Gail Z. Martin A HAMU ZSARNOKSÁGA
Gail Z. Martin A FELVIRÁGZÓ BIRODALMAK-SOROZAT 2.
A sorozatban megjelent: A jégben edzett férfi A hamu zsarnoksága
Előkészületben: Az árnyak háborúja
GAIL Z. MARTIN A FELVIRÁGZÓ BIRODALMAK-SOROZAT MÁSODIK KÖTETE
A HAMU ZSARNOKSÁGA DELTA VISION 2016
Gail Z. Martin A HAMU ZSARNOKSÁGA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Gail Z. Martin: Reign of Ash Copyright © 2014 by Gail Z. Martin Hungarian translation © Farkas Veronika, 2015 Borító © Larry Rostant All rights reserved!
A mű a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei vagy kitalált dolgok. Bárminemű hasonlóság valós élő vagy halott személyekkel, eseményekkel és helyszínekkel csupán a véletlen műve.
© Delta Vision Kft ., 2016 Szerkesztés: Sziklai István Nyomdai előkészítés: Giczi Gyula Korrektúra: Dobos Attila Kiadja a Delta Vision Kft . Minden jog fenntartva!
ISBN 978-963-395-151-4
Delta Vision Kft . 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) 322-3093 www.deltavision.hu
Larrynek, Kyrie-nak, Chandlernek és Codynak szívem minden szeretetével
ELSŐ FEJEZET – Vigyázz, mögötted! – csapott le Blaine McFadden nagy erővel az ellenfele kardjára, és védte ki a gyilkos vágást. Piran Rowse az orra alatt szitkokat dünnyögve megpördült a figyelmeztetésre. Két sötét ruhás alak közeledett felé támadásra emelt karddal. Piran egy csatakiáltással feléjük vetette magát, mindkét kezében egy-egy pengével, és az ellenségeit már rohama puszta hevességével menekülésre késztette. Egy legalább huszonöt, fekete ruhás férfiból álló csapat támadt rájuk. Azt, hogy kinek az emberei lehetnek, Blaine csak találgatni tudta. Az, hogy miért jöttek, egyértelmű volt. Az ifjúnak kétsége sem volt afelől, hogy azért küldték a harcosokat, hogy megöljék őket. Hogy megöljék őt. A csata színhelye egy romos farm elhagyatott udvara volt. Nem túl messze tőlük Dawe Killick éppen a lélekjelenlétét próbálta visszanyerni egy rozoga tyúkólban, amelybe alig fért be hórihorgas teste. Majd kiugrott belőle, elsütötte a számszeríját, és leszedte vele az egyik sötét ruhás alakot. Kestel Falke egyik elesett támadójuk kardját ragadta magához, és egy tőrt is előhúzott a köpenye alól. Óvatosan kerülgette a halott egyik társát, és ezzel kivonta őt a csatából. Verran Danning, a mestertolvaj, mellékesen néha zenész, a roskatag pajta
7
tetejéről dobálta az ellenfeleiket mindazzal, ami a keze ügyébe került, és az egyiket fejen is találta egy fadarabbal. A tizenegy magukkal vitt katona közül négyen már elestek, és bár a többi hősiesen harcolt, Blaine tudta, hogy rosszul áll a szénájuk. Miután előző éjjel éppenhogy csak sikerült kicselezniük a halált, a sors fintorának tűnt, hogy hajnalra ilyen értelmetlenül vesznek oda. Blaine ellenfele ismét támadásba lendült, a kardját vállmagasságba emelte, halálos csapásra készülve. Az ifjú oldalra ugorva kitért, és az ellenfele felé lendítette a saját pengéjét, amely sebet ütött a másik karján. Lord Blaine McFadden a maga száznyolcvanöt centiméteres magasságával és a velanti börtönkolóniában töltött évek alatt megizmosodott vállával megállta a helyét bármilyen fizikai küzdelemben. Hosszú, gesztenyebarna haja a késő őszi hideg ellenére összetapadt a verejtéktől. Tengerkék szemében, amellyel elszántan figyelte az ellenfelét, gyilkos harag csillogott. Blaine teste minden mozdulat ellen tiltakozott. Alig egy nappal korábban majdnem megölte a vadmágia, amelyet igába akart hajtani. Ez a zabolátlan természeti erő kis híján végzett mindannyiukkal. Abból a kalandból sikerült kimerülten és véresen, de ép bőrrel kikeveredniük, pusztán azért, hogy most egy újabb veszélyt kelljen legyőzniük. Kizárólag a vakszerencsén múlt, hogy az öreg alagutak nem omlottak be körülöttük, hogy képesek voltak megszökni a sötét ruhás harcosok elől, legalábbis egy ideig. De nem elég sokáig. – Ki küldött titeket? – kiáltott fel Blaine, miközben a támadója ismét felé vetette magát, és kétkezes csapásai sorozatától a fiú majdnem térdre rogyott. Tudta, hogy ezt már nem bírja so-
8
káig, hogy egyikük sem fogja bírni. Főleg az előző éjjeli, a mágiával folytatott viaskodás után. A támadóik kipihentek voltak, és harcra készek. Az ifjú keresztülutazta a fél világot, hogy utána itt haljon meg anélkül, hogy akár megpróbálhatta volna beteljesíteni a küldetését. – Pollard nagyúr akarja a halálodat – sziszegte fekete ruhás ellenfele összeszorított fogakkal. – Azt hittem, hogy erre mostanra már sikerült rájönnöd. – Mondd meg Lord Pollardnak, hogy nyugodtan… – Blainenek a torkán akadt a szó, mivel egy nyílvessző süvített el mellette, éppenhogy csak elkerülve a vállát, és csapódott be mögötte a pajta szuvas falába. – Újabb csapatok közelednek! – kiáltott fel Dawe végigsimítva egyenes, sötét haján. Úgy nézett ki, mint egy madárijesztő: csupa kiálló csont volt. – Újabb játékosok érkeznek. – Nyílvesszők zápora hullott le, és a hátba lőtt fekete ruhás alakok egész sora rogyott össze. Kestel felkiáltott, amikor egy nyílvessző a karját súrolta, de folytatta a harcot, bár a tunikája ujján vérfolt kezdett terjengeni. – Azt hiszem, te és a társaid jobban tennétek, ha menekülőre fognátok – futott végig Blaine arcán egy jeges mosoly. – Úgy tűnik, hogy bárki is legyen az, a te embereidet vette célba, nem a mieinket. Ezzel egy pillanatra elkapta a tekintetét a támadójáról, hogy megnézze az újonnan érkezetteket. Az udvart íjászok állták körbe lőtávolon belül, de ahhoz azért túl messze, hogy ki tudja venni szürke egyenruhájukon a címert. Az ellenségem ellensége néha a barátom, gondolta Blaine. Máskor viszont csak egy nagyobb és komiszabb szemétláda.
9
Az ellenfele nem vesztegette az idejét arra, hogy az íjászokat nézegesse. Hevesen, vicsorogva, kidülledő szemmel Blainere vetette magát. Az ifjú kivédte az első lendületes csapást, de a második olyan erővel érte a kardját, hogy a karja megbénult tőle, és hátratántorodott. Támadója kardjának hegye belekapott a vállába, amitől kiejtette a fegyvert a kezéből. Az ellenfele hátrafelé, mellmagasságba emelte a kardját, és megcélozta Blaine szívét. Nyílvessző érkezett süvítve, és Blaine ellenfele mozdulatlanná dermedt, arca a fájdalom és a düh vérfagyasztó maszkjává torzult. Előretántorgott, hogy végezzen az áldozatával, de ez a kis késlekedés éppen elegendő volt. Az ifjú a kardja után vetette magát, megragadta a bal kezével, és előrelendült, egyenesen az ellenfele pengéje alá, minden egyes pillanatban azt várva, hogy mikor harap a nyakába az acél. A fegyvere mélyen beleszaladt a férfi gyomrába, mire az ellenfele előredőlt, és leejtette kardját a földre. Blaine a holttest alatt rekedt, és érezte, ahogy a haldokló sebeiből ömlő vér végigcsorog rajta. Minden fogyatkozó erejére szüksége volt ahhoz, hogy ledobja magáról a férfit, és még több eltökéltségre ahhoz, hogy legalább sikerüljön feltérdelnie, mielőtt észrevette volna, hogy a csata állása megfordult. A legtöbb fekete ruhás támadó a földön hevert, a hátukban nyílvesszővel, a többi futva mentette az életét. A katonái közül csak hatan maradtak állva, továbbá Dawe, Piran, Verran és Kestel. De az udvart körbeálló jövevények nem mozdultak, és az íjaikat sem eresztették le. – Adjátok meg magatokat, és dobjátok el a fegyvereiteket! Győzni nem győzhettek, de meghalni meghalhattok, és meg is fogtok, kivéve, ha engedelmeskedtek, és felemelitek a kezeteket! – kiáltott oda egy férfihang az íjászok soraiból.
10
Piran eleresztett egy sor rendkívül találékony szitkot, de a földre dobta a kardját. Dawe kihajította az üres számszeríját a tyúkólból, majd kezét a tarkójára téve ő is kimászott. Kestel is eldobta a kardját és a tőrét, és vészjóslóan meredt az íjászokra. – Te ott, a pajtában! Gyere elő, vagy Torvenre mondom, lelőjük a többieket! – kiáltotta a hang. – Ne lőjetek! Lejövök – válaszolt Verran a megvetéstől rekedtes hangon. – Maradjunk a megbeszélt történetünknél, és lássuk, hogy elhiszik-e – morogta Blaine az orra alatt, éppen csak olyan hangosan, hogy a barátai hallják. – Nem kívánunk ártani nektek! – kiabált oda az íjászoknak. – Bádogosok vagyunk, házalók. Itt kerestünk menedéket éjszakára, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy megtámadtak minket. Csak az utunkat szeretnénk folytatni, és nem zargatunk titeket. Ekkor féltucatnyian megindultak feléjük az íjászok közül, kezükben felajzott íjakkal. A többiek a helyükön maradtak, elejét véve Blaine és a többiek minden harciasságának. – Rengeteg fegyver van nálatok ahhoz képest, hogy házalók vagytok – szólalt meg az egyik íjász. – És többen vannak a testőreitek, mint ti magatok – biccentett a glenreithi katonák felé, akikről, bár sem címert, sem rangjelzést nem viseltek, egyértelműen lerítt a foglalkozásuk. – Ez elég gyanús. – Veszélyes időket élünk – válaszolta Blaine. – Felfogadtunk néhány zsoldost, hogy megvédjenek minket. Nem áll szándékunkban bántani titeket. Csak engedjetek minket utunkra! Úgy tűnt, mintha az íjászok vezére elgondolkozna Blaine javaslatán, majd megrázta a fejét.
11
– Ez nem rajtam múlik. Ezt majd a kapitány fogja eldönteni. – Intett, mire újabb harcosok csatlakoztak hozzá. – Térdeljetek le, és tegyétek a kezeteket tarkóra! Majd meglátjuk, hogy mit szól hozzátok a kapitány. Blaine Piran arckifejezése láttán megrettent, hogy a barátja esetleg megrohamozza foglyul ejtőiket. De amikor odabiccentett a többieknek, mindnyájan térdre ereszkedtek, a kezüket a tarkójukra kulcsolták, és az ifjú már azt várta, mikor csapódik a hátába egy nyílvessző. Újabb íjászok léptek előre, és bőrszíjakkal összekötötték foglyaik csuklóját. Egyikük Blaine-hez lépett, majd megtorpant. – Uram – szólt oda a vezérüknek. – Ezt meg kellene néznie. A vezérük odasétált, és összevonta a szemöldökét, amikor meglátta a billogot Blaine bal alkarján, ahol egy GY betű, mint a gyilkos rövidítése éktelenkedett. – Te elítélt vagy – mérte végig Blaine-t. – Elítélt voltam. Letöltöttem a büntetésemet Velantban. Megszolgáltam a szabadságlevelemet. – Velant odafent van, a Peremvidéken, a világ tetején – válaszolta az íjászok vezére. – Éppen az a lényege, hogy onnan senki nem tud visszajönni. – Pont úgy, ahogyan az országnak az a lényege, hogy legyen királya, a mágiának pedig az, hogy működjön – vágta rá Blaine habozás nélkül. – Már semmi nem úgy van, ahogyan lennie kellene. – Itt is van egy – szólalt meg egy íjász, miközben Dawe karját is a magasba emelte. Blaine felsóhajtott. Ő megérdemelte, hogy száműzzék, de Dawe-et ártatlanul ítélték el. És bár a többiek nem viselik magukon bűntettük billogát – Verran a tolvajlásét, Kestel a kémkedését, Piran pedig a hadbíróság elé állításra érdemes
12
parancsmegtagadásét –, nem kell sok ahhoz, hogy az ellenfeleik kikövetkeztessék, valószínűleg mindnyájan „szökött” rabok. – Álljatok fel! – szólt rájuk az íjászok vezére. – Majd a kapitánynak fogtok magyarázkodni. Most visszajöttök velünk a táborunkba. – És mi lesz a lovainkkal? – kérdezte Blaine. – Azokat is magunkkal visszük – válaszolta a férfi. – Ha meg tudjátok győzni a kapitányt, hogy engedjen el titeket, akkor elvihetitek őket. Ha nem – vonta meg a vállát –, akkor mi jó hasznukat fogjuk venni. Blaine talpra állt, és megindult a pajta ajtaja felé. A többiek sorban követték, foglyul ejtőik pedig a lovak és a kocsik összegyűjtésén munkálkodtak. – Ki a parancsnokotok? Melyik urat szolgáljátok? – kérdezte Blaine. Az íjászok vezére szája sarkában keserű mosoly jelent meg. Most, hogy Blaine alaposabban is meg tudta nézni magának, látta, hogy a férfi a tízes évei végén, a húszas évei elején járhat. Az arca mint egy kölyöké, de a szeméből tükröződő csüggedtség sokkal idősebbnek mutatta. – Nem maradtak nagyurak, akiket szolgálhatnánk – válaszolta. – Nincsenek urak, nincs törvény, nincs hűbér. A háborúnak vége. Tessék, ennyi maradt. Az íjászok elkobozták Blaine-ék egyik kocsiját és a lovaikat, majd utasították a foglyaikat, hogy másszanak fel rá. Két íjász hajtotta a szekeret, többen pedig mellette sétáltak. – Ha hinnék az istenekben, akkor azt mondanám, ez nagyon jó alkalom egy imára – dünnyögte Piran. – Hát, úgy tűnik, leáldozott a szerencsecsillagunk – sóhajtott fel Kestel.
