselik a herceg fattyai? Mintha nagy távolságból hallanám Geffoy báró hangját. – Ó, hát itt vannak! – Nagy erőfeszítéssel próbálok összpontosítani a bemutatásokra. – Duval vikomt, Demoiselle Rienne, a hölgy a hitvesem, Katerine. A ház asszonya szerény, szolid nő; tekintete éles, okos; rögtön megkedvelem. – Hitvesem fivére, Anthoine de Loris és a tiszttartóm, Guy de Picart. És Duval, ön természetesen jól ismeri az elbűvölő Madame Hivernt. Duval és Madame Hivern tekintete olyan élesen akad össze, mintha párbaj nyitó vágása lenne, de nem ez lep meg. Lélegzetem is eláll, amikor Duval arcán a fájdalom röpke villanását látom. Olyan rövid ideig jelenik meg, hogy azon tűnődöm, vajon nem csak képzeltem-e. Amikor Madame Hivern a kezét csókra nyújtja Duvalnak, állítólagos unokafivérem harci páncélzatként ölti fel udvari modorát és Madame Hivern kezére hajol. – Az ön jelenlététől, mint mindig, most is eláll a szavam, madame. – Bárcsak valóban így lenne – jegyzi meg a hölgy halkan. Geffoy báró úr feszélyezetten mocorog, hitvesének szemöldöke megrebben a meglepetéstől. Duval szeme összeszűkül. – Örülök, hogy megfogadta a tanácsomat, és visszavonult az udvarból, madame. Madame Hivern mosolya pengeéles. – Ó, nem vonultam vissza. Csak egy kis vakációt vettem ki, hogy meglátogassam kedves barátaimat és társaságukból nyerjek vigaszt – mondja, és finom lenvászon zsebkendőkével érinti szemét. – Ó, pardon – szól Duval csontszáraz hangon. – Nem volt szándékomban emlékeztetni önt veszteségére. Madame Hivern legyint, és nem tudnám megmondani, vajon egyszerűen nem érzi az iróniát Duval szavaiban vagy érzi, de inkább egyszerűen úgy tesz, hogy nem vesz róla tudomást. – Ez a veszteség feledhetetlen. Minden pillanatomban velem van. Nagyon boldog vagyok, hogy Geffoy báró úr és hitvese felajánlották vendégszeretetüket, így nem kell azok közelében lennem, akik fájdalmasan emlékeztetnének az én szeretett Francisem hiányára. Hangja kissé elcsuklik, mintha menten sírva fakadna, és olyan érzésem támad, mintha szerepet játszanának, álarcot viselve. Mintha el akarná terelni a figyelmet Madame Hivern bánatáról, Lady Geffoy az asztalhoz vezet minket, és én kihasználom az alkalmat, hogy rendezzem gondolataimat. Azzal, hogy Duval felfedte származását, a kép sok kis eleme helyére kerül. Az apátasszony és Crunard kancellár hitetlenkedése, hogy Duval az unokahúgaként próbál feltüntetni engem; Rémlovag és de Lornay reakciója is. Maga az emlék annyira felzaklat, hogy elpirulok és feszengek, hogy milyen ostobának hihettek minket. Nem csoda, hogy Rémlovag nemesi születésűnek gondolt engem, mert bár Duval fattyú, királyi származású.

A megalázottság átjárja ereimet. Borospoharamért nyúlok, nagy kortyot iszom, azt kívánom, bárcsak borba fojthatnám tudatlanságomat. Gondolataim kezdenek összerendeződni, amikor kristály csengésére leszek figyelmes; borban párolt hús illata száll felém. Az asztal terítve mindenféle étellel és csemegékkel, de számomra minden olyan íztelen, mint a lovaink felverte por. Lady Katerine ügyesen a vadászatra és a lovagi játékokra tereli a beszélgetést, amikben én járatlan vagyok. Nem figyelek a társalgásra, távoli zajként szorítom ki figyelmem köréből, már csak olyan, mint az álló tóvíz felett röpdöső legyek zsongása. Igyekszem felidézni mindent, amit a kolostorban mondtak nekünk a francia szajháról, mert mindig így emlegették, ezért nem ismertem fel a Hivern nevet. Alig tizennégy éves korában lett az öreg francia király szeretője. A király halála után a mi hercegünk ágyasa lett. Sok évet töltöttek együtt, ezalatt öt gyermeket szült neki: három fiút és két leányt. Duval karja az én karom mellett nyugszik az asztalom; hosszú, elegáns ujjai pohara szárával játszanak. Látom, hogy keze hirtelen megfeszül, ezért erőt veszek magamon, figyelmemet a beszélgetésre fordítom. – Idén ez a negyedik lovagi játék, amit az én kedves François-m megnyert – közli Madame Hivern a báróval. – Kevesen érnek a nyomában harci játékok terén. Geffoy báró csodáló pillantást vet Duvalra. – Kivéve talán a bátyja. Pontosan emlékszem; soha senki nem győzte le… – Azok az idők régen elmúltak – mondja Duval, hirtelen véget vetve a báró hízelgési kísérletének. Duval felemeli poharát, és amíg borát issza, furcsa csend keletkezik. Lady Katerine igyekszik a feszültséget enyhíteni. – Szokatlanul jó volt a vadászzsákmány az idén – veti fel, de Madame Hivern ismét fordít a társalgás menetén és ismét François-ról csacsog, aki nagyon jó vadász és az előző heti vadászaton közelről, lándzsával ölt meg egy feldühödött vadkant. Ez lenne közöttük? Annyira François-nak kedvez, hogy Duval meggyűlölte? Megesik ez a családban, különösen nemesi családokban, ahol a szülői kegy nemesi címet és birtokokat jelent. Duvalra pillantok, de ő célzatosan csak a tányérjába néz; dühös, pontos mozdulatokkal szeli az őzhúst. Figyelmemet az asztal másik oldalára, Madame Hivern felé fordítom. Zafírszínű ruhájának kivágása az enyémnél is mélyebb, teljes válla fedetlen, duzzadó dús női bájai jórészt láthatóak. – Gavriel, kedves – szól lassan, tagoltan, undok tónussal –, milyen szende hajadont szedtél már megint össze, aki úgy bámul rám, mintha két fejem lenne? Nagyon elpirulok, mert azt hittem, annyira elmerültek a beszélgetésben és intrikákban, hogy észre sem veszik fürkésző pillantásaimat. Duval olyan pillantást vet rám, mintha tudatni akarná, mennyire nem örül jelenlétemnek. – Bocsásson meg neki, madame. Vidéken nőtt fel, és kétségtelenül az ön szépsége és eleganciája ragadta meg. – Ahogy mindannyiunkat – teszi hozzá Geffoy, aki egyáltalán nem fogja fel az iróniát Duval hangjában. Lady Katerine azonban pontosan érzi. – Ez az, aki miatt elkóboroltál az ifjú hercegnő mellől? – kérdi Hivern álnok mosollyal. Duval felemeli poharát, egy korty bort iszik. – Sehonnan nem kóboroltam el. A hercegnő érdekében jártam. Madame Hivern élesen pillant rám. – Mit mondott, kisasszony, honnan származik? – Nem mondott semmit – közli Duval, és bár nem szeretem, ha helyettem beszél, fogalmam sincs, mi folyik kettőjük között. – Vannak hírei a franciákról? – kérdi Geffoy báró. Már nem joviális, hanem feszült és éles a hangja; először érzem úgy, hogy nem szívesen találkoznék vele heves csatában. – Olyan hírek

terjedtek, hogy északon gyülekeznek. Duval határozottan ingatja fejét. – Nem. Nem láttak arrafelé csapatokat, sőt felderítőket sem. Az ön információja téves. A hercegnő jól kézben tartja a dolgokat. Madame Hivern előrehajol, szeme csillog. – Valóban, Gavriel? Igazán? Mert onnan, ahonnan én látom, nem úgy tűnik. Tekintetük találkozik az asztal felett. – Ez azért lehet, mert ön így akarja látni. – Szavai feszesek, kemények, mint a katapultból kilőtt kő. – Mint mindig, ön pontosan azt látja, amit látni akar és semmi többet. Átható tekintetét az asztalfőre fordítja, ahol Geffoy báró a tányérján levő két szelet fácánmellhúst tanulmányozza gondosan. Duval hosszú pillanatig nézi, aztán figyelmét ismét visszafordítja Hivernre. – Óvakodjék, madame, a politikától – mondja lágy hangon. – Veszélyesebb lehet, mint gondolná. Egy teljes pillanat kell, míg rájövök, hogy ez nem általános tanács, hanem nagyon is konkrét figyelmeztetés. De mire? Úgy tűnik, Madame Hivern is csodálkozik ezen, de mielőtt megszólalhatna, Duval felém fordul. A tekintetében sistergő dühöt látva kis híján hátrahőkölök. – Mivel kora hajnalban, első napvilágnál indulunk, azt hiszem, az lenne a helyes, ha korán nyugovóra térnénk – mondja, azzal feláll, karját nyújtja nekem. Gyorsan felállok, köszönetet mondok Lady Katerine-nek a vendégszeretetéért, és engedem, hogy Duval elvezessen. Duval kikísér a termemből; felgyülemlett dühe sebesen sodor; alig kapok levegőt, mire szobám elé érünk. Kérdezni akarom, de ő kurta bólintással jó éjszakát kíván, kinyitja ajtómat és valósággal beterel, majd félreérthetetlen határozottsággal becsukja maga mögött. Örülök az egyedüllétnek; egyedül vagyok, de egyben dühös is. Nem az én hibám, hogy ő és Madame Hivern szinte szó szerint összecsaptak. Képtelen vagyok rájönni, mi lehet kettőjük között, milyen viszály húzódik emögött. Túl hevesnek tűnik az ellentét ahhoz, hogy egyszerűen Duval testvérféltékenységéről legyen szó, mert az anyja jobban szereti a másik fiát. És hogyan jön ebbe az egészbe Geffoy? Mert olyan bűntudatosan ült ott, mint Annith, amikor rajtakapták, hogy elcsente Beatriz nővér szerelmes verseit. Vagy erről lenne szó? A báró viszonyt akarna kezdeni Madame Hivernnel és Duval ettől igyekszik elvenni a kedvét? De Lornay azt mondta, hogy Duval erkölcse szerint akár szerzetesnek is állhatna, tehát lehet, hogy ez van az anyja és a közte lévő ellenségeskedés mögött: Duval azt hiszi, hogy anyja nem sokkal apja halála után máris új szeretőt keres. Fáradt ujjaim ügyetlenül küzdenek ruhám kötőzsinórjaival. Végre sikerül kioldanom és levetem öltözékemet; megborzongok, ahogy a hideg a bőrömhöz ér. Kilépek szoknyáim közül, alsóruhában sietek a hatalmas ágyhoz; bebújok a vastag takaró alá. Jólesik a meleg. Hallom, hogy Duval nyugtalanul, dühösen járkál fel-alá a másik szobában. Dühe mint rothadó mocsár ártó miazmája begomolyog hozzám az ajtó alatt. Kiűzöm gondolataimból. Az, hogy az anyja kit választ szeretőül magának, nem Mortain dolga. Kissé később indulatos hangokra ébredek. Először azt hiszem, hogy az én szobámban vannak, aztán rájövök, hogy Duval szobájából hallatszik át vita. Az ajtó vastag, csak foszlányokat hallok. – … mindent tönkretesz nekünk… – Olyan kevéssé tiszteli apámat, hogy képes lenne… – … ennek semmi köze… Madame Hivern van odaát. Ő és Duval veszekszenek. Erre teljesen felébredek. Amint lerúgom magamról a takarót, hogy az ajtóhoz osonva hallgatózhassak, újabb hangos ajtócsapódást hallok. Egy rövid pillanat múlva éles, pengő reccsenés hallatszik Duval szobájából. Kristály törött. Ettől rögtön talpra ugrok. Csak egyszer hallottam ezt a

hangot, az apátasszony szobájában, és mielőtt a fejem tudná, hogy mit teszek, a lábam az ajtóhoz visz; kezem a zárral matat. Duval a kandalló előtti széken terpeszkedik, feje hátrahajtva, szeme csukva. Könyökénél nyitott asztali palack; a bor dús illata Madame Hivern rózsaparfümjének utóillával keveredik. A padlón heverő kristályszilánkokon a tűz fénye csillan; megállok, mert félek, hogy cafatokra szaggatja a lábamat. – Milord? – súgom. Félelem veri félre szívemet. Duval felkapja a fejét, szemében zord kétségbeesés látszik. Gyorsan elkapja tekintetét, de túl későn. Láttam arckifejezését és egész lényemmel sajnálom valamiért, amit nem értek. – Csattanást hallottam, és… Szemöldökét felvonva gúnyosan néz rám; arca rideg maszk. – És úgy gondolta, hogy egy szál alsóruhában megment engem a rám támadó kristályszilánkoktól? Gúnyos hangjára megrezzenek. Miért is rohantam be hozzá? Még ha megmérgezték is, mit tehetek? A lelke, gondolom, megkönnyebbülve, hogy eszembe jutott egy lehetséges ok. Ha most meg fog halni, meg kell tudnom mindent a lelkétől, mielőtt eltávozik. A könyökénél lévő üres palackra pillant. – Hacsak nem azt jött ellenőrizni, hogy hatott-e a méreg. Ezek szerint a célpontjuk vagyok? – kérdi. Kétségbeesett hangjából az cseng ki, hogy nem bánná túlságosan. És bár korábban sem kedveltem Madame Hivernt, most valami megmagyarázhatatlan okból egyenesen gyűlölöm. – Részeg? Igyekszem a kérdést ugyanolyan gúnnyal ejteni, ahogy ő. – Nem. Igen. Talán egy kicsit. Határozottan nem eléggé – feleli fanyar, szomorú mosollyal és a lángokba bámul. Nem tudom, mit tegyek; hagyjam magára, fájdalmában fetrengeni vagy ugorjak oda hozzá és űzzem ki ezt az elgyötörtséget a tekintetéből. Az, hogy ilyen vágy tört rám, megdöbbent; pánik lüktet zsigereimben. – Javaslom, hogy térjen vissza a szobájába – szól Duval, még mindig a tüzet bámulva, mintha meg lenne merevedve. – Hacsak nem azért jött, hogy a csábítástani leckéjét gyakorolja rajtam – mondja keserű élvezettel. – Az napkeltéig el tudna szórakoztatni. Fejem hátrarándul, mintha arcul ütött volna. – Nem, milord. Csak arra gondoltam, hogy imádkozom a lelkéért, ha Madame Hivern alkalmasnak találta megmérgezni önt. Semmi más szándékom nem volt. Azzal sarkon fordulok és bereteszelem az ajtót a nyugtalanító látvány előtt, hogy megpillantottam a lelkét és az enyémet. Akármilyen játék folyik itt, abban ő a mester, és ezt mindig szem előtt fogom tartani. * Másnap reggel feszültség van közöttünk. Nem nézünk egymás szemébe, ahogy elindulunk és kivágtatunk a kapun. Felkel a nap, a kora reggeli ködpára finom pászmákban száll fel a földről, mint gőz a fazékból. Furcsa hallgatásunk követ minket a guérande-i úton. Nocturne panaszosan felnyerít; egyáltalán nem tetszik neki, hogy olyan mereven ülök a hátán. Erőt veszek magamon, ellazítom vállamat. Duval úgy tesz, mintha nem is léteznék. Legalábbis egészen La Baule-ig. Ott megfordul a nyeregben. Arca feszengőn merev. – Sajnálom, hogy tegnap éjjel megsértettem. Madame Hivernre voltam dühös, és ön könnyű

célpont volt. Kérem, fogadja el bocsánatkérésemet. Aztán újra előrefordul, és én csodálkozva bámulok utána. Még soha senki nem kért bocsánatot tőlem. A családom biztosan nem, és az apácák sem. Nyugtalanító ez a bocsánatkérés; mintha számítanának az én érzéseim, amikor pedig biztosan tudom, hogy nem. Az a fontos, amit Mortain és a kolostor akar. Ám önkéntelenül suttogom a választ, szinte magamnak: – Elfogadom. Legalábbis úgy gondoltam, hogy magamnak mondom. De látom, hogy Duval bólint, majd megsarkantyúzza lovát.

Tizenhatodik fejezet Bár csak félnapi járóföldre nőttem fel Guérande-tól, addig sosem jártam a városban. Apám sokszor ment oda, és amikor visszatért, azzal fájdította a szívemet, hogy elmesélte, mit látott. Azt hittem, túloz, csak azért, hogy az orrom alá dörgölje, amit nem láthattam. Most már tudom, hogy nem túlzott. A várost vastag kőfal veszi körül, amerre a szem ellát. Nyolc őrtorony van a fal mentén egyenlő távolságban. Már értem, miért választotta a hercegnő ezt a várost székhelyéül. Ezek a falak bizonyosan áthatolhatatlanok. Feltéve, ha az ellenség kívülről érkezik. Ahogy közelebb érünk a városhoz, embertömeget látok a kaputorony közelében. Rengeteg szolga és háztartási holmival megrakott szekér várakozik, eltorlaszolják az utat. Lovagok és nemes urak nyüzsögnek, lovaik türelmetlenül prüszkölnek a késlekedés miatt. Duval átkozódik – Ha ez így megy, éjfélre sem érünk be. – Menekültek? – kérdem. Eszembe jutnak a nyomorult földműves családok és a városiak, akiket a bolond háború elűzött otthonaikból. Duval ferde szemmel néz rám. – Nem. A rendi gyűlésre jöttek. Jöjjön. Az északi kapun próbálkozunk. Mielőtt megfordíthatná lovát, kürtszó hallatszik a hátunk mögül. Zászlótartó közeledik; kékarany zászlaja élénken lobog a friss őszi szélben. Hosszú sor kígyózik utána az úton; csatlósok és kürtösök éltetik érkezését. Emberek és lovak igyekeznek kitérni az útjából, de az út keskeny, nincs hova lehúzódni. A lovagok nem lassítanak. Teljes sebességgel vágtatnak a tömeg közé; az emberek kénytelenek leugrani a hídról, ha nem akarják kockáztatni, hogy eltapossák őket. Rögtön felismerem a lobogót. D’Albret gróf, az egyik leggazdagabb breton nemes az, a hercegnő egyik kérője. Eonette nővér szerint az egyik legkitartóbb. A grófot felfegyverzett lovas katonák veszik körül, így nem látok belőle mást, csak terjedelmes hasát és tajtékzó lovát, melynek véknyán túl sok a sarkantyúseb. Ez elég, hogy rögtön ellenszenvessé tegye előttem. Még így is meglep, amit Duval arcán látok; tekintete megélesedik, sötét-komoran néz, ajka undorral fittyed le. Önkéntelenül az jut eszembe, hogy már két ember van, akit mindketten szívből utálunk – Madame Hivern és d’Albret gróf – és eszembe jut Eonette nővér mondása, hogy ellenségünk ellenségéből gyakran jó szövetséges válik. Duval hirtelen elszakítja pillantását a grófról, az utat vizsgálja. – Azt hiszem, most átmehetünk – mondja, és megsarkantyúzza lovát, amely megugrik. Váratlanul ért a mozdulat, nagyon igyekszem követni, de nem vagyok elég gyors. Nocturne visszahőköl, aztán kiugrik egy közelgő ló elé. Annyira a gyeplőt tartó kezemre figyelek, hogy alig pillantok a másik lovasra. A hölgy igyekszik visszanyerni a riadt állat feletti uralmat, közben cifra átkot szór lovára.

Az ismerős hang olyan, mintha jeges vizet loccsantottak volna a hátamra. Hirtelen fordítom fejemet, amilyen gyorsan csak tudom, de már továbbment. Csak vékony vállát és dacos fejtartását látom. Aztán megfordul, hogy metsző pillantást vessen rám; színtiszta bosszúság van az arcára írva. Sybella. Szívem erősen kalapál; akkor is ver még, amikor a többi lovas már közénk tömörül az úton és elvesztem őt szem elől. Eláraszt az öröm; ujjongok. Életben van! És itt, Guérande városában! Ez több, mint amit eddig tudtam róla. Elég, hogy felviduljon a szívem, ahogy sietek utolérni Duvalt. Beérünk a városba; lovaink patája hangosan kopog az utcakövezeten. Kő- és gerendaházak nyúlnak ki jókedvvel az utcára, mint pletykás asszonyok. A keskeny utcák mentén boltok sorakoznak; nyitott spalettáik között gyapjú- és selyemvégeket, parfümös olajokat és mindenféle árut látni. Gyertyaöntők és pecsenyesütők asztalai mellett haladunk el. Utóbbiakra vágyódón nézek. Hosszú órák teltek el a reggeli óta. – Igyekezzen visszafogni magát a bámészkodásban – szól rám Duval somolyogva. – Nem bámészkodom – mondom bosszúsan, hogy rajtakapott. – Dehogynem. Még sosem járt városban, kisasszony. – Ekkora városban nem – ismerem el vonakodva. Duval a fejét ingatja erre. – Legalább hitelesen játssza a vidéki rokont. Nyilvánvaló, hogy Duval szándéka átvágtatni a városon, egyenesen az udvarba. Fékezi magát azonban, mert emberek vannak körülöttünk; városlakók, gyalogosok álldogálnak az úton, vagy sietnek. Igyekszünk őket elkerülni, ezért befordulunk egy mellékutcába. Duval káromkodik egyet, amikor azt látja, hogy felfordult szekér tette átjárhatatlanná az utat. Gabonászsákok és liszt ömlött a macskakőre, a kocsis rémülten vizsgálja a törött tengelyt. – Erre! – rendelkezik Duval, azzal befordul egy sikátorba. Alig néhány lépést teszünk, amikor Duval felkiált. Kardjához kap, amint három ember ugrik elé látszólag a semmiből. Egy másik egyenesen mögé, a lóra ugrik. A ló megbotlik, de csatákban edződött, hamarosan újra megáll a lábán. A csődör ficánkol, prüszköl, ágaskodik; kis híján eltapossa az egyik támadót. Duval könyökét mélyen a mögéje került támadó gyomrába mélyeszti, lelökve a lóról. – Forduljon vissza! – üvölti nekem. De én nem valami szenvelgő kisasszony vagyok, aki a megijed egy kis csetepatétól. Acél pengése hallatszik, Duval kardot ránt, a másik támadó felé suhint, aki le akarja rántani lováról. A lágy, cuppanó hangból tudom, hogy a penge húst, csontot ért, és a bokámra rögzített hosszú tőrért nyúlok. Késő. Két, nem három, vagy több férfi ugrik elő az árnyékból. Nocturne prüszköl és ágaskodik. Az egyik férfi elkapja a kantárszárat, aztán kénytelen visszatáncolni, hogy elkerülje Nocturne hadaró patáit. Kiszabadítom tőrömet, visszanyerem egyensúlyomat. Jobb lábamat kihúzom a kengyelvasból, átlendítem a nyergen, két lábbal rúgok támadóm felé. Hátrahőköl, így éppen annyi helyem van, hogy a hosszú tőrt magam elé vegyem. De mozdulataimtól megint elvesztettem egyensúlyomat, kilendülök a nyeregből. Kihasználom a lendületet, előreugrom, tisztán talpra érkezem. A banditára vetem magam. Nem látja meg időben tőrömet. Szeme tágra nyílik, amint a penge a gyomrába hatol. Felkészülök, megerősítem magamat, de nem hallom a lélek suttogását. Ezek szerint nem volt azonnal halálos a döfés. Cuppanó hang hallatszik, ahogy visszahúzom a tőrt, de mielőtt újra támadhatnék, egy másik férfi ugrik elő Hirtelen lehúzom a fejemet, hogy elkerüljem rövid pengéjének lendülését. Nocturne felnyerít, a vágás a véknyát érte.

A düh forró hulláma önt el, felegyenesedek a következő döféshez, de kezemben fájdalom robban. Az egyik férfi rúgása talál. Késem a kockakövön koppan. A két férfi egymás mellé áll; szótlan, de halálos társaság. Társuk a földön vonaglik, két kezével hasát fogja, igyekszik belét megtartani, nehogy az utcára omoljon. Szoknyám hasítékába nyúlok, ujjaimat a sima, kopott markolatra szorítom. Előhúzom a kegyelemtőrt. A bal felől levő bandita a gyenge fegyvert látván hangosan felnevet. Mosolygok. Egy metszés, mondta a tisztelendő anya. Egyetlen karcolás. És bár nem szívesen használom a kegyelemdöfés fegyverét ilyen emberekre, biztos vagyok abban, hogy Mortain megbocsát nekem, mert önvédelemből szabad ölnünk. Küzdőállásba helyezkedek. A férfi vért köp, aztán rövid kardjával előrelendül, támadásba. Merde, milyen ostoba! Tényleg azt hiszi, hogy csak ott állok és megvárom, hogy felnyársaljon? Lebukok a vágás elől, a földre hemperedek, közben megkarcolom a bokáját. Amikor feltérdelek, csodálkozó tekintetét látom. Nem mozdul, lassan összecsuklik, mint a marionettfigura, aminek a bábjátékos elengedte a zsinórjait. Távozó lelke verdes, de hamar eltűnik. Társának szeme elkerekedik ettől a félelmetes cselfogástól. Ha okos, azon nyomban elmenekül. De nem okos. Pánik vesz rajta erőt, támadón előrelendül. Hátraugrom és magam elé emelem a kegyelemtőrt. Csontos ujjízületeit érinti, csak egy karcolást ejt rajta, de a férfi megmered; előbb a vágásra bámul, aztán rám. – Nem győzhetsz Mortain fegyvere ellen – súgom. Ő is a földre nyeklik, mintha csak mélyen meghajolna. Újabb lélek hussan felfelé, aztán semmi. Elkomorulok, hogy nem sikerült kapcsolatba lépnem a lelkekkel és azon tűnődök, hogy vajon a kegyelemtőr sajátossága-e, hogy áldozatainak utolsó gondolatai kifürkészhetetlenek. A követ karistoló acél hangja visszatéríti gondolataimat Duval felé. Három támadója a földön; a negyedik a falnak szorítva. Ahogy közeledek, a bandita felém pillant. Figyelme csak egy pillanatra bicsaklik meg, de Duval kihasználja ezt, kicselezi védelmét; kardmarkolatával veri fejbe. A bandita felnéz, szemgolyói befelé fordulnak, a test a földre nyekken. – Megkíméllek a vallatástól – mondja Duval, aztán felém fordul. – Megsérült? Lenézek és látom, hogy egy pengevágás áthatolt ruhám szövetén. Karom húsos részén halvány vörös vonal levedzik. – Csak egy karcolás. És ön? – kérdem, mert ezt kívánja az illem. – Jól vagyok – feleli kurtán. Aztán mögém pillant, meglátja a három férfit, akiket ártalmatlanná tettem. – Édes Jézus! – Sietve hozzájuk lép, letérdel melléjük, megfogja pulzusukat. – Mind halott – konstatálja. – Tudom – felelem, és nagyon igyekszem, hogy hangomban ne hallatsszon semmi büszkeség. Diadalérzés árad, vibrál bennem, kis híján elszédülök tőle. Legyőztem három férfit és bár a küzdelem nehezebb volt, mint a kolostori gyakorlások során, fényesen teljesítettem a feladatot. Ennél is nagyobb öröm, hogy éppoly jól harcoltam, mint Duval. Azon gondolkodom, hogyan fogalmazzam meg üzenetemet, hogyan mondjam el az apátasszonynak, mi történt, anélkül, hogy dicsekvésnek tűnjön. – Mi történt a lovával? Repeső lelkem visszazökken a földre Duval kérdésétől. Hátraperdülök; azt látom, hogy Nocturne a földön fekszik, sima fekete oldalán verejték patakzik, zihál mint egy fújtató. – Csak egy karcolás érte – felelem és letérdelek mellé. A keserűgyökér fanyar szaga csapja meg orromat; Nocturne pofája alatt véres nyáltajtékfoltok látszanak. – Méreg – mondom és érzem az állat lázas melegségét. – Ezek szerint nem egyszerű útonállók voltak. Valaki holtan akar látni minket. –

Végigsimítom Nocturne selymes véknyát; nyugtatni próbálom. – Sok ellensége van, milord? – kérdem Duvalt. – Úgy tűnik, igen. Más kérdés, vajon megtiszteltetésnek vegyem-e, hogy hét embert küldtek rám? Vagy azt jelenti, hogy valaki tudja, hogy gyakorlott harcossal utazom? Ekkor értem meg, milyen jelentősége van annak, amit mondott. – Azt akarja mondani ezzel, hogy az apátasszony küldte őket ránk? Vagy Crunard kancellár? Aligha tudom úgy igazítani hangomat, hogy hitetlenkedés ne hallatsszon belőle. Vállat von. – Akárki küldte őket ránk, tudta, hogy mindketten tudunk vívni. Legszívesebben rákérdeznék, gyanakszik-e Rémlovagra vagy de Lornay-ra, de ha ezt tenném, fel kéne fednem, hogy kihallgattam beszélgetésüket, és ezt nem szeretném. Még nem. Lehetséges, hogy Duval küldte őket előre, hogy ezt elrendezzék? Megrendezett volna egy ilyen támadást, hogy megszabaduljon tőlem? – Véget kell vetnünk a szenvedésének – szól Duval nyugodt hangon. – Szeretné, ha én tenném meg? – Hangjában csak jóindulat van; nem reccsen benne leereszkedés, de úgy teszek, mintha ilyesmit éreznék. Ezt csak úgy bírom ki, ha elönt a düh. – Megtanítottak halált osztani – emlékeztetem. – Nincs szükségem segítségre. – Senkit nem tanítottak arra, hogy megölje azt, aki jól és hűségesen szolgálta. Ez önmagában is nagy bánat, és megkímélném önt tőle, ha tudnám. Bánat van a hangjában és tudom, tudom, hogy neki kellett volna ezt megtenni. Együttérzése még fájdalmasabbá teszi Nocturne elvesztését, mintha iránta való érzéseim nem gyerekes ragaszkodásból fakadnának, amit már régen le kellett volna győznöm magamban. – Nem vagyok gyenge – mondom, és hogy állításomat bizonyítsam, lenyúlok, erősen szorítom a tőr markolatát. – Sosem mondtam, hogy az lenne – szól halkan, szelíden, mintha pontosan tudná, mennyire fáj. Erre még erősebben igyekszem bizonyítani. – Ha befejezné végre a végtelen fecsegést, megtenném. Inkább érzem, mint látom, hogy hátralép, és hogy nincs a közvetlen közelemben, végre levegőhöz jutok. Teljes figyelmemet Nocturne-re fordítom, meg akarom találni a módját, hogy tudassam vele, mennyire fog hiányozni nekem. Arcomat nyakához simítom, beszívom ismerős lóillatát. – Köszönöm, hogy ilyen hűségesen hordoztál – súgom fülébe –, és hogy a barátom voltál. Az utolsó szavakat olyan halkan mondom, hogy attól tartok, nem is hallotta. De füle megmozdul és tudom, hogy elértek hozzá a szavak. Halkan felnyerít, mintha tudatni akarná velem, hogy érti. – Úgy hallottam, ahova most mész, sok-sok sárgarépa van – mondom neki. Aztán mielőtt még meginoghatna a kezem, a kegyelemtőrt a torkába döföm. Nocturne lelke izzó, forró sugárban hagyja el testét. Enyhe szellő suhan mellettem, zamatos zöld fű édes illata száll, száguldás a szélben. Nyakára hajtom fejemet és imádkozom, hogy sírva ne fakadjak. Ekkor Duval megragadja a karomat és talpra ránt. Ha nem tudtam volna, hogy kötélből vannak az idegei, azt hittem volna, hogy a rémület halvány villanását láttam az arcán. – Mit csinál? – rántom ki karomat kezéből. A karomon ejtett vágást nézi merőn. – Ha az egyik penge mérgezett volt, a többi miért nem? – Értetlenül nézek rá. Két vállamnál fogva megráz. – Önt is megmérgezhették. Most, hogy említi, érzem, hogy a seb egy kicsit csíp. Lepillantok. – Jól vagyok – biztosítom.

– Azt nem tudhatja. Lehet, hogy a méreg most az életfontosságú szervei felé tart – megint karon ragad, szorosan fogva vezet lova felé. Nem tudja, hogy engem nem fog a méreg, és ezt nem szívesen mondanám el neki. Ha ő maga volt a támadás értelmi szerzője, jobb, ha nem tud meg ilyen titkot. A lovához érve megállunk, homlokomra teszi a kezét. – Még nincs láza – mormogja. – Mondom, hogy jól vagyok. Tiltakozásomra ügyet sem vetve átfogja a derekamat. Alig van időm elképedni, máris a lóra emel; keze nyoma ég a bőrömön. Nyeregbe ül, kézbe veszi a gyeplőt. – Fogja meg a derekamat, különben leesik – szól hátra. Óvatosan, két oldalt fogom a derekát. – Kapaszkodjon! – szól rám és megsarkantyúzza lovát. Előrelendülünk, és alig van időm köpönyege dús szövetébe kapaszkodni, hogy le ne sodródjak. Visszavágtat arra, amerről jöttünk. A felborult szekérnek nyoma sincs, és senki nincs a közelben. Egy mellékutcát választ, aztán egy másikat, majd hamarosan szélesebb utcára érünk, ahol elegánsabbak a házak is. Duval lassít az egyik ilyen ház előtt. Lova még meg sem állt, amikor lovász szalad elé, hogy megfogja a kantárt. Duval csak annyit időzik, hogy bemutasson a komornyikjának, aztán a házvezetőnő, Louyse gondjaira bíz. Louyse kellemes arcú kerekded asszony; örömmel fogad, de kíváncsi. Amikor Duval utasítja, hogy küldessen a doktorért, ellenkezem. – Milord, ha megmérgeztek volna, már nem élnék. Komoran néz rám és vitatkozni kezd, a szavába vágok. – Gondolkozzon! Nagyon gyorsan kimúlt tőle a lovam. Egy sokkal kisebb testtel már végzett volna a méreg. E szavaimra homlokán a ráncok kissé kisimulni látszanak. – Lehet. De miért csak az egyik kardpenge volt mérgezett? – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy jól vagyok és ez éppen elég. Kurtán felhorkan. – Hát jó. Louyse gondoskodik róla, hogy mindent megkapjon, amire szüksége van – mondja, és meglepődök, mert megfogja a kezemet. Ez a szolgáknak szól, a színlelés része, mondom magamnak. Így győzi meg őket fedőtörténetünkről. – Kérem, ígérje meg, hogy ha egy kicsit is rosszul érzi magát, orvosért küldet. Legszívesebben felnevetnék ettől a nagy aggodalomtól. De nem; inkább magam köré szeretném vonni, mint valami puha takarót, belebújni, hogy friss gyászomat csillapítsa. Mégis inkább azt mondom: – Megígérem. Tudom, ez az ígéret semmibe nem kerül nekem. Aztán újra lóra ül, négy emberét szólítja magával és elmegy. Ahogy nagy patadobogással kilovagolnak az udvarról, eszembe jut, hogy nem tudom, vajon a palotába mennek vagy vissza a támadás helyszínére. Olyan nagyon tudni akarom, hogy egy lépést teszek előre, mintha utánuk akarnék szaladni, de látom, hogy Louyse felettébb csodálkozva néz. Szelíd mosollyal nézek rá, ő pedig visszamosolyog rám. – Jöjjön, demoiselle. Bizonyára nagyon fáradt az utazástól. Csodálkozom, mennyire jól betartja mestersége szabályait; biztos vagyok benne, hogy hallotta, amint Duval mérgezést emlegetett, ám szeme sem rebbent, nem néz rám ferde szemmel és nem tesz fel tolakodó kérdéseket. Inkább bevezet a házba. A nagyterem balra nyílik, a erkélyablakon beáradó napfény aranyló

ragyogásba vonja a falikárpitokat. Eszembe jut, hogy meg kéne próbálnom átkutatni Duval otthonát most, hogy nincs itthon, mégsem vágyom erre. Iszonyú fáradt vagyok, mozdulataim olyan lassúak, nehezek, mintha vízben gázolnék. Lehet, hogy mégis volt méreg a pengén. Ha igen, ez az érzés hamar elmúlik, sokkal gyorsabban, mint a szív fájdalma, hisz gyanítom, hogy arról van szó. Nocturne halála nem kellene, hogy ennyire bántson, mégis nagyon emészt és gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok. Louyse továbbvezet; széles lépcsőn haladunk felfelé hálószobámba. Ennek is üvegablakai vannak; vastag bársonydrapériák rekesztik ki a hideget. A kandallóban tűz lobog, nem messze jókora fürdődézsa áll. Egy szolgálólány éppen egy vödör forró vizet önt bele. A fürdés gondolatára lelkem egy kicsit felvidul. Nem fürödtem, mióta a kolostorból eljöttem, és nagyon nagy szükségem van már rá. Halk kopogás hallatszik; lakáj áll az ajtónál, a holmimat hozta fel. Louyse int neki, hogy tegye az ágyra, majd kiküldi őt is, a szobalányt is. Egy lépést tesz felém. – Segíthetek a ruháját levetni, kisasszony? – Nem! – Olyan pánik vesz rajtam erőt, hogy esetleg megláthatja a hátamon a heget, hogy a kelleténél nagyobb vehemenciával válaszolok. – Köszönöm – teszem hozzá udvariasabban. – Kolostorban nevelkedtem és jobban érzem magamat, ha magam vetkőzöm. Szívem hevesen ver. Nem gondoltam arra, hogy szobalány segítsen. Szemöldöke alig rebben; ez is azt mutatja, milyen kiváló személyzetet tart Duval. – Rendben. Akkor magára hagyom, kisasszony. Fürdőzzön nyugodtan. Azzal elmegy. Miután távozott, elheverek az ágyon. Minden diadalérzet elillant, és nem érzek mást, mint azt, hogy elvesztettem Nocturne-t, és azt, hogy milyen messze kerültem az otthonomtól.

Tizenhetedik fejezet Arra ébredek, hogy tarkómon feláll minden finom hajpihe, testem minden izma megfeszül az előérzettől. Ahogy elmém felidézi, hogyan kerültem a szokatlan környezetbe, kezem a párnám alá rejtett kis tőrért nyúl. Kimerültnek hangzó, mély hang hömpölyög át a csenden. – Nyugodtan hagyja ott azt a szép mívű hercegbökő tőrt, ahol van. Duval. Az ő házában vagyok, Guérande-ban. Kezem elernyed a markolaton. – Nem szúrni kell vele – javítom ki önkéntelenül, ahogy Arnette nővér mondogatta. – Bedöfni és megtekerni. Halk, kedves nevetés tölti be a szobát; bőröm kissé megbizsereg. Legszívesebben feszélyezetten megdörzsölném a karomat, hogy csillapodjon ez az érzés, de még nem vagyok kész elengedni a tőrt. Duval karosszékben ül, háttal az egyetlen ablaknak. Vajon azért jött, hogy kihasználja a helyzetemet? Itt, ahol csak olyan ember hallhatja tiltakozásomat, aki hozzá hűséges? Mert tiltakozni fogok, arra mérget vehet. – Azt mondtam, hogy engedje el azt a tőrt – ismétli, és ezúttal nevetés helyett acélos ridegség csendül hangjában. – Biztosan megőrült, ha azt gondolja, hogy itt fogok ülni a sötétben, védtelenül… – Mire gondol, mi ellen kéne megvédenie magát, kisasszony? Egy mozdulatot sem tettem ön felé. És itt megfogott, mert nem tudnám megmondani, mi ellen védekezem, csak valami fenyegetettséget érzek. – Pontosan öt másodperce van, hogy letegye azt a tőrt, mielőtt a bájos torkánál találja.

Azt hiszi, meg tud félemlíteni, hogy engedelmeskedjek neki, de szavai éppen az ellenkező hatást váltják ki belőlem. Eltölt a vágy, hogy kipróbáljam képességeimet az övéi ellen. Mindketten három férfit küldtünk a másvilágra ma. Hogyan birkóznánk meg egymással? Ez a gondolat sötét és nyugtalanító érzés hullámát indította bennem. Visszateszem a tőrt a párnám alá, mert attól tartok, ok nélkül használnám. Sebezhetőnek érzem magamat fekve, azért inkább felülök. Duval széles vállának sziluettjét látom az ablakon beszűrődő halvány holdfényben és nagyon szeretném látni az arcát, hogy megtudjam, mire készül, de árnyékban ül. És nem is rám néz. Fejét a karosszék háttámláján nyugtatja, vállának enyhe megereszkedettsége fáradságról árulkodik. – Miért van itt, milord? Felém fordul, és bár szeme még rejtve marad az árnyékban, tekintetét olyan biztosan érzem, mint az érintést. Bőröm ismét megbizsereg, de ezúttal, megdörzsölöm karomat. – Nem tudom, mitől fél ennyire az én gyönyörű gyilkosom. – Nem félek. Duval oldalra billenti fejét. – Nem? Hosszú pillanatig néz, aztán feláll székéből. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy ágyamhoz közeledik. – Talán attól fél, hogy közelebb jövök? Hangja nagyon halk, alig hallható mormogás. Szívem a torkomban dobog, lélegzetem elakad, úgy érzem, csapdába ejtett valami, amit régóta félelemnek nevezek, de nem félelemnek érzek. Bőröm teljes felülete borzongatóan, fájdalmasan tudatában van a közöttünk levő finom lenvászon és takarók érintésének. A dunyha vastagabb, mint bármilyen ruha, amit valaha viseltem, mégis kibírhatatlanul védtelennek, kiszolgáltatottnak érzem magamat. – Esetleg attól fél, hogy megérinthetem? – tűnődik. Megbűvölten nézem, ahogy keze megindul felém, az ágy lába felett időzik. A takarók alatt bőröm az előérzettől remeg. Amikor keze lecsap és megragadja bokámat, minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy el ne rántsam. Fogása erős, határozott, kezének melege átég a köztünk levő kelmerétegeken. Bokám lüktet, az érzés felkúszik lábamon, combomon, szétárad egész testemben, míg bőröm minden pórusa ég… mitől? Félelem? Várakozás? Egymást nézzük, merőn; a pillanat kiterjed, elnyel minden előtte volt pillanatot. – Hogyan akarja eljátszani a csábításjátékot, ha úgy megretten, hogy összerezzen a kezem alatt? – Hangja lágy, mint a bársony bőrömön. – Nemigen szerezheti meg a titkaimat, ha az érintésemet sem bírja ki. – Káromkodik, elhúzza a kezét. – Mit gondol a kolostor, hogy ilyen ártatlan teremtést küld a világba szajhát játszani? Szívem hevesen ver, ahogy Duval visszatér székéhez. Tudja. Tudja, hogy az apátasszony azért küldött, hogy kémkedjek utána. Valószínűleg mindig is tudta. Csak én gondoltam, hogy a megtévesztés sikerülhet. Duval visszaül és engem néz, mintha kioldoznivaló bonyolult csomó lennék. Igyekszem nem moccanni. – Tehát miért is van itt, milord? – ragaszkodom a kérdéshez. – Az apátasszonynak igaza volt. Nem számít, minek nevezzük önt… az emberek a saját következtetéseiket hiszik el. Amikor ma este az udvarba értem, két nemes úr gratulált az új szeretőmhöz. Ostobaság ellenszegülni ennek. – Lehet, hogy gondolkodásom eltompult kissé az alvástól, de még mindig nem értem, miért van itt, milord.

Duval felsóhajt. – Azért, hogy a személyzetem érzékelje, ma éjjel a hálószobájában kerestem fel önt, és levonják ebből a maguk következtetéseit. – A saját házában nyilván nem kell folytatnunk ezt a színlelést, ugye? – kérdem és örülök, hogy végre van valami, amiben vitatkozhatok vele. – Nyilván nem akarja kockáztatni az életét vagy a hercegnőnk jövőjét azzal, hogy azt feltételezi, minden szolgám hűséges hozzám. – Nem tudom elhinni, hogy nem bízik meg a saját személyzetében – mondom, de hazudok. Egyáltalán nem lep meg. Duval előrehajol, térdére könyököl. – A franciák rengeteg breton nemest megvettek, Ismae. Csak az a kérdés, hogy kit és mennyiért. Ha én lennék a francia kémfőnök, bizonyosan megpróbálnék egy-két kémet bejuttatni Anne minden megbízható tanácsadójának házába. – Akkor nyilvánvalóan mindegyikük magán viselné Mortain jelét az árulásért. – És mégsem viselik. Mint mondtam, gyanítom, hogy az ön szentjének útjai, kisasszony, bonyolultabbak annál, mintsem kolostora elhiteti önnel. Éles düh támad bennem, de ezt örvendetesnek tartom. – Honnan tudja, hogy nem viselik a jelet? Ez a jel az ön számára láthatatlan. Erre őszinte mosollyal elmosolyodik. – Ezért mutatom be az udvarban holnap. Biztosíthatom, hogy nagyon érdekesnek és szórakoztatónak fogja találni. Javaslom azonban, hogy konzultáljon a hercegnővel, mielőtt udvaroncait kezdené halomra gyilkolni. Most aludjon vissza. Még egy óráig ülök itt, aztán visszamegyek a saját szobámba. Teljesen világos, hogy nem mozdul, amíg elérkezettnek nem látja az időt a távozásra. Visszabújok a takaró alá; nagyon is érzem jelenlétét, azt, hogy alig van távolság közöttünk, csak hálóingem vékony vászna. Köhécselek. – Megtudott valamit a támadóinkról? – kérdem. – Most aludjon, Ismae. Reggel majd beszélünk – hangja halk, alig hallgató morajlás az éjszakában. Biztos vagyok abban, hogy sosem alszom vissza, és mégis. Amikor másnap reggel felébredek, ő már nincs a szobában. Mintha sosem lett volna ott. Amikor Louyse jön, hogy segítsen felöltözni, nem tudok a szemébe nézni. Vajon tudja, hogy Duval az éjszaka nagy részét a szobámban töltötte? Ha igen, akkor sem adja ennek semmi jelét. Figyelemre méltóan diszkrét vagy tényleg nem tudja. Kedves „Jó reggelt, demoiselle” köszöntéssel egy kancsó vizet tesz a mosdóállványra és friss alsóinget terít az ágyamra. Ahogy a szekrényhez megy, hogy elővegye ruhámat, gyorsan kiugrom az ágyból; igyekszem felvenni az alsóruhát, míg nem néz oda. Amikor kezében a ruhámmal visszafordul, meglepetten pislog, de nem szól semmit. Jól betanították erre a munkára. Belépek a szoknyába, ő mögém kerül, hogy megkösse. – A vikomt a dolgozószobájában van – közli, miközben a ruha hátrészét fűzi. – Azt kérte, hogy menjen be hozzá, ha készen van. – Rendben. Remélem, nem hallotta hangomban a vonakodás felhangját. Ismét nyílik az ajtó; kissé megrezzenek ettől az újabb behatolástól, de csak a szobalány, Agnez lép be; tálcán hozza a reggelimet. Teljesen fel vagyok öltözve, hajam megfésülve, és miután kétszer is biztosítom őket, hogy képes vagyok egyedül reggelizni, magamra hagynak. Behunyom a szememet, hagyom, hogy élvezzem a magányt, hacsak egy pillanatra is. Ám a tudat, hogy Duval vár, megfoszt

minden nyugalomtól, amit a magány jelenthetne. Letöröm a reggelizőtálcára tett kenyérszelet kenyér csücskét, beleharapok; remélem, hogy csillapítja zsigereim nyugtalanságát. Furcsán izgatott vagyok, nyugton maradni képtelen; fel-alá járkálok, miközben eszem. Mintha az éjszaka valahogy kinőttem volna a saját bőrömből. Duval jelenléte még a szobában van, mint halvány parfümillat, és bokám még őrzi az érintés emlékét. Az a gondolat támad bennem szinte észrevétlenül, hogy bárcsak lüktető seb lenne inkább. Jobban tudnám, hogy azzal mit tegyek. Nyugtalanul az ablakhoz megye, kinyitom a spalettákat; jólesik a beáradó hűvös levegő. Behunyt szemmel mélyeket lélegzek, tüdőmbe szívom a csípősen hideg levegőt. Azt akarom, hogy megtisztítsa zilált gondolataimat, és örülök, hogy ez sikerül. De hiába tisztult ki gondolkodásom, akkor sem értem Duval stratégiáját. Tegnap éjjel könnyen tehetett volna valóban a szeretőjévé. Ahogy megigézett, nem vagyok biztos abban, hogy nagyon keményen küzdöttem volna ellene. Mégsem tette. Ennyire tisztességes lenne? Vagy ez csak újabb módszer arra, hogy kizökkentsen egyensúlyomból, és azon tűnődjek, mi lesz a következő lépése? Undorral dobom le a maradék kenyeret az udvarra és elfordulok az ablaktól. Stratégia, biztosan stratégia, mondom magamban. És kitűnő. De nem hagyom, hogy elzsongítson a köztünk lévő egyetértés illúziója. Az ágyhoz megyek, előveszem tőreimet és a tőrök hüvelyét rejtekhelyükről, a matrac alól. Csak akkor indulok Duvalhoz, amikor már felcsatoltam ezeket magamra. Dolgozószobájában van, hatalmas íróasztal mögött. Eltűnt az út porától piszkos férfi, akivel végigutaztam az országot. Helyette finom öltözékű udvaronc van előttem, sötétkék zekében. Megborotválkozott, nincs arcán borosta, ami sötét, veszélyes jelleget adott neki. Az asztal egyik oldalán tintatartó és fél tucat lúdtoll hever, a másikon egy halom pergamen; tollat tart ujjai közt és gyors, lendületes mozdulatokkal ír. Amikor felnéz, bosszant, hogy rajtakapott, amint bámulom, ezért büszkén, egyenes tartással lépek be a helyiségbe, így küzdve félénkségem ellen. – Jó reggelt – köszönök rá hűvösen, tartózkodón. – Egy pillanat, és az öné vagyok – mondja, majd újra az írásra figyel. Bosszúság és megkönnyebbülés között tépelődöm; a két faasztal felé lépek, amit a felhalmozott papírok és térképek tárolására állítottak be a szobába, az íróasztalt mentesítendő. Az egyiken Bretagne térképe van kiterítve, rajta kis, színes kavicsok. Hunyorítok, így nézve mintázatot vélek felfedezni a kavicsok alakjában és elhelyezkedésében. A sötétek olyan városokat és falvakat jelölnek, amit a franciák könnyen bevettek a bolond háború során. Vajon azt próbálja meghatározni, hogy hol támadnak a franciák, ha fortéllyal nem érik el, amit akarnak? Árnyék suhan át szívemen. Édes Mortain, ne legyen megint háború! Duval befejezi a levelet és félreteszi, csak azután néz fel rám. – Hogy aludt az éjszaka? – Vidámság csillan a szemében, mely zekéje színét tükrözve szinte kék. Nem tetszik ez a hang. – Attól tartok, nem jól, milord. Nem volt zavartalan a nyugalmam. – Ezt sajnálattal hallom – mondja, bár pontosan tudja, mi volt az ok. Mielőtt erre rámutathatnék, felemeli a kezét. – Nyugalom. Sok megbeszélnivalónk van ma délelőtt, és nagyon kevés időnk, mielőtt távozom. Kénytelen vagyok neki hagyni az utolsó szót, így egyetértőn bólintok. Duval az íróasztalra dobja a tollat és hátradől székében. – Igazam volt. Valaki a hercegnő tudta és beleegyezése nélkül hívta össze a rendi gyűlést, és ezért a hercegnő nagyon aggódik. A királyság összes bárója úgy gyűlt össze itt Guérande-ben, mint az éhes keselyűk. Ennél is rosszabb, hogy a francia követ minden bizonnyal tanúja lesz ennek a látványosságnak és jelentést ír a régensnek.

– Talán rajta lesz a jel – jelentem ki reményteljes hangon. – Akkor megölhetem, mielőtt el tudná juttatni történeteit a franciáknak. Duval grimaszt vág. – Ha jelet lát a francia követen, mindenképpen ölje meg; Mortain mellett én is áldásomat adom rá. Ha azonban azt hiszi, ezzel megakadályozza, hogy udvarunkból hírek jussanak ki Franciaországba, akkor naivabb, mint amilyennek látszik, kisasszony. Dühítenek szavai; vitatkozni akarok, hogy nem vagyok naiv, de nyilvánvalóvá vált, hogy a kolostor sajnálatos módon nem készített fel engem eléggé erre a küldetésre. Vagy talán a kolostor nem elég felkészült. Ez rendkívül nyugtalanító gondolat, azonnal félre is teszem. – Megtudott valamit az útonállótól, aki megtámadott minket? Bosszús zavar rezzen arcán. – Nem. – Feláll, az ablakhoz lépdel. – Attól tartok, kissé túl erősen ütöttem le. Még nem tért magához. – Átkutatták a holmiját? Semmi nem volt benne, ami követeztetni engedne arra, hogy kik voltak? – Nem volt náluk zászló, aláírt utasítás sem volt az erszényük bélésébe rejtve – feleli; gúnyos hangjától én is a sarkamra állok. – Nyilván. De kifizették őket? Milyen pénz volt náluk? A köpönyegük flamand gyapjúból volt? Esetleg csizmájuk itáliai bőr? Ezekből a részletekből sokat megtudhatunk. Duval szemöldöke megrebben, az elismerés meglepetése látszik rajta. – Francia pénz volt náluk, de ez nem sokat mond, mert a Bretagne-ban forgó pénz fele francia. A köpönyegük olcsó volt, de csizmájuk a legfinomabb bőr, vagyis tettek bizonyos előkészületeket, hogy származásukat eltitkolják. Igyekszem az önelégültség látszatát is elkerülni, de mielőtt kis győzelmemet ünnepelhetném, témát vált. – Ma sok találkozóm van. Mint bizonyára sejti, a hercegnőnek sok dolga van, hogy megoldja a legújabb fejleményeket, és mellette szeretnék lenni, hogy tanácsaimmal segítsem. – Nem fognak csodálkozni jelenlétemen, milord? Kérdésemet láthatóan szórakoztatónak találja. – Valóban felettébb csodálkoznának, demoiselle, ezért ön nem lesz jelen. – De mit csináljak? Kikérdezzem az útonállót, ha magához tér? Vagy próbáljam megtudni, ki volt az, aki a rendi gyűlést össze… Felemeli kezét, hogy elejét vegye további szóáradatomnak. – Sem ezt, sem azt. Ami azt illeti, önnek is lesz valamiféle találkozója – közli; nem tetszik az ajka körül játszó mosoly. – A hercegnő személyzetéből való egyik varrónővel. Hamarosan itt lesz, hogy olyan ruhát készítsen önnek, amiben ma este be tudom mutatni az udvarnál. – Egy… ruhát… – hebegem. Ezt nem mondhatja komolyan. Nem gondolhatja, hogy csak állok tétlenül és hagyom, hogy selyemmel matassanak a testem körül és tűkkel szurkáljanak körbe, miközben ő államügyeket intéz. – Nem így szól a megállapodásunk, uram. – A jó álcázás a legapróbb részletekig való gondos előkészítést igényel. Ezt nyilván tanították a kolostorban is. Ha ma este a szeretőmként jelenik meg… – Azt hittem, megállapodtunk abban, hogy az unokahúga vagyok – jegyzem meg ridegen. Az ablak mellett állva a falnak dől, kezét összefonja a mellkasán. – Nyilván ön is érzi már ennek lehetetlenségét. A származásom mindkét ágról túl jól ismert ahhoz, hogy valahonnan elővarázsoljak egy unokahúgot. Arcom lángvörössé válik, ahogy eszembe jut korábbi baklövésem. Ajkát csücsöríti, ujjával érinti, engem néz.

– Illetve ez lehet a feladata, ha a ruhája kész. Tanulmányozhatja Bretagne nemesi családjainak családfáit, hogy amikor ma este szemtől szembe találkozik velük, ne kövessen el hasonló hibát. Dacosan felszegem államat. – Már tanulmányoztam őket, uram, de ha nem viselik címerpajzsukat, nincs náluk zászlajuk, nem ismerhetem fel őket. – Ez igaz, de ugye megbocsát, ha némi fenntartással viseltetem az iránt, amit a kolostorban tanult. Biztos szeretnék lenni abban, hogy ismeri a helyzet legalapvetőbb tényeit. A düh forró buboréka indul el bennem, de visszafojtom. Először arra gondolok, hogy arroganciája keltett haragra, ám rögtön rádöbbenek, hogy dühöm oka nem ez, hanem az, hogy a kétség apró, ártalmas magjait ültette el bennem. Az ablak közelében álló sakktáblához lép. Látom, hogy félbehagyott játszma van a táblán… de mégsem… ahhoz túl sok a figura. Ami azt illeti, kétszer annyi darab van, mint egy hagyományos játékban. – Játszik? – kérdi. – Nem. Hazugság. Játszom, de nem nagyon jól. – Meglep. Úgy hittem, a kolostor üdvös és hasznos játéknak tartja a sakkot a novíciák számára. – Ez így van – felelem, mert az őszinteség szabálya beismerésre kötelez. – De nem tartozik az erősségeim közé. Duval ajka szeglete feljebb húzódik. Mulattatja. – Talán azért, mert túlságosan türelmetlen? Erőt veszek magamon, kinyitom összeszorított számat. – Így mondták – dünnyögöm. Zavaromra ügyet sem vetve lehajol, ujját a fehér királynőre teszi. A figurát két oldalról fehér bábok kis csoportja veszi körül. Körülöttük tucatnyi fekete báb. – A franciák erősen szorongatnak minket. Csak ürügyre várnak, hogy léphessenek és egészben lenyelhessenek. De nem csak várnak, hanem aktívan terveznek és szerveznek. Ha sikerül ellentétet szítaniuk a sorainkban, készséggel meg is teszik, és ezt igazolásként használják arra, hogy megszerezzék az országunkat. Tudom, hogy egyes báróinkat lefizetik, de még nem tudom, kiket. Azon dolgozom, hogy értesüléseket szerezzek. – Pontosan ezt mondták nekünk is a kolostorban, uram. Azt nem mondták azonban, hogy bárókat fizetnek le a franciák, de éppen időben harapom el a nyelvemet, hogy ez ki ne csússzon a számon. – Két teendőnk van – folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. – Biztonságos házasságot kell szereznünk a hercegnőnknek, és meg kell koronáznunk. Mindkettőt megnehezíti a francia követ jelenléte az udvarban. Mit tud Anne kérőiről? – kérdi. – Azt, hogy csalétekként kínálták fel a keresztény világ királyi hercegei felének és közel a másik felének odaígérték a kezét – mondom. Duval ajka fanyar mosolyra húzódik. – Pontosan. Aki azonban a legeltökéltebben igyekszik gondoskodni arról, hogy ez az ígéret betartassék, az d’Albret gróf. Az ő házassági ajánlatának van támogatása a Királyi Tanácsban és a bárók soraiban is. Számos hatalmas birtoka van és több ezer fegyverese, akiket hadrendbe állíthat a franciák ellen. Az sem árt az ügyének, hogy a hercegnő nevelőnője a Királyi Tanács tagja. A hölgy nagyon is támogatja ezt a frigyet. A hercegnő azonban felettébb ellenzi, ahogy én is. – Miért? – kérdem őszinte kíváncsisággal. Hitetlenkedve néz rám. – Hiszen látta azt az embert.

– Nem igazán. Tegnap, amikor elhaladt mellettünk, csatlósok vették körül. Csak hatalmas hasát láttam és szegény, tajtékos lovát. – Igen; nos, körülbelül úgy bánik a feleségeivel, mint a lovaival, de a feleségeit gyakrabban váltogatja. Ezek a szavak megpendítik az emlékek húrját. – Hat – mondom, Eonette nővér leckéjét felidézve. – Eddig hat felesége volt. Ami azt illeti, birtokainak jó részét e házasságok révén szerezte. Duval elvesz egy sötét lovagot a sakktábláról és mogorván nézi. – Ugye megbocsát, ha nekem nem tetszik ez a lehetőség? Tátott szájjal bámulok. – Mit akar ezzel mondani? Álla megfeszül. – Csak azt, hogy a nők nehezen viselik a házasságot és a gyermekágyat; d’Albret feleségei különösen. Ráadásul gyanítom, szerepe volt abban, hogy legutóbbi fontos csatánkat elvesztettük a franciákkal szemben. – Úgy tudtam, d’Albret négyezer fős csapatával a segítségünkre sietett. – Igen, de az lett volna a feladata, hogy ezzel a csapattal középen támadjon, de nem tette, hanem hátul maradt. Nem tudom eldönteni, vajon a csata szokásos káosza miatt történt-e így, vagy valami titkos céllal tette. Hosszan hallgatok és azon gondolkodom, milyen sok oka van annak, hogy d’Albret a legalkalmatlanabb kérő. – De nyilván nem ő Anne hercegnő egyetlen udvarlója, aki feleségül szeretné? Sokaknak odaígérték a kezét. Duval visszaejti a sakkfigurát a táblára, aztán felemeli a kezét. – A spanyol királyi herceg most túl beteg ahhoz, hogy a jegyességi ígéretet betartassa, bár királyi szülei ezerötszáz katonát ígértek segítségünkre. Az angol herceg több mint öt évvel ezelőtt megszökött fogságából, így neki sem áll módjában házassági terveit megvalósítani. Két másik kérő már nős, bár ők a házasság megsemmisítéséért folyamodtak a pápához, és folyamodványuk elbírálása jelenleg is folyamatban van. Maradt a német-római császár. Mindenki azt állítja, hogy jó vezető és kiváló ember; erős kézzel kormányozza a német földet és a római szent birodalmat. De neki megvannak a maga háborúi és nem tud nekünk csapatokat küldeni. Ráadásul ha Anne hercegnőt a német-római császárral jegyezzük el, azt Franciaország azonnali hadüzenetként fogja értelmezni, és csapatokra van szükségünk, hogy megvédjük ezt a szövetséget. – Tehát ezért folyamodtak segítségért Angliához. – Pontosan. És még mindig nem tudjuk, melyik oldalt támogatja az angol király. A sakktáblát nézem és hirtelen rám tör a fájdalmas felismerés, hogy milyen reménytelen a hercegnő helyzete. – Ezek szerint heves ostrom alatt van – súgom. – Attól tartok, ez a helyzet igen pontos értékelése – mondja Duval és hosszan néz engem, mielőtt újra a sakktábla felé nyúl. Felemel egy félretett, már kiütött fehér gyalogot és a fehér királynő elé teszi. – Ki ő, uram? Felnéz. Szeme sötét, szinte fekete. – Ön – feleli, és tekintetünk egy pillanatra összefonódik. – Ugye azok közé sorolhatom, akik hűségesek a hercegnőhöz? – Természetesen, uram – hebegem; a szavai keltette váratlan melegség ellen küszködök. De eszembe jut, hogy az én hűségem nem kérdéses. Inkább azt a kérdést kellene megválaszolnom, hogy

őt a hercegnő hű emberei közé sorolhatom-e. De nem kérdezek, csak a sakktáblát nézem ismét és elgondolkodom, vajon melyik figurával jelöli Duval saját magát.

Tizennyolcadik fejezet Nők között állok; úgy gágognak és rikácsolnak, mint a libák. Rángatnak, lökdösnek, paskolgatnak, simítanak; attól félek, mindjárt sikítok. De nem sikítok, hanem az ablakon nézek kifelé; a hosszabbodó árnyékokat figyelem, és belegondolok, hogyan reagálnának, ha tudnák, mit tervezek elrejteni e szép szoknya és díszes ruhaujj alá. Louyse még egy igazítást tesz, aztán hátralép. – Csodálatos, demoiselle. Öreg arcán kedvesség árad szét. A fiatal Agnez összecsapja a kezét, mintha imádkozni akarna. – Ennél szebbet még életemben nem láttam! Legszívesebben figyelmen kívül hagynám ezt az ostoba csacsogást, de ahogy megtapintom a vastag selyembrokát kelmét, kénytelen vagyok egyetérteni. Nem tudom, hol találták a varrónők ezt a ruhát, vagy kinek szánták eredetileg, de most már az enyém, és emlékeztetnem kell magam, hogy az orgyilkosoknak nem szabad örömüket lelni ilyen hívságokban és cicomákban. De a lovagok is gyönyörködhetnek fegyverzetükben, ugye? – Menjenek, hozzák át a tükröt az úr lakosztályából – utasítja Louyse a társaságot. – Ez nem szükséges – mondom. – Megbízom a munkájukban. – Ugyan már! – legyint Louyse. – Látnia kell, milyen gyönyörű! Ekkor rájövök, mennyire hiányzik neki, hogy a háznak nincs úrnője. Azt is megtudom ebből, hogy tényleg tudja, hogy Duval a szobámban töltötte az éjszakát, és ez nagy örömére szolgál. Úgy tűnik, a házvezetőnő szereti a szerelmes történeteket, és nincs szívem ezt az örömet elvenni tőle, ezért inkább csendben maradok. Agnez és a két másik nő tér vissza a szobába, nehéz tükröt cipelve. A falnak támasztják, majd Louyse kézen fog és gyengéden a tükör felé húz. – Na, tessék! – szól, hangjában csengő diadallal. – Nos? Mit gondol? – kérdi a fiatal Agnez, az izgatottságtól lábujjhegyre állva. Lassan emelem tekintetemet a tükörben látható képre, és egy szívdöbbentő pillanatig nem ismerem fel, akit látok. Nyilvánvalóan nem én vagyok az, mert sosem voltam ilyen szép, arcom sem volt a rózsaszínnek ilyen szép árnyalatával színezve. A ruha szürke színe tükröződhet a szememben, mert ilyen mélyen még nem csillogott. Nevetséges vágy tölt el, hogy felcsippentsem a szoknyámat és megpördüljek, hogy lássam, hogyan mozog az anyag. De nem. Grimaszt vágok saját képemre és hirtelen megfordulok. – Így jó lesz – mondom és megkeményítem szívemet a nők elszomorodott arca láttán. – Most kérem, hagyjanak magamra. Szeretnék néhány percet egyedül lenni, mielőtt indulok. – De a haja… – szól Louyse; öreg arcán most bizonytalanság látszik. Kedvesebb hangon szólalok meg: – Köszönöm, de meg tudok fésülködni egyedül. Elfelejti, hogy kolostorban nevelkedtem, és ezeket a hívságokat nehezen viselem. – Ó! – Vonásai kitisztulnak a felismeréstől; megfogja, barátságosan megpaskolja a kezemet. Aztán kitessékeli a többieket a szobából, majd becsukja maga mögött az ajtót, és végre áldott magányban lehetek. Legalábbis egy pillanatig. Engedélyezem magamnak, hogy újabb gyors pillantást vessek a tükörbe, és így, hogy nem látja senki, gyorsan megperdülök; élvezem a szoknya súlyos

kelméjét, az anyag vízkönnyű ringását. Ostobának érzem magamat; hátat fordítok a tükörnek, az ágyhoz sietek, kiveszem a gyöngyös arany hajhálót. Sietve kontyba csavarom hajamat, a hálóval rögzítem. Aztán a matrac alá nyúlok, fegyvereimért. Amint ujjaim rátalálnak a tőr bokatokjára, újra bizonyosság lüktet ereimben. Felcsatolom, aztán a csuklóhüvelyt veszem fel. A szoros ruhaujj alatt alig van hely, de hosszas próbálkozás után mindent sikerül a helyére tennem. Csuklómra húzom a halálos arany karkötőt, derekamat érintem. A kegyelemtőr vigasztaló érintésére elmosolyodok; erős céltudatosságot érzek. Mortain biztosan tudatja velem szándékát ma este, és képes leszek elbánni országunk árulóival úgy, ahogy bűneik miatt azt megérdemlik. Akkor is mosolygok erre a gondolatra, amikor elindulok, hogy Duvallal találkozzak. A lépcső alján vár. Megpillant a lépcső tetején és teljesen elfelejti, mit mondott a komornyikjának éppen, csak néz és néz engem, mintha még soha nem látott volna. Bár lehet, hogy csak színlel, ez sokkal jobban tetszik, mint kellene. Nem lehet minden csak színlelés, mert Duval tökélyre vitte azt, hogy mindig övé az utolsó szó és szánt szándékkal sosem adná meg nekem ezt az előnyt. – Egyelőre ennyi – szól komornyikjának végül. – Jó estét, milord – köszöntöm a lépcsőn lefelé menet; igyekszem elfojtani az öröm feltörni készülő buborékját. Karját nyújtja, de gyanakvóan néz. – Mi a baj? – kérdi. – Nem mosolyoghatok úgy, hogy ne keltsem fel a gyanakvását, uram? – Nem – feleli ferde mosollyal. – Nem szükséges ilyen bizalmatlannak tűnnie; csak gyakorlok a ma esti maszkabálra. Ha mi, azaz én, nem tudom meggyőzni az udvart a szerepemről, akkor nem jutok be a hercegnő ellenségeinek körébe és nem tudom teljesíteni a kolostortól kapott feladatomat. Nem szándékozom kudarcot vallani. Abban a kellemetlen helyzetben vagyok, hogy amíg Crunard kancellár vissza nem tér, Duval az egyetlen szövetségesem az udvarnál. Ráadásul a breton nemesség általában nem fogadja szívesen a körükben forgó, alacsony származású személyeket. Amikor legutóbb egy közrendű ilyen magasra jutott és törekvései nagyobbnak bizonyultak származásánál, akasztófára lógatták. – Mi volt ez az árnyék, ami az imént átsuhant az arcán? – kérdi Duval és átkozódom, hogy ilyen éles szeme van. – Az édesapja néhai kamarása jutott eszembe. Duval elkomorul. Megszorítja a karomat. – Ez önnel nem történhet meg. Szavai szinte esküként hatnak, amitől még jobban összezavarodok. Hogy elvonjam mindkettőnk figyelmét a helyzetről, közelebb simulok hozzá és legfényesebb mosolyomat villantom rá, amit Sybellától másoltam. – Akkor minden rendben. Mehetünk? Pislog. – Ha nem vigyáz, kezdem azt hinni, hogy belém szeretett. Szavaira valami boldogan remegni kezd kebelemben; talán öröm, de legalább végre megtalálom a helyemet ebben a játékban. – Éppen ezt akarjuk az udvarral elhitetni, milord. A breton udvar pompája aligha írható le. Szép selymek és brokátok suhognak, bársony és finom bőr sikamlik. A levegőben dús parfümök aromái szállnak; az ibolya és a nagy rózsacsokrok szolid illatától a vetiverfű és szantálfa nehéz aromájáig sokféle illat érezhető. A levegőből is olyan gazdagság és pompa árad, amihez foghatót még soha, sehol nem éreztem. El sem tudnék képzelni olyan összejövetelt, ahol kevésbé érezném otthon magam; rózsakertbe

tévedt tarlórépa vagyok. Magamon érzem Duval tekintetét és megkockáztatom, hogy gyors pillantást vessek rá. – Mi az? – kérdem és kezemet emelem, hogy diszkréten megigazítsam egy rakoncátlan hajtincsemet. Félretolja a kezemet. – Hagyja csak. Nagyon bájos így. A váratlan bóktól elpirulok. Aztán lehajol. – E szép gyöngyök közt hány mérgezett van? Leheletének melege felettébb nyugtalanítóan csiklandozza fülemet, de szavai felbátorítanak; célomra emlékeztetnek. Könnyebb szívvel fordulok az összesereglett nemesek felé. Most, hogy itt vagyok, Mortain bizonyosan felfedi nekem szándékait. Szeretem nézni a ragadozó madarak nagy csoportját; pillantásuk éhes, mind arra várnak, hogy lecsaphassanak. Milyen ízletes morzsára éhesek vajon? Pletykára? Intrikára? A nemesek kisebb csoportokban gyülekeznek, mint a csirkék a kolostor baromfiudvarában, ha egy csomó kukacot találnak. Minden hölgy olyan kimért és kecses, mint Madame Hivern, és bár a szépség mértéke különböző, a stílus ugyanaz: merész és kigyakorolt, fortélyosan kivitelezett, és figyelmet követelő. – Azt hiszem érdemes a lényeges dolgokkal kezdenünk – súgja Duval. – Előbb a királyi tanács tagjainak mutatom be, nehogy tévedésből közülük öljön meg valakit. – Ha Mortain akarja, uram, nem tévedés lesz. – Mindazonáltal azt javaslom, hogy konzultáljon a hercegnővel, mielőtt bármelyiküket kivégzi – mondja, azzal a társaságtól kissé távolabb álló két férfi felé vezet. Könnyű kitalálni, kik ők. A jobb oldali férfi medvetermetű és úgy áll, mintha két hétig egyfolytában lovagolt volna. Ő biztosan Dunois tábornagy. Van valami a csendes, szerény modorában, ami arra késztet, hogy rögtön megbízzak benne; aztán felidézem, hogy ennek az érzésnek ebben a mi játékunkban nincs helye. A másik férfi magasabb, haja vasszürke, egyenletes fogsoráról, megsárgult, szögletes fogairól bőgő szamár jut eszembe. Ő nyilván Rieux marsall; testtartásából, abból, ahogy a társaságot szemléli nyilvánvaló, hogy nagyon kedveli a saját véleményét. Dunois tábornagy melegen üdvözli Duvalt, de Rieux marsall bosszús, és ezt nem is titkolja. – Nem is választhatott volna jobb időt, hogy eltűnjön – csattan fel. Duval állja az idősebb férfi tekintetét. – Ami azt illeti, eszembe sem jutott volna elutazni, ha tudtam volna, hogy húgom akarata ellenére valaki összehívta a rendi gyűlést. Rieux marsall meg sem rezzen. – A báróknak minden joguk megvan, hogy tájékoztatást kapjanak a helyzetről, és jobb, ha ez előbb, mint utóbb történik meg. Duvalra pillantok. Vajon ez azt jelenti, hogy a marsall hívta össze a gyűlést? Ha ez így van, akkor biztosan lenne rajta jel, de nincs. Legalábbis nem látom. Duval egy lépést tesz Rieux marsall felé. – Tehát ön volt az, aki összehívta a rendeket? Rieux marsall modora rideg és távolságtartó. – Elfeledkezik magáról, Duval – csattan fel. – Maga csak egy fattyú, akit a húga kedvéért tolerálnak. Nincs törvényes helye a tanácsban, ahogy szavazata sincs. Nincs abban a helyzetben, hogy választ követelhessen tőlem – mondja, és esélyt sem hagyva Duvalnak a reagálásra, sarkon fordul és elsétál. Dunois tábornagy egy hosszú pillanatig nézi, aztán visszafordul Duval felé. – Ezt a hatást akarta elérni nála?

