KATHLEEN E. WOODIWISS. Hamu a szélben

KATHLEEN E. WOODIWISS Hamu a szélben

Ajánlom ezt a könyvet szüleim, Gladys és Charles emlékének. K. E. W.

PANASZ Szülőföldem, te napfény-ország! Néped szívében, s tájaidon Béke honolt. De jött a Háború, csizmája taposott az Életen. Hernyók pusztítanak most a földeken, nyomukban halál, tört életek s pusztaság mindenütt. Egyedül maradtam, magányra ítélve hányódom, árva levél a víz tükörén. Megtapadnék valahol, de tovasodor a kétségbeesés zuhataga. Lelkemet hiány dúlta fel, nincsen hová mennem. És mindenütt utolér gyűlölt szaga a Háborúnak: üszök-bűz, iszonyú égett-szag S csak a hamu járja pernyetáncát. Hamu a szélben.

1

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

NEW ORLEANS, 1863. SZEPTEMBER 23. A széles, zavaros vizű folyón lassan úszott egy igencsak megrakott folyami gőzös, egész csapattestnyi hadihajó között manőverezve. Félig elsüllyedt, megfeneklett, zátonyra futott, kilőtt hadihajók roncsai billegtek a közelében. Fedélzetükre fölcsaptak a hullámok, és már alig emlékeztettek azokra a karcsú testtel, dagadó vitorlákkal, égbe törő árboccal sikló társaikra, amelyek teljes harckészültségben várták az esetleges bevetést. A várost köd borította; a páradús meleg itt, a dokkok bejáratánál ugyancsak megizzasztotta a behajózásra váró kék egyenruhás katonákat. A lassan befutó gőzös hajdani vörös-zöld merülésvonala lepattogzott, és a hajó is leginkább egy kivénhedt vasszörnyre emlékeztetett, amint hatalmas, füstöt okádó kéményeivel egyre közelebb ért a parthoz. Végre elérte a Mississippi öblét, azt a helyet, ahol a város találkozik a folyóval. A kikötőbójákra dobott kötelek óriás polipkarokként kígyóztak a levegőben és a parton; recsegettropogott az egész hajótest, amikor a matrózok kiáltásaira végre besiklott, és hangos döccenéssel súrolta a kikötő hullámtörő falát. Minden utas összekapkodta a cókmókját, bőröndjeit, poggyászát, és megpróbált a lehető leggyorsabban partra jutni. Mintha a szemük előtt egyetlen cél lebegett volna: végre bejutni a városba. Jöttek a meggazdagodni vágyok, a hullarablók, a szajhák, a gazemberek és a markecolók; mind azért hajóztak le Orleansig, hogy kiszipolyozzák a város elszegényedett polgárait, s persze a jenki megszállókat. Durván rugdosták, taszigálták egymást a szárazföld felé, ahol az unionisták osztaga mindenkinek megálljt parancsolt. Az első dühödt hang csak akkor váltott át kaotikus, fékevesztett morajlásba, amikor egy csapatnyi rongyos, mocskos föderációs katona is megpróbálta áttörni magát a tömegen. A hajdani elegáns sétafedélzetről levezető lépcsőn a tömeg megtorpant, köztük egy karcsú fiatalember is, akinek széles karimájú kalapja egészen a fülére csúszott. Nagy, szürke szeme kimerültségről árulkodott, arca piszkos volt. Bő köpenye alatt törékeny alak rejlett, lötyögő nadrágját csak egy spárga fűzte össze vékony derekán. Szakadt, kopottas vászonkabátot viselt, amelynek ujját hiába hajtotta vissza több rétegben is, az csak visszapöndörödött csuklója alá. Csizmája mellé letette vesszőből font utazókosarát. Arca kormos volt, még az orra hegyére is jutott a hajókéményből kifüstölő fekete felhő alászálló pernyéjéből. Még húsznak sem tűnt, de viselkedése meghazudtolta fiatalságát. A parton a hadifoglyokat megkülönböztetett fogadtatás várta, míg a fedélzeten levő föderációs katonákat tisztjeik kísérték a partra. A fiú vesszőkosara minduntalan nekiütközött vagy saját lábának, vagy mások ruhájának, bokájának, ahogy az emberfolyamban próbált lejutni a rakpartra. Végre lekászálódott a keskeny pallón. Mögötte egy feltűnően öltözött, kicicomázott nő társaságában egy férfi is megpróbált áttörni a csigalassúsággal vánszorgó tömegen. Belebotlott a fiúba is, akinek nehéz, ormótlan útikosarát még felfogta a korlát, de a döccenésnél nekiütközött a vehemensen lefelé 2

igyekvő férfi lábszárcsontjának. A köpcös kis úr dühödt káromkodásra fakadt, a fájdalomtól egész teste összegörnyedt, s kezében megvillant a kés... Az elképedt kölyök a korlátnak vetette magát, és halálra vált tekintettel meredt a hosszú, éles pengére. - Gaushe cou rouge! - sziszegte a férfi, akinek francia kiejtése sajátságosan keveredett a cajun nyelvjárás hanglejtésével, sőt a dühtől még rekedtesebbé is vált. De haragja gyorsan elpárolgott, amikor megpillantotta a félelemtől kővé meredt gyermeket. - Máskor figyelj jobban a cuccodra! A fenébe is! Ó, te kis buisson poulain. Majdnem eltörted a sípcsontomat! A fiú tiszta, szürke szemében bocsánatkérés volt, de ajka keményen összezárult és elfehéredett. Nagyon is jól értette a sértő szavakat, sőt legszívesebben vissza is vágott volna, de most inkább még szorosabban megmarkolta cókmókját, és érdeklődő pillantást vetett a különös párra. A nő foglalkozását nem volt nehéz megállapítani. A férfi felöltője gazdagon hímzett volt, és az inge is vakító fehéren világított, de piros pettyes nyakkendője és enervált tartása azokra a kétes alakokra emlékeztetett, akiknek felbukkanása többnyire komoly fellendülést okoz a városi szerencsejáték amúgy kiszámíthatatlan forgalmában. Elkapva a fiú becsmérlő pillantását, az egyértelműen kokott kinézetű nőszemély hirtelen megragadta kísérője kezét, s alig fedett, kacéran kibuggyanó keblére vonta. - Ó, Jack! Mért nem keversz le neki végre egy nyaklevest? - visította fejhangon, majd még pihegve hozzátette: - Itt az ideje, hogy ez a kis senki megtanulja, hol a helye... A férfi felemelte kezét... de a közelükben állók legnagyobb megdöbbenésére a nő vállát ragadta meg: - Az én nevem Jacques! Jacques DuBonné! Ezt viszont te tanuld meg! - sziszegte a nő fülébe. - És egyszer s mindenkorra jegyezd meg! Ez a város nemsokára a lábaim előtt fog heverni. Nem azért jöttünk ide, ma chèrie, hogy éppen itt sértegessük a jenki vendéglátókat. Úgyhogy ilyen kis kölyökkutyákkal nem fogok leállni... A fiú dermedten figyelte a különös párt, és ugyancsak megkönnyebbült, amikor azok ketten végre beszálltak egy bérkocsiba. Az ő szemében az effélék még a jenkiknél is rosszabbak; a Dél árulói, ami számára nagyon sokat jelent. Még egyszer felpillantott a hajóhídra. Különösnek találta, hogy az ősz hajú parancsnok mintha több szeretettel, együttérzéssel nézett volna rá, mint amennyi egy jenkitől elvárható. Amikor végre poggyászával együtt átverekedte magát a lépcsőkig, a rakpartra éppen bedöcögött egy tehervagon, tele föderációs katonákkal. Az őrmester ideges, zaklatott utasításaira máris megjelent egy másik csapat gyalogos, és felsorakozott a mozdony mellett. A fiú dermedten figyelte az alakzatba tömörülő jenkiket. Hiszen ezek éppen őfelé közelednek! Lehet, hogy mindent tudnak! A gombóc egyre nőtt a torkában, míg végre a katonák odább vonultak. A kölyök fellélegzett. - Nem, nem őt figyelik! Hirtelen éles, harsány nevetésre lett figyelmes abból az irányból, ahol Jacques DuBonné és különös kinézetű partnernője éppen beszállt a bérelt kocsiba. Ahogy a kocsi elhagyta a dokkok területét, a fiú eddig sohasem tapasztalt irigységet érzett. Neki még egy centje sem volt; így a hosszú utat nagybátyja házáig csak gyalogszerrel teheti meg, s ráadásul útközben nyilván még egy csomó jenkivel is kell találkoznia. A jenkik jelenléte mindenütt nyomasztó olt. A város eleste óta még egyszer sem merészkedett be New Orleansba, így még inkább idegennek, ellenségesnek érzett mindent. A kikötő forgataga persze a régi volt. 3

A kölyök megpróbált elvegyülni egy csapat ténfergő unionista között, mikor az egyik katona rekedtes hangon felkiáltott: - Hé! Oda süss! Nézd ezt a kis vidéki tahót! Volt pofája felmerészkedni a nagyvárosba! Négyen voltak, de a legidősebb is még alig volt férfi, és a legfiatalabbnak sem pelyhedzett még a szakálla. Az, aki az előbb felkiáltott, most átnyújtott egy félig telt palackot a másiknak, aztán előbbre lépett, és szétvetett lábbal, ujjait derékszíjába akasztva megállt a kölyök előtt. - Hát te meg mi a fenét csinálsz errefelé? Eljöttél megnézni a nagy, csúnya jenkiket? - Nem, nem... uram. Én, én csak - hebegte a fiú, de hangja az utolsó szónál megtört. Riadtan pillogott a többiekre, de szemmel láthatóan azok is mind részegek voltak. Egyenruhájuk is rendetlenül lógott, alig álltak a lábukon, és nyilvánvaló volt, hogy mindenre készek, csak hogy elűzzék unalmukat. - Tudják, a nagybátyámat várom. Már itt kellene lennie - bökte ki végre. Hangja megint elcsuklott, a hazugságtól. - Hé! - rikkantott hátra a jenki közlegény. - Ez a kölyök itt a bácsikáját várja. Igen! Ez itt bökött ujjával a gyerekre, aztán a távolabb ténfergő katonákra mutatott. - Nincs köztük a nagybátyád? - kérdezte röhögve. A négy katona fuldokolt a nevetéstől. - Bocsásson meg, uram! - motyogta a gyerek, és megpróbált észrevétlenül odébbállni. Félt ugyan, de elege volt abból, hogy a négy részeg katona céltáblája legyen. Ebben a pillanatban azonban a kalapja lerepült a fejéről. Kezét védekezően felkapta, mint aki csimbókokban lógó haját igyekszik takargatni. Már-már felüvöltött, amikor rádöbbent, hogy jobban teszi, ha csendben marad. Inkább a kalapja után iramodott, de látta, hogy az a katonák között labdaként röpköd a levegőben. - Hé, fiuk! Ott, ott repül! - kiáltott fel az egyik. A másik elkapta, és alaposan szemügyre vette: - Én mintha láttam volna már ezt a kalapot... Tudjátok, azon a vén, impotens pasason. Az lehetett a kölyök nagybátyja. Az első katona elkapta, majd vad hahotázással kifordította a szerencsétlen fejfedőt, aztán még a fonott utazókosarat is elkapta a gyerek lába mellől, rátelepedett, mire az megreccsent, s ropogott, közel a szétszakadáshoz. A katona erre felröhögött, de ekkor egy csizmás láb jól irányzott rúgása sípcsonton találta. A következő rúgás már a térdét érte. A férfi grabancánál kapta el a gyereket. - Hát ide figyelj, te rohadt disznó! - harsogta, és megállás nélkül ráncigálta a fiú vállát, olyan közelről, hogy whiskys lehelete bűzösen megcsapta a gyerek orrát. - Most kicsinállak! Most véged! - Attenhut! A fiú egy szempillantás alatt szabad volt, de olyan hirtelen pottyant ki a részeg katona markából, hogy majdnem átesett utazótáskáján. A kalapját is megpillantotta maga mellett a földön, elkapta, és a biztonság kedvéért gyorsan a fejébe nyomta, aztán fel-pattant, és mindkét öklét kinyújtva támadóállásba helyezkedett. Ekkor vette csak észre, hogy a négy katona merev vigyázzban áll előtte. A whiskysüveg felborult, a maradék ital kiömlött a kövezetre, és a koccanás hangja után szinte dermesztővé vált körülötte a csend. A fiú ekkor pillantott meg egy feltűnően magas, széles vállú férfit, ragyogó úszta, kék egyenruhában, csillogó-villogó rézgombokkal, arany vállbojtokkal és századosi rangjelzéssel. - Mit csinálnak itt, emberek? - szólt rájuk keményen. - Biztos vagyok benne, hogy az őrmesterük jobb elfoglaltságot is talál majd maguknak, mint hogy gyerekeket riogassanak. Azonnal jelentkezzenek az osztaguknál.

4

A százados pillantása lesújtó volt, ahogy végigmérte a négy részeg katonát, akik megpróbáltak ugyan vigyázzba állni, de csak dülöngéltek. - Lelépni! - adta ki végül a parancsot. A hivatásos katona ereje áradt belőle. Finom vonásai azonban ellensúlyozták erejét. Szigora fokozatosan felengedett, ahogy jobban szemügyre vette a megszeppent, rongyos kis srácot. Lassan egy halvány mosoly is megjelent a szája sarkában, amit aztán gyorsan elnyomott. - Sajnálom, fiam. Tudod, ezek az emberek nagyon messzire kerültek el az otthonuktól, azért ilyen a modoruk. A fiút szinte letaglózta a tiszt felbukkanása és közbelépése, s szóra sem bírta nyitni a száját. - No és te, fiam? Vársz valakire? - kérdezte barátságosan a férfi. - Vagy csak megszöktél otthonról? A fiú egyik lábáról a másikra nehezedett, de nem állta a tiszt átható pillantását. - Ha munkát keresel, a kórházban szükség van kisegítőkre. A fiú mocskos kézelőjével megtörülte az orrát, aztán a kék egyenruha mellett elnézve megjegyezte: - Hát nem éppen a jenkiknek akarok dolgozni - válaszolta nyersen. A tiszt elmosolyodott. - Nem kívánjuk, hogy bárkit is lelőj! A fiú áttetsző szürke szeme összeszűkült a gyűlölettől. - De holmi csicskás vagy lakáj sem vagyok, hogy a jenkik büdös csizmáját pucoljam! Arra valaki mást keressen, uram! A férfi lassú mozdulattal elővett egy hosszú szivart, és komótosan rágyújtott. - Mindenesetre nem tudom, hogy ezzel a büszkeséggel majd meg tudod-e tömni a hasadat... Mikor ettél utoljára? - Mi köze magának ehhez? Maga... maga kékhasú! - Jól van... Akkor legalább annyit árulj el, hogy tudják-e a szüleid, hol vagy - nézett rá átható pillantással a tiszt. - Ha tudnák!... Forognának a sírjukban... - Értem - válaszolta a férfi, majd a fiú feje fölött fürkészően körülnézett, míg pillantása megállapodott egy kifőzdén. - Hát ide figyelj, éppen be akartam kapni valamit. Nincs kedved csatlakozni? - Vegye tudomásul, nincs szükségem semmiféle alamizsnára. A jenki tiszt megdöbbent. - Rendben, fiú. Vedd akkor kölcsönnek, és majd megadod, ha jobbra fordul a sorsod. - Anyám mindig arra nevelt, hogy ne fogadjak el semmit idegenektől, s legfőképpen ne a jenkiktől. A tiszt csuklani kezdett a meglepetéstől és a helyzet komikus voltától, aztán végre megszólalt: - Értem. Akkor hát, uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Cole Latimer százados vagyok. A kórház sebésze. A fiú nagy, szürke szeme még mindig bizalmatlanságról árulkodott, ahogy végigmérte a tisztet. - Szóval maga engem holmi éhenkórásznak néz... - Ide figyelj, fiam! Én orvos vagyok. És ráadásul, a koromnál fogva, az apád is lehetnék...

5

- No, no... Vigyázat! Egyetlenegy dolog biztos! Maga nem az apám - vágott vissza felindultan a gyerek. - Az én apám nem lehetne holmi istenverte jenki mészáros. A fiú arca előtt ekkor megjelent egy vékony, hosszú ujj, majdnem megérintve formás, keskeny orrát. - Ide figyelj, kislegény! Errefelé mostanság sokan lődörögnek, akik nem lennének éppen elragadtatva a jelzőidtől. Sőt, nyugodtan állíthatom, hogy olyanok is, akik a beledet is kitaposnák az efféle beszéd hallatán. Nézd, egy kínos helyzetből már kikapartalak, de nincs kedvem tovább játszani a rakoncátlan kiskölyök nevelőnőjének szerepét. így hát csak annyit mondok, ügyelj jobban a modorodra! A fiú szemmel láthatóan zavarba jött. - Ne aggódjon! Tudok én vigyázni magamra. Latimer százados hitetlenkedve elmosolyodott. - Hát ami azt illeti, úgy a kinézésedről ítélve azt gondolná az ember, hogy nem árt neked egy kis segítség. Elárulnád nekem például, hogy mikor mosakodtál utoljára? - Maga a legmocskosabb kékhasú, akivel valaha is találkoztam! - Komisz kis renegát - intett lemondóan Latimer, majd mint aki mégsem adja föl, keményen rászólt a fiúra. - Kapd össze a cuccod, és gyere! A tiszt határozott léptekkel indult a kifőzde felé, majd torkát megköszörülve hátraszólt: - Mozgás, fiú! Ne bámulj, mint borjú az új kapura! Hogy hívnak téged egyáltalán? - Al. Al... uram. A százados elhajította a szivarját, majd lehajolva a fiúhoz, mélyen a szemébe nézett: - Valami baj van a nyelveddel? - Nem, ne-em, uram - motyogta Al. - Ide figyelj, Al! Ügyelj a viselkedésedre! Ezt a vacak fejfedődet pedig tedd majd le valahova! A fiú zavartan és bocsánatkérően elvigyorodott, majd a férfi hátára meredve némán belépett a helyiségbe. A testes, nagydarab tulajdonosnő egy pillanatra abbahagyta a munkát, amikor megpillantotta őket, és figyelte, ahogy helyet foglalnak egy ablak melletti apró asztalnál. Latimer százados parancsát követve a fiú felakasztotta kalapját egy közeli fogasra, aztán leült. A tiszt savanyú képpel meredt a gyerek mahagónibarna hajára, amely csimbókokban meredezett fölfelé. - Ki vágta le így a hajadat? - kérdezte, alig mozdítva felső ajkát. - Én - válaszolta halkan a kölyök. - Nos, akkor valami máshoz nagyon kell értsél! - kacagott fel Latimer. Al válasz nélkül hagyta a férfi megjegyzését, szemét közömbösen az ablakra függesztette, de látszott, hogy könnyeivel küszködik. A százados figyelmét nem kerülte el a kislegény kétségbeesése, de azért odaintette a tulajdonosnőt, aki várakozóan megállt az asztal mellett. - Ma csak rák van! - közölte nem éppen udvariasan. - Sütve vagy párolva. De van még sör, kávé, tea és tej. Mit parancsolnak? - kérdezte, megnyomva az utolsó szót. Cole Latimer nem vett tudomást a nő nyilvánvalóan ironikus hangsúlyáról, szemmel láthatóan hozzászokott már ehhez a délieket jellemző hangnemhez, amellyel mindig és mindenütt a kék egyenruhásokat fogadták. Az orvos akkor került New Orleansba, miikor még Butler tábornok kormányozta a várost, és akkoriban a hangulat a mostaninál is ellenségesebb volt. A generális ugyanis holmi katonai helyőrségként kezelte az egész várost, naponta adott ki újabb és újabb 6

parancsokat és utasításokat, amelyek úgymond mindennemű problémára gyógyírként szolgáltak. Butler képtelen volt megérteni a város lakóinak konok büszkeségét, így nyomorúságosan bele is bukott minden kísérletezésébe. - Akkor én sült rákot kérek, és egy sört - döntötte el a százados. - A fiúnak pedig hozzon bármit, amit kér. Kivéve sört. Az orvos újra tanulmányozni kezdte ifjú asztaltársát, aztán egy idő után megszólalt: - Al, New Orleans manapság nem éppen megfelelő hely egy ilyen magadfajta jenkigyűlölőnek. Mondd, vannak itt rokonaid egyáltalán, vagy valaki, akinél megszállhatnál? - Csak a nagybátyám. - Az remek. Mert már attól féltem, hogy meg kell osszam veled a szállásomat. Al csuklott egyet, aztán kínjában köhécselni kezdett, majd a torkát megköszörülve megjegyezte: - Na még csak az volna a szép! Hogy én egy jenkivel!... Az kizárt dolog! A százados türelmetlenül közbevágott. - Csillapodj! Értem, értem. Bár attól tartok, hogy valami jövedelemre azért szükséged lesz, mert errefelé még a helyi lakosok is örök pénzzavarban vannak. És a városban az unionista hadsereg az egyetlen munkáltató... A kórház nem is volna rossz hely számodra. Hacsak nem döntesz úgy, hogy inkább elmész a városi köztisztasági hivatalhoz. Al tűnődve elmerengett. - Mondd, fiú! Tudsz te egyáltalán írni? Vagy másolni? - Egy kicsit... - No várj csak! Az mit jelent? Annyit, hogy le tudod skribálni valahogy a nevedet, vagy netán többet is? - Legyen nyugodt, annál azért többet. Már ha megkapom az állást - mondta az egyre növekvő ellenszenvtől rekedtes hangon. - Nézd, annak idején felvettünk egy csomó négert. Ők takarították a kórházat. De most valamennyien berukkoltak - magyarázta Latimer. - Az invalidus osztály meg alig működik, mert a sebesültek vagy visszatértek a frontra, vagy elküldték őket keletre, hogy tényleg felgyógyuljanak. - Na, én aztán nem fogok jenkiket gyógyítani! - jelentette ki határozottan Al, és szemében megjelent egy könnycsepp. - Maguk megölték az apámat, a bátyámat, az anyámat meg sírba kergették. Latimer most tényleg együtt érzett a rongyos kis emberkével. - Sajnálom, Al - mondta halkan. - De ide figyelj! Az én feladatom az, hogy megmentsem az emberek életét, hogy meggyógyítsam őket... Függetlenül attól, hogy milyen egyenruhát viselnek. - Az lehet. De én még nem láttam olyan jenkit, aki ne fosztogatott volna, aki ne égette volna föl a földeket maga mögött, aki... - Honnan jöttél - vágott közbe a százados -, hogy ilyen véleményt alakítottál ki rólunk? - A Mississippi felső folyásától. - Felső folyásától? - képedt el a tiszt. - Csak nem Chancellorsville-ből vagy netán Gettysburgből? A fiú makacsul összeszorította a száját, lesütötte a szemét, de Latimer nem tágított. - Nézd, ami azt illeti, a hallgatásodból még arra is következtethetnék, hogy te is ugyanolyan kékpocakos vagy, mint én. Áruld el már végre, mit jelent az, hogy „felső folyásától”! Baton Rouge? Vicksburg? Talán Minnesota? 7

A fiú végre feltekintett, de szeme dühödten csillogott. - Minnesotából csak az ostoba szamarak jönnek... Latimer figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Mintha már kértelek volna, hogy vigyázz a modorodra! - Az én modorommal minden rendben, jenki - vágott vissza mérgesen, és eltolta maga elől a százados ujját. - Inkább a magáéval van baj. Maga egyfolytában kioktat engem. Különben is, sosem figyelmeztette az anyja, hogy nem illik ujjal mutogatni? - Vigyázz, kölyök! - mondta szinte elérzékenyülve a tiszt. - Vigyázz, mert egyszer elkaplak, és kiporolom a csupasz ülepedet - tette hozzá, és nyomatékul felemelte a kezét. Al a félelemtől hátrahúzódott, és összegörnyedt ültében. Riadtan pislogott körbe, mint a csapdába esett vadállat, aztán egy hirtelen mozdulattal felnyúlt a kalapjáért, és a fejére húzta. - Maga kezet emelt rám, maga, maga jenki - mondta mély torokhangon, szinte szűkölve. - Ezt még meg fogja bánni! Engem egy rohadt kékhasú ne fenyegessen, és nekem ne parancsolgasson! Latimer felemelkedett ültéből, áthajolt az asztal fölött, és keményen a fiúra nézett. - Csak nem félsz tőlem, fiú? Al moccanni sem mert, szürke szemében páni félelem bujkált. - Maradj nyugton, és hallgass - folytatta a százados -, különben itt és most váltom be ígéretemet. Al, én még soha nem emeltem kezet sem gyermekre, sem nőre. De ha nagyon kihozol a sodromból, félő, hogy változtatok szokásomon. A fiú most már egyenesen nézett a százados szemébe, de tartása még riadtan merev volt, meg sem moccant ültében. Látszott rajta, hogy megpróbál tőle telhetően a legjobban viselkedni. Szemét lesütötte, kezét összekulcsolta az ölében, de meg sem nyikkant. - Így mindjárt más... - bólintott elismerően a tiszt. - Akkor hát tisztázzuk! Szóval, honnan jöttél? - Baton Rouge-tól néhány mérföldre északra laktunk - válaszolta alig hallhatóan a gyerek. Latimer százados tekintete megenyhült, sőt el is mosolyodott. - Remélem, Al, a jövőben majd megváltozik rólam is a véleményed. Al felnézett, és kíváncsian várta a folytatást. - Tudod, én még messzebbről jöttem, Minnesotából - tette hozzá a tiszt. A fiú megdöbbent, s arcán kínos zavar tükröződött. Csak a kifőzde termetes tulajdonosnője húzta ki a csávából, aki tálcájával óvatosan egyensúlyozva visszatért, és egy gyors mozdulattal eléjük rakta az ínycsiklandozóan illatozó rákot. Ráadásul még egy törpeharcsa is volt a tálon, mosolygós aranybarnára sütve. A fiú meg sem várva az asszony távozását, nekiesett az ételnek, és tele szájjal falta a halat, a rákot, mindent, ami csak volt a tányérján. Cole hosszan elnézte a gyereket, aki a világról megfeledkezve tömte magát. Al megérezte pillantását, és hirtelen felocsúdott. Felnézett, majd villájáról lassú mozdulattal lecsúsztatta a halat, és az evőeszközt a tányérja mellé helyezte. Latimer zavartan félrenézett, aztán ő is nekilátott az evésnek. Úgy tűnt, a fiú már jóllakott, bár újra kezébe fogta a villát, de most már csak turkált az ételben. A százados közben komótosan, jóízűen táplálkozott, élvezve minden egyes falatot. Amikor végzett, hátradőlt, és a szalvétájával gondosan megtörölte a száját. - Mondd, Al, és azt tudod legalább, hol lakik a nagybátyád? - kérdezte.

8

A fiú bólintott, mire Cole felállt, és néhány bankjegyet dobott az asztalra. Felvette a kalapját, és intett a gyereknek, hogy kövesse. - Na gyere, Al! Ha megvan még a lovam, elviszlek a bácsikádhoz. Egymás mögött lépdelve igyekeztek az árnyékban kikötött karcsú lábú aranyderes felé. - Ugorj fel, én majd feladom a csomagodat. Cole tartotta a lovat, a gyerek pedig megpróbálta beakasztani a lábát a kengyelbe, ami nagy nehezen sikerült is, csakhogy elvesztette lendületét, és másik lábát már nem tudta átvetni a nyereg felett. Egy erős kéz hirtelen a fenekénél fogva megragadta és felnyomta a nyeregbe. Al szürke szeme elkerekedett, és nagy zavarról árulkodott, de ekkor már biztosan ülte meg a lovat. Dühödten bámult a jenkire, aki éppen felnyújtotta a kosarát, és a fiú elé helyezte. A százados felugrott a lóra, és elindultak a dokk kijárata felé. Egy határozott mozdulattal hátranyúlt, megragadta a fiú vékony kezét, és a saját derekára szorította. - így! És most kapaszkodj a zubbonyomba. És maradj végre nyugton! A fiú utálkozva bár, de engedelmeskedett. Az állat is megnyugodott. A fonott kosár ott volt közöttük, s ettől a gyerek valahogy elviselhetőbbnek érezte a helyzetet. így legalább nem kellett a testével is hozzáérnie a gyűlölt kék egyenruhához.

9

Második fejezet

A várost viszonylag megkímélte a háború. A folyó mentén még láthatók voltak ugyan a harc nyomai, de ahogy távolodtak a dokkoktól, az utcák - az unionista katonák jelenlététől eltekintve - a megszokott képet mutatták. Az üzletek, a keskeny házak, a finoman megmunkált és gazdagon díszített vaskorlátos balkonokkal, szinte egymáshoz préselődtek. A masszív, kovácsoltvas kapuk mögött mindenütt gondosan ápolt kertek, fák, virágok. Cole kételkedve hátranézett: - Mondd, Al! Biztos vagy benne, hogy jó irányba megyünk? Errefelé csak a nagyon gazdagok laknak... - Már akiket meghagytak a jenkik! - vágott vissza a fiú önérzetesen. - De legyen nyugodt! Jártam én már erre! Most már nem vagyunk messze. Igen. Ott, arra, lefelé... Néhány perccel később a gyerek egy ösvényre bökött, amelyet magas elősövény szegélyezett, s mögötte egy nagyméretű téglaépület magasodott. Az első emeleti erkélyt oszlopos boltívek árnyékolták, s az egyik végében kanyargó csigalépcső vezetett fel egy magasabb szintre, ahol a ház egész szélességében egy újabb balkon húzódott. Cole ráfordult az ösvényre, és azonnal megérezte a fiú növekvő izgalmát. A terasz alatt megállította a lovat, leugrott, megfogta a kantárt, ráakasztotta a kerítés egyik rúdjára, majd felnyúlt a gyerek kosaráért. Mire letette, már Al is leereszkedett a nyeregből, és szinte repült a bejárathoz, ahol teljes erőből megrángatta a csengőt. Fiatal lány jelent meg, alig magasabb, mint a gyerek, de már igazi ifjú hölgy, aki zavarodottan nézett rájuk, mire Latimer lekapta fejéről a kalapot, és a hóna alá csapta. A jenki tiszt felbukkanása szemmel láthatóan megdöbbentette a hölgyet, de még különösebb hatást tett rá a kissrác szinte könyörgő tekintete. - Hölgyem... - szolalt meg végre Latimer százados a fiúra mutatva, de a nő arcán a felismerés leghalványabb jelét sem lehetett észrevenni. Cole most kezdett csak igazán kételkedni a kölyök szavahihetőségében, de azért folytatta: - Ez a fiú itt, szóval ez a fiatalember azt állítja, hogy ismeri önt. Igaz ez? A kis hölgy undorodva elfintorította az orrát. - Uramisten! - kiáltott fel. - Csak nem képzeli! Honnan ismerhetném? - pihegte felindultan, aztán hirtelen levegő után kezdett kapkodni. - Al! Al? Csak nem? Nem! - zihálta, és a fiú riadt arckifejezésétől még jobban összezavarodva idegesen pillantott hol a gyerekre, hol a századosra. Al! Tényleg te vagy az? - nézett kérdőn és dermedt értetlenséggel a fiúra. - Ó, istenem, hát nem is vártunk... Nem számítottunk rád. Szent Isten! Hát a mama is ugyancsak meg lesz lepve... Biztosan nem fog hinni a szemének! Istenem, ha meglát... - borzadt bele a gondolatba, s megrázta a fejét. De aztán hollófekete haját elsimítva, egyenesen a tisztre nézett. - jaj, istenem, remélem, Al nem csinált semmi rosszat. Ugye, ezredes? - Csak százados vagyok, hölgyem - javította ki a férfi. - Cole Latimer százados, ha megengedi... A kölyök a válla fölött hátrabökött az ujjával: - Hát tudod, a doki, szóval Latimer százados hozott ide a hajóról - magyarázta. A fiatal nő őszinte csodálkozással nézett az unionista tisztre, aztán megpillantotta a kerítéshez kikötött lovat is. 10

- Szent isten! Csak nem azt akarod mondani, hogy együtt lovagoltatok idáig? Al hangosan köhintett egyet, majd félig a jenkihez fordulva megszólalt: - Ő az unokanővérem, Roberta. Roberta Craighugh. Cole, aki közben már alaposan szemrevételezte a gyönyörű fiatal lányt, ragyogó fekete haját, csillogó szemét, arcának napsütötte őszibarackszínét, telt keblét, most igazi úriember módjára összecsapta a bokáját és mélyen meghajolt. - Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, Miss Craighugh. Roberta anyja francia volt, és a lányban is az ő szenvedélyes vére csordogált, így nagy hatást tett rá a férfiasan csinos, jóképű jenki tiszt. A háború különben is megfosztotta az élet örömeitől, és már éppen belelépett a fenyegetően vénkisasszonyos huszonkettedik évébe. Neveltetésénél fogva szent meggyőződése volt, hogy férfi nélkül mit sem ér egy nő. Lassanként úgy érezte, mintha évszázadok múltak volna el azóta, hogy utoljára valaki udvarolt neki, és reménytelenül unta már magányát. - Tudja, százados, igazán nem mondhatom, hogy sok jenki tiszttel találkoztam életemben, de az biztos, hogy nagyon sok kínos történetet hallottam már önökről. Bár meg kell vallanom - mondta elgondolkodva és kacéran lesütve a szemét -, hogy ön éppenséggel nem úgy néz ki, mint aki előszeretettel riogatja a védtelen hölgyeket. - Higgye el, sohasem tenném! - jelentette ki határozottan a százados. Roberta mosolya megvillantotta vakítóan fehér fogsorát, aztán elpirult az izgalomtól. Ez a tiszt minden kétséget kizáróan ezerszer férfiasabb, mint azok az éretlen, idétlen kamaszok, akik udvaroltak neki. Nem volt nagy teljesítmény magába bolondítani őket, az igaz. „De ez a jenki... Igen, ez a jenki más. O valódi kihívást jelenthetne” - gondolta, aztán hirtelen rádöbbent, hogy unokatestvére is ott van, és végre a gyerekhez fordult: - Al! Miért nem jössz már be végre? Dulcie olyan boldog lesz, ha meglát... Al ismerte már unokanővérének ezt a sajátságos arckifejezését, és azt is tudta, hogy ez most végképp nem neki szól. Ruhájába törölte mocskos kezét, aztán kinyújtotta a tiszt felé. - Hát... nagyon köszönöm... Hm. Szóval nagyon köszönöm a fuvart. Gondolom, megtalálja az utat visszafelé - mondta, és felnézett az égre, hunyorogva a napfénytől. - Azt hiszem, különben is esni fog. Így jobb is talán, ha mindjárt elindul. - Az képtelenség! - kiáltott fel Roberta. - Mit nem gondolsz, Al? Csak nem fogjuk így elengedni a századost?! Hát így háláljuk meg, hogy hazahozott? Szó sem lehet róla - jelentette ki elszántan. - Biztos vagyok benne, hogy jólesne önnek is egy kis frissítő ezután a hosszú lovaglás után - mosolygott ellenállhatatlanul Cole-ra. Al döbbenten nézett rájuk, ahogy beléptek a házba. Ajka remegett a dühtől, szeme szikrákat szórt, de azután felemelte súlyos kosarát, és nagy nehezen átvergődött az ajtón, közben könyökét jól beverte a falba. A tiszt figyelmét teljesen lekötötte Roberta, aki éppen bevezette a férfit a hiányosan bútorozott nappaliba. - Elnézést, százados, sajnálom, hogy így nézünk ki... A háború előtt persze nem ilyen volt ez a szoba - mondta, és szoknyáját illedelmesen lesimítva letelepedett a kifakult selyemhuzatú kanapé végébe, miközben a tisztet is hellyel kínálta. - Tudja, apámnak már csak egy kis üzlete maradt. Szinte mindenét elvesztette. Ráadásul mostanság az emberek azt a keveset is képtelenek kifizetni, amit kénytelenek megvásárolni. Tudja, csillagászatiak az árak! Gondolja csak meg! Ki tud ma egy szappanért egy dollárt adni? Pedig már én is úgy megszoktam azokat a finom párizsi dolgokat, hogy ránézni sem tudok az itteniekre. 11

- Hát igen, a háború mindenkitől elvesz valamit - jegyezte meg a százados ironikusan. - Bizony... Pedig még a háború is egészen elviselhető volt addig, amíg azt a borzalmas Butler tábornokot nem küldték ide a nyakunkra. Az a szörnyű ember elkobozta az apám raktárait, a bútorainkat, az értékeinket, s mindezt csak azért, mert a papa nem volt hajlandó aláírni azt a nyomorult hűségesküt. Már majdnem ezt a házat is elvették tőlünk, amikor a papa végül beadta a derekát, csak azért, hogy mi legalább, a mama meg én itt biztonságban lehessünk. Aztán jött még az a gyalázat, hogy Butler kiadta a parancsot az embereinek, hogy bánjanak keményebben a város asszonyaival. El sem tudom képzelni, hogy egy olyan úriember, mint például ön, képes volna-e egy ilyen parancsot teljesíteni. Cole Latimer nagyon is jól ismerte a „huszonnyolcas” érdeméremmel kitüntetett tábornokot, sőt azt is tudta, hogy miféle riadalmakat okozott már a civilek körében. Pedig Butler voltaképpen saját katonáit akarta megvédeni. Méghozzá New Orleans rámenős fehérnépétől, de fegyvere éppen fordítva sült el, s így mindenki a déliek pártjára állt. - Tudja, Miss Craighugh, én meg azt nem tudom elképzelni, hogy valaki, bárki... úgy bánjon önnel... - Pedig higgye el, ki sem mertem tenni a lábam a házból, annyira féltem. Csak akkor lélegeztem fel valamelyest, amikor az unionista hadsereg végre visszarendelte Butler tábornokot. A mostani generális, úgy tűnik, egészen rendes... Igen, Mr. Banks, ahogy hallom, nagyvonalú úriember. Ugye, ön tényleg nem keveredett bele azokba a Butler-féle üzelmekbe? - kérdezte riadtan Roberta. - Kisasszony, engem teljességgel leköt a munkám. A kórház. Reggeltől estig dolgozom. A mai nap csak ritka kivétel, hogy szabad vagyok. Al mindvégig ott állt a hátuk mögött, és egyfolytában megpróbálta elkapni unokanővére pillantását, persze úgy, hogy a tiszt észre ne vegye. Rá kellett azonban döbbennie, hogy Robertát teljességgel leköti a jenki, szinte csügg a szavain, és még ha észrevenné is jelzéseit, akkor sem volna hajlandó abbahagyni a beszélgetést. Al viszont mindenképpen fel akarta hívni magára a figyelmet, ezért hirtelen elszántsággal a nappali márványpadlójára ejtette utazókosarát. Roberta dühösen fordult hátra. - Ó, Al! Bocsáss meg! Hiszen te biztosan majd meghalsz az éhségtől. De miért nem szaladsz ki Dulcie-hoz, és kapsz be valamit, amíg elkészül a vacsora? - kérdezte a gyerektől, miközben le nem vette a szemét Cole-ról. - Jaj, százados, önnek is itt kell maradnia vacsorára! Al a megdöbbenéstől szóhoz sem tudott jutni. Hogyan vetemedhetett erre Roberta? Meghívni egy jenkit vacsorára? Szemmel láthatóan Cole is meglepődött, alig talált szavakat, hiszen jó ideje csak holmi külvárosi nőszemélyek hívták meg, valódi úrinő ebben a városban sohasem barátkozna az ellenséggel, vagy ha mégis, akkor végképp nem önzetlenül. Latimer különben hosszú hónapok óta önkéntes cölibátusban élt, de azt ő is nehezen tudta volna elképzelni, hogy egy föderációs szimpatizánssal, legyen mégoly csinos is, összeszűrje a levet. - Százados - szólt rá Roberta, szinte felébresztve tűnődéséből -, egyszerűen képtelen volnék elviselni, ha visszautasítaná meghívásomat - évődött a lány, de hangjából érződött, hogy már nyeregben érzi magát. - Különben is, engem még sohasem utasítottak vissza. Maradnia kell. Nézze, maga hozta haza Alt. Mi igazán le vagyunk önnek kötelezve.

12

A kölyök ekkorra már felmérte, hogy képtelen magára terelni unokanővére figyelmét; köhintett egyet, és elindult a konyha felé. Hatalmas csizmájában végigklaffogott a nappalin. A ház alig hasonlított az emlékeiben élő otthonra, szinte fájt megpillantani a csupasz falakat, az üres vitrineket. Hiányzott a népes személyzet nyüzsgése is; kihalt és csendes volt minden. Al hamarosan ráébredt, hogy Dulcie-n és családján kívül feltehetően nem is maradt több rabszolga a házban. Al végre benyitott a konyhába, ahol Dulcie, a néger szakácsnő már a vacsorát készítette. Dulcie nagydarab, csontos asszonyság volt. Kezében megállt a kés, amellyel éppen a sárgarépát pucolta, kötényével megtörülte izzadó homlokát, és csak a szeme sarkából vetett egy pillantást a különös kinézetű jövevényre. - Hát te meg mit keresel itt? - kérdezte gyanakodva, és jó alaposan szemügyre vette a kölyköt. Aztán lassan letette a kést és a répát, felegyenesedett, kezét izgatottan megtörölte, s keményebb hangon újra rászólt a gyerekre: - Ha alamizsnát akarsz, akkor legközelebb a hátsó lépcsőn gyere be! Al gyengéden megfogta a nő karját. - Dulcie! Én vagyok az, Al... Nem ismersz meg? - Uramatyám! - sikoltott fel a szakácsnő, de olyan hangosan, hogy visszhangzott tőle az egész ház. Roberta összerezzent, és legyezője mögé bújva, nagyon halkan megjegyezte: - Hát igen... Al mindig olyan különösen bánt Dulcie-val - majd megpróbálva elejét venni minden további kérdezősködésnek, elkezdett mindenféléről csevegni, ami csak az eszébe jutott. Ez a Cole egy igazi férfi! Aztán hirtelen felocsúdva elhallgatott. És tetőtől talpig katonatiszt! Látszik ez a járásán, a mozdulatain, a stílusán, de még a beszédén is érződik. Nagyon vonzó ember. Rádöbbent, nem célravezető, ha mindenféle haszontalan semmiségről locsog. A százados oldott lazasága is elgondolkodtatta. Vajon tudna-e ő így viselkedni ellenséges férfiak társaságában? Semmiképp. Most döbbent rá, hogy bár egyáltalán nem ismeri a tisztet, titokban semmi másra nem vágyik, mint hogy a férfi udvaroljon neki. Cole közben azon tűnődött, hogy lám, megint egy eltékozolt délután. Itt ül egy hűvös szalonban, egy kívánatos, gyönyörű, ifjú hölgy társaságában. Voltaképpen ajándékként is felfoghatja ezt a néhány órát, váratlan, meg nem érdemelt jutalomként... Egy kocsi állt meg a ház előtt. Roberta azon nyomban elnémult, gyorsan talpra ugrott, és látható zavarban fordult a százados felé: - Bocsásson meg... Azt hiszem, megérkeztek a szüleim - mondta, és már indult is volna a bejárat felé, de az ajtó hirtelen kivágódott, és feltűnt Angus Craighugh és mögötte egy lépésre a felesége. Angus apró termetű, zömök ember volt, skót származású. Eredetileg talán vöröses haja már erősen őszült, széles arcán piros-pozsgásan feszült a bőr. Leala Craighugh szemérmes, zavart tekintetű, bizonytalan hölgynek tűnt, akinek egykor törékeny termete az évek során megasszonyosodott. Sötét hajában feltűnt már egy-egy fehér hajszál. Nyilvánvaló volt, hogy mindketten látták a kerítéshez kikötött idegen aranyderest. - Valami baj van? - szólalt meg végre Angus Craighugh, aki először a lányára pillantott, de időt sem hagyva Robertának a válaszra, dühödten az unionista tiszthez fordult: - Uram, a lányomnak nem szokása, hogy gardedám nélkül szórakozzon fiatal férfiakkal, legfőképpen jenkikkel - tette hozzá határozottan, ajkát alig mozgatva. - Ha viszont velem van dolga, akkor kérem, fáradjon át a dolgozószobámba, ahol nem zavarjuk a hölgyeket. Cole már éppen el akarta oszlatni a férfi aggodalmát, amikor Roberta közbeszólt: 13

- Papa! Papa drága... Engedd meg, hogy bemutassam Cole Latimer századost. Tudod, ő hozta haza Alt a kikötőből. Igazán nagy szívességet tett nekünk... Angus most már végképp nem értett semmit. Teljesen összezavarodva nézett hol a lányára, hol a tisztre. - Hogy kit? Hogy kicsodát? Alt? Hogy ő hozta haza? Mi folyik itt, Roberta? Az isten szerelmére! Miben mesterkedsz már megint? - Kérlek, papa... - nézett rá könyörögve a lány, és sötét szemét apjáéba mélyesztve, megfogta a kezét. - Igen, ő hozta haza Alt. Al itt van. Itt van a konyhában, éppen bekap valamit. Hát nem érted? Menjetek ki, nézzétek meg! A döbbenettől a szülők szóhoz sem jutottak, de bénultan követték Roberta utasítását. A lány fellélegzett. Végre újra egyedül lehet Cole-lal. De a százados távozni készült. - Ne, ne, kérem! - pihegte, és megragadta a férfi karját. Cole-t a továbbiaktól csak Angus Craighugh megjelenése mentette meg, aki elképedt feleségét maga előtt tolva visszatért a nappaliba, és megpróbált néhány értelmes szót eldadogni. A százados észrevette, hogy a nő arca krétafehér. - Talán segíthetek - ajánlkozott Cole, közelebb lépve az asszonyhoz. - Orvos vagyok. - Nem! - hangzott el a férj válasza keményen és elutasítóan. Angus egy kézmozdulattal hátrébb parancsolta a tisztet. Majd valamivel nyugodtabb hangon hozzátette: - Kérem, ne... És bocsásson meg a feleségemnek! Tudja, szegény rettenetesen megijedt... egy egértől... Cole már-már elfogadta volna a magyarázatot, de ekkor megjelent az ajtóban a fiú, mire a százados megértően bólintott. - Azt hiszem, mindent értek... Roberta idegesen dörzsölgette a kezét, és dühösen bámult a kölyökre. - Tudja, százados, Al annyira megváltozott, azt hiszem, mindenki megijedt volna tőle. Leala közben kissé összeszedte magát, és végre megpróbált felegyenesedni ültében. A fiúra nem nézett, csak arra ügyelt, hogy elfogadhatóan illedelmes pózban maradjon a kanapén. - Kérem, százados. Bocsásson meg neki - mondta ismét Angus, de látszott rajta, hogy nem mer egyenesen a tiszt szemébe nézni. - Értse meg, az ember nem mindennap fogad egy unionista tisztet az otthonában. A kölyök mindeközben fel s alá trappolt a nappaliban, hatalmas csizmájával szinte felszántotta a szőnyegeket. - Sajnálom, Angus bácsi! Ne haragudj! De tudod, mindig utáltam levelet írni, különben sem hiszem, hogy manapság működik egyáltalán a posta. - Minden rendben van, Al. Ne aggódj! - mondta Angus. - Nehéz időket élünk. Roberta bocsánatkérő mosollyal nézett Cole-ra. - Százados, nagyon remélem, azért nem néz minket őrülteknek... - Hova gondol?! - nyugtatta meg a férfi, bár ahogy most, ebben a környezetben látta a fiút, ő is elképedt. - Százados, ugye tudja, mennyire hálásak vagyunk, hogy idehozta Alt. El sem tudom képzelni, mit csinált volna ön nélkül, hogy jutott volna ide. - Hát igen, az igazat megvallva, uram... a gyerek éppen valami kalamajkába keveredett. Összeszólalkozott néhány részeg katonával, mire én közbeléptem. - Csak nem? - visított fel Leala, még a legyezőt is kiejtve a kezéből. Angus a felesége felé fordult. - Jól vagy, mama? - kérdezte aggódva. 14

- Qui - hangzott az elfojtott válasz. - Én rendben vagyok. Angus most a fiúra nézett. - Mi történt? Miféle ostobaságot csináltál? Jól vagy egyáltalán? - kérdezte egy szuszra, szinte lélegzetvétel nélkül. - Persze hogy jól vagyok - válaszolta a gyerek önérzetesen, és győzedelmesen a levegőbe emelte két ujját. - Csak volt egy kis vitám... De megmutattam a kékhasúaknak... Angus különösen nézett a fiúra. - Akkor hát minden rendben - sóhajtott föl. - A lényeg az, hogy végre itt vagy, biztonságban. Felejtsd el az egészet! Al csúfondárosan elmosolyodott. - Mit felejtsek el? - kérdezte, és tekintetét végighordozta a társaság minden egyes tagján. Az egész család döbbenten álldogált, még lélegzetet sem mertek venni. - Különben jobb, ha megtudjátok, hogy Roberta meghívta a dokit vacsorára - jegyezte meg félvállról, amúgy mellékesen. Leala legyezője újra lepottyant a földre, és az asszony elsápadva hátrahanyatlott a kanapén, üveges tekintettel bámult a lányára, de egyetlen szót sem tudott kinyögni. Cole érezte, hogy valamiképpen véget kell vetni a kínos jelenetnek. - Sajnálom, de ma este szolgálatban vagyok a kórházban. Uram, remélem, megérti, hogy nem tudom elfogadni kedves meghívásukat. - De százados úr! - nyafogott Roberta, ügyet sem vetve szülei megkönnyebbült hallgatására. Akkor viszont ígérje meg, igen, ígérje meg, hogy nemsokára leróhatjuk hálánkat, hogy idehozta nekünk Alt. Mikor lesz megint szabad? Cole-nak tetszett a lány rámenős kitartása. - Ha semmi sem jön közbe, akkor jövő pénteken. - Várni fogjuk. Feltétlenül el kell jönnie. És akkor természetesen velünk fog vacsorázni erősködött Roberta, ügyet sem vetve apja rosszalló pillantására. Cole persze mindent látott és érzékelt. - Köszönettel, de csak az ön engedelmével, uram - hajolt meg Craighugh felé. Angus megyető pillantást vetett lányára, de érezte, hogy itt és most egy szót sem szólhat. - Természetesen, százados - válaszolta kimért udvariassággal. - Igazán le vagyunk kötelezve önnek. - Szóra sem érdemes - válaszolta Cole barátságosan. - Én csak éppen arra jártam, és valahogy megéreztem, hogy a gyereknek segítségre van szüksége. Most viszont igazán boldog vagyok, hogy végre a rokonai között láthatom. - Mi a fene! - kiáltott fel Al. - Hát persze! Egy árva poronttyal kevesebb gond a vállán! Érthető... Mert maguk, kékhasúak, ugyancsak szépszámú árvát gyártottak... - Al! Az az érzésem, sőt biztos vagyok benne, hogy a századosnak mindehhez nincs semmi köze. - Hát persze hogy nincs - helyeselt élénken Roberta, és félve Alre pillantott. Kacéran lesütötte szemét, aztán fejét felvetve elbűvölő mosollyal fordult Cole felé. A százados a lány pillantását azzal a tekintettel viszonozta, amellyel ősidők óta néznek a férfiak azokra a csinos nőkre, akik hatni tudnak érzékeikre. Angus a félreérthetetlen jelenet tanújaként szinte kővé dermedt, s nem is próbálta leplezni felháborodását. Arca lángolt a dühtől, keze remegett, de Latimer ekkor kedvesen ránézett, és mosolyogva megjegyezte: 15

- Uram, a lánya elbűvölő teremtés. Nem is tudom, mikor volt részem utoljára ilyen kellemes társaságban. Angus idegességét látva Al dühödt bikaként felhorkant, s ezzel magára vonta a százados figyelmét. Az apa ellenszenvét Cole megértette, de a fiú viselkedése elképesztette. Ahogy ránézett, Al szürke szeme hidegen megvillant, aztán a kölyök arrogáns hányavetiséggel sarkon fordult, és a kanapéra vetette magát, közvetlenül Leala mellé. Pimasz, tettetett udvariassággal a sherryspoharat a századosra emelve, kihörpintette a maradékot. - De Al! - szólt rá a tiszt olyan hangon, hogy csak a fiú érezhette meg benne a fenyegetést. Vedd már észre, hogy bánatot okozol a nagynénédnek. Nem ártana, ha jobban ügyelnél a modorodra! Különben is, hölgyek társaságában egy úriember mindig leveszi a kalapját... Leala aggodalmasan dörgölte a kezét, és félénken pislogott a férjére. Úgy tűnt, még egy pillanat, és megint kitör rajta a hisztérikus zokogás. - Százados, higgye el, most már minden rendben - nyugtatta meg Angus az orvost. Al szeméből láthatatlan, gyilkos tőrök lövelltek a tiszt felé, majd hirtelen a kalap is átrepült a szobán. Roberta felsikoltott, Angus megdermedt, Leala megint hátrahanyatlott. - Hát te meg mi az ördögöt csinálsz? - kérdezte remegve az idős férfi. Leala közben fájdalmas, elnyújtott nyöszörgést hallatott, és elkeseredetten széttárta a karját, majd kezét összekulcsolta a mellén, mint aki valamilyen isteni segítségért fohászkodik. - Angus, mit csinált ez a lány! Ó, istenem! Angus gyorsan töltött egy pohárral. - Itt van, Leala, kérlek, idd meg! - szólt hozzá gyengéden, majd még hozzátette: - Hidd el, Roberta nem csinált semmit! Csak ez az ostoba kölyök hajigálja itt összevissza a kalapját - mondta, és összevont szemöldökkel nézett a gyerekre, de szavait egyértelműen a századoshoz intézte. Tudja, uram, ez a gyerek mindig attól fél, hogy lánynak nézik... Al újra felhorkantott, aztán sértődötten elfordult. - Ide figyelj, Al! Itt az ideje, hogy végre lefürödj, aztán elfoglalhatod a régi szobádat - mondta Angus, majd a fonott útikosárra bökve még szárazon hozzáfűzte: - De ezt is vidd magaddal! Amikor Al végre távozott, Angus magába merülve, értetlenül csóválni kezdte a fejét. - Ezek a mai fiatalok... Egyszerűen nincs modoruk - tárta szét tehetetlenül a karját. - Uram, szerintem Al rendes gyerek. Jó fiú - próbálta Cole megnyugtatni a férfit. - Lehet, hogy kicsit önfejű, és talán makacs is... Ez igaz. De majd kinövi, és meglátja, rendes ember lesz belőle. Sok-sok hónapnak kellett eltelnie, míg Cole Latimer megértette Angus kitörését, mindazt a fájdalmat, amit a férfi hirtelen rázúdított.

16

Harmadik fejezet

Al lecsapta nagy utazókosarát az ágyra, aztán maga is elnyúlt mellette. A hajón egy gyapotbála volt a fekhelye, és sohasem értette, hogyan válhat a finom, puha gyapotból kemény, durva matrac. Nyugtalanul, zaklatottan, fel-felriadva aludt ott a fedélközben uralkodó kibírhatatlanul fülledt hőség miatt, amely csak hajnalra enyhült, de ahogy felkelt a nap, újra elviselhetetlenné vált. A játék végül is sikerült, még Roberta is megállta a helyét, pedig rá számított a legkevésbé. Al elmerengett, aztán feltápászkodott, és az ablakhoz ment. Háta mögött kinyílt az ajtó, és Dulcie két lánya viharzott be a szobába egy bádoglavórral. Al képtelen volt eldönteni, vajon figyelmeztették-e őket előre, mindenesetre a tiltakozásnak semmi értelme nem lett volna, legalábbis addig nem, amíg a jenki a házban tartózkodik. A kislányok alig tudták leplezni a kíváncsiságukat, érdeklődő szemmel lestek minden mozdulatát. Behozták a vizet és előkészítették neki a fürdőt. Kirakták a törülközőket, a szappant, aztán halkan becsukták maguk mögött az ajtót, és köszönés gyanánt fejükkel biccentve távoztak. Al belenyúlt a vízbe, megkavarta, aztán mocskos kezével az arcára locsolta. Mélyet sóhajtott: bizony jólesett a friss langyos víz, szinte pillanatok alatt újjászületett. Lemosakodva, felfrissülve belepillantott a tükörbe, fájdalmasan elvigyorodott, hosszú, vékony ujjaival beleszántott kócos hajába, és megrökönyödve észlelte, hogy még így frissen kimosakodva is egy idegen arc néz vissza rá a tükörből. Soványabb volt, mint valaha, de most már ezzel sem törődött. Tudta, hogy ez a körös véznaság segítette abban, hogy megőrizze inkognitóját. Bár már tizenhét éves volt, mocskos kamaszgönceiben valódi kissrácnak tűnt. Eszébe jutott Roberta túláradó kedvessége s szinte kihívó viselkedése, amelyet a jenki váltott ki belőle. Nem kétséges, hogy a tiszt előbb-utóbb újra ellátogat a Craighugh-házba. így tehát a játszma, tetszik, nem tetszik, folytatódik. Most azonban súlyosabb gondok gyötörték. Néhány pillantással felmérve a Craighugh család anyagi helyzetét, nyilvánvalóvá vált, hogy munka után kell néznie. Nem élhet a nyakukon. Ez biztos. Azt persze már régen eldöntötte, hogy saját maga fog gondoskodni megélhetéséről. Amit azonban a százados mondott, az feltehetően igaz. Ebben a városban csak nagyon kevés tehetős polgár akad, aki képes az ő munkáját megfizetni. Azonkívül a jenki kórház valóban biztonságos hely lenne a számára. Megszokta ő a kemény munkát. Arról nem beszélve, hogy nincs biztonságosabb hely egy rejtőzködő' nő számára, mint egy unionista kórház. Ott lesz kisegítő - no persze fiúként!... A terv felkorbácsolta ifjonti fantáziáját. Újra a tükör elé állt, és tüzetesebben végigmustrálta magát. Vajon meddig hiszik el róla, hogy fiú? Nincs-e mégis valami az arcában, ami azonnal elárulja? Viszonylag széles pofacsontja akár fiúé is lehetne, álla is kissé szögletes, bár keskeny. Mindent összevetve, talán csak sűrű sötét szempillája gyanús, és persze a hatalmas szürke szeme. Úristen! A szájáról egészen elfeledkezett! Pedig az ugyancsak nőiesen puha, lágy! És nagyon is telt! A színéről nem is beszélve! Hiszen - mint mindenki mondta - cseresznyeszínű! Al álldogált a tükör előtt, grimaszokat vágott, behúzta, elkeskenyítette ajkát, összevonta szemöldökét, aztán hirtelen szélesen elvigyorodott. Ez az! Megvan! „Ha ilyen mereven tartom a számat, egész fiús. Csak gyakorolni kell!” - biztatta magát; persze tudta, hogy vonásai nagy kockázatot jelenthetnek. De azzal is tisztában volt, hogy fiús viselkedése, rakoncátlansága miatt sokszor fiúnak nézték. Okozott is elég gondot ezzel szegény édesanyjának! Igaz, a kemény munka, a felelősség, az átélt háborús borzalmak megkeményítették vonásait. 17

Al már csak azon törte fejét, hogyan lehetne ezt az egész színjátékot a legkisebb kockázattal megvalósítani. Pillanatnyilag semmi egyébre nem gondolt. A bejárati ajtó csapódása ébresztette fel tűnődéséből. Gyorsan az ablakhoz ugrott, de már csak annyit látott, hogy Latimer százados határozott léptekkel sietett a lova felé. Al kénytelen volt elismerni, hogy a tiszt jóvágású férfi, magas, izmos, vállas, sőt - első benyomásai szerint - érdekes, különös egyéniség is. Még azt sem tagadhatta, hogy volt benne valami vonzó, talán a tiszta kék szeme, értelmes tekintete... maga sem tudta. Persze, akárhonnan nézi, akkor is „csak” egy jenki! - és ez az ő szemében maga volt a megbocsáthatatlan bűn. Legyintett egyet, elfordult az ablaktól, visszatért a mosdótálhoz. Lehet - tűnődött -, hogy Roberta belehabarodott ebbe a kék egyenruhás tisztbe... Ő persze erre képtelen volna, pedig ez a Latimer ugyanúgy nézett Robertára, mint jó két hónappal ezelőtt az a Briar Hill-i hadnagy őrá. Később azzal fenyegetőzött, hogy kémkedésért felakasztatja Alaine-t. Ha Latimer százados ismerné az igazságot, nyilván ugyanerre az elhatározásra jutna. Igazság? merengett el. - Ki ismeri itt az igazságot rajta kívül? Al érezte, itt az ideje, hogy praktikusabb dolgokkal foglalkozzék. Pillanatnyilag sokkal fontosabb, hogy kimossa hajából a hosszú hajóút kormát, hiszen a feje tetején csimbókokban meredező tincsek már rémisztő látványt nyújtottak. A házi készítésű szappannal jól megmosta hát a haját, aztán egy ollóval nekilátott a nyírásnak. Ez volt a legnehezebb művelet. De hirtelen elege lett ebből a szörnyűséges kóctömegből. Ez idáig jó szolgálatot tett, de most már ideje, hogy kinézzen valahogy. „Istenem, pedig milyen ártatlanul kezdődött az egész!” - sóhajtott fel magában. Hiszen a legelején csak szállást és élelmet kértek a föderációs katonák, aztán egy-két éjszaka után továbbvonultak. Anyja is mindig kötelességtudóan, sőt szeretettel fogadta őket. Halála után Al úgy érezte, ő sem tehet egyebet, remélve, hogy valahol, valaki, egy másik nő, ugyanígy bánik majd bátyjával, Jason-nal, aki a louisianai MacGaren család immár utolsó férfi tagja volt. Alaine tehát kitartott, és megosztotta kevés tartalékát is az övéivel, még azután is, hogy a jenkik lerohanták Briar Hillt. Aztán, körülbelül két héttel ezelőtt, egy fiatal katona ott haldokolt a csűrben, és szinte az utolsó pillanatban üzenetet bízott a lányra, amelyet el kellett juttatnia Richárd Taylor tábornokhoz. A küldetés kezdetben egyszerűnek tűnt, csak az okozott gondot, hogyan kerülhet be a föderációsok táborába. A szomszédja, egy nyomorult, éhenkórász fehér család legidősebb sarja, aki már régóta neheztelt Alaine-re csípős nyelve és zabolázhatatlan természete miatt, titokban egészen a táborig követte a lányt, aztán rezzenéstelen arccal felajánlotta, hogy szívesen beköltözik a MacGarenbirtokra, ahol nyilván elkel egy férfi... Igaz, azt is nagylelkűen felajánlotta, hogy feleségül veszi Alaine-t, aki most, „ezek után” még inkább segítségre szorul. Mindkettőjük legnagyobb szerencséjére a férfi még időben félreugrott, amikor Alaine előkapta apja pisztolyát, és Emmettre szegezve kiüldözte a házból. A sértett fiatalember egy percig sem habozott, hanem azon nyomban elrohant a jenkikhez, és feljelentette Alaine-t, előtálalva az egész történetet a haldokló katonáról, az üzenetről és a tábornoknál tett látogatásról, amivel persze nem kis jutalmat zsebelt be a kék egyenruhásoktól. Különös módon kevesebb nyomot hagyott a lányban az a hadnagy, aki egészen Briar Hillig lovagolt fel, fekete katonákból álló csapatával. Körbejárták a házat, és a tiszt kényelmesen hátradőlve a nyeregben, vigyorogva nézte, ahogy emberei egyre közelebbről cserkészik be a lányt, aki éppen a tehenet hajtotta ki a mezőre. Alaine rendíthetetlen közönyét aztán egy idő után nem 18

bírta elviselni, s megparancsolta katonáinak, hogy kutassák át a birtok összes épületét, úgymond, föderációs bujkálok után kutatva. Aztán lecsatolta pisztolytáskáját, s maga elé parancsolva a lányt belépett a házba, és bezárta maga mögött az ajtót. Ajánlata mind szavakban, mind tettekben brutálisan egyértelmű volt. Alaine megvetően azzal utasította vissza, hogy rendben, de majd csak akkor, ha fagy, és egyébként nem tud felmelegedni... A gáláns hadnagynak a szeme is keresztbe állt a nyilvánvaló pimaszságtól, eltorzult arccal vetette magát a lányra. Csak a kétségbeesett kiáltozásra felbukkanó öreg néger, Saul mentette meg Alaine-t az erőszaktól. A hatalmas, bivalyerős fekete férfi látványa oly mértékben elriasztotta a nyúl-szívű hadnagyot, hogy pánikszerűen menekült. Közben persze szűkölve üvöltözött embereinek, hogy hagyják a fenébe az egészet, csak kövessék. De azért még a ház felé fordulva visszaordította, hogy időben gondoskodik arról, hogy előbb-utóbb lógva lássa a lányt, azzal a rohadt, nagydarab fekete szolgával együtt... - Még visszajövünk! - kiáltotta, megsarkantyúzva lovát, aztán ahogy lefelé nyargaltak a lejtőn, előkapta pisztolyát, és hátrafordulva a nyeregben két szeme közt megcélozta a békésen legelésző tehenet. A nyomorult állat azonnal összerogyott és kimúlt. Alaine a félelemtől és az átélt izgalmaktól még mindig hideglelősen remegve előmerészkedett, de a szerencsétlen állat hullája igazi pánikba kergette. Érezte, hogy a hadnagy nem tréfál, és ha teheti, előbb-utóbb valóban bosszút áll. Alaine ebben a pillanatban döntött. Megérezte, hogy egy percig sem maradhat tovább Briar Hillben, és bármennyire nehezére esett elhagyni otthonát, mennie kellett. Most már persze úgy tűnt, mintha hosszú-hosszú évek teltek volna el azóta, hogy mindent bepakolt egy ócska utazókosárba, át-vedlett fiúvá, és felpattant Saul mögé a lóra, az utolsó hátasjószágra, ami még megmaradt a birtokon. Több mint egy hétig kocogtak a földeken, mindig a kertek alatt maradva, kerülve a forgalmas utakat, és csak akkor merészkedtek elő, ha az unionista csapatok látókörén kívül kerültek. Éjszakára néha visszatértek Briar Hillbe, de csak azért, hogy némi élelmet vegyenek magukhoz, és aztán napkeltével újra elinduljanak. Már Baton Rouge-ban jártak, amikor Sault hirtelen megállította egy kiáltás. Alaine megpillantotta a hadnagyot, aki diadalmas felismeréssel az arcán rohant a néger felé, és szélesen gesztikulálva biztatta katonáit, hogy állítsák meg a feketét. Azok azonban a hatalmas férfit megpillantva inkább visszafordultak, és csak kevesen merészkedtek a közelébe. Alaine tehetetlenül nézte az utca másik oldaláról, ahogy végül elvezették a néger szolgáját, de nem segíthetett neki. A fasor árnyékában lopakodva észrevétlenül visszajutott lovához, és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a várost. Egész éjjel Saulért imádkozva virrasztott, aztán reggel ismét útra kelt, kereste a férfit. Két napig étlen-szomjan kóborolt a környéken, de végül belátta, hogy nincs remény. Eladta lovát, hogy hajójegyet válthasson New Orleansba, rádöbbenve, hogy máshová nem mehet. A hirtelen feltörő emlékek újraélesztették Alaine kínzó honvágyát. Megpróbált másra gondolni, hogy elterelje figyelmét, előszedett egy viseltes, de tiszta ruhát, aztán elkezdte kipakolni kevéske holmiját. Az anyja temetésén hordott fekete ruha volt a legjobb darabja. Alaine megcsóválta a fejét. „Egek! - döbbent rá hirtelen -, mi lett volna, ha az az őrült katona a kikötőben, aki ráült a kosarára, megtudta volna, hogy mit rejt ez az útipoggyász!” Aligha tudta volna megmagyarázni, miért cipel magával egy fiatal kölyök ennyi női holmit. A százados is azt hitte, hogy egy szegény árva fiút ment meg. Ezzel szemben egy ifjú hölgyet szállított haza biztonságban a rokonaihoz, akit ráadásul saját hadserege vádol kémkedéssel, és úgy üldözik, mint egy veszedelmes bűnözőt.

19

Halk kopogtatás hallatszott az ajtón, és a szobába beviharzott Leala, nyomában Angusszal és Robertával. - Alaine! Gyermekem! Hát te aztán ugyancsak ránk ijesztettél! - ölelgette a lányt, aztán megcsókolta a homlokát, ott, ahol vizes haja finom huncutkákban már száradni kezdett. - Ó, istenem! - kiáltott fel. - A hajad! Az a gyönyörű hajad! Miért vágattad le? - Miért kellett elhagynod Briar Hillt? - vágott közbe Angus. - Hiszen anyád temetésén még azt mondtad, hogy mindenképpen ott maradsz. Persze, tudom, szegény Glynis már egy jó éve elhagyott bennünket. De mi történt, hogy megváltoztattad elhatározásodat? Biztos Jason... - Nem - vágott nagybátyja szavába ingerülten a lány. - Nem - szólalt meg újra halkan. - Csak az történt, hogy a jenkik elfoglalták Alexandriát, letarolták a termést, elhajtották az állatokat, összeírták a rabszolgákat, akiket aztán besoroztak a hadseregbe, a marhákat lemészárolták, nekünk meg nem hagytak semmit. Saulnak is csak egyetlen öreg hátaslovat sikerült megmentenie, de azt el kellett adjam, hogy eljuthassak idáig. Azt sem tudom, mi történt szegény Saullal. Ha a hadnagy elkapta, biztosan végzett vele. - És most mit akarsz csinálni, Lainie drágám? - kérdezte Roberta nagy, ártatlan szemekkel. Angus megköszörülte a torkát, és megpróbálta egy határozott kézmozdulattal lánya ajkára fagyasztani a szót. - Mit csinál? Hát mi mást tehetne? Természetesen itt marad velünk. Semmi egyebet nem tehet. - De papa... - szólalt meg Roberta könyörögve. - Latimer százados biztosan visszajön, és mit fog szólni, ha megtudja, hogy Al voltaképpen lány... - Nem kellett volna meghívnod! Akkor nem szólhatna semmit! - vágott vissza szemrehányóan az apja, de aztán gyengéden megsimogatta Roberta arcát. - De gondolj bele! - nézett rá Roberta szinte esdeklő tekintettel. - Gondolj csak bele, mi mindent tehet értünk. Legfőbb ideje, hogy végre mi is kapjunk valamit a jenkiktől, ne csak adjunk. Hát nem raboltak eleget tőlünk? Hiszen kifosztottak. Nincs semmink! És éppen most, amikor már képtelenség megélni! Egy font vaj négy dollár, egy tucat tojás öt... Dulcie már alig meri betenni a lábát a francia piacra. És a te vevőid is egyre jobban kukacoskodnak, ha egyáltalán kifizetik a számlát. Én meg hónapok óta nem vettem magamnak egy új ruhát... Most meg egy újabb éhes szájjal szaporodtunk. - De Roberta! - kiáltott fel Leala, és megsemmisítő pillantással végigmérte a lányát. Ha lett volna Alaine-ben még némi bizonytalanság afelől, hogy valóban munkát kell vállalnia, az most végleg szertefoszlott. Roberta otrombasága csak megerősítette elhatározását. - Nem akarok a terhetekre lenni! - jelentette ki magabiztosan. - Különben is. Latimer százados éppen keres egy fiút a kórházba, és én úgy döntöttem, hogy elfogadom az állást. Persze mint „Al”,.. - Azt nem teheted! - sikoltott fel Leala. - Képtelenség! Ki hallott már ilyet? Hogy egy ifjú, ártatlan lány ott dolgozzon abban a kórházban, egy csomó mocskos jenki között! Drága anyád visszajárna kísérteni, ha ebbe az őrültségbe beleegyeznék! Szegény Glynis, mindig azt remélte, hogy igazi hölgy lesz belőled! Most meg, tessék, nézz csak magadra! Ma petite! Mi lesz így belőled? - kérdezte könnyeivel küszködve. - De mama! - próbálta vigasztalni az anyját Roberta, és átkarolta a vállát. Jóllehet Alaine mindig is vékony volt, csontos, de egész lényéből sugárzott a báj, arcából pedig az értelem. A fiúk csak úgy rajzottak körülötte, és így Roberta szinte képtelen volt elviselni 20

unokahúga jelenlétét férfiak társaságában, a különbség annyira szembetűnő volt. Persze most más a helyzet! Alaine fiúnak öltözve megszűnik rivális lenni. Egész izgalmasnak ígérkezik az egész... tűnődött magában Roberta. - Különben is Alaine mindig fenn hordta az orrát. Most legalább mindenki azt hiszi majd, hogy fiú... Ennyi az egész! Ráadásul, meg kell hagyni, egészen jól játssza a szerepét, s ha minden jól megy, sohasem fog lebukni. Remek ötlet - látta be, és kiváltképp tetszett neki, hogy végre valaki így az orruknál fogva vezeti majd a jenkiket.

21

Negyedik fejezet

Alaine reménytelen vágyakozással bámult ki az esőbe. Az ablaktáblákon patakokban csorgott a víz. Meglehetősen nehéz volt megtalálni a kórházat, de még nehezebb lett volna kivárni Latimer százados felbukkanását, az időveszteségről nem is beszélve. Mennyire más volna a helyzet, ha idejöhetett volna díszes kalapban, fodros szoknyában; bizonyára nem így fogadták volna. A szoba, ahová bevezették, orvosi pihenő lehetett, itt tölthették a dokik kevéske szabad idejüket. A keskeny priccs, a szegényes bútorzat azt sugallta, hogy senki sem időzik itt hosszasabban. A társalgó melletti folyosóról határozott léptek zaja hallatszott. Alaine elugrott az ablaktól, s kalapját a kezében szorongatva megpillantotta a szobába lépő Latimer századost. A tiszt összeráncolta a homlokát, mire Alaine rögtön úgy érezte, hogy botorság volt idemerészkedni. De azt is tudta, hogy bármit gondol is a tisztről, egyben biztos lehet: a százados okos ember. Vajon meddig lesz képes álcázni magát előtte, vajon meddig tudja majd elhitetni vele, hogy ő valóban nem más, csak mosdatlan, ápolatlan kiskamasz. A százados azonnal felismerte a fiút, de szemmel láthatóan dühös volt, hogy megzavarták bokros teendőiben. Súlyos léptekkel a mosdóhoz sietett, levetette hosszú, fehér, vérfoltokkal teli köpenyét, belehajította egy szennyes kosárba, aztán végre a fiúhoz fordult: - Nos, nekem úgy tűnik, mintha javult volna valamelyest a modorod, mióta utoljára találkoztunk - jegyezte meg száraz hangon, de talán nagyobb éllel, mint akarta. A fiú nyilvánvaló zavara persze őt is elbizonytalanította, így hát egyértelmű mozdulattal a kezében tartott kalapra mutatott. - Elgondolkodtam az ajánlatán - kezdte udvariasan Alaine, bár igazán nehezére esett bármit is kérni a jenkitől. - Aztán, tudja, amikor láttam, hogy a nagybátyáméknak nem megy valami jól, gondoltam, élek az ajánlatával... Persze, ha még mindig szükségük van rám... - Hogyne volna! Akár ebben a percben is beállhatsz - mondta szélesen mosolyogva Cole. - Ha így megfelel, akkor rögtön meg is mutatok neked mindent, mert engem aztán hív a munka. Néhány mérföldnyire innen elkaptak egy folyami hajót, és most szállítják be a sebesülteket. Az az érzésem, hogy a honfitársaidnak komoly nehézséget okoz az egyenruhák színének megkülönböztetése. De még civil utasokat is behoztak a katonákkal együtt. Alaine megborzongott. - Azok a civilek bárkik lehetnek... Maga is nagyon jól tudja, mást sem csinálnak, csak hajózgatnak fölfelé a folyón, aztán szépen kirabolják a gyapotültetvényeket, és odébbállnak. Maguk meg csak ülnek, és nézik ölbe tett kézzel az egészet. Cole vizet csorgatott a mosdóba, közben szeme sarkából gyanakodva méregette a gyereket. - Nézd, akárkik is, ők is emberek. - Hát persze, legalábbis maga szerint. Én mindenesetre egyetlen csepp könnyet sem fogok hullatni értük. - Attól tartok, nem a legbölcsebb dolog részemről, ha a kórtermeket is rád bízom - jegyezte meg a férfi, miközben lehúzta ingét és vizet locsolt az arcára és a nyakára. Alaine nézte az orvost, és hirtelen észrevett egy aranymedált a nyakában. - Nézd, Al! Azon tűnődöm, de őszintén, hogy vajon nem okozol-e majd több fájdalmat a katonáinknak, mint amennyit amúgy is kénytelenek elviselni. 22

Alaine szeme összeszűkült. - Hát ide figyeljen! Amíg nem kell játszanom a szoptatós dajkát, addig nem lesz gond. Elvégzem a munkámat, nem kell aggódnia. Persze... - kezdte, de aztán egyet legyintve elharapta a mondatot, mert hirtelen belédöbbent a felismerés, hogy Cole Latimer igazán vonzó férfi. Széles válla, izmos felsőteste, erős karja minden nőt elkápráztatott volna. Kivéve őt. Sőt, mintha a férfi látványa csak fokozta volna a jenkik iránt érzett gyűlöletét. - Százados! Ha maga tényleg azt hiszi, hogy egy magamfajta szerencsétlen árva kölyöktől félniük kell... nos, akkor inkább ne alkalmazzanak. Felejtsük el az egészet! Cole hangosan felnevetett. - Ha jól emlékszem, mintha a nagybátyád azt kérte volna, hogy fúródj meg. Al zavarában elhúzta a száját. - Hát ide figyeljen, maga kékhasú! Majd ha maga megmutatja nekem, hogy mit kell megmosni, akkor én azt megmosom. De még jobban teszi, ha kihagy az efféle terveiből! Egy kis kosz különben sem ártott még soha senkinek. Cole ódzkodva bár, de megadta magát. - Rendben, jóllehet nálad azt sem tudhatja az ember, hogy mi van ez alatt a koszréteg alatt. - Ha jól emlékszem, mintha azt mondta volna, hogy sok dolga van - vetette oda félvállról. Cole ügyet sem vetve a kölyökre megtörülközött, felvette ingét, aztán fehér köpenyét. Végigvezette Alt az egyes osztályokon, s mindenütt szakszerű magyarázatot fűzött a látottakhoz. A kórtermek zsúfoltak voltak, telis-tele priccsekkel, ágyakkal, és az ágyakon agyonkötözött, vérző sebesültekkel. Mindenütt finom por szállongott, a padlón is fakult, vérfoltos ruhák hevertek. - A fizetésről még nem is beszéltünk - jegyezte meg Alaine közömbös hangon. - Mennyit tud végül is fizetni? - Ugyanannyit, mint bármely unionista katonának - válaszolta Cole. - Azaz napi egy dollár és teljes ellátás. - Rendben. De én hazaviszem a kosztot, és nem fogok itt aludni. Úgyhogy legyen akkor egy dollár tíz cent, és áll az alku. - Nem hangzik rosszul - egyezett bele Cole. - De nagyon remélem, hogy megszolgálod majd a béredet. Alaine meggyőződéssel rábólintott. Csak nem fog itt fogadkozni egy randa jenkinek! Az nem volna az ő stílusa! így hát inkább megragadott egy vödröt, megtöltötte vízzel, beleszórt egy adag szappanforgácsot, aztán meg sem várva, hogy a százados távozzon, nekiállt felmosni a termet. Felcsutakolt minden zugot, még az ágyak alá is bebújt, és nem hagyta ki a nehezen hozzáférhető sarkokat sem. Aztán lemosta a székeket, asztalokat, szekrényeket is. Az ágyakon, a priccseken nyögdécselő katonákra ügyet sem vetett, igaz, azok sem őrá. Amikor végzett, szó nélkül elhagyta a kórtermet. Már az első napon kettőt sikerült kitakarítania, ami ugyancsak szép teljesítmény volt, hiszen ezeket a helyiségeket hosszú hetek óta senki sem takarította. Alaine jóleső érzéssel nézett végig a csillogó kövezeten, bár térde sajgott, s kezét is égette a tömény mosószer. Persze, az igazat megvallva, lehangolta a tudat, hogy még hat kórterem hátravan. De azok - nyugtatta magát - ráérnek holnap is. A két kórterem ragyogott a tisztaságtól. Az ablakok csillogtak a napsütésben, a vastag porréteg eltűnt az asztalokról, a szekrényekről. Úgy érezte, munkájában még Latimer százados sem találhatna hibát. Igaz ugyan, hogy kora reggel óta nem látta a tisztet, de ezt most nem is bánta. 23

Holtfáradtan esett be az ajtón, ahol Roberta fogadta frissen bodorított hajjal és egy gyönyörű, zöld muszlinruhában. Alaine azonnal felmérte az óriási különbséget kettőjük között, aztán azzal nyugtatta magát, hogy kora reggel, még indulás előtt ő maga kormozta be arcát és kent lisztes vizet a hajára, hogy leplezze, és csimbókossá tegye frissen mosott, ragyogó fürtjeit. Most azonban, Robertáét megpillantva, semmire sem vágyott jobban, mint egy nagy fürdőre, hogy végre megszabaduljon ócska, koszlott gönceitől és a bőrére ragadt piszoktól. De azzal is tisztában volt, hogy hiába minden; vörösre sikált kezét, berepedezett körmeit képtelenség rendbe hozni. Alaposan megmosta a haját, aztán még kurtábbra vágta. Megreszelte a körmeit, és zsíros krémmel kenegette kivörösödött kezét. Ez utóbbi igazán luxus volt, de ennyi álruhában töltött hét után már nagyon vágyott egy kis fényűzésre, arra, hogy néhány órára megint nőnek érezhesse magát. A kórházban töltött ötödik napon Alaine már ismét az első két kórtermet takarította. A munka most gyorsabban ment, hiszen a megkövesedett piszok már eltűnt. Néhány üres bádogdobozt is kirakott itt-ott a folyosóra, remélve, hogy a katonák majd megszokják, és nem a földre hamuznak. A könnyebb sérültek közül néhányan, akiket kínzott a tétlenség és az unalom, még segítettek is neki. Végre délben, amikor asztalhoz ült, észrevette, hogy Latimer százados egy tálcával a karján az asztalához közeledik. Al elkerekült szemmel meredt az orvosra, és röpke pillantással felmérte a termet. Volt még szabad hely bőven, hiszen mindössze két másik asztalnál ültek. - Mi újság, kékhasú? Hogyhogy nem talált magának szabad asztalt? - Bocsáss meg, Al! Nem tudtam, hogy szívesebben eszel egyedül - magyarázkodott a tiszt, de semmi jelét nem adta annak, hogy másik helyet akarna magának keresni. - Mit gondol? Különben miért jöttem volna le ilyen későn! Akár hiszi, akár nem, kényes vagyok arra, hogy kivel költöm el az ebédemet. Nem mindegy ugyanis a gyomromnak, hogy milyen társaságban tömöm tele ezzel a vacakkal... - Hagyd abba a nyekergést! Inkább egyél! Sose nősz nagyobbra, ha nem tanulsz meg rendesen étkezni - bökött ujjával Cole a kölyök tányérja mellé helyezett csomagra. - Ebben meg mi a csudát tartasz? - Magának ahhoz semmi köze! - fortyant fel Al. - Csak kíváncsi lettem volna. Ennyi az egész. Mert aligha hiszem, hogy a váltóruhád van benne... Hiszen amióta csak itt vagy, mindig ugyanebben a rongyban látlak. - Hát ha nagyon tudni akarja, akkor tudja meg: kaja van benne. Amit nem tudok itt megenni, azt hazaviszem - vágott vissza szemtelenül Al. - Vagy netán van ellene valami kifogása? Cole tagadóan megrázta a fejét, aztán a kávéjáért nyúlt, és lassan belekortyolt. Majd elővett egy karcsú borítékot a zsebéből. A bélyegből ítélve valamilyen hivatalos levél lehetett. Hirtelen mozdulattal a lány orra elé pöckölte. Al megnézte a címzést: AL CRAIGHUGH - olvasta. - Hát ez meg micsoda? - kérdezte gyanakodva. - A heti béred. A lány izgatottan feltépte a borítékot, és megszámolta a pénzt. - De hiszen ez hét dollár! - A könyvelőnk úgy döntött, hogy felkerekíti. Megérdemelted - tette hozzá, miközben elnézte, ahogy a kölyök gondosan elcsomagolja a pénzt zsebkendőjébe. Cole nem szólt egy szót sem, nyugodtan kortyolgatta kávéját, majd egy idő múlva megkérdezte: - És azt tudod már, hogy mit kezdesz ekkora vagyonnal? Nem gondoltál esetleg arra, hogy vehetnél magadnak egy rendes ruhát? 24

- A felét mindenképpen Angus bácsinak adom, tudja, a szállásért. A maradékkal... hát majd meglátom, mihez kezdek - válaszolta Al tárgyszerűen. - Ha akarsz egy kis pluszpénzt keresni, volna még némi munka a számodra. Pontosabban, nekem van egy lakásom, arra is ráférne a rendszeres takarítás. - Hát... ha komolyan gondolja, és ha megbízik bennem, jenki - vonakodott Al. - Kell a munka vagy nem kell? - vágott vissza türelmetlenül Cole. - Előbb azt árulja el, mekkora helyet kellene kiganéjoznom! - Csak egy normális méretű lakást. Mindjárt ott van a Jackson tér sarkán. Ugye tudod, merre? - Naná. Hogyne tudnám! De hogy jutok be a lakásba? - Kulccsal - mosolygott szarkasztikusan az orvos, majd belső zsebéből kihalászta a kulcsot, és átnyújtotta a kölyöknek: - Tessék. Én majd kérek egy másikat a tulajdonostól. Úgyhogy ez nálad is maradhat. Egyetlen kikötésem van, ott is ugyanolyan tisztaság legyen, mint itt a kórházban. És akkor hetente három dollárt kapsz. - Hetente... három dollárt? - kérdezte Alaine elképedve. - Maga ilyen gazdag? - Maradjunk annyiban, hogy megengedhetem magamnak. - Végül is... nekem mindegy. Én kitakarítom a lakását, maga meg nyugodt lehet, nem fogok ellopni semmit. - Látod, ez az, amiben biztos vagyok. Cole akarata ellenére is elmosolyodott, aztán elnézte a távolodó kölyköt. „Igen - állapította meg magában -, mindennek ellenére van benne valami vonzó.” Persze hogy pontosan mi, azt képtelen lett volna meghatározni. Gyorsan teltek a napok, és Roberta egyre türelmetlenebbül várta az estét, amikorra Cole a látogatását ígérte. Nagy gonddal átnézte ruhatárát, válogatott, keresgélt, mindent felpróbált. A legszebbet, a legtökéletesebbet akarta mindenben. Bár ezen a napon Alaine szokatlanul korán ért a kórházba, meglepetésére a forgalom már most olyan volt, mint késő délelőtt. Egy betegszállító szerelvény ott várakozott az épület előtt, és a sebesülteket éppen most rakták ki a hordágyakra. Alaine megérezte, hogy valami történhetett. Jóllehet július közepe táján megnyitották a Mississippit a föderációs hajók előtt, és már Baton Rouge is biztonságban tudhatta magát, Taylor tábornok újabb, nagyszabású toborzásokba kezdett, legfőképpen Louisiana északi részén, és úgy tűnt, hogy tartós gerillaharcokra rendezkedik be a jenkik ellen. A temérdek vér és a jenkik látványa először megdöbbentette Alaine-t, aki megpróbált valahogy átvergődni a sebesültekkel eltorlaszolt bejáraton, aztán végre megpillantotta Latimer századost, aki éppen a sebesülteket válogatta, minden egyes hordágynál gyors és határozott döntésre kényszerülve, hiszen arról kellett ítéletet mondania, hogy ki várhat még egy-két napot, és ki kerüljön azonnal a műtőbe. Bár ide a kórházba már csak a súlyos sebesülteket szállították. A könnyebb sérülteket a szanitécek látták el a fronton. Dél felé járt az idő, de Alaine nem mert a műtők közelébe merészkedni; a kloroform szaga mindent elárasztott. Pedig Alaine ugyancsak kíváncsi volt, hogyan lesz képes Latimer doktor estére úgy átvedleni, azzá az úriemberré válni, akire Roberta már több mint egy hete oly izgatottan várakozik. Késő délutánra már alig mozgott a fáradtságtól. Pedig még a felvételi szobák is hátravoltak, ahová az újonnan beszállított sebesülteket elhelyezték. Munka közben, akarva, nem akarva, olyan 25

sebek, testrészek tárultak a szeme elé, hogy el kellett kapnia tekintetét, hacsak nem akarta, hogy felforduljon a gyomra. De a rothadó hús és a vér szaga mindenütt ott volt. Egy amputációs műtét után, amikor kivitték a levágott végtagot, Alaine nem bírta tovább, és kezét szája elé kapva próbált megszabadulni a hányingertől. Alaine visszatántorgott az épületbe, és megpróbált észrevétlenül elsuhanni az orvos mellett, aki nem tett mást, csak szótlanul átnyújtott neki egy zsebkendőt. Bevizezve - mint aki már várta. Alaine reszkető kézzel törülgette a homlokát és az arcát, jólesett neki a kendő hűvös érintése, kissé magához is tért, és végre rá mert nézni az orvosra. - Jobban vagy? - kérdezte együttérzőn Latimer. Alaine sebzett hiúsága már-már támadásba lendült volna, de hirtelen rájött, képtelen megbocsátani a századosnak, hogy tanúja volt gyengeségének. - A, jenki - nyögte ki végül -, maga még jön nekem három dollárral... - Ó, persze, tudom - mondta Latimer, és a bankjegyeket kiszámolva átnyújtotta a pénzt Alaine-nek. - Ami azt illeti, takarítónak jobb leszel, mint ápolónak. Mert, csak hogy tudd, láttam én már egy-két kórházi kisegítőt, de ilyen nyomorultat, mint te, még soha... - Tartsa meg magának a véleményét... És a megjegyzéseit... - mondta a lány, és rögtön sarkon fordult. Közben persze azon tűnődött, menten közli az orvossal, hogy keressen másvalakit, aki majd a lakását rendben tartja, de aztán ráébredt, hogy ennél könnyebben aligha kereshetne pénzt, hiszen Latimer százados otthona olyan rendes és tiszta volt, mint ő maga. A sovány, lepusztult gebe hátán hazalovagolni persze újabb kihívást jelentett. Az öreg hátasló alig engedelmeskedett parancsainak, és látszott rajta, csak arra vágyik, hogy szokott istállójában végre megpihenjen. Szemmel láthatóan mindig meg is nyugodott, amikor Alaine végre a jászolhoz vezette. Az istálló pislákoló fényében Alaine ekkor felfedezte Dulcie-t és férjét, Jedediah-t, a Craighugh-ház kocsisát, aki éppen friss szénát vetett a lónak, és vizet is tett elé egy egész vödörrel. Alaine így hamarabb szabadulhatott, de még gyorsan köszönetet rebegett az öreg kocsisnak, és egy lépéssel a ló elé kerülve, még egy-két maréknyi zabot is szórt az állat elé. Alaine persze tudta, hogy Angus bácsi nem nézné jó szemmel ezt a pazarlást, hiszen olyan drága a valódi takarmány. Alaine a maga koszlott-vedlett rongyaiban nagyon közel érezte magát a vén gebéhez. Olykorolykor, mint most is, odaszórt neki egy maréknyi zabot, jóllehet tudta, hogy nem szabad elkényeztetnie az állatot. Jólesett ott lenni a közelében, sőt a körházból hazamentett maradékokat is Ol’Tar mellett fogyasztotta el. Általában hét végén adta át Angus bácsinak a bérét, illetve a fizetése felét, aki zavartan motyogott valamit az orra alatt, rendszerint a háborús ínségről, a mindennapi nehézségekről, aztán pénztárcájába csúsztatta. Alaine elfújta a lámpát, és lassan elindult a sötétben a ház felé. Hála Dulcie figyelmességének, a konyhában még pislákolt egy gyertya, sőt a tűzhelyen is meleg víz várta. Az átalakított kamrában gyorsan lehányta magáról a fiús ruhákat, és alig várta, hogy végre elmerüljön a meleg vizes dézsában és kiáztassa magából a fáradtságot. De még egy perc sem telt el, amikor megmozdult a kilincs... Alaine kiugrott a dézsából, és maga elé kapott egy törülközőt. Roberta állt ott, gyönyörű krepdesinruhában. Alaine pislogva meredt unokanővérére, közben lehullott róla a törülköző, ott állt meztelenül, kis kebleit akaratlanul is összehasonlította unokanővére kerek, nőies formáival, és szégyenkezett. - Mondd, Al! Tudod te egyáltalán, milyen nap van ma? - kérdezte Roberta ingerülten. - Nem, ez egészen borzasztó! Sőt rémes! Úgyhogy közlöm veled, Lainie drágám, nekem fogalmam sincs, mi lesz ezzel a világgal, ha így mennek tovább a dolgok! 26

- Roberta, nem értelek - mondta Alaine értetlen hangon. - Én úgy tudtam, neked vendéged van ma este... - Nekem aztán nincs! - tört ki a kiáltás a lányból. - Ó, nincs nekem semmiféle vendégem! Ó, ezek az átkozott jenkik! Hogy pusztulnának el a maguk mocskos háborújában! - Hát, ami azt illeti, nekem úgy tűnik... igyekeznek... Mármint hogy elpusztulni... - vágott vissza Alaine egyre ingerültebben. De mint oly gyakran, Roberta most sem értette meg unokahúgát. - Minél előbb, annál jobb! - jegyezte meg Roberta. - Legalább azok, akik életben maradtak, élhetnek úgy, mint azelőtt. - Attól tartok, Roberta, hogy Mister Lincoln ezt nem egészen így gondolja... - figyelmeztette Alaine hűvösen. - Ó, Lainie, ő csak egy ostoba vidéki fajankó - dühöngött Roberta. - Már a neve hallatára is rosszul leszek. Meg különben is, elegem van az egészből! Mindenből! Az egész mészárlásból! Alaine csodálkozva nézett unokanővérére, hiszen Roberta ez idáig semmi különösebb érdeklődést nem mutatott a háborús veszteségek iránt. - Nem tudom, Roberta, mi történt veled... De valamitől biztosan nagyon kiborultál. - Akkor elárulom neked, mi történt - suttogta Roberta, és előhúzott egy gyűrött papírlapot a zsebéből. - Idenézz! Valami átkozott dolog miatt Latimer százados nem tud idejönni ma este. Nemrég küldte ide ezt az üzenetet - kiabálta most már felbőszültén, és feje fölött dühödten lobogtatta a papírt. - Szép kis kifogás! Még hogy valami sürgős úgy! Röhej! Szükséghelyzet! Vagy micsoda... Még viccnek is rossz! Jellemző a jenkikre! Ó, hogy lehet valakit így megsérteni? - Roberta, fenn a folyónál nagy összecsapás volt. A sebesülteket mind ideszállították, és az orvosoknak egész nap még lélegzetvételnyi szabad idejük sem volt. Én is reggeltől mostanáig csak a véres kötéseket hordtam, meg a sáros ruhákat, hogy legalább a műtőig szabaddá tegyem az utat magyarázta Alaine, leküzdve ellenállását. - Sáros ruhákat? Lainie! Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy meztelen férfiak között dolgozol? - kérdezte Roberta a döbbenettől elkerekült szemmel. - Dehogy! Még sosem láttam meztelen férfit. De ha megkérhetnélek, ne szólíts Lainie-nek! Tudod, mennyire utálom ezt a nevet. - Igen, mindig is jobban szeretted, ha Alnek szólítottak - jegyezte meg ironikusan Roberta. Azt mondd meg, mi lehet olyan átkozottul fontos, ami miatt Cole nem tudja otthagyni a kórházat. Hiszen vannak ott rajta kívül más orvosok is, azok is be tudják kötözni a sebesülteket! - Persze hogy vannak. De ma mindenki szolgálatban van. Roberta végre észrevette unokahúga ingerültségét, és témát váltott. - Mesélj valamit Cole-ról! - Cole-ról? - nézett rá csodálkozva a másik. - Mondd, gazdag? Nagyon gazdag? - érdeklődött izgatottan Roberta. - Honnan tudnám? Én csak azt tudom, hogy megengedheti magának, hogy heti három dollárt fizessen nekem a lakása takarításáért. - Sosem említetted, hogy nála is takarítasz... - köszörülte meg a torkát Roberta. - Csak a papa meg ne tudja! - Hol máshol kaphatnék három dollárt néhány órányi munkáért? - vágott vissza Alaine epésen. - Különben sincs abban semmi rossz, hiszen Latimer százados soha sincs otthon, ha én ott

27

vagyok. Azokon az estéken takarítok nála, amikor szolgálatban van. Nem lakik messze a kórháztól, így rövid idő alatt odaérek... - Végképp nem értem. Most már tényleg csak azt mondd meg, hogy hol lakik a százados. Alaine gyanakodva nézett rá. Roberta csak mosolygott. - Ha nem mondod meg nekem, Lainie, akkor én mondom el a papának, hogy annak a jenkinek a lakását takarítod. És abban biztos vagyok, hogy nem fog neki kifejezetten örülni. Sőt... még meg is tilthatja. - Nem tudom, mire gondolsz - tűnődött el a lány -, de egy biztos, az egész úgy egyáltalán nem érdekel. Ha annyira kell neked Latimer százados, hát menj, és kapd el... - Hol lakik? - kérdezte Roberta izgatottan. - A Pontalba házakban. A további részleteket megtudhatod magától a századostól. Áruld el, Roberta, mi a csuda különöset látsz abban a jenkiben? - Sok mindent - nevetett fel Roberta felszabadultan. - Egyet viszont mindenképpen. Kiszabadulást jelentene nekem ebből a nyomorult porfészekből - suttogta, és mélyen előrehajolt unokahúga felé, szeme csillogott, és mint aki végzetes, nagy titkot árul el, fojtott hangon hozzátette; - mondtam már neked, hogy a levelet egyszerűen úgy írta alá, hogy Cole?... - suttogta. - O, Latimer különös egy alak. De annál izgalmasabb, Alaine! Meglátod, úgy a kisujjam köré csavarom ezt a langaléta jenkit, hogy... - mondta, és felugrott, majd táncoló léptekkel kiviharzott a fürdőkamrából. - Megkérhetnélek, hogy bezárd magad mögött az ajtót? - kiáltott utána Alaine kétségbeesetten. Roberta gunyoros mosollyal az ajkán visszafordult: - Érted? A kisujjam köré... - suttogta, majd felmutatva a szóban forgó testrészt, bevágta maga után az ajtót.

28

Ötödik fejezet

Alaine-nek nem esett nehezére kitérni az elfoglalt orvos útjából, bár egyre gyakrabban érezte, hogy szinte hiányzik neki a százados társasága. A kölyök Al és a meglett férfi között kialakult valamiféle kölcsönös rokonszenv, jóllehet a százados soha nem rejtegette előtte rosszallását. Alaine azonban biztonságban érezte magát, hiszen titkát nem is sejthette az orvos, kritikus megjegyzései is csak mind-ahányszor Alaine szutykos arcára vonatkoztak. Latimer persze nem tudhatta, mekkora erőfeszítésébe kerül Alaine-nek nap, mint nap eltorzítani az ábrázatát. Az elhanyagolt, mocskos külső azonban kitűnő álca volt, együtt a lepusztult kalappal, bár az utóbbi viselését a kórházban Cole megtiltotta. - Egy szép napon - fenyegetőzött az orvos - még arra is megtanítlak, hogyan kell alaposan megmosakodni. Nézd meg a hajadat! Merev a kosztól! - No, én meg azt hiszem, hogy maga is egy szappannal a szájában született - vágott vissza Alaine. - Eletemben nem találkoztam senkivel, akinek ennyire fontos lett volna a tisztálkodás. - Nézd, ez csak attól függ, milyennek születik az ember - jegyezte meg Cole szarkasztikusan. A százados látogatásának estéjén Alaine igyekezett távol tartani magát a háztól. Semmiképpen nem akart részt venni a vacsorán. „Mocskos kölyök” álcájában csak kitette volna magát a jenki gúnyos megjegyzéseinek. A vacsorát persze megúszta, de Roberta minden részletre kiterjedő beszámolóját már nem. - Ó, Lainie! Életem legizgalmasabb estéje volt! Te tudtad, hogy Cole apja is orvos, és nem sokkal Cole születése után megözvegyült? Biztos vagyok abban is, hogy nagyon gazdagok. - Csak nem kérdezted meg? - kérdezte Alaine álmosan, és még mélyebbre fúrta fejét a párnába. - Ne bolondozz! Az nagy illetlenség lett volna. Mégis tudom - mosolygott titokzatosan. - Cole sokat utazott, Keleten végezte a tanulmányait, az apjának meg birtokai vannak, és persze a minnesotai házuk. Gondolom, ha az öreg meghal, Cole egyedül örököl mindent. Már nagyon unom ezeket az ócska göncöket. Találnom kell és találni is fogok egy férfit, aki majd mindenről gondoskodik, amire csak szükségem van. - Késő van, Roberta. Nagyon fáradt vagyok. Már majdnem elaludtam. Nem beszélgethetnénk erről majd máskor? Nekem hajnalban kell kelni... Roberta tettetett együttérzéssel felsóhajtott. - Ó, tudom, szegény Al, neked is megvan a magad baja... Persze... ami azt illeti... - Igen, tudom, ami azt illeti, rászolgáltam - mondta dühösen a lány, és keze ökölbe szorult. Ráadásul még Latimer századosnak is ide kellett jönni, csak azért, hogy elrontsa az álmomat. Ez idő tájt Alaine-nek már két nap alatt sikerült végeznie az összes kórterem takarításával, aztán persze kezdte elölről. Elszántan dolgozott, felmosott, port törölt, minden láthatatlan rést kipucolt, mintha csak bizonyítani akarná Latimer századosnak, hogy minden centért keményen megdolgozik. A sebesült katonák kezdték megszokni jelenlétét, örültek a kis változatosságnak a napok unalmas egyhangúságában. Beszélgettek az otthonukról, családjukról, kedvteléseikről, politikáról, mindenféléről. Néhány katona még ezen a siralmas helyen sem vesztette el humorát, velük Al is szívesen eltréfálkozott. Másokat, a súlyosabb sebesülteket lefoglalták saját szenvedéseik. De Alaine megpróbált ezekbe is lelket önteni; vigasztalta, bátorította őket. Mindenkihez volt egy-egy megértő 29

szava, a szánalom és a rokonszenv különös vegyüléke alakult ki benne szinte észrevétlenül, és valami keserédes gyöngédség. Alaine számára ez a munka kezdetben csak egy elvégzendő feladatot jelentett, voltaképpen semmi mást, csak egyfajta pénzkereseti lehetőséget. Aztán, az idő multával egyre inkább érezte, hogy önmagával kerül konfliktusba. Rokonszenve változatlanul és egyértelműen a föderációsoké volt, de szinte öntudatlanul is kialakult benne egy bizonyos együttérzés azokkal a férfiakkal is, akik alig voltak egy-két évvel idősebbek nála, némelyikük még fiatalabb is volt. Merészen, vakmerően, meggyőződésük tudatában indultak a csatatérre, akárcsak Alaine apja és bátyja, most pedig itt fekszenek a keskeny ágyakon, és tehetetlenül, a sorsnak kiszolgáltatva várják a gyógyulást... Vagy a halált. Briar Hillben persze voltak olyan pillanatok, hogy Alaine úgy érezhette, egyetlen jenki sem érdemel mást, mint a keserves pusztulást. Itt azonban gyakran került szembe azok lassú halálával, riasztó, elhúzódó haláltusájával, akiket ismert. Akik ugyanolyan emberi lények voltak, mint ő. És szenvedtek. Kellemes, napsütötte reggel volt, amikor felugrott egy öszvér vontatta kocsira, amely a kórházba vitte. - Elkéstél - jegyezte meg nyersen Cole, amikor belebotlott az előcsarnokban. - Tudom. De abból a nyomorult fizetésből, amit maguk, jenkik itt adnak, nem telik mindennap omnibuszra. - Van valami problémád, fiam? - kérdezte az ezüsthajú sebész főorvos kedvesen, mert Latimer otthagyta Alaine-t. - Semmi, igazán semmi... uram. - Akkor viszont láss dologhoz! Rengeteg sebesült érkezett az éjjel, van mit csinálni. Így Latimer százados sem ér rá most megbeszélni veled a béredet. - Igenis, uram - motyogta Alaine. Clay Mitchell volt az egyetlen jenki az egész kórházban, akivel nem mert feleselni. Az orvos tábornok magas, hordómellkasú ír volt. Mindenki mélységesen tisztelte, és tartott tőle, pedig volt benne valami veleszületett kedvesség, valami vonzó gyengédség. A műtőkhöz vezető folyosókon mindenütt priccseket állítottak be az újonnan érkezetteknek, akik közül egyik-másik nehézkesen kapkodta a levegőt, többen meg egyszerűen sírtak fájdalmukban. Az egyik távolabbi priccsen Alaine megpillantott egy sebesültet, aki mozdulatlanul feküdt, és egy hang sem jött ki a torkán. Szemén átvérzett kötés volt, a szája sarkán is alvadt vér nyoma volt látható. Törzsét lepedő takarta, hogy a nyílt hastájéki sebet védje a fertőzéstől, de már a vásznon lévő vérfoltok is megbarnultak. A látvány elborzasztotta Alaine-t. „Soha többé” - fogadkozott magában. „Elég volt” - gondolta, és elviharzott a kis kamra felé, ahol takarítószerszámait tartotta. Közben eldöntötte, hogy ma ellenkező irányból kezdi a munkát, a lényeg, hogy a haldoklókat messze ívben elkerülje. De hiába fogadkozott, képtelen volt betartani önmagának tett fogadalmát. Még biztonságosnak vélt kamrácskájában is hallani vélte a haldoklók nyögéseit. Megpróbált nem törődni, nem figyelni ezekre, de ez most, az adott körülmények között lehetetlen volt. Erezte, nem neki való munka ez. Ide egy valódi férfi kellene. Hiszen még a kacsát is be kell vinni a sebesülteknek! Mi sem egyszerűbb! De nem neki. Soha többé... Közben, ha akarta, ha nem, hallhatta a sebesültek nyöszörgését, jajkiáltásait, és azt is, hogy senki sem visz vizet a rászorulóknak. De Alaine már döntött. O itt takarít. Kész. Dühödten felkapta a 30

seprűt, a felmosórongyot, a fertőtlenítőszert, és elszántan munkához látott. De egy hangot meghallott, egy gyenge, segélykérő hangot. Távolról. „Várj egy kicsit” - motyogta, bár tudta, hogy a szenvedő sebesült mit sem hall suttogásából. - Várj! Mindjárt hozok vizet... - hajolt föléje, már nem törődve azzal, hogy hallja vagy nem hallja a szerencsétlen. Alaine rátette vékony kezét a sebesült homlokára, aztán lerohant a sebesültekkel zsúfolt előcsarnokba, hogy végre találjon egy poharat. Amikor visszaért, a katona tarkója alá nyúlva gyengéden megemelte fejét, és próbálta megitatni. - Hagyd abba! - fogta meg hirtelen egy erős kéz a vállát. Cole állt mögötte, s azonnal kiragadta kezéből a poharat. - Többet ártasz neki, mint amennyit használsz - tette hozzá, majd meglátva Al kétségbeesett pillantását, nyugodtabb hangon hozzátette; - Sohase adj vizet annak, aki tüdőlövést kapott. Inkább ide nézz! Megmutatom... Egy közeli szobából Latimer kihozott egy tiszta törülközőt, és azt bevizezve finoman elkezdte a sebesült katona ajkát megnedvesíteni. Újra és újra bemártotta a kendőt a vízbe, aztán néhány cseppet a katona szájába is juttatott. - Hát így kell ezt csinálni, Al. Maradj vele egy ideig... Alaine dermedten rázta a fejét, hiszen éppen ma határozta el, hogy távol tartja magát minden haldoklótól. De Cole hűvösen odaszólt a katonának. - Szedd össze magad! Mindjárt rád kerül a sor, és akkor ellátjuk a sebedet. Cole végre felállt, majd Al vékony kezét megfogva mélyen a szemébe nézett. - Kérlek, maradj még itt néhány percig! Mindjárt visszajövök. Ha valaki megkérdezné, miért vagy itt, mondd csak meg nyugodtan, hogy én kértem... Alaine bólintott, és még mielőtt a százados eltűnt volna látóköréből, máris kendő és víz után nézett. A legnagyobb óvatossággal elkezdte letörölgetni a katonáról az alvadt vérfoltokat, majd puha, finom mozdulatokkal a homlokát simogatta, kitörölte a kötés melletti résekből a vérfoltokat, és elszántan hessegette a legyeket, bárhol kezdtek is körözni a sebesült fölött. - Al? - hallotta meg hirtelen a kötés alól a szinte sóhajszerű kérdést. - Igen - suttogta. - Én vagyok... - Köszönöm - nyögte a katona. Alaine fellélegzett. Végre egy pillanat, amikor magára maradhat. Ajka remegett, egész testét kirázta a hideg. De még szokott kölyökhangján visszaszólt; - Nincs mit. Mindig állok a rendelkezésedre, jenki... - nyögte ki végül. Cole az ajtót támasztva nézelődött az orvosi pihenő bejáratánál, amikor a műtősfiú a nevét kiáltotta. De már Grissom őrmester is feltűnt, hogy elkapja a századost. - Egy ifjú hölgy keresi önt, százados. Lent vár az aulában. - Most semmire sincs időm - kezdte Cole hűvösen. - De azt mondja, sürgős. Cole összevonta szemöldökét. Ki lehet? Mindegy. Rengeteg a munka. De azért rákérdezett: - A hölgy netán sebesült? Grissom elfintorította az orrát: - Akkorát nem tévedhetnék, uram. A hölgy makkegészséges. - Akkor hát ki a sebesült? - Arról nem beszélt a hölgy... - Akkor viszont keressen egy szabad orvost, aki majd ellátja! 31

- A hölgy azt mondta, hogy önt szeretné látni - mondta határozottan az őrmester. - ráadásul már több mint egy órája várakozik. Cole nagyot sóhajtott, és megnézte zsebóráját. - Rendben. Van egy percem a számára. Sem több, sem kevesebb. Közöld a hölggyel, hogy rögtön lemegyek. Cole sietősen lerángatta magáról a véres köpenyt, persze a civil ruháján is láthatók voltak a sötét vérfoltok. Hát nem éppen a megfelelő öltözet... De most semmire sincs idő. Lesietett az előcsarnokba. Roberta fölemelkedett ültéből, amikor meglátta az orvost. - Úgy látom, megleptem. Latimer százados - sütötte le szégyenlősen szemét. - Azt hiszem, végképp nem számított rá, hogy éppen itt lát újra... - Az bizony igaz, Miss Craighugh - nyújtotta a kezét -, de ha Grissom őrmester azt is hozzátette volna, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy, akkor még arra is találtam volna időt, hogy átöltözzek... Bocsásson meg, de nagyon elfoglalt vagyok... - Ne mentegetőzzön, százados - válaszolta Roberta, alig leplezve undorát az orvos vérpettyezte ingére nézve. - Azt hiszem, túl merész voltam, hogy idejöttem... - Kérem, folytassa, Miss Craighugh! - mosolygott az orvos bátorítóan. - Ma ez az első kellemes hang, amit hallok, és nagyon kérem, ne rontsa el az örömömet mindenféle kérdésekkel. - Ön igazán nagylelkű, százados - vette le Roberta egy széles mozdulattal hatalmas kalapját, persze időt hagyva a férfinak, hogy elgyönyörködjön arisztokratikus profiljában. - Tudja, csak éppen erre jártam... Aztán megtudtam, hogy maga itt nagyon elfoglalt. Egy perce sincs, legkivált nem egy kis kikapcsolódásra vagy egy kellemesen elkölthető ebédre... Pedig még egy férfinak is szüksége van némi étkezésre, vagy tévednék, százados űr? Mert ha igen, akkor senki sem vádolhatja meg önt azzal, hogy néhány percre szabaddá teszi magát, és végre megebédel... Nem volna kedve velem tartani, százados? - kérdezte Roberta a lehető legszélesebb mosollyal, pedig közben alig tudta eltitkolni, hogy még lélegzetet sem mer venni az izgalomtól. Egész héten erre a jelenetre készült, szóról szóra minden mondatot előkészített. - Miss Craighugh! Bocsásson meg, de meg kell értenie. A kórház tele sebesültekkel, akiket el kell látni. Különben én lennék a legboldogabb, ha csatlakozhatnék önhöz. - Értem, százados. Akkor viszont vegye magának a fáradságot, és lovagoljon ki este hozzánk vacsorára. Végül is igazán nem lakunk olyan messze. Cole elmosolyodott, látva a lány kitartását. - De Miss Craighugh, mit szólna az édesapja, ha újra beállítanék? Roberta szája csúfondárosan lebiggyedt; - Nézze, Latimer százados, maga igazán nem úgy néz ki, mint aki nagyon sokat törődik az apák véleményével. Cole felnevetett, és mosolygó szemmel szinte megsimogatta a lány arcát. - Ebben téved, kisasszony. Nagyon is törődöm az apák véleményével, így, ami a meghívását illeti, nem szívesen okoznék váratlan meglepetést. - Botorság. Ezzel igazán ne törődjön. A papát meg csak bízza rám! - Köszönöm, ha ma már semmi váratlan nem lesz, akkor, ha kissé később is, de szabad vagyok. - Szeretettel várjuk - bókolt Roberta hűvösen, noha majd kiugrott bőréből örömében. Százados, bocsásson meg, hogy ilyen sokáig feltartottam - szorongatta hosszan az orvos finom 32

kezét. - Ugye megbocsát? Higgye el, belátom, nagyon keveset tudok az orvostudományról, így el sem tudom képzelni, mikor zavarom, s mikor nem. - Maga engem sohasem zavar - mondta talányosan Cole, miközben kikísérte a lányt az utcára, és felsegítette a kocsiba. - Akkor hát, az esti viszontlátásra, doktor - suttogta Roberta. Esernyője hegyével megbökte a kocsis vállát. „Mehetünk” - jelezte. - Jedediah! Kérlek, először forduljunk egyet a Jackson tér felé, mielőtt hazamegyünk. Ezer éve nem kocsikáztam ki! Már igazán rám fér egy kis friss levegő! Ahogy a kocsi elindult, Roberta kinyitotta ernyőjét. Nemcsak a napsugártól óvta érzékeny bőrét, hanem a katonák durva pillantásától is, akik önkéntelenül is megálltak, és földbe gyökerező lábbal bámultak a tovasuhanó szépségre.

33

Hatodik fejezet

Magruder őrnagy a lépcsőfeljáró tetején várt Cole-ra, karját a háta mögött összefonva, terpeszállásban. Nyilvánvaló volt, hogy mindent látott. - Maga aztán egy egészen jó kis pipit szedett fel. Latimer százados. - A hölgy Miss Craighugh - közölte Cole, szemöldökét felvonva. - Feltételezem, egy déli szajha. - Délinek déli, de nem szajha. Al unokanővére. - Elnézést - mondta ironikusan Magruder. - Tudom, tudom, az a szegény nyomorult partra vetett kis árva... - Egyáltalán nem szegény nyomorult... - vágott közbe Cole. - Bár annyi igaz, hogy itt szállt partra, egy fenti farmról jött. Elvesztette a szüleit a háborúban. - Maga aztán könnyen mentegeti a lázadókat - állapította meg ellenségesen az őrnagy. Legközelebb már Lee tábornokkal fog együtt érezni. Cole határozottan, keményen az őrnagy szemébe nézett. - Mindig és mindenkivel együtt fogok érezni, aki szenved. Ez az egyedüli oka annak, hogy ezt a hivatást választottam. - Értem - hümmögte az őrnagy, és szótlanul elindult Cole után az orvosi szoba felé, ahol Latimer megtöltött egy lavórt, és dühödten elkezdte sikálni a kezét. - Az az érzésem, fiam, hogy nem ártana magának egy kis frontszolgálat - jegyezte meg Magruder, majd a csap alá tartva kezét, vizes ujjaival végigszántott ezüstös hajában, miközben elnézte magát a tükörben. - Nézze, én tizennégy éve szolgálok a hadseregnél. Még Mexikóig is lejutottam. Hadnagy voltam nyolc évig jegyezte meg Cole rangjelzésére meredve. - Maga meg itt már két év után százados. Pedig ezzel a maga szent elhivatottságával nemigen jutna előbbre a fronton, ahol légyként hullanak az emberek maga körül. Legjobb esetben is összelapátolja azokat, akiken még esetleg tud segíteni, aztán a többi... Ott már megette a fene a szakmai morált... Maximum ad nekik egy kis morfiumot, és átviteti őket az árnyékba... Cole tagadó indulatossággal csóválta a fejét. Igaz ugyan, hogy nagyon is tudatában volt a frontszolgálati tapasztalatok hiányának, de az efféle jóslatokat mindig kétkedve fogadta. El sem tudta képzelni, hogy adott esetben ő is így viselkedne a harcmezőn. Magruder felegyenesedett. - Százados! Azért kerestem, hogy megkérjem, csatlakozzon hozzánk ma este. Latimer nem tudta leplezni elképedését. - Megjegyzem, nem az én ötletem volt, hanem Mitchellé. Az orvosok többsége ugyanis eljön Sazeracba, egy kis ünneplésre. Nyilván maga is hallott a Broad Run-i győzelemről. - Győzelem? Mifene? A chickamaugai Old Rosey-béli... hm... győzelmes... csatáról is hallottam, arról, amit önök taktikai visszavonulásnak neveznek... - Értem. De mi csak a valódi győzelmeket ünnepeljük meg. Chickamauga! Ó, istenem! Hogy is mondta? Taktikai visszavonulás? - borzongott meg az őrnagy. - Ne aggódjon, még a háború befejezése előtt visszaszorítjuk azokat a rohadt lázadókat... Cole befejezve a szorgos kézmosást, vizet locsolt az arcára, és a foga között megjegyezte: 34

- Nézze, őrnagy! Egyetlenegy dolog biztos, mindegy, melyik oldal győz, a további vérontások elkerülhetetlenek... - És ez persze az ön számára elborzasztó! Ugye, igazam van, százados? - kérdezte Magruder leplezetlen nemtetszéssel. - Szó sincs róla, őrnagy úr Csak egyszerűen nem kedvelem a hiábavaló vérontást... - Szóval akkor értsem úgy, hogy nincs kedve velünk ünnepelni? - kérdezte Magruder, és látszott rajta, hogy ugrásra kész vadállatként várja a választ. - Nézze, uram! Éppen most viszik azt a vak fiút a műtőbe. Megoperálom, s közben majd meglátom, mit tehetek érte... És utána, ha még marad valami az estéből, akkor elmegyek Miss Craighugh-ékhoz vacsorára. - Csak az idejét pazarolja, fiam - jelentette ki meggyőződéssel az őrnagy. - Az a fiú, azzal a szemlövéssel, ha nem ma, akkor holnap meghal... Így akár korábban is elmehet Miss Craighugh-ék vacsorájára... Cole visszaakasztotta a törülközőt a fogasra, és elővett egy tiszta köpenyt. - Várjuk meg a végét, őrnagy úr! Én mindenesetre megpróbálok mindent, amire felesküdtem... - Százados! Jegyezze meg! Előfordulhat, hogy még több kínszenvedést okoz neki, aztán úgyis meghal. Egy asszisztens izgatottan benyitott a szobába. - Százados úr. Minden készen áll a műtétre. Már az altatást is beindítottuk... Cole csendesen bólintott, és Magruderhez fordulva csak annyit jegyzett meg: - Ismeri Brooksot? Tudja, az az öreg lázadó. Nos, már bemosakodva készen áll. O lesz az asszisztensem. - Brooks? Uramatyám! Ezt nem gondolja komolyan! Jó, mindegy. A maga dolga. Csak tartsa rajta a szemét! Szerintem előbb nyiszálja el a fiú torkát, mint hogy megműti... - Brooks ugyanarra esküdött fel, mint én - jelentette ki Cole mereven és ünnepélyesen. Azonkívül számára is minden apróság ugyanolyan fontos, mint nekem - mondta, és elindult az ajtó felé. Magruder szótlanul és kedvetlenül követte Cole-t. Az iménti jelenet megint csak felbosszantotta: „íme, ha az ifjak nem hallgatnak a tapasztalt öregekre!” Ráadásul az előcsarnokban újra megpillantotta azt a fiatal kölyköt, aki a műtő előterében lázasan tisztogatta a padlót, kezében felmosóronggyal, az arcán pedig rosszalló pillantással, hiszen Magruder éppen a frissen felmosott részen trappolt végig. - Mozgás, fiú, mozgás! - vágta oda a parancsot Magruder félvállról. - Ma már éppen eleget lógtál. Visszanézve Cole még hallhatta az őrnagy parancsát, és komoly erőfeszítésébe került, hogy ne válaszoljon Al helyett. De a kölyök rászegeződő, kérdő pillantására biztatóan megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: „Ne törődj vele!” - Érdekes... Mintha magának valami különös hajlama volna arra, hogy mindenféle szedettvedett népséget összeszedjen - bökött Magruder a buzgólkodó Al felé. Jó három óra múlva az asszisztens végre kitolhatta az operált fiút a műtőből. - Csak óvatosan - figyelmeztette Cole. - Több szegényben az öltés, mint egy steppelt ágytakaróban... 35

Brooks doktor a kezét törölgette a mosdónál. - Gondolod, minden rendben? Cole felsóhajtott, és lerántotta magáról vérfoltos kötényét. - Nemsokára megtudjuk. Most viszont még csak reménykedhetünk. És persze imádkozhatunk, nehogy begyulladjon... - Mindjárt hat óra - vette elő Brooks az óráját. - Még csinálok egy gyors vizitet, aztán megyek és bekapok valamit. - Hirtelen hátrafordulva még megjegyezte: - Az a fiú, tudod, aki itt sertepertél egész nap, tudod, az a furcsa kinézetű... Már többször meg akartam kérdezni: neked mi közöd hozzá? - Alre gondolsz? - Nem tudom a nevét. Még azt sem tudom, hogy is néz ki igazán. De ha itt vagyok a kórházban, mindig az az érzésem, hogy mindenütt ott van, és mindig négykézlábra ereszkedve nyalja fel a padlót. Egyetlen testrészére emlékszem csak, az égnek meredő seggére. Lehet, hogy szükségem volna rá, odafönn... Ha nélkülözni tudod... - Majd meggondolom - biztosította Cole az öreget. Brooks megértően bólogatott. - Persze, ha másképp döntenél, szóval érted... Amikor Cole elhagyta a kórházat. Alt a bejárat előtti korláton üldögélve találta, egy kantárszárral a kezében, csupasz lábát lóbálva. Csodálkozva nézett a kölyökre: - Azt hittem, már régen elmentél. Mi a csudát csinálsz itt ilyen későn? És hová tűnt a lovad a kantár végéről? - Ma Roberta vitte el a kocsit, Angus bácsi meg Ol’Tart. - Szóval téged itt hagytak, magadnak kell hazajutni... egyedül. - Nem nagy úgy. Majd elkapom a következő omnibuszt. - Hát akkor meg mire vársz? - kérdezte Cole. - Semmire, csak úgy várok. Üldögélek - válaszolta Al, szégyellve bevallani, hogy a frissen operált kis jenki miatt aggódik. - Tudja, csak kíváncsi vagyok, hogy az a műtét, tudja, az, amit most csinált, szóval hogy a kissrác... hogy bírta... Hogy minden rendben van-e? Cole szó nélkül elővezette lovát, és megállt a korlátot szorongató kölyök előtt. - Nézze, mindenkinek lehetnek gyenge pillanatai... Nekem is... - vetette oda Al. - Most igazán megdöbbentettél, Al - mondta Cole, elfojtva megindultságát. - Ugye, jól van? Minden rendben? - nézett Alaine szinte könyörögve az orvosra, miközben, mint akit a lebukó nap fénye zavar, megdörzsölte szemét. - Bobby Johnson pillanatnyilag jól van. Ha túléli a következő néhány napot, akár gyógyultan is távozhat, s mehet haza. Megváltoztál, Al. Akarod, hogy elvigyelek? - ajánlotta Cole. - Egy irányba megyünk, de te majd a lakásom előtt megvársz, amíg átöltözöm. - Csak nem Robertához megy? - kérdezte Alaine szúrós tekintettel. - De igen. Meghívott vacsorára - tette hozzá közömbösen. - Persze látom, nem örülsz neki. Az arcodra van írva... Alaine zavartan összefonta karját a mellén. - Mi közöm hozzá, hogy miféle alakokat csíp fel Roberta vacsorára? Világéletében ilyen volt. Rémes figurákat szedett össze. - Akkor csak azt mondd meg, elvigyelek-e! - vágott közbe türelmetlenül Cole. - Hát nem is tudom... 36

- Azt terveztem, hogy a lakásomtól majd fogok egy kocsit. De különben azt csinálsz, amit akarsz. Mindazonáltal, ha egy fiú olyan puhány, mint te, akkor még inkább tanácsos, hogy valami rendes ruhában járjon. Ami pedig a lábadat illeti - bökött Al csupasz lábfejére -, már számtalan női papucsot láttam, amely a te lábadon csak lötyögött volna. - Csak nem akar kocsit bérelni? Cole bólintott. - Tehát velem tartasz? - Nem bánom - válaszolta Alaine vonakodva. - Legalábbis a lakásától. - Rendben, de ha nem vagy ott, mire lejövök, nem fogok rád várni. Alaine felhúzta a csizmáját. - Legyen nyugodt, jenki! Ott leszek. Végül Alaine még néhány perccel előbb is ért oda, s a házzal szemben várakozott, föl-alá nyargalászva a járdán. De szemét a lakás ablakán tartotta, így állandóan a szembejövő katonákba ütközött, akik durván félretaszították. Hirtelen a közeli téren álló szobor talpazatán egy feliratra lett figyelmes. Még a leszálló sötétségben is ki tudta betűzni; AZ UNIÓT MEG KELL ÉS MEG FOGJUK ŐRIZNI! - olvasta Butler tábornok szavait Andrew Jackson szobrának talpazatára vésve. „Ilyet is csak egy jenki dörgölhet állandóan az ember orra alá!” - gondolta magában dühödt ingerültséggel. Hirtelen kocsizörgést és lódobogást hallott maga mögött, és végre megpillantotta a századost, aki széles mozdulatokkal integetett. A kocsi éppen mellette állt meg. - Nem nagyon bíztam benne, hogy itt leszel... Alaine végignézett az orvoson. Egyenruhájának aranyozott gombjai sárga fénnyel villantak meg az alkonyatban. Legalább önmagának be kellett vallania, mindig meglepte, mennyire jóképű férfi Latimer. - Tényleg magával mehetek? - kérdezte elbizonytalanodva. Cole elővett egy hosszú szivart a belső zsebéből, majd komótosan újra begombolta zubbonyát. - Nekem úgy tűnik - morzsolta a szavakat a foga között, miközben egy égő gyufaszállal és nagy szippantásokkal próbálta meggyújtani a szivart -, hogy nagyon is jól tudod, mikor kell féket tenni a nyelvedre. Ha valamit például el akarsz érni... - Maga ajánlotta fel! Én nem kértem magától semmit! Vagy kihagy az emlékezete? - vágott közbe felfortyanva Alaine. - Hát ha mégsem kell a fuvar, akkor... - és Cole felemelte az ostort. - Várjon! - kiáltott fel Alaine, mire Cole hűvösen visszafordult. - A fuvar ellen semmi kifogásom. - Akkor hát ugorj fel! - csóválta meg fejét az orvos. Alaine a kocsi hátsó része felé lépett, arra gondolva, hogy majd az üres csomagtartóban meghúzza magát, de Cole nyersen rászólt; - Hová mész? A lány zavarodottan megállt, és a poggyásztartó felé mutogatott, mire Cole dühösen, de határozottan a mellette lévő ülésre bökött. - Ide ülsz! Vonakodva bár, de Alaine felkászálódott a Cole melletti ülésre. Ez a fajta testközelség nem volt ugyan az ínyére, kiváltképp most, amikor a százados frissen mosakodva, elegánsan, tisztán ült 37

mellette, ő viszont érezte, hogy haja bűzlik a szándékolt mosdatlanságtól, a ruházatáról nem is beszélve. Kínjában még jobban fülébe húzta a mocskos kalapot, hátravetette magát az ülésen, és öntudatlanul is némasági fogadalmat tett. Szótlanul hajtottak hazafelé.

38

Hetedik fejezet

Alaine a nyitott erkélyajtónál állt: fogoly volt a saját szobájában. A jenki tiszt jelenlétének foglya. Rettenetesen magányosnak érezte magát, olyan nyomorultul magányosnak, hogy az szinte már fizikai fájdalmat okozott. Még soha nem érzett ilyenfajta kirekesztettséget, s ráadásul Roberta fel-felcsattanó, trillázó nevetése mintha még szűkebbé tette volna a szobáját, amelyet lassan mármár kínzókamrának érzett. Alaine az ajtófélfának támasztotta a fejét, majd párás szemmel pillantott a falon függő tükörbe. A látvány meglepte. Jóllehet Latimer százados itt volt a házban, Alaine-nek azért sikerült megmosakodnia a kis fürdőkamrában, majd a házat megkerülve az oldallépcsőn lopakodott fel szobájába. A tükörben megpillantott magányos alak sokkal inkább emlékeztetett egy fiatal nőre, mint az a kép, amelyet Alaine önmagáról magában hordozott. Igaz ugyan, hogy sötét, hullámos haja sokkal rövidebb volt a kelleténél, és a lötyögő, kopott hálóing sem volt éppen elegáns viselet. Már régóta s egyre gyakrabban gyötörte egy látomás. Látta a csinos, magas, elegáns Latimer századost, oldalán egy hosszú, vörös selyemruhába öltözött hölggyel, amint karját az orvoséba fonja. Képzeletében olyan élénken jelent meg a tiszt arca, hogy szinte tapinthatóvá vált. Látta, ahogy Latimer udvarol a hölgynek, majd térdre ereszkedve szerelmet vall neki. A hölgy kinyújtja kezét, mintha lovaggá akarná ütni az előtte térdeplő férfit, de az megragadja keskeny kezét, ajkával lágyan megérinti kézfejét, majd megsimogatja hosszú fehér karját. A látomás ekkor még fájdalmasabbá vált. A százados megcsókolta a hölgy duzzadt piros ajkát... És ez az ajak az unokanővére, Roberta ajka volt. Alaine kitámolygott a balkonra, remélve, hogy a hűvös esti szél majd kifújja belőle a látomást és azt a szörnyű érzést, hogy „Al” nem lehet ott, ahol a százados tartózkodik. Közben kétségek gyötörték, önbizalma romokban hevert. Tudta, hogy ő sohasem lehet olyan nő, mint Roberta, aki akárhová ment, mindenütt elbűvölte a férfiakat. Őt már mindörökre arra kárhoztatta a sors, hogy nyomorult kis Álként, fiús, szerencsétlen kis figuraként élje le életét. Hirtelen elhatározással Alaine elindult az oldallépcsőn lefelé, de aztán megtorpant. Nem mert továbbmenni, félt, hogy észreveszik. Az oszlopos balkon végén ott állt a pad, s körülötte a régi székek. Roberta nevetése törte meg az éjszaka csendjét, majd felhangzott a százados visszafogott, mély hangja is, aztán Angus bácsi rekedtes, zavart köhögése. - Százados, nekem úgy tűnik, maga a fél világot bejárta - csicseregte Roberta. - Árulja már el nekem, az otthonán kívül mi a kedvenc helye. Netán Párizs? - Párizsban sem láttam semmit, ami szebb lett volna, mint amit most magam előtt látok, Miss Craighugh. Alaine kétségbeesetten nézett fel az égre, s szinte imádkozott, hogy meg tudja őrizni nyugalmát. - Attól tartok, bármennyire élveztem is a kellemes társaságot, itt az ideje, hogy elbúcsúzzam. Későre jár - mondta Cole, és enyhén meghajolva csókot lehelt Roberta kezére. - Remélem, nemsokára újra látjuk - suttogta meghitten Roberta, kezét Cole karjára téve, miközben az ajtó felé kísérte a férfit. Telt keblével szinte rádőlt a tiszt kék zubbonyára. - Ugye, újra eljön, Cole? 39

Alaine érezte, hogy elpirul, hogy szinte ég az arca, amint kéretlen szemtanúja lett az orvos szenvedélyes válaszának. Cole magához rántotta a lányt, mellére vonta, és szája lassan közeledett azokhoz a bizonyos piros ajkakhoz, de olyan odaadással, hogy Alaine-nek elállt a lélegzete. Még soha életében nem látott egyetlen férfit sem, aki ilyen hevességgel csókolt volna meg egy lányt. Váratlanul úgy érezte, mintha Cole Latimer őt csókolta volna meg, arca kipirult, keble hullámzott, és valami nagy-nagy melegség öntötte el egész testét... Amikor a férfi keze Roberta keblét kereste, Alaine érezte, hogy durva hálóinge alatt mellbimbója megkeményedik. - Ugye, holnap is eljössz? - suttogta Roberta könyörögve. - Ó, Cole! Ugye, nem hagyod, hogy itt üljek és magányosan várjalak? - Holnap szolgálatban vagyok - mondta a férfi halkan, miközben szája Robertáét kereste. - Szolgálatban? - kérdezte lágyan Roberta. - Hát nem tudsz egyszer egy kicsit megfeledkezni a szolgálatról? Holnap egész nap egyedül leszek. Az ajtó felől lépések zaja hallatszott, Roberta kitépte magát a férfi öleléséből, hátraugrott, és zavartan igazgatta a haját. - Mennem kell - suttogta Cole. - Apád gyanakodni fog. - Akkor hát holnap... Várlak - mosolygott Roberta gyengéden. - Sajnálom, Roberta. De tényleg szolgálatban vagyok - mondta, és elindult, otthagyva a lányt, aki csalódottan álldogált egymagában. - Papa! - kiáltott be Roberta a házba. - Szükségem lesz valami igazán elegáns új ruhára. - Roberta! Tudod, hogy képtelenség... - állt meg Angus az ajtóban. - Ismered a helyzetet. - Ó, papa! Ne legyél már ilyen undok! - nyafogott Roberta. - Különben is Alaine holnap adja haza a fizetését, és biztos vagyok benne, hogy Madame Henri szívesen ad hitelt, ha megígéred, hogy a többit majd részletekben fizeted. - Roberta! Sosem tennék ilyet! Szerintem ez nagyon helytelen. - De papa... Éppen most, amikor végre találok egy gazdag embert! - Ha erre a jenkire gondolsz - kiáltott fel őszinte haraggal a hangjában Angus akkor felejtsd el. Gazdag, nem gazdag, soha többé nem akarom itt látni a házban. - Papa - sóhajtott fel a lány -, hidd el, már elegem van ebből a pénztelenségből. - Jól van, gyermekem, gyere be, és menj lefeküdni. És ne gyötörd tovább azt a szép kis fejecskédet! - Egy pillanat, és jövök, papa. De olyan szép itt kinn! Hadd maradjak még egy kicsit! Roberta csendesen dudorászva végigkeringőzött a balkonon. Szinte látta magát, ahogy megjelenik egy nagy, fényes katonai bálon, amilyeneket Banks ad állítólag, a legeslegszebb estélyi ruhában, és természetesen a legcsinosabb tiszttel az oldalán. Hirtelen megtorpant, és szinte kővé dermedt az ijedségtől, amikor a lépcsőnél egy sötét árnyék váratlanul emberi alakot öltött. - Al! - kiáltott fel döbbenten. - Hát te meg mit csinálsz itt? Azt hittem, már régen ágyban vagy. - A nevem Alaine - javította ki unokanővérét a lány, és amúgy mezítláb elindult felfelé a lépcsőn. Roberta megvetően végigmérte Alaine-t. Remegett a felháborodástól, tudta, érezte, hogy unokahúga mindent kihallgatott. - Ami azt illeti, mindig is inkább néztél ki Alnek, mint Alaine-nek. 40

A lány látszólag ügyet sem vetve Roberta csípős megjegyzésére, vállrándítva megjegyezte: - Az lehet. De akkor sem dobnám magam soha egy jenki karjaiba. - Féltékeny vagy. Egyszerűen féltékeny - vágott vissza Roberta. Mert tudod, hogy sohasem kaphatsz meg egy olyan férfit, mint Cole Latimer. Amilyen deszkavékony vagy... hm. Latimer elborzadna, ha meglátna meztelenül... Alaine vérig sértve elpirult. Roberta kegyetlen szavai a legérzékenyebb pontján sebezték meg. - De közlök én veled még valami mást is, Alaine MacGaren folytatta Roberta, hangsúlyosan megnyomva minden szót. - Csak hogy tudd... Feleségül fogok menni Cole Latimerhez - jelentette ki diadalmasan. Alaine félig elfordult, és a lehető legnyugodtabb hangján kérdezte: - És azt is kitaláltad, hogy mivel magyarázod meg neki, hogy már nem vagy szűz? Roberta remegett a döbbenettől. - Honnan tudod? - kérdezte elcsukló hangon, egyszerre suttogva és kiabálva. - Azt mondd meg, honnan tudod? Alaine megvonta a vállát. - Egyszer véletlenül fültanúja voltam annak, amikor Chad Williamson a Shatler fivéreknek éppen erről dicsekedett. Ők persze már valamennyien halottak... Tehát én vagyok az egyetlen, aki tud a dologról. A nyílt fenyegetésre Roberta ökölbe szorította kezét, és támadóan Alaine felé lépett. - Rendben. Mondd csak el Cole-nak, de akkor esküszöm, hogy ő is tudomást szerez a te kis titkodról - jelentette ki Roberta immár nyugodtabban, a remek ötletből biztonságot merítve. - Arról nem beszélve, hogy az már régen volt. Voltam ha... összesen tizenöt éves... ráadásul csak egyetlenegyszer... - tette hozzá magabiztosan. - És ha éppen tudni akarod, nem is nagyon volt ínyemre az egész. Az a sok pihegés, zihálás, nyögés... Úgy kikészültem az egész hercehurca után, hogy egy hétig alig tudtam rendesen leülni. Ne felejtsd el, Latimer százados orvos. Előtte nem tudod eltit... - Majd kitalálok valamit! - vágott közbe Roberta. - Légy nyugodt, bármit elhitetek vele. - Lehet, bár nem hiszem, hogy ne volna elég tapasztalata a nőkkel. - Biztosíthatlak, azt hitetek el vele, amit akarok. Alaine a válla fölött visszanézett, és nagy nyugalommal megjegyezte: - Az lehet, de előbb még el kell érned, hogy valóban feleségül akarjon venni. - Mi sem egyszerűbb! - kacagott fel Roberta. - Úgy tűnik, máris a legjobb úton van afelé... Alaine tűnődve csóválta a fejét. - Hát... meglehet, hogy beválik a mesterkedésed. Netán még az ágyban is becsaphatod. De nem tudom, szóval érted, kétlem, Roberta, hogy így valóban... boldog leszel... - Ne légy bolond! Hát persze hogy boldog leszek! Nézd, Cole nagyon gazdag... Alaine megyető mosollyal nézett unokanővérére. - Hát azt hiszed, hogy attól lesz valaki boldog? Egy feleségnek boldoggá kell tennie a férjét az ágyban, felnevelni gyermekeit, és... - Gyermekeit! Nevetnem kell! Csak nem gondolod, hogy majd tönkreteszem magam holmi porontyokért! - Ha egy nő szeret egy férfit, akkor gyerekeket akar tőle - jegyezte meg Alaine tárgyilagosan, de némi szánalommal a hangjában. 41

- Lehet, hogy te így érzed! De csak azért, mert olyan nyomorult kis liba vagy, hogy már annak is örülhetnél, ha egy férfi egyszer véletlenül egy pillantást vetne rád. - Ha befejezed végre a sértegetéseket, akkor szeretnék már ágyba bújni - mondta Alaine, akinek most ugyancsak nehezére esett tárgyilagos hangon megszólalni. - Nézd, nekem kora reggel a kórházban kell lenni. - Ó, persze. Tudom. Neked ki kell pihenned magad, hogy tisztára sikáld az összes folyosót, kórtermet... Cole különben említette, hogy egész rendesen dolgozol - fűzte még hozzá Roberta amúgy mellékesen. De tudva, hogy megjegyzése célba talált, hirtelen megfordult, és magabiztos, öntudatos léptekkel átvonult a nappalin, majd betette maga után az ajtót. Alaine érezte, hogy nincs tovább. Szeme bepárásodott, és végre kibuggyanhattak könnyei.

42

Nyolcadik fejezet

Alaine számára ez a péntek reggel maga volt a teljes, átláthatatlan káosz. Persze elaludt, és így a nap máris őrült összevisszaságban indult. Véletlenül fölborított egy piszkos vízzel teli vödröt, amelynek tartalma nemcsak ráömlött, hanem elborította a már felsikált folyosót is. Alaine feltápászkodott, csüggetegen felmérte a baleset következményeit. Latimer százados éppen feltűnt a folyosó végén, és a tiszt rosszalló pillantásából Alaine arra következtetett, hogy az orvos mindent látott. Még csak ez hiányzott! De Latimer szó nélkül sarkon fordult, és Alaine végre kutakodó szemtanuk nélkül próbálta felitatni a kiömlött mocskos vizet a padlóról. A délelőtt közepén Bobby Johnsonról is megtudhatott valamit. A fiú még mindig az erős, morfiumos nyugtatók hatása alatt volt. De élt. Kora délután éppen az egyik kórterem utolsó ablakát tisztogatta, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Persze senki mással nem törődött, „kit érdekel egy jenki” - mondta volna, de Latimer századossal más a helyzet. Alaine szorgalmasan tovább mosta az ablakot, pedig az üveg tükrében jól látta, hogy a tiszt feléje közeledik. Csodálkozó bizalmatlansággal mérte végig a századost, mintha legalábbis nyílt támadástól tarthatna. - Azt hiszem, még ma elfenekellek - jelentette ki tárgyilagosan Cole. - Ne aggódj, nem most... Majd máskor! Alaine elfintorította orrát, majd kijelentette: - A papa mindig figyelmeztetett: „Sose állj háttal egy kékhasú jenkinek!” - mondta kimérten. - Nézd, Al! Azt hiszem, nem könnyű neked itt a katonák között. - Ha maga mondja, jenki, akkor biztosan így igaz - vonta föl a vállát Alaine, lázasan kutatva a zsebében, míg végre előkotort egy szutykos zsebkendőt, melybe hangos trombitálással belefújta az orrát. - Ha itt befejezted, volna még valami munkám a számodra. - Most éppen mit talált ki, maga kékhasú? Esetleg megint fel kell sikálnom valamelyik jenki hányadékát? Cole keserű gúnnyal elmosolyodott. Al állandó védekező pimaszsága néha nagyon fárasztó volt. Mintha a kölyök szándékosan provokálta volna környezetét. - Nézd, Al, ez még a hányadéknál is rosszabb. Alaine összerezzent. Érezte, hogy Cole komolyan beszél. - Gyere csak utánam! - lépett az orvos egy ajtó felé, de látva Al vonakodását, keményen rászólt: - Mozgás! Alaine elképedt. Ez az ember aztán igazán ért hozzá, hogyan kell másoknak parancsokat osztogatni. - Látja, én azt hittem, hogy ma délután megint meglátogatja Robertát. Akkor meg mit sündörög még mindig itt? - Én meg azt hiszem, hogy félreinformáltak - vonta fel Cole a szemöldökét. - Lehet. Persze tegnap még olyan izgatottan készült Craighugh-ékhoz, hogy gondoltam, megint látni akarja Robertát. 43

- Hát ide figyelj, Al. Engem azért helyeztek ide, hogy a sebesültek gondját viseljem, s nem azért, hogy a hölgyeknek udvaroljak. A százados egy hatalmas, hodályszerű kórterembe vezette Alt. A bejáratnál fegyveres őr állt. A katonák nagy része fásult tekintettel meredt a plafonra, néhányan viszont halkan nyögdécseltek. Hirtelen rekedt kiáltás hallatszott az ajtó mellől, ahol az egyik sebesült katona éppen meg akarta fordítani a fejét a párnán, de még e/ az egyszerű mozdulat is nagy fájdalmat okozhatott neki. Alaine tudta, hogy ezek a férfiak mind hadifoglyok, akiket itt gyorsan összefoltoznak, mielőtt elszállítják őket Ship szigetére vagy a Jackson-erődbe. - Ez itt Al - mutatta be a kölyköt Cole az embereknek. - Ő fog itt maguknál takarítani - tette hozzá. Egy magas, hórihorgas katona harsányan felnevetett. - Huhu, százados, maga aztán jól kifogta ezzel a kölyökkel. Hol a fenében szedte össze? - A kikötőben, amint éppen összeverekedett a mieinkkel - válaszolta kimérten Cole. A szoba végéből az egyik sebesült katona odakiáltott Alnek: - Hé, kölyök! Mi a fenének dolgozol te a jenkiknek? Anyád nem tanított valami jobbra? Al megremegett. - Dehogynem tanított. De valamiből meg kell éljek. A katona visszadőlt ágyára, és elgondolkodva vakargatni kezdte el homlokát. - Hát, ahogy elnézlek, nem fizetnek túl. Egy ekkora kiskölyök meg különben is csak maradjon az anyja szoknyája mellett. Persze te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudjad: az ember inkább éhen döglik, mintsem hogy a kékhasúak piszkát takarítsa. Alaine lassú, komótos léptekkel odaklaffogott a közberikkantó katona vackához, és egyértelmű mozdulattal rábökött a körülötte heverő szemétre: - Remélem, nem akarja elhitetni velem, hogy ez itt a rohadt kékhasúak hulladéka. Ez a mocsok itt mind Johnny Rebé. A katona feltápászkodott ágyában, és szúrósan Alre nézett. De Alnek szeme sem rebbent. A többiek már fuldokoltak körülötte a nevetéstől. - Mit bámészkodsz itt? Láss munkához! - kiáltott föl a fiú, majd epésen hozzátette: Különben még előkapom az ostoromat, aztán majd meglátjuk, hogyan bírja az a csipetnyi kis segged... - Rendben, Johnny. De akkor azt is meglátjuk, mit bír el az ép lábad - vágott vissza Alaine, rámeredve a sebesült jó lábára. Alaine szavai hatását figyelve körülnézett, és hirtelen megpillantott egy idősebb, ezüsthajú férfit, aki éppen most lépett be a kórterembe. A lány ugyancsak megijedt, hiszen felismerte benne Brooks doktort, a Craighugh család régi háziorvosát és barátját. - Latimer százados, ha van egy perce, szeretnék önnel egy bizonyos ügyben konzultálni - szólt oda Cole-nak, de közben már az egyik katona ágyához lépett, és halkan néhány kérdést tett fel a sebesültnek. Alaine egy pillanatig sem tétovázott, gyorsan megfordult, különben is látta, hogy a katona teljes öltözéke csak egy széles kötés a hasa körül. Alaine olyan hirtelen perdült meg a saját tengelye körül, hogy szinte fellökte a századost. - De Al! - kiáltott fel Cole, és elkapta a kölyök vállát. - Mi bajod? - Semmi, csak a hőség! - válaszolta Alaine.

44

- Akkor meg miért nem veszed le ezt az ócska rongyot? Mindjárt meg fogsz sülni - mondta, és segítő mozdulattal megpróbálta lefejteni Alaine-ről az inge felett hordott koszlott zakót. Alaine szinte önkéntelenül a százados kezére csapott. - Nem megmondtam már magának, hogy ne érjen hozzám? - visított fel a lány olyan hangosan, hogy az ajtó előtt álló őr egy szempillantás alatt berobbant a kórterembe. - Al! Van róla némi fogalmad, hogy felettébb fárasztó vagy? - kérdezte a százados, és szeme szikrázott a felindultságtól. Alaine közömbösen megvonta a vállát, mire Cole kénytelen volt odainteni az őrmestert. - Higgye el, minden rendben. De azért nem árt majd, ha ránéz erre a forrófejű fickóra. A lány közben minden igyekezetével azon volt, hogy még véletlenül se nézzen a csupasz, haslövéses katonára, akihez most Cole is odalépett, és kötését lefejtve vizsgálni kezdte sebét. Inkább munkához látott. Mindenekelőtt felszedte a padlóra hullott könyveket, amelyek az ajtó mellett fekvő sebesült ágya körül hevertek. - Hé, ide figyelj - szólította meg még mindig zihálva a férfi, akinek annyi ereje sem volt, hogy felemelje fejét a párnáról. - Hova valósi vagy? Valahová errefelé? - Nem. A Mississippi felső folyásánál születtem. - Áhá, a vörösnyakúak vidékéről - jegyezte meg keserűen a katona. Alaine dühbe gurult, de megpróbálta leplezni indulatait. Lassan felegyenesedett, karjában tartva a köteteket. - Nem ismersz véletlenül egy fiatal lányt arrafelé, úgy Alexandriától vagy tíz mérföldre... Csinos kis jószág volt. Nem nagyobb, mint te. Egyszer adott nekünk enni, az egész osztagnak. A nevét nem tudom, csak arra emlékszem, hogy volt még ott egy hatalmas néger, akit, azt hiszem, Saulnak hívtak. Alaine elfordult, és a válla fölött szólt vissza: - Arról a vidékről már mindenki elment. - Kár - mondta a katona, és fuldokolva felköhögött. - Pedig, tudod, arra gondoltam, ha vége a háborúnak és kiszabadulok a fogságból, egyszer meglátogatnám. Az a lány mindenét megosztotta velünk, pedig alig volt valamije... Tudod, valahogy szeretném neki meghálálni. Alaine remegő kézzel tette helyére a könyveket. Szegény fiú. Álmodozik. Pedig ha felgyógyul, börtönbe kerül. És mi lesz akkor az álmaiból? Nem maradt sok ideje mélázni, mert hirtelen egy erős kéz megragadta a vállát, és Brooks doktor mintegy hátraarcot parancsolva megfordította. - Szóval te vagy az a kislegény, akitől Latimer doktor megpróbált távol tartani - mondta derűsen. Brooks kék szeme hamiskásan csillogott, de időbe telt, míg Alaine végre felemelte leszegett fejét, és egyenesen az orvos szemébe nézett. - Szent isten! - kiáltott fel Brooks. Alaine azonnal tudta, hogy az orvos felismerte. Brooks doktor gyakran látogatta a Craighugh családot, amikor ők is ott voltak, Alaine-nel is mindig elviccelődött, gúnyolva a kislányt, hogy csak a fiúkkal játszik. Doktor Brooks zavarában megköszörülte a torkát, és visszafordult Cole-hoz. - Volna itt még egy probléma, százados. Szeretném magával megbeszélni. Alig van már morfiumunk... 45

A két férfi lassan kisétált a kórteremből. Alaine fellélegzett. Olyan biztos volt abban, hogy Brooks megőrzi a titkát, mint amilyen biztos lehetett az orvos abban, hogy ő viszont gondját viseli ezeknek a föderációs katonáknak. Váratlanul, mint akit egy kellemes, hűvös léghullám ér, Alaine végre rádöbbent, hol van. Úgy érezte, ez a kórház legcsodálatosabb része. Kinézve az ablakon, látta a hatalmas, végtelen kék eget, de most valóságosan is megérezte a friss fuvallatot, amely szinte átjárta, átfújta a helyiséget. - Ezek a bamba jenkik még erre sem jöttek rá - mondta a hatalmas, langaléta katona, aki észrevette, hogy Al szinte mámorosan szívja be a friss levegőt. - Tudod, ezek azt hiszik, hogy bezártak minket ide a legfelső emeletre, mert innen nem tudunk kiszökni. Pedig ez a körház leghűvösebb szobája! Alaine elmosolyodott, és eszébe jutott az előtérben őrt álló, izzadó őrmester. Ritka nap ez a mai. Egy kis győzelem a jenkik felett. Amikor Brooks doktor visszatért a körterembe, ránézett Alaine-re. - Ha végeztél, Al, szeretnék néhány szót váltani veled... négyszemközt. Szombaton Alaine a boltban dolgozott. Cole adott neki egy szabadnapot, mert Al minden munkájával végzett péntek estig. Amikor ez kiderült, Roberta rögtön lecsapott a lehetőségre, mondván: „neki is dolgoznia kell a boltban szombaton”. Roberta egész nap buzgólkodott, ügyelt rá, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, hogy a könyvelésben semmi se hibáddzék. Elterpeszkedett apja hatalmas asztala mögött, ahol még jobban felhívta magára a betérő jenki katonák figyelmét. A vasárnap viszont az ájtatosságé és a társasági életé volt. Délelőtt templom, délután látogatások. Alaine-nek nagy nehezen sikerült kivonnia magát e kötelezettségek alól, így végre egyedül maradhatott a házban. Kora délután az ablakon kipillantva észrevette, hogy Latimer százados közeledik a házhoz vezető ösvényen. Alaine pánikszerűen bemenekült szobájába, lehányta magáról szép ruháját, cipőjét. Nem vesztegethetett egy pillanatot sem. Kórházi álruhája ott hevert a sarokban. Gyorsan magára rántotta a csizmát, amely eltakarta harisnyáját is, aztán arcára kente a mindig kéznél levő kormot, majd fejébe csapta kalapját. Éppen elkészült, amikor megszólalt a kapucsengő. Alaine pár másodpercig várt, de újra hallotta a csengetést. Még a lélegzetét is visszatartotta, abban reménykedve, hogy majdcsak elmegy a doktor. De aztán meghallotta lépteit a külső lépcső felől. Aggódva számlálta a másodperceket. A franciaablak mögül azonban nem láthatta sem a jenkit, sem a lovát. Alaine megpróbált óvatosan lelopakodni a melléklépcsőn, ügyelve, hogy csizmája ne üssön zajt. El akarta kerülni a találkozást. A ház mögötti bokrok felé rohant. Megpillantva a kocsiszínt, úgy döntött, inkább ott bújik meg. Mikor tiszta volt a levegő, nyomban elhatározta, hogy felnyergeli Ol’Tart, és a folyó holtága felé veszi az irányt, ahol zavartalanul elrejtőzhet. A következő pillanatban azonban éppen Latimer hátának ütközött, méghozzá olyan erővel, hogy a százados a meglepetéstől ellökte magától, és Alaine nekiesett a vízpumpának, majd elterült az istálló porában. Némán meredt Cole-ra, majd nagy nehezen feltápászkodott. A százados csak most ismerte fel Alt. - Te makacs kis bandita! - kiáltott fel. - Mire készültél már megint? Cole elkapta Alaine vékony karját. A lány rádöbbent, hogy a nagy sietségben magán felejtette harisnyatartóját és minden egyéb női fehérneműjét. A finom női blúz egyértelműen kirajzolta 46

keblének lágy vonalát, sőt a fűzős harisnyatartó csak kiemelte vékony derekát. Karja már sajgott a fájdalomtól a férfi erőteljes szorításában, de nyikkanni sem mert. Különös módon azonban ez a fájdalom nem is volt olyan kellemetlen. - Szedje le rólam a kezét, jenki! - üvöltött fel. - Nincs joga hozam érni! - visította, és nagy erőfeszítéssel kiszabadította magát Cole kezének szorításából. Cole maga is meglepődött hirtelen indulatosságán. - Sajnálom - mondta, és leverte az istálló porát egyenruhájáról - Ne haragudj! - Nem ismertem fel magát itt a sötétben - pihegte Alaine. - Akkor hát mi elől menekültél? - kérdezte Cole, - Fogadni mernék, hogy már korábban is láttál, és megijedtél, hogy egy újabb különmunkára akarlak megkérni... - A munkától én nem félek - jelentette ki Alaine öntudatosan. - Azt én is tudom - látta be Cole, majd elkezdte lassú mozdulatokkal kigombolni zubbonyát. Aztán kihajtva inggallérját vizet loholt arcára és nyakára. - Tudod, csak meg akartam itatni a lovamat, mielőtt visszamegyek. Meg váratlanul lett egypár szabad órám, és gondoltam, addig tiszteletemet teszem az unokanővérednél. Cole közben újra felpumpált némi vizet, és rálocsolta a nyakára, de nem láthatta Alaine undorodó arckifejezését. Egy zsebkendővel megtörölte magát, majd rendbe szedte öltözetét. - Mi a baj? - kérdezte Alaine-ra pillantva. - Semmi, csak majdnem összeroppantotta a karomat - nézett rá vádlón a lány. - Ne haragudj, nem akartam. De ha ez neked elégtétel, akkor tessék... üss ki! - tárta fel széles mellkasát az orvos, és várakozó állásba helyezkedett. - A fenébe is - nyögött föl Alaine. Bár tudatában volt annak, hogy most, végre, hatalmas csizmájával akár mellbe is rúghatná az orvost. De a százados arca hirtelen elkomorult. - Uramisten! - kiáltott fel elborzadó arccal. - Csak nem... Csak nem öltözöl be nőnek?! Alaine az ijedségtől úgy érezte, hogy szíve a torkában dobog. De Cole már folytatta is. - Al! Te úgy illatozol a parfümtől, mintha legalábbis kölnivízben fürödtél volna... - Ó, tényleg? - nyögött fel Alaine. De most képtelen volt előkapni valamelyik megszokott pimaszságát, így hát csak megvonta a vállát. - Ez Roberta parfümje. Azt mondta ugyanis, hogy iszonyatosan bűzlök, aztán rám locsolt egy fél üveggel. Cole felnevetett. - Akkor már értem, hogy miért szaladtál el előlem - mondta az orvos. - Ne aggódj, Al! Nem kotyogom ki senkinek a titkodat. De azért, ha megkérhetlek, így ne gyere be a kórházba. Még a kapuig sem értek, amikor Craighugh-ék kocsija megjelent a bejárat előtt. - Ó, Latimer százados! - integetett Roberta boldogan. - Mi szél hozta erre? - érdeklődött felhevültén, de a mosoly hirtelen az arcára fagyott, amikor megpillantotta Alt, aki éppen elővezette az istállóból a lovat. - Csak azt ne mondja, hogy azért jött ide, hogy meglátogassa ezt a szegény kis Alt. - Dehogy, kisasszony. Csak volt néhány szabad órám, és gondoltam, meglátogatom. - Ühüm... - köszörülte meg Angus a torkát, aztán lesegítette a feleségét. - De attól félek, százados, hogy a lányunk ma délutánra már elígérkezett. Velünk együtt...

47

- De papa... - nyögött fel Roberta, és már látszott rajta, hogy kezdené is sorolni ellenérveit. De apja hűvös, egyértelmű pillantása torkára fagyasztotta a szót. - A barátainkhoz készülünk, akik külön megkértek, hogy Robertával együtt menjünk motyogta köhécselve Angus, ami nyilvánvaló hazugság volt, de mit törődött ő ezzel. - Ó, százados, azért remélem, nem untatta a hosszú várakozás - vette elő Roberta a legcsábosabb mosolyát. - Dehogy - válaszolta Latimer. - Al egészen jól elszórakoztatott - tette hozzá nevetve. - Bár, megvallom, tovább aligha bírtam volna ki a társaságában. - De hát mit csinált Al? - tört ki a kérdés Robertából, és indulatosan, dühösen nézett unokatestvérére. - Árulja már el, mit csinált? - Meggyőződésem, hogy ő majd kellő fűszerezéssel elmeséli maguknak az egész történetet. Így jobb is, ha ráhagyom. Különben is mennem kell. Már így is késésben vagyok. Roberta sajnálkozó pillantással figyelte a tisztet, amint nyeregbe száll, de azért sokat ígérően próbált rámosolyogni, amint Cole kalapjához emelve kezét, mintegy tisztelegye elköszönt. - Hát akkor kellemes délutánt kívánok önnek, Miss Craighugh. - Majd Alre nézve még hozzátette: - Mi holnap találkozunk a kórházban. Roberta megvárta, amíg szülei bemennek a házba, aztán Alaine-hez fordult. - Na gyerünk! Áruld el végre, mivel szórakoztattad el olyan jól Latimer századost? Te ronda kis boszorkány! - visította. - Édes istenem! - sóhajtott fel Alaine. - Nem is tudom, mi történt velem... - dadogta az együgyűek ártatlanságával. - Alaine MacGaren! Ide figyelj! Tövestül tépem ki minden ki összes hajad szálát, ha... Alaine összegörnyedt. - Nem mondtam én semmit, inkább tettem... Roberta izgatott várakozással felvonta szemöldökét. - Volt egy kis összekoccanásunk a kocsiszínben - mondta Alaine félvállról, és megnyalta a szája szélét, mint aki nagyon is élvezte azt a bizonyos „összekoccanást”. - Különben Cole nagyon élvezte a parfümömet. - De Lainie! - mondta Roberta félájultan. - Te már megint gúnyolódsz velem! És ha most azonnal nem mondod meg végre, mi történt, akkor nem állok jót magamért. - Ó, Roberta. Csillapodj le! - kérlelte Alaine. - Úgy nézel ki, mint aki mindjárt szétrobban. Az igazat megvallva, csak annyi történt, hogy összeütköztem a doktorral. - Remélem is - emelte fel Roberta fenyegetőzve a mutatóujját. Nagyon is remélem.