13
Piran felhorkantott. – Ezt meg miért mondod? Pusztán azért, mert a vadmágia ránk támadt egy régi, elfeledett kazamatában, és leterített minket, már azt hiszed, hogy nem állunk teljesen készen a harcra? Piran valószínűleg készen állna egy kis csetepatéra – gondolta Blaine; a múltban legalábbis soha nem mondott nemet semmi ilyesmire. A volt zsoldos a maga alacsonyabb, izmos alakjával, és kopasz fejével, amelyet még a peremvidéki jeges pusztaságban is rendszeresen leborotvált, pontosan ugyanannak a katonának tűnt, aki a hadbírósági ügye előtt volt. Blaine a halántékát dörzsölte, így próbálta elmulasztani az előző este kezdődött fejfájását, de hasztalan. Amikor az egymással hadban álló Donderath és Meroven elpusztították egymást, a Kontinens a megszelídített mágia felett is elveszítette az uralmát. A király, a törvény és a mágia nélkül a káosz lett az úr. Az ifjú és barátai azokat a nyomokat követve, amelyek arra utaltak, hogy a mágiát esetleg vissza lehet állítani, megkísérelték ismét leigázni a vadmágiát, és ennek következtében csapatuk több tagja, köztük ő maga is csúnya zúzódásokat szenvedett. – Egyik oldal sem viselt színeket – dünnyögte Kestel. – De ennek a csapatnak mintha lenne valamiféle egyenruhája, bár elég nehéz felismerni; mindnyájan nagyon rongyosak. Hallottam, mit mondott az ellenfeled Lord Pollardról. De ha az íjászok nem Pollard emberei, akkor kihez tartozhatnak? Kestel, mielőtt a peremvidéki Velant börtönkolóniába száműzték, nagyon keresett kurtizán volt, Merrill király udvarának kéme és orgyilkos. A többiekhez hasonlóan ő is azt a halvány reményt dédelgetve tért vissza Blaine-nel Donderathba, hogy vissza lehet állítani a mágiát. Vörös haját pillanatnyilag feltűzve visel-
14
te, és a glenreithi őrségtől kölcsönzött tunika, nadrág és csizma volt rajta. Senki, aki látta őt kiöltözve és felékszerezve a királyi udvarban, nem ismerte volna fel benne ugyanazt a nőt. – Van még valaki, Mick, aki meg akar ölni téged, és akiről eddig megfeledkeztél? – kérdezte Verran idegesen pislogva az íjászok felé. Blaine fújt egy nagyot. – Nem emlékszem senkire. De, mint azt láthattátok is, a dolgok nem egészen úgy állnak itt, mint amikor kihajóztunk. – Szóval, akkor csak tétlenül ülünk a fenekünkön? – Piran hangjából egyértelműen kihallhatszott, mi a véleménye erről. Blaine lüktető homlokát dörzsölgette. Minden izma és ízülete úgy sajgott, mintha a mágia hullámainak elemi, vad ereje verte volna össze. – Egyelőre igen – válaszolta. Mirdalurban próbálták meg feltámasztani a mágiát, háromnapi lovaglóútra Blaine családjának udvarházától, Glenreithtől. Geir, a vezetőjük, aki mellesleg vámpír volt, valamivel hajnal előtt otthagyta őket, hogy menedéket keressen nappalra. Az ifjú és barátai a glenreithi udvarház tizenegy katonájával együtt azt tervezték, hogy átalusszák a napot, és majd sötétedés után folytatják útjukat, hogy elkerüljék a Donderathban kóborló rabló- és útonállóhordákat. – Délután van, még süt a nap. Ez azt jelenti, hogy ez a csapat halandókból áll – állapította meg Kestel. – Ez jó. Piran oldalról rásandított. – Ha ez a mai nap legjobb híre, akkor nagy szarban vagyunk. – Bárcsak tudnánk, kik ezek! – folytatta Kestel, miközben egy kicsit közelebb hajolt a ponyva réséhez, hogy jobban kilásson. –
15
Úgy néznek ki, mintha szedett-vedett útonállók lennének, de úgy harcolnak, mint egy katonai alakulat. – Attól tartok, hogy nagyon hamar meg fogjuk kapni a választ – felelte Dawe Killick lehajtott fejjel. Sötét, egyenes haja eltakarta az arcát. A férfi magas volt, karcsú, sasorral és átható kék szempárral. A keze a szíjak ellenére ökölbe szorult dühében. Az útjuk fél gyertyacsíknyi ideig tartott arrafelé, amerről jöttek. Amennyire Blaine a nap állásából meg tudta állapítani, északra tartottak, Mirdalurral ellentétes irányba, de nem Glenreith felé. Annak ellenére, hogy Geir elkerülte a fogságba esést, rosszul állt a szénájuk. A kocsi begurult egy táborba, ahol a katonák kíváncsian méregették. Bárki is vezette ezt a csapatot, szedett-vedett társaságot alkottak. Blaine úgy látta, csak az emberek felének van sátra, és azok is koszosak és foltosak. Sokan csak karókra kifeszített ponyvák alatt találtak menedéket. – Szerintetek hányan lehetnek? – kérdezte Kestel. – Túl sokan – válaszolta Blaine. A katonai tábor éppen olyan szedett-vedett volt, mint maguk az emberek. Szétszedhető építmények rendezetlen sora fogadta őket. Itt-ott főzőtüzek égtek, hátul sárfoltos lovak és kocsik álltak. Kétség sem fért hozzá, hogy a harcosok tudnának mit kezdeni a hátasaikkal és a kocsijaikkal. Amikor odaértek a tábor széléhez, a glenreithi katonákat két őrzött sátorba terelték. Blaine-t, Kestelt, Pirant, Dawe-et és Verrant a tábor közepén álló nagy sátorba vezették. Blaine annak méreteiből arra a következtetésre jutott, hogy a kapitányé lehet, de ha így is volt, akkor a kapitány hajlamos lehetett az aszkézisre. A helyiség egyik oldalán egy matrac terült el, és a közepén álló
16
kis vaskályha eredménytelenül harcolt a késő őszi hideg ellen. A matrac mellett katonai zsák hevert a földön, a lábánál pedig egy kis szentély állt Charrot, Torven és Esthrane tiszteletére. Ezt leszámítva a sátor üres volt. – Itt várjatok! – A fiatalember, aki az íjászok vezérének tűnt, halkan mondott valamit két harcosnak, akik a sátor bejárata előtt maradtak, majd magára hagyta Blaine-t és társait. – Ennél szerencsésebb helyzetben nem leszünk – dünnyögte Piran. – Öten kettő ellen. – És több mint kettő ellen a bejárat túloldalán – válaszolta Kestel suttogva. – Azzal eddig is tisztában voltam, hogy olvasni nem tudsz, de azt hittem, hogy számolni legalább igen – tette hozzá apró mosollyal, ami elvette a szavai élét. Blaine felsóhajtott. – Ha van egy kis szerencsénk, ezek az emberek rájönnek, hogy nem jelentünk rájuk veszélyt, és elengednek minket. – Én arra tippelnék, hogy ennek nagyjából nulla az esélye – sóhajtott fel Piran. – Már csak azért is, mert szükségük van a lovainkra. És talán Kestelre is. Kestel a helyzetük ellenére elvigyorodott. – Azt próbálják csak meg! – válaszolta, miközben valahonnan a tenyerébe került egy tőr. – Pszt! – figyelmeztette őket Dawe, amikor közeledő léptek hangzottak fel odakintről. A sátor előtt fojtott hangon beszélgettek. Az egyik annak a férfinak a hangja volt, aki bevitte őket a táborba. A másik mélyebb volt, és idősebb emberre utalt. Egyszer csak meglendült a sátorlap, és egy magas férfi lépett be rajta, a két oldalán egy-egy őrrel. A kapitány széles vállú katona volt, rövidre nyírt sötétszőke
17
hajjal. Többnapos borosta vetett árnyékot éles, magas arccsontjára. Gyapjúkabátot viselt szürke katonai nadrágja felett, és az egész öltözéke úgy nézett ki, mintha már régóta nem vette volna le. – A tisztem azt mondja, hogy elfogott egy csapat szökött bűnözőt – jelentette ki, alig hogy belépett, azzal sem fáradva, hogy felnézzen. Majd megemelte a fejét, és földbe gyökeredzett lábbal meredt Blaine-re. – Neked meg kellett volna halnod – lehelte, és az arca falfehérré vált, mintha kísértetet látna. – Neked is – válaszolta Blaine, aki úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. – Niklas? – Blaine McFadden meghalt Velantban – ismételte meg a férfi a suttogásnál alig hangosabban. – Mi erről értesültünk. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – válaszolta Blaine. – Bár sokan átkozottul sokat tettek azért, hogy ez tényleg így történjen. – Egy pillanatra elhallgatott. – Judith néni azt mondta, hogy odavesztél a háborúban. A férfi ajka ferde mosolyra húzódott. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – ismételte. – A harctéren voltunk, és átkozottul hosszú volt az út hazáig. – Ismét elkomolyodott, és az egyik őr felé fordult. – Vágják el a köteleiket! Hozzanak valamit enni, és kerítsenek nekik egy gyógyítót! Szerezzenek sört is valahonnan! – Uram? – Tegye, amit mondtam, hadnagy! Vállalom a kockázatot. A katona engedelmesen távozott. Blaine a csuklóját dörzsölgette. – Ez azt jelenti, hogy visszakapjuk a lovainkat? – kérdezte, miközben a többiek egyik férfiról a másikra néztek, és azt meg-
18
próbálták kitalálni, mitől változhatott meg ilyen hirtelen a társalgás hangneme. Niklas felnevetett, előrelépett, odanyújtotta a kezét az ifjúnak, majd a karjai közé rántotta, és a hátát kezdte lapogatni. – Torven szarvaira, Blaine! Nem gondoltam volna, hogy látlak még valaha. – Te ismered ezt a fickót, Mick? – kérdezte Piran gyanakodva. Blaine bólintott. – Ő itt Niklas Theilsson. Együtt nőttünk fel. Barátok voltunk, amióta csak az eszemet tudom. Niklas kérdő pillantást vetett Blaine-re. – Mostanában „Mick” néven ismernek? A kérdezett felsóhajtott. – Velantban így ismertek. Ők a peremvidéki barátaim. Niklas pillantása arról árulkodott, hogy a katona megpróbálja összerakni a kapott értesüléseket. – Talán ideje lenne, hogy bemutass minket egymásnak. – Velantban ismerkedtünk meg, és csak azért maradtunk életben, mert vigyáztunk egymásra – kezdett bele Blaine némileg kihívó éllel a hangjában, mintha előítéletre számítana Niklastól. Amikor a vendéglátójuk nem válaszolt semmit, folytatta: – Verran Danning lakatosmester, időnként trubadúr – siklott el nagyvonalúan Verran tolvajkarrierje felett. – Dawe Killick ezüstműves volt. Kestel Falke kurtizán és orgyilkos. Kestel elvigyorodott. – A kettő közül az orgyilkosság juttatott Velantra – jegyezte meg figyelmeztető csillanással a szemében. – És végül, Piran Rowse… Niklas nevetve félbeszakította:
19
– Pirant hírből már ismerem – válaszolta. – A haditörvényszéki ügye még mindig legendás. Blaine és a többiek a volt zsoldosra néztek. – Piran, kedvesem, több is volt abban a történetben, mint amit elárultál nekünk? – kérdezte Kestel a legbűbájosabb hangján. A másik erre elvörösödött. – Meglehet. De ez sem nagyobb bűn, mint hogy a mi Mickünk elfelejtette megemlíteni a pajtásainak, hogy ő egy átkozott lord. Niklas a szinte üres sátorra mutatott. – Foglaljatok helyet! Azt hiszem, nagyon sok megbeszélnivalónk van. Blaine biccentett a többieknek, és mind leültek törökülésben a padlóra. Niklas odahúzott egy alacsony, összecsukható asztalt, felállította előttük, majd ő is csatlakozott hozzájuk. Egy segédtiszt kancsó sörrel, száraz kenyérrel, kolbásszal és sajttal megpakolt abrosszal és néhány szedett-vedett katonai bádogbögrével tért vissza hozzájuk. És a nyomában egy gyógyítóval. – Ő Ordel, a hadi gyógyítóm – mutatta be Niklas. – Befoltozza a harcban kapott sebeiteket. – Ordelhez fordult. – Blaine régi jóbarátom, a többiek pedig az ő barátai. Megnézné a sérüléseiket? Ha Ordel furcsának is tartotta, hogy Niklas „régi barátja” megkötözve és foglyul ejtve érkezett a táborba, ezt egy szóval sem jelezte. – Igenis, uram – válaszolta, majd Blaine felé fordult. – Lássuk a károkat! Igyekszem mindent megtenni, hogy vacsorára mindnyájan be legyenek foltozva – vigyorodott el. – Köszönöm – pillantott Blaine előbb Niklasra, aztán Ordelre. Amíg a gyógyító ellátta a sebeiket, csendben maradtak, utána pedig Ordel felegyenesedett, és a kapitányra nézett.