Duval ingerülten ingatja fejét. – Nem, csak szúrósabb, mint egy sündisznó. Ön szerint Rieux hívta össze a rendi gyűlést? Ezért lett ilyen dühös? – Nem. Azt hiszem, azért lett dühös, mert nem ő hívta össze a rendeket, de nem szereti, ha emlékeztetik arra, hogy valaki nemcsak Anne tekintélyét nem tisztelte, hanem az övét sem. – Mivel Crunard kancellár közel annyi ideje van távol az udvartól, amennyi ideig én nem voltam itt, már csak Madame Dinan marad. De mi célból? Vajon azt akarja, hogy féltestvérének házassági ajánlatát tárják a bárók elé? Biztosan tudja, hogy Anne visszautasítja. Mit nyer azzal, hogy így erőlteti a dolgot? Dunois tábornagy vállat von. – Talán arra szolgál, hogy támogatást és erőt mutasson, és elrettentse francia vendégeinket? – A francia pestis annál mélyebbre hatolt – mordul Duval. – Talán éppen itt az ideje, hogy üdvözöljük a francia parazitát. Dunois meghajol. – Ugye megbocsát, ha nem maradok, és nem nézem végig az ebből fakadó vihart – mondja, azzal távozik. Duval felsóhajt és elindul velem a terem másik felébe. – Ha a francia követen rajta lesz a jel, kérem, nyugodtan ölje meg azonnal. Nagyon sok gondtól mentene meg minket. Jóleső érzéssel tölt el, hogy esélyt kapok teljesíteni Mortain akaratát, ezért hagyom, hogy Duval a terem egyik távoli sarkába vezessen, ahol a francia követ ül, mint valami kövér, barna pók; türelmesen, ravaszul, gondosan szövi hálóját. Markáns arcú férfi; vigyorgó, hízelgő udvaroncok veszik körül. Nem adja jelét, hogy észrevette közeledtünket, de érzem, hogy közben minket figyel. Amikor odaérünk hozzá, Duval megvetően néz a körülállókra. – Még itt van, Gisors? Meglep, hogy Duval meg sem próbál udvariasságot színlelni. Azt hittem, a mézesmázos beszéd az udvarnál kötelező. A francia nemes széttárja kezét. – Természetesen. Azért vagyok itt, hogy tanúja legyek, hogyan viselkednek gyámjai az ifjú Annenel. – Anne senkinek sem gyámoltja – vág vissza Duval. – Ön azért van itt, hogy Franciaország érdekeit forszírozza; a mi hercegnőnk egyáltalán nem érdekli. Duval szavai élesek, ám szinte vidáman mondja, amit mond, mintha élvezné széttépni a hálót, amit Gisors olyan gondosan szövögetett. – Nahát, nahát! Milyen kevés bizalma van, Duval. Duval szeme összeszűkül. – Mondja az ajtónál szaglászó farkas. Miközben Duval beszélgetéssel tereli el Gisors figyelmét, alaposan megszemlélem a francia követet; a jelet keresem, akár a legkisebb, leghalványabb foltját, de nem találom sehol. Amikor Gisors végre rám emeli elnehezült tekintetét, meglepődöm, hogy milyen zöld a szeme. Ez a zöld szempár bágyadtan végignéz testemen, de a követ egy szóval nem tesz utalást arra, hogy észlelte volna jelenlétemet. Érzem, hogy Duval karizmai megfeszülnek. Rám pillant. Apró fejmozdulattal nemet intek, szája széle csalódottan lekonyul. Gisornak fogalma sincs szó nélküli beszélgetésünkről. – Hallom, hogy Anne levelet kapott a német-római császártól. Mi mondanivalója lehetett számára a császárnak? – Azt hiszem, ez csak a német-római császárra és a hercegnőre tartozik – feleli Duval, és halk

hangja egyáltalán nincs összhangban karja feszülésével. – Mivel a német-római császár olyan házasságért folyamodott, amit a francia korona tilt, minden bizonnyal ránk is tartozik. – Bretagne független nemzet, hercegnőnknek pedig jogában áll azt választani férjül, akit óhajt. Pilláim alól Duvalra pillantok. Ez nem teljesen igaz, és kíváncsi vagyok, vajon Gisors reagál-e erre a blöffre. Igen. – Én pedig a vergeri egyezményt szeretném az ön figyelmébe ajánlani – szól a követ. – Ezen kívül pedig az ifjú Anne-t még nem koronázták hercegnővé. – Ez puszta formalitás – feleli Duval –, mivel az egyezmény, amit ön oly előszeretettel idézget, kimondja, hogy Anne megtartja a hercegséget és hercegnőként uralkodik. – Ám kizárólag abban az esetben, ha olyan házasságot köt, amit a francia udvar jóváhagy. – Sem ön, sem a régense nem tárt elénk még komoly ajánlatot. – Kettőt is tettünk. – Egy nyegle, piperkőc, jelentéktelen bárót és egy rozzant besúgót, aki az apjánál is öregebb – mutat Duval a terem másik végébe, ahol egy öreg, ősz szakállú udvaronc szunyókált karosszékben ülve. – Egyik sem alkalmas vőlegény. Gisors közönyösen vállat von. – Akkor patthelyzet van. – Újfent – mondja Duval, aztán udvari módi szerint meghajol és elvezet engem. Amikor Gisors már nem hallhat minket, újra a fal mellett szunyókáló alakra pillantok. Nem azonnal, de egy pillanat múlva látom, hogy lelke gyengül, ahogy a gyertyaláng zsugorodik és pislákol, mielőtt kialszik. – Jó, hogy a hercegnő nem hajlandó elfogadni a Franciaország által ajánlott vőlegényt. Az ott két héten belül halott lesz – mondom Duvalnak. Megáll, a koros udvaroncot bámulja. – Rajta van Mortain jele? – Nincs; de haldoklik. Vagy az aggságtól vagy lassú kórtól. – Ezt ön látja abból, ahogy ránéz? Bólintok. Jólesik, hogy ilyen nagy hatást tudok tenni rá tehetségemmel. Mielőtt Duval bármit is mondhatna, hatalmas kéz csap a vállára. – Micsoda finom érzéked van, Duval, hogy rövid idő alatt két embert dühítettél fel. Előbb Rieux marsallt, most pedig a francia követet. Megfordulunk. Drabális ember áll mögöttünk. Magas és kövér, arcát szúrós fekete szakáll borítja. Mindezen feketeségben ajka nedves rózsaszín kukacnak tűnik. Vastag szemhéját emelgetve egy sólyom átható tekintetével néz engem. Tekintete mélyén hátborzongató hidegség villan, aztán eltűnik; olyan hirtelen elenyészik, hogy nem is tudom, tényleg ott volt-e, vagy csak az én sötét érzéseim ébredeznek. Duval nem éppen szívélyesen üdvözli. – D’Albret gróf! Mi hozta Guérande-be? Ezt a férfit ígérte a néhai herceg a tizenkét éves lányának? Ezt aligha tudom elhinni. D’Albret lapos pillantást vet Duvalra. – Szellemes, mint mindig, ugye, Duval? – Legalábbis remélem – mordul Duval csontszáraz hangon. – Engedje meg, hogy bemutassam az unokahúgomat, Ismae Rienne kisasszonyt. Szerényen lesütöm tekintetemet és meghajlok d’Albret gróf előtt. – Ó, igen. Nekem is van unokahúgom. Egyenesen imádom – mondja d’Albret, azzal kezem után nyúl és petyhüdt, húsos ajkához emeli. Éles, forró undor fog el, és minden erőmmel türtőztetnem kell magamat, hogy ne nyúljak késem után. Ahogy nedves ajka a bőrömhöz ér, megborzongok. Duval

nyugtatón a vállamra teszi a kezét, és hálás vagyok neki, hogy d’Albret érintésén kívül is van mire figyelni. – Enchanté, demoiselle – mormogja a gróf. – Részemről az öröm, uram – felelem. Amint szorítása enged, kirántom kezemet kezéből és ruhám ráncai közé rejtve önkéntelenül szoknyámba törlöm. D’Albret gróf úgy mosolyog rám, mintha a legjobb barátok lennénk, mintha olyan titkunk lenne, amiről Duvalnak nincs tudomása. – Ne hagyja, hogy Duval a politikáról és intrikákról szóló beszámolókkal untassa, demoiselle. Az udvarnál sokkal kellemesebb örömökben is lehet része az embernek. Kaján arckifejezése kétséget sem hagy aziránt, hogy milyen örömökre gondol. – Az unokahúgom fiatal és vidékről származik, d’Albret. Nyilván talál magának dúsabban zöldellő legelőt is. – Ostobaság, Duval. Csak azt akartam, hogy a kisasszony érezze jól magát az udvarban. Hiszen ez az egész nagyon nyomasztó tud lenni, és hamarosan úgyis rájön, hogy ön milyen komoly és unalmas – mondja d’Albret, aztán hozzám fordul. – Ha otthagyja önt valami sarokban, hogy politizáljon, mint valami öregember, megtalálom, kedvesem. És bár ettől az ígérettől biztosan rémálmaim lesznek, úgy mosolyog, mintha éppen azt ajánlotta volna fel, hogy lehozza nekem a csillagokat. Duval igen áthatóan és kitartóan néz az öregebb emberre; ellenszenve úgy gomolyog, mint a tenger felől a köd. Csoda, hogy a gróf nem veszi észre. D’Albret rám kacsint. – Ha unatkozik, kisasszony, keressen meg. Azzal elballag. Amint hallótávolságon kívül ér, hangot adok felháborodásomnak. – Nem tudom elhinni, hogy az ön apja a húga kezét ennek az embernek ígérte. Olyan öreg! És visszataszító! Duval olyan pillantással néz rám, mintha harsonaszóval tudatná: Ugye megmondtam?! – Szereti egyáltalán legalább egy kicsit a hercegnőt, vagy csak a hercegség kéne neki? Duval ajka undorral rándul. – Legfőképpen a hercegséget akarja, ez a legfőbb célja, de biztos vagyok benne, hogy nem lenne ellenére, ha olyan szép és elbűvölő hölgy lenne a felesége, mint Anne – mondja Duval és valami sötét, valami veszélyes gondolat árnyéka suhan át arcán. Ám mielőtt további kérdést tehetnék fel neki, ismét megszólal. – Most jöjjön velem. Van még valaki, akinek be akarom mutatni.

Tizenkilencedik fejezet Duval kezének melege átsüt ruhám ujjának selymén; csontomig hatol. Nagyon nagy a kísértés, hogy lerázzam karomról, de szükségem van egyenletes melegére, hogy elűzze a nyirkos hideget, ami d’Albret érintése után maradt bennem. Duval széles kőlépcsőn vezet fel, aztán folyosón, majd egy másik folyosón. Most érzékelem csak, milyen hatalmas a hercegnő guérande-i rezidenciája. Sok-sok kanyar és forduló után vastag tölgyfa ajtó előtt állunk meg. Bekopog. Nincs válasz odabentről, ezért benyit. A helyiség pompás fogadócsarnok. Számos díszesen faragott szék áll odabent, a kőfalakon vastag bársonykárpitok lógnak, a kandallóban tűz lobog. – Miért hozott ide? Duval elengedi a karomat, elindul a helyiségben. Benéz az ablak függönyei mögé, aztán a túlsó

sarokban levő ajtóhoz megy, ellenőrzi, hogy be van-e zárva. – Azért, mert azt akarom, hogy találkozzon hercegnőnkkel és lássa, kit is szolgál. Ekkor nyílik a főajtó, és maga a hercegnő lép be. Nagyon fiatal, de tartása büszke, és nem kis arrogancia van benne. Homloka magas, nemes; arca fiatalságához képest kissé telt. Barna szemében értelem csillog. Hiba lenne alábecsülni őt, de biztos vagyok benne, hogy fiatalsága miatt sokan ezt teszik. Egy idősebb nemesasszony követi, akiről csak feltételezni tudom, hogy nevelőnője, Madame Dinan. Egykor feltűnően szép nő lehetett; csontjai még ennek a szépségnek nyomait őrzik, bár haja már teljesen ősz. Nehéz elhinni, hogy d’Albret gróf vérrokona. Duval mély főhajtással üdvözli őket; én meghajolok. – Kegyelmes hercegnő; Madame Dinan – szól Duval. – Felemelheti a fejét – szól az ifjú hercegnő tiszta, csengő hangon. Aztán a hölgyhöz fordul. – Ön pedig magunkra hagyhat minket. Madame Dinan ekkor Duvalra pillant. – Kegyelmes hercegnő, azt hiszem, maradnom kéne. Nem illő, hogy egyedül legyen, gardedám nélkül. – Szeretné megakadályozni, hogy a tulajdon bátyámmal beszéljek? – kérdi a hercegnő élesen. – Semmiben sem szeretném akadályozni, kegyelmes hercegnő, csak javaslom, hogy az illemnek megfelelően legyen önnel gardedám. A hercegnő Duvalra pillant, aki alig láthatóan nemet int. – Van gardedámunk – mondja, felém bólintva. – Elmehet. Félreérthetetlenül parancsoló a hangja, és Madame Dinan kissé hátraszegi fejét, orrcimpája remeg. – Jól van, kegyelmes hercegnő. Odakint várok. Érezhetően felettébb nehezményezi ezt a fejleményt, de nem tudnám megmondani, hogy azért, mert kihagyatott valamiből, vagy azért, mert valóban aggódik a hercegnőt a bátyjával hagyni. A teremben csend van, míg nem távozik, aztán a hercegnő a kandallóhoz megy és a lángok hevével melengeti kezét. – Szükség volt erre, Gavriel? Nehezen viseli, hogy parancsot fogadjon el tőlem. – Megértem, kegyelmes hercegnő. – Bár féltestvérek, Duval az udvari etikett szerint beszél vele, és azon tűnődöm, vajon miattam van-e ez. – De azt akartam, hogy találkozzon Demoiselle Rienne-nel és tőle tudja meg, ki és mi ő. Ez olyan dolog, amit egy ideig jobb, ha csak mi tudunk. A hercegnő oldalra hajtja fejét, szemében kíváncsiság csillan. – Nem bízol Madame Dinanban? – Valaki összehívta ezt a rendi gyűlést, kegyelmes hercegnő, és d’Albret a féltestvére. A hercegnő orrnyergén apró ráncok jelennek meg. – Ne emlékeztess erre! Minden adandó alkalommal a házassági ajánlatára emlékeztet. Attól tartok, egyszer felsikítok. – Megígérem, hogy találunk önnek jobb férjet – ígéri Duval. A hercegnő arcán erre bájos gödröcske jelenik meg; ettől rendkívül fiatalnak tűnik, és Duval iránti rajongása valósággal rá van írva. Ekkor nagy örömet érzek, hogy van bátyja, aki megvédi a házasságtól, amit kiterveltek neki. Elképzelhetetlen, hogy valóban d’Albret grófnak ígérték volna. Nyilván nem lehet Mortain vágya, hogy ilyen visszataszító emberrel kössön házasságot. Duval megragadja a kezemet, előretol. – Ismae Rienne-t a Szent Mortain kolostor apátasszonya küldte. A hercegnő szemöldöke rebben. – Mortain? A halál védőszentje?

– Pontosan, kegyelmes hercegnő. Ettől is óvnák tanácsadói. Duval röviden elmagyarázza a kolostort és annak célját. Aztán a hercegnő hozzám fordul: – Önt valóban jól kiképezték arra, hogy öljön? Túl nagy merészségnek tűnik a szemébe néznem, ezért a padlót nézem. – Igen, kegyelmes hercegnő. – Kérem, üljünk le! – int, és széket választ magának. Kérdő pillantást vetek Duvalra, aki bólint, így én is leülök. – Hogyan öl meg egy férfit, demoiselle? Biztos vagyok benne, hogy tanácsadói mélyen megdöbbennének, ha meglátnák a mohó kíváncsiságot a szemében. – Késsel. Vagy méreggel. Vagy fojtással. Sokféleképpen. Százféleképpen. A körülményektől és Mortain kívánságától függ. Kissé előrehajol székében; homloka ráncot vet. – Hogyan határozza el, hogy kit öljön meg? – Igen – mordul Duval álltó helyéből, a kandalló mellől. – Valóban hogyan választja ki, hogy kit öljön meg? Ezzel megfogott. Mert bár Mortain rítusa szigorú titok, ha Crunard kancellár ismeri ezt a titkot, akkor a hercegnő is tudhatja. Ahogy nekem tudnom kell, milyen fegyverek állnak rendelkezésemre az arzenálban, hogy Mortain akaratát véghezvigyem, úgy a hercegnőnek is tudnia kell, milyen eszközök állnak rendelkezésére az ország függetlenségének fenntartásához. – Kegyelmes hercegnő, beszélnék misztériumainkról, de tudásunk szent és csak a kiválasztott kevesek ismerhetik. Duvalra pillantok, jelezve, hogy ő nem tartozik a kiválasztott kevesek közé. Amikor meglátja, hova nézek, a hercegnő arckifejezése hajthatatlanságot mutat. – Az életemet is rábíznám a bátyámra. Nincsenek titkaim előtte és azt akarom, hogy ugyanolyan jól ismerje a rítusokat, mint én. Most pedig mondja el nekünk. Zavaromban a fogamat csikorgatom. Ezért rendezte így ezt a találkozót? Mert tudta, hogy a hercegnő válaszokat követel, és nekem kötelességem válaszolni? – Kegyelmes hercegnő, mi csak Mortain eszközei vagyunk. A szolgálóleányai, ha úgy tetszik. Nem mi határozzuk meg, kit ölünk meg, miért és mikor. Mindenről az istenség dönt. – Úgy érti, a szent, ugye? El is felejtettem, hogy a kolostor falain kívül az egyház tanításaihoz, szóhasználatához kell igazodnunk. – Természetesen, kegyelmes hercegnő. Kérem, bocsásson meg. A szent. Kegyesen bólint. – Hogyan közli önökkel a szent az Ő kívánságát? – Az egyik apácánknak, Vereda nővérnek látomása lesz. A szent rajta keresztül érintkezik velünk; ő és az apátasszony vezeti a kezünket. – Hogyan jön ebbe a képbe Crunard kancellár? – teszi fel a kérdést Duval. – Ő a kapcsolatunk a külső világgal, és tájékoztatja az apátasszonyt az udvarbeli politikai eseményekről. – És csak a nővérek beszámolójából tudnak a látomásról? Duval felé fordulok. – Az ő szavuk megkérdőjelezhetetlen. Mortaint szolgálják. – Bátyán érdekes kérdést vet fel – mutat rá a hercegnő. – Hogyan lehet annyira biztos abban, hogy a látomásaik helyesek? Honnan tudja, hogy Szent Mortaint szolgálják és nem saját érdekeiket?

És mi van akkor, ha tévednek? – Nem tévednek. – A hercegnőnek válaszolok, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy úgy tegyek, mintha Duval nem lenne a teremben. – Ha nem az igazat mondanák, nem látnánk a halál jelét áldozatainkon és visszafognánk kezünket. Ez felkelti a hercegnő érdeklődését. – Jel? Milyen jel? – Olyan, mintha a szent a ember lelkének sötétségébe mártotta volna az ujját és felkente volna vele. A jel néha megmutatja, hogyan hal meg az illető. – És a jósnő szaván kívül ebből tudja, hogy hogyan fog lecsapni itt, Guérande-ben? Fejemet ingatom. – Az a tervünk, hogy az apátasszony a látomásokat hollóval üzeni meg nekem. Ám ha nem is küld parancsot nekem, de meglátom a jelet, cselekedhetek. – Mon Dieu! – szól a hercegnő, azzal hátradől a székén és Duvalra néz. – A Hercegi Államtanács tud erről a kolostorról? Duval tagadón ingatja fejét. – Úgy hiszem, csak Crunard működik együtt az apátasszonnyal. Rieux marsallnak bizonytalan értesülései vannak róla és Dunois valószínűleg hallott pletykákat az embereitől, de mivel francia, néhai apánk nem osztott meg vele breton titkokat. Madame Dinan nem tud róla, illetve nem is kell tudnia, ezért kértem, hogy ne legyen jelen ezen a találkozón. A hercegnő oldalra billenti fejét és engem néz. – Ki tud még Ismae valódi kilétéről? – Csak Crunard kancellár. – Akkor egyetértek, hogy ennek így is kell maradnia. – A hercegnő feláll, és én is. Kezet nyújt nekem. – Örülök, hogy itt van, Ismae. Megnyugtató tudni, hogy ön és a halál védőszentje segítenek Duvalnak védeni engem. Megcsókolom hercegi pecsétgyűrűjét és csodálat tölt el, hogy egy egyszerű földműves lányát az uralkodó figyelmével tünteti ki. – A legnagyobb megtiszteltetés önt szolgálni, kegyelmes hercegnő. Ismét mosolyog, fiatal arca megváltozik. – Isten hozta az udvaromban. Az én civakodó báróim között az ön képességeinek nagyon jó hasznát vehetjük – tréfál. Legalábbis úgy hiszem, hogy tréfált.

Huszadik fejezet Ágyban fekszem, fejem még zsong a sok bugyogó, csengő hangtól, ami ma este megtöltötte a hercegi udvart. Duval még mindig rejtély, és ha áruló, ahogy azt a kancellár és az apátasszony gyanította, fogalmam sincs, kinek dolgozik. Érezhetően gyűlöli d’Albret grófot és a francia követet is, de természetesen ezt színlelheti is. De mi ez az igen erős védelmezés, amit húga iránt tanúsít? Felidézem komor ábrázatát, dühös tekintetét, és azt, hogy milyen haragvás volt benne, és el kell ismernem, hogy ezt még ő sem színlelhette. Ez minden más érvemet porba dönti. Meglehet, hogy Duval pontosan az, akinek mondja magát; rajongva szerető fivér, akinek az a szándéka, hogy húgát megkoronázzák és biztonságban férjhez adják egy olyan férfihoz, aki ki tud állni vele a franciák ellen. A hercegnő biztosan ezt hiszi. Remélve, hogy az éjszakai nyugalom bizonyságot hoz, behunyom szememet és az alvásra

irányítom gondolataimat. Ám nem álom jön a szememre, hanem d’Albret gróf vastag, húsos ajkát látom lelki szemeim előtt, és testi szemeim rögtön felnyílnak. Guillo. Rá emlékeztet d’Albret, ezért zaklatott fel ennyire. Félek, hogy éjjel rám törnek az álmok. Nem tudom, hogy a régiek, amelyekben Guillo szerepel, vagy újak, d’Albret gróffal. Az ajtó közeléből suttogó hangot hallok; elmém azt súgja: Duval; szívem megremeg, hevesen ver. Ám kezem a tőr felé csusszan; jobb az óvatosság. – Azt hittem, ezen már túljutottunk – kavarja fel a szoba sötét csendjét Duval mély férfihangja. Felemelem fejemet a párnáról, hogy lássam, hol van. – Ön talán igen, de én nem. – Ne legyen ilyen kimerítő. Hangja irányát követem. Ott van. A hunyó parázs halvány fényében látom, hogy az ablak mellett álló székhez megy. Kissé megnyugszom ettől. Bármilyen nem szívesen látott személy a szobámban – és nem szívesen látott, bizonygatom magamnak –, elűzi a még kevésbé szívesen látott álmokat. – Mit keres itt? – Teljesítem éjszakai kötelességemet az én fiatal szeretőmnél. Szavaira bensőmben valami megremeg. Fogalmam sincs, mi az, de legalább annyira megrémít, mint az álmaim. – Túlságosan fáradt vagyok a beszélgetéshez ma este, uram. – Aludjon. Én itt maradok egy-két óráig, aztán elmegyek. Ásítok. – Olyan sokáig? Fanyar felhanggal válaszol. – Vigyáznom kell a hírnevemre. Fogalmam sincs, miről beszél. Megint ásítok, aztán megcsípem magamat, mert nem akarok elaludni. – Miért ígérte oda az apja a húgát d’Albret grófnak? Így, hogy a hercegség a hozománya, biztosan sokkal jobb vőlegényt is találhatott volna magának. Olyat, aki nem ennyire visszataszító. A csend hosszú pillanata következik, míg Duval válaszol. – Elkeseredett lépés volt, hogy megmentsük a királyságot. Apánknak nem volt elég hada, hogy kiálljunk a franciák ellen. D’Albret beleegyezett, hogy segít, de a segítségért árat szabott. – A hercegnő kezét. – Igen. A húgom kezét. Szóhoz sem jutok ettől a végtelen, álnok árulástól; mert bár a fizetendő ár lényegesen nagyobb volt, az ügylet semmiben sem különbözött attól, ahogy apám adott el engem Guillónak. – Apám talán arra gondolt, hogy elég hosszú ideig fog élni és gondoskodhat arról, hogy ez a házasság soha ne jöhessen létre – feleli Duval. – Legalábbis szeretném ezt hinni. Hangjában gyötrelem bicsaklik, és tudom, hogy ő ugyanolyan élesen érzi az árulást, mint én. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van, uram – mondom és magam is meglepődöm, hogy szükségét érzem vigasztalni. – Megesküdtem, hogy bármilyen erősen követelőzik d’Albert és bármivel is fenyegetőzik, csak a holttestemen át veheti Anne-t feleségül. Önkéntelenül nagyon csodálom Duvalt ebben a pillanatban és azon kapom magamat, hogy azt kívánom, herceg apja legalább fele ennyire törődött volna a hercegnővel. Ám egyáltalán nem érzem jól magam ebben a hirtelen keletkezett harmóniában. Szerencsére nem tart sokáig. – Most már elég legyen a kérdésekből, Ismae, különben kitalálok valamit, hogy elhallgattassam. Ettől a fenyegetéstől gondolataim rögtön az előző esti felzaklató játékra terelődnek. A hangjában

hallható halvány, tréfás felütésből gyanítom, hogy valóban ilyesmin gondolkodik. Nem kívánom próbára tenni ezt az elméletet, ezért elhelyezkedem a takaró alatt és becsukom szememet. Biztos vagyok benne, hogy nem tudok aludni úgy, hogy ott van a szobában, de minél előbb elhitetem vele, hogy már alszom, annál előbb kimegy. Guillo zöldségvermébe vagyok bezárva; arcom a verem aljához nyomódik, a föld éles szagát érzem. Valami nehéz nyom lefelé, még jobban a földre. Nyakamat meresztve felnézek. Guillo áll előttem, szemtelenül bámul, nadrágja elején matat. A rám nehezülő súly még nehezebb, kezem hátracsavarva, a töréshatárhoz közel; nagyon fáj. Mocorgok, hogy hajamon át lássak, és d’Albret gróf fénytelen fekete szemét látom. Hosszú, óvatlan ujjai szoknyámba túrnak, Guillo az árnyékból bólogat nekem. Küzdök, nekifeszülök, próbálom levetni hátamról, de még erősebben szorítja karomat és visszakényszerít a földre. „Ne!” – kiáltok. Kezem a sárban kapar, megtalálom az elrejtett tőr markolatát. Szorosan megmarkolom, aztán kigördülök d’Albret szorításából és a tőrt a nyakába döföm. Pokoli átkokat szór és érzem, hogy vérének melege végigcsordul a karomon. Most, hogy kiszabadultam a keze közül, pislogok és kisimítom hajamat szememből. Azt látom, hogy Duval ül az ágyamon és merőn néz engem. Ingnyakához szorítja kezét, ujjai között vér csorog. A tőr még a kezemben van. – Az ég szerelmére! Csak fel akartam ébreszteni. Felkiáltott álmában. – Nem kiáltottam – mondom, aztán nyakáról tőrömre nézek. – Amikor megpróbáltam felébreszteni, megszúrt. Hangjából ítélve ezt nagyon nehezményezi, és ezért is hibáztathatom. – Merde! – Teljesen felébredtem már, végtelen lelkiismeret-furdalásom van azért, amit tettem. Tőrömet az ágyra dobom, kikászálódok a takaró alól. Duval igyekszik meggátolni, hogy a vér az ágyra csepegjen. A mosdótálhoz sietek, az egyik lenvászon törölközőt a hideg vízbe mártom. – Hadd lássam, milyen súlyos – mondom, amikor visszaérek az ágyhoz. – Azt hiszem, nem komoly – feleli és felemeli az állát, hogy jobban lássam. – De tönkretette a kedvenc ingemet. Gyengéden letörlöm a vért nyakáról és kulcscsontja környékéről. – Talán nem kéne alvó emberekhez odalopakodnia. – Sírt és nyöszörgött. Jobban szerette volna, ha hagyom, hogy tovább kínozza a rémálom? Erős hév fog el a rémálom emlékére. – Nem – ismerem el. – Talán nem. – Szinte minden vért letöröltem és meglátom a kétujjnyi vágást a kulcscsontja mentén. – Elhanyagoltam a gyakorlást. Van pótolnivalóm – mormogom. – Nem találtam el. Duval rövid, vakkantásszerű nevetést hallat. – Csak azért, mert nagyon jók a reflexeim, és ön aludt. – Egy pillanatra elhallgat és én csak ekkor veszem észre, milyen bizalmas testhelyzetben vagyunk. Az ágyon ülünk, térdünk összeér. Kezem a nyakán, csuklóm alatt érzem erős, egyenletes szívverését. Sötét szemével engem néz. Csillapítani próbálom hirtelen zavaromat; elveszem a törlőt a nyakáról, kezdem összehajtogatni. Csuklóm még lüktet ott, ahol a szíve fölött testével érintkezett. – Elmondaná az álmát? Hangja halk és kedves; olyan kedves, mintha a kőből is tudna titkokat kiédesgetni. – Semmiség volt. Már el is felejtettem. – Hazug – mondja olyan halkan, hogy szinte alig hallom. Akárhogy is, csak a lenvászon törlőre figyelek, ahogy tiszta, vértelen helyet keresek rajta. Egy hosszú pillanatig furcsa csend van, aztán Duval szólal meg. – Azt hiszem, innentől már boldogulok.

Ujjai egy röpke pillanatra az én ujjaimhoz érnek, ahogy kiveszi a törlőt a kezemből. Feláll, magamra hagy az ágyon; erős testének melege már nincs ott köztem és a rémálmok között. Nyomorultul érzem magamat, bár nem tudom, miért; magamhoz szorítom karba font kezemet. – Kérem, bocsásson meg, uram. Nem akartam megsebesíteni. Szavaim igazsága engem is meglep, mert úgy tűnik, mintha addig csak arra vágytam volna, hogy megszabaduljak tőle. Mosolya villan, meglep a sötétben. – Ha az ember orgyilkosokkal szövetkezik, számítania kell rá, hogy egyszer-kétszer késélen táncol. Jó éjszakát! Azzal elhagyja a szobát; visszafekszem az ágyba és nem tudnám megmondani, hogy nagyon melegem van, vagy csontig hatoló hidegséget érzek. Másnap reggel Louyse vidám mosollyal és egy kancsó vízzel lép be. Nem aludtam Duval távozása óta, ébren vagyok, amikor belép. – Jó reggelt, demoiselle. – Jó reggelt, Louyse. – Nyújtózkodom, aztán kimászok az ágyból. Mivel gyolcstörlő nincs ezen a reggelen a mosdótál mellett, kezemet merítem a medencébe és a meleg vizet arcomra locsolom. – Még nincs hír a ládáimról? – kérdem, miközben alsóingemben gyorsan megtörlöm arcomat, kezemet. – Nincs, demoiselle – feleli. Az ágyat veti be éppen. – Akkor a tegnapi sötétszürke ruhát veszem fel. Louyse nem válaszol. Megfordulok és látom, hogy a vérfoltos lepedőt nézi. Édes Mortain! Vajon mit gondolhat? Nem akarom elismerni azt a vérfoltot; sietek a gardróbhoz. Rögtön mellettem terem, furcsán, nagyon aggódón néz rám. – Demoiselle, valóban elég jól érzi magát, hogy ma fenn legyen? Parancsolja, hogy hozzak még forró vizet? Vagy készíttessek fürdőt a kisasszonynak? – Nem – felelem rögtön. –Jól vagyok. Az idős asszony kezét mozdítja, megpaskolja a karomat. – Ne aggódjon – szól és hangját halkabbra fogja. – Nem fog mindig így fájni. Ekkor döbbenek rá, milyen következtetést vont le a lepedőn látott vérből. Arcom lángvörösre pirul. Éppen ezzel alapoztam meg a hírt, hogy Duval szeretője vagyok.

Huszonegyedik fejezet Duval a téli szalonban reggelizik. Amint belépek, egy lakáj széket húz ki nekem. Mereven ülök; eltölt a szégyen, hogy látott engem rémálmom közben, mintha csak gyerek lennék, akit felvigyázni kell. Nem tudom feledni azt sem, milyen érzés volt bőrét érinteni, amikor sebét láttam el. Ennél is rosszabb, hogy attól tartok, ez az egész az arcomra van írva. – Hogy aludt? – kérdi udvariasan. Megkockáztatom, hogy rápillantok, azt várom, hogy önelégültséget vagy derűs, kaján mosolyt látok rajta, de nincs más, csak az aggodalom halvány rezzenése. Ez a kedvesség nyugtalanít leginkább. Ki tudok térni ütés elől, hárítani tudom, ha késsel támadnak rám. Érzéketlen vagyok a mérgekre és ezernyi módját ismerem, hogy kibújjak a fojtófogásból és a garrote-huzal alól. De kedvesség? Nem tudom, hogyan lehet védekezni az ellen. – Mint egy kisded – felelem. Könnyen gördül hazugság ajkamról, ahogy célzatosan a nyakára

pillantok. Megtapintja a kis keményített nyakfodrot, amit gallérján visel ezen a reggelen. – Lehetséges, hogy új divatot teremtek az udvarban. Szavai lelkiismeretembe döfnek. Kissé felszegem államat és nem vagyok hajlandó kimondani a bocsánatkérést, ami már a nyelvem hegyén volt. Az ő hibája, hogy éjjel a szobámban időzött. – Még nem kaptam üzenetet a tisztelendő anyától. Ön hallott valamit Crunard kancellár úrról? Arca rögtön elkomorul. – Nem. Miért? Vállat vonok és elveszek egy körtét az asztalon álló tálból. – Harmadik napja vagyok Guérande-ben. Az apátasszony olyan sürgősséggel küldött engem ide, hogy azt hittem, mostanra biztosan akad valaki, akit meg kell ölnöm. Duval fejét hátravetve harsányan nevet. – Meg kell hagyni, ön igazán vérszomjas teremtés. Kést döfök a körte húsába. Az aranyszínű bőr kettéválik, illatos lé cseppen a tányérra. – Nem vagyok vérszomjas, csak nagyon szeretném teljesíteni Mortain akaratát. Hiszen azért vagyok itt. – Az igaz. – Mi a feladatunk mára? Homlokát ráncolva, csodálkozva néz rám. – Üzenetet kaptam, hogy hírnök érkezett a palotába és találkozni kíván velem. Kezem megáll a levegőben. – Ki az? – Nem tudom, mert a hírnök inkognitóban akart maradni. Azt mondja, hogy csak velem beszél, senki mással, ezért ön itt marad, és délelőtt talál magának valami elfoglaltságot. Ujjaim a kés nyelére feszülnek. – Könnyen el tudok rejtőzni, uram. Ez nekem egyáltalán nem okoz gondot. – Igen, de négyszemközti beszélgetést ígértem annak az embernek és betartom a szavamat. – És mi van az apátasszonynak tett ígéretével? – kérdem és gyors, határozott mozdulatokkal hámozni kezdem a körtét. – Azt nem mondtam, hogy nem tájékoztatom önt a beszélgetés tartalmáról, csak azt mondtam, hogy négyszemközti beszélgetést ígértem neki. Ráadásul ön még mindig sok mindent elhallgat… Édes Jézus! Riadtan nézek fel. – Mi az? Tányérom felé biccent. – Azt meg akarja enni, vagy a belezést gyakorolja? – Lenézek és látom, hogy miszlikbe aprítottam a körtét. Óvatosan leteszem a kést és a kenyérért nyúlok. – Ha mozgalmas tevékenységre vágyik, valamelyik lovászom elkísérheti önt sétalovaglásra. Vagy elfoglalhatja magát… – legyint, megfelelőnek tűnő tevékenységet igyekszik kiötölni – … kézimunkázással. Rideg tekintettel nézek rá. – Nem szoktam tűvel bánni, hacsak nem koponyaalapba kell szúrni. Ajka mosolyfélére rezzen, és lélegzetemet visszafojtva figyelem, hogy felnevete ismét. Tudomást sem veszek enyhe csalódottságomról, hogy nem nevet. – Akkor foglalja el magát azzal, hogy valami történelmi írást olvas a dolgozószobámban fellelhető olvasmányok közül. Gondolom, a kolostor megtanította arra, hogyan foglalja el magát egy délelőtt. Kérem, hasznosítsa ezt a kiváló tudást. Azzal feláll az asztaltól, kimegy, én pedig dühöngök reggelim mellett.

Azt parancsolta, hogy maradjak. Mintha valami kutya lennék, aminek megparancsolhatja, hogy kövesse gazdáját vagy kushadjon. Mintha nem én lennék felelős magamért, hanem ő. Csontjaimban, zsigereimben érzem, hogy az apátasszony tudni szeretne minden sürgős és titkos találkozóról. Ráadásul nem éppen az bizonyítja, hogy valami csalásszerűségre készül, hogy vágya, hogy titokban tartsa ezt a találkozót. Ha már vége, csak az ő elmondásából tudhatom, mi történt. Új cél világosodik meg előttem; felállok az asztaltól, sietek megtalálni régi köpönyegemet. Gyalog megyek. Lovat nyergelni sok drága időt venne el, és fennállna a veszély, hogy kérdéseket tesznek fel nekem. Nem tudom, mennyire hűségesek Duval szolgái, és milyen mértékben teljesítik akaratát. A reggeli levegő csípősen hideg és tiszta; Guérande kereskedői még csak most kezdik kinyitni üzleteik spalettáit. Szorgalmas cselédlányok és gazdasszonyok vásárolják, ami aznapra szükséges a háztartásban. Senki nem figyel fel rám. A palotába könnyen bejutok; az udvaroncok, nemesek és kérelmezők kedvük szerint jönnek-mennek. Úgy sejtem, az őr felismer az előző estéről, bár ebben nem lehetek biztos. A legnagyobb akadályt az jelenti, hogy megtudjam, hol kerül sor Duval titokzatos találkozójára. Egy pillanatra megállok a nagycsarnokban; lelki szemeim elé próbálom idézni a palota alaprajzát. Tájékozódás közben eszembe jut, hogy Duvalnak vannak saját szobái a palotában. Nyilván ott lesz a találkozója. Megkérdezem az őrt, merre találom, aztán felsietek a jelzett lépcsőn. A palota nagyobb, mint a falu, ahol felnőttem, és sokkal könnyebben el lehet tévedni benne. A végtelen folyosókon rengeteg ajtó sorakozik, az előcsarnokokból sokfelé nyílik bejárat. Hiába keresem. Kénytelen vagyok feladni. Lefizetem az egyik tébláboló apródot, hogy vezessen Duval lakosztályához. Adtam neki egy pénzt, illetve kettőt, amikor hallgatást ígért, aztán alaposan megnéztem az ajtót, figyelmemet rá összpontosítom. Nincs előszoba. Az ajtót mindenki láthatja, aki arra jár, ami azt jelenti, hogy nem állhatok ott egyszerűen, fülemet az ajtóra tapasztva. Van egy másik ajtó Duval szobájától jobbra, odamegyek, minden érzékemet ráirányítom, próbálom kideríteni, van-e odabent valaki. Üresnek tűnik, ezért beosonok és a Duval szobájával szomszédos falhoz sietek. Odanyomom a fülemet, de a kő vastag, a férfiak óvatosságból nagyon halkan beszélnek. Visszafordulok a szoba felé. Szép bútorzata van, elegáns falikárpitok, ám ezek egyike sincs segítségemre. Van azonban ablaka is, amely a zárt udvarra néz. Kinézek és örömmel látom, hogy Duval szobájának is van ablaka. Az üvegen át könnyebb meghallani a hangot, mint a kőfalon át. Meggyőződvén arról, hogy lent, az udvaron senki nincsen, levetem köpönyegemet, hogy ne akadályozzon, ahogy kilépek az ablakpárkányra. Óvatosan egyensúlyozok a keskeny ablakkereten, mígnem elérem Duval ablakának fakeretét. Megmarkolom, aztán a falhoz lapulok, hogy bentről meg ne lássanak. Hamar elnyerem jutalmamat erőfeszítéseimért. Meghallom Duval hangját. Kissé tompa, de a vastag üvegen át is hallgató. – Ha nem mondhatja meg nekem, kinek dolgozik, akkor nincs több tárgyalnivalónk – mondja. Hangja oly hideg, mint hátamnál a kő. – Jól tudja, hogy kevesekben lehet megbízni a hercegnő udvarában. Ha hűbéruram kilétét olyanok tudnák meg, akiknek nem kéne azt tudniuk, nagyon sok ember kerül veszélybe. – Nem várhatja el tőlem, hogy belevessem magamat az ügybe és elmenjek az ön titokzatos urával való találkozóra, amikor az könnyen csapda is lehet. – Ön választhatja meg a helyet és az időt, ahogy önnek tetszik. Hűbéruramnak van egy terve, egy ajánlata – mondja a láthatatlan férfi –; biztos vagyok benne, hogy ön ezt nagyon érdekesnek és megfontolandónak fogja találni. Hosszú csend áll be, Duval gondolkodik, mérlegeli a kockázatot. Hallásomat a szobára

összpontosítom, de tekintetem az alanti udvart pásztázza. Ujjaim elgémberedtek a reggeli hidegben, de nem hagyom el helyemet mielőtt Duval válaszol. – Miért engem választott ki? – kérdi végül. – Miért küldte önt a hűbérura éppen hozzám, nem pedig a kancellárhoz vagy a hercegnő valamely más hívéhez? – Azért, mert a vérségi kapcsolat minden hivatali köteléknél erősebb. Hűbéruram úgy hiszi, hogy ön mindenkinél jobban, gondoskodóbban törődik az ifjú hercegnővel. Érdekes, hogy a titokzatos úr ilyesmit gondol. Vajon üres hízelgés? Vagy az illető személyesen ismeri Duvalt? A szoba csendes, a férfiak egymást méregetik, én pedig kis híján virtustáncot járok a türelmetlenségtől. Nagyon hallani akarom Duval válaszát, és majdnem olyan nagyon szeretnék visszajutni az épületbe a párkányról, mielőtt észrevesznek. – Hát jó – felel Duval végül. – Beszélek a titokzatos hűbérurával és meghallgatom, mit ajánl. Mondja meg, hol szállt meg és megüzenem a találkozó idejét, helyét. Elégedettség tölt el, hogy a találkozó fő része véget ért; lehántom ujjaimat az ablakpárkányról, kinyújtóztatom, mozgatom őket, hogy újra meginduljon bennük a vér keringése. Lassan, mert félek, hogy gémberedett lábammal elvéthetem a lépést, kezdek visszaaraszolni a szomszédos szobába. A hidegtől meredten bemászok-beesek a szobába, aztán halkan becsukom a spalettát. Felkapom köpönyegemet, karomat dörzsölöm, próbálok újra melegséget csiholni bele, de csak egy pillanatig folytathatom ezt. Messze kell jutnom, mielőtt Duval véget vet a találkozónak. Sietek az ajtóhoz, résnyire nyitom, kikémlelek a folyosóra, és kis híján a lélegzetem is eláll a meglepetéstől, amikor meglátom, hogy Madame Hivern lapul Duval ajtaja előtt. Remélem, az ajtó ugyanolyan erős akadályt jelent neki, amilyet nekem jelentett. Tudom, hogy Duval titokban akarta tartani ezt a találkozót; a hölggyel kapcsolatos gyanúm visz ki a folyosóra. Arcomra zavart kifejezést veszek, és kilépek a szobából. – Madame Hivern? – szólítom meg; hangomat naivan fiatalosra, kissé remegőre igazítom. Meglepetten fordul hátra. – Demoiselle Rienne? Mit keres itt? – kérdi. Szép arcára gyanakvás ült ki. Zavartan nézek körül. – Duval úr szobáit kerestem. Az egyik lakáj azt mondta, ezen a folyosón van a lakosztálya; nyilván elszámoltam a szobákat. Madame Hivern arca kisimul, tiszta leereszkedés kifejezése jelenik meg rajta. – Jöjjön, kedvesem – mondja, azzal kezét nyújtja, karon fog, és elvezet a folyosón, mindkét ajtótól egyre távolabb. – Bizonyára ön is tudja, legkönnyebben úgy lehet elveszteni egy férfit, ha folyton vele akarunk lenni. – Megpaskolja a kezemet. – Hadd osszam meg önnel mesterségünk titkait. Nagyon erőt kell vennem magamon, hogy ne világosítsam fel e feltételezése tévességéről. És hirtelen barátságosságában sem bízom. – Madame felettébb kedves. – Örülök, hogy sikerült az irónia legkisebb árnyalatát is mellőzni hangomból, szavaimból. Ami azt illeti a legkevésbé sem szeretnék Duval anyjától tanácsot kapni arra nézve, hogy miként kell jó szeretőnek lenni. Mindazonáltal talán javamra fordíthatom és kihasználhatom az alkalmat, hogy többet megtudjak Duvalról. Eszembe jut, milyen döbbentnek, mennyire elgyötörtnek tűnt azon az éjszakán, amikor veszekedtek, és valósággal rosszul vagyok árulásomtól, mintha tátongó sebbe szúrnék. Ám éppen ezért vagyok itt, és tudom, hogy a tisztelendő anya mit gondolna az ilyen helytelen aggályokról. Tudomást sem véve a nagy szalonban összegyűlt nemesek és udvaroncok csoportjáról, Madame Hivern a többiektől távol, egy sarokban ül le velem. Amikor kettesben maradunk, felém fordul, alaposan megszemlél engem és megszólal: – Tehát… Honnan is származol, kedvesem, és hogyan ismerkedtél meg Gavriellel? – kérdi kezét kecsesen ölében nyugtatva.

Lesütöm tekintetemet; egy fiatal, vidéki kisasszony nyilván feszélyezett ilyen helyzetben, ugye? Ölembe ejtett kezemet tördelem. – A családom szerény körülmények között él, ön nyilván nem ismeri őket, madame. Kecsesen oldalra fordítja a fejét, de mosolya rideg, mint az üveg. – És hogyan ismerkedtetek meg? A kolostorban arra tanítottak minket, hogy úgy tehetjük hitelesebbé a hazugságot, ha az igazsághoz közelítjük, vagy legalábbis átvesszük annak valamely elemét. – Egy fogadóban, Brest közelében. – Nem igazán bízom Duvalban, de az anyjában még kevésbé, és nem adom át neki tálcán a fia titkait. Arca elfehéredik, kissé hátrébb húzódik, mintha ütést kapott volna. – Ó, ugye nem felszolgálólány volt? – Nem – felelem, és nagyon vigyázok, hogy el ne mosolyodjak. – Családi ügyben jártam ott. Láttam, hogy lelki szemei előtt Brest partvidékét pásztázza; igyekszik eldönteni, mi dolga lehetett arra Duvalnak. Újabb pillanat múlva helyrebillen szépséges maszkja. – Kérem, bocsásson meg nekem – mondja. – A fiam mostanáig annyira nem kereste a hölgytársaságot, hogy aligha tudom, mire vélni az ön jelenlétét. Szememet tágra nyitom, ártatlanul nézek. – Madame, önök nyilvánvalóan annyira elhidegültek egymástól, hogy Gavriel talán egyszerűen nem tett említést önnek a kapcsolatairól. Erre a kerek és egyenes emlékeztetőre ajka csúful eltorzul egy pillanatra, de elharapja a készülő választ, mert cselédlány közeledik, letesz elénk egy tálca fűszeres bort. Mire a szolgáló távozik, Madame Hivern összeszedi magát. Borospoharat veszek kézbe, ő pedig előrehajol, témát vált. – Tudja, a férfiak nem egyformák. Az olyan emberrel, mint Gavriel, azt javaslom, hogy legyen tartózkodó, ne hajszolja nagyon. A túlzott együtt lenni akarást inkább fullasztónak, mint elbűvölőnek találhatja. Szavai élesek, de hangja édes, mint az éles pengére csorgatott méz. Azzal a tudattal vigasztalom magam, hogy ha Duval valaha fullasztónak talál engem, az azért lesz, mert párnát szorítok a fejére és lelkét Mortainnek ajánlom. Madame Hivern arca fintorba rándul és folytatja a csacsogást. – Ugyan miért találta jó ötletnek, hogy üldözze, hogy utána jöjjön? Az ön falujában ez a szokás a lányok között? – Nem üldöztem, madame, csak egy üzenetet akartam átadni neki. Azután jött, hogy távozott otthonról ma reggel, és arra gondoltam, hogy inkább személyesen adom át neki. Hivern tréfás rémülettel tartja fel kezét. – Ön a szerelme, nem a szolgája, kisasszony. Ne kövesse, mint kutya a gazdáját. Kezem megszorul a borospoháron, és örülök, hogy nem üvegből, hanem ezüstből van, mert biztosan összetörne erőmtől, annyira dühös vagyok erre az asszonyra. – Madame, biztosíthatom… – Ó, kérlek, szólíts csak Antoinette-nek! Azt hiszem, jó barátnők leszünk, te meg én. – Gondolja, asszonyom, hogy ez jó ötlet, mindazok után, hogy viszályban áll a fiával? Rideg düh suhan át az arcán, aztán hirtelen eltűnik. – Talán te segíthetnél, hogy elsimuljon ez az ellentét köztünk. Leteszem borospoharamat az asztalra, és igen ártatlan szemekkel nézek Madame Hivernre. – Ezért kereste? Hogy békét kössön vele? Bosszúság villan arcán és úgy néz végig a termen, mintha valami szórakozást keresne. Láthatóan talál valamit, mert tekintete meglágyul, szemében megcsillan az első őszinte érzelem. – Ó, kedvesem! – szól Madame Hivern; arcán öröm csillan. – Kérem, jöjjön ide! Szeretném

bemutatni valakinek. A férfi, aki közeledik felénk, magas és karcsú; sötét, élénk szeméből és finom vonásaiból ítélve túl fiatal ahhoz, hogy a szeretője legyen, mégis kedvesemnek szólította. A férfi gyanakvó, fontolgató tekintettel néz engem, aztán lehajol és megcsókolja Madame Hivern arcát. – Ismae, szeretném, ha megismerkednél a fiammal, François Avaugourral. François, a hölgy Ismae; Gavriel új barátja. Ha hallott is fivére barátnőjéről, ennek semmi jelét nem adja. Gálánsan kezem fölé hajol. – Enchanté, demoiselle. Fivérem minden barátja a barátom. Valami ostobaságot hebegek válaszul, és Madame Hivern maga mellé mutat. – Kérem, csatlakozzon hozzánk, drágám! – Örömmel – feleli François és közelebb húzza a széket Madame Hivernhez úgy, hogy velem szemben üljön. – Hogyan tudnék ellenállni az udvar két legbájosabb hölgyének? Nagyon zavarban vagyok, nem tudom, merre nézzek, de szempillám alól figyelem. – Gavriel barátja nem szokott hozzá az ilyen kifinomult modorhoz, François. Túl sokáig élt vidéken. Kérem, ajánlja fel, hogy végigvezeti az udvaron a kisasszonyt, amikor fivére éppen hivatalos teendőinek tesz eleget. François Avaugour élénk barna szemével a szemembe néz. Pillantásunk találkozik. – Nagyobb örömet el sem tudok képzelni, demoiselle. – Ön nagyon kedves – hebegem és örülök, hogy ilyen könnyen a kebelére vont Duval családja. Nyilván legalább olyan buzgón akarják megtudni a titkait, ahogy én vágyom az ő titkaikat tudni. – A fiam az udvarban született és az udvarban nevelkedett, és biztonságban tudja kalauzolni önt ezeken a veszélyes vizeken. – De nyilván milord Duval is meg tudja tenni ezt – tiltakozom. – Mit tud megtenni Duval? – kérdi egy mély, ismerős hang. – Gavriel! – szól Hivern; hangjában hamis vidámság cseng, olyan hamis, mint a szíve. – Micsoda kellemes meglepetés! Duval meleg kezének súlya nehezedik a vállamra, és a szavam is eláll, amikor lehajol és csókot lehel fejem tetejére. – Drága Ismae – szól Duval. – Hogyan került ön ide? Nem, ez nem kellemes meglepetés. Merde. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy megfeleljek Madame Hivernnek, hogy nem is gondoltam arra, milyen magyarázatot adhatok udvarbéli megjelenésemre. – Volt szíves elfogadni a meghívásomat, Gavriel – feleli Madame Hivern felém pillantva. – Úgy gondoltam, jó lenne közelebbről megismerkednünk. Duval ujjai fájdalmasan összeszorulnak a vállamon, aztán leveszi rólam a kezét és kigyakorolt közömbösséggel meghajol. Nem tudom, hogyan sikerül gúnyt belevinnie, de sikerül. – Nagyasszony anyám nagylelkűsége nem ismer határokat – mondja, aztán felém fordul. – Jöjjön, demoiselle. Végeztem itt. Azzal lenyúl, megragadja a könyökömet és talpra ránt. Egyszer sem pillant vissza családjára. Távozunk. A düh és bosszúság villanásain túl valami mást is látok a tekintetében. Valamit, ami határozottan félelemnek tűnik. – Ez a kolostori utasítások közé tartozik? – kérdi Duval; hangja feszes a haragtól. – Feladat volt, hogy hívja fel magára a fivérem figyelmét, és ajánlja fel neki magát és engem is? – Nem, milord, nem volt az – felelem kimérten. De valószínűleg csak azért nem, mert az apátasszonynak nem jutott eszébe.

Huszonkettedik fejezet Duval maga kísér vissza rezidenciájára. Azt mondja azért, hogy ne tévedjek el útközben, de engem nem tud becsapni. Biztos akar lenni abban, hogy nem fordulok vissza a palotába. Amikor távozik vissza az udvarba, azon gondolkodom, hogy másodszor is utánamegyek, ám elvetem ezt a gondolatot; ostobaság lenne, hiszen valószínűleg számít rá. Ráadásul nem akarom kockáztatni, hogy újra összetalálkozzak Madame Hivernnel. A hamis törődés alig álcázott mérge még bugyborog bennem; olyan ártalmas, mint a gyilkos méreg. Azon tűnődöm, mit érezne Duval, ha megölném az anyját, mert igazság szerint ezt szeretném tenni. Meglehet, hogy megköszönné. Amikor szobámba érek, azt látom, hogy Louyse pakolja ki a holmimat. Hozzám fordul; öreg arca elpirul. – Ó, kisasszony! Olyan sok szép holmija van! És valóban, szebbnél szebb ruhák sorakoznak a szobában. Meglepődöm, milyen sok drága ékességet adott a kolostor. Bársonyok és brokátok és a legfinomabb selymek, kápráztató színekben: mélykék, smaragdzöld, mély bordói vörös. Hangot hallok az ajtóból; felnézek, Agnez lép a szobába. Nagy ágkalitkát hoz, kitartja, a lehető legtávolabb magától. A kalitkában nagy, meglehetősen gonosz kinézetű holló ül. – Ezt is a ládákkal küldték, demoiselle – magyarázza Louyse. – Az istállóba tettük a kalitkát, de felzaklatta a lovakat; a lovász ragaszkodott hozzá, hogy hozzuk be a házba. Ez… házi kedvenc, kisasszony? – Olyasmi. Tegye a kalitkát az ablak mellé – mondom Agneznek. Ahogy leteszi a padlóra, a holló felrikolt és az ujja felé kap. Agnez sikoltva hátraugrik; kis híján elesik nagy igyekezetében, hogy minél távolabb kerüljön a madártól. – Elmehetsz! – szól tá Louyse élesen, bár ami történt, nem igazán a lány hibája. Agnez még egy utolsó gyanakvó pillantást vet a hollóra, aztán gyorsan kimegy. Louyse rosszallóan ingatja fejét. – Segítsek felöltözni, kisasszony? – Értetlen pillantásomra hozzáteszi: – Mielőtt ma este az udvarba megy. – Talán egy óra múlva. Köszönöm. Az ajtónál megáll. – Ó, majdnem elfelejtettem. Két levél jött a ládákkal. Ott vannak az asztalon. És a legkisebb láda még zárva van. Azt hiszem, nem küldték el a kulcsot. Kívánja feltöretni? Felküldjem az egyik inast? – Előbb elolvasom a leveleket, aztán megmondom. – Rendben, milady – mondja, azzal meghajol és távozik. Ott maradok egy nagyon rossz hangulatú hollóval, aki veszedelmesnek tűnő csőrével igyekszik szétszedni vesszőkalitkáját. Az asztalhoz sietek, felemelem az első levelet. Bár felismerem a tisztelendő anya kézírását, megfordítom a küldeményt és megvizsgálom a pecsétet. Annith rengeteg fortélyt ismer a levelek felbontására és megtanított, milyen jeleket keressek, ha azt gyanítom, kinyitotta valaki, de nem látok ilyen jelet ezen a pecséten. Ugyanaz a fekete pecsét van rajta, amit a kolostor használ, illata édesgyökér és fahéj elegye, és egy darabban van; nincsenek rajta kisebb, vékonyabb rétegek, amik arra utalnának, hogy a pecsétet visszazárták. Elégedetten töröm fel a viaszt; remélve, hogy a levél új megbízást tartalmaz. Nagyon sokan vannak az udvarban, akiknek nyakát örömmel elmetszeném. Drága Leányom! Remélem, levelem jó egészségben talál téged, és alkalmazkodtál már az udvari élethez. Bízom benne, hogy a kolostorban szerzett tudásod jó szolgálatot tesz neked. Vereda nővér naponta vet csontot a tűzbe, útmutatást vár, de még semmit nem látott. Ha látomása lesz, üzenetet küldök majd neked. Mindazonáltal, ha szíved és szemed nyitott Őrá, Ő biztosan vezetni

fogja kezedet. Ne feledd, hogy egyben szem és fül vagy az udvarban. Jelents nekem mindent, amit megtudsz, akármilyen apróságnak tűnhet. A ruhák és az ékességek mellett küldtünk neked egy kis ládát olyan eszközökkel és anyagokkal, amelyek szükségesek Mortain szolgálatához. Vanthnál van a kulcs. Nővéred Mortainban Etienne de Froissard apátasszony Összegyűröm a levelet és zavartan dobom a tűzbe. Nincs benne utasítás, amit pedig reméltem. Várni, csak várni. Mindig csak várni. Ha úgy megtanítottak volna minket várakozni, ahogy ölni, akkor talán jobban viselném. Sóhajtva veszem kézbe a következő levelet. Annith írta. Drága Nővérem! Hazudnék, ha nem vallanám be, mennyire irigy vagyok rád a sok szép ruha és a sok ékesség miatt. Az egész apátság varrt és igazított; átalakítottuk a ruhákat a Beatriz nővér adta pontos méretekre, hogy jól álljanak rajtad és büszke lehessen rád a kolostor. Bár azt nem tudom, hogyan fényesedhetne a kolostor hírneve, amikor velünk való kapcsolatodnak titokban kell maradnia, de amikor erre rámutattam, Beatriz nővér csak annyit mondott, hogy öltögessek minél gyorsabban. Szinte szétvet a kíváncsiság, hogy megtudjam, milyen az udvar, hány embert öltél meg azóta, hogy tőlünk elmentél. Azt hiszem, a tisztelendő anya gyanítja, hogy nagyon nehezményezem, hogy te kaptad ezt a megbízatást, nem én. Arnette nővér mellé rendelt, hogy ne érezzem magamat úgy, mintha kihagytak volna valamiből, de ez természetesen nem használ. Kérlek, írj, ha tudsz, hogy a saját szememmel lássam, a te szavaidból tudjam, hogyan boldogulsz, különben biztosan meghalok az unalomtól. Sybelláról még nincsen semmi hír. Nővéred Mortainban Annith Amikor a levél végére érek, sajgó honvágy fog el; nem a kolostor, hanem Annith és az ő éles, okos esze után vágyakozom. Szívesen eléje tárnék mindent, amit megtudtam, hogy lássam, milyen következtetéseket von le. Kis ideig gondolkodok azon, hogy mindent megírok neki, aztán rájövök, hogy Vanth valószínűleg nem tudna elvinni el olyan vastag levelet, amire minden ráférne. Inkább a kalitkához sietek, és látom, hogy a holló bal lábára kis csomag van rögzítve. Nagy körültekintéssel nézem a madarat, nyugtatóan dudorászok neki… aztán hirtelen visszarántom a kezemet, mert éles csőrével felém kap. – Ne tedd! – korholom. – Ez az én kulcsom, nem a tiéd. – Újra próbálkozom, ezúttal gyorsabban mozdulok és lerántom a csomagot a bokájáról. Gonosz csőre éppen csak elhibázza az ujjamat, a kalitkába váj. – Áruló! – szidom. Kibontom a csomagot; láncon lógó kis aranykulcs esik a tenyerembe. Megragadom, a ládához sietek, a zárba illesztem a kulcsot. Felemelem a fedelét és szinte felnevetek a tiszta örömtől. A ládában tőrök vannak, mindenféle méret: egy nagy dupla élű kard, amit a hátamon tudok viselni; egy kis, könnyen elrejthető penge; egy hosszú, vékony stiletto, amit a harisnyatartómba rejthetek, egy nagyon vékony, tűszerű pengéjű tőr, amit a tarkóba lehet szúrni és felcsatolható tokok, hogy mindegyik a kezem ügyében lehessen. Van bent egy egyszerű nyakszorító is, egy szép karperecbe rejtett darab mellett. Arnette nővér csomagolt egy miniatűr íjat is; alig nagyobb a tenyeremnél. A nyílvesszők hegye igen élesre van csiszolva. Fegyvereim fémes pengése jobban esik, mint a legfinomabb parfüm illata. De a láda mély, és van benne egy második rekesz. Leveszem a felső betétet; üvegfiolák halk csörrenését hallom. Kiemelek egy kis palackot; tartalmának színe olyan, mint a hideg téli ég. Mortain ölelése, a legkellemesebb, legkíméletesebb méreg, ami az áldozatot euforikus boldogsággal és jó érzéssel tölti el. A padlóra teszem a fiolát és ismét a ládába nyúlok. Mély borostyánszínű az

Eretneksirám; gyorsan ölő méreg azoknak, akik szeretnék elkerülni a máglyán elevenen való elégetés pokoli fájdalmait. Egy alacsony, öblös üvegben rozsdaszínű veszedelem van, amit Mortain legszigorúbb ítélete ihlethetett: kimarja az áldozat zsigereit, és azt mondják, olyan fájdalmas, mint a Mártírölelés. Felismerem a Sötét könnyek vérvörösét, amitől az áldozat tüdeje folyadékkal telik meg, ettől fullad meg, és van egy adag zavaroszöld Szent Brigantia átka, ami arról kapta a nevét, hogy Brigantia a bölcsesség istennője, és ez a méreg nem öli meg az áldozatot, hanem kiirt minden tudást a fejéből, és össze-vissza beszélő bolonddá válik, aki arra sem emlékszik, hogy kicsoda ő. A láda legalján három gondosan becsomagolt krémszínű gyertya van, amiknek viaszába kétségtelenül az Éji suttogás nevű méreg van keverve. Mindemellett van még egy kis doboz fehér gyöngy; mindegyik gyöngyszem annyi mérget tartalmaz, hogy egy felnőtt férfi biztosan meghal tőle. Végül az egyik sarokban kis cserépszilkét találok, benne mézszínű kence: Szent Arduinna kelepcéje. Ezt a mérget különböző felületekre szokták kenni; bőrön át szívódik fel. Most már olyan jól fel vagyok szerelve, mint maga a kolostor. Nagyon megkönnyebbülve csomagolom vissza a láda tartalmát és bezárom. A vékony aranyláncot a nyakamba veszem, a kulcsot keblem közé rejtem, hogy ne látsszon. Ha sietek, meg tudom írni a levelet az apátasszonynak és útnak indíthatom Vantht, mielőtt öltöznöm kéne estére. Kedves Tisztelendő Anya! Pontosan úgy van, ahogy ön és Crunard kancellár úr mondta: sok minden készülődik itt az udvarban és ezek közül nagyon kevés az, ami jónak mondható. Valaki a hercegnő tudta nélkül összehívta a rendi gyűlést. A hercegnőnek nincs más választása, mint a francia nagykövet figyelő tekintete előtt a bárók elé állni. Bármit döntenek, arról a francia régens értesülni fog. Ráadásul az angol király sem hajlandó segítséget küldeni. Az egyetlen örvendetes hír az, hogy Duvalt megkereste egy úr, aki kilétét titokban tartja, de azt állítja, hogy megoldást kínál a mi hercegnőnket. Amint a találkozó létrejött, további jelentést küldök. Még egy említésre méltó esemény történt. A városba érvén Duvalt és engem támadás ért. A támadók tőrének pengéje mérgezett volt, vagyis ez nem egyszerű rablás volt. (Sajnálattal jelentem, hogy Nocturne ennek az orvtámadásnak áldozatául esett.) Egy pillanatra abbahagyom az írást, államat simítom a tollal, azon gondolkodom, szóljak-e az apátasszonynak Duval éjszakai látogatásairól, hogy tudja, nem hanyagolom kötelességeimet. Attól félek, hogyha említést teszek erről, további részleteket fog kérni, ezért inkább nem írok semmit e tárgyban. Találkoztam hercegnőnkkel és tisztán látom a szentek kezét rajta. Valóban jól választottak, mert a hercegnő fiatal kora ellenére bölcs és erős. Az őszinteség arra késztet, hogy megjegyezzem, teljesen megbízik Duvalban és mindennél többre tartja az ő tanácsait. Alig várom következő utasításait és imádkozom, hogy Vereda nővér meglássa, hogyan lehetnél Istenem és hercegnőm szolgálatára. Tisztelettel Ismae A következő levelet sokkal könnyebb megírni. Tudom, hogy Annith megtalálja a módját és elolvassa az apátasszonynak írt levelemet, ezért nem vesztegetem az időt arra, hogy megismételjem, amit neki már leírtam. Kedves Annith! Bárcsak valaki gondolt volna arra, hogy megmondja, hogy Duval a herceg törvénytelen gyermeke! Megmondhatod Eonette nővérnek, hogy a balkézről született gyerekek nevét is mondja meg, amikor róluk tanít. Ez jövőbeni félreértéseket előzhet meg. Láttam Sybellát! Tömeg igyekezett bejutni a városba, amikor megérkeztem, és ő közöttük volt. Nem beszélt velem, de nagyon megkönnyebbültem, hogy életben és jó egészségben látom. Sajnos

Mortain jelét senkin nem láttam. Remélem, ez a helyzet hamarosan megváltozik. Nővéred Mortainban Ismae Ezen az estén a hercegnő hivatalos fogadást ad a palotában, így Duval hivatalosan is bemutathat engem. A hercegnőt udvarhölgyei, a helyi prelátusok és tanácsadói veszik körül. Meglepetten látom, hogy d’Albret gróf is a hercegnő társaságában van. Nem… nem vele, de a közelben áll, a nyúlra leső farkashoz hasonlatosan. A hercegnő mereven és feszülten ül, szándékosan nem néz d’Albret felé, arca sápadt. Olyan, mint egy kisgyermek, aki igyekszik úgy tenni, mintha nem látta volna, hogy egy mesebeli szörny kelt életre mellette. Madame Dinan vidáman társalog d’Albret gróffal, tudomást sem véve arról, hogy fiatal gyámoltja nagyon rosszul érzi magát. Duval karja szorosabbra fonódik karomon és meggyorsítja lépteinket; a hercegnő és kísérete felé vezet. Örömmel látom, hogy Crunard kancellár is megérkezett; minden szövetségesre szükségünk van. Ennél is jobb, hogy közvetlenül a hercegnő mellett áll; egyik kezét a vállán nyugtatva, mintha erőt öntene bele. Szívemet melegség önti el ennek láttán. A hercegnő javára írandó, hogy amikor Duval bemutat minket egymásnak, úgy üdvözöl engem, mintha soha nem találkoztunk volna; a felismerés legkisebb jele sem rezzen rajta. Nagyon jól képzett a megtévesztés játékaiban. – Duval úr azt mondja, hogy ön rajong a vadászatért– szól a hercegnő udvariasan. – Szeretné gyakorolni ezt a sportot, amíg itt időzünk? – kérdi, s közben d’Albret gróf felé pillant, majd keze a nyakára téved, és elegánsan végighúzza ujját nyaka eredővonalán, mintha csak a súlyos ékköves keresztet igazítaná meg. Majdnem hangosan felnevetek és türtőztetem magamat, nehogy d’Albretre nézzek. – Ha lehetőség adódik, kegyelmes hercegnő, boldogan részt vennék vadászatban. – Akkor reméljük, hogy lehetőség adódik – jelenti ki kegyesen. Miközben a kötelező udvariassági formulákat elmondjuk, katona érkezik, meghajol Dunois tábornagy előtt és halkan a fülébe súg valamit. A tábornagy bólint, aztán Duvalhoz lép és félrevonja. – A foglya magához tért, milord. Duval szemében izgatottság csillan. – Mennem kell, hogy kihallgassam. – Önnel kell tartanom. – Nem. Hogyan magyaráznám meg, hogy a fiatal unokahúgomat vagy szeretőmet ilyen bűnöző társaságába engedem? – Miközben ezt mondja, végignéz az összegyűlt nemeseken. – Nem. Itt marad, eljátssza a szerepét és nyitva tartja a fülét. – Elengedi a karomat, és legnagyobb rémületemre felkiált: – De Lornay! – Ne! – súgom Duvalnak, de túl késő. A fiatal nemes úr kivonja magát az őt csodáló hölgyek koszorújából és elindul felénk. Duval csodálkozva néz le rám. – Nem sétálgathat itt kíséret nélkül. Az emberek szemet hunyhatnak egy diszkrét liaison felett, de az egyedül bóklászó nőt nem tekintik úri hölgynek, és hamar olyan hírnévre tehet szert, ami nem teszi lehetővé, hogy a hercegnő társaságában lehessen. Szavai olyan érzést keltenek bennem, mintha kalitka rácsai zárulnának rám, és hirtelen selyemből és bársonyból szőtt börtönben találom magam. Duvalt ez mintha mulattatná. – Ne nézzen úgy, mintha hóhér tőkéjére kéne hajtania a fejét. A nők többsége nagyon is kedveli de Lornay társaságát. – Én nem tartozom a nők többségéhez, uram – jelentem ki és úgy érzem, ezzel valamiképpen ő is egyetért. De Lornay meghajol előttünk és hálás vagyok, amikor tekintete elsiklik felettem, majd hirtelen

élessé válik. Duval fanyar mosollyal néz barátjára. – Szépen kicsinosodott, ugye? Dolgom van és szeretném a te figyelmes gondoskodásodra bízni. De Lornay ugyanolyan döbbenten néz, mint én. – Könyörgöm, mit csináljak vele? Duval legyint. – Nem tudom. Amit a hölgyismerőseiddel csinálni szoktál… – Azt biztosan nem – mormogja de Lornay. – Akkor táncolj vele – szól Duval, aggódón pillantva rám. – Ugye tud táncolni? – Igen, de… – Remek – mondja, és mielőtt de Lornay vagy én tiltakozhatnánk, sarkon fordul és otthagy minket. De Lornay és én egyaránt feszülten, gyötrődve bámulunk egymásra, aztán gyorsan másfelé pillantunk. Éppen menekülést tervezek, amikor megszólal a zene és a táncosok a parkettre indulnak. De Lornay meglehetősen kelletlen sóhajjal, közönyösen meghajol előttem. – Akkor táncoljunk! Sekély meghajlással köszönöm meg a lehetőséget, de nem fogadom el a felém nyújtott kart. – Nagyra becsülöm ezt a nemes áldozatot, uram, de biztosíthatom, hogy ez nem szükséges. Olyan kevéssé kívánok táncolni önnel, ahogy ön velem. Kezét mozdítja, megragadja a kezemet. – Nem számít. Duval azt mondta, hogy táncoljunk. Akkor táncolni is fogunk. Igyekszem elhúzni a kezemet, de vasmarokkal szorítja. Fogcsikorgatva próbálom erősebben húzni. – Ön mindig teljesíti, amit Duval mond önnek? – Mindig – feleli de Lornay és vonszol magával a táncparkett felé. – Az ő szavára egyenesen a pokol tüzébe is belovagolnék. Viaskodásunkról elfeledkezve arcára nézek, hogy lássam, komolyan gondolja-e. – Ilyesmit kér öntől? De Lornay ekkor igen ádáz tekintettel néz rám. – Ha ezt kérné, szívesen megtenném. Ekkor felcsendül a zene és körülöttünk más testek is felveszik a tánc ritmusát. Bár gondolataim de Lornay félelmetes hűségén járnak, derekam könnyedén hajlik üdvözlésre. Tánc közben önkéntelenül azon gondolkodom, miért viseltetik de Lornay irántam ilyen ellenszenvvel. Táncot még sosem találtam ilyen kellemetlennek. A többi táncos feje fölött olyan lángoló tekintettel néz rám, hogy azon csodálkozom, kölcsönös gyűlöletünktől nem gyullad meg a hajam. Amikor a zene végre véget ér, szinte felkiáltok az örömtől. De Lornay karon fog és kivezet a tánctérről. – Nagyon szépen táncol. Alacsony származású orgyilkos létére. Ezek a szavak nem hagyják el ajkát, én mégis hallom. Nemigen tulajdonítok jelentőséget ennek, mert megtettük, amit Duval kért, vagyis táncoltunk, és most nyilván magamra hagy. A tőlem telhető legnagyobb hálát kifejezve hajlok meg előtte. – Köszönöm udvariasságát. Fejemet lehajtom, hogy ne lássa tekintetemben a neheztelést, és elfordulok tőle, hogy otthagyjam. Keze ismét kezemre szorul. – Ó, még nem végeztünk, demoiselle.

