Gail Carriger Blameless Szégyentelen

Gail Carriger Blameless Szégyentelen

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Írta: Gail Carriger A mű eredeti címe: Blameless

Fordította: Miks—Rédai Viktória

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem született volna meg, ha nincs Kristin, Devi és Francesca. Nem, tényleg, nélkülük most szép fehér lapokra meredhetnének a kedves olvasók. Köszönöm, hölgyeim, bor és sajt a tartozásom. Rengeteg sajt. És millió ölelés J. Daniel Sawyernek, aki gyakran több segítséget nyújtott, mintsem gondolná.

A Napernyő Protektorátus kötetei: Soulless – Lélektelen Changeless – Változatlan Blameless – Szégyentelen

ELSŐ FEJEZET Amelyben a Loontwill kisasszonyok megbirkóznak a fejükre hulló botránnyal – MAMA, MÉG MEDDIG KELL ELTŰRNÜNK ezt az óriási megaláztatást? Lady Alexia Maccon a reggeliző szoba küszöbén megtorpant. A húga nem éppen édes hangja belehasított a teáscsészék csörömpölésének és a pirítós ropogásának kellemes zenéjébe. A begyakorolt reggeli nyávogás szokásos menete szerint Felicity panaszát hamarosan követte Evyliné. – Igen, anyci drága, ilyen egy botrányt a mi fedelünk alatt. Valóban nem várhatod, hogy továbbra is elviseljük. Felicity még rátett egy lapáttal. – Ez minden esélyünket tönkreteszi – ropp, ropp –, helyrehozhatatlanul! Nem viselhetjük el tovább, igazán nem. Alexia látványosan ellenőrizte a kinézetét a folyosó tükrében, remélve, hogy meghall még valamit. Nagy riadalmára azonban ekkor a Loontwill család új inasa, Swilkins lépett mellé, kezében egy tálcányi füstölt heringgel. Lesújtó pillantást vetett Alexiára, amely pontosan elárulta a véleményét a családjuk után hallgatózó ifjú hölgyekről. Elvégre a hallgatózás az inasok előjoga és fő művészete.

– Jó reggelt, Lady Maccon! – köszöntötte, éppen elég hangosan, hogy a család még a beszélgetés és a csörömpölés közepette is meghallja. – A tegnapi nap során több üzenete is érkezett. Átnyújtott Alexiának két összehajtott, lepecsételt levelet, majd jelentőségteljesen várta, hogy az asszony belépjen előtte a reggelizőszobába. – A tegnapi? Nap során? És könyörgöm, árulja el nekem, miért nem bocsátotta őket a rendelkezésemre a tegnapi nap során? Swilkins nem felelt. Bosszantó alak ez az új inas. Alexia úgy találta, hogy az ember életét kevés dolog nehezítheti meg jobban, mint ha háborúban áll a házi személyzetével. Besuhogott az étkezőbe – idegességében kissé eltúlzott mozdulatokkal –, majd haragját az előtte ülőkre irányította. – Jó reggelt, legdrágább családom! Négy pár kék szem figyelte, ahogy az elítéltek nyugalmával az egyetlen üres székhez sétál. Vagyishogy három pár. A nagytiszteletű Loontwill méltóságos úr láthatóan tökéletesen el volt foglalva lágy tojásának szakszerű feltörésével. Ehhez egy elmés kis szerkentyűt használt, amely leginkább egy tenyérbe illő, oldalra fordított guillotine—ra hasonlított, és amely hibátlan, tökéletes köröcskeként csippentette le a héj tetejét. Így aztán fel sem nézett a kellemes tevékenységből, még azért sem, hogy jelezze: észlelte nevelt lánya érkezését.

Alexia óvatosan öntött magának egy pohár árpanyákot, és elvett egy pirítóst a tálalórácsról. Meg sem vajazta, és igyekezett tudomást sem venni a füstölthal—szagról. Annak idején ez volt a kedvenc reggelije, most azonban minden alkalommal összerándult tőle a gyomra. Ez idáig a gyerekteher – ahogy magában nevezte – jóval fárasztóbbnak bizonyult, mint azt gondolta volna, főleg, hogy még évekre volt attól, hogy megszólaljon vagy cselekedni kezdjen. Loontwill asszony leplezetlen elégedettséggel nézte, milyen keveset eszik legidősebb lánya. – Megnyugtat a tudat – jelentette ki csak úgy mindenkinek –, hogy a mi szegény, drága Alexiánk jóformán eléhezik, úgy vágyik a férje figyelmére. Ilyen csodás szentimentalizmust! – Nyilvánvalóan egy mindenek feletti bánat jelének látta Alexia reggeli éhezését. Alexia mérges pillantást vetett rá, és a haragja egy részét kitöltötte a pirítósán a vajkés segítségével. Mivel a gyerekteher révén már valamivel meg is növekedett amúgy is jelentős testsúlya, igencsak távol állt az eléhezéstől. Azonfelül a személyisége sem hajlott a búbánat irányába. Mindennek a tetejébe gyűlölte a gondolatot, hogy Lord Macconnak bármi köze is lehetne a koplalásához – a nyilvánvaló okot leszámítva, amelyről viszont a családja még nem tudott. Már nyitotta is a száját, hogy kijavítsa az anyját, de Felicity megelőzte.

– Ó, mama, én alig hiszem, hogy Alexia olyan fajta, aki belehal egy megtört szívbe. – De nem is olyan fajta, aki gasztronómiai kihívásokkal küszködik – vágott vissza Mrs. Loontwill. – Ugyanakkor meglehet – kapcsolódott be Evylin, és telepakolta a tányérját heringgel –, hogy én mindkettőt pokolian megszenvedem még. – Vigyázz a szádra, Evy, drágám, kérlek! – Loontwill asszony zaklatottságában kettétört egy pirítóst. A legifjabb Loontwill lány Alexiához fordult, és vádlón bökött felé egy villára való tojással. – Featherstonehaugh százados visszautasított! Mit szólsz ehhez? Ma reggel jött az üzenet. – Featherstonehaugh százados? – mormolta Alexia. – Azt hittem, ő Ivyvel volt eljegyezve, te pedig valaki mással. Milyen bonyolult! – Nem, nem, most Evy jegyese. Vagyis hát volt. Mióta is laksz velünk? Idestova két hete. Legyél figyelmesebb, Alexia, drágám –intette az anyja. – És már a ruha is megvan, meg minden. Most alakíttathatom át teljes egészében – sóhajtott fájdalmasan Evylin. – Olyan szép szemöldöke volt – tódította Mrs. Loontwill. – Pontosan! – bánkódott Evylin. – Hol találok még egy pár olyan szemöldököt? Össze vagyok törve, én mondom neked, Alexia, teljesen össze vagyok törve. És az egész a te hibád.

Meg kell jegyezni, hogy Evylin cseppet sem nézett ki olyan zaklatottnak, mint amilyen jogosan lehetett volna egy vőlegény elvesztése esetén, főleg, ha az illető a szemöldökök terén ilyen magas minőséggel rendelkezett. Szájába tömte a tojást, és módszeresen rágni kezdett. Legújabban azt vette a fejébe, hogy ha minden falatot húszszor megrág, karcsú marad. De csak az asztalnál időzött mindenki másnál hosszabb ideig. – Gondolkozásbeli különbségekre hivatkozott, de mind tudjuk, miért lépett vissza. – Felicity meglengetett Alexia felé egy aranyszegélyes levelezőkártyát, amely nyilvánvalóan a jó százados legmélyebb sajnálatát tartalmazta, és a rajta található foltokból ítélve mindenki figyelmét bírta az asztal körül, beleértve a heringekét is. – Egyetértek – kortyolt az árpanyákba Alexia. – Gondolkozásbeli különbségek? Ez nem lehet igaz. Hiszen te valójában nem is gondolkodsz. Vagy igen, Evylin, drágám? Evylin, ha újra támadásba akart lendülni, kénytelen volt hamarabb lenyelni a tojást. Hátravetette a reggelije színétől csak egy—két árnyalatban különböző szőke fürtjeit. – Akkor belátod a vétkességedet? – Természetesen nem. Sosem láttam azt az embert. – De attól még a te hibád. Így elhagyni a férjedet, és ide jönni, ahelyett, hogy nála laknál. Ez botrányos. Az. Emberek. Beszélnek! – A szavait kihangsúlyozandó kegyetlenül bele—beledöfte villáját egy kolbászba.

– Igen, az emberek általában beszélnek. Úgy tartják, ez a kommunikáció egyik legjobb módszere. – Jaj, miért kell ilyen lehetetlennek lenned? Mama, csinálj vele valamit! – Evylin feladta a kolbászt, visszatért a második adag tojáshoz. – Nem úgy nézel ki, mint akit nagyon felzaklatott az eset – vizsgálgatta Alexia kérődző húgát. – Ó, biztosíthatlak, szegény Evyt igen mélyen érintette a dolog. Annyira, hogy sokkos állapotban van egy idő óta – kelt Loontwill asszony a lánya védelmére. – Ugye, úgy értetted: idióta? – Ha a családjáról volt szó, Alexia nem fukarkodott a nyilakkal. Az asztalfőn Loontwill méltóságos úr, egyetlenként, aki képes megérteni egy szóviccet, halkan kuncogott. – Herbert, csak ne bátorítsd a szemtelenségre! – csattant fel azonnal a felesége. – Férjes asszonyoknál a legkevésbé kívánatos tulajdonság! Visszafordult Alexiához. Arca – a szépasszonyé, aki úgy öregedett meg, hogy nem vette észre – grimaszba torzult, amiről a lánya gyanította: anyai aggodalmat lett volna hivatott kifejezni. Leginkább azonban egy kólikás palotapincsire hasonlított tőle. – Alexia, ez az oka, hogy elidegenedtetek egymástól? Ugye, vele szemben nem okoskodtál? – Mrs. Loontwill a lánya házassága óta nem nevezte a nevén Lord Maccont, mintha így elismerhetné, hogy Alexia valóban férjhez ment – amit a legtöbben egészen a sorsdöntő esemény lezárultáig nem is hittek el –, anélkül azonban, hogy azt

is el kellene ismernie, mihez ment férjhez. Való igaz, nemesúrhoz, a királynő kegyeltjeinek egyikéhez, azonban mégiscsak egy farkasemberhez. Az sem segített, hogy Lord Maccon utálta Loontwill asszonyt, és nem érdekelte, ki szerez erről tudomást, beleértve magát Loontwill asszonyt is. Hát, hiszen egyszer még meg is... Alexia visszaparancsolta a férje felé kalandozó elméjét, és magában kegyetlenül eltaposta a felbukkanni készülő emléket. Ekkor vette észre, hogy a gondolatmenet eredményeképpen teljesen fogyaszthatatlanná morzsolta a pirítósát. Sóhajtott, és elvett egy másikat. – Világosan látom – szólt közbe Felicity ellentmondást nem tűrően –, hogy a jelenléted, Alexia, valamiképpen feldúlta Evy eljegyzését. Ezzel még te sem vitatkozhatsz, drága nővérem. Felicity és Evylin Alexia fiatalabb féltestvérei voltak a születésük okán, és teljesen vadidegenek bármi más alapján. A két alacsony, vékony, szőke lány állt szemben a magas, őszintén szólva nem éppen sovány, sötét árnyalatú Alexiával. Sokat kuncorásztak, órákig lapozgatták a divatújságokat, rózsaszínt viseltek. Alexia nem. Lady Maccont London—szerte magas szintű észbeli képességeiről ismerték, mint a tudományos társaságok támogatóját, akinek meglehetőst csípős a humora. Felicityt és Evylint puffos ruhaujjaikról. A világ tehát általánosságban jobb hely volt, ha ők hárman nem kényszerültek egy fedél alá.

– És mind tudjuk, hogy a te véleményed az ügyben mennyire megfontolt és pártatlan – biccentett nyugodtan Alexia. Felicity erre kinyitotta a Hölgyek Napi Ciripelőjének botrányrovatát, jelezve, hogy nem kíván többé részt venni a társalgásban. Mrs. Loontwill bátran folytatta. – De Alexia, drágám, most már nagyon ideje lenne, hogy hazatérj Woolseybe. Úgy értem, több mint egy hete vagy nálunk, és persze mi ezt nagyon élvezzük, de azt mondják, már ő is visszatért Skóciából. – Az az ő baja. – Alexia! Hogy mondhatsz ilyen rémeset? – Senki sem látta a városban, persze – ragadta magához a szót Evylin –, de azt mondják, tegnap tértek vissza Woolseybe. – Ki mondja? Felicity magyarázatképpen megrázta a pletykalapot. – Hja, hogy ők! – Már bizonyára sóvárog utánad, drágám – kezdte újra a támadást Mrs. Loontwill. – Sóvárog, keservesen vágyik a te... – két kezével körözött a levegőben. – Az én mimre vágyik keservesen, mama? – Izé, sziporkázó társaságodra! Alexia horkantott, igazán horkantott a reggeliző asztalnál. Conall talán néha élvezi az ő nyílt egyenességét, de ha bármi is hiányzik neki belőle, hát Alexia kétellette, hogy a humora állna a lista élén. Lord Maccon farkasemberként finoman szólva is alapos ét—

és mindenféle egyéb vággyal bírt. Amit tehát leginkább hiányolna a feleségében, az Alexia nyelvénél jóval lejjebb található. Lelki szemei előtt megjelent férje arca, és egy pillanatra megingott az elszántsága. Az az elárult, megcsalatott pillantása, amikor utoljára látta. Azonban amit róla gondolt, hogy ilyen kétségek egyáltalán felmerülhettek benne, az megbocsáthatatlan. Hogyan is merészelte ezt az arcot hagyni neki emlékbe, azt az elveszett kölyökkutya—pillantást, csak azért, hogy az együttérzésére hasson! Alexia Maccon felidézte a szavakat is, amelyeket a férje ott és akkor a fejéhez vágott. Nem, soha nem megy vissza ahhoz a... – kereste a megfelelő kifejezést – ahhoz a bizalmatlan semmirekellőhöz! Lady Alexia Maccon az a fajta nő volt, akit, ha tüskebokorba vetnek, először is letördeli az összes tövist, úgy áll neki az útteremtésnek. Úgy gondolta, hogy az elmúlt néhány hétben és azt megelőzőben, a mindenestől rémséges skóciai hazavonatozás során megbékélt a ténnyel, miszerint Lord Maccon nem tart igényt sem rá, sem a gyermekükre. Mégis, a legfurább és legalkalmatlanabb pillanatban tört rá a felismerés, hogy nem így van. Az árulás facsaró fájdalomként mart belé a bordái alatt; a rémes kín és a mindent átható düh egyszerre tört rá ilyenkor. Épp olyasmi volt, mint a heves hascsikarás, csak éppen a finomabb érzései tájékán. Világosabb pillanataiban Alexia azt bizonygatta

magának, hogy az egész helyzet igazságtalansága miatt van ez így. Azt megszokta már, hogy megvédje magát, ha valami rosszat tett, de úgy védekezni, hogy közben tökéletesen ártatlan, egészen más, sokkal inkább frusztráló tapasztalatot jelentett. Még Bogglington Legjobb Darjeeling teája sem olvasztotta fel a kedvét. És ha már a tea sem válik be, hát mit tehet egy grófné? Nem arról van szó, egészen biztosan nem, hogy még mindig szereti azt az embert. Tökéletesen logikátlan lenne! Ám a tény tény maradt: Alexia idegei már foszladozni kezdtek a varrások mentén. A családja igazán észrevehette volna a jeleket. Felicity, szokatlan árnyalatra vörösödve, összecsapta az újságlapokat. – Ó, drágaságom – legyezgette magát Mrs. Loontwill egy szalvétával –, most meg mi történt? Loontwill méltóságos úr lemondóan felnézett, aztán visszamenekült a tojástanulmányozásba. – Semmi – vágta rá Felicity, és sietve a tányérja alá rejtette az újságot. Evylin ezt nem tűrhette. Átnyúlt, kikapta onnan, és nekiállt átlapozni, hogy megtalálja, miféle ízes botrány zaklatta így fel a testvérét. Felicity egy fánkba mélyesztette a fogait, és bűntudatos pillantást vetett Alexiára. A nővére egyszerre nagyon rosszat kezdett sejteni. Némi nehézség árán legyűrte az árpanyákot, és hátradőlve várta, miféle vádak következnek most.

– Ó, te szentséges! – Evylin a jelek szerint megtalálta a kérdéses szakaszt; fel is olvasta mindenki okulására: – A hét folyamán, korábban, London felzúdult, amikor a tudósítónk fülébe jutott a hír, miszerint Lady Maccon, leánykori nevén Alexia Tarabotti, Mrs. Loontwill gyermeke, Felicity és Evylin nővére, a nagytiszteletű Loontwill méltóságos úr nevelt leánya, kiköltözött férje lakából, miután Skóciából a fent említett férj nélkül tért meg. Az ügyben rengeteg találgatás látott napvilágot, amelyek a hölgynek a kóbor vámpírral, Lord Akeldamával fenntartott bensőséges kapcsolatától a Loontwill kisasszonyok által említett... hallod, Felicity, kétszer is kiírták a nevünket...! családi egyenetlenségekig és bizonyos alsóbb néposztályokkal való találkozgatásig terjedtek. Lady Maccon a házasságát követően remekül beverekedte magát a londoni társaságba... blabla, blabla... na, itt folytatódik... de a nemes házaspárhoz szorosan közel álló források megerősítették, hogy Lady Maccon valóban áldott állapotban van. Tekintetbe véve Lord Maccon korát, természetfeletti mivoltát és jogilag elismert halott állapotát, fel kell tételeznünk, hogy Lady Maccon indiszkréciót követett el. Megvárjuk a ténybeli megerősítést, azonban minden jel arra mutat, hogy az Évszázad Botrányára számíthatunk. Mindenki Alexiára nézett – aztán egyszerre kezdett beszélni. Evylin összecsapta az újságot. A papírzörgés elnémította a teljes családot.

– Hát, ez megmagyarázza! Featherstonehaugh százados biztosan olvasta ezt! Ez hát az oka, hogy ma reggel felbontotta az eljegyzésünket. Felicitynek igaza volt! Valóban a te hibád! Alexia, hogyan lehettél ilyen meggondolatlan? – Nem csoda, hogy alig csipegetett – vetette közbe Loontwill méltóságos úr, amivel egyáltalán nem javított a helyzeten. Loontwill asszony nem hazudtolta meg önmagát. – Ez egy anyának elviselhetetlenül sok, túl sok! Alexia, mondd, hogyan bírtad ilyen tökéletesen összegabalyítani a dolgaidat? Talán nem rendes, tisztességes leánynak neveltelek? Ó, nem is tudom, mit mondhatnék! – Azzal valóban elhallgatott. Szerencsére nem próbálkozott a lánya felpofozásával. Egy alkalommal megtette korábban, és az az eset senki számára nem végződött szerencsésen. Alexia például férjhez ment miatta. Lady Maccon felállt. Ismét fellobbant benne a düh. Mostanában igen sokszor törnek rám dührohamok, állapította meg magában. Mindössze négyen tudtak áldatlan állapotáról, közülük háromnak soha eszébe sem jutott volna, hogy kitálaljon a sajtónak. Ami csak egyetlen lehetőséget hagyott – egy visszataszító kék csipkeruhába bújtatott, gyanúsan vöröslő arcú lehetőséget, Alexiával szemben, az ebédlőasztal túloldalán. – Felicity, tudhattam volna, hogy nem bírod befogni a kásalesődet!

– Nem én voltam! – A húga azonnal védekező állásba helyezkedett. – Bizonyára Madame Lefoux tette. Hiszen ismered ezeket a francia nőket! Csekély hírnévért vagy pénzért cserébe bármit elmondanak! – Felicity, te tudtál Alexia állapotáról, és nem árultad el nekem? – Mrs. Loontwill éppen idejében tért magához a sokkból, hogy újra beleeshessen. Abban, hogy Alexia titkolózik az anyja előtt, nem volt semmi meglepő, azonban Felicitytől azt várta, hogy az ő oldalára áll. Éppen elég sok pár cipővel fizette le az évek során. Lady Alexia Maccon egyik kezével az asztalra csapott. A teáscsészék riasztóan megzörrentek, a hölgy pedig előrehajolt, hogy a húgára nézhessen. Nem is vette észre, hogy a megfélemlítés azon módját alkalmazza vele szemben, amelyet a farkasfalkával való több hónapnyi együttélés során sajátított el, és bár szőrösségben jócskán alulmaradt az efféle manőverek esetében általában megkívánt mértéknek, mégis hibátlanul adta elő. – Madame Lefoux semmi ilyesmit nem tenne. Történetesen biztosan tudom, hogy ő maga a megtestesült diszkréció. Csak egyetlen személy beszélhetett, és az nem francia. Megígérted, Felicity Neked adtam a kedvenc ametisztláncomat is, hogy hallgass. – Szóval így szerezted meg? – kérdezte Evylin irigyen. – Szóval, ki az apja? – szólt közbe Loontwill méltóságos úr, mert úgy érezte, ideje a beszélgetést lényegi kérdésekre terelni. Az asztal körül idegesen

remegő hölgyek azonban figyelemre sem méltatták. Ez mindannyiuk számára kényelmes helyzetet jelentett. A méltóságos úr lemondón megszívta a fogát, és újfent a reggelijére fordította minden figyelmét. Felicity a védekezésből dacra váltott. – Csak Miss Wibbleynek és Miss Twittergaddle—nek mondtam el. Honnan tudhattam volna, hogy azonnal az újságokhoz szaladnak? – A Ciripelő Miss Twittergaddle apjának tulajdona. Mint azt te is nagyon jól tudod! Azonban Alexia dühe eddigre alábbhagyott. Már magában az a tény is, hogy Felicity hetekig hallgatott, az emberiség harmadik világkorszakának nagy csodája volt. Kétségtelenül azért pletykálta el, hogy magára vonja a figyelmüket, de azt is jól tudta közben, hogy ezzel tönkreteszi Evylin eljegyzését, no meg Alexia életét is. Valamikor a nővére esküvője után Felicity frivolsága egyenesen gonoszsággá változott, ami egres méretű agyával rendkívül veszedelmes személlyé tette. – Mindazok után, amit ez a család tett érted, Alexia! – folytatta Mrs. Loontwill a vádaskodást. – Azok után, hogy Herbert visszafogadott biztonságos kebelére! – Erre a szófordulatra még Loontwill méltóságos úr is felnézett, aztán kételkedőn végigpillantott pohos alkatán. – A szenvedések után, amelyeket átéltem, hogy megfelelően kiházasítsalak! Hogy csak így átlépd a tisztesség minden határvonalát, mint egy közönséges lotyó, ez egyszerűen tűrhetetlen.

– Teljes mértékben egyetértek – kotyogta közbe Felicity kajánul. A bosszúság csúcsaira hajszolt Alexia ekkor fogta a füstölt heringes tálat, majd megfelelő – mintegy három másodpercnyi – megfontolást követően felfordította azt a húga feje felett. Felicity valami rémes szidalmat sikoltott. – De hát – motyogta Alexia a felfordulásban –, az ő gyereke. – Hogyan? – Ezúttal Loontwill méltóságos úr csapott az asztalra. – Az ő átkozott gyereke! Nem voltam mással! – rikoltotta túl Alexia Felicity visítását. – Alexia, ne légy ennyire visszataszító! Nincs szükség a részletek ecsetelésére. Mindenki pontosan tisztában van vele, hogy ez lehetetlen. A férjed alapjában véve halott, vagyis korábban alapvetően halott volt, és nagyrészt még most is az. – Mrs. Loontwill sikeresen összezavarta saját magát. Megrázta a fejét, mint egy ázott pudli, de töretlen lendülettel hadart tovább. – Amellett az, hogy egy farkasember utódot nemzzen, éppen olyan képtelenül nevetséges, mint hogy egy vámpír vagy szellem leszármazót produkáljon. – Miként ez a család is, ti mégis mindannyian a természet rendje szerint léteztek. – Tessék?

– Ebben az esetben a „nevetséges” szó jelentését újra kéne értelmezni. – Különben meg a pokol összes bugyrába ezzel a gyermekkel, gondolta Alexia. – Látjátok, milyen? – Felicity gyilkos pillantással szedegette le magáról a halat. – Mindig így beszél. Soha be nem ismerné, hogy rosszul tett valamit. Azt tudjátok, hogy a férje kidobta? Nem tér vissza Woolseybe, mert nem teheti. Lord Maccon kiutasította. Ezért hagytuk ott Skóciát is. – Jóságos ég, Herbert, Herbert, hallottad ezt? – Mrs. Loontwill úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül hisztériás rohamot kap. Alexia nem volt biztos benne, hogy csak megjátssza a zaklatottságot, amiért Conall nyilvánosan penderítette ki őt, vagy őszintén megrémíti a kilátás, miszerint a belátható jövőben ismét együtt kell laknia legidősebb lányával. – Csinálj valamit, Herbert! – sivította Mrs. Loontwill. – Meghaltam, és a rossz regények földjére érkeztem – dünnyögte a férje válaszul. – Nem vagyok kellően felkészülve rá, hogy egy efféle eseménnyel megbirkózzak. Leticia, drágám, mindenestől a te ügyes kezeidbe teszem a helyzetet. Mrs. Loontwillre ennél kevésbé találó jelzőt még nem akasztottak, hiszen a kézügyessége legfeljebb az alkalmankénti eszelős hímzésrohamokban nyilvánult meg. Ennélfogva inkább az égnek vetette emlegetett kezeit, és félájultan visszahanyatlott a székébe.

– Nem, papa, szó sem lehet róla! – vágta rá Felicity acélos határozottsággal. – Bocsásd meg, ha hatalmaskodónak tűnök, de meg kell értened, hogy Alexia további jelenléte ebben a házban a legteljesebb mértékben vállalhatatlan teher. Egy ekkora botrány, mint ez, jelentősen rontja a házassági esélyeinket, még akkor is, ha nincs jelen. El kell küldened őt, és meg kell tiltanod, hogy a továbbiakban kapcsolatba lépjen a családdal. Azt is javaslom, hogy haladéktalanul költözzünk el Londonból. Talán egy európai körutazás? Evylin tapsikolt. Alexia csak találgathatta, vajon mennyit tervezgette szép kis árulását Felicity. Rezzenetlen tekintettel nézett húga váratlanul könyörtelen arcába. Alattomos liba! Valami keményebbet kellett volna a fejére borítanom, nem a heringet. Loontwill méltóságos úr döbbenten fogadta Felicity nyílt szavait, de minthogy világéletében a legkisebb ellenállás útját választotta, felmérte romjaiban heverő feleségét és dühösen fintorgó leányát, majd csengetett az inasnak. – Swilkins, azonnal induljon az emeletre, és pakolja össze Lady Maccon holmiját! Swilkins meglepetésében némán megtorpant, és nem mozdult. – Induljon, ember! – csattant fel Felicity. Swilkins erre visszavonult.

Alexia mérgében fújt egyet. Na, majd ha elmeséli Conallnak ezt a legújabb családi abszurdumot. Hiszen ő... Ó, igen, nem számít. A dühe egyszerre ismét összeroskadt egy farkasember méretű hiány fájdalma alatt. Hogy kitöltse valamivel a lyukat, bőséges adag lekvárt szedett magának, és minthogy már úgysem volt vesztenivalója, egyenesen lenyalta a kanálról. Ennek láttán Mrs. Loontwill igazán elájult. A méltóságos úr hosszan nézte élete ernyedt párját, majd alapos megfontolást követően hagyta, ahol van, és visszavonult a szivarszobába. Alexiának ekkor jutott az eszébe a postája. Minthogy amúgy is szüksége volt valamire, ami eltereli a gondolatait, és bármi mást szívesebben csinált volna, mint hogy a húgaival tovább társalogjon, felvette az első borítékot és feltörte a pecsétet. Addig a percig nem gondolta, hogy a dolgok még rosszabbra is fordulhatnak. A pecsétlenyomat összetéveszthetetlen volt – oroszlán és unikornis, közöttük a korona. Maga a levél ugyanolyan félreérthetetlenül közölte Lady Macconnal, hogy jelenléte a Buckingham—palotában a továbbiakban nem kívánatos, Anglia királynője nem szándékozik fogadni őt, valamint lélekőri hivatalából további értesítésig ezennel felfüggeszti. Alexia Maccon immár nem élvezi Őfelsége bizalmát, így a hivatalával járó hatáskört sem. A lélekőr pozíciója ekképpen

megüresedvén, Viktória szívélyesen megköszönte Alexia eddigi szolgálatait, és további kellemes napot kívánt. Alexia Maccon elszántan felegyenesedett, kivonult a reggeliző szobából, és a hökkent szolgákra ügyet se vetve egyenesen a konyhába ment. Meg sem torpant, csak belevágta a hivatalos elbocsátó levelet a helyiséget uraló vastűzhelybe: a papír azonnal lángra kapott és hamuvá omlott. Alexia ezek után, magányra vágyván, az étkező helyett inkább a hátsó társalgóba sietett, bár valójában a saját szobájába szeretett volna visszamászni, ahol aztán kicsi – nos, nem annyira kicsi – labdává gömbölyödhet a takarója alatt. Azonban már felöltözött, és az elveket még a legsötétebb időkben is tiszteletben kell tartani. Különben is, annyira azért nem volt meglepve. Viktória királynő, minden haladó politikai lépése ellenére, erkölcseiben konzervatív maradt. Még mindig gyászt viselt a férje miatt, aki idestova egy évtizede elhunyt, szellemmé vált és végleg eltávozott, márpedig ha született valaha nő, akinek rosszul állt a fekete, Viktória volt az. Elképzelhetetlen volt, hogy megtartsa Lady Maccont titkos tanácsosi és terepügynöki hivatalában, még akkor sem, ha az valóban megmarad minősített titoknak. Nem, Lady Maccont semmi körülmények között nem hozhatják többé kapcsolatba a királynővel most, hogy társadalmilag kitaszítottá vált. A reggeli hírek immár alighanem egész London fülébe eljutottak.

Alexia sóhajtott. A potentát és a déván, az árnyékkormány másik két tagja, boldogan veszi majd tudomásul az ő távozását. Éppenséggel nem könnyítette meg az életüket. Ez is a munkakörével járt. Félelmes reszketés futott át rajta. Most, hogy Conall és a Woolsey—falka immár nem védelmezi, bizonyára jó néhányan szívesebben látnák holtan. Csengetett a szobalánynak, és behozatta vele fegyverekkel összeépített napernyőjét, mielőtt az inas becsomagolná azt is. A szobalány hamarosan visszatért, és Alexia kissé jobban érezte magát kedvenc kiegészítőjét szorongatva. Szabadjára engedett gondolatai egyre a férjéhez tértek vissza, aki olyan figyelmesen megajándékozta őt a halálos kiegészítővel. Átok és kéneső Conall fejére. Hát miért nem tud hinni neki? Mit tesz, ha az egész ismert történelem ellentmond? A történelmet még a legjobb esetben sem pontosságáért szerették, amellett nőnemű természeten túliak sem hemzsegtek benne. Tudományosan még most sem értette senki, miként lett Alexia az, aki, vagy miként tette, amit tett, még most sem, amikor rendelkezésre állt a tudományára oly büszke Anglia minden eszköze. Conall nagyrészt halott, na és? Az ő érintése halandóvá tette, vagy nem? Hát akkor miért ne tehette volna kellő mértékben emberré ahhoz is, hogy gyermeket nemzzen neki?

Olyan lehetetlen ezt elhinni? Rémes ember. Annyira jellemző a farkasemberekre, hogy mindent azonnal mellre szívnak, aztán meg felfújnak. Már csak attól is, hogy Conallra gondolt, Alexiát döntötték az érzések. Saját gyengesége miatti bosszúságában elmázolta könnyeit, és további rossz hírekre számítva a másik levélkére pillantott. Azonban a boríték címzése – a széles, cirkalmas kézírás – mosolyra késztette. Még amikor visszatért Londonba, elküldte a névjegyét, és bár sosem követett volna el olyan durvaságot, hogy nyíltan rákérdezzen, azért a kísérőlevélben célzott kényelmetlen lakáskörülményeire. Lord Akeldama pedig természetesen tudta, mi történt. Mindig tudta, mi történik. Legdrágább Kamillabimbóm!, írta. Megkaptam névkártyáját, és figyelembe véve nemrég szerzett értesüléseimet, felötlött bennem, hogy ön e pillanatban talán egyre szorítóbb lakásszükségtől szenved, azonban túlontúl udvarias, hogysem nyíltan igényeket támasszon. Engedje meg, hogy szerény ajánlatot tegyek annak az egyetlen személynek, aki jelenleg Angliában nálam is botrányosabbnak számít. Örömmel venném, ha megosztaná velem méltatlan hajlékomat, élvezné vendégszeretetemet, miként azok rendelkezésre állnak. Kiváló tisztelettel, etc., etc.: Lord Akeldama Alexia elvigyorodott. Remélte, hogy a vámpírúr kiolvassa formálisan udvarias sorai mögül a kérést, és

bár a válasz azelőtt íródott, hogy az ő állapota köztudomássá vált volna, Alexia gyanította, hogy Lord Akeldama mégis hajlik majd hosszabb ideig vendégül látni őt, ráadásul alighanem tud már a terhességéről is. Lord Akeldama kóbor vámpír volt, aki egyformán sokkoló ruhatárral és modorral dicsekedhetett, amelynek hatását csak fokozhatta, ha befogadja a tönkretett Lady Maccont. Ráadásul Alexia így ki lesz szolgáltatva Lord Akeldama kényére—kedvére, ennélfogva amaz a rosszullétig facsargathatja majd ki belőle az adatokat és tényeket. Persze Lady Maccon azért el kívánta fogadni az ajánlatot, abban a reményben, hogy bár a meghívás tegnapi keltezésű – a pokolba azzal a sértődékeny Swilkinsszel –, nincs még elkésve. Mi több, egyenesen várakozással tekintett a látogatás elé. Lord Akeldama hajléka és asztala minden volt, csak szerény nem, és a ragyogó úriasság nagyszámú olyan mintapéldányával vette körül magát, hogy a társaságában tartózkodni egyet jelentett a végeérhetetlen szemgyönyörködtetéssel. Megkönnyebbülten, hogy immár nem otthontalan, Lady Maccon megírt és elküldött egy ilyen értelmű levélkét, gondosan odafigyelve rá, hogy azt a Loontwill—ház legjobb képű inasa vigye el. Talán Lord Akeldama tudása a benne élősködő gyermek létének magyarázatára is kiterjed. Elvégre igen öreg vámpír: talán segíthet bebizonyítani Conall előtt, hogy Alexia erényén nem esett folt. Ez a nevetséges gondolat – Lord

Akeldama és az erény egyetlen mondatban – jókedvre derítette Alexiát. A csomagja elkészült: már a kalapját és a köpenyét is felvette, és éppen készült elhagyni a szülői házat, immár alighanem utoljára, amikor újabb neki címzett posta érkezett, egy gyanús doboz és kísérőlevele formájában. Ezúttal sikeresen megszerezte, mielőtt Swilkins rátehette volna a kesztyűit. A küldemény egy olyan páratlanul epefakasztó kalapot tartalmazott, hogy Alexia nem kételkedhetett az eredetében. Ragyogó sárga nemezből szabták, a szegélyére hamis szedreket, bársonyszalagokat és egy pár zöld tollat erősítettek, amely úgy imbolygott, mint valamely szerencsétlen tengeri lény csápja. A kísérőlevél rengeteg felkiáltást tartalmazott, és ha ilyesmi lehetséges, még Lord Akeldama írását is meghaladta új csúcsok felé törekvő virágos nyelvezetében. Ami azt illeti, kissé fájdalmas volt olvasni. Alexia Tarabotti Maccon, hogyan viselkedhettél ily gonoszul? Éppen most olvastam a reggeli újságot. Megszorongattad a szívemet, úgy bizony ám! Persze soha, amióta csak megláttam a napvilágot, nem hittem volna el effélét! Soha! Mi több, most sem hiszek el egy szót sem. Tudnod kell, hogy mi – Tunny és én – imádnánk, ha nálunk szállnál meg; de a körülményeink, mint mondani szokás, vállalhatatlanok – vagy tálalhatatlanok? – ahhoz, hogy ilyen irányú felajánlást tehessek feléd. Megérted ezt? Bizonyára

megérted. Ugye? Mindazonáltal úgy véltem, némi vigasz elkel nálad, és jól emlékszem, mennyi figyelmet szenteltél ennek a bájos kalapnak, amikor utoljára együtt voltunk vásárolni – ah, milyen sok hónapja már annak, gondtalan (vagy gondatlan?) ifjúságunkban – úgyhogy megvásároltam a számodra a Chapeau de Poupe—ben. Karácsonyi ajándéknak szántam, de az érzések olyatén felindulása, amelyben most bizonnyal szenvedsz, erősen jelzi, hogy a mostani óra alkalmasabb a kalapok számára. Nem így gondolod? Szeretettel, szeretettel, szeretettel: Ivy Alexia valóban tökéletesen megértett mindent, amit Ivy nem írt le, ha az üzenet hosszát tekintve ilyesmi egyáltalán lehetséges volt. Ő és a férje elkötelezett színészként éltek, és nyers őszinteséggel kimondva: nem engedhették meg maguknak, hogy a bemocskolt Lady Macconnal közösködve elveszítsék a támogatóikat. Alexia megkönnyebbült, hogy nem kell visszautasítania őket. A házaspár az elképzelhető legrémesebb bérházban lakott, a West Enden. Példának okáért, mindössze egyetlen társalgójuk volt! Lady Maccon kecsesen megborzongott a gondolatra. Hóna alá vette a visszataszító kalapot, kezébe az ernyőjét, és kisétált a várakozó kocsihoz. Dacosan és büszkén szipogott egyet, amikor Swilkins felsegítette, és a kocsist Lord Akeldama városi házához irányította.

MÁSODIK FEJEZET Amelyben Lord Maccont egy apró uborkához hasonlítják LORD A KELDAMA HÁZA London egyik legdivatosabb részén állt – egy olyan negyedben, amely alighanem éppen abbéli szerencséjének köszönhette a rangját, hogy ott állt a nevezett ház. Lord Akeldama mindent divatosan csinált, néha minden más, így a józan ész, figyelmen kívül hagyása árán is. Ha egy nap halkocsonyával teli hordóban szottyant volna kedve birkózni, a sport két héten belül meghódította volna a várost. A vámpírúr nemrégiben alakíttatta át a háza külsejét az új divatnak megfelelően, és a népek ámulva csodálták. Most halvány levendulaszínben derengtek a falak, az ablakok és kiszögellések körül kanyargós, cirádás aranyszalagokkal. Nyaranta az összképet virágágyás egészítette ki, amelyben akác, napraforgó és margaréta pompázott; de télen is kellemes hatást tett a betérőre. A vidámság egyedüli bástyájaként állt és hősiesen tartotta magát a londoni ég alatt, amely szokás szerint a semmitmondó szürke és a szitáló eső között vacillált. Lady Maccon kopogására senki sem nyitott ajtót, mi több, még arra sem, amikor megrántotta a csengőzsinórt, azonban az aranyfüstös bejárati ajtó nyitva volt. Alexia

intett a kocsisnak, hogy várjon, majd napernyőjét készenlétben tartva beóvakodott. A belső termek leplezetlen jómódról árulkodtak – vastag, szerelmes pásztorokat ábrázoló szőnyegek hevertek a mennyezet boltívein hasonló tevékenységekbe bonyolódott, á la Roma festett angyalkák alatt. – Hahóó? Van itthon valaki? A hely azonban tökéletesen, maradéktalanul kihalt volt: láthatóan rendkívül sietve hagyták el. Nemcsak Lord Akeldama tűnt el, hanem vele együtt Biffy meg az összes többi dolgozó is. A vámpírúr háza rendes körülmények között örömök forgószínpada volt: itt egy elhagyott keménykalap, ott a színpadi évad előadásainak ismertetőhalma, drága szivarok és francia kölni illata terjengett, és a háttérben nevetés, móka zsongott. Az állhatatos mozdulatlan csend így még sokkal feltűnőbb volt. Alexia lassan járta végig az elmagányosodott szobákat, mint egy régész az üres sírkamrát. Mindenhol a távozás nyomait látta: fontos tárgyak hiányoztak megbecsült helyükről. Hiányzott például az az aranycső is, amely rendes körülmények között az egyik társalgó kandalló párkányán hevert, mint egy tiszteletben tartott csatornázási alkatrész, ám Alexia tapasztalatból tudta róla, hogy két görbe pengét rejt. A tény, hogy Lord Akeldama éppen ezt a tárgyat látta jónak magához venni, aggodalomra adott okot a távozása mögött meghúzódó indokokat illetően.

Az egyetlen élőlény a falakon belül, Alexiát leszámítva, a ház macskája volt, egy kövér, teknőctarka példány, aki általában egy békés narkolepsziás jellemével bírt, csak néha vetemedett dühödt és vad támadásra egy közeli rojtos díszpárna ellen. Pillanatnyilag négy mancsát szétdobva hevert egy puha puffon, az álla mellett három, fejétől megfosztott bojt maradványával. Általában kizárólag a macskák tűrték meg maguk körül a vámpírokat: a legtöbb állat úgy viszonyult hozzájuk, amit a biológusok a préda kifinomult ösztönválaszának neveztek, a macskafélék viszont nem tartották magukat vámpírprédának. Ez a példány mindazonáltal olyan kevéssé érdeklődött bármi iránt, ami nem rojt volt, hogy alighanem remekül eléldegélt volna egy farkasemberfalka kellős közepén is. – Hova lett a gazdád, Duci? – tudakolta tőle Alexia. A macska nem adott határozott választ, ellenben kegyesen megengedte, hogy Lady Maccon megvakargassa az álla alatt. Egészen különleges fém nyakörvet viselt, és Alexia éppen lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja, amikor a folyosóról lépések tompa nesze hallatszott be. * Lord Conall Maccon ittas volt. Nem a legtöbb természetfeletti szokásos módján, fél szívvel, amikor tizenkét pint barna sörtől a világ szélei

kissé már elmosódnak. Nem, Lord Maccon részeg volt, mint a csap, berúgott, akár a disznó. Rettenetesen sok alkohol kell hozzá, hogy egy farkasembert ennyire eláztasson. Amellett – gondolta Lyall professzor, miközben igyekezett az alfahímjét egy alkalmatlankodó szerszámoskunyhó mellett elkormányozni – nem csak megemészteni volt rendkívüli cselekedet ennyi italt, hanem megszerezni is. Hogyan juthatott hozzá Lord Maccon? És miként bírta utánpótlással immár harmadik napja anélkül, hogy beutazott volna Londonba, vagy csapra verte volna Woolsey bőséges raktárait? Igazán, jegyezte meg magában a béta, az alkoholizmus hatalma már Önmagában majdnem természetfeletti erő. Lord Maccon erősen oldalra billent, neki a bódé falának. Bal vállába és karjába belekarmolt a tölgydeszka. Az építmény megingott alapjain. – ’csánat – intett oda a gróf némi csuklással körítve. – Nem veettem észre. – A jó ég áldja meg, Conall – jegyezte meg a bétahím igencsak idegesen –, hogy a csodába bírta így kikészíteni magát? – Azzal elrángatta a falkavezért a bántalmazott bódétól. – Nem vagyok részeg – erősködött az alfahím, és vaskos karját átvetette Lyall vállán, majd csaknem teljes súlyával rá is támaszkodott. – Csak egy kicsinyég, pöttynyit becsíptem, de az szentigaz. – A gróf akcentusa a szokásosnál is jobban felerősödött, ahogy

idegfeszültségtől, erős érzésektől, vagy – a jelek szerint – irgalmatlan mennyiségű folyékony méreg hatása alatt mindig. Elhagyták a szerszámosbódé biztonságát. Lord Maccon hirtelen előrebotlott: csak bétahímje vállát markoló erős keze tartotta meg a lábán. – Ejja! Nézzed csak aztat a darabka fődet ottan! Cseles, cseles! Felugrik ám az emberre rögvest! – Honnan szerezte az alkoholt? – kérdezte Lyall ismét, miközben keményen igyekezett Lord Maccont visszavezetni a Woolsey—kastély pázsitján át a helyes útra, az épület felé. Akárha egy gőzhajót próbált volna elkormányozni a melasztengeren. Egy hétköznapi ember összecsuklott volna a feladat súlya alatt, ám Randolph szerencsére maga is természetfeletti erővel rendelkezett, amelyet a nehézségek idején segítségül hívhatott. Lord Maccon nem egyszerűen nagy volt, hanem rendíthetetlenül tömör is, mint egy járkáló és beszélő római kori erődítmény. – És hogyan jutott ki ilyen messzire? Rémlik, hogy az este ágyban volt, amikor elhagytam a szobáját. – A professzor lassan, szépen artikulálva beszélt, mert nem tudhatta biztosan, mondanivalójából mennyi szűrődik át az alfahím vastag koponyáján. Lord Maccon apró bólintásokkal igyekezett figyelemmel kísérni a szavait. – Kimentem kicsinyég futni az éjszaka. Béke kellett, meg csönd. Szél a bundámban. Föld a mancsom alá.

Kellett a... hukk... nem bírom elmagyarázni. Kellett a sündisznók társasága. – És megtalálta? – Mit? A sündisznókat? Nem. Ostoba sündisznók. – A gróf megbotlott a kastély oldalbejáratához vezető utat szegélyező babérbokrok egyikében. – Ezt meg ki a frász rakta ide?! – A békét. Megtalálta a békét? Lord Maccon megállt, kihúzta magát, kiegyenesítette a gerincét és megfeszítette a vállát. A mozdulat a katonai szolgálatának maradék emléke volt, és el is törpítette a mellette álló bétahímet vele. De akármilyen egyenesre is igazította a tartását, mégis jobbra—balra billegett, mintha az a bizonyos gőzhajó dühöngő viharba került volna a melasztengereken. – Hát most mondja meg – felelte, gondosan tisztán ejtve a szavakat –, úgy nézek én ki, mint aki megtalálta a békét? Lyall professzor erre nem tudott mit válaszolni. – Nahát! – csapott szélesen a levegőbe a gróf. – Be van ő nekem ékelődve ide – döfte két vastag ujját a halántékába, mintha pisztoly csöve lenne, aztán ugyanígy a mellkasába is –, meg ide. Nem bírom kirázni. Ragaszkodósabb, mint... – Hasonlatok megtalálására való képessége egyszerre elhagyta. – Ragaszkodósabb, mint a kihűlt zabkása a fazék falán! – fejezte be diadalmasan.

Lyall professzor fején átfutott, hogy vajon mit szólna Lady Alexia Maccon ahhoz, hogy ilyen alantas ételhez hasonlították. Alighanem valami még undokabb dologhoz hasonlítaná cserébe a férjét, például haggishoz. Lord Maccon elkerekedett szeme megtelt lélekkel, ahogy bétahímjére pillantott. Kedve után változó szeme színe most halvány karamella volt, és nem is igazán látta, amit nézett. – Miért kellett eztet tennie? – Nem hiszem, hogy megtette. – Lyall professzor már egy ideje meg akarta mondani a véleményét az alfahímnek, ám abban bízott, hogy a beszélgetésre egy ritka, józan pillanatban kerülhet sor. – Na de hát akkor minek hazudott róla? – Nem, úgy értem, nem hiszem, hogy hazudott – jelentette ki Lyall. A bétahím fő feladata egy falkában, hogy nyilvánosan támogassa, kettesben pedig megkérdőjelezze az alfa minden cselekedetét. Lord Maccon megköszörülte a torkát, és dühösen összevont szemöldöke alól ködös, komor tekintettel nézett a másikra. – Randolph, lehet, hogy ez most meglepetésként éri magát, de én farkasember vagyok. – Igen, uram. – Kétszázegy éves. – Igen, uram. – Meg kell értenie, hogy az én körülményeimet tekintve a terhesség nem lehetséges.

– Önnek valóban nem, uram. – Köszönöm, Randolph, ez sokat segített. Lyall professzor szerint a megjegyzése tréfás volt, noha senki nem tartotta őt a humor nagymestereként. – De uram, olyan keveset tudunk a természeten túliakról. Azonfelül a vámpírok mindig is ellenezték az önök házasságát. Nem lehet, hogy tudtak valamit? – A vámpírok mindig tudnak valamit. – Mármint arról, ami történhet. A fogantatás lehetőségére gondolok. – Badarság! A hírmondók már a kezdet kezdetén figyelmeztettek volna. – A hírmondók nem emlékezhetnek mindenre, tudja jól. Például arra sem emlékeznek, mi történt Egyiptomban. – Az Istenölő Ragály? Azt mondja, hogy Alexia az istenölővel terhes? Lyall ezt már válaszra sem méltatta. Az Istenölő Ragály a farkasemberek kifejezése volt arra a dologra, amely halandóvá tette az egyiptomi természetfelettieket. De nincs oly tág képzelet, ami feltételezhette volna, hogy gyermeket nemzzenek. Végre visszaértek a kastélyhoz. Lord Maccon figyelmét időlegesen elterelte a héroszi feladat, hogy feljusson a lépcsőkön. – Tudja – folytatta aztán fájdalmas dühvel, amikor felért a pihenőre – én meghunyászkodtam azért a nőért!

Én! – meredt Lyall professzorra. – Mert maga azt mondta nekem! A bétahím elkeseredetten felfújta az orcáit. Olyan érzése volt, mintha egy bambára ázott kaláccsal próbálna társalogni. Akárhányszor megpróbálja valamerre irányítani, vagy szivárogni kezd, vagy morzsállani. Ha valamiképpen kijózaníthatná Lord Maccont, talán némi értelmet is beszélhetne belé. Az alfahím notóriusan érzelgősnek és keményfejűnek bizonyult ezekben a dolgokban, hajlott a dühkitörésekre, de előbb—utóbb rá lehetett venni az észszerű gondolkodásra. Annyira azért nem volt sötét. Lyall professzor Lady Maccon jellemét is ismerte: talán képes lenne megcsalni a férjét, de ha megteszi, nyíltan be is vallja. Ezen logika alapján Alexia igazat mondott. A professzor gondolkodásmódja kellő mértékben tudományos volt ahhoz, hogy levonja a következtetést: a pillanatnyilag elfogadott paradigma, miszerint a természetfeletti lények nem ejthetnek teherbe halandó nőket, téves. Márpedig erről még a kínjában beszűkült Lord Maccont is meg lehet győzni – idővel. Végül is képtelenség, hogy a gróf hinni akarjon Alexia hűtlenségében; jelenleg mindössze nyüszíteni tud. – Nem gondolja, hogy most már ideje kijózanodni? – Várjon, hadd gondoljam meg – torpant meg Lord Maccon, mintha valóban alaposan megfontolná a kérdést. – Nemnem.

Beléptek a Woolsey—kastélyba, amely egyáltalán nem is volt kastély, mindössze egy méltóságteljesnek álcázott udvarház. Olyasmiket meséltek az előző tulajdonosról, amiket valójában senki sem hitt el teljesen, de abban mindenki egyetértett, hogy egészségtelen vonzódással bírt a díszoszlopok iránt. Lyall örült, hogy kiértek a napról. Elég idős és erős volt, hogy hosszan állja a közvetlen sugarait, de attól még nem élvezte a bőre alatti, roppant kellemetlen bizsergést. Lord Maccon persze fel sem vette a napfényt, még józanon sem. Alfák! – Szóval, honnan szerezte az alkoholt, uram? – Nem ittam... hukk... semmiféle alkoholt. – A gróf a bétahímre kacsintott, és kedélyesen vállon veregette, mintha valami nagyszerű titokban osztoznának. Lyall nem hagyta magát. – Uram, úgy velem, mégiscsak azt kellett innia. – De nem. A folyosón ekkor fordult be egy magas, szőke férfi, arcán örökös mosolya, a haja a katonaságnál szokásos, szoros copfba fonva. Amikor meglátta őket, megtorpant. – Megint kapatos? – Ha úgy érti, hogy még mindig ittas—e, a válaszom igen. – De hát honnan a francból szerzi a piát? – Azt hiszi, nem próbáltam még rájönni? Ne csak álljon ott és tátsa a száját, tegye magát hasznossá!

A chesterfieldi Channing családból való Channing Channing őrnagy vonakodva bár, de odacsoszogott, hogy alfahímjének a másik hóna alá nyúljon. A bétahím és a gammahím együtt aztán végigvezették a grófot a folyosón, a központi lépcsőkig, majd fel az emeleteken át a toronyba, Lord Maccon hálószobájáig. A vonulás csak három áldozatot követelt: az alfahím méltóságát (amelyből ekkorra már úgysem maradt túl sok), Channing őrnagy könyökét (amely egy faragott, mahagóni korlátvéggel találkozott) és egy ártatlan etruszk vázát (amelynek meg kellett halnia, hogy Lord Maccon heroikusat okádhasson). Valamikor útközben Lord Maccon énekelni kezdett egy zavaros skót balladát, de lehet, hogy egy újabb, modernebb darab volt, amelyben macskák haldokoltak – az előadásmódból nem lehetett megállapítani. A metamorfózisa előtt jó nevű operaénekes volt, legalábbis ezt pletykálták, ám a hangszíne menthetetlenül elveszett az átváltozása során. Énekes tehetsége elszállt a lelke nagyobb részével együtt, egy olyan embert hagyva hátra, aki komoly fájdalmakat képes előidézni a legegyügyűbb dalocskával is. Az átváltozás, gondolta Lyall egy grimasszal, egyesekhez kegyesebb volt, mint másokhoz. – Nem akarom – ellenkezett a gróf a hálókamrája előtt. – Emlékeztet. Alexiára semmi nyom nem utalt már a szobában: amint visszaért Skóciából, összeszedte minden személyes holmiját. De a küszöbön álló három férfi farkasember

volt; csak szimatolniuk kellett, és valóban, a levegőben ott lengett az illata: vanília, leheletnyi fahéjjal. – Ez hosszú hét lesz – sóhajtott csüggedten Channing. – Csak segítsen berakni az ágyába. A béta és a gamma némi csalogatással és nyers erővel végül lefektette Lord Maccont hatalmas, oszlopos ágyába. Amint elterült a párnákon, a gróf hasra fordult, és szinte azonnal horkolni kezdett. – Valamit muszáj kezdeni vele – állapította meg Channing a kivételezett elit hanghordozásával. Lyall professzort igencsak bosszantotta, hogy a gammahím az évtizedek alatt sem szokott le erről. A modern korban így már csak azok a gazdag özvegyasszonyok beszélték az angolt, akiknek túl sok fog volt a szájukban. Nem válaszolt. – Mi van, ha megjelenik egy kihívó, vagy valaki átváltoztatást kér? Mindkettőre jócskán számíthatunk, most, hogy a gróf sikeresen átharapott egy nőt. Nem rejtegethetjük örökké Skóciában Lady Kingairt. – Channing hangjából kiérződött a bosszúsággal keveredő büszkeség. – Máris egyre többen jelentkeznek talpasnak; az alfahímnek ezzel kellene foglalkoznia, nem pedig részegen hortyogva töltenie a napjait. Ez a viselkedés gyengíti a falkát. – A kihívóval én el tudok bánni – felelte Lyall szégyenkezés, szerénység és dicsekvés nélkül. Ugyan nem volt nagydarab, sem olyan szembetűnően férfias, mint a legtöbb farkasember, de azért kiérdemelte, hogy

London legerősebb falkájának bétahímje legyen. Annyiszor és olyan sokféleképpen érdemelte ki, hogy az ehhez való jogát már csak nagyon kevesen kérdőjelezték meg. – De önnek nincsen Anubisz—alakja. Nem helyettesítheti minden téren Lord Maccont. – Channing, maga csak foglalkozzon a gammahím dolgával, és hagyja rám a többit! Az őrnagy erre megvető pillantást vetett Lord Macconra és Lyallre, aztán kivonult a szobából. A copfja, mint valami farok, bosszankodva lengett mögötte. A professzor – a hosszú, szőke haj nélkül – ugyanezt szándékozott tenni, de egy elsuttogott „Randolph” megállította. Odalépett a széles, tollal tömött matrac mellé: a gróf világosbarna szeme ismét nyitva volt, de nem tisztult fel. – Igen, uram? – Hogyha... – Lord Maccon idegesen nagyot nyelt. – Hogyha tévedek... no, nem azt mondom, hogy igen, de ha mégis... hát, szóval, akkor ismét meg kell hunyászkodnom, igaz? Lyall látta Lady Maccon arcát, amikor hazatért, hogy összecsomagolja a ruháit, és kiköltözzön Woolseyből. Alexia nem igazán szokott sírni; mint a természeten túliak általában, ő is kemény volt, gyakorlatias és még a legrosszabb időkben sem érzelgős, ám mindez nem jelentette azt, hogy a férje visszautasítása ne tépett volna ki belőle valamit egészen mélyről. Lyall már látott

néhány dolgot az élete során, amiről azt remélte, hogy soha többé nem kerül a szeme elé: a reménytelenség Alexia sötét szemében határozottan ilyesmi volt. – Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a meghunyászkodás elégségesnek bizonyul majd ebben az esetben, uram. – A professzor nem kívánt kegyelmet adni az alfahímnek. – Aha. Hát, a kutyatökét – állapította meg a gróf kifejezőn. – De ez még a legkevesebb – folytatta Lyall. – Ha a számításaim helyesek, Lady Maccon súlyos veszélyben is forog, uram. Igen súlyosban. Csakhogy Lord Maccon addigra ismét elaludt. Lyall professzor tehát nekiindult, hogy megkeresse a mámor forrását. Legnagyobb elkeseredésére meg is találta. A gróf nem hazudott. Valóban nem alkoholt ivott. * Alexia Maccon napernyőjét égbekiáltóan magas áron tervezték meg, ugyanakkor jelentős képzelőerővel és igencsak részletgazdagon. Helyet kapott benne egy tűvető, bénító anyagba mártott lövedékkel, egy facövek a farkasemberek és egy ezüstkaró a vámpírok ellen, egy magnetikus megszakítómező—generátor, egy, kétféle mérgező ködöt fejlesztő szerkezet, és persze számtalan rejtekzseb. Nemrég átesett a nagygenerálon, és friss készleteket kapott, ez azonban sajnos nem javított a

megjelenésén – sokoldalúsága ellenére sem lehetett szemrevalónak nevezni különös díszítését, jellegtelen alakját. Tompaszürke vászonból varrták, krémszín, fodros szegéllyel, a fogója pedig óegyiptomi stílusban készült, miáltal egy megnyújtott ananászra emlékeztetett. Hiába rendelkezett a kiegészítő annyiféle fejlett kellékkel, Lady Maccon mégis a legszívesebben arra alkalmazta, hogy nyers erejét közvetlenül átvezesse általa az ellenfele koponyájára. Meglehet, ez durva, talán egyenesen méltatlan modus operandi volt, ám Alexia számára olyannyira bevált korábban, hogy nem is hagyatkozott túlságosan szívesen a napernyője mélyén rejlő többi újdonatúj tudásra. Ennélfogva otthagyta Lord Akeldama tarka macskáját, hadd szunyókáljon tovább zavartalan lustaságában, és felemelt ernyővel az ajtó mellé sietett. Furcsa egybeesés, de akárhányszor belépett a vámpírúr eme szobájába, mindig történt valami kellemetlenség. Habár ezen nem is csodálkozhatott az, aki közelről ismerte Lord Akeldamát. Egy cilinder jelent meg a küszöbön, aztán a hozzá tartozó fej is követte, végül láthatóvá vált egy jó kiállású fiatalember, erdőzöld bársony szalonkabátban, hozzá bőr kamáslival. Alexia egy pillanatra majdnem visszafogta magát és a napernyőjét, mert felismerni vélte a belépőben Biffyt, Lord Akeldama kedvenc dolgozóját, aki közismerten vonzódott a bársony szalonkabátokhoz, ám ekkor a fiatalember a rejtekhelye felé pillantott. Kerek

arcát meglepett kifejezés ékesítette, na meg pofaszakáll. Nem Biffy volt. Biffy viszolygott a pofaszakálltól. A napernyő a szerencsétlen ficsúr felé lendült. Csattt! A fiatalember az alkarjával védte a fejét, úgy fogta fel az ütés erejét, majd sebesen kitért Alexia ernyőtávolságából. – Jóságos ég! – kiáltott fel a karját dörzsölve, miközben hátrált. – Amondó vagyok, igenis fogja vissza magát! Micsoda modor ez? Fejbe kólintani egy úriembert úgy, hogy nem is kérdez semmit? Alexiát azonban nem zavarhatta össze. – Ki maga? – követelte. Közben taktikát váltott, és megnyomta napernyője szárán az egyik lótuszszirmot, ezzel csőre töltve a kábítónyilat. Most már kevésbé tűnt fenyegetőnek, mert úgy nézett ki, mint aki csapkodás helyett bökdösni akar. A fiatal úriember mindazonáltal tiszteletteljesen óvatos távolságban maradt, és megköszörülte a torkát. – Boots vagyok. A nevem Emmet Wilberforce Bootbottle—Fipps, de mindenki csak Bootsnak hív. Üdvözlöm, Lady Maccon. – Üdvözlöm, Mr. Bootbottle—Fipps – vágta rá Alexia, mert a neveletlenséget megbocsáthatatlannak tartotta. A magamagát elkeresztelő Boots gyanakodva méregette a napernyőt.

– Bocsásson meg, amiért nem vagyok jelentősebb személyiség, de azért ilyen komoly büntetést nem érdemlek. Lady Maccon leeresztette a fegyverét. – Micsoda tehát maga? – Ó, senki fontos, asszonyom. Csak Lord Akeldama – egy intés jelezte a ház általános ragyogását – új fiúinak egyike. – Boots elhallgatott, összpontosított, ehhez pedig a pofaszakállát simogatta. – Azért hagyott itt, hogy elmondjak önnek valamit. Afféle titkos üzenetet. – Összeesküvőn kacsintott, de azonnal felülbírálta szándékait, amikor a napernyő ismét fenyegetőn megemelkedett. – Azt hiszem, rejtjeles. – Összekulcsolta két kezét a háta mögött, kihúzta magát, mintha valami hosszú, byronikus költeményt kívánna elszavalni. – No, hát hogy is szólt? Hamarabb vártam önt, és az emlékezetem nem a leg... Ó, igen, nézze meg a macskát! – Mindössze ennyi volt a mondanivalója? Boots megvonta zölddel fedett vállát. – Tartok tőle. A következő néhány másodpercet mindketten a másik néma bámulásával töltötték. Végül Boots illedelmesen ismét megköszörülte a torkát. – Nos, szóval, Lady Maccon, hogyha a továbbiakban nem tart igényt a szolgálataimra... – Azzal meg sem várva Alexia válaszát, megfordult, hogy kisétáljon. – Viszlát, viszlát. Sietnem kell, ugye megérti? A legjobbakat önnek.

Az asszony követte. – De hova tűnt mindenki? – Attól félek, nem árulhatom el, Lady Maccon. Úgy tudom, nem biztonságos. Egyáltalán nem az. Alexia értetlensége aggodalomba fordult. – Kinek nem biztonságos? Magának, nekem vagy Lord Akeldamának? – Közben rájött, hogy a férfi nem ismerte be, hogy tudná az ura új lakhelyét. Boots megállt a kijáratnál, és visszanézett. – Ön csak ne aggodalmaskodjék, Lady Maccon. A végén minden jóra fordul. Majd Lord Akeldama tesz róla. Mindig tesz róla. – De hol van ő? – Hogyhogy hol? Hát természetesen a többiekkel. Hol máshol lenne? El és tovább, hiszen tudja ön is. Számosan elmentek vadászni, úgy történt. Követték a... – Hirtelen elnémult. – Hoppá. Ne is törődjön vele, Lady Maccon! Csak kövesse az úr rendelkezéseit a macskáról! Duci a neve. – Ezzel, meg egy mulatságos fél meghajlással már kint is volt a házból. A csodálkozó Alexia visszafordult a fogadószobába. A tarka cica rendületlenül ugyanott hevert. Az egyetlen fura dolog rajta – leszámítva bojtgyilkos hajlamait – a nyakára rakott fémpánt volt. Az asszony lekapcsolta, és az ablakhoz lépett vele, hogy a napfénynél megvizsgálja. Egy fémlap volt az egész, olyan vékony, hogy kisimítva szalaggá alakult, és láthatóan véletlenszerű lyukak díszítették. Valamire emlékeztette Alexiát. Kesztyűs

ujjait végigfuttatta a bemélyedéseken, úgy próbálta felidézni, mire is. Ó, igen. Az egész nagyon hasonlított azokra a hurkokra, amelyeket a zenegépek forgattak körbe— körbe, hogy a magasan csilingelő dalocskák elszórakoztassák a gyermekeket és megtébolyítsák a felnőtteket. Ha ez a szalag is hangot ad, meg kell találnia a módját, hogy meghallgassa. Alexia nem állt neki végigkutatni Lord Akeldama házát a lejátszó szerkezetért – különben is sejtette, a szóban forgó vámpírúr aligha olyan elővigyázatlan, hogy ott hagyja. Csak egyvalaki jutott eszébe, aki ezen a ponton segítségére lehetne: Madame Lefoux. Kisietett a kocsihoz.

HARMADIK FEJEZET Amelyben Alexia elmélyed az entomológiában LADY ALEXIA MACCONT VALAKI MEG AKARTA ÖLNI. Ez igen nagy tapintatlanságra vallott, mivel a grófné rémesen sietett. Figyelembe véve a korábbi halálközeli tapasztalatait, valamint azoknak a személyéhez kapcsolódó gyakoriságát, Alexia alighanem okosabban tette volna, ha egy ilyen megjósolható eseményre számítva több időt hagy magának. Csakhogy ez a bizonyos eset fényes nappal történt, miközben Lady Maccon éppen az Oxford Streeten kocsikázott, mondhatni hát, hogy sem az időpont, sem a helyszín nem számított szokványosnak efféle művelethez. Még csak nem is konflisban ült – a bérkocsis utazások során már szinte várta a támadásokat –, hanem egy magánhintóban. Loontwill méltóságos úrét sajátította ki; minthogy kedves nevelőapja olyan határozottan rakta ki a házából, Alexia eldöntötte, hogy bizonyára nem bánja, ha minden földi vagyonát az ő fogatára pakoltatja, és aznap vissza sem adja. Mint kiderült, a méltóságos úr igenis bánta, de Alexia nem volt jelen, hogy bosszúságának tanúja legyen. Mr. Loontwill végül kénytelen volt a felesége pónifogatát kölcsönkérni, a sárga tüllfüggönyökkel és rózsaszín

virágocskákkal egyetemben, amely sem a méltóságához, sem a derékbőségéhez nem illett igazán. Lady Maccon támadói nem szándékozták a gyilok— rutint követni. Először is, nem voltak természetfelettiek. Másodszor, ketyegtek, méghozzá meglehetősen hangosan. Harmadszor pedig sebesen szökdécseltek is. A ketyegés oka abban rejlett – amennyire Alexia meg tudta állapítani a lehető legtávolabbról, mert nem szívesen ment volna közel –, hogy óramű járt bennük, vagy valami felhúzható, rugós szerkezet. A szökdécselésé pedig abban, hogy bogarak voltak, hatalmas, fényes piros bogarak fekete pöttyökkel, kristályszemmel, csáprágóik helyén csúf, felmeredő fecskendőkkel. A grófné kocsiját egy falkára való katica támadta meg. Nagyjából akkorák voltak, mint Alexia keze; körben mindenhol felmásztak a kocsira, keresve a helyet, ahol betörhetnek. Szerencsétlen módon nem kellett sokáig kutakodniuk, hiszen az ablak résnyire nyitva maradt – pont annyira, hogy egy rusnya, gyilkos katica egyenesen benyomakodhasson. Alexia felpattant, közben kilapította a kalapját a kocsi tetején, és megpróbálta felrántani az ablakot, de túl lassúnak bizonyult – vagy a katicák voltak meglepően gyorsak az efféle teremtményekhez képest. Most, hogy közelebbről szemügyre vehette őket, megállapíthatta, hogy a csáprágóik hegyéről apró csöppekben hullik valami nedv, alighanem méreg. Lady Maccon

kiegészítette a támadóiról alkotott első feltevését: gyilkos, csöpögő gépkaticák. Pfuj. Megragadta hű napernyőjét, és a vaskos nyéllel lesújtott az elsőre, amelyiket elérte. A bogár a szemközti falba csapódott, onnan az ülésre, majd visszaállt Alexia irányába. Közben egy újabb gépkatica mászott fel az ablakon, egy harmadik pedig már el is rugaszkodott a szegélyről, egyenesen a válla felé. Lady Maccon, félig félelmében, félig mérgében, fura kis sikoltást hallatott, és amilyen gyorsan és erősen csak a zárt fülkében tehette, csépelni kezdte a lényeket; mindeközben már azon töprengett, van—e a napernyőjében valami olyan fegyverzet, ami ebben a speciális esetben a segítségére lehet. Madame Lefoux valami oknál fogva nem telepített katicaelhárítót a bordázatba. A mérgező permet nem fedne le elég nagy területet, hogy mindet megsemmisítse, amellett egyáltalán nem biztos az sem, hogy akár a lapis lunearis, akár a lapis solaris bármiféle hatást gyakorolna a katicákra: élőlények, nem pedig fémek ellen tervezték őket, márpedig a fémbogarak ragyogó piros—fekete páncélja védőzománcnak vagy lakkrétegnek tűnt. Alexia a hegyénél markolta meg a napernyőjét, mint egy krikettütőt, és egyetlen csapással három bogarat talált el. A fülkében most már hemzsegtek a katicák, és mind azon iparkodott, hogy csöpögő csáprágóját Lady Maccon valamely testrészébe mélyessze. Az egyikük veszedelmesen közel került Alexia karjához, mielőtt az

asszony elpofozta volna. Egy másik felkapaszkodott egészen a hasáig, és döfött, mindössze az utazóruha bőröve akasztotta meg. Alexia segítségért kiáltott, bízva benne, hogy a csattogás és zörgés hallatán a kocsis majd megáll, és a megmentésére siet, ám semmi ilyesmi nem történt. Lady Maccon tehát visszatért napernyője funkcióinak számbavételéhez. A bénítónyílnak nem vehette hasznát, sem a fa— és ezüstkaróknak – ekkor azonban eszébe villant a magnetikus megszakítómező. Sebesen megfordította az ernyőt, és igyekezett kitapogatni azt a lótuszszirmot, amely kicsit jobban kiemelkedett a többinél. A körme hegyével érte el, és kihúzta, ezzel aktiválva a mezőt. Úgy látszott, az élettelen katicákban akadt vas alkatrész, mert a próbálkozás bevált: a mágnesezhető részek összeakadtak. A gép bogarak, a rájuk érvényes törvényeknek behódolva, azonnal megtorpantak, és hanyatt fordulva behúzták apró drótlábukat, mint az igazi katicák tették volna. Alexia gondolatban hálás köszönetet rebegett Madame Lefoux—nak, amiért előrelátón beépítette a generátort, majd sietve nekilátott, hogy felkapdossa és kihajigálja a kocsi ablakán a bogarakat, amíg még tart a hatás – arra ügyelt csak, hogy ne érjen a nedves csápokhoz. Borzongott az undortól. A kocsis ekkorra sejtette meg, hogy valami nincs rendben az utasával. Félrehúzódott, megállt, leugrott a

bakról, és hátrasietett. Egy kidobott katica kondulva homlokon találta. – Minden rendben, Lady Maccon? – tudakolta, fájdalmas pillantással dörzsölgetve a homlokát. – Ne csak álljon ott bambán! – rendelkezett a grófné, miközben ide—oda pattogott a kocsiban, és olykor kihajított pár újabb hatalmas, piros bogarat. – Hajtson, maga hülye! Hajtson! A legjobb lesz valami nyilvános helyre jutni, gondolta Alexia, amíg bizonyosan ki nem keveredek a veszedelemből. És egy percet is kérek, hogy megnyugodhassak. A kocsis visszafordult, hogy engedelmeskedjék, azonban egy kiáltás megállította. – Várjon, meggondoltam magam! Vigyen a legközelebbi teázóba! A férfi visszaült a bakra; az arckifejezéséről részletesen le lehetett olvasni a véleményét a mélyre süllyedő arisztokráciáról. Csettintett a lovaknak, azok ügetésre váltottak, és a kocsi visszasorolt a londoni forgalomba. Alexia az embert próbáló körülményekhez képest figyelemre méltó előrelátásról tett tanúbizonyságot – legalábbis ő így gondolta –, amikor az egyik bogarat becsomagolta egy nagy rózsaszín kalapdobozba, és jó szorosan lekötözte azt. Sietségében viszont a doboz előző lakóját, egy elegáns, vörös szalaggal ékesített bársony lovaglókalapkát kihajította az ablakon. Egyáltalán nem cselekedett elhamarkodottan, ugyanis a megszakító

mező hatása hamarosan elmúlt, és a kalapdoboz erőteljesen rázkódni kezdett. A katica buta volt hozzá, hogy kimásszon, de azért nem hagyta abba a mászkálást még becsomagolva sem. Lady Maccon a biztonság kedvéért kidugta a fejét az ablakon, és hátranézett, vajon követik—e még a katicák. Nem tették: megzavarodva köröztek a kövezeten, köztük a bársonykalap, a lobogó vörös szalaggal. Alexia megkönnyebbült sóhajjal az ülésre huppant, és a kezét egy határozott mozdulattal a kalapdobozra helyezte. * A Cavendish Square—en álló Lottapiggle Teaház a magas rangú hölgyek találkáinak közkedvelt helye, a kora délelőtt pedig közkedvelt időpontja volt. Alexia kiszállt a hintóból, utasította a kocsist, hogy két óra múlva várjon rá a Chateau de Poupe előtt, majd besietett. Az utcákon még kevesen jártak, várnia kellett, amíg a nap legcsöndesebb része elmúlik, és a vásárlóélet felpezsdül. Bent a Lottapiggle—ben azonban éppen akkora zsúfoltság fogadta, amekkorát csak kívánhatott: ennyi ember között aligha támadják meg újból. Mindazonáltal, bár Alexia a pillanat hevében elfeledkezett saját megtépázott hírnevéről, Londonban mindenki más gondosan észben tartotta, és nemcsak a katicákban ébredt erőszakos hajlam.

Lady Maccont beengedték, az egyik asztalhoz kísérték és kiszolgálták, azonban a fejeken ülő kalapok mocorgása és a kalapok alatti hölgyek izgatott cseverészése elhalt, amikor meglátták őt. Aztán ugyanezek a hölgyek kíváncsian forgatni, nyújtogatni kezdték ugyanezen kalapokat, csicsergés helyett pedig suttogó megjegyzéseket váltottak asztaltársaikkal, és éles pillantásokat lövelltek Alexia felé. Egy—két idősebb hölgy, akiknek a társaságában befolyásolható fiatal lányka ült, azonnal fel is kelt, és mélyen megsértett méltósága fodorsusogása közepette kivonult. A legtöbben viszont sokkal kíváncsibbak voltak Lady Macconra. Szinte beleszédültek a becsületét vesztett nőszemély közelségébe, és kiélvezték az édes döbbenetet: a legfrissebb és legnagyobb botrány főszereplője közöttük ücsörög, nyugodtan kortyolgatja a teáját és üres pirítóst harapdál hozzá! Természetesen mindezt a figyelmet az a tény is kiválthatta, hogy a botrányos hölgy egy ketyegő, rázkódó kalapdobozt cipelt magával, amelyet gondosan a mellette álló székre helyezett, majd a retikülje szíjával a támlához is erősített a biztonság kedvéért. Mintha a doboz szökni próbálna. Az arckifejezések ekkor már azt sejtették, hogy a teában úszó asszonyok szerint Lady Maccon a tisztességével együtt az eszét is elvesztette. Alexia nem törődött velük. Egy percig csak ült, hogy felkavarodott érzelmei rendeződjenek, közben katicák által szétcibált idegeit forró tea adagolásával csillapította.

Amikor ismét magára talált, meghozott néhány gyors döntést, ezt követően tollat és papírt kért a felszolgálótól. Három gyors üzenetet jegyzett le, majd hátradőlt, hogy kivárja a délelőtti csendes időszak végét. Órák teltek el így kellemesen: elmélkedését csak néha zavarta meg a kalapdoboz egy—egy rándulása. * Amikor belépett a Chateau de Poupe—be, Lyall professzor fején átfutott, hogy a tulajdonosnő valamivel fáradtabbnak és sokkal idősebbnek tűnik, mint amikor utoljára látta. Ezt azért is különösnek találta, mert a feltaláló minden korábbi alkalommal azt a fáradhatatlan, franciás kortalanságot árasztotta magából – de persze ez nem jelentett tényleges kortalanságot. Szokásos szokatlan ruházatát viselte, vagyis férfiholmikat, amit a társaság nagy része rémesen illetlennek minősített, mások azonban tolerálták az efféle extravaganciát, ha művészekről vagy írókról, esetleg újabban kalaptervezőkről volt szó. Ugyanis, bár Madame Lefoux férfi módra öltözött, de elegánsan tette, tökéletes szabással, a szemnek kellemes, halványszürke és kék árnyalatokban. Lyall professzor helyeselte ezt. Az asszony felnézett a smaragdzöld selyem főkötőről, amelynek szegélyére éppen szaténrózsákat varrt. – Ó, önt is látni kívánta? Nagyon jó. Okos dolog a részéről.

A szalonban egyetlen vendég sem tartózkodott, hiába a remekbe szabott fejfedők garmadája – talán, mert az ajtón egy apró, udvarias tábla jelezte, hogy a Chateau de Poupe jelenleg zárva tart. Lyall professzor átvágott a hínárerdőhöz hasonlóan imbolygó kalapok között, melyek nem polcokon helyezkedtek el, hanem szemet gyönyörködtető elrendezésben, aranyláncon lógtak a magas, ívelt mennyezetről, különböző mélységben, hogy a látogatónak át kelljen vágni közöttük. Lyall levette saját fejfedőjét, és meghajolt. – Néhány órája üzent értem. A mi ladynknek megvannak a maga dolgai. – És ön elhozta Woolsey könyvtárosát is? – vonta fel tökéletesen ívelt szemöldökét meglepetésében Madame Lefoux. – Ez váratlan. Floote, aki valóban Lyall professzor nyomában lépett be, csak megemelte a kalapját a francia nő felé. A mozdulat enyhe rosszallást fejezett ki. A bétahím gyanította, ez abból fakad, hogy Floote soha nem volt képes elfogadni Madame Lefoux öltözködési szokásait. – Lady Maccon üzenetéből úgy vettem ki, a jelenléte elfogadható lehet – felelte Lyall, és lerakta a kalapját a pult sarkára, ahol bízvást nem tűnik majd az árukészlet részének. Az egyik kedvence volt. – Bizonyára tudja, hogy Floote Alexia édesapjának inasa volt. Ha valóban azt vitatjuk itt meg, amiről úgy hiszem, hogy megvitatjuk, a támogatása felbecsülhetetlen lehet.