20
– Semmi komoly – mondta. – Pár nap, és kutya bajuk sem lesz. – Niklas köszönetképpen biccentett, és a gyógyító kibújt a sátorból. – Egyetek – utasította őket a kapitány –, mert van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz rövid beszélgetés. – Akkor avass be minket! – kérte Blaine, miközben töltött magának egy pohár sört, majd továbbadta a kancsót a többieknek. – Azt tudjuk, hogy Donderath elveszítette a háborút. Azt is tudjuk, hogy a mágia megbolondult. De azt nem, hogy mi vezetett ehhez. – Elhallgatott, mert félt feltenni a következő kérdést, ugyanakkor azt is tudta, hogy nem fogja tudni megkerülni. – De még mielőtt elkezded, valamit meg kell kérdeznem. Carr is visszatért veled? Niklas váratlanul elkomorodott, és az arcára kiült a kimerültség. – Igen, Carr túlélte a dolgot, míg sok katona nem. Carrnak szerencséje volt. Most éppen kint járőrözik. Elintézem majd, hogy tudjatok beszélni egymással, amikor visszaér. Kestel Blaine karjára tette a kezét. – Carr az öcséd, igaz? Az ifjú bólintott. – Kisgyerek volt még, amikor engem száműztek. Niklas felsóhajtott. – Akkoriban még mindannyian sokkal fiatalabbak voltunk. Nagyon sok értelemben. Az egy teljesen más világ volt. – Ezzel töltött magának egy pohár sört, és pár pillanatig úgy tűnt, mintha nem találná a szavakat. – A meroveni határ mentén már évek óta voltak zavargások – kezdte a történetet. – Én nem sokkal azután álltam be a seregbe, hogy téged elszállítottak – pillantott Blaine-re. – A kémeink már
21
akkor is azt jelentették, hogy meroveni Edgár kiegyensúlyozatlan, és hogy valószínűleg megpróbálja majd kiterjeszteni országa határait. Egyik dolog következett a másik után, és Donderath meg Meroven hamarosan már nyílt háborúban álltak egymással. A többi királyság is belekeveredett a dologba, és nem sokkal később már az egész Kontinens valamelyik oldalon állt. Niklas megcsóválta a fejét. – A veszteségek szörnyűek voltak. Én ameddig csak tudtam, megpróbáltam távol tartani Carrt a háborútól, de eljött az a pont, amikor tudtam, hogy ha nem veszem be, akkor beáll valaki máshoz. A kedvedért mindent megtettem, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyen. – Köszönöm – dünnyögte Blaine. – Többévnyi háborúskodás után, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem a katonák fogják eldönteni a kimenetelét, beszálltak a varázslók is. – Niklas tekintete űzötté vált. – Ez körülbelül egy évvel ezelőtt történt. Én azt hittem, hogy már a legvéresebb mészárlást is láttam, ami ebben a háborúban csak előfordulhat, de a mágusok vérfürdővé változtatták az egészet. – Pár pillanatra lesütötte a szemét. – Ennek ellenére mindkét oldal katonái tartották a hadállásaikat. Én csak a sajátjaim nevében beszélhetek, de amikor megláttuk, hogy mire képesek a meroveni mágusok, rettegni kezdtünk attól, hogy mi lesz a hazánkkal, ha mi nem tudjuk tartani magunkat. Niklas őket nézte, de a pillantása nagyon távolinak tűnt, az arckifejezése pedig komor volt. – Az egyik éjjel hágott tetőfokára az egész. A talajon szikrázó nyers energia olyannak tűnt, mintha az istenek hadakoznának egymással, mintha mindjárt vége lenne a világnak. És bi-
22
zonyos értelemben így is történt. Minden korábbinál erősebb mágiahullám sepert végig a csatamezőkön, és döntötte le a lábukról az embereket, mintha csak tekebábuk lennének. Azok, akiket telibe kapott, szinte azonnal meghaltak. Néhányan, akik voltunk olyan szerencsések, hogy menedéket találjunk abban a pillanatban, életben maradtunk, de nem sértetlenül. Megnyílt az ég, és tűz zuhogott a nyakunkba. Az eget zöld fény töltötte be, és ahol csak hozzáért a földhöz, meggyulladt a talaj. Az volt a Nagy Tűz éjszakája. – Niklas hangja elhalt, és a férfinak le kellett hunynia a szemét a múltbéli emlékektől. – Amit aznap éjjel a varázslók műveltek, az nemcsak mindkét sereggel végzett, hanem a mágiát is elpusztította – folytatta Niklas. – A mágia ettől a pillanattól fogva nem működött, legalábbis az a fajta mágia, amit az emberek irányítani tudnak. A vadmágia veszélyforrássá vált, mágikus viharok kezdtek lecsapni ránk figyelmeztetés nélkül, és pusztítottak el mindent, ami az útjukba került. Furcsa, rémálomszerű szörnyetegek jelentek meg. Többen megőrültek. Amikor sikerült összeszednem azokat, akik az embereimből megmaradtak, elindultunk hazafelé. A Nagy Tűz porig rombolta Donderathot. Az udvarházak elpusztultak. Amikor a mágia „meghalt”, akkor a kis mágiák éppen úgy eltűntek, mint a nagyok. A kisebb mágiákkal egyben tartott épületek, gátak és kerítések mind összeomlottak. A gyógyítók nem tudták gyógyításra használni a varázslatot. A földművesek elveszítették a kártevők távoltartására szolgáló mágiát, úgyhogy rossz lett a termés. Fogalmunk sem volt arról, hogy mennyi apró kis varázslatra támaszkodunk, amíg abba nem hagyták a működést. Niklas Blaine szemébe nézett, és az ifjú tisztán látta a szomorúságot a barátja arcán.
23
– Azért vonultunk háborúba, hogy megvédjük Donderathot. Kudarcot vallottunk. A csoport egy ideig néma csendben üldögélt, és Niklas szavain gondolkoztak. A kapitány végül összeszedte magát. Blaine és a barátai ekkor már eleget ettek a kenyérből és a sajtból, és az ifjú a barátja felé tolta az ételt, miközben a poharát is megtöltötte sörrel. – Ez nem semmi – jelentette ki elkomorodva a beszámolótól. – Pár részlet kiderült számunkra a történtekből, de a harctérről nem tudtunk semmit. – Valami visszahozott téged a világ pereméről, Blaine – válaszolta Niklas, miközben ivott egy kortyot a söréből. – Nagyon szeretném tudni, hogy mi volt az. Blaine amilyen röviden csak tudta, összefoglalta, hogy milyen hatással volt a mágia halála még a távoli Peremvidékre is. – Prokief parancsnok a börtönőr-mágusok nélkül nem volt képes megakadályozni, hogy az elítéltek fellázadjanak, és Velant börtöne elesett – magyarázta. – Mi, akik megkaptuk a szabadságlevelünket, és telepesekké váltunk, ráébredtünk, hogy a hazai ellátmány nélkül nem lesz elég élelmünk télire. – Hogyan sikerült hajót szereznetek? És miért jöttél vissza pont te? – feszegette a témát Niklas. Blaine megvonta a vállát. – A hajó szabadon, gazdátlanul sodródott, és mi bevontattuk a Skalgerston-öbölbe. Ötszáz embert tudtunk magunkkal hozni, vagyis ekkora terhet vehettünk le a kolónia válláról. Azok, akik haza akartak térni, vállalták a kockázatot, és megtették az utat. Niklas az ifjúra szegezte átható pillantását.
24
– Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, Blaine. Te miért jöttél haza? Piran figyelmeztető pillantást vetett Mickre, de Kestel bólintott. Dawe a vállát vonogatta. – Rajtad áll, Mick – mondta. Verran elvigyorodott. – Felőlem elmondhatod neki, de vajon el fogja hinni? Blaine pillantása visszavándorolt a várakozó arcot vágó Niklasra. – Hosszú történet, de egy ősöreg talishte és egy nagyon régi mágustérkép szerint van rá némi esély, hogy a mágia nem örökre tűnt el. – Itt elhallgatott, mivel tudta, hogy az, amit most mondani akar, még a legjobb barátok igazmondásába vetett bizalmat is megrendítheti. – A mágiát abban a formájában, amilyennek mi ismerjük, négyszáz éve hajtották igába Mirdalurban, amikor a király és a legrégebbi nemesek megszelídítették a vad erőket. Amikor a meroveni mágusok kiirtották a donderathi nemeseket, azzal a mágiát megkötő véralapú kötelékeket is elvágták. A régi Vérnemesek összes elsőszülött örököse meghalt. – Egyet kivéve – nézett Kestel jelentőségteljesen Blaine-re. Niklas elkapta barátja pillantását. – Te vagy az utolsó Vérnemes? – Nagyon úgy tűnik. – Aszerint, amit elmondtak nekünk, amíg létezik élő Vérnemes, addig lehetséges ismét igába hajtani a mágiát – folytatta Kestel. – Ezért jöttél vissza? – kérdezte Niklas úgy meredve Blaine-re, mintha a barátja hirtelen vadidegenné változott volna. – Mondtam, hogy nem fog hinni neked – jegyezte meg Verran.
25
Blaine lesütötte a szemét. – Bármilyen őrültségnek is tűnik, igen. – Csakhogy amikor megpróbáltuk, majdnem belehaltunk – tette hozzá Piran. – Úgyhogy Mick ismét meg akarja próbálni, mert ő nem tudja, mikor kell kiszállni. – A régi feljegyzések szerint az első nemesek egy mirdaluri szertartás keretében zabolázták meg a mágiát – vetett csüggedt pillantást Blaine Piranra. – Megpróbáltunk odamenni, és kideríteni, hogy a jelenlétem vajon újjáéleszti-e a mágiát. – Elfintorodott. – De Pirannak igaza van. A vadmágia majdnem megölt minket. – Szóval, akkor ennyi? – kérdezte Niklas. – Nincs remény a mágia visszaszerzésére? – Nem tudjuk biztosan – válaszolta Kestel. – Vannak arra utaló jelek, hogy meg lehet csinálni, egyszerűen csak azt nem tudjuk még, hogy hogyan. – Habozott egy kicsit. – Vannak olyan erők Donderathban, amelyek annak örülnének a legjobban, ha a mágia halott maradna. Niklas összevonta a szemöldökét. – Erők? – Emlékszel még Vedran Pollardra? – kérdezte Blaine. – Egy igazi szemétláda – válaszolta Niklas. – Az egyetlen ember az ismerőseim közül, aki éppen olyan gonosz volt, mint az apád, vagy talán még nála is rosszabb. – Igen, erről a Pollardról van szó. Összeállt egy Pentreath Reese nevű vámpírral. Niklas füttyentett egyet. – És ők azok, akik nem szeretnék, ha a mágia visszatérne? A fenébe is, Blaine! Te aztán meg tudod válogatni az ellenségei-
26
det. – Összevonta a szemöldökét. – Az a csapat, akiket az embereim legyőztek, azok szerinted Pollard emberei voltak? Blaine bólintott. – Igen. Előlük bujkáltunk egészen Mirdalurig, utána pedig elmenekültünk, amikor ott majdnem elkaptak minket. Pollard emberei Glenreith előtt is ott tanyáztak, amikor visszatértünk oda, és megpróbálták rávenni Judith nénit, hogy kössön szövetséget velük. Niklasból káromkodott egyet. – Te most viccelsz velem. – Amikor látta, hogy Blaine komolyan beszél, megcsóválta a fejét. – Ahhoz képest, hogy mindenki halottnak hisz, még így is elég nagy zűrzavart tudsz kelteni. – Valaki tudta, hogy Blaine él – jegyezte meg Kestel komoran. – Pollard orgyilkost küldött Velantra, hogy megölje. Niklas arcáról minden vidámság eltűnt. – Komolyan? Egy orgyilkost? Szóval azt hiszed, hogy Pollard talán tisztában van ezzel a vérnemeses üggyel? – Nagyon úgy tűnik – válaszolta Blaine. Niklas előrehajolt. – Én igazából nem most hallok először Pollardról. Egész Donderathban láthattuk a keze munkáját. Blaine összevonta a szemöldökét. – Ezt hogy érted? – Eddig nem kerültünk összetűzésbe ezekkel a fekete ruhás alakokkal, de csak azért, mert igyekeztünk kitérni az útjukból. Hallottunk történeteket arról, hogy valahol megálltak feltölteni a készleteiket, és ezek a történetek nem túl szépek. – Niklas megdörzsölte a borostát az állán. – Azt hiszem, ezért léptek közbe az embereim, amikor meglátták, hogy velük harcoltok.
27
– Igazán hálásak vagyunk érte, azt elhiheted – válaszolta Blaine. – Milyen történeteket hallottál? Niklas megvonta a vállát. – Olyan pletykákat, hogy Pollard a volt varázslókra vadászik. Többen is eltűntek közülük, és azóta sem kerültek elő. Gyanús történeteket fekete ruhába öltözött emberekről, akik a mágiakönyvtárakat és az egyetemeket forgatják fel, ahonnan tele zsákokkal távoznak, majd felgyújtják a maradékot. – Elfintorodott. – Pollard láthatóan szeret gyújtogatni. Ezt teszi azokkal a falvakkal is, ahol nem kapja meg a kívánt információt. – Csettintett egyet. – Azok lángokba borulnak, és Raka legyen a túlélőkkel! Ekkor váratlanul nagy csattanást hallottak odakintről. Kürtök fújtak riadót. A levegőt kiáltások és csatazaj töltötték be. Niklas talpra ugrott, csakúgy, mint Blaine és a többiek. A sátor ajtajában megjelent egy őr. – Kik azok? – rántott kardot Niklas. A szeme szikrázott a haragtól. Az őr láthatóan küszködött a rettegéssel. – Talishte-ok, nagyuram. Vámpírok támadtak ránk.