Felkapom fejemet, kezemet kirántom kezéből. – Minden bizonnyal igen. Fejét ingatja. – Figyeljen! A zenészek újabb táncra hangolnak. Ha jól hallom basse tánc lesz. Én rajongok ezért a táncért. És ön? Csak bámulom. Az a szándéka, hogy vakon teljesítse Duval parancsait, míg visszatér? – Én nem – közlöm kurtán, szinte gorombán. Aztán mielőtt újra megragadhatná a kezemet, megfordulok és elszökkenek tőle, remélve, hogy nem ugrik utánam és nem csinál jelenetet. Gyorsan mélyebbre hatolok a tömegben és elvegyülök az összegyűlt nemesek között. Ahogy a szépen öltözött és erősen parfümözött testek között haladok, igyekszem kitalálni, hogyan használhatnám ki a legjobban nehezen elnyert szabadságomat. Azt kívánom, bárcsak megpillantanám Mortain jelét valamelyik ostoba, hiú nemesen, de sajnos nem látok jelet. Nézem, hogy François egy pávakék ruhás, veszélyesnek tűnő hölggyel flörtöl. Duval anyja egy távolabbi sarokban van, vidáman nevet és flörtöl; féltucatnyi báró veszi körül. Vajon Duval ezért dühös rá? Mert nem vesztegeti az idejét, és mielőbb új szeretőt akar magának keresni? Ha Duval szerette az apját, akkor a herceg emlékének meggyalázásának tarthatja, hogy anyja új ágyat vágyik melegíteni ilyen kevéssel apja halála után. Madame Dinan, d’Albret gróf és Rieux marsall elhagyták a hercegnő társaságát és egy csoportban zsongnak, mint a méhek. Felettébb érdekes beszélgetés lehet. Megváltoztatom eredeti úti célomat, elindulok feléjük. Hallani akarom, miben mesterkednek. Félúton vagyok feléjük, amikor egy magas alak merészen elém lép. Rögtön meg kell állnom, különben nekiütközöm. A toronymagas francia követ, Gisors néz le rám. – Demoiselle Rienne – szólít meg. – Milord Gisors – felelek kecses, könnyed meghajlással. – Úgy vélem, tegnap nem üdvözöltem önt olyan szívélyesen, ahogy pedig megérdemelte volna. Kérem, bocsásson meg, felettébb nagy horderejű gondolatok jártak a fejemben. – Ugyan, nagykövet úr, teljes mértékben megértem. Ami azt illeti, csodálom visszafogottságát és ravaszságát. – Ön fiatal és járatlan az udvar dolgaiban, légyen az akár oly kis udvar, mint ez. Nagy örömömre szolgálna, ha megengedné, hogy kalauzoljam bizonyos dolgokban. – Ez nagyon kedves öntől, uram, de Lord Duval is ezt ígérte. Gisors zöld szeme Duvalt keresi. – Még sincs az ön oldalán. És talán nincs tudatában, kisasszony, de egy kisebb falka fiatal kakas sorjázik ön mögött, miközben beszélünk. Szeretnék segíteni abban, hogy megmutatom, kinek a társaságát célszerű keresni, amikor az ön Duvaljának más elfoglaltsága van. Szóra nyitom számat, de a nagykövet közelebb lép – túl közel –, és ajkamra teszi kezét. A gesztus merészsége elnémít. – Ne mondjon nemet, kisasszony. Csak azt kérem, hogy gondolkozzon el ezen. Érdemes. Az udvari élet drága és nem jó, ha egy nőnek nincsenek saját anyagi forrásai. Különösen, mivel nem lehet biztos abban, hogy meddig tart Duval védelme. Eltolom a kezét. – Ezt hogy érti? – Úgy, hogy amint széles körben ismertté válik, hogy Duval anyja azon mesterkedik, hogy a fiát ültesse Anne trónjára, ön kitaszítottá válik az udvarban. Fogadni mernék, hogy akkor nem lesz túl büszke, hogy elfogadja barátságomat.

Azzal továbblép, vissza oda, ahonnan előmászott, én pedig ott állok zihálva; döbbenet lüktet ereimben. Duval és családja összeesküvést sző.

Huszonharmadik fejezet Nem tudok aludni. Elmém aggodalmakat őröl, úgy bámul erre a Duvallal kapcsolatos új kijelentésre, mint borjú az új kapura. Egy héttel ezelőtt nagy izgalomba hozott volna ez a felfedezés; bizonyítékot akartam volna szerezni, ami arra készteti istenségemet, hogy fellépjen ellene. De ma este… ma este ezt egyáltalán nem érzem diadalnak. Azt bizonygatom magamnak, azért van ez, mert a hercegnő oly nagy becsben tartja és oly kevés szövetségese maradt, de ez hazugság. Attól tartok, örömöm hiányára maga Duval a magyarázat, és fáj, hogy a szívem oly könnyen megingott. Az is lehetséges, sőt, valószínű, hogy Duval nem vesz részt anyja cselszövéseiben. Sőt, jelentős mértékben megmagyarázná a köztük fennálló ellentétet. Ám elterelné róla a gyanút, ha csak eljátszanák, hogy nincsenek jóban. Halk kattanás hallatszik az ajtó felől, és minden megáll. Fogalmam sincs, hogy szembesíteni fogom-e Duvalt azzal, amit megtudtam róla. Gyötrődök, vajon mit tegyek: kiugorjak az ágyból és szitkozódjak, átkozzam kétszínűségéért, vagy rejtőzzek el szégyenemben, mert olyan könnyű volt engem félrevezetni. Fejemig húzom a takarót, behunyom szememet, remélem, azt hiszi, alszom. Nagyon igyekszem lecsillapítani szívem verését, mélyebben szívom tüdőmbe a levegőt. Nagy igyekezetemet a sötétben kirobbanó fojtott kiáltás hiúsítja meg. – Az Isten szerelmére! Mivel barikádozta el az ablakhoz vezető utat? Kedélyes zavara mámoros érzéssel tölt el. – Mi az? – lassú, zsibbadt mozdulatokkal felülök, kisimítom hajamat szememből. – Az Vanth kalitkája. Csak lökje el az útból. – Már megtettem – mordul. – A sípcsontommal. – Azzal lehuppan a karosszékbe, amiben ülni szokott, és rám bámul. – Az ég áldja meg, ki az a Vanth, és miért kell kalitkában tartani? Nincs teljes sötétség a szobában. Térdemet testemhez ölelve próbálok olvasni az arcáról, de túlságosan árnyékban van. – Az a holló, amit az apátasszony küldött, hogy megoszthassuk egymással értesüléseinket. – Ó, és volt az apátasszonynak híre az ön számára? Valami feladat, amiről tudnom kéne? Jól hallom, hogy halvány aggodalom rebben hangjában? – Miért, milord? Attól fél, hogy az apátasszony tudomást szerzett az ön édesanyjának összeesküvéséről, hogy a fiát ültesse a trónra? Felkapja fejét, és érzem pillantásának erejét. Hallgatása elég bizonyíték arra, hogy bűnösök. – Mikor tervezte elmondani nekem? Vagy tényleg azt hitte, hogy nem jövök rá? – Nem. Tudtam, hogy végül úgyis rájön, és reméltem, hogy amikor ez bekövetkezik, engem kérdez. – Akkor most kérdezem. Fejét a karosszék hátuljának támasztja, és amikor megszólal, hangja elképzelhetetlenül kimerültnek tűnik. – Anyám a fejébe vette, hogy országunknak nem hercegnőre, hanem hercegre van szüksége. Nem hiszi, hogy Anne képes lesz leküzdeni a krízist, vagyis rendezni a helyzetet a franciákkal és a bárókkal is. Anyám úgy gondolja, hogy nem kéne kockáztatni a hercegséget sem a franciáknak, sem a báróknak, hanem a néhai herceg egyik fiának kéne uralkodni, akár balkézről született, akár nem. Korábban is voltak törvénytelen születésű hercegek, de ilyenre Bretagne-ban régen nem volt

példa. – Miért François és nem ön? – Nem találja ki? – De igen. Mégis öntől szeretném hallani. – Azért, mert én visszautasítottam – feleli élesen. – Ezért hidegültek el egymástól. – Pontosan. Felsóhajt, végigsimítja haját. – Akkor miért nem mondta ezt el nekem? – Hogy ezzel aláírjam a halálos ítéletüket? Meglehet, én nem vagyok olyan hidegvérű igazságkereső, mint önök abban a kolostorban. Míg meg nem értettem, mi alapján döntenek, kit öljenek meg, nem mertem elmondani önnek. – Pillanatnyi csend áll be, aztán folytatja. – Rajtuk van az ön istenségének jele? – Nincs. Legalábbis nem látom rajtuk. Hosszú, mély sóhaj tör elő ajkán. – Akkor honnan szerzett tudomást a tervükről? – A francia követtől, Gisors úrtól. Nemcsak a hűségemet igyekezet megvásárolni ma este, hanem figyelmeztetett arra is, hogy ha a családja terve kitudódik, én kiközösített, nemkívánatos személy leszek az udvarban. Duval káromkodik. – Ha más nem, ez bizonyíthatja önnek, milyen nagyon akarom, hogy Anne-t hercegnővé koronázzák. Amellett, hogy nagyon szeretem, ez az egyetlen módja annak, hogy biztosítsam, anyám és François ne járjon sikerrel ebben a csalárd összeesküvésben. – De csak az ön elmondásából tudom, hogy ez így van. Sürgetőn suhog a bársony, ahogy előrehajol. – Fegyverszünetet kell kötnünk, kisasszony. Ha folyton egymás torkának esünk, az hercegnőnknek nem, csak ellenségeinknek használ. Arra kérem, tegye félre apátasszonya gyanakvását és hallgasson a szívére, mert bár úgy tesz, mintha önnek nem lenne szíve, tudom, hogy van. Nem magamért, hanem húgomért kérem. D’Albret sürgeti, hogy tartsa tiszteletben apja ígéretét; a németrómai császár is feleségül akarja venni, de nincsenek csapatai, hogy megvédje az országot, miután igent mondott a házasságra. A franciák is a nyakunkon vannak és nagyon kevés lehetősége maradt, ami nem taszítja háborúba az országot vagy nem kényszeríti őt olyan házasságba, amit elgondolni is borzalmas. Ha nem működünk együtt, tovább csökkentjük ezeket az esélyeket. Természetesen igaza van, de akkor is veszélyes alku. Önkéntelenül arra gondolok, hogy az apátasszony ezt sosem hagyná jóvá. Nem tudom, mennyire hisz Duval bűnösségében, vagy ő is és Crunard kancellár is hálás lesz, ha bebizonyítom, hogy tévedtek ebben. De hiába kerestem nagyon alaposan az árulás legkisebb jelét, ami alátámaszthatná gyanújukat, egyetlen bizonyítékszerűséget találtam, arra pedig éppen most kaptam kielégítő magyarázatot. Ráadásul nagyon meggyőzőnek tűnik, mivel tanúja voltam, milyen ellenségeskedés van Duval és anyja között. Duval azt kéri, hogy nagyon keskeny utat válasszak: feleljek meg a hercegnő és a kolostor elvárásainak is. Mert bár céljaik azonosak, attól tartok, módszereik nagyon különbözőek. Azt kockáztatom, hogy ha tévedek, elvesztem a kolostor támogatását, pedig nincs semmi ezen a világon, amit többre becsülnék. De nincs más választás. A hercegnő rettenetesen szorult helyzetben van, és ha elveszti országa függetlenségét, az nyilvánvalóan ártalmas a kolostornak is. – Elfogadom. Kössünk békét, milord. Ekkor elmosolyodik, és bár jóval elmúlt éjfél, mosolya olyan nekem, mintha a fényes nap kelt volna fel.

– Remek! Elmondom, mit szeretnék öntől. Másnap korán reggel Duval és én kilovaglunk. Louyse kétszer is rákérdez, jól hallotta-e, hogy azt kéri, egy fedeles kosarat akarunk magunkkal vinni. Ilyent nyilván nem szokott kérni Duval, és Louyse öreg, bölcs tekintetével rám pillant; elégedett tűnődést látok benne. De Lornay és Rémlovag várnak ránk odakint; lovaik pihentek, prüszkölnek, fújtatnak a hajnali hidegben. Duval egy almásszürke csődört ad nekem kölcsön aznapra; egy darab almát adok neki, amit az asztalról csentem el. Lovaink patkóvasai csengnek a hideg kockaköveken, ahogy az északi kapu felé haladunk. A város nyüzsgőbb, mint érkezésünk napján. Minden breton nemes – és sok francia – összezsúfolódott a falak között, várják, hogy milyen dráma bontakozik ki a rendi gyűlésen. A városban olyan sűrű a feszültség, hogy késsel lehetne szelni belőle, szeletben lehetne a parasztoknak adni. Ahogy az utcákon léptetünk, de Lornay hátraveti a fejét és felnevet, mintha Duval valami tréfát mondott volna. Duval vigyorog, Rémlovag felém fordítja csúnya arcát és mosolyog. Visszamosolygok rá. Minden jel szerint boldog kis csapat vagyunk, a szép őszi napot akarjuk élvezni csupán. Ám ez természetesen nem így van. Duval pontosan tudja, hogy csapdába sétálhatunk, de a hercegnő helyzete olyan kétségbeejtő, hogy a leghalványabb lehetőséget is meg kell ragadnunk. De Lornay és Rémlovag adják az erőt a művelethez, engem csak megtévesztésnek vittek magukkal, mert a komoly, rendíthetetlen Duval nyilván nem hagyná el ilyen helyzetben és ily órán a várost, ha nem lenne új szeretőjébe nagyon szerelmes. Amint kiérünk a városból, észak felé vesszük az irányt, a Guérande körüli erdőkbe érünk és vidámságunk némiképp alábbhagy. Csípős hideg a reggel; hálás vagyok a szőrmebélésű kabátért, amit Beatriz nővér küldött. Gondolataim úgy csapongnak, mint ahogy a közeli ágakon reppenő madarak keresik a természet utolsó ajándékait, mielőtt a tél megérkezik. Arra gondolok, hogy ha az apátasszony tudomást szerez erről a kirándulásról, egyszerűen azzal magyarázom, hogy az ő szeme és füle vagyok, utasítása szerint. Nem kell megtudnia, hogy Duvallal szövetkeztem. Igazából én magam sem tudom, hogy komolyan gondoltam vagy csak azért egyeztem bele, hogy megnyugtassam és bevegyen a terveibe. Akárhogy is, amíg együttműködésünk nincs ellentétben a kolostor utasításaival, elég ártalmatlannak tűnik. Közel egy órája vagyunk nyeregben, amikor Duval visszaküldi de Lornay-t, hogy ellenőrizze, nem követnek-e minket. – Mit gondol, ki követhet minket? – kérdem. Duval vállat von. – Bárki, aki látott minket távozni a városból. A francia követ nyilvánvalóan nagyon szeretné tudni, mire készülünk, ahogy anyám is. És d’Albret. A Hercegi Államtanács bármelyik tagja, aki nehezményezi, hogy Anne mennyire megbízik bennem. – Ezek szerint elég sokan – jegyzem meg halkan. Felvonja szemöldökét, de nem szól semmit, mert vágtató ló patájának hangját halljuk. De Lornay-t látjuk meg. Bólint, felemeli a kezét, öt ujjat mutat, majd egyet. Hatan követnek. Duval fojtott káromkodást hallat. – Milyen messzire? – Egyáltalán nem messze – feleli de Lornay. – Meg tudnád mondani, hogy kik? De Lornay a fejét ingatja. – Fegyveresek; nincs rajtuk címeres kabát, zászló sincs náluk. Duval komoran bólint, aztán int, hogy térjünk le az útról, vegyük be magunkat az erdőbe. Addig pásztázza tekintetével a területet, míg meglát egy kis tisztást, ahová foltokban ér a napfény és fatörzs

húzódik rajta. Lovát arra fordítja, mi pedig követjük. Mire elérem a tisztást, Duval már leszállt a nyeregből. Vár, hogy segíthessen nekem. Leemel a nyeregből és lekapja lova nyakáról a tarisznyát. Rémlovagot és de Lornay-t az úthoz közelebb eső lapos kőre rendeli, engem a kidőlt fatörzshöz vezet. Lefekszik a fűbe, a fának támasztja fejét és próbál lehúzni engem maga mellé. – Uram! – sikoltok, mert kis híján az ölébe huppanok. Rám néz. – Inkább én hajtsam a fejemet az ön ölébe? – Nem lehetne, hogy csak ülünk egymás mellett? Szeme olyan fényesen villan, mint a csiszolt acél. – Bódult szerelmesek vagyunk. Nem emlékszik? Én, aki mindig a hercegnő mellett vagyok, csak akkor hagyom el, ha az ő dolgában járok, most a szeretőmmel édelgek. Legalábbis ezt kell elhitetni velük. Félrepillantok. Szégyellem magamat. Ez a terv, amiben tegnap este megegyeztünk, de sokkal nehezebb eljátszani ezt a színjátékot, mint amire számítottam. Köhécselek. – Ha mindenképpen választanom kell, inkább azt választom, hogy én ülök, ön pedig az ölembe hajtja a fejét. Úgy kevésbé érzem magamat tehetetlennek. Furcsán néz, de gyorsan testhelyzetet vált. Alig teszem le hátsómat a földre, kinyújtóztatja mellettem hosszú testét és fejét az ölembe teszi. Nehéz, tömör, meleg és egy pillanatra minden figyelmemet leköti. Feszélyezetten nézek de Lornay és Rémlovag felé, de ők szorgalmasan játsszák a maguk szerepét. Elterpeszkedve kockáznak, mintha unott kísérők lennének, akik enyelgő urukat várják. Amikor Duval megfogja a kezemet, összerezzenek, mint egy megriasztott nyúl; szeme nevetve szűkül össze. – Mennyi ideig kell így maradnunk? – kérdem súgva. – Amíg el nem hiszik, hogy csak enyelgő szerelmesek vagyunk, mint azt állítjuk magunkról. Most rajtam a sor, hogy csodálkozva nézzek. – Ne vágjon ilyen savanyú ábrázatot, kisasszony. – Hangja lágy, vidám. – Képzelje azt, hogy én vagyok de Lornay. Úgy könnyebb. Undorral horkanok fel. – Akkor gondoljon az öcsémre, ha elnyerte tetszését. Nekem mindegy, kire gondol, de az Isten szerelmére, kérem, próbáljon szerelmesen nézni, különben nem téveszthetjük meg őket. Lágyítok tekintetemen, ajkamat mosolyra kényszerítem. – Az öccse sem érdekel – súgom, mintha szerelmi vallomás lenne. Duval arcán valami megváltozik. – Akkor jó – súgja, és eszembe kell idéznem, hogy csak játszik velem. Nem kellene oly meglepőnek találnom, hogy ebben nagyon, nagyon tapasztalt. Ekkor érnek oda üldözőink. Rémlovag és de Lornay felugrik, és egymás mellé állnak, mintha a fürkésző tekintetektől akarnának védeni minket. Nem kell sokat viaskodnom magammal, hogy feszélyezettnek tűnjek azért, mert megzavartak, különösen, amikor a lovas katonák nagyon igyekeznek a két férfi mögé látni. Gyanújuk helyébe buja kíváncsiság lép; lelassítanak, hogy bámészkodjanak, aztán gyorsan elhaladnak mellettünk. Ahogy tovaügetnek, a feszültség egy része kiszáll testemből, hátamat a fatörzsnek támasztva pihenek. Amikor kinyitom szememet azt látom, hogy Duval néz fel rám nagy szemekkel. – Azt hiszem, edzenünk kell az ön csábítási képességét. Nem gondolkodom, csak öklömmel a karjába csapok. Nevet, én pedig vonakodva elmosolyodom.

Ebben valóban nem vagyok jó, de csak vele. Martellel, sőt François úrral is el tudtam játszani a kacér nőt. Csak Duvallal hagynak cserben képességeim. Duval felemeli a kezét, kisimítja az arcomra hullott hajtincset. Azt várom, hogy mulatság vagy tréfa látszik a szemében, mintha próbálna tanítani, hogyan kell ezt a játékot játszani. De mulatságnak nincs jele rajta, csak szürke szemét látom, mély, komoly tekintetét. Ekkor fürjfüttyöt hallok; ez a jel, amit megbeszélésünk szerint Rémlovag ad, ha a katonák látótávolságon kívülre értek. Mintha bábmester mozgatna zsinóron, rögtön talpra ugrok; a mozdulattól Duval feje kis híján a földre csattan. Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. Lehet, hogy így van. Leveregetem a szoknyámra tapadt fűszálakat és földet, miközben Duval feltápászkodik. De Lornay és Rémlovag csatlakozik hozzánk. – Felismertétek őket? – kérdi Duval. Rémlovag tagadóan ingatja a fejét. – De most, hogy elmentek, megmondaná, hol találkozunk ezzel az ön titokzatos emberével? Duval az útra néz, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy nem hallhatják, amit mond. – A Szent Lyphard-i templomnál. Amikor ezt kimondja, a vér kiszalad arcomból. Nem akarom, hogy mások meglássák, ezért elfordulok és lovamat egy kis dombhoz vezetem, hogy nyeregbe szállhassak. Ám Duval figyelmét semmi sem kerüli el. Merde! Amikor már nyeregben vagyok, közelebb lépteti hozzám a lovát. – Jól van? – kérdi. – Jól vagyok, uram. – Akkor miért mészfehér az arca? Sikerül fanyar mosollyal felelnem. – Csak Szent Lyphard faluban születtem és évek óta nem jártam ott. Nem volt boldog hely nekem. – Úgy érti, hogy ön nem teljes mértékben a Mortain szemöldökéről cseppenő verejtékből keletkezett? Mosolygok. – Nem teljes mértékben, uram. Már nem évődik, aggódón néz rám. – Gondolja, hogy valaki felismerheti? – Nem. Sok éve volt, és sokat változtam azóta. Ezen kívül sosem gondolnák, hogy egy tartórépát termelő földműves lánya ilyen szép öltözékben és ilyen előkelő társaságban jelenik meg. Az emberek azt látják, amit látni akarnak. Talán ha eleget ismétlem, igaz lesz. Tekintete hosszabban fonódik tekintetembe. Szánó megértés van benne, és legszívesebben pofonnal tüntetném el arcáról ezt a kedvességet. Nem veszi észre, hogy ez olyan biztosan szétmállasztja védelmemet, ahogy az ő páncélját marja szét a só? Hirtelen másfelé nézek. – Ha nem akarja, hogy meglássák, ismerek egy rövidebb utat a templomhoz – mondom, mert nagyon szeretnék éles tekintetétől szabadulni. Amikor végre bólint, megsarkantyúzom csődörömet, és elvágtatunk.

Huszonnegyedik fejezet Ahogy a templom közelébe érünk, a csalitosban acélon látom villanni a napfényt. Lépésre fogom lovamat, hogy Duval utolérjen. Fejemet lefelé biccentve pillám mögül nézek fel rá, mintha évődnék

vele. – Fegyveresek vannak a fák között – mondom halkan. Ekkor fürj hangja hallatszik, és Duval gyorsan elmosolyodik. – Az én embereim – mondja. – Hajnalban indítottam útnak őket, hogy vizsgálják át a terepet, állított-e valaki csapdát. Nem szólok, de el kell ismernem magamban, hogy lenyűgözött. Szent Lyphard temploma régi, masszív breton kőből épült, fagerendái vastagok. A falakban kis benyílók vannak, mindegyikben egy régi szent szobra látható. Rögtön Szent Mortain szobrára nézek. Régi faragvány, régebbi, mint amit valaha láttam. Mortaint csontvázként ábrázolja, kezében nyílvesszőt tart, amellyel mindannyiunkat arra figyelmeztet, hogy az élet múlandó, és Ő bármelyik pillanatban lecsaphat ránk. Míg Rémlovag és de Lornay a templomudvar két végében foglalja el helyét, Duval leszáll a lováról, aztán nekem segít. – Miért ezen a helyen? – kérdem figyelmemet elterelendő arról, hogy kezét a derekamon érzem. Megpaskolja a lábfejemet. – Azért, mert az itteni pap még imádkozik a régi szentekhez és áldozatot mutat be nekik, így biztos lehetek abban, hogy hűséges a hazájához. Ráadásul az emberek kevésbé hajlamosak árulást szőni templomban. A főbejárat feletti boltíven is faragványok vannak; Szent Mer szívkagylói és szent horgonyai. Valami kegyes lélek egy gabonakévét akasztott Dea Matrona képmása elé. Duval kinyitja az ajtót, hátamra simítja kezét és betessékel. A templombelső sötét és nyirkos; a tömjén nehéz, füstös illata árad. A gyertyafény vetette aranyglóriák nem enyhítik a metsző hideget. Érzem minden lélek súlyát, aki itt járt; érzem a templom felépülte óta e falak közt elmondott ezer és ezer ima vonzását. A szószéken a szentek fiatalkorából vett jelenetek láthatóak; a réz megzöldült az időtől és a nedvességtől. Mögötte, az oltár fölött finom mívű, de újabb szobor, a feltámadás megjelenítése. Szent Amourna falfülkéjéhez lépek és előveszek egy kis frissen sütött cipót. Ezt a hagyományos áldozatot mutatja be minden fiatal lány, ha igaz szerelemre vágyik; ezt az ürügyet találtuk ki, hogy a templomba jöhessünk. Az áldozat csak akkor éri el célját, ha a kenyeret a hajadon saját kezűleg dagasztotta és sütötte. Ezt nem én sütöttem, mindazonáltal elég sűrűn vannak itt egymás mellett a régi szentek és nem szeretnék hamis áldozatot bemutatni egy szentnek egy olyan áldásért, amit nem kívánok. Lelkiismeretemen úgy könnyítek, hogy inkább azért imádkozom, hogy a hercegnő találja meg a boldogságot bármilyen rá erőltetett házasságban. Amikor végzek, Duval egy hátsó ajtó felé int, amit csak a pap használ. Ott kell állnom és biztosítani, hogy senki ne közelítsen hozzá abból az irányból. Némán várunk. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire hallom, hogy a kőlépcsőn csizma csikordul. Éles fények metszenek a sötétbe, ahogy nyílik az ajtó. Magányos alak lép be a templomba. Haja szőke, enyhén vörös árnyalatú, simára borotvált arcéle markáns, erős. Láthatóan nemes születésű, de mell- és karvértet visel. Ezek szerint nem valami udvari piperkőc, hanem katonai tapasztalattal rendelkező férfi. A két úr óvatosan üdvözli egymást, aztán az idegen egyenesen a tárgyra tér. Újabb tulajdonság, amit csodálni lehet benne. – Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem. Duval bólint. – Óvatossága megalapozott volt. Sikerült megtévesztenünk egy csapat katonát, akik követtek minket. Az idegen mosolyog. – Ó, igen. Az embereim észrevették őket nem sokkal azelőtt, hogy letértünk volna az útról a

templom felé. Most vidáman üldözik őket Redon felé. Duval oldalra biccenti fejét, a férfit nézi. – Ismerem önt – jelenti ki végül. A fiatalember elmosolyodik – Jó memóriája van. Fedric vagyok, Nemours hercege – közli és mélyen meghajol. Nemours hercege! Nagyon igyekszem felidézni, amit Eonette nővér tanított nekünk. Nemours egy kicsi, de gazdag föld, amely Bretagne-hoz hasonlóan csak névlegesen hódolt be a francia koronának. Nemours néhai hercege Francis herceg mellett harcolt a bolond háborúban és a csatatéren halt meg. Az előttünk álló fiatalember egyike azoknak, akiknek a hercegnő kezét ígérték. – Azért jöttem, hogy felújítsuk a tárgyalásokat húga házasságát illetően – jelenti be Nemours. – Úgy tudtam, ön már nős. Nemours elkomorul. – Nős voltam. A feleségem és a kicsi fiunk a Nemours-ban nyár végén pusztító pestisben halt meg. – Fogadja részvétemet – feleli Duval. Nemours mosolya kissé erőltetett. – Azért jöttem önhöz, mert új feleséget keresek. Amikor tudomást szereztem húga helyzetéről, elhatároztam, hogy megpróbálok tárgyalni önnel. – Mit hallott? – kérdi Duval nyugtalanul. – Azt, hogy a francia régens megvesztegette a bárók felét, hogy támogassák a franciák ügyét, és a német-római császárt túlságosan lekötik a saját háborúi ahhoz, hogy segítségére jöjjön. A hercegnő báróit pedig túlságosan lefoglalja a hercegnő koronájáért folytatott küzdelem ahhoz, hogy érte harcoljanak. – Attól tartok, a valós helyzetről értesült. – Ezért kiutat kínálok. Ugyanazokat a feltételeket ajánlom, amik az eredeti jegyességi egyezségben voltak, hogy lássa, nem próbálom kihasználni a helyzetüket. Duval hirtelen óvatossá válik. – Miért? Mi vezérli, hogy ilyen lovagias legyen? – A lovagiasság önmagában nem elég jutalom? – Tapasztalatom szerint nem. Nemours vállat von, aztán elmosolyodik. Ez a mosoly nagyon emlékeztet Rémlovag tébolyult vigyorához. – Amellett, hogy rajongok a húgáért, uram, nem elég, hogy a franciákat saját játékukban győzzük le? Ők ölték meg az apámat. – Mekkora hadat tud kiállítani a jegyesség megerősítéséért? Mert a francia régens hamar cselekedni fog, amint tudomást szerez róla. – Háromezer főt. Tudom, hogy ez kevesebb, mint d’Albret gróf jelentős hada, de legalább garantálni tudom, hogy ők hűségesek lesznek a hercegnőhöz. – Azt hiszem, ez sokat jelent. – Van még valami – teszi hozzá Nemours. – Unokahúgom, Navarra királynője ezerötszáz pikás katonát küld ügyünk megsegítésére. Duval szemöldöke meglepetéssel rebben. – Nem mintha nem látnánk őket szívesen, de a királynő miért tenne bármit is az érdekünkben? Nemours arcán sötét komorság suhan át. – Ne feledje, hogy ő is egy d’Albret hitvese. Pontosan tudja, mivel jár abba a családba beházasodni. A kér férfi sokatmondóan pillant egymásra.

– Rendben – szól Duval. – Közlöm ajánlatát a hercegnővel. Bár nagyon igyekszik elrejteni, hangjában érezhető a megkönnyebbülés. Eltelik egy pillanat, mire felismerem, milyen érzés kavarog bennem. Nem zaklatottság, nem is aggodalom, hanem öröm. Szinte szédülök a lehetőségtől, hogy talán megoldást találtunk a hercegnőnek a nehéz helyzetre. És bár nem erre a feladatra képeztek, örömemet lelem benne. Azt bizonygatom magamnak, hogy boldogságomnak semmi köze nincs ahhoz, hogy egyre biztosabbnak látszik, hogy Duval feje fölül eloszlik a gyanú felhője. Guérande-ba visszafelé menet Duval nem a rövidebb úton megy, amit én mutattam meg neki, hanem átvág Szent Lyphard falun. Ha ez próba, elég könnyen veszem. Zsigereimben érzem, hogy senki nem fog felismerni engem. A falu egyáltalán nem változott négy év óta, amióta elhagytam. Elhaladunk a kovácsműhely előtt, át a kis téren, ahol szerény ünnepségeinket tartottuk, el a takács otthona, a füvesasszony és a cserzővarga kunyhója előtt. Nagyon hamar kiérünk a település másik végén. Magányos ház áll ott, a kéményből renyhe füst száll fel, a szárítókötélen néhány viseltes holmi lóg. A ház mögötti mezőn férfi dolgozik, háta meghajlik, ahogy a kemény földdel küzd. Bár tarlórépát termeszt, télen rozst vet. Meglep, milyen idősnek tűnik, mennyire megőszült a haja, meggörbedt a háta. Mintha csak az irántam való gyűlölete éltetné. Gyermekkori rémálmaim szörnye már csak egy megtört öregember, aki küszködik a megélhetésért, míg engem az istenség kiválasztott, hogy az Ő eszköze legyek. Mintha megérezné magán tekintetemet, a férfi felnéz; meglepettnek tűnik, hogy négy nemes személy léptet a földjein át. Meghajol, megigazítja üstökét, és tudom, hogy álcám tökéletes. Saját apám sem ismert fel. Duval közelebb lépteti hozzám a lovát. – Valaki, akit ismer? – kérdi súgva. – Senki – mondom, és életemben először tudom, hogy ez igaz.

Huszonötödik fejezet Nem sokkal a városfal előtt csatlóssal találkozunk, aki Duvalt keresi. Dunois tábornagy küldte, hogy megmondja nekünk: az útonálló nemcsak magához tért, hanem elmenekült. Éles pillantást vetek Duvalra és egy pillanatig arra gondolok, vajon ez volt-e a szándéka; elég hosszú ideig elcsalni engem a városból ahhoz, hogy támadónk elmeneküljön. De mivel a hír hallatán elég hitelesen csalódottnak látszik, elvetem ezt a gondolatot. Sietve belépünk Guérande városába és egyenesen a palota mögötti várbörtönhöz megyünk. – Hogyan? – kérdi Duval a kis börtöncellába lépve, amely most üres. Négy masszív fala van, ablaktalan, csak egy ajtót vágtak rajta. – Hogyan szökött meg? A palotaőrség tábornagya feszengve vállat von. – Nem volt megkötve, megbilincselve, és a kulcs kampón lóg az ajtón kívül. Bárki kinyithatta az ajtót. – A kérdés az, hogy miért. Az egyik őr vonakodva félrehúzódik, hogy én is beléphessek a cellába. Abban a pillanatban, ahogy belépek, tudom. A Halál járt itt; az a férfi nem hagyta el a helyiséget élve. – Uram – szólok Duvalhoz. – Beszélni szeretnék önnel. Négyszemközt. Szeme a meglepettségtől tágra nyílik. – Most? – Igen.

Hirtelen megérti, és elvezet, kissé távolabb, ahol mások nem hallhatják már. – Nem szökött meg – súgom. – Előbb megölték, csak azután vitték el innen. Sötét szemöldöke rebben, homloka ráncot vet. – Ezt meg tudja állapítani pusztán úgy, hogy belépett abba a cellába? Bólintok. Erősen gondolkodik, szeme összeszűkül. – Ennek legalább van valami értelme. Visszafordul az őrök felé. – Találjanak meg mindenkit, aki az elmúlt két napban látogatást tett ebben a cellában, és hozzák el nekem a nevek listáját – mondja és mélyet sóhajt. – Menjünk, beszéljünk a hercegnővel. Legalább egy jó hírrel szolgálhatunk ez utóbbi kedvezőtlen fordulat után. A hercegnőt az emeleti szobában találjuk; udvarhölgyeivel és Madame Dinannal ül ott, oltárterítőt hímeznek az új katedrálisba. A hercegnő mellett fiatal lány hever. Húga, Isabeau, finom, törékeny teremtés, nem lehet idősebb tízévesnél. Arcuk felderül, amikor Duval belép a helyiségbe. Fejet hajt, én mélyen meghajolok. – Kegyelmes hercegnő, lady Isabeau. – Gavriel! – mosolyog rá a fiatal Isabeau. – Mi késztet arra, hogy kimerészkedj papírokkal zsúfolt íróasztalod mögül? – Úgy gondoltam, hogy mivel ma nem süt a nap, a te arcodat lesem meg. Kétszer is rápillantok, hogy egészen biztos legyek benne, ez ugyanaz a Duval, akivel a szalonba léptem, mert sosem hallottam még ilyen szép szavakat ajkáról, még a hercegnő jelenlétében sem. Ám az ifjú Isabeau fejét hátravetve nevet; szórakoztatónak találja ezt a hízelgést. Nevetése kisvártatva köhögésbe torkollik; nagy, gyötrő köhögésroham rázza törékeny testét. A hercegnő rögtön mellette terem, hátát dörzsöli, nyugtatni próbálja. Madame Dinan lecsapja hímzését, Isabeau mellé siet. Mogorván néz Duvalra. – Évődése helytelen, Duval úr. Ez túl sok izgalom a kislánynak. – Badarság, madame – csattan fel Anne. – Isabeau így köhög a bátyám szavai nélkül is, és ő legalább mosolyra fakasztja – mondja, azzal a nyugtalanul várakozó udvarhölgyekhez fordul. – Kérem, hagyjanak magunkra. A hölgyek halk suhogással, mintha pillangószárny rebbenne, leteszik hímzőrámájukat és elhagyják a szalont. Madame Dinan azonban nem távozik; merészen a helyén marad. Duval és a hercegnő egymásra néznek, majd Anne a nevelőnőjéhez fordul. – Madame, kérem, maradjon Isabeau mellett, mert beszélnem kell a bátyámmal. Dinan szemében látni lehet, hogy ellenkezne, de Duval nem ad neki lehetőséget erre. – Sétáljon velem, kegyelmes hercegnő – szól, azzal karját nyújtja, és a hercegnő belékarol. A távolabbi ablakhoz vezeti, én pedig úgy állok ott, mintha földbe gyökerezett volna a lábam; nem tudom, hogy kövessem őket, vagy maradjak és szórakoztassam Madame Dinant. Anne hátrapillant, és gyors intéssel jelzi, kövessem őket. Felemelem szoknyámat és utánuk sietek; Madame Dinan perzselő tekintete mintha lukat égetne hátamon. Hárman állunk a zárt erkély ablakában. Nagy a terem, és Duval elég halkan beszél ahhoz, hogy hangja ne jusson el Dinanhoz. – Érdekes híreket hozok, kegyelmes hercegnő. – Ezt jó hallani, mert annak nagyon szűkében vagyunk. Duval hasonlóan halkan beszámol neki a Nemours herceggel folytatott találkozónkról. Amikor a végére ér, a hercegnő összecsapja a kezét; fiatal arcáról remény sugárzik. – Így hallgattatnak meg imáim? Duval rámosolyog, és csak ekkor gondolok arra, hogy még soha nem láttam felhőtlenül

mosolyogni. Nem így, hogy a mosoly az egész arcát beragyogja. – Úgy tűnik, kedves húgom. De figyelmeztetlek, hogy senkinek ne említsd. Gisors emberei követtek minket ma, de sikerült leráznunk őket. – Duval hátrapillant oda, ahol Madame Dinan éppen Isabeau-ra vigyáz. – Azt sem szeretnénk, ha d’Albret bármit megtudna ebből. Ki tudja, milyen bajt kavarna, hogyan akadályozná tervünket. A hercegnő rögtön bólint, pontosan érti. – Senkinek nem mondok semmit, de nem tagadhatom, hogy ez legalább olyasmi, amibe belekapaszkodhatok a bárókkal való holnapi találkozón. El sem tudom mondani, mennyire rettegek tőle. Duval arcára újra visszatért a komolyság. – Azt hiszem, a legegyszerűbb, ha az apánk halála miatti bánatra hivatkozol. Túl friss és fájó, hogy d’Albret gróffal vagy bárki mással házasságra gondolj. A hercegnő ajka finoman megremeg. – Ez nem is hazugság – mondja, én pedig megdöbbenek, milyen kevés választási lehetősége van, hiába hercegnő.

Huszonhatodik fejezet A nagyterem, amely korábban hihetetlenül nagynak tűnt, most hihetetlenül kicsinek tűnik, annyi test zsúfolódott be. Ó, elég nemes testek, de verejték és parfüm illata keveredik tomboló várakozással. Nem tudnám megmondani, hogy katasztrófát vagy komédiát várnak. A legőszintébben remélem, hogy istenségem megjelöli az összes árulót ma, és világossá válik feladatom. Óvatosan a terem másik végébe nyomakodok, vállaim fájdalmasan belenyomódnak a hátam mögötti faragott falburkolatba. Így is örülök a helynek és könyökkel védem meg, ha mások túl közel nyomakodnak hozzám. Ahogy a főszereplők gyülekeznek a terem elején levő emelvényen, a tömeget pásztázom. A férfiak kardjaikat az ajtó előtt álló őröknél hagyták, hogy a találkozó alatt senki ne rántson kardot, de kést vagy tőrt senki nem keresett. Kezem saját, csuklómnál elrejtett fegyvereim felé hajlik, és azon tűnődöm, vajon még hány másik penge lapul ruhaujjakban vagy szaténráncok között. Amint Anne minden tanácsadója helyet foglalt, a gyűlés feláll, és maga a hercegnő lép a terembe. Fejét büszkén tartja, háta merev az eltökéltségtől. Szemem magától rebben Duvalra, aki az emelvény távolabbi végén ül. Öltözéke fekete, mint mindig; ő a komor értelem mintaképe. De Lornay és de Waroch a közelében állnak a falnál. Ők nem váltak meg kardjuktól, valószínűleg Duval parancsára. D’Albret közvetlenül az emelvény előtt ül, székében elterpeszkedve; késsel igazgatja körmeit, ami vagy burkolt fenyegetés vagy bárdolatlanságának jele. Alaposan megszemlélem, de bármennyire szeretném, nincs rajta látható jel. Crunard kancellár rendre inti a gyűlést, a terem elcsendesedik. A kancellár még be sem fejezi hivatalos megnyitó szavait, amikor d’Albret leteszi a kést és feláll. Szoknyák suhogását, csizmabőr reccsenéseit lehet hallani, ahogy az udvaroncok közelebb hajolnak, hogy jobban hallják. A hercegnő metsző pillantást vet rá, olyan feszülten figyeli, ahogy az ember mérges kígyó jelenlétében óvakodik. – Uraim – szól d’Albret; tekintetével végigpásztázza az emelvényt, majd a zsúfolt terem felé fordul. – Azért vagyok itt, hogy elvegyem, amit néhai Francis hercegünk nekem ígért. Nevezetesen azt, hogy nekem adja a lányát. Ez jogos fizetségem azért, mert tavaly ősszel segítséget nyújtottam a franciák elleni háborúban. – Vesztes háborúban – siet Crunard kancellár pontosítani, és önkéntelenül arra gondolok, hogy két fia halt meg abban a háborúban.

Morajlás hömpölyög végig a termen, de nem tudnám megmondani, hogy a megbotránkozás vagy a helyeslés hangja ez. A hercegnő tiszta, fiatal hangja terjed a tömeg felett, és az egybegyűltek újra elcsendesednek. – D’Albret gróf úr! Bár ajánlata megfontolásra érdemes, attól tartok, túlságosan gyötör családom nemrégiben bekövetkezett nagy vesztesége ahhoz, hogy házasságra tudjak gondolni, és ebben az ügyben még türelmes megértését kérem. – Önnek nem adatott meg az idő fényűzése, hercegnő. Az országa veszélyben van. – Nem szükséges önnek emlékeztetnie engem erre, uram – csattan fel a hercegnő. – A kötelességére azonban talán igen. Hercegeknek és hercegnőknek nem adatott meg az a luxus, hogy hosszú ideig gyászoljanak. A királyság érdeke az első, még a gyásznál is fontosabb. Természetesen igaza van, és ezt a hercegnő is jól tudja. – Mindig az országom érdekét tartottam a legfontosabbnak – mondja; hangjából már igazi harag hallatszik. D’Albret visszafogja hevét, halkabban szól, hízelegni, meggyőzni próbál. – Ezzel a házassággal, amit ajánlok, ön hölgyhöz jobban illő dolgokra fordíthatja figyelmét, terheit az én vállamra teheti. Akkor annyit gyászol, amennyit csak akar. Az emelvényre pillant, de nem látom, kire néz. Madame Dinanra? Rieux marsallra? Hosszú csend áll be, mely idő alatt úgy tetszik, a hercegnő a gondolatot fontolgatja. – Látom, hogy minden szükségletemre gondolt, Lord d’Albret. Mindezeket figyelembe véve több időt kérek. A gróf arca elvörösödik, ahogy igyekszik türtőztetni kitörni készülő dühét. Megfordul, hogy egyenesen a bárókhoz szóljon. – Veszélyes idő ez királyságunkra nézve. Háborúk fenyegetnek, ellenségek vesznek körül minket egyre szorosabban. Nincs idő arra, hogy fiatal lányok vagy öregemberek zárt ajtók mögött sugdolózva terveket szőjenek. Ideje cselekedni. Ideje csatatéren szembenézni ellenségeinkkel. Arra gondolok, ezért a hercegnőnek milyen árat kellene fizetnie, és látom, hogy fiatal arcáról eltűnik a szín. Az motoszkál a fejemben, amit Duval említett, hogy ennek a férfinak már hat felesége volt, és eszembe jut Nemours herceg nyugtalanító, halk megjegyzése is, hogy az unokanővére egy d’Albret felesége. A terem közepén nyugtalanság támad, ahogy a francia követ, Gisors előlép. A tömeg teret nyit neki, mintha farkas bújna ki odújából. A néma csend van, ahogy megszólal: – Úgy találom, nagyon is időszerű emlékeztetnem önt a vergeri egyezményre, amely nyilvánvalóan kimondja, hogy Anne nem mehet férjhez Franciaország jóváhagyása nélkül. Attól tartok, d’Albret gróffal való házassága szóba sem jöhet. A hercegnő a francia korona gyámoltja, így mindent rajtunk keresztül kell egyeztetni. Hála legyen a szenteknek e röpke kegyelemért, gondolom. – Hogyan jutott be ide? – teszi fel Duval a kérdést, senkinek nem célozva, csak úgy a levegőbe. Aztán Rémlovagnak és de Lornay-nak szól: – Vigyétek ki innen. Bősz, elégedett vigyorral indulnak feléje a nemesek tömegén át. Mielőtt azonban elérnék, Gisors sarkon fordul és elindul a hátsó ajtó felé. A tömeg gyorsan megnyílik előtte, igyekeznek kitérni az útjából, mielőtt de Lornay vagy Rémlovag elérné. Olyan elegáns és egyáltalán nem sietős ez a visszavonulás, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de akkor is visszavonulás. – És gondoskodjatok róla, hogy a lakosztályában maradjon! – kiált utánuk Duval. Az emelvényen ülő tanácsosok felkapják fejüket, Duvalra bámulnak, és úgy sejtem, ezzel nagymértékben túllépte hatáskörét vagy az udvari protokoll ellen vétett. D’Albret gróf könnyedén behatol a Gisors távozása keltette résbe. Anne hercegnőnek hátat fordítva az egybegyűlt nemesekhez szól.

– Ha meg akarják tartani függetlenségüket, támogatniuk kell a hercegnővel kötendő házasságomat. Biztonságban távol tartjuk országunktól a franciákat. – Mosolyog, de mosolyában nincs se kedvesség, se humor. – Én és ötezer fős seregem. Azzal megfordul, a hercegnőre és a tanácsra néz. Hangja egyre keményebb. – Ám ha nem támogatják ezt a házasságot, nincs más választásom, mint megállapítani, hogy a Montfort-ház megszegte az egyezséget, és minden rendelkezésemre álló eszközt bevetek, hogy elvegyem, amit józan érvekkel nem tudtam megszerezni. A terem felbolydul. Kissé előrehajlok, remélve, hogy a grófon már megjelent a jel. De nem látok semmit. A tanácsra nézek, hátha megjelenik a jel azon, aki összehívta a rendi gyűlést, és felállította ezt a csapdát a hercegnőnek, de megint csak nem látok semmit. Ekkor Crunard kancellár emelkedik szólásra; arca vörös a dühtől. – Nem ön az egyetlen, akinek a hercegnő kezét ígérték; semmiképpen nem tarthatunk be minden ilyen egyezséget. Az ígéret megtételének sorrendjében kell figyelembe vennünk az ajánlatokat. Az öné az ötödik a sorban. D’Albret arca kifejezéstelen, de szeme rendkívül nyugtalanító hévvel ég. – És az első négynek is van ötezer fős hada a határaikon? Crunard kancellár arcából eltűnik a vér. D’Albert szavai hatásával elégedetten sarkon fordul és elhagyja a termet. Szünetet rendelnek el, az udvaroncok izgatott, nyugtalan zsongása hallatszik. Crunard kancellár int, az őrök megnyitják a nagy ajtót a terem végében, hogy a nemesek elindulhassanak kifelé. Nincs világos tervem, de képtelen vagyok türtőztetni magamat, így d’Albret nyomába eredek. Olyan vagyok, mint egy kis hajó, amely a tömeg árja ellenében halad, de a lökdösődésről és a ferde pillantásokról tudomást sem véve figyelem a célt, egy pillanatra sem vesztem szem elől. Egy ügyes lovag kinyit egy kis oldalajtót, hogy kiengedjen egy társaságot. D’Albret arrafelé tart, ezért én is megindulok a megnyílt ajtó irányába és magamban szidom a lusta, ostoba lábatlankodókat, akik köztem és d’Albret között téblábolnak. Képtelen vagyok elfogadni, hogy Mortain e fenyegetés hatására sem jelölte meg d’Albret grófot, hiszen félig breton és hűséggel tartozik a törvényes uralkodónak, azaz a hercegnőnek. Amikor d’Albret kilép a nagyteremből az előcsarnokba, közel húsz fegyveres embere veszi körül. Merde. Ennyi fegyveres férfival nem tudok elbánni. – Demoiselle Rienne! – Valaki megrángatja a szoknyámat. Lenézek. Fiatal apród szólított meg. – Mi az? – kérdem. – Crunard kancellár azonnal magához kéreti. Még egy csalódott pillantást vetek a visszavonuló d’Albret grófra, és teljes figyelmemet a fiúnak szentelem. – Megmondta, miről van szó? – Nem, milady, de kérem, jöjjön! Remélve, hogy a kancellár hírt kapott a kolostorból, követem az apródot a kancellár szobájába. A fiú egyszer kopog az ajtón, majd kinyitja. Ha Crunard kancellárt felzaklatta a rendi gyűlés katasztrofális kimenetele, ezt jól titkolja. – Jöjjön be, demoiselle – szól hozzám, amint az apród sietve távozik. Íróasztala majdnem akkora, mint egy ágy; egyik oldalán magas halomban levelek állnak, a másikon három térkép; középtájt tintatartó, benne maroknyi hegyezett lúdtoll. Nem kínál ülőhellyel. Feláll, az ablakhoz megy. Hosszú csend következik, aztán megfordul, arcán nem látszik semmi érzelem. – Hova sietett? Állom tekintetét. Csak a Duvalnak tett titoktartási ígéretem tart vissza attól, hogy szóljak neki a hercegnő új kérőjéről és arról, hogy ez milyen reményt ad.

– Meg akartam tudni, meggyőzhetem-e Mortaint, hogy engedélyezze nekem d’Albret gróf kiiktatását. Meglepetten pislog. Bármilyen választ is várt tőlem, nem ez volt az. Megnyugszik, tekintetében árnyalatnyi humort fedezek fel. – Akárhogy is, keresse d’Albret grófon ezeket a jeleket. Akkor őt letudhatjuk és hasonlóan sürgető problémáinkkal foglalkozhatunk. Bár meglep, hogy Crunard kancellárnak tudomása van a jelekről – ezek szerint az apátasszony jobban a bizalmába avatta, mint gondoltam –, örülök, hogy ebben egyetértünk. Visszafordul az ablak felé. – Megtudott valamit Duvalról és valódi szándékairól? – kérdi. – Nem, milord. Nem találtam semmi olyasmit, ami alátámasztaná az ön és a tisztelendő anya gyanúját. – Felelem annak tudatában, hogy ebben óvatosnak kell lennem. – Úgy tűnik, rajong a hercegnőért, és a hercegnő mindenekfelett bízik benne. – És ezt ön nem találja felettébb gyanúsnak? – kérdi. – Azt, hogy törvénytelen születésű féltestvérében minden más testvérénél, jobban bízik? Én ezt illetéktelenül nagy befolyásnak találom. – Lehet, hogy csak a hercegnő érdekét fontosabbnak tartja a saját érdekénél – vetem fel; Madame Dinan és Marshal Rieux jut eszembe. Crunard kancellár hirtelen megfordul és valósággal rám szegezi tekintetét. – Ahogy mindannyian. – Senkit nem akartam megsérteni, milord, csak azt akartam mondani, hogy úgy tűnik, Duval a szívén viseli a hercegnő érdekét. – És megbízik a szavában? – Nem, milord. Csak a saját szememben és fülemben bízok. Minden, amit láttam és hallottam arra utal, hogy feltétlen hűséggel viseltetik húga iránt. – De nem ez a legjobb módja annak, hogy elterelje magáról a gyanút? Hogy mély és megingathatatlan hűséget mutat? Nem tudom, mit mondjak erre. Nincsenek szavaim, melyekkel meggyőzhetném Crunard kancellárt arról, hogy amit a szívemben érzek, az igaz. – Mindazonáltal nem bölcs dolog túlzott bizalommal viseltetni Duval iránt – mondja. Hangjából megvetés fröcsög. – Tudom, hogy esküszegő. Eláll a lélegzetem, alig kapok levegőt. Ez nem kis dolog. – Milyen esküt szegett meg? – csusszan ki a kérdés ajkamon fegyelmezetlenül. A kancellár ajkához emeli hegyes ujját és elgondolkodva néz engem. – A szentjének tett ígéretét. Jelen voltam az esküszegésnél, a saját szememmel láttam az istenkáromló tettet. – Nem szólok, ő pedig kurtán bólint erre. – Elmehet. Tájékoztasson, amint hírt kap a kolostorból. Egy pillanatig, a lehető legrövidebb, rebbenésnyi ideig fontolgatom, hogy említést teszek neki arról a csodálatos új lehetőségről, amit Duval talált a húgának, de valami visszatart. Mi van akkor, ha a kancellár attól tart, hogy a hercegnőhöz hasonlóan én is Duval bűvkörébe kerültem, és visszaküld a kolostorba? Inkább megígérem neki, hogy mindenről tájékoztatom és távozom. Ha a hercegnő még mindig támogatja a tervet, ideje, hogy találkozzon Nemours hercegével.

Huszonhetedik fejezet A hercegnő udvarhölgyeivel visszavonult az emeleti szalonba. Húga, Isabeau elég jól van ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk; kanapén fekszik, amit Anne székének közelébe húztak. A hangulat

feszült, nyugtalan. Mindenki gondolatai a délelőtt hallott állításokon és vádakon járnak. Bár a hercegnő arca sápadt és szeme körül megfeszül a bőr, úgy üdvözöl engem, mintha régi barátnők lennénk. – Demoiselle Rienne! Kérem, üljön közénk, hadd lássuk, milyen gyönyörűen tud hímezni. Bárcsak lettem volna oly elővigyázatos, hogy figyelmeztetem a hercegnőt a hímzés területén való jártasságom súlyos hiányosságaira. – Köszönöm, kegyelmes hercegné. Nagy megtiszteltetésben részesít; de az én kézimunkatudásom nem érdemel ilyen dicséretet. A mellette álló székre mutat. – Jöjjön, üljön le. Nem hiszem, hogy olyan rossz lenne ebben a művészetben. Nővére válla mögül Isabeau huncut pillantást vet rám, és azon tűnődöm, vajon húga beavatta-e titkaiba. Viszonzom a mosolyt és helyet foglalok a hercegnő mellett. – Min dolgozik, demoiselle? – kérdi. – Hát… – ölembe húzom a kosarat, keresgélni kezdek benne, megfelelő kézimunka-feladatot kell találnom. – Ó, itt van. Oltárterítő Duval úr részére, hogy megháláljam, amiért patronál engem itt az udvarnál – felelem. Nagyon óvatosan válogatom meg szavaimat, egyiket a másik után illesztem, ahogy a járni tanuló kisgyermek teszi előre egyik lábát a másik után. A hímzésnél is kevesebb tehetségem van a könnyed társalgáshoz. A hercegnő és Isabeau kedvesen, nagy igyekezettel nézegetik hímzésemet; a többi hölgy pedig bizalmatlanul méreget engem. Számukra én nem vagyok más, csak egy betolakodó, kakukktojás, aki azért jött közéjük, hogy kitúrja őket a hercegnő kegyéből és elfoglalja a helyüket. Végre mindenki újra a hímzésével foglalatoskodik, én is a kézimunkával ügyetlenkedek. Amint próbálom eldönteni, hogyan lenne a legjobb hozzálátni, a hercegnő olyan közel hajol, hogy csak én halljam, amit mond: – Nem fáj a lenvászonnak, ha beledöf, demoiselle. Nevetés bugyborog fel torkomon, sikerül lenyelnem. – Nincs gyakorlata a kézimunkában? – kérdi. – Eddig sokkal nagyobb tűvel dolgoztam – motyogom. Zord mosollyal nyugtázza a tréfát. – Ó, talán találhatunk önnek nagyobb darabot, amin gyakorolhat. Ünnepélyesen lehajtom fejemet. – Mindent megteszek, amit csak kíván, kegyelmes hercegnő. Ekkor rám kacsint és úgy mozdítja a karját, hogy láthassam a kezét, ahogy a tűvel bánik. Ajkamba harapok, nézem, milyen szögben szúrja be a tűt, csuklója csavarodását, ahogy áthúzza a fonalat, a könnyű ritmust, amiben újra az anyagba döfi a tű hegyét. Ugyanezt próbálom a saját munkámban. Elég jól bele tudom szúrni a tűt az anyagba, de amikor át akarom húzni a fonalat, megcsavarodik és összecsomósodik, így félre kell tennem a tűt és ki kell bogoznom a kuszaságot. Észreveszem, hogy Madame Dinan ridegen néz engem; tekintetének mélyén ezernyi kérdés vibrál. Vállamat úgy mozdítom, hogy ne lássa ügyetlen munkámat, imádkozom, hogy minél előbb jöjjön el az ima órája és indulhassunk a kápolnába. A végén elég jól boldogulok, de nagy öröm tölt el, amikor a homokóra szemei leperegnek. A hercegnő észreveszi tekintetem irányát és elmosolyodik. – Demoiselle, nagyra értékelem igyekezetét és abban a kedvezményben részesítem, hogy felmentem a hímzés munkája alól, így elkísérhet a kápolnába. Imádkozhatna esetleg fürgébb ujjakért. – Kegyelmes hercegnő – szól Madame Dinan élesen. – Nem hiszem, hogy… – Ön pedig, Madame Dinan, itt marad Isabeau-val – közli. Azzal figyelembe sem véve a nevelőnő összevont szemöldökét, feláll. – Köszönöm, kegyelmes hercegnő. – Őszinte hálával teszem félre a hímzést és boldogan

követem, ki a szalonból. Amint kettesben vagyunk a folyosón, egymásra nézünk, és a feszültség eltűnik arcáról. Mégis, muszáj megkérdeznem: – Biztos, hogy ezt ma kívánja megtenni? – Most még inkább, mint eddig bármikor – mondja határozottan. – Az egyetlen utat, amely nyitva áll előttem, nem választhatom. Gyenge vagyok, tudom, de… – Hangja megremeg, rémült tekintettel néz rám. – Nem tudom… – súgja. – D’Albret megrémít engem. – Nem hibáztatom önt, kegyelmes hercegnő. Engem is megrémít. Senki nem kívánhat ilyen áldozatot öntől. Szavaimtól mintha kissé megnyugodna; szótlanul lépdelünk egy ideig, aztán ismét megszólal. – Ön, ugye látta Lord Nemours-t? Milyennek találta? Éppen úgy viselkedik, mint egy tizenkét éves kis bakfislány, aki szeretne találkozni új kérőjével. – Nem volt vele eljegyezve már? Vállat von. – De igen. Ám soha nem találkoztunk. – Nos… a herceg meglehetősen idős; hosszú fehér szakálla van, háta hajlott. Fogai egytől egyig sárgák. Rémülete elkeseredettségbe fordul, amikor rájön, hogy csak tréfáltam. Aztán felnevet. – Önnek ugyanolyan rossz tréfái vannak, mint Duvalnak. De a tréfám hatott. Mire a kápolnába érünk, nevetésének maradványa szemében csillog, ajkán rebben. A kápolna kicsi és szinte üres; örömmel látom a feszület alatti kilenc falfülkét, amelyekben régi szentjeink szobrai vannak. A kápolnában rajtunk kívül egyetlen hívő van; sötétzöld köpönyeget visel, kámzsáját szorosan a fejébe húzva. Közeledtünkre feláll, leveszi kámzsáját, felfedi vörös-arany haját, Fedric de Nemours szép arca tárul elénk. A hercegnő és a herceg egy hosszú pillanatig nézik egymást, tekintetük összefonódik, aztán a herceg ékes udvari meghajlással bókol előtte. – Lord Nemours? – szól a hercegnő, és látom, hogy szemében a remény szikrája csillan. – Demoiselle Rienne, az ajtónál várakozhat – súgja nekem, aztán felcsippenti szoknyáját és csatlakozik Nemours herceghez; az oltár közelében, a padban ülnek. Az ajtóhoz helyezkedek, kezemet összekulcsolom, próbálom azt a látszatot kelteni, hogy nem furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hanem imádkozom. Hangjuk csak halk mormogás, és Anne az elején egy kicsit furcsán viselkedik, de Nemours gyorsan oldja a hangulatot. Amikor látom, hogy fejük közeledik és halk nevetést hallok, gondolataimat saját terveimre fordítom. Crunard kancellár szavai még fülemben visszhangoznak: „Akárhogy is, keresse d’Albret grófon ezeket a jeleket.” Miért is nem jöttem rá előbb, hogy alaposabban meg kell néznem d’Albret testét, csak úgy lehetek egészen biztos benne, hogy nincsen rajta jel. Azért, mert gyáva vagyok. Crunard kancellár úrnak nyilván igaza van a kötelességeimet illetően, és a hercegnő is azt várja tőlem, hogy kihasználjak minden lehetőséget, hogy megtudjam, viseli-e d’Albret a jelet bárhol a testén. Nem csak a fejre mért csapással lehet megölni egy férfit. * A hercegnő nem kívánja látni viszálykodó báróit ezen az estén, ezért úgy határoz, hogy húgával a lakosztályában vacsorázik. Önkéntelenül arra gondolok, hogy ezzel együtt elrejtheti a mosolyt, ami látszik rajta. Ő és Nemours herceg valóban jól illenek egymáshoz, és az, hogy megkérte a hercegnő kezét, ajándék Istentől és a szentektől. Még jobb, hogy ezen az estén nincs hivatalos udvari fogadás,

ezért könnyebb lesz bizonyos válaszokat keresnem. A Crunard kancellárral való rövid megbeszélésem és az imával töltött délután meggyőzött arról, hogy nagy hibát követtem el akkor, amikor feltételeztem, hogy Mortain jól látható helyen bélyegzi meg d’Albret grófot. Mint a tisztelendő anya oly előszeretettel szokott emlékeztetni rá, a mi szentünk nem így ad jelet. Ami azt illeti, a gróf talán már napok óta viseli a jelet olyan helyen, ahol nem látom. Körülnézek a félhomályos előcsarnokban, tájékozódni próbálok, merre van a palota keleti szárnya, a d’Albret grófnak kijelölt rész. Egy dupla ajtó tárva-nyitva áll. Gyertyafény és hangos nevetés ömlik ki a teremből. A nevetésnek kellemetlen tónusa van, a kegyetlenség árnyalata vegyül bele, amitől a szívem hevesebben ver, és kezem legszívesebben megmarkolná a csuklóm fölé rögzített tőr markolatát. Azonban erőt veszek magamon, ruhám súlyos bársonyát gyűröm markomba. Sokat gondolkoztam azon, hogyan szabadítom ki magam, ha d’Albret mégsem viseli a jelet, de még nem tudtam megfelelő tervvel előállni. Szeretném azt hinni, hogy egyszerűen sarkon fordulhatok és elsétálhatok, de attól tartok, az nem lesz könnyű. A falusi fiúk csúf nevekkel és gúnyos megjegyzésekkel illették azokat a lányokat, akik csókokat ígérnek, de soha nem adnak. Akárhogy is, mély levegőt veszek és halkan a helyiségbe lépek. A terem tele van nemesekkel és szolgáikkal; a nemesek fele székekben terpeszkedik, bort iszik. Maga d’Albret középen ül, testének minden porcikájából arrogancia sugárzik: ahogy lustán elnyúlik ültében, amilyen megvetéssel néz végig a társaságon. Bár elönt a várakozás izgalma, gondolataim vadul pörögnek. Tudom, hogy nem osonhatok csak úgy oda hozzá, hogy megkérjem, gombolja ki ujjasát, hogy mellkasát megszemlélhessem. Újfent átkozom furcsa, félszeg természetemet. Sybella, de még Annith is tudná, mit kell tenni. Aztán eszembe jut. Csak úgy kell tennem, mintha Sybella lennék. Ő találna ürügyet, hogy megközelítse a célpontot, aztán kivetné rá a csábítás finom hálóját. A helyiségbe nézek és örömmel tölt el, amikor az egyik komódon meglátok egy félig teli palack bort. Kézbe veszem és elindulok d’Albret felé. Magabiztosabb vagyok már; megkerülök egy csoport férfiút, hogy hátulról közelíthessem meg d’Albret grófot. Az, hogy ő és az emberei nem látnak mást, csak saját nagyságukat, a kelleténél sokkal jobban megkönnyíti a dolgomat. Mély lélegzetet veszek, eszembe jut Sybella mély, gyöngyöző nevetése, ahogy finom ívben hajlik az ajka, hogy nem lehetünk biztosak benne, hogy kin nevet; ahogy fejét kecsesen oldalra billenti, ahogy lesi az embert és próbálja eldönteni, megéri-e az erőfeszítést. Közeledtemre a d’Albret balján ülő férfi felnéz. Most, hogy megláttak, nem késlekedhetek tovább. Bár nagyon szeretném elhúzni ujjaimat, erőt veszek magamon és d’Albret vállára kényszerítem ujjaimat. Bor, verejték és a vacsorára fogyasztott párolt őz szaga árad róla. Sokatmondó mosolyra húzom ajkamat, búgó, halk hangon szólítom meg. – Milord, újratölthetem a boroskupáját? Felszegi fejét és valahogy sikerül dölyfös orra mentén lenéznie rám, bár fölötte állok. Feltartja kupáját, szeme összeszűkül a felismeréstől. – Ó, mi van itt nekünk? Miközben bort töltök neki, a lehető leglassabban természetesen, szemem teste látható, fedetlen részeit pásztázza, keresem Mortain sötét árnyékának legkisebb jelét. Semmi. Merde. Ez azt jelenti, hogy ennél is messzebb kell mennem. Amikor a pohár megtelik, mellemhez szorítom a palackot, szememet szendén lesütöm. – Pontosan úgy van, ahogy mondta, milord. Attól tartok, sokkal többet hagynak egyedül, mint szeretném – mondom, és pilláim alól éppen időben nézek fel, hogy lássam, ahogy húsos ajka diadalmas mosolyra húzódik. Szívem kihagy egy dobbanást, újra lesütöm szememet, hogy ne lássa, milyen nagyon szeretném letörölni arcáról ezt a mosolyt. – Hagyjatok magunkra! – szól a többieknek hirtelen. Egy pillanatig döbbent csend van, aztán

sokatmondó kacsintásokkal és egy-két merész megjegyzéssel a többi férfi elhagyja a szobát. Az utolsó becsukja maga mögött az ajtót. Magamon érzem d’Albret tekintetét; hideg és kemény, mint a téli jégverés. – Most csak magunk vagyunk, demoiselle. Óvatosan leteszem a palackot és azon gondolkodom, mi lehet a legjobb és a lehető leggyorsabb módja annak, hogy lekerüljön róla az ing. Ám mielőtt bármit mondhatnék, d’Albret feláll és felém nyúl. Ahogy vaskos, durva keze a karomat markolja, szinte erőt vesz rajtam a félelem és az undor. – Ijedős, demoiselle? – kérdi gúnyos hangon. Válaszolnék, de mögöttem hirtelen kivágódik az ajtó. D’Albret felkapja fejét, szeme összeszűkül. Mielőtt megfordulhatnék, vasmarok szorítja karomat. Duval nyitott ránk. Ajka keskeny vonal, tekintete rám tapad és szégyen fog el, mennyire örülök, hogy látom, mennyire megkönnyebbültem, hogy megóvott attól, hogy teljesítsem a magam elé tűzött feladatot. A gróf arckifejezése teljesen megváltozik, amikor meglátja, ki az. – Ó, Duval? Elvesztett valamit? – kérdi. Nem tudom, miért tér vissza d’Albret humora. Ennyire örömét leli abban, hogy Duvallal gúnyolódjon? – Talán köthetnénk egy kis alkut, maga meg én. Csereüzlet. Visszaadom a szeretőjét, ha maga odaadja nekem a húgát. – Nem lovak, hogy vásáron adják-vegyék őket – mordul Duval. – Nem? Hát nem az a nő dolga, hogy egy csődör tenyészkancája legyen? Duval állán erősen ver egy ér. – Egyet kell értenünk abban, hogy ebben nem értünk egyet – mondja, és kurta biccentéssel búcsúzik, majd magával ránt, ki a szobából. D’Albret jeges tekintetét érzem hátunkon, míg el nem tűnünk a szeme elől. Az előcsarnokban Duval kissé meglökve enged el. – Édes Jézus, ne ilyen nyíltan mérgezze meg! A kolostor nem tanította meg a diszkrécióra? Ennyi erővel akár vérnyomot is hagyhatna egyenesen az ajtómig! Hasonlóképpen bámulok rá. – Nem mérgeztem meg. Duval elsápad. – Akkor mit tervezett? Nem válaszolok. Vállamnál fogva megráz. – Semmit nem hallott abból, amit d’Albret grófról mondtam? Hangja halk, sürgető és félelem reccsen benne. Engem félt. Ez hirtelen túl sok. Az aggodalma, a megkönnyebbülés, hogy rám talált. Zavar és tehetetlenség forr bennem. Felemelem a kezemet és meglököm Duvalt. Olyan erővel, hogy hátrahőköl. – Ez a munkám, a hivatásom. Ezért vagyok itt. Az én kötelességem az istenséghez köt, nem önhöz és a politikai manővereihez. Azért vagyok itt, hogy az Ő akaratát teljesítsem, nem az önét. Elfordulok tőle. Nagyon zaklatott vagyok. Attól félek, hogy a düh forró könnyei csordulnak ki szememből, és nem akarom, hogy Duval ezt lássa. Amikor megszólal, hangja úgy teli van bizonyossággal, és én annyira irigylem ezért a bizonyosságért, hogy legszívesebben megverném. – Biztos vagyok abban, hogy amit a szentje követel öntől, nem az, ami abban a szobában történt. Hátrapillantok. – Mit tud ön az istenségekről és szentekről? – kérdem, hangomat gúnnyal telítve. Ujjai a köpönyegére tűzött ezüst tölgylevelet, Szent Camulos jelét érintik. – Tudom, hogy amit szentjeink akarnak, az nem mindig világos számunkra. Néha azt kívánják, hogy küzdjünk és harcoljunk, és mi válasszunk, ne fogadjuk el azt, amit kijelöltek nekünk.

