Befogadni a kegyelem ajándékát Az irgalmasság rendkívüli szent évében, karácsonyt ünnepelve elsősorban Isten irgalmas szeretetét kell felfedeznünk. Ferenc pápa Misericordiae Vultus kezdetű bullájának már első pontjában megfogalmazza a karácsony titkának ezt az újfajta megközelítését: „»Amikor elérkezett az idők teljessége« (Gal 4,4), és üdvözítő terve szerint már minden el volt rendezve, elküldte Fiát, aki Szűz Máriától született, hogy véglegesen kinyilatkoztassa nekünk a szeretetét. Aki őt látja, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9). A názáreti Jézus a szavaival, tetteivel és egész személyiségével kinyilatkoztatja Isten irgalmasságát.” (MV.1.) Isten szeretete számunkra – akik hiszünk és Jézus Krisztus tanítványai lettünk – a legbiztosabb pont az éltünkben. Olyan „esthajnalcsillag” mely mindig utat mutat és ragyog számunkra, még a legsötétebb éjszakában is. Ez a csillag emberi hangon és emberi gesztusokkal szól hozzánk és érinti meg egész lényünket. Olyan közel jött, hogy egy lett közülünk és emberként mondta el és súgja ma is fülünkbe a legnagyobb és legfontosabb titkot: Isten végtelenül szeret minket és irgalmas hozzánk. „Szívén viseli” sorsunkat és gyöngéden vezet bennünket önmagához. Ami még ennél
is nagyobb örömhír: nemcsak megérint bennünket ez az isteni fény, hanem csatlakozhatunk is hozzá: „Ha Jézusra és az ő irgalmas arcára szegezzük tekintetünket, képesek leszünk befogadni a Szentháromság szeretetét.” (MV.8.) Szűz Mária, üdvözítőnk édesanyja a legtökéletesebb módon tudta befogadni ezt a kegyelmet, az Isten szeretetében való részesülést, oly módon, hogy miközben megélte Isten szeretetét, annak mindenkori ajándékozójává vált. Isten irgalma rajta keresztül lépett be ebbe a világba, és mint égi édesanya most is az irgalom forrásához akar bennünket vezetni. Arra vágyik, hogy az isteni irgalom melege öleljen át bennünket minden pillanatban. Az emberré lett Isten misztériumának mélységét senki sem ismerte meg úgy, mint Mária. Az ő életében mindent a megtestesült Irgalmasság jelenléte határozott meg. A feltámadott Megfeszített anyja belépett az isteni irgalmasság szentélyébe, mert bensőségesen részesült az ő szeretetének misztériumában. (MV.24.) Kívánom mindnyájunknak, hogy karácsony ünnepének a kegyelme bennünket is vezessen az irgalmas és szerető Jézus állandó jelenlétének örömébe! Tamás atya
Ima, jócselekedet, öröm
Amikor december 12-én megkérdezték Tibor atyától Vácott a közvetlen munkatársai, hogy hova megy, hirtelen azt válaszolta: „Megyek haza lelkigyakorlatot tartani”. Csak utána vette észre az elszólást. Így hát „hazajött”, hogy segítsen felkészíteni lelkünket a közelgő ünnepekre. E két nap fontosabb mondanivalóit próbájuk röviden összefoglalni azoknak, akik nem lehettek jelen – és felidézni a résztvevőknek.
1. nap: „Isten elindult felénk, és mi is felé, és ebből a találkozásból öröm fakad.” Isten elindult felénk, és mi is felé, és ebből a találkozásból öröm fakad. Isten, a végtelen ott áll a szívünk ajtaja előtt, mint egy koldus, és bebocsátásra vár. Koldusként jön hozzánk, és kopogtat. Isten kopogtatása lehet egy betegség, munkanélküliség, párkapcsolati probléma, vagy éppen ez a lelkigyakorlat. Isten kopogtat. Figyelek-e erre a kopogtatásra? Csönd és ima nélkül nem tudok Rá figyelni, mert Ő szelíden, csöndben van, vár. Nem töri ránk az ajtót. Elrejt bennünk egy magot, ami elkezd növekedni, s ha mi engedjük, nagy fává növekedhet. Mi annyi más kopogtatásra figyelünk, a tévére, a számítógépre, az ajándékok vásárlására, a munkahelyi problémákra, … Nem halljuk meg Isten kopogtatását. Ábrahámot Isten kihívta az addigi biztonságos életéből, és ő elindult. Engedelmeskedett Isten hívásának. Nem mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Isten irgalmából újat építhetünk. Ő sem ott folytatta. A városból kiment a pusztába, földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozott. Amikor Isten megkérdezte tőle, hogy a fiánál is jobban szereti-e, még egyetlen fiát is feláldozta volna, mert mindennél jobban
szerette Istent, és teljesen megbízott Benne. Minden hívő ember jelévé tette őt. Amikor tőlünk Isten megkérdezi, hogy mindennél jobban szeretjük-e Őt, mondjuk, hogy igen, de a cselekedeteink nem az igenünket tükrözik. Pedig mindenkivel, aki kimondja az igent, valami új kezdődik. És ez az új hallatlan öröm forrásává válik, és Istent dicsőíti. Ott, ahol az egyház jelen van, nyilvánvalóvá kell válni Isten irgalmasságának. Rembrandt festménye, A tékozló fiú hazatérése csodálatosan kifejezi az Atya igazságosságát és irgalmasságát. A térdeplő fiú vállán az egyik kéz atyai, igazságos, a másik anyai kéz, irgalmas. Nekünk is olyanná kell válni, mint az Atya. Az irgalmasság oázisává. Tudunk-e a megbocsátással élni? Akár úgy, hogy bocsánatot kérünk, akár úgy, hogy megbocsátunk. Isten sose fárad bele a megbocsátásba. Mi hamarabb belefáradunk a bocsánatkérésbe. Befogadókká kell válnunk: ne kritizáljunk, és ne pletykáljunk. Mert ha hallgatunk a pletykákra, rögtön kritikus szemmel nézünk másokra, és már nehéz nyitott szívvel fordulni a másik felé. Ábrahám az Ószövetségben mintája a hívő embernek. Az Újszövetségben Mária. Ki tudja, hány lányhoz bekopogtatott már