MÁSODIK FEJEZET – Nekem ez nem tetszik – pillantott Bevin Connor a fakoporsóra, és megborzongott. Connor a Nagy Tűz előtt a néhai Lord Garnoc inasa volt, és Lanyon Penhallow, egy ősöreg és nagy hatalmú talishte nagyúr szeme és füle. Most a Pentreath Reese-hez hű erők által sarokba szorítva azon vívódott, hogy a Penhallow által javasolt menekülőút vajon jobb-e, mintha ostrom alatt maradnak. – Van jobb ötleted? – kérdezte Penhallow. A Traher Voss kereskedő-hadvezér erődje alatti barlangrendszerben álltak, egy sebesen zúgó föld alatti folyó partján. – Magának könnyű, maga halott. Magának nincs szüksége levegőre – válaszolta Connor pikírten. Ha Penhallow-nak a szokásai közé tartozott volna a levegővétel, akkor most valószínűleg sóhajt egy nagyot. A vámpírmester magas, szikár, izmos férfi volt. Szögletes arcát és kék szemét hosszú, barna haj keretezte. Bár a vonásai nemesi származásról árulkodtak, a teste olyan erős volt, mint egy atlétáé. És bár úgy nézett ki, mintha a harmincas évei végén járna, Connor tudta, hogy több száz évvel ezelőtt jött a világra. – Ezt már megbeszéltük, Bevin. A kruvgaldur lehetővé teszi, hogy mélyálmot bocsássak rád. Ettől lelassul a légzésed és a szívverésed, úgyhogy egy rövid ideig neked sem lesz szükséged
29
levegőre. És ennél nem is kell több ahhoz, hogy az áramlat kivigyen minket a körbevett erődből. Traher azt mondja, hogy mire a ládák a felszínre bukkannak, már semleges területen leszünk. – És ő ezt honnan tudja? Végigcsinálta ezt valaha? – Nem egészen – válaszolta Traher Voss, majd megköszörülte a torkát. Voss középkorú, testes férfi volt, kopaszodó feje búbja körül némi őszülő hajjal. A vastag nyakú, széles vállú kereskedő úgy nézett ki, mint egy hivatásos katona. – De amikor a király őrsége még ott állt a kapuban, rendszeresen kicsempésztünk dolgokat az erődből, olyan dolgokat, amelyek, mondjuk úgy, kétes eredetűek voltak – folytatta Voss. – Tudjuk, hogy a folyó pár mérfölddel lejjebb bukkan ismét a felszínre, egy barlangban. Ezért valószínűtlen, hogy bárkinek is feltűnne, amikor ismét a felszínre bukkantok. És az a barlang olyan messze van innen, hogy nem hinném, hogy Reese katonái arrafelé kószálnának. Connor egy másik koporsót is kiszúrt pár méterrel odébb. – Az meg minek? – pillantott Penhallow-ra. – Maga is egy ládába bújik? Penhallow megrázta a fejét. – Az Trevené lesz. Neki is itt kellene lennie, de késik. – Treven Lowrey, volt foglalkozására nézve varázsló és a mágia tudora legnagyobbrészt azt tette, amit csak úri kedve diktált. – És honnan lehet tudni, hogy elég széles lesz a járat? Mi lesz, ha a láda elakad? Mi lesz, ha odalent elágazik a folyó, és csak az istenek tudják, hol fogok kikötni? – tiltakozott Connor. – Amikor Traher ezt a megoldást javasolta, bennem is felmerültek ezek a kérdések – válaszolta Penhallow. – Úgyhogy mielőtt lehoztalak ide, ellenőriztem ezt az utat. – Egy kis mo-
30
soly ült az ajkára, éppen csak akkora, hogy kivillanjon két szemfoga hosszúkás hegye. – Mint azt te is megjegyezted, nekem nincs szükségem levegőre. – És? – kérdezte Connor alig valamivel kevésbé harciasan. Penhallow felkuncogott. – A járat a legtöbb helyen elég széles – válaszolta. – Ahol nem, ott majd átjuttatlak. Én végigúszom a csatornán, úgy, ahogy az első alkalommal. Megnyugtathatlak, hogy ha bármi baj történik, ki tudlak majd segíteni belőle. Connor ismét a koporsót kezdte méregetni. A ládát eléggé telerakták kövekkel ahhoz, hogy lesüllyedjen a víz szintje alá, de ne legyen olyan nehéz, hogy megakadjon a fenéken. Továbbá úgy nézett ki, mintha szurokkal is bevonták volna. – Nem a vízről van szó – dünnyögte Connor, és kék szeme megvillant. – Nekem az a gondolat nem tetszik, hogy bezárnak egy dobozba, pedig még meg sem haltam. – Amíg mi itt állunk és beszélgetünk, Reese emberei szétrombolják az erődöm falait – morogta Voss. – McFadden barátod pedig odakint sétafikál, és céltáblát csinál magából. Connor elfintorodott Voss szavai hallatán. – Hát jó – mondta. – Csináljuk meg, még mielőtt meggondolnám magam. – Elhallgatott, és kisimított egy sötétszőke tincset a szeméből. Egy pillantással megbecsülte a koporsó méreteit, és hálás volt azért, hogy ő maga csak közepes testalkatú, ezért nem fogja szűknek érezni. Elnyomott egy borzongást. Alig huszonkét évesen abban reménykedett, hogy még sok idő eltelik, amíg direkt az ő méretére szabnak majd egy koporsót. – És végig fogom aludni? Penhallow elfintorodott.
31
– Ha mélyalvásba küldenélek, és valami baj támadna a járat túlsó végén, akkor nem tudnálak elég gyorsan felébreszteni. De eltompíhatom az érzékszerveidet, és lelassíthatom a légzésedet, hogy tovább elég legyen neked a levegő. Úgy fogod érezni magad mintha túl sokat ittál volna, és nem fog túlzottan zavarni az utazás. Connor tudta, hogy messze odafent, a fejük felett a katapultok még mindig az erődöt bombázzák. Bár Voss láthatóan biztosra vette, hogy az erődje állni fogja az ostromot, a fiú csak rettegést érzett minden egyes puffanástól. Mi a rosszabb? Itt maradni, és azt kockáztatni, hogy elfoglalják az erődöt, majd megkínoznak minket, vagy bebújni egy koporsóba, és hagyni, hogy élve eltemessenek? – Add ide a karod! – mondta Penhallow. Connor kötelességtudóan feltűrte a bal ingujját, amely alól egy sor apró, fehér, tűhegynyi heg bukkant elő. A vámpír egy pillanatra a szemébe nézett, majd a szájához nyomta a fiú alkarját. Connor már megszokta a harapás gyorsan múló fájdalmát. Penhallow a véréből tudta kiolvasni a gondolatait, begyűjteni az információkat, amelyeket ő kémként szerzett. És a véren keresztül jött létre a kruvgaldur, vagyis a vérszövetség, amely biztosította a vámpír adta védelmet, egyben gyenge telepatikus köteléket hozott létre. – Ne küzdj ellene, Connor! – kérte Penhallow csendesen. – Hagyd magad! A talishte bűbájának az ösztön, nem pedig az akarat állt ellent. A vámpír mindig is jóindulatú nagyúr volt, aki Connor együttműködésére épített ahelyett, hogy erővel szedte volna ki belőle az információkat. A fiú megérezte, ahogy Penhallow ereje kezdi átvenni az uralmat a tudata felett, miközben egy ősi ösztön továbbra is azért küldött benne, hogy öntudatánál maradhasson.
32
Penhallow felemelte a száját a sebről, és Connor bőre azonnal elkezdett begyógyulni. A fiú bizonytalanul állt a lábán, és annyira támolygott, hogy mind a vámpír, mind Voss odanyúlt, hogy elkapják. Penhallow az erőfeszítés minden jele nélkül megemelte, éppen olyan könnyedén, mintha csak egy álmos gyermeket emelne a magasba. Betette Connort a koporsóba. – Egy pillanatra sem foglak szem elől veszíteni a folyóban – ígérte meg a fiúnak. – Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. Semmitől nem kell félned. Connor a bűbájtól kábán nem is tiltakozott, amikor Penhallow megemelte a koporsó fedelét, és a helyére tette. Olyan ernyedtnek érezte magát, mintha több palack bort megivott volna. Rémlett neki, hogy korábban zaklatott volt valami miatt, de nem emlékezett, hogy pontosan miért. Homályosan észlelte, hogy a koporsó fedele körül fény szűrődik be, és az elméje egy része mintha úgy gondolta volna, hogy ez az egész nem is olyan jó ötlet. Ekkor szurok átható szaga töltötte be a koporsót. A fénycsíkok sorban egymás után eltűntek, és Connor ott feküdt a koromsötétben. A koporsó éppen hogy csak elég széles volt a vállainak, és alig elég hosszú ahhoz, hogy a fiú teljes hosszában ki tudjon nyújtózni. Egy emlék lebegett a tudata felszínére, valami olyasmi, hogy a temetkezési vállalkozók néha eltörik a hullák lábát, hogy beférjenek a ládába. Connor Penhallow bűbája ellenére megborzongott a gondolattól. A koporsó ide-oda himbálózott, ahogy Penhallow a vízbe húzta a dobozt. Egy pillanatra egészen úgy tűnt, mintha a láda mindjárt felfordulna, de még mielőtt Connor megtámaszkodhatott volna, a koporsó visszaállt eredeti helyzetébe. A fiú tompa hangokat hallott a távolban, majd érezte, hogy a láda addig
33
süllyed, amíg el nem éri a folyó szélének sekély fenekét. Utána érezte, ahogy elsodorja az áramlat, és olyan hangosnak hallotta a folyó zúgását és üvöltését, mintha egy vízesés alatt hánykolódna. Az áramlat egyre sebesebbé vált, és a koporsó egyik oldaláról a másikra dőlt. Connor szétvetette a karját és a lábát, hogy megtámaszkodjon a keskeny ládában. Ugyanakkor a szíve nem kezdett gyorsabban verni a félelemtől, és a lélegzetvétele is nyugodt, higgadt maradt. Furcsa érzése támadt; mintha valaki más útjának lenne a tanúja, ahol ő pusztán egy kívülálló, egy megfigyelő. A láda nagy csattanással fejre állt, és Connor a koporsó oldalához csapódott. A víz olyan hangokat adott, mintha darabokra akarná törni a ládát, és az ereje úgy pörgette a koporsót, mint egy parafa dugót. A láda újra és újra a sziklához vágódott, és Connor már azon kezdett aggódni, hogy vajon bírni fogja-e a fa. A bűbáj egy pillanatra meggyengült, és Connort egy szívdobbanásnyi időre elöntötte a pánik. Vízbe fogok fúlni. Meg fulladok. Az istenek segítsenek rajtam! Csak ekkor vette észre, hogy a koporsóban állott és meleg lett a levegő, és beszívott belőle egy nagy adagot, majd szédülni kezdett. A koporsó annyira hánykolódott, hogy Connor ismét az oldalára borult. Az orra a fának csapódott, és ömleni kezdett belőle a vér. A fiút elöntötte a rettegés, és kétségbeesetten karmolászni kezdte maga körül a fát, amitől letörtek a körmei. Még a föld alatti folyó jeges hidege is jobbnak tűnt a lezárt koporsó fullasztó szűkösségénél. De a páni félelem éppen olyan hirtelen elmúlt, ahogy jött, és Connort mély letargia öntötte el. Felhagyott a koporsó oldalának kaparászásával, és megelégedett azzal, hogy csak heverjen ernyedten a meleg, sötét magányban. Bármi is történt, a kopor-
34
só folytatta az útját, emelkedett és süllyedt az áramlattal együtt. A fiút megnyugtatta a ringatózás, és a lélegzete ismét lelassult. A koporsó mozgása fokozatosan abbamaradt. A láda már nem ringatózott. Connor valami fűrészelő hangot hallott, majd a koporsó nagyot döccenve megállt. Több éles rántást érzett odabent, amitől ismét vérezni kezdett az orra. Recsegést hallott, majd egyszer csak édes, friss levegő áradt be, és töltötte meg a tüdejét. – Connor! A hang valahonnan a távolból szólongatta, a hallótávolsága határán. – Connor! A hang ekkor már mintha közelebbről jött volna. Kitartó volt, de nem sugallt fenyegetést vagy veszélyt. Connor ellenállt. Mézgás meleg ölelte magába, és ő teljesen ernyedten lebegett az álom és az ébrenlét határán. – Ébredj fel! – Ez parancs volt. A melegség elolvadt, és a fiú magához tért. A fakoporsóban feküdt, amelynek a fedele immár nyitva volt, és Connor úgy látta, hogy a magasban húzódó barlang menynyezete nem különbözik túlzottan attól az üregtől, ahol elaludt. Penhallow állt felette száraz ruhában, bár a haja még vizes volt. Odanyújtotta a kezét a fiúnak, hogy segítsen neki felülni, ő pedig észrevette, hogy a vámpír bőre még a szokottnál is hidegebb. – Kint vagyunk – jelentette ki Penhallow, miközben Connor kimászott a koporsóból, és letörölte az arcáról a vért. – Biztonságban? Penhallow megvonta a vállát. – Azt még nem tudhatjuk biztosan.
35
Connor rámeredt a vízre. – Mi történt? Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, mintha a láda mindjárt darabokra törik. Penhallow bűntudatosnak tűnt. – Az elnézésedet kell kérnem. Az áramlat kirántotta egy másodpercre a koporsót a kezemből, és nagyon odavágta a folyó falához. Lehet, hogy a bűbáj is megszűnt pár pillanatra, mivel amíg ki nem szabadítottalak, addig kizárólag arra összpontosítottam. Connor a homlokát ráncolta. – Honnan tudhatjuk, hogy Reese emberei nem várnak minket a barlang szájánál? – Alaposan felderítettem a környéket – válaszolta Penhallow. – Biztonságban vagyunk… egyelőre – válaszolta. Connor észrevett pár vércseppet az ingén, és felmerült benne a kérdés, hogy vajon hány veszélyforrást iktatott ki a vámpír. Egy harmadik férfi is állt a folyóparton, egy másik nyitott koporsó mellett. Treven Lowrey volt az, aki őket nézte olyan arckifejezéssel, mintha nem lenne teljesen biztos abban, hogy nem fog feljönni a vacsorája. Szögletes arca még a szokásosnál is beesettebb volt, drótkeretes szemüvege kicsit ferdén ült az orrán, a köpenye szegélye pedig vizes volt. – Szóval Treven mégis megérkezett? – kérdezte Connor, miközben erőlködve próbált visszaemlékezni, hogy Lowrey jelen volt-e, amikor őt berakták a saját koporsójába. – Ez minden szempontból emberrablásnak volt tekinthető – dörmögte Lowrey hosszú, őszülő haját simogatva, ahol az kiszabadult a rendezetlen hajfonatból. Penhallow felkuncogott.
36
– Olyat is mondott, hogy Traher „elrabolt”, amikor egyszerűen csak megmentett Pollard embereitől. És most azt állítja, hogy én is ugyanezt tettem. Most őszintén, Treven, egy kicsit sem örül, hogy kijutott az ostromlott várból? Lowrey csúnyán nézett rá. – Engem a legkisebb mértékben sem tesz boldoggá, ha bedobozolnak, mint egy hullát. Én nem szeretem a vizet. És tudod, hogy mindig hányingerem lesz a kruvgaldurtól. Penhallow szinte nem is igyekezett elrejteni a mosolyát. – Még visszavihetem. Lowrey riadt pillantást vetett az átázott koporsójára. – Ne fáradjon! Most már megleszek így is. – Benyúlt a faládába, és kivett belőle egy teletömött zsákot. – Remélem, nem kell sokat gyalogolnunk. Nem szívesen cipelek ennyi könyvet. – Könyvet? – kérdezett vissza Connor. Lowrey átható pillantást vetett rá a szemüvege felett. – Vigus Quintrel naplóját, és még néhány írást, amelyekről Penhallow-val mindketten úgy véltük, hogy túl fontosak ahhoz, hogy csak úgy otthagyjuk őket. Penhallow benyúlt Connor koporsójába, és két kardot, tőrt és fegyverövet húzott elő belőle, amelyeket az útra készített oda. – Jobb, ha mindenre fel vagyunk készülve – jegyezte meg, miközben a fegyverek felét átnyújtotta Connornak, ő maga pedig felkötötte a maradékot. Utána felkapta az egyik koporsót, és az öklével lyukat ütött a fenekébe, amitől a fiú szerint egy halandó keze minden bizonynyal eltört volna. Utána csinált rajta még néhány lyukat, majd visszadobta a ládát a vízbe, és végignézte, ahogy elsüllyed. A másik koporsóval is végigcsinálta ugyanezt.