Könnyen beszél az, aki megszegte saját esküjét. – Csak azt tudom a szentekről és régi istenekről – folytatja –, hogy ők és Bretagne egyet jelentenek. Bármi, ami királyságunkat szolgálja, és ez vonatkozik arra is, hogy függetlenek maradjunk Franciaországtól, őket is szolgálja. Nagy kísértés tör rám, hogy szembesítsem szentjének tett esküje megszegésével, de valami meggátol ebben. Inkább sarkon fordulok és elindulok a kastély főbejárata felé. Odakint hideg az éjszaka, de telihold van, világos, ezüstös fényt vet Guérande utcáira. Dühös szótlanságban haladunk, kis utcákon, sikátorokban; mindketten árnyéban maradunk, sötét köpönyegünk szinte láthatatlanná tesz minket. A tenger felől kis ködpászmák kúsztak a város falai közé, a közeli sós mocsarak nyirkos, csípős szagát hordozzák. Majdnem elértük rezidenciáját, amikor Duval megszólal. – A hercegnő tetszését elnyerte Nemours herceg ajánlata – mondja hivatalos, közömbös fahangon. – Néhány nap múlva a Hercegi Államtanács elé terjesztjük a javaslatot jóváhagyásra. Bár megfogadtam, hogy soha többé nem szólok hozzá, magam is meglepődöm, hogy erre felkapom a fejemet. – Ön szerint ez bölcs dolog? Azt hittem, nagyon fontos, hogy ez titokban maradjon. Arca zavartan összerándul. – Nemigen van más választásunk. Még nem koronázták hercegnővé, ezért még nincs hatalma a saját nevében dönteni. A Hercegi Államtanács aláírása szükséges minden egyezményhez, amit kötünk. Ezután gyorsan cselekszünk, hogy kihasználhassuk a meglepetés erejét. Háza főbejáratán megyünk be; csak bólintunk a meglepett fegyvereseknek. Duval a lépcső alján megáll és int nekem, hogy menjek előre. – Azt hiszem, ezen az estén eleget élveztük egymás társaságát. Sok dolgom van még. Fel kell készülnöm a holnapi tanácsülésre. Örömmel kívánok neki jó éjszakát. Szobámba érve nem vetkőzök le, hanem az ablakhoz megyek és letérdelek a fénypászmába, amit a hold vetít. Mortainhoz imádkozom bölcsességért és világosságért, hogy a hűségek és szövetségek sűrű bozótjában, mely körülvesz engem, találjak utat. Éleslátásért imádkozom, hogy meg tudjam különböztetni az Ő akaratát ebben a dologban. És legfőképpen azért imádkozom, hogy ne legyek szerelmes Duvalba. Nem tudom, miért vonzódom hozzá. Nem olyan szép, mint de Lornay, és nem olyan könnyed érzés vele lenni, mint Rémlovaggal. Öccse modora elbűvölőbb, és mégis… Duval dobogtatja meg a szívemet, ő zavarja össze elmémet, miatta akad el a lélegzetem. Mert akkor is kedves, ha éppen dühös; nem a jó modor felszínes kedvessége ez, hanem igazi törődés. Vagy legalábbis az igazi törődés látszata, mert pontosan tudom, hogy ezt színlelni is lehet. Azért, hogy elnyerje bizalmamat. És én mint valami szerencsétlen, tehetetlen nyúl, beleestem a csapdájába.

Huszonnyolcadik fejezet Alig három nap elég volt ahhoz, hogy a hercegnő és Nemours herceg egymásba szeressen. Ki tudná őket hibáztatni ezért? Nemours fiatal, szép és kedves, de van benne komolyság, mert a hercegnőhöz hasonlóan ismeri a szomorúságot. Az is szerelmük mellett szól, hogy a herceg a megmentésére jött, ahogy az is, hogy a hercegnő valóban bajban lévő kisasszony, akit tüzet okádó bárók vesznek körül. Ez az egész olyan romantikus, mint valami trubadúrmese. De a hercegnő nem hagyja, hogy ez a szerelem a fejébe szálljon. Ez alatt a három nap alatt ő és Duval kiötlik a lehető legkedvezőbb házassági szerződés feltételeit. Minél erősebb, konkrétabb

szerződéssel állnak a királyi tanács elé, kancellárjai annál nehezebben tudják visszautasítani. Mindenki nagyon nyugtalan amiatt, hogy d’Albret háborúval fenyeget. Egyik tanácskozás a másik után következik; a tanács és a bárók megvitatják, hogyan lehetne a legjobban szembenézni a legújabb veszedelemmel. A hercegnő sorra menti ki magát ezekről a tanácskozásokról; fejfájásra hivatkozik. Ambiciózus gyámjainak egyáltalán nincs ellenére, hogy nincs útban, miközben ők a hercegség jövőjéről szőnek tervet, összeesküvést. A Hercegi Államtanács a hercegnő magánlakosztályában ülésezik, távol az udvar kémlelő tekinteteitől, hallgatózó füleitől. Két fegyveres áll a bejáratnál, de bármennyire is fegyelmezettek, és jó katonák, nem láthatnak be eldugott sarkokba, és a hercegnő lakosztályának az emeleti szalonnal szomszédos előszobájából könnyen ki lehetne hallgatni, ami elhangzik odabent. Duval ebbe az előszobába állított engem másodlagos őrként. De arra nincs szabály, hogy őrködés közben nem hallgatózhatok. Ez a fal ugyanolyan vastag, mint amin legutóbb próbáltam hallgatózni, ezért egyenesen az ablakhoz megyek, az ablakpárkányra ülök. A hangok moraja ott erősebb, bár ha valaki esetleg benéz, nehezen tudnám megmagyarázni, miért hímezek az ablakpárkányon ücsörögve. Mégis ezt kell tennem, mert tudom, a tisztelendő anya teljes és pontos jelentést kér a történtekről. Crunard kancellár mély hangja rendre inti a résztvevőket. Valaki tudni akarja, miért hívták össze ezt a váratlan ülést, és bár a hang nagyon irritálja a fülemet, hátamon feláll a szőr tőle, tudom, hogy Rieux marsall hangja. – Ezt a gyűlést én hívtam össze. – Anne hangját könnyű felismerni. – A miértjét azonban hadd magyarázza meg milord Duval. Amikor Duval befejezi mondandóját Nemours herceg házassági ajánlatáról, a tanács tagjai felzúdulnak. – Hogyan történhetett meg ez? – kérdi Madame Dinan, mintha nem kedvező fordulat, hanem legalábbis katasztrófa lenne. – Nem érkezett követ Nemours-tól. – Nem, nyíltan valóban nem – feleli Duval. Szavai a düh újabb felzúdulását okozzák. – Miért kereste Nemours éppen önt? – kérdi Rieux marsall. Hiúsága és fellengzőssége révén súlyos sértés az önérzetére a protokoll ilyetén be nem tartása. – Ön itt nem régens; ne viselkedjék úgy, mintha az lenne. Vagy ez a törekvése? – Ha a régensséget akarná megszerezni, kétlem, hogy ezt elénk tárná – mutat rá Dunois. – Rendet! – szól Crunard kancellár, és mindenki elhallgat. – Ne feledjük, hogy ez nagyon jó hír hercegnőnknek és országunknak is. Milyen segítséget hoz Nemours? – Háromezer fegyverest és ezerötszáz pikés katonát. Hosszú, kínos csend következik. – Ön bizonyára tréfál – szólal meg végül Rieux marsall. – Ez közel sem annyi, amennyit d’Albret ajánlott – szögezi le Madame Dinan. – Madame, mint többször említettem, nem fogok d’Albret grófhoz feleségül menni – szól Anne. Hangja alig hallhatóan remeg. – A gróf úr elmúlt ötvenéves, már nagyapa. – Nem mondja, hogy ronda és nyers, és a közelében olyan érzése van, mintha a bőre le akarna kúszni a csontjairól. – De az ő hada valóságos hadsereg Nemours szerény ajánlatához képest! – fröcsögi. – Nekünk pedig hadseregre van szükségünk a franciák ellen. – mondja Rieux. – Szavazzunk – szól Crunard. – Mindenki helyesli? Anne hangja válaszol először igennel, de Duval igenje szorosan a második. – Nem – jelenti ki Rieux harsányan, majd Madame Dinan lágyabb nemje következik. Csend áll be, majd Dunois tábornagy szólal meg. – Sajnálom, hercegnő, de mint hadainak vezére rá kell mutatnom, hogy ha d’Albret nem harcol mellettünk, további szövetségeseket kell találnunk, és eddig nem jártunk sikerrel abban, hogy másokat

is megnyerjünk ügyünknek. De apaként örülök ennek az új fejleménynek. – Kancellár? – kérdi Anne. – Mit mond ön? Hogyan szavaz ebben az ügyben? – Nagyon örülök ennek az új fejleménynek – feleli Crunard. – Bár ami azt illeti, ez is új problémákat vet fel. Mindazonáltal igennel szavazok. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Éppen azt hallom, hogy Duval emlékezteti a tanács tagjait titoktartási kötelezettségükre, hogy senkinek ne beszéljenek Nemours ajánlatáról, amikor hátam mögül halk nesz jut fülembe. Hirtelen a hang irányába fordulok; még éppen időben, hogy lássam a retesz moccanását. A zárnyelv felemelkedik. Gyorsan kihúzom tőrömet a bokámra rögzített tokból, és átszökellek a szobán. Az ajtó mögé állok. Az ajtó nyikordulva nyílik, egy pillanatra nem látok semmi mást, csak az ajtólapot, ami csapdába ejt, a falhoz lapít. Megint Madame Hivern? Vagy talán François? Esetleg Sybella? Bár mi másért lenne Guérande-ban, ha nem azért, hogy a hercegnőt védelmezze? Mintha megérezné, hogy figyelmem ellankadt, a betolakodó rám csapja az ajtót. Átkozódok, ahogy a vállam a kegyetlenül kemény kőnek ütődik, aztán kivont tőrrel előrelendülök. Késő. A betolakodó már menekül. Éppen időben lépek ki a folyosóra, hogy lássam, amint befordul a sarkon. Elszántan igyekszem utolérni; futásnak eredek. A palota folyosólabirintusa nekem kedvez, mert valahányszor befordul egy sarkon, annyira le kell lassítania, hogy meglátom. Az egyik lépcsőház van előttünk, a kém kettesével veszi a lépcsőfokokat. Nehézkes udvari viseletemet átkozva felemelem szoknyámat és követem. A lépcső felénél járok, amikor ajtó-nyitás és -csukás kattanását hallom. Amikor felérek az emeleti lépcsőfordulóba, elcsüggeszt a látvány: tucatnyi szoba nyílik, amerre a szem ellát. Csalódottságomban átkozódva a jobb oldali első ajtóhoz lépek, de nem érzem az életnek semmi jelét mögötte. A bal oldali első szoba is hasonlóképpen üres. Minden ajtónál megállok, míg az ötödiknél az élet lüktetését érzem. Csak annyi ideig állok meg, hogy ismét tőrt rántsak, aztán a lehető leghalkabban mozdulva felemelem a reteszt és kinyitom az ajtót. Mozdulat halk neszét hallom a nyitott ablak felől, majd semmit. Az ablakhoz ugrok, és éppen időben nézek ki, hogy lássam, ahogy egy sötét alak eltűnik az udvar oldalán, a boltíves átjáró alatt. Legalább sántít. Remélhetőleg ugrás közben kitörte az átkozott lábát. Visszacsúsztatom tőrömet hüvelyébe és visszamegyek, hogy beszámoljak Duvalnak erről az újabb fordulatról. Két nappal azután, hogy Duval tájékoztatta a királyi tanácsot Nemours herceg ajánlatáról, fivére, François a palotába hív egy parti sakkra. Elfogadom a meghívást, azon tűnődöm, van-e valami mögöttes oka ennek a meghívásnak. François a nagy szalon egyik asztalánál vár; amíg arra figyel, hogy felállítsák a sakktáblát, van időm megfigyelni őt úgy, hogy nem veszi észre. Az, hogy elárulná saját húgát, becstelenné teszi. Ám mivel Duval fivére, rendkívül érdekesnek találom. Ekkor felnéz, és én félénken mosolygok rá, mintha azon kapott volna, hogy csodálom. Feláll és meghajol. – Jó reggelt, demoiselle. – Jó reggelt! – felelem, és leülök vele szembe. – Duval elengedte egész délelőttre? – Duval el van foglalva a hercegnővel és a tanács tagjaival – felelem kelletlen grimasszal, és François együttérzése jeléül nyelvével csettint. – Mit választ, hölgyem? Fehéret vagy feketét? Lenézek a díszesen faragott bábukra.

– Azt hiszem, a feketét. Szemöldöke meglepetésében felszalad. – Ezek szerint feladja az első lépés jogát? – Nem a védekező pozíció az erősebb? – kérdem bájosan. Felnevet. – Úgy látom, túl sok időt töltött a fivéremmel és stratégiáival. Hát jó. Akkor én lépek először. – A király előtt álló gyalogjával két mezőt lép előre. Én válaszul egyet lépek előre a gyaloggal királyom elől. François ferde pillantást vet rám. – Nem tétovázik. Szeretem, ha egy nő ilyen. Nehéz lenne nem észrevenni szavai kettős értelmét. – Én is tétovázom, amikor szükséges, milord, ez a játék azonban még nem kívánt komolyabb megfontolást. Felnevet, és örömmel nyugtázom, milyen könnyen sikerült belezökkennem a flörtbe. – Ez kihívás, demoiselle – mondja, és szeme felcsillan a lehetőségre. Komor kifejezést veszek magamra. – Ha már kihívásoknál tartunk, mi a véleménye a rendi gyűlésről? Ön is annyira megdöbbent, mint mindenki más, amikor meghallotta, hogy d’Albret gróf háborúval fenyeget? François vidám arca komorrá változik. – Igen. Nem úgy ismerjük, mint aki üres fenyegetőzésekkel dobálózik. Nem tudnám megmondani, hogy a hercegnőért vagy saját törekvései miatt aggódik. – Szegény húgának már így is elég baja van Franciaországgal, nem hiányzik neki még mindennek a tetejébe d’Albret rebelliója. – Valóban – feleli feszes mosollyal. – De biztos vagyok benne, hogy Duval megteszi a szükséges lépéseket. – A gyalog mögül kiemeli a futóját és leüti a lovamat. Felnéz, tekintetünk találkozik. – Most ön lép – szól halkan. Szemem sem rebben, könnyed tekintettel nézem, aztán más témára fordítom a társalgást. – Az ön fivére Szent Camulost szolgálja – jegyzem meg, a sakktáblát szemlélve. – Ön melyik szentet szolgálja, ha egyáltalán hódol valamelyik szentnek? Esetleg Szent Amournát? Vagy Szent Saloniust? Amint kiszalad a számon, szeretném visszaszívni. Mivel François is törvénytelen születésű, valóban nagy az esély, hogy Szent Saloniusnak, a tévedések és hibák védőszentjének szentelték. Baklövésem észre sem véve vagy elnézve szívéhez kap. – Ön megsebzett, demoiselle! Amourna? Vállat vonok. – Ön rendkívül elbűvölő, ezért elfogadom. François barna szeme komoly tekintettel fordul felém. – Ennél azért több vagyok, demoiselle. – Valóban? – kérdem éppen egy árnyalatnyi kétkedést elegyítve hangomba, hogy kénytelen legyen bizonyítani nekem. A rátört szomorúság ellenére mosolyog. – Szent Mernek szenteltek. Abban a reményben, hogy a flottánál leszek sikeres – mondja önbecsmérlő grimasszal. – Egészen addig tartott ez a remény, míg rá nem jöttek, hogy halálosan kínoz a tengeribetegség és hajón abszolút semmi hasznomat nem lehet venni. Felnevetek, mert meg akart nevettetni, de magam is eléggé meglepődöm, hogy sajnálatot is érzek iránta. Nem jelentéktelen dolog, ha az ember olyan szentnek van szentelve, akit nem tud szolgálni. – És a húga, a hercegnő? – kérdem.

– Ó, őt Szent Brigantiának szentelték – feleli, aztán elhallgat. Nyilvánvaló. A bölcsesség védőszentje. – Nem áll túl közel a húgához, ugye? Ismét felnéz, de általában nyílt tekintete most kifürkészhetetlen. – Nem is kaptam rá esélyt. Születése óta Duval volt az ő hőse; sosem kerülhettem közel hozzá. Figyelmesen nézem. Nem a halvány keserűség felhangja lep meg, hanem az elhagyatottság visszhangja. – Hiányzik önnek Duval – mondom meglepetten. François felkapja a bástyát és merőn nézi. – Igen, hiányzik. Kicsi korunkban mindent együtt csináltunk. Ő volt a bátyám, aki megtanított, hogyan kell fogni a kardot, hogyan kell íjat feszíteni, nyílvesszőt kilőni, hol lehet a legkövérebb csukákat fogni. Amikor Anne megszületett, ennek az egésznek vége lett, és Duvalt lefoglalta a kötelesség. – Nyolc mezőt viszi előre a bástyát. – Sakk – jelenti be halkan. Tanulmányozom a sakktábla állását, igyekszem gondolataimat a játékra összpontosítani. Végre elmozdítok egy gyalogot. Gyenge lépés, és François tűnődéssel néz rám, mintha ezt valamiért szórakoztatónak találná. – Ennyire megzavarja önt, ha a bátyámról beszélgetünk? – Nem – felelem, és valahogy sikerül olyan mosolyt erőltetni magamra, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lenne. – Csak mint előre figyelmeztettem, nem vagyok jó sakkjátékos. Mosolyog, de a mosoly nem igazán éri el a szemét. A hátam mögött van valami, ami elvonja figyelmét. – Gavriel, végre rászántad magadat, hogy kijöjj levegőzni? Hátrapillantok és látom, hogy Duval áll az ajtóban. Tekintete szikrázik. – Nem – feleli kurtán. – Azért jöttem, mert beszélnem kell Demoiselle Rienne-nel. Remélem, megengeded. Hangja jegesen éles, és nem tudom, miért. – Természetesen – szól François, azzal feláll. Amint Duval mellé lépek, vasmarokkal szorítja meg karomat. Felszisszenek, ahogy az ajtó felé vezet. Arca kifürkészhetetlen, kénytelen vagyok meggyorsítani lépteimet, ha nem akarom, hogy vonszoljon. Ám még így is arra késztet valami, hogy hátrapillantsak François-ra. Tekintetét mohón Duvalra szegezi; vágyakozást látok benne. Amint Duval és én kiérünk a hallba, elhúzódok tőle. – Valami rosszat tettem? Megáll, megperdít, hogy szembenézzek vele, aztán háttal a falnak szorít. Szemében düh villog, ahogy közel hajol hozzám. – Kapott parancsot a kolostorból, amit nem osztott meg velem? Mielőtt egy szót is szólhatnék, vállamnál fogva megráz. – Kapott parancsot?! – Nem! – Megesküszik rá? Esküdjön meg a Mortainnak tett fogadalmára, a szolgálatára, ha azt tartja a legbecsesebbnek. Értetlenül nézek rá. – Igen, megesküszöm. Mondja el, mi történt. Egy hosszú pillanatig áthatóan néz engem. – Inkább megmutatom – feleli.

Huszonkilencedik fejezet Duval karjába vonja karomat – nem túl finoman –, aztán a kastély mélyére vezet. Arcán mély vonalak jelennek meg, olyan komorság van rajta, amilyet napok óta nem láttam már. – Mennyi ideje volt a nagy szalonban? – kérdi. – Egy órája. Talán annál is hosszabb ideje. – François egész idő alatt önnel volt? – Igen, milord, de… – És az anyám? Látta anyámat, amíg a szalonban voltak? – Nem. Mi a baj? Nem válaszol, csak sietünk végig a folyosókon, zárt ajtók, üres szobák előtt. – Miért ez a sietség? – kérdem zihálva. – Mert nincs sok időnk, míg a hír pestisnél gyorsabban elterjed a palotában. Végül elérünk egy zárt faajtóhoz. Duval bólint az ott álló őrnek, aki félreáll, hogy beengedjen minket. Duval egy szépen bútorozott, erkélyes szobába vezet. Kanyargó lépcső vezet az erkélyről a magánudvarba. Duval az alanti köveken fekvő mozdulatlan alakra mutat. – Fedric, Nemours hercege. – Ne! – súgom, azzal szoknyámat felcsippentve rohanok le a lépcsőn. Átkozom képességemet, hogy érzem a halált, azt kívánom, bárcsak egy pillanattal tovább tarthatna a remény, de semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Nemours halott. A testhez érvén letérdelek mellé. – Mikor történt ez? – Reméltem, hogy ön meg tudja mondani. Élesen pillantok Duvalra. Egyik szemöldökét gúnyosan, kérdőn felvonva látom, de ez nem rejti el, milyen dühöt és csalódottságot érez. – Nem gondolhatja, hogy ezt én tettem! – Nem gondolhatom? – Nem, milord. Nem kaptam utasítást a kolostorból, és az én istenem sem nyilatkoztatta ki szándékát nekem. Annyira biztos benne, hogy nem esett le? Duval felmordul: – Nem. Nemours teste helyenként még meleg. Nem régen fekhet itt. – Ki talált rá? – Én. Kérdőn nézek rá, most az én szemöldököm rándul ráncba. Duval legyint. – Ne nézzen így rám. Találkozónk volt, hogy áttekintsük a házassági szerződés végleges változatát, de amikor ideérkeztem, a szobája üres volt. – Kikérdezte az embereit? – Igen. Megerősítették, hogy egyedül töltötte a délelőttöt, és nem volt látogatója – felnéz az ablakra, két emelettel fölénk. – Amikor láttam, hogy a szobája üres, kinéztem ide, hátha az udvaron vár, és így találtam; itt feküdt összetörve. Tekintetünk találkozik. – De senkinek nem árulta el valódi kilétét; kasztíliai gyapjúkereskedőnek adta ki magát. Csak a királyi tanács tudta, hogy ő… – Pontosan. – Ajka olyam mosolyra húzódik, aminek a humorhoz semmi köze. – A tegnapi gyűlés után mindegyikük tudott Nemours hercegről és bármelyiküknek volt ideje cselekedni. – Tehát a hercegnő egyik legbelsőbb tanácsadójának a keze van ebben.

Duval egyetértőn bólint. – Bár az sem lehetetlen, hogy Gisors kémeinek valamelyikétől szerzett tudomást Nemours ittlétéről. Vagy lefizette a tanács valamelyik tagját. Az sem haladja meg a józan ész kereteit, hogy ez d’Albret bosszúja, mert el tudom képzelni, hogy Madame Dinan beszámolt neki Nemours hercegről. – Akármelyik feltételezés igaz, mindig ugyanoda jutunk vissza: arra a tényre, hogy az ön királyi tanácsának valamelyik tagja mondott valamit. Valakinek. Rossz szándékkal. Duval állkapcsa megfeszül. – A lelke még… itt időzik? – kérdi feszélyezetten legyintve. – Tud beszélni vele? – Megpróbálom. Elfordulok Duvaltól, fejet hajtok. Vajon Nemours népe ugyanazokat az isteneket és szenteket imádja, mint mi itt Bretagne-ban? Fogalmam sincs, de érdemes próbát tenni. Behunyom szememet, hagyom, hogy ez a világ eltűnjön körülöttem; már nem érzem a kemény követ a térdem alatt, szemhéjamon át már nem látom a gyengülő napfényt. A halál alig érezhető hidege simítja nyakamat lágyan, ahogy szerető anya simogatja nagyon hiányolt gyermekét. Amikor felhajtom az élet és halál közti vékony fátylat, Nemours ott vár. Sűrű, szilárd a fájdalma, hogy meghiúsították szándékát; a gyász valódi, kemény fala ez. Szívemet azonban az érinti meg, hogy érzem, nagyon elkeseredett, amiért védelmező nélkül kell a hercegnőt itt hagynia; ez az utolsó gondolata bizonyítja, milyen becsületes ember volt. Rajtam is erőt vesz a kétségbeesés. Miért van az, hogy a becsületes emberek meghalnak, a becstelenek pedig tovább élnek? Az élet jelenlétét érzi, Nemours lelke felém mozdul. Gyengéden átnyúlok a bánat és nyomorúság felhőjén, ami körülveszi őt és keresem, hátha még többet találok utolsó evilági gondolataiból; valamit, ami segíthet nekem. Van valami: egy kéz erős érzése a hátán, éles lökés, a zuhanás érzése. Az esés erejétől hátrahőkölök. Észre sem veszem, hogy én is majdnem hanyatt estem, míg meg nem érzem Duval kezét a vállamon. Visszahúz az életbe, megszakad a kapcsolat Nemours hercegének lelkével. Sóhaj száll fel ajkamról, kinyitom szemeimet. Duval áll felettem, meleg, erős keze tart ebben a világban. Arcán aggodalom látszik. – Jól van? – Jól vagyok, uram. Duval szabad kezével arcomat érinti. Sokkal melegebb, mint a Halál érintése, de ugyanolyan gyengéd. – Akkor miért ilyen sápadt? – kérdi halk, aggódó hangon. – Nem vagyok sápadt – felelem, azzal lerázom magamról kezét, tekintetemet a földre szegezem, hogy pillantásunk ne találkozhasson. – Nemours herceget lelökték. Hátulról. Nem tudja ki volt az, mert nem látta. Szótlanul gondoljuk át, mit jelent a maga teljes valóságában ez a hír. Azt, hogy Anne királyi tanácsának egyik tagja gyilkos.

Harmincadik fejezet Duval sokáig marad a palotában, hogy beszámolhasson a hercegnőnek az eseményekről és gondoskodjon a Nemours halálával kapcsolatos iratok megfelelő elkészítéséről, a szükséges intézkedések megtételéről. Egy szemhunyást sem alszom. Végtelenül dühös vagyok, hogy a boldogságnak ezt az esélyét elragadták a hercegnőtől, hogy egy ilyen becsületes ember ilyen szörnyű és álnok halált halt. Szeretném helyrehozni a dolgokat, de ez még Mortain képességeit is meghaladja. Ám talán egy kis irgalmasságot gyakorolhatok Nemours hercegével. Amint felkel a nap, Louyse jön be egy korsó vízzel. Vidám jó reggelt kíván, terjedelmes

csípőjével csukja be maga mögött az ajtót. – Előkészítem a ruháját, aztán tálcán hozom be a reggelijét. Duval úr üzenetet írt önnek. – Írt? Hát nincs itt? – Nincs, demoiselle. Ő és a többi úr vadászatra ment, hogy megtöltsék a palota éléskamráit – feleli, azzal átad nekem egy levelet és a szekrény felé fordul. Két lehetőség között tépelődök: bontsam fel azonnal, vagy használjam ki az alkalmat, hogy a tiszta alsóruhába bújjak. A szégyenlősség nyer a kíváncsiság felett, és mire Louyse visszatér, finom gyolcs rejti hegemet. Amint rám adja a ruhát, engedelmet kér és siet behozni a tálcát. Feltépem az üzenetet, törik a pecsét, kis vörös viaszdarabok hullnak a padlóra. Ismae! Úgy határoztam, a palotába költözünk, hogy közelebb lehessünk a hercegnőhöz. Ha az elmúlt éjszaka történései az elkövetkezendőkre utalnak, szeretnék közel lenni hozzá, amikor szüksége lesz rám. Hasonlóképpen hosszas vita után a tanács úgy döntött, hogy megtartjuk a tervezett vadászatot – ami azt illeti, minden udvari eseményt –, mintha mi sem történt volna. Semmi ok nincs arra, hogy egy bejelentetlen idegen megváltoztassa magatartásunkat, így saját megtévesztő cselünk csapdájába estünk. Jobb, ha a lehető legkevesebben tudják, mekkora a baj. Legyen jó Gavriel Igaza van. Rajta és a Hercegi Államtanács tagjain kívül senki nem tudott Nemours kilétéről, így nem lenne ildomos különösebb tiszteletet megadni neki. De ha megtagadjuk tőle a végtisztességet, biztosan súlyosbítjuk az ellene elkövetett súlyos vétkünket. Ágyamhoz lépek, magamhoz veszem a szent csontnyelű tőrt a matrac alól. A tisztelendő anya szándékkal adta nekem. Talán pontosan arra kell használnom a kegyelemtőrt, hogy csillapítsam Nemours halálát. Nem tudom, hogy ez csak az én szeszélyem, vagy az istenség felsőbb szándéka, de hirtelen erős késztetést érzek, hogy egy kis kegyelmet gyakoroljak Nemours hercegével. Miközben a kegyelemtőrt felcsatolom a helyére, a csuklómra, terv kezd formálódni gondolataimban. Kis ládámhoz lépek, felnyitom a zárat; hosszú, vékony pengéjű tőrt veszek elő. Hajlékony bőrtokot választok hozzá, bal bokámra csatolom. A legegyszerűbb garrote-karkötőbe csúsztatom kezemet, végül magamhoz veszem a kis íjat, három nyílvesszővel. Az íjat úgy tervezték, hogy alsó- és felsőszoknyám között, vékony láncon kell viselni. Ha valaki közel nyomakodik hozzám, megérezheti, de különben teljesen észrevehetetlen. Nem számítok arra, hogy bárki is megkérdezné, mi dolgom a palotában, de ha ez mégis megtörténne, előre kész válaszom van. Csekély áldozatot viszek magammal, amit Szent Arduinna oltárára teszek a kápolnában abban a reményben, hogy a szent rámosolyog a mai vadászatra. A kastély szinte teljesen kiürült, mert minden nemes elment vadászni. Szarvast vagy vadkant akarnak lőni, vagy bármit, amire vágynak ezen a napon. A személyzet szorgoskodik, feladataikat végzik, kétségtelenül megkönnyebbülve, hogy nem kell a számos nemes és udvaronc körül sürgölődniük. Egy pillanatra megállok; azon tűnődöm, hol lehet Nemours herceg holtteste kiterítve. Eszembe jut az a furcsa, csalhatatlan módszer, amivel Martel sírját megtaláltam; kiterjesztem érzékeimet, a halált keresem. Itt nehezebb dolgom van, mert az élet oly sok szikrája lobog, teszik a dolgukat, de a halál így is vonz, mint molylepkét a gyertya lángja. Követem az érzést és gyorsan rájövök, hogy a kis kápolnába vezet, ahol Anne és Nemours először találkozott. A kápolna üres; a ravatal felé tartok, a lélek kétségbeesése biztosabban vezeti lépteimet, mint a kápolna hajójában pislákoló apró gyertyák. Amikor a testhez érek, a lélek mintha felismerne engem és

előrelendül, az élet általam kínált ismerősségéhez. Megnyitom magamat neki, hagyom, hogy nálam melegedjen. Meglep, hogy úgy belém kucorodik, mint egy elcsüggedt vadászeb, aminek nincs hova mennie. Itt ülünk egy ideig, ez a lélek és én. Amikor megbizonyosodom arról, hogy sem magányos gyászolók, sem diadalmas kárörvendők nem jönnek imádkozni e titokzatos holttest fölött, hagyom, hogy teljesen befelé, Nemours lelke felé forduljak. Magammal hoztam az eszközt, amely által azonnal egyesíthetlek isteneddel, ha kívánod. – gondoltam. Szavaimra a lélek reménykedve fészkelődik; felállok, közelebb lépek a ravatalhoz. A szerencsétlen megcsavarodott testet kiegyenesítették, de a döbbenet grimasza van még az arcán. Ruhám hasítékába csúsztatom kezemet, ujjaim a kegyelemtőr markolatára fonódnak. Remélem, hogy ha Mortainhoz imádkozom és tőrömet Nemours húsába szúrom, lelke azonnal távozhat. Mielőtt előhúzhatnám azonban a tőrt rejtekhelyéről, mozdulatomat egy hang állítja meg. Csikordul a kőpadló mögöttem. – Milyen érdekes meglepetés! – D’Albret gróf mély, reszelős hangja szentségteleníti meg a kápolnát. – Nem gondoltam volna, hogy Duval unokahúgát itt találom, egy egyszerű kasztíliai gyapjúkereskedő mellett, gyászban. Merev tartással fordulok meg, szembenézek a gróffal. Nem láttam azóta, hogy a jelet próbáltam megtalálni rajta. Megerősítem magam. Nem tudom, gúnyra vagy dühre számítsak tőle. Nem ezeket az érzelmeket látom rajta. Sötét szeme alantas gonoszsággal villan. Önkéntelenül arra gondolok, az ő keze lökte-e le Nemours herceget az emeletről. – Egyáltalán nem kéne meglepőnek találnia – felelem, de nem nézek fel, mintha vonakodnék félbeszakítani az imát. – Kolostorban nevelkedtem, arra tanítottak, hogy tiszteljem a halottakat és imádkozzak érettük – mondom ártatlanul pislogva. – Ön is imádkozni jött, uram? Nagyon is jól tudom, hogy nem imádkozni jött. Akármi is legyen a szándéka, de biztosan nem az imádkozás. – Attól tartok, a morbid kíváncsiság vezetett ide, demoiselle – feleli d’Albret a szégyen legkisebb jele nélkül. – Bevallom, nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a szegény kereskedő, aki a mi szép városunkban lelte halálát. Ráadásul nemigen hiszek a véletlenekben– mondja és éles pillantással néz rám. – Ahogy a véletlen egybeesésekben sem hiszek. – Ó, akkor önben és lord Duvalban van valami közös. Mozgást látok a kápolna ajtajánál; a hercegnő lép be nevelőnőjével. Mélyen meghajlok előtte. – Kegyelmes hercegnő! Szemem sarkából látom, hogy d’Albret éppen csak meghajol. – Kedves hercegnő! Ön is azért jött, hogy egy egyszerű gyapjúkereskedőért imádkozzon? Helyzetéhez képest túlságosan nagy végtisztességben részesül. A hercegnő tekintete d’Albret arcátlan tekintetével találkozik. – Bármely lélekért imádkoznék, aki fedelem alatt lelte halálát. – Hangja elítélően éles. – És ön, uram? D’Albret vállat von, széttárja karját. – Rajtakaptak. Az én szándékaim közel sem olyan nemesek, mint a hölgyek indítéka. A hercegnő könnyedén témát vált. – Kíváncsi vagyok, miért nem csatlakozott a társasághoz a mai vadászaton. D’Albret vastag szemhéja alól Anne szemébe néz, és érzem, hogy szívem hevesebben ver, amikor látom, milyen nyílt, milyen szándékolt sértés van benne. – Nem olyan prédára vadásznak, ami engem érdekelne. A hercegnő elsápad; imakönyvét markoló ujjai elfehérednek. Ruhám hasítékában az én kezem is

ráfeszül a tőrre és elképzelem, milyen érzés lenne d’Albret grófot leszúrni, mint egy disznót. Talán megérzi gondolataimat, mert ismét kurtán meghajol. – Imádkozzanak nyugodtan. Magukra hagyom önöket. A hercegnő még sápadt; bólint, és d’Albret távozik. Anne ekkor Madame Dinanhoz fordul. – Ön is távozhat. Tudom, hogy nem szívesen vállalta, hogy velem tart erre a feladatra, amit felvállaltam. Demoiselle Rienne társaságában imádkozom. És bár nyilvánvaló, hogy a nevelőnő nem kíván a kápolnában lenni, még kevésbé szeretné, ha a hercegnő az én befolyásomnak lenne kitéve. – De kegyelmes hercegnő… – Hagyjon magunkra minket – szól a hercegnő ellentmondást nem tűrő hangon. Pillanatnyi tétovázás után, mely idő alatt a sértettség számtalan árnyalata jelenik meg Madame Dinan szép arcán, meghajol és távozik. Miután kiment, a hercegnő hozzám fordul. – Tudja, nem kedveli önt. – Kétségtelenül azt gondolja, hogy önnek nem lenne szabad Duval kétes unokahúga társaságában lennie, kegyelmes hercegnő. Az elégedettség mosolya rebben a hercegnő ajkán, és hirtelen felismerés tör rám, mennyire kedvére van, hogy keresztülhúzza hatalmaskodó nevelőnője akaratát. Aztán eltűnik a mosoly. – Tehát ön miért van itt? – Ön nem hiszi, hogy a szegény ember lelkéért jöttem imádkozni? – Ó, elhiszem, hogy imádkozik, de arra is gondolok, hogy valami más ok szintén lehet mögötte. A breton udvar – ami azt illeti, Európa minden királyságának udvara – jól tenné, ha nem becsülné alá ezt a hercegnőt. – Van még valami, ami miatt idejöttem, kegyelmes hercegnő. – Lenézek Nemours mozdulatlan alakjára. – Tudta, milyen mélyen szerette önt? Nem csak a hercegségét, nem csak a hatalmát, hanem önt. Őszintén vágyta, hogy megmenthesse önt az önnek szánt kellemetlen sorstól. A hercegnő pislog, aztán lenéz a férfire, aki a férje lett volna. – Én is kezdtem így remélni – feleli, és sápadtságát pír váltja fel. – Úgy tűnt, hogy szeret. Éreztem, hogy nagyon tud szeretni, és úgy éreztem, én is meg tudnám szeretni. Ez nagy áldás egy olyan embernek, mint én, aki attól félt, hogy a szerelemnek nincs helye két királyság közti házasságban. Nem szólok. Négyéves kora óta úgy lengették meg képletesen Európa királyságainak és hercegségeinek legalább felében, mint bot végén a csalit. De a legjobb, amit remélhetett, az volt, hogy hitvesével kölcsönösen tiszteletben tartják egymást, és férje nem kegyetlenkedik. De az, hogy a szerelem ígéretétől egy álnok kéz megfosztotta… Ismét felnéz rám és megismétli a kérdést: – Tehát, miért van itt? A hercegnő egyenessége nem tűr hamisságot, sem azt, hogy kitérjek a válaszadás elől. – Arra gondoltam, hogy megszabadítom lelkét halála nyomorúságától. – Vigyázok, hogy halkan beszéljek, nehogy a kápolna előtt ólálkodók valamit meghalljanak abból, amit mondok. – A léleknek a halál bekövetkezte után három napig kell a test körül lebegnie, míg továbbmehet. De Lord Nemours lelke annyira gyötrődik azért, mert a saját hibájának véli, hogy nem sikerült megvédelmeznie önt, hogy arra gondoltam, elősegítem lelke megbocsátó távozását. A hercegnő szeme tágra nyílik. – Ön képes erre? – Igen – legalábbis azt hiszem. Bólint. – Akkor tegye meg. Nyugodjék békében a lelke.

– Ahogy parancsolja. Örülök, hogy ilyen határozottan utasít. Sem Duval, sem a tisztelendő anya nem találhat kivetnivalót abban, ha az ő parancsára cselekszem. – Mire vár? – kérdi a hercegnő súgva. Tekintetem az ő bronzszínű íriszével találkozik. – Egyedüllétre, kegyelmes hercegnő. Mortain szertartásainál nem lehet jelen senki más. Érvek és utasítások rebbennek arcán, szeretné látni, ismerni ezeket a misztériumokat, de ez a vágya ellentétben áll azzal, hogy megadja a tiszteletet a halálnak, szentségét becsülje. – Rendben – feleli végül. – Magára hagyom. – Átnyúl a test felett, megragadja a kezemet. – Köszönöm. Még egy pillantást vet jegyesére, azzal megfordul és kilép a kápolna falai közül. – Madame Dinan! – kiált az ajtóhoz érve. A nevelőnő olyan hamar megjelenik mellette, hogy hálás vagyok, amiért halkan beszéltünk. A két nő elindul a folyosón. Hangjuk halk visszhangként száll felém. Ismét megmarkolom a csontnyelű tőrt. Másik kezemmel félrehúzom Nemours inggallérját, zekéjének prémes szegélyét. Jobb, ha az ilyen hegek rejtve maradnak. Rövid, szívből jövő imát mondok Mortainhoz, kérem, hogy vezesse kezemet, aztán felemelem a tőrt és élét könnyedén végighúzom Nemours herceg nyakán. Inkább érzem, mint hallom a sóhajt. Nem fájdalom vagy döbbenet, hanem a megkönnyebbülés sóhaja ez. – Menj békével, imáinkkal – súgom. Mintha valami zizzenne, mintha galambraj reppenne el arcom mellett; halvány szárnyaik a repülés örömteli érzésével töltik meg a levegőt körülöttem. – Védelmezd őt! – könyörög hozzám a távozó lélek. – Ígérem. Aztán nincs más, csak csend, és egyedül vagyok vele, nézem a holtfehér bőrön ejtett vékony metszést, ami nem vérzik. Óvatosan helyére húzom nyakán a gallért.

Harmincegyedik fejezet Amikor kilépek a kápolnából, mintha láthatatlan kéz húzna Nemours szobája felé. Fogalmam sincs, miért, de nyakam folyton bizsereg, mintha sietségre késztetne. Lehet, hogy az én istenségem végre cselekszik. Nemours lakosztálya előtt nyakam bizsergése fokozódik. Nem kopogok, csak kinyitom az ajtót. Nemours egyik embere egy íróasztal mögött van, a nyeregtáskában kutat. Lovaglóruhát visel és mellvért van rajta; sisakját hóna alatt fogja. Homloka közepén kicsi sötét foltot látok. Mosolyogva csukom be magam mögött az ajtót. Nem rezzen meg bűntudattal, ahogy kéne, hanem bosszúsan elkomorul. – Ki maga? Kezemet becsúsztatom felső szoknyám hasadékán, ujjaim az íj merev famarkolatára fonódnak. – Bosszú – felelem halkan, lassan. Szavamra szeme kissé tágra nyílik, aztán megriad, amikor előveszem az íjat rejtekhelyéről. Egy szempillantás alatt felajzom a fegyvert, az idegre illesztem a nyílvesszőt. Fejére célzok, egyenesen a jelre. Egy pillanatig tétovázok; eszembe jut, milyen nagy szüksége van a hercegnőnek és Duvalnak minden értesülésre, de egyben nagyon szeretnék bizonyítani istenségemnek és a kolostornak. Úgy döntök, nem árt, ha megkérdezem.

– Ki fizetett meg téged azért, hogy halálába taszítsd uradat? A férfi elsápad. – Nem tudom, miről beszél. – Nem? Szerintem tudod. Szerintem te vagy az, aki elárulta Nemours hercegét. Ha megmondod, amit tudnom kell, a lehető leggyorsabban és legfájdalommentesebben öllek meg. Ha nem mondod meg, lassú kínhalállal halsz. Választhatsz. De mindenképpen meghalsz. Vérem valósággal dalol ereimben, olyan boldog vagyok, hogy istenem parancsát teljesíthetem. A férfi le sem veszi rólam a szemét, kilép az íróasztal mögül. – Ki állítja, hogy én öltem meg uramat, Nemours herceget? Nincs esélyem megvédeni magam? Nincs esélyem bíróság elé állni? – Volt esélyed – mondom. – Maga Szent Mortain ítélt feletted. És bűnösnek találtattál. Most pedig utoljára kérdem: Kinek a parancsára lökted le? Látom a szemében a pillanatot, amikor elhatározza, hogy rám ront. Bosszúsan mordulva engedem el az íj idegét. A nyílvessző egyenesen és pontosan a homlokába fúródik, pontosan oda, ahol Mortain megjelölte. Estében tekintete rólam a mögöttem levő ajtóra rebben. Átkozódva dobom el az íjat és a bokámra rögzített tőrért nyúlok. Ez a mozdulat menti meg az életemet. Rezzen a levegő a hátam mögött, majd metsző fájdalmat érzek, aztán támadómra rontok; késemet egyenesen hátra, felfelé lendítem, pedig még meg sem láttam. Jól célzok, a penge egyenesen a hasába hatol. Barna szeme tágra nyílik a meglepettségtől, aztán a fájdalomtól, amikor halálát siettetve felfelé rántom a pengét. Bár ezzel fenyegettem a másik férfit, nem szoktam hosszú, fájdalmas halált okozni. Mielőtt azonban bármi mást tennék, az első férfi lelke kimenekül holt teteméből. Rám támad, jéghideg ellenségességgel kavarog körülöttem. Erősen fegyelmezem magamat, hogy arra a miriádnyi képre összpontosítsak, ami belőle elmémen átsuhan; nagyon igyekszem, hogy találjak valami töredéket, amiből megtudhatjuk, ki áll e katasztrófa mögött. Miközben ez a feladat foglal le, a második férfi lelke is rám támad. Levegőért kapkodok, mintha jeges folyóba dobtak volna, hátamat a falnak támasztom; úgy remegek, vacogok, hogy alig tudok a lábamon megállni. Amikor eláraszt a második lélek, düh, fájdalom és megbánás tölt el. A veszteség fájó érzése. Olyan tömény félelem, hogy lepedékként tapad nyelvem tövére, keserű ízt hagy a számban. Aztán amilyen gyorsan jöttek, távoznak; a falhoz támaszkodom. Odakintről vadászkürtök halk, messzi hangja szól. A vadászó társaság visszatért. Letérdelek a második test mellé, csak annyi időre, hogy kihúzzam belőle tőrömet és a mellényében megtöröljem. Amikor talpra állok, meglep, hogy kissé szédülök. Megfordulok, az ajtó felé indulok, és csodálkozva nézem a kis vörös foltot a falon ott, ahol álltam. Megsebesültem. Minden vágyam, hogy minél előbb kijussak innen. Felkapok egy durva gyapjúköpönyeget az ágyról, annak sarkával letisztítom a falat, amennyire tudom. Aztán vállamra veszem ezt a köpönyeget, az íjat újra elrejtem. Halk lódobogást hallok, a patkók kockakövön kopognak; izgatottan csaholnak a kopók. Elégedettséggel tölt el, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, kilépek a helyiségből és elindulok a hosszú folyosón; minél távolabb akarok jutni tettem bizonyítékától. A palota folyosóin kanyarogva azon tűnődöm magamban, vajon menjek vissza Duval rezidenciájára, vagy várjam meg a palota előtt. Úgy döntök, jobb, ha minél előbb megtudja, mi történt, és jobb, ha nem idegenektől, hanem tőlem hallja. Ráadásul valakinek fel kell takarítania. Hátamon a nedvesség egyre terjed, a seb éget, húzódik. Hátrapillantok, hogy lássam, nem húzoke vércsíkot magam után. Odakint az udvaron nagy kavalkád van. Prüszkölő, fújtató lovak; nyeregből leszálló férfiak; csaholó, farkcsóváló kutyák; és üdvözlések kiáltozása. Rúdon hoznak két hatalmas vadkant.

Önkéntelenül elmosolyodok. Valóban szerencsés nap volt ez a mai a vadászatra a palotán kívül és belül is. Ott maradok, Duvalt keresem. Amint a nevét kiáltom, felkapja fejét, tekintete tekintetembe fonódik. Nyugtalanít ez a szoros kapcsolat kettőnk között. Duval leszáll a lováról és egyenesen odajön hozzám. – Mit keres itt? Nem szólok semmit, csak bámulom. – Szentséges ég! – szólal meg. Őszintén csodálnom kellene azt a képességét, hogy kitalálja a gondolataimat, ha ez nem lenne olyan kimerítő. Közelebb hajol, lehajtja fejét, mintha megcsókolna, és erősen emlékeztetnem kell magam arra, hogy ezt csak a látszat kedvéért teszi, nehogy valaki meghallja, amit egymásnak mondunk. – Ki volt az? – Nemours testőrei. Homloka ráncba szalad. – Többen? – Az egyik azért, mert árulásban volt bűnös; a másik önvédelem volt. – A kolostor parancsot küldött? – Nem. A kápolnába mentem imádkozni Nemours lelkéért. Aztán valamilyen erő Nemours szobájához vezetett. Ott megláttam az egyik testőrét, akin rajta volt a jel. Ezért cselekedtem. Nem látom Duval arckifejezését. – Próbáltam kikérdezni előbb, de nem mondott semmit. Legalábbis akkor nem. Duval úgy ráharap erre, mint farkas a leesett csontra. – Sikerült olvasnia a lelkéből? Bólintok, feszengve, zavartan folytatom. – Egy zacskó dukátot kapott és megbízói fogva tartják a feleségét és a gyerekét. Utolsó gondolatában ők jelentek meg; gyors imát mondott, hogy hagyják őket élni most, hogy megtette, amire utasították. – Utolsó gondolataiban nem jelentek meg azok, akik a parancsot adták neki? Fejemet ingatom, aztán felszisszenek, mert a mozdulattól megfájdul a sebem. – Nem tudta. A férfi, akivel beszélt, mélyen a szemébe húzta kámzsáját és mindig sötét, árnyékos helyen találkoztak. Duval felsóhajt. – Hol vannak a hullák? Gondolom, azért van szüksége rám, hogy feltakaríttassak ön után. – Nemours herceg szobájában. Ha gondoskodik róluk, én most megyek a dolgomra. Duval csak ekkor veszi észre furcsa viseletemet. – Kinek a köpönyege ez? Vállat vonnék, de a mozdulat kezdetén megint felszisszenek. – Az egyik emberé, akit… Duval türelmetlenül mordul, aztán leveszi a köpönyeget a vállamról és ő is felszisszen. Hátranézek és azt látom, hogy a köpönyeget átitatta a vérem. – Sérülését kezelni kell – mondja, és visszateszi vállamra a posztót. – Nem kellene előbb a holttesteket eltüntetni, mielőtt valaki rájuk talál? Egy pillanatig gondolkodik, aztán könyökömet fogva gyengéden támogat. – Ezt is, azt is megtesszük – mondja és a palota felé vezet. – Hova megyünk? – Az itteni lakosztályomba. Ellátjuk a sebét és gondoskodom az eltakarításról. Bár most majd

tartozom Rémlovagnak egy szívességgel.

Harminckettedik fejezet Amint beérünk a palotába, Duval magához inti az első apródot, akit meglát. – Tessék – nyújt egy pénzérmét a fiúnak. – Menj, keresd meg de Waroch bárót, akit Rémlovagnak neveznek. Ismered? A fiú szeme felcsillan. Bólint. Duval megborzolja az apród haját. – Mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön a lakosztályomba, az északi toronyba. Az apród gyorsan meghajol, aztán futólépésben indul; ügyesen kerülgeti az udvaroncok és szolgák gomolygó tömegét, akik alig veszik észre, hogy elhalad mellettük. Duval szótlanul kísér az északi toronyban levő lakosztályába. Odabent a bezsúfolt ládák és bútorok között egyenesen a hálószobájába vezet, ahol egy inas éppen a ruháit csomagolja ki. Duval nyersen int neki, hogy tűnjön el és belepirulok, amikor rádöbbenek, mit fog gondolni. Duval az ágyra ültet és úgy fordít, hogy háttal legyek felé. – Nem vagyok bábu, uram. Ha megmondja, mit szeretne tenni, én is megteszem. Mordulással válaszol, aztán a matrac bemélyed, ahogy leül mögöttem. Teste olyan közel van, hogy érzem melegét. Fázom a ruhámat áztató vér nedvességétől, és minden erőmmel türtőztetnem kell magamat, hogy ne húzódjak e melegség felé. Leveszi vállamról a kölcsönvett köpönyeget. Felszisszenek; amint hideg levegő éri a sebet, szúró fájdalom tör rám. Olyan hosszú ideig nem szólal meg, hogy legszívesebben hátrafordulnék, de attól tartok, hogy a mozdulat még nagyobb kellemetlenséget okozna. Amikor ujjait a nyakamon érzem, elhúzódok, mielőtt türtőztetni tudnám magam. – Mit csinál? Szokatlanul magasnak érzem saját hangomat. – Levetem önről a tönkrement ingvállat, hogy elláthassam a sebét. – Ne, milord! Felugrok az ágyról, hirtelen megfordulok, hátamat biztonságba helyezem előle. Páni félelem remeg keblemben. Nem láthatja. Nem szabad meglátnia. Duval úgy néz rám, mintha megbolondultam volna. – Inkább orvosért küldetne? – Nem! – felelem és kezdem úgy érezni, hogy csapdába estem. Udvari orvost sem szeretnék látni; kérdéseket tennének fel, amikre nem kívánok választ adni. De azt sem akarom, hogy Duval meglássa heges hátamat. – Ha magamra hagy, el tudom látni magam. Hitetlenkedve felhorkan. – Ez Mortain egy újabb csodája? Az Ő hű tanítványai képesek annyira kicsavarodni, hogy saját hátuk sebeit el tudják látni? – Hangja kissé feddőre vált. – Ha a ruha miatt aggódik, biztos vagyok benne, hogy a tisztelendő anya megérti. Természetesen nem a ruha aggaszt. Annyira elfog a rémület, hogy már alig kapok levegőt. Fejemben visszhangzik minden csúfolás, amivel a falusi fiúk illettek, minden becsmérlő szó, minden sértés. És ezeket falusiak és parasztok mondták nekem, akik hozzászoktak a csúfsághoz, a test deformáltságához. Ám Duval nemesember, az udvar szépségében, kifinomultságában nőtt fel. Nem tudom elviselni, hogy én vagyok a legcsúfabb ember, akit valaha látott.

– Nem – felelem, és egy lépést hátrálok, eltökélten, hogy nem érhet hozzám. – Nincs szükségem a segítségére. Elkomorul, hogy ennyire meggyőzhetetlennek bizonyulok. – Ha nem látjuk el a sebét, érzéketlenné válhat a válla és a karja. Akkor hogyan szolgálja istenét és hercegnőjét? Dühömben felszisszenek. Ha valaki, Duval biztosan megtalálja azt az érvet, ami emlékeztet ittlétem valódi céljára. Egyetlen céljára. Az, hogy Mortaint szolgálom, mindenek felett áll. Illemnek, szégyennek itt nincs helye. Meglehet, hogy az istenség most is, ezzel is próbának vet alá engem, hogy lássa, hiúságom erősebb-e, mint az iránta való hűségem. Naivnak és kiszolgáltatottnak érzem magam; önkéntelenül nemtetszésemnek adok hangot. – Mit tudhat egy férfi a varrásról? Duval erre felnevet; kis rejtett gödröcske jelenik meg villanásnyi időre ajka sarkában. – Ha egy férfi életben akar maradni a hadviselésben, vagy a csata után segíteni akar a bajtársain, meg kell tanulnia a sebvarrást, mégpedig úgy, hogy ha nem is szépen, de jól összevarrja a sebeket. Most pedig ne halogassa tovább. Lassan visszamegyek az ágyhoz, háttal fordulok felé. Belül üresnek érzem magam és azt mondogatom, hogy nem fontos, mit gondol Duval rólam vagy a sebemről. Sőt, az is lehet, hogy undora és ebből következően érzéseinek hirtelen megváltozása segít visszaállítani azt a korlátot, ami korábban közöttünk húzódott. Azok a szavak jutnak eszembe, amit akkor mondott, amikor elhagytuk a kolostort: „Mivel önt egy régi szent nemzette, külön leszármazási kategóriába tartozik, olyan osztályba, amelyhez éppúgy nem érhet fel a nemesség, ahogy a tarlórépa-termelő földművesek sem érhetnek fel a nemességhez.” Lehet, hogy ilyen emelkedett elveket vall, de teljesen más a saját szemével látnia, milyen nyomot hagy az emberen az ilyen szülői örökség. Mereven tartom magam, ahogy kifűzi ingvállamat. Előreesik, kezemmel fogom; úgy ölelem magamhoz, mintha pajzs lenne. Mozgás zizzen, ahogy kiveszi nadrágszíjából a tőrét. Hangosan reccsen a vászon a csendes szobában, ahogy lenyesi rólam a tönkrement alsóinget is. Nedves hátamat éri a levegő. Megborzongok. Szorosan fogom ruhám elejét, megerősítem magam arra, ami ezután biztosan következni fog. Hihetetlenül hosszúra nyúlik a csend, és fájdalmas emlékként felidéződik bennem az a félelmetes csend, az a pillanat, amikor Guillo meglátta hátamat. Félelme, dühe, undora. Erőt veszek magamon, hogy lélegezzek. – Ó! – szólal meg Duval. – Szóval ezt nem akarta, hogy lássam. Szegény Ismae. – Hangja lágy és puha, mint a simogatás. Kihúzom magam, egyenesen előrenézek. – Hogyan szerezte? – A füvesasszony mérge égette rajtam, amikor anyám megpróbált a méhéből elhajtani engem. Amikor ismét megérinti a vállamat, a meglepetés sikolyát fojtom magamba, mert bőröm összerándul ujjai alatt. Lassan végighúzza ujját hegemen. Rendkívül érzékeny. Öröm cikázik bőrömön; az öröm olyan erős és váratlan érzete, mintha angyalszárny simított volna végig. Alig tudom türtőztetni magam, hogy ne ugorjak fel az ágyról, ne meneküljek el. Duval talán megérzi ezt. Halkan szól hozzám. – A hegeket nem kell szégyellni, Ismae. Legszívesebben felnevetnék kedves szavai hallatán, az arcába vágnám, hogy nem érdekel, mit gondol. De érdekel. Sokkal jobban érdekel, mint ahogy jogom engedné, és az, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, védekezésem utolsó bástyáit ássa alá. – Nos, ki kell mosnom a sebet – súgja, és bár szívesen veszem, hogy ilyen gyakorlatias lépés következik, amikor felkel az ágyról, nem is tudom, hogy megkönnyebbülést vagy csalódottságot érzek.

Kancsóból vizet önt egy sekély mosdótálba, majd az ágyhoz hozza. A mosdótálat az ölébe veszi, majd tiszta lenvászon törölközőt márt a vízbe és gyengéd, tapasztalt mozdulatokkal kimossa a vért a sebből. Teljesen szokványos, közömbös érintés, ahogy Serafina nővér is ápolt engem. Mégis, hátam teljes felülete megfeszül. Bőröm minden pórusa, minden csigolyám, még a hegem is örül ennek az érintésnek. Az egész világ összeszűkül, csak erre tudok gondolni, semmi másra. Behunyom szememet és próbálom megtörni a varázst, amit körém sző. – Önnek vannak hegei, milord? – Ó, igen. – Elveszi a gyolcsot a hátamtól, kicsavarja a mosdótálba. – Egyet apám, a herceg úr szolgálatában szereztem, a másikat pedig húgom szolgálatában – mondja, azzal az újra benedvesített gyolcsot hátamhoz érinti. Megborzongok. Legszívesebben belehajolnék ebbe az érintésbe, hozzásimulnék, érezném, ahogy melege körülölel. De nem. Inkább erőt veszek magamon és elhúzódom. – Biztos vagyok benne, hogy már tiszta, uram. Kezét jó vállamra teszi. Váratlan, felzaklató bizsergés kezdődik valahol mélyen zsigereimben. – Igen, tiszta. De olyan mély, hogy össze kell varrni. Bár nem tépte fel az izmot, tehát elég hamar be fog gyógyulni. Ugye nem fél néhány öltéstől? – Persze, hogy nem. Évődő, kissé gúnyos megjegyzése hat. Mozdulatlanul ülök. Szívesen fogadom a húsomba hatoló tű szúrásait. A fájdalmat legalább ismerem. Minden kis szúrás, csípő érzés segít eloszlatni azt a szédítő mámort, amit Duval gyengédebb érintései okoztak. – Ez a legutolsó – közli, és erősebb rántást érzek, ahogy a fonál végére csomót köt. Közelebb hajol hozzám, lehelete meleg a bőrömön; aztán elharapja a cérnát. – Tessék. Kész. Emelje fel a karját, de csak lassan. Látni akarom, húzódik-e. Ruhámat magamhoz szorítva felemelem a karomat. Az öltések helye szúr és éget, de nem kibírhatatlanul. Csak annyira, hogy óvatosságra intsen, míg begyógyul. – Megfelel – mordul. – Bár nem tervezem, hogy a közeljövőben hímzéssel akarnék foglalatoskodni. – Pedig én úgy képzeltem, hogy délután a hercegnővel és udvarhölgyeivel oltárterítőket hímez. Duval felhorkan. – Aligha. Bár önnek tanácsos lenne e tevékenységgel lekötnie magát, míg a seb be nem gyógyul. – Nem gondolom, hogy ez célszerű lenne. Ha nem vette volna észre, az intrika és az összeesküvések kezdenek felettébb gyakorivá válni. – Igen, én is felfigyeltem erre – feleli Duval nyersen. – Most már felállhatok? – Ha óhajtja. Talpra állok, óvatosan, hogy a meglazult ingváll szorosan a helyén maradjon, aztán megfordulok, mert szeretném meztelen hátamat mielőbb elvonni látása elől. De rögtön rájövök, hogy szembenézni vele rosszabb, mert arckifejezése lágy, mesterkéletlen, és olyan gyengédséget látok rajta, amit a hercegnővel való beszélgetései során sosem tapasztaltam. Tekintetünk egymásba fonódik, és abban a pillanatban minden megváltozik. Mintha csak ekkor eszmélne rá, hogy kettesben vagyunk a hálószobájában és rajtam alig van ruha. Ami gyengédség látszott rajta, az most átfordul, más lesz, olyasmi, amitől ráeszmélek, hogy hideg levegő éri hátamat és ingvállam cafatokban lóg. Egy lépést tesz felém, aztán még egyet, és hirtelen szinte megérintjük egymást. Csak a szemembe néz, rezzenéstelenül, de keze megmozdul és kulcscsontomról simít le egy kósza hajszálat. Fel sem fogva, mit teszek, feléje hajlok. Keze felfelé csusszan, arcomat simítja tenyerébe. Lassan közelebb húz magához, fejét lehajtja hozzám. Érintése gyengéd, mintha törékeny és értékes lennék. Aztán ajka ajkamhoz ér; erős, meleg és

hihetetlenül lágy. Vad hév keletkezik bennem; éles és fényes, mint a penge. Ajkához nyomom ajkamat; többet akarok, de hogy miből, azt magam sem tudom. Még közelebb lép, annyira, hogy testünk érintkezik, aztán másik kezét is felemeli, meleg ujjai a derekamra simulnak, szorosabban von magához. Elveszem csókjában és minden védelmem elolvad attól a forró, mohó titokzatosságtól, ami közöttünk húzódik. Aztán elhúzódik, lassan, mintha nagyon ellenére lenne. Ekkor hallom meg a kopogást az ajtón. Pislogok, a valóság visszazúdul körém. Három hatalmas lépést teszek hátrafelé, elérem a hideg kőfalat; Duval csókja bizsereg ajkamon. – Jövök! – szól ki Duval kissé rekedt hangon. Mintha felvonóhidat húztak volna fel, retesz csattant volna a helyére, olyan hirtelen összeszedi magát, és újra a magabiztos, gyakorlatias Duval jelenik meg. Leveszi rólam tekintetét, ajtót nyitni indul. A falnak dőlök és igyekszem úgy viselkedni, hogy ne látsszon rajtam, az imént egész világom kibillent a mennyek országában. Ott áll, beszél valakivel, testével elállja az ajtót, hogy az, akivel beszél, ne láthasson be a szobába. Egy pillanattal később becsukja az ajtót és visszatér oda, ahol állok. Nem tudok a szemébe nézni. – Rémlovag volt – mondja. – Megtalálta a holttesteket és eltüntette őket. Legjobb tudomása szerint csak Nemours két testőre volt; egyikük a gyilkosságért felelős. Bólintok, de még nem bízom a hangomban, ezért nem mondok semmit. Hosszú pillanatig hallgat. Megkockáztatom, hogy rápillantsak. Az ágyán heverő véres alsóinget nézi, de nem látja, kezével hajába túrva gondolkodik. Köhécselek. – Milord, mit kíván, mit tegyek? Kizökken távolba merengő gondolataiból, visszatér a mi nehéz helyzetünk gondjához. – Össze tudjuk varrni a ruhámat annyira, hogy visszamehessek a házába? Talán, ha köpönyeget terítünk rá? Bánatosan nézi a tönkrement lenbatiszt vásznat. – Nem hiszem. De lehet, hogy már elkezdték áthordani a ládáit a palotába. Utánanézek. Üljön le, mielőtt összeesik – rendelkezik. Összezárom térdeimet, hátamat a falnak nyomom, élvezem hidegét. – De a személyzet… – tiltakozom. – Bár törvénytelen születésű vagyok, apám herceg volt. A személyzetem nem mondhat ellent, szó nélkül teljesíteniük kell, amit kérek tőlük. Ez az korholás fáj; csak bólintok és intek, menjen csak. Amint kilép a szobából valóban leülök. De nem az ágyra, hanem az egyik még lezárt ládára. Tennem kéne valamit. Átkutatni a holmiját vagy visszamenekülni a szobámba, vagy… Az igazság az, hogy elhagyott a józan eszem, mert nem tudom kitalálni, mit kéne tennem. Hátam ég, szívem még vadul kalapál. A végén úgy határozok, hogy ülve maradok és próbálom összeszedni magam. Nyilvánvalóan az a legfontosabb, hogy visszatérjen a józan eszem. Duval nem sokkal később visszajön; arcán diadal látszik. Egy köteg ruhát tart bal karján, az én ruháimat. – Az egyik ládáját már átszállították – közli. – Segítek felöltözni, aztán el kell mennem, hogy tovább tájékozódjak Nemours testőreinek ügyében és tájékoztassam a hercegnőt a legújabb fejleményekről. – Ugye nem ön akar segíteni nekem az öltözésben, milord? Vállat von. – Sem Agnez, sem Louyse nincs itt most. Mit javasol? Kit hívhatnánk segítségül? Kinek kockáztassuk a magyarázkodást?

– Magam is fel tudok öltözni – mondom, de már amikor a szavakat kiejtem, tudom, hogy ez nem igaz. A végén nincs más választásom, mint hagyni, hogy ő segítsen nekem. A legfurcsább feladat úgy tiszta alsóinget felvenni, hogy ne mutatkozzak előtte meztelenül. Megkérem, hogy feküdjön le az ágyra és forduljon arccal a szoba másik falának irányába. Bár nem lát engem, mozdulataim gyorsak, nem törődöm azzal sem, hogy felszakad a varrás, amit oly nagy gonddal öltögetett. Leengedem szakadt alsóingemet, az a földre esik, kilépek belőle, jó karomat bebújtatom a tiszta ruhadarabba, aztán apró mozdulatokkal, fájdalmasan, grimaszolva emelem fájó vállamat, hogy kezem becsússzon a karlukba. – Most már hátrafordulhat – mondom, amikor végre biztonságosan rajtam van. – Tessék – mondja nyugodtan, feszültség nélkül, ahogy felém nyújtja a ruhát, ahogy apródok a mellvértet adják uruknak. Kezemet a ruhaujjba bújtatom, aztán megfordulok, hogy befűzhesse a hátát. Aztán kioldom szoknyám zsinórját, földre hull, kilépek belőle. Fogja az új szoknyát, amit hozott, megrázza, és felém nyújtja, tartja, hogy belelépjek. Így, hogy a ruhám nagyrészt rendben van, kevésbé vagyunk feszélyezettek, mozdulataink már nem küzdenek egymás ellenében. A többi tennivalót akadálytalanul végezzük, egészen addig, amíg az utolsó ruhaujjat húzza fel a karomon, és ujjpercei a keblemet súrolják. Összerezzenek a váratlan érintéstől; kitépem az ujjat keze közül. Ő azonban megmakacsolja magát, visszaveszi a ruhadarabot és a helyére rögzíti. Amikor ezzel végzett, kurtán, udvariasan meghajol előttem. – Most magára hagyom, hogy megnyugodjon. – Nagyon fáj ez a száraz udvariasság, de bizonyos szempontból szívesen veszem. – Jöjjön a dolgozószobámba, ha késznek érzi magát. Bólintok, mert saját hangomban még mindig nem bízom; ő pedig kilép a szobából. Áldott magány. Bár teljesen fel vagyok öltözve, bőrömet csupasznak, védtelennek érzem. Lágy, mint a kipukkadt vízhólyag alatt növő új bőr. Torkomból gyöngyöző nevetés készül feltörni, szemem sarkában azonban könnycsepp formálódik. Micsoda őrület ez? Valami megváltozott; valami sötét és vészjósló dolog férkőzött közénk. Amikor végre eléggé megnyugodtam, kilépek Duval hálószobájából és elindulok megkeresni a dolgozószobáját. Nem nehéz megtalálni, mert csak néhány szobát kapott a palotában. Az ajtóban megállok. Sakktábla előtt ülve mereng. – Milord? – szólítom meg halkan. Rögtön felnéz, látom, ahogy arca nyugodtabbá válik. – Hát itt van! Elpirulok, igyekszem nem színlelni, hogy alig telt el egy kis idő, hogy nem tartott közel egy óráig, míg sikerült visszanyernem lelki nyugalmamat. Feszélyezetten cibálom a szoknyámba hímzett ezüst szálakat, ahogy a sakkasztal felé lépkedek. – Hol állunk? – Stratégiáról, taktikáról, csapatok képességéről beszélnék vele, bármiről, csak arról nem, ami az imént történt közöttünk. – Ezt próbálom kideríteni. A fehér királynő mellett csak maroknyi fehér bábu maradt; csupa fekete bábuval néz szembe a táblán. – A tanács valamelyik tagja megvesztegette Nemours testőrét vagy szólt valakinek, aki megtette – mondja Duval, és ujja könnyeden a királynőt érinti. Megborzongok, eszembe jut, milyen érzés volt, amikor ez az ujj az arcomhoz ért, keze súlya a nyakamon. Erős, ügyes ujjai vannak, mégis milyen gyengéden ért arcomhoz! Bosszúsan lerázom magamról a hangulat rám ereszkedett fátylát. – Könnyen lehet, hogy Madame Dinan mondta el d’Albret grófnak – mutatok rá. – Ez igaz. De ők nyílt ellenségeink. Azoktól kell jobban tartanunk, akiket nem ismerünk. Vajon

Franciaország megvesztegette a Hercegi Államtanács valamelyik tagját? És ha igen, kit? – Miért akarta volna a tanács bármelyik tagja, hogy a franciák tudomást szerezzenek erről? – Ez itt a kérdés, ugye? Ez, és az is, hogy mi lesz a következő lépésük. – Mi lesz a mi következő lépésünk? – kérdezem. – Mi a hercegnő második legjobb választása most, hogy Nemours herceg kiesett? Duval tétovázás nélkül válaszol. – A német-római császár. – Akkor talán helyénvaló lenne felkeresni a követét – javaslom. – Nyilvánvalóan – feleli Duval egy pillanatig elgondolkodva. Amikor felnéz a sakktábláról, látom, mennyire fáradt. – Rémlovagnak segítségre van szüksége, hogy feltakarítsa Nemours szobáját. Vettem a bátorságot és úgy rendelkeztem, hogy az ön vacsoráját hozzák a szobájába, hogy ma este ne kelljen a nagyteremben, társaságban vacsoráznia. – Nagyon hálás vagyok ezért, milord. – Szüksége van még valamire, mielőtt elmegyek? Legszívesebben azt felelném: „Igen, arra, hogy adja vissza a józan eszemet.” De csak azt kérem, hogy használhassam az íróasztalát és írószerszámait, hadd számoljak be a legutóbbi eseményekről a tisztelendő anyának. – Természetesen – mondja, aztán távozik. Amint kilép a helyiségből, újra kapok levegőt. Igyekszem bizonyítani, hogy nincs hatalma felettem, ezért futólag átkutatom a szobáját, de semmi érdekeset nem találok. Se titkos levelezést, se elrejtett fegyvert, semmit, ami arra utalna, hogy más lenne, mint aminek mondja és mutatja magát: Anne rajongó féltestvére. Amikor ezzel végeztem, nehéz szívvel fogok neki a levélnek, amit meg kell írnom. Sok mindent kell elmondanom az apátasszonynak, de sokkal többet szeretnék kérdezni tőle. Van valami elképzelése arra nézve, hogy ki gyilkoltathatta meg Nemours hercegét? Duvalról eloszlott már a gyanú? Együttműködhetek vele a hercegnő javára? És a szerelem? Istenünk szemében bűn, ha szeretünk valakit? Nyilvánvalóan nem, mert de Lornay szerint volt valami szerelemféle közte és kolostorunk egyik lakója között. Vagy pusztán kéjvágy volt. Gyanítom, a kolostornak nincs ellenére, ha szeretőnk van, mert az apácák gondosan kiképeztek minket a szerelem művészetére, mégpedig kétségtelenül azért, mert azt kívánják, hogy gyakoroljuk. De szerelembe esni? Attól tartok, az súlyos bűn. Egy szív nem szolgálhat két urat. Ebből természetesen semmit sem írok a levélbe. Inkább tájékoztatom az apátasszony mindarról, ami az elmúlt három napban történt: d’Albret bejelentette, kényszeríteni fogja Anne hercegnőt a házassági ígéret betartására; Nemours hercege régi-új házassági ajánlattal állt elő. Sajnálatos módon be kell számolnom Nemours későbbi haláláról és arról is, hogy Mortain vezetett el a testőrhöz, aki elárulta őt. Mire a végére érek, a levél súlyossá lesz, és tele van rossz hírekkel. Miután befejeztem ezt a levelet és nincsenek sürgető teendőim, rászánom magamat és írok Annithnek is. A toll valósággal siklik a pergamenen; árad belőlem a sok kérdés és aggodalom. Azt kérdem tőle, ismeri-e a kegyelemtőrt és hogy ez milyen kegyelmet ad Mortain áldozatainak. Mesélek neki a szerelem üde csírájáról, amely a hercegnő és Nemours között fakadt, és hogy ezt mily kegyetlenül letörték. Végül azt kérdem tőle, tud-e arról, hogy valamelyik örök fogadalmat tett nővérnek különleges szerelme volt a kolostoron kívül. Amikor ezt a levelet is befejeztem, már nagyon fáradt vagyok. Mindkét levelet összehajtom, lepecsételem, aztán visszatérek szobámba, és várom, hogy Vantht is meghozzák a holmim maradékával együtt. A délutánból és az estéből hátralévő idő nehezen telik; akarás és nem akarás között tépelődöm.

