Papp András: Visszalépni a folyóba ................................................ 3 Főtér Valuch Tibor: Kis magyar retro Egy jelenség társadalmi és tudati háttere .................................. 4 Widemann Krisztina: A holnap tegnapja ......................................... 8 Macskakő Ószabó István: Csak neved betûi ................................................... 11 Fû lenni ................................................................................ 11
Tartalom
Küszöb
k. kabai lóránt: csak a fekete van . ................................................ 12 egri csillagok ........................................................................ 13 Lackfi János: Mint az ökörhugyozás .............................................. 14 Esze Dóra: Pain – dalszövegek dal nélkül 2. – . ................................................. 17 Fecske Csaba: Nagyapó .................................................................. Nagyi .................................................................................... Álmos vers ............................................................................ Fûszál ...................................................................................
18 18 19 19
Kapualj Jelenetek egy színház életéből Beszélgetés Csányi Jánossal, Halász Jánossal és Vidnyánszky Attilával . ....................................................... 20 Pusztai Gábor: A szabadító ........................................................... 31 Árkádok Novák Ágnes: Fenntarthatóság vagy bontás 1. Megtarthatók-e a magyarországi lakótelepek? .......................... 34 Polyák Levente: Dunaújváros és az osztalgia felületei .................... 41 Lépcsők Mezei Gábor: „Volt-e ami nincs” Fecske Csaba: Első életem ....................................................... 45 Somos Róbert: Megújuló patrisztika Tóth Judit könyvének margójára .............................................. 47 Deczki Sarolta: A szem öröme Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája . ..................................................... 50
Nagy Tamás: Hol szólt, hol nem szólt Szubjektív debreceni rock and roll-körkép a nyolcvanas évek derekáról ................................................... 54 Széles Tamás: Gojko Mitic Isten-variációk Philip K. Dick két regényében .......................... 58
DISPUTA
Pláza
Toronyszoba Szirák Péter: Örkény-notesz .......................................................... 61
E számunk szerzôi:
Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged Esze Dóra író, költő, Budapest Fecske Csaba költő, Miskolc k. kabai lóránt költő, Budapest Lackfi János költő, író, Budapest Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Mezei Gábor költő, kritikus, Miskolc Nagy Tamás rockkritikus, Debrecen Novák Ágnes építész, Budapest Ószabó István költő, Debrecen Papp András író, Hajdúszoboszló Polyák Levente városépítész, Budapest Pusztai Gábor irodalomtörténész, Debrecen Somos Róbert filozófus, Pécs Széles Tamás újságíró, Debrecen Szirák Péter irodalomtörténész, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Valuch Tibor történész, Budapest–Debrecen Wiedemann Krisztina újságíró, Debrecen
Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu
Debreceni Disputa V. évfolyam, 4. szám, 2007. április Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
DISPUTA
Anyanyelvi lektor: Arany Lajos
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152
Visszalépni a folyóba Papp András
szetesen az immár letisztított formába, új életet lehelnek, vagy ha úgy tetszik, a stílust még nem jelentő divatnak mesterséges légzést adnak – legalábbis addig, míg pörög a piac. Az idő csakugyan nem vész el, igaz, retró szempontból nem is egy kimondott ígéret. A retró divatot követni annyi, mint megszüntetve megmaradni; a múló pillanatot hangsúlyozni nosztalgiázva. Jelezve azonosságomat a korral, tudniillik a sajátommal, mely éppen visszamutat: leveszem, tudom, és vágom, mi történik, mi történt. Úgymond a jópofasága menti meg a skizofréniától. Meg az is, hogy átmenetiségében soha nem lehet igazán személyes és mély. Korhangulatot próbál úgy megragadni, hogy az egyes emberek életérzését figyelmen kívül hagyja: elsősorban fogyasztási tárgyakkal végzi el ezt a jelzést és egyszerűsítést, definiál évtizedeket. A csaknem kizárólag a „szépre emlékezés” műfaja olyan élettelen és személytelen, mint egy kavics, melyet beleejtenek a múlt mélységes mély kútjába: ha elér bennünket a csobbanás keltette hullámgyűrű, emlékeznünk kell. De a múlt, kiváltképpen a sajátunk, sose állóvíz, a személyes emlékezés pedig nem függ elmerülő vagy felbukkanó tárgyaktól. Paradoxon benne az is, hogy a mostaniak a jövő retrósainak a dolgát nehezítik, akik majd a mi korunkból csinálnak divatot valamelyik átmeneti időben, mikor a markáns, az eredeti, a forradalmian új még váratni fog magára. Addig lehet használni, vagyis áruvá tenni lázadó korok szimbólumokká vált relikviáit, az üzlettel üresítve ki annak eredeti tartalmát. A lázadó nonkonformista nem megmenteni és átvenni akar (többnyire), hanem eltörölni (szinte mindent). A retró a hangulatvilág hangulatemberének hangulatterméke. Egy pillanat, vagy egy eseménysor maradéktalan megőrzése Mnémoszüné vize nélkül legalább oly lehetetlen, mint ebből a pillanatból vagy eseménysorból valamit szándékosan elfeledni anélkül, hogy Léthé vizéből innánk.
DISPUTA Küszöb
„Vannak furcsa helyek, lények s mindenféle holmik Pesten, melyeknek árva költészetéért megfájdul a szívem, egy egész nyomorult, kedves, ápolatlan réteget látok néha, melynek élete, munkája, mulatsága egészen különös, és a leglágyabb ellágyulással, a leggyengébb gyengédséggel tölt el. Minden nap megállok egy percre egy fantasztikus kis bazár előtt” – fogalmazott Szép Ernő száz évvel ezelőtt a rá oly jellemző érzelmes hangon, mikor leírta a bazár kirakatában látható majdnem hétköznapi, ezért a megszerzés és a birtoklás vágyát is fölébreszteni képes színes kis tárgyakat. Lehetséges-e egy kort tárgyakban elbeszélni? Van-e hozzá elegendő tárgyunk és fogalmunk? Pontos, ám ellentmondást tűrő fogalmazásunk, asszociációs képességünk és nem utolsósorban valós élményünk. S hogy máris pontosítsak: olyan közösségi élményünk, kollektív emlékezetünk, mely nagyjából mindenkinek ugyanazt jelenti, általánosan, s melyre az adott kor egy pontjától a következőig néven nevezhető korszakként gondolhatunk. Ha a megélt idő mindenkinek mást és mást jelent. Ha nemcsak tárgyak vannak, hanem zenék, könyvek, öltözködési sajátosságok, különféle frizurák, eltérő normák és feladatok, ambíciók és szorongások, élési és túlélési stratégiák, építészeti jellegzetességek, bizonyos csoportok bizonyos stílusa bizonyos világrendben, hitben és tévhitben. A visszapillantóknak sokféle szeme van. S nem is csupán egy pillanatuk. Szép Ernő felvételként rögzíti a látottakat, jelen időben, az éppen látható embereivel, a bazárárussal és a bazárból vásárlóval, ezek szociális viszonyaival együtt. A látvány még nem teszi nosztalgikus emlékezővé. Még kell hozzá egy kis idő, azaz jövő, hogy múltja lehessen az önkényes válogatáshoz. Ahhoz, hogy egy múló kort a múló ifjúsággal élményeiben és tárgyaiban hitelesen ábrázoló, generációs alapműnek is nevezhető regényt írhasson. Ez hamarosan be fog következni; a „boldog békeidők” hangulatát idéző könyvek, mintegy korai retróként összegeznek majd Krúdytól Marcel Proustig. Akkoriban éppúgy megmegújuló stílusa lehetett egy sétapálcának, mint egy házi áldásnak. A fesztiválkor korszerű embere úgy lép vissza a folyóba (amibe, a görögök óta tudjuk, nem lehet), mintha többé kis sem akarna onnan jönni: élvezi a fürdőt. Különösen, ha egészségét és kényelmét szolgálja. Közben kidobál a partra néhány döglött holmit, melybe ügyes dizájnerek, termé-
Kis magyar retro Valuch Tibor
Egy jelenség társadalmi és tudati háttere Az utóbbi időben jelentősen megnőtt az érdeklődés a közelmúlt – s ezen belül a Kádárkorszak – története, tárgyvilága és szokásai iránt. A jelenség hátterében a divat változása, a nosztalgia, valamint a történeti tudat és a történelmi emlékezet átalakulása húzódik meg. Ha az okokat vizsgáljuk, akkor a legrövidebb választ a divat kapcsán lehet adni. A divat maga az örök változás, azt, hogy éppen mi válik divatos ruhadarabbá, tárggyá, jelenséggé, a közgondolkozás, az értékrendszer és viselkedéskultúra határozza meg. Az 1960-as, 1970-es évek ruhadarabjai, tárgyi eszközei, lakberendezési tárgyai elsősorban a nemzetközi trend hatására váltak divatossá Magyarországon is az elmúlt években. Aki naprakészen követi a fogyasztói társadalom térhódítását, az nyilvánvalóan nem vonhatja ki magát az aktuális divattrendek hatása alól. Természetesen az idősebb generációk tagjai között egyre fontosabb a nosztalgia szerepe is, a mai negyvenesek-ötvenesek – a tíz-tizenöt évvel ezelőtti magatartásukkal, gondolkodásukkal ellentétben már nem akarnak mindenáron megszabadulni gyermek- és ifjúkoruk jellegzetes tárgyaitól. Mentalitásukban, gondolkodásukban számos ponton kötődnek ifjúkorukhoz, társadalmi-politikai szocializációjuknak az időszakához. A húszas-harmincas korosztályokban pedig folyamatosan nő a kíváncsiság, szeretnék megtapasztalni és talán megérteni is, milyen volt a két szoba összkomfort, Trabant, hétvégi ház világa. S a példákat még hos�szan lehetne sorolni. Napjaink megváltozott viszonyai között nyilvánvalóan a kereskedelem és a szolgáltatás is gyorsan reagál az igényekre, újjáélesztik és/vagy életben tartják az egykor megbecsült márkákat, fogyasztási cikkeket – Tisza Cipő, Traubisoda,
Manapság ez elsősorban a baloldali elkötelezettségű szociológusok, történészek és publicisták egyes csoportjaira jellemző, például az Eszmélet című folyóiratra és körére, valamint egyes szociálpolitikával foglalkozó kutatókra. A történészek közül például Földes György képvisel a Kádár-korszakot relatíve felértékelő álláspontot. Lásd Földes György: A Kádár-korszak jellegzetességei In: Mérlegen a XX. századi magyar történelem. Debrecen, 2001, 1956-os Intézet–Debreceni Egyetem Történelmi Intézete. (sajtó alatt) Újabban Kopátsy Sándor próbálta meg átértékelni a korszakot. (Kádár és kora, Budapest, 2001, C.E.T. Belvárosi Kiadó 222 oldal). Megállapításai, következtetései erősen vitathatóak. 2 Az eredeti fogalmakat és azok korabeli értelmezését lásd Kemény István, Szelényi Iván, Márkus István, Juhász Pál hetvenes és nyolcvanas években keletkezett írásaiban. A polgárság, polgárosodás fogalom értelmezésének és tartalmának az elmúlt évtizedekben végbement változásait igen alaposan elemezte Csite András: Polgárosodáselméletek és polgárosodás viták című írásában. Budapest, 1997. kézirat. 3 Lásd elsősorban Dessewffy Tibor írásait – Elkéső kapitalizmus, Gulyásposztmodern, Fogyasztás kísértete In. Uő: Kedélyes labirintus. Budapest, 1997. Új Mandátum. 4 Ennek korai megfogalmazását lásd Hankiss Ágnes: Bethlen Gábor – adalékok a „kötéltánc” archetipikus képletéhez. In. Hankiss Ágnes: Kötéltánc. Budapest, 1987, Kn. 327–365. Az eredetileg 1983-ban a Valóság c. folyóiratban közreadott esszé allegorikus történeti megközelítésben értelmezte a Kádár-korszakot, Kádár János szerepét mint az egyetlen lehetséges és eredményes utat és politikusi magatartást. Lényegét tekintve Kopátsy Sándor is hasonló álláspontra helyezkedett. Lásd Kopátsy Sándor: i. m.
DISPUTA Főtér
1
Trapper-farmer, Túró Rudi –, a retro jegyében sorra nyílnak a specializálódó régiségkereskedések, lakberendezési üzletek, ruházati boltok, éttermek és szórakozóhelyek. A retro tehát elsősorban divat és nosztalgia, ám Magyarországon mindehhez némi politikai, ideológiai tartalom is párosul. Vizsgáljuk meg ennek a jelenségnek a társadalmi hátterét, a történeti tudatot és emlékezetet befolyásoló tartalmát. A rendszerváltozást követő egy-másfél évtizedben elsősorban a közvéleményben, de helyenként a tudományos megközelítésekben is felértékelődött a Kádár-korszak mint a szociális biztonság, az általános, a mindenki számára elérhető jólét, az egyéni és társadalmi gyarapodás, más értelmezésben pedig a polgárosodás, illetve a „fogyasztói szocializmus” korszaka. A közvélemény megítélésének a változásait az elemzők többsége elsősorban a múlt iránti nosztalgiával magyarázza, ami nemcsak az egyéni, hanem a közösségi élet eseményeit és feltételrendszerét is megszépíti. Ennek is szerepe lehet abban, hogy napjainkban a Kádár-korszak olyan mitizált emlékezetének megerősödését is tapasztalni lehet, amiben már nem a forradalmat leverő, hanem a néppel összekacsintó, az orosz megszállást már-már Bethlen Gábor-i ügyességgel kijátszó Kádár-kép a meghatározó. Példaként elegendő a Kádár-szobor felállításának néhány évvel ezelőtt nyarán felvetett ötletét kísérő vitákra és véleményekre utalni. A közítélet ilyetén alakulásának hátterében véleményünk szerint három tényező húzódik meg: 1) A XX. századi magyar történelemben a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig tartó másfél évtizedre esik az ország civilizációs szintjének, a hétköznapi élet anyagi-technikai feltétel-
az ellenzék, valódi alternatívát nem kínáló, Kádár-kori nosztalgiára erősen építő „minden úgy jó, ahogy van” politikája. A tudományos megközelítések jelentős részében – még – a nyolcvanas években is megfigyelhető volt, hogy a jelenségek magyarázata és értelmezése elvesztette a kellő objektivitást és apologetikussá vált. Ez elsősorban az aktuális ideológiai-politikai elvárásokhoz igazodó szerzőkre volt jellemző. Ugyanakkor az „ideológiamentes” munkákban a sajtószabadság hiánya gyakorta lehetetlenné tette a dolgok néven nevezését, ami a leíró jellegű kategóriák burjánzásához is vezetett. Az érdemi szempontokat tartalmazó írások kategóriái határozottan különböztek a hivatalosság által használt fogalmaktól, így egy-egy újszerű megközelítés fogalomkészlete gyorsan elterjedt a mozgásterét fokozatosan visszaszerző hazai társadalomtudományban. Ilyen meghatározások voltak többek között a modernizáció, a második gazdaság vagy a polgárosodás. Nem vitatható, hogy ezek tartalma – általában – jóval közelebb állt a vizsgált társadalmi jelenségek lényegéhez, mint az ideológiai elvárásoknak megfelelő fogalmak. De nem minden esetben voltak alkalmasak arra, hogy a változásokat, a társadalmi folyamatokat univerzális módon magyarázzák. Emellett a magyar közgazdaság-tudománynak, a szociológiának és a történettudománynak azt a feladatot kellett (volna) megoldani, hogy az adott keretek között találjon tényszerű, tudományosan megalapozott magyarázatot a létező szocializmus Kádár-korszakbeli „deformációjára”. Többek között arra, miként lehetséges, hogy a rendszer hosszabb távon működőképes maradt, hogy az elemi szegénység szintjén történő nivellá-lódás (ami az ötvenes évekre abszolút mértékben jellemző volt) helyett – különösen a hetvenesnyolcvanas évek fordulójára – jövedelmi különbségek ismét jelentősen megnövekedtek? Ilyen általánosan elfogadott magyarázat volt az a megközelítés, ami a háttérben kizárólagos jelleggel a második gazdaságot látta. Ehhez kapcsolódtak aztán a kispolgárosodási, és a különböző – felemás vagy polgárjogok nélküli – polgárosodási teóriák.
5 A korabeli összefoglaló munkák közül például ez jellemezte a Balogh Sándor által szerkesztett Magyarország a XX. században című munka Jakab Sándor által jegyzett Társadalom és gazdaság az 1960-as és az 1970-es években c. fejezetét. Budapest, 1986, Kossuth Kiadó, 451–491.
DISPUTA Főtér
rendszerének jelentős, a többség számára kézzelfogható mértékű javulása, emelkedése. Ezt a változást akkor és ma is sokan úgy értelmezték/értelmezik, mint a viszonylagos jólét általánossá, pontosabban elérhetővé válásának (kivételes) pillanatát. 2) A rendszerváltozás címszóval jelölt átalakulási folyamat a magyar társadalom nagy többségétől igen nagy áldozatokat követelt, a munkahelyek tömeges elvesztése, a létbizonytalanság megtapasztalása nagy létszámú társadalmi csoportok alapélményévé vált a kilencvenes évek első felében. A megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás új szocializációs mechanizmusok elsajátítását is megkövetelte, ami kevesek számára volt mentes a megrázkódtatásoktól. A rendszerváltozás vesztesei – nagyipari munkások, alacsony iskolázottságúak, az agrárszféra fizikai foglalkozású alkalmazottainak többsége, a romák, a (kis)nyugdíjasok – számára a kádári konszolidáció időszaka, relatív kiszámíthatóságával, a garantált megélhetési minimum „intézményével”, az erősen korlátozott szabadságjogok ellenére is, gyakorlatilag természetes és önkéntelen módon értékelődött, illetve értékelődik fel. Kissé sarkítva – ebből az aspektusból – a Kádár-rendszer már-már ideális gazdasági hatalomként értelmeződik, hiszen annak keretei között „mindenki” számára biztosított volt a megélhetés minimuma, a szociális és egészségügyi alapellátáshoz való hozzáférés lehetősége, illetve az ügyesebbeknek a korlátozott mértékű anyagi gyarapodás esélye is. 3) A harmadik tényezőjének a jelen viszonyokkal való elégedetlenség tekinthető. Ez nem egyszerűen az éppen hatalmon levő kormányzó garnitúrával és általában a kilencvenes évek politikai elitjével, annak teljesítményével való elégedetlenséget fejezi ki, hanem megkérdőjelezi a rendszerváltozás folyamata által megkövetelt áldozatok értelmét is. Röviden, mi értelme van a változásoknak, ha a társadalom jelentős csoportjai ezzel mindössze a négyévenkénti véleménynyilvánítás lehetőség nyerték meg? Ezért is életveszélyes napjaink kormányzati „reform-ügyetlensége” és
DISPUTA Főtér
Ezek elemzése itt és most nem feladatunk. A gyakran használt gulyáskommunizmus kifejezés pedig nem társadalomtudományi fogalom, hanem elsősorban publicisztikai fordulat, amit a kádári konszolidációra vonatkoztatva, olykor annak szinonimájaként alkalmaztak a kor „kremlinológiai” irodalmában és a nyugati sajtóban. Ezzel jelölve a kelet-európai átlagtól számos ponton – többek között a jobb élelmiszer- és áruellátás – eltérő, de a nyugat-európai átlagot el nem érő magyar viszonyokat. A „gulyáskommunista” időszakra nosztalgiával emlékezők általában megfeledkeznek az életkörülmények javítása érdekében hozott egyéni, családi áldozatokról, a társadalmi devianciák – öngyilkosság, alkoholizmus – gyorsuló ütemű terjedéséről, az egészségi állapot változásának kedvezőtlen tendenciáiról, arról a frusztrációról, ami az egyes emberek által kitűzött és a rendszer korlátai között megvalósítható életcélok különbségéből eredeztethető. A közelmúlt és napjaink társadalmi és politikai emlékezete elsősorban a látszatokat, illetve az ezeket fenntartó tények máig pozitívan értékelhető vonásait – az életfeltételek javulását, a kelet-európai átlagot meghaladó fogyasztási lehetőségeket, a lassú, de biztosnak tűnő boldogulás és gyarapodás – emlékképeit idézi. Azok pedig, akik még napjainkban is leragadtak a heves „antikommunistázásnál”, többnyire saját személyes múltjuk deficitjeit – például a kommunista párttagságot – igyekszenek túlkompenzálni. A retrojelenség értelmezéséhez fontos az értékrendszer változásainak áttekintése is. A Kádár-korszakban az emberi erőforrások fokozatosan „elrejtődtek” a pazarló rendszer elől, és rejtett formában hasznosultak. Ez meggyorsította a második gazdaság megerősödését, ami idővel visszahatott a társadalom gondolkodásmódjára és értékrendszerére. Az általános társadalmi vélekedés szerint, ami a magánszférában készült, az csak jobb lehetett az államinál. A hetvenes évektől egyre értékesebbé vált minden, amit nem az állam közreműködésével állítottak elő. A köznyelvben „maszeknak” (magánszektor = maszek) nevezett áruk és termékek gyakran valóban jobb minőségű-
ek voltak, a „maszek” éttermekben többnyire valóban jobb volt az étel minősége, udvariasabb a kiszolgálás. Jelentősen nőtt azoknak a presztízse, akik az állami intézményrendszerrel szemben érvényesíteni tudták érdekeiket, akik ki tudták játszani az állami gazdasági szabályokat, akik úgynevezett „ügyes emberek” voltak. Mindez számos vonatkozásban még ma is követendő magatartásforma, az államot átverni továbbra is bocsánatos bűn. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar értékvilágában erősödtek a gazdasághoz, a racionális gazdasági magatartáshoz kötődő értékek, s ennek következtében fokozatosan új gondolkodási, viselkedési módok alakultak ki. Mindezeknek volt egy korlátja: a politikával érintkező értékek és magatartásformák lényegében változatlanok maradtak. 1956 tapasztalatainak a birtokában a magyar társadalom döntő többsége évtizedeken át az adott lehetőségek között a lehető legjobbnak tartotta azt a politikai-hatalmi rendszert, amelyben élt. Lényegében büszke is volt arra, hogy Magyarország vált a „legvidámabb barakká” a szovjet zónában. S ha valamitől félt, az elsősorban a rendszer – dogmatikus irányú – megváltozása volt. A hatvanas évek közepétől kialakult depolitizált, a magánélet háborítatlanságát lassan és folyamatosan felértékelő, formálisan a „szocialista hatalmi elvárásokhoz” igazodó értékrend a hetvenes évek végéig nem változott jelentősen. Az ideológia kiüresedése, a hatalmi elvárásoktól történő fokozatos elfordulás a nyolcvanas évek elején kezdődött, és az évtized végére vált teljessé. Az adott viszonyok között figyelemre méltó jelenség a magyar társadalom magas fokú individualizációja a nyolcvanas évek elején. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a csökkenő ideológiai nyomással szemben megerősödött minden olyan érték és magatartásforma, ami az anyagi jóléthez kapcsolódott. A társadalom értékrendjének változását a szocializációs folyamatok is erőteljesen befolyásolták. Ezen a téren is kettősség volt megfigyelhető, a társadalmi intézmények (iskola, tömegkommunikáció, formális társadalmi környezet) és a magánszféra (család, rokonság, barátok, lokalitások) gyak-
A XX. század második felében mind az öngyilkossági, mind pedig az alkoholizmussal kapcsolatos mutatók romlottak. Az öngyilkossági arányszám a világ más országaival összehasonlítva 1961 és 1985 között a legmagasabb volt a világon. Ugyancsak kiugróan emelkedett a hatvanas évek közepétől a középkorú férfiak halandósága. A kutatások szerint a háttérben a szabadsághiányos társadalomlélektani helyzetek és a fokozott fizikai-szellemi igénybevétel is megtalálható. Lásd Andorka Rudolf: Deviáns viselkedések Magyarországon. In: Andorka Rudolf: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996, Antológiai Kiadó, 127–146. 7 Hankiss Elemér–Manchin Róber–Füstös László: Az életcélok szerepe az emberek életében. Budapest, 1980, MTA Szociológiai Kutató Intézete. 6
8
jai úgy ítélték meg, hogy az érvényesüléshez elengedhetetlen bizonyos szabályok, törvények átlépése, egyes társadalmi normák megsértése. A gazdasági és a társadalmi életben korábbi évtizedek során részlegesen felszámolt polgári magatartásformák újrateremtése és megerősítése hosszú időt igénylő folyamat. A vagyoni és jövedelmi elitbe újonnan és igen gyorsan bekerülők körében pedig kialakult egyfajta kérkedő, magamutogató, közösségi és egyéni kontrollt nem ismerő, széles körű társadalmi visszatetszést keltő „újgazdag” magatartásforma és értékrend. „Mindegy, mi mibe kerül, az a lényeg, hogy a gazdagságom mások számára látható legyen.” A Max Weber-i protestáns etika szelleme csak elvétve bukkant fel. A társadalom középső és alsó rétegeinek egyes csoportjaiban ugyanakkor tovább élnek a Kádár-korszak beidegződései. Ezek közé tartozik az állam, az állami intézmények magas fokú elutasítása, az állami és a közösségi szabályok megkerülésére való hajlandóság, a paternalista, gondoskodó, öntevékenységet nem igénylő – szociális – intézményrendszer utáni vágyakozás. Szakolczai Árpád és Füstös László 1997-es elemzésében úgy találta, hogy a radikális változások ellenére nagyon sok dolog változatlan maradt, elsősorban a mentalitásban, magatartásformákban, az intézmények és az egyes emberek közötti viszonyrendszerben. Amíg a szocialista rendszerhez kötődő ideológiai értékek lényegében elveszítették szerepüket 1989-et követően, addig a privát szférához, az anyagi jóléthez, az érvényesüléshez kapcsolódók továbbra is stabilak maradtak vagy erősödtek. A változások összetettségét jelzi, hogy amíg a kilencvenes évek első felében a társadalmi, gazdasági és politikai szerkezetváltás teljes vagy részleges identitásváltást követelt meg, alkalmanként orientációs válságokat is okozva, addig a kilencvenes évek utolsó harmadában már széles körben terjedtek a „megkésett fogyasztói társadalom” normái, értékei. A retro napjaink Magyarországán nemcsak divat, nemcsak nosztalgia, hanem a közgondolkozást, az értékrendszert, a viselkedés és a politikai magatartásformákat is befolyásoló tényező. Így a kis magyar retrojelenség megértéséhez, értelmezéséhez az elmúlt húsz-huszonöt év tényeinek és társadalmi folyamatainak ismerete is szervesen hozzátartozik.
Szakolczai Árpád–Füstös László: Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban 1977−1997. In: Miszlivetz Ferenc (szerk.:) Közép-európai változások. Budapest, 1998, MTA Szociológiai Intézet–Savaria University Press, 213–251.
DISPUTA Főtér
ran egymás mellett vagy gyakran egymás ellenére is különböző értékrendeket közvetítettek. Például a hivatalos intézmények a hetvenes-nyolcvanas években továbbra is igyekeztek felértékelni az egyenlőséget mint a magyar viszonyokat meghatározó alapértéket; a szocializációs mechanizmusok, noha az egyenlőség eszméjét nem utasították el teljesen, fokozatosan előtérbe állították az egyéni teljesítményhez, a fogyasztáshoz, az anyagi jóléthez kapcsolódó értékeket, ami nyilvánvalóan az egyenlőség ellenében hatott. Ugyanakkor a rendszerváltozás után is igen erős maradt az egyenlőtlenségek elutasítása, a mesterségesen kialakított, „látszat-egyenlőség” utáni vágyakozás. Ebből következett a kiugró teljesítmények nehézkes elismerése, a gyors vagyonosodás jogszerűségének – időnként és esetenként – nem teljesen alaptalan megkérdőjelezése, a „ha nekem nem megy, neki miért” vagy „ha nekem nem megy, neki se menjen” szemléletmódok népszerűvé válása a tényleges teljesítmények értékelése, a teljesítményelvűség széles körű elfogadása helyett. A kettős, gyakran ellentmondásos értékrend jelenléte az élet minden területén megfigyelhető volt, a viselkedéskultúrában éppúgy, mint a történelmi tudattal kapcsolatos kérdésekben. A kilencvenes években a közgondolkozásban, az értékrendszerben tehát az egyik legnagyobb problémát a társadalmi egyenlőtlenségek elfogadása jelentette. A Kádár-korszakban meglévő és folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek valóságát elfedte az egyenlőség propagandája, amiből sok tudati elem tovább öröklődött, másfelől pedig a lehetőségek beszűkülésének, illetve a gazdasági-társadalmi feltételrendszerek megváltozásának a tudomásulvétele is elhúzódó folyamat volt. Mindezek következtében csak lassan vált elfogadottá, hogy az új társadalmi viszonyok újfajta, a korábban megszokottnál nagyobb egyenlőtlenségeket generálnak. Miközben a sikeresség és a gazdagság jelentős társadalmi csoportok életcéljává vált, a valóban sikeres embereket egyfajta irigység övezte/övezi. A sikerhez és az anyagi gyarapodáshoz így szorosan hozzátapadt a tisztességtelenség érzete is. (A nyolcvanaskilencvenes években számos konkrét példa vált közismertté, ami erősítette ezeket a vélekedéseket.) Vagyis az adott körülmények között a társadalom jelentős csoport-
A holnap tegnapja Wiedemann Krisztina DISPUTA Főtér
– Neked jól áll a retro? – Szerintem igen. Ez az én stílusom! – Igen? És miért a te stílusod? – Hát… mert ez a divat. A retro nem más, mint diktált divat, egy poén, mely a fiatalok körében a legelterjedtebb, az átlagember számára eszmeiséget nem hordoz, s nem fejez ki semmilyen politikai vagy erkölcsi hozzáállást. A lakberendezésben – minthogy először ott jelent meg − markáns reakcióként írható le, a kiüresedett, szögletes, hideg, színekben szegény minimálra adott válaszként. Érdekessége, hogy egyszerre több fronton hódított néhány éve − a reklámgrafikától kezdve az építészetig −, s azóta is tartja magát, sőt, egyesek szerint tobzódik. Látnivaló, hogy a nosztalgiahullám szinte napról napra „szedi áldozatait”, a fogyasztói társadalom minimális ellenállást tanúsít; gyakorlatilag nincs olyan eleme a bennünket övező tárgyi kultúrának, amit ne befolyásolna kisebb vagy nagyobb mértékben. A férfiakat az autógyárak új modelljeinek régi-új vonalai nyűgözik le, de a legújabb karórák formája és díszítése is arra utal, hogy a divatdiktátorok ezen a fronton is behódoltak a retrohangulatnak. Éttermek, bárok, szórakozóhelyek nyílnak elfeledettnek hitt korok ritmusára komponálva, intézmények és lakásbelsők újulnak meg a letisztultság, az egyszerűség jegyében. A motívumokban gazdag lakberendezési stílus előnye, hogy rendkívül jól kombinálható más irányzatokkal – mondják. Ízlés dolga, hogy mit látunk a retro lakásbelsőben, a nyugalom szigetét vagy műanyagok, acélcsövek, virág- és párducminták megrázó összevis�szaságát. A jó design örök A retro előretörése a bútortervezésben a korszellemből is fakad – játszanak el a gondolattal manapság designerek és belsőépítészek egyaránt. Annak ellenére, hogy kisebb formai újításokban sohasem szűkölködik a rangos, nemzetközi milánói bútorvásár, a vezető tervezők figyelme a technológiai újításokra összpontosul. A kifinomultság, a minőség ma kelendő, és egyre többek számára megfizethető. Az elvárások magasak, és nem a formai újítások irányába hatnak. Igazi megelégedettséggel az tölti el a vásárlót, ha a szerkezet kecsesebb, a szék vagy az ágy strapabíróbb, a textília nem fakul és nem bolyhosodik. Éppen mentegetőzésnek is hathat, de a designerek gyakran hangoztatják, a jó de-
sign örök, rengeteg olyan alkotás született már a különböző bútortörténeti korszakokban, melyek a tökéletesség szimbólumává váltak. Ergonómiai szempontból maradéktalanul kiszolgálják az embert, s még gyönyörködtetnek is. Nem állít ki rossz bizonyítványt korunkról, ha ma is barokk fotelben, Thonet-, Breuer-, Nelson-, Jacobsenvagy Aalto-székeken ülünk. A forma a régi, a technológia viszont új, a bútoripar fejlettségének mai szintjét tükrözi. A formatervezők szerint egyedi és felülmúlhatatlan például a Thonet-szék, melynek első változatát Michael Thonet 1850-ben készítette el egy bécsi kávéháznak. Harmincöt évvel később − a hajlítottbútor-technika további tökéletesítése és a forma egyszerűsítése eredményeként −, a Thonet-székek már „ipari tömegcikként” jelentek meg a párizsi világkiállításon. A Thonet-bútortípus a haladást demonstrálta a 19. század második felében, az eklektika stílusforgatagában, abban a korszakban, amikor például hazánkban a „tárgyilagosság” sem az építészet, sem a bútorművészet területén nem érvényesült. A 20-as évekre Európa meghaladni látszik a szecesszió formanyelvét, lassan-lassan szakít a dekorációval és az ornamentikával, teljes mértékben a funkció és a célszerűség szolgálatába állítja a formatervezést. A hajlított cső felhasználásával gyártott, Magyarországon is forgalmazott (Telmex Zrt.) Wassily nevű karosszéket a magyar származású Breuer Marcell építész 1925-ben tervezi meg. Thonethez hasonlóan Breuer is kísérletezett a szerkezettel, ám jóval hamarabb eljutott a megoldáshoz, mint német kortársa. A szék nyitott felépítésű, és minden nézetből a kocka geometriájához közelít. A krómozott csövek közt natúr bőr feszül, ha beleülünk, kényelmes, és bőrünk a csövekkel nem érintkezik. A huszadik században alkotott több tízezer ülőalkalmatosság közül alig több mint tíz képvisel „örök” designértéket – Breuer remekműve közéjük tartozik. (Érdekes, hogy a kifinomult modernség szimbólumaként a Mephisto című filmben is visszaköszön.) Stílustörténészek szerint a modernizmus már a második világháború előtt teret nyer Európában, ám kibontakozni a kedvezőbb politikai klíma okán csak Amerikában tud, ott, ahol a 40-es, 50-es években a modern bútor megálmodói két gyáros, Herman Miller és Hans Knoll mögött sorakoznak fel. Az európai reakció sem várat magára sokat: Skandinávia a természetes anyagok, Olaszország pedig a színek és a játékosság felé mozdul el. A gyárosok acélt, alumíniumötvözeteket, hajlított
A női divat sem nélkülözheti Retrofronton vizsgálódva bátran leszögezhetjük, hogy a nők helyzete kivételes, hisz a változó igényekre a leggyorsabban, úgy tűnik, a divatcégek és a női ruhákkal foglalkozó kereskedők reagáltak. (A retro lelkes férfirajongói néhány virágmintás és csíkos inget leszámítva maximum a bársony és kordbársony zakók közül válogathatnak.) Nem mellékes az sem, hogy a retro legmarkánsabb vonulata, az ötvenes-hatvanas éveket megidéző trend a nőiesség diadalát hirdeti, fűzőt, fodrot, csipkét, kombinépántos ruhát. A hollywoodi sztárok és a konformista ötvenes évek háziasszonyainak tipikus viseletére hajaznak a régi, apró gyöngyökből fűzött klipszek, a finom, puha, esetenként flitterrel gazdagon díszített retikülök, a szőrmedíszítés, vagy a boa, a derékba szabott ‘glamour’ estélyi ruhák, a nőies, vállakat kiemelő, gyakran raglán szabású blúzok, méretes gallérok,
bő, derekat hangsúlyozó szoknyák − gondoljunk Audrey Hepburnre és a Julianne Moore által megformált karakterre a Távol a mennyországtól (Far From Heaven) című filmben! Persze, itt sem egyszerű reprodukcióról van szó, sokkal inkább arról, hogy miként kelthetők új környezetben új életre a már oly jól ismert stílusjegyek, jellegzetességek. Stílustörténészek is rendre visszhangozzák, soha nem látott retrolázban ég a világ tehetősebbik fele, a kavalkádot csak fokozza, hogy nincs olyan évtized az 1920-as évektől a nyolcvanasokig terjedően, mely valamilyen formában ne köszönne vissza a trendi nő megjelenésében. Hol F. Scott Fitzgerald (A nagy Gatsby) kecses nőideáljai látszanak megelevenedni a semleges, szürke vagy krémszínű anyagokból, például selymekből szabott, laza, csapott vállú, hímzéssel vagy csipkével díszített ruhakölteményekben, hol a Marilyn Monroe nevével rokonítható, szűk, magas fényű szatén ruhák kelnek új életre. Huszonöt éves kor alatt a csőnadrág hódít farmer anyagból, huszonöt év felett inkább a hatvanas évek mod divatjának örökén kiteljesedő retro a mini ruhákkal, a színes harisnyákkal és a magasszárú csizmákkal, a feltűnő kiegészítők arzenáljáról, kalapokról, táskákról, kendőkről és ékszerekről nem is beszélve. Federico Fellini Az édes élet (La dolce vita) című filmjének zenéje idézte meg a hatva-
DISPUTA Főtér
furnért, műanyagot, gumit és habszivacsot használnak olcsóságuk, tartósságuk és kombinálhatóságuk miatt. George Nelson Kókuszdió széke (Coconut Chair) – mely szintén örök designértéket képvisel – műanyag, habszivacs és fém felhasználásával készül a mai napig (forgalmazó: Vitra). Úgy fest, akár egy nyolc részbe vágott kókuszdió egy darabja. Igazi puritán bútor, pillekönnyű, mobil és szilárd – nem csoda, hogy a mai modern otthonokban is jelen van.