37
– Ez meg mire volt jó? – követelt magyarázatot Lowrey. Penhallow megfordult, hogy ránézzen. – Hogyha bárki megtalálja ezt a barlangot, akkor se tudja túl könnyen kitalálni, hogyan szöktünk meg. Hadd gondolkozzanak csak! – És most hova megyünk, feltéve, hogy nem vár minket odakint egy hadsereg? – kérdezte Connor. – Lehet, hogy Blaine már Mirdalurban van. Penhallow bólintott. – Odaért, és el is távozott onnan, attól tartok – válaszolta. – Geir mindent elkövetett a folyamatos tájékoztatásom érdekében, bár a kruvgaldur nagyobb távolságból nem működik tökéletesen. Úgy tűnik, minden igyekezetem ellenére, hogy figyelmeztessem őket, mégiscsak elmentek Mirdalurba, és a próbálkozásuk nem járt sikerrel. Connor éles pillantást vetett rá. – De élnek még? Penhallow megindult a barlang bejárata felé. – Igen, bár nem volt túl kellemes élmény. Geir fájdalmát éreztem a kötelékünkön keresztül. – És most? – kérdezte Connor, miközben igyekezett tartani a tempót. – Geir utolsó üzenete zavaros volt. Fenyegetés és veszély szerepelt benne, de nem láttam tisztán. – Akkor most Mirdalurba megyünk? Vagy netán Glenreithbe? – Connornak szednie kellett a lábát, ha nem akart lemaradni. – Egyikbe se – válaszolta Penhallow. – Quillarth kastélyába megyünk. Vagy abba, ami maradt belőle.
38
Odaértek a barlang szájához. Odakint sötét volt, hideg este. Connor és Lowrey megvárták, amíg Penhallow gyorsan ellenőrzi a környéket még egyszer. A vámpír hamarosan visszatért. – Voss tévedett: Reese emberei tudtak erről a kijáratról – mondta, és Connornak még holdfénynél is feltűnt, hogy a talishte sápadtsága megszűnt. Ekkorra már tudta, hogy ez azt jelenti, a vámpír nemrég alaposan belakott. – Kiiktattam a problémát, de jobb lenne, ha útnak indulnánk, még mielőtt valaki belebotlik a holttestekbe. – Hogy értette, hogy a kastélyba megyünk? – kérdezte Connor suttogva. Tudta, hogy a talishte így is meghallja. – És mi lesz Voss-szal? Nem küld neki erősítést, vagy valami? Penhallow felnevetett. – Nem, legalábbis egyelőre. Voss azt mondta, hogy eléggé fel van készülve egy hosszabb ostromra. Blaine McFaddennek most jobban kell a segítségünk, és ahhoz, hogy azt megadhassuk, több információra van szükségünk. Ha bárki is tudja, hogyan lehet visszahozni a mágiát, az Vigus Quintrel. Ő hagyott maga után nyomokat, és az emlékeidben is hagyott utalásokat, amelyekből kideríthetjük, hol van – vetett jelentőségteljes pillantást Connorra. – És nekem van egy olyan érzésem, hogy a kastélynál a nyomára akadhatunk. Úgy érti, Quintrel letérített az utamról, emlékeket ültetett belém, utána pedig rákényszerített, hogy elfelejtsem őket egészen addig, amíg rá nem találok a jelekre, amelyeket itt hagyott nekem – gondolta Connor bosszúsan. Hónapokon át rettegett attól, hogy az emlékezetkiesései azt jelentik, valamilyen módon elárulta a gazdáját, hogy aztán kiderüljön, nem történt más, csak Quintrel
39
játszott az elméjével, hogy biztosítsa, a lényeges értesülések túlélik a Kataklizmát. Penhallow a homlokát ráncolta. – Csak azt nem értem, hogy Quintrel mágiája hogyan működhet benned még mindig azután, hogy az összes többi mágia eltűnt. – Azért működik, mert nem mágia volt. Vagy legalábbis nem puszta mágia – válaszolta Lowrey. Erre Mind Connor, mind Penhallow ránézett. – Ezt fejtse ki! – mondta a vámpír. – Mágia nélkül is transzba lehet ejteni valakit, és utána utasításokat, akár később végrehajtandó utasításokat adni neki – magyarázta Lowrey. – Quintrelt mindig is komolyan foglalkoztatta ez a téma. Szerinte még egy látványhoz vagy hanghoz is hozzá lehet rendelni emlékeket, amelyek később váratlanul előjönnek. – Megcsóválta a fejét. – Nem állítanám, hogy én értem a dolgot, de Quintrel értette. Úgy bámulta Connort, mintha a gondolataiba akarna belelátni. – Éppen ez a szép az „elásott kincs” típusú bűbájban. Ez felgyorsítja a folyamatot, tisztábbá és erősebbé teszi az emlékeket. És ha minden kötél szakad, nincs is szükség hozzá mágiára. – A homlokát ráncolta. – De ez most már nem számít, mivel a beültetett gondolat így is működik, akár van mágia, akár nincs. – Ez a módszer azért nem tökéletes – merengett Connor. – Az emlékeim legnagyobb része csak töredék, legfeljebb egy-két mondatból állnak. Ha már belenyúlt a fejembe, akkor legalább annyit megtehetett volna, hogy egyértelművé teszi a dolgokat. Lowrey felkuncogott.
40
– Nagyon nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy egy sor nyomot hagyjon neked, és hozzájuk emlékeket is rendelt – mondta. – Főleg, hogy az emlékeket úgy adagolta, hogy egy-egy tárgy vagy hely hívja elő őket. – Megcsóválta a fejét. – Lehet, hogy a sok esemény közepette nem is volt képes emlékdarabkáknál többet adagolni. És ennek ellenére is értékesnek bizonyultak a nyomok, amelyeket benned hagyott. – Quintrel hónapokkal ezelőtt eltűnt – ellenkezett Connor. – Nem lehet tudni, hogy hol van, sőt még azt sem, hogy túlélte-e a Nagy Tüzet. – Túlélte – válaszolta Penhallow, miközben átgázolt az elszáradt dudván, amely a barlang bejáratát rejtette el szem elől. – Sőt, szerintem Quintrel pontosan valami olyasmitől tartott, mint a Nagy Tűz. Akár látta a jövőt, akár csak megsejtette, szerintem ő sokkal hamarabb észrevette a figyelmeztető jeleket, mint mi, többiek, és ennek megfelelően alakította a terveit. Nem csak ő tűnt el. Lowrey kirántotta a köpenye szegélyét egy tüskebokor fogságából. – Nem, nem csak ő – helyeselt. – Az eltűnések már több mint egy évvel a Nagy Tűz előtt megkezdődtek. Véletlenszerűnek tűntek. Azoknak, akiknek nyomuk veszett, mind volt valami közük a mágiához, de nem mind varázslók voltak, és még a varázslók sem tartoztak a nagyobb mágusok közé. Kutatókról, történészekről, gyógyítókról, tehetséges elixír- és varázsfőzetgyártókról, meg néhány teljesen valószínűtlen alakról van szó. – Lowrey hangnemét hallva Connorban felmerült a kérdés, hogy vajon nem érzi-e sértve magát a kutatómágus, amiért ő nem került az eltűntek közé.
41
– Biztos benne, hogy ezeket mind Quintrel tüntette el? – kérdezte tőle. – Lehet, hogy személyes okokból távoztak. Vagy lehet, hogy akkor hagyták el Merovent, amikor kezdett úgy tűnni, hogy vesztésre állunk. Lowrey megvonta a vállát. – Lehetséges. De némelyek esetében ez egyáltalán nem illett a képbe. Az eltűnésekről sokat suttogtak, és elméletekben soha nem akadt hiány. – De akkor miért varrjuk Quintrel nyakába az egészet? – ellenkezett tovább Connor. Lowrey ránézett drótkeretes szemüvege pereme felett. – Mert amennyire én meg tudom állapítani, mindegyik kapcsolatban állt Vigus Quintrellel valamilyen módon. Ez volt bennük a közös. Amikor maga Quintrel is eltűnt, biztos lettem benne, hogy ő áll a dolog mögött. – És az soha nem jutott az eszébe, hogy lehet, hogy csak megölte őket? – kérdezte Connor ingerülten, miközben egy félig befagyott mocsáron gázoltak át. Penhallow felkuncogott, de Lowrey láthatóan komolyan elgondolkozott ezen a lehetőségen. – Kétlem – válaszolta pár pillanatnyi töprengés után, és megrázta a fejét. – Quintrel egészen az eltűnéséig a kastélyöböli egyetemen maradt. Az ország teljesen különböző részein történtek az eltűnések. – Orgyilkosokat is felbérelhetett – erősködött Connor, miközben kirántotta a jég alá merült csizmás lábát, ami éppen el akart süllyedni a mocsárban. Lowrey Penhallow-ra pillantott. – Ez mindig ilyen gyanakvó?
42
– Élete nagy részét az udvarban töltötte, Treven – válaszolta Penhallow. – Ott a gyanakvó természet az életben maradás egyik feltétele. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ami azt illeti, bennem is felmerült az összes kétely, amely Connortól most elhangzott. Én találkoztam időnként Vigusszal. Elég nagy hatalmú varázsló volt ahhoz, hogy akár a király szolgálatában is elhelyezkedjen, ehelyett sikerült végig az egyetemen maradnia. Olvastam pár munkáját. Kiválóak voltak, mégsem jelölték dékánnak. Volt egy olyan érzésem, hogy Vigus szándékosan térített el minden ráirányuló figyelmet. Akkoriban azt hittem, hogy csak túlzott szerénysége miatt. Most viszont felmerült bennem, hogy nem szövögetett-e terveket az elejétől fogva. Connor megkönnyebbülésére ezek után a nyomát sem látták azoknak a katonáknak, akik Voss erődjét tartották ostrom alatt, bár a katapultok duhogását továbbra is hallották a távolból. Sokáig némán gyalogoltak tovább, az utakon a sövények árnyékában maradva, éberen figyelve a veszély jeleire. Penhallow réteken vezette keresztül őket, és a fiú nagyon örült a holdfénynek, amely segített neki jó helyre tenni a lábát. Úgy vette ki, hogy dél felé tarthatnak, Kastélyöböl és Quillarth kastélya felé, bár egy éjszaka nem lesz elég arra, hogy odaérjenek. Penhallow végül leterelte őket az útról, és elindult egy hoszszú, kocsikeréknyomokkal szabdalt ösvényen. A földút egy régi kőházhoz vezetett. Az nem volt olyan fényűző vagy akkora, mint egy udvarház, de egyértelműen jómódú emberé lehetett. A körülötte álló fák és növények magasságából, meg a falain futó borostyánból ítélve meglehetősen régi lehetett. Amint odaértek a birtok határához, Penhallow jelzett nekik, hogy álljanak meg.
43
– Azt hittem, Quillarth kastélyába megyünk – tiltakozott Connor fojtott hangon. – Így is van. – De ez nem az. Penhallow bólintott. – Nem, nem az. Ez Audun Tormond háza. És ha jól sejtem, ő tud valamit, ami segíthet nekünk. – Egy lépést sem tett a ház felé, és Connor idegesen nézegetett körbe. – És most mi lesz? – kérdezte suttogva. – Most várunk – válaszolta Penhallow. – Arra várok, hogy megérezze a szagunkat, és ráébredjen, hogy nem jelentünk veszélyt. Connor torka összeszorult. – Ő egy talishte? Penhallow bólintott, és a fiú tovább fürkészte az arcát, hátha le tudja olvasni róla, hogy milyen kapcsolatban állhat ezzel az újabb vámpírral. Egy ideges pillantást vetett az öreg ház felé. A vámpír megnyugtató szavai ellenére úgy érezte, nem látják itt őket szívesen. A ház ijesztőnek tűnt, és Connornak le kellett küzdenie az ösztönös késztetést, hogy az ajtó felé induljon. A holdfény elég erős volt ahhoz, hogy lássa, amint az ajtó résnyire kinyílik. Mögötte sötét volt. – Fogadnak minket – dünnyögte Penhallow. – Menjünk! – Lowrey-ról Connorra pillantott. – És bízzátok rám a beszédet! A mágiatudor olyan pillantást vetett a fiúra, amiből az úgy érezte, hogy rövid ismeretségük során most először egyetértenek valamiben. Tiszteletteljes távolságból követték Penhallow-t. Connor érezte, hogy zakatol a szíve. Vett egy mély levegőt abban a reményben, hogy sikerül lecsillapítania a vérét annyira, hogy az ne hívogassa ilyen erősen a vendéglátójukat. Hátha éhes.
44
Beléptek, és még mielőtt Connor hozzá tudott volna szokni a sötétséghez, légmozgást érzett, majd felkapta egy kéz, ami olyan erősen szorította a torkát, hogy a fiú attól félt, mindjárt eltörik a nyaka. A következő pillanatban egy kard villant a holdfényben, és csapott le rettenetes erővel a Connort tartó karra, mire a fiú arcára és mellkasára vér fröccsent. A fiú támadója szitkozódva elengedte áldozatát, aki a rettegés és a váratlan, mindent elárasztó megkönnyebbülés keverékétől mozdulni sem bírt. Még mielőtt levegőt vehetett volna, Penhallow szökkent Connor és a támadója közé. Lowrey is közelebb lépett, így ő is a vámpír mögé került. – Miért hoztad őket ide? – hangzott fel egy mély morranás. – Én nem szeretem a halandók társaságát. – Mindketten a védelmem alatt állnak. – Penhallow hangja éppen olyan hideg volt, mint az acél a kezében. – Te elég régóta viseled az Átkot ahhoz, hogy ezt érezd, Audun. – Te mindig is túlságosan kedvelted a halandókat, Lanyon. Tényleg képes lennél megfenyegetni engem itt, a saját otthonomban, miattuk? – Igen, képes lennék. A szavadat adod arra, hogy nem teszel kárt ezekben az emberekben? És hogy nem teszel semmi olyat, amitől bajuk eshetne? A hallgatás mintha egy örökkévalóságig tartott volna. – A szavamat adom. Ahogy Connor szeme megszokta a sötétséget, egyre jobban ki tudta venni a beszélő alakját. A férfi egy fejjel alacsonyabb volt nála, és vállban is keskenyebb. Tett egy lépést, és így a holdfénybe került. A vonásai egy negyedik évtizedében járó emberre
45
utaltak, de sötétbarna szeme sokkal-sokkal öregebbnek tűnt, és az arca beesett volt. Nem túl joviális vendéglátójuk egy nemesember otthoni öltözékét viselte: jól szabott és jó minőségű mellényt és bricseszt. De valami nem stimmelt, és Connor kis gondolkodás után rájött, hogy mind a szabás, mind az anyag már rég divatjamúlt. Valami zörgés támadt a sötétben, majd egy lámpa világította meg a bejáratot. A vendéglátójuk becsukta az ajtót, és Connor szíve mintha kihagyott volna a retesz kattanásától. – Akár be is jöhettek a szalonba – mondta a talishte mogorván. – Nem szeretnék egész éjjel itt ácsorogni. Penhallow odabiccentett Connornak és Lowrey-nek, hogy kövessék, majd mutatta az utat. Miután a fiú letörölte az arcáról a vért, látta, hogy Lanyonnak sikerült a két halandó és a vendéglátójuk közé csusszannia. Bár a fiú értékelte a védelmet, maga a tény, hogy a talishte szükségét érezte ennek a védelemnek, nem nyugtatta meg túlzottan. – Miért jöttél, Lanyon? – kérdezte Audun. – Vigus Quintrelt keresem – válaszolta Penhallow. Audun felkapta a fejét. – A varázslót? Én azt hittem, ő is elégett a Nagy Tűzben. Mi hasznát vennéd te egy mágusnak? – Ezzel Connorra és Lowrey-re pillantott, és a tekintete elidőzött Trevenen. – Egy akármilyen mágusnak semmit – felelte Penhallow. – Én Quintrelt keresem. – A mágia már nem működik, Lanyon! – csattant fel Audun, és a hanghordozásában némi leereszkedő él csengett. – Bármi is volt Quintrel a Nagy Tűz előtt, most már semmi különös, már ha él még egyáltalán.