Nem akarom, hogy Duval bejöjjön a szobámba ma éjjel; kimerült vagyok és olyan zaklatott, amilyen még sosem voltam. Mégis… és mégis félek, hogy nem fog bejönni hozzám. Az igazság az, hogy már nem tudom elképzelni éjszakáimat nélküle. Nem kellett volna aggódnom azonban, mert Duval olyan kiszámítható, olyan következetes, mint az árapály. Korábban is jön, látni akarja, hogy vagyok, hogy van a sebem. – Ébren van – mondja, halkan beoson szobámba. – Igen – felelem, és próbálok felülni, de felszisszenek. – Ne keljen fel! – szól rám élesen, és ágyamhoz siet. A személyzet tüzet rakott a szobámban, hogy melegben legyek; tisztán látom a lángok halványnarancs fényében. Arca erősen borostás; vágyom megérinteni, kíváncsi vagyok, milyen érzés. Gyorsan elfoglalom ujjaimat; a díszes ágytakaró selymét markolom. – Szüksége van valamire? A fájdalmat csillapítani? Altatóra? – Nem, milord. Egy pillanatig hallgat; érzem, hogy engem néz. – Meg kellene néznem a sebét. Látnom kell, nem gennyesedik-e. Ez olyan döbbenettel tölt el, hogy felnézek rá. – Nem! Érezném, ha gennyesedne. Biztos vagyok benne, hogy teljesen rendben van. Fanyar mosollyal néz, csak néz. – Gyanítottam, hogy ezt mondja. – Keze mozdul, felém közeledik, megdermedek. Egyetlen ujjal érinti arcomat, olyan lágyan, ahogy nagy hópelyhek hullanak alá. – Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, ha tovább itt maradnék. – Hangja vágyódással és sajnálattal cseng. – Ma este nem maradok – mondja, azzal kimegy. Sokáig nem jön álom a szememre.

Harmincharmadik fejezet Reggel Duval és az udvaroncok nagy része ismét vadászni megy. Bár advent ideje van és heti három napon böjtöt kell tartani, a palota éléskamrái gyorsan ürülnek. A nemesek rossz hangulatban vannak és feszültek; remény szerint a vadászat levezeti a felgyülemlett feszültség egy részét és a kamrák is feltöltődnek. Azt a feladatot kaptam, hogy maradjak a hercegnő mellett az emeleti szalonban. Kifejezetten ellenemre van, hogy a napot Madame Dinan komor, bíráló szeme előtt töltsem, de nemigen vagyok alkalmas más feladatra. Arra gondoltam, hogy egy kicsit körüljárok a palotában, megfigyelem, akit tudok, mígnem Duval felvilágosított, hogy szinte mindenki vadászni megy. A hercegnő a terem ablakán bevilágoló hideg téli napfénypászmában ül az emeleti szalonban. Húga, Isabeau a melléje húzott kanapén fekszik. Az udvarhölgyek is a helyiségben vannak. A hangulat komor, a hercegnő sápadt, elgyötört. Csak Madame Dinan tűnik vidámnak. Ismét ránézek. Vajon ő adott utasítást Nemours meggyilkolására? Ennyire elszánt, hogy féltestvérét, d’Albret grófot ültesse a breton trónra? A fiatal Isabeau vesz észre engem előbb. Bátortalanul integet nekem; a hercegnő felkapja a fejét, követi a mozdulatot. – Jöjjön ide, Demoiselle Rienne! – szól magas, dallamos hangján. Gyorsan meghajlok, majd belépek a terembe. A fiatalabb hölgyek nyílt kíváncsisággal néznek, Madame Dinan szeme azonban ellenségesen villan. – Mi járatban van itt, demoiselle? – szól Madame Dinan kimért, rideg hangja, nyilván azzal a szándékkal, hogy rögtön elfussak, menedéket keresve.

Szorosan megmarkolom varrókosaramat, felszegem államat. – A hercegnő parancsára jöttem – közölöm. Madame ekkor a hercegnő felé fordul, szép homlokát kérdőn ráncolja. – Én hívtam meg, hogy csatlakozzon hozzánk. A hercegnő türelmetlen hangja arra enged következtetni, hogy nincs minden rendben közte és nevelőnője közt. – Kegyelmes hercegnő – szól Madame Dinan, szavát halkabbra fogva; úgy tesz, mintha nem akarná, hogy halljam, amit mond –, tudom, hogy a kisasszonyt az ön bátyjához különleges kapcsolat fűzi, de az ön rangjához nem illendő, hogy vele töltse a szabadidejét. Figyelembe kell vennie, hogy ön országunk hercegnője. Nincs elég barátnője, hogy szórakoztassák önt? – mondja és kecses kezével a többi hölgyre mutat, én pedig azon tűnődöm, vajon közülük hányan vannak így vagy úgy lekötelezve Madame Dinannak. Sőt, lehet, hogy egyenesen neki tartoznak hűséggel. A hercegnő folytatja a hímzést; tudomást sem vesz nevelőnőjéről, nem is méltatja arra, hogy tiltakozására reagáljon. Hosszú csend áll be, olyan hosszú, hogy az egyik udvarhölgy késztetést érez megtörni. Köhécsel kicsit, aztán megszólal: – Kiderült, hogy ki volt az a férfi, aki kizuhant az erkélyről és meghalt? – kérdi csak úgy, senkinek nem címezve konkrétan a kérdést. – Azt mondják, nagyon csinos volt. A hercegnő arcáról eltűnik az a kevés szín is, ami még maradt; erősen a hímzésre összpontosít. Madame Dinan felcsattan. – Ne essék szó ilyen morbid témáról ma, hölgyeim. Mit kívánnának inkább a vadászat zsákmányaként? Őzet vagy vaddisznót? A hölgyek a vadászatról kezdenek diskurálni, én pedig helyet foglalok a fiatal Isabeau mellett. Mosolyog, visszamosolygok rá. Fáradt és gyenge; úgy látom, élete lángja gyengén világol. Kosaramban kutatok és előveszem az oltárterítőt, amin a múltkor dolgoztam. A vérvörös selyemfonállal fűzött tűt veszem kézbe és megfogadom, hogy ezúttal jobban igyekszem. Azzal az eltökélt szándékkal fogok munkához, hogy megtanulom bevarrni minden sebemet, amit el tudok érni. Fogcsikorgatva szúrom a tűt a vászonba. A hölgyek a közelgő adventi mulatságokról és az udvari költő legutóbbi szerelmes verséről beszélnek. Nem figyelek hangjukra, csak a hímzésre, és örömmel látom, hogy öltéseim szebbek, egyenletesebbek. Miután részletesen kitárgyalták a közelgő ünnepi vigasság minden vonatkozását, Madame Dinan azon mesterien kigyakorolt mesterkéletlennek tűnő célzatos hangján szólal meg, amitől az ember hátán feláll a szőr. – Kegyelmes hercegnő, d’Albret gróf úr nem lovagolt ki a társasággal ma reggel. Úgy gondolja, a délután alkalmas lenne arra, hogy megbeszéljenek bizonyos dolgokat. Négyszemközt – mondja, a jelenlévőkön körbepillantva. Eszembe jutott, milyen lármásan tiltakozott, amikor Duval hasonló bizalmas beszélgetést kért a hercegnőtől, ezért nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy meg ne csipkedjem álszentségéért. – Négyszemközt? – kapom ajkamhoz a kezemet, mintha megbotránkoztatna a gondolat. – Ön kettesben hagyná a hercegnőt a gróf úrral, madame? – Nem, te bolond – förmed rám Madame Dinan. – Mellette maradnék gardedámnak. – Teljesen mindegy, mit tenne – szólal meg a hercegnő kimérten –, mert nem fogadom. – De kegyelmes hercegnő, tartozik neki annyival, hogy előadhassa a ké… – Már megtette – feleli Anne élesen. – Bizonyára emlékszik, madame, hogy a gróf úr ezt Bretagne minden nemese előtt tette meg. Visszautasítottam akkor és most is visszautasítom. Madame Dinan öltögető keze megáll, és előrehajol. – Feleségül kell mennie valakihez. A gróf félig breton és megvan a hada, amire önnek szüksége

van. – A gróf úr öreg, kövér és faragatlan. Hét gyereke van és már nagyapa! Madame Dinan orrcimpája remeg a dühről. – Önnek házasságával a hercegséget kell erősítenie. A hercegnő továbbra is csak a hímzését nézi, de nem látja; vakon öltöget. – Tudom, hogy kötelességből kell férjhez mennem, de nem hiszem, hogy köteles lennék a gróf urat elviselni. Mellettem Isabeau zihálni kezd. Még sápadtabb lett, tekintetét a két civakodó hölgyre szegezi. Gyorsan egy grimaszoló arcot hímzek vásznamra és könyökkel finoman jelzek neki. Ekkor felnéz rám, majd le a hímzésre. A mókás arc, vagy talán az én gyatra hímzésem végre mosolyt csal arcára. Madame Dinan még jobban előrehajol, tekintete valósággal izzik. – Önnek kötelessége van, kötelessége az országa iránt és az is kötelessége, hogy beváltsa azt az ígéretet, amit apja d’Albret grófnak tett. Isabeau-nál a tréfám varázslata elmúlt, a gyermek felköhög. Madame Dinan feldúltan dobja le hímzését. – Hívják az udvari orvost! – rendelkezik. Isabeau összehúzódik a kanapén. – Ne! Kérem, ne! – súgja. – Ígérem, abbahagyom a köhögést! Madame hozzásiet, megsimítja a gyermek homlokát. – Ez nem büntetés, gyermekem. Csak jót akarnak neked. – De én gyűlölöm a piócákat! – nyöszörög. – Látja, madame? – mondja, és arca felderül. – Már abba is hagytam. Nincs szükség orvosra. Anne föléje hajol, kisimít egy hajtincset húga arcából. – Nem lázas – közli Madame Dinannal. A nevelőnő ajkát biggyeszti. – Hát jó, de ha ez újra megtörténik, orvost kell hívatni. Dinan visszaül székébe, és mindenki szótlanul hímez. Senki nem akar kiváltó oka lenni szegény Isabeau újabb köhögésrohamának, ami ráhozná az udvari orvosokat. Olyan sokáig van csend, hogy a kislány elalszik. Anne megkönnyebbülten mosolyog, válla már nem olyan feszült. Madame Dinan feláll. – Ha megbocsát, kegyelmes hercegnő, el kell intéznem valamit – jelenti be halkan, hogy fel ne ébressze Isabeau-t. Anne bólint, engedélyt ad a nevelőnőnek a távozásra. Ahogy Dinan távozik, szemöldökömet éppen csak mozdítva kérdőn nézek a hercegnőre. Ajka egyik sarka felfelé mozdul. – Látta rajta a szentje jelét? – kérdi olyan halkan, hogy eltelik egy pillanat, míg bizonyos leszek abban, hogy jól hallottam. Meglepetten pislogok. – Nem, kegyelmes hercegnő. – Kár – súgja, majd biccent, jelezve, hogy kövessem Dinant. Gyorsan meghajlok előtte, és követem a nevelőnőt. Óvatos vagyok, nagy távolságot tartok az idősebb nő mögött. Az ő járása mellett ez nem nehéz. Az is előnyömre szolgál, hogy az udvaroncok nincsenek a palotában, és akik maradtak, olyan kevesen vannak, hogy jól hallom a nevelőnő lépteinek visszhangját, így követni tudom akkor is, ha eltűnik a szemem elől. A palota keleti tornyában megáll, hátranéz; gyorsan egy sötét sarokba húzódom. Hallom, hogy

egy ajtón kopog. Férfihang köszönti, aztán a nevelőnő hangja elhalkul, ahogy belép a szobába. Kinézek a sarok mögül, éppen időben, hogy lássam, melyik ajtó csukódik. Ismét hálát adok azért, hogy a folyosók kihaltak; az ajtóhoz sietek, közel hajolok. – Hogy érti azt, hogy nem hajlandó fogadni engem? – szól d’Albret nyers, rekedtes hangja. – Ő csak egy fiatal, buta lány, milord. Ne vegye túlságosan a szívére. – Úgy tudtam, ön és Rieux marsall a kijelölt gyámjai. Milyen befolyással bír nála ön, ha nem hajlandó megfogadni az ön tanácsait? – A bátyja miatt van. Úgy hiszem, ő bátorítja makacsságra. – Akarja, hogy elintézzem? Attól a közönyös hangtól, ahogy d’Albret ezt kérdezi, végigfut a hátamon a hideg. – Nem, nem. Ne aggódjék. A tanács következő ülésén egyértelművé teszem, hogy nincs más választása. – Hát, tegye meg ezt még azelőtt, hogy a franciák felzabálnák az egész vidéket. Unom már, hogy arra kell várnom, hogy ez az elkényeztetett gyerek végre beleegyezze, hogy megtegye, amit egyszer már megígért. Ha elég idős ahhoz, hogy egy országon uralkodjék, bizonyosan elég idős ahhoz is, hogy férjhez menjen. – Egy pillanatra csend lesz, aztán ismét d’Albret szólal meg. – És Rieux? Még mindig támogatja a házasságot? – Teljes mértékben, milord. Úgy véli, a hercegséget csak úgy védhetik meg a franciáktól, ha ön egyesíti erőit Anne hadával. Biztos lehet benne, hogy ha eljön a cselekvés ideje, Rieux támogatni fog minket. D’Albret ezután halkabban beszél, már nem hallom, amit mond. A dühtől remegve hátrálok az ajtótól, sietek vissza a folyosón. A helyzet rosszabb, mint gondoltam. Madame Dinan nem egyszerűen azt kívánja, hogy Anne menjen feleségül d’Albret grófhoz; teljesen azonosult az ügyével. Valójában megígérte neki, hogy feleségül veheti a hercegnőt. És vajon mit mondhat majd a tanács ülésén, ami bizonyítja, hogy Anne hercegnőnek nincs más választása? A keleti toronyból vissza, a hercegnő emeleti szalonja felé annyira elmerülök gondolataimban, hogy kis híján belebotlom Sybellába, mielőtt észrevenném. Soványabb, mint volt, fáradtabb, feszültebb, sápadtabb. Vonásai markánsabbak, mintha még törékenyebbé vált volna azóta, hogy legutóbb a városkapunál találkoztam vele. Orcáján friss heg van, és szinte biztosra veszem, hogy őrület lappang a tekintetében. Nehéz elhinni, hogy ugyanaz a személy, aki a kolostorban Annitht és engem különféle csintalanságokra beszélt rá, például hogy bort lopjunk, és csókolózni tanított minket, mert Beatriz nővér nagyon keveset beszélt erről a témáról. – Ismae? – súgja, mintha kísértet lenne. – Sybella! Hirtelen félek tőle, bár nem tudnám megmondani, hogy miért. Nem gondolkodom, csak megölelem; szorosan magamhoz húzom. Nem tudom, azért, hogy őt vagy magamat vigasztaljam. Egy röpke pillanatra ellazul, hozzám simul, viszonozza az ölelést, mintha erőt merítene belőle, de aztán túl hamar elhúzódik; szeme nagyon furcsán fénylik. Ezer kérdés tolul tudatomba és közel ugyanannyi aggodalom is, ám mielőtt egyet is meg tudnék fogalmazni, csizmás férfilépteket hallunk a kövön. Sybella rémülten a hang irányába néz; tekintetében valódi félelem lobban. – Ne bízz senkiben – súgja aztán. – Senkiben. És eltűnik; könnyed, sietős léptei messzire viszik, nem látni már, amikor Crunard kancellár befordul a sarkon. – Kancellár úr! – köszöntöm meghajlással. Egy pillanatig szemöldökét összevonva néz engem, mintha nem tudna hova tenni. – Demoiselle Rienne – szólal meg végül. Végignéz a kihalt folyosón. – Mit keres a kastélynak ezen a részén?

Viaskodom magamban, mennyit mondjak el neki. – Kolostorom ügyében járok, uram. – Valóban? Az apátasszonyával való levelezésemben semmi nem utalt arra, hogy bármit kellene tennie d’Albret gróf ellen. Pislogok; nem tudom, mennyire avatta bizalmába apátasszonyunk, és honnan tudja, hogy d’Albret gróf után kémkedtem. – Nemcsak az a dolgom, hogy cselekedjem, uram, hanem az is, hogy a kolostor szeme és füle legyek. Ajkát biggyesztve gondolkodik. – Ez igaz. No és szeme látott, füle hallott valamit, ami választ adhat Nemours halálára? – Mire gondol, uram? A kancellár széttárja kezét, gyűrűi csillannak. – Arra, hogy Duval rendkívül ügyetlenül kezelte ezt a Nemours-ügyet. Hiszen a herceg halott, ugye? Ráadásul igen nyugtalanító pletykát hallottam – mondja közelebb hajolva. Rossz lehelete arcomba csap. – Az anyja most is azon mesterkedik, hogy Anne helyébe Duval öccsét ültesse a trónra. Lehet valami összefüggés a két ügy között? – Fejét oldalra hajtja, mint valami madár, és átható tekintettel, rezzenéstelenül néz. – Hogy lehet, hogy ön már két hete itt van és erről mit sem tud? Szívem hevesen kezd verni. Tudja! – Én is csak nemrégiben tudtam meg, milord, de csak kósza szóbeszédet hallottam erről. Igyekeztem megbizonyosodni arról, hogy Duval részt vesz-e ebben, de felettébb elhidegült az anyjától és viszont. Nem hiszem, hogy Madame Hivern megosztja vele a terveit. Ami azt illeti, alig beszélnek egymással. Crunard tekintete hidegen villan. – Legalábbis amennyire ön tudja. Mi van akkor, ha ezt az elhidegülést csak színlelik? Meglehet, Duval csak arra vár, hogy Hivern elegendő bárót nyerjen meg François ügyének, és akkor lép; félreállítja öccsét és magának követeli a trónt. – Miért gondolja ezt, milord? – Miért ne? Milyen bizonyítéka lehet önnek Duval megbízhatóságára? Semmi. Csak a szívem, és ez közel sem elég. – Valaki a hercegnő társaságának legszűkebb belső köréből a franciáknak dolgozik. Ez lehet akár Duval is. Ne engedje, hogy fiatalsága és naivitása elhomályosítsa az éleslátását, demoiselle. – Biztosíthatom, hogy a látásom éles, milord. – Remek. Vigyázzon rá, hogy ez így is maradjon. Legyen éber, demoiselle. Ne hagyja, hogy Duval vonzereje és jó modora eltérítse önt az ő ügyéhez. Az apátasszony nem örülne, ha ezt kellene megtudnia. Ezzel az utolsó figyelmeztetéssel távozik. Aznap éjjel, amikor ágyba bújok, nem fekszem le, hanem hátamat az ágytámlámnak támasztva ülök, úgy várom Duvalt. Megint nem lehetek biztos saját vágyaimban. Nem tetszik ez az új, furcsa, feszélyezettségérzés, ami közöttünk keletkezett, bár tudom, hogy előnyömre kellene kihasználnom, és ezzel az ürüggyel el kellene metszenem azokat a formálódó, vékony szálakat, amik kezdenek összekötni minket. Ez különösen megfontolt lépésnek tűnik Crunard kancellár délelőtti figyelmeztetése után. Éppen az teszi megbízhatatlanná Duvalt, hogy bízni akarok benne. És mégis, szívem mélyén érzem, hogy megbízható. Igyekszem őszinte lenni magammal, felidézni, hogy mikor kezdtem el bízni benne. Mielőtt vonzódni kezdtem hozzá? Vagy utána? Nyilvánvaló, hogy a kancellár azt akarja, maradjon Duval továbbra is gyanú alatt, ami önmagában megfontoltságra késztet. Nincs okom erre a vonakodásra, és a tisztelendő anyának

nehezen tudnám megmagyarázni. Az igazság az, hogy míg nagyon büszke vagyok arra, hogy Mortaint és a kolostort szolgálhatom, nem kívánok a kancellár politikai sakkfigurája lenni. Az ajtó halk nyikordulása elvonja gondolataimat a kancellárról, és szívverésem meggyorsul, amint Duval beoson a szobámba. – Ismae – szólít, majd becsukja maga mögött az ajtót. Nem a szék felé indul, mint szokott, hanem egyenesen felém tart. Pánik és várakozás csap össze bennem. Vajon arra gondol, hogy ismét megcsókol? Vagy csóknál többet akarna? Alig merek lélegezni; várom, hogy meglássam szándékát. Amikor az ágyhoz ér, lenéz rám; kedves tekintetétől eláll a lélegzetem. – Hogy van, Ismae? – Jól – A szó suttogásként hagyja el ajkamat. Köhécselek. – A varrás alig húzódik. – Kitűnő. – Határozott, gyors mozdulattal bólint, és azon tűnődöm, vajon újra kéri-e, hogy szemrevételezhesse a seb gyógyulását, de nem kéri. Leül a kis, vastag szőnyegre, hátát az ágykeretnek támasztja. Egész testem megfeszül, szívem még hevesebben ver. Feje olyan közel van, hogy meg tudom érinteni a haját. Milyen érzés lenne az ujjaimon? Ökölbe szorítom kezemet. – Milyen volt a vadászat? – sikerül megszólalnom végre. Ekkor elmosolyodik. – Eredményes. Tegnap késő éjjel üzenetet küldtem a német-római császár követének és javasoltam neki, hogy érdemes lenne részt vennie a vadászaton. Eljött és néhány pillanatig tudtunk egymással értekezni; ez elég volt annyira, hogy hivatalos találkozót beszéljünk meg. Így elkerültük Gisors kémeit és lakájait. – Egyikük sem volt a vadászaton? – Biztos vagyok benne, hogy ott voltak, de mivel kis ideig nagyon sok emberrel beszéltem négyszemközt ma, a császár követével való beszélgetésem egyáltalán nem tűnik jelentősnek. – Az jó. – A Hercegi Államtanács holnapra újabb ülést hívott össze. Isabeau azt kéri, hogy ön legyen mellette, amíg Anne és Madame Dinan a tanácskozáson van. Szemem összeszűkül, úgy nézek rá. – Ön beszélte rá, hogy ezt kérje? Hogy vele legyek? Ne máshol? – Nem. Úgy tűnik, Isabeau megkedvelte önt. Úgy tűnik, önt könnyen megkedvelteti magát – mondja kimérten, aztán témát vált. – És ön mit tudott meg ma? – Attól tartok, semmi jót. Madame Dinan találkozott d’Albret gróffal, és a találkozó nagy részében arról volt szó, hogy biztosította a grófot, miszerint Rieux marsall támogatni fogja őt, amikor eljön a pillanat. Duval felsóhajt. – Attól tartok, a hadvezéri kötelességei elnyomják azt a kötelességét, hogy ő Anne egyik gyámja. Nem képes mást látni, csak d’Albret katonai erejét. – Ma találkoztam a kancellárral is. Nagyon nehezményezte, hogy d’Albret grófra vesztegetem az időmet. Azt akarta, hogy inkább az ön édesanyjára és fivérére összpontosítsak. – És rám. – Igen, és önre – ismerem el. – Beszélt neki az egyezségünkről, hogy együttműködünk ebben az ügyben? – Nem. Nem szóltam neki erről. Úgy találtam, hogy ez nem lenne… bölcs dolog, bár nem tudnám megmondani, miért gondolom így. – Az ösztöne jó. Jobb, ha mi ketten külön tanácskozunk, míg ki nem bogozzuk ezt a kusza dolgot. Homlokát kezdi dörzsölni, és eltölt a vágy, hogy belesimítsak a hajába, fejfájását csillapítsam. De nem teszem. Kezemet biztonságba helyezem, a takaró alá, az ilyen kísértésektől minél távolabb. Amikor ismét megszólal, hangjában mintha enyhe mulatság csengne.

– Tudja, nem változtathat a történteken. Tegyen úgy, mintha soha meg sem történt volna. Szóra nyitom ajkamat, meg akarom kérdezni, hogy érti, hogy tegyek úgy, mintha soha meg sem történt volna. Magam is meglepődök, amikor azt mondom: – De nem tudom, mi mást tehetnék. Hangom halk, kétségbeesettnek hangzik; a szoba sötétjéért végtelenül hálás vagyok. – Nekem sem jó így. Hangja száraz, a kandallónak beszél. – Gondolom, nem – ismerem el. – Mindazonáltal úgy tűnik, mindkettőnket eltalált Szent Arduinna nyila. Szent Arduinna a szerelem védőszentje. Úgy véli, ez van közöttünk? És a zsigereimben remegő érzés pánik vagy öröm? Nyugtalanság fog el a gondolatra, hogy néhány nappal korábban Szent Lyphard templomában hamis áldozatot mutattam be neki. – Más kötelesség, más szentnek tett fogadalom köt minket – emlékeztetem. – Nem rendelkezhetünk szívünkkel szabadon. Ekkor felém fordítja fejét és rám néz. – Ezt tanítják a kolostorban? Az istenség testünkből a szívünket követeli? – Attól tartok, ezt várja el a kolostor. Tanítanak minket a szerelem művészetére, de úgy gondolják, hogy szívünk csakis Mortainé. – Nem értek egyet a kolostorával. Akkor miért adnak egyáltalán szívet nekünk? Lassan, mintha attól félne, hogy megriadok, kezem felé nyúl, ami valahogy kiszabadult a takaró alól. Amikor ujjaimba fűzi ujjait, szívem ismerős, riadt verdesésbe kezd, fájdalmasan szegycsontomhoz verődik. Vállam megmozdul, mintha vissza akarnám húzni a kezemet, de szívem megváltoztatja ezt a szándékot. Keze meleg, bőre erős. Szótlanul ülünk a sötétben. Nem tudom, mi jár a fejében, de az én elmém képtelen gondolatot formálni. Legalábbis értelmes gondolatot. Hosszú idő telik el így, aztán megszorítja kezemet, majd lehajol és megcsókolja kézfejemet. Ajka langyos és puha, és felszakad bennem az emlék, milyen volt érintése ajkamon, nyakamon. Lassan, mintha erőt kéne vennie magán, elhúzódik tőlem. Megremegek. – Talán… Amikor ennek az egésznek vége. – Talán, milord. Még egyszer megszorítja a kezemet, majd kecsesen feláll. – A holnapi viszontlátásra – mondja, és távozik. Egyedül maradok a sötétben. Az a tudat vigasztal kicsit, hogy azt tettem, a mit a kolostor elvárt tőlem.

Harmincnegyedik fejezet Amikor másnap reggel megjelenek a hercegnő emeleti szalonjában, egy idősebb udvarhölgy Isabeau kisebb szobájába kísér. Az ifjú hercegnő ágyban van, hátát párnákkal feltámasztva ül, kezében babát szorongat. Mellette egy csésze langyos, mézes tej. Orcáján két élénkvörös folt van, sötét szeme üveges a láztól. – Üdv, demoiselle – szól félénken. – Üdv, hölgyem – felelem, meghajolok előtte, aztán közelebb lépek hozzá. – Milord Duval azt mondta, legyek önnel, míg a többiek a tanácskozáson vannak. Ez a feladat éppen megfelelő nekem, mert bár sebem gyógyul, vállam még nem teljesen ép. – Igen, demoiselle. Kérem. Az ágya melletti zsámolyra ülök és próbálok arra gondolni, hogy mit mondjak neki. – Várja már a karácsonyt? – kérdem, aztán legszívesebben visszaszívnám. Ez lesz az első

karácsonya az édesapja nélkül. – A nővérem azt mondja, hogy mulatság lesz és komédiások játszanak – mondja, és arca valósággal ragyog az izgatottságtól. – Igazán? Bólint. – Ön is ott lesz? – Ha a hercegnő akarja, igen. – Biztos vagyok benne, hogy akarja. Nagyon kedveli önt. – Ekkor köhögésroham tör rá, és keskeny, vékony válla remeg az erőfeszítéstől. Amikor a rohamnak vége, homlokán verejtékcseppek jelennek meg. – Kérem, ne mondja meg az orvosoknak – könyörög. – Nem, nem. Nem mondom meg – ígérem, hátát simogatva. Az udvari orvosok nem sokat tehetnek érte. Senki nem tehet érte semmit; olyan gyengén pislákol élete lángja. – Hoztam neked orvosságot a kolostorból, ahol nevelkedtem. Nagyon jól csillapítja a köhögést, bár álmos leszel tőle. – Örömmel elviselem az álmosságot, ha ez azt jelenti, hogy nem jönnek az orvosok, demoiselle. – Rendben. Előveszem a kis fiolányi Mortain ölelését a zsebemből. Tény, hogy méreg, de Serafina a fiatalabb lányoknak ezt adta be, amikor betegek voltak. Jó a köhögésre és a tüdőgyulladásra, mert lehetővé teszi, hogy a beteg megnyugodjon és elhozza neki az álmot, amire nagy szüksége van. De csak akkor, ha nagyon kis dózisban adják. Óvatosan kimérek két cseppet, nem többet az italába, aztán megforgatom a csészében a tejet. – Tessék! – Kezébe adom. – Idd ki most mind! Átveszi tőlem a csészét és szót fogad. Az utolsó cseppig kiissza. Aztán visszaadja, üresen. – Nincs rossz íze. Csak egy kicsit édesebb. – Ez azért van, mert nem hiszek a rossz ízű orvosságokban – mondom. Mosolyog, ami az illendőnél nagyobb örömmel tölt el. Hívogatnak a vastag fal túloldaláról hallatszó hangok. Nagyon szeretném tudni, mit beszélnek, hangjuk tónusából, lejtéséből következtetéseket levonni. De ahogy Isabeau fátyolos szemébe nézek, úgy érzem, nem hagyhatom, hogy egyedül küzdjön levegőért. – Tud meséket? – kérdi, amikor visszaülök mellé a zsámolyra. Nagyon rosszul esik, hogy csalódást kell okoznom neki. Nem ismerek meséket, gyerekkoromban nálunk soha senki nem mesélt, a kolostorban hallott történetek pedig nem fiatal, ártatlan füleknek valók. Éppen nemet készülök inteni, amikor eszembe jut egy, Annith egyik kedvence. Talán Isabeau is vigaszt talál benne. – Azt a mesét hallottad, hogy Szent Amourna megigézte Szent Mortain szívét? Isabeau szeme tágra nyílik. – A halál védőszentje? – kérdi súgva. – Megígérem, hogy nem félelmetes történet. Az igaz szerelemről szól. – Ó! – Arca kisimul. – Akkor jó. Szeretném hallani. Kérem, mesélje el. – Egy szép holdsütötte éjszakán Mortain és Wotan, a szelek és halottak istene a mezőkön vágtatott és meglátott két hajadont. Olyan szépek voltak, amilyen szép hölgyeket még nem láttak soha. A hajadonok ligetszépe virágot szedtek, ami csak holdfényben virágzik. A két hajadon Amourna és Arduinna volt, Dea Matrona ikerleányai. Amikor Mortain meglátta a szép Amournát, azonnal beleszeretett; mert Amourna nem csak szép volt, hanem vidám szívű is, és a halál istenének szüksége van a vidámságra az ő világában. De a két nővér nem is lehetett volna különbözőbb. Amourna vidám és önzetlen volt, ám nővére, Arduinna indulatos, féltékeny és gyanakvó; mert ilyen a szerelem kettős természete. Arduinnának vad és irigy természete volt, és nem tetszett neki az, ahogy Mortain az ő szeretett húgára néz. Figyelmeztetésül elővette íját és ezüstnyilával a halál istenére lőtt. Sosem

téveszti el a célt, ekkor sem tévesztette el. A nyíl átfúrta Mortain szívét, ám a halál istenét senki, még egy istennő sem ölheti meg. Mortain kihúzta a nyílvesszőt mellkasából és meghajolt Arduinna előtt. „Köszönöm, hogy emlékeztetett rá: a szerelemnek mindig ára van” – mondta. Ez a lovagiasság nagyon meglepte Arduinnát, és végül hagyta, hogy húga ellovagoljon a halállal az ő birodalmába, de csak azután, hogy Amourna megígérte, legalább évente egyszer visszatér és meglátogatja ikernővérét. – Amourna nem félt? – kérdezi Isabeau suttogó hangon. – Nem félt elmenni a halállal? – Nem – felelem és hajtincsét a füle mögé simítom. – Mert a halál nem félelmetes és nem gonosz és nem is kegyetlen; egyszerűen halál. És az Ő birodalmának is megvan a maga szépsége. Nincs éhség, hideg, fájdalom. Nincsenek utálatos piócák. Ez utóbbi előny hallatán a kis Isabeau elmosolyodik. – Gondolja, hogy boldog ott? – Boldog. Nem mondom el Isabeau-nak a történet folytatását; hogy Arduinna olyan féltékeny lett húgára, hogy átkot mondott, miszerint a szerelem azontúl mindig fájdalommal járjon. És anyjuk, Dea Matrona annyira hiányolta lányát, hogy bánatában kemény teleket hozott a mi földünkre. Mire a történet végére érek, az orvosság hatni kezd és a kislány szeme lecsukódik. Mellkasa könnyedén emelkedik-süllyed, légzése már nem annyira nehéz. Lehet, hogy csak képzelem, de mintha nyugodtabb lenne. Ha megbíznék Madame Dinanban, hagynék neki itt ebből az orvosságból, de nem teszem. Bárcsak lenne martilapum vagy izsópom! Fekete nadálytő és mézfű is megfelelne, de nálam csak méreg van, és nem akarok adni belőle a kislány nevelőnőjének. A csendben hallom, hogy a szomszéd szobában emelt hangon beszélnek, aztán a hangok hirtelen elhallgatnak, majd ajtócsapódást hallok. Halkan felállok, kimegyek a szalonba, becsukom magam mögött Isabeau szobájának ajtaját. Anne sápadtan siet előszobájába. Duval mögötte lépdel. – Hogy merészelte? – fakad ki Duval. Erre a dühkitörésre előreszaladok, ujjamat ajkamhoz illesztem. – Isabeau végre elaludt. Ne ébresszük fel! Ez némiképp csillapítja Duval tomboló haragját, de így is látom, hogy torka mélyedésében pulzusa hevesen lüktet, néha kihagy. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tette – szól Anne; az ő hangjában hallatszó szívet tépő fájdalmat nehezebb elviselnem, mint Duval féktelen dühét. – Az én érdekeimet kéne szolgálnia, nem a sajátjait. Fájdalom villan át Duval arcán, mintha az szomorítaná el, hogy húgának ilyen fiatalon kell megtanulnia ezt a keserű leckét. – Kegyelmes hercegnő, ön elég jól ismeri a breton udvart ahhoz, hogy tudja, milyen kevés igazság van ebben az elgondolásban. – De a nevelőnőm volt! – szól Anne. – Én voltam a gyámoltja. Nem a kincstár, nem a hadsereg, nem a királyi udvartartás volt rábízva, hanem én. – Mortain szerelmére, valaki megmondaná végre, mi történt? – kérdem. Duval hirtelen felém fordul, átható pillantással néz rám. – Nem kapott parancsot a kolostorból? – kérdi. – Nem. Miért? – Lehet, hogy a holló nem úgy repül, ahogy kéne – mordul. Figyelembe sem veszem ezt a kolostort érintő sértést. Egyenesen a hercegnőhöz fordulok. – Mi történt? – A nevelőnőm, Madame Dinan egyszer csak előhúzott egy jegyességi szerződést apám és d’Albret gróf között. Amit állítólag én is aláírtam. Ez igazán katasztrofális. Gyorsan Duvalra pillantok. Igenlően bólint. Egészen eddig minden

jegyességi szerződést szóban kötöttek meg, és ezek a törvény előtt ugyanolyan súllyal estek latba. Ám ha d’Albret gróffal van írásbeli szerződés, az jogilag erősebben kötelező lehet. Meglehet, a hercegnőnek nincs más választása, mint feleségül menni ahhoz a kegyetlen emberhez. – Volt lehetősége elmondani nekik, milyen tervei vannak a német-római császárral? Duval és a hercegnő egymásra néznek, ez a pillantás egyáltalán nem tetszik nekem. – Hallani sem akarnak róla. – Felemeli ujját, intőn mutat felém. – Azt mondták: „Ne olyan hevesen! Tévedett abban, hogy az angolok segítséget nyújtanak nekünk, és hamis reményeket keltett bennünk Nemours herceggel. Most mi fogunk dönteni, és ön csak végrehajtja a döntést.” – Ennél is rosszabb – szól a hercegnő, Duval fel-alá járkálását aggódón figyelve –, hogy hazug, álnok nyelvüket Gavrielen köszörülték; hevesen bírálták és meggyanúsították Nemours halála miatt. – Hogy mivel gyanúsítják? Duval lehajtja fejét, keze fejével dörzsöli szemét. – Azt mondták, az én hibám volt, hogy Nemours herceg kilétét titokban tartottam, így nem tudtak nagyobb testőrséget rendelni hozzá. – Rámutatott, hogy Nemours teljes biztonságban volt, amíg ők meg nem tudták kilétét? – Ó, igen és képzelheti, milyen jól vette ez ki magát. Rieux marsall kis híján átvetette magát az asztalon, hogy megüssön és meg is ütött volna, ha Crunard nem fogja vissza. Némán mérlegeljük e katasztrófa hatalmas jelentőségét. Amikor a hercegnő végre megszólal, hangja színtiszta elkeseredettség. – Biztosan tehetünk valamit. – Ó, sok mindent tehetünk – feleli Duval komoran. – De minden cselekvésnek ára van. Kezdhetjük úgy is, hogy most tárgyalunk a német-római császárral, a Hercegi Államtanácsot megkerülve, de ezzel csak még jobban magam ellen fordítom őket. Írhatunk az egyházi tanácsnak is, rámutatva, hogy a jegyességi megállapodást a hercegnő beleegyezése nélkül kötötték, és fogalma sem volt, mit ír alá. Anne addig fel-alá járkált a szobában, de most megáll, megfordul, és láthatóan nagy elhatározással fordul Duval felé. – Igen! – mondja. – Mindkét tervre igen. – A Hercegi Államtanács többi tagja nem lesz elragadtatva ettől. Már így is azt gondolják, hogy te meg én túlzott mértékben összejátszunk, és túllépem a hatáskörömet. Lehet, hogy beválják fenyegetésüket és kizárnak engem a tanácskozásaikból. A hercegnő felszegi állát. – Akkor négyszemközt konzultálok veled. Duval elrejti mosolyát. – Rendben. Megszervezem, hogy előzetes tárgyalást folytassunk a német-római császár követével holnap, és ha megmutatja, hol tart papírt és tintát, megírjuk az egyházi tanácsnak szóló levél tervezetét. D’Albret nem kapja meg önt, húgom hercegnő. Nem, amíg dobog a szívem. Ekkor vállamban furcsa hidegséget érzek; megborzongok, és azt kívánom, bárcsak ne tett volna ilyen esküt Duval. Nem bölcs dolog az istenekkel ujjat húzni.

Harmincötödik fejezet Délelőtt a kis hercegnőhöz vagyok beosztva, de amikor megjelenek a szalonban, Madame Dinan nem enged be. Közli, hogy Isabeau állapota az éjszaka folyamán rosszabbra fordult, és Anne hercegnő van vele. Elutasítása éles, mintegy azt akarja tudatni velem, hogy nem látnak szívesen. Soha. Szinte megfojt a szégyen ismerős érzete, ahogy visszafelé megyek szobámba. Duval távol van, a

követtel találkozik, így nem tölthetem ki rajta dühömet és haragomat. A délelőttöt fegyvereim ápolásával töltöm; megolajozom és megélezem a pengéket, arany hajhálómra visszahelyezem a mérgezett gyöngyöket. Felkészülök bármilyen eshetőségre. Gyógyuló vállam nagyon viszket. Talán ezért érzek olyan kínzó nyugtalanságot. Úgy érzem, mintha hajón lennénk, amely feltartóztathatatlanul halad láthatatlan célja felé. Senki nem kormányoz, a vitorláknál sincs senki, csak a sötét hullámok és áramlatok visznek az elrendelt, ismeretlen helyre. Nem kellemes érzés, és nemigen tehetek semmit, hogy felkészüljek. Amint az utolsó tőrt teszem el, kopognak ajtómon. Szívem felvidul. Ezek szerint Isabeau jobban van? Ajtót nyitok. Apród nyom lepecsételt pergament a kezembe, kurtán meghajol és elsiet. Zavartan nézek utána, aztán becsukom az ajtót és megfordítom az üzenetet. A viasz fekete, Sybella írása. Feltépem, elolvasom a lazán hurkolt írást. Találkozzunk ott, ahol legutóbb beszéltünk. Délben. S Rögtön eszembe jut elgyötört, sápadtfehér arca, rideg modora. Vajon bajban van? Dél közeledtével magamra veszem köpönyegemet és a keleti torony felé indulok. A templom harangja éppen delet kondul, amikor a palota főcsarnokába érek; meggyorsítom lépteimet, figyelmesen haladok, Sybellát keresem tekintetemmel, ahogy a keleti szárny felé lépdelek. A széles lépcső tetején kis híján Madame Dinanba ütközöm. – Madame – szólok, és miközben meghajlok előtte, balszerencsémet átkozom. Ám ő is siet, alig áll meg, hogy tudomást vegyen rólam. – Demoiselle Rienne. A hercegnő kért, hogy hozzam el a hímzését – mondja, ahogy elhalad mellettem. Homlokom ráncolom. Még sohasem magyarázkodott nekem, fogalmam sincs, mi oka lehet ezt tenni most. – Értem – felelem és folytatom utamat lefelé a lépcsőn. Megáll. – Duval adott önnek feladatot? – kérdi. Úgy határozok, hogy ez is olyan jó kifogás, mint bármi más. – Igen, madame – felelem és megmozdulok, hogy tovább menjek, de újra megszólal. – Hol van Duval? Egész nap nem láttam – mondja az asszony, aki az udvarban töltött időm alatt leginkább semmibe vett. Ekkor értem meg, hogy tartóztatni akar. Nem válaszolok. Megfordulok, lerohanok a lépcsőn, vad rémület lüktet bennem. Már majdnem ott vagyok, csak még egy folyosó. Ahogy befordulok az utolsó előcsarnokba, férfihangot hallok; mély, behízelgő mormogást. Borzongató hang, libabőrös leszek tőle. D’Albret! Minden érzékem, ösztönöm feléled. Ekkor egy másik hangot hallok. Fiatal lány hangja. Nem Sybella. Anne. Előhúzom tőreimet ruhaujjamból, előrelendülök, szívemben pánik lüktet. Amikor befordulok az utolsó sarkon, azt látom, hogy a hercegnő a falhoz van szorítva, d’Albret magasodik fölé. Egyik kezével a falnak támaszkodik csapdába ejtve őt, a másikkal szoknyája felé nyúl, és Anne dühödten igyekszik védekezni. Amikor meglátom rajta d’Albret mocskos kezét, a harag robban szét szívemben, látásomra vörös köd ereszkedik. Biztosan hangot is adok ki, mert d’Albret felkapja a fejét és átkozódik. Elkapja kezét Anne-ről, mintha megégette volna. A hercegnő megkönnyebbülten dől a falnak, arca holtsápadt. D’Albret szeme tágra nyílik tőreim láttán; karját kitárja, kezét távol tartja kardjától. – Duval minden szeretője állig felfegyverkezve jár? Egy pillanatra sem veszem le róla a szememet. – Nyilván nem okoz önnek meglepetést, hogy Duval nem kényes kisasszonyokat választ.

Hangja hízelgőre fordul. – Ugyan, demoiselle, a jegyesem és én csak egy kis meghitt pillanatot élveztünk. Ez egyáltalán nem szokatlan. Nem kell ezt túllihegni. – Nem vagyok a jegyese! – közli Anne hűvösen. Arca sápadt, de hangja erős, határozott, és sosem voltam rá büszkébb. – Nem emlékszem, hogy aláírtam volna azt az egyezséget. Írtam a pápának és az egyházi tanácsnak is, hogy nyilvánítsák semmissé. D’Albret hirtelen visszafordul Anne felé. Tekintete rémisztően villan. – Vigyázzon, kis hercegnő, mert nem adok több esélyt, hogy durván kikosarazzon. – Sosem megyek magához feleségül – jelenti ki Anne halk, de dühtől sistergő hangon. Egy lépést közelítek felé. – Hallotta, mit mondott a kegyelmes hercegnő. Megadta a választ. Most lépjen el tőle! D’Albret gróf még egy tomboló dühös pillantást vet Anne-re, aztán felém fordítja figyelmét. – Nagy hibát követ el. – Mármint én? – Még közelebb húzódok, kétségbeesetten keresem rajta Mortain jelét. Egy hercegség uralkodójának megtámadása bizonyosan árulás. De nem látok jelet a homlokán, sem a nyakán, prémes gallérja fölött. Mortain talán azt akarja, hogy kibelezzék, mint valami halat. Mielőtt alaposan átgondolhatnám, mit teszek, kezem mozdul, beléhasítok. Skarlátszín zekéje úgy hasad ketté, mint valami seb, feltárul kövér, fehér hasa. Halvány a bőre, durva fekete szőr borítja, de nincs jel. Vékony vörös vonal jelenik meg ott, ahol tőröm hegye a húsához ért. Hitetlenkedés és düh torzítja el arcát, tekintetében olyasmi ég, ami őrületnek tűnik. Kardja felé nyúl, de tőrömmel kezét érintem. – Nem jó gondolat. Szeme összeszűkül, ha éles tekintettel vágni lehetne, lenyúzná csontjaimról a bőrt, – Ezért drágán megfizet! Szavainak rideg közönyössége valahogy még félelmetesebb, mint a dühe. Léptek hangzanak mögöttem, d’Albret felnéz. Attól tartok, ez valami trükk. Nem vonom el tekintetemet arcáról, de vállam figyelmeztetően viszket. – Madame Dinan! – kiált Anne; hangjában megkönnyebbülés cseng. A nevelőnő tudomást sem vesz Anne-ről, egyenesen d’Albrethez siet. – Mit csináltál, te ostoba lány? – kérdi tőlem. – Oltalmaztam hercegnőnket. És ön mit tett, madame? Tekintetünk összevillan és tudja, hogy tudom, milyen szörnyű árulás volt ez. A hercegnő megérzi a vádat hangomban és egy lépést hátrál nevelőnőjétől; vonásai megmerevednek a hitetlenkedéstől. Nem léphetek fel a két áruló egyike ellen sem, dühöm valósággal lángol. – Ki innen! – intek tőreimmel. – Mind a ketten! Meg sem próbálom palástolni, milyen megvetést érzek irántuk. – De a hercegnő… – szólal meg Madame Dinan, aztán elhallgat. Ebben a pillanatban a hatalmi egyensúly megbillen. Aljas áruláson értem, és tudja, hogy ezt felhasználhatom ellene. – Majd én vigyázok a hercegnőre. Ön, milady, most vesztette el ezt a kiváltságát. Dinan orrcimpája remeg. Felszegi állát, metsző tekintettel, néz gyámoltjára. – Ha hallgatott volna tanácsadóira, kegyelmes hercegnő, és nem úgy viselkedett volna, mint egy makacs gyerek, mindez elkerülhető lett volna. – Ha pedig ön tiszteletben tartotta volna azt a szent bizalmat, amit a néha herceg őkegyelmessége önbe vetett, mindez elkerülhető lett volna – mutatok rá. Tőreimet lendítem, mintha kezdeném elveszteni a türelmemet, és ez valóban így van. – El innen! D’Albret a hasára húzza tunikáját, karjával tartja a helyén a kelmét.

– Ez volt rövid élete legnagyobb hibája. Mindkettőjüké. – Azzal sarkon fordul és elviharzik a folyosón. Dinan még egy rosszalló pillantást vet a hercegnőre, aztán követi a grófot; feldúltan, lábát kapkodva szalad mögötte. Amikor már nem látjuk őket, visszafordulok Anne felé. Lassan csúszik le a fal mentén, míg leül a kőre. Fényes szemében egyetlen könnycsepp csillog, dühösen, remegő kézzel törli le. Eltűnt a büszke, bátor hercegnő, helyette egy fiatal, riadt lány ül előttem, aki a haragot a lehető legjobban használja pajzsként, hogy megvédje magát attól, ami történt. Tisztában vagyok az etikettel, a rangokkal, mégis letérdelek mellé a padlóra, karomat a válla mögé csúsztatom, magamhoz ölelem. Nem tudom ékes és szép szavakkal vigasztalni, ezért csak azt mondom, amit ki tudok mondani. – Ön nagyon bátor. Azt hiszem, kétszer is meggondolja, mielőtt ezt még egyszer megpróbálja. Bárkin, remélem. Anne nagy levegőt vesz, remegve, zokogva. – Madame Dinan azt mondta, csak egy apródot keres, mert üzenetet kell küldenie. Furcsának találtam, de az utóbbi időben nagyon zaklatott volt, és sokszor nem értettünk egyet. Sosem gondoltam volna, hogy… sosem gyanítottam ilyen… – Hangja megremeg, torka elszorul, elzárja a szavak útját. – Jöjjön! – szólítom kedvesen. – Vissza kell jutnia a lakosztályába. Gondolja, hogy tud járni? – Nem tudom, mit csinálok, ha nemmel felel. Vinni nem tudom, és nem merem otthagyni sem, hogy segítséget hívjak. – Tudok járni – mondja. Arca acélos elszántságot tükröz. Én állok fel előbb, talpra segítem. Lassan elindulunk az emeleti szalon felé. Elhaladunk néhány udvaronc és nemes ember mellett; ilyenkor Anne igyekszik kihúzni magát, fejét büszkén, egyenesen tartani; királyi tartása eltéríti a kíváncsi pillantásokat. Az emeleti szalonba érve megkönnyebbülés fog el, hogy Madame Dinan nem tért vissza. Néhány udvarhölgy van a teremben. – Hagyjanak magunkra! – rendelkezik Anne. Még sosem hallottam ilyen élesen szólni, ahogy a hölgyek sem, mert ijedten néznek, ám engedelmeskednek a parancsnak. – Várjanak! – kiált fel. – Úgy állnak meg, mint a póráz végére ért kutya. – Küldessenek fel fürdővizet. Forrót. Az udvarhölgyek egymásra néznek. Egy bátor lélek végül megszólal. – Nem kéne itt maradnunk segíteni, kegyelmes hercegnő? Anne rám néz, szemében hang nélküli kérdés. Bólintok. – Nem. Demoiselle Rienne majd segít. Most menjenek! A hölgyek galambdúcból felzavart galambrajként rebbennek ki a helyiségből. Amint kimentek és az ajtó jól be van csukva mögöttük, a hercegnő tépkedni kezdi magáról a szép ruhát. Attól tartok, rohama van, míg meg nem hallom, hogy mit mond: – Még mindig érzem az ujjait a testemen. Hangja megakad, odasietek hozzá, segítek. A gallérba kapaszkodik, az ujjat tépi, lehúzza magáról a ruhát, mielőtt a hátán kifűzném. A kelme reccsen és apró koppanások hallatszanak, ahogy tucatnyi igazgyöngy leesik róla, szétgurul a padlón. – Kegyelmes hercegnő, tönkreteszi a ruháját – szisszenek fel. – Éppen ez a lényeg – súgja, a lábánál heverő, meggyötört ruhára bámulva. Belerúg. – Soha többé nem veszem fel. Soha. Alsóingben állva remeg; szegény Isabeau-nál is fiatalabbnak és törékenyebbnek látszik. Kopognak az ajtón. Levetem magamról köpönyegemet, a hercegnő vállára terítem, aztán beengedem a szolgákat, hogy elkészítsék a fürdőt. Udvariasan megtöltik a rézkádat forró vízzel, raknak a tűzre, friss lenvászon lepedőket terítenek ki, aztán csak téblábolnak. – Távozzanak! – szól Anne kimerült hangja. Miután kimentek, hátat fordítok, hogy nyugodtan beléphessen fürdővizébe. Ilyen előkelő hölgyként mindig voltak körülötte hölgyek, akik segítettek neki, megmosták a hátát, törülközőt adtak

neki, megfésülték. Csak akkor nem voltak körülötte, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk, gondolom és ismét elönt a düh. – Kívánja, hogy megmossam a haját, kegyelmes hercegnő? Ajka egyik sarka moccan; a mosoly bátor kísérlete. – Ez is része a gyilkosoktatásnak? Visszamosolygok rá. – Nem. Csupán olyasmi, amit fegyvertárs nővéreimmel meg szoktunk tenni egymásnak. Sötétbarna szemével rám néz. – Ma úgy érzem, mintha fegyvertárts nővérek lennénk és megtiszteltetésnek venném, ha megtenné nekem, amit a barátainak meg szokott tenni. Mélyen meghajlok, meghat ez a gesztus. – Természetesen, kegyelmes hercegnő. Fogom a kancsót, meleg vizet merítek bele a kádból, hosszú barna hajára öntöm. Sosem láttam fejdísz nélkül; haja dús, mint a hermelin bundája. Csendben végezzük a mosakodás, sikálás műveletét. Szappana rózsaillatú. Amikor újra megszólal, hangja már határozottabb. – Amint megtisztultam és felöltöztem, Gavrielért kell küldetnem. – Vele beszélne legelőször? Örömmel tölt el, hogy ennyire bízik benne. Megfordul, rám néz. – Mindenekelőtt – mondja, arca, tekintete ünnepélyesen komoly. Aztán újra előrefordul, és egy kancsó vízzel lemosom hajáról a szappant. – Amikor megszülettem, apám félrevonta Gavrielt és elmagyarázta neki, hogy attól fogva én leszek az első számú kötelessége. Boldogságom és biztonságom őrizője lesz. – Mennyi idős volt ekkor? – Tizenkettő vagy tizenhárom, azt hiszem. Nem sokkal idősebb, mint a hercegnő most. – Nagyon nagy felelősség ez olyan fiatalon. – Ó, de ő nagyon szívesen fogadta. Célt adott az életének. Már volt oka, hogy kitűnjön a tanulásban, legyőzze tanítóit sakkban, órákig gyakoroljon a vívópáston. – Hangja megváltozik, ellágyul. – És imádott engem. Egyszer azt mondta, hogy attól a pillanattól fogva, amikor először a karjában tartott, megigéztem. Nem követeltem tőle sem okosságot, sem győzelmeket, csak azt kértem, hogy szeressen és védelmezzen engem. És azóta is ezt teszi. – Nagyon sokat követeltek tőle olyan fiatalon? – Ismeri az anyját, demoiselle? Erre rögtön felnevetek. – Igen, ismerem, kegyelmes hercegnő. – Gavriel születése óta intrikákat, összeesküvéseket sző, melynek nagy részében jelentős szerepet szánt neki. Az én születésemig ezt elviselte. De amint apánk rá bízott engem, semmi köze nem lehetett az anyja intrikáihoz. Az ő becsületessége akkor is kiviláglott. Azt hiszem, az anyja gyűlöl engem ezért. – Kétségtelenül – jegyzem meg halkan; nagyon megragadott, hogy bepillantást nyerhettem a gyermek Duval életébe. – És ha valaha kétségem lett volna iránta, ami másokkal ellentétben nekem sohasem volt, eloszlott volna ötéves koromban. Tudta, hogy az angol koronaherceg jegyese voltam? – Igen, kegyelmes hercegnő. A kolostorban tanultunk családja tetteiről; számunkra az ön biztonsága és jóléte elsődleges fontosságú.

Körülnéz, arcán bájos gödröcskék jelennek meg. – Igazán? – Igazán. – Nem véletlen, hogy ön és Gavriel annyira illenek egymáshoz – mondja, és újra elfordul, így nem tudom a haját öblíteni. Erre önkéntelenül összerezzenek, de mielőtt tiltakozhatnék, a hercegnő újra megszólal, és nem szeretnék a szavába vágni. – Akárhogy is, ez a jegyesség feldühítette az öreg francia királyt, aki éveket töltött az angolok elleni háborúskodással és nem akarta, hogy Bretagne angol uralom alá kerüljön. Ezért rosszat forralt; elküldte embereit Nantes-ba, hogy elraboljanak engem és a bábja legyek, ne jöhessen létre ez a kötelék Anglia és Bretagne között. Akkor kaptunk erről hírt, amikor a franciák már bejutottak a városba. Apám tanácsadói azon vitatkoztak, hogy mit kell tenni, mi a legjobb lépés erre, de Gavriel türelmetlen lett; attól félt, hogy a franciák bármelyik pillanatban ránk törhetik az ajtót. Nem hallgatta tovább a vitájukat, bejött a gyerekszobába, felkeltett minket, Isabeau-t és engem az ágyunkból. A hóna alá vett minket és hűséges társa, de Lornay kíséretében biztonságba vitt minket. Az istállóból vágtattak ki éppen, amikor a francia összeesküvők betörtek a gyerekszobába. Sosem felejtem el annak az éjszakának a borzalmait, azt az érzést, hogy egész világom a feje tetejére állt. Ahogy azt sem felejtem el, milyen biztonságban éreztem magam Gavriel karjában, ahogy kivitt minket a nagy veszélyből. A hercegnő tarkóját nézem, szám tágra nyílik a csodálkozástól. Mégis, valahogy mélyen, legbelül egyáltalán nem tartom ezt meglepőnek. Teljesen beleillik abba a képbe, ami bennem kialakult Duvalról, bár Crunard kancellár és az apátasszony nem így látja. A hercegnő fejét ingatja. – A mai napig nem tudom, hogyan sikerült két fiatal lányt vinnie azon a lovon. – Megfordul, szemembe néz. – Hogy ne bíznék egy ilyen férfiban Demoiselle Rienne? – Valóban méltó a bizalomra – súgom. – Tudom, hogy egyesek esküszegőnek tartják, mert bár a Szent Camulosnak tett esküje arra kötelezte, hogy maradjon a palotában és harcoljon, ő hátat fordított a harcnak és inkább biztonságba vitt engem. De mint később megmagyarázta, mire jó a harc, ha az, amiért harcolunk, elveszett? – Ez nagyon is igaz, kegyelmes hercegnő. Aztán hallgatunk. Lefoglalnak minket gondolataink, míg ő befejezi a fürdést. Szívem mintha megkönnyebbült volna így, hogy tudom Duval esküszegésének körülményeit. Abból, amit saját istenemtől megtanultam, úgy tűnik, ez is olyan bonyolult próbatétel volt, amivel szeretnek gyötörni minket. Amikor a hercegnő d’Albret minden nyomát lemosta bőréről, felöltözött, melegben és nyugalomban van, apródot küldünk Duvalért. Nem sokkal később meg is érkezik. Lovaglókesztyűjét húzza le kezéről, kissé zilált, mintha nagyon fújna odakint a szél. A hercegnőre pillant előbb, aztán hirtelen rám, majd megint a húgára. – Mi történt? A hercegnő szorosan összefonja kezét. – Incidens történt – mondja, aztán tétovázik, rám néz segítségért. – D’Albret megtámadta a folyosón. Duval olyan mozdulatlanná dermed, hogy lecsapni készülő viperára emlékeztet. – Hogy érti azt, hogy megtámadta? – kérdi megtévesztően halk hangon. – Úgy értem, falhoz szorította és a szoknyájánál matatott. A felidézett emlékkép kiváltotta düh miatt hangom a szándékoltnál nyersebb. Duval elsápad. – És közben folyton azt hörögte, mennyire élvezném, ha esélyt adnék rá – teszi hozzá a hercegnő.

Döbbenten nézek rá. – Ezt nem tudtam. – Túl távol volt még, hogy hallja. Duval egész teste feszült, mint a felajzott íj idege. Tomboló düh villan tekintetében, de húga érdekében igyekszik ezt elfojtani; az aggodalom viaskodik a fékezhetetlen haraggal. – Nem esett baja? – Jól vagyok. Ismae éppen időben érkezett. Ekkor Duval felém fordul és meghajol előttem, ami végtelenül meglep. – Végtelenül lekötelezett minket. – Aztán felegyenesedik a meghajlásból, arca nyugodt, mozdulatlan. – Megöljük – jelenti ki, aztán elgondolkodva néz rám. – Hacsak meg nem tette már. – Sajnos nem, milord. Közeledtemre felhagyott a támadással, és nem volt rajta a jel. – A szentek vigyék el azt a jelet! Keresse alaposabban! – azzal elkezd fel-alá járkálni a szalonban. A hercegnő arcát a mulatság halvány ragyogása érinti. – Majdnem kibelezte, úgy kereste – jegyzi meg. Szavaitól zavarban vagyok. – Elismerem, hogy nem gondolkodtam, csak az vezérelt, hogy véget vessek ennek a helyzetnek. – Remek – szól Duval. – Mások talán kétszer is meggondolják, mielőtt hasonló gazságra vetemednének. Köhécselek. – Van még valami. Duval megáll, áthatóan néz rám. – Még valami? A hercegnő is kíváncsian néz. – Madame Dinan árulta el a hercegnőt. Kifogást talált, hogy egyedül hagyja a folyosón, amikor tudta, hogy d’Albret is ott lesz. – Ezt honnan tudja? – A lépcsőn találkoztam vele. A hercegnő felé tartottam, ő pedig az ellenkező irányba. Igyekezett feltartóztatni engem. Duval felcsattan. – Az áruló szuka! A hercegnő feszeng; ritkán látta Duvalt ilyen dühkitörésben. Próbálok mondani valamit, hogy inkább a stratégia, mint a harag felé tereljem a beszélgetést, bár Mortain a tanúm, hogy haragvásból is sok van bennem. – Tudtuk, hogy Madame Dinan a féltestvérének kedvez, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire képes elmenni ügyének előmozdításában. – Egyikünk sem hitte – jelenti ki Duval. – Ki kell tiltanunk d’Albretet az udvarból. Ahogy Dinant is. A hercegnő ezzel rögtön egyetért, engem azonban aggaszt ez a terv. – Bocsásson meg, kegyelmes hercegnő, de úgy vélem, óvatosságra lesz szükségünk ebben. Duval felkapja a fejét. – Ezt hogy érti? – Nem kockáztathatjuk meg, hogy elterjedjen a híre, hogy a hercegnőt támadás érte. Nem olyan világot élünk, ahol számít, hogy valójában mi történt. Ha csak a legkisebb mértékben utalás történne arra, hogy ilyen helyzetbe került, az elég lenne ahhoz, hogy az erényét kétségbe vonják. Hogyan hatna ez a férjhez meneteli esélyeire? A hercegnő elsápad; Duval leírhatatlan kifejezéssel káromkodik, és újra járkálni kezd.

– Nem megyek feleségül a báróhoz, akkor sem, ha ő lenne az utolsó férfi a keresztény világban! – Ezt nem is hagynánk, kegyelmes hercegnő. Duval járkálásától szédülök. Várom, hogy megálljon és mondjon végre valamit, amivel előbbre juthatunk, álljon elő egy stratégiával, ami kiutat jelent. De nem. Csak tombol. – Tudom már – szólal meg hirtelen. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. – Ediktumot fogunk kiadni, amelyben kijelentjük, hogy megtagadja a jegyességi egyezség teljesítését d’Albret gróffal és nincs szándékában feleségül menni hozzá. Ha ezt nyilvánosan tesszük, nem lesz más választása, mint beletörődni. Fejemet ingatom. – Ezzel nem egyszerűen azt érjük el, hogy sarokba szorítjuk és még drasztikusabb eszközökhöz lesz kénytelen folyamodni? Duval igen vad pillantással néz rám. – Mit javasol helyette? Ezzel megfogott. Nekem nincs kiváló stratégiai érzékem, nem tudok okos taktikákat kitalálni. Ez Duval tehetsége, nem az enyém. – Nincs jobb tervem, milord. Ami azt illeti, nagyon csalódott vagyok istenségem eddig tapasztalt igazságosságát illetően. Duval egy hosszú pillanatig engem néz, szeme fényes, mintha lázban égne. – Ez talán azért van, mert összetéveszti a halált az igazsággal, pedig a kettő egyáltalán nem azonos.

Harminchatodik fejezet Korán reggel Vanth érkezik meg, az ablakon kopog csőrével, még mielőtt Louyse bejönne a tűzre rakni. Lerúgom magamról a takarókat és az ablakhoz sietek. Lábujjaim begörbülnek a kőpadló hidegétől. Amikor kinyitom a spalettát, Vanth beugrik, fejét nyújtja, mintha azt kérdezné, mi tartott annyi ideig. – Aludtam – mondom neki, aztán az üzenetért kapok, mielőtt belém mélyeszthetné a csőrét. Bosszúsan károg, amikor elragadom a pergament tőle, aztán kalitkájához reppen, bekucorodik és fejét a szárnya alá dugja. Legnagyobb bosszúságomra nem az apátnő küldött utasítást, hanem Annith írt. Ellenőrzöm a pecsétet, aztán felnyitom és elolvasom. Annith azt írja, hogy soha nem hallott sem híresztelést, sem pletykát arról, hogy Mortain valamely felszentelt apácájának valaha hosszabb ideig szeretője lett volna, de könyörög, hogy mondjam meg, miért vagyok erre kíváncsi. Szerencsére nem sokat időzik azzal, hogy erről győzködjön; sokkal jobban lefoglalja saját helyzete. „Vereda nővér megbetegedett és több mint egy hete nem volt látomása” – írja. Ezért nem kaptam utasítást a kolostorból? Mert Vereda nővér megbetegedett? Ha ez a helyzet, akkor nyilvánvaló, hogy figyelmesebben kell keresnem Mortain jelét. Az apácák a szokásosnál többet tanácskoznak zárt ajtók mögött, így persze hallgatóznom kellett, hogy mire készülnek. Ismae, hallottam, ahogy a tisztelendő anya maga mondta Thomine nővérnek, hogy úgy gondolja, képes leszek ellátni a kolostor jósának feladatát, ha Vereda nővér átköltözik a holtak birodalmába! Jós! Mindazok után, amikben kiképeztek, annyi tanulás és gyakorlás után! Egész életemet azzal töltöttem, hogy arra gyakoroltam, amikor majd kiléphetek a kolostor falai közül Mortain szolgálatában… és most arra gondol, hogy örökre bezár ezek közé a vastag falak közé. Ezt nem fogom megtenni. Ezt nem tudom megtenni. Ettől a gondolattól az elmúlt napokban aludni sem tudtam. Ettől a gondolattól mintha fuldokolnék. Ezért kérlek, szabad pillanataidban imádkozz Vereda nővérért, hogy gyógyuljon meg, és ne kelljen hátralévő napjaimat a kolostor legbelső szentélyében leélnem. Nővéred a gyötrelemben Annith Szegény Annith! Lehet, hogy a tisztelendő anya ezt komolyan gondolja? Valóban az a szándéka, hogy Annitht soha nem engedi kilépni a kolostor falai közül? Annith olyan szorult helyzetben van, hogy elvonja figyelmemet saját nyomorúságomról, de végül nincs más választásom, mint felöltözni a különleges találkozóra a bárókkal, amit a hercegnő hívott össze. Amint a templom harangja delet üt, a breton nemesek, udvaroncok, bárók és a Hercegi Államtanács tagjai bevonulnak a nagyterembe. Duval gondoskodik arról, hogy Gisors is jelen legyen. – Hadd értelmezze ezt a jó szándék jeleként, bár egyáltalán nem arról van szó – mondja. Az egybegyűltek arcát figyelem. Találgatnak, élénken spekulálnak, mi lehet a gyűlés összehívásának oka. Sokan d’Albret gróf felé pillantanak, kétségtelenül úgy gondolják, hogy ennek az eljegyzéshez van köze, amivel két napja egyfolytában dicsekszik. A terem hátsó ajtaja nyílik, két fegyveres lép be. Mögöttük a hercegnő, utána a Hercegi Államtanács. A tanács tagjai láthatóan mogorvák; nem tetszik nekik, hogy az ő jóváhagyásuk nélkül hívták össze a gyűlést. Madame Dinant nézem, akinek arcán nagyon idegesítő elbizakodottság ül. Tényleg azt hiszi, hogy győzött? Lehet, hogy ilyen keveset tud a lányról, akit segített felnevelni? Ismét Beatriz nővér szavai jutnak eszembe: „Az emberek azt látják és azt hallják, amit látni és hallani akarnak.” Madame Dinan rámosolyog d’Albretre, aki viszonozza a mosolyt. Kíváncsi vagyok, meddig tart

ez a mosoly. A hercegnő helyet foglal és int Duvalnak, hogy adja át neki a pergament. Ahogy kisimítja a terem elcsendesedik. Csodálom bátorságát, lelkierejét. Nem könnyű dolog egy férfit a társai előtt kikosarazni. – Én, Anne de Bretagne, ezennel kijelentem, hogy a köztem és d’Albret gróf között kötött eljegyzési megállapodás érvénytelen, mivel úgy került rá aláírásom, hogy nem volt tudomásom az elköteleződés tartalmáról. Nagyra becsüljük a gróf úrnak apám uralkodása idején tanúsított hősies szolgálatát, és szövetségesként továbbra is nagyra tartjuk, de sem most, sem a későbbiek folyamán nem kívánok házasságra lépni Lord d’Albrettel. Amikor a hercegnő az irat végére ér minden tekintet Lord d’Albret felé irányul. Arca foltos mélyvörös színű, állkapcsát olyan szorosan összezárja, hogy attól tartok, menten elpattannak a fogai. Mellette Madame Dinan kissé meginog. Rieux marsall talpra ugrik, szólni akar, de Crunard kancellár a karjára teszi a kezét, és apró fejmozdulattal nemet intve visszatartja a szólástól. D’Albret pontosan tudja, hogy mindenki csak rá figyel; apró, gúnyos mozdulattal meghajol a hercegnő előtt, majd sarkon fordul és elvonul. A tömeg úgy olvad szét előtte, mint vaj a forró kés előtt. Madame Dinan feláll, felcsippenti szoknyáit és a gróf után siet; jellegzetesen sápadt orcáján két vöröslő folt jelent meg. Mintha fájdalmas lenne a mozdulat, Anne is feláll és megfordul, elindul kifelé a teremből.

Harminchetedik fejezet Két nappal azután, hogy a hercegnő felolvasta a d’Albret elleni ediktumot, Duval és én a hercegnő lakosztályának ablakából nézzük, hogy ellovagol. Akkora kísérete és szolgahada van, hogy úgy érzem, mintha a kastély fele távozna vele. Attól tartok, Sybella is köztük van. Különben hogyan lett volna képes figyelmeztetni engem a folyosón tervezett árulásra? A gondolat, hogy az apátasszony d’Albret háznépébe helyezte Sybellát olyan elképesztő, hogy rögtön elvetem és Mortainhoz imádkozom, hogy tévedjek ebben. D’Albret magával vitte udvaroncainak jelentős hányadát, és ezzel az udvar komorságának jó részét is. Különösen a cselédlányok nyerték vissza lépteik ruganyosságát így, hogy nem kell elviselniük d’Albret gróf csipkelődését. Még a kis Isabeau egészsége is javulni látszik, mintha d’Albret jelenléte lepedékkel vonta volna be tüdejét. * Karácsony előtt egy héttel a hercegnő udvari díszvacsorát és mulatságot rendel. A lakoma előtti estén Isabeau annyira izgatott, hogy kis híján belebetegszik. A hercegnő kívánságára újabb adag gyógyitalt adok neki, hogy aludni tudjon. A kastély főudvarmestere nem sajnálta a pompát és luxust az esti lakomára. Az asztalok ezüstfonallal hímzett szép damaszttal vannak terítve. Libériás inasok állnak a falak mellett, arany- és ezüstedények díszítik az asztalt. Különleges hangulatot ad, hogy kürtszó hívja a társaságot a nagyterembe. A meghívás szerint mindenki a legvidámabb ünneplőruháját viseli. Hosszú, prémszegélyes pelerinek vegyülnek hímzett mellényekkel és színes, hasított ruhaujjakkal. A dús rakású szaténszoknyák alól élénk színűre festett bőrcipők vagy szép bársonytopánkák bukkannak elő. A hercegnő és Isabeau elfoglalják helyüket az emelvényen álló főasztalnál; a Hercegi Államtanács tagjai csatlakoznak hozzájuk. Bár úgy tűnik, mintha az elmúlt két hétben semmi mást nem csináltam volna azon kívül, hogy Duval látványát ittam magamba, ő ma valahogy más. Fogyott szemei alatt mély karikák látszanak. A német-római császárral folytatott nehéz tárgyalások

megviselték. A hercegnő és Duval is tudja, hogy az ország megmaradásáról szól az alku. Tudja ezt a német-római császár követe is, és a lehető legnagyobb előnyére igyekszik kihasználni. Attól félek, hogy a felelősséggel járó feszültség felemészti Duvalt. Ingerlékeny lett és újabban rászokott, hogy ellenőrzi az ajtókat, ablakokat; meggyőződése, hogy valaki igyekszik kihallgatni a beszélgetéseit. Ez valószínűleg igaz is. Engem az egyik alacsonyabban álló asztalhoz ültetnek, a kevésbé rangos hölgyek és lovagok közé, de ez nincs ellenemre. Ami azt illeti, meg kell csipkednem magam hogy elhiggyem, nem álmodom. Alig hiszem el, hogy egy olyan lányt, mint én, beengedtek, sőt meghívtak egy ilyen szép ünnepélyre. Amint leülünk, szolgák hoznak nekünk tálakban vasfűvel illatosított meleg vizet, hogy kezet moshassunk evés előtt. Lágy lenvászon kendőkbe törülközünk, közben tálakon hozzák be az ételt. Munkához látnak a hússzeletelők, őzpecsenyét és vaddisznósültet, páva- és fácánhúst nyesnek. Van párolt nyúl, roston sült liba és sertéspástétom, sütemények és tejes búza. Örülök, hogy Rémlovag mellé ültettek, azon tűnődöm, vajon ezt Duval intézte-e így. – Mostanában nem láttam önt – szólok hozzá. Arca groteszk mosolyba gyűrődik. – Duval sok feladatot adott nekem; a járőrszolgálatot kellett felügyelnem. Naponta járőrözünk, azt figyeljük, vannak-e jelei a francia csapatok közeledésének vagy annak, hogy d’Albret beváltani készül a fenyegetését. – Melyik a nagyobb veszély? Rémlovag megvonja hatalmas vállát. – Nem tudom. Ha d’Albret visszavonult birtokára, Bretagne középső részére, csak annyit kell tennie, hogy megakadályozza, hogy a hűséges bárók és hadaik csatlakozzanak hozzánk a hercegnő hívására. Az elég nagy zűrzavart okoz a védelmünkben. Egy csipet sót veszek ki a sótartóból, a tányéromra vett őzsültre szórom. – És a franciák? Honnan várják őket? – Északról és keletről. A vergeri egyezmény alapján még a birtokukban van Saint-Malo és Fougeres. Még mindig használják ezeket az erődöket és onnan indítanak támadásokat. De elég legyen a nyomasztó témákból, demoiselle. Ön minden bizonnyal nálam kellemesebben töltötte napjait. Arcom grimaszba rándul. – Ami azt illeti, nem. Nem igazán rajongok a hímzésért, sem az udvarhölgyekkel való csevegésért. – Na és mit szeretne inkább tenni? – kérdi Rémlovag; szeme pajkosan csillan. – Valami hasznosabbat – mordulok, aztán iszom egy korty bort, hogy kimossam a tehetetlenség ízét a számból. Nem élvezem ezt az érzést. Rémlovag erre elkomorul. – Nem tartja hasznosnak, hogy hercegnőnk mellett lehet, és nyugalmat adhat neki? – Természetesen hasznosnak tartom, ha jelenlétem valóban megnyugtatja őt. Akkor érdemes ezt tennem. Nevelőnője árulása óta nagyon sebezhetőnek tűnik. – És mi van a kis Isabeau-val? – kérdi, a főasztal felé pillantva. – Nagyon gyengének látszik. – Az egészsége nem a legjobb. Gyenge a tüdeje és gyanítom, hogy a szíve is. Rémlovag furcsán néz rám. – Ezt az orgyilkosiskolában tanulta? Merész kérdésére kis híján kifröcsög a számon a bor, amibe az imént kortyoltam bele. Körülnézek, meg akarok bizonyosodni arról, hogy rajtam kívül senki sem hallotta ezt a kérdést. – Nem, milord. De a kolostorban a gyógyfüveket ismerő nővér mellett dolgoztam, ő ápolt, gyógyított minket, ha betegek voltunk.