– Ó, valóban? Természetesen tudtam, hogy a Loontwill—háznál szolgált Alexia férjhezmenetele előtt, de nem emlékszem, hogy bármi többről felvilágosítást kaptam volna. – Madame Lefoux újult érdeklődéssel nézett Floote—ra, aki ezt a kifejezett vizslatást is szokásos közönyével tűrte. – Valamilyen mértékig mindennek, ami történt, vélhetően köze van Alessandro Tarabottihoz – terelte vissza magára Lyall professzor a feltalálónő figyelmét. – Úgy véli, hm? Beleértve Alexia rögtönzött, titkos találkozóját is? – Hát nem mindig így intézik a dolgaikat a természeten túliak? Esetleg ne vonuljunk el egy elzártabb részre? – A bétahímet zavarták a szalon hatalmas, utcára nyíló kirakatai. Nyugodtabbnak érezte volna magát a pincében, Madame Lefoux titkos, föld alatti tervezőszobájában. A feltaláló letette a kézimunkáját. – Valóban. Alexia tudni fogja, hol talál. Ha gondolják... Kopogtatás szakította félbe, majd bájos csilingelés, ahogy kitárult az ajtó. Vidám, vörös hajú fiatalember toppant be, világosbarna cilinderben, kissé túl feszes, vörös csizmanadrágban, lábszárvédővel és széles mosollyal, amely határozottan színházi hangulatot árasztott. – Ó, Tunstell, hát persze. – A professzort cseppet sem lepte meg, hogy Lady Maccon gyűlése a nevezettel egészül ki. Floote egy biccentéssel üdvözölte az egykori

talpast, majd ellépett mellette, az ajtóhoz siklott, becsukta, és ellenőrizte a ZÁRVA táblát. Csak a közelmúltban vált belőle Alexia személyi titkára és könyvtárosa: annak előtte remek inas volt. Márpedig néha nehéz az inasszokásokat levetkőzni, különösen, ha ajtókról van szó. – Nohát, hűha, professzor, Lady Maccon nem írta, hogy maga is itt lesz. Micsoda kellemes meglepetés! Hogy van a vén farkas mostanában? – emelte üdvözlésre Tunstell a tökfödőjét, majd széles karlendítéssel (és még szélesebb mosollyal) meghajolt az egybegyűltek felé. – Ernyedten. – Nem mondja? Abból ítélve, amit a mai lapokban olvastam, azt hittem, kint randalírozik vidéken, és akit csak meglát, megfenyeget, hogy ízekre szaggatja. Hiszen... – Tunstell kezdett belemelegedni; érzelgősen integetve átsétált a termen, félreütögetve a függő kalapokat. Az utóbbi időben valamelyes hírnevet szerzett magának, mint hisztrió, de a modora már azelőtt is teátrálisba hajlott. Madame Lefoux apró, humortalan mosollyal félbeszakította a volt talpast a következő kalaplöködés közepén. – Az alfahím nem bírja jól a házastársi különválást? Nagy örömmel hallom. Nem számított kifejezetten sértésnek, hogy félbeszakította Tunstellt. A vörös hajú jó szándékú ember

volt, tele szívből jövő életörömmel, és tagadhatatlan tehetséggel, mindazonáltal hajlott a túlzásokra. Lyall professzor mélyet sóhajtott. – Lord Maccon az elmúlt három napot ittas állapotban töltötte. – Jóságos ég! Eddig azt sem tudtam, hogy a farkasemberek számára egyáltalán lehetséges az ilyesmi. – A francia nő tudományos érdeklődése feltámadt. – Jelentős erőfeszítések árán, és bőséges források révén. – Mit ivott? – Mint kiderítettem, formaldehidet. Ma reggel következtettem ki a forrásai mibenlétét. Rendkívül kétségbeejtő. A tartalékaimat mindenestől felitta, majd a mintáim legnagyobb részét is elpusztította, mielőtt ráébredtem volna, mit művel. Tudja, van egy laboratóriumom kint Woolseyben, egy átalakított vadőrkunyhóban. – Azt akarja mondani, hogy ön tulajdonképpen igazi professzor? – biccentette oldalra a fejét Madame Lefoux; a szemében új keletű tisztelet csillogott. – Ezt nem mondanám. Egészen pontosan amatőr kérődzőszakértő. – Ó! Lyall professzor mérsékelten büszke arckifejezést öltött. – Afféle szakértőnek számítok az Ovis orientalis aries faj szaporodási metódusait illetően.

– Birkák? – Birkák. – Birkák! – Madame Lefoux hangja egyszerre magasabb regiszterbe szökött, mintha a kuncogását igyekezne elfojtani. – Igen, úgy is mint beeeee – nézett rá Lyall rosszallón. A birkák komoly tudományos vizsgálat tárgyát jelentették, és ő nem értette, miért mulat rajtuk a feltaláló. – Biztosan jól értem? Ön egy farkasember, aki élénken érdeklődik a birkák szaporodása iránt? – A nő hangjába némi francia akcentus keveredett mulatságában. Lyall professzor, nem törődve Madame Lefoux csipkelődésével, komolyan folytatta. – Az életképtelen embriókat formaldehidben konzerválom későbbi tanulmányozás céljából. Lord Maccon megitta a mintáimat, és amikor magyarázatot követeltem, beismerte, hogy egyaránt élvezte a frissítő italt és a „ropogós savanyított rágcsálnivalót” is. Nem voltam boldog. – A professzor ezen a ponton úgy érezte, ebben a kérdésben tőle több nem várható el, és másfelé terelte a beszélgetést. – Elkezdjük hát? Madame Lefoux elértette a célzást, és a szalon hátsó részébe sietett. Ott, a legtávolabbi sarokban állt egy elegáns márványlapos tárló, látványosan elrendezett kesztyűkkel a tetején. A francia nő felemelt egy dobozt, felfedve ezzel egy emeltyűt. Egy erős mozdulattal lenyomta, mire előtte, a falban feltárult egy ajtó.

– Ó, szavamra! – Tunstell lenyűgözve bámult. Korábban még sosem járt a feltaláló laboratóriumában. Ugyanakkor Floote szemrebbenés nélkül vette tudomásul az új bejáratot. Floote éteri nyugalmát szinte semmi sem volt képes megrendíteni. A rejtekajtó nem egy másik helyiségbe, nem is átjáróba vezetett, hanem egy nagyobb, ketrecszerű építménybe. Mindannyian beszálltak, noha Tunstell végig sűrűn hangoztatta aggodalmait. – Nem is tudom, uraim. Ez olyasmi ketrec lesz, mint amivel az én Yardley barátom szokott állatokat befogni. Ismerik Winston Vardleyt? Némiképp elismert felfedező. Végighajózott lefelé azon az áradó folyón, azt hiszem, a Burhidihingen, és visszafelé már egy mocskosul nagyszerű hajóval jött, tele ilyesféle ketrecekkel, azok meg dugig voltak a legvadasabb állatokkal. Nem vagyok benne biztos, hogy magamtól szívesen bemennék egy ilyenbe. – Ez egy emelőszoba – magyarázta Madame Lefoux a szorongó fiatalembernek. Floote megnyomta a gombot, amely visszazárta a szalonba nyíló ajtót, és behúzta a vékony, harmonikaszerű biztonsági rácsot a fülke nyitott oldala elé. – Kábelek és vezetősínek segítségével halad fel és le a szintek között, így ni! – Madame Lefoux meghúzott egy zsinórt a ketrec oldalán, aztán amikor a szerkezet zuhanni kezdett, a mozgást kísérő zajok miatt emeltebb hangon folytatta a magyarázatot. – Felettünk egy gőzmotorral hajtott csigaszerkezet helyezkedik el.

Ne féljen, tökéletesen képes megtartani a súlyunkat és kellemes sebességgel leereszteni minket. Valóban így is volt: a fentről leereszkedő gőzpamacsok ködében, néhány reccsenés és nyikorgás kíséretében (amelyektől Tunstellt csaknem kitörte a frász), mégiscsak leereszkedtek. Madame Lefoux kellemes sebességről alkotott elképzelését azonban meg kellett kérdőjelezniük, amikor a fülke hatalmas zökkenéssel ért talajt, és ettől mindenki nekivágódott az oldalának. – Gondolom, ezzel előbb—utóbb kezdenem kell valamit – állapította meg zavart mosollyal, apró gödröcskékkel a feltalálónő. Megigazította kravátliját és cilinderét, majd kiengedte a férfiakat a folyosóra, ahol a fényt nem gázlámpák biztosították, nem is gyertyák, hanem narancs árnyalatú gáz, amely halványan világítva keringett a mennyezet egyik oldalára szerelt üvegcsövekben. Valamiféle légáramlásnak köszönhetően folyamatos örvénylése változó, foltos narancsszín megvilágításba vonta a helyiséget. – Óóóó – jegyezte meg Tunstell, aztán magáról megfeledkezve megkérdezte: – Mi ez? – Étermagnetikus áramlatok által felfüggesztve tartott gázelegybe vegyített kristályjellegű részecskék, amelyek elektromagnetikus behatásra fénykibocsátással reagálnak. Szerettem volna kifejleszteni a hordozható változatát is, de nemrégiben rájöttem, hogy ha nincs pontosan szabályozva az áramlat, a gázelegy hajlamos... nos, a robbanásra.

A volt talpas nem mulasztotta el a végszót. – Hát, ha jól értem, vannak kérdések, amelyeket bölcsebb nem feltenni, igaz? – Ideges pillantást vetett az üvegcsövek felé, és inkább átsietett a folyosó másik oldalára. – Bölcsebb bizony – vélte Lyall. Madame Lefoux felvonta a vállát. – Maga is megkérdezte, nem? – Kinyitotta az átjárót lezáró ajtót, és bevezette a társaságot a tervezőszobájába. Lyall professzor azonnal megérezte, hogy odabent valami megváltozott, bár pontosan nem tudta volna megmondani, mi is. Ismerte a laboratóriumot, nemegyszer járt itt, hogy beszerezze a különféle szükséges tudományos eszközöket, szerkentyűket és szerkezeteket a falka, a NYIHA (Természetellenes Személyek Nyilvántartó Hivatala), néha pedig a saját személyes céljaira. Madame Lefoux az általános vélekedés szerint a bolond tudósok között éleselméjű fiatal példánynak számított: tisztelték, mert keményen dolgozott, jó munkát végzett, és rendes áron adta a holmijait. Egyetlen, de következetes furcsasága ez idáig az öltözködése volt, de a Bronzpolip Rend minden tagja rögeszmésen ragaszkodott különcségeihez, amellett Madame Lefoux az ő mércéjük szerint legfeljebb sajátságosnak minősült. Természetesen fennállt a lehetőség, hogy idővel támadóbb jellegű hajlamai is nyernek teret – pletykák mindig keringtek, azonban Lyallnek mindaddig nem akadt oka panaszra. A

laboratórium éppen olyan volt, amilyet az ember elvárhat egy Genevieve—hez hasonló természetű és hírű feltalálótól – hatalmas, igen rendetlen és minden mértéket felülmúlóan érdekfeszítő. – Hol van a kedves fia? – érdeklődött Lyall udvariasan, miután körbenézve nem látta sehol Quesnel Lefoux örökvidám arcát. – Bentlakásos iskolában – csóválta a fejét lemondóan a feltaláló. – Egyre több gondot jelentett, és az után, ami Angelique—kel történt a múlt hónapban, az internátus tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Habár úgy vélem, szinte azonnal ki is csapják majd. A professzor egyetértőn bólintott. Angelique, Quesnel biológiai anyja, Alexia korábbi szobalánya titokban egy vámpírbolynak dolgozott, amikor kizuhant egy mindentől távol eső skót kastély ablakából, és meghalt. Erről csak kevesen tudtak, és a jövőben sem volt várható, hogy elterjedne a hír, ám a vámpírbolyok nem tartották önmagunkhoz méltatlannak a megtorlás intézményét. Angelique csalódást okozott az urainak, Madame Lefoux pedig szükségtelenül belekeveredett. Quesnel tehát valószínűleg nagyobb biztonságban volt a városon és a társadalmon kívül, azonban Lyall professzor kedvelte az ifjú gazembert, és gondolatban elismerte, hogy hiányozni fog neki. – Néhai Lefoux biztosan hiányolja – jegyezte meg. A feltaláló gödröcskésen elmosolyodott.

– Nahát, azt kétlem! A néném sosem kedvelte a gyermekeket, már akkor sem, amikor még ő maga is az volt. A szóban forgó szellem – Madame Lefoux nagynénje és feltalálótársa – a tervszobában kísértett, és a közelmúltig viselte Quesnel oktatásának felelősségét, természetesen nem a nappali órákban. Floote csendben várt, amíg a professzor és Madame Lefoux udvariasan elcsevegett egymással. Tunstell nem volt ilyen türelmes. Nekiállt belepiszkálni a mindent elborító káoszba, dobozkákat rázogatott, nagyobb lombikok tartalmát vizsgálgatta, óraműveket húzott fel. Megszemlélt néhány kötelet és drótot egy kalapfogason, átbotlott egy vákuumcső—tárolónak kinevezett esernyőtartón, találomra megkocogtatta néhány gigászi gép oldalát. – Mit gondolnak, figyelmeztessem? Néhány darab eléggé robbanékony. – Madame Lefoux, nem különösen aggodalmasan, karba fonta a kezét. Lyall professzor a szemét forgatta. – Rémes kölyök. Floote elindult Tunstell után, hogy eltérítse a veszedelmesebb játékszerektől. – Már értem, miért nem határozta el magát Lord Maccon, hogy metamorfizálja. – A feltaláló leplezetlenül szórakozott a jeleneten. – Mármint azt leszámítva, hogy megszökött, megházasodott, és végleg elhagyta a falkát?

– Igen, azt leszámítva. Tunstell csak azért torpant meg, hogy felszedjen egy spektokulárét – amióta Madame Lefoux belépett a piacra, a látássegítők mindenhol megjelentek. Szemüvegként hordták őket, pedig a leginkább egy vadásztávcső és egy színházi látcső félresikerült nászának szerencsétlen gyümölcsére emlékeztettek. Valójában színképváltó feltéttel felszerelt monokli—rendszerű keresztnagyítós szemüveg volt a nevük, de Alexia elkezdte őket spektokulárénak hívni, és Lyall professzor, szégyenkezve bár, de beismerte, hogy immár maga is ekként emlegeti azokat. Tunstell riasztó mértékben megnagyított fél szemével rájuk kacsintott. – Nagyon elegáns – jegyezte meg a professzor, aki maga is több spektokulárét birtokolt, és nyilvános helyen is gyakran hordta őket. Floote megvető pillantást vetett a bétahímre, leemelte az eszközt Tunstell fejéről, aztán visszaterelte a fiatalembert oda, ahol Madame Lefoux állt a falnak támaszkodva, karba font kézzel, keresztbe vetett bokával. Mögötte összevissza feltűzött vastag sárga papírlepedők lógtak a falon, rajtuk szénceruzával felvázolt, hatalmas diagramok. Lyall professzor ekkor jött rá, mi változott meg a tervszobában olyan nagyon a legutóbbi látogatása óta: csend lett. A laboratóriumban általában mindenhol mozgó gépek moraját, a különféle nyílásokon apró

felhőkben kitörő gőz sziszegését, fütyülését, a fogaskerekek fémes kattogását, fémláncok csörgését, szelepek nyikorgását lehetett hallani. Aznap minden néma volt, és bár a rendetlenség fennmaradt, a hely amolyan elhagyatott érzést sugárzott. – Útra készül, Madame Lefoux? A francia nő a bétahímre nézett. – Az nagyban függ attól, milyen ügy megvitatására hívott össze minket Alexia. – Mindazonáltal lehetséges? A feltaláló biccentett. – Ha kicsit is ismerem Alexiát, ezen a ponton az utazás reális eshetőség. – Még egy ok, amiért Quesnelt internátusba küldte. – Éppenhogy. – Ismeretségük viszonylagos rövidségéhez képest is sok mindent megértett Lady Maccon természetét illetően. – Ön nem volt velünk Skóciában, professzor; az a helyzet jó táptalaja volt a bizalomnak. Amellett megkockáztattam, hogy tanulmányozzam is őt kissé. – Valóban? – Még mielőtt Alexia ideér, feltételezem, mindannyian olvasták a reggeli lapokat? – váltott témát Madame Lefoux, ellökte magát a faltól, és furán férfias tartást vett fel, mint a White klub bokszolója az első csapás bevitele előtt. A körülötte álló férfiak bólintottak.

– Attól tartok, most az egyszer igazat írnak. Lady Maccon a gyarapodás minden jelét mutatja, fel kell tehát tételeznünk, hogy egy orvos is megerősítette az én alapvető diagnózisomat. Ellenkező esetben már régen a Woolsey—kastélyban tartózkodna, és éppen a férje fülét rágná le. – Én soha semmiféle jelet nem észleltem – tiltakozott Tunstell, aki szintén fent járt északon Madame Lefoux és Lady Maccon kíséretében. – Általában sokszor észlel hasonló jeleket? Tunstell erre rákvörösre pirult. – Dehogy. Önnek, természetesen, tökéletesen igaza van; biztosíthatom, hogy nem észlelek. – Nos, akkor abban mind egyetértünk, hogy a gyermek nemzője Lord Maccon? – Madame Lefoux egyértelműen szerette volna kideríteni, kinek mi a véleménye az ügyben. Senki nem válaszolt. A feltaláló egyik férfiról a másikra pillantott. Előbb Floote, aztán Tunstell, végül Lyall is biccentett. – Ezt feltételeztem jó előre, különben egyikük sem fogadta volna el a felkérését erre a titkos találkozóra, akármennyire szorítanak is a körülmények. Mégis, érdekes dolog, hogy egyikük sem kételkedik Alexia szavahihetőségében. – Éles pillantást vetett Lyallre. – A magam okaival tisztában vagyok, de ön, uram, Lord Maccon bétahímje. Mégis úgy véli, lehetséges, hogy egy farkasember gyermeket nemzzen?

A professzor tisztában volt vele, hogy ez a pillanat is el fog érkezni. – Nem mintha tudnám a választ a dolog mikéntjére. Mindössze ismerek valakit, akinek a meggyőződése szerint lehetséges. Mi több, valójában több valakit. És a meggyőződésük ezekben a dolgokban általában helytálló. – Kik ők? – A vámpírok. – Bár sosem érezte jól magát a figyelem középpontjában, Lyall most mégis megpróbálta kimagyarázni magát a tekintetek kereszttüzében. – Mielőtt Lady Maccon elindult volna Skóciába, két vámpír megpróbálta elrabolni. A léghajóút során ellopták a naplóját, majd valaki megkísérelte megmérgezni. Az ezt követő esetek legnagyobb része Angelique műve volt – biccentett a béta Madame Lefoux felé. – Ez a három azonban nem lehetett. Úgy hiszem, az emberrablási kísérletért és a napló elemeléséért a Westminster—boly felel, alighanem Lord Ambrose utasítására történt. Mindenesetre Ambrose—ra vall, mindig is esetlenül kémkedett. Az emberrablók, akiket ebben megakadályoztam, azt mondták, az utasítás úgy szólt, hogy nem tehetnek kárt Lady Macconban, csak meg kell vizsgálniuk; vélhetően azért, hogy lássák, mutatja—e a jelét terhességnek. Gyanítom, a naplót is ugyanezen okból szerezték meg: tudni akarták, feljegyzett—e Alexia bármit az állapotáról. Persze ő maga akkor még nem volt tudatában, szóval ezzel nem

juthattak semmire. Másfelől a mérgezés... – Lyall Tunstellre, a félresikerült gyilkossági kísérlet szerencsétlen áldozatára pillantott, aztán folytatta. – Westminster egy ennyire... végleges akció előtt megvárta volna, hogy bizonyosságot szerezzen, különösen egy alfa farkasember felesége esetében. Azonban a bolykötelékeken kívül élők nem ilyen visszafogottak. – Nagyon kevés kóbor vámpír létezik, akiben egyszerre van meg a kellő mértékű társadalmi nemtörődömség és politikai befolyás ahhoz, hogy meg merje kockáztatni egy alfa farkasember feleségének megöletését – felelte Madame Lefoux halkan, aggodalmas arccal. – És az egyik ilyen Lord Akeldama – állapította meg Lyall. – Ő nem tenne ilyesmit! Vagy mégis? – Tunstell most nem annyira színésznek, hanem pont olyan hebehurgya talpasnak tűnt, aki korábban volt. A professzor semmitmondón biccentett felé. – Emlékszik? Amikor Miss Alexia Tarabotti és Lord Maccon eljegyzését megírták az újságok, a Korona megkapta a hivatalos tiltakozásokat is. Nem foglalkoztunk velük, mert úgy véltük, a vámpír etikett része az egész, azonban most már sejtem, hogy ők valószínűleg gyanították valami hasonló esemény bekövetkeztét. – És a reggeli pletykalapok pedig lehozták, amit lehoztak... – Tunstell egyre aggodalmasabban pislogott.

– Pontosan – bólintott rá a bétahím. – A vámpírok beigazolva látták legrosszabb félelmüket: Lady Maccon gyermeket vár. És miközben a világ többi része ebben Alexia hűtlenségének bizonyítékát látja, a vérszívók mintha hinnének neki. A feltaláló homloka gondterhes ráncokba szaladt. – Vagyis a bolyok félelme beigazolódott, pedig alapvetően nem hajlottak volna az erőszakra... és Alexia most elvesztette a Woolsey—falka védelmét is. Floote rendesen érzelemmentes arcán megjelent az aggodalom. A bétahím bólintott. – Immár minden vámpír holtan akarja látni.

NEGYEDIK FEJEZET Tea és sértések LADY MACCON a harmadik pirítósnál és a negyedik kanna teánál tartott: azzal szórakoztatta magát, hogy rábámult egy—egy fiatal hölgyre, igyekezvén felbecsülni az ebből fakadó pirulás mértékét. Eddig nem jutott közelebb a válaszhoz, ki is akarná megölni – egyszerűen túl sok lehetőség vetődött fel –, de a közelebbi jövőjét illetően meghozott néhány határozott döntést. Ezek közül nem a legkisebb horderejű volt, hogy Lord Akeldama távollétében a legbiztonságosabb, ha elhagyja Londont. A kérdés csak abban állt: merre? És megvannak—e hozzá a szükséges anyagi forrásai? – Lady Maccon? Alexia pislogott. Valaki tényleg megszólította? Felnézett. Lady Blingchester – egy férfias arcvonásokkal rendelkező, nagydarab, szögletes matróna, göndör ősz hajjal és lófogakkal – állt előtte, és mérgesen nézett le rá. Mellette állt a lánya, ugyanolyan fogakkal és grimasszal. A két hölgy ismert volt az erkölcsi ügyekről alkotott határozott véleményéről. – Lady Maccon, hogy merészel itt mutatkozni? Ilyen nyilvános módon teázni egy... – elhallgatott egy pillanatra – ...egy zaklatott kalapdoboz társaságában?! Egy tisztességes helyen, ahová becsületes, tiszteletre méltó, egyenes jellemű, magas társadalmi állású hölgyek

járnak?! Szégyellnie kellene magát! Szégyellnie még azt is, ha köztünk jár! Alexia magára pillantott. – Úgy vélem, ülök önök között. – Otthon volna a maga helye, a férje lábainál, ott könyörögjön, hogy fogadja vissza! – De hát Lady Blingchester, mi dolga önnek az én férjem lábaival? A nemes hölgy azonban nem hagyta magát eltéríteni. – Avagy rejtse el a szégyenét a világ elől! Csak képzelje el, hogy szegény családját is magával rántja a posványba! Azok a drága Loontwill—lányok! Olyan eszesek, olyan ígéretesek, annyi lehetőség áll előttük, és most a viselkedésével őket is szégyenbe döntötte, nemcsak magamagát! – Bizonnyal nem a húgaimról beszél, vagy mégis? Sok mindennel megvádolták már őket, de ésszel még sosem. Szerintem ezt kifejezetten sértőnek is éreznék. Lady Blingchester közel hajolt Alexiához, és sziszegéssé halkította a hangját. – Azt mondom, szívességet tenne nekik, ha a Temzébe vetné magát. Alexia úgy suttogott vissza, mintha egy sötét titkot készülne elárulni. – Tudok úszni, Lady Blingchester. Méghozzá jól. Ez az utolsó nyilatkozat már kibírhatatlanul sok volt az idős ladynek: felháborodásában csak hápogni bírt.

– Jaj, Lady Blingchester, menjen már innen – harapott bele Alexia a pirítósába. – Fontos dolgokon töprengtem, amikor félbeszakított. A kalapdoboz, amely a társalgás alatt végig enyhén rázkódott a kötelékeiben, erre magasan megugrott. Lady Blingchester riadtan sikkantott: úgy tűnt, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elmenekült tehát, a lánya pedig követte, ő azonban még megállt, és néhány keresetlen szót intézett a felszolgálóhoz, mielőtt kisietett volna. – A fenébe – közölte Alexia a kalapdobozzal, amikor a tulajdonosnő elszánt arccal megindult felé. A doboz részvétlenül ketyegett tovább. – Lady Maccon? Alexia sóhajtott. – Ugye megérti, de meg kell kérnem: távozzék. – Igen. De azt még mondja meg, van itt a közelben egy zálogház? A nő elvörösödött. – Igen, hölgyem, az Oxford Circuson, a Marlborough Bank mellett. – Ó, remek. – Lady Maccon ezzel felállt, kikötözte a kalapdobozt, majd retiküljével és napernyőjével együtt kézbe vette. Az asztaloknál elhallgatott a beszélgetés, mindenki figyelme ráterelődött. – Hölgyeim – szólította meg Alexia az összes arcot, aztán minden lehetséges tekintélyét összeszedve, amit csak egy asszony összeszedhet, ha közben egy epileptikus rózsaszín kalapdobozt ölel a keblére, a

pulthoz vonult és fizetett. Az ajtó nem csukódhatott be elég gyorsan mögötte, hogy ne hallja a távozása nyomán felhangzó izgatott sikkantásokat és hadaró magyarázást. Most már elegen jártak az utcán, hogy Alexia biztonságban érezhesse magát, mégis szokatlan tempóban gyalogolt végig a Regent Streeten, be a kis zálogos üzletbe. Ott riasztóan alacsony áron eladta minden ékszerét, amit csak viselt, ám még így is szemérmetlenül nagy összeget rakott zsebre. Meglehet, Conall egy bizalmatlan tökfej, skót és farkasember is, de azért tud valamit a nők díszítéséről. Belátva a helyzetét egyedül a városban, Alexia a kapott pénzt gondosan elosztotta napernyője rejtekzsebeiben, majd óvatosan továbbsietett. * Lyall professzor éles pillantást vetett a feltalálóra. – És miért is vonja be Lady Maccon ebbe az ügybe önt is? – Alexia a barátom. – Ez nem magyarázza meg, hogy ön miért kíván ilyen eltökélten segíteni. – Önnek nem volt még túl sok barátja, igaz, Lyall professzor? A farkasember erre felhúzta felső ajkát. – Bizonyos, hogy mindössze a barátságára vágyik? Madame Lefoux teljesen felborzolódott a kérdésen.

– Ez övön aluli volt, professzor. Nem gondolnám, hogy az ön feladata az indítékaim kielemzése. Lyall ekkor valami szokatlant tett: kissé elpirult. – Nem akartam arra célozni... vagyis nem szerettem volna célozgatni... – Elhallgatott, aztán megköszörülte a torkát. – Mindössze a Bronzpolip Renddel való kapcsolatára gondoltam. Madame Lefoux önkéntelen mozdulattal megdörgölte a tarkóját: rövid, sötét haja alatt egy apró, tetovált polip rejtőzött. – Vagy úgy. A Rendnek nincs ezzel közvetlen kapcsolata, amennyire állíthatom. A bétahím figyelmét nem kerülte el a megfogalmazás: meglehet, Madame Lefoux valóban nem állíthat semmit a Rend érdekeit illetően, ha azt az utasítást kapta, hogy hallgasson. – Mégis érdekli őket Lady Maccon... tudományosan? – erősködött a professzor. – Természetesen! Még nem került a látókörünkbe nőnemű természeten túli, amióta csak megalakult a Rend. – De a Hypocras Klub... – A Hypocras Klub egy kis csoport volt, és sajnálatos, hogy a tetteik ilyen nagy nyilvánosságot kaptak. Igencsak szégyenletes, ami azt illeti. – Tehát akkor miért is ilyen szolgálatkész barátnő ön?

– Nem tagadhatom, vonz Alexia, mint tudományos érdekesség, de a kutatásom, amint azzal ön is pontosan tisztában van, inkább elméleti, mint biológiai természetű. – Szóval, ha szándéktalanul is, de mégis a lényegre tapintottam az előbb? – Lyall professzor új keletű érdeklődéssel nézett Madame Lefoux—ra. A feltaláló összecsücsörítette az ajkát, de nem tagadta a romantikus célzást. – Akkor hát megengedi, hogy ha a szándékaim nem is a legtisztábbak, mégis teljességgel Alexia érdekeit szolgálják? Bizonyos, hogy engem jobban érdekel a hogyléte, mint azt a szemétre való férjét. – Pillanatnyilag – bólintott Lyall, aztán kis szünet után folytatta. – Meg kell győznünk, hogy hagyja el Londont. Ebben a pillanatban maga Lady Alexia Maccon toppant be a laboratóriumba. – Nos, nem lesz szükség győzködésre, kedveseim, efelől megnyugodhatnak. Azt már elvégezték a katicabogarak. Mi több, éppen ezért is hívtam össze magukat. Vagyis nem a katicák, hanem az elutazás miatt. – Láthatóan kissé ideges volt, mégis megőrizte gyakorlatiasságát: lehúzta kesztyűit, és retiküljével, valamint napernyőjével és a vonagló rózsaszín kalapdobozzal együtt egy közeli asztalkára ejtette őket. – Ideje volna látogatást tennem a kontinensen, nem gondolják? Az is megfordult a fejemben, hogy néhányan talán szívesen elkísérnének. – Halványan a hallgatóságára mosolygott, aztán észbe kapott, és

udvariasan köszöntötte őket. – Hogy van mindig, Tunstell? Jó napot, Genevieve. Floote, Lyall professzor, köszönöm mindannyiuknak, hogy eljöttek, és bocsánatot kérek, amiért elkéstem. Bizonyára megértik, jöttek a katicák, minekutána muszáj volt megteáznom. – Alexia? – Madame Lefoux arca csupa aggodalmat tükrözött. Lady Maccon haja összekócolódott, és mintha a ruhája peremén is éktelenkedne egy—két szakadás. Odalépett, két kezébe vette Alexia jobbját. – Mondja, jól érzi magát? – Katicák? – kérdezte ugyanakkor Lyall professzor. – Hogy érti, hogy katicák? – Nahát, üdvözlet, Lady Maccon! – Tunstell vigyorogva meghajolt. – Valóban elutazik? A feleségem vigasztalhatatlan lesz. Floote hallgatott. Lyall a francia nő két kezére nézett, amint szorosan közrefogják Lady Macconét. – Madame Lefoux, önnek szándékában áll útitársnak jelentkezni, igaz? – Ismét arra gondolt, hogy a tervszoba gépeit már jó előre leállították és elzárták. Lady Maccon örvendezett. – Nagyszerű, reméltem, hogy beleegyezik majd, hogy velem jöjjön, Genevieve. Ön Európában is rendelkezik a szükséges kapcsolatokkal, igaz? A feltaláló bólintott.

– Már elterveztem, merre lehetne egérutat nyerni. – Visszafordult Lyallhoz. – Mit gondol, ön talán elhagyhatja ilyen hosszú időre a Woolsey—falkát? – Woolsey hozzászokott már, hogy részekre váljon. A mi falkánk az egyetlen, amelyik ezt rendszeresen csinálja, hogy egyszerre teljesíthessük a hadsereg és a NYIHA felé fennálló kötelezettségeinket. De igaza van, jelen pillanatban nem mehetek el. A helyzet igen kényes. Madame Lefoux sietősen a szájához emelte a kezét, és köhögést tettetett, mégsem tudta teljesen elleplezni a rosszindulatú kacajt. – Nyilvánvaló, hogy nem hagyhatja magára Lord Maccont a jelenlegi... állapotában. – Állapot? Az én visszataszító férjemnek állapota van? Pompás! Nagyon helyes! Lyall professzor úgy érezte, árulást követ el az alfahímje ellen, mégsem tudta megállni, hogy ne közölje: – Gyakorlatilag úszik a formaldehidben azért, hogy ittas maradjon. Lady Maccon önelégült arcára, ezt hallva, hirtelen rémület ült ki. – Ne aggódjon – sietett megnyugtatni Lyall. – Nem tesz kárt vele magában, legalábbis komolyat nem, de arra mindenképpen tökéletes, hogy amíg tart a hatása, teljesen kiüsse magát. – Aggódni? – Lady Maccon elfordult, és a kalapdobozt kezdte piszkálni, amely időközben lassan haladt az asztal széle felé. – Ki aggódik?

A bétahím sietve folytatta. – Egyszerűen fogalmazva, nem viselkedik alfahímhez méltón. A Woolsey—falkát a legjobb időkben is kemény munka összefogni. Nyugtalanok a tagok, és a falkát a politikai befolyása is kívánatos zsákmánnyá teszi az opportunista magányosok szemében. Maradnom kell, hogy vigyázzam a gróf érdekeit. Lady Maccon biccentett. – Természetesen maradnia kell. Genevieve és én majd megoldjuk. A feltaláló reménykedve nézett Lyallre. – Lekötelezne, ha tudna időt szakítani, hogy időnként ránézzen a laboromra, amíg távol vagyok. A bétahím megörült a kérésnek. – Részemről a megtiszteltetés. – Ha egy—egy este be tudna nézni, nem járt—e itt betolakodó, és tenne róla, hogy az érzékenyebb gépek megkapják a szükséges olajozást és karbantartást? Adok egy listát. Tunstell ezen a ponton érezte szükségét, hogy beavatkozzon a társalgásba. – Bizonyos vagyok, hogy a feleségem boldog örömmel vállalná a kalapszalon körül adódó mindennapi teendők ellátását, ha kívánja, Madame Lefoux – jelentette ki. A francia nő arcára már a puszta gondolatra is kiült a rémület. Lyall professzor élénken el tudta képzelni Ivyt kalapokkal körülvéve, főnökként. Egy efféle helyzet csakis káoszt és katasztrófát szülhet, mintha egy macskát

neveznének ki egy ketrecnyi galamb élére – mármint egy türkiz brokátba csavart macskát, akinek igen különleges elképzelése van a galambtollak színezetéről és elrendezéséről. Lady Maccon összedörgölte a kezét. – Ez volt az egyik oka, hogy idehívtam önt, Tunstell. Madame Lefoux erősen elgondolkozó pillantást vetett Alexiára. – Feltételezem, jobb volna, ha fenntartanánk a rendes üzletmenet látszatát, amíg távol vagyok. A legjobb, ha a vámpírok nem tudják, pontosan kik az ön barátai. – Tunstellhez fordult. – Mit gondol, a felesége alkalmas a feladatra? – Feltétlen boldogsággal. – A vörös hajú ismét vigyorgott. – Kissé tartottam tőle, hogy ez lesz a válasza – felelte a feltaláló szomorkás kis mosollyal. Szegény Madame Lefoux, gondolta Lyall professzor: még az sem teljesen lehetetlen, hogy mire visszatér, nem lesz már kalapszalonja. – Vámpírok? Azt mondta, vámpírok? – Lady Maccon végre felfogta a párbeszéd végét is. A bétahím biccentett. – Úgy véljük, most, hogy az ön áldott állapota köztudomás tárgyává vált, a vámpírok megkísérlik majd, hogy... nem túl finoman fogalmazva, hogy megöljék önt. Alexia felvonta a szemöldökét. – Netalán rosszindulatú katicák megfontolt bevetése által?

– Parancsol...? – Katicák? – érdeklődött Tunstell. – Szeretem a katicákat. Olyan bájosan félgömbölydedek. – Ezeket nem szeretné – nézett rá Lady Maccon, majd részletekbe menően elmesélte legutóbbi találkozását a bogarakkal, és azt, hogy csak alig tudott megmenekülni a csápok szúrása elől. – Mindent egybevetve – foglalta össze – a mai nap ez idáig nem volt éppen kellemes. – Be tudott fogni egyet, hogy közelebbről megvizsgáljuk? – tudakolta Madame Lefoux. – Mit gondol, mi van a kalapdobozban? A feltaláló szeme felcsillant. – Fantastique! – Elszaladt, néhány pillanatig kotorászott tervszobája mélyén, majd az orrán egy spektokuláréval, a kezén láncerősítéses bőrkesztyűvel tért vissza. Lyall professzor, mint a jelenlévő egyetlen halhatatlan, magára vállalta, hogy felnyissa a kalapdobozt. A francia nő belenyúlt, kiemelte a hangosan ketyegő katicát, amelynek lábai tiltakozón rángatóztak. Nagyítólencséin át érdeklődve szemlélte a bogarat. – Nagyon aprólékos kialakítás. Valóban nagyon aprólékos! Kíváncsi lennék, szerepel—e rajta valahol az alkotó kézjegye... Megfordította a katicát. A gépbogár hangos, éles, magasan zizegő hangot hallatott.

– Merde! – Madame Lefoux felhajította a katicát a levegőbe, ahol az hangos csattanással felrobbant, mindannyiukat beterítve vörös lakkszilánkokkal és az óraszerkezet darabjaival. Alexia összerezzent, de azonnal visszanyerte a hidegvérét. Egy afféle reggel után, amiben része volt, mit számít még egy kis robbanás? Mérgesen felmérte a katica okozta káoszt. Lyall professzor tüsszentett, mert a felhőnyi olajos por irritálta érzékeny farkasember—orrát. – Tessék, a vámpírok. Amit nem ihatnak szárazra, azt felrobbantják. Floote szó nélkül nekiállt feltakarítani a rendetlenséget. – Kár... – jegyezte meg szomorúan Madame Lefoux. A professzor gyanakvó pillantást vetett rá, mire a feltaláló védekezőn felemelte mindkét kezét. – Nem az én művem volt – közölte. – Biztosíthatom, hogy én nem foglalkozom... – elmosolyodott, gödröcskéi felvillantak – a Coccinellidae családdal. – Szerintem jó lenne, ha elmagyarázná, miért vádolja a vámpírokat, professzor – tért vissza az előző témára Alexia, és éles pillantást vetett férje bétahímjére. Lyall professzor pedig elmagyarázta: kezdve a mérgezésből levont következtetéseivel, folytatva az elveszett naplóval, az emberrablási kísérlettel, zárva azzal a feltételezéssel, hogy miután Lady Maccon terhességét megírták az újságok, ráadásul már

hivatalosan sem állt a Woolsey—falka védelme alatt, az efféle incidensek csak gyarapodni fognak számban és erőszakosságban is. Elbűvölő. Mire számítsak legközelebb, barbár bronz botsáskák hordájára? – De miért akarják a halálomat? Úgy értem, a szokásos okokon túl. – Úgy véljük, a gyermekhez van köze. – Madame Lefoux megfogta Alexia könyökét, úgy próbálta odébb kormányozni, a felfordított hordó irányába. Alexia ellenállt, inkább Lyall professzor felé fordult: a torka elszorult az elfojtott érzésektől. – Eszerint önök hisznek nekem? Elhiszik, hogy a gyerekteher Conall műve? A professzor bólintott. – Gyerekteher? – kérdezte Tunstell súgva Floote—től. Az inas nem reagált. – Tudnak talán valamit, amit Conall nem? – Alexia szíve megugrott a lehetőségre, hogy megszabadulhat a vádak alól. A bétahím szomorúan rázta a fejét. Lady Maccon reménye eloszlott. – Tréfás, hogy önök jobban bíznak bennem, mint a tulajdon férjem. – Lehuppant a hordóra, keze bütykeivel megdörgölte a szemét. – Conall sosem viselkedett ésszerűen, amikor önről volt szó. Alexia összeszorította az ajkát, és bólintott.

– Ez még nem teszi bocsánatossá a viselkedését. – Merevnek érezte az arcizmait, mintha viaszba formázták volna; ez a gondolat igencsak kellemetlen emlékeket ébresztett benne. – Valóban nem – értett egyet Lyall. Alexia szerette volna, ha a professzor nem ilyen kedves: az együttérzése szánalmasan közel sodorta őt a könnyes bömböléshez. – És az egyetlen vámpír, aki az én pártomat foghatná, az Lord Akeldama, aki viszont eltűnt. – Eltűnt? – kérdezte Madame Lefoux és Lyall professzor egyszerre. Alexia bólintott. – Jártam ma a házában, még korábban, reggel. Senkit nem találtam ott. És mindezt azután, hogy felkért, lakjak nála. – Egybeesés volna? – Tunstell olyan arcot vágott, mint aki maga is tudja a választ az efféle kérdésekre. – Ez az emlékezetembe idézi Mr. Tarabotti egy régi mondását. – Floote most először szólalt meg. – Azt szokta mondogatni nekem: nincs olyasmi, hogy sors, csak farkasemberek vannak; nincs olyasmi, hogy egybeesés, csak vámpírok vannak. Minden más már szabad értelmezés kérdése. Lady Maccon rápillantott. – Ha már szóba került az apám... Az inas megrázta a fejét, Lyallre sandított, úgy válaszolt. – Minősített információ, asszonyom. Bocsánatát kérem.

– Nem is tudtam, hogy ön ügynök, Mr. Floote – jegyezte meg Madame Lefoux meglepetten. Az inas félrepillantott. – Nem mondanám, asszonyom. Alexia régen ismerte Floote—ot, nagyon jól tudta, hogy az apját érintő kérdésekben az inas hajlíthatatlan. Az egyébként példás családi alkalmazottnak ez tébolyító tulajdonsága volt. – Hát akkor a kontinensre – állapította meg Alexia. A teaházban már eltöprengett ezen. Amerika nem jöhetett számításba, ugyanakkor a vámpírok sokkal sebezhetőbbek Európában, ahol csak kevés ország követte Henrik király példáját, és adott jogokat a természetfelettieknek. Talán kevésbé halálosnak is bizonyulnak majd. Vagy legalábbis kevesebb katicához jutnak hozzá. – Nem szeretnék udvariatlanságot javasolni – kezdte Lyall a szófordulattal, amit leginkább azok használtak, akik éppen valami mélyen udvariatlan dolgot készültek elkövetni –, de minél hamarabb útnak kéne indulnia. Nem ártana, ha még a következő holdtölte előtt elhagyná Londont, Lady Maccon. Madame Lefoux ránézett a diagramok mellett a falra erősített holdnaptárra. – Mához három éjszakára? A professzor biccentett. – De inkább hamarabb. Bevethetek NYIHA— ügynököket, hogy védjék önöket addig, Lady Maccon,

de holdtölte éjszakáján minden farkasember kiesik a szolgálatból, és a másodlagos erőforrásaim is leszűkülnek, hiszen nem támaszkodhatok a vámpírokra sem. A királynő hatására a NYIHA parancsait is semmibe veszik majd. – Amíg úton leszünk, lepakolhatja ide a csomagjait – javasolta a feltaláló. – Hát, ez is valami. Legalább a ruháim biztonságban lesznek – vetette égnek a kezét Alexia kétségbeesetten. – Tudtam, hogy ma reggel ki sem kellett volna kelni az ágyból! – Abban is biztos vagyok, hogy Ivy nagyon szívesen meglevelezi majd önnek a legfrissebb londoni híreket – tette hozzá Tunstell a maga bátorítását, fehér fogait lelkesítőn villogtatva. Alexia fején átfutott, hogy mégis jó, hogy Conall nem metamorfizálta Tunstellt. A vörös fiatalember túl sokat mosolyog, márpedig a legtöbb farkasember nem gyakorolta az arcjáték ezen formáját. Fenyegetőnek tűntek tőle. Sem Lady Maccon, sem Madame Lefoux nem látta értelmét, hogy elmagyarázza annak csekély valószínűségét, hogy bármiféle küldemény is utoléri majd őket. – Hát akkor, hová megyünk? – fordult a feltaláló érdeklődőn barátnőjéhez. Alexia ezt is átgondolta a teája és pirítósa mellett. Ha már el kell mennie, akkor oda megy, ahol információkat találhat. Ha menekülnie kell, oda menekül, ahol

lehetősége nyílhat az ártatlansága bizonyítására. Márpedig csak egy országban tudtak lényeges dolgokat a természeten túliakról. – Úgy hallottam, Itália gyönyörű az évnek ebben a szakában.

ÖTÖDIK FEJEZET Amelyben Ivy Hisselpenny és Lyall professzor vállára túl nagy felelősség kerül – ITÁLIA? – A természetfelettiek elleni gyűlölet melegágya! – csattant fel Lyall. – A vallásos fanatizmus pöcegödre! – tódította Tunstell. – A templomosok... – Ezt az utolsót Floote csak suttogta. – Szerintem tökéletesen nagyszerű ötlet – jelentette ki Alexia kifejezéstelen arccal. Madame Lefoux együtt érzőn nézett rá. – Gondolja, hogy a templomosok magyarázattal tudnak szolgálni rá, hogyan ejtette teherbe önt Lord Maccon? – Miért nem mondja el ön? Egyszer azt állította, olvasta a Módosított Szabályzat egy részletét. – Hogy mit tett? – Lyall professzor le volt nyűgözve. Floote újult gyanakvással pillantott a francia nőre. – Azok bizonyára tudnak valamit erről – bökött Alexia vádlón saját, még lapos hasára. Madame Lefoux elgondolkozó arcot vágott, de láthatóan nem akarta Alexiát hamis reményekkel áltatni.

– Feltételezem, olyannyira örvendeni fognak, hogy találkozhatnak egy nőnemű természeten túlival, hogy kicsit talán lazítanak a szigorukon. Főleg, ha megtudják, hogy ön gyermeket vár. Mindazonáltal harcosok, nem tudósok. Nem vagyok meggyőződve, hogy megadhatják önnek, amire valóban vágyik. – Ó, és mi volna az? – A férje újraéledő tisztelete. Alexia rámeredt a francia nőre. Még ilyet! Nem akarja, hogy az a hitetlen szőrgolyó újra beleszeressen! Mindössze be akarja bizonyítani neki, hogy tévedett. – Úgy vélem – szólalt meg a professzor, mielőtt Alexia kifakadhatott volna –, hogy ezzel darázsfészekbe nyúl, asszonyom. – Ha nem katicafészek, nincs vele bajom. – Azt hiszem, hölgyeim, önökkel kell mennem – jelentette ki Floote. Egyik hölgy sem fejezte ki ellenvetését. Alexia a levegőbe emelte az ujját. – Javasolhatom, hogy egyezzünk meg egy rendszeres étergrafikus átviteli időablakban, Lyall professzor? Habár ez feltételezi azt a tényt, hogy találunk nyilvános átvivő készüléket. – Mostanában egyre gyakoribbak. – Madame Lefoux egyértelműen támogatta az ötletet. A bétahím bólintott. – Kiváló gondolat. Fenntartok egy idősávot a NYIHA irodában, és megadom önnek azon helyek és nevek listáját, akikhez kristályszelepes frekvenciakiegyenlítővel

rendelkezünk, vagyis akikkel képesek vagyunk az átvitelre. Ha jól emlékszem, Firenzében már egy jó modellt állítottak be... de azt, ugye, megérti, hogy a mi felszerelésünk nem olyan kifinomult, mint Lord Akeldamáé? Alexia biccentett. Lord Akeldama nemrég vásárolta meg a legújabb és legjobb elérhető étergrafikus átvivőt, azonban a NYIHA gépe vén volt és akadozó. – Nekem is szükségem lesz majd egy szelepkristályra az önök átvivőjéhez az itáliai oldalt érintően – jegyezte meg. – Természetesen. Azonnal el is küldök vele egy ügynököt. Megegyezhetünk a naplementét követő időszakban? Megkérem az embereimet, hogy állítsák a mi átvivőnket firenzei vételre, és bízom benne, hogy valami érkezik majd abból az irányból. Még ha csak annyi is, hogy tudjam, életben vannak. – Nahát, ez rendkívül optimista hozzáállás – felelte Alexia megjátszott sértődéssel. Lyall professzor nem kért bocsánatot. – Akkor hát Itália? – Madame Lefoux a kezét dörgölte, mint aki máris készen áll, hogy belevágjon a kalandba. Lady Maccon végignézett a körülötte állókon. – Az embernek életében egyszer mindenképpen vissza kell térnie a gyökereihez, nem gondolják? Azt hiszem, időközben a kocsi is megérkezett a holmijaimmal. – Megfordult, hogy kimenjen a tervszobából. A többiek követték. – Újra kell majd csomagolnom. A legjobb lesz,

ha gyorsan túlesek rajta, mielőtt még valami rosszra fordul ma. Elsietett volna, de Madame Lefoux megérintette a karját. – Mi történt még önnel ma reggel? – Leszámítva, hogy az állapotomat kinyomtatták az újságokban, és mérgező katicák támadtak rám? Nos, Viktória királynő elbocsátott az árnyékkormányból, a családom kidobott a házukból, és Lord Akeldama eltűnt, mindössze egy szűkszavú üzenetet hagyott hátra a macskáról. Jut is eszembe... – Lady Maccon elővette a titokzatos macskanyakörvet a retiküljéből, és meglengette Madame Lefoux felé. – Mit tud ebből kibogarászni? – Magnetikus hangrezonanciás szalag. – Sejtettem, hogy valami ehhez hasonló lesz. Lyall professzor érdeklődve szemlélte a tárgyat. – Van önnek rezonanciadekódoló ürege? A feltaláló bólintott. – Természetesen, itt lesz valahol... – Azzal eltűnt egy nagy kupac alkatrész mögött, amelyek leginkább egy léghajó gőzgépének szétszedett darabjaira emlékeztettek, meg fél tucat óriási kanálra. Egy olyan szerkezettel tért vissza, amely alighanem egy nagyon magas kürtőkalap akart lenni, karima nélkül, azonban egy teáskanna— állványra téve, kurblival és egy alsó kivezetésű trombitával kiegészítve.

Alexia szóhoz sem jutott a bizarr alkotmány láttán. Csodálkozva, csendben nyújtotta át a szalagot, amelyet a feltaláló bevezetett egy, a kalap alján található nyílásba, majd a kurbli megforgatásával befűzte a szalagot az eszközbe. Csendülő hangocskák hallatszottak, gyorsak, vékonyak, mintha egy zenedoboz teleszívta volna magát héliummal. Madame Lefoux gyorsabban és gyorsabban tekerte a kurblit. A csendülések összefolytak, és végül egy magas hanggá álltak össze. – Hagyja el Angliát – közölte a felvétel gépies bádoghangon. – És óvakodjon a hímző taljánoktól! – Hasznos – jegyezte meg a feltaláló, de semmi többet. – Honnan a csudából tudta, hogy Itáliát fogom választani? – Lord Akeldama néha még mindig képes volt meglepni Alexiát. Az asszony csücsörített. – Hímzés? – A vámpírúr sosem helyezte az olyan életbe vágóan fontos tényezőt, mint például a gyilkosságot, a divat elé. – Aggódom miatta. Biztonságos a számára, ha eltávolodik a házától? Úgy értem, az világos, hogy kóbor lévén nincs bolykötődése, de úgy gondoltam, a kóborok is kötődnek a helyekhez. Lehorgonyoznak, kicsit úgy, mint a szellemek. Lyall professzor elgondolkodva megrángatta a fülcimpáját. – Nem aggódnék túlságosan, asszonyom. A kóborok területbejáró képessége jóval nagyobb, mint a bolyhoz kötötteké. Már eleve ahhoz is jelentős lelkierő kell, hogy elszakítsák a királynőtől eredő kötelékeiket, és minél

idősebb a szóban forgó kóbor, annál mozgékonyabb. Éppen a szabad mozgásra való képességük miatt fogadják a helyi bolyok szívesen a legtöbb kóbort. Szavahihetetlenek, ám hasznosak. És minthogy a kóbornak is szüksége van a királynőre, hogy metamorfizálja a dolgozóit, egymás túlélésének zálogát képezik. Látta esetleg Lord Akeldama NYIHA—aktáját? Lady Maccon erre csak közömbösen vállat vont. Nem tartotta méltóságán alulinak, hogy kutakodjon a férje irodájában, ám nem gondolta, hogy erről az apróságról feltétlenül tájékoztatnia kellene Lyallt. – Nos, meglehetősen tömör. Nincs adatunk az eredeti bolyára vonatkozóan, ami arra utal, hogy már hosszú ideje él kóborként. Feltételezésem szerint könnyedén elhagyhatja London városát, talán Oxfordig is eljuthat minimális pszichológiai vagy fiziológiai következményekkel. Annyira vélhetően nem mozgékony, hogy feljusson az éterbe, vagy elhajózzon a szigetről, mindazonáltal biztosan képes rá, hogy megnehezítse az őt keresők dolgát. – Megnehezítse? Biztosan ugyanarról a Lord Akeldamáról beszélünk? – A szóban forgó vámpírúr sok értékes tulajdonsággal rendelkezett, például remek ízléssel a mellények terén, általában véve pedig csípős humorral bírt, ám a jelentéktelenség nem tartozott ezek közé. Lyall professzor elmosolyodott.

– Az ön helyében nem aggodalmaskodnék, Lady Maccon. Lord Akeldama tud vigyázni magára. – Valahogy nem érzem szívhez szólónak egy farkasember nyugtatgatását egy vámpírt illetően. – Nem volna mégis jobb, ha a saját gondjai miatt főne a feje? – Abban mi az élvezet? Másokéi mindig sokkal szórakoztatóbbak. Azzal Lady Maccon fogta magát, kivonult a tervszobából, végig a folyosón, fel az emelőszobával, át a kalapszalonon, ki az utcára. Felügyelte a csomagjai lepakolását, majd elküldte a várakozó kocsist, aki látható megkönnyebbüléssel hajtott vissza a Loontwill—ház viszonylagos józanságába. Ott legalább az arisztokrácia izgulékony tagjai nem vagdostak hozzá gépbogarakat. Lyall professzor leintett egy konflist, és a NYIHA irodájába vitette magát, hogy folytassa igencsak embert próbálónak ígérkező napját. Floote a Woolsey—hintóval tért vissza a kastélyba összepakolni kevéske tulajdonát, de előtte megegyezett a hölgyekkel, hogy négy órán belül visszatér a Chapeau de Poupe—ba. Mind egyetértettek a mielőbbi indulás szükségességében, hogy a napvilág valamicske védelmet nyújtson a számukra. Madame Lefoux természetesen már korábban becsomagolt. *

Lady Maccon Tunstell segítségével haladéktalanul nekilátott felforgatni a bőröndjeit, ott, a kalaptenger közepén. A dacos Swilkins sietve és meglehetősen bosszantó módon pakolt: Alexia jóformán semmit sem talált, amire itáliai útján szüksége lehet – mindazonáltal, megszívlelve Lord Akeldama figyelmeztetését, félredobott minden ruhadarabot, amelyet hímzés díszített. Madame Lefoux a kalapjai között tett—vett, rendbe rakta őket, felkészült az elválásra. Így mindketten elfoglalták magukat, amikor valaki lelkesen és hevesen bezörgetett. Alexia felnézett, és Ivy Tunstelit látta az üveg túloldalán vadul integetni: sötét fürtjei csak úgy repkedtek az arca körül. Madame Lefoux odalépett, és beengedte. Ivy mind a házaséletet, mind a jelentős társadalmi zuhanását váratlan jókedvvel viselte. Úgy tűnt, őszintén élvezi az új szerepét, hogy egy közepesen kedvelt színész felesége lehet, no meg hogy – botrány! – egy bérelt lakosztályban élhet a Sohóban. Büszkén emlegette, hogy rendszeresen látnak vendégül költőket – költőket, az ég szerelmére...! Még arról is beszéltek, hogy ő maga is a világot jelentő deszkákra kíván lépni. Alexia véleménye szerint ez jó terv volt, lévén hogy Ivy éppen azzal a kedves, élénk arccal és szélsőségesen melodramatikus temperamentummal rendelkezett, amelyre egy színésznek szüksége van. A jelmezek terén legalábbis alig szorulna segítségre. Már leánykorában is imádta a

rettenetes kalapokat, de amint az anyja levette róla a kezét, az ízlése kiterjedt a teljes ruhatárára. Aznap egy ragyogó almazölddel, rózsaszínnel és fehérrel csíkozott látogatóruhát viselt, hozzá illő kalappal, amelyről akkora tollak ágaskodtak szerteszét, hogy Ivy kénytelen volt meghajtani a fejét a szalon ajtajában. – Hát itt vagy, te rémes alak! – szólította meg a férjét örvendezőn. – Szervusz, szarkám! – jött a hasonlóan meleg válasz. – Az én kedvenc kalapszalonomban! – Ivy kacéran megütögette férje karját a legyezőjével. – Vajon mi vett rá, hogy éppen ide jöjj? Tunstell kétségbeesve Lady Macconra pillantott, aki azonban csak egy, nem épp segítőkész vigyorral felelt. – Hát... – köszörülte meg a torkát a színész –, azt gondoltam, szeretnél valami új frivolságot választani a... – Fejben vadul kutatott megfelelő válasz után. – Az egy hónapos évfordulónkra? Alexia alig észrevehetően biccentett. A volt talpas megkönnyebbülten sóhajtott. Ivy, ahogy az várható volt, a kalapokon kívül mit sem látott, észre sem vette Lady Maccon számos szétdobált csomagját, de néhány pillanatig még magát Lady Maccont sem. Amikor viszont mégis, azonnal rátámadt a kérdéseivel. – Alexia, te szent ég! Mit művelsz te itt? A szólított felnézett.

– Ó, szervusz, Ivy. Hogy szolgál az egészséged? Nagyon köszönöm a kalapot, amit reggel küldtél, igazán, hm, lélekemelő volt. – Igen, igen, ez most nem lényeges. Könyörgöm, áruld el, mire készülsz! – Azt hittem, ez még a te számodra is egyértelmű lesz, drága barátném. Csomagolok. Ivy a fejét rázta, a tollazata repdesett. – Egy kalapszalon közepén? Ez nincsen rendjén. – Szükség törvényt bont, Ivy, szükség törvényt bont. – Igen, ezt én is jól tudom, de amit tudni kívánnék ebben a percben, az az, nem túl finoman fogalmazva, hogy miért? – Azt hittem, drágám, hogy még ez is nyilvánvaló lesz a számodra. Az elutazás közvetlen veszedelme fenyeget. – De csak nem az újságban megjelent nyugtalanító hírek miatt? – De, pontosan. – Alexia úgy vélte, ez éppolyan jó mentség, mint akármi más. Az egész természete tiltakozott az ellen, hogy elszökjön Londonból, csak mert házasságtörőnek hiszik, ám ez még mindig jobb, mint nyilvánosságra hozni a valódi okot. Képzelhető, mit szólnának a pletykazsákok, ha megtudnák, hogy a vámpírok ki akarják végeztetni – rémesen kínos! Csak nézzetek rá, ezt mondanák, nahát, ismételt gyilkossági kísérletek, ejnye! Mit gondol magáról, kicsoda ő, Sába királynője?

És hát végül is nem ezt tette minden tiszteletre méltatlan asszony – hogy Európába szökött? Ivy mit sem tudott Alexia lélektelen mivoltáról; még csak a természeten túli kifejezést sem ismerte. Lady Maccon helyzete nem volt éppen szigorúan őrzött titok, hiszen ismerte a NYIHA, az összes helyi farkasember, szellem és vámpír is, de a nappali emberek legnagyobb részének fogalma sem volt, hogy él egy természeten túli Londonban. Alexia és a hozzá közel állók általános vélekedése szerint, ha Ivy ezt valaha megtudná, a névtelensége megőrzésére tett minden kísérlet órákon belül semmisnek és hasztalannak bizonyulna. Ivy kedves barát volt, hűséges és szórakoztató, ám a körültekintés nem tartozott az erősségei közé. Még Tunstell is elismerte felesége természetének ezen vonását, így hát nem kötötte az új Mrs. Tunstell orrára, miféle különc szerzet is az asszony régi barátnője. – Nos hát, igen, azt hiszem, megértem, hogy távozni kívánsz a városból. De hová utazol? Vidékre? – Madame Lefoux és én Itáliába megyünk, a rossz kedvem miatt, ugye, érted. – Egek ura, de Alexia – Ivy suttogásig halkította a hangját –, tisztában vagy vele, hogy Itália tömve van taljánokkal? Egészen biztos vagy benne, hogy megbirkózol velük? Lady Maccon elfojtotta a mosolyát. – Nos, azt hiszem, valahogy majdcsak elboldogulok.

– Bizonyosan tudom, hogy rettentő dolgokat hallottam mostanában Itáliáról. Nem bírom éppen visszaidézni, mit is, de Alexia, az nem lehet egészséges hely egy látogatáshoz. Tudom, hogy onnan hozzák a zöldségeket is... az időjárás csinálja! Rémesen rossz hatással van az emésztésre az a sok zöldség. Lady Maccon erre nem tudott mit válaszolni, így folytatta a pakolást. Ivy visszatért a kalapok vizsgálgatásához, végül megállapodott egy cserépfazonú példánynál, amely lila—fekete csíkos tweedből készült, hatalmas lila rozettákkal és szürke strucctollakkal, a tetejéből kiálló hosszú drót végén pihecsomóval. Amikor a fejére tette, úgy nézett ki, mint akit egy elragadtatott medúza követ. – Muszáj lesz csináltatnom egy ehhez illő utazóruhát is – állapította meg büszkén, mialatt szerencsétlen Tunstell kifizette a torzszüleményt. – Nem lenne ésszerűbb – érdeklődött Lady Maccon alig hallhatóan –, ha például simán csak kivetnéd magad egy léghajóból? Ivy úgy tett, mint aki nem hallotta, ám Tunstell széles mosolyt villantott a felesége barátnőjére. Madame Lefoux felnézett a pénztárból, és megköszörülte a torkát. – Azon gondolkodtam, Mrs. Tunstell, hogy vajon megtenne—e nekem egy igen nagy szívességet. Ivy sosem hagyta magára a barátait a szükség idején.

– Örömömre szolgálna, Madame Lefoux. Hogyan lehetnék a segítségére? – Nos, mint azt bizonyára kikövetkeztette... – veszedelmes szóhasználat, ha Ivyről van szó –, én is elkísérem Lady Maccont Itáliába. – Ó, valóban? Micsoda nemes cselekedet ez öntől! Ugyanakkor végül is ön francia, ami nem eshet olyan nagyon messzire a taljánoktól. Beletelt egy dermesztően néma pillanatba, mire Madame Lefoux visszanyerte a beszédkészségét. Megköszörülte a torkát. – Nos, igen, szóval azon gondolkodtam, hogy esetleg meggondolná—e, hogy felügyelje a szalon mindennapi működését, amíg távol vagyok. – Hogy én? A kereskedelemben? Izé, nem is tudom... – Ivy körülnézett: a kalapok tagadhatatlanul kísértőn imbolyogtak körülötte láncaikon, mind a maga tollas— virágos varázsában. Mégis – őt nem a kereskedelemre nevelték. – Természetesen kedve és tetszése szerint választhatna kölcsöndarabokat a kínálatból. Mrs. Tunstell szemében mohó fények gyúltak. – Hát, ha így fogalmazza meg... Madame Lefoux, hogyan is mondhatnék ellent? Boldog örömmel vetem magam a feladatba. Mit szükséges tudnom? De várjon csak egy pillanatot, mielőtt belevágunk, kérem. Ormond! – intette magához a férjét. Tunstell engedelmesen odatrappolt, és végighallgatta Ivy elsuttogott

instrukcióit. Egy perc múlva kalapot emelt a hölgyek felé, kieresztette magát a szalonból, és elsietett az utcán az ügyben, amit a felesége bízott rá. Alexia elégedetten szemlélte a jelenetet. Ivy legalább alaposan megnevelte a férjét. Madame Lefoux bevezette Mrs. Tunstellt a kis pult mögé, és az elkövetkező fél órában kiokította, miként vezesse (félre) az üzleti könyveket. – Semmi szükség nem lesz új rendelések leadására, és ki sem kell nyitnia olyan gyakran, amíg távol vagyok. Összeírtam a fontosabb tárgyalásokat. Jól tudom, hogy ön elfoglalt asszony. Ivy meglepő készséget mutatott a számvitelhez: mindig is jól bánt a számokkal és összegekkel, és még komoly is tudott lenni, legalábbis akkor, ha kalapok forogtak szóban. Már a lecke végén jártak, amikor megjelent Tunstell, a kezében egy kicsi, barna papírba tekert csomaggal. Alexia odament hozzájuk, hogy elbúcsúzzanak. Mielőtt távozott volna, Ivy még a kezébe nyomta a Tunstell által frissen beszerzett csomagot. – Ez itt a tiéd, legdrágább Alexiám! Lady Maccon kíváncsian forgatta egy darabig, mielőtt kibontotta volna. A csomag elegáns kis fadobozt rejtett, benne egy egész fontnyi teával. – Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam – nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam... ó,

még kimondani is rémes... azt hallottam, hogy Itáliában... – elhallgatott – ...kávét isznak! – Kecsesen megborzongott. – Oly rémes a gyomornak! Két kezével, na meg a nedves zsebkendővel, megragadta és alaposan megszorongatta Alexia kezét. – Sok szerencsét! – Nahát, köszönöm, Ivy, Tunstell, ez rendkívül figyelmes tőletek! A doboz minőségi teát tartalmazott, nagy levelű Assamot, Alexia különös kedvencét. Gondosan el is csomagolta az irattáskájába, hogy magával vigye a léghajó fedélzetére, amellyel átkelnek a Csatornán. Minthogy nem szolgált már lélekőrként, az irattáska sem szolgálta eredeti célját, vagyis a királynő és az ország titkos és rendkívül fontos dokumentumainak és eszközeinek tárolását, Alexia nyugodtan belerejthetett egy nem kevésbé értékes és fontos holmit. Meglehet, Ivy időnként idétlen, ámde kedves és figyelmes barát. Mindkettejük meglepetésére Alexia hálásan arcon csókolta. Ivy szemébe erre valódi könnyek szöktek. Tunstell újfent megvillantotta vidám mosolyát, majd kiterelte az érzelmei hatása alatt álló házastársát a szalonból. Madame Lefoux kénytelen volt utánuk szaladni, hogy odaadja Ivynek a pótkulcsot, és ellássa még néhány utolsó utáni tanáccsal. *

Lyall professzor hosszú és embert próbáló napot tudott maga mögött. Rendes körülmények között fel volt rá készülve, hogy megbirkózzon a hasonló nehézségekkel, lévén magabiztos úriember, birtokában mindazon elmeélnek és természetfeletti testi erőnek, valamint a tudás gazdag tárházának, amelyre szüksége lehetett, hogy bármely helyzetben a lehető leggyorsabban megtalálja a legjobb választást. Azon az estén azonban a telihold közeledtével, a cselekvőképtelen alfahímmel és az Itáliába készülő Lady Macconnal, tagadhatatlanul kétszer is csaknem elvesztette az önuralmát. A vámpírok dolgozói nem bizonyultak segítőkésznek, csak annyit vallottak be, hogy a gazdáik „esetleg nem lesznek elérhetők” a NYIHA feladatok ellátására aznap este. Az irodának három vámpír alkalmazottja volt, és nem engedhették meg maguknak, hogy mindhárom egyszerre essen ki a szolgálatból – főleg úgy nem, hogy a négy meglehetősen fiatal farkasember ügynök már munkaképtelen a havi rendes átváltozás miatt. A személyügyi gondok tetejébe bizonyos szállítmányok nem érkeztek meg idejében, két gyanús léghajóbaleset várt kivizsgálásra, valamint napnyugta után egy exorcizálást is végre kellett hajtani. Miközben mindezekkel birkózott, Lyall nem kevesebb, mint nyolc újságírót volt kénytelen eltéríteni, akik mind Lord Maccont szerették volna kikérdezni, állítólag a léghajók, de valójában kétségtelenül Lady Maccon okán.

Mondani sem kell tehát, hogy éppen napnyugta előtt hazaérve a professzor nem fogadta jókedvvel, hogy az alfahím operát énekel – vagyis valami olyasmit, amit egy csapat botfülű orangután operának nevezhetett volna – a fürdőkádban. – Ismét sikerült betörnie a mintáim közé, igaz? Komolyan, uram, azok voltak az utolsó példányok. – Jójitóka az a formadehizé... – Azt hittem, szolgálatba állítottam Channing őrnagyot, hogy figyeljen önre. Elment aludni, igaz? Ki kellene bírnia egy napig. A közvetlen napsugárzást elviseli, láttam már, önt meg egyáltalán nem nehéz nyomon követni, legalábbis jelen állapotában nem. – Lyall professzor vádlón nézett körül a fürdő kamrájában, mintha a falka gammahímjének szőke feje egyszer csak felbukkanhatna a szobainas mögül. – Aztat nem teh—hette. – Ó, és miért nem? – A professzor belenyúlt a vízbe, amelyben Lord Maccon szédült bölény módjára, ordítva dagonyázott. Meglehetősen hidegnek találta. Sóhajtva az alfahím köpenyéért nyúlt. – Jöjjön, uram! Szálljon ki onnan, rendben? Lord Maccon megragadta a mosdókendőjét, és belekezdett a Gerolsteini nagyhercegnő nyitójelenetének levezénylésébe, mely mutatvány során az egész helyiséget összefröcskölte. – Lányok, ne bánjátok – kornyikálta –, pörögjetek, forogjatok...

– Hát akkor hova ment Channing őrnagy? – Lyall bosszankodott, de a hangján ez nem hallatszott. Úgy érezte, már egy életet végigbosszankodott Channing miatt, és a nap eddigi részét tekintve nem is számíthatott volna másra. – Közvetlen parancsot adtam neki. Azt semmi sem bírálhatta volna felül. Ennek a falkának még mindig én vagyok a bétahímje, és Channing őrnagy a parancsnokságom alatt áll. – Előszörris az enyém alatt – akadékoskodott szelíden Lord Maccon, aztán ismét dalra fakadt. – Mert maga hátul marad, biztonságban! Lyall professzor megkísérelte kihúzni, kiemelni az alfahímet a fürdőkádból, azonban megcsúszott a keze, és a gróf hatalmas loccsanással visszazuhant. A masszív, gőzfűtő—berendezéssel egybeépített kád azonban remek építmény volt: a kolóniákról hozatták drága pénzen, mert ott tudtak acéllal dolgozni. Mindazonáltal megingott négy karmos lábán Lord Maccon súlya alatt. – Ha a golyó golyhó, elbuksz te is – dalolta a csuromvizes farkasember, jó pár szót kifelejtve. – Utasítást adott Channingnak? Jelen állapotában? – Lyall professzor ismét kísérletet tett rá, hogy kimozdítsa a grófot a kádból. – És ő engedelmeskedett? Lord Maccon egy rövid, de annál élesebb, józan pillantást vetett rá. – Még mindig én vagyok a falkavezére. Jobban teszi, ha engedelmeskedik.

A professzor végre kihalászta a falkavezért a vízből, és amennyire tudta, ráadta a köpenyét. A vastag anyag néhol illetlenül odatapadt Lord Maccon bőréhez, ám a grófot, aki sosem gyötörte magát túlzottan az illendő kinézettel, fügefalevélnyit sem zavarta. Lyall professzor már hozzászokott. Az alfahím előre—hátra ingadozott dalolászás közben. – Vedd a poharad, s töltsd meg, nevess, és idd ki mind! – Hová küldte? – tudakolta Lyall; természetfeletti erejét latba vetve támogatta meg Lord Maccon testét, így pusztán bonyolult, de nem lehetetlen feladatnak bizonyult az előrehaladás. A gróf, bár legalább kétszer olyan makacs volt, alkatilag és néha a feje tartalmát illetően is hasonlított egy kőből rakott árnyékszékhez. – Ahá, szeretné azt tudni, igaz—e? – Az alfahímnek nem állt jól a kacérság, a professzort pedig nem szórakoztatta a kitérő válasz. – Lord Akeldama után? Lord Maccon erre ismét kijózanodott kissé. – Eltűnt az az árvácska? Helyes. Mindig is szottyadt habos süteményre emlékeztetett, csupa krém, semmi tészta. Sosem értettem, mit látott Alexia abban a hegyes fogú lükében. A feleségem! Tésztátalan vámpírokkal játszódik! – Lord Maccon összehúzta sárga szemét, mintha még a gondolat is borzasztaná. – De legalább aztat tudhatom, hogy nem ő az apa.

Egyszerre előrebukott, kisiklott Lyall professzor szorításából, és összeakadt lábakkal elterült a kövön, mint egy rongykupac. A szeme most már egészen sárgán villogott, és kezdett túlságosan szőrösödni. Ez is aggasztotta a bétahímet. A teliholdig még hátravolt néhány éjszaka, és Lord Macconnak, a jog és erő szerinti alfahímnek, könnyedén le kellett volna győznie a változást. A jelek szerint meg sem próbálta. Még akkor is énekelt, amikor eltörtek és farkaspofává formálódtak az állcsontjai, és részegen elmosódó gajdolása érthetetlen vonyítássá torzult. – Igyál, dalolj egy dalocskát, mondj búcsút a múltnak, ha ez lesz utolsó kortyunk, annál mélyebb a bánat! Lyall professzor több ok miatt lehetett a Woolsey— falka bétahímje: ezek egyike volt, hogy tudta, mikor kérjen segítséget. Az ajtóhoz sietett, hangosan kikiáltott, és már meg is jelent a négy legerősebb talpas, hogy segítsenek neki letámogatni őlordságát – pillanatnyilag egy tökrészeg farkas alakjában – a pincében kialakított cellájába. Az, hogy négy lába lett, nem javított a gróf imbolygásán, azonban éneklés helyett most már csak egy—egy bánatos üvöltést eresztett meg. A nehéz nap után hasonlóan nehéz éjszaka ígérkezett; most, hogy Channing őrnagy eltűnt. Lyall csak egyetlen dolgot tehetett: összehívta a falkagyűlést.