előtte Isten, hogy a megváltás tervéhez kimondja az igenjét, de hiába. Ő kimondta igenjét, s ezzel is valami új és csodálatos kezdődhetett az emberek életében. Isten megdicsőült az ő igenjében. A kegyelem – Szent-Gály Kata verse Te soha többé nem leszel nyugodt, és nem lesz tiéd a nyárspolgári béke, mert beléd hullott az Isten vetése, és azt kitépni nem lehet – vagy nem mered – mert érzed, hogy éned jobbik része. Azt megteheted, hogy sohasem kapálod, hogy nem öntözöd, hogy szinte gyűlölöd – de Harmat is van! És néha akaratlan meglep, és elindul benned egy gondolat..., egy meglátás..., egy szó, egy – semmi, és amit már kezdtél elfeledni, vagy letagadni, megint duzzad, újra él. A gyökér, a mag, beléd fonódik és szárrá fakad, és vakmerő kalandra bátorít: kilépni önmagadból, az átlagosból –, komolyan venni azt, amit hiszel. Ferenc pápa meghív minden keresztényt, hogy újítsa meg találkozását Jézussal. „Csak az Isten szeretetével való találkozás – vagy újra találkozás – révén, amely boldog barátsággá alakul át, szabadulhatunk ki elszigetelt lelkiismeretünkből és önközpontúságunkból. Akkor leszünk teljesen emberek, amikor túlhaladjuk emberségünket, amikor megengedjük Istennek, hogy önmagunkon túlra lendítsen bennünket, és így megtaláljuk igazi önmagunkat.”
2. nap „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki.” Karácsonyra készülünk, de karácsony nemcsak december 24-én van, hanem mindig, ha megszületik valakiben Jézus. Rejtőzködve jön, mint akkor, ott Betlehemben, s az óta is így jön, csöndben, de bármikor, bárhol, ahol a kopogtatására kinyitja valaki szíve ajtaját. „Örüljetek az Úrban!” – mondja Szent Pál. Sokszor nehézségekkel küzdünk, de az Úrban való örvendezés a mi erősségünk, akkor is, ha nem értjük. „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki.” Hogyan lesz bennünk emberszerető jóság? Ha ránk rakódik az ítélkezés, az irigység, a féltékenység, a félelem, az önzés, akkor lehetetlen. Mindennap kérnünk kell ezt a jóságot. Teréz anya fogalmazza meg Mégis című versében: „…Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet, mégis tégy jót! … Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts! A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!” Jézus is tudta, hogy van(nak) Júdás(ok), mégis elkezdte mosni a tanítványok lábát. Az irgalmas szamaritánus példáján keresztül
mutatta meg, hogyan kell bánni bajba jutott felebarátainkkal. Ki a mi felebarátunk? Akinek nincs munkája, kenyere, akinek bánata van vagy magányos, aki jó szóra vágyik. Az első hely, ahol tehetjük a jót, az a családunk. Ott megy tönkre egy társadalom, ahol nincsenek családok. És ha körbenézünk, családlátogatásokon járva, azt láthatjuk, hogy alig vannak ép családok. Itt nincs apuka, ott nincs anyuka. Amott csak nagymama van. Ő neveli az unokákat. „Ezt tapasztaltam Vácott, amikor a hittanos tanítványok családjait meglátogattam. Mondhatnánk, hogy mint Noé bárkájába az állatokat, úgy kell menteni a családokat. Nehéz családban élni, mert alázattal, önmegtagadással, sok lemondással jár.” Ha a család együtt vacsorázik, imádkozik, akkor Isten odakucorodik, odaül közénk és a család a Szentháromság képére formált szeretetközösséggé válik. Így karácsony táján mondhatjuk, az Ő jelenlétéhez képest minden más ajándék semmi. A közösség is olyan hely, ahol tehetjük a jót. Sokszor a hívők jelenléte a templomban nem közösség, hanem közönség. Isten mindig megadja a lehetőséget a közösség építésére, és hálát adhatunk, hogy itt, Monoron ilyen közösség van. Dabason egy kisfiú megkérdezte: „Hogyan kell viselkednem, ha találkozom Jézussal? Mit kell csinálnom?” Először nehéz volt válaszolni erre a kérdésre, de aztán rájöttem,
hogy Jézussal mindig találkozhatunk, Ő mindig közel van. Csak nekünk kell megvizsgálni, hogy mi az a hegy, amit el kell hordanunk az útból, mi az, ami megkötöz, mi az, ami miatt nincs idő a Vele való beszélgetésre, a falat közénk, s Közé nem a bűneink emelték-e, és milyen kísértések miatt bukunk el. Befejező gondolatként ismét Ferenc pápát idézte: „Az evangélium öröme betölti mindazoknak a szívét és életét, akik Jézussal találkoznak. Azok, akik elfogadják Jézustól az üdvösség ajánlatát, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és a magányosságtól. A mai világ „fogyasztói társadalmának” nagy veszélye a kapzsi szív, a világias élvezetek lázas hajszolása és a lelkiismeret eltompulása. Amikor ugyanis az emberek szíve csak a saját érdekével és saját előnyével van elfoglalva, nem marad szívében hely mások számára. Az ilyen ember már nem hallja Isten szavát, nem érzi Isten csendes örömét, és kiapad belőle a vágy, hogy jót tegyen másokkal. Így aztán haragos, sértődött és apatikus lesz, és képtelenné válik teljes életet élni, pedig minden teremtmény jóságra és üdvösségre vágyik.” Ezért hívja fel a pápa a keresztényeket, hogy nyíljanak meg mindennap a Jézussal és az Ő örömével való találkozásra. Tamás atya megköszönte Tibor atyának, hogy szakított időt lelki felkészítésünkre, s kérte, hogy máskor is látogasson el hozzánk. A válasz váratlan volt. Tibor atya kért meg minket arra, hogy közösségi zarándoklatként látogassunk el hozzá húsvét után. Huszthyné Juhász Márta