DISPUTA Főtér 10
nas évek hangulatát Náray Tamás divattervező 2007-es tavaszi-nyári kollekciójának debreceni bemutatóján, a műsor utolsó harmadában. A közismert szerzemény tökéletes felvezetésnek bizonyult a retromegoldásokat mutató darabokhoz. A pöt�työs, fodros, libbenős ruhák szinte életre keltek, a geometrikus minták mozgalmassá, vibrálóvá tették az egyszerű, gyakorta melleket hangsúlyozó szabásvonalat. A kép a kiegészítőkkel lett teljes, a pici kemény bőrből készült táskákkal és a feltűnő divatékszerekkel. Könnyedség és nagyvárosi elegancia, nőiesen lágy vonalvezetés jellemezte a kilencvennyolc darabból álló Náray-gyűjteményt, a retrós elemek tökéletesen simultak bele a kollekció egészébe. Náray Tamás szerint a retro a divattervezés abc-je, egyfajta ’flashback’ annyiban, hogy az alkotó bizonyos formákhoz, anyagokhoz, struktúrákhoz nyúl vissza − nem átvesz, hanem átdolgoz és újraértelmez. – Persze, nem kötelező a retróból építkezni manapság, én azonban gyakorta kísérletezem, mert izgat, érdekel az, hogy a hajdani struktúrák miként transzformálhatók a mai ember hangulataira, öltözködéskultúrájára – fedi fel motivációit Náray. Kiss Erzsébet divattervező Náray Tamást erősíti, amikor azt mondja, hogy a retro a divatban egyfajta hozzáállást jelent, viszonyulást valamely letűnt korhoz. A Debreceni Divatiskola igazgatója úgy véli, mostanság leginkább az 50-es, 60-as, 70-es éveket favorizálja a retrohatásokat mutató női divat. E tekintetben nincs lemaradásunk a Nyugathoz mérten. Az immár hét éve látogatható divat- és stílustervező szakon az alapítás óta tantárgyként szerepel a retro tervezés. A hallgatók jellemző motívumokat, formákat gyűjtenek az adott korból, azzal a céllal, hogy később felhasználják új tervezésű munkáik elemeiként. – Újat már nem lehet kitalálni – sóhajt az igazgató –, emiatt mindig vissza kell nyúlnunk valamely korszakhoz, amelynek jellegzetességeit modernebb, szebb, minőségibb darabokon „hozzuk vissza”, figyelembe véve a mai textil- és színhasználatot. A textilipar egyébként gyorsan reagált a változó igényekre: az utóbbi években nagy a választék az apró mintás, retrós ruhaanyagokból − tudatja Kiss Erzsébet, de elárulja azt is, hogy a vizsgára készülő hallgatói jelenleg épp azt elemzik, milyen hatással voltak a női divatra az olyan filmcsillagok, mint Marilyn Monroe, Greta Garbo vagy Marlene Dietrich. A hallgatók körében Audrey Hepburn a favorit, aki egyszerű, finom vonalú öltözékben, lágy, nőies blúzokban és bő,
derekat hangsúlyozó tányér szoknyákban tűnt fel a vásznon. Az intézmény művésztanárai között tudhatja Mallár Mónika textil- és öltözéktervező iparművészt, aki 1998-ban egy UNESCO-pályázat révén bekerült a világ első száz fiatal iparművésze közé, három éve pedig ruhaszalont nyitott Nyíregyházán, ahol csak a saját, zsűrizett alkalmi és a legújabb olasz divat irányzatait tükröző hétköznapi női ruháit árulja. Mallár Mónika szerint szinte természetes, hogy a ruhatervezők zöme „használja” a retrót, leginkább talán saját, jellemző stílusa színesítésére. − Szerintem mindannyian önkényesen választunk, azt az elemet értelmezzük újra, amelyik kisebb-nagyobb változtatásokkal, stílustörés nélkül illeszthető saját munkáinkhoz. Különösen érvényes ez azokra, akik már régen dolgoznak ebben a szakmában. Én elsősorban a nőies nőket célzom meg, a klasszikus, de nem konzervatív öltözködés híveit. Az extravagáns felé hajló szabásvonalakat kedvelem, nem használom a testkövető formákat, ám az ellensúlyozás végett nőies díszítéseket alkalmazok. A kiegészítések tekintetében pedig a nem szokványos anyagkombináció híve vagyok, pl. klasszikus anyagokat gyönggyel vagy hímzésekkel „dobok fel”, nem idegenkedem, mondjuk, a görög motívumok megújításától, ami ismét visszavezet a retróhoz − világosít fel Mallár Mónika, egyben tudatja, a divattal együtt neki is folyton meg kell újulnia. Eddig a sima, vastagabb szövetanyagokkal tanult meg bánni, most − a legújabb trendhez igazodva − a puhább, lágyabb anyagokban rejlő lehetőségeket térképezi fel. Valószínű, hogy a retrohatásoktól sem függetleníti magát, mivel úgy tűnik, az irányzat egy darabig még tartja magát. Felhasznált irodalom Lisa Skolnik: A retro. Építészet és design, Geopen Kiadó, 2006 Kaesz Gyula: Ismerjük meg a bútorstílusokat, Háttér Kiadó, 2002
(A fotók Náray Tamás divattervező bemutatóján készültek)
Mint infámis régi költő, most úgy fogok írni. Csupa égi, csupa soha és örök lesz ez a versem; mint ilyen, talán az utolsó. Csupa versekből lassan kivesző szó, s csak neved betűi. Az É, a V, az A, miket a fények fénye bont ki, az öröklét egy új élet kezdetére. Az A sötétlik. A V világlik. S neved É-je ragyog, ragyog. Ha utánunk más nem marad majd, csak a csillagok.
Ószabó István
Csak neved betűi
Fű lenni Fehér a zöldben: szikfolt árnyékom is. Szél fúj köröttem. Voltam por. Porszem. Pihe-pánik, és szél ostromában.
s vagyok por, porszem. Fehér szikfolt pora.
DISPUTA Macskakő
Ne szállni fel, csak föl ne, soha. Fű lenni vágytam,
11
k. kabai lóránt
egri csillagok megértődnek lassan kényes mozdulatok, kinyílnak tenyér alá szorított szemek. (és a zavarból szorongás lesz, rettegésből reszketés.) van, mi jól takarható, s akad, mi alig rejtendő. fényévekre ostromszándékoktól védem végváram. leányka, zweigelt, medina, bikavér. már nem hangoskodom. néha ugyan hagyom még, hogy észrevegyenek, de már nem vesznek észre. nem engem vesznek észre, nem azt. érzem nyers húsom alatt vergődni ostoba szívem; csak a pánik ránt ki néhány eltévedt pillanatra a tökéletes, már-már túlcsorduló közönyből. s most két kar, talán akaratlanul, de körberajzolsz; akaratosan óvsz nyilvánvaló tévedésektől. néha jót tesz, ha az ember virrasztással edzi szívét. két kényszerbeteg sétálgat megnevezett cél nélkül, a karcos, törtető sötétben. már nem csak mímeljük kertünket.
DISPUTA Macskakő
ragyog az ég.
12
csak a fekete van nincs semmi fekete, mondta a nekem való lány, csak a bodri kutya orra hegye. minden okom megvolt rá, ismételgettem, nincs semmi fekete, hittem neki. újra mondta, ismételtem, elhittem, és boldog voltam. ha eluralkodik a fehérség a nagy mű matériáján, akkor győzött az élet a halál felett, feltámadt királyuk, levegővé vált föld és víz, a hold uralma jött el, megszületett az ő gyermekük… a matéria akkorra oly igen megszilárdul, hogy a tűz nem kezdheti ki többé… az első mondatig sem jutottunk el, mintha lehetne valaha is rossz a jóból. apály, dagály; a felhők változnak, ritmikus borzalmak, kettős gravitáció, eső, tűz, tűzeső; holdkóros sirámok. már soha nem lesz úgy. elhagytam magam, és elhagytam mást is: valamit ismét elrontottam, amit soha nem lehet már kijavítani. már semmi sem lehet jó, lévén, hogy én nem felejtek, és nincs bocsánat semmire, a bűn az bűn marad. (az egyetlen bosszú és egyetlen bocsánat a felejtés, keverve kínt a vággyal?)
nagyon szeretlek; nagyon szeretsz. mégsem eléggé. sötét van.
DISPUTA Macskakő
ha látja már a művész a tökéletes fehérséget, akkor — a bölcsek szerint — széjjel kell szaggatni minden könyvet, mivelhogy a könyvek haszontalanná váltak.
13
Lackfi János DISPUTA Macskakő 14
Mint az ökörhugyozás Ott bicegtek fölfelé, Stan és Pan, Don Quijote és Sancho Panza. Don Quijote egyébként voltam is a farsangon, a sok béna huszár meg királylány meg bohóc meg törpe között jártam körbe, fejemen alufóliával beragasztott pléhtányér, egyik kezemben valódi középkori alabárd, régen a dédnagyapám várószobájában lógott a falon, ő császári és királyi udvari főorvos volt, előkelő klientúrával, a nagy, keménytáblás könyvben, amit ő írt, s ami az Általános pathologya és orvostan címet viselte, a legizgalmasabb rész csupa rákos beteget mutatott barnás fotókon, bajszos, pipás, kalapos bácsit rinocéroszkarral, kendővel bekötött nénikét elefántlábbal, hatalmas kar és hatalmas láb, a hozzájuk tartozó emberek csak díszítések voltak a felduzzadt végtagok mellett, más ember már régen beledöglött volna, de azok a szívós parasztjai, leélték így az életüket, tette hozzá nagyanyám elismerően. Pajzsomat apám csinálta meg, szabályos kört vágott ki farostlemezből, fafogantyút is szerkesztett rá, és lefújta az egészet kályhaezüsttel, csupa csillogó lett, és ahogy apám fölé hajolt, homályosan visszatükrözte az arcát, vonások nem voltak rajta, kísértetre hasonlított vagy a krimikben csak egy pillanatra látható bezacskózott halottakra. Éjszaka, míg a festék száradt, a műhely beázott, úgyhogy a pajzs felpöndörödött, de így még klasszabb lett, mint a régi római pajzsok, amelyek felvették a test alakját, anyám díszes betűkkel rápingálta, hogy Don Quijote De la Mancha, amit Szilvi néni a farsangi felvonuláskor többedszerre sem tudott leolvasni, Don kuji-micsoda, Kijó-micsoda, nyökögte a mikrofonba a főpajtás, mert csapatünnepélyeken rövid szoknyában, úttörősíppal és úttörőövvel ő szokta mondani, hogy a zászló behozatalára az engedélyt megadom, abba sose tört bele a nyelve, szóval valami középkori lovag, jól van, kisfiam, ügyes vagy. Ott bicegtek fölfelé, a fiú hórihorgas volt, sovány, a haja elöl egyenesre vágva, mint a lovagoknak, apám mesélte gyerekkorából: a fejére tették a legnagyobb cserepet, aztán szépen körbevágták a haját, ilyen bilifeje volt annak a fiúnak is, a szeme körül két nagy barna karika. Az anyja szeme körül is karikák, csámpás volt és kövér, ha1
talmas szürkés konty, orra alatt bajusz, a lába pedig hasonlított ahhoz a hatalmas elefántlábhoz az orvostani könyvből, bár talán feleakkorára se dagadt, na, majd idővel. A néni csámpázva járt, belekarolt a fiába, cekkert meg nejlonzacskókat cipeltek, a telkük ott volt, egész az utcánk elején. Itt mindenki építkezett, hétköznap délutánonként és főleg hétvégén vonyított a körfűrész, nyikorgott a talicskakerék, és ütemesen mormogott a betonkeverő, mint a Marco Polo filmben a buddhista szerzetesek kórusa. Kopogtak a szekercék, röpdöstek a káromkodások, fogytak a láda sörök, bakancstalpak taposták tele csikkel a cementesen szürkés port mindenfelé. A néni meg a fia telke üres volt, bár egyszer mégis nekilendültek, és megcsinálták a kerítést, a néni ült az összecsukható kisszéken, és türelmesen nézte, ahogy a fia meg egy munkás a betonkeverőt etetik. A híg betonba beágyazták a kerítésoszlopokat, a néni hosszasan mondogatta, hogy most egy kicsit jobbra, most egy kicsit balra, állj el onnan fiam, hadd lássam, nem, megint ferde, mi az istent csinálsz már, a fiú pedig bánatosan, búsképű lovaghoz illően felelgette, hogy igen, mama, meg jól van, mama, csak néha fortyant fel, hogy a büdös szarba, mama, mért mindig engemet tetszik cseszegetni, hát mert te vagy a fiam, kit cseszegessek, talán azt a kurvapecér apádat, megint egy kicsit jobbra, zárta le a vitát az anyuka. Don Quijote és az anyja állítólag egymás idegeire mentek, állandóan marakodtak, mint Bobby meg Fickó, az utcában azt beszélték, hol egyik, hol másik köt ki a diliházban, az orvosok vállukat vonogatják, így teljesen felesleges a kezelés, mihelyt hazakerül valamelyik, behülyítik egymást, és amelyik először mondja fel a szolgálatot, az megy is vissza rögtön, a sárga házi ápolók előre köszönnek, hogy tetszik lenni, ugye-ugye, hazahúz a szívünk, itt bújjon bele a kiskabátkába, szépen megkötjük hátul, nem fog fájni. Az anyuka állítólag folyton beült a fia szobájába, és mindenbe belekötött, hogy áll a szőnyeg csücske, mi ez az alsónadrág a sarokban, nézd meg a pokrócot az ágyadon, már megint hogy áll a csücske, igazítsd meg, nem úgy, sarkosra, mondom, derékszögűre, ez neked derék-
Részlet a Noran Kiadónál Halottnéző címmel megjelenő regényből.
nyár volt, a fiút rábeszélték, menjen le kikapcsolódni kicsit, kell az a nyugalom, kivesz szabadságot, fürdik, napozik, rádiót hallgat, újságot olvas. Anyuka mégis rátalált a nyaralóra, akárhogy titkolóztak, lehet, hogy a fia hívta fel, nem bírta már egyedül, nem bírta azt a sok igazságtalanságot, ami a rádióból meg az újságból ömlött, pedig akkoriban a legtöbb minden bele se került a hírekbe, csak az emberek suttogták tovább egymás között. Megjött hát az anyuka, kedvesen viselkedett a szomszédokkal, akik örültek, hogy megismerhetik a kedves fiatalember kedves édesanyját, és aztán anyuka leült a kisszékre, és irányítgatott, hogy ott, azon az ágon egészen feketék vannak, nem, kicsit lejjebb, ne félj, elbír, nyúlj ki érte, nem az, a másik, a fiú pedig engedelmesen szedte a cseresznyét a fán. Aztán egyik este megint kiborult a bili, a fiú üvöltözött az anyjával, az meg vele, muszáj mindig engem szekíroznod, igen, mert te vagy egy hülye élhetetlen, nem a világgal van baj, hanem itt benn, a koponyádban, és Don Quijote széttört egy sörösüveget, felvágta vele az ereit, a szomszédok pedig leesett állal nézték ezt a kedves családot, ahogyan a mentő szirénázva eltűnt a kanyarban. A ferde kerítésoszlopok aztán ott álltak drótháló nélkül, a betonjuk is felrepedezett, mert senki nem locsolta, bárki bemehetett a telekre, igaz, kóbor kutyákon kívül minek ment volna, nem volt ott semmi, csak pár csenevész fenyő meg a kötésig érő gaz, időnként megjelentek ők ketten, a fiú kaszált, az anyja meg utasítgatta a kisszékről, a szendvicsüket is együtt ették meg egy-egy kisszéken ülve, biztos nem vendéglátós szendvics volt, maguk kenhették, mert úgy friss és sokkal olcsóbb, gyalázat, hogy egyesek hülyére keresik magukat minden munka nélkül, és ezeket hívják normálisnak, aki meg nem bír beletörődni, arra rásütik, hogy idióta, sokkolják és gyógyszerekkel etetik, hogy impotens legyen, hogy inkább ne is szaporodhasson tovább a fajtája a világon, maradjon a sok bamba barom, aki mindenbe beletörődik, és semmiért nem mer szólni, akár a vágóhídra is kiterelhetik, és egyenként leölhetik őket, egyél inkább, édes fiam, jössz már megint a hülyeségeiddel, inkább azt nézd meg, milyen rendet vágtál, olyan, akár az ökörhugyozás. Aztán anya és fia megint nekiláttak az építkezésnek, alapot nem igen vetettek, sietős volt talán, hogy álljon a fal, hogy már lássák, a fiú ott ügyeskedett az állványon, az anyja meg csak szajkózta, ne tégy közé
DISPUTA Macskakő
szög, látszik, hogy megbuktál matekból, te hígagyú, látszik, hogy nem voltál katona, majd ott megtanultad volna a magyarok istenét, de már akkor is flepnis voltál. A fiú tűri, de közben szépen gyűlik benne a gőz, mint egy kuktafazékban, és kitör belőle sziszegve, vén boszorkány, megmérgezed az életemet, te talán nem a diliházban töltötted a fél életedet, elkergetted az apámat, kizártad a barátnőimet, elrontottad az életemet, megfojtalak, véresre püfölték egymást, mire a szomszédok kihívták a mentőket, lehetett választani, most éppen kit vigyenek be. Mert amikor az egyik vagy a másik benn volt, az otthon maradó normálisan viselkedett, lejárt vásárolni, eljárt munkába, köszönt a házmesternek. Ha az anyukát vitték be, előkerültek a fiú barátai, hébe-hóba sörözni járt velük, néha még női hang is hallatszott a lakásból. Ha leállt pletykálni egyik-másik lakóval, nem szabadott hagyni, hogy egy témába belehergelje magát, mondjuk szóba jött, hogy a vendéglősök micsoda felárral dolgoznak, háromszorosáért adják tovább a sört, a szendvicset, a vonaton az utasellátók még szemérmetlenebbek, és az állottat is eladják, a zöld párizsit meg a száraz zsemlét, míg más tisztességesen dolgozik, ez nem igazság, hol van itt az igazság, tette fel a kérdést a fiú, és ha a másik nem köszönt el idejében, tovább folytatta, ugyanazokat a mondatokat ismételte egyre hangosabban, szájából egyre nagyobb csöppek fröcsögtek, egyre közelebb a beszélgetőtárs arcához, aki kénytelen volt hátrálni, aztán hirtelen lecsillapodott egy kicsit, és ha az illető olyan tutyimutyi volt, hogy még ekkor sem köszönt el, akkor heherészni kezdett, persze, az igazság, ugye, ez aztán az igazság, szóval maga szerint ez igazság, hehe, és aki még ekkor sem köszönt el, az okvetlenül bemenekült a lakásába, mikor a fiú üvölteni kezdett, hogy de én megetetném velük a zöld húst meg a száraz zsemlét, lenyomnám a torkukon, ha megfulladnának is, a kurvannyukat, azt hiszik, bármit megcsinálhatnak a tisztességes emberrel, másfél deci bort adnak kettő áráért, a maradékot meg összeöntik és berúgnak! Mikor egyedül maradt a lépcsőházban, egy ideig még hasonlókat üvöltözött, a házbeli kisgyerekek vigyorogva hallgatták a rácson át, míg a szüleik nem jöttek, mars onnan, elég legyen, és be nem csukódtak az előszobaablakok. Az orvosok meg a család is próbálták szétválasztani őket. Egyik nagynéni felajánlotta az üdülőjét, lenn a Balatonon,
15
DISPUTA Macskakő 16
annyi majtert, ne pazalljad, vehetünk újra cementet, mi vagyok én, Krőzus, és a fiú rakta, alig pár négyzetméternyi kis kulipintyó lett, egy réteg élére állított klinkertéglából felhúzva, ablak nem volt rajta, de az utca felé néző oldalon bárki láthatta az építés évét, 1983, jelezték a téglából kirakott, kiugró számok. Minthogy csak a téglasorok tetejét kenték meg habarccsal, át lehetett látni a téglák közt, szép lassan kellett ballagni felfelé, és időnként átvakított a nap, nagyon jó játék, jó lehetett benn aludni a fényrácsos sötétben, hallgatni, ahogy átfütyül a közökön a szél. Rejtély, mit tarthattak odabenn, az is, mit hoztakvittek a nejlonzacskóikban állandóan. Még rejtelmesebb volt a derékig sem érő kis téglaalkotmány, melyen a fiú nyelvét kidugva, napokig dolgozott, még a maltert sem sajnálta ki belőle, nem is lehetett átlátni a falakon. Egy olyan kis szabadtéri oltárféle, mint a templomkertben, az öregasszony és a fia sokszor sötétedésig ott üldögéltek előtte két kisszéken, a nejlonszatyrok, mint kimerült kutyák, a földön hevertek, ők meg csak nézték azt a valamit a sötétben, egyszer én is bemásztam, hogy megnézzem, de éppen ott ültek, az öregasszony rám rikácsolt, kitekerem a nyakad, a fiú meg a kaszát dobta utánam, nagyot zendült a kerítésoszlopon, jól kicsorbulhatott. Nem is mertem később se megnézni, mi lehet az ott, pedig fúrta az oldalam a kíváncsiság, de nappal féltem, hogy elárulna nekik valamelyik szomszéd, este meg hogy a fiú előugrik valamelyik fenyő mögül vagy a felmagzott fűből, és a kaszával szép sorban lenyisszantja a végtagjaimat. Mikor elkezdtem a Kalapos után nyomozni, rögtön gyanús lett a beépítetlen telek, az ablaktalan sufni és a különös oltár. A sufniban tarthatják a fegyvereket, a fülkében a robbanóanyagot, de akkor ez a fiú miért ül ott már órák óta és nézi azt a puskaport, ugyan, mi néznivaló lehet rajta. Don Quijote már egyedül járt ki, azt beszélték, hogy az anyja kórházban fekszik, talán már meg is halt, talán maga a fiú ölte meg az anyját, elvágta a torkát a kenyérvágó késsel, de hiszen akkor már nem mászkálhatna szabadlábon, akkor benne lett volna a Kék Fényben, bár ki tudja, a gyilkosokat el szokták engedni, ha nem beszámíthatók, az is lehet, hogy a Kalapos összeköttetései révén megúszta a börtönt, annak az embernek messzire elér a keze. Az is lehet, hogy feldarabolta az anyját és eltemette, talán valahol a kertben, a levágott fejét bebalzsamozva talán az oltárfülkében őrzi, azzal beszélget, azért ül ott órákig, egész
elgémberedik a lábam a bokorban ücsörgéstől, nézi-nézi a halott arcát, látja, mi a francnak kellett játszani a tűzzel, most pofázzon, hogy mit hogyan csináljak, most mondja meg, hogyan vegyek levegőt, mekkorát fingjak, az istállóját, anyuka, most mért nem nagy a szája, látja, egyedül maradtam. Előbb-utóbb mégiscsak odébb kellett állnia, az összehajtogatott kisszéket betette a házba, belakatolta az ajtót, és elindult lefelé az utcán. Utána lopóztam, s csak mikor már egész picire zsugorodott, kisebbre, mint egy múmia, akkor mertem dobogó szívvel beosonni a telekre. Gyufa mindig volt nálam, kellett a foszforos csavarhoz, közelítettem a rácshoz a szálakat, próbáltam ernyőzni őket a tenyeremmel, ki ne aludjanak, de csak az ötödik fényénél sikerült végre kivennem, mi van a rács mögött: egy gázóra és egy villanyóra, mindkettőnek nullán állt a számlálója, nullanulla-nulla-nulla egész nulla-nullán.
– dalszövegek dal nélkül 2. – Én vagyok a fájdalom, ez kicsiny kampánydalom. Nem mintha rá lennék szorulva. Tizennégy ha elmúltál, szárnyam alá elbújtál. Semmi sem új. Bogárkám. Emlékeid kézenfogva, csicseregve, körbe-körbe járnak, s én, a trubadúr, tudom, mikor merről fúj.
Esze Dóra
Pain
Tizennégy ha elmúltál, semmi sem történik veled. Anyád mered, apád hadonász, s ez most van, te azt hiszed. Pedig tizennégy, annyi voltál, addig raktál kőre követ, és. Felállott az építmény. Azóta minden ismétlés. Mozgatom a kezed, és. Én vagyok a fájdalom. Ami előttem, leszarom. Ami mögöttem, felfalom. Minden áldott nappalon. Az éjszakákat ne is firtassuk. Egyik pasi a másiknak kezébe a kilincset. Úgy érzed, jó sokan vannak, mennének, de fennakadnak az úszógumin a hasadon. Én vagyok a fájdalom. Hasadon az úszógumi egyre gömbölyűbb, vastagabb. Benne őrzöd, mint háromdé albumban minden rossz szavad. Ott laknak a pofonok, nyolcadikban ha nyolc után, fekszenek ott holt barátok kicsavart kézzel, csúf-sután. Ott a híd, amelyről STN egyszer, ott az autó, a fehér füst, ott az az izzadt főnökasszony, és Rimbaud holdja, vérezüst. Tizennégy után nincs friss élmény, nincs mese, dráma, költemény. Tizennégy után az jön, mi előtte (tudom, ki látta, ki ölte: én). Tizennégy után csak kiújul, szerezd be addig, drágaságom, minden sebed és bánatod. Láthatod, tartom a hátam. Hegesedik a kisregény. Gyere, meghívlak, igyunk egyet, tizennégy ha elmúltál. Ingyenpia, a cég állja, talán kettő is dukál.
Ugye pofás. Douleur locale.
DISPUTA Macskakő
Ez a bár az én kis helyem, csecse sziget, couleur locale, s míg hányódsz a hullámokon, minden taréj rólam csacsog. Ez a bár az én kis helyem.
17
Fecske Csaba
Nagyapó nagyapó nagyapó azt mondja hogy itt a tavasz nagy a Duna meg a Tisza nagy a Pó apropó tudjátok hogy hol a Pó hunyorít ránk nagyapó hogyne tudnánk itt van mindjárt a végeden nagyapó nagyapó nagyapó a nagyapó agya ó okossággal van teli ha zokniját nem leli pápaszemét fölteszi tegyük fel hogy fölteszi és zokniját megleli mert mezítláb nem ízlik a reggeli nagyapó nagyapó hunyott szemmel megmondja hogy eső esik vagy a hó nagyapó nagyapó azt mondja hogy lócitrom mit maga után hagy a ló hogyha elég nagy a ló nagy a citrom s az a jó jóllaknak a verebek teli beggyel megírnak egy levelet egyenest a Lóistennek legyen ezután a világ lócitromból ha lehet
DISPUTA Macskakő
Nagyi
18
nagyi nem járt ránciskolába mint a Dana mamája a dolgozóban ismerte meg nagyapát aki akkor még nem volt nagyapa csak egy idegen fiatal ember nagyi kiskorában kislány volt nem ért földig a lába feküdve áll a fényképész elé teljesen csupaszon kilátszott a feneke meg más is hihihihi
Álmos vers
Fűszál egyszál magában sír a fű elaludt a rét holdsugarak ujján csurog a sötét
DISPUTA Macskakő
nem fér hozzá semmi kétség ránk köszöntött a sötétség alszik már az egész város az álmosság általános elaludt a városháza és a zsúfolt házak száza nem füstölnek a kémények kialszanak mind a fények alszanak a hűvös tények a hímek és a nőstények alszik csöndben a valóság elaludtak mind a rózsák alszik a tűz a parázson alszik a tenger a plázson megalszik a tej a szádban alszik a harcsa a szákban alszik a halk víz a tóban alszik a zab is a lóban a hangod is elhalóban nem játszásiból valóban alszik a dal a madárban görbe ösvény a határban csöpp búzamag a kalászban az ölnivágy a vadászban alszik alszik alszik minden kezed nyoma a kilincsen alszik a kéz a bilincsben ébren immár semmi nincsen elcsendesedett a diszkó makkal álmodik a disznó fújják a kását a népek kiflit álmodnak a pékek a csillagok fényességet itt ér az én versem véget elaludt a rím is csendbe’ belebúvok hát versembe
19
Jelenetek egy színház életéből
Az utóbbi évtizedben nem volt az igazi a Csokonai Színház. Előbb a nagyszínházat lehetett egyre nehezebben komolyan venni, majd az utolsó években már a stúdiószínházba is inkább csak becsületből járt a lassan bármihez egyre készségesebben hozzádörgölőző lélek. (És, hát istenem, ott voltak a színészek. Őket azért szerettük.) Aztán, 2006-ban elkezdett mozgolódni valami. Egy új csapat. A néző meg felébredt – már aki még bírt, és volt hozzá kedve –, és egyre-másra kifejezetten kellemes, üdítő színházi élményekkel térhetett haza. Aztán jött a hír: április 1-jétől nem dolgozik a színházban Csányi János, a tavaly januárban munkába lépett főigazgató. Nem elsősorban a személyi változás a lényeges ebben az ügyben, hanem az, hogy mostantól ki szavatol Thália biztonságáért. Másképpen fogalmazva: Debrecenben egy év alatt több történt a színjátszás terén, mint előtte nehezen meghatározható, de nem épp rövid ideig. Nem került-e mindez veszélybe? Lapunk többek között erre a kérdésre is választ keresett, amikor megkereste a volt igazgatót, és a főrendező Vidnyánszky Attilát, aki a színház jelenlegi megbízott igazgatója is. A fenntartó, Debrecen város önkormányzata részéről Halász János kulturális ügyekért felelős alpolgármester beszélt a történtekről.
„Erre a programra tettem fel az életemet” Nézzük a tényeket. A színház jelentős kötelezettségvállalás-túllépést produkált a 2006-os évre vonatkozóan.
A kötelezettségvállalás-túllépés tudtommal 36,6 millió forint, legalábbis addig, amíg hivatalban voltam, ennyit összesítettek. Ez nem pénzforgalmi hiány. Ez a december 31én fenálló szállítói tartozások és aláírt szerződések, valamint a fennmaradó költségvetési fedezet különbözete. Valós munkák megrendeléséről van szó, amelyekre december 31-éig kötelezettséget vállaltunk. Ha a gazdasági nyilvántartásunk pontos, akkor ezekre a feladatokra csak a következő gazdasági év elején kellett volna szerződni.
Viszont a 2006-os év zárásakor még több-
DISPUTA Kapualj
milliós többletbevételről esett szó. Mi történt három hónap alatt?
20
Ezt szeretném én is tudni… A többletbevétel igaz. A kötelezettségvállalás-túllépés úgy derült ki, hogy március közepére a gazdálkodásunk elkészítette a múlt évi mérlegbeszámolót. Ez a gazdasági igazgató aláírásával került elém, és egyensúlyt mutatott. Minden információ, amit az elmúlt hónapokban kaptam, minden tájékoztatás a gazdasági csoporttól, amelynek követnie kell, hogy hol tartunk a pénzek felhasználásában, az utolsó pillanatig egyensúlyban lévő 2006-os évet mutatott. Ehhez képest az általam a munkaügy rendbetételével megbízott külső szakértő az aláírás előtt szólt, hogy az elém tett mérlegbeszámoló valószínűleg nem teljes. Azonnal kértem a belső ellenőrt, hogy haladéktalanul végezzenek kontrollellenőrzést. Vagyis az, hogy a beszámoló hamis, a megbízásom alapján
derült ki. És nem több hónapos vizsgálattal, hanem egy másfél napos összesíttetéssel. Az elém tett mérlegbeszámolóból több tízmillió forint kötelezettségvállalás feltüntetése hiányzott. Az anyagok a gazdasági csoportunknál rendelkezésre álltak – tehát én is szeretném tudni, hogyan történhetett meg mindez.
Nem tartotta folyamatos felügyelet alatt a gazdasági osztályt?