HATODIK FEJEZET Tarabotti néven KORA ESTE VOLT, ALIG NYUGOD OTT LE A NAP, amikor három valószerűtlen útitárs felszállt az aznapi utolsó, Calais—ba tartó léghajóra, amely aztán felszedte Dover fehér szikláiról a horgonyát. Egy újságíró sem kapta el a megátalkodott Lady Maccon indulását. Ennek köze lehetett a gyorsasághoz is, amellyel a feltételezett hűtlenségét megszellőztető hírekre válaszolt, de ahhoz is, hogy a nevezett hölgy inkognitóban utazott, azaz egészen szokatlan különcségeket választott az útra. Divatos, ám szigorúan praktikus megjelenése helyett most fekete hajózóruhát viselt selyemfodrokkal, a szoknyára varrott sárga lesúlyozószalagokkal és egy rettenetes, hasonlóan sárga kalappal. Összességében egy fontoskodó dongóhoz hasonlított. Igazán zseniális álöltözet volt, hiszen a méltóságteljes Lady Maccon így sokkal inkább egy öregedő operaénekesnek tűnt, kinézetben és viselkedésben is, mint társasági nagyasszonynak. Egy jól öltözött fiatalember kísérte és az inasa. Csakis egyetlen következtetést lehetett ebből levonni: valami illetlenség történik éppen. Madame Lefoux örömmel maszkírozta magát ifjú amorózónak, és hízelgő aggodalommal vette körül a hölgyét. A játék kedvéért rendkívül élethű bajuszt ragasztott – nagy, vaxolt, fekete darabot, amely a

gödröcskéit eltakarva pöndörödött felfelé. Már csak a mérete miatt is elterelte a figyelmet az alatta rejlő nőies arcvonásokról, azonban szerencsétlen mellékhatásként Alexia visszafojthatatlan nevetőgörcsökben tört ki, ahányszor csak rá kellett néznie. Floote—nak egyszerűbb dolga volt: könnyen visszahelyezkedett korábbi inasszerepébe, maga mögött vonszolva Madame Lefoux csomagjait és saját viharvert kézikofferét, amely legalább olyan idősnek, bár sokkal elnyűttebbnek nézett ki, mint ő maga. A léghajó személyzete rosszul rejtett lenézéssel köszöntötte őket, a többi utas döbbenten távol maradt. Még ilyet, hogy egy efféle viszonyt nyíltan mutogassanak a fedélzeten?! Visszataszító! Az ebből fakadó kirekesztettség remekül jött Alexiának. Floote javaslatára Tarabottiként, leánynevén vette meg a jegyet, elvégre a házassága óta még nem jutott hozzá, hogy új úti papírokat csináltasson magának. Madame Lefoux kezdetben ellenkezett. – Valóban bölcs lépés ez, az édesapja hírnevét figyelembe véve? – Bölcsebb, mint a Lady Maccon nevet használni, úgy vélem. Ki akarná, hogy kapcsolatba hozzák Conallal? Miután biztonságban berendezkedtek a kabinjukban, Alexia lehúzta a fejéről a dongókalapot, és a szoba távolabbi sarkába hajította, mintha mérges kígyó lenne. Floote a bőröndökkel tett—vett; Madame Lefoux bejött

hozzájuk, és úgy simogatta Alexia immár kalaptalanított haját, mintha az asszony egy ideges állat volna. – Csak a természetfelettiek között bír valódi jelentéssel a Tarabotti név. Ők persze előbb—utóbb rá fognak jönni a kapcsolatra, de remélem, mi előbb érünk Franciaországba, mint a pletyka. Alexia nem ellenkezett: a simogatás valóban megnyugtatta. Feltételezte, hogy Madame Lefoux épp belehelyezkedik a tőle megkívánt szerepbe. A franciák nagyon komolyan veszik az effélét. A lakosztályba hozatták a vacsorájukat, nem kívánva a többi utassal találkozni. A fogások érkezési sebességéből és frissességéből ítélve ezt a személyzet is jó néven vette. Az ételek nagy részét a gőzgépen főzték – újszerű, bár kissé ízetlen eredményeket érve el ezzel. Étkezés után felvonultak a kilátó fedélzetre, hogy friss levegőt szívjanak. Alexia vidáman vette tudomásul, hogy akik már korábban kint élvezték az esti szellőket, sietősen távoztak, amint ő és kísérete megérkezett. – Sznobok...! Madame Lefoux gödröcskéi alig láthatóan megjelentek természetellenes bajusza mögött, és a feltaláló Alexiának dőlt, miközben mindketten a korlátra könyökölve nézték a Csatorna alattuk hullámzó sötét vizét. Floote csak figyelt. Alexia fején átfutott, hogy apja hűséges inasa talán nem bízik Madame Lefoux—ban, akár, mert amaz francia, tudós, vagy mert

következetesen helytelenül ruházkodik. Floote esetében a három tényező bármelyike elégséges lett volna a gyanakvása felébresztéséhez. Alexia a maga részéről nem foglalkozott ilyesmikkel. Genevieve Lefoux az elmúlt hónapban a legigazabb barátjának mutatkozott – szívügyekben talán kissé zárkózottnak, ám kedves szavúnak, és ami még fontosabb, ésszel cselekvőnek. – Hiányolja? – A francia nőnek nem is kellett többet mondania. Alexia kinyújtotta egyik kesztyűbe bújtatott kezét a korlát felett, és hagyta, hadd cibálják azt az éter áramlatai. – Nem akarom. Annyira, de annyira dühös vagyok rá, hogy az megbénít. Lassúnak és ostobának érzem magam. – Oldalvást a feltalálóra pillantott; Genevieve számára sem volt ismeretlen a veszteség. – Jobb lesz az idővel? Madame Lefoux lehunyta a szemét egy hosszú pillanatra; talán Angelique—re gondolt. – Változik. Alexia felpillantott a csaknem teliholdra: még nem kúszott elég magasra az égen, hogy eltűnjön a léghajó hatalmas ballonja mögött. – Már most is változik. Ma este – kicsit megvonta a vállát – máshogy fáj. A holdtöltére gondolok. Teliholdas éjjeleken mindig szorosan egymás mellett maradtunk, megérintettük egymást. Más éjszakákon igyekeztem távol maradni tőle. Ő sosem törődött vele, de én nem

akartam vállalni a kockázatát, hogy a szükségesnél tovább tartom halandó állapotában. – Attól tartott, hogy megöregíti? – Attól tartottam, hogy jön egy tébolyult magányos, és megöli, mielőtt elereszthetném. Egy darabig hallgattak. Alexia visszahúzta a kezét, és az álla alá támasztotta. Elzsibbadtak az ujjai. Ismerős érzés. – Igen, hiányolom. – Még azok után is, amit tett? Alexia öntudatlan mozdulattal a hasára csúsztatta a kezét. – Bizonyos mértékig mindig is szamár volt. Ha van esze, sosem vett volna el engem. – Nos... – Madame Lefoux megpróbálta témaváltással felvidítani a hangulatot – legalább Itália érdekes hely. Alexia gyanakvó pillantást vetett rá. – Egészen bizonyosan pontosan érti ennek a szónak a jelentését? Tudom, hogy az angol nem az anyanyelve, de azért mégiscsak... A feltaláló álbajusza veszedelmesen lengedezett az éterszélben; finom ujjával felnyúlt, és az ajka fölé szorította. – Esélyt jelent, hogy kiderítse, hogyan esett teherbe. Nem érdekes ez? Alexia sötét szeme tágra nyílt. – Pontosan tisztában vagyok vele, hogyan történt. Az utunk esélyt adhat, hogy rávegyem Conallt a vádjai

visszavonására, ez pedig inkább hasznos, mintsem érdekes. – Tudja, hogyan értettem. Lady Maccon felnézett az éjszakai égre. – Amikor hozzámentem, feltételeztem, hogy a fogantatás lehetetlen. Most úgy érzem magam, mint aki elkapott valami trópusi betegséget. Nem bírom magam rávenni, hogy örüljek. Tudományos magyarázatot akarok arra, hogy miképpen következhetett be ez a terhesség. De ha a gyermekre gondolok, megrémít. – Talán csak nem akar kötődni hozzá. Alexia a homlokát ráncolta. Nagyon kimerítő az embernek kibogozni a tulajdon érzéseit. Genevieve Lefoux más nő gyermekét nevelte sajátjaként. Minden bizonnyal állandó félelemben élt, hogy Angelique eljön, és egyszerűen elviszi tőle Quesnelt. – Lehet, hogy nem is rajtam múlik. A természeten túliak elvben taszítják egymást, ráadásul az ivadékuk mindig tisztavérű. Még az is lehet, hogy allergiás leszek a saját gyermekemre, és képtelenség lesz megmaradni vele egy szobában. – Azt gondolja, el fog vetélni? – Azt gondolom, hogy ha nem veszítem el a magzatot, úgyis rákényszerülök, hogy elszakadjak tőle, vagy megtébolyodok. Ha valami csoda folytán rendesen kihordom a szülésig, akkor sem szívhatok a kisbabámmal egy levegőt, hozzá pedig végképp nem érhetek. És annyira bosszant, hogy az én hatökör férjem

egyedül hagyott, hadd birkózzak meg ezzel a bajjal egymagam. Nem is tudom, nem beszélhettünk volna róla? De nem, ő megteheti, hogy összevissza bódorog, és a sárga földig leissza magát. Én pedig ezalatt... – Félbeszakította saját magát. – Hiszen ez remek ötlet! Nekem is valami hasonlóan botrányos dolgot kellene művelnem. Ekkor Madame Lefoux előrehajolt, és lágyan, gyengéden szájon csókolta. Nem volt túlzottan kellemetlen, mindazonáltal olyasmi sem, amit az ember finom társaságban megtehet, még barátok közt sem. Alexia néha úgy érezte, Madame Lefoux túl nagy teret enged személyisége sajnálatosan francia vonásainak. – Nem egészen erre gondoltam. Van esetleg némi konyakja? A feltaláló csak mosolygott. – Úgy vélem, ideje volna nyugovóra térni. Alexia úgy érezte magát, mint egy, a szélein foszladozó, öreg szőnyeg. – Fárasztó, ha az ember az érzéseiről beszél. Nem biztos, hogy tetszik nekem. – Értem, de segített? – Még mindig utálom Conallt, és be akarom bizonyítani, hogy nincs igaza. Szóval nem, nem hiszem. – Drágám, maga mindig is így érzett a férje iránt. – Igaz, persze. Biztosan nincs konyakja?

* Másnap reggel meglepően simán értek földet francia földön. Madame Lefoux láthatóan kivirult, amint kiszálltak: könnyed, vidám léptekkel sétált le a rámpán, úgy hagyta el a horgonyain rángatózó, színes hajót. A franciák, akiknek az egészen vad bajuszokhoz való ragaszkodásuk mellett a magasan civilizált technikához is hajlamuk volt, felkészültek a rengeteg csomagra. Felpakolták La Diva Tarabotti ládáit, Mr. Lefoux bőröndjeit és Floote kézikofferét egy lebegő hordozóra, amelyet négy éterrel töltött ballon tartott és egy unott hordár húzott. Madame Lefoux többször is hosszú vitába bocsátkozott a személyzet különböző tagjaival, azonban ezek inkább tűntek normál társalgásnak, mint vehemens veszekedésnek. Amennyire Alexia követni tudta – ez nem volt sok, annyira hadartak –, a kérdések érintették a számlát, a borravalót és a szállítóeszközök bérlésének nehézségét ilyen korai órán. Madame Lefoux elismerte ugyan, hogy elfogadhatatlanul korán van, azonban nem tűrt késlekedést. Felköltetett egy fiatal kocsist is (különlegesen látványos bajusszal), aki álmos szemét dörgölve jött eléjük. Miután biztonságosan elhelyezték a csomagokat, ők maguk is helyet foglaltak a kocsiban, és tíz mérföldet zötyögtek egy vasútállomásig. Ott átszálltak a postavonatra, amely hat óra alatt Amiens— en át Párizsig vitte őket. Madame Lefoux halkan

megígérte, hogy kapnak majd enni a kupéban, sajnálatos módon azonban a vonaton felszolgált étkek rettenetesen pocséknak bizonyultak. Alexia mélységesen csalódott: csupa csodálatos dolgot hallott a francia konyháról. Késő délután érkeztek meg. Alexia zaklatottan tapasztalta – ez lévén az első külföldi útja –, hogy Párizs éppen olyan koszos és zsúfolt, mint London, mindössze az épületek emelkednek hirtelenebbül az égbe, és az urak viselnek tömöttebb bajszokat. Nem tértek be a belvárosba: bár mindennél nagyobb szükségét érezték egy teának, nem szabadulhattak a gondolattól, hogy esetleg követik őket. A pályaudvaron Floote álcázásul jegyeket vett, és mind együtt nagy felhajtást csaptak, hogy elérjék a magasnyomású madridi gőzöst. Nagy garral felpakolták a csomagjaikat a vonat egyik oldalán, majd csöndben leemelték a másikon; a sokat szenvedett hordár bosszankodott ugyan, ám szolgálataiért bőséges jutalomban részesítették. Végül a pályaudvar hátsó kapuján léptek ki, és beszálltak egy tágas, ám kopott konflisba. Madame Lefoux nagy meghökkenésükre Párizs kereskedőnegyedébe irányította a kocsist, egy pékség mellé, egy apró, rozoga órásüzlethez. Alexia felidézte magában, hogy menekülőben van, és nem engedheti meg, hogy válogasson: követte barátnőjét a műhelybe. Amikor észrevette az ajtó felett a kicsiny bronzpolipot, egy pillanatra rátört az aggodalom, belépve azonban nagyon hamar eloszlatta minden

félelmét a kíváncsiság. A műhelyben mindenhol órák és hasonló szerkezetek hevertek, ezerféle méretben és formában. Madame Lefoux sajnos besietett a hátsó helyiségbe, onnan pedig fel egy lépcsősoron, és minden cécó nélkül megérkeztek az üzlet felett kialakított lakások közös fogadóterébe. Alexia a helyiséget olyan végtelenül otthonosnak és barátságosnak találta, mintha édes szilvapudingba merült volna. Minden bútordarab láthatóan kényelmesre kopott, a falakra akasztott (és kisasztalkákon letámasztott) festmények ragyogó vidámságot árasztottak. Még a tapéta is mosolygott. Az angol módival ellentétben, ahol a természetfelettiekkel szembeni udvariasság diktált, és megkívánta, hogy a szobabelsőket nehéz függönyökkel zárják sötétbe, ez a helyiség fényesen világos volt: az utcára néző ablakokat kitárták, hadd áradjanak be a napsugarak. Azonban Alexia szívét leginkább a számtalan szanaszét szórt szerkentyű és egyéb gépalkatrész dobogtatta meg. Madame Lefoux tervszobájától eltérően, ahol kizárólag gyártás folyt, ez a hely egyszerre tűnt otthonnak és műhelynek is. Félbehagyott kötött ruhákon fogaskerekek hevertek, a míves szenesvödröt kurbli ékesítette. A háziasságnak és technológiának olyan keveredését tapasztalhatta, amit másutt még sosem. Madame Lefoux furcsa kis kiáltást hallatott, ám nem indult felkutatni a hajlék lakóit; rendszeres látogató módjára kényelembe helyezte magát egy puha ülőkén. Alexia, aki számára az efféle otthonos viselkedés

rendkívül illetlennek tűnt, eleinte nem csatlakozott hozzá, ám a hosszadalmas út fáradsága meggyőzte, hogy ne álljon jót magáért. A fáradhatatlannak tűnő Floote összefonta ujjait a háta mögött, és az ajtó mellett felvette szokásos inas pózát. – Nahát, Genevieve, drágám, micsoda váratlan meglepetés! – A házhoz tökéletesen illő emberke lépett be: puha volt, barátságos, és apró szerkezetek lógtak rajta. Ezerzsebű bőrmellényt viselt, az orrán zöld szemüveg ült, a feje tetején bronz spektokuláré, a nyakába akasztott láncon monokli fityegett. Kétségtelenül az órás volt. Franciául szólalt meg, szerencsére azonban a többieknél, akiket Alexia eddig hallott, sokkal lassabban, úgyhogy ő is követni tudta a párbeszédet. – Valami megváltozott rajtad... – Megigazította a szemüvegét, egy percig úgy vizsgálgatta Madame Lefoux—t; nem jött rá, hogy a feltaláló ajka fölé ragasztott hatalmas bajusz a bűnös. – Új kalapod van? – Gustave, te sosem változol! Remélem, nem bánod, hogy ilyen váratlanul beállítottunk. – A feltaláló, Alexiára és Floote—ra tekintettel, a királynő nyelvén válaszolt. Az úriember könnyedén váltott angolra, mintha a második anyanyelve lenne: úgy tűnt, ekkor veszi észre másik két vendégét először. – Nem, egyáltalán nem. Biztosíthatlak, hogy nagyon szeretem a társaságot. Mindig örülök neki. – Élénk hanghordozása, kék gombszemének csillogása elárulta:

komolyan gondolja a társasági formulákat. – És még vendégeket is hoztál! Csodás, csodás! Madame Lefoux bemutatta egymásnak a feleket. – Monsieur Floote, Madame Tarabotti, ismerjék meg az én drága unokabátyámat, Monsieur Trouvé—t. Az órás kimérten végigpillantott Floote—on, majd főhajtással köszöntötte. Floote hasonló módon viszonozta; ezek után Alexia került a szemüveges vizsgálódás célpontjába. – Csak nem az a Tarabotti? Alexia talán nem vetemedett volna arra, hogy döbbentnek nevezze Monsieur Trouvé—t, ám az órás határozottan elvesztette a nyugalmát. Az arcáról nehéz volt bármit is leolvasni, mert az itt szokásos bajusz mellé ő még aranybarna szakállat is viselt, rögtön akkorát, ami szégyenbe hozott volna egy szederbokrot is. Olybá tűnt, mintha kalandvágyó bajsza túlságosan felbátorodva nekiveselkedett volna, hogy háborús offenzívával meghódítsa az arca déli régióit is. – A lánya – erősítette meg Madame Lefoux. – Valóban? – A francia úr, ki tudja, miért, Floote—ra pillantott megerősítésért. Az inas egyetlenegyet, rövidet biccentett. – Annyira rossz dolog apám lányának lenni? – tűnődött Alexia. Monsieur Trouvé felvonta mindkét szemöldökét, és mosolygott, apró, félénk mosollyal, ami alig derengett át szakállbozontján.

– Felteszem, sosem találkozott az édesapjával? Nem, hát persze, hogy nem, igaz? Lehetetlenség. Mármint, ha valóban az édeslánya. – Madame Lefoux—ra nézett. – Valóban az? A feltaláló felvillantotta a gödröcskéit. – Nem kérdéses. Az órás erre felemelte a monokliját: azon és a szemüvegén át lesett Alexiára. – Figyelemre méltó. Nőnemű természeten túli. Sosem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot. Megtiszteltetés, hogy vendégül láthatom, Madame Tarabotti. Genevieve, te mindig a legelbűvölőbb meglepetésekkel szolgáltál. Meg persze a velük járó bajokkal, de erről most nem beszélünk, igaz? – Még annál is jobb, bátyám. Alexia gyermeket vár, az apa pedig egy farkasember. Ez hogy tetszik? Alexia éles pillantást vetett a feltalálóra. Arról nem volt szó, hogy kiteregeti zavarba ejtő állapota magánjellegű részleteit egy francia órásnak! – Le kell ülnöm! – Monsieur Trouvé oda se nézve magához húzott egy közeli széket, és beleroskadt. Mély lélegzetet vett, aztán még alaposabban vizsgálgatni kezdte a vendégét. Alexia fején átfutott, hogy a szemüveg és a monokli mellé felteszi—e vajon még a spektokulárét is. – Bizonyos benne? Lady Maccon erre felborzolódott. Annyira elege volt már belőle, hogy megkérdőjelezik a szavát!

– Biztosíthatom, hogy bizonyos vagyok. – Hihetetlen – felelte az órás, és mintha visszanyert volna valamit korábbi egykedvűségéből. – Nem sértésnek szántam, semmiképpen. De meg kell értenie, ön a modern kor csodája. – Ismét felemelte a monoklit. – Habár annyira nem hasonlít a kedves édesapjára. Alexia tétován Floote—ra pillantott, aztán megkérdezte az órást: – Van egyáltalán valaki, aki nem ismerte az apámat? – Ó, a legtöbben nem ismerték. Neki jobban tetszett így. De a köreimben járt, vagyis inkább úgy mondanám, az apám köreiben. Magam csak egyszer találkoztam vele, akkor hatéves lehettem. De azért jól emlékszem – mosolyodott el újra. – Az már bizonyos, hogy mindenkire nagy hatást tett az ön édesapja. Alexia nem volt biztos benne, hogy az utolsó megjegyzés mögött valóban rosszindulatú célzás rejlett— e, aztán rájött, hogy szinte biztosan igen. Figyelembe véve azt a keveset, amit az apjáról tudott, a kérdés inkább úgy merült fel: miféle célzás lehet az? Mindazonáltal most már nagyon is furdalta a kíváncsiság. – Köreiben? – tudakolta. – A Rendben. – Az apám feltaláló volt? – Alexia megdöbbent. Effélét még sosem hallott Alessandro Tarabottiról: minden naplójegyzete szerint sokkal inkább rombolt, mint teremtett volna bármit is. Amellett a természeten túliak

általában nem képesek feltalálni semmit, a szükséges képzelet és lélek híján. – Ó, nem, nem, dehogy! – Monsieur Trouvé két ujjával elgondolkodón fésülgette a szakállát. – Inkább furcsa megrendelő. Mindig a legkülönösebb igényekkel állt elő. Emlékszem, a nagybátyám egyszer emlegette, hogy nem mást kért, mint egy... – Az órás az ajtóra pillantott, mintha ott látna valamit, aztán észbe kapott, és elhallgatott. – Nem számít – fejezte be. Alexia követte a pillantását, hadd lássa, mi vette rá a társaságkedvelő úriembert a mondanivalója félbeszakítására. Semmit sem látott: csak Floote állt ott, mint mindig, mozdulatlanul, a keze a háta mögött összekulcsolva. Lady Maccon kérdőn nézett Madame Lefoux—ra, de a feltaláló nem sietett a segítségére. Ellenkezőleg: kivonta magát a társalgásból. – Bátyám, mi lenne, ha megkérném Cansuse—ot, hogy készítsen nekünk teát? – Teát? – Monsieur Trouvé meghökkent. – Hát, ha tényleg muszáj... Legdrágább Genevieve—em, úgy látom, túl sok időt töltöttél Angliában. Szerintem ez az alkalom bort kíván. Esetleg brandyt. – Alexiához fordult. – Hozzam a brandyt? Olybá tűnik, mint akire ráfér némi felvidítás, kedvesem. – Ó, köszönöm, de nem kérek. A tea tökéletesen megfelel. – Valójában Alexia remek ötletnek tartotta a teát. A vonatos csel végrehajtása egy óránál is többet vett igénybe, és bár tudta, hogy megérte az időt, a gyomra

mégis tiltakozott. A gyerekteher létrejötte óta az evés így vagy úgy, de egyre komolyabb problémát jelentett. Mindig is sokat gondolkodott rajta az alakja miatt, ám mostanában a szokásosnál is többször járt azon az esze, hogy hol lehet valami étel, milyen hamar juthat hozzá, kellemetlenebb alkalmakkor azon is, vajon amit elfogyasztott, megmarad—e benne. Már megint valami, amiben Conall a hibás. Ki gondolta volna, hogy bármi is megváltoztathatja az étkezési szokásaimat? Madame Lefoux kisietett. Kínos csönd állt be: az órás továbbra is Alexiát leste. – Nos hát – kezdte az asszony tétován –, melyik ágon áll rokonságban Genevieve—vel? – Ó, valójában nem vagyunk rokonok. Együtt jártunk iskolába, az École des Arts et Métiers—be. Ismeri? Hát persze, hogy ismeri. Persze fiúként látogatta az órákat... a mi Genevieve—ünk mindig szívesen játszotta el az ellenkező nemet. – Egy pillanatra elhallgatott, sűrű szemöldökét töprengve összevonta. – Ahá! Ez az, ami megváltozott rajta! Megint azt a nevetséges álbajuszt hordja. De régen is volt... Bizonnyal álnév alatt utaznak. Milyen pompás szórakozás! Alexia kissé kétségbeesett: nem tudta, elárulja—e ennek a kedves úriembernek: megeshet, hogy eltökélt vámpírok tartanak feléjük. – Ne aggodalmaskodjon, nem merészelek kutakodni. Mindazonáltal én tanítottam meg Genevieve—nek mindent, amit az óraszerkezetekről tud. És ha már itt

tartunk, a bajuszápolásról is. Meg még néhány más érdekességről. – Az órás hüvelyk— és mutatóujjával simogatni kezdte saját meggyőző ajakszőrzetét. Alexia nem igazán értette, mit akar kifejezni, ám megmenekült a további társalgástól, amikor visszatért Madame Lefoux. – Hol van a feleséged? – tudakolta a vendéglátójuktól. – Ó, ő. Nos, Hortense kissé... szóval meghalt tavaly. – Ó! – Madame Lefoux nem tűnt zaklatottnak a hír hallatán, csak némileg meglepődött. – Sajnálom. Az órás megvonta a vállát. – Hortense sosem csinált nagy felhajtást. Megfázott, útban a Riviéra felé, és legközelebb csak azt vettem észre, hogy feladta és elment. Alexia azt se tudta, mire vélje ezt az érdektelenséget. – A feleségem mindig is afféle fehérrépa volt. Alexia eldöntötte, hogy bosszankodás helyett inkább elszórakozik vendéglátójukon. – Hogy érti azt, hogy fehérrépa? Az órás elmosolyodott: láthatóan várta ezt a kérdést. – Egyszerű. Köretnek jó, de csak akkor ízlik, ha nincs a háznál jobb. – Na de Gustave! – Madame Lefoux felháborodást tettetett. – Elég lesz rólam ennyi. Madame Tarabotti, meséljen magáról! – lépett Alexia felé Monsieur Trouvé. – Mi mást szeretne tudni? – Alexia inkább az apjáról szeretett volna kérdéseket feltenni, de úgy érezte, az alkalom elszállt.

– Ugyanúgy funkcionál, mint a hímnemű lélektelenek? Hasonló a természetfeletti semlegesítésének képessége? – Minthogy sosem találkoztam más élő természeten túlival, mindig is így gondoltam. – Vagyis azt mondja, a testi érintés szükséges, vagy a nagyfokú közelség és az áldozat sebes reakcióideje? Alexiának nem tetszett az „áldozat” szó, de a képességeinek összefoglalását meglehetősen pontosnak találta, úgyhogy bólintott. – Ön tehát tanulmányoz minket, Monsieur Trouvé? – Hátha a francia segíthet a terhességének kérdésében. A férfi azonban vidáman rázta a fejét, a szeme köré mosolyráncok rajzolódtak. Alexia rájött, hogy nem is zavarja a tömérdek arcszőrzetet, mert a feltaláló arckifejezésének jó része úgyis a szemében összpontosul. – Nem, nem, dehogy. Nagyon messze esik az én érdeklődési körömtől. Madame Lefoux gunyoros pillantást vetett régi iskolatársára. – Nem, Gustave, te aztán sosem érdeklődtél az éterikus tudományok iránt. Azokban túl kevés a szerkentyű. – Éterikus tudomány volnék? – kapta fel a fejét Alexia. Saját kékharisnya tapasztalatai során az efféle tanulmányok az éternautika és az oxigénszegény légrétegekben való utazás szépségeire összpontosítottak, nem pedig a természeten túliakra.

Egy apró, félénk szobalány behozta a teát, vagy legalábbis azt, amit, Alexia gyanította, Franciaországban teának tartanak. A lányt egy alacsony, ételekkel megrakott tálca kísérte, amely mindvégig ismerős bádoghangon ketyegett. Amikor a szobalány lehajolt, hogy felemelje a tálcát és az asztalra tegye, Alexia akaratlanul, riadtan megnyikkant, és eddig saját maga számára is ismeretlen atletikus képességekről téve tanúbizonyságot, felpattant és elrejtőzött a kanapé mögött. A ma esti francia komédiánk inasának szerepében pedig – gondolta kissé pánikszerűen – egy gyilkos gép katicát láthatnak. – Egek ura, Madame Tarabotti, jól érzi magát? – Katica! – nyögte ki Alexia. – Ó, igen, egy friss megrendelés prototípusa. – Úgy érti, nem akar megölni? – Madame Tarabotti, biztosíthatom, sosem követnék el akkora faragatlanságot, mint hogy valakit egy gépkaticával próbáljak megölni a saját otthonomban. Alexia erre már előóvakodott a kanapé mögül, és aggodalmasan nézte, amint a hatalmas, mechanikus bogár, mit sem törődve az ő kalapáló szívével, követi a szobalányt vissza a folyosóra. – A saját műve, ha nem tévedek?! – Valóban az! – nézett a feltaláló büszkén a visszavonuló bogár után. – Már találkoztam vele korábban.

Madame Lefoux vádlón nézett Monsieur Trouvéra. – Bátyám, azt hittem, nem tervezel fegyvereket! – Úgy is van. A feltételezés is felháborító! – Nos, a vámpírok átalakították őket – jegyezte meg Alexia. – Egy egész hordára való gyilkos katicával találkoztam egy hintóban, mind meg akart szúrni. A csápjaikat, amelyekkel az ön modellje a tálcát egyensúlyozta, fecskendőkre cserélték. – Az egyik pedig felrobbant, amikor megkíséreltem megvizsgálni – tette hozzá Madame Lefoux. – Milyen tökéletesen rémes! – ráncolta a homlokát a feltaláló. – Zseniális, természetesen, de állíthatom, hogy nem én végeztem el ezeket a módosításokat. Drága asszonyom, bocsánatot kell kérnem öntől. Ha az ember vámpírokkal üzletel, megesnek hasonlók. Habár nehéz visszautasítani a visszatérő megrendelőt, aki ráadásul azonnal fizet is. – Bátyám, elárulod a megrendelő nevét? – Egy amerikai úr – felelte az órás elgondolkodva. – Bizonyos Mr. Beauregard. Hallották már a nevet? – Álnévnek tűnik – válaszolta Alexia. Madame Lefoux bólintott. – Sajnos, errefelé nem szokatlan, hogy megbízottat kérjenek fel. A nyom innentől kihűl. Alexia sóhajtott. – Nos hát, gyilkos katicák mindig is voltak és lesznek is, Monsieur Trouvé, megértem. Ha esetleg a

lelkivilágom helyreállítása érdekében felszolgálná a teát...? – Hát persze, Madame Tarabotti, hát persze! Ami azt illeti, akadt némi tea, bár jelentéktelen minőségben. Alexia figyelmét azonban az étel kötötte le. Halomban álltak a nyers – nyers! – zöldségek meg valamiféle formázott húspástétom, magvakkal sütött, emésztést elősegítő kekszekkel. És semmi édesség. Alexia mély gyanakvással figyelte az előkészületeket, de amikor beléjük kóstolt, az ízeket határozottan finomnak találta – a teát leszámítva, amely ízre éppen olyan jellegtelennek bizonyult, mint ahogy kinézett. Az órás is fogyasztott az ételekből, azonban italt nem vett magához. Kifejtette, hogy véleménye szerint a tea remek frissítő lehetne, ha jégbe hűtve tálalnák, persze feltéve, hogy a jég olcsóbban hozzáférhető. Alexia ezen a ponton teljesen kétségbeesett mind a vendéglátójuk személyét, mind az erkölcseit illetően. Gustave és Madame Lefoux úgy folytatta a társalgást, mintha félbe sem szakították volna őket. – Ellenkezőleg, drága Genevieve—em, olyannyira érdekelnek az éterikus tudományok, hogy követem a friss szakirodalmat is, egyenesen Itáliából. A brit és amerikai feltételezésekkel szemben, amelyek az emberi erkölcs ingatagságában, a vér rendellenességében vagy lázas nedvekben keresik a választ, az itáliai kutatótársaságok jelenlegi véleménye szerint a lélek

kötődése a környező éter megfelelő bőroldali feldolgozásához köthető. – Jóságos ég, mennyire abszurd! – A tudományos újdonság nem tett mély benyomást Alexiára; a nyers zöldségek a gyerekteherre hasonlóképpen. Abbahagyta az evést, és a hasára tette a kezét. A pokolba ezzel az egész átkozott dologgal! Hát egyetlen étkezés erejéig sem tudja békében hagyni? Floote, aki eleddig a maga tányérjába feledkezett, aggodalmasan azonnal megindult felé. Alexia a fejét rázta. – Ó, ön is olvassa a szakirodalmat, Madame Tarabotti? Alexia bólintott. – Nos, meglehet, hogy abszurdnak tűnik, de én úgy vélem, a gondolatnak van érdeme. És nem utolsósorban az, hogy ez az elmélet időlegesen véget vetett a természetfeletti tesztalanyok templomos rend által is támogatott élveboncolásának. – Ön haladó nézeteket vall? – kérdezte Alexia meglepve. – Igyekszem távol maradni a politikától. Mindazonáltal úgy látom, Anglia egészen jól megvan, amióta nyíltan elfogadta a természetfelettieket. Ez persze nem azt jelenti, hogy tetszik, de annak is megvannak a hátrányai, ha rejtőzködésre kényszerítjük őket. Boldoggá tenne, ha például betekintést nyerhetnék a vámpírok tudományos vizsgálódásaiba: mennyi mindent tudnak az óraszerkezetekről! Amellett nem gondolom, hogy a

természetfelettieket az itáliai módi szerint állatokként kellene kezelni és levadászni. A párizsi háztetők felett lenyugvó nap fénye ragyogó aranyszínbe bontotta a szobát körülöttük. Az órás felnézett, észrevette a változást. – Nos hát, úgy vélem, elég sokáig társalogtunk. Bizonyára kimerültek. Természetesen nálam töltik az éjszakát. – Ha nem bánod, hogy betolakodtunk, bátyám. – Egyáltalán nem gond, amennyiben megbocsátják a körülményeket, azok ugyanis eléggé szűkösek. Attól tartok, hölgyeim, egy szobába kell költözniük. Alexia végigmérte Madame Lefoux—t. A francia nő korábban már egyértelműen kifejezte az érdeklődését és ízlését. – Azt hiszem, az erényem nincs veszélyben. Floote úgy nézett rá, mintha tiltakozni akarna. Alexia fura pillantással felelt. Nem létezik, hogy az apja volt inasa prűd legyen a test dolgaiban, vagy mégis? Floote ugyan szörnyen merev nézeteket vallott a helyes ruházkodás és viselkedés dolgában, de soha a szeme sem rebbent a Woolsey farkasemberfalka zűrzavaros magánélete láttán. Másfelől viszont sosem kedvelte igazán Lord Akeldamát sem. Alexia apró, rosszalló pillantást vetett rá felvont szemöldöke alól. Floote arcizma sem rándult. Lehetséges, hogy valami más okból nem bízik Madame Lefoux— ban?

Minthogy ezen töprengeni merőben felesleges lett volna, és Floote—tal – pontosabban Floote—hoz – beszélni sosem vezetett jóra, Alexia egyszerűen elsuhogott mellette, és követte Monsieur Trouvét végig a folyosón, egy apró hálószobáig. * Alexia már felvette borvörös taft látogatóruháját, és éppen elszunyókált étkezés előtt, amikor hihetetlen zörgés riasztotta fel. Mintha a lenti órásüzletből jött volna. – A karamella szerelmére, mi ez? Felkapta a napernyőjét, másik kezébe az irattáskáját fogta, és kirontott a folyosóra. Teljes sötét fogadta, a ház fényei még nem égtek, csak lentről, az üzletből szűrődött fel némi meleg világosság. A lépcső tetején Floote—ba ütközött. – Madame Lefoux és Monsieur Trouvé órákkal kapcsolatos ügyeket vitattak meg, amíg ön pihent – tájékoztatta az inas halkan. – Lehetetlen, hogy az járna ekkora ricsajjal. Ekkor valami belevágódott az utcára nyíló ajtóba. Londontól eltérően a párizsi üzletek nem tartottak későig nyitva, hogy kiszolgálják a vámpírokat és farkasembereket. Már napnyugta előtt bezártak, méghozzá igen alaposan, hogy védekezzenek az esetleges természetfeletti látogatók ellen.

Alexia és Floote lerohantak a lépcsőn – már amennyire egy méltóságteljes inas és egy testes, terhes asszony rohanni tud. Leérve Alexia már úgy vélte, hogy a francia főváros zárkózottságának megvan a maga előnye, hiszen éppen amikor belépett, négy hatalmas vámpír tette ugyanezt az immár betört ajtón – szemfogaikat kimeresztették, és láthatóan nem kívántak az udvariasság szabályai szerint bemutatkozni.

HETEDIK FEJEZET Vámpírbajok A V Á M P Í R O K K A L AZ A BAJ, gondolta Lyall professzor a spektokuláréját tisztogatva, hogy elvesznek a részletekben. Szeretik manipulálni a dolgokat, de ha az eredmény nem olyan, amilyennek elképzelték, a várható káosz helyrehozatalára nincs már erejük. Ezért végül pánikba esnek, így aztán a tetteik sosem olyan elegánsak, ahogy azt eredetileg remélték. – Hol van a mi illusztris alfahímünk? – tudakolta Hemming asztalhoz ülve, és jó pár szelet szalonnát meg egy heringet vett a tányérjára. A legtöbbek számára vacsoraidő volt, a farkasembereknek reggeli, és minthogy a reggeli során úriembereknek nem illendő felszolgálni, az inasok mindössze lerakodták a húshegyeket az asztalra, aztán magukra hagyták a falkatagokat és a talpasokat. – A cellájában, egész nap ott volt. Józanodik. Tegnap este annyira lerészegedett, hogy alakot váltott. A pince tűnt a legjobb helynek a számára. – Ejha! – Az asszonyok ezt teszik a lélekkel. Legjobb elkerülni őket, ha engem kérdeztek – sétált be Adelphus Bluebutton, mögötte Rafe és Phelan, két fiatalabb falkatag. Az asztal másik végén felnézett Ulric, aki eddig csendben rágódott egy falaton.

– Nem téged kérdezünk. A te ízlésedet illetően senkinek sincsenek kételyei. – Vagyunk néhányan, akik kevésbé szűklátókörűek, mint mások. – Opportunistábbak, azt akarod mondani. – Hamar elunom magam. Mindenki nyűgös volt – mint a hónapnak ezen szakaszában általában. Lyall professzor elszántan befejezte a spektokuláré tisztítását, és felrakta azt az orrára. A nagyítólencsén keresztül nézett a falkára. – Uraim, javasolhatok egy másik vitatémát, amely jobban talál a társasághoz? Határozottan nem ezzel a céllal hívtam össze ma este a gyűlést. – Igenis, uram. – Bizonyára észrevették, hogy a talpasok nincsenek jelen. Az asztal körül ülő halhatatlan úriemberek bólintottak. Tisztában voltak vele, mit jelent ez a tény. Lyall valami fontos dolgot kívánt megvitatni, kizárólag a falka jelenlétében. Rendes körülmények között a talpasok mindenkinek minden ügyéről tudtak. Többtucatnyi dologtalan művésszel együtt élve az ember magánélete megszűnik magán lenni. A falka minden tagja oldalra biccentette a fejét, hogy a nyakát mutassa a bétahím felé. Lyall, most már mindannyiuk figyelmét bírva, belekezdett.

– Tekintve, hogy az alfahímünk új babérokra tör, mint idétlen majom, fel kell készülnünk a legrosszabbra. Két emberre van szükségem, akik szabadságolják magukat a seregből, és kisegítenek a NYIHA—ra szakadt pluszmunkában. Senki nem vonta kétségbe Lyall jogát, hogy változtasson a status quón. Egyszer vagy máskor, de a Woolsey—falka minden tagja megmérkőzött már vele, és mind meg is tapasztalták, micsoda kártétellel jár egy efféle vállalkozás. Ennek eredményeképpen mind rá is ébredtek, hogy egy jó bétahím éppen annyit ér, mint egy jó alfa, és a legjobb annak örülni, hogy nekik mindkettő kijutott. Leszámítva persze, hogy az alfahímjük jelenleg határozottan kisiklott fejben, márpedig a helyzetüket és a hírnevüket – elvégre Anglia vezető falkájáról van szó! – folyamatosan meg kellett védeni. – Ulric, Phelan – folytatta Lyall –, maguk lennének a legjobbak. Már belekóstoltak a NYIHA adminisztrációba, és ismerik korábbról a működési rendet. Adelphus, magára bízom, hogy tárgyaljon a sereggel, és rendezzen el mindent, ami kell, hogy Channing távollétét átvészeljük. – Ő is részeg? – tudakolta az ifjak egyike. – Mmm. Nem. Elment. Jól gondolom, hogy egyiküknek sem mondta meg, hová? Csend lett az asztal körül, csak csámcsogás hallatszott. Lyall feljebb tolta az orrán a spektokulárét, és azon át nézett le a teáscsészéjére.

– Nem? Sejtettem. Hát jó. Adelphus, beszéljen a sereggel, és érje el, hogy az őrnagyi rangot ideiglenesen adják át a legközelebbi elérhető tisztnek. Alighanem kénytelenek lesznek halandót választani. – Adelphusra pillantott, aki hadnagyi rangot viselt, és kissé túl jó véleménnyel volt a saját, és kissé túl rosszal a mások képességeit illetően. Való igaz, ötven évvel több tapasztalattal bírt a legtöbbeknél, ám a katonai protokollt követni muszáj. – A parancsainak ugyanúgy engedelmeskedni fog, mint egy természetfeletti felettesnek tenné. Világos ez? Ha felmerül, hogy a falka képességeit nem megfelelő módon alkalmazzák, esetleg a halhatatlansághoz kapcsolódó előítéletek miatt túlzott kockázat fenyeget, nekem jelent. Nem párbajozhat, Adelphus, még a legnagyobb kényszer közepette sem. Ez mindenki másra ugyanúgy vonatkozik. Levette a spektokulárét, és végighordozta éles tekintetét az asztal körül ülő nagydarab férfiakon. Azok mind lehajtották a fejüket, és a tányérjukra összpontosítottak. – A túlzásba vitt párbajozás rontja a falka hírnevét – foglalta össze Lyall. – Van kérdés? Nem volt: a professzor főhadnagyi rangban állt a Coldsteam Gárdánál, de az elmúlt ötven évben alig akadt oka a szolgálatra. Most már kezdte bánni, hogy nem tartott szorosabb kapcsolatot a sereggel, hanem hagyta, hogy a NYIHA iránti kötelességei a katonaiak elé tolakodjanak. Azonban még ő, aki pedig általában

jelentős előrelátásról tett tanúbizonyságot, sem számolhatott egy olyan esettel, amikor a sereg helyben állomásozik majd, ugyanakkor viszont lényegében sem Lord Maccon, sem Channing őrnagy nem állomásozik helyben. Ezek után hagyta, hogy a falka zavartalanul elfogyassza a reggelijét. Idegesek voltak és egy kicsit nyugtalanok is. Lord Maccon már a puszta jelenlétével is szelídségre kényszerítette őket. Lyall professzor ugyan bármelyikükkel megküzdhetett volna egyenként, mégis hiányzott belőle a karizma, hogy az egész falkát irányítsa, és ha az alfahím továbbra is ittas marad, ugyanolyan eséllyel számíthattak belső problémákra, mint külsőkre. Vagy pedig a Brit—szigeteken elfogy a formaldehid. Amikor az urak már az étkezés végén jártak, szelíd kopogtatás hallatszott a zárt ajtón. Lyall összevonta a szemöldökét: kifejezetten meghagyta, hogy senki ne zavarja őket. – Igen? Nyikorogva kinyílt az ajtó, és a rendkívül ideges Rumpet jelent meg, kezében egy bronztálcával, amelyen egyetlen kártya hevert. – Rémesen sajnálom, Lyall professzor – kezdte az inas. – Tudom, hogy azt mondta, hogy kizárólag vészhelyzet esetén, de a talpasok nem tudják, mihez kezdjenek, és a személyzet felbolydult. Lyall elvette és elolvasta a névjegyet.

Sandalius Ulf; ügyvéd: Ulf, Ulf, Wrendofflip & Ulf, Topsham, Devonshire. Mindezek alatt egyetlen nyomtatott szó állt még, nagyon kicsi betűkkel: Magányos. A bétahím megfordította a kártyát. Kusza betűkkel, de a megfelelő tintával – vérrel – ez állt rajta: Nevezze meg a segédjét! – Hát ez csodás – forgatta a szemét a bétahím. És éppen most, amikor olyan különös gonddal öltözött fel az estére. – A fenébe! Lyall farkasember—létének jelentős részét azzal töltötte, hogy elkerülje az alfahímmé válást. Nem csak a vérmérséklete tette alkalmatlanná a feladatra, de a testi felelősséget sem kívánta vállalni, eltekintve attól, hogy képtelen volt Anubisz—alakba változni. Megfigyelte ugyanis az évszázadok során, hogy az alfáknak a halhatatlanságukhoz képest igen röviden alakult az élete. A verekedést kerülő hozzáállása ez idáig jó szolgálatára volt, csakhogy a jelen helyzet ördöge ott bújt meg, hogy Lyall akarata ellenére is megkedvelte a jelenlegi alfahímjét, és egyelőre nem kívánt uralkodóváltást lebonyolítani. Mindez pedig azt jelentette, hogy amikor megjelennek Woolsey kapujában a magányosok, hogy megküzdjenek Anglia első falkájának vezéri jogáért, hallván, hogy az alfahím a pletykák szerint kidőlt a sorból, szerencsétlen Lyallnek csak egy választása maradt: megverekedni Lord Maccon helyett. – Bluebutton hadnagy, ha lenne szíves csatlakozni hozzám!

A falka egyik erősebb és idősebb tagja ellenkezését fejezte ki. – Nem nekem kellene inkább átvennem Channing helyét a gammahím posztján? – Tekintve, hogy a sereg még jelen van, jobb, ha egy tisztre bízzuk ezt. A professzornak szüksége volt a katonaság támogatására, de az őrnagy távozásával ez is megnehezült. Channing sok esetben valóban bogáncs volt a falkatársak bundájában, de kiválóan helytállt tisztként. Kemény harcos hírében állt, és mind a tiszttársai, mind a közkatonák tiszteletét bírta. A távollétében Lyallnek kerítenie kellett egy másik tisztet a segéd szerepére, hogy a falka és a sereg egysége zavartalannak tűnjön, arra az esetre, ha végső lépésként a katonaságot kell behívni Woolsey támogatására. Valójában rémes ötlet volt, hogy őfelsége hadserege akadályozzon meg egy alfa puccsot. A farkasemberek hűségesen leszolgálták a katonaidejüket, amióta csak Erzsébet királynő bevonta őket, ám mindig azon igyekeztek, hogy a falkaprotokollt külön alkalmazzák. Mindazonáltal Lyall szabad szellemű emberként készen állt a Coldsteam Gárda riadóztatására, ha kell. Hemming, nem lévén bétahím, tovább akadékoskodott. – Igen, de... – A szavam végleges. – Lyall egy kortyra felhörpintette a teáját, felállt, maga után intette

Adelphust és kisietett a köpenytároló felé. Ott mindketten pucérra vetkőztek, és hosszú gyapjúköpenyt terítettek magukra, mielőtt kiléptek volna a főkapun a várakozó, izgatott, talpasokból és Woolsey egyéb személyzetéből álló embermassza közé, a hideg esti levegőre. Lyall már azelőtt megérezte a magányos farkast, hogy megláthatta volna. A szaga semmi közösséget nem hordozott a falkával, de még csak távoli rokonságot sem. Az idegen vérvonalra a professzor fintorgatta az orrát, de előlépett, hogy üdvözölje a magányost. – Mr. Ulf, örvendek. A farkasember gyanakodva nézett a bétahímre. – Lord Maccon? – tudakolta. – Lyall professzor – válaszolta Lyall professzor, aztán, hogy a feltörekvő számára is egyértelművé tegye a helyzetet, a mellette állót is bemutatta. – Ez pedig a segédem, Bluebutton hadnagy. A magányos sértettnek tűnt, de Lyall érezte a szagából, hogy mindez csak megjátszás. Nem zaklatta és nem is idegesítette fel, hogy a bétahímmel találkozik Lord Maccon helyett. Ő is hallotta a pletykákat. Lyall ajka felhúzódott. Gyűlölte a jogászokat. – Az alfahím még csak tudomásul sem veszi a kihívásomat? – kérdezte sunyi módon Mr. Ulf. – Természetesen hallottam az ön hírét, professzor, de hogyan lehetséges, hogy nem maga Lord Maccon találkozik velem?

Lyall válaszra sem méltatta. – Kezdhetjük? A kastély háta mögé vezette a kihívót, arra a széles, kövezett teraszra, ahol a falka legtöbbször gyakorolta a harcot. Woolsey messzire nyúló, ápolt gyepén számtalan fehér katonai sátor díszelgett tisztán kivehetően a majdnem telihold fényében. A sereg eleddig a kastély előtt táborozott, azonban Alexia dührohamot kapott a láttukra, és elérte, hogy hátrahurcolkodjanak. Egy hét múlva tervezték, hogy átköltöznek a téli szállásaikra: Woolseyt csak a falka egyesítése céljából ejtették útba. A hagyománynak immár megfeleltek, mindenki készen állt a továbbutazásra. A falka többi tagja követte őket; mögöttük néhány talpas igyekezett. Rafe és Phelan meglehetősen nyúzott benyomást keltett: Lyall megjegyezte magában, hogy rá kell beszélnie ezt a kettőt a pincébe vonulásra, mielőtt kitörne rajtuk a hold tébolya. Néhány kíváncsi tiszt is otthagyta esti tábortüzét, és lámpással a kezében hozzájuk sétált, hogy lássa, mire készül a falka. Lyall és Mr. Ulf is levetkőzött: ott álltak mindenki szeme láttára, anyaszült meztelenül. Néhány füttyszót és némi huhogást leszámítva senki sem tett megjegyzést. A katonák hozzászoktak már a farkasok alakváltásához és az azzal együtt járó illetlenségekhez. A professzor magasabb kort élt meg, mint amit szívesen bevallott, és bár nem szerette meg az

alakváltást, legalább képes volt a saját érzéseit annyira az irányítása alatt tartani, hogy ne mutassa, mennyire fáj. Mindig fájt. Az emberből farkassá változást csontok reccsenésének, izmok szakadásának, vért eresztő húsnak a hangja kísérte, és keserves módon az élmény éppen ugyanolyan volt. A farkasemberek a halhatatlanság ilyetén árát átoknak tartották, és akárhányszor alakot váltott, Lyall fején átfutott, hogy hátha valóban így van, és a vámpírok mégiscsak jobb döntést hoztak. Persze, őket elpusztította a napfény, és emberek vére után kell szaladgálniuk, mégis, mindkettőt kecsesen, stílusosan vihették végbe. Farkasembernek lenni pedig végső soron meztelenséget jelentett, a hold uralmát, és méltatlanságot, márpedig Lyall ragaszkodott a méltóságához. Ha megkérdezték volna őket, a körülöttük állók megmondhatták volna, hogy ha valaki képes méltósággal farkassá változni, hát az Lyall professzor. Mindannyian tudták, hogy ő a sereg büszkesége: látták a Woolsey—farkasokat oda—vissza változni a csatatéren, de egyik sem csinálta olyan sebesen és csöndesen, mint Lyall. Amikor befejezte, váratlanul meg is tapsolták érte. A kisebb, homokszín, rókára hasonlító farkas, aki most Lyall professzor helyén állt, a tapsra zavart biccentéssel felelt. Kihívója átváltozása megközelítőleg sem volt ennyire szép: nyöszörgés és fájdalmas vinnyogások közepette vitte véghez, de a végén egy Lyallnél jóval nagyobb, fekete farkas állt talpra. A

Woolsey—falka bétahímjét a méretbeli eltérés nem zavarta: a legtöbb farkasember nagyobb volt nála. A kihívó támadott, ám Lyall addigra már mozgásba lendült, kitért előle, és a másik torkára vetette magát. Rengeteg munka várta a NYIHA—ban, szerette volna gyorsan elrendezni az ügyet. Azonban a magányos is gyakorlott harcos volt, sebes és ügyes. Elkerülte Lyall ellentámadását, és a két farkas óvatosan körözni kezdett egymással szemben. Mindketten ráébredtek, hogy talán alábecsülték az ellenfelüket. A nézők közelebb húzódtak, körbevették a küzdőket. A katonák sértő bekiabálásokkal hergelték a kihívót, a tisztek hujjogattak, a falka tágra nyílt szemmel, némán leste a párbajt. A magányos fogcsattogtatva támadott. Lyall kitért. A kihívó kissé megcsúszott a kőpadlón, a körmei rémes kaparó hanggal keresték a fogást. Lyall ezt kihasználva nekilendült, és úgy találta oldalba, hogy le is döntötte a lábáról. Egymás hegyén—hátán hengergőztek, a kiabáló társaság lábainak ütközve. Lyall érezte, hogy a másik farkas körmei az ő védtelen alhasát keresik: vadul a magányos nyakába harapott. Ezt utálta a legjobban a harcban: hogy olyan rettenetesen mocskos. A fájdalom nem érdekelte: elég gyorsan meggyógyul majd. A vére azonban máris eláztatta tiszta bundáját, a kihívójáé pedig a pofájáról

lecsöpögve csomókba tapasztotta fehér gallérját. Lyall professzor farkas alakjában sem bírta az ápolatlanságot. A vér mindazonáltal folyt tovább, a magányos farkas kapálózó hátsó lábai körül fehér szőrcsomók repkedtek, morgás remegett a levegőben. A sűrű, nedves szagtól a falkatársak orrcimpája is érdeklődve meg—megrezzent. Lyall nem kedvelte a piszkos trükköket, ám átfutott a fején, hogy a dolgok pillanatnyi állását tekintve talán támadhatna szemre. Akkor vette észre, hogy valami megzavarta a közönséget. A testek szoros gyűrűje hánykolódni kezdett, végül a két szélső embert egyszerűen félrehajították, és Lord Maccon lépett a körbe. Meztelen volt, mint egész nap, de a holdfény alatt ismét gyűröttnek, vadnak látszott. Látható imbolygásából ítélve vagy nem volt elégséges a szárazon töltött teljes nap sem, hogy kipurgálja a formaldehidet a szervezetéből, vagy valahol talált még utánpótlást. Lyall szívesen szót váltott volna a talpassal, akit Lord Maccon rávett, hogy eressze ki a pincéből. Ám ura és parancsolója jelenléte ellenére a professzor egy harc kellős közepén volt, és nem hagyta, hogy bármi is megzavarja. – Randolph! – üvöltötte az alfahím. – Mit csinál? Maga utál harcolni. Azonnal hagyja abba! Lyall nem törődött vele. Akkor Lord Maccon is alakot váltott.

A gróf embernek is nagydarab volt, farkasnak még a fajtájához képest is hatalmas, és ha ő változott át, azt hangosan tette. Nem a fájdalom hangjaival – azt nem engedte a büszkesége –, egyszerűen csak annyira masszívak voltak a csontjai, hogy amikor törtek, az igazán roppant. Óriási, márványos bundájú farkasként emelkedett fel, sötétbarna alapon arany, fekete és krémszín mintázattal, halványsárga szemekkel. Odarohant az ellenfelével még mindig vergődő Lyallhoz, erős állkapcsával átfogta a bétahímje nyakát, és leemelte a másikról, majd egyetlen mozdulattal udvariatlanul félrehajította. Lyall tudta, mi a jó neki. Inkább belépett a nézők közé: leheveredett véres hasára, és lógó nyelvvel kapkodott levegő után. Ha az alfahím bolondot akar csinálni magából, hát van egy pont, ahol már a legjobb bétahím sem tudja megakadályozni benne – de a biztonság kedvéért mégis farkas alakban maradt. Lopva, macskamód lenyalogatta a gallérjáról a vért. Lord Maccon nekirontott a kihívónak, a fogsora összecsattant. A magányos kitért oldalra, sárga szemében pánik csillant. Arra számított, hogy nem kell összemérnie az erejét a gróffal: ez a fordulat nem szerepelt a terveiben. Lyall érezte a félelmét. Lord Maccon visszafordult és ismét utánavetődött, ám megbotlott a saját lábában, oldalra billent és keményen a vállára zuhant.

Még mindig határozottan részeg, állapította meg Lyall lemondón. A kihívó kapott az alkalmon, és megpróbált Lord Maccon nyakán is kapni. Ugyanabban a pillanatban a gróf felemelte és erősen megrázta a fejét, hogy kitisztítsa. A kemény farkaskoponyák összecsattantak. A magányos kábán hátratántorodott. Lord Maccon, lévén már eleve kába, észre sem vette az esetet, csak feltápászkodott, és beszűkült figyelemmel ismét a kihívó után vetődött. Általában gyorsan és hatékonyan küzdött: most imbolyogva érkezett tétova ellenfele mögé, és egy hosszú pillanatig csak bámult rá, mintha próbálna visszaemlékezni, mi is történik éppen. Aztán előrevetette magát, és ráharapott a másik farkas pofájára. Amaz vinnyogott kínjában. Lord Maccon zavart meglepetésében eleresztette, mintha nem értené, miért üvölt a prédája. A kihívó talpra kepesztett. A gróf előre—hátra ingatta a fejét: a magányos ezt roppantul zavarónak találta. Lekuporodott a hátsó lábaira, az elsőket szétterpesztette. Lyall nem tudta eldönteni, hogy meghajolni vagy ugrani készül éppen. Esélye egyikre sem maradt, mert Lord Maccon, önmaga legnagyobb bosszúságára, megint megbillent, és hogy visszanyerje az egyensúlyát, előreugrott, minekutána egy kemény puffanással éppen a kihívója hátára érkezett. Szinte mellékes gondolatként hátrahúzta a nyakát, és

mindegyik, igen hosszú és rendkívül halálos fogát a másik farkas fejének felső részébe mélyesztette, kényelmes eredményként egyszerre harapva át annak fél szemét és mindkét fülét. A farkasemberek halhatatlanok és nagyon nehezen elpusztíthatok lévén, a párbajok napokig is elhúzódhattak, a szembe találó harapás azonban általában vitathatatlan győzelemnek minősült. Egy efféle sebesülés gyógyulása akár negyvennyolc órába is beletelt, és a vak farkast, halhatatlanság ide vagy oda, közben könnyű elpusztítani pusztán a súlyos hátránya miatt. Abban a pillanatban, hogy a fogak belemélyedtek, a kihívó nyüszítve a hátára fordult, megadón feltárta a hasát Lord Macconnak. A gróf – még mindig félig a szerencsétlen alakon hevert – felpattant, és prüszkölve— köpködve igyekezett megszabadulni a fülzsír és szemnyálkák ízétől. A farkasemberek szerették a friss húst, szükségük is volt rá a túléléshez, de a többi farkasember íze nem volt friss. Talán annyira nem vén és rothadt, mint a vámpíroké, de azért öreg és enyhén romlott. Lyall felállt és kinyújtózott, hogy még a farka hegye is beleremegett. Talán, gondolta a köpenytároló felé visszakocogva, mégis jó volt ez a küzdelem. Hátha nyilvánosan elterjed a híre, hogy Lord Maccon még ittasan is képes visszaverni egy kihívást. A mocskot majd eltakarítja a falka többi tagja.

Most, hogy ez az ügy is elrendeződött, a professzor nekiláthatott egyéb dolgainak. Megállt a köpenytároló előtt: most, hogy úgyis bundában van, és az esti ruhája reménytelenül összegyűrődött, akár farkasként is befuthat Londonba. Tényleg vissza kell téríteni az alfahímet a megfelelő ösvényre: a viselkedése most már az ő ruházatát is rongálja. Lyall meg tudta érteni a szívfájdalmat, azonban nem tartotta elégséges mentségnek egy tökéletes ingmell tönkregyűrésére. * A vámpírokkal az a baj, gondolta Alexia Tarabotti, hogy gyorsak is, nemcsak erősek. Ugyan nem annyira erősek, mint a farkasemberek, ám ezen alkalommal Alexia oldalán nem harcolt egyetlen farkasember sem – a pokol hetedik bugyrába Conallal! –, úgyhogy a vámpírok határozott előnnyel rendelkeztek. – Mindennek a férjem az oka – morogta. – Ha nem olyan első osztályú tökfej, eleve nem is kerülhetnék efféle helyzetbe! Floote rosszalló pillantást vetett rá, amely azt sugallta, hogy nem ez az alkalmas időpont a házastársi bűnlajstrom felemlegetésére. Alexia tökéletesen értette. Monsieur Trouvé és Madame Lefoux – akiket a támadás a rugós kakukkos órák természetéről folytatott elmélyült eszmecsere közepette zavart meg – éppen megkerült egy kis munkaasztalt. Madame Lefoux

előhúzta és fél kezébe fogta hegyes fa nyakkendőtűjét, a másik csuklóját a betolakodók felé fordította. Azon egy hatalmas karórát viselt, ami persze meglehet, nem is karóra volt valójában. Az órás maga, jobb fegyver híján, felragadta a kakukkos óra gyöngyházzal ékesített mahagóniházát, és fenyegetőn meglengette. – Kakukk? – tudakolta az óra. Alexia elcsodálkozott, hogy még egy ilyen apró szerkezet is megmagyarázhatatlanul franciásan szól ebben az országban. Közben azonban megnyomta a megfelelő lótuszlevelet, és a napernyője hegyéből kibújt a tűvető. Sajnos Madame Lefoux mindössze háromlövetűre tervezte a fegyvert, a szalonba viszont négy vámpír tört be. Ráadásul Alexia arra sem emlékezett, hogy a bénító anyag hat—e egyáltalán a természetfelettiekre. Azonban ez volt az egyetlen távolról is használható eszköz a fegyvertárában. Madame Lefoux és Monsieur Trouvé csatlakozott hozzájuk a lépcső alján, szembefordult a vámpírokkal, akik immár nem támadtak olyan hevesen, inkább cselező, prédáját becserkésző macskaként közeledtek. – Hogyan találtak rám ilyen hamar? – kérdezte Alexia, és célra emelte az ernyőjét. – Szóval önt követik? Nos, felteszem, ez aligha meglepetés – lesett felé az órás. – Igen. Rémesen kellemetlen viselkedés a részükről. Monsieur Trouvé hangosan, zengőn felnevetett.

– Genevieve, mindig mondtam, hogy elbájoló meglepetésekkel szolgálsz, velük együtt meg a bajokkal, igaz? Ezúttal mibe kevertél bele, mondd? – Sajnálom, Gustave – kezdte a magyarázkodást Madame Lefoux. – Előbb kellett volna szólnunk. London vámpírjai holtan akarják látni Alexiát, és úgy látszik, ez a vágyuk megfertőzte a párizsi bolyokat is. – Nohát, mi a fene! Ez aztán a csuda! – Az órás nem tűnt zaklatottnak, inkább úgy tűnt, mint aki valami csattanós tréfára készül. A vámpírok közelebb lépkedtek. – Na de igazán, nem beszélhetnénk meg ezt, mint a civilizált népek? – érdeklődött Alexia, aki mindig is híve volt az udvarias formalitásoknak, és ahol csak lehetett, a tárgyalásos rendezésnek is. Egy vámpír sem méltatta válaszra. Madame Lefoux megkérdezte ugyanezt franciául. Semmi eredmény. Alexia minden mértéket felülmúlóan tuskónak minősítette őket magában. A legkevesebb, amit megtehettek volna, hogy odaszólnak nekik: „Nem, jelen pillanatban kizárólag a gyilkolás érdekel minket, de azért tisztelettel köszönjük kedves ajánlatát” Lelke hiányát Lady Maccon a társadalmi érintkezés szabályainak bőséges alkalmazásával takargatta. Ez olyasmi volt, mintha a teljes öltözékét kizárólag kiegészítőkből válogatta volna össze, de úgy vélte, hogy az illendő magatartással nagy

hibát nem követhet el. Ezek a vámpírok rémesen illetlenül viselkedtek. A kis üzletben elhelyezett rengeteg asztalka és bemutatópult egyelőre a vámpírok és Alexia kicsiny csapata között helyezkedett el, rajtuk ilyen—olyan szétszerelt órák hevertek. Nem volt tehát váratlan, hogy a támadók – meglehet, szántszándékkal – a földre taszítsanak egy marék alkatrészt. Ami váratlan, az Monsieur Trouvé válasza volt erre a fordulatra. Dühében felmordult, és a kakukkos órát, amit még mindig lengetett, a vámpírhoz vágta. – Kakukk? – furcsálkodott a madár röptében. És akkor az órás elkezdett kiabálni. – Az egy prototípus volt, atmoszf—óra, kettős szabályozású étervezetőkkel! Áttörés a technikában, és teljességgel pótolhatatlan! Az óra oldalba találta a vámpírt, és határozottan meg is lepte, kárt viszont nem okozott, csak lezuhant egy utolsó, elhaló kakukk? kíséretében. Alexia úgy találta, itt az ideje a lövészetnek, úgyhogy lőtt is. A mérgezett tű szisszenve röppent el, az egyik vámpír mellkasa közepébe talált és oda be is ékelődött. A támadó lenézett a lövedékre, aztán vissza Alexiára, mélyen sértett arcot vágott, végül összecsuklott, mint a túlfőtt tészta. – Szép találat, de nem tartja lent sokáig – jegyezte meg Madame Lefoux, aki bizonnyal tudta, mit beszél. – A

természetfelettiek gyorsabban bontják le a bénító anyagot, mint a nappali emberek. Alexia kibiztosította a napernyőt, és kilőtte a második nyilát. Még egy vámpír összeesett, azonban az első már próbált is talpra állni. A fennmaradó kettő pedig rájuk vetette magát. Madame Lefoux eltalálta az egyiket az órájából kilőtt fatüskével, de nem a mellkasán, hanem a felkarján. Hah!, kiáltott fel Alexia gondolatban. Tudtam, hogy nem egyszerű óra! A feltaláló rácsapott a karon lőtt vámpírra a nyakkendőtűjével is. A támadó egyszerre két sebből vérezve – a karján és az arcán – inkább aggodalmasan elhátrált. – Kicsi tudós, nem te érdekelsz minket. Add át nekünk a lélek—szipolyt, és már itt sem vagyunk. – Most bezzeg már beszélgetnétek? – vágott vissza Alexia bosszúsan. Az utolsó vámpír erre nekiugrott, szemlátomást azért, hogy elvonszolja. Már meg is ragadta Alexia csuklóját, amikor rájött, hol követte el a hibát: a lélektelen bőréhez érve az agyarai visszahúzódtak, eltűnt különleges ereje. Sima, sápadt bőre friss barackszín árnyalatot öltött, szeplők rajzolódtak ki rajta – szeplők! Immár nem tudta elhúzni az asszonyt, ám hiába erőlködött Alexia, ő sem bírta kiszabadítani a csuklóját. A vámpír erős ember lehetett már átváltoztatása előtt is.

Alexia csépelni kezdte az immár nem természetfeletti lényt a napernyőjével, ám amaz erre sem engedte el, hiába okoztak az ütések sérüléseket. Úgy látszott, visszanyeri észbeli képességeit, és ráébred: emelőerőre van szüksége a feladathoz, úgyhogy elfordult és arra készült, hogy a vállára dobja Alexiát. Pisztolylövés dördült, mire a vámpír felhagyott a tervvel, ehelyett összeroskadt és az oldalát kezdte szorongatni. Alexia jobbra pillantott, és döbbenten látta, hogy a rendíthetetlen Floote éppen visszarak a zsebébe egy, még mindig füstölgő, elefántcsont markolatú egylövetű derringert. Kétségtelenül az volt a legkisebb pisztoly, amit Alexia valaha látott. Ugyanabból a zsebből előkerült egy második, valamivel nagyobb kézifegyver is: ez is, mint a kicsi, rémesen vénséges, legalább harminc éve divatjamúlt, mégis hasznos. A meglőtt vámpír a földön maradt, kínjában csak tekergőzött a padlón. Alexia úgy gondolta, ha nem téved nagyot, a lövedéket megerősített fából készítették, mert minden jel arra mutatott, hogy folyamatosan sebzi a vámpírt. Az asszony szörnyülködve ébredt rá: megvan az esély, hogy végül belehal a találatba. Alig bírta felfogni: megölni egy halhatatlant? Minden összegyűjtött tudás csak így kilobbanjon? Monsieur Trouvé le volt nyűgözve. – Mr. Floote, az ott önnél egy kioltófegyver, igaz?

Floote nem felelt. A kérdésben vád is rejtőzött, hiszen a „kioltó” kifejezés Őfelsége kormánya által szentesített, a természetfeletti megsemmisítésére vonatkozó ítéletre utalt. Efféle fegyvert brit úriember efféle felhatalmazás nélkül nem hordhatott. – Gustave, te mióta vagy fegyverszakértő? – fordult Madame Lefoux a barátja felé kérdőn felvont szemöldökkel. – Mostanában egyre jobban érdeklődöm a puskapor iránt. Rémesen piszkos anyag, mégis szörnyen hasznos, ha irányított mechanikai erőket szeretnénk felszabadítani. – Abban biztos vagyok – felelte Alexia. Fogást váltott az ernyőn, és kilőtte az utolsó nyilát is. – Na most elpazarolta – rótta meg Madame Lefoux, és maga is meglőtte saját, jóval hatékonyabb fatüskéjével a szédülő vámpírt, éppen azután, hogy Alexia nyila célba talált. Az övé a támadó szemébe csapódott. Sűrű, feketés vér csordult a vámpír arcára. Alexiát rosszullét kerülgette. – Genevieve, most komolyan, muszáj a szemükre céloznod? – panaszkodott az órás is. – Ki látott már ilyet? – Monsieur Trouvé osztotta Alexia undorát. – Majd abbahagyom, ha te sem gyártasz több efféle szörnyű szóviccet – felelte a feltaláló. A négyből két vámpírt ekképpen ártalmatlanná tettek. A másik kettő elhátrált, hogy rendezzék soraikat:

nyilvánvalóan nem vártak ekkora ellenállást. Madame Lefoux Alexiára pillantott. – Ne csak álljon ott, alkalmazza a lapis solarist! – Bizonyos benne, hogy ez valóban szükséges, Genevieve? Annyira udvariatlan! Azzal az anyaggal véletlenül még meg is ölhetném valamelyiküket! A hanyagságból már így is sok kijutott mára – intett az állával a Floote által lelőtt vámpír felé, aki immár vészjóslóan mozdulatlanul hevert. Vámpírból kevés akadt, azok pedig általában igen magas kort értek meg. Meggyilkolni valamelyiküket, még önvédelemből is, olyasmi, mint esztelenül tönkretenni egy érett sajtritkaságot. Igaz, éles szemfogakkal és gyilkos szándékkal felfegyverzett, érett sajtritkaságot, de mégis... A feltalálónő hitetlenkedő pillantást vetett a lélektelen asszonyra. – Igen, a végső halál volt a célom, amikor megterveztem. Az egyik vámpír ekkor nekilendült, és Alexiára vetette magát: a kezében egy gonosz tőrt fogott. Nyilván jobban alkalmazkodott a természeten túlihoz, mint harcképtelenné tett bajtársai. Floote elsütötte a másik fegyvert. A golyó ezúttal mellbe találta a támadót: a vámpír hanyatt esett, rázuhant egy megrakott bemutatópultra, onnan a padlóra borult, közben éppen olyan hangot adott, mint egy szőnyeg, amelyikből a port verik ki.

A talpon maradt vámpír egyszerre tűnt dühösnek és zavartnak: nem tartott távolbaható fegyvert magánál. Az a példány, amelyet Madame Lefoux talált el, kirántotta a szemgödréből a látását akadályozó tárgyat, majd felugrott: még több sötét, sűrű vér folyt az arcára. Együtt indultak újabb támadásra. Madame Lefoux előrecsapott, Monsieur Trouvé pedig, végre megértve a helyzet komolyságát, hátranyúlt, és a fali tartóból kiszedett egy hosszú, veszedelmesnek kinéző, kampós rugófogót. Bronzból lévén, tartós károkozásra alkalmatlan volt, ám megfelelően használva így is lelassíthatta a vámpírt. Floote kezében egy éles fakés jelent meg: mindkét egylövetű fegyvere kiürült. Mennyire felkészült mindenre Floote, gondolta Alexia büszkén. – Hát, ha muszáj, ám legyen – törődött bele. – Majd én felügyelem a visszavonulást. Nyerek némi időt. – Micsoda, egy órásműhelyben? – A feltaláló nem tudott ellenállni. Alexia hervasztó pillantást vetett rá, majd kinyitotta napernyőjét, és gyakorlott mozdulattal megfordította, hogy a fogója helyett a hegy essen a kezébe. A magnetikus megszakítómező—gerjesztő felett megtalálta az apró kidudorodást és a pöcköt. Előrelépett, mert eszébe jutott, hogy ezzel a fegyverrel a barátaiban is kárt tehet, nemcsak a vámpírokban. Aztán két kattanásig nyomta a pöcköt: a napernyő három bordája felnyílt, és kénsavban oldott lapis solaris ködét permetezte maga elé.

A rohamozó vámpírok eleinte nem igazán fogták fel, mi történik, ám amikor a keverék fájdalmasan égetni kezdte őket, kihátráltak a hatósugarából. – Fel a lépcsőn, siessenek! – kiáltotta Alexia. Mindannyian visszavonultak a szűk lépcsőházba, ő maga leghátul, pajzsként tartva maga elé a párolgó napernyőt. A levegőben a fát és szőnyegeket maró sav szaga terjengett. Néhány csepp Alexia borvörös szoknyájára hullott. Nos hát, gondolta lemondón, ezt a ruhát sem viselhetem soha többé. A vámpírok éppen olyan távol maradtak, ameddig a köd elért. Mire Alexia felkapaszkodott a lépcső tetejére – felfelé hátrálva, egyik kezében az ernyővel, a másikban a táskájával, hosszú szoknyában és turnűrben egyáltalán nem volt egyszerű –, a többiek már odahúztak jó néhány nagy és nehéz tárgyat, amivel elbarikádozhatták az átjárót. Az ernyő egyet köpött még, aztán szomorkás sziszegéssel felhagyott a ködösítéssel: elfogyott belőle a lapis solaris. A vámpírok újult lendülettel támadtak, látva, hogy Alexia egyedül áll a lépcső tetején. Ám Madame Lefoux készen várta őket: mindenféle érdekesnek tűnő ketyerét hajigált feléjük, amíg aztán, a legeslegutolsó pillanatban Alexia is bejutott a bútorok és ládák sebesen emelkedő halma mögé, amelyet Floote és Monsieur Trouvé sikerített össze odafent. Miközben Lady Maccon a lélegzetét és nyugalmát próbálta visszanyerni, ők ketten meg is koronázták művüket néhány megbillentett és

kiékelt bútordarabbal, a gravitáció és a súlyerők támogatásában bízva. – Van valakinek valami terve? – pillantott körül Alexia reménykedve. A francia nő harcias grimasszal felelt. – Beszélgettünk az imént Gustave—vel – felelte. – Azt mondta, még mindig megvan az ornitoptere, amelyet az egyetem alatt tervezett. Monsieur Trouvé aggodalmas arcot vágott. – Meg, meg, de nem hitelesítette az éternautikai hivatal a párizsi légtérre. Eszembe sem jutott, hogy valóban használni akarnád. Nem vagyok biztos benne, hogy a stabilizátorai rendben vannak. – Az ne zavarjon! Fenn tartod a tetőn? – Persze, na de... Madame Lefoux elkapta Alexia kezét, és vonszolni kezdte végig a folyosón a lakosztály hátsó része irányába. Alexia elhúzta a száját, de hagyta magát. – Hát akkor fel a tetőre! Ó, jaj, az irattáskám! Floote oldalra vetődött, hogy visszaszerezze az értékes csomagot. – Erre nincs idő! – ellenkezett Madame Lefoux, mert a vámpírok már a lépcső tetején jártak, és a jelekből ítélve durva testi erő alkalmazásával igyekeztek átjutni az akadályon. Milyen közönséges! – Tea van benne – magyarázta Alexia hálásan, amikor Floote odaért a táskával. És akkor valami rémes hangot hallottak: mély morgást és hús repedését elszánt állkapcsok között. A vámpírok már nem döngették a

barikádot, mert valami dühös és hegyes fogú elvonta a figyelmüket. Újra harci zajok jutottak a fülükbe, amikor a vámpírok küzdelembe bocsátkoztak azzal – bármi is volt –, ami őket támadta. A menekülők kis csapata elért a folyosó végére. Madame Lefoux felpattant a levegőbe, és megragadott egy gázlámpának kinéző tárgyat, amely valójában egy kis, hidraulikus pumpát vezérlő szelepkarnak bizonyult. A mennyezet egy része lecsapódott, majd egy rozsdás, rugós létra puffant a padlóba. Madame Lefoux felszaladt a hágcsón. Alexia – a ruhája és az ernyője jelentette komoly nehézségekkel küzdve – követte. Zsúfolt, porral és döglött pókokkal vastagon borított tetőteraszra értek. A férfiak is felmásztak végül, Floote pedig segített Monsieur Trouvénak visszahajtogatni a létrát, így elrejtve a nyomaikat. Kis szerencsével a vámpírok itt megakadnak, és nem jönnek majd rá, hogyan jutott fel a társaság a tetőre. Alexia azon gondolkodott, ki támadta meg a támadóikat a lépcsőn. Megmentő, védelmező vagy egy másfajta szörny, ami saját magának akarja őt? Mindenesetre nem maradt sok ideje a töprengésre, mert a két feltaláló valami gépezet körül sürgött—forgott: horgonyköteleket lazítottak meg, biztonsági berendezéseket ellenőriztek, csavarokat húztak szorosabbra és tengelyeket zsíroztak meg. Mindez hihetetlen csattogással és átkozódással járt.

Az ornitopter, mert más nem lehetett, a lehető legkényelmetlenebb közlekedési eszköznek ígérkezett. Az utasokat – a pilótán kívül három személynek volt hely fenntartva – pelenkaszerű bőrülésbe függesztették fel, amely a derékon szíjjal zárult. Alexia odasietett, közben nekiment egy ügyetlenül elhelyezett vízköpőnek. Monsieur Trouvé begyújtott egy apró gőzgépet. A repülő előrerándult, majd köpködve—köhögve oldalra dőlt. – Mondtam: a stabilizátorok! – nézett az órás Madame Lefoux—ra. – Nem akarom elhinni, hogy nincs kéznél kötöződrótod, Gustave. Hát miféle feltaláló vagy te? – Talán nem láttad a cégtáblát, drágaságom? Órák! Az órákra specializálódtam. Azokhoz nem kell stabilizátor! Alexia ezen a ponton lépett közbe. – Csak drótra van szükség? – Igen, nagyjából ilyen vastagra – emelte fel Madame Lefoux a kezét, két ujját éppen csak eltartva. Erre Alexia, még mielőtt megdöbbenhetett volna a saját merészségén, felemelte a felsőszoknyáját, és kioldotta a turnűrjét tartó szalagokat. Az alsónemű lepottyant, ő pedig egy rúgással Madame Lefoux elé irányozta. – Ez megteszi? – Tökéletes! – kiáltott fel a francia nő, nekiesett a vászonborításnak, kiszabadította a drótvázat, és továbbadta Monsieur Trouvé kezébe.

Amíg az órás befűzögette a drótot a gépmadár orrához szerelt csövek közé, Alexia bemászott az alkalmatosságba – ott pedig alapos zavarára fel kellett fedeznie, hogy a beülőszerkezet az ember lányának szoknyáit a hónaljáig gyűri fel, a lábai pedig úgy lóbálóznak a jármű széles szárnyai alatt, hogy akárki láthatja hosszú szárú bugyogóját. Szerencsére a legjobb alsóját viselte, hála égnek, háromszoros csipkedíszes vörös flanelből, de attól még az efféle holmit úriasszony nem mutogatja másnak, mint a szobalányának vagy a férjének, akit egyébként meg verjen ki a himlő. Floote kényelmesen elhelyezkedett mögötte, Madame Lefoux pedig a pilóta helyére szíjazta magát. Monsieur Trouvé visszalépett a Floote mögött, a repülő farka alatt pöfögő motorhoz, és megtekerte a kurblit. A repülő megremegett, de egyenesen állva maradt. Soká éljen a turnűr, gondolta Alexia. Az órás elégedett arccal hátralépett. – Ön nem jön velünk? – Alexia fura rémületet érzett. Gustave Trouvé csak a fejét rázta. – Próbáld siklásban tartani, amennyire tudod, Genevieve, és akár Nizzáig is eljuthattok! – Kiáltania kellett, hogy a motor dörgésén át is meghallják a szavát. Átadott Madame Lefoux—nak egy védőszemüveget meg egy hosszú sálat, amelyet amaz a nyaka, arca és cilindere köré tekert. Alexia széles kebléhez szorította a napernyőt meg az irattáskát, és felkészült a legrosszabbra.

– Olyan messze? – Madame Lefoux nem is nézett fel: a kijelzők és lüktető szelepek sorát ellenőrizte. – Gustave, te módosítottad a terveket. Az órás csak kacsintott. A feltalálónő gyanakodva nézett vissza rá, majd egy kurta fejbiccentéssel jelt adott. Monsieur Trouvé ismét sietősen megkerülte az ornitopter farkát, majd megpörgetett egy, a gőzgéphez erősített vezérpropellert. Madame Lefoux megnyomott valami gombot, és a madár szárnyai váratlan erővel, szelet kavaró susogással csapkodni kezdtek. – Te tényleg módosítottad! Az ornitopter erős rándulással a magasba lendült. – Nem megmondtam? – Az órás kisfiús örömmel vigyorgott. Széles mellkasában erős tüdő fészkelt: tovább kiabált utánuk. – Kicseréltem az eredeti alkatrészeket Eugene puskapor—meghajtású bourdon—csövére. Mondtam, hogy mostanában érdeklődöm iránta! – Micsoda? Puskapor?! Az órás csak vidáman integetett, ahogy a sárkány a szárnyait csattogtatva a levegőbe emelkedett, és máris több yardnyira a háztetők felett szállt. Alexia Párizs jelentős részét láthatta saját, vadul himbálózó szattyáncsizmái alatt. Monsieur Trouvé tölcsért formált a szája elé. – Elküldöm a holmijaitokat a firenzei léghajóállomásra! – kurjantotta. Ekkor rémes reccsenés hallatszott, és a tetőn a két vámpír jelent meg.