Karácsonyi küszöbök A nyelvtudomány szerint a „karácsony” szavunk legelfogadhatóbb eredete a szláv „kracsun” szó,ami „átlépést, küszöböt” jelent. Miután régen a karácsony egyben újévkezdő nap is volt, az egyik évből a másikba való átlépést jelenthette. Eredeztethető a karácsony szavunk még a latin „incarnatio” szóból is, ami „megtestesülést” jelent. És valóban, a karácsony Isten (emberi) testben való megjelenítésének ünnepe is. Az első magyarázat is sok tanulsággal szolgálhat a ma embere számára, mert nagy-nagy „küszöbök átlépése” történt a 2016 évvel ezelőtti napokban: Isten emberi testbe lépett és a pogány világ a kereszténységbe. De kimeríthetetlenül gazdag karácsony ünnepének tartalma, üzenete. Pár éve, amikor adventi naptárt készítettem, kerestem minden adventi napra egy-egy szót, amelynek mélyebb tartalmában ott van egy töredéke annak, hogy miről is szólhatna a karácsony, milyen küszöböket – de legalább egyet – kellene átlépnünk ilyenkor. Az én –bizonyára igen hiányos – listám: ajándék, alázat, áldás, angyal, anyaság, az apaság vállalása, befogadás, bizalom, család, csillag, csoda, fény, ígéret, istálló, jóság, szalmaszál, szeretet, születés, újszülött, ünnep, világosság... és a lista bővíthető mindenki által.
Ezek közül most a család és a karácsony kapcsolatáról szeretnék érinteni pár gondolatot, hiszen „Ez a legszebb családi ünnep”– halljuk ilyenkor léptennyomon és a hangsúly mindig a „családin” van. Miközben köztudott, hogy ma a családok közel egyharmada csonka család, a második-harmadik házasságba hozott gyerekek azt sem tudják sokszor, pontosan hol, hány testvérük van, a család nagymamáinak számáról nem is beszélve. De az első házasságban élők is legtöbbször rohannak egész nap a gyerekeikkel egyik nagyszülőtől a másikig, hogy este végre magukban lehessenek. Vajon ezek a gyerekek hol ismerik majd meg a családi összetartozás tartalmát és élményét? És az egyedül élők miért magányosak ezen az estén is? Nincs család, másik egyedül élő barát vagy szomszéd, esetleg elég árva gyerek az intézetekben? A karácsony modern korunkig sosem volt családi ünnep a mai értelemben (szigorúan csak anya-apa és egy-két gyerek külön ünnepe). A karácsony a nagynagy keresztény család közösségi ünnepe volt. Amikor az emberek valóban az egész családjukkal, barátaikkal, szomszédjaikkal, a közösség magányosaival, szegényeivel együtt örültek a kis Jézus születésének és egymásnak. folytatás az 7. oldalon
g
Megnyílt a székesegyház nagykapuja Beer Miklós megyéspüspök lezárta a Váci Egyházmegye zsinatát, és megnyitotta – Ferenc pápával egy időben – az irgalmasság szentévét Vácon december 8-án, a szeplőtelen fogantatás ünnepén. A zsúfolásig megtelt székesegyházban az egyházmegye papsága töltötte meg a szentélyt, míg a világi szolgálattevők és a hívek a padokat és az állóhelyeket foglalták el. A szentmisén a székesegyház Szent Cecília kórusa és a váci kórusiskola diákjai adtak zenei szolgálatot. A főpásztor szentbeszédében felidézte, hogy az egyházmegyei zsinat három éve, a II. vatikáni zsinat megkezdésének ötvenedik évfordulóján kezdte meg munkáját, és most, a szeplőtelen fogantatás ünnepén, éppen ötven évvel a zsinat lezárása után fejeződik be. Amikor a mai ünnepen megemlékezünk a Szűzanyáról, voltaképpen arra emlékezünk, hogy az Úristen nem hagyta magára a bűnbe esett embert, hanem második Ádámként a saját Fiát küldte el a földre – hangsúlyozta Beer Miklós. – Ahogy az első Ádám bűne mindannyiunkra rászáll, úgy Jézus megváltása is mindenkire kiárad – utóbbihoz azonban szükség van a hit szabad, emberi döntésére Isten mellett. Csak így tudjuk elfogadni Isten irgalmát; azt az irgalmat, amelyet épp most fogunk egy éven keresztül átelmélkedni, felfogni. Azt az irgalmat, amelyre a mai világban van a legnagyobb szükség – utalt a püspök a nemzetközi helyzetre –, éppen ma
kell Hozzá folyamodnunk, aki a pislákoló mécsbelet nem oltja el, a megroppant nádszálat nem töri össze. Ha az egész Biblia megsemmisülne, és csak a tékozló fiú története maradna fenn az emberiségnek, abból is tökéletesen megérthetnénk Isten valódi üzenetét – emlékezett vissza Miklós püspök egykori bibliaprofesszorának szavaira. Az egyház küldetése: Isten irgalmát továbbadni a világnak. Az egyházmegyei gyűléssel kapcsolatban a püspök először a II. vatikáni zsinatot idézte föl, megemlítve Jézusnak azokat a szent helytartóit – Szent XXIII. János, Boldog VI. Pál és Szent II. János Pál pápákat –, akik ablakot nyitottak a világra, hogy kiáradhasson az isteni irgalom. Az egyházmegye zsinata éppen azért kezdődött ötven évvel e nagy mű után, hogy a helyi egyház szellemében kövesse a nagy elődök szándékait; hogy ne okoskodás legyen az együtt gondolkodás, hanem a Szentlélek szándékainak fürkészése és megértése. „Most mindannyian érezzük Isten sürgetését a megújulásra, hogy ebben a zűrzavaros világban mi legyünk a péteri sziklára, a hegyre épült város, ahol az irgalmat meg lehet találni” – buzdította a híveket a megyéspüspök.