Folyamatos tájékoztatást kértem és kaptam szóban és írásban is tőlük arról, hogyan állunk – ezt az év során havonta figyeltem. Minden más ellenőrzés a fenntartóra, illetve a belső ellenőrzésre tartozik. November elején kértem fel a gazdasági csoportot, hogy decemberre készítsenek előzetes mérleget, éppen azért, hogy tudjam, az év végén meddig és hogyan írhatok alá szerződéseket. December utolsó napjaiban azt a tájékoztatást kaptam a gazdasági vezetőtől, hogy húszmillió forintot még nem használtunk fel – és mi azt is lekötöttük. A színház arányosan számolva havonta 100 millió forintot költ. Igazgatóként naponta több száz dokumentumot írtam alá. Természetesen, minden kötelezettséget az igazgató vállal, de azt, hogy a pénzfelhasználásban éppen hol tartunk, a gazdasági vezetőnek kell követnie. A gazdálkodás feladata figyelni, hogy addig költhessünk, amíg a kereteink engedik – tájékoztatniuk kell, hogy meddig írhatok alá új kötelezettségeket. A szerződések előkészítését is a munkaügy végzi, melyet szintén a gazdasági vezető felügyel. Ezek szerint rosszul adták meg az alapvető gazdálkodási információkat. De nemcsak erről van szó. Elém tettek egy mérleget,
Ön eltávozott a színházból – de mi a hely-
zet a gazdasági csoporttal? Az ő felelősségüket tisztázták?
Úgy tudom, nem, de már nem vagyok a színház tagja... Amikor kiderült, mi történt, értekezletet hívtam össze a színház és az önkormányzat gazdasági vezetői és munkatársai részvételével. Ott feltettem a kérdést, hogyan lehetséges, hogy folyamatosan arról kapok tájékoztatást, még a mérleget is úgy teszik elém, hogy minden egyensúlyban van, aztán másfél nap alatt kiderül, hogy ez nem igaz. A kérdés sokféleképpen feltehető: tudtak-e róla, vagy nem? Ha igen, tudatos, tehát szándékos volt-e a félrevezetésem? Ha nem, hogy történhetett ilyen fokú szakmai hozzá nem értés? Az elmúlt évben ennyire nem volt kézben a gazdálkodásunk? Megdöbbentő, hiszen ez legalább akkora probléma lenne.
Korábban fel sem merültek kétségei a színház gazdasági vezetőjét illetően?
Dehogynem. Hogy pontosan fogalmazzak, a kinevezése sem volt magától értetődő. Nem volt közintézményi tapasztalata, vezetői gyakorlata, és színház-szakmai ismerete. Ráadásul az igazgatói felkérésem egy jelentős szakmai átszervezés és infrastruktúrafejlesztés megvalósításáról szólt. Tehát világos volt, hogy nagy kockázatot vállalunk ezzel a kinevezéssel. Fél évvel később az önkormányzati vizsgálat már egyértelműen kimutatta, hogy a gazdasági adminisztrációnk katasztrofális állapotban van. Majd az egyik legfontosabb gazdasági terület, a munkaügy február elejére összeomlott, a könyvelés pedig, mint látszik, március közepére dőlt be. December első napjaiban személyesen is kértem a város vezetőit, hogy haladéktalanul javasoljanak új gazdasági vezetőt, az ő kinevezése ugyanis egyeztetetten történt. Egy éve gazdasági vezetőnek én nagy vezetői gyakorlattal és széles körű közintézményi tapasztalattal rendelkező jelöltet kértem fel. A pozícióval kapcsolatban azonban az önkormányzat igényt tartott az egyeztetésre.
Ezt el kellett fogadnom. Most januárban is ajánlottam valakit, akivel szívesen együtt dolgoztam volna, és aki szintén széles körű vezetői és intézményi gyakorlattal rendelkezett, de nem támogatták. Számos szakmai vitát folytattam a hivatal különböző területeivel, de a nézeteltérések szinte kizárólag a gazdálkodással voltak kapcsolatosak. Ezen túl alapvető szemléletbeli különbség nem jött létre. Azok a fejlesztési tervek, amelyeket a színház gazdálkodása ki kellett volna, hogy dolgozzon, és a hivatali egyeztetésekre adatokkal alátámasztott érvekké kellett, hogy formáljon, rendre parttalan vitákba fulladtak. Ma már úgy látom, a gazdálkodásunk nem értette, mit miért csinálunk. Nem hogy a szakmai terveink egyeztetését, de magát az intézmény szakszerű gazdasági adminisztrációját sem tudták megoldani. Ezért persze én is felelősséggel tartozom.
Hogy érzi: az önkormányzat teljes szívvel támogatta a színházat és az Ön programját?
Igen, ez a meggyőződésem. De ez csak kezdetben volt maradéktalanul így, aztán megmaradt elvi szinten. Úgy hallom, a lemondásom közgyűlési elfogadása során is méltatták a szakmai munkámat és az elindított programokat. Másfél éve a közgyűlés ellenszavazat nélkül választott meg, és lelkesen támogatták azokat a terveket, amelyeket a debreceni színjátszás öt évre szóló fejlesztéseként dolgoztam, dolgoztunk ki. A tényleges támogatás két dolgot jelentett volna. Mindenki tudja, hogy bármely átalakításhoz, szakmai fejlesztéshez pénz kell. Ezzel szemben mi sem a 2006-os, sem a 2007-es gazdasági évre nem kaptunk pénzügyi támogatást. Ez az egyik. A másik, amivel egy önkormányzat támogatni tud, hogy a felkért szakmai vezetőnek igyekszik megadni minden közvetlen segítséget. Elő kellett volna segíteni például, hogy a különböző osztályokon ehhez a tervhez támogatólag álljanak hozzá, és a program létrehozása a maga részleteiben és összefüggésében, pontról pontra és évről évre előre haladhasson.
DISPUTA Kapualj
amelyről kiderült, hogy hamis volt. Ha a munkaügyi szakértő az utolsó pillanatban nem szól nekem, aláírom, ami büntetőjogi következményekkel is járhatott volna.
Ez nem történt meg? Igazságtalan lenne, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem, mert egyes elemeket, pél-
21
DISPUTA Kapualj 22
dául a filmkészítéssel kapcsolatos terveinket polgármester úr közvetlenül támogatta. De a szervezeti átalakítás koncepciója, a művészeti programok pénzügyi fedezete, vagy a gazdálkodás átalakításának céljai nem kaptak megfelelő támogatást. A hos�szú távú fejlesztések, a társasággá alakítás, a Latinovits Színház beruházása, a Színházi Akadémia alapítása, a Raktár- és Műhelyház létrehozása, a SzínLap, a Mozgókép Műhely vagy a négy fesztiválunk létrehozása iránti elkötelezettség sem volt minden osztály számára egyértelmű. Kezdettől szükség lett volna, hogy szerződésben, vagy legalább szóban tisztázzuk, mit és milyen ütemezésben csinálhatunk. Ezt írásban először a saját szerződésemben szerettem volna rögzíteni. A vezetőség azonban elutasította a tervezetet. Többször visszatértem erre az év során. Írásban utoljára az önkormányzati választásokat követően kezdeményeztem, hogy tisztázzuk végre azt a munkát és ütemezést, amit a szakmai fejlesztések megvalósítása érdekében végzünk. Mégiscsak azért hívtak ide minket, hogy ezt a programot sikerre vigyük. De annak átlátására, hogy ezt hogyan kell csinálni, és hogy egy-egy döntés a színház komplex rendszerére nézve milyen következményekkel jár, nincs szakember az önkormányzatban. Ezért nagyobb bizalomra és átfogó segítségre lett volna szükség. Azonban ez a megállapodás nem jött létre. Ugyanis az elmúlt másfél évben, mióta az igazgatói pályázatot megfogalmaztuk, alapvetően megváltozott a város fejlesztésfinanszírozással kapcsolatos helyzete. 2005 őszén Debrecen helyett Pécs nyerte a 2010es Kulturális főváros pályázatot. A pályázat színházépítésre vonatkozó fejezetének kidolgozásában én is részt vettem. 2005 és 2006 fordulóján a Fidesz még befutónak tűnt az országgyűlési választásokon. Esély volt arra, hogy a város kiszabadul az ellenzéki szerepkörből, és Debrecenbe végre kormányzati, illetve uniós támogatások is érkezhetnek. De a Fidesz vesztett. Majd őszre nyilvánvalóvá vált, hogy az ország csődben van, és ez tragikus következményekkel járt az önkormányzatokra nézve. Vagyis rövid egy év alatt eltűnt az egész program fedezete. Úgy látom, mára a városnak se pénze, se lehetősége nincs a terveink tényleges támogatásához. Persze, menet közben ez nem látszott ilyen világosan. Ahol lehetett, igyekeztünk kompromisszumra törekedni. Néha olyanokkal vitáztam, akik egyáltalán nem, vagy legfeljebb egy részét látták át az összefüggéseknek. Olyan tisztviselők mondtak vé-
leményt a fejlesztési terveinkről, akiknek nem szakterületük egy színház átfogó irányítása. Egyre több konfliktus jött létre. Kezdetben például alapvető kérdés volt, hogy a nonprofit társasággá alakulás azonnal menjen végbe – de ez a szóbeli ígéretekkel szemben egy év után sem történt meg. Természetesen számos más esetben is elfogadtuk az önkormányzat álláspontját, és együttműködtünk. A viták mindig az ügy érdekében, és nem személyes okokból következtek be. Mégis kaptam olyan jelzéseket, hogy itt nem szokás nemet mondani…
Nem mond ellent ennek, hogy önként adta be a lemondását?
A döntés az enyém volt. Egy igazgató jogi szempontból általános felelősséget visel mindenért, ami egy színházban történik. Ebben az országban a felelősséget mindenki elhárítja. Számomra nem lett volna elfogadható, hogy ne vállaljam a felelősséget. Fel kellett ajánlanom a lemondásomat. Persze, nem számítottam arra, hogy a lemondást el is fogadják, sőt, el is várják. Végül is jóhiszeműen, a legjobb tudásom és kötelességem szerint jártam el, de ez nem ment fel egészen. A felelősség tehát nem hárítható át, még akkor sem, ha a törvény egyértelműen két személyt tesz felelőssé, és ez a felelősség nem is összemosható; vagyis az én felelősségvállalásommal a gazdasági vezető felelőssége még nem hárult el. De közben egyértelművé vált, hogy a folytatáshoz nincs meg a város vezetőinek a bizalma. Hogy mindez a legfőbb ok-e, azt nekik kell tudniuk. De ha nincs meg a bizalom, mit is tehetnék pontosan? Nem fordulhatok elveim ellen: nem vállalni a felelősséget, és munkajogi perbe keveredni az önkormányzattal, ami szétverheti a színházat, elfogadhatatlan lenne. Egy elhúzódó átmeneti állapot válságba sodorhatja a már megvalósított programokat, veszélyeztetheti a társulati szerződéseket. Támadjak meg egy olyan városvezetést, amelyet segíteni akartam? Annyi támogatást kaptunk az emberektől, annyian fordultak reménykedve az ügyünk felé! Az az érték, amit létrehoztunk, vagy legalább az, ami abból megmenthető, az maradjon meg. Ha nem tudok valami jót tenni, inkább félreállok. Szeretném persze pontosítani a saját felelősségemet, de ennyi. Kérdés persze, hogy megmenthető-e bármi, ha hiányoznak a feltételek?
Mekkora esélyt lát arra, hogy folytatódjék ez a koncepció?
Ha mégis maradt volna, a túlvállalás miatt nem kerül veszélybe a megvalósítás?
Ez a kötelezettségvállalás- túllépés, bár jelentős összeg, a színház éves költségvetéséhez viszonyítva néhány százalék. Ahogy mondtam, havonta közel százmillió forint kiadásunk volt. Persze, ha ennél nagyobb túllépés lesz a végeredmény, az már nagyobb problémát is fog jelenteni.
Ki lehetett volna gazdálkodni? Ez nem kérdés. Mindenképpen ki kell gazdálkodni. Nem tudtam elfogadni, ezért nem írtam alá az idei költségvetést, mert alapvető vita alakult ki a programok finanszírozását illetően. Többlettámogatás híján a bázis alapú intézményi gazdálkodás helyett bevételi célokat terveztem kitűzni, hogy a 2007-es évünk egyáltalán finanszírozható legyen. Itt nagyságrendben 140 millió forint forráshiányról beszélünk, ami sokkal komolyabb probléma, mint a kötelezettségvállalás-túllépés. Elkészítettem, és a lemondásom után formálisan is átadtam egy költségvetési tervet arról, hogyan lehet a többletbevételeket maximalizálni, és az idei költségvetést kiegyensúlyozni. Ebben az általam eddig megismert kötelezettségvállalástúllépés is kigazdálkodható lett volna.
Az önkormányzat szerint mégsem lehet szemet hunyni fölötte.
Ezzel egyetértek. Nem vitatkozom azzal az állásponttal, hogy legyen meg a következ-
ménye. Ha én lennék a városvezetők helyében, hasonlóan vélekednék. De hogy pontosan mi lenne az a következmény, és mindez hogyan befolyásolja a színházat, és mi minden húzódik meg e mögött, itt az a kérdés. Mert következmény lehet egy fegyelmi elmarasztalás, vagy egy fenntartói vizsgálat is. De ami most történik, az tönkreteheti a színházat. Számomra a legrosszabb, ami egyáltalán létrejöhetett, az ez. Debrecenre, erre a programra tettem fel a szakmai életemet. Mindent úgy alakítottam ki, hogy az elkövetkezendő minimum öt évben itt élek, itt dolgozom, a szakmai pályámon minden mást feladtam. Olyan színházat hagytam ott, amit én alapítottam…
Ott is akadtak hasonló problémák, nem? Ez tévedés, és az ezzel kapcsolatos tévinformációk súlyosan rombolják a szakmai hitelemet. Ez először a debreceni pályázat beadása után, politikai támadásként hangzott el azok részéről, akik el akarták érni, hogy ne minket válasszanak. A Bárkát jó szakmai teljesítménnyel, tehetséges társulattal és működőképes gazdálkodással adtam át az utódomnak. Vagy azt hallotta volna, hogy a Bárka csődbe ment? Egyesek félreérthették azokat a tiltakozó nyilatkozatokat, amelyeket az egyre súlyosabb állami és önkormányzati támogatás megvonások miatt tettem, ami már a Bárka társulatának fenntartását veszélyeztette. A Medgyessykormány hatalomra kerülése óta a hivatásos színházak évről évre rosszabb helyzetbe kerültek. 2005 őszére úgy láttam, hogy 2006-ban olyan személyi döntéseket kellene meghoznunk, amelyek alapvetően megrendíthetik a művészeti koncepciót. Ezt már nem voltam hajlandó vállalni. De pénzügyi nehézségeket nem okoztam. Persze, a dilettáns szándékoknak mindig ellenálltam. Közismert, hogy szembe kerültem a kerület polgármesterével, aki először mindent elkövetett a színház alapításának megakadályozásáért, majd amikor az mégis létrejött, tíz éven keresztül a bezárásáért. Én nem tönkretettem, hanem létrehoztam és működtettem a Bárka Színházat. De másfél éve mindent feladva ide jöttem. Milyen lehetőségeim maradtak? Nehéz azt a különbséget a nyilvánosság előtt érzékeltetni, hogy én mint igazgató általános felelősséggel tartozom, de a közvetlen szakmai hibát nem én követtem el. Nem az igazgató feladata a gazdálkodás belső munkafolyamatainak és pontos adminisztrációjának megszervezése, a gazdasági nyilvántartások szakszerű vezetése. Széles körben mindez
DISPUTA Kapualj
Tudathasadásos dolog ez. A közgyűlésen mindenki méltatta azt a szakmai munkát és programtervet, mely elsősorban hozzám kötődik. Rám nincs szükség, de a program nagyszerű, és azt meg kell valósítani. Hát hogy van ez? Mégiscsak olyan egyedi ös�szefüggésekkel találtam ki egy Debrecenre alkalmazott színházi struktúrát, amire Magyarországon nincsen példa. Ez egyedi szellemi termék, ha jogilag nem is védett. De van jog, és van morál. A programra szükség van, csak éppen arra, aki ezt végiggondolta, kidolgozta, és napi tizennégy-tizenhat óra munkával elkezdte megvalósítani, az nem kell. Az elmúlt évben szinte mindent elindítottam, vagy előkészítettem a megvalósításra. Tehát, ha a következő két-három évben ezt a komplex programot vagy egyes elemeit meg akarja valósítani a város, akkor annak nem lesz szakmai akadálya. De hogy ki lesz, aki képes is mindezt végigcsinálni, az sokkal nagyobb kérdés.
23
nehezen elmondható, úgyhogy elkerülhetetlen a szakmai veszteségem. A Csokonai Színház pedig, amiért eddig dolgoztam, az igazgatóváltással válságba kerülhet. Hibás ugyanis az az elképzelés, hogy egy igazgatócserét követően ugyanez a program folytatható. Egyetlen ilyen esetről sem tudok. Kérdés, hogy Vidnyánszky Attila, akivel minden tekintetben egyetértésben vezettem eddig a színházat, egyedül képviselni tudja-e a folytonosságot? Hiszen ő elsősorban kiváló rendező, a színház művészeti vezetője, ami saját megfogalmazása szerint legfeljebb húsz százalékát jelentette az igazgatásnak. De ki csinálja majd és milyen koncepcióval a többi nyolcvanat? Ha ő marad, és vállalja az eddig elindított programjaink folytatását, támogatni fogom őt ebben, de őszintén szólva ezek inkább elvek. A gyakorlatban mindez valószínűtlen. Igazgatóváltás esetén egy színházban nagy valószínűséggel szellemiségváltás, előbb-utóbb csapatváltás és programváltás történik, különösen akkor, ha az alapvető célok és az ezekhez rendelt feltételek is tisztázatlanok.
Szó van arról, hogy a Latinovits Színház
DISPUTA Kapualj
szakmai munkájában részt vesz?
24
Négyszemközt és nyilvánossan is felajánlották, hogy folytathatom a munkám ezen részét, de a felkérés formálisan még nem történt meg. Számomra talán ez a legfontosabb terv, hiszen már két és fél éve vezetem a beruházás szakmai programjának kialakítását, és a kiindulópontja is ez volt egész itteni szerepvállalásomnak. Tudom, hogy polgármester úr elkötelezett a beruházás folytatását illetően. Meglátjuk, mi és hogyan jöhet belőle létre. Nézze, úgy látom, jelenleg minden megkérdőjeleződhet, és arra a programra, amit másfél évvel ezelőtt a képviselők megszavaztak, nincs vagy alig maradt lehetőség. Amikor eldöntöttem, hogy felállok, ez is szerepet játszott a döntésemben. Változtatni ugyanis lehet a koncepción, de meddig? Nem a színház leépítésére hívtak ide minket. Ezt Attila sem vállalhatja. Jelen pillanatban még annyi pénz sincs a működésre, mint két évvel ezelőtt. Magas az infláció, csak ez a hatás legalább akkora problémát okoz, mint a teljes kötelezettségvállalás-túllépés. Továbbá 2006-ban olyan új törvényi szabályozás született, amelyben a művészek foglalkoztatása a színház számára sokkal több kiadást okoz. Ez éves szinten százharmincmillió forint bér- és járulékfizetés emelkedéssel járt! Ősztől új művészeti programot
indítottunk el, ami szintén többletkiadást jelent. Mit is lehet akkor tenni? Visszalépni, és a korábbi, 2005-ig működő színházat szakmailag kicsit jobban megszervezni? Ez köszönőviszonyban sincs azzal, hogy a debreceni színjátszás az elkövetkezendő években az ország egyik jelentős szakmai bázisa, egy szellemiség központja legyen. Az, hogy lehet-e egyáltalán a Csokonai Színházból az adott körülmények között jó színház, a következendő egy-két hónapban el fog dőlni. Mert a társulat egységére, a szakmai területek kialakítására, a fizetésekre, a létrehozott művészeti programokra vonatkozó eredményeket – úgy tudom – a háttérben máris megkérdőjelezték. Pedig még új igazgató sincs. Megkezdték a 2005ös működés visszaállítását, amikor is a Csokonai Színház nem volt mérvadó színház Magyarországon.
Egyértelműen látszott a pozitív változás ebből a szempontból már egy év alatt is.
Éppen ezért gondolom azt, hogy rendkívül nagy baj, ami történik. Érték teremtődött a Csokonai Színházban, és talán nem szerénytelenség azt mondani, hogy ebben az igazgatónak meghatározó szerepe van. A színház nem multinacionális cég, ahol a pozíciók személytelenek, és a kinevezéstől függenek. A színházban a pozíciókat a tehetség és rátermettség méri meg. Mint a színpadon a szerepek, a színházi kinevezés is csak a személyiségen keresztül értelmezhető. A városvezetés vagy rosszul méri fel, hogy egy igazgatóváltás milyen következményekkel jár, vagy nagyon is jól méri fel, de fontosabb szempontjai vannak, mint az, hogy mi lesz ezzel az egésszel. Vidnyánszky Attila nem akar igazgatni, és ebben nincs is igazán tapasztalata. De akkor ki fog? Lehet, hogy az én autonóm működésem a kelleténél több problémát okozott. Lehet, hogy túl sokszor mondtam nemet. Lehet, hogy a programjainkat sokkal lassabban, és egy jóval irányíthatóbb igazgatóval szeretnék megvalósítani.
Ez nem paradoxon? Hiszen az már nem ugyanaz a program.
Így van. Egy ilyen komplex művészeti intézmény speciális üzem, és a végeredmény sem evidens, mint az üzleti életben a profit, vagy nem direkt módon váltható ki, mint egy-egy sportsiker. A színházhoz érteni kell. Egy többtagozatos nagyszínház bonyolult közüzem, nyolcvan szakmát és szakterületet, és sok száz embert kell ös�-
De ha úgy van, ahogy mondta, azaz
egyébként sincs pénz, akkor a döntés ellenére is veszélyben lenne a programterv.
Amikor végiggondoltam, hogy mit kell tennem, az elhatározásom mögött sok minden volt. Még egyszer mondom, idénre nem tudtam költségvetést aláírni, mert azt kellett volna aláírnom, hogy minden, amit létrehoztunk, tarthatatlan.
Mi a ráció abban, hogy Debrecenben két színház működjön?
Ez inkább a lehetőségek bővülését, a szakmai területek professzionális szétválasztását, a működés és gazdálkodás hatékonyságát jelentené; a társulati létszám csak minimálisan növekedne. Az új színházépület a jövőé, a közönség számára jobb, tagoltabb és magasabb szintű kínálatot eredményezhet. Többletkiadással az épület fenntartása jár. De az új színház többletbevételeket is hozna, és most nem is a jegyár bevételekre gondolok. Az erre vonatkozó szakmai terv valóban előzmény nélküli. Nem tudom, mennyien látják Debrecenben, hogy ez nemcsak a város, de a magyar színjátszás egésze szempontjából is előremutató kezdeményezés lehet. Szeretném azonban leszögezni: egy új színházépülettől nem lesz jobb a debreceni színjátszás. Pécsett például több színház van. S lám, a feltételek bővülése nem jelent eleve minőséget és szakmai eredményességet.
hatóan három évad kell. Ám a debreceni színházszerető közönség elkötelezettsége miatt gyorsabban ment volna. Nyilvánosságra hoztuk, hogy az elmúlt gazdasági évben körülbelül 10-12 százalékos nézőszámcsökkenés jött létre. De mi is történt pontosan? Először is, a 2006-os év egésze átmeneti év volt. Fél évig még az előző vezetés által összeállított programot zártuk le. Ősztől az új évad pedig annyi változást tartalmazott a társulatban és a művészeti programban egyaránt, ami szükségszerűen kisebb megtorpanást váltott ki. Ez várható volt, de ami még fontosabb, hogy jelentősen csökkentettük a bemutató- és előadásszámot. Míg 2005-ben 24–25 bemutató, és 370 előadás volt, addig 2006-ban 8 bemutatóval és 100 előadással kevesebbet terveztünk! Természetes, hogy ez nézőszámcsökkenést eredményezett. Mivel az idei évet már 300 előadásra állítottuk be, az első negyedév alapján most lehetne modellezni a várható nézőszámot és a bevételnövekedést. A közönség reakciója a bemutatók után kifejezetten pozitív volt, bár biztosan voltak, akiknek az előző rendszer jobban tetszett. Szép előadásaink születtek, a Tosca, a Libertè ’56, az & Echo, a Légy jó mindhalálig, a West Side Story, Kun László, vagy az utolsó munkanapomon bemutatott Végzet hatalma… Mind vállalható munka, akik látták, többségükben jó hírünket vitték tovább. De a színház nem statikus rendszer. Ami jelenleg történik, az nyilvánvalóan súlyosan vissza fogja vetni az érdeklődést.
Megbánta, hogy Debrecenbe jött? Nem. Itt minden együtt volt, ami fontos nekem. A szakmai terv, amelyet létrehozhattunk. A városvezetés fejlesztési szándékai, és Debrecen, az a város, amelynek szellemiségével egyet tudtam érteni. És a legfontosabb, kiváló társulatot kezdtünk el építeni, amely a jelen lévő szakmai gárdával azt a reményt keltette bennem, hogy lesz kikkel együtt dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy mindebben nem is tévedtem. Egyáltalán, mindent megtettem, és szívvellélekkel dolgoztam ezért az ügyért, tehát nyugodt vagyok. Ha még egy évünk lett volna, nem lehetne megkérdőjelezni vagy visszafordítani, amit elindítottunk.
A debreceni közönség mennyire volt nyi-
Hogyan tovább? Vannak már elképzelé-
Ez az első évadunk derekán még nem dönthető el. A közönségbázis kiépítéséhez, ahogy egy társulat felépítéséhez is, tud-
Nem kicserélhető számomra ez az ügy. Még ha az országban vannak is kiadó igazgatói posztok, egyedül nem érdekelnek. Mindig
tott az új koncepcióra?
sei?
DISPUTA Kapualj
szehangolni benne. Ugyanakkor a színház közösségi művészet, és ebben eredményesnek lenni, sőt, a színházat visszavezetni eredendő feladatához, azaz egy közösség nyelvi és kulturális fejlődése, identitása szempontjából meghatározóvá tenni kivételes feladat. Ez éveken keresztül tartó és egyáltalán nem magától értetődő munka, mert ha az lenne, akkor Magyarország tele lenne jó színházzal. Ezért csodálkozom a város vezetésén. A szakma jelentős része az elmúlt egyetlen év alatt kezdte úgy érezni, hogy Debrecenben történik valami. Sőt, talán Debrecen az egyetlen kitörési pontnak látszott. Most pedig kockára került mindaz, ami alig több mint egy éve elindulhatott.
25
ügyekért éltem. Nyilván vannak, akiknek ez nehezen felfogható, de nekem ez az életem. Nem vágyom arra, hogy máshol vezető legyek. Jelenleg egész Debrecent kellene elvinni mindenestül… A családom persze mást mond. Szerintük inkább őrangyal van fölöttem, mert olyan mértékben terheltem le magam, ami rossz véget érhetett volna. Úgy tűnik, egyedül maradtam. De lehet, hogy ez a változás megnyitja számomra ismét az utat, hogy művészi munkával foglalkozzam. Befejezés előtt áll például a Rómeó és Júlia műfordításom, amit szeretnék megjelentetni. Talán előveszem
egy korábbi filmtervemet, és színházi rendezést is tervezek.
Akár itt is? Talán. Sok mindentől függ, például attól, hogyan folytatódik itt a munka, és az számomra vállalható-e. Vidnyánszky Attila személye fontos nekem, remélem, a barátságunk megmarad. De látnom kell, hogy ő is mit vállal, és miért. Túl sok volt ez, túl sokat láttam, túl sokat tudok. Hogy is van a közmondás? A teli kalász lehajtja a fejét, az üres feltartja. Nézek magam elé, és hallgatok.
„Voltak pozitív folyamatok, melyek elindultak…” Alpolgármester úr, hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet a színházban?
Csányi János közös megegyezéssel írásban kérte közalkalmazotti jogviszonyának megszüntetését, ő maga pedig lemondott magasabb vezetői beosztásáról. A város vezetése ezt támogatólag terjesztette a közgyűlés elé, a közgyűlés pedig nagy többséggel elfogadta a lemondást, és hozzájárult a közös megegyezéssel történő szerződésbontáshoz.
Elégedettek voltak a telje-
sítményével annak fényében, hogy elfogadták a lemondást?
A lemondását elfogadtuk, és az, hogy a közös megegyezéshez hozzájárult a testület, azt jelenti, hogy bizonyos értelemben elégedettek voltunk. Bizonyos értelemben viszont nem, hiszen hozzájárultunk ahhoz, hogy ne legyen tovább itt igazgató.
DISPUTA Kapualj
A színház jelentős kötelezettségvállalás-
26
túllépést produkált a 2006-os évre vonatkozóan. Pontosan mekkora ez az ös�szeg?
Ezt a közgyűlési zárszámadási anyag már tartalmazhatja. Nem volt olyan állapotban a színház adminisztratív helyzete, hogy könnyen és egyértelműen megállapítható lenne ez az összeg.
Csányi úr személyén kívül ragaszkodnak a programhoz?
Amikor az előző közgyűlés a programot megszavazta, akkor én a parlament kulturális bizottságának alelnökeként dolgoztam. Nem ismertem az akkori körülményeket, de azt azért hallottam, illetve tudjuk, hogy közösen pályázott, és egyszerre érkezett ide Csányi János és Vidnyánszky Attila. Elindítottak egy közös munkát, ami nagyon fontos, és szeretnénk, ha ezt a munkát és szakmai irányt folytatná a színház. Ezért nyilván nem mondunk le a már látható szakmai eredményekről.
Egy új igazgató nem fog új elképzelésekkel érkezni?
Nem az igazgató választja ki az önkormányzatot, ahova ő szakemberként, kegyet gyakorolva, eljön igazgatni, hanem az önkormányzat, a törvények értelmében felelős fenntartóként, választja ki az igazgatót, és szabja meg a működés kereteit. Szeretnénk olyan igazgatót találni, aki nem új programokkal, varázslóként érkezik ide, és nem a szakmai program átalakítását tekinti élete fő céljának; olyan emberre van szükség, aki a gazdasági adminisztráció területén is a szabályokat betartva, a színházi sajátosságokat figyelembe véve tudja segíteni, építeni a társulatot.
Van konkrét elképzelés a jelöltet illetően? Személyekben nem találgatunk. Az a szándékunk, hogy amint lehet, kiírjuk a pályázatot; meglátjuk, kik jelentkeznek.
attól, hogy azok a pozitív folyamatok, melyek az utóbbi évben elindultak itt a színházban, veszélybe kerülnek.
Voltak pozitív folyamatok, melyek elindultak, azokat ki kell teljesíteni, ugyanakkor nem arról van szó, hogy itt apró részletet tekintve is minden tökéletesen sikerült az elmúlt időszakban.
Volt két sikeres fesztivál. Ezeket meg
lehet újra rendezni, lesz rájuk anyagi fedezet?
Ha a kormány hajlandó támogatni a magyar színházügy fenntartását, akkor lesznek ilyenek. Ha továbbra is azt az elhibázott politikát folytatja, hogy egyre inkább kivonul a kultúra támogatásából, és az önkormányzatokra marad ezeknek a finanszírozása, az szerintem országosan nem lesz tartható. Nekünk az a fő feladatunk, hogy a színház színházként működjön. Ha van lehetőségünk és anyagi erőnk, hogy emellett más ügyeket is felvállaljunk, például fesztiválokat rendezzünk, az jó. Szándékunk megvan rá, eltökéltek vagyunk, hogy ilyen ügyekben is gondolkodó színházunk legyen. Olyan művészeti igazgatónk van, aki ebben is nagyon elkötelezett.
Azt már biztosra lehet venni, hogy ő marad a következő évadra?
Igen, az ő megbízása is öt évre szól, és bízom benne, hogy ezt ki is tölti. Szeretnénk, hogy megvalósuljon ez a program. Új színház épül, valóban távlatos fejlesztések előtt állunk.
Mikorra várható, hogy az új színház megépül, és látogatót fogad?
Van egy szerződés a város és a kivitelező között; eszerint 2008. március végéig készülnek el a falak. De szükséges még a belső építészet és technológia megvalósítása is. Egyelőre azt várjuk, hogy megjelenjenek az európai uniós operatív programok pályázati kiírásai, és kiderüljön, hogy ezek közül melyik az, melynek keretében a színház technológiai fejlesztésére pályázhatunk. Ha a kormány nem késlekedik tovább, akkor várhatóan 2007 őszére ezek megjelennek, és el tudjuk készíteni a belső fejlesztéssel kapcsolatos pályázatunkat. Ha ezt befogadják, utána hozzákezdhetünk a megvalósításhoz. Ha hamarabb tesszük, akkor megkezdett beruházásnak minősül
a munka, és nem pályázhatunk. Ha megírtuk a pályázatot, és befogadták, akkor még nem nyertük meg, de már a munka elkezdődhet. De ha a pályázaton nyerünk is, az is csak 2008 második felében lehívható forrás. Ezért most úgy látom, hogy a fejlesztés leghamarabb 2009 tavaszára fejeződhet be. De egy biztos, a város eltökélt, hogy legyen új színház. Megkötöttük a szerződést, a közgyűlés hozzájárult. Ám akkor, amikor döntöttünk, még nem lehetett tudni, hogy a költségvetésben csak kulturális területen reálértékben közel százmillió forinttal kevesebb támogatást kapunk a kormányzattól, mint tavaly. A hiányzó állami támogatást a városnak kell pótolnia. Meg akarjuk építeni a színházat, de ezt nem lehet úgy, hogy a város belerokkanjon. Ezért most a 2009-es határidő tűnik reálisabbnak, nem a 2008-as.
Igényt tartanak Csányi János tapasztala-
tára a Latinovits Színház szakmai munkájában?
Ez szóba került.
Elégedettek voltak a színház előző évadjával?
Egy szakmai program elején vagyunk; olyan átalakítás indult a színházban, szakmai és intézményes-strukturális értelemben is, aminek ez az első éve volt. Bizonyos területeken túl nagy felfordulás volt a színházban – például az adminisztrációs-gazdasági területen –, ami oda vezetett, hogy több tízmillió forintos éven túli kötelezettségvállalás történt. Ez nem jó. Ugyanakkor a sok változás mellett azt is figyelembe kell venni, hogy a debreceni közönségnek van egy hagyományos igénye a darabokkal kapcsolatosan.
A közönség igényei változhatnak. Igen, fontos, hogy a közönségnek új irányokat mutassunk, mert a debreceni közönség – amellett, hogy elég hagyománytisztelő – szerintem nyitott is. Fontos a fiatalság színházi fogékonyságának megteremtése is; nem mindegy, hogy a leendő közönség milyen lesz.