Az órás vigyora elveszett tömött szakállában: megfordult, hogy szembeszálljon a természetfeletti fenyegetéssel. Az egyik vámpír felugrott a repülő után, a kezét markolásra készen előrenyújtva. Eléggé közel is jutott ahhoz, hogy Alexia megláthassa a fején és nyakán éktelenkedő tépett fognyomokat. Az ujjai éppen elhibázták Alexia bokáját, mert ebben a pillanatban egy hatalmas fehér állat tört ki a vámpírok nyomában a tetőre: bicegett és vérzett, de felugrott, és a vámpír térdébe marva lerántotta azt magával. Monsieur Trouvé ijedten felkiáltott. Madame Lefoux valamit állított az irányítópulton. A madaruk két hatalmasat csapott a szárnyaival, felröppent, majd oldalba kapta egy szélroham, amitől riasztóan megbillent. Alexia a szárnytól már nem tudta követni a háztetőn zajló eseményeket, ám azok immár nem is bírtak a számára jelentőséggel, mert járművük még magasabbra tört, és Párizs elveszett egy felhő párnája alatt. – Magnifique! – rikoltotta Madame Lefoux a szélbe. És hamarabb, mint azt Alexia elképzelte volna, elérték az első éteroszférát, ahol a szellők hűvösen és kissé bizsergetően simogatták Alexia megbocsáthatatlanul illetlen lábait. Az ornitopter felkapott egy délkeleti áramlatra, és azon siklott tovább hosszan, egyenletesen, szerencsére szárnycsapkodás nélkül.

Lyall professzornak rengeteg mindent el kellett volna végeznie azon az estén: a NYIHA—vizsgálatokat, a falka ügyét és Madame Lefoux tervszobájának ellenőrzését. Természetesen végül egyikhez sem jutott hozzá – mert amit valójában el akart intézni, az Lord Akeldama, a vámpír, a divatikon és a mindenki talpába fúródó, díszes tüske hollétének kiderítése volt. Lord Akeldama esetében az volt a helyzet nyitja – márpedig a bétahím tapasztalata szerint minden helyzet nyílt valahol –, hogy ahol ő nem található meg rendszeresen, ott a dolgozói igen. Hiába a természetfeletti erő és a hibátlan nyakkendőviselet, azért arra még Lord Akeldama sem lehetett képes, hogy minden este részt vegyen minden jelentős társasági eseményen, ám a dolgozóinak csapata és társaságuk megtehette, és meg is tette. Ami Lyall professzort zavarta, az ő hiányuk volt. Nemcsak a vámpírúr tűnt el, hanem vele együtt a dolgozói, válogatott talpnyalói, szoknyavadászai is. Rendes körülmények között London bármely nagyobb társasági eseményén számítani lehetett rá, hogy időlegesen jelen van egy ifjú, aki túl magas gallért és modort visel, és túlságos érdeklődéssel szemléli a körülötte zajló történéseket a saját frivolságához képest. Ezek az örökké jelen lévő ifjoncok, akármennyire ostobának is adták el magukat, akármekkora tétben játszottak és akárhány pohár nemes pezsgőt hajtottak fel, mégis annyi és olyan részletes adatot szállítottak haza az

uruknak, hogy az Őfelsége bármely hírszerzőakcióját lepipálta. És most mind eltűntek. Lyall ugyan név vagy arc után nem tudta volna a legtöbbjüket azonosítani, de ahogy sorra járta London estélyeit, kártyapartijait, férfiklubjait, együttes hiányukat fájdalmasan tapasztalta. Őt magát örömmel fogadták mindenütt, ha nem is számítottak a megjelenésére, hiszen visszahúzódónak ismerték – mindazonáltal eléggé ismerte a társaság krémjét, hogy feltűnjön neki a társadalmi változás, amely egyetlen vámpír eltűnését követte. Óvatos tudakozódásai nem jártak eredménnyel: sem okot, sem célt nem talált a történések mögött. Végül tehát otthagyta a gazdagok fogadószobáit, és lesietett a dokkokhoz, a vérszajhák közé. – Új vagy erre, mi, barátocskám? Kéne egy kortyintás, he? Csak egy pennyt kóstál ám! A mocskos téglafal árnyékából kipattanó sápadt fiatalember kifacsart benyomást keltett: a nyaka köré tekert koszos sál minden bizonnyal már most is sok sebhelyet rejtegetett. – Úgy néz ki, maga már adott másnak eleget. – De nem úgy van ám! – A vérszajha mosdatlan arcán váratlan mosoly hasadt fel, feltárva rothadó, barna fogait. A vámpírok csak gyorsfalatnak nevezték a fajtáját. Lyall rávillantotta saját fogait, hogy megmutassa a fiúnak, nem rendelkezik az ajánlat beváltásához szükséges agyarakkal.

– Ó, látom már, barátom. Nem akartam megsérteni. – Semmi baj. Van azért egy pennym a maga számára, ha ad cserébe valamicske információt. A fiatalember arcvonásai megmerevedtek. – Én nem vagyok besúgó, haver. – Nem a vendégköre felől érdeklődök. Egy férfi érdekel, egy vámpír. A neve Akeldama. A vérszajha ellökte magát a faltól és kiegyenesedett. – Aztat itten meg nem találod, ember. Annak van elég sajátja, akiből szürcsölhet. – Igen, ezzel magam is pontosan tisztában vagyok. Ugyanakkor azon gondolkodom, vajon ön meg tudná—e mondani, hol tartózkodik jelenleg. A férfi az ajkába harapott. Lyall átadott neki egy pennyt. Londonban nem lakott olyan sok vámpír, és a vérszajhák, akik az ő kiszolgálásukból éltek, a puszta életben maradásuk érdekében általában sokat tudtak a helyi bolyok és kóborok dolgairól. A férfi erősebben harapta az ajkát. Lyall átadott neki még egy pennyt. – Azt beszélik az utcákon, hogy kifutott a városból. – Folytassa! – De még hogy. Nem is tudtam, hogy egy vámpírúr ilyen mozgékony bír lenni. – Sejti esetleg, merrefelé indulhatott? – kérdezte a professzor homlokráncolva. Mindössze egy fejrázást kapott válaszul.

– Vagy hogy miért? Újabb fejrázás. – Ha megmutatja az utat ahhoz, aki tudja, kap még egy pennyt. – Nem fogja szeretni, ha felelek, haver. A bétahím a kezébe nyomta a rézpénzt. A vérszajha vállat vont. – Magának a másik királynő kell. Lyall magában felnyögött. Hát persze, hogy a végén minden a vámpírok belső politikájához vezet vissza. – Nádasdy grófnő? A fiatalember bólintott. A professzor megköszönte a szolgálatait, leintett egy rozoga konflist, és Westminster felé irányította a kocsist. Csakhogy félúton meggondolta magát. Nem szülne jó vért, ha a vámpírok túl hamar megtudnák, hogy Lord Akeldama távolléte érdekli akár a NYIHA—t, akár a Woolsey—falkát. Ököllel kikopogott, és a Soho felé térítette a fogatot, hogy meglátogasson egy bizonyos vörös hajú urat. * A Piccadilly Circusnál szállt ki a konflisból, kifizette a viteldíjat, és sétált egy háztömbnyit észak felé. A városnak ez a része még éjfélkor is kellemes környék volt, ha kicsit füstös és néhol közönséges is: mindenhol hemzsegtek a művészi hajlamokkal megáldott fiatalok.

Lyall professzor hibátlan emlékezőtehetsége révén felidézte a húsz évvel ezelőtti kolerajárvány kitörését, mintha csak tegnap történt volna. Néha még mindig úgy tűnt neki, hogy a betegség szagát hozza a szél – ezért akárhányszor a Sohóban járt, tüsszögnie kellett. A lakosztály – miután bekopogott, és illendő fogadtatásban részesült egy nagyon fiatal szobalány által – rendesnek és tisztának bizonyult, még ha a díszítése kissé túl vidám is volt az ő ízlésének. Ivy Tunstell topogva sietett elé a folyosón, hatalmas csipkefőkötője alól ki—kilendültek sötét tincsei. A főkötőre, a bal fül fölé kék selyemrózsákat erősítettek, ami furán áramvonalassá tette a szabást. Mindehhez rózsaszín sétaruhát viselt: Lyall örömmel látta, hogy nem az alvásban zavarta meg. – Mrs. Tunstell, hogy van mindig? Elnézést, hogy ilyen késői órán állítok be... – Lyall professzor, üdvözlöm. Nincs késő egyáltalán. Naplemente szerinti napirendet tartunk. Miután elhagyta az önök szolgálatát, az én Tunnym nem tudott felhagyni ezzel a szokásával, és hát illik is a választott hivatásához. – Ó, igen. Hogy van Tunstell? – Ebben a percben is meghallgatáson. – Ivy bevezette a vendégét egy icipici fogadószobába, ahol alig fért el egy kétszemélyes ülőke, két szék és egy teázóasztal. A berendezést egyetlen módi szem előtt tartásával készítették el, és ez a pasztell volt. A végeredmény a

rózsaszín, a halványsárga, az égkék és az orgonalila ragyogó keveréke lett. Lyall professzor felakasztotta kalapját és kabátját az ajtó mögötti nyurga fogasra, majd letelepedett az egyik székre. Úgy érezte magát, mintha egy tálcányi húsvéti édesség közé csöppent volna. Ivy az ülőkére helyezkedett. A szobalány, aki utánuk lépett be, kérdő pillantást vetett az asszonyára. – Teát parancsol, Lyall professzor, vagy esetleg valami, izé, véresebbet? – A tea remek lenne, Mrs. Tunstell. – Egészen biztos benne? Van idehaza némi csodás vesém, a holnapi húsos pitéhez, és a telihold közeledik. A professzor elmosolyodott. – A kedves férje megosztott önnel néhány dolgot arról, mit jelent farkasemberekkel élni, igaz? Ivy halványan elpirult. – Hát, egy keveset. Attól tartok, rémesen kíváncsi voltam. Lenyűgözőnek találom az önök kultúráját. Remélem, ezért nem tart szemtelennek. – Egyáltalán nem. De tényleg, a tea tökéletes lesz. Ivy bólintott a szobalánynak, aki látható izgalomban elsietett. – Ritkán érkezik önhöz fogható látogatónk – panaszolta Ivy. A bétahím úriember volt, és nem jegyezte meg, hogy Miss Hisselpennyt a szökése és házassága, valamint hogy ennek következtében még azt a kicsiny társadalmi megbecsülést is elvesztette, amit addig

birtokolt, a legtöbb ember számára kevéssé kívánatos ismeretséggé tette. Csak egy Alexiához hasonló magas rangú és bátor személy engedhette meg magának a társaságát, és most, hogy Lady Maccon maga is kegyvesztetté vált, Ivy bizonnyal igazi társasági páriává süllyedt. – Hogy megy a kalapszalon? Mrs. Tunstell kerek, barna szemében öröm csillant. – Hát, még csak egy napja irányítom. Persze este nyitottam ki, mert tudtam, hogy Madame Lefoux a természetfeletti vendégeket is kiszolgálja, na de ön nem is hinné, mi mindent hall az ember egy kalapszalonban. Ma jutott a tudomásomra, hogy Miss Wibbleyt eljegyezték. Lyall jól tudta, hogy Ivy leánykorában Alexiára támaszkodott ezen a téren, akit legjobb napjain sem érdekeltek igazán barátnője társasági hírei, a legrosszabbakon pedig egyenesen kifigurázta őket. Ennek eredményeként Ivy folyamatos lelki nyomorgattatást kényszerült elviselni. – Vagyis jól érzi ott magát? – Mérhetetlenül! Sosem gondoltam volna, hogy a kereskedelem ennyire szórakoztató. Képzelje, ma este Miss Mabel Dair is benézett. A színésznő, hallott már róla? – pillogott Ivy kérdőn a professzorra. Amaz bólintott. – Nos, azért jött, hogy egy rendelést elvigyen, egyenesen Nádasdy grófnőnek. Azt sem tudtam, hogy a grófnő egyáltalán hord kalapot. Úgy értem... – az

asszony zavartan Lyallre lesett –, nem is lép ki a házából, vagy mégis? A bétahím erősen kétellte, hogy Nádasdy grófnő bármi olyasmit rendelne Madame Lefoux—tól, ami a legkisebb mértékben is hasonlít egy kalaphoz, leszámítva azt, hogy belefér egy kalapdobozba, mindazonáltal a mondat megragadta a figyelmét. Azt tervezte, hogy kikérdezi Tunstellt Lord Akeldama eltűnéséről, tekintve, hogy a vámpír igen kedvelte a színházat, Tunstell pedig korábban vizsgáló—kiképzést kapott Lyall felügyelete alatt; de talán Ivy is szolgálhat akaratlanul némi információval. Mabel Dair végül is a vámpírkirálynő kedvenc dolgozója. – És hogy festett Miss Dair? – kérdezte óvatosan. A szobalány visszatért: Ivy elvacakolt a teával. – Mintha nem is saját maga lett volna. Tudja, a kedves Miss Dair és én csaknem összebarátkoztunk, amióta férjhez mentem. Ő és Tunny együtt tapodták a deszkákat! Láthatóan nagyon felizgatta valami. Úgyhogy meg is mondtam neki, azt mondtam: Drága Miss Dair, egyáltalán nem néz ki jól! Esetleg megkínálhatom egy csésze teával? Ő pedig elfogadta volna. – Ivy megállt, és Lyall professzor gondosan egykedvűen tartott ábrázatát tanulmányozta. – Ön tisztában van vele, hogy Miss Dair, nos, nem szívesen mondok ki effélét egy olyan finom úriember előtt, mint ön, de, szóval... vámpírok dolgozója? – A végét már súgta, mintha maga se hinné a

tulajdon merészségét, miszerint beszélő viszonyban van egy ilyen személlyel. A professzor halványan elmosolyodott. – Mrs. Tunstell, elfelejti, hogy a Természetellenes Személyek Nyilvántartó Hivatalának alkalmazottja vagyok? Nem titok előttem Miss Dair helyzete. – Ó, hát persze. Milyen butuska vagyok! – Ivy zavartan kitöltötte a teát. – Tejet parancsol? – Köszönöm. És kérem, folytassa! Elárulta önnek Miss Dair, mi zaklatta fel? – Nos hát, nem hiszem, hogy szándékában lett volna annyira hangosan társalogni. A kísérőjével vitatott meg valamit, azzal a magas, jóképű úriemberrel, akit Alexia esküvőjén ismertem meg. Lord Ambrittle, ha jól emlékszem a nevére. – Lord Ambrose? – Igen! Rendkívül kedves úr. Lyall eltekintett annak megemlítésétől, hogy Lord Ambrose emellett egy rendkívül kevéssé kedves vámpír. – Nos, úgy vettem ki, hogy Miss Dair fültanúja volt, amint a grófnő és egy másik úriember veszekszenek. Egy potens úriember, ezt ismételgette Miss Dair, jelentsen ez bármit. És azt is mondta, hogy szerinte a grófnő azzal vádolja a potens urat, hogy elvett valamit Lord Akeldamatól. Igazán érthetetlen. Miért lopna egy potens férfi éppen Lord Akeldamától? – Mrs. Tunstell – kezdte Lyall lassan, nyugodtan –, észrevette Lord Ambrose, hogy ön ezt meghallotta?

– Miért? Ez fontos dolog? – Ivy bekapott egy cukorba forgatott rózsaszirmot, és csak pillogott a vendégére. – Mindenképpen érdekfeszítő. – A bétahím óvatosan belekortyolt a teájába, amely kiválónak bizonyult. – Nagyon nem szeretek rosszat szólni egy ilyen kedves emberről, de úgy vélem, nem is ismert fel. Úgy gondolhatta, nem vagyok több egyszerű kiszolgálónál. Döbbenetes, tudom, de abban a percben valóban a pult mögött álltam. – Elhallgatott, maga is kortyolt egyet. – Azt gondoltam, ön talán hasznát vehetné a hírnek. Lyall professzor éles pillantást vetett Mrs. Tunstellre. Akkor először jutott eszébe, hogy vajon milyen mértékben áll Ivy valóban sötét haj tincsekből, kerek szemekből és nevetséges kalapokból – avagy milyen mértékben álca ez csupán. Ivy fura, ártatlan mosollyal viszonozta a tekintetét. – Nagy előnye van annak, ha az embert kelekótyának nézik – mondta –, mégpedig az, hogy előbb—utóbb ostobának is tartják. Lyall professzor, meglehet, hogy néha elragadtatom magam a viselkedés és ruházkodás terén, ám ostoba, az nem vagyok. – Valóban nem, Mrs. Tunstell, magam is látom – felelte a bétahím, és csak magában tette hozzá: És Lady Maccon sem barátkozna önnel, ha az volna. – Úgy vélem, Miss Dair roppant zaklatottsága okán vetemedett nyilvános indiszkrécióra. – Ó, és mi az ön mentsége? Ivy felnevetett.

– Professzor, igen jól tudom, hogy az én legdrágább Alexiám nem árul el nekem mindent az élete bizonyos aspektusairól. A Lord Akeldamával ápolt barátsága, például, mindig is rejtély maradt a számomra. Úgy értem, ő aztán igazán túlzó. Azonban Alexia jó ítélőképességgel bír. Ha még a városban tartózkodna, neki mondtam volna el mindezt. Minthogy nincs itt, úgy hiszem, önben megfelelő helyettesére találtam. A férjem igen nagyra becsüli önt. Amellett úgy tartom, hogy ez nem helyes. Semmiféle potens úrnak nem volna szabad Lord Akeldamától lopkodnia. Lyall professzor pontosan megértette, mit jelent az Ivy—féle „potens úr” – mégpedig azt, hogy az ügy sebesen bonyolódik, és még sebesebben vámpírosodik el. A potentát egész Anglia első számú kóbor vámpírja volt, Viktória királynő főstratégája és legnagyobb becsben tartott természetfeletti tanácsadója, az árnyékkormányban a déván – magányos farkas, a Királyi Farkasgárda vezetője – ellenzéke. Egészen mostanáig Alexia volt a harmadik társuk. A potentát egyike volt a szigetország legidősebb vámpírjainak. És most ellopott valamit Lord Akeldamától. A bétahím nagy összegben lefogadta volna, hogy ennek a bizonyos valaminek az üldözése kergette ki Londonból Lord Akeldamát és az összes fiúját. Micsoda agyarkavar alakul itt, gondolta.

Ivy Tunstell, akinek kevés fogalma volt róla, micsoda robbanásveszélyes gőzgépre ültette vendégét, meglebbentette a tincseit, és felajánlott még egy csésze teát. Lyall azonban úgy döntött, hogy a legjobb, ha hazasiet a Woolsey—kastélyba, és alszik egyet. A vámpírokat gyakran könnyebb megérteni kipihent fejjel. Ennélfogva visszautasította a teát.

NYOLCADIK FEJEZET Próbatétel tubák, kumkvat és exorcizmus által ALEXIA LÁBAI UGYAN ELFAGYTAK , de legalább ismét visszakerültek szoknyái takarásába, még ha azokat a szoknyákat be is terítette a sár és összeégette a sav. Sóhajtott. Tökéletes vándorcigány kinézete lehet koszos irattáskájával, szanaszét meredező hajával. Madame Lefoux sem a legjobb arcát mutatta éppen: sárcsöppek szennyezték, a repülőszemüvege a nyakában lógott. Cilinderét a helyén tartotta a hosszú sál, ám a bajsza határozottan félrecsúszott. Csak Floote tudott ebben az órában is makulátlanul festeni, amikor hármasban lopakodtak Nizza hajnali mellékutcáin. Nizza kisebbnek bizonyult, mint Párizs, és szabados, tengerparti légkör vette körül. Madame Lefoux azonban megjegyezte, hogy a város évtizeddel korábbi „tálján bajai” megmaradtak, rejtve, de parázsló erővel; ezt a láthatatlan nyugtalanságot az idegenek nem mindig érzik meg. – Csak képzelje el! Azt merik állítani, hogy Nizza valójában Itáliához tartozik! Hah! – A feltaláló lenézőn legyintett, és úgy meredt Alexiára, mintha amaz a taljánok mellé állna a kérdésben.

Alexia igyekezett valami megnyugtatót válaszolni. – Biztos vagyok benne, hogy az egész városban alig található valamicske pasta. – Ez volt minden, amit hirtelen össze tudott kaparni. Madame Lefoux erre csak sebesebben kezdett osonni a mocskos sikátorban, és megkerült egy kupacra való kidobott rongyot. – Őszintén remélem, hogy a repülő biztonságban lesz ott, ahol hagytuk – próbálta Alexia elterelni a szót a barátnőjét követve; közben megemelte a szoknyáit, nehogy a rongyokhoz érjenek. Az erőfeszítésnek ekkor már nem sok értelme volt, de az ösztön azt diktálta, hát Alexia emelt. – Úgy kell lennie. Kifogyott a puskapor a csövekből, és Gustaveon meg rajtam kívül csak kevesen tudják repülésre bírni. Majd megüzenem neki, pontosan hol találja, és a bocsánatát kérem a szerencsétlen leszállásért. – Úgy érti, a szerencsétlen becsapódásért? – Legalább puha talajt választottam. – Igen, a kacsaúsztatók általában puhák. Azt hittem, tudatában van, hogy az ornitopter csak a nevében madár! Nem kell úgy bánni vele, mintha az volna. – Legalább nem robbant fel. Alexia felhagyott a lopózással. – Ó, maga szerint azt kellett volna tennie? Madame Lefoux erre csak szokásos, idegesítően francia vállrándítással felelt. – Hát, akárhogy is, ez a repülő megérdemel egy nevet. – Valóban? – kérdezte a feltaláló beletörődőn.

– Igen. Sáros Kacsa. – Le Canard Boueux? Roppant tréfás. Floote halkan, vidáman horkantott. Alexia rámeredt. Neki hogyan sikerült megúsznia a dagonyát? Madame Lefoux végül egy kis ajtóhoz vezette őket, amelyet először talán kékre festettek, aztán sárgára, majd zöldre: a hámló rétegek a deszkák hosszában büszkén hirdették a történetet. A feltaláló bekopogott. Először csak finoman, aztán egyre erősebben és erősebben, végül már vadul dörömbölt a szerencsétlen ajtón. A zajra egyetlen válasz jött: odabent hisztérikus, folyamatos csaholásba kezdett valami azonosíthatatlan fajtájú, de – a hangja alapján – kisded kutya. Floote az ajtógomb felé intett. Alexia alaposan megnézte a reszketeg fáklyafényben; Nizza észrevehetően nem volt még elég fejlett az utcai gázlámpákhoz. A gombot bronzból öntötték, és semmitmondó volt – leszámítva a halvány körvonalat, amelyet kezek százai koptattak csaknem észrevehetetlenre: egy duci kis polipot. Még jó darabig dörömböltek, mire az ajtó résnyire feltárult. Egy apró, vékony férfi lesett ki, piros—fehér csíkos hálóingben és sipkában, félig ijedt, félig álmos arckifejezéssel. Meztelen bokája mellett valami piszkosfehér, négylábú tollporoló pattogott dühödten. Alexia legnagyobb meglepetésére – tekintve a franciákkal szerzett friss tapasztalatait – a férfi nem viselt

bajuszt. A poroló igen. Talán Nizzában a bajuszviselet a kutyák körében gyakoribb? A meglepetése azonban csökkent kissé, amikor az emberke megszólalt, mégpedig nem franciául, hanem németül. Amikor sebes, szaggatott mondata három értetlen arcra talált, felmérte a ruházatukat és modorukat, majd erősen tájszólásos angolra váltott. – 'jen? A poroló ezen a ponton kivetette magát az ajtórésen, megtámadta Madame Lefoux—t, és a nadrágszárába mélyesztette a fogait. Alexia fel nem foghatta, mivel bosszantotta így fel a feltaláló kiváló gyapjúpantallója a kreatúrát. – Monsieur Lange—Wilsdorf? – Madame Lefoux igyekezett elegánsan levakarni magáról a szőrpamacsot a másik lába segítségével. – Ki szeretné tudakozni? – Lefoux vagyok. Az elmúlt hónapok során levelezésben álltunk. Mr. Algonquin Shrimpdittle ajánlotta a bemutatkozást. – Azt gondoltam, hogy maga, izé, női nemű – hunyorított az úr Madame Lefoux—ra gyanakvón. A feltaláló rákacsintott, és megemelte a cilinderét. – Úgy is van. – Ereszd el, Poche! – vakkantott a német a kiskutyára. – Monsieur Lange—Wilsdorf – nézett Madame Lefoux Alexiára és Floote—ra – jónevű biológiai analitikatechnikus. Egészen különleges gyakorlati

tudással rendelkezik, amelyet maga, Alexia, esetleg érdekesnek találhat. A német erre szélesebbre nyitotta az ajtót, és kidugta a fejét, hogy lássa a reszketve ácsorgó Lady Maccont is. – Alexia? – Az utcai fáklya halvány fényében igyekezett megvizsgálni az asszony arcát. – Csak nem az Alexia Tarabotti, a Nőpéldány? – Az nekem jó vagy rossz, ha igen? – tudakolta a szóban forgó, immár kissé bosszúsan amiatt, hogy éjnek idején, a hidegben, egy zsúfolt kapualjban kell társalognia egy piros—fehér csíkos flanelbe öltözött férfival. – Bizony, az Alexia Tarabotti – felelte egy büszke intéssel Madame Lefoux. – El sem hiszem! A Nőpéldány az ajtóm előtt? Valóban? – A kisember szélesre tárta a nevezett ajtót, kipattant rajta, megkerülte Madame Lefoux—t, hogy elkapja Alexia kezét, és amerikai módi szerint fel—le pumpálja. A kutya, felfedezvén az új fenyegetést, eleresztette Madame Lefoux nadrágját, és mérges csahintásokkal Alexia felé vágtatott. Alexia nem tudta eldönteni, tetszik—e neki, hogy példányként beszélnek róla, főleg, hogy a német úr már— már éhesen nézett rá. Szabad kezével felemelte a napernyőjét. – Fiatalember, ha az ön helyében lennék, én nem tenném – ajánlotta a kutyának. – A szoknyáim már éppen eleget szenvedtek egy estére.

Az eb mintha átgondolta volna a támadási tervét: most egy helyben pattogott, mind a négy lábát furán mereven tartva. – Jöjjenek be, jöjjenek! Korunk legnagyobb csodája az én kifejezett küszöbömön! Hiszen ez... hogy is mondják? Fantasztis, ja, fantasztis! – Csak akkor hagyta abba a lelkendezést, amikor megpillantotta Floote—ot is, aki végig némán állt a kapualj oldalában. – És ő kicsoda? – Hát, ő Floote, a személyi titkárom. – Alexia felemelte figyelmeztető tekintetét a kutyáról, hogy válaszolhasson, és a kérdezettnek ne kelljen. Mr. Lange—Wilsdorf erre eleresztette őt, odalépett Floote mellé, és lassan körbesétálta. Hálóingben volt a nyílt utcán, ám ez a faux pas kicsit sem zavarta. Alexia úgy találta, hogy neki, aki fél Franciaországnak megmutatta a bugyogóját, semmi joga felháborodni a viselkedésén. – Valóban, valóban az volna? Semmi egyéb, semmi gonoszabb? Bizonyos benne? – Mr. Lange—Wilsdorf kinyújtotta egyik hosszú, görbe ujját, és lerántotta Floote ingnyakát kendőstől, hogy lássa, nem rejteget—e amaz harapásnyomokat. A kutya morogva vetette magát Floote cipőjére. – Uram? – Floote határozottan zaklatottnak tűnt. Alexia nem tudta eldönteni, hogy a férfi vagy az eb bosszantja jobban; a titkár egyaránt gyűlölte a gyűrött inggallérokat és a nedves cipőket.

Hogy semmiféle gyanújelet nem fedezett fel, a német felhagyott Floote közönséges vizslatásával. Helyette újra megragadta Alexia kezét, és jóformán bevonszolta kicsiny otthonába. Intéssel jelezte a másik kettőnek, hogy kövessék: közben még utoljára kételkedve végigmérte a titkárt. A kutya zárta a sort. – Nos, bizonyára megértik, hogy rendes körülmények között nem tenném. Senki nem tenné ezen a kései órán. Az angolokkal sosem lehet tudni. De azt hiszem, most az egyszer megengedhető. Habár, kisasszonyom, rémes, rémes pletykákat hallani önről. – A kisember felemelte az állát, hogy megkíséreljen lenézni Alexiára, mint valami rosszalló vénkisasszony nagynéni. A kísérlet csúfos kudarcra ítéltetett, mert azonfelül, hogy nem volt a nagynénje, még egy jó fejjel is alacsonyabbra nőtt az asszonynál. – Hallottam, hogy férjhez ment egy farkasemberhez. Ja? Micsoda dolog, egy természeten túli fogja magát és ilyet csinál? A Nőpéldány számára a lehető legszerencsétlenebb választás. – Csak nem? – Alexia éppen be tudta szúrni ezt a két szót, mielőtt Mr. Lange—Wilsdorf folytatta volna, mint akinek levegőt sem kell vennie: közben egyre terelgette őket befelé a rendetlen, szűkös nappaliba. – Nos hát, mindannyian hibázunk néha. – De még mennyire – mormolta Alexia: újra érezte azt a fura, sajgó hiányt.

Madame Lefoux eközben érdeklődve körbesétált a szobában, Floote pedig elhelyezkedett szokásos őrhelyén, az ajtó mellett. A kutya, önnön rohamától kimerülten, összetekeredett a begyújtatlan kandalló előtt, amitől, ha ez lehetséges, még sokkal jobban kezdett hasonlítani egy minden háztartásban rendszeresített tollseprűre. Az ajtó mellett lógott még egy csengőzsinór is, amelyet az emberke most nekiállt rángatni, először finoman, aztán olyan lelkesen, hogy szinte hintázott rajta. – Teát szeretnének, tudom én azt. Az angolok mindig teáznának. Üljenek le, üljenek le! Madame Lefoux és Alexia engedelmeskedett. Floote nem. A vendéglátójuk odasietett egy kisasztalhoz, és annak fiókjából elővett egy dobozkát. – Tubákot? – pattintotta fel a fedelét kínáló mozdulattal. Senki nem kért, ám a német nem törődött bele Floote elutasításába. – De igen, igen, ragaszkodom hozzá. – Nem élek vele, uram – erősködött Floote. – De én igazán ragaszkodom hozzá – válaszolta Mr. Lange—Wilsdorf, és a tekintetében fura keménység jelent meg. Az inas vállat vont, kicsippentett egy parányi adagot, és elegánsan beszippantotta.

A német gondosan megfigyelte. Amikor Floote nem mutatott semmi különös reakciót, magában biccentett, és elrakta a tubákszelencét. A szobába ekkor egy összevissza öltözetű szolga lépett be. A kutya felriadt, és bár bizonyára régóta fennálló ismeretséget ápolt a házi személyzettel, mégis úgy vetette magát a fiúra, mintha az a világ biztonságát fenyegetné. – Mignon, vendégeink érkeztek. Hozz egy kanna Earl Greyt és croissant—t, de rögtön! Earl Greyt, ha mondom, és azt a kosárnyi kumkvatot* is. Hála az égnek a kumkvatért! Újra Floote—ra pillantott, és összehúzott szeme azt üzente: magával, fiatalember, még nem végeztem. Floote, aki jócskán idősebb volt a németnél, meg sem rezdült. – Nos, örvendetes, ja, örvendetes. Alexia Tarabotti itt, az én házamban! – A vendéglátójuk levette a sipkáját, és fura kis meghajlást mutatott be a nevezett irányába. Ennek során láthatóvá vált aggasztóan nagy fülpárja, amelyek mintha jog szerint valaki máshoz tartoztak volna. – Sosem találkoztam az édesapjával, de annál többet tanulmányoztam az anyagait. Hét generáció óta ő nemzett először leánynemű természeten túlit! Néhányan egyenesen csodának tartották a Nőpéldányt. – Ismét bólogatott. – Nekem persze megvan a magam elmélete a női utódokról, amelyek Itálián kívüli keveredésből valók. *

örökzöld, mediterrán növényfaj

Az apja igazán jól választott, hát nem? Egy kis angol vérfrissítés... Alexia alig hitt a fülének. Mintha ő csak valamiféle lónemesítési terv eredménye volna! – Mármost azt mondom én... Madame Lefoux ezen a ponton lépett közbe. – Mr. Lange—Wilsdorf sok év óta tanulmányozza már a természeten túlit. – És nagyon nehéz volt, ja, nagyon nehéz, egy élő példányt találni! – folytatta a német. – A kis gond az egyházzal, ugye, megérti. – Parancsol...? – Alexia kíváncsiságból türelmet parancsolt magára. Ez itt végső soron egy tudós, aki esetleg még tud is valamit. A német elvörösödött, és gyűrögetni kezdte a hálósipkáját. – Egy kis... hogy is mondják önök? Kellemetlenséggel találkoztam. Franciaországba kellett költöznöm, és hátrahagytam a kutatási anyagaim nagy részét. Komédia. Alexia Madame Lefoux—ra sandított magyarázatért. – Kiátkozták – súgta az komoran. A kis ember még vörösebbre pirult. – Ó, szóval hallott róla? A feltaláló megvonta a vállát. – A Rend pletykál, hiszen tudja. A német sóhajtott.

– Hát, nem számít, hiszen ilyen remek vendégeket hozott nekem. Egy élő, lélegző, nőnemű természeten túlit. Fiatal hölgy, ugye megengedi, hogy feltegyek majd néhány kérdést? És hogy esetleg végrehajtsak néhány kísérletet...? Kopogtak: a szolgáló lépett be a teatálcával. Mr. Lange—Wilsdorf átvette tőle, majd egy intéssel elbocsátotta. Kitöltötte a teát: erős volt, messzire áradt belőle a bergamott illata. Alexia nem kedvelte az Earl Greyt; a londoni divatból már régen kiment, ott pedig, ahová ő járt látogatni, soha nem is szolgálták fel. A vámpírok nem állhatták a citrusféléket – ekkor ébredt rá, hogy talán éppen ezen okból igyekezett az alacsony férfi Floote—ra tukmálni a teát és egy kisebb halomnyi kumkvatot. – A tubák! Mindenki felé pillantott. – Ó, szóval mégis úgy döntött, hogy szeretné kipróbálni, Nőpéldány? – Jaj, dehogy! Mindössze rájöttem: azért erőltette rá Floote—ra, hogy lássa, farkasember—e. Ők ki nem állják a tubákot. Most pedig az Earl Grey és a kumkvat segítségével igyekszik kitudni, vámpír—e. Floote erre felvonta a szemöldökét, elvett egy kumkvatot, egészben bekapta, majd módszeresen rágni kezdte.

– Mr. Lange—Wilsdorf, ugye, tisztában van vele, hogy a vámpírok képesek elfogyasztani a citrust? Mindössze nem kedvelik. – Természetesen, igen. Azonban... hogy is mondják? Előzetes tesztnek megteszi, amíg felkel a nap. Floote sóhajtott. – Biztosíthatom, uram, hogy nincsen természetfeletti elhajlásom. Alexia gonoszul mosolygott: a szerencsétlen titkár igencsak zaklatottnak tűnt. A kis németet nem nyugtatták meg a szóbeli garanciák: továbbra is lapos pillantásokkal méregette Floote—t, és nem távolodott el a kumkvatos táltól; meglehet, légifegyverként kívánta őket bevetni a következőkben. – Persze attól még lehet talpas vagy dolgozó. Floote erre csak megvetőn fújt egyet. – Már megvizsgálta, vannak—e rajta harapásnyomok – emlékeztette Alexia. – A nyomok hiánya nem egyértelmű bizonyíték, főleg a talpasok esetében nem. Elvégre maga egy farkasemberhez ment hozzá. Floote úgy nézett ki, mint akit még életében ennyire nem sértettek meg. Alexia, aki még mindig nem tért napirendre a „Nőpéldány” megnevezés felett, együtt érzett vele.

A német szeme gyanakvón Alexiára villant: a hangulata egy másodperc alatt megváltozott, mint ahogy ez láthatóan az egész elmebaját jellemezte. – Igazolás – motyogta. – Megérti, ja? Persze, hogy meg. Magát is igazolni kell. Hah, ha megvolna a számlálóm! De itt ez a kis poltergeist—probléma. Talán elvégezhetne némi exorcizálást? Bizonnyal nem jelent nehézséget a Nőpéldány számára. – A szoba kis ablaka felé pillantott, amely elfüggönyözetlenül várta a gyorsan fényesedő hajnalt. – Meg mielőtt kireggeledik? Alexia sóhajtott. – Biztosan nem várhat holnap estig? Az éjszaka nagy részét átutaztam. Már ha ezt utazásnak lehet nevezni. A kis ember ránevetett, ám nem értette el a célzást, mint azt minden rendes szállásadó tette volna. – De igazán, Mr. Lange—Wilsdorf, csak most érkeztünk – tiltakozott Madame Lefoux is. – Ó, hát legyen...! – tette le Alexia a csészéjét, hiszen a tea amúgy feledhetőre sikeredett és a fél croissant—t, amely viszont vajasan tökéletes élményt nyújtott. Ha ennek a fura kis emberkének erre van szüksége, hogy megbízzon bennük, és néhány választ adjon nekik, ő éppen meg is teheti. Még egyet sóhajtott: újra bosszankodott a férje elutasításán. Még nem tudta, pontosan hogyan is, de abban már biztos volt, hogy ezt az újabb kellemetlenséget is Lord Conall Maccon nyakába fogja varrni, mint minden egyebet.

Poche, a kutya mutatta az utat jó pár lépcsőfordulón át lefelé, majd be egy apró pincébe, és mindvégig oktalan lelkesedéssel csaholt. Mr. Lange—Wilsdorfnak a jelek szerint fel sem tűnt a zajongás. Alexia belenyugodott, hogy a szőrös teremtménynek ez a rendes üzemmódja: amint kinyílik a szeme, kinyílik a szája is. – Biztosan rémes vendéglátónak hisznek, ja – jelentette ki a német, de olyan hangsúllyal, hogy az kétséget sem hagyott afelől, hogy egyáltalán nem bánja, de a társadalmi elvárások megkívánják, hogy ezt mondja. Alexia nem is tudott mit felelni, mert a megállapítás tökéletesen igaz volt. Minden, a vérére büszke szállásadó szépen ágyba dugta volna őket eddigre, természetfeletti ide vagy oda. Semmiféle úriember nem ragaszkodna hozzá, hogy a vendégei exorcizmust hajtsanak végre anélkül, hogy előbb pihenni hagyta volna őket, vagy tisztességes ételt tálalt volna eléjük. Úgyhogy Lady Maccon csak megmarkolta a napernyőjét, és követte a németet meg annak tébolyult ebét le a görbe és koszos ház bélrendszerébe. Madame Lefoux és Floote úgy érezte, a jelenlétük ezen a ponton nem szükséges, és fent maradtak a társalgóban, ahol a rémes teát kortyolgatták, és nagy valószínűséggel elfogyasztották a remek croissant—okat is. Árulók. A pince éppen olyan sötétes volt, ahogy az egy pincéhez illik, és a német szavaihoz hűen tartalmazott egy kísértetet is, a poltergeist—fázis végstádiumában.

Még a kutya vakogását is túlszárnyalta a szellem másodhalálának szaggatott jajongása, és ha ez nem lett volna elég rossz, a kísértet már darabokra hullott. Alexia nem állhatta a szétszórtságot, márpedig ez a példány elvesztette szinte minden kohézióját, és igen zavarossá vált. Úgy lebegett a dohos, sötét térben, mint egymástól teljesen elvált testrészek páraképe: itt egy könyök, ott egy szemöldök. Alexia megriadt és halkan felkiáltott, amikor szembetalálkozott egy magányos szemgolyóval: egy bortartó tetejéről bámult rá értelmét vesztett pillantással. A pince amellett formaldehidtől és bomló hústól bűzlött. – De igazán, Mr. Lange—Wilsdorf – nézett a kis emberre hidegen. – Már hetekkel ezelőtt el kellett volna intéznie a szerencsétlen lélek sorsát, nem pedig hagyni, hogy idáig jusson. A férfi csak nemtörődöm szemforgatással felelt. – Ellenkezőleg, Nőpéldány. A szellem miatt béreltem ki ezt a házat. Már régen fel kívántam jegyezni a homo animus disanimatio pontos fázisait, és mióta az az összeütközésem volt a Vatikánnal, a kutatásom fókuszpontját a szellemekre helyeztem át. Csak ebből az egyből három cikket írtam eddig. Most már be kell látnom, keveset ér a lány. A személyzetem sem hajlandó lejárni, magamnak kell felhordanom a bort. Alexia majdnem átsétált egy lebegő fülkagylón. – Az rémesen megerőltető lehet.

– De hasznos volt. Az elméletem szerint a maradék lélek az éteráramlatokban lebeg, miközben a köteléke gyengül. Úgy vélem, az itteni munkám megerősítette ezt. – Úgy érti, a lélek az éterben úszik, és ahogy a test lebomlik, a lélekre kifejtett összetartó ereje is lecsökken? Mint a cukordarab a teában? – Ja. Mi más magyarázhatná meg a véletlenszerű, testtelen testrészeket? A hullát exhumáltattam, ott van. És valóban, a pince padlójába az egyik sarokba egy lyukat ástak, amelyben egy halott lány nagyrészt csontvázzá bomlott teteme feküdt. – Mi történt szegénnyel? – Semmi komoly. Sok szükséges adatot kivettem belőle, mielőtt megbolondult volna. A szülei nem engedhették meg maguknak a temetési költségeket. – Ciccegve megrázta a fejét a szégyenre utalva. – Amikor aztán kiderült, hogy fölös lelke van, és szellemmé vált, a család örvendett, hogy a körükben marad. Sajnos aztán ők is mind meghaltak kolerában, a lányt meg itt hagyták, hadd teljen benne kedve a következő lakónak. Így is volt, amíg meg nem érkeztem én. Alexia a szálldosó párákat nézte. Egy lábköröm bukdácsolt felé a levegőben. Mi több, lassan az összes megmaradó testrész felé lebegett, ahogy a vízcseppek csorognak a lefolyó irányába. Hátborzongató volt, nyugtalanító; Alexia mégis tétovázott. A gyomra és a mellette elhelyezkedő bajos társasága egyaránt

tiltakozott a halál szaga, és annak biztos tudata ellen is, amit most majd tennie kell. Visszafojtotta a lélegzetét, és lekuporodott a sír mellé – csak egy lyuk volt a pince földpadlójában, a temettetők semmi erőfeszítést nem tettek, hogy természetfeletti időkig megőrizzék a testet. Aztán megérkezett a német. A gyermeknek nem maradt sok, teljes értékű szellemként eltölthető ideje, mielőtt a bomló test tébolya elragadta volna. Kegyetlenség volt. Nem maradt belőle más, mint egy apró, görnyedt csontváz, amelyről a hús legnagyobb részét már lepusztította a penész, lerágták a kukacok. Alexia óvatosan lehúzta fél pár kesztyűjét, és lenyúlt hozzá. Kiválasztotta a gyermek fejének leginkább épen maradt részét, és röviden hozzáért. Rémesen lucskos érintés volt, olyan könnyen belenyomódott, mint az elázott piskótatészta. – Huh! – rántotta vissza a kezét undorodva Alexia. A pincében halványan lumineszkálva lebegő testrészpárák nyomban eltűntek, feloldódtak a dohos levegőben, amikor a természeten túli érintése elszakította a lélek megmaradt, testhez fűző kötelékét is. A német kissé eltátott szájjal nézett körbe, és még a kutya is abbahagyta a csaholást. – Ennyi az egész? Alexia biccentett, közben alaposan megtörölte a kezét a szoknyájában, és felállt.

– De hát még elő sem vettem a jegyzettömbömet! Micsoda egy... hogy mondják? Elvesztegetett lehetőség! – Elvégeztetett. – Hihetetlen. Még sosem láttam korábban, hogy egy természeten túli véget vet egy szellem létezésének, egészen mostanáig. Egészen kivételes. Nos, ez megerősíti, hogy maga valóban az, akinek mondja magát, Nőpéldány. Fogadja gratulációmat! Mintha valami kupát nyertem volna, gondolta Alexia, és felvonta a szemöldökét, de a kis ember észre sem vette, úgyhogy határozottan megindult felfelé a lépcsőn. A német utána topogott. – Igazán, igazán nagyszerű. Tökéletes szelleműzés. Csak egy természeten túli képes ilyesmit végrehajtani egyetlen érintéssel. Persze már olvastam róla, de hogy a saját szememmel lássam... hogy találja, az eredmény az ön számára gyorsabb vagy a hímnemű példányok számára? – Ezt nem tudhatom, hiszen eggyel sem találkoztam. – Ja, ja, hát hogyne. Nem szívhatnak egy levegőt a természeten túliak. Alexia visszaért a társalgóba: Madame Lefoux és Floote meghagyta neki az egyik croissant—t. Hála égnek! – Milyen volt? – tudakolta a feltaláló udvariasan, bár kissé hidegen. Az utolsó szellem, akit Alexia ez előtt kiűzött, az ő egyik közeli barátja volt. – Szivacsos. Madame Lefoux szemtelen kis orrát ráncolta.

– Képzelem. A német az ablakhoz lépett: nyilvánvalóan a napkeltét várta. A háztetők alján már derengett a fény, és Alexia megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy Nizza valamivel kevésbé mocskos, mint Párizs. A kutya remegve körberohant a szobában, minden vendéget megcsaholt, mintha nem emlékezne a jelenlétükre, ami nem is volt kizárható, hiszen agy aligha rejtőzött a fejében, végül egy kimerült kupacba roskadt össze a kanapé alatt. Alexia az érintetlen kezével a croissant—ért nyúlt és megette, aztán csak várt türelmesen, reménytelenül reménykedve, hogy nemsokára ággyal kínálják őket. Végtelenül hosszúnak tűnt az utolsó ébredése óta eltelt idő: a fáradtság eltompította. Madame Lefoux ugyanígy érezhetett, hiszen el is bóbiskolt: az álla a nyakkendője csomójára esett, Monsieur Trouvé sáljával még mindig félig—meddig a fejéhez kötözött cilindere a homlokára csúszott. Még Floote válla is megereszkedett, ha mégoly csekély mértékben is. Az első napsugarak átkúsztak az ablakpárkányon, és benyilaztak a szobába. Mr. Lange—Wilsdorf élénk érdeklődéssel figyelte, amint elérik Floote lábszárát. Amikor a titkár nem lobbant lángra, és nem is rohant el sikoltozva, a kis ember megnyugodott valamennyire; Alexia gyanította, hogy most először, amióta bezörgettek hozzá.

Azonban még mindig nem érkezett ajánlat, hogy pihenjenek le, tehát mély lélegzetet vett, és egyenesen vendéglátójuk arcába nézett. – Mr. Lange—Wilsdorf, mi végre ez a sok próbatétel és kísérletezgetés? Ön igazán hívő? Furcsának találnám a Bronzpolip Rend egy tagja esetében. Madame Lefoux barátnője keresetlen szavaira már felnézett, és kecses ujjával hátrabökte kalapját. Érdeklődve nézte az apró németet. – Talán, talán. A kutatásom kényes, talán éppen veszélyes természetű. Ha meg kell bíznom önben, vagy a segítségére lennem, fontos, létfontos, hogy egyikük se legyen... hogy mondják? Élőholt. Alexia összerezzent, Madame Lefoux kihúzta magát: egyszerre nem is volt már olyan álmos. Az élőholt kifejezést az illedelmes társaságokban sosem ejtették ki nyíltan. A farkasemberek, vámpírok és frissen született szellemek érthető módon ízléstelennek találták, ha így nevezték őket – nagyon hasonlóan Alexiához, aki szintén ellenérzéseit fejezte ki, ha a vámpírok lélekszipolynak titulálták. Egyszerűen vulgáris volt. – Mr. Lange—Wilsdorf, ez egy eléggé kemény szó, nem gondolja? – Valóban? Ó, maguk angolok és a szavaik! – Az „élőholt” semmiképpen sem alkalmazható. A férfi tekintete keményen csillant.

– Azt mondom, attól függ ez, hogyan határozzuk meg az élőt. Ja? A jelenlegi tanulmányaimat tekintve az „élőholt” nagyon is megfelel. A francia nő elmosolyodott, előtűntek a gödröcskéi. Alexia nem értette pontosan, miképpen, de azok a gödröcskék meglehetősen huncut benyomást keltettek. – Nem sokáig lesz így. Mr. Lange—Wilsdorf érdeklődőn oldalra biccentette a fejét. – Madame Lefoux, tud valamiről, ami relevanciával bírhat a kutatásaim számára, igaz? – Azzal ön is tisztában van, hogy Lady Maccon egy farkasemberhez ment feleségül? Bólintás. – Alexia, szerintem el kellene neki mondanod, mi történt. A szólított grimaszolt. – Talán segítene? – A Rendben ő áll a legközelebb ahhoz, amit a természeten túli szakértőjének nevezhetünk. A templomosok, meglehet, többet tudnak, de erről nem állíthatunk biztosat. Alexia biccentett. Magában mérlegelte a lehetőségeit, és végül úgy elöntött, megéri a kockázat. – Terhes vagyok, Mr. Lange—Wilsdorf. A német határozott irigységgel nézett rá. – Fogadja jókívánságaimat és együttérzésemet! Természetesen nem lesz képes... hogy is mondják?

Kihordani. Az írott történelem során egyetlen nőnemű természeten túlinak sem sikerült. Nagy baj ez a templomosoknak és a nemesítési programjuknak, de... – Látva Madame Lefoux egyre szélesedő mosolyát, elakadt. – Arra céloz... de nem, az nem lehet. A farkasembertől esett teherbe? Alexia és Madame Lefoux egyszerre intett igent. A kis ember ellépett az ablaktól, hogy szorosan Alexia mellé ülhessen. Túl szorosan. A tekintete ridegen mérlegelő volt, az arcára kiült a mohóság. – Biztosan nem leplez egy, hogy is mondják maguk, angolok, egy kis indiszkréciót? Alexia már nagyon unta a játszmákat. Olyan pillantást vetett a vendéglátójára, amely egyértelművé tette: aki még egyszer célozni mer a hűtlenségére, azzal megismerteti a napernyője legrosszabb tulajdonságait. Abban bízott, hogy a német fejébe gyűjtött tudomány más választ ad majd. – Mi lenne – kérdezte fojtottan –, ha maga most feltételezné, hogy igazat mondok, mi pedig hagynánk, hadd gyártsa az elméleteit, miközben mi a jól megérdemelt pihenésünket élvezzük? – Persze, persze! Hiszen ha várandós, aludnia kell. Csak képzelje ezt el a világ, egy természetfelettitől terhes természeten túli! Ezt ki kell kutatnom. Kísérletezett már valaki effélével azelőtt? A templomosok biztosan nem gondolnának arra, hogy farkasembert pároztassanak lélektelennel. Már csak az ötlet is...! Igen, ez csodás.

Végül is egymás tudományos ellentétei, a két véglet. És mindkét fajban olyan ritka a nőstény, ez persze oka lehet a tisztességes dokumentáció hiányának. De ha igazat beszél... nahát, mekkora csoda, micsoda mesébe illő torz hibrid! Alexia hangosan megköszörülte a torkát, fél kezét a hasára helyezte, a másikat a napernyőjére. Ő maga gondolhat a magzatára gyerekteherként, időnként utálhatja is, de semmiféle német töpszli, aki ráadásul ilyen pocsék ízléssel rendelkezik a háziállatok terén, ne vegye magának a bátorságot, hogy torz hibridnek nevezze. – Már elnézést!! Madame Lefoux felismerte azt a hangot, és talpra ugrott. Megfogta Alexia kezét, és kísérletet tett rá, hogy felállítsa, majd a szobából is eltávolítsa barátnőjét. Mr. Lange—Wilsdorf előkapott egy jegyzetfüzetet, és mit sem törődve Alexia dühével, magában mormolva jegyzetelni kezdett. – Menjünk, keressük meg a vendégszobákat mi magunk, mit szól? – javasolta Madame Lefoux, amíg Alexia dühében csak fújtatott. Mr. Lange—Wilsdorf elbocsátón intett tartályos tollával, de fel sem nézett. – Nem csaphatom fejbe? – kérte Alexia magára találva. – Csak egyszer? Egy kicsit, a fején? Alig venné észre. Floote felvonta a szemöldökét, és megfogta Alexia könyökét, ezzel segítve Madame Lefoux erőfeszítéseit, hogy távozzanak. – Ágyba, asszonyom, úgy gondolom.

– Hát jó – adta be a derekát Alexia –, ha ragaszkodik hozzá. – Madame Lefoux—ra meredt. – De ajánlom, hogy magának meg igaza legyen a figura jellemét illetően! – Ó – jelentek meg ismét a gödröcskék –, szerintem meg tudja lepni önt. – Lucskosra készítteti a tojásos pirítóst? – Meglehet, be tudja bizonyítani, hogy Lord Maccon nemzette a maga gyermekét. – Ez az egyetlen ok, ami miatt megérheti. Nőpéldány, hallatlan! Mintha fel akarna boncolni egy kályhasalakoló lapáttal. * Amikor Alexia végre levonult reggelizni, régen nem reggel volt már, hanem kora délután. Madame Lefoux és Floote a kis ebédlőasztalnál ült, a kis termetű német tudóssal egyetemben. Amaz még evés közben is valami kutatási anyagot bújt – micsoda neveletlenség! – és szinte remegett izgalmában, majdnem annyira, mint tollseprűre emlékeztető kutyája. Minthogy nappal volt már, tudós és kutyája kissé elegánsabban festett. Alexia halványan meglepődött. Félig—meddig azt várta, hogy Mr. Lange—Wilsdorf továbbra is csíkos hálóingében jár—kel majd, ehelyett amaz egy teljesen tiszteletre méltó tweedzakót viselt,

barna pantallóval. Kravátlit azonban, Floote legnagyobb csalódására, nem kötött. Alexia talán kicsit kevésbé vette a szívére a nyakravaló hiányát, mint illett volna. Végül is némi ruházkodási extrémitás várható volt a külföldiek részéről, akik eleve gyanakvással szemlélték a nyakkendőket és sálakat, minthogy azok megnehezítették a dolgozók azonosítását. Poche szintén tweedben volt: vízesésszerű elrendezésben viselte a nyaka körül. Aha, a hiányzó nyakkendő!, futott át Alexia fején. Az állatka a szokásos tébolyult csaholásrohammal köszöntötte őt. Alexia nem várt a vendéglátója szavára, hanem helyet foglalt az asztalnál, és minthogy a német ezzel sem törődött, kiszolgálta magát a tálakról. A gyerektehernek aznap nem volt ellenére az ennivaló – a kis nyavalyás nem képes eldönteni, mit akar. Madame Lefoux kedves mosollyal köszöntötte az érkezőt, Floote egy biccentéssel. – Uram – szólt oda Alexia a szállásadójuknak. – Jó napot, Nőpéldány. – Mr. Lange—Wilsdorf fel sem nézett az előtte heverő nyitott könyvből és a mellette várakozó jegyzettömbből, amelybe éppen valami bonyolult képletet írt át. Alexia a homlokát ráncolta. Sok mindent lehetett mondani a németről – és miután a „torz hibrid” kifejezést alkalmazta, Alexia igen sok mindent ki is gondolt, amit ő mondhatott volna –, azt viszont el kellett ismerni, hogy nem fukarkodott az

étellel. Könnyű, ám ízes fogásokat tálaltatott: pirított téli zöldségeket, hideg pulykasültet, ropogós héjú, foszlós kenyeret, válogatott, édes aprósüteményt. Alexia az irattáskája mélyéről előkotort valamicskét az Ivy adta teából – sokkal jobban bírta az utat, mint a többi holmi. Némi gondolkodás után vésztartalékként napernyője egyik titkos zsebébe is átcsomagolt egy keveset. A tej szerencsére kultúrákon átívelő általánosságnak bizonyult, így a tea éppolyan finomra sikeredett, mintha odahaza, Angliában készült volna. Ez olyan éles honvágyat váltott ki Alexiából, hogy az első korty után percekig meg sem szólalt. Madame Lefoux vette észre a szokatlan csendet. – Jól érzi magát, drágám? – kérdezte, és lágyan Alexia felsőkarjára tette a kezét. Alexia megriadt: a szemét váratlanul elfutotta a könny. De igazán, az ő korában! Úgy tűnt, már nagyon rég nem ért hozzá senki őszinte kedvességgel. A Loontwill—házban az érzelmeket leginkább a légbe szórt csókok és háromujjas arcpaskolgatások által fejezték ki gyermekkora óta, mindmáig. Csak amikor Conall megjelent az életében, akkor szokott hozzá a testi közelséghez: a férje mértéktelenül élvezte, és minden adódó alkalmat ki is használt rá. Madame Lefoux ugyan ennyire nem volt tolakodó, de francia, az igen, és úgy érezte, hogy a szóbeli vigasztalást enyhítő érintéssel kell kiegészítenie.

Alexia belehajolt a karjába. A vállán nyugvó kéz nem volt széles és bőrkeményedéses, és a feltalálón vanília és gépolaj érződött a szabad mezők illata helyett, de hát éhes koldus ne válogasson. – Ó, semmiség. Csak egy pillanatra hazagondoltam – felelte, és kortyolt még egyet. A német kíváncsian felnézett. – Rosszul bánt magával? A farkasember férje? – Végül is nem mondanám – hímezett—hámozott Alexia. Mindig is nehezére esett, hogy fura, alacsony növésű németekkel beszélje meg a személyes dolgait. – Ja, a farkasemberek. Nehéz esetek, egytől egyig. Ami a lelkükből megmarad, az csupa erőszak és érzelem. Csoda, hogy maguk angolok be tudták őket tagolni a társadalomba. Alexia felvonta a vállát. – Nekem az az érzésem, hogy a vámpírokkal nehezebb boldogulni. – Valóban? Lady Maccon már—már az árulásig indiszkrétnek érezte magát: igyekezett megkeresni a szavakat, amivel kifejezheti a mondanivalóját. – Hiszen tudja, milyenek a vámpírok, csupa magasságosan fenn hordott orr, meg ki—az—idősebb... – Elhallgatott. – Habár nem, ugye nem tudja, milyenek? – Hmm. A farkasembereket nagyobb gondnak hittem volna, ahogy a hadseregben rohangálnak, és rendes embereket vesznek el.

– Nos, az én példányom valóban kicsit nehézfejűnek bizonyult. De azt meg kell hagyni, hogy a legvégéig egészen alkalmas volt. – Alexia fájdalmasan ébredt tudatára, hogy az „alkalmas” mennyire alulértékelő kifejezés. Conall mintaférj volt a maga nagydarab, morgós módján: gyengéd, amíg a körülmények mást nem kívántak, akkor pedig erős, amíg ismét oka nem került a szelídségnek. Megborzongott az emlékektől – Lord Maccon hangos is volt, goromba és túlféltő, ám rajongva szerette a feleségét. Sok időbe telt, mire Alexia elhitte: valóban méltó mindarra a vad imádatra, amit Conall rázúdított. Hogy aztán mindezt ok nélkül vette vissza – még sokkal kegyetlenebbül fájt. – Nem a végeredmény számít? – biccentette oldalra a fejét Madame Lefoux: igen határozottan ellenséges álláspontra helyezkedett Conallal szemben, amikor amaz kidobta Alexiát. Alexia grimaszolt. – Így beszél egy igazi tudós. – De hát csak nem bocsáthatja meg neki, amit tett? – A feltaláló késznek tűnt leszidni Lady Maccont. Mr. Lange—Wilsdorf felpillantott a tányérjából. – Kihajította, ja? Nem hiszi, hogy a gyerek az övé? – A hírmondók sosem szóltak farkasemberek gyermekéről. – Alexia maga sem akarta hinni, de éppen megvédte a férjét. – És az, hogy szeretett engem, a jelek szerint kevés volt, hogy túllépjen ezen a tényen. Még csak esélyt sem adott.

A német a fejét rázta. – Farkasemberek! Érzelem és erőszak, ja? – Azzal határozott mozdulattal lerakta tartályos tollát, majd előrehajolt a könyve és füzete fölé. – Az egész délelőttömet kutatással töltöttem. A feljegyzéseim alátámasztják a feltételezését. Habár a hasonló esetek vagy más adatok hiánya még nem valódi bizonyíték. Vannak régebbi feljegyzések is. –A vámpírokéi? – találgatott Alexia, a kinyilatkoztatásokra gondolva. – A templomosokéi. Floote enyhén megrándult. Alexia rápillantott, de az inas kifejezéstelen arccal rágott tovább. – Vagyis úgy gondolja, a templomosok sejthetik, hogyan lehetséges ez? – intett kecsesen teste középső tájai felé. – Ja. Ha már korábban történt hasonló, nekik lesznek róla feljegyzéseik. Alexia előtt remekbe szabott romantikus víziók derengtek fel, amelyekben bemasírozik Conall irodájába, és az asztalra vágja ártatlansága bizonyítékát – hadd bánja elhamarkodott szavait a gróf! – És mik az ön elméletei, Monsieur Lange—Wilsdorf? – érdeklődött Madame Lefoux. – Véleményem szerint, ha elvetem az élőhalottságra vonatkozó koncepciómat, de fenntartom a lélek éteranalitikai összetételéről szólót, esetleg meg tudom magyarázni ezt a terhességet.

– Emellett a bőrkontaktus elvét is fenn tudja tartani? A német meglepve pislogott. – Madame, ön valóban ismeri a munkáimat! Azt hittem, mérnöki oklevele van. Madame Lefoux erre felvillantotta a gödröcskéit. – A nagyanyám szellemmé vált, később a nagynéném is. Határozottan érdekel a lélektöbblet megértése. A rémes kiskutya ekkor odarohant, hogy belekapjon Alexia bokájába, majd a sértést tetézendő, a fogai közé kapta a cipőfűzőjét. Alexia felemelte az öléből az asztalkendőt, és egy óvatlan pillanatban az eb fejére ejtette. Az állatka megpróbált kihátrálni a terítő alól, de kevés sikerrel. – Úgy hiszi tehát, hogy van túltengő lelke? – A német tudomást sem vett a kutyájáról. A francia nő biccentett. – Vélhető dolog. Alexia eltöprengett, milyen lehet abban a tudatban élni, hogy az ember majd kopogószellemként végzi. Ő maga a megváltás vagy a halhatatlanság minden reménye nélkül huny majd ki: a természeten túliak nem birtokoltak lelket, amely felröppenhetne Istenhez, vagy szellemként idelent maradhatna. – Hát akkor miért nem keresi a halhatatlansághoz vezető utat, amely nyitva áll ön előtt is, most, hogy Angliában él, ahol az efféle elhajlásokat egyenesen bátorítják? – csücsörített Mr. Lange—Wilsdorf. Madame Lefoux megvonta a vállát.

– Választott ruhaviseletem ellenére mégis nő vagyok, és jól tudom, hogy az esélyem a farkasemberré harapás, még inkább a vércsapolás túlélésére igencsak csekély. Amellett a lelkem nagyobb részével együtt nem szeretném elveszíteni szerény feltalálói tehetségemet sem. S hogy aztán egy falka vagy boly jóindulatára szoruljak mindenestől? Nem, köszönöm. Ráadásul pusztán az, hogy a rokonaimból szellem lett, nem jelenti még, hogy nekem is túltengő lelkem van. Mindent összevetve mégsem vagyok olyan nagyon kockázatkedvelő. A kiskutya eddigre körbenavigálta az asztalt, de az asztalkendőt nem sikerült leráznia. Floote, akihez legközelebb ért, lehajolt és levette róla, közben rosszalló pillantást vetett Alexiára. Lady Maccon sosem kérdezte ugyan, de ha már szóba került, valóban furcsának érezte, hogy egy Madame Lefoux kiemelkedő kreativitásával és ügyességével bíró feltalálónak hogyhogy nincsen természetfeletti patrónusa? A francia nő jó munkakapcsolatot tartott fenn a Woolsey—falkával és a Westminster—bollyal is, ám ugyanúgy üzletelt a magányosokkal, kóborokkal és nappali emberekkel is. Alexia úgy feltételezte, a feltaláló ellenérzései a természetfeletti patronázzsal és metamorfózissal szemben személyes okokból fakadnak, nem pedig gyakorlatiakból. Most meg kellett fontolnia: ha Madame Lefoux lehetőségeivel születik, nem ugyanezt az utat választaná ő is?

A németre azonban mindez nem tett mély benyomást. – Jobban örülnék, ha vallási alapon tiltakozna, mint erkölcsin, Madame Lefoux. – Hát akkor az a legjobb, Monsieur Lange—Wilsdorf, ha továbbra is úgy cselekszem, ahogy az nekem felel meg, és nem önnek. Avagy...? – Amíg a végeredmény eggyel kevesebb természetfeletti? – Na de igazán! Valóban muszáj evés közben is politizálni? – vágott közbe Alexia. – Igaz is, Nőpéldány, beszéljünk inkább magáról – fordult felé a kis ember kemény tekintettel. Alexia egyszerre megriadt. – Bizonnyal megérti, ez a maga terhessége igen figyelemre méltó. Tegnap estig megesküdtem volna, hogy a vámpírok és farkasemberek csakis metamorfizálás útján szaporodnak. Ja? A maga természeten túli érintése nem oltja ki azt a tényt, hogy a természetfeletti személy nagyrészt halott. Halandóvá teszi őket, ám emberré nem, és természetes módon nemzőképessé sem. Alexia egy gyümölcsöt rágcsált. – Nyilvánvalóan téves következtetést von le, uram. – Nyilvánvalóan, Nőpéldány. Éppen ezért... hogy mondják? Újjáértékeltem a helyzetet. Egy sor tudományos bizonyíték alátámasztja az ön által elmondottakat, mégpedig az a tényt miszerint mind a vámpírok, mind a farkasemberek továbbra is részt

vesznek bizonyos... – elhallgatott, az arcát élénk pír futotta be – ágybéli dolgokban. – Mégpedig, ha hihetünk a pletykáknak, igencsak széles körű és kísérletező módon – emelgette Madame Lefoux a szemöldökét titokzatosan. Ki más lenne a társalgás ilyetén fordulatával kibékülve, mint az egyetlen francia az asztalnál? Alexia, Floote és Mr. Lange— Wilsdorf egyaránt kényelmetlenül érezte magát, osztoztak a pillanat kínjában. Aztán a kicsi német bátran nekivágott a folytatásnak. – Bizonyára oka van annak, hogy a fajfenntartási ösztön túléli a metamorfózist, azonban egyik rendelkezésemre álló szakkönyv sem vizsgálja ezt a szempontot kielégítően. Ha élőholtak volnának, a farkasembereknek nem volna többé szükségük arra a bizonyos biológiai funkcióra. – Vagyis? Ez miként kapcsolódik az én helyzetemhez? – Alexia újult érdeklődésében még az evést is félbehagyta. – Nyilvánvalónak tűnik, hogy a férje az irányú képessége, miszerint továbbra is, izé... hát, teljesít, annak az ösztönös szükségletnek a megtestesülése, hogy a régimódi úton nemzzen utódot. A modern tudomány szerint fennáll az ilyen utód lehetősége, bár elenyésző mértékben. Ön, mint látjuk, ez az elenyésző lehetőség. A baj természetesen az elkerülhetetlen vetélésben rejlik. Alexia elfehéredett.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a dolog kikerülhetetlen. Ha a templomosok természeten túli nemesítő programja mást nem is bizonyított, de azt igen, hogy a lélektelenek mindig hasonlókat nemzenek. És azt is, hogy nem szívhatnak egy levegőt. Tömören tehát, Nőpéldány, az ön teste nem képes elviselni a gyermekét. Alexia korábban már tartózkodott egy természeten túli múmiával egy szobában: ismerte azt a nyomasztó, taszító érzést, amelyben ismét része lenne, ha egy másik természeten túlival találkozna. Azonban egyelőre semmi ilyesmit nem tapasztalt a benne növekvő magzat felől. – A gyerek és én nem szívunk semmiféle közös levegőt – ellenkezett. – Tudjuk, hogy a természeten túli képességek érintéshez kötöttek. Ebben a templomosok feljegyzései ellentmondásoktól mentesek, és én is jól emlékszem rájuk. Minden nőpéldány, akikkel az évek során kísérleteztek, meddőnek bizonyult, vagy képtelen volt kihordani a gyereket. Nem az a kérdés, hogy elvetél—e, hanem hogy mikor. Alexia levegőért kapott. A hír, váratlan módon, fájdalmasan érintette. Leszámítva a gyermek halálát, a vetélés azt is jelentené: Conall a semmiért rakta ki őt, és bánt vele ennyire durván. Butaság volt, és reménytelen, és... Madame Lefoux sietett a segítségére. – Kivéve, hogy talán ez nem egy hétköznapi természeten túli gyermek. Maga mondta – azok általában

a nappali emberek és a természeten túliak kereszteződéséből származnak. Alexia gyermekének farkasember az apja, és akármennyire is halandóvá tette az érintés a fogantatás idején, emberré mégsem. Nem egészen, hiszen a lelke nagy részét ő már korábban elvesztette. Ez a magzat valami más. Úgy kell lennie. A barátnője felé fordult. – Nagy összegben lefogadnám, hogy a vámpírok nem azért igyekeznek megölni magát, mert nemsokára elvetél egy lélektelen magzatot. Főleg nem az angol vámpírok. Alexia felsóhajtott. – Ilyenkor szeretnék beszélni az anyámmal. – Jó ég, asszonyom, az mire volna jó? – A botrányos kijelentés hallatán még Floote is kinyitotta a száját. – Hát, akármit is mondana, én egyszerűen az ellenkező álláspontra helyezkednék. Mr. Lange—Wilsdorf nem hagyta magát családtörténettel eltéríteni. – Nem lepte meg semmiféle rossz érzés vagy undor a magzati példánnyal szemben? Alexia a fejét rázta. A német magában kezdett motyogni. – Valami biztosan téves a számításaimban. Talán az anya és a magzata közötti étervezetési átvitelt korlátozza a részleges lélekvisszatartás. Másfelől a nappali emberektől nemzett magzatok miért nem tartják vissza azok lelkének egy részét? Esetleg a más típusú lélekben rejlik a megoldás?

Széles mozdulattal kiterítette gondos jegyzeteit, lapozgatott, és újra firkálni kezdett. Mindannyian csöndben figyelték – Alexiának nagyjából el is ment az étvágya közben –, amíg aztán a férfi meg nem dermedt. Felnézett, a szeme kerekre tágult: Madame Lefoux kijelentésének második fele is elért végre az agyához. – Vámpírok próbálják megölni? Azt mondta, hogy megkísérelték? Ezt a példányt, itt, az asztalomnál, a házamban? Madame Lefoux csak vállat vont. – Nos, igen. Ki mást akarnának megölni? – De hiszen ez azt jelenti, hogy közelednek. Hogy követik. Ide! Vámpírok. Utálom a vámpírokat! – Mr. Lange—Wilsdorf loccsanósan kiköpött. – Az ördög undorító, vérszopó eszközei! Menjenek! Menjenek el innen azonnal, mind! Rémesen sajnálom, de nem maradhatnak a fedelem alatt ilyen körülmények között. Még a tudományos kutatás kedvéért sem. – De Mr. Lange—Wilsdorf, micsoda bánásmód ez a Bronzpolip Rend egy tagjával szemben? Legyen észnél, hiszen fényes nappal van! – Még a Rend kedvéért sem! – A kis ember felpattant, mintha mindjárt ugyanolyan hisztérikus rohamot kapna, mint a kutyája szokott. – Eredjenek! Adok ennivalót az útra, pénzt is, neveket, címeket az itáliai kapcsolataimhoz, de azonnal hagyják el a házamat! Menjenek a templomosokhoz! Ők majd gondoskodnak magáról, még ha csak azért is, mert a vámpírok halva

akarják látni. Én ehhez nem vagyok elégséges. Nem vagyok képes kezelni ezt a helyzetet. Alexia is felállt. Ekkor vette észre, hogy Floote – Floote lévén – még valamikor a beszélgetés közepette megérezte, mi közeledik, és eltűnt. A szobájukba ment, összepakolta Alexia irattáskáját, fogta a napernyőjét meg a köpenyét, és már készen várt az ajtóban. Úgy tűnt, ő egyáltalán nem bánja, hogy menniük kell.

KILENCEDIK FEJEZET Hogyan ne keljünk át egy alpesi hágón BELEGONDOLVA, ALEXIA ÚGY DÖNTÖTT , hogy alighanem biztonságosabb is nappal haladni tovább Itália felé. Immár fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy ha válaszokat akar a jelenlegi helyzetével és állapotával kapcsolatban, azt vagy a templomosokból, vagy a vámpírokból kell kiszednie. És ebből a kettőből csak az egyik volt – vélhetően – hajlandó beszélgetni is vele, mielőtt megpróbálja megölni. És még valamit megértett: akármennyire is be kívánta bizonyítani, hogy Conall tévedett, immár a gyerekteher sorsa volt a tét. Bár idegesítette az apró parazita, de rövid gondolkodás után rájött, hogy tulajdonképpen mégsem vágyja a halálát. Már annyi mindenen mentek keresztül együtt... Csak engedd meg, hogy rendszeresen táplálkozzak, gondolta oda neki, és én majd igyekszem kifejleszteni az anyai ösztönömet. Azért azt tudd, hogy nem lesz egyszerű. Nem számítottam arra, hogy valaha is szükségem lesz rá. De próbálkozni fogok. Miután a fura német elbocsátotta őket, hadd meneküljenek tovább a gyilkos hordák elől, Alexia teljesen megdöbbent, hogy éppen azt tették, amit bárki más tett volna ilyen mondén körülmények között: bérkocsit fogtak. Mint kiderült, a francia kocsibérlés nagyon hasonlóan működött az angolhoz, épp csak jóval

korlátozottabban volt elérhető. Madame Lefoux röviden, ám hevesen tárgyalt egy egylovas hintó kocsisával, minekutána nagy összegű készpénz cserélt gazdát. Végül a feltaláló is felült, és a kocsi nyaktörő sebességgel meglódult a part felé, végig Nizza nyomorékoktól és az eső elől menekülőktől zsúfolt utcáin. Alexia sejtette, hogy az utazásnak ez az ésszerű módja, ha az ember menekül, de hárman mégis szűkösen voltak. A kocsis, aki magasan felettük és a hátuk mögött ült, hosszú ostora csattogtatásával ösztökélte még gyorsabb iramra a lovat, az pedig riasztó tempóban kanyarodott be az utcasarkokon és húzta végig terhét a sikátorokon. Alig néhány perc alatt maguk mögött is hagyták Nizzát, és a Riviéra sziklái és homokpartjai mellett tekergő földútra értek. Alexia rendes körülmények között élvezte volna az utat: tiszta téli nap a tengermelléken, mellettük türkizben szikrázó víz. Alig volt forgalom, a kocsis lazított a gyeplőn, hadd ügessen a ló kedve szerint, hogy sokáig bírja a hosszú, szelíd kanyarokat és az elnyúló egyenes szakaszokat. – Azt mondta, elvisz egészen a határig – kiáltotta Madame Lefoux a visító szélbe. – Nem keveset számolt fel érte, de valóban gyorsan haladunk. – Úgy bizony! Mit gondol, elérjük Itáliát még sötétedés előtt? – Alexia még beljebb tolta irattáskáját szoknyái alá, napernyőjét pedig keresztbe fektette az ölében, úgy igyekezett kényelmesen elhelyezkedni Madame Lefoux és Floote közé szorítva. A hintót

eredetileg két utas részére tervezték, és bár egyikük sem volt túlságosan nagyméretű, Alexia mégis hálás volt turnűrje korábbi vesztéért. A helyzetük semmiképpen sem volt ideálisnak mondható. A kocsis lassított. Lady Maccon ezt kihasználva felállt, és aggodalmasan hátrafordult, hogy átlásson a féltető meg a kocsis ülése felett az útra. Amikor visszaült, csak ráncolta a homlokát. – Mi az? – követelte Madame Lefoux. – Nem akarom megriasztani, de azt hiszem, követnek minket. Most a feltaláló ugrott talpra, fél kezével szorosan fogta a cilinderét, a másikkal a tető szélét markolta meg. Amikor újra elhelyezkedett, az ő homloka is éppolyan ráncokba szaladt. Alexia az inasára pillantott. – Floote, hogy állunk lövedékekkel? Floote a kabátja belső zsebéből elővette a két apró pisztolyt. Mindkettőt kinyitotta: töltve voltak. Láthatóan időt szakított erre is az első vámpírzűrjüket követően. Még egy kicsit kotorászott a zsebében, majd előhalászott egy összecsavart papírgubót, benne egy kevés puskaporral, és nyolc további golyót. Madame Lefoux áthajolt Alexián, felszedte és érdeklődve megvizsgálta az egyik lövedéket. Alexia úgyszintén. Keményfa volt, ezüst heggyel, belül ólommal kiöntve.

– Régi típusú kioltógolyók. Nem mintha effélére lenne szükségünk: akárki is követ, az dolgozó lesz. De azért, Mr. Floote, hogyan kerülnek magához ilyesmik? Ön bizonyára nem kapott felhatalmazást a természetfelettiek kioltására. – Ó, hát – Floote visszarakta a töltényeket a zsebébe –, mondjuk úgy, hogy örököltem őket, asszonyom. – Mr. Tarabottitól? – tudakolta a feltaláló, és bólintott. – Ez magyarázatot ad a fegyverei korára is. Mr. Floote, szerezzen be magának egy olyan újfajta Colt revolvert, sokkal hatékonyabb. Floote bizonyos érzelemmel nézett a két kis fegyverre, mielőtt újra eltüntette azokat a kabátjában. – Meglehet. – Apám hivatásos kioltó volt? – kérdezte Alexia érdeklődve. – Ezt így nem mondanám, asszonyom. – Floote mindig zárkózottan viselkedett, ám amikor Alessandro Tarabotti került szóba, a szájára külön lakat került. Az esetek felerészében Alexia úgy érezte, puszta makacsságból teszi, máskor meggyőződése volt, hogy az inas ezzel igyekszik védeni őt valamitől. Habár most, hogy a vámpírok dolgozói megint a sarkukban loholtak, az asszony el sem tudta képzelni, mitől még. Madame Lefoux felgyűrte a ruhaujját, és ellenőrizte a csuklójára erősített tűvetőt. – Csak három lövedékem maradt. Alexia? A szólított a fejét rázta.