Hamar eltelt ez a három év – állapította meg –, de ne feledjük el, hogy a mi munkánk most nem befejeződött, hanem éppen hogy elkezdődik: most kell kinyitnunk a kaput, és kiárasztanunk Isten irgalmának üzenetét. Ennek jele a székesegyházban a nyáregyházi hívek ajándéka, egy hatalmas mézeskalácskapu, és előtte a szentmise ideje alatt Szent Fausztina Kowalska – Jézus irgalmas szívének hirdetője – ereklyéje, akit Szent II. János Pál pápa emelt oltárra. A Szűzanya, az Irgal-
masság Anyja segítsen, kísérjen bennünket, imádkozzon értünk és velünk – zárta szentbeszédét a püspök. Az ünnepi szentmise végén Beer Miklós jelképesen megnyitotta a székesegyház nagykapuját az irgalmasság szentévében, majd az egybegyűltek elénekelték a Te Deumot. Végezetül a főpásztor az egyházmegye minden jelen levő papjának átadta az egyházmegyei zsinat záródokumentumát. Magyar Bertalan/Váci Egyházmegye
folytatás az 5. oldalról
vüliek, mert az állatok mellett szombaton is dolgozniuk kellett és hithű zsidó ember számára ez tilos volt. Mégis ők voltak rá méltóak, hogy elsőként értesüljenek Jézus megszületéséről, hiszen Ő leginkább a legkisebbek, a legszegényebbek, a megalázottak, a számkivetettek vigasztalására jött. Hiszen mint ember, Ő maga is rongyos istállóban született és a kor törvénye szerint bűnözőként halt meg. Pontosan tudta, kiknek van rá a legnagyobb szüksége. Én azt gondolom, ezt az üzenetet és feladatot hagyta ránk is, Krisztuskövető emberekre. Ne hagyjuk Őt is magára ebben, mert különben elveszítjük az együttérzésünket, a szeretetünket, az ünnepeinket és végül Őt, magát. Hogy ez ne történhessen meg, kívánok mindenkinek áldott ünnepet, áldott hétköznapokat, erőt és bátorságot egy-egy küszöb átlépésére. Manulek Zsuzsa
Tudom, hogy ma mindent rá lehet arra fogni, hogy megváltozott a világ. Persze, főleg tőlünk, mert hagytuk, hogy így legyen, leginkább kényelemből, és a félelemtől, hogy mit szólnak ahhoz mások, ha nem mindenkitől távol tartva magunkat, zárt ajtók mögött, óriási traktával, gazdag ajándékokkal és műzenével töltjük ezt az estét. (Aztán éjfélkor vagy másnap szörnyülködünk a templomban, hogy szegény várandós Máriát és Józsefet nem fogadták be a gonosz, gazdag emberek, ami egész pontosan nem is így történt, de olyan jó rajta megbotránkozni.) A karácsonyi történetben az angyalok a pásztoroknak vitték meg az örömhírt Jézus születéséről. Azoknak a pásztoroknak, akik akkor és ott a legkisebb, a legnyomorultabb, a legkivetettebb tagjai voltak a társadalomnak Törvényen kí-
Istennek tetsző választás Az irgalmasság ténylegesen hozzájárulhat egy emberségesebb világ építéséhez. Különösképp korunkban, amikor a megbocsátás ritka vendég az emberi élet színterein, az irgalmasságra való utalás még sürgetőbb, mégpedig mindenhol: a társadalomban, az intézményekben, a munkahelyen és a családban is – áll Ferenc pápa decemberi katekézisében. Az egyháznak szüksége van erre a rendkívüli időszakra. Nem arról van szó, hogy az egyháznak jót tesz ez a rendkívüli időszak, hanem hogy az egyháznak szüksége van erre a rendkívüli időszakra. Gyors változásokat hozó korunkban az egyház feladata az, hogy megtegye, ami rajta áll: láthatóvá kell tennie a reménynek és Isten közelségének jeleit. A jubileumi év alkalmas időszak mindannyiunknak arra, hogy az isteni irgalmasságot szemlélve, mely átlép minden emberi határt és felragyog a bűn sötétsége felett, erősebb meggyőződésű és hatékonyabb tanúkká váljunk. Ha Istenre, az irgalmas Atyára és irgalomra szoruló testvéreinkre nézünk, azt jelenti, hogy figyelmünket az evangélium lényegi tartalmára fordítjuk: Jézusra, a testté lett irgalomra, aki láthatóvá teszi előttünk Isten szentháromságos szeretetének mély misztériumát. Az irgalom jubileumának megünneplése egyet jelent azzal, hogy újból személyes és közösségi életünk középpontjába helyezzük a keresztény hit sajátosságát, vagyis Jézus Krisztust, az irgalmas Istent. A szentév tehát arra szolgál, hogy megéljük az irgalmasságot. Igen, kedves testvéreim,