48

Kilencedik fejezet

Végre kissé lehűlt a levegő. A szokatlanul forró ősz enyhült valamelyest. Alaine-nek közben lenőtt egy kicsit a haja, persze Cole Latimer legnagyobb bosszúságára. Sőt mivel Leala néni is besegített a hajvágásba, frizurája valami különös, egyszerre fiús-lányos keverék lett, amely nagyon jól illett keskeny, hosszúkás arcához, kiemelte nagy, szürke szemét, finoman keretezte kissé kiálló arccsontját. A rendszeres étkezés viszont egyre nőiesebbé tette alakját, s ezt már alig tudta elrejteni lötyögő, nagyméretű fiús rongyaival. Hétfő reggel, mint mindig, a sebészek összegyűltek a kora reggeli vizitre. Magruder őrnagy a tábornok mellett haladt, leste szeme villanását is, és minden jelentős vagy jelentéktelen dolgot felvésett kis noteszébe. A vizit persze arra is alkalmat adott, hogy az orvosok eldöntsék, hogy ki hagyhatja el végre a kórházat, ki mehet haza végleg, vagy kit küldenek vissza újabb frontszolgálatra. Alaine még alig kezdte el napi munkáját, amikor egy csapat szürke egyenruhás katonát pillantott meg a lépcsőn. Brooks doktor minden igyekezete hiábavaló volt, ezeket a fiatal férfiakat nem tudta meggyőzni arról, hogy ha így félig gyógyultan kerülnek börtönbe, az a halálukat jelentheti. Alaine fájó szívvel nézte az elszánt csapatot. Ahogy a hadifoglyok elvonultak, egyik-másik odaszólt vagy barátságosan integetett a kölyöknek. A zord őrmester azonban dühödten magasba emelte az öklét. Te csak sikálj tovább, kölyök! - szólt rá, de közben szélesen elvigyorodott. - Még nincs vége a háborúnak! - mondta jelentőségteljesen. Alaine megpróbált szokása szerint visszavágni, de már késő volt. A katonák eltűntek, és az előcsarnok is teljesen kiürült. „Hová lettek az egy-két évvel ezelőtti nagy remények?” - gondolta magában a lány, majd érezte, hogy torka kiszárad s szemét elöntik a könnyek. Megtörölte a szemét, aztán felpillantva észrevette Cole-t, aki feltehetően már régóta figyelte. Az orvos azonban hirtelen hátat fordított a kölyöknek, és dolga után nézett. Akármit mondott is volna most, az csak olaj lett volna a tűzre. Alaine legnagyobb megdöbbenésére reggelre újra megteltek a kiürült ágyak. Sok sebesültet hordágyon szállítottak be, és azonnal a műtőbe vittek. Köztük egy fiatal föderációs katonát is, akinek lábában megállt egy golyó, hatalmas húskrátert hagyva a combja közepén. Magruder őrnagy és Forbes úgy döntöttek, hogy a fiatalember lábát amputálni kell, mert a golyó ízületeket roncsolt, és nem tudtak eltávolítani. Cole véletlenül szerzett tudomást az esetről, amikor az egyik fiatal asszisztens éppen a műtőbe rohant. - Semmi mást nem tehetünk - jelentette ki Magruder, amikor Cole kifejtette a véleményét. - A pokolba is, őrnagy! - fortyant föl a százados, de aztán megpróbálta nyugodtabb hangon folytatni. - Végül is egy fiatalember lábáról van szó! Nem egy öszvér hátsó fertályáról! - A golyó nagyon mélyen beágyazódott, és csak idő kérdése, hogy a vérmérgezés tünetei is fellépjenek. - Uraim! Ennek a fiatalembernek a háború után is szüksége lesz a lábára. Vagy mik maguk? Mészárosok? Hogy ennyire érzéketlenek... „Mészárosok” - Magruder arca vörös volt a dühtől. Voltaképpen sohasem törődött beosztottjai véleményével, noha tisztában volt vele, hogy ezek a feltörekvő ifjoncok néha többet tudnak, mint rangbéli elöljáróik. Ez a Cole is csak hajtja a magáét. Magruder érezte, hogy gyűlölete nőttön-nő a 49

százados iránt, már a gyomra is görcsölt, s tudta, nála ez a legdöntőbb jele annak, ha valakit végképp nem bír elviselni. - Nézze, százados! Ha továbbra is kitart álláspontja mellett, akkor kénytelen leszek jelentést tenni engedetlenségéről. Remélem, tudja, hogy ez már a függelemsértés tárgykörébe tartozik. Cole egy hirtelen hátraarccal elhagyta a szobát, de ahogy kilépett, majdnem felbukott Alaineben, aki négykézlábra ereszkedve sikálta a folyosót. - Na persze, maga csak állt ott, és hagyta, hogy ezek azt csináljanak, amit akarnak... - Al! Most tedd félre a pimaszkodásaidat. Inkább amilyen gyorsan csak tudod, kerítsd elő Brooks doktort! Hallod? Alaine értett a szóból. Felpattant, és súlyos csizmája ellenére is ellenére végigsprintelt a hosszú folyosón, majd fölrohant az emeletre ahol végre megtalálta a lihegő-pihegő idős orvost. Al belekapaszkodott Brooks karjába, és elvonszolta Cole-hoz. A százados meg pillanatnyi késedelem nélkül szinte belökte Brooks doktort maga előtt a műtőbe. - Uraim, ha tényleg elkezdik, akkor doktor Brooks fog tanúskodni önök ellen, hogy nem tettek meg mindent egy hadifogoly katona érdekében. Magruder őrnagy kezében megállt a szike. - Csak nem fenyegetőzik itt. Latimer százados? - kérdezte felháborodottan. - Nem, őrnagy úr! - válaszolta Cole szinte lágy hangon. - Csak éppen nem hiszem, hogy egy sebész főorvos végig tudna nézni egy ilyen műtétet... - Százados, az az érzésem, hogy maga túl sok mindenbe beleüti az orrát. - Meglehet. De ha egyszer én kerülnék ilyen helyzetbe, ugyancsak örülnék, ha valaki komoly megfontolás tárgyává tenné, hogy nekem bizony fontos a lábam. - Hát ide figyeljen. Latimer! - figyelmeztette Forbes őrnagy. - Ha maga ennyire kedveli ezt a kis Johnny Rebet, akkor tessék... Parancsoljon! Öné a terep. Csak vigyázzanak, mert ha nem sikerül, a fickó életébe kerülhet. Latimer a mosdóhoz lépett, és rögtön elkezdett bemosakodni. Brooks a mellette lévő mosdónál már törülközött. Aztán mindketten munkához láttak. Alaine közben újra és újra megjelent a műtő ajtaja előtt, felágaskodva megpróbált bepillantani, persze semmit sem látott. Így amikor Cole végre kilépett a folyosóra, már megint Alaine-be ütközött. De a kölyök most nem kérdezett semmit, csak nagy szürke szeme meredt az orvosra, s benne az egyértelmű kérdés. Cole elértette. - Túl fogja élni - mondta fáradtan. - És a lába? - Az is... Reméljük legalábbis - mosolyodott el az orvos, majd fáradtan megtörölve kezét, most már nyugodtan nézett Alre. A kölyök széles, boldog mosollyal elvigyorodott, majd mintha egy lépést tett volna Cole felé. És ez a lépés érezhetően más volt, mint minden eddigi, olyan, mintha közeledett volna... De aztán hirtelen sarkon fordult, és elszántan folytatta munkáját. Időközben Bobby Johnson állapota valamelyest javult. Már a morfiumadagokat is csökkenteni lehetett. Egy reggel Alaine levélírás közben találta a fiút. Alaine, mint aki oda sem figyel, nekilátott a portörlésnek, de minden egyes lépéssel, mozdulattal megpróbált közelebb kerülni a fiúhoz. Már 50

egészen a közelében volt, s láthatta, hogy a papíron csak hatalmas tintapacnik virítanak, és a sorok úgy hullámzanak föl és alá, mint a háborgó tenger, - Na, ezt sem fogja tudni senki sem elolvasni - vetette oda foghegyről Al, A fiú kezében megállt a toll, aztán egy hirtelen mozdulattal összegyűrte a papirost, s dühödten elhajította a fal felé. - Nono, jenki! Te csak ne csinálj itt nekem plusz takarítanivalót! - rivallt rá Alaine. - A fenébe is! Ti nyomorult Johnny Rebek! Ti csináltatok itt belőlem már szemetet! És el sem tudtok takarítani! - A temetők tele vannak a hozzád hasonlókkal, de te még itt vagy, úgyhogy ne nyávogj! A kékhasú sorstársaidról nem is beszélve. Á katona megpróbált átfordulni a másik oldalára, és fejét megint befúrta a párnába. - O, inkább döglöttem volna meg! Szegény feleségem! Ha egyszer még hazajutok, életem végéig etethet... Mint egy csecsemőt. Ezt nem várhatom el Jeannie-től! Hol az a fiatal nő, aki hajlandó élete végéig ellátni egy vak férfit? - Hát ide figyelj, te jenki! Az a nő örüljön, hogy hazamész! - Öcskös! Az én nevem nem jenki! - hördült fel a fiú. - Hát persze, tudom. Tudom, te vagy Bobby Johnson. Hát nem emlékszel, találkoztunk már, még ott, a műtő előtt. - Te vagy az, Al? - Ki más?! Bobby Johnson felsőhajtott: - Bocsáss meg! Azt hiszem, túl sok időm van magamat sajnálni! Alaine döbbenten állt a fiatal katona ágya mellett. Érezte, hogy vigasztalni kellene. - Ide figyelj, nem olvasok valami tökéletesen, de ha akarod... Szóval, ha gondolod, szívesen felolvasok neked. - Hát ha megteszed?! Alaine a következő napokban még nagyobb igyekezettel dolgozott, hogy mielőbb végezzen, aztán leült a fiatal katona ágya mellé, és felolvasott neki. - Mi a baj? - kérdezte egyszer Alaine a fiú zaklatott, feldúlt arcára nézve. - Semmi, csak nagyon tetszett - mondta a fiú vontatottan. - És tudod, az is nagyon tetszett, ahogy felolvastad. Mert úgy átélted... a hangoddal... Az ember azt hinné, ez a mesterséged. Alaine nem válaszolt, csak nagyot sóhajtott. Tisztában volt azzal, hogy nagy baklövést követett el. - Nézd! Én tudom, hogy te nem vagy Al. Te egy törékeny kedves kislány vagy - suttogta Bobby, és kezével elérte Alaine vékony csuklóját. - Igen! Igen! Te egy kedves, aranyos kislány vagy! Honnan a fenéből szedted össze ezt a nevet? - Bobby! Én Alaine vagyok - suttogta a lány. - Hány éves vagy? - kérdezte Bobby, és végigsimított Alaine karcsú kézfején. - Tizenhét. De ugye nem árulod el senkinek - suttogta Alaine. - Dehogy... Viszont azt mondd meg nekem, miért teszel úgy mindenki más előtt, mintha fiú volnál. Mesélj el mindent. Alaine érezte, hogy ebben a vak fiúban megbízhat, így hát a legapróbb részletről sem feledkezett meg. 51

- Ugye, te nem hiszed, hogy kémkedtem? - kérdezte végül még mindig suttogva. - Azt mondtad, te leszel a bírám. Hát akkor ítélkezz! - Hát ide figyelj, Al... Alaine! Nekem mindig is kedvenc könyvem volt az Twist Olivér. Megkérhetlek, hogy egyszer felolvasd nekem? Alaine szemét elöntötték a könnyek. - Hát persze, a nagybátyámnak megvan, ha akarod, behozom, és felolvasom neked. Már holnap... - tette hozzá, és felállt, indulásra készen. - De ugye nem árulsz be Latimer századosnak? - Mit képzelsz! Napok óta kitartóan ömlött az eső. Az utcákon tócsákban állt a víz, mindenütt dagasztani lehetett a sarat. Alnek szabad volt a délutánja. Kifelé menet azonban megpillantotta a hatalmas, tágas előcsarnok mocskos márványpadlóját. Ez maga volt a kihívás. Itt aztán tényleg előveheti takarítótudományát, mire ez a márvány megint eredeti szépségében fog ragyogni. Valamivel később Alaine végre felállt, és tekintetét elégedetten végighordozta az aprólékos gonddal felsikált, gyönyörű erezetű márványpadlón. „Még egy utolsó tiszta vizes felmosás gondolta -, aztán mehetek is.” Már majdnem befejezte a munkát, éppen a rongyot csavargatta, amikor a bejárat felől hangokat hallott. Az ajtó kitárult, és egy egész csapat tiszt és sok más hivatalos kinézetű cMl lépett be az épületbe. A férfiak erőteljes léptekkel átvágtak az előcsarnokon. Alaine kezében megállt a felmosórongy. - Álljon meg a menet, jenkik! Hát képtelenek megtörölni a lábukat... - tört ki a lányból a felháborodással elegy bosszúság. - El az útból! Te kis pimasz kölyök! Alaine durva lökést érzett az oldalában, a rongy kirepült a kezéből, ő meg megtántorodva majdnem felbukott benne. Felnézett, és megismerte Jacques DuBonnét, aki félig visszafordulva odakiáltott Alaine-nek. - Hé, kölyök! Hol van itt egy doki... - de utolsó szavát szinte elharapta, mert a felé repülő felmosórongy telibe találta az arcát, és szinte rácsavarodott a fejére. DuBonné egy heves mozdulattal megpróbálta kiszabadítani magát a rongyból, majd döbbenten észlelte, hogy ruháján tetőtől talpig csurdogál lefelé a piszkos felmosóvíz. Felháborodottan megrázta magát, aztán benyúlt a zsebébe, és kezében megjelent a kés. Alaine kezében a vödörrel hátrálni kezdett, remegett a félelemtől, mígnem két hatalmas fekete kéz hátulról elkapta, és szinte maga elé szögezte. - Na de kérem... Mi folyik itt? - csattant fel a háttérből, a lépcső felől Cole érdes, határozott hangja. Jacques-nak nagy felindultságában is volt annyi lélekjelenléte, hogy a kést gyorsan elrejtette, de a néger továbbra sem engedte ki kezéből a lányt. - Azonnal engedje el a fiút! - szólt a négerre Cole. - Ha szükség van rá, majd én megfegyelmezem - tette hozzá határozottan. A fekete óriás döbbenten nézett Alre, de még mindig a markában tartotta. - Azt mondtam, engedje el! - emelte fel a hangját a százados. A néger azonban mintha nem is hallotta volna a felszólítást. Erre Cole lassú mozdulattal a pisztolytáskája felé nyúlt. Jacques ekkor odaszólt a négernek egy Alaine számára ismeretlen nyelven. Az óriás szélesen elvigyorodott, majd előretolta a karját, és Alaine-t szinte a földre 52

pottyantotta. Az eséstől a lány feljajdult, derekába éles fájdalom hasított. Fel sem tudott állni, csak kapkodta a levegőt. Jacques fürkészve nézte a kölyköt. - De hiszen én már láttalak téged valahol! A gőzösön... - kapott a homlokához. Alaine megpróbált feltápászkodni, Jacques pedig kézfejével tisztogatta öltönyét. - Látja, százados - bökött átvérzett ruhaujjára. – Megsebesültem. Idejöttem, hogy keressek egy orvost, ez a kis pimasz senki meg az arcomba vágta a felmosórongyot és hozzám csapta a vödröt. Nézze csak meg a ruhámat! - Ide figyeljen! A fiú majd hoz magának egy kendőt, azzal letörögetheti a ruháját. - Al! mordult fel. - Téged itt azért fizetünk, hogy eltüntesd a koszt, s nem azért, hogy csináld! - Hát vegye tudomásul, hogy éppen azt csináltam, amikor ez az őrült betrappolt a mocskos cipőjével. Cole gyorsan körbejártatta szemét az előcsarnokon, s mindjárt nagyobb megértéssel nézett Alre. - Mutassa a karját - szólt DuBonnéhoz hivatalos hangon. A férfi felgyűrte az inge ujját, és már kezdte volna mesélni, hogyan is történt a dolog, de Cole határozottan közbevágott: - Különös vágás... Hol szerezte? - Ó! - legyintett DuBonné az ép karjával. - Vettem egy házat vidéken. Egy tartozás fejében. A seriff igazi városi ember. Nem ért az egészhez. Így nekem kellett mindent elintézni. Szóval, nem kaptam meg a papírokat... És az a vén tyúk... Madame Hawthrone! Nem akarta elfogadni a papírokat. Viszont amikor megjelentem nála, egy kardot rejtegetett a háta mögött. És amikor át akartam nyújtani a paksamétát, az öreglány nekem jött... Zutty! - nevetett fel DuBonné, és kezével mutatta a mozdulatot. - Hát kínos, mit mondjak, mert a seriffnek most le kell tartóztatnia. - Nézze, én már éppen indulni készültem, de azért megnézem a sebét - jelentette ki Cole tárgyilagosan. - Kitisztítom a sebet, és fertőtlenítem - mondta Cole a férfi karját vizsgálgatva. - Nem túl mély. Egy egyszerű szorítókötés is megteszi. Alaine sietősen folytatta a munkát, aztán már szinte rohanva elpakolta a tisztítószereket. Mára elég volt! Csak minél előbb eltűnni innen! Csüggedten, fáradtan érkezett haza. A konyha felől akart belépni a házba, mert semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy most Robertával csevegjen. Általában mire ő hazaér, Roberta minden fürt haja frissen és nagy szakértelemmel ki van bodorítva, hosszú körmei kínos alapossággal kimanikűrözve, a ruhája frissen vasalva, s minden fodrot elrendezve úgy áll rajta, mintha legalábbis valami estélyre készülne. Ma sem volt ez másképp. - Bevallom, Al... - kezdte Roberta kimért hangon - amikor megláttalak, azt hittem, valami csavargó próbálja becserkészni a házat... Minden elismerésem a tied. Remekül játszod a szerepedet. - Nofene - fogadta Alaine a váratlan bókot. - Pedig már éppen valami fegyver után akartam nézni - tette hozzá hanyag, már-már férfias nemtörődömséggel. - Majdnem kinyírtak ugyanis. Roberta dermedt értetlenseggel bámult unokahúgára. A beálló csöndet Dulcie törte meg. - De kislányok, mit csináltok itt? - kérdezte szokott derűs hangján. - Úgy álltok itt, mint két összeesküvő. Alaine leráncigálta lábáról nehéz csizmáját, majd egy rúgással elrepítette őket a kamra felé. - Megaláztak, fellöktek, megfenyegettek, pedig az egész délelőttöt megint térden csúszva töltöttem. Felsikáltam azt a hatalmas előcsarnokot, csak azért, hogy aztán néhány rohadt kétlábú a mocskos cipőjével egy szempillantás alatt beszennyezze! 53

Roberta még sohasem látta ilyen feldúlt állapotban Alaine-t. - De Al... Mi történt veled? - Semmi. Csak kikészültem, és szétrobbanok a dühtől. Van fogalmad arról, hogy ez mit jelent? - kérdezte fenyegető hangsúllyal, és elindult Roberta felé, fogait vicsorgatva. Roberta döbbenten hátrálni kezdett, feldöntött egy széket, megállt, és a félelemtől reszketve nézett a másikra. - Hát ide figyelj! Megvan rá minden okom - mondta a dühtől tajtékozva Alaine, de aztán kiegyenesítette derekát, és szinte lehiggadva elkezdett föl s alá járni a konyhában. Hirtelen megállt, és kezet drámai módon felemelte. - Igenis, minden okom megvan rá. Majd ezzel fogok védekezni a bíróság előtt. - Miféle bíróságról beszélsz? - kérdezte félénken Dulcie a kezét lordelve. - Áruld már el végre, mit csináltál, mit követtél el? - Egyelőre még semmit - válaszolta rejtélyesen Alaine, és felemelt az asztalról egy meghámozott répát, majd azzal hadonászva folytatta: - De fogok. Az biztos. Kikészítem azt a rohadék DuBonnet ejtette ki undorral a nevet. - Még azt is megbánja, hogy valaha az életben találkozott Mrs. Hawthrone-nal. - Arra az idős hölgyre gondolsz, aki a papa üzletébe jár? - kérdezte aggódva Roberta. - Te ismered? - kapta föl a fejét a lány. - Hát hogy ismerem... az túlzás. Csak ritkán vásárol nálunk - bizonytalanodott el Roberta, mert nem tudta, mennyit árulhat el Alaine-nek. - De azt csak tudod, hol lakik? - tért vissza erőszakosan a témára Al. - Pontosan nem tudom - vonta meg a vállát Roberta. - Csak annyit, hogy valamerre északra, a régi, folyó menti útnál, ha nem tévedek. Alaine megragadta a csizmáját, és gyorsan felhúzta. Felszaladt a szobájába, és a komódból elővette apja régi katonai pisztolyát. Tudta, hogy kell használni. Bőrtarisznyájába süllyesztette a fegyvert, átvetette a vállán. Persze fenyegetőzése ellenére sem állt szándékában használni a fegyvert, de a biztonság kedvéért azért eltette a golyótárat is, és gyors mozdulattal azt is belevágta a zsákba. Alig egy órával azután, hogy Al elkötötte Ol’Tart az istállóból és elszántan elügetett vele, Roberta megpillantotta Cole-t a ház bejárata előtt. - Ó, százados! - kiáltott fel a férfi felé bókolva. - Már azt hittem, teljesen megfeledkezett rólam. - Bocsásson meg, Roberta, de attól tartok, ez nem éppen afféle társasági vizit. Allel kell beszéljek. - Allel? - döbbent meg Roberta. Szent meggyőződése volt, hogy a fiúnak öltözött Alaine vele szemben semmiféle konkurenciát nem jelenthet. - Sajnálom, Roberta - mondta bocsánatkérő mosollyal Cole. – Tudja, a fiú ma reggel hozzávágta a felmosórongyot egy sebesült civilhez a kórházban. Roberta elborzadó tekintettel nézett az orvosra. - Csak néhány szót szeretnék váltani a gyerekkel. Nem fog soká tartani. - Sajnálom, százados. Al nincs itt - mosolygott Roberta. - Alig egy órával ezelőtt elment. - Nem mondta meg véletlenül, hová? Feltétlenül tisztáznom kell vele ezt az egész ügyet.

54

Roberta egy röpke pillanatig habozott. Nem tudta eldönteni, mi helyesebb, ha tovább játssza a mit sem sejtő tudatlant, vagy ha mindent elmond Cole-nak. - Nem is tudom, százados - kezdte vontatottan -, tudja, Al olyan feldúltan ért haza. Halálra rémítette Dulcie-t is meg engem. Azzal fenyegetőzött, hogy kinyír valami Jacques-t... - Melyik irányban indult el? - Hát... azt hiszem, lefelé a folyó menti úton - mondta Roberta, és a balkonra kilépve mutatta az utat, amerre Alaine ellovagolt. Cole már indult is volna, amikor egy kéz tartóztatva megfogta a karját. - Ugye vigyáz majd magára, százados?

55

Tizedik fejezet

Ol’Tar nehezen poroszkált a csúszós talajon. De a lány most nem volt abban a hangulatban, hogy tiszteletben tartsa a ló kívánságát. Ol’Tar néha lecövekelt, hátratekintett, mint aki legszívesebben visszafordulna, és csak Alaine nógatására volt hajlandó újra elindulni. Alaine két üresen várakozó kocsit pillantott meg az úton, az egyik gyönyörű hintó volt, a másik egyszerű homokfutó. Alaine már tudta, hogy Jacques megelőzte, és feltehetően fenyegetését is beváltotta, hiszen nyilván a seriffel együtt jött. Megállította a lovat, és leugrott Tar csontos hátáról, majd a bokrokat széthajtva kémlelte a házat. És ekkor megpillantotta Jacques DuBonnét. Némi elégtétellel töltötte el, hogy a férfi kénytelen volt öltönyt váltani. Ott volt persze a fekete óriás is, aki most éppen tétlenül lődörgött a flancos hintó körül. Aztán egy másik férfit is észrevett. Szemben velük ott téblábolt egy magas, ősz hajú asszony, olyan hatvan év körüli, vagy talán idősebb is. Büszke tartással állt a lépcsőn, kezében egy hegyével lefelé tartott fényes szablyával. Alaine a bejárathoz közeli oldalra merészkedve egy olyan pontot keresett, ahonnan mindent lát és hall, de őt senki nem veheti észre. Jacques széles mozdulatokkal magyarázott. - Értse már meg, itt vannak a papírok a banktól. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy enyém a ház. Magától a banktól vettem, mert... a hölgynek komoly adósságai voltak. Az egész ház be volt táblázva. Kifizettem - tette hozzá magabiztosan, és előkotorva belső zsebéből a bizonyítékokat jelentő okmányokat, a seriff orra előtt meglebegtette. - Nézze, mind itt van. így hát követelem, hogy tartoztassa le ezt az asszonyt. A törvény őre lassú, kimért mozdulatokkal átvette a paksamétát. - Hát - mélázott el a seriff. - Először is azt szeretném hallani, hogy mit mond ez a hölgy az egész esetről. - Attól tartok, hogy Mr. DuBonné nem tájékoztatta önt arról, hogy kitűnően bánok a férjem kardjával. Bár ami azt illeti, a törvény őrével szemben még sohasem próbáltam ki. Egyébként az adósság 10 hat hónappal ezelőtt rendezve lett. Megvan róla a nyugtám. - Nyugtája! Nevetnem kell! Maga azt mesél itt, amit akar, de úgysincs bizonyítéka toporzékolt Jacques. Az asszony nyugodtan folytatta, mintha nem is hallotta volna DuBonné szavait; - Megvan az elismervényem a befizetésről, a tanúk aláírásával együtt. - Az nem létezik! - üvöltötte Jacques, és egy lépéssel közelebb merészkedett a lépcsőhöz. - Ha még egy lépést tesz, uram, attól tartok, megbánja - mosolygott sokatmondóan az asszony. DuBonné a bajsza alatt elnyomott néhány érthetetlen szót. Ezek semmit sem jelentettek Mrs. Hawthrone-nak vagy a seriffnek, de Alaine emlékezett rá, hogy DuBonné ugyanezen a nyelven szólt a kórházban a négerhez. És mint akkor, most is, a hatalmas fekete óriás máris elindult, hogy teljesítse a parancsot. Óvatosan megkerülte a kocsit, és úgy helyezkedett el, hogy meglepetésszerűen kaphassa el az asszonyt. Alaine belenyúlt tarisznyájába, és óvatos mozdulattal kiemelte belőle apja pisztolyát, aztán remegő ujjakkal megtöltötte a tárat. A néger közben már a veranda végéhez ért, de megpróbált észrevétlen maradni. DuBonné ezalatt tovább perlekedett az asszonnyal. Alaine most kilépett a bokrok közül, szétvetette lábát, két kézbe 56

fogta a fegyvert, és kibiztosította. A két jellegzetes kattanás zajára az óriás szinte kővé dermedt, és riadtan körülnézett, honnan jöhet a támadás. A félelemtől kiütött homlokán a veríték, jobbra-balra kapkodta a fejét, míg végre észrevette a kissrácot a hatalmas fegyverrel. Alaine a fegyverrel intett neki, mire a néger óvatos léptekkel a többiek irányába kezdett hátrálni, de Alaine is követte. Jacques DuBonné megdermedt. - Te itt? - dadogta elcsukló hangon. Végre a seriff is megfordult. Al nyugodtan odabiccentett neki. - Jó napot mindenkinek! - rikkantotta a lány. - Mit jelentsen ez az egész komédia? - kérdezte döbbenten a seriff. - Te meg tedd el azt a fegyvert, mielőtt még kárt teszel valakiben. - Az meglehet - vágott vissza Alaine. - Mert ez tényleg elsül, ha nem hagyják békén ezt az asszonyt. Húzódjanak vissza! Gyerünk! Jacques sietve teljesítette a parancsot, bár érezte a helyzet visszásságát. A seriff azonban nem törődött a fenyegetéssel, sőt már emelte is a lábát, hogy rálépjen az első lépcsőfokra, ~ Vigyázzon, Mrs. Hawthrone! - kiáltott Alaine, és elsütötte a fegyvert. A golyó a seriff lába előtt csapódott a földbe. A seriff döbbenten bámulta a kölyköt, és szentül meg volt győződve, hogy a fiúnak elment az esze. Aztán hirtelen magához tért, és ráüvöltött; - Te őrült kis senkiházi! A hátadon töröm szét azt a pisztolyt, mielőtt sittre váglak! Egy lovas közeledett iszonyú vágtában, és már ott is állt előttük Latimer százados. - Hát itt meg mi folyik? - kérdezte, miközben átdobta a kantárszárat a vaspózna karikáján. - Attól tartok, uram, magának ehhez semmi köze - jegyezte meg ridegen a seriff. .A százados lassú mozdulatokkal lehúzta a kesztyűjét, és a derékszíjába tűrte. Aztán még lassúbb mozdulattal pisztolytáskája relé nyúlt. - Figyelmeztetném, uram, hogy ez az egész terület megszállási övezet. így itt is a katonai törvények érvényesek. Következésképpen cinnek semmiféle intézkedési jogköre nincs a katonai kormányzó jóváhagyása nélkül. A seriff elgondolkodva kutatott emlékezetében, aztán hirtelen Alaine felé kezdett mutogatni. - Én csak azért jöttem ide, hogy a kötelességemet teljesítsem, aztán ez a kölyök itt rám lőtt. Alaine ártatlan képpel nézett Cole-ra. - Ide figyeljen, százados! Ha tényleg le akartam volna lőni, akkor már nem élne. - Al! Azonnal tedd le azt a pisztolyt! - parancsolt rá a százados. - De mi folyik itt? Jacques ocsúdott fel először. - Ez az öregasszony nem fizette ki a tartozását. Ezért a bank eladta a házát. Én meg megvettem. Itt vannak a papírok. Minden törvényes! - Remélem, nincs kifogása az ellen, ha beléjük nézek? - kérdezte Cole. - Csak nézzen! Tessék - mondta Jacques, és átnyújtotta az iratokat. Cole néhány másodperc alatt átfutotta a papírokat, aztán az asszonyhoz fordult: - Van valami hozzáfűznivalója, asszonyom? - kérdezte. - De hát én mindent kifizettem. Elismervényem is van róla. - Mifene - nevetett fel Jacques. - Még azt állítja, hogy papírja is van, csakhogy ki látta azt a papírt. - Uram, én nem hazudok - jelentette ki Mrs. Hawthrone méltóságteljesen. - Láthatnám esetleg azt a bizonyos elismervényt? - kérdezte Cole. 57

Mrs. Hawthrone egy pillanatra elgondolkodott, fontolgatta, mit tegyen. Végre döntött, és fűzőjébe nyúlva előszedett egy darab papírt, amit átnyújtott Cole-nak: - Elnézést, de tekintettel a koromra, ez volt a legbiztosabb hely, ahova eldughattam - jegyezte meg csípősen. - Értem, asszonyom - válaszolta Cole komoly arccal, megpróbálva elnyomni feltörő nevetését. Aztán kibontotta a borítékot, és néhány percig tanulmányozta az írást. - Hát ez bizony, úgy tűnik, rendben van, seriff - állapította meg Cole, majd még egy pillantást vetett a papírra. - Meglehet, hogy a bank tévedett. - Az kizárt dolog! - kiáltott fel Jacques, meglóbálva saját iratait. - Különben is, én szabályosan megvettem ezt a házat. - Ha így igaz, uram, akkor majd a bank kárpótolja önt. Mrs. Hawthrone papírjai viszont rendben vannak. Itt áll fehéren-feketén, hogy az utolsó centig törlesztette adósságát, és így az ingatlan terhelését megszűntették. Ráadásul a dátum, ezen sokkal régebbi, mint az ön papírjain. - Seriff - fordult Cole végre a másikhoz. - Ez az eset teljesen egyértelmű, nyilvánvaló, hogy a bank követte el a hibát. - Te rohadt jenki! - tört ki Jacques-ból az indulat. - Te meg ez a kis nyomorult féreg, ti terveltétek ki az egészet! - Én általában az életet védelmezem - fordult Cole Jacques felé halk, de határozott hangon. Minden szem rámeredt, csöndben várták a folytatást, még Alaine is visszatartotta lélegzetét. - De mindazonáltal el tudok képzelni olyan helyzeteket, amikor mégis kivételt teszek. Jacques-on látszott, hogy erősen vívódik, most azonnal álljon bosszút, vagy hallgasson józanabbik eszére, és várja meg, mit hoz a jövő. Lassú léptekkel elindult hintója felé. - Hétfőn reggel, mihelyt kinyit a bank, ott leszek, és akkor minden tisztázódik - kiáltotta még vissza. Cole ránézett Bascombe seriffre. - Ha Mrs. Hawthrone-nak nincs kifogása ellene, akkor a jövő héten beviszem ezt az okmányt a bankba, és magyarázatot követelek tőlük. - Kérjen tőle egy papírt, hogy odaadta neki az elismervényt - kiáltott az asszonyra Al. - Érti? Adjon ő is egy elismervényt, az aláírásával hitelesítve... Cole a kölyök felé fordult, és szinte gyengéden csak annyit mondott: - Kérlek, ne hozz ki a sodromból! Alaine lesütötte a szemét, és nekidőlt a veranda oszlopának. - Én is azt hiszem, legjobb, ha odaadja neki azt a papírt, Mrs. Hawthrone. Az a nyomorult DuBonné úgysem jöhet vissza addig, amíg a százados nem tisztázza az ügyet. Az orvos a seriff felé fordult: - Biztos vagyok benne, hogy ön mint a törvény őre, tudatában van annak, hogy ez a fiú itt csak a hölgy jogait akarta megvédeni. Nem akart ő semmi rosszat. - Hát, nem is tudom - csóválta fejét a seriff. - Akkor minden rendben van - vette át a kezdeményezést Cole. Nézze, ez a fiú nálam dolgozik a kórházban. Ha esetleg mégis ki akarja majd hallgatni... A seriff bizonytalanul megvonta a vállát.

58

- Végül is nem sebesített meg - bökött ujjával a földre, majd lenyúlt, és felemelte a golyót. Máskor azért légy óvatosabb ezzel a vasdarabbal, kölyök. - A seriff felugrott a kocsira, és a lovak közé vágott. - Akkor én most kapok öntől egy átvételi elismervényt, százados - közölte Mrs. Hawthrone eltökélten. - És nagyon várom, hogy mit tud kideríteni. - Igen, asszonyom. Ahogy tudok, utánanézek - mondta, miközben már töltötte is ki az elismervényt. - Téged meg hazaviszlek, mielőtt újabb kalamajkákba keverednél - fordult Alhez. - Mit képzel maga? Azt hiszi talán, hogy maga az én őrangyalom, vagy netán a dajkám? - Jobb lenne, ha átadnálak a nagybátyádnak. Megyek és megnyugtatom az unokanővéredet, hogy nem esett bántódásod. Különben is, ahogy elnézlek, jó időbe telik, míg ezt a gebét beállítod a helyes irányba. - Rendben, jenki - mondta Al lesütött szemmel. Cole felhúzta a kesztyűjét. - Köszönöm a beleegyezésedet - nevetett a százados, és felugrott a nyeregbe. - Gyere be, gyermekem - hallotta meg hirtelen Mrs. Hawthrone hangját. - Igyál egy teát, mielőtt elindulsz. Manapság úgyis olyan ritkán vannak látogatóim, s még kevésbé olyanok, akik jó szándékkal jönnek. Hogy szólíthatlak? - Al vagyok. - Al? Csak ennyi? - vonta össze kétkedve a szemöldökét. A többi nem számít. - Rendben van, Al - nyomta meg a hangsúlyt az utolsó szót. - Annyit azért elárulhatnál, hogy mi szél hozott errefelé. Ezen keskeny, sáros úton senki sem jár, hacsak nem engem akar meglátogatni. - Így van, asszonyom. Az a szemét Jacques ma összetrappolta a mocskos cipőjével a kövezetet a kórházban, amit éppen akkor sikáltam tisztára. Közben meg azt kiabálta, hogy kihozza ide magához a seriffet, hogy letartóztassa. Neki tartoztam ezzel az úttal. - Köszönöm, Al - mosolyodott el hálásan Mrs. Hawthrone, és szeretetteljes pillantással szinte végigsimogatta a kardot. - Tudod, nem lett volna szívem vele együtt eltemettetni... De tudom, Charles megbocsátaná. - Charles? - A férjem. Özvegy vagyok - tette hozzá, és kezével a kínosan rendben tartott kert végére mutatott. - Ott vannak eltemetve, a lányommal, Sarah-val együtt. Még a háború előtt haltak meg, sárgalázban. - Részvétem, asszonyom - motyogta Alaine. - Régen volt, gyermekem - mondta nagyot sóhajtva, és kinyitotta az ajtót. - Remélem, szereted a teát. Ülj le, gyermekem! Egy másodperc, és máris hozom. Tudod, mindig van itt forró víz. És különben is éppen teázni akartam, amikor ezek a rémes alakok megjelentek. Alaine lenézett a szék kárpitjára, aztán körbehordozta tekintetét a szalonon. Villámcsapásként döbbent belé, hogy itt bizony az ő mocskos ruházata még kárt is okozhat. Itt minden a legnagyobb rendben volt, sehol nem hiányzott semmi, sőt még a falakon sem látszott a leemelt festmények árulkodó kontúrja. A bútorokat is mintha most szállították volna újonnan a házhoz. Ide semmiféle jenki vadállat nem tette be a lábát. Ez látszott. Mrs. Hawthrone egy nagy tálcával tért vissza. Letette a csészéket az asztalra, kitöltötte a teát. Ránézett a kínosan feszengő kölyökre. Alaine zavarában a csészéjéért nyúlt. Amikor újra felpillantott, észrevette, hogy Mrs. Hawthrone még mindig fürkésző tekintettel mered rá. 59

- Nem értem, Al... - szólalt meg végre az asszony - mióta csak itt vagy, az az érzésem, hogy valami játékot űzöl velem. Nem tudom, miért. Te talán tudsz rá valami magyarázatot adni? Alaine felnézett, és nagy erőlködéssel lenyelte a szájában rekedt kortynyi teát. - Tudod, a ruházatod... Mondd meg nekem, miért rohangászol te itt összevissza fiúnak öltözve? Alaine eltátotta a száját, mint aki válaszolni akar, aztán rádöbbent, hogy itt már nincs kiút. - Tudod, gyermekem, van nekem veled szemben egy nagy, de tisztességtelen előnyöm. Mielőtt férjhez mentem volna, egy lányiskolában tanítottam. Ismertem a tanítványaimat. És egyiknek sem sikerült sokáig becsapni engem - tette hozzá tárgyilagosan, miközben még egy korty teát ivott. - Nézd, Al. Te jó gyerek vagy, naivon jó... Sőt ez a te... hogy is mondjam... önkéntes ápolatlanságod sok embert lefegyverez. De mindenkit azért nem tudsz megtéveszteni. Az asztal fölött áthajolva, mélyen Al szemébe nézve megkérdezte: - Elárulnád nekem, miért vagy fiúnak öltözve? A nap már majdnem eltűnt a látóhatár felett, amikor Alaine a Craighugh-ház hátsó udvarán keresztül az istálló felé igyekezett. Most már szerette volna elfelejteni az egész délutáni kalandot, mindent, amit Mrs. Hawthrone mondott, amit ő válaszolt, de érezte, hogy erre képtelen. Ráadásul tudta, hogy Roberta izgatottan várja, talán már ott ül a konyhában, és kíváncsibb, mint bármikor. - Hol a fenében voltál, Lainie? Latimer százados látogatásáról is lemaradtál... - Az nem baj - mondta Alaine fellélegezve. - Mára már éppen elegem van ezekből a csíkozott gatyájú kékhasúakból. Roberta felnevetett. - Meg kell jegyeznem, Al, az már túlzás, hogy te mennyire nem vagy nőies. - Ha arra gondolsz, Roberta, hogy magam vetem meg az ágyam, hogy magam mosom és vasalom a ruháimat, és hogy maiam dolgozom meg a betevő falatomért, akkor lehet, hogy igazad van. Bár azért megkérdezném, te mikor hoztál haza egyetlen dollárt is, amit magad kerestél meg. - Remélem, ezt nem kérdezted komolyan! Egy igazi hölgynek egyéb kötelezettségei is vannak. - Hát persze - jegyezte meg Alaine -, hogy lustálkodjon napszámra, és hizlalja a seggét. - De Lainie! Hogy merészelsz ilyeneket mondani? - pihegett Roberta, s keble hullámzott a felindultságtól. De aztán hirtelen magához tért, mert a kamraajtó hangosan becsapódott. Dulcie is ijedten nézett fel munkájából. Roberta átment a nappaliba. - Jött valaki? - kérdezte az apja, orrára csúsztatva szemüvegét. - Ó, senki, csak Lainie - válaszolta Roberta, és a teraszajtóhoz lepett. Leala is felnézett hímzéséből. - Tudjátok, azért néha az az érzésem, hogy Alaine túl sokat dolgozik. Nem gondolod, Angus? Egész nap ott robotol a kórházban. Szegény kislány. - Hah... Ne aggódj! A munka csak jót tesz neki - merült el újságjában Angus. De még hozzátette: - Talán ott tanul egy kis fegyelmet. - Papa... - nyögött fel Roberta - úgy értsem, hogy... szóval, nekem is kellene valami munkát találni? - Dehogy, drágám! - nézett Angus ellágyultan a lányára. - Te egészen másfajta ifjú hölgy vagy! 60

Roberta fellélegzett, és boldog megkönnyebbüléssel elindult szobája felé. Gondolta, rögtön lefekszik, és akár ébren is álmodozik... Elképzeli magát egy jenki tiszt oldalán, aki mellett ragyogó pillanatokat élhet át... Alaine közben már bevette magát a fürdőkamrába, élvezte az előmelegített helyiséget, a szappan kellemes illatát, a magányt. Váratlanul azonban kicsapódott a kamra ajtaja. Alaine rémülten fordult hátra, és keresgélte a törülközőjét. De csak Dulcie jelent meg az ajtóban, egy tiszta fürdőlepedővel a vállán, és szokása szerint barátságosan mosolyogva. Szótlanul letette a lepedőt és a szappant a dézsa melletti padra. Alaine észrevette Dulcie különös viselkedését, de fogalma sem volt, mi az oka, amíg kezébe nem vette a szappant. A szappannak csodálatos illata volt, egészen újszerű. Még csak nem is emlékeztetett arra a parfümre, amit Roberta használt. Alaine most kapcsolt végre. - De Dulcie... Csak nem? Ezt nem tehetted! - Talán nem kellett volna... Lehet. Nem tudom. De Roberta kisasszony annyi szappant vetet velem, hogy arra gondoltam, teljesen mindegy, hogy egy darab ide vagy oda... Alaine sajnálkozó képpel, de szó nélkül visszatette a szappant a padra. - Hiba volt, Dulcie. Végül is ez Robertáé. Ráadásul képzeld el, hogy valamelyik jenki észreveszi, hogy úgy illatozom, mint egy virágoskert. - De, Lainie, tudod, engem annyira bánt, szóval nem tudom elnézni, hogy Roberta itt pompázik mindenféle gyönyörű ruhákban, messziről illatozik a drága parfümöktől, te meg, jaj istenem, olyan mocskos vagy... Tudom, Mr. Angus minden centet a fogához ver, de azt is tudom, hogy már alig várja, hogy leadd neki a heti fizetésedet. - Dulcie, higgadj le! Az a pénz, amit én adok neki, alig elég a heti ellátásomhoz. - Jaj, Lainie, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen egész nap nem vagy itthon. Nem tudod, mi folyik itt. Mondd, kicsikém, miért nem jársz úgy, mint egy igazi hölgy? - Nem tudom, Dulcie - sóhajtott fel Alaine. - Sőt, néha már azt hiszem, sohasem leszek az. Alaine vasárnapra hagyta a százados lakásának takarítását, mert tudta, hogy Cole késő délutánig ügyeletes lesz. Különben is minden alkalmat megragadott, hogy ne kelljen a Craighugh-házban tartózkodnia, és elviselnie Roberta megjegyzéseit. De előbb még be kellett mennie a kórházba, hogy bevallja Cole-nak, hogy valahol elhagyta a kulcsát. - Tudom, tudom, ne is mondjon semmit - nézett rá bűnbánóan. - Képzelem, most mit gondol rólam, az arcára van írva. - Nézd, Al, tegnap óta mást sem csinálok, mint türtőztetem maiam, hogy ne mondjak semmit. Mert ha egyszer mégis rázendítek, félő, hogy sosem tudom abbahagyni - mondta, és átadta a kulcsot. - Mit akar végül is? Tegnap meglátogathatta Robertát. Most igazán boldog lehet. - Meglehet, de korántsem annyira boldog, mint akkor lennék, ha téged egyszer végre alaposan elfenekelhetnélek. Alaine ijedten nézett az orvosra. De jobbnak látta másra terelni a szót. - Mondja, jenki, elintézte már Mrs. Hawthrone papírjait? - Ha nem tudnád, a bankok vasárnap zárva vannak. - Nem tudtam, még sohasem volt felesleges pénzem, amit a bankba rakhattam volna - vágott vissza Al. Cole mélyen belenézett Al szürke szemébe, és megkérdezte: - Már megint panaszkodsz? 61

- Dehogy, csak megállapítottam azt, ami tény. - Akkor viszont mit csinálsz a pénzzel, amit keresel? Legalább egy váltás ruhát vehettél volna már magadnak. - Majd ha teljesen leszakadtak rólam - mondta Al, és még mielőtt a százados válaszolni tudott volna, folytatta: - De én már megyek is, be akarom fejezni a lakását, mielőtt leszáll az este. Különben sem azért fizet, hogy itt fecsegjek magával. Nem sokkal ebéd után Cole lepihent egy kicsit, és átnézte azokat a leveleket, amelyeket ma reggel adott át neki Grissom őrmester, kettő közülük erősen illatozott; az egyik Xanthia Morgantól, a másik Carolyn Jamestől érkezett, ezeket gyorsan betette a zubbonya belső zsebébe, gondolta, majd otthon nyugodtan elolvassa. Némi csalódást érzett, hogy apjától nem kapott levelet, jött viszont egy Oswald Jamestől, közeli ügyvéd barátjuktól. A dátum jó két héttel ezelőtti volt. Kíváncsian tépte fel a borítékot, nem állt soha levelezésben az ügyvéddel, el nem tudta képzelni, miért ragadhatott tollat. Már az első szó után érezte, hogy baj van: „Mély együttérzéssel értesítem, hogy édesatyja a múlt éjszaka elhunyt...” Roberta kiadta az utasítást Jedediah-nak, hogy álljon meg a Jackson téren. Leszállt, gyalog folytatta útját, ügyet sem vetve az unionista katonákra, akik elkerekült szemmel bámultak utána. Sokkal fontosabb dolog járt az eszében. Egy óvatlan pillanatban ugyanis elcsente Alaine zsebéből a százados lakásának kulcsát. Biztos volt benne, hogy minden simán fog menni. Ma még valahogy az sem bizonyult nehéznek, hogy elkérje apjától a kocsit, Angus viszonylag könnyen beleegyezett. Roberta arra számított, hogy mire Cole Latimer hazaér, őt olyan öltözékben találja, hogy képtelen lesz ellenállni vonzerejének,.. Magas sarkú cipőjében elszántan tipegett a kövezeten. Most, hogy fejében már kialakult a stratégia, minél előbb valóra akarta váltani. Még az sem riasztotta el, hogy ily módon bizony ő kínálkozik fel a férfinak, nem beszélve magáról az aktusról, amely Roberta számára csak eszközt jelentett, egy számára kellemetlen, de minden bizonnyal célravezető eszközt. Ha még elég szerencsés is, akkor rögtön teherbe esik, és akkor Cole-nak nem lesz más választása, akár akarja, akár nem, feleségül kell vennie! Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor határozott lépteket hallott maga mögött. Egy ösztönös mozdulattal zsebébe rejtette a kulcsot. Legnagyobb meglepetésére és döbbenetére megpillantotta magát a századost. Cole megemelte a kalapját, s alig titkolt fájdalmas tekintettel üdvözölte a lányt. De Roberta észre sem vette a férfi gondterhelt arcát, tettetett vidámsággal felrikkantott: - Ó, Latimer százados! Nem is fogja elhinni! Éppen magát keresem. - Hát nem Alhez jött? - kérdezte a férfi. Halványan emlékezeti rá, említette Robertának, hogy ma ügyeletes. Hiszen most csak kivételesen szabadulhatott, mert a sebész főorvos elengedte, miután tudomást szerzett apja haláláról. - Alhez? - kérdezte kíváncsian Roberta, és tudta, hogy tervei gyorsabban fosztanak semmivé, mint remélte. - Itt van nálam - mondta Cole, és már le is nyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Alaine hatalmas csizmája ott éktelenkedett mindjárt a bejárat mellett, és a szomszédos szobából erőteljes sikálás zaja hallatszott. - Al! - kiáltott be Latimer. Egy malacvisításra emlékeztető hang volt a válasz. 62

- Azt hittem, jenki, ma egész nap dolgozik - kiabált ki a szobából Alaine, de egy pillanat múlva már megjelent az ajtóban. Lába szinte a földbe gyökerezett, amikor megpillantotta Robertát. A két nő látható ellenszenvvel vizslatta egymást. - Úgy tűnik, százados, látogatója van. Azt hiszem, azt kívánja, hogy amilyen gyorsan csak tudom, fejezzem be a munkát. - Tévedsz - válaszolta lakonikusan Cole, és Alt megkerülve kilépett az erkélyre. Lenézett az utcára, és meglátta, amit keresett; Roberta várakozó kocsiját, Jedediah-val a bakon. Cole megfordult, és ránézett Robertára. - Kisasszony! Nem szeretném kockára tenni a jó hírét. Megkérem Alt, hogy kísérje vissza a kocsihoz. Bocsássa meg a modortalanságomat, kérem. De éppen most kaptam meg az értesítést, hogy apám elhunyt. Ma délután nem lennék valami kellemes társaság. - Az apja! - kiáltott fel Roberta. - Meghalt? - kérdezte mélyen együttérző arcot vágya, miközben átvillant az agyán, hogy Cole örökli a vagyont. Alaine finoman megfogta unokanővére karját. - Gyere, Robbie! A százados most nyilván egyedül akar maradni - mondta, majd elbizonytalanodva a férfihoz fordult: - Ha gondolja, én visszajövök, és befejezem a munkát. Roberta nem vette jó néven, hogy úgy vezetik ki az épületből, mint egy pajkosságon ért iskolás lányt. - Ó, Al kisasszony! - lepődött meg Jedediah. - Nahát, akkor magát akarta Roberta kisasszony meglátogatni. Jaj, de örülök! Már féltem, mit mondok majd Mister Angusnak, hol jártunk ilyen sokáig ezek között a semmirekellő jenkik között. - Vidd haza Robertát, Jedediah! És sehol ne álljatok meg útközben! Én is jövök majd nemsokára - rendelkezett Al. - Igenis, kisasszony - vigyorodott el a néger. - Te azt csinálod, amit én mondok, Jedediah - utasította rendre morcosan Roberta. - De ami azt illeti, most tényleg hazamegyünk.

63

Tizenegyedik fejezet

Különös pletyka járta New Orleansban. Grant állítólag majd kipukkadt a nevetéstől, amikor megtudta, hogy Law egy éjszakai csata során, a tennessee-beli Wauhatchie környékén föderációs katonáknak nézett egy megriadt öszvércsordát. Egy jóindulatúbb föderációs interpretáció szerint Orland Smith és Tyndale már éppen visszavonta a szürke egyenruhás katonákat, amikor az „öszvérroham” megindult. A déliek legnagyobb bosszúságára azonban a jenkik úgy magyarázták a dolgot, hogy az öszvéreket lovak helyett rendelték ki. A városban csönd volt, szinte halotti csönd, amikor Alaine végighajtott Ol’Tarral a néptelen utcákon a kora reggeli órákban. Egy újabb vereség előszelét lehetett érezni a levegőben. „Fekete karácsony lesz ez a délieknek - gondolta a lány -, hiszen már ez a hétfő is milyen nyomorúságos hangulatban kezdődik.” A kórház istállójában Alaine talált egy üres állást, ahová beköthette Ol’Tart, sőt még egy nagy adag friss szénát is gátlástalanul elemelt egy dugig tömött szomszédos vályúból, és odarakta a ló elé. Még elég korán volt, így nyugodtan meglátogathatja Bobby Johnsont, és ráér aztán is elkezdeni a napi munkát. Az unionista katonák ma reggel észrevehetően visszafogottabban üdvözölték, elmaradtak a szokásos durva tréfák, viccelődések. A kórterem ismert moraja is megszűnt, amikor Al belépett. Pillantása azonnal az üres ágyra esett. A lepedőn egy hatalmas vérfoltot látott. Kerülve a katonák tekintetét, Alaine kifordult a szobából, és már rohant is lefelé a műtők irányába. Megállt az ajtó előtt a folyosón, és nekidőlt a falnak. Szíve hevesen dobogott. Ekkor hallotta meg Cole élesen felcsattanó hangját: - Ki volt tegnap éjjel ügyeletes? - Magruder őrnagy - hangzott a válasz. - Egy biztos, ezt nem fogja rám kenni! - Levizitáltam, mint mindig. És mindenki a legnagyobb rendben volt. Kiváltképp ő válaszolta valaki védekezve. Alaine lábujjhegyre állt, és megpróbált bekémlelni az ablakrésen. Láthatta, hogy Cole és Brooks doktor egy műtőasztal mellett áll, és az asztalon fekvő férfi hastájékánál dolgozik, miközben az ápoló egyre-másra nyújtja át a friss pólyákat, amiket aztán vértől lucskosan dobnak egy vödörbe. - Lassabban! - utasította az orvost Brooks. - Miért? Miért pont ő? - kérdezte Cole, miközben egy görbe sebésztűbe befűzte a sebvarró cérnát. Magruder a sarokban üldögélhetett, onnan válaszolt: - A tízórai vizitnél valamit nyöszörgött a feleségéről. Cole egy pillanatra felnézett munkájából, és gúnyosan félrehúzott szájjal megkérdezte: - És maga mit mondott neki, őrnagy? - Mit mondhattam volna? Közöltem vele, hogy fogja be a száját, próbáljon férfi módra viselkedni. A műtőasztal mellett álló két orvos végre felegyenesedett, Brooks Cole-t figyelte, aki dühödten nézett a sarokba, ahol Magruder üldögélhetett. Alaine most megpillanthatta a hosszú, nyílt sebet, 64

amely a férfi alsó hastáján húzódott. Gyomra felfordult, visszahőkölt az ajtótól, megint nekitámaszkodott a falnak, de hiába próbálta megtámasztani lábát, érezte, hogy remegő térdei nem engedelmeskednek akaratának. - Őrnagy! Hogyan várhatja el, hogy egy fiú férfi módra viselkedjen? - hallotta megint a műtőből Cole hangját. - Mért volna fiú? - fortyant fel Magruder dühösen. - Hiszen felesége van. Különben is, már a kezdet kezdetén megmondtam magának, hogy csak az idejét fecsérli vele. - Ki találta meg? - Az őrmester. Amikor a hajnali, négyórás ellenőrzést végezte - válaszolta Magruder. - És a kétórai ellenőrzésnél mi volt? - Magam jártam körbe, de semmi különöset nem találtam - felelte Magruder. - Az egyik beteg azt állítja, hogy éjféltájban felébredt, mert valaki mintha szólt volna. De akkor Johnson ágya már üres volt, és senki nem szólalt meg újra. Aztán a beteg visszafeküdt és elaludt. Nem vette észre, hogy valaki a kórterem padlóján fekszik az éjszaka kellős közepén? - Higgye el, nem láttam semmit! - védekezett Magruder. A műtőben csend volt, Alaine csak néha hallott egy-két gyors utasítást. Hirtelen kicsapódott mellette az ajtó, és megpillantotta Cole-t, aki még visszaszólt az ápolónak: - Hagyd, hadd pihenjen még itt egy kicsit! Egyelőre nem tanácsos mozgatni! Brooks doktor is kijött a műtőből, és megállt Latimer mellett. Cole, hidd el, mindent megtettél, ami csak lehetséges! Hogy túléli-e vagy belehal, az már Isten kezében van. - Tudom, tudom... - hárította el Cole. - Csak azt nem értem, hogyan... És miért? Brooks egy kézmozdulattal figyelmeztette Latimert, hogy nincsenek egyedül a folyosón. Cole hátrafordult, és meglátta Al riadt szürke szemét. - Igen. Bobby Johnson - mondta halkan. - Elesett. Kitépte magából az összes varratot. Majdnem elvérzett - magyarázta Alnek, és maga sem értette, mitől olyan készséges, miért magyarázza meg az egészet ennek a kölyöknek. Al agyondolgozott vékony kis kezét ajkára szorította, látszott, küszködik a zokogással. - Adok neked egy szabadnapot... - Nem! - harsant fel Al tiltakozása, félbeszakítva az orvost. És mintha ettől a „nem”-től erőt merített volna, végre úgy érezte, el tud indulni. Hátat fordítva az orvosoknak, elvánszorgott az előcsarnokba. A körteremben mindenki tudott a takarítókölyök és a vak fiú meghitt barátságáról, bár Al még önmagának sem vallotta volna be, hogy vonzódik ehhez a szerencsétlen fiatalemberhez. Együttérző pillantások kísérték minden lépését, mozdulatát, és ha néha eltűnt egy-egy percre, senki sem kiáltott utána valamilyen kéréssel, utasítással. Később Bobby Johnson közlegényt a legnagyobb óvatossággal visszavitték a kórterembe, és a lehető leggyengédebb mozdulatokkal elhelyezték ágyán. Hacsak nem volt sürgős műtét, Cole Latimer ott üldögélt mellette. A fiatal katona mozdulatlanul és sápadtan feküdt. Estig jelét sem mutatta, hogy visszanyeri eszméletét. Alaine egész nap gyötrődött; egyszerre akarta távol tartani magát a kórteremtől, ha ne adj' isten, bekövetkezik a legrosszabb... Ugyanakkor ott akart lenni, amikor a fiú magához tér. Mindenesetre a kórterem közelében tartózkodott. Cole Bobby Johnson fölé hajolt, és meghallotta a suttogást. A fiú ajka mozgott, sőt már érthetően kimondta: 65

- Ki az? - Latimer doktor - válaszolta Cole, és fölállt, hogy a fiú fölé hajolva jobban értse, mit mond. Hogy vagy, Bobby? - Fáj... Éget... Mint a tűz. - Miért keltél fel? Miért? - kérdezte Cole. - Szomjas... Szomjas voltam. A fiú tehát megértette a kérdést. Nyelvével megnyalta kicserepesedett ajkát. - Most is. Most is szomjas... Az őrnagyot nem kérhettem... Cole egy vizes ronggyal megtörölgette a fiú ajkát. - Kellett végre valamit csinálni... Magamért. Csak egyszer... Mint egy igazi férfi. Cole megfogta Bobby kezét. - Most pihenj! Cole megpillantotta az ágy lábánál álldogáló Alt. Alaine úgy nézett a fiúra, mint aki a távoli messzeségbe réved. - Most már csak abban reménykedem, hogy Magruder egy sörét éjszaka belerohan egy közlegény késébe - sziszegte. - Ne őt okold - rogyott vissza székébe Cole. - Ő sem tudhatta, mi fog bekövetkezni. Al mintha meg sem hallotta volna az orvos magyarázkodását. - De az sem kizárt, hogy az enyémbe. - Mindenesetre figyelmeztetem Magrudert, hogy mászkáljon óvatosabban éjszakánként. - Hát az nem ártana, jenki - mondta Al, de szempillája sem rezdült. Cole nem számított más válaszra, de feltűnt neki, hogy Al hangából most elmaradt a pimasz él. - Nem vagy már a régi, Al - jegyezte meg velősen. - Menjen a pokolba, jenki! - vágott vissza erőtlenül a lány, de korántsem a megszokott vehemens indulattal. - Itt maradok a kórházban egész éjszaka - szólt a távozó kölyök után Cole. Alaine csak a válla fölött kiabált vissza: - Akkor talán végre lesz egy kis nyugalmam! A következő nap is aggodalmak között telt. Mindenki reménykedett és imádkozott, hogy az ifjú katona visszanyerje eszméletét. Amikor reggel Alaine benézett hozzá, hasát kitakarva találta, de a rajta lévő kötés már nem volt frissen átvérzett, csak itt-ott barnállott az alvadt vértől. A fiú teljes öntudatlanságban aludt. Az órák csigalassúsággal vánszorogtak, és nem történt semmi. Bobby Johnson állapotában nem következett be figyelemre méltó változás. Al csontig átfagyva érkezett haza, de még sokáig elüldögélt a sötét istállóban, miután bekötötte Ol’Tart. Ha valamikor, most igazán nem akarta látni Robertát, különben is szüksége volt még-e egy kis magányra, hogy rendezze gondolatait és összekuszálódott érzéseit. Reggel csak iszonyatos erőfeszítéssel volt képes végre kikászálódni az ágy kellemes melegéből. Hűvös volt és sötét. Alaine nem tért magához, csak amikor végre jéghideg vizet locsolt az arcára. Undorodva és egyre kevesebb meggyőződéssel kezdte bemaszatolni arcát, felkente rá a szokásos kormot, összekócolta a haját.

66

Újabb próbatételt jelentett Ol’Tart kivonszolni az istállóból, és kivezetni az esőtől síkos útra, a kellemetlen nyirkos hidegbe. Csaknem egy jó óra eltelt, míg Alaine végre a kórházban felmelegedett. Bobby Johnson még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyán, halottsápadtan, és csak néha-néha hullámzott végig a testén valami könnyű remegés. Cole ilyenkor mindig fölé hajolt, de a fiú már nem válaszolt kérdéseire. Alaine hiába faggatta az orvost Bobby állapotáról. Latimer dühödten visszautasította érdeklődését. Délután a kórházi szolga egy lepedővel letakart ágyat tolt ki az ötös kórteremből, és elindult vele a halottaskamra irányába. Alaine már mindent tudott, de azért benézett a kórterembe. Bobby üres ágya mellett meglátta Latimer doktort, aki magába roskadva ült a széken. Néhány másodperc múlva felállt, és elkeseredett arccal kilépett a folyosóra. Látta ugyan Alt, aki néhány méterre tőle álldogált és kérdően tekintett rá, de most nem volt kedve beszédbe elegyedni senkivel. - Én persze figyelmeztettem - mondta Magruder Cole után tekintve. - Az ő hibája volt. - Dehogy! Vegye tudomásul, hogy az egész kórházban Latimer százados a legjobb sebész. - Micsoda lojalitás! - csodálkozott némi gúnnyal Magruder. Alaine elfintorította az orrát, és lenézett csizmájára. Arra gondolt, bárcsak jobban tudná fegyelmezni magát, esetleg jól kibőghetné magát. Az ötösben megüresedett ágyra nemsokára egy másik unionista katona került. Alaine-t nem vitte rá a lélek, hogy bekukkantson és megnézze. Inkább elhatározta, hogy kitakarítja a tiszti szobát. Latimer századost azóta nem látta, hogy kiviharzott Bobby ágya mellől, a többi orvos pedig nem érdekelte. Cole-t kivéve itt már mindenki elfásult. Túl gyakran találkoznak a halállal. Alaine titkát nem ismerve amúgy is félreértették a reakcióit, és érvelésük sem lehetett volna meggyőző. A lány is érezte, hogy egyre jobban összezavarodik, már ő sem értette saját magát. Mit várhat akkor másoktól? Ráadásul a benne élő ellenszenv az északiakkal szemben csak fokozódott, és a háború óta már-már gyűlöletté vált. Az ellenséget most már névről és arcról is ismerte, ami csak tovább nehezítette helyzetét. Az eddig névtelen kékhasúak a csillogó gombjaikkal, sávozott nadrágjaikkal most mind emberekké váltak; íme, ők is férfiak, fiatalemberek, akik hol mosolyognak, hol szomorúak, hol boldogok, hol szenvednek, hol nevetnek, vagy éppen tréfálkoznak, nyöszörögnek, kínlódnak, sóhajtoznak és... meghalnak... Mint egykori barátai, akiknek nem is oly régen búcsút mondott, vagy akár a saját apja és bátyja. Emberek, akiket egy vacak fémdarab a halálba küldnek. Szórakozottan fényesítette egy szék karfáját, és megpróbálta rendbe szedni zilált érzéseit. Tudta, hogy ő nem vigasztalhatja meg Bobby feleségét és gyermekét, de remélte, hogy valahol valaki segítő kezet nyújt nekik. Lépések zaját hallotta: egy fiatal közlegény ment el a szoba előtt, bedugta fejét a nyitott ajtón. - A, hát itt vagy? Brooks doktor szeretne majd beszélni veled, ha befejezted a munkát. Alaine összekapkodta szerszámait. Gyorsan felfutott a harmadik emeletre. Brooks ajtaja nyitva volt, Al azért kopogott, és belépett a szobába. Az idős orvos, ahogy meglátta, felugrott és elésietett. - Kíván valamit, doktor? - kérdezte Al elmélyített, fiús hangon. Az orvos nem válaszolt, csak szótlanul Alaine háta mögé került. A lány hallotta, hogy kulcsra zárja az ajtót. - Alaine, magunk vagyunk - fordult a lányhoz. - Felejtsd most el egy pillanatra ezt a hangot. És ülj le, gyermekem! Alaine teljesen megzavarodva helyet foglalt, és nézte az orvost, aki izgatottan mászkált a szobában. Végül nagy halom papírt nyomott a lány kezébe. 67

- Alaine. Hetente kapjuk ezeket. A hadsereg különleges futárszolgálata hozza. A lány zavarodottan nézett az orvosra, aztán elkezdte olvasni a legfelső lapot. AMERIKAI SZÖVETSÉGI ÁLLAMOK ÖSSZEÁLLÍTOTTA: LEE TÁBORNOK HADSEREG-PARANCSNOKSÁGA, VIRGINIA TÁRGY: VESZTESÉGI JELENTÉS A) TELJES LISTÁK A 1. SEBESÜLTEKRŐL 2. ELESETTEKRŐL 3. ELTŰNTEKRŐL 4. DEZERTÁLÓKRÓL Megjegyzés: a mellékelt jelentések a lousianai. Mississippi környéki és alabamai megszállt területekre vonatkoznak. Alaine gyomra görcsbe rándult. Már csak egy bátyja van, Jason! Látott már ő kétszer is ilyen jelentést. Riadt tekintettel nézett Brooksra, és összeszorította az ajkát, mert érezte, hogy szája megremeg. Lapozott, míg eljutott az M betűhöz. Ujjával követte az ábécébe szedett neveket, aztán hirtelen meglátta: MACGAREN, JASON R., SZÁZADOS - ELTŰNT, FELTEHETŐEN MEGHALT 1863. OKTÓBER 4-ÉN. A többi név már összefolyt a szeme előtt. Október 4-én! Több mint egy hónapja! Jason! Jason! Drága, szeretett Jason! Különös módon az jutott eszébe, amikor Gavin, a fiatalabbik bátyja szegecseket tett a nyerge alá, és Jason kapta le Alaine-t a pánikban ugráló lóról, Jason! Az ő hőse! Szegény halott Jason! - Alaine! Alaine! - hallotta Brooks hangját, de mintha a messzi távolból jönne. Most vette észre, hogy az orvos előtte térdel, és kezével dörzsölgeti az ő kezét. - Jól vagy, gyermekem? Olyan sápadt vagy! Alaine kimerülten bólintott, és csodálkozott, hogy szeme száraz marad. Hátradőlt a széken, visszahúzta kezét, majd mintha valami undorító férget vett volna észre a ruháján, lesöpörte öléből a papírokat. - Alaine! Ne add fel a reményt! - szólt rá Brooks. - Itt csak az áll, hogy eltűnt, nem az, hogy meghalt. Reménykedjünk, gyermekem! - Az ugyanaz! - csuklott egyet Alaine. - Ez mindig is így volt. Először jelentik, hogy eltűnt, aztán jön egy levél, hogy valahol eltemették, és hogy halottnak nyilvánították. Brooks doktor tudta, hogy nincs értelme ellenérveket felsorolni. Ő is rengeteg ilyen jelentést látott már. Ezeket még akkor készítik, mielőtt elülne a csatazaj, amikor még a halottakat sem tudják összeszámlálni. Alaine-nek igaza van. Brooks doktor tanácstalanul álldogált. - Hidd el, ő nem akart minket elhagyni. Csak hát... tudod, minden férfi bevonult... Alaine hátravetette a fejét, szeméből most már ömlöttek a könnyek. Végre elengedhette magát, 68

- Ó, hogy ez a rohadt háború! Ez a rohadt öldöklés! Mikor lesz már vége? Mikor? Ó, szegény Jason! Feje előrecsuklott, arcát kezébe temette, és tovább zokogott. Brooks doktor egy zsebkendőt nyomott a lány kezébe, és gyengéden megveregette a vállát. - Ha Isten is úgy akarja, Alaine - mormogta -, akkor a férfiak hamarosan kijátsszák magukat, belefáradnak az öldöklésbe, megundorodnak a haláltól, és akkor vége lesz... Isten csak az életet adta nekünk, aztán ránk bízza, mit kezdünk vele. Könyörgöm, gyermekem, ne Istent hibáztasd az emberek ostobaságáért - nézett a lány szemébe Brooks, megint Alaine mellé térdelve. Alaine ráhajtotta fejét az orvos vállára, és újra felzokogott, Brooks finoman felsegítette, és félig vezette, félig vitte a heverő felé. Ott lefektette, és hagyta, hadd sírja ki magát. Alaine a kimerültségtől mély álomba zuhant. Amikor Alaine felébredt, mindenütt sötét volt. Csak azt látta, hogy Brooks doktor felemelkedik íróasztala mellől, és odajön hozzá. - Gyermekem, gondolod, hogy már haza tudsz menni? Alaine megdörzsölte sírástól duzzadt, kivörösödött szemét, és elcsigázottan bólintott. - Hívok neked egy kocsit, és azzal szépen hazamész. - Nem! - tört ki Alből hirtelen a válasz. - Nem, köszönöm, doki. Lenn áll az istállóban Ol’Tar. Különben is, mit keresne egy magamfajta koszlott-vedlett siheder éjnek évadján egy elegáns konflisban - tette hozzá keserű iróniával. Az orvos felsóhajtott. - Ahogy gondolod, Alaine - mondta, és megfogta a kezét, aztán észrevétlenül a lány pulzusára helyezte az ujját. - Tudod, te aztán igazán egyedi jelenség vagy, Alaine MacGaren. Nagyon kevés nő volna képes végigcsinálni mindazt, amit te. De azért ilyen későn még egy fiúnak sem tanácsos egyedül járkálni az utcán. - Óvatos leszek. Nem tudja véletlenül. Latimer százados benn van még? - Nincs már, kora délután elment - válaszolt az orvos. - Magruder azzal vádolja, hogy a gyász megzavarta józan ítélőképességét. Azt hiszem, az őrnagy még mindig neheztel rá a miatt a lábműtét miatt. Most viszont nyíltan őt teszi felelőssé Bobby Johnson haláláért. - De hát az lehetetlen! - kiáltott fel Alaine. - Annak Magruder az oka. - Hát persze. Én is tudom. De Magrudernek szüksége van egy bűnbakra, hogy ne kelljen önmagát vádolnia - legyintett ingerülten Brooks. Alaine a folyó felé irányította Ol’Tart. Még nem volt kedve hazamenni, különben is Leala és Angus egy politikai összejövetelre volt hivatalos, Roberta siránkozására meg nem volt kíváncsi. Végre elállt az eső, a felhők mögül előbújt a fényes félhold. Alaine leugrott a lóról, és térdét átfonva leült a parton. A sötétben egy árnyékot pillantott meg a vízen. Alaine meresztette a szemét, míg végre kivette, hogy egy nagy fa úszik lefelé a folyón. Ahogy közeledett, még a sodrását is lehetett hallani, ahogy kisebb hullámokat vetett a partra. A hirtelen előbukkanó hold fényében Alaine egy kart pillantott meg. Villámgyorsan talpra ugrott, és rájött, hogy amit lát, valóság, nem része rémlátomásainak. Most már azt is látta, hogy ez a kar csapkod, hadonászik, mint fuldokló a süllyedő hajó után. Alaine tudta, hogy a folyó mindjárt továbbsodorja a szerencsétlent, és akkor már semmi esély arra, hogy elérje, hogy segítsen neki. A fatörzs ekkor nekiütődött a partnak, megperdült saját

69

tengelye körül, és félő volt, hogy leveti a belékapaszkodót. De a férfinak még sikerült egyik kezével elkapnia a törzset. Al lerántotta kabátját, és elkezdett rohanni a folyó sodrásirányában lefelé a parton, ameddig csak tudott, aztán beugrott a vízbe. Erőteljes karcsapásokkal kezdett úszni a sodrással szemben, majd érezte, hogy örvénybe került. Mély lélegzetet vett, és hagyta, hadd húzza le az örvény. Mintha egész testét láthatatlan kezek húzták volna a mélység felé, hogy aztán újra fellökjék a víz felszínére. A fatörzs addigra már túlúszhatott felette. Alaine ijedten hadonászott maga körül a vízben, kereste a férfit, de csak a vizet markolta. Egyszer csak megérezte, hogy elkapta a fuldoklót. Megragadta a hajánál fogva, és amennyire erejéből telt, megpróbált vele a partra úszni. Ereje fogytán volt, de még sikerült a férfi testét valahogy a szárazra vonszolni. A férfi végre felköhögött, és kezdte kiöklendezni a vizet, amit lenyelt. Alaine megnyugodott. Tehát él. Sőt, úgy tűnik, az óriási mennyiségű víztől is megszabadult. Alaine ekkor kinyújtotta a karját, hogy megtámassza a hányástól majdnem elerőtlenedett fejet, és ekkor úgy érezte, ő ájul el. A férfi Cole Latimer volt. Alaine megdöbbent, és teljesen összezavarodott. Hiszen ő most megmentett egy jenkit, aki olyan kék, mint egy hullámos papagáj, bár most nincs más rajta, mint egy alsónadrág. Megint egy látomás kezdte gyötörni. Tisztán látta maga előtt Jasont, amint élettelen, üveges tekintettel mered ugyanerre a sötét égboltra, és a gondolattól bepárásodott a szeme. A lány egész testében megremegett, bőrére rátapadt a vizes ruha, a hideg nedvesség a csontjáig hatolt. Nem bírta tovább. Térdre esett, és fájdalmas zokogásban tört ki. - Ó, te nyomorult jenki! - dadogta összekoccanó fogakkal, - hogy neked is ezen a rohadt hideg éjszakán jutott eszedbe, hogy ússzál egyet. - zihálta a lány, miközben megpróbálta a hátára fordítani a férfit, hogy fejét most már a fatörzsnek támaszthassa. Cole felnyögött, és feje lecsuklott a vállára. Alaine ekkor vette észre, hogy homlokán és a haja tövénél egy hatalmas púp van. - Hát valaki aztán jól betett magának, jenki. Persze leitta magát sárga tóidig. És még azt mondja, hogy tud magára vigyázni! Alaine csak beszélt hozzá, de a férfi nem válaszolt. Nem is ez volt a probléma, hanem hogy mit csináljon vele. A lakása kulcsát elhagyta valahol, a sajátja meg nyilvánvalóan nem lehet nála. Különben sem parádézhat így végig a Jackson téren, egy unionista tisztet vonszolva maga után, akin ráadásul csak egy alsónadrág van. Alaine odarohant Ol’Tarhoz, csizmáját a fűzőjével összekötötte, s átdobta a gebe csontos hátán, aztán odavezette a lovat Cole-hoz. A lány egész testében remegett, a vizes ruha rátapadt a bőrére, és úgy érezte, hogy szinte ráfagy. Egyetlen száraz darabja a hatalmas pamutkabát volt, ezt megpróbálta Cole-ra teríteni, bár az ő foga is ugyanúgy vacogott a hidegtől, mint a férfié, Cole karját átvetette a vállán, nagy nehezen talpra állította, aztán megpróbálta a súlyos, szinte tehetetlen testet elvonszolni a lóig. Még nehezebb volt valahogy felültetni Tar hátára, ráadásul a ló dühösen felhorkantott, és megpróbálta levetni magáról a férfit. Alaine megragadta a kantárszárat, aztán rákiáltott a századosra: - Na gyerünk, jenki! Üljön egyenesen! A lány kiáltása végre eljutott Cole tudatáig. A férfi nagy nehezen felült. Alaine is felugrott a lóra, a százados elé, aki súlyosan a lány hátára dőlt, és kezével ösztönösen átkarolta derekát. Alaine rettegett, nehogy Cole leessen, mert képtelen lett volna újra feltornászni a ló hátára. Néptelen, kihalt utcákon kocogtak végig, míg végre elérték a Craighugh-házat. Az ablakokban nem volt semmi fény, csak az istállóból szűrődött ki kevés világosság. Alaine feltételezte, hogy 70

Roberta már régen ágyban van. A pázsitra irányította a lovat, hogy patái ne dobogjanak a kikövezett bejárati úton. Cole mintha most tért volna magához, felismerte a lányt, de Alaine gyorsan a szájára tapasztotta kezét, nehogy megszólaljon. - Szégyellje magát! Lerészegedik, mint egy disznó, aztán hagyja hogy leüssék, elvegyék a ruháját. Ez már mindennek a teteje, jenki - sziszegte felháborodottan, aztán otthagyta a férfit, és helyére vezette Ol’Tart. Nagy csomó finom zabot öntött a ló elé, mintegy almul a külön szolgálatért. Amikor megfordult, hogy elinduljon a százados felé, döbbenten vette észre, hogy a férfi eltűnt. Agya lázasan dolgozott. Hova a pokolba tűnhetett? Halkan szólította, aztán megkerülve az itatóvályút, hirtelen érezte, hogy a férfi egész testével ráesik, feldönti, s mindketten beleestek a vízzel telt vályúba. Alaine szája, orra megtelt vízzel, tudta, megfullad, ha nem tudja magát gyorsan kiszabadítani. Minden erejét összeszedve hátravetette felsőtestét, Cole lecsúszott róla, és ő végre szabad volt. Csuklott, köhögött, de végre levegőhöz jutott. - A nyomorult kékhasúja! - sziszegte dühödten, aztán megragadta Cole karját, és megpróbálta talpra állítani. Amikor a férfi visszanyerte egyensúlyát, Alaine belenyomta fejét a vályúba, remélve, hogy a víztől majd magához tér. - Ha még egyszer a fürdés fontosságáról papol nekem, jenki, esküszöm, megölöm. Most csak azért nem fojtom a vízbe, mert túl részeg ahhoz, hogy felfogja, mi történik magával... - Fázom - remegett meg a százados válla. Még mindig nem tért magához. Alaine is vacogott, de annyi ereje még maradt, hogy a vályúra ültette a férfit, hadd pihenjen. Aztán végre elindultak, azaz Alaine húzta-vonta Cole-t, akinek állandóan összegabalyodott a lába. A lány óvatosan, nesztelenül kinyitotta a hátsó bejárati ajtót. Cole karját a vállára téve behúzta a férfit is a házba. A konyhához érve vette észre, hogy a padlón vizes nyomokat hagytak. - Itt várjon - súgta Cole-nak, és leültette egy székre. - Hozok valami takarót - mondta, és beosont a kamrába. Visszafelé a tűzhely mellett elhaladva, felrakott egy hatalmas, vízzel teli üstöt. Az egyik meleg takarót Cole-ra terítette, a másikba meg maga burkolózott, aztán megpróbálta felállítani a székről a férfit. Kínkeservesen eljutottak a lépcsőig, de a neheze csak most következett. Néhány lépcsőfok megmászása után Alaine megbotlott a magára terített takaró lelógó csücskében, és reflexszerűen elengedte Cole-t. Hiába próbált megkapaszkodni a korlátban, elvétette a mozdulatot, és hasmánt zuhant visszafelé, majd fájdalmasan földet ért. A teljes pánik akkor tört ki rajta, amikor egy szempillantás múlva Cole ugyanott kötött ki. Alaine szemét elöntötték a tehetetlenség és a fájdalom könnyei; össze kellett szorítani a száját, hogy ne üvöltsön fel. Cole teljes súlyával rajta feküdt, de Alaine-nek még volt annyi lélekjelenléte, hogy megint a férfi szájára tapasztotta kezét, félve, hogy Cole önkéntelenül is felkiált. - Maradjon nyugton - suttogta. - Fel kell jönnie. Nem hagyhattam az istállóban, mert ha Angus bácsi megérkezik, még betörőnek nézi, és azonnal lepuffantja. Fel kell valahogy mennünk a vendégszobába. Ott biztonságban lesz. Felérve az emeletre, elbotorkáltak a vendégszobáig, amely Alaine szobája mellett volt. Igaz, éppen Roberta szobája fölött, de messze Craighughék hálószobájától. A holdfény megvilágította a szobát, így Alaine-nek nem kellett lámpát gyújtani. Lerántotta az ágytakarót, és Cole abban a pillanatban ráesett az ágyra. Alaine

71

Halk köszönetet rebegett a felhőknek, amelyek éppen eltakarták a holdat, és teljes sötétségbe borították a szobát, így gyorsan lerángatta a férfi alsónadrágját, lábát is felemelte az ágyra, aztán gondosan ráterítette a meleg takarót. - Hát csak azért, jenki! - vigyorodott el. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Néhány pillanat múlva már a dézsában ült. A gőzölgő, forró víz szinte kiszívta fáradtságát, és kellemes bódulatba zuhant. Aztán felvette az illatosított szappant a padról, amit tegnap még visszautasított, és alaposan lecsutakolta magát, haját is megmosta. Néhány perc múlva magához tért, és fejében már újra kergetőzik a gondolatok, de még inkább a fantáziaképek. Elképzelte magát egy gyönyörű ruhában. Szép hosszú haja csillog a fényben. Egy férfi átkarolja, és táncolnak. Eszébe jutott Cole erős, izmos karja, hogy átfogta derekát, amikor idelovagoltak. Látta a férfi arcát, ahogy rámosolyog. Alaine dühösen megrázta a fejét. Őrület! Hiszen nem felejtheti el hogy Cole Latimer végül is... egy jenki! Mérgesen kiugrott a dézsából, megtörölközött, és magára húzta a hálóingét. A fiúruhákat kitette a konyhai tűzhely mellé száradni, aztán leült, és megfésülte nedves haját. Végre lecsillapodott, megnyugodott, és elindult a kihalt házban szobája felé. Csendben bebújt az ágyba, és végre kinyújtóztathatta fáradt tagjait. Hatalmas csörömpölésre ébredt. A zaj a szomszéd szobából jött, nemsokára egy motyogó férfihang is társult hozzá. „Ez az őrült még képes és felébreszti Robertát” - villant belé a félelem. Alaine kiugrott az ágyból, magára kapott egy köpenyt, és mezítláb kiszaladt a szobából. A folyosón óvatosan körülnézett, de nem látott senkit. Odalopakodott a vendégszoba ajtajához, és halkan kinyitotta. Amikor becsukta maga mögött, akkor döbbent rá, hogy megfeledkezett ruházatáról. Cole Latimer az ágy mellett állt, és a lámpát babrálta. A lámpabura ott volt a szőnyegen, Alaine lába mellett, nyilván az eshetett le, és az csörömpölhetett, amikor a százados a sötétben tapogatózva meg akarta gyújtani. A széthúzott függönyök között a holdfény besütött a szobába, és szinte mindent megvilágított. Cole szemmel láthatóan még nem józanodott ki teljesen, de az ajtónak támaszkodó lányt észrevette. Agya azonban kihagyott, nem tudta, hol van, hogy került ide, és legfőképpen azt nem értette, hogy mit keres egy idegen nő a szobájában. - Asszonyom - kezdte Cole. - Azt hiszem, bocsánat, hogy... szóval... én itt betolakodtam... Alaine azonnal felfogta, hogy menekülésre már nincs lehetőség, és hogy most igazi kutyaszorítóba került. Villámgyorsan ráébredt, hogy itt csak egyet tehet. Most hálásan gondolt a kórházbeli durva katonastílusra, amelytől gyakran pirult ugyan, de most talán hasznát veheti. Halk nevetése megtörte a szoba csendjét. - Úgy tűnik, ön még nem határozott véglegesen, hogy marad-e, pedig megesküdött rá, hogy itt tölti az éjszakát. Nos, százados? Mi lesz? Vagy már elfelejtette az esküjét? - kérdezte a szakavatott kurtizánok pajkos hányavetiségével, miközben hangja negédes, kifinomult tapasztaltsággal csengett. Az álcázási hadművelet egész egyszerűnek tűnt. Alaine rájött, hogy ezt a szerepet is ugyanolyan könnyedén eljátszhatja, mint az elhanyagolt, mocskos kamasz fiú-ét. Persze nagy

72

segítségére volt a sötétség, amely nemcsak őt borította jótékony homályba, hanem a százados meztelenségét is. Hiszen a színjáték így biztonságosan folytatódhat. Cole-nak persze halvány fogalma sem volt arról, hogyan került ide. Bár ma nincs különösebb tormában, de kevéske étvágyát még ez a kis leányzó is csillapíthatja. Cole mindig is pragmatikusan gondolkodott, így gyorsan felmérte, hogy nincs is akkora vész. És ez nagy megkönnyebbüléssel töltötte el. Alaine-nek hirtelen eszébe jutott, hogy Angus bácsi elrejtett egy brandyvel töltött kristályüveget a vendégszobában; gondolta, most megkeresi. A százados már úgysem józanodik ki. Ha viszont iszik még egy kortyot, az biztosan leteperi, és akkor végigalussza az éjszakát. Ahogy Alaine elsuhant az ablak előtt, a holdfény bevetült egy pillanatra a szobába, szinte átvilágítva hálóingét. A karcsú, formás test látványa felkeltette Cole érdeklődését, méghozzá erőteljesen. Érezte, itt az ideje, hogy lépjen. - Ó, százados! - hallotta a lány hangját. - Inkább igyon még egy pohárkával - nyújtotta felé a vizespohárba töltött brandyt, de gyorsan odébb siklott, mert a tiszt karja kinyúlt utána. - Előbb igyon, százados! - kacagott föl a lány. Cole fölemelte poharát, és szakértő módon beleszagolt. El kellett ismernie, a brandy a legjobb fajtából való, de hát ez sem érte váratlanul. A megszállt városok jobb bordélyházai ma is a régi normák szerint működnek, sőt talán ezek az intézmények működnek egyedül kielégítő szinten. - Most szépen betakarom, mert különben még megfázik, és halálos tüdőgyulladást kap csicsergett a lány, visszanyomva Cole-t az ágyra, aztán kiegyenesedett. - Én lemegyek egy percre, maga addig pihenjen. Csak néhány percig legyen türelemmel! Cole üveges tekintettel meredt rá, de nem látta az arcát. Alaine önmagával elégedetten fellélegzett. Biztos volt benne, hogy a százados pillanatokon belül mély álomba zuhan, és nyugodtan alszik reggelig. De Alaine nem tudhatta, hogy Cole valóban komolyan gondolta. Hiszen olyan régen volt, hogy utoljára... Bár ez a lány kissé vékony, az arcvonásait sem tudta a sötétben kivenni, de talán éppen törékenysége és a sötétben is jól látható gömbölyű formái nem hagyták Cole-t elaludni. Kihörpintette az italát, ám hatását meg sem érezve tette vissza a poharat az éjjeliszekrényre. - Akkor hát tényleg pihenjen egy kicsit! - szólt Alaine már az ajtóból. - Mindjárt itt vagyok, de valamit még el kell intéznem odalent. Cole kikászálódott az ágyból, és elkapta a lány karját. Alaine döbbenten pillantott rá, de már nem mert megszólalni. Érezte, hogy szíve egyre hangosabban kalapál, és alig jut lélegzethez. A férfi olyan magasnak és olyan erősnek tűnt, hogy Alaine úgy erezte, szinte összeroppan kezének szorítása alatt. - Addig is egy csókot! - mormolta, és még jobban magához húzta a lányt. - Különben nem bírom ki a várakozást... Gyere! - rántotta mellére Alaine-t. Alaine tudatában volt annak, hogy ebben az új szerepben, az éjszaka hölgyeként, nem utasíthatja vissza a férfit, ráadásul jó időbe Tolt, amíg magában le tudta küzdeni azt a belső, egész lényét átjáró izgalmat, amit Cole ölelése kiváltott belőle. A férfi nem engedte el. Ajka találkozott az övével, melegen, gyengéden. Alaine térde megremegett, és egész testét átjárta egy eddig ismeretlen forróság. Becsukta a szemét, s átadta magát az ölelésnek. S bár Cole ajkán megérezte a brandy ízét, de a tiszt ágyékának erős nyomása alatt ráeszmélt, hogy ez egy erős, egészleges férfi, aki őt nőként kezeli, és kívánja... Cole hirtelen 73

elengedte a lányt, de karjával még átfogta a vállát. Alaine úgy érezte, nyomban elájul. De összeszedte magát, és megpróbált erőt venni felindultságán. - Ön is tudja, százados, már mondtam, még el kell intéznem egy dolgot. Cole szemmel láthatóan lehiggadt, de még egyszer magához húzta a lányt, és bensőségesen átölelte. Alaine nem tudott mit kezdeni lecsüngő karjaival, és ösztönösen átfogta a férfi nyakát. - Csak még egyet! - suttogta a fülébe a százados, és szájával puhán végigcsókolta Alaine arcát. - No, még egyet! Aztán mehetsz! Micsoda őrült! - tiltakozott magában Alaine. Hosszú hetek óta ott téblábol körülötte, egyfolytában csepüli, kioktatja, a nőiességét bezzeg még sohasem fedezte fel. No, majd egyszer ezért is szemrehányást tehet magának a buta jenkije.” A gondolatra Alaine hevesen ellökte magától a férfit, észre sem véve, hogy szinte meztelen teste mekkora hatást gyakorolt Cole-ra. A százados visszarántotta, és átnyalábolta karjával, szája az ajkát kereste, követelőén, de gyengéd erőszakkal, érzékien. És elszántan. Keze megtámasztotta a lány fejét, és szája szinte falta édes, lágy ajkát. Alaine már nem akart védekezni. A férfi úgyis mindjárt kimerül - gondolta naivan -, visszazuhan ágyára, és elalszik. De most még befészkelhette magát erős karjaiba, sőt régóta elnyomott nőiességének is szabad utat engedhetett, és élvezhette az ölelést. Nem akárki ölelését, Cole Latimerét. A férfi keze Alaine hálóingének kivágását kutatta. Már csak a könnyű batiszt volt kettőjük között. A férfi erőteljesen Alaine combjához nyomta lábszárát, és keze a lány karcsú derekáról egyre lejjebb merészkedett. Alaine végre magához tért. Finom mozdulattal eltolta magától a férfit, és megragadta Cole egyre lejjebb simogató kezét. Félig elfordult tőle, és könyökét belenyomta Cole erős mellkasába. De Latimer egy gyors mozdulattal a lány melléhez nyúlt, és fejét leszegve ajkával is kereste a lány keblét. Alaine a megdöbbenéstől alig jutott lélegzethez, de még idejében sikerült félreugrania. - Latimer százados! Ön elképeszt a mohóságával... De most bújjon ágyba, és igyon még egy pohárkával. Higgye el, néhány pillanat múlva már repülök is vissza magához! - Nézd, kislány, fogalmam sincs, miféle egyéb kötelezettségeid lehetnek odalent - jegyezte meg gúnyos félmosollyal Latimer de egyben biztos vagyok, azok megvárnak... Most viszont... Kívánlak, kellesz - tette hozzá elszánt szenvedéllyel, és egy furcsa, eddig nem látott fény villant meg a szemében. Karjával újra átölelte a lányt, és egyetlen lendülettel az ágyra teperte. Alaine kétségbeesetten megpróbálta lefogni hálóingét, de a férfi erősebb volt. Érezte a százados ágaskodó férfiasságát. Elszántan birkóztak az ágyon, míg végre Alaine egy hirtelen és határozott testfordulattal kiszabadította magát. Cole megragadta hálóingét, és megpróbálta egy erőteljes mozdulattal lerántani. Az ing vállpántja fájdalmasan a lány húsába vágott. Alaine kétségbeesetten védekezett, egyik karját sikerült is kiszabadítania, de a letépett hálóing foszlányaiba keze belegabalyodott, és az fogva tartotta. - Könyörgöm, százados - pihegett Alaine, igyekezve eltitkolni kétségbeesését. - Hiszen még tengersok időnk van. Csak egy pillanatra engedjen el! - kérte újból, szabad kezét esküszerű tartással a keblére helyezve. De ekkor a hálóing végigszakadt, s Alaine szabad volt, de egyben meztelen is. Akárcsak Cole. A férfi izmos karja utánanyúlt, és olyan erővel ragadta meg a könyöke fölött, hogy Alaine el sem tudta volna képzelni, hogy azokban a finom, vékony sebészkezekben ekkora energia rejlik. Megpróbálta 74

ugyan lefejteni magáról a férfi ujjait, de nem volt menekvés. Cole elszántan húzta magához, hálóing pedig már a lábuknál hevert a földón. Cole ekkor magára rántotta a lányt, és térdével próbálta szétfeszíteni összeszorított combjait. Megint érezte a férfi vágyának feszítő ágaskodását. Feje hátrahanyatlott, és Cole szája máris elérte mellét. A nyakába gabalyodott hálóingfoszlány is lehullott a földre, és Alaine gyönyörű keble feltárult a férfi előtt. Cole vad szenvedéllyel vetette magát a lány mellbimbójára. Nyelvével becézte, körbesimogatta az egyre keményedő pontocskát. Alaine-nek még a lélegzete is elállt a soha nem ismert izgalomtól. Egész teste megtelt forró kívánással, izmai ernyedtek, és ösztönösen elvesztette védekezőerejét. Magatehetetlenül ráomlott Cole-ra, és hagyta, hogy a férfi lassú mozdulattal megfordítsa és maga alá gördítse. - Enyém vagy - nézett a lányra, és magabiztosan elmosolyodott. Alaine elutasítóan megrázta a fejét. Erőt vett rajta a pánik, ugyanakkor érezte, nem tud ellenállni a férfi izzó szenvedélyének. - Mennem kell... - nyögte alig hallhatóan, könnyeivel küszködött, erőtlenül. - Le kell mennem... - suttogta újra. - No nem, kislány! Most itt maradsz. Értsd meg, most kellesz. Ha jól értettem, kifizettem az egész éjszakát. Jogom van... Alaine hirtelen észbe kapott. Cole utolsó szavai adták az ötletet. Gyorsan magához tért, és megpróbálta a földön heverő inggel letakarni szemérmét, bár a férfi keze egyre lejjebb csúszott a hasán, s szája már a combján kalandozott. - Hát éppen erről van szó, százados - suttogta sürgetően, tudva, hogy Cole-nál még egy pénztárca sincs. - Merthogy... merthogy... merthogy maga még nem fizetett. Cole hirtelen felvetette felsőtestét, és a válla fölött hátranézett. A ruháinak semmi nyoma. De ha most elengedi ezt a lányt, akkor az sohasem tér vissza. Pedig most már kétségbeesetten kívánta, akarta, hogy az övé legyen. Egyszer csak belédöbbent egy gondolat. Gyors mozdulattal letépte nyakláncát a medállal együtt, és meglóbálta Alaine orra előtt. - Ide figyelj, akármennyit kérsz is, ez legalább háromszor anyait ér. Odaadom zálogba. - Nem. Azt nem szabad - nyögött fel Alaine, de a százados máris a nyakába húzta a láncot. A férfi testmelege még érződött rajta. - Ne, könyörgöm, ne! Kérem, százados... - Cole vagyok - morogta vissza a férfi. - Kérem, százados - suttogta újból a lány. - Cole! Hát nem érted? - kiáltotta már-már fenyegetően. - Értem, igen... Cole - ejtette ki félénken a nevet Alaine. A százados végre elmosolyodott, és közelebb húzta magához Alaine-t, akin most már páni félelem lett úrrá. Érezte, hogy a férfi mindenre elszánt. Cole teljes erejével rávetette magát, és célratörő egyértelműséggel beférkőzött combjai közé. Alaine újra érezhette forró, kemény férfiasságát, ahogy utat tör magának. Alaine önkéntelenül felsikoltott. Éles fájdalom hasított belé. - Cole, figyelj rám... - nyögött fel, és próbálta megállítani a rohamot, de ekkor mintha megrepedt volna a teste, és egy kínzó fájdalom adta tudtára, hogy Cole már mélyen belehatolt. Alaine felkapta a fejét, és állát a százados nyakának szegte, majd fogát belevájta a férfi nyakába, és csak harapta, míg ki nem serkent a vére, amely összefolyt a lány patakokban ömlő könnyeivel. De Cole nem engedte el. Szája Alaine ajkát kereste, és csak csókolta, csókolta, hosszan, kitartóan, míg a lányban nem csillapodott a fájdalom. Cole nem sietett, élvezte, élvezni akarta a pillanat minden 75

gyönyörét, és lassan, ahogy a lány fájdalmas zokogása alábbhagyott, már érezni vélte a nő testében ébredő örömöt is, amit már Alaine sem tudott, de nem is akart eltitkolni. A lány mintha percről percre kelt volna életre, érzékei már válaszoltak, a férfi forró szenvedélye őt is átmelegítette, már csókjait is viszonozta. Maga sem tudta, mikor, hogyan, de egyszer csak átölelte a férfi nyakát, és most már az ő ajka kereste a férfiét. Nyelve gyengéden játszadozott az övével. Most már együtt voltak, együtt lélegeztek, együtt mozogtak. Bár Alaine-nek fogalma sem volt, mikor vált maga is aktív részesévé az örömnek, csak azt tudta, hogy minden mozdulattal nő benne a szenvedély, szinte átizzítja tagjait, és olyan örömmel tölti el, amilyet még sohasem tapasztalt. Sőt ez a minden sejtjét átjáró, megtöltő izgalom egyre inkább fokozódik, már-már eksztázisba csap át. Mintha elszakadna az egész világtól, mintha minden megszűnne körülötte, és már csak a szinte elviselhetetlen boldogságot érzi. Cole rekedtes zihálása egy ütemben folyik össze vadul kalapáló szíve dobogásával, de még mindig nincs vége, nem, még nincs, egyre magasabban szárnyalnak, még, még, még... Szinte eggyé forrnak, megszűnnek önállóan létezni, a szenvedély hullámai újra és újra elragadják őket... Cole hirtelen felnyög, de Alaine csípője nem engedi elhúzódni, húzza, vonja magához a férfi ágyékát. Alaine már tudja, hogy megszűnt benne az ártatlanság bizonytalansága, tudja, érzi, mit csinál, de még inkább a vágy hajtja, űzi egyre magasabbra. Testük megint találkozik, eggyé olvadnak, és megint átélik a szédítő mélység és magasság örvényeit, mintha már nem is tudnának visszatérni a földre. Jóval később aztán már nyugodtan feküdtek egymás mellett. Cole felismerte, hogy valami nagyon régen nem tapasztalt nyugalom áradt szét tagjaiban. Szeme lecsukódott, és mély, öntudatlan álomba zuhant. Alaine lassabban tért magához. Mintha a világ másik végéről szállt volna vissza a valóságba. Ráeszmélt, hogy itt fekszik egy férfi mellett, akinek erős karja még mindig átkarolva tartja derekát, fejét is befészkelte az ő vállhajlatába, s minden egyes lélegzetvétele szinte csiklandozza nyakát. - Cole! - suttogta Alaine a férfi fülébe, aztán a pillanat ezredrésze alatt beléhasított a döbbenet, hogy mit is tett valójában. Ő, Alaine. A föderációs katona egyetlen leánya - egy jenkivel az ágyban... Kétségbeesetten kiszabadította magát Cole öleléséből, majd megpróbálta a szinte ájultan ráomló férfitestet a hátára fordítani, szerencsére a százados nem ébredt fel, csak valami érthetetlen morgás hagyta el az ajkát. A lány összeszedte széttépett hálóingének maradékait a padlóról, s elindult az ajtó felé. De még egyszer visszanézett, és látta a meztelen férfit elnyúlva az ágyon. Könnyei feltörtek, és már rohant is, azzal sem törődve, hogy nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Szobájába érve az ismerős környezet megnyugtatta. Gyorsan ágyba bújt, takarójába burkolózott, és szinte magzatként kuporodott össze fektében. Félt, hogy képtelen lesz elaludni, de csakhamar álomba zuhant. Roberta a váratlan ajtónyikorgásra ébredt. Kiugrott az ágyból, és kikémlelt szobájából. A sápadt holdfényben csak azt látta, hogy egy karcsú alak, Alaine hálóingére emlékeztető rongyokkal kezében kióvakodik a vendégszobából, aztán lábujjhegyen elindul Alaine szobája felé. Meggyújtott egy mécsest, és a halvány, pislákoló fényben elindult a vendégszoba felé. Bekukkantott a kitárt ajtón, és majdnem felsikoltott, amikor megpillantotta az ágyon heverő meztelen férfit. Az arcát nem láthatta, de jól kivehető volt izmos mellkasa, ahogy fel s alá 76

hullámzott mély álmában. A szoba bűzlött a brandytől, s Roberta rögtön észrevette, hogy az éjjeliszekrényen ott áll az ismerős üveg és egy pohár. Roberta nesztelenül odalopakodott az ágyhoz, s a kezében tartott mécsessel rávilágított. A hófehér lepedór sötét vérfoltok. Minden megvilágosodott előtte. „Szóval ez a kis ribanc ágyba bújt valakivel!” - gondolta felindultan, s már majdnem gúnyosan felkacagott, amikor hirtelen megpillantotta a férfi arcát. „De hiszen ez Cole Latimer” - döbbent rá. „Az a kis nyomorult! - tört ki benne az ádáz gyűlölet. - Tehát a hátam mögött, orvul elcsábította, és ágyba cipelte. A rohadt kis kurva! Megkaparintotta! Pedig már szinte az enyém volt!” Robertában egyetlen érzés a bosszúvágy volt. Csak egyet akart, körmével felhasítani annak a kis nyomorultnak az arcát, hogy vérezzen, csúffá váljon. Első felindulásában majdnem berohant Alaine szobájába, hogy kirángassa ágyából, de a lepedőn látott vérfoltok megállították. Elgondolkodva újra szemügyre vette a foltokat. Ezek még hasznára is válhatnak. Ha Latimer részeg volt, akkor ezt még ő is hasznára fordíthatja. Mert a százados nem lehetett magánál, ha ezt a kis békát az ágyába vitte... „Nem számít - mosolyodott el Roberta önelégülten -, azt majd a papa elrendezi.” Elfújta a mécsest, óvatos mozdulattal lehúzta magáról hálóingét, és a padlóra dobta. Cole mellé feküdt, szorosan hozzá bújt. Latimer meg sem moccant. Roberta egy pillanatra megdöbbent saját agyafúrtságától. Hát igen, ez az Alaine minden problémáját megoldotta... Még ártatlanságának elvesztéséről is döntő bizonyítékot hagyott.

77

Tizenkettedik fejezet

Cole álmát dühödt kiabálás zavarta meg. A hajnali pirkadat fényében felriadt, és megdörzsölte másnaposan vöröses szemét. Döbbenten feltápászkodott fektéből, és riadtan körülnézett. Felbódult állapotában is hallotta a ház zajait, női neveket visítottak mindenfelől, aztán az egész hangzavarból jól kivehetően felhangzott egy női zokogás. Cole úgy érezte, hogy minden hangfoszlány az ő idegvégződéseit tépdesi. Hirtelen egy erős férfikéz a nyakánál fogva a megragadta, s fojtogatni kezdte. - Papa! Könyörgöm! Ne tedd! - hallott egy női sikolyt. - Kérlek, figyelj rám, papa! Cole ebben a pillanatban magához tért. Lefejtette a nyakáról Angus ujjait, és mellbe taszította a férfit, aki hátrahanyatlott. Cole dermedten nézett Angusra, aki feldúltan kiviharzott a szobából, aztán fáradtan visszadőlt párnájára, és öklével nyomogatta halántékát... Pillantása ekkor vetődött Robertára, aki ott feküdt mellette, nyilvánvalóan meztelenül, testét csak félig-meddig fedte, magára rántott ágytakaró. Roberta nyögött egyet mellette, aztán ránézett. De Cole csak a lepedő árulkodó vérfoltjaival volt elfoglalva. „Az isten szerelmére! Mit tettem?” De nem sokáig töprenghetett, mert Angus máris berobbant a szobába, kezében revolverrel. - Na, gyerünk! Mondja el gyorsan az utolsó imáját! - kiáltott rá. - A fenébe is! - ugrott végre talpra Cole, egy hirtelen mozdulattal maga köré tekerve a takarót. Bár halvány fogalma sem volt arról, hogy mi történik körülötte, de egyben biztos volt, hogy nem hagyja magát így, ágyban fekve lepuffantani. Felrémlett ugyan benne, hogy az éjszaka történteket hiába is próbálná letagadni, hiszen a lepedő vérfoltjai minden bizonyítéknál hathatósabban tanúskodnak ellene, bár átvillant az agyán, hogy az a finom, meleg vibráló test... nem, az nem lehetett Roberta. - Angus! Kérlek, ne tedd! - visította Leala az ajtóban remegve - Könyörgöm, gondolj a lányod hírnevére! Roberta még feljebb húzta magán a takarót, és ájtatos hangon pihegte: - Papa! Ne! Különben is megígérte, hogy elvesz feleségül! Cole döbbenten nézett a mellette fekvő lányra. De Angus közbekiáltott: - Mit képzelsz? Hogy te egy jenkihez...? - Angus, könyörgöm, csillapodj le... - kérlelte Leala. - Papa, én szeretem... És hozzá megyek feleségül... - nyöszörögte Roberta a takaró alól. A két férfi egyszerre meredt a lányra. Angus nem egészen így képzelte el a lánykérést. Nem ilyen „utólagos” sietséggel. - Vegye fel a nadrágját! - kiáltott Cole-ra, pisztolyával mutatva altestére. - Hozza magát valahogy rendbe, mielőtt a pap ideér... Cole körülnézett, s rájött, hogy semmit sem vehet magára. „Hová tűnt az egyenruhája?” - Attól tartok, nincs mit felvennem... - Hová a fenébe rakta a gönceit? - kérdezte Angus elvörösödő fejjel és egyre izgatottabban. - Azt kérdezze meg a kedves lányától! - válaszolta Cole nyugodtan, lehiggadtan. - Al nadrágjai lenn vannak a kamrában - jegyezte meg félénken Leala. - Ha az nem jó, akkor nincs más férfi holmi az egész házban, hacsak nem a tiéd... 78

- Azt soha! - kiáltott fel ingerülten Angus, de hangjában érződött, hogy inkább a megmérettetéstől fél. Apró, köpcös kis termete, alig takarható pocakja és vastag, rövid lába éles ellentétben állt a tiszt magas, karcsú alakjával. - Alnek nem lesz kifogása ellene - jegyezte meg Leala szelíden, de kérdő tekintettel nézett a századosra. - Akár Jedediah is mindjárt elhajthat a tiszteletesért, és útba ejtheti a százados lakását valami tisztességes ruháért. Hiszen Alnek is szüksége lesz reggel a nadrágjára. - Attól tartok, asszonyom, hogy ha nincs itt a ruhám, akkor a lakáskulcsom sincs meg ~ közölte tárgyilagosan a tiszt. - Ó, mama, hagyd ezt rám! - ajánlkozott Roberta. - Inkább hozd fel Al nadrágját, én meg majd beszélek Jedediah-val. Cole dühödten összevonta szemöldökét, ahogy anya és leánya elhagyta a szobát. Eszébe jutott Al... és egy homályos istálló. Megdörzsölte fájó homlokát, de a kép nem akart összeállni. Arra emlékezett, hogy volt ott a sötétben egy nő is, aztán hogy ő ráesett egy vékony kis testre, aztán már csak arra, hogy valaki eddig soha nem tapasztalt szenvedélyes odaadással viszonozza vágyát. De ezt a valakit képtelen volt Robertával azonosítani. Amikor Leala visszatért, átadta a századosnak Al foszlott ruháját. - Öltözzön fel gyorsan! - adta ki a parancsot Angus. A rászegeződő pisztoly, a hasogató fejfájás és az agyában támadt zűrzavar ellenére Cole engedelmeskedett. A nadrág azonban sajátságosan nedves volt, sőt feltűnően rövid is, derékban is szűk, és kínosan hangsúlyozta férfiasságát. - No, ez megteszi - állapította meg Angus, rá sem hederítve Cole-ra. - Biztosíthatom, uram, hogy túl sok tanú nem lesz. Jedediah-t közben már elszalasztották a lelkészért. A nap éppen felkelőben volt, amikor Cole végre felvette az egyenruhát, amit Jedediah hozott el a lakásáról. Az uniformist Cole a különleges alkalmakra tartogatta. Időközben Lyman tiszteletes is megérkezett. A szertartás szigorúan merev formalitása mindenkit kínosan érintett, csak Roberta ragyogott szinte mámorosan. Az ünnepélyes pillanat csendjét erős kopogtatás törte meg a bejárati ajtó felől. Dulcie rohant ajtót nyitni, és bevezetett a nappaliba egy lovassági őrmestert. - Őrmester, a kalapja... - figyelmeztette nyersen a százados, akit még mindig kínzott a fejfájás, és voltaképpen egyetlen dologra vágyott; egy nagyot aludni. De karjával körbemutatva még figyelmeztetően hozzátette: - Nézze, itt hölgyek is vannak... Az őrmester füle tövéig elvörösödött, és egy szempillantás alatt lekapta fejéről a kalapot. - Bocsásson meg... százados - dadogta feszengve. - Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassunk át minden házat a környéken. Föderációs szimpatizánsok a mi egyenruhánkba öltözve ma hajnalban betörtek a kórházba, és kiszabadították a sebesült lázadókat. Meg kell tudnunk, hol rejtőzhetnek. Cole felvonta a szemöldökét. - Megsérült valaki? - kérdezte tárgyszerűen. - Egy lovassági őrmester és egy őrszem. A bandát egy férfi vezette, akin fehér orvosi köpeny volt, de csak azokat vitték el, akik járni tudtak. Egyelőre úgy tűnik, a szökevények teljesen felszívódtak. - Nézze, őrmester, azt tanácsolom, kutassák át a kocsiszínt és az istállókat. - Igenis, uram - csapta össze bokáját az őrmester, de nem távozott. 79

- Nos? - nézett rá kérdően Cole. - Azt a parancsot is kaptuk, százados, hogy minden tiszttel és katonával közöljük, hogy azonnal jelenjen meg szolgálati helyén. - Teljesítse a kötelességét, őrmester! Mire ön visszatér, én is megyek önnel, minthogy nincs itt a lovam. - Hát erre nem is találok szavakat! Gyalázat! - pihegett Roberta lassan magához térve. - Még alig ért véget az esküvőnk, és te már szaladsz is vissza abba az ócska, mocskos kórházba. - De Roberta! Latimer századosnak mennie kell! Értsd meg! - jelentette ki határozottan Leala. Robertából kitört a sírás. Zaklatottan felrohant a szobájába, de még onnan is lehallatszott szívtépő zokogása. Alaine erre ébredt mély, szinte ájult álmából. Az ablakhoz ugrott és kinézett. A kert bejárati részénél jenki katonák gyülekeztek, és Alaine egy dühödten gesztikuláló őrmestert pillantott meg. Első gondolata az volt, hogy Cole rájött, hogy ki volt éjszakai társa, és most idecsődítette az egész hadsereget. A nappali küszöbénél megállt, és az ajtófélfának támaszkodva belesett. Ekkor pillantotta meg Cole-t, aki ragyogó tiszta egyenruhában, de dühödt tekintettel állt egyik lábáról a másikra, mint aki már nagyon menne. - Hát itt meg mi folyik? - kérdezte fiús hányavetiséggel. - Al! Hát te sohasem mosakszol? - nézett rá döbbenten a százados. - Mért? Tán zavarja azt a kifinomult orrát a szagom? - vágott vissza felhorkanva a lány. - Vigyázz a szádra! - rivallt rá nagybátyja, aki most már tényleg elvesztette maradék türelmét is. - Volt itt ma már éppen elég katasztrófa, nincs szükségünk többre. - Katasztrófa? - kérdezte elkerekült szemmel Alaine. - Miféle katasztrófa? Hiszen én nem tettem semmi rosszat, csak idehoztam, miután... - Hogy micsoda? - üvöltött rá Angus, és fenyegetően felemelkedett ültéből. - Hát, azt hiszem... Szóval azt hiszem, a százados leitta magát, aztán kirabolták és belökték a folyóba... Én meg kihalásztam. Utána meg már nem volt más választásom. Hová vihettem volna? Hiszen csak egy alsónadrág volt rajta - tette hozzá zavartan, és Cole-ra nézett. Angus képtelen volt eltitkolni feltörő indulatait, dühödten a lány felé lépett, de Leala szelíden lefogta a karját. - De Angus... - kérlelte halkan. - Hiszen a gyerek sem tett mást, mint amit mi tettünk volna a helyében. - A fenébe is... Még hogy egy jenkivel! - fortyant fel Angus. - Inkább hagyta volna, hogy belefulladjon a folyóba, akkor ez a házasság sem történik meg! - Angus, kérlek - csitította a férjét Leala, de az most kitépte karját felesége kezéből, és harcias léptekkel elindult kifelé a szobából. - Házasság? - kérdezte döbbenten Alaine. - Miféle házasság? - nézett Cole-ra őszinte rémülettel. - Szóval maga szép lassan bekapta a csalit?! - Csak ma reggel - dörmögte Cole. Leala arca lángolt a szégyentől, de érezte, hogy meg kell magyaráznia, mi történt. - Tudod, Al - kezdte zavartan -, Latimer századost és Robertát... hát szóval, hogy mondjam, ma reggel együtt találtuk az ágyban. És akkor... És akkor Angus úgy döntött, hogy azonnal ide hívatta Lyman tiszteletest. 80

- Úristen! A fiú kirohant a szobából. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki végre felvilágosítsa a fiút az élet tényeiről - morogta Cole az orra alatt. - Olyan rettenetesen naivnak tűnik. A lelkész nem érthetett vele egyet, mert rosszallóan csóválta a fejét. - Hát ami azt illeti, a beszédmódja éppen nem erre utal... Leala érezte, hogy közbe kell avatkoznia, és le kell csillapítania a kedélyeket Alaine körül. - Meg kell érteniük őt is - jegyezte meg halkan. - Éppen tegnap este ugrott be hozzánk Brooks doktor, és közölte, hogy... jaj, istenem, szóval elmondta, hogy Al idősebbik bátyját eltűntnek nyilvánították. Feltehetően meghalt. Értsék meg, Al már elvesztette a szüleit, most meg a bátyját. Sok ez egyszerre ennek a szegény kis... gyermeknek. Cole megdörzsölte a homlokát, mint aki a fájdalmat akarja elhessegetni. Hát igen. Így már érthető. Joga van elsiratni a bátyját. Hiszen szinte mindenkit elvesztett, akit szeretett. Alaine elcsigázottan lépett be a szobájába. Leült, forgatta kezében siralmas kalapját. Belső remegésén nem tudott úrrá lenni. Ráadásul a ház vastag falain keresztül is jól kivehetően hallhatta unokatestvére hisztérikus zokogását, amely még inkább fokozta elkeseredését. Szóval Roberta elhatározta, hogy hozzámegy Cole-hoz, és íme, ő volt az, ő, Alaine, aki a sült galambot szinte Roberta szájába repítette. Ekkor a bejárati kapu felől meghallotta a férfi hangját. Felugrott, és kinézett az erkélyre nyíló széles ajtón. Alaine szemével követte a férfit, aki egy percre megállt, és tárgyalt valamit az őrmesterrel, aztán odalépett egy idegen katona lovához, megragadta a kantárszárat, és egy ugrással a nyeregben termett. Ahogy távolodott a Craighugh-háztól, Roberta megint szívszaggatóan felzokogott. Alaine meghallotta Leala sietős lépteit is, ahogy a hálószoba felé igyekezett, aztán minden elcsendesült körülötte. A bolt tehát ma zárva marad.

81

Tizenharmadik fejezet

A délelőtt közepe táján Alaine végre bejutott a fürdőkamrába, tudta, ilyenkor Dulcie sem zavarhatja, aki ma feltűnően szótlan és barátságtalan volt. Mély sóhajjal elővette fekete ruháját, amelyet ifjú kora ellenére már oly sokszor kellett viselnie, kirakta az ágyra fűzőjét és fekete bársonykalapját a fátyollal együtt, és egy pár magas sarkú cipőt is előhúzott a kosara mélyéről. Azt már tudta, hogy ma délelőtt képtelen bemenni a kórházba, inkább elmegy Bobby Johnson temetésére, ha már a bátyjáén nem lehetett ott. Talán majd ott, Bobby sírjánál ejthet egy néma könnyet saját fivéréért is. Aztán majd, mint eddig mindig, ráeszmél, hogy az élet megy tovább. Jedediah-t sikerült rávennie, hogy fogja be Craighugh-ék kocsiját, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a családnak ma délelőtt már nem lesz rá szüksége. Úti céljától nem messze aztán kiszállt a kocsiból, s megkérte az öreg négert, hogy várjon rá. Gyalog, lehajtott fejjel folytatta útját, kalapját mélyen a szemére húzva. A temetőhöz érve egész sor frissen faragott fehér sírkövet pillantott meg, amelyek már készen álltak az új koporsók fogadására. Alaine megállt a parcella végénél. És ekkor vette észre Cole Latimert. Szíve a torkában dobogott, úgy érezte, menten elájul. Cole körül sok egyenruhás férfi állt ugyan, de Alaine csak őt látta, hiszen a százados alakját mindenkiénél jobban ismerte. Rádöbbent, hogy a százados ebben az öltözetben sohasem ismerné föl benne a mocskos kis Alt, de azt a lányt sem, akivel együtt töltötte az elmúlt éjszakát. Térdének remegése azonban nem csillapodott. Összeharapta remegő ajkát, megpróbált erőt gyűjteni a többi gyászruhás nő jelenlétéből, sokuk mellett kisgyermekek is álltak, anyjuk szoknyájába kapaszkodva. Alaine elvegyült a tömegben, és megpróbált észrevétlen maradni. A szertartás már elkezdődött. Egymás után hozták az egyforma koporsókat, mindegyiket letakarva az unionista lobogóval. Jó néhány katona számára ez a temető csak ideiglenes nyughelyül szolgált, hiszen családtagjaik majd a háború után elviszik őket lakóhelyükre, szülővárosukba, végső nyughelyükre. A káplán befejezte az imát az első koporsó felett, melyet aztán Cole Latimer utasítására leengedtek a sírba, és már vonultak is a következőhöz. Johnson közlegény koporsója még messze volt Cole-tól, úgy tűnt, az övé az utolsó, de a százados észrevette, hogy éppen az előtt áll egy karcsú, vékony kis nő, talpig fekete gyászruhában, fejét mélyen lehorgasztva, és éppen gyengéd mozdulattal helyez egy kis csokrot a lobogóval borított koporsóra. Cole megdöbbent, különösen amikor látta, hogy a finom kis teremtés lassan visszahúzódik egy hatalmas tölgyfa árnyékába, sőt ott is marad az egész szertartás alatt. Cole agyában kergetőztek a gondolatok, törte a fejét, honnan olyan ismerős ez a vékony kis alak, de nem tudta hová tenni. Mégis volt benne valami, ami Cole számára már-már meghitten ismert volt, talán a tartása, járása. Bobby Johnson búcsúztatása után Cole megfordult, és már indult is volna a gyászruhás nő felé, mert elhatározta, hogy mindenképpen vált vele néhány szót, de a káplán karjánál fogva visszahúzta. - Ne most, százados! - súgta oda. - Először a kötelesség. Ezek a halott férfiak most megérdemlik az elsőbbséget. Részvétet majd utána is nyilváníthat. Ebben a pillanatban szedték le a zászlót Bobby koporsójáról, de Cole egy gyors mozdulattal még rá tudta helyezni az ismeretlen nő virágját, mielőtt leeresztették a földbe. A temetés véget ért. Cole sűrű bocsánatkérések közepette átverekedte magát az embergyűrűn és sietős léptekkel elindult a 82

tölgyfa irányába, de a gyászruhás hölgy már messze járt. A százados hatalmas léptekkel iramodott, szinte futott utána. Alaine félénken hátrapillantott, és majd földbe gyökerezett a lába amikor rádöbbent, hogy a futó léptek zaja Cole-tól származik. Megszaporázta lépteit, majd mikor végre elérte a temető kijáratát és az utcán volt, már rohant is. Abban reménykedett, hogy eljut a kocsiig, mielőtt még Cole utoléri, kizárólag erre koncentrált, így csak későn vette észre, hogy szinte nekiszalad egy alacsony, köpcös kis embernek. - Mon Dieu! - kiáltott fel Jacques DuBonné, megtántorodva Alaine lendületétől. - Nézzen jobban a lába elé! Alaine elképedve felemelte remegő kezét, és a homlokához kapott. Jacques most vette észre a finoman metszett fiatal arcot, a törékeny, karcsú testet, és a csodálattól elámulva, immár egészen más hangnemben megismételte intelmét. - Mademoiselle - hajolt meg, és széles mozdulattal megemelte kalapját. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam... - mondta, de nem tudta folytatni, mert Alaine rémülten hátrapillantott, és észrevette, hogy Cole már egészen a közelükben van. Elugrott a férfitól, és rohant a sarok felé, ahol végre megpillantotta Jedediah-t. - Rohanás! Jedediah! Indulj! Latimer százados a nyomunkban van. Jedediah megragadta az ostort, a ló hátára vágott, és vidáman rikkantotta: - Gyia, gyia! Futás! Jönnek a jenkik! Cole már csak a tovasuhanó kocsit látta, s benne a fekete kalapos hölgyet, akinek fátylát lobogtatta a szél. Lassan megállt, és ekkor vette észre Jacques DuBonnét. - Hát már megint találkozunk, doki? - kérdezte a francia, és ujjával az elviharzó kocsi felé bökött. - Csak nem ismeri a petité mademoiselle-t? Cole felvonta a szemöldökét: - Miért? Maga talán ismeri? A francia felnevetett: - Nos, úgy tűnik, végre van egy dolog, ami közös bennünk. Mert sajnos nem ismerem. Pedig igazi kis cukorfalat. - Gondolom, közben értesült róla, hogy Mrs. Hawthrone teljes jogú tulajdonosa a birtoknak jegyezte meg Cole, szándékosan elengedve füle mellett DuBonné csipkelődését. Aztán elővett egy szivart a zubbonya belső zsebéből, és átható tekintettel figyelte az elvörösödő férfit. - Hát igen. A bankban senki sem tudott rá magyarázatot adni, mi is történt valójában. Azt mondták, hogy valamit elnéztek - mondta, és meggyújtott egy gyufaszálat. A lángot a szivar elé tartva, mélyet szippantva még hozzátette: - De azért tovább kérdezősködve egy különös egybeesésről szereztem tudomást. Hasonló esetek már máskor is előfordultak, és valahányszor egy bizonyos Jacques DuBonné nevezetű úr javára. Csak akkor éppen nem voltak kéznél bizonyítékok. Hát nem különös? - nézett kérdően a kis emberre. - Persze bizonyítékaim nincsenek, de nem tartom kizártnak, hogy magának valami nagyon jó barátja dolgozik annál a banknál. - Hát igen, ahogy mondja, Monsieur. Bizonyítékai nincsenek - húzta el gúnyosan a száját Jacques, és sarkon fordulva otthagyta a századost. Cole lassú léptekkel elindult vissza a temetőbe. Nem értette, mi történt vele, de ez a kis gyászruhás nő ugyancsak felkeltette az érdeklődését.

83

Amikor már biztosak lehettek benne, hogy a százados nem érheti őket utol, Jedediah lelassította a lovat, és Alaine is megkönnyebbülten hátradőlt az ülésen. Bár fogalma sem volt róla, mivel válthatta ki Cole érdeklődését, abban biztos lehetett, hogy a férfi észrevette. - Akkor most hová, Alaine kisasszony? - A kórházba. Ha nincs ott a százados, akkor talán tudok majd beszélni Brooks doktorral. A kórház előtt azonban megpillantotta Cole-t. Tervét gyorsan megváltoztatta. Tudta, hogy az idős orvos szokása szerint minden délben hazamegy ebédelni és egy kicsit pihenni, így Jedediah-t az orvos háza felé irányította. Brooks doktor megállt az ajtóban, és bizonytalanul megkérdezte: - Alaine? Válaszképp a lány kioldotta kalapja szalagját az álla alatt, és felszabadultan megrázta frissen mosott, laza, rövid fürtjeit. - Ó, az isten szerelmére, gyermekem. Lassan már olyan tökéllyel alakítod Al szerepét, hogy az ember elfelejti, hogy végül is milyen gyönyörű ifjú hölgy vagy. - Alaine egy másik székre helyezte a kalapját, és lassú mozdulattal lehúzta kesztyűjét. Így volt ideje gondolkodni. - Ön túlságosan is kedves hozzám, doktor úr. De egy ideje nekem is éppen ez a gondom. Nem megy már nekem ez a kölyökszerep egyre jobban kimerít... - Ó, gyermekem - nézett rá vigasztalóan az orvos, de Alaine büszkén kihúzta magát, s így még jobban látszottak nőies formái. - Nem vagyok én már gyerek! - mondta remegő ajakkal. - Nagyon is felnőtt nő vagyok. És most már nagyon vágyom egy férfira, aki mellett nő lehetek. Brooks doktor csak nehezen fogta fel Alaine szavainak mélyebb értelmét. Szúrós tekintettel meredt a lányra, aki már sértődötten felpattant. - Csak nem Latimer századosra gondolsz? - kérdezte az orvos - Mert éppen nemrég hallottam, hogy feleségül vette Robertát. Alaine visszarogyott a fotelba. - Igen, tényleg. Ma reggel említette - mondta, és arca elborult. Újra felállt, és elindult az ablak felé. Megállt, és meredten bámult az utcára. Karjait keresztbe fonta a mellén, és alig hallhatóan megszólalt: - Mit tegyek? - kérdezte választ sem várva. - Roberta elegáns, csinos, szép hosszú a haja. Nekem meg ezzel a kócos, semmi hajjal kell járni, és vagy bánatos özvegynek öltözöm, vagy elhanyagolt, rongyos kissrácnak. Csak éppen az nem lehetek, aki vagyok... Az orvos már éppen válaszolni akart, amikor a házvezetőnő halk kopogtatás után egy hatalmas tálcával belépett a szobába. Tálcán teáskanna, egy tányéron hideg sült, egy másikon saláta volt. Mellette egy kisebb cipó, amely még frissen illatozott. Alaine fiatalos mohósággal vetette magát az ennivalóra. Aztán megszólalt: - Tudja, Angus bácsi azzal vádol, hogy én hoztam a házba először Latimer századost. Rádöbbentem, hogy szállás és munka után kell néznem. Mert mára a dolgok teljesen elmérgesedtek. Ezért is jöttem ide, hogy megkérdezzem, nem tud-e számomra valami munkát, amit el tudnék látni. Valami mást. - Nézd, Alaine! Én ma reggel egyszer már megvédtem Alt, akit mindenki azzal vádol, hogy részt vett a szöktetési hadműveletben. Ha most... éppen most Al eltűnne, akkor egy alaposabb vizsgálat menten kiderítené, hogy Al te vagy... És én akkor semmivel sem tudnék védekezni. Arról

84

nem beszélve, hogy ha valamikor, akkor most meg kell őrizned inkognitódat. Hadd mondjam el neked, hogy kétszáz dolláros díjat ajánlottak fel egy bizonyos Alaine MacGarenért... Alaine döbbenten nézett az orvosra, de az elszántan folytatta: - Úgy tűnik, hogy a föderációs foglyok egész összeesküvést szőttek. Letétbe helyeztek százezer dollárt külföldön, a több mint tízfős őrség felét legyilkolták, és akik elmenekültek, arra kényszeríttették a századost, hogy kísérje el őket a folyó felső ágánál horgonyzó gőzöshöz, a hajó azonban késett, és most már mindenki őket üldözi. - De miért?... Brooks doktor egy kézmozdulattal elhárította Alaine kérdését, s inkább folytatta az elbeszélést: Volt ott a kikötőben egy sötét hajú asszony, alacsony termetű, de finom vonású, ott állt fönt a lovaival, a hajótól kissé távolabb, és az egyik lázadó hallani vélte, hogy egy bizonyos nevet kiált. Ez pedig úgy hangzott: Alaine MacGaren. A lány magába roskadtan ült a karosszékben. Végre felnézett, pillantása találkozott az orvoséval. - Alaine! Ha valamikor, akkor most nem vetheted le jelmezedet. Ugyanis ha Alaine MacGarent elkapják, akkor vagy felkoncolják, vagy jobb esetben egy jenki börtönbe vetik. Ebben a pillanatban nincs biztonságosabb rejtekhely számodra, mint a Craighugh-ház. Hiszen már a fél város tudja, hogy ott csak az a mocskos kis kölyök, Al lakik. Alaine idegesen rázta meg a fejét, és keze is ökölbe szorult. Most esett igazán kétségbe: hiszen azért kereste fel az orvost, hogy végre megszabaduljon gyűlölt álruhájától... De be kellett látnia, a szerepet tovább kell játszania. A föderációs csapatokat egész héten szigorú készültségben tartották. Még az újdonsült fiatalasszonynak is férje nélkül kellett töltenie estéit. Roberta fel volt háborodva, és ironikus megjegyzéseket tett Cole minden bocsánatkérő szavára. Az egész város beszélte, hogy tizenhat hátulról lelőtt katona holttestét találták meg a folyóparton, valamennyit úgy, ahogy éppen hátba kapták a lövést, és arccal a föld felé fordulva elterültek. A mészárlás helyszínén kék egyenruhás katonákat láttak, az egyiket orvos századosi uniformisban. De arról nem szólt a fáma, hogy mi lehet azokkal, akik kimenekítették a sebesülteket a kórházból. Őket feltehetően még nem találták meg. Hiszen a nyomukat csak az ártér mocsaras széléig tudták követni. Pontosan erre gondolt Cole Latimer is, amikor a kikötőben horgonyzó gőzös felé vette útját. A déli lakosság körében a teljes elkeseredettség lett úrrá. Egy héttel ezelőtt még ott, ahol Alaine MacGarent hősnőként emlegették, most nyomorult árulónak minősítették, aki egy olyan banditákból és kalózokból álló csőcselék népséggel próbálta meg kiszabadítani a sebesülteket, akiknek nem drága az emberélet. Kétféle jutalmat is felajánlottak; több ezer jenki dollárt aranyban más államokból -, a helybéliek pedig örökbecsű emlékművet Ígértek a hősnek, aki segít kézre keríteni vagy a hatóságok elé állítani Alaine MacGarent. Az utcasarkokon csoportosulások támadtak, a polgárok megtárgyalták a történteket, és gyanakvó pillantást vetettek a mellettük elhaladó járókelőkre. Szerencsére a vizslató szemek mindenütt egy harcias kiállású fiatal amazont kerestek, nem pedig egy lompos, mocskos kölyköt, aki éppen a kórház felé baktatott a kora reggeli szürkületben.

85

Az izgalom a kórházban is érzékelhető volt; még a jenki sebesülteket is megrázta a gátlástalan mészárlás híre, amely ide is eljutott. Alaine elővette takarítószerszámait, a vödröket, amikor egy talpig felfegyverzett káplár, vélhetően nem tudva, kivel van dolga, rámutatott, és megparancsolta a lánynak, hogy kövesse. Felkaptattak a harmadik emeletre, Alaine a káplár nyomában csattogva, aztán megálltak a hadifoglyokat felügyelő őr előtt. - Na, gyere! - szólt oda Alaine-nek a káplár, és szélesre nyitotta az ajtót, majd maga előtt betessékelte a lányt. Alaine nem tudta elfojtani az ajkán kitörő kiáltást. Ennyi vért, ennyi súlyos sebesültet még soha nem látott ebben a szobában, Cole a körterem közepén lévő asztalnál ült, mellette Brooks doktor, sápadtan, kimerülten, és őszintén aggódva nézett Alaine-re. A lány rádöbbent, hogy most minden azon múlik, képes-e tovább játszani a tőle megszokott szerepet. Emlékezett rá, hogy mit mondott Mrs. Hawthrone, így mély horkantással megszívta az orrát, majd kézfejével megtörölte. Ugyancsak megdöbbent azonban, amikor hellyel kínálták az asztalnál. Mitchell tábornok az asztal másik végén ült, Alaine némán bámulta a váll lapján virító csillagokat. - Ne aggódj, fiam - szólalt meg végre a tábornok a maga gyengéd, bizalmat ébresztő hangján. - Ez nem egy bírósági tárgyalás, csak éppen néhány információra lenne szükségünk... Alaine bólintott, újra megtörülte az orrát, és kezét rátapasztotta az egyik fülére. - Csak néhány kérdésre kell válaszolnod! Úgy értesültem, hogy te mentetted ki azon a bizonyos éjszakán Latimer századost a folyóból. - Így van, uram - motyogta Alaine az orra alatt. - Meg tudnád-e mondani, hogy pontosan mikor láttad meg a századost a folyóban? - Feltehetően még tizenegy előtt... - mondta Alaine töprengve, és mutatóujját bekapta a szájába. - Hát igen, azt hiszem, az öregtorony órája tizenegyet ütött, mikor elértünk a házig - tette még hozzá elgondolkodva, majd megint a csillagokra meredt. Aztán hirtelen felélénkülve folytatta: - Egy szál alsógatyában mégse vonszolhattam végig a fél városon, hát értik, mire gondolok. Szóval nem tehettem mást, hazavittem. Igen, ez még tizenegy előtt volt. Vagy tíz után. Mindegy - bólintott nagy komolyan, mint aki tisztában van logikájának érvényességével. - Most azt mondd meg, hogy Latimer százados ott töltötte-e a házban az egész éjszakát? kérdezte a tábornok, megnyomva az utolsó szavakat. - Ó, igen, uram. Mert tudja, éppen ez a probléma. Már úgy értem, hogy... izé, szóval Angus bácsi, a nagybátyám már a régi pisztolyát is előszedte... nos hát, én... szóval én közben aludtam, de Angus bácsi majdnem megfojtotta, hát szóval... nem is tudom... - motyogta zavarodottan, és kezével izgatottan hadonászott, hogy legalább a szemét eltakarja Cole elől, aki dermedten nézett rá, kíváncsian összevonva szemöldökét, miközben fejét két kezével megtámasztva könyökölt az asztalra. Brooks doktor alig hallhatóan elfojtott egy köhögést. Az összes többi tiszt zavartan bámulta a mennyezetet. - Ja igen... és akkor, szóval akkor, ott, elkapta őt az unokanővérem, Roberta. Nos, hogy is mondjam... Mindenesetre feltételezem, hogy a százados jó kezekbe került. Az éjszakát mindenesetre kellemesen eltölthette - merengett el Alaine, és ő is a plafonra bámult. - Ennyi lett volna, Al. Köszönjük - mondta a tábornok, és belemélyedt az előtte fekvő papírhalmazba. - Menj vissza dolgozni!

86

Alaine kilépett a folyosóra. Most érezte csak, hogy tagjaiból kiszállt az erő. Térde remegett, száját összeharapta, majd lerogyott egy székre. Jó ideig üldögélt, és megpróbált magához térni. Amikor már érezte, hogy talpra tud állni, ingatag léptekkel elindult lefelé. Összeszedte újból szerszámait, de a vödröket már csak fél kézzel vonszolta maga után a padlón, amikor hirtelen egy árnyék vetődött elé. Felnézett. Cole Latimer állt előtte. Alaine lassú mozdulatokkal elengedte kezéből a felmosórongyot és a vödröket, és kiegyenesedett. - Azt hiszem, most nagy bajba sodortam... - Dehogy - nézett Cole biztatóan a kölyökre, és mélyet sóhajtott, majd fáradtan hátrasimította haját. - Hiszen már én is mindent elmondtam nekik, már amennyire emlékeztem. Neked csak meg kellett erősíteni. - Hogy mi csinálni? - Megerősíteni. Ne aggódj! Remekül csináltad. De most, kérlek, tedd félre ezeket a rongyokat. És tegyél meg nekem egy szívességet. Nem tudom, mikor tudok újra kijutni Mrs. Hawthrone-hoz mondta, és elővett egy borítékot a zsebéből, de erre szüksége lehet. Habár a mi Jacques barátunk egyhamar nem fogja háborgatni, mindenesetre... Szóval a lényeg, megtalálták a tettest... És persze kirúgták. Egy biztos, közel és távol errefelé egyetlenegy bank se fogja alkalmazni. Mondd, biztosan el tudod juttatni Mrs. Hawthrone-hoz ezt a borítékot anélkül, hogy elvesztenéd, vagy megint valami kalamajkába keverednél? - Attól tartok, én kevertem önt megint újabb kalamajkába. - Dehogy! A fenébe is! Éppen ellenkezőleg. Ami történt, azért csak magamat okolhatom.

87

Tizennegyedik fejezet

Alaine még sohasem érezte ilyen bántóan otrombának mindennapi jelmezét: nevével volt tele a város, és a rágalom áradt-terjedt, besározva családját, nevét. Alaine MacGarent egyszerre körözik a föderációs és az unionista hatóságok. És mindkét oldal fel akarja koncolni. Ha elkapják, legjobb esetben is börtön vár rá. Ez az esemény végre összehozta őt a Craighugh családdal. Nyilvánvalóvá vált, hogy Alaine nem mehet el, de az is, hogy nekik sincs más választásuk, mint elfogadni-eltűrni a lány társaságát. Végül is legközelebbi rokonuk, és ha valaki, akkor ők, a család, tanúskodhatnak ártatlansága mellett. A szomszédság előtt persze a család megpróbálta elhatárolni magát a történtektől, hiszen a környéken mindenki tudta, hogy Alaine MacGaren az ő rokonuk. Persze Alaine bűnösségéről nem voltak meggyőződve, de mivel mindenki úgy gondolta, mi mást tehettek volna. Ha mindenki azt hiszi, hogy a lány renegát... Jó, higgyék. Ám legyen... Most nem tanácsos tiltakozni. Cole már a nyolcadik éjszakát töltötte a kórházban. Roberta bezárkózott szobájába, ahol csendesen álomba sírta magát. Viselkedése mindenkinek gondot okozott a házban, senki sem találta helyét, nyugalmát. Még nyolc óra sem volt, de Craighugh-ék már visszavonultak hálószobájukba, nyilván abban reménykedve, hogy legalább egy időre megfeledkezhetnek bajaikról. Az udvarról lódobogás hallatszott. Alaine kikémlelt az ajtó melletti kis ablakon, és megpillantotta egy jenki tiszt kék egyenruháját, „Cole - gondolta izgatottan -, hát végre eljött.” A tükörben ellenőrizte kinézetét. Szerencsére a megszokott Al-kép nézett vissza, a szokott taszító megjelenésével. Alaine belevicsorgott a tükörbe, szabad kezével összekócolta a haját, aztán lendületes léptekkel elindult a bejárat felé, hogy ajtót nyisson. - Már azt hittem, teljesen elhagyott bennünket - jegyezte meg epésen. - És ami azt illeti, Roberta is ezt gondolhatja, hiszen egész nap csak sírdogál. Persze nem maga hallgatja itt már nyolcadik napja ezt a rémes siránkozást, megszakítás nélkül, éjjel-nappal. Mindenesetre el nem tudom képzelni, hogy sikerült magának... szóval, érti... azok után... na, meg én láttam, milyen állapotban volt, amikor végre lefektettem. Olyan részeg volt, mint egy disznó. Arról nem beszélve, hogy majdnem engem is lehúzott az örvénybe, amikor maga után úsztam és megpróbáltam kiráncigálni. Cole zavarodottan nézett Al szemébe, látszott rajta, hogy minden erejével megpróbálja felidézni mindazt, ami azon a bizonyos éjszakán történt. - Lassan már azt kell hinnem, hogy éppen te akartál megfojtani... - Na ne mondja! Kész röhej! De hát akkor mégis emlékszik valamire - jegyezte meg Al fiús nemtörődömséggel, és odalépett a százados elé. - Nos, aznap éjjel nem egészen így nézett ki, ha jól emlékszem. Sőt… Úgy nézett ki, mint aki nincs egészen magánál, hogy finoman fogalmazzak… Alaine elkapta a férfi aggódó pillantását, ahogy az Roberta szobija felé nézett, - Hát persze. Menjen csak! Ott majd megpihenhet – jegyezte meg tárgyilagos pimaszsággal. Mert Roberta teljesen kikészült. Nem is tudom, meddig húzhatja még... Cole megtapogatta a zsebeit, mint aki elfelejtett valamit. Aztán megint a lányra nézett, aki látszólag észre sem véve a százados zavarát, még megjegyezte: 88

- Csak nem akar már megint elmenni? - Mondd, Al, képtelen volnál egy percre befogni a szádat? - kérdezte ingerülten, és megragadta Al grabancát. - Maga aztán igazi úriember! Így nyúlni egy másik férfihoz! Aki nem bántotta magát... Cole már éppen válaszra nyitotta volna a száját, amikor kicsapódott Roberta szobájának ajtaja, és a lány is kidugta a fejét. De a szürkületben csak Alaine-t látta, így csak szelíden megkérdezte: - Mi folyik itt? Mintha hangokat hallottam volna... És ekkor pillantotta meg Cole-t. Boldogan felsikoltott, és szinte repült lefelé a lépcsőkön vékony, átlátszó hálóingében, amely jól kiadta keblének finom formáját. Roberta eszeveszetten vetette magát a százados mellére, és szenvedélyes csókokkal árasztotta el, ahol csak érte. - Ó, Cole! Ó, drágám! Ha tudnád, mennyire aggódtam érted! Cole kibontakozván az ölelésből, hátranézett, de csak Al vékony, meg-megremegő vállát látta. Észbe kapva rászólt feleségére: - De Roberta, attól tartok, megbotránkoztatjuk a fiút! - Miféle fiút? - kérdezte őszinte döbbenettel Roberta, majd megpillantva a hallban ácsorgó Alt, feleszmélt: - Ó, hát Alre gondolsz? Ne haragudj! Észre sem vettem. Ó, Cole, amikor megpillantalak, úgy elöntött a boldogság, hogy ilyesmivel végképp nem akartam törődni - mondta meggyőző hangsúllyal, és a férfi kezét pihegő keblére húzta. Roberta most igazán boldog volt. Gyere... Gyere, drágám! - suttogta. - Biztosan nagyon fáradt lehetsz. - Még be kell vinnem a lovat az istállóba. - Ne törődj vele! Majd Al beviszi - intett a férfi válla fölött unokahúgának, aki dühödten nézett vele farkasszemet. - Al, tudod, kiválóan ért hozzá... Alaine reggel a szokott időben ébredt, pedig zaklatott éjszakája volt, alig aludt néhány órát. Magára ráncigálta ócska gönceit, éppen csak egy pillantást vetett a tükörbe, és a kandallóból kotort ki némi hamut, amivel bemaszatolta arcát. Óvatos léptekkel letipegett a konyhába, vigyázva, hogy csizmájával ne csapjon zajt. A frissen sült kalács illata megcsapta az orrát, és megérezte a kávé aromáját is, így szinte berobbant a helyiségbe. Legnagyobb meglepetésére azonban Cole már ott ült a konyhaasztalnál. Alaine azt hitte, hogy a százados ma reggel majd sokáig alszik, és csak a délelőtti órákban tér vissza a kórházba. De Cole már felöltözve, frissen borotválva reggelizett. Fel sem pillantott, amikor Alaine belépett a konyhába, és erőteljes mozdulattal kihúzott magának egy széket. Cole mélyen a gondolataiba merülve falatozott, sőt már régen egy üres csészében kavargatta a semmit, amikor végre felnézett, és megpillantotta Alt. Al viszont Dulcie-ra nézett kérdően, aki riadtan tárta szét a karját. Alaine tudta, hogy a kávét csak Cole hozhatta, és azzal is tisztában volt, hogy a századosnak most semmi másra nincs nagyobb szüksége, mint egy jó erős kávéra. Ösztönösen a kanna után nyúlt, és teletöltötte a férfi csészéjét. Cole azonban most sem nézett fel, továbbra is mélyen elmerült gondolataiban, csak megragadta újból a kanalát, és elkezdte kavargatni a fekete italt. A heves mozdulattól azonban a kávé kilöttyent az asztalra, és a férfi ölébe csordogált. Cole felugrott, és dühödten törölgetni kezdte nadrágját egy szalvétával, de ekkor Alaine is odarontott. - Mit akarsz, te bolond kölyök? - üvöltött föl. - Mindjárt eunuchot csinálsz belőlem - nézett kétségbeesetten még mindig gőzölgő nadrágjára, és egyik lábáról a másikra ugrált a fájdalomtól.

89

- Sajnálom, ne haragudjon! - mondta bűnbánóan Alaine, és ha lehet, még kisebbre húzta össze magát. - Honnan tudhattam volna, hogy magára önti. - Kezd elegem lenni a szívességeidből - morgott Cole, és kigombolta a zubbonyát. - Értem, értem - vágott vissza sértődötten Alaine. - Legközelebb majd nem húzom ki a folyóból. - Már éppen akartalak kérni - zsörtölődött tovább a férfi. - Azt hiszem, még a bőrömet is leforráztad. Alaine fülig pirult. - Azt hiszem, nekem mennem kell. - Ilyen könnyen nem szabadulsz meg - emelte fel a kezét Cole. - Inkább hozd ide a nyeregtáskámat. Abban van valamilyen kenőcs. Roberta szobájában megtalálod. - De Roberta még biztosan alszik - tiltakozott Alaine. Semmi kedve nem volt belépni a hálószobájukba. - És utálja, ha valaki felébreszti... Cole az ajkába harapott. Eszébe jutott az elmúlt éjszaka, amikor rá kellett döbbennie, hogy Roberta egyáltalán nem az az odaadó teremtés, akinek megismerte. A lány merev volt, passzív, szinte csak alávetette magát a férfi szenvedélyének, de nem viszonozta. Alaine futott Roberta szobája felé. Bátortalan kopogtatására egy mos hang válaszolt: - Ki az? - Én vagyok, Al. A százados küldött föl a nyeregtáskájáért. Az ajtó feltárult, és ott állt előtte Roberta földig érő, áttetsző selyem hálóingben. - Miért nem jött fel Cole maga? - kérdezte álmosan, összehúzott szemmel. - Megégette a lábát. Roberta megfordult, és keresgélni kezdte a táskát, Alaine meg kíváncsi szemmel nézegette az ágyat. Roberta végre megtalálta, és kihajtotta: - Jaj, Lainie, ha tudnád, mennyire megkönnyítetted a dolgot, hogy idehoztad a századost. És az egész olyan váratlanul. Nem is tehettem volna mást. Cole pedig sohasem fog rájönni ebben biztos lehetsz! De azért figyelmeztetlek... nehogy eljárjon a szád! - Nyugodj meg, Roberta! - mondta Alaine ironikus mosollyal ajkán. - Nekem sem érdekem, hogy kiderüljön. - És azt is megígéred, hogy távol tartod magad Cole-tól? - Az nehéz lesz! - kiáltott vissza már a lépcsőfordulóból - Hiszen már nemcsak egy helyen dolgozunk, de egy házban is lakunk. Csizmájának döngése elnyomta Roberta mérges válaszát. Cole-t nem találta a konyhában, a férfi valószínűleg a kamrában próbálta rendbe hozni magát. Alaine harsány hangon bekiáltott, talán hangosabban is, mint akarta: - Itt a nyeregtáskája, jenki! Alaine fejébe nyomta rémes kalapját, és hangos dörrenéssel bevágta maga mögött az ajtót, félve, hogy Cole-nak még lesz valami megjegyzése. Később, a kórház előcsarnokában, amikor éppen a padlót sikálta, megpillantotta az orvost. - Késett, jenki. Magruder őrnagy már kereste... - Fogadni mernék, hogy már mindent elmagyaráztál neki... a tőled megszokott stílusban. - Hát arra tényleg fogadhat. Sőt abban is biztos lehet, hogy mától kezdve itt csak Mister Főttlábnak hívják... Cole felnézett, mint aki föntről vár valamilyen égi segítségei, hogy uralkodni tudjon indulatain. 90

- Ha mélyebben belegondolok, egyre inkább az az érzésem hogy direkt csináltad. - Maga téved. Emlékezzen csak vissza! Nem én öntöttem magara a kávét. Maga löttyintette ki a csészéből, amikor éppen Robertáról álmodozott. - Én nem álmodoztam Robertáról - vágott vissza élesen Cole. - Hát akkor végképp nem tudom. Akkor ezek szerint maga mar csak ilyen. Szereti kavargatni az üres csészét... - Van nekem éppen elég gondom Robertán kívül is - jegyezte meg a férfi szárazon. - Csak azt tudnám, ha annyi bajod van velem, miért mentettél ki a folyóból. - Mert amíg nem húztam a partra, fogalmam sem volt, kicsoda. Csak amikor a hátára fordítottam. Cole sarkon fordult, és otthagyta Alt. Ez a kölyök még önmagának sem vallja be szívesen, hogy le tudja küzdeni a jenkik iránt érzett gyűlöletét, pedig érte is a legtöbbet tette, amit ember csak tehet. Alaine kórházi munkája jó alibit szolgáltatott, hogy később menjen haza. Amikor végzett már mindennel, elővezette az istállóból Ol’Tart, és elindult felfelé a folyóparton. Hangos lódobogásra figyelt fel, hátranézett, és majdnem kiesett a nyeregből, amikor megpillantotta a századost, aki sebesen vágtatott utána. - Hát már megint maga az, jenki?! - horkant fel. - Ha nincs ellene kifogásod, ma végre van időm, hogy meglátogassam Mrs. Hawthrone-t. - Ez az én formám. Én meg éppen azért vettem errefelé az irányt, mert biztos voltam benne, hogy maga otthon enyeleg Robertával. Hát nem várja a kedves felesége? - Nem mondtam meg, mikor érek pontosan haza. És különben is, ezt a dolgot már el kell intézni. Alaine mérgesen megállította a lovát, leszállt, és kikötötte az oszlophoz. - Ha mégis úgy dönt, hogy inkább hazamegy, nem fogom visszatartani - fordult a férfihoz tettetett udvariassággal. - Mindenesetre az apám öreg bikájában több lelkesedés volt, mint magában. - Ami azt illeti, hála neked, néhány napig képtelen leszek a boldog ifjú férjet játszani. Ha egyáltalán felfogod, miről van szó... - nézett dühösen Alre. Hazafelé menet kénytelen volt Cole-t végighallgatni, méghozzá olyasvalamiről, amiről nem szívesen beszélgetett volna önszántából a századossal. Cole egy ideig meg sem szólalt, magába mélyedve tűnődhetett valamin, aztán hirtelen megkérdezte: - Mondd, Al! Biztos vagy benne, hogy mielőtt bevittél a Craighugh-házba, nem vonszoltál el még valahová máshová is? - Az isten szerelmére, százados, miféle helyre gondol? Cole átható pillantása szinte a lány veséjéig hatolt. A férfi szemmel láthatóan a kölyök arcáról próbálta leolvasni a választ, de az alkonyatban alig tudta kivenni vonásait. - Al, azt mondd meg, hallottál-e már bizonyos... szóval afféle rossz hírű házakról? - kérdezte. Alaine nyelt egyet, és köhécselt zavarában. - Meglehet - válaszolta flegmán. - Mert amennyire vissza tudok emlékezni, én mintha egy effélében lettem volna azon a bizonyos éjszakán - mondta ki nyersen Cole. - Legyen nyugodt, jenki. Én aztán semmiféle ilyen helyre nem vittem. - Biztos vagy benne? 91

- A fenébe is! Talán inkább maga ment el egy efféle helyre, mielőtt... mielőtt kihalásztam. Meglehet, hogy ott rabolták ki... Cole nem talált magyarázatot a rejtélyre. És ott volt még az eh tűnt lánc és medál kérdése, de az már végképp nem fért bele az eddig rekonstruált eseménysorba. A kép csak nem akart összeállni. Alaine fáradtan üldögélt az ágya szélén, és várta, hogy a ház minden lakója végre nyugovóra térjen. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és beviharzott Roberta. - Te kis álnok kígyó! – kiáltotta - Szándékosan tetted! Valld be őszintén! Alaine nyugodtan felállt, és unokanővére szemébe nézett; - Hát ide figyelj, Robbie! Ha a ma reggeli balesetre gondolsz, akkor csak azt mondhatom, hogy ha szándékosan tettem volna, akkor már alaposabb munkát végzek... Mert, tudod, azért engem ingerel ennek a jenkinek a jelenléte itt a házban, és néha úgy érzem, valóban nem bírok magammal! - De Alaine! - tört ki Roberta, és elkapta unokahúga karját, de megdermedt a lány jeges pillantásától. - Mondj, amit akarsz, Robbie - legyintett Alaine, akaratlanul is utánozva Cole kioktató hanghordozását. - Csak egyet kérek, ne érj hozzám - tette hozzá fenyegetően, és lefejtette Roberta ujjait a karjáról. - Hát akkor csak tartsd távol magad Cole-tól! - sziszegte elszántan Roberta. - Hallasz engem? Te nyomorult kis féreg! - Már megmondtam - válaszolta hűvösen Alaine. - Te viszont azt mondd meg, hogyan!... tette hozzá, és kisiklott a szobából. Akármi legyen is Roberta új státusa, egy biztos, a szerepet túljátssza. Alaine a kamrában lerántotta magáról fiújelmezét. A mocskos ruhák nagy halomban hevertek a lábánál. Nemrégiben egy keskeny tükröt akasztottak a kamra falára, és Alaine most megpillantotta benne magát: látta csimbókokban összegubancolódott haját, maszatos ábrázatát, de ugyanakkor észrevette testének nőiességét is. És ekkor pillantotta meg a nyakában lógó, csillogó aranyláncot, rajta a kis medállal, amely már keblei között fénylett. Remegő kézzel ért hozzá, és közelebb lépve a lámpáshoz, most először vette szemügyre. Az érme egyik oldalán egy kis domborműves veretet látott: kiterjesztett szárnyú hollót ábrázolt, a másik oldalán pedig a felirat: C. R. LATIMER TULAJDONA Alaine-re megint rátört a fájdalom. A láncot mégsem volt képes levenni. Ha Roberta képes volt eltulajdonítani Cole lakásának kulcsát - amiben Alaine most már csaknem bizonyos volt - akkor most neki is kell valamit tenni. Csakhogy hová rejtheti el ebben a házban a láncot? Hiszen nyilvánvaló, hogy Roberta állandóan kémkedik utána... És mi történik akkor, ha bekövetkezik a legrosszabb? Ha azon a bizonyos éjszakán teherbe esett, akkor annak a gyereknek legalább egy apára szüksége lesz, ha már az anyja ott rohad egy börtönben! Cole annyit mindenkeppen megérdemel, hogy legalább megtudja, kivel töltötte azt az éjszakát. A medál minden kétséget eloszlathat, és akkor legalább törődik majd valaki azzal a gyerekkel... Vasárnap reggel az egész Craighugh család elvonult a templomba, és bár Cole egész éjszaka ügyeletes volt, Roberta ragaszkodott hozzá, hogy ő is velük tartson. Egyszerűen félt otthon hagyni a férjét, amikor Alaine egyedül van a házban. Másfelől: be akarta mutatni új szerzeményét a gyülekezetnek, ezt a remek kiállású tisztet, akinek megszerzésére oly büszke volt. De a templomba 92

lépve rá kellett döbbennie - megpillantva a sok-sok, merev tartással félrenéző fejet -, hogy itt bizony minden lehet, csak nem büszke. Tudta, a gyülekezet így akarja megalázni. - Soha a büdös életben nem teszem be a lábam ebbe a templomba! - rikoltotta, levágva a sarokba kalapját. - Jól van, kislányom, most már nyugodj meg! - csitítgatta Leala, közben bizonytalan pillantásokat lövellt Cole felé. - Ezt még kamatostul visszafizetem nekik! Én fogom itt adni a legfényesebb bált, amit ez a város valaha is látott. És akkor senkit sem hívok meg közülük! Cole elmerengve ránézett feleségére, aztán kényelmesen kifújta a füstöt, amely érdekes alakzatokban szállt a magasba. - Rendben, drágám - szólalt meg végre. - De akkor azt áruld el, hogy egyáltalán kit hívsz meg? - Hogyhogy kit hívok meg? - kérdezte vissza Roberta, de aztán egy pillanatra elmerengett, felmérve, hogy saját ismeretségi köréből akkor végképp nem tud senkit sem meghívni. - Hát akkor majd meghívom Banks tábornokot és a feleségét. És - tette hozzá elszántan - meghívom az összes jenkit a városból... Leala levegő után kapkodott, és érezte, hogy közel van az ájuláshoz. Belekapaszkodott egy szék karfájába, és legyezőjét előkapva, legesen rázta a csuklóját. Dulcie is hátrafordult, és szemrehányó tekintettel méregette az újdonsült asszonyt. Szerencséjükre Angus meg lenn volt a kocsiszínben. Cole elmerülten vizsgálgatta szivarját: - Hát az ugyancsak hatásos lesz... - Cole! Dobd már el azt a rohadt bagót! - kiáltott Roberta fenyegetően. - Már mondtam, hogy megőrülök a szagától. Hányingert kapok tőle! - Hányingert? - kérdezte döbbenten Angus, aki ebben a pillanatban lépett be, de még hallhatta Roberta szavait. - Csak nem? Csak nem vársz máris... gyereket? - nézett kíváncsi érdeklődéssel lányára. - Ó, papa! - kiáltott fel Roberta. - Olyan tapintatlan vagy - nyafogott tettetett sértődöttséggel Roberta, miközben szemét Alaine-re függesztette, aki éppen sápadtan kitámolygott a konyhából. Mi bajod, Al? Egészen elfehéredtél! Csak nem azt akarod mondani, hogy te sem érzed jól magad? - A fenébe is! Kutya bajom - vágott vissza hetykén Al. De aggodalom szorította össze a szívét.

93

Tizenötödik fejezet

Cole Latimer jelenléte a Craighugh-házban olyan régi szokásokat hozott vissza, amelyekről Robertát kivéve már mindenki más elfelejtkezett. Az étkezések újra szertartásosakká váltak, a feltálalt ételek minősége is nagymértékben javult, sőt Dulcie sem dézsmálhatta tovább titokban a cukrot. Cole maga igyekezett hozzájárulni a háztartási költségekhez. Vásárolt néhány új lovat és egy hintót is egy elszegényedett családtól, majd néhány nap múlva egy egész kocsiderékra való búzát szállíttatott a Craighugh-házba. Roberta egyfolytában költekezett, alig múlt el nap, hogy ne kocsizott volna be a városba, és ne tért volna haza egy új kalappal vagy cipővel. Éjszakánként Alaine álmatlanul forgolódott ágyában, Cole pedig mintha felfedezőútra indult volna a házban. Úgy tűnt, hogy a hitvesi ágynál is vonzóbbat keres. A férfi nagyon zaklatott volt az utóbbi időben. Roberta ridegen eltűrte ugyan gyengédségét, becézését, de hiányzott belőle az az odaadás, amely még élénken élt Cole emlékezetében. - Az isten szerelmére, Cole! - tört ki Robertából a kétségbeesett kiáltás, amikor megérezte csók közben a férfi nyelvét. - Csak nem gondolod komolyan, hogy egy úrinő így csókolózik? Bocsáss meg, de ez annyira gusztustalan! Cole elképedt. - De Roberta! - kérlelte. - Hiszen valamikor még élvezted! Roberta visszahőkölt: - Én aztán soha! - jelentette ki az undortól megborzongva. Cole feltápászkodott, és kezével megdörzsölte elzsibbadt nyakizmait. Hirtelen eszébe jutott valami: - Mondd, Roberta, hol van az a lánc, amit azon az éjszakán adtam neked? Annyira hiányzik. Úgy megszoktam... - Miféle lánc? - kérdezte Roberta. - Tudod, azzal a kis medállal... - Medállal? Cole kimászott az ágyból, és kinyitotta az ablakot. - Hát nem emlékszel? Azon az éjszakán adtam oda neked - magyarázta dühösen. .Nem tudta volna megmondani, mitől jutott eszébe az a medál. Igen, mintha azzal fizetett volna, mert nem volt nála pénz. De érezte, hogy a történtekre ez nem magyarázat. - Bocsáss meg! Biztosan tévedtem. Csak hirtelen arra gondoltam, hogy neked adtam, - Talán elvesztetted - vonta meg a vállát Roberta oda sem figyelve, - De ha itt a házban, akkor légy nyugodt, én megtalálom. Másnap, amikor Alaine hazaért a kórházból, feldúlva, felforgatva találta a szobáját. Látszott, hogy itt minden sarkot, minden rést alaposan átkutattak. Döbbenten nézte a „házkutatás” jeleit. Rögtön tudta, ki volt a tettes. Sőt arra is rájött, mit keresett Roberta ekkora elszántsággal. Dühösen behányta ruháit a szekrénybe. Meghallotta Cole lépteit a folyosón, éppen a szobája előtt. Annyi ideje sem maradt, hogy gyorsan kulcsra zárja az ajtót, mert a férfi már be is lépett a szobába. Alaine rámeredt. A csend szinte tapinthatóvá vált közöttük. Cole azonban lassan visszalépett, és csak megvető tekintete árulkodott véleményéről: - Al! Szégyelld magad! Ez már mindennek a teteje! 94

Alaine csüggedten lesütötte a szemét, holott legszívesebben ráüvöltött volna a férfira. „Hiszen ez az ember vagy vak, vagy annak tetteti magát” - gondolta. Vagy egyszerűen nem akarja látni, mi folyik körülötte. - Hát persze, maga itt dugig föltölti az éléskamrát, hadd zabálják degeszre magukat! Futja a hadsereg készleteiből... - kiabálta magából kikelve. - Ki a fene hívta ide magát? Alaine reszkető lábbal nekidőlt a falnak. Hallotta, ahogy Cole nehéz, határozott léptekkel lemegy a lépcsőn. Reszkető kézzel benyúlt inge alá, és megtapintotta a medált. Hát ezt kereste Roberta Kan nagy buzgalommal! Akkor viszont, ha jól sejti, Cole lassanként kezdi rekonstruálni a történteket. Alaine és nagybátyja között csökkent valamelyest a feszültség. A lány egyre több időt töltött a kórházban és Mrs. Hawthrone-nál: ez a két hely volt az utolsó menedéke, ahol kitérhetett Roberta vizslató tekintete elől. Az úgynevezett mézeshetek látszólagos boldogsága után egyre gyakrabban került sor hangos szóváltásra az ifjú házasok között, Roberta mostanra már feltöltötte ruhatárát, összevásárolta a városban fellelhető legdrágább kelméket, estélyiket és egyéb csecsebecséket. Most viszont más gondja sem volt, mint hogy hol mutathatja be új gardróbját. Bánta, hogy csak talpig gyászba öltözött özvegyek körében jelenhet meg, vagy pedig olyan ifjú asszonyok társaságában, akiknek férje éppen a fronton harcol. Ó, ha csak egyszer bejuthatna egy fontosabb társasági eseményre, akkor már nyert ügye volna. Kétségkívül ő lehetne a legjobban öltözött, a legcsinosabb ifjú asszony egész New Orleansban. Arról nem beszélve, hogy ő lehetne az a boldog feleség, aki a legcsinosabb föderációs tiszt karján libbenhetne be bárhová... Csakhogy Cole hivatása nem engedte meg az efféle ledér álmokat. A századosnak alig volt egy szabad órája, és Robertának - ha tetszik, ha nem - ebbe bele kellett nyugodnia. A föderációs hatóságok végre kitűzték a napot: Briar Hill elárverezésének napját. Alaine egyre türelmetlenebbé, izgatottabbá vált. Szent fogadalmat tett önmagának, hogy mindenképpen visszavásárolja a birtokot, de csekélyke jövedelme nem sok reménnyel biztatta. Eldöntötte hát, hogy megint magára ölti gyászruháját, és megpróbál intézkedni. De ehhez előbb Cole-lal kellett beszélnie, hogy az orvos egy napra engedje el a kórházból. Kora reggel felkelt hát, és magára rángatta fiús gönceit, de előbb még fűzőjébe is belebújt, amely egyre nőiesebb idomain már úgy feszült, hogy alig kapott levegőt. Dulcie után általában Cole ébredt elsőnek a házban. Alaine csak őutánuk kelt föl, az utolsó persze Roberta volt, ő néha délig is lustálkodott. Alaine szórakozottan belépett a konyhába, melle szinte sajgott a fűzőben. Cole jó étvággyal falatozott. Alaine a tőle megszokott széles mozdulatokkal levetette magát egy székre, közvetlenül a tűzhely mellett, és egy széles mosollyal üdvözölte Dulcie-t. Egy idő múlva Cole lassan felemelkedett, az evőeszközöket tányérja mellé helyezte, aztán végre ránézett a kölyökre. Dulcie a szeme sarkából leste őket: el nem tudta képzelni, hogy mi folyik itt kettejük között. - Akarsz valamit mondani? - kérdezte Cole, és várakozóan tekintett Alre. A lány felpattant, kirúgta a széket maga alól, és mögé kerülve két kézzel megtámaszkodott a támlájában. Nagy, szürke szeme villámokat szórt, zilált haja még a szokottnál is mocskosabbnak tűnt.

95

- Hát csak arról van szó, hogy agyondolgoztam magam a kórházban. Mindent elvégeztem... Előre is! És ha nincs ellenére, kivennék egy szabadnapot! Nekem is szükségem lehet egy kis szabad időre, vannak elintéznivalóim - tette hozzá magabiztosan. - Nocsak, mi lehet az az égetően sürgős elintéznivaló? - kérdezte Cole ironikusan. Majd gyorsan felemelte a kezét, mintegy megelőzve a választ: - Jó, jó, ne is mondjad, tudom... Nyilván végre eldöntötted, hogy megfürdesz... És levakarod magadról a koszt, ami bizony akár egy egész napot is igénybe vehet... - Képzelje! Akarok venni magamnak egy pár új csizmát! - mondta Alaine, és tűnődve mustrálgatta rémisztő lábbelijét. - Összespóroltam némi pénzt, és gondoltam, veszek végre néhány dolgot. Különben is, mióta itt vagyok ebben a nyomorult városban, még nem volt egyetlenegy szabad napom sem. - Szóval új csizmát veszel? - kérdezte Cole őszinte döbbenettel. - Netán még új ruhát is? A szabadnapot megkapod. Végtére is kiérdemelted - állapította meg tárgyilagosan a férfi, aztán derékszíjából előhúzva kesztyűjét elindult az ajtó felé. Ott azonban megállt, és hátrafordult: - Csak egy dolgot kérek... Ha netalántán megfürödnél, ugorj már be egy percre a kórházba. Szeretnélek egyszer tisztán látni, mielőtt újra összemocskolod magad - mondta, és becsapta maga mögött az ajtót. A fiatal banktisztviselő mélyen elmerült munkájában, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki megáll asztala előtt. Letette a tollát és felnézett. A meglepetéstől azonban elszorult a torka, mert a pult előtt álló ifjú hölgy pontosan úgy nézett ki, mint akiről egy magafajta fiatalemberek csak álmodoznak. A hölgy ruházata nagyon is megszokott volt, legalábbis itt Délen: a feketébe öltözött gyászoló özvegy látványa egyre általánosabbá vált. De ez a fiatal nő elkápráztatta: az arcára boruló fátyol alól is megvillant ragyogó szürke szeme, amelyet hosszú, sűrű szempilla árnyékolt. A fiatalember végre megszólalt: - Miben lehetek szolgálatára, asszonyom? - kérdezte rutinosan, bar hangja közben megbicsaklott. - Uram, úgy értesültem, hogy önök tudnak segíteni... - mondta a hölgy bársonyosan selymes hangon, és olyan lágy sejtelmességgel. hogy az ifjú hivatalnok beleremegett, - Hogyne... Természetesen, asszonyom! Miben lehetek szolgálatára? Alaine egy finom mozdulattal megemelte az arcát borító fátylat, és megpróbált a lehető legtanácstalanabb és legkétségbeesettebb ábrázattal az ifjú tisztviselő szemébe nézni. - Meghalt az apám, és tudja, uram, hagyott rám egy kis örökséget. Már arra gondoltam, hogy elköltözöm New Orleansból, talán valahová a Felső-Mississippi környékére, és most azt szeretném tudni, nincs-e valahol arrafelé egy eladó birtok, amely megfelelne egy magamfajta, szerény lehetőségekkel rendelkező özvegynek. Itt a városban beszélnek egy ültetvényről, valahol Alexandria közelében, állítólag teljesen elhagyatott és eladó. Azt is mondják, hogy ott \ an közvetlenül a folyó mellett... És tudja, én nagyon szeretem a vizet... Nem tudom, ön hogy van vele... De nekem a folyó a legfontosabb. Minden folyó... Mindegy... - Ó, hát értem, asszonyom - bólogatott készségesen a fiatalember, aztán torkát megköszörülve hivatalos hangra váltott. - No, nézzük csak! - mondta komolykodva; az előtte heverő papírhalmaz

96

felé nyúlt, és teljes odaadással kezdett lapozgatni benne. - Hát igen. Van itt egy... Nemrégiben került hozzánk... De nem hiszem, hogy önnek megfelelne... - Az isten szerelmére, árulja el, miért nem! - sikoltott fel Alaine, aztán szemét lesütve, zavarodottan ártatlan képpel megkérdezte: - Csak nincs valami baj vele? - Ó, nem! Baj az nincs! Csakhogy a birtok annak a renegát nőnek, annak a bizonyos Alaine MacGarennek a családjáé. Alaine alig tudta leplezni a megindultságát. - Miért baj ez? Végül is mennyibe kerül az a birtok? - Nézze, asszonyom. A birtokot a jenkik bocsátják árverésre. És a kikiáltási ár nem több mint ötezer dollár. Ah, persze, jenki dollár! Alaine felsóhajtott, amúgy úrinő módra, de az összeg hallatán kétségbeesett. „Csak ötezer dollár!” Hiszen ez képtelenség. Ennyit a kórházban kapott fizetéséből soha nem tudna összekuporgatni! Legjobb esetben is csak egy kerítésoszlopra licitálhatna! - A birtokra kiírt pályázat zárt. A határideje... no nézzük csak... igen, április, megvan, április tizenkettedike. Az eredményeket az unionisták által megszállt területek valamennyi bankjában kifüggesztik majd. - Attól tartok, nekem erre nincs pénzem. Mondja, nem tud valami olcsóbbat? A banktisztviselő elcsüggedt ábrázattal nézett rá: - Ez lett volna a legolcsóbb. Persze addig még számos aukció lesz, talán próbálkozhatna. Hátha valami áron alul is elkel. - Mindenesetre köszönöm a felvilágosítást, uram - mondta Alaine magára erőltetett mosollyal. Elindult a kijárat felé. Ez az ötezer dollár akkora összeg volt, hogy még álmában sem remélhette, hogy valaha is ennyi pénzre szert tehet. Egész ismeretségi körében egyetlen olyan személy volt, aki ekkora összeggel rendelkezhetett, s az nem volt más, mint Cole Latimer. Őtőle sohasem kérne szívességet. Az első ember, akibe Alaine belebotlott, Jacques DuBonné volt. - Ó, Mademoiselle! - kiáltott fel a köpcös kis francia, majd mélyen meghajolt. Aztán felegyenesedve, tele szájjal elmosolyodott, mint aki egy régóta megbeszélt találkozóra érkezik: Hát látja, újból találkoztunk! Alaine büszkén felvetette a fejét, és fátylát arcára eresztve megpróbált odébb siklani. - Még egyszer nem engedhetem meg, hogy elfusson előlem! Legutóbb is úgy eltűnt, hogy bottal üthettem a nyomát. Pedig ugyancsak kerestem, de mintha a föld nyelte volna el... - Elképzelni nem tudom, miért keresett engem, uram - mondta szinte a válla fölött visszanézve Alaine. - Mindazonáltal, ha tényleg keresett, fölöslegesen pocsékolta az idejét. - Ma chérie! - hajolt meg újra a kis francia. - El sem tudja képzelni, hogy egyszerűen, hát... szóval... magába szerettem. Most viszont, hogy végre magába botlottam, nem fogom elengedni addig, míg nem kapok öntől egy ígéretet, hogy újra találkozhatunk. - Maga őrült! Én özvegy vagyok, így az ön ajánlata nem éppen ildomos! Uram, engedjen utamra, különben segítségért kiáltok. Alaine kimértsége lefegyverezte DuBonnét, de látszott rajta, hogy nem adta fel a játszmát. - Ma chérie! Ez nem éppen a megfelelő hely, ahol az efféle intim dolgokról vitatkozhatnánk. Itt vár a kocsim... látja, ott szemben, az utcán. Mondja meg, hová készül, elviszem, és közben mindent megbeszélünk.