– Már az óraszalonban elhasználtam minden nyilamat, nem emlékszik? Más pedig nincs benne, csak a lapis lunearis, a farkasemberek ellen, meg a magnetikus megszakító mezőgerjesztő. Madame Lefoux dühében a fogát szívta. – Tudtam, hogy nagyobb tárolókapacitást kellett volna beleépítenem! – Ennél nagyobbat aligha lehetett volna – nyugtatgatta Alexia. – Ez az átok már így is kétszer annyit nyom, mint bármelyik normális napernyő. Floote felállt és hátranézett. – Elérnek minket, mielőtt átjutunk a határon? – Alexia nem tudta, milyen távolságra fekszik Nizza Itáliától, Madame Lefoux viszont igen. – Minden valószínűség szerint. Floote meglehetősen aggodalmas arccal dőlt hátra. Bevágtattak egy kis halászfaluba, aztán ki onnan: a jól kövezett úton a ló újra gyorsabban tudta vontatni a hintót. – Monacóban meg kell próbálnunk lerázni őket. – Madame Lefoux felegyenesedett, áthajolt a tetőn, és hosszas párbeszédbe bonyolódott a kocsissal. A szél sortűzszerű, szaggatott francia szavakat szórt köréjük. Alexia kitalálta, mi lehet a dolog nyitja, és kikapcsolta az úti köpenye nyakát összefogó, rubinokkal ékesített aranybrosst, és a feltaláló apró markába nyomta. – Próbálja meg, hátha ez majd felbátorítja.

A bross átkerült a tető felett. Csattant az ostor, a ló meglódult. A vesztegetés a jelek szerint működött, mindegy, milyen nyelven. Jó tempóban haladtak, sikerült megtartani az üldözőikkel szembeni előnyt, úgy értek Monacóba, a kissé kétes hírű, ámde éppen alkalmas méretű nyaralóhelyre. A kocsis lenyűgözően irányította hintójukat kanyarból kanyarba, letérve a főútról, be az igazán keskeny sikátorok közé. Keresztülhajtottak egy utcán áthúzott szárító kötélzeten is, begyűjtöttek egy pantallót és ingmellet, és egy füzérre való francia káromkodást. Az akadályfutást végül a város magasabb régióiban fejezték be, távolabb a tengertől, az Alpok felé kanyarodva. A ló egy megvető horkantással rázta le magáról a fülére akadt skarlátszín bugyogót. – Járhatóak a hegyek hágói az évnek ebben a szakában? – kétkedett Alexia. Elvégre tél volt, és bár az Itáliai—Alpok csak afféle al—Alpok, attól még eléggé hegyes, fehér sapkákat viselt. – Gondolom, igen. Mindenesetre jobb lesz távol maradni a főutaktól. Az út egyre inkább emelkedett és szűkült. A ló immár csak zihálva kocogott, amit azért nem nagyon bántak, tekintve, hogy a kocsi egyik oldalán meredek erdőfal emelkedett, a másikon meg mély szakadék tátongott... Átkocogtak egy csordányi unott, kolompos, barna kecskenyájon, amelyben mindössze egyetlen bosszús nőstényt láttak, és úgy vélték, lerázták az üldözőiket.

A bal oldali ablakon át Alexia valami különös szerkezetet pillantott meg az emelkedő tetején, a fák között. Megrántotta Madame Lefoux karját. – Genevieve, mi az ott? A feltaláló oldalra biccentette a fejét. – Ó, remek. Az égivasút. Reméltem is, hogy működik. – Nos? – Hát igen. Egy újfajta teher— és személyszállító rendszer. Volt némi részem az irányítószerkezetének megtervezésében. Nemsokára teljes egészében megláthatjuk. Követték az út kanyarulatát: még meredekebb emelkedő nyílt meg előttük, a tetején pedig ott állt a szerkezet a maga pompájában. Alexiát négy hatalmas oszlopra kifeszített, párhuzamos szárítókötél—párra emlékeztette, az azonban nyilvánvaló volt, hogy a kötelek valójában magasra feszített vasúti sínek. A tetejükön nagy, vájatos peremű kerekeken ritmikusan rángatózó, bogárszerű mozgással gurult előre egy sornyi fülke, méretben és alakban a lovaskocsikéhoz hasonló. Mindegyik alól fehér felhőkben tört elő a kipöfögött gőz, és alattuk, hosszú fémzsinórok hálójában, farönkök himbálóztak – akár a petezsákot hurcoló pókok valami függővasúti pályán. – Jó ég! – kiáltott fel a lenyűgözött Alexia. – Egyirányúak? – Nos, a legtöbb lefelé viszi a terhet, de úgy vannak kialakítva, hogy felfelé is képesek legyenek haladni. A

hagyományos vasúttal szemben nincsen szükségük fordítókörökre, az egyik kocsi át tud mászni a másik felett, feltéve persze, hogy nem hord terhet. Látja, hogyan halad át a kerékvájatokba illő kábelezés a kocsik tetején? Alexia figyelmét annyira lekötötte a találmány, hogy el is feledkezett egyéb gondjaikról. Még sosem látott ilyesmit, nem is hallott hasonlóról: égi vasút! Floote, akár egy paprikajancsi, egyre—másra felugrált, és hátraleskelődött a tető felett. Alexia már egészen megszokta a ritmusát, ezért aztán szemet szúrt, amikor a titkár lába álltában megfeszült, és tovább figyelt, mint egyébként. Madame Lefoux úgyszintén észrevette, és ő is felpattant, hogy hátrapillantson – kocsisuk legnagyobb bosszúságára. Alexia attól tartott, hogy ha ő is megingatja a könnyű kocsi egyensúlyát, menthetetlenül felborulnak, ezért inkább maradt, ahol volt, és nézte a nadrágos lábakat maga előtt. Halk kiáltozást hallott: sejtette, hogy az őket követő dolgozóké. A következő éles kanyarban meg is láthatta üldözőiket a jobb oldali ablakból: négylovas kocsiban ültek, mind dühös arcot vágtak, és nagyon igyekeztek. A kocsijuk tetején valamiféle puskaszerű szerkezet ült. Csodálatos, gondolta Alexia, mocskosul nagy lövőjük van. Hallotta a pukkanást, amikor Floote elsütötte a derringerét, majd a szisszenést, jelezve, hogy Madame Lefoux is kivetette az egyik tűjét. A titkár ezután

visszahuppant a helyére, hogy pisztolyt cseréljen és újratöltsön. – Asszonyom, sajnálattal kell tudatnom önnel, hogy egy Nordenfeltjük van. – Egy micsodájuk? Most Madame Lefoux ült le újratölteni, és Floote kelt fel tüzelni. – Kétségtelenül hamarosan látjuk majd működés közben is. Elérték a hóhatárt. A kocsijuk mellett nevetségesen sok golyó száguldott el egyszerre, és beágyazódtak egy mit sem sejtő fába. Egy fegyver, ami egyszerre több golyót képes kilőni, már maga a gondolat is...! Floote sietve visszaült. – Ez a Nordenfelt, asszonyom. A ló rettegve nyerített, a kocsis káromkodott. Hirtelen megálltak. Madame Lefoux nem is próbált vitatkozni, egyszerűen leugrott, a nyomában Floote és Alexia. Floote felkapta az asszony irattáskáját, az asszony felkapta a napernyőjét, és meg sem várva, hogy a többiek követik—e – a napernyőt botként használva –, felfelé iparkodott az emelkedőn, a kábelvasút felé botladozott a hóban. Újabb golyók verték fel mögöttük a havat. Alexia minden méltóság nélkül, riadtan felsikkantott. Mit tenne most Conall? Ez a fegyverharc nem éppen asszonyhoz illő, a férjét képezték ki katonának, nem Alexiát.

Mindenesetre összeszedte a lélekjelenlétét, és odakiáltott a többieknek. – Talán szét kellene válnunk, és megcélozni azt a póznát! – Egyetértek! – kurjantotta vissza Madame Lefoux. A következő lövés már jóval alattuk csapódott be, hamarosan pedig túl magasan voltak már ahhoz, hogy az útról megláthassák, vagy a gyilkos, forgatható fegyverrel becélozhassák őket. A négylovas kocsi a nehéz terepen a könnyű hintónál jóval lassabban is haladt. Mérges kiabálás hallatszott, alighanem a dolgozók veszekedtek a kocsisukkal, de Alexia tudta, csak idő kérdése, hogy a fiatalemberek hátrahagyják a drága Nordenfeltet, és gyalog üldözzék tovább prédájukat – ő pedig gyalog határozott hátrányt szenvedett most, hogy nehéz szoknyái turnűr nélkül lógtak és vonszolódtak át a havon. Már közel jártak a kábelekhez, amikor az egyik megrakott függőkocsi odaért hozzájuk. Persze rossz irányba tartott az átkozott, vissza Franciaországba, mégis, valamiféle menedéket ígért. Végre mindhárman összetalálkoztak a támoszlopnál, amelyre rozsdától elvörösödött rudakat szereltek, vészhelyzeti kiürítés vagy javítás céljára. Floote úgy mérte fel a helyzetüket, mint egy rendkívül elegáns római hadvezér.

– Madame Lefoux tűvetője a leggyorsabb rendelkezésünkre álló fegyver, asszonyom – állapította meg. – Helyes megállapítás, Floote. Genevieve, kérem, védelmezze a bázist, amíg mi felmászunk. A francia nő harciasan bólintott. Alexia gyűlölte a gondolatot, hogy egyedül hagyja, de nem volt más lehetőség. Felkapta sáros szoknyáit a karjára – ha már Párizs úgyis látta a bugyogóját, akkor akár Franciaország többi tájának is megmutathatja. Ő és Floote felmásztak a póznán. A tetején, a kicsiny kiszélesedésen, Floote megállt, letette az irattáskát, és lekuporodva lőni kezdett a derringerekkel, felváltva töltögette a pisztolyokat, amíg ki nem fogyott a golyókból. Közben már Madame Lefoux is mászott felfelé, Alexia pedig a közeledő kabinra célzott az ernyőjével. Látta a vezető riadt arcát az ablakban, és teljesen meg is tudta érteni. Bizonyára őrült látványt nyújtott: szoborszerű talján asszony, jócskán mocskos, angol stílusú ruhában, összevissza kócolódott hajjal és félrecsúszott kalappal, amint fenyegetőn a járgányára szegezi csúf napernyőjét. Amikor a kabin a pózna tetejéhez ért, Alexia hátrahúzta az egyik kiemelkedő lótuszlevelet az ernyő fogóján. A magnetikus megszakítómező—gerjesztő leadta csendes, de halálos jelét, és a kábelkocsi rándulva megállt.

A belsejéből a mérnök zavartan kiabált Alexia felé, aki mögött Madame Lefoux süvöltött francia obszcenitásokat, és a dolgozók, immár félúton felfelé a póznán, szintén rikoltoztak. Alexia megfordult, hogy lássa, tud—e valamiképpen segíteni a társainak. A gyerekteher kirúgott, jelezve, nem tetszik neki az anyja ficánkolása, de Lady Maccon félresöpörte a tiltakozást, csak egy gondolatot küldött utána. Hagyd abba, te félkész bosszúság. Erre majd később lesz idő. A dolgozók egyike megragadta Madame Lefoux csizmáját. A feltaláló egyszerre rugdalózott lefelé és igyekezett feljutni az utolsó fokokon. Floote, lőszer híján, nem tehetett mást, megragadta a vállát, hogy felhúzza magukhoz. Alexia sebesen gondolkodott: kinyitotta és megfordította a napernyőt, majd gyors ujjakkal átállította az apró kapcsolót a hegyén. Kihajolt vele, és vízben oldott lapis lunearisszal árasztotta el az utánuk kapaszkodó fiatalembereket. Az oldott ezüstnitrátot a farkasemberek ellen fejlesztették ki, és a nappali népekre némi bőrelszíneződésnél veszedelmesebb hatása nemigen volt. Ám mivel a kérdéses urak mind felfelé néztek, az eső, áldásosan, éppen a szemükbe hullott, minekutána mind riadtan eleresztették, amit éppen fogtak. A végeredményül kapott sikolyok lehettek a zuhanás vagy a vegyi anyag maró hatásának következményei is, de minthogy azt jelentették, hogy az üldözőik mélyen

alattuk fetrengenek a hóban, Alexia maradéktalan sikerként könyvelte el az akciót. Lent tekergett az a férfi is, aki Madame Lefoux csizmáját markolta. A csizma nála is maradt, ám a feltaláló felért a pózna tetejére, csinos arcán határozott megkönnyebbülés. Mindhárman a kocsi felé rontottak. Floote a fülkevezető ellenérzését úgy győzte le, hogy Alexia irattáskájával bezúzta az első ablakot, bemászott, és keményen állon vágta a szerencsétlen flótást. Az elzuhant, mint a kő: halvány, nádszálvékony fűtőfiúja tiltakozás nélkül engedett a követeléseiknek. Más nem tartózkodott a kocsiban. Alexia lehasította a szoknyája turnűruszályát, csíkokra tépte, és átadta Floote—nek, aki figyelemre méltó kézügyességgel és csomómunkával, könnyedén csomagolta össze a fiút és eszméletlen főnökét. – Igen ügyesen csinálja, Floote – jegyezte meg Alexia. – Nos, asszonyom, Mr. Tarabotti inasának lenni bizonyos előnyökkel jár. – Genevieve, el tudja vezetni ezt a szerkezetet? – tudakolta Alexia most a feltalálótól. – Csak a kezdeti tervezési szakaszban vettem részt, de ha maguk fűtik a kazánt, én kitalálom. – Megegyeztünk. – Lady Maccon nem gondolta túl nehéznek a kazánfűtést. Hamarosan elmúlt a megszakítómező hatása, és a kabin közepére állított nagy gőzgép ismét életre kelt.

Magát a kocsit úgy tervezték meg, hogy mindkét oldalon legyen vezetőállása, vagyis nem kellett megfordulnia – mindössze a mérnök ment át hátra, hogy az ellenkező irányba kormányozzon. Madame Lefoux röviden tanulmányozta az irányítóberendezéseket, aztán lerántott egy vaskos kart az egyik oldalon, majd a kocsi másik végén feltolta a párját. Ijesztően hangos dudaszó harsant, aztán az egész mindenség – kabin, teher – elindult visszafelé, arra, amerről érkezett, vissza, hegynek fel. Alexia bátorítón kiáltott. Floote befejezte a kötözgetést. – Elnézésüket kérem, uraim – tette még hozzá angolul, amit azok aligha értettek. Alexia csak magában mosolygott, és tovább hányta a szenet a kazánba. Szegény Floote, ez az egész menekülés igencsak a méltóságán aluli. A fűtés forró munkának bizonyult, és Alexia lassan érezni kezdte már az oszlopmászással megkoronázott hegymenet túra hatását is. Ivy egyszer piszkálódva azt mondta rá, hogy afféle sportos fiatal hölgy, ám ahhoz kifejezetten olimpikonnak kellett volna lenni, hogy az elmúlt három napot testi fáradtság nélkül végigcsinálja valaki. Azonfelül gyanította, hogy a gyerektehernek is köze lehet a kimerültségéhez, de mivel még sosem menekült terhesen, nem tudta, kit hibáztasson, a magzatát—e, vagy a vámpírokat.

Madame Lefoux a kabin másik végében pattogott, karokat húzott le, tárcsákat tekergetett vadul, minek eredményeképpen a kocsi előrelódult, csoszogó gyalogtempóból imbolygó futásra gyorsított. – Biztos benne, hogy teherrel együtt tudjuk tartani ezt a tempót? – kiáltotta előre Alexia a maga választotta kazán mellől. – Nem! – rikoltotta vissza a feltaláló vidáman. – Éppen azt próbálom kitalálni, hogyan kapcsoljam le a kábeleket, de van valami biztonsági beállítás, ami megakadályozza, hogy menet közben ez megtörténjen. Adjon egy percet! Floote kimutatott a szélvédőn. – Asszonyom, aligha van annyi időnk. Alexia és Madame Lefoux egyszerre pillantott fel. A feltaláló szentségeit. Velük szemben egy másik megrakott fülke ereszkedett lefelé: lassan mászott ugyan, de nekik igen sebesnek tűnt. Ugyan az egyik kocsi át tudott mászni a másik tetején, de nem akkor, amikor még rajtuk lóg a fával megpakolt háló. – Ez a pillanat alkalmas lenne a lepakolásra – vélte Alexia. Madame Lefoux idegesen bekukkantott az irányítópult alá. Lady Maccon más taktikát választott: visszaszaladt a kabin másik felébe. – Hogyan oldom ki a rakományt? – tudakolta franciául, közel hajolva a rémült fiúhoz. – Gyorsan!

A fűtő némán rettegve rámutatott a gőzgép egyik oldalára szerelt karra, amely egyforma távol volt mindkét irányítópulttól. – Azt hiszem, megvan! – Alexia a kar felé ugrott. Madame Lefoux ekkor még vadabbul kezdett táncolni a kormányszerkezetek előtt, olyan összevissza húzkodta a karokat és tekergette a tárcsákat, hogy Alexia csak arra gondolhatott: ez mind szükséges ahhoz, hogy átmásszanak a másik kocsi tetején. Már elég közel voltak, hogy lássák az ablakokon át a másik kabin vezetőjének rémült integetését. Alexia minden erejével letolta a rakománykioldót. A biztonsági berendezés tiltakozva, sikoltva nyikorgott. Floote odalépett, hogy segítsen. Ketten együtt lebírták. A kocsi megrázkódott, és néhány pillanattal később egy hangos puffanást, majd huppanássorozatokat hallottak, amikor a farönkök elindultak hegynek lefelé. Mindössze pillanatokkal később egy rándulást tapasztaltak, amikor a kocsijuk, mint egy valódi bogár, felmászott a szemből érkezőre, igencsak riasztóan imbolyogva. Végül egy utolsó remegéssel lekepesztett a túloldalon, és a kerekei visszataláltak a főkábelre. Nem maradt sok idejük örvendezni a győzelemnek, mert üldözőik ismét hírt adtak magukról: golyók csendültek a fémen. Floote az egyik oldalablakhoz sietett. – Revolverek, asszonyom. Gyalog követnek.

– Nem megy ez az akármi ennél gyorsabban? – kérdezte Alexia Madame Lefoux—tól. – Legalábbis én nem tudok rájönni, hogyan. – Ördögi, gödröcskés mosollyal nézett vissza. – Egyszerűen megyünk a kábelen, amíg az tart, aztán futunk a határig. – Ahogy így elmondja, olyan egyszerűnek tűnik. A mosoly tovább szélesedett. Alexia immár kezdte sejteni, hogy Madame Lefoux kifejezetten vakmerő fiatal hölgy. – Itália igencsak furcsa menedék, asszonyom – jegyezte meg Floote csaknem filozofikusan; közben körbejárt a kabin belsejében, bármiféle mozdítható tárgyat keresett, amelyet hajító fegyverként hasznosíthatnak majd. – Ön nem kedveli Itáliát, igaz, Floote? – Csodaszép hely, asszonyom. – Igen? – Mr. Tarabotti csak bizonyos bajok árán szabadult ki. A végén feleségül kellett vennie egy angol hölgyet. – Az anyámat? El sem tudok képzelni gonoszabb végzetet. – Pontosan, asszonyom. – Floote egy nagyobb csavarhúzóval kitörte az egyik oldalablakot, és kidugta a fejét. Fáradozásaiért cserébe csaknem fejbe lőtték. – Floote, pontosan honnan kellett apámnak kiszabadulnia? – A múltból. – Floote felemelt valami nehéz fémeszközt, és reménykedve kibillentette az ablakon.

Ijedt kiáltás hallatszott, és a fiatalemberek hátrahúzódtak a hulló szemét útjából. – Nagy kár, hogy egyet sem csaptunk agyon, amikor ledobtuk a rakományt. – Való igaz, asszonyom. – Miféle múltból, Floote? – tért vissza az előző témára Alexia. – Nem valami szép, asszonyom. Alexia dühösen fújt egyet. – Mondta már magának valaki, hogy tökéletesen kiállhatatlan? – Azzal újabb adag szenet szórt a kazánba. – Igen gyakran, asszonyom. – Floote csak arra várt, hogy az üldözőik összeszedjék a bátorságukat, és megint közelebb érjenek, ekkor ismét kihajított néhány tárgyat a fejükre. Ezt így folytatták még mintegy fél óráig, miközben a nap lassan a látóhatár mögé ereszkedett, hosszú árnyékokká nyújtva a fákat a szürke hóban. A hegyek fölött megjelent a telihold. – Előttünk a kábel vége – jelentette Madame Lefoux, fél kézzel intve, aztán visszatért az irányítópulthoz. Alexia letette a szeneslapátot, és odalépett, hadd lássa, hova szállnak majd ki. A végállomás széles, U alakú emelvény volt, amelyet több oszlop tartott. Kábelek futottak a földig, alighanem a faanyag leeresztésére. Rendelkezésre állt továbbá valamiféle utaskiszállító felület is, a várható turisták kedvéért: egyszerű, néhány csigával működtetett húzó— emelő rendszer.

– Mit gondol, azokkal lejutunk? Madame Lefoux odapillantott. – Bízzunk benne, hogy igen. Alexia csak bólintott, aztán nekilátott, hogy kitalálja, miként szíjazza az irattáskáját és napernyőjét is a testéhez: mindkét kezére szüksége lesz. A kocsi zökkenve megállt. Alexia, Floote és Madame Lefoux olyan sietve másztak ki a törött ablakon, ahogy csak tudtak; először a feltaláló, aki el is kapta az egyik csigakötelet, és különösebb töprengés nélkül leugrott vele a platóról. Határozottan felelőtlen. A csigaszerkezet hangosan kerregett, de mindössze közepesen veszélyes tempóban lejuttatta a földre. Madame Lefoux kecses bukfenccel érkezett, majd harisnyás talpára ugrott, és kiáltással jelezte, hogy jól van. Alexia mély, lemondó sóhajjal követte. Két kézzel markolta meg a bőrfogantyút, és lelépett a plató széléről. Sokkal sebesebben száguldott lefelé, mint a karcsú francia nő. Rémes dobbanással landolt, mindkét bokájába fájdalom nyilallt. Kecstelen kupacba esett össze, és az irattáska sarka gonoszul vállon csapta. Az oldalára zuhant és lenézett: a napernyője, úgy tűnt, nála szerencsésebben vészelte át a leérkezést. Madame Lefoux felsegítette és elvonta az útból, éppen akkor, amikor Floote is közéjük ért: eleresztette a fogantyút, fél lába behajlításával állította meg a

lendületét, amitől a leereszkedése inkább pukedlizésnek tűnt. Nagyzoló. Mögöttük ismét felhangzott a közeledő dolgozók kiáltozása. Lassan teljesen besötétedett, de még ki tudták venni a hegy oldalában felfelé, reményeik szerint egy vámház és az itáliai határ felé kanyargó ösvényt. Ismét futásnak eredtek. Alexia úgy gondolta, egy életre elegendő testmozgást teljesített egy délután alatt. Hiszen testileg megizzadt – mennyire helytelen! Valami elzizzent a válla mellett. A dolgozók megint lőttek. Persze a dolgukat megnehezítette a rohanás és az egyenetlen terep is, mégis egyre inkább beérték a menekülőket. Fent, előttük, Alexia már ki tudott venni a sötét fák között, az út egyik oldalán valami még sötétebb dobozformát – kunyhó lehetett legfeljebb ám vele szemben széles táblát szúrtak a földbe, amelyen mintha valami fenyegető szöveg állt volna olasz nyelven. Kapu vagy sorompó nem állta útjukat, semmi sem jelezte, hogy éppen átlépnek az egyik országból a másikba, mindössze egy kicsiny földhalom. Így lépték át a határt Itália felé. A dolgozók még mindig követték őket. – Csodás – lihegte Alexia. Valamiért úgy hitte, amint elhagyják Franciaországot, minden megváltozik. – Most mi lesz?

– Futunk tovább – jelentette ki Madame Lefoux, csöppet sem segítőkészen. Aztán, mintha csak a kérdésre felelne, az elhagyatott ösvény, amely immár a hegy túloldalán tekergett lefelé, egyszerre megszűnt elhagyatottnak lenni. A fák árnyékából egy kisebb seregre való férfi tűnt elő, és Alexia éppen csak elcsodálkozhatott öltözékük furcsaságán, mielőtt őt, Madame Lefoux—t és Floote—t körbevették volna. Egy rövid, sebes, dallamos kijelentés bizonyította be a számára, hogy ezek valóban taljánok. Mindannyian vidéki kirándulóruhának tűnő összeállítást viseltek – keménykalapot, kiskabátot, térdnadrágot –, ám magukra terítettek egy női hálóruhának kinéző holmit is, amelynek az elején nagy, hímzett vörös kereszt díszelgett. Alexiát határozottan arra a drága selyem hálóingre emlékeztette, amelyet Conall vett neki nem sokkal az esküvőjük után. A komédiába illő összhatást kissé enyhítette a férfiak derekára kötött kardöv a hozzá való, középkori stílusú karddal és a vaskos revolverrel. Alexia már látott hasonlót korábban: Galand Tue Tue volt, alighanem a Kioltó modell. Furcsa egy világ ez, töprengett magában, ahol az embert hirtelen hálóinges taljánok veszik körül, akik az angolok által továbbfejlesztett francia pisztolyt hordanak a természetfeletti kiirtására. A furán öltözött csoportot nem zaklatta fel a társaságuk: olyan módon zártak össze körülöttük, ami egyszerre volt védelmező és fenyegető is – aztán

szembefordultak a dolgozók lihegő csapatával, akik meglepve torpantak meg, még éppen a határ másik oldalán. Az egyik fehér köpenyes franciául szólalt meg. – A maguk helyében nem lépnék át a mi országunkba. Itáliában a dolgozókat saját választásuk alapján vámpíroknak tekintjük, és ennek megfelelően is bánunk velük. – És azt hogyan bizonyítja be, hogy dolgozók vagyunk? – kiáltott vissza az egyik fiatalember. – Ki beszélt itt bizonyításról? – Több kard is előhussant a hüvelyéből. Alexia kilesett az előtte tornyosuló talján oldala mellett. A telihold előtt sziluetté sötétült dolgozók zavartan ácsorogtak; végül aztán kitalálták, mennyi a bátorság, és megfordultak, hogy csalódottan, meggörnyesztett vállal lesétáljanak a hegy francia oldalán. A hálóingesek vezetője a három menekülthöz fordult. Madame Lefoux—ra és Floote—ra csak egy megvető pillantást vesztegetett, majd karvalyorra mellől Alexiára nézett – aki ezáltal kényelmetlenül mély betekintést nyert orra barlangjába. Alexia aggodalmasan Floote—ra tekintett. Az inas arcvonásai megfeszültek, az ajka elfehéredett: most, egy helyben állva sokkal idegesebbnek tűnt, mint korábban, amikor a golyók elől futottak. – Mi az, Floote? – sziszegte oda az asszony, ám a férfi mindössze alig észrevehetően megrázta a fejét. Alexia

sóhajtott, és nagy, ártatlan, kerek szemekkel nézett a taljánokra. A vezetőjük lehetetlenül tökéletes angolsággal szólalt meg. – Alexia Maccon, Alessandro Tarabotti leánya, milyen csodálatos! Nagyon hosszú ideje várjuk, hogy visszatérjen hozzánk. – Azzal biccentett, és Alexia valami szúrást érzett a nyakán. Visszatérjen? Még hallotta, hogy Floote kiált valamit, de a hang nagyon távolról érkezett, és a hold meg az árnyékba borult fák, minden kavarogva összemosódott, ő pedig hátrabukott, egyenesen a pápa legeslegszentségesebb természetfeletti—ellenes elitcsapatának, a templomosoknak a karjába. * Randolph Lyall professzor általában éjjel volt ébren, ám a holdtölte előtti délután sem aludt, mert még az utolsó percben is utána akart nézni valaminek. Ivy Tunstell megnyilatkozása sajnos csak bonyolította a helyzetet, és a rejtélyek egyre csak növekedtek. Hiába töltötte a teljes napot azzal, hogy különféle forrásait végigjárja, és minden NYIHA—iratba belelapozzon, amely kapcsolatban állhatott a kérdésekkel, Lord Akeldama és a dolgozói továbbra sem kerültek meg, Alexia terhessége ugyanúgy tudományos

lehetetlenségként állt előtte, és Lord Conall Maccon még mindig nem állt vissza a csatasorba. Remélhetőleg legalább már részeg nem volt, ám a telihold közeledtére tekintettel a bétahím visszaküldte a rácsok mögé, azzal az utasítással, hogy ezúttal senki ne merészelje kiereszteni, vagy számoljon a kellemetlen következményekkel. Ő maga annyira belemerült a kutatásba, hogy csaknem elkésett saját holdügyi elzárásáról. Személyes talpasai – az inasa és egy kifutó – enyhe pánikkal az arcukon várták Woolsey pincelejárójában. Hozzászoktak már, hogy a bétahím, a falka legszelídebb és legkulturáltabb egyede, órákkal holdkelte előtt megérkezik. – Elnézést kérek, fiúk. – Rendben van, uram, de megérti, hogy megfelelő biztonsági intézkedéseket kell tennünk. Lyall, aki máris érezte a hold hívását, bár az még nem emelkedett a horizont fölé, engedelmesen előrenyújtotta a csuklóját. Az inasa némileg zavartan kapcsolta rá az ezüstbilincseket. Soha, az eddigi szolgálati évei alatt, még nem kellett megbilincselnie Lyall professzort. A bétahím apró félmosolyt villantott rá. – Semmi gond, drága fiam, a legjobbjainkkal is megtörténik. – Aztán engedelmesen követte a két fiatalembert lefelé a lépcsőn, be a falka börtöncellái közé, ahol a többiek már a rácsok mögött várakoztak. Lyall semmi jelét nem adta, mekkora erőfeszítésébe kerül,

hogy megőrizze a nyugalmát. Pusztán makacs büszkeségből mindig ellenállt a változásnak, amíg csak bírta. A két talpas már régen levette róla a bilincset – a rácsokon benyúlva –, ő pedig kivetkőzött gondosan szabott ruháiból, de még mindig ellenszegült a holdnak. A fiatal talpasokért tette, akik beálltak a távolabbi falhoz, az őrök közé, és figyeltek. Szegények, azt kell látniuk, hogy ezeket a hatalmas és erős férfiakat legyűrik állati ösztöneik; meg kell érteniük, mivé teszi majd őket is a halhatatlanság iránti vágyuk. A professzor sosem tudta igazán eldönteni, a hónap ezen szakában kit sajnált jobban: őket—e, vagy saját magát? Ugyanaz az ősi kérdés volt ez, más formában: ki szenved jobban, az úr a csúful megkötött nyakkendőben, vagy azok, akik nézni kényszerülnek? Ezek voltak Lyall professzor utolsó gondolatai, mielőtt a fájdalom, a hangok kavalkádja és a hold tébolya őt is elragadta volna. * Lord Maccon üvöltésére ébredt. A bétahím számára ez annyira megszokott volt, hogy már—már nyugtatónak érezte: benne zengett a rendszeresség és a megszokás. – És ugyan, ha kérdezhetem, ki ennek a rossebverte falkának az alfahímje? – A hang még a cellák vastag kőfalán is átszűrődött. – Ön, uram – felelte egy félénk hang.

– És ki az, aki most éppen egyenesen megparancsolja, hogy ereszszék ki ebből az átkozott börtönből? – Az is ön, uram. – És akkor ki van még mindig elzárva? – Még az is ön, uram. – És maga mégsem lát ebben semmi gondot. – Uram, Lyall professzor mondta, hogy... – Lyall professzor, meg az én szőrös seggem! – Igenis, uram. A bétahím ásított és nyújtózkodott. Holdtölte után az ember mindig elmerevedik kissé – az a rengeteg fel—alá rohangálás a cellában, az üvöltés, no meg, hogy mindennek nekiront... semmi maradandó kár, természetesen, ám az izmok bizonyosmód emlékeztek a megalázó tettekre és viselkedésre: ezt egy teljes napnyi alvás sem szüntette meg. Afféle érzés volt, mint amikor az ember egy igen—igen részeg éjszaka után ébred. A talpasainak is feltűnt, hogy magához tért. Azonnal kinyitották a cellaajtót, és beléptek hozzá: az inas egy csésze forró teát hozott, tejjel, és egy tányérra való nyers halat, apróra vágott mentával a tetején. A professzor különcnek számított, amiért a halat jobban kedvelte, de a személyzet hamar megszokta és kiszolgálta a szeszélyét. A menta természetesen a rémes farkaslehelet leküzdését szolgálta. A professzor csemegézett, miközben az inasa felöltöztette: kellemesen lágy tweedpantalló, egy korty tea, ropogós, fehér ing, egy falat hal, csokoládészín brokátmellény, még egy korty tea, és így tovább.

Mire Lyall befejezte a készülődést, Lord Maccon csaknem meggyőzte a saját talpasait, hogy engedjék ki, bár még nem járt teljes sikerrel. A fiatalemberek megviselt benyomást keltettek, és úgy tűnt, biztonságosabbnak ítélik, ha beadnak az alfahímnek néhány ruhadarabot, ha mást nem is. Amit aztán Lord Maccon azokkal művelt, a legkevésbé sem emlékeztetett öltözködésre, de legalább már nem meztelenül mászkált, miközben velük ordítozott. Lyall professzor odasétált a gróf cellájához, közben az inge kézelőit igazgatta. – Randolph! – vakkantotta amaz. – Eresszen ki, de azonnal! A bétahím nem is törődött vele, mindössze elvette a kulcsot a talpasoktól, és elküldte őket, hogy viseljék gondját a falka többi, most ébredező tagjának. – Emlékszik, uram, milyen volt a Woolsey—falka, amikor ön megérkezett, hogy megküzdjön érte? Lord Maccon meglepetten abbahagyta a járkálva üvöltést. – Persze, hogy emlékszem. Annyira nem volt régen. – Nem volt valami kedves alak Woolsey korábbi grófja, igaz? Kiváló harcos, hogyne, de valami összezavarodott a fejében. Talán a túl sok élő táplálék tette. Páran azt mondták rá, tökfej lett. – Lyall a fejét rázta. Gyűlölt a korábbi alfahímjéről beszélni. – Szégyen egy ragadozó számára, ha egy zöldséghez hasonlítják, nem gondolja, grófom?

– A lényegre, Randolph! – Lord Maccont csak rövid időre lehetett meglepetéssel elterelni a türelmetlenségtől. – Nos, uram, hogy úgy mondjam, ön kezd elzöldségesedni. Lord Maccon mély lélegzetet vett, aztán a fogát kezdte szívogatni. – Meghülyültem teljesen? – Talán csak egy kicsit megzöldült. A gróf szégyenkezve kezdte bámulni a cellája padlóját. – Ideje, hogy újra felvegye a felelősségeit, uram. Három hét elégséges volt rá, hogy a saját kolosszális ostobaságában fetrengjen. – Megbocsát...? Randolph Lyall professzornak jócskán elege volt már az alfahím idétlen viselkedéséből, amellett remekül értett a tökéletes időzítéshez. Hacsak nem tévedett, márpedig ritkán tévedett az alfahímekkel kapcsolatban, Lord Maccon immár készen állt, hogy belássa az igazat. De még ha Lyall valami elképzelhetetlen oknál fogva pontatlanul mérte fel a helyzetet, a gróf akkor sem tehette magát tovább nevetségessé puszta makacsságból. – Nem teszi bolonddá egyikünket sem. Lord Maccon akkor sem ismerte be, hogy hibázott, amikor az ellenállása összeroskadt, mint a hasonlatban szereplő tök. – De én elküldtem őt. – Igen, így van, és talán nem volt ez ostobaság?

– Lehetséges. – Miért is? – A professzor karba fonta a kezét: a gróf cellájának kulcsa kísértőn himbálózott az egyik ujja hegyéről. – Mert nem lehet, hogy összeszűrte a levet valami más férfival, nem, az én Alexiám. – És? – És a gyerek az enyém. – Lord Maccon elhallgatott. – Jóságos ég, el tudja képzelni, hogy az én koromban apa leszek? – Újabb, hosszabb szünet. – Sosem bocsátja meg nekem, igaz? A bétahím nem kegyelmezett. – Én nem tenném. Másfelől, én még nem voltam efféle helyzetben korábban. – Azt nagyon is remélem, különben nagyon sok minden lehet a személye körül, amiről korábban nem volt tudomásom. – Nem most van a tréfálkozás ideje, uram. Lord Maccon erre valóban kijózanodott. – Az a kiállhatatlan nőszemély! Nem maradhatott volna még, hogy tovább veszekedjen velem? Feltétlenül azonnal el kellett szaladnia? – Uram, emlékszik, miket mondott neki? Minek nevezte? Lord Maccon kedves, széles arca fájdalmasan elfehéredett és megfeszült, amikor visszaemlékezett egy bizonyos skót kastélyban történtekre. – Köszönöm, de inkább nem teszem – jelentette ki.

– Akkor most már rendesen fog viselkedni? – tudakolta Lyall, és meglóbálta a kulcsot. – Felhagy a formaldehid—vedeléssel? – Felteszem, kénytelen leszek. Különben is megittam az összeset. Lyall kiengedte az alfahímet a ketrecből, aztán néhány percig igazgatta az ingét és kravátliját, igyekezve helyrehozni a kárt, amit Lord Maccon okozott, amikor saját erőből próbált felöltözni. A gróf férfiasan tűrte a piperézést, mert megértette, mit jelent – Lyall kimondatlan együttérzését –, de végül elhessegette a bétahímet. Lord Maccon végső soron a tettek farkasa volt. – Nos, akkor hát hogyan nyerem vissza? Hogyan győzöm meg, hogy jöjjön haza? – Elfelejti, uram, hogy figyelembe véve a bánásmódot, amiben részesítette, Lady Maccon esetleg nem is kíván hazajönni. – Akkor rá kell vennem, hogy bocsásson meg! – Lord Maccon parancsoló hangjába immár fájdalom is keveredett. – Nem hinném, hogy a megbocsátás így működne, uram. – Hát akkor? – Emlékszik, mit beszéltünk a meghunyászkodásról, amikor ön még csak udvarolni kezdett az ifjú hölgynek? – Jaj, csak azt ne már megint.

– Ó, nem, nem egészen. Azon gondolkodtam, hogy tekintetbe véve Londonból való elmenekülését, valamint az őt gyalázó rágalmakat, amelyek ennek eredményeképp megszülettek, és azóta is átitatják a társasági lapokat... a jelen körülmények nyilvános meghunyászkodásért kiáltanak. – Micsoda? Nem, arról szó sem lehet. – Uram, nem hiszem, hogy van választása. A legjobb megoldás egy, a Morning Post részére küldött levél volna, afféle visszavonás. Kifejthetné benne, hogy az egész egy szörnyű félreértés volt. A gyermeket modern csodaként magasztalhatná. Azt is állíthatná, hogy valamiféle tudós a segítségére volt a fogantatásban. Mit szólna ahhoz a Mac—Dougall fickóhoz? Még tartozik egy szívességgel a gólem—fiaskóból, vagy nem? Amellett ő jenki, nem fogja bánni a következő figyelmet. – Sokat gondolkodott ezen, igaz—e, Randolph? – Valakinek muszáj volt. Ön, uram, az elmúlt hetek során láthatóan nem helyezte túlságosan előre a gondolkodást a fontossági sorrendben. – Na elég. Azért még én állok rangban feljebb. Lyall professzor agyán átfutott, hogy meglehet, talán kissé túllőtt a célon ez utóbbi megállapításával, de nem hátrált meg. – Hol van a köpenyem? És hol van Rumpet? – A gróf felrohant a lépcsőn, hátravetette a fejét, és elüvöltötte magát. – Rumpet!! Az inas a lépcső tetején várta.

– Ordított, uram? – Küldjön valakit a városba, hogy foglaljon jegyet a leghamarabbi átkelőhajóra. Alighanem korán reggel lesz. Onnan pedig egy francia vonatra, az itáliai határig. – Visszafordult, hogy lenézzen a nyugodtabb tempóban közeledő Lyallre. – Mert oda ment, igaz? – Igen, de honnan... – Mert én is oda mentem volna. – Visszafordult az inasához. – Kicsivel több lesz, mint egy nap, hogy átérjek Franciaországon. A határt farkasként lépem majd át holnap éjjel, és ott egye a fene a következményeket. Hja, és... Most Lyall professzor vágott közbe. – Rumpet, várjon azzal a rendeléssel! A gróf megfordult, és a bétahímre morgott. – Most meg mi a baja? Majd bemegyek a Posthoz is útközben, és kinyomatom velük a nyilvános bocsánatkérést. Alexia valószínűleg veszélyben van, Randolph, arról nem is beszélve, hogy terhes. Aligha nyerhetem vissza magamnak, ha Londonban piszmogok. Lyall professzor mély lélegzetet vett. Tudhatta volna, hogy ha Lord Maccon visszanyeri önmagát, abból elhamarkodott cselekvés születik. – Többről van itt szó, mint az újságok. A vámpírok sarat dobáltak, mérget fröcsköltek a cikkekben az ön feleségére, minden rendű és rangú csalással megvádolták, és hacsak nem csal a gondolatmenetem,

ennek Alexia terhességéhez van köze. A vámpírokat ez nem teszi boldoggá, uram, kicsit sem. – Ronda kis piócák. Majd én helyrerakom őket! De Lord Akeldama meg a fiúi miért nem vetettek gátat a pletykának? És ha már itt tartunk, Lord Akeldama miért nem adott magyarázatot a feleségem terhességére? Lefogadom, hogy tudja. Mert amolyan mindentudó. Még az is lehet, hogy a kinyilatkoztatások őrzője, ha nem tévedek. – Ez a másik baj. Minden dolgozójával együtt eltűnt. A jelek szerint mind azt keresik, amit a potentát ellopott tőlük. Próbáltam kideríteni, mit, miért és hol, de a dolgok mostanában kissé hektikusan alakultak. A NYIHA és a falka ügyei is keresztülhúzták a számításaimat. Arról nem is beszélve, hogy a vámpírok sosem mondanak semmi érdekeset. Mi több, ha nincs Mrs. Tunstell és a kalapszalon, talán még azt sem tudnám, amit most tudok. – Kalapszalon? Mrs. Tunstell? – Lord Maccon csak pislogott ezt a szónoklatot hallva az általában csak csöndesen tevékenykedő bétahímjétől. – Úgy érti, Ivy Hisselpenny? Az a Mrs. Tunstell? De miféle kalapszalon? Lyall azonban szájmenést kapott, és nem hagyta magát megakasztani. – Így hát, hogy Channingnek nyoma veszett, ön pedig állandóan részeg volt, a tudományom végére értem. Igazán. Uram, ön nem teheti meg, hogy egyszerűen elszalad Itáliába. Ide köti a felelőssége.

Lord Maccon összevonta a szemöldökét. – Ó, igen, Channing. Róla el is feledkeztem. – Valóban? Nem hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges. Bizonyos emberek mindenben szerencsések. A gróf ellenállása megtört – az igazat megvallva aggasztotta, hogy rendíthetetlen Randolphját ennyire, nos, megrendülve látja. – Ó, hát legyen akkor! Három éjszakát kap, hogy lerendezzük ezt a zűrt, amelybe ön kevert minket, aztán már itt sem vagyok. Lyall professzor a sokat szenvedettek sóhaját hallatta, ám tudta, ennél többet nem préselhet ki Lord Macconból, tehát annak örült, amit elért. Így kedvesen, de határozottan munkába is állította a grófot. – Rumpet – szólt a zavarában megdermedt inashoz –, hívja a kocsit! Éjszakára a városba megyünk. Amikor már a folyosón jártak, és a köpenyüket is magukhoz vették, Lord Maccon Lyallhoz fordult. – Van még valami, amiről tudnom kellene, Randolph? A bétahím összevonta a szemöldökét. – Csak hogy Miss Wibbley—t eljegyezték. – Ennek most bármiféle jelentőséggel kellene bírnia a számomra? – Az emlékeim szerint ön egykor igen kedvelte Miss Wibbley—t, uram. – Valóban? – Elgondolkodó homlokráncolás. – Igazán meglepő a részemről. Hja, igen, az a csontos kis portéka? Félreértette, Randolph, mindössze felhasználtam őt,

hogy megpiszkáljam Alexiát. Eljegyezték, azt mondja? Ki a szerencsétlen fickó? – Featherstonehaugh százados, uram. – Nahát, ez a név már ismerős. Nem volt velünk az utolsó indiai utunkon egy Featherstonehaugh százados? – Ó, nem, uram, az a bizonyos ennek a bizonyosnak a nagyapja lehet, úgy vélem. – Csak nem? Hogy repül az idő! Szerencsétlen ember, nem sok mindent foghat azon a penészvirágon. Ezt szeretem én az én asszonyomban, van hús a csontjain. Lyall erre nem tudott mást felelni, mint hogy igen, uram, mindazonáltal megrázta a fejét az alfahím kemény koponyája miatt. Most, amikor a gróf eldöntötte, hogy ismét boldog kíván lenni a házasságában, immár megint sajátjaként emlegette Alexiát. Ha viszont Lyall nem tévedett – márpedig a körülmények ezt igencsak valószínűtlennek mutatták –, Lady Maccon aligha látta hasonló fényben az esetet. Beültek a hatalmas, koronás, négylovas hintóba, amely, hacsak nem farkasként futottak, a Woolsey—falka rendes szállítóeszköze volt. – Na mármost mi ez a história Mrs. Tunstellről meg a kalapszalonról? – tudakolta Lord Maccon, és még mielőtt Lyall felelhetett volna, hozzátette: – És elnézést, amiért megittam a mintagyűjteményét, Randolph. Nem voltam önmagam. A professzor halkan felhorkant. – Legközelebb majd alaposabban elrejtem.

– Tegyen úgy!

TIZEDIK FEJEZET Amelyben Alexia néma taljánokkal akaszkodik össze LADY ALEXIA MACCON PERSZE NEM TALÁLTA KI, hogy templomosok, amíg fel nem ébredt, és még akkor is jó hosszú időbe telt. Percek múlva jött csak rá, hogy valójában nem rab, hanem egy vendégszobában pihen; a hely berendezése luxusról árulkodott, és amikor kinézett az ablakon, hasonlóan elegáns városrész képe tárult elé – ha hihetett a szemének. A szobája kellemes módon délre nézett: vidám napsugarak táncoltak a bársonnyal bevont bútorokon és freskókkal díszített falakon. Alexia kibotlott az ágyból: azt találta, hogy levetkőztették, és egy oly mértékben fodros hálóinget adtak rá, amitől a férje rendes körülmények között több dührohamot is kapott volna. Nem tetszett neki, hogy egy idegen látta pucéron, és a tömérdek fodor sem, ám azzal nyugtatta magát, hogy egy idétlen hálóing is jobb a semminél. Körbenézve azt is észrevette, hogy kikészítettek a számára egy bársonnyal szegett brokátköntöst meg egy pár puha, rózsaszín papucsot. Irattáskája és napernyője, látszólag érintetlenül, az ágy mellett hevert egy széles rózsaszín puffon. Arra gondolt, hogy bárki, akibe egy csöpp érzékenység is szorult, mostanra már biztosan elégette

volna rossz sorsú borvörös ruháját, amellett nem is talált más, tisztesebb öltözéket a szobában, tehát felvette a köntöst, megmarkolta a napernyőjét, és óvatosan kidugta a fejét a folyosóra. A helyiség inkább egy nagyobb előcsarnoknak bizonyult, a padlóját vastag szőnyegek borították, a falain szentképek és jámbor jelenetek lógtak. A feszület különösen gyakori motívumnak tűnt. Alexia még egy aranyszobrot is felfedezett: az áhítatos szent haját jade virágokkal, a szandálját rubinkövekkel ékítették. Azon kezdett töprengeni, hogy templomba, esetleg múzeumba került—e. A templomoknak vannak vendégszobáik? Fogalma sem volt. Megmenthető lélek híján Alexia a vallásos dolgokat mindig is a befolyásolhatatlan, ennélfogva érdektelen dolgok körébe sorolta. A gyomra ekkor, teljesen váratlanul, jelezte, mennyire üres, a gyerekteher pedig egyetértőn hullámzott. Alexia szimatolt. Kellemes illat terjengett valahonnan közelről. Lady Maccon éles szemmel és remek hallással bírt – bár az utóbbi időben már képes volt nem meghallani a férje hangját –, mégis a szaglása volt az, amely megkülönböztette az átlagemberektől. A maga részéről ezt túlméretezett orrának tulajdonította, de akárminek is köszönhette, ezen a napon jól szolgálta: tévedhetetlenül elvezette az egyik oldalfolyosón, a széles fogadótermen át ki a hatalmas udvarra, ahol férfiak sokasága ült az asztalok körül, és evett. Még ilyet, kint esznek, és nem is pikniken!

Alexia tétován megállt a küszöbön. Ennyi férfiember, ő pedig csupán köntöst visel – ekkora veszéllyel még sosem kellett korábban szembenéznie. Felkészült tehát a rettenetre. Remélhetőleg anyám sosem veszi ennek neszét. A reggeliző kompánia igen fura társaságnak tűnt. Főleg kézmozdulatokkal kommunikáltak, és az egyik asztalfőn egy puritánul öltözött szerzetes érthetetlen latinsággal, monoton hangon olvasta a Bibliát. A férfiak arcbőre sötét volt, a ruházatuk tisztes, de nem olyasmi drága holmi, amit a vadászatra készülő vidéki ifjak öltenének magukra tweedben bővelkedő ruhatárukból – térdnadrág, mellény, csizma. És mind fülig fel voltak fegyverkezve. A reggelinél. Ez legalábbis elbizonytalanító. Alexia idegesen nyelt egyet, és kilépett a kertbe. Furcsamód a férfiak egyike sem látszott tudomást venni az érkezéséről. Mi több, egyikük sem látszott tudomást venni a létezéséről. Egy vagy két lapos oldalpillantást leszámítva Alexia Macconnal senki, de senki nem törődött – márpedig vagy százan gyűltek össze ott. Tétovázott. – Khm, hahó? Csönd. Való igaz, a korábbi családi élményei felkészítették Alexiát a mellőzöttségre, ez azonban nevetséges volt. – Ide, ide! – Az asztalok felett egy kezet látott integetni. A férfiak között ott ült Madame Lefoux és Floote, akik – ezt Alexia mélységes megkönnyebbüléssel

látta – szintén köntöst viseltek. Floote—t korábban még sosem látta tökéletesnél gyengébb ruházatban, és a szegény inas most úgy tűnt, még nálánál is jobban szégyenkezik öltözéke illetlensége miatt. Odasietett hozzájuk az asztalok között. Madame Lefoux láthatóan kényelmesen érezte magát a köntösében, bár szokatlanul nőies benyomást keltett. Fura volt a megszokott cilindere és egyéb férfiholmijai nélkül látni. Lágyabb volt, finomabb. Alexiának tetszett ez a hatás. Floote ugyanakkor feszültnek tűnt, és folyton körbepillogott a néma férfiak hadán. – Látom, a maga ruházatát is sietve eltüntették – kezdte Madame Lefoux halkan, nehogy megzavarja a szent szöveget. Zöld szeme csillogása elárulta, élvezi, hogy barátnéját ilyen lenge öltözetben láthatja. – Hát, hiszen látta a ruhám szegélyét... sár, sav, kutya nyála is érte. Nem állítom, hogy hibáztatom őket. Eszerint ők azok a híres templomosok? Nos, Floote, most már megértem, miért nem szíveli őket. Valóban nagyon veszélyes, hangtalan ruhatolvajok. Kegyetlenül biztosítják a nyugodt éjszakát. – Angolul beszélt, ám nem volt kétsége, hogy a körülöttük ülők némelyike tökéletesen megérti és beszélni is tudja a nyelvét – ha valaha is megszólal. Madame Lefoux már odébb is húzódott, hogy helyet csináljon Alexiának, azonban ekkor Floote kijelentette:

– Asszonyom, az lesz a legjobb, ha mellettem foglal helyet. Alexia engedelmesen oda is lépett, ám azt kellett tapasztalnia, hogy a személyének teljes semmibevétele addig terjedt, hogy a hosszú padra sem férhet oda. Ezt a gondot azonban Floote megoldotta: erősen meglökte a mellette terpeszkedőt, mire az odébb húzódott. Alexia bepréselte magát a felszabaduló helyre; amint letelepedett, észrevette, hogy a mellette ülő úriembernek egyszerre máshol akadt dolga. Mintha csak magától történne, és különösebb mozgás nélkül, a közvetlen közelében nemsokára nem maradt más, mint Floote és Madame Lefoux. Fura. Senki nem hozott neki tányért, és abban sem segítették, hogy hozzájusson az asztalok között—fölött adogatott ételekhez. Floote, aki már befejezte a reggelijét, félénken felajánlotta a maga foltos cseréptálját. – Bocsánatát kérem, asszonyom, ennél jobbat nem kaphat. Alexia mindkét szemöldöke a magasba szaladt, de elfogadta a tálat. Hát ez miféle sajátosság? Minden talján ilyen faragatlan? Madame Lefoux felé nyújtott egy másik, hasonló tálat, rajta szeletelt dinnyével. – Három nyugodt éjszakát. Azóta nem tért magához. – Micsoda? – Alexia már nyúlt volna a dinnyéért, de Floote megelőzte. – Engedje meg, asszonyom, majd én. – Nahát, köszönöm, Floote, de nem szükséges.

– Ó, dehogynem, asszonyom – felelte az inas, és ezután bármit, amit Lady Maccon megkívánt, feltálalta neki. Úgy tűnt, meg akarja akadályozni, hogy Alexia hozzáérjen az evőeszközökhöz, ami még tőle is különös viselkedésnek számított. Madame Lefoux folytatta a magyarázatot. – Ne kérdezze, mivel kábítottak el minket. Személy szerint valami tömény ópiátszármazékra gondolok. De mindhárman három teljes éjszakán át aludtunk. – Akkor nem csoda, hogy ilyen éhes vagyok – jegyezte meg Alexia, bár a hír inkább aggasztotta. Körbepillantott a csöndes, felfegyverzett férfiakon, aztán vállat vont. Első az étel, a gyanús taljánok csak azután. Alaposan belakmározott. Az étel egyszerű volt, ám finom, annak ellenére, hogy teljesen hiányzott belőle a hús. A dinnye mellé nagy darabokra tördelt, ropogós, sós kenyeret adtak, amelyre fehér liszt tapadt, továbbá kemény, erős ízű, sárga sajtot, almát és egy kis csészében valami sötét, mennyeien illatozó italt. Floote töltött neki a saját pohárkájába: Alexia kíváncsian belekortyolt, és azonnal elfogta az érzés, hogy őt bizony átverték. Az ital ugyanis pocsék volt, mintha kininből és pörkölt pitypanglevelekből főzték volna. – Azt kell feltételeznem, hogy ez itt a hírhedt kávé?! Madame Lefoux bólintott, és újabb félcsészényit töltött magának, majd jó adag tejjel—mézzel ízesítette. Alexia nem hitte, hogy egy teljes lépre való méztől ihatóbb

lenne ez a rettenetes lötty. És van, aki jobban szereti a teánál! Megkondult egy harang. Nagy ruhasuhogás közepette csaknem az összes férfi felállt és távozott; a helyükbe új csoport érkezett. Ők már kevésbé elegáns öltözetet hordtak, és nem is mozogtak olyan kifinomultan, mindazonáltal ugyanolyan néma csendben falatoztak a Biblia felolvasása mellett. És ők is mindenhol fegyvert viseltek. Alexia azt is utálkozva figyelte, hogy őeléjük bezzeg tiszta evőeszközöket raktak. Csakhogy a cseréptálakkal és további kávéval körbe—körbe járkáló személyzet is tökéletesen ignorálta Alexiát, akárcsak a férfiak körülötte. Már—már kezdte magát láthatatlannak érezni. Egy óvatlan pillanatban megszimatolta a karját. Talán testszaga lenne? Csak azért, hogy kipróbáljon egy másik elméletet – sose tűrt el semmit csendben, még akkor sem, ha éppen valóban hallgatott –, közelebb csusszant a padon talján szomszédja felé, majd kinyújtotta a karját, mintha a kenyeret szeretné elérni. A férfi abban a szemvillanásban talpra ugrott és elhátrált; nem nézett egyenesen Alexiára, inkább csak a szeme sarkából követte aggodalmasan a mozdulatait. Vagyis nem csak levegőnek nézik: fizikailag is elkerülik. – Floote, mi folyik itt? Azt hiszik, hogy ragályos vagyok? Megmagyarázzam, hogy az orrom a születésem óta ekkora? Az inas összevonta a szemöldökét.

– Templomosok. – Leintett egy újabb tálat, amely elsietett volna Alexia mellett, és megkínálta párolt zöldségekkel. Madame Lefoux értetlenül nézett rá. – Nem sejtettem, hogy egy lélektelenre ennyire szélsőségesen reagálnak majd. Ez bizarr. Na de ismerve a hitüket, úgy vélem... – Elharapta a mondatot, elgondolkodva nézett Alexiára. – Mi az? Mit tettem? – A jelek szerint valami igencsak sértőt. Floote, rá egyáltalán nem jellemző módon, horkantott. – Megszületett! Alexia egyelőre úgy döntött, követi a templomosok példáját, és ő sem vett tudomást róluk. Jó étvággyal evett: a gyerekteher kompromisszumkészségről tett tanúbizonyságot: megengedte, hogy reggelizzen. Cserébe Alexia, ha nem is érzelmesen, de egyre inkább elfogadón kezdett gondolni a kis lényre. A második harangszóra minden templomos felállt, és egy szó nélkül kisorjáztak a kertből, ki—ki a maga dolgára. Még a bibliaolvasó is elment, egyedül hagyva Alexiát, Floote—t és Madame Lefoux—t a nagy udvarban. Habár Alexia befejezte a reggelijét, mielőtt a személyzet befejezte volna a terítékek leszedését, az ő immár kétszer piszkos táljáért senki sem nyúlt. Teljesen összezavarodva ő maga nyúlt érte, hogy majd beviszi a konyhába, azonban Floote megrázta a fejét.

– Engedje meg, asszonyom?! – Azzal felvette a tálat, felállt, tett három gyors lépést, majd áthajította a kertfalon. Az edény csörömpölve tört darabokra az utcakövön. Rögtön utána így járt Alexia csészéje is. Az asszony tátott szájjal bámult az inasra. Teljesen megbolondult? Mi okból rombolja a teljesen jó kerámiát? – Floote, mit művel? Mivel bántotta meg magát az a tányér? A titkára sóhajtott. – Asszonyom, a templomosok számára ön egy anatéma. Madame Lefoux egyetértőn bólogatott. – Mint az érinthetetlenek Indiában? – Nagyon is hasonlóan, asszonyom, Bármit, ami kapcsolatba került egy természeten túli szájával, el kell pusztítani, vagy rituálisan meg kell tisztítani. – Ó, az ég szerelmére, akkor miért hoztak ide? – értetlenkedett Alexia. – Az egyiküknek le kellett cipelnie a hágótól, aztán ágyba tenni! – Hivatásos kezelő – vágta rá Floote röviden, mintha ez elegendő magyarázat volna. Madame Lefoux hosszan nézte az inast. – És mennyi ideig is dolgozott Alessandro Tarabotti a templomosoknak? – Elég sokáig. Alexia szigorú pillantást vetett rá. – És maga?

Floote erre csak titokzatosan hallgatott. Alexia jól ismerte ezt a viselkedését: olyankor szokta alkalmazni, amikor éppen be— és elzárkózni készül. Ugyanakkor halványan felderengett valami az emlékezetében: szörnyű órákat töltött a Hypocras Klubban elzárva, ott hallotta, amint valamelyik tudós olyasmit emleget, hogy a templomosok lélekteleneket vetnek be ügynökként. Az apja valóban ennyire elvetemült lett volna? Hogy azoknak dolgozzon, akik emberszámba sem veszik? Nem. Vagy mégis? Mindazonáltal nem maradt alkalma, hogy megpróbáljon Floote makacs páncélja mögé férkőzni, mert valaki kilépett az udvarba, és célirányosan feléjük tartott. Templomos volt ez is, ám képes rá, hogy egyenesen Alexia arcába nézzen. Praktikus, középosztályhoz illő ruhákat viselt, amelyeket azonban a fehér, ujjatlan, vörös kereszttel hímzett stóla meglehetősen nevetségessé tett – ezt a komikumot azonban hatékonyan tompította hosszú és vészjósló kardja. A közeledtére Madame Lefoux és Alexia felemelkedett a padról – közben Lady Maccon hálóingfodrai a lehető legbosszantóbb módon beakadtak. Rántott egyet a neglizsén, és szorosabbra kötötte a derekán köntöse övét. Végignézett saját magán, majd a közeledőn, és megállapította, hogy mind lefekvéshez öltöztek. Ezen elvigyorodott.

A templomos még kalapot is tett a fejére, de olyan sosem látott alakút, amely versenyre kelhetett volna Ivy kedvenc beszerzéseivel. Fehér volt, csúcsos, aranybrokát—szegélyes, és az elejére újabb vörös keresztet hímeztek. Floote, aki Alexia mellett állt, odahajolt, és sietve a fülébe súgta: – Asszonyom, bármi történjék, kérem, ne beszéljen neki a gyerekről! – Azzal kiegyenesedett, és felvette legmerevebb, leginasabb pózát. A férfi odaért hozzájuk, kivillantotta a fogait, és enyhén meghajolt. Ez nem lehetett mosoly, vagy mégis? Nagyon egyenes, fehér fogsora volt, nagyon sok foggal. – Legyen üdvözölve Itáliában, Tarabotti—nyáj leánya. – Maga beszél hozzám? – tudakolta Alexia ostobán. – Én vagyok a firenzei templom preceptora. Az én halhatatlan lelkemre nézve ön csekély veszélyt jelent. Természetesen át kell mennem az ötnapos tisztuláson és a gyónáson, miután megszakítottuk a kapcsolatot, de addig igen, beszélhetek önhöz. Az angolsága egyszerűen túl jónak tűnt. – Ön nem talján, igaz? – Templomos vagyok. Alexia, minthogy fogalma sem volt, most mitévő legyen, udvariasságba és az illemszabályok megfelelő alkalmazásába menekült. Pukedlizett, s közben igyekezett köntöse szegélye alá rejteni bolyhos rózsaszín papucsát.

– Hogy s mint? Engedje meg, hogy bemutassam a társaimat, Madame Lefoux—t és Mr. Floote—t. A preceptor másodszor is meghajolt. – Madame Lefoux, természetesen ismerem az ön munkásságát. Igen érdekesnek találtam a legutóbbi cikkét az éteráramlatok kiegyensúlyozásához szükséges aerodinamikai módosításokról. Madame Lefoux nem úgy tűnt, mint akit a férfi ezzel lenyűgözött, s továbbra sem kívánt semmitmondó beszélgetésbe elegyedni vele. – Ön Isten vagy a tudomány embere? – Alkalmanként mindkettő. És ön, Mr. Floote, hogy szolgál a kedves egészsége? Az ön neve is ismerős előttem. Szerepel a feljegyzésünkben, nem igaz? Mindig is rendíthetetlen hűséggel viseltetett a Tarabotti—nyáj iránt. Figyelemre méltó lojalitás, a lélektelenek ritkán váltanak ki ilyesmit. Floote nem válaszolt. – Kérem, legyenek szívesek mindnyájan követni! Alexia a másik kettőre nézett. Madame Lefoux csak felvonta a vállát, Floote pedig, bár még feszesebben tartotta magát a szokásosnál, bátorítón pislogott. Lady Maccon úgy döntött, a legjobb, amit tehet, ha belemegy a játékba. – Örömmel – válaszolta. A preceptor végigvezette őket a rendházon, és közben végig szóval tartotta Alexiát selymes hangján. – Hogyan tetszik önnek Itália, én lélektelenem?

A nevezett rosszallotta ugyan a birtokos megfogalmazást, mégis megkísérelt választ adni. Minthogy azonban nem látott sokat az országból, nehéz dolga akadt. Abból, amit reggel az ablakából megfigyelhetett, csak egyféle véleményt szűrhetett le. – Nagyon is narancsos. Nemde? A preceptor halkan felnevetett. – Már el is felejtettem, mennyire prózaiak a lélektelenek. Itt vagyunk Firenze szívében, Isten földjének legromantikusabb városában, a művészetek királyságában, és ő narancsosnak találja. – Nos, hiszen az. – Alexia fürkész pillantást vetett a másikra. Miért neki kell védekeznie? – Olvastam valahol, hogy a templomosoknak van egy beavatási szertartásuk, amelyhez egy halott macskát használnak, meg egy gumifából faragott kacsát. Igaz ez? – A testvériség titkait nem vitatjuk meg idegenekkel. Főleg egy lélektelennel nem. – Az már biztos, hogy ezt tényleg titokban akarhatják tartani. A preceptor bosszús arcot vágott, ám nem kapta be a csalit. Nem tagadhatja a kicsinyes állításokat anélkül, hogy ne éppen azon titkokat vitassa meg, amelyeket védeni remélt. Alexiát elöntötte a diadal apró győzelme felett. A rendház azon része, amelyet korábban nem látott, éppolyan gazdag bútorozással és vallásos díszítéssel bírt, mint a másik. Mégis volt valami visszafogottság a

látványban, és sehol sem láttak személyes tárgyakat; minden luxus ellenére a hely kolostori benyomást keltett. A szakrális érzést csak fokozta az általános csönd a folyosókon. – Hová tűnt a többi úr? – tudakolta Alexia, mert meglepte, hogy senkit sem lát azok közül, akik az udvarban reggeliztek. – A fivérek gyakorolnak, természetesen. – Vagy úgy? – Az asszonynak fogalma sem volt, miről beszél a preceptor, ám a férfi láthatóan természetesnek vette, hogy ő tisztában van vele. – Izé, pontosan mit is gyakorolnak? – Harcművészetet. – Vagy úgy. – Alexia ezután új taktikával kísérletezett; inkább a kiállított műtárgyakról kérdezgette a vendéglátójukat, abban bízva, hogy így kitudhatja a terveit. A preceptor ugyanolyan lágy nyugalommal magyarázott el egyet—kettőt. – Az outremer—i kincstárból mentettük meg – közölte egy tökéletesen jellegtelen kődarab elé érve, amely egy márványoszlop tetején pihent, a díszhelyen. – A jeruzsálemi Terric preceptor levele II. Henriknek – mutatott egy kortól megsárgult papirusztekercsre. Madame Lefoux a kékharisnyákra jellemző érdeklődéssel figyelt; Alexiát érdekelte ugyan a történelem, ám most inkább csak összezavarodott. A vallási relikviák untatták, a jelentőségük nem érintette meg, a preceptor pedig nem tárt fel egyetlen hasznos titkot sem, hiába

faggatta. Floote egykedvűen sétált mögöttük, nem törődött az éppen bemutatott műtárgyakkal, csakis az őket vezető templomossal. A séta egy terjedelmes könyvtárban ért véget; Alexia gyanította, hogy ez a pihenőtér, minthogy a templomosok nem olyannak tűntek, akik kártyaszobát tartanának fenn. Nem mintha bánta volna, hiszen maga is mindig jobban szerette a könyvtárakat. A preceptor megrázott egy kis kézicsengőt – Alexia tehenek nyakán látott hasonlót –, és pillanatokon belül megjelent egy libériás inas. Lady Maccon összehúzta a szemét, és dobolni kezdett az ujjaival. Amazok ketten sebesen megtárgyaltak valamit olaszul (nagyrészt a preceptor beszélt), végül a szolga eltávozott. – Megértette? – kérdezte Alexia Madame Lefoux—tól halkan. A feltaláló a fejét rázta. – Nem beszélek olaszul, ön? – A jelek szerint nem elég jól. – Valóban? Olasz és francia? – És egy kevés spanyol, meg valamicske latin – vigyorodott el Alexia, tudásbeli eredményeire büszkén. – Egy darabig nagyon jó nevelőnőnk volt. Sajnos aztán anyánk rájött, hogy hasznos dolgokkal tömi a fejemet, ezért gyorsan lecserélte egy tánctanárra. Ekkor újra belépett a szolga: egy fehér vászon kendővel letakart tálcát hozott. A preceptor cikornyás mozdulattal leemelte a kendőt: nem tea volt alatta, hanem valami készülék. Madame Lefoux szemében

azonnal érdeklődés csillant: a teánál jobban kedvelte ezeket. Az ízlésről nem lehet vitatkozni. A preceptor megengedte neki, hogy hosszabban vizsgálgassa. Alexia véleménye szerint a szerkezet... kényelmetlennek nézett ki. – Valamiféle analóg átirányító? Némileg emlékeztet egy galvanométerre, de nem az, ugye? Esetleg magnetométer? A templomos közömbös arccal rázta a fejét. Alexia ekkor jött rá, mi zavarta olyannyira a férfiban: a szeme élettelen volt, kifejezéstelen. – Madame Lefoux, ön valóban kiváló ismerője a szakterületének, de nem, nem magnetométer. Ilyesmit ön eddig nem láthatott, még a híres angol Királyi Társaság cikkeiben sem említhették. Habár a feltalálóját ismerheti, egy német úr: bizonyos Mr. Lange—Wilsdorf... ? – Valóban? – Erre a névre már Alexia is felkapta a fejét. Madame Lefoux és Floote egyaránt sötét pillantással jutalmazta. Alexia sietve elfojtotta a lelkesedés legkisebb jelét is. – Meglehet, olvastam egy vagy két cikkét... A preceptor kutatón nézett rá holt szemével, ám úgy tűnt, elfogadja a magyarázatot. – Érthető, természetesen. Az ön területének is szakértője, vagyis – a templomos mosolytalan mosollyal ismét kivillantotta tökéletes fogait – annak a területnek, ami ön. Mr. Lange—Wilsdorf igazán figyelemre méltó elme. Sajnálatos, hogy a hitében – jelentőségteljesen

elhallgatott – ...állhatatlan. Mindazonáltal kifejlesztette számunkra ezt az okos kis műszert. – És mit mér? – Madame Lefoux—t még mindig bántotta, hogy képtelen megfejteni a szerkezetet. A templomos válasz helyett lendületesen megtekerte a készülékhez erősített forgatókart, mire a kicsiny gép lágy zümmögéssel életre kelt. Egy hosszú zsinóron rövid pálca lógott róla, a zsinór felőli végén egy gumidugasszal, amely egyben lezárta a kémcsövet is, amelyben a pálca pihent. A preceptor most lehúzta az üveget róla, kitéve ezzel a levegő hatásának. A szerkezet azonnal éles csipogásba fogott. Madame Lefoux kételkedőn összefonta a karját. – Csak nem egy oxigéndetektor? A templomos a fejét rázta. – Metándetektor? Erre is fejcsóválás volt a válasz. – Éter, az nem lehet. Vagy mégis? – Nem lehet? Madame Lefoux immár lenyűgözve nézte a gépet. – Valóban csodás találmány! Alfa— vagy bétarészecskékkel rezonál? – kérdezte, ismervén a legújabb, Németországban született elméletet, amely az alsó atmoszférát többféle belélegezhető gáz keverékeként határozta meg, a felsőt és annak utazóáramlatait, pedig mint kétféle éterrészecskével kevert oxigént. – Ennyire sajnos nem pontos. Vagyis inkább azt kellene mondanom, hogy nem tudjuk.

– Ettől függetlenül bármiféle étervizsgáló berendezés hatalmas tudományos áttörésnek számít – hajolt a szerkezet fölé az elragadtatott feltaláló. – Ó, nem, nincs akkora fontossága. – A preceptor élvezte a francia nő feléje áradó figyelmét. Sokkal inkább az éteri részecskék hiányát segít felfedezni, nem azok jelenlétét és mennyiségét. Madame Lefoux csalódottnak tűnt. A templomos tovább magyarázott. – Mr. Lange—Wilsdorf éterabszorpciós mérőnek nevezte. Megengedi, hogy bemutassam a működését? – Kérem, tegye meg! A férfi egyetlen további szó nélkül a szájába tette a pálcát, az ajkait összezárta a gumidugón. A gép ugyanúgy csettegett tovább. – Még mindig jelez. A preceptor kivette a szájából a pálcát. Pontosan! Gondosan letörölte a pálcát egy, előzőleg valami sárgás alkoholba áztatott kendőcskével. És most, én lélektelenem, ha lenne olyan kedves? Alexia érdeklődve felvonta a szemöldökét, elvette a pálcát, és úgy tett, ahogy a másik korábban: rácsukta a száját. Kellemes, citromszerű íz futott szét a szájában. Akármivel is törölte mega preceptor, nagyon finom volt. Az élmény elvonta a figyelmét, beletelt néhány másodpercbe, mire ráébredt, hogy a fémes hangú jelzés teljesen elhallgatott. – Lelkemre! – kiáltott fel Madame Lefoux, a kelleténél talán kissé szabadosabban alkalmazva a vallásos

nyelvezetet Krisztus legelkötelezettebb harcosainak házában, – Mmmpfh! – válaszolta Alexia mély átéléssel. – Nohát, akkor pedig biztosan nem étert érzékel. Az éter ott van mindenhol, kívül—belül mindenben. Meglehet, hogy a földközelben kisebb mennyiségben, mint a magasabb légrétegek között, ámde megtalálható. Ahhoz, hogy így elhallgattassa, Alexiának holtan kellene hevernie. – Mmmpfh! – értett egyet az említett. – Korábban legalábbis így tudtuk. Alexiában felülkerekedett a beszédvágy, tehát kivette a szájából az érzékelőt, amely ekkor újra felcsipogott. – Azt akarja mondani, hogy a lélek éterből áll? Hiszen ez jóformán szentségtörő gondolat. – Maga is megtörölte a pálcát, ahogy korábban látta, további sárga alkohollal, majd átnyújtotta Madame Lefoux—nak, aki ide—oda forgatta nagy érdeklődéssel, mielőtt a saját szájába helyezte volna. A szerkezet tovább jelzett. – Merfeaux – jelentette ki a feltaláló alapos megfontolást követően. A preceptor nem vette le nagy, üres szemét Alexiáról. – Nem igazán – felelte. – Sokkal inkább az a tételünk, miszerint a lélek hiányát a környező éterrészecskék megnövekedett felszívódása jelzi a bőrben, nagyon hasonlóan ahhoz, amint a légüres tér beszippantja a levegőt saját maga megtöltésére. Mr. Lange—Wilsdorf évekig finomította az elméletét, miszerint a lélektelenek

képességei a belsőleg termelt éter hiányára vezethetők vissza; hogy ezt kiegyenlítse, a természeten túli test igyekszik magába szippantani a kinti, környező étert. Az elmélete igazolására fejlesztette ki ezt a készüléket. Floote aprót moccant szokásos helyén, az ajtó mellett, majd újra elcsendesedett. – Amikor a számban van, nem jelez semmit, mert nincs mit jeleznie? Mert a bőrömön át felszívom a jelenlevő étert inkább? – Pontosan. – És ez a készülék a túltengő lelket is képes megmutatni? – kérdezte csillogó szemmel Madame Lefoux. – Sajnos nem. Csak a lélek hiányát. És minthogy szinte az összes természeten túli be van jegyezve a helyi kormányzatnál, de legalábbis tudnak róla, az efféle játékszer nagyrészt haszontalan, a személyazonosítást leszámítva. Mint azt most önnel is tettem, én lélektelenen! Azt kell mondanom, az ön jelenléte némi kavarodást okoz nekem. – Visszavette a pálcát, letisztogatta, aztán kikapcsolta a készüléket. Az még egy utolsót sóhajtott, majd elhallgatott. Alexia nézte, ahogy a preceptor visszadugja a kémcsőbe a pálcát, majd a szerkezetet ismét letakarja a fehér vászonkendővel. Fura érzés volt találkozni egy géppel, amely kizárólag egyetlen célt szolgált: hogy bebizonyítsa a világnak, miszerint ő más.

– Maguk, templomosok, hogyan nevezik ezt a kis szerkezetet? – kérdezte kíváncsian, mert sejtette, hogy az „éterabszorpciós mérő” Mr. Lange—Wilsdorf szava. A preceptor szemrebbenés nélkül megadta a választ. – Démondetektornak, természetesen. Alexiát ez határozottan rosszul érintette. – Hát az volnék? – Megfordult, vádlón nézett Madame Lefoux—ra. – Maga, ugye, figyelmeztetne, ha egyszerre csak vörös, villás farkam nőne? A feltaláló kihívón csücsörített. – Szeretné, hogy szétnézzek a szoknyája alatt? Alexia sietve visszakozott. – Jobban meggondolva, azt hiszem, egy efféle kitüremkedést magam is észrevennék. Floote gúnyosan elvigyorodott. – Asszonyom, az ő számukra ön démon. – Mármost, uraim – húzta ki magát Madame Lefoux, karba tette a kezét, és megvillantotta a gödröcskéit adjuk meg, ami jár. Utoljára úgy hallottam, hogy az egyház a természeten túliakat ördög fattyának tartja. – De hát ágyba fektettek... – Alexia nem értette. – Rám adták ezt az eléggé felzaklató hálóinget meg a köntöst. Az ördög fattyaival nem így szokás bánni. – Való igaz, de most már értheti, miért nem akart egyik fivér sem szóba állni önnel. – A feltaláló láthatóan jól szórakozott a társalgás ilyetén fordulatán.