ezt a szentévet azért kapjuk, hogy megtapasztaljuk életünkben Isten megbocsátásának édes-finom érintését, az ő mellettünk való jelenlétét és közelségét, főleg akkor, amikor leginkább szükségünk van rá. Ez a jubileumi esztendő alkalmas időszak arra, hogy az egyház megtanulja egyedül azt választani, „ami Istennek leginkább tetszik”. Mi az, „ami Istennek leginkább tetszik”? Megbocsátani gyermekeinek, irgalmat gyakorolni velük, hogy utána ők is meg tudjanak bocsátani testvéreiknek, és így Isten irgalmasságának fáklyáiként világítsanak a világban. Ez az, ami Istennek leginkább tetszik. Szent Ambrus egy teológiakönyvben, melyet Ádámról írt, a világ teremtésének történetével kapcsolatban megjegyzi, hogy a Szentírás minden nap végén, amikor Isten teremtett valamit – a Napot, a Holdat vagy az állatokat… –, azt mondja: „És látta Isten, hogy ez jó.” Ám amikor Isten a férfit és a nőt teremtette, utána azt mondja: „És látta Isten, hogy ez nagyon jó.” Szent Ambrus felteszi a kérdést: „Miért mondja azt, hogy nagyon jó? Miért örül ennyire Isten a férfi és a nő megteremtése után?” Mert végül volt valaki, akinek megbocsáthat. Milyen szép ez: Isten örül annak, hogy megbocsát, Isten lényege az irgalom! Ezért ebben az évben meg kell nyitnunk szívünket, hogy Istennek ez a szeretete, ez az öröme teljesen betöltsön minket az ő irgalmával. A jubileumi esztendő akkor lesz „alkalmas időszak” az egyház számára, ha megtanuljuk azt választani, „ami Istennek leginkább tetszik”, és nem esünk abba a kísértésbe,
hogy azt gondoljuk: van valami ennél fontosabb vagy sürgetőbb. Semmi sem olyan fontos, mint azt választani, „ami Istennek leginkább tetszik”, vagyis az ő irgalmát, az ő szeretetét, az ő gyengédségét, az ő ölelését, az ő simogatását! Az egyház intézményeinek és struktúráinak szükséges átalakítása is csak eszköz, melynek abban kell segíteni, hogy élő és éltető módon megtapasztaljuk Isten irgalmasságát, hiszen egyedül ez tudja biztosítani az egyház számára, hogy az a hegyre épített város legyen, amelyet nem szabad elrejteni (vö. Mt 5,14). Csak egy irgalmas egyház tud ragyogni! Ha elfeledkeznénk arról, ha csak egy pillanatra is, hogy az irgalom az, „ami Istennek leginkább tetszik”, akkor minden erőfeszítésünk hiábavaló lenne, mert intézményeink és struktúráink rabjaivá válnánk, akármennyire újítanánk is meg őket. Mindig rabok maradnánk! „Erősen érezni szívünkben annak örömét, hogy Jézus ránk talált, hogy jó pásztorként utánunk jött, mert eltévedtünk” (Homília az isteni irgalmasság vasárnapjának első esti dicséretében, 2015. április 11.): ezt a célt tűzi ki az egyház ebben a szentévben. Így megerősödik bennünk a bizonyosság, hogy az irgalmasság tényleg hozzájárulhat egy emberségesebb világ építéséhez. Különösképpen korunkban, amikor a megbocsátás ritka vendég az emberi élet színterein, az irgalmasságra való utalás még sürgetőbb, mégpedig mindenhol: a társadalomban, az intézményekben, a munkahelyen és a családban is. Nyilvánvalóan valaki ezt az ellenvetést
tehetné: „De, Atyám, ebben a szentévben az egyháznak nem kellene valamivel többet is tennie? Helyénvaló szemlélni Isten irgalmasságát, de sok sürgős teendő is van!” Igaz, sok a tennivaló, és én vagyok az első, aki fáradhatatlanul emlékeztetek erre. Számot kell azonban vetni azzal, hogy az irgalomról való megfeledkezés gyökerénél mindig az önszeretet áll. A világban ez úgy jelentkezik, mint kizárólag saját érdekeink, gyönyöreink és dicsőségünk keresése, a vagyon halmozása, míg a keresztények életében gyakran a képmutatás és a világiasság köntösébe öltözik. Mindez szemben áll az irgalmassággal. Az önszeretet megmozdulásai, melyek idegenné teszik az irgalmat a világban, olyan nagyszámúak, hogy gyakorta még korlátokként és bűnként felismerni is képtelenek vagyunk. Íme, ezért annyira szükséges, hogy elismerjük bűnös voltunkat: hogy megerősítsük magunkban az isteni irgalmasság bizonyosságát. „Uram, bűnös vagyok: jöjj hozzám a te irgalmaddal!” Ez egy nagyon szép ima. Könnyű ima, melyet mindennap mondhatunk: „Uram, bűnös vagyok: jöjj hozzám a te irgalmaddal!” Kedves testvéreim! Kívánom, hogy ebben a szentévben mindnyájan megtapasztaljuk Isten irgalmasságát, hogy tanúi legyünk annak, „ami Istennek leginkább tetszik”. Vajon naivság azt gondolni, hogy ez megváltoztathatja a világot? Igen, emberileg gondolkodva őrültség, ám „Isten balgasága bölcsebb az embereknél, és Isten gyengesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,25). Ferenc pápa katekézise december 9-én. Fordította: Tőzsér Endre
Lelki élet és munkalehetőség A képviselőtestület tavaszi ülésén született döntés arról, hogy egy közös, egynapos autóbuszos zarándoklatot szervezzünk. November 7-én reggel az autóbusz megtelt, jó hangulatban indultunk el. Tamás atya vezetésével imádkoztunk, majd érdeklődve hallgattuk magyarázatát a bencés rendről és Pannonhalmáról.