97

- Nem szokásom idegen férfiakkal kocsikázni - jelentette ki hűvös tartózkodással Alaine, akinek már nagyon is elege volt a kis francia rámenős elszántságából, és legszívesebben folytatta volna az útját. A járókelőknek is feltűnt a jelenet, többen meg is álltak, és jól megnézték maguknak a különös párt, bár nyilvánvaló volt, hogy érdeklődésük elsősorban Alaine szépségének szól. - No de, kicsikém! Ne legyen már ennyire körülményes! - nevetett föl DuBonné. A piperkőc kis francia csak szajhákhoz szokott, akiket néhány dollárral kifizethetett, és fogalma sem volt arról, hogyan kell közeledni egy valódi úrinőhöz. DuBonné használta a nőket, és ha megunta őket, egyszerűen odébbállt. Ez az özvegy azonban most valóban felkeltette érdeklődését. - Csak egy kis sétakocsikázás... ma petite... aztán, majd meglátjuk - mosolygott sokat sejtetően, de aztán hirtelen eltorzult az arca .1 tájdalomtól, mert Alaine magas sarkú cipőjével úgy bokán rúgta, hogy DuBonné belefehéredett, de azért újra elkapta a lány karját. Alaine most már nem tétovázott: olyan erővel vágta pofon a férfit, hogy annak még a füle is belecsengett. Döbbenten nézte a törékeny teremtést, szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen kicsi nőben ekkora erő rejtőzzön. Elöntötte a düh, sértett büszkesége ködbe borította az agyát. „Még hogy egy ilyen kis lotyó így bánjon egy Jacques DuBonnéval!” Egyensúlyát visszanyerve odaugrott a lányhoz, durván megragadta, és karja már ütésre lendült, amikor hirtelen egy kezet érzett a nyakán. DuBonné a tőre után kapott, de a kéz olyan erővel húzta hátrafelé, hogy mozdulni sem tudott. Sőt ebben a pillanatban ő érezte meg egy penge jéghideg élét a nyakán. Cole Latimer elengedte a kis francia nyakát, aki mint egy zsák hullott a százados lába elé. - Milyen különös, Monsieur DuBonné... valahányszor összefutunk, maga vagy gyerekeket, vagy hölgyeket inzultál - jegyezte meg hűvösen, és megvetően végigmérte a férfit. Jacques nagy nehezen feltápászkodott, leporolta ruháját, és kalapját is a fejére tette, aztán dühödten vicsorogva nézett Cole-ra: - Doktor, maga már harmadszor ártja bele magát az ügyeimbe! Cole a tőrt zubbonyába rejtette. Aztán Alaine felé fordulva megemelte kalapját, meghajolt és megkérdezte: - Jól van, asszonyom? A jótékonyan takaró fátyol alól csak egy bólintás volt a válasz. - Kívánja, hogy elégtételt vegyek ettől az embertől? Alaine tagadóan megrázta a fejét. - Akkor viszont kénytelen leszek csak a magam nevében... Alaine megkockáztatott egy halk, szinte suttogó feleletet: - Örök hálára kötelez, százados. A finom, bársonyos hang különös módon ismerősnek tűnt, de Cole-nak nem volt most ideje ezen tűnődni. - Jobb lesz, ha vigyáz magára, doki - morogta Jacques. - Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgaimba. Ha legközelebb találkozunk, nem lesz ilyen könnyű helyzetben. - Hát ide figyeljen, Monsieur DuBonné. Azt ajánlom magának, hogy ne nagyon ugráljon! Jacques morgott egyet, aztán körülnézett. - Attól félek, százados, hogy már megint elvesztettük az „indítékunkat” - jegyezte meg, és a távolodó fekete ruhás, törékeny alakra mutatott. Cole is látta, hogy az asszony befordul a sarkon és eltűnik. Így nem vette észre, hogy Jacques jelt ad egy magas férfinak, aki az utca másik oldalán éppen kilépett egy épületből. A férfi bólintott, és hatalmas léptekkel az özvegy nyomába eredt. DuBonné szórakozottan beszállt hintójába, és pimasz öntudattal lenézett a tisztre: - Hát akkor talán legközelebb. Latimer százados. 98

- Talán - válaszolta Cole, és ujjával megérintette kalapja karimáját. A hintó elhúzott, és Cole tűnődve nézett utána. De nem a kis franciára, hanem az özvegyre gondolt. Erezte, hogy egy perc nyugta sem lesz addig, míg rá nem jön, hol hallotta a hangját... Alaine páni félelmében nem vette észre, hogy követik. Pedig a férfi már jelentette is DuBonnénak, hogy a kis özvegy ugyanabban a házban lakik, ahol a föderációs tiszt. Az információ azonban teljességgel összezavarta a franciát, és aláásta az özveggyel kapcsolatos terveit. A lány nesztelen léptekkel surrant fel szobájába, de már a lépcsőn szembetalálkozott Robertával, aki még mindig hálóinget és fésülködőköntöst viselt. - Hol a csudában voltál ebben az öltözékben? - kérdezte döbbenten. - A bankban voltam megérdeklődni, mi a helyzet Briar Hill-lel. - Csak nem akarsz mindnyájunkat veszélybe sodorni amiatt a nyomorult kis farm miatt? - Az a nyomorult kis farm volt az otthonom - mondta fakó, megtört hangon. - Azt a farmot a családom építette. Ott van eltemetve az anyám. Arról a farmról nagyobb tisztelettel beszélj, mert megbánod. - Még te mersz fenyegetni engem? Te, aki miatt valamennyien ebbe a lehetetlen helyzetbe kerültünk! - Hát ide figyelj, kedvesem! Ne felejtsd el, ha én nem vagyok, akkor te sem mész hozzá ahhoz a drágalátos Cole-hoz. Ennyi kis izgalmat csak megér neked ez a házasság? Roberta szeme megvillant: - Ne aggódj, egy szép napon úgyis elköltözünk innen Cole-lal. Alaine lerúgta magáról cipőjét, és unokanővérének hátat fordítva megjegyezte: - Tegnap, amikor itt volt az a Mrs. Mortimer, hallottam, hogy Washingtonról beszélgettetek. Csak nem oda készültök Cole-lal? - Ugyancsak jó füled van, kedvesem. - Hát persze, kénytelen vagyok nyitva tartani a fülem, ha te itt mar mindenféle jenkikkel fecserészel a házban. - Mrs. Mortimer, ha nem tudnád, egy unionista tiszt felesége. - Tehát jól mondtam, egy jenki. - Az engem nem érdekel. Mindenesetre megígérte, hogy beszél ma]d a férjével, hogyan lehetne elintézni, hogy Cole Washingtonba kerüljön. - Megbeszélted már ezt Cole-lal is? - Korai volna. Légy nyugodt, majd idejében megtudja... Ez igazán szép tőled, hogy támogatod a karrierjét. - Ne légy szarkasztikus, Al! - figyelmeztette Roberta. - Csak az ő érdekében teszem. És ez mindenképpen több mint amennyire te valaha is képes lettél volna. Te legfeljebb egy fészekaljnyi poronttyal tudtál volna gondoskodni a számára, akik aztán csünghettek volna napestig az apjukon. - Látod, ebben igazad van - tárta szét elismerően a karját Alaine. - Mint mindig.

99

Tizenhatodik fejezet

A Mississippi partján fekvő megszállt város minden ízében tükrözte a föderációsok jó szerencséjét és az Unió szerencsétlenségét. Chickamaugánál összeomlott az Unió, októberre viszont már-már arrogáns bizalommal hitték a polgárok, hogy mihamarabb felszabadulnak, hiszen Lee tábornok észak felé tartva átlépte a Kapidant. November elején azonban Lee visszatért ugyanazokra a téli táborhelyekre, ahonnan egy hónappal ezelőtt elindult. A város újra apátiába zuhant, az emberek hallgatagon jöttek-mentek, aztán Grant kiküldte Bragg csapatait Chattanoogától délre, de Lonstreetnek nem sikerült Knoxville-nél felmorzsolnia az unionista frontot. New Orleans tehát egy időre megint lemondhatott arról, hogy újra egyesül a déliekkel. A karácsonyt és az újévet a családok halkan ünnepelték otthoni magányukban, és rettegve várták, mit hoz az újabb esztendő. Februárban Sherman csapatai mélyen behatoltak a Mississippi vidékére, de a keleti hadosztályok meg sem mozdultak. A Housatonic nevű jenki fregattot elsüllyesztette egy kis Hunley, és bár komoly veszteséget nem okozott, a diadal mámorossá tett mindenkit. A floridabéli Olustee-nál aratott föderációs győzelem híre viszont újra mindent beárnyékolt. Ráadásul a jenkik kineveztek egy bizonyos G. Michael Hant Louisiana kormányzójává, aki bár helybéli volt, de megrögzött, elszánt antiszecesszionista. A márciusi szelek fölszárították a földet, amely végre elég keménnyé vált, s így folytatódhattak a hadmozdulatok. Március 5-én, szombaton beiktatták az új kormányzót is, a ceremóniára a Lafayette téren felsorakoztak az unionista díszszázadok, és a nagy csinnadratta még jobban elkeserítette a város polgárait. Alaine aznap már jó korán a tűzhely mellé telepedett, és várta, hogy Dulcie elkészítse reggelijét. - Mintha a százados késne ma - bökött Alaine ujjával a hálószoba felé. Dulcie odajött az asztalhoz, letette a tányért, és suttogva közölte. - Mister Cole késő éjszakáig dolgozott, de Roberta nem hagy neki békét. A jenkik ma ünneplik azt a nyomorult árulót, tudod, akit kineveztek, és Miss Roberta azzal gyötri a férjét, hogy vigye el a ma esti bálba, amit Banks tábornok ad. Tudod, amióta Miss Roberta fejébe vette, hogy Washingtonba költöznek, teljesen úgy viselkedik, mint egy jenki. Még Jedediah-t is odarendelte Bank-sék házához tegnap, amíg ti Mister Cole-lal a kórházban dolgoztatok. Alaine elgondolkodva kenegette a vajat a pirítósra. Dulcie összefont karral a mellén nézte a lányt. - Nem azért mondom, gyermekem, de a jenkik eszik így a kétszersültet... Remélem, te nem veszed át az efféle szokásokat! - De Dulcie! - kiáltott fel Alaine, és ugyanabban a pillanatban a fürdőkamrából is felhangzott: - Dulcie! - Jesszusom! Mister Cole... - ugrott fel izgatottan a szakácsnő. - Kérem, szóljon Jedediah-nak, hogy hozzon be még meleg vizet. - Miss Carter gyengélkedik, és megkérte Mister Angust, hogy küldje el Jedediah-t az orvosért. - Mintha Al hangját hallottam volna. Nincs ott véletlenül? - De igen, itt van - válaszolta bizonytalan hangon Dulcie. - Akkor kérje meg őt, hogy hozzon be nekem meleg vizet, mert különben itt fagyok meg... Alaine arcára kiült a döbbenet. De egy pillanat múlva már kész is volt a válasszal: 100

- Hát ide figyeljen, maga kékhasú! Ha meleg vízre van szüksége, akkor jöjjön ide érte személyesen! - Al! - kiáltott át Cole érdes hangon. - Azt mondtam, hozz vizet Megértetted? Alaine lecsapta a villát az asztalra, és odarontott az ajtóhoz, azt ugyan várhatja! - Még egyszer mondom, hozd be a vizet. Különben kiporolom a hátsó feledet. - Ahhoz előbb kellett volna felkelnie, jenki. - Ne félj, elkaplak! - fenyegette meg Cole. - És akkor nemcsak kiporollak, de azt is megtudod végre, mire való a fürdőszoba! Az utolsó mondat értelmét felfogva már Al is összerezzent. Még csak az hiányzik. No, abból nem eszik ez a jenki! - Al! - dörgött fel újra Cole hangja. Érezhetően elvesztette már minden türelmét. - Rendben, rendben - sóhajtott fel alig hallhatóan a lány, és hanyag léptekkel elindult a tűzhely felé. Ujjával belenyúlt a fazékba, ellenőrizve a víz hőfokát. És hirtelen felderült az arca. Felemelte a hideg vizes kannát, és nagy adag vizet zúdított a tűzhelyen melegedő edénybe. Megint beledugta az ujját, és elégedetten elvigyorodott, „Ez éppen jó lesz” - gondolta kajánul. Ha ezen túl lesz, az biztos, hogy a jenki még egyszer nem kér tőle efféle szívességet. Egy konyharuhával megragadta az edény fülét, és nagy erőlködéssel leemelte a súlyos fazekat a tűzhelyről. - Na tessék, itt a vize, kékhasú! - mondta, és mielőtt Cole nyikkanni tudott volna, már zúdította is bele a vizet a dézsába. De minthogy Cole háttal ült az ajtónak, Alaine az összes vizet a férfi hátára öntötte. Cole a döbbenettől felüvöltött, mire Alaine kiejtette kezéből a fazekat és elszaladt. A férfi kiugrott a kádból, gyorsan magára tekert egy törülközőt, és rohant a lány után. Nedves lába többször is megcsúszott a síkos padlón, de nem adta föl. Alaine persze futott, ahogy a lába bírta, és kacagott, majd végre berontott a konyhába, és lerogyott egy székre. - Te pimasz kis fajzat! Szétverem a fenekedet! - kiáltotta Cole dühödten. - Csak nincs valami baj, százados? - kérdezte ártatlanul Alaine, bár hangja megcsuklott a felfelbuggyanó nevetéstől. - Csak nem azt akarja mondani, hogy nem volt elég meleg a víz? - Ó, te kis megátalkodott csibész! - mondta Cole dühösen és szemmel láthatóan bosszúra szomjazva. - Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy végre megtanuld, mire való egy meleg fürdő... Alaine ebben a pillanatban lerántotta a csizmáját, és Cole-hoz vágta. A párja is azonnal röpült utána, és éppen sípcsonton találta a férfit. Cole arca eltorzult a fájdalomtól, mire a lány bocsánatkérő mosollyal nézett rá, de magyarázkodásra már nem volt ideje, mert Cole felugrott, és megpróbálta elkapni. Al felnevetett, és ahogy volt, mezítláb, futásnak eredt, Cole meg utána. - Hát itt meg mi folyik? - kérdezte felháborodottan Roberta, aki váratlanul megjelent az ajtóban. - Ez. a kölyök már megint majdnem leforrázott! - sziszegte Cole a fogai között. - De csak egyszer kapjam el! Akkor aztán teheti a hideg borogatást a hátsó felére. - Cole! Beszélni szeretnék veled ~ mondta Roberta éles hangon. - De nem itt, fönt... - Majd később. Ha nem vetted volna észre, éppen fürödtem, illetve fürödni akartam, és most végre fogok is, hogy megszabadultam ettől a kis csirkefogótól. - Hát persze, de addig is itt parádézol félmeztelenül, és kergeted a nőket - pörölt tovább idegesen Roberta. Cole összerántotta a derekára csavart törülközőt, és bocsánatkérően meghajolt Dulcie felé. 101

- Elnézését kérem, de annyira felbosszantott ez a kölyök... Dulcie zavarában nyelt egy nagyot, aztán mint akit űznek, elkezdte sikálni a sütőt, de foga közt még megkönnyebbülten morogta: - Hát igen, ez a fiú már csak ilyen gazember... - Cole! - szólalt meg türelmetlenül újra Roberta. - Már figyelmeztettelek, tartsd távol magad ettől a kölyöktől! - Drágám, ne aggódj, mi sem lesz könnyebb ennél... - hajolt át Cole az asztal fölött. - És még én vittem be a kórházba! Most meg törhetem a fejem, hogyan szabaduljak meg tőle. Mert ha nem tudnád, kedvesem, én ott dolgozom - mondta némi szarkasztikus éllel a hangjában. - No, ebből elég! - kiáltott föl sértetten Roberta. - Attól még bőven elvihetnél a bálba, de hát neked az az istenverte kórház mindennél fontosabb... Cole fegyelmezetten megcsóválta a fejét. - Nagyon kérlek, Roberta, ne kezdd elölről! Te is tudod, hogy tegnapelőtt Warrington őrnagy átvette tőlem az ügyeletet, ma én vagyok a soros. Ezen már nem tudok változtatni! - Ahogy elnézlek, nem is nagyon akarsz! - Kedvesem, emlékezz vissza, tegnapelőtt színházba mentünk, utána meg Antoine-ékhoz. Azóta ha összesen aludtam három órát. Nagyon fáradt vagyok. - Érdekes... ha végre eljössz velem valahova, mindig fáradt vagy - jegyezte meg epésen Roberta. - Ahhoz persze nem vagy fáradt, hogy azt az istenverte fiút kergesd az asztal körül... - Már megbocsáss, de mi köze a kettőnek egymáshoz? - nézett rá Cole értetlenül. - Csak nem azt akarod mondani, hogy féltékeny vagy arra a zöldfülű csibészre? - Ne tedd magad nevetségessé, Cole! Csak arról van szó, hogy vele több időt töltesz, mint velem... - Nyugodj meg, kedvesem! Washingtonba nem fog velünk leinni. - Még szép! - vetette fel Roberta öntudatosan a fejét. - Ámbár az arcodra van írva, hogy sokkal szívesebben maradnál itt, mint hogy részt vegyél Mr. Lincoln munkájában, méghozzá közvetlen munkatársként... Cole felsóhajtott, és megrázta a fejét. - Roberta! Én erősen kétlem, hogy az elnök közvetlen munkatársa lennék. Gondolj csak bele, mellette ezredesek szolgálnak. Csak egy dolog biztos, ha odakerülök, még a jelenleginél is többet kell majd adminisztrálnom. - És akkor mi van? A lényeg, hogy mindenképpen emelkedsz a ranglétrán. És ha nemsokára magad is tábornok leszel, akkor pusztán az a tény, hogy ott élhetünk Washingtonban, az elnök embereinek körében, akikkel összejárhatunk... Már persze ha az Unió győz… - Bárcsak Grant volna ebben olyan biztos, mint amennyire te - jegyezte meg szárazon Cole, és mélyen Roberta szemébe nézett. - Ha véget ér a háború, hazamegyek, és folytatom a praxist. - Hogy mit csinálsz? Csak nem azt akarod, hogy lemészároljanak téged is az indiánok? Az ember annyi rémséget hall azokról a szörnyű vadakról! Én sohasem fogok odaköltözni! Érted? Soha! Cole dühösen hátat fordított Robertának, és elindult a fürdőkamra felé. Egy mozdulattal lerántotta derekáról a törülközőt, és bemászott a kádba. Egy pillanat múlva megjelent az ajtóban Roberta.

102

- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem, Cole Latimer! - lépett határozottan a kádhoz. Arról nem is szólva, hogy még ezt a mai estét is meg kell beszélnünk. Vedd tudomásul, hogy el akarok menni a bálba! Cole beletörődőén legyintett; - Akkor menj nélkülem! Nekem ugyanis rengeteg munkám van a kórházban! - Szóval téged még az sem érdekel, ha esetleg egy másik férfi elcsábít? - Asszonyom! Önnek szabad választása van! - Neked vér helyett jég van az ereidben! - kiáltotta Roberta könnyek között. - Ami azt illeti, kedvesem, a te ágyad hidegebb, mint a január Minnesotában. - Ezt meg hogy érted? - Nézzünk szembe a tényekkel, Roberta! Amióta összeházasodtunk, úgy érzem, neked az egészből eleged van, és ha akarod tudni az igazságot, akkor nekem az az első éjszaka volt az igazi... Tudod, azután, hogy Al kihalászott a folyóból... Egy pillanatra Robertának még a lélegzete is elállt a döbbenettől, de aztán keze magasba lendült, és Cole nedves arcán egy hatalmas pofon csattant. - Hogy merészelsz ilyet mondani? Hogy merészelsz?... - visította őszinte felháborodással. - És mindezt csak azért, mert nem viselkedem úgy az ágyban, mint egy útszéli szajha, aki az első szóra a karjaidba omlik... Holmi kis vacak csecsebecséért... Hát ezért sértegetsz! Vedd tudomásul, Cole Latimer, hogy én igazi hölgy vagyok! Cole kíváncsian nézett Robertára. - Érdekes - jegyezte meg elmélázva. - Ha emlékezetem nem csal, neked is adtam akkor éjszaka egy kis csecsebecsét... De a történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az a kis csecsebecse voltaképpen egy valódi aranylánc volt, medállal - tette hozzá, és közben vizslató szemmel nézett az asszony nyakára. - Tudod, Roberta, néha az az érzésem, hogy neked két arcod van, és ez a kettő végletesen különbözik egymástól. Mondd meg, hol az a nő, akit akkor éjszaka a karjaimban tartottam? Mondd, végképp eltűnt, mióta a dolog esküvel és áldással is megpecsételtetett? Az asszony sértetten kiegyenesedett, aztán egy megyető pillantással végigmérve a férfit, kiviharzott a kamrából. Cole merengve nyúlt a házi főzésű szappanért, de közben egy pillantást vetett a polcra, ahol Roberta az újonnan vásárolt francia illatszereit tartotta. És ekkor felrémlett előtte egy jelenet, szinte hallotta azt a mély zengésű, de bársonyos hangot, amely akkor egy édes kacagás kíséretében úgy elbűvölte: „Hát éppen ez a baj, százados! Merthogy ön még nem fizetett!” Cole agya ebben a pillanatban megvilágosodott. Igen. Ez volt az a hang! Amit keresett! Ebbe bele kell őrülni! És még csak nem is látta annak a fiatal özvegyasszonynak az arcát! Pedig most már szentül meg volt róla győződve, hogy akkor éjjel őt tartotta a karjaiban. Nem sokkal azután, hogy Cole elhagyta a kórházat, Roberta megjelent a tábornok rezidenciáján, és hosszasan elcsevegett Mrs. Banksszel, biztosítva őt együttérzéséről, megértéséről. Közben persze elérte, hogy kísérőről is gondoskodott magának a bálra. A délutánt lázas készülődéssel töltötte, egymás után próbálta fel a különböző estélyi ruhákat. Dulcie egész nap ki sem látszott a munkából. Mindent neki kellett elrendeznie. Már éppen elege volt az egész hajcihőből, amikor végre megjelent Alaine, meglehetősen későn, miután még Mrs. Hawthrone-nak is segített a ház körüli nehezebb munkákban. 103

- Miss Roberta elment már valami jenki ezredessel... De erről Mister Cole nem is tud... Mister Angus vagy Mrs. Leala akkor már nem volt itthon. Alaine, bár nagyon fáradt volt maga is, felajánlotta segítségét Dulcie-nak. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy elképzelje, miként telt a szegény asszony napja. Jóllehet Cole magára vállalta a néger házaspár bérének kifizetését, sőt a ház teljes rezsijét is, Roberta átvette az irányítást, és minden centet ő porciózott ki. Mindenki előtt világossá akarta tenni, hogy ő a ház úrnője. Már késő éjszaka volt, de Dulcie és Alaine még mindig a konyhában szorgoskodott: felakasztották a sonkákat, elhelyezték a húsokat, aztán végre kitakaríthatták a helyiséget. Alaine látta, hogy Dulcie ereje már fogytán van, ezért némi erőszakkal kituszkolta a konyhából. Amikor kinyitotta Roberta szobájának ajtaját, szinte gyökeret vert a lába: szanaszéjjel ruhák, cipők, sálak, harisnyák, apró kiegészítők, a fiókok kihúzva, a szekrények ajtaja tárva-nyitva. De Alaine-nek még ebben a totális káoszban is feltűnt, hogy Cole ruhái rendben összehajtogatva vagy felakasztva ott vannak abban a magas szekrényben, amelyet az esküvő után állítottak be a szobába. Alaine már csak aludni vágyott, de megígérte Dulcie-nak, hogy rendbe hozza Roberta szobáját. Persze akkor még nem tudhatta, mire vállalkozik. Óvatosan összehajtogatta a selyemharisnyákat, aztán egymás után visszapakolta a ruhákat is a szekrénybe. Egyik-másik ruhát maga elé tartva bepillantott a tükörbe, és megdöbbent az éles kontraszttól. A drága, nehéz selymek, finom csipkék még jobban hangsúlyozták saját öltözékének szegényességét. Erről újra eszébe jutott, hogy még annyi megtakarított pénze sincs, hogy visszavásárolhassa Briar Hillt. Korábbi ötletét már régen elvetette; Cole-tól semmiképpen nem kérhet segítséget. Hiszen miképpen magyarázhatná meg a férfinak, hogy miért van „Al”-nek ennyi pénzre szüksége. Csendben dolgozott, egyenként megcsodálta a gyönyörű ruhákat, aztán óvatosan beakasztotta őket a szekrénybe. Csodálatos érzés volt megtapintani a finom kelméket, végigsimítani a gyöngyökkel kivarrt mellrészeken. Az éjszakai égbolton villám cikázott végig, az eső már ömlött, végig az ablaküvegeken. Éjfélt ütött az óra, s Alaine megdöbbent, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő. De már csak néhány apró dolgot kellett helyrerakni, megigazítani az ágytakarót, aztán végre mehet ő is lefeküdni. Éppen az utolsó alsószoknyát hajtogatta, mikor zajt hallott, jobbnak látta sietve befejezni a munkát. Sem Cole-lal, sem Robertával nem akart találkozni. Gyorsan becsukta hát a szekrényt, betolta a fiókokat. Valaki jött felfelé a lépcsőn, és éppen Roberta szobája fele tartott. Furcsamód a léptek zaja nem volt ismerős. Alaine izgatottan a lámpához ugrott és eloltotta. Aztán rájött, hogy ha Cole jött meg, első dolga lesz, hogy felgyújtja a lámpát, így aztán óvatosan, hogy ne csapjon zajt, vagy ami még rosszabb volna, hogy leverje a lámpát, odalopakodott az ajtó mellé, és az egész üvegtestet letette a földre, az öltözködőtükör mögé. A szoba most teljes sötétségbe borult, de Alaine tudta, hogy Cole előnyösebb helyzetben lesz, mert az ö szeme odakint már hozzászokott a sötétséghez. A kilincs éppen ekkor csikordult meg. Ahogy kitárult az ajtó. Cole egy másodpercre még láthatta megvillanni a sötétben a lány teher hálóingének egy darabját, ahogy Alaine a toalett-tükör mögé ugrott. - Te még fenn vagy? - kérdezte fáradtan, de hangjából érződött, hogy szívesebben vette volna, ha felesége már alszik.

104

Egy újabb villámlás fénye bevilágította a szobát, amikor Cole levetette átázott zubbonyát, és kimerülten lerogyott a kandalló előtti székre. Alaine félénken kilesett a tükör mögül, és jól látta, hogy a férfi már az ingét is lehúzza, aztán elindul az asztalka felé, nyilvánvalóan a lámpát keresve. - Hol a csodában van az a lámpa? - mordult fel, aztán odalépett az ablakhoz, és elhúzta a függönyt, majd kinyitotta az ablakot. A friss esőszag kellemesen keveredett a szivarfüsttel. Cole egy székre telepedve kezdte lehúzni a nadrágját. - Roberta? Mi van veled? Jól vagy? Alaine remegve összehúzta magát, de már hallotta, hogy a férfi elindult a tükör felé. Cole most valóban megdöbbent felesége konok némaságán. Cole bedobta a szivarvéget a kandalló tűzterébe, és odalépett a tükörhöz. Már éppen kinyújtotta a karját, hogy mögé érjen, amikor az egész hatalmas tükör megingott és ráesett. A felső keret éppen a mellén találta el, egy pillanatra eleresztette egyensúlyát, de ekkor egy karcsú, törékeny árnyék már mögé is került, és megpróbált kiosonni a szobából. Cole egy erőteljes mozdulattal eltaszította macától a tükröt, és karjával még éppen el tudta kapni Alaine hálóingének csücskét. Hirtelen egy apró, papucsos láb rúgását érezte a sípcsontján. - A fenébe is! Roberta! Mi ütött beléd? - kérdezte megrökönyödve a férfi, és még az orra előtt hadonászó kezekkel sem törődött. Alaine erre egy hirtelen mozdulattal kiszabadult, és átvetette magát az ágyon. Cole reflexszerűen és dühösen utánakapott, de keze megint csak a hálóinget érte el. A régi, vékony, agyonmosott batiszt halkan szétszakadt, és elvált viselőjétől. Cole elhajította a hálóinget, és egy ugrással rávetette magát a meztelen nőre. Alaine még időben áthemperült az ágy másik relére, de Cole gyorsabb volt, és az utolsó pillanatban magához rántotta a remegő nőt. Testük újra találkozott, és ez mindkettőjüket szinte sokkhatásként érte. Alaine lágy, csupasz keble hozzáért a férfi erős, izmos mellkasához, és a lány szinte felsikoltott... Cole is megremegett az izgalomtól és a feltörő vágytól, de egyetlenegy dologban biztos volt: ez a nő nem Roberta! Kisebb is olt, vékonyabb is, talán karcsúbb is... Kezével beletúrt a lány hajába, és ebben a pillanatban megvilágosodott előtte minden. Igen! Ez a rövid haj! Ez a törékeny test! Nem fér hozzá kétség, ez a lány... az a lány... „De kicsoda?” - kérdezte magában, és a sötétben megpróbálta kivenni vonásait, de semmit sem látott. - Ki vagy? Válaszolj már, az isten szerelmére! Ki vagy? Egy hatalmas villám újra fényárba borította a szobát. Nappal sem lehetett volna jobban látni. - Egek ura! - kiáltott fel Cole. Dermedten meredt a lányra, és ekkor nyakában megpillantotta az aranymedált... - Al! - Alaine! - suttogta a lány szinte magánkívül. - Nem, az nem lehet! Szóval te voltál? Te voltál itt... azon az éjszakán? Alaine megpróbált odébb hemperedni, de a férfi vasmarokkal fogta a derekát. A lány apró kis öklével védekezett, látni való volt, hogy mindenképpen ki akar szabadulni a férfi öleléséből. - Maradj, kérlek, maradj! - nyomta vissza kemény mellkasával Cole, majd taktikát változtatva egy hirtelen mozdulattal leszorította mindkét csuklóját, aztán egészen közel hajolt a lány arcához. Alaine a félelemtől vacogva meredt a férfi arcába. - Nem! - rázta meg végre a fejét a lány. Egyedül voltak a házban, és Alaine tudta, hiába is kiáltana segítségért. 105

- Hadd menjek el! - Most itt maradsz! - mondta Cole. Hangja parancsként zengett. A lány lassan megnyugodott, Cole is lazított a szorításon, de erre Alaine rögtön ellentámadásba lendült, kemény kis ökleivel kétségbeesetten verte a férfi mellkasát, és egyértelművé tette, hogy önszántából nem marad itt. Végre nagy nehezen sikerűit az ágyból is kiugrania, és már majdnem elérte az ajtót, de Cole gyorsan utána vetette magát, és még elkapta a karját. Alaine megpróbálta újra kiszabadítani magát. Az a bizonyos éjszaka, amikor elvesztette ártatlanságát, már a múlt ködébe hullt, most csak arról volt szó, hogy ebben a pillanatban valamilyen ügyes mozdulattal szabaduljon, mert különben, tudta, elveszett. Bármilyen régen történt is, és bármennyire próbálta elnyomni magában az emlékét, az az éjszaka sorsdöntő volt. Még egyszer nem engedheti meg magának! - Maradj nyugton! - hallotta újra Cole hangját. - Csak beszélgetni szeretnék veled! - mondta a férfi, és teljes testsúlyával ránehezedve a lányra, visszanyomta a párnára. Persze nagyon is tudatában volt, hogy minden sejtje kívánja a lányt, hiszen Alaine lágy mellbimbói szinte égették mellkasát. Cole vágya egyre markánsabb méreteket öltött, sőt Alaine tiltakozó mozdulatai mintha csak olajat öntöttek volna a tűzre. Cole érezte, hogy lassan alig ura érzékeinek, sőt a testi közelharc már-már robbanásig feszítette vágyát. - Ó, ne-e-e-e-e-e! - nyögött fel Alaine fájdalmasan, és összeszorította combjait, de az izgalom leküzdhetetlenül szétáradt tagjaiban. Cole közben kinyúlt karjával az ágyból, és megpróbálta felszedni a földről a lány széttépett hálóingét. - Öltözz fel! - kiáltott rá határozottan. Alaine engedelmeskedett, de zavarában alig tudta magára húzni az inget, ráadásul minden tagja remegett, és a ruha is úgy össze volt tépve, hogy nem kínált menedéket. - Hol a lámpa? - kérdezte Cole tárgyilagos hangon. - A tükör mögött - válaszolta Alaine elcsukló hangon. - Ide figyelj! Most nem fogsz elszökni! - jelentette ki Cole meggyőződéssel. - Különben is túl sokkal tartozol nekem, és ma olyan hangulatban vagyok, hogy akár szétverem ezt a házat, de nem engedlek ki a kezeim közül. - Én aztán semmivel sem tartozom magának, maga jenki! - vágott vissza Alaine sértődötten. - Erről majd később... Most maradj ott, ahol vagy! - parancsolt rá Cole, aztán felkelt, és megpróbálta visszahelyezni a tükröt a helyére. Közben előszedte a lámpát is, és visszarakta a kisasztalra. Aztán meggyújtva egy gyufát, újra belobbantotta a lángot, és a szobát megint kellemes félhomály töltötte meg. Cole visszatért az ágyhoz, és két kezébe fogva a lány állát, a fény felé fordította arcát. Akinek szeméből ömlöttek a könnyek, de Cole csak szótlanul meredt rá. - Az ördögbe is! Tudhattam volna! Ez a világosbarna haj, ez az őszibarackszínű arc, ezek a csillogó szemek, ezek a sötét, hosszú szempillák! Ezeknél nőiesebb már semmi sem lehetett! És mégis mindez - tetőtől talpig - Al volt! Cole mélyen felsóhajtott: - A legelső nap, amikor találkoztunk, akkor kellett volna megfürösszelek! - Maga bolond! Maga idióta! - sziszegte vissza Alaine, majd, hogy nyomatékot adjon felindultságának, még hozzátette: - Maga jenki!

106

Cole elértette a szidalmak hierarchiáját, de most nem törődött vele. Két kezébe fogva a lány arcát, a fény felé fordította, és jó alaposan szemügyre vette. - Hány éves vagy? Alaine állta a pillantását, és foga között dühösen sziszegte: - Tizenhét, de nemsokára tizennyolc leszek... Cole megkönnyebbülten felsóhajtott. - Már attól féltem, hogy sokkal fiatalabb vagy! Alaine! Hát ez nem lehet igaz! - mondta összeszűkülő szemmel. - Hát igen... Akkor ezek szerint Alaine MacGaren... - Ki más?! - vetette hátra büszkén a fejét a lány. - Hát persze... Alaine MacGaren vagyok! A kémnő! A gyilkos! Egy személvben Észak és Dél ellensége. Kétezer dollár vérdíjat tűztek ki a fejemre! Mit kezd majd ennyi pénzzel? - A fenébe is! Hát mit képzelsz? Lennél csak... - Ó, hogyne... A százados úr mindig is nagyon gyorsan vonja le következtetéseit! De most azt mondja meg. Latimer doktor, ki tanúskodik majd mellettem? És ki lesz az ügyvédem? Végül is nem tettem kevesebbet, mint kiráncigáltam a folyóból egy félholtat, aztán kimenekítettem a kórházból egy csomó hadifoglyot. Ja, igen, és előtte még elmenekültem az otthonomból, és fiúruhát öltöttem... Tiszta sor! Maga sem fogja bemocskolni Roberta nevét, csak hogy az enyémet tisztára mossa! Cole gyengéden kinyújtotta felé a karját. - Csak nem képzeli, hogy majd pont egy jenkitől fogok segítséget kérni? Maga azt csinál, amit akar! Menti az irháját vagy a becsületét, ahogy tetszik... Csak abban ne reménykedjen, hogy a lelkiismeretét is tisztára moshatja... Az én rovásomra! Maga csak menjen, és cirógassa a kedves kis feleségét! Végül is maga választotta! - tette hozzá immár zokogva, majd átpenderült az ágyon, és az ajtó felé rohant. Cole döbbenten meredt maga elé. Ő már tudta, amit Alaine még nem. Roberta ott állt az ajtó előtt, és feltehetően mindent hallott. Alaine feltépte az ajtót, és valóban szembe találta magát unokanővérével, aki a döbbenettől szóhoz sem tudott jutni. - Csak egy pillanatra tegyem ki a lábam a házból - kiáltotta aztán magából kikelve -, és ti máris folytatjátok a mocskos kis játékaitokat! Együtt voltál ezzel a nyomorult kis szajhával? Hát te már mindenkivel ágyba bújsz? - Én soha! - kiáltott fel Alaine. - Te rohadt kurva! Nem téged kérdeztelek! - üvöltött rá Roberta, és a következő pillanatban egy akkora pofont kent le unokahúgának, hogy Alaine füle zúgott a fájdalomtól. Cole már ugrott is, hogy közbelépjen, de Alaine ökölbe szorított kézzel állt előtte, és fenyegető harcállásban meredt Robertára. Ökle éppen Roberta állát találta el, szinte kiütötte a nálánál jóval testesebb nőt. Roberta elterült a földön. Cole a mosdóhoz ugrott, előkapott egy törülközőt, és megnedvesítette. Ekkor vette észre, hogy Alaine ajkán egy vékony vércsík fut le egészen az álláig. - Hozzám ne érjen, jenki! - kiáltotta fenyegetően a lány, és kikapta a férfi kezéből a törülközőt, - Már éppen elég bajt csinált! - mondta, aztán ügyet sem vetve a földön heverő Robertára, kipenderült a szobából, állára szorítva a nedves kendőt, Cole elővett egy másik törülközőt, azt is benedvesítette, és Robertához lépett, Roberta kikapta a kezéből a kendőt, és a tükörhöz ment, hogy szemrevételezze a sérülést. - Egek! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Ezt aztán viselhetem életem végéig! Hogy fogok kinézni? Elcsúfította az arcom! Nem baj, annyi erőm még maradt, hogy végezzek vele... 107

- Nem javaslom, kedvesem - jegyezte meg Cole szárazon. - Lainie mindig is féltékeny volt rám! Mindig is irigyelte a szép-hegemet! De ha most is azt hiszi az a nyomorult kis ringyó, hogy el szárazon megossza, akkor... - Ami azt illeti, Roberta... tekintettel arra, hogy ő került szűzkent az ágyamba, és nem te... jobban tennéd, ha megválogatnád a szavaidat! Roberta összerezzent: - Hogy érted ezt Cole, kedvesem? Mit mondott neked Lainie? Remélem, nem hiszel neki! Cole szó nélkül kivett egy nadrágot a szekrényből, és magára rántotta. - Alaine nem mondott nekem semmit, Roberta. - Vigyázz, Cole! Az a lány csak teletömi a fejed mindenféle hazugsággal! Ne felejtsd el, hogy részeg voltál, hogy nem is emlékezhetsz... De Cole már a csizmáját is felrántotta. - Téved, asszonyom! Részeg voltam, az igaz, de mindenre nagyon jól emlékszem. Roberta undorral mérte végig a férfit. Íme, hát minden kiderült, és bekövetkezett az, amitől a legjobban félt. Cole tehát tudja... És ha most elhagyja, akkor befellegzett az álmainak, - Ó, drágám! Hidd el, csak azért tettem, mert annyira szerettelek - pihegte, és lesütötte a szemét. - Ó, Cole, el sem tudod képzelni, mennyire kívántalak! - tette hozzá halkan, és megpróbált beleülni a férfi ölébe. - Tudod, annyira kiborultam, amikor ott találtalak Lainie mellett az ágyban. Értsd meg, tennem kellett valamit! - mondta, és elkapva Cole kezét, a mellére vonta. - Hát mondd meg, de őszintén, nem vagyok szebb, mint ő? És sokkal nőiesebb? - Hát ide figyeljen, asszonyom! Az a semmilyen kislány a maga összes fiús mozdulatával és kinézetével együtt is leckéket adhatna nőiességből a város összes bordélyházában... - jegyezte meg tárgyilagosan. Roberta tajtékozva felugrott. - Hát ugyancsak ki lehetett éhezve az a kis szerencsétlen, ha ilyen jól emlékszel rá... Azt meg már régóta sejtem, hogy te az efféle feslett nőszemélyeket szereted igazán. Képzelem, miféle teljesítményt nyújtott az ágyban! - Teljesítményt! - nevetett fel Cole. - Hát igen! Erről van szó. Számodra a szeretkezés... teljesítmény. Munka! Roberta sértődötten felhúzta az orrát. - Csak nem képzeled, hogy egy igazi úrinő kedvét leli abban, hogy összevissza tapogatják? - Jegyezd meg, Roberta! Ha egy úrinő normáiba nem fér bele, hogy a házastársi örömöket valóban megossza a férjével, akkor pokolba az úrinőkkel! S ha tudni akarod, azt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni. Engem nő meg soha olyan boldoggá nem tett, mint ő. így hát egyáltalán nem érdekel, hogy miféle hátsó gondolatokkal vagy indokkal főzted ki ezt az egész összeesküvést... Roberta reményvesztetten nézte Cole-t, aki csomagolt. A hirtelen beállott csend mintha örök időktől tartott volna, és Roberta már nem bírta tovább elviselni a feszültséget, reszkető hangon megkérdezte: - Most elhagysz? - Ne aggódj, kedvesem! - válaszolt Cole ironikusan. - Dehogy hagylak el... Megeszem, amit főztem. - Akkor meg hová készülsz?

108

- Banks tábornok egy újabb hadjáratot indít fent a Vörös-folyónál. Néhány perccel ezelőtt még nem tudtam elszánni magam, hogy jelentkezzek-e önkéntesnek. De most már döntöttem. - Ez azt jelenti, hogy esetleg hónapokra elmész? Mit fogok én csinálni egyedül? Cole szórakozottan végigmérte az estélyi ruhás asszonyt. - Majdcsak találsz valami neked való szórakozást, kedvesem. - De Cole! - kiáltott fel Roberta, és máris felpattant, mert a férfi elindult az ajtó felé. - És mi van akkor, ha valami történik veled? Nincs valami elintézetlen ügyed vagy valami... - Ha az anyagiakra gondolsz, kedvesem, ne aggódj. Semmi okát nem látom annak, hogy rád hagyjam a vagyonomat. Rólad persze megfelelően gondoskodom, és ha netán gyermekünk születik, akkor az övé lesz minden. Az ügyvédem majd elintézi. - És Alaine? - Ahhoz önnek, asszonyom, az égadta világon semmi köze! - De hát én vagyok a feleséged! - kiáltott fel kétségbeesetten Roberta. - A kórházban hagyom a kocsit. Ha már bevonultam, küldd el érte Jedediah-t - mondta, elengedve a füle mellett Roberta kétségbeesett kiáltását. Gyors léptekkel lefutott a lépcsőn, és egy pillantást vetett Alaine zárt ajtajára. Roberta ekkor megjelent az emeleten, a lépcső tetején. - Ha nincs más dolga, asszonyom, akkor előkészítheti a költözködést Minnesotába. Ha véget ér a háború, pakolunk és megyünk... - Minnesotába? - kérdezte Roberta, és a megdöbbenéstől leesett az álla. - Arra az isten háta mögötti helyre? - Hölgyem! Ha akar, velem jön. Ha nem, akkor marad! Nekem édes mindegy! De egy biztos, én már döntöttem.

109

Tizenhetedik fejezet

Heves széllökések egész sorozata zúdult a vidékre. Dörgött, villámlott, tombolt a vihar, amely végigszántotta a partvonalat, és egyre nagyobb sebességgel száguldott nyugat felé, ahol még a kristálykék égbolton fényesen ragyogott a hold. Felkorbácsolódtak a folyók, tavak, majd sűrű köd telepedett a tájra, beborítva az egész Delta-vidéket. Néhány háztömbre Craighugh-éktól Cole Latimer lassan hajtotta a kocsit, a foszforeszkáló köd szinte elkápráztatta a szemét. Merev tekintettel figyelte az utat, miközben megpróbálta összeszedni gondolatait. Hogy lehetett ilyen őrült? Hogyhogy nem vette észre a különbséget a két nő között, holott Alaine és Roberta - ég és föld! Hirtelen egy sötét árnyat pillantott meg egy hatalmas mocsári tölgy törzse mögött. Cole elővette pisztolyát. - Hé, maga ott! A fa mögött! - kiáltott az ismeretlenre. - Bújjon elő! Cole felemelte a fegyvert, és kibiztosította. A két kattanás éles hangja szinte felverte az utca néma csendjét. Már újra kiáltani akart, amikor végre előbújt egy alacsony, vékony kis alak. Cole keze lehanyatlott. Rádöbbent, hogy az ismeretlen nem lehet más, mint az a fiatal özvegy, aki úgy felkeltette Jacques DuBonné érdeklődését. Az övéről nem is beszélve. - Bocsásson meg, asszonyom, de ilyen késői órán és ilyen időben nem tanácsos egy hölgynek kísérő nélkül járnia az utcán. Megengedi, hogy felajánljam segítségemet? A fekete fátyol mögül csak elutasító fejrázás volt a válasz. De ez a néma felelet már ismerős volt Cole-nak. - Esetleg elvihetem valahová? A válasz ugyanaz volt, mint az előbb, de Alaine most végképp nem tehetett mást. Ha megszólal, azonnal felfedi kilétét. - Csak annyit engedjen meg, mindennemű kötelezettség nélkül, hogy elvigyem oda, ahová tart - mondta Cole, és leugrott a kocsiról. Benyúlt egy szivarért zubbonyába, és zsebeiben gyufa után kutatott. A kocsi oldalán meggyújtotta a gyufát. Már éppen szivarjához tartotta az égő gyufaszálat, amikor a lány egy aprót dobbantott a lábával. Cole lenézett, és voltaképpen ekkor döbbent rá, hogy ez a termet, ez a magasság... Igen, ez Al... Alaine. Cole izgatottan bekapta a szivarvéget a szájába, és az égő gyufát közelebb vitte az özvegy arcához. Aztán szabad kezével egy hirtelen mozdulattal felemelte az arcát takaró fátylat. Nem tévedett. Mélyen belenézett Alaine nagy, szürke szemébe, és még arról is elfelejtkezett, hogy a gyufa lángja a körmére ég. Már ujja hegyén érezte a forróságot, és akkor egy mozdulattal elhajította a gyufaszálat. - Csak nem égette meg magát, százados - kiáltott fel Alaine őszinte aggodalommal. - Dehogynem! - válaszolta Cole, és a szivart is eldobta. - Hát igen, aki a tűzzel játszik, százados... az bizony... - évődött Alaine. - Attól tartok, ön nem mondta el még nekem, hogy mi is történt valójában azon az éjszakán jegyezte meg Cole szárazon. - Mert amennyire én vissza tudok emlékezni, akkor még bőségesen elegendő ideje lett volna, hogy mindent elmeséljen, mielőtt konzumáltatik az a házasság...

110

- De százados! - mosolyodott el Alaine gúnyosan. - Mit tehettem volna én, amikor ön olyan boldognak látszott. Nekem úgy tűnt, nagyon is kedvére volt az egész. Hogyan akadályozhattam volna meg én egy ilyen megszentelt frigyet? - Az ördögbe is! - kiáltott fel dühösen Cole hát valóban ennyire nem érti? Tényleg nem tudja elképzelni, hogy miért vállaltam örömmel azt a házasságot? - Gondolom, mert Angus bácsi figyelmeztette, hogy mi lesz akkor, ha nem vállalja... - vágott vissza Alaine. - Bocsásson meg! - mondta Cole, és szeme messze elrévedt a sötét ködben. - Ez idáig azt hittem, hogy te és Roberta olyan, mint két világ... Semmiben sem hasonlítanak egymásra! De most az az érzésem, hogy... valamiben mégis azonosak. - Hogy érti ezt? - kérdezte Alaine sértetten. - Mindegy... - morogta foga közt a férfi. - Nézze, én sohasem állítottam magamról, hogy született gentleman vagyok. De ez idáig ön sem úgy viselkedett, mint egy született úrihölgy. Mindazonáltal, próbáljunk meg most közös egyetértéssel úgy viselkedni, mint akik tudják, mi az illem. - Óvatosan beemelte Alaine-t a kocsiba. - Tudja, nekem jobban tetszik ez a jelmez, mint azé a madárijesztőé. Cole arca most olyan közel volt, hogy Alaine végre először szemügyre vehette minden vonását. Zavarában elfordította fejét, lesütötte szemét, de még a jótékony sötétség sem tudta elleplezni pirulását. - Százados! Ha megkérhetném... Engedjen el! S kérem, ne felejtse el!... Ön nős ember! Cole szinte leejtette a lányt a kocsi ülésére, az ormótlan vesszőkosarat csizmás lábával az ülés alá rúgta, saját bőröndje mellé, aztán maga is felugrott, és egy kézzel fejük fölé húzta a kocsi vászontetejét. Alaine hirtelen elmosolyodott: - Tudja, százados, mi hiányzik nekem? A kosár itt közöttünk. - Hogyne, értem, az majd vigyáz az erényeire! - morgott Cole az orra alatt. Alaine kezét összekulcsolta ölében, és mereven maga elé meredt. Aztán hirtelen ránézett a férfira, hangja szokatlanul mélyen zengett: - Miféle erényeimről beszél, százados? - A fenébe is! - fortyant fel Cole, aztán szelíden hozzátette: - Bocsásson meg! Megragadta az ostort, és elindította a kocsit. - Egy baj van még, MacGaren kisasszony! Csak azt felejtette el közölni, hová megyünk! - Fogalmam sincs, százados - vallotta be a lány. - Sőt ön azt is nagyon jól tudja, hogy nincs pénzem éjszakai szállásra. Tudja, arra gondoltam, hogy talán Brooks doktor menedéket adna egy éjszakára. - Alaine! A pontalbai lakásom még megvan. Én néhány hétre elutazom, addig nyugodtan ott lakhat. A lány szájához kapva kezét, hangosan felnevetett: - Hát persze, százados! Mi sem egyszerűbb! És akkor, az alatt a néhány hét alatt végre mindenki elkönyvelheti, hogy a szeretője vagyok. Igen, ez méltó egy igazi úriemberhez! - Ó, a csudába is! Látja, erre nem gondoltam! Pedig tudnom kellett volna, hogy az erényei mindenekelőtt! Különben pedig, elegem van ebből a nyavalygásból. Ott fog lakni, és kész! Cole rágyújtott egy szivarra. 111

- Tudja, az jár a fejemben, Miss MacGaren, hogy az elmúlt néhány hónapban három ember is belépett az életembe. Sorsfordító módon. Az arcukat aligha tudnám leírni, de mindegyik magán viselte a háború jegyeit. Először is ott volt az a rongyos kis kölyök, akinek el kellett hagynia az otthonát, és aki rászorult a segítségemre. Aztán jött egy másik útszéli kis suhanc, akit viszont irányítani kellett, kialakítani a formáját, az arcát. És végül egy özvegyasszony, akin csiszolnivaló nem volt ugyan, de olyan gyönyörű és kifinomult volt, hogy mióta csak megpillantottam, mindenütt őt kerestem. Most viszont kiderül, hogy a három ember egy és ugyanaz a személy, Cole a derengő félhomályban jól láthatta a lány finom profilját. A maga elé meredő nagy, szürke szemét, amely jól rejtette gondolatait. Ebben a pillanatban eszmélt rá, mi mindenen ment keresztül ez a fiatal nő, és mi mindenre volt képes. Jól tudta, hogy még soha ilyen nővel nem találkozott, és ráadásul ez a kislány teljesen összekuszálta az életét... - Önnek miféle megszólítás lenne a legkedvezőbb? - Fogalmam sincs, százados. Cole most már szélesen, de fanyarul elmosolyodott, és kezét nyújtotta Alaine-nek. - Ami azt illeti, azt hiszem, hogy a továbbiakban Alnek nem szólíthatom. Akkor még itt van ez a Lainie - tette hozzá, de a lány elborzadó pillantására máris megcsóválta a fejét, aztán felnevetett: - Végképp nem tudom! Cole átfogta a lány vállát és felkísérte a lakásba. Alaine zavarban volt, hiszen tudta, hogy ide többé Álként, Al jelmezében nem léphet be. A százados kinyitotta az ajtót. Alaine némán várakozott, de ekkor sietős léptek zaja verte fel az éjszaka csendjét. - Százados! Latimer százados! Egy fiatal hadnagy állt meg lihegve Cole előtt. Kezét kinyújtotta a százados felé, mire Alaine gyorsan megfordult, és egy lépéssel odébb állt. Érezte, hogy Cole is úgy próbál elhelyezkedni, hogy a fiatal tiszt ne láthassa őt. - Ne haragudjon, százados! De úgy hallottam, megnősült, és kiköltözött innen - szorongatta Cole kezét izgatottan. - De árulja el, mit csinál akkor itt, hajnalok hajnalán! - Nehéz éjszakám volt, hadnagy - mondta komolyan. - És a feleségemet is nagy megrázkódtatás érte. Így ha megbocsát... - Ó, elnézést, uram. Nem akartam zavarni... Cole kinyitotta az ajtót Alaine előtt, és a fonott kosarat is bedobta az előszobába. Maga is belépett, lámpát gyújtott, és már zárta is be az ajtót. A fiatal tiszt még hallhatóan ott ténfergett egy ideig a lépcsőházban, és nyilván tekergette a nyakát, remélve, hogy a kivilágosodó lakásban talán megpillanthatja a rejtélyes alakot. De Cole nem hagyott neki sok időt a bámészkodásra, becsapta orra előtt az ajtót, és ridegen kiköszönt: - Jó éjszakát, Baxter! Alaine szemrehányóan nézett rá: - Százados, ön mintha egy kicsit túllépte volna a határt. Igaz, megkértem, hogy úgy szólítson, ahogy akar, de arra nem volt felhatalmazása, hogy Mrs. Latimernek nevezzen ez előtt a hadnagy előtt. Cole fáradtan megvonta a vállát. - Lehet, hogy igaza van. De ha Baxter azt hiszi, hogy ön a feleségem, akkor legalább mindenki békén hagyja ebben a házban, amíg én távol vagyok. Minthogy Baxter úgy működik, mint

112

egy lyukas postaláda! Egyébként elárulhatom, hogy ezerszer jobban érezném magam most a bőrömben, ha ön nem játszotta volna el velem a kisded játékait. Alaine bizonytalan mozdulattal levette a fátylát, keze remegett, és szeme sarkából a férfit figyelte. Tudta, hogy a férfi igazat szol, nem is tudott neki mit válaszolni. - Akkor megyek is - szólalt meg Cole, immár sokkal barátságosabb hangon, észrevéve a lány remegését. Aztán megfogta Alaine kosarát, és bevitte a hálószobába, ahol az éjjeliszekrényen meggyújtotta a lámpát. A lány is utánajött, és megállt az ágy lábánál. Cole ránézett, és szinte belényilallt Alaine hamvas szépsége. - Itt hagyok magának egy kulcsot, és kérem, ne felejtse el bezárni az ajtót, ha elmegy itthonról. Cole kinyújtotta a kezét a lány felé, és gyengéden megsimogatta selymes haját. A lány védekezően felkapta a karját, és ösztönösen felsikoltott: - Ne nyúljon hozzám! Megmondtam! Különben sem szeretem, ha simogatnak... Cole visszahúzta a kezét, és mély lélegzetet vett. - Reggel még visszajövök, és hozok valami ennivalót. - Nincs szükségem a gondoskodására - morogta a lány. - El tudom én látni magam egyedül is. Cole elnyomott egy mosolyt. - Hát hogyne... Ezt én is tudom, sőt már akkor rájöttem, amikor először találkoztunk a kikötőben, és majdnem éhen haltál. Tehát reggel még beugrom - szólt vissza az előszobából. Alaine sóhajtva döbbent rá, hogy képtelen lesz itt tölteni az éjszakát a férfi lakásában, képtelen lesz belefeküdni az ágyába. Hiszen tudta, hogy minden, ami itt van, Roberta tulajdonát is képezi. Munkához látott. Bár rettenetes kimerültséget érzett, tudta, hogy egy perccel sem fog tovább itt maradni, mint feltétlenül szükséges. Gyorsan elővette tehát utazókosarát, leráncigálta magáról a fekete gyászruhát, amelyet aztán gondosan elhelyezett a kosárban, ahonnan előszedte fiúöltözékét. Aztán a kandallóhoz lépett, és a tűztérben talált hamuval bemázolta arcát és karját, fejébe nyomta mocskos kalapját. Most már Al lépett ki a lakásból, aki még ebben a házban is nyugodtan közlekedhetett. Gyorsan lefutott a lépcsőn, de amikor elérte az utolsó fordulót, hirtelen Baxterbe botlott, aki hálóköntösben és kezében egy porcelánedénnyel, álmosan kóválygott a lépcsőházban. - Jó reggelt, uram! - köszöntötte foghegyről Alaine, és már rohant is tovább, időt sem hagyva a fiatal tisztnek, hogy visszaköszönjön, és egy pillanat múlva már el is tűnt. A hadnagy a meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. Némán nézett a fiú után, és azon tűnődött, hogy most mitévő legyen. Eszébe jutott, hogy akár az egész vezérkart is riaszthatná, hogy a kölyök felkutatását megbeszéljék... Egy pillanatra maga előtt látta az ezredesek, őrnagyok és századosok döbbent ábrázatát, amint a kora hajnali órán legédesebb álmukból felriasztva előállna ezzel az ötlettel. De Baxter ennél józanabb volt. Megrántotta a vállát, legyintett, és visszacsoszogott ágyába. Mrs. Hawthrone általában kora reggel kelt. Ilyenkor körbejárta a házat, élvezte a hajnali friss levegőt, a déli vidékekre oly jellemző párát, a harmatos füvet. Ugyancsak meglepődött, amikor kinyitotta a hátsó ajtót, és előtte ott üldögélt egy fonott kosáron „Al”, és békésen szunyókált. Mrs. Hawthrone egy gyengéd mozdulattal megérintette a vállát, majd elé térdelt, és finoman megrázta, míg végre a lány kinyitotta a szemét. - Gyere be, gyermekem! - szólt az asszony, és segített Alaine-nek talpra állni. Aztán betámogatta a házba, leültette, és egy vastag gyapjúsálat terített a vállára.

113

- Aludj csak, gyermekem - mondta az asszony gyengéden, és eligazította hátán a sálat. - Ne aggódj, itt biztonságban vagy. A kiadós reggeli után felfrissülve Alaine még élvezte a forró kávét, amit Mrs. Hawthrone a kedvéért készített, aztán a faliórára pillantott. - Egek! Már tíz óra! Ó, nem kellett volna hagyjon ilyen sokáig aludni! - Szükséged volt a pihenésre, Alaine. Hidd el nekem! Inkább azt mondd meg, mi van azzal a te századosoddal! Őelőle is menekülsz? - Legfőképpen őelőle! - válaszolta indulatosan a lány. - Most mar tökéletesen elegem van abból a kékhasúból! Akárhová megyek, egy másodperc múlva ő is megjelenik! - Értem - mondta halkan az asszony, és együttérzéssel nézett a felindult ifjú nőre. - Akkor hát áruld el, mik a terveid! - Hazamegyek. Látni akarom Briar Hillt, mielőtt eladják. Értem, gyermekem, de hogy jutsz el odáig... - érdeklődött Mrs. Hawthrone. - Azt nem árulhatom el önnek. Mert ha tudja, akkor a jenkik vagy kiverik önből, vagy börtönbe zárják. Ilyen helyzetbe végképp nem hozhatom... Mrs. Hawthrone hangos kacagásban tört ki, aztán előrehajolt, és szép barna szemét Alaine-re függesztette. - Hát ide figyelj, te ifjú hölgy! Hosszú évek óta nem történt velem semmi érdekes, izgalmas. Aztán amikor te felbukkantál az életemben, mintha új erőre kaptam volna. Vége lett az unalmas napok egyhangúságának, és alig győzöm kivárni, mi történik legközelebb. .. Pedig szavamra mondom, ifjúkoromban keményebb fickókkal is elbántam, mint ezek a maiak... Kivéve talán a te jenki századosodat. Mert ő azért más! Attól tartok, hogy még sötétedés előtt itt lesz. Tehát igyekeznünk kell, hogy már ne találjon itt. Induljunk hát minél előbb! - Induljunk? - nézett rá csodálkozva Alaine, de az asszony már fordult is, és szaladt ki a konyhába. Néhány perccel később egy barna folyadékkal telt üveggel jött vissza, és ünnepélyesen az asztal közepére helyezte. - Ez itt festék. Mogyoróvajból készült. Általában mindenfele gyapjúholmi színezésére használják, de csak kevesen tudják, hogy a bőr színét is megváltoztatja. Ráadásul elég tartósan, de egy-két hétig bizonyosan - magyarázta izgatottan, és szeme sugárzott a tettvágytól. - Ezt még össze kell keverni egy kis gyapotmagolajjal, és ha megfelelően alkalmazod, pontosan úgy fogsz kinézni, mint egy mulatt. - Nem lesz az még veszélyesebb? Akkor még úgy is elkaphatnak, mint egy szökött rabszolgát - aggodalmaskodott jogosan Alaine. Mrs. Hawthrone közelebb hajolt a lányhoz. - Van egy barátom a folyón túl, Gretnában. Jómódú, független férfi. Szent meggyőződése, hogy minden jenki bolond, és hogy a lázadókat pedig félrevezették. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog. Cole néhány órát aludt az orvosi pihenőben, aztán bevásárolt, és egy hatalmas, élelemmel töltött zsákkal és egy női ruhákkal teli dobozzal a hóna alatt elindult hazafelé. Halk kopogtatására azonban nem érkezett válasz. Erre erőteljesebben megkocogtatta az ajtót, de a lakás kihalt volt, semmiféle mozgás nem hallatszott ki. Kulcsával kinyitotta az ajtót, és bekiáltott: - Alaine? Alaine! - vált hangja egyre élesebbé, de érezte, hogy hiába. 114

Alaine elment, s magával vitte nyomorúságos kis poggyászát, sőt még annyi ideig sem maradt itt, hogy legalább kipihenje magát. Az ágytakaró tükörsima volt. - A fenébe is! - fakadt ki dühösen Cole. Nem kellett volna bíznia benne. Nem lett volna szabad hagynia, hogy ilyen könnyen kiszabaduljon a kezei közül. Cole elindult megkeresni Baxtert. A hadnagy azonban biztosította, hogy a házat azóta egy lélek sem hagyta el, kivéve egy kis koldusgyereket vagy tolvajt, de az meg olyan gyorsan elfutott, hogy képtelenség lett volna elkapni. Cole átkozta a pillanatot, amikor úgy döntött, hogy otthagyja egyedül a lányt. Tudnia kellett volna, hogy Alaine úgysem marad a lakásban. Ez a kis boszorkány mindjárt az őrületbe kergeti... És még nincs vége a napnak... De hol is keresse őt?... Amikor odaért Mrs. Hawthrone háza elé, leugrott a kocsiról, és öles léptekkel a bejárati ajtóhoz rohant. Már éppen be akart kopogni, amikor mozgást hallott belülről. Várt egy kicsit, aztán kesztyűlét lehúzva megkocogtatta az ajtót. Egy pillanat múlva barátságos mosollyal az arcán megjelent Mrs. Hawthrone. - Ó, százados! Mi járatban errefelé? - kérdezte kedvesen. - Nincs itt véletlenül Alaine MacGaren? - Az isten szerelmére, százados! Mi dolga van azzal a lánnyal? Cole nem válaszolt, csak elkomorult pillantással meredt a sarokba, ahol ott állt Alaine ütöttkopott utazókosara. - Elment, százados. És nagyon remélem, nem akarja átkutatni a házat. A csomagját hagyta csak itt... megőrzésre. - Hová ment? - kiáltott fel Cole. - Hová? Mrs. Hawthrone titokzatosan elmosolyodott: - Talán Texasba. Vannak arrafelé barátai. De az is lehet, hogy Mississippit mondott. Nem is tudom. Mintha említette volna, hogy az apja rokonai ott élnek. Vagy esetleg... Cole eltorzult arccal odalépett a kosárhoz, felcsapta a fedelét és belenézett. Ott látta a holmik tetején a gyászruhát, a kiskabátot, de alatta ott voltak a fiúnadrágok és az összes ócska holmi, amit Alaine az utóbbi hónapokban hordott. „Mi a fenét húzhatott most magára? A változatosság kedvéért... „ - töprengett a férfi magában. - Hogy ment el? - kérdezte az asszonyt. - Úgy értem, mi volt rajta? Lánynak vagy fiúnak öltözött? - Ennyi dühödt kérdés, százados. Ejnye, ejnye. Nem is csodálom, hogy az a lány megszökött maga elől - mondta gúnyosan. - Adott neki legalább egy lovat? - kérdezte Cole ingerülten. - Ó, százados, nem iszik egy kis teát? - kérdezte Mrs. Hawthrone, és megtöltött egy csészét. Cole türelmetlenül legyintett. - Azt mondja meg, hogy kocsival vagy lóval ment-e el! - Azt hiszem, lóval... - bólintott az asszony. - Persze az is lehet, hogy kocsival. - S miféle álöltözetben van éppen? - Nézze, százados - mosolygott jóindulatúan az asszony. - Alaine a lelkemre kötötte, hogy el ne áruljam önnek. Én pedig világéletemben álltam a szavam. - Legalább azt mondja meg, hová ment!

115

- Alaine határozott kívánsága volt, hogy ezt se közöljem önnel - tárta szét tehetetlenül a karját Mrs. Hawthrone. - Így hát sajnálom. Úgy tűnik, önt komolyan foglalkoztatja annak a lánynak a sorsa. Csak nem rokona? - Nagyon távolról - válaszolta a tiszt szórakozottan. - De valamiért nagyon fontos önnek... Netán a szerette? Cole dühödten összevonta a szemöldökét. - Az aztán a legkevésbé. Egészen tegnapig abban a hiszemben éltem, hogy fiú... - Akkor egyetlen lehetőség marad - mondta mélyen elgondolkodva Mrs. Hawthrone. - Ön szerelmes abba a lányba... - Asszonyom... - Ne legyen már olyan formális, százados. Inkább felhatalmazom, hogy szólítson a tisztes nevemen, ha nincs ellenére. A barátaim Tallynek hívnak - tette még hozzá, és kényelmesen hátradőlt ültében. - Tal-ly - formálgatta ajkán a nevet Cole, de aztán elhallgatott, és látszott rajta, hogy nehéz összeszednie mondandóját. - Szóval... Tally... Én néhány hónappal ezelőtt megnősültem, és előtte Alaine-t csak Álként ismertem. De most már mindegy! Egyszerűen felelősséget érzek iránta. - Hát persze... Értem én, százados - mosolygott az asszony ártatlanul. - Hiszen eddig is mindig megvédelmezte. Cole-nak különös érzése támadt, elnézve az idős asszonyt. Tally Hawthrone mintha egyszerre állna az ő pártján, és lenne ugyanakkor ellene is. Hirtelen az ajtó felé lépett. - Jó éjszakát, Tally. - Százados, őszintén kívánom: járjon sikerrel, és találja meg azt a lányt. Jó éjszakát! Cole még valamit válaszolni akart, de Mrs. Hawthrone már elkezdte szedegetni az asztalról a teáscsészéket. Cole Latimer el volt bocsátva.

116

Tizennyolcadik fejezet

Cole Latimer százados korán felkelt. Még egy utolsó pillantást vetett lakására, aztán felkapta nyeregtáskáját és elindult. A kórházban átvette kinevezési papírjait, amelyek szerint a 19. hadtest első osztagába tartozik, William H. Emory tábornok parancsnoksága alá. Kapott egy táborisebészegységcsomagot is, egy ormótlan, nehéz bőröndöt, amelynek alsó része úgy volt kialakítva, hogy a nyeregre erősíthette. A bejárat melletti hirdetőtábla előtt elhaladva észrevett egy röplapot, gyorsan leszakította, de csak akkor olvasta el, amikor már biztosította helyét a gretnai kompra. BRIAR HILL ALAINE MACGAREN renegát TÖRVÉNYESEN ELKOBZOTT birtoka 1500 angol hold 600 hold szántó (becsült adatok) Ház, istálló, kocsiszín - jó állapotban A külső épületek felújításra szorulnak Minimálisan elfogadható ár: 5000 US dollár Árverés: 1864. április 12. Cole rátámaszkodott a kis gőzhajó korlátjára, és nézte a lába alatt örvénylő vizet. Ebben a pillanatban biztos volt benne, hogy Alaine Briar Hill felé vette az irányt, ha másért nem, hát azért, hogy még egy utolsó pillantást vessen a szülői házra. Cole tudta, hogy a hadjárat útvonala érinti Cheneyville-t, ahonnan Briar Hill alig néhány mérföld... Gretnába érve Cole a vonat állatszállító vagonjához vezette az aranyderest, ő maga pedig elhelyezkedett az utastérben. Agya fáradhatatlanul dolgozott tovább, képtelen volt lazítani. A kimerültség és a gondolatok árja nem hagyta aludni. Magruder őrnagy a Brashear City állomáson már türelmetlenül várta. Az idős tiszt annak idején harsányan tiltakozott kivezénylése ellen, így most boldog volt, hogy Cole önkéntesként felváltja, és ő végre visszatérhet kényelmes New Orleans-i lakásába. Mihelyt Cole kiszállt a vonatból, Magruder könyökénél fogva megragadta, és kitörő örömmel üdvözölte. - Az egészségügyi szakaszt majd megtalálja, úgy hárommérföldnyire a tó partjától. Figyelmeztetnem kell a moszkitókra. A sok-sok jenkivértől már dagadtra hizlalták magukat mondta parancsokhoz és utasításokhoz szokott hangján - Van kérdése, százados? - Cole tagadó válaszára végre kicsit felengedett. - Az nagyszerű! Akkor hát a továbbiakban nincs is rám szüksége. Útban az egészségügyi táborhely felé Cole szinte mindenütt végsőkig kimerült, lerobbant alakulatokat látott. Nehéz volt róluk elképzelni, hogy készek a gyors bevetésre. A katonák fáradtan lézengtek, megpróbálták kivonni magukat a munka alól. Az egészségügyieknél sem volt jobb a helyzet. A nap éppen elérte a fák lombkoronáját, amikor a szállásmester Magruder őrnagy elhagyott sátrához kísérte Cole-t. Már leszállt az alkonyat, amikor a tiszti miséről visszatérve Cole végre beírhatta nevét az egység naplójába, aztán sátrában is elhelyezkedhetett. 117

Március 8-án hajnalban verőfényes napra ébredt. Úgy tűnt, a kellemes időjárás még jó ideig kitart. Latimer százados komótosan, jó étvággyal megreggelizett, aztán elindult, hogy megnézze a parancsnoksága alá rendelt kis egységet. Semmiféle szolgálati beosztásról szóló jegyzéket nem talált, és az irodasátorban ejtőző káplár is csak a válla fölött közölte vele, hogy ilyesmit ne is keressen. Cole egyre gyászosabbnak látta a helyzetet, de azért még elindult, hogy megkeresse a törzsőrmestert. Volt vagy huszonöt ellátmányi vagon és ugyanannyi mentőkocsi is, de persze a „rongyos” fajtából, no meg öt szanitéckocsi. Cole azzal nyugtatta magát, hogy legalább ezek az utóbbiak egészen jó állapotban voltak. Ráadásul egészen újnak néztek ki. Amikor azonban leeresztette a ponyvát az ellátmányi kocsikon és beléjük pillantott, elképedt. - Hol vannak a szállítási fuvarlevelek ezekről a vagonokról? - Itt, uram, nincsenek semmiféle fuvarlevelek - válaszolta a törzsőrmester. - Egyszerűen csak kipakoltuk őket, úgy, ahogy voltak. Az őrnagy azt mondta, hogy így rendben is van. - Akkor viszont honnan tudják, hogy egyáltalán mi van bennük? Hiszen még csak ki sem rámolták őket! Azt ajánlom, szedjen össze néhány embert, és rakodjanak ki azonnal, akkor legalább megtudjuk, mink van. - De uram... - kezdte a törzsőrmester, aztán pillantása találkozott Cole tekintetével, és inkább elharapta a mondatot. Embert próbáló nap volt. Mindenkinek. Leltárt kellett készíteni, részletesen felsorolva minden egyes tételt, mind az ellátmányi vagonokról, mind a szanitéckocsikról, és mindezt úgy, ahogy Latimer százados elrendelte. A kocsisokat is kijelölték, két teherhordót és egy-egy felcsert osztottak be minden egységhez. Éjféltájra megszületett legalább a rend látszata, valamennyi vagont ésszerűen átpakoltak, leltároztak. Egy időre úgy tűnt, hogy legalább áttekinthető az egész. Cole már éppen a szúnyoghálót rendezte el az ágya körül, miközben foga között válogatott jelzőkkel illette Magruder őrnagyot, amikor egy futár dugta be a fejét a sátornyíláson. A fiatal közlegény szalutált, aztán közölte a századossal, hogy a főhadiszállás utasítása szerint a 13. hadtest két zászlóalja kilencedikén napfelkelte előtt bevetésre kerül. Cole osztaga a 19. zászlóalj egységei közül az első volt, így azonnal indulniuk kell, mihelyt a harcoló alakulatok után szabad lesz az üt. Akár sajátságosan rossz előjelnek is tekinthették volna, hogy a kelő nap ma szinte vérvörösen világította be az egész horizontot. A reggeli pára azonban hamar feloszlott, az ég kitisztult, sőt a hőmérséklet is gyorsan emelkedett, és elűzte a sötét gondolatokat. Délután már mindenki úton volt. Az elhagyott táborhely még jól látszott, amikor megálljt parancsoltak éjszakai pihenőre. Tizedikére ködössé, szürkévé vált körülöttük a táj, és még a reggeli tüzek meggyújtása előtt elkezdett szemerkélni az eső. Cole magára rántotta vízhatlan köpenyét, fejébe húzta Hardeekalapját, aztán az aranyderes hátára pattant. Franklin tábornok hadserege még nem forrott össze egységes erővé, jóllehet a katonák többsége ugyancsak harcedzett volt. A menetoszlopok széttöredeztek, és egyre gyakrabban kellett pihenőt tartani. Jobbra tőlük a Bayou Teche terült el, balra pedig a sötét, fekete mocsár. Letérni az útról egyet jelentett volna azzal, hogy a kétségesből a reménytelenségbe menekülnek. A nemrég még csak szemerkélő eső most már ömlött, aztán már megszakítás nélkül zuhogott. A vöröslő iszap hozzáragadt csizmához, kocsikerékhez, és igencsak megnehezítette az előrehaladást. Amikor elrendelték az éjszakai pihenőt, a kocsik megálltak, ahol voltak, és az emberek elindultak, hogy valami szilárd talajt keressenek maguknak, ahol álomra hajthatják a fejüket. Tábortüzet is alig 118

lehetett gyújtani, sehol nem volt már száraz fa. Cole utolsó, elalvás előtti gondolata az volt, hogy bizonyára a sors akarta így, hogy ne tudjon eljutni Briar Hillbe, amíg Alaine ott tartózkodik. De a következő napokban elkeseredése csak fokozódott, mert az eső megszakítás nélkül ömlött tovább. Alaine ebben a szakadó esőben pillantotta meg a házhoz vezető fasort. A fehér épület ablakait és a bejárati ajtót is bedeszkázták. A régi nagy udvarház a nyugat-indiai építészet hatását tükrözte, magas teteje volt, és három oldalról oszlopok vették körül. De Alaine számára ez volt az otthon! Briar Hill! Leszerszámozta a kocsi elé fogott lovakat, de azok belegázoltak a pocsolyába, és szinte felszántották a fasor agyonázott útját. Ha valaki benézett volna a kocsi üvegablakán, csak egy fekete drapériával letakart koporsót láthatott volna, ami ugyancsak elvette a kíváncsiskodók kedvét, no meg különben is, kit érdekek egy mulatt fiú a halottaskocsi bakján. Persze a kocsin virító sárga zászló amúgy is mindenkit távol tartott, jelezve, hogy a koporsóban a sárgaláz áldozata nyugszik. Alaine lenyírt haját magas, füstcsőre emlékeztető cilinder takarta, hosszú kabátja pedig jól álcázta nőies idomait. A mogyoróvajkrém majdnem barnára festette fehér bőrét. A kocsi Mrs. Hawthrone is-merőséé volt, akiről kiderült, hogy voltaképpen temetkezési vállalkozó. De akárcsak az idős asszony, ő is jó humorral fogta fel az egészet, sőt még Alaine aggodalmát is eloszlatta, akinek komoly gondot okozott, hogy hogyan juttassa vissza a kocsit. - Ide figyeljen, kedvesem, ha ön Tally barátja, akkor ezzel igazán ne törődjön - nyugtatta meg a lányt boldog vagyok, hogy szolgálatot tehetek önnek és persze Tallynek. Arról nem beszélve, hogy ez a kocsi már szinte velem egyidős, úgyhogy végképp nem éri meg visszajuttatni. Felejtse el az egészet! Így hát Alaine elindult, és ha valaki mégis a kocsi közelébe merészkedett, halk hangon figyelmeztette: - Ne jöjjön közelebb! A gazdám sárgalázban halt meg, a jenkik azonnal el akarták égetni a holttestét, de az asszonyom ragaszkodik hozzá, hogy ott nyugodjék, ahol született. A fasor ágai mintegy kupolát képeztek a lány feje fölött, egy-egy csepp víz a fejére hullott, ahogy lassan közeledett a ház felé. Eszébe jutottak az itt töltött utolsó napok és mindazok a szörnyűségek, amelyeket 63 tavaszán átélt, amikor a jenkik lerohanták Alexandriát. Az ellenség lefoglalta a termést, elkobzott minden élő állatot, gyapotot, fűrészárut és ami csak a keze ügyébe akadt. Olykor még a házakat is felgyújtották, ha éppen úgy tartotta kedvük. Alaine vesztesége most szinte elenyészőnek tűnt, ha arra gondolt, hogy mit áldozott fel Latimer százados miatt. Az az éjszaka egyre jobban nyomasztotta. A véget nem érő tavaszi esőzések ragyogó üde zöldbe borítottak mindent. Az azáleák már virágoztak, és még ebben az áthatolhatatlan ködben is a boldogabb idők színorgiáját idézték. Hiszen végül is a természet nem változott semmit, csak az emberek és a körülmények. Ahogy Alaine egyre közelebb ért a házhoz, észrevette, hogy a bejárati ajtón egy hatalmas vörös kereszt éktelenkedik, durva, nagy ecsetvonásokkal odapingálva. A lány megremegett. Azonnal felfogta, hogy ez az ellene hozott ítélet helyi változata. Tehát saját népe is árulónak nyilvánította. Remegő térddel mászott le a bakról, majd elindult felfelé a lépcsőn. Eszébe jutott anyja kitörő kacagása, de sajátságos módon fivérei arcát már nem tudta felidézni. Apjáét sem. Pedig milyen boldogan élt itt egész családjával.

119

Lassan végigsétált a teraszon, szemével végigpásztázta a be-deszkázott ablakokat. Az édes olívacserjék szorosan körülnőtték az épületet, a szél felborzolta leveleiket, és eső frissítette illatukkal szinte védőpajzsot vontak a ház köré. A konyha a ház végében volt, a főépülettől elválasztva, de szorosan hozzáépítve. Itt végre csak egy felületesen odaszögelt deszkát talált az ajtón. Nagy erőfeszítéssel kilazította, aztán alábújt és vállával nekifeszült a bejáratnak. Az ajtó a sok-sok eső hatására, mint mindig, bedagadt, de végül sikerült felfeszíteni. Szinte beesett az előtérbe, és az ismerős homályban gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. A nappali felé tapogatózott. Szeme lassan hozzászokott a gyér világításhoz, és ekkor vette észre, hogy a bútorok nagy része eltűnt. Átfutott a szülei hálószobájába, de ott is alig talált valamit. Az üres falakat és tereket csak emlékképei népesítették be. Erőt véve magán elindult saját szobája felé, ahol különös módon szinte mindent a helyén talált. Kétségbeesetten lerogyott az ágy szelére. Halálos kimerültséget érzett, minden tagja sajgott. Mélyet sóhajtott, és kitört belőle a zokogás. Hirtelen megreccsent mögötte a padló. Alaine felugrott, gyorsan megfordult, és máris szemtől szembe találta magát a betolakodóval. Azonnal felismerte, és megkönnyebbülten fellélegzett, immár szabad utat engedve könnyeinek. - Alaine kisasszony? - kérdezte az ismerős hang kissé bizonytalanul, ahogy tulajdonosa, a hatalmas fekete férfi közelebb lépett. - Saul! - kiáltott fel Alaine önfeledt, kitörő örömmel, és már szaladt is a férfihoz, hogy elmerüljön hatalmas medveölelésében. - Ó, Saul! Azt hittem, te is meghaltál! - Dehogy haltam meg! Pedig azok az átkozott jenkik már kikészítették számomra a kötelet, de aztán sikerült előlük elmenekülnöm. Csak sokáig attól féltem, hogy ha ide visszajövök, akkor a nyomodra vezetem őket... - Én meg azt hittem, hogy elkaptak, így hát elmentem Angus bácsiékhoz - szipákolta a lány. - Látod, én meg itt vártalak. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb visszajössz. Meg aztán hallottam, mekkora bajba kerültél. De légy nyugodt, rajtam kívül senki sem fog felismerni! Különben is, most már egészen úgy nézel ki, mint én... Alaine egyszerre sírt és nevetett. - Azt mondd meg, Saul, hová tűnt innen minden? Hiszen ez a ház teljesen ki van fosztva. Saul elfintorította az orrát. - Azok a rohadt dögkeselyűk mindent falpakoltak egy kocsira, éppen amikor én visszajöttem, aztán elfuvarozták az egészet. Én azért még körbeszaglásztam Gillették háza táján, hát bizony megtudtam, hogy a dolgok jó része náluk van. Az az ifjú semmirekellő, az az Emmett, az pakolt itt egyfolytában... De majd, gondolom, másképp fog beszélni, ha Mister Jason hazatér. Alaine fájdalmasan felsóhajtott. - Attól félek, Saul, Jason soha többé nem tér vissza... És te, Saul? Mesélj, hogyan boldogultál azóta? - Elvoltam valahogy, Alaine kisasszony. Meghúztam magam a pincében, ha meg idejött valaki szaglászni, felmentem a padlásra. Gillették, azok a nyomorultak egyszer éjszaka jöttek, akkor elővettem egy láncot, és mindenfelé csörgettem a házban, közben meg olyan huhogó hangokat hallattam, mint egy szellem. Mit mondjak, nem sokáig maradtak... Sőt, azóta sem merészkedtek vissza. - A nyavalyás nyúlszívűek!

120

- Azok - bólintott Saul. - Aztán egyszer különös kinézetű fickó érkezett ide lóháton, néhány másik társaságában, az egyikük az a jenki volt, aki azt állította rólunk, hogy kémek vagyunk. Nos, az a fickó azt mondta, meg fogja vásárolni Briar Hillt, ha árverésre kerül sor. De aztán a másik két férfival meg egy nővel együtt, aki nadrágot viselt, ellovagoltak az erdő felé. Egy ideig követtem őket. Különös, de már csak hárman jöttek ki az erdőből, az a fura férfi, egy hadnagy meg a nő. Talán eltemettek ott valakit. A hír, hogy Briar Hillben esetleg gyilkosság történt, megdöbbentette és elborzasztotta Alaine-t. - Ne félj, Saul! Mindent kiderítünk. Ha valaha is tisztára akarom mosni a nevem, akkor arra is sor kerülhet, hogy be kell bizonyítanom, azok az emberek gyilkosok. Különben sohasem szerezhetem vissza Briar Hillt. - Igazad van - mormolta Saul kevés meggyőződéssel. - Jól figyelj, Saul, elrejtjük valahol a halottaskocsit és a lovakat, aztán amikor leszáll az éjjel, majd lámpával kimegyünk az erdőbe, és megnézzük, mit ástak el ott azok az emberek. Aznap este szótlanul vacsoráztak. Találtak a kamrában egy kevés kukoricát, megdarálták, és tovább kutattak. Maradt még az ólban is néhány fészek, a tyúkok közül egyik-másik a nagy felfordulás után visszatért. Alaine kiszedte alóluk a tojásokat, a kamrában kevés sót is talált, így a kukoricából és a pár szem tojásból nagyszerű lakomát tálalhatott. A hold egyre magasabbra emelkedett a kékesfekete égbolton, és ezüstös fénnyel borította be a tájat. Alaine elmosogatott, aztán elővett egy lámpást, majd várakozóan nézett a négerre. - Hozok egy ásót - dörmögte Saul. A különös pár elindult az erdő felé, remélve, hogy nyomra bukkannak, mégis ők maguk voltak legjobban megdöbbenve, amikor Saul felfedezett egy süppedősebb helyet, sőt mellette, a tölgyfák kérgén ott volt a fejsze hasította jel is, mintha valaki meg akarta volna jelölni a helyet, hogy egyszer újra megtalálja. Jó háromnegyed órányi kemény munka után Saul ásója valamilyen kemény tárgyba ütközött. - Alaine kisasszony! Tartsd közelebb a lámpát! Saul egyre nagyobb rögöket, sárdarabokat hányt ki a gödörből, de aztán hirtelen elpárolgott minden lelkesedése, mert a lámpa fénye egy kézcsonkra vetődött. A kéz maga jól kivehető volt, sőt az is, hogy még valahogy lazán kötődik egy karhoz, amely egy hatalmas, vasveretű pénzesládát ölelt át. Alaine is visszahőkölt a látványtól, és kezét a szája elé kapta. - Ó, borzalom! Alaine kisasszony! Nekem volt igazam! Gyilkosság történt! A lány egészen lehajolt a lámpással, és a sártól megtisztított összedrótozott láda tetején jól láthatóan olvashatóvá váltak a betűk: USA. - Állj hátrébb, Alaine kisasszony! - rendelkezett Saul, aki aztán az ásó élével elvágta a drótot. Lehajolt, és felemelte a láda tetejét. Egy egész sor dollárköteg volt a ládában, több rétegben egymás fölött, alattuk meg takarosan elrendezett zsákocskákban arany húszdolláros érmék. - Irgalmas Isten! - kiáltott fel a döbbenettől Saul. - Jenki pénz! - jegyezte meg Alaine egyszerre tárgyilagos és elképedt hangon. Aztán a pénzkötegek közül előkotort egy darab, hivatalos feljegyzésnek tűnő papírt: ZSOLDFIZETÉSI JEGYZÉK ELSZÁLLÍTANDÓ WASHINGTONBÓL NEW ORLEANSBA ONNAN T. KILBY SMITH TÁBORNOK CSAPATEGYSÉGEIHEZ 121

TARTALMA: TÖBB MINT SZÁZEZER DOLLÁR! Alaine csak lassan tért magához. Aztán hirtelen felkiáltott: - Hát igen, ez az! - lóbálta indulatosan a papírt Saul orra előtt, aki mit sem értve Alaine izgalmából, elképedve meredt a lányra. - Nézd, Saul, hát nem érted, ez az a fizetési jegyzék, amit elloptak New Orleansban, és az egész üggyel engem vádolnak! - No, akkor ez már valami - dörmögte az öreg. - Hiszen akkor arról van szó, hogy az a különös kinézetű fickó, tudod, aki meg akarja vásárolni Briar Hillt, ő a tettes. - Saul! Egyben biztos lehetsz! Ha Alaine MacGarent felakasztják azért, mert ellopta ezt a pénzt, akkor ezt a kis vagyont senki élő ember nem fogja élvezni... - Alaine kisasszony! Könyörgöm, áruld el, mit akarsz csinálni! - Egyelőre semmi mást, csak annyit, hogy elrejtjük ezt a ládát valami biztonságos helyre. - Szép kis csapdába esünk, ha elkapnak minket ezzel az irdatlan mennyiségű pénzzel morgott Saul. - Mert ezzel a ládikával úgy élhetünk, mintha mindjárt ott lenne a kötél a nyakunk körül... Arról nem beszélve, hogy ha az a különös kinézetű fickó egyszer elkap bennünket, akkor mi sem járunk jobban, mint ez a nyomorult itt, ebben a gödörben... - Akkor viszont vigyázni fogunk, hogy senki se kapjon el bennünket! A gödröt gondosan visszatemették, és megint úgy nézett ki a terep, mint korábban. A ládát egyelőre az istállóban helyezték el, egy ócska bőröndben. A megáradt folyó vöröses iszapot sodort magával. A keleti horizont egyre szürkébbé vált, és ugyanebből az irányból percről percre erősödött a morajlás, mint valami távoli mennydörgés. Alaine ránézett Saul gondterhelt ábrázatára. - Hallod? - kérdezte a férfi. - Ez fegyverropogás. Méghozzá nehézfegyverek... Úgy jó húsz mérföldre innen. - A De Russy-erőd - mormolta Alaine. - Nemrégiben újra harcképessé tették, de most fogadni mernék, hogy a jenkik mindent megtesznek majd, hogy elfoglalják. Tudod mit? Szögezd ki az ajtóra azt a jenki feliratot, hogy: „Tilos az átjárás!” Akkor talán kétszer is meggondolják, hogy felgyújtsák-e a saját tulajdonukat. Mi pedig ideiglenesen kiköltözünk az egyik lerobbant kunyhóba. Másnapra megszűnt a fegyverropogás. Az erőd elesett, a védők hadifogságba kerültek, és a jenki hadiflotta elindult felfelé a Vörös-folyón. A Sherman kiképezte újoncok nagyszerű katonáknak bizonyultak. Simsport is a jenki tüzek áldozata lett, de az avoyelles-i prériket sem kímélték. Errefelé jámbor új-skóciaiak éltek, hagyományosan szabadságszerető népek, akikről köztudott volt, hogy rokonszenveznek az Unió ügyével, Most azonban az egész térséget bátran lehetett volna Sherman „emlékművének” nevezni. Kiégett házak, magányosan árválkodó, összeomlott kémények, vetetlen földek voltak az egykor virágzó ültetvények és boldog otthonok helyén. Az eső iszaptengerré áztatta a földeket, miközben a jenkik letarolták a prérit. Shreveportban, a föderációs hadsereg nyugati főhadiszállásán Kirby Smith altábornagy - egyébként a harmadik Smith családnevű a seregben - nem merte kiadni Taylor tábornoknak a parancsot a támadásra, hiszen Taylor hadosztálya kis létszámú és gyenge volt, így be kellett várni, míg újra összegyűjtik a szétszóródott Nyugati Hadsereget. Richárd Taylor vezérőrnagy, egyébként Zachary fia és Jeff Davis sógora, ekkor már csak visszavonulhatott, és útközben önkénteseket toborzott, abban reménykedve, hogy egyszer még lesz alkalma arra is, hogy megvédelmezze hazája földjét. 122

Ahogy leszállt az éjszaka, az eső is alábbhagyott. Feltámadt a keleti szél. Alaine egy takarót húzott a fejére, de hiába, a gyűlölt háborút nem tudta kizárni. Kétségbeejtő volt arra gondolnia, hogy Cole elől menekülve még veszélyesebb helyzetbe került, ahonnan már nincs is hová menekülnie. A várakozás egyre nyomasztóbbá vált. Sem ő, sem Saul nem merte elhagyni a kunyhót. Egész nap csak rettegtek, nem tudhatták, mikor tör rájuk az ellenség - lángoló fáklyákkal. Aztán amikor már úgy tűnt, hogy Briar Hill lesz a következő állomásuk, Kirby Smith hadosztálya hirtelen mintha beleunt volna a randalírozásba... A katonák visszatértek a hajókra, és elindultak észak felé, hogy csatlakozzanak az Alexandriában állomásozó csapatokhoz. Saul vágtatva nyargalt az öreg gebén a ház felé. Torkaszakadtából kiabált: - Jönnek! Jönnek! Ameddig csak a szem ellát, mindenütt ott vannak! Jönnek! Alaine szívére szorította remegő kezét, és döbbenten meredt a ziháló négerre, aki leugrott végre a nyeregből. - Alaine kisasszony! Képzeld, sok-sok kocsival jönnek - mondta szinte lélegzetvétel nélkül. Láttam őket! - Azt mondd meg, Saul, hogy errefelé jönnek? - kérdezte a lány elcsukló hangon. - Mindjárt meglátjuk, mert mindenütt járőröket küldenek előre. - Akkor viszont bezárkózunk a kunyhóba, és megvárjuk, míg elmennek - mondta. - Csak ne gyújtogassanak! Március huszadikán történt, mielőtt Franklin gyalogsága utat tőrt magának egészen Cheneyvilleig, hogy a 19. hadosztály az avoyelles-i préri északnyugati csücskében eljutott egy egészen kis tanyához. Cole-nak sikerült szabaddá tenni magát délutánra, és így csatlakozhatott a lovas járőrhöz, aki éppen Briar Hill felé vette az irányt. Az ártéri úttól kicsit távolabb gonddal épített, takaros házikók következtek, szabályos távolságra egymástól, egy sorban. A legtöbb azonban elhagyatottnak látszott, az előkertek tele voltak szétszórt bútormaradványokkal. A házak kórul mindent belepett a gaz, az ajtók tárva-nyitva csikorogtak a szélben. Cole észrevette, hogy a sor végén levő utolsó ház kéményéből vékony füstkígyó kúszott fel az égre. A hatalmas mocsári tölgyek lombkoronája között feltűnt egy magas, meredek háztető. Az épület homlokzatán még olvasható volt a kifakult felirat maradványa: BR... HILL. Alaine kikémlelt a piszkos ablakon, és látta, ahogy a jenki őrjárat ráfordul az elhagyatott ösvényre. A két tiszt, aki az őrjáratot vezette, elöl lovagolt, egyforma Flardee-kalapban és szürkéskék esőköpenyben. De az egyik mintha magasabb lett volna, egyenes háttal ülte meg a lovat, amely - ahogy közeledtek - egyre jobban egy aranyderesre hasonlított. Egy aranyderesre, amely pontosan olyan volt, mint... Alaine kézfejével megtisztogatta szeme előtt az ablakot, hogy jobban kiláthasson. A gyanú bizonyossággá változott. A lány nagyot sóhajtott, aztán remegve nekitámaszkodott a falnak. Cole Latimer! Nem, ez már szinte hihetetlen! Honnan tudhatta, hogy ő itt van? Honnan? Cole laza kézmozdulattal intett a társának, jelezve, hogy leválik a járőrosztagtól, aztán bevezette a lovat a kunyhó előtti udvarba. A néger elé érve megállt. - Ide tartozik a farmhoz? - kérdezte. - Valamikor ide tartoztam, de ma már nincs gazdám - válaszolta Saul. - Megkérdezhet bárkit a környéken, mindenki igazolhatja - tette még hozzá. 123

- Mondja, nem látott errefelé egy lányt, aki valamikor itt élt? A neve Alaine! A néger felkapta a fejét. - Az isten szerelmére! Annak már ezer éve, jenki úr! O, ő már réges-régen elment. Akárcsak a többi fehér ember, aki itt lakott a nagy házban. - Biztos benne, hogy nem látta azt a lányt errefelé? Úgy értem, az utóbbi időben makacskodott Cole. Saul csuklott egyet, aztán megrándította a vállát. - Érdekes... Tudja, mindenki ugyanezt kérdezi, aki csak betér ide. De mit csináljak, jenki úr, senkinek nem tudok mást válaszolni... - tárta szét a karját. Cole csalódottan, elkeseredetten nézett körül, és arra gondolt, miért is bízna meg egy talpig kékbe öltözött jenkiben ez a néger. - Ha történetesen mégis találkozna azzal a lánnyal, mondja meg neki, hogy Cole Latimer kereste. És mondja meg neki azt is, hogy Cole Latimer nem adja fel egykönnyen... Megfordította az aranyderest, aztán elindult a közelben magasodó ház felé. Az előkerthez érve az az érzése támadt, mintha egy másik világba lépett volna. Hátradőlt a nyeregben, és kényelmesen szemrevételezte az egész épületet. Most értette meg Alaine izzó gyűlöletét mindazokkal szemben, akik megfosztották otthonától, akik elűzték ebből a házból, és akik nyomorúságosan kiszolgáltatott szegénységbe döntötték. A hatalmas mocsári tölgyek egy óriási kert közepén magasodtak. Cole szinte maga előtt látta az energikus kislányt, aki éppen fogócskát játszik fivéreivel. Aztán a látomás eltűnt, és Cole már csak a könnyel áztatott nagy szürke szemekre emlékezett, és arra a finoman remegő testre, amelyet egyszer a karjaiban tartott, aztán arra a karcsú, vékony alakra, aki elsuhant az ablak előtt a holdfényben azon a bizonyos éjszakán. Cole tudta, érezte, hogy ezektől a szellemképektől sohasem fog tudni megszabadulni; ezek már örökre elkísérik, akárhová veti is a sors. Egyre közelebb érve a házhoz Cole észrevette, hogy a földszinti ablakokat mind bedeszkázták. A bejárati ajtón pedig ott függött egy durva kézzel rótt vörös kereszt. Cole elképedt. Most fogta föl, hogy micsoda indulatok vehették körül ezt a szerencsétlen lányt. Egész belsejében megremegett. „Az isten szerelmére! Hiszen ez a kislány még a vér látványát sem bírta elviselni! És még őt vádolják gyilkossággal!” Az aranyderest a hátsó kert felé irányította, mire Alaine magában csendesen káromkodott. Közben azért odaosont a hátsó kijárathoz, és óvatosan kilépett az ajtón, fejére borítva a nagy gyapjútakarót. Végigszaladt a kunyhók során, míg végre odaért a magnóliákhoz. Széthajtott néhány ágat, és így jól rálátott Cole-ra, aki leszállva a nyeregből, körbesétált, és mindent alaposan szemügyre vett. Cole elsétált az istálló, a kocsiszín előtt. Rögtön látta, hogy ezekbe senki sem hatolhatott be erőszakkal. A férfi végighordozta tekintetét a távolabb, szélesen elterülő földeken, és hirtelen belédöbbent, hogy szinte fáj neki a tudat, hogy most már sohasem találkozhat az egész MacGaren családdal. Cole lassan megfordult, s ekkor az egyik pajtában észrevett egy különös figurát. A látvány és a benyomás ismerős volt. De a csűr felé közeledve csak egy lepusztult halottszállító kocsit látott, letakart koporsóval. Maga a kocsi, bármily ódonnak tűnt is, nemrégiben még használatban állhatott, mert kereke, küllői és oldala sáros volt. A kocsira ki volt tűzve a sárga zászló. Ha valaki, hát Cole

124

tudta, mit jelent. Felhúzta hát kesztyűjét, és benyúlt a csomagtérbe, majd felemelte a koporsó fedelét. Legnagyobb megkönnyebbülésére a koporsó üres volt. Ujjával végigsimította a kerekeket, amelyre vastagon rátapadt a vörös sár, aztán visszatért a lovához. Elhagyva a csűrt, újra tisztán, világosan látta maga előtt a képet: egy halottaskocsi, és a bakon egy törékeny, vékony kis figura, persze fiúnak álcázva... Hát persze - döbbent belé; Alaine megint nadrágot húzott! Cole felpattant az aranyderes nyergébe. Járőrtársa már messzire járhatott, így ugyancsak meg kellett húznia a gyeplőt, ha utol akarta érni. Alaine lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Cole elindul visszafelé. A lány képtelen volt visszatérni a kunyhóba, valami űzte, hajtotta a kocsiszín felé... Látni akarta, hol járt, mit látott Cole. Hirtelen az ajtón megpillantott egy fehér cédulát. A gondosan összehajtogatott papírlapot széthajtogatta, és döbbenten olvasta, hogy az nem más, mint a Briar Hillre kiírt árverés szórólapja. De a hátlapján ez állt kézírással: Al! Nem ártana itt már kiganéjozni! Különben pocsékba megy az egész! Remélem, nemsokára találkozunk N. O.-ban, ha hazatérek. Volna egypár fontos dolog, amiről beszélnünk kellene! CL. - Mi a fenét tűzött ki ide az a jenki? - kérdezte Saul, aki nagy lihegve éppen odaért a csűrhöz. Alaine azonban szó nélkül összehajtogatta a papírlapot, és a keblébe rejtette. - Semmi különös - válaszolt, elnézve Saul válla felett -, csak mint mindenkit, őt is nagyon érdekli Alaine MacGaren... - Hát ami azt illeti, nekem az volt a benyomásom, hogy őt azért egy fokkal jobban érdekli... morgott vissza az öreg.

125

Tizenkilencedik fejezet

A háború könyörtelenül folytatódott. A Rapidannái a két hadsereg farkasszemet nézett egymással, és felkészülten várta a tavaszi hadjárat kezdetét. A jól ismert New Orleans-i Butler vezette James felé az offenzívát, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy rettegésben tartsák Richmondot. Délen a helyzet szinte reménytelen volt. Forrest tábornok kisszámú lovassága észak felé indított támadást, Tennessee-n és Kentuckyn keresztül. Braggét visszaűzték Chickamaugán keresztül, s így végre megszabadult a parancsnokság terheitől. Louisianában Dick Taylor tábornok vonakodva bár, de még Banks előtt visszavonult, aztán csak várta az erősítést. Banks viszont elég könnyedén vette a hadjárat akadályait. Miután jó időt elléháskodott New Orleansban, és egyéb gondja sem volt, mint hogy minden létező megnyitóünnepségen jelen legyen, most csapataival végre megérkezett Alexandriába, méghozzá gőzösökkel, és rögtön katonai parádét rendelt el huszonkilencedikére. Április másodikán érte utol embereit. Hatodikán viszont már Banks és csapatai ott masíroztak Natchitochesből kifelé, és ez volt tulajdonképpen útjuk utolsó állomása. Shreveportot kellett volna bevenniük, de Banks számára nyilvánvaló volt, hogy a föderációsok képtelenek olyan hadsereget kiállítani, amely az ő harmincezer főt is meghaladó hadosztályát legyőzhetné. Dick Taylor azonban nem bírta tovább, és úgy döntött, hogy csata nélkül nem adja föl állásait. Az ütközetre így a Sabine Crossroadsnál került sor. Sok-sok unionista katona élete végéig emlékezni fog erre a helyre. Ugyanitt Banks tábornok széthúzta végtelenül hosszú oszlopait, aztán két és fél mérföld hosszúságú egységekre bontotta őket, amelyeknek aztán nyugodtan nekimehettek a föderációsok a maguk mindösszesen kilencezer katonájával. A szürke egyenruhás hadsereg mindazonáltal egy ideig állta a próbát, olyannyira, hogy a kékeket visszavonulásra is kényszerítette, de aztán a csata eszeveszett meneküléssé fajult. Banks megpróbálta összeszedni szétszéledt embereit Pleasant Hill térségében. Másnap délután, még napszállta előtt, Taylor egy újabb rohamot intézett az unionisták bal szárnya ellen. Az eredmény-újabb teljes összeomlás. Ekkora föderációsok, A. J. Smith veteránjaival az élen, jobbról próbáltak támadni. Csak a leszálló sötétség vetett véget a vérontásnak. Banks örömmámorban úszott, a győzelmet teljes diadalnak könyvelte el, de tábornokai valamennyien visszavonulást sürgettek, az egyetlen Smith kivételével. Ezen az összekuszálódott harcmezőn végül is Taylor volt az első, aki a legközelebbi folyóparton tábort ütött. Igaz, másnap kora reggel már Kirby Smith, a felettese ugyanitt riadót fújt, minthogy ekkor szerzett tudomást a vereségről, úgyhogy azonnal kiadta a parancsot Taylornak, hogy vonuljon vissza csapataival Mansfieldbe. Vagyis mindkét hadsereg felfüggesztette a csatát: Taylor undorodva, Banks megalázva. Az unionista hadsereg végül is Grand Ecore-ba vonult vissza, Porter flottájának nehéztüzérségi védelme alatt. Ez volt az a flotta, amely súlyos vereséget szenvedett a texasiaktól, Green nyugati lovasságától, amikor megpróbált eljutni Loggy Bayouig. A kékpáncélos katonák azonban sokkal gyorsabbnak bizonyultak a visszavonuláskor, és így egyetlen nap alatt elérték Natchitochest. A mozgásképtelen sebesülteket hátrahagyták, a föderációsok kegyes irgalmára bízva, minthogy valamelyik hibbant szolgálattevő még a csata vége előtt visszaküld te az összes szállító járművet a 126

teljes orvosi felszereléssel együtt. Cole Latimer összeszorított foggal káromkodott, átkozta a sorsot, amely ellen végképp nem tudott semmit sem tenni. Briar Hill lakóinak étrendje meglehetősen egyhangú és szegényes volt: törpeharcsa, csirke, tojás, néha egy-egy elejtett nyúl... De ezzel mit sem törődtek, pedig már több mint három hete éltek a kunyhó kényszerű fogságában. Néha eszükbe jutott ugyan az a bepácolt, hatalmas füstölt sonka, amely Gillették kamrájában függhetett, de volt ennél nagyobb gondjuk is. Alaine-nek időről időre újra kellett festenie a bőrét a mogyoróvajjal, s a művelettől legalább úgy undorodott, mint annak idején, amikor Al ócska gönceit kellett magára húznia. Saul időközben elővezette az egyik lovat a rejtekhelyéről, aztán a két nyomorult bujdosó alkonyatkor elindult. Gillették házától nem messze kikötötték a lovat egy fához; ha gyors menekülésre lesz szűkség, itt könnyen elérhetik. A ház megközelítése különös óvatosságot igényelt, mert a Gillett család tagjairól köztudott volt, hogy a leglehetetlenebb időpontokban indulnak el egy kis ház körüli terepszemlére. Alaine, Saullal a nyomában, a fák, bokrok védelmében óvakodott előre, egyre közelebb érve a házhoz. Gillették hátsó kertjének kerítésénél aztán megálltak, és egy farakás mögül kémlelték a házat. Hirtelen az egyik ajtóban megpillantották Emmett Gillett tagbaszakadt alakját. Alaine-nek eszébe jutott, hogy nevetett egy évvel ezelőtt Emmett képébe, amikor a férfi azt a bizonyos különös ajánlatot tette neki. Aztán arra is emlékezett, hogy Emmett volt az, aki feljelentette őt a jenkiknél, kémkedéssel vádolva. Egy ajtó becsapódott valahol, aztán egy éles füttyszó törte meg az alkonyat csöndjét, és valahonnan felbukkant egy alacsony, vézna kis figura is, lámpással a kezében, amit gondosan felakasztott a füstölőház előtti póznára. Emmett kiegyenesedett, csípőre tette a kezét, és a fiúra kiáltott: - Mi a fenét csinálsz ott, Tater? - Csak kihoztam egy lámpát - válaszolta a másik, aztán még valamit piszmogott vele. - Az apja szólt, mert nem akarta, hogy megbotoljon a sötétben - tette hozzá. Emmett gyanakvóan nézett a kölyökre, de szemmel láthatóan nem fogta fel a sértést. - Jól van, Tater. Hát nem is győzném egy szál magam ezzel a tömérdek jenkivel! A suhanc megtapogatta Emmett széles fekete pisztolytáskáját, amely a derekán függött. - Ó, Emmett! Tudom, maga is látta azt a jenkit, aki egy csónakkal érkezett ide a mocsárhoz reggel... Gondolom, azért jött ki, hogy ha látja, figyelmeztesse az apját... - Nincs errefelé semmiféle jenki! De azért csak figyelj! - mondta Emmett, és felkapott egy vastag husángot, dühödten megforgatta a levegőben, aztán kezével tölcsért formálva szája előtt, elkiáltotta magát: - Hé, jenki! Merre vagy, hol vagy? - üvöltött bele a sötétbe, aztán újra felemelte a botot, és már éppen újra meg akarta lendíteni, amikor valaki mintha hátulról visszafogta volna a végét. Tater a döbbenettől elfojtott egy kiáltást, de inkább csak nyekkent egyet, Emmett viszont nyikkanni sem tudott, mert két hatalmas, széles tenyér tapadt a szájára. Egy rúgás szinte a füstölőház előtti póznának döntötte. - Nyissa ki az ajtót! - szólt rá egy érdes hang. - Aztán majd meglátja, hogy nagyon is itt vagyok... A farakás mögött Alaine megszorította Saul karját. Az öreg néger suttogva mondta: - Alaine kisasszony! Hagyjuk azt a sonkát! Nem éri meg! Különben is van még elég csirkénk! - Felejtsd el a sonkát! Most más dolgunk van. Értsd meg, a jenkit kell kiszabadítanunk! 127

Emmett közben feltápászkodott, és megpróbálta leveregetni térdéről a sarat. - No, megállj csak, jenki! Vigyázz, fegyver van nálam, és ha akarom, mindjárt lelőlek... Valaki felbukkant a sötétben, amennyire ki lehetett venni, egy fiatal lány volt. - Hé, Jenny! - szólította meg Emmett a tőle telhető legszívélyesebb hangon. - Csak nem akarod, hogy kihozzam neked a jenkit? Mert ha látni akarod... - Apád megmondta, hogy ehhez az ajtóhoz senki sem nyúlhat - figyelmeztette a lány. - Ó, Jenny! Most már értem... Szóval menjünk a füstölő mögé? Tudom, csak beszélgetni szeretnél! - Nagyon is jól tudod te, miről beszélek, Emmett. Ha meg nem, akkor csak törd a fejed! De azt hiszem, ő már tudja... - Jenny, ne butáskodj, nem tud ő semmit - legyintett Emmett, és tovább pucolta ruháját. - Sebaj! Anyád mindenesetre küldött neked egy pohár tejet, nehogy éhen halj... - mondta Jenny, és kinyújtott egy fémtálcát a férfi felé, amely tele volt süteménnyel, a másik kezében pedig ott volt a tejes bögre. S már fordult is vissza. Leszállt az éjszaka, még a hold sem világított, és Emmett egyedül maradt összes bajával, kínjával. Most érezte csak igazán, milyen fárasztó küldetésben van. Nagyot ásított, aztán vacogva róni kezdte a rövid utat a füstölő és a ház között. A sűrű felhőzet eltakarta a holdat, és a póznára kiakasztott lámpa fénye csak a szélben hajlongó ágak árnyékát nagyította fel. Ekkor hirtelen valami mozgást észlelt a sötétben, mintha a bokrok mögött valaki, egy vékony alak odébb ugrott volna. - Tater? Te vagy az? - suttogta bele az éjszakába, de félénk kérdésére csak a mély csönd volt a válasz. - Azonnal állj elő! Vigyázz! Fegyver van nálam! Emmett kiáltására azonban megint csak a mély csönd volt a válasz. A férfi hátrahőkölt, és megpróbált egyet füttyenteni, de száraz, remegő ajkát egyetlen hang sem hagyta el. Egyszer csak egy hatalmas fekete árnyékkal találta szemben magát, aki két fejjel föléje magasodott, és széles válla még azt a kevéske fényt is elvette, amit a lámpás rávetített. És ez az árnyalak alig karnyújtásnyi távolságban volt tőle! Az óriás szeme sárgán megvillant, aztán egy erős kéz szinte felemelte. Emmett kézzel-lábbal hadonászott, de a vasmarok keményen tartotta. Aztán végre elengedte. Alaine szorosan Saul mellett állt, és szótlanul integetett a férfinak, hogy most vegye le a pisztolytáskát az önkívületben heverő Emmett derekáról. - Itt vagyunk! - suttogta be a házikóba. - Ne kiabáljon! Mi majd kiszabadítjuk! - tette még hozzá izgatottan. Térdével, vállával próbálta belökni az alacsony, de súlyos ajtót, és integetett a fogolynak, hogy másszon ki végre. Cole csak nagy nehézségek árán préselte át magát a derekáig sem érő ajtón, aztán még mindig hétrét görnyedve, szinte odaesett eléjük a sárba. A lámpás vaksi fényében hunyorgott egy ideig, megpróbálta kivenni a körülötte álló árnyalakokat, aztán hirtelen talpra ugrott. Alaine bebújt a házikóba, és egy perc múlva már ki is mászott a sonkával a kezében. Az ajtót becsukták, sőt a biztonsági deszkát is gondosan visszarakták a helyére. Saul átkarolta Cole vállát, és hóna alá nyúlva támogatta a tisztet. Alaine szótlanul követte őket, s közben minden idegszálával résen volt, vajon felfedezték-e a szökést. Átvágtak a süppedős, zsombékos, átázott földeken, míg végre elérték a helyet, ahová Saul kikötötte a lovat.

128

Átvergődtek a már-már mocsarassá vált földeken, s végre megérezték a nyíló magnólia illatát, amely már Briar Hillt jelezte. Itt már minden ismerős volt, sőt a sötétben is barátságosabbnak tűnt a vidék, csak Cole dülöngélt bávatag lázasan a nyeregben, és fogalma sem volt, hol van és kivel. A sötét, kivilágítatlan épület elé érve Saul és Alaine óvatosan leemelte a férfit a nyeregből, aztán a lány visszavezette a lovat a rejtekhelyre, Saul pedig betámogatta Cole-t a házba. Alaine visszatérve gyertyát gyújtott, s amikor felismerte Cole-t, hangosan felnevetett; társa is lassan követte példáját, egészséges, villogóan fehér fogsora szinte kivirított fekete ábrázatából. Cole közben magához tért, de zavarodottan nézett körül, nem fogta föl a nevetés okát. Alaine lerántotta kalapját, és így látni engedte rövidre, de már korántsem férfiasra nyírott haját. A gyertya fénye megvilágította egész arcát. - Alaine! - kiáltott fel megkönnyebbülten Cole. - Az isten szerelmére, Alaine! Hát ez nem igaz! - suttogta, mintha hálaimát rebegne. Alaine arca lassan elkomorult, aztán kezét kinyújtva lassan megérintette a férfi combját. Cole nadrágjának jobb szára deréktól a bokáig felhasadt, és így jól láthatóvá vált az alatta levő, immár elszíneződött kötés. Még a gyenge fényben is kivehető volt, hogy a pólya tele volt vérfoltokkal. Cole érezte, hogy itt végre megpihenhet, biztonságban van, még ha ideiglenesen is. Szólni nem volt ereje, csak visszadőlt a kerevetre, és hirtelen mély álomba zuhant. Alaine elgondolkodva nézte az alvó férfit, aztán Saulhoz fordult: - Azt hiszem, valahogy ágyba kell tennünk a századost! - mondta zavartól rekedtes hangon. - De Alaine kisasszony! - dadogott még nagyobb zavarban Saul. - Az egész... az egész házban egy... egyetlen ágy van!... Valamikor ilyen mondat észhez térített minden hajadont, hiszen nyilvánvaló, hogy ha az egész házban egyetlen ágy maradt csupán, akkor az az ifjú hölgyé, aki nem ajánlhatja fel a saját ágyát egy férfinak, bármi ok késztesse is erre. Manapság azonban minden visszájára fordult, már semmi sem meglepő. Saul sem kérdezett többet. - Igyekezz, Saul! - sürgette Alaine. - Különben még itt vérzik el... Saul a sebesült jenkit hóna és térde alatt fogva, felemelte, és elindult vele a lépcsőn felfelé. Alaine egy lámpával követte őket, aztán fürgén eléjük kerülve kinyitotta szobája ajtaját, és befutott, hogy leszedje az ágytakarót. Saul óvatosan letette a matracra a századost, gyengéden elhelyezve véres lábát. Cole hangosan felnyögött. - Először meg kell néznünk, milyen súlyos a sebesülése, aztán majd rendbe tesszük - mondta Alaine, s megpróbálta lehúzni Cole sáros csizmáját. A véres kötés eltávolítását már Saulra bízta. A néger megpróbálta a beragadt kötést leszedni. Amikor végre sikerült, megpillantották a combon a mély sebet. Saul hosszasan nézegette, miközben reménytelenül csóválta a fejét. - Nem vagyok én orvos, Alaine kisasszony ~ morogta a foga között. - Abban viszont biztos vagyok, hogy el kell vinnünk valakihez, aki ért hozzá. Alaine keserűen összeharapta az ajkát. - Errefelé egyetlen orvosban sem bízhatunk meg - válaszolta a lány. - El kell jutnunk vele valahogy az Unió kórházába... Brooks doktor az egyetlen, akiben megbízom, de ő New Orleansban van. - Lemosom a lábát, aztán majd valahogy bekötözzük - mondta Saul.

129

- Helyes. Én közben begyújtok, és forralok vizet. De ami azt illeti, ezzel az erővel már le is füröszthetnénk... - Egy tűt kellene keresned, Alaine kisasszony, hogy majd újra megvarrd a nadrágot, mert fel kell tépnem... Különben nem tudom lehúzni... - Tépd csak fel! Majd valahogy rendbe hozzuk, ha másképp nem, összekötjük egy madzaggal. A lány egy hatalmas üstbe vizet töltött, aztán begyújtott. Bízott benne, hogy a sűrű sötétségben még a kéményből felszálló füst sem vehető észre. A faliszekrényben talált némi fertőtlenítőszert és kötést, amelyet még az anyja használt, ha valamelyik gyerek elvágta az ujját, majd a megmaradt komódban ágyneműt keresett; szerencsére ezeket Gillették nem vitték el, sőt a törülközők, kendők is megvoltak. Alaine a forró vizet maga cipelte föl, és éppen akkor lépett a szobába, amikor Saul felszakította a tiszt nadrágját. A lány egy pillanatra meglátta Cole ágyékát, mire a néger gyorsan betakarta egy törülközővel, és bocsánatkérően nézett a lányra. - Én majd lemosom, te csak törődj a lábával! - mondta Alaine fülig elpirulva. - Alaine kisasszony! Már ne haragudj, de megkérdezem, miért olyan fontos neked ez a jenki? Alaine nagy zavarban hajtogatta a lepedőket. - Hát csak azért, mert ő Roberta férje... - Roberta kisasszony hozzáment egy jenkihez? - kérdezte a döbbenettől eltorzult arccal Saul. De hiszen Angus úr gyűlöli a jenkiket! - Az igaz, de őt talán nem annyira... - hebegte a lány, miközben megpróbált nem ránézni a férfi combján tátongó sebre. - De lássunk hozzá, Saul, mert teljesen átvérzi a matracot. Lázas állapította meg Alaine, ráhelyezve kézfejét a százados homlokára. „Csak meg ne haljon! Csak meg ne haljon!” - fohászkodott magában Alaine. Saul hozzáfogott a seb megtisztításához, Alaine meg egy vizes kendővel a férfi testét tisztogatta. Cole újra felnyögött, majd öntudatlanul is megpróbált elhúzódni a hatalmas fekete kéz elől. Lázas szemmel nézett körül. A lány finom, gyengéd mozdulatokkal éppen a mellkasát szappanozta. Cole erőtlenül felemelte a kezét, és megpróbálta megérinteni a lány karját, miközben halkan a nevét suttogta. De keze visszahanyatlott a matracra, és Cole ismét elvesztette eszméletét. Saul a sebre mutatott: - Attól félek, hogy még mindig van benne valami... Nem tudom, mi, de ha ez lőtt seb, akkor a golyót ki kéne venni, mert különben vérmérgezést kap... Alaine riadtan nézett Saulra. - Te nem tudod kivenni? - Ahhoz túl mély... Nem merem. Félek, hogy egészen a csont mellett van. Ráadásul nem tudok mivel benyúlni! - Mit gondolsz, el tudjuk így vinni New Orleansba? Talán addig elég a fertőtlenítő meg a kötés. - Talán... Nem tudom. Mindenesetre valahogy rögzíteni kell majd a lábát. A néger fertőtlenítőt kent a seb köré, aztán egy szorítókötéssel megpróbálta elzárni a nyílást. Amikor végzett, felemelte az alélt férfit, míg Alaine gyorsan egy lepedőt terített az ágyra. A szorítókötés, úgy tűnt, elállította a vérzést, és mintha Cole nyugodtabban lélegzett volna. Alaine remélte, hogy már csak alszik, és nem a sebláz delíriumában szenved. Még meg is borotválta, s 130

Cole mindjárt másképp nézett ki, szinte olyan volt, mint régen. A pislákoló lámpafényben napbarnított bőre élesen elütött a lepedő vakító fehérségétől. Alaine elnézte Cole magas, izmos testét, széles vállát, keskeny csípőjét, hosszú, izmos combját és a mellkasán göndörödő szőrzetet. Hirtelen érezte, hogy elpirul, arca szinte lángol, és zavarodottan elkapta tekintetét a férfi testéről, aztán gyorsan letakarta egy lepedővel.

131

Huszadik fejezet

Cole Latimer egy halk zörejre lett figyelmes. Megnyugodva fedezte fel, hogy ezek szerint öntudatánál van. A szobában nappali fény volt, alatta kényelmes, puha matrac, patyolattiszta lepedő, fölötte egy másik. Tehát ágyban fekszik, meztelenül, igaz, de kényelmesen. Fogalma sem volt ugyanakkor, hol lehet. Combjába hirtelen éles fájdalom nyilallt, önkéntelenül odanyúlt, és ekkor megtapintotta a kötést. Most megpillantott egy furcsa, de ismerős kis figurát aki fiúruhában tett-vett körülötte, aztán elindult az ágya felé. Cole döbbenten meredt a jól ismert arcra, amely most olyan volt, mint egy négeré. - Al? - suttogta rekedten a férfi. Alaine odarohant az ágyhoz, és kérdő tekintettel nézett Cole-ra. Pillantása aggodalmat tükrözött, őszinte odaadást: - Hogy van? - kérdezte alig hallhatóan. - Kaphatnék egy pohár vizet? - suttogta Cole. - Csak ha szabad, doktor! - évődött vele kedvesen Alaine. Cole némán bólintott, és elmosolyodott, aztán újra lehunyta a szemét. A lány óvatosan megitatta. - Nem gondolja, hogy esetleg enne is valamit? - kérdezte elfogódottan. - Van egy kis leves meg egy kis rozskenyér a konyhában. - Nem bánom... Mert lassan már úgy érzem, hogy kilyukad a gyomrom az éhségtől... A sűrű bableves füstölt sonkával és zöldségekkel ízesítve szinte betöltötte illatával a szobát. Alaine felpolcolta a férfi háta mögött a párnákat, és Cole nekifogott a falatozásnak. Napok óta először érzett jóllakottságot, sőt mintha a combjában hasogató fájdalom is enyhült volna, persze nem annyira, hogy képes legyen róla megfeledkezni. - Még mindig fáj? - kérdezte együttérzőn Alaine. Cole nem válaszolt azonnal, hanem előrehajolt, és megpróbálta ujjával kicsit megemelni a kötést, és alákukkantani. - Azt hiszem, egy ágyúgolyó szilánkja talált el. - Hogyhogy? - nézett rá döbbenten Alaine. - Én mindig azt hittem, hogy az orvosok a csatazajtól, a lövöldözéstől távol dolgoznak. Cole története ugyanolyan kiábrándító volt, mint Magruder szedett-vedett egészségügyi készletének leírása. A férfi mindkettőről beszámolt, először az összehányt orvosi felszerelésekről, aztán az első csatanapról, amely vereséggel kezdődött, és a másodikról, amely már a jenkik fényes győzelmét hozta. És ezen a második napon kapták a parancsot a továbbvonulásra, szinte érthetetlenül, de engedelmeskedni kellett, sőt hátrahagyni a sebesülteket. Cole hiába őrjöngött tehetetlenül, nem volt választása. Az elejére még jól emlékezett. Egy már-már elfeledett lovastüzérüteg sebesültjeit vette éppen gondozásba, amikor egy arrogáns ezredes, Franklin tábori marsallja, éppen szemlét tartott az egység felett, és vitába keveredett Cole-lal a sebesültek és halottak hátrahagyott javai felett. A százados szentül elhatározta, hogy a sebesültek mellett marad, és egyetlen közlegény, valamint egy könnyebben sérült őrmester segítségével a súlyosabb sérülteket megpróbálta kocsira rakni. Eközben érte őket a lázadók támadása. Aki csak mozogni tudott, 132

menekült, és megpróbált elrejtőzni az erdőben, aztán hajnalban visszaszállingóztak a berakodásra váró kocsikhoz, és folytatták a megmaradt sebesültek elhelyezését. Ekkor váratlanul megjelentek a föderációs járőrosztagok a hegytetőn. Cole megparancsolta a közlegénynek és az őrmesternek, hogy azonnal induljanak el a kocsikkal, ő meg egy karabéllyal fedezékbe vonult, és ujját a ravaszon tartva figyelt, elhatározván, hogy mindenáron fedezi az elvonulókat. A gyorstüzelő fegyver szokatlan volt Cole számára, az első lövéseket elügyetlenkedte, így az ellenség is fedezékbe bújhatott közben, de szemmel láthatóan arról fogalmuk sem volt, vajon hányan tüzelnek rájuk. Így inkább nem vesztegették az időt, és gyorsan felvontattak a hegygerincre egy hátultöltős ágyút, töltöttek, és megcélozták a tisztást. Ettől a pillanattól kezdve Cole már alig tudta világosan rekonstruálni a történteket. Csak arra emlékezett, hogy a kocsik, megrakva sebesültekkel, még az ágyútűz előtt elindultak, aztán ő még leadott néhány lövést, de felismerve a nyilvánvaló és legyőzhetetlen túlerőt, egy töltésszünetben kiugrott fedezékéből, és egy szempillantás alatt az aranyderes hátán teremve ellovagolt. Az ágyútűz folytatódott, körülötte repkedtek a repeszek. Aztán már csak arra emlékezett, hogy iszonyú ütést érzett a combjában, és csak annyi ereje maradt, hogy megkapaszkodjon az aranyderes nyakában, amely vágtatva elindult alélt utasával az erdő felé. Egy idő múlva magához tért, ekkor fedezte fel sebesülését, gyorsan kötést tett a combjára, majd folytatta útját. Leszállt az est, aztán a hosszú éjszaka után újra felkelt a nap, de ő csak folytatta a poroszkálást. Az eső kitartóan ömlött, éjszaka csontig hatolt a hideg, napközben pedig szinte gőzölgött a mocsár. Cole-t már látomások gyötörték, legrosszabb azonban a szüntelen rovartámadás volt, mintha a világ összes rovarfajtája itt adott volna találkozót egymásnak. Hirtelen megpillantott egy fatörzsből vájt csónakot egy zsombékos partján. A kimerült állatot kivezette a süppedős szárazföldre, kikötötte egy csenevész fához, ő maga pedig belevetette magát a pirogba, és hagyta, hogy a lusta hullámok sodorják, amerre tetszik. Arra ébredt, hogy a nap égeti a bőrét; kiszáradt, cserepes ajka már fáj, testét felkarcolták a vízre lógó ágak, és minden szabadon maradt testfelületén rovarok lakmároznak. Ekkor azonban erős kezek megragadták, hasító fájdalmat érzett a combjában, aztán, amikor ismét magához tért, egy sötét, alacsony, jellegzetes illatú házikóban találta magát. Cole kimerült a beszédtől, körülnézett: - Briar Hillben vagyunk? Alaine bólintott. - A szobámban - tette még hozzá, aztán gyorsan magyarázkodni kezdett: - Tudja, az egész házban nincs más szoba, ahol ágy is volna... Cole mélyen a lány szemébe nézett: - Úriember nem veszi el egy hölgy ágyát... De most már mindegy. Köszönöm. Nem tudom, mikor aludtam ilyen jól - jegyezte meg tárgyilagosan. Elrévedt, gondolkodott egy sort, aztán Alaine szemébe nézve megkérdezte: - Te kötözted be a lábamat? - Nem én. Saul. Én csak lemostam magát, megvarrtam a nadrágját, és... - akarta volna még folytatni, de elcsuklott a hangja, s ajkába harapott. Cole kérdőn felvonta a szemöldökét. - És...? - kérdezte. De Alaine nem válaszolt. Hiszen tegnap még minden olyan más volt. Egy eszméletlen férfit vett gondjaiba, aki nemhogy őróla, de magáról sem tudott. Így Alaine szinte gátlásait is feledve nyugodtan lemoshatta egész testét, és akkor az égadta világon más sem érdekelte, csak a férfi egészsége. 133

- Alaine! Te mentetted meg az életemet! Arról nem beszélve, hogy micsoda megkönnyebbülés volt itt ébredni ma reggel... - Délután van, százados - javította ki Alaine tárgyilagosan, de nem megbocsátón, közben zavarában tördelte az ujjait, aztán egy hirtelen mozdulattal elsüllyesztette kezét túlméretezett nadrágja zsebében. - Majdnem átaludt egy egész napot. Így hát ha most megbocsát... van még egypár tennivalóm! A tájra lassan leszállt a köd, a nyugati égbolt a szivárvány minden színében pompázott, még akkor is, amikor Alaine elindult, hogy a baromfiólban keressen egy-két tojást, amelyek esetleg ez idáig a fészkek alján elkerülték figyelmét. Reggel óta készülődött az útra, összeállította a szükséges elemózsiás zsákot, már a tojásokat is megfőzte, de abban a reményben még újra kiment, hátha talál néhány újabbat. Már majdnem odaért az ólakhoz, amikor a bokor megrezdült a közelben, és Alaine egy hatalmas árnyékot látott elsuhanni az erdő irányába. Alaine szinte a falhoz tapadt félelmében. Fürkésző tekintettel kémlelte az alkonyati tájat, míg végre két lovas alakot pillantott meg. Alaine a fal mellett lapulva visszasompolygott a házba. Saul már elkérte az ő pisztolyát, így egész Briar Hillben egyetlen fegyver volt, Cole Latimer Remingtonja. Szobája ajtaját nyitva találta, és amikor belépett, Cole már ott üldögélt az ágy végében. - Félek, vendégeket kapunk - suttogta Alaine izgatottan. - Lehet, hogy Gillették, de ha nem, akkor dezertőrök - tette hozzá vészjóslóan, és kézbe vette a komódra helyezett Remingtont. - Maga csak pihenjen nyugodtan! Majd én rajtuk tartom a szemem! - Mi a fenét akarsz azzal a pisztollyal? - rivallt rá Cole, és hevesen mutogatott a fegyverre. - Még hogy mit?! Ha kell, akkor majd használom - jelentette ki Alaine önérzetesen. - Add ide! - mondta Cole határozottan, a pisztolyra mutatva. - És jegyezd meg: itt nem lesz semmiféle lövöldözés! Én majd mindent elintézek! - Az érdekes lesz... Magának még annyi ereje sincs, hogy kimásszon az ágyból - tiltakozott a lány. - Az isten szerelmére, Alaine! Fogd már föl végre, hogy átkeltem az egész mocsárvidéken, és valahogy eljutottam ide. Már hogyne tudnék kimászni az ágyból! Úgyhogy add csak ide azt a fegyvert! - Azonnal lefekszik! - kiáltott rá a lány, és egy határozott mozdulattal az ágyhoz lépett, és fél kézzel visszalökte Cole-t a párnára. A férfi ebben a pillanatban elkapta a kezét, és egyetlen mozdulattal a pisztolyt is kicsavarta belőle. - Köszönöm, MacGaren kisasszony! - Tudom, hogy kell használni! Higgye el! - Inkább azt mondd meg, kikre számíthatunk! Alaine szabad kezével az ablak felé mutogatott, aztán másik kezét kiszabadítva máris ott termett, és kikémlelt. Cole utána szólt: - Kérlek, segíts, én is meg szeretném nézni! Alaine odaugrott az ágyhoz, és karjával szinte átölelve a férfit, megpróbálta talpra állítani. Amikor Alaine kezét a férfi nyaka alá támasztotta, szinte villámszerű felismeréssel jutott eszébe az 134

a pillanat, amikor azon az éjszakán végre átkarolta Cole nyakát, és a férfi elborította csókjaival keblét, vállát, arcát... Alaine hirtelen hátravetette fejét, és megpróbált csak az előtte álló feladatra koncentrálni. Kényszerítette magát, hogy arra gondoljon, Cole Robertához tartozik, az övé a teste és a lelke, és neki semmi köze hozzá. Végül nagy nehezen talpra állította a férfit, sőt az ablakig is elvonszolta nagy kínkeservesen. - Jól van? - kérdezte aggodalmas hangon, de Cole néma bólintása nem nyugtatta meg. Alaine a férfi másik oldalához lépett, vigyázva, hogy ne érjen a lábához, és maga is kinézett az ablakon. Egy halvány lámpás fénye tűnt fel a láthatáron, ide-oda imbolygott, és egyre közeledett. Két férfi vette célba a házat, egyikük tartja a lámpást, a másik meg szorosan mellette poroszkál a szűk ösvényen. Az erdő szélén megálltak, egymáshoz fordultak, mintha megbeszélnének valamit. - Ezek errefelé tartanak! - állapította meg Alaine remegve. Cole nem válaszolt, csak nézte a közeledő különös párt. - Ezek valamit keresnek. Nézd, nem is a ház felé jönnek, hanem a kocsiszínt vették célba suttogva a százados. - Maga szerint ők azok?... - kérdezte Alaine, de aztán elharapta a mondat végét, mert eszébe jutott, hogy Saul beszélt két férfiről és egy nőről, akik azt a bizonyos gödröt ásták az erdőben, de végül is erről Cole nem tudhat. Cole megpróbálta elkapni a lány tekintetét: - Alaine! Kikről beszélsz? Mit akartál mondani? Alaine zavarában megvonta a vállát. - Semmit. Az égvilágon semmit - felelte közömbösen. Jó néhány perc elmúltával a két ismeretlen újra előbukkant a kocsiszínből, de most már nyilvánvaló volt, hogy összeszorított ököllel támadnak egymásra, - Az istállóba mennek - jegyezte meg közömbösen Cole. - Az istállóba? - kiáltott fel Alaine riadtan, és odaugrott szorosan az ablak elé, de már csak az imbolygó lámpás fényét láthatta, ahogy a két alakra vetülve lassan eltűnt a kapu mögött. - Hát akkor biztosan megtalálják! - kiáltott fel önkéntelenül. - Megtalálják? Mit találnak meg? Válaszolj, Alaine! - Á, hagyjuk.,. Vannak ott mindenféle régi kacatok... - Alaine! El sem tudom képzelni, hogy te holmi régi vacakok miatt aggódsz! Gyerünk! Mit találhatnak ezek ott az istállóban? A lány mélyet sóhajtott. - Tudja, Saul meg én találtunk valamit elásva az erdőben. Egy ladikot. Idehoztuk, és elrejtettük az istállóban. - De mi volt abban a ladikéban? - Valamiféle iratok... - vetette oda Alaine, és elkerülendő a lényegi választ, tovább magyarázkodott. - Tudja, Saul kémlelte ki, hogy elásták. És azt is észrevette, hogy csak ketten tértek vissza az erdőből. A harmadik ott maradt. Mi aztán megtaláltuk, ugyancsak elásva a láda mellett. Egyazon gödörben. Cole eltorzult arccal kapott a lábához. A fájdalom megint belehasított a combjába. - Csak nem ők ölték meg? - Attól tartok, ők... Nézd! Most jönnek ki az istállóból! És valami súlyos dolgot cipelnek.

135

Alaine most már biztos volt benne, hogy megtalálták. Orrát egészen az ablaküveghez nyomta, és figyelte a két alak mozgását. Egyszer csak majdnem úgy érezte, menten elájul. - Errefelé jönnek... a ház felé... A lány odaugrott az ajtóhoz, és ráfordította a zárat, aztán odalépett a tűzhely mellé, és kinyitott egy kis rejtekajtót. - Tudja, a kémény nagyon jól vezeti a hangot! - magyarázta, és fülét a falhoz tapasztotta, de hiába próbált tárgyilagos hangot megütni, minden ízében reszketett. Mindketten visszafojtott lélegzettel várakoztak, amikor váratlanul egy különös hangra lettek figyelmesek: mintha egy fadarabot hasítottak volna ketté. Alaine már tudta, hogy a bejárati ajtót elreteszelő deszkát feszítették le. Az ajtó megnyikordult, feltehetően benyomták, és egy pillanat múlva már jól hallatszott, hogy azok ketten betrappoltak az előtérbe. Hirtelen zajosan becsapódott valahol egy ajtó, majd kisvártatva arra ocsúdtak, hogy az egyik betolakodó elhagyta a házat. Egy magas, testes férfialak futott az erdő felé. Egy-két perc múlva felbukkant, és két lovat vezetve sietősen újra a ház felé irányította lépteit. Megkerülte az épületet, a hátsó bejárathoz vezette a két állatot. Néhány perc múlva éles vita hangjait közvetítették a falak, de csak a kandallóhoz közel álló szavait lehetett úgy-ahogy kivenni. - Gondolod, ha itt rejtettem volna el, akkor idehoztalak volna? - nevetett fel talán túlságosan is harsányan az egyik. - Ha egy kicsit is gondolkodói, beláthatod, hogy ilyen közeli helyet nem választhattam. Emlékezz csak vissza, én üldöztem el azt a kis boszorkányt... És ha ezt nem tettem volna, nem tudom, hol találtál volna az egész környéken egy árulót, úgymond, hogy őt üldözzék, míg mi nyugodtan elmenekülhetünk. Alaine levegő után kapkodott. Most, ebben a pillanatban ismerte fel a hangot, de a mondatot még mindig nem fogta fel. Csak azt tudta, hogy ezek ott lenn róla beszélnek, de ki lehet az ismerős hangú? Mert hogy nem Emmett, az majdnem biztos... - Hát nem emlékszel? Pedig elmeséltem neked az egész szállítás történetét. És hadd emlékeztesselek, hogy majdnem otthagytam a fogam azon az éjszakán, amikor azt a fickót belefojtottuk a folyóba. Csak képzeld el! Mi lett volna akkor, ha elkapnak ott, az ő egyenruhájában! Az ördögbe is! Ha Banks csapatait nem rendelik vissza, akkor ez a birtok már régen kalapács alá került volna, és akkor már régen a tiéd lenne. Éppen úgy, ahogy elterveztük! De te mindezt nem hiszed, és mint az őrült, rohangászol itt összevissza... Holott minket a lázadók szorítottak vissza! „Minket?! Egy jenki?” - csóválta a fejét Alaine döbbenten, és fülét még szorosabban tapasztotta a falhoz. - Persze hogy a ládikó miatt jöttünk ide... Hiszen valakinek csak ide kellett jönni... De nem ez a lényeg. A lényeg a ládikó! És ha a ládikó megvan, akkor rögtön osztozkodhatunk... Váratlanul megint heves szóváltás zaja törte meg a csendet, majd egy kiáltás harsant föl az éjszakában, aztán megint csend ülte meg a házat. Alaine és Cole dermedten figyelt, de lentről egyetlen hang sem szivárgott fel. Aztán lépések zaja törte meg mégis a ház csendjét, súlyos léptek zaja, mint amikor valaki egy nehéz teherrel a vállán elindul valahová. Jól kivehető volt, hogy az illető éppen kilép az ajtón, aztán egy pillanaton belül megint visszatér, utána valamilyen nehéz súlyt cipelve távozik. Cole és Alaine kérdőn nézett egymásra, mindketten a másiktól akarták megtudni, mi történhetett odalent. De ekkor egy különös, zavaró szag csapott ki a kandalló tűzteréből. Egyre fenyegetőbben tódult ki a füst, és csakhamar a láng is, mintha olajat öntöttek volna rá. 136

Alaine pánikba esett. - Robbantsa fel őket! Robbantsa fel mind a kettőt! - kiáltotta magánkívül. - Ó, nekem kellett volna megölni őket, abban a percben, amikor először megpillantottam ezt a két senkiházit! - Alaine fuldoklóit a felháborodástól, alig kapott levegőt, persze ehhez az is hozzájárult, hogy a kandallóból már ömlött ki a füst, amely lassan a szobáját is kezdte elborítani. Alaine kezét tördelve rohangászott fel s alá a szobában, és nőttön-nőtt benne a gyűlölet. Hát vele is bekövetkezett! Felgyújtották a házát! Cole némán figyelte a lányt, aztán amikor végre felállt, kezével belekapaszkodott Alaine vállába, megrázta, és maga felé fordította. - Alaine! Figyelj ide! Kérlek! El kell hagynunk a házat! Minél előbb! Különben benn égünk! Értsd meg, csapdába estünk! Érted, amit mondok? Hozzád beszélek! - rázta meg újra a lány vállát, majd ismét rászólt: - Alaine! Figyelsz? Hallasz? Alaine rá sem nézve bólintott, aztán a melléhez kapott, és feltört tüdejéből a szaggatott köhögés. A füst már fullasztóvá vált az emeleten is. Cole a lány után nyúlt, remegő kezét magához húzta, aztán kinyitotta az ajtót, és szélesre tárta a lány előtt. A füst azonban már a lépcsőházból is fölszivárgott, orruk-szájuk megtelt vele, de ahogy kiléptek, szinte visszahőköltek, mert a füst már olyan fojtogató volt, hogy elzárta előlük az utat. - Ki kell jutnunk innen! - ragadta meg most már Cole erőteljesen a lány karját, majd egymást támogatva lebotorkáltak a földszintre. - Nézze!!! Elölről is felgyújtották a házat! Már mindenütt lángol! - Alaine! Próbáljuk meg a hátsó kijárat felől! A lány elindult a férfival lefelé a lépcsőn. Cole rátámaszkodott Alaine-re, aki megpróbálta úgy támogatni, hogy a férfi súlya ránehezedjen. Az előtérből jól látszott, hogy már az egész nappali lángol, sőt már a kijárat felé vezető utat is elborította a tűz. A látvány félelmetes volt. Alaine felsikoltott, aztán hirtelen megragadta Cole karját, és a nappali egyik szöglete felé mutatott. Az ajtó takarásában csak két lábat lehetett látni a padlón, furcsán kitekeredve. Cole sebesült lábát maga után húzva elindult a férfi felé, aki különös pózban feküdt a földön, karjával átölelve egy üres ládát, amelyen három betű volt olvasható: USA. Cole lehajolt, és ekkor pillantott meg két lőtt sebet a férfi hátán. Ujjával kitapintotta nyaki ütőerét, de a sebesültnek már nem volt pulzusa. - Halott? - kérdezte remegve Alaine. - Igen - mondta Cole, és a hátára fordította a férfit. Furcsán megmerevedett lábán sárga sávos, kék nadrág feszült. - De hiszen ez egy jenki! - kiáltott fel Alaine, aztán a felismeréstől szinte eltorzult az arca: Méghozzá Cox főhadnagy! Az, aki engem kémkedéssel vádolt. Cox félig felhúzott pisztolya a földön hevert a holttest mellett, merev kezében pedig egy selyemdarabot szorongatott. Cole szétfeszítette az ujjait. A főhadnagy kitüntetésének darabja volt. A százados ekkor nézett bele a ládába, de abban csak papírlapok voltak. - Saullal találtuk - magyarázta Alaine. - New Orleansból szállították ide; tele volt pénzzel. Elásták az erdőben egy holttesttel együtt, mi pedig kiástuk, aztán elrejtettük az istállóban. - No, most már eggyel kevesebbel kell osztozkodni! - jegyezte meg Cole undorral. - Saul azt mondta, hogy egy különös kis emberke meg egy nő volt ott még Cox főhadnagyon kívül. Az egyre fenyegetőbben terjedő tűz szinte már az arcukat égette. Hátrább húzódtak, aztán Cole megragadta Alaine karját, és amennyire a férfi sebesült lába engedte, kirohantak az előtérbe. Cole 137

itt vállal nekifeszült az ajtónak, amely a ház másik részébe vezetett. Beléptek egy szobába, ahol viszonylag kevesebb volt a füst, és gyorsan bezárták maguk mögött az ajtót. De innen már csak az ablakon keresztül lehetett menekülni. Cole felemelt egy törött széklábat, és belevágta az üvegbe. Az ablak előtt ott állt Saul, aki máris benyúlt, és erős kezével segített a lánynak kimászni. Cole közben összeszorított foggal leplezte a lábában hasogató fájdalmat, de minden erejét összeszedve megpróbált átlépni az ablakpárkányon. Sebesült lába azonban beszorult, és hálás szemmel nézett Saulra, aki egy ügyes mozdulattal kiszabadította. Elindultak az is-tálló felé. Alaine lerogyott a szalmára, és a következő pillanatban Cole szinte ráesett. Eddig bírta. A lány azt hitte, hogy a férfi elájult, de Cole felköhögött, és nemsokára már együtt köhögtek; a tüdejükben megrekedt füst mintha így próbált volna kiszabadulni. Alaine felült, és térde előtt összekulcsolta a kezét, úgy nézte az égő házat. Belülről rázta a zokogás, egész teste remegett. Cole közelebb csúszott hozzá, és megpróbálta átkarolni a vállát. - Ne érjen hozzám, jenki! - kiáltott fel ingerülten, és szeméből patakzottak a könnyek. - Maga és a maga nyomorult kékhasú harcostársai már eddig is több fájdalmat okoztak nekem, mint amennyit el tudok viselni! Alaine szabad folyást engedett zokogásának. Az otthonát siratta. Lassan kezdte úgy érezni magát, mint a csapdába esett állat. De abban biztos volt, hogy még mindig lehet tenni valamit. - Saul, hozd elő a halottaskocsit! Még mielőtt Gillették ideérnek. Egyenesen átvágunk a földeken, éjszakára pedig meghúzódunk a mocsarakban - mondta Alaine, és odanyújtotta Cole-nak a csizmáját, aztán leszaladt a konyhába, hogy élelmet csomagoljon az útra. A különös trió végre maga mögött hagyta az égő házat, és a még különösebb halottaskocsi elindult a földek felé. Saul már indulás előtt elhelyezte a nehéz ládát maga mellett, Cole pedig a láda mellett foglalt helyet, ahol végre kinyújtóztathatta sebesült lábát. Alig tettek meg néhány métert, amikor hatalmas robbanást hallottak maguk mögött. Alaine csak egy pillanatra nézett hátra, de szemét elborították a könnyek. Leküzdötte felindultságát, és megállás nélkül robogtak tovább a nyílt mezőn, habár a robbanás fénye bevilágította az egész tájat, félelmetessé téve a megnyúlt árnyékokat. Egy ideig még Gillették hangos kiáltásait is hallhatták, akik a főútról rohamozták meg az épületet, s így félő volt, hogy a tűztől megvilágított mezőn akár a menekülő halottaskocsit is észrevehetik, hiszen a ház felől izgatott kiáltásokat lehetett hallani, de szerencsére Gillettéket jobban lefoglalta a tűz, mint a menekülők hangtalan távozása. Megfelelő távolságba kerülvén a háztól, immár nyugodtan baktattak tovább, míg Saul végre, még a mocsár előtt, a sötétség leple alatt egy biztonságos mélyedésbe vezette a kocsit. Saul egy hatalmas mocsári tölgy lombja alatt helyezkedett el, nekidőlt a fa törzsének, míg Alaine a halottaskocsi hátsó részénél dőlt le, az ajtónál, ahol kellő távolságban lehetett Cole-tól, de ugyanakkor szemmel is tarthatta. Pirkadatkor Cole felébredt, kínkeservesen kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és megpróbált lekászálódni a kocsi halottasteréből. Mire leért, Saul már meggyújtotta a tüzet, sőt már nyársra szúrt egy kis sonkadarabot is, de Alaine-t sehol sem lehetett látni. Cole falatozás közben megkérdezte: - Hol van Alaine? - Ó, Alaine kisasszony éppen tesz egy sétát... - válaszolta a néger, és magának is készített egy tányért. - Bár én attól tartok, hogy visszalopakodott a házhoz.

138

A ház romjait a távolból alig lehetett látni, csak amikor már odaértek a kapuhoz, akkor vették észre a földdel szinte egyenlővé vált üszkös maradványokat. A ház körül álló tölgyekből szinte semmi sem maradt, bár az egyik ráomlott a házra, és elégett lombkoronája szinte ravatali koszorúként borult a romokra. Az épület és a tetőszerkezet gerendái mint holmi megfeketedett csontmaradványok, összekuszált alakzatként borították a helyet, amely egykor Briar Hill volt. Alaine-t az istállók mögött találták meg, négykézláb mászott a vörös iszapban, kezével törve magának utat. Fekete keménykalapja ott volt mellette a sárban, de Alaine nem nyúlt ki érte. Saul mellé ugrott, és finoman megérintette a lány vállát. - Alaine kisasszony - szólította meg gyengéden. - Mennünk kell... El kell tűnnünk, mielőtt Gillették visszatérnek... A lány a négerre emelte könnytől áztatott, vörös szemét, ajka remegett: - Hová rohanunk? - kérdezte elcsukló hangon. - Nézz körül, Saul, hát nem látod, semmi sem maradt... - Kisasszony, értsd meg, indulnunk kell! - mondta megkeményített hangon Saul, és karját nyújtotta a lánynak. A százados csak messziről figyelte a jelenetet, és maga is megdöbbent a hirtelen átváltozástól. Egy szerencsétlen, formátlan kalap, egy-két mozdulat, és máris eltűnt az a törékeny, izgatóan sejtelmes ifjú hölgy, akit azon a bizonyos éjszakán a karjaiban tarthatott... Alaine leszegett fejjel szaladt a kocsi felé, aztán megpillantva a tisztet, elkapta tekintetét, és Saulhoz fordult: - Hát ezzel meg mi a fenét csinálunk? - kérdezte ártatlan döbbenettel, mint aki most fedezi fel, hogy nincsenek egyedül. Cole jól hallotta a kérdést, de Saul válaszát is: - Nos - vakargatta állát az öreg -, én már elégszer átgondoltam - mondta, és kezével az üres koporsó felé bökött, majd meg sem várva Alaine helyeslő fejbólintását, szélesen elvigyorodott, és szemmel láthatóan nekikezdett az előkészületeknek. - Ó, azt azért nem! - szakadt fel Cole-ból a kiáltás. - Hát ha nem, akkor azt mondja meg, jenki, hogy amúgy meddig jutunk el így magával? Ezzel a gyönyörűségesen kék egyenruhával, ezzel a csodálatos aranysávval a nadrágján? Fantasztikus lesz! így, ahogy van, végig az egész vidéken! - kiáltotta Alaine ingerülten. - Ó, hogy az isten óvjon meg engem ettől a nőtől! - Rakd bele! - utasította Alaine Sault. A néger megint szélesen vigyorogva követte a lány parancsát. Aztán odatrappolt a tiszthez, átnyalábolta, és egyetlen mozdulattal befektette a koporsóba. Alaine fél térdre tápászkodott, és bekémlelt a halottaskocsi rakterébe, aztán távolabb pillantva megpróbálta kifürkészni, mi maradt abból, ami egykor az otthonát jelentette, Briar Hillt. De a gomolygó füstfelhőben egyetlen útbaigazító pontot sem tudott kivenni. Még azt is nehéz volt elképzelni, hogy itt, valaha is, az üszkök nyomán valami ki fog kelni a talajból, a kiégett földön. Briar Hill igazi pusztasággá változott. Az a Briar Hill, amelyre MacGarenék egykor oly büszkék voltak. Alaine visszaült Saul mellé, és beburkolózott a hatalmas köpenybe. A hajnali pára csontba vágóan hideg volt, a könnycseppek is megfagytak az arcán, a szél, a füst eszelősen szembefújt, ahogy a döcögő halottaskocsival megpróbáltak keresztülvágni a földeken. A szél egyre nagyobb 139

erővel támadott, és Alaine már csak egyre gondolt: ez a szél legalább elfújja azt a képet is, amelyet hajdan volt otthonáról őrzött.

140

Huszonegyedik fejezet

Végre ráfordultak a Marksville-be vezető bekötőútra, amikor egy közeledő jármű leszorította őket az útról. Saul visszafogta a lovakat, és egy erőteljes mozdulattal elrántotta a gyeplőt. A fák árnyékában feltűnt egy robusztus alak, és a hajnali derengésben a lány hirtelen felismerte Emmett Gillett figuráját, aki egy öszvérháton közeledett feléjük. Az öszvér szemmel láthatóan vonakodott letérni az útról. Emmett ismerhette az állatot, mert nyugodtan kivárt, és néhány perc múlva az öszvér, mintha meggondolta volna magát, elindult a fák alatt rejtőző halottaskocsi irányába. Aztán hirtelen megfordult, és folytatta útját békésen az ütőn, messze maga mögött hagyva a bozótban rejtőzködő gyászkocsit. - Ez a fiú figyelmeztetni akarja a seriffet, hogy van errefelé egy menekülő jenki - jegyezte meg Alaine szárazon. - Így hát jobban tesszük, ha inkább Cheneyville felé tartunk, feltéve, hogy arrafelé már föderációs csapatok állomásoznak. Cole a koporsófedelet félretolva most ébredt rá, hogy egy valódi délire bízta az életét, aki sohasem fogja magát megtagadni... De hogy miért tette ezt, azt képtelen lett volna önmagának is megmagyarázni. Alaine hátrafordult, és mélyen a férfi szemébe nézett, de csak Cole értetlen pillantásával találkozott: - Mit bámul, jenki? Egy hulla különben se bámuljon! Ami azt illeti, ha bárki meglátja ezt a kocsit, csak egyet gondolhat: a temetőbe tartunk, oda meg ki a fene akarna bennünket követni! A késő délutáni órákban érkeztek egy kisváros határához. A néger a halottaskocsi valamennyi ajtaját jól bezárta, aztán Alaine-nel együtt a bakon ülve elkezdtek falatozni a megmaradt sonkából. A köréjük gyülekező sokaságnak csak két falat között vetették oda közömbösen, hogy a koporsóban egy föderációs járőr fekszik. Saul ezt olyan meggyőzően tudta mondani, hogy körülöttük mindenki elhitte. Alaine ilyenkor csak nyelt egy nagyot mellette, már a sonka ízét sem érezte, hiszen még megrágni sem volt ideje. A körülöttük gyülekvő tömeg persze óvatosságra intette őket, néha már-már lélegzetet is alig mertek venni, kiváltképp, ha egy tiszt közelített a kocsihoz, akit rendszerint megkérdeztek: - Őrmester, biztonságos a hely maga szerint? - Hogyne, ellenőriztünk mindent. - Mikor? - A múlt héten. Minden kocsit átvizsgáltunk, amelyik behajtott a városba. Egy biztos, itt négy keréken senki nem juthat be - állította magabiztosan egy százados. Alaine úgy döntött, megpihennek egy pajtában. A föderációs katonák néha körbesétálták a kocsit, és szinte elképesztő volt, hogy a koporsóba egyikük sem mert vagy akart bepillantani. Alaine még attól is félt, hogy Cole esetleg mélyebbet lélegzik vagy sóhajt egyet. Az idegek játéka volt az egész. Ki bírja tovább a feszültséget? Most már csak idő kérdése volt. Mert ha egy túlzottan kíváncsi katona vagy tiszt maga akar meggyőződni az információk igazáról, akkor valamennyien elvesztek. Saul és Alaine legalább szempillantással jelezhettek egymásnak, de Cole a koporsóba zárva csak a pisztolyát szorongathatta. Egy fiatal katona közelebb lépett a kocsihoz, kezét ráhelyezte a hátsó ajtó kilincsére, s közben társával csevegett. Alaine és Saul meg sem moccant, lélegzetét visszafojtva várakozott. A közlegény ekkor nekidőlt a kocsi falának, a 141

rozoga szerkezet megreccsent súlya alatt, sőt az ajtó is kicsapódott, mire a föderációs katona végre kiegyenesedett és odébbállt. Alaine megkönnyebbülten felsóhajtott, közben a két katona lassú léptekkel elindult. Hirtelen erős dörömbölés zaját hallották a pajta végéből. A gyenge fényben is jól kivehető volt, hogy csikorogva kinyílik egy alacsony ajtó. Tater Williams állt előttük. Cole a kocsi oldalának dőlve figyelte a fiatalembert, aki dermedten nézett szembe a rászegeződő fegyverekkel, aztán kényszeredetten felemelte a karját. - Kell itt lennie valahol egy faládának - magyarázta izgatottan, le sem véve tekintetét a százados pisztolyáról. - Higgyék el, csak azért jöttem, nem akarok ártani maguknak... - Hogyan talált ránk? - kérdezte Cole. - Idáig kísértem magukat. Az öreg Gillett elküldte Emmettet Marksville-be, engem meg ide. Az öszvért Emmett vitte el, én gyalog jöttem - tette hozzá elfintorodó képpel. - Persze az a kivénhedt öszvér Emmett-tel a hátán nem juthatott messzire, de én itt vagyok, így nekem kellett jelenteni, hogy merre van a százados. És jelentettem is. Persze csak azt, hogy láttam, de hogy hol, azt már nem árultam el. Alaine gyanakodva nézett a fiúra; vajon igazat mond-e. Tater egyik lábáról a másikra állt, és félénken nézett a lányra. - Tudniuk kell, hogy igazán nem kedvelem Emmettet, és amikor maguk megkötözték őt, én csak hálás voltam érte. Hangos kiáltásra figyeltek föl, majd sietős léptek zaja törte meg a csendet. Cole és Alaine leengedte a pisztolyt, mire Tater szemmel láthatóan fellélegzett. Most hallották meg a föderációs tiszt hangját, aki parancsokat osztogatott embereinek: - Néhány mérföldnyire innen, az alexandriai tábor közelében van egy jenki járőr. Át kell fésülni néhány emberrel az utat, és el kell kapni őket. Ideje, hogy végre megzavarjuk a jenkik álmát! A katonák felsorakoztak, és döngő léptekkel elindultak a megadott irányban. Tater büszkén kihúzta magát. - Látják, én mondtam nekik, hogy egy csapat jenki őrszem van az ütőn - magyarázta öntudatosan. - Hát erről van szó! Végül is igazat mondtam, hiszen mindig van jenki őrjárat valahol az ütőn... Alaine reménykedő mosollyal nézett Cole-ra. - Hát ha így van, akkor magát át is adhatjuk mindjárt az elsőnek - szólt Cole Taterhez. - Annak nincs sok esélye - csuklott egyet döbbenten a fiú. - Mert a jenkik sem jutnak messzire. Tulajdonképpen csak köröznek jobbra-balra, aztán visszavonulnak, mert az utak már járhatatlanok. Tater a lány elé lépett, lehajolt, míg végre elkapta pillantását. - Alaine kisasszony! Alaine összerázkódott, és döbbenten nézett Tater szemébe. - A teringettét! Hát persze hogy Alaine kisasszony! - mosolyodott el gyengéden Tater. - Már az első pillanatban éreztem, hogy maga nem lehet fiú... Arról nem beszélve, hogy Saulnak egyetlen olyan barátja sincs, aki ilyen... szóval ilyen kis termetű! Higgye el, tudom, mit tettek magával Emmették. Még a múlt évben, amikor itt voltak a jenkik. És azt is higgye el, nagyon szerettem a családját. Nézze, összeeszkábáltak ezek itt egy gőzhajtású járgányt. Itt van mindjárt az ajtó előtt. 142

New Orleansba akartak vele eljutni, még a háború előtt. Az apám mesélte, ő dolgozott rajta a legtöbbet. Szerinte ugyancsak messzire el lehet jutni vele, mégpedig észrevétlenül... Alaine lekapta fejéről a kalapot, és ünnepélyes komolysággal meglengette a fiú előtt. Tater kiegyenesedett, de még nem tért magához a zavarodottságtól. Kínjában valamit makogott, aztán ruganyos léptekkel az ajtóhoz osont, és egy szempillantás alatt eltűnt. Saul kikémlelt, aztán ő is kilépett az ajtón. Rövid idő múlva nagy csomó pokróccal tért vissza. Egyikük sem értette, vajon ebben a szinte trópusi melegben miért van szüksége ennyi meleg takaróra, de aztán Saul elkezdte betekergetni a halottaskocsi vaskerekeit és a lovak patkóját. Cole közben ellenőrizte pisztolyát, és el-helyezkedett a nyitott koporsóban. Saul kinyitotta a pajta ajtaját, és a halottszállító járgány hangtalanul kigördült az útra. Alaine gondosan bezárta maguk mögött az ajtót, és még arra is gondolt, hogy eltüntesse a keréknyomokat a porban, aztán maga is csatlakozott a többiekhez, és felugrott a bakra. Ekkorra Saul már rágördítette a kerekeket a sínre, és a kocsi mozgásba lendült. Nesztelenül suhantak el a városka alig kivilágított házainak árnyékában, a fák lombkoronája is jól rejtette a kocsit, sőt a széljárás is kedvezett, mert az örök éber kutyák sem kezdtek hangos csaholásba. Amikor elfogytak alattuk a sínek, már a mocsár közelében voltak, de itt már nem fenyegettek a föderációs járőrök, akik csak az utakat tartották szemmel. Még pirkadat előtt elérték a Holmesville-be vezető keleti bejáratot, és a felkelő nap már a Mississippi közelében találta őket. A korai derengésben Cole is felébredt sajátságos kriptájában, és elkeseredetten észlelte, hogy a combja körüli duzzanat már elérte a térdét, sőt a bokája is úgy bedagadt, hogy majd szétfeszítette a csizmáját. Fogát összeszorítva próbálta elfojtani nyögéseit, és közben maga elé képzelte Alaine-t, finom, gömbölyded formáival, odaadó melegségével. A tagjaiban sajgó fájdalmat azonban ezek a fantáziaképek sem tudták enyhíteni. Cole hirtelen felocsúdott. Elég! Elég a fantaziálásból! Nem szabad efféle álomképekkel bódítania magát! De a szíve hevesebben vert, és homlokán kiütött a veríték. „Őrület!” - gondolta magában, hiszen végül is itt fekszik egy szűk koporsóban, és még a tagjait sem tudja kényelmesen kinyújtóztatni... A délelőtt közepe táján a kocsi egy útkereszteződéshez ért, ahol szürke egyenruhás lovassági katonák állították meg őket. Alaine észrevétlenül hátranyúlt, és finoman megkopogtatta a kocsi falát, értésére adva Cole-nak, hogy vigyázzon, és még jobban húzza magára a koporsó fedelét. Saul közben megrántotta a gyeplőt, és már-már rutinszerűen ismételte meg szokásos mondókáját a sárgalázról, a kocsiban szállított halottról, miközben magyarázólag bökött ujjával a kocsi sarkában lobogó sárga zászlócskára, A tiszt csak kezével intett, de amikor a kocsi újra elindult, a járőr a nyomukba eredt, igaz, tisztes távolságot tartva. A nem kívánt kíséret egész délelőtt a nyomukban maradt, míg végre dél felé lehúzódtak az útról, és az árnyékban falatozni kezdtek, ekkor Saul végre feltűnés nélkül a lovak közé vágott, és megpróbált nagyobb sebességgel egérutat nyerni. A déli nap tüzében és a feketére festett kocsiszekrény alatt a szűk koporsó egyre inkább egy felfűtött kazánra emlékeztetett, és Cole minden önfegyelme ellenére kezdte úgy érezni, nem bírja tovább. Láza időközben ugyancsak emelkedett, testét elborította az izzadság, arca vörösen lángolt, szeme izzott a láztól. Alaine-t elborzasztotta a látvány, gyorsan átnyújtott a férfinak egy pohár vizet, aki mohón belekortyolt, a maradékot pedig a mellére locsolta. Saul néhány ciprus árnyékában leállította a kocsit, nem volt más választásuk, várakozni kellett. 143

Az árnyékból odaláttak a kompkikötőre, amely néptelennek tűnt, de egyszerre valaki kilépett a parton álló kis fűikéből, és elindult feléjük. Az apró, szakállas kis emberke egyenesen a halottaskocsi felé tartott, mire Alaine mélyen fejébe húzta kalapját, és fejét lehorgasztva alvást miméit az árnyékos félhomályban. - Át akarnak kelni? - kérdezte az emberke vékony, magas hangon, még jó pár lépés távolságra tőlük. - Igen, uram - válaszolta Saul. - Ami azt illeti, itt csak komppal lehet átkelni, legalábbis a legtöbben úgy kelnek át. Persze akárkit nem viszek át... Csak aki meg tudja fizetni... Alaine mélyen belenyúlt a zsebébe, és kihalászott egy ezüstdollárost, amit átnyújtott Saulnak. A néger átadta az emberkének, aki beleharapott, aztán elgondolkodva összeráncolta a homlokát. - Hááát... - nyögött egy nagyot. - Nem vitás, jó kis jenki pénz! Csakhogy távolról sem elég! - Sajnálom, uram. Ez minden vagyonunk - rázta meg határozottan a fejét Saul. - Viszont biztosíthatjuk, hogy a gazdám nem sárgalázban halt meg. Talán hallott arról a nagy csatáról a jenkikkel, fenn a folyónál. Hát ott ölték meg. A sárga zászlót csak annak a vállalkozónak a tanácsára tűztük ki a kocsira, hogy legalább a jenkik hagyjanak békében. - Hááát... akkor más a helyzet. Áll az alku. Átviszem magukat - és egy lehetetlenül keskeny ösvényen elindult a mocsár felé. Alaine és Saul már-már attól félt, hogy csapdába csalta őket, amikor végre feltűnt előttük egy ősrégi, fából eszkábált komp. Saul ráhajtott az ingatag alkotmányra, aztán az emberke belekapaszkodott a kötélbe, és elkezdte húzni, A faszerkezet erősen recsegett-ropogott a nehéz kocsi és a lovak súlya alatt, sőt félő volt, hogy a hevenyészve kitámasztott kocsi belecsúszik a vízbe, Saul izgatottan újabb facövekeket helyezett a kerekek alá, amikor a kocsiszekrény belsejéből különös hang hallatszott ki, Saul hangosan felköhögött, hogy elnyomja a kocsiból kiszűrődő hangokat. - No, azt hiszem, maga is megkapta a mocsárlázat - állapította meg tárgyilagosan az emberke. A komp lassan elindult, sodrásirányba állt, és a vezetőkábel mentén meg-megremegve siklott a túlsó part felé. A lovak remegő lábbal álltak az imbolygó alkotmányon, Alaine meg alig merte kinyitni a szemét a bakon; minden másodpercben attól félt, hogy az egész kocsi lovastul, koporsóstul belecsúszik az alattuk hömpölygő vízbe. Cole közben a magára húzott koporsófedél alatt el sem tudta képzelni, mi történik körülötte. A szűk ládába zárva még jobban érzékelte az imbolygást, szédült, gyomra összerándult, és szinte leküzdhetetlen hányinger környékezte. Tudta, egy-két pillanatnál tovább nem bírja! Megragadta hát egyik kezével a koporsó szélét, megkapaszkodott, és vállával megpróbálta felnyomni a fedelet. Végre sikerült, és Cole felült a ládában. Ekkor velőtrázó kiáltás hallatszott. A kötelet húzó emberke csak azt látta, hogy kinyílik a koporsó, és felül benne a hulla. A férfi elsápadt, és még mielőtt bárki útját állhatta volna, hatalmas csobbanással a vízbe vetette magát, majd kézzel-lábbal kapálódzva, prüszkölve úszott vissza a part felé. Saul és Alaine döbbenten nézték, ahogy hanyatthomlok menekül a bozótos felé. Saul egy hatalmas fadarabbal próbálta elterelgetni a feléjük tartó nagyobb méretű uszadékokat, elkerülendő az ütközést. Kínkeserves, szinte reménytelen vállalkozás volt, de mást nem tehetett. Jó óra múltán a víz kitisztult körülöttük, megkönnyebbülve észlelték, hogy kijutottak a mocsárból, és már a Vörös-folyón sodorja őket az ár.