Ha igazgató úr nem ajánlja fel önként a
lemondását, akkor ezt önök kezdeményezik, illetve felmerülhetett volna más következmény, mint pl. fegyelmi?
Nem kívánok ebben az ügyben találgatni.
DISPUTA Kapualj
A színházszerető közvélemény tarthat
27
„…nagyon remélem, hogy minden megvalósul” A tervezettnél szerényebb működésre, ke-
vesebb előadásra, visszafogottabb tempóra készül a következő évadban a Csokonai Színház. Vidnyánszky Attila megbízott igazgató Csányi János távozásával nehéz helyzetbe került, hiszen a közösen kidolgozott nagyszabású művészeti koncepciót most úgy kell továbbvinnie, hogy az lehetőleg ne szenvedjen csorbát, miköz- ben a költségvetési túllépés megfontoltságra készteti. A teátrumot ideiglenesen irányító direktor bízik abban, hogy minél hamarabb új vezető kerül a színház élére.
Nagyon-nagyon sok munkával jár most ez az időszak, most két előadást is próbál párhuzamosan a társulat, utazásra is készülünk, közben megy a mindennapi élet, ami rengeteg megoldandó problémával jár. Csak aláírással naponta körülbelül negyven percet töltök el.
Ebben az időszakban zajlanak a szerződtetések; hol tart most ez a folyamat?
Már le kellett volna bonyolítani a szerződtetést, de az új helyzet most arra késztetett, hogy átgondoljam az egész következő évadot, mivel programjaink egy részéről le kell mondani, bemutatószámban sem fogunk tudni annyit produkálni, amennyit eredetileg terveztünk. Az operatagozattal már megtörtént az egyeztetés, a prózai tagozattal, a táncosokkal és a művészeti ügykezeléssel még tárgyalnom kell. Éppen a prózai tagozat a legkényesebb része a szerződtetéseknek, ez még előttem áll.
DISPUTA Kapualj
Az a kötelezettségvállalás, illetve költség-
28
vetés-túllépés, ami miatt Csányi János távozott, milyen következményekkel jár?
A város ígéretet tett, hogy megpróbál segíteni, teljes mértékben persze nem tudja pótolni ezt a hiányt vagy túllépést, tehát nekünk kell kigazdálkodni bizonyos részét. Az elmúlt év tapasztalatából már látszik, hogy a színház jelenlegi költségvetéséből nem futja azokra a programokra, amiket mi elkezdtünk. Gondolok itt a fesztiválokra, vagy az olyan pluszköltséggel járó dolgokra, amelyek bár extra igénynek tűnhet-
nek, mégis a lényeget érintik, a művészi koncepciót, a stratégiát, amelyet átgondoltan kezdtünk el, és amelyre az új társulat, az új színház alakult. Nagyon észnél kell lennünk, bizonyos dolgokról le kell mondanunk, néhányról pedig át kell gondolni, hogyan tudjuk megvalósítani.
Miről kell biztosan lemondani?
A fesztiválokat nem tudjuk megrendezni, legalábbis a mostani formában nem. A vizuális műhely munkája a jövőben az előadásaink archiválására korlátozódik. A műsorfüzet helyett lapot bocsátottunk ki, mostantól ez is szerényebb formában fog megjelenni. A bemutatók, előadások számát is valamelyest csökkenteni kell a naptári év második felében. Feltehetően vendégelőadásokat sem fogunk tudni hívni, főleg az őszi időszakban.
Mennyire sikerült előkészíteni a következő évadot, milyen arányban vannak még bizonytalan tényezők?
Eddig háromféle variáció készült el a jövő évadra. Először volt egy, amikor még nem tudtunk a problémákról, egy kiteljesített nagy évad víziója, és az ehhez alkalmazkodó szereposztások. Ez biztos, hogy így nem valósítható meg. Sőt, most úgy látom, a szűkebb variáció sem tartható, szerényebb kivitelben kell dolgozni. Nagyjából készen vagyunk, most volt egy utolsó egyeztetés a város vezetésével, ennek nyomán újra átnézem az elképzeléseket, és akkor már végleges változatról tudok majd beszélni. Nagyon remélem, hogy a következő évad második fele, ami már 2008-ra esik, bátrabb lesz, de az első felében még nagyon visszafogottnak kell lennünk.
Sok mindent már átalakítottak, a bérletrendszert, a szervezést, ezt tovább lehet vinni azon elképzelések mentén, ahogyan Csányi Jánossal közösen tervezték?
Van, amit igen, van, amit nem. Arra már Jánossal közösen is rájöttünk, hogy a bérletek ilyenfajta meghirdetése nem feltétlenül jó, és bár ez a jellemző szinte minden vidéki színházban Magyarországon, mégis
Tehát további támogatást élvez, amit elindítottak…
Igen, de az elmúlt év bizonyította, hogy nincs meg a kellő anyagi háttér. Persze a város a lehető legnagyobb fejlesztésbe fogott bele, hiszen színházat épít, tehát ilyen szempontból türelemmel kell lennem és lennünk a művészi programjaink kapcsán, mert ezek is pénzbe kerülnek. Kis türelem és óvatosság, de nagyon remélem, hogy minden megvalósul.
Szó volt arról korábban, hogy Csányi
János továbbra is részt vesz a Latinovits Színház arculatának kialakításában. Ezt elképzelhetőnek tartja?
Magam is hallottam erről, örülnék, ha Jánosnak továbbra is köze lenne ezekhez a folyamatokhoz, hiszen ő indította el, de nyilván a város dönt. Az új színház megépülése 2009 őszére várható, egyelőre nem tudom, Csányi János milyen szerepet vállal majd, egyáltalán vállal-e szerepet az arculat kialakításában.
Milyen irányt szeretne tartani a művészeti programot illetően, miről nem szeretne lemondani?
Ennek mennyiségi vonzata van, például az operatagozathoz új tagokat vettünk fel, friss, új erőket. Az egész országban leépül ez a műfaj, ami a magyar kultúrpolitika – mondhatjuk így – megbocsáthatatlan bűne. Vidéken egyetlen egy bástya maradt, ez Debrecen. Sokan néznek nagy reménységgel erre a városra, mert semmiképpen sem volna jó, ha megszűnne a vidéki operajátszás. Ezért is fontos beteljesíteni a mennyiségi elképzeléseinket, hogy az operaelőadások számát néhány év alatt hetvenre emeljük, ami a repertoár nagyon komoly része. Ez az ugrás nem lehetséges a következő évadban. Mindenesetre nem szeretnénk lemondani a jövőre tervezett három operabemutatóról, amivel egyedülál-
lóak vagyunk a vidéki színházak között, az Operaház is ennyit mutat be. Az elképzelt két felújításból egyet mindenképpen megvalósítunk. Minőségi szempontból pedig igyekszünk, ahogy említettem, friss erőket kapcsolni a társulathoz. Nagyon tehetséges emberek kezdtek el itt csoportosulni, úgyhogy nem szeretném, ha ez a folyamat megtorpanna. A prózai társulat már összeállt az elmúlt évben, ahhoz nem is akarok most hozzányúlni. Az természetes, hogyha egy-két ember elmegy, ez mindenütt előfordul, van, akinek bejönnek a számításai, van, akinek nem. Lényegi változás azonban itt nem lesz. A többi program esetében azt mondhatnám, igazából nem akarok semmiről lemondani. Nagyon jó volna, ha a DESZKA Fesztivált jövő februárban a mostanihoz hasonlóan megtartanánk, még nem mondtam le teljesen az Odin-hétről sem, amit a Jel Fesztivál részeként terveztünk, de ezt későbbre kell halasztanunk. Próbálunk majd pályázni, mivel nagy valószínűséggel saját erőből ez nem megy. Jelenlegi információim szerint a város a három fesztiválból egyet támogat majd.
Az operákkal kapcsolatban volt egyfajta
ellenérzés, sokan mondták, hogy a „konzervatív” debreceni közönség nem látja majd szívesen az újszerűséget az operaszínpadon. Önnek milyen tapasztalatai vannak erről?
Annyit mondogatják a debreceniek, hogy konzervatívak, hogy egy idő után el is hiszik. Azt hiszem, a városi közönség mindenütt ugyanúgy „viselkedik”, vannak, akik fogékonyak az újra, és vannak, akik kevésbé. Ebben az évadban voltak egészen bátor dolgok is, volt, ami megosztotta a nézőket, de ez természetes. Ez egy nagyon szép összehangolódási folyamat része a nézőkkel. Meg kell küzdenünk a közönségért, de úgy, hogy ne menjünk egy bizonyos szint alá. Néha érnek olyan vádak, hogy engem nem érdekel a közönség, de úgy gondolom, akkor tisztelem meg a nézőket, ha minőséget adok nekik, ha ez nincs, akkor tiszteletlen lennék velük szemben. Nem szeretem, ha lenézik, és pusztán bugyuta fogyasztónak tekintik a közönséget. Igyekszem felnőttnek, érettnek és gondolkodónak tekinteni a debreceni nézőket. Szerencsére az operarendezésem (Verdi: A végzet hatalma) nagyon jól megy, hatalmas ovációkkal a végén, a honlapunkon is kedves reakciókkal találkozom, úgyhogy pozitív tapasztalataim vannak, ezt a következő évadra át is visszük. A terv egyébként is az, hogy egy
DISPUTA Kapualj
lehet, hogy más rendszerrel kellene megpróbálkoznunk. Ebben lesznek komolyabb átalakulások a következő évadra. A gazdasági kérdésekről nem szeretnék nyilatkozni, csak remélem, hogy jön majd egy megfelelő szakember, aki dönt, milyen folyamatokat tudunk továbbvinni. A művészeti program összes korábbi elképzelése hiteles terv volt, most viszont azzal kell szembesülnöm, hogy lesz, ami lassabban valósul meg. A művészeti programra igent mondott a város…
29
körülbelül 10 előadásból álló repertoárt alakítsunk ki, amit bizonyos rendszerességgel játszunk. Ebben lesz merészebb, újítóbb szellemű opera is, én jövőre Schnittke Élet egy őrülttel című művét rendezem, ami szintén bátor vállalkozás lesz, és abban bízom, hogy megszólíthatok vele egy új operalátogató réteget. Most az elején járunk annak, hogy együtt gondolkodjunk a közönséggel.
Mennyire barátkoztak meg a nézők az új
művészeti koncepcióval, mérhető ez számokban?
Előadásszámban jelentőset léptünk előre, ez igaz a bevételre is. Ami a nézőszámot illeti, ebben még az előző igazgató időszaka idején mért nézőszámot nem értük el, de az elmaradás csupán néhány százalék. Természetes jelenség ez, ha változás, új vezetés, új koncepció alakul ki egy színháznál. Nyilván lehetne hirtelen növekedést produkálni, de olyan áron, ami nem egyezik az én művészi gondolkodásommal. Olyan évadunk volt az idei, ami minőségben bárhol megállja a helyét.
Csányi János tervei között nagy hangsúlyt
DISPUTA Kapualj
kapott a nézőkkel, a várossal, a város társadalmi életével való szoros kapcsolattartás, ön tudja ezt most ebben az átmeneti időszakban folytatni?
30
Csányi János ezt jól építgette, tőlem viszont távol áll a vezetői munkának ez a része. Mostanában rengeteg gyanús pillantás méreget, hogy biztosan van valami közöm ehhez az egészhez, igazgató akartam lenni. Nem igaz, nem akarok igazgató lenni, csak addig viszem ezt, amíg muszáj, mert nem szabad magára hagyni a társulatot. Akkor érzem magam igazán hasznosnak, ha a színpad környékén mozgok, úgyhogy nagyon várom, hogy valaki levegye ezt a terhet a vállamról. A produkciók eladása, a közönség becsábítása, a kapcsolatok építése, a szponzorok keresése nem tartozik az elhivatottságaim közé, nem az én világom. Az a baj viszont, hogy amíg nem térképezik fel pontosan a színház gazdasági helyzetét, addig komolytalan lenne kiírni a pályázatot. Nagyon remélem, hogy az új szezon már új igazgatóval indul.
Lesz beleszólása az új igazgató személyének megválasztásába?
Kell, hogy legyen, hiszen együtt dolgozunk majd. Jánossal volt egy egyezségünk arról, hogy mivel foglalkozik ő, és mivel én. Bizo-
nyos dolgokban én hoztam a döntéseket, és szeretném ezt a jogomat fenntartani, mert akkor tudom vállalni a társulatért, a repertoárért és a művészi programért a felelősséget. Bárki is jön tehát, rákényszerül arra, hogy velem, illetve általam a társulattal egyeztessen. Nekem nagyon fontos, hogy a társulati tagoknak legyen beleszólásuk a színházat érintő dolgokba, ezért nyíltan szeretném képviselni, amit közösen elgondolunk. Persze most még rengeteg a kérdőjel, a szorongás mindegyikőnkben. Jó volna már túlesni ezen a krízishelyzeten. Az elmúlt egy év alatt nagyon jó csapat alakult ki, tele tehetséges emberrel, nagyon sok értékkel, ez most olyan közeg, amelyből gyönyörű produktumok születhetnek. Hosszú idő óta először válogattak be debreceni produkciót a POSZT versenyprogramjába, a Libertè ’56 fogja képviselni a színházat. Ezen túlmenően, bármely előadásunk felvállalható, és most már nemzetközi figyelem is irányul ránk. Továbbra is úgy gondolom, nagyon komoly színházat lehet felépíteni itt.
Személyesen hogyan élte meg a színház-
igazgató távozását, illetve az e körül kialakult helyzetet?
Nyilván nem jól. Hosszú távon gondolkodtam János személyében, és maximálisan bíztam benne. Nem számítottam erre, hogy egy év után elmegy. Rengeteget dolgozott, azt hittem, működni fog minden, nem így lett. Érzek némi csalódottságot emiatt. Ugyanakkor ez a probléma, a János körüli vitás helyzet valójában már egy fél éve húzódik, tehát ha így nézem, jó ezen túl lenni, remélem, senki sem érti félre. Ugyanezért szeretném, ha végre tisztán látnánk az anyagi ügyekben is. Nagy tempóban kezdtünk mindenhez, talán nem így kellett volna, most legalábbis úgy tűnik. Nagyon bonyolult ez a helyzet. Éppen rendezek, tehát nem tudom, mi lesz, ha közeleg a bemutató, mert olyankor teljesen bezárok, és nem foglalkozom mással, nem tudom, hogyan viszem majd a direktori feladatokat. Ilyen szempontból János rettenetesen hiányzik.
A szabadító Pusztai Gábor
„De Ruyter Mihály hollandi tengernagy. A szabadító”, ez áll a Debreceni Református Nagytemplom mögött található emlékoszlopra vésve. És a dátum: 1676. február 11. Ekkor szabadította ki flottája élén Michiel de Ruyter azt a még életben maradt 26 magyar protestáns lelkészt a nápolyi fogságból, akiket a pozsonyi törvényszék sok más társukkal együtt hazaárulás vádjával fogott perbe. Persze az igazi cél akkor, a hazai ellenreformáció csúcsán, egy katolikus uralkodóval az ország élén, a protestánssá lett magyarok megregulázása és katolizálása volt. Akik kitartottak hitük mellett, és túlélték a sanyargatást, halálra ítéltettek. Az ítéletet azonban nem hajtották végre, inkább áthajtották a foglyokat az Alpokon, és Nápolyban eladták őket gályarabnak. Eközben már folytak a diplomáciai csatározások a Habsburgudvar és a protestáns országok között. Végül a hollandok úgy tűnt, meg tudtak egyezni a spanyolokkal. Nápoly akkoriban ugyanis spanyol kézen volt, és az állandóan változó, mozgalmas európai politika úgy hozta, hogy Hollandia ekkor éppen Spanyolország szövetségeseként harcolt Franciaország ellen. A megegyezés tehát egyszerűnek tűnt, hiszen a spanyoloknak nagy szükségük volt a holland flotta segítségére. A viszonylag kicsi és nem túl jól felszerelt németalföldi hadihajóknak az akkor már idős, majdnem hetvenéves Michiel de Ruyter admirális volt a parancsnoka, aki túl volt már karrierje csúcsán. Ő ekkor igazi nemzeti hősnek számított, akinek az életrajzán javában dolgozott egy Gerardt Brandt nevű holland lelkész. Kivételes dolog volt, hogy egy egyszerű származású főtiszt (De Ruyter ereiben nem csörgedezett egy csepp kék vér sem) sorsáról és tetteiről még életében könyvet kezdjenek írni. De Ruyter volt Hollandia megmentője, aki a második (1665–1667) és a harmadik angol–holland háború (1672–1673) véres csatáiban megverte az angolokat, s ezzel biztosította a fiatal holland köztársaság függetlenségét, és ami legalább ennyire fontos volt, a holland kereskedelem zavartalanságát. Hiszen hiába volt Hollandia önálló állam az 1648-
as westfáliai béke óta, gyakorlatilag egyfolytában küzdenie kellett szuverenitásának megőrzéséért, és ebből a küzdelemből De Ruyter jócskán kivette a részét. Gyakorlatilag egész életét a tengeren töltötte, ennek legalább a felét hadihajókon. Az ös�szes háborúban harcolt, amit hazája a XVII. században vívott. Emellett különösen szerény és vallásos férfiú hírében állott, akit emberei különösen szerettek, és „nagypapának” [bestevaer] szólítottak. Ez volt az utolsó megbízatás, amit De Ruyter a köztársaság vezetőitől kapott, és kissé vonakodva bár, de elfogadta azt. A francia flottával kellett megütköznie Szicília partjainál, és mellékesen kiszabadítania a magyar lelkészeket. Mindkét megbízatásának maradéktalanul eleget tett. A holland flotta 1676. február 10-én érkezett Ischia szigetére, ahol a spanyol alkirály köszöntő levele várta az admirálist. Az alkirály tudatta vele, hogy barátsága jeléül szabadon fogja engedni a magyar lelkészeket. Még aznap este megjelent a nápolyi holland követ De Ruyter hajóján, és közölte, hogy a magyarok szabadok. Másnap, mikor a flotta Nápoly előtt horgonyt vetett, a hollandok már tudták, hogy a hír a magyarok szabadon bocsátásáról hamis volt. Az alkirály népes kíséretével a holland zászlóshajóra jött, hogy tiszteletét tegye és hízelegjen De Ruyternek, valójában azonban csak időt akart nyerni. Az admirális kabinjában négyszemközt beszélt az alkirállyal, és rámutatott, hogy most már éppen ideje beváltania szép ígéreteit, és valóban szabadon engedni a magyar lelkészeket. Az alkirály nem mert egyedül cselekedni, jóváhagyásra várt a spanyol udvarból és Bécsből is. De Ruyter csalódásának adott hangot emiatt, s erre állítólag az alkirály azzal hozakodott elő, hogy most nyomban elengedi a magyarokat, ha az admirális megígéri, hogy nem spanyol vagy Habsburg-felségterületen rakja őket partra. Ebbe az admirális gyorsan beleegyezett, és Westhovius holland lelkész vezetésével nyomban három csónakot küldött a gályákhoz, ahol a 26 életben maradt magyar protestánst kiszabadították, és a holland zászlóshajó, az Eendracht [Egység] fedélzetére vitték őket. A kilenc hónapos raboskodás miatt lefogyva, meggyötörve, korbácsütésektől sebesen, rongyosan került a
DISPUTA Kapualj
400 évvel ezelőtt született Michiel Adriaenszoon de Ruyter (Vlissingen, 1607. március 24-Siracusai öböl, 1676. április 29.)
31
DISPUTA Kapualj 32
21 református és 5 evangélikus lelkész a holland hajóra, ahol De Ruyter is fogadta őket. A látványtól megrendülten írja az admirális: „szörnyen, nyomorultul néztek ki, rongyos ruhájuk alig fedte testüket, valóban olyanok voltak, mint a rabszolgák a gályákon.” Az admirális rövid beszédet tartott nekik a vallási tolerancia jelentőségéről, és hogy a jövőben nekik (reformátusoknak és lutheránusoknak) emlékezve közös szenvedésükre, össze kell tartaniuk. Ezután a flotta különböző hajóira kerültek a prédikátorok, ahol ruhával és élelemmel látták el őket. Március 25-én (De Ruyter 69. születésnapja után egy nappal) átszálltak egy angol hajóra, ami Velencébe vitte őket. Innen Európa protestáns országaiba mentek, hiszen Magyarországra egyelőre nem térhettek vissza. Az admirálisnak ez a tette mérföldkő a magyar–holland kapcsolatok történetében, de nem ez volt a két ország közötti kapcsolatok kezdete. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar király felesége, Habsburg Mária férje halála után sietve elmenekült Magyarországról, és az akkor spanyol fennhatóság alá tartozó Németalföld kormányzója lett. Ő Magyarországi Mária [Maria van Hongarije] néven vonult be a holland történelembe. Ennél intenzívebb kapcsolat volt száz évvel később a peregrináció. A XVII. század elején a debreceni peregrinusok eljutottak a holland egyetemekre, s ott néha éveken keresztül tanultak teológiát, orvostudományt, jogot vagy éppen a könyvnyomtatás mesterségével ismerkedtek. Leiden, Utrecht, Franeker, Groningen egyetemei voltak a debreceni diákok körében a legkedveltebbek. A kapcsolat tehát már megvolt korábban is, de a prédikátorok megszabadítása volt az első eset, hogy egy holland mentőakció alanyai magyarok voltak. (A következő ilyen esettel majd az első világháború után találkozhatunk, mikor Magyarországról úgynevezett „gyerekvonatok” indultak Hollandiába. A cél az alultáplált, szüleiket, otthonukat elvesztett magyar gyermekek „felhízlalása” volt a viszonylagos jómódban élő holland családoknál. Hollandiában ugyanis semmit sem lehetett észrevenni a világégés rettenetéből, mert ekkor még meg tudta őrizni semlegességét, és nem vált harctérré a nagyhatalmak játszmájában. Magyar árva gyerekek ezrei találtak az első világháború borzalmai után ideiglenes vagy végleges otthonra Holland nevelőszülőknél.) Ezért ilyen jelentős tehát De Ruyter admirális mentőakciója: életeket mentett. És ami akkoriban még
fontosabb volt: magyar protestáns életeket. Erőt adó, reményt keltő tett volt ez a magyarországi ellenreformáció viharaiban. Kisebbfajta csoda, mint mondjuk az egri vár megvédése a török csapatok ellen 1552ben. Akkor se nagyon reménykedett senki abban, hogy Dobó István sikerrel jár majd a többszörös török túlerővel szemben. Mint ahogy annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy Kocsi Csergő Bálint és 25 társa élve lekerülnek a gályákról. Erre a kis csodára emlékeztet minket az 1895-ben, Hegyi Mihályné által állíttatott emlékoszlop a Nagytemplom mögött, melyet minden október 31-én megkoszorúz a kollégium diáksága. Ez tehát De Ruyter azon cselekedete, ami miatt mi emlékezünk rá. A hollandok számára a majd egy hónappal későbbi hadi események sokkal fontosabbak voltak. Ugyanis ez volt De Ruyter utolsó csatája. Két hónappal azután, hogy kiszabadította a magyarokat, 1676. április 22-én ütközött meg a francia flottával Messinánál. Ez volt élete nyolcadik nagy tengeri ütközete, amelyben tengernagyként vett részt. Első csatáját éppen 35 évvel ezelőtt vívta a spanyolok ellen, most pedig a spanyolokkal együtt harcolt. A hollandokat egy rosszul felszerelt, rosszul kiképzett, alig 10 hajóból álló spanyol flotta „segítette” a franciák ellen. A csatában De Ruyter az Eendracht parancsnoki hídján állva osztogatta utasításait, mikor egy ágyúgolyó mindkét lábán megsebesítette (bal lábfejét leszakította, jobb bokáját szétroncsolta). Miután bevitték a kabinjába, és Callenburgh kapitány átvette a parancsnoki teendőket, a csata folyamán De Ruyter mindig üzenetek formájában próbált segíteni helyettesének. Hiába, mert a csatát elvesztették. A franciák ugyan hasonló veszteségeket szenvedtek, mint a hollandok, de stratégiai szempontból ők voltak a győztesek. A holland flotta maradéka a Siracusai-öbölben kötött ki. De Ruyter egyheti szenvedés után, április 29-én este halt meg. Testét bebalzsamozták, és Hollandiába vitték, de a temetésre majd egy évig várni kellett. 1677. március 18-án Amszterdamban helyezték örök nyugalomra. De Ruytert egy egész nemzet gyászolta. Olyan legendás hős volt ő a hollandok szemében, mint a magyar történelemben Hunyadi János vagy Zrínyi Miklós, és ezért lett Hollandiában (a 2006-os Rembrandt-év után) a 2007-es év Michiel de Ruyter-emlékév az admirálisról szóló előadások, konferenciák, kiállítások és publikációk végtelen sorával. Pedig eredetileg nem katonai pályára készült. Gyerekkorától kezdve csak
szigetén, amiért III. Frigyes dán király nemesi címet adományozott neki. Nyugat-Afrika partjainál a britek ellen küzdött, akik holland kereskedelmi lerakatokat foglaltak el. Ezeket sikeresen visszaszerezte, és ezzel továbbra is megteremtette a holland rabszolga-kereskedelem folyamatosságát. Ezt az utókor nem vette tőle jó néven, de akkoriban más volt az ilyen jellegű kereskedelmi tevékenység megítélése. A második és harmadik angol–holland háborúban De Ruyter határozott, néha vakmerő akcióival győzelemre segítette a holland flottát. 1672-ben a „katasztrófák évében”, mikor Anglia, Franciaország, a Kölni Érsekség és Münster egyszerre támadtak Hollandiára, De Ruyter akadályozta meg az ellenséges angol–francia egyesült flotta partraszállását, és ezzel szavatolta hazája biztonságát a tenger felől. Ekkor már nemcsak flottaparancsnok volt, hanem ünnepelt nemzeti hős is, aki a tengernagyi posztról korára hivatkozva újra és újra lemondott, de a köztársaság vezetői nem engedték vis�szavonulni. Hollandiának szüksége volt rá. Majd négy évvel később jön az utolsó tengeri út, Nápoly és a magyar lelkészek kiszabadítása. De Ruyter életében ez csupán egy nyúlfarknyi kis epizód, és eltörpül pályafutásának haditettei mellett, de mi csak emiatt emlékezünk rá, a „szabadítóra”.
DISPUTA Kapualj
a tenger érdekelte. Egy délnyugat-hollandiai kikötővárosban, Vlissingenben született 1607. március 24-én egy sörkihordó fiaként, a holland függetlenségi háború (1568–1648) közepén, és ekkor még csak Michiel Adriaenszoonnak hívták. 1633-ban kezdi magát Machgyel Adryaensen van Vlyssingennek nevezni. Nevében a „van Vlyssingen”, a szülővárosára való utalás ebben a korban nem volt szokatlan dolog. Mint Machgyel Adriaense Ruyter először 1635-ben írta alá az egyik hajónaplót. A Ruyter nevet valószínűleg nagyapja iránti tiszteletből vette fel, aki a holland köztársasági seregben a lovasságnál szolgált (ruiter hollandul lovast jelent). Ebből lett végül a híres Michiel Adriaenszoon de Ruyter név. Az ifjú Michiel állítólag egyáltalán nem volt jó tanuló, sőt el sem végezte az iskolát, mert pocsék magaviselete miatt kicsapták. Aztán ugyanezért abból a kötélverőműhelyből is elzavarták, ahol dolgozott. A Vlissingeni Múzeumban a mai napig mutogatják azt a kötélverő kereket, amelyen az ifjú De Ruyter állítólag dolgozott. Alig volt tizenegy éves, mikor hajóra szállt, és hajósinasként kereste kenyerét. Végigjárta a tengerészszamárlétrát, és végül kapitány lett belőle. Közben beállt a hadseregbe is: a tüzéreknél és a muskétásoknál szolgált. 1622-ben, tizenöt évesen részt vett szülővárosa, Vlissingen védelmében, a spanyolok ostroma idején. Ezután ismét tengerre szállt, és volt bálnavadász, kereskedő, de szolgált hadihajókon is, melyek főleg a kereskedelmi flotta védelmét látták el. Sikeres üzletember lett belőle, saját hajóin a fél világot bejárta. Negyvenöt éves korára olyan vagyonra tett szert, hogy elhatározta, nem folytatja tovább mesterségét, letelepszik, visszavonul, és vígan megél vagyona kamataiból. Ekkor nősült harmadszor (első felesége 1631-ben, második felesége 1650-ben halt meg, ekkor négy gyermeke volt). A nyugodt, szárazföldi, családnak szentelt életből persze semmi sem lett. 1651-ben az angolok meghozzák a hajózási törvényt (navigation act), és rá egy évre kitör az első angol–holland háború. De Ruytert felkérték, hogy vegyen részt a hadiflotta irányításában, amire némi sza bódás után, Johann de Witt, a köztársaság első emberének nyomására igent mondott. 1654-től flottaparancsnok-helyettes lett, és családjával együtt Amsterdamba költözött. A gyerekei és a felesége ugyan nem sokat látták, mert állandóan harcolt valaki ellen, a holland érdekeket védve: az angolok ellen, algériai kalózok ellen, a svédek ellen Gdansknál, a portugálok ellen, a sonti csatában felszabadította Nyborgot Funen
33
Fenntarthatóság vagy bontás . Novák Ágnes DISPUTA Árkádok
Megtarthatók-e a magyarországi lakótelepek? A lakótelepi építés előzményei A telepszerű lakásépítésnek voltak építészeti és várostervezési előzményei: Budapesten a Mávag munkáslakótelep, a Tisztviselőtelep, a Wekerle-telep, a zuglói Postástelep, Rákospalotán a MÁV-telep, Ózdon a munkáskolónia. A telepek között találhatók olyanok, amelyek már megépülésük idején is a legalacsonyabb nívón oldották meg a vállalt feladatot (Tatabánya Ótelep, vagy a főváros egyes területei) és olyanok is, amelyek ma is jól használható közösségi tereket, intézményeket és lakásokat tartalmaznak. A Wekerle-telep esetében egy sajátságosan ökologikus gondolatmenet is tetten érhető. Részben hasonló elvek szerint épült a MÁV-telep Rákospalotán: itt a lakásokhoz zöldségeskert és tyúkudvar tartozott. Ezeken a telepeken az átlagos lakásszám: 00–00–00 lakás. A lakások alaprajzi kialakítása a szobakonyha-kamra-fürdő (7 m) kialakítású kislakástól a szoba-hallos, cselédszobás (0 m) lakásig terjedt. Az épületek hagyományos szerkezeteik révén jól felújíthatók, a hangszigetelés általában kiváló, a hőszigetelés megfelelő. A Wekerle-telep kivételével azonban elmaradtak az elmúlt 0– 60 évben a szükséges felújítási munkák. A telepek túlnyomó többsége ennek ellenére gazdaságosan felújítható, a parkos környezet vonzó lakóhellyé teszi őket. Egy részük
helyi védettséget élvez, s ez kedvez a megmaradásuknak. A hagyományos szerkezetek minden nehézség nélkül felújíthatók, hőszigetelhetők és korszerűsíthetők. Ezek a kislakótelepek azt mutatják, hogy a szerves fejlődés kevesebb tévúthoz – vagy egyenesen zsákutcához – vezetett, mint az erőltetett, hirtelen változások, melyek a későbbi korokat jellemzik. Egészen más történeti háttere van az 9 után létesült első lakótelepeknek. A főleg szabadonálló vagy keretes elrendezés megmaradt, a zöldséges magánkertek helyett azonban közpark és intézmények foglalják el a zöldterületeket. Ezekben az egységekben a lakásszám már nagyobb, de ritkán emelkedik 000 fölé. A hagyományos szerkezetek miatt az épületek felújítása nem okoz nehézséget, a pincék tárolásra továbbra is alkalmasak, a magastetős padlások a legfelső szinten lakók számára is megfelelő nyári komfortot biztosítottak, nyári túlmelegedés nélkül. A hagyományos fal- és födémszerkezet akusztikailag is előnyös. Az alacsony fenntartási-üzemeltetési költségek vonzóak a kisebb jövedelműek számára. A telepek már szépen benőtt növényzettel rendelkeznek. A lakások a szűkösebb alaprajzok ellenére (talán éppen a jobb belső komfort miatt) keresettek. Amennyiben ezekre is alkalmazhatók lehetnének a kedvező felújítási konstrukciók, egészen bizonyos, hogy ezek értéknövelő felújítása hosszú távon jó épületeket, kellemes otthonokat eredményezne. A piaci árak vizsgálatából is az látható, hogy amennyiben itt van mozgás, úgy magasabb áron kelnek el a lakások, köszönhetően az alacsonyabb szintszámnak és a kellemesebb környezetnek. A második világháború városokat pusztító viharai után gyors újjáépítés történt, amely a lakásokat is érintette. Az immigráció és a városokba való betelepülés azonban újabb lakásigénylő tömegeket jelentett. Az iparosított technológia megjelenése a magyar lakótelepek építésében Az ‘6-os megtorlás véres napjai, hónapjai és kegyetlen évei alatt nyilvánvalóvá vált: politikai kérdés a lakásproblémák megoldása. A politikai kérdés technikai kérdéssé is vált: a legfontosabb mutató a lakásépítés darabszáma volt. Ennek megfelelően a kis alapterületű lakások építése volt az elsődleges szempont. A politikai döntések eredményeképpen a jól kontrollálható
településszerkezet, a nagy néptömeg izolált letelepítése vált a feladat megoldásának elsődleges eszközévé. Ahol lehetséges volt a városrészek közötti lakosságcsere is megtörtént. Ezzel az eszközzel a hatalom a szétzilált maradék közösségeket immár jól ellenőrizhető, komfortossága révén vonzó településekbe helyezte át. Ettől kezdve a tervezés során az építéstechnológia vált egyeduralkodóvá, a településnek és környezetnek fölérendelt egyszerűsített tervezés semmi figyelmet nem szentelt az ökológiai aspektusoknak, de még az energiafelhasználás ésszerűsítésének sem. Iparosított technológiával telepszerűen épült: 788 000 lakás, ebből panel 551 000 db. A paneles építésben alkalmazott technológia révén (toronydaru, gyártóüzem stb.) már a nagy lakásszámú lakótelepek építése vált jelmezővé. Egy-egy épületben egy falunyi népességgel, magas komfortfokozattal és alacsony közösségi infrastruktúrával. Az ország különböző pontjain 10 házgyár és 6 poligonüzem épült, ezek között volt olyan amelynek éves kapacitása 4000 lakás volt. A házgyárak összes éves kapacitása 35 000 lakás/év volt a csúcsévekben. A nagy álom, a másfél millió lakás 15 év alatt nem valósult meg, de a nagylakótelepek megalapítása erre az időszakra esett. Az egyik legnagyobb, az újpalotai lakótelep 16 800 lakásában eleinte több mint 60 000 lakos élt. (Ez a szám mára 39 000 főre csökkent.) A paneles vagy iparosított technológiával épült lakások minden megyeszékhelyen jelen-
tős arányszámot képviselnek (sok helyen a városi lakásállomány 30–33%-a tartozik ide), de kisebb városokban is létrejöttek kisebb telepek. A városok területén zárványként megjelenő lakótelepek és működtetésük jelentősen megterheli a természeti környezetet és súlyos szociális feszültségekkel is jár. A lakótelepek születését egy paradoxon írja le: a kor általános lakásviszonyaihoz viszonyítva a kiemelkedően magas fizikai komfort biztosítása a pszichés komfort és a városi struktúrák elhanyagolása mellett önmagában hordozta az ellentmondást. Mára az akkor alacsonyabb komfortszintet jelentő családi házak műszaki színvonala jelentősen javult, miközben a lakótelepeken megállt az idő. A pszichés komfort tovább csökkent, egyben a működtetés roppant megterhelővé vált. Az akkori előnyök ma hátrányt jelentenek. A lakótelepek vonzó helyekké csak újabb, jelentős anyagi és immár nem elhanyagolható szellemi-társadalmi ráfordítással válhatnak. Amennyiben a folyamatba nem tudunk (politikusok, városépítészek, építészek, ökológusok) gyógyító módon beavatkozni, a legjobb szcenáriók esetében is egy vegetáló, egy-egy épület esetében részlegesen megújuló, de a társadalmi és városszövetből egyaránt kihasított telepek maradnak a hajdan volt korszerű lakótelepek. Természetesen rosszabbul is alakulhat a helyzet: az energiaválság és a gyors társadalmi átalakulások miatt. A társadalom sérülékenységével együtt veszélybe kerül a városi kultúra, az épített környezet és a természeti környezet is.
hagyományos
egyéb iparosított
panel 1960–69
panel 1970–79
panel 1980–89
panel 1990–
egyéb, rendszerváltás után
3 292 000
237 000
41 000
275 000
227 000
8 000
96 000
78,8%
5,7%
1%
6,6%
5,4%
0,2%
2,3%
A lakótelepek településtervezési és tervezési sajátosságai A nagypaneles lakótelepek általában a városi perifériákon valósultak meg, önálló városközpont nélkül, csupán alapfokú ellátással, egy-egy köldökzsinóron a városközponthoz fűzve. Vagy egy családi házas településrész szanálásával, esetleg mezőgazdasági terület beépítésével jöttek létre a semmiből, a semmi közepén, sokszor tájrombolással vagy természeti értékeket veszélyeztetve. Általában elmondható, hogy akár egy település részeként, akár a tájba építve jöttek létre, a meglevő értékeket nem vették figyelembe, ahhoz nem alkal-
mazkodtak a tervezés során. Tervezésük és építésük során eleve csökkentett közösségi aktivitást feltételeztek, a közösségi tevékenységnek teret adó közterek, épületek mindenütt alulméretezettek. A lakótelepek új lakói a háziállatok – statisztikai átlagban minden lakásra jut egy-egy házi kedvenc, legtöbbször macska vagy kutya. amire senki nem készült fel a tervezés során. A funkció monotonitása nem oldódott, a lakótelepeken munkahelyek születtek ugyan (garázs-butikok, műkörömszalonok stb.), ezek azonban igen kis lépést jelentenek. A terveken még létező parkok, közösségi terek a valóságban leromlott állapotú, rossz közvilágítású, elhanyagolt terüle-
DISPUTA Árkádok
A teljes lakásállomány szerkezeti és építési időszakának jellemzői (db, 2005.)