A Pannonhalmi Bencés Főapátság a magyar történelem egyik kiemelkedően becses emlékhelye, egyházi és művészettörténeti központ, a világörökség része. A bencések 996-ban jelentek meg itt és akkor kezdődött a királyi alapítású kolostor építése. A település neve régen Győrszentmárton volt, egyes történészek szerint a Civitas Pannónia nevű római város helyén alakult ki. A Pannonhalma név Guzmics Izidor bencés szerzetestől származik, aki a XIX. század elején élt. A bencés főapátság 1996-ban ünnepelte millenniumát, amikor II. János Pál pápa ebből az alkalomból Pannonhalmára is ellátogatott. A főapátságot és környezetét 1996 decemberében a Világörökség
10
részévé nyilvánították. 1997-ben, Szent Márton halálának 1600. évfordulóján szobrot avattak a pannóniai születésű védőszent, Tours egykori püspöke emlékére. Az időjárás is kedvezett nekünk, mert a reggeli köd felszállása után kellemes, napsütéses időben utaztunk. Pannonhalmára érkezve a parkolóban találkoztunk azokkal a társainkkal, akik autóval jöttek, majd együtt bementünk az apátságba. A szépen és praktikusan kialakított fogadóépületen keresztül az udvarra jutottunk, ahol Márk atya fogadott minket, és rövid előadást tartott a bencés rendről és az apátságról. Érdekes volt hallani, hogy ez szinte egy nagyvállalat, a környék lakóinak sok munkalehetőséget biztosít, a szerzetesek fő tevékenysége mellett nagy jelentősége van az idegenforgalomnak, a szőlő- és borgazdaságnak. Az apátsághoz tartozik a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, Egyházzenei Szakközépiskola és Kollégium, ahol részben szerzetes tanárok, részben világi tanárok tanítanak. Az iskola kiemelkedő színvonaláról ismert, erről magunk is meggyőződhettünk, amikor egy 12. évfolyamos diák vezetett végig minket a bazilikán, a kerengőn, a könyvtáron. Alapos, nagyon érdekes magyarázatot hallhattunk tőle. Zarándoklatunk része volt a Diák-kápolnában a Tamás atya által bemutatott
szentmise. Az apátságból lementünk a városba, ahol megtekintettük a múzeum borászati kiállítását és a cukrászda különlegességeit. Délután indultunk haza, az autóbuszon imádkoztunk, beszélgettünk és örömmel állapítottuk meg, hogy ez egy nagyon szép nap volt. Az
ilyen rendezvények is hozzájárulnak a közösség építéséhez, reméljük máskor is lesz lehetőségünk ilyen közös zarándoklatra. Köszönet Tamás atyának az út megszervezéséért és a zarándoklat vezetéséért. Szalay László
Turner Ferenc Alapítvány Kedves Testvérek! A Turner Ferenc Alapítvány folytatja munkáját a plébániai gyermekek testi-lelki fejlődéséért.Nagyon szépen köszönjük az eddig nyújtott segítséget és adományokat. Továbbra is szívesen fogadjuk felajánlásaikat. Anyagi hozzájárulásukat a következő számlaszámra küldhetnek 11742056-20053732 vagy a nagytemplomi gyóntatóhelység mellett kihelyezett csekkek segítségével tehetik meg. Áldott karácsonyt és boldog új évet kívánunk!
Morzsák „Irgalmában meglátogat minket a Magasságból, hogy világosságot adjon az embereknek, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, lábunkat meg a béke útjára irányítsa.” Lukács 1,78-79 „Irgalmasság: az út, amely egyesíti Istent és az embert, mert kitárja a szívét arra a reményre, hogy bűneink korlátai ellenére mindenkor szeretnek bennünket” Túrmezei Erzsébet Legyünk egy kicsit csendben! Födje mély csend a szíveket: mert a sötét, elgyötört földre Karácsony közeleg. Jó, ha most lelkünk messze hagyja a hajsza, lárma mind. Ne siessünk hangos utakra! Karácsony lesz megint.