144

A nap már lemenőben volt, de a menekülők kitartóan folytatták útjukat, elszánva akár az éjszakai utazásra is, mert tudták, hogy jó irányban haladnak, csak meg tudják tartani a kompot sodrásirányban. Hirtelen egy hajókürt éles füttye szakította meg az alkonyat csendjét, és nemsokára feltűnt mögöttük egy lapátkerekes gőzös. A különös jármű láttára a gőzös újabb figyelmeztető kürtjelzést adott le, és kisvártatva a fedélzet megtelt emberekkel. A gőzös óvatosan melléjük manőverezte magát, hatalmas lapátkerekei olyan hullámokat vertek, hogy a kis komp vészjóslóan megbillent, és tehetetlenül sodródott a part felé. Cole lerántotta kék zubbonyát, és feje fölött integetett vele a hajó felé. Errefelé, délen már valamennyi hajó csak az unionistáké lehetett. A kormányállásból erre előlépett valaki, és a szeméhez emelt távcsővel gondosan szemügyre vette őket. Cole gyorsan újra fel-\'ette zubbonyát, és intett Saulnak, hogy sürgősen tüntesse el a sárga zászlót a kocsiról. A gőzös sebesült katonákat szállított New Orleansba. Cole-t és társait a fedélzetre segítették. A századost megvizsgálták, aztán elhelyezték mindhármukat egy üres kabinban. Cole Latimer nyugtalanul töltötte az éjszakát, lábában egyre élesedett a fájdalom, s valahányszor végre elszenderedett, pillanatok múlva hasogató, lüktető fájdalomra ébredt. Ráadásul Saul a padlón elterülve fülszaggatóan horkolt, még Alaine-t is fel-felriasztva álmából, aki egy székben összekuporodva próbált aludni. Hajnalban a férfi gyengéden, halkan szólította a lányt, aki azonnal Cole ágya mellé lépett. De amikor Alaine fáradt mosollyal, kérdőn feléhajolt, Cole-nak már fogalma sem volt, mit is akart mondani. Persze ezer és ezer gondolat cikázott át az agyán, de szavakat nem talált, hogyan fejezhetné ki, mit érez, hogyan juttathatná kifejezésre mélységes háláját. Aztán nagy zavarában az elképzelhető legostobább módon szólalt meg: - Alaine... a pénzt megtarthatja - suttogta, és még hozzátette: - Majd meglátom, mit tehetek Saulért, ő is megérdemli... - mondta, máris érezve, hogy ennél idétlenebbet aligha ejthetett volna ki a száján. Alaine arcán megfagyott a mosoly, és szomorú fájdalommal nézett le Cole-ra. - Ön lehet, hogy sokat tud az emberi testről, doktor Latimer, de a lélekről még többet kell tanulnia - jegyezte meg visszafogott indulattal. - A pénz különben is ott van a tölténytáskájában. És ne higgye, hogy akár engem, akár Sault megvásárolhat... Megszólalt a hajókürt, jelezve, hogy a gőzös elérte New Orleans kikötőjét.

145

Huszonkettedik fejezet

Mire az összes sebesültet beszállították a kórházba, ott már teljes volt a nagyüzem. Grissom őrmester a bejárathoz helyezte át őrhelyét, és onnan irányította a hordágyakat cipelő asszisztenseket. Alaine-nek semmi kedve nem volt a kapu előtt ácsorogni, s így amikor Cole-ra került a sor, megragadta Saul karját, és maga után ráncigálva, a századost szállító ápolók mögött becsörtetett a kórházba. Az őrmester végigmérte a különös párt, de a felismerés leghalványabb jele nélkül. Csak a hatalmas négeren ütközött meg, akit Alaine maga után vonszolt. - Az ördögbe isi - kiáltott fel, és előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. - Al? Csak nem? Te vagy az, tényleg? - Igenis, uram - morogta Alaine, és már rohant is tovább, nyomában a vonakodó négerrel. De a válla fölött még visszaszólt: - Magamra kentem valami sötétítő festéket, meg ő is - bökött Saulra , tudja, csak így tudtuk visszahozni a századost. - Gyorsan, gyorsan, hozzák be a századost! - kiáltott Grissom őrmester a Cole hordágyát cipelő ápolókra. - A többieket egyelőre hagyják csak itt az előtérben - rendelkezett, aztán a százados mellé lépett: - Brooks doktor már a friss sebesültekkel foglalkozik, de talán Magruder doktor majd megnézi a lábát... - Maga megőrült, csak nem akarja, hogy az a hentes amputálja a lábát! - kiáltott rá Alaine magából kikelve, a legkevésbé sem udvarias formában. Magruder erőteljes léptekkel átvágott az előtéren, és egyenesen Cole-hoz sietett. Arca vörös volt a felindultságtól. - Mi? Hogy hentes? Jól hallottam? Te kis semmirekellő! Hadbíróság elé állíttatlak... dezertálásért! - Hagyja békén a fiút, őrnagy! - nyögte ki nagy nehezen Cole. - Ha Al nem megy haza egy kicsit, én már régen valamelyik föderációs börtönben rohadok... Magruder elképedve meredt Cole-ra. - Na ne vicceljen, százados! Az nem lehet! Megkaptuk a jelentést, hogy akció közben eltűnt. Most meg hőst akar faragni magából! Csak nem azt mondja, hogy egy szál magában felvette a harcot egy egész század lovassággal? - Ilyet sohasem állítottam. Csak egy kis létszámú őrjárat volt - jegyezte meg Cole lakonikusan. - Hm. Hát ami azt illeti, abból a négyszáz sebesültből, akik ott maradtak Pleasant Hillnél, egyedül a maga által küldött sérültek érkeztek meg. - Látja, ezt nem is tudtam, őrnagy. Mindenesetre az üt java részét egy koporsóba zárva töltöttem. De hála Alnek és a barátainak, itt vagyok, és ha kell, majd mindenről beszámolok. Ráadásul egy kis szuvenírt is hoztam magammal... - Ó, persze, értem. A sebe... Rögtön megnézzük - tért magához Magruder, és máris lehajolt, egy ollót rángatva ki a zsebéből, és felvágta a százados kötését. Azután ugyancsak az ollóval megpróbálta szétfeszíteni a sebet, mit sem törődve Cole fájdalomtól összeszorított ajkával és elfojtott nyögésével. Magruder lassan kiegyenesedett. 146

- Hát igen... Maga szerint egy szilánk... De szerintem lesz ebben még ólom is, ahogy elnézem... A lábának alighanem búcsút mondhat. - Nem tudná valahogy kiszedni? Tudja, már olyan régen hozzászoktam ahhoz, hogy van lábam, egészen megszerettem, így hát nehéz volna megválnom tőle... Az őrnagy elképedt. - Az a fémdarab belefúródott a csontba. Ha ki akarom venni, ahhoz el kell törjem a lábát. Feltehetően... Túl sok ér fut errefelé... No meg az idegek. Vágjon át az ember egyet is, és beindul az üszkösödés. - Korántsem - állapította meg Cole tárgyilagosan. - A fegyver egy Wilkinson volt. A töltény tehát csak acélból lehetett, nem rézből. Ha nem tudja kiszedni, akkor inkább ne is nyúljon hozzá, hagyja úgy, ahogy van... - Nem osztom a véleményét, százados - válaszolta dühösen Magruder. - Mindenesetre bármit teszek is, a felelősség az enyém. Cole megsemmisítő pillantást vetett a tisztre, és hátrahanyatlott a hordágyon. - Én tudok olyat, aki kiszedi - jegyezte még meg fáradtan, majd a feje alá nyúlva előhúzott egy Remington 44-est. - Al? Még megvan a pisztoly? - Ez volna, százados? - kérdezte a lány, és megtapogatta a fegyvert. - Saul, tudja hogyan kell ezt a fegyvert használni? - Hát, százados, éppenséggel tudom, de a töltés még nehezen megy - válaszolta elhúzva a száját a néger. - Tudja, inkább azt tudom, hogyan kell kiüríteni a tárat. - Akkor jöjjenek ide! - parancsolta Cole, és átadta Saulnak a fegyvert. - Maguk velem maradnak. És ha bárki belép a szobába egy fűrésszel, akkor meghúzzák a ravaszt. Megértették? Magruder eltorzult arccal meredt a századosra. - Csak nem képzeli, hogy majd ennek a kölyöknek és ennek a niggernek a társaságában fogom magát megoperálni? Akik ráadásul egy töltött Remingtont szegeznek rám... - A maga dolga, őrnagy - válaszolta ridegen Cole. - De reméljük, hogy addig majdcsak kitalál valami egyéb megoldást. Az ápolok bevitték Cole-t a műtőbe, feltették a műtőasztalra, és Cole végre megpihenhetett, amíg Alaine és Saul elfoglalta őrhelyét a szoba sarkában. Grissom őrmester ekkor ráhelyezte az éterrel átitatott maszkot a százados arcára. Magruder munkához látott. Szemmel láthatóan még a sarokból rászegeződő pisztolyról is megfeledkezett, amely minden mozdulatát célirányosan követte. Halántékán apró izzadság csöppek jelentek meg, aztán lassan kinyúlt a kikészített csontfűrész irányába. Óvatosan, de önkéntelenül megragadta a szerszámot, amikor kezére hirtelen árnyék vetült. Brooks doktor már ott állt mögötte. - Hát ezt sohasem szedi ki! - jegyezte meg az idős orvos. - Hát erről van szó - értett egyet Magruder. - Az viszont igaz, hogy acél. Visszavarrjuk, és reménykedünk. - Más megoldás sajnos nincs - vakarta meg Brooks doktor az állát. - Szóval vagy reménykedünk, vagy levágjuk... Magruder mélyen az idős orvos szemébe nézett, aztán megrázta a fejét, és ujjával a sarokban álldogáló Al felé bökött. - Reménykedjünk, és ne gondoljunk a legrosszabbra!

147

Alaine csak üldögélt a százados mellett, és elnézte vékony arcát. Ilyen beesettnek, megviseltnek még sohasem látta. Mi lesz, ha Cole-lal is bekövetkezik a legrosszabb? Mint Bobby Johnsonnal! Alaine összerázkódott a félelemtől. Nem. Az lehetetlen. Cole-nak meg kell gyógyulnia! Brooks doktor lépett a szobába. A műtét óta már jó néhány óra eltelt, és lassan itt volt a szolgálat vége. Mitchell tábornok is belépett a szobába, hogy megtekintse a frissen operált beteget. Alaine csak arra figyelt, hogy mikorra kell Cole-nak magához térnie az altatásból. A férfi kábultan ébredezett, és ahogy lassan visszanyerte az öntudatát, úgy erősödött fel lábában a lüktető fajdalom. A befüggönyzött szobában derengő tompa fény is zavarta fáradt szemét. Észrevette, hogy a lányon kívül már mások is vannak a szobában. Brooks doktor Alaine mellett állt, ott volt Magruder is. - Kész csoda, hogy a százados egyáltalán túlélte ezt az egész kalandot - állapította meg az őrnagy szenvtelen, hivatalos hangon. - Persze szerencséje volt, hogy Al rátalált és visszahozta. - Még hogy százados! - horkant fel Mitchell. - Ha rajtam múlik, nemsokára őrnagy lesz. Hiszen nem mindennapos eset, hogy egy magunkfajta orvosnak meg is kell védenie a rábízott katonákat, miközben éppen foltozgatja c5ket. Magruder arcán megfagyott a magára erőltetett kincstári mosoly, de a tábornok ügyet sem vetett rá, hanem egyenesen Alhez fordult. - Fiatalember, maga a legértékesebb emberünk életét mentette meg. Ezt valamiképpen meg kell hálálnunk. Talán pénzjutalommal, vagy még nem is tudom, de feltétlenül gondom lesz rá. Magruder vörös fejjel távozott a szobából. Alaine visszahúzódott a sarokba, Brooks doktor háta mögé. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta. Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, és beviharzott Roberta. Minden fürtje gondosan volt bodorítva, és a hosszú, csillogó selyemszoknya szinte minden helyet elfoglalt a szűk kis szobában. Drámai sóhajt hallatott, aztán szinte odarepült Cole ágyához, majd a férfi mellére borulva kitört belőle a zokogás. - O, drágám! O, szegény kis drágám! Szegény sebesült egyetlenem! Mitchell tábornok aggályosan az asszony mellé lépett. - Asszonyom! A férje lába súlyosan megsérült. Egy repeszszilánk még benne is maradt. Nézze, Mrs. Latimer, a férjének még jó ideig nyugalomra lesz szüksége. Cole sztoikus nyugalommal, szótlanul feküdt. A két orvos elnézést kért, és sietve elhagyta a szobát. Roberta ekkor pillantotta meg a szoba sarkában kuporgó unokahúgát. Arca megkeményedett, és a viszontlátás örömét eljátszva kényszeredetten elmosolyodott: - Ó, nicsak! Hát te is itt vagy! Hallom, megint védőszárnyaid alá vetted! No, most legalább megtudom, mi ez az egész mese arról, hogy végighurcoltad a fél országon egy halottaskocsiba rejtve... - De kérlek, Roberta - vágott közbe Alaine. - Hidd el, nem voltunk egyedül! Saul majdnem mindvégig ott volt velünk. Te csak hálás lehetsz... Végül is visszahoztam... Élve! - Az lehet. De ha rám hallgatott volna az első perctől kezdve, akkor el sem ment volna! jegyezte meg sértődötten az asszony. - Most már akár Washingtonban is lehetnénk! - Csak nem feltételezed, Robbie, hogy én szándékosan keresztezni akartam a terveidet? Mindazonáltal kizártnak tartom, hogy a közeljövőben áttelepüljetek Washingtonba. Attól félek

148

ugyanis nem fogtad fel egészen, mit mondott Mitchell tábornok. A férjednek még hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy felépüljön. - Miért ne mehetnénk Washingtonba?! Persze hogy megyünk. Hiszen nem történt semmi más, mint hogy egy orvos a kötelessége teljesítése közben megsebesült - nevetett fel gúnyosan. - Annál jobb, ő lesz a társasági szezon hőse! Az én irányításom mellett minden esélye megvan arra, hogy még a háború vége előtt akár tábornokká is előléptessék. - Egyelőre csak őrnagy lesz... Méghozzá a segítséged nélkül - jegyezte meg Alaine tárgyilagosan. - És legfőképpen anélkül, hogy Washingtonba költöznétek. - Takarodj innen! Bármiféle szolgálatot tettél is eddig, a továbbiakban nincs rád szükség! Mostantól kezdve én látom el a férjemet. Az én férjem! Alaine megvonta vállát, aztán belehelyezte a még mindig kezében tartott fegyvert Cole pisztolytáskájába, és az egészet a férfi párnájára tette. - Százados, ha bármikor védelemre van szüksége egy mocskos kékhasúval szemben, csak üzenjen! Cole merőn nézett a lány szemébe, és megpróbálta felfedezni benne azt a törékeny, odaadó, szenvedélyes nőt, akit ismert, de csak egy dühös kamasz vicsorgott rá. - Hová mész, Al? - nyögte ki végre. Alaine megrántotta a vállát. A folyosóra érve Alaine megállt egy pillanatra. Most döbbent rá, hogy egy súlyosan sebesült beteget hagyott ott kiszolgáltatva egy érzéketlen, hisztérikus boszorkánynak, és ez ellen minden ösztöne tiltakozott. De nem tehetett már semmit. Kiutasították a szobából. A kórház bejárata előtt megpillantotta Brooks doktort, aki a kocsijában ülve várakozott. - Gondoltam, elvihetlek... - mutatott a maga melletti ülésre. - Kérlek! Különben is szeretnék beszélni veled! Mrs. Hawthrone és én megállapodtunk valamiben - kezdte Brooks doktor. - Én még azt sem tudtam, hogy maguk egyáltalán ismerik egymást... - mondta Alaine. - Ó, már hosszú évek óta! De persze most először határoztuk el, hogy együttműködünk valamilyen ügyben. - Csak nem valamiféle ármányról van szó a jenkik ellen? - kérdezte Alaine. - Gyermekem! Először is szabadulj meg ezektől az ócska göncöktől. Mit szólnál hozzá, ha megint az a csinos, fiatal hölgy lennél, aki... hm... aki vagy? - Csak nem arra gondol, hogy rendes női dolgokat hordjak, meg mindent, ami azokhoz tartozik? - kérdezte őszinte döbbenettel a hangjában. - Dehogynem... És még egy csomó más egyebet is, amit manapság az ifjú úri hölgyek magukra aggatnak - mondta zavarodottan az orvos, és megpróbálta elkerülni Alaine szúrós pillantását. Aztán a válaszra várva mégis ránézett, és ekkor egy különös, lelkes fényt vett észre Alaine tekintetében. - Nagyon remélem, az elképzelésem nem lesz ellenedre.., - Ó, dehogy! - nevetett fel Alaine, és máris lerántotta kalapját. -Tudja, másra sem vágyom! - Mrs. Hawthrone szentül meg volt győződve arról, hogy előbb-utóbb visszatérsz. Persze ez afféle női megérzés lehetett... Mindegy. Igaza lett. De a lényeg az, hogy fölkeresett engem, és megkérdezte, hogy nem tudnék-e egy állást az unokahúga számára a kórházban. - Úgy érti, hogy abban a kórházban? A jenki kórházban? Brooks doktor bólintott. - Igen. Sőt már meg is érdeklődtem. És ha akarod, már hétfőn munkába állhatsz. Feltéve, hogy addig képes vagy magadat nővé visszavarázsolni...

149

Aznap éjszaka Alaine órákig vakarta magát Mrs. Hawthrone házának fürdőszobájában. Nyakig merült a forró vízzel telt kádba, és megpróbálta eltávolítani bőréről a festéket. Dühödten sikálta magát, és a sötétbarna árnyalat lassan kezdett eltűnni mindenhonnan, bár a bőre szinte már égett, sajgott a kefe és a szappan nyomában, de végre mindenhonnan eltűnt a festék, és a lány olyan rózsaszín volt, mint egy ma született csecsemő, legfeljebb kicsit vörösebb az érdes kefe nyomán. Mrs. Hawthrone közben előkészítette lánya évek óta őrzött ruháit, melyek nem voltak ugyan a legújabb divat szerintiek, de Alaine-t mégis nagy izgalomba hozták. Camilla Hawthrone és Alaine MacGaren, az „újonnan felfedezett” unokahúg így találkoztak - az idős hölgy és Alaine legnagyobb örömére. Hétfő reggel frissen kimosakodva, kiöltözve és ragyogó arccal Alaine elindult a kórház felé. Magas sarkú cipője öntudatosan kopogott a kövezeten, míg végre elért a kórház elé, ahol még jobban kihúzta magát, és belépett a kapun. Rövidre nyírt haját hátrafésülte, és beleszorította abba a gyönyörű vendéghajkontyba, amelyet Mitchell tábornok jutalmából vásárolt. Ruhája egyszerű szürke volt, de a karcsú nyakát keretező habfehér gallérral és a derekára illesztett vakítóan fehér köténnyel igazi jelenséggé vált. Grissom őrmesteren a felismerés leghalványabb jelét sem lehetett felfedezni, amikor Alaine kihúzott derékkal, fejét magasra emelve belépett az előcsarnokba. Alaine az új munkatársak élénk érdeklődéséve! hallgatta az őrmester útbaigazítását, aztán elindult a jelzett kórtermek felé. Csak magában mosolyodott el, hiszen mindaz, amiről Grissom kioktatta, neki már a kisujjában volt. Déltájban végre akadt annyi szabad ideje, hogy valamiképpen Cole közelébe férkőzzön. Egy étkezőtálcát egyensúlyozva az egyik kezén, elindult a százados szobája felé, szabad kezével halkan kopogtatott, majd a tiszt „szabad” válaszára kinyitotta az ajtót. Cole éppen azzal bajlódott, hogy egy kis tükör segítségével megborotválkozzon. A belépő nővérre rá sem nézett, csak intett, hogy tegye le a tálcát az éjjeliszekrényre, Alaine teljesítette a parancsot, aztán megfordulva egy ideig elnézte a százados szerencsétlenkedését a borotvával, de amikor Cole a nyaka felé közeledett az éles késsel, Alaine nem bírta tovább, és megkérdezte: - Segíthetek? - nyögte ki erőltetetten délies tájszólással. Cole kezében megremegett a borotva. A hang ismerős volt, habár a kiejtés sokat torzított. Hallotta ő ezt már nem is olyan régen, valahol egy sötét szobában. Felkapta a fejét, és a hang irányába fordította. Egy meleg, mosolygó szempár nézett rá egy habosra keményített fityula alól. - Alaine! - egyenesedett fel Cole, a lábába hasító fájdalomról is megfeledkezve. - Hát te meg mit csinálsz itt? Már úgy értem, ezzel a tálcával meg ebben a kötényben? - Alaine? Százados, ön delíriumban szenved! Az én nevem Camilla Hawthrone, és ha nem esik nehezére, kérem, ne felejtse el! - Hogy? Szóval maga új itt? - Igen, Korábban a városban dolgoztam. Nemrég érkeztem meg Atlantából, hogy meglátogassam a nagynénémet. Ott találkoztam Brooks doktorral, aki felajánlotta, hogy dolgozhatok a kórházban. - Ezek szerint jól érzi itt magát, Miss Hawthrone! - Szólítson csak nyugodtan Camillának, százados. Cole kétkedő tekintettel nézett a lányra. - Ha nem haragszik, egy ideig inkább csak Hawthrone kisasszonynak szólítom majd. Ez a formalitás legalább fegyelmezi a nyelvemet... jobban, mintha a keresztnevén szólítanám... 150

- Ahogy önnek tetszik, százados - vágott vissza közömbösen Alaine, és egy mozdulattal kikapta Cole kezéből a borotvát. Finom, óvatos mozdulatokkal a férfi nyakát és az állát is megszabadította a többnapos szőrzettől. Aztán egy forró vízbe mártott kendőt helyezett az arcára. - Maradjon nyugodtan - parancsolta a lány, és visszanyomta Cole fejét a párnára. - Úgy érzem, maga nagyon is hajlamos arra, hogy önmagának ártson... Cole nagyot nyögött vagy sóhajtott a kendő alatt, de Alaine erős kézzel szorította arcára a gőzölgő maszkot. Aztán egy idő után leszedte. - A tálcáért majd később visszajövök! - szólt, s elviharzott. Az elkövetkező napokban Cole már megismerte Camilla Hawthrone energikus lépteit, ahogy átvágott az előcsarnokon, és mindig percnyi pontossággal hozta be ételét. Egyszerre volt kellemes és izzasztóan kínos művelet, amikor másnaponként azért jelent meg reggelente, hogy eltávolítsa arcáról a gyorsan növő szőrzetet. Ha éppen nem kellett az ágyhoz kötötteket ellátni, kicserélte a lepedőket, áthúzta az ágyneműt, vagy csak elbeszélgetett a szóra éhezőkkel. Más volt ez a munka, mint amit „Al” végzett. Al munkáját egyébként egy helybeli kissrác látta el, aki ápoltabb volt ugyan, mint „Al” annak idején, de elődje népszerűségét sohasem érte el. Alaine, azaz Camilla most is összegyűjtötte a sebesültek leveleit, mint ahogy ágyhoz szállította a nekik szóló küldeményeket is, és ha kellett, szívesen felolvasott, beszélgetett a katonákkal. Derűs volt, kedves volt, mindig együttérző. Camilla Hawthrone viselkedését csak egyetlen tiszt tartotta rejtélyesnek: Magruder. A többi orvos, tiszt, ápoló egyszerűen tudomásul vette jelenlétét, akárcsak annak idején „Al”-ét, de az őrnagy egyenesen megkérdezte, hogy vajon látott-e Miss Hawthrone egyáltalán hasonló helyet korábban, valaha is az életében, mire Alaine felszabadultan kacagott: - Ó, őrnagy, járt ön valaha is Atlantában? - kérdezte a maga immár megszokott gunyoros vidámságával. Mindez akkortájt történt, amikor Cole végre megkapta őrnagyi kinevezését, és ez oly mértékben irritálta az idős tisztet, hogy már alig vett tudomást az ifjú nővérről, sokkal inkább foglalkoztatta a kórteremben fekvő rivális, Cole Latimer őrnagy. Egy ifjú hadnagyot osztottak be a sebészekhez, aki csakhamar Camilla Hawthrone őszinte csodálójává vált, és ha csak tehette, nem rejtette véka alá érzelmeit. Cole döbbenten észlelte magán az irigység jeleit, kiváltképp, ha a fiatal hadnagy vélt vagy valós sikereiről számolt be kollegiális bizalmassággal. Legjobban persze mozgásszabadságára volt féltékeny, úgy érezte, a játék méltatlanul előnytelen körülmények között folyik. Ráadásul még megjegyzést sem tehetett semmire, csak megértő mosollyal hallgathatta kollégája áradozásait. Roberta ismét megjelent Cole betegágyánál, méghozzá szokatlanul korai órában. Már éppen elhelyezkedett egy széken, amikor feltűnt az ajtóban Alaine, szokása szerint egy kézzel egyensúlyozva a tálcát, és mögötte rögtön besurrant a hadnagy is, egy nagy tál meleg vízzel. Alaine egy pillanatra lecövekelt az ajtóban, amikor észrevette Robertát, de aztán nyugodt léptekkel odasétált Cole ágyához. - Jó napot, őrnagy! - üdvözölte a tisztet, és elhelyezte a tálcát az éjjeliszekrényen, aztán unokanővére felé fordult, és fejével biccentett: - Üdvözlöm, Mrs. Latimer - mondta halkan. Alaine gyorsan elvette a hadnagytól a tálat, és megkezdte az előkészületeket a borotváláshoz. - Ó, bocsásson meg, Mrs. Latimer! Azt hiszem, még nem találkozott Appleby hadnaggyal. Ő az új sebészünk. 151

Roberta méltóságteljesen kinyújtotta a kezét, a hadnagy ráhajolt, és előírásszerűen összecsapta a bokáját, de aztán gyorsan felegyenesedett, és mosolyogva pillantott Alaine-re. - Megengedi, hogy segítsek, Hawthrone kisasszony? - kérdezte szolgálatkészen. - Köszönöm, boldogulok magam is - válaszolta kedvesen a lány. - Különben is azt hiszem, éppen elég dolga lehet a kórtermekben. Roberta irigykedve nézett unokahúgára. Kénytelen volt magában megállapítani, hogy Alaine valahogy mindig képes megütni a természetes hangot a férfiakkal, nincs benne semmi mesterkéltség, érződik minden szaván, hogy azt mondja, amit gondol. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatal, jóképű hadnagyra unokahúga ugyancsak mély benyomást gyakorolt. - Áruld el végre, mi a fenét csinálsz te itt? - kérdezte Roberta, mikor a hadnagy kiment. - Megkeresem a kenyeremet, ha éppen tudni akarod! Brooks doktor szerezte az állást, tehát újra itt dolgozom. - Ahá, értem... Billegsz itt összevissza a hálószobák között. Egyikből ki, másikba be.., jegyezte meg epésen, ügyet sem vetve férje rosszalló pillantására. - Nincs nekem szükségem a billegésre... Azt meghagyom másoknak - mondta Alaine, és benedvesített egy törülközőt. Roberta megkapaszkodott az ágy rézkorlátjában, de olyan erővel szorította, hogy ujjai szinte belefehéredtek. - Ezzel a törülközővel meg mit akarsz csinálni? - Benedvesítem vele Latimer őrnagy arcát, aztán megborotválom. Minthogy ez is a munkámhoz tartozik... - No, azt megnézem magamnak! - dobbantott lábával az asszony. - Takarodj innen, de rögtön! Alaine közömbös arccal beledobta a kendőt a tálba, aztán elindult az ajtó felé. Kinyitotta, de nem zárta be maga után: - Tudja, Mrs. Latimer, az ajtókat mindig nyitva hagyjuk, hogy ha a betegeknek szükségük van valamire, akkor meghalljuk, ha kiáltanak - mondta, és egyenes derékkal kilépett a szobából. - Mindig is mondtam, hogy ez a nyomorult kis csavargó egy szép napon még tönkretesz valamennyiünket. Állandóan rettegek, mi lesz, ha egyszer kiderül, hogy a rokonunk. Tessék, most meg itt van újra. Itt dolgozik egy csomó férfi között. Kész kurtizán! Cole feje lehanyatlott a párnára, és elkomoruló tekintettel figyelte feleségét. - Attól tartok, Roberta, igazságtalanul kemény vagy vele. Magad is nagyon jól tudod, akárcsak én, hogy Alaine mindabban ártatlan, amivel vádolod. - Te meg nagyon is elnéző vagy ezzel a kis cafkával! - vágott vissza az asszony. - Hát nem láttad, hogy viselkedik az előtt a hadnagy előtt is? Öt is orránál fogva vezeti. Úgy viselkedik, mintha minden férfi az ő szolgálatára volna... Emlékszem, mikor gyerekek voltunk... Akkor is mindig Alaine játszott a fiukkal. Ha éppen nem tudtuk, hol van, csak a fiukat kellett megtalálni, mert szinte biztos volt, hogy ő is ott van. Cole nagyot sóhajtva kinyúlt a borotválkozó kendőért, és bevizezte, majd a pamaccsal beszappanozta az arcát. - Hát te meg mit csinálsz? - kérdezte Roberta indignáltan. - Ha nem látnád, meg fogok borotválkozni - válaszolta nyersen Cole. - Majd én megborotvállak! Csak dőlj le jobban a párnára! - Meg tudom csinálni egyedül is! - ellenkezett a férfi. 152

- Azt mondtam, hogy megborotvállak, úgyhogy megborotvállak - feleselt Roberta, és máris nekifogott a műveletnek. Késő délután, jóval az asszony távozása után Alaine visszatért Cole szobájába, hogy elvigye a szennyes edényeket. A férfi mozdulatlanul feküdt az ágyon, és egy nedves törülközőt szorított az állára. Ahogy megpillantotta a lányt, dühösen ránézett, és a kendő alatt morogva megszólalt: - Maga aztán jól kitolt velem! Ez már kegyetlenség! így magára hagyni egy szerencsétlen, kiszolgáltatott férfit. Odadobni egy hentes karmai közé! Cole levette arcáról a kendőt, és Alaine elborzadt a látványtól. Cole arca tele volt vágásokkal, a legtöbből még most is szivárgott a vér. - Hívja csak ide a sebész barátját, mielőtt kilehelem a lelkem! - dünnyögte. - De még jobb, ha szerez valahonnan timsót, legalább hogy a vérzést elállítsam! Esküszöm, egész héten kevesebbet szenvedtem az operált lábammal, mint ma délután Robertától. Alaine nem tudta visszatartani nevetését, de már szaladt is timsóért. Amikor visszajött, Cole-nak csak a szeme látszott ki a kendő alól, de az mosolygott. A lány levette a kendőt a férfi arcáról, benedvesítette, aztán fel-feltörő nevetését alig visszafojtva, lemosta Cole arcát. - Képtelen vagyok eldönteni, Alaine, hogy mikor okoztál nekem nagyobb fájdalmat: ma, amikor dezertáltál, és itt hagytál, vagy az esküvőm másnapján... - Majdcsak rájön, uram - mondta Alaine elmélyült hangon, és a férfi fölé hajolt. Mindenesetre ezúttal legalább nem állíthatja, hogy összekevert valakivel... Roberta úgy döntött, hogy mindennap meglátogatja a férjét. Rendszerint már kora délelőtt megérkezett, és nem is távozott estig, amíg a látogatókat nem szólították fel a kórház elhagyására. Elszánta magát, hogy gondosan ápolja férjét, de Cole még elszántabb volt, és semmiképpen nem engedte megborotválni magát. Nem minden él nélkül kijelentette, hogy inkább derékig érő szakállt növeszt, de Roberta nem fogja megint összevagdosni az arcát. Így hát az asszony csak üldögélt Cole ágya mellett, és az ott töltött idő legnagyobb részében unokahúgát csepülte. A legválogatottabb vádakat hozta fel ellene, elmondta mindennek. Cole már unott képpel, hümmögve hallgatta, és gondolatai közben egészen máshol jártak. Leginkább az foglalkoztatta, ahogyan az ifjú hadnagy árnyékként követte Alaine-t, ahogy ránézett, ahogy szólt hozzá. Tudta, hogy semmi joga és oka a féltékenységre, de napról napra érezte, hogy az érzés elhatalmasodik benne, és képtelen magában legyűrni. Hétfőn reggel úgy döntött, hogy elege van az ágyhozkötöttségből, s így már kora hajnalban megkérte az egyik ápolót, hogy szerezzen neki egy mankót, aztán fogát összeszorítva megpróbált lábra állni. Éles fájdalom nyilallt a lábába, szinte érezni vélte a csontjába fúródott fémdarabot, de azért tett egy-két lépést, próbálgatta a szokatlan mankót. Izmai a hosszú fekvéstől elsatnyultak, ép lába is alig mozgott, de nem adta fel, minden erejét összeszedve gyakorolt, tanulta a járást. Először az ágytól a falig, aztán vissza, lassan, leküzdve a fájdalmat. Aztán érezte, hogy már nemcsak a lába rándul görcsbe, hanem a válla, sőt a karja is a szokatlan megterheléstől és főleg a mankózástól. De elhatározta, hogy folytatja. Hirtelen ismerős lépteket hallott a folyosóról, tudta, hogy Alaine az, és hozzá igyekszik. De nyomában szinte azonnal férfias léptek zaja is felhangzott, és Cole már hallotta is a hadnagyot, aki utolérte Alaine-t, és meleg hangon üdvözölte:

153

- Remekül néz ki ma reggel, Hawthrone kisasszony - bókolt a fiatal orvos, és Cole szinte maga előtt látta Applebyt, amint gyönyörködve nézi Alaine finom, nőies formáit. - No de hadnagy... - évődött kacéran Alaine, de aztán hangja komollyá vált: - Magruder őrnagy már kereste magát. Azonnal várják a műtőben. - Az más... Akkor szólít a kötelesség - mosolyodott el Appleby -, de a szívem akkor is önnel marad... Cole csüggedten emelte tekintetét a mennyezetre. Ó, istenem, gondolta, ha az ifjú kolléga csak annyi figyelmet szentelne a munkájának, mint amennyit a lánynak, már nem is volna semmi baj. Alaine megjelent az ajtóban, és Cole látta a meglepetést a szemében, ahogy rámeredt, hóna alatt szorongatva a váltás ágyneműt. - Szabad egyáltalán felkelni magának? - kérdezte köszönés helyett. - Mindent inkább, mint akár egyetlen napot még az ágyban - válaszolta Cole keserűen. - Hát ha így áll a helyzet, akkor ne is bújjon még egy-két pillanatig vissza, legalább gyorsabban áthúzom az egészet... És ha nincs ellene kifogása, még segítek is a sétában, persze mielőtt Roberta megérkezik... - Maga csak ne kényeztessen engem, kislány! - intett ingerülten a kezével Cole, miközben Alaine karját nyújtva megpróbálta az ágyhoz közeli székhez segíteni. - Nincs szükségem semmiféle támogatásra... - Rendben, rendben, elhiszem, de azért nem ártana, ha itt volna valaki maga mellett, mielőtt kitöri a nyakát - válaszolta ironikusan Alaine. - Szóljon majd az ifjú barátjának, ha sor kerül rá, majd ő megreparál... Különben is szüksége van még némi gyakorlatra! A nőknél már, úgy tűnik, megszerezte, de a sebészetben még vannak hiányosságai... - Honnan a fenéből ilyen jól tájékozott? Mit tud maga Appleby doktor operatőri tevékenységéről? Talán operáltak valaha is együtt? - Dehogy! Csak szemtanúja voltam, hogyan szalad maga után, mint egy kiskutya. Egy sebésznek máshol van a helye! Alaine kihúzta a szennyes lepedőt a matrac alól. - Őrnagy, Appleby egyszerűen csak kedves és udvarias, és ami azt illeti, magának semmi joga, hogy efféle megjegyzéseket tegyen rá. - Miért, maga talán megpróbálta valaha is lehűteni a doktort? - kérdezte epésen a férfi. - Lehűteni? Magának annyi is bőven elég lehet, ha nem éppen sok, hogy sohasem bátorítottam - vágott vissza Alaine, és méltóságteljesen kivonult a szobából, maga után húzva a szennyes ágyneműt. A tisztát néhány perc múlva hozta. - Csináltam talán valamiféle illetlenséget? - A hallgatásával is bátorította... Nagyon jól láttam, hogyan néz magára, mint valami túlfűtött kamasz, akinek egyéb vágya sincs, mint hogy bevonszolja magát egy sötét sarokba... Maga meg úgy viselkedik, mintha sohasem figyelmeztette volna az anyja az effajta veszedelmekre. - Csak ne aggódjon! Anyám éppen elég veszedelemre figyelmeztetett! - nevetett fel Alaine. Magához képest Appleby hadnagy egy valóságos szent! - tette még hozzá öntudatosan, miközben kisimítgatta az ágyon a lepedőt. Cole most nem tudta volna elviselni, ha Alaine-é az utolsó szó. Az ágy másik oldaláról átnyúlt, és megragadta a lány karját, de a hirtelen mozdulattól lába megbicsaklott, és ráesett az ágyra. 154

Megragadta ugyan az ágy korlátját, de a mankó kiesett a hóna alól, és hangos csattanással a padlóra hullott. Cole lábába éles fájdalom hasított, hiszen most teljes súlyával a műtött lábára nehezedett. Alaine döbbenten meredt rá, és még a választ is elharapta. Rögtön a férfi mellé ugrott, átkarolta vállát, és megpróbálta felsegíteni. - Jól van? - kérdezte aggódva. Cole lassan két lábra állt, megragadta a feléje nyújtott mankót, aztán mélyen a lány szemébe nézett. Mint mindig, most is elámult Alaine tekintetének tisztaságától, hosszú, sűrű szempillájától, árnyékba borult szemének őszinteségétől, telt ajkától... Alaine egész testében megremegett, amikor Cole átölelte a derekát, és még mielőtt védekezni tudott volna, a férfi szája már elérte az övét. Alaine ajka szétnyílt, és engedett Cole vad szenvedélyének, és egy pillanat múlva már ösztönösen válaszolt is, szabad kezével a férfi vállába kapaszkodva. Közben persze tudta, érezte, hogy erőt kellene vennie magán, hogy le kellene győznie ezt az őrültséget, egy lépést hátrált is, és megbabonázva, lenyűgözve bámult Cole-ra, mint aki maga sem tudja, mi történik vele. Lába reszketett, és nagyon is tisztában volt vele, hogy aligha képes most leplezni az arcára kiülő érzelmeket, azt a szinte egész testét szétrobbantó vágyat, amit a férfi csókja váltott ki belőle. De lassan magához tért. Most döbbent rá arra is, hogy ráadásul mindez egy nyilvános helyen történt, sarkig tárt ajtók mellett. A márványpadlójú folyosón határozott léptek zaját hallotta. A legnagyobb erőfeszítéssel rendezte vonásait, és megpróbált méltóságteljesen kimenni a szobából. Elkanyarodva a folyosón már képes volt fejét is felemelni, amikor egy kiáltásra lett figyelmes: - Á, Mrs. Latimer! - hallotta Baxter hadnagy hangját, aki felragyogó képpel sietett felé. Alaine teljes zavarodottsággal pillantott az ifjú tisztre. - Hát már nem emlékszik rám? Ott találkoztunk Latimer őrnagy lakása előtt... Látja, én sohasem felejtem el! Bárhol felismerném! Az ón arcát nem lehet elfelejteni! - mosolygott szélesen, és mélyen meghajolt a lány felé. - Egy ilyen gyönyörű arcot... Alaine-t most elhagyta szokott visszavágó képessége, de a férfi észre sem vette zavarát, és már harsányan folytatta is az érdeklődést: - Jaj, árulja már el, hogy van az őrnagy! Hallottam valamennyi hőstettéről. Hát igazán büszke lehet mindarra, amit tett. Egy szál maga... - Köszönöm... Jól van... - válaszolta Alaine fásultan. - Esetleg meg akarja látogatni? - Hát... nem is tudom - döbbent meg a hadnagy az ötlettől. - Fogalmam sincs... Hátha csak terhére vannak a látogatók. Különben is, most nem azért jöttem. De lehet, hogy maga tud segíteni. Nem tudja véletlenül, hol találok egy szabad orvost? - Forduljon Grissom őrmesterhez - válaszolta Alaine szórakozottan. - Ó, hálásan köszönöm, Mrs. Latimer! - kiáltotta Baxter, és már trappolt is le az előcsarnokba, időt sem hagyva a lánynak, hogy reflexszerűen kijavítsa a hadnagyot. De ekkor már feltűnt a kanyarban Roberta, aki néma tanúja lehetett unokahúga és Baxter sajátos párbeszédének. Alaine reszketve pillantott rá, de az asszony nem hagyta sokáig kétségek között vergődni. - Megáll az ész! Hogy te hagyod magad Mrs. Latimernek szólítani! - sziszegte Roberta a felindultságtól elcsukló hangon, és fenyegetően megrázta az öklét unokahúga felé. - No nem! Csak a holttestemen keresztül! Amíg én élek, addig belőled sohasem lesz Mrs. Latimer!

155

Az őrnagy hazatérését a Craighugh-házban sztoikusan fogadták. Cole-t a vendéghálóba kísérték, miközben Roberta hosszadalmas magyarázgatásokba kezdett, hogy férje miért fogja ott kényelmesebben érezni magát. Cole-nak kivételesen jólesett Roberta kitüntető gondoskodása. Az asszony nyilván úgy érezte, hogy már éppen elég hosszú ideig játszotta az aggódó, gondoskodó feleség szerepét, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy saját szobájában kerülgesse a félig-meddig nyomorék férfit. Már július volt, amikor Brooks doktor egy délután hazakísérte Alaine-t Mrs. Hawthrone-hoz, de útközben még beugrottak a Craighugh-házba, hogy átadjon Cole-nak egy üzenetet. Az üzenet voltaképpen egy hivatalos értesítés volt, amely szerint „egészségi állapotára tekintettel Cole Latimer őrnagyot időlegesen felmentik a kórházi szolgálat alól”. Leala azonnal fel akarta küldeni a levelet Dulcie-val, miközben hellyel kínálta az orvost, és intézkedett frissítő italokról, teáról, aprósüteményről. - Majd én átadom! - mondta határozottan Roberta, és már el is indult Cole szobájába. Rövid beszélgetésük után egyszer csak a ház megtelt Roberta visításával. - Elmehettünk volna bárhová, akárhová, Washingtonba, ahol lehettünk volna valakik! Persze neked a frontra kellett menni! Csak tudnám, miért! - Még egy kis teát? - kérdezte zavarodottan Leala a vendéget. De már újra felhangzott Roberta visítása: - Ragaszkodom hozzá, hogy most rendezzünk el mindent! Egyszer és mindenkorra. - Nincs itt mit elrendezni! - vágott vissza Cole a tőle telhető legnyugodtabb hangon. - Hát nem érted? Egy dolog van itt egyszer és mindenkorra elrendezve: az, hogy felfüggesztettek... Egészségügyi okokból... - Te nyomorult, alávaló jenki! - üvöltött Roberta. - És még azzal hitegettél, hogy Washingtonba költözünk! Miközben más sem járt az eszedben, mint hogy itt maradj azzal a mocskos kis koldussal, akit az orrom előtt vonszoltál az ágyadba! Alaine még az orrát is a csészébe dugta zavarában, de már minden szem rámeredt a szalonban. Úgy érezte, ennél nagyobb megaláztatás nem érheti, de a jelenetnek még nem volt vége. Cole a mankók segítségével elindult lefelé, Robertával a sarkában, aki még a lépcsőházban sem függesztette fel szitokáradatát. - Tudod, néha már az az érzésem - sikította -, hogy az egészet előre eltervezted, csak hogy még véletlenül se legyen egy nyugodt percem! Cole most sem válaszolt, csak folytatta lefelé fáradságos sántikálását. A lépcsőház pihenőjében végre megállt egy percre, és kimért hangon hátraszólt: - Hölgyem, Washington nem az én álmom volt, hanem a magáé - jegyezte meg halkan. Az ajtóból még hátraszólt Robertának: - Washingtonról persze végképp lemondhatsz! Látod ez is elvégeztetett egyszer és mindenkorra! Legjobb esetben is kiköthetünk Minnesotában, ha minden jól megy... - Te megtébolyodtál! Még hogy Minnesotában? - sikoltott fel Roberta, és elkapta Cole gallérját, majd a másik kezével a falnak lökte a tehetetlen férfit. - Minnesota? Veled és a béna lábaddal? Inkább amputálták volna! - sóhajtotta, majd szoknyáját kacéran felemelve, és megvillantva alsó lábszárát, méltóságteljesen belépett a nappaliba, otthagyva falnak támaszkodó, verejtékező férjét a bejáratnál.

156

Roberta elfehéredett arccal pillantott végig a társaságon, miközben Cole megpróbálta összeszedni maradék erejét, és követte az asszonyt. - Hát ide figyelj, még egy ilyen jelenet, és én nem tudom, mit... - esett be Cole a felesége után, levegő után kapkodva és a mondatát is félbeszakítva. Cole megpillantva a társaságot, megpróbálta visszanyerni önfegyelmét, lassan kiegyenesedett, és fejével biccentett Brooks doktor felé. Roberta felfogta, hogy azok itt lenn minden szavukat hallhatták. Csak egy pillantást kellett vetnie anyjára, aki lángoló arccal és mélyen lesütött szemmel babrált valamit az ölében, és halkan rebegte maga elé: - Ó, Roberta... és Cole? Csak nem? - kérdezte alig hallhatóan, majd karját széttárva maga köré mutatott: - Gyermekeim! Vendégeink vannak... - Hát az más... - jegyezte meg szarkasztikusan Cole. - Pedig éppen kilovagolni készültem... De nemsokára visszajövök... Roberta sarkon fordult, és felrohant a szobájába. Alaine végre felnézett, és ekkor megpillantotta Leala kétségbeesett tekintetét. Csüggedten, segélykérően meredt Brooks doktorra, aki már éppen felállt, szertartásosan meghajolt, és karját nyújtva Alaine-nek elindult a kijárat felé. Dulcie-nak csak éppen annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a konyhába, és fejét csóválva lerogyott egy székre. Leala egyedül maradt Cole-lal a szalonban. Ereje fogytán csak elgondolkodott: hogy juthatott el ez a gyönyörű, csillogó szemű lány idáig.

157

Huszonharmadik fejezet

A nyári hőség rátelepedett a városra. New Orleanstól délre már minden kiszikkadt, elsárgult, és közeledett a front. A föderációsok számára ez a nyár maga volt a vereség. Grant tábornok átvette az unionista hadsereg keleti szárnyának vezetését, miközben Róbert E. Lee elszántan védekezett, de egyre hátrább vonult vissza, egészen Richmondig. Sherman ez idő tájt intézett támadást Johnson főhadiszállása ellen, de aztán ő is kénytelen volt egészen Atlantáig visszavonulni. Hood, a félkarú gáláns texasi ekkor Johnson helyébe lépett, s így már ő vívta meg az atlantai csatát, miközben a város pánikba esett lakói fejvesztve evakuáltak. A Nyugati Hadseregcsoportnál, amelyet a Mississippin túli egységként emlegettek a föderációsok, Kirby Smithnek nem sikerült elfoglalnia az arkansasi Steele-t, így csak éppen addigra érkezett vissza, amikor Banks valahogy még kijutott Atchafalayán keresztül az ostromgyűrűből. Egy kora szeptemberi délutánon Alaine és Mrs. Hawthrone éppen a virágoskertben dolgozott amikor lódobogásra lettek figyelmesek a ház felé vezető út irányából. Alaine felegyenesedett, és azonnal megpillantotta Cole Latimert. A tiszt éppen visszafogta a gyeplőt, és leállította a kocsit a póznánál, aztán szertartásosan megemelte kalapját: - Jó napot, hölgyeim - köszöntötte őket. - Nicsak, Latimer őrnagy! - kiáltott fel örömét alig leplezve Mrs. Hawthrone. - Milyen régen nem láttuk! Kérem, jöjjön be! Igyon meg velünk egy csésze teát! Vagy esetleg egy sherryt?... - Ó, nem, köszönöm, asszonyom. Csak azért jöttem, hogy néhány szót váltsak Alaine-nel. Néhány napon belül elutazom... - Természetesen, őrnagy - mosolygott megértően az asszony. - Hogyne, értem. - Köszönöm, asszonyom - emelte meg a kalapját Cole, aztán kivárta, amíg az asszony eltűnik az ajtó mögött. - Alaine! Néhány szót szeretnék váltani magával... A lány abbahagyta a munkát, és felnézett a férfira, de még kiszedett egy-két gyomot a virágok közül. - Alaine! Nagyon hálás volnék, ha egy percre abbahagyná - szólt rá a férfi. - Sőt még jobban örülnék, ha eljönne velem egy rövid kis kocsikázásra, addig legalább mindent nyugodtan megbeszélhetnénk. Alaine abbahagyta a kapirgálást, és felnézett. Szemét mélyen az őrnagy tekintetébe fúrta, aztán elindult a kocsi felé. - Kérem, szálljon be - szolt Cole, és karját nyújtotta a lánynak. Alaine megint ránézett. Arca őszibarackszínűre sült a nyári naptól, és így halványszürke szeme szinte kivilágított arcából. A lány szemmel láthatóan zavarban volt: már rég nem számított Cole felbukkanására, és íme, most mégis megjelent, sőt „beszéde van vele”. „A fenébe is! Miért nem tudott elmenni egy szó nélkül? Minek jött ide újra, és zavarja meg alig visszanyert nyugalmamat?” - Alaine! Csak néhány percre kérem a türelmét - szólalt meg végre Cole, amint Alaine elhelyezkedett az ülésen. - Nem tudok úgy elmenni, hogy előtte ne váltsak önnel néhány szót. Kérem, áldozzon rám pár percet...

158

Alaine vonakodva megigazgatta ruháját, és kényszeredetten hátradőlt az ülésen. Cole megsuhintotta az ostort, és máris elindultak a folyó felé vezető úton, majd egy idő után egy hatalmas mocsári tölgy árnyékában megállította a kocsit. - Remélem, csak tisztes szándékai vannak, őrnagy - jegyezte meg Alaine, alig nézve a tisztre. - Látja, ki vagyok önnek szolgáltatva, így hát remélem, nem teszi kockára a jó híremet... Cole nem válaszolt, kikötötte a lovat, aztán maga is kényelmesen elhelyezkedett. Kigombolta zubbonyát, és előhúzott egy rövid csövű, nagy kaliberű pisztolyt, és átnyújtotta a lánynak. Alaine elképedve meredt az őrnagyra. - Csak hogy biztonságban érezze magát, kisasszony - mondta elmosolyodva. Alaine kézbe vette a fegyvert, megvizsgálta, majd szárazon megjegyezte: - Nincs megtöltve! - Hát persze - fintorította el az orrát Cole. - Azért én sem őrültem meg teljesen... - nevetett fel, és visszavette a lánytól a fegyvert. - Gondolom, fogalma sincs, hogyan kell használni... - Ebben téved... De annyit mindenki tud, hogy töltetlenül nem a leghatásosabb... Cole megtöltötte a tárat. - Most figyeljen! - figyelmeztette Cole. - Ez a kis bütyök itt a lényeg. Ha erre ügyel, megakadályoz minden óvatlan balesetet. - Inkább azt árulja el, minek köszönhetem ezt a kis ajándékot? Cole elengedte a ravaszt, elmosolyodott, és barátságosan a lány szemébe nézett: - Nem is tudom. Csak arra gondoltam, hogy nyugodtabban utazom el, ha biztos lehetek afelől, hogy hatékonyan meg tudja magát védeni. Mondjuk, olyanokkal szemben, mint például Jacques DuBonné, vagy a fene tudja... Vegye afféle búcsúajándéknak! És hogyha valami gondja akad, akkor az ügyvédemhez fordulhat. Ő majd mindenben eligazítja... - Köszönöm, őrnagy úr! Nincs szükségem semmiféle támogatásra. Sem magától, sem mástól. Arról nem beszélve, hogy senki emberfiától el sem fogadnám... - Az ördögbe is, Alaine! Nem azt kértem, hogy legyen a kitartott szeretőm! Egyszerűen csak hálás vagyok... - Felejtse el! - vágott vissza ridegen Alaine. - Ön semmivel sem tartozik nekem, ezért én öntől semmit sem fogok elfogadni. - Alaine, itt van nálam egy csomó pénz... legalább kétezer dollár... aranyban... No meg a lakásom kulcsa. Ott már mindent elintéztem. Fenntartják akármeddig. Amíg vissza nem jövök. Addig használhatja... - Nem - tört ki Alaine-ből a válasz büszkén és elszántan, még csak esélyt sem hagyva bármiféle vitára. - Alaine! Maga a legmakacsabb nőszemély, akivel valaha is találkoztam. Igen, maga, Alaine MacGaren! - ismételte meg, aztán átnyúlt a lány válla fölött, és a kocsi hátsó részéből kiemelt egy nagyméretű faládát. - Tessék, még ezt akartam magának ajándékozni! - jegyezte meg szárazon. Alaine gyanakodva nézett hol Cole-ra, hol a ládára. Aztán óvatos mozdulattal felemelte a láda fedelét. A döbbenettől elállt a lélegzete, mert a láda fenekén egy bekeretezett kis festmény volt elrejtve a bársonybélés között, az, amely évekig ott függött az ágya fölött Briar Hillben. - Hogyan? Hogy tudta ezt kimenteni? - kérdezte.

159

- Észrevettem, és megragadtam azon az éjszakán, amikor kimenekültünk az égő házból. Már korábban is felfedeztem ott a falon, a maga hálószobájában, és tudtam, ha valamit, akkor ezt ki kell onnan menteni. - Istenem! Ez a legszebb ajándék, amit életemben valaha is kaptam! Köszönöm - mondta, és egy önkéntelen, ösztönös mozdulattal a férfi felé fordult, és mit sem gondolva egy puszit nyomott az arcára. Cole agya elborult: megérezve a lány illatát, arcán érezve ajkát, nem tudott tovább uralkodni magán. Tudta, a vágy erősebb benne, mintsem a fegyelem, hogy le tudná küzdeni. Mindkét karjával átkarolta Alaine-t, és rátapadt ajkára. Akarta, kívánta a lányt, úgy, mint még soha senkit. Nem az a férfivágy hajtotta-űzte, hogy már hónapok óta nem ért nőhöz, hanem az a személynek szóló, leküzdhetetlen kívánság, hogy őt, Alaine-t, senki mást, végre a karjába szorítsa. - Alaine, Alaine... kívánlak! - tört föl torkából rekedten a szó. A lány hallotta, fülében érezte a férfi ziháló sóhajtását, de megszólalni nem tudott. Hónapok óta próbálta magában elfojtani az érzést, a szenvedélyt, és már majdnem sikerült. Most pedig újra itt van, itt van a férfi alig karnyújtásnyira, és szája az ajkát keresi. Alaine lélegzetet sem mert venni, de ebben a pillanatban Cole már magához rántotta. Alaine egész testében megremegett. Tudata ellenkezett, de ösztönei engedelmeskedtek. - Ne, Cole! Ne! - pihegte felindultan, és szégyenlősen lehajtotta a fejét, kezével megpróbálta ellökni magától a férfit. - Cole! Nem szabad! Értsd... Értse meg! A férfit már csak a vak szenvedély irányította. - Alaine! Kérlek, gyere fel hozzám! A lakásomra. Az enyémre! - könyörgött visszafojtott hangon, miközben szorosan a mellére vonta a lányt, és csókokkal borította el száját, arcát, ahol érte. - Kérlek, gyere velem! Hadd szeresselek végre! Úgy, ahogy mindig is akartam! És talán te is! Alaine! Gondolj bele, már csak néhány napunk van hátra! Alaine zavarodottan megrázta a fejét, és ellökte magától a férfit. Keze, sőt egész teste remegett, de végre kijött a hang a torkán: - Jobb, ha tudja, én nem vagyok a szajhái egyike... - lihegte minden erejét összeszedve. Engem nem fog itt hagyni egy gyerekkel a hasamban, miközben maga ott teszi a szépet azoknak a szerencsétlen lotyóknak... Jobban teszi, ha mindent elfelejt, ami közöttünk valaha is történt. És ami különben is tévedés volt! Cole megragadta Alaine kezét, és a szájához vonta. - Meglehet, Alaine, hogy tévedés volt. De ez már nem orvosolható tévedés. Én legalábbis nem tudok róla megfeledkezni! Értsd meg, Alaine, az a tévedés az életem részévé vált... - tette hozzá kétségbeesetten, de még folytatta: - Alaine, hát nem érzed? Kívánlak, szükségem van rád. Senki másra, csak rád! - Nem! - tört ki Alaine-ből a kiáltás. De Cole megragadta a vállát, és kényszerítette, hogy a lány a szemébe nézzen. Alaine pillantásától azonban megzavarodott. Ajka és gondokkal redőzött homloka nem volt összhangban. Cole érezte, hogy most nem szabad engednie. Tudta, valamiképpen le kell győznie a lány ellenállását, és akkor végre az övé lesz. Újra magához rántotta, és szája rátapadt a lány pihegő ajkára. De tévedett. Alaine apró fogai az ajkába mélyedtek, fájdalmasan, kíméletlenül. Cole érezte, hogy ajkán kiserkent a vér. Ösztönösen ellökte magától a lányt, és kézfejjel törölgette a száját. - Őrnagy úr! Megerőszakolhat, ha akar - nyögte Alaine. - De akkor sem leszek a magáé. Mint ahogy most sem vagyok! 160

- Értem! Azon az éjszakán magamhoz kellett volna láncoljalak! Hiszen az egész életem pokol azóta... És legfőképpen nélküled! Alaine felkapta a miniatűr festményt, s közben lábával felrúgta a ládikát maga előtt, aztán - még mielőtt Cole megtudta volna állítani - nekiiramodott, és futott, futott, szeméből meg patakzottak a könnyek. - Sohasem leszek a magáé! Soha! - kiáltotta kétségbeesetten. - Csak menjen, vigye Robertát, ahová akarja! Minnesotába vagy bárhová. Csak én ne lássam magát soha többé! - Alaine! Könyörgöm, gyere vissza! - kiáltott utána Cole. - Értsd meg, nem tudok utánad futni, de még szeretnék valamit mondani! Alaine megtorpant, de nem fordult vissza, csak torkaszakadtából üvöltötte: - Semmi sem érdekel! Maga oda megy, ahova akar! És dédelgeti azt az aranyos kis feleségét. És azt csinál a pénzével, a lakásával, amit akar. A kulcsot meg adja a szeretőjének! Mert biztosan azt is tart. Engem meg hagyjon békében! Cole elnyomott egy káromkodást, aztán elővette az ostort, és dühösen rácsapott a lóra. A lány mellé ért. - Alaine! Értsd meg, hazaviszlek! Semmi több! - No persze! És mennyi a fuvar ára? - kérdezte vissza pimaszul a lány. - Netán még egy kellemes kis éjszaka? Tűnjön el már végre a fenébe! - Alaine! Kérlek, gondolkodj! - Gondolkodjam' Min? Netán azon, hogy lefeküdjek-e magával vagy sem? Nagy kérdés! Hiszen maga egypár napon belül elutazik, én meg itt maradok, ahogy éppen itt maradok... Ki tudja! Persze, az már nem a maga gondja! - Alaine! Könyörgök... miket beszélsz? Hát ilyennek ismertél meg? - kérdezte nagyon halkan Cole. Alaine fejét hátravetve rámeredt Cole-ra. - Na és mi lesz Robertával? Vele mik a tervei? Mit szólna, ha egyszer csak odatenne mellé egy gyereket... Mondván, nézd, ez itt a fiam! Erről se feledkezzen meg, őrnagy úr! - Alaine! Áruld el már végre, mit akarsz! - kiáltott rá. - Hogy mit akarok? Csak annyit, amennyit minden más nő! - közölte ridegen, pillantást sem vetve a férfira. - Egy viszont biztos: sohasem lennék egy jenki szoknyapecér szeretője! Az őrnagy kitartóan követte Alaine-t egészen Mrs. Hawthrone házáig, és átható pillantással nézte egészen a bejáratig, mígnem bezárult mögötte az ajtó. Tudta, hiába várakozik, a lány nem fog visszajönni, így hát újra elindította a kocsit. Éjszaka Mrs. Hawthrone alig hunyta le a szemét, csak szomorúan hallgatta Alaine elfojtott, de újra és újra feltörő zokogását a szomszéd szobából. Az asszony mélyen együttérzett a lánnyal, de meg kellett vallania - legalább önmagának - hogy az őrnaggyal is. Mrs. Hawthrone női ösztönei azt súgták, hogy azok ketten valami rettenetes félreértésbe bonyolódtak, amelyen a távolság fog a legkevésbé segíteni. A folyami hajó egész testében megrázkódott, amikor az utolsó kötelet is eloldozták a kikötői bikáról és a hatalmas kerekek lustán mozgásba lendültek, mígnem a hajó végre beállt a folyó fő sodrásirányába, és lomhán pöfékelve megindult. Leala szipogva dörzsölgette könnyező szemét, és széles mozdulatokkal integetett a távolodé jármű felé, amely egyetlen lányát szakította el tőle. Angus meredten, rezzenéstelen arccal állt mellette, nyikkanni sem mert, hiszen nagyon jól tudta, mekkora része volt neki magának is e szerencsétlen házasság létrejöttében. 161

Roberta reszketett a félelemtől, amelyet gyermekkori rémtörténetek tápláltak vad, barbár, kegyetlen indiánokról, akik gátlástalanul száguldoznak félvad lovaikon, és nem ismernek kegyelmet a fehér emberrel szemben. Csüggedten meredt a távolba, fájdalmas beletörődéssel bámulta a város egyre halványuló körvonalait, tudván tudva, hogy az haute société-ről dédelgetett álmai most fosztanak szét a semmibe. Most már biztos, hogy sohasem fog eljutni Washingtonba. A jóképű, csinos férfi ott állt most is mellette a fedélzeten, de most már Roberta szemében maga volt az ősellenség. Roberta hirtelen megpillantott egy vékony, karcsú alakot a rakparton. „Alaine! - nyögött föl magában. - Az a nyomorult kis szajha, igen, ő tette mindezt vele, tudatosan, kiszámítottan. Ehhez nem fér kétség!” - motyogta maga elé. - Szóltál? - kérdezte Cole, aki most ocsúdott fel gondolataiból. Roberta merőn nézett a férjére, és arcára kiült mindaz a gyűlölet, harag és csalódottság, amelyet ez idáig legalább társaságban sikerrel leplezett. Ebben a pillanatban viszont már úgy érezte, nem bírja tovább. Elég volt! De nem szólt egy szót sem, sarkon fordult, és futólépésben elindult a kabinjuk felé, arcát kesztyűs kezébe temetve. Cole ráérősen követte, de amikor az ajtó elé ért, hiába nyomogatta a kilincset, az ajtót belülről kulcsra zárták. Az őrnagy egy pillanatig elgondolkodott, aztán határozott léptekkel elindult a hajópénztár felé, és váltott magának egy önálló kabinjegyet. Késő délután Alaine Mrs. Hawthrone hátsó udvarában tett-vett éppen, amikor a bejárati kapunál megpillantotta Sault. Mióta eljöttek Briar Hill-ból, az idős néger Craighugh-ék boltjában dolgozott. Saul félénken pislogott a lányra, felkeltve ezzel Alaine kíváncsiságát, de aztán észrevette Cole Latimer lovát és kocsiját mögötte, kikötve a ház előtt álló póznához. - Alaine kisasszony! Az őrnagy megkért, hogy hozzam el ezt ide - bökött Saul a háta mögé. Azt is mondta, hogy ez most már a tied, úgyhogy azt csinálsz vele, amit akarsz. - Jó, jó - nevette el magát szomorúan Alaine -, de mit kezdek én egy lóval meg egy kocsival? Itt még egy istálló sincs... - Azt mondta az őrnagy, hogy ezzel ne legyen gondja. Arról ő már intézkedett. A takarmányt a megfelelő időben majd mindig ideszállítják. Szükség szerint. Alaine az ajkába harapott, aztán fejét hátravetve kétkedőn nézett Saul szemébe: - De ugye, nemcsak ennyit üzent az őrnagy? - kérdezte gunyorosan Saulra nézve. - Háááát!... Azt is mondta az őrnagy, hogy ezt a kétezer aranydollárt is adjam át, no meg ezt a kulcsot... a lakásához. De azt is hozzátette, hogy Angus úr az egészről semmit sem tud, és nem is tudhat meg.,. Ugye érted? - Saul Caleb! - kiáltott fel Alaine dühösen. - Úgy értsem, hogy te átvetted ezt a pénzt egy jenkitől... hogy majd átadod nekem? - Alaine kisasszony, kérlek, értsd meg! Az őrnagy úr nagyon is jól tudta, mit fogsz erre mondani, még arra is figyelmeztetett, hogy készüljek fel, mert ugyancsak dühös leszel. Hidd el, szinte rám parancsolt, hogy teljesítsem a kérését, mert ha nem, ő lesz dühös... - Szépen kifőzte... - állapította meg Alaine. - Jól van, Saul. Hagyd itt a lovat a kocsival! A pénzt meg vidd... Saul kétségbeesetten megrázta a fejét. - Azt már nem... Én mindenre megesküdtem. 162

- Saul! Ha kívánja, ezt én majd megőrzöm Alaine számára! - mosolygott Mrs. Hawthrone, és átvette az erszényt, megpróbálva elejét venni minden további fölösleges vitának, és bekísérve Sault a házba, a szeme láttára helyezte el a pénzt a szekrényben. Saul megnyugodva belépett, egyben biztos lehetett: a pénz Alaine-é lesz.

163

Huszonnegyedik fejezet

Ha a nyár a vereség, akkor az ősz a katasztrófa évszaka volt. Richmondban leverték Lee-t, Atlanta elesett, és Sherman elindult a tenger felé, kettévágva a föderációs csapattesteket, és maga mögött hagyva mintegy hatvan mérföld széles zónát, kitéve támadásnak, pusztításnak. A déliek tavaszra ocsúdtak fel, de akkor már a föderációsok minden reménye szertefoszlott. Lee pánikszerűen elmenekült Richmondból, s a város ott maradt védtelenül, Grant martalékaként. Öt nappal később aztán bekövetkezett az igazi katasztrófa: Lincoln elnök merénylet áldozata lett. A Dél összeomlott, mire Johnson, Taylor és Smith viszont megadta magát. A menekülő Jeff Davist május tizedikén elfogták, erre kitört a véres bosszú, és az északi kongresszus barbár, vad megtorlást helyezett kilátásba. A széteső föderációt arrogáns engedetlenségéért ugyancsak megbüntették, és ekkor aztán végleg eluralkodott a teljes káosz. Louisianát egy igazi, vérbeli kormányzó uralta, alapjában véve becsületes, de extravagáns ember, aki tízezer dolláros világítást szereltetett fel a kormányzóhivatal épületében, és ugyanott, valamennyi hivatali helyiségben aranyozott köpőcsészéket... New Orleans gyarapodott, mert újra felélénkült a külföldi szállítmányozás, így a kikötő teljes üzemmel működött, ám maga a város nyomorgott. Az olcsó fekete munkaerőhöz még hozzácsapódtak az ír, a skót és a német bevándorlók, az elégedetlenség atmoszférája ülte meg a várost. Olyannyira, hogy a föderációs csapatokat vissza kellett hívni, hogy leverjék az esetleges lázadásokat. Így tehát a kórház is egyre inkább polgári feladatokat látott el. Névlegesen a hadsereg felügyelete alatt maradt ugyan, de ekkor már mindössze egyetlen kórteremben ápoltak háborús sérülteket. Brooks doktor tekintélye szinte napról napra növekedett, és lassan ő vált a kórház legfőbb irányítójává. Alaine továbbra is úgy és annyit dolgozott, mint korábban, megőrizte kedélyét. Appleby hadnagy nap mint nap megismételt házassági ajánlatait visszautasította. Egy csendes délután Brooks doktor hívatta irodájába a lányt. A szobába lépve Alaine egy idősebb urat talált az orvos asztalánál. - Most jöttem vissza a Craighugh-házból - mondta, kerülve Alaine pillantását. - És sajnos, szomorú híreim vannak. Leala kapott egy levelet Minnesotából... A lány összeszorította az ajkát, és úgy érezte, ereiben megfagy a vér. - Roberta elhunyt... Ha jól értettük, spontán abortált... Aztán fellépett a láz, nem tudták leszorítani... Alaine a könnyeivel küszködött. A hír megdöbbentette, de ugyanakkor mélységesen megkönnyebbült. Egyszerre érezte magát gyengének és felszabadultnak. A gyászhír lesújtotta ugyan, mégis úgy érezte, a legborzalmasabb hírtől megmenekült. A lánya halála után Angus Craighugh meghosszabbította az üzlet nyitvatartási idejét, és a késő esti órákig lázas munkába temetkezett. Aztán amikor végre elindult hazafelé, szokásává vált, hogy útközben végiglátogassa az összes kocsmát, és amikor belépett a házba, már úgy kellett feltámogatni a lépcsőn. Így hát aligha volt meglepő, hogy Alaine egy szép napon könyörgő levelet kapott Lealától, amelyben nagynénje arra kérte, hogy térjen vissza hozzájuk, és lakjon ismét velük. Az asszony kétségbeesésében odáig ment, hogy még Roberta hajdani szobáját is felajánlotta Alainenek, mondván, hogy az „talán jobban kielégíti igényeit”. Így hát amikor Alaine elutasító válasza megérkezett, Leala őszintén megdöbbent. 164

Alaine személyesen is fölkereste őt. - Leala néni! Ha elfogadom a meghívásodat és veletek élek, azt csak a kedvedért teszem. De kérlek, értsd meg egyszer és mindenkorra, én nem vagyok Roberta. Leala szeme megtelt könnyel. - Gyermekem, félreértettél. Hogyan is akarhatnám, hogy helyettesítsd a lányomat? - Tudod, Leala néni, én nagyon szeretlek, és megértelek. De tudnod kell, hogy én más vagyok. És különben is legfeljebb vendég... Alaine segítségével Leala még mélységes depressziójából is ki-kecmergett, miután végre szembe mert és tudott nézni gyászával. Angus bácsi azonban képtelen volt megbirkózni fajdalmával. Amilyen gyakran csak tudott, kimaradt késő éjszakáig, sőt unokahúgát is messze ívben kerülte, mintha Alaine puszta látványa is a saját veszteségére emlékeztetné. Alaine visszatérésével azonban egy újabb fenyegető rém is feltűnt a láthatáron. Egy júliusi reggelen kocsijával épp kihajtott Craighugh-ék utcájából, ám egy hatalmas hintó majdnem teljesen elzárta az utat, így Alaine lelassította a lovát, és döbbenten vette észre, hogy az elegáns járműből Jacques DuBonné száll ki. - Jó reggelt, Madame! - köszöntötte a férfi, és előírásosan megemelte kalapját. - Ó, mennyire örülök, hogy újra látom! Már fel is adtam minden reményt, hogy valaha is újra ebben a szerencsében lesz részem... Pedig az embereim mindent megtettek, hogy felkutassák. - Monsieur DuBonné, ha megengedi, szeretnék továbbhajtani - mondta Alaine kimérten, és már emelte is a gyeplőt. De Jacques hirtelen a karjára tette kezét. Alaine lenézett a férfi vékony, finom ujjaira, aztán nem kevés megvetéssel szemében felvetette fejét. - Vagy van még esetleg valami, amiről tárgyalni szeretne velem? - kérdezte átható tekintettel. DuBonné ujjai végigsimították a lány keskeny csuklóját, miközben szeme Alaine arcát fürkészte: - Nemrégiben jutott tudomásomra, hogy a jótevője elhagyta a várost... Alaine felhúzta a szemöldökét: - És ha szabad tudnom, miféle jótevőmről beszél? Jacques sokat sejtetően elmosolyodott: - O, hát természetesen Monsieur doktor Latimer... Ki más? - vigyorgott, és ujjait feljebb csúsztatta Alaine karján. - így hát pillanatnyilag nem is tudom, ki gondoskodik önről. - Lekötelez, Monsieur - felelte Alaine gúnyosan. - Csakhogy nekem semmiféle szolgálatra nincs szükségem. Jacques felnevetett, és hátravetette fejét: - Ó, Mademoiselle, attól félek, félreértett! Bár figyelmeztetem, ha nem fogadja el szolgálataimat, egy perc nyugta sem lesz... - Ön fenyegetőzik, uram!? - Eszem ágában sincs önt megfenyegetni! Sokkal inkább szeretném megszabadítani a félelmeitől... - Az ára?... - kérdezte Alaine rideg tárgyilagossággal. DuBonné a lány térdére helyezte a kezét. - Csak annyi, hogy legyünk jó barátok! Alaine felugrott ültéből, és szeme szikrákat szórt a dühtől:

165

- Vigye innen a kezét! És hordja el magát! - kiáltotta, de Jacques mintha megsüketült volna, kezét feljebb csúsztatta a lány combjára, de ebben a pillanatban Alaine rövid csövű pisztolyával nézett szembe, amelyet a lány egy óvatlan pillanatban kikapott a táskájából. DuBonné visszaugrott a kocsijára. - Ugye, a kórházhoz? - kérdezte tőle az óriás néger. - Azután a fiú-lány után, uram? - Ezt meg hogy érted? - meredt rá Jacques. - Hát izé... nem is tudom... De ez a nő pont úgy nézett ki, mint az a fiú..., vagy lány... szóval aki ott volt a kórházban... DuBonné végre felfogta a néger szavait. - Szerinted ez ugyanaz a... valaki, aki rám fogta a pisztolyt Madame Hawthrone házánál? A néger vigyorogva bólogatott. - Egek ura! - kiáltott fel DuBonné, és kezével intve kiadta a parancsot a gyorsabb vágtára. Angus Craighugh kötelességtudóan felemelkedett székéről a pult mögött, amikor nyílt az ajtó, és egy feltűnően jól öltözött, de kistermetű férfi lépett az üzletbe, nyomában egy megtermett négerrel, aki külsőre és alkatra erősen emlékeztetett Saulra. - Miben lehetek szolgálatára, uram? - sietett az úriember elé, többször is meghajolva Angus. Jacques DuBonné nagyvonalúan elmosolyodott, és megsimogatott egy pultra kihelyezett selymet. - Szép anyag - jegyezte meg. - Valamilyen finomabb kelme érdekelné, uram? Éppen most érkezett egy ritkaságszámba menő selyemszállítmányunk keletről. - Ó, micsoda véletlen! - Hogyhogy véletlen? - Úgy, hogy éppen most tudtam meg, hogy egy keletről érkezett hajót elkaptak az öbölben, kifosztották a rakományát, aztán szépen elsüllyesztették. - Nem értem... Mi köze mindennek az én selymemhez? - kérdezte őszinte érdeklődéssel Craighugh. - Hát csak annyi, hogy a hírek szerint ez a bizonyos hajó éppen selymet és elefántcsontot szállított, no meg értékes szőnyegeket. Éppen olyanokat, mint azok ott a falon - bökött ujjával a kiakasztott szőnyegek felé, - De uram,.. - vörösödött el Angus. - Higgye el, jó pénzt fizettem ezekért az árukért. Jacques felnevetett: - Ki tudja.,. Manapság efféle szőnyegek és selymek? Tisztességes módon aligha lehet hozzájuk jutni,,. Persze, tudom, jobb, ha az ember nem érdeklődik az áru eredete felől, hacsak nem túl gátlásos... De nem árt, ha az ember tisztában van vele, hogy miféle sikanériáknak lehet kitéve. Aztán már nyugodtan be lehet zsebelni a hasznot! - Hát ez meglehetősen abszurd! - tiltakozott Angus, felháborodva még a gondolattól is, hogy bárki feltételezheti, hogy ő tudatosan nem a becsületes utat járja. - De miért érdekli önt ez az egész? Netalántán az ön hajóját fosztották ki? - Mondjuk inkább úgy, Monsieur, hogy Jacques DuBonnénak megvan hozzá a lehetősége, hogy az efféle ügyletekről tudomást szerezzen, ráadásul minden érdekli, ami ebben a városban történik - mondta titokzatosan mosolyogva, és mutatóujját figyelmeztetően felemelte. - Végül is az ember sohasem tudhatja, hogy mikor következik be valamilyen katasztrófa. Teszem azt, egy 166

tűzeset... Betörés - példálózott, és sejtelmesen széttárta a karját. - De nekem mindenütt vannak barátaim, akiknek felajánlhatom a segítségemet, mondjuk úgy, a védelmemet, minthogy fontos tényező lettem a városban. A hatóságoknak néha elégséges egy kis információ... - De uram, hiszen ön zsarol engem! - villant meg Angus szemében a felismerés. Jacques felkacagott: - Mit nem mond, Monsieur! Felejtse el az egészet, kérem! Én pusztán egy ifjú hölgy után akartam érdeklődni, aki tudomásom szerint az ön házában lakik. Netán a rokona, uram? Angus tekintete elborult, arca lángolt. - Csak vendégségben van nálam. Egy időre... - Ó, hogyne... Én azt is tudom, hogy jó ideig nem lakott önöknél... Akkor éppen hol volt? - Uram, ha ön mindent ilyen jól tud, akkor inkább azt javaslom, hogy az említett barátainál érdeklődjön, majd ők eligazítják. Nekem van más dolgom is! - Ahogy kívánja, uram. Bonjour! Másnap Angus magából kikelve viharzott haza, ugyanis két jenki tiszt jelent meg a boltban, és bizonyos selyemáruk után érdeklődött. Attól kezdve naponta megjelentek. Általában az egyik valamilyen hétköznapi árut, dohányt vagy egyebet kért, míg a másik szemmel láthatóan csak szaglászott. Craighughék lassan már ahhoz is kénytelenek voltak hozzászokni, hogy házukat is figyelik. Ha Alaine otthon tartózkodott, mindig állt valaki az utcán, hol egy fának támaszkodva, hol egy kocsiban szemlélődve. Jacques nem adta föl. Elhatározta, hogy Alaine-t a kórházban látogatja meg. - Látja, tőlem nem szabadul meg olyan könnyen. Mademoiselle Hawthrone - nevetett fel barátságosan, amikor végre megtalálta a lányt. - Most legalább már tudom, hol dolgozik és hol lakik, Higgye el, sok mindent tudok önről. - Valóban? - kérdezte Alaine közömbösen. - Még azt is tudom, hogy sokáig fiúnak adta ki magát itt a kórházban. Sőt maga volt az, aki leöntött egy vödör vízzel... Alaine az asztalra szegezte pillantását, és szórakozottan megjegyezte: - Véletlen baleset volt, semmi több. - Mademoiselle, szeretném felhívni a figyelmét arra a tényre, hogy azóta nagyon fontos ember lettem itt a városban. Alaine közömbösen elengedte a füle mellett Jacques DuBonné hencegését. Ösztönösen megérezte, hogy a férfi egész magatartásában elég szerencsétlenül keveredik a délies hányavetiség és a franciás lazasággal álcázott kivagyiság. Még külsejében is megváltozott: egyre inkább megpróbálta magát arisztokratikusra maszkírozni. - Tudja, Mademoiselle, felfogadtam egy komornyikot. A legjobb családoknál szolgált korábban. Tőle aztán sokat tanultam, hogyan kell egy valódi úriembernek viselkednie. Olyan helyekre vihetném el itt a városban, amilyenekről még álmodni sem merészelne. - Nem hinném, hogy mindezt módja lesz bizonyítani! És nincs szükségem önre. Így tehát jó napot, Monsieur! - Várjunk csak. Mademoiselle! - nevetett fel Jacques, és elszántan a lányhoz hajolt. - Hát ide figyeljen! Ha úgy tartja a kedvem, akkor itt és most magamévá teszem. És ebben még maga sem 167

akadályozhat meg. De ajánlok ennél kellemesebbet. Legyen a partnerem, mondjuk, mint afféle hostess. Megyeszem önnek a legdrágább ruhákat! A város összes hölgye magát fogja irigyelni! - Hogyne! Mint a maga szeretőjét! - kacagott fel az ötlet képtelenségén elámulva Alaine. Uram, ön álmodik... Jacques a karjánál fogva megragadta a lányt, és magához rántotta. - Azt ajánlom. Mademoiselle, hogy ne merjen még egyszer kinevetni! - sziszegte. - Mert azt még nagyon megbánja! - Sohasem leszek senkinek a szeretője! - jelentette ki Alaine. - No, majd meglátjuk! Megvannak az eszközeim, hogy más belátásra bírjam - mosolygott magabiztosan a férfi. Alaine ekkor Jacques válla fölött megpillantotta a szobába lépő Brooks doktort. Az orvos megköszörülte a torkát, mire a férfi egy lépést hátrált. - Hawthrone kisasszony! Jól van? - kérdezte Brooks. - Hé, öreg, talán ha kopogtatott volna - utasította rendre DuBonné. Az idős orvos végigmérte a mérges kis franciát: - És ön, uram? Ön talán bejelentkezett a korházamba? Nem tudok róla. Azt viszont tudom, hogy itt inzultál és háborgat egy védtelen nővért. Úgyhogy meg ne lássam itt még egyszer! - Nono! Maga azt hiszi, hogy megfélemlíthet egy Jacques DuBonnét? Előbb bekapom én magát, és észre sem veszik az eltűnését! - Én viszont, uram, az egész várost mozgósítom, ha kell. Egy valódi patkányüldözésben mindenki szíves-örömest részt vesz. - Rendben. Elmegyek. De egy pillanatig se higgye, hogy azért, mert maga kiadta a parancsot mondta fennhéjázva, de még Alaine-hez fordult: - Önt viszont biztosíthatom. Mademoiselle, hogy mi még találkozunk! A lány döbbenten nézett a távozó férfi után, mélyet sóhajtott, aztán végre az idős orvosra vetette tekintetét: - Tudja, attól félek, DuBonné úr kissé túlságosan is céltudatos irányomban - mondta tettetett könnyedséggel, de hangja megremegett, és rájött, hogy Brooks doktort úgysem tudja félrevezetni. Istenem! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Brooks doktor, én attól tartok, hogy ez a DuBonné pillanatnyilag nagyobb veszedelmet jelent számomra, mint amennyit képes lennék elviselni. Tudja, most már Saul hoz be a kórházba, és ő visz haza is. Aztán ha már végre otthon vagyok, egy percre sem hagyhatom el a házat, mert figyeltet. Ez az ember mindenre képes. Angus egyfolytában tiltakozott, hogy neki is köze volna ahhoz a jenkizsold-rabláshoz, amelybe Alaine MacGaren belekeveredett. De aztán a bankban elhelyezett bankjegyeinek számát sorozatszám szerint azonosították, és egyik-másikról kiderült, hogy csak a rablásból származhatott. Egy egész osztag jenki tisztet küldtek a nyakára, akik reggeltől estig faggatták, gyötörték, szemmel láthatóan megpróbálták kifárasztani. Angus egyetlen mentsége a nagy forgalom volt, azzal védekezett, hogy ő a vevőktől kénytelen elfogadni bármilyen pénzt, amivel csak fizetnek, az eredete után nem nyomozhat. Erre a jenkiknek sem lehetett ellenérvük, és így kénytelenek voltak felfüggeszteni a vizsgálatot. Jó néhány nappal azután, hogy a jenkik végre eltávoztak, Angus egyedül üldögélt a pult mögött, maga előtt egy halom levéllel, amit Roberta a halála előtt írt neki. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy kinyílt a hátsó ajtó, és Saul dugta be a tejét egy pillanatra, jelentvén, hogy most indul Alaine-ért. 168

- Indulnék - mondta az öreg -, ha itt már nincs egyéb tennivaló, Angus úr! - Menj csak, Saul - sóhajtott Craighugh. Saul halkan betette maga mögött az ajtót, de Angus még jó ideig maga elé meredt, míg végre a levélhalmaz tetejéről felemelt egyet. Kihajtogatta maga elé, és figyelmesen megvizsgálta a papírlapok közé rejtett bankjegyeket. Ezek is csak ugyanolyanok voltak, mint amilyeneket ártatlanul letétbe helyezett a bankban. Frissek, használatlanok, mintha tegnap nyomták volna őket. Érdekes módon azonban ebben a levélben legalább kétezer dollár volt, papírpénzben, és bár a többi boríték is szép summákat tartalmazott, de ebben volt a legtöbb. Mindent összeadva, a Roberta által küldött összeg lassan megközelítette a húszezer dollárt. Angus kopogtatást hallott a hátsó bejárat felől, gyorsan besöpörte hát a pénzt és a leveleket a fiókba, aztán hátrament ajtót nyitni. A bejárat előtt Brooks doktor és Tally Hawthrone várakozott. Angus előzékenyen bekísérte őket, és máris rohant, hogy egy széket kerítsen az idős hölgynek. - Alaine-ről szeretnénk önnel beszélni - kezdte Tally tárgyszerűen. Angus elkomorult tekintettel nézett rájuk: - Minden bajunkat neki köszönhetjük. Amióta csak betette a lábát a házamba, minden a feje tetejére állt. Könyörgöm, hagyjanak békében. Elegem volt. Mindenből. Mindenkiből. - Jó. Akkor csak annyit áruljon el, hogy hallott-e már valaha valamit is Jacques DuBonnéról és arról, mivel tartja rettegésben Alaine-t? - kérdezte Brooks doktor ingerülten. - Rettegésben Alaine-t? Az isten szerelmére, hiszen az a senkiházi engem zsarol, neki köszönhetek minden bajt az utóbbi időben. Néha még attól is szorongok, hogy egy szép napon akár a házamat is felgyújtja, vagy megöli a feleségemet! Mit akarhat ő Alaine-től? - Nos, én viszont vettem magamnak a bátorságot, és írtam róla Cole-nak - közölte Tally erélyesen. - Cole-nak? Annak a szemét alaknak? - De Angus! Fékezze a nyelvét! - figyelmeztette Tally. - Miért fékezzem? Az a jenki megölte a lányomat! - Angus! Miért nem hallgatja végig Tallyt? - szólt a férfira Brooks doktor. - Engem nem érdekel az a jenki! - jelentette ki makacsul Angus. - De az talán érdekli, hogy Cole megkérte Alaine kezét? - kérdezte epésen Tally. - Hogy mit csinált? - nézett Angus őszinte döbbenettel Tallyre. Az asszony bólintott, és folytatta: - Cole mindenképpen el akarja vinni New Orleansból Alaine-t, és volna egy megoldási javaslata is... - Nem! Soha! Abba én sohasem fogok beleegyezni! Előbb lássam megrohadni azt a jenkit a pokolban! - hadonászott az öklével magából kikelve Angus. - Látja, ezt nem hiszem. Meggondolja ezt még maga - mondta nagyon nyugodt hangon Tally. - Hát ide figyeljen, Tally Hawthrone! Maga idejön, és ítélőszéket tart fölöttem. Maga, aki ez idáig egész sikeresen tartott két nyársat a tűzben! Egyszerre sütögette a pecsenyéjét a jenkiknél és a lázadóknál! - Angus, ez idáig a kutya sem törődött azzal, mit csinálok, mi a véleményem, sem maga, a méltóságos föderációs barátaival együtt, sem a jenkik, így hát én egyszerűen csak bizonytalanságban tartottam őket... És meg kell mondjam, hogy azon az aljas DuBonnén kívül nem

169

is háborgatott senki. Különben pedig nem azért jöttem ide, hogy ítélkezzem ön fölött, hanem azért, hogy megkérjem, mint Alaine nagybátyját, hogy adja beleegyezését a házasságához. - Hagyjanak békében! - vágott az asszony szavába Angus. - Elegem van ebből az egész zavaros históriából! Takarodjanak innen! - Rendben, Angus! - sóhajtott Tally, és felállt. - De hadd figyelmeztessem! Ha nem változtat álláspontján, egész életében bánni fogja! - Tud Alaine erről az egészről... úgy értem, Cole ajánlatáról? - kérdezte halkan Angus. - Először önnel akartunk beszélni - felelte Brooks doktor. - Akkor egyelőre ne is szóljanak neki! - Rendben, kap egy kis gondolkodási időt. De nem túl hosszút - jelentette ki Tally. Brooks doktor és Mrs. Hawthrone minden további szó nélkül elhagyták az üzletet. Angus iszonyú dilemmába került. Hogyan állhat bosszút egyszerre azon a férfin, aki elvette a lányát, és azon az aljas senkiházin, aki gátlástalanul zsarolja és az őrületbe kergeti... Hacsak... Igen, hacsak nem egyezik bele a házasságba... Agyán átvillant a gondolat, amelyet Leala ültetett el benne, de aztán elvetette. Nem, az képtelenség! Roberta képtelen lett volna ilyen kegyetlen játékra bárkivel szemben is... Angus tanácstalanul meredt maga elé. Mit tegyen? Mit tehet itt egyáltalán? Elviselhetetlen augusztusi hőség ereszkedett a városra. Alaine magányosan üldögélt a nappaliban. A vacsorán már régen tűi voltak, ma este kivételesen Angus is idejében megérkezett, mi több, tökéletesen józan állapotban. Jacques DuBonné is már több mint egy hete nem jelentkezett a boltban, de távolmaradása olyan volt, mint a vihar előtti csend. A nappali ajtaja megcsikordult, Alaine felkapta a fejét, és megpillantotta nagybátyját, aki belépett és fáradtan csoszogva elindult a kanapé felé, ahol a lány üldögélt. Angus megköszörülte a torkát. - Írtam Cole-nak, és megkértem, hogy szabadítson ki ebből a lehetetlen helyzetből, amelybe Jacques-szal keveredtél. Válaszában felajánlotta, hogy elmehetsz északra, és egy ideig élhetsz a házában, amíg itt nem csendesülnek el a dolgok... Én persze kénytelen voltam emlékeztetni arra, hogy a tisztességed mindennél előbbre való... Szóval érted... De aztán rájöttem, hogy az egyetlen megoldás, ha azt javaslom neki, vegyen feleségül. Ebbe voltaképpen beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy... Alaine összeszorult gyomorral várta a folytatást. - Cole elfogadná a feltételeimet, azaz, hogy az egész házasság, úgymond formális legyen. Szóval amolyan időleges névházasság, amelyet aztán fel lehet bontani, mihelyt megoldódtak a problémák. - Értem - mondta Alaine mélyen elgondolkodva, és remélte, hogy érzelmei nem tükröződnek arcán, hiszen Cole beleegyezése sértőbb volt, mint esetleges elutasítása lett volna. Angus azonban nem hagyta sokáig elrévedni, mert máris folytatta: - Nézd, Alaine! Értsd meg, egyszerűen nem látok más kiutat a számodra, vagy ha tetszik, éppen a magam számára. Ez a Jacques DuBonné mindkettőnk egész életét egyre inkább veszélyezteti. Itt már aligha élhetünk biztonságban! Ha egyszer megtudja, hogy te vagy Alaine MacGaren, akkor elvesztél... De egy nyugalmazott jenki őrnagy feleségeként, aki ráadásul lassan nemzeti hős lesz, talán biztonságban lehetsz.

170

- Köszönöm a törődésedet, Angus bácsi, de az a baj, hogy Latimer őrnaggyal nem vagyok éppen baráti viszonyban. Különben is, a várost az ő segítsége nélkül is el tudom hagyni! - Gyermekem, te még ezt a házat sem tudod elhagyni anélkül, hogy Jacques kémei ne jelentenék gazdájuknak, és ne erednének azonnal a nyomodba. Ezek még az álruháidat is ismerik. Jacques minden brutalitásra el van szánva. Egyelőre még csak szaglászik, keresi a nyomot, amelyen aztán becserkészhet bennünket, és akkor a nyakunkra szoríthatja a hurkot. És akkor már nem lesz más választásunk, mint hogy megadjuk magunkat. Ez az ember, nekem legalábbis úgy tűnik, nem ismer sem törvényt, sem... - Értem - vágott megint közbe Alaine. - Nem leszek senkinek sem a terhére. De Latimer őrnagy jótékonyságát sem fogadom el - tette hozzá elszántan. - Alaine! Ha már magadra nem gondolsz, akkor gondolj legalább szegény nagynénédre! Képzeld csak el, mit szenvedne, ha te... szóval érted... - Rendben, értem. Elmegyek, ha kívánjátok. Világos most már, hogy itt nem maradhatok. - De hová akarsz menni? Csak nem megint Mrs. Hawthrone-hoz? Vagy esetleg Brooks doktorhoz? Csak nem őket akarod éppen veszélybe sodorni? Vagy őket is? Alaine sarkon fordult, és felrohant a szobájába. Túl sok volt ez egyszerre! Ennyi megaláztatás, ennyi számonkérés. És ráadásul egy elutasításnak is minősíthető ajánlat attól a férfitól, aki miatt lassan már egy nyugodt éjszakája sincs. Alaine távoztával Angus kilépett a teraszra, és belemeredt az éjszakába. Végre akcióba lendült - gondolta megkönnyebbülten, és most már senki sem állíthatja meg. A kocka el van vetve. Végül is engedelmeskedett Tallynek és Brooks doktornak, azaz megpróbálta rávenni a lányt a házasságra. A körítés persze már a saját ízlése szerint való volt, de ahhoz senkinek semmi köze. Ő mindenesetre nem ellenezte. Sőt! Észérvekkel is megpróbálta győzködni a lányt, hogy nincs más választása. Csak jusson el egyszer Minnesotába, majd megtudja, milyen az: egy jenkivel élni! Másnap késő délután Alaine üzenetet kapott Brooks doktortól. Alaine összerezzent, mert ez idáig valahányszor az idős orvos hívatta, mindig rossz hírt kapott. Amikor belépett a szobába, Brooks felemelkedett íróasztala mögött, és Alaine-t megkerülve bezárta utána az ajtót. A lányt hellyel kínálta. Mrs. Hawthrone is ott ült a sarokban, közvetlenül az ajtó mellett. Az idős asszony úgy feszített a széken, mint egy anyakirálynő, széles kalapja beárnyékolta sápadt arcát. Brooks doktor szórakozottan kezébe vett egy szikét, amely ott hevert előtte az asztalon. Egyszer-kétszer megforgatta kezében, aztán szemüvegén keresztül átható pillantást vetett a lányra. - Valami rosszat csináltam? - kérdezte Alaine ijedten, felpattanva ültéből, képtelen lévén tovább elviselni a hallgatást. Mrs. Hawthrone lesütötte szemét, és megforgatta napernyője nyelét. - Nem rosszat csináltál, gyermekem, csak ostobaságot... Alaine újra lerogyott a székre, és döbbenten hallgatott. Már tudta, hogy barátai és jóakarói valamivel vádolják, csak azt nem tudta, mivel. Szemét elöntötték a könnyek. - De hát én... én igazán nem tudom... Árulják már el, kérem, mit tettem. Könyörgöm... Mrs. Hawthrone Brooks doktorra nézett, aki ismét csak bólintott, mire Tally végre elkezdte: - A doktor és én komoly erőfeszítéseket tettünk, hogy valamiképpen kijuttassunk téged innen, Louisianából. Most meg azt halljuk, hogy te kerek perec visszautasítottad az egészet... Alaine döbbenten hallgatta Tallyt, aztán végre megkérdezte: 171

- Úgy értsem, hogy Brooks doktor és ön... De hiszen nekem Angus bácsi azt mondta, hogy ő... - dadogta, és most már végképp nem értett semmit. - Ó, a mindenit! - tört ki Mrs. Hawthrone. - És az ember még azt hinné, hogy Angus Craighugh egy értelmes ember, aztán tessék, kiderül, hogy milyen ostoba! Legalábbis ha efféle ügyletekről van sző! Doktor Brooks köhintett egyet zavarában: - De kérem, Tally! Ne legyen igazságtalan! - figyelmeztette gyengéden az asszonyt, aztán rögtön Alaine-re nézve folytatta: - Angus elmondta nekünk, hogy számos levelet írt Cole-nak, no meg azt is, hogy mi volt Cole javaslata... Úgy érzem viszont, Alaine, elhamarkodtad a döntésedet, vagy legalábbis első felindult érzelmi állapotodban döntöttél. - Én aztán nem voltam „felindult érzelmi állapotban”! - kiáltott fel Alaine kissé sértetten. Egyáltalán nem. Én csak végighallgattam Angus bácsi érveit, amelyeket viszont nem tudok elfogadni. Doktor Brooks előrehajolt ültében, és újra kezébe vette a szikét. - Alaine, attól félek, nem fogtad fel teljes mélységében a helyzetet. Jacques valóban komoly tekintélyre tett szert a városban, és könnyen veszélyessé válhat. Valamennyien tudjuk, mennyire makacs, elszánt, önfejű... Nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Ha rájön arra, hogy ki vagy te valójában, akkor véged. Akkor még Angusra és Lealára sem számíthatsz. Ha kiderül, hogy egy olyan valakit rejtegettek a házukban, aki mind a déliek, mind az északiak szemében áruló, akkor elkobozhatják vagyonukat, sőt még börtönbe is csukhatják őket. Viszont ha Alaine MacGaren eltűnik egy időre, akkor egy ideig majd keresik őt, de aztán majd bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok voltak. Haza nem mehetsz. A mocsárban sem rejtőzködhetsz, mert Gillették előbbutóbb a nyomodra bukkannak, és az még rosszabb. Valami távoli városba sem küldhetünk el egyedül, hiszen odáig is el kell jutni, no meg hogyan élnél ott. Alaine MacGarenként sehol sem lenne nyugtod. Minden hajóskapitány, minden seriff gyanút fogna egy egyedül utazó ifjú hölgyet megpillantva. Ha viszont egy nagy tekintélyű orvos menyasszonyaként utazol, aki ráadásul háborús hős is, akkor ki merné firtatni a személyazonosságodat? - Alaine - vette át a szót Tally -, te nagyon kedves vagy mindkettőnknek. Hidd el, rettenetesen fájna nekünk, ha azt látnánk, hogy szenvedsz, vagy hogy egy ilyen aljas gazember áldozatává válsz. Meg kell értened, hogy olyan terhet jelentesz a számunkra, amelyet boldogan hordoznánk, de éppen ezért nagyon félünk, hogy egy ostoba véletlennek köszönhetően akár el is veszíthetünk. Ha te viszont valahol távol élsz, és tudjuk, hogy biztonságban vagy, akkor szükség esetén magunkat is könnyebben meg tudjuk védeni, de téged is, ha arra kerülne a sor. Latimer őrnagy biztosított bennünket arról, hogy tökéletesen megérti a helyzetet, no meg arról is - harapta be az ajkát mosolyogva az asszony -, hogy „szent meggyőződése, hogy lesz benned kellő bölcsesség ahhoz, hogy azt tedd, amit az érdekeid diktálnak”. Ha jól emlékszem, azt írta - kezdte keresgetni a levelet, és már olvasta is: - „Tudom persze, hogy Alaine-ben komoly indíttatás van arra, hogy meggondolatlanságokat kövessen el, de most remélem, hogy a józan bölcsessége felülkerekedik minden egyéb megfontoláson. Ezért csak megismételni tudom ajánlatomat, és kívánok önöknek sok szerencsét, hogy sikerüljön Alaine-t is meggyőzniük. Izgatottan várom válaszukat...” és a többi fejezte be a felolvasást az asszony, aztán gondosan összehajtogatta a levelet, és a táskájába rejtette.

172

Alaine fülig pirulva hallgatott, és fejét mélyen lehorgasztotta. Brooks doktor és Mrs. Hawthrone a feje fölött váltott pillantásokat egymással, miközben türelmetlenül várták, mit fog végre válaszolni. Alaine csüggedten ismételgette magában Cole szavait: „komoly indíttatása van arra, hogy meggondolatlanságokat kövessen el... de józan bölcsessége felülkerekedik minden egyéb megfontoláson...” Ó, az a tudálékos kékhasú! Szép kis kioktatás! No meg az ajánlata... Persze, megsajnált. De igazából esze ágában sincs feleségül venni! Alaine döntött. „Nem, nem leszek a felesége!” - mondta magában. Felvetette a fejét, és halk hangon megszólalt: - Rendben. Elutazom... És hozzámegyek feleségül. De csak addig maradok vele, amíg itt másokat veszélybe sodorhatnék. A két öreg végre fellélegzett. Az első csatát megnyerték.

173

Huszonötödik fejezet

Jacques DuBonné felcsapott uzsorásnak. A rendkívül magas kamatokra kölcsönzött összegek fedezeteként még ingatlanzálogot is bejegyeztetett. Irgalmat, kegyelmet persze nem ismert. Ezen a szép szeptemberi reggelen is elindult valamilyen adósságot behajtani. Peckesen besétált az Angus Craighugh boltjával szemközti üzletbe, és hívatta a tulajdonost: - Elmaradt a törlesztéssel, Monsieur. Pedig tudnia kell, hogy Jacques DuBonné pénzügyekben nem ismer türelmet. Tehát vagy fizet, vagy elveszti az üzletét. - Értem, értem... Hiszen napnál világosabb, hogy kezdettől fogva csak erre várt - mondta a kereskedő. - Sőt azt is tudom, hogy maga pénzeli Angus Craighugh-t, aki így le tudja szorítani az árakat, és elcsábítja az összes vevőmet. És teszi mindezt annak az embernek az érdekében, aki Alaine MacGaren, a tolvaj, gyilkos, áruló MacGaren lány nagybátyja. Én meg közben szépen tönkremegyek, én, a becsületes kereskedő! - Hogy, hogy mondta, Monsieur? - Hát úgy, hogy ezt maga már a kezdet kezdetén kitervelte. - Dehogy, dehogy. Nem arról beszélek! Arra válaszoljon inkább, hogy mi van ezzel az Alaine MacGarennel? A férfi értetlenül meredt az uzsorásra: - Mit mondjak még? Kérdezzen meg bárkit! Aki csak ismeri Angus Craighugh-t, tudja, hogy annak az áruló szajhának a nagybátyja. Jacques szórakozottan megigazította kalapját, és sétapálcájával a férfi mellére bökött. - Holnap estig kap időt, Monsieur. És én az ön helyében nem késném le a határidőt, ha tényleg meg akarja tartani a boltját. A kis francia sétapálcáját forgatva kisétált az üzletből, egy pillantást vetett Craighugh boltjára, aztán beszállt a hintójába. „Lám-lám, mindennek eljön az ideje!” - gondolta magában. A sötétség lassan leszállt a városra, amikor Saul és Alaine végre hazamerészkedett. A lány kiugrott a kocsiból, és a hátsó bejáraton keresztül befutott a házba, Saul addig a kocsiszínbe vezette a lovat. Keresztülhaladva a házon, léptei visszhangzottak az üres folyosón. A nappaliban ülők erre abbahagyták a beszélgetést, és várakozva néztek az ajtóra. A fotelból vékony kis férfi ugrott fel, és hatalmas bőrtáskáját maga mellé helyezte. - Alaine, gyermekem, ez itt Mister James - mutatta be Leala a férfit. - Ő az az ügyvéd, akit Cole küldött. - Örvendek, Miss Haw... izé, Miss MacGaren - javította ki magát mosolyogva. - Latimer doktor elég részletesen beszámolt nekem az ön helyzetéről, de attól tartok, egy dologról elfelejtett informálni, arról, hogy ön ilyen gyönyörű és fiatal... Tudja, én már jó ideje kapcsolatban állok a Latimer családdal. Még az édesapját ismertem... - És most azért jött, hogy megtegye a házassági előkészületeket. Tehát hozott magával egy csomó iratot, megállapodást, okmányt és hasonlókat? - nézett Alaine kíváncsian az ügyvédre, és várva, hogy mindjárt előadja, miért halogatják még mindig az esküvőt.

174

- Természetesen, elsősorban ezért jöttem, és megvan az összes felhatalmazásom - bólintott komolyan Mr. James, és az ölébe helyezte hatalmas bőrtáskáját. - Meg van itt egy kis ajándék is. Latimer doktor küldte önnek, egy esküvői és egy utazóruha. - Ö, nem kellett volna! - jegyezte meg hűvösen a lány. - Különben is megvan a stafírungom, és nem áll szándékomban többet elfogadni Latimer doktortól, mint amennyit amúgy is megengedhetek magamnak. Mr. James zavarában köhintett egyet. Természetesen Cole előre figyelmeztette Alaine makacs önállósági törekvéseire, de a lány megingathatatlan elszántsága mégis meglepte. - Mindazonáltal azért megnézhetné az ajándékokat. Talán mégis van valami közöttük, amit szívesen elfogadna. Alaine elengedte a füle mellett az ügyvéd javaslatát. - Mikor érkezik Latimer doktor? - kérdezte nyersen. - Kisasszony, attól tartok, nem egészen értette meg, miért vagyok itt. Latimer doktor meghatalmazásával én fogom őt helyettesíteni az esküvőn. - Úgy értsem, hogy az a kékhasú jenki még annyi fáradságot sem vett magának, hogy eljöjjön a saját esküvőjére? - kérdezte emelt hangon a lány. - Doktor Latimernek az utóbbi időben van egy kis kényelmetlensége... - Kényelmetlensége? - hördült fel Alaine, és arca lángolt a dühtől. Aztán felugrott, és vissza sem nézve kirohant a szobából. Az ügyvéd zavartan felállt, de Craighugh-ék szinte visszanyomták a székbe. Valahol a folyosón hatalmas dörrenéssel becsapódott az ajtó. Alaine már semmivel sem törődött, csak egyetlen kívánsága volt, minél előbb kikerülni ebből a házból. A lány szemét égették a könnyek, de csak szaladt a kertkapu felé, hogy minél előbb kint legyen az utcán, a ködös éjszakában, ahol már csak a kutyák vonítását lehetett hallani. Alaine éles szúrást érzett mellkasában, zihált, alig kapott levegőt, kénytelen volt megállni, és nekidőlt egy út menti fának. Most már csak a mélységes csend és az árnyékok vették körül, amikor hirtelen kocsizörgést hallott. Az oldalában még mindig nyilallásokat érzett, odaszorította tenyerét, és lassan elindult, menekülve a közeledő kocsi elől. Ahogy egyre közelebb ért, kiderült, hogy nem is egy közönséges kocsi, hanem valóságos hintó, amely Alaine-hez érve rögtön megállt, és a bakról leszállt DuBonné fekete óriása. A hatalmas férfi néhány lépésnyire megállt a lány előtt, aztán óvatosan kórbenézett. - Alaine kisasszony? Alaine? - vélte hallani Saul hangját tompán, alig kivehetően a sűrű ködben. - Saul! - kiáltott fel megkönnyebbülten. - Gyere, itt vagyok! Kérlek, segíts! De válasz nem jött, így hát Alaine megzavarodva újra futásnak eredt, de ebben a pillanatban a néger kocsis máris elébe toppant, és hatalmas kezével lefogta a lányt. Alaine ösztönösen felsikoltott volna, de egy másik kéz a szájára tapadt, aztán hátulról lassan lecsúszott a torkára. Jacques hatalmas testőre, Gunn, egy szempillantás alatt felnyalábolta a törékeny kis testet, de alig tett meg vele egy lépést, máris észrevette, hogy egy hozzá feltűnően hasonlatos sötét alak már majdnem a sarkára lépett, sőt már vetődik is felé. Elkapni azonban nem tudta, mert egy szempillantás alatt több mint fél tucat bandita vetette rá magát, nyilván afféle kikötői gengszterek. Saul minden erejét latba vetve próbálta lerázni magáról a támadókat, fogát összeszorítva küzdött, de

175

mindhiába. A vadul hadonászó vasmarkok közül csak annyit látott, hogy Gunn mérföldes léptekkel rohan Alaine-nel a karjában a kocsi felé, aztán, mint egy zsákot, beejti a lányt az ülésre. Az öreg néger megérezte a testét szorongató kezek lazulását, és ellentámadásba lendült, egy husánggal csépelve a banditákat. Ebben a pillanatban felismerte Jacques DuBonné egyik kis kegyencét. Saul elengedte a fickót, megrázta magát, aztán ujja hegyével még a fickó mellére bökött, aki hanyatt esett. Gyorsan széjjelnézett, aztán futásnak eredt, vissza a Craighugh-ház felé. A kapuhoz érve nem bajlódott a zárral, gyorsan átugrott a kerítésen, és elindult az istálló felé. Ott elkötötte a jászoltól Cole úr jobbik lovát, és nagy óvatosan, szinte hangtalanul kivezette az épületből, majd át a kijárathoz vezető ösvényen, míg végre mindketten kint voltak az utcán. Saul csak ott szállt nyeregbe. Eljutva a város úgynevezett emancipált négernegyedébe, Saul kikötötte a lovat egyik barátja háza elé, és gyalog indult a bejárat felé. Tudta, kihez megy, tudta, hogy csak tőle szerezhet be friss információkat arról a mocskos alvilágról, amely a város elválaszthatatlan részévé vált az elmúlt években. Saul azzal is tisztában volt, hogy csak morzsánként csipegetheti fel mindazt, amire szüksége van, egy szót itt, egy másik szót amott, de azzal is tisztában volt, hogy némi kitartással a kép majd lassan összeáll, és mindent megtud arról a kikötői alvilágról, amely a legocsmányabb korrupció részese és egyben főhadiszállása volt. Alaine összerázkódott, és ásított egy nagyot. Még a tompa fény is zavarta a szemét, pillái alatt szinte égető fájdalmat érzett, halántéka lüktetett, s a nyilalló fájdalom mintha szét akarta volna vetni koponyáját. Lassan kinyitotta a szemét, és ekkor meglátott a homályban egy vékony figurát, aki egy asztalra emlékeztető alkotmány mellett ült, amelyen egy lámpa állt. Alaine pislogott, megdörzsölte a szemét, és megpróbálta kivenni az is-meretlen arcvonásait. Legnagyobb iszonyatára felismerte benne Jacques DuBonnét. - Ó, drága Mademoiselle Hawthrone! - üdvözölte vigyorogva. - Isten hozta minálunk! Tudja, már aggódtam, nem okozott-e önnek fájdalmat ez a Gunn. Alaine nem válaszolt, csak körülnézett a helyiségben. Most döbbent rá, hogy voltaképpen egy gyapotbála tetején ül, és mellette sok-sok selyemvég áll gúlába rakva a földön. Alaine törte a fejét, de el nem tudta képzelni, hol lehet, a város melyik részében. - Mondja, ma chérie, elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy megtárgyaljunk egy-két dolgot? kérdezte Jacques mézes-mázós hangon. Alaine felegyenesedett. De a mozdulattól megszédült, és éles fájdalom hasított újra a fejébe. - Maradjon csak nyugodtan, biztosíthatom, mindjárt visszatér a hangja. Még életemben nem találkoztam egyetlen olyan nővel sem, aki egy-két percnél tovább képes lett volna hallgatni. Alaine kétségbeesett dühvel nézett a férfira. Újra megköszörülte a torkát, és hevesen mutogatott az asztal felé, ahol megpillantott egy kancsó vizet. - Ó, parancsoljon, ma chérie, szolgálja ki magát - készségeskedett Jacques -, minden a rendelkezésére áll, persze ésszerű keretek között. Alaine nagy nehezen feltápászkodott, és ingatag, reszketeg léptekkel elindult a kancsó felé. A víz állott volt, talán poshadt is, de egy pillanatra mégis felüdítette. Nagyot kortyolt még egyszer, aztán kimerülten a falnak dőlt. Majd egy hirtelen mozdulattal a kilincs felé nyúlt, felrántotta, az ajtó kitárult, és Alaine szinte önkívületi állapotban odaugrott. Gunn már ugrásra készen ott állt, és

176

elkapta. Alaine megfordult, és ránézett Jacques-ra, aki ott kuncogott magában az asztalnál, és mutatóujját magasra emelve fenyegetőzött: - Látja, Miss Hawthrone, jobban tenné, ha hallgatna rám. - Ön visszaél a helyzetemmel, sőt azt hiszi, hogy akár erőszakot is alkalmazhat velem szemben, de téved. Itt délen egyetlen olyan úriember sem akad, legyen akár jenki, akár déli, aki ne eredne a nyomába, és ne üldözné, mint egy veszett kutyát... Nem tüntethet el engem csak úgy büntetlenül! - Látja, ebben igaza van. Camilla Hawthrone-t nem is tüntethetem el... De Alaine MacGarent, az árulót, a rablót, a gyilkost...? Miért is ne? - tárta szét gúnyosan vigyorogva a karját. - jutalmul még fényes kitüntetést is kaphatok! Alaine most döbbent rá, hogy hiába menekült el a gyűlölt Craighugh-házból. Jacques felállt, kisimította felöltőjét, aztán elkezdett fel s alá járkálni a helyiségben, mint egy felfuvalkodott kakas, amelyik éppen tollait borzolja, hogy bekerítse a tyúkot. - Hát ide figyeljen, ma chérie! Találkoztam én már életemben néhány megátalkodott nősténnyel! Köztük még egy kreol boszorkánnyal is, aki fennen hirdette magáról, hogy az egész deltavidék legszemrevalóbb teremtése. Aztán egy idő múlva négykézláb csúszott előttem, és könyörgött, hogy megoszthassa velem az ágyát. És akkor már önként omlott a karjaimba... - Egy percig se higgye, hogy most megfélemlített! - kiáltott fel indulatosan Alaine. - Nem érdekelnek a hódításai! - Hogy én megfélemlítsem önt?! - képedt el tettetett túlérzékenységgel Jacques, és merően átható tekintettel nézett a lányra. - Hogyan is akarnám én önt, éppen önt megfélemlíteni? Akkor nemcsak Gunnt, hanem az összes többi emberemet is iderendeltem volna, akik ráadásul még élveznék is az efféle akciót! Egyszerűen imádnák, hogy nem tud megszólalni, vagy ha igen, akkor csak sikoltozni tud... De én semmi mást nem akarok, csak, mint már mondtam, szeretném felajánlani magának a védelmet. Az én védelmemet! Alaine már a hányingerrel küzdött, és csak arra volt ereje, hogy mély megvetéssel nézzen Jacques-ra, aki újra elkezdte róni a köröket a szűk helyiségben, aztán a tőle telhető legnyugodtabb hangon és a lehető legelőzékenyebb stílusban megszólalt: - Ismerek errefelé néhány vendégfogadót, lenn a parton, de még a mocsárvidéken is. Ezek bárkit befogadnak, akinek nincs ínyére ez az egész konfliktus, no meg akik félnek a rájuk leselkedő különféle veszedelmektől. - Hogyne, csempészek, kalózok és egyéb hasonszőrűek... - jegyezte meg Alaine. - Lehet - vette le Jacques a kalapját, és tenyere élével végigsimított rajta. - De ne gondolja, hogy nem akad köztük másféle is! Egyszerűen csak olyanok, akik nehezen viselik el a mai idők megpróbáltatásait. A dolog egyetlen hátulütője, hogy alig akad nő közöttük. Minthogy a hölgyek nehezen viselik el a sivár körülményeket, így hát a férfiakat ugyancsak felajzza, ha egy csinosabb nőszemély keveredik közéjük. Sőt az is előfordul, hogy nem tudnak uralkodni magukon, és még erőszakhoz is folyamodnak. Gondoljon csak bele, mi mindent tanulhatna ott néhány hónap alatt! jegyezte meg színlelt közömbösséggel, de orrcimpái megremegtek. Alaine hosszan elnézte a férfit. Úgy hallgatta, mint aki már régen tudja, hogy minden ajtó bezárult előtte. Nincs visszaút. Választhat: vagy elfogadja, vagy jöhet maga a halál. - Csak nem gondolja, uram, hogy sikerült meggyőznie? - nevetett fel kényszeredetten. - Figyelmeztettem, Mademoiselle, engem ne nevessen ki! - rivallt rá franciás akcentussal. 177

- Ó, persze, Jacques DuBonné! Az örök gentleman! - Ne felejtse el, kivel beszél! Jacques DuBonné vagyok! New Orleans első polgára! jelentette ki meggyőződéssel, és kihúzta magát. De a lány mintha nem is hallotta volna. Erre a férfi megragadta a karját, és durván elrántotta az ajtótól. - Ismétlem, Mademoiselle! Jacques DuBonné vagyok! - sziszegte, és gazdagon díszített ruhájára mutatott. - Ne felejtse el! Én egy ócska gőzösön, egyetlen penny nélkül érkeztem ide ebbe a városba. És most tessék! - Hát persze, egy lerobbant lakóhajóból - jegyezte meg gúnyosan Alaine, és megpróbálta kiszabadítani a karját Jacques szorításából. - Igen. De most gazdag vagyok! Enyém a fél város! - Mert kirabolta... - vágott vissza Alaine epésen. - Csak a lustákat és tehetetleneket. Azokat, akik amúgy is képtelenek lettek volna megőrizni a vagyonukat! - érvelt Jacques. - No meg azokat az elvakult jenkiket, akik egész nap csak az egyenruhájuk rézgombjait fényesítgetik, aztán peckesen végiglovagolnak a városon. Nagy játszma ez! De én állok nyerésre. Én! Jacques DuBonné! - Maga aztán sohasem játszott úriemberekkel! Azok le sem ülnének magával egy asztalhoz! Maga csak szerencsétlen öregasszonyokkal játszott! Özvegyekkel és árvákkal! Jacques szeme megvillant a haragtól, és a tehetetlen dühtől eltorzult az arca. De Alaine folytatta: - Láttam én már magát elégszer igazi úriemberekkel szemben. Alázatosan, hétrét görnyedve... Maga nyomorúságos kis féreg... - Kis féreg? - vicsorgott felháborodva Jacques, és az asztal felett átnyúlva elkapta a lány karját. Alaine azonban félreugrott, és cipője sarkával ágyékon rúgta a férfit. Jacques arca eltorzult a fájdalomtól. - No megállj csak, te átkozott cafka! - üvöltötte. - Majd én illemre tanítalak! Fogsz te még előttem hajlongani és Mister DuBonnénak szólítani, akárcsak a niggerek... - Maga disznó! - sziszegte a lány. - Pucoltathatja olyan fényesre a csizmáját, amilyenre csak akarja, akkor is disznóólba való! Álltak egymással szemben, mint két ugrásra készülő vadállat. - Csak nem gondolja, hogy egy magafajta mocskos semmirekellő alaknak odaadom magam? Soha! Érti? Soha! Jacques nem bírta tovább. Leküzdve az ágyékát hasogató fájdalmat, a lány felé lépett. Zakója szétnyílt, és jól láthatóvá vált a rövid csövű, nagy kaliberű pisztoly a hóna alatt. A lány vállával megtámasztva a férfi mellkasát, egy hirtelen mozdulattal kirántotta tokjából a fegyvert. Jacques nem látta, de érezte, mi történt, és egy másodperc múlva csak azt látta, hogy a pisztoly csöve a mellének szegeződik. Figyelmét azonban megosztotta az ágyékába nyilalló fájdalom és a természetes védekező reflex. Megpróbálta kiütni a lány kezéből a fegyvert, mire Alaine a csuklójába harapott, és két kézzel megmarkolva a pisztolyt, a férfi fejére irányította a csövet. A fegyver ebben a pillanatban elsült, és Jacques bal füle fölött ért célba a golyó. A férfi arcát elöntötte a vér, egész testében megtántorodott, és a félelemtől reszketve már majdnem összeesett, amikor rájött, hogy mindennek ellenére él, sőt a golyó éppen csak súrolta a halántékát. Alaine csukott szemmel újra meghúzta a ravaszt. Amikor,végre kinyitotta a szemét, csak azt látta, hogy a Jacques kezében tartott lámpa égő fáklyaként világít, ömlik belőle az olaj, az üvegszilánkok pedig apró robbanással repülnek szét a szobában. A következő pillanatban Jacques ruhája is lángba borult, az egész jobb oldala égett. A férfi a földre vetette magát, és saját testével próbálta eloltani kigyulladt 178

ruháját. Odakúszott a gyapotbálához, feltápászkodott, aztán egy selyemvéget kibontva, magára szorította a sűrű szövésű kelmét. Már a fél helyiség lángokban állt. A férfi inge alól előkapta tőrét. - Most már nem menekülhetsz. Véged van! - üvöltötte, de Alaine megint ráfogta a pisztolyt. - Hát nem volt elég? - kérdezte fenyegetően. - Mert most már célozni is fogok! - suttogta vészjóslóan a lány. - Nincs benne több golyó! - vigyorodott el a férfi. Ebben a pillanatban kicsapódott a helyiség rozoga ajtaja, és a bejáratot egy hatalmas, sötét alak torlaszolta el. Alaine és Jacques döbbenten meredt a belépőre. Saul volt az! Alaine odakiáltott az öregnek, aki egy mozdulattal lerázta magáról a rácsimpaszkodó Gunnt. Jacques óvatosan hátrált a fal felé, már a tűzzel sem törődött, csak megragadta az asztalt, és Saul felé lökte. A tőr azonban kihullott a kezéből, Jacques magában káromkodott egy nagyot, aztán felugrott a gyapotbála tetejére, és karjával kinyúlva megpróbálta elérni a feje fölötti csapóajtót. A füst már teljesen elárasztotta a szobát, a lángok a drága selyem- és brokátvégeket is elérték, és az égett textil szaga betöltötte az egész helyiséget. Saul odarohant Alaine-hez, megragadta a kezét, és az ajtó felé vonszolta. Gunn felnyögött, amikor átléptek elterült teste fölött. A folyosón ekkor újabb testőrök árnyai jelentek meg, de Saul ügyet sem vetve rájuk, határozott léptekkel haladt előre, maga után húzva a szinte alélt lányt. Megmásztak néhány lépcsőt, aztán egy hatalmas raktárban találták magukat, ahol óriás gyapotbálák sorakoztak. Saul felnyalábolta Alaine reszkető testét, és futásnak eredt vele. Végre megtalálták a kijáratot. Saul az ajtóba rúgott, az kinyílt, és a néger, vállán a lánnyal, kirohant az épületből. - Kapjátok el! Kapjátok el őket! Ezer dollár jutalom annak, aki visszahozza! - hallották a távolból DuBonné ordítását. - Nem is olyan sok - sóhajtott Alaine a néger vállán. - A jenkik lényegesen többet ígértek... Saul nem válaszolt, zihálva futott tovább a rakparton, a folyó mellett, a raktárak árnyékában. Végre két épület között bekanyarodott egy szűk sikátorba. Az üldözők már a nyomukban lehettek, üvöltözésük és lépteik zaja jelezte, hogy egyre közelebb érnek. Alaine és Saul még időben beugrott egy bádogépítmény mögé, és megkönnyebbülten hallották, hogy DuBonné emberei kiáltozva trappolnak el előttük. A Jacques raktárából felcsapó lángok megvilágították a szürke égboltot, ekkor már feltehetően a nagyobb épületben is égtek a gyapotbálák. Alaine tudta, hogy Craighugh-ékhoz nem térhet vissza, de Mrs. Hawthrone háza sem jelentett már biztonságos menedéket. Brooks doktorról is mindenki tudta, hogy a lány atyai jó barátja, így őt sem sodorhatja veszélybe. Alaine rádöbbent, hogy az egész városban egyetlenegy hely van, ahol meghúzhatja magát... A Craighugh-házban teljes zűrzavar uralkodott, amikor Saul betoppant. Az öreg néger gyorsan beszámolt a történtekről, hozzátéve, hogy Alaine biztonságban van, aztán éjfél felé egy dugig tömött táskával és egy nagy batyuval a hona alatt elhagyta a házat. Amikor Saul már látótávolságon kívül volt, Angus és Dulcie kivonszolt egy hatalmas hajókoffert az istálló elé, és ráhelyezte egy lerobbant kocsi platójára. Aztán ellenkező irányban, mint Saul, elindultak, nyomukban egy láthatatlan kísérővel. Dulcie és Angus egy ideig összevissza tekergett a földeken, majd miután megbizonyosodtak, hogy senki sem lehet a nyomukban, Angus kinyitotta az istálló mögötti kiskaput, ahol Dulcie idősebb lánya, Cora Mae már a felnyergelt Ol’Tarral várta őket, majd a szomszéd földjein átvágva, 179

a lány felugrott a lóra, és a kihalt utcákon elindult a városközpont felé. Brooks doktor antik faliórája éppen éjfélt ütött, amikor a házvezetőnő halk kopogásra ébredt. Félénken kikémlelve egy néger lányt pillantott meg, aki türelmesen várakozott. - Brooks doktornak hoztam egy üzenetet - mondta Cora Mae. - Sajnálom, gyermekem, jobb, ha elmész. Ilyen késői órán nem kelthetem fel a doktort. Majd gyere vissza reggel! - mondta, és becsukta az ajtót. A lány azonban nem tágított. Újra megkocogtatta az ablakot. - Nagyon fontos üzenetet hoztam, és a gazdám a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül adjam át a doktornak. Kérem, csak annyit mondjon neki, hogy Alaine-ről van szó! Az asszony végigmérte a fiatal lányt, aki csak mosolygott, és látszott rajta, hogy mindenre elszánt, és addig egy tapodtat sem mozdul, amíg nem teljesíti a kérését. - Jól van, jól van, értem - dünnyögte az orra alatt. - Értek én a szóból! - tette hozzá, és elindult a hálószoba felé. Cora Mae türelmesen várakozott a nyitott ajtó előtt. Néhány pillanat múlva egy férfihangot hallott a ház mélyéről, aztán csoszogó lépteket, mint amikor valaki papucsban ereszkedik le a lépcsőn. - Gyere csak be, gyermekem! Gyere csak nyugodtan - szólt ki barátságosan az idős orvos, és amikor felismerte a konyhába lépő Cora Mae-t, még megkérdezte: - Mi baj van, Cora? A lány sokatmondó pillantást vetett a házvezetőnőre, aki már kényelmesen letelepedett a tűzhely mellé. - Attól tartok, hogy az üzenet csak önre tartozik, doktor. - Értem, Cora - nézett az orvos szemüvege fölött jelentőségteljesen a házvezetőnőjére. Rendben. Tessie, akkor majd csak az ajtó mögül hallgatózik. Mert ebben a házban semmi sem történhet, amiről ő ne szerezne tudomást. A fekete nő sértődött képet vágott, de a leghalványabb jelét sem mutatta távozási szándékának, sőt akkor sem mozdult, amikor Cora Mae előhúzott zsebéből egy borítékot, és átnyújtotta Brooks doktornak. Az orvos feltépte, kivett belőle egy kulcsot, és döbbenten meredt rá. - Tudja, ez az a kulcs, a... - kezdte Cora Mae, aztán zavartan pislogott Tessie felé. - Szóval érti, Roberta kisasszony férje, a doktor... az ő lakása, tudja, ott a Fontaiba házak egyikében... Biztosan ismeri... Brooks doktor összevonta szemöldökét: - Latimer őrnagy lakásáról beszél? - Hát persze! - vágott közbe szélesen vigyorogva a lány. - De mi köze van Alaine kisasszonynak ahhoz a lakáshoz? - Hát - tárta szét a karját Cora Mae, aztán keményen koncentrálva s az ujjain számlálgatva elkezdte felsorolni az üzenet egyes pontjait: - Hát először is, Lainie kisasszony, ahogy mondják, nem rajong a házasság gondolatáért... tudja, amit felajánlottak neki... - nézett elbizonytalanodva a doktorra - tudja, az az ügyvéd. Viszont az a másik, az a Jack DuBonné, talán ismeri... szóval ő..., nos, ő elkapta Lainie kisasszonyt, és nagy bajba sodorta - egészítette ki Cora a beszámolót, és ujjain számolgatta, vajon mindent elmondott-e az üzenetből, amit rábíztak. Aztán megrázta a fejét, és megragadta a középső ujját, ráébredve, hogy még nem közölt mindent: - Alaine kisasszony azt mondja, illetve Saul azt mondja, hogy maga menjen oda ezzel a kulccsal, és akkor maguk ketten, ott Fonta... Fonta... szóval ott, annál a lakásnál, amelyiket ez a zár nyitja... Egyszóval ott várjon rá! 180

pihegte végig Cora Mae az üzenetet, immár végképp összezavarodva, és a gyűrűsujján kereste a folytatást. - Igen, ezt kérik magától, és ha odamegy, akkor ott lesz az ügyvéd is, Angus úr majd oda viszi, no meg egy lelkészt is, és akkor... igen, akkor nyélbe lehet ütni... mármint azt az esküvőt... Brooks megint a kezében szorongatott kulcsra meredt, és szinte magában ismételgette: - Szóval nézzük a lényeget! Alaine végül is gyorsan szeretne túllenni ezen az esküvőn... Merthogy Jacques DuBonné elkapta, és mindenféle kalamajkába keverte... Cora Mae csak bólintott, és közben izgatottan dörzsölgette a kezét, de az orvos máris folytatta: - No, nézzük tovább! - motyogta az orra alatt Brooks doktor. - Szóval engem szemeltek ki, hogy vigyem oda Latimer lakáskulcsát, no meg persze Alaine-t, az ügyvédet és a lelkészt... A lány szótlanul bólintott, de egy másodperc múlva izgatottan felkapta a fejét, és hüvelykujjára meredt: - Ó, uram, igen, igen, van itt még valami más is! - kiáltotta kétségbeesetten: - Hát persze, az ót ujjamon számlálgattam, de most jut eszembe, hogy volt még valami - tette hozzá halkan, és látszott, hogy ugyancsak töri a fejét, mi is lehetett az az ötödik. - Igen. Már emlékszem! Lainie kisasszony várja magát a kórházban. - A kórházban? - kiáltott fel Brooks doktor, mire a lány megint ölébe ejtette a kezét. De Brooks doktor nem adta föl: - Cora, próbáljon meg visszaemlékezni! Mit mondtak? A föderációs osztályon? Cora Mae csak bólintott. - Hát persze! Gondolhattam volna! Cora, igazán nagy szolgálatot tettél! De most azt áruld el, gyermekem, hogy miért hátulról közelítetted meg a házat! Miért a konyhaajtón kopogtál be? - Mert Saul azt mondta, hogy DuBonné emberei a nyomunkban vannak. - Remek lány vagy, Cora! De hogyan fogsz hazajutni? - kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában az orvos. - Itt van velem Ol’Tar... Lenn vár az üt végén. - Akkor hát indulj haza! És legyél ugyanolyan óvatos, mint idefelé! Amikor a lány végre távozott, Brooks doktor a házvezetőnőhöz fordult: - Tessie. Most felöltözöm! És a kórház istállójából majd elviszem a lovat. Ha bárki érdeklődne, csak annyit mondj, hogy beteghez hívtak. Érted?

181

MÁSODIK RÉSZ

Huszonhatodik fejezet

A folyóra könnyű ködfátyol ereszkedett, barnásszürkévé változtatva a víz színét, amely így szinte megegyezett a part menti fák rozsdásodó lombjával. Alaine a felső fedélzeten állt a korlátnak támaszkodva, nézte a tájat és az alatta hömpölygő vizet. Arra gondolt, hogy íme, másodszor kezd új életet, és megint egy folyami gőzössel hagyja maga mögött a hamu illatát. Tudta, kár volna ámítani magát, hiszen voltaképpen izgatott várakozással nézett mindannak elébe, ami várt rá, bár nem tagadhatta, hogy érzéseibe szorongás is vegyült: félelem az újtól, az ismeretlentől. Az a tény, hogy immár Cole Latimer felesége, csak lassan tudatosult benne, bár lelke legmélyén ezt is csak egyfajta maszknak, álöltözetnek tekintette. Minél közelebb ért útja végállomásához, annál jobban növekedett benne a feszültség, agyában egymást kergették a gondolatok. Az elmúlt éjszaka alig hunyta le a szemét, csak forgolódott ágyában, aztán még pirkadat előtt felkelt, összecsomagolta kevéske holmiját, előszedte régi fonott útikosarát meg a nagy bőrtáskát, majd az egészet belerakta a nagy hajókofferba. Úgy tűnt, a kora hajnali pára nemigen fog már feloszlani, a szürke égbolton sötét esőfelhők gyülekeztek. Alaine féltette jobb ruháit a nedvességtől meg a sártól, s inkább felvett egy egyszerű, régi fekete ruhát, és csak a vállára borított egy új sálat. Kár volt persze sietnie, hiszen még az egész délelőttöt a gőzösön kell töltenie. Abban reménykedett, hogy Cole-lal találkozva képes lesz azért méltóságának legalább a látszatát megőrizni, bár tudta, hogy a közelmúltban átélt izgalmak, megpróbáltatások külsején is nyomot hagytak, és nem éppen előnyére. Attól is félt, hogy netán valaki holmi szegény rokonnak nézi, de vele született skót büszkesége mégis megakadályozta abban, hogy a puszta látszat kedvéért másképpen válogassa össze öltözékét. A folyó partján lassan feltünedezett egy-egy ház, a gőzös lomhán balra fordult, megkerült egy kisebb szigetet, aztán hatalmas sziklafalak tövében folytatta útját. Az egyiknek a csúcsán kőből épült erődítmény emelkedett, tetején büszkén lobogott a föderáció sávos, kék zászlaja. Az erődítménytől keskeny ösvény vezetett le a partra, ahol szétszórtan kisebb faházak álltak, nem messze a víztől. Ahogy a hajó megközelítette a partot, a kapitány lejött a kormányállásból, és személyesen irányította a kikötést. A karvastagságú kötelek kígyózva repültek a partra, a matrózok gyors, begyakorlott mozdulatokkal tekerték őket a kikötői bikákra. A kikötőben számos kocsi várta az érkezőket, és valamivel távolabb feltűnt egy csukott, kétüléses hintó is, amely mellett két alak álldogált. Alaine női ösztönével azonban megérezte, hogy a magasabb, vékonyabb férfi - a férje. Alaine állt mozdulatlanul, mint aki megbénult. Megbabonázva nézte a férfit, egyszerűen nem tudta róla levenni tekintetét, ahogy ott állt a hintó mellett, egy vékony, fekete botra támaszkodva. Pár pillanattal később Mr. James robogott ki a kabinjából, egyik kezében egy nagy csomó papírral, a másikban meg egy bőrönddel. Amikor megpillantotta Alaine-t, rögtön felé sietett, csomagjait a korlátnak támasztotta, és átható tekintettel nézett a lányra. 182

A hirtelen feltámadó hideg szélben Alaine megborzongott, összébb húzta vállán a sálat, és a szemerkélő esőben tovább nézte Cole-t, és azon tűnődött, hogy ugyancsak különös párt alkotnak majd ők mint férj és feleség. Latimer doktor úgy állt itt a kikötőben, mint egy teuton lovag, jól beleillett az esőáztatta, szürke tájba. Anélkül, hogy akár egy szót is váltottak volna, Alaine valamiképpen úgy érezte, hogy ez az egész úgy kettejük között megint nem más, mint egy borzalmas tévedés. És nemsokára le kell szállnia a hajóról, és partra lépve egy új világba is megérkezik, ahol talán mindörökre idegen marad. Mr. James könnyedén meghajolt Alaine felé: - Ha úgy érzi, asszonyom, hogy készen van, partra szállhatunk. Alaine némán bólintott, elszántan mély lélegzetet vett, és elindult lefelé a lépcsőn az ügyvéd nyomában. Az alsó fedélzeten, a poggyászokkal együtt, csatlakozott hozzájuk Saul, aki egy vállán átvetett pokrócba kötve cipelte összes holmiját, kezében pedig ott volt Alaine hajókofferja. Cole csak szemével intett a kocsisának, aztán botjára támaszkodva elindult a hajó felé. A hevenyészett kikötőhídhoz érve végre megpillantotta „feleségét” és ügyvédjét, no meg a csomagokat cipelő Sault. Cole fellélegzett: az elmúlt időben sokat töprengett, vajon túlélte-e egyáltalán Saul a megpróbáltatásokat és a háború utáni borzalmakat. Megkönnyebbülve most már csak Alaine-re összpontosította figyelmét, de közelről megpillantva a lányt megdöbbent, és alig tudott uralkodni arcvonásain. Hiszen oly sokszor idézte maga elé Alaine élénk tekintetét, formás alakját, de az a valaki, aki most partra lépett, komoly volt, sőt komor, és még a nyomát sem lehetett benne felfedezni annak a sokoldalú, színes egyéniségnek, akit Cole emlékeiben őrzött. Alaine tartózkodó viselkedése új, idegen volt számára. A lány méltóságteljes léptekkel közeledett felé. A régi „Al”-re már semmi sem emlékeztetett benne, hűvösen, magába zárkózottan sétált lefelé a kikötői rámpán, és tekintete semmiféle érzelmet nem tükrözött. Cole persze mélységesen tisztában volt azzal, hogy Alaine éppen indulatait, érzelmeit próbálja leplezni, hiszen itt már, akármerre néz is, csak jenkik veszik körük sőt őt magát is egy jenki várja, akivel éppen nemrégiben kötött törvényes távházasságot. Cole érezte, hogy valami ördögi kör foglyává válik, még Roberta emléke is üldözte, és íme, most itt van, itt lépked hideg, rideg tartással unokahúga, aki még csak nem is próbálja leplezni gyűlöletét a jenkik iránt. Alaine titokban, a szeme sarkából vizslatta újdonsült férjét, és a rámpa aljára érve megpillantotta, hogy Cole sokkal soványabb, szikárabb, mint mikor utoljára látta. A vállára vetett köpeny persze jótékonyan rejtette lesoványodott testét, voltaképpen csak a fejét és a nyakára tekert fehér selyemsálat engedte látni, de Alaine - aki ez idáig csak orvosi köpenyben vagy katonai egyenruhában látta Cole-t - megdöbbent a látványtól. A sötét köpenyben, a nyakánál kivillanó fehér sállal Latimer egyszeriben teljesen civillé vált, akár egy, errefelé oly gyakran felbukkanó tőzsdeügynöknek is nézhette volna bárki, ahogy ott állt, botjára támaszkodva a hintó mellett. Alaine-nek mindenesetre tökéletesen idegennek tűnt. Csak nézte elrévedve, aztán szeme találkozott Cole rideg-kék tekintetével, és egyszeriben hihetetlennek tűnt számára, hogy ez a pillantás valaha is rabul ejthette. Cole elé érve azonban rádöbbent, hogy a változás, az idegenség nem a férfi civil kinézetében rejlik. Olyannak tűnt, mint aki kívül helyezte magát az egész körülötte lévő világon, jóllehet lénye, megjelenése mindenki tekintetét magára vonta. Cole ott volt, jelen volt, nem lehetett nem észrevenni. A férfi megemelte kalapját, és Alaine már várta, hogy katonásan mindjárt a bokáját is

183

összecsapja, de ő csak állt, botjára támaszkodva, s szemmel láthatóan arra is képtelenül, hogy akár egyetlen lépést is tegyen előre. - Remélem, kellemesen utazott, hölgyem... - szólalt meg végre, és Alaine elrévedve arra gondolt, hogy idáig azt remélte, talán legalább a hangjában lesz majd valami ismerős árnyalat, amiből erőt meríthet. De Cole nem szólt többet, csak összevonta szemöldökét, és átható tekintettel végigmérte Alaine-t, felfedezve, hogy köpenye alatt hosszú fekete ruhát visel. Cole gúnyosan elmosolyodott: - Csak nem gyászruhában, Alaine? - kérdezte elkerekülő szemmel. - Az érdekes volna... Tudomásom szerint a házasság inkább az öröm és a vidámság ideje... Alaine már éppen válaszolni akart, de a hirtelen feltámadó szél az arcába fújta az esőcseppeket. Elfordította a fejét, mély lélegzetet vett, de képtelen volt megszólalni. Cole ekkor elé lépett, testével fogva fel a szelet. A férfi kínosan ügyelt arra, hogy ne érjen a lányhoz, hiszen nagyon is mélyen emlékezetébe vésődött „Al” szokásos reakciója, ha ilyesmi annak idején mégis előfordult. Saul időközben melléjük helyezte a hajókoffert, és maga is fázósan összehúzta köpenyét, aztán illő távolságban megállt. - Az isten szerelmére, Saul! - tört ki Cole-ból a viszontlátás őszinte öröme, és kezét barátságosan nyújtotta az öreg néger felé. - Hát senki sem figyelmeztette, hogy errefelé más az időjárás? - kérdezte együttérző érdeklődéssel. - Nem, uram - válaszolta Saul, és megvillantotta ragyogó fehér fogsorát. - De ne aggódjon, már tudom. És különben is elég tanulékony vagyok! - mosolygott barátságosan. Alaine úgy érezte, magyarázattal tartozik Saul jelenlétére. - Tudja, Sault is el kellett hoznom! Tekintettel a körülményekre... - mondta először védekező, majd öntudatos hangsúllyal. - De biztosíthatom. Latimer őrnagy, hogy semmiféle jótékonykodást nem várunk el öntől. Az utat is magam fizettem ki, és Saul is talál majd errefelé munkát. Ha nem önnél, akkor valaki másnál... - Másnál? - kérdezte döbbenten Cole. - No nem! Ezt felejtse el, hölgyem! Olyan nincs! Erről hallani sem akarok! - nézett Saulra kérdően. - Éppen szükségem van valakire, aki felügyel a mezei munkásokra. Mondja, Saul, van efféle tapasztalata? Saul csak újból megbiccentette a fejét, és Alaine hajókofferjét felkapva máris elindult a hintó felé, ahol elhelyezte azt a csomagtartóban. Cole egy kézmozdulattal megköszönte Saul figyelmességét, de egy másikkal már a kocsisnak intett, aki a bakról lepattanva máris mellettük termett: - Olie! Kérem, segítse föl Mrs. Latimert! Én is rögtön jövök. - Ó, hogyne, doktor úr - készségeskedett az ősz hajú kocsis, egy meghatározhatatlan korú férfi, aki éppen csak megemelte keskeny karimájú kalapját Alaine felé, aztán fejével biccentve megjegyezte: - Ne aggódjon, asszonyom! Olie majd kimenti magát ebből a dermesztő hidegből! Cole még nem szállt fel, ott maradt Mr. James mellett, a botjára támaszkodva, és kérdő tekintettel, várakozva nézett ügyvédjére. Közben persze mindent látott, még Alaine felvillanó bokáját is észrevette, ahogy szoknyáját megemelve beült a hintóba. A férfi szinte beleborzongott a felismerésbe, hogy egyetlen éjszaka emléke így fogva tartja, és ráadásul az is mikor volt... Mintha évtizedekkel ezelőtt történt volna! És mégsem képes föle szabadulni! Alaine Olie segítségével fellépett a kocsira, de közben le nem vette szemét a hintó előtt álló két férfiról. Cole rámeredő tekintete szinte megdermesztette. Ezek a hideg kék szemek mintha 184

levetkőztették volna, mintha lecsupaszították volna egy társaságban; el is fordította szemét, és Olie segítségével kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Már nem nézett a két férfira, de pontosan tudta, hogy az ügyvéd most számol be Cole-nak a történtekről. Az ő férjének... A hintő hátsó ülése tele volt ugyan vastag, meleget ígérő szőrmékkel, de Alaine inkább összekuporodott az első ülésen, és várta, hogy végre Cole is beszálljon. Tekintete elkalandozott a kikötő forgatagán, de valójában csak Cole rámeredő hideg kék szemét látta. Aztán hirtelen elvigyorodott magában: gondoljon a jenki, amit akar, előbb-utóbb vele kerül szemtől-szembe... James közben átadta a házassági dokumentumokat, és biztosította ügyfelét: - Mihelyt elhagytuk New Orleanst, az utazás eseménytelenül zajlott. - Ha jól értettem, azt mondja, hogy Alaine egészen addig vonakodott elfogadni ajánlatomat, amíg Jacques DuBonné el nem rabolta?... - Hát... ez a helyzet. Latimer doktor. Mert például amikor megtudta, hogy ön nem vesz részt személyesen az esküvőn, kirohant, mint egy fúria. Valami olyasmit mondott, hogy előbb lássa magát elrohadni a pokolban, mintsem hogy feleségül menjen önhöz... Cole ösztönösen végigsimított sajgó lábán, és magában dörmögött: „Ó, ez a kis önfejű!” - Uram, tudnia kell, hogy Jacques emberei mindent megtettek, hogy elkapják - jegyezte meg csöndesen Mr. James. - Olyannyira, hogy végül nekünk kellett rejtegetni a feleségét, méghozzá egy hajókofferban, hogy titokban és biztonságosan felvigyük a hajó fedélzetére. Nekem mindenesetre az volt a benyomásom, hogy a felesége valóban felkavarta egész New Orleanst. A kikötői épületek jó része leégett, Jacques DuBonné raktárával együtt. El tudom képzelni, mit szólt DuBonné, amikor a seriff kiszállt a helyszínre, és kiderült, hogy miféle gyapotbálákat rejtegetett ott. Cole hirtelen félbeszakította az ügyvédet: - Mr. James, Murphy is itt van velünk, ő intézi a bevásárlásokat. Ha gondolja, vele majd hazajöhet. Elővett jó néhány bankjegyet a tárcájából, és átnyújtotta az ügyvédnek. - Tessék, Mr. James. Adja át ezt Murphynek, hogy vegyen belőle valami rendes meleg ruhát Saulnak, mielőtt halálra fagy ebben a hidegben. - Természetesen, Latimer doktor - vette át James a pénzt, és már indult is a kocsi felé, otthagyva Cole-t magányosan a hintó mellett, aki gondterhelten nézte ifjú feleségének riadt tekintetét. Aztán maga is felszállt a hintóba, és elhelyezkedett Alaine mellett, a szemben lévő ülésre hajítva felöltőjét. Elővett egy vastag szőrmetakarót, és gondosan betakargatta a lányt. Alaine kerülte a férfi pillantását, csak a belőle áradó kellemesen friss kölni illatot érezte meg. De nem változtatott merev tartásán, csak ült feszélyezetten kiegyenesített derékkal és némán összeszorított szájjal, mintha legalábbis hallgatásból akarna válaszfalat húzni maga köré. Végtelenül sértette a büszkeségét, hogy Cole feleségül vette ugyan, de igazi asszonyaként nem akar róla tudomást venni. Tudta, hogy bármilyen súlyos legyen is lábsérülése, a férfiasságát semmiképpen nem veszíthette el. Hiszen még legutolsó találkozásuk alkalmával is szinte alig volt képes megzabolázni szenvedélyét, valódi férfiként viselkedett, mint aki alig tud úrrá lenni elhatalmasodó vágyán. Akkor persze az bántotta a lányt, hogy Cole már-már puszta tárgyként kezeli, sőt könnyű prédának tekinti, most viszont kénytelen volt megállapítani, hogy a férfi szemében kihunyt a tűz, közönye egyszerre bőszítette és bénította Alaine-t.

185

A kocsis a lovak közé vágott, és a hintó hirtelen meglódult. A nyitott ablakon beáramló hideg szél szemmel láthatóan zavarta Cole-t, a szőrmetakaró végét megpróbálta sebesült lábára húzni: nyilvánvaló volt, hogy a fagyos, párás légáramlat fokozza fájdalmait. Alaine látszólag ügyet sem vetett fészkelődésére, közönyös tekintettel vette tudomásul a hintó kellemetlen zötykölődését is, mígnem hirtelen egy erős kéz felrántotta a mellette lévő ablakot, és ugyanabban a pillanatban egy másik döbbenetes meghittséggel a mellét kereste, s szinte durván hátradöntötte az ülésen. Alaine-t váratlanul és felkészületlenül érte a mozdulat, úgy érezte, hogy minden tagja megbénul, és a döbbenettől még tiltakozni is képtelen. „De hát hogyan merészeli?” - volt az első gondolata, és már szólni is akart, de hang nem jött ki a torkán. A hintó éppen ekkor lódult neki egy kaptatónak, így Alaine - ha Cole keze nem tartja vissza - akár le is eshetett volna az ülésről. A lány szinte csuklott az ijedségtől, és ösztönösen belekapaszkodott a férfi erős karjába, de fejét még mindig ridegen hátravetette, mintegy jelezve, hogy méltóságából nem enged. Olie hátrafüttyentett utasainak, és feje fölött megsuhintotta az ostort. A lovak zihálva, erőlködve vették a meredek utat, szuszogtak, nyerítettek, és minden izmukat megfeszítve vonszolták felfelé a megrakott hintőt. Végre eljutva az emelkedő tetejére, kifújták magukat, és újra a szokott sebességgel kocogtak tovább. Alaine a tőle telhető legnagyobb méltósággal, de végre lazított tartásán, mintegy választási esélyt hagyva Cole-nak, hogy ha akar, akár visszavonulhat, kimondatlanul is a hirtelen emelkedővel törvényesítve mozdulatait. Cole azonban váratlanul átperdült a szemközti ülésre, és végre először mélyen a lány szemébe nézett, majd tekintetével szinte végigtapogatta az ülés sarkába húzódó vékony kis teremtést. Az arcára volt írva, hogy immár nem törődik illemmel, etikettel, csak nézi-nézi a lányt, és szinte szemével falja fel minden egyes porcikáját. Hát csak nézzen! - gondolta magában Alaine, és a lehető legközömbösebb arcot vágya kibámult az ablakon. Végül is megvásárolta magának a nézéshez való jogot! Alaine rendíthetetlen nyugalommal bámult ki az ablakon, mint aki a tovasuhanó tájat fürkészi, de valójában alig látott valamit a vidék szépségéből, mert gondolatai máshol kalandoztak. Megpróbálta újra felidézni magában Cole hirtelen és váratlan akcióját, és ráébredt arra, hogy ennél ismerősebben meghittebbet még sohasem érzett, még ha oly durvának tűnt is az első pillanatban. Sajátságos módon erről újra eszébe jutott Jacques DuBonné és az a pillanat, amikor először találkozott a kis franciával. Beleborzadt még a gondolatba is, de aztán rögtön fellélegzett, ráeszmélve, hogy a nyomorult féreg ide már végképp nem követheti, hiszen ő végül is egy tősgyökeres jenki felesége, aki ráadásul rettenthetetlen bátorságáról közismert. De ebben a pillanatban Latimer őrnagy megszólalt, és rajta kívül senki máshoz nem szólhatott. A férfi egy szivart tartott az egyik kezében, másikban meg egy égő gyufaszálat, és arckifejezése elárulta, hogy válaszát várja. - Persze, ha nincs ellene kifogása - mondta bizonytalanul. - Á, dehogy - válaszolta, de fogalma sem volt, mire kérdez Cole, a füstöléshez kér-e engedélyt, vagy valami egészen máshoz, Így hát Cole kényelmesen hátradőlve eregette a füstöt, és továbbra is elrévült tekintettel méregette a lányt. Alaine arra lett figyelmes, hogy Cole megint hozzá beszél. Ránézett a férfira, és bocsánatkérően elmosolyodott: - Sajnálom, nem hallottam, mit mondott... 186

- Csak annyit, hogy ha nincs ellenére, nem hajtaná fel végre azt a buta fátylat? - kérdezte, és az égő gyufát újra odatartotta a szivar végéhez. - Szeretném már végre újra látni az arcát! Alaine megdöbbent a kéréstől, elfintorította az orrát, de felemelte a kalapjáról leboruló fátylat, aztán szinte öntudatlanul kisimított homlokából egy tincset. Végig a hajóúton csak egy kis kézitükör volt nála, és nagyon jól tudta, hogy siralmas fizikai állapotban van, amit a szegényes ruházat nyilván csak fokoz. A Cole arcán megjelenő döbbenet kínos volt, hiszen a férfi kezében meggyújtott gyufaszál már majdnem a körmére égett, de tekintetét nem vette le Alaine-ről, csak összehúzott szemöldökkel meredt arcába. - Őrnagy, mondja, ilyen képpel szokta riogatni a kisgyermekeket? Cole nem válaszolt, de fejét elfordítva végre szájába illesztette a szivart, és egy újabb gyufaszállal rágyújtott, aztán a kékesszürke füstön keresztül tovább nézte a lányt. Alaine kényszeredetten az ablak felé fordította fejét, még kezével is megkapaszkodott a peremében, nem bírván tovább elviselni saját mozdulatlanságát. - Rémes történeteket hallottam erről a vidékről, hatalmas, vad indiánokról, olyan magas hóról, hogy csak az ember feje látszik ki belőle, meg az utcákon üvöltöző farkasokról... És íme, sehol semmi... Csak egy virágzó város, a végtelen erdő kellős közepén. - Hölgyem, biztosíthatom, hogy azoknak a történeteknek volt azért némi alapjuk - jegyezte meg Cole elmosolyodva, és derűs kék szemének pillantása szinte felmelegítette a lányt. Aztán szivarjával a kabátja gallérjára bökött: - Látja, ez is a farkasok téli bundájából készült. Alaine megsimogatta a finom szőrmét, és elcsodálkozott: - Én egészen másnak képzeltem. Azt hittem, hogy durva, kellemetlen tapintású a bundájuk... Cole hirtelen előhúzott egy kis üveget a hintó egyik belső rekeszéből, jól meghúzta, aztán magyarázóan megjegyezte: - Tudja, az a fémdarab a lábszárcsontomban lassan megőrjít. És az efféle utakon a lehető legdurvább módon figyelmeztet jelenlétére. - Ne felejtse el, Magruder doktornak volt egy másik megoldási javaslata is - morogta az orra alatt Alaine. - Akkor úgy tűnt, ön abba sohasem egyezne bele. Vagy azóta már megváltoztatta a véleményét? Cole dühödten felhorkant, és újra nagyot húzott az üvegből. - Még mindig jobb, ha a fájdalom figyelmeztet arra, hogy van lábam, mintha egy mankó figyelmeztetne arra, hogy egyáltalán nincs - jegyezte meg szárazon, aztán Alaine szürke útiköpenyére mutatva megkérdezte: - Miért nem vette fel azt a ruhát, amit küldtem magának? A lány tekintete a messzi távolba révedt, és eszébe jutott az az este a Craighugh-házban, amikor Mr. Jamest és a bőrtáskát először megpillantotta. Aztán az a pillanat, amikor rá kellett döbbennie, hogy az ügyvéd azért van ott, hogy meggyőzze őt a házasság szükségszerűségéről. De ezúttal legbölcsebb, ha hallgat, döntötte el magában a lány, mert ha most megszólal, és minden indulatát rázúdítja a férfira, akkor ez lesz az utolsó találkozásuk. - Latimer doktori Ön nekem nagy szívességet tett. Kötött velem egy névházasságot, és így lehetővé tette számomra, hogy kiszabaduljak abból a lehetetlen helyzetből. Ezért csak hálával tartozom önnek. Nekem nincs vagyonom! De szent elhatározásom, hogy valamiképpen törlesztem az adósságomat. Csak arra kérem, legyen még egy kis türelemmel! Reményeim szerint legkésőbb tavasszal visszatérhetek New Orleansba, mert addigra tisztázódik a helyzetem. Tudnia kell, hogy csak addig kérem türelmét... És visszatérve, lássa be, ha én elfogadom az ajándékait, akkor még 187

inkább a lekötelezettje leszek, még többet kell visszafizetnem, pedig már eddig is éppen elég nekem ez az adósság... Hiszen, remélem, tudja, hogy különben én aztán igazán képes vagyok gondoskodni magamról! Cole előrehajolt az ülésen, és szemében csúfondáros mosoly bujkált: - Ha ön annyira képes volna magáról gondoskodni, Alaine Latimer, akkor most nem lenne itt! A lány arca égett a haragtól és Cole szavainak igazságától. Úgy érezte, itt a vég, hiszen mi maradt meg mindabból, ami ez idáig emberi és női büszkeségét táplálta. Még úgynevezett függetlenségének is vége, hiszen ki van szolgáltatva valakinek, aki „gondoskodik” róla, aki úgymond - „támogatja”... Alaine legszívesebben kiugrott volna a hintóból, de tudta, ez lehetetlen. Cole viszont nyugodtan visszadőlt az ülésen, és szemmel láthatóan kényelmesen pöfékelte szivarját. - Alaine! Amit én küldtem, azok esküvői ajándékok voltak! És ha ezeket félreértette, akkor tényleg nem lesz más választása, mint hogy úgy nézzen ki, mint egy szegény, otthontalan pária, aki bekéredzkedett hozzám... - Esküvői ajándék? - nevetett fel gunyorosan Alaine. - Ön meri ezt az egészet esküvőnek nevezni? - Mit mondjak? Nagyon jól tudom, hogy Mr. James szerint ön igazán nem lelkesedett az egész ceremóniáért! - jegyezte meg Cole szivarfüstjébe temetkezve. - Bocsásson meg, őrnagy úr! De egyáltalán nem érzem úgy, hogy az egy valódi esküvő volt. És azt is meg kell magának mondanom őszintén, hogy ha lett volna más választásom, akkor soha nem kötök efféle névházasságot. Csakhogy Mr. DuBonné minden egyéb lehetőséget elzárt előlem... Nem volt más választásom! - Annál kedvesebb öntől, hölgyem - mosolygott szarkasztikusan Cole hiszen akkor ön engem kevesebbre tart, mint két ördögöt! - Latimer őrnagy! Fogja föl már végre, hogy az, ami két ördögnél kevesebb, még az is maga az ördög! - kiáltott föl Alaine indulatosan. - Különben is, értse meg, ha lett volna más választásom... De mindegy, nem volt! Így hát mi egyebet tehettem volna? Legfőképpen akkor! De még mindig meggondolhatom! - Ó, hogyne! Ezek szerint ön akkor feláldozta magát; hozzám jött feleségül, jóllehet egyfolytában tisztában volt azzal, hogy én vagyok a maga két lábon járó ellensége? Egy személyben? - kérdezte Cole ironikus mosollyal a szája szögletében és félelmetesen szarkasztikus éllel. - Félreértett. Nem áldoztam föl magam - jelentette ki Alaine keményen, határozott hangon. Hiszen ezt a házasságot bármikor semmissé lehet nyilvánítani, és maga abban a pillanatban újra szabad. Már ha jól értettem Mr. James szavait... Különben pedig, vegye tudomásul... egyszer és mindenkorra, hogy nem tekintem magát ellenségnek. Ha nem tudná, a háborúnak vége... Cole óvatosan leverte a hamut a szivarjáról, aztán mélyen Alaine szemébe nézett: - Itt még semminek sincs vége, itt még minden maga a kezdet...