35
DISPUTA Árkádok
tekké váltak. Értéknek tekinthető szinte minden esetben a beállt növényzet. A fejlesztések azonban elmaradtak, a karbantartás akadozik, a közbiztonság romlik. A növényzet védelme, fejlesztése, vizes élőhelyek kialakítása elmaradt. A lakótelepek tervezésekor tájépítészeti elveket és elemeket nem vettek figyelembe. Semmilyen természeti elemet, patakot, erdősávot, dűlőt, árkot, zöldfelületet nem tekintettek értékként. Sok esetben új ipari létesítmények, utak tervezésénél sem vették figyelembe a lakótelepen élők tömegét. Az egyetlen magyarországi szemétégető 30 évig szennyezte a főváros két legnagyobb lakótelepét (Újpest, Újpalota), holott a lakótelepek már álltak a szemétégető helyének kiválasztásakor. A területek szennyezettségét fokozza a gépkocsi-közlekedés erőteljes növekedése. Minden lakótelep parkolási gonddal, zaj- és porterheléssel küzd. A gyalogos- és kerékpárosközlekedés lehetőségei egyre romlanak. A nagy kiterjedésű lakótelepeken a belső közlekedés sem megoldott. Az épületek elhelyezésekor a fő szempont a darupálya gazdaságos használata volt, akár sík akár lejtős terepre kerültek az épületek. Amennyiben valamely már meglévő településrész helyére (szanálás után) kerültek az épületek, sok esetben kegyeleti szempontokat sem vettek figyelembe. Az alultervezett garázs és parkolószám miatt a tervezett és megvalósított zöldterületek egyre erodálnak, mindennapossá válik a zöldfelületeken való parkolás. A közterületek és zöldfelületek tervezése során a fenntartás, üzemeltetés kérdése háttérbe szorult. Amennyiben van is tervezett öntözőrendszer, annak használata megszűnt a magas költségek (vízdíj) miatt, az esővíz használatát figyelmen kívül hagyták. A közterületek takarítása nem megoldott, a közvilágítás minősége egyre rosszabb. Nincs a lakótelepeken helyi kertészet, üvegház, komposztáló. A szelektív gyűjtésre nincs terület és felhasználóháttér kiépítve.
36
Környezeti szempontok – az épített környezet szempontjai A lakótelepek építése során a természeti környezethez hasonlóan a társadalmi és az épített környezet értékeit sem vették figyelembe. Szinte minden lakótelep idegen test, zárvány vagy rákos daganat a település élő szervezetében. Egy-egy próbálkozás természetesen akadt. Pécsett a helyi színes építészeti hagyományhoz fordulva épültek meg a csíkos „pizsama” házak, vagy Pak-
son a „tulipános” homlokzatok, óriási közéleti vitát indukálva. Az épületen belül a természetes fényviszonyok általában jók. Sok esetben azonban a benapozás előnyét közömbösíti a látvány brutalitása. Lehet a lakások ablaka jól benapozott, ha a látvány, a kilátás a betondzsungelre, az aszfalton szálló műanyag zacskókra adódik, és ablakokat a por és zaj miatt még nyáron éjszaka is zárva kell tartani. A mellékterek ettől eltérően szinte minden esetben mesterséges megvilágítást kapnak. Az öt lakószinttel tervezett épületek lapostetős felépítményei természetes (gépi rásegítés nélküli) szellőztetést biztosítanak. Sok esetben, főleg a nyári időszakokban ez nem megfelelő. A műanyag vagy jó légzárású ablakok alkalmazása miatt a frisslevegő-utánpótlás sem megfelelő, ami szintén rontja hatásfokot. A pára (főzés, szárítás, növényzet, háziállatok) feldúsul a belső térben, és a hideg felületeken, sarkokban lecsapódva elősegíti a penészesedést. Különösen fontos a jó szellőzés a PVC és szőnyegpadló burkolatok elterjedt használata miatt. A 11 lakószintes vagy magasabb épületek esetében a szellőzést gépi elszívás segíti. A szellőzés kérdését előtérbe hozza nyílászárócsere tömeges megjelenése, és az, hogy egyre több szintetikus anyag és számítástechnikai eszközök tömege került be a hálószobákba, nappalikba is. Az előzőekben már említett alacsony hőszigetelő képességű épületfelületek (külső falak, födémek, padlók) miatt a zárt és egyszerű épülettömegek ellenére a paneles épületek energetikai működése jelenti a legnagyobb problémát a lakók és az önkormányzatok számára. Mára a lakások fűtési költsége eléri a háztartások költségeinek 25–35%-át. A lakások fenntartási költségei pedig az átlagnyugdíj felét. Ez a magas költség több tényezőből áll össze: • a távfűtés jelenleg alkalmazott megoldásai önmagában is rendkívül pazarlóak. A távfűtőműveknél befektetett energia 30%-a hasznosul a végpontokon, a lakásoknál, • a belső fűtési gépészeti rendszer elavult, nem vagy rosszul szabályozható, óriási egyenetlenségek alakultak ki a szükséges hőmennyiségben a szélső és közbenső lakások között, • a lépcsőházak fűtését csökkentik a közös költségek csökkentése érdekében, de a lépcsőházak lakásokkal érintkező falai nem hőszigeteltek,
A számított értékek ráadásul sokkal jobbak, mint a tapasztalati, mért értékek. A számítások szerint pl. 180 kWh/m2/év hőigényű épületnél a mért (és kiszámlázott) adatok 30%-kal voltak magasabbak. Megnézve az épületek thermovíziós felvételeit, tapasztalhatjuk hogy a hibás gyártás és építés miatt a hőhidak hatása jelentősen (akár 20–25%-kal is) növeli a hőigényt, és rontja a komfortérzetet. Jelenleg a lakások legnagyobb részében légköbméter szerint fizetik a fűtési díjat, így a legrosszabb és legjobb hőszigetelésű épületek díjai között nincs jelentős különbség. Van különbség azonban a hőszolgálatók között. A 3. táblázaton szereplő adatokból látható, hogy a többszintes és egyszerű tömegkialakítású paneles épületek energiafogyasztása a gyakorlati mérések szerint meghaladja a családi házak fogyasztását, annak ellenére, hogy az előzetes számítások szerint a családi házak fogyasztásának kellene magasabbnak lennie. Minden bizonnyal a paneles épületeknél a szabályozás és a megtakarítás lehetősége alacsonyabb fogyasztással járna. A szerkezeti jellemzők miatt a lakásokat mégis szinte azonos hőfokon kell tartani. Egészen bizonyos, hogy a lakásonkénti mérés/elszámolás fontos lehet, de nem cso-
Hőfotó
daszer. Amíg az egész épület energetikája nincs megoldva, vagyis erőteljes hőszigetelés és gépészeti felújítás nélkül a lakásonkénti mérés kierőszakolása inkább ártalmas, mint jó megoldás. Épülettervezési szempontok Kisebb részben pontházak és középfolyosós „kövér házak”, szinte azonos belső alaprajzi elrendezéssel adják az épületállomány legnagyobb részét. A személybejáratok eltűnnek a garázskapuk között. Semmilyen perszonalizáció nem jelent meg az épületekben és a környékükön – kivéve a grafittiket. A lépcsőházak szűkösek, a liftek sok esetben a félszinti pihenőkön állnak meg. Szinte nincs olyan panelház, ahol a lift akadálymentes lenne, vagy a földszinten lenne akadálymentes lakás. Az épületek nem mutatnak kapcsolatot a természeti és tárgyi környezettel. A lakások összkomfortosak ugyan, de a minimális alaprajzi méretre zsugorított terek mégis diszkomfortérzetet okoznak. A szűk méretek fokozzák az akusztikai, a pára és szellőzési gondokat. A lakások akusztikája rossz, és nyári komfortjának biztosítására sok esetben hűtés szükséges. Jelenleg nincs olyan hozzáférhető információ, amely a paneles lakásokra külön adatsort tartalmazna, azonban az jól látható más adatokból, hogy a lakótelepeken
2. A paneles épületek esetében a fűtési energia mennyisége, kWh/m2/év (építési korszakok szerint) építési időszak fűtési energia kWh/m /év 2
1960–69
1970–79
1980–89
1990-
280–310
240–260
180–200
200
3. Különböző építésmóddal készült lakások fűtésienergia-felhasználása, kWh/m2/év épülettípus
panel számított
fűtés: kWh/m2/ év
170
panel mért panel mért panel mért családi ház családi ház felújított Dunaújváros Pécs Miskolc számított mért családi ház 230
240
313
233
180
140
DISPUTA Árkádok
• a külső határolószerekezetek hőveszteségei nagyok. Rossz a homlokzati panelek, rossz az ablakok hőszigetelő képessége, ellenőrizetlen a légcsere, sok a hőhíd, • a számított és a mért adatok között nagy a különbség, a mért adatok sokkal nagyobb hőfogyasztást mutatnak, az eltérés akár 30% is lehet • az ablakok méretei az északi homlokzatokon túlméretezettek, • az ablakok külső árnyékolása nem megoldott, nyáron az épület túlmelegszik, télen nem védhetőek az ablakok az éjszakai hőveszteségtől.
37
belül megnőtt az egyszemélyes háztartások aránya, illetve az egyszülős családok túlreprezentáltak a város egészéhez viszonyítva. Ez rámutat arra, hogy a lakótelepeken miért fontos az alacsony üzemeltetési költség. Szerkezeti szempontok A teherhordó szerekezetek vizsgálatai azt mutatják, hogy az épületek ebből a szempontból jó minőségben épültek. Egyes helyeken a talajviszonyok nem voltak ideálisak, de jelentős szerkezeti problémák nem adódtak eddig. Azok a robbanással és tűzzel járó események, amelyek az elmúlt évtizedekben történtek, megerősítették azt, hogy a szerkezetek statikailag jól tervezettek. Ugyanakkor a thermovíziós képek azt is mutatják, hogy a további állékonysághoz a szerkezet hővédelme is szükséges lesz, a csomópontoknál az acélelemek korrodálását ugyanis meg kell akadályozni. Kérdéses az, hogy teherhordó falakban és födémekben milyen és mekkora nyílásokat lehet utólag létrehozni, illetve a cellák összenyitása hogyan oldható meg. A jelenlegi ajtóméretek szélességi értelemben bővíthetőek-e, pl. akadálymentesítés esetén? Az eddigi tapasztalatok szerint általában nincs akadálya a lakások közötti nyíláskialakításnak, illetve a szintek közötti összeköttetésnek. Mindkettőre van már megvalósult példa. Fontos kérdés, hogy a legfelső szinten zöldtető kialakítható-e? Jelenleg a kevés rendelkezésre álló tapasztalat szerint igen, de ezt minden további esetben meg kell vizsgálni. A liftek cseréje vagy új lift beépítése esetén felmerülő szerkezeti kérdésekre még nincs válasz, felmerülhet a homlokzati panelekre való külső rögzítés igénye.
DISPUTA Árkádok
Épületfizikai szempontok
38
A veszélyes anyagok jelenléte általános. Az épületek mintegy 40%-ánál jelenik meg az azbeszt, szerencsére csak lakáson kívüli terekben, az azbesztmentesítés mégis komoly probléma. Az épületekben alkalmazott egyéb veszélyes anyagok, oldószerek, ragasztók, festékek, higítók, klórtartalmú burkolóanyagok általánosan jelen vannak. Ezek számát és mennyiségét csökkenteni kell. Az épületek jelentős mértékben alulhőszigeteltek. A homlokzati panelek szendvicsrétegei között 5,7 vagy 8 cm hőszigetelést terveztek a gyártás során. A csomópontoknál, a függőleges és vízszintes fal- és födémcsatlakozásoknál ez 2 cm-
re csökken, a hőszigetelés teljes mértékben hiányzik a loggiák és erkélylemezek vonalánál. Az épületek általában akusztikai szigetelés nélkül készültek. A külső, többszörösére megnövekedett közlekedési zajokkal szemben a rossz ablakszerkezet és a növényzet hiánya jelenti a fő problémát. Az épületen belül keletkezett zajok elleni védelem (kopogóhang, léghang) megoldatlan, és az esetleges felújításoknál sem szoktak erre figyelmet fordítani. Szociális és kulturális aspektusok A lakótelepek nem gerjesztenek maguk körül vagy magukban gazdag kulturális életet, sőt amennyiben valamely családi házas területre építették őket, kulturális rombolással is járt az építészeti rombolás. A lakótelepek első évtizedeiben az alvóváros jelleget nehéz volt áttörni. A családokban élő felnőtteknek volt munkájuk, azonban lakóhelyüktől távol. Így a nehéz és időigényes közlekedés, a hos�szú munkaidő nem tette lehetővé a lakótelep saját kulturális életének megszületését. Az intézményrendszer a általános iskoláig fejlődött általában, amely fontos volt, de csak egy szűkebb korosztály számára. Érdekes és feszítő ellentét alakult ki az akkor magas technikai szintűnek tekinthető lakótelepi infrastruktúra és a szociális viszonyok, valamint a kulturális szövedék (hiánya) között. Az egyes korosztályok szerepe és aránya változott, azonban ez nem járt azzal, hogy a lakótelep bármelyik korosztály számára jobbá vált volna. A lakótelepek szociális szempontból óriási változásokon mentek át. Az építési időszakban a beköltözők az akkori városi átlagot jelenítették meg. Egyes esetekben még egy kicsit magasabb szociális lépcsőfokon is voltak. A beköltözők közül tanácsi lakást kaphattak a többgyermekesek, azok, akiknek fontos volt a munkájuk, vagyis a jólképzettek, egyes esetekben a politikailag megbízhatóak voltak, illetve azok, akik „jogosultak” voltak OTP- vagy szövetkezeti lakást venni. Általában azonban alacsonyabb volt az idősek és iskolázatlanok aránya, mint a város más területein. Az elmúlt 15 évben azonban jelentős változások indultak meg. Azok a családok, melyek megtehették – jövedelmük, kapcsolatrendszerük segítségével – elhagyták a lakótelepet. A lakótelepeken az elöregedés – beleöregedés – mellett a nagyobb mobilitási ráta is jellemző. Az állandó fizetéssel, munkahellyel bíró családok száma csökkent. A magasabb státuszú családok elhagyták a lakótelepeket, egyes helyeken ez szembetűnő, máshol lassabb a
A fenntartás, működtetés jellemzői A lakástulajdon átrendeződését több jelenség siettette. Az a törvény, amely lehetővé tette a „tanácsi” és a „szolgálati” lakások megvásárlását a benne élők számára nagy csábítást jelentett. Egyrészt elkerül-
hetővé váltak a „tanácsi” lakás megtartásához vagy örökléséhez szükséges jogi machinációk (álválások, eltartási szerződések stb.) és jogosan lehetett a lakáshoz hozzájutni. A roppant méltányos ár a lakás piaci értékének töredékét jelentette. MindNÉVJEGY ez vásárlási rohamot indított el (a legnagyobb Novák Ágnes eladás-vásárlás 1996-ra építészmérnök, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem esett). Az önkormányÉpítszeti Tanszékén adjunkzatok a befolyt pénzből tus, 2006-tól a DE MFK doszinte sehol semmit nem cense. Kutatási területe az fordítottak a megmaradt építészeti ökológia, a szolár lakásokra, s ez a helyzet építészet és az akadálymentesítés technológiái. ma sem változik: a laAz ökoépítészet nemzetközi káseladásból befolyt ös�rangú képviselőjeként oktaszegekből nem fejlesztik tott többek között Glasgowa meglevő töredékes laban, Edinburghban, Kolozskásállományt. Mára a laváron. kótelepi lakások 4–9%-a van önkormányzati tulajdonban. A dolgok sajátossága miatt azonban ezek is elszórtan, sok épületben. Az épületek tulajdonformája a társasházi tulajdon lett, ahol töredék részben az önkormányzat is tulajdonos maradt. Ez az alacsony bérlakásszám válik a lehetséges változások legfőbb akadályává. Különösen ijesztő ez a változás, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az első igazi vesztesek (és nyertesek) már elhagyták a lakótelepeket. Azok a családok, akik nem bírták a felvett kölcsön anyagi terheit, a magas üzemeltetési költségeket, vagy a munkanélküliség miatt jövedelem nélkül maradtak, néhány éven belül eladták a lakásukat, és vidéken vagy tanyán vettek lakást, némiképpen az önfenntartásra berendezkedve. A lakótelepek fizikai állapota egyre romlik. A ma 30–40 éves lakótelepeken az épületek külső képe még megnyugtató, rendkívül aggasztó azonban a gépészeti vezetékek és berendezések, a szakipari szerkezetek állapota. Mindehhez hozzájárul, hogy az üzemeltetési költségek lassan a duplájára nőnek, mint a szabadon álló családi házak költségei. A lakástulajdonosok által fizetett közös költség jó esetben fedezi az esetlegesen szükséges javítási munkákat (tetőszigetelés, bejárati rész költségei, liftkarbantatás, javítás, közös területek fűtése és világítása). A legritkább esetben alkalmasak tartalékképzésre, amiből értéknövelő beruházásokat is vállalhatnának. Két olyan terület van, ahol a lakó kontrollálhatja fogyasztását. A vízdíj egyedi mérése már megoldott 39 szinte minden lakásnál. Az addigi 300 l/fő/ nap fogyasztás átlagosan felére csökkent.
DISPUTA Árkádok
folyamat. Helyükre általában kisebb jövedelmű családok kerültek, általában egyszülős vagy kétszülős, de sokgyermekes családok. Az első beköltözők sikeres gyermekei mára elhagyták szüleik otthonát, így az aktív fiatalok száma csökkent, ezzel a kisgyermekek száma is. Nőtt viszont a nyugdíjasok számaránya a lakótelepi népességen belül. Számukra a lakások fenntartási költsége óriási teher, ők azok, akik az önkormányzatok szociális kereteit kimerítik. Jelentősen nőtt az egyszemélyes háztartások száma, különösen a nyugdíjasok között. Egy-egy vizsgált lakótelepen jelentős volt a lakosszámcsökkenés, egyes esetekben akár a 35%-ot is elérte változatlan lakásszám mellett. Nem lehet pontosan tudni, hogy ez a jelenség az esetek mely részében jelenti azt, hogy a lakáshasználat intenzitása csökkent (pl. a korábban 4 fő számára kiutalt lakást mára már csak az egyedülálló szülő lakja). Ez pozitív jelenség is lehet, hiszen a kis alapterületű lakások alkalmasabbak és kényelmesebbek az egy- vagy kétfős családok számára. A családok összetételének vizsgálata során az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyszülős családok aránya magasabb a lakótelepeken. Ha erre is tekintettel vagyunk, azt is át kell gondolni, hogy az egykeresős családok számára a jövedelmekhez képest viszonylag magas rezsiköltségek ezen családok számára men�nyire megterhelőek. Az egyszemélyes háztartások aránya szintén nagyon magas, egyes lakótelepeken eléri, vagy meghaladja a 30%-ot. Nem történt még meg annak a vizsgálata, hogy milyen mértékben vannak jelen üres lakások a lakótelepeken. Olyan üres lakások, amelyet más célra használbak, vagy kiadják pl. iroda, céljára, illetve a tulajdonosok adják ki albérletbe. (Gyakorlati tapasztalat szerint minden lépcsőházban több olyan lakás van, ahol nem a tulajdonos lakik, egyes becslések szerint ez elérheti a 7–9%-ot is.) A fent leírt jelenségek már olyan jelentős változásokra utalnak, amelyeknek lehet jó hatása – a zsúfoltság csökken, a komfortérzet javul –, de lehet sok probléma forrása is. Bennragadnak a szegények, végképp elodázódik a megújulás lehetősége. Végső soron a szegregáció örvénye nem lesz leállítható.
4. Bérlakások aránya a lakásszektoron belül az EU egyes országaiban (%) Magyarország
Dánia
Hollandia
Németország
Belgium
Skócia
Svédország
Portu- Francia- Lengyelgália ország ország
Szlovénia
1
7
20
48
28
45
33
20
20
38
4
4
2
93
80
52
72
55
67
80
80
62
96
95
1. Bérlakások aránya, 2. tulajdos által lakott lakások aránya
5. Felújított paneles lakások száma az EU egyes országaiban (ezer darab) Magyarország
Dánia
Hollandia
Németország
Belgium
Skócia
Svédország
Portu- Francia- Lengyelgália ország ország
Szlovénia
1
551
360
1073
5727
299
397
912
681
6381
6171
132
2
60
180
320
5600
149
290
820
60
3200
610
60
1. Összes paneles lakás, 2. felújított paneles lakások száma
A másik az áramfogyasztás: itt a lakóknak van némi mozgásterük, bár a belső terű helyiségek természetes megvilágítása nem oldható meg. (Az elektromos áram fogyasztása mégis folyamatosan nő, főleg a lakásokban felhalmozott szórakoztató elektronikai szerkezetek és konyhai berendezések, a légkondicionáló berendezés miatt.) Az egész épületet érintő döntések meghozására azonban nincs kialakult rendszer, a társasházi törvények változásai nem oldják meg a tőkehiányból adódó bénultságot. Sok esetben a szakmai tudás hiánya miatt olyan munkába kezdenek, amelyek károsak az épület egésze szempontjából, más esetekben a tényleges szükséges munkákra nem lehet pályázni, a pályázható munkákra viszont nincs szükség. Azaz a lakástulajdonosok tulajdonuk kis szeletére vannak csak ráhatással (milyen színű legyen a tapéta, és mennyi vizet fogyasztanak), de a legnagyobb tételekre nincs befolyásuk.
DISPUTA Árkádok
A hazai felújítási „programok” értékelése
40
Az eddigi felújítások (ablakcsere, hőszigetelés javítása, gépészeti javítások stb.) egyetlen egy esetben sem alapultak átfogó vizsgálaton, és nem tartalmaztak olyan elemeket, amelyek a lakótelepek egészét javították volna. Nem lehet persze kétségbe vonni, hogy fontos volt a felújítások megkezdése, azonban az is látható, hogy átfogó szakmai háttérvizsgálatok hiányában nehéz megállapítani, hogy ezek milyen mérhető (esetleg nem számszerűsíthető) előnyökkel vagy hátrán�nyal járhattak. Mivel a felújításoknak már eddig is nagyobb számban (több tízezres nagyságrendben) meg kellett volna történnie, a legutolsó pillanat egyre kevésbé alkalmas a megalapozott döntésekre. Az első * A cikk folytatása a következő számunkban.
generációs (1960–1969) között épült mintegy 41 000 darab paneles lakásnak a tervezett felújítási ideje 1991–1999 volt, jelenleg pedig az 1970–1979 között épült mintegy 275 000 darab lakás felújításának kell végbemennie. Mielőtt továbblépünk, érdemes áttekinteni az eddig elvégzett felújítások eredményeit. Egyes tipikusnak nevezhető megoldások alkalmazása között is van különbség lakótelepek között. Győrben az átlagosnál több volt az ablakcsere, míg Dunaújvárosban a külső hőszigeteléses megoldásból volt több. Eközben Budapesten alig történt valami előrelépés, a paneles épületekre vonatkozó pályázatok közül a fővárosban az összes pályázati összeg alig 1,5%-át fordították, holott a paneles lakások 40%-a Budapesten található. A szakértők egyetértenek azzal, hogy a gépészeti fejlesztések, valamint a szakipari szerekzetek felújítása mintegy 30 évenként szükséges. Ismerjük, hogy az ötvenes évektől kezdve az építőipar és az építés minősége romlott, a vizsgált lakóépületek tartószerkezetei megfelelnek a 80 éves „szavatosságnak”, azonban szinte az összes szakipari szerkezet és gépészeti berendezés kifogásolható minőségben készült el, így azok felújítási ciklusa rövidebb, mint a tradicionális épületeknél. A paneles épületek esetében ez sok esetben az elektromos hálózat teljes felújításától (pl. aluminium vezetékrendszer cseréje) a víz- és csatornavezetékek cseréjéig kellett volna, hogy terjedjen már az elmúlt évtizedben. A legtöbb látható gondot okozó szerkezetek az ablakok és ajtók, az előbbiek energetikai és akusztikai, az utóbbiak biztonsági és akusztikai szempontból. Új elemként kerülnek az épületekbe az informatikai és biztonsági rendszerek, amelyek kiépítése különösen fontos lenne.
Dunaújváros és az osztalgia felületei Polyák Levente
rokon is átnyúló kollektív emlékezet egyik megkülönböztetett fontosságú szimbólumává vált. A Dunaújvárost, illetve Sztálinvárost vizsgáló történeti kutatások és riportok nem emlékeztetnek a helytörténetírás szokványos példáira: a megszokottól eltérően zajlik itt jelen és múlt szembesítése. Miközben a hétköznapokra koncentráló történész azon fáradozik, hogy a múlt tárgyait s a múltban zajló életgyakorlatokat közelbe hozza, s ezzel megérthetővé tegye a jelen kontextusában, a szocialista korszak elemeihez való ironikus-nosztalgikus viszony értelmezési technikája egy szimbolikus távolság megteremtésén alapul. Az előbbi gyakorlatra példa az a rendkívül érzékeny Sztálinváros-monográfia, amelyet Horváth Sándor tett közzé 00-ben, az utóbbira pedig az MTV Főtér című műsorának egyik 00 májusi adása. Ebben az adásban a Dunaújvárosba érkező stáb talált egy 90-es évekből származó autóbuszt, ezt filmezte a kihalt vasárnapi utcákon: ezzel tudatosan alakította úgy a forgatás helyszínét és idejét, hogy a képernyőn úgy látsszon, ez a város még mindig Sztálinváros, ahol megállt az idő. Úgy látszik, Dunaújváros nemigen képes megszabadulni örökségétől, azoktól az asszociációktól, amelyek minduntalan a múltba utalják vissza. Az a kérdés, hogy milyen szerepet játszik Dunaújváros múltja a város jelenében, nem kis mértékben az „örökség” helyi hatásmechanizmusaira vonatkozik, és számos további kérdést vet
DISPUTA Árkádok
A
z utóbbi években mintha újra élénkülő érdeklődés mutatkozna Dunaújváros iránt, és nem kizárólag az építészek vagy az urbanisták részéről. Ez az érdeklődés nem egyszerűen azokra a sajátos vonásokra irányul, amelyeket a jelenkori Dunaújváros visel, hanem arra a viszonyra is, amelyet a város saját múltjával fenntart. Nagyon nehéz ugyanis úgy beszélni Dunaújvárosról, hogy ne beszéljünk egyúttal Sztálinvárosról is. Az a sajátos építészeti, antropológiai, történelmi és politikai szempontokat egybekapcsoló diskurzus, amely Dunaújváros és általában az új városok körül manapság kialakul, lényegében a szocialista formáknak a posztszocialista térben való megjelenéséről, az új társadalmi-esztétikai kontextusban elnyert jelentésváltozásairól szól. Tehát valójában arról az átalakulásról, amely egy értékeit átszervező társadalomnak a formáihoz, tárgyaihoz, tereihez fűződő viszonyában látványosan végbemegy. Ez a változás az adott tárgyak tapasztalásából az e tárgyakra való emlékezés felé történő átmenet által bontakozik ki, és alapvetően hozzájárul a kulturális örökség bizonyos szféráinak kialakulásához. Mindez a Dunaújvároshoz való viszony esetében egy látszólagos paradoxonhoz vezet. Az a város, amely úgy épült jószerivel a semmiből, egy ismeretlen faluból múlt és emlékezet nélküli, ötvenezres népességű várossá néhány év leforgása alatt, hogy újdonsült lakosait és helyi társadalmát is elvágta korábbi életétől és emlékeitől, ez a város mára a nemzeti hatá-
DISPUTA Árkádok 42
fel, amelyeket nem érthetünk meg anélkül, hogy közelebbről is szemügyre ne vennénk két örökség-stratégiát: a kollektív emlékezet egyik sajátos formájaként a 20. század végén kibontakozó „osztalgiát”, és a helyi energiákat katalizáló kulturális közvetítést. Dunaújváros nemcsak a saját múltjával van felbonthatatlan szövetségben, hanem más hasonló sorsú városokkal, illetve azok múltjával is. A budapesti Centrális Galériában 2004 elején a már említett Horváth Sándor rendezte 6 Sztálinváros című kiállítás a volt szocialista világ rövidebb-hos�szabb ideig Sztálinról elnevezett városait (Katowice, Eisenhüttenstadt, Dunaújváros, Brassó, Várna és Volgográd) gyűjtötte és hasonlította össze. Ez a kiállítás tökéletesen jelzi, hogy Dunaújváros, itt szereplő társaival egyetemben, paradigmatikus város, amely nem-
csak saját megépülésének korszakát jelképezi, de egy olyan sajátos építészeti és városépítészeti hozzáállást is, amely a városokról szóló beszéd egyik fontos hivatkozási pontja. A Dunaújváros iránti érdeklődés tehát többet jelent a kollektív figyelem véletlen kalandjánál, és a város konkrét terénél, illetve képzeténél is jóval messzebb mutat; egy nemzetközi tendenciába ágyazódik, amely egyszerre inspirálja a profes�szionális és a laikus emlékezést. Ahhoz ugyanakkor, hogy a szocialista korszak építészetének és városépítészetének befogadása ne ütközzön automatikus elutasításba, egy bizonyos idő elteltére volt szükség. Ez az időbeli távolság Dunaújvárosnak hasonlóan központi szerepet adott a szocialista korszak megítélésében, mint a lakótelepeknek. Ebben az értelemben Dunaújváros a szocialista korszak építészetéhez való viszony megújulásának médiuma lehet, pozíciójának megtalálása a közösségi emlékezetben egyúttal e korszak építészetének nyilvános „rehabilitációját” és értő megközelítésének lehetőségét is eredményezheti. Igen sok múlik azon, hogy milyen sikeresen tudja kihasználni örökségét Dunaújváros, és ez elsősorban építészetének, városképének és mítoszainak hazai, illetve nemzetközi újrapozicionálását jelenti. És erre Dunaújvárosnak komoly szüksége van. Az a város ugyanis, amely az 1950-es, 1960as évtizedekben az átlagot messze meghaladóan kitüntetett szerepet kapott a területfejlesztési politikában, és amely mint kirakatváros még az 1980-as években is igen előkelő helyen szerepelt a városhierarchiában, ez a város az 1990-es években lényegében teljesen elvesztette ezt a szerepet. Ezzel párhuzamosan, bár változatlanul aránylag jó munkalehetőségeket és keresetet kínál, megszűnt vonzó lenni mint lakóhely, sőt jelentős elvándorlási, valamint szuburbanizációs folyamatok helyszíne. E folyamatok egyik eredménye, hogy helyi lakosság igen gyorsan öregszik, ami jelentős hatással van a város önképére is: „Dunaújváros egy fiatal város, ahol öregek laknak”. Ezzel az átalakulással némileg összefügg az is, hogy a város idegenforgalmi szektora a rendszerváltást követően összeomlott, a turisztikai kínálat kiüresedett; nem igazán sikerült kitölteni a szocialista mintaváros szertefoszló imázsa után maradt űrt. Ennek az űrnek betöltésére, illetve a Dunaújvároshoz kapcsolódó képzetek megújítására, illetve felfrissítésére több lehetőség mutatkozik. Az egyik ilyen lehetőség, amely kizárólag a város szocialista múltjára, építészetére és városépítészetére épül,
építészete is) egy jelentésében újrahangolt, szimbolikus, kultikus tájjá válik. Ez a viszony nem feltétlenül ironikus, de gyakran azzá válik – ahogyan azt az említett, Dunaújvárost mint múltban megrekedt várost bemutató, televíziós Főtér-adás is példázza. Minden bizonnyal a város képének egyetlen sztereotípiába merevítésétől tartva mondott nemet a dunaújvárosi városvezetés is egy szocialista szoborpark s a hozzá kapcsolódó szórakoztatókomplexum építésének ötletére, amelyet a városi Idegenfogalmi Hivatal vetett fel. Indoklásuk szerint ez a terv a várost skanzenné, „nemkívánatos szocialista zarándokhellyé” változtatta volna, végleg bezárva ezzel egy elmúlt korszakba, és legitimálta volna egy speciálisan osztalgikus nézőpont monopóliumát. Mindebben valószínűleg egyébként igazuk volt. Mégis: a szocialista múlt egyedülállóan egységes építészeti emlékei túl evidens lehetőséget kínálnak ahhoz, hogy a város ne használja ki őket, másrészt pedig valóban ezek alkotják a város építészeti örökségét. Ha a szocialista témapark nem valósult is meg, megvalósult a szocreál építészet dunaújvárosi tanösvénye, amely tavaly óriási sikerrel mutatkozott be az országos turisztikai kiállításokon. A Vasműtől induló, 33 épületet összekötő tanösvény nem játszik a múlt távolságára, hanem miközben a 2004-ben műemlékké nyilvánított rendelőintézet és a mozi mellett is elhalad, min-
DISPUTA Árkádok
az „osztalgia” hullámának meglovaglása. ‘Ostalgie’: a német ‘Ost’ (kelet) és a ‘Nostalgie’ (nosztalgia) szavak egymásba csúsztatásával létrehozott kifejezés, amely a volt keletnémet (majd az egész kelet-európai szocialista) kultúra tárgyai és vizuális jelei iránti külső nézőpontból kifejlődő, mind egzotizmust, mind iróniát tartalmazó lelkesedést jelöli. Mondhatni: nyugativá kell válni ahhoz, hogy osztalgiát érezhessünk. Az osztalgia hatókörében a tárgyak egy sajátos idő- vagy térbeli áttételen keresztül új jelentésekkel ruházódnak fel, egyszerű egyéni használati tárgyakból kollektív kultusztárgyakká, szimbólumokká válnak. Ennek az áttételnek a természetét jól világítja meg Arja Hyytiäinen finn fotós egyik 2004-ben Kijevben készült fényképe. A képen frontális nézőpontból egy pad látható, amelyen egymástól nem teljesen eltávolodva két alak ül. Egyikük, hetven év körüli, pirospozsgás arccal, önelégülten néz körül, miközben szemmel látható büszkeséggel viseli zakójának hajtókáján az ös�szes lehetséges kommunista kitüntetést. A mellette ülő tizenéves fiú markából eszik valamit, és ügyet sem vet az öregemberre. Hátradől, így piros trikóján láthatóvá válik a sárga színű felirat: CCCP s mellette egy sarló. Miközben öltözékükön mindketten ugyanazokat a szavakat, illetve szimbólumokat viselik, ezekhez a jelekhez nyilvánvalóan tökéletesen eltérő módon viszonyulnak. Az a néhány centiméter, ami a padon elválasztja őket, valójában óriási generációs szakadék, amely azok között húzódik, akik hétköznapjaikban tapasztalták meg a szocialista korszakot és akik csak bizonyos távolságból, a Fal túloldaláról vagy a Fal leomlása utánról „emlékeznek” rá. Ezt a távolságot persze az egykor jelenlévők is fel tudják építeni magukban. Az osztalgia retorikája eltávolít, kiemeli a tárgyakat az akadálytalan evidencia szférájából, és idézőjelbe teszi őket. Elsődleges hordozója a film, de fontos eleme lehet az építészeti környezet is, amely ebben a helyzetben mint közeggé kiterjesztett film veszi körül a nézőt. Miközben a magyar film már a Megáll az idő és a Moszkva tér című darabokkal megkezdte az osztalgia-termelést, és végképp a befejezett múltba utalta a közelmúlt tárgyi és nyelvi világát, az építészek talán első igazán nyilvános osztalgikus gesztusa a tavaly októberi pasaréti építésztalálkozó volt. Ezzel a lépéssel az építész szakma hivatalosan is legitimálta azt a kulturális távolságot, amelyen keresztül a fiatalabb generációk szemében a lakótelep (s a szocialista korszak másfajta
43
DISPUTA Árkádok 44
den egyes épületet megpróbál kontextusában értelmezni. (Egyes épületeknek saját becenevük is volt a megépülésük utáni időszakban: kocka, kisbivaly stb.) Természetesen ez az örökség-stratégia sem feltétlenül mentes az osztalgiától, de annak megélését a befogadóra bízza. A Dunaújvároshoz kapcsolódó képzetek megújítására, illetve felfrissítésére kínálkozó másik örökség-stratégia egy belső nézőpontot próbál megteremteni az örökség tárgyait kijelölő és e szerepükben rögzítő tekintet számára. A város saját mítoszai hatásos fegyverként vethetőek be a kívülről történő egyoldalú meghatározódás ellen, árnyalva mind a hanyatló indusztriális város, mind a szocialista város képét. Dunaújváros pedig rengeteg különleges vonással és ezekhez kapcsolódó saját történettel rendelkezik. A város története megírható akár úgy is, mint a rögzülésnek ellenálló, az intézményesülésből állandóan továbbcsúszó struktúrák története, ahol az előre gyártott rendet, totális térpolitikai elképzelést minduntalan felülírják a „folklorisztikus városhasználat” gyakorlatai, ahol a városi terek máshogyan működnek és a városi funkciók máshová kerülnek, mint ahogyan azt tervezői elképzelték. A város, amelyben születése pillanatában olyan heterogén lakosság volt fellelhető, mint sehol másutt („Az országnak részben a szemete, részben a java került oda” – írta visszaemlékezéseiben Örkény).