11
Erkölcsi megújulásért kiált a Föld Csak úgy lehetünk úrrá a környezeti válságon, ha az egész emberiség változtat az életfelfogásán és az életvitelén; az ökológiai megtérés erkölcsi-társadalmi megtérést feltételez – szögezi le Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy) című, idén júniusban megjelent körlevele. A Szentatya bár tudja, hogy az emberiség letért a helyes útról, mégis hiszi, hogy képes e tekintetben is visszatalálni rá. A Ferenc pápa első önálló enciklikájának is tekinthető Laudato si’ több szempontból is jelentős dokumentum. A korábbi, Lumen fidei (A hit világossága) kezdetű enciklika szövegét ugyanis XVI. Benedek voltaképpen már előkészítette; ezért is nevezte azt Ferenc pápa – a legőszintébb nyíltsággal – „négykezes enciklikának”. Jelen körlevél egyik legfontosabb újdonsága a témaválasztás: a környezetvédelem kérdésében ugyanis eddig nem született a Laudato si’-hez hasonló fajsúlyú pápai megnyilatkozás. Különlegességeként említhető, hogy a Szentatya a földön élő valamennyi embert megszólítja – az enciklika tehát nem kifejezetten a keresztényeknek, még csak nem is az istenhívőknek, hanem minden embernek szól. A címzés így nagyobb hangsúlyt kölcsönöz mondanivalójának, hiszen a római pápa – a katolikus egyház
12
látható fejeként – általában az egyház tagjainak (a püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világi hívőknek) címezi megnyilatkozásait, és csak ritkán tágítja a megszólítottak körét, vagyis sorol a címzettek közé minden jóakaratú embert. A dokumentumra – júniusi vatikáni bemutatása óta – a nemzetközi sajtóorgánumok természet- vagy környezetvédelmi enciklikaként hivatkoznak, ez azonban nem tükrözi teljes mértékben a körlevél tartalmát és a Szentatya szándékát. Alcíme szerint ugyanis nem kizárólag a környezetvédelemről, hanem közös otthonunk gondozásáról szól. A pápa mindezzel arra kíván rávilágítani, hogy földünkön nem pusztán a természeti környezet vesz körül bennünket, hanem az emberi környezet is. Mivel minden élőlény ehhez a közös otthonhoz tartozik, egyszerre kell gondját vi-
selnünk mindennek és mindenkinek! Ferenc pápa enciklikája abban is különleges, hogy átfogó, integrális ökológiára tesz javaslatot. A természetet ugyanis csak úgy tudjuk megóvni, ha földi környezetünkhöz való viszonyainkon túlmenően az embertársainkhoz és Istenhez fűződő kapcsolatunkon is változtatunk. Az átfogó ökológia egészben gondolkodik, a földi élet összes dimenzióját figyelembe veszi. Nem véletlen, hogy a pápa enciklikájában tíz alkalommal is nyomatékosítja: „Minden összefügg mindennel.” És mivel minden mindennel összekapcsolódik, csak úgy lehetünk úrrá a környezeti válságon, ha az egész emberiség változtat az életfelfogásán és az életvitelén; vagyis az ökológiai megtérés erkölcsi-társadalmi megtérést feltételez. A 6 fejezetből, ezen belül 246 pontból álló pápai dokumentum nem könnyű olvasmány – az egyházi témájú szövegekhez szokott olvasók minden bizonnyal meglepődhetnek azon, milyen sok tudományos kifejezés, eszmefuttatás található benne. Az enciklika első fejezete helyzetleírást ad, a második felvázolja azt a látásmódot, amelyet a keresztény örömüzenet nyújt. A harmadik fejezet rávilágít a környezeti válság emberi gyökereire, a negyedikben a Szentatya átfogó ökológiára tett javaslatát találjuk. Az ötödik fejezet párbeszédet szorgal-
maz a társadalmi élet szereplői között, az utolsó – vagyis a hatodik rész – a környezettudatos nevelésről és lelkiségről szól. Az egyes részeken és pontokon belül számos gondolati egység kapcsolódik egymáshoz. Ferenc pápa – felhasználva az úgynevezett Riói nyilatkozat (1992) szakkifejezését – közös és megkülönböztetett felelősségről beszél. Ez azt jelenti, hogy mindannyian felelősséggel tartozunk bolygónk, az egész emberiség jövőjéért, ám ez a felelősség mégis differenciált, egymástól különböző. Személy szerint mindenkinek, minden egyes szervezetnek, állami szervnek, vezetőnek, politikusnak, cégnek, vállalatnak, iskolának, oktatónak, szülőnek stb. keresnie kell, hogy mi a teendője, min kell változtatnia. A Szentatya bizalommal fordul az emberek felé: bár tudja, hogy az emberiség letért a helyes útról, mégis hiszi, hogy képes ismét rátalálni. Ezért összefogásra és őszinte, nagylelkű párbeszédre hív bennünket. Miként Ferenc pápa személyisége, úgy ez az enciklika sem beletörődő, szomorú, kesergő, lemondó hangvételű. Épp ellenkezőleg: reményt, örömet és bátorítást nyújt a bolygón élő minden embernek. Forrás: Szent István Társulat
13
Az égből hulló csokimikulás
Vékony hangon fütyült a szél. Az a metsző, hideg téli szél, amely még szilaj kedvében is csak decemberben tud ilyen vadul fütyülve nyargalni a Monor környéki tájon. Aztán mintha megunta volna ezt a nagy nyargalászást, meg a fütyülést, abbahagyta, és csöndbe borult az éjszaka. Csak a hó csikorgott a kismanó talpa alatt, aki pont ebben a hidegben tartott hazafelé, a monori hosszú-árok legmélyén megbúvó gombalakásába. Nem félt, hiszen a csillagok mutatták az utat. Belőlük pedig bőven kijutott; Isten gazdagon feldíszítette velük az éjszakai égboltot. A kismanó szerette a csillagok fényét. Kedvükért még a hideggel is megbékélt. Hirtelen valami odafentről, a fényesen hunyorgó apró égi mécsesek közül, lezuhant a földre. Szinte súrolta a kismanó orrát és hopp, már ott is volt a lába előtt a hóban. Egy csokimikulás! Piros papírba csomagolt csokimikulás! És még egy! Kicsit odébb pedig egy újabb pottyant le odafentről, a csillagok közül. A kismanó nem értette, honnan ez a nagy potyogás, de nagyon megörült neki, hiszen szerette a csokoládét. A csokimikulást pedig végképp szerette. Azt gondolta, hogy a csillagok ajándéka. De ennyi? A monori hosszú árok ugyanis végestelen végig ki lett rakva az égből