– És már érti, miért okoz nehézséget az ön jelenléte közöttünk? – A preceptor ezt a tényt magától értetődőnek vette. Floote komoran közbevágott. – Jó hasznát vették a hozzá hasonlóknak korábban, uram. – Korábban – felelte neki a templomos – ritkán kellett nőkkel foglalkoznunk, a többi démont pedig felügyelet alatt, a Rend többi tagjától elválasztva tartottuk. Floote erre felkapta a fejét, mintha a preceptor akaratlanul kiadott volna valamiféle létfontosságú információt. – Korábban, uram? Véget vetettek a fajnemesítési tervnek? A férfi elgondolkodva nézett Alessandro Tarabotti korábbi inasára, és beharapta az ajkát, mintha nagyon szeretné visszaszívni, ami kicsúszott a száján. – Mr. Floote, ön igen régen hagyta el Itáliát. Úgy tudom, az önök angol Sir Francis Galtonja érdeklődik a mi eredeti kutatásunk kiszélesítése iránt. Eugenikának nevezi. Feltételezzük, hogy először is szüksége lesz egy metódusra, amellyel megmérheti a lelket. Madame Lefoux levegőért kapott. – Galton purista? Azt hittem, progresszív. A templomos erre csak egy lenéző pillantással felelt. – Talán itt szünetet tarthatnánk. Szeretnék megnézni a várost? Firenze az évnek ebben a szakában is gyönyörű, ha egy kissé talán... narancsos is – sandított Alexiára. –

Egy rövid séta az Arno mentén, esetleg? Vagy inkább pihennének? Holnapra egy kisebb kirándulást terveztünk az önök szórakoztatására. Úgy vélem, élvezni fogják. A kihallgatásuk a preceptornál ezzel nyilvánvalóan véget ért. Alexia és Madame Lefoux megértette a célzást. A templomos Floote—ra nézett. – Bízom benne, hogy visszatalálnak a szobáikba. Bizonyára megérti, nem kérhetek egy felszentelt szolgálót vagy egy fivért, hogy kíséretet nyújtsanak. – Hogyne, tökéletesen megértem, uram. – Azzal Floote kivezette őket a teremből; ha szokásában állt volna, biztosan dühösen fúj egyet. A hosszú úton, visszafelé a szobáikhoz – a rendház valóban hatalmas volt – Alexia reménytelenül eltévedt volna, ám Floote mindig tudta, merre kell fordulni. – Nos, igen beszédes volt. – Túlságosan is, asszonyom – nézett Floote az úrnőjére. Mereven lépkedett, még a szokottnál is merevebben, ami azt jelentette, hogy valami felzaklatta. – És mit jelentsen ez? – érte be őket Madame Lefoux, akit rövid időre eltérített egy disznót ábrázoló, durva ónixfaragvány. – Azt, hogy nem áll szándékában elereszteni minket, asszonyom. – De hát éppen most ajánlotta fel, hogy járjuk be Firenzét magunk?! – Alexiát egyre jobban összezavarta az éles ellentét, amit a templomosok viselkedése és

Floote róluk való véleménye között tapasztalt. – Maga szerint követtek volna minket? – Kétségtelenül, asszonyom. – De vajon tettek is volna velem valamit? Ha már egyszer úgy tekintenek rám, mint a lelki megsemmisülés szipolyozó démonára? – A templomosok a hitüket háborúval ötvözik. Belátják, hogy önt megváltani nem lehet, ám mégis hasznos a számukra. Ön egy fegyver, asszonyom. Alexia egyre világosabban látta, hogy Floote sokkal tovább állhatott a templomosok hatása alatt, mint azt ő korábban gondolta. Ugyan elolvasta az apja naplóit, de nyilván Alessandro Tarabotti sem írt le mindent. – Ha veszélyt jelent a számomra, miért egyezett bele a kirándulásba? Floote enyhe csalódottsággal pillantott rá. – Azt leszámítva, hogy nem volt választásunk? Ön ragaszkodott Itáliához, asszonyom. Veszélyből sokféle van. Azonfelül a jó harcosok különös gondot viselnek a fegyvereikre. És a templomosok igencsak jó harcosok. Alexia bólintott. – Ó, értem már. Ha életben akarok maradni, el kell érnem, hogy továbbra is ilyennek lássanak? Kezdek kételkedni, hogy megéri—e mindezt a fáradságot, hogy bebizonyítsam az én vérben forgó agyú férjem gyengeelméjűségét. Megérkeztek a szobáik elé, de még megálltak a folyosón.

– Nem szeretnék durva lenni, de azt veszem észre, hogy egyáltalán nem tetszik nekem ez a preceptor – jelentette ki határozottan Alexia. – A nyilvánvaló dolgokat leszámítva miért nem? – kérdezte Madame Lefoux. – A szemei különösek. Üresek, mint a tejszínkrém nélküli éclair. A krémhiány mindig rossz. – Voltaképpen ez is teljesen jó ok, hogy ne kedveljünk valakit – vélte Madame Lefoux. – Egészen bizonyos benne, hogy ne járjak utána ennek a farok ügynek? – Teljesen – ellenkezett Alexia. Néha már túlzónak találta a francia nő közeledését. – Ünneprontó – vágta rá a feltaláló savanyúan, aztán belépett a saját szobájába. Mielőtt azonban még Alexia is így tehetett volna, dühös kiáltás hallatszott Madame Lefoux szobájából. – Nos, ez már tűrhetetlen! Alexia és Floote riadtan összenézett. A résnyire nyitva hagyott ajtón ekkor francia káromkodásfüzér szállt ki. Alexia óvatosan bekopogott. – Genevieve, jól van? – Nem! Nem vagyok! Az idióták! Nézze, milyen ruhát készítettek elő nekem! Alexia bedugta a fejét a szobába. Madame Lefoux ott állt, az arcán kifejezett riadalom, a kezében egy rózsaszín gingham—ruhával, amelyen annyi fodor díszlett, hogy Alexia hálóinge elszégyellte magát tőle. – Ez sértés!

Alexia úgy döntött, jelen pillanatban a legbölcsebben akkor cselekszik, ha visszavonul. – Csak szóljon – jegyezte meg vigyorogva –, ha segítségre van szüksége, nem is tudom, a turnűrrel...? Madame Lefoux sötét pillantást vetett rá. Alexia győzelme biztos tudatában távozott, hogy aztán a saját ágyán egy hasonló mértékben fodrozott rémséget leljen. Komolyan, gondolta, amíg egy sóhajjal magára húzta, így öltöznek manapság Itáliában? A ruhája narancsszínű volt. * Randolph Lyall professzor három napon és két éjszakán át vadászott igen csekély alvás mellett. Lord Akeldama ellopott értékének hollétét illetően mindössze egy utalást kapott a jó állagú szellemtől, akit a potentát árnyékának nevezett ki – már amennyiben egy vámpírnak árnyéka lehet. Lyall elküldte Lord Maccont a nyom felderítésére, természetesen olyan körítéssel, hogy az alfahím a saját ötletének gondolja a dolgot. Megdörzsölte a szemét, és felnézett az asztalról. Most már nem sokáig tarthatja Angliában a grófot. Sikerrel véghezvitt egy sorozatra való nyomozati elterelést és manipulációt, ám az alfa az alfa, és Lord Maccon nem nyughatott, tudva, hogy Alexia valahol messze a világban éppen csalódott benne.

Az, hogy a grófot ide—oda küldözgette, egyben azt is jelentette, hogy a papírmunka Lyallre maradt. Minden napnyugta után ellenőrizte, érkezett—e étergram Lady Maccontól, aztán ideje nagy részét a legrégebbi NYIHA—feljegyzések tanulmányozásával töltötte. Nagy nehézségek árán szerezte meg őket a raktárak mélyéről – ki kellett töltenie hat nyomtatványt három példányban, az irodistát egy doboz török édességgel megvesztegetni, és mindezt megtámogatni Lord Maccon kifejezett parancsával. A feljegyzések egészen odáig nyúltak vissza, hogy Erzsébet királynő megalapította a NYIHA— t, de Lyall csaknem egy teljes éjszakán át böngészte őket, és nem talált sokat a természeten túliakról; nőneműekről különösen keveset, a leszármazottaikról egyenesen semmit. Sóhajtott, és az ég felé fordította a tekintetét, hogy pihentesse a szemét. A hajnal közeledett, és ha Lord Maccon nem ér vissza nagyon hamar, meztelenül fog visszaérni. Az iroda ajtaja nyikordulva kinyílt, mintha ez a gondolat hatott volna rá, azonban nem Lord Maccon sétált be. Az érkező csaknem akkora darab volt, mint a Woolsey—falka alfája, és ugyanolyan magabiztosan lépkedett, ám teljesen felöltözve, láthatóan álruhában. Mégis, amikor Lyall beleszimatolt a levegőbe, kétség nélkül megállapította a férfi kilétét; a farkasemberek orra kiváló volt. – Jó reggelt, Lord Slaughter. Hogy s mint?

Upper Slaughter grófja, a Királyi Farkasgárda, más néven Őfelsége Morgói parancsnoka, egykori generális, jelenleg Viktória királynő árnyékkormányának tagja, akit általánosan dévánként ismertek, hátralökte a kámzsáját, és a professzorra meredt. – Ne olyan hangosan, kicsi béta. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy itt vagyok. – Ó, tehát ez nem hivatalos látogatás? De nem azért jött, hogy kihívást intézzen Woolsey felé, ugye? Lord Maccon jelenleg házon kívül van. – A déván egyike volt azon kevés angliai farkasembernek, akik meg tudták volna szorongatni Lord Maccont, és azt mesélték, meg is tette már egy bridzsparti miatt. – Miért akarnék én ilyesmit tenni? Lyall professzor mindössze kecsesen vállat vont. – Magukkal, falkásokkal az a baj, hogy rólunk, magányosokról azt feltételezik, hogy a magukét akarjuk. – Ezt a kihívóknak mondja. – Nos, igen, persze, de nekem aztán úgy hiányzik egy falka felelőssége is, mint a púp a hátamra. – A déván a kámzsájával matatott, amíg végre sikerült kedve szerint elrendezni azt a nyaka körül. Lord Slaughter élete későbbi szakaszában vette magára az átkot, így tokás maradt, az ajka és az orra körül ráncok húzódtak, és táskás szemeken át nézett a világra. Sűrű, sötét haja csak a halántékánál őszült, mélyen ülő szemét vadul burjánzó szemöldökök rejtették. Elég jóképű volt, hogy a maga idejében

számtalan szívet törjön össze, ám Lyall mindig is kissé túl teltnek találta az ajkait, és a bajusza meg a pofaszakálla is túlment a még elfogadható terjedelmi kereteken. – Hát akkor mivel érdemeltem ki a látogatását ezen a korai órán? – Van valamim a maga számára, kicsi béta. Kényes ügy, és mondanom sem kell, senki sem tudhatja, hogy engem is érint. – Valóban? – De a professzor rábólintott. A déván a köpenyéből előhúzott egy felcsavart fémtekercset. Lyall azonnal megismerte: étergráf—lemez volt. Az asztalfiókból elővett egy speciális csavarószerkezetet, és óvatosan kiegyengette vele a fémet. Feltárult az üzenet – átégett, vagyis már elküldték. Szikár és tömör volt, minden betű gondosan a maga kockájába került, sőt, meglehetősen indiszkrét módon még alá is írták. – Egy kivégzési parancs a vámpíroknak. Elrendeli a halálos harapást Lady Maccon nyakán. Ami tréfás, ha figyelembe vesszük, hogy nem is lehet megharapni, de feltételezem, a szándék a lényeg. – Tudtommal ez a bevett szófordulatuk. – Ahogy mondja. A halálos ítélet attól még halálos ítélet marad, ráadásul nem kisebb személy írta alá, mint a potentát. – Lyall professzor mélyet sóhajtott, visszatette a fémesen pendülő lapot az asztalára, majd két ujja satujába fogta az orrnyergét a szemüvege felett.

– Eszerint megérti az előttem álló akadályok természetét? – kérdezte a déván hasonló beletörődéssel. – Viktória királynő felhatalmazásával cselekedett? – Ó, nem, dehogy. Azonban a korona étergráfját használta, hogy elküldje az üzenetet Párizsba. – Micsoda minősíthetetlenül figyelmetlen dolog! Ön tetten érte? – Mondjuk azt, hogy van egy barátom az átvivőt működtető személyzet köreiben. Kicserélte a lemezeket, így egy üreset semmisítettek meg. – Miért hívta fel erre a NYIHA figyelmét? A dévánt a kérdés mintha kissé megbántotta volna. – Nem a NYIHA, hanem a Woolsey—falka figyelmét szeretném felhívni rá. Lady Maccon, minden pletyka ellenére, azért még egy farkasember felesége. És én még mindig a déván vagyok. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy a vámpírok csak úgy megöljenek egyet közülünk. Ez nem járja. Hát hiszen ez már—már olyasmi, mint a talpas—orzás, megengedhetetlen, különben a természetfeletti minden méltósága odavész. – Azt pedig nem hozhatjuk nyilvánosságra, hogy az információ öntől ered, igaz? – Nos, nekem még együtt kell vele dolgoznom. – Hát hogyne, persze. – Lyall kissé meglepődött: szokatlan volt a dévántól, hogy falkaügyekbe ártakozzon. Ő és Lord Maccon nem is kedvelték kifejezetten egymást a bizonyos sorsdöntő bridzsparti óta. Ami azt illeti, Lord Maccon azóta nem is kártyázik.

Szokásos alkalmatlan időzítésével ekkor tért vissza útjáról maga a gróf. Bemasírozott, mindössze egy köpönyeg takarta, de azt is széles mozdulattal lekanyarította, és a közeli kalapfogasra hajította, láthatóan azzal a szándékkal, hogy belépjen az öltözőszobába, és visszavegye a saját ruháit. Megállt, szimatolt. – Nahát, szervusz, Bolyhos. Mit keresel te a buckinghami fegyházon kívül? – Ó, az ég szerelmére – vágott közbe Lyall professzor –, hallgasson el, uram! – Lord Maccon, mint mindig, most is udvariatlan – vicsorgott a déván, fel sem véve a becenevet, amellyel a másik illette. Minthogy most már nem volt más választása, Lord Maccon elszánt meztelenséggel besétált a professzor asztala mögé, hadd lássa, mit olvas a bétája, aminek bizonyára köze van a Brit Birodalom második leghatalmasabb farkasemberének felbukkanásához. A déván, figyelemre méltó önfegyelemről téve tanúságot, nem nézett a grófra, hanem tovább beszélgetett Lyallel, mintha Lord Maccon félbe sem szakította volna őket. – Az a benyomásom, hogy a kérdéses úriember valamiképpen meggyőzte a Westminster—bolyt, hogy hozzá hasonlóan lássák a dolgot, különben nem küldte volna ki a parancsot. Lyall összevonta a szemöldökét. – Nos hát, figyelembe véve...

– Hivatalos kivégzési rendelkezés! A feleségemre! Az ember azt gondolná, huszon—egynéhány év alatt a bétahím hozzászokhatott már a gróf üvöltéséhez, ám még mindig összerezzent, ha az a füléhez ilyen közel, ekkora erővel bődült el. – Az a nyúlszívű, vérivó, rothadó húscsomó! A déli nap alá fektetem ki azt a bánatos hulláját, úgy éljek, hogy megteszem! A déván és Lyall professzor folytatta a párbeszédet, mintha Lord Maccon nem pöfögne mellettük, mint egy tálnyi, különösen rossz bánásmódban részesített zabkása. – Valójában, a jog szerint – mutatott rá a bétahím a természeten túliak a NYIHA hatásköre alá tartoznak. A déván egyik oldalról a másikra hajtotta a fejét, hogy finoman kifejezést adjon egyetértésének. – Akárhogy is, a tény tény marad, a vámpírok úgy gondolják, hogy a saját fogukra vehetik a dolgokat. Mindenesetre, legalábbis amennyiben a potentátot érinti, bármivel is terhes az a nő, nem természeten túli, ennélfogva nem is esik a NYIHA hatásköre alá. – Az a nő az én feleségem! És meg akarják ölni! – Hirtelen mély gyanú öntötte el Lord Maccont, úgy érezte, elárulták. Vádlón fordult a bétahímje felé. – Randolph Lyall, maga ezt tudta, mégse mondta meg nekem? – Nyilvánvalóan nem is várt válaszra. – Rendben, én elmegyek.

– Persze, persze, semmiség, ne is törődjön vele... – A professzor eredménytelenül igyekezett lecsillapítani a grófot. – A kérdés csak az: mit gondolnak, mivel terhes? A déván vállat vont, és visszavette a kámzsáját: indulni készült. – Úgy hiszem, ez már inkább a maguk problémája. Én máris eleget kockáztattam azzal, hogy ezt itt a tudomásukra hoztam. Lyall felállt, átnyúlt az asztal felett, és kezet fogott a másik farkasemberrel. – Nagyra értékeljük, hogy megtette. – Csak a nevemet hagyják ki belőle! Ez belső ügy, Woolsey és a vámpírok között. Részemről mosom mancsaimat az egész katasztrófa miatt. Megmondtam neked, Conall, hogy ne vedd el azt a nőt. Megmondtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle. Ki látott már ilyet, szerződni egy lélektelennel. – Szipogott. – Ti, fiatalok, annyira forró fejűek vagytok! Lord Maccon már éppen tiltakozott volna, de Lyall professzor határozottan megrázta a déván kezét, nem kihívó, hanem falkatárs módjára. – Úgy lesz, és még egyszer köszönjük. A déván még egy utolsó rosszalló pillantást vetett a meztelen, dühtől vörös fejű, morgó alfahímre, azzal kiment az irodából. Lyall professzor, sokéves gyakorlata tárházából merítve, megszólalt. – Meg kell találnunk Lord Akeldamát.

Lord Maccon a hirtelen témaváltástól kissé kijózanodott. – Miért van, hogy azt a vámpírt sosem lehet elérni, amikor szükség van rá, de ha nem kell, le sem lehet vakarni? – Ez egyfajta művészet. A gróf sóhajtott. – Randolph, akkor se tudok segíteni a szipoly felkutatásában, de azt tudom, hova dugta el a potentát a fontos dolgot. Lyall professzor felkapta a fejét. – A szellemünk kihallgatott valami fontosat? – Annál is jobb: meglátott valamit. Egy térképet. Azt mondom, menjünk, lopjuk vissza, akármi is az, mielőtt elindulok megkeresni a feleségemet. – De azt még mindig nem mondta meg, hova küldte Channingot. – Meglehet, túlságosan ittas voltam, hogy emlékezzek. – Meglehet, én mégsem hiszem. Lord Maccon kihasználta az alkalmat, magára hagyta bétahímjét, és a várva várt információkkal együtt elsietett felöltözni. – És mit kell tudni a lopásról? – Lyall mindig tudta, mikor kell feladni és továbblépni. – Jó muri lesz – hallotta Lord Maccon hangját az öltözőszobából. Amikor felbukkant, a professzor fején, immár nem először, átfutott, hogy az urak öltözékét vajon azért tették—e ennyire bonyolulttá a vámpírok,

hogy ezzel is bökjenek egyet a farkasembereken, akik természetüknél fogva szaggató szükséget szenvedtek a gyors ruházkodásnak. Ő maga elsajátította ezt a művészetet, de Lord Maccon soha. Lyall megkerülte az asztalát, és kiigazította a félregombolt mellényt. – Azt mondja, uram, hogy a visszaszerzés jó muri lesz? – Főleg akkor, ha szeret úszni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Amelyben Alexia megismerkedik a pestóval és egy titokzatos üveggel – TALÁN JOBBAN TETTÜK VOLNA , ha a helyi léghajóállomásra megyünk. Monsieur Trouvé nem azt ígérte, hogy odaküldi a csomagjainkat? – Alexia undorodva végignézett a narancsszín fodorcsodán, amit viselt. – Kiváló hasznát tudnám venni a saját ruháimnak. – A legnagyobb mértékben egyetértek önnel. – Madame Lefoux érzései a bánásmód miatt ugyanannyira nyilvánvalóak voltak; igencsak kényelmetlenül érezte magát a rózsaszín ruhakölteményben. – Valamiféle ellátmányt is szívesen magamhoz vennék – tette hozzá, és jelentőségteljes pillantást vetett Alexia ernyőjére. – Érti, ugye, a szükséges kibocsátások újraalkotására. – Természetesen. Magukban voltak a rendház előterében, ám Madame Lefoux mégis csak körülírni merte a dolgokat; Alexia ebből megsejtette, hogy fennáll a kihallgatásuk veszélye. Kisétáltak a főkapun, egyenesen Firenze macskaköves útjaira. Bár általános narancsszínben úszott – Alexia ruhája remekül illett hozzá –, mégis lenyűgöző nagyváros volt. Lágy, gazdag benyomást keltett; Lady Maccon leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor az ember elfogyaszt egy meleg fánkocskát bőségesen megpúpozva

lekvárral és tejszínkrémmel. Még a levegő is kellemes volt, és vidámság járta át a várost, amely nem a színéből fakadt, hanem valami belső, ízletes citrusminőségből. Alexia eljátszadozott a gondolattal, hogy vajon a városoknak van—e lelkük – mert pillanatnyilag úgy érezte, Firenzének alighanem túl is teng. Még apró, keserű héjdarabjai is voltak, mint egy igazi gyümölcsnek: a kávézókból kiáramló sűrű dohányfüst és a rengeteg szerencsétlen kéregető a templomok lépcsőin. Nem voltak viszont bérkocsik; semmiféle nyilvános közlekedési lehetőség nem állt rendelkezésre. Az egész város, úgy tűnt, a helyváltoztatásnak egyetlen módját ismeri: a sétát. Alexia rutinos gyalogló volt, és bár még mindig sajgott némely testtájéka a hegyi kalandoknak köszönhetően, máris készen állt az újabb testmozgásra. Hiszen három napot átaludt! Floote lovagiasan az expedíció élére állt. Gyanúsan ismerős volt számára a város, tévelygés nélkül vezette őket át egy széles, nyitott téren, amelyet Piazza Santa Maria Novellának hívtak – Alexia szerint ez éppen úgy hangzott, mint egy csomó szentté avatott irodalmi fejes –, végig a Via dei Fossin, amely egy lenyűgöző földrajzi felfedezésnek hallatszott, át egy hídon a Piazza Pittire, amely pedig tésztaételre emlékeztetett. Hosszú út volt, és Alexia örült a napernyőjének, mert Itália nem vette észre, hogy novembert mutat a naptár: rendületlen vidámsággal ontotta rájuk a napsugarakat.

Az is kiviláglott, hogy a rendház falain kívül élő taljánok vidámak és izgágák. Többen integettek Alexiáéknak; amin az asszony kissé meg is hökkent: végső soron őket ezekkel az emberekkel még nem mutatták be egymásnak, nem is érdekelték különösebben őt, és mégis integettek neki elhaladtában. Felzaklató volt. Ráadásul Alexia arra is rájött, hogy okos nevelőnője hanyagul képezte őt az olasz nyelvet illetően: azt sosem tanította meg Alexiának, hogy a kommunikáció legnagyobb része kézzel—lábbal zajlik. Bár egyes megállapításokat az emberek Lady Maccon kifinomult érzékenysége szerint túl hangosan tettek meg, mégis, legalább olyan öröm volt nézni, mint hallgatni a beszélgetőket. Ám még az afféle figyelemelterelő élmények közepette is – az Arno partján gumilabdákat kergető félmeztelen férfiak, vagy a táncoló nyelv – Alexia észrevett valami furát. – Követnek minket, igaz? Madame Lefoux biccentett. Alexia megállt a híd közepén, és napernyője fedezékében óvatosan hátrapillantott. – Komolyan, ha rejtve akarnak maradni, nem kellene ezt a nevetséges fehér hálóinget viselniük. Ilyesmiben nyilvánosság elé menni...?! – A Hit és Elhivatottság Szent Tunikája, asszonyom – javította ki Floote. – Hálóingek – erősködött Alexia.

Sétáltak tovább. – Hatot számláltam. Egyetértenek? – kérdezte Alexia halkan, bár a követőik még mindig jelentősen lemaradtak tőlük, jócskán hallótávolságon kívül. – Igen, nagyjából annyi – csücsörített Madame Lefoux. – Nincs mit tenni, ha jól sejtem. – Nincs. Firenze léghajóleszálló teréül a Boboli—kertek egyik része szolgált: hatalmas és teraszos park a leginkább tiszteletet parancsoló palota mögött, amelyet Alexia valaha látott. Valójában a Pitti—palota inkább cizellált börtönre emlékeztetett. Meg kellett kerülniük oldalról, hogy a kertekhez jussanak, és egy egyenruhás vámtiszt ellenőrizte őket. Magát a leszállópályát buja, dús növényzet borította; közvetlenül az épület mögött kezdődött, azzal egy szintben terült el. A közepén magasodott a horgonyzó oszlopként alkalmazott egyiptomi obeliszk; pillanatnyilag nem állt egy léghajó sem felette. A csomagkiadót és a várótermet egy ókori római kilátó mintájára építették, és a szolgálatban lévő tiszt boldogan vezette őket a csomagmegőrzőhöz. Hála Monsieur Trouvé kedvességének, Alexia megtalálta a bőröndjeit, Madame Lefoux szerény szőnyegtáskáit és Floote viharvert kézikofferét. Amint nekiláttak összeszedni a holmijaikat, Alexia látni vélte, amint Madame Lefoux lekap valami apróságot a kalapdoboza tetejéről, ám nem tudta volna

megmondani, mit is. Már—már megkérdezte, azonban ekkor az állomás irodistája lépett oda, hogy aláírassa vele az átvételi elismervényt. Amikor megtette, az irodista lenézett, majd elolvasván Alexia nevét, meglepett arcot vágott. – La Diva Tarabotti? – Igen. – Ah! Van itten egy... – intett egyet, minthogy nem jutott eszébe a megfelelő angol szó – dolog az ön részére. Azzal elsietett, ám egy pillanat múlva vissza is tért, hogy Alexia kezébe nyomjon valamit, ami az egész társaságot ámulatba ejtette. Egy levél volt, rajta kerek, terpeszkedő kézírással La Diva Alexia Tarabotti neve, és nem Monsieur Trouvé adta fel, ahogy azt minden logikusan gondolkodó ember vélhette volna – ó, nem: a küldemény Ivy Tunstelltől érkezett. Alexia egy pillanatig csak forgatta az összehajtott, nehéz papírt meglepetésében. – Nos, ez nem annak a jele, hogy akármerre is mész, Ivy mindig rád talál? – Asszonyom, ilyesmit még csak ne is gondoljon – felelte feddőn Floote, majd elsietett, hogy kerítsen egy csomaghordó kocsit. Az irodista előzékenyen átadott Alexiának egy levélbontót, ő pedig feltörte a pecsétet. Legdrágább, legkedvesebb Alexiám – kezdődött lángoló stílben, és a józanság minden reménye nélkül folytatódott: – immár minden csupa nyüzsgés Londonban,

mióta eltávoztál! Csupacsupa, én mondom!! – A levélben Ivy kedvelt szokása szerint gyilkolta az írásjeleket és szórta a félreértett szavakat. – Tunstell, az én briliáns mókuskám, megszerezte a főszerepet a Fortwhimsey—Near—Ham—i téli szezon operatív előadásában, az Őfelsége Hajója, Pennyfarthing—ben! Látod ezt magad előtt? – Alexia kétségbeesetten igyekezett nem látni. – Terhes vagyok beismerni – barátnője előtt megjelent Ivy kerek hassal –, de elég könnyen alkalmazkodom a kereskedelmi feladatokhoz, az édesanyám lelki békéjét illetően talán kissé túl könnyen is. Kérlek, add Madame Lefoux tudtára, hogy a kalapszalonja rendkívül jól megy; és még egy—két fejlesztést is eszközöltem volt. – Alexia a kérés szerint továbbította a hírt a francia nőnek, aki erre elfehéredett. – Kevesebb, mint egy hét telt el. Mennyi kárt okozhatott ilyen rövid idő alatt? – kérdezte, de úgy, mintha inkább magamagát akarná meggyőzni. Alexia folytatta az olvasást. Írásban is elpirulok, ha bevallom, de akaratlan még új, futótűzként terjengő divatot is indítottam: fülvédőket a léghajóutakra! Az vette magát be a fejembe, hogy a párizsi álhajakból tincseket erősítsek a fülvédőkre, ennélfogva az Utazó Fiatal Hölgyek gondosan megfodrászolt hajat viselhetnek, s még a fülük is melegen marad! Ezek a fültincsek, mert így neveztem el őket, ráadásul felfogják az éterszelek kócoló erejének nagyját is. Nos, Alexia, neked szívesen elárulom, tucatszámra viszik őket! Ma reggel már nem kevesebb mint három divatlap is úgy említette őket, mint a legfrissebb,

létfontosságú utazási kiegészítőt. Szívélyes használatodra mellékeltem a kivágást is. – Alexia felolvasta ezt az utolsó részt, Madame Lefoux további felvilágosítására, majd átadta az újságkivágást mellé. További megdöbbentő hír, hogy a ragyogó Featherstonehaugh százados eljegyezte Miss Wibbley—t, aki még csak most tette ki a lábát az iskolából! Ez viszont azzal a sajnálatos mellékhatással járt, hogy a terjedő pletyka a fiatalabb húgodat most úgy emlegeti, mint akit lecseréltek egy diáklányra, vagyis egy persona non grátiszra, ha érted, mire gondolok. Téged aligha lep meg, ha elárulom: egész London felzúdult a közeledő nászon! Remélem, levelem jó egészségben talál. Örökké a tied: legjobb barátnőd, Ivy. Alexia mosolyogva hajtotta vissza a levelet. Jólesett az emlékeztető a mindennapi életről, ahol nem követték az embert templomosok Firenze utcáin át, nem üldözték fegyveres dolgozók, és semmi sem volt nyugtalanítóbb, mint Miss Wibbley és az ő nem grátisz viselkedése. – Nos, mit vehetünk ki ebből? Madame Lefoux különösen megmosolyogtató képet vágott. – Éppen csak kitette a lábát az iskolából, nahát! – Tudom. Dermesztő. Manapság a frissen végzett lányok olyanok, mint a szuflé: felfuvalkodottak, belül nem éppen szilárdak, és a legkisebb provokációra összeesnek. A feltaláló elnevette magát.

– És fülvédőre erősített hajtincsek! Mit mondanak erre maguk, angolok? Ez már döfi! Floote érkezett egy pónifogattal a csomagjaik számára. Alexia mosolygott, de bármennyire utálta magát érte, be kellett vallania, hogy kissé csalódott. A levélben egy szót sem talált Lord Macconról, sem a Woolsey— falkáról. Vagy Ivy volt ilyen körültekintő – ennél Alexia még azt is előbb el tudta képzelni, hogy Floote vidám ír táncba kezd –, vagy a londoni farkasemberek gondosan távol maradtak a társasági élettől. – Meglehet, egy igencsak jövedelmező fültincsszaküzlet birtokában találja majd magát. Madame Lefoux megfordította az újságkivágást, aztán elfelejtett válaszolni, csak döbbenten meredt a papírra. – Mi az? Genevieve, rosszul van? A feltaláló némán odanyújtotta neki a papírt. Nem állt rajta a teljes cikk, mindössze egy részlet, ám ez is elégséges volt. ... mindannyiunkat meglepett a Morning Postban közzétett, a feleségének címzett írásos bocsánatkérésével. Állítása szerint a korábbi pletykák és vádak egytől egyig nemcsak hogy alaptalanok, de egyedül az ő hibájából eredtek, és a gyermek nem csupán az ő leszármazottja, de egyben a modern tudomány csodája is. A találgatások tömkelege látott napvilágot azt illetően, mi is lehet a gróf célja ezzel a kijelentéssel. Lady Maccont senki sem látta, amióta...

Alexia térdei, amelyek korábban pedig megbízhatóan alátámasztották, összecsuklottak, ő pedig a csomagkiadó kőpadlójára huppant. – Ó – jelentette ki, mert hirtelen más nem jutott az eszébe. – A pokolba! Aztán mindenki legnagyobb meglepetésére, beleértve saját magát is, sírva fakadt – és nem ama elegáns, lassan csörgedező módon, amely a valódi nemes hölgyek sajátja, hanem hangos, zavarba ejtő zokogással, mint a gyermekek. Madame Lefoux és Floote döbbent csendben nézett le rá. Alexia pedig sírt tovább. Akárhogy próbálta, nem bírt felhagyni vele. A feltaláló végre megmozdult, és lekuporodott, hogy csontos, de megnyugtató karjaiba zárja barátnőjét. – Alexia, drágám, mi a baj? Hiszen ez egy jó hír...? – G—g—g—g—gazfickó – bugyborékolta Alexia. Madame Lefoux semmit sem értett. Lady Maccon megsajnálta, és kétségbeesve igyekezett összeszedni magát annyira, hogy elmagyarázhassa. – Olyan jól bírtam, amikor dühönghettem rá. – Vagyis most azért sír, mert már nem lehet mérges rá? – Nem! Igen! – nyüszítette Alexia. Floote odanyújtott egy hatalmas zsebkendőt. – Megkönnyebbülés, asszonyom – értelmezte a francia nő számára.

– Ó! – A feltaláló gyengéd figyelemmel megtörölgette a vászonnal Alexia foltokban kivörösödött arcát. Lady Maccon rájött, hogy nyilvános műsort ad éppen, és megpróbált feltápászkodni. Túl sok minden zsongott a fejében, ettől szivárgott a szeme. Mély, reszketeg lélegzetet vett, és hangosan belefújta az orrát Floote kendőjébe. Madame Lefoux megveregette a hátát; még mindig aggódva tekintett rá, de Floote figyelme már másra irányult. Alexia követte az inas tekintetét. Négy nagydarab fiatalember haladt át a parkon céltudatosan, éppen feléjük. – Ezek egészen bizonyosan nem templomosok – állapította meg mély meggyőződéssel Madame Lefoux. – Nincs rajtuk hálóing – értett egyet szipogva Alexia. – Dolgozók? – Dolgozók. – Alexia a ruhaujjába gyűrte a kendőt, és imbolyogva felkecmergett. Úgy tűnt, a dolgozók ezúttal nem bíznak semmit a véletlenre: mindegyikük kezében gonosznak kinéző penge villogott, és eltökélten masíroztak feléjük. A távolból halk kiáltás hallatszott; Alexia mintha látta volna messze, a zöld terület túloldalán, hogy a templomosok csoportja fut feléjük. Semmiképpen nem lehetnek elég gyorsak. Alexia fél kézzel a napernyőjét emelte harcra, a másikkal az irodista levélbontóját. Madame Lefoux a nyakkendőtűiért nyúlt – felfedezvén, hogy nem visel

nyakkendőt, káromkodva felkapta a legközelebbi nehéz tárgyat a mögöttük halmozódó csomagok közül. Ami történetesen a titkos kalapdoboza volt, a szerszámaival. Floote laza harci tartást vett föl: Alexia már látott effélét korábban is, amikor két farkasember verekedett össze a tornácán a sátorhelyért. Mit gondol Floote, hogy majd farkasember módjára fog harcolni? A dolgozók támadtak. Alexia csonttörő csapásra lendítette az ernyőt, ám egy kés eltérítette a paraplét. A szeme sarkából látta, hogy Madame Lefoux is odacsap a kalapdobozzal: a faborítás megrepedt a dolgozó koponyáján. Floote ökölbe szorította a kezét, majd sebesen, mint egy bokszoló – nem mintha Alexia annyit tudott volna a küzdősportokról, lévén jó nevelésű hölgy – kitért a felé sújtó kés elől, és kétszeres találatot vitt be az ellenfele gyomrára. A körülöttük várakozó léghajóutasok döbbenten kapkodtak levegő után, ám egyikük sem tett semmit. A taljánokat a szélsőséges érzelmek embereiként ismerték: talán úgy gondolták, a szerelmi civódás egy újabb változatát látják. Vagy valami labdajáték miatti nézeteltérést: Alexiának rémlett, hogy egy matróna egyszer azt mondta, a taljánok igen szenvedélyesen támogatják kedvenc játékosaikat. Pedig elkelt volna a segítség, mert Alexia nem tanult soha harcolni, Madame Lefoux pedig akár igen, akár nem, erősen akadályoztatva volt a fodrai között. A dolgozók sebesebben fegyverezték le, mint azt Alexia

valaha is képzelte volna; a napernyő elgurult a kilátó padlóján. Madame Lefoux—t is a földre teperték: Alexia tartott tőle, hogy a feltaláló fejének és a csomagkocsinak a találkozását hallotta. Floote még kitartott, ám már nem volt olyan fiatal, mint valaha, az ellenfelénél pedig biztosan öregebb. Két dolgozó szorosan lefogta Alexiát, a harmadik pedig, miután meggyőződött róla, hogy Madame Lefoux immár nem jelent fenyegetést, meglengette a kését, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elvágja Lady Maccon torkát. Ezúttal nem akartak késlekedni: egyszerűen kiiktatják a természeten túlit, fényes nappal, tanúk szeme láttára. Alexia tekergőzött, rugdosódott, ahogy bírt, hogy ne tudják könnyen a kés alá tartani. Floote az úrnője közeledő vesztét látva még keményebben küzdött, ám a halál idegesítően elkerülhetetlennek tűnt. És akkor valami rendkívül furcsa dolog történt: egy magas, elmaszkírozott arcú férfi, csuklyában, mint egy vallási zarándok kifigurázott mása, közéjük ugrott, méghozzá minden jel szerint az ő oldalukon. A váratlan bajnok nagy termetű volt – ha nem is annyira, mint Conall, gondolta Alexia, de hát csak kevesen voltak akkorák –, és szemlátomást igen erős is. Jobb kezében hosszúkardot fogott, a brit seregben rendszeresített fajtát, a bal öklében kemény – Alexia véleménye szerint, szintén a brit seregben rendszeresített

– horgokat tartogatott, és szabadosan alkalmazta mindkettőt. Észrevéve, hogy fogvatartói figyelme lankad, Alexia az egyikük alsóbb régióiba térdelt, ugyanakkor vad tekergőzésbe fogott, hogy lerázza a másik kezeit magáról. A megtérdelt férfi visszakézből szájon vágta; Alexia előbb meglátta a csillagokat fájdalmában, utána megízlelte a saját vérét. A maszkos férfi erre sebesen előrecsapott a kardjával, és elvágta a pofozkodó térdinait. A dolgozó összecsuklott, ám a többiek összezártak: az egyik Alexiát szorongatta, két másik védekező tartásban nézett szembe az új fenyegetéssel. Alexiának ez már sokkal jobban tetszett, és megtette, amit hasonló helyzetben bármelyik jól nevelt fiatal hölgynek kötelessége: ájulást színlelve teljes súlyával a fogva tartója karjába zuhant. A dolgozó oldalt lépett, hogy fél karral tartsa meg: a másik kezében szorongatott késsel kétségkívül a nyakát akarta elmetszeni. Alexia azonban megérezte a megfelelő alkalmat, megvetette a lábát, és teljes erőből hátralökte magát. Mindketten hanyatt estek, majd kecstelenül hempergőzni kezdtek a kőpadlón. Alexiának most végre alkalma nyílt hálát rebegni, amiért a férje olyannyira szerette az ágytornát, ami által gyakorlatot szerzett benne, hogyan birkózzon meg egy, a dolgozónál kétszer nagyobb férfival. És akkor, mint a régi idők lovagjai, a templomosok is megérkeztek. A felmentő fehér hálóingek, gondolta Alexia

boldogan. A dolgozók újra menekülni kényszerültek a pápai végrehajtók elől, és még Lady Maccon is kénytelen volt beismerni, hogy a templomos öltözék nem is fest olyan nevetségesen a villogó, meztelen pengék mögött. Még idejében küzdötte talpra magát, hogy lássa véres kardját szorongató, maszkos védelmezőjüket a dolgozókkal ellenkező irányba átrohanni a füvön. Sötét köpenye örvénylett mögötte, amikor átvetődött egy sor sövényből nyírt őz felett, majd eltűnt a kertekben. Vagy a titokzatosságot kedvelte ennyire, vagy a templomosokat nem állhatta egyáltalán – meglehet, mindkettő. Alexia Floote—ot ellenőrizte. Az inasnak haja szála sem görbült, viszont tudni akarta, hogy sem az asszony, sem a gyermek nem szenvedett semmiféle károsodást az erőkifejtéstől. Alexia egy gyors belső ellenőrzés során felfedezte, hogy mindketten éhesek, amit tudatott is Floote—tal, majd odahajolt, hogy megvizsgálja Madame Lefoux—t. A feltaláló tarkója vérzett ugyan, de már fel— felnyitotta a szemét. – Mi történt? – Egy maszkos úriember mentett meg minket. – A nénikéjével szórakozzon! – Madame Lefoux néha csodásan alkalmazta az angol nyelv modoros fordulatait. Alexia ülő helyzetbe támogatta. – De igazán, úgy volt. – Miközben elmagyarázta a történteket, felsegítette a feltalálót a pónifogatra, aztán mindketten érdeklődve figyelték, amint a templomosok megbirkóznak a heves nézeteltérés következményeivel.

Majdnem olyan volt, mint amikor a NYIHA takarított el Alexia egyik zűrje után, csak gyorsabb, és kevesebb papírtologatással járt. És persze sehol sem volt Conall Maccon, hogy kétségbeesett bosszúsággal legyintgessen, no meg morogjon rá. Alexia azon kapta magát, hogy bolondul vigyorog. Conall bocsánatot kért! A léghajóra várakozó utasoknak szemlátomást nem volt ínyükre, hogy a templomosokkal közösködjenek, és inkább megtettek bármit, amire kérték őket, csak minél előbb menjenek el a fehér ruhások. Floote rejtélyesen eltűnt majd visszatért, hogy felajánljon Alexiának egy szendvicset, amely valamiféle zsemlébe rakott, valamiféle sonkából állt, és meglehetősen finomnak bizonyult. Az asszony el sem tudta képzelni, honnan szerezte, de nem tartotta volna elképzelhetetlennek, ha kiderül, hogy Floote a küzdelem közben ütötte össze ezt is. Most, hogy teljesítette a napi elvárt csodáját, az inas a szokásos pózba vágta magát, és aggodalmasan figyelte, ahogy a templomosok dolgoznak. – A helyiek rettegnek tőlük, igaz? – kérdezte Alexia halkan, bár többé—kevésbé biztosra vette, hogy senki sem figyel rájuk. – És sokszor kell odacsapniuk ahhoz, hogy a dolgok ilyen gördülékenyen haladjanak. Senki sem hívta a helyi konstáblert, pedig köztéren verekedtünk, tanúk előtt. – Ezt az országot az Isten uralja, asszonyom.

– Az ilyesmi előfordul – fintorgott Alexia, és körülnézett, hol talál egy darab rongyot, amit Madame Lefoux a tarkójára tehetne. Minthogy semmit sem talált, vállat vont, és lehasított magáról egy narancsszín fodrot. A feltaláló hálásan vette át. – Az ember nem lehet elég óvatos a fejsebekkel. Biztos, hogy már jól érzi magát? – aggodalmaskodott. – Minden rendben, biztosíthatom. A büszkeségemen kívül más nem sérült meg. Tudja, nem gyűrt le az a briganti. Megbotlottam. Igazán, én nem is értem, hogyan csinálják maguk, úrihölgyek, hogy ezekben a hosszú szoknyákban rohangálnak fel s alá. – Általában szó sincs rohangálásról. Szóval ezért öltözik férfinak? Csupán praktikus okokból? Madame Lefoux olyan képet vágott, mintha szeretné elgondolkodva megpödörni álbajszát, amit persze abban a pillanatban nem viselt. – Részben. – Ismerje be, szereti meghökkenteni az embereket. Madame Lefoux lesújtó pillantást vetett rá. – Mintha maga nem ugyanígy érezne. – Talált. Habár másképp érjük el az eredményt. A templomosok eddigre befejezték a tevékenykedésüket, és gőgösen elvonultak, majd eltűntek a Boboli—kertek zöldjében. Habár Alexia miatt került sor az erőszakos jelenetre, meg sem szólították, de még csak felé sem néztek. Alexia dühösen vette tudomásul, hogy a távozásukat követően a taljánok,

beleértve a korábban kedves irodistát is, már gyanakodva és undorral lesték. – És megint persona non grata – sóhajtott. – Szép ország, ahogy mondja, Floote, de a helyiek... a helyiek. – Azzal felkapaszkodott a kocsira. – Pontosan így igaz, asszonyom – bólintott Floote, felült a kocsis helyére, és erős kézzel fogva a gyeplőt, kihajtotta a pónit a Boboli—kertekből, a város utcáira. Lassan, óvatosan haladt a döcögős köveken, tekintettel Madame Lefoux fejére. Útközben megállt egy nyilvános étkezdénél, ahol, a borzasztó kávé és a túlontúl sok dohány jelenléte ellenére, Alexia véleménye a taljánokról ismét jelentősen javult, az életében valaha fogyasztott legfinomabb fogásnak köszönhetően. – Ezek a kis, kerek tésztafalatok a zöld szósszal – kiáltott fel –, bizonyára az ételek istenének megtestesülései. Kijelenthetem, hogy a templomosok csinálhatnak, amit akarnak, én szeretem ezt az országot. Madame Lefoux ránevetett. – Hát ilyen könnyen megingatható? – Maga kóstolta a zöld szószt? Hogyan is nevezték? Valami pesti, vagy nem tudom. A konyhaművészet zsenialitása. – Pesto, asszonyom. – Igaza van, Floote, úgy van. Briliáns. Mennyi fokhagyma! – Hogy megmutassa elragadtatását, újabb falatot vett magához, mielőtt folytatta volna. – Nekem

úgy tűnik, mindent fokhagymával csinálnak itt. Fantasztikus. – Kérem, asszonyom, ne hamarkodja el – rázta a fejét alig észrevehetően Floote. – Ez mindössze gyakorlati megfontolás. A vámpírok allergiásak a fokhagymára. – Így már nem csodálom, miért olyan ritka odahaza. – Rettenetes tüsszentőrohamokat okoz, asszonyom, igen hasonlóakat ahhoz, mint amelyek Miss Evylint gyűrték le régebben, ha egy macskával találkozott. – És a farkasemberek? – A bazsalikom, asszonyom. – Igazán? Milyen érdekes! Ugyanolyan tüsszögéssel jár? – Úgy vélem, égő, viszkető érzést okoz az orr és a száj belső felszínén, asszonyom. – Így tehát a pesto, ami nekem annyira ízlik, valójában egy hírhedt talján természetfeletti—ellenes fegyver? – Alexia vádlón fordította sötét szemét Madame Lefoux felé. – És még sincsen a napernyőmben pesto! Azt hiszem, ezt mielőbb orvosolnunk kell. A feltaláló nem mutatott rá, hogy Alexia aligha járkálhatna egy fokhagymás bazsalikomtól szagló napernyővel; nem is kellett, mert barátnője figyelmét közben elvonta valami narancsszín gyümölcs érkezése – természetesen narancs volt –, amelyet vékonyra szelt, a baconre emlékeztető, azzal mégsem azonos disznóhúsba tekertek. Alexia teljes elragadtatásba esett. – Ez, ugye, nem fegyver?

– Hacsak nem fordítja zsidók ellen, asszonyom. Jól tették, hogy megebédeltek, ugyanis visszaérve nem fogadta őket étel. Előbb még hosszas látogatást tettek az alkimistánál, aki itt patikáriusként is működött, továbbá horgászfelszerelést is árult, hogy megvásárolják a Madame Lefoux által „szükséges kiegészítőknek” nevezett dolgokat, majd visszatértek a rendházhoz, ahol azt találták, hogy bár korai még az este – hat órára sem járt –, a templomosok már visszavonultak éjszakára, vagyis valami hosszas, csendes imára. Madame Lefoux elbabrált a napernyő újratöltésével, Floote elment, hogy teljesítse egyéb titokzatos inasi teendőit, Alexia pedig megkereste a könyvtárat. Amikor senki sem állta útját, érdeklődve lapozott bele különféle könyvekbe és jegyzetekbe. Ivy újságkivágását is magánál tartotta, időnként azt is újraolvasta. Képzeld csak el, írásban ismerte el a hibáját! Időről időre dudorászáson kapta magát. Látod, te gyerekteher, annyira nem is rossz. Az információt, amire leginkább vágyott, nem találta meg: bármit, ami a természeten túliak szaporítási programjáról szólt volna, vagy érintette a templomosok gyakorlatát, miszerint lélekteleneket alkalmaztak volna ügynökként. Mindazonáltal elég érdekességre akadt, amivel késő éjszakáig elfoglalhatta magát. Sokkal későbbre járt már, amikor felnézett, mintsem gondolta: a rendház teljes csendbe burkolózott körülötte, mégpedig nem az imába és óvatos mozdulatokba mélyedt szentély csendjébe. Nem: ez az alvó agyak némasága volt,

olyasmi, amit legfeljebb a szellemek érezhetnek barátságosnak. Alexia a szobája felé sétált, amikor megérezte a jelenlétet, aminek nem tudott nevet adni. Elfordult, és végigsietett egy kis folyosón. Díszítetlen volt: még kereszteket vagy más vallásos tárgyakat sem látott, és egy szűk lépcsőházban végződött, amelyről azt gondolhatta volna, hogy a szolgák használják, ám mohos boltív fedte, és ősréginek érződött. Alexia eldöntötte, hogy felfedezi. Meglehet, nem ez volt élete legokosabb döntése. Másfelől, hányszor van egy embernek alkalma felfedezni egy itáliai szent rendház ősi átjáróit? Meredek és nedves lépcső vezetett lefelé: a barlangok mélyén szivárog efféle nedvesség, akármilyen is kint az éghajlat. Alexia fél kézzel a nyirkos falnak támaszkodott, hogy el ne essen, és igyekezett nem gondolni rá, mikor takaríthatták utoljára azt a falat. A lépcső nagyon—nagyon hosszan nyúlt a mélybe; végül aztán egy újabb dísztelen folyosóra jutott, amelynek a mélyén a lehető legkiábrándítóbb helyiség várta. Látta, hogy szobáról van szó, hiszen különös módon üvegből készült az ajtaja. Odasétált hát, és belesett rajta. Mindössze egy kamrányi helyiség tárult elé, megsötétült mészkő falakkal és padlóval, mindenféle festés vagy egyéb dekoráció nélkül. Az összes bútor egy kicsi

emelvény volt középen, azon pedig egy kisebb tartály állt. Az ajtó zárva volt, és Alexia ugyan sokoldalú képességekkel bírt, ám zárat feltörni még nem tanult meg, bár fejben hozzáadta ezt is az elsajátítandó hasznos dolgok listájához, a kézitusával és a pesto receptjével egyetemben. Ha az élete hasonló mederben zajlik tovább, vagyis huszonhat év ismeretlenséget követően főleg az életére törnek majd, ideje lesz valami kevésbé kifinomult dolgot is elsajátítani – bár azt feltételezte, hogy a pesto mindenképpen finom marad. Hunyorítva lesett át az üvegen. Ólomkeretbe foglalt lapocskákból állt, amelyek meghullámosodtak, elcsavarodtak az idők alatt, így a belső tér torzult— mozdult, és Alexia mindig odébb billentette a fejét, hogy kiolvassa a képet. Nem és nem sikerült: amikor aztán megtalálta a megfelelő szöget, a gyomra egyszerre felkavarodott. A tartályban egy levágott emberi kéz lebegett valamiféle folyadékban; alighanem formaldehidben. Tapintatos, apró köhintés hangzott fel mögötte, éppen olyan halk, hogy meg ne ijessze. Alexia mégis majdnem kiugrott narancsszín fodraiból, úgy megriadt. Amikor földet ért, megperdült. – Floote! – Jó estét, asszonyom.

– Jöjjön, nézze ezt meg! Egy emberi kezet tárolnak egy üvegben, egy üres szoba közepén. Hát nem furcsák a taljánok? – Igen, asszonyom. – Floote nem lépett oda, csak bólintott, mintha minden itáliai háztartásban akadna efféle dolog. Alexia nem tartotta kizártnak. Visszataszító, de nem kizárt. – Asszonyom, nem gondolja, hogy ideje lefeküdni? Senkinek nem lenne jó, ha a Belső Szentélyben találnának minket. – Ó, szóval ott vagyunk? Floote biccentett, és udvariasan a karját nyújtotta, hogy felvezesse Alexiát a keskeny lépcsőfokokon. Alexia megfogadta a tanácsot, hiszen más látnivaló úgysem akadt, csak egy testrész. – Itáliában megszokott dolog kezekkel teli üvegeket tartani a háznál? – A templomosoknál igen, asszonyom. – Uh, de miért? – Ez egy relikvia, asszonyom. Ha a rendházat valaha komoly fenyegetés érné a természetfelettiek részéről, a rendfőnök feltörné az üveget, és ennek segítségével védené meg a testvériséget. Alexia úgy sejtette, már érti. Szent ereklyékről már hallott néhány katolikus szektával kapcsolatban. – Ez valami szentnek a testrésze?

– Abból is van nekik, természetesen, de ebben az esetben egy szentségtelen relikviáról beszélünk, egy fegyverről. Egy természeten túli testrészéről. Alexia úgy harapta el a következő kérdését, hogy szinte csattant. Meglepte, hogy a kézzel szemben nem érzett fizikai undort, mint a múmia esetében – aztán eszébe jutott a démondetektor. Ő és az a kéz nem osztoztak ugyanazon a levegőn; feltételezte, ezért kell veszély esetén feltörni az üveget. Csendben sétáltak vissza a szobáikhoz. Alexia a kéz által keltett gondolatain rágódott, és csak még sötétebb aggodalmai támadtak. Floote odafordult hozzá, mielőtt belépett volna a szobájába. – Az ön édesapját, asszonyom – jegyezte meg –, mindenestől elhamvasztották. Én gondoskodtam róla. Alexia nagyot nyelt, aztán hevesen felelte: – Köszönöm, Floote. Az inas biccentett – az arca most sem árult el érzelmeket.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Töltött tojás a Temzében LORD MA CCON LEGNAGYOBB BOSSZÚSÁGÁ RA, a megszerző akció, ahogy Lyall nevezte, jóval tovább húzódott a kívánatosnál. Nagyon szeretett volna már elveszett felesége után eredni, ám ehelyett fel—alá rótta a Buckingham—palota fogadószobájának szőnyegét, várva, hogy Viktória királynő fogadja. Még mindig nem értette egészen, hogyan érte el Lyall professzor, hogy ezekben a napokban Londonban tartsa őt. A bétahímek végső soron titokzatos lények voltak, rejtélyes hatalommal. S ez a hatalom, habár miután már mindent elmondtak és megtettek, ami elmondható és megtehető, nem tartalmaz mást, mint pörölyként forgatott civilizációt és túltengő jó modort, mégis hatásos. A pokolba is... Lyall egy kényelmetlen kanapén ült, egyik elegáns nadrágba bújtatott lábát átvetette a másikon, és figyelte a nyughatatlan alfahímet. – Még mindig nem látom be, miért éppen ide kellett jönnünk. A professzor feltolta az orrán a szemüvegét. Immár a harmadik nap délutánján jártak, mióta nem aludt, és már kezdte érezni a folytonos napfény hatásait. A kimerültségig fáradt volt, és semmi másra nem vágyott,

mint hogy visszatérhessen Woolseybe, bebújhasson keskeny ágyába, és átalhassa a következő éjszakát. Ehelyett az egyre idegesebb alfahímmel kellett megbirkóznia. – Már mondtam, de elmondom még egyszer: ehhez az akcióhoz hivatalos kioltói feljogosításra lesz szüksége, uram. – Igen, na de nem jöhetett volna el később ön, hogy beszerezze nekem? – Nem, nem jöhettem volna, és ezzel ön is tisztában van. Az ügy túl bonyolult. Hagyja már abba a panaszkodást! Lord Maccon abbahagyta, azon egyszerű okból, hogy mint mindig, Lyallnek most is igaza volt. Az ügy valóban nagyon megbonyolódott. Amint megtudták, hol van az ellopott tárgy, felbéreltek egy folyómelléki felderítőt, hogy felmérje a helyzetet. A szerencsétlen fickó csuromvizesen és pánikban tért vissza – mint később kiderült, mindkettőre megvolt minden oka. A gyors visszaszerzés terve valami sokkal bajosabbá alakult. Lyall professzor, aki mindig a gyakorlati szempontokat igyekezett figyelembe venni, megállapította: – De most már legalább azt tudjuk, miért bolydult így fel Lord Akeldama, hogy csak behívja minden dolgozóját és elfusson.

– Nem tudtam, hogy a kóborok is képesek kirajzani, de tulajdonképpen nekik is hasonló védelmező ösztöneik vannak. – Azonfelül Lord Akeldama különösen idős vámpírúr, aki különösen nagyszámú dolgozóról gondoskodik. Nem csoda, ha ezek a védelmező ösztönök túl erősen lépnek működésbe, ha az egyiket ellopják. – Nem hiszem el, hogy itt ülök, és a vámpírok gazságait igyekszem kibogozni. A feleségemre kellene vadásznom, nem Lord Akeldama dolgozójára. – A potentát jó okkal akarta pánikba kergetni Lord Akeldamát. Az ön felesége ez az ok. Tehát lényegében ez igenis az ön problémája, és meg kell oldania, mielőtt távozhatna. – Vámpírok!! – Pontosan, uram, pontosan. – Lyall nyugalma nem engedte láttatni, hogy valójában aggódik. Csak egyszer vagy kétszer találkozott Biffyvel, ám megkedvelte a fiatalembert. Mindenhol Lord Akeldama kedvenceként ismerték: csinos volt, udvarias és jó eszű. Imádta különc urát, és az is őt. Hogy a potentát éppen őt ragadta el, az a rossz ízlés csimborasszója volt. A természetfelettiek legerősebb íratlan törvénye, hogy más halandójához nyúlni tilos. A farkasemberek nem vadászták le egymás talpasait, hiszen a kulcsokat őrizni kellett a nagy közösség biztonsága érdekében. A vámpírok pedig nem szedték el egymás dolgozóit, mert komoly illetlenség másvalaki élelmiszerforrását

megpiszkálni. Már az ötlet is hallatlan! A szemtanú jelentése szerint most a potentát mégis pontosan ezt tette Lord Akeldamával. Szegény Biffy! – Lord Maccon, őfelsége fogadja önt. A gróf kihúzta magát. – Máris, azonnal. Lyall professzor gyorsan ellenőrizte az alfahím kinézetét. – És legyen udvarias! Lord Maccon lesújtó pillantást vetett rá. – Tudja, már találkoztam korábban a királynővel. – Ó, igen, tudom. Éppen ezért emlékeztetem. Lord Maccon erre nem is felelt, csak követte az inast Viktória királynő felséges színe elé. A királynő végül megadta a gróf számára a kioltói felhatalmazást Biffy megmentésére. Azt nem volt hajlandó elhinni, hogy a potentát keze van a dologban, ám azzal egyetértett, hogy ha valóban elraboltak egy dolgozót, Lord Maccon, mint a londoni NYIHA vezetője és legfőbb kioltó, a megfelelő személy a helyzet rendezésére. Mindazonáltal hihetetlennek találta, hogy bármelyik is ellopja a másik dolgozóját – jól ismerte a vámpírok lojalitását és hűségét, amely a kóborokból sem hiányzott. – Na de, felséges asszonyom, mi van, ha véletlenül mégis megtörtént, csak most az egyszer? És Lord Akeldama végül kirajzott miatta? – Nos, akkor tegyen meg mindent, Lord Maccon, tegyen meg mindent!

– Mindig elfelejtem, mennyire alacsony – jegyezte meg később a gróf a professzornak, amikor már a minden megtételére készültek. Lord Maccon a királynő hallgatólagos beleegyezését engedélynek vette, fogta hát Galand Tue Tue pisztolyát, gondosan megtisztogatta és megtöltötte. Nem volt ez kecses fegyver: duci testhez szögletes markolat társult, a tárában pedig ezüsthegyű, ezüsttel behálózott keményfa töltények lapultak. Ezzel a pisztollyal, a Kioltóval, ki lehetett végezni halandót, vámpírt, farkasembert egyaránt. Lord Maccon készíttetett hozzá egy vízhatlan, pácolt bőr tartót, amelyet a nyakába kanyarított, így nem vesztette el sem ember, sem farkas alakjában. Minthogy sietősen akartak haladni, ésszerűnek tűnt, hogy négy lábon vágjanak át Londonon. Mint azt megtudták, Biffyt egy meglehetősen fantasztikus szerkezetbe zárták be – Lord Maccon még mindig morgott amiatt, hogy a felszerelése elkerülte a NYIHA figyelmét. A megbízható parti felderítő szerint egy ember nagyságú üveg és bronz gömbből állt, amelynek a tetejéből vaskos cső állt ki. Erre szükség is volt a belélegezhető levegő biztosítása érdekében, hiszen a gömböt a Temze vizébe süllyesztettek, a Charing Cross vasúti híd középső pilléréhez, közel a Buckingham— palotához. Kevéssé meglepő módon nem csak vízbe süllyedt, hanem a sűrű iszapba és az összegyűlt szemétbe is belesüppedt a meder alján.

Megérkezvén Lord Maccon gondolkodás nélkül levetette magát a nemrég átadott Viktória—rakpartról, egyenesen a mocskos vízbe. Lyall professzor kényesebb volt ennél, tehát vonakodott. Semmi, amit a folyó az útjába sodor, nem tehetett volna benne komoly kárt, ám ettől még borzongva gondolt a szagra, amit elkerülhetetlenül árasztani fog: ázott kutya, a Temze vizével keverve. Lord Maccon feje kibukkant a vízből: márványos szőre a fejére tapadt, ettől úgy nézett ki, mint egy fóka. Parancsolóan vakkantott a bétahímre. Lyall professzor összeszorította az állkapcsát, és ugrott, undorában mind a négy mancsát mereven kitartva. Együtt olyanok voltak, mint két botot kergető, kóbor eb; beevickéltek a híd alá. Minthogy tudták, mit keressenek, meg is találták a hídpillérhez erősített légzőcsövet. Jócskán a dagályjel fölé nyúlt, és úgy tűnt, alkalmas étel és vizestasakok lejuttatására is. A potentát legalább nem akarta szerencsétlen Biffy halálát; mégis, gondatlan alkalmatosság volt. Ha elbillen a cső, vagy nekimegy egy hajó, esetleg egy kíváncsi állat rámászik és bedugaszolja, Biffy elkerülhetetlenül megfullad. Lord Maccon alámerült, hogy megvizsgálja az alkotmányt. Farkas alakban ez nehéz feladat volt, hiszen a sötét vízben alig lehetett látni valamit. A grófot azonban segítette természetfeletti ereje és a farkas éjszakai látása, úgyhogy amikor felúszott a felszínre, önmagával elégedetten lógatta a nyelvét.

Lyall már a gondolattól is elborzadt, hogy a nyelve bármiféle kapcsolatba kerüljön a Temzével. Lord Maccon, minthogy ő volt Lord Maccon, ennélfogva jó az ilyesmikben, ott a vizet taposva váltott alakot, olyan elegánsan, hogy a feje egyszer sem merült alá. Lyall gyanította, hogy a fürdőkádban szokott gyakorolni. – Érdekes ez a szerkezet ott lent, olyan, mint valami töltött géptojás. Biffy él, de fogalmam sincs, hogyan juttathatnánk ki onnan, hacsak nem törjük szét az egészet, és rángatjuk a felszínre. Mit gondol, egy ember túlélné a műveletet? Nem látom a lehetőségét, hogy horgot vagy fogót erősítsünk a tojásra, és hálót sem húzhatnánk alá, még akkor sem, ha egyébként a rendelkezésünkre állnának mindezek. Lyall professzor ekkor feladta a kinézetét érintő aggodalmait, és maga is visszaváltozott. Neki nem ment olyan simán, mint az alfahímnek: közben lassan elsüllyedt, végül prüszkölve, vizet köpködve, dühösen rúgta magát a felszínre, Lord Maccon vidám tekintete elé. – Találhatnánk kellékeket Madame Lefoux tervszobájában, de ha jól sejtem, az idő a lényeg. Farkasemberek vagyunk, uram. Az erő a specialitásunk. Ha elég gyorsan fel tudjuk nyitni a tojást, viszonylag kisebb károk árán fel kell tudnánk juttatni a levegőre. – Az jó lesz, mert ha kárt teszek a fickóban, a feleségemtől szüntelenül hallgathatom majd. Mármint

miután majd végre hajlandó lesz velem újra szóba állni. Rémesen kedveli Biffyt. – Igen, tudom. Biffy nagy segítséget nyújtott az esküvői előkészületek során. – Csak nem, valóban? Miket nem tud ön... Na, hát akkor, háromra. Egy, kettő, három! Mindketten mély lélegzetet vettek és lebuktak, hogy feltörjék a gömböt. Az két félből épült fel, amelyeket széles, szorosan összecsavarozott fémbordák fogtak egymáshoz. A bordákból keresztpántok eredtek, rácsmintázatot alkotva: az üvegnégyzetek túl kicsik voltak, hogy egy ember átpréselje magát rajtuk. A két farkasember nekilátott, hogy a lehető leggyorsabban kioldjon egy—egy csavart. Nemsokára a benti levegő nyomása is segített eltávolítani egymástól a gömb alsó és felső felét. Levegő szökött ki, víz zúdult be a helyére. Lyall professzor megpillantotta Biffy rémült arcát: a fiú kék szeme nagyra tágult a pániktól többhetes szakálltól borított arcában. Semmit nem tudott tenni, hogy segítsen a saját kiszabadításában, csak küzdött a beömlő vízzel, igyekezett a levegőn tartani a fejét, a légzőcső felé fordulva, amíg lehet. A két csavar kifordult a helyéről. A farkasemberek a saját testüket ékelték a nyílásba, és minden erejükkel igyekeztek szétfeszíteni a tojást. Az izmaik sikoltottak, a

fém meghajlott, tört az üveg: a gömb már teljesen megtelt vízzel. Lyall professzor még a kavarodásban is meghallott valami zajt, és pillanatok múlva a szeme sarkából látta, hogy a gróf elrugaszkodik a bordáktól, majd vad vergődésbe kezd. Ő azonban nem fordította el a figyelmét Biffyről: két lábbal elrúgta magát a nyitott gömb széléről, derékon kapta a dolgozót, és egy óriási lökéssel a felszínre úszott vele. Zihálva kapkodott levegő után, Biffyt szorongatva. A fiatalember gyanúsan ernyedten tűrte mindezt, és Lyall csak azzal törődött, hogy mielőbb partra tegye. Minden maradék természetfeletti erejét összeszedve rekordidő alatt ért a Westminster oldali partra, és kirángatta Biffyt az alsó, mocskos kőlépcsőkre. Ugyan nem orvosdoktor volt, ám azt biztonsággal állíthatta, hogy a dolgozó szempontjából az lenne a legjobb megoldás, ha a tüdejébe jutott vizet levegőre cserélnék. Felállt tehát, és a bokáinál fogva magasra emelte Biffyt; kénytelen volt a folyó fölé lógatni, lévén a fiatalember magasabb nála. Akkor erősen megrázta. Rázás közben elnézett a folyó közepe felé. A hold még elég kövér volt, és elegendő fényt adott, hogy farkas— szemeivel élesen lássa, mi történik. Lord Maccon fröcskölő vízicsatát vívott egyszerre három ellenféllel: a víz habzott, kiabálás és morgás hallatszott. A gróf felvette Anubisz—alakját, vagyis a teste emberi maradt, a feje viszont farkasfejjé változott: így továbbra is

taposhatta a vizet, ugyanakkor farkashoz méltón haraphatott is. Úgy tűnt, beválik a hadmozdulat, mert az ellenfelei emberek voltak, és bár ezüstkéssel érkeztek, mégsem tudtak olyan jól úszni és lecsapni egyszerre, mint Lord Maccon. Lyall professzor visszafordította a figyelmét az előtte álló feladatra. Minthogy a rázás nem hozott eredményt, gondosan elhelyezte a dolgozót egy magasabb lépcsőfokon, és fölé hajolt. Ingatag talajra tévedt. A farkasemberek is lélegeztek, de nem olyan mélyen és gyakran, mint a halandók: még arról sem volt meggyőződve, hogy az eljárás működhet. Mindazonáltal, mélyen elvörösödve – hiszen mindössze néhány hétköznapi alkalommal találkoztak, és egyáltalán nem álltak közeli viszonyban – Biffy szájára tapasztotta a sajátját. Hatalmasat fújva így próbált levegőt juttatni Biffy tüdejébe. Semmi sem történt. Lyall újra próbálkozott. És újra. Hangos kiáltást hallott: felnézett, ám nem hagyta abba az újraélesztési próbálkozásokat. Egy férfialakot látott embernél sebesebben végigszaladni a vasúti hídon: úriember lehetett, hiszen cilindert és frakkot viselt. Megtorpant, majd egy lehetetlenül gyors és kecses mozdulattal fegyvert rántott, és a vízben verekedők közé lőtt. Lyall professzor falkaösztöne fellobbant. Ez a vámpír – nem lehetett kétsége afelől, hogy az új érkező az – ezüstgolyóval lő az ő alfahímjére! Kétségbeesetten, még

nagyobb sóhajokkal igyekezett magához téríteni Biffyt, remélve, hogy sikerrel jár, és mehet megvédeni a grófot. A háta mögött azonban Lord Maccon váratlanul értelmes dolgot cselekedett: felhagyott a pofozkodással, alábukott, és a part, azaz Lyall felé kezdett tempózni. Csak egyszer, akkor is csak rövid időre dugta ki a pofáját levegőért. Sajnos azonban a vámpír most, hogy az elsődleges célpontja eltűnt a felszín alatt, egyszerűen áttért a másodikra: rálőtt Lyall professzorra és a dolgozóra, akik védtelenül kuporogtak a rakpart lépcsőjén. A golyó veszedelmesen közel süvített el a bétahím fejéhez, majd beágyazódott a kőbe, apró szilánkokkal terítve be őket. Lyall Biffy fölé borult, a saját testével védte a dolgozót. És akkor Biffy felköhögött, sugárban köpte a Temze vizét: a professzor szerint az eljárás ugyan nem volt elegáns, ám annál eredményesebb. Felnyitotta a szemét, és belenézett a farkasember együtt érző arcába. – Ismerem magát? – tudakolta két köhögőroham között. Lord Maccon, még mindig Anubisz—alakban, ekkor kepesztett fel a lépcsőre melléjük. Felnyúlt a nyakához, kikapcsolta a rajta biztonságban lógó tok zárját, és előhúzta a Kioltót. A tok jól szolgált: a pisztoly száraz maradt. Lord Maccon célba vette a hold előtt kirajzolódó vámpírt, és lőtt. Elhibázta.

– Lyall professzor vagyok. Korábban már találkoztunk. Emlékszik az étergráf esetére a teával? Hogy érzi magát? – Hol van... Nem fejezhette be a mondatot: a vámpír viszonozta a tüzet, és a golyója Lord Maccon és Lyall között elfütyülve hasba találta a szerencsétlen dolgozót. Biffy kérdése sikoltásba fulladt, amint a hetek óta tartó bezártságtól elgyengült teste összerándult, megvonaglott. Lord Maccon második, a vámpírra irányzott lövése már nem tévesztett célt. Szerencséje volt: ekkora távolságon már hűséges Tue Tue Kioltója sem lehetett teljesen megbízható. Mindazonáltal a lövedék elérte a célját. A vámpír kiáltva hullott le a hídról, és nagy loccsanással ért a Temzébe. Az ügynökei – talán a dolgozói? – azonnal felhagytak a fel—alá evickéléssel, amit azóta műveltek, hogy a gróf kibújt közülük, és a gazdájukhoz úsztak. Fájdalmas kiáltásaikból ítélve nem volt az ínyükre, amit találtak. Lord Maccon továbbra is a vízi csoportképet figyelte, ám Lyall már ismét Biffyvel foglalkozott. A fiatalember sebéből csorgó vér mennyeien illatozott, ám a professzor régen nem volt már kölyök, hogy némi friss hús összezavarja a fejét. A dolgozó haldoklott. A birodalom egyetlen orvosa sem foltozhatta volna össze felszakadt belső szerveit.

Csak egyetlen megoldás jöhetett szóba: az, amitől a végén senki sem lesz boldog. Mély lélegzetet vett, két ujjával a sebbe nyúlt, hogy Biffy gyengédebb érzéseire tekintet nélkül kihalássza a golyót. A fiatalember kényelmes módon elájult fájdalmában. Lord Maccon melléjük térdelt a lépcsőre. Kérdőn nyüsszentett: rendesen kérdezni nem tudott, hiszen még mindig farkasfejet viselt. – Próbálom kivenni a lövedéket – magyarázta Lyall. Újabb nyüsszentés. – Ezüstből van. Ki kell jönnie. A gróf hevesen rázni kezdte loncsos fejét, és kissé hátrább húzódott. – Haldoklik, uram. Nincs más választása. És már úgyis Anubisz—alakban van, hát akár neki is láthat. Lord Maccon egyre rázta a fejét. Lyall professzor végre megtalálta és kihúzta a töltényt: felszisszent, mert az ezüst megégette az ujját. – Nem gondolja, hogy Lord Akeldamának jobban kell Biffy élve, legalább részben, mint holtan? Tudom, hogy ez nem járja. A dolgozók elrablása tarthatatlan gyakorlat, még egy farkasembertől is, de mi mást tehetnénk? Mindenképpen meg kell legalább próbálnia. Az alfahím oldalra biccentette a fejét, és lesunyta a fülét. Lyall tudta, mire gondol. Ha a kísérlet nem sikerül, Biffyt holtan találják majd, egy farkasember

támadásának nyomaival. Hogyan magyarázhatnák meg ezt akárkinek? – Uram, nemrég egy nőt metamorfizált. Képes lesz erre is. Egy apró vállvonással, amely minden szónál ékesebben elárulta, hogy ha a művelet nem válik be, sosem bocsátja meg magának, Lord Maccon a fiú nyaka fölé hajolt, és ráharapott. Rendes körülmények között a metamorfózis vad hústépéssel jár, legalább annyira az átok, mint a halhatatlanság átadása miatt. Azonban Biffy olyannyira legyengült, és máris annyi vért vesztett, hogy Lord Maccon inkább lassan csinálta. Képes volt rá: skót öröksége és morgós modora ellenére Conall Maccon több önuralommal rendelkezett, mint bármely más alfahím, akit Lyall valaha látott. A professzor csak elképzelni tudta, milyen édes lehet a fiú vére, és mintha csak erre a gondolatra válaszolna, a gróf felemelte a fejét, áttért Biffy hasára, és felnyalta a vért a golyó ütötte sebből. Aztán újra harapott. A tudósok álláspontja szerint a metamorfózis lényege abban áll, hogy elegendő halandó vért kell kiereszteni, majd a sebekbe farkasember— nyálat juttatni, amely az átkot hordozza. Ez a két hatás megtöri a halál erejét, és a testbe horgonyozza a maradék lelket. Feltéve persze, ha volt olyan. Úgy tűnt, nagyon hosszú idő telt el. De Biffy még lélegzett, és amíg lélegzett, Lord Maccon nem hagyta abba ismétlődő tevékenységet: harapott, nyalt, harapott,

nyalt. Még akkor sem hagyta elvonni a figyelmét, amikor locsogva partra szálltak az ellenfeleik. Lyall felegyenesedett, hogy megvédje hármójukat, készen arra is, hogy ha kell, alakot váltson; a feje felett ragyogó hold és az emberi vér szaga új erővel töltötte el. Azonban a három fiatalember, aki kiemelkedett a vízből, láthatóan nem akart már harcolni, mindössze felkászálódtak a legalsó lépcsőre, és felemelték üres kezüket a bétahím fenyegető testtartására válaszul. Az arcukon fájdalom ült – az egyikük egyenesen sírt –, a másik a karjában tartott ernyedt testet ringatta. A harmadik szólalt meg, egy komor arcú fiú, aki összerágott fél kezét a melléhez szorította. – Nincs már okunk, hogy tovább küzdjünk, farkasember. Az urunk meghalt. Szóval dolgozók, nem pedig bérgyilkosok. Lyall szimatolt, igyekezett elkapni a vámpír szagát az emberi vér és a bűzlő folyó között. Amit érzett, úgy megtaszította, hogy hátrahőkölt, egyenesen a rakpart kőfalának. A régi vér és a bomlás vámpírszagát érezte, amelyben az alkoholos árnyalatok, mint a finom borok közötti különbségek, a vérvonalakat jelezték. És ez vén vérvonal volt, fenyőhöz hasonló aromákkal, a modern bolyokhoz való legcsekélyebb kötődés nélkül. Máshonnan régen kiveszett már, senki nem árasztotta, egyetlen férfit kivéve. Lyall akkor is kitalálta volna a támadó kilétét, pusztán a szag alapján, ha nem ismeri a tulajdonosát – a potentátot. Avagy, Lyall gyanította,

hogy mivel az érintett vámpír immár meghalt, s így nem lehetett tagja az árnyékkormánynak, jobb a régi nevén emlegetni: Sir Francis Walsingham. – A királynő nem lesz boldog – szólt oda az alfahímnek. – Mi a fenéért nem küldött a potentát maga helyett valakit, hogy elvégezze helyette a piszkos munkát? Lord Maccon továbbra sem nézett fel az önmagára kiszabott feladatból: harap, nyal, harap, nyal. A három dolgozó együttesen felemelte a halott vámpírurat, és felvitték a lépcsőn, el a gróf és az alatta heverő Biffy mellett. Még mély gyászukban is összerezzentek, amikor meglátták az Anubisz—harapásokat. Amikor mellette haladtak el, Lyall észrevette, hogy Lord Maccon golyója szíven találta Walsinghamet – igencsak szerencsés lövés. Meghalt egy vámpír. Kevesebben voltak annál, hogysem egy ilyen cselekedetet megbocsássanak, még akkor sem, ha azt a NYIHA fő kioltója tette. A potentát viszont kóbor volt, bolykapcsolatok nélkül, ami most hálával töltötte el Lyallt. Mindazonáltal a társadalom okán vérvád lesz majd az ügyből, kétségtelen, és ami igazán kényessé teszi, az a potentát és a korona néhai kapcsolata. Még ha ez a vámpírúr el is árulta a saját fajtáját a tetteivel, azzal, hogy elrabolta egy másik vámpírúr dolgozóját, a hiányát Viktória királynő nehezen tudja majd betölteni. A potentát Erzsébet trónra lépése óta szolgálta a koronát; a birodalmi terjeszkedéseket az ő római kori stratégiai és hadtáp—

irányítási ismeretei támogatták. Hogy egy ilyen személy meghaljon, csak mert hibát követett el, csak mert a lélektelen Alexia Maccon hozzáment egy farkasemberhez, és teherbe esett, amitől a potentát pánikba – ez minden brit alattvaló vesztesége volt. A maguk módján még a farkasemberek is megsiratják majd. Lyall professzor, a kulturált úriember, aki sosem káromkodott, csak figyelte, amint a dolgozók kocsira teszik és eltolják a potentát élettelen tetemét. – Micsoda rémes, rohadt egy ügy! – morogta. Aztán felállt, és csak figyelt aggódva, éberen, öt hosszú órán át, amíg a végsőkig makacs Lord Maccon Anubisz—alakjában a haldokló Biffyn dolgozott. A gróf makacssága elnyerte a jutalmát: éppen hajnal előtt, amikor minden erőfeszítését elnyelte volna a kelő nap fénye, Biffy felnyitotta kankalinsárga szemét. Fájdalmában, értetlenségében és félelmében felvonított, amikor a teste változni kezdett, és aztán ott hevert ismét, reszketve, de egészben, egy csinos, csokoládébarna farkas formájában, a hasán sötétvörös bundával. Lord Maccon egészen visszaváltozott emberré, és széles vigyort ragyogtatott a bétahímre. – És itt egy újabb, akiről majd megemlékeznek a hírmondók. – Mi van önnel, uram? Csakis a nehéz eseteket tudja metamorfizálni? – Lyall professzor akarata ellenére is le volt nyűgözve.