188

Huszonhetedik fejezet

A hintó bekanyarodott egy keskenyebb, de még sárosabb utcába, aztán egy idő után Olie megállította a lovakat egy hatalmas téglaépület előtt. Már az utcasarkon szemükbe ötlött a felirat: NICOLLET HÁZ. Olie mozgássérült gazdáját figyelembe véve, közvetlenül a járdaszegély mellé irányította a járművet, s Cole így könnyen kiszállhatott, a hölgynek is segítve. Az eső ekkorra már ömlött, mintha dézsából öntötték volna. - Van poggyászuk, uram? - érdeklődött a portás. Alaine elképedve látta, hogy Cole a csomagtartó felé bök ujjával. Arra végképp nem számított, hogy útban Cole háza felé még egy hotelban is meg kell szállniuk. Méghozzá együtt. De ekkor már kiszállt a hintóból, és csak azt látta, hogy Cole egy könnyed mozdulattal karját nyújtja, és egyértelműen szeretné átsegíteni a sártengeren, amely a szálló bejárata előtt éktelenkedett. A Nicollet hatalmas halijába érve Alaine szinte beleremegett abba az őrületes ellentétbe, amely kinézete, ruházata és egész lénye, valamint a szálloda riasztó pompája, eleganciája között kétségtelenül fennállt. De Latimer karjába kapaszkodva még ez is elviselhető lett volna, ha nem veszi észre rögtón azokat az éhes férfipillantásokat, amelyek a hall valamennyi sarkából, szögletéből rászegeződtek. Mintha mindenütt csak férfiak ültek volna. Alaine különben is elszokott már a rászegeződő pillantásoktól, és csak magában jegyezte meg: „Istenem, mikor láthattak ezek utoljára egy valódi nőt, ha még engem is így átdöfnek pillantásukkal!?” A lány hátában érezte a hallban üldögélő férfiak átható pillantását, akik szinte valamennyien megbiccentették fejüket ültükben is, így bókolva a lány leplezhetetlen szépségének. A félig üres étteremben a házaspár végre megpihenhetett, és viszonylagos nyugalmat élvezhetett, jóllehet Alaine riasztónak tartotta Cole mereven összevont szemöldökét. Közben persze szinte falta a kitűnő desszertet, hiszen jó ideje nem volt része semmi édességben. Alig fejezte be a lakmározást, a boy máris megjelent a kulccsal a kezében, majd átnyújtva azt kitárta markát, várva a borravalót. Alaine és Cole gyorsan elhagyta az éttermet, és elindultak felfelé a lépcsőn. A lány megpróbálta elhárítani Cole segítő kezét, és csak az orra alatt suttogta oda a férfinak: - Kérem, őrnagy úr! Ne aggódjon, most aligha veszíthet el... A szoba előtt azonban mindketten lecövekeltek. Aztán Cole, hirtelen magához térve, kinyitotta az ajtót, és szélesre tárt karral mutatta maga előtt az utat. De Alaine csak állt a folyosón földbe gyökerezett lábbal. - Hölgyem, ha emlékeim nem csalnak, akkor most nagyon elővigyázatosnak kell lennem. Mert ha ön akarja, akkor a leglehetetlenebb időpontban is megszökik innen, és akkor aztán bottal üthetem a nyomát! - jegyezte meg Cole szarkasztikusan, és betessékelte maga előtt a lányt. Alaine betámolygott a szobába, de az ajtón belül ismét megállt, mint aki nem kíván továbblépni. - Őrnagy úr! Ha én most itt maradok, akkor ön körülbelül megint úgy érezheti magát, mint annak idején, amikor belekényszeríttették abba a házasságba. Robertával! Mondja meg, mi volna a különbség? - Egy ördöggel kevesebb! - válaszolta Cole ironikusan. Alaine megdöbbent Cole tekintetének kihívó őszinteségétől, és arcát elborította a pír. 189

- Igen, hölgyem, annyit csak remélhetek, hogy egy fokkal még mindig jobb vagyok, mint Jacques! - mondta, és becsapta maga mögött az ajtót, aztán mindjárt kulcsra is zárta. - Arról nem beszélve, hogy ön is jobb, mint Roberta... - Ami azt illeti, én még emlékszem az önök közötti veszekedésekre, és akkor ez minden volt, csak nem bók... - jegyezte meg szárazon a lány. - Igaza van. Nemigen figyeltünk egymásra - vallotta be Cole, s közben levette kalapját és felöltőjét. - Mindazonáltal az az érzésem, hogy mi ketten, maga meg én, sokkal inkább megtalálhatjuk a közös hangot... Alaine most, ebben a percben, sokkal sebezhetőbbnek érezte magát, mint azon a bizonyos első éjszakán. - Remélem, nem kell emlékeztetnem, uram, hogy nekünk is volt egynémely vitánk... - Hogyne, Alaine! Volt! Persze hogy volt! Kiváltképp, amikor elvesztetted az önuralmadat... Bocsánat! Amikor ott, a kórházban ön elvesztette az önuralmát... Persze velem is előfordult ugyanez. A sebesülésem után... Amikor ön azt hitte, vagy legalábbis úgy reagált, hogy kész bűntényt kívánok maga ellen elkövetni, csak azért, mert... kívánom... - De akkor ön nős férfi volt Arról nem beszélve, hogy bármely pillanatban bárki beléphetett volna a szobába... - Látja, ez igaz! Bocsásson meg, hölgyem! - mosolygott Cole ironikusan, és mélyen meghajolt. - Őrnagy, ön ugyanolyan pontosan tudja, mint én, hogy miről beszélek - vetette föl a fejét Alaine sértett méltósággal. - Lehet... De hadd jegyezzem meg, hogy nekem akkoriban úgy tűnt, hogy bizonyos kórtermek betegeivel kissé többet törődik, mint a többi sebesült katona lelkével... - jegyezte meg Cole tárgyilagosan. - Appleby hadnagyról most ne is beszéljünk... - Appleby igazán talpig úriember volt... gondoljon bármit, amit csak akar... Sőt mindig, minden körülmények között az is tudott maradni! Ráadásul ő semmit nem tudott rólam. Míg ön?... Szinte mindent! És ön, mint ahogy kimondta, szeretőt akart... Meg egy skalpot a gyűjteményébe! Ő viszont feleségül akart venni! - Csak nem kérte meg a kezét? - kérdezte nyersen Cole, és Alaine bólintására már csak az érdekelte: - Akkor meg miért nem ment hozzá feleségül? - Őrnagy! Higgye el, akkorra már éppen elegem volt a jenki katonákból... Hát még a tisztekből! - tette hozzá sokatmondóan, majd szemét lesütve megjegyezte: - Különben sem voltam belé szerelmes! - Belém sem volt! - állapította meg Cole rekedtes hangon. - És maga? Olyan durva, otromba volt velem szemben, mint... - próbálta folytatni, de nem talált szavakat. Sőt egyre kevésbé érezte, hogy érvelése hiteles, és már maga sem tudta, hogy miért is nem ment hozzá Applebyhez. Alaine betámolygott a hálószobába, de még mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót, megtorpant, és hátranézve megállt egy pillanatra. Cole jól ismerte ezt a hideg-rideg tekintetet, sőt szinte szó szerint azt is tudni vélte, mit fog Alaine mondani. De a lány meg sem nyikkant, jóllehet pontosan felmérte, hogy a lakosztálynak egyetlen hálószobája van. Cole sem szólalt meg, csak némán belépett utána, fáradt mozdulattal levette zakóját, kioldotta nyakkendőjét, aztán elkezdte kigombolgatni ingét. 190

- Én azt hittem, hogy még ma... szóval hogy még az éjszaka beállta előtt ott leszünk a maga házában... - dadogta a lány zavartan. Cole nem válaszolt, kibújt ingéből, letette egy székre, és fáradtan csak ennyit mondott: - Ne aggódj! Nemsokára ott leszünk, Alaine! De addig se félj! - Értem, őrnagy. De ha magának dolga van még itt a városban, akkor Saullal és Mr. Jamesszel én nyugodtan elindulhatok. Akkor legalább nem leszek a terhére! - Biztosíthatom, hölgyem, hogy ön úgy fog eljutni új otthonába, ahogy megérdemli... Azzal a méltósággal... - Hát persze - vágott közbe Alaine. - Maguknak, jenkiknek aztán van érzékük a stílushoz... A méltóságról nem is beszélve! Persze ami azt illeti, magam sem vágyom már semmi másra, csak valami emberhez méltó... - folytatta volna, de a mondatot már nem tudta befejezni. Cole odalépett mellé, és Alaine szinte hátrahőkölt, megpillantva a férfi szemében kigyulladó szenvedélyes lángot. De egy hirtelen elhatározással felvetette fejét, és egész testében megmerevedett. - Alaine! Higgye el! Minden emberhez méltó dologban része lesz. Mindenben, amit csak megengedhetek magamnak, magunknak - tette hozzá, és mélyen a lány szemébe nézett. - És nagyon kérem, könyörgöm, felejtse el azt a butaságot, amit a ruhákról mondtam. Már amiket én vásároltam önnek. Higgye el, megértem. Sőt azt is, hogy képtelen megemészteni azt a fura esküvőt. Igaza van. De ha nem fogadja el érvényesnek, akkor legalább arra a látszatra ügyeljen, amely miatt létrejött nézett könyörögve a szemébe. - Drágám, értse meg, mindez a maga érdekében történt! És higgye el, ez sem lesz nehezebb szerep, mint amiket már eddig is oly sikeresen eljátszott. - Rendben. Csak kérem, maga is értse meg, hogy egy ennyire szűk, közös fészekre azért nem számítottam. Ennyi az egész! - Alaine! Csak egyet kérek! Árulja el, miért borzasztja el ennyire, hogy meg kell esetleg osztania velem az ágyát? - Dehogy! Nem az ágy megosztásáról van itt szó! Hanem arról, hogy mi történhet abban az ágyban! - mondta, és durcásan felvetette fejét és hátat fordított a férfinak. Cole csak az orra alatt dünnyögött. Lehet, hogy tévedett, mert azt hitte, hogy Alaine most már végre az övé. De nem. Alaine maga a két lábon járó makacs, büszke Dél, aki legjobb esetben is csak a maga fajtájabeliekhez lojális. De azokhoz aztán elvakult odaadással. És úgy tűnik, hogy a változó körülmények sem nagyon ingatják meg elfogultságaiban. Legyen Alaine akármilyen tüzesen érzéki, fogékony, voltaképpen ugyanolyan merev, csökött, mint Roberta, akinek Cole még halála után sem tudott igazán megbocsátani. Cole nagyot sóhajtott, és arra gondolt, azért megkérdezi, nincs-e valamire szüksége Alaine-nek. - Magam is elboldogulok, köszönöm - válaszolta kimérten a lány, és maga húzta le a redőnyt. - Ahogy tetszik, hölgyem - vetette oda foghegyről a férfi, és elgondolkodva nekitámaszkodott az ajtófélfának. - De azért érdekelne, milyen sokáig lesz képes megőrizni függetlenségét ebben a házasságban. - Meg sem próbálnám, ha ez valódi házasság volna. De ez csak egy megállapodás. Afféle szerződés. És még annak is ideiglenes - tette hozzá, és végre Cole felé fordult, aki úgy nézett rá, hogy szinte levetkőztette a szemével. Átható tekintettel méregette a lányt, pillantása megpihent a keblén, a derekán, a combján, láthatóan még titkolni sem akarta érdeklődését.

191

- Remélem, nem csalódott túlságosan a látványban, őrnagy úr - húzta ki magát hetyke sértettséggel Alaine. - Ellenkezőleg, hölgyem - válaszolta szórakozottan a férfi. - Ön minden várakozásomat túlszárnyalva kivirágzott! - tárta szét elismerően a karját, és könnyedén meghajolt a lány felé. - Már előre élvezem, miféle hatást fog kiváltani a társaságban, ha bemutatom, mint a feleségemet. Cole sántikálva az asztalhoz lépett, ahol néhány palackozott ital és pohár sorakozott egy tálcán. Kérdő tekintetére Alaine megrázta a fejét, mire a férfi csak magának töltött egy pohár brandyt, és egy szempillantás alatt felhajtotta. - Hát igen - révedt maga elé az üres pohárba -, feltehetően sokan felteszik majd maguknak a kérdést, hogy honnan a fenéből tettem szert én... igen, én... egy ilyen csodálatosan szép asszonyra... Aki ráadásul Roberta unokahúga. Hát pletyka... az lesz. Erről biztosíthatom. Az emberek majd kérdezgetik egymást: „Lehet, hogy ezek már korábban is szeretők voltak? Még Roberta életében?” Hát igen, ez lesz majd a fő téma - nevetett fel a várhatónál harsányabban, és egy lépéssel Alaine mellett termett. Kiitta az utolsó kortyot is a poharából, és széles mozdulattal egy székbe vetette magát. Komótosan hátradőlt, és az üres poharat vizslatva megjegyezte: - Egy biztos, Alaine, és ez is hozzátartozik az igazsághoz, Roberta a nyomdokaidba sem léphetne... semmilyen értelemben. Alaine kényszeredetten elmosolyodott, bár fogalma sem volt, hogy bóknak vagy gúnyolódásnak fogja-e fel kijelentését. - Uram, nem akarom játszani a gyengeelméjűt, de mit ért az alatt, hogy „semmilyen értelemben”? - Mondd, van fogalmad egyáltalán arról, hogy milyen szép vagy? - válaszolt kérdéssel a kérdésre. - Kérem, Cole, nagyon kérem, ne járassa velem a bolondját! - Te játszod itt nekem a szüzet! - vágta rá önkéntelenül. - Uram, ön az egyetlen, aki mindenkinél jobban tudhatja, mit játszhatok én el egyáltalán... Igen, persze, tudom - halkította le a hangját -, maga akkor is összetévesztett engem Robertával! És ezt sohasem szabad elfelejtenem! - No, azért az nem egészen úgy volt! - fortyant fel Cole, és megpróbált a pohár aljáról még egy csepp italt kiszürcsölni. - Nem egészen? - képedt el Alaine. - Úgy értsem, hogy mégsem volt olyan merev részeg, mint mindig is állította? - nevetett fel kínjában a lány. - Jól van, jól van, értem. Akkor viszont én értettem mindent rosszul. Valami baj lehet a hallásommal. Megesküdtem volna, hogy pontosan emlékszem rá, miként átkozta még a pillanatot is, amikor örök hűséget esküdött Robertának... - Igen, de az már azután volt... Alaine... értsd meg! Időbe tellett... Hogy mondjam? Meg kellett tudnom, mi történt azon a bizonyos éjszakán. - Őrnagy úr, ha megbocsát, szeretnék... kezet mosni! - Természetesen! Parancsoljon, hölgyem - mondta, és máris felpattant ültéből, de mielőtt kilépett volna a szobából, megragadta a lány vállát: - Az efféle gyászruha... még izgatóbb is lehet, Alaine! Ha nem tudnád, ez a fekete még jobban kiemeli szépségedet! - suttogta a lány fülébe, de Alaine szúrósan végigmérte. Cole lassan feleszmélve folytatta: - Tudja, csak azt akartam mondani, hogy nem bánnám, ha egy másik, az alkalomhoz jobban illő ruhát venne föl! - Bocsásson meg, uram, de mind ez idáig nem voltam tudatában annak, hogy bármit is ünnepelünk... 192

- De Alaine! Végül is tisztes úrinő... úriasszony lettél! Hát nem elég alkalom ez? Alaine arca eltorzult, fogát összevicsorítva sziszegte: - Maga rohadt fafejű jenki! Hát értem... Szóval eddig tartott magának, míg azt hitte, hogy megtalálta a párját... - kacagott föl hisztérikusan, aztán hirtelen megrázva magát, méltóságteljes léptekkel újra visszavonult a hálószobába. Erezte, hogy szíve erősebben ver a szokottnál, és arcát is elönti a pír. „Hogy merészel ez a senkiházi jenki egyáltalán célzást tenni az ő erényeire? Hát nem érzi, nem tudja, hogy legsebezhetőbb pontján támad? Nem, ezt nem lehet elviselni! Ez bosszúért kiált!” Jól bezárta maga mögött az ajtót, lerángatta fekete gyászruháját, és fejét a csap alá tartva megpróbált észhez térni. Kifésülte nedves haját, középen elválasztotta, hátrasimította a rakoncátlan fürtöket, aztán megpróbálta hátul kontyba összefogni. Majd hirtelen eszébe jutott az a kis parfümösüvegcse, amelyet Cole küldött neki, óvatosan kinyitotta, és a füle mögé locsolt néhány cseppet. Egyszerűen nem tudott ellenállni a finom illatnak, bár tudatában volt annak, hogy ha valamit, ezt sosem árulná el Cole-nak. Ez is azok közé a gyengeségek közé tartozott, amelyeket még önmagának sem szívesen vallott volna be. Latimer meg majd gondol, amit akar... Felvett egy ezüstszürke selyemruhát, amely még jobban hangsúlyozta szemének meleg ragyogását. Cole - gondolta - ugyancsak meg fog lepődni, hogy mégsem az az ágrólszakadt koldus, aminek gondolja. Gondosan eligazította a szoknyarész redőit, és örömmel állapította meg, hogy ez a nagy nehezen, persze másodkézből szerzett ruha - amelyet Mrs. Hawthrone egyik ifjú barátnőjétől vásárolt - igazán jól áll neki. Cole türelmesen várakozott a szalonban, kényelmesen elterpeszkedve egy hatalmas karosszékben, de amikor megpillantotta a hálószobából kilépő feleségét, felpattant, és a csodálkozástól leesett az álla. - Látja - szólalt meg végre a férfi -, erre a ruhára nem is emlékszem... Én küldtem volna ezt is magának? - Magam vettem, a saját pénzemből - morgott vissza Alaine, és lesütötte a szemét, mert már nem bírta elviselni Cole ámuló tekintetét, őszinte elragadtatást tükröző pillantását. Kénytelen volt persze legalább önmagának bevallani, hogy legfőképpen annak örült, hogy ezzel a mondatával sikerült kissé lehűteni a férfit. - Egészen egyszerűen bámulatos - szólalt meg Cole nagyon halkan. Alaine talányos mosollyal fogadta a bókot, hiszen egyfolytában csak az járt a fejében, hogy talán mégsem kellett volna ennyire ostobán felfognia ezt az egész házasságot. Abban is biztos volt, hogy Roberta sokkal megfontoltabban viselkedett volna, kihasználva az egész helyzetet, hogy a saját hasznára fordítsa. Hiszen unokanővérének módszerei olykor hatékonyabbnak bizonyultak. Ez kétségtelen. Néha csak éppen többet engedett látni gyönyörű kebléből, néha csak szendén pislogott, egyszóval úgy tűnt, érti a módját, hogyan kell megbolondítani a férfiakat. Bár Alaine-nek szent meg-győződése volt, hogy Cole nem az a fajta férfi, akit ilyen könnyen lehet az orránál fogva vezetni. Alaine egy lépést tett előre, de rögvest visszahőkölt, amikor a férfi kinyújtotta felé a karját és megérintette a csuklóját. Hosszú, finom ujjai szinte égették a bőrét, ösztönösen a torkához kapott, és kigombolta blúzát. Nyakán elővillant az aranylánc a medállal. - Azt hittem, már nem hordja - jegyezte meg Cole. 193

Alaine értetlenül nézett rá, érezte, hogy a férfi nem megállapítást tett, ha mégoly bizonytalanul is, hanem sokkal inkább kérdezett. Tudta, ezt a menetet elvesztette. - Azért hordom, hogy emlékeztessen egy régi ostobaságra! - Ostobaságra? - vonta fel szemöldökét Cole. - Az önére vagy az enyémre? - Válasszon, amelyik tetszik! - vágott vissza dühösen. - Miért, talán másnak is lehetne nevezni azt a bizonyos éjszakát? - kérdezte még fülig elvörösödve. Cole nem válaszolt, csak finoman kezébe vette a medált, aztán a lánccal együtt kiszabadította a blúz alól, és kívülre helyezte, mindenki számára láthatóan. Alaine szótlanul, lehorgasztott fejjel figyelte a férfi mozdulatait, de egész testében remegett, ahogy Cole ott babrált a keble fölött, anélkül, hogy őt magát megérintette volna. Különös módon most jutottak eszébe Angus bácsi súlyos, figyelmeztető szavai, melyek szerint a törvény nem ismeri el a „szűz” házasságot. Sőt a bácsi arra is kitért, hogyha „a frigy nem konzumáltatik”, akkor ez a tény lesz a legjobb indok a házasság felbontására, már ha majd a körülmények ezt megengedik... És most itt áll, ezzel a „kéjvágyó jenki szoknyapecérrel” szemben, de sajátságos módon inkább az foglalkoztatja, hogy mit válaszoljon neki, semmint az, hogy Latimer keze ott matat a nyaka és keble körül. Ebben a pillanatban azonban Alaine lélegzete is elállt, mert Latimer keze lejjebb csúszott, és finom, de egyértelmű határozottsággal megállapodott a mellén, sőt vékony ujjai már a mell-bimbóját keresték. Alaine ártatlan döbbenettel felszegte fejét, és mint egy reflexeinek engedelmeskedő macska, begörbítette hátát, és megpróbálta ellökni magától a támadó kezét. - Latimer doktor! - szólt rá szinte doromboló negédességgel. - Ha jól emlékszem, megállapodtunk abban, hogy a házasságunk csak névleges. Remélem, ezt ön sem felejtette el?! - Lehet, de arról már fogalmam sincs, hogy úgynevezett megállapodásunk hogyan állja ki majd az érzékek próbáját... - felelte, mintha csak meditálna. Alaine bársonyosan felkacagott, de ez csak olaj volt a tűzre, mert eszébe juttatta Cole-nak azt a bizonyos kacér, évődő leányzót, akit azon a bizonyos éjszakán meztelenül tarthatott a karjaiban. - Tudom, az erény megőrzésére tett fogadalmak csak a vágyat fokozzák. Ugye nem tévedek, őrnagy úr? - kérdezte, és gyengéden a férfi csuklójára tette a kezét. - De hol van már az én erényem, hiszen egyszer már feladtam, és éppen egy jenki ágyában! - Hát itt van a kutya elásva! - kapta vissza kezét Cole, és a lánynak hátat fordítva ágyékára szorította, de egy pillanat múlva közömbös tekintettel kinézve az ablakon megkérdezte: - Tehát azt a bizonyos jenki ágyat... azt kell megtorolni? - De uram! Megtorolni? - nézett rá Alaine, és alig bírta leplezni felindultságát. - Miféle megtorlásról beszél itt maga? Gondoljon csak bele, hogyan állhat egy déli nő egyáltalán bosszút egy jenkin... aki ráadásul a férje! Cole végre visszafordult az ablaktól, és mélyen a lány szemébe nézett: - Hölgyem! Azt hiszem, hogy erről én a legkevésbé tudok információkkal szolgálni. Mert ez már inkább a maga kiterjedt tudományának része... Alaine rádöbbent, hogy talált egy apró kis rést Cole jól védett bástyafalán, de azt még nem tudta, hogy ezen keresztül hová lehet bejutni. Szótlanul, egymásra meredve álltak mindketten. Cole magába roskadva vizsgálgatta a szőnyeget, majd teljes tanácstalanságban Alaine-t, hogy szavai vajon milyen valós reakciót váltottak ki. A lány egészen megkönnyebbült, amikor halk kopogtatást hallott az ajtó felől.

194

Az ajtó kinyílt, és Cole betessékelt a szobába egy termetes férfit, aki nagy nehezen lehámozta magáról a vastag, meleg bundát, hogy aztán ott álljon egy meglehetősen vézna emberke, aki egy kisebb bőröndöt szorongatott a kezében, és tanácstalanul nézett rájuk. - Ó, uram, gondolom, a kedves felesége - motyogta Cole felé fordulva, majd Alaine elé lépett, immár határozottan, és termetéhez mérten ugyancsak kihúzta magát. - Asszonyom, el sem képzeli, hogy miféle gyönyörűséges dolgokat rendelt önnek a férje. Egyszerűen csodálatosak! Nekem elhiheti! Lenyűgözőek! - Valóban? - kérdezte Alaine egy eddig számára is idegen, mesterkélt hangon, miközben megpróbálta elkapni Cole pillantását. - Ó, hogyne, hölgyem! - hajlongott az asszony felé, de szeme sarkából a férfit fürkészte, nem tudván mire vélni hallgatását. - Ha megengedi, doktor úr, megmutatnám - hajolt le a bőröndhöz. Alaine döbbenten nézte a bőröndből előkerülő méregdrága holmikat, drága bársonyokat, egy egész csodálatos ékszergyűjteményt, és közben megállapította magában, hogy azok inkább illenének egy királynőhöz, mint hozzá. Szeme azonban letapadt a csillogó aranytárgyaknál, mert észrevett egy vastag gyűrűt, amelynek finoman megmunkált véseteibe értő kezek valódi gyémántokat és rubinokat illesztettek, de volt ott még egy hosszú, valódi gyöngysor is, egy briliánsokkal kirakott nyakék, fülbevalók és egy hatalmas gyémánttal a közepén egy másik álomszép fülönfüggő, amelyben a drágakő úgy csillogott, mint egy óriási könnycsepp. - Tessék, nézze meg ezt a gyémántot! Látott már valaha is ilyen ragyogó csiszolást? De legjobb volna, ha a hölgy felpróbálná... Cole kezébe vette a nyakéket, és Alaine-hez fordulva, de szemét le nem véve az ékszerészről, a lány nyakába tette. Alaine az idegen előtt még tiltakozni sem mert, az egész jelenetből csak annyit érzékelt, hogy Cole a háta mögé állva megint a vállához, nyakához érinú kezét, sőt a gyémántot is elhelyezi keblei között. - Valóban gyönyörű! - bólogatott elismerően Cole, de alig nézett a kereskedőre. - Hát ez valóban fenséges a hölgy nyakában! Tudtam! Tudtam! - Alaine! Ha megkérhetnélek... Add ide a felöltőmet! - bökött ujjával a hálószoba felé. Kérlek, hozd ide, drágám! - Egy pillanat! - suttogta vissza a lány megilletődötten, bár nagyon jól tudta, hogy ez az új hangnem nem neki szól, hanem a kereskedő előtti színjáték része. Ugyanolyan látszat, külcsín, mint az összes elépakolt ruha, ékszer és drágakő... De hát úgy tűnik, ez is Cole stílusához tartozik, akkor viszont tőle is elvárja, hogy ennek a „kirakatnak” megfelelően reagáljon. A hálószobában Alaine felkapta Cole felöltőjét, szépen elsimítva a karjára hajtogatta, sőt egy lágy kézmozdulattal még a farkasszőrme gallért is megsimogatta: olyan volt, mintha a férfi maga testesült volna meg benne, valamilyen mágikus módon, mint aki ott van, és még sincs ott. Elindult végre a szalon felé, de útközben, fél szárnyra nyitott ajtó takarásában egy pillanatra az arcához szorította a felöltőt, belefúrta fejét a szőrmegallérba, aztán kiegyenesedett, és döbbenten vette észre, hogy alig kap levegőt. „Istenem, milyen egyszerű volna minden - sóhajtott fel magában -, ha nem volna ez a nyomorult megállapodás közöttük! Hiszen Cole-nak tudnia kell, hogy én... Nem, nem tudja...” Cole egy köszönő fejbólintással átvette a felöltőt, és kiemelte a belső zsebéből pénztárcáját, hogy kifizesse az ékszereket.

195

Az ajtóig kísérte a férfit, és barátságosan kezet rázott vele. Az ékszerész még visszafordult, mélyen meghajolt mindkettőjük felé. A színjáték véget ért. Alaine lerogyott a székbe, és azon gondolkodott, vajon meddig tart még ez a felvonásközi szünet... Nyilván csak addig, ameddig újabb nézőközönség elé nem lépnek. Mert közben, a „szünetekben” Cole képtelen ugyanolyan gyengéden, kedvesen viselkedni, mint mások társaságában. - Őrnagy, attól tartok, nem fogadhatom el ezeket az ékszereket. Soha az életemben nem volnék képes visszafizetni... - Ne beszéljen őrültségeket, Alaine! - válaszolta a férfi, és kinyúlt a lány kezéért. - Elvárom, hogy viselje őket, és természetesen viselni is fogja! - tette még hozzá, és máris a gyűrűsujjára húzott egy csillogó, briliánsokkal kirakott, finoman megmunkált gyűrűt. - Ez az a gyűrű, amely örökké itt kell hogy maradjon a kezén! - Csak nem eljegyzési? - kérdezte suttogva Alaine, és hitetlenül meredt az ujján fénylő gyűrűre. - Miért olyan különös, ha egy férj effélét ajándékoz a feleségének? Vagy úgy érzi, kissé megkésve történt? Ha igen, akkor bocsánatot kérek, mert voltaképpen igaza van. De higgye el, eltartott egy ideig, míg sikerült éppen ezt beszerezni - magyarázkodott zavartan Cole. - Volt egy kis félreértés a vésettél, ott belül... nézze! Azt hiszem, a név egy kicsit összezavarta a mestert. Ez hihetően hangzott, hiszen nevének írása mindig is gondot okozott. De Alaine ezzel nem törődött. Sokkal inkább zavarta a tudat, hogy ennek a gyűrűnek az értéke messze meghaladta azt a határt, amennyit egy efféle névházasság látszatformaságai a legjobb esetben is megköveteltek. - De őrnagy... hiszen mi nem igazán... úgy értem - dadogta, de nem találta a helyes, pontos szavakat, de azért folytatta: - Igen, tudom, végül is összeházasodtunk. De nem úgy... szóval érti, nem úgy igazából... Cole érdeklődve várta a folytatást, de Alaine képtelen volt még egy szót kinyögni, elpirult, és zavarában most ő tanulmányozta a függöny mintázatát. - Kérem, értse meg - hebegte -, én ilyesmit nem fogadhatok el, nem is vártam semmiféle ilyesmit... - nézett fejét csóválva az ujjára. - Meg kell értenie, hogy nem vagyok abban a helyzetben... - Alaine, higgye el, ez színtiszta őrültség! Egyszerűen nonszensz - válaszolta Cole türelmetlenül. - Ha másra nem gondol, akkor csak azt vegye figyelembe, hogy a kövek értéke nem csökken azzal, ha valaki viseli őket. Maga pedig viselni fogja. Feleségemként fogom magát bevezetni a társaságba, és ott úgy kell megjelennie, ahogy elvárják, ahogy illik. Társadalmi helyzetének megfelelően! - Értem, őrnagy! Ha ön azt mondja, hogy az ékszerek nem veszítenek értékükből, ha hordom őket, akkor hordani fogom valamennyit - állt rá a lány tárgyilagosan az alkura. - De ne feledkezzék meg a ruhákról, uram! Mert az másféle anyagból készült. Úgyhogy azokat csak akkor veszem fel, ha majd megengedhetem magamnak! - Csacskaság, Alaine! Mikor engedhetne meg magának egyáltalán ilyesmit, ha szent elhatározása, hogy egy pennyt sem fogad el tőlem? - kérdezte Cole. - Nézze, a kórházban is pénzért takarítottam. Most ugyanannyiért takaríthatom a maga házát is - vágott vissza kapásból. - Tele van a ház személyzettel, mindenre van emberem. 196

- Akkor talán maga mellett, a rendelőjében... - Nekem sajnos már alig van magánpraxisom. - Úgy értsem, feladta? - kérdezte döbbenten Alaine. - Úgy valahogy - válaszolta torkát megköszörülve az orvos, és kezével legyintett, elhárítva minden további kérdést. A lány érezte, hogy nem tanácsos tovább feszegetni a témát. De azért annyit még bátortalanul megjegyzett: - Őrnagy, ha így áll a helyzet, és nem tud nekem munkát szerezni, akkor a ruhákat sem fogadhatom el. Latimer tajtékzott a dühtől. Persze Alaine reagálása nem lepte meg, ahhoz már nagyon is jól ismerte a kis boszorkányt, de ekkora makacsság még őt is megdöbbentette. Igaz, miért is változott volna meg néhány hét alatt? Csakhogy most emberére talált, hiszen ő maga ugyanolyan elszánt volt, mint a lány. - Csak nem gondolta, hogy dolgoznia kell? Az én feleségemnek! Alaine arca egészen eltorzult a gondolattól: rettegett, milyen váratlan fordulatokat tartogat még ez a beszélgetés. - Mindazonáltal a szerződést megkötöttük, uram... Következésképpen senki sem gyanakodhat... Nekem viszont tudnom kell, hogy mégis miféle munkára gondolt, amivel megkereshetem a kenyeremet... Cole - mint aki mélyen elgondolkodik - kezével megtámasztotta a homlokát. - Nézze, hölgyem... Azaz nézzük! Először is van egy házvezetőnőm, két szobalányom, egy szakácsom, egy kifutófiúm és egy kapusom, afféle mindenesem. Ezek végül is minden munkát elvégeznek, és azonfelül... lássuk csak... mi marad? A feleség kötelezettségeiről persze szó sem esett, de Alaine nem dőlt be ennek az egész felsorolásnak. - Uram, tekintettel arra, hogy létrejött közöttünk egyfajta megállapodás, feltételezem, hogy az úgynevezett feleségétől is elvár valamit... Remélhetőleg csak annyit, hogy a háziasszonyi teendőket ellássa... - A háziasszonyi teendőket? Mint afféle hostess? Az én házamban? - nevetett fel megjátszott harsánysággal. - Hölgyem! Ahhoz nálam megfelelő előképzettség, vagy ha tetszik, végzettség szükségeltetik... - Én állítólag nagyon tanulékony vagyok - hebegte bátortalanul, de elszántan a lány. - Azt nem vonom kétségbe. De lehet, hogy más elképzeléseim vannak önnel kapcsolatban jegyezte meg tárgyilagosan. - Tehát mire gondolt, uram? Mit javasol? - kérdezte. - Legyen, ahogy kívánja, természetesen. Szóval akkor hostess... Remek! Majd maga tartja távol tőlem az aggódó mamák népes seregét, akiknek szent meggyőződése, hogy egy hitel- és partiképes özvegyember nem maradhat egyedül. Ón lesz majd a képviselőm, ha tetszik, teljes joggal felhatalmazott megbízottam. Lesz dolga elég! - jegyezte meg epésen, és elkezdte begombolgatni az ingét. - Viszonzásképpen pedig úgy öltözködik, hogy hatásosan eljátszhassa a feleségem szerepét. Alaine-nek már nem maradt lehetősége válaszolni, mert a férfi odabicegett az ajtóhoz, kinyitotta, és csak a folyosóról szólt vissza:

197

- Helyezd magad kényelembe, kedvesem! Eltarthat egy ideig, míg újra képes leszek nem megfeledkezni arról, hogy végül is úriember vagyok - mondta, és becsapta maga mögött az ajtót. Alaine jól hallotta, hogy kívülről megfordítja a kulcsot a zárban, aztán sántikálva elindul lefelé a hallba. A lány remegve felsóhajtott, hiszen rádöbbent, hogy az első pillanattól kezdve voltaképpen tudta, hogy Cole szóáradatának csak ez lehet a vége. Bevonult a hálószobába, levette szürke selyemruháját és nyakláncát, aztán holtfáradtan elterült az ágyon. Most érezte először, mennyire kimerült, szeme majd leragadt az álmosságtól. A Cole-lal folytatott vita mintha minden tartalék energiáját kiszívta volna. Úgy döntött, aludni tér. Kiszabadította magát fűzőjéből, már csak harisnyáját kellett lehúznia. Ebben a pillanatban hallotta meg, hogy a kulcs megfordult a zárban, fémesen csikordul, és már nyílik is az ajtó. Cole lépett be, ledobta magáról felöltőjét, aztán immár belülről újra elfordította a kulcsot a zárban. Alaine ekkor vette észre, hogy a férfi nadrágja teljes hosszában felhasadt, látni engedve fehér alsónadrágjának szárát. - Mi történt? - kérdezte Alaine kétségbeesetten. - Csak egy rohadt szög - motyogta dühösen az orra alatt Cole. Alaine visszaugrott a hálószobába, hogy még magára kapjon valamit, de közben válla fölött kikiáltott a férfinak; - Ha leveszi és beadja, majd én megvarrom! És már vette is elő varrókészletét, és kikészítve a tűt, cérnát, várakozóan letelepedett az ágyra. De a szalonból csak Cole dühös mormogása volt a válasz: - A fenébe is! Csak nem gondolja, hogy addig majd itt álldogálok egy szál alsógatyában! Átöltözöm, aztán majd a szálló varrodája megreparálja! Alaine erre halkan a hálószoba ajtajához lépett, gondolván, hogy a biztonság kedvéért bezárja az ajtót, de a kulcs eltűnt, és már ott is állt a résben a férfi. Alaine érezte, mennyire nevetségessé vált, kiváltképp, mikor tekintete találkozott Cole dühödt pillantásával. - Látom, hölgyem, hogy különös előszeretettel viseltetik a magány iránt, de ne várja el, hogy félmeztelenül rohangásszak a nappaliban, míg találok egy másik nadrágot. Itt fogok átöltözni. Egyszerűen azért, mert itt sokkal kényelmesebb! Alaine megadóan legyintett, és csak annyit jegyzett meg: - Rendben, uram. Akkor én viszont majd odakint várok... - és már indult is kifelé, de Cole keze hirtelen kinyúlt, és egy határozott mozdulattal becsapta az orra előtt a hálószoba ajtaját. Alaine megdöbbenve felszisszent, aztán méltóságteljesen a férfi gyanakvó szemébe nézett. - Látom, már megint ott van a kulcs a kezében... Gondolom, újra be akar zárni! - mondta, és egy hirtelen mozdulattal megpróbálta kikapni kezéből a kulcsot. - Tévedés, hölgyem - válaszolta Cole ridegen -, hiszen minden jel arra mutat, hogy ön akar bezárkózni. - A férfi kulcsra zárta az ajtót, aztán egy szórakozott mozdulattal elhajította. Alaine megrettent Cole elszántságától, határozottságától, de legfőképpen attól, hogy csak úgy, oda sem figyelve eldobja a kulcsot. - Attól tartok, onnan nem lesz túl könnyű újra előhalászni - mutatott Alaine a réz köpőcsészére. - Kit érdekel?! A kulcs különben is ezé a vacak kis szállodáé. Majdcsak valahogy előkaparják. Alaine látszólagos szórakozottsággal megvonta a vállát, aztán hátat fordítva Cole-nak, gyorsan felkapott magára egy szoknyát. 198

- Nofene! - kiáltott fel Cole, és egy mozdulattal lerántotta a lány testét burkoló stólát, és a mögötte álló székre dobta. Alaine dermedten, de kérdő tekintettel nézett a szemébe. Cole pillantása hirtelen megállapodott a lány fehérneműjén. - Az isten szerelmére, hölgyem! Efféle ócska bugyikat legfeljebb egy guberáló felesége hord... - Elképesztő figyelmet fordít, uram, a női fehérneműk minőségére! Mintha legalábbis komoly előtanulmányokat folytatott volna. Csak nem ebben a témában doktorált? - kérdezte epésen a lány, de máris maga elé kapott valamit, hogy eltakarja a szóban forgó ruhadarabot. - Különben pedig, hadd jegyezzem meg, hogy ez a holmi mind ez idáig nekem megfelelt, ha szükség volt rá, megstoppoltam, naponta mostam... Végül is, mi baja?... - Semmi! Ami azt illeti, ellenkezőleg; gondos munkáról árulkodik. A következő pillanatban már lekapta a lányról a szoknyát, szabaddá téve egész lábszárát. - De uram! - kiáltott fel kétségbeesetten Alaine, látva, hogyan hull a szoknya a lába mellé a padlóra. Cole még egy beható pillantást vetett az egyszerű, durva vászonból szövött alsóneműre, amely idétlen szabású volt ugyan, de a lány remek alakját még ez sem rontotta, sőt mintha még jobban kiemelte volna derekának karcsú ívét, nőies hajlatait. Be kellett látnia, hogy ez az alsónemű többet árult el viselőjének vonzó nőiességéből, mint egy akármilyen méregdrága, agyoncsipkézett, testre szabott darab. - Hölgyem, lehet, hogy igaza van - jegyezte meg szarkasztikus mosollyal a szája sarkában -, de az én feleségem akkor sem öltözködhet úgy, mint egy farmer szajhája... Arról nem beszélve, hogy igyekeztem ellátni önt a megfelelő ruhadarabokkal. Ön köteles úgy öltözködni, ahogy az Mrs. Latimerhez illik! - Azonnal megteszem, uram, csak már végre távozzon! - Nem! Itt és most! Látni akarom! - Azt soha! - kiáltott fel Alaine. - Mit is mondott, asszonyom? - kérdezte Cole érdeklődőén, mint aki rosszul hallott valamit. Alaine felkapta a fejét, de már alig tudta felidézni, mit is mondott utoljára. Igen, megvan, mintha az mondta volna, hogy; „Azt soha!” Cole közben magába roskadva vetkőzött, és persze szitkozódott; „A nyavalyás kis boszorkány! Hogy mit meg nem enged magának!” - dühöngött, de már ugrott is föl, és beletúrt a lány nyitott kofferjébe, abba, amit ő küldött neki. Aztán önmagát hergelve, felajzva, elkezdte egymás után kihajigálni az ágyra a benne rejlő holmikat. - Hát tessék! Itt van! - dobott ki egy gyönyörű hímzett alsó-szoknyát. - Ezt is fel fogja venni! Ezekről nem is beszélve! - hajította utána a szebbnél szebb felsőruhákat, szoknyákat, harisnyákat, fűzőket, alsóneműket. Az utolsó darab, amit kirángatott, egy gyönyörű zöld bársonyból készült utazókosztúm volt, finom bőrberakásokkal. - Ezt fogja felvenni! Ezt! Ebben akarom látni! Alaine szemrebbenés nélkül otthagyta a leesett ruhákat a lábánál, sőt kegyesen átlépett rajtuk, majd szótlanul odaállt a férfi elé, és karját csupasz mellén összefonva, fejét felvetve büszkén a szemébe nézett. Cole majdnem elnevette magát a látványtól, de az ágyra pillantva mindentől elment a kedve. Előrebicegett, és odaállt szorosan a lány mögé, de csak a varrókészletből emelt ki egy ollót, aztán 199

egy nyisszantással levágta az ormótlan bugyogót, amely a következő pillanatban már Alaine lábánál hevert a földön. A lánynak még a lélegzete is elállt a döbbenettől. - Na, most legalább rám figyel! - állapította meg Cole kihívó mosollyal a szája szögletében. Alaine hullámzó keble elé kapott egy ruhadarabot, szemét le nem véve a férfiról, akinek birtokló tekintete - úgy érezte - menten megsemmisíti. Cole azonban végre szórakozottan beletúrt táskájába, és kivett belőle egy nadrágot, amit gondosan kiterített az ágyra, aztán maga is leült, és komótosan elkezdte lehúzogatni a szakadt másikat. Szeme sarkából azért kíváncsian figyelte Alaine reakcióját, aki merev léptekkel elindult a szoba sarkába, aztán ott megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és csak elszántan bámulta a falat. Cole így feltűnés nélkül újra szemügyre vehette szépen ívelt nyakát, finom vonalú hátát, gömbölyded csípőjét. A lány lélegzetelállítóan hamvas nőiessége szinte leküzdhetetlen vágyat ébresztett benne, érezte, férfiassága már ágaskodik szoros alsóneműje alatt. Lassan felállt, és mögé lépett, két karjával Alaine válla fölött kitámasztotta a falat, lenézett a lány felindultságtól hullámzó lágy keblére, és magában átkozta azt a nyomorult ruhadarabot, amelyet Alaine még mindig, remegő kézzel a mellére szorított. A cselekvésre ösztökélő vágy szinte letaglózta a férfit, érezni akarta Alaine lágy testét. - Alaine, nő vagy... vedd már tudomásul - suttogta a fülébe elcsukló hangon. - Megőrjítesz! lihegte a fülébe, megérezve a lány illatát, elnézve a haján vibráló különös fényeket és a finom kis pihéket a nyakán. - Nem értem - mentegetőzött Alaine, maga is csodálkozva, hogy a férfi ijesztő közelsége ellenére egyáltalán meg tud szólalni. - De talán ön bizonyítani is akarja szavait... - Bizonyítani? - Igen! Az őrültségét, az elmezavarát... - rázkódott meg egész testében a félelemtől. - Bár ami azt illeti, ehhez rám nincs szüksége! Elég volna, ha habzana a szája, vagy mit tudom én... - Alaine, értsd már meg, férjes asszony vagy! Te szerelemre születtél! - Hogy én férjes asszony? Vicces! Hiszen csak egy ideiglenes állapotra szóló szerződést kötöttünk! Ezt nevezi maga házasságnak? Ezt nem gondolhatja komolyan! - Dehogynem! - suttogta Cole, és finom ujjával végigsimított a lány vállán. - Minden szempontból törvényes házasságot kötöttünk, aminek érvényességét senki sem vonhatja kétségbe. Alaine lesöpörte Cole kezét a válláról, de alig bírt megszólalni: - Az lehet, hogy minden szempontból törvényes, én azonban csak egy formális szerződésnek tartom... Ez nem jelenti azt, hogy feladjam elveimet, női tisztaságomat és a jogot, hogy... - de nem tudta befejezni, mert érezte, hogy a szavak az ő esetükben már nem bírnak eredeti jelentésükkel. Ráadásul mióta ott érezte Cole-t közvetlenül maga mögött, szíve olyan erőteljesen dobogott, hogy már azt hitte, nemcsak ő, de Cole is hallja. - Alaine! Férj és feleség vagyunk! Miféle tisztaságról és jogokról beszélsz? - Á, gyönyörű! Az Unió sebesült hőse és Alaine MacGaren, akit gyilkosságért, rablásért, kémkedésért, sőt esetleg gyújtogatásért is köröznek... - Alaine! Felejtsd el! Itt vagy, mert feleségül vettelek! A lány felkacagott: - Igen, őrnagy! Itt vagyok, mert nem volt más választásom! - Választásod? Jól van, rendben! - kiáltott fel dühödten a férfi. - A választásod te magad vagy, szerelmem! - suttogta, és végighúzta ujjait Alaine selymes haján. - Igen, te, te magad! És ehhez már rajtunk kívül senkinek semmi köze!

200

Alaine szívesen visszavágott volna, de Cole simogató keze és közelsége minden ellenérvét aláásta. A teste, az érzékei - úgy érezte - elárulták. Mind ez idáig botorul hitte, hogy szócsatában bárkit legyőzhet. Sőt szavai az ellenfelet is védekezőállásba kényszerítik, hiszen észérvekkel szemben nem lehet más jellegű módon vívni. Most viszont úgy érezte, hogy elfogytak érvei, ettől a pillanattól kezdve nem ura szabad akaratának. Cole hozzáért, s ő megremegett. Sőt: égett. Büszkesége még tiltakozhat, ellenállhat, kiváltképp ha megint erre az átkozott névházasságra terelődik a szó... De különben már régen tehetetlen. - Uram, ön fül könnyen dobálózik a szavakkal! Mert azért, lássa be, nem mindegy, hogy valaki az érzelmeinek vagy a törvény diktálta kötelmeknek engedelmeskedik... És ha az utóbbi, hát az bizony... Hogy is mondjam? Cole rátapadt Alaine-re, a falhoz nyomta, megpróbálva becéző simogatással leküzdeni ellenállását. De Alaine csak megrázkódott: maga sem tudta, mitől, lehet, hogy az érzékeit feszítő odaadástól, de az is lehet, hogy a feltételes reflexeibe ivódott tiltakozástól. - Kérem, uram, hűtse le magát! Csillapodjon! - könyörgött alig hallhatóan. - Ez nem volt benne a megállapodásunkban! - Ördögbe a megállapodásokkal! - fakadt ki Cole. - Neked is csak arra van szükséged, amit senki más, csak egy férfi adhat meg! És ha már férfi, akkor az csak én lehetek! Alaine azonban minden erejével ellenállt. Hiába próbálta valahol megragadni, a lány teste először csak megfeszült, aztán rúgkapálni kezdett, de végül a férfi egy erőteljes, határozott mozdulattal a hóna alá nyúlt, felnyalábolta, és elindult vele az ágy felé. - Azonnal tegyen le! Vegye tudomásul, a játéknak vége! - Kedvesem, a játék kisdedeknek való! Itt valami egészen másról van szó! Arról, ami egy férfi és egy nő között a legszebb! - mondta égő tekintettel, és lepottyantva a lányt az ágyra, maga is mellé zuhant. - Különben is elegem van ebből a színjátékból! Itt már csak ketten vagyunk! Te meg én... És ez itt a nászágyunk! suttogta szinte kiáltva a lány fülébe, majd feltérdepelve a matracon, ráborult Alaine-re, körbefonta szinte egész testével, és még mielőtt a lány moccanni tudott volna, mindkét karjával lefogta vállát, szinte odaszögezte a párnához, aztán felsőtestével újra ráomlott, és ép lábával próbálta szétfeszíteni Alaine összezárt combjait. Alaine mint egy fatuskó megfeszítette magát, és kezével még mindig a mellére vont rongyokat markolászta, de hirtelen megérezte hasa alján Cole ágaskodó férfiasságát, és ekkor rádöbbent, hogy minden további ellenállás hiábavaló. Hiszen mind a mai napig nem tudta elfelejteni azt az éjszakát, amikor rá kellett döbbennie, hogy képtelen tiltakozni, hogy bármennyire erőszaknak tűnik is Cole behatolása, valójában ő is aktív részese minden mozdulatnak. Érezte, hogy a férfi most sem kevésbé elszánt, tudta, hogy most sem fogja önszántából elengedni, és addig nem nyugszik, amíg szenvedélye, vágya nem nyer kielégülést. Cole keze lassan lejjebb csúszott, végig az oldalán, elérte karcsú derekát, közben finoman megérintette mellbimbóját, hogy a lánynak elakadt a lélegzete, aztán hirtelen vadul, összevissza kapkodta a levegőt, míg végre Cole elérte törzséhez szorított kezét, és finoman átkulcsolta ujjait. Közben puha csókot lehelt a nyakára, hátulról átkarolta felsőtestét, és egy pillanat múlva, maga felé fordítva fejét, szája már a lány ajkát kereste, könnyedén, lágyan, nyelvével csak körbepásztázva Alaine duzzadt ajkának kontúrjait. Forró lehelete szinte égette a lány arcát, ahogy nyomta lefelé az ágyra, s megpróbálta engedelmességre késztetni. Cole izgatott zihálása szinte visszhangzott a fülében, fejét hátravetette, összeszorította fogsorát, de lassanként már csak megadóan pihegett, 201

szemét lehunyta, teste elernyedt, majd fokról fokra áttüzesedett az ölelésben. Aztán hirtelen ránézett a férfira, ajka megnyílt, melle elé szorított keze is engedett a ruhát markolászó szorításból, belső reszketése is ritmust váltott, de ez már az érzéki remegés üteme volt, szinkronban a férfi testének hullámzásával, tele tűzzel, szenvedéllyel, vággyal. Combja már előbb ösztönösen szétnyílt, és magától értetődő, természetes, ismerős meghittséggel fogadta magába a férfit. A behatolás öröme már nem volt újdonság, legalábbis fájdalmat most nem érzett, csak valami lüktető boldogságot, amely átjárta minden porcikáját, összes sejtjét. Kiáltani szeretett volna, de most már nem a kíntól, hanem a gyönyörtől, úgy érezte, egy ritmusban hullámozva a férfival, hogy a világ megszűnik körülötte, hogy már nem is ő maga, hanem Cole része, nem különálló test, és hogy legszívesebben felüvöltene a beteljesülés csodálatos pillanatában. De ekkor valami belső hang parancsára teste mintha megbénult volna: „Eddig, és ne tovább! Nem szabad!” - hallotta a belső parancsot, és bár egész teste sajgott a vágytól, eltaszította magától a férfit: „Nem, ez nem volt benne az alkuban. Tartsa magát ő is a megállapodáshoz!” - villant belé a gondolat, és olyan tekintettel meredt Cole-ra, mint egy elkényeztetett kölyökre, akire méltán haragudhat, hiszen még a „nem” szó értelmét sem tanították meg neki. Igen, Cole el van kényeztetve, ha megkíván egy nőt, az mindjárt az övé. Vajon volt-e része valaha is visszautasításban? - révedt Alaine immár lehiggadtan a mennyezetre, és józanul kihasználva Cole szenvedélyes öntudatlanságát, egy óvatlan mozdulattal kihemperedett alóla. A férfi már csak a párnát markolászta, aztán felocsúdva ő is a hátára fordult, és ujjai gyengéden keresték a lány száját, aztán elfutottak nyakára, keblére, hasára, majd még lejjebb. Alaine csüggedten pihegett mellette, és csak arra eszmélt, hogy Cole hirtelen felül, és szájával próbálja követni ujja nyomát. Teste görcsbe rándult, felpattant fektéből, és döbbenten meredt a férfira, aki máris rátapadt ajkára, de Alaine elrántotta fejét. - Hát így megy ez? - kérdezte suttogva. - Tényleg így szokás? Cole döbbenten hátrahanyatlott, és csüggedten nézett rá. Alaine duzzadt ajka megrándult, majd kényszeredett mosolyra váltott, nagy szürke szemét Cole-ra függesztette, és hosszan elnézte arcát: - Szóval ez a módja a dolgoknak... Értem. Az ékszereket már odaadta... Azokért ennyivel talán rendben is volnánk? Mit kell majd tegyek a ruhákért? - kérdezte pimaszul mosolyogva, és lefejtve karját Cole nyakáról, tettetett szórakozottsággal elkezdett játszadozni a nyakában függő aranymedállal. - Mondja, őrnagy! Van még esetleg egy hasonló medálja? - kacagott fel, önmaga számára is idegen hangon. - Mert ön, úgy tűnik, ugyancsak busásan megfizeti a kis extravagáns vágyait... - tette még hozzá, immár komolyan, de lágy hangja sem leplezte a szavaiban rejlő iróniát. Cole úgy érezte, hogy türelme végképp fogytán, de elhatározta, hogy nem vesz tudomást Alaine sértegetéseiről, inkább még közelebb hajolt hozzá, és szája az ajkát kereste. - Így hálózta be Robertát is?... Ezzel a lefegyverző odaadással? - kérdezte ártatlan tekintettel. Cole most bántódott meg igazán. Beharapta ajkát, és fejét csalódottan felkapta, majd lehemperedett az ágyról, orrcimpája remegett, szempillája vibrált, aztán keserűen kereste Alaine tekintetét. A lány felült, karját összefonta a mellén, és lecsüggesztett fejjel kérdezte: - Tehát én nem érem meg az áramat? Cole már majdnem durván elkáromkodta magát a nyilvánvaló sértés hallatára, de aztán csak legyintett, felszedte a földről nadrágját és csizmáját, és görnyedt háttal kisántikált a hálószobából. Egy perc múlva azonban már Alaine is felugrott, és magára terítve az ágytakarót, kikémlelt az ajtónyíláson. Cole a nagy fotelban ült, és dühödten ráncigálta magára nadrágját, aztán elővette 202

csizmahúzóját, de idegesen felfortyant, amikor a balt akarta felhúzni a jobb lábára. Lerúgta lábfejéről a csizmát, ültében kifeszítette lábszárát, és fáradtan elkezdte dörzsölgetni combját. - Tartsa meg magának a részvétét, hölgyem! - mordult fel. - Egyelőre még nem vagyok annyira nyomorék, hogy rászoruljak az együttérzéséből fakadó jótékonysági morzsákra. Nagyobb baj, hogy tapasztalatom szerint ön is csak a Craighugh-alomból vétetett. A maga ereiben is csak ugyanaz a vér csordogál... - Olyan mély sebet ejtettek magán, hogy képtelen elviselni? - Hölgyem, az ön nyelve olyan éles és a megfogalmazásai olyan kétértelműek, hogy bárkit az őrületbe kergetnének! Roberta sokat tanulhatott volna öntől! Pedig ő is értett hozzá, hogy a végsőkig felizgasson egy férfit, elérte, hogy lába előtt heverjen, aztán elejtette, elpottyantotta, mint egy értéktelenné vált skalpot. Mert a másik érzelmei, érzékei annyira sem érdekelték, mint egy vadállatot... - Ostobaság! Hogyan állíthatja, hogy én... a... szóval, én a tartózkodásommal megsértettem férfiasságát? Képtelenség! Cole döbbenten nézett a lányra, aztán kikászálódott a fotelból, vállára kanyarintotta felöltőjét, majd meghajolt: - Ha megengedi, asszonyom... Idehozatom a kocsit, aztán hazaviszem - mondta, és kibicegett a szobából. Újra egyedül maradva a szobában, Alaine különös módon semmi elégtételt nem érzett, inkább megriadt: félt, hogy túlságosan messzire merészkedett.

203

Huszonnyolcadik fejezet

Az északnyugat felé vezető út alacsony hegyek között haladt, amelyeket magas tölgy- és szilfaerdők borítottak. A lombozat már ősziesen rozsdabarnára váltott, csak itt-ott szakította meg egy-egy magányos, sötétzöld, égre meredő fenyő. A lovakra borított ponyva már teljesen átázott, és a kocsi tetejére hulló esőcseppek sűrű dobpergésre emlékeztettek. Lassan besötétedett, és a kocsiban már alig látták egymást. A csönd egyre inkább nyomasztóvá vált, nem sok jót ígért. A kocsi egy folyó menti útra kanyarodott, Olie lefékezte a lovakat, hogy a síkos talajon könnyebben vegyék a fordulót, amikor hirtelen egy éles kiáltás verte föl az erdő csendjét. Olie azonnal visszarántotta a gyeplőt, és a hintó megállt. Cole lekapta lábát az ülésről, és kihajolva az ablakon, előre-hátra végigfürkészte az utat. Alaine közben szorongva kémlelte tarkóját. Cole végre visszadőlt az ülésre, és kényelmesen rágyújtott egy szivarra. Alaine végtelenül megkönnyebbült. A hintó aprócska hátsó ablakán kitekintve megpillantott egy magányos lovast, aki nagy iramban próbálta utolérni őket. Kalapja alól kikandikáltak vörösesszőke férfi, keményen ülte meg a lovat, s bár előrehajolt a nyeregben, jól látszott széles válla. Lassan a kocsi mellé ért, visszarántotta a kantárszárat, a ló felágaskodott, aztán hirtelen megállt. A férfi hunyorgó tekintettel bekukkantott a kocsi sötét belsejébe. - Az isten szerelmére, Cole! - kiáltott fel őszinte döbbenettel. - Hát már elfelejtetted, hogy szomszédaid is vannak!? Latimer kinézett az ablakon, meggyújtott egy szál gyufát, és újra felélesztette kialudt szivarját, de közben arcizma sem rezzent. A férfi szemlátomást nem vett tudomást Cole közömbös viselkedéséről, lendületesen leugrott a földre, a hintó hátsó részéhez lépett, és a csomagtartó egyik kiálló végéhez kötötte lovát. Aztán visszaballagott, és kinyitotta az ajtót. - A legkevesebb, amit megtehettél volna, hogy legalább egy pillanatra beugrasz, és bemutatod az ifjú asszonyt - évődött köszönés helyett joviálisán az őrnaggyal, beugrott az ülésre, majd a fülke falán kikopogott Olie-nak: - Indulhatunk! - kiáltotta, aztán a házaspárhoz fordult; - Elkísérlek benneteket hazáig jelentette ki magabiztosan. - Meddig várjak még, öregfiú? Vagy azt akarod, hogy magam mutatkozzam be a hölgynek? Cole vonakodva meghajolt ültében: - Alaine! Bemutatom neked a szomszédunkat! A közvetlen és legközelebbi szomszédunkat, Braeger Darvey doktort. Alaine kezet nyújtott, bár fogalma sem volt róla, hogy miféle játék folyik itt. A vendég finoman megfogta csuklóját, és csókot lehelt a kézfejére. - Ó, Mrs. Latimer, biztosíthatom, kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy megismerhetem! kiáltott fel elragadtatottan, aztán visszadőlt az ülésre, és megint komótosan elterpeszkedett, vastag combjai szinte betöltötték a teljes kettős ülést. Mély lélegzetet vett, és máris folytatta: - Tudja, jobb, ha tőlem hallja, atyám, isten óvja a lelkét, örökké rajtam tartja a szemét... Merthogy én vagyok az elsőszülött, és emlékezve dédapám intelmére, ezt sohasem felejti el - tette hozzá immár rekedtes hangon, és olyan ír akcentussal, amely félreismerhetetlenül jelezte származását, de közben máris 204

Alaine-re kacsintott, nem is leplezve a cinkosságra számító mosolyt a szája szögletében. - De azért ne féljen, rendes család a mienk, habár az őseink minden bizonnyal forognának a sírjukban, ha látnák... No mindegy... Egyszóval nem lennének éppen büszkék utódaikra! De ki törődik velük?! Az ő véleményük itt már aligha számít! Ugye, Cole? - kérdezte, és fejével Cole felé biccentett, aki olyan mereven ült Alaine mellett a másik sarokban, mintha karót nyelt volna, és alig nézett szomszédjára, inkább továbbra is kibámult az ablakon, majd hirtelen Alaine füléhez hajolt, mint aki súlyos titkot árul el: - Oda se figyeljen, én már régen megtanultam, hogy a részegesek beszédjére nem érdemes odafigyelni! Később majd mindent elmagyarázok - suttogta, aztán újra kiegyenesedett, és kioktató hangon közölte: - Remélem, megjegyezte! Az én nevem Braeger! B - RA- E- G-E-R!- betűzte. - No halljam! Ejtse ki! - Bri... gar! - próbálkozott Alaine. - Braeger Darvey! - Ó, hát persze! Jó, hogy nem brigadéros! - fortyant fel alig leplezett dühvel. - De hadd reménykedjek! Előbb-utóbb maga is megtanulja! Alaine tettetett könnyedséggel felnevetett. - Uram, az én apám valódi, felföldi skót volt... És mint ilyen, ugyancsak kényes arra, hogy ejtik a nevét! Úgyhogy ne aggódjon! - Hát akkor majdnem földiek vagyunk! írek és skótok! Hát ha valakik tettek valamit ezért az országért, akkor mi! Ebben ugye egyetértünk? - Hát hogyne! - mosolygott Alaine. Cole csak az orra alatt dünnyögött mérgesen, de egy szót sem szólt, csak némán figyelte őket. - Tudja, ez a jó öreg Latimer doktor olyan visszahúzódó, hogy itt már nekem kell kézbe venni a dolgok irányítását! - jelentette ki Braegar magabiztosan, és még jobban elterülve az ülésen, keresztbe vetette a lábát. - Pedig annak idején, a régi szép időkben... -mélázott el szemét is lehunyva - errefelé csak mi számítottunk; a Latimerék és a Darveyék! Cole és én úgy nőttünk fel, mintha testvérek lettünk volna, kiváltképp miután Cole anyja meghalt... De hagyjuk! Aztán jött a háború, és elválasztott minket egymástól! De az ön férje képtelen volt leküzdeni féltékenységét! - vigyorgott szemrehányóan Cole felé pislogva. - Tényleg, higgye el, Mrs. Latimer! Pedig ha valaki itt féltékeny lehetett volna, az én vagyok! Alaine pontosan érzékelte, hogy Cole-t feszélyezi Darvey jelenléte. - Igazán örülök, uram - mondta Alaine kényszeredett mosollyal az arcán -, hogy ön igazi barát, nem pedig holmi helyi skalpvadász... Braeger hangosan felkacagott, és önfeledten csapkodta a térdét jókedvében; - Hát ez óriási! Bocsásson meg, asszonyom, ha netalántán én is megijesztettem! - Szó sincs róla, uram! - nyugtatta meg széles mosollyal Alaine. - Én magam csak a rézbőrű vadaktól fél... félek... vagy féltem. Igaz, maga akkorát üvöltött, mintha máris egy vad sziú indián horda akarna ránk támadni - magyarázkodott udvariasan a lány, majd hirtelen elkomoruló tekintettel megkérdezte; - Szóval ön is, mint a... szomszédja... bátyja... részt vett a háborúban? Darvey doktor arcán furcsa mosoly futott végig; - Tudja, hölgyem, egy kisebbfajta... szóval egy kis alkalmassági hiány ebben megakadályozott! Alaine diszkréten hátradőlt. - Braeger beteg! - szólalt meg váratlanul Cole. De az ír úgy érezte, hogy itt és most ezt a kijelentést meg kell magyarázni; 205

- Dehogy, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a hadsereg szigora és az én kifinomult stílusom egyszerűen összeegyeztethetetlen. - Ami annyit jelent - szólt közbe Cole -, hogy Braeger egy tökéletesen fegyelmezhetetlen senkiházi! Alaine döbbenten nézett férjére, ekkora sértést még sohase halott senkivel szemben Cole szájából, de úgy tűnt, hogy már az előírásos illemszabályokkal sem törődik. - Hát persze! Mrs. Latimer! Az ön férje egyszerűen már megint féltékeny. De most, a változatosság kedvéért, a fizikai állapotomra. Mert az a nyomorult fémdarab ott a lábában lassanként már elviselhetetlenné teszi mindenkivel szemben, aki meg tudta őrizni testi épségét ebben a rohadt háborúban! Asszonyom! Ha ön már képtelen őt elviselni, csak nekem szóljon! Alaine mosolyogva, de belülről iszonyodva nyugtázta szavait: - Uram, az az érzésem, ha valaki efféle ajánlatot tesz egy hölgynek a férje jelenlétében, akkor annak egy szava sem igaz. Vagy legalábbis nem kell komolyan venni... Nyilván csak vicc jelentette ki határozottan -, és én majd ehhez tartom magam. - Rendben, hölgyem. Én sem gondoltam másképp - vigyorgott Braeger félénken Cole-ra pislogva. - Hát persze! Arról nem is beszélve, hogy közel és távol Latimer a legjobb céllövő. - Braeger pedig a született bajkeverő! - jegyezte meg szárazon Cole. Darvey sokáig nem válaszolt csak maga elé meredt aztán hirtelen egy mély lélegzetvétel után megszólalt: - Ismerős szöveg! Az egész családom, sőt anyám is azzal ijesztget örökké, hogy kitagad... El sem tudjátok képzelni, hogyan reagál erre az én kifinomult lelkem... Alaine közben lehorgasztott fejjel, szorgosan igazgatta az ölébe terített szőrmetakarót, és alig mert kipislantani sűrű fekete fátyla alól. Braeger alig leplezett érdeklődéssel figyelte a házaspárt. Várta, hogy legalább egy szemvillanással jeleznek egymásnak, vagy váltanak egy-két szót halkan, de hiába kémlelte őket árgus szemekkel, mindketten a maguk sarkába bújtak, és csak némán meredtek az orruk elé. így inkább folytatta; - Mama már alig várja, hogy újra lásson, Cole! - jegyezte meg tárgyilagos hangon. - Tudod, ő valahogy úgy érzi, hogy látnia kell a feleségedet. Mint anyád helyett anyád.,, vagy valami ilyesmi. Szóval holnap este Alaine-nel együtt várunk benneteket vacsorára! - Sajnálom, Braeger, de holnap este érkezik az ügyvédem keletről. Inkább gyertek ti át. Hozd át Carolynt és az édesanyádat, és vacsorázzunk együtt! Biztos vagyok benne, hogy Alaine is nagyon örül majd, hogy megismerheti őket! - mondta Cole. - Úgy értsem, én is meg vagyok híva? - kérdezte Braeger megilletődve. - Annié boldog lesz, ha ott vagy! - válaszolta Cole röviden. - Ti, írek úgy tapadtok egymáshoz, mint a ragasztó... - Annié aztán tényleg ritka gyöngyszem! De ezt te is tudod, Cole - nevetett föl Braeger. Vagy ha nem tudod, akkor ideje. hogy előbb-utóbb ráébredj! Mindenesetre köszönet a holnapi meghívásért. Ott leszünk! És amíg te az ügyvédeddel tárgyalsz, majd mi elszórakoztatjuk valahogy az ifjú asszonyt. Cole kék szeme meg sem rebbent, csak újra elnézte kialvó szivarját, aztán egy könnyed mozdulattal kihajította az ablakon.

206

Alaine kíváncsian fürkészte férjét, de képtelen volt eldönteni, vajon Cole-t ténylegesen zavarja-e Braeger jelenléte, vagy csak megszokásból kellemetlenkedik. Lehet, hogy ez közöttük a bevett stílus? Ki tudhatja? De ekkor, Cole arcát kémlelve, még a sötétben is észrevett a férfi arcán egy megránduló izmot, mint aki nem képes uralkodni arcvonásain, sőt Cole zavarában egy újabb szivart halászott elő zsebéből, de nem gyújtott rá, csak két ujja között szorongatva megint kikémlelt az ablakon. A hintó zötyögve evickélt tovább. A sötétség most már áthatok hatatlanná vált, a köd meg még sűrűbbé, de északnyugat felől olykor felvillant egy villám, amely szinte nappali fénnyel világította meg a felhős horizontot. A szél szinte lesöpörte a hintót az útról, mintha fel akarta volna szakítani a hintó fedelét, átsüvített az alig szigetelt ablakokon, hangja orkánszerűen felerősödött. Kész csoda volt, hogy a lovak még bírták erővel és lendülettel. Egy hirtelen felvillanó villám fényében Alaine megpillantott egy nagyméretű, szürke kőből épült házat, közvetlenül a folyó partján, de a hintó egy hirtelen kanyarral irányt változtatott, és az épület eltűnt szeme elől. Alaine úgy érezte, hogy csak mellé kanyarodtak, de a fák lombján kívül nem látott semmit. Ekkor azonban Olie visszafogta a lovakat, a hintó megállt, és egy másodperccel később már Cole ki is vágta az ajtót, lekászálódott a lépcsőn, és kezét nyújtotta feleségének, miközben a másikkal vállára kanyarintotta köpenyét, és a zuhogó esőben zokszó nélkül várakozott, míg a lány is átvergődik a másik oldalra, és közben kurtán odaszólt Braegernek: - A vihar tetőfoka még hátra van, előtte nem tudsz hazaérni. Maradj csak itt vacsoráig! A robusztus férfi elmosolyodott, kihúzta kezét felöltője zsebéből, és kitekert nyakkal felnézett az égre, fürkészve a sötétszürke, gomolygó fellegeket. - Majd segítek Olie-nak bevinni a hintót az istállóba! - ajánlkozott készségesen Braeger, és már integetett is Péternek, a kocsis fiának, aki egy fejére borított ponyvával rohant feléjük. Braeger közben szorosan Cole mellé lépett, és valamit súgott a fülébe, olyan halkan, hogy Alaine ne hallhassa: - Ismersz, nem vagyok az a fajta ember, aki rákényszeríti magát az ifjú házasokra, kiváltképp nem a nászéjszakájuk estéjén. Különben, ami azt illeti, a helyedben én ott maradtam volna a szállodában, és nem jöttem volna ki ide a házba. Alaine fázósan összegörnyedve álldogált a hintó mellett, míg végre Cole mellé lépett és kezét nyújtotta. A férfi ajkán különös mosoly vibrált, mint akit végtelenül szórakoztat az egész jelenet. Aztán színpadiasan mélyen, egyértelmű iróniával meghajolt: - Hölgyem, a Latimer-ház tisztelettel üdvözli önt új otthonában! - mondta, s elindultak az épület felé vezető ösvényen, amely tele volt a viharban letört ágakkal, levelekkel. A szürke kőből emelt épület, ahogy egyre közelebb értek, egyre nagyobbnak tűnt, és komoly méltóságot sugárzott, bár egy újabb villámlásnál kitűnt, hogy a második emelettől kezdve már téglából húzták a falakat, itt már mintha a részletekre is ügyeltek volna, a homlokzat tele volt a vidékre jellemző díszítőelemekkel. Keskeny, magas ablakai mögött azonban csak halvány fény derengett, de az ólomüveg ablakokat újra és újra megvilágította az egyre sűrűbbé váló villámlás. A magas, meredek tető büszkén emelkedett a magasba, a ferde síkot sűrűn árnyékolták a karcsú, égbe törő, különös alakzatú kémények. Voltaképpen a ház sziluettje volt meghökkentő, inkább emlékeztetett egy tornyokkal megtoldott erődítményre, mint egy szolid, kényelmes lakóházra.

207

Alaine agyán egy pillanatra átvillant a baljós gondolat, hogy ebben a házban, ebben a sziklaerődben akár egy .sokszemű szörny is lakozhat, amely csak őrá vár, és mindenre képes, hogy szenvedéseit fokozza, és saját éhségét csillapítsa. Aztán arra jutott: el kell feledni a múltat, nem szabad eleve a legrosszabbra gondolni, hiszen nem kizárt, hogy itt, ebben a házban még az élet napsugarasabb pillanatait is megélheti. - Igyekezzünk fedél alá jutni - mondta derűsen Cole-nak, mert idekinn még elsodor a szélvihar. Ebben a pillanatban egy erőteljes szélörvény ellenkező irányból szinte felkapta őket, Alaine köpenye majdnem a nyakára tekeredett, és már-már minden egyes lépésért szívósan meg kellett küzdeni, hogy belépjenek a házba. A szél lesodorta a lány kalapját is, elkapni már képtelenség lett volna, csak annyit látott hátrapillantva, hogy a szerencsétlen fejfedő a fátyollal együtt mintegy vitorlázó repüléssel siklik a levegőben, egyre messzebb a háztól, olykor meg-megperdül saját tengelye körül, mintha hirtelen visszanyert szabadságát ünnepelné. - Menjünk be! - mondta Cole, bár elkapta a lány pillantását, aki még mindig azt kémlelte, merrefelé szálldos kedvenc kis kalapja. - Hadd menjen! - mondta a férfi mit sem törődve Alaine fájdalmas pillantásával. - Mellőzze a megjegyzéseit! - jegyezte meg sértetten, és már mit sem törődve a szoknyája alá kapó széllel, belépett az ajtón. Cole morcosan még egy pillantást vetett a kalap után, és a lányt követve ő is igyekezett minél gyorsabban bejutni a házba. Már éppen bezárta volna maga mögött az ajtót, amikor a vihar felerősödő hangzavarában valami halk kopogtatásra lett figyelmes. Egy magas, szikár férfi kért bebocsátást, agyonázottan, átfagyottan. Cole résnyire nyitotta csak az ajtót, és a komornyik sűrű hajlongások közepette besiklott: - Uram, bocsásson meg, de már azt hittük, hogy mégsem érkeznek meg ma este. Murphy különben is említette, hogy kivettek egy szobát a szállodában... - Semmi baj, Miles. Az ember olykor változtat a tervein - válaszolta Cole megnyugtatóan tárgyilagos hangon, de már kapta is le Alaine válláról a csuromvizes köpenyt. így a bemutatkozás gyors volt, és minden formalitást mellőzött. - Egy pillanatra még, Miles! Darvey doktor is velünk vacsorázik. Kérem, szóljon Annie-nek, hogy készítsen még egy terítéket az asztalra! Az inas bólintott, de szeme sarkából csak új úrnőjét fürkészve rögtön megállapította, hogy öltözéke meglehetősen durva és színtelen, sőt nem is tűnik egészen újnak, inkább lehordottnak, igaz viszont, hogy olyan bájjal, eleganciával viselte, ami még Miles-ből is elismerést váltott ki. Ráadásul az új Mrs. Latimer nyugodt, higgadt, visszafogott hölgynek tűnik, bár nem kétséges, hogy éles szeme van, és mindent megfigyel. Ezek elől a nagy szürke szemek elől semmit sem lehet eltitkolni gondolta magában. Időközben Peter is odalopakodott a bejárati ajtóhoz, és megpróbált észrevétlenül belesni, csak hogy éppen megpillantsa úrnőjét, de Miles azonnal észrevette a kis leskelődőt, ott-termett, és rögtön figyelmeztette még elvégzendő feladataira. De Peter szakavatott fensőbbséggel vigyorgott, mint aki nagyon elégedett, és máris bob dog mosollyal a szája sarkában cipelte föl az emeletre Alaine poggyászát. A nehéz sulyok alatt egy-egy pillanatra megállt, lenézett, de továbbra is átszellemülten vigyorgott, mint aki nem tud betelni a látvánnyal.

208

- Ön itt megőrjíti a személyzet ifjabb tagjait - jegyezte meg Cole epésen, amikor végre mindkét férfi hallótávolságon kívül került. - Meg kell mondanom, Pétert még sohasem láttam így... ragyogni! - Ezek az emberek mintha inkább öntől félnének, nem engem csodálnak... - A fene tudja! De így még sohasem láttam egyiket sem viselkedni! - Az meglehet! Bár én ezt tényleg nem tudom megítélni! Azért az különös, hogy egy új személy megjelenése ennyire felforgasson egy egész háztartást. Nehogy azt higgye, hogy nekem szól ez a fogadtatás! És legfőképpen azt ne higgye, hogy ezek a fiatalemberek nem bírnak magukkal, ha meglátnak egy eddig ismeretlen nőt - mérte végig hűvösen Cole-t. - Arról nem beszélve, hogy biztosíthatom, semmi ilyenféle hatás elérése nem állt szándékomban! Az olajlámpák fénye különösen félelmetes árnyékokat vetett a szalon falára, az egész, majdnem teremnyi szoba inkább elriasztónak, mint barátságosnak tűnt. A szalonból felvezető lépcső rózsafa korlátja is csak a félelmetes árnyékok számát gyarapította. Cole egy-két lépés távolságból figyelte Alaine-t, és nagyon is élénken el tudta képzelni, miféle gondolatok kavarognak a fejében. - Higgye el, csak idő kérdése, és hozzászokik - mondta halkan, és kezét Alaine vállára helyezte, mintegy megnyugtatólag. A lányban szinte elállt a lélegzet: sohasem hitte volna, hogy arcára ily mértékben kiül a borzadály, így hát hirtelen felocsúdva a lépcsőkorlátra mutatott: - Őrnagy! Ön téved... Én csak elnéztem ezt a gyönyörű fafaragást! Cole kétkedő szemmel nézett rá, és mellé lépve megjegyezte: - Alaine! Ha valamit valaha is csodáltam önben, az az őszintesége volt. A kíméletlen őszintesége! „Al” őszintesége, amely olykor vérig sértett, mert minden volt, csak nem udvarias... De az övé volt, és általában mindig a lényegre tapintott. Így hát ha... megkérhetném... Nem tudna valamilyen kompromisszumot kötni? Csak akkorát, hogy ne kelljen önmagát megtagadnia, de egy... jenkit se sértsen meg minden pillanatban? - Attól félek, időközben én is felnőtté váltam. És ha már felnőtté válik az ember, s feladja álmait, azért komoly árat kell fizetni! Ezt előbb-utóbb mindenki megtanulja... a saját bőrén. - Bölcsen szólt, asszonyom - mondta Cole, de arcizma sem rándult. Alaine, követve a férfi tekintetét, felnézett a lépcső tetejére, de a sötétségen kívül semmit sem látott. - Mindy? - kérdezte lágy, gyengéd hangon Cole, de senki sem válaszolt. Csakhamar az ellenkező irányból megjelent egy sötét hajú asszony, aki lassan leereszkedett a lépcsőn. Első pillantásra nem is tűnt valóságosnak, inkább valamiféle látomásnak, olyan volt, mint egy befejezetlen portré, amelyet a festő egy idő után félbehagyott, rádöbbenve, hogy modellje közben elvesztette hamvas ifjúságát. Az asszony fekete hajában csak itt-ott villant meg egy-két ősz hajszál, hosszú lenvászon kötényt viselt, vakító fehér gallért, amely még jobban kiemelte finom ívű nyakát. - Jó estét, uram. Asszonyom... - lépett a lány elé alig megbiccentve fejét, aztán alig bírta leplezni meglepetését, amikor megpillantotta Alaine özvegyi ruháját. - Peter már felhozta az összes poggyászát, de nem mondta, hogy melyik szobát készítsem elő... Cole zavarában köhintett egyet, aztán csak annyit mondott:

209

- Kérem, Mrs. Garth, kísérje fel Mrs. Latimert az emeletre, aztán majd ő választ, kedve szerint... Alaine némán követte az asszonyt, hátában érezve Cole pillantását, s ettől járása merevvé, kimértté vált. Közben azon tűnődött, hogy ezek szerint, bár választhat, de egy biztos. Latimer lakosztálya zárva marad előtte. Napnál világosabb tehát, hogy Cole csak akkor akarja látni, ha éppen kedve van hozzá. A házasságot tehát mégis formálisnak tekinti. A házvezetőnő felvezette Alaine-t a lépcsőn, majd át egy folyosón, aztán válla fölött hátraszólva megjegyezte: - Ha kívánja, megmutathatom önnek a régi asszonyom szobáját. Onnan nyílik a legszebb kilátás a folyóra, és nagyon elegáns. Roberta asszony jobban szerette, mint a kisebb szobákat... - És az úr?... - kérdezte Alaine. - Ő hol alszik? - Latimer doktor ott alszik, ahol éppen kedve tartja - válaszolta Mrs. Garth, szemlátomást egyáltalán nem meglepődve a kérdéstől. - Kivéve persze, ha fáj a lába - tette hozzá elszomorodva -, mert akkor egyáltalán nem alszik. Az asszony kinyitott egy ajtót, és meggyújtotta a lámpát. Alaine a hirtelen kivilágosodó szoba látványától szinte meghökkent. A falakat vörös bársonytapéta borította mindenütt, de még a mennyezetet is bevonták egy finoman csillogó skarlátszínű selyemmel, amelynek közepéről hatalmas aranyozott kristálycsillár csüngött alá. Mindenütt nagy, vörös huzatú párnák hevertek szétszórtan, a legtöbb a hatalmas márványkandalló előtt, ahol egy selyemmel be-húzott óriási kerevet terpeszkedett. Nehéz, aranybrokát függönyök zárták ki a külvilágot. A szoba főhelyén pedig egy szokatlanul terebélyes ágyat pillantott meg, amely szinte uralta az egész miliőt. Egészében véve inkább holmi színpadi díszletre emlékeztetett, mint egy gazdagon, elegánsan berendezett és emberi tartózkodásra is alkalmas helyiségre. Mrs. Garth nem vette észre asszonya nyilvánvalóan elutasító megdöbbenését, így a zömök szekrényhez lépett, és kinyitotta ajtaját. Alaine sorra felismerte Roberta ruháit, köztük vadonatújakat is, amelyeket nyilván sohasem hordott. Egyetlen magyarázkodó szó nélkül otthagyta a házvezetőnőt, és szinte kirohant a szobából. Találomra benyitott egy másikba, melynek berendezése már-már puritánul egyszerű volt. A téglából épített kandallóban nem égett a tűz, a szobában hűvös volt, de ez most nem zavarta. Az egész bútorzat egy egyszerű szekrényből, asztalból és ágyból állt, valamint egy kisméretű szófából, amelyet a kandalló elé helyeztek. A hajópadlót mindössze egyetlen szőnyeg borította az asztalka alatt, de maga a szoba mégis otthonosnak tűnt, innen is látni lehetett a folyót, és nyugatra a hegyek elmosódó körvonalait. A függönyök sem brokátból készültek, s Alaine valószínűnek tartotta, hogy nappal még a fényt is átengedik. Mrs. Garth közben már utolérte Alaine-t, és ott topogott az ajtóban. - Lakik ebben a szobában valaki? - kérdezte hűvösen. - Senki, asszonyom. - Akkor kérem, szóljon Péternek, hogy ide hozza a bőröndjeimét! - Parancsára, asszonyom - hajolt meg Mrs. Garth, majd Alaine mögé kerülve kinyitott egy rejtekajtót, amely egy kis fürdőszobába vezetett. Nem volt benne más, mint egy fémkád, egy fehér porcelán mosdótál és egy ülőalkalmatosság. Alaine ekkor meghallotta Cole bicegő lépteit a hall irányából, és egy pillanat múlva a férfi már ott állt az ajtóban, száján ugyanazzal a különös mosollyal, mint amellyel a lány elrepülő kalapját 210

szemlélte. Nem szólt egy szót sem, csak egy néma fejmozdulattal elbocsátotta a házvezetőnőt, aztán csak nézte feleségét, aki nem tudta mire vélni a Cole szemében bujkáló mosolyt, amely Alaine kérdő tekintetére hirtelen vad nevetésbe csapott át. - Nos, úgy látom, nem nyerte el tetszését a vörös szoba! - jegyezte meg még mindig kuncogva. Alaine szúrósan nézett rá, fogalma sem volt, mit talál Cole ennyire mulatságosnak. - Úgy éreztem volna benne magam, mint a szultán sátrában, ahol örökké attól kell rettegni, hogy egyszer csak megerőszakolnak. - Elárulná, mi taszította annyira abban a vörös szobában? - kérdezte szórakozottan Cole. Robertának például nagyon tetszett. Alaine összeharapta az ajkát. - Őrnagy! Figyelmeztetni szeretném, hogy egyszer már összekevert Robertával. Szeretném remélni, hogy utoljára! - Akkor megkérem, hogy alkalomadtán figyelmeztessen... - mondta, és elengedte a fürdőszobaajtó kilincsét, aztán elindult kifelé a szobából, de mielőtt kilépett volna, még visszaszólt: - Lenn várom a szalonban - mondta, és végigmérte a lányt. Alaine tudta, hogy Cole elvárja, hogy illendően átöltözzék a vacsorához. A vihar megújult erővel tombolt a ház körül. Az eső verte az ablakokat, s a villámfény egyre sűrűbben világította meg a helyiségeket. Amikor Alaine leért a szalonba és csatlakozott a férfiakhoz, kissé már lehiggadt, s látszatra nyugalmát is visszanyerte, pedig a vörös szoba és az iménti különös beszélgetés Cole-lal ugyancsak megrendítette lelki egyensúlyát. - Ön elképesztően gyönyörű, asszonyom - bókolt Braeger őszinte lelkesedéssel, és máris Alaine alá tolt egy széket. - Higgye el, pontosan olyan, mint egy virágba borult magnólia bokor tavasszal! - Ön ilyen nagy szakértője a magnóliaféléknek, Darvey doktor? - kérdezte Alaine némi iróniával hangjában. Cole elégedetten állapította meg magában, hogy Alaine megint a régi, még humorát is visszanyerte, és szépsége valóban lélegzetelállító. - A háború előtt gyakran jártam Louisianában - mondta Braeger, letelepedve egy székre. - Ha tudtam volna, hogy ön arrafelé él, még a legvadabb mocsáron is átgázoltam volna, csak hogy megtaláljam - folytatta szószátyár elragadtatással, de valóban boldogan, hogy végre egy ilyen gyönyörű hölggyel társaloghat. - Alaine, ezek szerint az őrangyalának akkoriban túlóráznia kellett - jegyezte meg Cole csúfondárosan. - Az már igaz! - nevetett fel Braeger. - Ez az én formám! De most már mit tehetünk! Végül is hozzáment a barátomhoz - tárta szét tehetetlenül a karját, aztán székét közelebb húzva Alaine-hez, odahajolt a lányhoz: - Hát én bizony őszintén megmondom, lehet, hogy Cole valóban sokat szenvedett, de meg is kapta érte a maga jutalmát. Alaine barátságosan felkacagott. - Én viszont megmondom őszintén, hogy maga aztán tényleg nem tesz lakatot a szájára, Darvey doktor. Sőt úgy tűnik, még az a kétségbevonhatóan tény sem zavarja, hogy férjes asszony vagyok! - Hohó! - kiáltott fel vidáman Braeger. - A férjes asszonyok a legbiztonságosabbak!

211

- Az már igaz! - motyogott bele a poharába Cole. - Braeger már összeszámlálni sem tudná, hány férjnek szerzett szép kis szarvakat a fejére! Alaine megkönnyebbülve vette észre a szalonba lépő Miles-t, aki jelentette, hogy a vacsora tálalva. Az egyre kínosabbá váló élcelődésnek tehát vége. A Latimer-ház ebédlője, akárcsak a többi nagyobb helyiség, fárasztóan hivalkodó stílusban volt berendezve. Az asztal túl hosszú, a székek túl nagyok, a teríték túldíszített - állapította meg magában Alaine, félve, hogy alig bírja eltitkolni az arcára kiülő véleményét. Hiszen Cole pillantása egyértelművé tette, hogy kíváncsian lesi a lány reakcióját, persze nem kérdezett semmit, csak egy kézmozdulattal befelé invitálta. Az ebédlő ablakai keletre néztek, és a fel-felvillanó villámfényben az ólomüveg ablakokon felszikráztak az esőcseppek. Miután Cole leültette Alaine-t az asztal egyik végén, ő maga is helyet foglalt a másikon, Braeger pedig valahol közöttük. De már nyílt is az ajtó, és egy ősz hajú, gömbölyded asszonyság lépett be energikusan, egy hatalmas tállal a kezében, amelyen még gőzölgött a burgonya. Elhelyezte a tálat az asztal közepén, aztán hátrébb lépett, és egy főhajtással üdvözölte Braegert, majd szeme megállapodott Alaine-en, akit alig titkolt alapossággal vett szemügyre. - Nem mondom, maga aztán igazán csinos! - tört ki belőle önkéntelenül, majd fejét meghajtva bemutatkozott: - Annié vagyok, kedvesem. Annié Murphy. Én vagyok itt a szakácsnő. Én felügyelem a konyhát - tette még hozzá, s egy éles oldalpillantást vetett Cole-ra, sőt még ujjával is felé bökött. - Szép dolog, mondhatom, az ember agyondolgozza magát. Latimer doktor meg még arra sem érdemesíti, hogy bemutassa a ház új úrnőjének! - Annié, biztosíthatom, hogy maga igazán kincset ér - ismerte el Cole. - Azt magam is tudom, de azért köszönöm, uram. Látja, példát vehetne erről az úriemberről mutatott Braegerre. - Neki aztán van stílusa... Az ír orvos felkacagott, Alaine meg gyanakodva figyelte Cole-t, aki füle tövéig elvörösödött, ami komoly elégtétellel töltötte el a lányt. - Hát, amint láthatja - szólalt meg végre kínjában köhécselve -, Annié már csak ilyen. Ami a szívén, az a száján. És ráadásul ezer éve itt dolgozik, így szent meggyőződésévé vált, hogy nélkülözhetetlen, és tehet, mondhat bármit, sohasem fogom elbocsátani. Pedig ami azt illeti, egyre elviselhetetlenebb! - Szerintem viszont csodálatos teremtés! - ellenkezett Alaine, majd mint aki lezárta a témát, tányérja fölé hajolt. Az egész vacsora alatt Braeger szórakoztatta a társaságot, Cole pedig magába süppedve hallgatott. Alaine csodálkozva vette észre, hogy férje hozzá sem nyúl a krumplihoz, kizárólag a húsból vesz, s a többi zöldségkörítésből is alig valamicskét. Braeger viszont mindent megkóstolt, és jóízűen végigette az egész menüt. A szakácsnő is visszatért közben, és ujjával keményen Cole bordái közé bökött, figyelmeztetve a burgonyára. - Látja - zsémbelt újra Annié -, végre valaki, aki majd tudja, mi tesz jót magának! - mutatott úrnőjére. Cole fel sem nézett, csak maga elé morogva szeletelte tovább a húst: - A test bármihez könnyen hozzászokik, lényeg az, hogy éhen ne haljunk! - Ó, hagyja már ezeket a bölcsességeket! - szólt rá a szakácsnő a fejét csóválva, és máris indult ki a konyha felé, de menet közben egyfolytában morgott: - És egyesek még azt hiszik, hogy különbek bizonyos íreknél! 212

Minthogy az eső nem állt el, előkészítettek egy vendégszobát Braeger számára. Éjfél után aztán elcsendesült a vihar, és végre csend borult a tájra. Alaine összekuporodva, ébren feküdt a takaró alatt, és figyelte a ház idegen zörejeit. Alaine eltűnődött: abban már biztos lehetett, hogy házasságuk nem afféle szűzi frigy, hiszen tele volt szenvedéllyel - szeretettel, gyűlölettel, indulattal, gyönyörrel, csupa olyan érzelemmel, amelyek végső soron alig különböznek egymástól. Eloltotta a lámpát, pillái elnehezedtek, és hirtelen mély álomba zuhant. Álmában egy gyönyörű hajóval siklott a tengeren, a vitorlák dagadtak a szélben, az árboc meg-megreccsent, majd mintha kettétört volna. Hirtelen felébredt, és a szoba félhomályában csak egy karcsú, magas árnyékot látott az ágya mellett. - Cole? - kérdezte mélyet sóhajtva. De választ nem kapott, csak egy kilincs csikorgását hallotta.

213

Huszonkilencedik fejezet

Alaine kora hajnalban ébredt, de szokásával ellentétben nem ugrott ki azonnal az ágyból, hanem még egy ideig élvezte a takaró melegét, mint aki fél lelépni a hűvös padlóra. Végül már nem halogathatta tovább, egy mély lélegzetvétel után fürgén kipattant, és gyorsan magára terített egy stólát. Gyorsan odafutott a kandallóhoz, és levetette magát a kerevetre, lábát pedig a kihűlőfélben levő tűztér elé tartotta, amely azonban már alig sugárzott valami meleget. Aztán megpiszkálta a parazsat, megpróbálta újraéleszteni a tüzet, újabb hasábokat dobálva a felizzó szénre. A fa végre lángra kapott, és néhány perc múlva már kellemesen ropogott, jótékony meleget árasztva a szobában. Alaine az ablakhoz lépett, hogy végre nappali fényben is lássa a tájat. A látványtól szinte a lélegzete is elállt. A folyót még hajnali köd ülte meg, a fák levelein az esőcseppek csillogtak a felkelő nap sugaraiban. Szinte nehezére esett elszakadni a látványtól, de tudta, hogy itt az ideje elkészíteni a fürdőt. Csakhogy a fürdőszobában nem talált vizet, így gyorsan magára kapott egy köntöst, és leszaladt a konyhába, hogy megkeresse Annie-t. A tűzhelyen már egy hatalmas rézedényben forrt a víz, és Annié bocsánatkérően tördelte a kezét: - Bocsásson meg, kedvesem! Egy pillanat, és máris felviszi Peter, ígérem, máskor nem fordul elei, de nem tudhattam, hogy ilyen korán kelő. Alaine hangtalan léptekkel átfutott a halion, de észrevette, hogy Cole dolgozószobájának ajtaja félig nyitva. Nem tudta leküzdeni magában a kíváncsiságot, nesztelenül odaosont, és bekukkantott. A szobából erős szivar- és brandy-illat áradt, Alaine undorodva elfintorította az orrát, de őszintén be kellett magának vallania, hogy ez volt az egyetlen helyiség a házban, ahol még ő is otthonosan tudta volna magát érezni. A falakat beborító rózsafa polcokon könyvek sorakoztak, és az ablak előtti öblös félkörívben hatalmas íróasztal állt. A tűzhely előtt egy bőrkanapét is megpillantott, két egymással szemben elhelyezett süppedős karosszékkel kiegészítve, és közöttük egy alacsony dohányzóasztalkát. Az egész szobának valami igazi férfias jellege volt, amely sokkal inkább összhangban állt Latimer doktor egyéniségével, mint az egész ház. A kora reggeli ellenfényben Alaine csak most vette észre az íróasztalnál üldögélő Cole-t. Bársony házikabátjának gallérját összefogta a nyakán, nyilván ő is fázott a reggelre kihűlt szobában. Alaine közelebb osont a székhez, és megállt a férfi mögött. A dohányzóasztalkán észrevett egy nyitott szivarosdobozt, s mellette egy szinte üres üveget, amelynek már csak a legalján volt néhány csepp ital. Alaine döbbenten nézte a szendergő férfit, aki mintha megérezte volna, hogy figyelik, váratlanul kinyitotta a szemét, és nyugodtan rátekintett. Alaine összehúzta magán a köntöst. - Itt töltötte az egész éjszakát? - kérdezte gyengéd aggodalommal a hangjában. Cole megdörzsölte hidegtől elgémberedett kezét, aztán zavartan végighúzta borostás állán. - Tudja, néha előfordul, hogy fáj a lábam, ilyenkor jobb ülni, mint feküdni. így legalább időnként felkelhetek, járkálok egy sort, megmozgatom, és akkor egy kicsit könnyebb. Cole válasza eszébe juttatta Alaine-nek az elmúlt éjszakai látomást, és ugyancsak élesen elképzelte, mi minden futhatott át a férfi agyán, míg elnézte őt alvás közben a jó puha, meleg ágyban. Alaine a férfi vállára tette a kezét. - Még mindig ott van a Magruder-féle megoldás... 214

Cole dühödten felkapta a fejét: - Az együttérzése lassan fárasztóvá kezd válni, hölgyem! - Ön viszont, úgy tűnik, inkább az alkohol együttérzésében bízik - mutatott Alaine a majdnem kiürült üvegre. - Majd ha tudok valami jobbat, ami legalább a környezetemet megkíméli az örökös panaszkodásomtól, akkor azt választom - jelentette ki határozottan. - Ha nem tévedek, ezzel néhai hitvesére is célzott - mondta Alaine nagyon halkan. - Én viszont egyet ígérhetek, engem nem zavar... már ha panaszkodik... Sőt én sem fogok emiatt panaszkodni! - Az valószínű! De már rettegek attól, hogy ha egy percre hátat fordítok, bárki rögtön fegyverként kaphatja elő, csak hogy elégtételt vegyen... - Én viszont... uram... ha így áll a helyzet, akkor ezentúl kulcsra zárom a szobám ajtaját jelentette ki határozottan, de még ártatlan naivitással megjegyezte: - Nem hinném, hogy maradt valami halaszthatatlanul fontos ügye, amit meg akart velem beszélni... Cole elővett egy szivart, és mintha semmi fontosabb dolga nem volna, tüzetesen szemügyre vette. - Ne ámítsd magad, Alaine! Mi még az égadta világon semmit sem tisztáztunk! A hallból léptek zaja szűrődött be a dolgozóba, aztán egy bátortalan kopogtatás után Mrs. Garth jelent meg az ajtóban egy tálcával a kezében, amelyen frissen főzött kávé gőzölgött, és mellette egy kisebb kristálypohárban brandy. - Ez volna a reggelije? - kérdezte Alaine döbbenten. - Inkább próbálja ki maga is, kedvesem! - válaszolta ironikus hangon Cole. - Tudomásom szerint ez még a leghidegebb szíveket is felmelegíti... - Hát ami azt illeti, ennek nyomát önnél nemigen tapasztaltam, őrnagy! - vágott vissza Alaine, de már sarkon is fordult, időt sem hagyva a válaszra. Szobájába érve nekilátott valami megfelelő öltözéket előkeresni a mai napra. Alaine csak most, a nappali világosságnál döbbent rá, hogy a szekrényben jobbára Roberta ruhái sorakoznak. Unokanővére nyilván raktárnak használta e félreeső szobát, és ahogy átpörgette az este sebtében, fáradtan a beakasztott ruhákat, rájött, hogy csak a sarokban maradt egy kis hely saját holmijainak. Rögtön elhatározta, hogy szól majd Mrs. Garthnek, hogy kerítsen valami egyéb helyet néhai úrnője ruhatárának. Úgy érezte, egy percig sem képes tovább elviselni szobájában ezeket a ruhákat. Ki is ragadott menten egy egész adag drága holmit a szekrényből. Alaine ugyancsak elképedt, mert ekkora bőségre nem számított. Több volt ez sokszorosan mindannál, amit a MacGaren család hölgytagjai nemzedékekre visszamenően együtt és összesen valaha is birtokoltak. Arról nem beszélve, hogy a ruhák minősége, fazonja, szabása, valamennyi részletmegoldása igazi kifinomult ízlésről vagy legalábbis igen magas árról tanúskodott. Alaine-t egy pillanatra elkeserítette a pazarlásnak ez az önfeledt módja, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ezeket a csodálatos bársonykalapkákat, tollakkal ékített fejfedőket, taft estélyiket, gyöngyökkel kivarrott brokátcipellőket nincs is mikor fölvenni, kiváltképp errefelé, ez alatt a zord éghajlat alatt, ahol a báli szezon is rövidebb, mint bárhol másutt. Időközben Peter már megtöltötte a kádat, a forró víz megnyugtatóan gőzölgött, és Alaine végre nyakig elmerülhetett benne. Tudatos eltökéltséggel, előszeretettel használta azokat az illatos 215

fürdőolajokat, amelyeket még Cole küldött az esküvő előtt, azzal magyarázva önmaga számára is tettét, hogy így legalább nem veszi majd annyira rossz néven, ha az ajándék ruhákat nem hordja. Bekente hát bőrét tetőtől talpig a finoman illatozó fürdőkrémmel, és önfeledten élvezte az egész helyiséget elárasztó mennyei illatot. Aztán gondosan felöltözött, kifésülte haját, és boldogan észlelte, hogy ugyanúgy csillog, mint az a szaténruha, amit végül is mára kiválasztott. Arra kínosan ügyelt, hogy a Cole küldte fehérneműket ne használja, így hát mikor már majdnem készen volt toalettjével, már a szobájában ülve, felhúzott egy régi fekete pamutharisnyát. A fürdőszoba mögött valahol becsapódott egy ajtó, és Alaine összerezzent, el nem tudta képzelni, ki járhat arrafelé. De abban biztos volt, hogy valakinek ott kell lennie, hiszen huzatot sehonnan sem észlelt. Ám ekkor már egy bot koppanását is hallani vélte, majd rögtön utána nehézkes, sántikáló lépteket. Alaine a fürdőszoba falával szemközt elhelyezett tükörbe pillantott. Most döbbent rá, hogy a tükör tegnap délután még nem volt itt, valaki a vacsora alatt helyezhette a falra, és azt is csak most vette észre, hogy a tükör voltaképpen egy rejtekajtó mellett függ, amely minden kétséget kizáróan férje hálószobájába vezetett. Azt is csak most fogta föl, min nevethetett magában Cole olyan jóízűen, amikor előző nap betoppant hozzá váratlanul: igen, sikerült a ház soksok szobája közül kiválasztania azt az egyetlenegyet, amelynek közvetlen átjárása van az ő hálószobájához. Alaine összeharapta mérgében az ajkát, dühöngött, hogyan lehetett ennyire meggondolatlan, de maga is jól tudta, a választás a véletlen műve volt. Most viszont itt üldögél az ágy szélén, mellette Roberta kipakolt ruhatára, és ő félmeztelen felsőtesttel válogatja, foltozgatja alsóneműit. Gondolkodás nélkül felugrott, és amilyen halkan csak tudott, odalopakodott az ajtóhoz és becsukta. Legnagyobb megrökönyödésére azonban a fürdőszoba ajtaja hirtelen kicsapódott, sőt azt is jól hallotta, hogy valaki vizet folyat a kádba, miközben borotválkozik... Alaine egy szempillantás alatt magára kapta az első keze ügyébe kerülő ruhát. Ha jól hallotta, és Cole valóban borotválkozik, akkor még van néhány perce. Belebújt hát régi fűzőjébe, visszafojtotta még a lélegzetét is, nehogy felhívja magára a férfi figyelmét. Az új szalagok erősebbek voltak, de vastagabbak is, és alig tudta áthúzni őket a régi fűző szűk lyukain. Már-már kétségbeesetten feladta a küzdelmet, ajkát összeharapva dühöngött magában, míg végre sikerült beleszuszakolnia magát a fűzőbe, és csak egyetlen körme bánta az akciót, amely fájdalmasan behasadt, no meg a lelki egyensúlya, amely egy szempillantás alatt szertefoszlott. De ekkor már ki is csapódott az ajtó, és megjelent Cole egy szál nadrágban, egy utolsó habcsíkot vakarva le éppen az álláról. - Őrnagy úr - kérdezte Alaine -, ebben a házban nem ismerik a kulcsot? - Ez idáig sohasem volt rá szükség! - vágott vissza a férfi magabiztosan. - Végül is minden, ami itt van, az az enyém! - Engem is beleértve? - kérdezte Alaine őszinte megrökönyödéssel hangjában. - Legfőképpen önt, hölgyem! - nevetett fel Cole, és beburkolózott törülközőjébe, aztán besántikált a szobába. Alaine fűzőjének szalagja kioldódott, a férfi megpróbálta újra befűzni. A lány felvette legdühösebb ábrázatát, és már éppen valami megjegyzésre nyitotta volna a száját, de aztán mégis elnémult. Legalább önmagának be kellett vallania, hogy jólesett ez a férji matatás a háta közepén. Végezve a művelettel, a férfi végigsimított a lány kerek csípőjén, aztán haját félretolva lehajolt, és a fülébe súgta: 216

- Minden jó, ha jó a vége! Legalábbis így mondják... A lány még nem volt képes a megbocsátásra, így amikor hirtelen szembefordult Cole-lal, rájött, hogy végzetes hibát követett el: túlságosan közel került a férfi izmos melléhez, és mindezt félig fedetlen kebellel. Egész testében megremegett, és komolyan rettegett a következő pillanattól. Ezért egy hirtelen mozdulattal az ágy felé nyúlt, és felkapott egy kikészített ruhát, amit amilyen gyorsan csak tudott, magára rántott. Félmeztelenül olyan védtelennek érezte magát Cole-lal szemben, hogy tudta, bárhogy Tiltakozik is józan esze, előbb-utóbb elveszti önkontrollját. - Volt valami különösebb oka, hogy bejött hozzám? - kérdezte immár felöltözve. - Igen, volt - hangzott a lakonikus válasz. Alaine szoknyáját elrendezgetve leült az ágy szélére, Cole meg a támlának dőlve elővett zsebéből egy köteg bankjegyet, aztán a lány keble közé csúsztatta a pénzt. - Csodálatos háziasszony volt tegnap este. Braeger el volt ragadtatva öntől. Alaine fülig vörösödött a felháborodástól, kirántotta a bankjegyeket, és két ujja közé fogva Cole nadrágzsebébe gyömöszölte, majd széles mosollyal közölte: - Latimer őrnagy! Egy hónapon belül nem fogadok el pénzt öntől... Cole csodálkozva nézett rá: - Megváltoztatta az elhatározását? - Ne aggódjon, őrnagy! Itt maradok, hogy megvédelmezzem önt a frivol kis kalandjaitól, a pénzét meg tartsa meg magának! Cole az ágy végéhez sántikált, és felemelt egy rózsaszín taftruhát. - Hát ha pénzt nem hajlandó elfogadni, akkor fogadja el ezt! Megér ez is ennyi pénzt - csapott a zsebére. Alaine elborzadt az ötlettől, és vérig sértődött. - Csak nem képzeli, hogy Roberta ruháit fogom hordani?! - kérdezte felindultan. Cole arca eltorzult a dühtől: - Miért! Maga talán azt képzeli, hogy a feleségemet mások által levetett rongyokban fogom járatni? Amit ide kihajigált az ágyra - bökött ujjával a nagy halom ruhára -, azt mind önnek vásároltam, hölgyem. Csak hogy tudja... - De őrnagy úr! Én önnek ezt soha az életben nem tudnám visszafizetni! Még egy részét sem! - dünnyögte halkan, szemlátomást belátva hibáját. - Őrnagy, őrnagy! - kiáltott fel magából kikelve, elborult tekintettel a férfi. - Az isten szerelmére! Maga velem is össze akarja rúgni a port? Csak nem képzeli, hogy így fogja ma este üdvözölni a vendégeimet? Hogy mindenki azt higgye rólam, hogy egy nyomorult fösvény alak vagyok! Alaine érezte, hogy Cole most komolyan beszél, de ő továbbra is makacsul összeszorította az ajkát. Aztán villámló szemekkel odavetette: - Ne aggódjon. Latimer őrnagy! Úgy fogok öltözködni, hogy nem lesz oka panaszra. - Maga úgy fog öltözködni, kedvesem, ahogy az az én feleségemhez illik! És ha már képtelen egy kicsit kedvesebb stílusban beszélni hozzám, akkor legalább a vendégeim előtt szólítson a tisztességes nevemen! - mondta, és sarkon fordulva kisántikált a szobából, úgy becsapva maga mögött az ajtót, hogy Alaine beleremegett.

217

A reggeli ugyanúgy zajlott le, ahogy a tegnap esti vacsora. Cole magába zárkózva hallgatott, és megint Braeger tartotta szóval a társaságot. Utána a behemót ír elbúcsúzott, megígérve, hogy vacsorára családjával együtt visszatér. - Ha nincs ellene kifogása, szeretném megnézni a házat! - törte meg a csendet Alaine. - Majd szólok Mrs. Garthnek, hogy vezesse körbe - motyogta Cole a csészéjére hajolva. Nekem át kell néznem néhány számlát! A dolgozószobámban leszek. - Nem kértem, hogy személyesen kísérjen körbe! - Nem úgy ismertem meg, mint aki bármihez is engedélyt kér. Kérem, vegye tudomásul, hogy azért van a személyzet, hogy teljesítse a kívánságait. Hogy a rendelkezésére, a rendelkezésemre álljon! Szóval, Mrs. Garth majd körbevezeti! - jelentette ki határozottan, és máris felemelkedett az asztaltól, és kiimbolygott a szobából. A ház maga volt a rejtély! A szobákat vagy agyondíszítették, vagy szinte üresek voltak, puritán egyszerűséggel berendezve. A ház egész hangulata voltaképpen annyira gyászos, komor volt, hogy őszintén örült, amikor végre kiléphetett a kapun. A verandáról gyönyörű kilátás nyílt a folyóra és a szemközti hegyekre. Alaine felszabadultan csodálta a fenséges látványt, mélyeket szippantott a folyó felől érkező friss levegőből, amely kellemes, fűszeresen gazdag őszi erdőillatokat hozott. Fel s alá sétált a verandán, megpróbálta befogadni a tájat, a vidéket, amely a maga északi idegenségével együtt is hamarabb vált meghitten ismerőssé, mint maga a ház. A lépcső végében egy magas póznán hatalmas harang lógott, és Alaine csodálkozva figyelte, ahogy Miles kiballag a házból, és mintegy jelzésszerűen kétszer meghúzza a harangkötelet. Az épület nyugati oldalán a lány felfedezett egy gazokkal, gyomokkal csúfított, elvadult rózsakertet. Lehajolt egy sohasem nyírt bokor tövéhez, amelynek alsó ágán egyetlen szál virág küzdött reménytelenül a túlélésért, kezével tépdeste ki körülötte a gazt, amikor hirtelen észrevette, hogy a kora reggeli őszi dér már ráfagyott a levelekre, fűszálakra. A lány érezte, hogy figyelik. Kezével beárnyékolva szemét felnézett az épületre, és észrevette, hogy Cole hálószobájának ablaka éppen ide néz, a kertre, de a függöny eltakarta, aki esetleg mögötte állt. Alaine végül is nem látott senkit, de volt egy olyan érzése, hogy a függöny mögött egy árnyék elsuhant. Érezte, hogy sohasem lesz képes igazán megérteni a férfit, aki ráadásul minden erejével azon van, hogy távol tartsa magát tőle. Egy kocsi fordult be a ház felé vezető ösvényre, és Alaine felismerte Olie-t a bakon. A kocsi megállt, Olie leugrott, és a lányt megpillantva kalapjához emelte kezét, majd közelebb érve szívélyesen „jó reggelt!” kívánt. - Látom, élvezi a reggeli napsütést, asszonyom! - hajolt meg Alaine közelébe érve. - Ó, persze - mosolygott melegen a lány. - Csodálatos napunk van! Sokkal szebb, mint a tegnapi! - Így bizony! Esetleg... szeretne kikocsikázni? Alaine nem tudta, mit válaszoljon. Így inkább a harang felé bökött ujjával: - Árulja már el, Olie! Ez mire való? Miles néhány perccel ezelőtt kétszer is meghúzta... Csak fogalmam sincs, miért. - Ez számunkra a jelzés, hogy a doktornak szüksége van a hintóra vagy valamelyik kocsira. Mi ott lenn vagyunk a pajták mellett. Mert azok már előbb megvoltak, tudja, amikor szegény néhai gazdám, az öreg doktor ezt a házat építtette. 218

- Értem, Olie. Még csak azt mondja meg, van valaki, aki ennek a rózsakertnek gondját viseli? - Azt hiszem, nem törődik azzal senki - mondta, és kalapját levéve megvakarta a füle tövét. Itt már jó ideje nincs kertész. Volt egy valamikor, de szegény elesett a háborúban... - Maga is részt vett a háborúban, Olie? - Hát persze! Ott is a lovak mellett szolgáltam, mint most. Cole jelent meg váratlanul a verandán, szűk fekete nadrágban, selyemingben és bőrmellényben. Olie csak bólintott, kezével intett, és máris rohant fel a lépcsőn, hogy gazdáját üdvözölje. Néhány percig halkan tárgyaltak valamiről. Olie egy pillanattal később elrohant az istálló felé, és Cole a hirtelen beállt csöndben Alaine-t bámulta. A keskeny karimájú kalap beárnyékolta szemét, de Alaine érezte, hogy őt nézi. Szorosabbra vonta válla körül a stólát, és várta, majdcsak mond valamit Cole. De a percek csak múltak, a férfi meg hallgatott. Aztán lebicegett az előálló kocsihoz, felmászott a bakra, és kezébe vette a gyeplőt. Alaine egy szó nélkül lesétált a lépcsőn, megállt a kocsi mellett. - Mit óhajt, asszonyom? Alaine elbizonytalanodva vonta meg a vállát: - Nem találkoztam még Saullal, csak azt szeretném tudni, mi van vele... Hogy boldogul... Még egy rendes meleg ruhája sem volt... - Szálljon be - utasította Cole, és odébb csúszott az ülésen -, jöjjön velem. Odaviszem, és akkor személvesen beszélhet vele! - Egy pillanat, csak egy fejkötőt veszek - mondta Alaine lelkesen, de még mielőtt visszafutott volna a házba, már megjelent az ajtóban Miles egy valódi körgalléros, kapucnis köpennyel, egyikével az ágyra hajigált daraboknak, amelyeket Cole vett neki, - Erre feltétlenül szüksége lesz, asszonyom - mondta a komornyik. Alaine-t gyötörte a kíváncsiság, vajon Cole utasította-e Milest, hogy hozza utána a köpenyt, de a férfi csak ült, maga elé meredve. A férfi odébb csúszott az ülésen, hogy kényelmes helyet biztosítson feleségének, aztán maga is elfészkelődött. - Hölgyem, figyelmeztetem - mondta Cole titokzatos fénnyel a szemében -, ennek a kikocsizásnak ára van! Elvárom ugyanis, hogy az út alatt csak kedvesen szólhat hozzám... Alaine bűnbánó képet vágott, és fejét befúrta a köpeny gallérjába. - Cole! - pihegte halkan. - Sajnálom, hogy így öltöztem fel az útra. De ha egy kicsit is türelmesebb lesz... leszel hozzám, akkor, ígérem, nem fog... bennem csalódni! Csak egyet kérek, értse... értsd meg, hogy nem fogadhatok el többet, mint amennyit vissza tudok fizetni! - Miért nem? - meredt rá Cole értetlenül. - Fogd már fel végre, hogy ha itt valaki tartozik valakinek, akkor az én vagyok. Soha az életben nem leszek képes neked és Saulnak törleszteni az adósságomat - szorította meg gyengéden Alaine kezét, miközben ostorával a lovak közé vágott, s így nem hagyott a lánynak más választást, mint hogy elfogadja védelmező jobbját. A reggeli hűvös szél az arcukba csapott, és még az út menti fákról is fejükre zúdult olykorolykor az éjszakai esőcseppek maradéka. Nemsokára megérkeztek egy már rozsdálló szilfához, ahol egy keskenyebb ösvényre fordultak. Aztán kiértek egy napsütötte tisztásra, ahol festői összevisszaságban apró házak húzódtak meg, szétszórva mindenütt a tágas mezőn. A házak végében pajták és csűrök emelkedtek. Cole egy pajta felé vette az irányt, majd egy fasor árnyékában megállította a kocsit, mire egy hatalmas fekete kutya ugrott elő a fák közül, és farkcsóválva nyargalt 219

a kocsi felé. Cole-t megpillantva boldogan felugatott, körberohanta a kocsit, aztán izgatottan lihegve leült és várakozott. Meglehetősen csalódott pofát vágott azonban, amikor a férfi végre kiszállt, de először nem őt üdvözölte, hanem kisegítette Alaine-t. - Hát ez meg miféle vadállat? - kérdezte megszeppenve a lány. - Mi más? Egy kutya! - felelte, de Alaine kételkedő pillantását észrevéve még nevetve hozzátette: - Egy szelindek. - Gyönyörű állat! - suttogta a lány. - Nemcsak gyönyörű - bólintott Cole, majd összecsattintotta ujját, és a kutyára nézett: Közlegény, ide hozzám! Üdvözöld a hölgyet! A kutya csaholva eléjük ugrott, és Alaine döbbenten vette észre, hogy hatalmas feje a melléig ér. Reflexszerűen egy lépést hátrált, de a kutya addigra már lecövekelt előtte, felemelte egyik mancsát, és fejét elfordítva a lányra nézett. - Azt várja, hogy kezet rázzál vele - figyelmeztette halkan Cole. - De ugye nem bánt? - érdeklődött bátortalanul a lány. - Úgy értem, nem emberevő? kérdezte még, aztán vonakodva bár, de lehajolt, és félénken megfogta a felé nyújtott mancsot. A szelindek boldogan horkantott egyet, aztán újra körülnyargalta a kocsit, míg végre Cole parancsára megállt és leült. A férfi csodálkozva nézett a lányra: elképzelni nem tudta volna, hogy Alaine bármitől is félhet. Igaz, Roberta gyűlölte az állatot, azért is kellett kiköltöztetni a házból, de félelmet sohasem mutatott, ha mégis találkozott vele. Cole őszinte kíváncsisággal kérdezte: - Ez volna Al? Aki megijed egy jámbor kutyától? Alaine lesütötte szemét, érezte, hogy régi jó hírneve forog kockán. - Nem ijedtem meg tőle - húzta ki magát. - De szeretem tudni, miféle fenevadakat tartanak a jenkik! Ahogy most megszólalt, hangja kísértetiesen emlékeztetett a régi „Al”-re, és a szerencsétlen kis kölyök emléke teljes elevenséggel támadt föl Cole-ban. Megpróbálta felidézni akkori vonásait, amelyek oly könnyen elhitették vele, hogy egy fiúval áll szemben, de Alaine-re pillantva ez szinte lehetetlen volt. Hiszen aki ott állt mellette, az egy virulóan gyönyörű fiatal hölgy, akiből árad a nőiesség és a báj, - Ha nem kívánja nálunk a házban tartani, akkor maradhat itt is, a csűröknél. Alaine megvonta a vállát, - Ha jobb a modora, mint az öné, akkor jöjjön csak vissza! Legalább lesz, aki vigyáz rám! - Ó, hölgyem! - nevetett fel Cole. - Mintha megállapodtunk volna valamiben... - Sajnálom - fintorította el az orrát Alaine. - Elfelejtettem... - Legközelebb majd akkor fintorgassa az orrát, ha fátyol takarja az arcát - jegyezte meg Cole mosolyogva. - Úgy látszik, gyorsan elfelejtette, hogy már nincs meg a fátylas kalapom! Cole már figyelmeztetően összevonta a szemöldökét, amikor egy hangos kiáltásra lettek figyelmesek: - Alaine kisasszony! A lány hátrafordult, és azonnal megpillantotta Sault, aki boldogan futott felé. A viszontlátás örömében szája a füléig ért, ragyogó fehér fogsora szinte kivilágított sötét arcából.

220

- Mi van veled, Saul? - nevetett Alaine, és a hatalmas férfi mellére vetette magát, aztán hátrébb lépett, és karját a férfi vállára téve jól szemügyre vette. Saulon új ing, új nadrág volt, derekán széles bőrszíj. Lábán a csizma is vadonatúj. - Hát, Saul, ragyogóan nézel ki! - Úgy bizony, Alaine kisasszony. Még soha az életben nem voltam ilyen gazdag! Több ruhám van, mint amennyit egyszerre fel tudok venni! Még egy unionista öltönyt is kaptam... már megbocsásson, őrnagy úr, de hátulról úgy néz ki, mint egy pinceajtó - tette hozzá boldogan, és megvakargatta az oldalát. - Bár néha attól félek, hogy a bolhákkal együtt adták el... - A valódi gyapjú alatt ilyen melegben bizony viszket az ember bőre - jegyezte meg Cole, végigmérve, mi mindent húzott magára Saul. Kezét Alaine vállára helyezve a lányhoz fordult: Olie akar nekem mutatni valamit a pajtában. Egy perc múlva visszajövök - mondta, és botjára támaszkodva elindult. A kutya csaholva követte. Saul még nagyon akart mondani valamit: - Képzeld, Alaine kisasszony! Kaptam az őrnagytól egy házat is! Csak az enyém, csak én lakom benne! Hát kinézted volna egy jenkiből? Nem is olyan rossz ember! - Ezek szerint rendesen bánnak veled. Igazán jól érzed itt magad? - Hát... az emberek rendesek, a ház is nagyon szép, és a ruhák... Hát láthatod. Csak... Csak, szóval, tudod, Alaine kisasszony - dadogta, és arcáról eltűnt a mosoly -, úgy hiányzik az a jó meleg déli nap, tudod, ott lenn, nálunk. Ez itt mintha alig sütne! - Ugyanaz a nap ez is, Saul - motyogta az orra alatt a lány -, bár talán abban igazad lehet, hogy errefelé kevésbé barátságos. Nézd - intett karjával a pajta felé -, az őrnagy sem fázik. Azt hiszem, nézőpont kérdése az egész! - Meglehet - dörmögte a férfi, aztán széttárta a karját. - De azt hiszem, itt az ideje, hogy visszatérjek a munkámhoz. Le kell dolgoznom ezt a sok mindent, amit az őrnagytól kaptam. Senkinek sem szeretek tartozni. Egyszer majdcsak eljön az a nap, amikor már biztosan nem bírom tovább ilyen messze az otthonomtól. Ha esetleg te is így érzel majd, csak szóljál! - Köszönöm, Saul - suttogta Alaine. - Bár nekem nem áll módomban ledolgozni az adósságomat. De erről majd megbeszélünk, majd máskor... Azt hiszem, már jön is az őrnagy. Saul bólintott. - Vigyázz magadra, Alaine kisasszony! Szóval, ahogy mondtam, eltűnünk... csak szólnod kell... Különben is, postán is visszaküldhetjük Cole úrnak a tartozásunkat. Ahogy a néger eltávozott, Cole kilépett a pajtából, és meglehetősen mogorva képet vágott. Közben feltámadt a szél, a levegő megtelt elsárgult, hulló falevelekkel. Cole botjával suhintotta el őket az arca elől, ahogy közeledett Alaine felé. - Valami baj van? - kérdezte Alaine, mikor mellé ért. Cole nem válaszolt rögtön, előbb besegítette a lányt a kocsiba, aztán maga is mellé telepedett. - Valaki jó néhány nyerget és egy csomó lószerszámot bedobott az itatóba éjszaka, aztán még sót is szórt rá. Alaine tudta, micsoda munka lesz újra használható állapotba hozni azt a sok bőrt, a költségekről nem is beszélve. - Mi oka lehetett bárkinek? - Fogalmam sincs - sóhajtott Cole. - Előfordult már ilyesmi máskor is? - Soha, ez idáig soha! Alaine bosszúsan összevonta szemöldökét. 221

- Ha esetleg azt hiszi, hogy... szóval, hogy én tettem... - Dehogy! Dehogy, Alaine - nyugtatta a férfi. - Saul sem tehette! - kiáltott fel indulatosan a lány. - A fenébe is, Alaine! Hagyd már abba! Egyikőtöket sem vádolom! - De errefelé mi vagyunk egyedül afféle Johnny Rebek, úgyhogy előbb-utóbb majd ránk terelődik a gyanú! - Látod, ez nem kizárt! Valaki más is erre gondolhatott. Vagy az is lehet, hogy valaki rájött, hogy segítséget nyújtottam az ellenségnek. Az ördög tudja! De hát elég dühítő az egész, hiszen a kár tetemes! Közlegény az oldalára fordulva feküdt a kocsi mellett, és lompos farkát csóválva egész porfelhőt kavart maga köré. Már nyüszített a türelmetlenségtől. - Jól van, jól van. Közlegény! Megyünk! A kutya felugatott, és mint akit puskából lőttek ki, nekiiramodott, olykor még a lovakat is megelőzve. Cole olyan gyorsan hajtott, hogy a szemükbe csapódó ellenszélben nem tudtak beszélgetni, és a férfin látszott, nincs is kedve megtörni a csendet. A fasor szegélyezte út végén széles tisztásra értek, amelynek szélén feltűnt egy szőlővel befuttatott ház. Cole rá sem pillantva továbbhajtott, de Alaine még hátra is fordult az ülésen, hogy jobban szemügyre vegye. A szőlő vörösesbarna levelei jól rejtették a házat, az épület részleteit alig engedték látni, de jól kivehetőek voltak a napfényben megcsillanó gyönyörű ólomüveg ablaktáblák. - Mi ez? - kérdezte Alaine szorosan megkapaszkodva az ülés korlátjában, mert a kocsi éppen bevett egy kanyart. - A régi ház - válaszolta Cole oda sem nézve. - Az úgynevezett „tanya”. Apám ezt építette fel először, amikor idejött - tette még hozzá elkomoruló tekintettel. - A nagy ház már a mostohaanyám kedvéért épült. Alaine várta a folytatást, de Cole nem mondott többet, holott Alaine csak most vált igazán kíváncsivá, ugyanakkor ösztönösen megérezte, hogy most nem tanácsos tovább kérdezni. - Igazán nagylelkű volt Saullal... Köszönöm - mondta zavarában. - Egyszerűen csak próbálom törleszteni a tartozásomat. - És mit gondol, mennyi az? - Maguk ketten mentették meg az életemet - válaszolta Cole, és megállította a kocsit. - És ezért én mindig adósuk leszek. - Hát ezért egyezett bele a házasságba is? - kérdezte Alaine nyersen. - Beleegyeztem? - dőlt hátra Cole az ülésen, és elgondolkodva masszírozta jobb combját. „Hát már megint miféle játék folyik itt? Mire készül már megint ez a lány? Feltehetően így akar bosszút állni az... erőszakért! Hát ha erre vágyik, legyen meg az elégtétele!” - gondolta magában. Tudja, éreztem egy bizonyos kötelezettséget... végül is ön... Roberta unokahúga - tette hozzá. A szemük sarkából pislogtak némán egymásra. Cole zavarában előredőlt, és térdére könyökölve Alaine felé fordult: - Nézze, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért vesződött velem annyit, miért kockáztatta az életét is, hogy megmentse az enyémet... Miért? Csak annyit mondjon meg, miért? Alaine közömbösen megvonta a vállát, aztán mintegy utánozva Cole iménti hanghordozását, kijelentette:

222

- Miért? Végül is a rokonom, minthogy Roberta férje volt. Ennyi az egész! No meg egyszerűen még azt is képtelen vagyok elviselni, ha bántják az állatokat. Igen. Képtelen vagyok elnézni, ha szenvednek... Cole csak nézte a lány arcát, aztán lassanként valami egészen különös kifejezés költözött a szemébe. - Ez minden? - kérdezte. - Szóval csak annyi, hogy a... rokona vagyok? Alaine tompán bámult maga elé, mint aki a kérdést sem érti. - Ahogy mondtam, jenki! Úgy vegye! Cole elsápadt, de nem válaszolt. Megragadta az ostort, és újra a lovak közé csapott, és egy idő után befordult az útra, amely elvezetett a háztól. A kényszerű csönd közéjük telepedett. Testük a szűk ülésen egymáshoz ért, de a távolság közöttük most vált szinte áthidalhatatlanná. - Eddigi maszkjaidat összeszámlálva alig tudom már elképzelni, hogy kivel is futottam akkor ott össze a kikötőben - szólalt meg végre. - Egy rongyos, szerencsétlen kiskölyökkel, Allel, vagy jobb esetben azzal a talpig gyászba borult ifjú özveggyel, vagy netán az örökké titokzatos, de kihívóan izgalmas Camilla Hawthrone-nal. És persze volt még egy másik is, akit legközelebb éreztem magamhoz, mert a karjaimban tarthattam, de akit sohasem láttam igazán... - Azt a bizonyos éjszakát én szeretném leginkább elfeledni, uram - jegyezte meg Alaine száraz tárgyilagossággal, bár hirtelen felrémlett benne annak a sötét éjnek minden elsuttogott ígérete, lopott csókja, simogatása és legfőképpen feledhetetlen gyönyörre. Arcát elfordította, mert egyszerűen nem bírta elviselni Cole mosolygó szemét, és jó ideig csak Közlegény boldog csaholását figyelte. A kutya önfeledten lihegve loholt a kocsi mellett, ha megálltak, megállt, ha elindultak, futott tovább. Alaine arra gondolt, vajon mikor lesz vagy lenne ő képes így követni férje hangulatváltozásait, és így idomulni egy másik ember kimondott vagy elhallgatott érzelmeihez. Mert egyben már biztos volt: képtelen volna újból bármiféle szerepet eljátszani! Az éjszakai vihar szemmel láthatóan ugyancsak megfosztotta a fákat az elszáradt őszi levelektől. Csak a tölgyek őrizték állhatatosan lombkoronájukat, bár leveleik már rozsdabarnára színeződtek. Ahogy lassan közeledtek Saint Cloud felé, Cole lelassította a lovakat, sőt még Közlegénynek is füttyentett, aki egy szempillantás alatt készséges ölebként odaballagott a kocsi kerekéhez, szinte hozzátapadva. Pedig csak annyit kiáltott még neki, hogy „Lassan!”, és semmi többet. - Látja, Közlegény ennyire készséges - válaszolt Alaine ki nem mondott kérdésére. - Csak az a baj, hogy mindenki azt hiszi, hogy valójában egy borzalmasan vérengző fenevad... Alaine már éppen válaszolni akart, de aztán gyorsan lenyelte mondandóját. így hát mélységes csöndbe burkolózva folytatták útjukat. A városba érve már jó néhány kereskedőházat elhagytak, amikor egy széles, süppedékeny, sáros utcára térve a kocsi megállt egy hatalmas, sárga téglából emelt épület előtt. Mikor már lassítottak, Alaine észrevette, hogy az épület körül, mindenfelé a járdán, férfiak üldögélnek, szunyókálnak. A ház egyik ajtaján pedig egy hevenyészett betűkkel rótt feliratot is felfedezett, rögtön egy sörreklám mellett: VENDÉGFOGADÓ Sör: 5 c Menü: 50 c Szállás egy éjszakára: 25 c (párnával, takaróval: 50 c)

223

Cole letette az ostort, és a nyelét is beakasztotta a helyére, aztán az ülés alól kiemelt egy szokatlanul nagy méretű botot, sokkal hosszabbat és súlyosabbat, mint amilyen a szokásos sétabotja volt. Az alja acélhegyben végződött, a teteje, a markolata pedig szintén valami kemény vasból lehetett, és leginkább egy kilincsre hasonlított. Kényszeredetten mosolygott Alaine-ra, ahogy a hosszú úton elgémberedett sebesült lábával nagy nehezen kiszállt a kocsiból. - Le kell adnom itt egy üzenetet - magyarázta, és a félelmetes botra támaszkodva visszanézett a járdáról. - Van itt néhány fickó, aki tudni akarja, mennyit ér az ereje, így a munkaadók akár ki is próbálhatják őket. Ha minden jól megy, az egész alig tart tovább néhány percnél - mondta, és egy összetekert plakátot a hóna alá kapva, ormótlan botjával már fordult is az épület bejárata felé. De egy pillanatra még visszanézett: - Hölgyem, most nyomatékosan figyelmeztetem, el ne hagyja a kocsit! - Fölösleges! Ne aggódjon! - nézett jelentőségteljesen a járdán heverő férfiak tömegére, akik már éppen felfigyeltek a kocsival érkező párra. Cole az épület homályos terébe lépve még egyszer visszanézett, aztán magabiztosan elindult befelé. A rámpán heverő férfiak viszont mintha csak erre vártak volna. Mintegy vezényszóra feltápászkodtak fektükből, és elindultak a kocsi felé, hogy szemrevételezzék közelebbről is ezt az errefelé oly ritka látványt: egy igazi hölgyet. Alaine látszólag ügyet sem vetett a kocsi körül gyülekező férfinépre, de elővigyázatosan azért az ostort kézbe vette, és a gyeplőt is mindenre készen kiakasztotta. Az egyik férfi, egy nagydarab, behemót szőke óriás egészen közel merészkedett a kocsihoz, aztán a rámpa szélén megállva, könyökével rátámaszkodott az egy szinttel lejjebb álló kocsira. Alaine csak annyit észlelt, hogy Közlegény mellkasa hirtelen hullámzani kezd, de a szakállas mintha észre sem vette volna a szelindeket, még a lábát is a kocsi oldallépcsőjére helyezte: - A maga helyében ezt nem tenném - figyelmeztette Alaine kimért hangon. - Ó, hölgyikém! - nevetett fel harsányan, és társaira nézve, mintegy biztatást várva, megjegyezte; - Ki törődik egy ilyen vacak kutyával! - röhögött teli szájjal. - Fél kézzel kettétöröm a gerincét! - mutatta föl fenyegetően izmos karját. - Ó, persze értem, ön kedveli a dögöt, akkor viszont utasítsa, hogy maradjon nyugton! - mondta, és a kezével is belekapaszkodott a kocsi korlátjába. Közlegény ültében is közelebb lopakodott, és már ott lihegett a férfi lábszára mellett. A szőke óriás csak most vette észre, hogy a kutya ott áll ugrásra készen. - Rohadt dög! Ki a fene törődik veled! - üvöltötte körülnézve és buzdító társakat keresve a tömegben, de senki nem mert egy lépéssel sem közelebb lépni a kocsihoz. - No, majd én megtanítlak! - ordított a kutyára elkeseredett magányában, máris előrántott egy fütyköst, és meglengette Közlegény széles mellkasa előtt. A husáng szinte fatörzs méretű volt, de Közlegény csak még jobban széttátotta állkapcsát, aztán egyetlen nyugodt ugrással kiragadta a férfi kezéből a fütyköst, és egyik mancsát ráhelyezve diadalmasan körülnézett, mintegy dicséretre várva a gazditól. Sárga szeme izzott az indulattól, és egyelőre eldönthetetlen volt, hogy játéknak vagy harcnak fogjae fel az egész akciót. Mindenesetre támadóállásba helyezkedett, és szemét villogtatva várt. - Közlegény! - harsant fel Cole hangja a távolból, mire a kutya szinte megmerevedett. - Leül! - hallotta újra gazdáját a szelindek, és azonnal elfeküdt a kocsi mellett, de szemét még vizslatva támadóján tartotta, sőt valamennyi izma ugrásra készen megfeszült. - Szerencsés fickó! - közölte Cole a szőke mitugrásszal a kocsi mellé érve. - Ez a kutya a farkast is elűzi, sőt puszta kedvtelésből akár meg is öl. Mert ha nem tudná, a szelindeket 224

vadbivalyok befogására tenyésztették, no meg az óriásmedvékre. Fasírtot csinált volna magából két perc alatt! Ha nem jövök. A szőke óriás, Gundar csüggedten meredt maga elé. Ezek szerint ő kevesebb volna, mint egy bika vagy egy medve. No nem! Ezt nem engedheti meg magának! - Ó, hogy mit nem mond, uram! - kiáltott fel, hogy mindenki meghallja. - Maga aztán igazi, született fecsegő! - nézett körül, egyetértést várva társaitól. - De Gundarnak tetszik a kis hölgy! Úgyhogy erről még beszélünk! - mondta önérzetesen kihúzva derekát, aztán sarkon fordult, de a következő lépéssel már a kocsi mellett termett. - A kis hölgy - húzta ki a derekát Cole -, jobb, ha tőlem tudja, a felesé... Cole-t Gundar éppen a combjánál kapta el, mint egy zsákot megemelte, és fel-alá rohangászott vele a rámpa lépcsőjén. Aztán egy idő után kifáradt, és ledobta terhét a sörös plakát alatt. Alaine félig felemelkedve ültéből, mély lélegzetet vett, és az ostor nyelét keményen megmarkolva harciasan körülnézett. Látszott rajta, hogy mindenre elszánt, még arra is, hogy az ostorral közéjük cserdítsen. A kutya közben már négy lábra állt, szinte szűkölt a tehetetlenségtől, de látszott rajta, hogy gazdája parancsára vár. Ekkorra azonban már Cole-t leteperte a dán, és csak ütötte, rúgta, ahol érte. Cole végre Gundar nyaka felé feszítette botját, s közben fel is tápászkodott. Alaine minden idegszála megfeszült, és csak arra várt, hogy ha szükséges, maga is beszálljon a közelharcba. Látta, hogy Cole arca eltorzul, de ez ugyanúgy lehetett a fájdalom, mint a harci lendület jele. Alaine azt vette észre, hogy férje félreugrik, és botjával lecsap a dán széles mellkasára, aki felhördült a fájdalomtól, visszahanyatlott, és összekuporodott, mint egy embrió. Cole erre hátrébb lépett, de ekkorra már a dán is erőre kapott, és lassan feltápászkodott. De Cole irgalmatlan botja újra lesújtott. Most már a megfelelő helyre. Az ütés olyan volt, mint amikor valaki rácsap egy hordóra. Hatalmas döngés, de semmi eredmény. Cole végre kapcsolt. Megfordította botját, és felső, vasmarkolatú végével sújtott le. Gundar feje erre hátrahanyatlott, szeme a semmibe révedt. A harci szünetet kihasználva Cole helyzetet változtatott, a botot pajzsként tartotta maga elé, aztán újra lecsapott a bot veszedelmesebb végével. De most már alig volt kit ütni, mert a megint új erőre kapó dán már fektében csúszott-mászott hátrafelé, majd elérve a rámpa végét, kifeküdt. Cole higgadtan körülnézett a terepen, odasétált az elalélt dánhoz, aztán vissza a kocsihoz. Alaine a kezében tartotta a gyeplőt, de Cole előbb a kutyát kereste szemével, és csak aztán nézett vissza a közben összecsődült tömegre. Úgy tűnt, senki sem akarja a kidőlt Gundar helyett folytatni a küzdelmet. Időközben a dán is magához tért, ám Cole már nem törődött vele, inkább felmászott a kocsira, megsuhintotta az ostort, és a lovak elindultak. - Jól van? - kérdezte aggódó hangon Alaine. - Nem ütötte meg a lábát? - Majd rendbe jön. Alaine közben hátrafordult, és látta, hogy társai kezelésbe veszik a dánt, elvonszolják a rámpa végébe, aztán nagy vödör vizet öntenek rá. - Az az érzésem, hogy ezek ugyanúgy szeretnek verekedni, mint inni - jegyezte meg tárgyilagosan. - Fékezhetetlen, megzabolázhatatlan népség! - értett egyet Cole. - De megfelelően szigorú felügyelet mellett kitűnő munkások, főleg ha kívül kerülnek a városon. Fönt északon van egy jófajta erdőbirtokom, és itt volna az ideje a rendszeres művelésének. Alaine észrevette, hogy letérve a folyó menti útra, nem hazafelé hajtanak, hanem éppen ellenkező irányba. 225

- Hová megyünk? - kérdezte izgatottan. - Csak nem akarja bemutatni nekem a szeretőjét? Cole először megrökönyödve nézett rá, de aztán észrevette, hogy Alaine mosolyog. - Ez alkalommal aligha - nevetett rá. - Tudja, reggel kaptam egy üzenetet, hogy egy régi barátom érkezett a városba, aki nagyszerű munkafelügyelő lenne ott északon. Néhány perccel késeibb a kocsi egy nagy, fehér ház előtt megállt. Karcsú, fiatal férfi jelent meg a bejárati kapunál. Cole éleset füttyentett, aztán elrikkantotta magát: - Kapd el. Közlegény! A szelindek olyan lendülettel iramodott a kapu felé, hogy félő volt, kidönti. Alaine még a lélegzetét is visszatartotta, elképzelni sem tudta, miért uszította Cole a férfira a kutyát. De Közlegény boldogan ugatott, és két lábra állva, hatalmas mancsait a férfi vállára helyezte, és óriási fejét barátságosan odadörgölte a férfiéhoz. - Elég! Cole, könyörgöm, hívd már vissza! - Dehogy hívom! Közlegény majd legalább rávesz, hogy megszabadulj azoktól a szerencsétlen kivert korcsoktól! - nevetett rá a szőke férfira. - Még hogy korcsok! Jobb pedigréjük van, mint neked - kacagott fel a másik. Cole kiszállt a kocsiból, és Alaine észrevette, hogy válla megrándult, mihelyt földet ért, majd jó időbe telt, amíg kipróbálta, hogy egyáltalán ráhelyezheti-e teljes testsúlyát a jobb lábára. Aztán visszafordult, és az ülés alól kiemelte vékony, fekete botját, és rátámaszkodva megkerülte a kocsit, hogy kisegítse Alaine-t, majd szabad kezével átkarolva vállát, elindultak a kapu felé. - A feleségem, Alaine. Franz Prochavski, az egyszerű lengyel fickó - mutatta be őket egymásnak. - Dehogy lengyel! - nevetett fel Franz szinte kisfiúsán. - Porosz! Cole persze, hasonlóan a németekhez, képtelen felfogni a különbséget! - Jó, akkor legyen osztrák! - évődött tovább Cole. - Rendben - csillogott Franz sötét szeme vidáman. - Igaza van, Herr Latimer. Egy csinos fiatalasszony, szemlátomást terhes, jelent meg az ajtóban, és sietett üdvözlésükre. Derűs kék szeme felcsillant, ahogy meglátta, hogy Cole nincs egyedül. - A feleségem, Gretchen - mutatta be Franz az asszonyt. - Cole első feleségével nem volt szerencsénk találkozni - mondta Gretchen elragadóan kedves német akcentussal. - Most viszont direkt azért jöttünk, hogy megismerkedjünk magával - fogta két keze közé Alaine kezét. - Nagyon remélem, hogy Cole most már hamarosan gondoskodik egy bébiről. Ugye, Cole? Alaine érezte, fülig pirul Cole pillantását elkapva, és valamit makogott, remélve, hogy Gretchen beéri ezzel is válaszként. - Tudja, mi már másodszor próbálkozunk - mondta az asszony, és tekintete elborult. - Az elsővel még akkor, mielőtt Cole hazajött volna a háborúból. A bába szerint rosszul helyezkedett el, és a köldökzsinór megfojtotta. De most Cole fog vigyázni ránk! Ugye, Cole? - Túlságosan nagy bizalommal van irántam, Gretchen - tért ki Cole a közvetlen válasz elől. De az asszony máris Alaine-hez fordult s látszott rajta, hogy nem hagyja lebeszélni magát. - Ígérje meg nekem, hogy maga majd rábeszéli a férjét! - kérte kedvesen. - Nem is tudom - dünnyögte az orra alatt Alaine. - Hiszen valójában még azt sem árulta el nekem, hogy miért hagyta abba a praxist - tette hozzá, de észrevéve Cole rideg pillantását, még hozzáfűzte: - Pedig szerintem igazán nagy kár, hiszen kitűnő orvos volt. 226

Gretchen ragaszkodott hozzá, hogy együtt teázzanak, s a teához egy olyan saját sütésű édes kalácsot kínált, amilyen finomat Alaine még soha életében nem evett. Az asztalnál azt is megtudta, hogy a ház voltaképpen Gretchen szüleié, őket látogatták meg éppen, Franz maga egy közeli birtokon készül családjával együtt otthont alapítani. Már késő délután volt, amikor Cole-ék hazaindultak. Gretchen boldog mosollyal nézett férjére: - Meglátod, ha eljön az ideje, Cole ott lesz mellettünk. - Miből gondolod? - kérdezte alig rejtett kétkedéssel a hangjában. - Egyszerűen tudom - mosolygott sejtelmesen Gretchen.

227

Harmincadik fejezet

Nem sokkal alkonyat előtt kellemes délnyugati szél söpört végig a vidéken. Alaine abbahagyta az öltözködést, és kinyitotta az ablakot, hogy közvetlenül élvezze a langyos, friss levegő áramlását. A folyó finoman fodrozódott a szélben, és a hullámok aranylóan csapódtak ki a partra. Alaine úgy érezte, így csapódnak az ő gondolatai is, nyughatatlanul újra és újra, vég nélkül, csak éppen partot nem érnek. Mélyet sóhajtott, és folytatta az öltözködést. Elővette legszebb, sárga taftból készült estélyi ruháját, melynek dekoltázsát finom, fekete csipke szegélyezte. A ruhán egy széles fekete szalag húzódott átlós irányban a szoknyarész felé, amely a derekán többszörösen áttekeredett, kiemelve karcsúságát. Az apró gombokkal a hátán jó ideig elbíbelődött, és szinte sajnálta, hogy nem hívhatja Cole-t, aki biztosan szívesen segítene. De a férfi egy pennsylvaniai ügyvédet fogadott éppen, aki nem sokkal hazaérkezésük után toppant be, és mindketten rögtön visszavonultak Cole dolgozószobájába. Alaine mérgesen elhúzta az átjáró ajtóhoz támasztott széket. Teltek-múltak a percek, s egyre izgatottabban leste férje lépteit, míg végül kikémlelt a hall felé, hátha meghallja az érkező vendégeket. Aztán visszalépve a szobába, még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, ellenőrizve toalettjét. Megpróbálta Cole kritikus szemével látni önmagát, és már előre elképzelte, miféle kifogásokat talál majd öltözékén, legfőképpen persze azért, mert most sem volt hajlandó a Cole-től kapott ruhák közül választani. Ellensúlyozandó tettét, különös gonddal és szinte indulatos elszántsággal kefélte át újra a haját, míg végre sötét fürtjei teljes fénnyel csillogtak. Aztán középen elválasztotta frizuráját, s így haja finoman keretezte keskeny arcát, kiemelte hatalmas szemét, és még jobban hangsúlyozta finom vonásait. Ritka élménynek tűnt, hogy végre egyszer igazán csinosnak és nőiesnek érezheti magát. A tükör előtt állva és merengve Alaine halk suttogásra lett figyelmes a hall irányából. Összerezzent, és még a karja is libabőrössé vált. Alaine hirtelen valami meghatározhatatlan mozgást észlelt a tükörben, hátrafordult, de senkit nem látott a félig nyitott ajtóban. Felkapott gyorsan egy lámpát, kirohant a szobából, de a félhomályos hallban semmi gyanúsat nem észlelt. A bejárat felől azonban ekkor újabb hangokat hallott, és már látta is, hogy Miles fogadja a vendégeket. Alaine megkönnyebbülten fellélegzett, és már indult is, hogy üdvözölje Cole barátait, és hogy átvegye a ház úrnőjére rótt szerepet. Ahogy lement a hallba, már mosolygott, de gondolatai még mindig a tükörben megpillantott különös árnyék körül forogtak. Vajon ki lehet az a Mindy, akiről Cole tegnap este beszélt? És egyáltalán, mi köze annak a nőnek ehhez a házhoz? És legfőképpen Cole-hoz? A taftruha suhogása nagyon is hallhatóvá tette közeledését, Braegerék azonnal a lépcső felé néztek, és Braeger maga, aki éppen nővéréről segítette le a köpenyt, mindenről megfeledkezve rohant Alaine felé, hogy üdvözölje. - Asszonyom - bókolt önt azért küldte ide a sors, hogy szépségével felmelegítse ezeket az északi, rideg bennszülötteket! - Ön túloz, uram - válaszolta Alaine lenyűgöző mosollyal, és kezét nyújtva hagyta, hogy Braeger vezesse le a hallba, ahol Miles már a karjára vetett köpenyekkel és kábátokkal várta. Alaine diszkréten odasúgta neki: - Kérem, közölje Latimer doktorral, hogy a vendégeink megérkeztek. 228

- Igenis, asszonyom - hajolt meg Miles, és máris ruganyos léptekkel elindult Cole dolgozószobája felé. Közben Braeger nővére már Alaine-hez fordult: - El nem tudtam képzelni, mitől lelkesedett be annyira Braeger, holott a tegnap éjszakát is itt töltötte, de ragaszkodott hozzá, hogy a ma esti vacsorameghívást is elfogadjuk - mondta visszafogott tárgyilagossággal. - Persze, most már értem... Alaine-nek fogalma sem volt, vajon bóknak vagy durva megjegyzésnek fogja-e fel szavait, mindenesetre annyit tudatosított magában, hogy a hölgy is férje vendége, tehát elvárhatja, hogy kedvesen fogadják, sőt az sem baj, ha ezt a rá jellemző déli melegséggel teszi. - Ön tehát Carolyn - mondta elbűvölő mosollyal. Braeger kissé megkésve ugrott családja mellé. - Hadd mutassam be önt az én csodálatos anyámnak, Mrs. Eleanore McGivers Darveynak, a legszentebb asszonynak, no meg persze nővéremnek, de őt már ismeri is, ő az én durcás, öregedő, vénkisasszonyosan pletykálkodó testvérem, Carolyn. - Már alig vártam, hogy megismerjem, Mrs. Latimer - köszöntötte a hölgy udvariasan, de a megszólítás valahogy idegenül hangzott a szájából. - De minthogy a bátyámat már ismeri, feltételezem, nem csodálkozik, hogy hajadon vagyok - nézett szúrósan Braegerre. - Gondolhatja, kevés olyan nőtlen férfi akad, aki egy ilyen idióta családba, mint a miénk, be akarna nősülni! Alaine - mint aki igazán jó viccet hall - vidáman felnevetett bár tekintete elárulta, hogy maga is tudatában van a jelenet kínos mivoltának. Magában csak abban reménykedett, hogy Carolyn sajátságos humorából nemigen futja több megjegyzésre. Braeger tettetett sértődöttséggel összerándult, de egy pillanat múlva már anyja mellé ugrott, aki magas hangon visította: - Gyerekek! Gyerekek! Mit gondol majd rólatok ez az ifjú asszony?! Még azt hiszi, hogy két állandóan civakodó pulykakakast neveltem fel! - Dehogy, asszonyom! - nyugtatgatta Alaine kedvesen Mrs. Darveyt. - Ellenkezőleg! Ez a hang emlékeztet a régi szép időkre, amikor mi is így gúnyolódtunk egymással a testvéreimmel. „Udvarias, jól nevelt válasz” - nyugtázta magában Eleanore, bár már jó előre eldöntötte magában, hogy első pillantásra nem lesz hajlandó behódolni Cole új feleségének. Arról álmodozott, hogy Cole egyszer majd elveszi Carolynt, hiszen mindig is olyan közel voltak egymáshoz, jóllehet Cole sohasem gondolt másképp Carolynra, csak mint fogadott nővérére. Aztán megnősült... De Roberta halála után Eleanore ismét reménykedni kezdett. Végre kinyílt az ajtó, és felcsattant Cole érces hangja: - Horace, akkor rendben vagyunk, felhatalmazom, hogy vegye kezébe az ügyet. Alaine felvette legkedvesebb mosolyát, és üdvözölte a hallba lépő két férfit. Cole-on még mindig a napközben viselt öltöny volt, arca kimerültségről árulkodott, s botjára támaszkodva is alig vonszolta magát. Ajka szinte fehér volt a fáradtságtól és a fájdalomtól. A társaság felé közeledve meg-megállt, körülnézett, és Alaine nem tudta, vajon keres-e valamit, vagy egyszerűen csak meg akar pihenni. De aztán Cole tetőtől talpig végigmérte Alaine-t, fejével biccentett Braeger felé, és utána rögtön a hölgyek felé sántikált, fáradtan mosolyogva. Bemutatta az ügyvédet Darveyéknak, majd átkarolva felesége derekát, megkérdezte: - Tehát a feleségemmel már találkoztak? Horace Burr mélyen meghajolt Alaine felé.

229

- Bocsásson meg, asszonyom, hogy egész délutánra elraboltam a férjét! Ugye, meg tud nekem bocsátani? - Egyetlenegy feltétellel, Mr. Burr. Ha csatlakozik hozzánk ma este. Mindjárt tálalják a vacsorát. Cole-ból áradt a szivar- és brandy-szag, de most sajátságos módon még ez sem zavarta Alaine-t. Sőt... Valami otthonos melegséget érzett, ahogy a férfi újra átkarolta és melegen lenézett rá. Egy óvatlan pillanatban, kikerülve a társaság hallótávolságán, Alaine végre Cole-hoz fordult, és kezét meghitten a férfi mellére helyezve megkérdezte: - Nem akar átöltözni vacsora előtt? Cole nem válaszolt, de szeme olyan meleg tűzzel lobogott felé, hogy a lány szinte beleremegett. Carolyn azonban, úgy tűnt, meghallotta Alaine suttogását, és a figyelmeztető mondatról nyilván eszébe jutottak Roberta zsörtölődései, vidáman hátraszólt: - Gyere már, Cole! Fene sem törődik az öltözékkel! Hiszen ezer éve ismerjük egymást. Az ördögbe a formaságokkal! - próbált kedélyesen nyegle lenni, de hangja megbicsaklott, mert alig ejtette ki a szavakat, maga is rádöbbent, hogy az új feleség figyelmeztetését játssza ki óhatatlanul. Braeger sem adott a formaságokra, úgyhogy vidáman elrikkantotta magát: - Gyere, öreg fiú! Amíg nem bűzlesz az istállószagtól addig elviselünk úgy, ahogy vagy! jelentette ki frivolan, és levetette a zakóját. - Különben is, mit álldogálunk itt, és beszélünk fölösleges dolgokról, amikor a szalonban már ott vár minket a kitűnő brandy! A testes ír ezzel mindenkit beterelt a szalonba, csak Alaine és Cole álldogált még egy ideig a hallban. A férfi keze a lány válláról a hátára csúszott, zavartan babrálta ruhája apró gombjait, aztán tekintetét keresve fürkészte az arcát: „Miféle játék ez már megint?” - gondolta magában, de Alaine felnyúlt, és karcsú ujjaival megigazította férje gallérját, aztán családias mozdulattal végigsimított meggyűrődött ingén. - Hát mit szól hozzá? Csak azt ne mondja, hogy nem vagyok biztonságos menedék holmi vérmes reményeket tápláló lányos anyák elől? Cole arca megmerevedett. „Hát még mindig nem ismeri!” De Alaine máris kedvesen belékarolt, és döbbenten érzékelte, hogy a férfi alig áll a lábán, testsúlyát képtelen a jobb lábára helyezni, és ha a bot nem támogatná járás közben, rögtön összecsuklana. Őszinte aggodalommal kérdezte: - Jól van, Cole? A férfi csak mordult egyet, aztán megjegyezte: - Ez a délutáni egy helyben üldögélés elmerevítette a lábamat. Be kellene járatni! Ennyi az egész! A szalonban Cole megállt egy szék mögött, belekapaszkodott támlájába, és miután Miles végigkínálta a vendégeket és végre gazdája elé lépett, Cole csak egy kristály palack felé intett. Az inas kitöltött poharába néhány ujjnyit, a doktor felemelte a poharat a fény felé, megvizsgálta, beleszagolt, majd megkóstolta. Bólintott, és intett, hogy tegye csak le az üveget az asztalra. Aztán maga is letelepedett Alaine mellé. Felhörpintette a pohár tartalmát, aztán rögtön az üvegért nyúlt, és újabb pohárral töltött az írnek is meg magának, kerülve Alaine döbbent pillantását. - Ezt szeretem a Cole-féle vendéglátásban! - mondta joviálisán az ír. - Ezt a vacsora előtti poharazást. Így az egész valahogy sokkal civilizáltabb! Meg minek várjunk vacsora végéig?!

230

Eleanore úgy ült mereven a székén, mint egy sértett anyakirálynő, és egyszerre vetett dühödt pillantásokat fia és Cole felé. - Szent meggyőződésem, hogy a túlzott alkoholfogyasztás a férfiaknál előbb-utóbb impotenciához vezet. Senki sem tudott visszavágni, mert megjelent Miles, és jelentette, hogy a vacsora tálalva. Braeger látva, hogy Alaine már férjét választotta, kényszeredetten nyújtotta karját nővérének. Így minden Alaine elképzelése szerint történt, senki sem láthatta férje fáradt sántikálását. Alaine és Cole a túlméretezett asztal két végére került, a lehető legtávolabb, de legalább szemben egymással. Alaine innen jól láthatta Cole rátapadó pillantását, kérdően fel is vonta szemöldökét, fogalma sem volt, vajon miféle hibát követett el már megint, amiért férje ilyen szemrehányóan néz rá. Horace Eleanore-t ültette le, és hirtelen Cole észrevette, hogy Carolyn egyedül bajlódik a székével. Már indult is volna, hogy eleget tegyen vendéglátói kötelezettségének, de az ügyvéd megelőzte, és saját kezűleg segített a lánynak leülni. - Maga csak maradjon. Latimer doktor! Tudom, fáj a lába... Cole összerándult sértett büszkeségében. Hol tartunk – gondolta magában -, ha már a legegyszerűbb udvariassági gesztusokra is képtelen, és minduntalan figyelmeztetik nyomorék mivoltára! Visszaült székére, és az ügyvéd felé fordulva megjegyezte: - Kérem, ne szólítson többé doktornak! Feladtam a praxist! Braeger elképedve hallgatta kollégája váratlan nyilatkozatát. Cole volt az „igazi” orvos, aki mindig is komolyan vette tanulmányait és még komolyabban betegeit, míg ő maga afféle ösztönös felcserként inkább a megérzéseire hagyatkozott, és mindenekelőtt azt tartotta szem előtt, hogy páciensei elégedettek legyenek. Braeger soha nem merészelt volna sebészi szikét fogni a kezébe. „Valószínűleg azt hiszi, hogy sebesülésével együtt készségei is megrendültek” - tűnődött, de a következő pillanatban már elkapta asztalszomszédja pillantását, és még időben közbeszólt: - Cole közel és távol a legjobb sebész, aki valaha is az államokban működött. Fogalmam sincs, miért hagyta abba?! Cole kihörpintett egy újabb pohár brandyt, anélkül hogy kommentálta volna Braeger megjegyzését. Sokkal inkább foglalkoztatta az ír szemlátomást egyre növekvő elragadtatása Alaine iránt. Az előétel igazi különlegesség volt, apró hússzeletek édeskés sherry mártásban. Annie újfent bizonyította, hogy nemcsak afféle örökös krumplifőző szakácsnő, hanem valódi, szakavatott kezű cuisinière, akit legalább egy tucat ország nemzeti konyhája nevelt fel. - Cole, most, hogy végre itt van köztünk Alaine - kezdte túlzottan udvarias tiszteletkörrel Eleanore -, áruljon már el róla valamit. Hiszen semmit nem tudunk, még azt sem tudjuk, hol ismerkedtek meg, és azt sem igen értjük, miért kellett így esküdniük, egy afféle távházassággal. Végül is ez törvényes? Cole arca megmerevedett, szeme összeszűkült, bár azt nehezen lehetett volna eldönteni, hogy a lábát szaggató fájdalomtól vagy az iménti otromba kérdéstől. - Ne aggódjon, Ellie néni - szólalt meg hirtelen Alaine -, az esküvőnk százszázalékosan törvényes!

231

- Értem. De... mi lesz az egyházival? Cole, mit szólna szegény néhai édesatyja ehhez az egészhez? Nem is értem, miért nem kéri meg a tiszteletest, hogy rendezze el a dolgot. Akkor legalább egy csomó randa pletykát elkerülhetnek... - Ördögbe a pletykákkal - fortyant fel Cole. - Nem adok nekik újabb csontokat, hogy legyen min rágódniuk! - De mama, te is jól tudod, hogy Cole sebesülése megakadályozza őt a mozgásában. Jobb, ha nem utazik... - szólt közbe Carolyn. - Különben is itt van Mr. Burr, ő jogász, ő majd mindenkit megnyugtat afelől, hogy a távházasság is törvényes. - Kisasszony, önnek van igaza. Ez a házasság mindennek eleget tesz a törvény szerint! erősítette meg Horace. A társaságban egyedül csak Alaine vette észre, hogy az ebédlő fala mellett várakozóan álldogáló Annie közömbösen megvonja a vállát az ügyvéd mondatait hallván, majd sarkon fordul, és erőteljes léptekkel elindul vissza a konyhába. A főfogás is kitűnőre sikeredett, valami különleges borjúszelet a legkülönfélébb ínycsiklandozó körítésekkel, mindenki szótlanul élvezte, újabb adagokat is a tányérjára emelve, csak Eleanore nem nyughatott. Ő kevesebbel is beérvén, tovább firtatta Cole házasságának elfogadható mivoltát. - Alaine drágám, akkor inkább ön mondja meg, hogy mit szóltak a kedves szülei a házasságnak ehhez a meglehetősen szokatlan módjához? El sem tudom képzelni, hogy teljes szívvel helyeselhették volna! - Asszonyom! A szüleim már meghaltak... - mondta Alaine szemét lesütve, de leplezetlenül indignáltan. Ám mihelyt kimondta, rádöbbent, hogy a kérdés végül is csak ártatlan tudatlanságból eredt. Hiszen ki sejthetné és honnan, hogy mi történt vele. - Ellie néni! Apám és mindkét bátyám elesett a háborúban. Anyám egy ideig még megpróbálta fenntartani az ültetvényt, de aztán az unionisták mindenünkből kiforgattak bennünket. Elvitték a terményt és az összes állatot. Anyám ezt már nem élte túl. Én magam elmenekültem New Orleansba, de csak azért, hogy megmeneküljek egy jenki tiszttől, aki megesküdött rá, hogy addig nem nyugszik, amíg engem és Sault nem lát lógva. Merthogy engem... kémkedéssel vádoltak. Cole-lal a New Orleans-i kikötőben találkoztam, és ő mentett meg mindenféle részeg katonák kötözködésétől. Ez két évvel ezelőtt történt, asszonyom. Aztán Latimer doktor feleségül vette az unokanővéremet, aki, mint tudják, meghalt, és aztán... mint ezt is tudják, Cole megkérte a kezemet... Minthogy akkor éppen egy undorító mocsári patkány vett üldözőbe, és próbálta meg kivetni rám a hálóját, elfogadtam Latimer doktor ajánlatát fejezte be, és széttárta a karját, majd tehetetlenül ölébe ejtette, mint aki kimerült a magyarázkodástól. Majd erőt véve magán, ismét az idős hölgyre nézett: - Volna még valami, amit tudni óhajt, Mrs. Darvey? A hallottaktól letaglózva Eleanore a távolba révedő szemmel ült, magába roskadva. Úgy kellett figyelmeztetni, hogy válaszoljon Alaine utolsó kérdésére, s így végre felocsúdott: - Bocsásson meg, gyermekem, a válasza kielégítő volt... Kínos csönd ülte meg a termet. Mindenki a tányérjára meredt, csak Cole húzta ki magát az asztalfőn, félig mosolyogva, félig elborzadva. Kedvtelve nézegette a szeme elé emelt brandys pohár fénytörésében ifjú asszonyát, bár rögtön kapcsolt: egy férfi sohasem válhat leendő felesége utolsó menedékévé, mert akkor nem is férfi. „Mi mindenről lehetne itt még mesélni - gondolta csüggedten magában -, hiszen ez csak ismeretségük hústól-vértől megfosztott csontváza!”

232

- Jaj, gyermekem, ne mondja, részeg katonák molesztáltak ifjú hölgyeket? - sikított fel őszinte megrökönyödéssel Eleanore. - Az isten szerelmére, Cole! Hát mire való a mi hadseregünk?! Hát nincsenek ott? Azt hiszem, ezt haladéktalanul meg kell tárgyalnom a kormányzóval! Braeger a tőle megszokott modorban fordult Alaine felé: - Kérem, bocsássa meg nekünk valahogy, hogy ennyire türelmetlenül faggatjuk! Kérem, nagyon kérem... - Braeger Darvey! - kiáltott Eleanore a fiára. - Vigyázz a nyelvedre, ha ezzel az ifjú hölggyel beszélsz! Csak figyelmeztetlek, hogy még az én koromban is hajlamos az ember bocsánatot kérni a saját vétkeiért, ha úgy hozza a sors... Braeger elfintorította az orrát, de aztán ügyet sem vetve anyja figyelmeztetésére, kezét Alaineére tette. - Úgy legyen! Akkor hát, bocsásson meg, asszonyom, ha bármivel is megsértettem. Bár az az érzésem, hogy a kedves férjétől több sértő szót hallott, mint amennyit én valaha is az ajkamra mernék venni... Alaine sejtelmesen elmosolyodott, és a vele szemközt ülő Cole szemébe nézett, aki látszólag józanul, de mégis elrévedő tekintettel meredt a semmibe, és inkább igazolni, semmint cáfolni látszott Braeger állítását. Alaine persze valahol érezte, hogy Cole-t leginkább a féltékenység gyötri, úgyhogy erről nem is vett tudomást, inkább az foglalkoztatta, hogy vajon miért mered még mindig rá olyan szűrős tekintettel. Jóllehet Braegert csak alig néhány órája ismerte, de azzal már tisztában volt, hogy a nagydarab ír néha, ha ösztönösen is, de a lényegre tapint, habár az is igaz, hogy senkit sem könnyebb az orránál fogva vezetni. - Ne vicceljen, Alaine - harsant fel Braeger -, csak nem gondolja, hogy elhisszük, hogy Cole puszta kötelességtudatból vette el magát! Jó, jó... értem. Világéletében született gentleman volt! Akár a szerelemben, akár a harctéren. Ráadásul az a fajta, aki a legkevésbé törődik önmagával, hogy úgy mondjam! - tette még hozzá, de elkapva anyja tekintetét rádöbbent, hogy jobb, ha féket tesz nyelvére. - Mert tudja, az én áldott, szent anyám is igazolhatja, amit mondok. Ki más, ha nem ő?! - hajolt meg anyja felé, de tekintete rögtön Cole-ra tapadt, aki zaklatottan pillantott rá. - Már megbocsássatok! De ki feltételezi, hogy az ember szívesebben vesz el egy nőt puszta becsületből, mint egy ilyen gyönyörű ifjú hölgyet... szerelemből? Senki sem válaszolt Braeger kihívó kérdésére, mindenki elmélyedt a falatozásban, de Darvey mintha csak erre várt volna, felugrott, és maga elé emelte színültig töltött poharát: - Éljen az ifjú pár! - rikkantotta őszinte lelkesedéssel hangjában, és fejét forgatva bókolt először Cole, majd Alaine felé: - A boldogságotokra, Cole! Ürítem poharam... És ki a fene törődik vele, miért kötöttetek végül is házasságot! Különben is, ha netán puszta becsületből tetted volna, akkor is őszintén gratulálok. Minthogy ízlésed e téren komoly előrehaladást, hogy ne mondjam, fejlődést mutat... - De Braeger! - szólt rá anyja, megrökönyödve fia nyílt, őszinte szavaitól. - Remélem, nem gondolod, hogy ez egy valódi pohárköszöntő volt? Braeger közömbösen megvonta a vállát. - Mit akartok? Én pusztán csak kifejezésre akartam juttatni ama meggyőződésemet, hogy ha Cole először szerelemből, másodszor becsületből nősült, akkor is a másodikat tartom a jobbik esetnek. Ha meg valaki itt azt merészeli mondani, hogy Cole rosszul választott, akkor az... én mondom, becsületemre... színtiszta őrült! Vagy jobbik esetben is: vak! 233

- De Braeger! Ki állította itt, hogy Cole őrült vagy vak? - próbált javítani a helyzeten Carolyn. Braeger újra csak megvonta a vállát, és még közömbösebb pillantással mérte végig az egész társaságot. - Ezt hagyjuk, nővérkém! Hiszen évtizedek óta állítod, hogy mindig is jobban megértetted Cole-t, mint én magam! Annié Murphy egy újabb tállal jelent meg az ajtóban, erre mindenki elhallgatott, és Miles is leszedte a használt terítéket, hogy újakkal cserélje tói. A komornyik maga volt a két lábon járó „láthatatlan, szinte a bútorzatba olvadó személyzet”, olyannyira, hogy egészen mostanáig senki sem vette észre, hogy egyáltalán jelen van. De most az asztal közepére helyezte a szilvapudingos tálat, és tálalás előtt még ráöntött egy jó adag rumot. - Még hogy Cole pusztán becsületből vette volna el Alaine-t, nem pedig saját jól felfogott érdekében! - De Braeger, tegnap láttad először Mrs. Latimert! - kotyogott közbe Carolyn. - Nem gondolod, hogy ennyi idő alatt azért mégsem ismerhetted meg igazán? Cole türelmetlen mozdulattal eltolta maga elől a desszertes tányért, és ügyet sem vetve Annié rosszalló pillantására, nehézkesen feltápászkodott, és kirúgta maga alól a széket. Carolyn megütközve nézett rá: - Hová mész, Cole? Legalább a pudingot edd meg! Hidd el, tényleg csodálatos! Kár volna kihagyni! - Cole nincs elragadtatva attól, hogy bolondnak tituláltam! - próbálta elütni egy viccel a kínos helyzetet a bátyja. - Az isten szerelmére, hagyjatok már végre békében! - nézett könyörgőn a mennyezetre Cole. Aztán egy mély lélegzetvétellel belekapaszkodott az asztal szélébe, majd onnan elrugaszkodva kiegyenesedett. Aztán szemét végighordozva a Darvey családon, rezignáltan kijelentette: Lassanként már úgy érzem magam köztetek, mint egy sarokba szorított egér! Amelyiknek a macska már leharapta a fél lábát! Aztán, gondolom, majd ízekre szedtek, szétcincáltok és felfaltok. A csontjaimat meg otthagyjátok mutatóba... Igen, tény és való, hogy feleségül vettem két nőt, akik történetesen unokatestvérek... Ráadásul mindketten született, tősgyökeres déliek... És egyik szebb, mint a másik! - tette hozzá ironikus hangsúllyal, majd kezét a szívére helyezte, mint aki esküt akar tenni: - A ti fogalmaitok szerint persze elképzelhetetlen, hogy mindez nemcsak lovagias okokból történt! Igaz, először úgy vonszoltak az oltárhoz vagy legalábbis a tiszteletes elé - tette hozzá tárgyilagosan, és szeme sarkából Alaine-re pillantott, de aztán másképp fejezte be, mint ahogy a lány várta; - Látjátok, ezt nevezik végzetnek! Mert mindkét esetben a házasság volt az egyetlen megoldás! Alaine-t megdöbbentette Cole sajátságos önigazolása, hiszen egy-két perccel ezelőtt úgy érezte, hogy Cole valami olyasféle magyarázattal fog előállni, amelyet - látatlanban esküdni mert volna - ő majd képtelen lesz elviselni. Most viszont megkönnyebbülten, mosolyogva hordozta körbe tekintetét a társaságon, majd a maga finom, talán kicsit édeskés délies modorában megszólalt; - Hölgyeim és uraim! Maguk valódi csökönyös, minden hájjal megkent jenkik, de nagyon kérem önöket, még egyszer ne keverjenek engem össze Robertával, mert ha ez még egyszer előfordul, akkor szembetalálhatják magukat... szerény személyemben... az egész, igen, az egész... föderációs hadsereggel.