46
– Szerintem Quintrel él – válaszolta Penhallow. – És szerintem nála van Pentreath Reese hatalmának a kulcsa. Audun szeme ettől felcsillant, és az arcán most először jelent meg némi élet: megvetően eltorzult. – Hogy vagy képes kimondani Reese nevét a jelenlétemben? Pontosan tudod, mi a véleményem róla. Penhallow ajkán halvány mosoly futott át. – Igen, Audun. Tudom. Ezért gondoltam, hogy talán segíteni fogsz nekem. Ha valakinek, akkor neked érdekedben áll, hogy Reese a pokolra kerüljön. Audun pillantása Connorra és Lowrey-re villant, akik mindketten némán ültek, és igyekeztek észrevétlenek maradni. – Ezekről a dolgokról halandók előtt nem beszélünk. – Ők ketten nagyon sokat szenvedtek már Reese miatt. – Ezek a halandók szenvedtek? És most érezzem magam lenyűgözve? Te pontosan tudod, mit okozott nekem Reese, nem csak egy emberélet, hanem több száz év alatt. És most képes vagy idehozni néhány halandót, és a szánalmamra apellálni? – Audun vonásai megfeszültek a haragtól, hosszú szemfogai nagyon jól látszottak. Ahogy a talishte haragja fokozódott, Connor kezdte úgy érezni, mintha egyre súlyosabbá, fojtogatóbbá válna a szoba levegője, mintha varázserő koncentrálódna benne. – Engem nem érdekel a szánalom – vágta rá Penhallow élesen. – Én értesülésekért jöttem. Most, hogy a mágia nem állja útját, Reese komoly hadúrrá akar válni. Ha sikerül helyreállítanunk a mágiát, az drámaian meg fogja növelni az esélyeinket Reese ellen. – Előrehajolt. – Senki nem gyűlöli Penthreathet nálad jobban. Ez megkönnyíti a döntést. Segíts nekünk sebet ejteni rajta.
47
Audun pár pillanatig rezzenéstelen arccal állta Penhallow tekintetét, végül elkapta a pillantását. – Mit akarsz? – Connor, mutasd meg a térképet és a korongot! – adta ki az utasítást Penhallow. A fiú vonakodva engedelmeskedett, és elővett az inge alól egy vékony fadobozt és egy obszidiánmedált. A dobozból kihúzott egy régi pergamentérképet. A térképet és a korongot némán átnyújtotta Penhallow-nak, aki Audun elé tartotta őket. – Ez a térkép a király könyvtárából származik, a Quillarth-kastélyból került elő a Nagy Tűz éjszakáján – magyarázta, miközben Audun a pergament nézegette. – Valtyr ősmágus négy térképének egyike, az egyetlen, amelyet Nadorennek nem sikerült ellopnia tőle. Ezen a Kontinens mágiában erős és mágiátlan pontjai vannak feltüntetve. A három másik térkép közül legalább egy szintén fennmaradt, és a Peremvidékre került – tette hozzá. – Azon a térképen a világ tetején lévő, mágiában erős és mágiátlan pontjai vannak jelezve, de ebben a szimbólumok a legérdekesebbek. Látod őket? Audun ingerült pillantást vetett Penhallow-ra. – Persze hogy látom őket. Csak értelmezni nem tudom. – Azért, mert ez egy rejtjel! – csattant fel Lowrey figyelmen kívül hagyva Penhallow utasítását, hogy ők maradjanak csendben. – A mágusok majdnem annyira szeretik a rejtvényeket, mint magát a mágiát. Valtyr egy titkosírás segítségével kötötte össze a térképeket, amelyhez a korongok adják meg a kulcsot. Audun vállat vont, és visszaadta a térképet. – Én csak egy korongot látok. Penhallow bólintott.
48
– Nálunk egy van. Egy barátunknál van egy másik korong is. Eredetileg tizenhárom volt belőlük, minden Vérnemesnél egy. Audun megmerevedett ültében. – Ezt a szót nagyon régen nem hallottam. – A te teremtőd már akkor talishte volt, amikor a Vérnemesek összeültek Mirdalurban, nem, Audun? – kérdezte Penhallow csendesen. Audun lehunyta a szemét, és elfintorodott, mintha fájna neki valami. – Igen. Már akkor is meglehetősen öreg volt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ám Sverre nem volt Vérnemes. – De mesélt azokról az időkről. – Penhallow megjegyzése sokkal inkább kijelentésnek tűnt, mint kérdésnek. – Ismerte Hougen királyt. És a mágiáról is tudott egyet s mást. Audun lassan bólintott, a szeme még mindig csukva volt, mintha a távoli múltra emlékezne vissza. Végül kinyitotta a szemét, és a tekintetét évszázadok súlya terhelte. – Az én teremtőm, Sverre Hougen király barátja volt. A barátságuk miatt a talishte odavitte a népét, hogy őrködjenek, amíg Hougen és a Vérnemesek megkísérlik megkötni a vadmágiát Mirdalurban. Kierken Vandholt, egy másik talishte is jelen volt, és ő viszont tényleg Vérnemes volt – pillantott Audun Penhallow-ra. – Ez még azelőtt volt, hogy Lidércnemessé vált volna. Audun forgatni kezdte a fényes obszidiánkorongot az ujjai között, és úgy meredt rá, mintha beleveszett volna a ragyogásába. – Ő mesélt nekem párszor ehhez hasonló korongokról, amikor egyáltalán hajlandó volt megemlíteni azt az éjszakát. Minden Vérnemesnek volt egy ilyen korongja. Ezek ősi kegytárgyak,
49
amelyek a király asztrológusa szerint segítettek a mágia mederbe terelésében. – Hougennek fogalma sem volt, hogy milyen erőkkel packázik. Hallott néhány történetet a Tengerentúli Királyságok varázslóiról, akik képesek voltak az akaratuk igájába hajtani a mágiát. Arról is szóltak legendák, hogy a mágiát a Kontinensen is megkötötték már egyszer, majd elveszítették. Ha ez igaz, akkor legalább száz évig nem volt mágia. Hougennek viszont szüksége volt rá, hogy létrehozhassa az általa megálmodott birodalmat. – Mi történt aznap éjjel, Audun? Mit mesélt neked Sverre? – fi rtatta a kérdést Penhallow előrehajolva. Audun tekintete a semmibe révedt. – Ő és a népe biztosították, hogy a királyt senki ne zavarja meg. Attól féltek, hogy a király riválisai esetleg támadást intéznek ellene. De a legnagyobb veszélyt nem az emberek jelentették. Audun visszafordult Penhallow felé, és a szemébe nézett. – Aznap éjjel tűz hullott az égből, mintha az istenek kezéből hullana – mondta csendesen. – Mindenhol lecsapott, és még a talishte-ok sem tudtak menekülni előle. A vadmágia megbénította őket, nem tehettek mást, mint hogy tűrik a kínokat, majd a tűzeső éppen olyan gyorsan el is tűnt, ahogy megjelent. Egy pillanatra elhallgatott, és Connor már attól tartott, hogy nem is fogja folytatni. De végül ismét megszólalt: – A teremtőm még soha nem látott ilyen hatalmas erőt. Attól félt, hogy ha a halandók kezébe kerül, még ellenünk fordítják. És így is lett. Hougen nem árulta el őt, de a többiek igen. – Mit mondott még a teremtőd arról az éjszakáról? Hougenről és a Vérnemesekről? – kíváncsiskodott Penhallow.
50
– Hougen és a nemesek más emberként jöttek ki a szertartásról – válaszolta Audun. – Minden Vérnemesnek lett egy különleges képessége. Volt, aki a jövőbe látott. Másnak a vívótudománya fejlődött, vagy gyorsabban gyógyult, vagy éppen képes lett csillagok nélkül is tájékozódni. Minden egyes nemesnek lett egy különleges képessége, még Hougennek is, aki ettől fogva mindig megérezte, hogy igazat mondanak-e neki. És sokan mások, a teremtőmet is beleértve, szintén nyertek valamilyen mágikus képességet. – Csak azoknak lett bármiféle varázsereje, akik ott voltak aznap éjjel? – vágott közbe Lowrey ismét, akit túlságosan lenyűgözött a történet ahhoz, hogy észben tartsa Penhallow figyelmeztetését. – Vagy másokat is megszállt a mágia? Audun bólintott. – Bizonyos képességek fokozatosan felerősödtek. Pár nemzedék múlva már széles körben elterjedtek a kisebb varázslatok, mint például a tej megsavanyodását vagy a kártevők elszaporodását megakadályozó mágia. Az erős mágia ritka és értékesnek tartott dolog maradt. A mirdaluri éjszaka után majdnem teljesen megszűntek a vidéket pusztító vad mágiaviharok. A szörnyek idővel mind elpusztultak. És a mágia okozta őrület sem sújtotta többé az embereket. Egészen a Nagy Tűzig, amikor is a mágia ismét kicsúszott a kezünkből. – És mi a helyzet a korongokkal? – kérdezte Penhallow feszülten. – A teremtőd nem mesélt róluk többet? Audun némán kutatott az emlékei között. – Sverre azt mondta, hogy hallotta, amint a király beszél a Vérnemesekkel, és arra utasítja őket, hogy gondosan őrizzék meg a korongokat. Azt mondta nekik, hogy a korongok segítettek megkötni a mágiát.
51
– Sverre úgy gondolta, hogy maguknak a korongoknak is van varázsereje? Audun ismét bólintott. – Igen. – Az arca elkomorodott. – Mindent elmondtam neked, amit tudok. – És ez rendkívül nagylelkű volt tőled – válaszolta Penhallow udvariasan. – Már csak egy kérdésem van, és utána nem is háborgatlak tovább. – Ismét felemelte a térképet. – Nézd meg ezt még egyszer! Sok mágiában gazdag hely ismerős: Quillarth kastélya, Mirdalur, a Vérnemesek eredeti erődje. – Jelentőségteljesen Audunra nézett. – Az egyik ilyen mágikus hely maga Esthrane Lovagjainak a citadellája. A Lovagok között halandók és talishte-ok is voltak, de mindegyik értett a varázsláshoz. Ők léteznek még? Audun egy kurta csuklómozdulattal visszaadta a térképet. Sötét tekintete rideg lett, az arca még komorabb. – Te most olyan dolgokba ütöd az orrod, Lanyon, amikhez semmi közöd. – Sötét pillantást vetett Connorra és Lowrey-re. – És a halandóknak még annyi sem. A fiú beleborzongott az Audun hangjában csengő fenyegető élbe, de Penhallow láthatóan nem rettent meg vendéglátójuk váratlan hangulatváltozásától. Elvette és összetekerte a térképet, majd visszatette a fadobozba, és mind a dobozt, mind a korongot átnyújtotta Connornak. – Rendkívül segítőkész voltál, Audun – mondta olyan hangon, mintha mi sem történt volna. – Nagyon hálás vagyok érte. – És mi a tervetek Reese-zel? – kérdezte Audun. Tekintetében egy ragadozó vérszomja csillant, és az arca sóvárgó éhséget tükrözött.
52
– Az, hogy egy púp leszek a háta közepén, mint mindig – válaszolta Penhallow, miközben felállt. Connor és Lowrey is talpra szökkentek, talán egy kicsit túl gyorsan ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha nem sietnének. – A hozzánk hasonló talishte-ok elég jól elboldogulnak a mágia jelenlétében is. Az segít fenntartani az erőegyensúlyt. A mágia hagyott maga után egy űrt, amelyet most Reese szeretne betölteni. – Penhallow nemtörődöm módon megvonta a vállát, mintha ők ketten csak az időjárásról beszélgetnének. – Én szívesebben látnám, ha Reese-t kordában lehetne tartani. – Hagyd békén a Lovagokról szóló legendákat, Lanyon! Hadd maradjanak eltemetve! – Audun hangjában nem lehetett nem észrevenni a fenyegetést. Penhallow hegyes szemfogai nyíltan kivillantak, amikor a talishte elmosolyodott. – Csak az a baj, hogy a holtak nem mindig maradnak eltemetve, nem igaz, Audun? – Ezzel Penhallow kiterelte Connort és Lowrey-t a házból a sötét éjszakába.
HARMADIK FEJEZET – McFadden ismét megszökött előletek. Mennyire lehet nehéz elkapni egyetlen bűnözőt egy egész hadsereggel? – Pentreath Reese nem emelte fel a hangját. A hangerő sem tette volna nyilvánvalóbbá a haragját, az éppenhogy csak kordában tartott haragját, a rejtett fenyegetést. Vedran Pollard arckifejezése reményei szerint a helyzetnek megfelelően semleges maradt. Most, hogy az ötvenes évei elején járt, rövidre vágott, sötét haja megritkult, és ami még megmaradt belőle, azt is átszőtték a fehér szálak. Pollard fiatalkorában katonaember volt, és a tartásán ez még mindig meglátszott. Magas volt, sólyomképű, szúrós, szürke szempárral, és szögletes, megalkuvást nem ismerő arccal. Hozzá volt szokva, hogy mások megfélemlítésével éri el, amit akar. A köpenyét már letette, és egyenruhához hasonlatos fekete felsőkabátot és nadrágot viselt, bár a zubbonyon egyik királyság címere sem látszott. Ez volt Reese magánhadseregének az egyenruhája, annak a hadseregnek, amelyet Pollard vezetett. És bár ebben a pillanatban a „hadseregnek” nem volt több tagja pár száz főnél, Vedran tisztában volt azzal, hogy a vámpír egy nagy erejű hadigépezetet akar kovácsolni belőle.