– Nos, innentől már a maga dolga lesz – egyenesedett ki Lord Maccon, majd kinyújtózott: recsegett helyére húzott gerince. Borostyán szeme meglepetten fordult a sebesen világosodó ég felé. – Siessen, vigye gyorsan fedél alá! A professzor bólintott, és lehajolt, hogy felemelje a frissen átváltoztatott farkast. Biffy fél szívvel vergődött egy kicsit, aztán elernyedt a bétahím erős karjában. A metamorfózis még a legerősebbekre is így hatott. A professzor csöndben sétált fel a rakpartra. Gondolkodott. A közelben kell menedéket találnia. Az új kölyök nem maradhat a napon anélkül, hogy komoly kárt ne szenvedjen, márpedig szerencsétlen Biffynek már így is több jutott egyetlen éjszakán az elégnél. Amikor kitalálta, mit is tegyen, és elindult a Charing Cross állomás felé, észrevette, hogy az alfahím nem követi. – Most meg hová megy, uram? – süvöltötte Lord Maccon sietve távolodó háta után. – El kell érnem egy hajót, és meg kell találnom egy feleséget! – kiáltotta vissza a gróf a válla felett, meg sem állva. – Innentől már maga is elboldogul! Lyall szívesen megdörgölte volna az arcát, ám mindkét keze tele volt. – Hát persze, hogyne, induljon csak, hagyjon itt engem egy farkassá változtatott dolgozóval és egy halott potentáttal! Biztosan volt már dolgom alfahímekkel, akik

ennél is nagyobb szemétdombot hagytak rám, hadd pucoljam el, de pillanatnyilag nem tudom őket felidézni! – Biztos vagyok benne, hogy remekül fogja kezelni a helyzetet. – Ez csodás, uram. Megtisztel a bizalma. – Pá—pá! – A gróf igencsak sértőn billegette felé az ujjait, aztán eltűnt egy épület sarka mögött: alighanem a város forgalmasabb részére igyekezett, ahol leinthet egy konflist, hogy lóhalálában Doverbe hajtasson. Lyall professzor úgy döntött, nem emlékezteti rá, miszerint anyaszült meztelen.

TIZENHARMADIK FEJEZET Templomosokkal piknikezni ALEXIA MÉG REGGELI ELŐTT SZERÉT EJTETTE, hogy félrevonja Floote—t egy rejtett zugba. – El kell juttatnunk egy üzenetet a királynőnek erről az ereklyedologról. Vagy legalább a NYIHA—nak. El sem hiszem, hogy maga végig tudta, és nem szólt senkinek. Másfelől meg, hiszen sosem szól semmiről, igaz, Floote? Még nekem se. De én most már tudom, és a brit kormányzatnak is tudnia kell. Csak képzelje el, természeten túliak testrészeit használni fegyverként! Csak gondolja el, mire lennének képesek, ha ismernék a mumifikálás titkát! – Asszonyom, ön többé már nem lélekőr. A birodalom természetfeletti biztonsága immár nem az ön gondja. Alexia vállat vont. – Mit mondhatnék? Ilyen vagyok, és kész. Minden lében kanál. – Igen, asszonyom. Igencsak nagy kanál. – Hát, anyám mindig azt mondogatta, hogy az embernek azt, amiben a legjobb, nem szabad elapróznia. Persze akkor ő éppen a vásárlásra gondolt, ám én mindig úgy éreztem, ez volt az egyetlen értelmes mondat, amit valaha is kiejtett a száján. – Asszonyom...?

– Sikerült elérni, hogy a múmia ügyről ne tudjon senki, még Madame Lefoux sem, minthogy nem szivároghat ki, hogy a múmiák fegyverként hasznosíthatók. Rémes roham indulna meg Egyiptom felé. Ha pedig a templomosok természeten túliak testrészeit alkalmazzák, és netán rájönnének a mumifikálás mikéntjére, komoly bajban leszek. Most csakis a természetes bomlás, no meg a tény, hogy ez ellen formaldehidbe kell meríteni a megőrizni kívánt szöveteket, ezek tesznek róla, hogy a természeten túli fegyver csak speciális esetekben vethető be. – Alexia az orrát ráncolta. – Ez természetfeletti biztonsági ügy. Itáliát és az összes többi konzervatív országot távol kell tartani Egyiptom kiásásától, bármi áron. Nem engedhetjük meg nekik, hogy felismerjék, mi rejlett az Istenölő Átok mögött. – Értem a gondolatmenetét, asszonyom. – Tehát maga most hirtelen betegségbe esik, amely megakadályozza, hogy részt vegyen a pikniken, amelyre a preceptor el akar rángatni. Napnyugtakor menjen a nyilvános étergráfhoz, és küldjön üzenetet Lyall professzornak! Ő majd tudni fogja, mit kezdjen az információval. – Alexia addig kotorászott a napernyője fodrai között, amíg megtalálta a titkos zsebet, onnan pedig kivette a szelepkristályt, és átadta Floote—nak. – De asszonyom, az veszélyes, ha nélkülem utazik át Itálián...

– Piha! Madame Lefoux teljesen feltöltötte a napernyőmet a szükséges töltetekkel. Velem lesz a preceptor és egy szakasznyi templomos. Ha nem is nézhetnek rám, azért még kötelesek megvédeni. És még ezt is megvettem – húzott elő a dekoltázsából egy hosszú szalagra kötött fokhagymagerezdet. – Minden rendben lesz. Floote nem tűnt meggyőzöttnek. – Ha ez segít a félelmei leküzdésében, adja át az egyik fegyverét és a tegnap vásárolt tartalék golyókból néhányat. Az inas nem lágyult meg. – Asszonyom, ön nem tud lőni. – Ugyan, mi abban a nehézség? Floote a negyedszázados együttműködésükből tudhatta volna már, hogy semmiféle vitát nem nyerhet meg Alexiával szemben, lévén szűkszavú úriember, aki azokat a szavakat még szűkebben méri. Halk sóhajjal fejezte ki nemtetszését, ám elfogadta a küldetést, miszerint továbbítja az üzenetet, aztán kiment – anélkül, hogy valamelyik fegyverét átadta volna Alexiának. * Lyall professzor a hajnal előtti utolsó órát azzal töltötte, hogy megbirkózott Biffy farkassá és a potentát tetemmé válásának következményeivel. Azzal kezdte, hogy elment a legközelebbi biztonságos házba, ahol

senki sem keresné őt és új felelősségét. Minthogy pedig a Charing Cross éppen a Sohótól délre esett, a professzor északnak fordult, a pasztellbe burkolt Tunstell— háztartás felé. Az éjfél ugyan általánosan elfogadott időpont volt, ha valaki a természetfeletti társadalmat kívánta végiglátogatni, esetleg a fiatalabb, mozgalmasabb halandókat – kocsihajtókat, efféléket –, a hajnal azonban nem. Mi több, hajnalban beállítani bárhova is, a legnagyobb neveletlenségnek számított, kivéve talán a keménykötésű halászembereket Portsmouth hátsó vizein. Csakhogy Lyall professzornak nem volt más választása. Jó öt percig kellett dörömbölnie, mire egy álmos, fiatal szobalány óvatosan kinyitotta neki az ajtót. – Igen? A lány mögött Lyall egy fejet látott kilesni a hálószobából a folyosó túlsó végén: Mrs. Tunstell volt az, egy borzongató hálósapkában, ami leginkább egy habos csipkével bevont gombára emlékeztetett. – Mi történt? Ég a ház? Meghalt valaki? Lyall professzor a farkas—Biffyt cipelve elnyomakodott a döbbent szobalány mellett, be a házba. – Mondhatja így is, Mrs. Tunstell. – Jóságos ég, Lyall professzor, mi az ott önnél? – A fej eltűnt. – Tunny! Tunny! Ébredj! Lyall professzor van itt egy döglött kutyával. Azonnal kelj fel! Tunny! – Ivy visszatért, és végigsietett a folyosón: terjedelmes,

szemkápráztatóan rózsaszín köntöst viselt. – Ó, az a szegény bárányka, no, hozza csak ide! – Kérem, bocsássa meg, hogy csak így magukra törtem, Mrs. Tunstell, de az önök háza esett a legközelebb – felelte Lyall, és lefektette Biffyt a levendulaszín kanapéra, majd sietve behúzta a függönyöket mögötte, épp akkor, amikor a nap első sugarai a láthatár fölé értek. Biffy eladdig mozdulatlan alakja megmerevedett, majd reszketni és rángatózni kezdett. A professzor minden illemet félredobva lerohanta Ivyt, derékon kapta és az ajtóhoz terelte. – Mrs. Tunstell, jobb, ha nem nézi ezt végig. Kérem, ha a férje megébred, küldje be! Ivy néhányat tátogott, mint egy sértett uszkár, de aztán megpördült, és tette, amit mondtak neki. Íme a nő, akit hatékonyságra szoktatott, hogy hosszabb időt töltött Alexia Tarabotti társaságában, futott át Lyall fején. – Tunny! – kiáltotta az asszony a folyosón, aztán újra, immár sokkal élesebben: – Ormond Tunstell, azonnal kelj fel! A bétahím becsukta az ajtót, majd visszafordult Biffyhez. Már nyúlt a mellényzsebéhez, hogy kivegye hűséges zsebkendői egyikét, ám rá kellett jönnie, hogy mindössze egy malaclopót visel, amelyet még a folyóparton kanyarított magára – alakváltáshoz öltözött, nem társaságba. A saját merészségétől szinte visszarettenve felragadta Ivy egyik pasztell díványpárnáját, és a csücskét Biffy szájába erőltette, hadd

harapjon rá – és egyben azért is, hogy elfojtsa a nyüszítését. Aztán odahajolt hozzá, saját testével támasztotta meg a remegő farkast, gyengéden hozzásimulva. Részben a bétahím ösztöne volt ez, a falka új tagjának védelme, részben pedig együttérzés. Az első alkalom volt mindig a legrosszabb: nem mintha később javult volna, de akkor még új tapasztalatot jelentett. Tunstell lépett a szobába. – Az isten fogaira, Professzor, mi folyik itt? – Most nem tudom teljesen elmagyarázni, attól tartok. Várhatunk vele egy keveset? Itt az új kölyök a nyakamon, viszont nincs itt az alfahím, hogy kezelje. Van a háznál valami nyers hús? – Az asszony steaket rendelt, éppen tegnap szállították ki. – Azzal Tunstell további noszogatás nélkül kisietett. Lyall elmosolyodott. A vörös hajú fiatalember könnyedén visszahelyezkedett a talpas szerepébe, és tette, amire a farkasembereknek körülötte szüksége volt. Biffy feje búbján lassan visszahúzódott a csokoládébarna szőr, kivillant alóla a halhatatlanságba belesápadt bőr; a fiú szeme sárgáról kékre váltott. A vonagló alakot ölelve Lyall nemcsak hallotta, hanem érezte is, amint annak csontjai eltörnek és újraformálódnak. Hosszú, kínteljes változás volt: évtizedekbe telik majd a kölyök számára, hogy megfelelően kezelni tudja. A gyorsaság és az alakváltás simasága elárulta az illető korát és hatalmát is.

Egyetlen pillanatra sem engedte el Biffyt, akkor sem, amikor Tunstell visszatért a nagy darab nyers steakkel, és változó haszonnal, de nagyon segítőkészen aggodalmaskodott körülöttük. Akkor is a karjában tartotta, amikor végül már nem tartott mást, mint a meztelen, reszkető és mindenekfelett elveszett Biffyt. – Mi...? Hol...? – A fiatalúr gyengén megpróbálta eltaszítani a bétahím karjait. Az orra úgy rángatózott, mintha tüsszenteni akarna. – Mi folyik itt? Lyall levette róla a kezét, és a kanapé mellett a sarkaira ült. Tunstell érkezett egy takaróval és rémült arccal. Még mielőtt befedte volna Biffyt, a professzor észrevette, hogy a fiú lőtt sebe teljesen beforrt. Valódi természetfeletti lett, kétségtelen. – Maga kicsoda? – Biffy zavaros tekintete elakadt Tunstell világosvörös hajában. – A nevem Tunstell. Régebben Lord Maccon talpasa voltam. Mostanában nagyrészt már csak színészkedek. – A vendéglátónk és barátunk – tette hozzá Lyall professzor csendesen és nyugodtan, közben begyűrte a takaró szélét a még mindig remegő fiatalember körül. – Itt biztonságban leszünk a nap hátralévő részére. – Van ennek valami különös oka? Mármint, hogy biztonságban legyünk. – Mennyire emlékszik? – Lyall anyáskodó mozdulattal Biffy füle mögé simított egy barna tincset. Amaz minden változás, a meztelensége és a szakálla ellenére is minden

ízében világfi maradt. Különös színfoltja lesz majd a mogorva, katonás—férfias Woolsey—falkának. Biffy megrándult, félelem szökött a tekintetébe. – Halálos ítélet! Megtudtam, hogy kiadták... Ó, jóságos ég, jelentkeznem kellett volna! Elmulasztottam a találkozót az urammal! – Megpróbált felkelni a kanapéról: Lyall könnyedén visszafogta. Biffy vadul rátámadt. – Maga nem érti! Ha nem érek vissza, kirajzik! Tudta, hogy a potentát nyomában járok. Hogyan hagyhattam, hogy elfogjanak? Olyan ostoba vagyok. Több eszem is lehetett volna! Lord Akeldama majd... – Elhallgatott. – Meddig voltam odalent? – kérdezte aztán. Lyall sóhajtott. – Kirajzott – felelte. – Jaj, ne! – Biffy arca megnyúlt a hírre. – Annyi munka, annyi beépített ügynök, és most mindet kivonta a fedés alól! Évekbe fog telni, hogy visszaépítsünk mindent. Olyan nagyon csalódott lesz miattam. A professzor megpróbálta elterelni a figyelmét. – Szóval, mennyire emlékszik? – Arra igen, hogy csapdába ejtettek a Temze alatt, és úgy gondoltam, sosem szabadulok ki. – Fél kezével végigsimította az arcát. – És hogy nagyon meg kellene borotválkoznom. Aztán meg, hogy beomlik a víz, és hogy a sötétben térek magamhoz, kiáltásokra és lövésekre. És aztán valami nagyon fájt.

– Kis híján meghalt. – Lyall elhallgatott, kereste a megfelelő szavakat. Ott ült több száz évével, és mégsem tudta hogyan elmagyarázni egy fiúnak, miért változtatták át akarata ellenére. – Valóban? Hát, mindenesetre örülök, hogy nem bizonyult tartósnak. Az uram sosem bocsátaná meg nekem, ha csak úgy fogom magam, és meghalok, anélkül, hogy kikértem volna az engedélyét. – Szimatolni kezdett, elvesztette a fonalat. – Valaminek csodás illata van. A professzor a közelben egy tálon várakozó nyers hús felé intett. Biffy oldalra döntötte a fejét, hogy jobban lássa, majd zavartan visszanézett Lyall re. – De hát ez meg sincs főzve. Akkor miért illatozik így? A bétahím megköszörülte a torkát. A rangsor másodikjaként neki sosem kellett ezt a bizonyos feladatot elvégeznie: az alfahím dolga volt, hogy bevezesse a frissen metamorfizált kölyköt a helyzetébe, mellette álljon és erős legyen, egyáltalán, legyen a falkavezére. Csakhogy Lord Maccon mostanra alighanem félúton jár Dover felé, és Lyall kénytelen eltakarítani, amit maga után hagyott. – Nos, az a halál, amiről az imént beszéltünk...? Bizonyos értelemben tartós volt. A professzor kénytelen volt végignézni, ahogy Biffy szépséges kék szemeiben a tétova zavart felváltja a rémült megértés. Hosszú élete során kevés szomorúbb dolgot látott.

Minthogy nem tudta, mitévő legyen, átadta Biffynek a tál steaket. A fiatalember, önuralomra képtelenül, rávetette magát, és elegáns, ám igen gyors harapásokkal felfalta. A méltósága megőrzése kedvéért mind Lyall professzor, mind Tunstell úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy mindvégig sír: a könnyei végigcsorogtak az orrán, le a húsra. Rágott és nyelt, rágott és zokogott. * A preceptor által tervezett piknik valamivel dúsabb programnak bizonyult, mint azt Alexia és Madame Lefoux gondolta. Alacsony építésű hintón kocsikáztak ki Firenzéből, meglehetősen messzire Borgo San Lorenzo irányába, ahol végül egy régészeti ásatásnál állapodtak meg. Amikor vénséges hintójuk éppen egy dombocskán igyekezett megállni, templomos kísérőjük közben büszkén jelentette be, hogy a pikniket egy etruszk sírban tartják. A hely szívderítő volt, számos dús lombú mediterrán fafajta árnyékolta, amelyek igen komolyan vettek a feladatukat, miszerint leveleddzenek és zöldelljenek. A hintó továbbzötyögött, hogy alaposabban szemügyre vehessék a tájat. Alexia felállt, hadd lásson minél többet. – Alexia, üljön le! – szólt rá Madame Lefoux. – Leesik nekem, aztán hogyan magyarázom meg Floote—nek, hogy... – Észbe kapott, mielőtt figyelmetlenül kikotyogta

volna Lady Maccon szerencsétlen állapotát a preceptor füle hallatára, de az nyilvánvaló volt, hogy az aggodalma nagyrészt a magzat biztonságának szól. Alexia nem is törődött vele. Körülöttük sírok emelkedtek: alacsony, kerek, fűvel benőtt formák, csaknem olyanok, mint a természet részei, és semmihez sem hasonlítottak, amit Alexia addig látott vagy amiről olvasott. Mivel még soha nem járt egy római fürdőháznál felvillanyozóbb helyen, most jóformán ugrándozott izgalmában – már amennyire egy hölgy ugrándozhat, akit a legfrissebb brit divat szerint szorítottak fűzőbe és kötöztek össze, ráadásul napernyővel és terhességgel is lesúlyoztak. Aztán hirtelen lehuppant mégis, mert a hintó bukkanóra futott. Már csak elvből sem vallotta volna be, hogy a jókedve Conall nyomtatott bocsánatkérésének köszönhető, azonban a világ körülötte sokkal barátságosabbnak tűnt, mint előző nap. – Maga tud valamit ezekről az etruszkokról? – kérdezte súgva Madame Lefoux—t. – Csak annyit, hogy a rómaiak előtt érkeztek. – Természetfelettiek voltak, vagy kizárólag nappali társadalom? – tette fel Alexia a második legfontosabb kérdést. A preceptor meghallotta. – Ó, én lélektelenem, a nagy etruszk rejtély leginkább felzaklató kérdése ez. A történészeink még kutatják a választ. Mindazonáltal úgy gondoltam, hogy az ön különleges képességeinek tárházát figyelembe véve,

talán... – Jelentőségteljesen elhallgatott, mintha szándékosan hagyta volna befejezetlenül a gondolatot. – Nos, én drága templomos uram, nem látom át, miként lehetnék ebben a segítségére. Én nem vagyok képzett ókortudós. Csak egyetlen dolgot tudok határozott biztonsággal azonosítani, s ez a magamfajta. Én... – Most ő hagyta félbe a mondatot, mert ráébredt, mire célzott a preceptor. – Úgy véli talán, hogy a kultúrájuk természeten túliak köré összpontosul? Milyen figyelemre méltó gondolat! A templomos csak megvonta a vállát. – A múltban már sok nagy birodalmat láttunk elbukni, némelyiket vámpírok vezették, némelyiket farkasemberek. – Némelyeket pedig ezen kettő kiirtására alapították. – Alexia a katolikus Inkvizícióra gondolt, arra a megtisztító mozgalomra, amelynek a támogatásában a pletykák szerint a templomos rend lelkes és aktív szerepet vállalt. – Ám még nem találtunk olyan kultúrára utaló bizonyítékot, amely a magafajta befogadására épült volna. – Jelentsen a mi közelségünk bármilyen nehézséget? – Alexia nem értette. – Miért gondolja, hogy az etruszkok jelenthetik a kivételt? – érdeklődött Madame Lefoux. Ekkor a hajtó megállította a hintót, és a preceptor leszállt. Nem ajánlotta fel a karját Alexiának, hanem hagyta, hogy

Madame Lefoux ugorjon ki előbb, és gyakorolja ezt a gesztust. Valamivel odébb a lovagság is lekászálódott, és csak álltak, mintha utasításokra várnának. A preceptor odaintette szokásos néma kézjeleinek egyikét, mire a templomosok egyszerre hétköznapi, semmittevő csoporttá változtak. Csendes hatékonyságuk legalábbis riasztó volt. – Nem sokat beszélnek, igaz? A preceptor Alexia felé fordította kifejezéstelen tekintetét. – Hölgyeim, enni kívánnak először, avagy felfedezni? – Felfedezni – vágta rá Alexia azonnal. Már csaknem kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet a különös, kerek sírokban. Vezetőjük előrement a már korábban feltárt, száraz, félhomályos sír belsejébe. Lépcső vezetett a mészkőfalú helyiségbe, amely nem volt sokkal nagyobb, mint Alexia fogadószobája odahaza, a Woolsey—kastélyban. A mészkövet alapos munkával úgy faragták meg, hogy egy házra emlékeztessen: beugrókkal, kőoszlopokkal, még tetőgerendák is kibukkantak a lyukacsos kőzetből. Sziklába fagyott otthon volt: Alexiát azokra az aprólékos zseléépítményekre emlékeztette, amelyeket díszes vacsorák alkalmával szokott elfogyasztani: aszpikból, öntőforma segítségével készültek. A sírban bútor vagy egyéb tárgy nem várta őket, mindössze egy szokatlanul nagy szarkofág a helyiség közepén. A tetején két életnagyságú agyagszobor hevert:

egy férfi, oldalt fekve, könyökére támaszkodva egy hasonló pózba helyezkedett nő felett, szerető mozdulattal átkarolva annak vállát. Szép szobor volt – ám annak ellenére, amit a preceptor említett, Alexia nem tapasztalt a helyiségben taszító érzést, semmi olyasmit, ami egy tartósított természeten túli test jelenlétére utalt volna. Vagy nem volt egy sem jelen, vagy a maradványok időközben hatástalanná porladtak. A templomos őt figyelte, éles szemmel leste a reakcióit. Alexia faarccal, ám a vizslató tekintettől zavarban, körbesétált, és megnézte a falra festett képeket. Dohos szag terjengett, öreg könyvek szaga, porral és hideg kővel keveredve, de semmi sem váltott ki undort Alexiából. Mi több, az ősi hajlékot megnyerőnek és nyugalmasnak találta. Örült is ennek: utálta volna, ha el kell rejtenie ösztönös vágyát, hogy elrohanjon, amennyiben valóban egy természeten túli múmiával találkozna. – Nagyon sajnálom, lovag uram, nem hiszem, hogy a segítségére lehetek. Még azt sem sejtem, miért hozná bárki is kapcsolatba ezt a kultúrát a magamfajtával. A preceptor csalódottnak tűnt. Madame Lefoux, aki a barátnőjét figyelő férfit figyelte, most hirtelen a szarkofág felé fordult. – Mi volt a kezükben? – kérdezte. Alexia odalépett, hadd lássa, mire gondol. Szíven ütötte a figurák mandulaszemében kifejeződő kedvesség,

ám amikor alaposabban megnézte őket, ő is észrevette, mi ragadta meg a feltaláló figyelmét. A férfi félkönyéken támaszkodott, de a tenyerét felfelé fordítva tartotta, egyenesen, mintha répát nyújtana a lovának. A másik keze – a nő nyaka mögött – csippentő mozdulatban maradt, akárha egy apró tárgyat fogna. A nő maga úgy tartotta a kezeit, mintha áldozati italt töltene, vagy egy pohár borból kínálna kóstolót. – Jó kérdés. Mindkét hölgy kérdőn fordult a preceptor felé. – A nő cserépkancsót tartott, a tartalma réges—régen elpárolgott már az éterbe. A férfi egy darab húst kínált a tenyerén – a régészek megtalálták az állati csontot. A másik kezében ugyanakkor valami igen furcsa tárgyat tartott. – Mi volt az? A templomos vállat vont, és egy ujjal bekotort magas gallérja alá, végül előhúzott egy láncot. Óvatosan kiemelte a hálóköntös, köpeny, mellény és ing rétegek alól. Mindhárman a bejárat felől érkező fénysugárba léptek. A láncon egy apró aranyfüggő himbálózott. Alexia és Madame Lefoux odahajolt, hogy megvizsgálják. – Egy ankh? – pislogott Alexia csodálkozva. – Az ősi Egyiptomból? – tódította Madame Lefoux, felvonva tökéletes fekete szemöldökét.

– Ez a két birodalom időben összehasonlítható? – Alexia megpróbálta felidézni, amit az egyiptomi terjeszkedésről tudott. – Meglehet, hogy volt köztük valamiféle kapcsolat, ám valószínűbb, hogy a görög kereskedők által került etruszk kezekbe ez az apróság. Alexia még közelebbről megszemlélte az apró arany ékszert, ám rá nem jellemző módon csak összecsücsörítette az ajkát, és nem szólt. Igen furának találta, hogy egy etruszk szobor kezében találjanak rá az örök élet egyiptomi szimbólumára, és ugyan több elmélete is lett volna a dolog mikéntjét illetően, ezeket nem szívesen osztotta volna meg egy templomossal. Amikor egyik hölgy sem szólt többet, a preceptor elrakta a függőt, és visszavezette őket a kőlépcsőkön, fel a napfényben fürdő domboldalra. A többi sír meglehetősen hasonló élményt nyújtott, éppen csak nem voltak ennyire jó állapotban. Ezek után kínos csendben ettek: Alexia, Madame Lefoux és a preceptor egy négyszögletes kockás takaró sarkaira telepedett a sírhalom tetején, a többi templomos némi távolságra fogyasztotta el az uzsonnáját. Az egyikük nem is evett, helyette a Bibliát olvasta a társainak gyászos hangon, a preceptor pedig, úgy látszott, ezt elég indoknak tartja, hogy ne társalogjon. Alexia elfogyasztott egy almát, két ropogós zsemlét valami paradicsomos szósszal és három főtt tojást azzal a

zöld finomsággal, amelyet előtte való nap úgy megszeretett. Amikor mind befejezték, és a Biblia is pihenőre tért, összekészülődtek, hogy elinduljanak. Alexia közben rájött, hogy a piknikezésnek van egy vitathatatlan előnye: minthogy nem használ evőeszközt, nincs mit megsemmisíteni, – Ugye, én lélektelenem, nem is olyan rossz a mi életünk? – szólította meg végül a preceptor. Lady Maccon kénytelen volt beismerni, hogy úgy tűnik, igaza van. – Itália valóban gyönyörű ország. Egy rossz szavam nem lehet sem a konyhára, sem az éghajlatra. – Ön, ugyebár, odahaza, Angliában... hogyan is fogalmazzam meg ezt udvariasan... nem szívesen látott személy, igaz? Alexia már majdnem kijavította, eldicsekedve Conall nyilvános bocsánatkérésével, de aztán meggondolta magát. – Ez valóban nagyon diplomatikus megfogalmazás, Mr. Templomos. A preceptor újra felvillantotta rémes, örömtelen mosolyát. – Akkor hát, én lélektelenem, talán megfontolná, hogy velünk maradjon? Olyan régen nem lakott már a firenzei rendház falai között természeten túli, hát még a faj női példánya. Minden kényelméről gondoskodnánk, amíg

tanulmányozzuk. Saját, elkülönített lakhelyet bocsátunk a rendelkezésére. Alexia arca elsavanyodott, mert eszébe jutott Mr. Siemons meg a Hypocras Klub. – Már kaptam korábban efféle ajánlatot. A templomos oldalra biccentett fejjel jelezte: figyel. Mivel úgy látszott, visszatér beszédes kedvébe, Alexia megkérdezte: – Elviselnék, hogy az ördög fattya állandó tanyát üssön önök között? – Már korábban is megesett. A mi testvériségünk Isten legjobb fegyvere a természetfeletti fenyegetés ellen. Mi azért vagyunk, hogy megtegyük, amit meg kell tenni, tekintet nélkül az árára vagy a személyes következményekre, ön határozottan előmozdíthatná az ügyünket. – Jóságos ég, nem is sejtettem, hogy ennyire vonzó vagyok – rángatta Alexia a szemöldökét játékosan. Madame Lefoux bekapcsolódott a társalgásba. – Ha így áll a helyzet, miért nem fogadják be ugyanígy a farkasembereket és a vámpírokat is? – Mert ők nem született démonok. Örök bűnnel születni nem sokkal rosszabb, mint eredendővel. A lélektelenek hozzánk hasonlóan szenvednek a jelképes kereszt súlya alatt, mindössze a számukra nem létezik megváltás. A vámpírok és farkasemberek ugyanakkor maguk választották az utat, amelyet bejárnak. Szándék kérdése. Ők sokkal visszataszítóbb módon fordítottak

hátat a megváltásnak, hiszen nekik korábban túltengett a lelkük. ők, ha ellenállnak a sátán kísértésének, a mennybe emelkedhettek volna. Ehelyett eladták a lelkük legnagyobb részét az ördögnek, és szörnyekké váltak. Undorítóak Isten szemében. Mert csak ő és az ő angyalai halhatatlanok. – Nyugodtan beszélt, minden érzelem, minden hangszín és minden kétely nélkül. Alexia hideg fuvallatot érzett. – Ezért szeretnének minden természetfelettit halva látni? – Ez a mi örök küldetésünk. Alexia számolgatott magában egy kicsit. – Négyszáz év felett egy kicsivel. Tiszteletet parancsoló elhivatottság mindannyiuk részéről. – Isten által szentesített cél, hogy vadásszanak és öljenek. – Madame Lefoux hangja iróniától csepegett, a választott életstílusát tekintve nem ok nélkül, hiszen teremtő volt, feltaláló, építő. A preceptor a francia nőről Alexiára pillantott. – És mit gondol, micsoda az ő Isten által adott célja, tudós asszony? Lélektelen teremtény, az egyetlen, amire képes, hogy semlegesíti a természetfelettit. Nem gondolja, hogy eszköznek került a földre? Mi célt adhatnánk az életének, még ha csupán nő is. – Na akkor most várjunk egy percet! – Alexia jól emlékezett, hogy még az esküvőjük előtt elpanaszolta egyszer Conallnak: szeretne valami hasznosat kezdeni az életével. Viktória királynő lélekőrré emelte, de annak

ellenére, hogy annak a megbízatásnak vége lett, nem abban reménykedett, hogy vámpírokat és farkasembereket öldöshet egy fanatikus szektának. – Van fogalma, asszonyom, milyen ritka a nő a magafajtából? – Lassan úgy érzem, sokkal ritkább vagyok, mint hittem. – Alexia körülpillantott, rosszullétet imitált. – Mit gondol, meglátogathatnám azt a kényelmes bokrot, mielőtt nekivágunk a hosszú visszaútnak? A templomos legalább ugyanolyan kínban felelt. – Ha ragaszkodik hozzá. Alexia megrántotta Madame Lefoux köpenyujját, és magával húzta a sír mögé, le a dombon, a közeli kis facsoporthoz. – Angelique is így volt ezzel – jegyezte meg Madame Lefoux, korábbi szeretőjére utalva. – A terhessége alatt folyton ki kellett járnia. – Ó, nem, az csak csel volt. Mindössze szerettem volna valamit megvitatni önnel. Az ankh—függő a lovagunk nyakában, látta, hogy megjavították? A feltaláló csak a fejét rázta. – Azt gondolja, van jelentősége? Alexia nem beszélt Madame Lefoux—nak a múmiáról, sem a törött ankhról, ám a tapasztalata azt súgta, természeten túlit jelent, úgyhogy sietve tovább beszélt. – Szerintem a terrakotta férfi a sírban természeten túli volt. A nő vámpír, és a húst a farkasembereknek ajánlották.

– Egy harmonikusan együtt élő kultúra? Lehetséges ez? – Igencsak nagy arroganciára vallana a britek részéről, ha úgy gondolnánk, Anglia volt az első progresszív birodalom. Alexia mindazonáltal aggódott. Ha a templomosok rájöttek az ankh értelmére, ő nagyobb bajban van, mint hitte. Akkor megtalálják a módját, hogy eszközzé tegyék – élve vagy holtan. – Nagyon remélem, hogy Floote eljuttatta azt az üzenetet a NYIHA—hoz – jegyezte meg. – Szerelmeslevél a farkasemberének? – kérdezte a francia nő szinte vágyakozva, aztán felpillantott az üres dombra. Idegesen tette hozzá: – Drága Alexiám, úgy gondolom, ideje visszatérni a kocsihoz. Lady Maccon, élvezvén a szép vidéket és a szellemi kihívást, amelyet ősi környezetük nyújtott, nem is vette észre az idő múlását. – Ó, igen, igaza lehet. Sajnálatosan jócskán rájuk sötétedett, még a Firenzébe tartó visszaút felét sem tették meg. Alexia szörnyen láthatónak érezte magát a nyitott hintón. Nem eresztette el a napernyőjét, és azon tanakodott, vajon a templomosok nem azért találták—e ki az egész kirándulást, hogy őt valamiféle csalinak használják. Hiszen remek természetfeletti—vadászoknak tartották magukat, miért is ne kockáztatnák az ő testi épségét,

hogy odavonzzák a helyi vámpírokat. Ráadásul ezek a templomosok mind dagadoznak az ostoba büszkeségtől, annyira el vannak telve magukkal, hogy még azt is elhiszik: nem leselkedik rájuk nagy veszély. A hold éppen felkelt: már nem volt teljesen teli, ám erősen ragyogott. Ezüst fényénél Alexia várakozás izgalmát látta megcsillanni a preceptor egyébként érzelemmentes szemében. Te mocskos szemét, eltervezted az egészet, akarta mondani, de későn. A vámpír a semmiből tűnt elő, kivételesen sebes ugrással vetette magát a hintóba. Semmivel sem törődve támadott, egyenesen Alexiára, az egyetlen felismerhető női alakra az utasok között. Madame Lefoux figyelmeztetőn felkiáltott, de Alexia addigra már átugrott a szemben lévő ülésre, éppen a preceptor mellé. A vámpír tehát ott kötött ki, ahol az imént még ő ült. Alexia megrántotta a napernyőjét, elcsavarta a nyelet, mire a hegyéből előugrott a két éles tű, az egyik fa, a másik ezüst. A preceptor, a kezében már egy gonosznak kinéző fatőrrel, örömrikoltással támadott. Madame Lefoux megbízható nyakkendőtűjét markolta harcra készen. Alexia meglendítette a napernyőt; de csak emberek voltak az emberfeletti erővel szemben, és hiába kellett több ellenséggel küzdenie egy nyitott hintó kényelmetlenül szűk terében, a vámpír állta a sarat.

A preceptor rávetette magát. Vigyorgott – most először jelent meg az arcán őszinte öröm. Mániákus, de őszinte. Alexia két kézre fogta a napernyőt, és erőteljes csapásokkal igyekezett beleállítani a fatüskét a vámpír valamely testtájába, amely a művelethez elég ideig felbukkan a verekedésből. Kicsit olyan játék volt, mint a vakondok fejét ütni, amikor felnyomakodnak valamelyik lyukon, ám Alexia hamarosan kezdett ráérezni a trükkjére. – Érintse meg! – kiáltott rá a preceptor. – Érintse meg, hogy megölhessem! Kiváló harcos volt, ám túlságosan eltökélt abbéli szándékában, hogy a fakést a vámpír szívébe vagy más létfontosságú szervébe mártsa. Mindazonáltal egyszerűen nem volt elég gyors, még akkor sem, amikor Madame Lefoux is a segítségére sietett. A feltaláló néhányszor arcba bökte a vámpírt nyakkendőtűjével, azonban ezek a metszések szinte azonnal be is gyógyultak, amint elhúzta a fegyvert, és a vámpír szinte oda sem figyelve – mintha egy alkalmatlankodó bogarat hessentene el – ököllel szájon legyintette Madame Lefoux—t. A francia nő nekizuhant a hintó belsejének, aztán egy kecstelen kupaccá rogyott, csukott szemmel, ernyedt szájjal és teljesen elveszett bajusszal. Mielőtt még Alexia bármit is tehetett volna, a vámpír felkapta a templomost, majd hozzávágta a kocsishoz.

Amazok mindketten kiestek a hintóból, az utat szegélyező fűre. A lovak megrémültek a riadt kiáltozástól, és őrült vágtába ugorva rohantak, amerre láttak, és ijesztően nekifeszültek a hámnak. Alexia küszködve igyekezett talpon maradni a vadul hánykolódó járműben. A négy lovas templomos, aki eddigre már majdnem beérte őket, most hátramaradt a tébolyult lovak patái által felvert porfelhőben. A vámpír ismét Alexiára támadt. Alexia megszorította a napernyőjét, és összeharapta a fogait. Igazán, eddigre már meglehetősen elege volt a lépten—nyomon kitörő verekedésekből. Az ember azt hinné, bokszoló a Whites—ben! A vámpír ugrott. Alexia ütött. Ám a vámpír félrecsapta a napernyőt, és már a nyakára is kulcsolta a kezét, amikor váratlanul hatalmasat tüsszentett. Aha! – gondolta Alexia. – A fokhagyma! Amint hozzáért, a vámpír agyarai visszahúzódtak, és az ereje is emberivé zsugorodott. Alexia meglepetést látott felvillanni szép, barna szemében. Talán tisztában volt vele, hogy célpontja micsoda, ám még sosem érezte korábban a természeten túli érintését. Mindazonáltal az ujjai engesztelhetetlenül megszorultak Alexia torkán. Halandóként is elég ereje maradt, hogy megfojtsa, akármennyire is tiltakozott és rugdalózott az asszony.

Még nem állok készen a halálra, futott végig Alexia agyán. Még nem is kiabáltam Conall—lal. És ekkor a gyermeke jutott eszébe, most először úgy, mint gyermek, és nem mint teher. Egyikünk sem áll készen a halálra. Felágaskodott, hátha letaszíthatja magáról a vámpírt. Ebben a pillanatban valami fehér találta oldalba a támadóját, olyan erővel, hogy Alexia hallotta, amint reccsenve törnek a csontjai – hiszen pillanatnyilag halandó volt, természetfeletti védelem nélkül. A vámpír felrikoltott meglepetésében és fájdalmában. A találattól eleresztette Alexia nyakát; az asszony zihálva hátratántorodott, de a szemét nem vette le a támadójáról. A fehérség egy hatalmas, dühöngő farkassá vált, amely fogak, körmök és vér masszájában harcolt a vámpírral, morogva, a hintó padlóján vergődve. A farkasember ereje a vámpír sebességével ütközött meg; Alexia napernyőstől visszavonult az ülés sarkába, hogy eltakarja és védelmezze Madame Lefoux ájult testét a körmöktől, fogaktól, agyaraktól. Az előnyt a farkas szerezte meg, hiszen akkor támadott, amikor a vámpírt sebezhetővé tette a természeten túli érintés, és nem hagyta elveszni. Nagyon hamar erős állkapcsai közé kerítette a vámpír nyakát, és ráharapott. A vámpír gurgulázó üvöltést hallatott. Rothadó vér szaga áradt szét a friss vidéki levegőben.

Alexia egy villanásnyi időre láthatta a jégkék szempárt és a jelentőségteljes pillantást, mielőtt a farkas fogta magát meg a vámpírt, és kiugrott a száguldó kocsiból, szörnyű puffanással érve földet. A harc hangjai még egy darabig hallatszottak, de hamarosan elvesztek a továbbrobogó lovak patadobogásában. Alexia rájött, hogy alighanem a farkas szagától riadtak meg az elején. Most már rajta múlt, hogy le tudja—e lassítani őket, mielőtt a halálra vált jószágok elszakítják a szíjakat, felfordítják a kocsit, vagy valami még rosszabbat művelnek. Felmászott a bakra, azonban ott azt kellett látnia, hogy a gyeplő lecsúszott, és most a rúdra akadva lóg, veszedelmesen közel a hátsó patákhoz. Hasra feküdt, keresztben áthajolt az ülésen, fél kézzel kapaszkodott, a másikkal előrenyúlt. Sikertelenül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve magához vette a napernyőjét, amelyből még mindig kiállt a két tüske. Azokkal végre horogra akasztotta a gyeplőt, és kézközelbe húzta. Csak most, győzedelmesen jutott eszébe, hogy még sosem hajtott lovakat azelőtt. Úgy vélte, nem lehet túl nehéz, és gyengéden megrángatta a gyeplőt. Egyáltalán semmi sem változott, a lovak ugyanolyan vadul vágtattak előre. Alexia két kézzel, keményen megmarkolta a bőrszíjat, és hanyatt feszülve meghúzta. Ugyan nem volt annyira erős, mint egy sportember, ám körülbelül annyit nyomott; az állatok vágtája lassult, majd ügetésre

váltottak, az oldaluk hevesen emelkedett—süllyedt, habos izzadság verte ki őket. Alexia úgy döntött, felesleges teljesen megállítani a fogatot, így hát továbbhajtott a város felé. Jobb mielőbb elérni a rendház viszonylagos biztonságát, arra az esetre, ha a vámpír bolyának többi tagja is az ő nyomában lenne. Két templomos lovas – a hálóingük megkapón lobogott a szélben – végül beérte őket, besoroltak a kocsi két oldalára, és rá sem nézve, néma kíséretként folytatták az útjukat. – Mit gondolnak, megállhatnánk, hogy ránézzek Madame Lefoux—ra? – érdeklődött Alexia, ám nem kapott szóbeli választ. Az egyik férfi ugyan rápillantott, ám aztán elfordult és kiköpött, mintha valami undorítót kóstolt volna. Alexia mindazonáltal a barátnője iránti aggodalomból úgy döntött, a legfontosabb, hogy mielőbb biztos helyre jussanak, úgyhogy csak vállat vont, és csettintve nógatta gyorsabb tempóra a lovakat. Induláskor még négy lovas kísérte őket. Alexia feltételezte, hogy a másik kettő egyike visszamaradt a lehullott preceptorral, a negyedik pedig a vámpírt és a farkasembert vadássza. Semmi dolga nem volt, csak hogy gondolkozzék: azon töprengett tehát, hogy ez a fehér farkas vajon azonos—e azzal a fehér lénnyel, amelyet az ornitopterből látott, és amelyik megtámadta a vámpírokat Monsieur Trouvé

tetőteraszán. Volt valami nagyon ismerős azokban a jégkék szemekben... Hirtelen ráébredt, hogy a fehér lény, a farkasember és a maszkos férfi a léghajóállomáson egy és ugyanaz, ő pedig ismeri. Ismeri, bár még a legjobb alkalmakkor sem kedveli: a férje falkájának arrogáns harmadikja, Woolsey gammahímje, Channing Channing őrnagy a chesterfieldi Channing családból. Úgy vélte, túl régóta él egy farkasfalkával együtt, ha állat alakjában, egy verekedés közepette könnyen felismeri, holott emberként, bár elmaszkírozva, erre nem volt képes. – Biztosan már Párizs óta követ és védelmez! – mondta ki hangosan az érdektelen templomosoknak, a hangja belevágott az éjszakába. Azok nem törődtek vele. – És persze nem siethetett a segítségünkre az Alpok hágóján, hiszen holdtölte volt! – Alexia azon kezdett gondolkodni, hogy a gammahím, akiért sem ő, sem Conall nem rajongott különösebben, miért kockáztatja az életét Itália határain belül az övéért. Nincs az a farkasember, ha legalább a fél agya ép, aki önként belépne a természetfeletti—ellenesség fellegvárába. Igaz, Alexia sosem bizonyosodott meg Channing agyának épsége felől. Csakis egy magyarázat adódott: Channing azért őrzi őt, mert Lord Conall Maccon így rendelte.

Na persze a férje ettől még egy érzéketlen disznó, akinek személyesen kellett volna jönnie, amellett pedig egy bosszantó bunkó is, amiért beleavatkozik az ügyeibe, holott korábban olyan nagy gonddal igyekezett elválasztani azokat a sajátjaitól. Azonban az időzítés elárulta, hogy még akkor is törődött vele annyira, hogy elvakkantsa a parancsot, mielőtt kinyomatta volna a bocsánatkérést. Biztosan még mindig szereti. Tudod mit, még az is lehet, hogy visszavár, mondta magában a gyerektehernek. Csiklandós, repülős érzés fogta el.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Amelyben a gyerekteher lényegesen terhesebbé válik BIFFY VÉGÜL ELALUDT , így Lyall professzor is megengedhette magának ugyanezt. Biztonságban voltak Tunstell – később Mrs. Tunstell – vigyázó tekintete alatt, amennyire ilyesmi elképzelhető. A két farkasember átaludta a napot, és még este is szundított. Ivy akkor elment, hogy benézzen a kalapszalonba, Tunstell pedig, akinek meghallgatásokon kellett részt vennie, úgy érezte, már felkeltheti Lyallt. – Átmentem a henteshez még némi húsért – magyarázta, miközben a bétahím leszelt egy darab nyers steaket, villára szúrta, a szájába rakta, majd megrágta. – Tapasztalom. Mi a hír az utcán? – Nem bonyolult, de nyíltan erről beszél mindenki. De tényleg mindenki. – Folytassa! – A potentát halott. Magának meg a vén farkasnak sűrű éjszakája volt, nem igaz, professzor? Lyall letette az evőeszközöket, és megdörzsölte a szemét. – Ó, én kába nénikém! Micsoda zűrt hagyott a nyakamon! – Lord Maccon egyik jellemző tulajdonsága, ha jól emlékszem, hogy zűrös.

– A vámpírokat nagyon felkavarta? – Nahát, professzor, a szarkazmussal próbálkozik? Ez kedves. – Csak válaszoljon, Tunstell! – Még nem keltek fel. A dolgozóik sem. De az a pletyka járja, hogy nem találják ideálisnak a helyzetet. Egyáltalán nem. Lyall professzor a nyakát tekergette, hogy kilazítsa. – Nos hát, úgy vélem, éppen elég ideig rejtőztem itt. Ideje szembenézni azokkal az agyarakkal. – A hatalmas szerencse szemfogaira és agyaraira! – Tunstell shakespeare—i pózba vágta magát. – Úgy valahogy... – nézett rá a bétahím rosszallón, majd felállt, nyújtózkodott, és lenézett Biffyre. A pihenés jót tett neki: ha éppenséggel nem is nézete ki egészségesebbnek, de immár kiéhezettnek sem tűnt. A hajába a Temze iszapja tapadt, az arcát sár és könnyek csíkozták, mégis megtartotta könnyed úriasságát. Lyall ezt sokra értékelte egy férfiban. Lord Akeldama jó munkát végzett. Lyall ezt is sokra értékelte. Minden további tétovázás nélkül a karjába kapta a takaróba csavart Biffyt, és kisétált vele London forgalmas utcáira. * Floote még nem érkezett vissza, amikorra Alexia megállította fújtató lovait a rendház bejáratánál. Madame

Lexfoux—t azonnal az ispotályba vitték, vagyis Alexiának egyedül kellett végigsétálnia a díszes épületen. Nem tagadta meg magát, természetesen azonnal a könyvtár hűvös, nyugodt falai közé sietett. Úgy érezte, csakis ott képes összerendezni finomabb érzéseit egy ilyen kimerítő nap után. Továbbá pedig ez volt az a hely, amelynek a megközelítésére emlékezett. Kétségbeesett kísérletként, hogy megbirkózzon az erőszakos támadással, Channing itáliai jelenlétének felfedezésével és a saját, nem várt érzelmeivel a gyerekterhet illetően, elővett valamicskét Ivy drága teájából. Vizet – ezért igen leleményesnek érezte magát – egy üres fém tubákosdobozban forralt, a kandalló tüzénél. Tej nélkül kellett meginnia, bár ez a körülményekhez képest szerény áldozat volt. Fogalma sem volt, hogy a preceptor visszaért—e már, vagy hogy egyáltalán túlélte—e az esetet, mert, mint rendesen, senki sem szólt hozzá. Más teendője nem lévén, ücsörgött a könyvtárban és kortyolgatta a teát. Ostobaság volt a részéről, hogy nem gondolt arra: a mindent átható csend nem imát jelez, hanem lecsapni készülő katasztrófát. Az első figyelmeztetés egy mozgékony, négylábú portörlő formájában érkezett, ami betört a könyvtárba, és olyan vad csaholással törte meg a csendet és nyugalmat, hogy egy kevésbé vehemens kutya beledöglött volna az erőfeszítésbe. – Poche? Hát te mit keresel itt, te vadállat? – emelte fel Alexia a doboznyi teát. Úgy tűnt, Poche pillanatnyi és

egyetlen életcélja abban állt, hogy tébolyult támadást indítson Alexia széklába ellen: rácsattintotta a fogacskáit, és szenvedélyesen rágni kezdte. Lady Maccon megfontolta, mi lenne célravezető: megpróbálni lerázni, odébb rúgni vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni. – Jó estét, Nőpéldány. – Nahát, Német példány, micsoda váratlan meglepetés! Azt hittem, magát kiátkozták. Mégis visszaengedték Itáliába? Mr. Lange—Wilsdorf besétált a szobába: úgy simogatta az állát, mint aki nyerő helyzetbe került, és ezt ki is élvezi. – Rájöttem, hogy van néhány... nos, nevezhetjük ütőkártyának, ja? – Ja? – Alexia már elég bosszús volt hozzá, hogy elkezdje utánozni, Mr. Lange—Wilsdorf odalépett elé és lenézett rá. Alexia gonoszul úgy gondolta, hogy a helyzet, a német apró termetéből adódóan, igen ritka élményt jelenthetett a számára. – A templomosok, az általam átadott információ segítségével meggyőzik őszentségét, áldott XI. Pius pápát, hogy vonja vissza az egyházi átkot, és fogadjon vissza a kötelékbe. – Valóban? Nem sejtettem, hogy ekkora befolyással bírnak. – Sok mindennel bírnak, Nőpéldány, nagyon sok mindennel.

– Nos hát – Alexiát egyszerre nyugtalanság fogta el – fogadja szerencsekívánataimat a visszafogadása alkalmából! – A laboratóriumomat is visszakaptam – jelentette ki büszkén a német. – Remek, akkor talán most kitalálhatja, miként... Ekkor a preceptor lépett a könyvtárba. Alexia elharapta a mondatot, és végigmérte a férfit: annak kezét—lábát kötés fedte, az arcát karmolások éktelenítették. Nyilvánvalóan nem jött ki túl jól a vámpírral való találkozásából és a zuhanásából. – Ó, hogy van, Mr. Templomos? A lovag válaszra sem méltatta, csak odalépett, és karba font kézzel ő is lebámult Alexiára. Végül aztán megszólalt, mintha egy engedetlen gyermeket korholna. – Össze vagyok zavarodva, én lélektelenem. – Igen? – Igen. Miért döntött úgy, hogy nem tájékoztat minket kényes állapotáról? Sokkal figyelmesebben gondoskodtunk volna kegyedről, ha tudjuk. Ó, jaj nekem! Alexia óvatosan mocorogni kezdett a székben, letette a tubákosdobozt, és helyette megfogta a napernyőjét. – Igazán, azt mondja? Úgy érti, hogy például nem használt volna fel vámpírcsalinak? A preceptor nem törődött a szurkálódással.

– Mr. Lange—Wilsdorf arról tájékoztatott minket, hogy nem egyszerűen viselős, hanem a gyermek apja egy farkasember. Ez iga... Alexia parancsolón felemelte a kezét. – Fel se tegye ezeket a kérdéseket! A férjem farkasember, és minden ellenkező vádaskodás ellenére kétségtelenül ő az apa. Az erényem ellen irányuló mindenféle gyanúsítgatást tagadok és visszautasítok. Lehet, hogy lélektelen vagyok, de hűtlen az nem. Még maga Conall is beismerte ezt végül, hogy az ördög vinné el! A templomos becsukta a száját, és bólintott. Alexia nem volt benne biztos, hogy el is hitte, amit hallott, de nem is érdekelte. Mr. Lange—Wilsdorf a kezét dörgölte. – Íme, az önök alapelméletével összhangban kidolgoztam egy új elméletet a lélek természetéről, amely nemcsak hogy támogatja az ön szavát a természetfeletti nemzőt illetően, hanem egyenesen azon nyugszik. – Szóval a terhességem maga a bizonyíték arra, hogy az igazat állítom? – Alexia lélegzete felgyorsult izgalmában. Végre győzelem! – Nos, ja, Nőpéldány, pontosan azt. – Volna szíves kifejteni? A kis német döbbenettel látta, hogy az asszony higgadtan tudomásul veszi a hallottakat. Nem vette észre, hogy Alexia ujjai finoman reszketnek a napernyő

fogóján, és ugyanolyan élénk figyelemmel lesi a templomost, mint amaz őt. – Nem dühös rám, amiért elmondtam a kis titkát a rendnek? Alexia nagyon is dühös volt, ám egykedvűséget színlelt. – Nos, minden londoni lap megírta. Gondolom, előbb—utóbb úgyis rájöttek volna. Persze ettől maga még egy visszataszító patkány marad. – Bizonyára. Ugyanakkor, ha a teóriám helytálló, rendkívül híres patkány is leszek. A templomos eközben élénk érdeklődéssel vizsgálgatta Alexia teás tubákdobozát. Az asszony lapos pillantást vetett rá, szinte várta, hogy valami megjegyzést tegyen a probléma szokatlan megoldására, miszerint a személyzet semmiféle igényét nem elégíti ki. A preceptor hallgatott. – Ám legyen, adja elő azt a maga híres elméletét! És igazán, lenne szíves leszedni a kutyáját a székemről? Mr. Lange—Wilsdorf válaszul lehajolt, és felkapta a virgonc kis állatot; a kutya a gazdája karjában azonnal elernyedt, mintha kómába esett volna. A német a karjára vetette az ebet, mint a pincér a tányérkendőt, és szemléltető eszközként lendítette előre. – Tételezzük fel, hogy az emberi test bizonyos részecskéi kapcsolatba lépnek a környező éterrel – bökte meg Poche—t egy ujjal, majd színpadiasan a levegőbe emelte. Az ujját. – Ezeket a részecskéket pneumának

fogom nevezni. A természetfelettiek elszakították ezt a kötést, miáltal a pneumájuk legnagyobb részét elveszítették. A halhatatlanságot azáltal érték el, hogy a testükben fennmaradó pneuma a környező éterrészecskékkel új, változékony kötésbe léptek. – Azt akarja mondani, hogy a lélek végső soron nem valami mérhető anyag, hanem a kötés erejét jelenti? – Alexiát akarata ellenére lenyűgözte az elmélet, és figyelme nagy részét a német tudósra fordította. Mr. Lange—Wilsdorf lendületesen megrázta felé a kutyát. – Ja! Briliáns elmélet, ja? Magyarázatot ad arra is, miért nem jártunk eddig sikerrel a lélek mérésében. Nincs mit mérni, csak a kötés erőssége és fajtája számít. – Széles, repülő ívben körbelendítette az ebet. – Maga, Nőpéldány, mint természeten túli, születésekor birtokolta a pneumát, de nem kötött meg éterrészecskéket, ennélfogva folyamatosan szippantja ki azokat a levegőből. Amikor megérinti a természetfelettieket, megtöri az ő változékony kötéseiket, kiszívja belőlük az étert, ezzel teszi őket halandóvá. – Belemarkolt a levegőbe az állatka feje felett, mintha az agyát akarná kitépni. – Vagyis amikor a vámpírok lélekszipolynak neveznek, nem is állnak olyan távol a valóságtól – szögezte le Alexia, igyekezvén visszatéríteni a német figyelmét a legfontosabbnak tartott részlethez. – De hogyan magyarázza ez meg a gyereket?

– Hát, ha két természeten túlit veszünk, velük az a baj, hogy egyszerre szívják el az éterrészecskéket. Ezért nem férhetnek meg egymással egy légtérben. Ámde – Mr. Lange—Wilsdorf diadalmas felkiáltással a feje fölé emelte a fehér kiskutyát –, ha a másik szülő természetfeletti, a gyermek örökölheti a változékony kötést, vagy ha másként gondolunk rá, egy kis maradékot a túltengő lélekből. Poche apró, fura vonyítást hallatott, mintha alá akarná támasztani gazdája utolsó megállapítását. A német ekkor ébredt rá, hogy rendkívül kínos módon lengeti összevissza a kutyáját, és zavartan letette. Poche azonnal csaholni kezdett, fel—alá pattogott, végül úgy döntött, lerohan egy kicsi aranyszín díszpárnát, amelynek immár nem sok ideje maradt hátra ezen a világon. Alexia utálta beismerni, de Mr. Lange—Wilsdorf elmélete megalapozottnak tűnt. Sok mindent megmagyarázott, például azt is, miért voltak az ő gyerekterhéhez hasonló magzatok olyan ritkák. Először is, egy természeten túlinak egy természetfelettivel kellett hozzá összeállni, márpedig a két faj az írásos történelem legnagyobb részében inkább vadászott egymásra. Másodszor, vagy a lélektelennek, vagy a vámpírnak, esetleg a farkasembernek nőnek kellett lennie. A lélekteleneket igen ritkán engedték bolykirálynők közelébe, a női farkasemberek pedig éppen olyan ritkák voltak, mint a nőnemű természeten túliak. Egyszerűen túl kevés esély adódott a fajok közti szaporodásra.

– Eszerint az a kérdés, hogy miféle gyermekem fog születni, ha Conall, izé, változékony kötését nézzük? – A férje neve mellett, ismerve ágybéli szokásait, ez a kifejezés egyenesen vágytelinek hatott. Zavartan megköszörülte a torkát. – Vagyis, szóval akkor, azt szeretném tudni, hogy természeten túli lesz—e, vagy természetfeletti? – Ó, ja, hát, ezt nehéz előre megmondani. De azt gondolom, talán, az én elméletem értelmében, vagyis mondhatjuk, hogy egyik sem. Egyszerűen csak normális. Talán kevesebb lélekkel, mint az átlag. – De nem vetélek el, ahogy korábban gondolta? – Nem, nem. Feltéve, ha ésszel ügyel a jólétére. Alexia elmosolyodott. Igaz, ami igaz, még mindig nem érezte magát igazán anyának, de ő meg a gyerekteher láthatólag dűlőre jutottak egymással. – Nahát, ez remek hír. Azonnal el kell mondanom Genevieve—nek! Felállt, eltökélt szándékkal, hogy az ispotályba siet, mit sem törődve azzal, hány útjába akadó templomost zaklat fel. A preceptor azonban felegyenesedett – eddig, sikertelenül, azzal próbálkozott, hogy elszedje a párnát Poche—tól – és megszólalt. Alexia eddigre szinte el is feledkezett a jelenlétéről. – Attól tartok, ez nem lehetséges, én lélektelenem. – Miért nem?

– A francia nő sérüléseit elláttuk, és kiadtuk a firenzei ispotályosoknak. – Annyira súlyos volt az állapota? – Alexiába belemart a bűntudat. Ő élvezte a tubákdobozos teát és a jó híreket, miközben a barátja a halálán van? – Ó, nem, jóformán csak karcolások. Mindössze arra ébredtünk rá, hogy tovább nem biztosíthatjuk a számára a vendégszeretetünket. Mr. Floote szintén nem vendégünk többé. Alexia úgy érezte, a szíve a mellkasa mélyére süllyed, és ott összevissza, ám hevesen kalapálni kezdett. Az alig pillanatokkal korábban megtapasztalt öröm szétfoszlott. Szédült. Mélyen, az orrán át szívta be a levegőt, és szinte bele sem gondolva kinyitotta a napernyőt, készen arra is, hogy a kénsavat, leggonoszabb fegyverét alkalmazza, ha kell; Madame Lefoux szerzett hozzá tartalék folyadékokat. Ám még mielőtt a megfelelő irányba fordíthatta volna az ernyőt, kinyílt a könyvtár ajtaja. Valamiféle láthatatlan jelre nevetségesen nagyszámú lovag csörömpölt be. És valóban csörömpöltek, mert teljes vértezetet hordtak, mint a keresztesek száz meg száz évvel korábban: a fejüket sisak fedte, a mellkasukat ezüsttel futtatott láncing és vasmellény védte a kötelező hálóing alatt. Mindegyikük vastag bőrkesztyűt viselt, kétségkívül azért, hogy megérinthessék Alexiát, és ne kelljen félteniük örök lelküket. Poche teljesen megtébolyodott, torkaszakadtából ugatott, és bolond bakugrásokkal keringett a

helyiségben. Alexia úgy vélte, haszontalan kis életében ez a legértelmesebb, amit tett. A lovagok méltóságteljesen figyelmen kívül hagyták. Alexia napernyője jó eszköz volt, ám kevés ennyi ember ellen egyszerre. Összecsattintotta hát a paraplét. – Nahát, Mr. Templomos – nézett a preceptorra –, megtisztelve érzem magam. Ez mind az én kedvemért? Olyan figyelmes! Nem kellett volna. A preceptor csak egy hosszú, haragos pillantással felelt, majd határozottan karon fogta Mr. Lange— Wilsdorfot, és kivezette a könyvtárból. A gúnyra nem is válaszolt. Poche még két kört futott, aztán kisüvített az ajtón, mint egy nagynyomású gőzgépből kilőtt tollseprű. Íme, az utolsó védelmezőm is elhagy; gondolta Alexia komoran. Az ellenfeleire nézett. – Legyen hát! Vigyenek a pincebörtönbe! – rendelkezett, hiszen meglehetősen biztos volt benne, hogy engedelmeskednek neki. * Lyall professzor a NYIHA irodában tette le értékes csomagját a kanapéra. Biffy még mindig nem ébredt fel: ernyedten hevert, mint egy túlfőtt brokkoli. Bár a fekhely már eleve zsúfolva volt különféle jegyzethalmokkal, étergráf—lemezekkel, néhány könyvvel, jó pár újsággal és tudományos kiadvánnyal, a fiatalembert láthatóan

nem zavarta túlzottan. Oldalra fordult, összehúzta magát, mint egy kisgyermek, és érzelmesen magához ölelt egy kényelmetlen fémlemezt. Lyall nekiállt, hogy elkészítse a formális jelentéseket a sajtó számára, behívott több ügynököt és operatív munkatársat, aztán újra kiküldte őket, hogy tegyenek meg fontos diplomáciai lépéseket, szerezzenek be nélkülözhetetlen információkat és titokban édes teasüteményt is. (A NYIHA polcai kezdtek kiürülni.) Futárt indított a Woolsey—falka többi tagjához is, meghagyta, hogy maradjanak éberek és fegyverkezzenek fel. Ki tudja, milyen módját választják a vámpírok a megtorlásnak? Általában kifinomultan cselekedtek, de többnyire nem fogadták udvariasan, ha valakit megöltek közülük, így elképzelhető volt, hogy most is kedvezőtlenül reagálnak majd. Ezek után a professzor egy teljes óráig dolgozott is, amíg meg nem zavarta a sértett főméltóságok várható hosszú sorából az első. Csakhogy nem valamelyik boly képviselője érkezett, hogy a potentát haláláért panaszt emeljen: meglehetősen váratlan módon egy farkasember érkezett. – Jó estét, Lord Slaughter. A déván ezúttal nem bajlódott köpennyel: álöltözet nélkül érkezett, az arcáról nyíltan leolvasható ellenérzésekkel. Lyall nem kétellte, hogy Viktória királynő hivatalos álláspontját közvetíti.

– Na, most aztán megcsinálta, a kutyatökét neki, igaz, kicsi béta? Mindent egybevetve nem is csinálhatta volna rosszabbul. – Hogy van, uram? Kérem, foglaljon helyet! A déván undorodó pillantást vetett a szundikáló Biffyre. – Úgy látom, már van társasága. Mi van vele, berúgott? – Szimatolni kezdett. – Jóságos ég, csak nem megfürödtek a Temzében mindketten? – Biztosíthatom önt, teljes egészében a szándékainkon kívül történt. A déván úgy nézett rá, mint aki folytatni akarja a szidalmazást, ám tovább szimatolt, és beléfagyott a szó. Megpördült, odasietett a kanapéhoz, és a kábult ifjú úr fölé hajolt. – Mármost, ez egy idegen arc előttem. Tudom, hogy a Woolsey—falka nagy része a sereggel áthajózott a tengeren, de mégis úgy vélem, mindegyikükre emlékszem. Annyira nem vagyok öreg. – Nos, igen – egyenesedett ki Lyall, és megköszörülte a torkát. – Itt az alkalom, hogy kifejezze jókívánságait. Woolsey új taggal gazdagodott. A déván csak mordult egyet, örömét félig bosszúságnak álcázva. – Jól éreztem én, hogy Lord Maccon után bűzlik. Nos, nos, nos, egy metamorfózis és egy halott vámpír ugyanazon az éjszakán. Nahát, nahát, a Woolsey—falka igencsak serény. Lyall professzor letette a tollát és a szemüvegét.

– Ami azt illeti, a kettő szorosan összefügg egymással. – Mióta születnek a vámpírok megöléséből új farkasemberek? – Amióta a vámpírok ellopták más vámpírok dolgozóit, bebörtönözték őket a folyó alatt, végül rájuk lőttek. A déván ezt hallva egyszerre kevésbé tűnt mogorva, magányos farkasnak, sokkal inkább politikusnak. Kihúzta az íróasztal túloldalán álló széket, és leült Lyallel szemközt. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy belefogjon a magyarázatba, kicsi béta. Amikor azonban a professzor valóban elmagyarázott mindent, a déván kissé döbbenten meredt rá. – Persze ezt a történetet meg kell erősíteni. Önnek is látnia kell, hogy így, a vámpírok Lady Macconra kiadott kivégzési parancsa után, Lord Maccon indítéka a potentát megölésére finoman szólva is gyanús. De ha igaz, amit mesélt, fő kioltóként jogosan cselekedett. Efféle gonosztetteket nem engedhetünk meg senkinek. Még ilyet, ellopni más dolgozóját! Micsoda faragatlanság! – Ugye, megérti, hogy miféle nehézségekkel kell megbirkóznom? – A gróf elloholt az elkóborolt felesége után, igaz? Lyall csak csücsörített, és bólintott. – Az alfahímekkel annyi baj van. – Magam is pontosan ugyanígy érzek.

– Nos, akkor hagyom is, hadd birkózzon. – A déván felállt, aztán még egyszer odalépett a kanapéhoz, hogy ránézzen Biffyre indulás előtt. – Két hónap, két sikeres metamorfizálás. Meglehet, hogy Woolsey politikailag zűrbe keveredett, de az alfahím Anubisz—alakjának erejéhez csak gratulálni lehet. Csinos kis kölyök... és micsoda bajt hoz még a maga fejére! Mennyivel rosszabb lesz, ha a vámpírok azt hiszik majd, hogy a farkasemberek is elloptak egy dolgozót?! Lyall professzor sóhajtott. – Ráadásul Lord Akeldama kedvencét. A déván a fejét rázta. – Mondom én, tömérdek baj lesz ebből. Sok szerencsét, kicsi béta. Szüksége lesz rá. Éppen, amikor a déván kilépett az irodából, megérkezett Lord Maccon egyik legjobb NYIHA— ügynöke. Az ajtóban meghajolt a távozó déván előtt, aztán belépett, és az ujjait a háta mögött összefonva megállt Lyall előtt. – Jelentsen, Mr. Haverbink! – Nem rózsás a helyzet odaki, uram. Az agyarasok mindenfélét kiabálnak magukra, farkasokra. Azt mondogassák, Lord M dühös vót a potentátra. Meg hogy mérgiben lőtte meg, nem kötelességében. Haverbink mind kinézetre, mind szellemiekben masszív fickó volt. Senki egy fél pennybe le nem fogadta volna, hogy túltengő lelke volna, de hallgatni, azt jól

tudott, és sok olyan helyre is bejárása volt, ahová az uraságoknak nem. Úgy nézett ki, mint egy napszámos, és az emberek általában a széles válla után ítélve nem gondolták, hogy agya is van. Ez hiba volt. – Mennyire zavarognak? – Eddig csak pár kocsmai balhét csináltak, azt is a talpasok a nagyszájú dolgozókkal. Majd akkor lesz csúfságos, ha konzervatívok is bedobják a magukét. Hiszen tudja, milyenek bírnak lenni, aszongyák, ez mind nem történik meg, ha nem fogadtuk vóna be a természetfelettit. Meg hogy Anglia megérdemli, amiért természetellenesen viselkedik. Isten törvényei ellen, meg más hasonló nyüszítések. – Valami a vámpírokról? – A westminsteri bolykirálynő hallgat, mint a sír, már bocsánat, amióta megindult a szóbeszéd a potentát haláláról. De azért csak higgye el nekem, ha úgy gondolná, hogy joggal teheti, már kárálná is a sajtónak a nyilatkozatokat, mint a tojós tyúk. – Hajlok rá, hogy egyetértsek önnel. A hallgatása csak jó nekünk, farkasembereknek. És mi a helyzet a NYIHA reputációjával? – Mi kapjuk a legalját. Merthogy Lord M dolgozott, nem pedig farkaskodott, és több önuralma kellett vóna legyen neki. – Haverbink kérdőn fordította széles, barátságos arcát megbízója felé. A professzor bólintott: az ügynök folytatta. – Akik bírják a NYIHA—t, azok szerint joga volt hozzá, mint kioltónak. Akik meg nem

szeretik az irodát, őt vagy a farkasokat, azok úgyis panaszkodni fognak, és ezt semmi meg nem változtathatja. Lyall a tarkóját dörzsölgette. – Hát, nagyjából magam is hasonlóképpen gondoltam. Ha majd visszamegy, annyifelé mondja el az igazat, ahányfelé csak tudja. Hadd tudják meg az emberek, hogy a potentát ellopta Lord Akeldama dolgozóját. Nem hagyhatjuk, hogy a vámpírok vagy akár az udvar eltussolja az ügyet, és bízzunk benne, hogy Lord Akeldama, no meg Biffy is alátámasztja majd a hivatalos változatot, különben igencsak forró helyzetbe kerülünk. Haverbink kétkedve pillantott az alvó Biffyre. – Emlékszik egyáltalán? – Aligha. – Lord Akeldama hajlik majd a szóra? – Aligha. – Úgy éljek, uram, nem szeretnék most a maga cipőiben járni. – Ne személyeskedjen, Haverbink! – Igenis, uram. – De ha már szóba került, van hír Lord Akeldama hollétéről? – Egy árva kukk sem, uram. – Hát, ez is valami. Rendben, Mr. Haverbink, csak így tovább! – Örömmel, uram.

Azzal Haverbink kiment, és beeresztette a következő, eddig a folyosón várakozó ügynököt. – Üzenetem van az ön számára, uram. – Ah, Mr. Phinkerlington. Phinkerlington, egy kerekded, szemüveges fémmunkás, apró meghajlással, tétován lépett be a szobába. Egy irodista modorával és egy szorulásos vakond kiállásával bírt, no meg némi főúri rokonsággal, amelyet a vérmérséklete szerint úgy kezelt, mint valami zavarba ejtő jellemhibát. – Valami végre érkezett az itáliai csatornán, amit mostanában naplementekor figyeltet velem. – Phinkerlington nagyon, de nagyon jó volt a munkájában is, ami nagyrészt csöndes megfigyelésből állt, no meg abból, hogy amit látott vagy hallott, gondolat és kommentár nélkül, sebesen lejegyezze. Lyall professzor kiegyenesedett. – Jó soká tartott, hogy ideérjen vele. – Elnézést, uram. Elfoglaltnak tűnt ma este, nem akartam zavarni. – Jó, jó – intett Lyall fél kezével türelmetlenül. Phinkerlington átadott neki egy pergamendarabot, amelyre feljegyezte az üzenetet. Nem Alexia küldte, mint azt a professzor remélte, hanem Floote – éppen Floote! Ráadásul a lehető legmesszebb esett a tárgytól, ennélfogva semmiféle segítséget sem jelentett; Lyallt egy röpke, de súlyos pillanatig sötét érzések fogták el Lady

Maccon iránt, olyasfélék, amilyeneket eddig kizárólag az alfahím iránt érzett. Királynő érje el, hogy taljánok felhagyjanak az egyiptomi ásatásaikkal. Nem találhatnak lélektelen múmiákat. Csúf következmények. Lady Maccon firenzei templomosoknál. Nem jó. Küldjön segítséget. Floote. Lyall, magában átkozva Lord Maccont, amiért ebben a helyzetben elrohant, összegyűrte a papírt, és rövid fontolgatás után, tekintettel a kényes információra, amit tartalmazott, megette. Elbocsátotta Phinkerlingtont, felállt, és megnézte magának Biffyt, aki még mindig aludt. Helyes, gondolta, ez a legjobb és legokosabb, amit pillanatnyilag tehet. Éppen a takarót tűrte szorosabbra az új farkasember körül, amikor még valaki belépett az irodába. Felegyenesedett, az ajtó felé fordult. – Igen? Megérezte az érkező szagát: méregdrága francia parfüm, egy csipetnyi a Bond Street legjobb pomádéjából és mindezek alatt a lassan folyó, sűrű, rossz ízű, vénséges vér. – Ó! Üdvözlöm újra Londonban, Lord Akeldama. * Lady Alexia Maccon, akit néha La Diva Tarabottiként is ismertek, egészen kényelmesnek találta rablétét. Vagy helyesebb inkább úgy fogalmazni, hogy hozzászokott az

állapothoz. Alig több mint egy éve még példás vénlányéletet élt, a világát csak két buta húga és még ostobább anyjuk zavarta meg. Aggodalmai, ezt el kell ismerni, kissé világiasak voltak, az életvitele pedig éppolyan lapos, mint bármely másik ifjú hölgyé, aki elégséges bevétellel, ám elégtelen szabadsággal bír. Mégis, az elrablást elkerülte. Ahogy a dolgok alakultak, ez tűnt eddig a legrosszabbnak. Az élményt, hogy bekötik a szemét, és átvetik egy páncélingbe bújtatott vállon, mint egy zsák krumplit, határtalanul méltatlan tapasztalatnak találta. Így cipelték végig folyosók és lépcsők végeérhetetlennek tűnő során: a dohos szag elárulta, hogy a föld alá. Megpróbálkozott némi rugdalózással és tekergőzéssel, ám egy vasalt kar egyszerűen lefogta a lábát. Végül megérkeztek a végcéljukhoz, amely – Alexia akkor látta meg, amikor levették a szeméről a kötést – római katakombának bizonyult. Pislogott, a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. Az ősi helyiséget egyenesen a sziklába vájták, olajlámpák és gyertyák világították be. A kis cella, amelyet most ő foglalt el, az egyik oldalán nemrég készült ráccsal volt lezárva. – Nos, ez igencsak alantas helyzet – jegyezte meg csak úgy a levegőbe. Az ajtóban a preceptor jelent meg, a fémkeretnek támaszkodott, és élettelen tekintettel vizsgálgatta Alexiát.

– Úgy találtuk, a régi helyén többé nem tudjuk biztosítani a testi épségét. – Nem voltam biztonságban egy rendházban, ahol több száz templomos lovag lakik, az e földön valaha járt leghatalmasabb, szent harcosok? A preceptor elengedte a füle mellett a kérdést. – Minden kényelméről gondoskodunk – mondta válasz helyett. Alexia körbenézett. A cella kissé kisebb volt, mint a férje öltözőszobája a Woolsey—kastélyban. A sarokban fakó, foltvarrott takaróval fedett ágy állt, mellette egyetlen asztal, azon egy olajlámpa; odébb éjjeli—edény és mosdóállvány. Elhagyatottnak és szomorúnak tűnt. – Kicsoda? Eddig senki sem tette meg. A templomos szó nélkül intett, és a semmiből megjelent egy fél cipó kivájt héja, benne pasta; a láthatatlan lovag keze egy kanálformára kivájt répát is átadott neki. A preceptor továbbította őket Alexiának, aki igyekezett nem nagyon felvidulni a zöld szósz láttán. – Ugye megérti, hogy a pesto csak egy darabig tart meg jókedvemben? – Igen? És mi lesz azután, ördög fattya? – Ó, szóval már nem vagyok a maga lélektelenje, igaz? – Alexia erősen elgondolkodott, még a száját is összecsücsörítette. Nem volt vele a napernyője, márpedig a legvérmesebb fenyegetéseiben azt szokta emlegetni. – Nos, akkor rendkívül udvariatlan leszek.