Egy város, ahol az 1980-as évektől kezdve érthetetlenül magas a zenészek és képzőművészek száma, és ahol kivételesen kreatív miliő jött létre, amelynek eredményei egy egyedülálló kortárs művészeti intézetben közvetítődnek. Az ezekből a történetekből kibontakozó geográfia megkülönböztetett helyei a vasmű (ahol a város lakosságának jelentős része dolgozott), az acélszobrász alkotótelep (amelyből kiindulva a város utcáin szétszóródtak a város létalapját jelentő acél megformált darabjai), a garázssor (ahol a hely szűkében lévő városi zenei szcéna tartja próbáit), de ugyanígy a mozi és a rendelő is, amelyek szintén a hétköznapi élet fontos terepei voltak. A város specifikus vonásaira, lehetőségére, kreatív potenciáljára vonatkozó reflexióban különösen fontos szerep jut a Kortárs Művészeti Intézetnek, amely egyszerre képvisel külső és belső nézőpontokat a várossal való kapcsolatában. Miközben az intézet látogatóinak és kiállítóinak egy részét Budapestről és Pécsről kapja (tehát jelentőségét részben e városok viszonylatában nyeri el), valójában helyi feladatokat vállal. Egyrészt közvetítő szerepet tölt be a helyi művészek és az ország művészeti közvéleménye között, másrészt koncepciójában különleges szerepet kap maga a „helybeliség” kérdése, a város társadalmiépítészeti kontextusával való folyamatos törődés is. A közelmúltban az intézet több olyan kiállításnak és eseménynek is bázisa volt, amelyek a dunaújvárosi köztérben valósultak meg ugyanerre a térre és a társadalmi kontextus által felvetett kérdésekre adott reakcióként (Egy perc, egy kép, 2003, Demo, 2004.). Az örökségnek ez az „integrált” megközelítése tehát nem az eltávolítás technikájával él, hanem, miközben megpróbálja kiküszöbölni a külső nézőpontból adódó torzításokat, a város saját kreatív erőforrásainak, belső narratíváinak felkutatásán dolgozik. Ez a megközelítés a különböző helyi építészeti értékeket nem azok univerzalitásában, hanem a helyi társadalmi-kulturális értékek kontextusában vizsgálja és avatja örökséggé. Természetesen e két stratégia nem zárja ki egymást, hanem nagyon is gyakran egymásba fonódik. Dunaújváros turisztikai törekvései, a városról rendelkezésre álló információ, a helyi intézmények tevékenysége és a ma is folyó kutatások mind elősegíthetik, hogy sokoldalú kép alakuljon ki egy sokoldalú városról. Fotók: Szemerey Anna és Henk Csaba
„Volt-e ami nincs” Kezdhetünk-e itt és most bármit egy kötetnyi verssel, ami színültig múlt és nosztalgia? Mi az, amit a lírai hagyomány egyik leggyakrabban működtetett alaphelyzetéből mondani tud Fecske Csaba új kötete? Az Első életem, amellett hogy körülírja a nosztalgia természetét, végig is gondolja annak lehetőségeit. Szisztematikusan készíti elő a terepet annak bizonyítására, hogy nincsenek visszafelé vezető utak, és nagy erénye, hogy mindeközben nem süllyed bele semmiféle szentimentalizmusba. Saját halálról beszél a versbeli én, de mégis tárgyilagos tud maradni közben, ami az olvasó számára nagy könnyebbség. Tárgyszerűvé tesz, eltávolít magától és tőlünk. Megkerülhetetlen problémákról szól, de legtöbbször hétköznapi nyelven, magát a kimondás, a kibeszélés aktusát helyezve a középpontba. A kötetet ugyanaz a reflexiók által szenvtelenné tett tónus uralja, attól függetlenül, hogy éppen a legnagyobb kérdésekről, vagy a legjelentéktelenebb apróságokról van szó. Ez az egyenrangúsítás pedig lehetővé teszi számunkra, hogy olykor felülemelkedhessünk a folyamatosan érkező szomorúságimpulzusokon. A Hazajáró című ciklus a visszatekintéshez szükséges múltbeli helyszínt több nyelven is megteremti – gyerekkori idillről, szögligeti tájakról, a bibliai Paradicsomról, Óperenciáról beszél. A megidézettség azonban hangsúlyos lesz itt is, hiszen „elfogódott régi tájon” járunk, amit itt-ott elsötétítenek a későbbi, a jelenhez tartozó tapasztalatok. Időről időre kimerül a beszélőben a vigasztaló nosztalgia, ilyenkor hirtelen aláássa azt nézőpontjának távolisága. Az emlékekhez való visszatérés válik itt lehetetlenné, és ebből a kudarcból érkezünk meg a következő ciklushoz. Az Az lesz, ami volt megint csak egy elmúlástapasztalatot közvetít. A téma változatlansága azt a beletörődést hordozza magával, hogy nem is lehet másról beszélni. Jelenbeli területre értünk, de itt is csak a veszteséglista gyarapodhat, az élők pedig csak a barát vagy rokon halálának tanúiként vannak jelen (Tanúid voltunk). A rekviemekben a betegség és a test kerül előtérbe, és ezzel együtt proszektúrák és kórházak. Az elmúláshoz kapcsolható fogalmiság is átalakul ebben a közegben, így beszélhetünk például „időgondozóról” (Az időgondo-
zóban). Aztán ugyanez visszájára fordul az Ők múlnak el című szövegben: „nem az idő múlik ők múlnak el”, ami pedig a fogalmiságtól való teljes megfosztottság tapasztalatát nyújtja. A szöveg címe mindemellett megint csak közvetít egyfajta eltávolítást is, hiszen az itt maradó szemszögéből beszél az elmúlásról. A címben előkerülő „ők” ilyen módon megalapozza az én biztonságos pozícióját, illetve tanúként azzal az illúzióval vértezheti fel magát, hogy ismeri az elmúlást. Az eltávolítás másik eszköze a „tárggyá degradálódott halottak” (A proszektúrán), a bomló testek részletező leírásai. A testi romlás szintén lehet vigasztaló, hiszen valamennyire a megsemmisülés helyébe lép, valami megfogható változással törődhet a szemlélő a radikális ismeretlenség helyett. Ezért lehet szükség ilyen leírásokra a rokonok öregedésével foglalkozó szövegekben is (Az út végén). Ezen a ponton már kicsit meglepőnek tűnhet, hogy a következő ciklus címe is az eddigi témához kapcsolható. Az Itt lenni nélkülem darabjai azonban jóval tovább vezetik az olvasót. A kötet címével összeolvasva értelmezhető ez az új alaphelyzet egyfajta második életként is. Annál is inkább, mivel az eddigi ciklusok igen egyszerű logikát követve érnek el idáig, a gyerekkor idilli tájain át a bomló test képeiig vezet az út. Már itt, a könyv elején eljutunk a megsemmisülésig, ami igen erőteljesen veti fel a folytathatóság kérdését. Az előző ciklus végén még a gyászoló versbeli beszélő az, aki letakarja a tükröket (Letört kilincs). Az első élet ott tehát számára nem fejeződött be, és folytatódhat a szólama is, annak ellenére, hogy az Itt lenni nélkülem ciklusban a jelenléte, illetve általában az emberi jelenlét erőteljesen megkérdőjelezhető, bármerre nézünk, nem láthatunk senkit. A címen túl tovább erősíti ezt a benyomást, hogy ő is hangsúlyosan múltbeliként nevezi meg magát. Már az első szöveg is ezt a lezártságot mutatja, az önteremtő ember kudarcát: „önmagad nyersanyaga vagy s lettél / mesterműved vagy épp selejted / teremtő és gyarló kreatúra / a szerszámot végül elejted”. Olyan körkörösséget tapasztalhatunk meg itt, amelyre már az előző ciklus címe is utalt, a nyersanyag és a végtermék között ezek szerint nincs számottevő különbség. Ebben a meg-
DISPUTA Lépcsők
Fecske Csaba: Első életem
45
DISPUTA Lépcsők 46
ismétlődő anyagiságban bújik meg a beszélő, és ennek következményeképpen hiányozhat emberként az itt megteremtett térből, hiszen része lesz annak. Így lehetne értelmezhető a cím mindkét kitétele. Felvetődik azonban a kérdés, hogy létezhet-e ember nélküli táj, illetve hogy milyen is lehet, vagy lehetne egy ilyen táj. Ezek a szövegek ugyanis az itt megállapítottakkal ellentétben igen mozgalmasak, képeikben nyoma sincs a kietlenségnek. Megteremt egy második világot a beszélő, de nem szólhat róla másképpen, csak úgy, ha közben antropomorfizálja: „egy rózsa próbálgatta magát a halszagú estben / elkoszolódva hevert előttem a félholt nyár … az elsötétülő vizet nesztelenül nyaldosta a hold” (Ami sose volt). Ez a világ nemcsak hogy magán viseli az ember nyomát, az ember torzóit, és az emberi élet maradékait, de tulajdonképpen ezekből áll össze. Csak éppen a sétányok üresek, mindössze rózsák, darazsak, a fény és a nyár lakják. Ez az üresség azonban éppen a megszemélyesítések miatt nem lehet ijesztő, hiszen ezzel az eszközzel familiarizálódik a külvilág. Az eljárás tehát ugyanaz, mint a korábbiakban, menekülünk az ismeretlenből az otthonosság felé. Nincs jelen ember, mégis az ő nyelvén teremtődik meg ez a látszólagos más-világ, folytatódik ugyanaz az élet, mostantól ember nélkül. A megfigyelő tekintet azonban átrajzol itt mindent, az első élet, az első világ analógiájára. Az ember nélküli tájnak szükségképpen láthatatlannak kellene maradnia az értelmező tekintet nélkül. Azt mondhatjuk, hogy nem létezhet táj megfigyelő nélkül, a megfigyelő jelenléte meghatározza azt. Sémák alapján érti meg, és ezeket nem veheti máshonnan, csak saját közegéből. Ezek a sémák kötik össze az első két ciklus világát a harmadikkal, és csak az előzmények alapján érthető meg ez az új tapasztalat. A megfigyelő benne van a tájban, elvész a táj anyagiságában. „Félbemaradt torzókból” álló szoborparkról van itt szó, ami már senkit nem emlékeztet semmire, hiszen már az előző ciklusban lemondtunk a visszatekintés lehetőségéről. A torzó félbemaradtsága pedig egyértelműen jelzi az ott zajló folyamatok, és az itteni állapotok közötti ok–okozati kapcsolatot. Ezek után igen sokféleképpen értelmezhető az Ami sose volt című szöveg, amelyben a versbeli beszélő talán egy pillanatra láthatóvá válik: „kóbor kutya szemében láttam meg először igazán magam”. A gazdátlan kóbor kutya is az ember nélküli táj
tartozéka kell, hogy legyen. Ha a beszélő az ő szeme tükrében látja meg magát, ha rajta keresztül értheti meg a pozícióját, akkor ez egy az eddigiekkel éppen ellentétes irányú folyamat. Nemcsak a táj megértéséhez van szüksége saját magára mint viszonyítási pontra, hanem önmagát sem értheti meg a külvilág által nyújtott támpontok nélkül. A magyar líratörténetben ez a tapasztalat ilyen kifejtett formájában sem előzmények nélküli, József Attilánál az Óda működtet hasonló logikát. Ott a külvilágtól kölcsönvett szavakon keresztül nevezhető és érthető meg csak a kedves, aminek következménye a nyelv által való közvetítettség, az elérhetetlenség tapasztalata. Az Itt lenni nélkülem szövegei nem vezetik el az olvasót ebbe az irányba, hiszen itt mégiscsak a tájhoz tartozó anyagiságban marad mindvégig a beszélő. Nem láthatja a kutyát, mert saját magát veheti csak észre a szemében, és ezáltal a kutya sem láthatja őt, hiszen csak a beszélő nézi magát rajta keresztül. Nem születhet meg az az érzés, hogy valaki néz. Megmarad tehát láthatatlannak, beigazolódhat az ismeretelméleti tétel. A hagyományos természeti képek, illetve az ezekből kialakított metaforák jelenléte éppen a fent körvonalazott játék által válhat érdekessé, ezzel lehet több, mint díszítőelem. Az emberi alak benne lesz a táj anyagiságában, és ezáltal ember és táj szükségszerűen alakítják egymást, nem maradhatnak változatlanul, mint ahogy egy metafora két eleme is alakul pusztán az egymás mellé kerülés által. Éppen ez válhat itt térben elképzelhetővé. A ciklus vége felé pedig már olyan szövegekkel találkozhatunk, amelyekben teljesen egybeolvad a két világ: „nem a madár jut el az égbe / a szem előtt nyílik meg az égi kárpit” (Hozadék). Mindkét összetevő eltűnik, és létrejön egy harmadik jelentés. Egy második világ. A következő ciklus, az Idényvég ezt a folyamatot már nem követi, nem kapcsolódik szorosan az eddigiekhez. A szétválasztott világok kérdésköre nem folytatódik, itt az eddigieknél is klasszikusabb, szintén természeti képekkel átesztétizált, és megint csak az elmúlást tematizáló versekkel találkozunk. Ez már az eddigiek után nem körüljárása a témának, inkább érezhető önismétlésnek. Az Itt lenni nélkülem világából kimaradó versbeli beszélő itt egy igen hasonló tájban jelenik meg, a külvilággal való viszony pedig leegyszerűsödik, kint és bent ellentétére bomlik. A klasszikus ősz-versektől ezek a szövegek egyrészt formailag térnek el, másrészt abban, hogy
az azokra jellemző elégikus hangulatból kibillentik az olvasót a gyakran előforduló diszharmonikus képek. Az Őszi reggel megidézi ugyan az évszak hangulatát hagyományosan megteremtő elemeket, de közben feszültséget is teremt: „a szatír szél nekiront a lombnak / lószar körül verebek zajongnak”. Az analóg világok pedig csak az Eleitől fogva ciklusban kerülnek elő megint. Itt a mitológiai, bibliai történetek léphetnek az első élettel kapcsolatba. E mellérendelt világ a másikkal egy időben érvényes, ráadásul e szövegeket apokrif történetekként érthetjük, így a Biblia történeteivel is párhuzamosság tételezhető. Ebből a kiindulópontból pedig értelmezhetővé válnak az utolsó ciklus szövegei is, amelyekben monogramok által megidézett és egyúttal eltávolított szövegvilágok bukkannak elő. Az Idegen érzés cikluscím ezeket éppen ellenkezőképpen határozza meg, külön világokként, ahol a leghangsúlyosabb az lesz, hogy önállóan felfedezhetetlenek, mások által megteremtettek. Mindez a ciklussal azonos címet viselő vers tanúsága szerint a hazátlanság állapotához vezet. Az Itt lenni nélkülem ciklus után benépesülni látszik a kötet, és ebből a szempontból a Kilátszanak belőlem lesz a csúcspont. Régi és új szerelmekről esik itt szó, akik leginkább kis történetek, leggyak-
rabban szerelmi együttlétek szereplőiként kerülnek elő. A versbeli beszélő hol szókimondó, a légyottok erotikus jellegét emelve ki, hol pedig szemérmesen hallgat, az olvasóra bízva a részleteket. Annyival is népesebb ez a világ, hogy szerepverseken keresztül teremt bele alakokat, például a bakfist (Bakfis a tükör előtt), aki az éretlen, fiatalos szerelmet idézi meg, ezzel megint nosztalgikus szituációt teremtve. Múlt és jelen távolsága, illetve a következményként értett veszteségérzés ismét jelölődik, ahogy a beszélő mondja, mára „már én se a tested csak a vágyat kívánom” (Ezüstkor). Nem más ő itt már, csak „csontokra teregetett szerelmes hús” (Szerelmes hús), csak váza a szerelmi történeteknek, illetve minden eddigi történetének és emlékének. Annyiban létezik, amennyiben ő maga teremti meg saját múltját, hiszen kérdés, hogy „valóságos-e bármi / annyi év alól előkotorva / volt-e ami nincs / van-e ami egyszer megesett” (Először). Eddig jutunk tehát a kötet olvasásával, teremthetünk néhány világot, csak hogy megtapasztaljuk, nincs közöttük átjárás. (Fecske Csaba: Első életem, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006.) Mezei Gábor
Megújúló patrisztika Nüsszai Gergely a görög patrisztikus irodalom talán legkutatottabb és a legmódszeresebb módon vizsgált szerzője. Ennek elsődleges oka talán abban lelhető meg, hogy Gergely mind a kereszténység vallási, spirituális és teológiai eszmerendszerének szempontjából, mind pedig egy világnézetileg semlegesebb jellegű európai humanisztikus kulturális tradíció szemszögéből az egyik legizgalmasabb ókeresztény szerzőnek számít, aki egységes, terjedelmes és sokszínű, görög nyelven fönnmaradt corpust hagyott maga után. A görög nyelvű keleti kereszténység részéről folyamatos megbecsülésben és tanulmányozásban volt része közvetlen halála óta, nyugati európai kultúránk történetében azonban sokáig a skolasztikus tudományosság árnyékában hivatkozási alapként mindig megjelenő, ám csekély hatással bíró szerző maradt.
A modern történeti és filológiai tudományosságnak a görögségre irányuló megújult, és egyre átfogóbb érdeklődésén túl a skolasztikán túllépni kívánó teológiai törekvések is Nüsszai Gergelyben látták meg azt a szerzőt, akiben törekvéseik megtestesülnek. A XX. század első harmadának filológuscsászára, Wilamowitz von Möllendorff kezdeményezte modern kiadását, s ezt nem kisebb személyiség, mint Werner Jaeger kezdte el megvalósítani, amit, miután az Egyesült Államokba költözött, ottani tanítványai azóta is folytatnak. E nagyszabású munka végéhez közeledik. Münsterben külön Nüsszai Gergely-kutatóközpont működik, amelynek tevékenységében kiemelendők a Gergely-lexikon munkálatai. Évtizedek óta rendszeres konferenciák adnak teret az új kutatási eredmények bemutatásának. Franciaországban a patriszti-
DISPUTA Lépcsők
Tóth Judit könyvének margójára
47
DISPUTA Lépcsők 48
kus megújulás Nüsszai Gergely nevét tűzte zászlajára, a Sources Chrétiennes Kiadó bilingvis sorozatának 1943-ban megjelent első kötete is Gergely-műnek, Az ember teremtésének fordítása. Ennek a tudományos trendnek megfelelően Magyarországon is jelentős és nagy szellemi kisugárzású kutatók foglalkoztak Nüsszai Gergely munkásságával. Egyikük Ivánka Endre (1902–1974), máig a nemzetközileg legismertebb, legtöbbet idézett, patrisztikával fogalkozó magyar szakember, akinek az Arisztotelésztől a késő bizánci keresztény kultúráig terjedő, folyamatosan bővülő érdeklődésének centrumában mindvégig megmaradt Nüs�szai Szent Gergely. Mellette a néhány éve elhunyt Vanyó László nevét kell említeni, aki fordításaival, elemzéseivel a hetvenes évektől kezdve nagy szerepet játszott a magyar patrisztikakutatás megújulásában. Az ő Lieblingsauthora is Nüsszai Gergely volt. Ivánka számos tanulmányban foglalkozott Gergellyel; legismertebb ilyen műve a német nyelven írt Plato Christianus (1964), Vanyó László pedig 1972-ben Nissza-i Szent Gergely teológiai antropológiája címmel teológiai disszertációt írt róla, s számos művét lefordította; a publikus magyar nyelvű Gergely-irodalmat ezek a művek paradox módon nem gazdagították. Ivánka művének nincs magyar fordítása, Vanyó dolgozata kiadatlan maradt, így nagy szükség volt egy Nüsszai Szent Gergelyről szóló könyvre. Ezt a szellemi űrt tölti ki Tóth Judit munkája, a Test és lélek. Antropológia és értelmezés Nüsszai Szent Gergely műveiben. Ez a munka ugyan nem átfogó Gergelymonográfia, ám úgy hiszem, épp azt a kérdéskört sikerült földolgoznia, amely Gergelyből a szűkebb szakmai érdeklődésen túl is érdekes lehet, s ez az antropológia. A szerző az antropológia egy részkérdésére koncentrál, a test és lélek viszonyát vizsgálja, ám ebből kihüvelyezhető az egész antropológiai elmélet is, s hasonlóképpen, bár vizsgálódásait a 378–382 közé tehető Gergelyművek elemzésére korlátozza, véleményem szerint azok a tanulságok, amelyeket levon, az egész corpusra is érvényesek, ugyanis tényleg ez a korábbi időszak az, ahol Nüs�szai Szent Gergely teológiai antropológiája szárba szökik, s a későbbi időszakban – amennyire látszik – ez irányú elképzelései nem mennek át jelentős változáson. A szerző önkorlátozása nagyon szimpatikus, mert mindig pontosan megmondja, mik is azok a szövegek, melyik az az időszak, amire megállapításai vonatkoznak. Igyekszik fő témáját – az emberi lélek és test egymáshoz való viszonya a korai Gergely-művekben – minél
kisebb egységekre bontani és úgy megvizsgálni. Ez az analitikus és egyben didaktikus bemutatási mód azt eredményezi, hogy az olvasó nem siklik át észrevétlenül egyik kérdésről a másikra, amire pedig a gergelyi írásmód dinamikus karaktere miatt esetleg hajlamos lenne. A szerzőnek van türelme egyenként megvizsgálni az eikón, homoiószisz, phüszisz, katharszisz, apokatasztaszisz és hasonló fogalmakat, azokat egy átfogóbb patrisztikus fogalmi keretet felvillantva a gergelyi életmű szakaszait figyelembe véve vizsgálni. Különös gondot fordít a szakirodalom megállapításainak fölsorakoztatására, alapos figyelembe vételére – még ott is, ahol nem centrális, Gergellyel kapcsolatos kérdésekről van szó, bár a vitáknak kevesebb teret hagy. Egyszóval összességét tekintve a könyv jó tudományos munka, amelynek eredményei megfelelő forrásokon és a szakirodalom kikristályosodott végkövetkeztetésein alapulnak. Felfogása szerint Gergely antropológiája modern és aktuális. Hogy mennyire az, ez számomra kérdéses, bár a legtöbb interpretátor szerint is az. Nyilván attól is függ ez, milyen kronológiai dimenziókban gondolkodunk. Az bizonyos, hogy a huszadik század harmincas éveitől kezdve egyre többen érezték a modern életérzéssel rokonnak, amit Gergelynél olvastak. Ivánka az egzisztenciálfilozófia egyik előfutárának tekintette Gergelyt, a patrisztikus megújulás képviselői a skolasztikus zárt körben mozgó tudományossággal szembenálló nyitott gondolkodás mesterét tisztelték benne. Gergely számára az istenképiség az ember egyik jellemző vonása, az Istenről pedig – részben az ariánus krízis miatt – Gergely a megragadhatóság és megragadhatatlanság ellentétpárjai előtérbe helyezésével nyilatkozik. Létezik az Isten, s mi emberek ezt tudhatjuk is, ám lényegét illetően a föntebbi oppozíciót mintegy magában foglaló kifejezés, a „végtelenség”, illetve „határtalanság” az, ami fölvillanthatja ezt a sajátos köztes pozíciót tudás és nem tudás között. Az istenképiség lényegét tekintve egyfelől az ész, másfelől nyitottság a végtelenségre, határtalanságra, amely a szabad, ám Isten által segített önformáláson keresztül halad előre, s amelynek a végpontja egy remélt angyali állapot, amelyben az istenképiség eredeti formája immár ténylegesen aktualizálódik, mégpedig univerzális módon, azaz e szerint a teória szerint az összes ember üdvözülni fog. E víziónak vannak olyan elemei, amelyek a görög–keresztény humanisztikus hagyomány közös mozzanatai. Annak az embernek az alakját, aki önmagát alakítja, szabad, az isteni gondviselés kitüntetett
berre érti, az ószövetségi teremtéstörténet másik, emberről szóló darabját pedig, amely a földről fölvett rögbe isteni életet lehelő Istenről szól (Ter 2, 7), a hús-vér emberre, akit azért alkotott meg ilyennek Isten, mert előre látta az ember bűnre való hajlamát, s ennek legyőzésére s az ember megerősödését elősegítendő, pedagógiai célzattal tette őt ilyenné. Gergely megnyilatkozásai persze sokszor homályosak, s bár az emberről írva fölhasználja a rendelkezésére álló orvosi tankönyveket, ez nem jelenti azt, mintha egzakt módon, módszeresen előrehaladva adna formát mondandójának. Nüsszai Szent Gergely a saját irodalmi tevékenységét a nikaiai zsinat által elfogadott hitvallás szolgálatába állította, sőt, testvérbátyja, Nagy Szent Baszileiosz munkásságához mint valami függeléket toldotta hozzá. Egyik fontos dialógusában, a kötetben is tárgyalt A lélekről és a feltámadásról szóló műben nővérét, Szent Makrinát teszi meg tanítónak, önmagának pedig szerény módon a naiv tudatlan szerepét osztja ki. Vonzotta a tanítás, a rétorika, ennek érdekében még a papi hivatást is föladta, holott nem részesült olyan elit képzésben, mint bátyja, Baszileiosz Athénben. Mégis, a hagyomány az ő nevéhez ragasztotta a „filozófus” megjelölést, talán mert nyíltabban, optimistább módon és lelkesebben állt hozzá a teoretikus problémák megvizsgálásának és megválaszolásának. Számos gondolati motívumot, köztük olyan fontosakat is, mint az isteni végtelenség pozitív attribútumként való értelmezése, testvérétől és elődeitől örökölt, mégis, mondandója számára olyan egyéni hangot sikerült kialakítania, amely miatt sokan az ő személyéhez kapcsolnak egy paradigmaváltást, a statikus, a racionalitást a pozitív értelemben vett végessel, határolttal, meghatározottal összekötő gondolkodási mód, és az ettől elrugaszkodó, az isteni lényeg kapcsán is a határtalanságot, az emberi fejlődés távlatában is a szabadságot, illetve határtalan előrehaladás mozzanatát előtérbe állító világnézet között. Lehet vitatni, vajon az antikvitásban egyáltalán létezhet-e olyan értelemben paradigmaváltás, mint amiről modern kontextusban beszélni szoktunk, ám az kétségtelen, hogy itt, Gergely szellemi univerzumában valami újat fedezhetünk fel. E felfedezéshez Tóth Judit könyve jó segítséget fog nyújtani az olvasó számára. (Tóth Judit: Test és lélek. Antropológia és értelmezés Nüsszai Szent Gergely műveiben. CATENA Monográfiák 8., Kairosz Kiadó, Budapest, 2006, 3500)
DISPUTA Lépcsők
teremtménye, s uralkodói pozíciót foglal el, ismerhetjük a sztoikus filozófiából, a zsidó filozófus, Alexandriai Philón teremtéstörténet-magyarázatából, vagy éppen Giovanni Pico della Mirandola De dignitate hominis című művéből, illetve a hozzá kapcsolódó humanista hagyományból. Sőt, itt nemcsak bölcseleti tradícióról van szó, hanem rétorikai hagyományról is. A gergelyi interpretáció másfelől természetesen a keresztény elődök eredményeire is épít, amelyeket már magukat is befolyásolt a görög filozófiai hagyomány. Ennek az emberképnek a dinamikus elemei állnak előtérben, Gergely a definíciókban is szívesen használ az előrehaladásra, végtelenségre utaló kifejezéseket, még ha ez a fogalmi értelmezés terén nem is mindig ad megnyugtató megoldásokat. Műveiben a fogalmi építkezés és képszerű gondolkodás sajátos szintézise valósul meg, amely dinamikus jellegénél fogva kétségkívül modernnek hat. Ez az antropológia az ószövetségi teremtéstörténet kommentálásából nőtt ki. Már az elődök számára is ez a bibliai könyv jelentette azt a keretet, amely természetfilozófiai tematikát tartalmaz, sőt, ez a teremtésről szóló tudósítás, benne az ember teremtésével, az egyetlen autentikus természetfilozófiai tematika a patrisztikus szerzők számára. Évszázadok óta bevett nézet volt az alexandriai teológiai tradícióban – már Philónnál is –, hogy a bibliai teremtéstörténet nem vehető szó szerinti értelemben, mert ebben az esetben olyan antropomorf tulajdonságokat kellene Istennek tulajdonítani, amelyekkel a görög bölcseleti hagyomány már régen leszámolt. Így a teremtéstörténetben is egy racionális, mitikus elemektől megfosztott természetfilozófiai tanítást láttak, amelynek példamutató alapműve Platónnak a császárkorban igen népszerű Timaiosz című műve volt. Ez az allegorikus értelmezési módot képviselő teológiai irány határozta meg tehát Nüsszai Szent Gergely kiindulópontját is. Innen azonban két irányban is tovább lehetett menni. Az egyik egy platonista irány, ezt képviselte az egyébként Gergely által is csodált Órigenész, aki a teodícea követelményének eleget téve azt a megoldást választotta, hogy az elsődleges értelemben vett teremtés a testetlen értelmi létezők megalkotása, a kozmosz teremtése pedig e létezőt Istentől történő eltávolodásának pedagógiai retorziója. Gergely ezt a platonista preegzisztenciateóriát már elutasítja, s ő az Isten képére (Ter 1, 26) teremtett lényt egyfajta ideaszerű és potenciális értelemben vett nembeli, egyszerre testi és szellemi lényre, em-
49
A szem öröme
DISPUTA Lépcsők
Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája
50
Úgy látszik, mégis azt a legnehezebb elmondani, ami van. Azt, amit látunk, ami történik velünk, ami az orrunk előtt hever. Ami van, az miért úgy van, ahogyan. Hogyan lehetne másként, és egyáltalán lehetne-e másként. Ha kimerítően leírok valamit, akkor a leírásba beletartoznak-e mindazon lehetőségek, ahogyan az adott dolgot bizonyos körülmények között még el tudnám képzelni? Ami valami, az mitől az, ami, és mit kell tennem vele, hogy többé ne legyen önmaga? Biztos azonban, hogy a filozófia nyelvén szólalunk meg, ha ilyesmiket firtatunk? Biztos, hogy ezzel foglalkozik a filozófia, s hogy egyáltalán ez lenne a filozófia? Egyáltalán nem, ám a dolog természete mégis olyan, hogy ha effajta kérdéseket teszünk föl, máris közünk van a bölcselkedéshez. Ezzel pedig elégedjünk meg egyelőre. Annál is inkább, mert az a filozófiai irányzat, vagy mozgalom, amelyről szó van, határozottan azt tűzte ki célul, hogy egyrészről merjük feltenni akár mégoly naivnak tűnő kérdéseinket is, másrészről pedig elégedjünk meg azzal a látvánnyal, érzetkomplexummal, melyet magunk előtt találunk, vagy pontosabban fogalmazva: amelyben találjuk magunkat. Hiszen ez sem kevés, hanem éppenséggel maga a világ – amit a husserli filozófia „fedezett fel” valamikor a XX. század elején, s amelynek problematikáját a fenomenológia számos meghatározó képviselője vitte tovább. De miért is kell azt felfedezni, ami itt van előttünk, s egyáltalán, mi van ezen felfedeznivaló? Jóformán minden – mondhatnánk. Hiszen a fenomenológiai kritika lényege az, hogy mindazon beidegződéseket, sematizmusokat és spekulatív légvárakat akarja felszámolni, melyek miatt nem látunk az orrunknál tovább. S nem esetleges ebben az esetben a látás gyakori emlegetése. Hiszen amire a fenomenológia mint aprólékos és türelmes önmagunkon végzett munka, vagy mint filozófiai gyakorlat meg akar tanítani: váltsunk perspektívát. Lássuk úgy a dolgokat, ahogyan azok vannak. Merüljünk beléjük – vagy most már Szabó Zsigmond könyvéből idézve: „… MerleauPonty arra próbál rávezetni minket, hogy az érzéki minőséget, mondjuk a színt, önmagáért vegyük szemügyre. Próbáljuk meg kiszabadítani a fogalmi felismerés eleve