234

Alaine mondandója és vidám, bájos mosolya olyan éles ellentétben állt egymással, hogy a kontraszt mindenkit megdöbbentett. Hosszú percek múltak el szótlanul, de szemlátomást senki sem merészelt válaszolni, inkább mély hallgatásba burkolózott. Csak Cole vonta össze dacosan szemöldökét, és lövellt egy mindenki más számára megfejthetetlen jelentésű pillantást Alaine felé. Carolyn kínosan feszengett ültében. Eleanore-nak meg egyszerűen tátva maradt a szája a döbbenettől, és jó időbe telt, míg eszébe jutott, hogy ideje lezárni a témát. Egyedül Braeger vélte, hogy észnél van; lelkesen talpra ugrott, és a mély csöndben összeverve tenyerét tapsikolni kezdett. De legnagyobb döbbenetére senki sem csatlakozott demonstrációjához, s így a kínos hallgatás az asztal körül még elviselhetetlenebbé vált. Szerencsére azonban kinyílt az ajtó, és megjelent boldog mosollyal a képén Annié, egy hatalmas tálcát egyensúlyozva a karján. - Bocsáss meg, Al! - állt fel Cole, és ezúttal korántsem szertartásosan meghajolt Alaine felé. Hidd el, ez volt az utolsó alkalom, hogy... - „Al”? - hördült fel Carolyn, és alig bírva visszatartani nevetését Cole-ra támadt; - No ne vicceljetek! - bökött ujjával az asztal másik vége felé Alaine-re. - Csak nem azt akarod ezzel jelezni, hogy ő... - de nem tudta folytatni, mert hangja megbicsaklott, és csak kacagott, kuncogott, elképzelve „Al”-t, akiről már sokat hallott, illetve olvasott egykor Cole neki címzett leveleiből és akit a férfi mindig csak „Al”-nak emlegetett, mint afféle kedves figurát a kórházban, egy kedves kölyköt, egy szegény árva fiút, aki istápolásra szorul... Braeger kényelmesen hátradőlt székében, és szemlátomást mélyen elmerült gondolataiban, miközben megpróbálta felidézni Cole leveleinek Alról szóló részleteit. De mindhiába. Neki csak az jutott eszébe, hogy Roberta valahányszor dührohamot kapott, ha Al puszta neve is valamiképpen szóba került. Carolyn viszont mindenre pontosan emlékezett, még Cole legelső élménybeszámolóira is, amelyekben „Al”-ról mint érdekes, fura, de mocskos, ápolatlan, szerencsétlen kis csavargóról írt, akit előbb-utóbb kénytelen lesz saját kezűleg lecsutakolni, ha el akarja viselni állandó jelenlétét. Carolyn egymás után idézte föl maga előtt a Cole leírta jeleneteket, és közben döbbenten meredt hol Alaine-re, hol Latimerre. Közben már mindenki Cole válaszát várta, kivéve Alaine-t, aki nemtörődöm elégedettséggel mosolygott körbe-körbe, jóllehet maga is észrevette a társaság tagjainak ki nem mondott kíváncsiságát. Ő csak Cole rezzenetlen tekintetét figyelte, és azt az arcára kiülő tompa mosolyt, ami semmit sem árult el, csak annyit, hogy nem szívesen beszél az egészről. Alaine mindazonáltal egyre kíváncsibbá vált... És ha mégis? Akkor vajon mit fog mondani? Cole nyugodtan visszaült helyére, és higgadtan körülnézett. - Egy és ugyanaz! - jegyezte meg rágyújtva egy szivarra. - Igen, Alaine fiúnak adta ki magát, hogy elkerülje az unionista katonák molesztálását. Akkortájt a szemében én is csak egy kékhasú tisztnek tűntem, akit tanácsosabbnak tűnt széles ívben elkerülni. Aztán hazavittem „Al”-t a nagybátyja házába, és ott megismerkedtem Robertával... Csak a vele kötött házasságunk után tudtam meg, hogy „Al”... de remélem, értitek? - Ez lehetetlen! - kiáltott fel Braeger. - Borzalmas lehetett! - húzta el az orrát Carolyn. - Úgy értsük, hogy addig mindig fiúnak öltözött? - sütötte le a szemét olyan álságos módon, hogy Alaine úgy érezte, ezt már képtelen elviselni. - Ó, drága kicsi gyermekem! - kiáltott fel Eleanore őszinte együttérzéssel, és korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant, és Alaine mellé penderült. - Édes kicsikém! Még ez is, 235

mindazok után, amiket átéltél! Borzalmas! Egyszerűen borzalmas! Ha valaki, hát én megértem, hogy teljes joggal gyűlölöd a jenkiket! Alaine a tőle telhető legártatlanabb hangon megkérdezte: - Mesélt Cole önöknek arról az éjszakáról is, az istállóban? Vagy arról, amikor majdnem belefulladtunk az itatóba? Netán arról, amikor csak Dulcie-nak köszönhettem, hogy nem ütött le ott a konyhában? Eleanore izgatott mozdulatokkal hessegette el orra alól Cole szivarjának füstjét. - Cole! Itt és most mindenki előtt kijelentem, hogy az egész ügyet nem értem! Mintha itt valaki meghibbant volna! Alaine most ugrott fel. Megérezte, hogy addig kell elmenekülnie, amíg lehetséges! Végül is, mint kiderült, a ház egyetlen szobájának ajtaján sincs kulcs, úgyhogy itt még egy helyiséget sem zárhat be biztonságosan maga mögött, úgymond, kivédendő Cole esetleges támadását, amellyel oly gyakran megfenyegette „Al”-t. - Netán a hölgyek szívesen visszavonulnának a nappaliba... - kockáztatta meg, és még visszafogottabb hangon hozzátette: - Lehet, hogy már elegük van ebből a tömény szivar- és brandy bűzből - mosolygott kedvesen, ahogy egy igazi vendéglátó úrnőhöz illik. Amikor elérte az ajtót, válla fölött visszapillantott, és észrevette, hogy Cole még mindig merően néz rá. De tekintetében most nem harag tükröződött, hanem valami egészen más, amire Alaine képtelen lett volna szavakat találni. Mr. Burr a férfiakkal együtt felemelkedett, és mentegetőzve engedélyt kért a visszavonulásra, mondván, hogy holnap hajnalban kell kelnie. - Hát akkor, Cole, nemsokára hallatok magamról - búcsúzott, és kezét nyújtotta vendéglátójának. - Biztosíthatom, minden rendben lesz, az összes problémát megoldom. Mr. Burr meghajolt a társaság felé, és távozott, Cole pedig bezárta az ajtót mögötte. Ahogy lelépett a lépcsőn a süllyesztett nappaliba, arca egy másodpercre eltorzult a fájdalomtól, de észrevéve Braegert, aki már a dolgozószoba ajtajában várt rá, összeszedte magát, és máris irányt változtatott. A nappaliban Alaine még egy ideig folytatta a csevegést Eleanore-ral, de alig volt képes igazán figyelni az asszony szavaira, mert egyfolytában csak Cole átütő tekintetét látta maga előtt. Döbbenten fedezte fel, hogy lassan már semmi és senki másra nem tud gondolni, csak Cole-ra. Mrs. Darvey közben csak folytatta végtelen monológját, és egyre inkább úgy érezte, hogy minden további magyarázat nélkül képes elfogadni e különös házasság motivációját. Carolyn agya azonban lázasan dolgozott: megpróbálta összeilleszteni az asztalnál hallottakat a Cole leveleiben írottakkal. Egyszer csak Braeger rohant ki a dolgozószobából, becsörtetett a hallba, arca lángolt a felháborodástól, szeme vészjóslóan villogott: - A nyomorult csökönyös szamár! - morogta maga elé feldúltan, de aztán elharapta a folytatást, mert észrevette Alaine-t, aki aggodalmas tekintettel meredt rá. Braeger valami bocsánatkérés-félét dadogott, és ráhajolva Alaine kinyújtott kezére, már búcsúzott is. Cole közben rezzenéstelen arccal álldogált a dolgozószoba ajtajában, mint akit odaszögeztek. Braegernek szó nélkül biccentett, és Eleanore felé is csak meghajolt, amikor a hölgy, lányával együtt, egy ideig tanácstalanul téblábolt a hall közepén, majd miután Cole most sem mozdult, ők is elindultak a kijárat felé. Megpróbálták mindezt olyan méltóságteljesen tenni, amennyire csak az adott helyzetben lehetséges, de arcukra volt írva, hogy rettenetesen meg vannak 236

bántva, és egyhamar aligha lehet őket kiengesztelni. Alaine még menteni akarta a menthetőt, s már éppen szóra nyitotta volna a száját, de Miles halkan becsukta mögöttük az ajtót. A ház lassan lecsendesült, a személyzet még eltakarította a vendégség utáni romokat, aztán hallani lehetett, ahogy egymás után indulnak föl szobáikba. Talán Annié maradhatott lenn legtovább, aki még a nappaliban is leszedte a poharakat, aztán ő is, akárcsak Peter, elindult hálószobája felé. Nyilvánvaló volt, hogy már mindenki nyugovóra tért, a házban teljes csend honolt, Alaine csak a kandallóban pislákoló tűz pattogását hallhatta, no meg az öreg, szúrágta bútorok reccsenését. Csak a kandalló felett jelzett félóránként az óra, de mintha még az is halkabban ütötte volna az időt. A vacsorán történtek azonban nem hagyták nyugton a lányt, érezte, egyhamar nem jön álom a szemére. Kikelt az ágyból, és egy takaróba burkolózva leült a kandalló elé, belemeredt a vörösesen világító tűztérbe, figyelte a vibráló parazsakat, és megpróbálta felidézni magában, végül is mi történt. Mert az egész azzal kezdődött, legalábbis részéről, hogy megpróbált tisztességesen felöltözni, abból a kevés ruhából válogatva, amit végül is megvásárolhatott saját fizetéséből, miután Angus bácsinak leadta havi járandóságát. Alaine számára minden, akár a másodkézben vásárolt ruha ára is, valóságos vagyonnak tűnt, és úgy érezte, hogy miután a legszükségesebb holmikat beszerezte, alig maradt néhány penny a pénztárcájában, jóllehet alig vásárolt valamit. Még ez a hálóing is, amit az imént fölvett, tele volt javítgatásokkal, foltozgatásokkal pedig ugyancsak komoly pénzbe került, és mindenre emlékeztetett, csak nem egy ifjú, mézesheteit töltő asszony holmijára. Ujjaival végigtapogatta a sok mosástól elvékonyodott anyagot, aztán belepillantott a tükörbe. A foncsorozott üvegből már egy igazi asszony nézett vissza, aki végre nem volt csontos, sovány! Ellenkezőleg! Kerek, nőies formái egyre hangsúlyosabbakká váltak, úgy tűnt, a hosszú hónapok megpróbáltatásai sem hagytak nyomot külsején, és maga is tudta, hogy szinte vonzza a férfiak tekintetét. Csak éppen Cole nincs vele megelégedve! Neki csak azokban a ruhákban tetszene, amelyeket ő vásárolt a számára. Alaine elnézte a tükörben csüggedt, szomorú szemét. És közben nagyon is jól tudta, mi bántja. Csak azokat a perceket, ott a hotelban, csak azokat tudná kitörölni az agyából! Élesen emlékezett Cole minden érintésére, csókjára, szinte száján, bőrén érezte újra a férfi ajkát, kezét. A hallból bicegő léptekre lett figyelmes, egész teste görcsbe rándult az izgalomtól, szíve vadul kalapált. Vajon miféle szándékkal jön most Cole? Haraggal vagy kedvesen? Vagy megint csak az ágya mellé akar állni, és elnézni őt alvás közben? Vagy valami egész más célja van? Cole átlépett a küszöbön, mire Alaine azonnal talpra ugrott, és döbbenten látta, hogy a férfi arca feldúlt, szeme vörös, száját mereven összeszorítja. Tetőtől talpig végigmérte Alaine-t, olyan pillantással, hogy a lány tagjaiból kiszállt az erő. A mögötte lévő asztalra helyezett olajlámpás átvilágította vékony hálóingét, jól láthatóvá tette finom, nőies alakjának sziluettjét. Cole leplezetlen csodálattal nézte, olyan egyértelmű vággyal a szemében, hogy Alaine beleremegett, s meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában. - Valamit meg szeretne beszélni velem, őrnagy? - kérdezte, és Cole mögé lépve becsukta az ajtót, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a férfi holmi remegő térdű iskolás lánynak nézze. Aztán visszatért a kandalló elé, félszegen visszaült a székre, és várta a választ. - Gyönyörű voltál ma este, Alaine - kezdte a férfi gyengéd hangon, szándékosan kerülve, hogy rögtön rátérjen arra, ami valóban foglalkoztatta.

237

Alaine nem válaszolt, csak lesütötte a szemét, mire Cole odasántikált a szekrényhez, és kezével végigsimított az ajtajára kiakasztott alsószoknyán. Nyilvánvaló volt, hogy elképeszti a holmi silány minősége, de nem szólt egy szót sem, csak botjával bezárta a szekrényt, mint aki látni sem akarja Alaine fekete gyászruháját, amely éppen feketeségével tűnt ki az élénkebb színű darabok közül. - Amikor tegnap megjelentél a hajóhídon, szinte az volt az érzésem, hogy újra Alt látom, aki a változatosság kedvéért éppen egy szoknyával álcázza magát... - Még mindig a különféle öltözékeimmel foglalkozik? - kérdezte Alaine szemrehányóan. - Dehogy. Hiszen Al örökre megszűnt - válaszolta különös hangsúllyal, mint aki voltaképpen sajnálja az immár végleges helyzetet. - Az ördögbe is, Alaine! Már annyiszor kértelek... - harapta el a mondatot, majd odalépett a szekrényhez, felrántotta az ajtaját, és kezével végigsimított a temérdek gyönyörű ruhán. - Tessék, itt ez a rengeteg csodálatos, finom holmi, én meg bejövök hozzád, és ócska rongyokban talállak! Alaine öklével megvakargatta orra tövét. - így igaz, uram. De nézzenek ezek ki akármilyen szegényesen, legalább az enyémek! - húzta ki magát büszkén, és keményen állta Cole pillantását. - Különben is, mit akar? Talán csalódást okoztam magának az este? Netán megsértettem a vendégei előtt? - Sző sincs róla, dehogy - mondta zavartan a férfi. - Ön volt házam egyetlen ékessége! - Köszönöm, uram! - hajolt meg ültében kedvesen a lány, de tudta, hogy az „urammal” megint csak felbosszantja Cole-t. A férfi fel is kapta a fejét, és tekintetét nyugtalanul körbehordozta a szobán. Minden takarosan a helyén volt, és Alre itt már valóban semmi nem emlékeztetett. „De milyen különös ez a lány!” - tűnődött magában, rádöbbenve, hogy egyre többet és egyre kevesebbet tud róla. - Pedig már azt hittem, hogy nem volt velem megelégedve. Olyan dühösnek tűnt... - mondta halkan, kezét az ölébe ejtve. - Á, az csak a miatt a nagyképű seggfej miatt volt! Az a féktelen, kicsapongó Lothario, aki egész este ott legyeskedett maga körül! - No, emiatt nem kell túlzottan aggódnia. Latimer doktor. Nem vagyok én holmi zálogtárgy, amelyet bárki kedve szerint használhat - tette hozzá, és felindultan elkezdte fel s alá róni a szobát, aztán hirtelen Cole felé fordult: - De miféle ember maga? Meghívja a barátait vacsorára, aztán kirúgja őket a házából! A vendéglátói stílusa még ugyancsak csiszolásra szorul! Úgy viselkedett, mint egy zupás őrmester! - Csak Braegert rúgtam ki! - szakította félbe védekezően a lányt. - Miért gyűlöli annyira? - kérdezte Alaine, és mélyen a férfi szemébe nézett. - Csak nem azért, mert ő képes gyakorolni a mesterségét? - Mesterségét? Ó és az orvostudomány! Azzal a sonkaujjaival... - Elég! - állította le határozottan Alaine. - Hát ide figyeljen! Ö is azt tanácsolta, hogy amputáltassam a lábam! „Vágasd le, és kész!” Ezt mondta! - Azonnal hagyja abba! - szólt rá újra vérben forgó szemekkel. - Nem érdekelnek az őrült fantazmagóriái! Csak az, hogy közönségessé vált... és gyűlöletessé! - Ó, igen, a vér szava... - nevetett föl Cole szarkasztikusan. - Esküszöm magának, hogy alapjában véve sokkal jobban hasonlít Robertára, mint hiszi. Mintha nem is unoka-, hanem ikertestvére volna! Hát igen: „közönséges... és gyűlöletes!” Még a szóhasználatuk is! Maga is 238

ugyanúgy kimutatta a foga fehérjét! Azért valamiben még az unokanővérén is túltesz. Mert ő olyat ígért nekem, amit képtelen lett volna megadni. Míg maga azt tagadja meg tőlem, amit meg tudna adni! Alaine úgy érezte, menten szétrobban a dühtől. A férfi elé lépett, és vészjóslóan belenézett a szemébe. - Hát ide figyeljen, maga kékhasú! Már figyelmeztettem, hogy ne merészeljen bennünket összehasonlítani! - Ó, hogyne! A kis ártatlanság! - ragadta meg durván a lány csuklóját. - Te elmentél, őt meg otthagytad! Szépen kifőzted az egészet! Jó kis játék egy jenkivel! Mennyit fizetett a drágalátos unokanővéred a szűzi véredért? Cole arcán hatalmasat csattant a pofon, visszhangzott tőle az egész szoba. De Cole-nak arcizma sem rándult, újra megragadta Alaine kezét, és egyetlen rántással széles mellére vonta a lányt. Szája brutálisan tapadt az ajkára, és fogával, nyelvével próbálta szétfeszíteni Alaine szorosan összezárt ajkát. A megfékezhetetlen vágy rohamszerűen tört rá, felkapta a lányt, és térdével szétfeszítve combját, hozzányomta férfiasan domborodó ágyékát. Alaine-t váratlanul érte a férfi kíméletlen durvasága, úgy érezte, nem kap levegőt, agya nem működik, és minden porcikája fáj az erős karok, combok szorításában. Érezte a férfi forró, lüktető ágyékát, de ereje elfogyott, képtelen volt kiszakítani magát öleléséből. Ugyanakkor vágyat sem érzett, ösztönös érzékei most először hagyták válasz nélkül a férfi követelődző férfiasságát. - Figyelmeztetem, hölgyem - szólt rá fenyegetően Cole, és megrázta a vállát. - Egyszer már nagyon is jól megtanultam, miféle őrültségek történhetnek egy házasságban. Elég volt. Ön az enyém, és én meg fogom kapni magától mindazt, amire szükségem van, és akkor, amikor szükségem van... - De ön beleegyezett... - suttogta Alaine halkan. - Nem érdekel! Megmondtam. Mindent, és bárhol és bármikor! - jelentette ki határozott elszántsággal a férfi, aztán felemelte a padlóról a botját, és sántikálva elhagyta a szobát. Alaine mint egy holdkóros szédelgett összevissza a szobában, aztán lejjebb csavarta a lámpa lángját, amitől az árnyak még nagyobbra nőttek a falon. Úgy, ahogy volt, bebújt az ágyba, és magára húzta a takarót.

239

Harmincegyedik fejezet

A reggeli pára még nem oszlott szét a folyó fölött, amikor Alaine végre felébredt, gondosan felöltözött, és azzal a szilárd elhatározással indult lefelé, hogy ezt az egész ügyet most egyszer és mindenkorra tisztázza Cole-lal. Eltökélte magában, hogy már az is mindegy, hogy valódi házasok vagy nem; csak egyetlen dologba nem fog sohasem beleegyezni, hogy Cole feltételei szerint legyen kiszolgáltatva a férfi kényének-kedvének. - Jó reggelt, asszonyom - köszöntötte Miles, miközben még nyakkendőjét igazgatta. Alaine kedvesen megbiccentette a fejét. - Csak meg akarom nézni, fenn van-e már a férjem, és mit csinál... Miles most teljes testével elállta az ajtót. - Könyörgöm, bocsásson meg, asszonyom, de a doktor a legszigorúbban megparancsolta, hogy senkit sem engedhetek be hozzá! A hirtelen beálló csöndben Alaine jól hallotta Cole botjának koppanásait a dolgozószoba padlóján, nyilvánvaló volt, hogy a férfi céltalanul ődöng odabenn. Amilyen méltóságteljesen csak tudta, megérintette a szerencsétlen inas karját, és rámosolygott: - Semmi baj, Miles. Értem. Egyedül reggelizett, észrevéve, hogy az asztal másik végéről még Cole terítéke is hiányzik. Legyűrt néhány falatot, majd elhagyta az ebédlőt, és elindult felfelé a szobájába. A hallban Mrs. Garth álldogált a dolgozószoba ajtaja előtt és kopogtatásra emelte a kezét. Megpillantva Alaine-t leengedte a karját. A másik kezében egy ezüsttálcát tartott, rajta egy üveg bontatlan brandyvel. Alaine számára nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony csak arra vár, hogy ő végre távozzék. Alaine elborzadt. Úgy tűnt, hogy ebben a házban mindenki tudja, mi folyik itt tulajdonképpen, és szemmel láthatóan őt igyekszik távol tartani az egésztől. Ha tehát Cole elhatározza, hogy az italba fojtja gondjait, mindenki, az egész személyzet a rendelkezésére áll, teljesítik parancsait, és senkit nem engednek be hozzá. Legfőképpen őt nem. No nem baj! - nyugtatta meg magát. Ez is elmúlik egyszer. Előbb-utóbb csak ki kell jönnie abból a szobából! Délután Olie elhelyezett egy széket Cole ajtaja elé, letelepedett és elszántan őrizte a bejáratot. Világos volt, hogy Milest váltotta fel, akinek nyilván más dolga adódott. A vastag tölgyfa ajtó mögül egyszer csak kihallatszott Cole hangja, mintha énekelt vagy magában dünnyögött volna, de hogy mit, azt nem lehetett kivenni. Estefelé Peter vette át az őrséget, másnap reggel pedig már újra Miles silbakolt az ajtó előtt, amikor Alaine leért a hallba. Most már azonban Alaine kísérletet sem tett a szoba megközelítésére, és Miles köszönését is csak egy fejbólintással viszonozta. A déli órákban aztán újra Peter álldogált őrségben, este pedig Olie váltotta. A harmadik nap reggelén Alaine a szokásosnál egy kicsit későbben ért le. Ma valamivel több időt vett igénybe az öltözködés, rendkívüli gonddal választott ruhát, sokáig kefélgette haját. A reggelit ma Annié szolgálta föl, de a ház úrnője megint csak kénytelen volt egyedül étkezni. Alaine egy mély sóhajtással felkelt az asztaltól, és egy kávéscsészével a kezében az ablak elé állt, ahonnan elkápráztató kilátás nyílt a folyóra. Minden szent elhatározása, hogy ma végre tisztázza 240

Cole-lal a helyzetet, szertefoszlott, és jószerivel már csak egyre vágyott, hogy legalább újra láthassa. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki figyeli, sőt mintha a tarkójához érne valami, de Alaine nyugodtan szürcsölgette tovább kávéját, és elhatározta, hogy nem ijed meg, különben is érezte, hogy valódi veszély nem fenyegeti. Aztán anélkül, hogy a legkisebb mozdulattal előre jelezte volna, hirtelen megfordult, mire a konyhába vezető ajtó csikorogva becsapódott. Valakinek kell ott lennie! Alaine gyorsan visszatette a csészét az asztalra, és az ajtóhoz lépve hallgatódzott. A szobában senki nem volt, ez kétségtelen, de jól kivehető volt egy mélyről jövő morajlás, amely mint valami szöveg nélküli dallam egyre közelebbről hallatszott. A zöldséges pincébe vezető ajtó kinyílt, és belépett a konyhába Annié, néhány cserépkorsót szorítva a melléhez. Amikor megpillantotta úrnőjét a konyhában, meglepődve megtorpant, és abbahagyta a dudorászást. - Nem látott itt valakit bejönni? - kérdezte Alaine zavarodottan. - Nem, asszonyom - sóhajtott nagyot a szakácsnő, és lerakta az asztalra a nehéz csuprokat. Látja, most jövök a pincéből, ezeket hoztam föl. Alaine visszament az ebédlőbe. „Lehet, hogy megőrültem?” - kérdezte magától felajzva. Most döbbent rá, hogy napok óta csak ül és gondolkodik, és a semmittevés nyilván már elködösítette az agyát. Ha ez így megy tovább, és nem talál magának valami értelmes elfoglaltságot, hamarosan ő is kénytelen lesz Cole brandyjéhez folyamodni. Itt a házban elképzelhetetlen, hogy bármiféle munkát találjon, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben volt. Hacsak nem házon kívül?... Hiszen itt van a rózsakert! Ott aztán volna mit csinálni... Úgy megörült az ötletnek, hogy hangulata egy szempillantás alatt egészen megváltozott. Boldog volt, hogy végre nemcsak Cole-ra gondol, és hogy végre talált magának valami értelmes tevékenységet. Szinte vidáman felszaladt a szobájába, és mit sem törődve férje intelmeivel, előkapta legközönségesebb ruháját, egy lenvászonból készült háziruhát, gyorsan átöltözött, talált egy régi, ócska cipőt is, meg egy kendőt, amellyel lekötötte a haját, sőt még egy elnyúlt kesztyűt is előhalászott valahonnan. Óvatosan kiosont a rózsakertbe, de előbb meggyőződött arról, hogy Cole ablakán az elsötétítő függönyök mindenütt be vannak húzva. A ház végében talált egy ásót meg egy kapát, és nagy nekibuzdulással munkának látott. Ha kellett, letérdepelt a bokrok mellé, kézzel rángatta ki a földből az eldurvult gazokat. Az őszi napfény melege átjárta tagjait, a munkától szinte újra pezsgett a vére. Kiegyenesítette derekát, aztán megtörölve izzadó homlokát, szemrevételezte a bokrokat. A látvánnyal meg volt elégedve, feltűrte hát ruhája ujját, és most már az ásóval esett neki az ágyasoknak. Jól megforgatta a földet, és boldogan fedezte föl, hogy az ásó nyomán mindenütt jó barna, friss talaj kerül elő. Nehéz munka volt, de érezte, ennek legalább van értelme. Kedvtelve nézegette a megújuló talajt, a föld szoknyája aljára tapadt, hiábavaló küzdelem lett volna minden egyes lépésnél leporolni. Aztán mikor végzett a sorral, övéből elővette az ócska kesztyűt, felhúzta, kézfejével újra megtörölte izzadt homlokát, nyakát, és boldogan felvetve fejét, körülnézett. De lába szinte a földbe gyökerezett, amikor megpillantotta Cole-t, aki hálószobája ablakából figyelte ténykedését. A férfi szemlátomást frissen borotválva, lefürödve, messziről is vakítóan fehér ingben álldogált a nyitott ablakban. Ő meg itt ásogat a kertben, legócskább ruhájában, szoknyájára tapad a sár, homlokáról ömlik az izzadság, mocskos a keze, és haját leszorítja egy agyonfoltozott kendő.

241

Cole szórakozottan kivette szájából a szivart, kifújta a füstöt, de tekintetét most sem vette le Alaine-ről. A lány viszont azonnal másfelé nézett, de semmit sem látott, csak teljes kétségbeesésében mélyen felsőhajtott. Hát igen! A harmadik napon! Három hosszú napja várta ezt a percet, amikor végre újra megpillanthatja Cole-t. Harmadik napja készül izgatottan, öltözködik fel a legnagyobb gonddal, és eddig mindhiába. Most meg itt áll a lehető legágrólszakadtabb kinézettel, és Cole őt nézi... - Bocsásson meg, asszonyom! - hallott egy férfihangot a kapu felől és még a lélegzete is elállt, amikor megpillantotta a belépő Braegert. - Egyelőre legyen annyi is elég - magyarázta a férfi leugorva a nyeregből hogy itt vagyok, holott elhatároztam, hogy ide se teszem be többé a lábam. Alaine bocsánatkérően mutatott sáros szoknyájára, és csak abban reménykedett, hogy a férfi nem veszi észre, hogy arcát elöntötte a pír. - Ó, elnézést, Darvey doktor. Igazán nem számítottam ilyenkor látogatóra! - Semmi baj! Nekem így is nagyon tetszik! - jelentette ki fölényesen, és lehajolt Alaine lehullott zsebkendőjéért. - Különben is nekem be kell érnem bármilyen szépséggel, aki elérhető közelségben van - jelentette ki tárgyilagosan, és kezét nyújtotta Alaine-nek. - Ön aztán igazán gáláns, uram! Bearanyozta a napomat, akárcsak ez a gyönyörű napsütés és ez a kis kerti munka - mondta meggyőződéssel hangjában, és kezével takarva szemét a nap felé nézett, s közben felszabadultan élvezte a táj elbűvölő őszi színeit és a vibrálóan kék eget. - Tudja, uram, ha a tél is olyan gyönyörű errefelé, mint ez az ősz, akkor egészen jól el fogom viselni ezt az északi vidéket. - A tél?! - sóhajtott fel Braeger talányosan. - Ó, drága kis Alaine! Most figyelmeztetem, hogy ez csak az indián nyár röpke melege! - mondta sokat sejtetően, majd a rózsaágyások felé fordult: Addig is élvezzen ki mindent, ápolja őket, ha nem akarja, hogy tavaszra teljesen kifagyjanak! Nem ártana, ha be is takargatná őket! Nem tudom, ismeri-e a módját? Kupacba kell hordani a földet minden egyes tő körül, hogy jól szigeteljen, s akkor talán átvészelik a telet. - Ez minden? - Azt hiszem - válaszolta Braeger, majd elbizonytalanodó hangon hozzátette: - Legalábbis nálunk... szóval nálunk ez vált be... Alaine barátságosan elmosolyodott. - Igazán hálás vagyok önnek, Darvey doktor. Idejött hozzánk olyan messziről, csak azért, hogy ellásson jó tanácsaival, hogyan kell ápolni a rózsákat. Úgyhogy most már tudom, hogyan kell őket betakargatni télire. Ön igazi született úriember! Braeger finoman megemelte a kalapját. - Asszonyom, ezerszer ekkora távolságot is megtennék, csak hogy egy pillantást vethessek önre... Alaine hitetlenül felkacagott: - Uram, őszintén be kell vallanom önnek, hogy még az életben nem találkoztam egy ilyen hízelkedő, mézesmázos fickóval, mint ön... - De hölgyem! - kiáltott fel sértetten az orvos. - Csak nem gondolja, hogy nem hiszem komolyan, amit mondok! - Uram, én kissé szkeptikus vagyok mind az írekkel, mind a jenkikkel szemben - jegyezte meg Alaine tárgyilagosan. 242

- Áhá! - kiáltott fel nevetve Braeger. - Akkor talán azért jött ide, hogy valamennyiünket megszelídítsen! Alaine lehúzta kesztyűjét, és köténye zsebébe rejtette. - Megvallom önnek, nem reménykedtem benne, hogy az után az... este... szóval az után a vacsora után még valaha is újra itt látom. Braeger tekintete elkomorult. - Hát igen... Cole-nak és nekem volt egy kis összekülönbözésünk... - sóhajtott nagyot, mint akinek nehezére esik pontosan szavakba foglalni a történteket. - De látja, itt vagyok... - nyelt egy nagyot, és semmi értékelhető reakciót nem észlelve Alaine arcán, megbicsakló nyelvvel folytatta: Nem is tudom... Szóval eljöttem... valahogy szükségét éreztem... hogy bocsánatot kérjek... Alaine lassan, tűnődve megcsóválta a fejét. - Én nem bocsáthatok meg önnek, uram. Azt csak Cole teheti... - Dehogy, dehogy... - intett ingerülten kezével Braeger. - Itt már csak rólam van szó. Minden az én ostobaságomból kifolyólag történt. De magam sem értem, valahogy az utóbbi időkben képtelen vagyok úgy beszélgetni Cole-lal, mint régen... Cole úgy megváltozott, miután hazatért a háborúból, hogy alig lehet ráismerni - merengett el a távolba Braeger. - Persze, önkéntesként vonult be, mint tudjuk, tele hazaszeretettel és lojalitással, elszántsággal és bátorsággal. Ilyen is van! Bár meg kell vallanom, hogy én egy efféle őrültségért, amit manapság háborúnak neveznek, sohasem tenném kockára az életemet, így inkább itthon maradtam, és itt próbáltam meg hasznossá tenni magamat. Némán bandukoltak tovább a ház felé az ösvényen, miközben Alaine eltűnődve gondolt fivéreire és apjára. Aztán hirtelen megállt, és elgondolkodva Braegerre emelte mélyszürke tekintetét: - Lehet, hogy magának van igaza - mondta maga elé meredve. - Mert magam is átéltem azt az érzést, amikor a legszívesebben elmenekültem volna, ha lett volna rá lehetőségem... Darvey doktor hosszasan elnézte a lányt. - Alaine, maga igazán nem mindennapi nő! Sokkal érzékenyebb, kifinomultabb, mint bárki más, akit... - hallgatott el hirtelen, de mély lélegzetet véve mindjárt folytatta: - Talán ez az, ami miatt Cole szeretné, ha távol tartanám magam öntől? Minthogy maga is tudja, hogy én ép, egészséges férfi vagyok, míg ő... - No, ebben téved! - fortyant fel Alaine döbbenten. - Erről távolról sincs szó! - Nem baj... Egy szép napon talán majd rájövök, mi emészti öreg barátomat... És akkor minden rendbe jön - mondta meggyőződéssel, és egy hirtelen mozdulattal meglengette kalapját és összecsapta bokáját: - Ha van egy kis szerencsém, addig is láthatom. Alaine csak kezével intett, és elnézte Braegert, ahogy felpattan lovára és kivágtat a kapun. Ebben a percben kinyílt mögötte a veranda ajtaja, hátra sem nézett, de érezte, hogy csak Cole lehet az. Hallotta, ahogy a férfi mellébiceg, és csak akkor szólalt meg: - Ne aggódjon! Már elment. Szavaira azonban nem érkezett válasz. - Azért jött, hogy bocsánatot kérjen - fordult meg hirtelen, és mélyen Cole szemébe nézett. Cole még most sem válaszolt, így Alaine elbizonytalanodva lehorgasztotta fejét, és csak férje vakítóan fehér selyemingét látta maga előtt riasztó közelségben. - Szerettem volna néhány dolgot megbeszélni magával - jelentette ki határozottan, minden erejét összeszedve a lány.

243

- Sajnálom, hölgyem. Az elmúlt napokban... úgymond, indiszponált voltam - válaszolta lakonikus rövidséggel. - Észrevettem - vágott vissza gyorsan Alaine, és saját merészségétől megzavarodva ajkába harapott. - Volt egy megállapodásunk, őrnagy - kezdte ismét nagyon halk hangon Alaine, de ajkára fagyott a szó, mert észrevette, hogy Cole arca megvonaglik, és dühödten összevonja szemöldökét. Így hát suttogóra fogva hangját, nagy nehezen befejezte a mondatot: - Megértettem, ön akkor akar használni engem, amikor éppen elönti az indulat. Én viszont szeretném ismerni a szándékait. Cole némán, bocsánatkérően meghajolt. - Ami azt illeti, csak a tisztességes keretek között... természetesen. Mert ha nem tudná, hölgyem, ez is része volt házassági eskünknek! Mintha valami olyasmiről tettünk volna fogadalmat, hogy jóban, rosszban, holtomiglan, holtodiglan... Alaine visszahajtogatta ruhaujját, és begombolta a csuklóján. Közben elnézte Cole-t, és maga sem tudta, miért, hogyan, de érezte, hogy ebben a pillanatban jobban neheztel Cole-ra, mint bármikor ez idáig. - Volt egy megállapodásunk, uram - jelentette ki újra, makacsul ismételve érveit, s abban reménykedve, hogy legalább sértett büszkesége elégtételt kaphat. - Ön megígért nekem valamit... de megszegte a szavát... - Sok esküt tettem én már életemben, hölgyem - szakította félbe Cole. - Egy orvosit, egy állampolgárit, két házasságit... aztán rájöttem, hogy mekkora ellentmondásokba ütköznek ezek valamennyien. Az eskü megtartásának, illetve megszegésének dilemmájával akkor szembesült először, amikor parancsot kapott, hogy hagyja ott a sebesülteket, és vonuljon vissza Pleasant Hillből. Akkor egyszerűen megtagadta a parancsot, és maradt. Pedig komoly lelkiismeret-furdalást okozott számára már a parancsmegtagadás ténye is, de képtelen lett volna másképp dönteni. Orvosi esküjét akkor sértette meg, igaz, önhibáján kívül, de rendszeresen, amikor Roberta egyremásra küldte el mindenféle hazug kifogással pácienseit, köztük egy szerencsétlen beteg kislányt, akit szülei hoztak el hozzá. Roberta futott velük először össze a kapuban, és végigmérve a családot, szemrebbenés nélkül közölte, hogy a doktor pillanatnyilag elérhetetlen, pedig csak kilovagolt a csűrökhöz. Braeger sokat profitált Cole alkalmi pácienseinek elutasításából. A kislány azonban, mint később Roberta vállrándítva megjegyezte, még aznap délután meghalt. Az asszony csak annyit mondott mélységes közönnyel, hogy mindenki jól járt: a kislány, mert nem kell többet szenvednie, de a világ is, mert mi szükség ezekre a nyomorult, ügyefogyott emberi roncsokra. Így tehát Cole némi joggal érezte, hogy az eskütételek valamiképpen visszájukra fordulnak, és tetszik, nem tetszik, akár rajtunk kívülálló okokból is, de betarthatatlanok. Következésképp feltételezhető, hogy legutóbbi esküjére sem vár jobb sors. - Ön becsületről beszél, uram... - folytatta kitartóan Alaine, mert most egyszerűen nem bírta elviselni, ha szőnyeg alá seprik az egészet, és nem tisztázzák végre mindazt, ami valószínűleg mindkettőjüket egyaránt gyötri. - Szeretném megjegyezni, hogy az eskünk három dologra vonatkozott: ön a szerelemről és a szeretetről mintha megfeledkezne... Cole egy hosszú percig magába roskadva hallgatott, aztán halkan megszólalt: - Én valóban kedvelem önt, Alaine. A lányt azonban nem elégítette ki a válasz. - És a szerelem?... 244

Cole gondterhelten elmerengett. - Tudja, én világéletemben gyanakvóan kezeltem azt a különös valamit, ami állítólag első látásra születik - morogta, és egy pillantást vetve a lányra, szándékoltan tagolva szavait, még hozzáfűzte: - Ki tudná pontosan megfogalmazni, mi is az a szerelem? Ha egy férfi és egy nő megérti egymást, akkor kialakulhat közöttük a szerelem, amely idővel még el is mélyülhet. Talán azt lehetne monda-ni, hogy a szerelmet a férfi hordja önmagában, egészen addig, amíg be nem következik a beteljesülés. Alaine dühödt csalódottságot érzett, amelybe szinte minden porcikája beleremegett, de összeszedve magát, máris folytatta, immár sokkal indulatosabb hangon: - Értem, hogyne! És hozzá még a teljes tisztelet, ugye, őrnagy úr? - kérdezte szándékosan megjátszott udvariassággal. - De akkor én azt hiszem, hogy ön nemcsak egy bolond idióta, hanem ráadásul... vak is! Az ember pillanatok alatt megfogan, aztán megszületik, és leél egy hosszú életet. Az elhullott mag évekig megbújhat egy kő alatt, aztán egy kóbor szél termékeny talajra repíti, ahol kicsírázik, gyökeret ereszt, és az első tavaszi napfény hatására szárba szökken. Még hatalmas tölgyfa is válhat belőle, amely évszázadokig elél. A szerelem megőrzéséért azonban tenni kell valamit, de még a kicsírázásáért, meggyökerezéséért is, a beteljesüléséről nem is beszélve. Meg kell osztani egymás között, ápolni kell, különben elsorvad, kiszárad - mondta csillogó szemmel, és arcán az érzelmek egész skálája végigvillant. - Ön viszont, őrnagy, pontosan olyan, mint egy hatalmas fekete felhő, amely eltakarja a nyári napot. Hömpölyög, alakot változtat, és feszültséggel tölti meg a levegőt. Aztán összeütközve egy másikkal, villámokkal, mennydörgéssel riasztja meg az embert. De mielőtt lehullana az első eső-csepp, addig csak a szorongató feszültség vibrál a levegőben, és a talaj is olyan száraz, hogy már szinte szétreped. Utána természetesen már visszaáll az egyensúly, a föld is boldogan issza magába az éltető vizet, de addig az egész villámlás, mennydörgés csak idegeket borzoló őrületnek tűnik. Még mielőtt Cole a lányra emelte volna elgondolkodó tekintetét, Alaine átvágott a pázsiton, otthagyva a férfit, aki csak fürkészve nézegette meg-meglebbenő sáros szoknyáját. Cole is követte a lányt a házba, de már csak Alaine árnyékát látta, ahogy felszaladt az emeletre és eltűnt szobájában. Miles aggodalmas pillantást vetett gazdájára, de Cole mosolyogva megrázta a fejét, mire az inas szemmel láthatóan fellélegzett. - Kérem, szóljon Péternek, hogy vigyen fel vizet Mrs. Latimernek. Minden bizonnyal szeretne lefürödni. - Igenis, uram. De, gondolom, már önnek is tálalhatjuk a reggelit? Cole beleegyezően bólintott. - Ö, uram, Annié boldog lesz, ha meghallja, hogy végre eszik... Máris rohanok... Intézkedem. Cole letelepedett az ebédlőben, és Mrs. Garth már hozta is brandyvel dúsított kávéját. Különös módon egy gyermekkori élménye jutott eszébe, amelyet hiába próbált elhessegetni a fejéből. Apja egyetlen dolgot volt képtelen tolerálni, a szándékos ostobaságot, és Cole már zsenge ifjúkorában kénytelen volt megtanulni, hogy hiába játssza a csökött, értelmetlen gyereket, apja valahányszor akár a legkeményebb fegyelmező eszközökkel is visszaterelgeti az értelem ösvényeire. Sajátságos módon mintha most is hasonló helyzetben volna, csak még a váltás hogyanjával nem volt tisztában, sőt azt sem tudta igazán, vajon milyen mértékben lépte át eddig azokat a határokat, amelyek még átjárhatóvá teszik egyáltalán ezeket a szinte láthatatlan demarkációs vonalakat.

245

A kávéval befejezte reggelijét, újra csak visszautasítva Annié tojásos sonkáját, inkább kényelmesen hátradőlt székében, és egy újabb csésze kávét töltött magának, de most kivételesen a belejáró, szokott brandyről megfeledkezve. Tiszta fejre volt szüksége, hogy átgondolja Alaine szavait. Tudta, nem lesz könnyű megőrizni szigorúan fölényes magatartását, és ugyanakkor eltitkolni azt a szinte már őrjítőén szenvedélyes vágyat, amelyet Alaine testi közelsége újra és újra felgerjesztett benne. Ebben a pillanatban meghallotta Alaine dühödt szóözönét a folyosó irányából. Meglepődve visszahelyezte csészéjét a tányérra, kirúgta maga alól a széket, és a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal az ajtónál termett. De ekkorra már ott volt Alaine is, sárga-fekete estélyi ruháját a kezében tartva. Cole döbbenten meredt rá, de megszólalni sem mert, mert attól félt, hogy a lány mindjárt a képébe vágja az egészet. Alaine határozottan elé lépett, és harciasan megfenyegette öklével. - Maga nyomorult kékhasú patkány! - sziszegte a fogai között, és vicsorgott, mint egy felbőszült vadmacska. - Inkább pucéron hagyom el ezt a házat, mint hogy még egyszer magamra húzzak egy darabot, amit maga vásárolt! Cole látta a lány szemében izzó haragot, de nyugodtan válaszolt: - Nem is rossz ötlet, hölgyem! Mármint a mód... De mitől gerjedt be ennyire? Alaine a földre dobta a ruhát, szándékoltan elszánt mozdulattal. Cole már attól félt, hogy még ennél is valami katasztrofálisabb tettre készül, és megriadva hátralépett. - Maga csak ne patronáljon engem, maga öszvérfejű jenki! - üvöltötte, és lehajolva felkapta a ruhát, megrázta, és Cole orra elé tartotta, mutatva mindenütt a szoknyán és a mellrészen a megperzselt, kiégetett helyeket. - De Alaine... csak nem képzeli, hogy én tettem? - nézett maga is döbbenten az egyértelmű égési foltokra. - A pokolba is! Alaine ujjával összecsippentett egy teljesen elfeketült foltot, és bár szólni akart, de csak némán mutatta, miközben szeméből már peregtek le a könnyek. - De Alaine! - nézett könnyektől elárasztott szemébe a férfi, és gyengéden, vigasztalóan átkarolta a derekát. - Higgye el, elképzelni nem tudom, hogy ebben a házban bárki is efféle gaztettre vetemedett volna. Nem lehet, hogy a szél felborított egy lámpát, és egyszerűen kiégette?... - Az én szobámban nem volt semmiféle tűz! - jelentette ki határozottan és valamelyest lecsillapodva Alaine, de szeme továbbra is villogott, és látszott rajta, hogy a felindultságtól alig kap levegőt. - Könyörgöm, kérem, Alaine! Higgyen nekem - próbálkozott Cole újra -, el kell hinnie, hogy sohasem tennék ilyet! Igen... - gondolkodott el -, de akkor ki... Mondja meg, kérem, gyanakszik személy szerint valakire? - Az nem érdekes! - suttogta alig hallhatóan, olyannyira halkan, hogy Cole-nak fülelnie kellett, hogy egyáltalán meghallja szavait. Alaine közben mellére szorította a ruhát, és kétségbeesetten feljajdult: - Ez volt a legszebb darabom! Mrs. Hawthrone segítségével jutottam hozzá - csuklott el újra a hangja. - Tudja, azt akartam, hogy büszke lehessen rám! És nem azzal, amit maga vett nekem, hanem azzal, amit én hoztam ide! Magának! „A fenébe is! - gondolta Cole -, lehet, hogy csak egy kicsit meg kell dorgálni! Mindenekelőtt az a fontos, hogy lecsillapodjon! Mert ennél az állapotnál... minden jobb!” - próbálta most már önmagát is megnyugtatni. 246

- Alaine! Végül is mi van itt? - kezdte kissé csúfondáros, de azért komoly hangon. - Maga volna az a valaki, aki hozzávágott egy felmosórongyot ahhoz a féreghez, a vödörről nem is beszélve, aztán kihalászott engem merev részegen a folyóból, majd a háború kellős közepén, átvágva frontokon, mocsarakon, megmentette az életemet? Ez ugyanaz a valaki volna? Aki itt siránkozik egy tönkrement ruháért? Ez volna a régi „Al”? Erre még Alaine sem tudott mit válaszolni, szótlanul nézett a férfira, és szeméből potyogtak a könnyek. Cole rögvest rádöbbent, mekkora hibát követett el ismét. De a lány még jó ideig csak szipákolt, míg végre újra képes volt megszólalni: - Ha nem tudná, engem illedelmes, jó kislánynak neveltek. A hajam a derekamig ért, és mindenki, az egész család azt hitte, hogy egyszer majd igazi úrinő lesz belőlem - szipogta, majd mélyet sóhajtva folytatta: - Aztán mi történt? Végignézhettem, ahogy egymás után... mennek el... Eltemettem az anyámat, merthogy azt sem tudom, hol nyugszanak a többiek... Igen, aztán, lenyírtam a hajamat, és beöltöztem azokba a rongyokba. Megtanultam, hogy hányja-veti tagjait egy kamasz kölyök, figyeltem őket, nem is esett nehezemre. És ráadásul jó ideig elviseltem, hogy maga akar nekem leckét adni arról, hogyan és miképp kell naponta tisztálkodni. Nekem, aki naponta sikáltam magam órákig, hogy lemossam magamról a szennyet, amit kényszerűen kentem magamra, hogy aztán másnap újra megfürödjék, és rögtön fürdés után kezdjem elölről. Már olyannyira utáltam az egész műveletet, hogy legszívesebben meghaltam volna... - pihegte felkavarva a mondottaktól, és keresve Cole tekintetét. - Hát nem érti? Nem fogja fel? - sikított fel szinte segélykérően. - „Al” nem létezett. Csak én voltam! - vágott erőteljesen a mellére. - Mindig én, Alaine! A rohadt életbe, vegye már tudomásul, hogy „Al” soha... érti?... soha... nem létezett! - tette hozzá meg-megbicsakló hangon, és most már egész arcát elöntötték a könnyek. Cole nem talált szavakat.

247

Harminckettedik fejezet

A ruhát, úgy tűnt, képtelenség megfoltozgatni, de Alaine-t más fából faragták. Késő éjjel, amikor végre visszavonulhatott hálószobájába, újra és újra nekilátott, hogy mentse, ami még menthető. Ilyenkor általában lehiggadt, munkájába temetkezett, belekuporodva egy hatalmas, zöld bársonnyal kárpitozott fotelba, amely az-után jelent meg váratlanul a szobájában, hogy befejezte a kerti munkákat. Mindig elcsodálkozott, hogy miképp emelkedik lakosztálya komfortszintje, mihelyt néhány órára garantáltan elhagyja a szobát. Egyszer egy öltözőtükröt állítottak be, máskor egy kandallóelőzéket, megint máskor egy vastag perzsaszőnyeget, és végül ezt a gyönyörű, kényelmes karosszéket, közel az ablakhoz. Alaine most már végképp nem talált magyarázatot ezekre a figyelmes komfortbővítésekre, kiváltképp ez után az eset után, hogy legszebb és talán egyetlen estélyinek is beillő ruháját tették tönkre. Az éjszaka csöndje kísértetiesen borult a házra. Hirtelen megeredt az eső, sűrű koppanásokkal verődve az ablaküvegekre, majd villámlások, dörgések reszkettették meg a vidék csendjét. Aztán amilyen váratlanul jött, olyan hirtelen vonult tovább a vihar, és egy-két perc múlva újra mély csend borult a tájra. Éjfél felé Alaine arra riadt fel álmából, hogy valami különös zörejt hall férje lenti dolgozószobája felől, de aztán megnyugodva visszafeküdt, mert a sajátságos hang hamarosan elhalt. Már a hold is előbukkant a sötét felhők közül, de mindenütt nyugalom honolt, és Alaine békésen hajtotta álomra fejét. De egy-két perc múlva újra hallotta a különös morajlást, amely mintha valahonnan mélyről, a ház alsó traktusából vagy alagsorából érkezne. Lehet persze, hogy csak Közlegény morgott lent valahol sőt ez tűnt a legvalószínűbbnek: a kutyát nyilván felzaklatta a vihar, és még mindig nem tudott megnyugodni. Alaine szentül elhatározta, hogy nem hagyja magát ezektől a különös hangoktól zavartatni, de azért meggyújtott egy gyertyát, mezítláb odaosont az ajtóhoz, és résnyire nyitotta. Közlegény azonban fülét, farkát eleresztve nyúlt el Roberta hajdani szobája előtt, jól hallhatóan még horkolt is, csak a folyosóra kilépő Alaine-re lett figyelmes. Alaine odalépett a kutyához, és megsimogatta füle tövét, aztán hirtelen elhatározással rászólt: - Gyere csak. Közlegény! Nézzük meg, nincs-e itt valaki! A szelindek komótosan, lustán feltápászkodott, és végre négy lábra állva megrázta magát, aztán halkan felhorkant, de máris követte úrnőjét. Egy-két lépés után azonban mintha földbe gyökerezett volna a lába, megállt, és egész testében remegett, mire Alaine is megtorpant, és majdnem kiejtette kezéből a gyertyát. Érezte, nincs az az erő, amellyel odébb vonszolhatná a szelindeket. Leküzdve félelmét és belső remegését, otthagyta a kutyát, és lábával belökte Roberta hajdani szobájának ajtaját. A hirtelen támadt huzatban meglebbentek a kárpitok, de egyéb zörejt nem lehetett hallani. A gyertya pislákoló fényében azért alaposan körülnézett. Minden a helyén volt. Igaz, az ablakot nyitva felejtették, ez okozta a huzatot is, de csak a vastag, tömör függönyök széle lebegett a légvonatban. Alaine megkönnyebbült. - Látod, Közlegény! Csak a huzat! Ennyi az egész - nyugtatgatta a kutyát, de lehet, hogy magát is. Ahogy azonban a függönyhöz ért, mikor bezárta az ablakot, meglepődve vette észre, hogy az taplószáraz, holott az eső jó ideig szinte minden irányból be kellett hogy verjen a nyitott ablakon, 248

akárcsak az ő szobájában. Lehet persze, hogy valaki csak a vihar elmúltával nyitotta ki az ablakot, hogy az eső utáni friss légáramlat végre átszellőztesse a szobát? Ekkor azonban, már a zárt ablak mögött, egy különös fuvallat érte Alaine lenge hálóingét, és szinte fellebbentette. Roberta egykori lakosztálya nem az a hely volt, ahol Alaine a legszívesebben tartózkodott, kiváltképp nem egy ilyen, különös hangokkal megzavart éjszakán. Remegve hívta magához Közlegényt, de a szelindeket éppen valami más kötötte le, reszketve vicsorgott, vakkantott a sarokban, ahol a fal mellett egy hajdani óriási tükör hevert, négyszögletű szilánkjaira hullva a padlón. A kerete még nagyjából egyben maradt, sőt az is jól kivehető volt, hogy egykor egy dús szövésű vörös bársonylepellel borították be. A szelindek egy nagyobb tükördarabra meredt, és vidáman ugatta, nyilván azt hitte, hogy egy fajtájabelivel hozta végre össze a sors. - Gyerünk! Indulás, Közlegény! Kifelé! - szólt rá Alaine határozottan. A kutya lába közé kapta a farkát, és vonakodva bár, de engedelmeskedett. A lány szinte fejvesztve robogott vissza szobájába, és csak akkor nyugodott meg, amikor végre újra bezárta maga mögött az ajtót. De elaludni még nagyon sokáig nem tudott. A reggelinél helye gyanúsan sokáig üres maradt. Cole elhatározta, hogy utánajár a dolognak. Föl is sántikált, és megállt Alaine szobája előtt, de miután diszkréten bekopogtatott és választ nem kapott, belökte az ajtót, és ott találta Alaine-t az ablak előtti karosszékben üldögélve, párnák és takarók között. Alaine valami köszöntésfélét rebegett, de ezt alig lehetett hallani, mert stólája szinte félig beburkolta arcát, eltakarva száját és orrát is. A szobában dermesztő volt a hideg - döbbent bele Cole-ba a felismerés. A tűz már régen kialudt a kandallóban, és a házat átjáró szél mintha bevette volna magát az egész szobába, sőt, mintha még a tűzhely kéményéből is árasztotta volna hideglelős leheletét. - De Alaine! Miért nem figyelmeztette a személyzetet, hogy tartsák ébren a tüzet - dorgálta meg Cole gyengéden. - Hiszen itt perceken belül halálra fagy! Alaine sértetten elhúzta az orrát, és még jobban beburkolózott a párnák közé, és már afféle minden-mindegy arckifejezéssel meredt maga elé, miközben jól hallotta, hogy Cole odabiceg a tűzhelyhez, és megpróbál életet lehelni a még izzó parazsakba. - Asszonyom... Nem érzi jól magát? - Ó, semmi különös, uram - motyogta takarójába a lány. - Én pedig már azt hittem, hogy még mindig az estélyi ruháját siratja. - Dehogy! Már rég elfelejtettem, uram... Ahogy tanácsolta... - Ha gondolja... Ha gondolja, hogy pótolható, akkor semmi akadálya, hogy... Szóval érti... St. Cloudban ismerek egy kitűnő női szabót, ő úgy fogja újra elkészíteni, ahogy kívánja... Ugyanabban a színben, ugyanazokkal a csipkékkel... - Megleszek nélküle is! - vágott közbe Alaine. - Arról nem beszélve, hogy azért van nekem más ruhám is, bár egyik sem olyan szép, mint ez volt. De a fene sem törődik már vele... Cole agyán végigvillant, hogy végre valami egészen más témát kellene keresni, de továbbra is megőrizni az udvarias hangnemet. - Bemegyek délután a városba. Franzcal kell megbeszélnem egypár dolgot. Ha kedve van, velem tarthat... Alaine kibontakozott a párnák és takarók közül, Cole-ra nézett, aztán megint magába roskadt. - Sajnálom, uram... De ma valahogy... úgy érzem, nem vagyok a megfelelő állapotban.

249

Cole felsóhajtott. Emlékezete szerint ő is majdnem ugyanezeket a szavakat használta egy-két nappal ezelőtt, amikor ki akarta menteni magát, csak azt nem tudta, vajon Alaine is hasonló okok miatt takarózik-e ugyanezekkel a szavakkal. - Nem a fejem fáj, ahogy mondani szokták... őrnagy úr! - hangsúlyozta a szavakat tőle szokatlan stílusban. Cole azért homlokára helyezte kézfejét, de Alaine olyan tekintettel meredt rá, hogy rögtön el is rántotta. - őrnagy, értse meg már végre, lázam sincs! - Akkor bocsásson meg, nem igazodom ki magán... elnézést, hölgyem! - kezdte, de Alaine olyan hirtelen kapta föl a fejét, hogy Cole is megdöbbent. - Nem igazodik ki? Maga, Latimer doktor? - húzta el ironikusan a száját, és minden további magyarázat helyett erőltetetten felkacagott: - Szóval meghaladja a képességeit, hogy végre észrevegye, hogy nő vagyok? Azt hittem, sokkal többet tud a nőkről! Így el sem tudom képzelni, hogy nem képes még felfogni sem, miért nem vagyok ma éppen használható állapotban! Cole csak elmosolyodott. - Sajnálom, asszonyom! Még nem ismerhettem meg a periódusait. Jóllehet, egy igazi férj... igen, egy igazi mindig tudja, mikor vannak ezek a női kellemetlenségek... - Ne vicceljen! - mordult föl Alaine teljesen elkeseredve, és remélve, hogy végre békén hagyják. Lehunyta szemét, és fejét mélyen lehorgasztotta. Egyre kevésbé volt képes felfogni, vajon miért nem tudja soha megőrizni méltóságát, ha Cole ott van, jelen van. Miért nem érzi meg legalább Cole, és legalább egyetlenegyszer, hogy ő is egy finom hölgy, aki ráadásul büszke is, aki ad magára, és megpróbálja megőrizni méltóságát, derűs személyiségét? - Kedvesem, nekem indulnom kell. Most már nyugodtan távozom, mert látom, hogy teljes kényelemben van. Alaine, mint akit puskából lőttek ki, felpattant, de már csak azt látta, hogy Cole nyugodt léptekkel átmegy a saját hálószobájába. Néhány perccel később visszatért egy likőrös üveggel a kezében, és kiöntött néhány kortynyit egy pohárba: - Próbálja ezt meginni! - mondta, és átnyújtotta a lánynak a poharat. Alaine elfintorította az orrát, és undorodva félrekapta a fejét. - Én inkább józan maradok! Aztán majd csak szenvedek itt magamnak! Szokott magányomban! - No, ne vicceljen, Alaine! - lépett mellé Cole. - Nem akartam én rosszat, a brandy csak fölmelegítené, és talán még a görcseit is enyhítené! Higgye el, úgy is mint orvos mondhatom, ennél jobbat receptre sem írhatnék föl magának! - Ha jól emlékszem, ön mintha feladta volna a praxisát... - jegyezte meg ridegen. - Az igaz! De hogyan tudnék ellenállni egy ilyen kiszolgáltatott páciensnek? Csak annyit áruljon el, nincs-e valami, amit csak a városban szerezhetek be magának, és amire vágyik. Mert mennem kell! Alaine csúfondárosan elfintorította az arcát annyira meglepte a kérdés frivolitása. - Esetleg valami bonbont? - kérdezte Cole bizonytalanul, maga is érezve, hogy valami nagynagy ostobaságot mondott. De Alaine furcsamód egészen felvillanyozódott. Évek óta nem evett bonbont. Szeme feltüzesedett, és Cole már boldogan várta a folytatást. 250

- Kicsikém! Annyit veszek, amennyit csak kíván! Sőt annyit, hogy ha mindet megeszi, akkorára gömbölyödik, mint egy kismalac! Akkor viszont, ha akkora lesz, nem lesz más választásom, mint hogy felbontsam a házasságunkat! Alaine jól látta Cole szemében a hamiskás, végre boldog ironikus mosolyt, de azért megjegyezte: - Nekem néhány deka, néhány darab is elég lesz, uram... - Megkapja, hölgyem, de sajnos csak nagyon későn érek haza - figyelmeztette. - Ha minden jól megy, Franzcal még fölmegyünk északra is, majdcsak kapok valami meleg ruhaneműt, és akkor nem tudom, mikorra érek vissza. Ne várjanak meg a vacsorával, feltehetően benn eszem a városban! Alaine végre lehúzta arcáról a takarót. - Én meg feltehetően itt eszem a szobámban... De minthogy ön ugyancsak kényes a vendégek kiválasztására, én is igyekezni fogok... Nem mindegy, hogy kinek a társaságában költöm el a szerény kis vacsorámat... Most éppen Cole lett volna soros a visszavágásra, de csak az ajkán futott végig egy mosoly. - Braeger nyilván boldogan kihasználná megüresedett helyemet... A szürke szemek fagyosan meredtek Cole-ra: - Latimer őrnagy! Magának aztán igazán különös erkölcsei vannak. New Orleansban még minden skrupulus nélkül végigvitt volna a városon, amikor abban a hiszemben élt, hogy utcalány vagyok. Afféle, akikkel nyilván gyakran... összejött. Jól van, én tudom, hogy ez fizikai szükséglet! Ki kell elégíteni! Viszont másrészről ön az, aki elítélt minden ilyen dolgot, és a maga fennkölt módján úgy interpretálja, mint undorító, gyomorforgató cselekményt. - Alaine! Vannak dolgok, amiket te még nem érthetsz meg! - Uram, ebben tökéletesen igaza van! - válaszolta egy félmosollyal az ajkán a lány, de közben reménykedett, hogy a férfi majdcsak befejezi a megkezdett mondatot. De Cole némán biccentett, és otthagyta Alaine-t. Éjféltájban arra lett figyelmes, hogy Cole végre megérkezett, bement a szobájába, aztán elindult a fürdőkamra felé. Alaine azt is hallotta, hogy a folyosón Közlegény csapdossa boldogan a farkát a padlóhoz, aztán a kutya is lemehetett a földszintre, mert Cole léptei még kora hajnalban is fölhallatszottak a dolgozószobából. Másnap reggel Alaine-t már az ebédlő ajtajában kellemes meglepetés érte. Az asztalon, a terítéke mellett ott állt egy színes, kézzel festett fémdoboz, sárga selyemszalaggal átkötve. Ilyenkor, háborús időkben a lehető legszokatlanabb látvány. Jó érzéssel elmosolyodott, és leült a helyére. Ekkor vette észre, hogy a dobozhoz egy kártyát támasztottak, amelyen egyetlen szó állt: ALAINE. Kibontotta a szalagot, és felemelve a doboz tetejét, beleszagolt. Orrát megcsapta a bonbon csodálatos illata. De Cole figyelmessége is átmelegítette szívét. Nagyon jól tudta, hogy az efféle édességeket keleten készítik, így szállításuk különös figyelmet követel, s errefelé nem lehet éppen olcsó mulatság. De Cole mégis megvette, holott ő már azt hitte, hogy a férfi rég elfelejtette kérését, miután elhagyta a házat. Nem lett volna szabad kételkednie benne... - gondolta magában. Ebben a pillanatban azonban eszébe jutott, hogy Roberta is szenvedélyesen szerette a bonbont. A konyhaajtó megcsikordult, és Cole lépett be az ebédlőibe. Végignézett feleségén, aki egy vastag, szürke selyemsálba burkolózva ült az asztalnál. A kora reggeli fények bearanyozták csillogó 251

haját, a vállára terített sál színe pedig még jobban hangsúlyozta szemének szürkeségét. Cole mármár látomásszerűnek érezte az egész jelenséget, nem is tudta róla levenni tekintetét, míg végre Alaine is felnézett, és pillantásuk találkozott. A lány rejtélyesen elmosolyodott, mire Cole-nak szinte elállt a lélegzete. - Köszönöm... Cole. - Ilyesfélére gondolt? - kérdezte gyengéden a férfi. Alaine vidáman felkacagott, mintha legalábbis egy jó viccet halott volna. Cole kedvtelve nézte derűs arcát és ujjainak finom matatását, ahogy belenyúlt a dobozba, elámulva, hogy milyen rengeteg sokat rejt a mélye. Kivett egy darabot, megkóstolta, és még a szemét is lehunyva élvezte csodálatos ízét. - Kimondhatatlanul finom! - kiáltott fel gyermeki őszinteséggel, és lenyalta az ujja végét. Tessék, vegyen ön is! - kínálta. Cole egy köszönő kézmozdulattal hárította el, s közben leült a helyére. - Olie szerint az efféle édességek tönkreteszik a férfiasságot - nevetett fel jóízűen. Alaine gunyorosan felvonta szemöldökét, kiemelt egy bonbont a dobozból, és átnyújtotta. - Akkor talán éppen azért kellene kipróbálnia. Ez esetleg valamelyest visszafogná harcias természetét... - Köszönöm az ötletet, asszonyom - nézett rá indulatosan. - De attól tartok, ez idáig nemigen volt alkalmam tanújelét adni „harcias” természetemnek. Mindazonáltal ígérem, hogy a jövőben még fegyelmezettebben próbálok majd viselkedni - mondta, és elmélázva szemlélgette botjának ezüstgombját, és mint aki csak magában motyog, megjegyezte; - Tudja, sohasem gondoltam volna, hogy a házasság ennyire hasonlatos lehet a szerzetesi élethez... Alaine fejében már kész volt a válasz, de ma valahogy, ezen a gyönyörű reggelen, nem akarta tovább feszíteni a húrt és elrontani a derűs hangulatot. Különben is abban reménykedett, hogy előbb-utóbb eljön annak is az ideje, hogy figyelmeztetheti Cole-t, hogy csak azt kapja, amit kért. A következő nap reggelén, mikor Alaine a szokott időben leért az ebédlőbe, már ott találta Annie-t, aki teljes kétségbeesésben ugrált a kandalló előtt. A helyiséget égett csokoládészag töltötte meg, és amikor a szakácsnő odébb lépett, Alaine észrevette, hogy a tűz-térben, az izzó parázson mint valami ragacsos kátrány folyik szét az összeolvadt bonbon, a kandallórács elé hajítva pedig ott volt a finom festett kis doboz, egyik oldala már félig elszenesedve. Alaine felkiáltott a döbbenettől, odaugrott a tűzhelyhez, hogy legalább a dobozt kimentse. De ahogy hozzáért, máris elkapta az ujját, mert a fémdoboz már teljesen áttüzesedett. Végül a salakkotróval nyúlt be újra, és azzal emelte ki. - Hát ez valami borzalom, asszonyom! - szipogott Annié magából kikelve. - Fogalmam sincs, ki tehette, de bárki volt is, az csak maga az ördög lehetett. Bárki követte el a dolgot, előbb kiöntötte a doboz tartalmát a tűzre, és magát a dobozt csak azután dobta utána. így tehát aligha történhetett afféle hirtelen felindulásbók sokkal inkább hideg, megfontolt számításból. - Hát itt meg mi történt? - csattant fel élesen Cole hangja az ajtóból. A két nő megfordult. Alaine szeméből kibuggyant egy könnycsepp, Annié meg a szája szélét harapdálta. Cole hol a dobozra, hol a nőkre nézett értetlenül, míg végre a szakácsnő megszólalt:

252

- Amikor reggel bejöttem, uram, már a kandallóban volt az egész, nemcsak a bonbon, de a doboz is, külön-külön. Itt valami szörnyszülött garázdálkodik a házban, de fogalmam sincs, kicsoda! - Talán valaki más a személyzetből majd fényt tud deríteni az egészre - nyugtatgatta Cole. Mindjárt beszélek a többiekkel. - De uram, ez nem lehetett baleset! - tört ki Annié. - Ezt valaki merő gonoszságból csinálta... Merő gonoszságból! - Hát nagyon úgy néz ki - merengett el Cole. - De ha így igaz, ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő. Akkor inkább mindenkit, kivétel nélkül, elbocsátok! A szakácsnő kétségbeesetten tördelte a kezét. Neki már csak az hiányzik, hogy kirúgják! Azt nem élné túl! Ennyi hosszú év után! Alaine is megrémült Cole elszánt fenyegetőzésétől. Remegő ajakkal valami bocsánatkérésfélét rebegett, és elhagyta az ebédlőt. Cole udvariasan az ajtóig kísérte, és figyelte, ahogy megmegránduló vállal elindul felfelé a lépcsőn. Tudta, hogy egy-két vigasztaló szóval megnyugtathatta volna, de maga is annyira eltöprengett a történteken, hogy későn kapcsolt. - Latimer doktor! Fel tudna jönni egy pillanatra? - hallotta a lány hangját. Cole amennyire gyorsan csak tudott, botjára támaszkodva felsietett a lépcsőn, el nem tudta képzelni, mi történhetett már megint. Felfelé menet persze azon tűnődött, miféle intézkedéseket kell tennie, ha félelmei beigazolódnak. De amikor belépett felesége szobájába és körülnézett megkönnyebbülve felnevetett. - Nem értem önt - szólt rá sápadtan, reszketve Alaine. - Én nem találok itt semmi okot a nevetésre. Nézze meg, akárhányszor elhagyom a szobát, valamit vagy behoznak, vagy kivisznek. Most éppen ezt! Miféle őrült játék ez? - emelte fel a festett kis bádogdobozt az ágyról, és szemrehányóan nyújtotta át Cole-nak. Ez a doboz mintegy feleakkora volt csak, mint a másik, de ugyanolyan bonbonokkal volt megtöltve. - Ez csak Mindy lehetett - válaszolta Cole. - Azt hiszem, Alaine, hogy egy újabb barátra tett szert. - Mindy? - képedt el Alaine, és dühödten fürkészte Cole joviálisán mosolygó arcát. - Ki az a Mindy? Csak nem valamelyik szeretője, akit itt rejteget a hátam mögött a házban? - Szeretőm? - horkant fel Cole. - Még hogy szeretőm! Bár ami azt illeti, ugyancsak szükségem van a szeretetre, csak nem arra a fajtára, amelyre ön gondol. De akkor talán valóban itt az ideje, hogy találkozzon vele. Jöjjön, kedvesem! Átvágtak a halion, mígnem elértek egy távoli szobáig, még Roberta lakosztályán is túl. Cole belökte az ajtót, és maga után húzta Alaine-t. A helyiség lakatlannak tűnt, és meglehetősen furcsán volt berendezve. Cole mordult egyet, aztán visszahúzta Alaine-t a hallba, egészen a lépcsőig. - De Cole! - sziszegte mérgesen a lány, és megpróbálta kiszabadítani kezét a férfiéból - Hadd menjek! Mit fognak gondolni a cselédek?! - Ez az én házam, hölgyem, és egyáltalán nem érdekel, hogy mit szólnak! Alaine kényszeredetten követte tovább, át az ebédlőn, ahol összefutottak Milesszal és Mrs. Garthszel. Mindketten meglepődve néztek rájuk, habár Alaine megpróbált méltóságteljes képet vágni.

253

- Különleges nap ez a mai - nézett rájuk döbbenten a szakácsnő. - Ilyen is ritkán fordul elő, hogy az úrnőm és a gazdám egyszerre látogassanak meg itt, az én kis birodalmamban - mosolygott, megpróbálva elrejteni balsejtelmeit. - Elárulnák, minek köszönhetem a szerencsét? Cole azonban csak legyintett, amivel tovább csigázta kíváncsiságát. Annié hát tisztelettudóan hallgatott, de szemét le nem vette volna uráról, aki fürkésző tekintettel nézett széjjel a konyhában, aztán belépett a fáskamrába is, majd az éléstárba, ott is körülnézett. - Hát megvan - mondta valakinek, akit Alaine nem látott, csak azt, hogy Cole kezében tartja a bádogdobozt. - Hát te adtad a hölgynek ezt, miután a másik elégett? - Alaine nem hallotta a valószínűleg igenlő választ, csak azt látta, hogy Cole derűsen mosolyog. - Na, gyere akkor! A hölgy szeretné megköszönni neked, különben is minek bujkálsz örökké. Alaine-nek még a lélegzete is elállt, amikor végre megpillantott egy gyereket, egy hat-hét éves forma kislányt, aki ijedten szorított magához egy babát. A kislányon hosszú, bokáig érő ruha volt, s fölötte egy gyapjúkabát, amely legalább két számmal kisebb volt a méreténél. Bár a konyhában égett a tűz s jó meleg volt, a gyerek úgy reszketett, mint egy ijedt nyuszi. Nagy, sötét szemével félénken pislogott Alaine felé, de aztán lehajtotta fejét, és tekintetét ócska cipője orrára szegezte. - Nem valami beszédes - magyarázta Cole Alaine-nek. - De ő Mindy. - Az isten szerelmére, Cole! - kiáltotta felháborodottan Alaine. - Mit tettél ezzel a szegény gyermekkel? Hiszen olyan mocskos, hogy... - akarta folytatni, de nem talált szavakat. - Mit tettem? Mit tettem? Vettem neki ruhákat. De egyszerűen nem hajlandó felvenni őket. Van külön szobája! Látta! De nem hajlandó ott aludni. Jobb szeret itt a konyhában. Mindy már csak ilyen. Alaine most vette észre, hogy Annié az orra hegyére tolt fémkeretes szemüvegen keresztül leplezetlen kíváncsisággal figyeli őket. Cole Alaine pillantását követve nézett a szakácsnőre, mire Annié heves buzgalommal folytatta munkáját, s közben magyarázkodott. - Mindy kissé különösen viszonyul az emberekhez, de én nem tudom szegényt hibáztatni. Az előző úrnőm valahányszor dührohamot kapott, hacsak meglátta. Többször is kitört, hogy nem hajlandó egy fedél alatt élni egy ilyen szerencsétlen, mocskos kis éhenkórásszal. Egyszer még a borotvafenő szíjat is a gyerekre fogta, de az úr kikapta a kezéből, mielőtt lesújtott volna... - Annié! Túl éles a nyelve, attól tartok. És túl sokat beszél! - figyelmeztette határozottan Cole. A szakácsnő azonban mintha nem is hallotta volna. - Azt várhatja, hogy én majd csomót teszek a nyelvemre! Ami a szívemen, az a számon! Különben az biztos, hogy Mindy jól ki fog jönni az új úrnőmmel. Már napok óta a nyomában van! Követi, mint egy árnyék - bökte ki nagyot sóhajtva, és máris folytatta: - Mert Mindy szegény agyonizgulta magát, mielőtt az új úrnő megérkezett. Aztán persze megnyugodott, olyannyira, hogy még a saját bonbonosdobozát is becsempészte a szobájába, amikor megtudta, hogy az övé elégett. Szegény kicsi árva, olyan, amilyen... De hogy aranyszíve van, az biztos... - Nincsenek rokonai? - kérdezte Alaine. - Volt egy nagybátyja. Ő volt a kertészünk, de mire én visszatértem New Orleansból, eltűnt. Senki sem tudja, mi lett vele. Mindy azóta él itt velünk - magyarázta Cole. - És a szülei? - Tudja, volt az a mészárlás... három évvel ezelőtt - súgta a fülébe Cole, és fejével intett, hogy ne folytassák a témát. Alaine kikapta kezéből a bádogdobozt, és odanyújtotta a kislánynak. 254

- Mindy, köszönöm. De én úgysem tudom egyedül megenni. Mi volna, ha te őriznéd meg számomra, aztán majd együtt eleszegetjük? Mindy csak pislogott, és segélykérően nézett Cole-ra, mint aki nem tudja, mit válaszoljon. Cole beleegyezően bólintott, de Mindy még mindig kétkedő pillantásokat vetett Alaine-re. De minthogy ő is bátorítóan nézett rá, végre elfogadta a dobozt. Alaine túlságosan is jól ismerte ezt az érzést: félelmet az éhségtől, az otthontalanságtól, a kiszolgáltatottságtól. Érezte, hogy a kislány minden szorongása megalapozott, és az sem csoda, hogy mindenkitől fél, és hogy nem akar emberek előtt mutatkozni. Alaine mindkét karját kitárva hívta magához, s közben halkan suttogta felé: - Gyere, ne félj! Én nem foglak bántani! Mindy azonban félszegen toporgott, alig várva, hogy végre eltűnhessen, de Cole egy hirtelen mozdulattal elkapta a karját, és maga mellé rántotta. - Mindy! Ide figyelj! Hová menekülsz már megint? Nem hallottad, mit mondott a hölgy? A kislány szeme megvillant a félelemtől. Izgalmában még jobban magához szorította bábuját és a dobozt, egész testében remegett, és már-már szűkölt a rettenettől. Alaine döbbenten ismerte fel ezt a nagyon-nagyon régi érzést. Anyjuk őket is keményen fegyelmezte, igaz viszont, hogy olyan szerető gondoskodással, hogy a szigorú szavakat, gesztusokat mindig ellensúlyozták ölelései, meleg, megértő szavai. Alaine úgy érezte, mintha saját gyermekkorába került volna vissza. - Mindy, ne félj, gyere ide! Csak szeretnélek jobban megnézni! - mondta a lehető leghalkabban. A kislány vonakodva bár, de egy-két lépést tett előre. Alaine is közeledett hozzá, de egyelőre még nem akart hozzáérni. Aztán amikor látta, hogy Mindy végre ránéz, megsimogatta feje búbját, majd keze lesiklott a vékony, retkes kis nyakra, aztán a vállára. - Csak nem képzeli, hogy ez a szerencsétlen gyerek így fog élni itt ebben a házban? - nézett felindultan Cole-ra. - Ezt maga sem gondolhatja komolyan! - Asszonyom, önnek szent meggyőződése ugyan, hogy én mindent tudok a nőkről, de biztosíthatom, hogy ez a korosztály mind ez idáig kívül esett érdeklődési körömön. - Uram, először is minden gyereknek szüksége van egy irányító kézre... és persze arra, hogy valaki megmondja neki, mikor fürödjön, és egyáltalán, miképp tartsa magát tisztán. Gyere, Mindy! fogta meg finoman a gyerek karját. - Először is megoldjuk a legfontosabb dolgokat. A kislány szemében heves ellenállás tükröződött, lábát lecövekelte, mint akit innen erővel sem lehet elvonszolni, és arcára volt írva, hogy voltaképpen tökéletesen elégedett mindennel, és esze ágában sincs holmi fürdőzéssel megzavarni normális életvitelét. Mindy hozzászokott, hogy a nagybátyja mit sem törődött a kinézetével. Alaine mélységes nyugalommal figyelte a gyereket. - Jól van, Mindy. Ha nem jössz önként, akkor mindjárt szólok Milesnak, Péternek és Mrs. Garthnek, ők majd segítenek, hogy alaposan lefürösszelek. Végül is nekem mindegy, önként vagy erőszakkal a lényeg, hogy végre egy dézsában alaposan lecsutakoljalak. A gyerek rettenettel a szemében nézett Cole-ra, mintha tőle várna segítséget, hogy talán majd ő kiragadja ennek a nőnek a kezei közül, aki, íme, szinte életveszélyesen megfenyegette. Végül is a gazda már nemegyszer mentette ki őt Roberta asszony karmai közül is. De a doktor most egyszerűen nem akarta észrevenni esdeklő pillantását. 255

- Gyere! - fogta meg Alaine Mindy csontos kis kezét. - Latimer doktor! - nézett férjére sokatmondó tekintettel. - Nem bánnám, ha elkísérne bennünket. Legalább ott lesz, ha komolyabb ellenállásba ütközöm. - Asszonyom, szólok Péternek, hogy vigyen fel meleg vizet - ajánlkozott Annie lelkesen, elbűvölve Alaine-től, akinek, úgy tűnik, sikerült az, ami eddig senkinek sem. Ráadásul minden testi erőszak nélkül, pusztán gyengéd rábeszéléssel. Az igazat megvallva, Cole-t is lenyűgözte Alaine. - Asszonyom, ha ezt a csodát véghez viszi, akkor netalántán még arra is rá tudja venni, hogy a saját szobájában és a saját ágyában aludjon a kislány! Akkor viszont az lesz a világ nyolcadik csodája! Mindy elszántan megrázta a fejét. - Csak azt áruld el, miért nem? - kérdezte Alaine gyengéden. Annié feltűnően köhintett egyet, és közbeszólt: - Bocsásson meg, asszonyom, de mint már az előbb is céloztam rá, az első Mrs. Latimer egyszerűen ki nem állhatta a kislányt, és ennek valahányszor hangot is adott, legalábbis ha a doktor nem volt a közelben. Szegény kicsi Mindy meg pont azt a vörös lakosztály melletti szobát kapta... Attól fél a nyomorult kis árva, hogy Roberta asszony visszatér. Egyszerűen retteg attól, hogy ott kell aludnia... egyedül... - No, majd megnézzük, mit tehetünk - válaszolta Alaine. Felesége szobájába érve Cole felélesztette a tüzet a kandallóban, miközben Alaine megpróbálta még a fürdés előtt kifésülni Mindy kosztól összeragadt haját. A kislány, megadva magát a sorsnak, csüggedten ült egy szék szélén, dobozát is maga mellé helyezve a szőnyegre, de babájába kétségbeesetten kapaszkodott, és már-már görcsös odaadással szorította a melléhez. Cole elgondolkodva nézegette a törékeny kis nőt, aki szinte maga is gyerek volt még, de íme, most gondjaiba vesz egy valódi kisgyereket. A férfi úgy érezte, hogy most már tényleg teljesen összezavarodik. Hány arca van még ennek a lánynak? Hiszen nap mint nap újabb és újabb vonásait ismeri meg, és mindegyik szinte letaglózza, annyira váratlanul éri. Most például ragyogó szemmel, mit sem törődve a bűzös göncökkel, vetkőzteti a kislányt, látszik rajta a szent eltökéltség, hogy amit elkezdett, azt be is fejezi. Aztán maga elé kapva egy ragyogó fehér, kikeményített kötényt, feltűri ruhaujját, és már kevergeti is a vizet a dézsában. Jól bedörzsölte a kádban összekuporodva üldögélő kislány haját. Mindy még mindig szorongatta a babáját, és amikor Alaine finoman a kád szélére akarta ültetni, Mindy még erőteljesebben megmarkolta. De Alaine-t nem lehetett megzavarni. - Rendben, Mindy! Úgy nézem, hogy erre a babára is ráfér egy kis fürdés. Tudod mit, én fürdetlek téged, te fürdeted őt. Csak nagyon vigyázz rá! Mert ha nem vigyázol, még szétázik itt nekünk a vízben. Veled, látod, ilyesmi nem fordulhat elő! Cole a háttérben maradva csak biztatóan mosolygott Mindyre, mire a kislány megnyugodva kiültette a babát a kád szélére. „Hát igen! Semmi durva erőszak, semmi kényszer, csak egy kis nyugodt, halk hangú rábeszélés!” - merengett el Cole, és még mindig eltűnődve a történteken, átsétált a szobába, ahol a fűzcsipesszel kiemelt egy darab parazsat, és szivarja végéhez illesztve rágyújtott, aztán leült a karosszékbe, és kényelmesen hátradőlve elgondolkodott. Az már nagyon valószínű, hogy Mindy ugyancsak megbánta, hogy el akarta ajándékozni saját bonbonját, mert Alaine olyan elszánt nekiveselkedéssel látott a kislány lecsutakolásának, mint amikor a kórház padlóit súrolta. 256

Jó időbe telt, de aztán egy úszta, rózsaszínre mosdatott, jó illatú Mindy jelent meg a fürdőszoba ajtajában, hatalmas lepedőkbe burkolva. Alaine odavezette a kislányt Cole-hoz, és szinte elérzékenyült, amikor a férfi a kandallóba hajítva szivarját, ölébe ültette a gyereket. Mindy szobájában egy szekrény tele volt vadonatúj ruhákkal, de amikor Alaine nekilátott, hogy egy megfelelőt kiválasszon a gyereknek, döbbenten vette észre, hogy valamennyi ruhadarabot valaki szántszándékkal összeszaggatta, belevágott, tönkretette, de aztán takarosan visszahelyezte a polcra, úgy, hogy a pusztítás első pillantásra nem is látszott. - Nem tudom, mikor és miképpen, de az összes ruhát, amit Mindynek vásárolt, valaki szándékosan tönkretette - mondta Cole-nak halkan és nagyon visszafogott hangon. - Nem tudom, értesült-e erről, de nekem mindenesetre szent meggyőződésem, hogy csak és kizárólag ezért nem hordja őket. Cole elsápadt a dühtől. - A harisnyáiban tüskéket találtam, a cipőiben pedig kenőcsöt - tette még hozzá. - A cipőit úgy-ahogy kitisztítottam, de a harisnyákkal - mutatta felkarcolt ujjait - már nem boldogultam. - Roberta! - kiáltott fel Cole. - Gondolja? - kérdezte Alaine szinte suttogva, és elővett egy tűt. Alaine szótlanul varrogatta Mindy ruhácskáját, és azon tűnődött, vajon unokanővére valóban képes lehetett-e ekkora aljasságra. Roberta mindent akart, persze a legkisebb erőfeszítés nélkül, viszont képtelen volt bármit is élvezni. Ó, a szegény nyomorult! Neki sem lehetett könnyű ezzel a borzalmas természetével! Mindy ügyet sem vetve rájuk, boldogan megbújt Cole ölelő karjai között. Alaine elnézte kettőjüket, de amikor mosolygó pillantása találkozott Cole-éval, hirtelen lesütötte a szemét, és újra elmélyedt munkájában, remélve, hogy Cole nem veszi észre, hogy fülig pirult. Elszántan öltögetett tovább, majd mikor elfogyott a cérna, újra befűzött a tűbe, és csomót bogozott a végére. Közben ártatlan képpel megkérdezte: - Mondja, mennyire ismerte Mindy nagybátyját? Cole arca elkomorult: - Elég jól ahhoz, hogy tudjam, mekkora gazember volt... Ö és Roberta szép párt alkottak volna! - Ezt meg hogy érti? - Csak úgy, hogy Mindy ugyanúgy félt a nagybátyjától, mint Robertától. Az az ember mintha örömét lelte volna abban, ha büntetheti Mindyt. Egyszer még arra is rákényszerültem, hogy megfenyegettem: ha még egyszer megyeri a gyereket, kirúgom... De nem sokkal ezután... egyszer csak eltűnt... És itt hagyta a kislányt. - Jól tette! Mindy majd nagyon jól meglesz az effélék nélkül is! - állapította meg tárgyilagosan Alaine. - De önre, őrnagy, itt különleges szerep vár... Mert ahogy elnézem, Mindy ugyancsak ragaszkodik önhöz. Talán adoptálnia kellene?... Cole talányosan összevonta szemöldökét, és csüggedten mosolygott rá. - Nézze, Alaine! Mind ez idáig úgy gondoltam, hogy az apaság valahogyan másképp keletkezik. Egyet higgyen el nekem, ez idáig még sohasem tapasztaltam meg, mit jelent apának lenni! Alaine kétkedve nézett rá. Lassanként megismerve a férfi Robertáról kialakult véleményét, úgy érezte, hogy azért volt, lehetett valami közös bennük. - No és mi van az első feleségével? Ha jól tudom, éppen terhes volt, amikor meghalt... 257

Cole lenézett az ölébe bújó kicsi lányra, majd Mindy fejét picit odébb tolva suttogta: - Robertával nekem sohasem volt közös ágyam! És különben is, soha semmi intim közeledésre nem került sor közöttünk, miután hazatértem abból a bizonyos Vörös-folyó menti csatából. Alaine! Robertát nem én ejtettem teherbe! - Bocsásson meg... Cole! Sajnálom! Ezt nem tudtam - ejtette ölébe a kislány ruháját. - Ne mentegetőddzön, kicsikém! Végül is ez kettőnkön múlott... Neki nem volt rá szüksége... én meg... Alaine hirtelen felvetette fejét, és tágra nyílt szemmel várta, hogy Cole befejezi a mondatot. - … szóval nekem se! Legalábbis vele nem! - De Cole... én mindig azt hittem, hogy Roberta tényleg szerette magát! - Tévedett! Sohasem szeretett - rázta meg a fejét Cole. - Egyre inkább meggyőződésem, hogy soha senkit sem szeretett. Egyszerűen csak imádta, hogy egy gazdag ház úrnője! Az persze lehet, hogy sebesülésem előtt még büszke volt rá, hogy engem fogott ki férjül. Hiszen annyira élvezte a méregdrága ruhákat, imádta, ha felvonultathatja teljes ruhatárát, amelyben mindenki megcsodálhatja szépségét. De nekem... érti, nekem... sohasem akart tetszeni! Számára én csak a háttér voltam. Alaine érezte, hogy ezekre az utolsó mondatokra nem reagálhat. Inkább másra terelve a szót, felmutatta az összefoltozott s immár hordható ruhácskát. - No nézze. Latimer doktor! Meg kell mondanom, igazán kitűnő ízlése van. Elképzelem Mindy finom fehér bőrét, nagy sötét szemét és haját. Remekül áll majd neki ez a ruha! Olyan lesz, mint egy igazi pici szépség! Cole megdörzsölte a combját, nyilván elmerevedett sebesült lába. És Alaine, mintha csak erre várt volna, talpra ugrott, kikapta kezéből Mindyt, de Cole reflexei gyorsan működtek, és megragadta a lány karját. - Asszonyom! Önnek valóban kitűnő anyai ösztönei vannak! Szülnie kell... Egy egész fészekaljára-valót! Alaine szürke szeme melegen csillogott, és most végre először megértően nézett Cole-ra. De hangja mintha valahonnan a távolból visszhangzott volna közömbösen. - Akart valamit mondani, őrnagy úr? Cole nem válaszolt, csak hátravetette fejét a karosszék támlájára, és talányosan annyit kérdezett: - És mi van akkor, ha netán akartam volna valamit mondani? Alaine nem válaszolt, csak kiemelte a kislányt Cole öléből. - Akkor sincs semmi, mert akkor én figyelmeztettem volna a házassági szerződésűnkre! A tisztára csutakolt kislány igazi vizsgája csak másnap reggel következett be, amikor Latimer doktor megjelent az ebédlőben. Mindy árgus szemekkel figyelte Alaine-t, és igyekezett minden mozdulatát utánozni. A modell ott volt előtte, és úgy tűnt, hogy a gyerek kitűnő megfigyelő, sőt mintha rendkívüli mimika hajlamokkal is rendelkezne. Olykor-olykor még azt is észre lehetett venni, hogy úgy viselkedik, mint a gyermek, aki anyja kívánságainak engedelmeskedik. Egyszerűen elfogadta Alaine gyengéd, de határozottan szigorú intelmeit. Mert Alaine, miután fölfedezte a gyerek lepedőjében az apró tüskéket, bogáncsokat, rögtön megértette, hogy Mindy miért nem alszik szívesen a saját ágyában. Aztán friss ágyneműt húzva Alaine csak várt, és végre úgy érezte, hogy egyedül hagyhatja Mindyt a szobájában. De a gyerek még mindig vonakodott.

258

Alaine Cole segítségét kérte, és a férfi arra az elhatározásra jutott, hogy inkább válasszanak Mindynek egy másik szobát, ahol végre megszabadulhat kínos élményeitől. Új gyerekszobájában Mindy bizakodóan nézett körül. Alaine kissé fáradtan leült az ágyra, és várakozva nézett Mindyre. - No, nézd meg! Ugye, itt már jól fogsz aludni? A kicsi egyből rábólintott, de még mindig nem szólt egy szót sem, csak egy kósza mosoly villant át az arcán, és szemét tágra nyitva figyelte, hogy vajon nem álmodik-e, és ez tényleg a valóság. - Ne viccelj, Mindy! Gyere ide! - szólt rá gyengéden, de határozottan Alaine. - Szegény kis gyermekem! - nyújtotta ki a kezét, és máris karjaiba szorította a kislányt, aztán egy hirtelen mozdulattal az ölébe kapta, és finoman megsimogatta lágy, frissen mosott fürtjeit. - Mindy! Mi összetartozunk! - suttogta szomorúan a kislány fülébe. - Csak téged soha nem akarnak majd bíróság elé állítani. Ennyi a különbség. De én magam választottam ezt a sorsot. A tied viszont most már attól függ, mit akarsz! Mindy aznap este újra Alaine fürdőszobájában mosakodott, és amikor visszatért saját szobájába, magára húzta a hálóingét, aztán bebújt az ágyba. Alaine már csak a babáját adta a kezébe, és a gyerek szinte elragadtatott tekintettel hallgatta Alaine-t, aki az ágya mellé térdepelve elmondta az esti imát, aztán még hosszan mesélt neki. Utána Mindy boldogan odatartotta homlokát; Alaine megcsókolta, és végre az első igazán derűs és boldog mosollyal az arcán, halkan becsukta maga mögött az ajtót. A gyermek már aludt.

259

Harmincharmadik fejezet

Alaine most már egyértelműen megtapasztalta, hogy ha Cole Latimer a fejébe vesz valamit, addig nem nyugszik, amíg a végére nem jár. Való igaz, a doktor makacs volt, mint egy öszvér, és céljától senki sem tántoríthatta el. Az esetek többségében bejöttek számításai, de a ráfordított energia néha meghaladta a kitűzött cél értékét, így hát Alaine csakhamar rádöbbent, hogy o is egy célpont, Cole tehát mindent meg fog tenni, hogy magáévá tegye. De rettegett, mi lesz, ha férje akár fizikai erőszakhoz is folyamodik. Alaine tudta, hogy Cole Latimer mindenütt mint hites feleségét vezette be a társaságba, sőt St. Anthonyba is elvitte, minthogy ott voltak soros üzleti ügyei. Mi több, a város szállodájában egy egész lakosztályt foglaltatott, két hálószobával, merthogy Mindyt is magukkal vitték, és az ötlet végső soron Alaine-é volt. Persze ő úgy képzelte, hogy majd a gyerekkel osztja meg hálószobáját, és Cole-é lesz a másik helyiség. Cole azonban mindjárt első este, a színházlátogatás és egy baráti vacsora után nem hagyott választási lehetőséget. Ha másért nem, a látszat kedvéért férjével kellett megosztani a másik hálószobát, miközben Mindy már nyugodtan szuszogott Alaine hálójában. Belépve a közös helyiségbe, Alaine higgadtan kijelentette; - Remélem, ön is úgy gondolta, hogy majd a kereveten alszik - jegyezte meg tárgyszerűen, mert Cole már elkezdett vetkőzni. - Téved, asszonyom - válaszolta a férfi némi meglepődéssel. - Eszem ágában sincs. Ez az ágy elég széles két személy részére is... Csak nem ijedt meg, hogy esetleg egy jenkivel kell megosztania az ágyát? - Én már semmitől sem tudok megrettenni! - jelentette ki tárgyilagosan a lány. - Akkor viszont árulja el, hogy miért oltotta el az összes lámpát, mielőtt elkezdett vetkőzni? kérdezte alig leplezett kuncogással hangjában. - Még a saját pizsamámat se találom. - Pedig jobban jár, ha megtalálja! - jegyezte meg Alaine szarkasztikusan. - Megértettem... Bocsánat, hölgyem! - hajolt meg mint egy sötét, magas árnyék Alaine felé, azt is feledve, hogy a kandalló tűzteréből kiáradó fény nagyon is egyértelműen kirajzolja egyre férfiasabbá váló sziluettjét. - Tudja, végképp nem hittem volna, hogy ennyire zavarja egy meztelen test látványa. Ha viszont mégis, akkor kénytelen vagyok figyelmeztetni önt arra, hogy nem vagyok hajlandó selyemhernyógubóként begubózva tölteni el életem hátralévő éveit! Csak azért, hogy ön nagyobb biztonságban érezze magát... Alaine képtelen volt kifejteni a fűzőt a hátán, igaz, ritkán hordta, így nem volt benne nagy gyakorlata. Cole a szeme sarkából figyelte, és magában mosolyogva, de a tőle telhető legtárgyilagosabb hangon megkérdezte: - Segíthetek, hölgyem? Alaine ösztönösen hátraarcot vágott, és kényszeredetten bólintott. Cole nyugodt kézmozdulatokkal megoldotta a zsinórokat, mint aki csak feladatára ügyel, aztán végezve, egy lépést hátrált, várva, hogy Alaine-ről lecsúszik a kényelmetlen páncélzat, és haját is kibontja, amely mindjárt csupasz vállára hullik. A lány azonban egy másodpercig sem késlekedett, máris áthúzta fején hálóingét, és így megint tetőtől talpig „felöltözve” megfordult. Egy szempillantás alatt bebújt 260

a takaró alá, oly mértékben az ágy szélére húzódva, hogy félő volt, bármely pillanatban leesik. Viszont azt már régen eldöntötte magában, hogy soha többé még egy éjszakát nem tölt el egy karosszékben. Ráadásul ebben a lakosztályban csak kényelmetlen, magas támlájú székek voltak, amelyeken még néhány percet sem lehetett kényelmesen elüldögélni. Cole fél szemmel követte minden egyes mozdulatát, de megjegyzést már nem tett, csak maga is végigdőlt az ágyon, végre kinyújtóztatva beteg lábát, és a mennyezetre révedve figyelte a szivarjából kiáramló talányos füstkarikákat. Megpróbált ugyan minden egyébre gondolni, de csak egyetlenegy dolog foglalkoztatta: vajon mi járhat Alaine fejében. Hiszen egész este, a színházban és a vacsorán is, egyszerűen elbűvölően viselkedett. Barátai már oly mértékben hozzászoktak Roberta kelletlen viselkedéséhez, hogy valamennyiükre üdítően hatott Alaine hamvas bája, őszinte mosolya, nyílt humora. Úgy tűnt, hogy mindannyian egy csapásra a szívükbe zárták, amiért még szemrehányást sem tehetett nekik. Áthemperedett párnájával együtt a lány mellé, és halkan a fülébe suttogta: - Nem fázik? Alaine szó nélkül megrázta a fejét, és visszakérdezett: - És magának nem fáj a lába? Túl sokat ült egy helyben... - Ne aggódjon, hölgyem! - nyugtatta meg Cole, és áttette a szivart a másik kezébe, hogy egy bizonytalan, tétova mozdulattal megérintse a lány vállát. - Cole... Köszönöm... Köszönöm, hogy Mindyt is magunkkal hozhattuk... - Hm - motyogta a férfi, és dühödten felvetve fejét megszívta szivarját. Aztán látva, hogy Alaine pillái már elnehezülnek, szeme lecsukódik, visszahemperedett saját térfelére, és egy ideig még pöfékelt, majd látva, hogy Alaine már alszik, elnyomta a szivart, és maga is megpróbált nyugovóra térni. Alaine összegömbölyödött, mint egy embrió, és ösztönösen odabújt a mellette fekvő meleg testhez, és hagyta, hogy a férfi átölelje. Cole arra lett figyelmes, hogy a lány valamit a fülébe suttog. Biztos volt benne, hogy nem álmában beszél. De egy szót sem értett. - Alaine, alszol? - Cole? - kérdezte megriadva a lány, aztán mint aki biztonságban érzi magát, másik oldalára fordult, és újra mély álomba zuhant. De öntudatlanul is közelebb húzódott Cole-hoz, mint aki valamiféle meleg biztonságot keres, fektében szinte befészkelte magát a férfi ölébe. Cole nesztelenül fölé hajolt, karjával újra átfogta vállát, aztán egy hajtincsével megcirógatta orrát. - Alaine! Kérlek... Ha nem akarod, hogy megint a körülmények áldozatává válj, akkor húzódj odébb, különben nem állok jót magamért... Alaine felkapta a fejét, és tágra nyitott szemmel meredt Cole-ra. Látszott rajta, hogy még félálomban is felfogta, miről beszél a férje, így hát nagy hirtelen megfordult, szembenézett vele, és bal lábát megemelve, combját hirtelen a férfi meztelen ágyékához szorította. Cole-nak még a szava is elakadt. Úgy érezte, hogy soha, semmikor nem izzott benne még ekkora vágy, férfiassága úgy ágaskodott, hogy tudta, nem képes tovább várakozni. Alaine ott volt mellette, érezte a bőrét, a húsát... Most, rögtön magáévá kell tenni... - Bocsásson meg, uram! - motyogta a lány, és egy lusta mozdulattal átgördült az ágy másik oldalára, ahol aztán hanyatt fekve bámulta a mennyezetet. Mindketten tudták, hogy a húrt a végsőkig feszítették, de a nyilat mégsem lőhetik ki. A hajnal még messze volt. Addig ez a szoba lesz a kínzókamrájuk... 261

Alaine kezdte otthon érezni magát a házban, ami némi biztonságtudattal is eltöltötte, jóllehet kiszámíthatatlan időközönként még arra riadt fel éjszaka, hogy egy magas karcsú alak álldogál az ágya mellett, és nézi... De mihelyt átfordult másik oldalára, az árnyék is eltűnt, úgy, ahogy jött. Azt már régen feladta, hogy székekkel barikádozza el a Cole szobájába vezető rejtekajtót, mert lassan elviselhetetlenné váltak a férfi ezzel kapcsolatos szarkasztikus megjegyzései. Alaine ráébredt, hogy többet ér el, ha nem mutatja félelmét, és csakhamar kiderült, hogy az efféle óvintézkedéseket mellőzve szinte nagyobb biztonságban érezheti magát, mert Cole ugyan így is kibe járt szobájába, de mindannyiszor udvariasan kopogott, és ami a lényeg, fürdés közben sohasem zavarta. - Volna egy nagy kérésem - jelentette be egy szép napon Cole -, nagyon szeretném bevinni a városba egy kicsit... hencegnék magával, ha tetszik, parádéznék magával... Úgyhogy nem bánnám, ha valami olyan ruhát venne föl, ami mindenkit... elkápráztat - nézett jelentőségteljesen Alaine alig fedett keblére. - És ha nem haragszik, megjegyezném... A szürkéből már egy kicsit elegem van... „Szép kis bók egy nőnek!” - gondolta Alaine, ahogy Cole visszalépett a szobájába, és bezárta maga mögött az ajtót. Legszívesebben odavágott volna valamit az ajtóhoz, de jól tudta, az efféle dühkitörések csak nevetésre ingerlik férjét. „Istenem - gondolta magában -, ha csak egyszer megmutathatnám ennek a jenkinek, hogy miféle nő vagyok én valójában!” Egész délután szorgosan dolgozott megpróbálta kijavítgatni azt a bársonyruhát, amely a szürkén kívül még elviselhetően nézett ki, de ami a legfontosabb, saját ruhatárából származott. Gondosan szemrevételezte a ruha dekoltázsát, elmerengett, vajon betűzzön-e egy rózsaszálat a kivágásba, de aztán észrevette, hogy ez az úgyszintén másodkézből vásárolt ruha is mélyebb kivágású, mint amelyet még saját ízlése elviselt. Jól tudta ugyanakkor, hogy Cole imádja a mélyen dekoltált ruhákat, és ma nem is volt ellenére, hogy akár ily módon is gerjessze a férfi vágyát. Alaine halkan megkopogtatta Cole szobájának ajtaját, aki hangos „Tessék, szabad”-dal válaszolt, mire a lány olyan testtartással lépett be, hogy azt még Roberta is megirigyelte volna. Cole megfordult ültében, miközben még ingét gombolgatta. A férfinak a lélegzete is elállt a döbbenettől: a csodálatos jelenség szinte szíven ütötte, s Alaine joggal érezhette, hogy elérte célját. Cole azonban megpróbálta gondosan leplezni őszinte elragadtatását és zavarában már teljesen félregombolta ingét. - De maga még nincs is felöltözve! - mormogta a lány. Cole felállt, bicegve mellé lépett, és immár közelről is alaposan szemügyre vette, míg tekintete megakadt a vastag aranyláncon, amely középen eltűnt Alaine keblei között. A lány nagyon remélte, hogy Cole nem fogja többé megtámadni, de most az ő szíve is erősebben dobbant, és érezte, hogy a fő veszélyforrás ebben a pillanatban önmagában keresendő. Cole-lal nem lehet következmények nélkül játszadozni, így jobban teszi, ha óvatosabban viselkedik. Alaine végigsimított ruhája finom, bársonyos szövetén. - Remélem, ezt már eléggé nőiesnek találja? Cole megérintette a lány tarkóját, majd keze a nyaki ütőérhez ért, s azonnal tapinthatóvá vált heves szívdobogása. - Ha még ennél is nőiesebb volna, hölgyem, akkor, azt hiszem, ma éjjel nem menekülhetne el előlem! Úgyhogy legyen egészen nyugodt, pontosan a megfelelő mértékben nőies. Egészen biztos benne, hogy nem töltené-e inkább itthon az estét? - kérdezte érdes, megbicsakló hangon. Alaine lágyan felnevetett, majd egy hirtelen elhatározással elkezdte átgombolni Cole ingét. 262

- Vigyázzon a modorára, uram! - évődött vele. - Olie mindjárt jön értünk, már kiállt a kocsival. Nem szeretnék elkésni! Cole elengedte a lányt, és elővett egy nyakkendőt. - Olie! Mindy! Annié! Miles! Ebben a házban mindig tartani kell valakitől - jegyezte meg gúnyosan, és megkötötte nyakkendőjét. - Elbocsátom az egész bandát! - fenyegetőzött a tükörből visszapillantva Alaine-re -, aztán kedvemre megerőszakolom magát. Alaine gyorsan átsurrant saját szobájába, s Cole csak halk nevetését hallotta a fürdőszobából. - Szóval kukorékol a kakas! - hallotta újra a lány évődő hangját. - Pedig jobban tenné, ha gyorsan elővenné a kabátját. Késésben vagyunk! Latimer doktor előírásos udvariassággal kísérte feleségét a várakozó hintóhoz, besegítette, aztán maga is mellé ült, és kihajolva intett Olie-nak, hogy indulhatnak. - Nagyon örülök, kedvesem, hogy ezt a kabátot vette föl - jegyezte meg mintegy mellékesen. Nagyon jól áll magának! A lányt szinte simogatták Cole szavai, szíve megdobbant. Bár őszintén vágyott rá, hogy valóban képes legyen gyengéd és figyelmes lenni férjével szemben, de óvatos tartózkodását még nem tudta leküzdeni. - Tudja, Cole, én még soha életemben nem viseltem ilyen drága, ilyen luxusholmit magyarázkodott, és végigsimított a finom szőrmegalléron. - De ez tényleg gyönyörű! - Csak azért, drágám, mert te viseled! - suttogta a férfi, és ajkával a lány hajához közelített. Ráadásul olyan finom az illatod, mint amilyen szép vagy! Igazi nő! Lágy és édes! Alaine már korábban rájött, hogy Cole kiváltképp este érzékeny az illatokra, és ő ezzel akár kedvére játszhatna is, de ehhez nem érzett igazi belső késztetést. Talán éppen azért, mert akkor Cole-t valóban az orránál fogva vezethetné, amit a férfi gyengéd szavakkal, figyelmességgel viszonozna, de éppen ettől félt. Hiszen akkor ő esne Cole csapdájába, mert képtelen volna ellenállni a férfi vonzásának. Józan esze vehemensen tiltakozott mindenféle megadás ellen. Olie váratlanul megállította a lovakat egy nagy, háromemeletes sárga épület előtt. - Hová jöttünk? - kérdezte Alaine kíváncsian, miközben Cole lesegítette a hintóról. - Ez a legjobb hely az egész városban! - válaszolta Cole egy széles mosollyal az arcán. - De figyelmeztetnem kell, hölgyem, hogy ez itt nem New Orleans. Mert a St. Charles Hotel nem hasonlítható az ottaniakhoz... - Ez egy szálloda? - kérdezte őszintén elképedve Alaine. - Ez a Stearns Ház, hölgyem! Ahol először is majd bekapunk egy falatot, aztán majd meglátjuk... Úgy hallottam, hogy éppen itt van egy utazó színtársulat a városban. Talán vacsora után még az előadásukat is megnézhetnénk. - Ami azt jelenti, hogy itt maradunk éjszakára? - kérdezte alig leplezetlen rettenettel a lány. - Majd meglátjuk - mosolygott talányosan Cole. - Egy biztos, az sem kizárt, ha netalántán mégis kedvet érezne a maradásra. - De hiszen semmit nem hoztunk magunkkal - döbbent meg Alaine, de alighogy kiejtette a szavakat, már tudta, hogy tiltakozása nem éppen a dolog gyakorlati megoldása ellen szól. - Az nem gond! - nevetett föl Cole -, akkor legfeljebb ebben a ruhában fekszik le. Alaine fülig pirult a gondolatra, eszébe jutott egy másik, ugyancsak szállodában töltött este... - Hölgyem, biztosíthatom - kezdte Cole könnyed hangon hogy semmi olyat nem fogok öntől kérni, ami akarata ellenére volna! - fejezte be hamiskás mosollyal a szeme sarkában. 263

- Tudja, őrnagy, néha meg vagyok zavarodva, hogy miféle házasság ez a miénk... Igazi, vagy...? - nézett rá kérdően, de nem fejezte be. A gazdagon díszített előcsarnokba érve Cole lesegítette kabátját, mire a lány félénken beborította keblét a fekete selyemsállal. Fogalma sem volt ugyan, hogy mit hoz még az este, de a többi férfi kíváncsi pillantásának nem akarta kitenni bájait. Először egy tükrökkel díszített hallba értek, ahol sűrű szövésű bársonyfüggönyök borították az ablakokat, és a hatalmas helyiséget óriási kandeláberek fénye világította meg. Cole abba a székbe ültette Alaine-t, amely háttal volt a teremnek, és így megkímélte a többi férfi vendég kíváncsian fürkésző pillantásától. Aztán ő is leült, és finoman megfogta felesége vékony kis kezét, ráhajolt, megcsókolta, de közben nem vette le szemét Alaine finom fekete csipkével szegélyezett dekoltázsáról. - Olyan hideg a keze! - suttogta gyengéden. - Annál melegebb az öné - mondta Alaine zavartan, és máris elkapta a kezét, és kényszeredett mozdulattal ölébe ejtette. Sálja lehullott, és felfedte alig takart keblét, mire Cole még közelebb hajolt hozzá, olyan perzselő pillantással, hogy félő volt, megint elveszti önuralmát. - Látja, drágám, mindenki ránk figyel, a város összes pletykára kiéhezett népe - mondta Cole elrévedő mosollyal. - Lehet, hogy helyesebb volna egyértelműen megmutatni nekik, hogy nem maga a két lábon járó hétfejű sárkány. - Mit tanácsol, uram? - Semmi mást - nevetett Cole elmerülve Alaine mélyszürke szemében -, csak egy kis ünnepséget, mondjuk úgy, hogy Latimer új asszonyának tiszteletére. Ne ijedjen meg! Semmi extravagancia! Csak egy-két pohárka, egy vacsora, és utána talán egy kis tánc... Ebben a pillanatban harsány nevetés csattant fel a bejáratnál, és máris belépett az étterembe Braeger és Carolyn Darvey, néhány ismeretlen nő és férfi társaságában. Cole szinte dühödten acsargott magában, átkozva a sorsot, hogy pont ma és pont ebben az időben kellett ide betévedniük. Braeger széles mosollyal az arcán elindult asztaluk felé. Latimer arcán megfagyott a mosoly, és foga közt morogta: - Látott már valaha is ilyen fülig érő szájat?! Pfuj! - De kérem, Cole... - nézett rá Alaine esdeklően. - Takarja el a keblét, kicsim! - kérte Cole gyengéden. - És nagyon kérem, higgye el, komoly averzióim vannak ezzel a férfival szemben, kiváltképp, amikor ilyen szemeket mereszt önre... Alaine sáljába burkolta nemcsak vállát, de egész felsőtestét, most döbbenve rá, hogy megjelenése micsoda szenzációt keltett az egész teremben. De ekkor már Carolyn magabiztosan vezette feléjük az egész társaságot. Cole is feltápászkodott ültéből, ráébredve, hogy nincs hová menekülni, s legfőképpen nincs hová kimenekítenie Alaine-t. - Ó, Alaine! - hajolt a lány arcához Carolyn, és belecuppantott a levegőbe, majd ugyanúgy széttárva karját, Cole-t is átölelte. - Hát el sem tudtam volna képzelni ennél kellemesebb meglepetést! Hogy éppen veletek találkozunk itt! Csodálatos! - Jó estét, Darvey kisasszony! - köszöntötte Cole fagyosan, elhárítva Carolyn újabb cuppantását, immár az ő arcán. - Mi ütött beléd, Cole? Még hogy Darvey kisasszony! - nevetett fel önfeledten, és meghitt bizalmassággal a férfi vállára helyezte kezét. - Mióta vagy ilyen kimérten udvarias? 264

Cole még válaszolni sem tudott, mert Braeger már ott állt mellette, és máris készen volt a magyarázattal. - Képzeld, Cole! Keréktörésünk volt útközben, reggelig meg sem tudják javítani. így hát gondoltuk, megkérünk, minthogy tudtuk, hogy úgyis itt vagy, fuvarozz haza minket is, hacsak... hagyta félbe kérdő tekintettel a mondatot. Ez még annál is kínosabb kérés volt, mint amire Cole számíthatott. Vége az oly szépen eltervezett estének, de nemcsak annak, hanem minden további reményének is. A társaságnak persze fogalma sem lehetett végtelen csalódottságáról, így hát megpróbálta menteni a menthetőt. - Tudod, Braeger, mi éppen csak beugrottunk... - Hát ez nagyszerű! - örvendezett Darvey. - Annál jobb! Akkor máris csatlakozunk, és mi is bekapunk egy falatot! - De Braeger! Még be sem mutattad a többieket! - figyelmeztette a nővére. - Elnézést! - szabadkozott Braeger, és máris elővezetett egy apró termetű, vörös hajú hölgyet. - Cole, azt hiszem, ti már találkoztatok... Ő itt Rebel Cummings, ő meg Mart Holvag... Fölöttünk járt, tudod, a jogra... Cole továbbította a bemutatást feleségének: - Alaine, engedd meg, ő Martin, a mi seriffhelyettesünk, ő meg Rebecca Cummings - mondta minden lelkesedés nélkül, de még hozzátette: - A barátai mind Rebelnek szólítják. Jó néhány hónapot töltött lenn Vicksburgben az apjával, közvetlenül az ostrom után. Aztán amikor visszatért, már meg volt fertőzve... Úgy értem, kész rebellis - nézett Braegerre. - így hát szerintem is kiérdemelte a nevét! Braeger úgy tett, mint aki meg sem hallotta Cole megjegyzését, mert máris Alaine elé penderült, megragadta kezét, és most ő akarta bemutatni a lányt barátainak. - Ez a hölgy meg itt a híres-neves Kékszakállú herceg legeslegújabb felesége! - kiáltotta harsányan. Cole egész testében megmerevedett. Alaine rápillantott, azonnal tudta, mi a teendő. Méltóságteljesen felállt, és karját férjéébe fűzve kiegyenesedett, megnyugtatóan megszorítva Cole kezét. - Ön tényleg valódi déli? - kérdezte Rebecca tágra nyílt szemmel, vontatott délies hanghordozással. - Hát igen, Cole-nak mindig is volt érzéke a déli szépségekhez, bár meg kell mondjam őszintén, sohasem értettem, mit talált bennük, ami annyira különlegesen izgalmas... - Talán éppen a délies kiejtésemet - kockáztatta meg évődve Alaine, szinte elváltoztatott hangon. - Ámbár tényleg érdekes, hogy egy új hely mennyire megváltoztatja az ember akcentusát... De miután oly régen ismerem Cole-t - mosolygott férjére lenyűgözően -, lassan már olyan új szavakat is megtanulok, amelyeknek korábban a létezéséről sem tudtam. - Az igazi szavakat ki sem kell ejteni - jegyezte meg sokatmondóan kacsintva Braeger. - Arról nem is beszélve, hogy hallottam én már ezt az urat úgy szentségelni, hogy azt sem tudtam, milyen nyelven beszél! - De az isten szerelmére, Braeger! - kapta arca elé kezét Carolyn. - Bocsássanak meg ennek a neveletlen ír fajankónak! Azt sem tudja, mit beszél! Hiszen igazából még angolul sem tud! - Dehogynem! - fakadt ki Darvey. - Hiszen éppen Cole volt a tanárom! - Vak vezet világtalant - vágott vissza Carolyn. 265

- No, azért nem! Cole azért kupálódott valamelyest a hadseregben - vette látszólag védelmébe barátját Braeger. - Te meg eminens diák voltál mindig is! Már ha ilyesmiről volt szó. Ehhez valami ösztönös tehetséged volt! - csóválta immár vidáman a fejét Carolyn. Braeger hálásan nyugtázta a bókot. Közben hozattak még egy asztalt. Cole gyorsan kitöltött magának egy nagy pohár bort, és egy hajtásra felhörpintette. Érezte, hogy ezt az estét már csak valami töményebb itallal fogja kibírni, pedig szentül elhatározta, hogy ma este csak és kizárólag a kettesben elköltött vacsora fogja hangulatát befolyásolni. Mindenki önfeledten csevegett, csak Cole üldögélt magába omolva, morózus képpel. Ha nem éppen hozzá szóltak, a száját sem nyitotta ki. Voltaképpen semmi mást nem tett, csak feleségét figyelte, és percről percre jobban elámult Alaine könnyed, elegáns riposztjaitól, amelyek szemlátomást még Rebeccát is meghökkentették. Nemsokára eljött az indulás ideje, amelyet Coleon kívül voltaképpen senki sem vett észre, de ő jelentőségteljes mozdulattal előhúzta a zsebóráját. - Egy utazó színtársulat vendégeskedik errefelé. Voltaképpen a városházára készültünk Alaine-nel, ott lesz ma este előadásuk. De sajnos az az érzésem, hogy a javáról már lekéstünk. - De Cole, ilyenkor már érdemleges színtársulat el sem merészkedik ide északra - próbálta maradásra bírni Carolyn. - Különben is a leghitelesebb forrásból értesültem, hogy ezeket aztán végképp nem érdemes megnézni. Észvesztőén unalmasak. Jobban jársz, ha kihagyod! - Cole, semmi keresnivalód ott! Ez egyértelmű! - vigyorgott boldogan Braeger. - Sokkal jobban teszed, ha hazaviszed Alaine-t, és ágyba bújtok... Cole elértette a célzást, mély lélegzetet vett, és már csak azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg Darveyéktól. - Cole, csak minket kellene elvinned! - szólt közbe Carolyn, szépítve a helyzetet. - Éjszakára már nincs gondod! Rebel és Martin majd nálunk alszanak. Különben is Martinnak itt a lova... - Hát nem is tudom, lesz-e elég hely - dörmögte. - Tudod, öreg cimbora, sok jó ember kis helyen is megfér - jelentette ki vidám magabiztossággal Braeger. Amikor azonban Olie előállt a hintóval, Cole, mint aki némasági fogadalmat tett, hallgatott, egyszerűen nem volt hajlandó beleszólni, hogyan helyezkedik el a társaság a hintó meglehetősen szűk utasterében. A többiek nagy hangoskodással egyezkedtek, miközben ő egy kézmozdulattal megállította Alaine-t, átfogta derekát, és egyetlen mozdulattal beemelte a kocsiba. Aztán maga is felkecmergett, és gyorsan mellé telepedve megpróbálta kinyújtóztatni lábát. A nagy szorongásban elkerülhetetlen volt, hogy ne érjen a lányhoz, sőt azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy csak úgy férnek el hatan a négy személynek is szűkös fülkében, ha Alaine félig Cole bal combjára ül, hacsak nem akar Braegerhez szorulni. Átlátva a helyzetet, Cole inkább átfogta Alaine derekát, és magához rántotta, aztán karját védelmezőn felesége vállára helyezte, majd óvatos mozdulatokkal elrendezte szoknyáját is, és hagyta, hogy azok négyen döbbenten meredjenek rájuk. - Hölgyeim és uraim! - kezdte Cole zavartan. - A feleségem és én éppen hazaindulunk. Tartsanak velünk, szívesen látjuk magukat, csak meresztgessék nyugodtan nálunk is a szemüket, de nagyon kérem, ne túl sokáig. Hirtelen éles sikolyt és egy nagy döccenést hallottak, akkorát, hogy Olie majdnem kiesett magas kocsisüléséből. Carolyn és Rebel vidáman átdőltek a másik oldalra, élvezve női mivoltukból származó előjogaikat, közben kacagtak és élvezték a helyzetet. Egyedül Martin arca torzult el, 266

amikor Braeger az ölébe esett, és Alaine ugyancsak megdöbbent, hogy ennek a seriffhelyettesnek komoly arckifejezése is van. Braeger végre kedvére szemlélgethette az összes felvillanó alsószoknyát, miközben mással sem volt elfoglalva, mint hogy végre magának is helyet találjon. Végül feledve szoknyákat és kabátokat, ledöccent az ülésre, és hagyta, hogy Rebel félig-meddig ráüljön, akárcsak Alaine Cole-ra. Ekkor azonban Olie hangos kiáltása zavarta meg a vidám egybeborulást, aki megragadva a gyeplőt, újra elindította a lovakat. Braeger kihajolt a kocsiból, aztán visszacsapva az ajtót, megnyugodva elterpeszkedett, és végre kényelmesen kinyújtva lábait, hátradőlt az ülésen. - Nézze, Latimer doktor! Ha magánál így megy ez a dolog, én csak élvezem. A világ végéig is elkocsikáznék így önnel! De ha nem, akkor én is beszerzek magamnak egy ilyen kocsit! Az út Darveyékig - úgy tűnt - a végtelenségig tartott. A kocsis lepattant a bakról, és fürgén nyitogatta az ajtókat utasainak. Amint a kocsi kiürült, Alaine rögtön visszacsúszott az ülés szélére, és befészkelte magát a sarokba. Amíg félig Cole combján ült, még a férfi heves szívdobogását is érezni vélte, és bár biztos volt benne, hogy Cole combja elzsibbadt súlya alatt, a sötétségben is jól látta, hogy férjének nincs ellenére a hosszú, kényelmetlen utazás. Most viszont alig mert ránézni, sőt moccanni sem merészelt, érezve, hogy minden mozdulata csak újabb kihívást jelentene Cole feltüzesedett érzékeinek. Olie végre újra elindította a hintót, mire a hirtelen becsapódó légáramtól megborzongva Alaine még jobban összehúzta magán a kabátot. Eddig, Cole meleg testéhez bújva, észre sem vette, menynyire lehűlt a levegő. A férfi azonnal észlelte vacogását, és rögtön Alaine-re borított egy hatalmas szőrmetakarót. - Csússzon ide mellém, kedvesem, és bújjon nyugodtan hozzám - mondta Cole gyengéden. Akkor majd egyikünk sem fázik, és a lábamnak is jót tesz. Alaine vonakodva bár, de odacsúszott, és újra befészkelte magát Cole meleg, ölelő karjai közé. Maga is csodálkozott, de be kellett látnia, hogy egyszeriben sokkal kényelmesebben érzi magát, sőt nagyobb biztonságban is. Olyan érzés volt, mintha mindig is itt lett volna a helye, jólesett a férfi ölelő karjainak szorítása; már esze ágában sem volt tiltakozni, holott Cole egyre közelebb húzta magához, sőt érezve, hogy Alaine nem tanúsít ellenállást, másik kezével kinyúlt, és a lány fejét a vállára hajlította. - Egészen másképp képzeltem el ezt az estét - suttogta Cole Alaine hajába. - Legalábbis valamivel meghittebb körülmények között - simított végig a lány karján. - Azt hiszem, egyszer majd elviszem St. Paulba, akkora távolságban nem leszünk majd kitéve efféle találkozásoknak. - Mégis, mire gondolt, uram? - kérdezte nyugodtan. Cole szórakozottan simogatta Alaine szőrmegallérját, majd keze lejjebb csúszott, és a szőrmetakaró alá nyúlva elkezdte kigombolgatni a lány kabátját. - Talán arra, hogy egy szállodai szobába zárom egy vagy két hétre, ahol végre magamévá teszem, és szeretkezhetünk, amire már oly régóta vágyom. Alaine felkapta a fejét a férfi válláról, és döbbenten meredt Cole-ra, akit nem is látott a sötétben. - Őrnagy, maga aztán alaposan összezavarja a fejem! Most már végképp nem tudom, mit vár ettől az egész házasságtól! - Csak annyit, drágám, hogy még jobb legyen - válaszolta a férfi, megpróbálva leplezni a hangjában is érződő feszültséget. - Ha ön úgy kezeli ezt a házasságot, mint egy valódit, és úgy 267

fogadja, mint egy igazi asszony, akkor meg kell értenie, hogy én is teljességre vágyom. Már szenvedek... annyira szeretném, hogy újra az enyém legyen, Alaine. Lassan már másra sem tudok gondolni. Alaine elakadt lélegzettel hallgatta szavait, de amikor Cole keze elérte ruhája dekoltázsát és végigsimított keblén, úgy érezte, a szívverése is eláll. Mintha villámütés érte volna testét, minden idegvégződése lángolt. Cole szája már rátapadt nyakára, és két kézzel húzta magára, ölelve, csókolva, ahol csak érte, és egy másodperc múlva már hátradöntötte az ülésen és ráomlott, próbálta lefejteni róla a kabátot, a ruhát, hogy még közelebb férkőzzön csupasz kebléhez. Alaine ösztönösen védekezett, megpróbált valahogy kibújni alóla, aztán remegő kézzel és lélegzetét visszafojtva igazgatta el megtépázott ruháját. Közben érezte, hogy mindene lángol a vágytól, ágyékának öble átforrósodik, átnedvesedik, és majd szétfeszíti a kívánás. De Cole újabb rohamát már elhárította, sőt aztán már meg is tudott szólalni. - De Cole, ez mégsem egy megszokott házasság! Ez az én házasságom, amely végül is kész katasztrófa! - Nem volna az, ha hagyná, hogy a dolgok a maguk természetes módján alakuljanak! - Az nem az én hibám! - kiáltott fel fájdalmasan. - Ön engem akar ugyan vádolni, és ebben aztán következetes. Azzal is megvádolt, hogy csapdát állítottam önnek, és belerángattam egy nem kívánt házasságba, holott ön. Latimer doktor, ugyancsak el akarta csábítani Robertát. Ne is tagadja! - emelte föl a kezét, mert érezte, hogy Cole közbe akar vágni. - Nagyon is jól tudom. Láttam! Hallottam. Nem akartam ugyan kémkedni maguk után, de szem- és fültanúja voltam mindannak, ami ott történt a kertben a Craighugh-házban, az után a bizonyos vacsora után. Ön akkor úgy csókolta meg Robertát, ami minden volt, csak nem illő... a második találkozás után. - Miért is ne? - kérdezte Cole. - Roberta ragyogó fiatal lány volt, aki, úgy tűnt, tele van szenvedéllyel, én pedig egy magányos katona, ráadásul egy olyan körzetben, ahol minden voltam, csak éppen kívánatos vendég nem... Hogy mint lehetséges udvarlóról ne is beszéljünk! Ha én magát a karjaimba zárom és megcsókolom, az már rögtön azt jelenti, hogy perverz csábító vagyok? És miért nem képes felhagyni végre az örökös ellenérveivel? - fordította maga felé az arcát, és újból átölelte. - Értse már meg, hogy maga egy igazi nő, én pedig a férje vagyok! Nincs joga elutasítani engem. - Mintha abba egyezett volna bele, hogy ez csak afféle névházasság lesz... - Ne vicceljen! Nevetséges! - dőlt hátra nevetve Cole. - Akkor viszont árulja már el végre, mire számíthatok! - nézett rá könyörögve. - Ön kötött velem egy távházasságot... Jó... De alig néhány perccel ideérkezésem után, fényes nappal, egy hotelszobában, máris, sőt akár erőszakkal is, férji jogait követelte. Berontott a szobámba, és szinte megerőszakolt. Most meg ugyanezt akarja, itt... a hintóban! Én már semmit sem értek, csak azt tudom, hogy fogalmam sincs, hol kezdődnek és hol végződnek ennek a mi házasságunknak... házassági szerződésünknek a határai... Mert ön elképesztően kiszámíthatatlan! - Dehogy vagyok én kiszámíthatatlan! - mondta Cole, s bár látta, hogy Alaine közbe akar vágni, folytatta: - Egyedül a lábam kiszámíthatatlan! - mondta csüggedten, de máris előrehajolt, és folytatta túláradóan, tele érzelemmel... - Csak az üvöltöző hárpiákból van elegem! Ön viszont annyira más... Látom magam előtt, ahogy üdvözli a vendégeimet, beszélget velem, szóval tökéletesen játssza a feleségem szerepét. De aztán... amikor a karomba szeretném venni,

268

elhúzódik... Elutasít. Vagy amikor mellettem ül, mereven, mint egy szobor, tele önfegyelemmel, visszafogottsággal, miközben én... miközben engem majd szétfeszít a vágy... Alaine tágra nyílt szemmel figyelte férjét, de az rá sem nézett, csak maga elé meredve folytatta. - Alaine, értsd meg, egyszerűen gyönyörűnek látlak, elbűvölőnek. Számomra te vagy a legszebb, a legizgalmasabb, egyedül te kellesz... És ugyanakkor elérhetetlen vagy - ragadta meg hirtelen a lány kezét, mielőtt az visszaránthatta volna. - Egyszerűen ne várd el tőlem, hogy egyszer, valamikor, akár erőszakkal is... de ne tegyelek magamévá. Jó, nem folytatom. De figyelmeztetem, hölgyem! Én éjjel-nappal csak magára gondolok. Arról álmodom, hogy ajka a számhoz ér, hogy keblét a mellkasomon érzem... Ezerféle módon elképzeltem már, miként lesz az enyém... aztán a valóságban semmi. Pedig úgy érzem magam, mint egy kitörésre készülő tűzhányó. Gondolja meg, kérem, és vigyázzon magára, és ügyeljen arra is, mit és mennyit mutat meg magából! Mert ha egy kicsit is többet látok meg a kebléből, nem állok jót magamért! Alaine egyszer csak azon vette észre magát, hogy megint az ülés szélén, a sarokba húzódva ül, összekuporodva, de fogalma sem volt, vajon ő húzódott-e odébb, vagy Cole engedte el önként. Kezét összekulcsolta az ölében, fejét lehajtotta. - Azt hiszem, Cole... hogy ezzel a megállapodással vagy esküvel, ami kettőnk között létrejött, valami nagyon törékeny dolgot hoztunk létre - suttogta alig hallhatóan maga elé, és megpróbálta visszatartani a könnyeit. - Mert ezek szerint én csak az ön játékszere lennék. Egy olyan játékszer, amelytől még azt is elvárják, hogy sohase lépje túl a korlátokat. De mi van akkor, ha maga egy éjszaka rám tör és megerőszakol? Vagy akár hízelgő becézgetéssel rávesz? Vagy ha egyáltalán nem közelít hozzám? Latimer doktor! Mit vár ön egyáltalán ettől a házasságtól? - Számomra az az eskü éppen elégséges volt - mondta kimerülten Cole, és ő is behúzódott a maga sarkába, és kinézett a sötét éjszakába. - Én Mr. Jamesszel állapodtam meg erről az egészről, nem önnel. Vele viszont volt egy előzetes kikötésem. - Én is érdeklődtem e tárgyban Jamesnél, és ha jól értettem, szerinte házasságunk holtomiglan-holtodiglan érvényes. Igen, pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki magát. És minthogy ő az én teljes jogú felhatalmazásommal kötötte meg ezt a házasságot, a megfelelő tanuk jelenlétében. Isten színe előtt, aligha hiszem, hogy ezt bár-miféle előzetes kikötés érvényteleníthetné. - Arról tehát nem is beszéltek, hogy szabadon elmehetek, ha akarok? - Miért, csak nem akar elmenni? Ezért utasít vissza mindahányszor? Netán valaki mást szeret? - Senki mást, Cole - küzdött Alaine a könnyeivel. - Nem is akarok én innen elmenni... Legalábbis nem maga nélkül! A lány szavait követő csendben észre sem vették, hogy a kocsi már megállt. Sőt az is lehet, hogy már jó ideje állt. Olie valahová eltűnt, így Cole segítette le Alaine-t, szó nélkül, csak pillantását lesve. Olie a falat támasztotta, és az ásítozó Milesszal beszélgetett. Cole kérdő tekintetére csak annyit válaszolt dadogva; - Bo-bocsánat! De, de úgy tűnt, na-nagyon el vannak foglalva... A bakon meg már majd megfagytam. Cole egy bólintással útjára bocsátotta, aztán elindult fölfelé Alaine után a lépcsőn.

269

Harmincnegyedik fejezet

Amikor másnap reggel Alaine lement a hallba, Cole már nem volt a házban. Miles készségesen felvilágosította, hogy az úr St. Paulba ment, ahol téli munkásokat akar toborozni. Kissé csodálkozott, hogy Cole egy szóval sem említette, hogy a városba készül. - Nem értem - mondta elgondolkodva -, hiszen ha jól tudom, a napokban küldte el Murphyt ugyanebben az ügyben. Talán valamiről megfeledkezett? - Nem hinném, asszonyom - válaszolta Miles, miközben óhatatlanul is észrevette az Alaine arcán megjelenő csalódottságot. - Tudja, asszonyom. Latimer doktor elhatározta, hogy elkezdi odafönn a fakitermelést. Murphy viszont nemigen ért az effajta alkukhoz, hát ezért kellett neki magának mennie. Alaine egyre jobban összezavarodott. - Most már végképp nem értem. Latimer doktor másnap, miután én megérkeztem, St. Cloudba ment, ahol kirakott egy hirdetést. Úgyhogy én azt hittem, ezt már régebben elhatározta. - Nem, asszonyom - válaszolta Miles. - A doktor csak azután döntött úgy, hogy embereket fogad fel, miután ön megérkezett. - Maga ezt honnan tudja? - kérdezte Alaine csodálkozva. - Mr. James gyakran próbálta meggyőzni a doktort a fakitermelés anyagi előnyeiről, de Latimer doktort az ön megérkezése előtt egyáltalán nem érdekelte az úgy - magyarázta, de aztán mintegy elbizonytalanodva, hogy olyasmibe ártja magát, amihez semmi köze, hirtelen elhallgatott. - És azt nem tudja véletlenül, mikorra várható vissza? - Azt nem tudom. Mindenesetre egy csomó kocsival mentek, így, gondolom, jó néhány napig eltarthat, míg mindent elintéznek. De ha ki óhajt kocsikázni addig is, Olie itt van, és a hintó is rendelkezésére áll. Alaine az elkövetkező napokban ideje java részét Mindyvel töltötte, ami önmagában kellemes volt ugyan, de mégsem elég, hogy szorongásait leküzdje. Újra idegenként mozgott a házban, Cole távolléte meglepő hiányérzetet okozott. Az épület maga is - mióta férje elutazott - mintha új életre kelt volna: az éjféli órákban különös, furcsa hangok szivárogtak ki Roberta egykori szobájából, s erre Alaine egyszerűen nem talált magyarázatot. Egyszer még mintha valami női dúdolgatást is hallott volna a vörös lakosztály zárt ajtaja mögül. Az egész jelenség megint felidézte benne sárga ruhája különös sorsát és az elégett bonbonokat. A történtekre azonban semmiféle ésszerű magyarázatot nem talált. Egy alkalommal, amikor éppen kilépni készült szobájából, különös fénycsíkot vett észre az ajtó alatt. Cole távozása után Közlegény mellé szegődött, sőt szokásává vált, hogy Alaine ágya mellett alszik. A szelindek jelenlétének köszönhetően elég bátorságot érzett magában, hogy lenyomja a kilincset. De az ajtó nem nyílott ki. - Közlegény! Figyelj! - szolt rá a kutyára, elszánva magát, hogy most már mindenképpen utánajár a dolognak. Nem hitt a túlvilági kísértetekben, így el sem tudta képzelni, hogy Roberta szelleme kísértene itt a házban. Elengedte a kilincset, visszaszaladt a szekrényhez, előszedett egy sűrű szövésű bársonyruhát, és gyorsan magára rántotta. Az ajtóhoz sietett, amely most engedett. Miles szobájához ment, és kitartóan kopogtatott, míg végre valami álmos válasz érkezett, afféle „várjon még egy percet!”, de 270

amikor a testes komornyikkal odaért Roberta szobája elé és benyitottak, csak a teljes sötétség fogadta őket. - Akárki van is itt, innen ki nem léphet! Figyelmeztetem, Közlegény támadásra készen várja! kiáltott be határozottan, bár hangja remegett az izgalomtól. - Itt kell lenniük! - suttogta Milesnak. A komornyik azonban közömbös képpel lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Alaine elképedve bámult rá, de aztán összeszedte magát, és ő is belépett a szobába, amelyen hirtelen hideg légáramlat húzott végig. Miles egy gyufával meggyújtott egy lámpát, és fényével körbepásztázta az egész lakosztályt, szinte minden sarokba benézve, minden zugot megvilágítva. De sehol semmi. Közlegény is teljesen érdektelennek tűnt, ahogy Miles nyomában körbeszaglászott, aztán, mintegy elunva a dolgot, visszatért Alaine-hez. - Itt akkor is volt valaki, higgye el! - kiáltott fel kétségbeesett csalódottsággal a lány. - Az ajtó alatt láttam egy fénycsíkot! Az álmos Miles nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy tovább vitassa az ügyet úrnőjével. Ráadásul a képére volt írva, hogy nem hisz az efféle képtelenségekben, hiszen ha tényleg lett volna itt valaki, az nem tűnhetett el. - Sajnálom, hogy felzavartam álmából, Miles - mondta elnézést kérő, de határozott hangon Alaine, mert ha valamitől félt, akkor attól, hogy a személyzet komplett őrültnek tartsa. - Talán csak hallucináltam - mondta zavartan. - Semmi gond, asszonyom! - udvariaskodott Miles. - De kérem, ne izgassa föl magát! Fogalmam sincs ugyan, mi történt itt, de ha ön állítja, hogy történt valami, akkor elhiszem - tette hozzá, maga is meglepődve saját őszinteségi rohamától. - Köszönöm, Miles - mosolygott Alaine hálásan. - Asszonyom, legyen egészen nyugodt. Közlegény mellett teljes biztonságban érezheti magát. De most már próbáljon elaludni! -mondta, visszakísérve úrnőjét szobájához. A ház elcsendesedett. Közlegény is teljes nyugalommal terült el ágya mellett, és hajtotta álomra fejét. Alaine ágyba bújt, magára húzta a takarót. Elalvás előtti utolsó gondolata azonban még az volt, mennyivel könnyebb volna minden, ha újra hallhatná Cole botjának kopogását, amint belép a hallba. Éjszaka Alaine arra riadt fel álmából, hogy az ajtaja előtt a folyosón megreccsen a padló. Rögtön Közlegényre nézett, aki felemelte hatalmas fejét, és hátán felborzolódott a szőr. Ezt látva azonnal bizonyossá vált, hogy bárki lett légyen is az, egy biztos, nem Cole. Az ajtóra függesztve szemét, még a sötétségben is jól látta, hogy a kilincset valaki kívülről rendkívül óvatosan lenyomja. A kutya egy ugrással az ajtónál termett, fehér fogait vicsorogtatva meredt az ajtóra, és visszafogottan bár, de felmordult. A ház éjszakai csendjében csak azt lehetett hallani, hogy valaki halkan átfut a halion, de mire Alaine felugrott és kinyitotta az ajtót, már senkit sem látott. A szelindek is utána kullogott, körbekoslatott, Roberta szobája előtt kétszer is végigsétált, de aztán lustán, közömbös pofával visszaballagott. Alaine most már óvakodott attól, hogy Milest is riassza, így hát visszatért szobájába, de egy székkel eltorlaszolta ajtaját. Az elkövetkező napokban Alaine egyre hálásabb volt a sorsnak, hogy egy ekkora hatalmas kutyával oszthatja meg hálószobáját. Közlegény szemlátomást egyre jobban ragaszkodott hozzá, sőt már napközben is elmaradhatatlan társa volt, Mindyvel hármasban megmásztak a közeli dombokat, s így legalább ő is kívül kerülhetett a házcin, amely egyre több rejtélyes jelenséggel borzasztotta. 271

A hét vége felé Alaine újra apró, de riasztó zajokra ébredt az éjszaka kellős közepén, de ezek a zajok most Cole szobájából érkeztek. Gyorsan magára kapott egy köntöst, beszaladt a fürdőkamrába, ahol már ott találta a boldogan, de visszafogottan és halkan nyüszítő Közlegényt, aki farkát önfeledten csóválva üldögélt Cole ajtaja előtt. Latimer szobájának ajtaja alól is kiszűrődött némi fény, mire Alaine, összeszedve minden bátorságát, lenyomta a kilincset. A szelindek mintha csak erre a mozdulatra várt volna, villámgyorsan átsuhant, és alig hallhatóan, de olyan önfeledt boldogan nyüszített, hogy Alaine rögtön tudta, hogy Cole-nak ott kell lennie. A félig nyitott ajtón ő is benézett, és végre meglátta a férfit, aki éppen a tükör előtt állt és vetkőzött, miközben meghitten simogatta a szelindek hatalmas fejét, míg végre a tükörbe pillantva észrevette az ajtónak támaszkodó Alaine-t. Elmosolyodott, és végre megfordult. Tekintete melegséget, örömöt sugárzott. - Cole! - sikoltott fel Alaine önfeledt megkönnyebbüléssel. -Nem is tudtam, hogy megérkezett! - Ebben a pillanatban... Remélem, nem ijesztettem meg! - Dehogy, boldog vagyok, hogy végre maga az! Egy ember, akit látok... láthatok... Mert különben már azt hittem volna, hogy maga is csak itt kísért a házban... - Akkor mégiscsak megijesztettem - nézett rá kérdően. - O, maga aztán végképp nem... Hiszen magát végre látom: hús és vér ember! Már-már ott tartottam, hogy azt hittem, szellemek riogatnak mindenfelől a házban! - Akkor tehát biztos, hogy nem én ijesztettem meg? - kérdezte Cole visszafogottan. - Dehogy! - pihegte Alaine végre igazán megkönnyebbülve, hiszen amióta itt láthatta Cole-t a házban, minden félelme elpárolgott. - Azért nem árt, ha tudja, akkora ez a ház, hogy a legkisebb zörej is többszörösen visszhangzik benne! Én meg azt hittem, hogy itt valaki nagyon nem kedvel engem! Tudja, már egészen kiszolgáltatottnak éreztem magamat! - tette még hozzá, és szégyenlősen lesütötte szemét, de aztán hirtelen fejét felkapva még kibökte: - Úgy örülök, hogy végre újra itthon van, Cole! A szavait követő csöndet azonban már nem tudta elviselni. A férfi nem válaszolt, és így ő visszaosont szobájába, sőt egy határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót. Másnap reggel, félig felöltözve, különös, mérges dünnyögést hallott a fürdőszoba felől, aztán jól kivehetően felismerte Cole lépteit, ahogy fel s alá járkált odaát. A zörejek most már végképp nem zavarták, annál inkább az utána bekövetkező mélységes csend. Begombolta szoknyáját, odalopakodott az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. - Cole! Jól van? - kérdezte az ajtórésen bekukkantva. De mivel választ nem kapott, belépett: Cole? - suttogta. - Hol van? Mi van magával? Végre hallott valami morgást a szoba sarkából, de ettől még nyugtalanabb lett. - Cole! Ha nem válaszol - kocogtatta meg újra az ajtófélfát -, bemegyek! Ebben a pillanatban megjelent Cole az átjáró ajtó előtt, egy szál lenvászon lepedőbe burkolózva, és egy kisméretű törülközőt tartva a szája elé. Szabad kezével viszont kedélyes mozdulattal invitálta befelé feleségét. Alaine elhárítóan intett, és zavartan pislogott Cole-ra, akiről már majdnem lehullott a lepedő, miközben maga is nagyon jól tudta, hogy ő sincs éppen illő módon öltözve, hiszen voltaképpen egy szál pendelyben álldogált az ajtó előtt. - Semmi baj, most már minden rendben, csak azt hittem, megsérült... - dadogta zavartan.

272

- Jól hitte - válaszolt Cole, és feltárta arcát, amelyen a szája sarkából kiinduló hosszú vágás éktelenkedett. - Nem nagy ügy, csak éppen alig tudok beszélni! Alaine most vette észre a férfi állát elárasztó vért, és őszintén megriadt. - Mi történt? - kiáltott fel tele aggodalommal, és máris elővett egy tiszta kendőt, hogy letörölje Cole újra és újra átvérző állát. - Hagyja, semmi az egész, megvágtam magam borotválkozás közben - motyogta Cole, elhárítva Alaine segítségnyújtó kezét. Alaine azonban kétkedő tekintettel közelebb hajolt. - Hát persze, értem... A virtigli sebész, aki mindent, csak a saját vérét nem képes elviselni! Maradjon nyugton! - szólt rá erélyesen, és rászorította a vízzel átitatott kendőt a vérző sebre. - Nem a legszebb látvány így látni magát, már úgy értem, hogy valakit, aki ennyire kijött a gyakorlatból! Cole felszisszent, de immár mosolygó szemmel tekintett rá. - Akkor is így fel volna háborodva, ha rádöbbenne, hogy férjként is kijöttem a gyakorlatból?... - Nagyon kérem őuraságát, most egy ideig ne kakaskodjon... - évődött kedvesen. - De Alaine! - nézett rá Cole csodálkozva. - Mi a csuda történt itt a távollétemben, hogy maga ilyen... hm, pikánsán beszél? - Semmi különös, csak rájöttem, hogy vannak ebben a házban még borzalmasabb dolgok is, mint egy csupasz kéjenc... - Ne mondja! - hajolt hozzá közelebb a férfi. - És elárulná azt is, hogy mire gondol? - Hát ha nagyon érdekli, akkor az ön távollétére - vágta rá, és egy dühödt mozdulattal a mosdóba vágta az átvérzett törülközőt, aztán sarkon fordult, kilibbent a fürdőszobából, és saját szobájába érve lehuppant az ágyra. Egy perc múlva azonban Cole már ott állt az ajtóban, és reménykedő tekintettel fürkészte a magába roskadtan pihegő lányt. - Úgy értsem talán, hogy netán a házasságunkról is elgondolkodott? - kérdezte némi gunyoros mosollyal az ajkán. - Még hogy én?... A házasságunkról? Ne vicceljen! - Elnézést! Felejtse el! - visszakozott Cole, és máris megfordult, mint aki tiltott területre tévedt. - Mindenesetre szeretném, ha tudná, nagy összejövetel lesz itt a hétvégén - tette még hozzá közömbös hangon, miközben elmerülten vizsgálgatta körmét. - Gondoltam, itt az ideje, hogy végre megismerkedjen a szomszédainkkal is! Alaine büszkén felvetette a fejét, egy percig sem titkolva, hogy vérig van sértve. - Hát hogyne, hogy aztán megmutasson mindenkinek, mint a legújabb szerzeményét. Ugye, erről van szó, őrnagy? Cole arcáról lefagyott a mosoly, vonásai megmerevedtek. - Nem tudom, miért van úgy felháborodva! Hiszen, ha jól emlékszem, maga mondta nekem, hogy a feleség kötelessége, hogy háziasszonyként szórakoztassa a férje vendégeit! Alaine lehajtotta a fejét, és most érezte, mekkora bakot lőtt. - Végül is mi egyéb dolga van, ha szabad kérdeznem? A személyzet minden szükséges munkát elvégez, de ha úgy gondolja, hogy az előkészületek mégis túl nagy terhet rónak önre, megkérhetem Carolynt, hogy legyen a segítségére. - Akkor már miért nem éppen a „bátyját” kéri meg? - kérdezte felháborodottan, de egyben pimasz hangsúllyal.

273

- Csak azért nem őt, mert, ameddig módomban áll, szeretném megőrizni az ön jó hírnevét válaszolta Cole mélyen a szemébe nézve, igaz, csak a tükörből. - Maga csak ne törődjön az én jó híremmel, mert arról már kissé lekéstem, nem gondolja, őrnagy úr? - nevetett fel keserűen Alaine, és kisimította a homlokába hulló fürtöket. - Hölgyem, ön remekül játszotta a szerepét, nemcsak én vagyok bűnös az egészben! Ön több volt, mint hitelesen meggyőző... Mert majdnem valódinak tűnt... Cole szavai mintegy arcul csapták Alaine-t. Úgy érték, mintha sót szórtak volna a friss sebre. - Uram, azon az éjszakán ön ugyancsak össze volt zavarodva - közölte tőle telhető kimértséggel. - Minthogy Roberta hazugságát ugyanúgy elhitte, mint... - Az lehet, de az ön játéka volt a döntő - vágott közbe Cole ridegen, és egyetlen szó nélkül bezárta maga mögött az ajtót.

274

Harmincötödik fejezet

Tekintettel a közelgő estélyre, az emeleti szobalány, Gilda, akit annak idején Roberta kedvéért vettek fel, előzékenyen felajánlotta új asszonyának szolgálatait. Alaine haját még sohasem mosta, fésülte, bodorította más, mint anyja vagy önmaga, de most sajátságos módon szinte élvezte, hogy Gilda veszi kezelésbe fürtjeit. A lány értő gonddal látott munkához, minden mozdulatán érződött, hogy érti, tudja, mit csinál, és nagyon igyekszik. Alaine most már végre hosszú fürtjeit nagy hozzáértéssel csavargatta be, s rögtön kiderült, ahhoz is ért, hogy az elkészült frizurát a kiválasztott ruhához igazítsa, amely ma nem volt más, mint a régi, oly sokszor elővett gyászruhája. Közben persze Mindyre is ügyelni kellett, mert a kislány még mindig nem fogta föl, hogy a fürdés, mint olyan, elengedhetetlenül szükséges. Még azt is beígérték neki, hogyha megfürdik, és szépen kicsinosítja magát, egy rövid időre részt vehet az estélyen. Mindy árgus szemekkel figyelte, ahogy Alaine kiválaszt számára egy tengerészkék bársonyruhát, finom csipkegallérral, az egész annyira nőiesnek tűnt, hogy a kislány el sem hitte, hogy ezt neki kell majd fölvenni. De amikor végre túl voltak minden kínos megpróbáltatáson, fürdésen, öltözködésen, fésülködésen, Mindy úgy vonult le a lépcsőn, mint egy első balos kislány, ügyelve minden lépésére, mozdulatára, fejtartására. A hallban már minden elő volt készítve a tánchoz, és Mindy volt az első, aki ott állhatott a bejárat előtt, hogy az újonnan érkezőket fogadja. Közben Alaine is jó néhányszor átlibbent az előcsarnokon, de egyszer sem állt meg, egyszerűen nem tudta elviselni az érzést, hogy minden szem rászegeződik, és inkább hagyta Mindyt, hadd élvezze a házikisasszony szerepének előnyeit. Ő inkább fölszaladt szobájába, és a folyosóról nézett le az érkező vendégekre, akik teljes díszkMlágításban gyülekeztek az előcsarnokban. Alaine észrevette, hogy Roberta földszinti lakosztályának ajtaja félig nyitva van. Lesétált, és egy kézmozdulattal belökte az ajtót. - Cole! Cole, benn van? - kérdezte félénken Alaine. De választ nem kapott, így hát felkapott egy lámpát a hallból, óvatosan belépett a szobába. Kíváncsian körülnézett, sőt a lámpa segítségével minden zugot végigpásztázott. Aztán a fény az ágyra vetődött, s Alaine torkát összeszorította a szorongás. Az arannyal átszőtt brokátterítőn egy vérvörös báli ruha feküdt. Alaine megborzongott. Már azon sem lepődött volna meg, ha valamelyik sötét sarokból előlép unokanővére, és kacagva magára rántja a ruhát, és közben gúnyosan néz a gyanútlan „Lainie”-re. Hiszen mindig is itt volt, itt rejtőzködött, sőt még ma is ő Cole felesége, és unokahúgával csak a bolondját járatják. Az egész csak jól kiagyalt vicc volt - mondaná nevetve, amellyel meg akarták tréfálni a szegény kis „Al”-t. Alaine lassan magához tért, de úgy érezte, valaki csúf játékot űz vele. Magasabbra emelve a lámpást, tekintete Roberta íróasztalkájára vetődött. Jól emlékezett rá, hogy néhány nappal ezelőtt az zárva volt, most viszont nyitva, sőt a tetején egy széthajtott füzet hevert, rajta egy toll, amely sötét tintafoltokat hagyott a papíron. A foltok mintha még mindig nedvesek lettek volna, Alaine meg is érintette őket, és ahogy közelebb hajolt az asztalka lapjához, Roberta kézírását fedezte fel a papíron. Remegő kézzel helyezte maga mellé a lámpát, és beleolvasott a halott asszony naplójának utolsó soraiba. 275

Látom Cole szemében... Ahogy ott áll az ágyam mellett, és tudja, mit tettem, sőt azt is tudja, hogy nemsokára távozom az élők sorából. Úgy tesz. mintha segíteni akarna rajtam, de már alig várja, hogy újra vele lehessen. Vele, azzal a mocskos kis unokahúgommal, és nem győzi kivárni, hogy átköltözzem a másvilágra. Ó, istenem, hogyan juthattam erre a sorsra? Alaine szíve hevesen dobogott, ahogy néhány oldalt visszalapozott, és újra észrevette a sorok közt férje nevét. Bárcsak láthatott volna ma engem Cole! Látta volna, hogyan adom oda magam annak a bűzlő fajankónak, hogyan áradt szét a gyönyör tagjainkban. Ó, hogy gyűlölöm mindkettőjüket! Cole-t, mert állandóan Lainie után sóvárog, azt a félkegyelműt pedig, akit megölök a kedvességemmel... Alaine újabb néhány oldalt lapozott előre, és most már ugyancsak elképedve olvasott tovább. Nagyon jól tudom, mi a teendő. Senki emberfia őrült tanácsára nincs szükségem. Mit szólna Cole, ha megtudná?! Hiszen be sem lépett a szobámba, mióta megtudta, hogy Lainie volt az a kurva az ágyában azon az éjszakán. De nem szerzem meg neki azt az örömöt, hogy tudomást szerezzen állapotomról. Különben is megtudtam, hogy van a városban egy asszony, az majd segít megszabadulni ettől a porontytól. Csak most már nem szabad késlekednem! Alaine-nek majdnem kiesett a füzet a kezéből, amikor ezeket a sorokat elolvasta. Most már képtelen volt abbahagyni, annyira űzte-hajtotta a kíváncsiság. Az a mocskos őrült azt hitte, hogy már a markában tart, mert észrevette, hogy rejtegetem a kincsemet. De a titkom most már újra biztonságban van, rejtve mindenféle árgus tekintetek elől. Most már bizonyosan az enyém, úgyhogy gazdagon távozhatok majd innen. Alaine észre sem vette az idő múlását, nem tudta, meddig olvasgatott még itt-ott bele a naplóba, de egyszer csak hallotta, hogy Cole hívja. A hallban már nagy nyüzsgés lehetett, ide azonban csak beszédfoszlányok és egy-egy hangosabb nevetés zaja szűrődött be. Most ébredt tudatára, hogy a parti már javában tart, és Cole őt keresi. Hóna alá rejtette a naplót, és gyorsan kiosont a szobából. Cole-t a hálószobájában találta, ugyancsak felizgatott állapotban. De amikor megpillantotta, szemmel láthatóan megnyugodott. - Hol bujkált, hölgyem? - Cole, ezt nézze meg! - nyújtotta át a füzetet. - Erre most nincs időnk, Alaine - vette el a naplót Cole, és szórakozottan az ágyra dobta. - A vendégek azzal fenyegetőznek, hogy szétverik a házat, ha nem láthatják azonnal. - De ez a könyvecske nagyon fontos, értse meg, ez Roberta naplója - érvelt a lány. - Bocsásson meg, hölgyem, de engem sokkal jobban érdekel, hogy végre lekísérhetem. A vendégeim fenyegetőzését tényleg kénytelen vagyok komolyan venni. - Cole, ön túloz... - Hölgyem, ön még nem ismeri a vendégeimet! Egy pincéből felhozott hordót már csapra vertek, és már a kamrában kutatnak további rejtett tartalékokért - mondta vidáman, és gyengéden taszigálta kifelé, de a szekrény előtt egy pillanatra megállt. - Kell itt lennie valami ennél jobbnak is - mérte végig Alaine-t, majd mintha katonai parancsot osztogatna, kijelentette: - Nem érdekel sem a szín, sem a fazon! De ma este úgy kell kinéznie, ahogy az egy Mrs. Latimerhez illik. - Uram, vegye tudomásul, hogy úgy fogok kinézni, ahogy az egy MacGarenhez illik! - No persze, hogy azokhoz az átkozott írekhez hasonlítson inkább! Egy sereg koldus... mindenesetre! De maga is úgy néz ki ebben az átkozott fekete rongyban! - bökött undorral Alaine gallérjára. 276

- Még hogy fekete rongy! - emelte fel durcásan a fejét Alaine. -Nagyon is finom darab, és mind ez idáig nagyon jó szolgálatot tett. És ha én ebben jól érzem magam, akkor arra is jó lesz, hogy ebben üdvözöljem a maga drágalátos jenki barátait. Cole mélyen a szemébe nézett, de tekintete már izzott a haragtól. És mielőtt Alaine el tudott volna ugrani, kinyúlt, elkapta a ruha nyitott nyakkivágását, és teljes erőből felszakította. A ruha a földre hullott, és Alaine ott állt előtte szinte meztelenül, teljes szépségében, de most, Cole számára is váratlanul, bocsánatkérő tekintettel nézett rá, sőt kezét a férfi karjára tette. - Cole? - szólalt meg nagyon halkan és bűnbánó mosollyal. A férfi értetlenül meredt rá, nem értette ezt a hirtelen fordulatot, erre számított a legkevésbé. De Alaine keze már az inggombjai körül matatott, aztán egyre-másra kezdte kigombolni őket. - Tudja, érdekelne - nézett rá, mikor már az utolsót is kigombolta -, mit szólna - mosolygott tovább kedvesen, miközben kiszabadította az ing alját a nadrágból -, ha én ezt most... egyszerűen... letépném önről? - kiáltotta most már szinte rekedtes hangon a haragtői, és a következő pillanatban már le is szakította a férfiról az inget, és a kezében maradt darabot maga mögé hajította. Cole ott állt csupasz felsőtesttel, de Alaine csak mosolygott tovább, aztán két ujjal megragadta a férfi szabadon csüngő nyakkendőjét, azt is lerántotta, majd hátraugrott. Cole kétségbeesetten nézett végig magán, aztán villámló szemeket vetett a lányra, de úgy tűnt, elege van az egész jelenetből, és inkább lassú léptekkel elindult a fürdőszoba felé, de felesége megelőzte. - Használja a másik ajtót! - kiáltott rá parancsolóan. - Nekem is föl kell öltöznöm valahol! ugrott elé, és hangos dörrenéssel bevágta maga mögött az ajtót. Cole magában dörmögve elindult a hallba vezető ajtó felé, kinyitotta, de bár ne tette volna, mert szembe találta magát Carolynnal. A lány álla leesett a döbbenettől, amikor megpillantotta a kilépő Cole-t, tépett öltözetben, meztelen felsőtesttel. Cole csak egyet biccentett felé, aztán a tőle telhető legközömbösebb képet vágya kinyitotta szobája ajtaját és belépett. Néhány perccel később már friss ingben és nyakkendőben vegyült el vendégei között, mintha mindig is körükben lett volna. Leste, mikor bukkan fel végre Alaine is. Carolyn tekintete azonban mindenhová követte, s Cole jól látta, hogy valahányszor pillantásuk találkozik, Carolyn igyekszik elfordítani az arcát. Nyilvánvaló volt, hogy majd kifúrja oldalát a kíváncsiság, mi történhetett. Cole már harmadszor nézett zsebórájára, amikor hirtelen csend lett a teremben, és a vendégek mintegy folyosót formálva kétoldalt húzódtak, utat engedve a szalon felé, ahol ott állt Alaine, fenségesen, egy gyönyörű ruhában, amelynek szoknyarésze hatalmas fodrokban végződött. A csöndet vágni lehetett volna. A környéken már régóta keringtek mindenféle pletykák Latimer doktor új feleségéről, de ezek többsége egy ágrólszakadt, jelentéktelen kis penészvirágról szólt, akit az őrnagy valahol délen szedett fel. Erre a jelenségre azonban senki nem volt felkészülve. Cole maga is elképedt: egyszerűen lenyűgözte Alaine szépsége, amely minden ízében tökéletes volt. Olyannyira, hogy egy szempillantás alatt elfeledte, mi történt korábban, mert a látványtól szinte földbe gyökeredzett a lába. Legnagyobb meglepetésére Alaine azt a rózsaszín taftruhát viselte, amelyet ő vett számára, és amely szabadon hagyta egész vállát, de a felsőrész rafinált szabása még jobban kiemelte kerekded nőiességét és egyszersmind vékony, karcsú derekát. Alaine csak egy oldalpillantást vetett Cole-ra, aztán tündöklő mosollyal fordult a vendégsereg felé. Cole a büszke férj boldog mosolyával az arcán lépett mellé, karját nyújtotta, és olyan meleg tekintettel nézett rá, mint talán még soha. Aztán barátaihoz fordult. 277

- Hölgyeim és uraim! - szólította meg őket büszke boldogsággal. - íme, a feleségem, Alaine! A teremben hirtelen mindenki egyszerre kezdett el beszélni, és mindenki Alaine felé nyomult, hogy bemutatkozzon, hogy kifejezze jókívánságait, vagy csak hogy megszorítsa, megcsókolja a fiatalasszony kezét. Alaine kissé zavarodottan álldogált, fogadta a bemutatkozókat, és bár Cole mindenkinek érthetően mondta a nevét, egy idő után fogalma sem volt, kit mutatott már be a férje, s kit nem. A sokaságban Alaine hirtelen észrevett egy ismerős arcot: Braeger éppen rámosolygott valakire, de amikor elkapta a lány pillantását, szinte kéjsóvár tekintetet vetett felé. A mellette álló Rebel szemmel láthatóan nem is értette Darvey doktor váratlan színeváltozását. Alaine azonban arra lett figyelmes, hogy egy pici puha kis kéz kapaszkodik az övébe, és ekkor vette észre Mindyt, aki sugárzó tekintettel nézett fel rá, mintegy pillantásával hangsúlyozva, hogy ő itt a legszebb. Alaine lehajolt, megsimogatta a kislány fejét, aki ettől még ragyogóbb szemmel meredt rá. - Hölgyem, azt hiszem, ez a tánc a miénk! - szólt hozzá Cole, miközben intett a zenészeknek, hogy kezdhetik. - Remélem, egykét lassú lépésre nekem is futja az erőmből... Alaine fülig pirult, de aztán elmosolyodott. - Sosem hittem volna, hogy ön valaha is táncra perdül... De Cole máris átkarolta derekát, és a lassú keringő ütemeire a parkett közepére vezette. Alaine finoman hajladozott a zenére, és Cole erős karjában úgy érezte magát, mintha világéletében táncolt volna, holott túl sok gyakorlata igazán nem volt. - Lehetséges, Alaine, hogy nem én leszek ma este a legnyalkább csábítója, de hogy a legelszántabb én vagyok, arra esküszöm. - Azt kell mondjam, sokkal jobban táncol, mint hittem volna - jegyezte meg Alaine őszintén. És valóban, Cole úgy táncolt, olyan biztos léptekkel és olyan ritmusérzékkel, mintha semmi baj nem volna a lábával. Közben mély tüzű pillantását Alaine-re vetette, és élvezte, ahogyan teste lágyan ringatózik a zene ütemére. - Uram, megütöm-e a mértéket, ahogyan egy Mrs. Latimernek táncolnia illik? - A mértéket ön állította be. - Köszönöm, de akkor azt árulja el, hogy az ön mércéjéhez mérten?... Cole nem válaszolt, csak egy váratlan mozdulattal a melléhez szorította a lányt. - Volnánk csak egyedül, szerelmem! Rögtön bebizonyítanám, hogy a táncod mindennél jobban felkavar... - És az öltözékem? - kérdezte bátortalanul. - A fene törődik az öltözékeddel! - suttogta halkan, és még szorosabban ölelte magához. Tudnék én ennél ezerszer szebb öltözéket is számodra, amely sokkal jobban illene az én házassággal kapcsolatos elképzeléseimhez... Alaine-t hirtelen valami nagy-nagy nyugalom kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy még minden rendbe jöhet közöttük, s talán egyszer s mindenkorra vége a civódásoknak, félreértéseknek. - Ugye, ezt hamarosan megbeszéljük? - kérdezte vonakodva, de reménykedve. - Hát persze! Méghozzá minél előbb... de kettesben! - Nálam? Az én szobámban? - Lehet. Vagy akár nálam. - Később? 278

- Sajnos, csak később, bár ha rajtam múlna, akkor azonnal! Alaine Cole vállán nyugtatta kezét, de az őket figyelők csakhamar észrevették, hogy keze lassan eléri Cole magas gallérját, majd nyakszirtjére csúszik, és gyengéden simogatja. - Cole, tényleg nem érdekli az a kis könyvecske, amit ma este találtam? - Roberta naplója? - kérdezte suttogva, a füléhez hajolva. - Kellene, hogy érdekeljen? - Nagyon személyes dolgok, a gondolatai... A legintimebbek... - Akkor talán jobb, ha sohasem ismerem meg őket! - mondta határozottan. Alaine fürkészve nézte férje arcát. - Pedig tudja, Roberta egyszer nagyon elszántan kijelentette, hogy neki sohasem lesz gyereke... Abból viszont, amit én abból a naplóból kihámoztam, kiderül, hogy másállapotban volt, de mindent megtett azért, hogy elvetesse... Tud ön erről? - Csak annyit, hogy elment ahhoz a henteshez - válaszolta Cole. - Aztán már hiába próbáltam meg mindent megtenni az érdekében, késő volt, a láz elvitte... - Pedig Angus bácsi magát okolja a haláláért. - Azt mindjárt gondoltam. - No meg engem, mert én vittem oda magát a házhoz. - Hát abban igaza van. De ha lett volna egy csepp eszem, akkor rögtön a saját lakásomba viszem, és nem oda. Az első percben, amikor találkoztunk, Egyetlenegy dolgot kellett volna tennem! Jó alaposan lecsutakolni magát, és akkor rögtön kiderült volna a titka... - Azt megnéztem volna magamnak, mert én akkor úgy rúgtam volna magát... na, hagyjuk legyintett. - Hiszen nagyon is jól tudja, mekkora előítéleteim voltak a jenkikkel szemben. - És most? - Most már egyiket-másikat elviselem - válaszolt mosolyogva, és szeme felcsillant, ahogy Cole melegen megszorította a kezét. Mindy számára maga volt a mennyország, amikor a ház ura felkérte őt egy táncra. A kislány persze még sohasem táncolt, így Cole határozott léptekkel vezette, de Mindy egy-két perc múlva már átvette az ütemet, és olyan természetességgel mozgott, mintha évek óta mást sem gyakorolt volna. Kecsesen hajlongott, pici lába pontosan érezte a ritmust, olyannyira, hogy Cole meglepetésében még arról is megfeledkezett, hogy állandóan Alaine-t keresse a parketten, más férfiak karján. - Mindy kisasszony! Van róla fogalma, hogy ön itt a bál szépe? - kérdezte, és mosolyogva nézett a gyerek ragyogó, kipirult arcába. De Mindy tagadóan rázta meg a fejét, és szemével a közelükben táncoló Alaine felé intett. Később, amikor Mindyt már lefektették aludni, Alaine észrevette, hogy Cole megpróbál áttörni a táncolókon, felé igyekszik. Ő éppen Braegerrel keringőzött, és jól látta, hogy Cole szemében megvillan a féltékenység, de ebben a pillanatban már ott is állt előttük. - Tudhattam volna! - dühöngött Darvey. - Végre szabad a hölgy egy táncra, és akkor máris megjelensz, és elragadod tőlem' Ez kegyetlenség öntől, Mr. Latimer! Mit szólna, ha inkább osztozkodnánk? - Azt aztán nem! - válaszolta Cole könnyedén, és megragadva a lány kezét, máris a parkett közepére vezette.