54
Reese szemének elégedett villanása elárulta neki, hogy a talishte észrevette azt az arcrándulást, amelyet Pollard megpróbált elrejteni, és örült, hogy a fenyegetése célba ért. – Az az ember őrjítően szerencsés – válaszolta Vedran. – De előbb-utóbb mindenkinek elfogy a szerencséje. Reese a kandalló mellett állt, és hanyag tartással fogott egy kelyhet az egyik kezében. Olyan ruhában volt, mintha vadászatról jött volna; magas bőrcsizmában és szűkre szabott mellényben. A megjelenése alapján úgy gondolta volna az ember, hogy a negyedik évtizedének vége felé jár, de Pollard tudta, hogy több száz éves. A vámpír nem volt sem szokatlanul magas, sem mellbevágóan jóképű. De a kisugárzása betöltötte a szobát. Még úgy is tiszteletet parancsoló alak volt, ha az ember nem vette számításba természetfeletti gyorsaságát és erejét. – Én többet vártam tőled, Vedran – jelentette ki Reese. – Már a Peremvidéken csalódtam az embereidben. McFadden életben maradt, és visszatért. A csapdáid Mirdalurban is kudarcot vallottak. Nem sikerült bevenned Glenreithet sem erővel, sem ármánnyal. Jobban tennéd, ha mihamarabb bebizonyítanád, hogy még hasznos lehetsz számomra, Vedran. Mihamarabb. Pár pillanatig hallgatott. – McFadden nem kívánt zavaró tényező. Nagyon szeretném, ha letudhatnánk, és továbbléphetnénk. – Méregetni kezdte Pollardot. – Részletes tervet akarok látni arról, hogy hogyan is szándékozod pontosan megszerezni őt nekem. Pollard leküzdötte a halandók félelmét, és átkozni kezdte önmagát a gyengeségéért. Tudta, hogy Reese a legkisebb apróságokat is kiszúrja a testtartásában, a legapróbb változásokat is az arckifejezésében. A talishte-ról az éles megfigyelőképessége
55
miatt már régóta az a hír járta, hogy képes olvasni a gondolatokban. Pollard levette a kabátját, de olyan mozdulatokkal hogy elrejtse kézremegését. Lassan felhajtotta az ingujját, amíg a karja a könyökéig csupasz nem lett. Sokkal több bátorságot mutatva, mint amennyit érzett, előrenyújtotta meztelen alkarját. – Nézze meg a saját szemével! A tervem hibátlan. Reese letette a poharát, és kényelmes léptekkel Pollard felé indult. A férfi tudta, hogy ezzel a tempóval csak őt akarja még jobban zavarba hozni. Ellenállt a kísértésnek, hogy megfeszítse a karját, hogy lehunyja a szemét, és kővé dermedjen, mert tudta, hogy attól csak még rosszabb lenne az, ami következik, és hogy a vámpír nyeregben érezné tőle magát. Reese megemelte Pollard karját, és egyetlen brutális, villanásnyi mozdulattal belemélyesztette a fogát a könyökhajlatában lüktető érbe. Az ember megfeszítette az állát, és nagyon ügyelt rá, nehogy felkiáltson. A vámpír még erősebben ráharapott a karjára. A talishte minden korttyal együtt Pollard emlékeit, gondolatait és félelmét is magába szívta. A férfi tudta, hogy ez az eljárás aránylag fájdalommentes is lehet. Amikor Reese nem kifejezetten büntetni akarta, akkor a véradás csak egy apró sebbel és minimális fájdalommal járt a számára. De ezen a napon a vámpír dühös volt, a fogai inkább téptek, mint szúrtak, és a szükségesnél több vért kiszívott, amíg Pollard szédülni nem kezdett. Mutass meg nekem mindent! – csendült fel Reese hangja Pollard fejében, akinek több esze volt annál, minthogy ellenálljon. Egyszer már megpróbálta, még a kapcsolatuk elején. A vámpírnagyúr akkor pusztán pszichéje erejével áttörte a mentális gátja-
56
it, majd úgy kutatta át a gondolatait, ahogyan egy tolvaj a fiókok tartalmát dobálja a földre. És arról is gondoskodott, hogy az ember számára kiderüljön, miszerint ő hozzáfér minden eldugott titokhoz, minden büntetlen elhajláshoz, minden szégyenletes emlékhez. Ezek átkerültek a birtokába, és képes volt fegyverként felhasználni őket. Reese még erősebben ráharapott a karra, és Pollard nem tudott elfojtani egy nyögést. A vér kötelékén keresztül megérezte a vámpír elégedettségét. A katona megpróbált teljesen mozdulatlan maradni, megpróbálta teljesen kiüríteni az agyát, megpróbálta elhagyni a testét, amíg a „jelentés” be nem fejeződött. Pollard lélegzetvétele felgyorsult, és kapkodóvá vált, a szíve zakatolt. A saját szemével látta korábban, hogy mi történik azokkal, akikről Reese úgy gondolja, hogy már nem lehetnek hasznára. Nemegyszer látott már olyan embereket, akikből teljesen kiszívta a vért, és csak a kiszikkadt porhüvelyük maradt meg. És ami még rosszabb, arról is tudott egyet s mást, hogy a nagyúr hogyan hajtja a vérköteléket, a kruvgaldurt a saját akaratára. A vámpírnagyúr westbaini erődjének pincebörtönében olyan nyomorultak raboskodtak, akik csalódást okoztak a talishte-nak. Reese börtönőrei is rendszeresen ittak belőlük, de a valódi büntetésük a koponyájukon belül ment végbe, ahol a nagyúr felerősítette a legnagyobb félelmeiket, a legrettenetesebb fájdalmaikat, azokat a kényszeres gondolataikat, amelyek megőrjítették őket. A vámpírnagyúr elrántotta a száját, mély sebet hagyva Pollard karján. Az arca véres volt, és a katona erről is tudta, hogy csak a látvány kedvéért intézte így. Tisztában volt azzal, hogy Reese egyetlen vércsepp kiontása nélkül is képes mind táplálkozni, mind üzeneteket átvenni. A talishte a tenyerébe köpött, és
57
a markát rásimította az ember bőrére, amely azonnal elkezdett begyógyulni, de Pollard, aki tapasztalt volt ezen a téren, tudta, hogy ennyi nyál nem elég ahhoz, hogy felgyorsítsa a belső gyógyulást is. A vámpír célja az volt, hogy fájdalmas, lassan gyógyuló sebet hagyjon rajta, amelynek még sokáig csúnya véraláfutás fogja jelezni a helyét. Hogy folyamatosan emlékeztesse a hadvezérét a dologra. – A beszámolód véget ért – jelentette ki Reese az ajkát nyalogatva, miközben visszahúzta a fogait. – Azt akarom, hogy pontosan megértsd: Ian McFaddent meg kell állítani, még mielőtt újabb kísérletet tehetne a mágia feltámasztására. Hozd el őt nekem! Tudni akarom, amit ő tud. – Donderath tele van a kémeinkkel, akik azt az utasítást kapták, hogy azonnal végezzenek vele, amint meglátják – válaszolta Pollard. – Nagyon nehéz lesz eljuttatni hozzájuk az üzenetet, hogy megváltozott a terv. – Minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ellenálljon a szédülésnek, amely le akarta teríteni. A vérveszteségtől, Reese akaratának kényszerítő erejétől, majd a kapcsolatuk váratlan megszakadásától összegubancolódtak a gondolatai, és forogni kezdett körülötte a szoba. Reese megvonta a vállát. – Ez a te problémád. Oldd meg! – Értettem – válaszolta Pollard olyan határozottan, ahogyan csak tudta. – Intézkedem, hogy napkeltére előkészítsék a lovadat. Menj vissza az embereidhez, és ezúttal ne szúrd el a dolgot! – Értettem – ismételte meg Pollard. Tudta, hogy Reese érzi, milyen gyenge ebben a pillanatban, hogy milyen közel áll ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét, és felmerült benne a kérdés, hogy
58
vajon a vámpírnagyúr még azzal is meg akarja-e alázni, hogy addig váratja a meleg szalonban, amíg össze nem csuklik a térde, és a földre nem zuhan. – Hagyj magamra! – utasította Reese. Pollard leküzdötte magában a késztetést, hogy kirohanjon, és kényszerítette magát, hogy minél lassabban tegye meg a pár lépésnyi utat az ajtóhoz, és így megőrizhessen pár szilánkot az önbecsüléséből. Miközben felment a lépcsőn, csak a korlát tartotta függőleges helyzetben, amelybe vakon kapaszkodott. Odaért a szobájához, becsukta maga mögött az ajtót, majd térdre rogyott, miközben elfeketedett körülötte a világ. A fenébe, a fenébe, a fenébe! – gondolta. Kezdte leteríteni a szédülés, úgyhogy a sérült karját szorongatva hanyatt feküdt. Ott hevert, és a mennyezetet bámulta. A Nagy Tűz előtt ez a menynyezet egy mestermű volt, bonyolult szegélyminták és domborművek díszítették. Most viszont a szoba széltében ketté volt hasadva, és üres foltok éktelenkedtek ott, ahol a geometrikus gipszminták lehullottak róla. Reese otthona nem szenvedett annyi kárt, mint sok másik udvarház, de még így is nyomot hagytak rajta az események: az egyik szárnya kigyulladt, és a melléképületei is leégtek. Perzselésnyomok látszottak a köveken, friss felújítások nyomai, és akadtak olyan részek, amelyeket egyáltalán nem újítottak fel. A vastag kőfalakban futó repedések a mágikus csapás nyers erejének tanúbizonyságai. Pollard saját udvarháza sokkal rosszabb állapotban volt. Sokat érsz most a nemesi címeddel, Lord Pollard – gúnyolódott rajta a saját hangja a fejében. – Kinek a kezében van a gyeplő… és ki viseli a zablát?
59
Pollard jobb kezének ujjai dühösen belevájtak a szőnyegbe, miközben a tulajdonosuk halkan káromkodott. Pár perc múlva kezdte jobban érezni magát. Inkább a büszkeség, mint az illem kényszerítette talpra. Odatántorgott egy székhez a kandalló mellett, és belevetette magát. Nem lepte meg, hogy egy üveg jófajta brandy és a kristálypohár várta, továbbá különféle sajtok, és egy tál még mindig meleg őzsült a konyhából. Ezt jelentette Reese hűbéresének lenni, egy szédítő libikókázást a pazar kényelem és a rettegés között. Pollard levette, és a földre dobta az ingét. Az tele volt vérfoltokkal, és egyáltalán nem állt szándékában ezt viselni, amikor találkozik az embereivel. Reese eddig csak négyszemközt alázta meg, és neki feltett szándéka volt elérni, hogy ez így is maradjon. Ismerve a vámpírt, biztosan ott fog lógni egy tiszta ing a szekrényben, talán egy teljesen új köpeny és nadrág is. Pazar pompa. És ugyanakkor rettegés, gondolta Pollard. A vacsorával terelte el a figyelmét. Bár a vámpírnagyúrnak nem volt szüksége ételre, a konyhai személyzete a legjobb házakéval ért fel. Azt suttogták, hogy Reese pénzért vette a nemesi címét, nem pedig kiérdemelte, és hogy a vagyonát évszázadok alatt harácsolta össze. Lehetséges. Ha így van, akkor a vámpír megtanulta, hogyan viselkedjen éppen olyan arisztokratikusan, mint bármelyik donderathi nemes. Most, hogy a királyság romokban áll, nem sokat számítanak a nemesi címek. Kivéve talán Lord Blaine McFadden esetében. Pollard végzett az őzsülttel, és a brandy felével le is öblítette, mire az idegei olyan állapotba kerültek, hogy úgy érezte, képes lesz elaludni, és a karjában is alábbhagyott a sajgás. Miközben bemászott a baldachinos ágyba, felmerült benne a kérdés, hogy
60
Reese vajon az álmait is manipulálta-e, de amikor elaludt, békében pihenhetett. Másnap reggel rosszkedvűen lovagolt vissza a katonai táborba. Leugrott a lováról, és a gyeplőt az ott várakozó istállófiú kezébe nyomta, majd a sátrához masírozott. Odabent vett egy mély levegőt, és megpróbálta kiseperni a fejéből az előző éjszaka retteneteit. A vitorlavászon sátor egyszerre jelezte a rangját és a privilégiumait. Kétszer akkora volt, mint a többi tiszt sátra, elfért benne egy asztal és néhány szék a stratégiai tervezésekhez, továbbá néhány könnyen szállítható luxuscikk is: szőnyegek, egy kicsi, ezüst fetkészlet, meg egy vasalt láda többféle brandyvel és egyéb, pillanatnyilag még beszerezhető szeszesitalokkal. A helyiség közepén, egy kis kályhán egy kanna víz forrt éppen. A kis kályha kiűzte a sátorból a hideget, bár ahogy egyre rövidültek a napok, és egyre közeledett a téli napforduló, a legfogcsikorgatóbb téli napok még előttük álltak, és még a legkényelmesebb sátor sem képes pótolni egy valódi ház nyújtotta meleget. – Örülök, hogy visszatért, Lord Pollard – lépett be Kerr a sátor ajtaján. Azonnal lehajolt, hogy levegye a gőzölgő kannát a kályháról, és kiöntötte belőle a forró vizet az ezüstcsészében lévő sötét szirupra, hogy elkészítse azt az erős, keserű italt, amely segít majd kitisztítani Pollard fejét, és magához téríteni a hadvezért. – Miről maradtam le? – Csak a szokásos kiképzésekről és a folyamatos íjászgyakorlatokról – válaszolta Kerr Pollard hangulata ellenére szenvtelenül. – Kikészítettem egy kis kolbászt és aszalt gyümölcsöt arra
61
az esetre, ha őlordságának nem nyílt lehetősége étkezni, mielőtt elindult Lord Reese erődjéből. – A férfi ezután egyetlen szó nélkül lesegítette a hadvezérről a köpenyét, és figyelmeztetni sem kellett, hogy vigyázzon a sérült bal karjára. Kerr bármilyen körülmények között ijesztően hatékony tudott lenni. És anélkül, hogy valaha is beszélt volna arról, amit tudott, vagy jelezte volna, hogyan került ennek a tudásnak a birtokába, mindig is értette, hogy a Reese-nél tett látogatásokért mekkora árat kell Pollardnak fizetnie. Mindig gondoskodott arról, hogy a gazdáját készen várja az étel, egy forró csésze fet, és a diszkréten az ágyára helyezett doboz a kötésekkel és a kenőcsökkel. A hadvezér gyanította, hogy az inasa akkor jött rá a hűbéresi kapcsolatuk valódi természetére, amikor egy csata után bekötözte a sebeit, és nem tudta nem észrevenni a régi, pontszerű hegeket a gazdája karján. – Köszönöm, Kerr. Az inas átnyújtotta Pollardnak a csészét a gőzölgő, erős főzettel, aki pár másodpercig csak a gőzét szívta be, hogy felébredjen, mielőtt az ajkához emelte. – Az utasításai értelmében, nagyuram, megüzentem a kapitányainak, hogy a tizedik harangszónál jöjjenek. Kíván még valamit ezen kívül? – Csak ennyi lesz – válaszolta Pollard, akinek az esze másfelé járt, és kimerült is volt, így a hangja tompán kongott. A Reesenél tett látogatásai mindig ilyen hatással voltak rá, és ez is szüntelenül emlékeztette rá, hogy kinek a kezében van az igazi hatalom. Míg Kerr elhagyta a sátrat, ő felhajtotta a maradék fetet, majd töltött még egy csészével, hogy lecsillapítsa az idegeit, mielőtt leült a priccsére a felcserdoboz mellé.