14
szaporán potyogó csokimikulásokkal. Elámult a kismanó, hogy mihez kezdjen most nagy hirtelen ennyi csokimikulással? Egyet még meg tud enni. Talán kettőt is, vagy akár még hármat is. De a többit? Vigye mindet haza, hogy majd holnap is legyen, meg azután is, egészen húsvétig, amikor majd a nyuszi hoz egy remélhetőleg ugyanekkora adagot? És akkor eszébe jutott Cincogi, a kisegér. A szegény templomi kisegér, aki azért költözött ki népes családjával az árokpartra, mert azt remélte, hogy ott majd talál némi élelmet. De nem talált. Sem a hosszú árok mélyén, sem a tömzsi árok oldalán, de még csak a lapos hegy tetején sem. A kismanó szíve megtelt szeretettel, amikor arra gondolt, hogy Cincogi népes családjának adja ezt a sok-sok csokimikulást. Jobb helyen lesz ott, a kisegerek között! – mondta. Fürgén összeszedte és egy rakásba hordta valamennyit, aztán elfutott Cincogihoz, aki a közelben lakott, mindjárt a vakondtúrás mögött. Nem sokkal később nagy vidáman tértek vissza. A kismanó mutatta az utat, közben pedig lelkesen mesélte szerencsés történetét. Hanem egyszer csak megtorpantak. Mind a ketten. Észrevették a Mikulást, aki az árok mélyén görnyedve hajtogatta jobbra is és balra
is a hóból kibúvó kornyadó fűszálakat. – Nem találom, pedig valahol itt lehetnek! – mondta félhangosan a Mikulás, csak úgy magának. Aztán megigazította a piros sapkáját, mert egy csöppet előre billent abban a nagy keresgélésben és leült a hóba. – És akkor most mit adok a gyerekeknek? – kérdezte még mindig csak úgy félhangosan a Mikulás, de már akkor szinte elsírta magát nagy bánatában. Keserves tekintettel nézett körbe. A szeme megakadt Cincogin és a kismanón. – De jó hogy jöttök kedves barátaim, segítsetek, mert elvesztettem az ajándékokat. Kilyukadt a zsákom és a szánkóból kipotyogtak. Valahol itt eshettek le a földre, de sehol sem találom. Véletlenül nem láttátok? Zavartan nézett egymásra a kismanó és Cingogi, mert megértették, hogy az égből hulló csokimikulások nem a csillagok ajándékai, hanem a Mikulásé. De nagyon nehezükre esett lemondani róluk. – Őőőő... Izé... Szóval... Mi tulajdonképpen nem is tudjuk... – hebegte Cincogi. A kismanó pedig erre gyorsan rábólintott, ezzel is nyomatékosítva,
hogy ők bizony tulajdonképpen tényleg nem is tudják. A Mikulás szeméből egy kövér könnycsepp buggyant ki és szép lassan végig gördült az arcán. És ahol a könnycsepp földet ért, kövér búzaszál bújt ki a hóból. Rögvest érett kalásszá nemesült. A Mikulás letépte és odanyújtotta Cincoginak. – Vidd haza a családodnak, tudom, hogy jól jön ez most nektek! – mondta és átnyújtotta Cincoginak. A kismanó is és Cincogi is elszégyellte magát. – Csak nem azokat keresed? – szólalt meg a kismanó és a közelben lévő csokimikulás-kupacra mutatott. A Mikulás arca felragyogott. – De! Ezeket kerestem! Rakjuk be gyorsan a zsákomba, hogy körbe tudjam velük futni a földet és minden gyereknek elvihessem a szeretet üzenetét! És a kismanó Cincogival együtt az összes égből aláhulló csokimikulást berakta a zsákba, hogy a Mikulás a földön mindenhová elvihesse a szeretet üzenetét. Jezsó Ákos
Morzsák
„Vannak pillanatok, amikor még sürgetôbb meghívást kapunk arra, hogy tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érdekében, hogy mi magunk is az Atya cselekvésének hatékony jeleivé” ,,A megbocsátás új életet: “fakasztó erő, és bátorságot ad arra, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe.”
15
Karácsonyi miserend December 25.: Karácsony ünnepe (parancsolt ünnep): 8.00: Telep 9.30: Monor nagytemplom 11.00: Monorierdő (Igeliturgia) 11.00: Vasad (Szentmise), 18.00 Monor nagytemplom (Igeliturgia) December 26.: Szent István első vértanú ünnepe 8.00: Telep 9.30: Monor nagytemplom (este nincs szertartás!) December 27.: Karácsony 1. vasárnapja, Szent Család ünnepe: vasárnapi miserend 28: Aprószentek ünnepe:7.00 Nagytemplom: igeliturgia 29: 18.00: Nagytemplom: igeliturgia 30: 7.00: Nagytemplom: szentmise December 31: Hálaadás 16.30: Monorierdő mise 16.30: Telep: Te Deumos szentségimádás 18.00: Monor nagytemplom mise 23.30-24.00: Hálaadó szentségimádás a nagytemplomban, utána koccintás a plébánián
Január 1. Mária Istenanyaságának (parancsolt) ünnepe, a Béke Világnapja: 8.00: Telep, 9.30 Monor nagytemplom 11.00: Monorierdő 18.00: Monor nagytemplom (igeliturgia) Január 2.: 18.00 Monor nagytemplom: mise Január 3.: Karácsony 2. vasárnapja: vasárnapi miserend Január 6.: (szerda) Urunk Megjelenése: Vízkereszt (parancsolt ünnep) Január 5.: kedd este a Monori nagytemplomban előesti mise és vízszentelés 18.00-kor. Január 6.: 7.00: nagytemplom 9.00: Telep 18.00: Monorierdő Január 2.: reggeltől estig Buszos szánkózós kirándulás a Mátrába fiataloknak Január 30: délutántól egyházközségi farsangi ünnepség a művelődési házban
Mindenkinek kegyelmekben gazdag Karácsonyt és
áldott Új esztendőt kívánunk! Lelkipásztori Levél – a Monori Római Katolikus Plébánia kiadványa Cím: 2200 Monor, Kossuth Lajos út 83. Telefon: +36-29-412-223. E-mail:
[email protected] web: www.monorplebania.hu Lelkipásztori Levél online:www.monorplebanialap.hu/Lelkipásztori levél menüpont Kiadó: Paszternák Tamás Szerkesztő: Dóczy László Szerkesztőség: Thullner Zsuzsanna, Kéri Zsolt