279

Leszámítva egy-két gyorsabb ritmusú táncot, Cole remekül állta a versenyt. Oda sem figyelt a lábában sajgó fájdalomra, és valahányszor a zenekar lassúbb számba kezdett, máris ott termett Alaine mellett, és karjába vonva vitte táncolni, pörgette, forgatta, ölelte. Alaine, amikor éppen nem a férjével táncolt, menedéket keresett valahol a férfiak ostroma elől. Most is, a pillanatnyi zenekari szünetben, Cole-t kereste szemével, de sehol sem látva, hirtelen elhatározással beosont a dolgozószobába, remélve, hogy ott bukkan rá. De a szoba üres volt, csak a kandallóban ropogott a tűz, hosszú árnyékokat vetítve a falra. Alaine mély sóhajtással lerogyott egy fotelba, és fáradt lábát kinyújtóztatta egy zsámolyon. Most döbbent rá, hogy nem is olyan könnyű ez a háziasszonyi szerep: mindenkivel kedvesnek kell lenni, szisszenés nélkül elviselni a lábára hágók súlyát és whiskytől bűzlő leheletét, és közben szünet nélkül mosolyogni. Elképzelni sem tudta, vajon Roberta hogyan volt képes minderre, hiszen mindig és minden fárasztotta. De ezzel most nem is akart törődni. Kiváltképp, mert kinyílt az ajtó, és Alaine már várta Cole ismerős lépteinek zaját, de legnagyobb csalódására Braeger Darvey állt meg előtte, nekitámaszkodva a kandalló párkányának, miközben szótlanul fürkészte Alaine-t, szopogatta a brandyjét. - Mi történt önnel, uram? Szokatlanul elgondolkodónak tűnik! Braeger döbbenten nézett rá, mint aki most veszi észre, hogy nincs egyedül a helyiségben. - Hát valóban, ugyancsak elgondolkodhattam, ha azt sem vettem észre, hogy éppen ön ül itt ebben a karosszékben! - Bántja valami? - Hát ami azt illeti - jegyezte meg, de aztán legyintett. - Különben is, minthogy ön Cole felesége és Roberta unokahúga, nem volna éppen helyes, ha éppen önnek mesélnék a problémáimról. - Lehet, hogy Roberta unokahúga vagyok, de azt nem mondhatom, hogy túl nagy barátságban lettünk volna... - Tudom, ő gyűlölte önt - bólintott komolyan Braeger. Alaine belebámult a tűzbe. - Éppenséggel minden oka megvolt rá. - Csak nem? - nézett rá kétkedően Darvey. - Kötve hiszem... És főképp mivel mindkettőjüket ismerem, az a gyanúm, hogy a hiba inkább Robertában lehetett - nézett rá meggyőződéssel. Mondja, Alaine, van magának egyáltalán fogalma, micsoda szörnyű nőszemély volt az unokanővére? - Sohasem voltak vele kapcsolatban illúzióim. Braeger hosszan belekortyolt a brandybe, aztán a pohárral a kezében elkezdett föl s alá mászkálni a kandalló előtt. - Képzelje csak el, a legelső nap, amikor találkoztunk, közölte Carolynnal, hogy nem akarja még egyszer Cole közelében látni, sem társaságban, sem kettesben, sem sehogy... - El tudom képzelni - mosolyodott el a lány -, ez nagyon is jellemző Robertára. - De ez még semmi - hajolt közelebb -, anyámmal is közölte, hogy hagyja békén Cole-t, amire a férjének szüksége van, azt majd tőle megkapja. Jó, de még ez sem elég! Még engem sem bírt elviselni Cole mellett. Engem, a legrégibb barátját. Aztán persze az első adandó alkalommal megpróbált az ágyába ráncigálni. De nehogy azt higgye, hogy azért, mert szeretett, vagy szüksége volt rám! Fenéket! Csak Cole-t akarta ezzel is bántani, hogy aztán a képébe vághassa, hogy lám, a legjobb barátjával szarvazza fel. Ráadásul azt próbálta elhitetni Cole-lal, hogy én tapogattam, meg... 280

De mindegy! Pedig képes volt és még az irodámba is utánam jött St. Cloudba, ahol, amikor egyedül maradtunk, lehányta magáról a ruhákat, és ragaszkodott hozzá, hogy alaposan vizsgáljam meg. Amire én persze nagyon mérges lettem, és kioktattam, hogyan viselkedik egy rendes úriasszony. Aztán jó ideig egyiküket sem láttam. De nem sokkal a halála előtt összefutottam Cole-lal a városban, aki még visszaköszönni sem akart. És azóta is úgy viselkedik velem, mintha az ősellensége volnék. De hát láthatta... Nem tudom, egyszerűen nem tudom, mit csináljak! töprengett, és a kandalló párkányára könyökölve megdörzsölte halántékát, aztán felsóhajtott: Valami olyasmit mondhatott Cole-nak rólam, hogy ő azóta sem tud megbocsátani nekem! Csak tudnám, mit! - Braeger - szólalt meg halkan Alaine. - Tudja, az írek három dologhoz értenek nagyon jól. Az iváshoz, a beszélgetéshez és ahhoz, hogy halálra gyötörjék magukat. Nos, maga tipikus ír. Mindhárom számban rekordot teljesít. Braeger először csodálkozva nézett rá, aztán szívből felnevetett. - Ó, drága Alaine! Maga meg ahhoz ért, hogyan férkőzhet közel a férfiak szívéhez. Az ember csak elmondja magának a bánatát, és máris megkönnyebbül. Alaine felállt, és komolyan ránézett Braegerre. - Tudja, Darvey, Roberta nagyon különös teremtés volt. Mindenkitől elvárta, hogy szeressék, de az ő nézete szerint a szeretet egyet jelentett a vak, feltétel nélküli odaadással és engedelmességgel. Igazán jól ő egy világtól elzárt királyságban érezte volna magát, ahol ő lett volna az egyetlen nő, és körülötte ifjú lovagok egész serege, akik mindenre képesek érte, de ő persze soha nem lesz az egyiké sem. Imádta a társasági nő szerepét, de végül is minden nehezére esett, előbbutóbb mindent unalmasnak talált. Braeger letette a poharát. - Asszonyom, ön tökéletes jellemrajzot készített. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi ész fér el ebben a csinos kis skót fejecskéjében. Csak ne volna Cole felesége, mindent bevetnék magáért. - Darvey doktor! Én azt hiszem, jobb, ha a női nem távol tartja magát öntől! - Dehogy az egész női nem! Legfeljebb maga! No, de maga ezt úgyis megteszi, én meg továbbra is csak irigykedem a jó öreg Latimer mesterre, hogy így kifogta... hogy ilyen jó ízléssel választott. És egy egész életre! Ezt nevezik szerencsének! - Örülök, hogy legalább az ízlésemet csodálod! - harsant fel Cole hangja a sötétből fenyegetően. Nyilvánvaló volt, hogy legalábbis az utolsó mondatokat hallhatta, és a póz, amelyben találta őket, meglehetősen félreérthető volt. Feltehetően a fájdalma enyhítésére benyakalt rengeteg brandy is már aláásta józan ítélőképességét, mert egy szót sem szólt többet, csak bevágta maga mögött az ajtót, és botjával hadonászva feléjük bicegett. - Hát ide figyeljen, uram! Én megosztom a brandymet, én megosztom a lovaimat, mindenemet mindenkivel, de a feleségemet soha senkivel! - Cole Latimer! - állt elé Alaine lángoló arccal. - Hogy lehet ennyire durva? Különben is az égadta világon semmi oka, hogy bármelyikünket is vádoljon! Braeger tétován álldogált Alaine mellett, aztán keserűen megjegyezte: - Cole, lehet, hogy valóban nagyon sokat kaptam ettől a barátságtól, és soha nem lehetek elég hálás. De ha valami bajod van velem, ki vele!

281

- Barátság! - horkant föl a másik. - Barátság! Felszarvaznak a saját házamban, és még barátságról beszélnek! - Felszarvaznak? - meredt rá döbbenten Braeger. - De ember, azt hiszem, a fájdalom elvette az eszedet! Még hogy felszarvaznak! Ki szarvazott fel téged? Csak nem hiszed, hogy én? Mert ha igen, akkor vagy meghibbantál vagy részeg vagy! Tíz évvel ezelőtt egy ilyen mondatért párbajra hívtalak volna! - Tíz évvel ezelőtt? - kiáltott rá felindultan, - És most mi tart vissza? Mi? Azt mondd meg, te ír gazember! Nem venné be a kényes gyomrod, hogy egy nyomorékkal állsz ki? - De Cole! - kiáltott rá Alaine kétségbeesetten. Braeger a nyaka tövéig elvörösödött, a homlokán kiütött a veríték, de fegyelmezte magát. Cole viszont folytatta. - Hát igen, ilyenek a magadfajták! Csak locsognak és fenyegetőznek, aztán ha valaki elébük áll, behúzzák a farkukat, és hátra arc... - Ki locsog itt, uram? - vetette fel büszkén a fejét Braeger. - Netán én, az egyszerű ír? Szemben a te fajtáddal, akik a legtöbbet ígérőnek ajánlják fel szolgálataikat, aztán rohamra! Ki a kardot a hüvelyből! - Ha elfelejtetted volna, én az Uniónál szolgáltam. És senkinek sem fizettem azért, hogy helyettem vérezzen! - Tudom, Cole - motyogta Braeger. - És azt is tudom, hogy jó okod van úgy hordani a botodat és a sebesülésedet, mint egy kitüntetést. Alaine félénken pislogott egyikről a másikra. Orruk majdnem összeért, arcuk eltorzult, szemük izzott a gyűlölettől. - Ha tudnád, milyen szívesen elcserélném azt a szilánkot és forradást egyetlen fájdalommentes napért - mondta csendesen, s valamelyest higgadtabban. - Ami pedig a botot illeti - fogta a kezébe, és megforgatta a feje fölött. - Tíz évvel ezelőtt, de hagyjuk... a lényeg, ez a bot azért készült, hogy egy selypítő ír fajankó kobakján széttörjék... - Selypítő ír fajankó? Vigyázz, ember! Tűi messzire mentél! -ugrott mellé Braeger. Kikapta a botot Cole kezéből, és a szoba másik sarkába hajította. Aztán Cole elé lépett, ingénél fogva megragadta, és a könyvespolcnak lökte. - Braeger Darvey! - kiáltott rá Alaine, és közéjük ugrott, Cole-nak háttal, kezével kitámasztva az ír széles mellkasát. - Hagyja abba! Hagyja abba! Darvey végre visszanyerte önuralmát. - Asszonyom, nem fogok a szoknyája mögé bújni, ha meg akarom védeni magam - sziszegte Cole vérvörös arccal. Aztán mogorván Darvey-hoz fordult: - Kettőnk számára nincs itt elég hely... - Cole! - suttogta Alaine rémülten. A férfi ránézett, és rögtön eszébe jutott, mennyire haragudott Alaine, amikor a múltkor kiutasította Braegert a házból. De az efféle jelenetekből már elege volt, inkább gúnyosan meghajolt. - Rendben, akkor hát én távozom, és kivárom, míg szétoszlanak a viharfelhők - mondta, és félrelökve a lányt, megkereste a botját, kivett a szekrényből egy bontatlan üveg brandyt, és kisántikált a szobából. Hajnal volt, mire a vendégek szedelőzködni kezdtek. Alaine egyedül búcsúztatta őket az előcsarnokban, megpróbált mindenkire mosolyogni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. 282

Egyedül reggelizett, de az ebédlőbe menet jól látta, hogy a dolgozószoba ajtaja nyitva. A helyiségben azonban nem volt senki. Leszállt az este, de Alaine szorongása nem enyhült. Egy lámpát égve hagyott a hallban, egy másikat meg Cole szobájában. Később felriadt nyugtalan álmából, feltehetően Közlegény morgására, meggyújtott egy lámpát, a kandallóóra éppen éjfélt ütött. Alaine lejjebb csavarta a lámpa lángját, de nem oltotta el; a halvány derengésben valahogy nagyobb biztonságban érezte magát. Közlegény felemelte hatalmas fejét, és éberen hegyezte a fülét, aztán elindult az ajtó felé. Alaine gondolkodás nélkül kiugrott az ágyból, magára kapott egy vastag köntöst, elővette apja pisztolyát, belebújt papucsába, és magasra tartva a lámpát, kinyitotta az ajtót, s közben magához szólította Közlegényt. Hangtalan léptekkel ereszkedtek le a hallba. A kutya jámboran követte a lányt, amikor azonban Alaine elindult a szalon felé, a szelindek mintegy várakozva lecövekelt a hallban. De ő továbbment, kinyitotta a szalon, aztán az ebédlő ajtaját, a konyhába is bekukkantott. A hatalmas tűzhely parazsa még mindig sugározta a meleget, és Alaine most döbbent rá, hogy az egész házban talán a konyha jelentette számára azt a helyet, ahol mindig jól érezte magát. Aztán elrévedve visszafordult, az ebédlő asztalára helyezte a lámpát, és észrevette, hogy Cole széke furcsán, ferdén áll. Hirtelen mintha egy hajszál csiklandozta volna meg a tarkóját. Megperdült saját tengelye körül, de csak a konyhaajtót látta maga mögött. Már éppen vissza akart térni a hallba, amikor egy pillanatra elállt a lélegzete. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy megmarkolta a zsebébe rejtett pisztolyt, míg a másikkal a torkához kapott. Az ajtóban egy magas, vékony alak állt, a sötétben kivehetetlenül, felismerhetetlenül. - Cole? - kérdezte bizonytalanul elcsukló hangon, aztán remegő térdekkel megkapaszkodott az asztalban, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A pisztolyt markoló kezét a szívére helyezte, de a férfi máris megmozdult, s a brandys pohár ebben a pillanatban kicsúszott a kezéből. - Keres valakit, hölgyem? Alaine megpróbált magabiztos hangon válaszolni, de torka elszorult, és rekedten, elfogódottan csak annyit tudott kinyögni: - Közlegény hallhatott valamit, és olyan nyugtalan volt. Nem tudhattam, hogy ön is itt van lenn... Cole azonban csak széttárta a karját. - Nem tudhattam, hogy nincs vendége... - Cole, én attól félek, rossz helyre tűzte ki céltábláját - motyogta Alaine, összehúzva magán köntösét. - Mert tudja, hallottam már effélét, hogy egy férfiból vagy az ital, vagy a düh csinál bolondot. - Ön persze legszívesebben összevonná a kettőt, hogy valódi dühöngő őrültnek könyveljen el - mondta, és nagyot hörpintett poharából, de Alaine elborzadt tekintetét látva lehorgasztotta fejét, és halk vallomást tett: - Hölgyem, belátom, bűnös vagyok! Alaine zavarában a konyha felé bökött. - Nem akar esetleg harapni valamit? - kérdezte látszólagos könnyedséggel. - Annié már elkészítette a friss kenyeret, és van itt egy kis sonka is... - Nem, köszönöm - rázta meg a fejét Cole -, már megvacsoráztam Olie-val. Alaine elképedve nézett rá. - És hol töltötte az éjszakát? 283

Cole elmerengett a távolba, egy ideig hallgatott, aztán végre megszólalt: - A lovakkal... kinn, a pajtáknak ahol finomabb stílus dívik, mint amilyen itt a házban tegnap este... Azt persze ott sem tudhattam, hogy van-e arrafelé holmi ír vagy skót tenyészállat, ki tudja... Alaine sértetten felkapta a fejét a méltatlan összehasonlításra, és még jobban összehúzta magán köntösét. - Bocsásson meg, uram! De ha nincs ellenére, inkább visszavonulnék a szobámba. Itt egyre hűvösebb van... - jelentette ki választ sem várva, de annyi ereje még volt, hogy egyenes derékkal, határozott léptekkel elhagyja a helyiséget.

284

Harminchatodik fejezet

A kocsi megtorpant a lejtős ösvényen, de aztán továbbdöcögött, és elérte a boltot, egy női divatáru-kereskedést, és lassan fékezve megállt egy-két méterrel odébb, a fák árnyékában. Cole felocsúdva meredt a bokrokkal szegélyezett ösvényre, ki-kecmergett, és földet ért a lába. Olie előzékenyen becsukta mögötte az ajtót, és félénken megkérdezte: - Uram, biztos benne, hogy a megfelelő időben jöttünk? - Hogy micsoda? - meredt rá Cole, mint aki mély álomból ébred. - Elnézést, akkor csak azt szerettem volna tudni, hogy a szokott időiben jöjjek-e vissza önért? - kérdezte türelmesen. - Mert ha itt marad esetleg egész éjszakára... - Dehogy maradok! - kiáltott fel élesen. Olie máris boldogan mászott vissza a bakra, és a kocsi egy szempillantás múlva már el is tűnt egy mellékutcába fordulva. Cole nehézkes léptekkel elindult a hátsó bejárat felé. Most nem a rossz lába miatt sántikált, hanem egyszerűen kimerült. Óriási erőfeszítésébe került távol tartania magát Alaine-től, és kiváltképp akkor érezte, hogy nem bírja tovább, amikor kora reggel, szemben ülve az ebédlőasztalnál, elnézte felesége ártatlan tekintetét. Nem is maradt más választása, csak egy: Xanthia Morgan. Felemelte botját, és gombjával megkocogtatta az ajtót, de ebben a pillanatban átvillant az agyán Alaine, és maga is elcsodálkozott, hogyan tudta akár néhány percre is elfeledni. Lehunyta a szemét, és maga elé idézte finom alakját, de a látomás gyorsan eltűnt. Az ajtó közben kinyílt, és ott állt a vonzóan nőies Xanthia Morgan. - Ó, Cole! - nézett rá örömteli pillantással. - Tudod, megláttam az árnyékodat, de nem ismertelek fel, és már megijedtem, hogy valami betolakodó - magyarázkodott kedvesen, és kezét háta mögé rejtette, hogy eltakarja a benne rejlő pisztolyt. - Gyere be! Istenem! De rég láttalak! mosolygott derűsen, és kecsesen megfogva a férfi kezét, maga után húzta a nappaliba. Segített levenni a kalapját, a köpenyét, a kesztyűjét, és kérdezés nélkül töltött neki egy pohárkával. Átnyújtotta az italt, és mélyen a szemébe nézett. - Ülj le, drágám! Én majd segítek lehúzni a csizmádat! - Ó, hagyd csak! - kezdett magyarázkodni Cole, de belenézve Xanthia szemébe, feladta: - Jó, jó... Csak várj egy percet... - Istenem, már megint milyen merev a lábad! - mondta a lány. De nem is csodálkozom, ez nem a megfelelő életmód számodra! Együtt vacsorázunk? Itt tudsz maradni éjszakára? - Nem, vissza kell mennem! - mondta eltökélten, de látva a csalódást a lány szemében, rögtön hozzáfűzte: - Olie már vár rám. - Drágám, Olie mindig vár, és addig vár, ameddig akarod! - figyelmeztette Xanthia. - Arról nem beszélve, hogy legalább addig is élvezheti a kocsma bűzét... De mondd, elintézted már azt a bizonyos ügyet? Cole ránézett, és érezte, hogy nem tud kitérni a válasz elől elborongó tekintettel közölte: - Igen, egy ügyvédet bíztam meg helyettesként, ő utazott le New Orleansba, és ott kötötte meg nevemben a házasságot. 285

- Igen, hallottam a pletykákat - vallotta be Xanthia, és elfordította a tekintetét. - Tudod, azok a vénasszonyok sohasem fogják neked megbocsátani, hogy elvetted Robertát, most meg telekürtölik a várost, hogy újra megnősültél. Jobban teszed, ha eldugod előlük a feleségedet, minthogy róla beszél az egész város. Látva Cole eltökéltségét, hogy a férfi vele sem óhajt beszélgetni új asszonyáról, Xanthia témát váltott. - Beatrice kisasszony megmutatta nekem azokat a ruhákat, amelyeket nála csináltattál a feleségednek... Cole alig titkolt ingerültséggel nézett rá. - Ó, drágám, ne aggódj! Beatrice nem tud rólunk, csak éppen benn voltam az üzletben próbálni, amikor elkészültek azok az estélyik, amelyeket a feleségednek rendeltél. Hát nem mondom, ahogy elnéztem őket, ugyancsak örülhetett a gazdag ajándéknak... Xanthia megérezte, hogy nem tanácsos többet beszélnie az új asszonyról. Inkább lábujjhegyre emelkedett, és ajka a férfi száját kereste, de megdöbbent Cole közömbös ridegségétől. - Mi van veled, Cole? A férfi nem válaszolt, csak csüggedten nézett a lányra. - Tűi erős a vetélytársam? Cole mélyet sóhajtott, és tekintetét elgondolkodva a kandalló tüzére meresztette. - Nem erről van szó! Tudod, Alaine pontosan tudja, miért vettem feleségül. És azóta sem változott semmi. - Cole, azt hiszem, én mindenkinél jobban ismerlek, de mégis az az érzésem néha, hogy fogalmam sincs, milyen is vagy valójában, Elmondtad, hogy ő mentette meg az életedet, értem, de mégsem hiszem, hogy puszta hálából vetted volna feleségül,.. - Thia, kérlek... Nem akarok erről beszélni... - Rendben - tárta szét karját a lány, és felugrott. - Idd ki az italod, rögtön jövök! Cole elgondolkodott. Roberta idejében Xanthia igazi menedéket nyújtott, most azonban érezte, hogy itt sem talál megnyugvást. Hirtelen rádöbbent, hogy nem a megfelelő helyen van, nem a megfelelő időben s nem a megfelelő nőnél. Minden szempontból kényelmetlenül érezte magát, és már csak egyre vágyott: valahogy kiszabadulni innen. Az asztalra tette poharát, és elindult az ismerős hálószoba felé. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Xanthia lépett ki a fürdőszobából, haját fésülgetve. Elkezdte kikapcsolni fűzőjét. - Thia... Azt hiszem, elmegyek - nézett rá a férfi komoran. - De Cole, hiszen csak most jöttél! - Tudom, de az is hiba volt... - Nem akarsz velem esetleg megbeszélni valamit? - kérdezte a lány még mindig reménykedve. - Nem. - De azért még eljössz máskor is? - Nem tudom - nézett rá tanácstalanul Xanthia hosszasan elnézte, ahogy Cole sántikálva elindul, aztán hirtelen megszólalt: - Azért örülök, hogy meglátogattál, és egypár szót válthattunk - mondta gyengéden. - És hidd el, megértelek. De ha egyszer mégis úgy gondolod... szóval érted. Engem mindig megtalálsz, és tudnod kell, hogy mindig szívesen látlak... 286

Cole némán bólintott, aztán mint akinek minden szó nehezére esik, kibökte: - Thia, tudom... Te mindig jó barátom voltál, s ha szükségem volt rád, tudhattam, hogy... Most viszont én mondom, ha te érzed, hogy bármire szükséged van, csak jelentkezz! Xanthia felvetette fejét, és megpróbálta kipréselni magából legkedvesebb mosolyát. - Nézd, Cole, attól tartok, hogy amire nekem a legnagyobb szükségem volna, az már valaki másé. - Sajnálom, Thia - mentegetőzött Cole. - De tudod, ezt még magam sem tudtam megemészteni! - mondta, és nem nézve a lányra, elővette tárcáját, kihalászott néhány bankót, s az éjjeliszekrényre dobta. - A viszontlátásra, Thia. A lány még jó ideig hallgatta Cole botjának koppanásait és egyenetlen lépteinek zaját a lépcsőházban, aztán a lenti ajtó is halkan bezáródott. Az esti köd már megülte a várost, s a levegő is egyre hűvösebb lett. Cole a combjára szorította kezét, mert a fájdalom egyre erőteljesebben jelentkezett. Aztán botjára támaszkodva folytatta útját. Valahonnan halk zongoraszót hallott, tudta, hogy a kocsma alig néhány lépésnyire van Xanthia lakásától, egy egészséges ember számára csak egy macskaugrás, de neki most minden lépés nehezére esett. Hajdanában, amikor a kései órákban távozott szeretőjétől, az ivó rendszerint már zárva volt, így Olie általában a sarkon várt rá. Most azonban sehol sem látta a hintót, és ettől még inkább tudatosodott benne, hogy őrült ötlet volt idejönnie. Olie a sarokban terpeszkedett egy hatalmas asztal végén, és komótosan hörpölgetett. Vágyakozva nézegette az éppen csak betérő vendégeknek fenntartott bárszékeket, sőt nosztalgiával gondolt azokra az időkre, amikor biztos lehetett benne, hogy egy-két korsó elfogyasztása után már indulhat is... Jó ideje ismerte a jó öreg doktor Latimert, és így mindig szinte hajszálpontosan ki tudta számítani, mikor kell előállnia a hintóval. A Latimer-ház körüli pletykákat persze ő is hallotta, sőt Pétertől arról is tudomást szerzett, hogy ura és úrnője nem alszik egy ágyban, ami persze túl nagy meglepetést nem okozott neki, hiszen már Robertával is így állt a helyzet. További pletykákra adott okot, hogy Latimer doktor felhagyott a vasárnapi istentiszteletek látogatásával aztán egyszer csak váratlanul megjelent az új feleségével, no meg a kislánnyal, ami ugyancsak elég szóbeszédre adott okot. Érdekes módon Mrs. Latimer déli származása kevesebb pletykát gerjesztett, mint az a nagy kérdés, hogy vajon hány éves lehet, miért vette feleségül az őrnagy, és legfőképpen, rokonuk-e az a kislány, aki ott van velük. Az összes, külön hálószobáról szóló pletykák ellenére Olie-nak úgy tűnt, hogy a doktor ragaszkodik ifjú hitveséhez, sőt féltékenyen őrzi, és próbálja távol tartani a környék összes arszlánját, hogy még a közelébe se férkőzhessenek. Ráadásul egy szép napos délelőtt kivitte őket a folyópartra, Mindyvel együtt, aki sugárzott a boldogságtól. Olyan tündérien átszellemült mosollyal szállt be a hintóba, amelyet még Olie sohasem látott az arcán; aztán amikor elkezdték kicsomagolni a piknikkosarat, amelyet Annié készített számukra, maga is tanúja lehetett annak, ahogy mindhárman összegubancolódva gurultak le a domboldalról, óriási hahotázások közepette, boldogan, gátlástalan örömmel, mint egy igazi család, jóllehet azt mindenki kiszámíthatta, hogy a kislány nem lehetett közös gyermek... De akkor kié a gyerek? Mrs. Latimer még túl fiatal volt egy ekkora kislányhoz. Latimer doktor meg... hát alig néhány hónapja nősült újra. Olie már a második söröskriglit kapta kéretlenül a kocsmárosnétól, amikor észrevette, hogy az őrnagy belépett a helyiségbe, levágta magát a kocsisával szemközti székbe. 287

- Látja, Mister, gondoltam én, egyik sem jó. Egyikkel sem tud zöld ágra vergődni! - Ide figyeljen, Olie, ha majd szükségem lesz valamilyen ősnorvég bölcsességre, szólok... Hozzon egy egész palackkal, és két poharat - rendelt a kocsmárosnéhoz fordulva Cole. Egy pillanat múlva már ott is volt egy jobbfajta whisky és két pohár előttük. - Tudja, uram, ha jó kedvem van, sört iszom. Ha a nőkkel van bajom, vagy nagyon is hiányoznak, akkor valami erősebb kell. Cole mérgesen összevonta szemöldökét. - Most nem magának van baja... A kocsis felrántotta a vállát és széttárta a kezét. Whiskys poharát kihörpintette, aztán leöblítette a sörrel. Cole rámeredt, de rögtön követte példáját, és meglepődve vette észre, hogy belsejében oldódik a feszültség. Úgyhogy kinyújtotta kezét Olie söröskriglije felé. - Doktor! Ennyi elég! - szólt rá határozottan a kocsis -, ehhez maga nem szokott hozzá. - Két nő után egy ital... kevés... Semmi! - morgott Cole az orra alatt, és magához rántotta a poharát. - Latimer doktor! A nők olykor nagyon is kijózanítóak. - Az lehet... Kiváltképp ez a kis boszorkány, akit volt szerencsém feleségül venni. Kár még ezt a jófajta whiskyt is rápazarolni! Olie intett a kocsmárosnak, hogy a számlát majd később elintézik, majd átvergődve az asztal másik oldalára, felnyalábolta gazdáját, és ingatag léptekkel mindketten elhagyták az ivót. Mire hazaértek, Cole úgy érezte, még ahhoz sincs ereje, hogy segítség nélkül lekászálódjon a hintóból. Olie imbolyogva sietett segítségére, de hogy a helyzet még kínosabb legyen, már Miles is kötelességtudóan megjelent, és kinyitotta az ajtót. így tanúja lehetett Cole szánalmas kikecmergésének, amely majdnem négykézláb végződött a földön. De az inas csak annyit mondott: - Uram, Darvey doktor már várja önt! Nem tudtuk, mikorra várhatjuk haza, ezért leültettük, és a feleségével elkezdték a vacsorát. Cole úgy érezte, még a gondolattól is szétrobban. Elképzelte, hogy Alaine Braegerrel ül az ebédlőben, nyilván az asszony jobbján, és így neki mindkettőjük szeme láttára kell beimbolyogni a társalgón keresztül a helyére. - Kérem, szóljon Annie-nek, hogy szedje le azt a nyomorult krumplit az asztalról! ~ fortyant fel, két kézzel hadonászva. - Uram - toppant elő a szakácsnő -, igazi jó ír vacsorát készítettem, hiszen mindketten szeretik, Darvey doktor meg a felesége is - tiltakozott vehemensen Annié, kipirult arccal, kezét a kötényébe törölgetve, ahogy a szóváltásra kipenderült a konyhából. - Meg kell értenie, más az ízlésük, ők nem a magafajta német leszármazottak konyháját kedvelik. - Nem német!!! Osztrák! - kiáltott fel dühödten Cole. Cole szentül meg volt róla győződve, hogy szakácsnőjének elment a józan esze, de azért bebicegett az ebédlőbe, mire felesége máris felpattant, és saját kezűleg vitte ki a krumplis tálat az asztalról, hallván az előbbi szóváltást. A konyhába érve az éppen visszatérő Annié kezébe nyomta, és visszafogott indulattal csak annyit jegyzett meg: - Annié! Hát nem látja? Biztosan megint fáj a lába! - suttogta, bár maga sem tudta, mi az oka Cole hirtelen felindultságának. Mire Alaine visszatért az ebédlőbe, már ott volt Mrs. Garth, és éppen az asztalra helyezett egy nagy üveg bontatlan brandys üveget a hozzá való poharakkal. Alaine-nek már nem volt ideje 288

közbelépni vagy megakadályozni, különben is tudta, hogy a házvezetőnővel szemben neki itt nincs szava, nem lehet ellenvéleménye. Latimer doktor meg már nyitotta is ki az üveget, udvariasan elhárítva Mrs. Garth segítőkész ajánlkozását. - Köszönöm. Még elboldogulok vele magam is. Inkább nézze meg, nem segíthet-e valamit Annie-nek a konyhában! Mrs. Garth sértetten felkapta a fejét, és méltóságteljesen kivonult az ebédlőből. Alaine közben már Cole keze ügyébe helyezte az üveget és a poharat, de nem töltött, csak félénken megjegyezte: - Annié újramelegíti a levesét, Cole - mondta halkan. - Nem kér addig is egy kis kávét? Cole csak bólintott, mert nem akarta, hogy Alaine felálljon az asztal másik végéről, és esetleg közelebb jöjjön hozzá. Látta, hogy új frizurát készített magának. Elnézte Alaine-t Braeger oldalán. De már hozták is a második fogást, és a vacsora látszólag nyugodtan folytatódott, csak Alaine fohászkodott magában, nehogy kitörjön egy újabb botrány. Braeger is elgondolkodva nézte vendéglátóját, aki megint alig evett, ezt persze már máskor is észrevette, de most nem találta éppen megfelelőnek az időpontot, hogy kollegiálisán figyelmeztesse barátját. Így inkább csak csendes megrökönyödéssel figyelte, ahogy Cole csipeget az ételből. - Mondd, Braeger! Még soha senki sem figyelmeztetett, hogy nem illik a nyomorékokat ilyen feltűnően bámulni? - kérdezte élesen Cole, és újra teletöltötte brandys poharát. Darvey jobbnak látta, ha nem válaszol. Cole közben lassan befejezte az étkezést, de utána mintha több kávét, mint brandyt ivott volna. Vacsora után átmentek a szalonba. Braeger néhány perc múlva elnézést kért, és távozott. Alaine elüldögélt még egy ideig a meghitt lámpafényben, aztán Cole-t követve ő is elindult felfelé a szobájába. Cole határozott mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót, így Alaine szó nélkül továbbment, de szobájába lépve máris ott találta férjét. Cole morcosan ránézett, aztán a legközelebbi székre ledobta felöltőjét, lerogyott az ágyra, és fürkésző pillantást vetett Alaine-re. - Uram, engedje meg... de kénytelen vagyok közölni önnel, hogy ön egy... valódi... bugris... Ez idáig tudott ugyan másképp is viselkedni, de ma este arról tett tanúbizonyságot, hogy mégiscsak egy neveletlen, faragatlan ripők! A legundorítóbb senkiházi, akivel valaha is találkoztam! - tette még hozzá indulatosan, és beperdült hálószobájába. Cole-nak még ereje sem volt visszavágni, de azért feltápászkodott, és lassan sántikálva Alaine után ment. - Maga nevez engem... bugrisnak, ripőknek?... Miután alig teszem ki a lábam a házból, maga máris fogadja ezt a pernahajdert, együtt vacsoráznak, enyeleg vele, szórakoztatja... - dühöngött a férfi magából kikelve, és letépte nyakkendőjét, aztán elkezdte kigombolgatni ingét. - Igen, leülteti az asztalomhoz, az én asztalomhoz, feltálaltatja neki az én vacsorámat, eteti... Miért? Hölgyem! Hát nem látja, kivel áll szemben? Ennyi emberismerete sincs? Merthogy neki nincs, azt tudom! Hogy van pofája idetolni a képét, két perccel azután, hogy kitettem a lábam a házból! Hacsak nem ön hívta meg?! Holott nagyon jól tudja, mit gondolok felőle! - morgott dühösen maga elé meredve, míg végre észrevette, hogy Alaine már nincs is a szobában; erre maga is feltápászkodott, és bicegve visszabandukolt szobájába. - Még hogy nekem nincs emberismeretem? - tajtékzott Alaine, és kiviharzott a hálószobából, és nem találva Cole-t, betört a férje lakosztályába. - Csak nem gondolja, hogy én hívtam meg? - Braeger nagyon is jól tudta, hogy elmentem hazulról. És rögvest megjelent...

289

- Téved. Egyszerűen csak beugrott, mert magával akart találkozni! - vágott vissza a lány. Mint ahogy láthatta is, kivárta, míg hazaér... De minthogy maga nem volt abban az állapotban, hogy bárkivel is beszélgessen, elment. - Alaine kilépett alsószoknyájából is, és ott állt egy szál alsóneműben, de hirtelen maga elé kapta gönceit, és máris indult vissza saját szobájába. Cole azonban felpattant, inge a földre hullott, és kezével mintegy sorompót vont Alaine ajtaja elé. A lány megtorpant, de egy szót sem szólt. - Hölgyem! Önnek számtalan rajongója lehet, de ez egy csirkefogó! És csak én tudom, mire megy ki a játék! Alaine gondosan kikészítette hálóingét az ágyra, aztán a lehető legközömbösebb arccal nézett Cole-ra, miközben tudta, hogy fűzőjén és legintimebb alsóneműjén kívül nincs rajta semmi más, és szinte meztelenül áll előtte. - Uram! Ha nem tudná, én teljes felügyelet alatt voltam mindvégig. Ha tetszik, engem gardíroztak! A személyzetének több mint a fele, fél tucat ember leste, mit csinálok! Semmi olyasmit nem tettem, ami nem illő... - Illő? Hahaha! Hát persze! Hiszen mi sem lehet illőbb, mint ott ülni azzal az alakkal, aki persze majdnem felfalja önt a szemével. Ami pedig a személyzetet illeti, azoknak jó részét már meghódította, azok mind a maga pártján állnak. És inkább belehazudnának a képembe, csak hogy önt ne árulják el! - Még hogy azért hazudjanak, hogy engem védelmezzenek! Hiszen itt mindenki a maga szolgája! Az egész személyzet magának falazott egész délután, miután elment, az isten tudja, hová! Bár én azért sejtem, hol járhatott! Miféle semmirekellő kurváknál kereste... Cole a szoba másik sarkába hajította az ingét, és dühödten visszaszólt: - És ha ott kerestem... Akármit? - szegte fel a fejét. - Talán itt, a saját házamban kereshetek bármit is? - Nézze, Latimer doktor! Most már egye meg, amit főzött! - kiáltott Alaine, s az ágyra vetette magát. Tudta, hogy ezzel a mondattal vérig sértette, de még mindig képtelen volt abbahagyni. Olyan hangosan adja tudtomra fenntartásait, hogy kénytelen vagyok azt hinni, hogy egyáltalán nem vagyok méltó a figyelmére. - Nem az a baj! Maga nagyon is méltó - vágott vissza Cole mérgesen. - Én arról a csapdáról beszéltem, amelyet maga állított nekem! Mert ha maga nincs ott és akkor, akkor sohasem vettem volna el Robertát. Alaine mezítláb elkezdett fel s alá mászkálni a szobában, hogy valahogy levezesse indulatait. - Képtelenség - jelentette ki egy idő múlva -, hogy maga soha, egy percig sem gondolt arra, hogy az a valaki más is lehetett. - Tudomásom szerint két nő volt a házban - emelkedett föl az ágyról Cole, és kiegyenesítette a lábát. - Csak nem kellett volna azt hinnem, hogy netán a nagynénje?... - Ó, maga durva, faragatlan gazember! - vágott vissza Alaine. - Akkor talán arra kellett volna gondolnom, hogy a mocskos kis „Al”? - bicegett utána a férfi. - Abszurd! Mégis, honnan sejthettem volna, hogy azok a piszkos, ronda göncök egy nőt rejtegetnek? Arról meg végképp nem is álmodhattam, hogy egy gyönyörű, ifjú hölgy bárcás kurvának álcázza magát. Alaine felháborodottan megfordult, és a könyökénél megragadta a férfi karját. 290

- Egyáltalán nem alakítottam olyan tökéletesen a szerepemet! Csak hogy tudja! - Én csak azt tudom, hogy önként jött a szobámba! - Igen, mert olyan részeg volt, hogy féltem, felveri a házat! - Szóval ezek szerint csak hálával tartozom önnek? - kérdezte gúnyosan, és mélyen a lány szemébe nézett. - Csakhogy ezzel az akcióval kiszolgáltatott Robertának. - Értem, uram, értem... Engem meg ezekkel a szép ruhákkal és méregdrága ékszerekkel akar megvesztegetni - ugrott a szekrényhez, és vádló tekintettel meredt a férfira. Cole lerántotta a nadrágját, és behajította a sarokba. „Ó, ez a kis átkozott boszorkány! Vajon tudatában van annak, mit beszél?” Szinte egyazon pillanatban értek a mosdó elé, és dühödten bámultak egymásra. - Meglehet, vannak nők, akiket ilyen olcsón meg tud vásárolni, őrnagy. De jobb, ha tudja, én nem vagyok eladó! Cole gúnyosan felnevetett. - Ha már szóba hozta, hölgyem. . Mégis mit gondol, mit ér az az aranymedál, amit itt hord a nyakában? - kérdezte, de rögtön tudta, hogy túllőtt a célon. Alaine most mindjárt letépi magáról, és visszaadja. Nem tévedett. A lány fején áthúzva a vékony láncot, szinte Cole arcába vágta a medállal együtt, miközben szeme villogott és karja a levegőben maradt az indulattól. Cole azonban elkapta a derekát, magához rántotta, és másik kezével lefogta ütésre emelt karját, mint aki csak azt akarja megakadályozni, hogy újra támadjon. Alaine-nek még a lélegzete is elállt, de Cole nem hagyott neki időt a tűnődésre, mert egyszer csak széles mellére húzta, és átfogta karcsú derekát. Aztán Cole száját Alaine ajkára tapasztotta. Alaine dühkitörése valami elementáris vággyá alakult át: eltűntek a meggondolások, minden ellenérzés, csak a kölcsönös vágy izzott fehéren közöttük. Még felocsúdni sem volt idejük, a leküzdhetetlen vágy szinte taszította őket egymás felé, a szenvedély gyötrelme szinte égette testüket, és azonnali beteljesülésért kiáltott. Alaine odaadóan tapadt Cole-hoz, érezte, hogy férfiassága már követelődzőn ágaskodik. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy most kéne menekülni, talán még nem késő, de a gondolatot máris eltemette az egész testét elárasztó forróság, a vágy szinte minden sejtjét átmelegítette. A Cole vállán landolt lánc a medállal együtt a földre pottyant, ahogy Alaine lábujjhegyre állva átkarolta Cole-t, és kezét tarkójára helyezve, szétnyílt ajakkal kereste a férfi száját. Olyan szenvedéllyel, olyan tűzzel csókolta, hogy Cole maga is elámult, érezte, hogy innen már nincs visszaút, Alaine most végre nem játszik, nem alakít semmiféle szerepet, önmagát, legszenvedélyesebb önmagát adja. Itt már csak ő volt: Cole - a férfi, és Alaine - a nő. „Al”-nek még a nyoma is eltűnt, csak Alaine MacGaren volt, a szenvedélyes asszony, aki régóta visszafojtott vágyát hagyja most kitörni. Ajkuk olyan türelmetlen vággyal találkozott, karjuk, kezük úgy kapaszkodott a másikba, hogy erre Cole még legvadabb, legmerészebb álmában sem gondolhatott. Néhány értelmetlen, felfoghatatlan szó hagyta el az ajkát, ahogy szája lejjebb csúszott a lány finoman ívelt nyakára, aztán keblei közé fúrta fejét, miközben két erős karjával tartotta szinte hídba hajló derekát. És ekkor egyik kezét lejjebb csúsztatta, végigsimogatta a lány gömbölyded fenekét, aztán a combja tövéhez ért. Tudta, érezte, hogy minden porcikáját meg kell ismernie, meg kell tapintania, és el kell érnie, hogy Alaine-ben is felébredjen a vágy, hogy karja, keze lejjebb merészkedjen a nyakáról, amelyet görcsösen, de gyengéden simogatott. Már tudta, hogy nem ütközik ellenállásba, szájával szinte végigcsókolta a lány egész testét, már érezte, hogy az övé, 291

hiszen Alaine még a legfinomabb ujjmozdulatára is érzékien reagált. Egyik kezével gyengéden simogatta finom keblét, a már régóta kioldódott fűző is a földre hullott, és Cole előtt ott állt a lány anyaszült meztelenül, teljes szépségében. Minden mozdulatára olyan gyengéd választ kapott, hogy felszabadultan merészkedett tovább, mert érezte, hogy Alaine teste és vágya tökéletesen rezonál az övével. Karjába kapta a lányt, aki csak nézett rá döbbenten, de szeme tele volt szenvedéllyel, vággyal, s egyszersmind tétova értetlenséggel, mint aki maga sem tudja, mi történik vele. Cole mélyen a szemébe nézett, mire Alaine csak mélyet sóhajtott, de Cole máris rátapadt szájára, ajkára fagyasztva a szót. Cole tudta, innen már nincs visszaüt. Ahogy karjában tartva vitte befelé a hálószobába, lába nem a lány könnyű súlyától remegett, hanem a felfedezéstől, hogy... most végre... Alaine hálószobájához érve lassan leengedte a lányt, és a lámpás derengő fénye mellett gyönyörködve eltartotta magától, és csak nézte, nézte. Alaine maga is döbbenten pillantott végig meztelen testén, de mielőtt szóhoz juthatott volna, Cole újból az ajkára tapasztotta a száját, és nyelvével szinte bekalandozta, mint aki valamiféle életadó nektárt próbál kiszívni ajkaiból, aztán újra rátapadt, de ekkor már Alaine is válaszolt, teljes odaadással, mint aki visszakéri a kölcsönt. Cole a keblére tapadt, és Alaine olyan eksztázist érzett, hogy önkéntelenül megint Cole ajkát kereste, és közben úgy tapadt a férfi testéhez, mint aki össze akar forrni a másikkal. Váratlanul megérezte, hogy Cole a térdével finoman szétfeszíti combjait, és kissé megemelve könnyű testét, belehatol. Keményen, szenvedélyesen. Alaine-nek újra az az első éjszaka jutott eszébe, amikor először tapasztalta ezt a minden sejtjét átizzító örömöt, azzal a különbséggel, hogy most szinte ő rántotta magára a férfit. Szájuk még mindig összeforrt, testük egy ütemre hullámzott, és szinte lélegzetűk is eggyé vált. Cole keze finom érzékiséggel kutatta-tárta föl testének rejtett zugait, a legintimebb tájakra is elkalandozott. Alaine-ben egyre magasabbra csapott a szenvedély, teste már lángolt, s valami eddig ismeretlen, már-már a fájdalommal elegy érzés kerítette hatalmába, szíve vadul kalapált, úgy érezte, nem bírja tovább, sikoltani szeretett volna, ösztönösen átadva magát a gyönyörnek, de érezte, hogy még mindig nincs vége, még mindig újabb gyönyöröket tartogat számára az ölelés. - Ó, Cole - suttogta lágyan. - Mit csinálsz velem? Mi jöhet még? Hisz ez már majdnem szenvedés! - Dehogy szenvedés! - lihegett a férfi felajzottan. - Ez a szenvedély, a szerelem, ez, és semmi más! - Akkor szeress még jobban! - könyörgött a lány. - És hadd szeresselek én is még jobban! pihegte, és bátortalan kézzel végigsimított a férfi combhajlatán. - Mondd, megérinthetlek? Cole visszafojtott lélegzettel irányította a lány kezét, s a finom ujjak tapintására még keményebben ágaskodott, és forrón lüktetett a vágytól. Cole érezte, hogy most... Egész testével ráomlott a mellette vonagló testre, és csípőjét kissé megemelve újra belehatolt. A tűz újra fellángolt. A világ megszűnt körülöttük, csak ők voltak ketten, férfi és nő, akik immár egyek, örökre egyek! Férj és feleség. Cole férfitagjának keménysége érezte Alaine puha lágyságát, ahogy magába fogadja, magába zárja őt, teljes odaadással, ösztönösen igazodva ritmusához, testének minden rezdüléséhez. Mintha megállt volna az idő! Csak szerették, ölelték, átélték egymást. Ez maga volt a tökéletes, a teljes egyesülés, ahol megszűnik a határ a „te” és „én” között, ahol újra eggyé válik a teremtés két neme. De vágyuk csillapíthatatlan volt, s minél magasabbra szárnyaltak a szenvedélyben, annál többet akartak: mindent, s aztán még annál is többet. 292

Aztán mint a vég, villámként hasított rajtuk keresztül a beteljesülés, a hullámok lassan csillapultak, de képtelenek voltak elengedni egymást. Alaine aléltan nézett körül, mint aki azt sem tudja, mi történt vele, csak azt érezte, hogy még soha, soha nem volt ilyen boldog. Cole azonban tudta, hogy ez volt az, amire hosszú hónapok óta várt, de azt is tudta, hogy sokkal többet kapott és adott, mint amire valaha is számított az életben. Ahogy lassan szétváltak, testük csatakos volt a szerelem nedvétől, de képtelenek voltak elengedni egymást. Cole belefúrta fejét Alaine hajába, s szinte itta magába a lány testének mámorító illatát, és eszébe jutott az a sok-sok álmatlanul töltött éjszaka, amikor valami ilyesmiről ábrándozott, szenvedett, kínlódott, és bár hitte, remélte, hogy egyszer ez is bekövetkezik, de a gyönyörnek, a szerelem beteljesülésének erre a fokára nem számíthatott, mert maga sem ismerte. Azt persze tudta, hogy még soha senkire sem vágyott úgy, mint Alaine-re, de a valóság, az iménti csoda minden képzeletet felülmúlt. Most már azt is tudta, hogy őrá várt egész életében, hogy a benne égő vágy, minden férfiúi szenvedély most kapott először méltó választ, és így a testében hirtelen szétáradó nyugalom is új, eddig ismeretlen érzéssel ajándékozta meg. A fák ágaira reggelre ráfagyott a dér, törékenyen csillogtak a felkelő nap fényében. A pirkadat fénye Alaine-t is felébresztette. Még álomittasan átfordult másik oldalára, és ösztönösen Cole-t kereste, de a hatalmas ágyban egyedül volt. A takarót fedetlen keblére húzta, felült, és széjjelnézett az üres szobában. A kandallóban ropogott a tűz, Alaine mégis fázósan megborzongott, hiányzott Cole melege, jelenléte. De aztán a fürdőszoba nyitott ajtaján keresztül hallotta, hogy férjének ott kell lennie. Magára tekert egy lepedőt, és meztelen lábbal odaosont. Megpillantotta a férfit a gőzölgő vízzel teli kádban. Vidáman odafutott hozzá, és kedvesen megcsókolta a száját. Cole boldogan viszonozta, és szinte elámult, milyen csodálatos, felszabadult, igazi nő lett a tegnapi félénk, szégyenlős kislányból. Most már tudta, hogy Alaine-nek még több arca van, csak egyetlen vonás hiányzott belőle - szerencsére -, Roberta kiszámított nőiessége. Ezzel szemben tele volt természetes kacérsággal, elbűvölő vidámsággal és lényéből fakadó melegséggel. Cole megérezve a lány tüzes ajkát, vágyakozva mélyet sóhajtott, ahogy Alaine szája elvált az övétől. De máris újra fölé hajolt, és csillogó szemmel kérdezte: - Segíthetek, jenki? - Hát ami azt illeti - mosolygott rá Cole, és a kádból kinyúlva magához húzta a lány fejét, és újra megcsókolta -, tudod, rettenetesen szükségem van egy kis női társaságra - mondta nevetve, és szabad kezével lerántotta a lány testét burkoló lepedőt, és csókokkal borította el keblét, nyakát, és közben húzta a kád felé. - No végre - sóhajtott fel évődve -, látod, most itt az ideje, hogy beváltsam fenyegetésemet. Bár annak idején magam sem gondoltam volna, hogy ekkora élvezet lesz téged egyszer megfürdetni...

293

Harminchetedik fejezet

Xanthia Morgan kiszállt szerény kocsijából, és egy pillanatra megállt a Latimer-ház feljárata előtt. A hűvös északi szél meglebbentette ruháját, a vihar előjele már a levegőben volt. A komornyik bevezette a nappaliba, leült, és várta, hogy Alaine megjelenjen. Ma már látta Colet elsuhanni kocsijával az üzlet előtt, s úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, és meglátogatja az ifjú Mrs. Latimert. Lassú mozdulatokkal lehúzta kesztyűjét, és kritikus szemmel végignézett a szobán, amelyen még otthagyta nyomát Roberta különös ízlése: minden túlzsúfolt, túldíszített volt. Persze az új asszonynak még nemigen lehetett ideje átalakítani a berendezést. A közszájon forgó hírek szerint Alaine szinte még gyermek, sőt Rebel Cummingsék véleménye szerint megdöbbentően fiatal. Xanthia azonban tudta, hogy e téren sem a férfiak, sem Rebel véleménye nem sokat számít. Roberta gyakran felkereste őt a kalapüzletben, és arrogáns modorával gyakran kihozta a sodrából, mindig valami mást akart, mint ami elkészíthető volt, olyan tollakat díszeket, amelyek Xanthia szerint csak elcsúfították volna a kalapot, de meggyőzni az ellenkezőjéről szinte lehetetlen volt. Könnyű, halk léptek törték meg a hall csendjét, majd Xanthia hallotta, hogy egy finom női hang odaszól a komornyiknak. - Miles, kérem, ha megmondaná Annie-nek, hogy készítsen egy teát... Az állóóra kettőt ütött, és a láthatatlan nő szinte felsikoltott: - Egek! Két óra! A fél nap már elment! Ó, hogy miért nem tudott valaki korábban felébreszteni! Xanthia ebből persze arra következtetett, hogy az új Mrs. Latimer is csak ugyanolyan lusta, mint a régi. - Bocsásson meg, asszonyom - hallotta Miles hangját -, de Latimer doktor szigorúan meghagyta, hogy hagyjuk aludni. Ö bement St. Cloudba, de nagyon siet haza. Az új Mrs. Latimer pontosan azt a látványt nyújtotta, amelytől Xanthia titokban rettegett. Egyszerűen lenyűgöző volt, és a legkevésbé sem emlékeztetett arra az éretlen gyermeklányra, akinek Rebel leírta. Az öltözéke nem volt ugyan annyira elegáns, ahogy magában elképzelte, de a tartása, a feje, az arca és a ragyogó, hatalmas szürke szeme... Xanthia egyszeriben megértette Colet, a férfi leplezetlen rajongását. - Elnézést, hogy megvárakoztattam, Miss... - mosolygott bocsánatkérően Alaine. - Mrs. - javította ki Xanthia Mrs. Xanthia Morgan - emelkedett föl, és az ölében tartott csomagot a földre helyezte. - Tudja, tele van a város mindenféle pletykákkal magáról. Egyszerűen meg akartam nézni magamnak... - No, és nagyon nem tetszem? Xanthia elpirult, s hirtelenjében nem tudta, hogyan folytassa. - Gondoltam, talán ön is kíváncsi rám - mondta zavartan. - Hogyne - bólintott Alaine lelkesen -, minthogy feltételezem, hogy a férjem régi barátja... Xanthia most érezte meg, mekkora csapdát állított magának. Ha nem válaszol, azért, ha válaszol, azért. De szókimondó nő lévén, inkább az utóbbi mellett döntött, s már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor a komornyik belépett a szalonba, és felszolgálta a teát. 294

Az asszony belekóstolt, aztán felnézve elszántan folytatta. - Tudja, van egy üzletem St. Cloudban. Cole vette nekem még annak idején... - mondta a tőle telhető legközömbösebb hangon, de látta, hogy Alaine arcán egy nyugtalan rándulás fut végig. - Értem, asszonyom. Tudom, hogy a férjemnek sokféle üzleti ügye van, de még kevés volt ahhoz az idő, hogy kiismerjem magam közöttük - válaszolta kedvesen. - Kérem, bocsásson meg, látja, az ön boltjáról még nem is hallottam, de meg kell vallanom, nagyon ritkán beszél az üzleti ügyeiről. Xanthia nyugodtan kivárta, amíg Miles nagy nehezen eltávozik. Alaine újra teletöltötte a csészéjét, és az asszony finom mozdulattal átvette. - Tudja, én több mint hét éve ismerem a férjét. Alaine nem reagált, csak lesütött szemmel újra belekortyolt teájába. Különös módon az jutott eszébe, hogyha valamikor, akkor most kellett volna felvennie azt a szép fogadóruhát, amelyet Coletól kapott, és a frizurájára is nagyobb gondot fordíthatott volna. Hiszen Mrs. Morgan haja olyan volt, mint aki éppen most jött a fodrásztól, öltözéke is különlegesen jó ízlésről árulkodott, csodálatos barna selyemruhájában, a hozzáillő, színben és stílusban is harmonizáló kalappal igazán elegáns úrinőnek tűnt. Alaine most már nagyon bánta, hogy nem fogadta illő módon a váratlan látogatót, de már semmit sem tehetett, csak zavartan beletúrt hajába, megpróbálva hátrasimítani homlokába hulló rakoncátlan fürtjeit. - Mrs. Morgan... - kezdte. - Szólítson inkább Xanthiának. Patrick Morgan volt a férjem. egy részeges szerencsejátékos, aki nem örvendett túl nagy népszerűségnek errefelé - tette vissza a teáscsészét a tányérra. - Mert tudja, én igazán jó családból származom, de olyan emberrel, mint Patrick Morgan, még sohasem találkoztam. Reménytelenül beleszerettem, aztán szüleim minden ellenvetése ellenére hozzámentem feleségül, sőt ide is követtem. Alig költöztünk ide, egy-két hét múlva Patrickből kitört az őstermészet. Ütött, gyalázott, amikor csak tudott. Végre ráébredtem, hogy egyszerűen képtelen elviselni a házasság felelősségét - suttogta, és egy zsebkendővel letörölgette könnyeit. Aztán még egyet-kettőt szipogva megtört hangon folytatta: - A folytatás még rémesebb volt... Amikor rájött, hogy terhes vagyok, elkezdett más nők után futkosni. És amikor egy-egy ilyen kimaradása után késő éjszaka hazajött, akkor tényleg megvadult. Ütött-vágott, ahol ért. Elvetéltem. Talán bele is haltam volna, ha nem lett volna a közelben egy régi jó barátnőm, aki elvitt egy fiatal orvoshoz - motyogta most már szinte magában, szemét lesütve. - így találkoztam Cole-lal. Aztán, néhány órával később, kihalászták a férjemet a folyóból. Állítólag lekéste a kompot, és lovastul indult utána, de olyan részeg volt, legalábbis a tanúk állítása szerint, hogy mire kihúzták, már menthetetlen volt. Alaine csüggedten összekulcsolta kezét az ölében, aztán hirtelen felvetve fejét megkérdezte: - Mondja, Mrs. Morgan! Miért meséli el nekem ezt az egész történetet? Xanthia elgondolkodva, mélyen felsóhajtott, aztán mint akit már nem érdekel semmi előírásos etikett, hozzátette: - Talán csak azért, hogy tudja, hogy én minden nőnél jobban ismerem Cole-t. - Valóban? - meredt rá Alaine hitetlenül, de mélyen megsebezve. - Netalántán még feleségül is ment hozzá? Xanthia csüggedten megrázta a fejét. - Akkor csak annyit mondjon, ismerte-e őt már Roberta előtt? 295

- Igen! - válaszolta feldúlt őszinteséggel az asszony. Alaine most már nem nézett rá, csak teljes zavarodottsággal csavargatta ujján a gyűrűt. - Ezek szerint Cole kétszer is megnősült, mindazok után, hogy önt már ismerte... - Alaine, értse meg, szerelmes vagyok Cole-ba - nyögte ki nagy nehezen. Alaine egy pillanatra úgy érezte, ráömlik a mennyezet, de aztán összeszedte magát, sőt egy mozdulattal újabb csésze teát kínált. - Akkor hát, Mrs. Morgan, mi voltaképpen egy cipőiben járunk! Minthogy én is szerelmes vagyok Cole-ba... - mondta alig hallhatóan Alaine. - Hogyhogy? Hiszen alig ismerik egymást! - kérdezte Mrs. Morgan elképedve. - Nézze... Mrs.... Nézze, Xanthia! Voltaképpen én is ugyanolyan jól ismerem őt, mint maga... Mrs. Morgan. Igaz, lehet, nem olyan régóta, de annál behatóbban! Xanthia érezte, hogy még maradék ereje is elhagyja. Tudta, hogy nem vetette be összes fegyverét, de végül is mindent megtett, hogy azt a keveset megőrizze, amit magáénak hitt - mind ez idáig. Lassú mozdulatokkal kinyitotta retiküljét, és kiemelt belőle egy egész köteg bankot. - Mrs. Latimer! Amennyiben ez az ön számára pusztán pénzkérdés, gyorsan elintézhetjük. Ha önök bármiféle anyagiakban állapodtak meg Cole-lal, akkor csak egyet ajánlhatok, fogja ezt a pénzt, és távozzon el olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud, és ahová csak akar... - Mrs. Morgan! Tegye el, kérem, gyorsan a pénzét! - mondta Alaine halkan, de egyértelműen. - Nekem a férjem ezerszer fontosabb, mint akármilyen üzlet... És legfőképpen sokkal fontosabb, mint hogy bármilyen más nő elcsábíthatná tőlem! Xanthia idegesen próbálta visszagyömöszölni a bankjegyköteget a retiküljébe. - Cole elmesélte nekem, hogy ön mentette meg az életét. Tehát le van kötelezve önnek... - ... hogy nekem, mert megmentettem az életét? - kérdezte döbbenten Alaine, és zavarában belekortyolt teájába. - Látja, ez meglep! Mert én azt hittem, hogy közöttünk valami egészen más van, nem holmi lekötelezettség! Valami sokkal meghittebb, személyesebb... - Csacska gyermek! Pedig a lekötelezettséggel sokkal inkább magához tudná láncolni - tört ki őszintén Xanthiáböl. - Cole a férjem, akit meg akarok és meg is fogok tartani. De másképpen - jelentette ki határozottan Alaine. Xanthia érezte, hogy arca lángol a megszégyenítéstől. Mély lélegzetet vett, és megpróbálta másfelé fordítani a beszélgetést. - Alaine, ön intelligens lány, és mint látom, felettébb büszke. Ezért nem árt, ha tudja, hogy az emberek errefelé ugyancsak neheztelnek Cole-ra, hogy egy déli lányt vett el. Előbb-utóbb ki fogják közösíteni... magát is, ahogy Robertát... - Ezek szerint én ez idáig csak egy csomó senkivel találkoztam, akik különös módon, házasságai ellenére is szeretik Cole-t - mondta mosolyogva. Xanthia felállt, kihúzta derekát, és felemelte a csomagot a földről. - Megkérhetném, hogy ezt adja át Cole-nak? Nálam felejtette, mikor tegnap ott járt - mondta magyarázkodva, és feltépte a csomagolópapírt, amely Cole egyik fehér selyemingét rejtette. Kimostam és kivasaltam, ahogyan szereti. - Hát igen, a férjem nem nagyon vigyáz a holmijaira - nevetett fel Alaine kényszeredetten. Egyszer az egész egyenruháját elhagyta, és ott állt egy szál alsónadrágban... Képzelje, úgy kellett az

296

egész városon átcsempésznem a nagybátyámék házába. Mindenesetre figyelmeztetni fogom, hogy ezentúl legyen óvatosabb. Egy ilyenfajta holmival sokat árthat az ön jó hírének. Xanthia ajka elfehéredett, gyorsan felhúzta kesztyűjét, és merev derékkal elindult az ajtó felé. - Mikor látjuk legközelebb, Mrs. Morgan? - kérdezte Alaine udvariasan. - Azt nem tudom! - válaszolt elutasítóan Xanthia. - A viszontlátásra! Fél öt után végre megállt Cole hintója a ház előtt. A férfi besántikált a szalonba, Alaine pedig egy mozdulattal felkapta az inget az asztalról, és Cole arcába vágta. - A szeretője hozta vissza - mondta gyilkos mosollyal az ajkán, és kezét ökölbe szorítva gyomron vágta a férfit. - Ezt pedig tőlem kapta, jenki - mondta felindultan, és kirohant a házból. - Alaine! - kiáltott fel kétségbeesve Cole. - Alaine, gyere vissza! De a lány csak rohant, át a kerten, de amikor elérte a kerítést, a hideg északi szél arcába vágott, s Alaine megborzongott. Tudta, hogy ostobaságot művel, hogy így egy szál ruhában menekül, de dacosan felkapta fejét, és magában legyintett: „Mindegy, csak el innen! Akárhová! Csak az biztos, hogy ide soha vissza!” Hirtelen megpillantotta Peter fejét egy szénásszekér bakján ülve, gondolta, olyan mindegy, merre megy, így futásnak eredt a szekér után. Tompa fájdalom hasított az oldalába, erre kénytelen volt lelassítani. Közben az üt alján Peter befordult a csűrök felé, és eltűnt a szeme elől. A lejtő itt meredekebbé vált, s Alaine újra megszaporázta lépteit, de ekkor meghallotta a harangkongatást a ház felől. Valaki nagyon türelmetlenül rángathatta. Peter éles füttyszóval késztette gyorsabb vágtára a lovat, s Alaine gyanította, hogy időközben már vissza is fordult. A lány halálosan megrémült. Csak észre ne vegye! Gyorsan letért az útról, és elrejtőzött a sövénybokrok mögött. Amikor már biztos lehetett benne, hogy Peter nem fordul vissza, visszaosont az ösvényre, és futva folytatta útját. Néhány perc múlva a fák árnyékában megpillantotta a „tanyát”. A házhoz érve lenyomta a kilincset, és megkönnyebbült, amikor az ajtó egy csapásra kinyílt. Az előtér sötét volt, de a folyosó végén egy hatalmas ablakon keresztül még beszűrődött a kinti fény. Valamennyi szoba riasztóan sivár képet nyújtott a fehér porvédő huzatokkal letakart bútorokkal. Érezte, hogy egyikben sem találhat még a melegség illúziójára sem. Visszatért a folyosó elejére, ahol egy beszögellésből újabb szoba nyílt. Átfagyott kézzel lenyomta a kilincset. Itt jóval világosabb volt, de a helyiség elborzasztó látványt nyújtott. Mintha valami nem emberi pusztító erő garázdálkodott volna benne. A székek egymásra hányva, a padlón szétszórt papírlapok hevertek, bőrkötésű könyvek egymásra borogatva a sarokban, de a bejárattal szemben ott állt egy hatalmas kandalló. És ahol kandalló van, ott meleget is lehet csinálni - gondolta reménykedve, mert azt már eldöntötte, hogy Cole házába semmiképpen nem tér vissza. Kandallófát és gyújtóst talált eleget a tűzhely mellett, most már csak egy gyufa kéne. Remegő kézzel végigtapogatta a kandalló párkányát, valami tűzszerszám után kutatva, míg végre ujja egy hideg, fémes dobozba akadt. Izgatottan nyitotta ki, és boldogan fellélegzett. Néhány perc múlva már ropogott is a tűz, a kiszáradt fa hatalmas lángokkal égett; Alaine elétartotta a kezét, és érezte, hogy fagyos ujjai lassan felmelegszenek. Rájött, hogy nyugodtan lámpát is gyújthat, mert az épületet körülvevő sűrű, örökzöld bokrok nem engednek kiszivárogni semmi fényt. Lassan belső remegése is megszűnt, és végre kíváncsian körülnézett, hol is van tulajdonképpen. A szoba egyik falánál magas üvegezett szekrények álltak, hasonlóak azokhoz, amelyeket a

297

kórházban látott, tele csillogó orvosi műszerekkel, egy másikban üvegcsék, edények sorakoztak, dobozok és tartályok, egy harmadikban pedig kötszerek, pólyák. A kandalló fölött egy női portré függött, az arc annyira hasonlított Cole-ra, hogy csak az anyja lehetett. De mi van akkor a mostohaanyjával? - döbbent Alaine-be a kérdés. Most már fokozott kíváncsisággal nézett körül. De a másik asszonyra semmiféle jel nem utalt. És a nagy házban sem látta egyetlenegy portréját sem. Alaine elgondolkodva odacipelt egy karosszéket a kandalló elé, mellé tett egy kis asztalkát, aztán belesüppedt a régi, öreg bőrfotelba. Most vett észre az ablak előtti asztalon egy finoman keretezett miniatűrt. Felpattant, kezével letörölte a port az üvegről, és a fény felé tartotta. Kiderült, hogy voltaképpen fotográfia, amelynek egy részét valaki levághatta, s így a főalakja egy sötét ruhás asszony lett, derekán hatalmas fehér köténnyel. Alaine döbbenten fedezte fel, hogy a kép megszólalásig hasonlít rá. Még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Végre eszébe jutott, hogy Cole lábadozásának utolsó napjaiban egy fényképész jött a kórházba, aki a sebesültekről készített fotográfiákat, és egyszer őt is megkérte, hogy álljon melléjük. Cole nyilván tanúja lehetett a jelenetnek, és valahogy sikerült a fotót megszereznie. - Kis bolondom! - hasított bele egy éles hang a szoba csendjébe. Alaine felsikoltott az ijedségtől, de aztán némileg megnyugodva fedezte fel férjét az ajtóban. Könnyei kibuggyantak, és az asztalra borulva kezét vadul kalapáló szívére szorította. - Az isten szerelmére! Cole? - nyögött föl még mindig zihálva. - Mondja, miért kellett így rám ijeszteni? - Egyfolytában aggódtam, vajon biztonságban vagy-e... - Tudok vigyázni magamra! Cole lekapta a fejéről szőrmesapkáját. - Alaine! Szerelmem, jobb, ha minél előbb megtanulod, hogy errefelé a tél nem olyan enyhe, mint odalenn délen - mondta derűsen, és átvágva a szobán, mellé lépett. Alaine-nek rögtön feltűnt, hogy nincs nála a bot, és még szánalmasabban sántít. De a férfi mar ott állt előtte, lehúzta kesztyűjét, és mint aki csak folytatja megkezdett előadását, ránézett: - Alaine, errefelé nem ritkák a lefagyott kezek és lábak. És hidd el, borzalmas fájdalommal járnak, az amputációról nem is beszélve. Sőt, errefelé meg is lehet fagyni. Egészen. Érted? Alaine elszégyellve magát meggondolatlanságáért, megkérdezte: - Hogyan talált rám? - Láttam a kéményből felszálló füstöt meg a szikrákat, amikor errefelé hajtottam, téged kerestelek. Ha nem tudnád, odakinn már afféle havas eső esik. Az pedig mindenkit megfagyaszt. Már éppen riasztani akartam mindenkit, hogy fésüljük át az egész környéket, amikor megpillantottam a füstöt. - Lekötelező a gondoskodása, uram - mondta tettetett alázattal Alaine. - Mit parancsol, térjek vissza a házába, vagy itt is maradhatok... várva, hogy... kedvét töltse velem? Cole elengedte a füle mellett a sértő szavakat, sőt már magában mosolygott is Alaine újabb leleményén, de a lány lesütött szemmel üldögélt előtte, s így nem láthatta arcát. Cole azonban ebben a pillanatban észrevette a kezében szorongatott bekeretezett fényképet. Elkomorult tekintettel érte nyúlt. - Elnézést, asszonyom. Ez az enyém. Afféle szuvenír a New Orleans-i időkből - mormogta zavartan. - Roberta azt állította ugyan, hogy a folyóba dobta, de ezek szerint akkor is hazudott. 298

Cole gyengéden kivette kezéből a képet, és az asztalra tette. Aztán a kandalló felé fordulva megvizsgálta a tüzet, és néhány újabb hasábot dobott rá. - Ez volt apám dolgozószobája - meredt elgondolkodva a feléledő lángokba. - Tudja, néha itt kerestem menedéket, egy kicsit gondolkodni, elmerengeni, és legfőképpen megszabadulni... szóval mindattól, ami gyötört - tette hozzá, majd Alaine felé fordulva kigombolta kabátját. - Aztán Roberta ide is utánam jött, egy héttel a halála előtt, de elkésett. Mert én rögtön innen bementem a városba. Meglátva a fényképedet, dührohamot kapott. Még másnap is őrjöngött, amikor visszajöttem. Méghozzá arra, hogy Miles kivett egy szabadnapot, Annié bezárkózott a zöldséges pincébe, a szobalányok meg reszketve húzódtak vissza szobáikba. Egyedül Mrs. Garth próbált vagy merészelt ügyelni a házra. Roberta persze engem vádolt... no meg téged, azt állítva, hogy mi ketten összeesküdtünk ellene - fűzte hozzá keserű mosollyal a száján. - Ordítozva követelte, hogy áruljam el, hol rejtegetlek. Alaine teljesen összezavarodott. - De maga miért őrizte ezt a fényképet? - Hát tényleg nem tudod, Alaine? - kérdezte, mélyen a szemébe nézve. Alaine elfordította tekintetét. Hinni akarta Cole szavait, de Xanthia Morgan látogatásának emléke még tűi frissen sajgott tudatában. - Mondja, Roberta tudott Mrs. Morganról? - kérdezte közönyös hangon. - Nem - válaszolta Cole. - Mint ahogy te sem tudsz róla. Alaine nagy hirtelen visszafordult, és szikrázó szemmel nézett rá. - Hát persze. De azt tudom, hogy tegnap nála volt... mielőtt olyan gyengéden odajött hozzám... - Ez igaz - bólintott Cole. - Ott voltam nála, méghozzá a legalantasabb szándékkal, de nem ment... Egyszerűen képtelen voltam. Ahogy átléptem a küszöbét, már tudtam, hogy hibát követtem el. Nem tudtam hozzáérni, nem tudtam megölelni, semmiféle vágyat nem éreztem iránta. Aztán eljöttem. Ennyi történt, Alaine. A gondolatért elítélhetsz, de meg kell bocsátanod, hiszen nem történt semmi. Alaine-t valami kellemes belső melegség járta át. De hangjában még kétely csengett, ahogy megkérdezte: - A fotográfiát... miért tartotta meg? Erre még nem válaszolt. Cole mély lélegzetet vett, megfogta a kezét, leült a hatalmas bőrfotelba, az ölébe húzta Alaine-t. - Miért olyan nehéz ezt megérteni, drágám? - kérdezte megindult hangon. Alaine nem válaszolt, csak lerúgta cipőjét, és harisnyás lábát meghitten befúrta a férfi combjai közé. Cole szenvedélyesen átölelte a derekát. - Alaine, értsd meg, szerelmes vagyok beléd. Már jó ideje. Már akkor rádöbbentem, mielőtt elhagytam New Orleanst. - Az lehetetlen! - tiltakozott a lány, és lefejtette magáról Cole ölelő karját. - A házasságunk bizonyítja, hogy nem így van. Mert ha valóban szeretett volna már akkor, nem állított volna bizonyos követelmények elé! - Soha semmiféle követelmények elé nem állítottam, és nem is akartam. - Pedig Angus bácsi ezt mondta. - Sajnálom, Alaine. Mert akkor ezek szerint Angus hazudott. Ki akart bennünket játszani egymás ellen. Még ma is őrzöm azt a levelét, amelyben megírta, hogy te ragaszkodsz hozzá, hogy a 299

házasságunk formális legyen, és hogy különben el sem jössz ide, ha ebbe nem egyezem bele mondta, és gyengéden megsimogatta a karját. - Tudod, Angus akkor találhatta ki ezt az egészet, amikor megírtam Brooks doktornak és Mrs. Hawthrone-nak, hogy keressék fel az ajánlatommal. - Maga írt először? - nézett Alaine vizslatón a férfi kék szemébe. - Alaine, először Mrs. Hawthrone írt nekem, és tájékoztatott, miféle szörnyűséges bonyodalmakba keveredtél DuBonnéval. Azt kérte, hogy ha tudok, segítsek. Én erre azonnal a házasságot javasoltam. De ha ő nem írt volna, akkor magamtól tettem volna ugyanezt, persze valamivel később... - Olyan nehéz volt tehát megtenni? - Alaine, emlékezz vissza, New Orleansban még olyan mereven visszautasítottad minden közeledésemet, hogy joggal félhettem, nemet mondasz. - Hát tényleg el akart venni feleségül? Őszintén? - kérdezte Alaine döbbenten. Szeméből kibuggyantak a könnyek, szíve megtelt valami sosem érzett melegséggel. Honnan gondolhatta volna, annyi veszekedés, félreértés, szóváltás után, hogy Cole egyáltalán szereti? És kiváltképp azok alatt a hosszú hónapok alatt, míg Robertával élt. Igaz ugyan, ha éppen nem pereltek egymással, mindig gyengéden nézett rá. De vajon képes lesz-e elfelejteni a kínos pillanatokat és valódi szerető feleségévé válni? Szinte szégyenlősen Cole nyaka köré fonta a karját, és szemét lehunyva a férfi száját kereste. Aztán kibontakozva ölelő karjai közül, fejét a vállára hajtotta, érezve, hogy össze kell szednie gondolatait, hiszen minden túl gyorsan történt, és szinte megijedt saját túláradó érzelmeitől. Tudta, most valami másról kell beszélni, akármiről, csak nem magukról. - Cole! Mesélj nekem erről a házról! Mesélj a családodról! Cole hátravetette a fejét, és tekintetét a kandalló fölött függő festményre vetette. - Voltaképpen nincs sok mesélnivalóm. Azt már tudod, hogy ezt a házat az apám építette, miután anyámmal együtt ideköltöztek Pennsylvaniából. Aztán anyám meghalt, amikor én egyéves voltam, apám pedig újra megnősült. A mostohaanyám azonban új, szebb házat akart, és apám akkor építtette a nagyot. A mostohaanyám tervezte, bútorozta be és tette olyanná, amilyennek ismered. De maga sem lehetett túlságosan elégedett vele, mert alighogy elkészült, megszökött egy szerencsejátékossal. Apám akkor látta utoljára. Mondhatom, ugyancsak elkeseredett, ráadásul a mostohaanyám minden mozdítható értéket, pénzt magával vitt. Apám megesküdött, hogy tőle soha nem lát egyetlen centet sem. Kitagadta az örökségből is - fejezte be, és Alaine arcához szorította a fejét. - Hát meg kell mondanom, a Latimerek mind ez idáig nem voltak túl szerencsések a nőkkel. Alaine válaszképp belefúrta fejét Cole vállhajlatába. Jó ideig új-dögéltek még a tűz előtt, szorosan átölelve egymást, hangtalanul. A rövid úton hazafelé Cole egy vastag szőrmetakaróba burkolta Alaine-t, s így a lány meg sem érezte a metsző északi szelet, amely átfújt a kocsin. A hintó tetején zajosan kopogott az eső. Alaine odabújt a férfihoz, akit szeretett, és a világ mintha megszűnt volna körülötte. Cole közvetlenül a ház előtt állította meg a kocsit, Alaine-t a takaróval együtt kiemelte, és karjában vitte fel a házba. A személyzet aggódó pillantásokkal figyelte őket. Mindy szinte felnyögött az örömtől. Szó nem jött az ajkára, csak boldogan pihegett. Végül Alaine-nek kellett ágyba kísérni, mert a kislány nem tágított mellőle, és meg kellett ígérnie, hogy soha többé nem fut el hazulról.

300

Később, amikor Alaine végre felment a szobájába, döbbenten vette észre, hogy a szekrény eltűnt. Valaki itt kegyetlen játékot játszik vele! De nem volt ott a szőnyeg sem, sőt nem látta a kandalló feletti órát sem. A szoba most pontosan úgy nézett ki, mint amikor először megpillantotta, csak a tűzhely előtt állt néhány kényelmes karosszék. Alaine mérgesen körbenézett, és már éppen le akart futni, amikor meghallotta Cole jellegzetes lépteit a szomszéd szobából. Hirtelen elhatározással beugrott a fürdőszobába, és bekukkantott férje szobájába a nyitott ajtón keresztül. És ekkor meglátta, hogy minden darab, ami az ő szobájából eltűnt, ott állt férje lakosztályában. Szekrénye Cole szekrénye mellett, a tükör a sarokban, kedvenc karosszéke az ablak előtt, a sűrű szövésű szőnyeg pedig ott volt a padlón. Cole maga a tűzhely előtt üldögélt, beteg lábát egy zsámolyon nyugtatva. Alaine mellé lépett, és vidáman rámosolygott. - Uram, ön játszadozik velem. Szó nélkül kirámolja a szobámat. - Így igaz - nevetett fel Cole. - De sajnos semmi jobb ötletem nem volt, amivel átcsábíthattam volna magamhoz. - Tehát akkor most már igazi házastársak vagyunk? - Hát persze, szerelmem. Miért kérded? Talán kételkedtél ebben valaha is? - Hát éppenséggel előfordult, uram. De most már tudom, hogy ami egy kínos megegyezésnek indult, valami olyasmivé vált, ami már szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. - Akkor tehát, Mrs. Latimer, hajlandó ezentúl megosztani velem az ágyát és a szobáját? kérdezte. - Megvársz? - nézett rá Alaine szégyenlősen. - Hát persze, csak siess! Alaine kivette a szekrényből legszebb hálóingét, és befutott a fürdőszobába. Meghallotta Cole lépteit, melyek az ajtónál megtorpantak. Türelmetlen - gondolta Alaine, de azért még gyorsan megkefélte haját és eligazgatta fürtjeit. Már majdnem kész volt, amikor az ajtóban megpillantotta férjét, hosszú bársony köntösben. Sugárzó szemmel, elragadtatva szemlélte őt az áttetsző hálóingben. Alaine mellbimbói szinte áttörték a vékony anyagot, s alakjának finom nőiességét a gyönyörű hálóing még jobban kiemelte. - Csodálatosan szép vagy! - suttogta Cole teljes ámulattal hangjában. Alaine lesütötte szemét, aztán kinyújtotta kezét Cole felé, és egyetlen mozdulattal kioldotta köntöse övét, majd szétnyitotta, és a férfi meztelen mellére simult. Karjával átfonta Cole nyakát, és lábujjhegyre állva száját kereste. Cole forrón megcsókolta, aztán karjaiba vette, és vitte az ágy felé. A vágy lávaként ömlött szét testükben, és máris egyek voltak újra. Összeforrtak az ölelésben, és Alaine tudta, hogy végre hazaérkezett. Annyi sok megpróbáltatás után megint otthon van. Otthon, biztonságban - Cole karjaiban.

301

Harmincnyolcadik fejezet

Az idő szédületes gyorsasággal repült, az egész hónap olyan volt, mint egyetlen pillanat, és ebben a boldog mámorban, amely túl szép volt ahhoz, hogy maguk mögött tudják, csak az hozott némi vigaszt, hogy előttük volt a hasonló örömöket ígérő jövő. Alaine szinte sajnált kikelni az ágyból. Reggel még boldogan nyújtózkodott, és már most nosztalgiával gondolt az elmúlt éjszakára, amelyet Cole karjaiban töltött. Szerelme a beteljesült boldogságban elmélyült, leküzdve előítéleteit, fenntartásait, bár ez utóbbit önmagának sem szívesen vallotta volna be, csak azt tudta, hogy a férje iránti feltétlen odaadás kiirtott belőle minden régi gyűlöletet, türelmetlenséget. Felkapta a földről hálóingét, gyorsan belebújt, és erről eszébe jutott az elmúlt este, amikor remegő kézzel fejtették le egymásról a ruhát, és pillantása véletlenül Cole sebére tévedt, amely hosszú forradásos hegként húzódott combján. A férfinak amúgy is nyugtalan éjszakája volt, mivel délután megcsúszott a lépcsőn, bár nem esett el, mert még idejében meg tudott kapaszkodni a korlátban. A sebhely látványa riasztó volt, de az utána következő szeretkezés emléke még most is megremegtette, és belepirult még a gondolatba is, hogy hogyan képes szinte minden éjjel átadni magát a szerelemnek. Alaine felkapott egy köntöst, belebújt papucsába, és nesztelen léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. A hallba érve döbbenten vette észre, hogy Miles megint ott strázsál Cole dolgozószobájának csukott ajtaja előtt. A komornyik megpróbálta elkerülni kérdő tekintetét, és bocsánatkérő mozdulattal tárta szét a karját. Nyilvánvaló volt, hogy azért silbakol ott, hogy gazdája utasításainak megfelelően senkit se engedjen be. - Asszonyom! Latimer doktor elnézését kéri - mondta kínban. - És azt is, hogy bocsásson meg neki, de nem tud önnel együtt reggelizni. Alaine borzalmas gyötrődések között töltötte el az egész napot, de képtelen volt kitalálni, vajon miért zárkózott be Cole újra a dolgozószobájába, olyannyira, hogy még őrszemet is állított az ajtó elé. Valamivel később Olie vette át Milestól az ügyeletet, aki szemmel láthatóan még inkább felfogta megbízatása kínos voltát. Az őrségváltás Cole dolgozószobája előtt négy egész napig tartott, de az ötödik nap reggelén Alaine elvesztette türelmét. Hiszen néha, az ajtó előtt elsuhanva jól hallotta Cole dudorászását, de a szoba zárva maradt előtte. Alaine félt, hogy Cole-nak végül is elege lett az állandó együttlétből, és így próbál magányába és brandyjébe menekülni, miközben ő, immár közös hálószobájuk rideg magányában tölti napjait és éjszakáit. Szegény Peterre szakadt a délutáni ügyelet, amikor Alaine egyszerűen úgy érezte, nem bírja tovább, és berontott a hallba. A kölyöknek kimondatlanul is az arcára volt írva, hogy elege lehetett annak idején első úrnője vegzatúráiból, de Alaine-nel szemben, akit már-már halványként imádott, más volt a helyzet. Jól tudta, hogy alig néhány hónappal fiatalabb, mint úrnője, de ez sem akadályozta meg abban, hogy feltétel nélkül rajongjon érte. Szíve szaporábban vert, amikor Alaine lefutott a lépcsőn. Ösztönösen felugrott ültéből, és még az ölében tartott könyvről is megfeledkezett, amely lapjaival szétterülve a földre hullott. - Üljön csak le nyugodtan, Peter! - mosolygott rá Alaine kedvesen. - Mindössze egy-két szót szeretnék váltani a doktorral! 302

- Ö, asszonyom! - suttogta a kölyök, és teljes testével eltorlaszolta a bejáratot. - Ne haragudjon, de a doktor szigorúan megparancsolta, hogy még önt sem engedhetem be! - Tényleg? De Peter - helyezte gyengéden kezét a fiú vállára, rögtön felfogva, hogy a mozdulat hatására a gyerek alig kap lélegzetet -, figyeljen ide, maga is tudja, hogy egy férjnek nem lehetnek titkai a felesége előtt. Én viszont nagyon is jól tudom, hogy a doktor alkalomadtán kedveli a finom brandyt, és nincs is ez ellen semmi kifogásom. Más kérdés, hogy az efféle italozás, így elzárkózva, nevetséges. Értse meg, erről egyszerűen beszélnem kell a férjemmel! - Ne, kérem, ne... asszonyom! Higgye el, nem az ivásról van itt szó, vagyis nemcsak az ivásról... - Peter! - harsant föl Miles erős hangja a hallban. - Figyelmeztetlek, ne felejtsd el, mit mondott Latimer doktor! A fiú elsápadt, de láthatóan megkönnyebbült az idősebb férfi jelenlététől. - Maguk tényleg azt hiszik, hogy távol tudnak tartani a férjemtől? - kérdezte Alaine elszántan. - Igen... asszonyom - válaszolta Miles, mintegy mindkettőjük nevében. - Nagyon kérem, értse meg, a doktor utasítása értelmében senki... igen, senki sem háborgathatja magányát - szegte fel a komornyik eltökélten a fejét. Alaine nyugodtan Peter üres székéhez lépett, felemelte, néhány méterrel odébb vitte, majd velük szemben letette a sarokban. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszasétált a két férfihoz, megállt előttük, és a székre mutatott. - Peter, kérem, üljön oda! - mondta nagyon halkan, mindenfajta parancsoló él nélkül, de éreztetve, hogy nem tűr ellentmondást. Peter bénultan engedelmeskedett, csak Miles nézett rá döbbenten, mint aki végképp nem érti, miféle összeesküvés készül itt. - Miles! - szólt most hozzá Alaine. - Parancsoljon, asszonyom! - húzta ki magát újra a komornyik, és megpróbált asszonya szemébe nézni. - Ugye, ön igazi úriembernek tekinti önmagát? - kérdezte Alaine, miközben fel s alá járkált a strázsát álló komornyik előtt. - I... igen, asszonyom - dadogta Miles zavartan. - Tudnia kell, hogy a legjobb angliai iskolákon végeztem, és nagyon előkelő családból származom. - Azt hiszem, ön egy igazi régi vágású úriember! - Gondolom, asszonyom. Alaine erre végre befejezte a sétafikálást, és megállt Miles előtt. A komornyik a plafonra függesztette tekintetét, de homlokán már megjelentek az első izzadságcseppek. - Mondja, Miles, emelt maga már kezet hölgyre? - nézett rá át-ható pillantással Alaine. - De asszonyom! Csak nem képzeli? - Akkor most már csak azt árulja el, hogy alkalmazott-e valaha is erőszakot hölggyel szemben? - Soha, asszonyom! - Akkor még egy utolsó kérdés... Mondja, ön engem egy valódi hölgynek tekint? - De asszonyom... hogyne... micsoda kérdés? Természetesen! - válaszolta határozottan Miles, ám egy pillanat múlva már érezte, hogy csapdába sétált. De Alaine nem mozdult, csak merőn nézett rá. Aztán hirtelen megszólalt: - Akkor álljon odébb! 303

A férfi meg sem moccant. - Remélem, nem kívánja, hogy elveszítse a jó hírét errefelé? Miles riadtan pislogott, de látta, hogy Alaine-nel nem lehet alkudozni. Ódzkodva bár, de elhagyta őrhelyét. - De papa! - kiáltott fel a megrökönyödéstől Peter, aki a sarokban gubbasztva nézte végig az egész jelenetet, de a halk dialógusból csak foszlányokat kapott el. Alaine keze azonban már a kilincsen volt, amikor berobbant a hallba Olie, aki a konyhából jöhetett, mert a szalvéta még mindig a nyakában volt. Alaine csak ránézett, aztán megvonva vállát lenyomta a kilincset, és belépett a dolgozószobába. A helyiség az elhúzott függönyöktől szinte teljes sötétségbe borult, csak a kandallóból pislákolt némi fény, az erős whisky- és szivarbűz azonban megtöltötte az egész szobát. Cole a tűzhely előtt üldögélt a szőnyegen, de azonnal meghallotta Alaine hangját, megfordult, és dühödten rákiáltott: - A fenébe is, Alaine! Azonnal menj ki innét! Ő azonban csendesen betette maga mögött az ajtót, aztán a falnak támaszkodva elnézte férjét. Már belépésekor elhatározta, hogy nem szól egy szót sem, de most a döbbenettől nem jött hang a torkára. Mintha egy másik férfit talált volna ott a kandalló előtt! Arcát többnapos borosta csúfította, hosszú bársony köntöse gyűrötten, mocskosan tapadt átizzadt testére, szeme vörös és karikás volt, arca puffadt és vértelen, ajka grimaszba torzult, és kezében riadtan szorongatta botját. - Latimer doktor! Nem gondolja, hogy itt az ideje, hogy végre kijózanodjon? - Hagyjon békén! - rivallt rá érdes hangon a férfi, és fenyegetően meglóbálta orra előtt a botját. - Ha nem távozik azonnal, a szolgákkal dobatom ki! - Nem ajánlom, uram! Ártana a tekintélyének! - mondta Alaine nyugodtan. - Ugyanis attól tartok, hogy pillanatnyilag jobban félnek tőlem, mint öntől! - Ezt már magam is tudom. Hiszen még annyit sem tudtam náluk elérni, hogy legalább távol tartsák a szobámtól! De akkor saját kezűleg teszem ki a szűrét! - mondta, és megpróbált feltápászkodni, de kísérlete teljes kudarcba fulladt, beteg lába egyszerűen nem engedelmeskedett, hiába állt már fél lábon, a másik élettelen tuskó-ként lógott a levegőben. Száját összeszorította a fájdalomtól, de azért botjára támaszkodva megpróbált előreevickélni. - Cole! Hadd segítsek! - lépett elé Alaine. - Azt már nem! - üvöltött fel a férfi, és eltaszította a lány kinyújtott kezét. Indulatosan előre akart lépni, de a bot megcsúszott a padlón, és kiesett a kezéből. Cole teljes súlyával Alaine-re zuhant, de ahogy földet értek, azonnal lekászálódott róla, és fogát vicsorítva a fájdalomtól felnyögött. Alaine rögtön feltérdelt mellette, fölé hajolt, és megpillantotta combján a sebet, amelyet most az eséstől szétnyílt köntös sem takart. A köpeny alatt Cole majdnem meztelen volt, s így Alaine jól láthatta, hogy sebesült jobb combja majdnem duplájára dagadt, a vágás körüli bőr vöröses volt a gyulladástól, olybá tűnt, mintha az izmok fölül eltűnt volna a bőrréteg. - Könyörgöm, Alaine - nyüszített fel Cole, és megpróbálta eltakarni combját. - Ha így folytatod, megfosztasz férfiasságomtól! - De Cole... - nézett rá hitetlenül a lány - hát ezért zárkóztál be ide? A lábad miatt? - Alaine! Értsd meg! Nincs más választásom: egész éjszaka sétálok, hogy mozgásban tartsam, hogy le ne álljon a vérkeringés, vagy végem. Alaine rettenetesen megrémült, hogy ilyen súlyos a helyzet, bár kissé megkönnyebbült, hogy Cole nem őelőle zárkózott be. 304

- Cole, csak azt ne hidd, hogy emiatt kevésbé foglak szeretni! - suttogta, és felpuffadt combjára mutatott. - Pedig akkor sem csodálkoznék! - válaszolta a férfi lemondóan legyintve. - Nem te volnál az első... - Engem ne keverjen össze Robertával! - kiáltotta Alaine, és az ajtóhoz lépett, majd kikiáltott: - Olie! Miles! Peter! Jöjjenek! - De Alaine - nyögött fel Cole. - Inkább zárd be az ajtót! A lány látta, hogy már közeledik is Mrs. Garth a halion keresztül egy újabb üveg bontatlan itallal. - Kérem - szólt rá Alaine -, ezt vigye fel a hálószobánkba! - Az isten szerelmére, te asszony! - kiáltott rá ingerülten Cole. - Fogd már föl végre, innom kell, hogy csillapítsam a fájdalmaimat! Alaine nem válaszolt, csak utat engedett a három férfinak, akik szinte egyszerre léptek a szobába. - Vigyék föl, kérem, a doktort, a hálószobába, és fektessék le! - Az ördögbe is, ki parancsol itt?! - mordult fel Cole. - Kirúgom az egész népséget, ha még egyszer helyettem parancsolgatsz. Olie zavarodottan nézett Alaine-re, aki azonban kijelentette: - Ne aggódjon, akkor majd én alkalmazom magukat - mondta határozottan, és intett, hogy vihetik fel a férjét. - De vigyázzanak rá, főleg a lépcsőkön. Cole úgy ragadta meg a botját, mint egy fegyvert, és fenyegetőzve meglóbálta maga előtt. A három férfi, mintegy varázsütésre, visszahőkölt. Nyilvánvaló volt, hogy elbizonytalanodtak, hogy ki is úr ebben a házban. Olie lépett elő félénken, az orra tövét vakargatva, és nagy nehezen kinyögte: - Doktor, az asszonyunk kéri, hogy vigyük fel a szobájába. Úgyhogy gondoltuk, felvisszük... Cole szó nélkül tűrte, hogy felemeljék, Olie és Peter a hóna alatt fogta, míg Miles a lábánál. Aztán, mint egy törékeny tárgyat felcipelték az emeletre, és a legnagyobb óvatossággal az ágyra helyezték. Cole rádöbbent, hogy mostantól kezdve ki van szolgáltatva feleségének, aki már e pillanatban is úgy rendelkezik körülötte, mintha erre született volna. - Kérem, Mrs. Garth, szellőztesse ki alaposan a dolgozószobát, aztán szóljon Péternek, hogy hozzon fel forró vizet, és gondoskodjon a tűzről. Tiszta lepedőkre is szükségünk lesz. Miles és Olie, maguk meg, kérem, hozzák ide a doktor karosszékét a dolgozószobából! Cole csak kapkodta a fejét, de annyi ereje sem volt, hogy közbeszóljon, különben is látta, hogy a személyzet hanyatt-homlok rohan Alaine utasításait teljesíteni. Végül azért nagy nehezen kibökte; - Jól van, Alaine. Most már itt vagyok fent. De árulja el, mit akar kezdeni velem? - Egyelőre nem árulom el, mik a terveim magával, mindenesetre annyit mondhatok, hogy riasztó, hogy egy orvos ennyire nem képes kezelni magát. - A kérdésemre még mindig nem válaszoltál! - erősködött Cole. - Egyszerű, doktor. Csak annyit, amennyit magától tanultam, hideg és forró vizes borogatás egymás után... Hogy lelohasszuk a gyulladást. De előbb vegyük le ezt az átizzadt köntöst. Mindjárt hozok egy tisztát... - Borogatások? - kérdezte Cole döbbenten.

305

- Igen. Ezt nemcsak magától, de otthon is megtanultam, még az anyámtól, de először vegyük le ezt a köpenyt. Legalább egyszer teljes napvilágnál látom. Aztán ellátjuk a lábát, majd megborotválom és megfürdetem. - Annyi erőm még van, hogy saját kezűleg lefürödjek. - Az lehet, csak azt nem tudom, hogy fog egyedül bemászni a kádba. Így hát sokkal egyszerűbb, ha felhoznak ide egy dézsát, és majd én lecsutakolom... - Mindenütt? - nézett rá végre hamiskásan mosolyogva Cole. - Azt hiszem, annyi ereje még maradt, hogy bizonyos helyeket saját kezűleg mosson le. - Kár... Mert különben szívesen alávetettem volna magam mindenféle fürdetésnek... - Ne aggódjon, uram! - kacsintott most már felszabadultan Alaine. - Mindenki, aki így sántít, mint maga, megérdemel egy... hm... alapos fülmosást... Cole persze nem egészen így képzelte el a jótékonykodási akciót, mert az egész azzal kezdődött, hogy Alaine egy hatalmas jégtömlőt helyezett a combjára. Alig szokta meg a jéghideg borogatást, Alaine máris lekapta róla, és egy forró vízzel átitatott törülközőt rakott rá. - Ezzel vigyázz! - figyelmeztette vigyorogva. - Gondolj arra, hogy még gyerekeket is szeretnénk! - Bocsáss meg! - szeppent meg Alaine. - Majd figyelmesebb leszek! Közben Olie és Miles is megérkezett Cole hatalmas karosszékével, és éppen a helyét keresték a szobában, amikor Alaine újra a jeges borogatást rakta vissza Cole combjára. Cole szemérmesen magára húzta a takarót, és elmerengve nézte, ahogyan a két férfi valahogy megpróbálja kedvenc bútordarabját elhelyezni ide-fönn. Most döbbent rá, hogy ennek a bizonyos széknek az áttelepítése akár egy új életformát is jelenthet. De végül belátta, nem is olyan rossz itt, a végtelenül széles ágyon elterpeszkedve, és élvezve Alaine gondos ápolását. Ideje is volt, gondolta, és eltöprengett, vajon igazi gyógyszerek és kúrák nélkül miért javul mégis állapota, miért használ Alaine házi gyógymódja jobban, mint amit ő javasolt volna bárkinek, aki hasonló gondokkal küzd. Egy-két nap múlva már aludni is tudott. A gyulladás lelohadt, és felpolcolt lábbal Cole végre nem töltötte ébren az egész éjszakát. Alaine megnyugtatása végett még másnap is ágyban maradt, de a rákövetkező reggelen már semmivel sem lehetett volna visszatartani attól, hogy fölkeljen.

306

Harminckilencedik fejezet

A december dühödt széllel és csonttépő hideggel köszöntött be. A mezők hajnaltájt deressé váltak, de egyre gyakrabban már hő is borította a földeket. Mindy először élvén meg itt északon az igazi évszakváltást, dermedten hallgatta Alaine még hazulról hozott izgalmas meséit. Letelepedtek a kandalló elé, és a kislány elmerülten figyelt rá, miközben a fiatalasszony szorgalmasan varrogatott. Horace Burr egy napra elutazott. Latimer doktor pedig szorgosan nekilátott, hogy ifjú felesége karácsonyi ajándékát is előkészítse. Alaine is lázasan készülődött, sőt egy izgalmas meglepetés érdekében még Braeger Darvey-nek is üzent, hogy ugorjon be hozzá néhány percre, amikor Cole a városban tartózkodik. Alaine biztos volt benne, hogy Cole csak a késői órákban térhet haza St. Cloudból. De Cole előbb érkezett. Azonnal megpillantotta Braeger lovát a póznához kikötve, és ettől minden jókedve elpárolgott. Ráadásul a szalon ajtaját is zárva találta, a házi szokásokkal ellentétben, amitől szinte fékezhetetlen haragra gerjedt. Ez a nyomorult most Alaine-re is szemet vetett, nem volt neki elég Roberta... Az ajtóban várakozó komornyikot szinte elsodorva feltépte a szalon ajtaját, és berontott a helyiségbe. Braeger előrehajolt ültében, feje majdnem Alaine-éhez ért, kezében egy pohár italt tartott, de Cole váratlan beviharzására hirtelen hátradőlt, és tettetett szórakozottsággal kortyolgatott. Alaine zavartan felemelkedett, és elindult férje felé, de észrevéve haragtól villogó tekintetét, útközben megtorpant. - Az isten szerelmére - tört ki Cole-ból az indulat, és nem is akarva leplezni dühét, vádlón nézett Braegerre. - Akárhányszor kiteszem a lábam ebből a házból, te máris megjelensz! A mocskos szándékaidhoz nem fér kétség, hiszen lerí rólad, hogy ezer éve nem öleltél nőt. Alaine döbbent kétségbeeséssel meredt férjére. - De Cole! Hogy mondhatsz ilyet? - Ismerem ezt a senkiházit! - Kérlek, fékezd magad! Én hívtam ide - vallotta meg szemét lesütve. Cole kétkedve nézett hol rá, hol Braegerre, és most már biztos volt, hogy indulatai a felesége ellen is irányulnak. - Ezt nem ártana egy kicsit bővebben is megmagyaráznia, asszonyom, ha még egyáltalán igényt akar tartani a figyelmemre! - Faragatlan mamlasz! - kiáltott felháborodottan Alaine, és könnyeivel küszködve kirohant a szobából. Az orrához szorítva zsebkendőjét, átvágott a halion, s magára kapva köpenyét, kirohant a házból. Cole már szaladt is volna utána, hiszen jól hallotta a bejárati ajtó csapódását, de Braeger megállította, és teljes testével elállta útját. Mélyen a szemébe nézett. - Latimer doktor! A felesége az orvosi tanácsomat kérte, hogy biztos legyen a dolgában, mielőtt önnel is közli a hírt. Uram, tetszik, nem tetszik, ön apa lesz a nyáron! Cole üveges tekintettel bámult Braegerre, aztán minden erejét összeszedve eltaszította az útját álló hatalmas férfit, és tébolyult izgatottsággal kirontott a kapun. Fájó lábát is feledve átrohant az előkerten, de már csak azt látta, hogy Alaine az ostorral próbálja nagyobb sebességre bírni a lovat, és látszólag nem is hallja kétségbeesett kiáltását: 307

- Alaine! Kérlek, könyörgök, várj meg! Cole felpattant a legközelebb elérhető ló hátára. A ló nem akart engedelmeskedni ismeretlen lovasának. Cole csizmás lábával megrugdosta oldalát, mire végre elindult, és követte Alaine-t. Mikor hallótávolságba értek, Cole megint kiáltott, de a lány ügyet sem vetve rá, még nagyobb sebességgel hajtotta lovát. A férfi érezte, hogy kész istenkísértés ez az egész üldözés lefelé a síkos, hóval borított úton. De ekkor Alaine egylovas szánja elakadt a hóban, a lány kiszállt, és a gyeplőt megragadva próbálta a lóval együtt kirángatni az egyre mélyebbre süllyedő szánt. Cole jól hallotta, hogy a lány „rohadt, álnok kékhasú dög”-nek nevezi a lovat, és a gyeplő végével üti a nyakát. - Alaine, nyugodj meg! - kiáltott rá, és kikapta kezéből a gyeplőt, aztán megpróbálta lecsillapítani a kimerült, megrettent állatot. Az ismerős, megszokott lapogatásra az végre megnyugodott, Cole viszont megcsúszott, és hanyatt esett. Alaine egy elfojtott sikollyal rögtön mellette termett, de ekkor már a ló is felágaskodott, majd patájával Cole combjára hágott. A férfi felüvöltött a fájdalomtól. Alaine eszeveszett pánikban, saját épségével sem törődve próbálta ismét lecsillapítani az állatot. Cole a fájdalomtól összekuporodva feküdt a hóban, fogát összeszorította, és arca szinte eltorzult a kíntól. Alaine letérdepelt mellé, és átölelte a vállát. - Ó, Cole, drágám, maradj nyugodtan! - suttogta. - Ne mozdulj! - mondta. Cole a lány melléhez szorította fejét, és megpróbált uralkodni magán. - A rohadt fenevad! - sziszegte összeszorított foggal. - Átkozott, fegyelmezetlen jószág! Ez aztán végképp tönkretette a lábam! - Csitt, drágám! - nyugtatgatta Alaine, és még szorosabban átölelte. Aztán egy hirtelen ötlettel levette kabátját, összehajtogatta, és Cole feje alá helyezte. A fagyos szél szinte a csontjáig hatolt, de most ezzel sem törődött. - Maradj itt nyugodtan, én visszamegyek, hozok segítséget. - Várj! - suttogta Cole, és megragadta Alaine kezét. - Értsd meg, drágám, visszamegyek segítségért! Egy pillanat, és újra itt vagyok! - Alaine! Sajnálom, amit mondtam! Bocsáss meg! - mondta a fájdalomtól szaggatott hangon. Értsd meg, nem akarlak még egyszer elveszíteni. De tudnod kell, Braegerben sem bízom. O csábította el Robertát, aztán elküldte valami mocskos angyalcsinálóhoz. - Jenki, ne felejtse el! Én nem vagyok Roberta. Mintha ezt már említettem volna... - Tudom, drágám! Bocsáss meg! Soha többé nem hasonlítalak hozzá - próbált mosolyogni. - Hát akkor erre gondolj, míg vissza nem jövök - suttogta Alaine, és megsimogatva arcát, mélyen a férfi szemébe nézett. - Tudnod kell, gyerekünk lesz, és soha többé nem szabad kételkedned a hűségemben, és azt is tudnod kell, hogy neki lesz a világon a legnagyobb és a legkékebb szeme! És fiú lesz! - Lány! - vágott közbe Cole, és pillanatra még a lábát szaggató fájdalomról is megfeledkezett. - Tudod - folytatta -, nekem egy aranyos pici kislány kell, akinek pontosan olyan az orra és a szája, mint az anyjának! Alaine gyengéden elmosolyodott, és megcsókolta a férfi elfehéredett ajkát, aztán talpra ugrott, és határozott léptekkel elindult a hátas felé, felugrott a nyeregbe, és lábával megérintette az állat oldalát. A könnyű súly alatt az állat kiegyensúlyozott kocogásba kezdett. A ház elé érve Alaine megpillantotta a hidegben toporgó Braegert, aki már nagyon várta vissza a lovát.

308

- Rángassa meg háromszor a harangot! - kiabálta neki vadul integetve. - Cole megsérült! tette hozzá, és máris vágtatott vissza. Mire Braeger is leért a lejtőn, Alaine már ott kuporgott férje mellett, ölében tartva a férfi fejét. Braeger lerántotta magáról vastag prémkabátját, és az asszony vállára terítette, aztán szemügyre vette Cole lábát. Közben odaért a kocsi is, a ház teljes férfi személyzetével, beemelték Cole-t a kocsiba, gondosan ügyelve, hogy lábához ne érjenek. De a művelet még így is nagyon fájdalmas volt, és Cole hirtelen elvesztette eszméletét. - Vigyük be minél gyorsabban a házba, mielőtt teljesen kihűl - mondta Darvey. Braeger, Olie és Saul felcipelték az alélt testet az emeleti hálószobába, miközben Miles utánuk vitte a hatalmas fekete orvosi táskát. Annié már forralta is a vizet, Mrs. Garth pedig jó pár üveg brandyt helyezett ágya mellé. Braeger erélyesen kiküldte Alaine-t a szobából. Csak Saul maradhatott mellette, minthogy ő értett legtöbbet az efféle asszisztensi feladatokhoz. Alaine visszavonult régi szobájába, és kezét tördelve, halálos aggodalommal járkált fel és alá. Alig egy óra telt el, de az maga volt az örökkévalóság, mikor végre kinyílt az ajtó, és egy kendővel a kezében megjelent Braeger. - Sima törés... nem volt nehéz rögzíteni - jelentette. - Akkor mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte aggodalmasan Alaine. - Azt hiszem, ez a törés volt ennek a makacs öszvérnek a legnagyobb szerencséje, azon túl, hogy elvette magát feleségül - válaszolta az orvos, és a kendőt szétnyitva egy fémdarabot mutatott az asszonynak. - Látja, ez volt az... Vettem magamnak a bátorságot, és ha már úgyis ott szöszmötöltem, kiemeltem. A törés ugyanis könnyebben elérhetővé tette... Lehet, hogy Cole-nak már szinte hiányozni fog, de szerintem mégiscsak jobban ellesz nélküle! - Ez azt jelenti, hogy rendbe jön? - Ha nem kap semmilyen fertőzést, akkor jobb lesz a lába, mint újkorában! - bólintott Braeger, és átnyújtott egy barna kis üvegcsét Alaine-nek. - Ez egy nyugtató. Ha erősödne a fájdalma, adjon be neki egy kávéskanállal. - Ugye, holnap is eljön? - kérdezte lefelé menet a lépcsőn. - A világért sem hagynám ki - mosolygott Braeger, Ebben a pillanatban felbukkant Miles, és kinyitotta az orvos előtt az ajtót, Alaine visszatért szobájába, kimerülten elbóbiskolt. Ahogy felébredt, bement Cole-hoz, Szótlanul tevékenykedett körülötte, megigazította takaróját, gyengéd melegséggel nézett rá, Cole kinyújtotta a karját, és szelíd erőszakkal húzta maga felé. Az asszony odabújt hozzá, és kezére támasztott fejjel a szemébe nézett. - Szeretlek - suttogta, aztán mélyen felsóhajtott. - Tudod, bár még magamnak sem vallottam be, de már az előtt a bizonyos első éjszaka előtt is szerettelek. Cole csodálkozva vonta össze szemöldökét. - Amikor elmentél New Orleansból, teljesen összeroppantam - folytatta Alaine. - Attól féltem, soha többé nem látlak újra. - Akkor sorstársak voltunk... Mert én is attól féltem - mondta elfojtott hangon Cole. - Braegertől pedig ne félj! Még soha senki mást nem szerettem, csak téged. A férfi keze végigsimított Alaine hátán. - Attól tartok, arra akarsz rávenni, hogy megköszönjem neki, hogy helyrerakta a lábamat...

309

- Igen, ha nem esik nehezedre... - nézett rá kérőn, és felemelt az asztalról egy kis fémdarabkát. - Ide nézz! Braeger azt mondja, hogy egész jól megleszel majd enélkül is! A törés kimozdította a helyéről, ő meg úgy döntött, hogy akkor már kiszedi. - Majd akkor fogok örülni, ha valóban kiderült, hogy nem ártott vele esetleg... - De azért ugye majd megmondod neki, hogy hálás vagy? - ösztökélte Alaine finoman. - Talán. - És azt is, hogy miért haragszol rá? - Az már túl sok volna egy napra, hölgyem. Az első a büszkeségemet sértené, a második viszont megint dühbe gurítana. - Azért próbáld csak meg! - kérlelte Alaine, és csököt lehelt a férfi szájára. Cole magához húzta, és megérezte bőrén kemény mellbimbóit, még a ruhán keresztül is. Szenvedélyesen viszonozta csókját, és csak a lábában felerősödő fájdalom térítette észre, hogy most ennyivel be kell érnie. De így is boldog volt. Úgy érezte, hogy ezt az estét sohasem felejti el, mindig emlékezni fog az ágya körül tevékenykedő asszonyra. Reggel arra ébredt, hogy halkan nyílik az ajtó, és Alaine lép be, egy hatalmas tálcán a reggelijével. Szeme mosolygott, odakuporodott mellé az ágy szélére, és vidám arccal ő is csipegetett néhány falatot. Amikor végeztek és Alaine elvitte a tálcát, Cole elővette az éjjeliszekrényen tartott orvosi közleményeket, gondolván, itt az ideje, hogy újra tanulmányozza szakmája legújabb eredményeit. A folyosó felől azonban lépteket hallott. - Szép jó reggelt. Latimer doktor - töltötte meg Braeger Darvey öblös hangja a szobát. - Hát mind ez idáig szép is volt, jó is volt - motyogta Cole az orra alatt, de közben elkapta Alaine kérlelő pillantását. Amennyire tudott, megpróbált felülni, mire Alaine rögtön mellé ugrott, és párnákkal alápolcolta a hátát. Braeger szokatlanul jókedvűnek tűnt ma reggel, derűsen átvágott a szobán, hatalmas fekete táskáját letette egy székre, aztán a kandalló elé állva, a tűz melegénél megdörzsölgette kezeit. A válla fölött közben Cole-t fürkészte. - No és hogy van kitűnő páciensem ezen a gyönyörű reggelen? - kérdezte. - Attól félek, hogy a kedélyállapotom volt már jobb is... - morogta vissza Cole, kerülve Alaine pillantását. - Ó, ember, az ilyesmi előfordul - legyintett Braeger, és odahúzott egy széket Cole ágya mellé, aztán kényelmesen letelepedett. - Tudod, régóta gyötör a gondolat, hogy valamiért neheztelsz rám. Most viszont, hogy Isten segítségével kiszedtem belőled azt az elviselhetetlen fémdarabot, gondoltam, megkísérelhetem kiszedni belőled azt is, mi miatt tartasz elviselhetetlennek immár jó ideje... - És ezt pont most képzeled? Braeger bólintott, és kényelmes mozdulatokkal elkezdte megtölteni pipáját, mintegy várva, hogy házigazdája szólaljon meg először. Cole megfogta Alaine kezét. - Szerelmem, megkérnéd Annie-t, hogy készítsen nekünk egy kávét és küldjön fel egy kis süteményt? Esetleg egy korty brandy sem ártana - próbálta eltávolítani feleségét, félve, ha netán megint haragra lobban, legalább Alaine ne legyen jelen.

310

- Már szóltam Mrs. Garthnak, hogy hozzon fel kávét, a brandy meg itt van az ágyad mellett válaszolta megvesztegető mosollyal az asszony. - Köszönöm, drágám. Braeger mélyen megszívta pipáját. - Nos, doktor, jobb, ha belenyugszik, és kiböki, ami a szívét nyomja. Cole széttárta a karját, és hátradőlt a párnán. - Inkább hallgatok. - Ide figyelj, Cole. Én azzal a szent elhatározással jöttem ma ide, hogy mostantól kezdve addig nem nyugszom, míg ki nem szedem belőled! Ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor holnapután. - Az ördögbe is, ember! - mordult fel Cole, és újra felemelkedett. - Csak nem várod el tőlem, hogy a jó híreddel kapcsolatos részleteket így, hármasban vitassuk meg? - Cole, te is nagyon jól tudod, hogy az én úgynevezett jó híremet csak ostoba pletykák árnyékolják be. - Vedd tudomásul, hogy itt nem pusztán a jó híredről van szó, hanem magáról az erkölcseiről. Mert azt még meg tudom neked bocsátani, hogy elárultad a barátságunkat és viszonyt folytattál Robertával, de azt már nem, hogy amikor teherbe ejtetted, elküldted egy mocskos bábaasszonyhoz... Braeger megmerevedett ültében, és hirtelen elfogta a köhögési roham. - Roberta... és én? - szakadt föl rekedten a kérdés a torkából. - Braeger! Tőle magától tudom! A halálos ágyán megesküdött, hogy te voltál a gyerek apja. - Szemenszedett hazugság! - fakadt ki Darvey őszintén. - Igaz, Roberta kacérkodott velem, valószínűleg csak azért, hogy téged bosszantson, de esküszöm, Cole, soha... és ebből nem is csináltam titkot. Sőt kétszer is kitettem a szűrét a rendelőmből, amivel csak azt értem el, hogy egy életre meggyűlölt - mondta elgondolkodva, és kifújta a füstöt. - Már csak ezért sem fordulhatott hozzám, sőt még akkor sem tehette volna, ha történetesen tényleg én lettem volna a gyermeke apja... - Cole - nézett könyörgő tekintettel a férjére Alaine. - Én hiszek neki. Te is tudod, hogy Roberta mindig hazudott. Miért ne tette volna a halálos ágyán is? Sőt az is elképzelhető, hogy miután megtalálta a fényképemet a tanyán, így akart bosszút állni. - A bosszúvágy még a józan ember eszét is elveszi - jegyezte meg Braeger szárazon. - Robertával kapcsolatban igazatok lehet. Sohasem adta volna oda senkinek magát, hacsak valamilyen célja nem volt ezzel. Amilyen vak voltam, ezt még a magam esetében sem vettem észre sokáig. - De ha egyikőtök sem volt a gyermek apja, akkor ki lehetett? - merengett el hangosan Alaine. - Nagy a választék, drágám - válaszolta Cole. - De megvallom őszintén, nem is érdekel. - Most már ne is érdekeljen, hiszen az a fontos, hogy legalább azt tudod, hogy nem Braeger simított végig gyengéden a karján Alaine, és várakozóan nézett rá. - Inkább azon gondolkodj, nem volt-e még valami, amit szerettél volna Braegerrel megbeszélni! Cole összevonta szemöldökét, észrevéve, milyen finoman próbálja felesége jobb belátásra bírni. Maga is tisztában volt azzal, hogy a múlt, Roberta már egyáltalán nem érdekli, hiszen tudatát és összes érzékét egyedül Alaine tartotta fogva. Megjátszott vonakodással, afféle bocsánatkérésre kényszerített durcás gyerekként fordult Braeger felé.

311

- Alaine szerint hálás köszönetet kell mondanom neked, hogy kiszedted azt a fémdarabot a lábamból... Braeger megvonta a vállát. - Tudod, egyszerűen kíváncsi voltam... Saul ugyanis elmondta, hogy a szilánk annyira beágyazódott a csontba, hogy képtelenség eltávolítani. Amikor viszont megérintettem, éreztem, hogy kilazult. Vettem egy mély lélegzetet, és kockáztatva, hogy akár a barátságodat is elveszítem, megpróbáltam kiszedni. És lám, sikerült! - Ügyes keze van, Darvey doktor! - mondta őszinte elismeréssel a hangjában Cole. - Ezt még apám sem csinálhatta volna jobban! Az ír a füle tövéig elvörösödött. Ekkora bókra végképp nem számíthatott, hiszen Cole szakmai értékrendjében az apja volt az abszolút csúcs. - Ide figyelj, Cole - próbálta zavarában másra terelni a szót Braeger. - A helyi közösségnek ugyancsak nagy szüksége volna még egy orvosra. Gondold meg magad, és folytasd a praxist! Perceken belül a két férfi már mély szakmai konzultációba merült, és Alaine boldogan fedezte fel férje arcán az őszinte érdeklődést, sőt izgalmat, látta, ahogy egy-egy nehezebb eset tárgyalásánál megvillan a szeme, és összeráncolt homlokkal minden tudását összeszedve, eltöpreng a problémán. Braeger esetleírásai azonban túlságosan is szemléletesek voltak Alaine érzékeny fülének, és jobbnak látta, ha csendben kioson. A két orvos észre sem vette távozását, mire az asszony boldogan mosolygott magában. Ez több volt, mint amennyire legmerészebb álmaiban számított, hiszen most már biztos, hogy Cole visszatérhet hivatásához. Az ajándékozás a Latimer-házban már karácsony kora reggelén elkezdődött. Még alig pirkadt, amikor Cole felébredt, egy ideig elnézte mellette alvó feleségét, majd lágy csókot lehelt a homlokára. - Boldog karácsonyt, szerelmem - suttogta gyengéden. - Neked is boldog karácsonyt, drágám - pihegte álmosan Alaine. - Van egy meglepetésem a számodra. Nem akarod kitalálni, micsoda? - Mi lehet nekem annál több mint hogy itt vagy mellettem, és a gyermeked meg itt van bennem! - dörgölte orrát Cole arcához. - Mi többet kívánhat egy asszony? Cole benyúlt a párnája alá, és kihúzott egy paksaméta papírt, aztán átnyújtotta Alaine-nek. - Hát a Briar Hill-i birtokról már teljesen megfeledkeztél? Alaine-nek még a lélegzete is elállt. Izgatottan feltérdepelt, és mint egy boldog gyermek kibontotta a csomagot. És már az iratköteg első oldalán olvashatta a sorokat, amelyek igazolják, hogy Alaine Latimer a birtok kizárólagos tulajdonosa. - Ó, Cole - szipákolt könnyeivel küszködve Alaine, és karjait széttárva ráborult férje mellére. - Tudod, én már azt hittem, hogy Briar Hillt örökre elvesztettem. Köszönöm, drágám. A környéket, ameddig a szem ellát, mindenütt vastag hótakaró borította. Elég volt akár néhány percre kilépni a házból, a rideg, fagyos szél szinte csonttá dermesztette az embert. Így amikor február negyedikén reggel Cole bejelentette, hogy másnap elindul északra, Prochavski farmjára, Alaine majdnem kővé dermedt az ijedségtől.

312

- Gretchennek még egy hete van hátra - magyarázta Cole. - És sokkal nyugodtabb lesz, kiegyensúlyozottabban várja a szülést, ha ott vagyok mellette. Gondolom, két héten belül újra itthon vagyok. Alaine tudta, hogy Cole-nak igaza van, de rémlátomásait képtelen volt elhessegetni. Mi van, ha történik vele valami útközben? - Minden intézkedést megtettem távollétem idejére. Saul és Olie majd felváltva alszanak itt a házban, úgyhogy nem kell félned éjszaka sem - tette hozzá megnyugtatóan, de észrevette az asszony szemében megvillanó leküzdhetetlen félelmet. - De magára ki vigyáz, jenki? Ha nem vette volna észre, meglehetősen hűvös van odakinn. Úgyhogy nincs más választásom, veled tartok, különben el sem engedlek! Cole megpróbálta elfojtani somolygását. - Szerelmem, hidd el, itt nagyobb kényelemben vagy, és nagyobb biztonságban is. Arról nem beszélve, hogy most különösen vigyáznod kell magadra! Alaine durcásan felhúzta az orrát. - Én a legnagyobb biztonságban melletted vagyok! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - De drágám, ne felejtsd el, két nap csak maga az út oda, meg persze ugyanannyi vissza... Ebben a hidegben... - Akkor annál nagyobb szükséged van a társaságomra - vágott közbe Alaine. - Arról nem beszélve, hogy Gretchennek is elkel egy kis női segítség azok között a vad északi férfiak között. Cole rádöbbent, hogy Alaine elhatározása megingathatatlan. Szeme elszántságot tükrözött, érezte, aligha tudja eltéríteni szándékától. - Az az érzésem, hiába is próbálnálak befolyásolni... - kezdte a megindultságtól rekedtes hangon. - Így igaz, uram! Pontosan erről van szó! Egyszer már elveszítettem, és abból elegem van. Mi több, többször is kiderült, hogy mi ketten jobban tudunk vigyázni egymásra, mint magunkra. Ez, remélem, elégséges érv ahhoz, hogy ne hagyjon itt egyedül! - Hölgyem, ön meggyőzött! - mondta csúfondáros mosollyal a szája szögletében Cole. - Nem tehetek mást, mint alávetem magam érveinek. Alaine felugrott székéből, átfonta karjával a férfi nyakát. - Hidd el, mindent elkövetek majd, hogy ne legyek a terhedre - suttogta behízelgően. Minden ugyanúgy lesz, mintha itthon maradtam volna, azzal a jelentős különbséggel, hogy így legalább miattad nem kell aggódnom! - Alaine, be kell vallanom, engem is kínzott a gondolat, hogy itt kell hagyjalak, hetek óta ezen töprengtem, de nem volt más választásom, amíg... - mosolygott rá derűsen. - Uram, ez az utolsó lehetősége, hogy bevallja. Ön ezt már az első perctől kezdve így fundálta ki - nevetett rá Alaine, amikor Cole keze a szenvedélyes ölelésben a dekoltázsába tévedt. Cole csókjával hallgattatta el, és még szorosabban magához húzta, hogy Alaine érezze ágaskodó férfiasságát. - Rendben, vallomást teszek! Két hét elviselhetetlenül hosszú idő volna most már nélküled! - Nekem maga az örökkévalóság! - suttogta Alaine a férfi mellére simulva.

313

Másnap reggel a nagyobbik szán várt már rájuk felpakolva, megrakodva, mikor kiléptek a házból. Szerencsére elállt a szél, bár olyan hideg volt, hogy kesztyű nélkül néhány perc múlva csonttá fagyott volna az ember keze. Cole a szőrmékkel kibélelt ülésre ültette asszonyát, aztán felülről is betakargatta, majd füttyentett Köz-legénynek. A csengők vidáman csilingeltek, ahogy a szán lefelé siklott a lejtős ütőn, a lovak is vidáman, ellenkezés nélkül futottak, és Alaine boldogan bújt oda férjéhez, hiszen az egész olyan volt, mint egy álom. Körülöttük, a beláthatatlan fehér hómezőn, mintha kihalt volna a világ, de itt benn, a finom, puha szőrmék alatt, Cole-hoz bújva már minden a tavasz melegét ígérte. Alaine még közelebb csúszott Cole-hoz, érezte, valamit mondani akar, de nem találja a szavakat. Pedig semmi mást nem akart közölni, csak azt, hogy kimondhatatlanul szereti. A felkelő nap első fényei még alig világították be a horizontot, amikor áthajtottak St. Cloudon. A várost a folyóparti útról érték el, aztán rátértek a Government útra, amely a Mississippi folyását követte észak felé. Már késő délutánra járt az idő, amikor egy alacsony, hosszú faépítmény elé értek. Pihenniük kellett, hogy aztán másnap folytathassák az utat tovább, észak felé. A helyiség eléggé barátságtalannak tűnt, de aztán begyújtottak a kandallóba, és a tűzhely barátságos fényénél sokáig szeretkeztek, majd másnap kora hajnalban már indultak is tovább. Franz Prochavski éppen fát hasogatott a kertben, amikor a szánkó a ház elé siklott. Közlegény azonnal a férfi felé iramodott, míg Cole-ék lekászálódtak, és Franz megpróbálta lefejteni magáról a kutyát, hogy üdvözlésükre siethessen. A következő pillanatban, a nagy csaholásra, már Gretchen is megjelent az ajtónyílásban, boldogan integetett, de mire felkapta volna kabátját, hogy kimenjen eléjük, addigra már Franz be is tessékelte őket a házba. - Gretchen tudta, hogy eljössz - mondta a férfi kitörő örömmel, miközben lesegítette róluk a kabátot -, és én is nagyon megkönnyebbültem... - lelkendezett, miközben széles mozdulatokkal terelgette befelé vendégeit. Gretchen már fel is tette a teavizet, és gyorsan megterített, hideg sültet és házi kenyeret helyezve az asztalra. Éles szeme azonnal felfedezte Alaine kerekedő hasát. Nem szólt egy szót sem, csak magában mosolyogva helyeslően bólintott, aztán ragyogó arccal és kitárt karral átölelte a lányt. - Alaine! - kiáltotta. - Ez egyszerűen csodálatos! Olyan boldog vagyok, hogy nektek is gyereketek lesz. Hidd el, ezután még jobban fogjátok szeretni egymást! Alaine elcsodálkozott Gretchen spontán kitörésétől, hiszen ez idáig még senki sem vette észre, hogy áldott állapotban van. De a mindenórás asszony éles szeme és figyelme most szinte átmelegítette szívét-lelkét, úgy érezte, régi meghitt barátok közé érkezett. Cole közben nem győzte dicsérni Franz munkájának eredményét, hiszen idefelé jövet alaposan szemügyre vette az erdőt, a birtokát, amelyet azért kezdett műveltetni, mert titokban remélte, hogy egyszer majd örökösei élvezhetik gyümölcsét. Korábban eszébe sem jutott volna e távoli terület művelése, mint ahogy az sem, hogy vagyonát bármilyen módon gyarapítsa. Most viszont minden megváltozott, hiszen ők is gyereket várnak, egy kis Lati-mert, első utódjukat, Alaine és az ő közös... kislányát! Gretchen minden győzködése ellenére sem foglalták el a Prochavski házaspár szobácskáját a ház földszintjén, inkább a padlástéri manzárdot választották, ahol közvetlenül az ágy mellett magasodott a kémény, jó meleg volt, és remélték, hogy itt zavartalanabbul tölthetik szerelmes éjszakáikat. A megérkezésük utáni ötödik estén, vacsora után még hosszan elüldögéltek négyesben az asztalnál, mert Franz éppen egy új kártyajáték rejtelmeibe próbálta barátait beavatni. Egyszerre csak 314

Gretchen elsápadt, letette a kiosztott lapokat az asztalra, arca eltorzult a fájdalomtól, de egy pillanat múlva már újra vidáman mosolygott, és csöndesen megjegyezte. - Azt hiszem, elkezdődött... A fájások egyelőre rendszertelenül jöttek, Cole tanácsára mindenki lefeküdt, de senkinek nem jött álom a szemére. Hajnal felé végre beindultak az öt-, majd egyperces fájások, és még napkelte előtt egy új hang törte meg a házikó csendjét. A szülés rendben folyt le, az erős, egészséges újszülött fiú teli törökből felsírt, Cole boldogan emelte a magasba, majd végigtapogatva apró kis testét anyja mellére helyezte, ahol végre elnyugodott, és kis kezét ökölbe szorítva szuszogott. Cole puszta jelenléte olyan biztonságérzetet jelentett Gretchennek, hogy egyetlen hangos jajszó nélkül szülte meg gyermekét, sőt a harmadik napon Franz minden tiltakozása ellenére már felkelt, és hozzálátott szokásos napi teendői elvégzéséhez. Cole-ék hazafelé készülődtek, és Alaine nem kevés vonakodással helyezte vissza az újszülöttet anyja karjaiba. Szinte nehéz volt megválni tőle, hiszen három napig, a szoptatáson kívül, ő viselte gondját. Rideg, zúzmarás hajnak ködben indultak útnak, jó kiadós reggeli és érzékeny búcsúzkodás után. A friss hó alatt alattomos jégpályává változott az út, a lovak meg-megcsúszva ide-oda ráncigálták a szánt, s egyre kelletlenebbül húztak. Egy-két órával később a hó már szügyig ért, az állatok egy ideig zihálva kínlódtak, majd lecövekelték lábukat, és megálltak. Cole még több szőrmetakarót borított Alaine-re, kiszállt, és szorongva kémlelte az eget, vajon meddig tarthat még a havazás, de a hófelhők fenyegetően gomolyogtak fölöttük. Cole megpróbálta indulásra bírni a lovakat, mellettük cammogva a térdig érő hóban, s közben hátraszólva nyugtatgatta Alaine-t. - Kell itt valahol lennie egy prémvadászkunyhónak. Ott kell meghúzódnunk addig, míg elvonul ez a nyomorult vihar. A kunyhó nemsokára feltűnt a láthatáron, nagy nehezen el is vergődtek odáig, de rettenetesen lerobbant állapotban találták, bár a lassan már orkánszerűen támadó széllel szemben védelmet nyújtott. Közlegény körbeszaglászta a házikót, igaz, néha csak a füle látszott ki a hóból, ahogy hatalmas testével utat tört magának, aztán miután Cole kiásta a bejáratot és végre nyithatóvá tette az ajtót, a kutya is beosont utánuk a kunyhóba. A tűzhelyet valaki már félig szétszedte, talán meg akarta javítani, de aztán otthagyta félig készen, mindenesetre még így is használhatónak tűnt. Cole begyújtott, és amikor végre kiderült, hogy még meleget is ad, a férfi megnyugodva kiszaladt, hogy a lovakat is biztonságba helyezze a kunyhóhoz csatlakozó pajtában. A meglehetősen barátságtalan környezet ellenére a kunyhó egész kényelmesnek tűnt. Cole száraz szénát is talált a csűrben, a lovakat tehát elláthatta, és a ház fala mellett több napra is elegendő tűzifa volt szép rendben kikészítve, a halom tetején pedig egy fejsze, szükség esetére, ha mégsem bizonyulna elégnek a tartalék. Élelmiszerrel bőven el voltak látva, akár egy hétre is, de Cole vadászpuskájával errefelé nem lesz nehéz felújítani készleteiket. Most már csak a kunyhó rendbetételére kellett koncentrálni, és arra, hogy a kényszerűen itt töltendő időt minél elviselhetőbbé tegyék. A szánkóból behozták az összes szőrmét, takarót, de Cole számára a legfontosabb volt, hogy Alaine meleg, biztató tekintettel nézett rá, mint aki világéletében efféle vadászkunyhókban éjszakázott. A hóvihar ott dühöngött körülöttük, de a pillanatok alatt otthonossá varázsolt kunyhó maga lett kettejük világa. Közlegényt kiengedték szokásos esti sétájára, és végre egymás karjába omolva, nászúkkal is felszentelték a házat. 315

Utána boldog kimerültséggel, egymást átölelve feküdtek, lábuk összefonódott a vastag szőrmetakarók alatt, szinte lélegzetük is egymásba ért, finom, leheletkönnyű kis csókokat váltottak, aztán Alaine egész testével ráborult Cole-ra, és itt először a férfi is megérezte a magzat finom mozgását, rugdalózását Alaine hasában. Cole szentül hitte, hogy most, ebben a percben avatták be a teremtés csodájába. Orvosként már sok mindent tudott-látott, alig néhány napja egy szülést is levezetett, de amit most tapasztalt, az semmihez sem hasonlított. - Alaine Latimer! Maga egy született boszorkány! Egyszerűen elvarázsol engem! - suttogta mélyen megindultan. Alaine odadörgölte az orrát Cole arcához, és alig hallhatóan megkérdezte: - Ezt meg hogy érti, szerelmem? - Alaine, azon a bizonyos éjszakán, amikor megismertük egymást, mint egy nő meg egy férfi, én a bűvkörödbe kerültem... Utána nem tudtam más nőre nézni! Nevezd ezt, aminek akarod, szerelemnek, vágynak, szenvedélynek, mindegy! Számomra annak nem volt neve, csak azt tudtam, hogy ennél többet, ennél nagyobb boldogságot senki mástól sem kaphatok... És voltaképpen azt sem tudtam, kitől... Sem a nevét nem ismertem, de még az arcát sem láttam... - Cole, te mondtad egyszer, hogy a szerelem majd idővel beérik... Ha jól emlékszem? Meg még valami olyasmit is mondtál, hogy nem hiszel az egyik pillanatról a másikra fellángoló érzelmekben? - Én ilyet mondtam volna?! - képedt el Cole.- Bár igaz, hogy volt egy időszak, amikor magamnak sem mertem bevallani érzelmeimet, sőt megpróbáltam minden erőmmel leküzdeni őket. Alaine mélyet sóhajtott, aztán megcsókolta Cole-t. - Szerelmem, ne felejtsd el, hogy volt egy időszak, amikor úgy viselkedtél, mint egy... emberevő szörnyeteg! Cole elmosolyodott, és magában kuncogott. - No, ne aggódj, most is csak az vagyok, legfeljebb jobban tudom leplezni! - suttogta szenvedélyesen elcsukló hangon, és elsimította az Alaine arcába hulló hajfürtöket. - Most már csak annyi a különbség, hogy soha többé nem érdekel semmi új, friss, izgató, villogó nőszemély! És egyre jobban szeretlek. - Mondd, Cole! Te tényleg már azon az első éjszakán belém szerettél? - kérdezte Alaine félénken. - Drágám! Hát nem érezted? Lassan már kísértettél álmaimban! Csak az volt a baj, hogy ennek a kísértetnek nem volt arca. Sőt... időközben lassan testetlenné is vált. Így hittem el Roberta minden meséjét. Hiszen az álomképek kifakultak, és én már végképp nem tudhattam, kivel töltöttem azt az éjszakát. Szenvedtem fizikailag, és szenvedtem a vágytól az után az ismeretlen nő után! Vele álmodtam... Minden éjszaka! - És most, kivel álmodsz? Cole hangosan felnevetett, és karjával szinte átnyalábolta Alaine meztelen testét. - Hölgyem! Tudatom önnel, irányt változtattam. Az a kis fémdarab elterelt a helyes útról, mint egy megbolondult iránytű. De most már nincs bennem. Sem a tudatomban, sem a csontomban. Én már csak ébren álmodozom, hiszen ha kinyitom a szememet, itt vagy mellettem. Alaine újra magához szorította a férfit. És a vágy egyszerre izzott fel újra bennük.

316

Másnap végre elállt a havazás, sőt a nap is előbukkant a foszladozó felhők között. Cole úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért még egy napot várnak, és mint kiderült, jól értékelte a helyzetet, mert az éjszaka újabb fagyos hóvihart hozott. Jóllehet egyfolytában táplálták a tűzet, de még egymáshoz bújva is majd megfagytak a kunyhóban. Közlegény jó helyet talált magának, közvetlenül a tűzhely előtt, ahol kéjesen elnyújtózhatott, de többször is felkelt, izgatottan körbeszaglászott, aztán újra visszatért törzshelyére. A házikó néha alig bírt ellenállni a viharos szél támadásainak, minden eresztékében recsegettropogott. Néha-néha még el is szenderedtek egypár percre, de egyszer csak Cole valami szokatlan hangot hallott, és azonnal felébredt. Közlegény ekkor már izgatottan nyüszített az ajtó előtt, szőrét felborzolva kaparta a padlót. A különös hang ekkor újra hallhatóvá vált, valami hátborzongató, kísérteties morgás formájában, amely még a szél zúgásánál is erősebb volt. Közlegény vicsorgó foggal felugatott, és valamelyik ló a csűrben hatalmasat nyerített. Alaine felült, és rémülten figyelte, hogy férje nadrágot és csizmát húz, belebújik vastag flanelingébe, aztán fegyvertáskájából pisztolyát előveszi, kibiztosítja, és elindul az ajtó felé. Alaine dermedten figyelte minden mozdulatát. - Farkasok - állapította meg Cole szárazon, és meggyújtott egy lámpát. - Megijesztették a lovakat. Alaine gyorsan magára kapott egy szőrmetakarót, de Cole már nyitotta is az ajtót, és a lámpát meglóbálva kikémlelt. Még a gyenge fényben is jól kivehetővé vált vagy fél tucat szürke árnyék a havon, közvetlenül az istálló előtti térségben. A farkasok azonban még nem lépték át a korlátot, csak mély torokhangon ijesztgették a szerencsétlen, remegő lovakat. Cole egy lépést tett előre, felemelte a pisztolyt, és több lövést is leadott. A farkasok egy pillanatra eltűntek, de nemsokára újra megjelent néhány, de már jóval kevesebb, mint az előbb. Közlegény ugrásra készen figyelte, ahogy Cole újra feltölti a tárat, aztán a gazdája parancsát meg sem várva a farkasokra támadt. Szemlátomást megzavarodtak a váratlanul rájuk rontó hatalmas állattól, de aztán vérszomjasán vicsorogva és üvöltve ellentámadásba lendültek. De a szelindek máris nekiesett az egyiknek, elkapta a vállánál, és hatalmas pofáját széttárva rögtön a torkának ugrott, felkapta, és fogai között tartva szinte meglóbálta a levegőben, majd elharapva torkát, a hátára ejtette. Egy másik farkas azonban hátulról próbált ráugrani Közlegényre, mire Cole felemelte pisztolyát, de ekkor észrevette, hogy Alaine már ott áll mögötte. Ebben a másodpercben hatalmas lövés dördült közvetlenül a füle mellett, olyan erővel, hogy úgy érezte, azonnal megsüketül, de jól látta, hogy a szelindekre ugró farkas élettelenül esik le Közlegény hátáról. Cole újra célzott, és még kétszer elsütötte a pisztolyt, a második lövést már arra a farkasra adta le, amelyik a kutya harapásától elerőtlenedve, de még mindig ott fetrengett tehetetlenül a hóban. Közlegény körüljárta a véres csatateret, közbeszaglászta az összes tetemet. Cole dermedten nézett a kezében tartott fegyverre. Most döbbent rá, hogy az utolsó két lövést nem hallotta, csak a torkolattüzet látta, és azt, hogy a farkasok összerogynak. Füle viszont még mindig csengett, mintha fejében morajlott volna a szélvihar. Hívta Közlegényt, szólította, de a saját hangját sem hallotta. Azt viszont jól látta, hogy a kutya boldog farkcsóválással és lógó nyelvvel közeledik felé, lábához dörgölőzik, aztán leheveredik a tűz elé. Kérdőn nézett Alaine-re, aki furcsa mozdulattal masszírozgatta a jobb vállát. A még mindig füstölgő vadászpuska ott feküdt lábánál a földön, úgy, ahogy ijedtében kiejtette kezéből. Cole 317

átölelte a lányt, és magához húzta még mindig remegő testét. Alaine szégyenkezve megrázta a fejét, majd végre felnézett férjére, és megkönnyebbülten sírva fakadt. A kutya teste tele volt harapásnyomokkal, oldalán, lábán, de még a fején is látszottak az éles farkasfogak ejtette sebek, de nyugodtan feküdt, és nyilvánvaló volt, hogy nincs semmi komolyabb sérülése. Mindenesetre újra felélesztették a tüzet, és a fegyverek tárát is feltöltötték, sőt a lámpába is petróleumot öntöttek, és égve hagyták. Alaine leheveredett a szőrmékre, és csillogó szemmel várta Cole-t, aki még kézügybe helyezte a megtöltött pisztolyt, aztán mellé térdepelt. Határozott mozdulattal lehúzta jobb válláréi a ruhát, és megszemlélte, mi történt vele. Csak a visszacsapódó puskatus horzsolta fel kissé a bőrét. Cole rögtön bekente valamivel. Alaine szerelmesen simult hozzá. Cole még a fejében zúgó viharról is elfeledkezett, és csak csókolták, csókolták egymást... Valamivel később, amikor Alaine már elaludt, Cole még mindig ébren feküdt mellette, tekintetét a kunyhó durván ácsolt mennyezetére függesztve, és azon gondolkodott, hogy hasonlítható-e egyáltalán bármihez is ez a béke, ez a nyugalom, amit csak egy szerető feleség karjában érezhet egy férfi. Közben végre Alaine szuszogása mellett már újra hallotta a fenyőfák halk susogását.

318

Negyvenedik fejezet

Márciusra végre már langyosabb szellők fújdogáltak, és lassú felmelegedést ígértek még itt északon is. Még a folyó is megváltoztatta színét, a levegőben tavaszi illatok szállingóztak. Áprilisban szokatlanul meleg idő köszöntött rájuk, igaz, közben a folyó is megáradt, és alig lehetett kivenni egykori partvonalát. Az első tavaszi virágok is megjelentek a hófoltok között a mezőn, sőt a vándormadarak is visszaköltöztek. Először hetente más fajták, aztán szinte már mindegyik, pedig a folyót még most is hajszálvékony jégréteg borította. De csodálatos volt látni, ahogy mindegyik megtalálja egykori fészkelő helyét. Az éjszaka közepén egy hirtelen villám fölébresztette Alaine-t. Kikászálódva ágyából odatipegett az ablakhoz, és merengve figyelte a kinn tomboló vihart. Most már az eső is zuhogott, és a villámok is szüntelenül ott cikáztak fenyegetően az égbolton. Alaine visszaugrott az ablaktól, a vakító villámfény szinte elijesztette. Gyorsan visszabújt az ágyba, és befészkelte magát Cole karjaiba, aki hirtelen felriadva rögtön csókok özönével borította be arcát, és közben finoman simogatta Alaine domborodó hasát. Alaine átkarolta férje nyakát, és száját kereste. Rátalálva egymás ajkára, Cole ráborult, és felajzva a váratlan élmény lehetőségétől, szinte egy pillanat múlva érezte, hogy azonnal magáévá tudja tenni, és megint, újra boldogok lehetnek, miközben odakint tombolnak az elemek. A május virágba borította a tájat. Igaz, kertészt még mindig nem találtak megfelelőt, de Pétert megbízták, hogy ássa fel az egész rózsakertet. A kölyök, abbahagyva az ásást, hirtelen berontott a házba, és szinte elsöpörve Alaine-t, Cole-nak integetett, hogy azonnal menjen utána. A férfi Peter után futott. Alaine is kíváncsian kikémlelt, és már éppen ki akart lépni férje után a házból, amikor Mindy, szoknyájába kapaszkodva, olyan erővel rántotta vissza, hogy az felhasadt, és majdnem lehullott róla. - Mi a baj, Mindy? - kérdezte Alaine csodálkozva, de a kislány olyan rémült tekintettel meredt rá, hogy nem merte tovább faggatni. Alaine rögtön megérezte, hogy a gyerek nem holmi rémképeket lát, és így inkább nem követte a férfiakat, hanem magához ölelte a kislányt, és próbálta megnyugtatni. De Mindy még mindig remegett, egyik kezével Alaine szoknyájába csimpaszkodott, a másikat meg ökölbe szorította, és fejét Alaine domborodó pocakjához nyomta. Cole lecsapta az ásót a földre, amikor megpillantotta feleségét és a belekapaszkodó kislányt, és rögtön intett, hogy azonnal menjenek be a házba. - Vidd be a gyereket! - kiáltott Alaine-re. Az asszony rögvest engedelmeskedett, de végképp nem értett semmit, és csak akkor nyugodott meg, amikor néhány perc múlva Cole is belépett a nappaliba, ahonnan jól lehetett látni, hogy Peter ellovagol a pajták felé. Mindy kitépte magát Alaine ölelő karjából, és odarohant Cole-hoz. Vékony kis karjaival átölelte lábát, és hangosan felzokogott. Cole együttérzően simogatta feje búbját. - Mindy, tudod, mit találtunk? - kérdezte nyugodt hangon. A kislány válaszképpen csak igenlően bólintott. Miről beszéltek, Cole? - vágott közbe Alaine izgatottan. - Mit találtatok? - Alaine... Megtaláltuk Mindy nagybátyjának holttestét a rózsaágyások alatt... A kinézetéből csak arra következtethetünk, hogy azóta is ott nyugszik szegény, amióta... úgymond... eltűnt... 319

Alaine elfehéredve lerogyott egy székre, és remegve gondolt arra, hogy alig egy éve maga is ugyanott ásogatott a kertben, amikor elhatározta, hogy megpróbálja rendbe hozni a rózsákat. - Elküldtem Pétert a seriffhez - mondta Cole. - Nemsokára megjönnek... Addig is felviszem az emeletre. Majd Gilda gondját viseli. Jó volna, ha addig is tudna egy kicsit pihenni. Tartok tőle, hogy a seriff neki is fel akar tenni majd néhány kérdést... De egy biztos, őt is érdekelni fogja, mennyit tud erről az egész rémtörténetről Mindy. A kislány vékony kis karjaival átölelte Cole nyakát, és elindultak felfelé. - Mindy, ne félj! Minden rendben lesz. Téged itt senki sem akar bántani. Mi itt valamennyien vigyázunk rád! Alaine közben remegő térdekkel bekóválygott a nappaliba, és lerogyott az első székre. Úgy érezte, mindjárt elájul, de közben a gondolatok vadul kergetőztek az agyában. „Mit tehetett az a szerencsétlen kertész, hogy erre a sorsra jutott? Ki ölte meg? Ki temette el? És hogyan, miért, meg egyáltalán? És különben is, mit tudhat ez a szegény kis Mindy arról, amit a nagybátyja esetleg elkövetett, amiért halállal kellett lakolnia?” - Most már biztos... Megölték - jelentette ki Cole tárgyilagosan, mikor visszatért a nappaliba. - A koponyáján hátulról kapta az ütést, és csak azután esett bele abba a gödörbe... - Hogyhogy? Csak nem gondolod, hogy maga ásta ki a saját sírját? - Sajnos úgy tűnik... egyelőre... Legalábbis nincs kizárva. A rózsabokrok ültetéséhez ugyanis nem kell ilyen mélyen leásni. - Nem lehetséges, hogy valaki mást akart eltemetni? Cole megvonta a vállát. - Alaine... Fogalmam sincs... Csak egy biztos, hogy a holttesten kívül semmi más nem volt a gödörben, úgy értem, elrejtett kincs vagy hasonló... - Kincs? Kincset mondtál? - kérdezte Alaine döbbenten, mert hirtelen eszébe villant, hogy Roberta valamiféle kincsről írt a naplójában. A mondatokra már nem emlékezett pontosan, különben is, az a bizonyos napló szőrén-szálán eltűnt. De ki tüntette el? Nos - villant az agyába -, ki más, mint a kertész gyilkosa. Alaine jól tudta, hogy régi hálószobáját azóta már többször is átrendezték, néhány nappal ezelőtt pedig tökéletesen átalakították, újrabútorozták, minthogy az lesz majd az elsőszülött ifjú Latimer „lakosztálya”. A régi tárgyakat mind kihordták, szinte semmi sem maradt a helyén, mindent új bútorokkal, szőnyegekkel rendeztek be, de egyetlen szobalány sem jelentette, hogy egy naplót talált volna. Alaine elgondolkodva harapdálta az ajkát. Lehet, hogy Roberta még a naplójában is hazudott? Martin Holvag, a helyettes seriff közben megérkezett, két másik férfival együtt, akik kiemelték a holttestet egy hordágyra, és szabályszerűen jegyzőkönyvezték az exhumálást. Martin figyelmesen hallgatta Cole-t aki szakszerűen elmagyarázta, hogyan bukkantak a rejtett sírra. A seriff és emberei alaposan átkutatták az exhumált holttest ruházatát, de némi dohánytörmeléken, egy bicskán és néhány pénzérmén kívül semmit sem találtak a zsebeiben. A nadrágzsebében volt ugyan néhány feltűnően frissen nyomott tízdolláros, ezeket Holvag átadta Cole-nak, hogy őrizze meg Mindynek, az elhunyt egyetlen örökösének. Aztán keresetlen őszinteséggel nekiszegezte a kérdést. - Cole! Mit tudunk itt egyáltalán az egész személyzetről? Mióta ismeri őket? - Martin... Maga is jól tudja, hogy Mrs. Garth, a házvezetőnőm akkor került ide, Mr. James közvetítésével, amikor a sebesülésem után Robertával visszatértem ide északra. De ő is már előbb 320

felvette a munkát. Kivéve a kertészt, akit akkor fogadtam fel, amikor megtudtam, hogy az előző elesett a háborúban, a többiek pedig... hát maga is jól tudja, itt dolgoznak évtizedek óta, még apám vette fel őket! - De a jelenlegi felesége, ugye, csak azután jött ide, hogy a kertész eltűnt? - kérdezte Martin Holvag. Cole bólintott. - De az első felesége... ő még ismerhette a kertészt? Mit gondol, mit tudhatott ő erről az egészről? - Roberta nem szívelte a kertészt, gyakran tett is rá rosszalló megjegyzéseket. - Cole! Beszélhetnék esetleg Mindyvel is? - kérdezte Holvag udvariasan. - Tudja, ő talán fényt deríthetne egy és másra... - Persze, semmi akadálya. A feleségem éppen ott van mellette... Tudja, a gyereket nagyon megrázta ez az egész borzalmas úgy! A nagybátyja nagyon közel állhatott hozzá... De tudnia kell, amióta én ismerem, még egy szó sem hagyta el az ajkát. Egyszerűen nem beszél... Bár mindent ért. Úgyhogy nem tudom, mire jut vele. - Úgy érti... szóval értsem úgy, hogy Mindy... néma... - Nem! Félreértett, Martin. Szerintem nem néma, csak egyszerűen nem beszél. Mint már mondtam. De meggyőződésem, hogy ez nem klinikai probléma nála. Ezt orvosként mondom. Majd megszólal, ha akar... Fia kedve tartja... Martin Holvag kétkedve csóválta a fejét, aztán alaposan megtörölgetve cipőtalpát a küszöb előtti lábtörlőben, belépett a házba, és széles mosollyal az arcán üdvözölte Alaine-t, aki a nappaliban üldögélt, Mindyvel az ölében. A kislány még jobban befúrta fejét Alaine vállhajlatába, amikor megpillantotta a seriffet. - Mindy! - szólította meg a férfi halkan és szelíden. - Latimer doktor szerint te tudtad, hogy a nagybátyádat itt temették el a rózsakertben. Mondd, kislányom, azt is tudod, ki tette? Mindy halálsápadtan ránézett, szája mozgott, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Látszott, önmagával küzd, de mindhiába. Nem tud megszólalni. Alaine könyörgő tekintettel nézett Cole-ra, és karjával védelmezőén átfogta a kislány vézna testét. - Martin! Halasszuk ezt későbbre! Ez a kislány nincs kihallgatható állapotban. A seriffhelyettes megadóan bólintott. Amikor végre Alaine kivitte a nyakába kapaszkodó kislányt a nappaliból. Martin Holvag felsóhajtott, és mélyen Cole szemébe nézve megkérdezte: - Cole! Mondja, nem látott errefelé a folyón egy kis csónakot, afféle farhenger kerekű kis hajót, piros-fehér csíkokkal az oldalán, nem volt nagy, csak egy kisebb folyami gőzös. A neve Thatcher! Cole töltött egy pohár brandyt Martinnak, aztán megrázta a fejét. - Az utóbbi időben még hasonlót se! Bár igaz, hogy jó két héttel ezelőtt láttam valami effélét. Holvag elégedetlenül megcsóválta a fejét. - Nem, nem, ez legfeljebb két-három nappal ezelőtt lehetett. Utasokat nem szállított. Csak afféle teherhajó volt, mezőgazdasági eszközöket, ekéket, huzalokat és köteleket szállíthatott. Illetve ha mégis volt rajta bármi valódi érték, az csak néhány ládányi Winchester puska lehetett. Múlt

321

csütörtökön szedte fel a horgonyt, aztán sokan látták felfelé hajózni, úgy értem, délről északra. Aztán néhány nap múlva egyszerűen eltűnt, mint a kámfor. Cole belekortyolt italába. - Az sem kizárt, hogy valahol megfeneklett. A fegyverek súlyosak, tiszta vas, lehet, hogy túllépte a merülési vonalat, és beleütközött egy víz alatti sziklába. - Nem tudom... Fogalmam sincs, mi történhetett. Tudja, egyelőre csak kérdezősködöm mindenfelé - válaszolta Martin, és egy hajtásra kihörpintette poharát, aztán elrévedő tekintettel kinézett az ablakon. - Egy biztos, hogy azt még láttam, amikor bepakoltak... De itt és most másról van szó... - hebegett zavartan. Cole az ajtóig kísérte. - Martin, van egy olyan érzésem, hogy ez a szerencsétlen férfi itt bérelhetett valahol egy szobát, benn a városban, aztán ingázott itt rendesen. De hogy mi ügyben, arról fogalmam sincs. Mindenesetre, kérem, értesítsen, ha valami nyomra bukkannak. Miután a seriffhelyettes kocsija levergődött a lejtőn, Cole szinte szórakozottan belekukkantott azokba a holmikba, amelyeket a holttest mellől kiszedtek. Volt köztük néhány bankjegy is, bár a földtől nedvesek, de szemlátomást vadonatújak, használatlanok. És valamennyi 63-as kibocsátású. Három közülük egymás utáni sorszámot viselt, és csak a legutolsó számjegyei tértek el az egész sorozattól. Cole eltöprengett magában, hogyan gyűjthetett össze egy kertész heti hatdolláros fizetéssel ennyi pénzt. Érezte, hogy az egész úgy egyre rejtélyesebbé válik, de minél jobban elmerült a részletekben, annál messzebbre kerül a megoldástól. Aztán mélyet sóhajtva becsomagolta az összes bankjegyet egy kendőbe, és az egészet elrejtette íróasztalfiókja mélyére. A pletyka pillanatok alatt elterjedt a kórnyéken, mindenki azon meditált, hogyan kerülhetett Latimerék rózsakertjébe egy kertész hullája. Néhányan arra esküdtek, hogy a doktor féltékenységből ölte meg a kertészt, aztán gyorsan elásta a rózsatövek alatt, csak azt nem tudta senki, vajon ez még az első vagy a második felesége idején történt. Azt persze mindenki tudta vagy tudni vélte, hogy a kertész jó kiállású, de elhanyagolt, mocskos férfi volt. Egy szörnyű slampos némber, aki szerte a környéken híres volt mocskos szájáról, például elhíresztelte, hogy ő maga, a saját szemével látta a második számú Mrs. Latimert enyelegni a kertésszel a kertek alatt, méghozzá nem sokkal megérkezése után. Mindezt Xanthia Morgannek suttogta el a kis kalaposüzletben, és bár Xanthiáról sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy különösen rokonszenvezett volna Alaine-nel, mégis dühödten felkiáltott, amikor a cserfes asszonyság elkezdte fejtegetni, hogy a doktor merő féltékenységből ölte meg a kertészt. Arról nem beszélve, mondta Xanthia, hogy a lehető legmegbízhatóbb forrásból értesült, hogy Latimer doktor házassága merő formalitás. A dupla tokás matróna kuncogott egy ideig, majd magabiztosan kijelentette: - Kedvesem, ha valóban így látja a helyzetet, akkor biztos, hogy jó ideje nem találkozott szemtől szembe Mrs. Latimerrel. Xanthia elképedve nézett az idős hölgyre, és fogalma sem volt, mire célozhat, mindenesetre a kíváncsiságát ugyancsak felajzotta. Ahogy az asszonyság sejtelmes mosollyal az ajkán távozott, rádöbbent, hogy hiába járatja az agyát, sohasem fog rájönni a rejtélyes mondat nyitjára. Elhatározta, hogy a dolog végére jár.

322

Még ugyan, aznap délután elmélázva álldogált üzlete előtt, és fürdette arcát a napfényben, amikor egy ismerős hintó húzott el előtte, s benne felismerhetően Cole Latimer. Ezek szerint tehát Cole itt van a városban... És akkor az sem teljességgel kizárt, hogy őt is meglátogatja... A hintó Mr. James ügyvédi irodája előtt állt meg, mire Xanthia szíve hevesen megdobbant. Már azzal sem törődött, hogy nem a hátsó kijáratnál áll, leplezetlen kíváncsisággal figyelte a hintót és a belőle kiszálló Cole-t. Azonnal feltűnt neki, hogy valami megváltozott a férfi mozgásában. Most döbbent rá, hogy hiányzik kezéből az elmaradhatatlan fekete bot, és már egyáltalán nem sántít, sőt szinte peckesen sétál. Cole bekukkantott az irodába, aztán visszalépett a hintóhoz, újra kinyitotta az ajtaját, és kisegített belőle egy ifjú hölgyet, aki bő köpönyeget viselt ugyan, de még innen messziről is jól látszott, hogy gyermeket vár. Méghozzá nemsokára. Xanthia agyát elöntötte a féltékenység. Hiszen jó ideje ő is azon törte már a fejét, hogy Cole-t csak egy gyerekkel láncolhatná magához, de sehogyan sem sikerült teherbe esnie. Miután Latimer kisegítette Alaine-t, rögtön a hintó másik oldalához futott, és kezét nyújtotta Carolyn Darvey-nak, aki szintén kiszállt, aztán egy ideig hármasban álldogáltak az utcán, látszott, hogy valamit megbeszélnek. Cole elővette zsebóráját, megnézte az időt, aztán Carolyn felé bólintott igenlően, és elindult a városközpont felé. Alaine Cole felé fordult, mire a férfi lehajolt hozzá, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, mint aki nincs tudatában annak, hogy hol van, és hogy minden járókelő tanúja lehet a jelenetnek. Aztán karjával átölelve tartva Alaine-t, még valamit mondott neki, rámosolygott, és derűsen nézte, ahogy felesége a terhes asszonyok jellegzetes tartásával elindul, és lépteit megszaporázva Carolyn is a nyomába ered. Cole megvárta, míg utoléri, aztán belépett az ügyvéd irodájába. Jó egy óra is eltelt, amikor Xanthia arra lett figyelmes, hogy Carolyn Darvey és Mrs. Latimer belép kis boltjába. - Segíthetek netán a hölgyeknek? - kérdezte Xanthia feltűnő udvariassággal. - Ó, kedvesem, csak szeretném megmutatni Mrs. Latimernek azokat az elbűvölő kis bébifőkötőket, amelyeket a jómúltkorában láttam itt magánál - mosolygott Carolyn gyanútlanul. Xanthia hátraugrott, és kinyitotta a pult mögötti szekrény ajtaját. Kiemelt egy hatalmas dobozt, tele apró bébifőkötőkkel. - Nézd, Alaine, ez pont jó volna egy fiúnak! - csippentett egyet két ujja közé Carolyn. - De ez is csodálatos! Nézd csak meg közelebbről! Gyönyörű munka! - Carolyn! Tudod, Cole kislányt akar... - suttogta Alaine zavartan elpirulva, és csak arra vágyott, hogy minél előbb kint legyenek az üzletből. Carolyn nem is leplezte csalódottságát, fel nem foghatta, miért vált hirtelen ilyen ridegen elutasítóvá Alaine. Mintha még az is nehezére esne, hogy némi érdeklődést tettessen. Csak az utcán kérdezte meg Alaine-t: - Mondd, drágám, jól vagy? - Persze, kutya bajom! - válaszolta Alaine nem éppen meggyőző hangon. - Tudod, azt hiszem, kicsit hirtelen jött ez a meleg... Ennyi az egész! - tette még hozzá a hitelesség kedvéért, aztán határozott léptekkel elindult, de egy pillanat múlva majdnem elájult, amikor egy alacsony, de feltűnően jól öltözött úr bukkant elő a semmiből, és suhant el mellettük.