– Reméltem, hogy mostanra meggyógyul. Az, hogy még mindig beteg, rossz hír – mondja, majd felhajtja borospoharának tartalmát. A jobb oldalán ülő úr valamit kérdez tőle, és Rémlovag vele kezd beszélgetni. Eszembe jut az illem, amit be kell tartanom, ezért én a bal felől mellettem ülő lovag felé fordulok, de ő olyan közel hajol a mellette ülő hölgyhöz, hogy attól tartok, hamarosan a hölgy levesébe fog esni. Örülök, hogy nem kell vele társalognom; az egybegyűlt nemeseket nézem; álluk zsírtól fényes, szemük a bortól csillog. Ez az ünnepély olyan furcsa rossz érzést kelt bennem, mintha zivatarban állítanánk májusfát. Csak remélni tudom, hogy hamarosan utasítást kapok a kolostorból. Az egész terem kétségbeeséstől és árulástól bűzlik. Madame Hivern két olyan báró között ül, akiknek a tengermelléken vannak birtokaik, és arra gondolok, vajon milyen közel jutott ahhoz, hogy megtegye a lépést, amire készül. Kiválóan keverte a lapokat, megvárta, amíg d’Albret eltűnik a színről, így ellenfelei száma a felére csökkent. Pillantásom ekkor François-ra fordul, aki minden mulatságon a társaság közepe. Kétszer is igyekezett bevonni engem a vidámságba, de mindkét alkalommal udvariasan elutasítottam. Nincs kedvem az ő kacérkodásaihoz. Harsonaszó jelenti be az est mulatságát, és a nagyterembe bevonul az álarcosok serege. Vezetőjük szamárfej maszkot visel; mögötte majom, oroszlán, medve következik. A medve valódi és furcsamód Dunois tábornagyra emlékeztet engem. Púpos hátú öregember kocsit tol, benne két bolond. Aztán beugrál egy másik bolond, vállán botról lógó felfújt disznóhólyag himbálózik. Nagy felfordulást csinálnak, ahogy ugrálnak és bolondoznak körülöttünk, egyszerre mulatságosak és groteszkek. A bolondok az asztalokhoz lépnek, kockázni kezdenek a vacsoravendégekkel. A hercegnő csak Isabeau-t nézi, aki örömében nevet, tapsol. Ekkor egy másik álarcos érkezik, nagy hordót tol maga előtt. Gyors dobpergés hallatszik, sötét, primitív hang. Szarvasfejű ember ugrik elő a hordóból, csatlakozik a kavalkádhoz; a szarvas lények védőszentjét képviseli, Dea Matrona kísérőjét. Minden évben, aratás után megölik, hogy tavasszal feltámadjon újra, amikor Dea Matrona megszüli az új évet. A zene ismét megváltozik, fiatal lánynak öltözött férfi jön, kezében egy kosár virág; ugrándozik az asztalok között. A zene egyre erősödik, félelmetesebb lesz. Az árnyékból lép elő a fekete ruhás csontvázalak, maga a Halál. Mindenkinek eláll a lélegzete. A lány szalad, menekülni próbál, de négy pálcikalovon ügető álarcos alak tör elő az árnyékból. Vörös-fekete maszkjuk elfedi arcukat. Végigfut a hátamon a hideg. Pokolfajzatok, hellequincsapat, Wotan, a szelek és halottak istenének segédei, akik Dea Matrona lányát vitték az alvilágba, a halál birodalmába és Dea Matrona gyászában kopár pusztává tette földünket. A lánynak sikerül elkerülni őket. Egyszer. Kétszer. De harmadszor a hellequinhorda körülveszi. Szívem egyre hevesebben ver. Ez biztosan túl félelmetes a kis Isabeau-nak. Ránézek, hogy viseli; a lélegzetem is eláll, amikor meglátom, mennyire közel húzódott a hellequinhorda a főasztalhoz. Valami belső érzés riaszt, valami jel, talán maga Mortain súg a fülembe; rögtön felállok, az ugráló álarcosok között nyomakodok előre, a felső szoknyám alá rejtett íjért nyúlok. Az egész udvar lélegzetvisszafojtva nézi, ahogy az egyik hellequin felugrik az asztalra a hercegnő előtt és tőrt ránt. A többség azt gondolja, hogy ez is része a játéknak. Duval és Dunois tudja, hogy nem; kardot rántanak, de túl messze vannak. Szívből imát mondok istenemnek, aztán gyors mozdulattal helyére csúsztatom a nyílvesszőt, célzok és elengedem az ideget. A nyílvessző a tarkóján találja el a hellequint, nyaka közepén, éppen ott, ahol nem védi már a maszk. Megdermed, a tőr kiesik görcsbe merevedett ujjai közül és előrebukik. A hercegnőnek sikerül éppen idejében elugrani ahhoz, hogy a zuhanó test el ne találja. Sápadt arcára sötétvörös vér fröccsen.

Rögtön pokoli lárma keletkezik. Hölgyek sikítanak, udvaroncok kiáltanak és menekülnek. Fegyveresek özönlenek be a terembe, körülveszik az álarcosokat, akik döbbent némasággal nézik a halott hellequint. Dunois tábornagy szeme tágra nyílik a bámulattól. – Kitűnő lövés. Dicsérete elismeréseként fejet hajtok. – Isabeau – mondom Duvalnak, mert látom, hogy a kis hercegnő rögtön összeesik. De Duval reflexei gyorsak, elkapja, mielőtt padlót érne. – Waroch! De Lornay! Vallassátok ki őket! – bólint a döbbent álarcosok felé. – Kegyelmes hercegnő, azt hiszem, vissza kell juttatnunk a lakosztályába – mondja a hercegnőnek. A hercegnő sápadt és remeg; bólint, és követi Duvalt, aki húgát viszi ölben az emeleti szalon felé. Rieux marsall úgy bámul rám, mintha attól félne, hogy én is az álarcosok dobjából ugrottam elő. – Mit jelentsen ez? – csap az asztalra Rieux. Crunard lép közbe, hogy elsimítsa a dolgokat. – Azt hiszem, a magyarázatot jobb szűk körben megadni. Talán jó lenne, ha mindannyian a hercegnő lakosztályában találkoznánk – mondja, és tekintetével engem keres. Megtalál. – Ön is, demoiselle. Most, hogy a pillanatnak vége és elmúlt a veszély, testem remegni kezd. Nagyon közel volt. Túl közel. Tudomást sem veszek a sugdolózásról és a rám mutogatásról, követem őket, ki a teremből. Vajon az orgyilkos d’Albret búcsúajándéka? Vagy egy új ellenség kezdőlövése?

Harmincnyolcadik fejezet – Ki ez a nő? – kérdi Rieux marsall. Tudomást sem veszek kérdéséről, a hercegnő baldachinos ágya közelében álló mosdótálhoz lépek, a kancsóból vizet öntök a tálba. Fogok egy lenvászon törlőt, benedvesítem, odaviszem neki. – Szabad? Csodálkozva néz rám. – Véres az arca – magyarázom. Szeme rémülten nyílik tágra, hevesen bólint. Gyengéden letörlöm a ráfröccsent vércseppeket. Most, hogy biztonságban van, már nyugodt vagyok. Valóban az istenség vezette kezemet, különben sosem lettem volna képes ilyen lövésre. Mondjon bárki, amit csak akar, ezt nem vitathatják el tőlem. – Ki ez a nő, Duval? Tudtuk, hogy nem az unokahúga. Én a magam részéről nem tartottam önt szoknyavadásznak… – Vigyázzon, mit beszél – mordul Duval figyelmeztetően. – … de nyilvánvalóan sokkal több annál, mint amit bármelyikünk is sejtett róla. – Voltak, akik tudták – felel Duval, gyors pillantást vetve Crunard kancellár felé. Kiváló stratégia. Az egészet a kancellár és az apátasszony találta ki, hát hadd magyarázza meg ő a tanács feldühödött tagjainak. – Crunard kancellár? Ön tudott erről? Kicsoda ez a nő, és az imént mi történt? Szemem sarkából látom Crunard pecsétgyűrűjének villanását, ahogy ujjával felfelé mutat. – Szent Mortain kolostorának apátasszonya küldte az udvarba. Érzem, hogy minden szempár a hátamat bámulja. – Azt hittem, hogy csak rémálmokban léteznek – mormog Rieux marsall. – Nem – szólok ártatlan hangon. – Szent küldetésben járok, hogy megsegítsem hercegnőnket és országunkat, Rieux marsall. Ha nem az a rémálma, hogy hercegnőnk győzedelmeskedik, semmi

félnivalója nincsen tőlem. Vádlón fordul Anne felé. – Kegyelmes hercegnő, ön tudta, hogy kicsoda Demoiselle Rienne? A hercegnő felszegi állát. – Tudtam, hogy Szent Mortaint szolgálja, és Ő küldte őt hozzám nagy bajom óráján. – Miért nem mondták el ezt nekünk, többieknek? – teszi fel a kérdést a marsall. Crunard vállat von. – Úgy gondoltuk, minél kevesebben tudnak róla, annál könnyebb titokban tartani kilétét. Marsall úr, ön sem osztja meg velem a katonai stratégia apró részleteit. Rieux elvörösödik, de nem tagadhatja Crunard szavainak igazságát. – Nem értem, miért ilyen dühös. – Maga a hercegnő szól. – Ha Demoiselle Rienne nem cselekedett volna haladék nélkül, most saját vérem tócsájában feküdnék. Visszhangzik a csend. Aztán Rieux marsall siet korrigálni. – Ön félreért minket, kegyelmes hercegnő. Nagy örömmel tölt el minket, hogy önnek nem esett baja. De egészen biztosak vagyunk abban, hogy szegény ember nem csak szórakoztatni akarta? – Egészen biztosak vagyunk benne – felelem. Rieux hirtelen felkapja fejét, merőn néz engem. – Mitől ilyen biztos ebben? Tekintetünk találkozik. – Attól, hogy Szent Mortain vezette a kezemet. Rieux ajka keskeny vonalba torzul és egy lépést tesz felém. Nem tudom, mi a szándéka, de Crunard kancellár megállítja. – Rieux marsall! Rieux orrcimpája remeg az idegességtől, de sikerül türtőztetnie magát. – Akárki is ez a nő, nem lehet jelen a Hercegi Államtanács ülésén. Elmehet, demoiselle. Látványosan nem veszek tudomást arról, amit mondott; egyenesen a hercegnőre nézek. Őt szolgálom, nem a marsallt. – Kegyelmes hercegnő, várom parancsát. Hallom, hogy Rieux a fogát csikorgatja idegességében. A hercegnő arcán világosan látom, hogy nem szeretne kiküldeni engem azért, mert Rieux ezt parancsolta. – Ha megengedi, kegyelmes hercegnő – szólok nyugodtan, halkan –, feladatom lenne a támadóival kapcsolatban. A hercegnő kegyesen bólint. – Demoiselle, első a kötelesség. Kérem, teljesítse feladatát. – Hova vitték a holttestet? – kérdem Duvalt. Szeme összeszűkül, amikor rájön, mire készülök. – Magam mutatom meg. Itt végeztünk. – Még nem végeztünk, Duval! – szól Rieux marsall dühösen. – Én végeztem – feleli Duval, azzal vasmarokkal karon ragad és kikísér a helyiségből. Már a folyosón vagyunk, amikor megmoccantom karomat. Azonnal enyhít szorításán és bocsánatkérést mormol. A várbörtönig szó nélkül lépkedünk egymás mellett; Duval bal szeme alatt rángatózik egy izom, ez minden kérdéstől elveszi a kedvemet. A cellasor előtt egyetlen őr áll. – Hol van a holttest? – kérdi Duval. Azt őr egy nagyobb cellára mutat. – Odabent, uram. Duval bekísér. Ha az őr furcsállja is ezt, bölcsebbnek tartja, ha ezt megtartja magának.

A hellequin testét a padlóra terítették ki, a nyílvesszőt kihúzták tarkójából. Senki nem gondolt arra, hogy levegye róla a csúf vörös-fekete maszkot. A kemény kőre térdelek és óvatosan leemelem arcáról. A legjobban azt találom furcsának, hogy teljesen szokványos ember. Nem jóképű és nem is csúnya, nem tűnik nemesnek, de nem is földműves. Mintha fehér vászon lenne, ami arra vár, hogy egy művész festékeivel életre keltse. Duval mellém lép, a testet nézi. – Ismeri? – Nem, milord. Még sosem láttam. Duval elkomorul, elgondolkodik a válaszon. – Akkor honnan jött? – Igyekszem kitalálni. Eltelik egy pillanat, mire rájön, mi a szándékom. – Gondolja, hogy biztonságos? Egy ilyen veszélyes emberrel? Bár aggodalma nagyon jólesik nekem, vállat vonok, magabiztosságot színlelek, pedig egyáltalán nem így érzek. – Bárki küldhette. Nem vagyunk közelebb ahhoz, hogy megtudjuk, ki tört a hercegnőre, mint egy hete voltunk. Milyen más út állna nyitva előttünk ehhez? Ráadásul már halott. Milyen veszélyt jelenthetne ránk? – Akkor is – int elkomorulva –, legyen óvatos, Ismae. – Mindig óvatos vagyok, uram – felelem, és megnyugtató mosollyal nézek rá, majd visszafordulok a halott hellequin felé. Behunyom szememet, mély levegőt veszek, erősen összpontosítok, és lassan elmozdítom az élet és halál közti akadályt. Először nincs semmi, ezért jobban behatolok a halálba. Még mindig semmi, csak a nagy fekete szakadék, és ekkor rádöbbenek, hogy a hellequinnek nincsen lelke, amivel beszélni lehetne. Csak a tátongó űrt érzem. Ez az ára annak, ha Mortain áldása nélkül cselekszem? Hogy kiüresedek, nincs már bennem az isteni szikra? A mélységből lassan, mélyen vonz valami. Rémületemre a sötétség kinyúl értem, átölel, húz a semmibe. Küszködök, ellenállok, de fogása erős, nem ereszt. Úgy érzem, mintha éjszaka szállna le, csak sötétebb, feketébb, tökéletesebb. És borzasztó hideg. Mint amikor az ember bőre a tó jegéhez ragad, úgy tapad a lelkem ehhez a fagyasztó ürességhez. A halál szokványos hidege hamar eltűnik, helyette dermedtséget érzek. Űrt. Kezet érzek arcomon, gyengéden paskol, hang mormol fölöttem. Érzem, hogy valami enyhe melegség kezd testembe hatolni. Hatalmas erőfeszítéssel kinyitom a szememet. Duval térdel mellettem, aggódó tekintettel néz engem. Csillapíthatatlanul remegek. – Hála Istennek! – mondja, aztán karjába von és magához ölel. Szíve erősen dobog bordáim fölött, gyors verése szinte együtt hangzik az én szívem ütemével. Melegség árad az ő testéből az enyémbe. – Visszatért a szín az arcába! – mondja. Valóban újra érzem, hogy a vér kering a bőröm alatt. Arcomra simítja kezét, maga felé fordítja fejemet, hogy megbizonyosodjék, valóban jól vagyok. Megnyugtató mosollyal nézek rá, ami azonban nem csillapítja az én félelmemet. Saját sorsomat láttam az imént és pontosan tudom, mi fog történni velem, ha kiesek Mortain kegyéből. A folyosók néptelenek, amikor Duval visszakísér engem a lakosztályába; a vendégek, a vidám tivornyázók mind szobáikba tértek. Amint beérünk, a kandalló melletti karosszékbe ültet és forró fűszeres bort hozat, hogy felmelegedjek. A tűznek és Duval köpönyegének hála végre abbamarad remegésem, és képes vagyok kézbe venni a bort, amikor behozzák. Iszom egy kortyot, élvezem a dús, édes ízt. – Mi a következő lépésünk?

– Véglegesítenünk kell a jegyességi szerződést a német-római császárral, és meg kell találnunk a módját, hogy a Hercegi Államtanács minden tagja a jóváhagyását adja. Rögtön Madame Dinanra és Rieux marsallra gondolok. – Mi van akkor, ha nem egyeznek bele? – Akkor meg kell koronáztatnunk Anne-t, hogy saját uralkodói jogán dönthessen. – Van valami terve arra nézve, hogyan távolítja el Gisors követet a palotából, hogy ne akadályozza meg a koronázást? Duval felhorkan. – Ezt a részt még igyekszem kitalálni – mondja és iszik egy korty bort. – Miért nem tessékelheti ki? Kísérjék ki és csukják be mögötte az ajtót. Legalábbis addig, amíg Anne-t megkoronázzák. – A francia régensnek elég sok más kéme is van, akik hamar eljuttatják neki a hírt, és a franciák ezt kétségtelenül ürügyül használnák arra, hogy megszállják országunkat. Ekkor kopognak az ajtón. Duval és én egymásra nézünk, aztán elindul megnézni, ki az. Dunois tábornagy lép be, meglehetősen zavartnak tűnik, Duvalnak bólint. – Beszélnem kell önnel. Négyszemközt – teszi hozzá rám pillantva. Duval legyint. – Akkor az ajtónál hallgatózik. Dunois tábornagy ajka alig érezhetően megremeg. – A tanács az ön távozása után nem rekesztette be ülését. Nem jó hír. Úgy gondolják, hogy akár véletlenül, akár tervezetten, de az ön tanácsa és befolyása sodorta a hercegnő életét súlyos veszélybe. Ha Duval úgy is érzi, hogy a tanács hátba szúrta, ez nem látszik az arcán. Leteszem boromat, attól félek, hogy dühömben kiloccsantom vagy egyenesen a kandallóba öntöm. – Mire alapozzák ezt a vádat? Dunois még feszélyezettebbnek tűnik. – A hercegnő ellen elkövetett ma esti merényletkísérletre. – Hogy lenne ez Duval hibája? – Tudok beszélni a magam nevében – mordul Duval. Dunois egyikünk szavait sem veszi figyelembe. – Úgy gondolják, mindez mindazoknak a döntéseknek és lépéseknek elkerülhetetlen következménye, amiket Duval és Anne együtt hoztak. Az, hogy a közismert áruló Runnionnal és Martellel érintkezett, hogy orgyilkost hozott az udvarba anélkül, hogy erről bárkit tájékoztattak volna, felhatalmazás nélkül eljegyzési egyezségről tárgyalt Nemours hercegével, ami a herceg halálát okozta. És végül arra biztatta a hercegnőt, hogy nyilvánosan visszautasítsa az egyik legbefolyásosabb bárót. Nem is beszélve arról, hogy az ön édesanyja összeesküvést sző. Még mindig meg vannak győződve arról, hogy ön is részese. Duval nem reagál a bűnök eme hosszú listájára, míg az utolsót meg nem hallja. – Ezt ki hozta fel? – kérdi élesen. – Rieux marsall. Duval kezébe temeti fejét, de hogy a vereség vagy a csalódottság jeleként, nem tudnám megmondani. – A hercegnő vagy a kancellár ugye Duval érdekében szóltak? – kérdem. – Ugye megmagyarázták a valódi helyzetet? – A hercegnő igen – feleli Dunois –, de mivel éppen az volt a kérdés, hogy Duval túlzott befolyást gyakorol-e rá, senki nem hallgatta meg az érveit. – Na és Crunard kancellár? – kérdem. – Nagyrészt az ő döntése volt, hogy Duval házába kerüljek. Azt is tudja, miért találkozott Duval az említett Runnionnal és Martellel. Ráadásul ő inkább Nemours házassági ajánlatát támogatta d’Albret ellenében. Erről nem tett említést?

– Részletesen nem. Erőteljesen érvelt Duval érdekében, de a többiek hajthatatlanok voltak. – Mit terveznek? – kérdi Duval. – Azt, hogy reggel letartóztatják önt. A kancellár javaslatára nem börtöncellába, hanem házi őrizetbe helyezik. Korán reggel gyűlést tartunk és szavazunk. Ettől az égbekiáltó igazságtalanságtól csak bámulok Dunois tábornagyra. – Hogyan? Nem veszik figyelembe azokat, akik oly nyíltan felléptek a hercegnő ellen, de megalapozatlan vádak alapján bezárják Duvalt? Dunois zavartan néz Duvalra. – Ez azért van, mert tehetetlennek érzik magukat és valamit tenni akarnak, akkor is, ha az nem helyes lépés. Amikor Duval ismét megszólal, hangja olyan, mintha lénye mélységes kútjából húzná fel a szavakat. – És ez az igazi veszély. Azt hiszik, hogy leküzdötték a veszélyt, pedig nem. Aki a támadást szervezte, újra szabadon megteheti. – Felnéz Dunois szemébe. – Köszönöm, hogy figyelmeztetett. A megbonthatatlan összetartozás édesbús komorságával néznek egymásra. Dunois távozása után Duval feláll, majd fel-alá járkál a kandalló előtt. Várom, hogy megszólaljon végre. Nem szól, de én nem tudok hallgatni. – Miért nem magyarázta meg a kancellár a tanácsnak, hogy ön milyen okkal tette, amit tett? Duval vállat von. – A kancellár ravasz öreg róka és nagyban játszik. Talán nem akarta, hogy a többiek megtudják, neki is része van ebben, mert akkor rázúdították volna vádjaikat és gyanújukat. Akkor ki marad, hogy Anne biztonságára vigyázzon? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy tudta, milyen túlerőben vannak a többiek és nem akart vesztes csatát vívni. – Ő volt az, aki elmondta nekem, hogy ön esküszegő, uram – szalad ki a számon. Duval megáll, felkapja a fejét. – Ő elmondta ezt önnek? Mikor? Vállat vonok. – Amikor a rendi gyűlés után a dolgozószobájába rendelt. – És ön ezt nem is említette nekem. Újra vállat vonok; nem vagyok biztos abban, hogy meg tudom indokolni, milyen érvek alapján nem szóltam. Még magamnak sem. – Azért nem tettem fel önnek kérdést erről, mert teljesen egyértelmű volt, hogy a kancellár úr azt akarja, szembesítsem ezzel. Duval nevetésben tör ki. – Az én kis lázadóm! Úgy teszek, mintha észre sem vettem volna az öröm apró rebbenését, amit szavai okoztak. – És egyben úgy éreztem, nincs jogom önt a szentjéről kérdezni, amikor én sem voltam hajlandó semmit mondani az enyémről. Hosszan, tűnődve néz engem. – Ráadásul – folytatom, mert úgy érzem helyesnek – , maga a hercegnő mesélte el nekem ezt az incidenst. Bár egy kicsit később. – Valóban? – Igen. Akkor, amikor d’Albret támadása után vele voltam. Duval egy hosszú pillanatig néz engem, aztán elfordul és a sakktábla felé indul. Odamegyek mellé, együtt szemléljük a fehér királynőt védő megmaradt szerény erőket. – Mi történik, ha önt eltávolítják? – teszem fel a kérdést. Duval igen erősen tanulmányozza a táblát, mintha titkokat akarna kinyerni belőle.

– Akkor nem marad senki, aki Anne érdekében szólna. Rémlovag nem tudja megtenni és de Lornay sem. Nem elég magas rangúak ahhoz, hogy befolyásuk lehessen a tanácsban. – És Dunois? – Dunois olyan sziklaszilárd és hűséges ember, amilyet csak kívánni lehet, de a politika, az államok közti szerződések és a királyságok játszmái nem tartoznak az erősségei közé. Ő ahhoz ért, hogy hadat vezessen csatában, hadi taktikát, stratégiákat találjon ki. A sakktáblát nézem, csak nézem, és arra gondolok, hogy szegény hercegnőt egy olyan államtanács veszi körül, amely nemigen törődik az ő személyes jólétével. – Akkor nem szabad, hogy önt eltávolítsák – mondom. – De ha elmegyek, az ugyanarra az eredményre vezet, nemde? Kitűnő tervet eszeltek ki. Sőt, talán remélték is, hogy Dunois beszél velem. Akár letartóztatnak, akár a magam akaratából távozom, az eredmény ugyanaz: nem tudok segíteni Anne-nek. Hacsak… – szól és mutatóujjával állát kezdi érintgetni. – Hacsak? – kérdem türelmetlenül. Felém fordul, arcán kaján derű látszik. – Hacsak nem találjuk meg a módját, hogy el is tűnjek, meg ne is. Mi van akkor, ha azt gondolják, hogy távoztam, de itt maradok? – Úgy érti, álruhában? Az arca túl jól ismert… – Nem. Az orruk előtt fogok „rejtőzni” – jelenti ki Duval és megfordul, a kandallót nézi. Pontosabban a kandalló melletti falat. – A kastélynak sok rejtett átjárója van. Mivel országunk gyakran visel háborút, ezért minden hercegi palotának vannak olyan rejtekútjai, amin ki lehet jutni a várból. – Azokban az alagutakban és átjárókban akar élni? Vállat von. – Nem lehet rosszabb, mint börtönben ülni. És így lehetőségem lesz véglegesíteni a megállapodást Herr Dortmunddal, a német-római császár követével, és gondoskodhatok arról, hogy az aláírt szerződéssel útnak induljon. Attól félek, ez Anne utolsó esélye, ha nem akar a franciák vagy d’Albret karjában kikötni. – De nem szükséges ehhez a Hercegi Államtanács tagjainak hozzájárulása? – Aláhamisítom. Ez amúgy is csak előzetes megállapodás. Remélhetőleg mire a végleges dokumentum elkészül, Anne-t már megkoronázták, és saját jogon dönthet. Kétségbeesett terv, de nincs más választásunk. A következő hosszú órákat azzal töltjük, hogy kidolgozzuk a részleteket; próbáljuk felmérni mindazokat az akadályokat, amik meghiúsíthatják stratégiánkat. Duval továbbra is minden este meglátogat a szobámban. Nem hiszi, hogy a tanács olyan messzire menne, hogy őröket állítana a hálószobám ajtajához. Én ebben nem vagyok olyan biztos. Míg rejtőzködik, én úgy teszek, mintha nagyon búslakodnék, és a szobámba kérem az ételt, ami megkönnyíti, hogy neki is tegyek félre. – Mit mondjak a többieknek, amikor rákérdeznek, hogy hová tűnt? Mert ha más nem is, Crunard kancellár biztosan kikérdez. – Egyszerűen mondja nekik az igazat. Nem tudja, hol vagyok. Mert nem fogja tudni. Bárhol lehetek a kastélyban; akár el is mehetek a várból és senki, ön sem fogja tudni, hova mentem. – És a hercegnő? Mit fog gondolni, ha ön eltűnik? – A titkos járatok a királyi hálószobákba nyílnak. El tudok jutni hozzá. De nem árt, ha ön is igyekszik üzenetet átadni neki. – Mit mondjak a hercegnőnek? Duval újra a sakktáblára néz.

– Mondja meg neki, hogy már nem tudjuk, kiben bízhatunk. Értesíteni fogjuk, ha többet megtudunk. – Az ablakra pillant, aztán rám. – Van néhány dolog, amit meg kell tennem, mielőtt elmegyek. Elég közel vagyunk ahhoz, hogy megcsókoljuk egymást, és egy hosszú, lélegzetelállító pillanatig azt hiszem, ezt fogja tenni. De nem. Végigsimítja arcomat. – Akkor holnap éjjel. Megborzongok. – Holnap éjjel. Megfordul, menni készül, de megáll és elveszi a fehér királynőt a tábláról, ujjait köré fonja, mintha védelmezni akarná. Nem meglepő, hogy ezen az éjszakán nem tudok aludni. Ébren fekszem és Duvalra gondolok, arra, hogy a palota rejtett alagútjaiban mászik, mint a falba szorult patkány. Az jár a fejemben, hogy a hercegnőt elhagyta minden gyámja, akiket apja jelölt ki, hogy óvják, védelmezzék és gondoskodjanak róla. De főként a Hercegi Államtanácsra gondolok, Crunard kancellárra és Rieux marsallra, és azon tűnődöm, melyikük mond igazat és melyikük hazudik.

Harminckilencedik fejezet Amikor másnap reggel elhúzom a függönyt, a tél jeges ujja hatol át az üvegen, ettől felébredek, mintha belém csípett volna. Mortain igazi évszaka ez, ekkor van elemében, minden hideg, kopár és szürke. Ajtó nyílik a hátam mögött, Louyse siet be. – Milady! Jöjjön el az ablaktól, mielőtt halál a vállára száll! Szavai mosolyt csalnak ajkamra. Vajon azt hiszi, hogy a halál valami kismadár, amire rá van írva a nevem, s amely az ablaknál repdes abban a reményben, hogy elkaphat? – Valami szolidat – mondom Louyse-nak, ahogy a szekrény felé megy. – Ma nagyon komor a hangulatom. – Nem csak önnek, ma mindenki ilyen – mormogja szomorúan. Elfordulok az ablaktól, meleget dörzsölök a karomba. Miután kiterítette a ruhát, elküldöm, hogy hozzon be reggelit és gyorsan a ruhához lépek. Eszembe jutott valami. Egy terv. Első feladatom az, hogy írjak az apátasszonynak és tájékoztassam a hercegnő elleni merényletkísérletéről. Már javában írom a szöveget, amikor rádöbbenek, hogy a Hercegi Államtanács egyáltalán nem foglalkozott azzal a témával, hogy ki állhat a gyilkossági kísérlet mögött. Legalábbis én nem hallottam ilyesmit. Biztosan nem d’Albret, hiszen ha Anne meghal, semmiképpen nem lehet belőle herceg. Akkor Franciaország? Vajon úgy gondolják, hogy Isabeau túl gyenge ahhoz, hogy a koronát viselje? Kizárólag Franciaország nyer Anne halálával, legalábbis amennyire én tudom. És függetlenül attól, hogy hogyan forgatom a fejemben oda-vissza, nem tudok megbékélni azzal, hogy Crunard milyen langyos támogatást adott Duvalnak. Remélve, hogy az apátasszony fényt tud deríteni ezekre a lehetőségekre, befejezem a levelet és útnak indítom Vantht. Miután ezzel a feladattal végeztem, el kell terveznem, hogy mit kezdjek magammal a nap hátralévő részében. Már minden fegyveremet megolajoztam, és Madame Dinan nem fog beengedni az emeleti szalonba. Ráadásul a Hercegi Államtanács délelőtt ott ülésezik. És ekkor kialakul a tervem. Mivel mindenki a Hercegi Államtanács ülésén van, elég könnyen bejutok Madame Dinan és

Rieux marsall lakosztályába úgy, hogy senki sem vesz észre. Csak egy jól kiválasztott pillanat és egy tűhegyes penge megfelelő elfordítása kell, és már benn is vagyok. Dinan szobái olyanok, mint maga a nő: hűvösen szép, de nincs meg benne a szív melegsége. Rieux marsall szobái pompásak, impozánsak, ami szintén nem csoda. Úgy tűnik, ő megköveteli a luxust; nem azért, mert ő maga szereti, hanem mert ez illik egy olyan magas pozíciójú emberhez, mint ő. Mindazonáltal lakosztályában nem találok bizonyítékot semmilyen árulásra. Vagyis csak Crunard kancellár marad. Félelem markol szívembe a gondolatra, hogy átkutassam az ő szobáit is. Hiszen ő a kolostor összekötője, és úgy tűnik, az apátasszony bizalmasa. Erős kételyeim vannak aziránt, hogy az apátasszony megköszönné, ha felfedem mint árulót. Ám az apátasszony több száz mérföld távolságban van, és azt ifjú hercegnő kezd kifogyni a lehetőségekből. Az ő érdeke sürgetőbbnek tűnik, mint az apátasszony érzékenysége. Elindulok a folyosókon át a kancellár dolgozószobája felé. Kora délután van, és attól tartok, a Hercegi Államtanács ülésének már vége. Nem is szólva arról, hogy mostanra már biztosan felfedezték Duval távollétét. Mindenesetre meg kell próbálnom. Ahogy a kancellár ajtajához érek, kiterjesztem érzékeimet és érzem, hogy odabent van. És nincs egyedül. Mivel a folyosón senki nem jár, fülemet az ajtóra tapasztom. Két férfihang szól közelről. Riadtan ébredek rá, hogy ők is az ajtónál vannak. Egy pillanat sem telik el, nyílik az ajtó. Meglepetést színlelek, kezem felemelve, mintha éppen kopogni akarnék. – Crunard kancellár úr – szólítom meg. Elkomorul. – Demoiselle Rienne. Mit keres ön itt? Nagyon erősen igyekszem nem nézni a férfire, akit Crunard éppen kikísér a dolgozószobájából. – Azért jöttem, hogy megtudakoljam, van-e tudomása Duval úr hollétéről. Merész húzás, de nem tudok kitalálni más kifogást, amivel megindokolhatnám, miért vagyok az ajtajánál. – Nincs. Nem tudom, hová ment – feleli Crunard kancellár. – Éppen önért akartam küldetni, hogy ugyanezt a kérdést tegyem fel önnek. Képtelen vagyok türtőztetni magam Crunard látogatójára pillantok. A francia követ, Gisors az. Ragyogó zöld szemével áthatóan néz engem. Crunard követi tekintetem irányát és kurtán bólint Gisors felé. – Azt hiszem, elmondtam mindent, amit mondanom kellett – szól, és haragjának heve nyilvánvalónak tűnik hangjában. Gisors orrcimpája remeg, majd az udvari etikettnek tökéletesen megfelelő meghajlással elköszön, és azonnal távozik. Amikor már nem látható, Crunard visszafordul felém. – Valóban nem látta Duvalt ma? – Nem, milord. – Mivel ez nem hazugság, biztos vagyok benne, hogy hangomban az igazság csengését hallja. – Nem láttam tegnap este óta, mikor a hercegnő szalonjában voltunk. Nem találta a lakosztályában? Crunard tagadóan ingatja fejét. – Egész nap nem volt itt. A komornyikja szerint ma reggel, amikor benyitott, hogy felébressze, már nem volt ott. Ha találkozik vele, kérem, mondja meg neki, hogy keresem. Emlékeztesse arra, hogy elmenekülésével csak ront a helyzetén, bűnösségét bizonyítja. Tekintete éles, nézése egy ragadozó madárra emlékeztet engem. Oldalra biccentem fejemet és csodálkozva összevonom szemöldökömet. – Bűnös, milord? Menekülés? Azt hiszem, nem értem önt, uram. Arca kisimul, kevésbé tűnik vadnak. – Semmi, semmi, demoiselle. Csak az államtanács ülésének utóhatása. Ennyi, semmi több.

– Értem, uram – felelem, azzal meghajlok előtte, megfordulok és elindulok a folyosón. Lassan, megfontoltan lépkedek, mintha semmi rejtegetnivalóm nem lenne. Szobámba érve gyorsan becsukom magam mögött az ajtót és nekidőlök. Ez nem sokon múlt. Valami kapar az ablakon. Megriadok. Amikor meglátom, hogy holló, szívem hevesebben ver a várakozástól. Kinyitom az ablakot; a holló türelmesen vár, hogy levegyem a lábáról az üzenetet. Drága Leányom! Sok hírt kaptam Crunard kancellártól, de tőled nagyon keveset, bár meglehet, üzeneted éppen úton van hozzám. A kancellár tájékoztatott, hogy a francia szajha összeesküvést sző, melynek célja kisebbik fiát ültetni a breton trónra. Nem kérdés, hogy ez nyílt hazaárulás, és a francia szajhának meg kell halnia. Gondoskodj erről haladéktalanul. Olyan régen volt, amikor ezt a nevet említettem, hogy gondolkodnom kell egy kicsit, mire eszembe jut, hogy Madame Hivern a francia szajha. A kolostor azt parancsolja nekem, hogy öljem meg Duval anyját.

Negyvenedik fejezet Akármilyen hosszú ideig bámulom a levelet, a parancs egyszerűen nem nyer értelmet. Hivern és François viszonylag csekély veszedelmet jelentenek a többi veszélyhez képest, amivel a hercegnő kénytelen szembenézni. És nem is tettek nyílt lépéseket. Vajon Vereda nővér jobban van? Neki volt látomása? Vagy a döntés egyszerűen Crunard kancellár jelentésén alapul? Fejem annyira tele van kérdésekkel, hogy úgy érzem, menten szétreped. Amikor Louyse tálcán behozza a vacsorámat, rá se pillantok. Csak ülök, a kandalló tüzét nézem, csak nézem, tépelődöm ezen a problémán, ami egyáltalán nem lenne szabad, hogy problémát jelentsen. A kolostor megbízást adott nekem, ami annál is könnyebb, hogy a legkisebb mértékben sem kedvelem Madame Hivernt. Kellemetlennek, kérkedőnek találom, és mégis… Duval anyját megölni? Lehet, hogy Duval igen erősen ellenzi anyja intrikáit és terveit, ám nagyon szereti a családját és törődik velük. És miért éppen Madame Hivernt? Miért döntött úgy Mortain, hogy ellene kell fellépnem, amikor d’Albret grófot nem jelölte meg? Vajon azért, mert Madame Hivern mindkét ágról francia származású? De ha ez az ok, miért nem jelölte meg Gisors nagykövetet? És hogyan mondjam meg ezt Duvalnak? A végén képtelen vagyok elmondani neki. Alávaló gyáva vagyok, de amikor jön, alvást színlelek. Ahogy kinyílik a kandalló melletti nehéz ajtó, olyan mozdulatlanul fekszem, mintha halott lennék; erőt veszek magamon, hogy légzésem lassú és egyenletes legyen, azt akarom, hogy vérem lassabban folyjék ereimben. Érzem, hogy Duval egyre közelebb jön az ágyhoz, érzem, hogy lenéz rám egy, két, három lélegzetvételnyi ideig, aztán ellép mellőlem. Egy kupa bort tölt magának, egy hajtásra kiissza, aztán önt magának egy másikat. Nyugtalan, engem pedig gyötör a lelkiismeret-furdalás, hisz nyilván ő is nagyon kíváncsi, mi történt, de én nem tudom, hogyan beszélhetnék vele úgy, hogy nem szólok neki a kolostor parancsáról. Attól tartok, elfelejtettem, hogyan hazudjak neki, ami legalább annyira zavar, mint új megbízatásom. Amikor végre sikerül elég hosszú ideig csillapítania lépteit ahhoz, hogy megegye az ételt, amit a kandalló mellett hagytam neki, kezdek megnyugodni. Gyávaságom elnyerte jutalmát és nem kell megmondanom Duvalnak, hogy meg kell ölnöm az édesanyját. Legalábbis nem ezen az estén. *

Másnap reggel közlöm Louyse-zal, hogy nem érzem jól magam és kérem, hogy senki ne zavarjon. Legelőször is írok az apátasszonynak és megmagyarázom, hogy meggyőző bizonyítékot akartam szerezni, mielőtt tájékoztattam volna Hivern összeesküvéséről. Biztosítom, hogy megszívlelem ezt az esetet és ezentúl mindenről korábban beszámolok neki. Aztán Annithnek írok és azt kérdezem tőle, mennyire dühös rám az apátnő. Igyekszem megtudni, milyen mélyen vagyok a bajban. A nap többi részét azzal töltöm, hogy eltervezem, hogyan öljem meg Madame Hivernt. Mi általában nem sokat aggódunk azon, hogy elrejtsük áldozataink holttestét. Annak a megtévesztésnek, hogy Duval szeretője lennék, az volt a fő célja, hogy szabadabb mozgásom lehessen az udvarban. Ha a bárók és más nemesek megtudnák, hogy a kolostorból jöttem, óvatosabbak és elővigyázatosabbak lennének velem. A kolostor többnyire Mortain igazságát figyelmeztetésül és elrettentésül szánja. Mindazonáltal ebben az esetben önhatalmúlag úgy döntök, hogy jobb a diszkréció. Tehát méreg. Biztos vagyok benne, hogy Hivern ezt választaná, ha választhatna. Leveszem a vékony aranyláncot a nyakamból, a kulccsal kinyitom a kis ládát. Halk üvegcsörömpölés hallatszik, ahogy felnyitom fedelét. A gyöngyök jelentenék a legjobb megoldást, de azután megmarad a méreg nyoma. A Mártírölelés és Mortain csapása túl fájdalmas lenne. Alkalmas szer lehet az Amourna bánata, ami a rossz csillagzat alatt született, összeházasodni nem engedett szerelmesekről kapta a nevét. Ugyanígy alkalmas lehet a Szent Arduinna kelepcéje is. Nézem, csak nézem a láda sarkába illesztett kis agyagszilkét, benne a mézszínű kencét. Szent Arduinna kelepcéje kifinomult méreg, nehezen felfedezhető, könnyen felszívódik a bőrön, de én eléggé pontatlannak találom. Sosem lehet tudni, ki érinti a mérgezett tárgyat, illetve hogy egyáltalán elég méreg szívódik-e fel ahhoz, hogy az áldozatot megölje. Az Éjszaki gyengélkedés fájdalommentes. Hivern egyszerűen elalszik és nem ébred fel többé, a semmibe enyészik, de az hiszem, Madame Hivern kifejezetten nem szeretné, ha teste így elsorvadna. Arcom grimaszba rándul. Mit érdekel engem, mit érez a saját halála miatt? Így járnak az árulók. Az Éjszaki gyengélkedés fiolája felé nyúlok, de kezem mozdulatlanná dermed, amikor meglátom alatta a vékony fehér gyertyákat. Éji suttogás. Fájdalommentes halál, mámorító illat. Madame Hivern számára tökéletes halál. Ha másért nem, azért érdemes ezt választanom, mert így nem gyötör lelkiismeret-furdalás, amikor elmondom Duvalnak, hogyan halt meg az anyja.

Negyvenegyedik fejezet Már régen besötétedett, amikor elindulok Madame Hivern lakosztálya felé. Szerencsém van, nincs ott, így a keskeny pengéjű tőrt kulcsként használva bemegyek. Azzal a gondolattal vértezem fel magam, hogy valószínűleg azért van távol, mert valahol most is az összeesküvést szervezi. Rejtekhelyet választok egy vastag falikárpit mögött, elhelyezkedek és várok. Nem kell sokáig várnom. Szobalányával tér vissza. Arról az elbűvölő nyakláncról csevegnek, amit Hivern az egyik hódolójától kapott; értékét próbálják megbecsülni. Megvárom, míg a szobalány levetkőzteti és megmossa a haját. Nem figyelek halk, mormogó hangjukra, miután a közelgő karácsonyi ünnepségről beszélnek és arról, hogy mit fog ajándékozni Madame Hivern fiának, François-nak. Inkább arra gondolok, milyen rosszindulattal viseltetett irántam Hivern megismerkedésünk első pillanatától fogva és mennyire kegyetlen Duvalhoz. A szobalány végre kimegy, és takarók suhogását hallom, ahogy Hivern elhelyezkedik az ágyban.

Most! – döntök olyan határozottan, mintha maga Mortain érintette volna a hátamat és lökött volna a szobába. Kilépek a falikárpit mögül, szoknyám redői közül előveszem az Éji suttogással átitatott gyertyát és az ágyhoz közeledek. Ahogy árnyékom rávetül, Madame Hivern megriad. Rögtön felül. – Mit keres ön itt? Hangja éles, meglepettség, sőt, talán félelem feszül benne. Kérdéséről tudomást sem véve a halálos gyertyát az éjjeli szekrényén álló kicsiny olajlámpa lángjához érintem, míg fel nem lobban a kanóca. Lassan megfordulok, szembenézek vele. Éppen annyi fény van a szobában, hogy látom rajta Mortain jelét; a sötétség halvány csíkja kezdődik álla alatt, fut le nyakán; a jel terjed, mintha éppen valami zúzódás színeződne el; nyakán látom és keble halmán, amit a mély dekoltázsú alsóing látni enged. Ez nagy megnyugvással tölt el engem, mert ha Mortain megjelölte őt, a kolostor parancsa nem csak Crunard valami trükkje. – Maga kém, ugye? – Madame hangjában még mindig riadtság van. Fiatalabbnak tűnik, sebezhetőbbnek, hogy nincs rajta ékszer és szép fejékek. – Egyesek annak nevezhetnek, de nem az vagyok. Feszélyezetten nevet fel. – Tudhattam, volna, hogy Duval nem habarodna bele valami egyszerű nőszemélybe. – Milord Duval egyáltalán nincs belém habarodva – közlöm élesen, mogorván. – Egyszerűen együtt dolgozunk. A hercegnő iránti szeretetünk és kötelességünk miatt van sok közös bennünk – mondom és tudom, közelebb kell mennem, hogy a gyertya füstje gyorsabban megtegye a dolgát, de lábam ólomnehéz, nem akar mozdulni. – Akárki is ön, meglehetősen naiv, ha azt gondolja, hogy Duval nincs önbe habarodva. Ha van valami, amit ismerek ebben a világban, az a férfiak természete. A saját fiamat pedig még jobban ismerem. Szerelem gyötri. – Ez nem így van! – Nagyon kellemetlen, hogy itt kell vitáznom egy áldozattal, miközben várom, hogy a Halál elragadja, és a hangom a szándékoltnál metszőbb. Fejét oldalra hajtva figyel, mintha egyszerűen fűszeres bor mellett beszélgetnénk. – Ó! – szólal meg, és hangjában majdnem oly ősi bölcsesség cseng, mint Mortainé. – Ön pedig viszontszereti őt. Fogamat csikorgatom, de egy szót sem szólok. – Nem hibáztatom, hogy zaklatott, Ismae. Nem kellemes dolog, ha a női szív férfihoz van béklyózva, különösen, ha az egy olyan férfi, mint Duval. Nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek. – Hogy érti azt, hogy olyan, mint Duval? – Úgy, hogy olyan férfi, aki a kötelességet és a becsületet mindennél és mindenkinél előbbre helyezi, függetlenül attól, hogy ezért milyen árat kell fizetnie. És attól is, hogy ezért ön milyen árat fizet. Szavai megnyugvással töltenek el. Mert ha ő is ilyesmit mond Duvalról, megerősít abban, amit már én is megállapítottam, hogy igaz ember, hűséges a hercegnőhöz. – Sajnálatos, hogy ön nem tartotta becsben a saját becsületét, madame. Halvány grimasz rezdül homlokán. – Ezt hogy érti? – Úgy, hogy ön Bretagne koronájának árulója, és ezért meg kell halnia. Ez Szent Mortain akarata. Homlokára simítja kezét. – Ezért kezd olyan meleg lenni itt bent? Lenyűgöz, hogy nem ájul el és nem kiáltozik segítségért. – Igen, milady. A méreg kezd hatni.

– Méreg? – arca némiképp kisimul. – Köszönöm. Nem rajongok az éles holmikért. Ahogy a fájdalomért sem. Önuralma meglep, mindig is mesterkéltnek és hisztériára hajlamosnak tartottam. – François-n kívül ki érintett még az ön hatalmi intrikáiban és az összeesküvésben. Fia nevére megmered a félelemtől. – Nem! François nem! Ne emeljen rá kezet! – Felkel az ágyból, odalép hozzám, megragadja a vállamat. Összerezzenek a fájdalomtól, ahogy karcsú ujjai a még be nem gyógyult sebemhez érnek. – Csak és kizárólag én voltam. François nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzá. Nem ölheti meg őt! Ígérje meg, hogy őt nem öli meg! – Nem tehetek ilyen ígéretet. Ha a szent cselekvésre utasít, meg kell ölnöm őt, de ha François ártatlan, Mortain nem emel rá kezet. Ellöki magát tőlem, arca vöröslik. – Ne ítéljen meg minket, maga ostoba lány! Maga nem tudja, milyen az, amikor az ember életét férfiak irányítják. Olyan férfiak, akik szemernyit sem törődnek velünk azon kívül, hogy az ágyban gyönyört nyerhetnek belőlünk vagy hogy szépen mutatunk mellettük – mondja kezét ökölbe szorítva. – Magának fogalma sincs, milyen érzés, amikor nincs más választásunk, az égvilágon semmit nem mondhatunk magunkénak, még a saját gyermekeinket sem. – Ismerem ezt az érzést, madame – felelem halkan, nyugodtan. – Biztosíthatom, hogy egyetlen nőnek sincs olyan választási lehetősége, amit ön említett. A nő nem választhat, kihez megy férjhez, milyen családba születik, ahogy az sem tőle függ, milyen szerepe lesz ebben a világban. Ebben a vonatkozásban nem különbözöm öntől, csak abban, hogy mihez kezdtem azzal a lehetőséggel, ami adatott. – Mit tehettem volna, amikor tizennégy éves koromban az öreg francia király elhatározta, hogy mindenáron az ágyába akar engem? Milyen választásom volt, amikor meghalt? Ezért a herceget választottam. Fiatal volt és szép ember, és ami ennél is fontosabb, szerelmes belém. Ez a hatalom, az, hogy vonzom a férfiakat, ez volt az egyetlen fegyver, ami a kezemben volt. Legnagyobb rémületemre azon kapom magam, hogy együtt érzek vele. – És amikor megszülettek a gyerekeim… Tudja, milyen nehéz egy törvénytelen születésű gyerek élete? Tudja, milyen keveset számítanak? Milyen könnyű keresztülnézni rajtuk? Minden erőmmel azért küzdöttem, hogy valami tiszteletet és biztonságot vigyek az életükbe. Szavaitól évek óta először jutott eszembe anyám. Lehet, hogy ő is ugyanúgy igyekezett volna védelmezni engem, ahogy Madame Hivern védelmezte a gyerekeit? Madame Hivern kisimítja aranyló haját a szeméből és megvetően néz rám. – A szerelem, amit Duval iránt érez, semmi ahhoz képest, amit a gyermeke iránt fog érezni. Higgye el nekem ezt, ha semmi mást nem is hisz el. Gyermek. Sosem engedtem meg magamnak, hogy erre gondoljak. Ez a felismerés lényem legmélyéről tör fel most. Ha lenne gyermekem, minden lélegzetvételemmel őt védelmezném és az ő javát akarnám. Olyan váratlanul és fájón tör rám az érzés, mintha nyílvessző fúródott volna belém: hasonlóak vagyunk, Hivern és én. Nők vagyunk és egyikünknek sincs befolyása saját sorsunk alakulására. Ki a megmondhatója, hogy nem tettem volna pontosan ugyanazt, amit ő tett, ha az ő körülményei közé születtem volna? Lelki szemeim előtt megjelenik, milyen életem lett volna Guillo mellett, ahogy ivadékai a szoknyámba csimpaszkodnak. Megszerettem volna őket? Védelmeztem volna őket? Másként cselekedtem volna, mint Hivern? Meginog, az ágyra rogy, minden akaratereje, minden küzdeni vágyása elhagyja. – Mennyi ideig tart ez még? – kérdi, és hirtelen megérzem, hogy a torkomat szorítja a szándék. Vonakodom megölni. Nem igazán értem saját elhatározásomat, és mintha nem is lennék benne

egészen biztos, hogy én cselekszem; gyors mozdulattal kioltom a gyertya lángját. Az ablakhoz lépek, kinyitom, hagyom, hogy a hideg, tisztító levegő beáramoljon és elűzze az émelyítő édes illatot. Hivern vacogni kezd. – Mit csinál? Hideg van! Legszívesebben ráordítanék, hogy én sem tudom pontosan, mit csinálok, hogy lehet, megbolondultam. Ehelyett az ágyhoz lépek. – Álljon fel! – karjánál fogva megragadom, talpra rántom. – Járkáljon! Úgy néz rám, mintha meg lennék zavarodva, és lehet, hogy valóban elment az eszem. – Nem akarok járkálni. Aludni akarok. Nem azt akarja? – Járkáljon! – parancsolom. – Kitaláltam valamit. Van egy tervem, amivel megvédhetem önt és François-t. Erre mozgásba lendül. Réveteg tekintete igyekszik rám koncentrálni, sürgetően. – Mi az? – Ön azt mondta, nem volt választási lehetősége az életben. Én önnek választási lehetőséget kínálok. De közben járkálnunk kell, hogy távozzon a méreg a szervezetéből, különben egyáltalán nem marad lehetősége választani. Rám néz. Gyönyörű kék szemében zavarodottság és remény vibrál. Megrázom. – Mozogjon! Azt akarom, hogy tiszta fejjel hozzon döntést! De ez csak részben igaz. Nekem is időre van szükségem, hogy összeszedjem gondolataimat. El sem tudom hinni, hogy megtagadom a kolostor parancsának végrehajtását. A jelre pillantok Hivern arcán. Egy dolog beleegyezni, hogy együttműködjek Duvallal a hercegnő érdekében, más dolog nem megmondani Crunard kancellárnak, hol van Duval, de ez… Ez a lépés teljesen ellentétes a kolostor parancsával. És Mortain akaratával. Ám első áldozatomra, Runnionra gondolok, akin szintén rajta volt a jel. Duval azt mondta, hogy Runnion a hercegnőnek dolgozott, így akart vezekelni, megtisztítani a lelkét. Ez a gondolat azóta gyötör, hogy megfosztottam őt a bűnbocsánat lehetőségétől. Mi van akkor, ha Madame Hivernnek megadom azt az esélyt, amit Runniontól megtagadtam? Mi van akkor, ha meg tudom győzni Hivernt, hogy bánja meg bűneit és ezáltal bűnbocsánatot nyerjen? Ez nyilván nem ellenkezik a kolostor alapelveivel és nem ellenkezés a szent akaratával sem, csak azt jelenti, hogy találtunk más módot Mortain akaratának véghezvitelére. Ha Mortain nem veszi le róla a jelet, könnyen összehozhatok egy második kísérletet, hogy megöljem. És akkor azt is tudni fogom, hogy a Runniont az ellene elkövetett merényletemmel nem fosztottam meg a bűnbocsánattól. Háromszor jártuk körbe a szobát, Hivern még mindig remeg, de már csak a hidegtől; ez a remegés nem az Éji suttogás hatása. Csak ekkor tárom elé a megváltás tervét. – Milady, ha ön és François megjelennek a teljes egybegyűlt udvar előtt és hűségesküt tesznek a hercegnőnek, akkor talán megkímélhetem életüket. Ám ez kizárólag akkor érvényes, ha a szívükből jön az eskü és komolyan az a szándékuk, hogy betartsák, mert bár én talán nem tudom, hogy hazudnak-e, Mortain biztosan tudni fogja, és mindenben ő vezeti a kezemet. – Ha megkíméli a fiam életét, bármit megígérek – esküszik. – Ha François ártatlan, bizonyára nem tétovázik hűségesküt tenni húgának. Megragadja a karomat, térden állva könyörög. – Készséggel megteszi. Mi több, örömmel megteszi. Ahogy én is. Nézem, figyelem, de a jel nem halványul. Remélve, hogy nem életem legnagyobb hibáját követem el ezzel, karjánál fogva megragadom, talpra állítom. – Akkor jó. Megmondom, mit fogunk tenni.

Negyvenkettedik fejezet Aznap éjjel a hercegnő ismét a lakosztályában vacsorázik, ezért az egész udvartartás követi példáját. Nem vagyok éhes, ami jól is jön, mert Duvalnak szüksége lesz minden ételre, amit Louyse behozott nekem. Korán elküldöm az öreg szolgálót azzal az ürüggyel, hogy fáj a fejem, és bezárom utána az ajtót. Aztán leülök a kandalló elé és várok. Századszorra gondolom át a délután történteket és nagyon remélem, hogy jó döntést hoztam. Imádkozom. Amikor Duval megérkezik, zekéje nincs begombolva, ingujja fel van gyűrve. Haja kócos, mintha egész nap a haját borzolta volna. Amikor meglátja, hogy teljesen felöltözve ülök a tűznél, a kardjáért nyúl, körbenéz a szobában. – Sok minden történt, amióta legutóbb beszéltünk – szólok gyorsan, hogy megnyugtassam. – Nem akartam kockáztatni, hogy elaludjak. Megnyugodván, hogy nem csapda, végre teljesen belép a szobába és leül a másik karosszékbe velem szembe. Vidám, pajkos pillantást vet rám, aztán a nadrágszíjára rögzített kis bőrerszényből előveszi a fehér királynőt és a szék karfájára teszi. – Megtörtént – közli. – Mi történt meg? Ajka szegletében mosoly játszik, ahogy bort tölt magának. – Az eljegyzési szerződés a német-római császár és a hercegnő között. Megállapodtunk. Könnyeden ajkához emeli a poharat és kiissza borát. – De hiszen ez nagyon jó hír! Fanyar mosolyba rándul az arca. – Rosszra számított? – Ami azt illeti, igen. Úgy tűnik, a dolgok mostanában minden esetben a hercegnő hátrányára alakultak. Erre felkapja a fejét. – Valami új csapás érte? – Nem, milord. Ami azt illeti, én is jó hírrel szolgálhatok önnek. Felemeli a boroskancsót, újratölti poharát. – Akkor mondja, hadd halljam! – Az ön édesanyja és fivére beleegyeztek, hogy hűségesküt tesznek Anne hercegnőnek a Hercegi Államtanács és az udvar minden bárója előtt. Erre nem tud uralkodni mozdulatain, a boroskancsó hangosan koppan az asztalon. – Valóban? – Igen. Átható tekintettel néz, csak néz, aztán felteszi a kérdést: – Könyörgöm, mondja el, hogyan történt ez a csoda? Elkapom tekintetemet, nem állhatom erős nézését, a kandallóban táncoló lángokat bámulom. Bár az a szándékom, hogy elmondjam neki az igazat, attól félek, sokkal többet lát, mint amennyit láttatni akarnék vele. – Utasítást kaptam a kolostorból. Nem hallatszik semmi hang, csak a tűz ropogása, a széthasadó fahasábok szisszenése. – Értem – szólal meg végül. – Illetve nem értem. Mert ha utasítást kapott a kolostorból rájuk nézve, már biztosan mindketten halottak lennének.

– Az utasítás csak az ön édesanyjára vonatkozott, és amikor elmentem… meglátogatni, adódott egy másik lehetőség. – Fogytassa! – Nem tűnik meglepettnek, uram. – Valóban. Egyáltalán nem lep meg. Attól a pillanattól számoltam ezzel a lehetőséggel, hogy önt idehoztam. Bizonyára emlékszik, hogy én végig tudtam a terveiről. Talán ezért küzdött olyan erősen az ellen, hogy magával hozzon. – Eszembe jutott, hogy amennyiben a hercegnő elleni összeesküvésért kapta halálos ítéletét, ha megtagadja korábbi tetteit és véget vet az összeesküvésnek, bűnbocsánatot nyerhet, és a szent leveszi róla a jelet. – És megtette? Köhécselek. – Még nem. Ám nem hiszem, hogy Ő megsemmisítené ítéletét, amíg az eskü el nem hangzik Madame Hivern ajkáról. Megkockáztatom, hogy rápillantok. Arca kipirosodott, de vagy a szavaimtól vagy a tűz hevétől vagy a hirtelen ivott bortól, nem tudom. – Ahogy Runnionról sem tűnt el a jel a bűnbánat első jelére, a bűnbánat szándéka önmagában nem, csak a vezeklés távolítja el a jelet. Legalábbis így hiszem. – A kolostor tudja, hogy ilyeténképpen a saját kezébe vette az ügyet? – Nem – felelem fanyar mosollyal. – Még nem. – És Crunard? Tagadóan ingatom fejemet. – Azt, hogy a kolostor mire ad utasítást és mire nem, egyáltalán nem tartozik rá. De gyanítom, elég hamar kiderül, mivel ő volt az, aki az ön édesanyja összeesküvéséről beszámolt az apátasszonynak. Duval élénk kíváncsisággal néz engem. – Nem ön? Hirtelen zavar fog el. Felállok, eléteszem a vacsoratálcát. – Nem. Még nem volt alkalmam az apátasszonynak írni erről. – Még érzem magamon a tekintetét, a tálcával matatok, megigazgatom az ételt, az edényeket. Csak amikor másfelé néz, érzem úgy, hogy már nyugodtan visszafordulhatok. Így is gondosan kerülöm tekintetét, amikor leteszem elé a tálcát. Amikor sikerül felnéznem, azt látom, hogy a fehér királynőt tartja a kezében, a figurát nézi, homloka komor ráncba szalad. – Meg kell találnom a módját, hogy tájékoztassam a hercegnőt arról, hogy Madame Hivern és François hűségesküt kíván tenni előtte. Reméltem, hogy ön tud tanácsot adni arra vonatkozóan, hogyan tehetném ezt meg úgy, hogy ne tudja meg a teljes igazságot árulásuk mértékéről. Oldalra billenti a fejét, amivel egy pillanatra Vanthre emlékeztet. – Ezt el akarja hallgatni előle? – Meg akarom óvni fiatal szívét a további fájdalmaktól. Hány ember tagadhatja még meg? – Hány báró van még? – szól. Nyugtalanító válasz. Így történt, hogy karácsony napján Madame Hivern és François letérdel a hercegnő előtt és örökké tartó hűséget esküszik neki. És komolyan gondolják. Madame Hivern leheletnyire járt a haláltól és pontosan tudja, milyen kegyelemben részesült ő és a fia is. Nézem, ahogy leteszi az esküt és látom, hogy a lila, horzsolásszerű jel lassan elhalványul torkán.

Lélegzetem is eláll, térdem megremeg a megkönnyebbüléstől. Mortain valóban megbocsátott neki. Ami azt jelenti, hogy nem tagadtam meg Őt, és amit tettem, nem ellenkezik az Ő akaratával. Öröm tölti el szívemet, és tudom már, hogy nem estem ki az Ő kegyéből. Amikor a szertartás véget ér, kiosonok, visszatérek a szobámba, hogy mielőbb elmondhassam a hírt Duvalnak. A személyzet is karácsonyi lakomát ül; szobám sötét, csak a kandalló vöröslő fénye világít. Odakint majdnem teljesen sötét van, kevés fény hatol be az ablakon. Éppen gyertyát akarok gyújtani, amikor kaparászást hallok az ablakon és halk károgás hallatszik odakintről. Vanth. A spalettához sietek. Kinyitom az ablakot, bebucskázik a holló; fekete tollcsomó, verdeső szárnyak. Legalább nincs kedve lecsípni az ujjamat. Vanth a ketrece közelében ér földet, fejét oldalra hajtja. Károg, tollászkodik, aztán bemegy. Nem édesgetem ki rögtön az üzenetet tőle, nem vagyok biztos abban, hogy el akarom olvasni a korholást, amit biztosan kapok a tisztelendő anyától. Aztán mégis lekapom az üzenetet Vanth lábáról. Feltöröm a pecsétet, kihajtogatom a pergament.

Leányom! Megint nem kaptam beszámolót tőled az udvari történések legújabb fejleményeiről és így Crunard kancellár beszámolójára vagyok kénytelen támaszkodni. Amit mondott, az oly megdöbbentő, hogy nem is tudok hitelt adni neki. Nemcsak hogy életben van a francia szajha, hanem te azt a kötelességedet sem teljesítetted, hogy beszámolj nekem Duval valódi elkötelezettségéről. A kancellár részletesen elém tárta Duval ügyét, és semmi kétség sem fér ahhoz, hogy Duval bűnös. Egyenként eltávolította a hercegnő minden szövetségesét, és amikor ezzel nem ért célt, merényletet szervezett a hercegnő ellen. Hát nem tudtad egész végig, hogy a francia régens kéme? Vagy elvakult voltál valódi célját illetően? Ami azt illeti, csak azért nem tartalak bűnsegédnek ebben, mert a kancellár arról is beszámolt, hogy te mentetted meg a hercegnő életét. Duvalnak meg kell fizetnie bűneiért, neked pedig hanyagságodért. Végezd ki azonnal, aztán csomagolj össze és rögtön gyere vissza a kolostorba, hogy döntsek, mi legyen veled. Szívem kihagy egy… két hosszú dobbanást. A levél kiesik zsibbadt ujjaimból, a lap a padlóra hull. Kezem fejét szememhez nyomom, remélve, hogy kitörölhetem ezeket a szavakat az eszemből. De nem használ. Azt a parancsot kaptam, hogy öljem meg Duvalt. A kolostor parancsa keresztezi szívem útját.

Negyvenharmadik fejezet Lassan, mintha testem minden csontja olvasztott viasszá változott volna, a padlóra rogyok. Hogyan lehetséges ez? Az apátnő nem kapta meg legutóbbi levelemet? És Crunard? Elhiszi azt, amit mond, vagy valami sötétebb szándék működik itt? Mert mindennek, amivel Duvalt vádolja, éppen ő vádolható. Felidézek minden beszélgetést, amit a kancellárral folytattam; fesléseket, szakadásokat keresek hűsége köpönyegén, amit oly büszkén visel. Ő volt, aki először vetette fel Duval bűnösségét? Vagy az apátasszony? Nagyon vehemensen biztatott, hogy figyelmemet d’Albret gróf helyett Duval felé fordítsam. És Crunard tájékoztatta a kolostort Runnionnal és Martellel kapcsolatban is. Vajon szándékosan idézte elő azokat a gyilkosságokat, azzal a céllal, hogy a hercegnő ellen tegyen? De miért? És ami a legfontosabb: Vereda nővér elég jól van ahhoz, hogy ezt a sugalmazást láthatta? Biztosan nem, mert Mortain nyilván nem küldött rá hamis látomást, én pedig egészen biztosan tudom,

hogy a vádak hamisak. Az sem győz meg az ellenkezőjéről, hogy ezt egyenesen az apátasszonytól hallom. Gondolataim vadul cikáznak, elmém tele van olyan kérdésekkel, amire nem tudom a választ, ezért inkább imádkozom. Megnyitom szívemet Mortain előtt és úgy imádkozom, ahogy soha még. De miközben az Ő hangjára figyelmezek, csak Crunard kancellár és az apátasszony hangját hallom. Egy idő után – hosszú percek telhettek el – felállok, lesimítom szoknyámat. Annyira üresnek érzem magam, mintha lényem egy fontos darabja ott maradt volna a padlón. Tudom, határozottan tudom, hogy a kolostor téved. Hamis híreket, hamis beszámolókat kaptak vagy téves következtetéseket vontak le. Nagyon nyugtalanít, hogy a kolostor ilyen hibát tud elkövetni. Az apácák nem hibázhatnak. A kandalló felől halk neszt hallok, ahogy a nehéz ajtó lassan nyílik. Duval! Gondolkodás nélkül galacsinná gyúrom az üzenetet és a tűzbe dobom. Nézem, ahogy a kolostor parancsa hamuvá lesz. Ennek megtörténtekor Duval belép a szobába. Meglepetésemre egyenesen hozzám lép, átfogja derekamat és megperdít, mintha táncolnánk. – Fordul a kocka! – mondja. Szeme ragyog. – D’Albret elment, a német-római császárral véglegesítettük a szerződést, az angol király nagyobb hajlandóságot mutat feltételeink teljesítésére és családom cselszövése véget ért! Alig kapok levegőt a keringő mozgástól, és igyekszem visszamosolyogni rá, úgy tenni, mintha semmi nem változott volna, de arcom dermedt, mint a viasz. Kezét igyekszem eltolni, de nem veszi el a derekamról. – A te szented valóban csodákra képes – mondja lassítva forgó mozgásán. Aztán a szemembe néz, és mosolya lassan eltűnik, szeme sötétlik az érzelemtől. Lassan felém hajol. Ajka lágy és forró az ajkamon. Mohón csókol, mintha ajkam minden apró moccanását, ívét egyszerre akarná felfedezni. Végtelen elégedettség tölt el, úgy érzem, egész életemben erre az egyetlen pillanatra vártam. Kissé megnyílik az ajka, csókjának íve megváltozik, ajkamat sürgeti, hogy ugyanezt tegyem, és én szinte elveszek az érzékek egészen új világában. Lágyan érinti számat, de nagy keze erősen szorítja derekamat. Ajkának ízében bort és diadalmámort érzek és valami kesernyés, csípősen fanyar ízt. Megdermedek, rám tör a felismerés, ajkam megremeg, aztán merev ívbe húzódik. – Milord! – tátva maradt a szám, elhúzódom. Rám néz, szeme vággyal telt, pupillája annyira tág, hogy szinte eltűnt szürke írisze. Ez nem lehet! Újra hozzá hajolok, ajkamat ajkára tapasztom, nyelvemet könnyeden végighúzom ajkán, majd ínyén. Válaszul közelebb húz, ekkor is érzem a fanyar, keserű ízt. Elvonom magamat tőle, leveszem kezét a derekamról. – Milord – ismétlem, remélve, hogy meghallja a sürgetést hangomban. – Kérem, hagyja abba. Gondolkozzon. Mit evett ma? Furcsán néz rám, értelmezni próbálja szavaimat, mintha nem értené, mintha valami távoli föld idegen nyelvét beszélném. – Semmit, csak amit tegnap este adott. Miért? Közelebb húzódom ismét, még egy lágy csókot adok, csak hogy egészen biztos legyek benne, mondom magamnak. – Megmérgezték. Érzem. Torka gödrében pulzusa hevesen ver. – Megmérgeztek? – kérdez vissza, mintha nem ismerné a szót. Ajkát érintem, megízlelem ujjamat. – Igen – súgom. Szeme kimondhatatlan szomorúsággal telik meg.

– Maga… – Nem! – Két tenyerem közé fogom arcát, borostája szúrja a bőrömet. – Esküszöm, nem én mérgeztem meg! Remélem, nem kérdez tovább, nem tudakozódik, hogy a kolostor áll-e e mögött, mert nem tudom a választ. Vajon a tisztelendő anya nem bízott bennem, hogy teljesítem a parancsát? Vagy valaki más vette saját kezébe a dolgokat? Elmosolyodik, halvány, szinte élettelen mosoly; kis gödröcskék jelennek meg az arcán, amiket még csak kétszer láttam. Szinte eszemet vesztem a megkönnyebbüléstől, hogy hisz nekem; visszamosolygok rá. Két keze mozdul, tenyere kétfelől arcomra simul. – Nem lett volna szabad kételkednem – súgja, aztán lehajol, ajkát ajkamra simítja. A méreg íze erősen érződik ajkamon, visszatérít a valóságba, a sürgető teendőre. – Biztos abban, hogy nem evett más ételt, nem ivott más bort azon kívül, amit én adtam? Észlelt bármilyen furcsa ízt? Legyint. – Nem és nem. Ha éreztem volna, nem ettem, ittam volna meg. Persze több száz méreg van, soknak alig van íze, a nyelv nem képes ízlelni. Másokat nem étellel adnak be. – Akkor talán a bőrén át szívódott fel. Széttárja karját. – Mint látja, csak a ruhám van rajtam. – Tudom, és éppen azt szeretném megvizsgálni. – Tessék? – Mérget lehet tenni kesztyűbe, a zeke bélésébe, az ingre, a kalapba, bármire, ami a bőrrel érintkezik. Pislog, végre megérti, amit mondok. Hirtelen mozdulattal lenyúl, letépi a nadrágszíjába fűzött kesztyűt, a padlóra dobja. Szinte dühöngve, mintha ruhái aprócsalánnal lennének bevonva, lerántja nadrágszíját, aztán ki sem gombolja, úgy bújik ki zekéjéből, a székre dobja. Sietek megvizsgálni minden darabot; még melegek Duval testétől, de méregnek semmi nyoma. Se viaszos maradvány, sem szag. – Ezeken nincs semmi méreg – mondom. – Láthatnám a csizmáját? Döbbenten hátrahőköl. – Nem szagolhatja meg a csizmámat – közli kereken. A székhez lépdel, lehuppan, lehúzza a csizmáját. – Milyen szaga kell legyen? Nem tudok pontosan válaszolni és gyűlölöm ezt a tehetetlenséget. – Attól függ, milyen mérget használtak. Lehet édes, mint a méz és keserű, mint a narancs. Némelyeknek fémes mellékíze van. Szívem elszorul, amikor az összes lehetőséget végiggondolom. Orrát a csizmába dugja. – Semmi ilyen szaga nincsen. Nem vagyok biztos benne, hogy hihetek neki, de úgy néz ki, mint aki hajlandó akár közelharcba is bocsátkozni, ezért ezt egyelőre nem forszírozom. – Hadd fogjam meg, amíg a másikat ellenőrzi – mondom és felkészülök a következő ellenkezésre, de csak rám mordul és a kezembe adja a csizmát. Míg a másikkal van elfoglalva, megtapintom a csizma belsejét. Nem jelentkezik csípő érzés, sem zsibbadás bőrömön. Semmi. – Ez is rendben – mondja, és visszahúzza a lábára. Kezét nyújtja a párjáért, visszaadom neki. – Most az ingét, uram. Csak bámul.