adott struktúráiból, és ne csak másodlagos tulajdonságot, „képzeteink által már megformált másodlagos tulajdonságot” lássunk benne, hanem teret, hátteret, dimenziót, vagy – ahogy Merleau-Ponty fogalmaz – elemet, világsugarat. Ehhez hagyni kell, hogy a tekintet belemélyedhessen a szín elemébe. Ezt úgy érhetjük el, hogy megpróbálunk eltekinteni a hétköznapi cselekvés és megismerés során belénk rögzült tárgysémától, és szabadon engedjük fantáziánkat. Igyekszünk másnak látni a tárgyat, mint egyébként szoktuk” (33). Ezekben a sorokban egyaránt benne rejlik a mindennapi és a tudományos látásmód kritikája, hiszen mindkettő előre bejáratott utakra tereli a tekintetet. A világ dolgai így válnak a tudományos megismerés objektumaivá, vagy eszközökké a mindennapi tevés-vevés során, a körülöttünk élő emberek pedig olyan alter egókká, akiket saját hasonlatosságomra észlelek. A kulcsszó: a reflexió. Hiszen ahogyan Merleau-Ponty is írja: „A reflexióban egyaránt eltorzul a látható világ, a látó és e látó más látókkal való viszonya” (A látható és a láthatatlan. /Farkas Henrik és Szabó Zsigmond fordítása/ Budapest, L’Harmattan, 2006, 53). A fenomenológia pedig megkísérli a szemnek visszaadni a látásnak nem csupán örömét, hanem kalandját is. Hiszen az észlelés során feltáruló látvány nem a figyelő szubjektum–megfigyelt objektum rendjébe illeszkedik, hanem a benne megképződő tapasztalat éppen azért „vad” vagy „nyers”, mert „nincs külön alany és nincs külön tárgy, nincs néző és nincs nézett, csak Nézés van és a látvány alakulása, amely egyszerre aktív és passzív, és nem kívül vagy belül van, hanem ugyanannak az érzékelési mezőnek az önmagára göngyölődésében s az így kialakuló gyűrődések színén és fonákján” (36). Az észlelésnek ez a módja azonban ahhoz a kérdéshez vezet vissza, melynél minden filozófia is kezdődik: mi van? Azaz Heidegger és Leibniz nyomán: „miért van egyáltalán valami, és nem sokkal inkább a semmi?” (24). Szabó Zsigmond tézise szerint Merleau-Ponty befejezetlenül maradt művében hasonló kalandra vállalkozik, mint Heidegger a Lét és időben: nem megválaszolni, talán nem is felvetni a létkérdést, ám vázolni a hozzá vezető utat, tisztázni
gyar filozófus nem törekszik arra, hogy mondanivalóját filozófiai zsargonban fogalmazza meg, sőt, kifejezetten hajlékony és rendkívül képszerű nyelvezetet használnak – ám ez mégsem könnyíti meg jelentősen az olvasó dolgát, még akkor sem, ha valamelyest jártas is a vonatkozó filozófiai hagyományban. Hiszen – ahogyan minden eredeti gondolkodás esetében – egyidejűleg kell elsajátítanunk a filozófiát és a nyelvet, amelyen az kimondja magát. Jelen esetben pedig ez a nyelv minden eleganciája és szépsége dacára sem egykönnyen érthető, hiszen olyan filozófiai tartalmakat hordoz, melyek fölfejtéséhez a tekintet irányát kell megváltoztatni: a látásnak kell önmagába mélyednie. De nézzük, mit is jelent ez az „önvonatkozás”, „önmagárahajlás”, s hová is térünk vissza. S mennyiben más a reflexivitásnak, önvonatkozásnak ez a módja, mint ahogyan azt a filozófiai hagyományban megszoktuk. Ehhez kezdjük a már fentebb is szóba hozott eredeti inadekváció és primordiális nyitottság fogalmával. Az utóbbi azt a módot jelöli, ahogyan a Lét feltárul: folytonos keletkezésben. A keletkezés azt jelenti – ha jól értem –, hogy nincs a létnek, a létezőknek egy rögzített állapota, hanem alapvető létmódjuk a folytonos módosulás, valamint újabb és újabb értelmeket, jelentéseket vonzanak magukra. A dolgok úgy vannak, hogy mindig többek saját maguknál. S ezzel máris az eredeti inadekváció fogalmánál vagyunk: „A keletkezés a részleges átfedésen (empiètement) és behatárolt adekváción keresztülhatoló eredeti inadekváció” (25). Az adekváció (megfelelés) fogalma azt az ismeretelméleti elképzelést idézi meg, mely szerint a „külső”, objektív dologra a tudatban valamilyen szubjektív képzet rímel, s akkor ragadjuk meg a dolog igazságát, ha a kettő egybeesik. Ennek az elképzelésnek a korlátait már Husserl és Heidegger is belátta, hiszen ezzel nem tudunk magyarázatot adni olyan kérdésekre, melyek a mindennapi világtapasztalatban fontosak számunkra. Ez az igazság a tudományos megismerés ideálja, s nem az a mód, ahogyan „mindenekelőtt és többnyire” élünk a világban. Az eredeti inadekváció tehát ennek a koncepciónak az áthúzása. Nincs fedés a külső és a belső világ között, merthogy nincsen külső és belső világ. A világ van, a keletkezés világa, ahol a vad észlelésben felszámolódik az alany és a tárgy szembenállása. S ha jól értem, akkor az inadekváció fogalma azt az aktust jelöli, melyben ez a felszámolódás megtörténik, és egy olyan értelemalakzat
DISPUTA Lépcsők
lehetőség-feltételeit. Ebben a tisztázó faggatózásban pedig egy újfajta ontológia körvonalai sejlenek fel. De éppen csak fölsejlenek, hiszen A látható és láthatatlan még munkajegyzetekkel együtt is csak töredékesen adja vissza a francia fenomenológus elképzeléseit a készülő koncepcióról. Szabó Zsigmond értekezése pedig arra vállalkozik, hogy ebből a torzóban maradt műből ontológiát rekonstruáljon. A rekonstrukció munkája ritkán hálás feladat: megadott nyomvonalat követni, és aprólékos szöszmötöléssel helyreállítani a dolog eredeti állapotát. Ám ebben az esetben nem volt eredeti állapot, s ha lett is volna: az ily módon rekonstruálandó ontológia természete szerint több és másabb lenne, mint a minta. Szabó Zsigmond e vállalkozása a Merleau-Ponty-i gondolkodás szellemében úgy vázolja egy ontológia alapvonalait, hogy ebben a – később tárgyalandó – eredeti inadekváció és primordiális nyitottság fogalma és működése konstitutív szerephez jut. Nem összefoglalja a francia fenomenológus ontológiára vonatkozó elképzeléseit, hanem hagyja, hogy Merleau-Ponty víziója bevonja abba az értelemburjánzásba, ahol eltűnik az alany és a tárgy: az olvasó és az olvasott szöveg különbsége, és egy csapásra filozófia születik. Melynek eredete nem rögzíthető ebben vagy abban a szövegben, töredékben, valamint a rájuk vonatkozó reflexióban, hanem abban a nyitottságban, kiáradásban és folyamatos módosulásban, mely a vad észlelés közege. Párbeszéd ez az írás MerleauPontyval, ám nem jólfésült, akadémikus csevegés, hanem szenvedélyes vita, melyben a felek olykor saját maguk ellen is érvelnek. „Merleau-Ponty és mi, akik tőle tanulunk, egyetlen, közös filozófián dolgozunk. Az új jelentést, a létrehozandó értelmet a mi párbeszédünkben is – mint bármely párbeszédben – a kettőnk közötti távolság, a nézőpontjainkat elválasztó hézagok teszik lehetővé…” (20). Ez a közös filozófia pedig nem a husserli álom megvalósulása a generációk munkája során kiformálódó nagy, fenomenológiai rendszerről, hanem a hézagokból kitüremkedő értelem keletkezni hagyása, vagy létezéshez juttatása. Szabó Zsigmond azzal indítja a párbeszédet, hogy „a következő dolgozat ennek az egyetlen képnek az értelmezéseként olvasható”, s ez a kép: „az érzékelhető abszolútum nem más, mint ez a stabilizált robbanás, vagyis olyan robbanás, ami önvonatkozást, önmagárahajlást, visszatérést tartalmaz” (17). Az eddigiekből talán sejthető, hogy sem a francia, sem a ma-
51
DISPUTA Lépcsők 52
jön létre, amelyről a filozófia hagyományos nyelvén már nem tudunk számot adni. Hiszen ez esetben nem megfelelésről van szó, hanem éppen ellenkezőleg: arról, hogy valami olyan értelem merül fel, amire nem számítottunk. Ami eltér a megszokottól, s ez a „felmerülő értelem sohasem egyértelmű. Mindig többletértelem. Nem zárul maradéktalanul önmagára, és így nem lehet egyszer s mindenkorra rögzíteni, önmagában kimerítően és végérvényesen megragadni” (25). Szabó Zsigmond – előzékenyen olvasójához – igyekszik szemléletessé is tenni a fentebbi fogalmak által mozgásba hozott ontológiai elképzeléseket. Demonstrálva mintegy, hogy nem elvont-spekulatív filozófiai épület létrehozásán munkálkodik, hanem az általa felmutatott észlelés szerkezete a világban-lét alapvető létmódja. Nem csupán lehetséges közvetlen vis�szacsatolás a mindennapi tapasztalatba, de ez a filozofálás eredendő közege; csak akkor boldogulunk az ontológia és az ismeretelmélet klasszikus kérdéseivel, ha ezeket az életvilágban is problematizálni tudjuk. Egy szagot például nem biztos, hogy le tudunk írni az adekváció-elmélet segítségével, vagy leírásunk akkor igen szegényes lesz. Hiszen – mint a könyvbeli példában is – az általános iskolai menza légkörét egy „mindent átható, fenyegető, idegen ételszag” idézi föl, ám ennek az érzékelési mezőnek nem az orr az egyetlen illetékes szerve, hanem az érzetek egymásra tolulnak: „fedésbe kerülnek, egymásba hatolnak” (38), vagy „a vad észlelésben a test egységes és roppant plasztikus energiamezőként, egységes érzékelési mezőként viselkedik” (39). Elkezdjük látni a szagot, vagy a szagból kibontakozó iskolai ebédlőt, ismét érezni az asztalok felületét, ízlelni a szörnyű alumínium-evőeszközöket: az észlelet az egész testet igénybe veszi, úgyszólván belakja, és belehelyezi egy olyan világba, ahol már nem csak mi érzékeljük a dolgokat, hanem azok is minket, és a tárgyak mintegy a test meghosszabbításaivá válnak. Hiszen a primordiális nyitottság és az eredeti inadekváció az érzékelés határait nemcsak folyamatosan kitolja, de ezzel párhuzamosan egyre mélyebben belénk is helyezi. Megbontja a test, az érzékelő apparátus egységét is: „az egységes energiamezőként átélt test nem különül el a külvilág tárgyaitól. Az asztalt a bőröm alatt érezhetem, a hűtőszekrény morgása szétválaszthatatlanul összekeveredhet a gyomrom korgásával, a legelő szagát a saját szájszagomként lehelhetem ki” (39).
A dolgok, az érzékletek és az érzékelő egymásra hajlanak. Az az ontológia pedig, ami ezekből az egymásba ékelődő észleletekből kirajzolódik: a nyers vagy vad lét önreflexivitásának felmutatása. Ez az önreflexivitás vagy – ahogyan már fentebb is említettük – önvonatkozás éppenséggel a létezésnek azon állapotát fejezi ki, melyben az alanyiság és a tárgyiság kategóriái értelmüket vesztik: „Möbius-szalaghoz hasonlóan simul egymáshoz a belső és a külső, és megszakítás nélkül fordulnak át egymásba” (39). Viszonylatokról tehát nem egymástól elkülönült létezők között lehet beszélnünk, hanem egymásba fonódó létezők esetében. Vagy ahol a között mégis viszonyokat létesít, ott a tekintet beállítódás-váltása szükséges. Talán éppen ebben rejlik a MerleauPonty-i filozófia sajátos rejtélye, mely oly vonzóvá tette az utóbbi évtizedekben: úgy beszélni viszonylatokról, hogy ezzel egyidejűleg felszámoljuk azon elkülönüléseket, melyek között ezek a vonatkozások létrejönnek. Márpedig létrejönnek, hiszen gondolkodásának alapmotívuma a létrejövés, a keletkezés tematizálása. Egy ilyen rövid írás csupán néhány motívumot tud kiemelni egy annyira gondolatgazdag és rétegzett írásból, mint Szabó Zsigmond könyve, s korántsem biztos, hogy ez a pár fogalom éppen a legfontosabbak közé tartozik, hiszen számos kulcsterminus nem is került szóba. Arra azonban talán ezek is rávilágítanak, hogy egy eredeti filozófiai vállalkozásról van szó, mely éppúgy küzd a kifejezendő gondolattal, mint a rendelkezésre álló filozófiai tradícióval és nyelvvel. Hiszen – mint ahogyan a könyv egyik recenzense rámutatott (Ullmann Tamás: Bízni a keletkezésben. Vulgo, 2005/4.), ezekről a filozofémákról egyelőre csupán a negatív teológia nyelvén lehet beszélni: ha lépésről lépésre a hagyomány ellenében haladunk, s ha mintegy a visszájukról nézzük a dolgokat. Ám nem lehetséges, hogy a klasszikus filozófiai tradíció és a vad észlelés ontológiája éppúgy egymásra tekeredik, egymásba vájódik, mint külső és belső, alany és tárgy, s éppen ebben az „eredeti inadekvációban” fakad fel valamilyen új értelem? Mert úgy gondolom, hogy miközben hosszasan bírálja (a könyv több mint fele „kritika”), Szabó Zsigmond súlyt is ad a filozófiai hagyomány általa elutasított, vagy nehézkesnek talált elképzeléseinek, s ezzel mintegy újra legitimálja is azt a módot, ahogyan a dolgokhoz közelítenek. Másrészt pedig a világ, amennyire primordiálisan nyitott horizontként tárul fel előttünk, talán legalább annyira zártként
is. Sok – elsősorban gyakorlati – szempontból záródik magára egy-egy értelemegység, és áll ellen a sémarohanásnak vagy spontán szinesztéziának. Amikor például reggel megyek az utcán villamoshoz, és egy megszokott útvonalon járok nap mint nap, akkor praktikus igényként jelentkezik bennem, hogy akár félálomban is odataláljak. Ha a dolgok nem bizonyulnak maradandónak, ismerősnek, otthonosnak, akkor széthullik a világom. Úgy gondolom, szükség van a világ vagy a lét ezen állandóságára ahhoz, hogy tenni-venni tudjunk benne; hogy egyáltalán horizontszerű legyen. De hol válik el egymástól az állandóság és az újdonság tapasztalata? Mert ha belegöngyölődünk a világba, s ezzel, ha nem is láthatóvá, de legalábbis lehetővé tesszük új értelemalakzatok felfakadását, akkor így éppen a világ otthonossága ölel magába. Minél inkább belak minket a vad észlelés, annál nyersebbé válik a világ, s benne mi magunk is. Ez azonban másik oldalon akár a világ elvesztéséhez is vezethet, mikor eltűnik a tájékozódás képessége: a spontán szinesztézia olyan értelem-tobzódáshoz vezethet, melyben már nem ismerem ki magam, ez a világ pedig fenyegetővé, heideggeri megfogalmazásban: „hátborzongatóan idegenné”
válhat. Az otthonosság másfelől pedig az új- és többletértelmeket kirekesztő, akkurátus és „szelíd” észlelés közege lehet. Merleau-Ponty és Szabó Zsigmond párbeszéde felvillant valamit a létnek abból a tapasztalatából, ahogyan a világot belakjuk, ám a lét rögtön túl is árad rajtuk, rajtunk, s ismét csak a nyelv elégtelenségével szembesülhetünk (noha a könyv utolsó, a sematizmusról szóló fejezete hasonló kérdéseket boncolgat). Ezzel azonban már vissza is tértünk oda, ahonnan indultunk: mi az, ami van – és ami van, az hogyan van? Ha ahhoz folyamodunk, hogy úgy képzeljük el a Létet, mint a kiáradás és a megőrződés stabilizált egymásba robbanását, akkor valóban hagynunk kell, hogy a nyelv helyett a tekintet vezessen – a dolgok felszínén át a dolgok mélyére, kiforgatva őket, és örömét lelni bennük. (Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. Budapest, L’Harmattan, 2005. Doktori értekezés, mely 2004ben elnyerte a L’Harmattan Kiadó, a Magyar Filozófiai Társaság és az ELTE Filozófia Intézete által alapított Cogito-díjat.) Deczki Sarolta
A megrendelő neve:. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A megrendelő címe: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dátum, aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kérjük, juttassa el ezt a megrendelőlapot a kiadó címére: Debreceni Disputa, Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A Bővebb felvilágosítás telefonon: (52) 422-630, e-mailen:
[email protected]
DISPUTA Lépcsők
Megrendelem a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóiratot egy évre (12 szám) 2980 Ft-ért. Az összeg befizetéséhez címemre küldjenek postai csekket.
53
Hol szólt, hol nem szólt Nagy Tamás DISPUTA Pláza 54
Szubjektív debreceni rock and roll-körkép a nyolcvanas évek derekáról A rockzene sokak szerint már a múlt század nyolcvanas éveinek közepére sem volt egy nagy kaland. A hatvanas évek világmegváltó ideológiáival flörtölő friss művészet ekkorra túlesett néhány vérátömlesztésen, a sokkoló és vérpezsdítő punkon, beköszöntött a csinált szintipopsztárok műanyag-korszaka, s nagyjából úgy látszott, a műfaj kihalásra ítéltetett. (Vajon ki sejtette akkor, hogy a helyzet lehet még ennél is sokkal rosszabb…) A zajos felszín alatt azonban sohasem szűnt meg a bugyorgás, a pincékben, fáskamrákban és egyetemi klubokban folyamatosan próbáltak megszállottak, akik nem tudományos alapossággal, hanem ösztönösen közelítették meg a zenélést. Ha visszatekintünk 1985 tájékára, utólag valami szürke, trutymós massza rémlik, amelybe vagy beleragadt az ember, vagy megpróbált kitörni, esetleg igyekezett kreatív önterápiával gyógyítani magát. A rock and roll mindig is egy fajta menekülési útvonalként funkcionált, azok számára is, akik művelték, s azok számára is, akik fogyasztották. Ma, amikor kényelmesen elérhetünk bármit csupán lazán szörfölve a neten, valószínűleg nehéz megérteni, miért ment revelációszámba akkoriban egy-egy koncert, hogyan másolták MK–27es kazettás magnóra a tinik a Petőfi Rádió Rolling Stones-összesét, vagy azt, milyen érzés volt elzarándokolni hetente a város egyetlen komoly hanglemezboltjába, s lesni, megjelent-e már kedvenc zenekaruk új albuma. Ma, amikor sokan panaszkodnak az érdeklődés hiányára, elképzelhetetlen az a hangulat, amelynek eléréséhez az ember sokkal inkább a fantáziájára hagyatkozott, semmint konkrétumokra. A kölyköknek – hasonlóan a hatvanas évek beatzenészeihez – az innen-onnan beszerzett külföldi magazinokban lévő képek, az Ifjúsági Magazin soványka poprovatai és a jugoszláv importlemezek jelentettek eligazítási pontokat. A bontakozó zenészek inkább csak sejtették, semmint tudták, mit és hogyan is akarnak csinálni. Az izzadtságszagú öltözők és próbahelyek, a hangolódó Jolana vagy Musima gitárok és a kis teljesítményű Vermona erősítők jelentették a belépőt a Rock and Roll Univerzumba. Jellemző az akkori állapotokra, hogy amikor a Rock Verzió zenekar gitárosa Kanadában élő édesap-
jától kapott egy amerikai gyártmányú Fender gitárt, s hozzá egy erősítőt, csodájára jártak a debreceni bandák. A punnyadt nyolcvanas évekre a beattel induló itteni csapatok elvesztették lendületüket és közönségük jó részét. Az olyan csapatok, mint az önnön művészkedésébe egyre jobban belegabalyodó Lux, vagy az egyre cikibb keményrock-vonalat nyomó Week End, a slágeresebb hangvételt erőltető Signal, a jazz-rockkal kísérletező Golf az égvilágon semmit nem jelentettek a középiskolák padjait koptató vagy azt épp elhagyó fiatalok számára. Hol volt már ekkorra a hetvenes évek végének két nagy helyi befutója, a Color vagy a Panta Rhei? „Új szelek fújnak a divatban” – adta ki a jelszót egy akkori reklámból átemelve a kezdetben bluesos hangulatú zenével nyomuló Vörös Kakas, melynek két alapító tagja Lukács László és Nagy Tamás (e sorok szerzője) még az általános iskolából ismerték egymást. A zenekar bulijait néhány ellenzéki elem – akikből azért jóval kevesebb volt, mint ahányan ma állítják magukról – kezdetben bojkottálta, gondolván, egy hasonló című mozgalmi dal ihlette nevüket. A többség azonban ráérzett, hogy a gyökereket valahol a rhytm and blues környékén kell inkább keresni, és a banda hároméves létezése alatt tisztes népszerűséget ért el főleg Debrecenben és környékén. A tiszta dalforma híveiként viszonylag egyszerű és befogadható, a hatvanas évek beatjével alaposan átitatott dolgot csináltak, s míg zenéjükre elsősorban a Stones keménysége, szövegeikre főleg az Európa Kiadó-frontember Menyhárt Jenő egyszerre bornírt és lélekkel teli lírája hatott. A csapat házigazdája volt a Kossuth utcai Ifjúságpolitikai Klubban heti rendszerességgel tartott Diáktanyáknak, moziturnén vett részt a környékbeli településeken, írt egy soha elő nem adott Villon-műsort, készített néhány elkallódott demófelvételt, aztán a tagok bevonultak katonának, és mire újra összejöttek, kiderült, a még újabb szelek végképp szétcincálták a társaságot. A fent említett IPK menedék- és próbahelyként szolgált megannyi kezdő produkció részére. A vidéki tanítóként induló, harmincas éveit taposó lelkes népművelő Vincze Béla központi figurája volt az intézménynek, neki köszönheti sok srác, hogy egyáltalán közelről láthatott színpadot.
Béla, azonkívül, hogy idecsábította az akkori pesti underground fontos szereplőit (Európa Kiadó, Balaton, Bizottság), tehetségkutatók és minifesztiválok szervezésével szavatolta az egészséges fluktuációt Debrecen rockberkeiben. Neve mára elsősorban a Rock Suli kiötlőjeként és motorjaként ismert, tény, hogy tevékenységével jóval többet tett a debreceni ifjúsági kultúráért, mint sokan mások, akik ezért kapták a fizetésüket. A nyalókakorszak tombolása közepette egyenesen csoda, hogy akadtak még húsvér emberek, akik hangszert ragadtak, és azok segítségével igyekeztek kommunikálni az arra fogékonyakkal. A nagy kilencvenes évek eleji blues-boomot megelőzve játszotta ezt a műfajt a Boros–Méhesi-duó. Boros György gitáros és Méhesi Zoltán szájharmonikás produkcióját minden jelzővel illethetjük, csak művészkedő kifinomultsággal nem vádolhatjuk őket. Az alkalmanként hozzájuk csatlakozó Ölveti László énekessel a blues egy végletekig vitt, improvizatív, repetitív verzióját tálalták nagynagy lelkesedéssel és lendülettel. A főleg pódiumműfajként, koncerteken hallgatható zenét a Gödör étteremben heti rendszerességgel, keddenként tartott bulijaikkal visszavitték oda, ahonnan jött, előrevetítve ezzel a pár évvel későbbi rockklub-reneszánszt. ’86-ban Méhesi elfelejtett hazajönni egy nyugat-európai kiruccanásról. Az itthon rekedt Boros végignyomta a katonaságot, majd alkalmi formációkat szervezett,
melyek közül a Színes TV élt meg kérészéletű sikereket, aztán ő is, Ölveti is disszidáltak barátjuk után. 1990 táján Hollandiából hazatérve indították be az Ölveti Blues Bandet, melynek azonban nem sikerült tartósan meglovagolnia a blues hirtelen támadt itthoni népszerűségét. Akadtak kísérletező, esetlegesebb produkcióval előlépő csapatok. A két szépreményű költő, Szénási Miklós és Tóth-Laboncz Attila bábáskodása alatt létrejött Kuzon Mütöde furcsa neve hasonlóan furcsa előadással párosult. A Vörös Kakas két tagjával és Himfy József gitárossal kiegészült banda első koncertjét két-három szobapróba után adta, s miközben Szénási időnként Michael Jackson mozgáskultúrájának elemeit is magába olvasztó koreográfia mellett adta elő szürrealisztikus szövegeit, társai három-négy akkordos minimálkísérettel támogatták a háttérben. A kuzonok nem is kuzonkodtak sokáig, a formáció romjain létrejött és rövid időn belül kivirágzott Fóbikus Panaszok annál érdekesebb műsorral rukkolt ki. A szövegeket jegyző, sajátosan introvertált személyiségű Németh László Levente rányomta bélyegét a kedvesen dark rap-nek aposztrofált muzsikára. A lelki és testi nyavalyáktól szenvedő, modern kori ember fóbiáit taglaló, illusztratív képekkel megtűzdelt versek, a némi elektronikai kalandozással spékelt zenékkel együtt hatásos elegyet alkottak. Koncertjeik elején, mielőtt a billentyűkbe és a húrokba csaptak volna, mindig elmondták, milyen betegsé-
DISPUTA Pláza
Vörös Kakas
55
DISPUTA Pláza
Németh László és Szabó Levente
56
gekben szenvednek a banda tagjai. Mikor végre elkészült hatszámos, elfogadható minőségű demójuk, bedobták a törülközőt. E szubjektív kalauzt leíró idegenvezetőnek úgy rémlik, duóra soványodva próbálkoztak még egy tétova visszatéréssel 1994 tájékán, de különösebb visszhang nélkül. 1986 elején mutatkozott be hazai pályán, a Kossuth-egyetemi Klubban a PG Csoport. Az ifjú egyetemisták – Jantyik Zsolt, Jámbor József, Herczeg Zoltán – által létrehozott társulat valóban inkább művészeti csoportként, semmint zenekarként funkcio nált. Kezdetben dalok laza fűzérére felfűzött, versekkel és prózai betétekkel fűszerezett performance-okat prezentáltak az újra, másra kiéhezett, főleg értelmiségiekből álló közönség számára. Amikor csatlakozott hozzájuk gitáron Csaba, az ifjabbik Jantyik testvér, érezhetően elmozdultak a hallgathatóbb, összeszedettebb hangzás irányába. Közreműködőként bevették Lukács Lászlót basszusozni, az ő rockos stílusa és Csaba finomabb, lírai világa megfelelő hangkulis�szába ágyazták Zsolt filozofikus szövegeit. A PG volt az a csapat, amely az akkori eresztésből elsőként igazi, a kor hangulatához képest profi hanghordozón, az Alföldi zene című kazettán naprakészen megjelentette dalait. Jantyik ügyesen kihasználta egyetemi kapcsolatait, a lehető legtöbbet léptek fel a különböző felsőoktatási bulikon, önálló koncertjeik is sikeresek voltak az agrártudományi egyetemen vagy a KLTE auditorium maximumában, s még a végnapjait élő Szovjetunióba, nevezetesen Moszkvába is elvitték az ef. Zámbó Öcsi által ráérzős mjúziknak nevezett zenéjüket.
Az egyetem vonzáskörzetében tevékenykedett a Calandra nevű csapat is. Ha valakikre lehet azt mondani, hogy tipikus, felhőtlen értelmiségi rockot játszottak, azok ők. Dalaikban nem bukkantak fel világmegváltó gondolatok, nem késztettek senkit arra, hogy magába forduljon és szomorkodjon, viszont korukhoz képest megfelelő biztonsággal kezelték hangszereiket. Utódzenekaruk, a lírai, zongorafutamokkal bőven meghintett okos zenét játszó Wayang aztán a debreceni színtér egyik legizgalmasabb, legkorrektebb bandájává nőtte ki magát a kilencvenes években. A fővárosból begyűrűző alternatív zenei hatások debreceni letéteményese a Niklai Gábor által vezetett Hertz és Társa, majd az abból kinövő, nagyobb ismertségre szert tett Au Revoir lett. E csapatok sikeresen alkalmazták a hagyományos rockhangzásba némi egzotikumot hozó szaxofont. Niklai mély, fátyolos, valami eredendő szomorúsággal és szplínnel átitatott orgánuma ellensúlyozása-képpen egymást gyakran váltó énekesnők színesítették az összképet. Az útkeresés jellemezte ezeket a kissé kiforratlan produkciókat, valahol félúton a tipikus gimnazistarock és a Kézi Chopin fémjelezte kiábrándult világ között. Gábor színpadi előadóként később ért be, az angol szövegekkel próbálkozó Greta Garbo trió élén. Ki tudja miért, sajátos magyar jelenség, hogy nálunk mindig sokan fogékonyak a rock keményebb vállfajaira. Így volt ez a nyolcvanas években is, amikor pedig az őszinte, kőkemény rock némiképp elfeledve, porosnak, avíttnak tartott műfajként vegetált valahol a periférián. Debrecenben is új és új csapatok törtek lándzsát a szanaszét hordott Purple–Sabbath-örökség mellett, ezek közül kiemelkedett a Tóth Árpád Gimnázium diákjai által 1986-ban alapított Rock Verzió. Mára nehéz egyetlen maradandó dalt, vagy akár szövegfoszlányt is felidézni többéves munkásságukból, de ők legalább valami kamaszos frissességgel, bájjal adták elő ezerszer hallott riffekre épülő hard rockjukat. Becsületükre legyen mondva, nem elégedtek meg klisékkel, hangzásukat az állandóan jelenlévő billentyűn kívül egyes dalokban csellóval is színesítették. A futottak még- kategóriában megemlítendő a Múzeum, melyről elsősorban tehetséges amatőr színésznek számító énekese jóvoltából őriz pár homályos képet az emlékezet. Füsti Molnár Sándor alias Fecske, leöntve magát egy vödör vízzel, álizzadtan trappolt a színpadra, s egész hűen idézte fel Freddie Mercury – valljuk be, addigra már kissé nevetséges – gesztusait, mozdulatait. Akkori-
A Greta Garbo zenekar
1989-ben elindult a Tankcsapda nevű punktrió, melynek kezdetleges dalai először elismerés helyett gúnykacajt fakasztottak sokakban, megalakult a hard rockot magas szinten művelő Szfinx, elindult a műhippis, Deep Purple-re hajazó August Förster Reservation, elkészítette első demóját az agyas rock and rollban utazó Tomi Szomorú, s nyomukban egy sor új csapat bukkant fel, akik egy új fejezetet nyitottak a debreceni rock történetében. A Vekeri-tavi Ifjúsági Táborban rendezett Kelet ’90 fesztivállal elindult egy olyan többnapos, zenekarok tömkelegét felvonultató rendezvényforma, amelyet azóta persze minden máshoz hasonlóan felzabált az üzlet. Akkor és ott ezt még nem tudta, vagy nem akarta tudni senki. Csak az volt világos, hogy mindent szabad, új csatornák és lehetőségek nyílnak, ezután kis túlzással bárki elmehet bárhová koncertezni, bárki kiadhatja a lemezét, és bárki szerepelhet Nagyferó Garázs című műsorában. Az Álmodozások Kora azóta végetért, a kilencvenes évek elején felfutó rockklubok rég diszkóként üzemelnek, és az akkor indult csapatok nagy része sincs már sehol. Sebaj, ahogy mondani szokás, ez a világ rendje, vagy, hogy egy még nagyobb közhellyel fejezzük be: ez már egy másik történet…
DISPUTA Pláza
ban indult az animal-metal napjainkban is nyomuló triója, a Diktátor, mely külsőségeiben – láncok, tupírozott haj, testhez simuló csőnacik – a német metálszíntér illusztris csapatait idézte. Az újhullám és az alternatív stílusjegyek domináltak a Kondor testvérek (Csaba és Tamás) által alapított T. B. C. előadásában. Személy szerint az égvilágon szinte semmire nem emlékszem abból, amit csináltak, de rémlik, koncertjeik kedves sutasága inkább mosolygásra ingerelte a publikumot, semmint vad tombolásra. A tesók későbbi projektjeikben alkottak inkább maradandót. A máig létező Lyuhász Lyácint Bt., ha máshonnan nem, Jancsó Miklós utóbbi pár filmjéből biztosan sokaknak ismerős, a nemrég sajnálatosan megszűnt(?) Spatzen Jodler Sextett pedig a közelmúlt legmulatságosabb és leghatásosabb zenei tréfájának bizonyult. A tőlünk nyugatabbra rég lefutott punk 1983-ban ütötte fel fejét városunkban, a botrányairól elhíresült, alig egy évig létező Chaos jóvoltából. Alakulásuk után több fővárosi lapban megemlítették nevüket, de a sorozatos letiltások miatt leállni kényszerült csapat nem jutott el igazán az országos nyilvánosságig. Mindenesetre a zenekar Patkány művésznévre hallgató énekes frontembere nem adja fel, időről időre azóta is újraszervezi szabadcsapatát, s láthatóan jól elvan évi egy-két koncerttel. A csöppet sem népszerű, s nálunk akkoriban nem túl ismert indusztriális, kísérletező zenében utazó Hidegroncs sokakat meglepő hozzáállással állt közönség elé ’87 elején, elsősorban a KLTE Egyetemi Klubjában. A később fanzine íróként-szerkesztőként ismertté vált Rácz Mihály által összetartott laza alkotóközösség különböző fémtárgyakat, hagyományos és elektronikus hangszereket egyaránt használt fellépésein. Bálnák éneke című műsorukat Grandpierre Attila, a Vágtázó Halottkémek fő-ideológusa illette elismerő szavakkal, s a csapat néhány pesti klubba is eljutott, mielőtt beszüntette volna működését. A zenekarok közötti átjárásnak, a zenészek elvándorlásának köszönhetően sok csapat meg sem érte a kilencvenes évtizedet. A többséget berángatták katonának, volt, aki máshová ment egyetemre, s a programadónak szánt Irány ’88 fesztiválon az IPK-ban már csak a PG képviselte a nyolcvanas évek közepén induló hullámot. A nyolcvanas évtized végén a rendszerváltozás szele megérintette a zenével foglalkozókat is és azt sugallta, ezután mindent lehet majd.