A preceptor nem úgy tűnt, mint aki megrémült. Lendületesen becsukta maga mögött az ajtót, majd rá is zárta a csendes, sötét cellát. – Legalább adjanak valami olvasnivalót! – kiáltotta utána Alexia, de a templomos nem törődött vele. Alexia gyanítani kezdte, hogy a rémes történetek, amiket hallott, igazak lehetnek, beleértve azt is, amit Lord Akeldama mesélt neki a gumikacsáról és a döglött macskáról. Szívből remélte, hogy legalább Madame Lefoux és Floote jól van. Volt valami riasztó abban, hogy teljesen elvágták őket egymástól. Engedve a bosszúságnak, Alexia odamasírozott, és belerúgott börtöne rácsaiba. Ezzel mindössze azt érte el, hogy megfájdult a lába, – Ó, egek – közölte a néma feketeséggel. * Egyedülléte nem tartott sokáig, mert egy bizonyos német tudós érkezett, hogy meglátogassa. – Mr. Lange—Wilsdorf, engem áthelyeztek. – Alexia immár olyan ideges volt a megváltozott körülményei miatt, hogy a nyilvánvalót magyarázta. – Ja, Nőpéldány, jól látom. Rendkívül kényelmetlen, igaz? Nekem is le kellett hoznom a laboratóriumomat, és Poche nem hajlandó követni. Nem kedveli a római építészetet.

– Igazán? Miért, ki igen? De azt akarom mondani, meg tudná győzni őket, hogy költöztessenek vissza? Ha már be kell hogy zárjanak, egy kellemes szobácska, szép kilátással, sokkal jobb lenne. A kis ember a fejét rázta. – Most már nem lehet. Adja ide a karját! Alexia először gyanakodva összehúzta a szemét, aztán kíváncsiságból mégis engedelmeskedett. Mr. Lange— Wilsdorf egy viaszosvászonnal bevont csövet tekert a karjára, majd felfújta azt egy szelepcsap és egy harmonikaszerű pumpa segítségével. A cső kitágult, és összeszorította Alexia karját. Akkor a tudós leszedte a fújtatót, a helyére egy üveggömböt tett, amely papírdarabkákkal volt teli, és kinyitotta a csapot. A levegő dudálva távozott a csőből, és alaposan felkavarta a fecniket a gömbben. – Mit csinál? – Azt akarom megállapítani, miféle gyereket fog szülni, ja. Sok a találgatás. – Nem látom be, miként árulkodhatnának erről azok a papírcafatok. – Alexiának nagyjából annyira tűntek hasznosnak, mint a tealevelek a csésze alján; ettől vágyakozva gondolt a teájára. – Hát, pedig remélje, hogy megteszik. Volt szó róla, hogy a gyerekkel majd.., máshogy bánjanak. – Micsoda? – Ja. És hogy magát meg felhasználják... hogy is mondják? Tartalék részeknek.

Alexia torkába erre váratlanul sav tolult. – Micsoda?? – Hallgasson most, Nőpéldány, és hagyjon dolgozni! A német homlokráncolva, figyelemmel leste, amint a papírdarabok végre teljesen leülepedtek a gömb aljára; Alexia most vette észre, hogy jelzések is szerepelnek a fecniken. Mr. Lange—Wilsdorf akkor elkezdte feljegyezni és felrajzolni a papírok helyét és egymáshoz való helyzetét. Alexia igyekezett megnyugtató dolgokra gondolni, de most már a riadalma ellenére kezdett felmérgesedni. Elege volt abból, hogy bármiféle példányként gondoljanak rá. – Tudja, hogy teljes hozzáférést kaptam a természeten túliak pároztatási programjáról szóló feljegyzéseikhez? Csaknem száz éven át igyekeztek rájönni, hogyan lehet a magafajtát sikerrel kitenyészteni. – Embereket? Hát, az nem lehetett olyan nehéz. Emlékszik, én is ember vagyok. Mr. Lange—Wilsdorf ezt figyelmen kívül hagyta, és folytatta a megkezdett gondolatmenetet. – Maguk mindig magukhoz hasonló utódot hoznak létre, de sosem kaptunk magyarázatot az alacsony születési arányra és a kevés női példányra. A tervet amellett a hely szűkössége is hátráltatta: például a templomosok nem tarthatták a gyerekeket egy szobában, de még csak egy házban sem.

– Akkor mi történt? – Alexia nem bírt gátat vetni a kíváncsiságának. – Leállították a kísérletet, ja. A maga apja volt az utolsó, tudta? Lady Maccon szemöldöke önkéntelenül az égbe szökött. – Valóban? – Hallod ezt, gyerekteher? A nagyapádat vallási fanatikusok hozták létre, egy afféle biológiai kísérletben. Ennyit a családfádról. – A templomosok nevelték? Mr. Lange—Wilsdorf különös pillantást vetett rá. – A részletekkel nem vagyok tisztában. Alexia semmit sem tudott az apja gyermekkoráról: a naplók csak az angliai egyetemi évei alatt kezdődtek, és eredeti gyanúja szerint csupáncsak a nyelvgyakorlást szolgálták. A kis tudós láthatóan eldöntötte, hogy nem szabad többet mondania. Visszafordult a fújtatóhoz meg a csőhöz, befejezte a jegyzetelést, és bonyolult számításokba fogott. Amikor befejezte, jelentőségteljes mozdulattal tette le tartályos tollát. – Ja, figyelemre méltó. – Mi az? – Ezekre az eredményekre csak egyféle magyarázat lehetséges. Van belső, kötött éter a... hogy mondjam? a közepe táján, de helytelenül viselkedik, mintha egyszerre lenne kötve is és szabadon is, a folyamatos változás állapotában.

– Nos, jó nekem – felelte Alexia, de aztán visszaemlékezett a korábbi megbeszélésükre, és összeráncolta a homlokát. – Na, de a maga elmélete szerint nekem nem kellene kötött étert tartalmaznom egyáltalán. – Pontosan így van. – Vagyis az elmélete nem állja meg a helyét. – Avagy a változó reakció az embrióból ered. – Mr. Lange—Wilsdorf ezt meglehetős diadallal jelentette ki, mintha csak egy lépésre állna attól, hogy mindenre magyarázatot adjon. – Azt akarja mondani, hogy kitapasztalta a gyermekem természetét? – Alexia várta, hogy őt is elragadtassa a jó hír. Végre! – Nem, de magabiztosan állíthatom, hogy nagyon— nagyon közel állok hozzá. – Tréfás, de én ezt egyáltalán nem tartom megnyugtatónak. * Lord Akeldama megállt Lyall professzor irodájának küszöbén, lovaglóöltözékben. Még a legjobb alkalmakkor is nehéz volt az arcából olvasni, de a jelen körülmények között a lehetetlennél is nehezebb. – Hogy van ma este, uram? – La, drágám, tűrhetően. Tűrhetően. Hát maga?

Természetesen nemegyszer találkoztak már. Lyall évszázadok óta majszolta a civilizált társadalom hatalmas, réteges tortáját, amelynek a tetején Lord Akeldama volt a cukormáz. A professzor azt is tudta, hogy okos dolog szemmel tartani a cukormáz állapotát, akkor is, ha a maga dolga többnyire a morzsák eltakarítása. A természetfelettiek elég kevesen voltak hozzá, hogy a legtöbbjüket követni tudja, akár a NYIHA irodái közelében, akár a katonai barakkokban, akár a magas társaság legpompásabb fogadószobáiban. – Meg kell valljam, voltak már jobb éjszakáim is. Üdvözlöm a NYIHA főhadiszállásán, Lord Akeldama, kérem, fáradjon be! A vámpírúr tétovázott a küszöbön, mert meglátta Biffy alvó alakját. Aprócska kézmozdulattal felé intett. – Szabad...? Lyall professzor bólintott. A kérdés rejtett sértés volt, arra emlékeztette mindkettejüket, mit vettek el Lord Akeldamától jogtalanul – most engedélyt kell kérnie, hogy ránézzen arra, ami valaha az övé volt. A professzor hagyta, hadd vigye be a találatot. Pillanatnyilag minden kártya a vámpírúr kezében volt, de Lyall meglehetősen biztosra vette, hogy ha elegendő selymet ad neki, Lord Akeldama abból olyan kravátlit köt, amely alkalmas belépő bármiféle partira. Persze selyemzsinórrá is sodorhatja: ez csakis kettejük társalgásának kimenetelén múlik.

Lyall tudta, hogy a vámpírok szaglása behatárolt, és Akeldama nem fogja azonnal megérezni, hogy Biffyből farkasember lett. A vámpírúr mégis úgy tűnt, mintha észrevenné: meg sem próbálta megérinteni a fiatalembert. – Ez aztán jelentős mennyiségű arcszőrzet. Ki gondolta volna? Bár úgy vélem, ez a borzasság jobban meg is felel a pillanatnyi helyzetnek. Lord Akeldama felemelte hosszúkás, vékony, fehér kezét, és a saját torkán csípte össze a bőrt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta megint, és letekintett egykori dolgozójára. – Olyan fiatalnak látszik, amikor alszik. Mindig is így gondoltam. Hangosan nyelt egyet, majd megfordult és visszalépett Lyall elé. – Lovagolni volt, uram? Lord Akeldama lenézett a saját ruhájára, és összerezzent. – A szükség néha áldozatot követel, ifjú Randolph. Szólíthatom Randynek? Vagy jobban tetszene a Dolphy? Esetleg Dolly? – Lyall professzor láthatóan megrándult. – Mindenesetre, azt akartam mondani, Dolly, hogy nem állhatom a lovaglást. A lovak sem boldogok, ha egy vámpírt kell hordozniuk, és a tetejébe teljesen tönkreteszi az ember frizuráját is. Csak egyvalami közönségesebb a lovaglásnál, és az a nyitott kocsi.

Lyall professzor az egyenesebb megközelítés mellett döntött. – Merre járt az elmúlt héten, uram? Lord Akeldama ismét végigpillantott saját magán. – Dolly, drágám, szellemeket kergettem, mögöttem meg démonok loholtak. Biztosra veszem, maga jól tudja, hogy megy ez. Lyall elhatározta, hogy némi erőszakot alkalmaz, hátha kap valami őszintébb választ. – Hogyan tűnhetett el éppen akkor, amikor Lady Macconnak oly nagy szüksége lett volna magára? A vámpírúr felhúzta az ajkát, és rövid, humortalan nevetést hallatott. – Érdekes kérdés éppen Lord Maccon bétahímjétől. De megbocsátja, ha a jelen helyzetben inkább én érzem magaménak a jogot, hogy kérdezzek – intett Biffy felé a fejével: féken tartott rosszallás rejlett abban a mozdulatban. Lord Akeldama nem leplezgetéssel óvta valódi érzéseit, hanem hamis érzelmek áradatával. Mégis, Lyall majdnem teljesen biztosra vette, hogy a rövidre fogott udvariaskodás mögött igazi, mélyen gyökerező és kétségtelenül jogos düh lapul. A vámpírúr leült, hátradőlt a székben, könnyedén és zavartalanul, mint a klubjába érkező világfi. – Úgy hát, felteszem, Lord Maccon az én drága Alexiám után indult? Lyall bólintott. – Vagyis tudja?

– Hogy Alexia halálos veszélyben van, és a potentát a felelőse? Igen. – Ó, szóval ebben sántikált Wally? Nem csoda, hogy ki akart hajtani Londonból. Nem, Dolly, drágám, azt akartam kérdezni, tudja—e a mi érdemes grófunk, miféle gyermeket nemzett. – Nem. De azt elfogadta, hogy ő nemzette. Azt hiszem, mindig is tudta, hogy Lady Maccon nem csalná meg, csak nevetségessé tette magát miatta. – Hétköznapi körülmények között mindenem a nevetségesség, de most megérti, ugye, ha azt mondom, igencsak kár, hogy nem korábban jött rá. Akkor Lady Maccon nem veszti el a falka védelmét, és mindebből semmi sem esik meg! – Úgy véli? Az ön fajtája már Skóciába menet is megkísérelte megölni, amikor pedig még határozottan Woolsey védelme alatt állt. Igaz ami igaz, ezt jóval alattomosabban igyekeztek véghezvinni, és most már úgy gondolom, a bolyok támogatása nélkül. De akkor is, mind halva akarták volna látni, amint kitudódik az állapota. Ami az érdekes, hogy ön mintha nem így érezne. – Alexia Maccon a barátom. – Ilyen kevés barátja van, uram, hogy szembeszáll a fajtája kifejezett és egyöntetű óhajával? Lord Akeldama ekkor mintha elvesztette volna gondosan felépített imázsa egy darabját.

– Jól hallgasson ide, béta! Én kóbor vagyok. Ennélfogva magam hozom meg a döntéseimet: kit szeretek, kit kísérek figyelemmel, és legfőképpen mit veszek fel. – Akkor tehát, Lord Akeldama, miféle lesz Lady Maccon gyermeke? – Nem. Először maga magyarázza meg nekem ezt – intett a vámpírúr Biffy felé. – Kirajzásra kényszerítenek, mert a legkedvesebb kis dolgozócskámat kegyetlenül ellopják, s mint kiderül, a saját fajtám árult el, mire azonban visszatérek, a maguk birtokán belül találom. Azt hiszem, még Lord Maccon is elismerné, hogy jogom van a magyarázathoz. Lyall professzor teljesen egyetértett ezzel, úgyhogy megadta a magyarázatot, minden részletében. – Úgy hát vagy halál, vagy farkasátok? A bétahím bólintott. – Figyelemre méltó volt, uram. Még sosem lehettem tanúja metamorfózisnak, amely ilyen sokáig tartott volna, vagy amelyet ilyen nagy gyengédséggel hajtottak volna végre. Hogy véghezvigyék, amit Lord Maccon véghezvitt; a vérszomj hevében sem kínozta meg a fiút, rendkívüli volt. Nem sok farkasember bír ekkora önkontrollal. Biffy szerencsés. – Szerencsés? – Lord Akeldama talpra ugrott, szinte kiköpte a szót. – Szerencsés! És ezután majd tébolyult bestiává változik a holdjárás szerint! Jobban tette volna, ha hagyja meghalni! Szegény gyermekem!

Lord Akeldama nem volt éppen nagydarab, farkasember—mértékkel semmiképpen, ám nagyon gyorsan mozdult: már meg is kerülte Lyall asztalát, és a bétahím nyakára fonta vékony ujjait, úgy, hogy amaz fel sem ocsúdott. Itt volt hát a düh, amelyre a professzor várakozott, és vele együtt valami olyan kín, amelyre nem számított volna egy vámpírtól. Talán kicsit jobban megpiszkálta, mint feltétlen szükséges lett volna... Csak ült, és egykedvűen tűrte, hogy Lord Akeldama fojtogassa. Egy vámpír alighanem simán le tudta volna tépni egy farkasember fejét, ám Lord Akeldama nem az a típus volt, még fortyogó dühében sem. Túlságosan erős korlátok közé szorította a kora és az etikett, mintsem látványosságnál többet tegyen. – Uram, ne! Kérem. Nem az ő hibájuk volt. Biffy ült fel a kanapén, rémülten pislogott az előtte kibontakozó dráma láttán. Lord Akeldama azonnal eleresztette Lyall professzort, és odavetődött, hogy a fiatalember mellé térdeljen. Biffyből zavaros árként folytak a bűntudatos szavak. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy elfogjanak. Óvatlan voltam. Nem hittem, hogy a potentát ilyen szélsőségekre is képes. Nem azt a játszmát játszottam, amit ön tanított nekem. Nem jutott eszembe, hogy engem használhat fel, hogy önt elérje. – Ó, kis cseresznyevirágom, mindannyian vakon játszottunk. Ez nem a te hibád.

– Most már igazán átkozottnak és visszataszítónak gondol engem? – kérdezte a fiú vékony hangon, és a vámpírúr erre az ösztönei ellenére magához ölelte a frissen metamorfizált farkasembert; egy ragadozó nyugtatgatta a másikat, éppolyan természetellenes helyzetben, mintha egy mérges kígyó támogatna egy házimacskát. Biffy feje Lord Akeldama vállára bukott. A vámpír összepréselte tökéletes metszésű ajkait, felnézett a mennyezetre, pislogott, aztán elfordult. Azonban zuhatagnyi szőkesége alatt Lyall egy pillanatra mégis látta az arcát. Ó, jaj, ó, igazán szerette. A bétahím két ujjával lefogta a saját szemeit, mintha ezzel az ő könnyeit is megállíthatná. Átkok! A természetfelettiek között a szerelem a leginkább zavarba ejtő, ennélfogva a legkevesebbet emlegetett és várt különcség. Lord Akeldama arca azonban, jeges szépség ide vagy oda, őszinte veszteségtől torzult márványba faragott kínná. Lyall maga is halhatatlan volt: tudta, mit jelent elveszíteni egy szeretett személyt. Nem mehetett ki – ahhoz túl sok bizalmas irat hevert szanaszét –, de elfordult, és látványosan rendezgetni kezdte a papírhalmokat, ezzel igyekezve valami látszat—magányt biztosítani a másik kettőnek. Susogást hallott: Lord Akeldama felült a kanapéra, egykori dolgozója mellé.

– Drága gyermekem, természetesen nem gondollak visszataszítónak, bár az igaz, hogy a szakálladról még el kell beszélgetnünk. Csak szófordulat volt, meglehet, túl erős is. Tudod, nagyon vártam már, hogy közülünk valóként légy mellettem. Hogy te is belépj a régi jó harapás—ivás klubba, meg minden. Biffy szipogott. – Ha valaki is hibás, akkor én vagyok az. Jobban kellett volna figyelnem, és nem bedőlni a potentát trükkjeinek, vagy téged küldeni ellene. És nem lett volna szabad pánikba esnem és kirajzanom, amikor eltűntél. Fel kellett volna ismernem a jelekből, hogy játszma folyik ellenem és az enyémek ellen. De ki hitte volna, hogy a saját fajtám, egy másik vámpír, egy másik kóborfog meglopni? Engem? Én édes citrusom, nem láttam meg mindezt. Nem vettem észre, mennyire kétségbeesetten elszánt. Néha elfelejtem, hogy a fejemben hordozott információk többet érnek, mint a napi csodák, amelyeket ti, drágaságok, elébem hoztok. Ekkor – amikor Lyall professzor már azt hitte, a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra – valaki bedörömbölt az ajtón, aztán válaszra sem várva benyitott. – Mi a... Most a professzoron volt a sor, hogy túláradó érzései miatt a plafonra pillantson. – Ő legkirályibb felsége, Viktória királynő, Lord Macconhoz!

A királynő bemasírozott, és Lyallhez fordult: – Nincs itt? Ó, az a megveszekedett ember! – Felséges asszonyom! – A professzor kisietett az asztala mögül, és legjobb, legmélyebb mozdulatával meghajolt. Anglia királynője, egy megtévesztően alacsony és barna nő, úgy hordozta végig szigorú tekintetét a helyiségen, mintha az egyébként nem kis példány Lord Maccon ott rejtőzhetne valamelyik sarokban, esetleg a szőnyeg alatt. Aztán ez a tekintet megpihent a főúr karjában heverő, könnyes, a takarója alatt nyilván meztelen Biffyn. – Mi folyik itt? Érzelgés? Ki az? Lord Akeldama? Igazán, ez tűrhetetlen! Azonnal szedje össze magát! Lord Akeldama felemelte a fejét, az arcát Biffyéhez simította, és összeszűkült szemmel nézett a királynőre – majd óvatosan eleresztette volt dolgozóját, felállt, és meghajolt, pontosan olyan mélyen, mint azt elvárták tőle, kicsit sem mélyebben. Biffy a maga részéről teljesen összezavarodott. Nem kelhetett fel úgy, hogy ki ne villanjon valamije, ugyanakkor ülve sem adhatta meg a kellő tiszteletet. Kétségbeesve pislogott a királynőre. Lyall professzor jött a segítségére. – Kérem, bocsásson meg... uh, ifjú barátunknak itt – tétovázott, mert eddig még sosem hallotta Biffy valódi nevét, – Embert próbáló éjszakája volt.

– Ezt már a tudtunkra adták. Tehát ő a kérdéses dolgozó? – A királynő nagyítóüveget emelt a szeméhez, azon át vizsgálgatta Biffyt. – Fiatalember, a déván szerint magát elrabolták, mégpedig egyenesen a mi saját potentátunk. Ez valóban igen súlyos vád. Igaz? Biffy, ámulatában kissé elnyílt szájjal, de némán bólintott. A királynő arcára ekkor megkönnyebbülés és szégyen keveréke ült ki. – Nohát, Lord Maccon legalább ezt nem tolta el. – Éles pillantást vetett Lord Akeldamára, aki begyakorolt hétköznapisággal igazgatta a kézelőit, hogy azok tökéletesen feküdjenek a zakóujja alatt, és nem viszonozta az érdeklődést. – Lord Akeldama, mit gondol – tudakolta a királynő könnyed hangon –, megfelelő büntetés annak a vámpírnak, aki elrabolja a másik dolgozóját, a halál? – Talán kicsit extrémnek mondanám, felség, de meg kell értenem, hogy a pillanat hevében történhetnek balesetek. Nem szándékosan történt. Lyall professzor nem akart hinni a fülének. Lord Akeldama megvédi Lord Maccont? – Hát jó. Akkor nem emelünk vádat a gróf ellen. Lord Akeldama megrezzent. – Én nem mondtam... Biffyt is metamorfizálta. – Igen, igen. Remek dolog, mindig öröm egy új farkasember. – A királynő jóindulatú mosollyal ajándékozta meg a még mindig kába Biffyt.

– De ő az enyém! A királynő a vámpírúr felcsattanására összevonta a szemöldökét. – Nem értjük, miért kell ekkora felhajtást csapni emiatt. Van még magának jó pár ugyanilyen, vagy tévedünk? Lord Akeldama egy pillanatig szóhoz sem jutott: ez a pillanat elég volt a királynőnek, hogy folytassa a tárgyalást, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a vámpírúr döbbenetét. – Azt kell feltételeznünk, hogy Lord Maccon felkerekedett megkeresni a feleségét...? – Lyall bólintott. – Helyes, helyes. Természetesen visszahelyezzük lélekőri pozíciójába, távollétében is. A potentát tanácsa volt, hogy bocsássuk el, és most már látjuk, hogy ezzel is a maga titkos terveit segítette elő. Walsingham századokig tévedhetetlenül segítette a trónt. Mi vihette ilyen kétségbeesett lépésekre? Csend ereszkedett az irodára. – Uraim, ez nem költői kérdés volt. Lyall professzor megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, Lady Maccon születendő gyermekével lehet kapcsolatban. – Igen? A bétahím jelentőségteljesen Lord Akeldamára nézett. Anglia királynője ugyanezt tette.

Soha senki nem vádolhatta a vámpírurat azzal, hogy zavarában keresgéli a szavakat, ám a koncentrált figyelem kereszttüzében kissé mégis idegesnek tűnt. – Nos, Lord Akeldama? Ön tudja, igaz? Különben mindez nem történt volna meg. – Felségednek tudnia kell, hogy a vámpírok feljegyzései a római korig nyúlnak vissza, és mindössze egyetlen hasonló gyermekről tesznek említést. – Folytassa! – És abban az esetben a leány egy lélekszipoly és egy vámpír leszármazottja volt, nem farkasemberé. Lyall az ajkát rágta. Hogy lehet, hogy a hírmondók nem tudnak erről? Ők a történelem őrzői, nekik mindenről tudniuk kellene. – Folytassa! – A legkedvesebb megnevezésünk arra a kreatúrára... a lélektolvaj volt.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET A megmentő katicák ALEXIA ERŐSEN KÜZD ÖTT . Keményen kellett tárgyalnia, hogy meggyőzze a német tudóst, ám a végén a megfelelő logikával sikerrel járt. – Unatkozom. – Ez engem nem zavar, Nőpéldány. – De azt tudja, hogy az én örökségemről van szó, igaz? – Ja, na és? – Úgy vélem, talán felfedezhetnék valamit, amit se maga, sem a templomosok nem tudnak. Semmi válasz. – Tudok latinul olvasni. Mr. Lange—Wilsdorf benyomta Alexia hasát. – Valóban? Nahát, nahát, igazán jól képzett. – Nő létemre? – Lélektelen létére. A templomosok feljegyzései szerint az ördögfattyak nem a filozófia hívei. – Látja, én más vagyok. Még rá is bukkanhatok valamire. A német előszedett egy hallócsövet, és Alexia hasára tapasztotta. – Ismétlem, kiválóan tudok kutatni. – És olyankor hallgat is? Alexia lelkesen bólogatott. – Meglátom, mit tehetek, ja?

Még aznap, valamivel később két ideges, ifjú templomos érkezett néhány vénséges tekerccsel és egy vödörnyi ólomtáblával. Alighanem megparancsolták nekik, hogy őrizzék a tárgyak biztonságát, mert bezárták az ajtót maguk mögött, és – Alexia legnagyobb döbbenetére – törökülésbe telepedve nekiláttak vörös kereszteket hímezni zsebkendőkre, amíg ő olvasott. Lady Maccon agyán átfutott, hogy ez vajon büntetés a számukra, vagy a templomosok a hímzésben találnak kikapcsolódást? Utóbbi megmagyarázta volna a mindenhol megtalálható hímzett vörös kereszteket. Lord Akeldama persze figyelmeztette – ostoba érzés volt most ráébredni, amikor már késő. Hagyta a tekercseket, az érdekesebbnek tűnő ólomtáblákkal kezdett foglalkozni. Latin vésetekkel látták el őket, és ahogy látta, átoktábláknak készültek. Alexia eleinte attól tartott, hogy a latintudása megrozsdált, és jól jött volna egy szótár segítségnek, de aztán sikerült kibogarásznia az elsőt, a többi pedig már könnyebben következett. A legtöbbjük szellemekre vonatkozott, és vagy még élőket átkozott meg, hogy holtuk után kísértsenek, vagy kopogó szellemeket igyekezett exorcizálni egy otthonból. Alexia gyanította, hogy a táblácskák mindkét esetben tökéletesen hatástalannak bizonyultak, ennek ellenére rengeteg volt belőlük. Csak akkor nézett fel, amikor Mr. Lange—Wilsdorf lépett a cellájába egy újabb teszt végett.

– Ó! – köszöntötte. – Jó napot! Köszönöm, hogy elintézte, hogy tanulmányozhassam ezt a rendkívüli gyűjteményt. Idáig nem is tudtam, hogy az átoktáblák ennyire a természetfelettire összpontosítanak. Úgy olvastam, képzelt démonok és istenek haragját voltak hivatva megidézni, és nem a létező természetfelettit. Valóban igen érdekes. – Talált valami hasznosat, Nőpéldány? – tudakolta a német, és karon szúrta Alexiát egy tűvel. – Au! Eddig mindegyik a kísértésről szólt. A rómaiak nagyon tartottak a szellemektől. – Mmm. Ja, ezt én is olvastam a kutatásaim során. Alexia visszatért a táblákhoz: a tudós most, hogy levette a vérmintát, megint magára hagyta a hímző templomosokkal. Alexia belekezdett a következő táblába – és abban a pillanatban tudta is, hogy ezt nem fogja megmutatni Mr. Lange—Wilsdorfnak. Kicsi tábla volt, a szögletes írás apró, kínosan tiszta betűi mindkét oldalát beborították, és bár a korábbi táblák mindegyike démonokhoz vagy túlvilági szellemekhez szólt, ez határozottan más volt. Téged szólítalak, Bőrlopó, lelkeknek tolvaja, átoktörő gyermeke, akárki is légy; kérlek, hogy ez éjjeltől, ez órától, e pillanattól lopd meg és gyengítsd el a carisiusi Primulus vámpírt. Ha hatalmadban áll ezt megtenni, íme, átadom neked a vérszívót, mert egyedül te veheted el tőle, mi a legnagyobb kincse. Lelkek tolvaja, neked áldozom arca fényét, erejét,

gyógyulását, gyorsaságát, lélegzetét, agyarait, szorítását, hatalmát, lelkét. Lelkeknek tolvaja, ha halottként látom, álomban, amikor ébrednie kellene, elemésztve emberbőrben, esküszöm, minden évben áldozatot adok neked. Alexia feltételezte, hogy az „átoktörő” kifejezés azonos a farkasemberek őrá használt szavával, vagyis a táblácska egy természeten túli gyermekétől kér segítséget. Most először talált említést egy lélektelenről vagy annak gyermekéről, akármilyen kicsit is. A hasára tapasztotta a kezét, és lenézett. – Nos, üdv ott bent, kis Bőrlopó. – Apró rezdülést érzett. – Ó, szóval jobban tetszik a Lélektolvaj? – A remegés elcsendesedett. – Értem, méltóságteljesebb, igaz? Újra végigolvasta a táblát, és azt kívánta, bárcsak többet megérthetne belőle, mire képes egy efféle teremtmény, és hogyan jön létre. Arra is gyanakodott, hogy talán éppen olyan kevéssé valóságos, mint a másvilági istenek, akiket a többi tábla szólongatott; de a következő percben már azt gondolta, talán éppolyan valóságos, mint a szellemek és a vámpírok, akik ellen idézik. Furcsa kor lehetett, tele babonával, mitológiával, Caesar birodalmi bolyainak és az egymással hadakozó, vérfertőző vámpírcsaládoknak uralma alatt. Leeresztett szempillái alól a varrogató férfiakra pillantott, és egy, nem túl ügyes mozdulattal a ruhája

elejébe rejtette a táblát. Szerencséjére a templomosok teljesen elmerültek a hímzésben. Tovább olvasott: most már a két kulcsszót – bőrlopó, lélektolvaj – kereste, azonban egyikkel sem találkozott. Tanakodott, megemlítse—e a felfedezését Mr. Lange— Wilsdorfnak, ám aznap a preceptor vitte le a vacsoráját, így egyenesen a forráshoz fordulhatott. Alaposan előkészítette a terepet. Először udvariasan rákérdezett a templomos napjára, végighallgatta a napi programbeszámolót – igazán, ki akar naponta hatszor zsolozsmázni? –, miközben a kötelező zöld szósszal leöntött pastát ette. A preceptor spárgattinak nevezte a hosszú, vékony tésztát, vagy valami hasonló ostobaságnak. Alexiát nem érdekelte, amíg van rajta pesto. – Találtam ma egy érdekes apróságot a feljegyzéseikben – szólalt meg végül. – Igen? Hallottam, hogy Mr. Lange—Wilsdorf lehozta őket magának. Melyikben? – Ó, tudja, a tekercsek valamelyikében – legyintett Alexia lendületesen. – Valami léleklopót írt. Erre már a preceptor is felpattant, de olyan hirtelen, hogy fellökte a széket, amelyen ült. – Mit mondott? – Ha jól rémlik, a másik szó, amit láttam, „bőrlopó” volt. Látom, hallott már ezekről a teremtményekről. Esetleg ha elmondaná nekem, hol is...?

A preceptor látható döbbenetében válaszolt: a szája már mozgott, de az agya még mindig a felismerést próbálta feldolgozni. – A léleklopókat legendás lényekként ismerjük, amelyek még maguknál, lélekteleneknél is veszedelmesebbek. A természetfelettiek rettegnek tőlük, mert egyszerre halandók és halhatatlanok. A testvériségünk figyelemmel van irántuk, bár még nem találtunk egyet sem az írott történelmünk során. Úgy hiszi, ezt hordja a méhében? – Mit tennének egy ilyen lénnyel, ha a kezükbe kerülne? – Attól függ, képesek lennénk—e irányítani. Ilyen hatalommal nem sétálgathatnak szabadon. – Milyen hatalommal? – Alexia igyekezett ártatlanra fogni a hangját, ám szabad kezével lassan megragadta a saját széke szélét, hogy szükség esetén felkapja, és fegyverként használja. – Csak azt tudom, ami a Módosított Szabályzatunkban szerepel. – Mégpedig? A preceptor belefogott az idézetbe. – Mindezek felett, aki pediglen a testvériség tagja, küldje az hivatása és hite erejével halálba a szent igazság nevében azon kreatúrákat, amelyeknek a léte Isten elleni bűn, és amelyek az embert a pokol tüzébe vezetik: a vámpírokat és farkasembereket. Mert az, aki a nap fényében nem járhat, és az, ki a hold képe előtt a porban

kúszik, eladta a lelkét a hús és vér ízéért. Továbbá egy testvér sem lankadhat szent kötelességében, hogy szüntelenül figyelmezzen azokra a szerencsétlenekre, akik bűnre és kárhozatra születtek, lélektelen pokolfajzatokként, és nekik a kegyelem erejében ellenálljon. Végül pedig egyetlen testvér sem társalkodhat mással, csak a tisztákkal, és köteles halálra üldözni a lélek betegségét abban, aki lábon jár, mégis kúszik, és aki úgy lovagolja meg a lelkeket, mint a lovag a hátasát. Miközben beszélt, a templomos lassan elhátrált Alexiától, az ajtó felé. Lady Maccon az arcát nézte: a preceptor szinte hipnotizálta, mert ugyanúgy, mint a hintóban, a verekedés közben, a szemébe ismét élet költözött. Alexia Tarabotti, Lady Maccon az évek során sokféle érzést váltott ki az emberekből – a legtöbbször, mint azt bűnbánóan bevallotta önmagának, bosszúságot –, de ilyen undor célpontja még sosem volt annak előtte. Zavartan lesütötte a szemét. Gyermekem, úgy tűnik, mégsem olyan jó dolog léleklopónak lenni. De oda se neki, a templomosoknak különben sem tetszik senki. Ekkor a szeme sarkából megpillantott valami piros villanást a földön, amely mintha egyenesen a cellája felé közelített volna. A két fiatal lovag szintén észrevette, akármi is volt az: lenyűgözve néztek a feléjük döcögő tárgyat.

És akkor meghallotta a ketyegést és a sok pici fémláb bádoghangját a kövön. – Mi folyik itt? – csattant fel a preceptor, és elfordult. Alexia megragadta a lehetőséget, aztán a székét is, felkapta, és tarkón csapta vele a lovagot. Rettenetes, roppanó zaj hallatszott. Alexia grimaszolt. – Igazán sajnálom – hadarta, és átugrotta a lehanyatló férfit. – Szükség törvényt bont, meg hasonlók. A két hímző őr talpra ugrott, ám mielőtt bezárhatták volna a cellaajtót, megérkezett egy nagy, fényes piros páncélú fémbogár, festett fekete pöttyökkel. Alexia, még mindig a széket markolva, kirontott a folyosóra. * Viktória királynő nem mutatott sem akkora meglepődést, sem olyan döbbenetet, mint kellett volna, amikor Lord Akeldama nyugodt hangján elhangzott a „lélektolvaj” szó. Az arcáról valami olyasmit lehetett leolvasni, hogy ó, ennyi az egész? Aztán éppen úgy járt el, mint ahogy az a világ bármely uralkodójától elvárható lett volna: elhatározott valamit, és azonnal kinevezte a dolgot valaki gondjává. Jelen esetben Lyall professzor megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nem az övévé. Ehelyett a királynő csücsörített, és Lord Akeldama alabástromkezébe tette a keserű poharat.

– Léleklopó, Lord Akeldama, valóban? Ez igen kellemetlenül hangzik. Amellett alkalmatlan is, hiszen Lady Maccon visszatér lélekőri posztjára, amint hazahozzák. Elvárjuk, hogy Lord Maccon révén a hazahozatal már folyamatban legyen. Mondanunk sem kell, hogy a Korona nem tűrheti, hogy a vámpírok a lélekőr meggyilkolásával próbálkozzanak, akármennyire és akármivel is várandós. Ennek véget kell vetnie. – Nekem, felség? – A vámpírúr teljesen összezavarodott a közvetlen utasítástól. – Persze. Szükségünk van egy új potentátra. Ezennel az öné a poszt. Önnek megvan minden szükséges képessége, lévén vámpír, hozzá kóbor. – Felség, kérem, gondolja meg! A potentát posztjára pályázókról a bolyoknak kell szavazni. – Gondolja, hogy nem fognak beleegyezni? – Sok ellenségem van, felség, még a saját fajtám között is, – Hát akkor jó társaságba került, potentát, mert ezzel így van Lord Maccon, és így volt Walsingham is. Az árnyékkormány csütörtöki ülésén jelenjen meg! Azzal Viktória királynő, mint aki jól végezte dolgát, önnön elégedettsége hullámain kihajózott az irodából. Lord Akeldama mélységesen megdöbbenve egyenesedett fel a meghajlásból. – Gratulálok, uram – szólalt meg Biffy halkan, és megpróbált talpra állni, hogy korábbi urához lépjen. Lyall odasietett hozzá.

– Várj még, kölyök – intette – A lábaid egy darabig még nem lesznek a régiek. Úgy is volt: bár Biffy két lábra akart volna állni, az agyában még négy szerepelt, és a fiú egy meglepett kiáltással előrebukott. A professzor elkapta, és visszaemelte a kanapéra. – Beletelik még egy kis időbe, hogy fejben is utolérd a tested változásait – tette hozzá. – Ah – felelt Biffy, de elakadt a hangja – Milyen ostoba is vagyok, hogy nem jöttem rá. Lord Akeldama is odalépett hozzájuk, félig lehunyt szemmel figyelte, miként igazítja el Lyall a takarót a fiatalemberen. – Elviselhetetlen helyzetbe hozott – jelentette ki a királynőre célozva. – Most legalább tudja, hogy érzem magam az időm legnagyobb részében – morogta Lyall. – Uram, ön több mint alkalmas a feladatra – bizonygatta hittel teli, csillogó szemmel Biffy a vámpírúrnak. Csodálatos, gondolta Lyall; egy frissen metamorfizált farkasember, aki egy vámpírba szerelmes, és sokkal inkább az ő szavára hallgat, mint a falkáéra. Vajon képes lesz Lord Maccon megtörni ezt a köteléket? – Véleményem szerint a királynő nyer a dolgon a legtöbbet – mondta ki fennhangon, finoman utalva Lord Akeldama divatos, mégis hatékony kémhálózatára. A vámpírúrnak azonban nem volt jó estéje. Egyetlen

csapással vesztette el a szeretőjét és viszonylagos névtelenségét is. – Drágáim, az a szánalmas valóság, hogy még csak azt sem állíthatom biztosra, hogy a természeten túli és a farkasember gyermeke lélektolvaj lesz. És ha igen, vajon ugyanolyanféle lesz—e, mint amikor vámpír nemzette? – Ezért nem fél ön ettől a magzattól? – Mint már mondottam, Lady Maccon a barátom. A gyermek pedig nem lesz ellenségesebb vagy barátságosabb a vámpírokkal, mint ő maga. Habár a jelenlegi viselkedésünk, meglehet, ellenünk fordítja majd. Viszont nem kiáltok előre farkast: szeretek a szükséges tények birtokába jutni előbb. Szeretném látni a gyermeket, ha világra jött, majd akkor megítélem. Így sokkal jobb. – Azonfelül? – Kifinomult NYIHA—érzékei elárulták Lyallnek, hogy a vámpírúr még rejteget valamit. – Lyall professzor, muszáj ennyit szaglásznia? – pislogott Biffy aggodalmasan régi uráról új bétahímjére. – Nekem így sokkal jobb. Amellett ez az én természetem. – Talált. – Lord Akeldama visszaült Biffy mellé; önkéntelenül megsimogatta a fiatalember lábát, ahogy szokta. Lyall ellenben felállt, és a szemüvege felett szigorúan pillantott rájuk. Erre az estére már elege lett a rejtélyekből. – Nos?

– Ennek az egész kavarodásnak az oka? Az a léleklopó, akitől a kinyilatkoztatások őrzői intenek minket... A neve Al—Zabba volt, és afféle rokonom. – A vámpír könnyed mozdulattal jobbra—balra ingatta a fejét. Lyall professzor meglepődött: mindenre számított, csak erre nem. – Az ön rokona? – Talán Zenobiaként jobban emlékezhet rá. A bétahím tudott annyit a római birodalomról, mint bármely művelt ember, de a palmürai királynőről sosem olvasta még, hogy a szükségesnél több vagy kevesebb lélekkel rendelkezett volna. Ami felvetett egy újabb kérdést. – Ez a lélektolvajság miként mutatkozik meg pontosan? – Nem tudom. – És ez azért még önt is aggasztja. Nem igaz, Lord Akeldama? Biffy megérintette korábbi ura kezét, amely a combján nyugodott, majd támogatón megszorította. Biztosan baj lesz belőle. – A nappali emberek, akik féltek tőle, bőrlopónak nevezték. Ez a név már megmozdított valamit Lyall emlékei között, ahol a lélektolvaj nem: valahol a leghátsó zugban. Emlékeket egy lényről, aki nemcsak ellopta a

farkasemberek képességeit, hanem egy éjszaka hosszára maga is farkasemberré vált. – Azt akarja mondani, hogy egy nyúzó születik közénk? – Pontosan! Tehát látja már, miért olyan nehéz mindenkit lebeszélni Alexia megöléséről? – Ami ezt a bajt illeti – Lyall hirtelen elmosolyodott –, lehet, hogy meg tudom oldani. Lord és Lady Maccon nem fog neki örülni, de úgy vélem, ön, uram, és a fiatal Biffy elfogadhatónak tartja majd. Lord Akeldama visszamosolygott, kimutatva agyarait; Lyall szerint éppen elég hosszúak voltak, hogy fenyegetést jelentsenek, mégse nézzenek ki otrombán, akár a tökéletes díszkard. Egy Lord Akeldama hírnevével bíró vámpírhoz képest kifejezetten szerény agyarpár volt. – Nahát, drága Dolly, folytasd csak, rettenetesen érdekel az ötlet. * A hímezgető templomosok, ha ilyesmi lehetséges, még annyira sem voltak felkészülve a ketyegő katicákkal való küzdelemre, mint Alexia, amikor megtámadták a konflisban, nem is olyan régen. A lovagokat annyira meglepték a váratlan látogatók, hogy azt sem tudták eldönteni, a gépkaticákat csapkodják—e le, vagy a kiszabadult Alexia után eredjenek. Csak amikor az egyik

bogár beledöfte a csápját az egyik templomosba, aki ettől összerogyott, akkor estek neki a bogaraknak. Ám miután rászánták magukat, a bosszújuk gyors volt és alapos. A másik fiatal hímző őr is kardot rántott, majd figyelemre méltó alapossággal felszeletelte Alexia nemes megmentőit, aztán szembefordult az asszonnyal. Lady Maccon felemelte a székét. Mögöttük, a cellában felnyögött a preceptor. – Mi folyik itt? Minthogy a gépkaticákat ugyanúgy küldhették a vámpírok is, hogy megöljék őt, esetleg Monsieur Trouvé, hogy megmentse, Alexia nem tudott pontos választ adni a kérdésre. – Mr. Templomos, úgy tűnik nekem, hogy megtámadták a katicák. Mi mást mondhatnék? Abban a pillanatban mind meghallották a morgást. Afféle volt, amit Alexia nagyon is jól ismert – mély, hangos, erős akarattal. Tisztán és érthetően azt közölte: ennivalók vagytok. – Ó, és most már, úgy sejtem, farkasemberek is, És valóban úgy is volt. Persze Alexia kicsiny, árulkodó szíve azt remélte, hogy megpillant majd egy bizonyos csokoládészínű, feketével és arannyal márványozott bundát; pajzsként maga előtt tartott széke felett nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, halványsárga szeme van—e a folyosón morogva, habzó pofával végigrohanó farkasnak, és felcsillan—e benne ismerős nevetés csak úgy a semmiért.

Azonban az elé ugró alak fehér volt, farkasarcában semmi jókedv. A fiatal lovag kivont kardjával mit sem törődve – pedig Alexia nem kétlette, hogy ezüst – rávetette magát. A homo lupis szépséges példánya volt, legalábbis lehetett volna... ha nem éppen hústepéssel és káoszidézéssel van elfoglalva. Lady Maccon tudta, hogy a szeme jégkék, látnia se kellett, de különben sem tudta követni igazán, ahogy a férfi és a farkas küzdött a folyosón. Aztán egy vad csatakiáltással a preceptor is kirontott, hogy csatlakozzon a kavarodáshoz. Alexia, minthogy nem az az ember volt, aki hátradőlve figyeli a mulatságokat, szorosabb fogást keresett a széken, és amikor a fiatalabb templomos feléje billent, teljes erőből koponyán csapta. Valóban, az idő múlásával egyre gyakorlottabbá vált a fejek betörésében, szinte példátlan módon. A lovag összeesett. A farkasember kettesben maradt a preceptorral. Alexia úgy döntött, hogy Channing tud vigyázni magára, ő pedig jobban teszi, ha eltűnik, amíg a preceptor elfoglalt. Ledobta tehát a széket, felmarkolta a szoknyáit, és rohanvást nekilódult a legígéretesebb folyosónak. Egyenesen nekiszaladt Madame Lefoux—nak, Floote—nak és Monsieur Trouvénak. A megfelelő folyosó. – Nos, üdvözletem mindnyájuknak. Hogy vannak?

– Alexia, drágám, most nincs idő udvariaskodni. Ó, annyira jellemző magára, hogy megszökik, mire esélyünk volna kiszabadítani! – Madame Lefoux rávillantotta a gödröcskéit. – Ó, igen. Nos, leleményes vagyok. Madame Lefoux feléje hajított valamit: Alexia fél kézzel elkapta. – A napernyőm! Csodás! Azt is észrevette, hogy Floote egyik kezében az ő irattáskája himbálózik, a másikban szorosan markolja az egyik apró fegyverét. Monsieur Trouvé a karját nyújtotta. – Asszonyom? – Nahát, uram, milyen kedves?! – Alexia elfogadta, majd némi bajjal felfogta a szoknyáját és a napernyőjét is. – Különben nagyon hálás vagyok a katicákért, rendkívül kedves volt öntől, hogy beküldte őket. Az órás végigterelte a folyosón; Alexia csak akkor jött rám, milyen hatalmasak a katakombák, és milyen mélyre rejtették őt. – Ó, igen, alkalmaztam a vámpírok módosításait. Nyugtatószerre cseréltem a mérget, hatékony alternatívának bizonyult. – Nagyon is. Mármint amíg a kardok elő nem kerültek, természetesen. Tartok tőle, hogy az ön három alattvalója nincsen többé. – Ó, a szegény kicsikék! Valóban, nem éppen csatára páncéloztam őket.

Felsiettek egy magas lépcsősoron, majd végigfutottak még egy hosszú folyosón, amely úgy tűnt, éppen afelett húzódik, az ellenkező irányba, mint amit az imént maguk mögött hagytak. – Ha nem veszi rossz néven a kérdést – lihegte Alexia –, hogyan kerül ide, Monsieur? A francia hasonlóan szaggatottan válaszolt. – Ó, a csomagokkal jöttem. Hagytam jelet is, hogy Genevieve tudja, itt vagyok. Nem akartam kimaradni a mulatságból. – Ön és én bizonnyal nem ugyanazt értjük e szó alatt. Az órás csillogó szemmel végigmérte Alexiát. – Ó, ugyan már, mylady, szerintem pedig igen. Alexia is elvigyorodott; kissé talán vadabbul, mint amennyire udvariasan. – Vigyázat! – harsant Floote kiáltása. Ő futott elöl, rögtön mögötte Madame Lefoux, de az inas egyszerre megtorpant, célzott, és kilőtte az egyik pisztolyát. Nagyjából tucatnyi templomosból álló csapat jött velük szembe a folyosón, előttük egy bizonyos tweedbe öltözött, törpe német tudós. A fenyegető összképet megkoronázandó, Poche vezette a sereget csaholva, és úgy pattogott összevissza, mint egy izgatott pitypang sárga nyakörvvel. Floote előhúzta a másik fegyverét, és lőtt, ám nem volt ideje újratölteni az elsőt, mielőtt a templomosok elérték volna őket. De a lövése amúgy is célt téveszthetett, mivel az ellenség megtorpanás nélkül nyomult előre. Az

egyetlen, aki zokon vette a lövést, az eb volt: még hangosabban hisztériázott. – Ha a maga helyében lennék, Nőpéldány, megadnám magam, jaja. Alexia ártatlan pillantást vetett Mr. Lange— Wilsdorfra kis csapata védelméből, elvégre nem az ő ötlete volt, hogy mentsék meg. Amellett a napernyőjét is felemelte. Szembeszállt ő már vámpírokkal is, egy maréknyi remekül kiképzett halandó sem jelenthet nagyobb nehézséget. Legalábbis ezt remélte. A kis német szúrós szemmel nézett Madame Lefoux és Monsieur Trouvé felé. – Mindketten meglepnek. A Bronzpolip Rend magas rangú tagjai, és futkároznak meg verekszenek? És miért? Egy lélektelen megvédelmezéséért? Még csak ki sem akarják rendesen vizsgálni. – Mert ön, persze, nem is vágyik másra. – Persze. Madame Lefoux nem hagyhatta, hogy egy német kicselezze. – Elfelejti, Mr. Lange—Wilsdorf, hogy elolvastam minden kutatási feljegyzését. Mindet – még az élveboncolásokat is. Ön mindig is vonzódott a megkérdőjelezhető módszerekhez. – És önnek, Madame Lefoux, talán nincsenek hátsó szándékai? Úgy értesültem, hogy a Rend legfelsőbb szintjeiről kapott egyenes utasítást, hogy kövesse Lady

Maccont, és tudjon meg róla, valamint a gyermekéről, minél többet. – Alexia sokféle okból vonz engem – vágta rá a francia nő. Az említett ezen a ponton úgy érezte, szükséges némi látszatpanasz. – De most már igazán, lassan ideg—összeroppanást fogok így kapni. Van egyáltalán valaki, aki nem akar tanulmányozni, vagy megölni engem? Floote tétován felemelte a kezét. – Ó, valóban, köszönöm, Floote. – És ott van még Mrs. Tunstell is – mondta az inas segítőkészen, mintha Ivy valamiféle vigaszdíj volna. – Feltűnt, hogy nem említette az én hites uramat. – Gyanítom, jelen pillanatban valószínűleg meg akarja ölni önt, asszonyom. Alexia akaratlanul is elmosolyodott. – Van benne valami. A templomosok a társalgás alatt nyugodtan, és nem meglepő módon, csendben várakoztak – aztán, váratlanul, hátul az egyik feljajdult, majd verekedés eltéveszthetetlen zajai hallatszottak. Poche annyira ugatott, hogy csaknem lerepült a feje, mindazonáltal most, hogy valódi erőszakkal került szembe, máris lohadt valamicskét a támadó kedve: behúzódott inkább a gazdája tweedbe bújtatott lábai mögé. A vezetőnek kinéző templomos – az ő hálóingén nagyobb kereszt díszlett, mint a többiekén – jelére majdnem mind megpördültek, hogy szembeszálljanak a

hátulról fenyegető veszéllyel. Így már csak hárman meredtek Alexiára és kis csapatára, no meg a tudós – de azért így is javultak az esélyek. Floote rögtön neki is látott a pisztolyai újratöltésének. – Mi a...? – Alexia szavát elakasztotta a csodálkozás. – Vámpírok – magyarázta Madame Lefoux. – Tudtuk, hogy jönnek. Napok óta követnek. – Ezért vártak alkonyatig a kimentésemmel? – Pontosan – csillogtatta a szemét Monsieur Trouvé. – Nem akartunk olyan faragatlanok lenni – tódította Madame Lefoux –, hogy váratlanul érkezünk látogatóba, és még ajándékot sem hozunk. Hát, sokat hoztunk, hogy mindenhova jusson. – Rendkívül udvarias dolog volt. – Alexia a nyakát nyújtogatta, hátha meglátja, mi folyik hátul. A katakombákban komor félhomály uralkodott, csak nehezen látott át az előtte állók sorfalán, de úgy vélte, hat vámpírt számol. Jó ég, hat, az már egy teljes helyi boly! Eszerint igazán és valóban holtan akarják látni őt. Habár a templomosok veszedelmesnek látszó fakésekkel hadakoztak, mégis ők húzták a rövidebbet. A természetfeletti erő és sebesség nagyon is jól jött a zárt térben zajló verekedések során. A három másik templomos is elfordult tőlük, így kettő—egyre javult az általános arány. Maga a csata különös mód csendben folyt: a templomosok legfeljebb néha nyögtek egyet fájdalmukban, vagy megnyikkantak

meglepetésükben, a vámpírok ugyanígy, némán, gyorsan, halálosan harcoltak. Sajnos az öklök és agyarak forrongó masnija egyben el is zárta az egyetlen menekülőutat. – Mit gondolnak, át tudunk nyomakodni? Madame Lefoux elgondolkodva oldalra biccentette a fejét. Alexia elengedte a szoknyáit, és felemelte szabad kezét. – Az én speciális képességemmel egy ilyen próbálkozás meglehetősen szórakoztatónak bizonyulhat Monsieur Trouvé, hadd mutassam meg, hogyan működik a napernyőm. Azt hiszem, nekem mindkét kezemre szükségem lesz. Azzal sebesen elmutogatta az órásnak a parapléfegyvereket, amelyeknek a pillanatnyi körülmények között talán hasznát vehették. – Szép munka. Genevieve kuzin! – Monsieur Trouvé őszintén lenyűgözve gratulált. Madame Lefoux elpirult, de gyorsan elfoglalta magát a nyakkendőtűivel. Kiszedte mindkettőt: a fát a vámpírok, az ezüstöt jobb híján a templomosok számára. Floote felhúzta a pisztolyok kakasát. Alexia ekkor levette a kesztyűit. Mindannyian megfeledkeztek Mr. Lange— Wilsdorfról, ami már csak azért is csodaszámba ment, mert az abszurd kutyautánzata továbbra is teli tüdőből vakogott. – De hát nem mehet el, Nőpéldány! Még nem fejeztem be a tesztjeimet. Annyira szerettem volna kivágni a

gyereket, hogy felboncoljam! Meghatározhattam volna a természetét. Mégha... Elhallgatott: hangos morgás szakította félbe. Channing érkezett, rohanvást fel a lépcsőn. Meglátszott rajta az igénybevétel: fehér bandájába vércsíkok kenődtek, nem egy sebe még mindig vérzett, hiszen ezüstpengével ejtették, és az lassabban gyógyul. Szerencsére egyik sem nézett ki halálosnak, arra pedig Alexia nem akart gondolni, hogy a preceptor hogyan festhet éppen. Biztosra vehette, hogy Mr. Templomos egyik—másik sérülése halálos volt. Channing kiöltötte a nyelvét, aztán a fejét az előttük folyó harc felé biccentette. – Tudom – felelte Alexia –, elhozta a lovasságot. Igazán nem kellett volna. A farkasember rávakkantott, mintha helyreutasítaná. Most nincs idő tréfálkozni. – Hát jó. Akkor hát, csak ön után. Channing céltudatosan megindult a vámpírok és a templomosok kavargó masszája felé. A német tudós félve elhúzódott előle, és a folyosó falának vetett háttal kiabálta: – Nem, Nőpéldány, nem mehet! Nem engedem! Alexia visszapillantott. Mr. Lange—Wilsdorf kezében valami különös fegyver jelent meg: mintha egy szegecses bőrdudából formáltak volna mordályt. Őfelé tartotta, ám a keze alig találta meg a ravaszt.

Mielőtt bárki bármit tehetett volna a fegyverrel, Poche, akit valami alaptalan bátorsághullám rohant meg, Channingre támadt. A farkasember lépést sem váltott, elegáns ívben lehajtotta a fejet, kinyitotta veszedelmes állkapcsát, és egészben lenyelte a kiskutyát. – Ne...! – kiáltott a tudós, azonnal elrántotta az irányzékot, és a dudamordályt Channingra sütötte. Hangos pukkanás hallatszott, és a szerkezet egy ökölnyi méretű, vörös, szerves anyagból álló labdát lőtt ki, amely szétloccsant a farkas bundáján. Akármi is volt az, nem úgy tervezték, hogy farkasemberekben tegyen kárt, mert Channing csak lerázta magáról, mint egy vizes kutya, és undorodó pillantást vetett a tudósra. Floote ugyanabban a pillanatban lőtt, a vállán találta el a németet, majd zsebre rakta a pisztolyt: ismét elfogyott a tölténye. Alexia arra gondolt, hogy megajándékozza egy jobb, modernebb fegyverrel, talán egy revolverrel. Mr. Lange—Wilsdorf felkiáltott fájdalmában, a vállához kapott és hátraesett. Madame Lefoux odalépett hozzá, és kiszedte a kezéből a különös fegyvert. – Tudja, uram, mi az igazság? Lehet, hogy az elméletei tiszták, ám a kutatási módszerei és az etikai kódexe egyaránt erősen megkérdőjelezhető. Ön, uram, rossz tudós! – Azzal homlokon vágta a németet a saját dudamordálya csövével. A férfi összecsuklott.

– Channing, valóban feltétlenül szükséges volt megenni ennek az embernek a kutyáját? – rótta meg Alexia. – Biztos vagyok benne, hogy rémes emésztési zavarai lesznek. A farkas nem törődött vele, csak továbbsietett a csatatérré vált folyosószakasz felé. A helyzet nem látszott eldőlni egyik irányba sem. A kettő az egyhez jó aránynak bizonyult, ha két különlegesen kiképzett, harcos szerzetesre jutott egy vámpír. Alexia Channing után futott, hogy kicsit megkavarja a dolgokat. A farkasember előkészítette a számukra az ösvényt, mégpedig egyszerű módon: átrágta magát a küzdőkön. A kesztyűtlen Alexia igyekezett mindenkit megérinteni, akit elért. A vámpírok visszaváltoztak az érintésétől, a templomosok elundorodtak: mindkét esetben ő járt jól. A vámpírok, akik hirtelen elvesztették természetfeletti erejüket, leejtették az ellenfelüket, vagy azon kapták magukat, hogy vadul majszolják valaki nyakát – az agyaraik ugyanis visszahúzódtak. A templomosok ezt sebesen ki is használhatták volna, ám szembetalálkoztak egy másik, ugyanannyira rettegett ellenféllel: egy farkasemberrel. Az is meglepte őket, hogy a prédájuknak hitt, elkényelmesedett angol lady, aki józanul viselkedik és semmit sem tud, most egyszerre lendületesen alkalmazza a tehetségét, és sorra megfogdossa őket. Ösztönösen elhőköltek, hiszen generációk óta azt nevelték beléjük, hogy kerüljék a természeten túlit, mint

az ördögöt magát, mert szent lelkükre végzetes veszélyt jelent. Botladozva elhúzódtak az útjából. Alexia mögött Monsieur Trouvé csörtetett, aki, miután felhasználta a napernyő bizonyos készleteit, most bunkóként lengette a nehéz bronz kiegészítőt, mindenkit fejbe ütött, aki túl közel merészkedett. Alexia hatékonynak ítélte ezt a módszert, maga is szívesen alkalmazta. Elgondolkodott: lehet esetleg hivatalosan is ernyőzésnek nevezni a technikát? Harmadikként Madame Lefoux masírozott, egyik kezében a dudamordály, a másikban az egyik nyakkendőtűje, amellyel vidáman oda—odabökött. A sort Floote zárta a maga méltóságteljes eleganciájával: pajzsként tartotta maga elé az irattáskát, és ki—kiszúrt Madame Lefoux ezen alkalomra kölcsönkért másik nyakkendőtűjével. És így, a hatalmas felfordulás és káosz leple alatt Alexia és kis csapata átvágta magát a csatamezőn, és átjutottak a másik oldalra. Ott már nem volt más teendő, mint futni, úgy, ahogy voltak, összekarmolva, véresen. Channing vezette őket, először ki a római katakombákból, aztán át egy új, hosszú alagúton, amely – ha az acélsínekből következtetni lehet – valamiféle vasúti átjáró volt. Végül felkapaszkodtak egy nedves falépcsőn, onnan pedig kiszabadultak az Arno széles, puha partjára. A városban nyilván természetfeletti kijárási tilalom volt érvényben napnyugta után, mert

lihegő kikászálódásuknak egyetlen szemtanúja sem akadt. Felmásztak az utcaszintre, és még jó sokáig menekültek a városon át. Alexia oldala szúrni kezdett, és úgy érezte, ha a jövője ezt lehetővé teszi, hátralévő napjait egy könyvtári karosszékben fogja eltölteni. A kalandos életet túlértékelik. Amikor elérték az Arno egyik hídját, félúton megállt. Ez jól védhető helynek tűnt: megpihenhetnek egy kicsit. – Követnek? Channing az ég felé emelte a pofáját, és szimatolt, majd megrázta loncsos fejét. – Nem hiszem el, hogy ilyen egyszerűen megléptünk – nézett Alexia a társaira, felmérte az állapotukat. Channing már csak néhány kisebb sérülést tartogatott, ám azok is Alexia szeme láttára gyógyultak már. Madame Lefoux egyik csuklóján csúf vágás esett, amelyet Floote éppen egy zsebkendővel kötözött. Monsieur Trouvé egy búbot dörgölt a homlokán. Maga Alexia a vállát fájlalta nagyon, de inkább nem nézett rá egyelőre. Ezt leszámítva testben—lélekben mindannyian megfelelő állapotban voltak. A jelek szerint Channing is így találta, mert nekilátott, hogy visszaváltozzon. A testén végigfutott az a fura, kényelmetlen vonaglás, néhány pillanatig mindent betöltött az újraformálódó hús és csont hangzavara. Aztán Channing felállt előttük. Alexia megnyikkant bőséges és jól elosztott testarányait látva, és sietve hátat fordított neki. Monsieur Trouvé

levette a kabátját, ami ugyan túlságosan bő volt Channing számára, de azért átadta neki az illem kedvéért. Channing egy biccentéssel fejezte ki köszönetét, és felvette a ruhadarabot. Mindent eltakart ugyan, mégis rövidnek bizonyult, és ezzel meg leengedett hosszú hajával az őrnagy pont úgy festett, mint egy túlméretezett francia iskolás lány. Lady Maccon tudta, mi következik most. Az illem azt követelte, hogy fejezze ki a háláját, mindazonáltal sokkal szívesebben fejezte volna ki, ha a hála fogadója nem a chesterfieldi Channing családból származó Channing Channing. – Nos, Channing őrnagy, gondolom, tartozom egy köszönettel, amiért időben beavatkozott. Mégis, össze vagyok zavarodva. Önnek most nem valahol távol kellene tartózkodnia, hogy megöljön dolgokat? – Asszonyom, úgy velem, éppen ez az, amit az imént tettem. – Ó, nem, hanem hivatalosan, a sereggel, a királynőért és az országért, meg minden hasonló. – Hja, nem, a hadparancs késett, miután Ön elment. Technikai nehézségek akadtak. – Ó? – Igen, technikailag nehéz volt otthagyni egy megtört szívű alfahímet. És az csak jól jött önnek, hogy éppen nem a tengerentúlon állomásozom. Valakinek ki kellett szabadítania önt a templomosok markából.

Teljesen semmibe vette a kis felmentő sereg többi tagját. – Magamtól is remekül boldogultam volna. De azért köszönöm, ön mindig rémesen meg van elégedve magával, igaz? Channing ránevetett. – Hát maga? – Szóval, miért követett egész időn át? – Ah, szóval felismert? – Nem sok fehér farkas kering körülöttem, az érdekeimet őrizve. A hintós—vámpíros eset után jöttem rá, hogy biztosan ön az. Tehát miért is? Egy új hang szólalt meg mögöttük, mély, komor. – Mert én küldtem. Floote félbehagyta Madame Lefoux sebeinek ápolását, és szembefordult az új veszedelemmel; a francia nő már nyúlt is hűséges nyakkendőtűiért, Monsieur Trouvé pedig felemelte a dudamordályt, amelyet eddig nagy tudományos érdeklődéssel vizsgálgatott. Csak Channing őrnagy maradt egykedvű. A hídtorony árnyékából Lord Conall Maccon, Woolsey grófja lépett elő. – Te! – kiáltott rá a felesége módfelett bosszúsan. – Elkéstél!

TIZENHATODIK FEJEZET Az Arno hídján, és más romantikus tévedések – ELKÉSTEM! PERSZE, HOGY ELKÉSTE M. Feleség, felfogod—e, hogy egész Itáliát átkutattam utánad? Nem voltál éppen egyszerűen fellelhető. – Ezzel a módszerrel természetes, hogy nem. Én ugyanis nem voltam egész Itáliában. Én végig Firenzében voltam, kutyaszorítóban. Hála neked, még a rémes római katakombákat is megjártam. – Hála nekem? Ez ugyan miként lehet az én hibám, asszony? – Lord Maccon előrelépett, felesége fölé tornyosult. Mindketten teljesen elfeledkeztek a társaság többi tagjáról, akik most érdeklődve állták félkörbe őket. A hangjuk messzire elhallatszott a víz felett, visszhangzott Firenze üres utcáin, és bizonyára még sokak számára biztosított éjjeli szórakozást. – Kidobtál engem! – Most, amikor kimondta, Alexia újra mélységes megkönnyebbülést érzett, bár szerencsére ezúttal nem kísérte a vágy, hogy összeessen és zokogjon: Conall utána jött! Persze ettől ő még dühös rá. Floote ekkor szólt közbe. – Kérem, asszonyom, halkabban szíveskedjék! Még nem menekültünk meg minden veszélytől. – Elküldtél! – sziszegte Alexia halkan és veszedelmesen.

– Nem. Én nem... vagyis nem igazán. Nem úgy akartam. Tudnod kellett volna, hogy nem gondoltam komolyan. Tudnod kellett volna, hogy időre van szükségem, hogy elmúljon az idiotizmusom. – Igen? Honnan kellett volna sejtenem, hogy az idiotizmus múlandó állapot, főleg a te esetedben? Korábban sosem volt az! Amellett a vámpírok is megpróbáltak megölni. – Mert itt talán nem ugyanúgy meg akartak ölni, mint odahaza? Még jó, hogy maradt annyi józanságom, hogy utánad küldjem Channinget. – Na, ez tetszik... mit mondtál? Józanságod? Úgy érted, hogy miközben én keresztülszaladtam Európán, terhesen, katicák elől menekültem, ornitopterre szálltam, és sárban landoltam, ráadásul kávét ittam, te leittasodtál? – Kétségbeestem. – Te estél kétségbe? Te?! – Alexia mérgében prüszkölni kezdett. Felpillantott a férjére; ez mindig fura érzés volt, lévén Lady Maccon magas nő, aki általában inkább lenézett másokra. Lord Maccon tornyosulhat, amennyit akar, ami őt illeti, nem hatja meg. Két ujjal belebökött a férfi mellkasának kellős közepébe, hogy ezzel adjon nyomatékot a szavainak. – Te egy érzéketlen – bökés –, áruló – bökés –, bizalmatlan – bökés –, faragatlan – bökés –, tuskó vagy!! Minden egyes bökés halandóvá tette Lord Maccont, ám ő ezt a legkevésbé sem bánta. Inkább elkapta a bökdöső kezet, és az ajkához emelte.

– Nagyon jól mondod, szerelmem. – Jaj, ne kezdd nekem a hízelgést, férjem! Még sehol sem tartok! – Azzal a másik kezével is böködni kezdte. Lord Maccon arcára széles vigyor ült ki. Alexia ráébredt, hogy alighanem elrontotta a dolgot: kicsúszott a száján a „férjem” szó. – Tisztességes meghallgatás nélkül egyszerűen kirúgtál! Jaj, ne csókolgass már! És még csak meg sem fontoltad, hogy a gyerek a tiéd lehet. Hagyd ezt abba! Ó, nem, neked azonnal a lehető legrosszabb következtetésre kell jutnod! Pedig ismerhetnéd a jellememet. Sosem tudnálak csak így elárulni. Csak mert a történelmi feljegyzések szerint lehetetlen, még előfordulhatnak kivételek. Mindig vannak kivételek. Nézd meg Lord Akeldamát, ő jóformán minden alól kivétel. És különben is, csak minimális kutatásra volt szükségem a templomosok feljegyzései között, és már rá is jöttem. Conall, komolyan, hagyd békén a nyakamat! A templomosoknak tényleg többet kellett volna foglalkozni a szellemi művészetekkel, nem pedig vagdalkozni mindenfelé esztelenül. – Benyúlt a kivágásába, és kihúzta a kicsiny, immár fokhagymától szagló római átoktáblát, és meglengette a férje orra előtt. – Ide nézz! Bizonyíték! De nem, te aztán nem. Neked azonnal cselekedned kellett. Én meg futhattam, amerre látok, a falka nélkül. Lord Maccon ekkor közbe tudott szúrni egy rövid mondatot, de csak mert Lady Maccon kifogyott a szuszból.

– Nekem úgy tűnik, drágám, azért létrehoztad a magad falkáját. Mondhatni, megalapítottad a napernyő protektorátust. – Ó, haha, rendkívül humoros! Lord Maccon ekkor előrehajolt, és mielőtt Alexia folytathatta volna a tirádáját, szájon csókolta szokásos mély, birtokló módján, amitől a felesége legbelül mindig úgy érezte, hiába tette Conallt halandóvá az érintése, azért mégis fel akarja falni őt. Belesimult az ölelésbe, de azért félszívvel még folytatta a bökdösést is – aztán Lord Maccon, éppolyan hirtelen, mint ahogy kezdte, abba is hagyta. – Auu! – Auu? Megcsókolsz, amikor még ki sem veszekedtem magam veled, és csak annyi hozzáfűznivalód van, hogy „auu”? – Kitépte magát a férje karjából. – Alexia, drágám, nem ettél véletlenül pestót mostanában? – kérdezte Lord Maccon; úgy dörgölte az orrát, mintha viszketne, a szeméből könny szivárgott. Alexia felnevetett. – Ó, persze, a farkasemberek allergiásak a bazsalikomra. Látod már bosszúm teljes mélységeit? – Hozzáérhetett volna, ami alighanem azonnal megszünteti az allergiás reakciói is, de hátralépett, és nézte a férje szenvedését. Érdekesnek találta, hogy még halandóként is ilyen hevesen hat rá az ő vacsorája. És amikor belenyugodott, hogy az életében nem kap helyet

ezután a pesto, akkor ébredt rá, hogy meg fog bocsátani Conallnak. Előbb—utóbb. A kérdéses farkasember lassan közelített felé, óvatosan, mintha attól tartana, hogy ha túl hirtelen mozdul, a prédája kitör és elmenekül. – Nagyon régen kóstoltam utoljára effélét, és már emberként sem állhattam. De ha nagyon kedveled, nem bánom, elviselem. – És elviseled a gyereket is? Conall újra körékerítette a karjait. – Ha nagyon kedveled. – Ne játszd a nehéz esetet! Neked is kedvelned kell, tudod. Conall ismét majszolni kezdte a nyakát, majd elégedett sóhajt hallatott. – Az enyém – jelentette ki boldogan. Alexia átadta magát a végzetének. – Sajnos, mind a ketten. – Nos, akkor ez így rendben is van. – Hiszed te. – Alexia elhúzódott, beleöklözött a férje karjába, csak hogy alátámassza az álláspontját. – Azt is leszögezném, hogy te pedig az enyém vagy! És mégis volt bátorságod úgy viselkedni, mintha ez nem így lenne. Lord Maccon bólintott: ez igaz volt. – Kárpótollak érte. – És vigyázatlanul hozzátette a kérdést: – Hogyan tehetném? Alexia elgondolkodott.

– Saját étergráfot akarok. Újabb fajtát, amibe nem kell szelepkristály. Conall bólintott. – És Monsieur Trouvé katicáiból is pár darabot. – Micsodát? Alexia rámeredt. Conall újra bólintott. Engedelmesen. – És egy új pisztolyt Floote számára. Jó minőségűt, ami nem csak egylövetű. – Floote számára? Minek? A felesége jelentőségteljesen karba fonta a kezét. – Jól van, drágám, amit csak akarsz. Alexia azon rágódott, kérjen—e egy Nordenfeltet vagy se, ám az még neki is túlzásnak tűnt, úgyhogy visszavett az igényekből. – Azt akarom, hogy taníts meg lőni. – Mármost, Alexia, valóban úgy gondolod, hogy ez a legokosabb, amit egy nő tehet a te állapotodban? Újabb dühös pillantás. Lord Maccon sóhajtott. – Hát legyen! Még valami? Alexia elgondolkodón összevonta a szemöldökét. – Egyelőre ennyi, de lehet, hogy majd még eszembe jut valami. Conall erre újra magához vonta, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte a hátát, és a hajába temette az orrát. – És mit gondolsz, drágám, fiú lesz vagy lány? – Ami azt illeti, lélektolvaj.

– Micsoda? – A gróf elhátrált a feleségétől, és gyanakodva pislogott rá. Channing ekkor szólt közbe. – Úgy vélem, a legjobb lenne indulni – jegyezte meg oldalra döntött fejjel, mintha még mindig farkas alakjában leledzene, és a fülét hegyezné, hallja—e üldözés zaját. Lord Maccon engedékeny férjből azonnal alfa farkasemberré változott. – Szétválunk. Channing, maga meg Floote és Madame Lefoux csali lesz. Madame, attól tartok, meglehet, hogy női ruhát kell öltenie. – Néha szükséges az ilyesmi. Alexia elvigyorodott: egyfelől Madame Lefoux látható zavarán, amit az ötlet váltott ki, másfelől azon az elképzelésen, hogy bárki összetéveszthetné kettejüket. – Javaslok némi kipárnázást is – tódította, kissé kidomborítva a keblét. – És póthajat. A feltaláló rosszalló pillantást vetett rá. – Tisztában vagyok a megjelenésünk különbözőségeivel, biztosíthatom. Alexia visszafojtotta a vigyort, és a férjéhez fordult. – A szárazföldön át küldöd őket? A gróf bólintott, aztán az óráshoz fordult. – Monsieur... – Trouvé – szúrta közbe a felesége segítőkészen. Az órás szeme csillogott. – Nekem is ideje hazatérni. Talán a többiek hajlandóak volnának elkísérni.

Channing és Madame Lefoux bólintott. Floote, szokásához híven, igen kevés jelét adta, miként érinti az események ilyetén alakulása, ám Alexia mintha az öröm halvány csillanását fedezte volna fel a szemében. Monsieur Trouvé Alexia felé fordult, megfogta és gálánsan megcsókolta a kezét. Csiklandozott a bajsza. – Gyönyörűség volt megismerni önt, Lady Maccon. Igencsak élveztem. Lord Maccon döbbenten nézett rá. – A feleségemről beszél? Az órás ügyet sem vetett a grófra, amitől csak még rokonszenvesebbé vált Lady Maccon szemében. – Önt hasonlóképpen, Monsieur Trouvé. A nem túl távoli jövőben mindenképpen újra kapcsolatba kell lépnünk. – Teljes szívemből egyetértek. Alexia visszafordult eddigre teljesen felborzolódott férjéhez. – Mi a tengeren megyünk? – Conall bólintott. Alexia ránevetett. – Remek, egész úton az enyém leszel. Még mindig nagyon sok minden miatt akarok veszekedni veled. – És én még azt hittem, nászútra megyünk. – Lehetős ilyesmi régi házasoknál is? – Ne tréfálkozz ilyesmivel, feleség! *

Lord és Lady Maccon csak sokkal később tért vissza egy bizonyos gyerekteher témájára. Először illő búcsúzkodnivalójuk akadt, majd menekülniük kellett Firenzéből. A reggel egy elhagyott, hatalmas és huzatos pajtában találta őket; a dolgok addigra csillapodtak le annyira, hogy megejthették az első olyasmit, ami kettejük között komoly megbeszélést jelentett. Conall természetfeletti, és így a hidegtől nagyrészt védett lévén, lovagiasan leterítette a kabátját egy bálányi penészes szalmára, majd hanyatt dőlt rajta, pucéran és várakozón nézett a feleségére. – Nagyon romantikus, drágám – jegyezte meg Alexia szarkasztikusan. A gróf arca erre megnyúlt, de Lady Maccon nem volt annyira immúnis a férje bájaival szemben, hogy ellen tudott volna állni Conall izmos meztelenségének, no és félénk arcának. Alexia lehámozta magáról a felsőruháit és a szoknyákat. Lord Maccon kéjesen sóhajtott, amikor a felesége, hattyúhoz hasonlóan, rávetette magát. Valójában sokkal inkább hasonlított partra vetett tengeri emlőshöz, mint hattyúhoz, de elérte a kívánt hatást, miszerint a teste legnagyobb részét a férje teste legnagyobb részéhez préselte. Conallnak szüksége volt egy percre, hogy felocsúdjon, miután a felesége teljes súlyával ránehezedett, de hamar magához tért, és szorgalmasan nekikezdett, hogy az alsóneműitől is megszabadítsa, méghozzá minél

hamarabb. Kikötötte a fűző zsinórjait, kikapcsolta az elejét, majd olyan ügyesen hámozta le Alexiáról, mint egy gyakorlott szobalány. – Csak óvatosan – Alexia mérsékelten tiltakozott, bár inkább megszédítette Conall sietsége. És mintha a férje meghallotta volna (bár ebben Alexia kételkedett), taktikát is váltott: most hevesen magához szorította, és a válla hajlatába temetve az arcát, mély lélegzetet vett. Amint széles mellkasa kitágult, Alexia úgy érezte, lebeg. Aztán Conall hanyatt fektette, hihetetlen gyengéden lehúzta a bugyogója derekát, és simogatni kezdte a felesége kissé kerek hasát. – Szóval, egy lélektolvaj érkezik, hm? Alexia megvonaglott, igyekezvén visszatéríteni a férjét szokásos, némileg határozottabb mozdulataihoz. Sosem vallotta volna be hangosan, de élvezte, amikor Conall elragadtatásában cseppet sem finomkodott vele. – A római átoktáblák egyike bőrlopónak nevezte. Lord Maccon keze megállt, a homloka elgondolkodó ráncokba futott. – Nem, ezen a néven sem hallottam még róla. Másfelől viszont, annyira nem vagyok öreg. – A vámpírok határozottan idegesek lettek tőle. – Máris az anyja nyomdokába lép a kölyök. Mennyire elbájoló! – Conall keze reménykedőn észak felé indult. – Hát most mi jár a fejedben? – tudakolta a felesége. – Újra meg kell nézzelek magamnak. Hogy felmérjem a méretkülönbséget – magyarázta Lord Maccon.

– Nem hiszem, hogy meg fogod tudni állapítani – mutatott rá Alexia –, hiszen eleve sem voltak éppen kicsik. – Ó, én azért azt hiszem, meg tudok birkózni a feladattal. – Mindannyiunknak kell hogy legyen valami célja az életben – egyezett bele Lady Maccon enyhén remegő hangon. – És hogy minden részletet pontosan feltérképezhessek, az összes elérhető eszközt használatba kell vennem. – A további magyarázat arra engedett következtetni, hogy Conall a keze helyett inkább az ajkait készül bevetni. Alexia lassan kifogyott mind a látszatkifogásokból, mind a levegőből. És minthogy a férje valóban úgy is tett, és tele szájjal még egy farkasember sem tud beszélni, úgy döntött, itt a beszélgetésük vége. És úgy is volt – egy időre legalábbis.