– Meg akarja vizsgálni az ingemet? Szándékoltan türelmetlenül cseng a hangom. – Nem hallotta, amit az imént mondtam? Bármi lehet, ami a bőrével érintkezik. Az embert számtalan módon meg lehet mérgezni. Higgye el, ezt jobban tudom önnél. Mindazonáltal van még egy oka annak, hogy ing nélkül akarom látni. Tudnom kell, hogy rajta van-e a jel. Tekintetét le sem véve rólam Duval feláll, kifűzi ingnyaka szalagját, kibújik a finom batisztból. A lélegzetem is eláll attól, amit látok. Nézem, csak nézem az ezüstös fehér hegeket; mint a térkép vonalai, olyanok a cikcakkosan futó sebhelyek mellkasa bal oldalán. Mély, ráncos heg látható alig néhány ujjnyira a szívétől. Nem is gondolkodom, közelebb lépek, ujjammal a halvány vonalat érintem, amit valami fürge penge hagyott rajta. – Még mindig fájnak? – kérdem nagyon halkan. – Nem – feleli feszült hangon. Végighúzom ujjamat a mellkasán húzódó legmélyebb hegen. – Ó, mennyire közel volt! Milyen nagyon, nagyon közel. Megborzongok, kibírhatatlanul melegem van, és mintha hideg rázna egyszerre. Mortain nyilván nem azért kímélte meg az életét akkor, hogy most megölje. Ujjam alatt a bőre megremeg, és hirtelen már nem látom a hegeket, csak a feszes izom moccanását és vállai szélességét. Hév fut arcomba és képtelen vagyok türtőztetni magam, felnézek. Tekintetünk találkozik. Felemeli a kezemet, megcsókolja ujjaim tövét. – Édes, drága Ismae! A vágy és kívánás, amely ekkor bennem feltör, olyan éles, mint a penge és olyan mélyre is hatol. És rémisztőbb. Kirántom kezemet szorításából és megfordulok, hogy felvegyem az inget, amit oly hanyagul a padlóra dobott. Azzal foglalatoskodom, hogy felemelem, tapintom, kifordítom. Érzem, hogy engem néz. A szoba tele van ki nem mondott vágyakkal és álmokkal. Az ingre összpontosítok; gondosan megvizsgálom a mandzsettákat, minden részt, ahol odakent méreg rejtve lehet. Bár kétségtelenül megmérgezték, a méreg nem a ruhájában volt. – Tiszta – mondom, aztán lassan megfordulok, hogy odaadjam neki az inget. Duval nagyon igyekszik elfoglalni magát, kiveszi az inget a kezemből, belebújik. Kihasználom a pillanatot, hogy a jelet keressem rajta. A hegeken kívül semmi nincs a mellkasán és a nyakán, ami megerősíti, hogy nem étellel vagy itallal jutott a testébe a méreg. De a szobában csak a tűz és egy pár gyertya világol, így nem tudom biztosan, hogy bőrének szürkéssége a gyér világítás, a méreg hatása vagy Mortain jele. De ez természetesen nem számít. Akár van rajta jel, akár nincs, nem tudom megölni. – Ha nem ön mérgezett meg, akkor kicsoda? – kérdi, miközben a ing ujjába csúsztatja kezét. – Olyan sokan vannak, akik szeretnék betegnek tudni önt, milord, hogy ezt nehéz megmondani. Furcsa grimaszt vág, aztán zekéjét is magára veszi. – Mi az ellenméreg? – Nem tudom, amíg meg nem határoztuk, milyen mérget használtak. De lehet, hogy akkor sem tudom. Arra nem tanítottak meg, hogyan kell semlegesíteni a mérgek hatását, csak azt tanultam, hogyan kell megmérgezi a kiszemelt áldozatot. Attól is függ, hogy mekkora adagot kapott, és milyen kárt tett a méreg a szervezetében. – Mennyi időm van még? – kérdi. Magamhoz szorítom karomat és igyekszem nyugodt hangon szólni. – Az, hogy nem halt meg, jó jel. Sok méreg nagy mennyiségben megöli az embert, de kisebb mennyiségben csak megbetegíti.

Azt nem mondom neki, hogy van olyan méreg, aminek kis mennyisége is maradandó kárt okoz az emberi testben. Ajka körül komor ráncok jelennek meg, innen tudom, hogy tudja, szépítem a valóságot. – A legjobb, amit most tehetünk az, hogy megtartjuk jó erőnlétét. Egyen és aludjon jól, milord, mert minél erősebb, annál, könnyebben tud megküzdeni a méreg hatásaival. Amikor leül vacsorázni, olyan hévvel esik az ételnek, mintha egy egész megszálló hadsereget kéne jóllakatnia. Miután mindent befalt, lefekszik a kandalló elé és azonnal elalszik. De én nem. Az éjszaka hosszú, sötét óráit a kétségbeesés elleni küzdelemmel töltöm és azzal, hogy felidézem, az elmúlt néhány nap eseményeit; próbálok olyan jeleket találni, amik korábban elkerülték a figyelmemet. Amit mondtam neki, teljesen igaz: ezernyi lehetőség van. Franciaország és Itália sok nemesi házának saját méregkeverői vannak, és mindegyiknek megvan a saját titkos főzete, aminek receptje hétpecsétes titok. Több tucat méreg van, amely csak bőrön át szívódik fel. Hogyan tudhatnám meg, hogy melyiket használták ellene? Ha nem jövök rá, meg fog halni.

Negyvennegyedik fejezet Reggelre Duval eltűnt. Azzal biztatom magam, ha elég jól van ahhoz, hogy el tudjon menni, az jó jel. Az éjszaka némi tisztánlátást hozott, de megoldást nem. Egyáltalán nem hiszem, hogy a kolostor áll Duval megmérgezése mögött, mert kivel végeztették volna el? D’Albret távozása óta nem hallottam Sybella felől. Ráadásul az apátasszony levele nem hagy kétséget afelől, hogy ez a feladat az utolsó esélyem, hogy bizonyítsam a kolostornak, hogy komolyan gondolom a kötelességemet és az eskümet. Ami azt jelenti, hogy valaki más áll a mérgezés mögött. Duval sakktáblájára gondolok és arra, hogy a fehér királynőt egyre kevesebb híve és szövetségese vette körül. A válasznak természetesen a megmaradtakban kell lennie: Rieux marsall, Dunois tábornagy vagy Crunard kancellár. Közülük csak Crunard kancellárnak van szabad bejárása a kolostorba és csak Crunard vádolta Duvalt azzal, hogy a francia régens számára kémkedik. Rieux marsall bármilyen dühös is volt, csak annak a gyanújának adott hangot, hogy Duval nem Bretagne, hanem a maga érdekét képviseli. És természetesen mi lenne jobb módszer arra, hogy az ember elterelje a gyanút magáról, mint ha valaki mást gyanúsít? Elmém kerekei forognak, a gondolatok egymásba illeszkednek, mint bonyolult zár rugózata. Visszatekintve ahová csak nézek, mindenütt Crunard nyomait látom a háttérben vagy megtévesztés rétegei alatt. Azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy Duval kíséretében Guérande-ba utazom, és tudta, hogy több támadóra van szükség. A támadást túlélő egyetlen foglyot azonnal megölték, amint Crunard visszaérkezett a városba. A saját szememmel láttam, hogy találkozott a francia nagykövettel. És bár Gisors úrral nagyon élesen beszélt, ő maga mondta, milyen könnyű ezt színlelni. Ha mindez igaz, nyilván ő áll Duval mérgezése mögött is. Feltételezem, hogy lehet ilyen mérget találni egy akkora városban, mint Guérande. Vagy talán egyenesen a kolostorból szerzett. Vagy… Ládámhoz sietek, leveszem a kulcsot nyakamból, beillesztem a zárba. Kiemelem a fegyverek tálcáját, megszemlélem az alanti mérgeket. Szinte tomboló sietséggel vizsgálom meg a palackokat és szilkéket. Mind tele van, egy kivételével: Szent Arduinna kelepcéje hiányos. A szilke félig üres. Minden tünet egybevág: a gyors pulzus, a kitágult pupilla, a száraz láz, a zavartság, az üldözési

mánia, a végtagok zsibbadása, bénulása és a végén halál. Crunard a saját mérgeimből szolgálta ki magát, hogy Duvalt megölje. Hozzáfért ehhez a ládához, amikor a holmimat szállították a konventből ide. Egy zárt elég könnyű feltörni. Remegő kézzel teszem vissza a fiolákat a ládába és bezárom. Felállok, gondolkodni próbálok. Ha Crunard az, akkor miért? Nem gondolta, hogy a kolostor kiadja ezt a parancsot? Vagy valami más oka van? Lehetséges, hogy egész végig hamis információkat adott a kolostornak? De itt is és megint felvetődik a kérdés: mi végre? És bár nem teljesen értem, hogyan, mi alapján jelennek meg a jelek, azt tudom, hogy ez az egész bonyolultabb, mint amit én, sőt, talán a kolostor elsőre gondolt. A kancellár nagyon könnyen adhat nekünk olyan információt, ami alátámasztja állításait, és visszatarthat olyat, ami nem vág egybe mindazzal, amit közölni akar velünk. Ha az én jelentéseim ellentmondanak az övéinek, milyen könnyű azokat egy gyakorlatlan novícia tévedésének nyilvánítani és figyelmen kívül hagyni? De hogyan mondjam meg ezt a tisztelendő anyának? Nyilván nem fog tetszeni neki az a felvetés, hogy Crunard a saját céljaira használta őt. Abban sem vagyok biztos, hogy hinne nekem. Mindazonáltal pergament húzok magam elé, tollat fogok és megteszem az elképzelhetetlent. Levelet írok az apátasszonynak és elmondom neki, hogy téved, és az összekötője hamis információt adott neki. Miután részletesen leírtam minden gyanúmat Crunard kancellárra vonatkozóan, lepecsételem az üzenetet és új levélbe kezdek. Ez az üzenet Annithnek szól; könyörgök neki, írja meg, mi a Szent Arduinna kelepcéje ellenmérge. Serafina nővérnek biztosan van valami szere, valami ellenméreg, amit el tud küldeni nekem. Ha van ilyen, Annith biztosan megtalálja. Vereda nővér egészsége iránt is érdeklődöm, tudni akarom, hogy vannak-e még látomásai. Miután befejeztem a levelet, Vanth kalitkájához lépek. A holló fejét szárnya alá téve alszik, felettébb nehezményezi, hogy felébresztettem. Bocsánatkérés-félét mormogok és lábára rögzítem az üzeneteket, aztán az ablakhoz viszem. – Kérlek, repülj gyorsan! Sok múlik ezen. Azzal kilököm az ablakon. Kiterjeszti szárnyait, felemelkedik a szürke égre. Nézek utána, míg látom. Miután ezt elvégeztem, gyorsan felöltözöm. Egyetlen lehetséges ellenmérget ismerek: a bezoárkövet. Nem vagyok biztos abban, hogy bőrön át felszívódó mérgek esetében is hatásos, de érdemes megpróbálni. És csak egyetlen ember van, akiről sejthetem, hogy ilyen ellenszer lehet a birtokában. Lóháton közel fél nap, míg a füvesasszony kunyhójához érek, és bár még sosem jártam nála, nehézség nélkül megtalálom. Életem nagy részében féltem ettől az öregasszonytól. Kicsi koromban, amikor anya először küldött hozzá, hogy kérjek tőle varádicskóró-levelet a húgom lázára, elrejtőztem a közelben és órákig sírtam. Biztos voltam benne, hogy az asszony csak rám néz, menten tudni fogja, hogy a méreg nem hatott és bevégzi rajtam, amiben egykor kudarcot vallott. Természetesen nem ez történt. Előcsalogatott az árnyékból, édes mézzel cseppenő lépet kínált, olyan ritka csemegét, aminek nem tudtam ellenállni. Amikor végre elhittem, hogy nem fog ártani nekem, sikerült elrebegnem, hogy miért jöttem, oda is adta nekem és utamra bocsátott. Azt gondoltam, hogy nem ismert fel, ezért már nem féltem. De nyilvánvalóan tévedtem, mert évekkel később ő jött el értem és ő adott át új életemnek. Amikor elérem a tájban megbúvó, buja kerttel körülvett alacsony kis kunyhót, leszállok lovamról, kerítésoszlophoz kötöm a lovat és kinyitom a kaput. Vidám csengőhang csendül, megriadok. Átvágok a galagonyasövény között, át a derékmagasságig érő levenduláson, és eljutok a kunyhó ajtajáig. Kinyílik, mielőtt kopoghatnék. Maga a füvesasszony néz ki rám vizenyős szemekkel.

– Annyi év után megint tétovázol? Gyere be, mielőtt az összes meleget kiengeded! A kunyhó nem változott sokat és ő sem. Haja még mindig ősz, kusza, mint a bogáncspihe, szeme színe talán egy kicsit haloványabb, bőre még ráncosabb. A mennyezetről szárított növények lógnak; éles, fűszeres illatuk ingerli orromat. A tűzhelyen három kis üstben fortyog valami; az asztalokon mindenféle agyagedény, szilke, csupor, fazék és rézüstök. Meglepően hasonlít Serafina nővér műhelyéhez. – Mi hozta a Halál szolgálóleányát az én szerény hajlékom küszöbére? – kérdi, bár ő maga egy cseppet sem tűnik szerénynek. Sőt, lehet, hogy kissé dicsekszik is. Szóra nyitom számat, aztán elfog a bizonytalanság. Ő volt az, aki három éve engem a kolostorba juttatott. Vajon rájön, hogyha ellenmérget kérek tőle, azzal a kolostor kívánsága ellen teszek? Vajon érdekli ez? Tátott szájú hallgatásomat mintha észre se venné, megszólal: – Mindig tudtam, hogy egyszer meglátogatsz. Nyilván anyádról akarsz hallani. Anyám. Csak miután kimondta, ébred fel bennem a tudat, hogy mennyire vágyok róla tudni. Először is azt, hogy mi vette rá, hogy a Halállal háljon. Kényszer alatt állt? Vagy Ő kézen fogta és kivezette nyomorúságos életéből néhány lopott pillanatra, amikor… Miért is? Gyönyör? Szerelem? Nyugalom? Mit kínálhatott a Halál egy olyan nőnek, mint az anyám? És ha szerelem volt, miért akart az anyám elhajtani a méhéből engem? Az öregasszony leül a tűzhely mellé és göcsörtös kezével int, hogy foglaljak helyet. – Először akkor jött hozzám az anyád, amikor az apád – nem az igazi apád, hanem az a férfi, akihez feleségül ment – elhozta őt ide. A küszöbömhöz vezette; olyan erősen markolta a karját, hogy két hétig volt nyoma a zúzódásnak. Jut eszembe, azt árnikagyökérrel kezeltem. – És? Elhelyezkedik székében, élvezi a mohó közönséget. Nem hiszem, hogy gyakran lenne kíváncsi hallgatósága. – És követelte, hogy csináljak valamit, amivel kiűzöm a magzatot anyád méhéből. Ezek szerint anyám nem akart megszabadulni tőlem. Nem az ő döntése volt. Nagy, sötét súly hullik le rólam. A füvesasszony vállat von. – Arra gondoltam, hogy csak úgy teszek, mintha adnék neki valami elhajtószert, de anyád férje ott állt és nézte, ahogy a szert keverem, és mindenre, amit beletettem, rákérdezett. Hamar rájöttem, hogyha hatástalan szert adnék neki, akár tetszik, akár nem, hamarosan újra visszahozná. Mindenkinek az a legjobb, ha a lehető leggyorsabban túlesünk az egészen. De ha kényszerrel is, hiába adtam bele legjobb tudásomat, a szer nem hatott. Akkor tudtam, hogy nem ember, hanem istenség nemzett téged. Két héttel később anyád férje megint az ajtómon dörömbölt. Újabb adag magzatelhajtót követelt. De a Matrona átka nagyon erős szer, és anyád már így is annyira beteg lett tőle, hogy majdnem belehalt. Azt mondtam neki, nem akarom, hogy anyád halála az én lelkemen száradjon, és ha belegondol, ki volt anyád szeretője, én az ő helyében kétszer meggondolnám, hogy ismét megidézzem Őt – mondja, aztán vizenyős tekintetét elfordítja rólam, a tüzet nézi. A tűz tükröződését látom szembogarában. – Anyád minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédjen téged annak az embernek a dühétől. Gyakran emlékeztette, ki volt az igazi nemzőapád. De még így sem volt nyugodt élete. Hallgatunk, a lángokat nézzük, de kétségtelenül nagyon más dolgokat látunk. Nagyon igyekszem alkalmazkodni az így teljesen megváltozott világhoz. A tudat, hogy anyám nem gyűlölt engem, mindent megváltoztat. Úgy érzem, mintha a világot eddig vastag, torzító üvegen keresztül láttam volna, ez az üveg pedig most elpattant, és mindent tisztán látok. – Hogyan talált rám aznap – nem tudom rávenni magamat, hogy kimondjam, az esküvőm napján –, amikor apám eladott engem Guillónak?

– Megígértem anyádnak, hogy igyekszem szemmel tartani téged. Bár nem igazán nevezhető méltányosnak, hogy ezt kérte, mert több mérföldnyire én vagyok az egyetlen füvesasszony, ráadásul nagyon sok dolgom van. De megtettem, amit megtehettem. – Maga juttatott a kolostorba. – Igen. – Mit jelent magának a kolostor? Hirtelen felém fordul. – Azt hiszed, csak azok az apácák ismerik a Halált? Mit gondolsz, mit csinálok egész nap azon kívül, hogy Vele alkudozok itt egy életért, ott meg néhány hónapért? Kiűzöm Őt öregember tüdejéből és kisfiú lázas agyvelejéből. Nem, a Halálnak nem a kolostor az egyetlen üzlettársa. Sosem jutott még eszembe, hogy az alku kétirányú lehet. – Tehát maga is a Halál szolgálóleánya? – kérdem halkan, tűnődve. Meglepettnek tűnik, aztán vidáman felnevet. – Ó, igen – mondja, kissé kihúzva magát ültében. – Azt hiszem, az vagyok. – De nem a kolostort szolgálja? – kérdem, csak hogy megbizonyosodjak arról, amiről meg kell bizonyosodnom. – Nem. De az volt az egyetlen hely, ahol biztonságban tudhattalak. Gondosan mérlegelem a kockázatot, de nincs más választásom. Igyekszem elkerülni éles tekintetét, ezért csak kezem fejét nézem, semmi mást. – Van bezoárköve? A füvesasszony metsző pillantást vet rám. – A kolostornak nyilván van ellenmérge a mérgeire. – Mi arra fordítjuk erőinket, hogy mérgeket keverjünk, nem ellenmérgeket. Valóban van bezoárkövünk arra az esetre, ha valamelyik lány véletlenül mérget nyelne, de nem hoztam magammal. Szemem sarkából látom, hogy elkomorul. – Most tehát kiléptél a kolostor kartáncából és egyedül táncolsz a Halállal – mondja, és átkozom öreg, tapasztalt szemét, amely túl sokat lát. Hátradől székében. – Sajnos nincs ilyen kövem. Ami azt illeti, soha nem is láttam ilyet. Megkérdem tőle, ismer-e valami ellenmérget a Szent Arduinna kelepcéje nevű méregre, de soha nem is hallott róla. Ráadásul semmilyen ellenmérge nincs a bőrön át felszívódó mérgekre, mivel ilyen esetekben a hashajtók nem hatásosak. Vállamra mintha ólomsúly nehezedne, olyan érzés, hogy utolsó reményem is semmivé lesz. Kínzó bánatomat látva az öregasszony búcsúzóul megpaskolja a karomat. – Sötét istenséget szolgálsz, leányom, de ne feledd, Ő nem könyörtelen. * Guérande-ba visszafelé menet a füvesasszony szavaival görögnek gondolataim, ahogy a kiszabadult kavicsok koppannak, zötykölődnek, formálódnak és simulnak. Más emberként jöttem ki abból a kunyhóból. Vékony kárpit ereszkedett közém és a nyers, rideg elutasítottság közé, amit azóta éreztem, amióta elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mit tett velem anyám a hasában. Régi emlékek között kutatok. Ezzel az új tudással anyám sok kis gesztusa és vigasztalása hirtelen értelmet nyer előttem. A szeretet kifejeződései voltak ezek, amiről azt gondoltam, megtagadta tőlem. Nem egyszerűen kötelességből fakadó dolgok, hanem kisebb lázadások, amik által a tőle telhető egyetlen módon ellenkezett férjével. Bár egy tehertől megkönnyebbültem, kimerülten érek vissza a palotába és nincs több ötletem. Reménykedem, hogy szobám felé menet senkivel nem találkozom. Reményem beteljesedik. Amint szobámba érek, azt látom, hogy holló ül az ablakpárkányon. Szívem nagyot dobban. Reggeli üzenetem még nem juthatott el a kolostorba. Új parancs jött az apátnőtől? Haladék a halál végrehajtására?

Kinyitom az ablakot, berepül a holló. Nagy madár, bal szárnya görbe. Sybella hollója. Csak vele szelíd, így beletelik egy kis időbe, míg sikerül elvennem tőle az üzenetet. Valóban Sybella írását látom. Rossz előérzetem van. Feltépem az üzenetet és elolvasom a sebtében pergamenre rótt szavakat. Rieux és d’Albret bevették Nantes városát. Fegyveresekkel hatoltak be a városba. Elfoglalták a hercegnő palotáját és őröket állítottak a bástyákra. Belülről támadnak minket. Szívem gyors verése lelassul, fájdalmasan tompán dobog mellkasomban. Azok vetemedtek nyílt lázadásra, akiknek kötelessége lenne óvni, védeni, segíteni hercegnőnket. Ennek súlyos következményei vannak. Nantes volt a hercegnő menedéke, Bretagne legnagyobb, legjobban erődített városa. Az otthona. Csak azért hagyta el a várost, mert arra várt, hogy a pestis elmúljék a vidékről, utána visszatérni szándékozott. De most ezt a várost elvették tőle. Ráadásul egyetlen lövés, egyetlen kardpengevillanás nélkül. Ebben a katasztrófában egyetlen jó hír van: mivel Rieux marsall Nantes-ba távozott, már semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy Crunard kancellár az áruló.

Negyvenötödik fejezet Crunard egyedül van, amikor az őr bevezet a lakosztályába. Tiszteletteljesen meghajlok előtte. – Milord, sürgős hírt kaptam, amit el kell mondanom a hercegnőnek és kérem, hogy legyen ön is jelen, amikor ezt közlöm vele, mert a kegyelmes hercegnőnek szüksége lesz az ön segítő útmutatására, amikor megtudja, amit mondanom kell neki. Arra is gondoltam, hogy megvárom Duvalt és megbeszélem vele a történteket, mielőtt a hercegnő vagy államtanácsa elé tárom, de nem tudom, milyen sürgős intézkedésekre lesz szükség. Ráadásul nem lehet megmondani, milyen állapotban lesz Duval estére. – Van híre Duval felől? – kérdi Crunard kancellár éles hangon. Rezzenéstelenül a szemébe nézek. – Nincs, milord. Attól tartok, semmit sem tudok mondani róla. A bosszúság görcse rándul arcán. – Nos, felkeltette az érdeklődésemet. Természetesen elkísérem önt a hercegnő fogadótermébe. – El kéne küldetnünk Dunois tábornagyért is, hogy ő is jöjjön oda, uram. Crunard felvonja ősz szemöldökét, de apródot küld a hadsereg főparancsnokáért. Dunois tábornagy velünk együtt ér a szalonba. A hercegnő egy pillantást vet komor arcunkra és azonnal elküldi udvarhölgyeit. – Mi történt? – kérdi két kezét összetéve, mintha az ima segítene, hogy ne legyen olyan rossz a hír, mint amitől fél. Crunard kancellár vállat von, ajka fanyar mosolyra húzódik. – Nem én hívtam össze ezt a gyűlést, hanem Demoiselle Rienne. Minden tekintet rám szegeződik, és alig tudom megállni, hogy ne feszengjek láthatóan. Szinte kiugrom a bőrömből, olyan feszélyezettséget érzek. Arra képeztek, hogy ne legyek szem előtt, lehetőleg ne vegyenek észre, nem pedig arra, hogy nyíltan kiálljak, mint valami városi kikiáltó. Nyugtatni akarom magam, ezért szavaimat egyenesen a hercegnőhöz intézem. – Kegyelmes hercegnő, rossz hírt kaptam. Rieux marsall és d’Albret gróf elfoglalta Nantes városát. Döbbent csend áll be. Kis idő múlva Dunois tábornagy szólal meg? – Biztos ebben? – Milyen forrásból tudja? – kérdi Crunard kancellár, és önkéntelenül arra gondolok, hogy ő áll e

legújabb csapás mögött is. – Mortain útjai dicsőségesek és kifürkészhetetlenek. Nem fedhetem fel, hogyan és honnan tudom, de minden bizonnyal ez történt. Ha nem hisznek nekem, küldjenek lovas cserkészt, hogy igazolja állításomat. Crunard ekkor Dunois tábornagyra pillant, aki kurtán rábólint. – Vegye úgy, hogy ez már meg is történt. – Ha valóban így van – szól Crunard –, ez valóságos katasztrófa. Láthatóan döbbentnek tűnik, így vagy kitűnően tud hazudni, vagy ez nem része a játszmájának. – Rieux marsall? – kérdi tőlem a hercegnő, barna szeme gyötrelemtől csillog. – Biztos ebben? – súgja. Állom tekintetét, komoran bólintok. Az ember, akit apja jelölt ki, hogy védelmezője legyen, elárulta őt. Hosszan, remegve felsóhajt, aztán felteszi a kérdést: – Mit jelent ez a mi helyzetünkre nézve? Crunard és Dunois komor pillantást vált. – Nem jót – feleli Dunois tábornagy. – Ő vezeti a hadsereget. Nehéz lesz rávenni a bárókat, hogy ellene harcoljanak. Ha Rieux marsall és d’Albret gróf egyesítették csapataikat, akkor egyetlen reményünk az lehet, ha bevesszük magunkat az itteni várba és felkészülünk a közelgő ostromra. A hercegnő riadtan néz Dunois tábornagyról Crunard kancellárra. – Ugye valójában nem ez az egyetlen reményünk? – Attól tartok, kegyelmes hercegnő, hogy mégis csak ez a lehetőség maradt – mondja a kancellát, és bár véleménye megegyezik azzal, amit Dunois mondott, valahogy nem tudok bízni a tanácsában. – Úgy van, ahogy Dunois tábornagy mondta, a marsall vezényli a csapatainkat. Nehéz lesz ellene mozgósítani katonáinkat. Ami azt illeti, az ő közreműködése nélkül nehéz őket egyáltalán bármire mozgósítani. – És Waroch báró? – kérdem, és csak akkor veszem észre, hogy hangosan beszéltem, amikor mindenki rám néz. Zavaromban inkább folyatom a gondolatot. – Nem járta be a vidéket a bolond háborúban, hogy földműveseket állítson csatasorba a franciák ellen? Miért ne tehetné ezt meg ismét? Crunard kancellár lenéző pillantást vet rám. – A franciák ellen nem elég parasztokkal kiállni, demoiselle. – Végső soron valóban nem – szól Dunois tábornagy elgondolkodva. – De meglehet, elég hosszú ideig fel tudják tartóztatni a franciákat, míg a segítség megérkezik. – Ugyan miféle segítség? – kérdi Crunard élesen. Ekkor ébredek rá, hogy Duval – a drága, gyanakvó, mindenkivel bizalmatlan Duval – senkinek nem beszélt az előkészületekről, melyeken oly nagy igyekezettel dolgozott. – E beszélgetésünk idején ezerötszáz katona van útban spanyolhonból, Navarrából is ugyanennyi – közli a hercegnő. Crunard elképed, de gúnnyal leplezi zavarát. – Édeskevés. – De ha összeadjuk erejüket a parasztokkal – mutat rá Dunois tábornagy –, akkor lehet esély. A hercegnő szemében felcsillan a remény. – Lehet, hogy ez segít? – Nehéz eset, de nem lehetetlen, kegyelmes hercegnő – szól Dunois. Crunard tagadóan ingatja fejét. – Szerintem ez csak álom, kegyelmes hercegnő. Az új gyanú motoszkál gondolataimban, és alig tudom türtőztetni magam, hogy felkiáltsak: amit Crunard tanácsol, annak az ellenkezőjét kell tennünk. Megmenekülök azonban attól, hogy ilyen drasztikus eszközhöz kelljen folyamodnom, mert a hercegnő kezét fejéhez kapja, mintha főfájás

kínozná. – Elég. Gondolkozni fogok ezen és holnap reggel újra találkozunk. Kifelé sorjázunk a szalonból, amikor a hercegnő rám néz, tekintetünk találkozik. Bólintok, tudatom vele, hogy addig megbeszélem a helyzetet Duvallal. Egész este fel-alá járok, végiggondolok minden lehetséges gondolatot, apró nyílást vagy repedést keresek a bezárult lehetőségek falán, amely olyan biztosan körülzárja hercegnőnket, mint egy igazi várbörtön. De nincs nyiladék, nincs rés. Nem találok egyet sem. A mai tanácskozásból egyértelművé vált, hogy a hercegnő egyetlen más tanácsadója sem képes kitérni saját gondolkodásának mély kerékvágásából. Neszt hallok a hátam mögül. Megfordulok, Duval lép elő a titkos folyosóról. Haja kócos, arcát sötét borosta borítja, tekintete zavart. – Milord! – sietek elé. Attól tartok, menten összeesik. – Mi történt? – Semmi, kedves Ismae – Vad, nagy ívű mozdulattal legyint és megbotlik. Szívem elszorul, ahogy leülni segítem. Riadalom fut végig bőrömön. A tünetek súlyosbodtak, ami azt jelenti, hogy újra kapcsolatba került a méreggel. Ha nem tisztul ki a szervezetéből, biztosan meghal. Amint leül, előrehajol, fejét kezére támasztja. – Olyan a fejem, mintha keréken forogna. – Ez a méreg egyik hatása, milord. Szívfájdítóan zavart tekintettel pillant fel rám. – Méreg? Jaj, az emlékezetét ne! Édes Mortain, azt ne! Letérdelek a lábához, arcomat arcához simítom. – Emlékszik? Erről beszéltünk tegnap éjjel. Valaki mérgezi. Ekkor hirtelen megfogja a kezemet, úgy markolja, mintha mentőkötél lenne, ami visszarántja az egészségbe. Arca egy pillanat alatt kisimul, visszatér emlékezete; megkönnyebbülten sóhajtok fel. – Emlékszik, miről beszéltünk még? Szorítása erősödik. – Igen, persze. Közelebb húzom hozzá a tálcányi ételt. – Éhes? Ennie kell. Eltolja magától. – Nincs étvágyam. Visszatolom elé a tálcát. – Ennie kell. Testének és elméjének is ételre van szüksége, uram. Erősnek kell lennie, hogy felvehesse a harcot a méreg hatásaival. Lefogyott a titkos folyosókon töltött napok alatt. A kedvemért kézbe veszi a csészényi langyos húslevest, amit neki adok, és a szelet sajtot majszolja. Nem mondom el neki a legújabb híreket, míg nem végzett az evéssel; nem akarom elrontani az amúgy is csekély étvágyát. Amint azonban befejezte, már nem halogathatom tovább. – Sok hírem van és egyik sem jó – Duval kissé hátradől székében, mintha ütésre számítana. – Rieux marsall és d’Albret gróf bevették Nantes városát. – Bevették? Bólintok, majd elmondom neki az üzenetet, amit kaptam. Olyan dühöt és csalódottságot érez, hogy felugrik ültő helyéből, de megbotlik. Lenéz lábára. – Mit javasolt a Hercegi Államtanács? – Dunois és Crunard szerint be kell zárnunk a városkapukat és fel kell készülnünk az ostromra. – Tévednek. Guérande vára nem sokáig állja az ostromot. – Dunois azt reméli, hogy a spanyol és navarrai csapatok időben megérkeznek.

Hosszú, hosszú pillanatig hallgat. – Ismae, sajnálom… – Nem, milord. Igaza volt, hogy maga kezdeményezett tárgyalásokat. Nem hibáztatom érte. Ráadásul van még rossz hír, amit hallania kell. Úgy hiszem, Crunard kancellár az, aki titokban mindvégig a hercegnő ellen dolgozott. Nem hiszem, hogy megbízható. Duval úgy néz rám, mintha én állnék az őrület határán. – A kancellár? De miért és mi célból? Hiszen ő egy igazi hős, aki három háborúban harcolt, és mind a négy fia a hazáért esett el. A néhai herceggel a legjobb barátok voltak. Miért tenne olyat, ami semmivé tenné minden áldozatukat? – Nem értem a miértjét, de fontolja meg a bizonyítékokat. Ő azon kevesek közé tartozott, aki tudta, hogy több útonállót kell ellenünk küldeni, amikor Guérande-ba érkezünk. Nem sokkal a városba érkezése után tűnt el az életben maradt egyetlen támadónk. – Kezemet karba fonom, hogy ne tördeljem. – Ráadásul az én készletemből való méreggel mérgezik önt, és Crunard az egyetlen, akinek ehhez hozzáférése volt. Duval pislog, mintha érveim végre elértek volna hozzá. Aztán fejét ingatja, próbálja kiszellőztetni, tisztán látni, két kezével dörzsöli arcát. – De hiszen Anne-t támogatta végig! Támogatta, hogy kikosarazhassa d’Albret grófot, a Nemours herceggel való szövetségre szavazott. Nem értem, milyen szándék állhatna a cselekedetei mögött. Düh árad szét bennem, és nem tudnám megmondani, hogy az én logikám mondott kudarcot vagy Duval esze ment el jobban. – Milord, a kancellát azt írta a kolostornak, hogy ön is részt vett az összeesküvésben, amit édesanyja szervezett… hogy ön is áruló. Erre felkapja fejét, döbbenet rándul arcán. – Ezt tette? – Igen. – Akkor miért nem rendelték el a meggyilkolásomat? Nem mondok semmit, de úgy tűnik, bár zavart, nem egészen ment el az esze. – Ó! – Lenéz. – Ezért zsibbad a lábam? – Nem, milord. Esküszöm. Én… megtagadtam a parancs végrehajtását. Uram, pihennie kell. Felugrok, hogy elkapjam, ahogy feláll és meginog. Rám támaszkodik, az ágyhoz vezetem. Louyse már megvetette ágyamat, felhajtotta a takarókat, így a helyemre fektetem. Megtámasztom a lábát, lehúzom csizmáját és újra ellenőrzöm, nincs-e benne méreg nyoma. Aztán bedugom lábát a vastag plédek alá. Próbál felkönyökölni, hogy ellenkezzen velem, de én mellkasát finoman érintve visszanyomom az ágyra. Félelmetesen kevés erő kell hozzá. Szempillája verdes, szeme lecsukódik, szívem a torkomban dobog. Közelebb hajolok, hogy érezzem, lélegzik-e. – A lélegzetemet akarja elállítani? – kérdi Duval. – Nem, milord. Csak azt próbáltam… – Meg akart csókolni? Olyan vágyakozás van a hangjában, hogy egész testem beleremeg. – Igen, milord. Azt akartam. – És még közelebb hajolok, megcsókolom; hosszú, lassú csók ez, mintha kiinnám a mérget a testéből. Szeme újra lecsukódik, légzése egyenletesebbé válik. A feszültség mintha oldódna, de nem egészen. Szeme alatt sötétebbek a karikák, orcája beesettebb. Meg kellene borotválkoznia. Arca kipirult. Szívem csordultig telt. Oly csordultig van szerelemmel és szánalommal, hogy attól félek, hogy meghasad. Keze megremeg, görcs rándítja meg; felé nyúlok, kezére simítom kezemet. Ekkor csillapul a remegés, kezét felfelé fordítja, hogy tenyerünk találkozzon, ujjaink egymásba fonódjanak. – Ne menjen el!

– Nem megyek el – nyugtatom. De ön se menjen el! – akarom mondani, hogy megígértessem vele, nem fog meghalni. De nem ígértethetek meg vele olyasmit, amit nem tud betartani. Inkább a földre telepszem és egész éjszaka őrzöm az álmát. Arra ébredek, hogy lágy csókot nyom kezem fejére. Kinyitom szememet; Duval felkönyökölve fekszik az ágyon, engem néz. – Jó reggelt! – Jó reggelt! – hebegem zavartan. Próbálom kibontani összefonódott ujjainkat, de elég hosszú ideig tartja még, aztán megszorítja, és végül elengedi. Talpra állok és próbálok tudomást nem venni a sok sajgásról és fájdalomról, amit a kicsavart testhelyzetben alvás okozott. Éppen lesimítom szoknyámat és igyekszem visszanyerni tartásomat, amikor Duval felkel az ágyból és a mosdótálhoz lép; hideg vizet locsol arcára. Járása biztosabb, mint tegnap volt, és csak remélni tudom, hogy az éjszakai alvás jót tett neki. Amikor megfordul, még vízcseppek csepegnek arcáról és látom, hogy tekintete némiképp kitisztult. Lenvászon törülközőt nyújtok át neki. Miközben törülközik, a tálcához lépek. – Ennie kellene még, mielőtt elmegy. – Eszem. Azzal leteszi a törülközőt, az asztalhoz jön, elvesz egy darab sajtot a tálcáról. Az ablak felé néz, hogy lássa, milyen közel van a hajnal. Nagyon közel. Zsebébe tömködi a maradék ételt. Csak nézem és nem értem. Sokkal jobban néz ki ma reggel. Ez biztosan reményre okot adó jel. Miután megtömte zsebeit, odalép hozzám, vállamra teszi kezét; tekintetében sürgető kérés van. – El kell juttatniuk Anne hercegnőt Rennes-ne. Guérande nem elég erős ahhoz, hogy kibírjon egy hosszú ostromot, de Rennes polgárai mindent megtesznek érte, és a városnak megvannak az eszközei, hogy megvédje magát. Ez a legjobb hely a számára, amíg a segítség megérkezik. Győzze meg őket, Ismae. – Azon leszek, milord. – És óvakodjék attól, hogy Crunard kancellárt mások előtt megvádolja. Sokkal régebb óta ismerik őt, mint ön, és ha arra kerülne a sor, nagyobb valószínűséggel fognák az ő pártját. Megdönthetetlen bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy meggyőzze őket vádjairól. Nesz hallatszik odakintről. Louyse. Duval gyors csókot nyom fejem tetejére, aztán eltűnik a fal mögötti járatban. Egy pillanat múlva Louyse toppan be a szobába, sürgölődik, ahogy szokott, vidáman. Megtorpan, zavartan néz, nem tudja mire vélni, hogy hálóingem fölött köpönyegem van rajtam. Karomat dörzsölöm, kissé megborzongok. – Hideg van ma reggel. – Valóban, demoiselle! Miközben kiteríti ruháimat, eszembe jut egy terv. A Hercegi Államtanács tagjai kora reggel tanácskoznak. Tökéletes alkalom, hogy átkutassam Crunard lakosztályát. Biztosan találok valamit, ami meggyőzi a többieket bűnösségéről.

Negyvenhatodik fejezet Crunard lakosztályának ajtaja be van csukva, nem állítottak őrt az ajtó elé. Bekopogok, szólítom: – Crunard kancellár úr! Nincs válasz. Mindkét irányban végignézek a folyosón. Tiszta. A palota valahogy nagyon csendes ma, és arra gondolok, vajon hány udvaronc hallotta, mi történt Nantes városában. Miután

megbizonyosodtam arról, hogy senki nem lát, próbálok benyitni. Az ajtó zárva van, de ez nekem nem akadály. Előveszem a csuklómra rögzített egyik tűhegyes tőrt; hegyét a zárba illesztem, ahogy Eonette nővér mutatta nekünk. Óvatosan megnyomom a belső fémeket, arra késztetem a vasat, hogy azt tegye, amit én akarok. Amikor meghallom a várt kattanást, felegyenesedek, még egyszer megnézem, nem lát-e senki, aztán halkan beosonok Crunard kancellár dolgozószobájába. Nem tudom, mennyi időm van, ahogy azt sem, hogy pontosan mit keresek. Valamit – bármit –, ami megerősíti gyanúmat. Az íróasztalán található iratok olyanok, mint amikre számítottam: levelezés a bárókkal, Bretagne és Franciaország térképe, minden, amire egy kancellárnak kötelessége teljesítéséhez szüksége van. Kinyitom az íróasztal mögötti szekrényt és gyorsan végiglapozom a benne levő könyveket. Egyikben sincs rejtett levél vagy kivájt rekesz. A feltekert térképekben sincs kárhozatos levelezés. Sokat segítene, ha tudnám, mit keresek. Bosszúsan fordulok vissza az íróasztalhoz, szemem az íródobozára téved. Próbálom kinyitni, de zárva van. Miért zárja el valaki az írószerszámait? Szívem hevesen ver, amint újra előveszem a vékony pengéjű tőrt és a zárat igyekszem kinyitni. Ez kisebb és bonyolultabb, mint az ajtó zárszerkezete, de végül enged. Felemelem a fafedelet és megnézem, mi van benne. Tollak, tintásüvegek, egy kis hegyezőkés, vörös pecsétviasz, egy nehéz pecsétgyűrű… Kiveszem a gyűrűt, gondosan megvizsgálom. Crunard olyan sok gyűrűt visel, miért zárná éppen ezt el? Valami motoszkál elmém mélyén. Aztán felismerem. Ez az a gyűrű, amit akkor láttam, amikor Martel lelke átsuhant rajtam. Ami azt jelenti, hogy… mit is jelent? Azt jelenti, hogy a francia kém Martel látta Crunard gyűrűjét a kancellár ujján egy személyes találkozón vagy egy alacsonyabb rangú udvaronc küldte neki. Ha jelként küldték, akkor Martel ebből tudta, hogy megbízhat Crunard kancellárban. Nem Duval a francia régens embere, hanem Crunard. Ujjaimat a súlyos aranygyűrűre fonom, élvezem, hogy tényleges bizonyíték van a kezemben. Ám az egyetlen ember, aki komolyan venné ezt a bizonyítékot, talán az apátasszony, de ez is kétséges. A Hercegi Államtanács megmaradt tagjai közül senki nem értené, honnan tudom ezt; nem nekem hinnének Crunard szava ellenében. Mindenesetre zsebre teszem a gyűrűt. A gyenge bizonyíték is jobb, mint a semmi bizonyíték. Mivel kések a Hercegi Államtanács üléséről, el kell tűrnöm Crunard rosszalló, komor tekintetét, de nyugodtan mosolygok rá. Most, hogy tudom, hogy áruló, nem érdekel, mit gondol rólam. Sem Dunois, sem Crunard nem gondolta meg magát éjszaka. Miközben érveiket adják elő a hercegnő előtt, alaposan megszemlélem Crunard kancellárt, a jelet keresem rajta, de az átkozott magas gallér a füléig ér és nem látszik, pedig lehet, hogy van rajta. – Milyen tanácsa van nekünk ezen a reggelen, demoiselle? Lehunyom szememet, hogy jól hallottam-e; amikor felnézek, azt látom, hogy a hercegnő néz rám udvariasan. Crunard is engem néz rideg kék szemével, és tudom, hogy ezt nagyon óvatosan kell játszanom. – Mielőtt lecsapnának ránk ellenségeink, nem kellene kihasználnunk ezt az időpillanatot arra, hogy hercegnőnket biztonságosabb helyre juttassuk? Rennes városába talán? Az ottaniak hűségesek. Védhető városuk van és kellő haderejük is, és Rennes püspöki székhely, ahol a püspök megkoronázhatja. Crunard merőn néz engem, arca diplomatikusan rezzenéstelen. – Miből gondolja, hogy Renne olyan lojális város, demoiselle?

Kihívás van a hangjában, és attól tartok, túl sokat mondtam vagy túl bátran, és nyilvánvaló a számára, hogy Duval keze van a dologban. Állom tekintetét. – A kolostor mindig nagyon nagyra tartotta őket, lordkancellár úr. Ennyi. Gondoljon, amit akar. – Ez nem is rossz ötlet – mondja Dunois tábornagy elgondolkodva. Crunard kancellár szóra nyitja száját, hogy szembeszálljon az ötlettel, amitől az még jobban tetszik nekem. De mielőtt érvelésébe belekezdhetne, kopognak az ajtón. – Ki az? – kiált ki, nem is próbálja leplezni bosszúságát. De Lornay nyit be. Mélyen meghajol, majd belép. A csábító udvaronc minden jele eltűnt róla; külleme zilált az utazástól, ruhája izzadtságfoltos. A hercegnő előtt térdre borul, lehajtja fejét. – Kegyelmes hercegnő, bocsánatát kérem, hogy megzavarom a tanácskozást, de szomorú hírt hoztam, amelynek megismerése nem tűr halasztást. A hercegnő elsápad. – Folytassa, kérem. – A franciák északon bevették Guingamp városát. Mögöttem Dunois tábornagy halkan káromkodik, de Lornay folytatja. – De nem ez a legrosszabb hír. A francia hadsereg átlépte északi és keleti határainkat is. Három városunk, Ancenis, Vitré és Fougeres elesett. Bár számítottunk erre a hírre, más dolog ténylegesen ezt hallani. Hosszú, döbbent csend áll be. Országunkat ismét lerohanták. A hercegnő arca krétafehér, de kecsesen fejet hajt. – Köszönöm, hogy hírt hozott nekünk ezekről az eseményekről, de Lornay báró úr. Kérem, pihenje ki az út fáradalmait. De Lornay feláll és elhagyja a helyiséget. Crunard szólal meg először. – Úgy tűnik, hirtelen úgy adódott, hogy idő szűkébe kerültünk. A hercegnő felnéz Dunois tábornagyra; szeme tágra nyílt a félelemtől, amit nagyon igyekszik elrejteni. – Ha megostromolnak minket itt a várban, mennyi ideig tudunk kitartani? – Három hétig, legfeljebb egy hónapig. – Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy az úton lévő segítség ideérjen? – Nem – feleli a tábornagy, hangja a legyőzöttség érzésétől tompa. A hercegnő kurtán bólint. – Tehát ha itt maradunk, azzal semmit nem nyerünk, még elegendő időt sem. Dunois szólni akar, de a hercegnő csendre inti. – Mennyi időbe telik, hogy innen Rennes városába érjünk? – Négy vagy öt napba, kegyelmes hercegnő. – Legjobb esetben – mutat rá Crunard kancellár. – Nagymértékben akadályoz minket a málhakocsik sebessége és lovagolni nem tudó háznép. A menet legalább fél mérföldön át húzódik, ami kiváló célpontot ad ellenségeinknek. Dunois tábornagy bólint, elismeri az érv valósságát. – Ráadásul Rennes közel van Fougeres városához. A franciák könnyen elvághatják az útvonalat, meglehet, máris a város felé vonulnak. Ám ezekben a rossz hírekben van egy kis ajándék is. A hercegnő összevonja a szemöldökét. – Mi az, tábornagy úr? Dunois széttárja karját. – Az, hogy Ancenis városa Rieux marsall birtoka. Mi jelenthet nagyobb késztetést annál, hogy

visszaálljon a mi oldalunkra, mint hogy a franciák megszállták a földjeit? Nyilván félre fogja tenni jelentéktelen és kicsinyes szövetkezését d’Albret gróffal és inkább a saját földjeit védi. A hercegnő arcán a remény halvány fénye dereng fel, de Crunard jeges tekintettel néz rá. – Önök kiegyeznének Rieux marsallal? Dunois bólint. – Gondolja, hogy ez lehetséges? – kérdi a hercegnő. Dunois vállat von. – Kegyelmes hercegnő, Rieux jó ember és kétségtelenül úgy gondolja, hogy azt teszi, ami az országnak a legjobb. – Azzal, hogy saját városomat elfoglalta ellenemben? – kérdi a hercegnő fanyar komorsággal. – Azzal, hogy az ön legerősebb kérőjével szövetkezett. Most azonban, hogy a franciák megindultak ellenünk, kétségtelenül azt fogja szükségesnek látni, hogy egyesült erőkkel szálljunk szembe velük, és elhagyja azt az ösvényt, amire lépett. A hercegnő elgondolkodva ráncolja a homlokát. Megindul, fel-alá járkál a fogadóteremben. – Hogyan csináljuk? – Kis küldöttséggel megyünk Nantes-ba, hogy tárgyaljunk vele. Crunard egy lépést tesz a hercegnő felé. – Nem hiszem, hogy biztonságos lenne elhagynia a várost, kegyelmes hercegnő. A hercegnő Dunois tábornagyra pillant, szép, íves szemöldöke kérdőn moccan. – Azt hiszem, ezt érdemes megfontolni. Bármilyen eredményt is remél Rieux ettől a lázadásától, nyilván nem akarja azon az áron, hogy elveszítse saját birtokait. A kancellár ajkát nehéz sóhaj hagyja el, mintha nagyon aggódna valamiért. – Azt hiszem, szörnyű hibát követnek el. Ám az ő szavazata csupán egy a háromból; Dunois tábornagy és a hercegnő leszavazza. Így hát eldőlt. A hercegnő és kisszámú kísérete holnap Nantes városába lovagol.

Negyvenhetedik fejezet Duval késik. Vagy késik, vagy nem jön. A kandalló előtt járkálok fel-alá és igyekszem elnyomni nyugtalanságomat, de a legvalószínűbb magyarázat az, hogy túl beteg ahhoz, hogy mozduljon. Hogy valami zugban, a halál kapujában kucorog. Ez a gondolat annyira nyugtalanít, hogy magamra kapom köpönyegemet és az ajtó felé indulok. Ha a rejtett alagutak és folyosók a palota egész széltében és hosszában húzódnak, segítségre lesz szükségem, hogy átkutassam őket. Ráadásul nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egymagam a szobámba hozzam. Az ajtónálló nem enged be a helyőrség szállására, de beküld egy lakájt, hogy keresse meg Rémlovagot nekem. Nem sokkal később kijön de Lornay társaságában. Éppen kockáztak. De Lornay kezében még mindig ott a kocka, vidáman összedörzsöli. Amikor engem meglátnak, szokásos mosolyuk és nevetésük leolvad arcukról, sietve hozzám lépnek. – Mi történt? – kérdi Rémlovag. A közelben álló őrre pillantok, Rémlovag karon fog és kivezet. A gyakorlóudvar közepén állunk, távol minden saroktól és ajtótól, ahol hallgatózó fülek bújhatnak meg. – Valami történt Duvallal? – kérdez rá de Lornay. – Ma este a szobámba kellett volna jönnie, de nem jött. Ugye önöknek megmondta, hol rejtőzik? Rémlovag lassan bólint. – Nos, attól tartok, valahol ott fekszik. Látták az elmúlt napokban? Nagyon beteg. Annyira,

hogy… – Torkom annyira elszorul, hogy nehezen préselem ki a szavakat. Képtelen vagyok megmondani nekik, hogy attól félek, Duval haldoklik. Inkább azt mondom: – Attól tartok, túl gyenge ahhoz, hogy járni tudjon. De Lornay mintha teljesen megváltozna, pillantása metszővé válik. – Nem én tettem – mondom, de nem hiszem, hogy hisz nekem. – Segítünk – jelenti ki Rémlovag, mielőtt de Lornay és én összekapnánk. – Vezessen! Késő van, a palota csendes, kevés ember láthat minket. Amikor Duval lakosztályához érünk, tétovázok. Nem szeretném, ha a hűséges Louyse meglátná, ahogy két urat kísérek a hálószobámba. Sosem bocsátaná meg, hogy így elárultam az urát. Ám a szalonban senki nincs, ezért intek Rémlovagnak és de Lornay-nak, akik árnyéknál is csendesebben osonnak át a helyiségen. Hálószobámba érünk, de Duval még mindig nincs ott. – Itt az ajtó, amin jönni szokott – mondom, a kandalló melletti falrészre mutatva. – De nem ismerem a nyitószerkezetet. Úgy tűnik, ők sem, mert hosszú, kínos percekig matatnak, motoszkálnak a fel mentén, míg végül kattanás hallatszik, és a fal enged. Rémlovag betolja a vállát, tágítja a nyílást. Hűvös, nedves levegő árad a szobába. – Fényre lesz szükségünk – mondja de Lornay. Az asztalhoz sietek, az egyetlen égő gyertyáról három másikat gyújtok. Egyet de Lornay kezébe adok, egyet Rémlovagnak. Az én gyertyámra néznek, de nem próbálnak visszatartani. A folyosókon teljes a sötétség; a szobámból áradó halvány fény pillanatokon belül elnyelődik. Nincsenek ablakok, ajtók, semmiféle nyiladék. Minden oldalról csak vastag szürke kő vesz körül. A kolostor kriptájára emlékeztet ez a környezet és nem tudom, Duval hogyan bírta ki itt ennyi ideig. A főfolyosó több irányba ágazik el. Gondosan, módszeresen bejárjuk mindegyiket. A sötétben csak lassan lehet haladni, kevés tájékozódási pontot találunk. Nem merjük a nevén szólítani, attól tartván, hogy a falak másik oldalán levő hálószobákban és termekben meghallhatják hangunkat. A folyosó kanyargós, mint egy tekergőző kígyó, és már éppen elcsüggedek, hogy sosem találunk vissza, amikor Rémlovag felkiált: – Aúúú! Ezt egy hang követi a sötétből: – Inkább a méregtől haljak meg, mint egy ilyen nagydarab mamlasz eltaposson! – Duval! – Szívem a torkomban dobog, rögtön átnyomakodok de Lornay és Rémlovag között. Duval a kőfalnak dőlve ül, arca riasztóan sápadt. – Hát életben van! – mondom, és nem teszem hozzá, hogy éppen csak él. Ilyen esztelenséget ritkán mondok, de a megkönnyebbülés olyan hirtelen tódul ereimbe, hogy kis híján eszemet vesztem. – Életben vagyok – feleli, és arca grimaszba rándul. – De nem tudom mozgatni a lábamat. Úgy pillantok megnyomorodott lábára, hogy ne lássa arcomat. A méreg mélyebbre hatolt testében, már a végtagokat bénítja meg. Hamarosan eléri a tüdőt, a szívet. Rémlovag vállal odébb tol, fejét ingatja és olyan rosszallóan néz, mint egy dajka. – Sosem bírtad az italt. De Lornay a másik oldalra megy. Tudom, mi a szándékuk: két oldalról támogatva akarják talpra állítani. Tudom, Duval nem szeretné, ha nézném, ezért elveszem a férfiaktól a gyertyát és a tátongó folyosó felé fordulok, hogy világítsak az úton, amint szilárd fogást találtak rajta. Kihasználom a pillanatot, hogy összeszedjem magam, rendezzem gondolataimat. Miért nem hallottam Annith felől? Lehetséges, hogy az apátasszony elfogta a levelemet? Vagy kérésem annyira ellentmond a kolostor szabályainak, hogy Annith nem hajlandó teljesíteni? Kis híja, hogy hisztérikus nevetés nem tör fel belőlem. Én, a mérgek ismerője hajlandó lennék a lelkemet eladni egy ellenméregért, ha találnék ilyet. Most, hogy megtaláltuk Duvalt, úgy érzem, az átjáró nem is olyan lehetetlenül hosszú, és nem is

annyira reménytelenül sötét. Néhány perc múlva már a szobámban vagyunk. Leteszem a gyertyákat, a tűz felszításával foglalatoskodom, így esélyt adva Rémlovagnak és de Lornay-nak arra, hogy Duvalt az ágyra fektessék, és ne lássam ezt a kínos műveletet. A férfiak halkan beszélnek egymás között, én pedig egy csésze húslevest merek. Legszívesebben sírva borulnék Duval beteg testére. De kihúzom magam, tálcára teszem a meleg levest és az ágyhoz viszem. – Sok hír van – mondom. Próbálja eltolni a tálcát, de rámordulok. – Egy szót sem mondok, míg nem eszik valamit, uram. Rémlovaggal vált pillantást, és abban a pillantásban látom, úgy gondolja, teljesen felesleges ez a gondoskodás. Beletörődött, hogy meg fog halni. Nem csak beletörődött, de inkább meghalna. Nem akarja, hogy élete hátralévő részében úgy hordozzák, mint valami madárijesztőt. Én azonban nem fogadom el ezt a beletörődést. Kezébe adom a kanalat. – Mondja a híreket – kér, szájához emelve a kanalat. – A franciák átlépték Bretagne határát, bevették Ancenis, Fougeres és Vitré városát. A kanál megáll a levegőben. – Rieux marsall birtokát? – Igen. Mellettem Rémlovag füttyent. – Folytassa az evést! – Amikor újabb kanál levest nyelt le, folytatom. – Dunois tábornagy szerint van esélyünk kihasználni ezt arra, hogy kiegyezzünk Rieux marsallal. – A hercegnőnek nem szabad kiegyeznie Rieux marsallal – közli Duval vad, erős hangon. – Követelnie kell, hogy a marsall menjen hozzá, kérjen bocsánatot tőle. Ne a hercegnő menjen hozzá. Önkéntelenül arra gondolok, vajon a méreg beszél-e belőle, mert a hercegnő egészen biztosan nincs abban a helyzetben, hogy bármit követeljen. – Bármennyire is megvetem Rieux marsallt azért, amit tett, ha van esély arra, hogy szövetségesünknek megnyerjük, nem kellene a hercegnőnek ezt legalább megfontolnia? – Hogyan gondolják véghezvinni ezt a kibékülést? – kérdi. – Nantes városába lovagolnak és megpróbálják meggyőzni őt, hogy térjen vissza Anne oldalára, hogy a hercegnő seregét a franciák ellen vezesse. – Mit mond Crunard? – kérdi Duval szájában egy falat kenyérrel. – Azt akarja, hogy a hercegnő biztonságban maradjon Guérande várában, de Dunois és a hercegnő leszavazták. – Mikor indulnak? – Holnap hajnalban. Úton akarnak lenni, mielőtt tervük kiszivárogna Nantes-ba, vagy a francia régens tudomást szerezne róla. Duval cifra káromkodást hallat, aztán a lényegre tér: – És azt nem veszik észre, hogy nagy valószínűséggel egyenesen csapdába nyargalnak? – Nem is szólva arról, hogy a franciák már a határainkon belül vannak, és nem lehet tudni, hány felderítőt és előőrs csapatot küldtek szét – teszi hozzá Rémlovag. – Mekkora kísérettel mennek? – Kis csapattal. Húsz embernél nem több. – Akkor egy nagyobb előőrs könnyen legyőzi őket – mondja Rémlovag. Duval dühösen hátraveti a fejét, koponyája a falnak koppan. A hangtól összerezzenek, de ő alig veszi észre az ütést. – Krisztus öt szent sebére! Átkozottul rosszkor mérgeztek meg! – Mérgezés! De Lornay keze ökölbe szorul a kocka körül, amivel addig játszott, és egy lépést tesz felém. Ám

Rémlovag reakciója az, ami nagyon elevenembe vág. Nagy fejét emelve vérig sértetten néz rám, mintha őt is elárultam volna, nem csak Duvalt. – Nem én mérgeztem meg! – csattanok fel. Mivel nem szólnak semmit, még nagyobb izgatottság vesz rajtam erőt. – Gondolkozzanak! Kértem volna a segítségüket, ha azt akarnám, hogy meghaljon? Úgy tűnik, ez meggyőzi őket némiképp, bár de Lornay továbbra is sötét, mogorva pillantásokat vet felém, ahogy az üres tálcát a kandalló melletti asztalra viszem vissza. Hátam mögött Duval tervet kezd szőni. – Rémlovag, de Lornay, ha innen elmentek éjjel, egyenesen Dunois tábornagyhoz menjetek. Mondjátok meg neki, hogy benne akartok lenni a csapatban, amely Nantes-ba megy. Ne hagyjátok, hogy visszautasítsa a kéréseteket. Ismae! – kiált nekem. Azonnal abbahagyom, amit éppen teszek és az ágy felé fordulok. – Azt akarom, hogy ön is velük menjen. Úgy tapadjon a hercegnőre, mintha a pajzsa lenne, mert lehet, hogy valóban az lesz. Egy pillanatra se lépjen el mellőle! Felcsippentem szoknyámat, sietek vissza hozzá. – Milord, a kolostor nem erre utasított. – Nem is merek arra gondolni, hogy mire utasított valójában a kolostor. A füvesasszony szavai visszhangoznak gondolataimban, és nem tudnám megmondani, hogy gúnnyal vagy vigasztalásul mondta: „Sötét istenséget szolgálsz, leányom, de ne feledd, Ő nem könyörtelen.” Ez lenne az ő könyörülete? Hogy nem kell a saját kezemmel lemészárolnom Duvalt, mert már haldoklik a méregtől? Valóban sötét istenség. – Meglehet. De kétségtelenül ezt várnák el öntől, ha ismernék a hercegnő tervét. – Mivel nem szólok, Rémlovaghoz fordul. – Vigyétek magatokkal. Függetlenül attól, hogy milyen beteg vagyok és attól is, hogy mit mond Crunard vagy Dunois, mindenképpen gondoskodj róla, hogy veletek lovagoljon Nantes városába. Ha kell, erővel vigyétek. Esküdj, hogy így lesz! – Esküszöm! – morajlik Rémlovag mély hangja a szobában. Duval ekkor hozzám fordul, kellemesebb hangon szólal meg. – Ezért munkálkodtam egész életemben Ismae, legfőbb célom a hercegnő biztonsága volt. Nem tudom befejezni, amit elkezdtem, ezért önt kérem, hogy tegye meg nekem. És persze nem tudok nemet mondani. Az utolsó kívánságára nem. – Megteszem – ígérem súgva. Duval testén enyhe borzongás fut át, mintha csak a húga biztonsága érdekében tett utolsó lépések eltökéltsége tartaná életben. Tekintetünk találkozik. – Köszönöm. Amikor Rémlovag és de Lornay távozik, Duval a párnára hanyatlik. Arca szürkés színt ölt. Egész nap arra vártam, hogy elmondjam neki a hírt Crunard kancellár pecsétgyűrűjéről, de nagyon beteg. Nincs szívem ezzel is terhelni. – Igazán aludnia kellene, milord. Ha majd felébred, kiadhatja nekünk a többi szükséges utasítást. Mond valamit, amit nem értek. – Tessék? – kérdem és közelebb lépek az ágyhoz. – Ha… Ha felébredek. Kezemet mozdítom, megsimítom arcát, egyhetes borostája karcolja tenyeremet. Lázban ég az arca. – Ne sírjon – vigasztal. Szabad kezemmel arcomat dörzsölöm. – Nem sírok, uram. – Feküdjön le velem – mondja, és nem tudom, úgy érti-e, hogy feküdjek mellé az ágyba, vagy legyek vele úgy, mint férfi a nővel. – Azt mondják, a legdicsőségesebb dolog a világon, ha az ember a Halál szolgálóleányának karjában hal meg. Van mosolyában valami a régi Duvalból, és ettől szívem szinte megszakad. Azt akarom mondani

neki, hogy nem haldoklik, de torkom annyira elszorul a bánattól, hogy képtelen vagyok hangot kiadni. Még ha ki tudnám mondani, sem hinné el; tudná, hogy hazudok. Letérdelek az ágy mellé. – Uram – súgom. – Ahhoz nagyon beteg. Ekkor csendbe burkolózik, és a megbánás olyan erősen tör rám, hogy minden erőmmel küzdenem kell, nehogy sírva fakadjak. Túl késő, túl késő. Minden túl késő. Legszívesebben kiabálnék és üvöltve könyörögnék a mennyek minden istenségéhez és szentjéhez. De kilépek ruhámból, hagyom, hogy a földre essen. Leoldom magamról a csuklómra rögzített tőrtokokat, majd a bokámon lévőt is. Amikor már nincs más rajtam, mint az alsóingem, felemelem az ágytakarót, becsusszanok mellé. Karja vár, belesimulok, a világ pedig eltűnik körülöttem. Karja bőre és izmai rángatóznak, görcsbe húzódnak, a méreg károkozásának jele ez, mégis közelebb von magához, míg fejem a vállára simul, mellkasunk alsóingem vékony batisztján át érintkezik. Szíve lehetetlenül gyorsan ver, mintha nagy versenyfutásban lenne. Azt kívánom, bárcsak lassítani tudnám zakatoló szívverését; tenyeremet mellkasára simítom. Sebhelyek domborulatainak és mélyedéseinek barázdáit érzem ujjaim alatt. Mosolyog, elkapja a kezemet. Ajkához igyekszik emelni, de fogása túl gyenge, elengedi. Hozzásimulok, karomat válla, nyaka köré fonom; olyan közel akarok maradni hozzá, ami emberileg lehetséges. Csak ennyi maradt nekünk. És bár ez több mint amiről valaha álmodni mertem, közel sem elég.

Negyvennyolcadik fejezet Azon az éjjelen szemhunyást sem alszom. Félek, hogy elmulasztok akár egy pillanatot is, ami még Duvallal maradt nekem. Nem sokkal hajnal előtt kibontakozom öleléséből. Nagyon lassan, egyszerre csak ujjnyi távolságra húzódva el. Lélegzetemet is visszafojtom, amikor teljes súlyommal a matracra nehezedek; attól félek, hogy a mocorgás felébreszti, de nem. Mélyen alszik, légzése nyugodt, de felületes. Pulzusa gyengén lüktet nyakán. Istenségem valóban kegyes. A kezemet sem kell felemelnem, és Duval estére halott. Talán Mortain tudta, hogy képtelen lennék megölni, akkor is, ha rajta lenne a jel. Képtelen lennék elpusztítani az egyetlen férfit, akit képes vagyok szívemből szeretni. Bármennyire is szeretnék vele maradni, ígéretek sora köt, hogy ezt ne választhassam; fogadalom a kolostornak, ígéret a hercegnőnek és magának Duvalnak. Magam kötöttem meg a kezemet, ide-oda tett ígéreteim úgy behálóznak, mintha gondosan felállított kelepcében lennék. Csakhogy a kötelesség érzete, amely egykor oly nagy örömet okozott nekem, már odalett. Éles és keserű ajkamon, mint az epe. Felöltözöm és készen állok, mire Rémlovag értem jön. Nem akarom, hogy elvonszoljon Duval ágya mellől, bár semmi kétségem, hogy pontosan ezt tenné, ahogy ígérte. Duvalt otthagyni olyan fájdalmas, mintha saját szívemet vágnám ki és adnám a hollóknak eleségül. Nem nézek Rémlovagra, amikor belép. Nem merek a szemébe nézni, mert attól rettegek, hogyha az együttérzés legkisebb jelét látom rajta, ezer szilánkra esek szét, mint a széttörő kristály szilánkjai. Bár Duvalt néhány napja nem látták a palotában, csak a hercegnő és a Hercegi Államtanács tagjai tudják, hogy bujkál. Így, hogy mi Nantes városába indulunk, elég biztonságban lesz a szobámban. Szemem száraz, mint a csont, arcom, mint a hideg márványpadló a talpam alatt; úgy lépdelek a palota folyosóin, mintha kábulatban lennék. Rémlovag aggódó pillantásokat vet rám, a törődés kis vibrálásai bizsergetik bőrömet. Alig veszem észre. Mennyit mondott el neki Duval? Nem tudom. Vajon hinne nekem, ha beavatnám, ha elmondanám neki Crunard kancellárral kapcsolatos gyanúmat? Végül úgy határozok, hogy megéri a kockázatot. Ha

valami történne velem, senki nem tudná, mi a valódi veszély. – Nem bízhatunk Crunard kancellárban – mondom, de nem nézek rá. Feje nem mozdul, de érzem, hogy tekintete felém rebben. – Milyen értelemben, demoiselle? – Úgy hiszem, ő az, aki mérgezi Duvalt, és ő áll a hercegnőt ért többi szerencsétlenség mögött is. Attól tartok, hogy a francia régens szövetségese. Hosszú pillanatig hallgat, aztán ugyanazt kérdezi, amit Duval. – Mi célból? – A miértet nem értem, csak azt tudom, hogy cselekedetei bűnösségére utalnak, és azt akartam, hogy rajtam kívül még valaki tudja ezt. Talán ön szemmel tarthatja Nantes-ba menet. Rémlovag megfordul, egyenesen rám néz. – A kancellár nem jön velünk. Megállok. – Micsoda?! – az aggodalom élesen feszül hangomban. – Isabeau túl beteg az utazáshoz, és a hercegnő nem szívesen hagyja magára. Crunard felajánlotta, hogy vele marad. – Duval! – megfordulok, hogy visszamenjek hozzá, de Rémlovag elkapja a karomat. – Crunard már nem sokat tehet Duvallal – mondja halkan, és eszembe jut fogadalma, hogy ha kell, erővel visz magukkal. Sokáig mérlegelem lehetőségeimet, aztán bólintok, ő pedig elengedi a karomat. Megyünk tovább. – Gondolja, hogy Isabeau biztonságban lesz? – kérdem. Rémlovag mogorva tekintettel néz. – Nem tudom elhinni, hogy bántana egy szegény, beteg gyereket. Csak remélni tudom, hogy igaza van. Isabeau biztonsága iránti aggodalmam is ellentétben áll a Duvalnak tett fogadalmammal. Az udvaron vagy húsz fegyveres férfi álldogál. Négy ló várakozik mellettük. Crunard is ott van, de hivatali talárjában, nem úti öltözetben. – A hercegnő nem szívesen hagyja magára Isabeau-t, én pedig a korom miatt csak hátráltatnám gyors haladásukat – magyarázkodik, ami önmagában gyanús, mivel nem tartozik nekem magyarázattal. Csodálkozom, mit nyer azzal, ha marad. Bármennyire igyekszem több oldalról megközelíteni a kérdést, nem találok választ. – Hiányozni fog bölcsessége és tanácsa az úton, Crunard kancellár úr – jegyzem meg szinte negédesen. – Biztos vagyok benne, hogy Isabeau nagyon fog örülni a társaságának. – Szerény vigasz, míg a nővére odavan. De ha csekély mértékben is, valahogy segíthetek. Rémlovag segít felszállni lovamra, aztán saját nyergébe ül. A hercegnőt Dunois tábornagy veszi maga elé; erős karjában, őt teljes biztonságban tartva irányítja lovát. Ahogy kilovaglunk az udvarról, egyenesen előrenézek; félek visszapillantani Crunardra, nehogy eláruljon az arckifejezésem. Amikor hallom, hogy a városkapu szorosan bezáródik mögöttünk, végül vállam fölött hátra merek nézni. Crunard felment az egyik bástyára, onnan nézi távozásunkat. Tekintetünk távolból találkozik. – Demoiselle? Jól van? – a hang irányába fordulok. Dunois tábornagy és a hercegnő léptetett hátasán lovam mellé. A hercegnő merőn néz engem mély barna szemével; nagyon fiatal. Nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy ő és én éppen most hagytuk hátra egy újabb árulóval azt a két embert, akiket a világon legjobban szeretünk. Lehet, hogy gyáva vagyok, de képtelen vagyok erre rávenni magam. Nincs bizonyítékom, amivel meggyőzhetném őket. És ha Dunois hinne is nekem, mit tehetne? Mivel nem ismerem Crunard kancellár célját, nem lehetek biztos abban, hogy nem mészárolna le minket, miközben megállunk e témát megvitatni. Ráadásul köt a Duvalnak tett

ígéretem: juttassuk biztonságba a hercegnőt. Ha gyanúmnak hangot adok, biztosan nem hagyja magára Isabeau-t. – Jól vagyok, kegyelmes hercegnő. Csak azon tűnődöm, mi vár ránk az út végén. A hercegnő összevonja szemöldökét. – Az biztos, hogy semmi kellemes. – Ahogy mondja, kegyelmes hercegnő. Mintha habozna, és érzem, hogy valami kavarog belsőmben; mintha a pánik apró madara bármelyik pillanatban felszállhatna. Nem tudom magamon tartani egész délelőtt ezt a maszkot, ha a hercegnő úgy dönt, hogy mellettem lovagol. Dunois tábornagy együttérzőn pillant rám és valami ürüggyel előre ugrat. Ahogy elléptet mellőlem, Rémlovag veszi át a helyét és mellettem marad, mintha még most is megfordulhatnék és visszavágtathatnék a palotába. – Menjen – szólok rá élesen. – Nem feledkezem meg az ígéretemről. Ezt mintha kielégítő válasznak találná. Megfordul, visszaáll helyére, a menet végére, engem pedig békén hagy, magamra maradok.