57
Winnetou nyugdíjban Széles Tamás DISPUTA Pláza 58
Gojko Mitic-es DVD-k az indiánfilmek szerelmeseinek Fekete, halk szavú fiú volt gyerekkori szomszédunk, Kovács Ákos. Egy óvodába jártunk, egy kislány tetszett mindkettőnknek: Kalácska Brigi. Komoly harcot folytattunk a kegyeiért. Egy nap rám köszöntött a szerencse: nagypapám elvitt Budapestre, megnézni Az Ezüst-tó kincse című filmet. Csodálatos mozi volt, hús-vér indiánokkal meg kovbojokkal, lőttek is, csatáztak is, és megismertem Winnetou-t. Délelőtti matinén voltunk, így délután már kergettem én is a „sápadtarcúakat”. Kezemben a sárga nyelű dugós puska, de valami hiányzott. „Anyuu – kiáltottam fel az első emeletre –, dobj le egy kést!” Kisvártatva jött az első emeleti konyhaablakból a műanyag indiánkés. „Ne ezt, egy igazit!” – kiáltottam vissza, majd a feleslegesen okvetetlenkedőnek érzett szülői miértre azt mondtam: „mert ezzel nem lehet megskalpolni az Ákost”. A nyugatnémet indiánfilmekben „pierrebrice” alakította Winnetou-t, a hős apacs vezért. 1962-ben készült a film, követve megannyi híres amerikai és olasz westernt. De néhány év múlva jött az endékás konkurencia, a jugoszláv származású „gojkomitics” ábrázolásában. Megteltek a mozivásznak rézbőrű harcosokkal és tüzesvíz-ivó sápadt arcúakkal – még a préri füvének illatát is érezni véltük a lovak patái alól. 1966-ban készült el az első Mitic-film, a Nagy-Medve fiai, és negyven évvel később, az idén nyáron az éppen 66 éves Gojko Mitic végleg elásta csatabárdját, nyugdíjba ment. John Wayne, Gregory Peck, Clint Eastwood, Gary Cooper – csak néhány a hollywoodi sztárok közül, akik a világ nyugati oldalán népszerűvé tették a coltot. Már 1948-ban láthatták a szerencsés amerikaiak John Ford Apacserődjét vagy a Vörös folyót John Wayne-nel. Ömlöttek a Nyugat meghódításához és az ezzel járó őslakos indiánok kiszorításához hozzáképzelt mesés filmeposzok a filmgyárakból. Évente háromnégy említést is érdemlő westernfilm készült az USA-ban, majd 1953-ban jött egy „válasz” Japánból. Kuroszava Akira elkészítette A hét szamuráj című filmjét. Korszak-
alkotó film ez: a westernelemekben bővelkedő alkotásban először fordul elő, hogy a hősök erkölcsileg nem állnak mindenek fölött, hanem önző indítékokból állnak ki valamilyen ügy mellett. Ezzel Kuroszava ledöntött egy korábbi tabut, gyakorlatilag az addig őket körülvevő misztikumtól fosztotta meg hőseit. Hét évig „ocsúdott” Hollywood a traumából, 1960-ban sikerült összeeszkábálnia John Sturgesnek A hét mesterlövészt. A film A hét szamurájra „hajaz”, ami nem nagy dicsőség, de mégis amerikai! Aztán megannyi eastwoodos „Maréknyi dollár…” után az olasz Sergio Leone végre elkészíti a legnagyobbat, a Volt egyszer egy vadnyugatot. Ez az olasz–amerikai koprodukció lett „a” westernfilm, igaz jóformán csak Európában, az USA-ban mérsékelt sikert aratott. Ebben az indiános kavalkádban próbált gyökeret ereszteni Németország – először csak – nyugati fele. Míg az amerikai mozikban általában a részeges és mohó banditákat tette helyre egy-egy pisztolypárbajban a seriff, és az indiánok jórészt csak fel-feltűntek a vásznon, addig a németek megalkották az indián hősöket. Leporolták Karl May indiános regényeit, és a mozirajongók végre megismerhették a húsvér apacs vezért, Winnetou-t. 1962-ben készült Az Ezüst-tó kincse, majd egy évvel később a Winnetou I. Ezt követte még további öt winnetous film. A főszerepet alakító francia színész, Pierre Brice és a fehér barátot, Old Shatterhandot megformáló Lex Barker a német nyelvterület szinte összes kölykének példaképe lett. Lázba jöttek az „endékás” elvtársak is: ha az NSZK-ban olyan népszerűek az indiánok, miért ne lehetnének azok az NDK-ban is? Lázas keresésbe fogtak, hogy megtalálják a keletnémet westernek főszereplőjét. Jugoszláviában találták meg, az egykori partizán, Zivojin Miticnek Gojko nevű kisebbik fiában. Gojko Mitic testnevelő tanárnak készült, de szívesen vállalt dublőr szerepeket a Belgrádban forgatott brit és olasz filmekben. Egy ilyen forgatáson találták meg a keletnémetek, és kérték fel a
kizsákmányoló (imperialista) ültetvényes birtokáról a szeminola indiánok földjére. Természetesen nem tetszik a fehéreknek a „munkaerő-elvándorlás”, és egyre agresszívabban támadják a békés indiánokat. Mígnem megelégeli mindezt Osceola, a törzs fiatal vezére, és megindul a nagy „felszabadító” leszámolás. Akinek ez nem volt elég, csak két évet kellett várnia: 1971-ben dobta ki az NDK az Apacsokat. Ebben Ulzana, a fiatal apacsvezér meglátogatja Santa Ritában a fehérek rendezte nagy ünnepséget. Itt a törzs tagjai ehetnek, ihatnak, sőt még lisztet is kapnak. Cserébe csak a vadászterületükön levő aranybányákban végzett „rabszolgamunkát” kérnek a fehérek. Ulzana (akárcsak Stirlitz a Tavasz 17 pillanatában) bizalmatlan a fehérekkel szemben, és milyen igaza van – az amerikaiak tőrbe csalják és lemészárolják az indiánokat. Szerencsére ő megmenekül, és bosszút esküszik. És ugye, ha Ulzana bosszút forral, brrr, ebbe még belegondolni is rossz! Akinek kell még újabb 91 perc, az nézze meg az 1974-ben készült Ulzanát. Ebben a több évig tartó háborúskodás lezárulta után békében élnek földjeiken az apacsok. Ám a kisemmizett és legyőzött fehérek nem nyugszanak, kereskedőik a katonaság segítségével lemészárolják a békésen gazdálkodó indiánok javarészét. Szerencsére Ulzana felveszi a harcot, és az apacsok előtt felcsillantja a túlélés reményét, de ő nagy árat fizet a lázadásért.
DISPUTA Pláza
Nagymedve fiai főszerepére. Bejött, és ezzel „megszületett” a Közép- és Kelet-, no meg a nyugaton lévő Kelet-Európa fiataljainak indiánideálja. Volt ő dakota, szeminola, mohikán meg apacs, Tokeiitho, Osceola, Csingacsguk meg Ulzana. Kijelenthetjük, hogy a szocialista realista western kelet-európai Winnetou-ja lett a „jugó” tornatanárból. Német demokratikus film, jugoszláv főszereplő, csehszlovák rendező (Josef Mach) és operatőr (Jaroslav Tuzar) – hja kérem, ne csodálkozzunk a végterméken! A Nagy-Medve fiaiba belefoglalták a szocializmus osztályharcait: vannak a jók, a vörösök (az egyszerűség kedvéért: indiánok) és a rosszak, a fehérek (telepesek). Megindul a vörös csapat a rezervátumból Kanada felé új hazát keresni, az ifjú törzsfő (Gojko Mitic) vezetésével. Látványos párviadalok, lovaik fedezékéből tüzelő indiánok, egyenlőtlen erők küzdelme pereg az ORWO-kockákon, de mi jól szórakozunk. Bejött a keleti western – jöhet a folytatás! Pedig a Német Demokratikus Köztársaság hivatalos kultúrpolitikájában Karl May, az indiánkönyvek írója nem számított kedvelt szerzőnek. Az értelmiség egyszerűen ponyvaírónak minősítette. Tetézte hibáit, hogy barátokat kreált a szabadságáért küzdő indián törzsfőnök (Winnetou) és a fehér imperialista (Old Shatterhand) között. Volt is morgás pártvonalon, hiszen ez a barátság nem passzolt a hivatalos politikai irányvonalba. Ám már az első Miticfilm zajos közönségsikert aratott, így nem volt mit tenni: a jugoszláv indián nyugodtan vágtathatott tovább harci díszeiben a Dínári-hegység vagy az NDK-s stúdió díszletei között. Mert ugye az amerikaiaknak pofátlan szerencséjük volt az eredeti helyszínekkel mondjuk Arizonában, Texasban vagy Nevadában, de azért mi sem panaszkodhattunk a balkáni hegyünkkel! No jó, nincs annyi kanyon, de van az ezt pótolni hivatott stúdió! Gyermekkorunk meghatározó indiánfilmjei közül most négyet jelentetett meg DVD-n a Mokép. A legigazibb és legigazabb indiántörténeteket izgulhatjuk újra végig A Sólyom nyomában, az Osceola, az Apacsok és az Ulzana megtekintésével. Sólyom harcosai a Fekete-hegyek aranylelőhelyeit elfoglaló fehér telepesek ellen harcolnak. Csellel szabadítják ki az indián vezért, Szürke Medvét, hogy aztán legyőzzék a fehér kalandorok seregét, és újraegyesítsék a szétszóródott törzset. Ugye milyen izgalmas? 1968-nak köszönhetjük ezt a remeket… 1971-től izgulhatjuk végig, ahogy egyre több fekete rabszolga szökik át egy floridai
59
DISPUTA Pláza
Gojko Mitic egyébként 1981-ig szerepelt keletnémet indiánfilmekben. Ki tudja, az osztályharc meddig fokozódott volna tovább, ha a nyugatnémet western nem kezd el hanyatlani a 70-es években. A nyugati konkurens, Pierre Brice elszívja az utolsó békepipát, szögre akasztja a tomahawkját és az „ezüstpuskáját”, s bár Gojko egyeduralkodó marad a Winnetou-piacon, az érdeklődés lanyhul. Az NSZK-ban másfelé fordul a mozi érdeklődése, és ez – ha lassan, de – átszivárog a berlini falon is. Azért a berlini fal leomlását követően maradt némi igény az indiánokra Némethonban. A nyugati országrészben lévő Bad Segeberg szabadtéri játékain folytatta ádáz harcait a fehér gazemberek ellen az eneszkás Pierre „Winnetou” Brice, a maga franciás kiejtésével. Aztán 1992-ben úgy érezte, már ebből is kiöregedett, és innen is vis�szavonult. Nem kellett azonban sokat szomorkodniuk a turistáknak – ha kiöregszik a nyugati, majd elvállalja a keleti Winettou. És így is lett: szerződtették Gojko Miticet, aki meghódította a nyugatnémetek indiánokért repeső szívét. Tizenöt év alatt majdnem három és fél millió néző láthatta őt Winnetou szerepében. Most azonban ő is távozott, az idei nyáron, 66 évesen végleg búcsút intett az indián szerepeknek. Röhejes is volt kissé, hogy a legutóbbi Old Shatterhand már csaknem húsz évvel fiatalabb, mint ő. Mitic a Winnetou III.-mal búcsúzott,
60
amit eddig sohasem játszottak a színpadon. Old Shatterhand karjaiban lépett át az örök vadászmezőkre, hogy aztán nyugdíjas éveinek adózhasson Németországban. Véget ért a westernkultusz a mozikban, ma már alig készül „indiános” és „kovbojos” film. Az amerikai Nyugat meghódításához társult mesék megfilmesítésének kora lezárult. Kiöregedtek a régi európai indiánok (Mitic, Brice), meghaltak az amerikai cowboyok (Wayne, Cooper, Peck). Ráadásul csalódnunk kell nekünk, kelet-közép- (vagy közép-kelet) európaiaknak akkor is, ha Washingtonban meglátogatjuk a Nagy Amerikai Indiánmúzeumot. A négyemeletnyi vadnyugaton mindenki megtalálható, az irokézektől a huronokig. Mindenki ott van, aki valaha számított. Csak egyvalaki nincs ott: Winnetou. A legbátrabb, a legismertebb apacs vezér nincs ott – mert Winnetou csupán a fantázia szülötte. Karl May követte el ezt a merényletet, ő találta ki nekünk őt, Old Shatterhand-ostul és Ezüst-tavastól. Mi csak hittük itt a vasfüggönyön innen, hittük rendületlenül, hogy Winnetou egy igazi apacs volt, hogy Gojko Mitic pedig egy igazi rézbőrű. És hittük azt nyolcéves korunk körül, hogy anyánk majd ledob egy igazi kést, és mi igazából megskalpolhatjuk a Kovács Ákost. Aztán felnőttünk, és maradt nekünk ez a néhány film. Emlékeztetőül, nosztalgiázni. Még ha nem is a filmtörténet igazi remekei. De nem ám!
Örkény-notesz Szirák Péter
vasz volt, felvettem a nagyon szép fehér extra egyenruhám fekete lakkcipővel, fekete parolival. Felültem a vonatra, és ott még gyorsan megismerkedtem egy fiatalasszonnyal, mert abban az időben nagyon sokat udvaroltam, nagyon sok szerelmem volt, és gyorsan megbeszéltem egy randevút, hogy mindjárt, ha a háborúnak vége lesz, összejövünk. Megérkeztem Nagykátára, elmentem egy kertbe, ott egy vadállat ült, a Muray nevű alezredes. Megnézte a behívómat. Én is akkor vettem észre, hogy a nevem mellől a zászlós szó hiányzott. (…) Kiderült, hogy engem munkaszolgálatra hívtak be. Hát ez elég váratlanul ért, annál is inkább, mert ez a Muray az én egyenruhámat szemtelenségnek, provokációnak minősítette és kiköttetett. (…) odajött hozzám, és a bicskájával levagdosta rólam a csillagokat, leszedte a karpaszományt, és utána egy jó nagy pofont kaptam, ami elég szokatlan volt, mert addig engem nem pofoztak.” 1943 januárjában az urivi áttörés után kötelékét a mínusz 25-40 fokban elveszítve, alkalmi bajtársakkal szövetkezve mintegy háromszázhatvan kilométert tesz meg Nyugat felé, amikor egyenesen beleszaladnak az őket bekerítő szovjet csapatok karjaiba. Előbb kényszermunka vár rá messze keleten (böhöm nagy fákat fűrészelt napi tizennégy órában egy német zeneszerző társaságában), aztán „antifasiszta”, bolsevik kiképzés Moszkva mellett (Rákosi, Gerő és Révai társaságában…). Ennyi viszontagság után végre élni és hinni is szeretett volna, kommunista író lett, aki pártutasításra szerzett riportot, regényt, forgatókönyvet. A „szocialista realista” Házastársak és a Koránkelő emberek megírásával igyekezett teljesíteni a pártállam kultúrpolitikai elvárásait, de még így is többször „gyanússá” vált a moszkovita vezetők szemében. (1981 táján láttam először Bacsó A tanúját. Ott mondja Virág elvtárs, hogy „az a gyanús, aki nem gyanús.” Akkor még nem tudtam, hogy a film számos ötlete eredetileg Örkény Istvántól származott…). Pünkösti Árpád az Országos Levéltár egyik Révai-dossziéjában 1993-ban bukkant rá arra a feljelentésre, amelyet Gerő Ernő (Rákosi jobbkeze, az MDP titkára) 1949. december 28-án írt Révai Józsefnek, a Szabad Nép akkori főszerkesztőjének, népművelési
DISPUTA Toronyszoba
Ö
rkény? A nagy margóvágó, az elcsatangolt telefonfülke, alku a belvízszivattyúra, a megvásárolt és gyámság alá helyezett hársfa. S vérzivatar. Úri amatőrség, munkaszolgálat, sztálinizmus, konok évek ’56 után a gyógy- és tápszergyárban, majd zajos sikerek a groteszk drámával és kisprózával. Jó nagy közhely, hogy egy jellegzetes huszadik századi közép-európai, magyar művész-értelmiségi életpálya. Jó nagy közhely, de igaz. Hagyom magam GJ által rábeszélni. 2005 őszén, amikor – mint mindig – nyakig vagyok a munkában. Pedig szerkesztőként, a barikád túlsó oldaláról ismerhetném ezt a csalafintaságot, a szerzői munka- és becsvágy fölkeltését, meg hogy van még idő, meg hogy ez érdekelni fogja az embereket… Végre egy irodalomtörténeti munka, amelyiknek hőséről hallott már harangozni a nagyérdemű. Pedig – majdnem – mindennek az ellenkezője az igaz: nincs idő és nincs már nagyérdemű sem. Olvasok kitartóan. Örkény hosszú, az élet meg rövid. Sodródom. Egy másik unszolásra elvállalom Nádas Péter Párhuzamos történetekjének bírálatát. Nagy ormok, fullasztó aláhanyatlások, rémisztő arányok. Eltelt a tél, s megjött a tavasz. Megszületett a fiunk. Újra a régi babaillat, pelenka és Örkény-novellák: párhuzamos történetek. Örkény rendes, szófogadó úrifiú. Kedvteli az irodalmat, közben viszont gyógyszerész- és vegyész-diplomát is szerez. A Szép Szó munkatársai körében szép baloldali eszmék vonzásába kerül. Az apja Londonba küldi a Horthy-detektívek elől (akik előzőleg szólnak a méltóságos tanácsos úrnak, hogy egyszerűbb lesz mindenkinek, ha odamenekíti!). Az angol fővárosban orvosi szaklapot gründol, aztán Párizsban tesz-vesz, inkább csak sodródik, utazgat, nagyjából dolcsevita. Aztán a háború kitörésekor jelentkezik a francia hadseregbe, de a magyar honvédség rendfokozattal bíró tiszthelyettesét oda persze nem veszik fel. Visszatér e lángoktól ölelt kis országba. 2006 tavasza: a magyar választók többsége hatalomban tartja GYF-et. Különös kiábrándulás lesz úrrá rajtam: szinte láttam előre, de. Azt hittem, hogy a magyar közélet már nem tud megrendíteni. De de. A kétdiplomás magyar királyi zászlós 1942 áprilisában behívót kapott: „Ta-
61
DISPUTA Toronyszoba 62
miniszternek, az MDP Központi Vezetősége tagjának. Rajkék kivégzése és a gödöllői árokparton való elföldelésük után két és fél hónappal keletkezett levélben Gerő valóságos szinopszisát adja egy Örkény elleni koncepciós eljárásnak: régi bűne, hogy tartalékos tisztként ’41-ben részt vett a bácskai gyilkosságokban, s erről tudva, Szalai, az azóta már kivégzett „régi rendőrspicli és egyben jugoszláv titóista ügynök és kém” beszervezte őt is Titóék embereinek sorába. Az illogikus, önkényes tulajdonításokból álló, hátborzongató okfejtés operatív intézkedéseket javasol: „Az a tény, hogy Örkény az utóbbi időben rendkívüli aktivitást fejt ki, beférkőzik a Szabad Néphez, a párt irodalmi folyóiratához stb., és komoly figurává igyekszik válni az irodalmi fronton, megerősíti azt a feltevésemet, hogy beszervezett ember. Minden megvan tehát arra, hogy ezt az alakot előbb visszaszorítsuk, később pedig kezelésbe vegyük.” A konstrukció alapja, hogy a szanitéc-altiszt Örkény részt vett volna a „bácskai gyilkosságokban”: természetesen hamis, mert a határra felvonult ugyan egységével, de nem vett részt a harcokban. De minderről Szalai egyébként sem tudott már nyilatkozni… Arról már nem is beszélve, hogy Gerő számára Örkényt éppen elkötelezettsége tette gyanússá, éppen az, „ami nem gyanús”, hogy aktív szerepet játszik a kiépülő rezsim irodalmi életében… Ez lett volna ám az igazi groteszk-abszurd „alapanyag”! Nem tudni, mi okból maradt el a tortúra. Talán túlterhelt volt az ÁVH. A gépezet – jó okkal? szeszélyből? taktikából? – ezúttal nem indult be. Örkény, akinek életművében a levél-motívum (az elküldött és elküldetlen, a kézbesített és kézbesítetlen levelek sorsalakító funkciója) visszatérően fontos szerepet játszik (a korai Áprilistól a Lila tintán és A Szibériai Nyuszton át a Tótékig és a Macskajátékig), s hordozza az intrika, a végzetszerűség és a fatális félreértés jelentését egyaránt, nem tudott erről a levélről, melynek tartalma nemcsak amúgy is megnyirbált szabadságát, hanem életét is veszélyeztette. Királyhegyi Pál szabatos távirati megfogalmazásában: a „rendszer nem vált be. Stop.” Ez sokak számára a kezdet kezdetétől nyilvánvaló volt, s ahogy ez lenni szokott, mások számára meg nem. A kommunista írók emlékezéseikben később rendszerint a Rajk-perhez kötötték első nagy erejű megrendülésük megtörténtét. Örkény a hetvenes években, ahogy egyébként az Ítélet nincs (1969) című önéletrajzi regényében Déry is, hajlott arra, hogy a kiábrándu-
lást a Rajk-pertől eredeztesse: „Aztán Déry Tibort – aki közeli barátom – meghívták a Rajk-per tárgyalására. Tudósítást írt róla. Én a riportra nem emlékszem, csak arra, hogy Tibor este azzal jött be, hogy egy szó sem igaz az egészből. Hát akkor ez a levegőben volt. Sejteni lehetett, hogy egy előre megírt forgatókönyv szerint megy az egész. Itt valami nincs rendjén, nagyon szomorú, fájdalmas dolog történhetett itt… (…) Hát ez volt az elektrosokk, ami engem kigyógyított a szkizofréniából. Attól kezdve már meg tudtam különböztetni az igazságot a hamisságtól.” Valójában semmi nyoma sincs annak, hogy Örkény már 1949-ben ráébredt volna a rendszer hamisságára. Érdekes módon Déry Tibor emlékezete sem volt makulátlan e tekintetben: „megfeledkezett” róla, hogy megírta a tudósítást, mégpedig Révai elvárásainak megfelelően, a vádlottakat elítélő hangnemben. A volt illegális kommunista, a sok kortársa számára népszerű belügy- majd külügyminiszter bevádolása, bíróság előtti szenvtelennek tűnő vallomása, majd felakasztása olyan abszurd dolog volt, amely – a kitervelők szándékainak megfelelően – nem azonnali kiábrándulást okozott, hanem még mélyebb elköteleződésre ösztökélte a kommunista rendszer híveit. Volt ebben a cinkossá válásban megrökönyödés, félelem, a képtelenség okozta bénultság egyaránt. De legfőképpen annak a világmegváltó hitnek a védelme, amely – lám – még ezt a nagy próbát is kiállta… Örkény a kommunista írók többségéhez hasonlóan ’53 táján ocsúdott. Ez év novemberében az Irodalmi Újságban jelent meg Írás közben című cikke. A drámai hangvételű számvetésben a szerző arra kereste a választ, hogyan veszítette el értelmiségi tisztánlátását, miként történhetett meg, hogy vak és süket maradt a szocializmus építésének visszásságaira, miképpen porladt el a magára vett kényszerek alatt írói tehetsége. Az önelemzés előbb a kommunizmus csáberejét mutatta föl: „(…) nem ide tartozik, ide nem is férne érzékeltetése annak a megrázó s nem minden nemzedéknek kijáró, egyszerűségében is hatalmas élménynek, amikor valaki »más ember lesz«. De ide tartozik annak az írói magatartásnak az elemzése, mellyel a felszabadulást – népemét s a magamét – fogadtam. Fegyelmet fogadtam és engedelmességet – de kinek fogadtam, s mily gyönyörűség volt engedelmeskedni! Mennyi gondolat, a képzelet mily szabad szárnyalása fogant ebből az alázatból, hogy szolgálok, szabad alkaratomból szolgálom a történelem legnagyobb ügyét.
írás hitelessége így kerül feszültségbe a hit akarásával, a meggyőződés elmélyítésével, a „fejlődéssel”. Örkény a passzus végén – éppen, mint korai írásaiban – ismét csak egy fordulattal köti össze világlátásának hirtelen megváltozását. 1953 márciusában(!) egy baráti beszélgetésben Sztálinvárosról esik szó, s valaki futó említést tesz az ottani egyik étkezde infernális állapotáról. A szerzőről kiderül, hogy semmi effélére nem emlékszik, majd derengeni kezd neki egy emlék: ő is látta a tömegben ideoda lökődő, mosatlan kézzel a csajkájából enni igyekvő, üres tekintetű munkásembert a piszkos, penészes falak és a szen�nyes asztalok között. Látta, de nem vette észre. Egyfajta hipnózisban élt. „Ezt az embert a semmibe néző szemével, piszkos kezével én is láttam, sok-sok változatban; de nem vettem észre. A szemem is fölmondta már a szolgálatot, nemcsak a tollam. A szemem is tudta már: várost építeni – áldozatvállalás. Ne kényeskedjünk. Ne finnyáskodjunk. (…) A hősiességet akarta látni; mást nem is volt hajlandó látni, csak azt.” Örkény vallomása – a kor Magyarországában teljesen egyedülálló módon – tárta föl a kommunista író teljes elköteleződésének művészi és ezzel együtt: morális csapdáját. A jelenetben megelevenedő – korábban perceptuális szinten elnyomott, kiszorított – emlékképben maga a kisemmizett, megalázott, becsapott proletár áll előttünk, akire a rendszer a jövő ígéretét alapozta… Örkény írta ’56-ban a nevezetes kiáltványt: „A Rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” S az már a nagy szellemek jövőbeli kiszolgáltatottsága és aprópénzre váltása, ahogy e nagy hatású mondat torzója – amolyan kiszes lappangó műveltség gyanánt – 2006 májusában egy zártkörű beszéd trágár szónokának ajkain landolt… Ezt az orációt később elsőrangú magyar írók ünnepelték. Hozott tehát azért némi újdonságot az ezredforduló a magyar szellemi életben. Levél a francia miniszterelnöknek a magyarországi rasszizmus orvoslását kérve és köszönve… Aztán a gátlástalan hazugság és manipuláció dicsérete. Az írástudóknak mije is ez? A sztálinizmus és posztsztálinizmus szemtanúja, Örkény, nem hinne a fülének, meg a szemének. Azt mondaná: én nem vagyok semmilyen viccnek az elrontója, de most már ne tréfáljatok. Azt hinné, hogy beköltöztünk valamelyik novellájába. Inkább meg se írta volna.
DISPUTA Toronyszoba
Egykor, amint az imént mondtam, szabad voltam; úgy voltam szabad, mint a víz színén táncoló dugó. Most író lettem – részese annak a munkának, mely új medret szab a folyóknak. Író lettem – engedelmet kérek az összehasonlításért, mely nem az értéket, hanem a magatartást veti össze –, amilyen költő volt Petőfi, s ő is csak negyvennyolc márciusában. Én akkor állandó márciusban éltem, hónapokig, évekig.” Örkény a mozgalmi szerepvállalást, a légüres térben élő művész-értelmiséginek a tömegek küzdelmében való feloldódását, a jövő meggyőződéses szolgálatát hasonlóképpen írta le, mint a „népi demokratikus” Lengyelországból Franciaországba emigrált Czesław Miłosz, az ugyanebben az évben megjelent „A rabul ejtett értelem” című könyvében. A lengyel író a kommunista értelmiség bírálatában az „Új Hit” térnyerését a félelmeken, a megsemmisüléstől és a nyomortól való menekvés vágyán túl a belső harmónia és a boldogság áhításával is összefüggésbe hozta. Az „Új Hit” a művészértelmiségi számára egy soha nem látott tevékeny, mozgalmas és hasznos élet ígéretét hordozta. Az „új nyelv”, az egységes cél- és fogalomrendszer a társadalmi ambivalenciák gyors megszűnésének és a küldetéstudat megalapozottságának illúziójában részeltetett. Az Írás közben okfejtése később rátért az írói gondolkodásnak az ideológiához való hozzáigazítására, az önkorlátozás csapdájára: „(…) az írói rostálás munkájába is belevittem a cenzor kezét, egész odáig, hogy emlékeimet, élményeimet, egész írói tartalékomat megrostáltattam és megtizedeltettem vele. Humorom elpártolt tőlem, savanyodni kezdtem, mint a káposzta. Díszítő kedvem lekonyult, stílusom szürkülni kezdett, regényem írása közben (Házastársak), már azt a trappista fogadalmat is kötelezőnek éreztem, hogy a »közérthetőség« kedvéért kerüljem a díszítőelemeket (…). Talán, ha valami meg nem zavarja fejlődésemet, hamarosan sikerült volna oly szabatossá és unalmassá válnom, mint a távbeszélő előfizetőinek névsora. Ekkor azonban történt valami, amitől újra rányílt a szemem a világra.” Az idézett rész fölcsillanó iróniája abból ered, hogy a szerző írásművészetének hanyatlását a szigorú életviteléről és alázatos szűkszavúságáról ismert szerzetesrend fogadalmával hozza kapcsolatba. A hitbéli szilárdság megőrzésére vonatkozó ígéret teljesítése viszont ez esetben a stílus romlásával, végső soron az írás művészi karakterének megszűnésével fenyeget. A szép-
63
DISPUTA Toronyszoba
Aczél György és tsai hiába unszolták Örkényt, ő már több önkritikára nem volt hajlandó, viszont amikor már hagyták, írt: a Macskajátékot egy koros szerelmes aszszonyról, aki még élni szeretne, a Tótékat, akik beengedték házukba az őrnagyot, s aki majd’ kiverte onnan őket, és persze az „egyperceseket”: az értékek átfordulásáról, az élet képtelenségeiről szóló hátborzongatóan vicces miniatűröket. S itt be is csukhatnánk a könyvet, mondván: mindez csak írva vagyon, irodalom ez, s nem az élet. Nyugtalanítóan csúfondáros moralista ez a mi hősünk, no de vissza a háromdimenzióba, az élet nyugalmába és oltalmába. S igazából akkor borzong meg az ember, amikor látja, hogy nem ily egyszerű a szétválasztás, minthogy az életünk egykor és
most is túlzottan hasonlít az örkényiádára. A hazugság és megtévesztés nálunkfelé a progresszió félreérthetetlen jele, a vizsgálódás a ködösítésé, a ködösítés a tisztánlátásé. A politika nagy általánosságban és konkrétan a közvagyon megcsapolása, az egyéni meggazdagodás legkevésbé kockázatos üzemmódja. A reform – szintén merész átértelmezés – azt jelenti: alkalmatlan emberek kaotizálnak. Az értelmiség nem ocsúdik, nem kockáztat, nem gondolkozik, mert a tekintélye már semmit sem számít, csak a tuti lóvé. Örkény még váltig úgy hitte, hogy a képtelenségek pellengérre állításával egyszer majd kiegyenesedik a világ, elvonulnak az irracionalizmus felhői, véget ér az országos hazugság. Azt biztos nem gondolta, hogy az abszurd prófétája lesz saját hazájában.
A város napján, április 11-én hagyományosan díjakat adományoz a helyi önkormányzat képviselőtestülete azoknak, akik Debrecen jó híréhez és nevéhez cselekedeteikkel hozzájárulnak. Idén Berkesi Sándor kapta a kitüntető Debrecen Díszpolgára címet. A Debreceni Református Kollégium Kántusának vezető karnagya a Kántussal rangos nemzetközi versenyeken is kiemelkedő eredményeket ért el, de zenepedagógiai munkássága is példaértékű. Meghatározó szerepet tölt be a határon túli református kántorképzésben, tanít a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen és a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán. Berkesi Sándornak, aki folyóiratunk szerkesztőbizottságának is tagja, ezúton gratulálunk.