323

Jobb kezében ezüstfejű sétapálcát lóbált szórakozottan, de alig tett egy-két lépést, afféle megkésett reflexszel visszafordult, és elképedve nézte Alaine ugyancsak elváltozott alakját. De arca máris felragyogott, és egy gyors hátraarccal a hölgyek után eredt. Alaine jobb híján, sápadtan és reszkető lábbal, visszalépett Xanthia üzletébe, meg sem hallva Carolyn értetlen, izgatott kérdéseit. A fejkötők még mind ott voltak a pulton. Alaine megújult érdeklődést tettetve odalépett, de a világ elsötétült körülötte, érezte, hogy térde megroggyan, és nem képes tovább talpon maradni. Olyan hirtelen vesztette el eszméletét, hogy már arról sem tudott, hogy Xanthia egy szempillantás alatt mellette termett, és hóna alá nyúlva még időben megakadályozta, hogy hanyatt essen a pult előtt! - Alaine! - szólítgatta Carolyn kétségbeesetten, de Xanthia, aki már mellette térdelt és az ölében tartotta a lány fejét, határozottan rászólt: - Elájult! Semmi több! - Rohanok Cole-ért! - ugrott fel Carolyn zihálva az izgalomtól, és máris szaladt a kijárat felé. Kérem, addig vigyázzon rá! - Hát persze - intett megnyugtatóan Xanthia, és együttérzéssel nézett le Alaine-re, holott egy pillanatra sem feledte, hogy a kettőjük közt dúló párbaj győztese végül is ez a finom arcú, alélt nő. Xanthia megkönnyebbülten nézett fel, amikor Cole Carolynnal a nyomában beviharzott az üzletbe, és máris felesége mellé térdelt. Xanthia csalódott volt, hiszen Latimer még egy oldalpillantást sem vetett rá, csak gyorsan ölébe kapta az alélt asszonyt, és szinte páni félelemmel a szemében körülnézett, hol helyezhetné nagyobb kényelembe. Xanthia és Carolyn dermedten álldogált a doktor mögött, de aztán a kalapárusnő végre észre tért, és izgatottan mutogatott a bolt hátsó kijárata felé. - Vigye csak föl nyugodtan a hálószobába... ha gondolja... Cole hálásan bólintott, és elindult a nagyon is jól ismert folyosón fölfelé, karjában tartva Alaine-t. Carolyn merev testtartással követte őket, aztán Xanthia is utánuk iramodott. De amikorra ő is belépett a szobába, Cole már az ágyra fektette feleségét, és egy vizes kendővel borogatta arcát, homlokát és tarkóját. Alaine ekkor kezdett magához térni. Lassan kinyitotta szemét, és zavartan körülnézett az ismeretlen szobában, látszott rajta, nem tudja, hol van, aztán amikor Cole fölé hajolt, ösztönös, de szenvedélyes mozdulattal átkarolta nyakát, és fejét befúrta a férfi vállhajlatába. - Ugye, már jobban vagy? - kérdezte Cole a felindultságtól rekedtes hangon. - Cole, itt van Jacques! - pihegte Alaine, és még jobban a férfi mellkasához szorította fejét. Érted? Itt van... - suttogta. - Itt, St. Cloudban. Láttam. A saját szememmel! Cole most már jól látta, hogy Alaine csak a hirtelen sokktól került ebbe az állapotba, látta szemében az őszinte rettenetet, érezte a szeméből kicsorduló könnyeket, de most nem tehetett mást, csak megnyugtatóan rámosolygott, aztán hirtelen hátranézett, és Xanthiát keresve tekintetévek tárgyilagos hangon megkérdezte: - Kérem, itt maradhatna a feleségem még egy kis ideig? Nekem ugyanis volna némi elintéznivalóm a seriffel. De nemsokára érte - Ne, Cole! - sikoltott fel Alaine, és elkapta férje karját. - Most ne ezzel törődj! Gondolj bele, árthat nekünk! - Drágám! Hidd el, minden rendben van. Bízzál bennem! - mondta Cole, és végigsimított felesége homlokán, aztán újra megcsókolta, de már fel is állt, és Xanthiára nézett kérdő tekintettel. 324

A vörös hajú nő csak bólintott, mintegy mindenbe beleegyezve: így abba is, hogy örökre elveszítette Cole-t. Latimer doktor felpattant, és ruganyos léptekkel lefutott a lépcsőn, majd kirohant az üzletből, és az etikettel mit sem törődve, fejvesztve szaladt a seriff irodája felé, remélve, hogy ott találja Martin Holvaget, aki valóban ott ücsörgött, és rögtön felfogta, hogy egy körözött személy tartózkodik a városban, akit a lehetőség szerint mielőbb el kell kapni. így hát azonnal csatlakozott a doktorhoz, és együtt indultak DuBonné felkutatására. Végigjárták a város összes szállodáját, míg végre a harmadikban, a Stearns Házban, legnagyobb meglepetésükre, egy Latimer doktornak szóló személyes üzenet várta a portán Cole-t, arra kérve, hogy keresse fel a szobájában. Cole nem sokáig tétovázott. És éppen hogy csak bekopogtatott, az ajtó máris szélesre tárult, és ott állt előtte személyesen Jacques DuBonné. - Ó, jó estét! Latimer doktor! - üdvözölte a kis francia szinte tökéletes kiejtéssel, amelyben már alig érződött a hajdani akcentus. - Ezek szerint tehát értesült a kedves feleségétől, hogy... itt tartózkodom a városban! Kérem szíves elnézését, hogy ilyen váratlanul toppantam be! De higgye el, ha nem jött volna személyesen, üzentem volna... Istenemre... - Tényleg? No ne mondja! - nézett rá Cole kétkedve. Jacques közben már a Martin Holvag mellére tűzött jelvényt fürkészte. - Ó, hát értem, íme, itt a törvény hű szolgája is! De nem baj, nem is vártam mást! Jöjjenek csak, fáradjanak be, uraim. Nem tart sokáig. Csak éppen szeretnék önöknek mutatni valamit, egy perc az egész! - mondta magabiztosan, és már be is zárta mögöttük az ajtót. Gyorsan lekapta a székről odadobott felöltőjét, egy kézmozdulattal helyet kínált, aztán elővette levéltárcáját, és bal kézzel ügyetlenkedve, kiszedett belőle egy borítékot. Cole aggodalmasan figyelte minden mozdulatát, és az is átvillant az agyán, vajon miért visel még a szobájában is kesztyűt, sőt az sem kerülte el figyelmét, hogy bal felé ugyancsak lenövesztette a haját, de még ez sem takarta el a fülén ejtett sebet. Jacques végre kiszedett a borítékból néhány, messziről is hivatalosnak tűnő iratot, amelyeket diadalmasan meglobogtatott a doktor orra előtt, majd vigyorgó elégtétellel s egy széles mozdulattal átnyújtotta a helyettes seriffnek. - Uraim, csak igazolni szeretném, hogy már nem vagyok körözött személy. Íme, Louisiana állam kormányzójának és a föderációs hadseregek parancsnokának egyértelmű mentelmi levele. Ez meg itt párizsi illetőségű cégem felhatalmazása, hogy mindenféle kereskedelmet folytathatok errefelé, teljes jogkörrel felruházva - vágta ki diadalmasan, és még egy papírlapot átnyújtott Holvag-nek, s közben kéjes tekintettel vizsgálgatta körmei állapotát, mintegy élvezve a két férfi zavarát. Cole-t sem a magyarázat, sem a papírok nem nyugtatták meg. Egyértelműen gyanakvó tekintettel meredt DuBonnéra. Jacques tekintete találkozott az övével. - Ne aggódjon, Monsieur Latimer! Nem maradok itt sokáig! Még egy-két nap, és eltűnök! És nem is áll szándékomban visszatérni ide a belátható jövőben. Cole erőteljes mozdulattal visszaadta a papírokat Jacques-nak. - Ide figyeljen, DuBonné! Engem az sem érdekelne, ha magától az Úristentől volna saját kezű, sőt akár kőbe vésett mentelmi levele. Én csak arról biztosíthatom, hogy ha elkapom a birtokomon, vagy csak a feleségem közelében, bárhol is, akkor azt nem ússza meg szárazon. Még a legeslegmagasabb fórum előtt sem. - Fenyeget, Monsieur? 325

- Eszem ágában sincs! Csak figyelmeztetem a kilátásaira, úgyhogy tartsa magát a feltételeimhez, mert ellenkező esetben... de ezt már mondtam... Jacques sápadtan ránézett, és beharapta az ajkát. - Értem, Monsieur, hogyne érteném! És visszagondolva mindarra, ami a múltban történt, méltányolom is, nem teszek önnek szemrehányást. Kívánok önöknek, mindkettőjüknek jó napot. Seriff önnek is ajánlom magam! - hajolt meg mélyen Martin felé. - Én csak a helyettes vagyok, uram - javította ki Holvag, miközben elindult Cole nyomában a kijárat felé. - De mindenesetre az az érzésem, hogy egy kicsit elébe ment a dolgoknak. Jacques tehetetlenül széttárta a karját, de Cole egyértelműen dühös pillantással visszanézett, elejét véve minden további szívélyes udvariaskodásnak a két férfi között. Egyetlen szó nélkül, némán hajtottak a Darvey-ház felé, ahol Carolyn végre felemelkedett a szemközti ülésről, ahol mind ez idáig maga elé meredve üldögélt, és egyfolytában várta, hogy valamelyikük majdcsak magyarázatot ad a történtekre. De immár a kapuhoz érve nem volt más választása. Cole segítségével kikászálódott a hintóból, és még egyszer kérdőn nézett a türelmetlenül toporgó férfi szemébe, aki ennyit mondott: - Az a kis emberke, ott az üzlet előtt, valódi bűnözőnek bizonyult a háború alatt. A neve Jacques DuBonné, és főleg neki köszönhető, hogy Alaine-nek azonnal el kellett hagynia New Orleanst. Így hát voltaképpen legfőképp neki lehetek hálás a sorsomért - nézett be mosolyogva feleségére. Alaine mostanáig fékezte indulatait, de amikor Cole visszaült mellé és végre kettesben elindulhattak hazafelé, nem bírta tovább türtőztetni magát. - Miért éppen most bukkant föl Jacques? Mi lesz, ha közli mindenkivel, hogy egy utolsó gyilkos meg tolvaj vagyok, és persze áruló? - szakadtak ki belőle fájdalmasan a kérdések. - Még azt is elérheti, hogy börtönbe vessenek - tette hozzá megtört hangon, könnyeivel küszködve. Cole megpróbálta kibontani a kezében tartott vastag papírcsomagot, aztán kiteregette a lapokat Alaine térdére. - Ezek talán eloszlatják félelmeidet, drágám! Az asszony megrökönyödve nézte az iratokat, de könnyektől elhomályosult szeme nem tudta kivenni, mik ezek. - Most kaptam meg ezeket az iratokat Mr. Jamestől - mondta Cole mosolyogva, és zsebkendőjével letörölgette Alaine könnyeit. - Úgy nézem, Horace Burr tisztes munkát végzett. Tudod, ő vette fel a kapcsolatot a louisianai ügyészekkel... A föderációs bíróságokra pedig, ha valakinek, akkor neki nagy befolyása van - tette hozzá, és elkezdett lapozgatni az iratok között, rá-rábökve egy-egy aláírásra. - Nézd, ezek itt mind eskü alatt vallanak, persze mindenekelőtt én, aztán Saul, Brooks doktor, Mrs. Hawthrone és még mások is... De várj, itt vannak a legfontosabbak! Louisiana kormányzójának igazolása is! Figyelj, felolvasom: „Alulírott, mint Louisiana állam kormányzója kijelentem, hogy Alaine MacGaren minden ellene felhozott vádpontban ártatlan...” és így tovább... De itt van még egy másik is, az Unió parancsnokától, amelyben kijelenti, hogy az ellened felhozott valamennyi vád teljességgel alaptalan volt, s így elejtik. Sőt e dokumentum másolatát megküldik Washingtonba is. Hát tessék, hölgyem! De nem! Várjon csak még egy pillanatot! - mondta, és előhúzta a legutolsó iratot. - Hogy el ne felejtsem, ez itt Taylor tábornok levele, amelyben igazolja, hogy nemcsak hogy kém nem 326

voltál, de hősiesen megmentetted egyik tisztje életét - fűzte hozzá mosolyogva, és rágyújtott egy szivarra. - Hát, asszonyom, ha hihetünk ezeknek a dokumentumoknak, akkor ön mégsem akkora szörnyeteg, mint amilyennek gondoltam! Alaine könnyek között felnevetett, aztán immár megnyugodva maga is átnézte a papírokat. Az egyiket különös gonddal végig is olvasta: „Itt kell megjegyeznünk, hogy az összes felvonultatott tanú egybe-hangzó és esküvel megerősített vallomása szerint bizonyítást nyert, hogy Alaine MacGaren minden ellene felhozott vádpontban teljesen ártatlan. E felmentő határozathoz mellékeljük a tanúvallomásokat, valamint azon kivizsgálás eredményét, amelynek során megállapítást nyert, hogy nevezett nem vádolható a hadsereg zsoldjának elrablásával, különös tekintettel arra a bizonyított tényre, hogy a kérdéses időpontban egy föderációs tiszt társaságában tartózkodott...” Alaine elképedve nézett fel. - De hát ezek a levelek Saultól meg Taylor tábornoktól már ugyancsak régiek... - Hm... - motyogta Cole. - Igaz, ami igaz, egyiket-másikat már azelőtt aláírták, mielőtt elhagytam volna New Orleanst. De jobbnak láttam felfogadni Horace Burrt, akinek mindent részletesen elmeséltem, az összes álöltözékedet is, így aztán ő hajtotta fel a tanukat... - Mindent elmeséltél neki? Részletesen?... - kerekedett el Alaine szeme. - Kénytelen voltam, hölgyem... De azt is elmondtam Horace-nak, hogy az én hibám volt, és hogy csak megpróbáltad megmenteni az életemet. Mire Brooks doktor igazolta, hogy ugyanezt a történetet magától Robertától is hallotta. De Burrtől nem kell tartanod. Nem az a fajta ember, aki fecseg. A legdiszkrétebb férfi, akivel valaha is találkoztam. így tehát, asszonyom, megnyugodhat, nem kell majd egy sötét börtönben világra hoznia gyermekünket. Ön, most már a törvény szerint is, szabad ember! Alaine végre megkönnyebbülten elmosolyodott. - Hát ami a házasság bilincseit illeti - kuncogott félhangosan -, azoktól nem szeretnék megszabadulni. Azok csak láncoljanak hozzád örökre! - pihegte, és a férfi mellére hajtotta fejét. Cole átölelte, és most már szótlanul hajtottak hazáig.

327

Negyvenegyedik fejezet

Alaine MacGaren Latimer júniusban már a nyolcadik hónapban volt, és egyre gömbölyödő hasa a számítás pontosságát igazolta. Már jó ideje csak kismamaruhákban járt, a várandós anyák jellegzetesen óvatos lépteivel. Ahogy közeledett a várva várt nap, egyre melegebbé vált az idő, a hófehér almafavirág csodálatos illattal árasztotta el a környéket, a tisztások is kizöldültek, s mint puha szőnyeg borította őket az ezernyi vadvirág. Lassan egy év is eltelt azóta, hogy Alaine ideköltözött északra, de Craighugh-éktól ritkán kapott levelet. így hát ugyancsak meglepődött, amikor rövid értesítés érkezett Lealától, amelyben nagynénje az iránt érdeklődött, hajlandóak volnának-e vendégeket fogadni New Orleansból. Alaine rögtön feladott egy táviratot, közölve, hogy Cole-lal együtt szívesen fogadnak déli látogatókat. De megerősítő és pontosító válasz csak nem érkezett Lealától. Elérkezett a hónap harmadik hétfője is; Alaine nyugodtan varrogatott a szalonban, amikor Közlegény figyelmeztetően felugatott, jelezve, hogy vendég érkezett a házhoz. Alaine felállt, és az ablakhoz sietett. Egy ismeretlen kocsisor közeledett a bejárat felé. Az első kocsit mindjárt felismerte. Martin Holvagé volt, de mögötte egy hatalmas, fekete, aranydíszítésű jármű haladt, két őrrel az ülések végében, és a négy lovat egy gyalogos lakáj is vezette. Alaine óvatosan letipegett Miles mögött, de ebben a percben már kopogtak is a bejárati ajtón. Miles szokás szerint kihúzta magát, és méltóságteljesen kinyitotta az ajtót. - Ez itt dr. és Mrs. Latimer rezidenciája? - kérdezte az idegen. - Igen - válaszolta hasonló ridegséggel Miles. A lakáj kinyitotta a hintó ajtaját, majd kisegített egy alacsony, kövérkés hölgyet. - Leala néni! - kiáltott fel meglepetten Alaine, és kifutott az ajtón, de állapota megállásra kényszerítette a lépcsőknél, ott már nem mert tovább szaladni, csak széttárt karokkal várta Lealát. Átölelték egymást, és az idős asszony alig bírta visszatartani kicsorduló könnyeit. Ám ekkor egy másik kéz nehezedett Alaine karjára. - Mrs. Hawthrone - suttogta Alaine. - Ez nem lehet igaz! Álmodni sem mertem volna, hogy maga is eljön! - Egyszerűen el kellett jönnöm - válaszolta mosolyogva Tally, és kibontakozva az ölelésből, szerető tekintettel méregette Alaine-t. - Nagy utazás volt, de megérte - mutatott az asszony pocakjára. - Tudod, személyesen kellett meggyőződnöm arról, hogy nem tévedtem. De most már boldog vagyok, mert látom, hogy igazán egymásra találtatok Cole-lal. És ahogy elnézlek, nem is nagyon vesztegettétek az időt... - Ezek szerint... ha jól értem... - dadogott zavartan Leala -, a semmissé nyilvánítás most nem éppen aktuális... - Hát nem éppen aktuális! - nevetett fel Alaine, és kedvesen átölelte nagynénje vállát. - És jó ideje már a gondolatát is elvetettük!... Leala néni! Még soha sehol az életben nem éreztem ilyen jól magam, és sohasem voltam ilyen boldog! - jelentette ki széles mosollyal, majd Mileshoz fordult, hogy hívja gyorsan Cole-t, észre sem véve, hogy férje már jó ideje ott áll a háta mögött. Miles csak a szemével intett Alaine-nek. - Ó, Cole! - kiáltott fel csillogó szemmel. - Nézd, itt vannak! 328

- Látom, drágám - nevetett fel vidáman Cole. - Hát azt hiszed, süket és vak vagyok? kérdezte, és karját nyújtotta a hölgyeknek. - Angus is önökkel van? - Nincs - válaszolta élesen Leala, aztán szemét lesütve, szelídebb hangon hozzáfűzte: Tudja... Angus nagyon elfoglalt az utóbbi időben. Megérti, ugye, az üzlet - sóhajtott fel, és megpróbált mosolyogni. - Nagyon beindult az elmúlt hónapokban... Alaine csak most vette jobban szemügyre a különös kocsisort, ahogy lekanyarodtak az útról. - No de hölgyeim, miféle dolog ez? Idegen férfiakkal útra kelni? - gúnyolódott csúfondárosan. - Tally ötlete volt - pirult el Leala. - Hát ki másé! - húzta ki magát büszkén Mrs. Hawthrone. - Különben is ő ajánlotta fel a kíséretet, mondván, úgyis erre tart. Mi okom lett volna visszautasítani? - És hol futottak össze? - kérdezte Alaine nevetve. - A szállodában, St. Anthonyban. Oda érkeztünk a gőzössel. - Azt mondja, hogy valami báró vagy herceg - vonta meg a vállát Tally. - Egy biztos, talpig úriember! Cole mosolyogva nézte, amint Alaine bevezette a házba a hölgyeket, aztán lefutott a lépcsőn, hogy néhány szót váltson Martinnal. Miután kezet ráztak, a helyettes seriff kuncogva megjegyezte: - A hölgyek St. Cloudba érve nálam érdeklődtek, merre lakik, és mivel nekem is errefelé volt dolgom, gondoltam, elkísérem őket. Igazi finom déli hölgyeknek tűnnek... - Azok is! - erősítette meg Cole. - Cole, egy újabb hajót vesztettünk el a folyón. Ezúttal a Carey Downst, és ráadásul pontosan ugyanott, ahol az előzőt. - Különös - merengett el Cole. - Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy eljutnak idáig, átvergődnek a veszélyes sziklák között, felfelé a folyón, aztán ugyanazon a helyen egyszer csak megfeneklenek. - Múlt évben is elveszítettünk egypárat - jegyezte meg keserűen Martin. - Azok ráadásul nem is a szokásos kereskedelmi hajók voltak, hiszen tudja, ha nem szőrméről és ökrökről volna sző, a hajózási társaság már régen felhagyott volna azzal, hogy St. Anthonyn túlra is merészkedjenek. Mi viszont képtelenek vagyunk rájönni, mi történhet itt egyáltalán. Hiszen semmi nyom, semmi uszadék, semmi partra sodródó tárgy. - Martin - tűnődött el komolyan Cole -, ha azok a hajók valóban ott vannak a folyó mélyén, előbb-utóbb felszínre kell jönnie valaminek. És akkor magyarázatot kapunk egynémely rejtélyre. - Meglehet. Ahogy Mindy nagybátyjáról sikerült kinyomozni, hol élt. Egy-két neki címzett levélből legalábbis tudjuk, hogy valahonnan Missouriból jöhetett, aztán felszedte Mindyt, és megpróbált munkát keresni útközben. Sehol semmi rokona, kivéve a kislányt, és sehol egy barát, aki kerestette volna. - Hát akkor sok szerencsét. Martin. Ha legközelebb a városban járok, magához is beugrom. Vacsora után a két hölgy viszonylag korán visszavonult, s így Alaine és Cole zavartalanul, kart karba öltve elindulhatott felfelé, hálószobájukba. Nemsokára teljes csönd borult a házra, csak az immár megszokott bútorrecsegések és a sajátságosan különös zörejek hallatszottak, amelyekkel Alaine már megtanult együtt élni. Ilyenkor nyáridőben a szelindek ott kóborolt mindenfelé, s azonnal jelzett, ha szokatlan hangot hallott, akár kívülről, akár Roberta egykori lakosztálya, a vörös szoba felől. 329

Cole figyelmét viszont csak egyetlen dolog kötötte le, ez pedig Alaine csendes vetkőzése volt a holdvilágnál. Lenyűgözve figyelte még most is karcsú alakját, hasa domborodását és azt a különös módot, ahogyan az utóbbi hetekben nagy pocakjával bebújt az ágyba. Közben már ő is vetkőzött, kigombolta ingét, lehúzta nadrágját, de mindezt csak rutinszerű mozdulatokkal, mert közben le nem vette szemét csillogó szemű asszonyáról, aki az ágyszélre ülve elkezdte fésülgetni haját, és közben magában mosolyogva csendesen merengett. A holdfény és az olajlámpás gyenge fénye szinte glóriát vont feje köré, s Cole újra kénytelen volt megvallani magának, hogy ránézve már-már azt hiszi, hogy egy valóságos angyallal, egy földöntúli lénnyel él egy fedél alatt. Széles mozdulattal az ágy melletti székre dobta ingét és nadrágját, és már éppen felesége mellé akart feküdni, amikor halk kopogtatás riasztotta, így magára rántotta ruháit, s ajtót nyitott. - Leala! Csak nincs valami baj? Segíthetek? - Ó, nem... Igazán nem akartam zavarni, de talán mégis... ha beszélgethetnénk egy kicsit... - Hát persze - válaszolta Cole határozottan, és odébb húzódott, míg Alaine is belebújt papucsába és hálóköntösébe, aztán kedvenc karosszékébe tessékelte nagynénjét, és kitöltött egy kis sherryt. - Ugye, jól emlékszem, Leala néni? Néhanapján nincs ellenedre egy kis pohárkával? kérdezte, és átnyújtotta az italt. - Ó, Alaine, gyermekem! - sóhajtott fel az asszony. - Ha te tudnád, mit jelentett nekem az az este, amikor megjelentél ott a házunkban... Annyira boldog vagyok, a hajad is a régi, sőt szebb, mint valaha, és a modorod, a stílusod pedig... hát, gyermekem, igazi úrinő lettél. Legalább valakinek valami jó is származott ebből a rémes háborúból. - Kedves vagy, Leala néni! De tudod, ez nem a háborúnak köszönhető, hanem kizárólagosan Cole-nak. Arról nem beszélve, hogy beszerezte az összes felmentő iratomat. Alaine MacGaren nem üldözött bűnös többé! És Briar Hill is újra a miénk! Ősszel készülünk leutazni és egy kicsit körülnézni, sőt Cole tervezi, hogy építtetünk ott egy rendes házat, és akkor ott fogjuk tölteni a kemény téli hónapokat. Leala néni! Cole darabjaiból szedte össze az életemet... és engem! - Drágám! - ölelte át a férje. - Te is tudod, hogy a te akaratod nélkül semmire sem mentél volna a segítségemmel. Egyszerűen nem hagytad soha legyőzni magad. - Elég! - kiáltott fel éles hangon Leala, aztán megadóan felemelte mindkét kezét. - Tudjátok, egyszerűen képtelen voltam elhinni Tallynek, hogy ti ketten őrülten szerelmesek vagytok egymásba, de most már belátom, neki volt igaza. Őrülök, hogy szeretitek egymást. Csak egyet kérek: Tally meg én szeretnénk addig maradni, amíg a baba megszületik! Netán még hasznunkat is veszed, és talán megbocsátod egy magamfajta öregasszonynak, ha úgy néz majd a kicsire, mintha a saját unokája volna... - hebegte Leala, és a könnyek elöntötték a szemét. Alaine kedvesen megnyugtatta, és biztosította, hogy mindketten szívesen látott vendégek a házban. - Most már csak attól félek, hogy Angus valamit lép abban a szerencsétlen házassági szerződés-ügyben! Amire most már igazán nincs szükség! Ugye, igazam van? - Leala! Az a bizonyos megállapodás mindkettőnk akarata ellenében jött létre - kezdte Cole visszafogottan, megérezve, hogy Leala maga is tisztában van ezzel. - Cole! Igazán nagyon sajnálom mindazt, amit maga ellen tettünk... Én... illetve az egész családom! - nyögte ki elcsukló hangon. - Bocsásson meg nekünk... és talán Robertának is! Ha tud...

330

- Leala! Alaine és én végre együtt vagyunk, és engem most már ezen kívül semmi nem érdekel. Minden egyebet elfelejtettem. - Köszönöm, Cole - mondta Leala bizonytalanul. - De nem ezért jöttem ide. Nem, higgyétek el! Egészen más ügyben... ami már nagyon régen zavar - mondta; remegő kézzel felemelte poharát és beleivott. - Sacré bleu! - sóhajtott fel. - Ó, istenem... - dőlt hátra elpilledten, és tekintete elrévedt a semmibe. Aztán újabb mély lélegzetet vett, és folytatta: - Jó néhány héttel ezelőtt, amikor már halálra untam magam a házban, úgy döntöttem, hogy inkább bemegyek, és segítek az üzletben. Hát ami azt illeti, már egy alapos takarítás is ráfért volna a boltra, meg egy kis selejtezés. Ki is szórtam jó néhány használt és kiürült bádogdobozt... Az egyikben találtam valami érdekeset. Ezt... - vett elő a szoknyája zsebéből egy vastag barna papírzacskót, amelyet átnyújtott Cole-nak. Cole kibontotta, belenézett, aztán kiszórta tartalmát az ágyra. Egy csomó frissen nyomott, használatlan bankjegy hullott a paplanra, egész kis zöld kupacot képezve. - Hát nem számoltam, de meglehet vagy tíz-húszezer dollár - jelentette ki tárgyilagosan, de szemlátomást döbbenten. - Majdnem húsz... - javította ki Leala. - És ezt a rengeteg pénzt azokban a levelekben találtam, amelyeket Roberta küldött az apjának. Azt kérte, őrizze meg a számára, de ne egy bankban, hanem inkább valami biztonságos helyen, amíg... szóval, amíg ő visszatér... Amikor felfedeztem ezt a hatalmas mennyiségű pénzt, rögtön szóltam Angusnak, aki éktelen haragra gerjedt. Csak üvöltött, és azt kiabálta, hogy maga, Cole, nyilván valami tolvaj, viszont Robertának mindenhez joga volt, még akkor is, ha a pénz a magáé. Sőt Angus esküdözött, hogy éppen e pénz segítségével fog bosszút állni magán Roberta haláláért. Én meg... én meg egyszerűen nem is értettem, miről beszél - tette még hozzá magába roskadva Leala. - Csak úgy éreztem, nincs tovább... Összecsomagoltam némi ruhát, kivettem egy kis pénzt a kasszából, és elmentem Tallyhez. Mert éreztem, hogy ezt vissza kell adjam magának, Cole. Tudom, Cole, hogy Roberta nem az az asszony volt, akinek maga hitte, de kérem... értse meg, akkor is az én gyermekem... volt... És én azóta is csak magamat vádolom mindazért, amit ő... nem, amit mi magukkal szemben elkövettünk. - Leala néni - szólította meg Alaine gyengéden -, nem szabad önmagadat okolnod! A háború tehet mindenről. Roberta is többet érdemelt volna ifjúsága és szépsége teljében, de amire ő vágyott, attól sokáig meg volt fosztva. Így aztán nem csoda, hogy képtelen volt józanul felmérni a helyzetet... - Köszönöm, Alaine - szipogta -, és ezentúl soha többé nem szólítlak „gyermek”-nek... Hiszen te igazi felnőtt asszonnyá váltál - tette még hozzá, és mélyen felsóhajtott. - Jaj, ha tudnátok, mekkora teher volt ez számomra! - mondta zihálva, de már megkönnyebbülten mosolygott is. Istenem, mennyivel jobban érzem most már magam! Alaine kikísérte nagynénjét az ajtóig. - Jó éjt, drágám - mondta Leala, és megcsókolta. - Külön imát mondok érted és a tieidért ma este... Alaine visszatért az ágyhoz, és döbbenten látta, hogy Cole a pénzt számlálgatja, s közben a halántékát dörzsölgeti. - Ezek a bankjegyek használatlanok... Ilyen vadonatúj pénzt nem is láttam... mióta is... töprengett magában, aztán mint aki hirtelen rádöbben valamire, kirobogott a szobából. Alig telt el néhány perc, Cole újra megjelent, három darab tízdolláros bankjegyet szorongatva a kezében.

331

- Nézd, ezek a kertésztől valók! - tette a bankókat a párnára, aztán az ágy elé térdepelve elkezdte címletenként rakosgatni a bankjegyeket, vagy valami egyéb rendbe - ezt Alaine nem láthatta -, mindenesetre valamilyen rendszer szerint kupacokba. Aztán összerázogatta az egyes halmokat, majd újra átnézte valamennyit. A kötegek végül elrendeződtek, és mindegyikről lerítt, hogy vadonatúj, használatlan, legfeljebb a tetejére helyezett bankót hajtotta egyszer valaki félbe, és ennek nyomát a papír megőrizte. - Nézd, ezeket valaki szándékosan félbehajtotta, lehet, hogy csak azért, hogy beférjen a pénztárcájába, ki tudja. De látod a hajtás nyomát? - kérdezte izgatottan, majd Alaine bólintására elgondolkodva újra megszólalt: - De most nézz ide! - kapta föl a párnára helyezett három bankjegyet, és valamennyit elhelyezte a megfelelő kupac tetejére. - Látod? Ezek hiányoztak! Ugyanis valamennyit sorozatszám szerint csoportosítottam. És csak erről a háromról hiányzott egyegy... - De mit jelentsen ez, Cole? - Csak annyit, hogy a kertész és Roberta... egy hajóban eveztek, mindkettőjük hozzányúlt a pénzhez. - De honnan jutottak hozzá? Ha nem tőled? - Hölgyem! Látja, ez itt a nagy kérdés! Ezt kell még kideríteni, hacsak... Igen, hacsak nem éppen a legvadabb fantazmagóriám szerint történt az egész - mondta, és az ágyra vetette magát. - Martin szerint a kertész Missouriból jött. - Ha tehát az egyik odavalósi, mondjuk, vonatrabló vagy egyéb hasonló banda tagja volt, akkor ez lehetett a zsákmány rá eső része. - Ez nem kizárt... De miként tehetett szert Roberta a pénzre? Csak nem gondolod, hogy a szeretője volt? - Nézd, Alaine! Nekem elég nehéz elképzelni, hogy a feleségem a kertész szeretője lett volna, de... Ráadásul még olyan mocskos, undorító embert aligha láttál. Kétlem, hogy Roberta éppen vele flörtölt volna. Alaine közelebb csúszott Cole-hoz, és finom kis kezével végigsimított mellén, majd hasán. - Jenki úr! - suttogta a fülébe. - Kérem, közölje, hogy végleg eldöntötte-e, hogy ma egész éjszaka Robertán és ezen a rakás pénzen óhajt-e töprengeni! Vagy netalántán arra is hajlandó, hogy elűzze heveny féltékenységi rohamomat, és esetleg talán átölel és megcsókol, és ha minden jól megy, még hatalmas pocakom ellenére is biztosít szerelméről és arról, hogy még mindig tetszem önnek? - Alaine MacGaren Latimer! Te vagy a mindenem, az életem. És csak hogy tudd, hogy nekem így, ezzel a hatalmas pocakkal is a legszebb vagy, biztosítlak, hogy erről a gömbölydedségről évente fogok gondoskodni! - Évenként, jenki úr? - kérdezte Alaine csillogó szemmel. Cole egy percre elgondolkodott, aztán Alaine-re mosolyogva csak annyit válaszolt: - Hát jó pár évig bizonyosan... Másnap kora reggel Cole becsomagolta a pénzt, és bekocsizott St. Cloudba, Martinhoz. Elmesélte neki egész elméletét. A seriffhelyettessel beszélgetve azonban csakhamar kiderült hogy a bankjegykötegek csak tovább bonyolítják az egész nyomozás eddigi menetét. Így hát Cole csalódottan hazahajtott, és csakhamar megfeledkezett az egészről. 332

Alaine napjait bearanyozta Leala és Mrs. Hawthrone állandó jelenléte, akik féltő gonddal és bölcs tanácsokkal látták el, s mindenben segítettek, amire csak szüksége volt. Június végére terhe leereszkedett, a baba már nem rúgkapált a hasában, és Alaine napról napra egyre izgatottabban várta a pillanatot... Már minden készen állt az újszülött fogadására, a napi ügyeleti rendet is gondosan megszervezték, minthogy Cole a tanyán, apja házában rendelt. Braeger benézett olykor-olykor, és tettetett sértettséggel panaszkodott, hogy Cole elcsábítja pácienseit, hogy aztán annál nagyobb s őszinte örömmel állapítsa meg, hogy Alaine körül minden a legnagyobb rendben van. Braeger közben természetesen teljesen magába bolondította a két idős hölgyet, akik el voltak ragadtatva szókimondó stílusától. Alaine meg mintha ég és föld között lebegett volna e boldog várakozás napjaiban, semmi sem árnyékolta be önfeledt örömét, sőt még fokozta is Prochavskiék váratlan látogatása. Alaine boldogan buzgólkodott, és szinte úszott az örömben, amikor úgy érezte, hogy a sok vendéget sikerült kényelmesen elhelyeznie. Ma estére Darveyékat várták vacsorára, akik szívesen fogadták a meghívást, mert őszintén örültek, hogy újra találkozhatnak a két bájos déli hölggyel. Carolynt egyszerűen elkápráztatta Cole döbbenetes változása, hosszú évek után megint a régi volt, kiegyensúlyozott, nagyvonalú, kedves, figyelmes, és még valami más is, amire nem talált jelzőt. Elég volt ránézni akár egy pillanatra is, hogy még a beavatatlan szemlélő is láthassa, hogy szinte minden idegszálával Alaine-re tapad, de Carolyn érezte, hogy mégsem csak erről van sző. Illetve nemcsak erről. Mert ez már több volt, mint egy férfi és egy nő beteljesült, minden félreértéstől mentes kapcsolata, Cole tekintete arról árulkodott, hogy végre megtalálta élete értelmét. Alaine-ben olyan biztos lehetett, mint önmagában, és Alaine is biztos lehetett őbenne. Igen, Alaine maga volt az asszonyi kiteljesedés, teljes szépségében, boldogságában, s így mindenórásan legfőképpen. Másnap este, vacsora közben, immár csak magukban, hirtelen mindenki felkapta a fejét, amikor Közlegény mély torokhangon felvakkantott, és megszokott helyén, ahol ez idáig lustán heverészett, négy lábra állt, majd fülét hegyezve izgatottan körbejárkált. - Látogatót kapunk - jegyezte meg Cole. Néhány perc múlva lódobogás hallatszott az út felől, s mindenki kíváncsian várakozva üldögélt, vajon ki toppanhat be ilyen kései órán. Amikor Miles kinyitotta a kaput, Angus Craighugh szinte elsöpörte maga elől a komornyikot, s közben harsányan kiáltotta: - Engem úgy informáltak, hogy itt lakik dr. és Mrs. Latimer! Miles döbbenten nézett a kifulladt, ziháló, vörös képű emberkére, s nem tudta, mitévő legyen. - Bocsásson meg, uram - hebegte zavartan -, ha jól értettem. Latimer doktort keresi? Leala kapcsolt először, és pattant fel döbbenten. Alaine csak Leala reakciójából következtetett, ki lehet a váratlan látogató, de máris ugrott, és amennyire tudott, sietett a bejárati ajtó felé. - Angus bácsi!? - kérdezte szinte már gyengéden. Craighugh soványabb volt, mint ahogy emlékeiben élt, de arca kimerültnek és elgyötörtnek látszott. Szemmel láthatóan azonban nemcsak a hosszú utazás merítette ki. Haja csimbókokban hullott a homlokába, és ami a legmegdöbbentőbb volt, még a kezében sem volt ott a kalapja. Egyszerűen döbbenetes látványt nyújtott, kiváltképp annak, aki régről ismerte. Unokahúga hangjára Angus végre megállt, és döbbenten nézte Alaine tekintélyes pocakját. Arca még jobban elvörösödött, és szeme villámokat szórt. Aztán elindult felé hatalmas léptekkel, de elé333

érve megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és látszott rajta, hogy szólni akar, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Kínjában még egy lépést tett előre, aztán végre rekedten felordított: - Te utolsó, rohadt szajha! Hát látom, nem tartott sokáig, míg végre az ágyadba ráncigáltad! kezdte, de nem tudta folytatni, így inkább még egyet lépett előre, és karja már-már elérte Alaine-t. De ebben a pillanatban két súlyos kéz nehezedett rá hátulról, és visszarántotta, mielőtt tettleg támadt volna az előtte remegő kis alakra. Cole egy kemény mozdulattal maga felé fordította, és szigorúan ránézett. - Uram, nem ajánlom, hogy még egyszer az életben kezet emeljen a feleségemre! - mondta visszafogott hangon, de szinte kiáltva a felindultságtól. - És arra is felhívom a figyelmét, ha nem volna az, aki, akkor itt és most, azonnal két lábbal rúgnám ki a házamból! És most felszólítom, ne éljen vissza a vendégjoggal! Sőt azt is figyelmébe ajánlom, hogy aki az ön házában, úgymond, nemi bűncselekmény áldozata lett, az nem az volt, aki annak hirdette magát. Csak miheztartás végett! Hogy ne érezze, hogy most itt egyenlíthet! Én persze a teljes öntudatlanság állapotában, minthogy fogalmam sem volt arról, hogy mi történt azon az éjszakán, belementem abba a szörnyűséges ceremóniába, amely valamennyiünk sorsát jó időre meghatározta, sőt Robertáét el is döntötte. Sajnos végérvényesen! Itt azonban más a helyzet! Ez az én birtokom, az én házam, és itt mindenki szívesen látott vendég, ameddig nem lép fel ellenségesen... És legfőképpen nem a feleségemmel szemben! - No ne vicceljen! Hogy én majd pont egy kurvával, egy árulóval szemben viselkedjek úriember módra?! - üvöltött fel Angus. Cole arca eltorzult egy pillanatra. - Ember! Vigyázzon a szavaira! - sziszegte. - Ne sértse meg azt, aki számomra a világon mindennél fontosabb. És ő egy centtel se rövidített meg. - Ó, Angus! Könyörgöm, hagyd már abba! - rohant ki Leala az ebédlőből, és hátulról megpróbálta befogni férje száját. - Értsd már meg végre, hogy Roberta meglopta Cole-t! - Kit érdekel? Az egész rablott pénz volt! Amit már jóval előbb ellopott! És az is csak része volt annak a jenki zsoldnak, amit arról a hajóról ott lenn nálunk, New Orleans-ban. Fogd már föl végre! - Angus! Beszéljük ezt meg majd egyszer máskor! - fogta meg Cole a férfi karját. - Ne érjen hozzám! - fortyant föl Craighugh, és eltaszította Cole kezét, aki rögtön megérezte, hogy a férfi egy kisméretű revolvert tart a kezében, így hát gyorsan felfelé feszítette Angus karját, és így már pisztolya a mennyezetre szegeződött. - Angus! Figyeljen ide! - ordított rá. - Nem ez az első eset, hogy ön fegyvert fog rám! Akkor sem akartam igazán védekezni, és most sem fogok... Nagyon kérem, értse meg végre, hogy az a pénz, amit Roberta a maga címére folyamatosan küldözgetett, nem az én pénzem volt. És most figyeljen jól! Találtunk egy hullát, itt, a rózsakertben! Egy-két hónappal ezelőtt, még tavasszal! És nála ugyanolyan bankjegyek voltak, mint amilyeneket a lánya küldött magának. Tiszta sor: Roberta azt a pénzt ettől a férfitól kapta. - Értem, tehát az egész mocskot az én egyetlen lányomra kenik - mondta magába roskadva. - Angus! Vegye már végre észre, hogy erről szó sincs! Csak arról, hogy egyszerűen én már képtelen vagyok tovább elviselni a vádaskodásait - jegyezte meg Cole tárgyilagosan. - És én sem vagyok képes tovább elviselni ezt az egészet! - kiáltotta Leala villámokat szóró tekintettel. 334

Angus belépett a szalonba, és lerogyott a legközelebbi fotelba. Leala utána nyomult. - Hát ide figyelj, Angus! Idejöttél utánam, hogy számon kérd azt a pénzt, amit Roberta küldött, és amit te a Cole elleni bosszúhadjáratra szántál. Hát tudd meg, azt a pénzt én hoztam ide! Igen, én! És oda is adtam Cole-nak. Te meg idejöttél, és berontottál ebbe a békés házba, mint egy felajzott dúvad. Rátámadtál Alaine-re, aki mindenórás, de te ezzel mit sem törődtél, csak az érdekelt, hogy ez a szegény kislány nem tartotta magát távol attól a férfitól, akit szeretett. Jó... ne szólj közbe! Roberta az én gyermekem is volt! És én mindig is azt hittem, hogy nálánál szebb, csinosabb, becsületesebb nem létezik itt e földön! Aztán rá kellett döbbenjek... igen, Angus, most figyelj, hogy Roberta... nem mindig viselkedett úgy, mint ahogy azt mi elképzeltük! De hagyjuk! A lényeg az, hogy Roberta mindenkit becsapott. Becsapta Cole-t, Alaine-t és minket is. Most pedig idejössz te, nem is tudom, milyen minőségben: mint a felbőszült atya, vagy mint a felbőszült férj! De hadd kérdezzem meg nagyon halkan: volt nekem férjem egyáltalán az elmúlt egykét évben? Hiszen az, aki berontott közös hálószobánkba éjnek évadján, bűzlött a whiskytől, és elterült, mint egy zsák. Én ezt az embert nem ismertem. Ez nekem idegen volt! - fejezte be könnyek között, aztán mélyet lélegezve hozzátette: - Talán minden másképp alakult volna, ha Roberta hozzáment volna valamelyik... udvarlójához... Mondjuk, akinek már úgyis odaadta magát... Angus megdöbbenve fölkapta a fejét. - Ó, igen! - szólt halkan. - Én is tudom, hogy Cole ágyában már nem volt szűz! Nekem is bevallotta, hogy volt egy ifjú barátja, de csak egyetlenegyszer történt meg az eset, és megígérte, hogy soha többé... Nem is tartottam fontosnak, hogy elmondjam neked! Volt enélkül is éppen elég gondod! - De Angus! - kiáltott fel Leala döbbenten. - Könyörgöm, hagyd abba! Az isten szerelmére, legalább annyit hagyj meg nekem, hogy úgy emlékezhessek rá, mint az én aranyos, ártatlan kis gyermekemre! Mrs. Hawthrone közben odaosont Leala mellé, és gyengéden átkarolta a vállát. - Drágám, igazad van. Az ember felejtse el sérelmeit, és bocsásson meg az ellene vétkezőknek! A múltat már úgysem tudjuk megváltoztatni! Így jobban tesszük, ha megpróbálunk kikecmeregni a veremből, és elrendezzük az életünket, a lehetőségek szerint. - Minek? Mi értelme van az egésznek? - tört ki Angus. Tally tehetetlenül széttárta a karját. - Hát, ha maga így gondolja, akkor mi valóban semmit sem tehetünk. De legalább ne vádoljon minket! Hiszen öné a választás! - Cole! - szólalt meg Alaine olyan halkan, hogy férjén kívül senki sem hallotta, de ő máris ott termett mellette. - Cole, azt hiszem, elkezdődött... - suttogta, és hasára szorította a kezét. A szobában hirtelen minden szem Cole-ra meredt, aki gyengéden ölbe kapta feleségét majd Tallyre nézett. - Megkérhetem, Tally, hogy közölje a személyzettel, hogy Mrs. Latimernek eljött az ideje? Ok már tudni fogják, mi a teendő - mondta nyugodtan, és karjában Alaine-nel elindult felfelé a lépcsőn. A fordulóból letekintve észrevette, hogy Leala a könnyeit törölgeti, de már szalad is utánuk. - Kérem, Leala, vegye le az ágytakarót! - mondta, aztán finoman a lepedőre helyezte Alaine-t, majd gyorsan lerántotta zakóját, mellényét, és egy székre dobta. - Cole, szükségünk lesz néhány tiszta lepedőre! - jegyezte meg Leala tárgyilagosan. - Kérem, csak azt mondja meg, hol találok! 335

- Ott! - bökött Cole a szekrény felé, s közben már húzta is le Alaine cipőjét és harisnyáját. Alaine összeharapta ajkát, a fájás erősödött, majd néhány másodperc múlva már újra mosolyogva várta a következőt, és közben ösztönösen szorongatta Cole karját, aki minden idegszálát megfeszítve tapadt tekintetével feleségére, s kezét a hasára helyezte. - Szeretlek - suttogta Alaine. Cole megcsókolta a kezét. - Alaine! - szólította meg remegő hangon. - Képzeld, izgulok, pedig már több tucat gyerek születésénél segédkeztem, de most... ő a mi gyerekünk lesz! - Ne aggódjon, jenki, csak tegye a dolgát, ahogy szokta! Minden rendben lesz! - mosolygott rá Alaine csillogó szemmel. - Különben is ott voltam, amikor Gretchen babája megszületett - tette hozzá csúfondáros hangon -, tudom, mi a teendő! És ha ön, doktor, valamiről megfeledkezik, majd én helyreigazítom! Cole összeszedte legjobb tudását és tapasztalatát, bár egy pillanatra sem tudta feledni, hogy ez a vékony kislány, aki itt hangtalanul, egy jajszó nélkül, összeszorított szájjal szenved, az a lény, aki számára az életet, a világot jelenti. És íme, most már a jövőt is. A fájások egyre rendszeresebbé váltak. Tally és Leala minden szükséges előkészületet megtettek az újszülött fogadására, de Cole észre sem vette a körülötte zajló szorgos munkát, sőt azt sem, amikor a két asszony visszavonult a szomszéd szobába. A kandallón álló óra már hajnalt jelzett. Odakinn már derengett, amikor Alaine egész teste hirtelen görcsbe rándult, ösztönösen felrántotta és két kézzel megragadta lábát, a törzséhez szorította, de már érezte is, hogy a gyermek feje átjutott a szülőcsatornán. És a következő fájással már érezte, hogy... megszületett... Égy halk, semmihez sem hasonlítható kis nyöszörgést hallott, amely nem hangerőben, inkább ritmusában erősödött, és már tudta, hogy elsőszülöttje a világra jött. Elernyedve visszahanyatlott a párnára, és csak annyit hallott, hogy Leala szinte eksztázisban felkiált: - Kislány! - És milyen gyönyörű! - rajongott önfeledten Tally. Cole körül mintha megszűnt volna a világ! Gyönyörködve, elrévült mosollyal fogta kezében a gyermeket, aztán anyja hasára helyezve, remegő hangon kérdezte: - Glynis Lynn Latimer? Alaine csak bólintott, és magához szorította a törékeny kis testet. - Az anyám után? - Igen - nézett rá túláradó szeretettel Cole -, gondoltam, ez volna a legszebb név neki! - Glynis Lynn Latimer! - ismételte meg suttogva Alaine. - És még gyönyörűen is hangzik.

336

Negyvenkettedik fejezet

Angus Craighughról pillanatok alatt mindenki megfeledkezett, miután a komornyik felkísérte egy vendégszobába, és utasította Pétert, hogy készítsen egy jó meleg fürdőt az úrnak. Angus végre szobája magányában eltűnődött a hosszú, fárasztó nap történésein. Törte a fejét, de akárhogy próbált is visszaemlékezni, nem rémlett, hogy valaha is kezet emelt volna egy nőre, de bizony ma este majdnem rátámadt saját unokahúgára, akiről aztán rögtön kiderült, hogy várandós anya, sőt mindenórás. A komornyikot azért rendesen kifaggatta, s így megtudta, hogy Alaine gyermeke nemhogy túl korán, de az esküvőhöz képest néhány hónappal később is érkezett. Így hát volt ideje elmerengeni a váratlan fordulaton, s azon, hogy néhány szobával odébb zajlottak az események. Másnap reggel Angus a szalonban várta, hogy a többiek is végre felébredjenek, de egyelőre csak a személyzet suttogását hallotta: - Kislány! - Gyönyörű! - Egészséges! - Mrs. Latimer is jól van! - Csitt! Még alszik! „Hála istennek!” - sóhajtott fel magában Angus, és kezét összekulcsolta az ölében. Sohasem bocsátotta volna meg magának, ha tegnap esti nagyjelenetével valamit elrontott volna. Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Felemelte tekintetét, s a nyitott ajtóban megpillantott egy vékony kislányt, olyan hétéves formát, hosszú muszlinruhácskában, hatalmas, sötét szeme csillogott, és kérdően bámult rá. Angus hátradőlt a karosszékben, és barátságosan rákacsintott a gyerekre. Ahogy jobban megnézte magának, a kislány döbbenetesen hasonlított a kicsi Robertára, ő is hajszálra ilyen volt ebben a korban, törékeny, csillogó szemű, fényes hajú. - Nem hiszem, hogy már találkoztunk volna... Mindy beleegyezően bólintott. - Tudod, én vagyok Mrs. Latimer nagybátyja... - mondta zavartan, de Mindy most elnézett a lépcsőfeljáró felé, és elfintorította orrocskáját. Angus erre kíváncsian közelebb húzta a székét a gyerekhez, és mélyen a szemébe nézett. - Hát te meg kinek a kislánya vagy? A mellettük levő kerek asztalon egy apró, miniatűr fotográfia állt, ovális keretben, Mindy rábökött, és szelíden elmosolyodott. Angus felállt, kezébe vette a képet, jól megnézte, majd összevonta szemöldökét. A kép Alaine-t és Cole-t ábrázolta, együtt. Angus letette, visszaült a helyére, és már éppen újra kérdezni akart valamit, amikor egy diszkrét torokköszörülés figyelmeztette az ajtó felől, hogy nincsenek egyedül. - Annié, a szakácsnő kérdezteti, uram, hogy óhajt-e már reggelizni... Minthogy a többiek még valamennyien alszanak - tette hozzá Miles zavartan. - így hát csak önnek és a kislánynak teríthetünk... Angus a gyerekre nézett. - Velem tartasz, kicsikém? - kérdezte, és várakozóan ránézett, de Mindy nem válaszolt. - Uram, ő Mindy! - magyarázkodott Miles szolgálatkészen. - És nagy valószínűség szerint nem várhat tőle választ. Mindy nem szólalt meg azóta, hogy a kertészünk idehozta. 337

- A kertészük? - Igen, uram. A kislány nagybátyja, aki azóta, fájdalom, elhunyt... Angus kinyújtotta kezét a gyerek felé, mintegy hívogatva, hogy tartson vele az ebédlőbe. - Tudod, nekem is volt egyszer egy ugyanilyen szép kislányom! - mondta bepárásodó tekintettel. Mindy barátságosan elfogadta Angus felé nyújtott kezét, és együtt sétáltak át a szomszédos helyiségbe. Közben bátortalanul mosolygott a férfira, és ettől Angus szíve átmelegedett. Régen nem érzett ehhez hasonlót. A pici kéz az övében valami ezer éve elásott reflexet hívott elő. Glynis Lynn élete első délutánját sugárzóan boldog apja társaságában töltötte. Cole megállapította magában, hogy hosszú praxisa alatt sem látott még ilyen csodálatos újszülöttet. És ez ügyben bátran vitába szállna bárkivel. Alaine közben felébredt, és mosolyogva nézett a bölcső fölé hajló Cole-ra. - Nézd, éppen olyan az orra és a szája, mint a tied - állapította meg a boldog apa ellentmondást nem tűrő hangon. Alaine gyengéden nézett rá. - De Cole... Még alig látszik... semmit sem lehet tudni! Cole felállt a bölcső mellől, és odatelepedett Alaine mellé. - Hogyhogy nem látszik? Hogyhogy nem lehet tudni? Értsd meg, ilyen, mert én azt akarom, hogy ilyen legyen! - Neked mindig, minden úgy teljesül, ahogy akarod? - Igen... Hiszen te is az enyém vagy! - jelentette ki határozottan, mintegy lezárva a vitát. - És tudod, ha az életemben ez teljesült, ez, aminél jobban semmire sem vágytam, akkor... Valaki halkan megkocogtatta az ajtót, Cole felugrott, és a bejárathoz sietett, ahol ott állt Angus, magába roskadtan. - Latimer százados... izé, őrnagy úr... Latimer doktor... - dadogta szinte kétségbeesetten. - Kérem, szólítson Cole-nak! - I-igen... Cole... - bólintott Angus. - Szóval... Cole, azért zavarom ... azért jöttem, hogy megmondjam magának, hogy egész éjszaka... sőt egész nap gondolkodtam, de képtelen vagyok kiigazodni ebben az egész ügyben. Nem értek semmit. Úgyhogy kérem, bocsásson meg! Mert tudja, nekem ez a pénzdolog... meg Roberta... no és minden más rettenetesen zavaros! Én voltaképpen azóta nem értek semmit, amióta magát megismertem. Egyet már biztosan tudok, de az csak annyi, hogy igazán bolond voltam, és ezért is kérnem kell a bocsánatát. És legfőképpen azért, hogy megsértettem Alaine-t. Kérem, könyörgöm... bocsásson meg! Cole elmosolyodott, és a kezét nyújtotta. Közben maga is elképedt, mert sok mindenre számított az életben, de arra nem, hogy tőle ez az ember egyszer majd bocsánatot kér, sőt arra sem emlékezett, hogy valaha is kezet nyújtott volna Angusnak. De a gesztus most mégis jó érzéssel töltötte el. - Angus, az ember annyi ostobaságot követ el életében. Én magam is... alig győzném felsorolni! De nézze, különben hogyan tanulhatnánk a saját hibáinkból? Hogy legalább megpróbáljunk egy kicsit bölcsebbé válni? Angus idegesen dörzsölgette a kezét, aztán váratlanul a homlokához kapott, és bizonytalan hangon megjegyezte:

338

- Cole... azt hiszem... - merengett el - igen, azt hiszem, mindenekelőtt Lealával kellene beszélnem... Cole egyetértően bólintott. - No látja, ez végre igazán bölcs dolog lesz! Craighughék és Mrs. Hawthrone egy héttel a baba születése után elindultak hazafelé, hiszen most már Leala is belátta, hogy Angus csapot-papot otthagyott, mit sem törődve pénzzel, üzlettel, profittal, s a nyomába indult, és ilyet emberemlékezet, de legalábbis esküvőjük óta nem tett. Craighughék távozása után Alaine úgy érezte, mintha kiürült volna a ház, mintha kevesebb fény áradt volna be a szobákba, holott lassan már itt volt augusztus, a nap hét ágra sütött, és a hőség is egyre elviselhetetlenebbé vált. Még a mindig előírásosan öltözködő és sosem panaszkodó Miles is szemmel láthatóan szenvedett a melegtől. Alaine mindazonáltal nem sokat törődött a hőséggel, egyszerűen nem hordott fűzőt, feltűrte ruhája ujját, és mindenről megfeledkezve átadta magát az anyaság örömeinek és gondjainak. Érdekes módon és ellentétben a nagy Latimer-házzal, a tanya mindig kellemesen hűs volt, az épületet körbeölelő hatalmas szilfák, mint egy szigetelőréteg tartották távol a meleget. Alaine egyre gyakrabban tartózkodott ott Glynisszel és Mindyvel, miközben férje a dolgozóban fogadta pácienseit. Persze időközben a házat alaposan kitakaríttatta, egy-két újabb bútordarabot is beszerzett, úgyhogy végre megint minden a régi fényében ragyogott. Itt valahogy otthonosabban is érezte magát, kisebb és meghittebb volt az egész, no meg Cole-t is maga mellett tudhatta. Ez a ház teljes egészében téglából épült, a padlót kemény tölgyfából rakták le, s csak a konyhában és a mellékhelyiségekben volt márványborítás. Különös módon a nagy ház valamennyi ablaka megremegett a legkisebb széliéire is, itt minden sziklaszilárdan állt a helyén, nem zavarták meg a csendet holmi bútorrecsegések. Érezhető volt, hogy ezt a házat valódi féltő gonddal, több nemzedékre építették. Alaine egyre jobban megszerette, és napról napra jobban ragaszkodott hozzá, itt szívesen díszítgetett, rendezgetett, mert otthon volt. Fönn a hegyen, a nagy házban valahogy mindig úgy érezte, mintha vendégségben volna. Egyik este vacsoránál Cole megjegyezte, mi volna, ha végleg leköltöznének a tanyára, ha már Alaine annyira kényelmesen berendezkedett. Kevesebb pelenkára, bébiholmira volna szükség, nem beszélve arról, hogy lassan már mindenből dupla mennyiséget kellett beszerezni, hogy mindkét helyen elegendő legyen. Alaine alig hitt a fülének; mintha Cole a gondolataiban olvasott volna. Mély lélegzetet vett, és boldogan rebegte: - Azt hiszem, jenki, ez egészen jó ötlet! Cole intett Mrs. Garthnek, hogy hozza be szokásos vacsora utáni brandyjét. A házvezetőnő azonban megkövülten álldogált, észre sem véve jelzését, annyira meghökkentette őt a doktor ötlete. - Ó, bocsásson meg, uram! - szabadkozott hirtelen magához térve. - Egy pillanat - hebegte, s már hozta is a metszett kristályüveget, aztán remegő kézzel, elgondolkodva túlcsordulásig töltött egy poharat. - Cole, és arra gondoltál-e, hogy akkor mit csinálsz ezzel a házzal? - kérdezte Alaine, közelebb húzódva férjéhez. - Igen. Például jó kis kórházzá lehetne átalakítani, mindenesetre azoknál a járvány kórházaknál, melyeket láttam, jobb lenne...

339

A metszett üvegkancsó kihullott Mrs. Garth kezéből, és az asztalon végigömlött a brandy. A házvezetőnő gyorsan felitatta egy kendővel, s közben bocsánatkérően nézett a doktorra, aztán amilyen gyorsan csak tudott, kiosont az ebédlődből. Cole csodálkozva nézett utána, de máris megfeledkezett róla, mert Alaine, élvezve, hogy végre újra kettesben lehetnek, felpattant, és az ölébe telepedett. - Ó, Cole! Nem is tudod, milyen nagyszerű ötlet! - kiáltott fel őszinte elragadtatással, miközben átölelte a nyakát. - És akkor Braeger is itt dolgozhatna! Én már holnap rögtön nekilátok, és a személyzet segítségével leviszünk minden személyes holmit! A hét végére készen is lehetünk... Vagy legkésőbb a jövő hét elejére. Aztán hívatunk mestereket, kőműveseket, és átalakíttatjuk az egész házat. Cole azonban hirtelen minden korházzal kapcsolatos érdeklődését elvesztette. Egyszer csak nem tudott másra koncentrálni, mint az ölében ülő karcsú női testre, amely most, ebben a nyári melegben nem is volt fűzőbe szorítva, így simogató keze a lágy kelmén keresztül mintha közvetlenül Alaine bőréhez ért volna. Glynis születése óta várta ezt a pillanatot, amikor végre megint intim kettesben lehetnek, és újra szerethetik egymást. Jó másfél hónap telt el a kislány világrajövetele óta anélkül, hogy igazán férfiként ölelhette volna feleségét. Érezte, hogy nem bírja tovább. Ágyéka majd szétfeszült a vágytól, szinte beleszédült az izgalomba. - Hölgyem, nem gondolt-e az utóbbi napokban arra, hogy időtlen idők óta nem szeretkeztünk? - kérdezte felvont szemöldökkel, de mosolyogva nézve Alaine-re. - Nekem még ennél is jobb ötletem támadt, ha méltóztatna végighallgatni, uram! - évődött kedvesen, és vékony kis kezével Cole kigombolt inge alá nyúlt, és végigsimogatta izmos mellkasát. - De az én ötletemhez valódi magányra van szükség, ahol senki sem zavarhat meg minket. Mit szólna a hálószobájához, jenki? Másnap, még mielőtt Cole egyáltalán közölhette volna döntését a személyzettel, máris megjelent a kórház első páciense. Rebel Cummings érkezett Braeger társaságában, és érdeklődő tekintettel hallgatta, ahogy a két férfi vacsora közben megvitatja a leendő kórház terveit, ahol együtt dolgozhatnának. Már éppen indulni készültek, amikor Rebel hirtelen belecsimpaszkodott Cole karjába, aztán ha a férfi nem kapja el, hanyatt esett volna a padlón. A szokásos repülősó, hideg vizes kendő mit sem használt, Rebel ájultan feküdt a kanapén. Alaine szótlanul figyelte az egész jelenetet. Az igazat megvallva nem nagyon kedvelte Rebelt, kiváltképp azt nem bírta elviselni, ha a nő Cole-nak támadt csípős nyelvével. így most is csak a háttérbe húzódva figyelt, és megpróbálta elfeledni Rebellel kapcsolatos ellenérzéseit. I5raeger csak azt hajtogatta, hogy az isten szerelmére, meg ne mozdítsák az alélt testet, de azt elfogadta, hogy legalább valahogy egy vendégszobáig el kell vinni. Alaine kétkedő tekintettel hallgatta férje és Braeger vitáját, de egyben biztos volt: ennél hitelesebb előadást már gyermekkorában is látott holmi helyi vándorszínészektől vasárnap délelőtt a főtéren. Arról persze fogalma sem volt, hogy mire megy ki az egész színjáték, csak egyet tudott, hogy Rebel Cole-nak rendezte. De nagy-nagy önfegyelemmel eldöntötte magában, hogy nem fog beleszólni, hiszen ez még csak a második felvonás. Rebel Cummings három napig maradt a vendégük, de távozását egy heves szóváltás előzte meg. Rebel ugyanis az éjszakai, kora hajnali órákban holdkórosként kóválygott a házban, de egyszer véletlenül eltévesztette az ajtót, és betámolygott Cole-ék hálószobájába, ahol az orvos éppen 340

gyengéd csókokkal ébresztgette Alaine-t. Rebel megdörzsölte a szemét, és úgy tett, mint akinek fogalma sincs, hol van, merre jár, jóllehet az elébe táruló látvány igazán meggyőzhette volna, hogy elvétette a szobát. Mert amit láthatott, az nem volt más, mint egy meztelen férfitest egy meztelen női testre borulva, amint gyengéden öleli, csókolgatja, ébresztgeti. A legintimebb pillanatban toppant be. Cole a váratlan látogatót megpillantva artikulálatlanul felüvöltött, mire Rebel először összerezzent, majd lélekszakadva kirohant a szobából. Remegő kézzel összepakolt, arról is megfeledkezve, hogy milyen súlyos beteg. Még a közös reggelinél sem jelent meg, mondván, csomagol, de arcára volt írva, hogy nem kíván újra találkozni Cole-lal és feleségével. Aztán a kocsi végre előállt, és Rebel elhagyta a házat. Szeptember második keddjén borús, szürke felhők között kelt fel a nap. Alaine ma nem Cole-lal együtt ment le a tanyára, mert ilyenkor, kora reggel nem volt szíve felébreszteni a még mélyen alvó Glynist. Inkább megfürdött, felöltözött, és előkészítette a kicsi ruháit, sőt egyéb holmikat is becsomagolt, mert a hét végére véglegesen ki akarták üríteni a házat, hiszen jövő hétfőn már jönnek is az ácsok és a kőművesek, hogy elkezdjék a nagy átalakítási munkálatokat. Alaine már a fürdőszobában fésülködött, amikor észrevette, hogy valaki áll az ajtóban. A tükörből megpillantotta Mrs. Gartht, aki Glynisszel a karján figyelte úrnőjét. - Asszonyom! Szeretnék mutatni magának valamit - kezdte Mrs. Garth száraz, rekedtes hangon. - Ha megkérhetném, fáradjon velem! - szólította fel, és máris sarkon fordult, és várta, hogy Alaine kövesse, majd hirtelen visszafordulva megszólalt: - Nincs sok időnk! - Kérem, adja ide Glynist! - mondta Alaine szinte könyörögve. - Aztán én is jövök mindjárt, de előbb még gyorsan tisztába teszem. - Nem várhatunk! Jöjjön azonnal! Alaine gyorsan felfogta, hogy nem húzhatja tovább az időt, mert Mrs. Garth már el is tűnt Glynisszel együtt a lépcsőfordulóban, s elindult lefelé a hallba. Alaine utánafutott, majd legnagyobb megdöbbenésére Mrs. Garth belépett Roberta lakosztályába, aztán céltudatosan elindult az alkóvban elhelyezett tükör felé. Mikor már asszonya is utolérte, Mrs. Garth felemelte karját, és megnyomta a tükör ezüstözött szegélyének felső sarkát, mire az mint egy ajtó kinyílt, és mögötte egy sötét folyosó tárult fel. A házvezetőnő belépett, és intett Alaine-nek, hogy kövesse. A tükör mögötti négyszögletes kis térségből hosszú lépcsősor vezetett lefelé, a beláthatatlan mélységbe. Olyan volt, mint egy meredek, végtelennek tűnő akna, hiszen a sötétben nem lehetett kivenni a végét. Alaine még nem indult el lefelé, először körülnézett, és ekkor vette észre, hogy a lépcső nemcsak lefelé, hanem fölfelé, a padlásszintre is vezet, ahol egy létrában folytatódott, de innen már csak a tetőre lehetett kijutni. Mrs. Garth ekkor egyetlen mozdulattal kiemelt egy támasztógerendát a falból. - Mrs. Latimer! Itt van? Kérem, kövessen! - mondta, és szavai rémisztően visszhangzottak az aknából. Alaine még mindig döbbenten forgatta a fejét, aztán végre megszólalt: - Mrs. Garth! Nem gondolja, hogy szólnunk kéne Cole-nak, vagy legalábbis idehívni egy-két férfit? - kérdezte elcsukló hangon, és érezte, hogy beszélni is alig bír. Közben a csecsemőt figyelte izgatottan, és már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy legalább Glynist biztonságban tudja. - Sok mindent fog látni odalenn, ami érdekelheti! Nincs vesztegetni való időnk! Jöjjön!

341

Alaine gyorsan felfogta, hogy az iménti figyelmeztetés felér egy utasítással. Egy másodpercig még tétovázott, aztán megadva magát a sorsnak, megpróbálta követni Mrs. Gartht, és a szűk lépcsőn lefelé egyre csak attól tartott, hogy Glynis testi épsége veszélyben forog. Követte az asszonyt, de lába remegett, s szeme idegesen vibrált a sötétben, aztán végre Mrs. Garth meggyújtott egy lámpást, és ekkor hirtelen az egész lépcsősor láthatóvá vált. A meredek, aknaszerű lépcsőn szinte bőrükön érezték a felfelé húzó légáramlatot. majd egy idő múlva Alaine észrevette, hogy a téglafallal kiépített lépcső, amelyet fagerendák támasztottak alá, átváltott egy igazi sziklaalagúttá, sőt itt már jól látszott, hogy ezt a folyosót nem emberkéz alkotta, hanem valamiféle sziklabarlang része. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, nyirkos levegőáramlat csapott arcukba, és a lépteik zaja is különösen visszhangzott. Alaine-nek fogalma sem volt, merre járhatnak a ház alatt, de azt érzékelte, hogy a talajvízszinttől már nincsenek messze. Alaine-nek úgy rémlett, mintha lábuknál apró kis állatok osonnának, menedéket keresve a sziklafal repedéseiben, zugaiban. Most döbbent rá, hogy ezek csak patkányok lehetnek, és a felismeréstől egyre jobban elborzadva, alig merte lábát egy újabb lépcsőfokra helyezni. De szerencsére egy-két perc múlva már leértek a lejtős akna mélyére, ahol egy viszonylag tágas, szobaszerű térség végében egy masszív tölgyfa ajtó torlaszolta el a további járást. Mrs. Garth végigtapogatta az ajtófélfát, és mintha láncok hullottak volna le, az ajtó kinyílt. A házvezetőnő rögtön átsuhant a szabaddá vált bejáraton, és türelmesen várta Alaine-t, aki egyre izgatottabban, idegesebben, de azért követte. A vastag tölgyfa ajtó becsapódott mögöttük, mire Mrs. Garth tőle szokatlan módon elkáromkodta magát: - A nyomorultak! Képtelenek tisztességesen dolgozni! - Legyintett, aztán újra magasba emelte a lámpást, és megszaporázva lépteit előrefutott. Itt a talaj még jobban lejtett, de ugyanakkor valahonnan egy újabb fényforrás is bevilágította a sziklatermet. Alaine-nek majdnem földbe gyökerezett a lába, ahogy körülnézett. A hatalmas helyiség tele volt mindenféle bálával, ládával, mindenféle kereskedelmi társaságok pecsétjeivel, címkéivel ellátott dobozokkal, s inkább hasonlított egy raktárra, mint egy szokásos polgári ház pincéjére. Sőt egy rácsokkal lezárt kis fülkét is látott, amely mögött hatalmas faládák sorakoztak. Valamennyin ott volt a felirat: PUSKAPOR, LŐFEGYVER! - Mi? Hogy puskapor, lőfegyver? - motyogta Alaine félig magában, félig foga között sziszegve, és közben eszébe jutott Cole amúgy mellékesen elejtett néhány szava a folyón zátonyra futott és elsüllyedt hajókról. „Nem kizárt - gondolta magában -, hogy itt az egész rakomány!” De pont itt, az ő pincéjükben? Merthogy Cole szerint jó néhány teherszállító gőzös rejtélyesen elsüllyedt errefelé, feltehetően efféle rakománnyal. - Mrs. Latimer! Kérem, kövessen, csak erre! - halkította le ösztönösen hangját Mrs. Garth, és ettől a visszafogottságtól Alaine úgy érezte, hogy önszántából követi a házvezetőnőt. - Már csak néhány lépcső... - biztatgatta meggyőzően. Továbbhaladtak lefelé, mígnem egy nagyobb barlangterembe értek, amely már végképp nem emberi kéz munkája nyomán keletkezett. Alaine feldúltan követte, de már csak arra figyelt, nehogy Glynis fejét beverje a sziklafalba. Aztán mihelyt beérte az asszonyt, lerogyott a fal egy kiálló peremére, és szorosan mellére szorította a gyermeket. Még alig pihegte ki magát, amikor Mrs. Garth újra rászólt, és hatalmas kulcscsörömpöléssel kinyitott egy újabb ajtót, amely már egy valóságos börtöncellába vezetett. 342

- Mi a fenét csinál itt? Nekem ebből elegem van, én felmegyek! - kiáltott utána Alaine felháborodottan, de aztán mégis követte a szűk kis helyiségbe. Alig ért azonban be, Mrs. Garth gyorsan kiosont, és egyetlen mozdulattal rácsukta a rácsos ajtót. - Mit csinál? - kiáltott fel Alaine kétségbeesetten. - Azonnal engedjen ki! Mrs. Garth azonban nem válaszolt, csak farkasszemet nézett vele, majd lassú mozdulattal kiszedte a kontyát tartó tűt a hajából, és diadalmasan megrázta sörényét. Arca ebben a pillanatban megváltozott, eltűnt róla a szokott merev, méltóságteljes kifejezés, kipirult, megtelt élettel, indulattal és alig leplezett gyűlölettel. - Hogy mit csinálok? Amihez jogom van! Hajlongtam, hajbókoltam már eleget. És most nem teszek mást, csak visszaveszem azt, ami mindig is az enyém volt! Madame Latimer! Mindy izgatottan húzta végig vékony kis kezét a tükör szegélyén, de nem történt semmi, pedig már többször is megismételte a mozdulatot de csak önmagát látta, és a tükör az ő érintésére nem mozdult el, így rejtve maradt előle minden, ami mögötte történt. Éppen a szobájában öltözködött, amikor hallotta, hogy Alaine Mrs. Garth utasítására belép Roberta lakosztályába, mire ő is kíváncsian utánuk osont, de csak annyit látott, hogy a házvezetőnő megérinti a tükröt, mire az mint egy ajtó, kinyílik, aztán mindketten eltűnnek mögötte. A kislány rettenetesen megrémült, mert a tükör mögött csak egy sötét nyílást érzékelt, és ott tűnt el az imádott Alaine. De mire odafutott, a tükör bezáródott mögöttük, és neki már nem nyílt ki újra. Rettenetes pánikba esett, de tehetetlen volt. Hiába számlálta a perceket, nem történt semmi. Az óra már a delet is el ütötte, általában ilyenkor szokott Latimerékkel együtt visszatérni a tanyáról, hogy a nagyházban megebédeljenek. Abban viszont biztos volt, hogy Cole-nak nemsokára meg kell érkeznie. Csak addig ne essen baja Alaine-nek és Glynisnek! Mindy úgy érezte, hogy már egy örökkévalóság óta várakozik, mikor végre meghallotta, hogy Cole belovagol a kertbe, erre gyorsan elhagyta őrhelyét, és elfulladt lélegzettel futott elébe. De már Peter is a doktorra várt, és Mindy jól látta, hogy Cole kérdésére csak tehetetlenül megvonja a vállát. Mindy tudta, hogy Péternek kellett volna levinnie asszonyát a picivel és vele együtt a tanyára, de mint mindenki láthatta, még most is ott álldogált egyik lábáról a másikra, tehetetlen tanácstalansággal. Cole gondterhelt arccal berontott a házba, észre sem véve a sarkában topogó Mindyt. A doktor szemlátomást nagyon felajzott volt, hiszen Alaine-nek komoly oka kellett legyen, hogy így megvárakoztatta Pétert, sőt egész délelőtt nem ment le a tanyára. Cole még a gondolattól is megrémült: csak nem beteg valamelyik? Kettesével szedte fölfelé a lépcsőket, de mind a hálószoba, mind a gyerekszoba üres volt. - Alaine! - kiáltotta, visszatérve a hallba, és egymás után nyitogatta ki az ajtókat. - Alaine, hol vagy? Még a konyhába is bekukkantott, de Annié is csak széttárta a kezét. - Reggeli óta nem láttam egyikőjüket sem! - mondta. Cole erre megint elindult felfelé az emeletre, de Mindy útját állta, és kis kezével elkezdte ráncigálni a doktor karját. Cole dühösen lenézett rá, de Mindy nem hagyta magát lerázni. - Mindy! - állt meg végre, és lehajolt a kislányhoz. - Nem láttad véletlenül Alaine-t?

343

Mindy megkönnyebbülten elmosolyodott, és bólintott, aztán megfogta a férfi kezét, és egyenesen Roberta lakosztályába vezette. Ott hevesen gesztikulálva integetett a tükör felé, aztán Cole-t is odavonszolta, és ujjával böködte a foncsorozott üveget, s közben leste, érti-e Cole, mit akar jelezni. - Igen, Mindy, értem. Szép tükör, de most nincs erre időm, meg kell találnom Alaine-t és Glynist. Erre Mindy még hevesebben böködte ujjával a tükröt, de Cole értetlenül nézett rá, aztán legyintett, és otthagyta. Mindy szeméből előtörtek a könnyek, kis kezét ökölbe szorította, és arra gondolt, miket mesélt neki Alaine a hősökről és a bölcs emberekről. Alaine azt is mondta, hogy vannak dolgok, amiket csak a hősök vagy a nagyon okos emberek tudnak végrehajtani, és senki más... Mindy tudta, hogy ő bölcsnek igazán nem mondható, de most igazi hőssé válhatna, ha Cole végre rá is figyelne, és nem rohangászna ilyen gondterhelt arccal fel s alá a házban. De Cole, úgy tűnt, nem akar ráfigyelni! Figyelj, Cole, figyelj! - fohászkodott magában. A könnyek elborították arcát, letörölgette zsebkendőjével, és hirtelen elszántsággal Cole után szaladt, aki újra Pétert faggatta. - Nem, nem, uram - válaszolta tehetetlenül a fiú. - Már megmondtam, most sem tudok többet. Reggelinél csak annyit mondott, hogy álljak ki a kocsival kilencre. Nos, én kiálltam pontosan, és azóta is várok, de az asszonyom nem jött le. - És nem is láttad azóta? - üvöltött fel eltorzult hangon Cole, s elképzelte, hogy Alaine esetleg a hátsó ajtón ment ki, amely a meredek sziklához vezet... Leesett volna? Vagy bement sétálni az erdőbe, s kificamította a lábát, s azóta is ott fekszik tehetetlenül... Netán a kicsivel együtt?! Érezte, hogy agya mindjárt szétrobban, és képtelen ésszerűen gondolkodni. Eltolta maga elől Mindyt, és Miles keresésére indult. - Nem, uram - felelte a komornyik is. - Akkor láttam utoljára, amikor reggeli után a gyerekkel együtt felment. Aztán már nem jött le. Cole nagyon jól tudta, hogy Miles éberen figyel mindenre a házban, s ha ő sem látta, akkor fölösleges tovább kérdezősködnie. Mindy azonban kitartóan a nyomában maradt, és megpróbált belécsimpaszkodni, de Cole kiszabadította kezét a kislányéból, észre sem véve, hogy a gyerek kétségbeesetten mozgatja az ajkát, de hang nem jön ki a torkán, - Értsd meg, Mindy, most meg kell találnom Alaine-t - szólt rá ingerülten. - Fogd már föl végre, hogy Alaine és a baba eltűnt! - taszította el magától a gyereket, és berontott az ebédlőbe. Az aggodalomtól eltorzult arccal kiabálni kezdett: - Peter! Azonnal szólj Olie-nak és Saulnak, jöjjenek rögtön! Te meg tartsd nyitva a szemed útközben, hátha meglátod valahol Mrs. Latimert. És kukkants ki a tanyára is! Peter hanyatt-homlok elrohant, és nemsokára hallani lehetett, ahogy erőteljes ostorcsapásokkal sürgeti a lovakat. Annie Milesszal együtt álldogált az ajtóban, kezében egy kanalat tartva, és teljesen megfeledkezve az ebédről. A komornyik pedig idegesen csavargatta nyakkendőjét, már majdnem letépte magáról. - Valami nincs rendben ebben a házban - szólalt meg a szakácsnő, és fegyverként forgatta kezében a kanalat. - Érzem... egyszerűen érzem... - motyogta félhangosan. Miles dühösen ránézett, de nem szólt egy szót sem, csak bűntudatosan törte a fejét, mert érezte, valami elkerülte a figyelmét. 344

Cole hirtelen megfordult, mert Mindy kis öklével már megint rávert az asztalra, és megpróbálta elkapni a férfi pillantását. Mikor a doktor végre ránézett, abbahagyta a kopogtatást, és karjaival kezdett hadonászni, és fölfelé mutogatott. Cole ingerülten megrázta a fejét, és próbálta megőrizni türelmét, de a szavak rekedten törtek elő a torkából: - Mindy! Meg kell értened, most nincs kedvem játszani veled! És a tükröt sem akarom látni! Alaine és a baba elmentek, csak azt nem tudom, hová! Kérlek, értsd meg! A gyerek gyorsan bólintott, jelezve, hogy minden szót ért, aztán magára mutatott, és megismételte az előbbi mozdulatokat. Cole félve, hogy elveszti maradék türelmét, hátat fordított neki, és csak a válla fölött szólt vissza: - Hagyj békén, Mindy! Kérlek! Erre a kislány újra rávágott az asztalra, és nem is hagyta abba, amíg Cole végre újra megfordult, de szeme már szikrákat szórt a haragtól. Most vette csak észre, hogy Mindy szeméből ömlenek a könnyek, és némán mozgatja az ajkát, mint aki nagyon mondani akar valamit. Kis fejében rég elfelejtett emlékképek rémlettek fel, eszébe jutott, amikor szülei elrejtették, és lelkére kötötték, hogy meg ne szólaljon, bármi történjék is. Aztán eszébe jutott anyja velőtrázó sikolya, amikor a festettarcúak elvitték az égő házból, aztán amikor nagybátyja beleesett abba a lyukba. Most meg az imádott Alaine és a kisbaba... Most már szabad beszélni! Most már senki sem tiltja! Kinyitotta a száját, de hiába erőlködött, szavak helyett csak valami hörgés tört elő a szájából. Mindy tehetetlenül újra sírva fakadt, és már-már vinnyogva nyüszített. Cole megsimogatta a fejét, de nem volt ereje további vigasztaló szavakra. Inkább ölbe vette a kislányt, hátha így hamarabb megnyugszik. Mindy vékony kis karjaival átölelte a férfi nyakát, és a füléhez hajolt. - Papa! Papa! Mama! Mama! - suttogta jól érthetően. Cole döbbenten nézett rá, de a kislány felcsillanó tekintettel folytatta: - Al... Alai... - Alaine? - kérdezte Cole. Mindy élénken bólogatott: - Nis! Nis! Nis! - Glynis? - Co... Cole! - nyögte ki végre. - Cole! Gyere! - kiáltotta boldogan. - Gyorsan, gyorsan! - tette hozzá szinte már tisztán tagolva a szavakat, és leereszkedett Cole öléből. - Gyere! - húzta maga után. A férfi végre kapcsolt. Ez a kislány talán tényleg tudja, hol van Alaine meg a kicsi, és ezt akarja mindenáron közölni vele. Gyorsan felugrott, és megfogva Mindy kezét, hagyta, hogy a gyerek újra Roberta szobájába vezesse. Ott újra a tükörre mutatott, és megszólalt: - Aj-tó! - Ajtó? - nézett rá elképedve Cole. - Ajtó! - ismételte kitartóan a gyerek. - Kinyit! Ajtót! - Mindy? Azt akarod mondani, hogy a tükör egy ajtó, és Alaine átment rajta? Mindy hevesen bólogatott. - Nis, Nis. Is! - vágott kis öklével a tükörre. Cole végigtapogatta a tükröt, és hitetlenül csóválta a fejét. - Arth... Arth... Miszis Ga... Garth! - nyögte ki végre.

345

- Mrs. Garth - kiáltott fel Cole döbbenten, eszébe jutván, hogy mióta hazajött, nem is látta a házvezetőnőt. De most inkább közelebb lépett a tükörhöz, és tüzetesen szemügyre vette. De nem látott rajta semmi feltűnőt. Kezével szinte pontról pontra végigsimította a keretet, s ekkor a jobb felső részen megtapintott egy kis kiálló bütyköt. Megnyomta, a tükör el is mozdult egy hüvelyknyit, de nem többet. Ekkor már erőteljesen nyomta, mire a tükör elfordult, és kinyílt, mint egy ajtó. - Mindy! - kiáltott a gyereknek Cole. - Figyelj ide! Ha Saul és Olie megérkezik, azonnal vezesd őket ide! Mindy csillogó szemmel bólogatott, és már futott is le a hallba, de egy pillanatra még hátranézett, és elkapta a férfi pillantását. - Mindy... szeret Alaine és Nis! - suttogta. Cole rámosolygott. - Én is szeretem őket. És Mindyt is szeretem. Nagyon. A kislány fülig pirult, aztán gyorsan sarkon fordult, és már szaladt is tovább. Cole felkapott egy lámpát az éjjeliszekrényről, meggyújtotta, és elindult lefelé. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és ekkor vette észre, hogy felülről némi kis fény szivárog le az aknaszerű lépcsőre. Továbbment, és ekkor egy apró kis cellát pillantott meg, rácsos ajtóval fölszerelve, és mögötte a sötétben azt, akit keresett. - Alaine? - suttogta, és a rácshoz lépett, de ebben a pillanatban egy hatalmas fekete alak ugrott elé, és szembe találta magát Gunn-nal. A hatalmas néger ökle lesújtott, és Cole körül elsötétült a világ.

346

Negyvenharmadik fejezet

Alaine sikoltása még egy ideig visszhangzott az aknában, aztán elhalt. Még egy perce sincs, hogy tisztán hallotta Cole hangját, ahogy őt szólította, már reménykedett, hogy kiszabadul, de Gunn ökle megfosztotta utolsó reménysugarától is, sőt most már Cole is ott fekszik eszméletlenül, és köztük a rács, amelyet hiába is próbálna szétfeszíteni. Szeme sarkából figyelte, ahogy a néger felemeli férjét, páni félelembe esett, mert tudta, hogy Gunn egyetlen ökölcsapással akár meg is ölheti. De ebben a pillanatban Mrs. Garth jött szaladva a folyosó másik vége felől, és hevesen integetett a mögötte jövő férfiaknak. Mrs. Garth visszatért a rácshoz, intett Alaine-nek, hogy húzódjon távolabb, és zsebéből elővette a kulcsot. Látva, hogy Alaine aggodalmasan nézi a Gunn karjában fekvő alélt férjét, ironikus mosollyal megjegyezte: - Semmi baj, Mrs. Latimer. A férje jól van. Lehet, hogy kapott egy kis agyrázkódást, de nem komoly. Tudja, Gunn képes nagyon gyengéd is lenni, már ha akar... - fejezte be hangosan kacagva, és szélesre tárta az ajtót, majd Gunn, karján Cole-lal, belépett, és szinte kiejtve kezéből az ájult testet, a cella kőpadlójára dobta. Alaine a tehetetlenségtől remegő kézzel simogatta Cole fejét, hiszen ebben a sötét, nyirkos cellában még egy vizes kendővel sem borogathatta arcát. Rabtartóik még élelemről sem gondoskodtak, és Alaine már csak annak örült, hogy legalább Glynis nem szenved szükséget egyelőre, hiszen őt megszoptatta, és a kicsi boldog elégedettséggel szuszogott a keblén, édes álomba merülve. Mrs. Garth szinte vicsorgott a dühtől, ahogy elnézte a fiatalasszonyt, aki vékony ujjaival simogatta férje haját, és aggódó szerelemmel ölelte magához. - így is kell, drágám! - mondta gúnyosan. - Tartsd csak jók ápold, szeresd! Ha akarod, még gyorsan magadra is húzhatod, használjátok ki azt a kis időt, ami még hátravan! Alaine ajkába harapott, de nagy önfegyelemmel megállta, hogy ne válaszoljon. Gunn felbukkanása a lehető legrémesebb kilátásokat vetítette elé. Mindenre, még a legrosszabbra is felkészülhetett. Arról nem szólva, hogy ezek szerint Jacques DuBonnénak is itt kell lennie valahol a közelben, sőt nyilvánvaló, hogy a háttérből ő irányítja az eseményeket. Kétségbeesetten figyelte, ahogy Mrs. Garth Gunn-nal együtt távozik a cellából, majd bezárja maguk után az ajtót, és kiveszi a kulcsot. De ebben a pillanatban a fekete óriás megbökte a házvezetőnő vállát. - Várjon! - szólt rá parancsolóan, mire az asszony kérdőn nézett fel rá. De Gunn magyarázat nélkül sarkon fordult, és otthagyta. - Ez a mocskos nigger sohasem fogja megtanulni, hol a helye - sziszegte a fogai közt Mrs. Garth. - Egy szép napon még azt is megérjük, hogy minket is kinyír! De néhány perc múlva Gunn visszatért egy vízzel teli korsóval és egy csomó tiszta kendővel, amelyek mindegyikébe egy nagy L betű volt belehímezve. Berúgta az ajtót, és Alaine mellé helyezte a korsót, a kendőket meg a fiatalasszony ölébe dobta. Aztán felegyenesedett, és lenézett Alaine-re, de tekintetében inkább kíváncsiság, mint fenyegetés tükröződött. Aztán újra lehajolt, megérintette Alaine karját, és vastag ujjaival kissé megszorította. 347

- Az a kis fiú-lány, hihetetlen! Erős asszony, jó asszony! A pici meg gyönyörű! De legközelebb már fiú legyen. Fiú! Erős, nagy fiú. Olyan erős, mint Gunn! - suttogta, aztán sarkon fordult, és elhagyta a cellát. Mikor az ajtó elé ért, Mrs. Garth gyorsan ráfordította a kulcsot a zárra, és dühödten megjegyezte: - Nofene, hogy maga még erre a nagy fekete ökörre is tud hatni! Három szónál többet még nem hallottam a szájából, de azokat is Jackhez intézte. - Így igaz, Mrs. Garth. De jó volna, ha maga is felfogná, hogyha kiderül, hogy idehurcolták a férjemet, akkor az sok más emberre is fog hatni! És vigyázzon, mert előbb-utóbb itt lesznek! blöffölt Alaine feldúltan, miközben egy vizes kendővel beborogatta Cole arcát. Mrs. Garth összerezzent. - No ne vicceljen, Mrs. Latimer! Ha nem tévedek, a becses férje egyedül jött le ide. Ha volnának itt mások is, azok nyilván követték volna. De nincsenek! Úgyhogy semmi baj! Ha viszont mégis megjelennének, majd ellátják a bajukat. - Mondja, tényleg azt hiszi, hogy örökké itt tarthat minket bezárva? Gondolkodjon, Mrs. Garth! - Mrs. Garth! Mrs. Garth! - artikulálta ironikusan a saját nevét a házvezetőnő. - Ó, hogy gyűlölöm ezt a nevet! - tette hozzá eltorzult arccal. - Hát ide figyeljen, itt az ideje, hogy végre úgy hívjon, ami a nevem; és az Mrs. Latimer! Alaine a megdöbbenéstől nem tudott szóhoz jutni, csak kétkedve meredt az asszonyra, aztán szarkasztikusan megjegyezte: - És netalántán a másik neve Roberta? - Alaine, ön egy kissé összezavarodott! - válaszolta összeszűkült szemmel az asszony! - Én és Roberta!... Én sohasem voltam Cole felesége! Én Tamara Latimer vagyok. Azaz voltam. Frederick Latimer második felesége. Cole mostohaanyja! „Hát persze!” - villant át Alaine agyán a gondolat. Hiszen ki más tudhatott volna annyit a ház rejtett titkairól, mint az, aki építtette. Még a Latimerek sem ismerhették úgy a tervrajzokat és a kivitelezést, mint néhai apósa felesége, aki a legapróbb részletekig követte a munkálatokat, hiszen az egész ház az ő kívánsága szerint épült. Így hát Roberta lakosztályának titkaival is csak ő egyedül lehetett tisztában. Hiszen az a lakosztály valamikor az övé volt! Most, hogy már tudta, kivel áll valójában szemben, szinte felbátorodott, és kérdések egész tömege tódult az ajkára: - Ezek szerint ön volt az, aki ki-be járt Roberta szobájából, csak hogy engem ijesztgessen? nevetett föl szinte megkönnyebbülten. - De biztosíthatom, hogy engem nem olyan könnyű megijeszteni! Csak nem gondolta, hogy efféle szellemjárások hatására majd megfutamodom, és menekülök fejvesztve, amerre látok? Nevetséges! Hogyan képzelhette, hogy majd feltételezem Cole-ról, hogy ő dobta a kandallóba a legszebb ruhámat? Maga nemhogy engem, de még Mindyt sem tudta igazán megfélemlíteni! Maga ugyanolyan együgyű, mint a drágalátos barátja, Jacques DuBonné! - Téved, kedvesem. Kettőnk közül maga az igazi bolond! - vágott vissza Tamara, elszántan felvetve a fejét. - Bőven belefért a játékba, hogy maga végleg elhagyja Cole-t, mint ahogy egyszer meg is kísérelte, persze ennél csak az lett volna jobb, ha sosem jön ide. Hiszen mielőtt maga idejött volna, Cole-t már teljesen a kezemben tartottam, elláttam itallal, amennyi csak belefért, s „kezeltem” a depresszióját, ahogyan csak tőlem telt. Nem lett volna már sok ideje hátra, az biztos! 348

Hiszen annyit ivott, hogy előbb-utóbb valami baleset áldozatává válhatott volna, és minthogy mindenki jól tudta, hogy egész nap védek senki sem vonta volna kétségbe a dolog baleset jellegét. És akkor... Igen, akkor jöhettem volna vissza én... Immár, mint a ház igazi úrnője, sőt teljes jogú úrnője, amihez minden jogom megvan! De maga közbelépett! Anélkül, hogy észrevette volna, leszoktatta Cole-t az ivásról, visszatérítette a munkájához, aztán ráadásul kitalálta, hogy az én házamból holmi kórházat csináljanak, tele mindenféle nyomorultakkal, betegekkel, invalidusokkal hörögte magából kikelve. - Csak nem gondolja, hogy én ebbe önként belementem volna? Itt egyetlen kőműves sem fog egyetlen falat sem lebontani! - Szóval maga is benne volt abban a mocskos kalózkodásban, amikor hajókat tüntettek el, teljes rakományukkal együtt. Lehet, hogy mindezt azóta űzi, amióta itt van - intett karjával a sötét folyosón gúlába rakott ládák felé. - Hiszen ez a barlang remek rejtekhely mindenféle rablott holmi számára. Csak azt nem tudom, hogy volt képes mindezt véghezvinni! Hiszen ahhoz valahogy ide kellett irányítani a hajókat, a barlang folyó menti bejáratához, aztán az éjszaka leple alatt csendben kirakodni, méghozzá úgy, hogy senki ne vegye észre. De mi történt aztán a rakományuktól megfosztott gőzösökkel? Elsüllyesztették őket? Tamara sokat sejtetően elmosolyodott. - Kedvesem, majdnem rátapintott a lényegre. De csak majdnem! - emelte föl a mutatóujját. Mert azt se felejtse el, hogy mindezt túlélők nélkül csináltuk végig! „Túlélők nélkül!” - döbbent meg Alaine, s hirtelen eszébe jutottak a korházba beszállított emberi roncsok, végtagjuktól megfosztott katonák, haldoklók, majd annak a hajónak a sebesült áldozatai, amelyik New Orleanstól nem messze süllyedt el, és aztán a nyomorék föderációs hadifoglyok, akiket lemészároltak, és akiknek halálával Alaine MacGarent vádolták. És az is felvillant az agyában, hogy Roberta, rövid itt-tartózkodása alatt jelentős, de bizonytalan eredetű összegre tett szert, s az innen származó bankjegyek sorozatszáma megegyezett a Briar Hillben talált zsold számaival, amelyet aztán Cox őrmester gyilkosától koboztak el. A szálak tehát mind ide föl vezetnek, ez biztos, mind a rablóké, mind a gyilkosoké. Alaine kíváncsisága egyre jobban fokozódott, ahogy elnézte az asszony gyűlölettől izzó tekintetét. Egy ilyen pici, törékeny kis nő! - csodálkozott el magában. De még a sötétben is jól kivehetőek voltak egykori nemes vonásai, és nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy barid elképzelje őt fiatalnak, csinosnak, vonzónak. Csak nem lehet, hogy ő lett volna az a körözött rabló és gyilkos, aki Alaine MacGarennek adta ki magát, hogy így terelje el a gyanút a saját feje fölül? Csak nem ő szúrta le Coxot is? - Hát, Tamara, meg kell mondanom, hogy ugyancsak felajzotta a kíváncsiságomat! - mondta Alaine már-már kedvesen évődő hangon. - Annál is inkább, mert azt hiszem, hogy maga is számtalan szerepet eljátszott az elmúlt néhány évben, csak azért, hogy túlélje az egészet, hogy mentse a bőrét. Látja, sok mindenben hasonlítunk egymásra! Sok mindenen keresztülmentünk, de végül kikecmeregtünk minden gödörből. Roberta persze más volt! Ő mindent tőlünk akart elvenni! Tudja, én már kezemben tartottam Cole-t, amikor nem kis ármánnyal mindenkivel elhitette, hogy csak és kizárólag az övé. Aztán később az is kiderült, hogy pénzt is lopott. Igaz, nem Cole-tól, de egyre inkább az az érzésem, hogy magától. Ugye nem tévedek? - A nyomorult! - hördült fel Tamara. - A kis ribanc! Igen. Megtalálta a tükör mögötti rejtekajtót, aztán már mindent, amit itt felhalmoztam. Pedig képzelheti, nem volt könnyű mindezt idehozni New Orleansból! Aztán még ennek a cellának is ellopta a kulcsát, és így a pénzhez is hozzáférhetett, amely itt teljes biztonságban volt egészen addig, amíg ő nem tette be a lábát ebbe a 349

házba, hogy aztán azokkal a vékony kis manikűrözött ujjaival a ládákba is beleturkáljon. Kifosztotta az egészet! Elvitte az összes pénzt, amiért én keményen megdolgoztam! Még a kertészt is megölte, aki véletlenül felfedezte üzelmeit. Tamara észre sem vette, hogy Alaine elborzadva felsóhajt, ő csak rendületlenül folytatta. - Persze a kertész is megérte a pénzét. Az is mindenbe beledugta az orrát, így nem kár érte. Roberta azonban őt is becsapta, mert megígérte neki, hogy majd osztozkodnak, még le is feküdt vele. No, az aztán gyönyörű dolog lehetett! Egy ilyennel lefeküdni! De megtette! - kiáltotta most már szinte magánkívül az indulattól, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Igen! Méghozzá ugyanabba az ágyba vitte azt a mocskos állatot, amelyet én választottam ki magamnak, és amelyet oly nagy előszeretettel nevezett „saját ágyának”! Én a tükör mögött rejtőztem, és tanúja voltam az egésznek! Mindent hallottam! Még azt is, ahogyan a pénzemről beszéltek! Később aztán Roberta kiküldte a kertészt a kertbe, és ásatott vele egy gödröt, mondván, hogy majd oda temetik el a rablott pénzt - kacagott fel Tamara. - Hát igen, a fajankó még azt sem tudta, hogy az a ribanc a saját sírját ásatja meg vele. Én a kis tetőablakból viszont jól láttam mindent. A kertész lement, s nem sokkal később Roberta is követte, egy ládával a hóna alatt. Néhány bankjegyet kivett a többi közül, és a férfi zsebébe csúsztatta, hadd örüljön a nyomorult, s hogy elterelje minden gyanúját. Az persze csak ásott nekiveselkedve, lelkesen. Aztán Roberta egy másik ásót felkapott a földről, és lesújtott a fejére. A szerencsétlen beleesett a gödörbe, s ezzel még azt a fáradságot is megspórolta annak a szajhának, hogy saját kezűleg lökje bele. Aztán Roberta térdre ereszkedett a gödör mellett, és kiemelte a ládát, majd némi földet hányt a tetemre, és még rózsagallyakkal is betakargatta. Utána elindult a tanya felé, én persze oda is követtem. Hát bizony jó pár utat meg kellett tennie, amíg biztonságba helyezte az összes pénzemet. Látta azt a régi nagy tűzhelyet a konyhában? Hát tudja meg, jó részét oda rakta, a kémény kürtőjébe. Azt hiszem, az volt a legkeményebb munka, amit valaha is végzett életében. Amikor aztán elhagyta a tanyát, én azonnal kiszedtem a pénzt, de jó húszezer dollár még így is hiányzott. Annak már nem tudtam a nyomára bukkanni! Majd néhány héttel később Roberta felfedezte, hogy terhes. Persze engem kérdezett, mint megbízható házvezetőnőt, hogy kihez fordulhatna, aki kellő diszkrécióval megszabadítaná magzatától. Ajánlottam neki egy nőt, aki nem volt ugyan szakképzett bába, de tudtam, hogy hallgatni fog. A saját érdekében is, hiszen nem sok reményt lehetett fűzni az egész beavatkozáshoz, már ami Roberta egészségét illeti. A nyomorultak! Szépen egymásra találtak! Én meg rájuk! Alaine szótlanul hallgatta Tamara monológját, és közben újabb és újabb kendőket vizezett be, és finom kézzel borogatta Cole sebes arcát. Aztán amilyen halkan csak tudta, megkérdezte: - És velünk milyen tervei vannak? - Ó, drága Alaine! - mosolyodott el az asszony. - Jó leszel te itt afféle szoptatós dadának, vagy hogy mondják, én meg átveszem jogos helyemet a házban. Mint afféle hirtelen hazatért, távolba szakadt nagymama. És akkor majd úgy vezetem ezt a házat, ahogy mindig is akartam. És kirúgom az összes kőművest, mert nem lesz itt semmiféle átalakítás! - Attól tartok, hogy ebbe azért Cole-nak is lesz némi beleszólása. Végül is ez az ő háza! - Tévedés! Ez az én házam! Én magam terveztem! Én bútoroztam be! Az utolsó szögig az enyém! Az utolsó tégláig! Cole-nak pedig nem lesz alkalma ellenvetést tenni. Erről majd egy véletlen baleset gondoskodik! Úgyhogy maga csak ne aggódjon, kedvesem! Arra majd ügyelünk, hogy kellő számú tanú azonosítsa a holttestét, és aztán én, mint a Latimer-vagyon egyetlen

350

örökösének egyetlen rokona, a nagyanyja, majd felbukkanok, persze csak akkor, amikor magát már nem találják sehol! Alaine megborzongott, de nem válaszolt, csak lesütötte szemét, és erőt gyűjtött egy újabb kérdéshez. - És... és ez a barlang itt? Ezt is maga tervezte? - Természetesen! - vetette fel büszkén a fejét a másik. - Frederick örökké el volt foglalva a pácienseivel, s mindent rám bízott. Még azt sem vette észre, hogy ez az egész föld alatti rendszer még a ház alapozása előtt elkészült. Akkor persze még csak azért építtettem, mert itt, az isten háta mögött nagyon féltem a vad indiánoktól. Nem akartam kitenni magam annak, hogy a saját házamban mészároljanak le. Ezért terveztem ezt a lépcsőt közvetlenül a szobám alá, rejtekajtóval. Frederick semmiről sem tudott, ő csak adta a pénzt rendesen, ahogy kértem. De amikor elhagytam, közjegyző előtt kitagadott minden vagyonából, és ezt a dokumentumot halála után sem támadhattam meg jogilag. De most már más a helyzet. Itt minden a maga gyerekéé lesz papírforma szerint, de ez a kölyök itt nekem csak eszköz. Akit bármire felhasználhatok. Tehát olyan lesz minden megint, mintha az enyém volna. Csak magának nem szabad azt hinnie, hogy ezzel visszaélhet, kedvesem. Itt lesz majd, mert szükségem van magára, de ha eljár a szája, akkor jobb, ha tudja, hogy bármikor találok valakit, aki helyettesítheti. - Látom, mindent átgondolt, eltervezett - mondta higgadtan Alaine, miközben megpróbált uralkodni remegő hangján, bár egyre csüggedtebben látta be, hogy segítséget sehonnan sem remélhet: de akkor mi lesz CoIe-Ial. Reszkető kézzel végigsimította férje homlokát, s nem akarta, nem tudta elhinni, hogy az asszony szavai valóra válhatnak. - Azt mondja meg, Tamara - emelte rá tekintetét -, miért kellett magának személyesen is itt lenni? Hiszen ha távolról szervezi meg az egészet, akkor is minden a magáé lett volna, sőt gyilkolni sem kellett volna... Tamara letépte magáról a fehér kötényt, és a sarokba hajította, mintegy megszabadulva szolgai helyzetének e látványos jelképétől. - Frederick Latimer csak azért vett engem feleségül, hogy anyja legyek Cole-nak... anyja helyett! De én másra, többre vágytam! Társasági névre, elismertségre! Vagyonra! Frederick ezeket persze mind biztosítani tudta. De őt nem érdekelték a társasági összejövetelek, a partik, sőt a pénz sem! - mondta legyintve. - Aztán jött valaki. Tudtam, hogy szerencsejátékos, de kedves volt, levett a lábamról. Beleszerettem. Ó, Alaine, ha látott volna minket együtt! Olyanok voltunk, mint a mesében... egy végre egymásra talált szerelmespár! De ott volt ez a gyerek! O, nem a magáé! Frederické! Igen, terhes voltam, amikor elhagytam. Harryvel persze elhitettem, hogy az övé - pedig Latimeré volt -, és a gyerek is így tudta. Aztán elkezdtük azt az ügyletet a folyami gőzösökkel, de ezt már tudja. Én adtam le neki a jeleket. Sokat segítettem, bár lehet, hogy egyedül is győzte volna. De szeretett abszolút biztosra menni - fejezte be elgondolkodva, és a rácsnak dőlve lenézett cipőjére. - Aztán az egyik kuncsaftjának nőre volt szüksége. És én akkor újabb szakmába kezdtem simította hátra a haját. - Az sem ment rosszul. Tőlem mindenki elégedetten távozott. De Harry alaptermészeténél fogva indulatos, könnyen haragra gerjedő férfi volt. Nem bírta elviselni, hogy csalónak nevezzék. Aztán egy éjszaka összeszólalkozott egy kreollal New Orleansban. Rossz lóra tett. Másnap úgy húzták ki a folyóból, hogy alig lehetett ráismerni. A golyó átment a fején. És én ottmaradtam egyedül egy alig egyéves kisgyerekkel, de nélküle már képtelen voltam tovább vinni az üzletet, egyiket sem... Az egész valahogy nem ment. Semmi. És akkor kitaláltam, hogy másképp 351

fogom túlélni! Kisfiámmal együtt letelepedtem egy elhagyatott, isten háta mögötti cajun városkában. Volt ott ugyan egy kis nyüzsgés, de az már aligha emlékeztetett a New Orleans-i szép napok forgatagára. A kis gazember viszont már megszokta azt, sőt abba nőtt bele. És én erre a világra neveltem. Úgyhogy amikor már elég idős volt ahhoz, hogy kilépjen az életbe, hagytam. De egy-két dologban megállapodtunk, és mondhatom magának, nemhiába. Aztán megtudtam, hogy Frederick elhalálozott, és akkor rögtön idejöttem megnézni, mi újság. Mit tudok ebből az egészből magamnak hasznosítani. Végül is törvény szerint sosem váltunk el - nevetett fel. - Abban reménykedtem, hogy Cole nem megy vissza a háborúba. De visszament. Én, tehát mint Frederick törvényes felesége mindenre jogot formálhattam, kikiálthattam volna magam a szegény bánatos özvegynek. Soha senki sem tudja kitalálni, pontosan hány éves vagyok. Egészen hitelesen festenék ott Glynisszel, amikor az ő érdekeit képviselem, senki másét, csak az övét, a Latimer-birtok egyetlen törvényes örököséét. No de most már eleget fecsegtem... Nemsokára itt lesz a fiam. Úgyhogy most megyek, Alaine, ugye, megbízhatom magában? Nem fog innen elkóborolni? nevetett fel saját viccén, és ugyanabba az irányba távozott, amerre Gunn. Végre most már Alaine csak férje állapotával foglalkozhatott. Elereszthette könnyeit, miközben már-már reflexszerűen cserélgette a borogatást Cole arcán, aki még mindig élettelenül feküdt az ölében, és csak szaggatott lélegzése jelezte, hogy még van benne élet. Gyengéden simogatta arcát, haját, s egymás után helyezte arcára az újabb vizes kendőket, mikor végre Cole jól hallhatóan felnyögött, sőt szempillája is megrezzent. Aztán lassan kinyitotta szemét, mint aki hosszú, mély álomból ébred, és ránézet Alaine-re. - Üdvözöllek, drágám! - mosolygott rá a fiatalasszony. - Alaine! - próbált meg felülni, de feje azonnal visszahanyatlott, s félő volt, hogy újra elveszti eszméletét. Ösztönösen az állától kiinduló és az egész arcán végighúzódó sebhez nyúlt, végigsimította arcát, aztán elfulladó hangon megjegyezte: - Tudod, az az érzésem, mintha mostanáig egy puskaporos hordón ültünk volna, csak éppen nem tudtunk róla... - Így van, drágám. Én is ugyanerre a következtetésre jutottam, sőt alig néhány perccel ezelőtt a hordó teljes tartalmáról is tudomást szereztem! És az még veszélyesebb, mintha csak puskapor volna benne. Cole, ezek gyilkosok, profik! És sokan vannak! - Ki kell jutnunk innen! - próbált lábra állni, de visszahanyatlott. Estében még elkapta a vasrácsot, amelybe kapaszkodva lassan lecsúszott. - Igen, ki kell jutnunk! Csak ebben a pillanatban még nem tudom, hogyan - mondta bocsánatkérő mosollyal. Ekkor Glynis felsírt a sarokban, Alaine azonnal felugrott, és felkapta, majd mellére szorította a gyereket, aztán intett Cole-nak, hogy ha tud, kússzon oda hozzájuk. Cole melléjük csúszott, és karjával átölelte mindkettőjüket. - Drágám, ezek téged meg akarnak ölni! - suttogta Alaine a fülébe, kihasználva a gyerek minden hangot elnyomó sírását. - Cole, ezek meg akarják kaparintani a Latimer-házat... és a vagyont. A férfi Alaine szájára helyezte mutatóujját, jelezve, hogy ne beszéljen többet. - Alaine! - suttogta alig hallhatóan a fülébe. - Ha minden jól megy, nemsokára itt lesz Saul és Olie! Ók majd kiszabadítanak! Ne félj, szerelmem - dörgölte az orrát az asszony nyakához. - Most már tarts ki! Légy nyugodt, épségben, egészségben kiszabadulunk! Nézd! Most már magamhoz tértem. Ne aggódj! Nem adjuk fel olyan könnyen! - jelentette ki magabiztosan, és mindkét karját

352

kitárva a gyerekért nyúlt, és átvette. A pici befészkelte magát apja ölébe, s már majdnem újra álomba szenderült, amikor Cole megszólalt: - Alaine, attól tartok, Glynis bepisilt... - Ez legyen a legnagyobb bajunk - nevetett fel Alaine, könnyeivel küszködve. Aztán keze fejével gyorsan letörölte arcát, és biztatóan nézett Cole-ra. Mióta magához tért, Alaine nyomban nagyobb biztonságban érezte valamennyiüket, pedig Cole egyelőre olyan erőtlen volt, hogy a fejét is alig bírta tartani. Glynis újra felsírt, mire anyja a mellére húzta, és ruháját kigombolva megint megszoptatta. A kicsi egy időre megnyugodott, de aztán türelmetlenül fészkelődött ölében, nyilván az átnedvesedett pelenkától, mire Alaine mosolyogva átcsúsztatta apja karjaiba, ő maga nekidőlt Cole vallanak, és halkan a fülébe súgta: - Készülj fel, hogy egy régi jó öreg barátunkkal fogunk nemsokára találkozni. Egyébként ő ütött le. A neve: Gunn! - Gunn? - vakarta meg Cole a feje búbját! - Atyaúristen! Hát persze! Látod, pedig azt hittem, ezt a nevet sohasem fogom elfelejteni! - Igen, ő. És tudod, az a legkülönösebb, hogy én mindössze egyszer találkoztam előtte vele, de kísértetiesen hasonló körülmények között, még New Orleansban. Ott is ő rabolt el. Cole hitetlenkedve megcsóválta a fejét, megdörzsölte állát, és ekkor tapintotta ki arcán a friss sebhelyet. - Nem mondom! Jó keze van ennek a Gunn-nak! Sebésznek is elmenne! Szépen dolgozik! - Jacques is valami hasonlót mondott - válaszolt Alaine mosolyogva. - Sajnálom - lehelt könnyű csókot felesége ajkára Cole. - Úgy látszik, ma valami kényszert érzek arra, hogy másokat idézzek. - Az utóbbi számomra nem tűnt idézetnek - jegyezte meg suttogva az asszony. Glynis most már teljes hangerővel felsírt, és meg sem nyugodott, amíg Alaine újra mellére nem vette. A gyermek őszinte odaadással szopott. Cole gyönyörködve nézte őket, majd karjával megtámasztotta felesége hátát, aki így könnyebben tartotta a kicsit. - Nem is értem - motyogta szinte magában -, hogy létezik az, hogy én semmit sem tudtam erről a barlangról. Igaz, valahogy ösztönösen gyűlöltem azt a vörös szobát, és ha tehettem, nagy ívben elkerültem, még azután is, hogy Roberta beköltözött. - Cole! Tudnod kell, hogy Roberta ölte meg a kertészt, és a kertész volt a gyermeke apja... Mrs. Garth tanúja volt az egésznek... - Nem irigylem szegény asszonyt - jegyezte meg Cole alig meglepődve. - Tudod, a kertész rajtakapta a rablott pénzzel, és osztozkodni akart. - Akkor már mindent értek. Roberta semmi máshoz nem ragaszkodott annyira, mint amit a tulajdonának vélt. - De kérlek... ne mondjuk ezt el Leala néninek... és Angus bácsinak! - Dehogy mondjuk! Ez már minden képzeletüket meghaladná! - válaszolt Cole. - De van itt még valami, amit viszont neked is tudnod kell. Mrs. Garth... - Igen, ő nagyon különös asszony - merengett el Cole, miközben a derengő félhomályban alaposan szemügyre vette a cellát. - És mindig olyan elfoglalt... Alaine férje mellére tette kezét, és a szemébe nézett. - Cole! Most másról van szó... Ami veled is kapcsolatban van!

353

- kezdte, de nem fejezhette be a mondatot, mert egy gunyoros nevetés hangzott föl a sötét folyosóból, és máris feltűnt a házvezetőnő, maga előtt tuszkolva egy alacsony, kikent-kifent emberkét, aki szétvetett lábbal megállt a rács előtt. - Jacques DuBonné! - fojtott el egy sikolyt Alaine, és a gyermek kendőjével gyorsan betakarta fedetlen keblét, de a kis francia máris becsörtetett a cellába. Önelégülten körülnézett, és hetykén vigyorgott Cole-ra. - Nicsak! Kit látnak szemeim! - kiáltott föl DuBonné meglepetést színlelő gúnnyal. - Csak nem dr. és Mrs. Latimer? Hát nem kedves, hogy meglátogatnak itt, ezen a félreeső rejtekhelyemen! No és itt van ez a drága kis Glynis, aki olyan aranyosan szopott még az előbb. Ó, hogy irigylem ezt a kis cukorfalatot, drága Alaine! Milyen szívesen lennék a helyében! Cole szemei szikrákat szórtak a sötétben. - Az az érzésem, DuBonné, hogy nem vette komolyan a figyelmeztetésemet. Pedig nem vicceltem ott a hotelban! - Mit is mondott? jól értettem? - játszotta Jacques az elgondolkodót. - Netán arra célzott, hogy azt ígérte, bíróság elé állíttat? -kérdezte nevetve. - No majd meglátjuk, Monsieur docteur, ki kit fog itt elítélni! Tessék, nézze meg - mutatott szétroncsolt fülére. -A kedves felesége ajándéka! Szép kis szuvenír. Örök életre szóló. Nem is tehetek mást, így hát megőrzöm. De emlékszik, drága Alaine, mit mondott, mikor utoljára találkoztunk? Ha jól emlékszem, valami olyasmit, hogy inkább megöli magát, semmint hogy engedje, hogy magához érjek. Nos látja, most van egy jobb ötletem. Ámbátor lehet, hogy nem fog túlságosan tetszeni magának. Ha nem tér jobb belátásra, akkor itt a szeme előtt fog szép lassú, kínkeserves halállal kimúlni a férje. Alaine megremegett, és még szorosabban odasimult Cole-hoz. - Gyönyörű ötlet! És főleg jellemző magára. Hiszen különben képtelen megkapni egy nőt. így szokott általában hódítani? Jacques arca megvonaglott, de aztán elengedte a füle mellett Cole kérdését. - Ami azt illeti, a doktorral így is, úgy is, mindenképpen végzünk. De ha maga együttműködik, Alaine, akkor talán könnyít valamit a helyzetén. Esetleg óhajtja újra megtekinteni a hitelleveleimet, Monsieur docteur? Tessék, itt vannak! - kapott ki egy halom papírt a zsebéből és áthajította a rácson. - Tanulmányozza csak kedvére! Ö, majd elfelejtettem, még ez is itt van szedett elő egy újabb paksamétát. - Ez egy kicsit más, de jogilag ez is elfogadható. Ezek között van a felmentési dokumentumom Mexikóból és Franciaországból. Látja? Országok versengenek egymással, hogy biztosítsanak jóindulatukról - nevetett fel harsányan, és nevetése félelmetesen visszhangzott a barlangban. - Tudja, találtam valakit, akinek meglehetős íráskészsége van, és kellőképpen gyűlöli a világot. Nos, adtam neki egy esélyt, hogy a másvilágot is gyűlölje - tárta szét tehetetlenül a karját. - De én elégedett vagyok. És legfőképpen megbízható. Kiépítek itt egy akkora birodalmat, hogy senki sem mer majd hozzám nyúlni. És mindezt a Latimerek földjén, az ő birtokukon, az ő csontjaik fölött. Cole nyugodtan végigmérte Jacques-ot, aki végre egy percre elhallgatott, de szemmel láthatóan nem érdekelte Cole véleménye. Aztán mintegy farkasszemet nézve vele, megvakarta az állát. - Külónós, de voltaképpen maga mintha nem is félne - nézett az orvosra, aki büszkén feltartotta a fejét, és állta a pillantását. -Csak nem reménykedik abban, hogy innen kiszabadítják? Talán erre alapozta reményét? - nyúlt hátra, és harsányan felnevetve a só-tétségből előráncigálta Sault, akit négy férfi fogott közre, aztán DuBonné jeladására egyszerűen őt is belökték a cellába. A 354

martalóc kinézetű férfiak nem voltak éppen bizalomgerjesztőek, arcuk, karjuk tele volt sebhelyekkel, de Saulon is látszott, hogy alaposan helybenhagyták. Jacques szétvetett lábbal, közömbösen szemlélte Cole ügybuzgalmát, aki ösztönösen fölpattant, hogy megvizsgálja a sebet. - Ne fecsérelje az idejét, Monsieur! Reggelre úgyis kipurcan. Erről már gondoskodtak az embereim! - Ön is kipurcanhat reggelre, Monsieur DuBonné! - vágott vissza Cole, miközben megpróbálta lefejteni Saulról a ruhát, aztán döbbenten vette észre, hogy koponyáján is nyílt seb tátong, mely lehet, hogy csontot ért. - Még mindig olyan magabiztos, Monsieur? - kérdezte pimaszul Jacques. Cole a néger mellé térdepelt, és alaposabban szemügyre vette Saul sebeit. Aztán kimért mosollyal az arcán felnézett DuBonnéra. - Hát ide figyeljen, Monsieur! Ha egy védtelen lány annyi kalamajkát okozhatott önnek egykoron, ahogy itt előadta, és ráadásul egy teljes testőrség védelme ellenében, akkor mitől féljek!? A célzás telibe talált, és Jacques szinte megmerevedett, mint aki karót nyelt. Egy ösztönös mozdulattal hátrébb parancsolta embereit, akik menten el is tűntek, de csak hogy újabbaknak adják át a helyüket. Cole-ék először csak egy taftruha suhogását hallották, de aztán máris megjelent Tamara, aki megállt a rács előtt, és felvetett fejjel, öntudatosan kijelentette: - A körülmények eddig nekünk dolgoztak! Méghozzá kitűnően! Hibátlanul! Pedig már azt hittem, minden elveszett, amikor a doktor úr felfedezte a rejtekajtót, mert megijedtem, hogy akkor talán a folyó felőli kijáratot is ismeri. De most már semmi baj. Itt van, és ez a lényeg. A kezünkben tartjuk! És innen senki sem fogja kiszabadítani! Cole hirtelen talpra ugrott, és mélyen az asszony szemébe nézett: - Tehát maguk dobtak ott engem a folyóba, azon a bizonyos éjszakán, New Orleansban. Tamara összevonta szemöldökét, és szórakozottan megjegyezte: - Hát ha tetszik... Nem kis dolog egyetlen kővel egyszerre két madarat eltalálni! Mert tudja, amikor kiderült, hogy maga New Orleansban tartózkodik, s aztán az apja halálhíréről is tudomást szereztem, ez a kettő, így együtt, olyan lehetőséget kínált, szinte ezüsttálcán, amelyet nem lehetett elszalasztani. Csak a kórházig kellett magát követni, aztán kiszabadítani a foglyokat, és e két akcióval rögtön gyanúba keverhettük Alaine MacGarent is. Mert az ő öröksége sem volt számunkra közömbös. És mivel jól tudtuk, hogy a jenkik előbb-utóbb beveszik Shreveportot, nem volt kétséges, hogy az a birtok is a miénk lesz! Cole már szinte képtelen volt követni az asszony érvelését, úgy érezte, hogy most már minden még zavarosabb, mint eddig. - Ön tudott az apám haláláról? - kérdezte döbbenten. - És egyáltalán, honnan ismerte az apámat? - Cole! - szólalt meg halkan Alaine, de Tamara közbevágott. - Hagyja csak, Mrs. Latimer! Majd én magam elmondom! - Mit mond el? - kérdezte hitetlenül Cole, miközben kérdőn nézett feleségére. - Cole, maga már nem emlékszik rám... - kezdte Tamara. - De nem is csoda, hiszen akkor még kicsi gyerek volt, és annak lassan már több mint két évtizede, bár én, állítólag, nem sokat változtam... - Bocsásson meg, emlékeznem kellene magára? - kérdezte Cole szemlátomást törve a fejét. 355

- Ö, dehogy! Mint már mondtam, ez már nagyon régen történt. Hogyan is emlékezhetne egykori mostohaanyjára? - Tamara? - tört föl Cole-ból a kiáltás. - Hát persze - bólintott az asszony, megbocsátóan lehajtva fejét. - És maga jött ide, hozzánk, ezekkel a martalócokkal? - kérdezte ingerülten, majd DuBonnéra nézve még hozzátette: - Ezekkel a semmirekellő brigantikkal, mint ő? Tamara sértetten felkapta a fejét: - Jacques a fiam! Alaine érezte, hogy rögtön Cole mellé kell ugrania, és megtámasztani karjával. - Akkor hát - nyögte az orvos - velem semmiféle rokonságban nem lehet... Legalábbis remélem... - Jack - húzta maga mellé Tamara DuBonnét, mint aki valamiféle bemutatási szertartásra készül. - Ma mère! Mint te is jól tudod, a nevem: Jacques, s nem Jack! Leköteleznél, ha nem szólítanál soha többé Jacknek! - Ö, drágám - legyintett türelmetlenül Tamara. - Úgy látszik, te még kényesebb vagy a nevedre, mint Harry! - Henré! - javította ki anyját DuBonné indulatos hangsúllyal. -Henré DuBonné! Az apám! Henré DuBonné! - Harry sohasem lett volna képes egy kölyköt sem nemzeni! - legyintett Tamara lemondóan. Biológiailag, ha érted... Jacques elvörösödött, és felindult hangon kiáltotta: - Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy én, szóval hogy én... és ő... Nem! - nézett szikrázó szemmel Cole-ra, aki rezzenetlen arccal viszonozta pillantását. - Igen... - pihegte Tamara - féltestvérek vagytok! Mindkettőtök apja Frederick Latimer, csak éppen más anya szült benneteket. - Ó! Neeeeem! - üvöltött fel DuBonné, és karjával vadul hadonászott Tamara arca előtt. Hazudsz! Ha így igaz, miért nem mondtad ezt meg nekem már korábban, tudnom kellett volna, hogy nem Henré DuBonné az apám! Tamara megvonta a vállát, és mélyen fia szemébe nézett. - Jacques! Semmi értelme nem lett volna, amíg Frederick élt. Ő sohasem ismert volna el fiának. És nekem sem hitte volna el, hogy az ő fia vagy. Ráadásul egy cseppet sem hasonlítasz rá. így hát mindenképpen magamban kellett hordozni minden titkot és terhet. De most már átadom. Te is tudsz mindent. Különben talán sohasem éreztél volna úgy Cole-lal szemben, ahogy... igen... ahogy éreztél. Hidd el, így volt egyszerűbb! És célravezetőbb. De most már itt minden a miénk... Ezen a pici porontyon keresztül! - Gyanakodnom kellett volna, amikor megparancsoltad, hogy dobjuk a Monsieur docteurt a folyóba. De én még akkor sem sejtettem semmit. - Így volt helyesebb! Higgy nekem, Jacques! - helyezte kezét a pici kis férfi vállára. Különben is, mit sem változtat a lényegen! A Latimer-birtok, úgy, ahogy van, mindennel együtt a miénk! Aztán majd belátásod szerint cselekszel a gyerekkel. Meg az anyjával!

356

- Az még odébb van, Jacques! Ne bízza el magát! - fortyant föl Cole. - Legalábbis amíg én élek, addig maga a közelükbe sem férkőzhet! Jacques kicsit lehiggadt, végül is mit számít Latimer ellenvetése és fenyegetőzése, hiszen a helyzet egyértelmű. A gyümölcs megérett és az ölébe hullt. - Emiatt ne fájjon a feje, Monsieur docteur! Arról nemsokára gondoskodunk, hogy maga ne sokáig éljen! Alaine az enyém lesz, és maga abba nemigen tud majd beleszólni! - jelentette ki határozottan, és sötét szemét kedvtelve legeltette a fiatalasszonyon. - Még ma az enyém leszel, ma chérie! Alaine remegő kézzel próbálta bekapcsolni ruháját, de a kis francia közben már anyjához fordult. - Ne feledkezzünk meg azért az egyéb fontos dolgokról sem! Itt az ideje, hogy leküldd az embereket, hogy a megfelelő helyen kapják el a mai gőzöst. Komoly rakományt szállít, amit nem szeretnék kihagyni, bármilyen eredményes nap is ez a mai. Mert minél többet kaparintunk meg, annál gazdagabbak leszünk, ma mère. - Azért szerintem néhány embert jobb lesz itt is hagyni, nehogy ez a nagydarab néger még valami bolondságot tegyen! - bökött ujjával Saul felé. - Rendben - hagyta helyben Jacques. - Akkor Gunn is inkább maradjon itt, a többiek viszont azonnal induljanak. Már nincs túl sok idejük, mert ott kell lenniük a kanyarban, mielőtt a hajó odaér. A gőzösön lévő embereink már számítanak a támadásra - tette hozzá hamiskásan hunyorogva. Tamara szó nélkül elindult, hogy teljesítse Jacques utasítását. DuBonné pedig kedvtelve nézegette a cellában üldögélő foglyait. Kárörvendően besziszegte a cellába: - Jól van, használják csak ki azt a kis időt, ami még hátravan! De legyenek nyugodtak, nemsokára visszatérek. Hát igen, egy férfinak vannak kötelezettségei... De aztán, ígérem, Alaine, gondoskodni fogok arról, hogy senki se zavarja édes magányunkat - tette hozzá gúnyos magabiztossággal, és elindult anyja után. Ahogy eltűnt, Alaine kétségbeesetten omlott Cole karjaiba. Cole vigasztalóan simogatta, de igazán biztatót ő sem tudott mondani, csak keze érintésével nyugtatgatta, hogy legalább állandó remegését csillapítsa. Közben Saul is magához tért, és erőtlenül dünnyögte: - Mister Cole... Sajnálom, én rohantam, ahogy tudtam, de már vártak... - Tudom, Saul. Minden rendben. De hol van Olie? - Nem tudom. Ő is jött, ott volt a nyomomban. Talán meghallotta, hogy engem elkaptak, és akkor lehet, hogy egérutat nyert. Nem tudom. Csak remélem, hogy esetleg volt még annyi ideje, hogy kiosonjon a házból, és segítséget hívjon. - Látod, Alaine - suttogta -, még mindig van remény. - Ó, Cole - pihegett a férfi mellén -, tudnod kell, hogy nem tudnék tovább élni, ha bármi történnék veled. - Csitt, drágám! Ne beszélj butaságokat! Légy bátor! És higgy benne, hogy valahogy csak kijutunk ebből a csapdából is! És ebből a cellából... Ezek a brigantik nem fognak fölénk kerekedni! - suttogta halkan, majd körülnézett, de már hallotta is az újabb őrség kemény lépteit, ahogy a cella felé nyomultak lefelé, és máris ott állt a rácsnál Gunn, kezében egy óriási winchesterrel. Felsőteste majdnem csupasz volt, csak egy színes selyemmellény feszült rajta. A mellényről Cole-nak eszébe jutott egy feltűnően hasonlatos ruhadarab, amelyet a Briar Hill-i tűzvésznél látott utoljára, 357

méghozzá Cox gyilkosán, csakhogy az az ember Gunnhoz képest törpe volt. Viszont, ha nagyon belegondol, ez a mellény pontosan illett Jacques-ra. Gunn megállt a cella előtt, óvatosan körülnézett, és tekintetével Sault kereste. - Ide figyelj, te nagy ember! - szólította meg, nehézkesen artikulálva a szavakat. - Te is akkora vagy, mint Gunn - bökött széles mellkasára, aztán a rácson keresztül benyúlt, és elkapta Saul lábát, aztán felemelte kezét, és széttárta ujjait. - Ennyien vannak - mutatta, aztán megrázta fejét, és behúzta egyik ujját. - Nem. Téved. Ennyi! - tartotta fel kilenc ujját, és kérdően nézett Saulra, s választ várva pislogott, de Saul egy szót sem értve tanácstalanul meredt rá. Erre Gunn két kézzel nekifeszült a rácsnak, és megpróbálta eltörni, s közben fejével integetett Saulnak. - Gunn nem bír. Saul próbál! Saul végre felfogta, mit akar Gunn, és gyorsan felpattant, aztán maga is nekifeszült belülről a rácsnak. Minden maradék erejét beleadta, de hiába. Az erős vasrács nem engedett, mire Gunn egy lépést hátrált, és szívből felnevetett, aztán mint aki jól végezte dolgát, nekitámaszkodott a falnak, megnyugodva, hogy a cella foglyai nem tudnak kitörni. Már késő délután lehetett, amikor Jacques visszatért, de Alaine addigra már felhagyott minden reménnyel, hogy Olie esetleg mégis ideérhet valamilyen segítséggel. Amikor feltűnt Jacques két hatalmas, nyakigláb martalóc kíséretében, mindegyikük kezében ott volt a foglyokra irányított winchester. Cole és Alaine egyszerre tápászkodott fel a hirtelen rémülettől, de Saul gyorsabb volt, sőt már talpra is ugrott, és Cole-ék elé állt, mintegy jelezve, hogy itt csak őt puffanthatják le, ő akár a testével is védelmezi gazdáit. De ekkor Tamara lépett elő a férfiak mögül, a kezében tartott kulccsal egyenest az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Aztán Alaine-hez fordult. - Adja ide a gyereket! Alaine tétován elindult a rács felé, szeme szikrákat szórt, de nem mert ellenkezni. Remegő kézzel átnyújtotta a kicsit, aki azonnal felsírt. Tamara hátrébb lépett, és kiadta az egyértelmű utasítást Gunn-nak. - Ha Mrs. Latimer nem engedelmeskedik, akkor egyszerűen lelövöd. Megértetted? - kérdezte Gunnt. - Persze először a lábára célzói. Csak egy kis sebesülés... Mert egyelőre, egy ideig még szükségünk van rá! Ha viszont Latimer doktor okvetetlenkedik, akkor is az ifjú asszonyra célzok, és ugyanez vonatkozik a feketére is! Tamara azonnal észrevette Alaine szemében a riadt, páni félelmet. - No látja, kicsikém, maga itt nélkülözhetetlen! Pedig nekünk csak a babára volna szükségünk. De a pici már itt van! Alaine remegve-reszketve körülnézett, mint aki segítséget vár valahonnan, betakargatta a gyereket Tamara karjában, miközben legszívesebben kikapta volna az asszony kezei közül. Tamara mellére ölelte Glynist, és eltűnt a folyosó sötétjében. Jacques éppen csak kivárta anyja távozását, és közelebb lépett. - Anyámnak már megvan, amit akart. Most viszont én szerzem meg, amire oly régóta vágyom. Alaine ösztönösen visszahúzódott Cole mellé, de közben ha akarta sem tudta volna elkerülni Jacques sokatmondó, gúnyos pillantását. - Ma chérie! Rád is ugyanazok a feltételek vonatkoznak - vigyorgott öntelten -, ha nem engedelmeskedsz, azonnal golyót röpítek a férjed fejébe. 358

- Menjen a pokolba - mordult föl Cole. - Ott még nem tartunk, hogy feladjam a játszmát. Amíg én élek, addig megvédelmezem. Jacques megvonta a vállát. - Nekem így is jó! Akkor viszont, kedves Alaine, javaslom, hogy utasítsa ezt a feketét, már ha azt akarja, hogy a férje megérje a hajnalt. Mert előbb-utóbb mind a kettőjüket lepuffantjuk! Alaine keserűen felsóhajtott. Nagyon is jól tudta, hogy Jacques - kiváltképp ebben a felindult állapotban - képes betartani fenyegetőzését. A fegyverek már így is rájuk meredtek; csak egy rossz mozdulat, s abban a pillanatban elsül a pisztoly. Akkor inkább megadja magát Jacques-nak... Reszketve feltámolygott Cole mellől, de amikor a férfi megpróbálta visszahűzni, Alaine kiragadta magát kezéből, és Saul mögé ugrott. - Fogd le, Saul! - kiáltott rá könnyek között, elcsukló hangon. -Ha nem akarod, hogy megöljék, fogd le! Az isten szerelmére, kérlek, könyörgöm... Cole váratlanul a hatalmas néger vasmarkának szorításában találta magát. Hiába kapálódzott, Saul olyan erővel tartotta, hogy csakhamar rájött, minden erőfeszítése hiábavaló. - Sajnálom, Mister Cole - dünnyögte Saul zavartan -, de Alaine kisasszony ezt parancsolta. Így hát meg kell tennem! Jacques lassan elindult a fiatalasszony felé, és kinyitotta a rácsos ajtót. - Tessék, fáradjon ki, Mrs. Latimer! - Ne! Ne! - üvöltött fel Cole, és újra megpróbált kitörni a néger szorításából. - Jacques! Ha egy ujjal is hozzányúl, esküszöm, megölöm! Alaine könnyei között visszanézett férjére, aztán mint egy holdkóros követte Jacques-ot. - Alaine! Ne tedd meg! Ne! - hallotta még Cole kétségbeesett kiáltását, de az ajtó már bezárult mögöttük, a kulcs is megfordult a zárban, s ekkor végre Saul is elengedte a vállát, mire a férfi feltápászkodott és bizonytalan léptekkel elindult a rács felé, majd szinte ráesve az ajtóra még egyszer felkiáltott: - Alaine! Alaine! Könyörgöm, ne tedd! De ekkor már Alaine is csak a távolból hallotta Cole könyörgő kérését viszont megpillantotta Tamarát, kezében Glynisszel. Az asszony elégedetten mosolygott, de a kicsi egyre kétségbeesettebb hangon nyüszített a karjában. Amikor viszont Alaine mindenre elszánt arcára nézett, Tamara izgatottan felnevetett, és letette Glynist a barlang egyik védett kiszögellésére, ahol anyja látókörén kívül került, de ő szemmel tarthatta. A vasrácsos ajtó csapódásának visszhangja is elhalt közben, s Tamara hirtelen szembesülhetett fia diadalittas tekintetével, sőt Jacques - önmagához hűen - neki is azonnal kiadta a parancsot. - Te távozhatsz! Latimert odafenn őrzik. Ne aggódj! Ha mégis szükségem volna rád, majd hívatlak! Alaine szemét lesütve, remegő térddel álldogált mögöttük, és arcán csak patakzottak a könnyek. Közben jól hallotta férje távoli kétségbeesett kiáltásait, sőt azt is, hogy elszánt nekiveselkedéssel próbál kitörni a rácsos ajtón. Tudta, hogyha valaki, hát ő kitörhetne, de nem jelenlegi állapotában! De így, alig eszméletre térve, elerőtlenedve, ez képtelenség. Cole-tól hát aligha várhatott segítséget! Jacques közben durván megragadta a karját, és magához húzta. Alaine megtántorodott, de Jacques elkapta a vállát, és a lány mint egy zsák omlott karjaiba.

359

- Gyűlölöm önt Jacques DuBonné! - sziszegte. - Tehet akármit velem, s ha nem tiltakozom, az csak azért lesz, mert maga megfenyegette Cole-t. És ő nekem mindennél fontosabb! Maga az én szememben egy vacak kis patkány! Egy mások megfélemlítéséből élő senkiházi... Jacques villámló szemmel előbb végigmérte a lányt, aztán szabad kezével úgy pofon vágta, hogy eldőlt volna, ha a másikkal nem tartja. - Nyomorult féreg! - üvöltött magából kikelve Cole, s szavai visszhangot vertek a folyosón. Alaine lassan kiegyenesedett, érezte, hogy szája felrepedt, vérzik, de Jacques már vonszolta is maga után, míg végre egy szűk kis sziklába vájt szobához értek. A mennyezeten csak egy gyenge fényű lámpa világított, a földön pedig egy ócska, foszlott szalmazsákot pillantott meg. DuBonné durván rálökte Alaine-t, aztán lassan elkezdte kigombolni az ingét. - Vetkőzzön, Mrs. Latimer! Ütött a bosszú órája! Cole még egyszer nekifeszült, és Saul elámult, hogyan volt képes így összeszedni az erejét, hiszen nemrégen még ájultan feküdt a padlón. De a doktor arca végtelen elszántságot tükrözött, fogát összeszorítva s lábát szétvetve újra és újra megpróbálta széthúzni a rácsot. Saul érezte, hogy ez az ember szinte mindenre képes, s ha egy kis segítséget kap, talán még ezeket az ujjnyi vastag rudakat is szétfeszíti. Saul nem sokáig tétovázott, felpattant ültéből, és vasmarokkal próbálta megadásra kényszeríteni a rácsot, hiszen észrevette még korábban, amikor Gunn gyürkőzött neki, hogy az valamelyest enged. Minden izmát megfeszítve, mintegy személyes ellenségének nézve a rácsot, újra nekifeszült, és a vasrudak ekkor hirtelen engedtek. A két férfi ettől újabb erőre kapott, és most már teljes elszántsággal kísérelték meg a szinte lehetetlent. Nyögtek, lihegtek, kapkodták a levegőt, de a parányi reménysugár mintha új erővel töltötte volna fel izmaikat. És ekkor a vasrúd fáradt csikorgással elhajlott, és Cole vékony teste máris kiszabadult. Saul azonban, testesebb lévén, hiába próbálkozott, de Cole intett, hogy mihelyt kiszabadítja Alaine-t, azonnal visszatér. A doktor nesztelen léptekkel elindult a folyosón abba az irányba, amerre Jacques vonszolta maga után feleségét, közben meg-megállt, hallgatózott, félve, hogy esetleg lépteivel felhívja magára a figyelmet, s ugyanakkor reszketve, hogy netán gyanútlanul elsuhan egy oldalfolyosó vagy egy sziklába vájt cella mellett, ahol éppen Alaine-t őrzik, vagy ahol az a nyomorult állat éppen kedvét tölti rajta. De ekkor hirtelen, mint a semmiből, egy alacsony, törékeny kis alak bukkant elé, akiben semmi kétség - Mindyt ismerte föl, aki saját Remingtonját szegezte rá, két kézzel tartva, de remegve a döbbenettől... aztán a boldog felismeréstől. Cole sötétséghez szokott szeme hamarabb felismerte a gyereket, és rögtön mögé ugorva halkan a fülébe suttogta: - Mindy! Hol van Olie? - A fo... a folyóhoz... Sok-sok ember jött ki a bar... a barlangból. De Olie, Peter, Br...Brag, meg a se-seriff már vár-várják őket. És le-legyőzik. Cole kikapta Mindy kezéből a pisztolyt, és visszaszaladt a cellához, és a rácson át benyújtotta Saulnak. Aztán már futott is végig a folyóson, hogy tovább keresse Alaine-t, s közben azzal nyugtatgatta magát, hogy Olie, Braeger és a seriff - legalábbis amennyire Mindy szavaiból kivehető - már készenlétben állnak. A két csapat összecsapásának végkimenetele még bizonytalan, de annyi biztos, hogy míg Braegerék számítanak DuBonné embereire, addig azoknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy a barlang folyó menti kijáratánál ellenfélbe ütközhetnek. 360

Cole a gondolattól némiképp megkönnyebbülve szaladt tovább, igyekezett minél kevesebb zajt csapni. A folyosó egyik oldalnyílásában hirtelen gyér fényre lett figyelmes. Megtorpant, megállt, és lélegzetét visszafojtva hallgatódzott. Mintha Alaine nyüszítő hangját vélte volna kivenni a barlang némaságából, aztán egy olyasfajta hangot, mint amikor feltépik a selymet, aztán már csak egy elfojtott nyögést hallott, amely akár Alaine-é is lehetett, de olyan artikulálatlanul tört föl, hogy Cole képtelen volt azonosítani. Még jobban ügyelve lépteire, előbbre osont a fényforrás felé, és ekkor megpillantott egy pici, cellaszerű szobácskát, és bekukkantva csak annyit látott, hogy Jacques Alaine-re borulva próbálja magáévá tenni feleségét, aki kétségbeesetten tiltakozik, rúgkapál, és minduntalan kitér DuBonné csókjai elől. Cole egy másodpercig sem tétovázott. Mint egy vadállat rontott be a szobába, és rávetette magát Jacques-ra. Az föl sem fogta, ki ugrott rá, ki az, aki hátulról próbálja letépni Alaine-ről. Cole viszont kihasználva DuBonné rettenetét, két kézzel fejtette le a vézna kis ember meztelen felsőtestét kétségbeesetten védekező feleségéről, aztán végre hanyatt fordította, és lihegve fölé hajolt. DuBonné reszketett, és megpróbálta kerülni Cole tekintetét, s csak eltorzult arccal és félig nyitott szájjal kapkodta a levegőt. Jacques kicsinek és erőtlennek tűnt, de az indulat és az újabb vereségtől való félelem megsokszorozta erejét, de Cole megyető pillantása mintha mégis lefegyverezte volna. Ugyanakkor valahol a barlang mélyén lövés dördült, s Cole azonnal rádöbbent, hogy ez csak azt jelezheti, hogy Saul újabb veszélybe került. Gyorsan megragadta hát Alaine karját, aki kapkodva próbálta összefűzni mellén a ruhát, és már rohantak is visszafelé. A sötét alagútban csak a falat tapogatva haladhattak előre, sőt Alaine még mindig ruhájával volt elfoglalva, nem találván a zsinór végét, hogy végre eltakarja még mindig fedetlen keblét. Hiszen ki tudja, mi vár rájuk, s Alaine-nek már végképp elege volt abból, hogy így, félig csupaszon mutatkozzon vadidegen férfiak előtt. Ahogy elérték a kis beszögellésben lévő szobát, egyből Saulba ütköztek, aki ott állt, kezében a még mindig füstölgő Remingtonnal, s a falhoz állított két fehér kalózzal. Mögöttük meg ott reszketett Tamara és Gunn. - Ne reménykedjen, maga őrült! - visított rá Tamara. - Még három felfegyverzett emberem van maga mögött az alagútban. Innen sohasem szabadul ki! - Maga itt csak ne fenyegetőddzön, Mrs. Garth! S ha nem adja vissza azonnal a gyereket Mrs. Latimernek, lelövöm! - tartotta rá vészes közelségben a pisztolyt Saul. - No gyerünk! Mozgás! Vagy odaadja, vagy azonnal meghúzom a ravaszt! - Tessék! - adta át Glynist az anyjának Tamara. - De legyen nyugodt, ez a játék még nem ért véget. Mielőtt leszáll az est, a kölyök már újra nálam lesz! - Csak a testemen keresztül - mondta nagyon halkan, de kihúzott derékkal és fejét büszkén felvetve Alaine. - Saul! - hangzott egy artikulálatlan kiáltás a barlangban, mire mindenki felkapta a fejét, de csak azt látták, hogy Gunn hatalmas testtel elindul feléjük. - Saul! Gunn küzd Saullal! Ha Saul győz, szabad! - Öld meg, te őrült! - vicsorgott rá hisztérikusan Tamara. - Öld meg! Ő aztán végképp nem úszhatja meg élve! - Nem! - kiáltott föl elszántan Gunn, és merőn az asszony szemébe nézett. - Gunn küzd Saul! Egyedül! így férfi! Valódi! Senki segít! Gunn egyedül! - emelte fenyegetően föl a kezét, és támadóállásba helyezkedett. 361

Saul Cole kezébe hajította a pisztolyt, és a két hatalmas néger ugrásra készen nézett farkasszemet egymással. Cole egy-két lépést hátrált, és egy gyengéd mozdulattal maga mögé tolta feleségét Glynisszel a karján, majd alig észrevehetően szemével intett Saulnak. A néger egyetlen mozdulattal lerántotta ingét, és a sarokba hajította, mire Gunn is letépte magáról a mellényt, amely menten kettéhasadt. Mindez persze csak rituális bevezető volt, afféle kezdetet jelző gesztus, de egy másodperccel később a két férfi egymásnak rontott, felsőtestük már összeért, karjuk fogást keresett, de rögtön kiderült, hogy az erőviszonyok oly mértékben kiegyenlítettek, hogy elsőre egyik sem tud a másik fölé kerekedni. Mint két acélos testű fekete gladiátor, megfeszítették izmaikat, szemük kidülledt, homlokukról, hátukról patakokban csorgott a veríték, homlokukat egymásnak szorítva meredtek egymás szemébe. Újabb támadásba lendültek, aztán már csak zihálva kapkodták a levegőt, de nem bírtak egymással. Saul jobb karjával Gunn bal karja alá kulcsolt, mire az egy másodpercre megtántorodott, elvesztette egyensúlyát, hátrahanyatlott, erre Saul a váratlan erőfölénytől felbátorodva még erősebben szorította, s Gunn csak hátrált, hátrált, mígnem hátával elérte a szűk kis kamra falát. Aztán megadóan felnyögött, és jól hallhatóvá vált, hogy csontja valahol megroppant. A falhoz támaszkodva csúszott le a földre, mire Saul is azonnal térdre ereszkedett mellette, és fejével támasztotta ki a másik előrebukó fejét. Gunn ekkor újabb mély lélegzetet vett, és kihasználva ellenfele térdeplő helyzetét, gyorsan talpra ugrott, és karjával átnyalábolta Saul nyakát. Alaine figyelmeztetően felsikoltott, mert a háttérből valami gyanús zajt hallott. Jacques állt mögöttük csőre töltött pisztollyal. DuBonné először a doktorra nézett, aztán a földön heverő Remingtonra, de Cole lehajolt, és kezébe kaparintva a pisztolyt máris a másikra szegezte, miközben saját testével védte Alaine-t és a kicsit. És már lőtt is. A dörrenés hangja végigvisszhangzott az egész barlangrendszeren. Jacques megtántorodott, de Cole nem hagyott neki időt a csodálkozásra, hanem gyorsan megragadta csuklóját, és a következő pillanatban már mindketten a földön voltak. Cole-nak sikerült elkapnia Jacques mindkét kezét, és úgy szorította, hogy a férfi kezéből azonnal kiesett a fegyver, amely közben elsült, de a golyó szerencsére célt tévesztett, és a folyosón gúlába rakott hordók egyikébe fúródott. A hordó a becsapódásra szinte felrobbant, s mint egy gejzírből tört ki belőle a nyersolaj, olyan erővel, hogy a lámpát is lesodorta, amely hatalmas csörömpöléssel tört szét a padlón, aztán a kiömlő olajtól hirtelen újra lángot kapott, majd miután a felcsapódó lángnyelvek a közeli puskaporos tartályhoz értek, félő volt, hogy az is nyomban felrobban. Jacques újra meghúzta a ravaszt, de a tölténytár üresen forgott, mire Cole elengedte DuBonné karját, hátára fektette, és öklével az arcába csapott, Jacques végre eszméletlenül elterült. Kisvártatva egy erős fekete kar Jacques hóna alá nyúlt, és a kísértetiesen elsötétült kamrában óvatosan elkezdte kifelé húzni. Gunn közben hátrakiáltott: - Saul szabad! Gunn soha nem szegni meg ígéret! Mennek! Mi maradni! Jacques végre fölfogta, mi történhetett, és tiltakozva fölkiáltott, de Gunn erős karja belefojtotta a szuszt, majd amikor újra meg akart szólalni, Gunn gazdája nyakához kapott, és két kézzel megragadta, Jacques feje hátrahanyatlott, s jól lehetett hallani, hogy csigolyái megreccsennek. Mindenki dermedten állt, hiszen egyértelmű volt, hogy Gunn - ahogy mondják - szó szerint kitörte Jacques nyakát. De a hatalmas fekete higgadtan odaszólt Saulnak: - Menj! Mindenki megy! Saul döbbenten meredt rá. - Gunn! Az isten szerelmére! Mit tettél? 362

De Cole közben már Alaine-t maga előtt tolva kiosont a sziklaüregből. Tamara szóhoz sem tudott jutni a váratlan fordulattól, s csak állt, némán a falnak támaszkodva. Ám közben észrevette, hogy az olajoshordóból kifolyt sűrű fekete lé lassan és apró lángnyelveket öltögetve csordogál a puskaporos hordó felé. Cole kikapta Alaine karjából Glynist, és határozott léptekkel elindult a folyosón. Mindy közben óvatosan kivárta, míg mindenki távozik, s csak utolsóként csatlakozott hozzájuk. Cole többször is hátraszólt, gyorsabb menetre biztatva társait, de még a nyomdokaiban lépkedő Alaine is alig tudta követni, olyan tempósan szaladt lefelé a szűk folyosó lejtőjén. Végre jó néhány lépés után hátranézett, és akkor látta, hogy a puskaporos hordó is lángra kapott. Cole átkarolta Alaine-t, s futottak, ahogy csak bírtak, miközben még a csecsemőre is vigyázni kellett. Néhány perc múltán hatalmas robbanás rázkódtatta meg a keskeny sziklafolyosót. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy rájuk omlik az egész barlang, mindenhonnan kisebb-nagyobb kődarabok, szilánkok potyogtak a fejükre, s közben mögöttük késleltetett apró robbanásokkal égett a lőporos hordó, amely legalább bevilágította a folyosó egy részét, amerre menekültek. Cole megpróbált semmivel sem törődni, csak futott előre, néha szabad karjával hátranyúlt, hogy Alaine-t is maga után vonszolja vagy gyorsabb menekülésre késztesse. O közben lassan kiismerte magát a föld alatti labirintus folyosóiban, s már tudta, hol járhatnak, sőt azzal is tisztában volt, hogy mihamarabb el kell érniük Roberta vagy - ha tetszik - Tamara lakosztályát, mert tudta, hogy a folyosó nemsokára légaknává alakul át, s ha az igazi robbanás bekövetkezik, akkor ők sem úszhatják meg ép bőrrel. Egyre gyorsabb léptekkel haladtak végig a folyosón, Saul Mindyt kapta a karjába, Cole meg Alaine bizonytalan lépteit irányította, és csak arra ügyelt, nehogy Glynisnek baja essék, miközben szabad karjával a folyosó falát tapogatja. A kicsi persze már többször is felsírt, aztán szakadatlan bömbölésbe kezdett, de itt és most senkinek sem volt sem ereje, sem ideje megvigasztalni. És ekkor óriási robbanást hallottak a barlang mélyéből, az égő olajfolyam nyilván most érte el a puskaporos hordót, amely rettenetes detonációval reszkettette meg a barlang falait. - Szétrobbantották az ajtót is - kiáltott fel Cole. - Úgyhogy vagy kijutunk innen, vagy élve megsülünk! Alaine erre a bejelentésre majdnem elájult, bár minden erejét összeszedve megpróbált talpon maradni. De a neheze még csak ezután következett, amikor el kellett indulniuk a lépcsőn fölfelé, s bár Cole fél kézzel tolta maga előtt, úgy érezte, hogy minden egyes lépés óriási erőfeszítésébe kerül. Közben már a robbanás füstje is elérte őket, csípte a szemüket, már alig láttak, s alig tudtak lélegzetet venni. De a tükörajtót nem tudták belülről kinyitni. Alaine elvette Cole-tól Glynist, s közben szabad kezével benyomott egy téglát, Cole is kíváncsian lehajolt, és figyelte, mire jut, de semmi sem történt. De aztán, ahogy figyeltek, észrevették, hogy a huzalok lassan kiszabadulnak helyükről, és szabadon lebegnek, tehát az egész titkos szerkezet felmondta a szolgálatot. - Tamara! - kiáltott fel dühödten Cole, de a név az ajkán úgy hangzott, mint egy káromkodás. - Csapdába estünk! - suttogta Alaine elfúló hangon. Saul előrefurakodott, és Mindyt az asszony mellé állította, aztán felemelte lábát, és egy hatalmas rúgással megcélozta az ajtót, amely azonnal kinyílt. Valamennyien szinte egyszerre estek be Roberta lakosztályába. Ebben a pillanatban a kert felől óriási lármára lettek figyelmesek. A bejárati

363

ajtóhoz rohantak, és meglátták Olie-t, Braegert és Pétert, a seriffel az élen. Egy kocsira való elfogott folyami kalózzal fordultak be éppen a házhoz. - Mister Cole! - lihegte Olie -, tudja, amikor követtem Sault, rájöttem, hogy semmi értelme, hogy megpróbáljak én is ugyanott átjutni, ezért inkább megkértem Pétert, hogy értesítse a seriffet és Braeger doktort, így hát ők a folyó felől közelítették meg a barlangot. Közben én felfedeztem egy bárkát, tele ezekkel a gazemberekkel, mert én kimentem a sziklára, és onnan beláthattam az egész terepet. Aztán végre megérkezett a seriff. - Minden rendben, Olie - nyugtatta meg Cole. - Most már valamennyien biztonságban vagyunk, a kalózokat is elkapták, hála neked. Ebben a pillanatban a sziklafal környékén felcsaptak a lángok, s hatalmas robbanás rázkódtatta meg a levegőt. Közben a lángnyelvek is egyre magasabbra csaptak, az egész olyan volt, mint egy borzalmas tűzijáték. Pár perccel később a lángok mintha elhaltak volna, de a ház előtti térségen jól látható volt, hogy a tűz továbbterjed, és rögtön eléri a nyugati tornyot. Nemsokára már az egész faszerkezet égett. Az ablaktáblák vöröses fényben izzottak, az üvegek pedig szinte elolvadtak a hő hatására. Már az egész tetőszerkezet izzott, amikor Braeger elkapta Cole karját, és a tető irányában felmutatott. A kémények közé kifeszített keskeny pallón egy különös, vékony kis figura billegett, eszelős táncot lejtve. Hosszú fekete haja vadul hullámzott a szélben, hosszú vörös ruháját kísérteties fénnyel világították meg a lángok. Valamennyien, a ház előtt állók, egyszerre mormolták: „Roberta!” Csak ők hárman, akik a barlangból szabadultak, ismerték föl Tamarát, aki karjaival vadul hadonászva nézett le rájuk, aztán vádlón megrázta öklét. És hangja még az égő gerendák félelmetes ropogását is elnyomta. - Most már mindörökre enyém a Latimer-ház! - kiáltotta eszelősen. - Senki sem veheti el tőlem! Egyikőtöké sem lesz! - Ez a nő megőrült - hallotta meg Cole Martin Holvag ismerős hangját a háta mögött, s mikor hátranézett, megpillantotta Rebelt is, aki Braeger mellett állt, és aggodalmasan dörzsölgette a kezét. - Tudtam, hogy itt keli lennie valahol. Megtaláltam Roberta naplóját, és abból kiderült, hogy mindent itt rejtettek el a házban. Most pedig, tessék, felgyújtották. - Te vitted el Roberta naplóját? - nézett rá döbbenten Alaine. - Hát... igen - dadogta a nő. - Ott hevert az ágyon, nem tudtam ellenállni - vonta meg a vállát Rebel. - Igen, de az én szobámban! - fortyant fel Alaine. - Honnan tudhattam volna, hogy az a te szobád? Van itt ebben az átkozott házban éppen elég szoba, nem csoda, hogy az ember összekeveri őket. - Tehát ezért jöttél fel aznap éjjel a szobánkba? - szegezte neki a kérdést Cole. - Most már világos! Az elrejtett pénzt kerested. Rebel arca eltorzult a leleplezéstől, fülig vörösödött, és tekintetével Braegert kereste, aki azonban undorodva fordult el tőle, és lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ekkor a házból újabb lángnyelvek csaptak ki, a tető szinte megemelkedett, majd azonnal beomlott, s a szél egy őrült sikolyt hozott a romok közül. De lehet, hogy csak hallucináltak... Latimerék késő éjszaka értek ki a tanyára, mikor már minden újra elcsendesedett. Csak a nagyház fölött derengett valami vöröses fény, ahogy a kialvó lángok még fel-felcsaptak az üszkös romok közül. De ez már nem zavarta őket hiszen itt, ebben a kis házban voltak igazán otthon. Cole

364

itt szeretett játszani Glynisszel, itt fogadhatta pácienseit, itt élvezhette hálószobájuk magányát feleségével. Amikor végre nyugovóra tértek, a doktor egy egész köteg bankjegyet talált az éjjeliszekrényén. - Mi ez? - kérdezte meglepetten. Alaine elpirult, és szégyenlősen lesütötte a szemét. - Hát már nem emlékszel? Te adtad oda ezt a kétezer dollárt még New Orleansban. Illetve, akartad adni... Cole lassan bólintott. - A pénz Mrs. Hawthrone-hoz került. Aztán ő adta át nekem, amikor itt voltak látogatóban, pontosabban a maradékát. - A maradékát? - Igen, mert ez már nem a teljes kétezer dollár. Mert valamennyit elköltött belőle, amikor ruhákat vásárolt nekem, hogy ide tudjak utazni. Talán még emlékszel, azok már nem a lánya ruhái voltak, hanem vadonatújak. Cole felnevetett. - Szóval azokat a ruhákat, amelyeket én vettem a számodra, nem voltál hajlandó hordani, de a pénzemért vásárolt ruhákat már igen?! Alaine évődve elmosolyodott. - Cole... ha én tudtam volna, de nem tudtam! Mondd, meg tudod nekem bocsátani, hogy olyan vak és... büszke voltam? - Ó, drágám! - csuklott el a férfi hangja, miközben gyengéden magához szorította feleségét. Neked mindent. Te vagy az életem, az életem értelme! Hogyan is haragudhatnék én rád? Hiszen én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akinek megadatott, hogy veled éljem le az életemet, amíg csak ásó-kapa... - Csitt! - szorította az ajkát a férfiéra az asszony. - Mert jobb, ha tudja, jenki, hogy nekem is ez a legmerészebb vágyam.

365

Epilógus

Jó egy hónappal később Cole egyedül üldögélt a nappaliban, miközben Alaine fönn játszott a gyerekkel, és csak néha-néha hallotta önfeledt kacagásukat. Felállt, odament az ablakhoz, és kikémlelt a sötétbe. A kerítéssövénynél egy karcsú, magas férfit vett észre, aki tétován fürkészte a házat. Ruházata elhanyagoltnak tűnt, lötyögött lesoványodott testén, és fején egy formátlan, viseltes kalapot hordott. Néha lenézett a kezében tartott papírdarabra, aztán óvatosan újra szemrevételezte a házat, míg végre elindult a bejárat felé. A leszálló alkonyi fényben végre az arca is láthatóvá vált, de Cole biztos volt benne, hogy még sohasem találkoztak. Kíváncsisága csak fokozódott, amikor az idegen megkocogtatta az ajtót, és Cole kiszaladt, hogy maga fogadja az idegent. Ahogy kinyitotta az ajtót, alig tudta leplezni döbbenetét, amit a férfi szegényes ruházata, rongyos, elhanyagolt külleme kiváltott belőle. - Mi járatban, uram? Esetleg orvosra van szüksége? - kérdezte Cole némi távolságtartással. A férfi, aki még harmincévesnek sem tűnt, szürke szemét Cole-ra függesztette, aztán végre megszólalt: - Azt hiszem, van itt egy kis dolgom, uram - mondta nem minden él nélkül. - Bár lehet, hogy mégsem... - tette hozzá elbizonytalanodva - mert én dr. Latimert keresem, és ide irányítottak, de nem tudom... - Latimer doktor vagyok - mondta Cole szárazon, miközben egyre nagyobb érdeklődéssel fürkészte az idegen arcát. - Azt hiszem, ha nem tévedek, ön déli... - jegyezte meg, mintha hangosan gondolkodna - de nem látom sem a lovát, sem a kocsiját. Ezek szerint jókora utat megtett, hogy találkozzon velem. De ahogy elnézem, ön nem tűnik betegnek... - Nem, nem vagyok beteg... Sőt azt is eltalálta, hogy gyalog jöttem. - Ha jól sejtem, ön föderációs tiszt volt... - nézett Cole a férfi kifakult szürke ruhájára, amelyen még az egykori hímzett sújtások nyoma is látszódott, sőt a foszlott kalap is egyértelműen elárulta viselője hovatartozását. - Tudnia kell, hogy jómagam az Unió oldalán harcoltam. Más kérdés persze, ha esetleg valamelyik rokonát keresi errefelé. Sok embert ismerek a környéken... - Az ördögbe is - sziszegte fogai közt az idegen, és még a szája is elfehéredett. - Ön viszont jobb, ha tudja, csak hogy én is informáljam, hogy nekem nincsenek rokonaim, hála maguknak, jenkiknek. Még otthonom sincs, házam sincs, mert amikor hazatértem, azt is porig leégve találtam. Állítólag valami jenki azért megvette bagóért. - Uram, nagyon sajnálom, hogy elvesztette családját, birtokát, és még jobban sajnálom, hogy engem vádol ezzel - nézett rá Cole elszántan, majd tehetetlenül széttárta a karját. De amikor az idegen gyűlölettől izzó szürke szemébe nézett, mintha elbizonytalanodott volna, és még egyszer jól szemügyre vette a férfi arcát. Aztán megrökönyödve a felismerés valószínűségétől, sokkal halkabban hozzátette: - Uram, lehet, hogy közelebb kerülünk a megoldáshoz, ha ön esetleg éppen Briar Hillről beszél... - Mi másról beszélnék - fortyant fel a másik, észre sem véve, hogy nem ő, hanem a másik ejtette ki először a birtok nevét. Dühödten elfordult. - Ezek szerint ön Mr. MacGaren! - préselte ki a szavakat megindultan Cole. A férfi csak bólintott. 366

- És ön azt állítja, hogy elvesztette a családját... Az idegen ingerülten felkapta a fejét. - Apámat és bátyámat megölték a háborúban. Anyámat elvitte a szíve... a fájdalomtól. A húgom meg eltűnt. Sőt maguk, kékhasú jenkik, kikiáltották árulónak azt a szegény szerencsétlen lányt. Még körözték is. Gondolom, sínylődik egy jenki börtönben. - Uram, valóban úgy tűnik, hogy önnek jó oka van gyűlölni bennünket... - állapította meg Cole tárgyilagosan. - Ha nem tévedek, akkor ön Jason MacGaren. Az idegennek még a lélegzete is elállt a döbbenettől. - I-igen. Az vagyok... De Cole közbevágott. - Igaza van. Én vettem meg Briar Hillt, az összes adósságával együtt, amit azóta is rendszeresen fizetek. Viszont biztosíthatom, hogy az egész ügylet abszolút törvényes keretek között történt. - „Törvényes!” - nevetett fel ironikusan Jason MacGaren. - jó, lehet, hogy törvényes, de semmiképpen nem tisztességes! És jobb, ha tudja, azért jöttem ide, azért gyalogoltam hosszúhosszú mérföldeket, hogy közöljem önnel, ha addig élek is, visszaszerzem. - Attól tartok, az némi nehézségekbe fog ütközni, MacGaren százados. Minthogy a birtokot nem a magam, hanem a feleségem számára és nevére vásároltam meg. - Maga gyalázatos senkiházi! - tört ki Jasonból a felháborodás, aztán megborzongva és némiképp lehiggadva, az orra alatt suttogta: - Találkoztam én már jó pár ilyen aljassággal a közelmúltban. De ez sem állít meg. Esküszöm, akkor is visszaszerzem. Ha addig élek is! - jelentette ki, és a papírt a zsebébe gyűrte. Aztán elszántan folytatta: - Jó, tudom, a ház leégett. A többi épület meg romokban hever. Sőt a földek is parlaggá váltak, mindent ellep a gyom. De mondja, arról nem lehetne szó esetleg, hogy részes művelésben addig is kiadja nekem? Aztán majd meglátjuk. Cole töprengve nézte Jasont, aki izgatottan, egyik lábáról a másikra állva várta a választ. Aztán hirtelen beljebb lépett és intett a másiknak. - Fáradjon be! És mindenekelőtt egyen valamit. A feleségemmel minden bizonnyal szót értenek majd - invitálta sejtelmes mosollyal. - Fogadjon el egy brandyt. Az most jót fog tenni. És még hosszú út áll maga előtt vissza a városba, bár... a feleségem úgysem engedné... Jason ironikus mosolyt kényszerített az arcára, és vonakodva belépett a házba. Cole bevezette a nappaliba, hellyel kínálta, aztán máris töltött. - Ugye, megbocsát egy pillanatra? A feleségem fönn van. Csak egy pillanat, és máris hívom. Addig is, egészségére! - emelte föl poharát, és már futott is föl a lépcsőn. Cole, mihelyt kikerült Jason látószögéből, hármasával vette a lépcsőket, de aztán a hálószoba ajtaja előtt lefékezett, és mélyeket lélegezve megpróbálta csillapítani zihálását és leplezni felindultságát. Amikor belépett, már újra nyugodt volt, és mosolyogva nézett az asszonyra. - Alaine! Váratlan látogatónk érkezett, aki egy-két dolgot szeretne megbeszélni veled mondta közömbös arcot vágya, miközben fölemelte Glynist anyja öléből, és a pici legnagyobb örömére a feje fölé emelgette. - Te menj csak le nyugodtan, és beszélj vele, majd én is jövök nemsokára, Glynisszel együtt. - De Cole - tiltakozott Alaine -, csak nem képzeled, hogy én egyedül... Különben is, ki az? És mit akar tőlem? - Azt majd elmondja ő maga! De most siess, mert még megszökik, mielőtt leérsz!

367

Alaine egy kézmozdulattal megigazította rakoncátlan fürtjeit, kisimította ruháját, és bizonytalan léptekkel elindult lefelé, aztán Cole is követte rejtélyes mosollyal a szája szögletében. Amikor Alaine belépett a nappaliba, Cole egy pillanatig még nekitámaszkodott a falnak, s várt. Jason merev derékkal feszengett a széken, és zavartan babrálta kalapja karimáját. Az ajtó nyílásának zajára felpattant, hóna alá kapta a kalapját, és a bejárat felé fordult. - Jason! - kiáltott fel Alaine - ó, Jason... - pihegte elfúló hangon, és érezte, hogy lába megremeg, de aztán erőt vett magán, és már repült is bátyja karjaiba. Belefúrta fejét Jason vállhajlatába, és Cole csak azt látta, hogy görcsösen ölelik egymást, és mindkettőjük háta rázkódik a zokogástól. Cole-nak úgy tűnt, hogy hosszúhosszú percek telnek így el, míg végre Jason felemelte könnyben úszó tekintetét, és elcsukló hangon megjegyezte: - Ó, maga nyomorult jenki! Nem is tudom, mit kezdek majd egy ilyen sógorral, Cole Latimer! Alaine boldogan, de még mindig könnyek között bújt Jason széles mellére, és kezét simogatva nagy-nagy szeretettel a szemébe nézett. - Jason MacGaren! Ez ügyben nincs más választásod - szólalt meg remegő hangon. - Ez ügyben semmiféle választásod nincs - tárta ki karját hívogatóan Cole felé.

368