Negyvenkilencedik fejezet Második napja vagyunk úton. Komor, vidámság nélküli sereg, mindenki a saját nyomorúságán mereng; kivétel talán Rémlovag, akinek arcán végig halvány, mániákus mosoly látható. Amikor rákérdezek, miért, azt mondja, elképzeli, mit tesz majd, ha a keze közé kerülnek azok, akik a hercegnőt elárulták. Először nyerek bepillantást brutális, vad énjébe, amiről a Rémlovag nevet kapta, és valóban félelmetes. Valahányszor azt fontolgatom, hogy említést teszek Dunois tábornagynak Crunard kancellár árulásáról, túlságosan elfoglalt: vagy parancsokat ad, vagy a hercegnőre vigyáz, vagy felderítőivel tanácskozik. Nincs olyan pillanat, amikor ne sietne, ne sürgetné az idő, amikor nyugodtan meghallgatná érveimet és esélyt adna, hogy meggyőzzem. Ezért inkább hallgatok. A második nap délutánján elérjük Paquelaie falut. A téli napok rövidek, éppen sötétedéskor érünk a településre. Dunois egy kőből épült vadászlakhoz vezet minket, ami a néhai hercegé volt; csak annyi időre állunk meg a faluban, amíg egy katona felveszi azt a falusi asszonyt, aki főz nekünk. Bár nem vagyunk sokan, eltart egy ideig, míg minden katonát bekvártélyoznak és a hercegnő kényelmesen elhelyezkedik lakosztályában. Mivel rajtam kívül nincs más nő a küldöttségben, én vagyok mellette, én szolgálom ki. Fáradt és sápadt; nem szokott hozzá, hogy ilyen sokat és ilyen messze lovagoljon, de arcán határozottság látszik. Nincs személyzet, ezért Dunois segít a katonáknak, hogy meleg vizet hozzanak fel a szobájába. Nem sokat beszélünk, miközben esti toalettjében segítek neki, mert attól tartok, ha kinyitom a számat, kiárad minden titok, amit tartogatok. Miután lemosta magáról két nap úti porát, egyszerű étket küldenek fel. Társaságul mellette maradok, míg eszik, aztán segítek neki lefeküdni, és elbocsát engem éjszakára. De az idő, amit vele töltöttem, a felszín közelébe hozta titkaimat. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy meggyőzzem Dunois tábornagyot gyanúim megalapozottságáról. A nagyteremben találom Rémlovag és de Lornay társaságában. Éppen az utolsó falatokat fogyasztják. A férfiak felnéznek a néhai kacsa és kappan maradványaiból. – Azt hittük, a hercegnővel vacsorázik – szól Dunois zavartan. Bólintok. Hadd higgyék, hogy vele vacsoráztam. Nem számít, mert úgysincs étvágyam és biztos vagyok benne, hogy egy falat nem sok, annyi sem menne le a torkomon.

– Beszélnem kell önnel. Dunois ekkor Rémlovagra és de Lornay-ra pillant. – Négyszemközt? – Nem. Egy részét már tudják. – Zsebembe csúsztatom kezemet, a súlyos arany pecsétgyűrűt markolom. – Azt hiszem, Crunard kancellár mindannyiunkat elárult. – Crunard? – Dunois szeme tágra nyílik a csodálkozástól és a hitetlenkedéstől, de megkönnyebbülten látom, hogy nem veti el azonnal a gondolatot. – Igen, milord. Hosszú és bonyolult történet ez. Duval úgy gondolta, ön nem hinné el bizonyíték nélkül. – Van erre bizonyítéka? – Bizonyos bizonyítékom van rá. – Két napom volt az úton, hogy gondolataimat elrendezzem, ezért nagyon zavar, hogy kénytelen vagyok keresni a szavakat. – Az ébresztette fel a gyanúmat, amikor ön arról számolt be, hogy a kancellár nem védte nagyobb vehemenciával Duvalt, amikor a tanács az elfogatása mellett döntött, pedig a kancellár állt Duval számos cselekedete mögött. Gyanúm csak erősödött, amikor a kolostor arról tájékoztatott, hogy a kancellár arról számolt be nekik, hogy Duval is részt vett az anyja által szervezett összeesküvésben, pedig ez teljességgel hamis állítás volt. Dunois összehúzza dús szemöldökét. – A kancellár mondta ezt nekik? – Igen, de ez még nem minden. A következő egy óra azzal telik el, hogy a Crunard kancellár elleni bizonyítékokat sorolom: az útonállók támadását, a pecsétgyűrűt, Nemours halálát és a kolostornak küldött szemenszedett hazugságokat tartalmazó jelentéseit. Amikor befejezem mondandómat, Dunois sokáig szótlanul ül és gondolkodik. Aztán fejét ingatja. – Megértem érvelését, ami erre a következtetésre vezette, mégis úgy érzem, van valami más magyarázat, ami elkerülte a figyelmünket, vagy amiről mi nem tudunk. – És a pecsétgyűrű? Az nyilván bizonyíték. Dunois feláll. – Elismerem, hogy furcsa, de hogy árulás bizonyítéka lenne? Ráadásul ilyen égbekiáltó árulásé? – Ismét csak fejét rázza. – Nem tudom elhinni ezt a kancellárról. Mit gondol Duval? – Duval elméje túlságosan zaklatott a méreg hatására, amit Crunard adott be neki valahogy. Ezért nem tudott logikusan gondolkodni. Erre felkapja a fejét. – Méreg? Duvalt megmérgezték? – Igen, milord. Újabb árulás a kancellár rovásán. Arca halottsápadttá válik. – Azt hittem, csak bujkál. – Eléggé előrehaladott a mérgezés – mondom halkan, szomorúan. – Már nem tudja mozdítani a lábát. A bénulás ezután a tüdejére, aztán a szívére fog húzódni. Talán már el is érte. A csendet csak a tűz sistergése töri meg. – Édes Jézus! – szól Dunois, kezével dörzsölve arcát. – Ha igaz, amit mond, amennyiben ez a küldetésünk nem sikerül, nem tudunk visszamenni Guérande-be. És Isabeau… – mondja és úgy néz, mint aki rémképet lát. – Gondoskodjék róla, hogy ez a küldetés ne valljon kudarcot – mondom. – Amint azzal végeztünk, kitalálunk valamit, hogy kiszabadítsuk Isabeau hercegnőt.

Ötvenedik fejezet Másnap vasárnap van, és a hercegnő a délelőttöt imádkozással tölti, de én túlságosan nyugtalan vagyok ilyen nyugalmas tevékenységhez. Az ablakhoz lépek, kinézek a vadászlakot körülvevő dús erdőkre; azon tűnődöm, vajon levelem eljutott-e a kolostorba, és ha igen, az apátasszony hisz-e nekem. Nagyon sajnálom, hogy Annith nem írt nekem, mielőtt eljöttem a palotából. Még ha talált is választ a kérdésemre, Vanth nem fog rám találni. Mint fájós fog körül a nyelv, úgy térnek vissza gondolataim Duvalra. Elválásunkra… Valamit másként kellett volna tennem? Na és Crunard? Ő mindig is gyanakodott Duval eltűnésével kapcsolatban. Vajon keresi most, hogy én nem vagyok ott? Az is lehet, hogy Duval meghal a méregtől, mielőtt Crunard rátalál. Olyan ez a gondolat, mintha sót öntenének egy friss sebbe, arra késztet, hogy vegyem köpönyegemet és kimenjek a szabadba. Le Palais település a Loire folyóra és völgyére néz. Csípős, hideg szél kap a hajamba, köpönyegemet lobogtatja, ahogy a sáncokat nézem. Mit terveznek azok az árulók? Nem bízom bennük és nem tetszik, hogy Anne olyan közel van ahhoz, amit kiterveltek. Lépést hallok magam mögött, megfordulok. A hercegnő az hermelinszegélyes palástban, felém tart az ösvényen. – Nem kellene pihennie, kegyelmes hercegnő? – Nem tudok. Nem marad nyugton az elmém. Odaér hozzám, mellém áll és együtt szemléljük a völgyet. Ellátni egészen Nantes városának impozáns falaiig. Nézzük a bástyák kék és sárga lobogóit. – Tudja, ott születtem – mondja a hercegnő. – Azon az éjszakán, amikor erre a világra jöttem, apám kihozott azokra a bástyákra és felemelt engem, hogy megláthassam országomat és alattvalói láthassák jövendő uralkodójukat. Zavartnak tűnik, mintha nem egészen értené, hogyan került ide, míg ellenségei bent vannak a várban. – Az a kapu. Látja azt a kaput? A távolabbit. Azon a kapun vitt Duval minket, engem és Isabeau-t biztonságba közel nyolc évvel ezelőtt. – Hangja megbicsaklik. – Bárcsak itt lenne! – súgja tehetetlen indulattal. – Azt hittem, kilovagol és majd út közben találkozunk. Dunois nem fogja tiszteletben tartani az elfogatási parancsot. Miért nem jött, Ismae? Ahogy rezzenéstelen barna szemébe nézek, úgy érzem, képtelen vagyok tovább titkolózni előtte. A többi tanácsadója pontosan ezt tette, én pedig nem akarom megismételni az ő hibáikat. – Kegyelmes hercegnő, Duval beteg. Súlyos beteg. Kezét ajkához kapja. – A pestis? Tagadón ingatom fejemet. – Mérgezés. Szeme tágra nyílik, tekintete rémülettel telik meg. Egy lépést hátrál. – Méreg? – kérdi nagyon halkan. – Igen, de nem az én kezemtől – sietek biztosítani. – Miért nem mondta ezt nekem senki eddig?! – Mert ő nem akarta, hogy ön megtudja, és reméltem, hogy találok ellenmérget vagy gyógymódot, mielőtt ilyen komor hírt kellene átadnom önnek. – Ha jól veszem ki szavaiból, nem talált gyógymódot. – Nem. Hallgat, az alanti várost nézi, összeszedi bátorságát, hogy feltegye a következő kérdést. – Halott?

– Nagyon valószínű, hogy igen, mert a halál kapujában volt, amikor elhagytuk Guérande városát. Az emlék, hogy milyen volt, amikor elhagytam, kis híján arra késztet, hogy felpattanjak a legközelebbi lóra, amit találok, visszalovagoljak Guérande városába és megvédjem öntudatlan testét Crunard további aljas machinációitól. Ekkor a hercegnő meglehetősen éles hangon szól hozzám. – Ki volt képes ezt tenni vele? Mély levegőt veszek. – Kegyelmes hercegnő, Crunard kancellár tette – felelem és töviről hegyire elmondom neki, hogyan árulta őt el az a tanácsadója, akiben a legjobban megbízott. Másnap Anne tisztet küld Nantes városába, és kéri, hogy engedjék be saját városába, hogy Rieux marsallal szót válthasson. De Lornay-t választja az üzenet átadására. Nagyon kedvelik szépségéért és kellemes modoráért; a hercegnő reméli, hogy de Lornay képes az ő ügye mellé állítani Nantes polgárait. Egy kis hegygerincig kísérjük de Lornay-t, ahonnan jól látni a várost. Erről a kilátópontról nézzük, ahogy a városkapuhoz lovagol. – Ugye nem fogják meghallgatás nélkül lemészárolni? – kérdezem Rémlovagot. Sűrű szemöldöke tettetett meglepetéssel rándul össze. – Ugye nem azt akarja mondani, demoiselle, hogy szíve a mi Lord Dandynkért dobog? Csak nem kedvelte meg? – Egyáltalán nem – felelem hűvösen. – Csak biztos akarok lenni abban, hogy van esély hercegnőnk üzenetének meghallgattatására. – Ó! – szól Rémlovag, de nem lehet félrevezetni. – Mivel Rieux és d’Albret reméli, hogy Nantes városát arra használhatják, hogy rákényszerítsék a hercegnőt feltételeik elfogadására, azt hiszem, készségesen beszélnek de Lornay-val. Ahogy Rémlovag megjósolta, ekkor nyílik a városkapu és egy kis lovascsapat léptet ki, hogy találkozzon de Lornay-val és az őt kísérő két íjásszal. Aggasztóan rövid beszélgetést folytatnak. Amikor de Lornay visszatér, szeme szinte szikrázik a dühtől. Nagyon elszomorít. – Rieux marsall nem hajlandó a feltételekről tárgyalni velem. Ragaszkodik hozzá, hogy szemtől szemben beszéljen a hercegnővel és csakis vele hajlandó tárgyalni. Időpontnak holnap a déli órát javasolja. Az alanti mezőn kell találkoznunk vele. Elkísérhetjük a mezőig, de csak a hercegnőt és tíz íjászát engedik be a városba. Sem Dunois tábornagy, sem de Waroch báró, sem én nem kísérhetem. Az orgyilkos sem. Beletelik egy pillanatba, amíg rájövök, hogy ezalatt engem ért. – Nekem ez a terv nem tetszik – jelenti ki Dunois tábornagy rögtön. – Itt valami bűzlik. Nagyon is csapda jellege van. – Akkor gondoskodnunk kell arról, hogy ne érjen minket váratlanul – közli a hercegnő. – Mondja meg Rieux marsallnak, hogy hajlandó vagyok vele találkozni ott és akkor. Másnap reggel tiszta, hideg idő van. Dunois tábornagy attól tartott, hogy köd lepi el a tájat, és nem látjuk a várost, így rejtve marad előlünk az újabb árulás, amit Rieux vagy d’Albret esetleg tervezett, mert az biztos, hogy terveznek valamit. Ám az istenek ránk mosolyogtak, nekünk kedvező időt adtak erre a napra. A hercegnő felkészül a Rieux marsallal való beszélgetésre. Elhatározta, hogy megköveti, amiért nem fogadta meg a tanácsait. Nagy lépés ez neki, de azt akarja, hogy a marsall lássa, bizonyos dolgokban hajlik a változtatásra. Egész küldöttségünk vele megy a völgybe. A városkaputól nem messze megállunk és várunk. Pontosan délben nyílik a város kapuja és Rieux marsall lovagol ki négy fegyveressel. Felsorakozunk a hercegnő körül, meg akarunk bizonyosodni arról, hogy ez nem csapda. Amikor nem jelenik meg több

fegyveres a kapunál, utat nyitunk Anne-nek, hogy beszélhessen a marsallal. Rieux marsall a hercegnőétől néhány lépésre állítja meg lovát. – Kegyelmes hercegnő! – Rieux marsall! – Ha tíz fegyvertelen íjász kivételével minden emberét hátrahagyja, örömmel bekísérem a városba. Dunois megígértette a hercegnővel, hogy nem lép be a városba teljes kísérete nélkül. – Marsall, ez az én városom, az én embereim, az én otthonom. Hercegnőhöz illő fogadtatás jár nekem, nem fogok úgy belépni a városba, mint valami éjszaka járó tolvaj. – Akkor patthelyzet alakult ki, kegyelmes hercegnő. A marsall elfordul, hogy távozzék, de Anne újra felcsendülő hangjának hallatán megtorpan. – Tudta, hogy a franciák átlépték határainkat? A marsall erre érdeklődve oldalra billenti fejét. – Ez a hír remélhetőleg visszaadja önnek józan eszét és kibékül d’Albret gróffal. Dunois tábornagy erre undorral felhorkan, de a hercegnő csendre inti. – És tudja, hogy a franciák megszállták Ancenis városát? Rieux marsall lassan visszafordítja lovát. – Ancenis-t? A hercegnő bólint. – Talán ezekben a percekben foglalják el az ön birtokát. E bejelentés megteszi a várt hatást. Döbbenet látszik Rieux marsall arcán, aztán hitetlenkedés. – Hazudik! – Rieux marsall! Ne feledje, kivel beszél! – figyelmezteti Dunois tábornagy. – Miért hinném el ezt az állítást? – kérdi a marsall. – Miért hazudnánk? – kérdez vissza a hercegnő. – Elég könnyű meggyőződnie róla. Ha gondolja, küldjön lovas futárt. Rieux egy pillanatig tétovázik, aztán bólint két emberének. Leválnak a társaságtól, lovaikat az Ancenis-be vezető út felé fordítják. – Ezzel semmit sem ér el – szól Rieux, de hangja kevésbé magabiztosan cseng. Dunois előrelépteti lovát. – Jean! – szól. – Nyilván nem akarod, hogy a franciák húzzanak hasznot a hercegnő és közted levő nézeteltérésből. A marsall mond valamit, amit nem hallok, mert a két férfi közelebb húzódott egymáshoz és halkan, hevesen beszélnek. Nem tudom, mi vett rá, hogy ne az éles hangú tárgyalásra figyeljek, valami mégis erre késztetett; talán zsigeri balsejtelem vagy maga Szent Mortain súgott a fülembe és azt mondta: „Oda nézz!” Akárhogy is történt, tekintetemet valami magára vonja az erőd bástyáján, és azt látom, hogy egy karcsú árnyék lép el a kőfal mellől. A sudár alak a bástya legszélére sétál, pereméhez olyan közel, hogy attól félek, leveti magát a lőréssorok közül a halálba. De nem. Éppen a kőperemen belül marad, a folyó felé néz, a mezőre és a vitázó férfiakra. Rám. Oly nagy távolságból is érzem, hogy tekintetünk egymásba fonódik, és abban a pillanatban tudom már, hogy Sybella az. Mozdulatainak óvatossága arra utal, komoly veszélynek tette ki magát azzal, hogy ott van. Miután bizonyos lehet benne, hogy figyelek rá, végighúzza kezét a teste előtt, majd erősen előrelendíti, mintha eldobna valamit. Talán magot vet a szélbe? Vagy morzsát szór a sáncárok vizébe? A sáncárokra nézek, mintha ott találnék valami támpontot. Ekkor látom meg, hogy nyílik a sáncárokfolyosó ajtaja és két oszlopban katonák sorjáznak kifelé. Kék és sárga címermellényes csapatok. D’Albret színei. Visszanézek Sybellára; megismétli a mozdulatot.

Nem dobó mozdulat, amit mutat. Azt mutatja, hogy meneküljünk.

Ötvenegyedik fejezet Egy tucat ember, két tucat ember. Ötven körül abbahagyom a számolást. – Dunois tábornagy úr! – kiáltok fel. Figyelmeztetésemre Rieux marsall felnéz. Ő is észreveszi az erősítést, majd társaságával azonnal megfordul és visszavágtat a városba. Elvégezték feladatukat; elég ideig vonták el figyelmünket, hogy d’Albret felállíthassa a csapdáját. Dunois általában vöröses arca elsápad, amikor meglátja, ahogy a csapatok kiözönlenek a kapun. – Kegyelmes hercegnő, biztonságba kell mennie – kezd parancsokat osztogatni. – Waroch! De Lornay! Vigyétek az embereket, hogy szálljanak szembe a közelgő haderővel. Maguk hárman! – mutat a két legrobusztusabb katonára és rám. – Jöjjenek velem! Biztosítjuk a hercegnő visszavonulását. Ahogy megfordítjuk lovainkat, a déli sáncárokfolyosó ajtaja is kinyílik, újabb csoport katona özönlik ki. Be akarnak keríteni minket. Ekkor Rémlovag mellém léptet lovával. Vad vidámság csillan szemében, mintha máris harci mámorban lenne. – Egy csókot, hogy legyen szerencsém, demoiselle? Kedves, csúnya arcára nézek. Nem fog visszajönni. És de Lornay sem. Időt nyernek a hercegnőnek. Ennyit tehetnek a felénk közeledő kétszáz katona ellen. Ha csókot akar tőlem, mielőtt elmegy, készségesen megadom neki. Bólintok, kinyújtja értem hatalmas kezét, magához von, ajkát ajkamra tapasztja. A csók ereje hátracsúsztat a nyeregben, erős karja kis híján leránt a lovamról. Csodálatos, kéjes csók ez, és mélyen sajnálom, hogy ez lehet az utolsó csókja. Mielőtt elhúzódik, fülembe súgja: – Duval mondta, hogy adjam át, ha lehetőségem lesz rá. Ő küldi. Azzal megsarkantyúzza lovát és a kis csapathoz lovagol, akiket a halálba kell vezetnie. Aztán de Lornay lép hozzám. Semmit nem szól, csak leoldja nyergéről a két íj egyikét és átadja nekem. Aztán azt mondja: – Ezzel nagyobb távolságra lehet lőni, mint azzal a miniatűr darabbal, ami magának van. Kacsint, azzal megfordul és elvágtat Rémlovag mellé. Dunois tábornagy már elindult, lehajol a nyeregben, testével védi a hercegnőt. A két hátvéd beállt mögé. Igyekeznem kell utánuk, de előbb hátrapillantok. Rémlovag már harci lázban ég. Parancsot kiált, két részre osztja csapatát, hogy mindkét támadó előőrsöt fel tudják tartóztatni. – Amikor jelt adok – mondja, de mielőtt jelt adhatna, hosszú harsonaszó fojtja belé a szót. A hang irányába nézek. Lovas katonák tartanak felénk pokoli vágtában. De Lornay az első, aki felismeri színeiket. – A rennes-i helyőrség! Lelkes vigyorral pillantanak egymásra, aztán Rémlovag kiadja a parancsot a támadásra. Visszanéz, látja, hogy tétovázom. – Menjen! – üvölt rám. És persze mennem kell. Nem vesztegethetem el ezt az esélyt, amit adott nekünk. Megsarkantyúzom lovamat és a többiek után vágtatok. Amikor beérek a sarjerdőbe, még egyszer visszapillantok. Éppen időben, hogy lássam, Rémlovag feláll a kengyelben, egyik kezében csatabárd, a másikban kard. Ekkor elérik d’Albret katonái. Fülsiketítő zaj következik; fegyverek pengnek, fém csorbul, csikordul, rémült lovak nyerítenek. Lovamat gyorsabb haladásra késztetem; sietnem kell. Szörnyű csatájuk hangja visszhangzik

fülemben. * Alig egy mérföldet haladunk, amikor elérjük a rennes-i had főerejét. Dunois tábornagynak alig van ereje meghúzni a gyeplőt, lova kis híján beléjük botlik. Az erősítés megérkezett. A had úgy hullámzik körülöttünk, mintha a nyugalom folyója lenne. Körülveszik a menekülő hercegnőt és szerény testőrségét. Még ha d’Albret katonái utol is érik, sosem lennének képesek legyőzi a számbeli fölényben lévő rennes-i csapatot. Egy pillanatig szememet dörzsölöm, magam is meglepődöm, hogy arcom nedves. Kabátom ujjával gyorsan megtörlöm, és amikor felnézek újra, döbbenten látom, hogy ismerős alak lovagol felénk. – François! A hercegnő hangja bátyja láttán csupa öröm. Az én szívem is felvidul. François sokkal többet tett annál, hogy egyszerűen hűségesküt tett a hercegnőnek; segített neki életének azon óráján, amikor a segítségre a legnagyobb szüksége volt. – Te hoztad ezeket az embereket a megmentésünkre? François a nyeregből bólint. – Csak részben. Gavriel ötlete volt, hogy küldjünk értük. Csak engem küldött hirtelen. Nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam. – Duval? – kérdem értetlenül; a hercegnő reménykedve néz rám. François bólint. – Duval, milady. – De olyan beteg volt, amikor én… amikor mi elindultunk. Fel sem tudott kelni az ágyból! François vállat von. – Valóban rosszul nézett ki, de biztosíthatom, hogy tudott mozogni. Azon az éjszakán, amikor csapatuk elindult, a szobámba jött és sürgős utasítást adott, hogy olyan gyorsan lovagoljak Rennes városába, mintha a húgom élete függne tőle, és valóban így volt. Még mindig szinte alig hiszem el, amit mond, de a rennes-i parancsnok már új rendbe állítja a csapatokat, hogy visszalovagoljanak a városba és a falak biztonságába vigyék a hercegnőt. Mindenki egyetért abban, hogy az első és legfontosabb dolog a hercegnőt biztonságba vinni. Mielőtt ellovagolnak, a hercegnő utasítja Dunois tábornagyot, hogy léptessen mellém. Sürgető, kétségbeesett, suttogó hangon szól hozzám. – Találja meg de Lornay-t és Warochot. Ha megsebesültek, hozassa vissza őket mihamarabb. Pontosan tudom, hogy már biztosan meghaltak, száz sebből véreztek el, de azt mondom: – Ahogy parancsolja, kegyelmes hercegnő. Minden erőmmel azon leszek. Előrehajolok a nyeregben, lovamat gyorsabb vágtára biztatom. Szentségtörés számomra minden pillanat, amit szeretteimnek szenvedéssel, sebzett, elgyötört testükben kell tölteniük. Mert tudom már, hogy nemcsak Duvalt szeretem, hanem Rémlovagot és de Lornay-t is, mindegyiküket másként. Nem gondolkodom, hogy miként érek el hozzájuk, vagy miként kerülöm el a még mindig a csatatéren ólálkodható ellenséget. Csak azt tudom, hogyha szükséges, utolsó leheletemig fogok küzdeni. Amikor kiértek a hegygerinc mögötti fák közül, meglep a csend. Nincs csatazaj, nincs kardpengés, se nyerítő lovak. Teljes, félelmetes csend van. Behúzom a kantárt, hogy a ló ne egyetlen csontrázó ugrással toppanjon le hegygerincről. Hőkölve megáll. D’Albret hadereje visszahúzódott a városkapuk mögé. Amint meglátták, hogy csapdájukat tönkretették, visszavonultak. Csak holttestek vannak a mezőn. Leszállok lovamról, fához kötöm. Kezem a csuklómra rögzített kegyelemtőr felé mozdul, az út hátralévő részét gyalog teszem meg, erősen fogom Mortain saját fegyverét. Szanaszét heverő végtagok, vérző sebek tengerén járok. Igyekszem nem nézni sokáig őket, mert

fáj. Bár a holt emberek fele elárulta hazáját, a halálban egyenlők, csak haldoklók. Életük szivárog el belőlük, a füvet öntözi. Magam is meglepődöm, hogy nem egész szívemet hagytam Guérande városában és nem vagyok elég erős, hogy megacélozzam a megmaradt kis darabot könyörgésük ellen. Vagy fájdalmas kiáltásaik ellen. Halk, siralmas kiáltások lebegnek az elesettek tengere fölött. Összehúzom magamon köpönyegemet, azt kívánom, bárcsak lenne nálam viasz, hogy betömjem fülemet, hogy ne kelljen hallanom elhaló, panaszos hangjukat. Sebesült, vérző arcukat nézem, halálvicsorba torzult ajkukat. Ahogy Nantes falai közelébe érek, felismerek néhány embert a mieink közül. Egyik sem él. Aztán meglátok egy ismerős arcot. Szoknyámat felkapom, és futok, futok de Lornay felé. A földön fekszik, teste számtalan vágástól szabdalt. Bordái közül két nyílvessző áll ki. Attól félek, hogy már halott, de amikor közelebb megyek, hallom ziháló lélegzetét. Térdre rogyok a véráztatta sárban. – De Lornay? Hangomra szeme rebbenve felnyílik. Csodálkozva néz rám. – Ismae? – kérdi hörögve. Megragadom kezét. – Itt vagyok. – Sikerült a hercegnőnek elmenekülnie? – Igen, milord. Biztonságban van Dunois kapitánnyal és kétszáz rennes-i katonával. Behunyja szemét, érzem, hogy megremeg a megkönnyebbüléstől. – Látta Rémlovagot? – kérdem. Fejét ingatná, de rögtön megszakítja a mozdulatot, mert köhögés tör rá. Vér buggyan ki ajkán. – Lemészárolták. Tucatnyi embert küldtek rá. – Elhallgat, hogy levegőt kapjon. Aztán újra megszólal, de sokkal gyengébben. – Lemészárolták és bevonszolták a városba. Vad undor tör rám arra a gondolatra, hogy de Waroch bárót, a Rémlovagot a sárban vonszolják és fellógatják a városfalra, mint valami közönséges árulót. – Sajnálom – súgja. – Sajnálom, hogy olyan rosszul bántam önnel. Csak Duvalt akartam védeni. – Nem én mérgeztem meg. – Nem, de elrabolta a szívét, és azt hittem, kitépi a mellkasából, amikor elhagyta a várost, otthagyva őt. Elszáll minden rossz érzésem, neheztelésem, amit ez iránt az ember iránt valaha éreztem, és szomorúság tölt el. Sajnálom, hogy csak most ismerem meg igazi természetét. Sajnálom, hogy nem hidaltuk át korábban ezt a szakadékot. Sajnálom, hogy nem hagytuk, hogy barátok legyünk. – Bocsánatát kérem, Ismae, hogy eggyel kevesebb bűnömért kelljen a tisztítótűzben égnem. – Megbocsátok, uram. És őszintén megbocsátok. Remélem, ettől könnyebb a lelke. – Jó. – Ajka moccan, mosolyogni próbál. – Akkor egy szívességet kérek. – Bármit megteszek. – Öljön meg! Ettől a határozott kéréstől a lélegzetem is eláll. – Könyörgöm! Ha lehet, inkább nem maradnék így itt még egy napig, hogy a hollók vájják ki a zsigereimet. Lenézek és látom, hogy a másik kezével, ami nem az én kezemben van, hasát tartja össze. – Nem kell kegyelemdöfés. Bármilyen halálos ütés megfelel. – Nem, uram. A remény elhagyja arcát. – Túl sokat kértem.

Ujjamat ajkához emelem, mozdulatlanul tartom. – Nem így értem. Egy ilyen hős, mint ön, megérdemli a kegyes halált és minden hálánkat. Tudom, hogy a hercegnő is ezt akarná. Halványan mosolyog, megszorítaná kezemet, de nincs ereje. Nem akarom tovább szenvedni látni, előveszem a kegyelemtőrt övemről. Lehajolok, ajkamat sebes, véres arcára nyomom olyan gyengéd csókkal, ahogy anya csókolja gyermekét. Aztán a kegyelemtőr hegyét nyakához érintem. Lelke kiárad testéből, lelkendezik, ujjong, ahogy elhalad mellettem, és úgy érzem, mintha szent fény sütne rám. A földön heverő test csak egy héj, csak pelyva; nagy nyugalom tölt el. Igen, gondolom. Igen. Ez akarok lenni. Nem a bosszú, hanem a kegyelem eszköze. Felállok, megszemlélem az elesetteket körülöttem. Tudom, hogy mit kell tennem. A hozzám legközelebbi katonához lépek, aki de Lornay már üres porhüvelye mellett hever. Lehajolok hozzá, vállához érintem a kegyelemtőrt. Lelke hálásan suhan ki testéből. Megint azt a szent fényt érzem. – Béke – súgom a távozó léleknek. A következőhöz és az utána következőhöz lépek. Ahogy az elesettek között járok, észreveszek valamit: mindegyikükön ott a jel. És a Halál az én közreműködésem nélkül is megtalálta őket. Amikor az utolsó lelket is kiszabadítottam a csatatéren, magas, sötét alakot látok állni a közeli fák alatt. Igyekszem jobban megnézni, de már sötétedik, és nem lehetek biztos abban, hogy valóban látok valamit vagy csak egy hosszabbodó árnyék az. De nem. Valami… valaki… van ott és figyelt engem, ahogy egyik testtől a másikhoz lépdeltem. Magas férfi, tiszta feketében. És mozdulatlan. Oly nagyon, nagyon mozdulatlan. Kezem nem mozdul tőröm felé, mert felismerem az Ő jelenlétét: fény, nem szűnő hűvösség és a frissen bolygatott föld illata. Szívem fájdalmasan dobog mellkasomban. Felállok, rezzenéstelen tekintettel nézek előre és elindulok a Halál felé. – Leányom. Hangja olyan, mint a haldokló fákról hulló őszi levelek nesze. – Atyám! – súgom, aztán térdre borulok, lehajtom fejemet, lényem minden része remeg. Félek az Ő arcára nézni, félem az Ő haragját, hogy megbüntet minden rosszért, amit elkövettem; azért, hogy szeretem Duvalt, hogy nem engedelmeskedtem a kolostornak és kiszabadítottam az elesett férfiak lelkét. És mégis, ebben a sarjerdőben, ahol a Halál árnyéka oly közel, sem haragot, sem megtorlást nem érzek. Csak kegyelmet. Langymeleg és hömpölyög, mint a folyóvíz; eláraszt engem. Kegyelem árad rám, és önkéntelenül felemelem arcomat, ahogy a napra néznék. Legszívesebben felnevetnék, ahogy záporozik rám, kezemben, lábamban fodrozódik, megtisztít fáradtságtól és önutálattól. Újjászülettem ebben a kegyelemben és hirtelen úgy érzem, bármit meg tudok tenni. Érzem, hogy Ő homlokon csókol; hűvös súly homlokomon. Ebben a csókban feloldozás van, igen, de egyezség is egyben. Egyezség, hogy Őt szolgálom, nem a kolostort. Az Ő isteni szikrája él bennem, olyan jelenlét, amely soha el nem hagy engem. És én csak egy vagyok sok eszköze közül. Ha én nem cselekszem, ha nem vagyok hajlandó cselekedni, szabadságomban áll így dönteni. Ő adott nekem életet, és csak azt kell tennem az Ő szolgálatában, hogy élek. Teljes életet, teljes szívemből. Ezzel a tudással felismerés jár: tudom már, milyen tehetséget kaptam tőle. És ekkor rájövök. Tudom, miért volt képes Duval felkelni az ágyból elég ideig ahhoz, hogy François-t elküldje Rennes városába, és tudom, hogyan mentsem meg a méregtől. Ha nem túl késő.

Ötvenkettedik fejezet Száguldok, mint a szélvész. Mintha Mortain áldotta volna meg a lovamat és szárnyakat adott volna neki. Fogalmam sincs, mit találok a palotában, milyen újabb galádságot követett el Crunard kancellár, míg távol voltunk, de ha tévednék is Duvallal kapcsolatban, lehetőségem lesz szembenézni Crunarddal, és ez sokat számít. Hátasom vágtázhat úgy, mintha a Halál szárnyas hírnöke lenne, valójában azonban nem így van, és meg kell állnom éjszakára, hogy ő is és én is pihenjünk. Egy tisztást választok, patak mellett, ahonnan kis kőházra látni. Jártatom a lovat a vágta után, hogy fokozatosan hűljön a teste, aztán hagyom, hogy igyon a patakból. Próbálok pihenni, míg az állat pihen, de nem tudok. Alig tudom felfogni, milyen tehetséget kaptam, bár nem merem kétségbe vonni, mert attól tartok, hogy a kétségtől semmivé válik. Inkább a végtelen lehetőségek érzésére gondolok, ami a Halál jelenlétében töltött el, és ezt igyekszem megtartani. Reggel a madarakkal együtt kelek és ismét útnak indultunk. Könnyű teher vagyok lovamnak; súlyos fegyverzetű lovagokkal megtett hosszú utakhoz szokott, így nagyon jó időben elérjük Guérande városát. A város előtt fogom csak lépésre. A városkapuk nyitva vannak, emberek jönnek-mennek. Úgy látom, senkit nem vizsgálnak át alaposan. Mégsem vihetek be a városba egy csatamént; azzal nemkívánatos kérdéseket zúdítanék magamra. A lovat egy földművesnél hagyom, a városon kívül; egy maroknyi pénzt adok neki, hogy tartsa a lovat biztonságban, míg érte jövök. Büntetést helyezek kilátásba, ha mégsem így lenne. Míg az üzletet nyélbe ütjük, a földműves felesége az udvar másik végében a mosott ruhát szedi le a szárítókötélről. Még két pénzt és saját jó ruhámat adom egy háziszőttes ruháért, ami az imént még a kötélen lógott. Kilépek saját ruhámból; mielőbb szeretnék megszabadulni a kolostor finom holmijától. Ahogy belebújok a durva anyagú barna öltözékbe, valami megváltozik bennem. Már nem a kolostor teremtménye vagyok, hanem saját igazi valóm, Mortain leánya. A kolostor adta díszes ruhákat magam mögött hagyva gyalog indulok el a kunyhóból, parasztként, mert az vagyok. Csak a fegyvereket tartom magamnál. A kapuőrök alig pillantanak rám, ahogy a városba lépek. Ezeket az őröket nem láttam még, de mivel alig néhány alkalommal léptem át a város kapuját, ez semmit nem jelent. Mintha inkább a távozókra, mint a belépőkre fordítanának nagyobb figyelmet. Szívem hevesen ver, ahogy a városon végigmegyek. Legszívesebben futásnak erednék, hogy minél előbb Duval mellett lehessek, de ezzel túl nagy figyelmet vonnék magamra. Inkább fegyelmezem magam, sietve, fejemet lehajtva haladok. Ahogy egy szerény szolgálólány igyekezne. De nehéz. Olyan nehéz! A hátsó bejáraton lépek be a palotába, ahol a konyhára szállított élelmet átveszik. Egy kosár káposztát kapok fel egy kocsiról és beviszem. Senki nem figyel rám, mintha isteni áldás lenne minden cselekedetemen, és észrevétlenül sikerül bejutnom. Hosszú, feszültséggel teli az út a nyugati szárnyból az északi toronyba, ahol régi szobám van, de ott van a titkos járatok egyetlen általam ismert bejárata. Lehajtott fejjel megyem végig a folyosón, de így is látom, hogy sok minden megváltozott. Az apródok merev vigyázzban állnak, már nem vidámak, nem kedvesek. A szolgák és szolgálólányok komor ábrázattal sietnek dolgukra. Fellélegzek, amikor végül elérek Duval lakosztályába; különösen akkor könnyebbülök meg, amikor azt látom, hogy nincs ott senki. Sem szolgák, sem Duval, senki.

Belépek a hallba, majd gyorsan saját szobámhoz osonok. Becsukom és bereteszelem magam mögött a nehéz ajtót. Ágyam üres, de zilált, mintha azóta nem vetették volna be, hogy Nantes városába mentünk. Gyertya van, de tűz nincs a kandallóban, amivel meggyújthatnám. Értékes perceket vesztek azzal, hogy kovával taplót gyújtok. Fény kell a fal mögötti sötét folyosókra. Kezem annyira remeg, hogy csak ötödszörre gyullad meg a gyújtós. Amikor végre tűz pislákol a kandallóban, gyertyát gyújtok, aztán a kandalló melletti falrészhez lépek. Nézem, csak nézem, és azt kívánom, bárcsak megkérdeztem volna Rémlovagot, hogyan működik. Egyenként nyomom meg a téglákat, amíg az egyik enged; csak egy kicsit moccan, de ez elég ahhoz, hogy kioldódjék a rugó, amely oly erősen tartja a kőajtót. Vállamat a feltáruló ajtólapnak nyomom és kifelé feszítem. Talán egy ujjnyit enged. Fogcsikorgatva feszülök neki ismét, lábamat megtámasztom a padlón, egész testemmel nyomom, míg végre akkora rés keletkezik, hogy átférek rajta. Nem tudom, hol kezdjem a keresést, mert ha Duval felkelni és járni tudott, bárhol lehet. Rádöbbenek, hogy akár el is mehetett innen. Bár ha Crunard elfogta, a feje már nyilván lándzsára tűzve állna a vár fokán. Ez a gondolat ólomsúllyal nehezedik szívemre; elrugaszkodom az ajtótól, kiterjesztem érzékeimet, a Halált keresem és rettegek, hogy észlelem. Nem érzek semmit. Ekkor veszek végre először mély levegőt azóta, hogy szobámba léptem. Így bátorságot nyervén a kanyargó folyosón haladok egyre beljebb, arra a helyre, ahol de Lornay és Rémlovag először találták meg Duvalt, amikor behatoltunk a titkos járatba. A fájdalom éles lándzsája hatol belém, amikor rájuk gondolok, de elfojtom magamban. Most az a cél, hogy megmentsem Duvalt. Kétszer tévedek el, aztán gyertyám halovány fénye takaró szélére vetül. Félek remélni, de képtelen vagyok türtőztetni magam; térdre rogyok mellette. Még lélegzik, de ez már felszínes, nehéz légzés. Érzem lüktető pulzusát. Gyenge, és gyorsabb, mint a cinke szárnyverdesése. – Uram! – szólítom súgva. Fejét hangom irányába fordítja, szemhéja enyhén megremeg. Nem késő, nem késő – üt szívem mellkasomban, dobog vénáimban. Nem tudom, hogy ez ima, könyörgés vagy követelés. Arcához simítom kezemet, bőrömbe akarom szívni szakállának nyers tapintását. Lehajolok, ajkamat ajkához érintem, megcsókolom. Ajka száraz és cserepes, de nem törődöm ezzel. A méreg ízét érzem. Ajkunk összesimul, egyre mélyebben csókolom, úgy, ahogy Rémlovag csókolt engem: önfeledten, féktelenül, mintha a legfinomabb bort innám ezüstkehelyből. Szívem szárnyal, amikor érzem, hogy megmoccan alattam. Aztán megnyitja ajkát, nyelvünk találkozik; döbbenetes élmény, ahogy beengedem. Arcát simító kezem bizsereg, ajkam is. Csókolom, csak csókolom, a méreg minden cseppjét a magam testébe akarom szívni. Amikor végre felnyitja szemét és ajkamra mormogja nevemet, felnevetek, és az öröm, amit én érzek, ajkamról árad belé. Muszáj ránéznem, arcát látnom; elhúzódok, de nem túl messze tőle. Szemét vágy és öröm fátyolosítja. Bőre már kevésbé tűnik halványnak nekem. Kezét emeli, egy kóbor hajtincset simít fülem mögé. – Nem reméltem, hogy itt találom – mondja. Egy teljes perc eltelik, mire rájövök, hogy az „itt” neki most nem Guérande városát jelenti; azt hitte, már átlépett a halál birodalmába. – Életben van, uram – mondom és önkéntelenül diadalmasan felnevetek. Elkomorul, eszébe jutnak az események, próbál felülni. – A hercegnő biztonságban van – nyugtatom meg. – Biztonságban van, és jól vigyáz rá a rennes-i helyőrség fele. Sikerült, amit tervezett, uram. François időben elért hozzánk. Ön mentette meg a hercegnőt.

Behunyja szemét, mély lélegzetet vesz. – Akkor békében halhatok meg. – Nem haldoklik. A halálán volt, de már nem. Életben marad. – Csodálkozó tekintete láttán újra lehajolok. – Megmentem, uram – lehelem ajkára. Ahogy kibújok a durva szövésű sötét ruhából, rádöbbenek, hogy csak nagyon halvány fogalmam van arról, hogyan hál férfi a nővel. Mégis félrelököm alsóingemet és gyengéden visszanyomom fekvő helyzetbe Duvalt. Nem is kell hozzá erő. Lassan ráeresztem testemet, hogy bőrünk teljesen egymáshoz simuljon. Fejem a mellkasán nyugszik, lábam sípcsontján támaszkodik. Teste meleg, túl meleg, bőre mindenhol ráng, remeg. Kezem mellkasának hegeire csusszan, a szíve feletti hosszú sebhelyet tapintom. Rásimítom tenyeremet és érzem az erősebb, egyenletesebb szívverést. Tudom, hogy erősödik, amikor képes magához húzni. Keze a hátamon kalandozik, ujjait sebemen húzza végig. Elhúzódnék, de azt veszem észre, hogy már nem feszélyez. Ahogy karja egyre jobban erőt nyer, ujjai finoman siklanak hátamon. Ahol bőröm bőréhez ér, csiklandoz és bizsereg, de hogy ezt a furcsa érzést a testéből testembe átáradó méreg okozza, vagy egyszerűen az, ahogy érzékeim Duvalt fogadják, nem tudom. Valamivel később én ébredek fel előbb. Fekszem mellette, élvezem szívének lassú, egyenletes dobogását mellkasom alatt. Amikor kinyitom szememet, látom, hogy bőre már nem szürkés árnyalatú, ami a halál előhírnöke. Nyirkosságot érzek magamon, mintha sűrű ködben jártam volna. Bőrömön verejtékként csillog a már ártalmatlan méreg miriádnyi cseppje. Mint a bezoárkő, semlegesítettem a halálos hatást. Ahogy együtthálásunk köde oszlani kezd, kitisztul elmém, és hely keletkezik Duvalon kívül más gondolatok számára is. Hirtelen felülök. – Isabeau! – Pánik vibrál bennem, felugranék, de Duval megragadja a derekamat és erősen, határozottan visszahúz. – Biztonságban van – mormogja. Nézek, csak nézek le rá. – Honnan tudja? Hiszen Crunard… Ajkamhoz illeszti ujját, elhallgattat. – Eltávozott innen. Rémület remegteti meg szívemet. – Úgy érti, halott? Felnevet, bánatosan ingatja fejét. – Nem, kedves orgyilkos. Kicsempészték a palotából, míg Crunard aludt. Kibontakozom karjából, felülök. – Hogyan? Hogyan sikerült ezt elérnie? Összefonja kezét nyakam mögött, felnéz rám. – Azon a reggelen, amikor ön elment, arra ébredtem, hogy jobban vagyok. Tudtam, hogy Crunard valami csapdát eszel ki, és kevés időm van, mielőtt működésbe hozná. Elmentem François-hoz és utasítottam, hogy riadóztassa a rennes-i helyőrséget és vezesse őket Anne-hez Nantes városába. – Megtette, milord. Éppen a legnagyobb szükség órájában ért el minket. Duval elmosolyodik. – Remek. Jó érzés újra szövetségesünknek tudni. A következő sürgető szükség az volt, hogy Isabeau-t biztonságba helyezzük. – Arcán komorság ül. – Tudja, nincs jól. Egyáltalán nincs jól. – Nem is kell mondania. Tekintetünk találkozik. – Anne tudja? – Azt hiszem, nem tudja, mennyire súlyos az állapota.

Duval felsóhajt, arcát dörzsöli tenyerével. – Úgy tudtam biztonságba juttatni, hogy igénybe vettem a hűséges Louyse szolgálatait, aki az életét is feláldozná a herceg gyermekeiért, és kérnem kellett anyám segítségét is, aki az ön kegyelmének és friss hűségesküjének köszönheti az életét. Beletelt némi időbe, amíg meggyőztem anyámat, hogyha hűségesküt tett Anne hercegnőnek, az egyben azt is jelenti, hogy az életét kell kockáztatnia Isabeau érdekében, de amint meglátta, milyen gyenge a kislány és megtudta, hogyan állított neki csapdát Crunard, készségesen hajlandó volt tönkretenni legújabb terveit. – Vagyis a titkos járatokon keresztül csempészte ki őket? – Pontosan – feleli önelégült félmosollyal. És az elégedettségre megvan minden oka. – És azután? – kérdem, kissé vállon csapva. – Csak nem teremtett rendet és biztonságot az egész hercegségben, míg itt haldoklott? – Nem – feleli komolyra fordítva a szót. – Crunard még mindig odakint van. – Mit gondol, mi a szándéka? – Nem tudom. De az a tervem, hogy kiderítsem. – Tekintetünk ismét találkozik, és ezúttal egymás iránti gyengéd érzéseink erősebbnek bizonyulnak, mint az a vágyunk, hogy Crunard megfizessen mindazért, amit tett. – Előbb azonban mondja el, mik az ön hírei. Milyen csoda vezette vissza, hogy megmentse életemet ettől a méregtől? – Mortain egy adománya. Különös tehetség – felelem fanyar mosollyal. – Amiről a kolostor nem tudott vagy inkább nem mondták el nekem. – Mi van Rémlovaggal és de Lornay-val? – kérdi olyan óvatosan, hogy érzem, a legrosszabbra számít. Elmondom neki a csata lefolyását a rennes-i csapat érkezése előtt, de Lornay elestét és azt is, hogy Rémlovagot elhurcolták. Ahogy ezt mesélem, bánata egyre hatalmasabbra nő, annyira, hogy kis híján mindkettőnket elnyel. Aztán ajka merev vonallá húzódik. – Fel kell kelnem. Feláll és örömmel látom, hogy nem inog meg, de nem áll olyan szilárdan, mint korábban. Testének idő kell a teljes gyógyuláshoz. – Nem gondolhatja, hogy beront Crunard lakosztályába és párbajra hívja ki – mondom. – Nem-e?! – Hiszen maga is alig áll a lábán. – Akkor is szembenézek vele, mert elegem van már abból, hogy a sötétben lapuljak, míg ő tönkretesz mindent, amiért harcoltunk. Egy szót sem szólunk egymáshoz, ahogy a sötét folyosókon át visszamegyünk szobámba. Mindketten saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Mindegyikünknek sokat ártott Crunard. Bár még mindig gyenge, Duval megy elöl, mert sokkal jobban ismeri ezeket a titkos járatokat, mint én. Ismét csak azon csodálkozom, hogyan bírta ki annyi ideig; a szűk hely, a vastag kőfalak nyomasztóak, levegőtlen a járat, nehezen lélegzem, ettől a helytől feláll a szőr a hátamon. Végre fénycsóvát látunk, meggyorsítom lépteimet, kis híján Duval sarkára taposok. Felmordul, aztán előrelendül. Az ajtóhoz érve megtorpan, aztán kinyújtja karját, visszalök a folyosóra. – Crunard – szól hangosan, és testem minden idegszála megfeszül.

Ötvenharmadik fejezet – Ó, hát még életben van! Gondoltam. Ez az egyetlen értelmes magyarázat. Vigyázva, hogy meg ne láthasson, hátamat a hideg kőfalnak nyomom; szívem hevesen ver, ahogy a kancellár hideg, kemény hangja fülembe hatol. – Jöjjön be! Jöjjön csak be, ne ácsorogjon az ajtóban! – Először arra gondolok, hogy hozzám beszél, aztán látom, hogy Duval ellép a titkos ajtótól és belép a szobába. – Ráadásul maga meg én

elkezdtünk egy sakkjátszmát, amit még nem fejeztünk be – mondja alattomosan reccsenő hangon. És ebből tudom. Pontosan tudom, honnan került Duval testébe Szent Arduinna kelepcéje. Legszívesebben a falba verném fejemet dühömben. – Ezt tettük volna, Crunard? Sakkjátszma? Ha valóban így van, bevallom, nem ismertem fel, hogy maga ellen játszom, amíg Ismae hangot nem adott gyanújának. – Duval hangja erősnek és egyenletesnek tűnik, és nem tudom, hogy ez azért van-e, mert valóban teljesen meggyógyult vagy nem akar gyengének mutatkozni Crunard előtt. – Az a lány előbb rájött, mint maga, ugye? Ez biztosan fáj magának. De a kolostor nem arról híres, hogy idiótákat engedne ki a falai közül. – Neki nem homályosította el az ítéletét egy élet sok emléke és a családi hűség bonyolult szövedéke. És én még védtem magát a vádjai ellen! – Duval hangja ekkor megremeg, de inkább a Crunard árulása miatt érzett fájdalom, mint a gyengeség miatt. – Azt mondtam neki, hogy országunk egyik legnagyobb hőse, apám leghűbb szövetségese sosem árulná el ily gyalázatos módon a húgomat. Crunard egy hosszú pillanatig nem szól. Amikor megszólal, oly halk a hangja, hogy közelebb kell hajolnom az ajtóréshez, hogy minden szót hallhassak. – Négy fiamat, Gavriel. Négy fiamat vesztettem el a franciákkal való véget nem érő csatározásokban. És miért? Azért, hogy visszaforduljanak, és megint megszállják országunkat? Komolyan gondolja, hogy végső soron számít a népnek, ki uralkodik fölöttük? Komolyan gondolja, hogy az ő életük és jólétük szempontjából Bretagne függetlenségének fenntartása fontosabb, mint véget vetni az állandó háborúskodásnak? – Hogyan képes megtagadni mindent, amiért az elmúlt húsz évben harcoltunk? Hogyan képes így meggyalázni saját fiai emlékét? – Maga csak ne említse nekem a fiaimat! – csattan fel Crunard a dühtől elcsukló hangon. – Mert maga él, ők pedig halottak. – Elhallgat. Amikor megszólal, már nyugodtabb. – Nem várom el magától, hogy megértse, milyen nehéz végignézni, ahogy a fiai meghalnak, elesnek egy olyan cél eléréséért vívott harcban, ami a veszteséghez nem mérhető. Azt sem várom el, hogy megértse, milyen az, ha megtudja, az egyik fia, akit halottnak hitt, még él… – Anton? – Öröm csendül Duval hangjában és eszembe jut, hogy a kancellár legkisebb fia és Duval egykorúak voltak. Valószínűleg barátok. – Anton – feleli Crunard. – Láttam, hogy súlyos sebet kapott Saint-Aubin-du-Cormier mellett a csatatéren. El sem tudja képzelni, milyen boldogság volt, amikor hírt kaptam, hogy még él. Csak annyit kellett tennem, hogy Anne hercegnőt a francia régens kezére adom, ami amúgy is elkerülhetetlen volt, és visszaadták volna a fiamat. Hirtelen minden világossá lesz. Minden lépés, amit Crunard tett, minden ember, akit elárult… Mindent abban a reményben tett, hogy túszul tartott fiát kiszabadíthatja. – Ezért arra gondolt, hogy eladja a húgom életét a fia életéért? – Tisztességes cserének tűnt, hiszen ha a fiaim nem ontották volna vérüket a csatatéren, ez itt, ami körülöttünk van, nem lenne a hercegnőé. Ráadásul nem az életét bocsátottam áruba, csak a hercegségét. Nagy különbség. Ezek nagyon különböző dolgok. Az elején könnyű volt. Csendben, a háttérben tevékenykedtem, finoman úgy irányítottam a dolgokat, hogy a háború kimenetele a franciáknak kedvezzen, és egy léleknek se ártsak, aztán maga belépett a képbe. Maga és az átkozott stratégiái és taktikái és a fafejű makacssága. Ha maga belenyugodott volna, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy történniük kell, ez mind nem következett volna be. De nem hagyta. Maga a fejébe vette, szentül eltökélte, hogy ez a hercegség független marad, fennmaradásának minden feltétele meglesz, és a húga lesz az uralkodó. Biztos lehet benne, hogy nem tartottam többre a maga életét a fiaim életénél, ezért nem maradt más választásom, mint eltenni láb alól. Most üljünk le, hogy befejezzük ezt a

játszmát. – Mindig úgy sakkozik, hogy felajzott íj van az ölében? – kérdi Duval, és már értem, miért tuszkolt vissza az alagútba. – Csak különösen nagy kihívást jelentő ellenfelekkel – feleli Crunard. Ám ezen a helyzeten könnyen lehet segíteni. Leemelem íjamat a derekamra rögzített láncról. Meglehet, kisebb, mint Crunardé, de ugyanolyan halálos. Nyílvesszőt feszítek az idegre, hang nélkül mozdulok az ajtó felé. – Azt hiszem, magának kell először lépnie – szól Crunard. – Ne! – kiáltom, azzal belépek a szobába, az íjjal egyenesen Crunard homlokára célzok. – Így mérgezte meg, a fehér királynőt kente be a Szent Arduinna kelepcéje méreggel. – Demoiselle Rienne, alig ismerem meg új öltözetében! Mit gondolt a kolostor, hogy ilyen viseletben küldte küldetésre? Vagy eldobta a kolostorban kínálkozó jövőjét és Duvalt választotta? – Bár hangja rekedtes és gúnyos, látom, hogy elsápad, szemében aggodalom remeg. Ahogy nézem, csak nézem, és ahogy arra gondolok, mi mindent lopott el ez az ember tőlem, egyre nő, fojtogat dühöm. Árulása beszennyezte a kolostor tisztaságát, világi küzdelmekbe rángatott minket. Gyalogként használt engem – ahogy az apátasszonyt is – a saját játszmáiban. Kis híján megölte Duvalt és nagyon közel került ahhoz, hogy megakadályozza Anne hercegnőt abban, hogy trónra léphessen. És bár sajnálom a fiát, ez nem jelenti azt, hogy fel kellene adni érte mindent, amit fontosnak tartok. De ahogy szívemben halálos szándékkal nézem, megingok. Most, hogy szemtől szembe kerültem az Ő kegyelmével, mindenben azt látom. Mert bár Crunard sokaknak ártott, árulása a fia iránti szeretetben gyökerezik. Ha most megölöm, az egyfajta igazságot hoz, de ez az igazság a szívemben dúló haragból ered. És amikor a csatatéren egyik embertől a másikig jártam végig az elesetteket, megesküdtem, hogy többé nem leszek a bosszú eszköze. Csodálattal vegyes undorral döbbenek rá, hogy nem vagyok képes megölni ezt a gonosz vén rókát, bármennyire is megérdemelné. Bosszús sóhajjal ejtem le az íjat tartó karomat, aztán előrelendülök és az íj testével fejbe csapom. Annyi ideje van csak, hogy döbbenet villanjon szemében, aztán szemgolyója felfelé rebben, és a kancellár a karosszékbe hanyatlik. Duval felém fordul, rám néz, tekintete kifürkészhetetlen. – Az istensége vezette ebben a kezét? – Nem – feleltem, Crunard mozdulatlan testére lenézve. – Az én ötletem volt. Lett volna jobb elgondolása, uram? – Nem, legfeljebb az, hogy a megragadom a nyakát és kiszorítom belőle az utolsó szuszt. Eltelik egy hosszú pillanat; érzem, hogy engem néz, szándékosan kerülöm tekintetét. – Ez a lehetőség az én fejemben is megfordult, de életben kell tartanunk, hogy tisztázhassuk az ön nevét a Hercegi Államtanács előtt, uram – mondom, de nem hiszem, hogy megtévesztik kifogásaim. Nehezményezném, hogy túl sokat lát, de nagyon örülök, hogy életben van, és mindezt láthatja egyáltalán. Rennes városába kétnapi lovaglás az út, de Duval legyengült állapotában három napig tart. Nem ágálok a lassú tempó miatt. Igazából ez az első alkalom, hogy kettesben vagyunk és csak a magunk örömével kell törődnünk. Amint kiérünk Guérande városából feloszlik a köd, hidegek a napok, de napfényesek. Mortain nyara, így hívjuk, és biztos vagyok benne, hogy ez az Ő ajándéka nekünk. A friss, hideg levegő kiszellőzteti a méreg maradékát Duval tüdejéből, egészsége rohamosan

javul. Még sosem nevettem annyit, mint ezen az úton. Duval megmutatja nekem apja birtokait, én pedig minden állókőnél, ami mellett elhaladunk, megállok és hálát adok. Az éjszakák csak a mieink. A Duval rakta tűz mellett ülünk, testünk csípőtől vállig összeér; megosztjuk a tömlő bort, a nyárson sült pecsenyét. Kis dolgokról, magánjellegű témákról beszélünk. Édes, gyönyörűséges időt töltünk együtt és tudom, hogy túl hamar véget ér. Az úton töltött utolsó éjszakánkon Duval a szokásosnál is hallgatagabb. Kibontott egy szalagot a hajamból, csak ül és játszik vele. – Mi a baj? – teszem fel végül a kérdést. Rám néz, sötét szemében a tűz lángja tükröződik. – Döntéseket kell hoznunk, amikor Rennes városába érünk. Másfelé nézek, nem örülök, hogy a való élet világa betolakodik közénk ezen az utolsó éjszakánkon. – Tudom. Felkapok egy botot a közelből, a tüzet piszkálom vele. – Ismae, feleségül kérnélek, ha hozzám jönnél. Egész testem mozdulatlanná dermed, megrendít a megtiszteltetés, a gesztus, amit megtenne értem, amit képzelni sem mertem soha. Mosolyog. – Azt hiszem, Szent Camulos és Szent Mortain könnyen megértenék egymást. A halandók világában gyakran kéz a kézben járnak. Önkéntelenül elmosolyodok, mert ez olyan gyakorlatias, Duvalra oly jellemző felfogást mutat. – Talán, uram. A Háború és a Halál közismerten szoros szövetségesek. De előbb az apátasszonnyal kell beszélnem. Még sok megválaszolatlan kérdés van a kolostorral és a nekik való szolgálatommal kapcsolatban. – Ezek szerint a kolostorban kíván maradni? – Még nem tudom. Csak azt tudom, hogyha ott maradok, minden más lesz, mert már nem tudok megbízni parancsaik pártatlan tisztességességében.

Ötvennegyedik fejezet A hercegnőt és kíséretét Rennes városának falain kívül, az ősi Szent Brigantia kolostorban találjuk. Isabeau már ott van. Madame Hivern és a hűséges Louyse mentették ki. Amikor Anne és Isabeau meglátják fivérüket, élénk örömmel kiáltanak fel és rávetik magukat. Egy pillanatra nem hercegnők, nem a törvénytelen féltestvér áll előttük, hanem egy család egyesült. Meglepődöm, amikor Louyse bő ölelésében találom magam. Keblére ölel, nagyon megkönnyebbül, hogy sértetlenül lát. Nem igazán tudom, mihez kezdjek ilyen rajongással; félszegen háton paskolom. A Szent Brigantia kolostor nővérei egy kis időt hagynak nekünk, hogy élvezzük a viszontlátás örömét, aztán szobáinkba kísérnek minket, amit már előkészítettek nekünk. Joggal gondolták, hogy felfrissülésre és pihenésre van szükségünk a hosszú út után. Valóban nagyon elfáradtam az utazástól és máris gyászolom, hogy vége a Duvallal kettesben töltött időnek, amit annyira élveztem az úton. Novícia nyit előttem ajtót, aztán szó nélkül visszavonul. Végre egyedül vagyok. Behunyom szememet, hátamat a vastag faajtónak támasztom. Kelme halk suhogását hallom, hirtelen kinyitom a szememet. Szent Mortain apátasszonya ül a kandalló melletti karosszékben. Fekete ünnepi habitusa van rajta. Sápadt-halvány arca semmit nem árul el gondolataiból.

Félelem, megbánás és bűntudat vesz rajtam erőt. Komor, szégyenteljes érzések. Térdre roskadok. – Tisztelendő anya! – szólalok meg; szinte eszemet vesztem, amikor homlokom a hideg, kemény padlót érinti. – Leányom – szól hozzám. Jeges hangjától rémületemben minden gondolat elillan elmémből. Azt hittem, lesz időm végiggondolni mindent, amit mondanom kell neki. És azt hittem, ezt levélben tehetem meg, amit majd a kolostor erős falai között olvas el, nem úgy kell előadnom mindezt, hogy előttem ül, mint a megtestesült megtorlás maga. Pergamen zizzenését hallom. Lopva felpillantok; azt látom, hogy levelet simít ki ölében. Az én levelemet. – Úgy tűnik, sok mindenről kell beszélnünk. – Igenis, tisztelendő anyám. Örülök, hogy hangom nem remeg túlságosan. Aztán eszembe jut elhatározásom és felállok, bár az apátasszony erre még nem adott engedélyt. Gondosan kisimítom szoknyámat és összeszedem magam, hogy állni tudjam tekintetét. – Crunard kancellár úr mindannyiunkat elárult. Az apátasszony arca merev, mint a márványszobor. – Amennyiben? Elmondok mindent. Elmondom azt, hogy lopva, alattomban mit tett, hogyan munkálkodott a háttérben, manipulált embereket, mintha csak bábok lettek volna, és életeket tett tönkre. Amikor mindent elmondtam, ránézek; nem érzem, hisz-e nekem vagy sem. Aztán végre megszólal. – Ha ez valóban igaz, Crunard kancellárnak sok mindenért felelnie kell. Bólintok. Pontosan tudom, hogy döbbenetesnek találhatja, amit elmondtam. – Biztonságban van Guérande várbörtönében. Várja, milyen ítéletet hoz felette a hercegnő és a Hercegi Államtanács. – Szorosan összefogom kezemet magam előtt. – Van még valami, tisztelendő anya. Valami, amire figyelmeztetnem kell. – Szemöldökét ráncolja, de nem vág a szavamba, ezért folytatom. – Arra a következtetésre jutottam, hogy a jelek, amiket Mortain használ, hogy kezünket vezesse, sokkal bonyolultabbak, mint gondoltuk. Attól félek, hogy nem mindig arra szolgálnak, hogy irányítsák tetteinket, inkább a jövendő történéseit jelzik előre… – Hallgass! – Az apátasszony hirtelen feláll, egy kézlegyintéssel elvágja szóáradatomat. – A feljebbvalódat akarod oktatni? Semmi újat nem mondasz nekem. Ha már vagy húsz éve, vagy annál is régebben szolgálod Mortaint, és tanulmányozod az Ő útjait, akkor majd talán előadhatod nekem az Ő tanítását. De addig nem. – Hideg kék szemében düh vibrál. Az ablakhoz lép, a kolostor kopár kertjét nézi. – És Duval? Szereted? Hangjának gúnyos tónusa mintha azt sugallná, hogy szerinte ez a kapcsolat olyan, mintha meztelenül akarnék disznókkal dagonyázni. Behunyom szememet, magamba nézek, elérem annak a jelenlétnek a szikráját, amit most már magamban hordozok, remélve, hogy kaphatok erejéből. – Igen. Amikor visszafordul felém, arcát eltorzítja a harag. – Egy férfi szerelméért eldobnál mindent, amit tőlünk kaptál? – Nem egy férfi szerelméért – felelem halkan. – Hanem Duval szerelméért. És megtalálnám a módját, hogy istenemet és szívemet is szolgáljam. Ő nyilván nem azért adott nekünk szívet, hogy soha életünkben ne hallgassunk rá. Úgy szegi fel fejét, mintha ütés érte volna. – Most már tehát Mortain akaratának tudója is vagy? Meg sem rezzenek. – A Nantes városa melletti csatamezőn szemtől szembe láttam Őt. Nem olyan volt, amilyennek

hittem. Az apátasszony ajka megvetően mozdul. – Te láttad Mortaint? Látomásban jelent meg neked? – Nem, tisztelendő anya. Hús-vér valójában, illetve olyan testben, ahogy a szentek mutatkozni szoktak. Szólt hozzám, lányának nevezett, és békét találtam Nála. Inkább kegyelmének, mint bosszújának gyakorlója szeretnék lenni. Érzem, hogy az apátasszony meg akar büntetni engem. Először arra gondolok, azért, mert szembeszálltam vele, aztán felismerem, hogy azért, mert nekem megjelent Mortain, neki pedig nem. – Ezek után nem remélheted, hogy örök fogadalmat tehetsz. – Nem akarok ötök fogadalmat tenni, tisztelendő anya. Az igazság az, hogy magam is meglepődöm, mennyire nem akarok. Annithre gondolok, akinek az a sorsa, hogy örökre a kolostor rabja legyen, soha nem léphet ki falai közül. És Sybella jut eszembe, aki valami pokoli megbízatásban ragadt, amibe biztosan beleőrül. Valóban ezt kívánja tőlük Mortain? Ráadásul most, hogy végre van valami választásom az életben, nem kívánom újra a kolostor kezébe adni magam. – A kolostor Mortain dicsőségének csak egyetlen megnyilvánulására összpontosít, tisztelendő anya. Én szeretném jobban megérteni a többit, mielőtt elkötelezem magam, hogy elindulok egy ilyen úton. – Nyilvánvalóan tévedtem a kötelességek teljesítése iránti elkötelezettséged megítélésében. Az apátasszony úgy néz rám, mintha valami alantas féreg lennék, és én igyekszem tartani újonnan meglelt erőmet. – Félreért engem. Elköteleztem magamat Mortain szolgálatában. A kolostor szolgálata az, amiben nem vagyok biztos. Az apátasszony orrcimpája megremeg, ajka elfehéredik. Egy pillanatig csak áll, mély levegőt vesz, aztán fogcsikorgatva felkapja szoknyáját és kiviharzik a szobából. Tizenharmadik születésnapja után pontosan két héttel Anne de Bretagne-t gondos kezek hercegnőhöz illő ruhába öltöztetik. Amikor készen van, Isabeau arcon csókolja, majd Anne megfordul és elhagyja Szent Brigantia kolostorát. Híveinek kis csapata csatlakozik hozzá: jómagam, Duval, Dunois és François. Velünk jön a Szent Brigantia kolostor apátasszonya, és csatlakozik hozzánk a Szent Mortain kolostor apátasszonya is. Leszállt az éjszaka, fáklyák világítják meg utunkat, ahogy a kanyargó ösvényen a város főkapuja felé tartunk, ahol a felvonóhíd nem nyílt le előttünk. A sáncárokhoz érve Anne elválik a kis csoporttól, egyedül áll a város falai előtt. Felemeli ifjú, tiszta hangját és kimondja az ősi szavakat, amiket Bretagne minden uralkodója kimondott; fogadalmat tesz, hogy országa nemességének és közembereinek jogai és szabadsága felett is őrködni fog. Válaszul ujjong az egybegyűlt tömeg. Készségesen fogadják új hercegnőjüket; megcsörren, csikorog a nehéz lánc, ahogy a felvonóhíd leereszkedik. Hatalmas csattanással csapódik a rámpára; oly győzedelmes ez a hang, mint a harangok zúgása. Most, hogy a város megnyílt előtte, Anne egyedül lép a felvonóhídra és belép városába. Harsonák szólnak, gyermekek kiáltoznak és dobálnak kicsiny markukkal magokat és szárított virágszirmokat útján, ahogy a tömeg a hatalmas katedrálisba kíséri. A hagyománynak megfelelően Anne az éjszakát imádkozással fogja tölteni, reggel pedig megkoronázzák. Mi hatan őrködünk felette, vigyázzuk, de csak távolból. Ezt a vigíliát egyedül kell megtartania. Vállán azonban kisebb a teher, gondjaiból levett a koronázási ajándék, amit Duvaltól kapott: hatezer angol katona áll rendelkezésére. Hosszú éjszaka ez, de nem baj, mert mindannyiunknak, akik abban a templomban virrasztunk, sok-sok meggondolni- és megfontolnivalónk van. A sötétség óráiban sokszor érzem magamon az apátasszony csodálkozó és merengő tekintetét. Magam is meglepődöm, hogy ez egyáltalán nem zavar

engem. Bármilyen hatása volt rám, bármilyen hatalma volt rajtam, már elmúlt. Duval azonban más eset, és valahányszor rám pillant, úgy érzem, mintha lelkemet simogatta volna meg valóságos kezével. Önkéntelenül elmosolyodok ettől az igazi csodától. Bár az élénk, színes üvegablakok elrejtik az égboltot, érzem a pillanatot, amikor az éjszaka átadja a helyét a reggelnek. Hajnalhasadáskor Duval lassan közelebb jön hozzám. Amikor felnézek rá, tekintetünk találkozik, és ezen az ünnepélyes helyen, ebben a legünnepélyesebb pillanatban sem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Keze mozdul, és amikor lenézek, azt látom, hogy azzal a piros szalaggal játszik, amit hajamból fűzött ki. Kilenc csomót kötött rá, a kilenc szent áldását kérve. Ahogy kezemet kéri mozdulatával, szívem hevesen kezd dobogni. Itt akar megesküdni velem, a hercegnő és isten és minden szentünk színe előtt? Biztos vagyok benne, hogy szeretem őt, de még nem tudom, hogy ezt akarom-e. Gyengéden tartja kezemet kezében, és mielőtt elvonhatnám tőle, nem csuklónk köré tekeri a piros szalagot, hanem csak az én kezemre. Közel hajol, olyan halkan súg fülembe, hogy szinte alig hallom. – Amikor csak készen állsz rá, vagy ha sosem következik be ez a pillanat, azt akarom, hogy tudd: szívem a tiéd, míg a Halál el nem választ minket, bármit is jelentsen ez, ha az ember a Halál szolgálóleányának udvarol. Gyöngyöző nevetés tör fel ajkamról, és hozzáhajolok, hogy csókkal pecsételjem meg ezt az esküt, mit sem törődve azzal, hogy Isten és a szentek, sőt akár maga a Szent Mortain kolostor apátnője meglát minket. Mert bár a Halál leánya vagyok és az Ő sötét árnyékában járok, bizonyos, hogy a sötétség néha átadhatja a helyét a fénynek.

Köszönetnyilvánítás Ezer köszönet Barbara Samuelnek, aki segített felismernem, hogy ezt a történetet egyszerűen meg kell írnom, és segített megtalálnom a hangot, hogy elmondhassam. Szívből jövő köszönet illeti csodálatos tündér keresztanyáimat (és keresztapámat!) a Houghton Mifflin Harcourt kiadónál, akik e vállalkozás mellé álltak és támogattak: Betsy Groban, Maire Gorman, Mary Wilcox, Margaret Raymo, Linda Magram, Lisa DiSarro, Karen Walsh, Rachel Wasdyke, Scott Magoon és Sheila Smallwood. Különleges köszönet Erin Murphynek és Kate O’Sullivannek, hogy hű bábái voltak ennek a munkának, finoman biztattak, édesgettek, drukkoltak nekem, aszerint, hogy mire van szükség. Egyetlen szerző sem remélhet jobb csapatot!