62
Lerakta a csészéjét, óvatosan lehámozta magáról az egyenruhája kabátját, és feltűrte az ingujját. Bár a bőre már be is gyógyult, a karja közepe egy tenyérnyivel a könyöke alatt és felett duzzadt meg lila volt. Pollard végighúzta az ujjait a sérülésen, és elfi ntorodott. Behajlítva is fájt. Kotorászni kezdett a dobozban, hogy megkeresse a port, amelyik a fájdalmat tompítja ugyan, de az elméjét nem, és egy jókora adagot tett belőle az eleve keserű fetjéhez. Éppen hogy csak végzett a feltálalt étellel, és megitta a maradék fetet, amikor megérkeztek a többiek. Mindegyik embere megállt az ajtóban, mielőtt beléptek volna, és meghajoltak, majd elfoglalták a helyüket a kis, hordozható asztal mellett. – A felderítők jelentését akarom hallani! – csattant fel Pollard. Anton kapitány, egy harmincas évei elején járó, sötét hajú férfi mintha már várta volna a felszólítást. – Minden Glenreithből Kastélyöbölbe és a keleti városokba vezető úton megerősítettük az őrséget – jelentette. – Miért nem az összes úton, kapitány? Anton elfintorodott. – Glenreithtől nyugatra semmi sincs, csak szántóföldek, legalábbis elég sokáig. Az embereink száma pedig véges, nagyuram. És már így is eléggé szétszórtuk őket. – Hogyan sikerült McFaddennek elkerülnie az embereidet Mirdalurba menet? – követelt magyarázatot Pollard. Anton arcán bűntudat, majd belenyugvás szaladt át. – Bádogosnak álcázták magukat, nagyuram. Nem torlaszoltuk el az utakat, egyszerűen csak nyitva tartottuk a szemünket, McFaddent keresve. Most, hogy tudjuk, hogy hajlamos álruhában vándorolni, jobban fogunk figyelni.
63
Rövid szünet után folytatta: – Ön azt a parancsot adta, hogy őrködjünk, de ne keltsünk feltűnést! – tette hozzá némiképp védekezve. – Ha minden átutazót megállítunk, és átkutatunk, akkor kérdezősködni kezdhetnek, sőt ellenállhatnak. Pollard elkáromkodta magát az orra alatt. – Lord Reese nem akarja nagydobra verni, hogy mekkora a hadereje… legalábbis egyelőre – válaszolta. – Némi diszkrécióra mindenképpen szükség van, ebben egyetértek. – Megkeményedett a hangja. – Ugyanakkor meglehetősen biztos vagyok abban, hogy Lord Reese nem venné zokon, ha le kéne csitítani pár falusi parasztot vagy vándorkaravánt, ha cserébe elkaphatná McFaddent és a társait. – Értettem, uram. – Berit – fordította a figyelmét Pollard a következő tisztre az asztal mellett. – Uram? – Szeretném pontosan tudni, hogyan sikerült McFaddennek és még egy maréknyi embernek legyőznie a katonáit, és megszöknie. Berit szőke férfi volt, modora és megjelenése kikötői munkást idézett. A haját rövidre nyírta, és ettől a nyaka még vastagabbnak tűnt, mint amilyen volt. Az arca bal oldalán heg szaladt végig az orrnyergétől indulva. A jobb halántékán még mindig egy véraláfutás éktelenkedett a McFaddenékkel vívott összecsapás következtében, és a szeme körül is monokli látszott. – Nem csak McFadden és az őrei voltak ott, nagyuram – válaszolta. – Egy másik csapat is megtámadott minket, akik a harc közepén szálltak be. – Pár pillanatra elhallgatott. – Az istenek
64
a tanúim, nagyuram, de azt hiszem, a második csapat véletlenül botlott a csetepatéba. Nem volt ismerős az egyenruhájuk. Koszos egy banda voltak, de úgy harcoltak, mint az igazi katonák, és jobban fel voltak fegyverezve, mint azt ránézésre feltételeztem volna. Pollard fel-alá kezdett járkálni. – Szóval azt akarja mondani nekem, kapitány, hogy éppen McFaddennel és a testőreivel harcolt, amikor megjelent egy másik csapat katona a semmiből, és McFadden mellé álltak? Berit bólintott. – Igen, pontosan ezt akarom mondani. – És miből gondolja, hogy nem voltak végig McFaddennel? – Nem köszöntötték, és nem álltak be az emberei mellé – válaszolta Berit, miután a fejében ismét lejátszotta a jelenetet. – Távolabbról lőttek ránk, és azt követelték, hogy vonuljunk vissza. Szerintem azt hitték, hogy útonállók vagyunk, akik megtámadtak néhány házalót. Pollard megrázta a fejét. – Elképesztő! McFaddent és a bűnözőtársait egy csapat arra kószáló katona mentette meg, akik az útonállóktól igyekeznek megszabadítani a környéket? Berit ezen meghökkent, de megint csak bólintott. – Nem azt mondom, hogy túl logikus lenne, nagyuram, de persze manapság nem túl sok dolog az. – Szóval, akkor hol van most McFadden? Berit fészkelődni kezdett a székében. – A túlélőink visszavonultak, mi pedig kiküldtünk egy felderítőt. Amint mi eltűntünk, azok a katonák fogságba ejtették McFadden embereit, majd visszaterelték őket a táborukba.
65
– Hogy az istenekbe sikerült nem észrevenniük az embereinek egy katonai tábort?! – mennydörögte Pollard. Berit ültében kihúzta magát. – McFaddenhez hasonlóan ők is kerülték a nagyobb utakat. A táboruk el volt rejtve szem elől, és inkább tűnt koldusfalunak, mint rendes katonai hadállásnak. Többen voltak, mint a mi embereink, úgyhogy visszavonultunk, hogy megvárjuk az új utasításokat. Pollard végigsimított gyérülő haján. A vámpírnagyúrral folytatott rémisztő találkozásának emléke még frissen élt a fejében. – Hacsak nem szeretné személyesen maga elmagyarázni Lord Reese-nek, hogyan sikerül McFaddennek újra és újra megszöknie az emberei elől, azt javasolnám, hogy rázza gatyába a felderítőit – válaszolta. Berit szemében félelem és dac csillogott, de a katona egyszerűen csak bólintott. – Igen, uram. Pollard a harmadik férfira nézett, Nilo Jansenre, a parancsnokhelyettesére. Nilo alacsony volt és inas, sötét tekintetének figyelmét semmi nem kerülte el, és a haja katonásan rövidre volt nyírva. A találékony, kegyetlen és rendíthetetlenül hűséges Nilo azon kevesek közé tartozott, akikben a hadvezér feltétel nélkül megbízott. – Mit hallottunk mostanában Penhallow felől? – kérdezte Pollard. Nilo elmosolyodott, és a mosolya egy halra emlékeztette a vezérét, amelyet a kikötőben látott: egy hatalmas szörnyetegre, tűéles fogakkal teli szájjal. – A Nagy Tűz óta nem tért viszsza a Rodestead-házba. Az otthona üresen áll, komoly károkat
66
szenvedett, és úgy tűnik, hogy még halandó szolgái is végleg eltávoztak belőle. Talishte katonáink leégették az egyik kriptáját, és eközben majdnem elkapták McFaddent is, de legalább Penhallow embereinek egy részét sikerült megölnünk vagy megsebesítenünk. – Remek – morogta Pollard –, de ez nem elég. Nilo egyetértően bólogatott. – Őröket állítottunk azokra a helyekre, ahova tudjuk, hogy járni szokott, és azokhoz az emberekhez, akikkel tartani szokta a kapcsolatot. Sikerült csapdába ejtenünk Traher Voss erődjében a halandóval együtt, akivel utazik: Lord Garnoc volt segédjével. Pollard felnézett. – Szóval blokád alatt van Voss-szal együtt? Nilo felsóhajtott. – Nem. Voss egy agyafúrt szemétláda. Nemrégiben jelentették, hogy látták azóta Penhallow-t, az inasát és még egy embert, akit a forrásom nem tudott azonosítani. Nem tudom, hogyan, de sikerült kiszabadulniuk. Pollard képtelen volt visszafojtani egy mosolyt a kereskedő szemérmetlen pimaszsága hallatán. – Ezért volt ő az egyik legsikeresebb csempész, akit Donderath valaha is a világra hozott. – A mosolya elhalványult. – És mi a helyzet az ostrommal? Nilo megvonta a vállát. – Még mindig tart, bármennyire is nem érünk vele semmit. Pollard eleresztett egy hosszú, cifra káromkodást. Nilo és a többiek mozdulatlanul ültek, semmilyen kifejezés nem látszott az arcukon, amíg vezérük kiadta magából a mérgét. – Lord
67
Reese-nek kezd elege lenni a kifogásokból és a kudarcokból – morogta. – Hogyan tud egyetlen talishte megszökni egy egész sereg elől? Amikor nem mondtak semmit, érezte, hogy elönti a harag. – Penhallow-t akarom! Tegyenek meg mindent azért, hogy elkapják. A szolgáját öljék meg, de Penhallow-nak csak döfjenek karót a szívébe, és hozzák el nekem! Lord Reese ki akarja hallgatni. A kinti hideg ellenére a sátorban egyre melegebb lett, vagy legalábbis Pollard testhőjét emelte meg annyira a dühe, hogy verejték kezdett gyöngyözni a homlokán. – És az az ember, aki elhozza nekem Blaine McFaddent, egy tucat aranyt kap. Lehet, hogy ez majd ösztönzi egy kicsit a katonákat, ha már a parancsokuk és Lord Reese utasításai nem elegendőek ehhez. – Igenis, uram. Pollard elfordult Nilótól. – Berit, Anton, menjenek vissza az embereikhez! Nilo, maga maradjon még egy szóra! Amíg a két másik tiszt el nem távozott, nem mondtak semmit. Pollard leereszkedett egy tábori székbe a kályha mellett, és elővett egy üveg brandyt, meg két ónkupát. A dührohamától felgyorsult a szívverése, és a sebesült karja lüktetni kezdett. A hadvezér mindkét pohárba öntött egy kis whiskyt, és az egyiket odanyújtotta Nilónak. – Igyon! – Ez inkább parancs volt, mint ajánlat. Nilo megkerülte az asztalt, és odahúzott egy széket, hogy csatlakozzon Pollardhoz. Elvette a whiskyt, és aggodalmasan nézett a másikra. – Úgy látom, hogy a Reese-nél tett látogatás rosszul alakult.
68
Pollard felhajtotta a poharában lévő whiskyt, és töltött egy újabb adagot. – Mire gondol? – Mennyire rosszul? Pollard hátrahajtotta a fejét, és pár percen keresztül a sátra mennyezetét tanulmányozta, mielőtt válaszolt volna. – Lord Reese nem tolerálja az ismétlődő kudarcokat. Nilo elkáromkodta magát. – Vért vett? Pollard feltűrte az ingujját, és Nilo halkan füttyentett egyet, miközben a poharát fogva előrehajolt. – Nem Mirdalur volt az első hely, ahol feltámasztották a mágiát. A forrásaim szerint nem az az egyetlen hely, ahol újra életre lehet kelteni. Nem Reese találta ki ezt a történetet arról, hogy McFadden egy Vérnemes. – Ő is kiürítette a saját poharát. – Hanem tényleg így van. És ha az istenek is úgy akarják, és a csillagok állása is kedvez ennek, akkor vissza lehet hozni a mágiát. – Ha ez megtörténik, akkor Reese elveszíti a lehetőséget, hogy ő váljon a Kontinens legfőbb hadurává – válaszolta Pollard, miközben a palackot méregette, és arra jutott, hogy egész Donderathban nincs annyi whisky, amennyitől ő jobban érezné magát. – Én pedig elveszítem az esélyemet a koronára. Nilo bólintott. – Minden, amit eddig tettünk, hiába volt, ha McFadden elég ideig életben marad ahhoz, hogy visszahozhassa a mágiát. Pollard fújtatott egy nagyot. – Reese azt akarja, hogy elevenen vezessük elé McFaddent, hogy a vérével együtt a gondolatait is kiszívhassa belőle, és kideríthesse, mit tud.
69
– A terveink szempontjából jobb lenne, ha McFadden hamarabb meghalna – jegyezte meg Nilo csendesen. Mindketten tisztában voltak vele, hogy veszélyes vizekre eveztek, és hogy Reese nem irgalmaz engedetlenség esetén. – Nem tudom elég gyorsan értesíteni a kémeimet az utasítások megváltozásáról – válaszolta Pollard. – Ha McFadden még azelőtt meghal, hogy utol tudnám őket érni… hát, az elég balszerencsés dolog lenne. – Elgondolkozva forgatta a kezében a poharát. – Nélküle Glenreithnek nem lenne más választása, mint elfogadni az ajánlatomat. És akkor végre bosszút állhatok Ian McFaddenen. – Kivéve, ha Reese veszít – emlékeztette Nilo. Pollard összevonta a szemöldökét. – Ha nagyon nagy szerencsénk lesz, akkor mire veszít, mi már halottak leszünk.